A svéd nyelvű eredeti mű címe: Demonernas fjäll Copyright © by Margit Sandemo, 1988 All rights reserved Hungarian translation © Kovács Ilona, 1997 Hungarian edition © CESAM HUNGARY, 1997 A fordítást az eredetivel egybevetette: Miszoglád Gábor Felelős kiadó és szerkesztő: Nagy Árpád A kiadó címe: Budapest, 1063 Kmety György u. 18. ISBN 963-8374-70-5 HU ISSN 1217-0666 Előkészítés: Nagy Zoltán Készült: AiT Trondheim Ára: 448 Ft Megjelenik havonta Terjesztés: megrendelésre, illetve a könyv végén feltüntetett könyvkereskedőknél. Előfizethető a Magyar Posta Rt. Hírlapüzletági Igazgatóságánál (1846 Budapest), az ügyfélszolgálati irodákban (1. a könyv végén), a hírlapkézbesítőknél, és vidéken a helyi postahivatalokban, valamint a sorozat kiadójánál. (A megrendelőlapok az előfizetéshez a kötet végén találhatók.) Az előfizetési díj 400 Ft/kötet.
A „JÉGHEGYEK NÉPE‖ könyvsorozat negyvenegyedik kötete. A sorozat – Margit Sandemo norvég írónő alkotása – Gonosz Tengel leszármazottainak évszázadokon átívelő történetét meséli el. Gonosz Tengel magával az ördöggel kötött szövetséget… A démonok hegyén Nataniel Gard kiválasztott: ő vezeti a Jéghegyek Népét a Gonosz Tengel elleni harcban. Kemény küzdelem vár rájuk. Ezért a nemzetség tagjai összegyűlnek a Démonok hegyén, hogy egyesítsék erőiket a gonosz ősük ellen vívott csatában. A találkozón aztán lassan kirajzolódik a Jéghegyek Népe történetének kezdete…
GONOSZ TENGEL régesrégen, többszáz éve kiment a pusztába, hogy eladja lelkét a Sátánnak. Ő lett a Jéghegyek Népének ősapja. Az ördög földi hatalmat ígért neki és utódainak, ha ennek fejében minden nemzedékből legalább egyetlen leszármazottja a Gonosz szolgálatába áll és gaztetteket követ el. Varázserejükről és sárgás fényben égő ragadozószemükről lehet felismerni őket. Egyiküket olyan természetfeletti hatalommal ruházta fel a Sátán, amilyet addig nem látott a világ és ezután sem fog látni. A nemzetségen addig ül az átok, amíg valaki meg nem találja Gonosz Tengel üstjét, s benne azt a varázsfőzetet, amellyel megidézte a Sötétség Fejedelmét. Így szól az ősi legenda. Vagy talán mégsem így történt? Valójában úgy esett, hogy Gonosz Tengel felkereste az élet forrását, és ivott a gonoszság vizéből. Örök életet és az emberiség feletti hatalmat ígértek neki, ha ennek fejében eladja utódai lelkét a Gonosznak. De számára rossz idők jártak akkoriban a földön. Ezért csendes szendergésbe vonult viszsza, hogy kivárja, amíg eljön az ő ideje. Az üst, amelyről annyit regéltek, nem is üst, hanem korsó, melyet elásott a gonoszság vizével. Gonosz Tengel most türelmetlenül vár a jelre, hogy felébressze szendergéséből. Valamikor a XVI. század során született a Jéghegyek Népének egy átokverte tagja, aki megpróbálta jóra fordítani a rosszat, és ezért Jó Tengelnek nevezték az emberek. Ez a történet az ő
családjáról szól, legkivált családjának nőtagjairól. Közülük az egyiknek, Shirának 1742-ben sikerült eljutnia az élet forrásához. Merített tiszta vizéből, amely feloldja a sötét forrásvíz gonosz hatalmát. De az elásott korsót senki nem találta meg idáig. A nemzetség tagjai attól félnek, hogy Gonosz Tengel idő előtt felébred, még mielőtt megtalálnák. Annyit tudnak csupán, hogy valahol DélEurópában rejtőzik, és csak egy varázserejű furulya képes felébreszteni. Ezért a Jéghegyek Népe retteg a furulyák szavától.
1. fejezet 1960. ÁPRILIS 30-án, Valborg éjszakáján különös fény hasított az éjszakába. Boszorkányéj. Norvégiában ez a nap már szinte teljesen feledésbe merült, ám Svédországban, Németországban és még néhány észak-európai országban ma is ápolják a hagyományát. Ilyenkor a svédek máglyát gyújtanak, akár a norvégok Szent Iván éjszakáján. Kevesen gondolnak máglyarakás közben arra, hogy a tűzzel eredetileg a boszorkányokat akarták távoltartani. Bizony, a Valborg éj (vagy ahogy a németek nevezik: Walpurgis éj) számos veszélyt rejt magában. Hársfaligetre is vészjósló csend nehezedett ezen az éjjelen. Az ég különös színekben pompázott, vérvöröstől a halványsárgáig. A távolban tompa kürtszó hangzott fel. Háromszor szólalt meg. Két hang, az egyik magasabb, a másik mély. Kis idő múlva elhaltak. Talán jeladás. Benedikte a Jéghegyek Népe nemzetségéből éppen lefekvéshez készülődött. Kilencvenes éveit taposta, de nyugodtan letagadhatott volna húsz évet. Az ágy szélén ült és a cipőjét akarta lerúgni a lábáról, amikor meghallotta a jelet. Kíváncsian felállt, majd az ablakhoz lépett.
Nem látott el túl messzire, mivel az utóbbi években alaposan beépítették Graastensholm járást. Ahogy elnézte a naplemente vészjósló színeit, különös hangulat fogta el. Rögtön tudta, nincs egyedül a szobában. Megfordult. Heike, a védőszelleme állt mellette, és így szólt: – Öltözz föl jó melegen Benedikte, indulunk. Hosszú lesz az éj. Benedikte döbbenten nézett rá. – Nem, ne félj, nincs még itt a vég – nyugtatta meg mosolyogva Heike. – Gand hívott össze mindenkit. Benedikte bólintott. – Készen állok. Mindenki eljön? – Igen, a Jéghegyek Népének minden élő és holt leszármazottja ott lesz. Fiad, André és felesége, Mali is eljön. Hogy Dida szavaival éljek: „Ezen az éjszakán nem lesz különbség élők és holtak között.‖ – Sander? – kérdezte halkan. – Ő nem jön, hiszen nem a nemzetségünk tagja. – Persze, persze. Jobb is így. Olyan öreg vagyok már. Nem szeretném, ha így látna – mosolygott. – Megöregszünk, ez a dolgok rendje. Kint megvárlak. Amikor Heike elhagyta a szobáját, Benedikte lázasan keresgélni kezdett a szek-
rényében. Szép, de meleg ruhát akart felvenni ezen az éjszakán. Mi lenne, ha a galambszürke ruháját venné fel? Igen, az jó lesz. Amikor elkészült, magára terítette legszebb kabátját. Kócos haját gondosan megfésülte, és kilépett az előtérbe. André és Mali a nappaliban üldögélt. Már rég le akartak feküdni, mégsem tudták rászánni magukat. Néha-néha így szóltak egymáshoz: – Nem lenne jobb mégis ágyba bújni? De nem mozdultak. Álmos, csendes üldögélésüket egyszerre megzavarta valaki. Egy férfi termett hirtelen a szoba közepén. Mindketten összerezzentek. André alaposan szemügyre vette a szép, barna hajú férfit, aki régi idők ízlése szerint volt felöltözve. Akkoriban a ruhák még hangsúlyozták az erősebbik nem férfiasságát. – Dominic? – nézett rá kérdőn. Az idegen barátságosan elmosolyodott. – Eltaláltad. Azért jöttem, hogy elvigyelek benneteket nemzetségünk összejövetelére. Malit fogom védelmezni az elkövetkezendő időkben. – Készen állunk. Nekem nincs védőszellemem? – kérdezte André. – Gandtól tudom, erős őrangyalra lesz szükséged, mivel nagyon fontos szerepet fogsz betölteni nemzetségünk történetében. Viszont ő maga sem tudja, kit jelölnek ki erre
a feladatra őseink közül. Én csak azt a megbízatást kaptam, hogy elkísérjelek benneteket. – Szegény öreg édesanyámat nem fogjuk magunkkal vinni, ugye? – aggódott André. – Benedikte lenne a legjobban megsértődve, ha nem hívnánk meg – mosolygott Dominic. – Meg aztán nagy szükségünk lesz rá, ugyanis képes megfejteni a tárgyak történetét, elég, ha a kezébe veszi őket. – Nem nagyon használta ezt az adottságát eddig – szólt közbe Mali. Dominic Malira vetette gyönyörű tekintetét. Szeme sárgás fényben úszott. – Benedikte eddig hétköznapi életet élt. Most azonban nehéz idők következnek. Lesz rá mód, hogy megmutassa, mit tud. – Értem. Ütött az óra? – kérdezte Mali. – Igen. Itt az idő, hogy felvegyük a harcot. André és Mali egymásra nézett. – Készen állunk – jelentették ki egyszerre. Az előtérben Benedikte Heikével várt rájuk. Tisztelettel köszöntötték nagytekintélyű ősüket. – Erős védelmezőink vannak – fordult André az anyjához. – Azt azonban fel nem foghatom, hogy Natanielnek, akire a legtöbb veszély leselkedik, miért csak Linde-Lou jutott? – De hisz ő a fekete angyalok nemzetségéhez tartozik. Lucifer unokája! André felkiáltott:
– Ez már igaz! Kiment a fejemből. Elindultak. Csendes volt az éjszaka. Nem szóltak egy szót sem, mialatt André bezárta az ajtót és elhagyták Hársfaligetet. Csak ők hárman laktak a birtokon. Titokban reménykedtek, hogy majd Tova veszi át Hársfaligetet, ha eljön az ideje. Abban viszont mindannyian kételkedtek, hogy valaha is bekötik a fejét. Ha ő nem, talán Vetle valamelyik unokája átvehetné az örökséget. Feltéve, hogy a nemzetség fennmarad. Jól tudták mindnyájan: a rájuk váró küzdelemben a nemzetség jövője forog kockán. Köd ereszkedett Hársfaligetre. Kicsit furcsállották, mivel egyébként tiszta volt az idő és csillagos az ég alja. A sűrű ködben alig láttak az orruk hegyéig. És milyen hűvös volt! Benedikte örült, hogy végül szép ruhája fölé felvett egy igénytelen, de meleg kardigánt is. – Futkos a hátamon a hideg – didergett Mali. Benedikte értette. Nemcsak a hideg rázta… Jó, hogy Heike és Dominic itt van velünk – gondolta Benedikte. Bár próbálták leplezni, Malin és Andrén jól látszott, mennyire nyugtalanok. Benedikte nagyokat sóhajtott, ahogy egyre beljebb lépkedtek a ködsátorban.
– VETLE! Ezt a hangot Vetle Volden egyszer már hallotta valahol! Sok-sok évvel ezelőtt, tizennégy éves korában, otthon. Ama nap óta hosszú idő eltelt már, mégsem felejtette el ezt az ellentmondást nem tűrő hangot. Vetle most ötvennyolc éves volt. Felnézett, a Sötétség Vándorát, Gonosz Tengel kortársát látta maga előtt. Vetle barátja és védőszelleme egykoron Heikéé volt, most azonban maga Heike is védelmező. Élete nagy részét homály fedi. – Tessék? – felelte Vetle. Ez alkalommal nem ijedt meg, mint akkor régen. – Itt az idő – szólt a Vándor. – Ma éjszaka gyülekezik a Jéghegyek Népének nemzetsége. Feleséged már nyugovóra tért. Gondoskodtam róla, hogy jó mély álomba merüljön. Menyed, Lisbeth, és a sógoraid, Ole Jorgen és Joakim is édesdeden alszanak. Nem szabad tudniuk erről a találkáról. Fiad, Jonathan is eljön három gyermekével, Finn-nel, Olével és Gróval együtt. – De a gyerekek olyan kicsik még! A legkisebb tizenkettő, a legidősebb tizennégy éves! – Te sem voltál idősebb, amikor sokkal veszélyesebb út állt előtted. Unokáidnak a haja szála sem fog meggörbülni. Nem kívánhatod, hogy távol maradjanak.
– Hát persze, hogy nem! Mi lesz a többi gyerekemmel és unokámmal? Ők is ott lesznek? – Természetesen. – De Mari olyan messze lakik! A Vándor elmosolyodott. – Mari és gyerekei könnyen megtalálják majd az utat. Nekik is utat mutatnak, akár a többieknek. Jonathant és gyermekeit már értesítettem. Gyere hát! Vetle indulás előtt besietett a hálószobába és homlokon csókolta feleségét, Hannét. Azután elindultak. Jonathan és az unokák már az udvaron várták. Hideg, tavaszi este volt. A három unoka kivételesen csendben, feszülten várakozott. A Vándor intett, hogy kövessék. – Honnan ez a köd? – kérdezte Finn csodálkozva. – Miért csak itt az udvaron és kint a kapunk előtt látszik? A Vándor röviden ennyit válaszolt: – Ne törődjetek vele, induljatok. Minden úgy van, ahogy lennie kell. Kicsit félve léptek a ködtakaróba. A körülöttük lévő világból semmit sem láttak. Teljesen beburkolta őket a tejszerű fehérség. – Melegebben kellett volna öltöznöm – dünnyögte Gro, a csoport egyetlen nőtagja. – Majd’ megfagyok! – Azért ne túlozz! – szólt rá az apja halkan. Vajon ki lesz az én védelmezőm az ősök
közül? – töprengett magában Finn. Milyen izgalmas! Nagyapának nagyon látványos védelmezője akadt. Apa is erős, hatalmas védelmezőt kap majd. – Hű, milyen kemény az aszfalt! – mondta Ole. – Hallgassátok csak, hogy csikorognak a lépteink! – Az orromig se látok – jelentette ki Finn. – Félelmetes – suttogta Gro, és közelebb húzódott az apjához. – Csuda izgalmas – lelkendezett Finn, de azért remegett a hangja. NATANIEL néhány napra meglátogatta az anyját. Nem lepődött meg, amikor az ajtóban megpillantotta a zavart mosolyú Linde-Lout. – Itt az idő? – kérdezte Linde-Lout. – Igen. Apád mélyen alszik… Nataniel érezte, ahogy felgyorsul a szívverése. Most már komolyra fordultak a dolgok. Különösen rá vár nagy feladat. – Anyám…? – Menjünk be hozzá! Christa a nappaliban ült. Bementek. Nem volt egyedül. Egy barna hajú, kiugró pofacsontú férfivel beszélgetett. Ferde metszésű szeme értelmesen csillogott. Amint ránézett az ember, érezte, hogy hihetetlenül erős egyéniség.
Nataniel felé fordult. – Tarjei vagyok, anyád védelmezője. Nataniel tisztelettel köszöntötte. – Mennyi ideig… maradunk távol? – kérdezte óvatosan Christa. – Ezzel ne törődjetek – felelte Tarjei. – Felfüggesztjük az időt ma éjszakára. Holnap reggelre értek vissza annak ellenére, hogy ez az éjszaka több napig is elhúzódhat. Christa és Linde-Lou szomorúan nézett egymásra. Valaha mennyire szerették egymást reménytelenül! Christa már betöltötte ötvenedik évét, Linde-Lou viszont ugyanolyan fiatal, ártatlan és tiszta tekintetű, mint harminc évvel ezelőtt. Még most is megtelt feszültséggel a levegő, amint egymásra néztek. Christát elszomorították az emlékek. – Induljunk – mondta halkan. Különös feszültség érződött a levegőben. Nem félve, inkább várakozástelien tekintettek a találkozó elé. A távoli jelzés elnémult. Csend honolt a vidéken. Semmit nem láttak a köd miatt. Azt hitték, az egész járást köd borítja. Tévedtek. Linde-Lou és Tarjei bevezette őket a fehér, sűrű masszába, ahol jéghideg levegő hasított az arcukba. Szó nélkül követték kísérőiket. Nem kérdeztek semmit. Megbíztak bennük.
TOVÁT GAND ébresztette fel. Korán lefeküdt az este. Arra ébredt, hogy valaki gyengéden simogatja az arcát. Kinyitotta a szemét. Csak a szülei simogatták ilyen finoman és gyengéden. De amikor meglátta, hogy Gand keltegeti, haragra gerjedt. – Mi a fenét művelsz? – kérdezte dühösen, kipirult arccal. – Mit keresel itt? – Ma éjszaka összeül a nemzetségünk – felelte Gand komoly ábrázattal. – Tudod, hogy téged nem nélkülözhetünk. Tova annyira fellelkesült ezekre a szavakra, hogy legszívesebben rögtön kipattant volna az ágyból. Ettől csupán kurta hálóinge tartotta vissza. Mégsem mutatkozhat így az istenített Gand előtt. – A szüleim? Ők is velünk jönnek? – Apád, Rikard a nemzetség tagja. Már érte mentek. Tronddal várakozik odakint. Anyád mélyen alszik. Gondoskodtam róla, hogy ne ébredjen föl, mielőtt visszaértek. Most megyek, megvárlak kint a többiekkel. Így nyugodtan felöltözhetsz. Öltözz melegen! Egész éjszaka kint leszünk. Csípős hideg van. Tova nem merte megkérdezni, hova mennek. A három Jonathan-fiú megpróbálta kifaggatni a Vándort, de nem tudtak kiszedni belőle semmit. – Hú – kiáltotta Tova, amint kiért a lépcső-
re. – Milyen sűrű köd van! Kerülte Gand tekintetét. Milyen szívbemarkolóan jóképű, vonzó férfi. Ő meg? Semmi esélye! MARIT ÉS GYERMEKEIT Ingrid, a vöröshajú boszorkány értesítette. Mari lakott a legmesszebb. Fent északon, Tröndelagban telepedett le egy tanyán. Ott éldegélt férjével és öt gyermekével. Elégedett volt a sorsával. A napi teendők, a gyermekek és a megélhetésért folytatott küzdelem töltötték ki napjait. Ritkán jutott eszébe, hogy ő is a Jéghegyek Népének leszármazottja. Most többször vallatóra fogta Ingridet, de nem kapott kielégítő választ. Összegyűlnek a nemzetség tagjai, hogy felkészüljenek a Gonosz Tengel elleni küzdelemre. Mari az ajkába harapott. Arcán félelem tükröződött. De miután Ingrid biztosította afelől, hogy semmi bántódásuk nem fog esni, megnyugodott. Gyermekei már szinte felnőttek. Christel tizennyolc éves, a legkisebb fiú tizennégy. Marit nem fűtötte különösebb lelkesedés. Bezzeg a gyermekeit… Nagyapjukat, Vetlét mindig nagy figyelemmel hallgatták, amikor a Jéghegyek Népéről mesélt. Büszkeség töltötte el őket, hogy a nemzetség leszármazottai. Csak Christel, a gyerekek féltestvére tűnt
egy kicsit gondterheltnek. Az istenfélő Abel Gard unokája úgy vélte, nem Istennek tetsző dolog szellemekkel találkozni és szembeszállni az ördögi Tengellel. Ráadásul az udvarlója miatt is aggódott. Mi lesz, ha sokáig távol maradnak, és elveszíti? Nem tudhatta, meddig lesznek oda. Mari legidősebb lánya már betöltötte a tizenhetedik életévét. Egyáltalán nem vetette meg a fiúk társaságát, ahogyan anyja sem fiatal korában. Mari régebben gyakran szemére vetette az ősöknek, hogy nem szorult beléjük sok fantázia, mivel a lányoknak csupa olyan nevet adnak, mint Mari, Marit, Mali vagy Malin. Erre ő a második lányát Mariannának kereszteltette, mintha ez eredetibb név lenne. Marianna leplezetlen csodálattal figyelte Ingridet. Alaposan szemügyre vette dús, göndör hajkoronáját. Majdnem mint Rita Hayworth. Otthon majd ő is kipróbálja ezt a frizurát. Bárcsak neki is ilyen sűrű, vörös haja lenne… Ezzel szemben az övé világosbarna, egyenes és vékonyszálú. Micsoda tragédia! Mari hosszan bámulta férjét álmában, mielőtt elindultak. Nyitott szájjal aludt, és horkolt kicsit. Lehajolt hozzá, végigsimított az arcán. Félelem töltötte el a szívét. Mi lesz, ha nem látja többé, és elveszíti a szeretetét? Mari számára csak az volt fontos, hogy szeressék.
Kicsit furcsán gondolkodott a szerelemről. Három fia olyan izgatott volt, hogy alig tudtak felöltözni. Végre-valahára elkészültek. Ingrid rájuk mosolygott veszélyes, démoni mosolyával, és kérte őket, kövessék. Hosszú libasorban hagyták el a házat és alvó apjukat, Ole Jörgen gazdát. Lassan elnyelte őket a köd. A gyerekek ijedten néztek egymásra. Cipőik fémesen kopogtak a megfagyott úton. Mégiscsak furcsa, hogy ilyen hideg legyen áprilisban. Mari világéletében bizonytalan teremtés volt. Ijedten fordult vissza a biztonságot adó tanya felé, de semmit nem látott belőle. Vacogott a foga félelmében. Legszívesebben visszaszaladt volna. De nem hagyhatja itt a gyerekeit, akiknek eszük ágában sincs viszszafordulni. – Ez a vég – gondolta. – Talán ez az út visz a halál torkába. Szegény Ole Jörgen, mire felébred, holtan találja a családját. Ingrid, mintha olvasna a gondolataiban, felé fordult és nyugodt hangon így szólt: – Nem leselkedik ránk veszély. Nemsokára kijutunk a ködből. Marit nem igazán nyugtatta meg a válasz. ELLEN SKOGSRUD nemrég tért vissza Vestlandról. Azóta nem vette fel a kapcsolatot Nataniellel. Jobb ez így. Nem akart állandóan
attól rettegni, mikor talál a férfi egy másik lányt magának. Nataniel annyira nyughatatlan, ráadásul jóképű. Nem ő az egyetlen férfi a világon. Ellen vonzó nő, majd talál magának valaki mást. Szüleivel épp a naplementében gyönyörködött az erkélyen, amikor Villemo megérkezett. Egyszerűen csak belépett az ajtón. Rögtön felpattantak a helyükről. Édesanyja azt hitte, betörő. Bár ilyen szép betörőt még nem látott. No és miért visel ilyen fura öltözéket? Ellen és apja, Knut rögtön tudta, miről van szó. Egyik ősük jött el hozzájuk látogatóba. Annak ellenére, hogy kis családjuk már évszázadok óta olyan elszigetelten él! – Isten hozta – kezdte Knut, és mivel alaposan elolvasta a nemzetség történetéről szóló könyveket, így folytatta: – Ingridhez vagy Villemohoz van szerencsénk? – Villemohoz – mosolyogott a fiatal nő. – Elrabolhatom Ellent egy kis időre? Ebben a pillanatban még egy nő termett a teraszon. Lassan, könnyed léptekkel megindult feléjük. Hirtelen azon kapták magukat, hogy mélyen meghajolnak előtte. Mintha királynő állna előttük! Királynői jelenség, az biztos. Magas, fekete
hajú, teljesen feketébe öltözve. Rendkívül méltóságteljes. De ami a legfurcsább: olyan légies, hogy szinte átlátni rajta. Knut ráébredt a valóságra. A régmúltból tért vissza hozzájuk. – Isten hozott, Dida – köszöntötte elfogódottan. – Soha nem gondoltam, hogy egyszer majd találkozom veled. A nő elmosolyodott, hangja távolinak csengett: – Téged kell védelmeznem, Knut Skogsrud. Téged, aki annyit szenvedtél gyerekkorodban apád, Erling Skogsrud zsarnoksága miatt. Knut szeme könnybe lábadt. – Engem? Maga a nagy Dida vesz védelmébe? – Nos – mosolygott az huncutul – ha tudni akarod az igazat, téged nem fenyeget veszély. Gonosz Tengel nem is tud a létezésedről. Épp ezért bízták rám a védelmedet. Nekem ugyanis igencsak ki kell vennem majd a részem a küzdelemből. Akárcsak Tarjeinek, aki Vetlét védelmezi. Vele sem lesz sok dolga. – Már értem – felelte Knut. – Ennek ellenére nagyon hálás vagyok neked. Villemo így folytatta: – Hozzá kell tennem, hogy Sol, Jó Tengel, Shira és Mar egyáltalán nem kaptak védelmező feladatot, mivel nekik nem is lenne idejük ilyesmire.
A többiek ebből megértették, milyen kemény harc vár a kiválasztott ősökre. Knut és Ellen felkészült az útra. – Visszajönnek, ugye? – kérdezte Ellen anyja kétségbeesve. Nehezen tudta elfogadni férje furcsa rokonságát. – Persze, hogy visszajönnek – felelte Dida óészaki nyelven, majd merőn nézett Skogsrud asszonyra – Most pedig eredj, feküdj le! Amikor felébredsz, szeretteid már itthon lesznek. – Igen, megyek már – bólintott engedelmesen az asszony, és elindult a hálószoba felé. – Nem fog emlékezni semmire – közölte Villemo a többiekkel. – Amint leteszi a fejét, mély álomba zuhan. – Messzire megyünk? – kérdezte Knut. – Igen – hangzott a rövid válasz. – Öltözzetek melegen, hidegek a tavaszi éjszakák. – Nataniel is ott lesz? – kérdezte Ellen. – Persze! Biztosan örülni fog neked. Nektek kettőtöknek nagyon óvatosnak kell lennetek. Veszély leselkedik rátok. – Tudom – felelte Ellen. – Nos hát, induljunk! Szó nélkül engedelmeskedtek. UTOLJÁRA Karinét és fiát, Gabrielt vitték el. Karinének nem szántak túl nagy szerepet,
ám Gabriel fogja feljegyezni azt a drámai harcot, amely az éjszakai találkozás után kezdődik. A fiú persze nem sejtett semmit. Tizenkét éves volt, már aludt. Karine felrázta álmából. Mint a többiek, ő is teljesen frissnek érezte magát, mintha átaludt volna egy teljes éjszakát. Senki nem volt fáradt, pedig késő estére járt az idő. Anyja idegesnek látszott. Egy férfi állt mögötte. Gabrielnek kikerekedett a szeme, úgy elcsodálkozott, amint meglátta. Milyen hatalmas férfi, és ahogy kinéz! Mint egy vadember! Olyan félelmetes látványt nyújtott, hogy Gabriel elfordította a tekintetét. – Ez itt Ulvhedin, Gabriel. Ő fog védelmezni az elkövetkezendő időkben. Gabriel örült, hogy ez a félelmetes alak a védelmezője, és nem az ellensége. Hallott már Ulvhedinről. A félelemtől reszketve rámosolygott. Mosoly helyett azonban inkább merev grimasz ült ki az arcára. Ulvhedin visszamosolygott. Persze nem épp a leggyengédebb mosolyával… Anyja remegő kézzel készítette ki fia legszebb és legmelegebb ruháit. Gabriel olyan izgatott volt, hogy többször mellélépett, mire sikerült belebújnia a nadrágjába. Talán legjobb lenne, ha otthon maradna. Mi lesz a kutyájával? Az előszobában várakoztak. Még egy férfi
volt velük. Szőke, fiatal; világoszöld szeme szinte világított. Gabriel udvariasan köszöntötte. Niklasként mutatkozott be. Ő fog vigyázni az anyjára. Megnyugtató érzés. Anyja sem marad védelmező nélkül. Tekintetével apját kereste, de nem látta. Kint már hűvösödött. Tavasz illatozott a levegőben. Égetett szalma, friss föld és fű szaga keveredett. Gabriel csodálkozva hordozta körbe tekintetét. Ilyenkor már nem szokott kint járni. Úgy látszik, apja nem jön velük. Nem merte megkérdezni, miért nem. Egyébként sejtette. Apja nem a Jéghegyek Népének leszármazottja. Apát Gardnak hívják. A nemzetségből sokan kerültek rokoni kapcsolatba a Gardokkal. Christa, Nataniel, Karine, az anyja, no és ő is. Christelt majdnem elfelejtette. A lány apja Josef, Abel fia. Bár egyáltalán nem viseli gondját a lányának. Josef bácsi milyen ostoba! Ulvhedin kézen fogta Gabrielt. Keze tiszteletet parancsoló, nagy és durva. Nem olyan, mint az apjáé. Egyáltalán nem olyan! Gabriel egy pillanatra megfeledkezett arról, hogy már tizenkét éves nagyfiú. Nem vihetné magával a kutyáját? Á, biztosan nem. Milyen sűrű a köd! Mint egy nagy fehér dunna. Mindent beborít. Jó, hogy anyja itt van vele. Egyedül nem mert volna útra kelni egy szellemmel, aki már
kétszáz éve halott. Anyja szemlátomást nem fél, pedig az ő védelmezője is többszáz éves. Lehet, hogy csak miatta leplezi félelmét. Biztos, hogy szellemek? Hiszen ez a kéz olyan meleg és erős. Mint egy hús-vér kéz! Mit is mondott Ulvhedin az előbb? Ezen az éjszakán nem lesz különbség élők és holtak között. Gabriel megborzongott. Ijesztően hangzott ez a mondat. Remélhetőleg nem azt jelenti, hogy ő fog meghalni. Nem szabad gyávának látszania. Pedig legszívesebben visszaszaladna az apjához. Elrejtőzne odabent. De aztán eszébe jutott, hogy ő a Jéghegyek Népének leszármazottja. Ez büszkeséggel töltötte el. Nataniel bácsi kicsi korától kezdve nem győzte eléggé hangoztatni: legyen büszke a származására. Gabriel kiegyenesedett. Már nem érezte gyöngének magát. Folytatta az utat a ködben Ezzel a nemzetség összes leszármazottját elnyelte a sűrű ködfelhő.
2. fejezet JEGES HIDEG hasított az arcukba. A ködben mintha hatalmas, elmosódott alakokat láttak volna. Feltűntek, majd szétfoszlottak. Már nem kavics csikorgott lábuk alatt. Talán füvön járnak? Nem, nem, az kizárt. Olyan érzés, mintha kemény kőlapokon mennének. Gabriel hiába próbált lenézni, a térdéig sem látott el a köd miatt. Hová mennek? Ulvhedin és Niklas vajon tudja az utat? Jó irányba mennek? Hiszen nincs semmiféle tájékozódási pontjuk. Amerre a szem ellát, sűrű köd gomolyog. És ha eltévedtek? Ha olyan szörnyű helyre lyukadnak ki, amely minden képzeletet felülmúl? Anyja keze után tapogatózott. Pedig már régen nem fogta meg a kezét. Tizenkét évesen az ember nem kapaszkodik az anyja szoknyájába. Ulvhedin és az anyja kézenfogta. Akármennyire kínos, csak így érezte biztonságban magát. A szíve majd kiugrott a helyéből. Niklas az anyja mellett lépkedett. A két szellem mintha egy láthatatlan ellenséggel szemben szerette volna megvédeni őket. Hirtelen hangok ütötték meg a fülét, majd elvesztek a vattaszerű ködben.
Ez Christa! Christa és Nataniel hangját hallotta az imént! Tehát nincsenek egyedül. Milyen megnyugtató! Már oda is értek hozzájuk. – Hál’ istennek – suttogta az anyja. Halkan köszöntötték egymást. Őket is két férfi kísérte. A fiatalabbik tekintetéből végtelen jóság sugárzott. – Hadd mutassam be Linde-Lout és Tarjeit – szólt Nataniel. A másik férfi középmagas, markáns arcú, átható tekintetű fiatalember. Barátságosan nézett rájuk. Gabriel rögtön jobban érezte magát. SOKÁIG tartott az út. Gabriel rettentően fázott. Ilyen hideg, ködös időt még nem élt meg. Végül nem bírta tovább, merészen rákérdezett: – Hol vagyunk? – Átlépjük a határt – kezdte Ulvhedin mély, rekedt, de mégis derűs hangon. – Egy másik világba lépünk át. – Az otthonunktól távol? – kérdezte Christa. – Igen. Bár nem gyalogoltatok sokat, mégis nagyon messze jártok már az otthonotoktól. Azt a helyet, ahova most tartunk, soha nem találnátok meg, hiába keresnétek az egész földkerekségen. – Gondoltam – szólt Nataniel. – De majd hazatérünk ugye? – kérdezte
Gabriel rémülten. Apja jutott az eszébe. – Persze, hazatérhettek. Holnap reggel. Senkinek nem fog feltűnni a távollétetek. A csendben csak a lépteiket lehetett hallani. Nataniel gondterhelten így folytatta: – Azt hittem, a határt a Graastensholm feletti hegyormokon léphetjük túl. Ott, ahol Heike megidézte a szürke emberkéket, és ahol Vanja Tamlinnal együtt eltűnt. – Nem, nem. – Nem árulhatod el, hol járunk? – kérdezte Nataniel. Ulvhedin elmosolyodott. – Magam sem tudom. Csak azt tudom, hogy jutunk ki innen, semmi többet. Gand hívott össze minket, egy olyan találkozóhelyre, ahol az élők találkozhatnak a holtakkal. – A fekete szárnyú angyalok sötét márványtermében? – kérdezte Christa. – Nem. Mi is azt hittük először, de Gand kijelentette, hogy valaki más hívott meg magához. Nem tudjuk, kicsoda. – Izgalmasan hangzik – szólt Nataniel. – Azt hiszem, köszönettel tartozunk Gandnak. – Az már igaz. Nélküle soha nem jöhetett volna létre ez a találkozás – felelte Tarjei. – Saga szerelmi kapcsolata Luciferrel sok előnyt jelent nemzetségünknek. – Igen – bólintott Nataniel. – Én is úgy vélem, sokkal de sokkal keményebb harcot kellene vívnunk, ha nem állnánk rokoni kapcso-
latban a fekete szárnyú angyalokkal. – Akkor szinte reménytelen lenne a helyzet – erősítette meg Ulvhedin is. Lassan világosodott körülöttük. A hideg is kezdett felengedni. Hirtelen kiértek a ködből. Előttük hatalmas hegy magasodott. A fekete, sötétkék színben pompázó hegyoldalt itt-ott sötétzöld, bordó sziklák tarkították. A fényesre csiszolt kövek több ágban visszaverték a fényt. Mintha a naplemente kellős közepén álltak volna. Sárga, narancssárga, tűzpiros fénynyalábok ragyogták be a vidéket. Gabriel azt hitte, álmodik. A hegycsúcsok fölött hatalmas, fekete madarak köröztek méltóságteljesen. Talán nem is madarak. Ilyen messziről nem lehetett jól látni őket. Inkább furcsa, emberekhez hasonlító szárnyas lények. A legközelebbi szikla előtt különös teremtmény állt. Olyan hatalmas volt, mint a szikla, feje akár egy sárkányé. Teste éppoly színes, mint a hegyoldal. Szinte beleolvadt a hegybe. – Ki ez? – suttogta Gabriel és visszahőkölt. – Tehát látod? – mosolygott Ulvhedin – Remek. Ez azt jelenti, van fantáziád, beleélési képességed. Próbára tettük a többi rokonodat is. Mari elment mellette, nem látta. Christel sem vette észre rögtön, de végül felfedezte. Megérkeztek a többiek.
Gabriel örömmel látta a gyülekezetet. – És most merre? – kérdezte Ulvhedint. Egy cseppet sem félt már tőle. Mintha régóta ismerné. – Átmegyünk ott, azon a sziklahasadékon. De ne félj semmitől – nézett rá Ulvhedin. Elismerés sugárzott a tekintetéből. Becsülte a fiú bátorságát. Ekkor Nataniel kiáltása hangzott fel. Az újonnan érkezők elé sietett, akik most léptek ki a ködből, két női szellem kíséretében. – Ellen – kiáltotta annyi szeretettel a hangjában, hogy Gabriel azt hitte, menten átöleli a lányt. De nem. Csak a kezét fogta meg és hosszan tartotta az övében. Ellen szeme is elhomályosodott a meghatottságtól. Gabriel alig tudta levenni szemét a két gyönyörű kísérőről. – Ők Dida és Villemo – mondta Ulvhedin. Gabriel különösen Didában gyönyörködött. Milyen méltóságteljes, légies. – Királynő? – kérdezte suttogva. – Nem tudom – dünnyögte Ulvhedin. – Ma éjszaka talán fény derül az igazságra. Rikard és Tova egy Trond nevű fiúval érkezett. És a legszebb férfival, akit Gabriel életében valaha látott. Észrevette, hogy mindenkit elkápráztatott a szépsége. Kitüntetett figyelemmel köszöntötték. Nem lehet más, csak Gand. A Jéghegyek Népe nemzetségének összes
élő leszármazottja megérkezett: Benedikte, André és Mali. Rikard és lánya, Tova. Vetle Volden a fiával, Jonathannal és annak három gyermekével, Finn-nel, Olével és Gróval. Vetle lánya, Mari, öt gyermekével, másik lánya, Karine a kis Gabriellel. Sorukban üdvözölhették még Christa Gardot a fiával, Nataniellel, Knut Skogsrudöt a lányával, Ellennel. Huszonketten gyűltek össze. A nemzetség rég nem számlált ennyi leszármazottat egyszerre. Vetle utódai tették ki a nagy részüket. Tizenkét védőszellem érkezett velük: Dida, a Vándor, Heike, Villemo, Dominic, Niklas, Tarjei, Trond, Ulvhedin, Ingrid, Linde-Lou és Gand. Gandon kívül senki nem tudta, hová tartanak, ki hívta meg őket. Mindenki kíváncsian nézett a találkozás elé. Csak néhányuk szívében rejtőzött még félelem. Gand vezette őket a kéken csillogó sziklák között. Kellemes melegséget éreztek, mintha örök naplemente izzott volna a vidék fölött. Gabriel újra felnézett az égre. Azok a szárnyas lények még mindig a hegycsúcsok fölött keringenek. Pont úgy, ahogy Silje írt róluk. Démonok…? Talán csakugyan démonok. Innen messziről nem tudja megállapítani. A távolból dübörgés hangzott fel. Mint egy
működő vulkán vagy földalatti robbantás. Újra meg újra felhangzott a tompa dörej, hol erősebben, hol halkabban. Gabriel a többieket kereste tekintetével. Vajon ők is hallották? Nyilván. Alig tettek néhány lépést, egy kaput láttak maguk előtt. Két fekete, csőrös lény őrködött a kapu előtt, pókvékonyságú végtagokkal. – Már láttam őket! – kiáltotta Tova ijedten. – Akkor Béke kapuja feliratot akasztottak a bejáratra. Különös egy felirat, mondhatom! Még-hogy béke! Jártam itt már korábban, bizonyisten! Ez a másik világ bejárata. Veszélyes hely nagyon, higgyétek el! – Most nem leselkedik ránk veszély – nyugtatta meg Gand. – Vanja is átlépett már ezen a kapun, amikor Tamlint, az éjszaka démonát kereste. – Ugye mindez csak álom, nem a valóság? – kérdezte Mari ijedten. – Ne beszélj butaságokat – szólt rá Tova szigorúan. Marit elfogta a sírás. Vetle megrovóan nézett Továra: – Tudod, Mari annyira félénk, mindig attól tart, senki nem szereti. Nem bírja elviselni ezt a hangot. Tova az ajkába harapott, már megbánta előbbi kifakadását. Megpróbált gyöngéd, megértő képet vágni, persze mindenki átlátott rajta, kivéve Marit: – Bocsáss meg, Mari, nem akartalak meg-
bántani. Nos, akkor folytatjuk az utat? Semmi veszély nem leselkedik ránk, ugye, Gand? Istenem, milyen nehéz kimondani ezt a nevet, anélkül, hogy bele ne borzongana! – Nem, nincs veszély – felelte a férfi nyugodtan. Nemsokára megbizonyosodhattak róla, hogy Gandnak igaza van. A lények lassan leengedték kardjaikat és mélyen meghajoltak a befelé igyekvő gyülekezet előtt. Persze mindenki láthatta, Gand előtt hajoltak meg legmélyebben. Gabriel azt hitte, mindenki bejuthat. Hanem amikor Mari akart átlépni a kapun, szóváltás támadt. A pókszerű alakok elzárták előtte az utat. – Nincs a megfelelő lelkiállapotban – fogadkoztak érdes hangon. – Árad belőle a negatív kisugárzás. Nem tekinti egyedülálló, izgalmas élménynek ezt az eseményt. Egyszóval nincs benne kalandvágy. Mari megint sírni kezdett. Azt állította, most értette meg először annak a jelentőségét, hogy a Jéghegyek Népének leszármazottja. Nem mehetne ő is velük? Könyörgőre fogta a dolgot, Gandra hivatkozott. Gyermekei is könyörögtek, nem akartak bemenni nélküle. A kicsik félve gondoltak arra, mi lesz, ha anyjuknak egyedül kell megtennie a visszafelé vezető utat. És ha eltéved? Gand gyöngéden ránézett:
– Tudod, veszélyes, ha az ember elveszíti gyermeki képzelőerejét, beleélő képességét. Pedig milyen érzékeny kislány voltál. Talán túlságosan is érzékeny. Aztán szándékosan megkeményítetted a szíved, igaz? Nem akartál összetörni a csalódások, gondok súlya alatt, ugye? – Igen, így igaz – szipogott Mari. Gand az őrökre nézett. – Érzéketlensége csak látszat. Így próbál védekezni az élet keménysége ellen. De most majd újra önmaga lesz. Engedjétek át! Szabaddá tették előttük az utat. Mari hálásan mosolygott a szörnyekre, és közben könynyeit törölgette. Mindannyian átjutottak a kapun a „másik világba‖. – A múltkor teljesen más látvány fogadott a kapu mögött – csodálkozott Tova. – Akkor egy nagy mező terült el itt. A mező fölött köd gomolygott. Abban a ködburokban rejtőztek a szürke emberkék. – Most nincsenek itt – szólt Gand. – Ez nem ugyanaz a hely. Vad hegyvidék fenséges látványa fogadta őket odabent. Az út néhol mély völgybe torkollott, aztán újra felfelé kaptattak a meredek hegyoldalon. Némán haladtak együtt élők és holtak. Élet és halál közötti határ elmosódott, megállt az idő. Csak Dida és Gand tűnt ki közülük. Dida légiesen méltóságteljes, akár
egy királynő. Gand pedig a vezérük. Így vándoroltak egymás mellett némán, elfogódottan, míg ki nem értek egy mély völgybe. Egész idő alatt hallották a tompa dübörgést, egyre közelebbről. Minden egyes alkalommal, amikor felhangzott a morajlás, még az ég is elszíneződött, akár egy vulkánkitöréskor. Megálltak. Kúp alakú, tükörsima szikla emelkedett ki a föld mélyéből a völgy közepén. Mintha egy hatalmas földrengés során préselődött volna ki a föld belsejéből. A gyerekek akaratlanul is közelebb húzódtak szüleikhez. Fekete kőlépcső vezetett a sziklafalba vájt újabb kapuhoz. A kaput félelmetes alakok őrizték. Gabriel belekapaszkodott anyja karjába. – Remélem, nem megyünk be. – Nincs mitől félned – nyugtatta meg Ulvhedin. – Várnak mindannyiunkat. Nemsokára meglátjátok, ez lesz a boldog viszontlátás éjszakája. Legalábbis eleinte. A boldog pillanatok után lesz bőven aggódnivalónk. Valóban várták őket! A lépcső alján más lényeket pillantottak meg. Ellentétben a többiekkel, nagyon szépek voltak. Arányos lófejükön emberi vonások tükröződtek. Testük sötétkék színben pompázott. Fejüket ezüstsörény keretezte, végighúzódott a hátukon és
ezüstfarokban végződött. Emberi végtagjaik voltak. A gyönyörű teremtmények barátságosan közeledtek a jövevények felé, és intettek, kövessék őket. Belekaroltak az újonnan érkezettekbe, és mindnyájukat egyenként bekísérték. – Biztosan álmodom – szólt Mari. – Az lehetetlen – felelte egyik fia –, mindannyian nem álmodhatjuk ugyanazt. – Ti csak benne vagytok az álmomban. Jonathan, a fivére belecsípett Mari karjába. Mari felszisszent. – Talán ezt is álmodod? – Au! Nem, ez fájt! – Vigyázz arra, mit mondasz, Mari! – figyelmeztette a fivére. – Ha továbbra is ilyen hitetlen leszel, akkor még ki is tessékelhetnek. Mari ijedt képet vágott. Gabriel felnézett az égre. Semmi kétség, azok a szárnyas lények nem óriásmadarak, hanem démonok. Ijesztőek a hatalmas szárnyaikkal, félmeztelen testükkel, karomban végződő végtagjaikkal. Hegyes foguk, izzó, sárga szemük még félelmetesebbé tette őket. Egy barátságos fiatalasszony közeledett feléjük. Arcát sötétszőke fürtök keretezték. Mosolygós szeme huncutul csillogott. Gabriel találkozott már szebb nővel is életében, de ilyen bájossal még soha. – Isten hozott benneteket, barátaim, a démonok hegyén – köszöntötte őket.
Heike megtorpant. – Tula! – kiáltott fel boldogan – De hisz ez Tula! – Tula – ismételte a Vándor gyengéd mosollyal. – Nemzetségünk elveszett, átokverte tagja. A mi vérünk. – Erre bizony nem számítottunk! – tette hozzá Villemo. Újra felhangzott Tula gyöngyöző kacagása. El volt ragadtatva, hogy sikerült meglepnie őket.
3. fejezet AMIKOR AZ ÉG ALJA vörös lett, újra felhangzott a dübörgés. Majd amikor az elcsendesedett, az ég alja is halványsárga színbe váltott. Heike sokáig szorította magához Tulát. Valamikor együtt laktak. Mindkettőjüket alaposan meghatotta a viszontlátás öröme. Ez a hangulat aztán a többiekre is átragadt. Teljesen úgy viselkednek, mint az élők – gondolta Gabriel. Persze, ma éjszaka nincs különbség élők és holtak között. Vagy talán mi távoztunk az élők sorából? Ahogy Ulvhedin jövendölte, örömteli viszontlátásnak lehettek tanúi. Talán még több is lesz az éjszaka folyamán? Kivel találkozhatnának még? Hiszen mindenki jelen van. Vagyis majdnem. Sol és Jó Tengel hiányzik. Shira és Mar is. Gabriel nem is ismerte az összes ősét. – Hol voltál eddig, Tula? – kérdezte Ingrid. – Hát itt – felelte, kibontakozva Heike karjaiból. – Olyan csodálatos itt! – Nem vagy magányos? – Nem. Miért lennék? – nevetett újra, és a négy démonra mutatott, akik mozdulatlanul ácsorogtak kicsivel messzebb tőle. Az egyiknek szarvaspofája, a másiknak hatalmas bikaorra, a harmadiknak hosszú, hátrahajló fülei, a
negyediknek durva, zöld szőrzete ejtette ámulatba őket. Nem mozdultak, mégis ide-oda cikázó szemükkel követték az események alakulását. – Nos, ők a barátaim. Bevallom, elég különösek. Rávettem őket, hogy a mai nap tiszteletére takarják el intimebb testrészüket. Soha nem unatkozom a társaságukban. Olyan jó újra látni benneteket! Örülök, hogy veletek együtt harcolhatok. – A barátaid valóban velünk vannak? – kérdezte Ingrid gyanakodva. – Hát persze! Hiszen tudjátok, ellenségünk minden gonosz erőt meg akar kaparintani. Ha a démonok nem elég elővigyázatosak, őket is leigázhatja. Négy barátom rendkívül büszke, nem tűrnek semmiféle uralmat. – A tiédet sem? – kérdezte Heike. – Nem, én sem uralkodom felettük. No de nem is vagyok a rabszolgájuk. Egyenlőek vagyunk. A Jéghegyek Népe sosem talált magyarázatot arra, mit kerestek a démonok Graastensholmon annak idején. Gabriel már épp meg akarta kérdezni Tulától a titkot, amikor Mari rosszallóan megjegyezte: – Juj, milyen csúnyák – suttogta, és elfintorodott. – Én nem találom csúnyának őket – felelte Tula. – Szerintem egyre szebbek. Mindegyi-
kük egyéniség. Rosszabb barátaim is lehetnének, mint ők, az biztos. Többen közülük felnéztek a hegycsúcsokra. A repülő démonok még mindig ott köröztek. – Ők alacsonyabb rendűek – jelentette ki Tula könnyedén. – Még fogtok velük találkozni a későbbiek folyamán. Villemo és Dominic, egykori őrangyalaim, hát ti is itt vagytok? Olyan jó viszontlátni benneteket. Velem aztán nem volt könnyű dolgotok! Most kiket védelmeztek? – Malit és Ellent. Velük valóban sokkal könnyebb dolgunk van. – Ez úgy hangzik, mintha mi unalmasabbak lennénk – jegyezte meg Mali. – Ugyan, dehogy – felelte Dominic. – Ti azonban nem kerülhettek gonosz ősapánk hatása alá, nem úgy, mint Tula. – Hát igen – mondta Tula elgondolkodva. Aztán elindultak. Tula, mint háziasszony, elöl ment Heike és Gand oldalán. A szép, lófejű démonok karonfogták a vendégeket, és továbbkísérték őket. Bevezették őket egy nagy, barlangszerű terembe, ahol a falakon, a mennyezeten különböző ásványok, kövek csillogtak. Sárgás fény töltötte be a termet. Nem volt hideg, bár a hegy belsejében jártak és víz csordogált a falakról. Inkább kellemes meleget éreztek. Gabriel úgy képzelte sok, titkos alagút szeli át a hegy belsejét.
Tula Továval elegyedett szóba. Gabriel észrevette, milyen jól megértik egymást. Hallotta, amint Tula arról mesél, ő is éppoly nehéz és fájdalmas megtisztuláson esett át, mint Tova, mielőtt kedves ember vált belőle, aki az igaz úton jár. Tova felderült ezekre a szavakra. Rikard, Tova apja is hálásan nézett Tulára. Szép tőle, hogy nem hozza szóba Tova csúnyaságát – gondolta Gabriel. Miután átvezették őket ezen a nagy csarnokon, beléptek egy kisebb, félhomályos terembe. Lent középen egy dobogót pillantottak meg, körös-körül pedig padokat és kényelmes fotelokat. Kétoldalt lépcső vezetett a dobogóhoz. Gand már nem tartott velük. A Vándor sem. És… mintha hiányozna még valaki. Gabriel a nagy rohanásban nem tudta megállapítani, ki hiányzik. Tula elegyedett szóba vele. Gabriel elmagyarázta, kicsoda is ő. – De hiszen akkor te vagy az utódom – nevetett Tula és megölelte. Milyen emberi az ölelése – gondolta Gabriel. – Mintha nem is szellem lenne. A terem közepén, a dobogón márványasztalt állítottak fel. Alulról és felülről is megvilágították. Az enyhe fény a legközelebb lévő ülőhelyeket épp hogy csak elérte.
Gabriel látta, amint nagyapját, Vetlét, Andrét, Malit és Benediktét a kényelmes fotelekhez vezetik. Akár a moziban – gondolta Gabriel. Csak sokkal kényelmesebb. Inkább mint egy mesebeli kastély. Gabriel Ellen és Nataniel között ült. Úgy hallottam, nekik nem szabad túl sokat együtt lenniük – gondolta Gabriel. Óvatosan körülnézett. Anyja, Karine, Jonathan, a nagybátyja és Rikard Brink mögötte foglalt helyet. A szellemek, akik a ködön át kísérték őket, az első sorban ültek: Heike, Ingrid, Ulvhedin, Villemo, Linde-Lou és a többiek. Gand és a Vándor még mindig nem került elő. Gabriel most már tudta, ki a harmadik. Tarjei sincs közöttük. Miért éppen ők hárman? Mindegyik csoport előtt állt egy asztal. Szép kísérőik mindenféle finom falatot raktak az asztalokra. Gabriel óvatosan szemügyre vette. Vajon meg merje kóstolni? Az étel azonban igazán étvágygerjesztőnek tűnt. Még süteményt is hoztak. Legszívesebben már hozzálátott volna, de még senki nem nyúlt az ételhez, italhoz. Mintha megállt volna az idő a szikla belsejében. A nemzetség krónikájában olvasta, hogy amikor Shira találkozott Shamával, akkor is megszűnt a pillanat.
Boszorkányéj, vagy egy furcsa álom? Gabriel nem szerette volna, ha mindezt csak álmodja. Többször eltöprengett, mi lenne, ha kiválasztott volna. Néha csak mosolygott ezen, de máskor elfogta a nyugtalanság. Vajon végre tudja hajtani, amire kiválasztatott? Mit kell majd tennie? – faggatta nem egyszer az anyját. – Miért éppen ő? „A tiszta tekinteted miatt‖, válaszolta ilyenkor az anyja. „Hiányzik belőled a rossznak még a csírája is, és van benned felelősségérzet.‖ Rokonai azt hajtogatták, természetben nagyon hasonlít a tiszta szívű Henning Lindhez. Külsőre viszont egyáltalán nem. Gabriel apró termetű, sötétkék szemű. Barna, erős szálú haja többnyire szanaszét áll. „Milyen édes‖ – hallotta a lányokat az osztályban róla nyilatkozni. Utálta ezt a megjegyzést. Szórakozott volt és álmodozó. Gyakran otthon felejtette a könyveit, nem írta meg a leckéjét. Reggelente képes lett volna órákig ücsörögni zoknijával a kezében, anélkül hogy felhúzta volna. A vacsoránál gyakran gondolataiba merült, még enni is elfelejtett. Volt, hogy belekezdett egy történetbe vagy viccet mesélt, de nem fejezte be, mert eszébe jutott egy másik. Viszont becsületes, melegszívű gyerek volt. Az iskolában is nagyon komolyan vette,
amit rábíztak. Biztosan ezért választotta ki a nemzetség épp őt erre a feladatra. Gabriel figyelme visszakanyarodott a teremben zajló eseményekhez. Tula már nem volt velük. Kiment, mivel újabb vendégek érkeztek. Ők is helyet foglaltak. Gabriel lopva szemügyre vette a jövevényeket. Fényképről már ismerte őket. Christoffer Volden és az anyja, Malin! De hiszen mindketten rég halottak! Ott ül az öreg Henning is Hársfaligetből. Fényképen sokkal öregebbnek látszanak. Tula a dobogóra lépett. Üdvözölte az újonnan érkezőket. – Hála Gandnak és a Vándornak, nemzetségünk minden élő és holt leszármazottja egybegyűlt, hogy felvegyük a harcot gonosz ősapánkkal szemben. Isten hozott mindnyájatokat. Boldog vagyok, hogy együtt láthatom nemzetségünket. Egy tündéri asszony lépett be a terembe. Heike felpattant. Egy pillanatra szorosan átölelték egymást. Majd a nő helyet foglalt a többiek mellett. Vinga Tark, Heike felesége – ismerte fel Gabriel. Kívülről fújta a családi krónikát. Milyen csodálatos, hogy újra találkozhatnak! Súlyos léptek közeledtek a lépcsőn. Fegyvercsörgést, szarvasbőrsuhogást hallott.
Biztosan a Paladinok – gondolta összeszorult torokkal. Nem láthatta őket, mert messze álltak tőle. Őket már nem világította meg a tompa fény. Három férfialakot különböztetett meg. Alexandert, Tancredot és Tristant. Alexander Paladint is meghívták, bár nem tartozott a nemzetséghez. Még egy negyedik férfi is volt velük. Biztosan Mikael Lind, Tarjei fia. Mindannyian koruk, a XVII. század ruházatát viselték. Már majdnem megtelt a terem, de azért még mindig látott üres ülőhelyeket. A legalsó sor teljesen üres maradt. Valószínűleg odaülnek majd a nemzetség átokverte, illetve kiválasztott tagjai. Két hölgy igyekezett befelé. Lázas beszélgetést folytattak egymással. Gabriel nem látta tisztán őket. Nataniel a fülébe súgta: – Silje és Charlotte Meiden. – De hát ők nem is… – Nem, ők nem a nemzetségünk tagjai. De tudod, azon kevesek, akik nagyon nagy szerepet játszottak nemzetségünk életében, így tehát meghívást kaptak. – Mint például Alexander Paladin! – Igen, és Elisa. Őt köszönti Ulvhedin olyan melegen. – De jó látni, hogy mindenki örül a viszontlátásnak. – Igen, nagyon! Ebben a pillanatban végigfutott Gabriel há-
tán a hideg. Csendben, sietve, nagyon alacsony emberek igyekeztek befelé, hogy helyet foglaljanak odafent. – Kik ezek? – kérdezte Natanieltől kikerekedett szemmel. – A taran-gaiak – felelte Nataniel, miközben ő is alaposan szemügyre vette őket. – Tudod, Gonosz Tengel arrafelé is hagyott utódokat maga után. – Olyan furcsák a vonásaik – jegyezte meg Gabriel. Mára már teljesen kihaltak. Pedig milyen sokan voltak valaha. Egy ködszerű alak zárta a keletről érkezők sorát. Biztosan a régmúltból, talán a tizenkettedik századból jött vissza hozzájuk. A többi ős között is akadt néhány, aki szinte már átlátszó volt, olyan régóta kísértett a földön. Hirtelen Tula lépett oda hozzájuk, Andrénak nyújtott kezet. – Üdvözöllek. Az a tisztesség ért, hogy én védelmezhetlek a jövőben. André szóhoz sem tudott jutni. – Jaj, micsoda megtiszteltetés! Tudomásomra hozták, hogy erős védelmezőm lesz, de álmomban sem mertem volna, gondolni hogy…! Jaj de boldog vagyok! Tula elmosolyodott. – Azt hiszem, jól megértjük majd egymást. Aztán megint a bejárathoz sietett.
Mind itt vannak? – tanakodott magában Gabriel. Ekkor újabb csoport érkezett. A legalsó sorba ültek. Gabriel le nem tudta venni a szemét róluk. Az újonnan érkezettek mind különlegesek voltak. Vagy hihetetlenül szépek, vagy szörnyen csúnyák. Mosolyogva köszöntötték Villemot, Heikét és a többieket. A kiválasztottak és a kitaszítottak! Gabriel nem ismerte őket. Nataniel a fülébe súgta: – Jó Tengel és Sol… Milyen gyönyörű asszony! – Shira és Mar… Ókét is nehéz lenne összetéveszteni másokkal. Mar külseje a legvisszataszítóbb, mégis vonzza a tekinteteket. Szívélyesen üdvözölték Jonathan három gyermekét, Finnt, Olét, Grot, és közölték, ők lesznek a védelmezőik. A gyermekek először kővé dermedve bámultak rájuk, de aztán felengedtek és kezet nyújtottak nekik. Aztán mind a hárman Shira és Mar mellé telepedtek. – Ott jön valaki, akit nem ismerek – jegyezte meg Nataniel. – Halkatla – suttogta Tova. – Azt hittem, őt nem hívták meg! A durcás Halkatla után érkezett még öt átokverte a taran-gaiak családjából. Mindenki meglepetésére Mari gyermekei előtt álltak meg. Mélyen meghajoltak előttük, megérin-
tették a homlokukat, majd jobb kezükkel a földet. Christel, Marianna és a három fiú anynyira zavarba jött, hogy ők is így köszöntötték őket – elég ügyetlenül. – Nos, csak én maradok árván? – jegyezte meg Jonathan kurtán. Igaz ami igaz, már mindenki kapott védelmezőt, csak Jonathan nem. Hirtelen sötét lett a teremben. Gabriel kiegyenesedett a széken és feszülten figyelt. Halk lépéseket, majd szárnysuhogást hallott, és hatalmas fekete árnyakat látott. Összekuporodott, megfogta Nataniel és Ellen kezét. Újra elcsendesedett minden. Mindenki feszülten várakozott. Lent középen, az asztal fölött megint pislákolni kezdett a fény. Aztán megjelent Tula. Megtagadná saját magát, ha nem szeretne a figyelem középpontjában állni. Hatásszünetet tartott, hogy tovább fokozza a feszültséget, majd csillogó szemmel így szólt: – Kedves egybegyűltek! Engem ért a nagy megtiszteltetés, hogy otthonomban köszönthetem a Jéghegyek Népét és nemzetségünk barátait. Találkozásunk célját mindenki ismeri. Nagyon örülök, hogy mindnyájatokat viszontláthatom. Tegyük felejthetetlenné ezt az éjszakát!
Mindenki egyetértett. Tula így folytatta: – Mielőtt megkezdjük az ülést, azt tanácsolom, emlékezzünk meg azokról, akik végérvényesen áldozatul estek gonosz ősünk átkának, és akik talán ellenünk fognak fordulni a harcban. Ne feledjük, nem tehetnek róla, hogy hatalmába kerítette őket a gonosz. Mindanynyiunk közelebbi családjában van egy ilyen leszármazott. Gabriel ajkába harapott. Eszébe jutott Ulvar, Hanna és Kolgrim. Érezte, hogy a többieket meghatották Tula szavai. – Nem beszéljük mindannyian ugyanazt a nyelvet. Ma éjszaka azonban meg fogjuk érteni egymást. Igaz, vannak köztünk dánok, nem beszélve a taran-gaiakról – gondolta Gabriel. Nem igazán értette Tula szavait, de nem töprengett sokáig. – Tudomásotokra hozom, hogy megalapítottuk a Legfelső Tanács testületét ma éjszakára és az elkövetkezendő időkre. A testület öt tagból áll. Nemsokára tudomásotokra hozom a tagok nevét is. Sok titok és rejtély szövi át nemzetségünk történetét. Mielőtt kidolgozzuk Gonosz Tengel elleni tervünket, mindannyiunknak el kellene mesélnie élete történetét, hogy fényt derítsünk számos titokra. Erre persze nincs időnk, különben itt ülhetnénk ítéletnapig. Ezért kérjük, azok a le-
származottak szólaljanak fel, akikről feltétlenül mindent tudnunk kell a harcunk érdekében. Ha azonban bárki ki akarja egészíteni a hallottakat, nyugodtan szót kérhet, amennyiben közös ősünk és a gonosz közötti szövetségről lenne szó. Gabrielt hirtelen kellemetlen érzés kerítette hatalmába. Óvatosan a terem legfelső sora felé fordította a fejét. Teljes sötétség borította. Mintha hatalmas szárnyak körvonalait látta volna kirajzolódni. Itt-ott kivillantak a nagy fehér metszőfogak. Biztosan csak képzelődik. Megborzongott, és a terem másik oldalán lévő felső sor felé fordult. Ott magas teremtményeket látott. Inkább csak sejtette, mint látta őket. Olyan feketék, hogy beleolvadnak a sötétségbe. A biztonság kedvéért közelebb húzódott Natanielhez. Megint Tula hangja ütötte meg a fülét: – Igyunk a mindannyiunk által oly áhított győzelemre! Felálltak, felemelték poharaikat. Miután mindenki újra helyet foglalt, Tula kis szünet után így folytatta: – A Tanács Jó Tengelt szólítja az emelvényre. Az egybegyűltek izgatottan suttogni kezdtek. Tengel felállt és az emelvényre lépett. Kezdődik – gondolta Gabriel, és jóleső borzongás futott végig rajta.
4. fejezet JÓ TENGEL pompásan mutatott, amint ott állt Tula mellett. Ijesztő óriásként magasodott mellette. Tula megőrizte lányos alakját. Gabriel elbűvölve nézett mindkettőjükre. Különösen Tengelre. Ilyen férfi százévente egyszer születik a világra. Heike sokban hasonlít hozzá, de nem árad belőle az az erő, ami akaratlanul mindenkiben tiszteletet ébreszt. Semmi kétség, Jó Tengel nagy tiszteletnek örvend. A teremben egy pisszenést sem lehetett hallani. Tula így kiáltott: – Engedjétek meg, hogy bemutassam azt a férfit, aki először szállt szembe a nemzetségünket sújtó gonosz átokkal. Először próbálta meg a gonosz erőt a jó szolgálatába állítani. Neki köszönhetően a nemzetségben sokkal több átokverte leszármazott szállt szembe Gonosz Tengellel, mint adta el a lelkét neki. Hangos tapsvihar követte szavait. Majd újra Tulát hallották: – Hallhatnánk a történetedet? Mint előbb már kértem, csak azokat a részleteket, melyek a nemzetségünket sújtó átokkal és gonosz ősapánkkal kapcsolatban állnak. Semmi egyebet! Be szeretném jelenteni továbbá, hogy Jó Tengel lesz átokverte és kiválasztott őseink vezére a harcban.
Gabriel nem tudta levenni a tekintetét Tengelről. Most látta életében először, de rögtön melegség öntötte el a barátságos férfi láttán. Vonásai éppolyan torzak, mint Ulvhediné, Gabriel védelmezőjéé, de mégsem hasonlítanak egymásra. Ulvhedin vonásai kissé mongolosak. Tengel nem tűnt annyira vadnak. A Jéghegyek Népének vezére belekezdett vallomásába: – Életem legtöbb fejezetét ismeritek a családi krónikából. Épp ezért most arról az időszakról szeretnék mesélni, amelyről soha nem hallhattatok vagy olvashattatok. Még nagyobb csend telepedett a hallgatóságra. – A családi krónikában az áll, hogy unokahúgom, Eldrid mesélt Siljének a gyermekkoromról. Tőle tudjuk, mennyire vad voltam. Mindent megtettem azért, hogy elnyerjem Gonosz Tengel tetszését. Aztán hirtelen megváltoztam. Megpróbálom elmesélni, mi okozta ezt a változást. Gabriel visszafojtott lélegzettel figyelt. – Kora ifjúságom egyik telén a Jéghegyek Népének völgyében éhínség pusztított – kezdte Tengel olyan halkan, mintha maga a puszta emlék is fájdalmat okozna neki. – Persze minden télen éheztünk, de ezen a télen különösen. Négyünk élete forgott kockán. A négy kitaszítotté, Hannáé, Grimaré, a lenti tónál
lakó asszonyé, meg az enyém. Mivel senki nem akart befogadni bennünket, senkitől nem várhattunk segítséget, Hanna, Grimar és az az asszony Gonosz Tengel parancsával hozakodott elő. Azt állították, állandó kapcsolatban állnak vele. Irigyeltem is őket ezért. Elmondták, a gonosz próbára akar tenni. Azt akarja, hogy… Itt elakadt Tengel hangja, várt egy kicsit, majd így folytatta: –… hogy öljek meg egy gyermeket. Aztán a testét dobjam oda nekik, hogy ne haljanak éhen. A hallgatóság soraiból elborzadt sikoly hallatszott. – Akkoriban nem voltak erkölcsi gátlásaim. A gonoszság járta át testemet, lelkemet. A többiek ki is választották a gyermeket. Egy kisfiút, akit tőrbe kellett volna csalnom. Megtettem. Nem gondoltam arra, mit teszek valójában. Csak engedelmeskedtem. Gonosz Tengelt akartam szolgálni mindenáron. Mindennél fontosabb volt számomra az elismerése. Újra elhallgatott, láthatóan kínozta az emlék. Gabriel fülét megütötte Tova alig hallható suttogása: jó tudni, hogy valamikor az ő lelkét is gonoszság járta át. Tehát nem én voltam az egyedüli. Tengel folytatta: – Elcsaltam a fiút egy rejtekhelyre. A ké-
semet aznap jó élesre fentem, és a zsebembe rejtettem. Éppen az élét vizsgálgattam, amikor a kisfiú így szólt: „nézd csak, mit találtam! Egy egész marokra való fagyott csipkebogyót! Megosztom veled, ha akarod.‖ Már ki is vette a zsebéből az összefagyott bogyókat. Napok óta ez lehetett az egyetlen rendes táplálék, amihez hozzájutott. Hiszen már minden állatot levágtak, minden mag elfogyott a magtárból. Már csak a tóban élő halak maradtak, de a tavat olyan vastag jégréteg borította, hogy lehetetlen volt léket vágni bele. És ezeket a kincset érő bogyókat akarta ez a kisfiú megosztani velem. Barátságos tekintetet vetett rám, és várta a válaszomat. Nem tudom, mi történt velem akkor. Leguggoltam és a bogyókat egyenként a szájába tettem. „Miért sírsz, Tengel?‖, kérdezte riadtan. Akkor vettem csak észre, hogy sírok. Most először sírtam életemben. Kellemes melegség járta át testemet, és szívemet majd szétfeszítette a fájdalom. Attól a naptól kezdve kerültem Hanna, Grimar és annak az aszszonynak a társaságát… no persze Gonosz Tengelét is! Akkor arra gondoltam, nem szabad hagyni, hogy több átokkal sújtott leszármazott jöjjön a világra nemzetségünkben. A csendet Heike törte meg. – Nem meséltél még arról, hogyan sikerült jó útra térítened az átokverte leszármazotta-
kat. – Nem. Ez egy későbbi történet. Mint tudjátok, találkoztam Siljével… Kinyújtotta karját az asszony felé. Silje felállt és az emelvény felé indult. A többiek hosszan megtapsolták. Félénknek, de nagyon boldognak látszott. – A vele való találkozás sok mindenben segített. Könyörtelen viselkedési szabályokat vezettem be, hogy kiűzzem belőlük a gonoszt. – Hogy érted ezt? – kérdezte Villemo. – Nem tudtam megakadályozni az átokkal sújtott leszármazottak világrajöttét. Ehhez Gonosz Tengel Shamával kötött szövetsége túl erősnek bizonyult. Mégis elő tudtam készíteni az utat, amire ha rálépnek, megszabadulhatnak az átoktól és kiválasztottak lehetnek. Sajnos nem mindenkit sikerült jó útra térítenem. Közületek sokan szenvedtek is emiatt. Pedig megtettem mindent, ami tőlem telik. – Mesélj erről részletesebben, kérlek – kérte Heike, aki maga is sokat szenvedett az átok súlya alatt. – Silje kapott egy esküvői ajándékot – mondta Tengel az asszonyra pillantva. – Emlékszel? Amaz kérdőn nézett rá: – A kis faragott ládikára gondolsz? Amit még akkor is magunkkal vittünk, amikor a völgyből menekültünk?
– Pontosan! Az egyik lófejű démon az asztalhoz sietett, és egy megfakult, öreg kis dobozt tett az asztalra. – Hát még megvan? – kiáltotta Silje. André így válaszolt: – Megőriztük a Jéghegyek Népének többi kincsével együtt, de nem sikerült kinyitnunk. – Nem is szabad felnyitni – mondta Silje. – Tengel megtiltotta, hogy megérintsük a tartalmát. – Igen – vette át a szót Tengel. – Tudjátok, ahhoz, hogy megtörjem a gonosz örökség hatalmát, nem válogathattam az eszközökben. Minden áldott szombaton és vasárnap áteveztem a völgyben fekvő tavon. Túl sokáig nem maradhattam távol otthonról, mert nem akartam egyedül hagyni Siljét. Találtam ugyanis egy számomra szent búvóhelyet, tele gyógyés varázsfüvekkel, annak a folyónak a torkolatánál, mely a tavat táplálta. Ott aztán sok varázsfüvet szedtem. Nem a fekete, hanem a fehér mágia virágait. Aztán egyik nap sötétedéskor, amikor Silje azt hitte, halászni megyek, újra kieveztem a lelőhelyemhez. Egész éjszaka ott maradtam. Varázsigéket mormoltam a füvek felett, amiket gyűjtöttem. Ott álltam a folyónál, és mindet megáldottam. Bevetettem az összes varázsigét, mondókát, ráolvasást, amire csak emlékeztem. Számomra is ismeretlen nyelven kántáltam olyan hatáso-
san, hogy magam is beleszédültem. Tengel egy pillanatra elhallgatott az emlék hatására: – Életem legnehezebb éjszakája volt. Éreztem a gonosz erő hatalmas ellenállását. Sokszor térdre kényszerített, már-már azt hittem, legyőz, végez velem. De ekkor az emberi jóságra gondoltam, Silje tisztaságára, erejére, és úgy éreztem, boldogtalan őseim is segítenek a küzdelemben. – Jól érezted – szólt Dida. – Nagy érdeklődéssel követtük harcodat. – Hálás vagyok érte. Megmentettétek az életemet. – S vele együtt az utódainkét – tette hozzá Dida. – De folytasd! – Mindenáron győzni akartam. Amikor fölkelt a nap, meghallottam a kiáltást. Azt a fülsüketítő, éles sikolyt, ami oly jellemző gonosz ősünkre, ha dühös és csalódott. Ekkor a már kiszáradt varázsfüveket és gyógynövényeket, a jóság jelképeit betettem a ládikába, és varázserővel lelakatoltam. Amikor hazaértem, odaadtam Siljének. Ameddig a ládikó nemzetségünk birtokában van, nem fog az átok a kitaszított leszármazottakon. Legtöbben közületek nagy örömömre szembe is fordultak Gonosz Tengellel. Nem szabad megfeledkeznetek arról, hogy már előttem is akadtak nemzetségünkben olyan átokverte leszármazottak, akik szembeszálltak a gonosszal.
– Így igaz – mondta Dida. – Nem sokan vagyunk. – De erősek vagytok – mosolygott Tengel. – Magányos harcotokat nagy tisztelet övezi részünkről. Már előre örülök, hogy ma éjszaka meghallgathatom a történeteteket. Nos, ti már hallottátok az enyémet. Ma éjszaka enynyit akartam elmondani. Talán Silje ki szeretné egészíteni még valamivel. – Szeretném megköszönni, hogy elhívtatok ma este – kezdte felesége zavartan. – El sem mondhatom, mennyit jelent ez a számomra. Van azonban… egy kérdésem, aminek lehet, hogy nem fogtok örülni. – Állj elő vele! – Nos … Idefelé jövet … Amikor beléptem a terembe… Úgy tűnt, felismertem… odafönt… Elhallgatott, nem akarta folytatni. Tula intett a kezével, a fényt az egyik felső sor felé irányították. Hét-nyolc félelmetes teremtmény ült odafent. Rezzenéstelen pofával bámultak a gyülekezetre. Silje levegő után kapkodott. – A démonaim! Árnyékország démonai, az utgardi hegyek felől érkeztek. Ingrid is felkiáltott. – Hasonlítanak azokhoz, akiket a Jéghegyek Népének völgyében láttam. A nyírfák átváltoztak démonokká, de azoknak rókához hasonlított a pofájuk.
A fény végigpásztázott a felső soron. Vékony, hegyes rókaarcokat világított meg. – Ők azok! – kiáltotta Ingrid. – A démonaim. – Nemzetségünk összes démona jelen van ma éjszaka – jegyezte meg Tula szárazon. Odafönt kialudt a fény, a titokzatos lényekre újra sötétség borult. Gabriel felsóhajtott és hátradőlt a székén. Elöntötte a forróság a látottakra. Tula rendületlenül mosolygott: – Van még kérdésed, Silje? – kérdezte. – Nem, nincs – bizonytalankodott az aszszony. – Azaz mégis. Szabadna még valamit kérdeznem? – Hát persze! Mindannyian hálával tartozunk neked. Nem utolsó sorban azért, mert sikerült megszelídítened Jó Tengelt. Silje zavartan felnevetett. – Nos, akkor azt szeretném tudni, mi történt a faliszőnyegeimmel. Tula egy pillanatra zavarba jött. Viljar emelkedett fel a helyéről. – Sajnos a graastensholmi faliszőnyegeid tönkrementek. Mindenesetre az én időmben országszerte ismerték a tapétáidat. Mali kiegészítette: – Elmondhatom, hogy egy bizonyos Arngrim mester nevét említik a könyvek ezzel a művészeti ággal kapcsolatban. Sok faliszőnyegedet látni a múzeumainkban. Időközben
az is kiderült, hogy Arngrim mester nő! Én világosítottam fel erről a néprajzkutatókat. Ezt nem kétlem – gondolta Gabriel. Mali néni elkötelezett harcosa a nőmozgalomnak. Ez a kijelentés fellelkesítette a hallgatóságot. Kitört a tapsvihar. A Jéghegyek Népének ősanyja újra szólni kívánt. – Azt hiszem, átérzitek, milyen nagyszerű, ha az ember találkozhat az utódaival. Illetve közületek néhányan biztosan most először találkoznak őseikkel… Ragyogó ötlet volt részedről, Tula! Annyira örülök, hogy így együtt láthatlak benneteket, hiszen mindanynyian a véreim vagytok! – lelkendezett. Silje egy pillanatra megfeledkezett a találkozó halálosan komoly céljáról. Olyan elragadónak tűnt, amint ott állt a meghatottságtól kipirult arccal, Tengel kezét fogva. Vissza akartak ülni a helyükre, de Tula nem engedte. Láthatóan élvezte a szervező szerepét. Most is valami meglepetéssel állt elő. – A Tanács most az idősebbik Sunnivát szólítja az emelvényre a Jéghegyek Népe nemzetségéből. Sunnivát? – csodálkozott Gabriel. Hiszen ő nem játszott különösösebb szerepet nemzetségünk történetében. Tula azt mondta, az idősebbiket. Tehát Tengel nővérét!
Egy fekete hajú, barna bőrű fiatal nő lépett a dobogóra és Tengel karjaiba vetette magát. Kis idő múlva meghatottan bontakoztak ki egymás öleléséből. Milyen gyönyörű – gondolta Gabriel. Mennyire hasonlít rá Sol. Hát persze, hisz a lánya. Sunniva hosszan megölelte Siljét. Gabriel a krónikáskönyvből jól tudta, miért. Silje vette magához árván maradt gyermekét, ezzel megmentette Sol életét. Sunniva a többiek felé fordult, és beszélni kezdett: – Kevesen ismernek engem közületek. De én szeretném megköszönni, hogy találkozhattam veletek. Azt hiszem, felvilágosítással szolgálhatok a gonoszság sötét forrásvizét tartalmazó korsóról… Minden szem rászegeződött: – Gonosz Tengel fent a hegyoldalban két helyen ásott el valamit. Akkor bukkantam rá a rejtekhelyekre, amikor egyik ősszel az elcsatangolt borjakat kerestem. Először ugyanarra a helyre tévedtem, amit Silje oly részletesen leír naplójában. Ott erős rosszullét fogott el. Olyan rémület kerített hatalmába, hogy menten menekülnöm kellett onnan. Nem vagyok átokkal sújtott leszármazott, így nem láthattam a gonoszt, de erősen éreztem közelségét! Később, amikor fent jártam a hegyormon egy kicsit messzebb, ugyanezt éreztem. Félel-
memben kivert a jeges verejték. Attól féltem, túl közel kerülök hozzá. Akkortájt még gyerek voltam. Úgy elszaladtam, ahogy csak a lábam bírta. Nem sokkal ezután meghaltam. Így nem volt időm mindezt továbbadni. Szavai zavart keltettek. Két helyen is elrejtett volna valamit Gonosz Tengel? – Köszönjük, Sunniva! A tanács feljegyezte szavaidat. Meglepett minket, amit elmondtál. Értékes lehet számunkra. Tarjeinak talán később lesz hozzáfűznivalója, hiszen ő tartotta megfigyelés alatt a Jéghegyek Népének völgyét. Arra kérlek, ha majd végeztél, fáradj oda a tanácstagokhoz, és Silje naplójában a térképen mutasd meg azt a két helyet, ahol elfogott a rosszullét. Sunniva bólintott. – Most szívesen hallanánk rólad valamit, hiszen alig ismerünk – kérte Tula. – Annyira örülünk, hogy itt vagy. – Köszönöm! Nos, van még valami… – Állj elő vele! – Elmosódott emlék csupán. Ma este talán fény derül rá, valóban megtörtént-e. Az ajkába harapott és így folytatta: – Eszembe jutott egy történet, Tengel – fordult fivéréhez. – Még anyánk mesélte egyszer, nemzetségünk őstörténetébe nyúlik viszsza. Egy királyról szól, Targenorról… Emlékszel? – Nem – gondolkozott el Tengel. – Vagyis
most, hogy mondod, rémlik valami. Nem a Taran-gai nemzetségből való? – Nem tudom. Neve mindenestre a Tarangai és a Nor szó összetételéből jött létre. – Nor, Shira lakóhelye. – Igen. Nos, onnan származik ez a legendás király. Anyánk nem tudott róla valami sokat. Mindenesetre fényes uralkodó volt, őseink dicsőítették. De Gonosz Tengelnek sikerült őt is megtörnie. – Targenor… – ismételgette Tengel. – Igen, most már emlékszem! Tudod, mivel anyánk meghalt, amikor a világra jöttem, nem tőle hallottam a történetet. Anyánk fivére, Lars mesélt nekem Targenor királyról. A Jéghegyek Népe istenítette, meg is koronázták. Szép és erős férfi volt. Nagy reményeket fűztek hozzá. Mindaddig, amíg Gonosz Tengel fel nem ismerte, személyében mekkora veszély fenyegeti hatalmát, és el nem söpörte útjából. Mi történt Targenorral, emlékszel? – Nem. De ha jól sejtem, ma este találkozhatunk vele. – Bárcsak igazad lenne! Ezek után Tengel és Silje a helyükre ülhettek, de Tula még visszatartotta Sunnivát. – A tanács Solt szólítja, a Jéghegyek Népe nemzetségéből! Zsongás futott végig a termen. Mindenki látni akarta a legendás hírű Solt. Királynői léptekkel ment az emelvényre.
Nagyon értett a hatásos megjelenéshez. Sunniva átölelte. Könnyekig meghatódott. – Angelica, drága kislányom. Ott, azon az elhagyatott udvaron Trondheimben magadra kellett hagynom téged. Annyira aggódtam érted! Még egyszer köszönöm, Silje! – kiáltott át a termen. – Köszönöm, hogy megkönyörültél magányos, szerencsétlen gyermekemen! Ó, ki gondolta volna, hogy még egyszer viszontláthatom! – Most már tudom, kitől örököltem a szépségemet – jegyezte meg Sol szerénytelenül. – Sokat gondolkoztam ezen, mivel Tengel bácsitól nem örökölhettem. A többiek felnevettek. Tengel is elnevette magát. – Drágaságom, remélem tartalmas, szép életed volt? – kérdezte Sunniva aggódva. – Gyönyörű, amíg tartott – felelte Sol. – De csak utána kezdődött a java. A kitaszítottakkal és a kiválasztottakkal együtt annyi mindent megéltem! Elválaszthatatlanok vagyunk. – Gondolom – mosolygott Tula, majd a terem felé fordult: – Mint tudjátok, Sol nemzetségünk boszorkányainak és varázslóinak vezére. Még Ingrid is elismerte. Így ha valami hókuszpókuszra lennétek kíváncsiak, bátran forduljatok hozzá. Ellen felemelkedett a helyéről: – Nemzetségünknek azonban nem minden tagja tud kapcsolatot teremteni halottainkkal.
– Te és a kis Gabriel ez után a találkozó után szintén kapcsolatot tudtok majd teremteni velünk. A többieknek Nataniel, Benedikte vagy Tova segítségét kell majd kérniük – felelte Tula. Gabriel érezte, amint szíve félelemmel vegyes büszkeségtől dagad. Sol a terem felé fordult: – Tulajdonképpen nem szolgálhatok semmi újdonsággal. Csak annyit mondhatok, elszántam magam a harcra. Ezenkívül majd szétvet a kíváncsiság. Nagyon szeretném látni a felső sorokban ülőket. – Majd erre is sor kerül – nyugtatta meg Tula. – Most pedig édesanyáddal együtt lemehettek. Sol, sokat várunk tőled a végső küzdelemben! – Számíthattok rám – mondta elszántan. Ki következik most? Egy kívülálló, Charlotte Meiden lépett az emelvényre. Charlotte sosem volt szép. De Gabriel rögtön a szívébe zárta. Milyen keveset számít a külső! Én akkor is szépnek látom, ha nem éppen arányosak a vonásai. Charlotte Meiden zavartan mosolygott az egybegyűltekre. Tula megragadta a borospoharat és így szólt. – Igyunk arra az asszonyra, aki képes volt talpra állítani nemzetségünket! Igyunk arra, aki ősapánkat először nevezte „Jó
Tengelnek‖. Igyunk Charlotte Meiden egészségére, aki gyermekeinket oly sok mindenre megtanította. Mindenki felállva köszöntötte az asszonyt. – Drága barátaim! – kezdte. – Köszönöm. Annyira meghatottak ezek a szavak. Sajnos nem tudok semmi fontosat mondani, ami segíthetne benneteket a gonosz elleni harcban. De a huszonkét élő leszármazotthoz szívesen szólnék egy-két szót. – Természetesen, parancsolj! – bátorította Tula. – Csak azt szeretném a tudomásotokra hozni, nem kell félnetek a haláltól. Kellemes állapot. Ne úgy képzeljétek, hogy ma kikeltünk a sírjainkból. Egyáltalán nem! Csupán egy másik világban „élünk‖, onnan szólítottak ide minket. Ne gondoljátok azt sem, hogy minden lépéseteket szemmel tartjuk. Nem lehetünk veletek életetek minden pillanatában. Ezért ne érezzétek magatokat teljes biztonságban. Néha, amikor szükségetek van a segítségünkre, megpróbáljuk áttörni az élők és holtak közt magasodó falat. Persze mindez, amit elmondtam, csak ránk, hétköznapi halottakra vonatkozik. Halott őseitek különböznek tőlük, ugye? – Igen – vette át a szót Sol. – De mi sem avatkozunk bele az életetekbe, ha nem kéritek. Ha egy átokverte leszármazott szólít minket, akkor kapcsolatba lépünk veletek.
Tula vette át újra a szót: – Mi, a Legfelső Tanács tagjai úgy döntöttünk, hogy Jó Tengel utódai élettörténetével kezdjük a gyűlést. Mivel nemzetségünk Jó Tengel utáni történetének mozzanatait úgyis ismerjük, gyorsan végzünk, így hamar áttérhetünk nemzetségünk régmúltjára. Feltűnő, hogy megnőtt Gonosz Tengel hatalma az évek során. Nemzetségünk első generációjára még nem jelentett akkora veszélyt, mint az utódokra. – Ez így igaz – jegyezte meg Jó Tengel. – Mivel az idő elteltével egyre inkább kezd magához térni a pihenőhelyén. Nem is beszélve arról, hogy valaki, akit most nem akarok nevén nevezni, furulyaszóval majdnem életre keltette. Tula zavartan mosolygott. Majd Are legidősebb fiát szólította. Tarjei Lindet. A nemzetség első kiválasztott tagját. Tarjeinek aztán volt miről mesélnie. Tarjei, Jó Tengel kedvenc unokája, a nemzetség nagy reménye… Ő is barna hajú, de nem olyan darabos, mint apja, Are. A ferde vágású szürkésbarna szeméből sugárzó értelem bizalmat keltett az emberekben. Tarjei azért jött a világra, hogy jót cselekedjen. – Drága barátaim! – kezdte – El sem mondhatom, mennyire kellemes érzés köztetek lenni. Elhallgatott, majd kis idő múlva így foly-
tatta: – Az életem mondhatni kisiklott. Semmi nem sikerült igazán. Feleségem meghalt, fiam eltűnt. Én is igen korán távoztam az élők sorából. Életem legszomorúbb tévedése, hogy sem én, sem más nem jött rá, hogy én vagyok a Kiválasztott. Mivel nincsenek sárgás fényben úszó szemeim, különösen feltűnő természetfeletti képességeim sem. Olykor-olykor már szinte sejtettem valamit – de aztán elbizonytalanodtam. Később megértettem, olyan vagyok, mint Sölve. Csakhogy ő pontosan fordított fejlődésen ment át. Jó gyerekként született. Gonosz öröksége csak felnőtt korában kerítette hatalmába. Az én tragédiám, hogy későn ébredtem rá a rámbízott feladatra. Kolgrim aztán meg is akadályozott küldetésem teljesítésében. – Nem Kolgrim – igazította ki Sol. – Gonosz Tengel keze volt a te halálodban is. – Gandtól tudom, hogy Gonosz Tengel kezdettől fogva felismerte, mekkora veszélyt jelent számára Tarjei – avatkozott a beszélgetésbe Jó Tengel. – Ezért már idejekorán ellentámadásba kezdett. Mindent megtettem azért, hogy Taraldnak és Sunnivának ne szülessen gyermeke. Közeli rokonok révén nagy volt a kockázat, hogy Sunniva átokverte utódot hoz majd a világra. Hiába igyekeztem, Gonosz Tengel erősebbnek bizonyult nálam. Kolgrimot jelölte ki Tarjei gyilkosául. A
gyermeket eszköznek használta. Tarjei bólintott. – Semmi kétség, azon a végzetes napon a Jéghegyek Népe völgyében Gonosz Tengel irányította a kés útját, bár Kolgrim döfte belém. Ezért nem is ítéltük el Kolgrimot soha. – Köszönet érte – dünnyögte Sol. Kolgrim az unokája volt. Trond emelkedett szólásra. – Mint tudjátok, én is megpróbáltam végezni Tarjeivel. Gonosz Tengel parancsára cselekedtem. – Elhisszük neked – szólt Tarjei. – Gonosz ősapánk előre felismerte küldetésemet. Idestova háromszáz éve szenvedünk tőle. Megint itt az idő. Nataniel, az új kiválasztott ezerszer erősebb nálam. Bizonyára tudod, Nataniel, hogy teljes mértékben támogatlak a harcban. – Tudom – felelte Nataniel. – Nagyra értékelem a segítségedet, hogy egész idő alatt szemmel tartottad a Jéghegyek Népének völgyét. Mesélj hát! Kíváncsian várjuk beszámolódat. – Nos, érdekes megfigyelést tettem. Sunniva két helyet is említett az előbb. Nekem is az volt a benyomásom, hogy nemcsak a gonoszság forrásvizének korsója van elrejtve ott a völgyben. – Azt mondod, benyomásod? – kérdezte Tula. – Tehát te magad nem tudod pontosan megmondani, hol lehet a két rejtekhely.
– Kolgrim volt az utolsó, aki eljutott oda. Gonosz Tengel varázserejével védi a rejtekhelyeket. Áttörhetetlen falat emelt köréjük. Ráadásul szelleme is mindig ott kering fölöttük. Szerencsére nálunk van Silje naplója – mosolygott Tarjei. – A völgyről készített térképe egészen kiváló. Silje szeme büszkén csillogott. – Hanem van még valami, amiről azt hiszem, nem tudtok – folytatta Tarjei. – Micsoda? – Gonosz Tengel nem teljesítheti ki hatalmát mindaddig, míg újra nem iszik a gonoszság vizéből. Márpedig ehhez el kell mennie a korsóért. Mindenki elnémult. – Ez aztán a remek hír! – törte meg a csendet Dida – Ez azt jelenti, időt nyerhetünk. Remek! – Valóban jó hír – lelkendezett Jó Tengel is. – Alaposan át kell gondolnunk mindent a legapróbb részletekig. Úgy értem, ki kell dolgoznunk egy tervet, hogyan akadályozhatnánk meg, hogy eljusson a korsóig. Tehát te sosem voltál a korsó közelében Tarjei? – Nem, de az a gyanúm, hogy a hely átalakult az évek során. – Átalakult? Hogyhogy? Tarjei elfintorodott. – Hát nem éppen jó értelemben. Azt gondolná az ember, hogy a korsó szivárogni kez-
dett. – Bárcsak így lenne – jegyezte meg Sol. – Sajnos másképp értettem. A korsó tartalma, a gonoszság egyre jobban terjed. Nem tudom megmagyarázni, baljós sejtelmeim vannak. Egyre szélesebb körben érződik a gonosz hatalma. De nem tudom, hol lehet a forrás, ahonnan ez a hatalom táplálkozik. – Tarjei, hálásak vagyunk, amiért háromszáz éve őrködsz a völgy felett – szólt Jó Tengel. – Van még hozzáfűznivalód? – Pillanatnyilag nincs. Menet közben majd lehet, hogy eszembe jut valami. – Igen, bizonyára – mondta Tula és hagyta Tarjeit lemenni az emelvényről. Útközben a fiú találkozott Tronddal. Egymás karjába borultak, és elsírták magukat. – Nem tehetek róla, Tarjei – mondta Trond. – Nem akartalak megölni. Nem tudtam legyőzni a bennem tomboló gonosz erőt. – Tudom. Soha nem hibáztattalak. Most Jó Tengel oldalán állsz. Ez is bizonyítja ártatlanságodat. – Megpróbáltam jóvátenni, amit elkövettem… – Trond egyik legkiválóbb segítőnk – szólt Dida. Tula barátságosan hozzátette: – A Legfelsőbb Tanács számít az erődre, Trond. Úgyis katona akartál lenni. Hát most majd az leszel. Elit csapatainkat fogod vezet-
ni. Trond elmosolyodott és melegen köszönetet mondott. – De vigyázz! – intette Tula. – Mivel a jóság oldalán állsz, csapataidat is a jóságnak kell vezérelnie. – Megtanultam a leckét. De az ellenségen is múlik, milyen eszközöket választok a harcban, nem igaz? – Ebben igazad van! Rád bízom. Tula most a három Paladint, Alexandert, Tancredot és Tristant szólította: a harmincéves háborúban szerzett tapasztalataikkal járuljanak hozzá a haditanács ma éjjel megtartandó üléséhez. – Tancred humorérzékére nagy szükségünk lesz még – jegyezte meg Dida. Ezután Tarjei fia, Mikael Lind lépett az emelvényre. Tarjei csecsemőként látta utoljára a fiát. Tula így szólt: – Mikaelnek köszönhetjük a családi krónikát. Ő kezdte írni nemzetségünk történetét, mi pedig a magunk képességei szerint folytattuk. Mikael, talán el sem tudod képzelni, milyen sokat jelent számunkra, hogy hozzákezdtél az íráshoz. Mikael a maga szerény módján csak mosolygott. Villemo felszólalását mindenki kíváncsian várta. A nemzetség egyik legszínesebb egyé-
nisége. Aranyló, vörös fürtjei szinte világítottak a félhomályban. Minden porcikája vibrált a benne duzzadó erőtől és tettrekészségtől. Mindannyian tudták, milyen nagyszerű képességei vannak. A sárga szempár szinte megigézte, aki belenézett. Valamikor nagyszerű boszorkány hírében állt. Remélhetőleg még nem hagyta el varázsereje. Sok történet keringett róla. Álmában szemtanúja volt, hogyan üldözték a Jéghegyek Népének őseit lakhelyeikről a vad, nomád lovasnépek. Látta az ősöket menekülés közben. Magukkal vitték bálványaikat, varázsszereiket, amikor a tundrán keresztül a portyázó lovasok elől nyugatnak tartottak. Egyszer egy kapri hajón segítségére siettek az ősök szellemei. Nem emlékszik mindegyikre. Didát persze nem felejtette el. Őrá nehéz lenne nem emlékezni. Később, halála után találkozott valamennyi őse szellemével. Sokan közülük igen ijesztően festettek, és nagyon boldogtalan életet éltek. – Azt hiszem, Villemo – szólalt meg Tula – , érdemeid alapján nyugodtan csatlakozhatsz a Sol által vezetett boszorkányok kis csapatához. Villemonak nem volt semmi ellenvetése. – Lenne egy kérdésem – szólalt meg elgondolkodva. – Még soha életemben, de halálom után sem találkoztam Halkatlával. Hová való vagy? – fordult a lány felé.
Halkatla felemelkedett. – Elmesélem majd a történetemet, ha rám kerül a sor. Ha azt gondoljátok, a gonosz hatalom küldött ide kémkedni, tévedtek! Ma éjszaka nincs nálam boldogabb itt a jelenlévők között. Annyira örülök, hogy köztetek lehetek. Az életem igen különös… Egyelőre csak ennyit mondhatok. – Alig várjuk, hogy hallhassunk végre – mondta Tula. – Hanem a neved nagyon érdekes. Visszavezet minket a dán-norvég történelembe, a tizenkettedik századba. Sven Estridssonn dán király unokáját hívták így, Skule herceg ükanyját. Őt tisztelhetjük személyedben? – Nem, nem – mosolygott szégyenlősen Halkatla. – A Jéghegyek Népének völgyében éltem kitaszítottként. Soha nem tettem ki onnan a lábam. – Mindenestre isten hozott a sorainkban! Milyen sok rejtély fog megoldódni az éjszaka – gondolta Gabriel. Halkatla, Dida, a Vándor, Gand…
5. fejezet GABRIEL szinte beleszédült az ezután felsorolt sok névbe. A legtöbben a helyükön maradtak. Tula az emelvényről szólt hozzájuk egy-két szót. Dan Lindnek a Jéghegyek Népe nemzetségéből köszönetet mondtak, amiért Ingriddel és Ulvhedinnel együtt Kolgrim sírjánál újra ráleltek a nemzetséget védelmező, elveszettnek hitt mandragóragyökérre. Ezzel nagyon sokat segítettek a nemzetségen. Dan azonban kijelentette, soha többé nem teszi be a lábát a Jéghegyek Népének völgyébe! Amikor ott jártak és a mandragóragyökér után kutattak, megérezték a gonosz ős jelenlétét. Ez az élmény örökre elriasztotta őket a további próbálkozástól. Dan óva intette a többieket is a meggondolatlanságtól. Dicséret illeti, amiért Gonosz Tengel nyomába szegődött, Dél felé Salzbachig követte, ott aztán megtorpant. A kis hegyi falut a gonosz ős földig lerombolta. Dan jött rá először, hogy Gonosz Tengel a föld alatt rejtőzik. Sokat segített ezzel az utódoknak, akik nyughelye után kutattak. Dan fiát, Daniel Ingridssont szólították az emelvényre. Tula így beszélt: – Mindnyájan tudjuk, hogy a mandragóragyökér nagyban hozzájárult Daniel születésé-
hez. A gyökér egy darabját belekeverték abba a főzetbe, amit Dan és Ingrid megivott. Ingrid meg akart szabadulni gyermekétől, de a mandragóragyökér megakadályozta ebben. Ügy vélem, később nagyon boldog volt, hogy így alakult. – De még mennyire! – kiáltotta Ingrid a helyéről. – Daniel a legszebb ajándéka életemnek. A mandragóragyökér később Tarangaiba is elkísérte. – A legjobb barátom volt az úton – mesélte Daniel. – Egyszer még egy jegesmedve karmai közül is kimentett. Minden nehéz pillanatban velem volt. A taran-gai útról azonban a többieknek kell mesélniük. Én csak másodlagos szereplője voltam az eseményeknek. – No no, te kísérted haza Shirát Vendel Griphez – vágott a szavába Tula. – Ezzel sikerült egyesítened a két törzset. A Norvégiában élőket a végtelen jég birodalmának lakóival. Ezt Daniel már nem tagadhatta. A zöld szemű Niklast nem szólították az emelvényre, de hangsúlyozták, mennyire nagy szerepet fognak játszani gyógyító kezei a harcban. Ezután következett Ingrid. – Szeretnék valamit elmondani a mandragóragyökérről. Nagyon szerettem. Már-már annyira, mint egy embert. Egy nap segítséget kértem tőle. Aznap éjjel különös álmom volt.
Beleláttam a múltba és a jövőbe. A mandragóragyökér olyan különleges képességekkel ruházott föl, melyekkel nem is rendelkeztem. Megjósoltam, hogy Nataniel egy nyolctízgyermekes családban fog a világra jönni. Még annyit: alig várom, hogy nyakát törjük csirkefogó ősünknek. Gabriel nem kis örömére Tula így folytatta: – Azt hiszem, itt az ideje, hogy megkóstoljuk a barátaink által készített csemegét. Micsoda mennyei ízek! Még soha nem evett ilyen finomat. A hangulat a tetőfokára hágott. Evés közben beszélgettek, nevetgéltek. Azt azonban nem láthatta, mi történik a felső sorokban. Gabriel hirtelen odasúgta Natanielnek: – Kicsit ijesztő ez a sok démon, nem gondolod? – A démonok mindig is nemzetségünkhöz tartoztak. Mivel gonosz teremtmények, Gonosz Tengel nyomában járnak. Ám félnek tőle és gyűlölik, mert uralkodni kíván felettük. Ezért néhányan közülük szövetkeztek nemzetségünk kiválasztott tagjaival. Úgy vélik, csak így van esélyük arra, hogy megszabaduljanak Gonosz Tengel uralmától. Nem mindig lehet bennük megbízni, de értékes szövetségesek a harcban. – Ezt mindjárt gondoltam – mondta Gabriel, félénk pillantást vetve felfelé. Remekül érezte magát. Élvezte az izgalmas
estét, a finom vacsorát. Nem úgy Tova. Gondolatai messze jártak. Hol lehet Gand? Honnan veszi a bátorságot egy ilyen csúfság, mint én, hogy beleszeressen egy számára elérhetetlen férfiba, amilyen Gand? Jaj, milyen fájdalmas érzés. Pedig sohasem fogok mást szeretni. Eddig jutott a tépelődésben, amikor bejelentették, hogy vége a szünetnek, és egy rémisztő külsejű férfi lépett az emelvényre: Ulvhedin. A nemzetség egyik átokverte sarja. Sokat küzdött azért, hogy jó útra térjen. Ő az én védelmezőm – gondolta büszkén Gabriel. Senkinek nincs ilyen erős és magas védelmezője. A dicsérő jelzőket csak fizikai értelemben gondolta. Ulvhedin főleg erejével tűnt ki. Mellette állt Elisa is, aki olyan sokat tett azért, hogy szörnyetegből emberré váljék. – Sok mindent szeretnénk kérdezni tőled, Ulvhedin – közölte Tula. – Csak tessék – mondta rekedten. Gabriel maga sem értette, hogyan történt, de hirtelen szólásra emelkedett. Hangja gyerekesen vékonyan csengett a hatalmas teremben. – Ulvhedin, sokat gondolkoztam azon, hogyan tudtál szellemet idézni, holott senki nem tanított meg rá. Arra gondolok például, amikor a lápembereket megidézted és… Nem tudta folytatni. Egyre jobban inába szállt a bátorsága a saját vakmerőségétől. Ho-
gyan is mert felszólalni? Visszahuppant a székre, egyre lejjebb csúszott. Legszívesebben a föld alá bújt volna. De Ulvhedin barátságosan így folytatta: – Kiváló kérdés, Gabriel! Nekem is eszembe jutott, amikor első ízben hagyták el a számat a szellemidézés varázsigéi. Soha nem tanultam ilyesmit, igaz, velem született ez a képesség. Később gyakran beszélgettem Marral… Később – gondolta Gabriel megborzongva. Ez már a halála után lehetett. – Mar a taran-gai nemzetségből világosított fel, milyen ősrégi ez a különös nyelv. Tudod a szellemidézés, varázslás képessége bennünk rejtőzik. Őseink már a Gonosz Tengel előtti időkben is rákényszerültek a kietlen szibériai mezőkön a varázslás tudományára. A mágia eszközeihez fordultak, különben semmi esélyük nem lett volna a túlélésre a mostoha életkörülmények között. Ezt a képességet néhányan örököltük a nemzetségből. Nem szabad elfelejtenünk azonban, hogy ellenfeleink között is sokan értenek a varázsláshoz. Mint például Hanna. Csakhogy őket a gonoszság fűti. Ulvhedin hallgatott egy ideig. – Tudjátok, az utóbbi években nem megy ki a fejemből valami. Sokat gondolok Benedikte mozaik-ablakára Hársfaligetben… – Ó, az még mindig megvan – szólt
Benedikte. – Olyan huzatos, mintha a világ összes szele rajta fújna keresztül. Ki kellene cserélni. – Hagyjátok meg még egy darabig – tűnődött Ulvhedin. – Múltkorjában épp arra jártam. Teljesen véletlenül kinéztem rajta. Alig látszik át, amilyen ütött-kopott. Akkor az volt az érzésem, mintha egy másik világba nyertem volna bepillantást. Bizton nem állíthatom. Egy kicsit többet ittam a kelleténél aznap este. Isten tudja! Nataniel, meg kellene próbálnod keresztülnézni rajta! Nataniel bólintott. – Rendben van! – Most pedig halljuk Vendel Gripet – szólt Tula. – Kara-tengeri útjával megmentette nemzetségünket. Ennek az utazásnak a gyümölcse Shira! Gabriel egy szőke, világoskék szemű férfit látott az emelvényre lépni. – Jaj mennyire szeretném, ha a bölcs, öreg Irovár is velünk lehetne ma éjszaka. De ő sajnos a Nor családhoz tartozott, nem a tarangaiakhoz. Hanem Szármikot és Ulvent is szívesen látnám. – Szármik itt van ma este – hallatszott a taran-gaiak sorai felől. – Orin és Vassar is. Örülünk, hogy újra láthatjuk Vendel és Daniel barátunkat. – Akkor lehet, hogy anyósom, Tun-szij, a boszorkány is itt van? – kérdezte Vendel.
– Úgy bizony – nevetett egy asszony a taran-gaiak oldalán. Vendel boldognak látszott. Mindenkit meglepett azonban, hogy egy szóval sem említi első feleségét, Szinszijevet. Gabriel gondolatai biztosan elkalandoztak, mert egyszeriben a hatalmas Heike állt a pódiumon. Alig lehetett lecsendesíteni az ujjongó hallgatóságot, amikor az emelvényre lépett. Tula, amikor végre-valahára szóhoz jutott, így szólt: – Íme nemzetségünk egyik legnagyobb leszármazottja! Kimondhatatlanul sokat köszönhetünk neki! Heike elmosolyodott… – Sikerült legyőznöm a gonoszt. De ezt nemcsak magamnak köszönhetem. Elsősorban Jó Tengelnek és a mandragóragyökérnek. Segített a Sölve elleni küzdelemben is. Bár őszintén szólva úgy gondolom, Sölve is hozzájárult ahhoz, hogy végül a helyes utat választottam! Soha nem akartam olyan lenni, mint ő. Ezért köszönet jár neki. Akaratlanul is sokat segített a nemzetségünknek. Ezzel egyetértettek. – Hanem… – nevetett zavartan Heike – elkövettem nemzetségünk történetében a legnagyobb ostobaságot. Megidéztem a szürke emberkéket. Ha valamit megbántam életemben, hát ez az.
– A fiad, Eskil is megérte a pénzét – nevetett Tula. – Majd felforgatta a világot fiatal korában. Még Eldafjordig is elmerészkedett. Állj fel, Eskil, hadd lásson mindenki! – Íme, itt vagyok. Hozzá kell azonban tennem, hogy utam során rábukkantam őseink kincseire, amiket még Szibériából cipeltek magukkal. Többek között Gonosz Tengel furulyájára. – Hát igen, köszönöm szépen – mondta Heike. – Legrosszabb rémálmomban se jöjjön elő az a nap, amikor a fához kötöztetek, mert mindenáron meg akartam szólaltatni a furulyát. Ezek voltak életem legnehezebb órái. – Ez is mutatja, mekkora veszélyt jelent Gonosz Tengel hamis furulyája – jelentette ki Tula komolyan. – Nekem elhihetitek. Ha egyszer Heikét is majdnem térdre kényszerítette. És ha Shira nem… – Igen, Shira, rengeteget köszönhetünk neked – fordult felé Heike. – Eskil mást is talált Eldafjordban – folytatta Tula. – Első Jolin disznóbőr-bundáját. Első Jolint sűrű titok lengi körül. – Reméljük, ma éjszaka megfejtjük a titkát – mondta Eskil. – A szolga, aki rávett az eldafjordi útra, Gonosz Tengel embere lehetett? – Egészen biztos – felelt Dida. A Legfelső Tanács most Henning Lindet
szólította a Jéghegyek Népe nemzetségéből. Bár nem kitaszított, és nem is kiválasztott, mégis rengeteget jelentett a nemzetségnek. Állva tapsolták meg a jó öreg Henninget. El kellett mesélnie azt az éjszakát, amikor Saga ikerfiúknak adott életet, és az Ulvar elleni kemény küzdelmét. Henning sokáig élt, akárcsak lánya, Benedikte. – Benedikte, különleges adottságaid révén te képes vagy olvasni a tárgyakból. Amit megérintesz, annak nem maradnak titkai előtted – fordult felé Tula. – Használhatjuk majd ezt a képességedet a harcban? – Hát hogyne! – vágta rá Benedikte rögtön. Örült a bizalomnak. Arca kipirult az izgalomtól, senki nem mondta volna, hogy nemsokára kilencven éves. – André! Állj fel, kérlek! – szólt Tula. – Itt látjátok azt a férfit, aki felkutatta a Jéghegyek Népének elveszettnek hitt ágát. Ugye nem hiszitek, hogy sikerült Christer Grip utódainak a nyomára bukkannia. Pedig így van. Arv Grip, ma éjszaka majd viszontlátod őket. – Ó, ez igaz? – kiáltotta meghatottan Arv Grip. – Micsoda boldogság! André fiának, Rikardnak nem volt mondanivalója a nemzetség számára. Ezután Tova kért szót. Mesélt a múltban tett utazásáról. Útja során sok mindent megtudott Gonosz Tengel származásáról. Gonosz ősük apja Ja-
pánból menekült, nem túl bizalomgerjesztő ember. Annyira felkeltette mindenki érdeklődését, hogy az emelvényre kellett lépnie. Különösen a taran-gaiak jöttek lázba, miközben mesélt. Hevesen bólogattak, vitatkoztak. Mintha mindaz, amit Tova elmondott, beigazolta volna számos gyanújukat. Továt boldogság öntötte el. Mindenki milyen érdeklődéssel hallgatja! Senki nem tett megjegyzést a külsejére. De hiszen a taran-gaiak nem is értik, amit mond – gondolta Gabriel. Amikor azonban ők is kérdeztek valamit, Gabriel minden szavukat értette. Pedig teljesen más nyelven beszéltek. Hát ezért olyan különös a mai este. És ez még csak a kezdet. Ingelának és fiának, Ola Olovssonnak nem volt mondanivalója. Svédországban éltek, nem sokat tudtak róluk. Hanem Ola lányát, a szép és kecses tanítónőt nagy meglepetés érte. – Anna Maria – kezdte Tula. – Családod történetében sok a homályos folt. Saga eltűnt, fiai, Marco és Ulvar úgyszintén. Ulvar lányának, Vanjának és Marco fiának, Imrének is nyoma veszett. Kilenc utódod közül csak négyen maradtak meg. Linde-Lou, Christa, Nataniel és Gand. – Tévedés – hallatszott egy csengő női hang a fenti sorokból, majd egy hihetetlenül szép nő közeledett a pódiumhoz. – Anna Maria, te vagy a dédanyám, apám anyjának édes-
anyja. Lányodnak, az én nagyanyámnak, Sagának üdvözletét hoztam neked. Hosszú, fekete ruhát viselt. Nataniel felkiáltott: – Te jó ég, de hisz ez Vanja! Az éjszakai démonnal, Tamlinnal együtt tűnt el. Lucifer birodalmából jött el közénk ma éjszaka! Gabriel alig hallotta Nataniel szavait. Minden figyelmét lekötötte a felső sorokban támadt mozgolódás. Két óriási alak kiszabadította magát odafent és Vanja után eredt, aki a pódium felé tartott. Rögtön mellette termettek, amikor Vanja két oldalról megcsókolta Anna Mariát. Vanja fekete koronát viselt a fején. A fekete ékkőből készített finom ékszerdarab csak úgy szikrázott a ráeső fényben. A három nőt két oldalról körülvették a magas, hajlott hátú fekete angyalok. Közben egy harmadik is odalépett Vanjához, és átadott neki egy másik, kicsit kisebb és kevésbé kecses koronát. Ekkor már mindenki állt a teremben. Tulának elakadt a szava. Vanja vette át a szót. – Míg odafönt ültem, végig Christát figyeltem, a kislányomat. Köszönöm nektek, Henning, Mali, Benedikte és az egész Volden család, hogy gondját viseltétek. Boldoggá tettétek a gyermekkorát, miközben nevelőapja, Frank úgy megkeserítette életét. Mielőtt folytatnám, szeretném, ha fivérem, Linde-Lou idejönne hozzám. Sosem találkoztunk koráb-
ban. Van pótolnivalónk bőven! A fiatal, szőke Linde-Lou zavartan lépett oda hozzá és megfogta a kezét. Vanja szó nélkül hosszan átölelte. Aztán kibontakoztak egymás karjaiból. – Linde-Lou, nemzetségünk legboldogtalanabb tagja, most megjutalmazlak jóságodért. Térdelj le. Mostantól a fekete angyalok seregéhez tartozol, mi több, uralkodójuk unokája vagy. Linde-Lou letérdelt, Vanja pedig megkoronázta. Amikor felállt, és Anna Maria magához ölelte unokája gyermekét, szeme könnyben úszott. A többiek is együtt sírtak vele. Előkelő, fekete palástot adtak rá, ami remekül állt neki, és felvezették a fekete angyalok közé. – Most pedig rajtad a sor, Vanja! – kérlelte Tula. – Hol jártál eddig? Hogy vagy? Vanja mosolygott: – A fekete birodalomról nem mesélhetek. Életem teljesen különbözik a földi léttől. Christa, gyermekem, idejönnél egy percre? Christa az anyja felé indult. Milyen döbbenetes látvány! Az anya jóval fiatalabb a lányánál! Miután meghatottan üdvözölték egymást, Vanja megkérte Christát is, hogy térdeljen le. Egy fekete angyal még az előzőnél is kisebb koronát nyújtott át Vanjának, ugyanabból a szikrázó, fekete, fényes drágakőből. – Uralkodónk unokájának gyermekeként
koronázlak meg, Christa – jelentette ki ünnepélyesen Vanja. – Boldog vagyok, hogy mostantól közénk tartozol. Feltételezem, vissza kívánsz ülni az élők közé, igaz? – Igen, persze – suttogta Christa, alig találva szavakat. – Most pedig a Kiválasztottat kérem az emelvényre. Egy hetedik fiú hetedik fiát. A fekete démonok leszármazottját, akinek az éjszakai démonok és a vihardémonok vére keveredik az ereiben: Nataniel Gardot, a Jéghegyek Népe nemzetségéből. Benne van nemzetségünk minden reménye. Amikor meglátták Natanielt, kitört az ujjongás. Vanja huncut mosollyal így folytatta: – A legfontosabbat nem említettem: saját unokámat, a kedves Natanielt kérem, fáradjon ide mellém! Az emelvény melletti lépcsők megteltek farkasokhoz hasonló nagy kutyákkal. Gabriel hallotta mély morgásukat, látta csillogó fogaikat tátott pofájukban. Kicsit közelebb húzódott Ellenhez. – Kedves Nataniel! Át kell majd esnetek a beavató szertartáson. Én mint uralkodónk képviselője leszek jelen… Az uralkodó nem más, mint Lucifer – gondolta Gabriel. A hideg futkározott a hátán. – Térdelj le, Nataniel a Jéghegyek Népe nemzetségéből, és fogadd el a fekete angya-
lok koronáját, amit csak uralkodónk leszármazottai kaphatnak meg. Nataniel fejére még szebb koronát helyezett, mint Linde-Louéra. Keskeny, finom, gyönyörűen cizellált feketegyémánt-koronát. – Amikor elhagyjátok a démonok hegyét, a korona láthatatlanná válik. Örökké a fejeteken lesz, de senki nem láthatja. Ha veszélybe kerültök, a korona láthatóvá válik, s az ellenség megfutamodik. Tulát és Vanját kivéve mindenki lelépett az emelvényről. Vanja intett Tulának, hogy folytassa. Tula kissé zavarodottnak és elcsigázottnak tűnt. A fekete angyalok közjátékára nem számított. Lenyűgözte, ami történt, de elfáradt. – Akarod, hogy folytassam? – ajánlkozott Vanja. – Ó igen – sóhajtott Tula megkönnyebbülten. Vanja így szólt: – Tudom, mindannyian régóta keresitek a megoldást egy rejtélyre. Hová tűnt Marco és Imre? Marco, mint tudjátok, nagyanyám, Saga második gyermeke. Amikor betöltötte huszonkettedik évét, el kellett hagynia bennünket. Utána a fiatal Imre vette át a helyét. Az utóbbi években pedig Gand lépett a helyére. Meg kell kérnem őt is, jöjjön fel és mesélje el az egész történetet. Jaj, most ő következik – gondolta Tova iz-
gatottan. Szebbnek látta, mint valaha. A fájdalomba belesajdult a szíve. A felső sorokból gyönyörű férfiak csoportja indult el a pódium felé. Ilyen szép embereket Gabriel még soha nem látott. Fekete hajú, fekete szárnyú teremtmények. Szépségük elvakította, de Gand volt köztük a legszebb. Körülvették Gandot. A pódium körüli lépcsőkön ültek a nagy farkasok, a férfi két oldalán pedig a fekete szárnyú angyalok sorakoztak fel. Miután mindenki elhelyezkedett, Gand lágy, mégis férfias hangján így szólt: – Drága barátaim! Tudom, sokáig kellett tudatlanságban élnetek, de csak a ti érdeketekben. A Jéghegyek Népe nemzetségéből két ember ismeri csak a titok nyitját. André Brink, aki maga jött rá a válaszra, és drága barátom, Henning Lind a Jéghegyek Népe nemzetségéből. Kérlek benneteket, gyertek fel az emelvényre. Ne féljetek, a farkasok nem bántanak senkit. Mindkettőjük arca büszkeségtől és örömtől sugárzott, amikor az emelvényre léptek. – André – kezdte Gand –, átadom a szót, lebbentsd fel a fátylat a titokról. – Én? Jaj inkább… – kezdte ijedten André, de összeszedte magát és így szólt: – Drága barátaim! Soha nem létezett semmiféle Imre, és Gand sem. Hogy micsoda? – gondolta Gabriel. De nem töprenghetett tovább, a terembe éles fény
hasított, hangos dübörgés, csattanás, mennydörgés. Gabriel befogta a fülét, majd amikor minden elcsendesedett, felnézett: Gand Imrévé változott. Majd újra megismétlődött a jelenet és a Fekete Birodalom hercege, Lucifer egyetlen fia állt előttük fekete csizmában, palástban és szikrázó fekete koronával a fején: Marco, a Jéghegyek Népének leszármazottja. Marco a fekete szárnyú angyalok hercege, uralkodójuk egyetlen fia. A mellette álló angyalok térdre borultak előtte. Gabriel és Tova arcán csorogtak a könynyek.
6. fejezet NEM, EZ LEHETETLEN – gondolta Tova kétségbeesetten. Ez túl sok, nem bírom tovább. De hisz ez egy százéves aggastyán – mégis olyan, mint egy huszonkét éves férfi. Tehát halhatatlan! Mi lesz velem? Még egyszerű halandónál sincs semmi esélyem! Tova rettentően szenvedett. A többiek nem észlelték fájdalmát, mivel teljesen lenyűgözték őket a látottak. Marco épp csak szárnyat nem viselt, egyébként ugyanaz a földöntúli szépség tükröződött a vonásaiban, mint a többi fekete szárnyú angyalnak. Sőt még szebb volt. – Megértem, ha meg vagytok döbbenve – mosolygott. – De ki kellett találnom valamit. Nem mutatkozhattam előttetek állandóan úgy, mint az örökifjú Marco. Ezért alkottam meg Imrét és Gandot. Pedig sem fiam, sem unokám nincsen. Tova egy kicsit megkönnyebbült. – Azon tanakodtatok, hová rejtőztem. Megértem. Származásomnál fogva elég szabadon változtatom a helyem időben és térben. Korántsem vagyok olyan gyors, mint drága barátaim, a Jéghegyek Népének szellemei, ráadásul bennem túl sok az emberi vonás.
Még szárnyam sincs. Különben az első években a szüleimnél rejtőztem, a Fekete Birodalomban. Tanulni húzódtam vissza. Volt mit pótolnom. Az emlékek hatására elmosolyodott: – Gondolhatjátok, milyen ideges voltam első bevetésemkor! Emlékszel, Benedikte, amikor fent a Révkikötőnél megjelentem neked? Attól féltem, nem lesz elég erőm végezni a révésszel. Vagy nem tudom megtörni a bálványok gonosz hatalmát. Én lepődtem meg a legjobban, amikor mégis sikerült. Határtalanul boldog vagyok, hogy eddig is segíthettem a Jéghegyek Népét, és mindent meg fogok tenni ezután is a végső harcban. – Nagy szükségünk lesz a segítségedre – szólt Tula. – Nem tudnál jobban elbánni Gonosz Tengellel, mint Nataniel és mi együttvéve? Marco titokzatosan elmosolyodott. – Nem. Erre csak Nataniel képes, persze a mi segítségünkkel. – Elmondanád, miért kell mindig elrejtőznöd Gonosz Tengel elől? – kérdezte Tula. – Apám akarata. Ha rám bukkan, elpusztíthat. Épp eléggé gonosz hozzá. De ez csak félig igaz. Várjunk még a teljes igazsággal. Ha valaki közületek a csapdájába kerül, kényszerítheti, mondja el, mit tud rólam. Ez veszélyes dolog. Kis szünetet tartott.
– Henning – tette barátja vállára a kezét. – A bal oldalamon álló két fekete szárnyú angyalt láttad már korábban is, ugye? Henning alaposan szemügyre vette őket. – Igen. Ők ketten jelentek meg azon az éjszakán, amikor te és Ulvar a világra jöttetek. – Így van. Ó, Ulvar, szegény fivérem! Nem lehetett megmenteni, a gonoszság úrrá lett rajta. Helyette itt van köztünk a fia, LindeLou, és a lánya, Vanja. Marco a terem felé fordult. – A fekete szárnyú angyalok, akik itt mellettem felsorakoztak, részt vesznek majd a harcban. A lépcsőn ülők, ha kell, átváltoznak farkasokká. Úgy vélem, nem lebecsülendő erőt képviselnek majd. – Tisztában vagyunk vele – szólt Jó Tengel. – Jobb szövetségesekre aligha találtunk volna. Marco jelt adott a fekete szárnyú angyaloknak, hogy térjenek vissza a helyükre. A pódium kiürült. Ő maga Nataniel mellé ült. Ismét Tula lépett az emelvényre: – Örjan Grip, elmesélnéd nekünk az utadat a Kara-tengerhez? Azért vállalkoztál az útra, hogy meglátogasd féltestvéredet, Shirát. Örjan belekezdett a különös mesébe. Elhagyatott sírhelyekről számolt be, Taran-gai kihalt mezőin. Elmondta, hogy rendbe tette őket. Ekkor a taran-gaiak ülőhelyei felől elismerő morajlás hallatszott. Örjan a helyére
ült. Ezután Tula határozottan bejelentette: – A Legfelső Tanács Nor szülöttjét, Shirát kéreti az emelvényre. Amikor a kicsi, törékeny teremtés a dobogóra lépett, kitört a tapsvihar. Marco, Lucifer egyetlen fia odalépett hozzá, és mélyen meghajolva üdvözölte. Szemlátomást nagyon jó barátok voltak. Shira lágy, dallamos hangja töltötte be a termet. Egy pisszenést sem lehetett hallani. – Nagyon büszke vagyok családomnak mind anyai, mind apai ágára. És arra is, hogy apám révén a Jéghegyek Népéhez tartozhatom. Büszke vagyok a belém vetett bizalomra és a megbízásra, amelyet még nem teljesítettem. Örülök, hogy együtt küzdhetek Nataniellel és a Jéghegyek Népének többi szerencsétlen sorsú, de melegszívű leszármazottjával. Sokan állnak mellettünk a harcban. Mindenki figyelmesen hallgatta. – Nem szabad megfeledkeznünk Shamáról és Taran-gai négy szelleméről sem. Gonosz Tengel először Shamával kötött egyezséget. Tan-ghil nem volt elég óvatos egyszer ifjú korában. Ez majdnem az életébe került. Ekkor találkozott Shamával. Tan-ghil, gonosz lévén, alkut kötött vele. Az alku szerint, ha Shama megmutatja neki a gonoszság forrásvizének barlangját, akkor szerez neki fekete virágokat a kertjébe.
– De Tan-ghil aztán Shama fejére nőtt, igaz? – kérdezte Sol. – De még mennyire! Hiszen elment a gonoszság sötét forrásvizéhez. Ennél nagyobb hatalomra senki nem tehet szert. Azt sem tudjuk, Shama nem semmisült-e meg teljesen. Az biztos, egyetlen taran-gai sem hisz már benne. Ha viszont még mindig van hatalma, akkor őt is az ellenségeink közé kell sorolnunk. Különösen rám jelent veszélyt. Én is találkoztam vele gyermekkoromban. Majdnem végzett velem. Shama akkor azt állította, a Jéghegyek Népének kitaszított tagjait mind a kertjébe tudja csábítani. Ők a fekete virágai. – A kitaszítottak végül valóban a kertjébe kerülnek? – kérdezte Dida. – Nem tudjuk. Ó – sóhajtott Shira –, bárcsak itt lenne Techin, Khan és Aginaharijar, akikkel a forrásnál a barlangban találkoztam. Remek emberek, és mekkora hősök! Sajnos nem a Jéghegyek Népének nemzetségéhez tartoztak. – Itt vagy nekünk te, Shira – közölte a jó Tengel – Ez éppen elég. Arv Grip nagyon elérzékenyült, amikor bemutatták neki eltűnt fiát, Christert – vagy Havgrimot, ahogyan éveken át nevezték. – Most pedig Christer Grip utódait kérném az emelvényre. Nemzetségünknek erről az ágáról sokáig semmit sem tudtunk, mindaddig, míg André, családunk kiváló kutatója, rá
nem bukkant a nyomára. Christer beszélni kezdett: – Először Havgrimnek hívtak. Az a férfi, akiről azt hittem, az apám, jól bánt velem. Gazdag ember volt, amikor rám talált az országúton. Gazdagsága megcsappant, mivel éveken át kutatott Vret Joar Jonsson utódai után. Bosszúvágy fűtötte. Az évekig húzódó kutatás rengeteg pénzt felemésztett. A boszszúvágyat belém is elültette. Halála után Diderik Swerdre bukkantam, aki maga volt a megtestesült gonoszság. Ugyanakkor ráleltem Kajsára is, akivel boldog, teljes életet éltem mindaddig, míg szörnyszülöttet nem hozott a világra. Az átok rá is lesújtott. Belehalt a szülésbe. Ma éjszaka derült fény a származásomra. A Jéghegyek Népének leszármazottja vagyok. Származásom különös jelei korábban is megmutatkoztak. A jövőbe ―láttam‖. Előre láttam többek között Diderik Swerd és Natan pap halálát. Felkavaró érzés és egyben határtalan boldogság számomra, hogy itt lehetek igazi családommal ezen a sorsdöntő éjszakán. Apám, nővérem, könnyekig meghatottatok. Dorotea Havgrimsdatter szőke és kecses jelenség, akár anyja, Kajsa volt valaha. Dorotea elmesélte, hogy norvég férfihoz, Erik Nordladéhoz ment feleségül. Jó ember volt. Apjától egy kis gyökérdarabot örökölt. Ezt a gyökérdarabkát és Petra lánya egy hajtincsét Dorotea betette egy medalionba, és a kislá-
nyának adta ajándékba, amikor megkeresztelték 1829-ben. Petra, az idősebbik gyermek a családban, hétköznapi, kellemes megjelenésű asszony. Sven Broms trondheimi szíjgyártóhoz ment feleségül. Lányuk, Gerd, szintén szőke, élénk tekintetű, intelligens. André nem hagyhatta szó nélkül. – Gerd, sokat írtál, ugye? – Igen, szerettem írni, állítólag tudtam is. – Ma biztosan írónő vált volna belőled. A te idődben azonban ez lehetetlen volt. – Köszönöm az elismerő szavakat. Sajnos a házasságom nem sikerült. A férjem megtiltotta az írást. Így később titokban műveltem. – Hála neked, rábukkantunk Arv eltűnt fiának nyomára, s így megtaláltuk Ellent, Knutöt és Malit. Tudod, nemzetségünkben sokan forgatják a tollat. Áruld el… A Vargaby szüzeiről szóló írásod inkább a fantáziád gyümölcse? – Nos, sok forráshoz hozzájutottam a város életéről. Az igazat megvallva, magam is jócskán hozzátettem, ami a jellemábrázolást, és a város leírását illeti. – Nagyon ügyes munka, el kell ismernem – jelentette ki André. Mindenki meglepetésére mellette termett két kisgyermek. Kislánya, Petra, és fia, Peter. – Íme a gyermekeim – mondta Gerd sugárzó mosollyal.
Majdnem megfeledkeztek Petra fivéréről. A fiú fiatalon halt meg a kor titokzatos betegségében, torokgyíkban. Mindenki kitörő örömmel fogadta. A fiú nagyon örült, hogy számára eddig ismeretlen családja ilyen meleg fogadtatásban részesíti. Petra a „tengerparti lány‖. Milyen fiatal és védtelen! – Annyira szeretnék találkozni azzal a lánnyal, aki akkor megpróbált nekem segíteni a tengerparton – szakadt ki belőle. – Láttam is ma este. Az a szép nő, elegáns ruhában. Vanjának hívják. Vanja lesietett Petrához a fekete szárnyú angyalok felső soraiból. Megölelték egymást. Halkan váltottak még egy-két szót arról a végzetes tengerparti találkozásról. Majd Mali lépett oda anyjához, Petrához. Nem szégyellte meghatottságát. – Hosszú éveken át haragudtam rád igazságtalanul. Úgy éreztem, elhagytál. Azt hittem, eldobtál magadtól. – De hisz ez nem igaz! – Most már tudom. André elmesélte, hogyan szakítottak ki a karjaidból. Kényszerítettek, hogy árvaházba adj. Most már tudom, milyen könnyen eshet alattomos férfiak csapdájába egy ártatlan, védtelen teremtés. – Buta, hiszékeny liba voltam – mondta Petra. Emmáról, Havgrim másik unokájáról nem
sok mindent tudtak. André is nagy figyelemmel hallgatta. Férjhez ment Erling Skogsrudhöz. Fiuk született, Knutnek keresztelték. Knut aztán Tröndelagtól délre telepedett le, 1870 körül. Dolgos kézműves volt, megnősült. Fia, Erling, rossz útra tért. Knut sokat bánkódott emiatt. – Nem a te hibád, Knut – emelkedett szólásra Vetle. – Lesújtott rá az átok. Felejtsd el! Gondolj unokádra, akit rólad Knutnek neveztek el. Knut megkönnyebbülten elmosolyodott. Mindannyian visszaültek a helyükre. – Most pedig a te történetedet szeretnénk hallani, Tula – szólította fel Jó Tengel. – Nagyon kíváncsiak vagyunk rád. – Csakugyan? Nos, én csak egy átokkal sújtott családtag vagyok, a kiválasztottak magasan fölöttem állnak – mosolygott huncutul, de tekintete azért büszkén csillogott. – Hogy milyen képességeim vannak? Átlátok a falon. Túlérzékenységemmel hangulatokból tényekre tudok következtetni. No de mindez nem annyira eredeti, hiszen ti is értetek az ilyesmihez, nem? – és mókás fintort vágott. A többiek felnevettek. – Jéghegyek Népe, mielőtt folytatnánk, hadd adjam át a Legfelsőbb Tanács üzenetét. Nemzetségünk soha nem állt még ilyen nehéz kihívás előtt, mint most. Eddig is titokban tartottuk a világ előtt Gonosz Tengel létezé-
sét, most is ezt kell tennünk. Márpedig ez mindannyiunkat próbára fogja tenni. Amikor visszatértek a külvilágba, küldetéseteket és gonosz ősünk kilétét el kell titkolnotok a többi ember előtt. Nataniel folytatta: – Így van. El kell kerülnünk a pánikot. Tula elkomorodott. – Még valami. Pontosan le tudom írni Gonosz Tengelt. Mivel ti még sosem láttátok, ez fontos lehet számotokra. Mindannyian kíváncsian várták a leírást. – Aki már látta valaha, sosem felejti undorító, ijesztő vonásait. Belevésődik az emlékezetedbe, hiába próbálsz szabadulni a szörnyű emléktől, nem tudsz. Alacsony termetű, se nem ember, se nem állat. Gonoszsága szürke, bűzös por alakjában állandóan körülveszi. A közelében elviselhetetlen a bűz. Hegyes, elálló fülei vannak. Undorító, koszossárga, vizenyős szeméből árad a gonoszság. Pofája hoszszú, lapos, csőrszerű, mint egy ragadozómadáré. Benne vastag, szürke nyelv himbálózik. Barna színű, koszos lebernyeg borítja undorító testét. Köpenye alól csak karomszerű kezei látszanak ki. Elcsendesedett a terem. Mindenki elképzelte a szörnyű látványt. – Most már csak azt magyarázd meg, Tula – szólt újra Jó Tengel –, ki ez a négy furcsa lény, akik nem tágítanak mellőled, és mit ke-
restek Graastensholmon? – Hű, de sokat kérdezel egyszerre. Rajta, fiúk, mutassátok meg magatokat! A négy démon előrelépett. Láttukra a nézők közül sokan hátrahőköltek. Különböztek egymástól, néhány dologban mégis hasonlítottak egymásra: hegyes fül, farkastekintet, karmok, hegyes, fehér ragadozófogak. Nemesebb testrészeiket, ahogy Tula nevezte, szerencsére elfedték, bár egyesek nem bánták volna, ha felfedik. – Hadd mutassam be őket szép sorjában. Ez itt Astator – mutatott a sötétzöld sörényű démonra. – Eredetileg a pokol hercege. De inkább egy bukott angyal. A másikat – mutatott Tula az ökör-szarvú démonra – Rebónak hívják. A menny kapuit őrizte valamikor, akárcsak Szent Péter. Egyszer azonban beengedett egy megesett asszonyt is. Ez lett a veszte. Ma már másképp ítéljük meg az ilyesfajta bűnöket. Mindenesetre Rebónak mennie kellett. Silje csodálkozva ráncolta össze a szemöldökét. – A harmadik Lupus – nézett Tula a hátrahajló fülű démonra. – Betegséget tud küldeni az emberiségre. Nem ajánlatos ujjat húzni vele. Valójában egyikkel sem. A negyedik Apollyon, az egyik leghatalmasabb démon. Egyszer fellázadt Apollón ellen, ezért kiátkozták.
Silje feldúltnak látszott. – Tula – kiáltotta. – Ezek a nevek… Már hallottam őket. – Igen tudom. Ők négyen Graastensholm lakói voltak. – Hogyan? – kérdezte Jó Tengel értetlenül. – Hát már nem emlékszel, Tengel? – kérdezte Tula. – Nem hallottad Hanna szavait akkor éjjel? Silje a szavába vágott: – Liv születésekor majdnem meghaltam. Hanna ráolvasással próbált segíteni. Démonok neveit sorolta fel Köztük volt ez a négy is. – Pontosan! – felelte Tula. – Hanna azt akarta, hogy amint a gyermek világra jön, ne maradjon védelmezők nélkül. Ki született először Graastensholmon a Jéghegyek Népének leszármazottai közül? – Liv – felelte Tengel halkan. Liv felállt a helyéről. – Úgy értitek, hogy ez a négy… alak védelmezett? – Igen. Amíg Hársfaligetben éltél, vigyázták minden lépésedet. Aztán amikor először férjhez mentél, szem elől tévesztettek. De tudták, úgyis visszajössz, hozzámész Dag Meidenhez, és életed végéig Graastensholmon fogsz élni. – És a halálom után mit csináltak? – Jól érezték magukat – mosolygott Tula. –
Ott voltak végig Tarald, Mattias, Irmelin idejében. Alv és Ingrid alatt is. Ingrid és Ulvhedin látta is őket egyszer. Mindketten bólogattak. Akkor ugyan azt hitték, mind a négyen a szürke emberkékhez tartoznak. – Elmondták, milyen szívesen laktak Graastensholmon ezekben az időkben – mesélte Tula. – Aztán a birtok megüresedett egy ideig. Unatkozni kezdtek. Alig várták nemzetségünk következő leszármazottját. – Aztán mi népesítettük be Graastensholmot – sóhajtott Heike –, Vinga és én. Snivelt el kellett űznünk, akkor keltettem életre a szürke emberkéket. Láttam a négy démont is. Utána született Tula. Mi történt? – A négy barátom már előre látta Graastensholm pusztulását. Nem akartak tovább maradni. Amikor először kerültem a birtokra, rögtön megmutatkoztak előttem… Tula kihagyta a részleteket, nem akarta részletezni, milyen közeli kapcsolatba került a démonokkal. Még megbotránkoztatná a hallgatóságot. – Megkedveltek. Jól éreztük magunkat együtt. Először azonban saját életemet szerettem volna élni. Amikor szeretett férjem, Tomas meghalt, úgy éreztem, nincs már miért élnem a világon. Heikének és nekem nem sikerült megtörnünk Gonosz Tengel hatalmát a Jéghegyek Népe völgyében…
– A négy barátod oda is követett, Tula – vágott a szavába Heike. – Azt hittem, Graastensholmhoz vannak kötve. – Nem. Ráadásul nagy hasznukat vettük, igaz-e? Megmentették az életünket. – Így igaz. – Mindez csak hatalmas erejüket bizonyítja. Térdre kényszerítették Gonosz Tengelt. Egyenként talán nem lettek volna képesek erre, de együtt igen. Legalábbis ott, akkor, sikerült visszakényszeríteniük rejtekhelyére. – Persze csak azért tették, hogy megmentsenek téged – tette hozzá Heike. – Igen – mosolygott Tula –, Tomas halála után felkerestem Graastensholmot. Négy védelmezőm szó nélkül magával hozott ide. Ez az otthonuk. Remekül érzem magam velük. Mivel nem túl beszédesek, én közvetítem felétek üzenetüket. Számíthattok a segítségükre a harcban. Teljesen megbízhattok bennük. Jó Tengel felállt a helyéről: – Köszönjük mind a négyötöknek. Ezután folytatódott a felsorolás. Nem szólítottak mindenkit, nem is jutott mindenki szóhoz. Eljutottak Gabrielhez. A fiú felállt, a helyén akart maradni, mint a többiek, de Tula magához hívta. Átfogta a vállát és ezt mondta: – Íme, az öt kiválasztott közül az egyik, aki az első vonalban fog harcolni. Édesanyjának, Karinének megígértük, hogy a haja szála sem
fog görbülni. Ez igaz is. Ugyanis Gabrielre vár a feladat, hogy beszámoljon az utókornak a végső harcról, ha senki sem élné túl a csatát. Ezért is választottuk védőjéül a hatalmas Ulvhedint. Csend honolt a teremben. Gabriel tudta, mire gondolnak. „De hiszen olyan fiatal! Még gyerek!‖ Tula így folytatta: – Azért választottunk egy gyermeket, mert nem tudhatjuk, mennyi ideig fog tartani a küzdelem. A krónikásnak túl kell élnie a harcot. Gabriel, téged és négy társadat az éjszaka folyamán majd még szólítani fogunk. Gabriel visszabotorkált a helyére, Tula pedig folytatta: – Tova és Nataniel beszámolója alapján, amit a múltba tett utazásukra alapoztak, ismerjük Gonosz Tengel szüleit. Apja japán varázsló, anyja valamelyik szibériai törzs boszorkánya. Tudjuk, milyen jól sikerült nekik varázslattal ízig-vérig gonosz utódot hozni a világra. Fiuk, Tan-ghil még kisgyermekként végzett apjával. A klánt el is űzték nyugatra, nyilván a fiú ördögi természete miatt. Amikor Tan-ghil betöltötte tizennegyedik évét, kikötött a Kara-tenger partjainál és egy időre Taran-gaiban telepedtek le. Gyermekeket nemzett, akikről nem érdemes szót ejteni, mivel még azelőtt születtek, hogy apjuk felkereste volna a gonoszság sötét forrásvizét. Az-
után is nemzett egy fiút, akit már a gonosznak szentelt. Ő már a taran-gai nemzetséghez tartozik. Nagyon örülünk, hogy a taran-gai nemzetségből ilyen szép számban jelen vannak ma este. Később kíváncsian várjuk beszámolójukat. A kistermetű rokonok felálltak és mélyen meghajoltak. Így köszönték meg a kedves szavakat. Tula így szólt: – Nos, ezzel készen is lennénk. Most arra kérlek benneteket, nézzetek körül otthonomban. Sétáljatok a kivilágított termekben, beszélgessetek egymással. De jól vigyázzatok, kerüljétek a sötét folyosókat! Kellemetlen tapasztalatokra tehettek szert, ha bemerészkedtek! Gonosz Tengel egyébként nem tud erről a helyről. Ezért is választottuk. – Remek választás volt – szólt Henning. – Elmondanád még, kik ezek a lófejű démonok? – Aligha nevezhetjük őket démonoknak, szelíd természetük miatt. Nem is szolgák, ó korántsem. Idefent élnek a hegyen, sok más élőlénnyel együtt. Nevezzük őket vendéglátóinknak. Ti a vendégeik vagytok. Mindent megtesznek azért, hogy jól érezzétek magatokat. A Jéghegyek Népét különösen kedvelik. Tudjátok miért? Mert ők az állatok védelmezői. Nemzetségünk pedig mindig is nagy szeretettel bánt az állatokkal.
Ezután lassan kivonult a népes hallgatóság. Először az alsó padsorok ürültek ki. Gabriel azt hitte, még megpillanthatja a felső sorban ülőket, de erre nem volt módja, mert Tula a Jéghegyek Népét egy gyönyörű terembe vezényelte. Biztosan a hegy dísztermébe. Ennyi ragyogást, ekkora pompát még sohasem látott. A mennyezetet, a falakat a kék különböző árnyalataiban játszó tapéták borították. Gyönyörű fehér és sárga bútorokkal rendezték be. A bútorok színe remekül illett a falakéhoz. Gabriel hallotta az asszonyok elismerő szavait. Tula mindent részletesen megmutatott, lelkesen válaszolt minden kérdésre. Benéztek a többi terembe is. Gabriel hiába szaladt vissza ahhoz a teremhez, ahol eddig ültek. Fényárban úszott, de bizony üresen tátongott. Nem látta a felső sorban ülő titokzatos lényeket. Így nem tudta kielégíteni kíváncsiságát. Tula továbbvezette őket birodalmán. Nem győztek álmélkodni. Tágas könyvtárterem, mely az egész világirodalomnak helyet adott. Zeneterem, játékterem… Egyszerűen fantasztikus! Minden olyan tökéletes! Nem csoda, ha Tula remekül érzi magát. A hálószoba egy álom! Gabriel alig tudta megállni, hogy ne vesse bele magát az óriási, selyempárnákkal, takarókkal borított ágyba.
Észrevette, amint az asszonyok közül néhányan furcsán méregetik az ágyat. Gabriel azonban még túl ártatlan volt ahhoz, hogy rosszra gondoljon. Sétája során számos sötét folyosót látott, titokzatos ajtókat. Vajon hová vezetnek? Elöntötte az izgalom, de eszébe jutottak Tula szavai: a sötét folyosókba tilos a belépés! Néhányan azonban bizonyára nem hallgattak az intő szóra, ugyanis hirtelen meghallották Jonathan kétségbeesett kiáltását: – Hol vannak azok a vásott kölykeim? Körülnéztek. Finnt, Olét és Grót nem látták sehol. – Hol vannak a védelmezőik? – kérdezte Mari. – Idebent nincs rájuk szükség, ha betartják a szabályokat – válaszolta Vetle. Tula éles hangon felkiáltott. Négy démona már ott is termett a hívó szóra. Három másik szellem úgyszintén, akikre a találkozó zökkenőmentes lefolyását bízták. Néhányan visszahőköltek, amikor megpillantották a démonokat, de a legtöbben úgy viselkedtek, mintha mi sem történt volna. – Három gyermek eltűnt – jelentette ki Tula. – Kerítsétek elő őket! – Jaj istenem! – nyögte Jonathan. A többiek szemében is félelem tükröződött.
FINN FEDEZTE FEL a csalogató folyosót. – Megőrültél? Nem mehetünk be – suttogta Gro. – Megtiltották. – Nem látod? A végén valami fény pislákol. Márpedig akkor szabad az út. Eddig végig jó gyerekként viselkedtek. Most már épp ideje, hogy rossz fát tegyenek a tűzre. Hosszú folyosón találták magukat. Fáklyák világították meg. A fáklyákat a falból kiálló, nagy, erős, kékesfekete karok tartották. Ole egy pillanatra a többiek után nézett. Épp most léptek be a könyvtárba. Egy könyvtár azért korántsem olyan izgalmas látvány. Mind a hárman elszánták magukat. A folyosó teljesen veszélytelennek tűnt. Kezdetben óvatosan lépkedtek, aztán egyre merészebben. A folyosó végén meleg, pislákoló fény hívogatta őket. Kintről elegendő fény szűrődött be ahhoz, hogy lássanak. Itt meghagyták a durva sziklafalat, épp hogy csak egy járható vájatot alakítottak ki a hegy belsejében. Lefelé haladtak, a folyosó meredeken lejtett. A távolban hirtelen egy ajtót pillantottak meg. Annak résein keresztül szűrődött ki a pirosas fény. – Forduljunk vissza – suttogta Gro. Finn, tizennégy évével a „legöregebb‖ közülük, megvetően nézett rémült kishúgára. – De olyan hosszú még odáig az út! Olyan
sok félelmetes barlangnyílás van arrafelé a falakban. Ole nem igazán tudta, ki mellé álljon, végül nem túl meggyőzően így szólt: – Folytassuk. Így újra elindultak. Kezükkel a falba kapaszkodtak, mivel errefelé már egyenetlen volt az út. Hirtelen dübörgés hallatszott a hegy belsejéből. Ugyanúgy, mint idefelé jövet. Csak most sokkal közelebbről hallották. A gyerekek egy pillanatra elbizonytalanodtak, megvárták, míg elhal a dübörgés, majd újra elindultak. Most már teljes sötétség borult a folyosóra, kivéve a három, pirosan izzó ajtórepedést: egyet legalul, kettőt az ajtó két oldalán. Ole óvatosan tapogatózott a fal mentén, aztán egyszerre csak megszűnt a fal, ő pedig hangos sikoltással belezuhant egy erősen meredek oldalalagútba. Vagy talán szakadékba? Miután nagy nehezen visszanyerte egyensúlyát, lentről vérfagyasztó hang ütötte meg a fülét. Várakozásteli, kéjes morgás. Alighanem egy óriási szörnyetegé, aki kiéhezve leselkedik a sötétben. Ole, amilyen gyorsan csak bírt, négykézláb megindult felfelé. Miután felért, mind megindultak újra az ajtó felé. A fény barátságosan hívogatta őket. A hegy újra megremegett. Amikor abbamaradt a
rengés, mindannyian meg tudtak kapaszkodni valamiben. Ole egy nagy kampóban az ajtó mellett, Gro egy másikban kicsit messzebb, Finn pedig gyorsan az ajtókilincsbe. Kellemesen melegnek érezte. – Az ajtó be van zárva – jelentette ki Finn. – Kulcs nincs a zárban. Ole, aki oldalról jól látta az ajtót, megállapította: – Valami minta van ráfaragva. Finn kitapogatta a kezével. – Valószínűleg valami kód. Meg kell fejtenünk, ha be akarunk jutni. – Menjünk vissza inkább – suttogta a húguk. – Gyáva – sziszegte Finn. Ole és Finn elmélyülten tanulmányozni kezdte az ajtót. Szerették az ilyen kihívásokat. – Azt hiszem, rájöttem – mondta elhamarkodottan Finn. Az ajtó nem nyílt ki. – Egy labirintushoz hasonlít a faragás. – Igen, csak nem olyan egyszerű megfejteni. – Rajtunk nem foghat ki. Gro nem tartott velük. Már rég visszaindult volna a többiekhez, csak egyedül nem volt bátorsága. Elszántan kapaszkodott a kampóba. – Megvan! Idenézzetek – kiáltotta megint Finn. – Először jobbra, aztán felfelé… aztán vissza.
– Iiigen, most lefelé – segített Ole is. – Végül balra… Diadalmas pillantást vetettek egymásra. Hallották, amint az ajtó alig hallhatóan kattan egyet, majd hirtelen kitárult. Finnt, aki még mindig az ajtókilincsbe kapaszkodott, erős légáramlat sodorta befelé. Bent tombolt a szél, felkapta a fiút a levegőbe. A szoba vörös fényben izzott, elviselhetetlen volt a hőség. Gro ijedten sikoltozott és görcsösen kapaszkodott a kampóba, nehogy elsodorja a szél. Az utolsó pillanatban még Olének is sikerült megkapaszkodnia a kampójában, különben ő is besodródott volna. Mind a hárman halálra váltan sikoltoztak, de hangjukat elnyomta az éles dübörgés. Ole megpróbálta elérni egyik karjával a fivérét, aki majdnem a lángok martalékává lett. Sajnos sikertelenül. Finn még mindig nem engedte el az ajtókilincset, de már alig bírta szusszal. Ole látta, amint zakóját, ingét letépi a szél. Nadrágja foszlányokban lógott rajta. Fivére szakadt ruhái pillanatok alatt hamuvá égtek. Ennél többet is látott! A pokoli tűzből rémületes szörnyek indultak meg lassú léptekkel Finn felé. Szénfeketén közeledtek, szemükből, pofájukból lángnyelvek csaptak ki. Gro is észrevette őket, és még kétségbeesettebben sikoltozott. Finn könyörgő tekintettel bámult testvéreire. Ő még nem látta,
milyen újabb veszély leselkedik rá. – Rohanj, hozz segítséget! – kiáltotta Ole Gronak, aki távolabb kapaszkodott az ajtótól. – Nem merek. Az a fújtató szörnyeteg a szakadékban… Nem engedhetem el a kilincset, akkor én is besodródom. Jaj nekem, mitévők legyünk? Kétségbeesett kiáltása alig hallatszott a dübörgésben. Ebben a pillanatban mellettük termett a zöld sörényű démon, vele együtt a gyerekek három segítője. Astator, a bukott angyal kinyújtotta karját Finn felé, majd kiemelte az izzó szobából. A közeledő szörnyeknek sziszegett valamit. Az ajtó becsukódott, a szél elcsendesedett. Finn alig állt a lábán. Mindhárom gyermek sokkos állapotban volt. Rázta őket a remegés, egy szót sem tudtak kinyögni. Gro védelmezőnője gyöngéden átkarolta a kislány vállát, és próbálta megnyugtatni. A Jéghegyek Népének egész ijedt csapata loholt feléjük, élükön a feldúlt Jonathannal. – Mit műveltetek? – kiáltotta eltorzult hangon. – Hát sosem tudtok békén maradni? – Hogy nyitottátok ki a Sátán kovácsműhelyének ajtaját? – kérdezte Tula elismerően. – A rejtjelre nem gyerekjáték rájönni. – Mi… mi rájöttünk – hebegte Ole. – Meg kell mondanom, Jonathan, okos
gyermekeid vannak! – Sátán kovácsműhelye? – Csak így nevezzük, a tűz miatt, mivel a pokolra emlékeztet. Egyébként a Sátánnak semmi köze ehhez a hegyhez. A tűz démonainak lakhelye az a szoba. Valójában nem gonosz teremtmények, de azért nem árt vigyázni velük. – Megégetted magad. Finn? – kérdezte Benedikte. – Nem hiszem, csak a hátsóm ég rettenetesen – szipogta. Erre a megjegyzésre mindenki megkönynyebbülten elmosolyodott. – Majd adunk rád egy másik meleg ruhát. Most pedig ideje visszamennünk a terembe. Gro és Ole visszahőkölt. – Visszafelé, az egyik mellékfolyosón egy szörnyeteg leselkedik ránk. – Hát ott is jártatok? – csodálkozott Tula. – Csak egy öreg sárkány, akit valamelyik meséből ittfelejtettek. Tudnotok kell, a démonok hegyében több titokzatos lény rejtőzik. Szerencsétek, hogy nem nyelt el benneteket a tűz. Később valamelyik vulkán köpött volna ki újra… – Tehát az előbbi ajtó összeköt a hegy belsejével? – csodálkozott Vetle. – Hát persze. Minden összefügg. – Miféle hely ez valójában? – kérdezte Christa.
– Ezt inkább ne kérdezd. Mondjuk úgy, összeköti a valóságot a képzelettel. Ezután szépen visszasétáltak a terembe. A felső ülőhelyek már megteltek, és újra sötétség borult rájuk, így Gabriel megint nem láthatta a titokzatos lényeket. Miután mindenki elfoglalta a helyét, és evett-ivott egy kicsit, Tula így folytatta: – Mielőtt megkezdtük volna a szünetet, arról beszéltünk, milyen nagy boldogság, hogy taran-gai rokonaink is velünk lehetnek ma éjszaka. Tudjuk, a Jéghegyek Népe régen még azon a vidéken élt. Gonosz Tengel volt a törzsfőnökük. A törzsnek menekülnie kellett, így elindultak nyugatnak. Sok év elteltével értek Norvégiába, a Jéghegyek Népe völgyébe. Minket most az ott eltöltött időszak érdekel. A múltnak ezt a fejezetét teljes homály borítja. Ezért most azokat fogom szólítani, akik akkoriban éltek, hogy fényt derítsünk a részletekre. Hatásszünetet tartott. – Úgy határoztunk, Gonosz Tengel idejével kezdjük a mesélést. Majd fokozatosan előrehaladunk az időben. De szeretnék kivételt tenni valakivel. Egyvalakit már most szeretnénk hallani, a Legfelsőbb Tanács Jó Tengel anyját, Linét szólítja. Most kezdődik a java – gondolta Gabriel izgatottan.
7. fejezet SENKI nem így képzelte Jó Tengel édesanyját. Húsz évesnél nem látszott többnek. Elég egyszerűnek tűnt. Olyan fiatal lány, aki könynyen esik a férfiak csapdájába. Szépnek sem volt mondható. Olyan asszony, aki az ágybéli örömökön túl nemigen tud mit nyújtani egy férfinak. Ahogy ott állt tehetetlenül, inkább szánalmat keltett. Tovának eszébe jutott Silje naplója. A Jéghegyek Népe völgyében élő ősöket egyszerűnek, durvának ábrázolja. Létezésük a puszta túlélésre korlátozódott. Line is ilyen egyszerű teremtés, még a svelteni Marit is lepipálja. Két férfi használta ki életében, Sunniva apja és Tengel apja. Szülés közben meghalt, amikor az átokverte Tengelnek adott életet. Tula kedvesen így fordult hozzá: – Line, mindkét gyermeked egy Targenor nevű királyt említett mint a Jéghegyek Népe ősét. Sunniva lányod úgy emlékszik, te meséltél róla neki. Mindannyian szeretnénk valamivel többet megtudni erről a Targenorról. Line csak állt lógó fejjel. – Nem tudok róla túl sokat – suttogta. – A fivérem mesélt róla nekem is. – Aha, értem. Majd megkérdezzük őt is. De
most játszunk iskolásdit. Nyújtsa fel a kezét az, aki hallott Targenorról. Sok kéz lódult a levegőbe. Tula a taran-gaiak felé fordult. – Ti is hallottatok erről az ősről? Egyikük szerényen feláll: – Mi sosem hallottunk erről a királyról. – Ebből arra következtethetünk, hogy nemzetségünk norvég ágához tartozik – gondolkodott hangosan Tula. – Szűkítsük tovább a kört. Line fivére, tudnál róla mondani valamit? Megfáradt arcú férfi emelkedett fel a helyéről. Jó Tengel láttára gyöngéden elmosolyodott. – Én is másoktól hallottam róla. – És te, Halkatla? – Természetesen hallottam Targenor történetét – mondta a fiatal lány. – Nap fiának hívták, mert mindenki nagy reményeket fűzött hozzá. Sajnos nem élt elég hosszú ideig ahhoz, hogy beválthassa ezeket a reményeket. Egy másik férfi emelkedett szóra. Megkeseredett arcvonásai bölcsességről árulkodtak. – Targenor lángoló lelkű király lévén sok álmot dédelgetett. De az álmok nem mindig válnak valóra. Nem könnyű, ha valaki ilyen lángoló természetű. Sokkal kényelmesebb, ha nincsenek álmai. – Köszönjük a felszólalást! Megtudhatnánk, kihez van szerencsénk?
– Skrymnek hívnak. 1315-ben születtem. Halkatla az unokám. – A Jéghegyek Népének völgyében éltél? – Onnan soha ki nem tettem a lábam. Nagyon ránk járt a rúd, különösen a kitaszítottaknak volt sanyarú sorsuk. – Bölcs embernek látszol, Skrym. Biztosan nem volt könnyű elviselned a bezártságot. Szörnyű lehetett, hogy soha nem hagyhattad el a völgyet. – Igaz, nagyon elvágyódtam néha. Ki akartam próbálni az erőmet. Föl akartam fedezni a világot. – Téged nem sújtott az átok? – Nem, de tanúja voltam unokám, Halkatla magányos szenvedésének. Ez épp elég volt ahhoz, hogy meggyűlöljem közös ősünket. Tudnotok kell valamit. Gonosz Tengel határozott úgy, hogy ne szülessen elég utód nemzetségünkön belül. Olyan nagy volt a hatalma, hogy még az utódok sorsába is beleavatkozhatott. Azért akarta, hogy minél kevesebben jöjjenek világra, mert így majdnem mindegyik utód a gonosz szolgálatába került. Nem akart túl sok jóságos utódot a nemzetségen belül. Azt akarta, a gonoszok legyenek többségben. – Érdekes, amit mondtál, köszönjük, Skrym. Még lehet, hogy kikérjük a véleményedet az éjszaka folyamán. De most térjünk vissza Targenorhoz… Úgy látszik, utoljára az
idősebbik Sunniva hallotta emlegetni a nevét. Jó Tengel legalábbis nem emlékszik rá. – Ez sajnos így van. – Nos, akkor következzék nemzetségünk egyik fontos fejezete. Az az időszak, melyet Gonosz Tengel neve fémjelez. Helyszín a Jéghegyek Népének völgye. Sajnos nem ismerem név szerint azokat az őseinket, akik ebben a korban éltek. Segítenetek kell. Legjobb, ha a gyermekeivel kezdjük a sort. Egy férfi felállt és így szólt: – A völgyben csak egy fia született, egy torzszülött. Ő bizonyára elégedett volt vele. Inkább állat volt, mint ember. Szörnyen kegyetlen. Ghilnek hívták. Jegyezzétek meg jól ezt a nevet! Én vagyok a fia. Krestiernnek hívnak, mivel szegény anyám azt akarta, hogy keresztény nevet kapjak. Gabriel látta, amint André buzgón jegyzetel. – Anyádról mit tudsz? – Ghil egy közeli kis faluban bukkant rá. Magával cipelte a völgybe; korán meghalt. – Nos, Krestiern, te vagy köztünk a legöregebb. A Legfelső Tanács felszólít, foglalj helyet az emelvényen. Krestiern ködszerű, átlátszó alakja tűnt fel a pódiumon. Mongolos arca inkább hasonlított a taran-gaiakra, mint a norvégokra. Viszont egész magas termetű. – Úgy hírlik, 1200-ban születtem…
– Te nem vagy átokkal sújtott leszármazott, ugye? – kérdezte Tula. – Egyetlen fia voltál Ghilnek? – Nem. Jóval később született egy féltestvérem. Egy mostohahúgom. Többet nem akart mesélni róla. Heike emelkedett szólásra: – Mit tudsz a sötét forrásvizet tartalmazó korsóról? Hol ásta el? Gonosz Tengel valóban harminc napon és éjen át bolyongott kint a pusztában? – Erről sosem hallottam. – Tehát nem a te idődben történt? – Nem tudom. Csak azt tudom bizonyosan, hogy nagyon őrizte a házát. Mintha kincset rejtegetne benne. Biztosan bent tartotta a korsót. Aki csak megközelítette a házat, halálnak halálával lakolt. Tula bólintott. – Vagyis először otthon rejtette el a korsót. Folytasd! KRESTIERN EMLÉKEIBE merült. Újra megelevenedett előtte a múlt. Mindent elmesélt, ami eszébe jutott. Meg is feledkezett a hallgatóságról. Újra átélte az eseményeket… A Jéghegyek Népe völgyében hóvihar tombolt. Senki nem merészkedett ki ebben az ítéletidőben. Jaj annak, akit házon kívül talál a tomboló, jeges szél!
Krestiern úgy negyvenöt éves lehetett. Nem emlékezett pontosan. Egyedül élt, felesége régen meghalt. Egyetlen fia elhagyta a völgyet. Hallotta, ahogy odakint süvít a szél, majd’ összedönti a házat. Krestiern mégsem a hóvihartól félt, hanem nagyapjától, Gonosz Tengeltől… Gonosz Tengelnek a völgyben rémisztő híre volt. Krestiern elborzadt. Eszébe jutottak nagyapja rémtettei. Az öreg ritkán mutatkozott, de akkor aztán kő kövön nem maradt utána. Akkoriban elég sokan tengették életüket a völgyben, mivel nemcsak Gonosz Tengel leszármazottai lakták. A nemzetség keleti ágának leszármazottai is itt éltek. Az évek során egyre több norvégot befogadtak, aki ilyen vagy olyan okból kifolyólag el akart rejtőzni a törvény elől. Feltárult az ajtó. Krestiern azt hitte, a vihar tépte ki, de apját, Ghilt pillantotta meg az ajtónyílásban. Egy szörnyeteg. Gonosz Tengel elégedett lehet vele. Épp olyan gonosz és könyörtelen, mint ő. – Az az átkozott asszony elvérzik. Gyerünk, szedd a lábad. Ásd el, látni sem bírom! Krestiern nem akadékoskodott. Ghil kiviharzott az ajtón és megindult a háza felé. Öreg napjaira a völgyön kívül szerzett magának asszonyt. Krestiern nemigen látta, mivel
többnyire bent tartózkodott a házban. Csak annyit tudott róla, hogy állapotos. Most lehet itt a szülés ideje… Túl későn érkezett. Az asszony már meghalt. Föléhajolt és az újszülöttre összpontosította figyelmét. Ritka szép kislány, pedig sárgás fényben úszó szemmel nézett Krestiernre. Tehát átokkal sújtott. A kishúga… Negyvenöt év korkülönbséggel. Óvatosan karjaiba vette a csecsemőt és magához ölelte. Már épp indulni akart, amikor apja megjelent az ajtóban. – Az ördögbe, még mindig nem ástad el ezt a némbert? – üvöltötte Ghil. – Hagyd a fenébe azt a kölyköt. A szomszéd majd gondját viseli. Te nem veheted magadhoz. Mit kezdenél vele, mint magányos férfi? Takaríts ki, de gyorsan, nem bírom nézni ezt a disznóólat! Ezzel újra elszáguldott a szomszédért. Krestiern szemügyre vette a nő arcát. Közelről még sosem látta. Ghil sokszor elátkozta engedetlenségéért. Valahányszor nem fogadott szót, Ghil dührohamot kapott. Többször próbált elszökni a völgyből, sikertelenül. Ghil bezárta a házba, nem akarta elengedni maga mellől az asszonyt. Krestiern látta a vonásain, hogy nem mindennapi teremtés. Sokkal büszkébb és erősebb, mint egy hétköznapi aszszony. Hirtelen mély szánalmat érzett iránta. Az asszony váratlanul felnyitotta a szemét, és minden erejét összeszedve Krestiernre és a
gyermekre nézett. – Te jó ember vagy – suttogta. – A gondjaidra bízom! Vigyázz rá, kérlek! – Megígérem! – felelte Krestiern elhaló hangon. – Nem eshet bántódása a kislányodnak. – A kislányom… – mosolyodott el erőtlenül, majd meghalt. AMIKOR A KISLÁNY betöltötte harmadik életévét, Ghil megparancsolta, költözzön hozzá. Elég nagy már ahhoz, hogy a ház körül segítsen. Krestiern és a szomszédok megpróbáltak tiltakozni, de Ghil hajthatatlan maradt. Krestiern ennek ellenére tartotta a kapcsolatot kishúgával, csak Ghil nem tudott róla. A kislány a bátyjánál talált vigaszt, amikor már nem bírta az embertelen bánásmódot. Krestiern tudta, milyen sokat szenved a húga. Majd’ megszakadt a szíve. Amikor betöltötte ötödik életévét, bekövetkezett a szerencsétlenség. Ghil vadászni indult. Sajnos túl korán ért haza, így a kislányt Krestiernnél lepte meg vacsora közben. Szörnyű haragra gerjedt. Rárontott a védtelen teremtésre. Krestiern ezt már nem nézhette tétlenül. Gondolkodás nélkül felkapott egy husángot, és teljes erejéből fejbevágta az apját. Aztán
újra lesújtott, aztán még egyszer. Ghil azonban felocsúdott. Visszatért iszonyú ereje, felkapta Krestiernt, mint a tollpihét, és úgy a falhoz vágta, hogy csak úgy nyekkent. – Nyomban szörnyethaltam – fejezte be a mesélést Krestiern. A HALLGATÓSÁG alig tért magához a hallottak után. André, a nemzetség történetének tudója és kutatója felállt, és jegyzeteit lapozgatva azt kérdezte: – Nos, akkor a húgod úgy 1245 körül született. – Igen, ez nagyon is elképzelhető – válaszolta Krestiern. – Együttérzünk veletek. Pokol lehetett az életetek a völgyben ezekben az időkben – fűzte hozzá André. – Ez enyhe kifejezés. – Miután szerencsétlen húgod átokkal sújtott leszármazott, Gonosz Tengellel tart, ugye? Ezért nincs itt ma. – De igen, itt van – mondta valaki. Döbbent csend lett a teremben. Tula tért magához először: – Krestiern, megkérünk, maradj a közelben, mert később még szólíthatunk. A tanács most pedig Krestiern húgát szólítja az emelvényre.
Kitalálhatták volna! Krestiern szépséges, kitaszított húga nem más, mint Dida! Gonosz Tengel unokája. Hát persze! Dida már meg is jelent a pódiumon. – Nos, én vagyok Krestiern féltestvére – jelentette ki nyugodtan. – Köszönöm mindazt, bátyám, amit értem tettél. Soha nem fogom elfelejteni. Feláldoztad értem az életedet. A két testvér elhomályosult tekintettel átölelte egymást. Majd Krestiern és Tula is a helyükre ültek. Dida egyedül maradt. Mindenki kíváncsian várta a beszámolóját. „Didának minden oka megvolt, hogy gyűlölje Gonosz Tengelt.‖ Kinek a szájából hangzott el ez a mondat? – töprengett Gabriel. Nem a Vándor mondta Vetlének? De igen, úgy van. Minden oka megvolt arra is, hogy apját, Ghilt gyűlölje. Dida mindenkit lenyűgözött szépségével. Norvég anyjától örökölte a magasságát. Vonásain jól látszott az ázsiai és az északi vér keveredése. Épp ez a kettősség tette hihetetlenül vonzóvá. Fekete haját tarkóján összefogta. Ázsiai őseiről kiálló arccsontja árulkodott. Tartása akár egy királynőé – gondolta Gabriel. Hangja igéző. Nem tagadhatta volna le, hogy átokkal sújtott. Szeme sárgán izzott. – Drága jó bátyám, Krestiern nem említette
a történet végét. Amikor nekiesett Ghilnek, hogy engem megvédjen, apánk agyonütötte, igaz, de Krestiern is kitett magáért. Úgy eltángálta az öreget, hogy két hét múlva belehalt sérüléseibe. Ezzel jótettet hajtott végre, nem hibáztathatjátok. – Nem is hibáztatjuk – nyugtatta meg Tula a helyéről. Ezután felkérte, meséljen az életéről, amit annyi titok leng körül. Dida bólintott. Mindenki visszafojtott lélegzettel figyelt, mivel ha valakitől, Didától biztosan sok mindent megtudhatnak a titokzatos múltról. – Anyám állítólag egy hatalmas, norvég nemzetségfő leánya volt. Ezt el is hitte mindenki, elég, ha csak a fejedelmi Didára néz az ember. – Anyámat Ghil egyszerűen elrabolta. Akarata ellenére magával hurcolta a völgybe. Bezárta a házába. Bosszúvágytól égve minden képzeletet felülmúló eszközökkel kínozta, mivel anyám előkelő család sarja volt. Szegény anyám meghalt, amikor a világra jöttem… A gyermekkorom sem volt valami felhőtlen, képzelhetitek. Heike, aki szintén gonosz, átokverte apjával élt együtt, biztosan érti, miről beszélek. – Pontosan – felelte együttérzőn Heike. – Féltestvérem, Krestiern volt minden vigaszom. Persze neki is megvolt a maga ke-
resztje. Az apánk, Ghil. Amikor csak tehette, kínozta Krestiernt. Bátyámnak nem sikerült a házassága. A völgyből választott asszonyt magának. Rá is lesújtott az átok. Gonosz Tengel az ő fiát is kiszemelte magának. Felesége belehalt a szülésbe. Fiáról Krestiern később biztosan beszél majd. Mindenesetre ő kapott először engedélyt, hogy elhagyja a völgyet, Gonosz Tengel birodalmát. Dida kis szünetet tartott: – 1250 körül meghalt Krestiern és Ghil is. Akkoriban nemigen számoltuk az évek múlását, ezért nem tudom a pontos dátumot. Teljesen egyedül maradtam. Krestiern fiára nem számíthattam. Tőle mindenki rettegett. Ekkor úgy huszonöt éves lehetett, gyakran a völgyön kívül tartózkodott. Ennek mi nagyon örültünk, képzelhetitek; a völgyön kívüliek épp ellenkezőleg. Persze volt még egy élő rokonom, a nagyapám, Gonosz Tengel. Kerültem, mint a pestisest. A szomszédoknál húztam meg magam egy ideig, akik persze nem repestek az örömtől, hogy még egy éhes szájat kell etetniük. Ezt mindig a szememre is hányták… Gonosz Tengel rettegésben tartotta az egész völgyet. Ritkán láttuk. Éjszakánként fény szűrődött ki a házából. Azt mesélték, szörnyű kísérleteket végez odabent. – Ki etette, ki viselte gondját? – Ki viselte gondját? – kérdezett vissza Dida keserűen. – Minden reggel élelmet kel-
lett tennünk a küszöbére. Ő pedig kirakta az ajtó elé mindazt, amit meg kellett javítani vagy kimosni. Aki nem teljesítette az óhaját, egyszerűen megölte. A rabszolgái voltunk. Sőt, rosszabb, mivel varázserejével láncolt magához minket. Arca elborult egy pillanatra. Arról a szenvedésről árulkodott, amin társaival együtt akkoriban keresztülment. – Szavakkal nem is tudom leírni, milyen borzalmas volt ilyen rettegésben élni. – Tudsz valamit a korsóról? – kérdezte Benedikte óvatosan. – Igen, persze. Krestiern korábbi feltételezését csak megerősíteni tudom. Először a házában rejtette el. De ott nem érezte eléggé biztonságban. És még nem érett be teljesen az ereje. – A te idődben ásta el fent a hegyoldalban? – Igen, az én időmben – felelte szomorúan Dida – Hanem előtte még sok borzalmas eset történt. Tula így szólt: – Ha nem tévedek, még sok meséinivalód van, Dida. Jobb lenne, ha leülnél… Hozatott számára egy kényelmes széket, mely inkább trónushoz hasonlított. A lófejű vendéglátóik még egy kis asztalkát is állítottak mellé egy pohár borral, ha megszomjazna. Mindent megtettek azért, hogy kényelemben érezze magát.
Hozzáfogott a meséléshez. Az emlékek hatására megfeledkezett a körülötte lévőkről. Újra a Jéghegyek Népének völgyében járt. Felgöngyölítette azt az időszakot, melyre évszázadokon át szándékosan nem akart visszaemlékezni.
8. fejezet GYORS LÉPTEKKEL HALADT az úton. Az éjszaka sötétjében még magányosabbnak érezte magát. Lassan feljöttek a csillagok. Ezüstösen szikrázott körülötte a hó. A hegyek némán meredtek az ég felé. A meredek hegyoldalon még a hó sem maradt meg. Csak a repedésekben világítottak a hófoltok. A Jéghegyek Népének völgye! A Jéghegyek Népének lelke! Elátkozott hely. Bármennyire gyűlölték is, bármennyire próbálták is elfelejteni, a völgy nem engedte el őket. Évszázadokon keresztül újra meg újra visszatértek ide. Miért nem tudják kiűzni ezt a fájdalommal teli, keserű vágyakozást a szívükből? Mindenáron menekülni próbálnak a völgyből, s mégis mindig visszatérnek oda. Ősszel két fiú próbált megszökni. A lavina maga alá temette őket. Mindenki tudta, ki zúdította nyakukba a hótömeget. Másokat gondolkodás nélkül beengedett. Persze, csak ha elég gonoszak voltak ahhoz, hogy a szolgálatába lépjenek. Bűnözők, tolvajok, gyilkosok. A nemzetség vérét fel kell frissíteni. Új, gonosz vérre van szükség! Nem büszkélkedhetett nagy családdal: rajta
kívül most csak két tagot számlált. A völgyben mindenkire szüksége volt, akármennyire megvetette őket. Dida hazafelé tartott, ha egyáltalán otthonnak lehet nevezni azt a házat, ahol most megtűrték. Mivel neki adtak utoljára enni az asztalnál, gyakran előfordult, hogy nem maradt semmi a számára. Keményen meg kellett dolgoznia még ezért a kevés falatért is. Ő kelt fel elsőként. Dolgozott a ház körül, és gondját viselte a gyerekeknek. Még a nagyanyót is ő ápolta. Senki nem akarta elvállalni, mivel maga alá piszkított. Didának, mint a völgyben mindenkinek, a gyűlölt ház küszöbére kellett raknia az élelmet és azt, amit a zsarnok megkívánt. Az ő nagyapjától retteg mindenki. Milyen borzalmas! Már évek óta nem látta. Más sem. Csak karomszerű kezeit látták, amint beveszi a számára kitett ételt. Az esti derengésben néha megpillantották sötét alakját a ház előtti kis udvaron. Gonosz Tengel éjszakai életet élt. Nappal sosem mutatkozott, hacsak nem akarta megbüntetni valamelyik engedetlen alattvalóját. Úgy száznyolcvan éves lehetett ekkor. Amikor rádöbbentek, hogy halhatatlan, majdnem beleőrültek. Alig bírták megemészteni a gondolatot. Mit keres itt a völgyben ilyen sokáig?
Dida ekkor volt tizenkilenc éves. Eladósorba lépett, de a völgybéli férfiak féltek Gonosz Tengel haragjától. A völgy új lakói közt akadt bőven kérője. Ám Dida távol tartotta magát tőlük. Olyan jéghideg tekintettel nézett rájuk, hogy rögtön inukba szállt a bátorságuk. Még gyermekként odaígérték egy Jolin nevű fiatalembernek. Csakhogy Dida semmi pénzért nem ment volna hozzá ahhoz az ostoba fajankóhoz! – JOLIN? – kiáltottak fel többen a teremben. – Első Jolin? Kicsoda ő? – Ez az a Jolin, akire úgy ráijesztettél Eldafjordban? – kérdezte Heike. Dida magához tért az emlékeiből. Már el is felejtette, hol van. – Nem nagyon emlékszem Jolinra. Anyja keletről érkezett a völgybe egy férfival, aki rosszabb volt a legvérengzőbb vadállatnál is. Később keveredtek a völgybe érkező alacsonyabb rendű norvégokkal. Jolin nem áll rokonságban Gonosz Tengellel, de az ősi törzs nyelvén és rituáléin nőtt föl. Nem volt valami kedves ember. Épp ellenkezőleg! A völgyben mindenki irtózott a sunyi, alattomos Jolintól. Nem lehetett rá számítani. Ő volt az egyetlen, akit Gonosz Tengel beengedett a házába. Szolgált neki. Ezért még jobban utálták.
Beleborzongott az emlékbe. Ehhez a szörnyeteghez akarták hozzáadni. – Egyszóval undorító fickó volt – szögezte le Dida. – Ezt én is igazolhatom – jelentette ki Eskil, aki Eldafjordban találkozott Jolinnal. – Nos, a szolga túljárt ura eszén – folytatta Dida. – Jolin időnként elhagyhatta a völgyet. Hihetetlenül nagy mohóság fűtötte. A Jéghegyek Népének törzsi szent bálványait, amelyeket oly keservesen hurcoltak magukkal keletről a menekülés során, egy szent helyen tartották. Egy nap Jolin kimerészkedett a völgyből, hogy a magtárakból élelmet lopjon télire. Ezt az alkalmat használta fel a lopásra. Felpakolta az ősi kincseket égy szekérre, és sikerült olyan mesze kerülnie a völgytől, hogy Gonosz Tengel átka már nem érte utol. Akkor Tengel még nem tudhatta, hogy a számára oly nélkülözhetetlen furulyáját is magával vitte. Csak később döbbent rá. – No de ki rejtette a furulyát a jak szarvába? – kérdezte Heike. – Az hittük, te és a Vándor. – Nem. Én akkor még kisgyerek voltam – mosolygott Dida. – Krestiern volt az, a bátyám. Tudjátok, valahogy apánk fülébe jutott a varázsfurulya híre. Ghil bejáratos volt apja házába és elhozta. Még mielőtt belefújhatott volna – isten tudja mi történt volna akkor – Krestiernnek sikerült megkaparintania. Na-
gyon jól tudta, mire képes gonosz apja és nagyapja. Kifúrta a jakszarvat és elrejtette benne a furulyát. Gonosz Tengel sok évvel azután vette észre a furulya eltűnését, hogy Jolin már messze járt a jakszarvval és a többi kinccsel. – Jolin aztán eljutott a tengerig – folytatta Eskü. – Eldafjordban telepedett le és bevezette a tűzáldozat szertartását. A Jéghegyek Népének ősi rítusai közé tartozott az áldozatok elégetése? – Nem – felelte Dida –, ezzel Jolin máshol találkozhatott. Mi a völgyben nem tudtuk, hová tűnt. Én gyerek voltam, amikor elmenekült a lopott kincsekkel. Gondolhatjátok, mennyire megörültem, hogy megszabadultam jövendőbeli kérőmtől. – No és Tengel? – Képzelhetitek! Ez volt a legkeményebb év az ott eltöltött időből – felelte Dida, és a szenvedés kiült az arcára. – Minden dühét ránk zúdította. A völgyben maradottakon akart bosszút állni. Ekkor lófejű vendéglátóik különféle furcsa holmikat raktak le a terem közepén felállított márványasztalra. Mindenki felállt, hogy jobban lásson. – Odanézzetek! Az eldafjordi kincs! – mondta Nataniel. – Hű, micsoda szarvak! A jakszarvak majdnem az egész asztalt elfoglalták. A sámándob is az asztalon hevert.
Mindenféle titokzatos jelet véstek bele. Egy sámánmaszk is feküdt mellette. Ragadozó állatok fogai, megannyi kultikus tárgy. Talán szibériai tigris vagy uráli medvefog. Olyan tárgyakat is láttak, amelyekről el sem tudták képzelni, mire használhatták őket. A Jéghegyek Népe nemzetségének ősi múltja hevert az asztalon. Gonosz Tengel furulyája hiányzott csak. Shira tisztavizű forrásvize megsemmisítette örökre. Megnyugtató érzés. – Furcsa ezeket a holmikat itt látni – mondta Dida meghatódottan. – Egykoron a völgyben egy kis házban állítottuk fel őket. Ezt a szent helyet kerestük fel mindig, amikor emlékezni akartunk ősi otthonunkra, az ősi múltra. Bennem ugyan nem élt a távoli tundrák, sztyeppék emléke, de akik emlékeztek rá, fájó szívvel gondoltak vissza hazájukra. – Tula – jutott André eszébe valami –, nemzetségünk kincsét, többek között Shira üvegét egy elég biztonságos szekrényben őrizzük. De ha Gonosz Tengel erőre kap, akkor egy jól lezárt szekrénnyel nem sokra megyünk. – Igazad van. – Ezért az jutott eszembe, nem őrizhetnénk-e ezeket a kincseket itt nálad, a hegy belsejében? – Úgy van. Azt mondtad, Gonosz Tengel
nem ismeri az idevezető utat – tette hozzá Heike. Tula elgondolkozott. – Az hiszem, ez nagyon jó ötlet. Ha pedig valakinek szüksége lenne valamire a kincsből, Andrénak csak kapcsolatba kell lépnie velem, és megkaphatja. – Az üveget magamhoz veszem – szólt Shira. – Most pedig folytasd, Dida, nem akartunk a szavadba vágni – kérte Eskil. Dida pedig ismét az emlékeibe merült. Ahogy újra felelevenítette a múltat, szemét többször elöntötték a könnyek. DIDA VÉGRE HAZAÉRT. Alighogy betette a lábát, mostohaanyja megint elküldte. Egy nadrágot kellett elvinnie Gonosz Tengelnek. – Tedd ezt a küszöbére – mondta mostohaanyja szigorúan. – Aztán el ne felejtsd elmondani a miatyánkot, amikor annak az elátkozott háznak a közelébe érsz. Vess egyfolytában keresztet oda és visszafelé is. Te sátán unokája! Dida gyakran hallotta ezeket a szavakat. Mindig elfogta a rosszullét, ahányszor emlékeztették, kinek az unokája. Gonosz Tengel új szolgáját Féregnek hívták. Neve jól tükrözte jellemét. Aljas bérgyilkos, aki ebben az eldugott völgyben húzta
meg magát. Dida fogta a nadrágot és elindult. Hiába is tiltakozott volna. Kemény, hideg tél tombolt. Lába alatt csikorgott a jeges hó. Keskeny utat vágtak a hóban, egészen Gonosz Tengel házáig, hogy meg tudják közelíteni. A két oldalon feltornyozott hófal magasabb volt Didánál. Nem szívesen ment erre, mert innen nem tudott volna elmenekülni, ha arra kerül a sor. Márpedig a Féreg egyszer már megpróbálta leteperni. Akkor sikerült elmenekülnie. De ebben a szűk alagútban legfeljebb a hóba tudná fúrni magát. A Féreg háza előtt kellett elhaladnia, mielőtt elérte nagyapja házát. Amikor elhagyta a Féreg házához vezető mellékalagút bejáratát, a férfi hirtelen a háta mögött termett. Talán messziről látta kikibukkanni Dida vállát a hófal mögül. Dida megfordult, a piszkos, büdös Féreg fogatlanul rávigyorgott, és mocskos kezével megragadta a lány rongyos kabátját. – Nem veszed el a kezed? – förmedt rá Dida büszkén. Nemhiába csörgedezett anyai ágon fejedelemi vér az ereiben. – Nem menekülhetsz – vigyorgott a Féreg kárörvendőn. Dida kiszabadította magát (a kabátja elszakadt), és Gonosz Tengel háza felé iramodott. Más lehetősége nem volt, és remélte, hogy a Féreg odáig nem meri üldözni. Ám tévedett. A Féreg túlbecsülte saját ma-
gát, és alábecsülte gazdája erejét. Dida hirtelen megpillantotta gonosz nagyapját az elátkozott ház ajtajában. Már több éve nem találkozott vele. Nem szépült meg az évek során – állapította meg. Mintha össze is ment volna. De hát ha valaki száznyolcvan éves, ezen igazán nem lehet csodálkozni. Olyan sötét gonoszság áradt belőle, hogy Didát a rosszullét környékezte. Földbegyökerezett a lába, a nadrágot is leejtette. A Féreg is megmerevedett, de ő azért, mert moccanni sem bírt. Rémülten bámult urára, Gonosz Tengelre, aki mit sem törődött Didával, csak a Féregre összpontosította figyelmét. Dida megfordult, és kikerekedett szemmel nézte végig, mi történik. Alig akart hinni a szemének. Gonosz Tengel a következő pillanatokban tekintetével megsemmisítette a Férget. Nyomtalanul eltűnt a szeme elől. Dida először hallotta Gonosz Tengel viszszataszító, rekedt hangját: – Gyere be, ostoba némber! Oda be? Soha! De nem tehetett mást, engedelmeskednie kellett. Az undorító, penészszürke alak fenyegetően nézett rá hüllőszerű, ráncos szemhéja alól. Dida még viszonylag korai állapotában látta, de így is elborzadt a látványtól. Didának nem volt választása, engedelmeskedett. Alvajáróként lépte át az elátkozott ház
küszöbét. Később, amikor Gonosz Tengel végre elhagyta a völgyet, a völgylakók felgyújtották a házát. Füstje annyira mérgező volt, hogy aki túl közel állt az égő házhoz, meghalt. Több évszázaddal később ugyanezen a helyen építette fel kunyhóját Hanna és Grimar. Bent, Gonosz Tengel házában teljes sötétség borult Didára, de így is meg tudott különböztetni néhány félelmet keltő tárgyat, amit a sámánok használtak. Gonosz Tengelnek ezekre valójában semmi szüksége nem volt, hisz az ő varázsereje messze túlszárnyalta a sámánokét. – Te a saját véremből való vagy – suttogta a gonosz vénember vészjóslóan. Dida nem mert körülnézni, undorodott a háznak még a szagától is. – Népünknek nem szabad kihalnia – folytatta fenyegetően. – Igen, majd férjhez megyek, ha eljön az ideje… – kezdte Dida félénken. – Nem szabad, hogy felhíguljon a vérünk. Dida nem értette, mire gondol. – Túl kevesen vagyunk, most csak hárman. Dida tisztában volt ezzel. Krestiern fia szörnyű halált halt. Született azonban egy lánya, aki most töltötte be tizedik évét. Több tagja nem volt a Jéghegyek Népének, Gonosz Tengel törzsének. – Nem halhat ki a törzsem, vedd le a ruhá-
dat! Dida rábámult. Mit akar tőle? Amikor rádöbbent, nagyot sikoltott, és megiramodott az ajtó felé. Hogy a nagyapja, a föld legundorítóbb, leggonoszabb teremtménye, és ő? Nem! Az ajtó becsapódott előtte, hiába próbálta kinyitni, nem sikerült. Remegett félelmében. Érezte, amint lehullanak róla a ruhái. Megmagyarázhatatlan erő az ágyra kényszerítette. Még látta, amint a szörnyeteg feléje közeledik, aztán elájult. Amikor magához tért, a kerítésnél feküdt a hóban, kékre fagyva. Ruhái egy kupacban hevertek mellette. Vacogó foggal felöltözködött. Először azt sem tudta, hol van. Aztán, amikor eszébe jutott, mi történt, hányni kezdett. Remegő térddel megindult hazafelé. Annyira rázta a zokogás, hogy mindig nekiütközött a hóalagút hol egyik, hol másik falának. Semmit nem kívánt a halálnál jobban. Mostohaapja talált rá a fészerben. Fel akarta akasztani magát. Már a tejesbödönt is kirúgta a lába alól. Mostohaapja levágta a kötélről, és bevitte a házba. Két hétig nyomta az ágyat, egyfolytában félrebeszélt. Szavaiból nagy nehezén kihámozták, mi történt. A parasztok ezután kedvesebben bántak ve-
le, de kerülték, mint a pestisest. Dida nem is csodálkozott ezen. Egykedvűen végezte ház körüli teendőit. Soha többé nem küldték az elátkozott ház közelébe. Amikor aztán közeledett a szülés ideje, a parasztok közölték vele, több éhes szájat nem tudnak eltartani. Be kellett költöznie a völgy falutól távol eső csücskében álló lakatlan házba. Mostohaszülei megígérték, nem fog hiányt szenvedni semmiben, ha itt az idő, a bábát is elküldik. Többet nem tehetnek. Az új háztól nem messze akadt még szomszédja is. Egy roskatag öregember. Nem volt már teljesen eszénél, de legalább kedves volt hozzá. Ez az emberi melegség jólesett neki. Születendő gyermekét szívéből gyűlölte. Többször is próbált megszabadulni tőle mindenféle módszerrel, de hiába. 1265 őszén, ha nem téved, két gyönyörű gyermeknek adott életet. Egy fiúnak és egy lánynak. Nem lepődött meg a gyermekek szépségén. Hallotta, milyen jóképű volt Gonosz Tengel fiatal korában, persze a maga módján. Mára már nyoma sincs férfias vonzóerejének. Bár a fiúnak sárgás fényben úszott a szeme, ártalmatlan jószágnak látszott. Anyatigrisként védelmezte őket. Félt a gonosz esetleges támadásától. Gonosz Tengel azonban nem mutatkozott. Az emberek nem
merték elmesélni neki, hogy egyik éjszaka egy görnyedt alakot láttak a házak között settenkedni. Dida szomszédja az ablakából látta, amint az a görnyedt alak bekukucskál a kis ház ablakán. Soha nem mesélte el Didának, mivel szerette és nem akarta megijeszteni. A lánynak azonban jóval később tudomására jutott a látogatás. A szörnyeteg nem mutatkozott többet. Valószínűleg elégedetten tudomásul vette, hogy a család egyszerre két taggal gyarapodott. Megvárja, míg felnőnek, és a saját szolgálatába állítja őket. A gyermekek szépen cseperedtek. Szebbek voltak bármelyik más gyermeknél a völgyben. Dida nem mesélt nekik az apjukról. A kislányt Tiilinek keresztelte, ősi taran-gai név, azt jelenti: „kicsi virág‖. Tiili kedves, segítőkész Krisztus-képet alakított ki magában. Úgy képzelte, csak kérni kell Istent és megsegít. Gyakran imádkozott, hogy anyjának könynyebb élete legyen, és hogy egyszer kijussanak a völgyből. Ám hiába imádkozott, nem változott meg az életük. A hosszú, kemény teleket alig élték túl. A gyerekek nyírfakérget rágtak, hogy csillapítsák éhségüket. Egy tavaszi napon Tiili különös dolgot szorongatott kezében. Egy baba alakú gyökeret. Egyik végén még bőrszíj is lógott, hogy nyakban lehessen hordani. Megkezdődött az
olvadás, ilyenkor furcsa dolgok úszkáltak a folyóban. Dida csodálkozva és idegenkedve nézte a furcsa tárgyat. – Melyik folyóban találtad? – A tengerparton sétálgattam – felelte a tizenhat éves Tiili. – Elmentem egészen odáig, ahol a folyó a tengerbe torkollik. Dida felsikoltott: – Hányszor mondtam, ne menj a torkolathoz. Veszélyes arrafelé! – De én a tengerparton mentem. Azt hittem, ott nincs veszély. – Folytasd – sóhajtott Dida. – Fent a folyónál, a távolban egy férfit pillantottam meg. Ott állt fent a fekete kis háznál. Úgy látszott, mintha valami rejtegetnivalója lenne. Au, anya ez fáj, úgy megszorítottad a karomat! – Bocsáss meg – hebegte Dida, és elengedte lánya karját. – Ez a csúnya, alacsony férfi bő köpenyt viselt. Ezt a gyökeret belehajította a folyóba, miközben kiáltozott valamit, amiből egy szót sem értettem. Majd visszaszaladt a házba. – Meglátott? – kérdezte Dida kétségbeesetten. – Nem, az kizárt. Elrejtőztem egy kő mögött. – Helyesen tetted. Az a férfi nagyon veszélyes. Biztos, hogy ezt a gyökeret hajította a
vízbe? – Igen, mert utána vettem észre a lefelé zúduló vízben. Egyenesen előttem akadt meg egy kőben. Megtarthatom? – Nem is tudom. Ha eldobta magától, akkor talán nem hoz ránk veszélyt. Add ide nekem, ma éjszaka velem lesz a szobámban, aztán meglátjuk. Semmi nem történt az éjszaka folyamán. Épp ellenkezőleg. Krestiern halála óta Dida most érezte először biztonságban magát. Így Tiili megtarthatta a babáját. Úgy vigyázott rá, mint a szeme fényére. Fivére még egy kiságyat is készített neki. Édesanyja talált valahol anyagdarabokat, ágyneműnek valót. Ettől fogva igazán szép napok virradtak rájuk. Már amennyiben a Jéghegyek Népe völgyében egyáltalán meg lehet élni szép napokat. Tiili gondoskodása a „babáról‖ nem nevezhető gyerekes vonzódásnak, hiszen túl volt már a gyerekkoron. Dida csodálkozva, mégis megértően figyelte, mekkora érdeklődést tanúsít a furcsa alakú gyökér iránt. Ő is hasonlóan érzett. Mintha egy emberi élőlény került volna a házukba. Fián ugyanezeket a jeleket észlelte. Három évvel később, amikor a gyerekek tizenkilenc évesek voltak, egy nap Tiili sírva futott oda anyjához. – Mi történt, kis virágom?
– A gyerekek, akik ma a házunkban jártak, magukkal vitték a gyökeret! – Jaj, nem szabad engednünk! Eredj, hozd vissza rögtön! Értékesebb, mit gondolnánk. Az egyik öreg azt állítja, Gonosz Tengel mandragóragyökere. – Hogy micsoda? – Olyan gyökér, amit varázslásra használnak. Az a gonosz ember valószínűleg Nidaros városban lelt rá, útban idefelé. A gyökér gazdája messze keletről érkezett ide, és meg akart szabadulni tőle. Tudod, el kell adni egy idő után. Úgy hírlik, ha halálunk napján is a birtokunkban van, pokolra jutunk. De ne félj, ez csak babona! Nos, Gonosz Tengel nagyon olcsón hozzájutott. Még az is lehet, hogy egyszerűen agyoncsapta azt, aki árulta. Legalábbis az öreg így meséli. Volt még egy ember a völgyben, név szerint Jolin, aki szintén meg akarta kaparintani. El akarta lopni gazdájától. Keményen megbüntette érte. Ezután határozta el magát a szökésre. Bosszúból. Igen, Jolin elszökött innen, és ellopta a Jéghegyek Népének kincseit. A mandragóragyökeret azonban nem tudta ellopni. A gonosz mégis meg akart tőle szabadulni… Ekkor már tudták a gyerekek, ki lakik abban a titokzatos fekete kis házban. Azt is tudták, hogy messziről el kell kerülniük. Csak azt nem tudták, hogy az a szörnyeteg saját édesapjuk. Dida mindenkit megesketett a völgy-
ben, hogy nem árulják el a szörnyű titkot. Ekkor Tiili elindult, hogy visszaszerezze a gyerekektől a gyökeret. Soha nem ért oda. „Kicsi virág‖ eltűnt. Egy időre eltűnt Gonosz Tengel is. Harminc nap, harminc éjen át volt távol. Eközben az egész völgy a kislányt kereste. Gonosz Tengel visszatért, de Tiilinek soha nem bukkantak a nyomára. AKÁRCSAK A TÖBBIEKET, Benediktét is mélyen meghatotta Dida története. Most felállt, letörölte könnyeit és így szólt: – Szomorúsággal töltenek el a szavaid, Dida. Valamit nem értek. A Jéghegyek Népének minden leszármazottja jelen van ma este. A kis Tiili kivételével. – Drága kislányom nyomtalanul eltűnt. Senki nem látta azóta a végzetes nap óta. – És nem volt átokkal sújtott? – Nem, ő nem. Legalább most jelentkeznie kellett volna. Hiába próbáltunk kapcsolatba lépni vele. Semmi válasz. – Különös. Hiszen a többiek, akiket hívtunk, mind eljöttek. – Igen. Benedikte elgondolkozott, majd felsóhajtott, és így szólt: – A fiadat még alig említetted. – Most akarok rátérni.
– Lenne még egy kérdésem. Miért maradt Gonosz Tengel annyi esztendőn át a völgyben? Miért várt ennyit? Ha egyszer rögtön átvehette volna a hatalmat a földön? – Azt hittem, ez világos mindannyiótok számára. – Nem, egyáltalán nem – szólalt meg André is. – A mandragóra akadályozta meg benne! – felelte Dida. – A mandragóragyökér? – Hát persze. Később jutott a tudomásomra, hogy a mandragóra soha nem ismerte el gazdájának Gonosz Tengelt. Ellene dolgozott egész idő alatt. – Azt hittem, senki és semmi nem képes szembeszállni a gonosz erővel. – Közvetlenül nem is. De a gyökér befolyásolta a gondolatait. Mindig késleltette az indulás pillanatát. Meggyőzte – persze csak gondolatban –, hogy még nem érkezett el az ideje. Várakozásra intette. Amikor Gonosz Tengel rájött a varázslatra, el akarta égetni. És mivel nem sikerült, dühében a folyóba dobta. Nálunk nyilván jól érezte magát, mert nekünk csak örömünk származott belőle egészen addig a napig, amíg a gyerekek magukkal nem vitték. Akkor a szerencse ellenünk fordult. – Hanem Dida – szólalt meg Heike –, Gonosz Tengel jóval utána is a völgyben maradt, hogy megszabadult a mandragóragyökértől.
Mire várt? – Remélem, ma éjszaka megkapom erre a választ – felelte Dida szomorúan. – Én is sokat gondolkoztam ezen. Mindenki elcsodálkozott. Ki fogja elárulni a titkot? – És mi lett a mandragórával? – kérdezte Nataniel. – Eltűnt? – Nem, nem. A fiam elment azokhoz a gyerekekhez, akik elvitték és visszahozta. Épp akkor, amikor a gazdasszony be akart gyújtani vele. Persze nem sikerült neki. Nagyon boldogok voltunk, hogy visszakaptuk, úgy vélem, ő is örült, hogy visszakerült hozzánk. Elhallgatott, majd felállt a székéről, és emelt hangon így folytatta: – Ettől a naptól kezdve a fiam tulajdonába került. Elválaszthatatlan barátság szövődött köztük. Együtt hatalmas erőt képviseltek. Hatalmasabbat, mint azt bárki el tudná képzelni. Ezekre a szavakra a teremben ünnepélyessé vált a hangulat. Vetle emelkedett szólásra: – Tudjuk, kit tisztelhetünk fiadban: a Vándort. Dida büszkén elmosolyodott. – Igen, ő az. Nála jobb fiút anya nem is álmodhatna magának. Kezével hátramutatott, oda, ahol a Legfelső Tanács ült. Felemelkedett a Vándor jól ismert, csuklyás alakja.
– Íme, a fiam. Elérkezett a pillanat, hogy megtudjátok, ki is ő valójában. A Vándor levette magáról a csuklyát. Meglepően fiatal, magas, szép, fekete hajú férfi állt előttük. Jól ápolt szakállt viselt, sárgás szeme szikrázott a félhomályban. Sötétkék bársony öltözékét ezüst öv fogta át. Fején alacsony vaskorona ékeskedett, amilyet a középkori királyok viseltek. – Barátaim! – szólt Dida könnyes szemel. – Hadd mutassam be nektek a fiamat, a Jéghegyek Népének első és utolsó királyát: Targenort.
9. fejezet SZÓ NÉLKÜL MINDENKI felemelkedett a helyéről. Tisztelettel, meghatottan néztek királyukra. Targenor oldalán hatalmas kard lógott. Lassan beszélni kezdett. Vetle felismerte a Vándor mély hangját: – Mély bánat ül szívemen ma este. – Miért? – kérdezte ijedten Vetle. – Védelmezőm, legjobb barátom, miért kellene épp ma este szomorkodnod? Targenor egy király méltóságával fordult Vetle felé. Micsoda szemek – gondolta Vetle. Az izzó, sárga szempárt hosszú, fekete szempillák övezték. – Végighallgattam anyám beszámolóját. Korábban soha nem említette, kicsoda az apám. – De hiszen érthető, ha elhallgatta – mondta Mali. – Igen, megértem, de mély szomorúságot és szégyent érzek emiatt. – Nem a te hibád – vigasztalta Heike. – Nem is édesanyádé. Végre mindenki magához tért előbbi kábultságából. Marco lépett oda hozzá, és két oldalról arconcsókolta Targenort és édesanyját is. Shira finom léptekkel sietett oda hozzá, és
taran-gai köszöntéssel üdvözölte. André így szólt: – Gyerünk, Nataniel, köszöntsük királyunkat! Nem királyi címe, hanem emberi értékei miatt hajoltak meg előtte sorban, hódolattal. Tehát ő védelmezett engem Szlovéniában – gondolta Heike. – Nem ilyennek képzeltem. Milyen fiatal, és mégis milyen tiszteletet parancsoló. Dida odament Tulához, hogy átadja helyét a többieknek. A Jéghegyek Népének négy legnagyobb leszármazottját láthatták a pódiumon egymás mellett: Targenort – a nemzetség egyetlen királyát. Marcót – a Fekete Birodalom fejedelmét. Shirát, a taran-gaiak legkiválóbb képviselőjét. A világ történetében harmadikként sikerült elérnie a tisztavizű forrást. És Natanielt, az ötszörös kiválasztottat. A nemzetség legnagyobb reménye, a feketeszárnyú angyalok, az éjszakai démonok és a vihardémonok rokona, és egy hetedik fiú hetedik fia. Targenor azonban nem érte be ennyivel. – Gyere fel közénk, Jó Tengel. Itt a helyed köztünk, hiszen te egyesítetted nemzetségünket a gonoszság elleni harcban. Sol, boszorkányok példaképe, gyere közénk te is. Hiszen te bátorítottad nemzetségünket a nehéz esz-
tendőkben. Veled született természetfeletti képességeidet senki nem szárnyalhatja túl. Hálásak vagyunk, amiért a mi oldalunkon állsz. Még elképzelni is rossz, mi lenne, ha ellenünk harcolnál – fejezte be nevetve. Így hát ők is felléptek az emelvényre. Tula előrelépett és így szólt: – Csak kevesen tudják közületek, hogy van még valaki hatukon kívül, aki erejét, hatalmát tekintve semmiben sem marad el tőlük. Vele még nem találkoztatok ma este. Egymásra néztek; nem értették, kire céloz Tula. – Megtudjátok, ha elérkezett az ideje. Ezután mindenki levonult, Targenort és édesanyját kivéve. A kis Gabriel megigézve nézte Targenort. Szomorúság szorította el szívét, ha arra gondolt, hogy nemzetségén kívül senki nem láthatja ezt a pompás férfit. Hétköznapi halandók számára láthatatlan. Milyen kár! Akit eddig a Sötétség Vándorának neveztek, vagyis Targenor beszélni kezdett: – Ahogy már mondtam, megdöbbenve hallgattam anyám szavait. Azt hittem, Gonosz Tengel dédunokája vagyok. De hogy a fia legyek! Ha tudtam volna, biztosan megpróbálom megölni magam, ahogy anyám is. Most azonban már késő – mosolyodott el. – Most már nincs más hátra, el kell pusztítani mindenáron! Feltámadt bennem a bosszúvágy.
Amit ellenünk elkövetett, soha nem lehet megbocsátani! Soha! Targenor belefogott rövid élete elmesélésébe. – Jól megvoltunk mi hárman. De tudtuk, hogy kint a völgyben veszély leselkedik ránk. El sem tudjátok képzelni, milyen érzés egy zárt völgyben élni, együtt a szörnyeteggel. Sok szerencsétlennek a holttestét láttam, akik megpróbálkoztak a szökéssel. Volt, akinek elégett testére a völgyből kivezető sziklafalon bukkantunk rá, volt, akire a jégbe fagyva. Ugyanis Gonosz Tengel, miután elérte a gonoszság forrását, nem válogatott az eszközökben. Senkinek sem sikerült elérnie a hegycsúcsok közti szakadékot, amelyen keresztül annak idején Jó Tengel és Silje próbált elmenekülni a völgyből. Az elemek mind a rabszolgáinak számítottak. Megparancsolta a tűznek, hogy lángnyelvével égesse el a kiszemelt áldozatot. A jégnek, hogy fagyassza be a szerencsétlent. Persze mindezt a többiek szeme láttára, nehogy kedvük támadjon a szökésre. A folyót vízeséssé duzzasztotta, hogy áldozatai belefulladjanak. A földet megnyitotta, hogy elnyelje őket a belseje. Senki nem juthatott ki! Állandó félelemben éltünk. Soha nem tudhattuk, mire készül. Gyakran feldühödött, ha valami nem volt ínyére. Targenor a gondolataiba mélyedt. Daniel kihasználta a szünetet, és megkérdezte:
– Később az elemek ellene fordultak, nem? Shira születésének éjszakáján mind ott álltak Irovár háza előtt, és megáldották a kis Shirát. – Igen, így van. Azt remélték, megmentőjüket tisztelhetik benne. Rajta keresztül talán megszabadulhatnak a zsarnoktól. – Most a mi oldalunkon állnak? – Talán igen. Nem tudhatjuk, mennyire uralkodik rajtuk Gonosz Tengel, ezért nem is számíthatunk rájuk. – Értem. Bocsásd meg, hogy félbeszakítottalak. – Jól tetted – mosolygott Targenor, majd folytatta, ahol abbahagyta. – Akkoriban a szörnyeteget Tan-ghilnak hívták. Később ragadt rá a Tengel név, amikor egy telemarki gazfickó a völgybe menekült a törvény elől. A férfi ugyanis félreértette Tan-ghil nevét, úgy hallotta, Tengelnek hívják. Elmondta, hogy a Tengel nagyon elterjedt név Telemarkban. Jelentése „fejedelem‖. Ez megtetszett Tanghilnak, és ezentúl Tengelnek neveztette magát. – Mit jelent az a név, hogy Tan-ghil? – tűnődött Karine. – „Fekete nap szülötte‖ – felelte Targenor. – Biztosan hallottatok róla, hogy Gonosz Tengelt fekete mágia segítségével nemzették. – Szegény gyermek – dünnyögte Benedikte. – Nos, nem részletezem, milyen szenvedé-
sek sújtottak a völgyben, rátérek az ifjúságomra… Habozott. Dida közelebb lépett. Egy ideig sugdolóztak, aztán elmosolyodtak, és Dida vette át a szót. – A fiam nem szívesen beszél életének erről a szakaszáról, nehogy dicsekvésnek vegyétek szavait. Ezért inkább én folytatom. – Korán kiderült, hogy Targenor előtt hatalmas feladat áll. Miután felcseperedett, egyre többen keresték fel, hogy tanácsot vagy segítséget kérjenek tőle. Nemegyszer éppen Gonosz Tengellel szemben. Persze ezek a találkozások titokban folytak. Neveket, helyeket senki nem említett, hiszen mindenki tudta, hogy ha Gonosz Tengel kiszimatolja, miben mesterkedünk, rögtön végez a fiammal, sőt valószínűleg mindannyiunkkal. Fiamnak, mint oly sokunknak, gyógyító kezei vannak. Számtalan embert meggyógyított. Már egész fiatalon nagy tisztelet övezte. A hallgatóság bólogatott. Tiszteletet parancsoló a puszta megjelenése is. Ez tagadhatatlan. – Titokban választották meg a fiatal Targenort a völgy vezérének. Csak tizennyolc éves volt ekkor. Mindenki benne reménykedett. Úgy vélték: ha valaki, akkor ő megszabadítja majd a völgyet Gonosz Tengeltől…
MIKÖZBEN DIDA beszélt, Targenor gondolatban újra a völgyben járt. Halála után sohasem kereste fel újra. Képtelen volt rá. Látta kis házukat. A friss zöld füvet a tetőn, amely nyáron szebbnél szebb virágokkal volt tele. Újra átélte a téli éhínséget, amikor minden állatot levágtak, és üresen állt a magtár. Az a sok gyermek! Mind segítséget várt tőle. Gyógyírt a sebükre, vagy vigasztaló szót… Amikor felnőtt, a gyerekek mellett gyakran felkeresték a felnőttek is. Eljöttek, ha szerelmi bánat gyötörte őket. Máskor arra kérték, áldja meg az újszülött jószágot, gyógyítsa meg a beteg állatot. Persze mindenki csak titokban merte meglátogatni. Soha nem ejtették ki hangosan a nevét, nehogy Gonosz Tengel gyanút fogjon. Hisz ő volt egyetlen vigaszuk, reményük, jövőjük. „Öld meg!‖, buzdították a férfiak, amikor férfivá cseperedett. „Te képes vagy rá!‖ Targenor tudta, hogy nem az. Felocsúdott emlékeiből, egyszeriben figyelni kezdett Dida szavaira: – Ritkán találkoztunk Gonosz Tengellel. Targenor, azt hiszem, sosem látta őt. – Tévedés! – szakította félbe anyját. – Egyszer találkoztam vele a tavon. Egészen közel evezett a csónakomhoz. Tizenhét éves lehettem akkor. Szörnyű látványt nyújtott. Szinte rosszullét kerülgetett a közelében.
– Mit akart tőled? – kérdezte Dida ijedten. – „Kiválasztottalak‖, mondta. „A rabszolgám leszel, ha eljön az ideje.‖ Legszívesebben fejéhez vágtam volna az igazságot, de aztán anyámra és Tiilire gondoltam. Összeszorítottam a fogam és hallgattam. Nem akartam, hogy megölje őket. Inkább, amilyen gyorsan csak tudtam, partra eveztem. Többször találkoztam vele később is. Gonosz, gyűlöletet sugárzó szemeit kutatón rám emelte. Sokat törtem a fejem, mit akarhat tőlem és Tiilitől. Még egy kérdés okozott fejtörést: miért marad ilyen sokáig ebben az isten háta mögötti völgyben? Ezt senki nem értette. Targenor újra visszahúzódott, Dida vette át a szót. Az ikrek tizennyolcadik születésnapjáról beszélt. A völgy összes lakója ott toporgott a házuk előtt azon az őszi estén. Mindenki fel akarta köszönteni Targenort. Majd kidőlt a ház fala, de senki nem tágított. Tiilinek is hoztak egy kis ajándékot, de főleg Targenorhoz jöttek. Dida melegen fogadta a vendégsereget, meghatódott az igyekezetükön. – Dida – kezdte a gazda, akit a többiek kineveztek szóvivőnek. – Hoztunk valamit a fiadnak. Azzal elővette a tarisznyáját és kivett belőle egy vaskoronát. – A kovács készítette. A vasat mi völgylakók bányásztuk ki hozzá, saját két kezünkkel.
Szépnek talán nem mondható, de mindenki beleadta szívét-lelkét. – Intett Targenornak, hogy térdeljen le. – Targenor, ezennel királyunkká koronázlak. Igaz, nem nagy a birodalmad. Összes alattvalódat itt láthatod. De benned van minden reményünk, követjük minden parancsodat. Targenor belátta, a szenvedőknek szükségük van valakire, aki ellensúlyozza Gonosz Tengel hatalmát. Ezért fogadta el a koronát. Mialatt megkoronázták, szeme sarkából figyelte a mandragóragyökeret. Úgy tűnt, nincs semmi ellenvetése a koronázás ellen. Targenor, a Jéghegyek Népének egyetlen királya… Okosan és lelkiismeretesen kormányozta kis birodalmát. Aztán elérkezett a nap, amikor elővigyázatlan gyerekek elvitték Tiilitől a mandragórát. A szomorú emlék felelevenítésétől összefacsarodott Targenor szíve. Az ikrek tizenkilenc évesek voltak. Tiili elment a gyökérért, és nem tért vissza soha többé. Gonosz Tengel egész álló hónapig a völgyön kívül tartózkodott. Jaj istenem, mennyit kutatott Targenor a kishúga után! Egész nap, egész éjjel, heteken át. A völgyben mindenütt az emberek kiáltozását lehetett hallani: Tiili! Tiili! Semmi válasz. Csak a felriasztott varjak
károgása hallatszott. Végül arra a következtetésre jutottak, hogy a hegyen át sikerült kijutnia a völgyből. Feltételezésük szerint Gonosz Tengel elől menekült, aki bosszút akart állni az ikreken. Boszszantotta, hogy mindenki annyira szereti őket, és hogy szemlátomást olyan erősek, megingathatatlanok. Úgy vélték, Tiili menekülés közben átjutott a hágón. Ebbe a szalmaszálba kapaszkodtak. A szörnyeteg visszajött, pofájára diadalittas kifejezés ült ki. Hiába kérdezték volna Tiili felől… Egyébként sem állt szóba senkivel. Hát a mandragóragyökér? Targenor elment érte, szinte a kemencéből szedte ki. Hazavitte, de nem bírta elviselni a látványát annak a kis ágynak, amelyet még Tiilinek barkácsolt a „babája‖ számára. Minden, ami Tiilire emlékeztette, szörnyű fájdalmat okozott neki. Így fogta a gyökeret, és a nyakába akasztotta. – Anyám, nézd, hogy odasimul a mellemhez. Láthatóan jól érzi magát. Még most is érzi azt a kellemes bizsergést a mellkasán. – Mostantól fogva a tiéd, Targenor – mondta Dida. – Legalábbis addig, amíg Tiili vissza nem jön. Tiili nem jött vissza. A mély bánat és tehetetlenség letaglózta
őket. Egy nap Targenor kint kószált. Bogyókat gyűjtött, szörpnek és orvosságnak valót. Közben Tiili után kiáltozott, de mint annyiszor, most is hiába. Az alkonyatban egyre közelebb került a házakhoz. Hirtelen útját állta egy sötét, alacsony alak. Targenor megállt. Hevesen vert a szíve, de továbbment. Gonosz Tengel elégedetten vigyorgott: – Itt az idő – mondta rekedtes hangján. – Miféle idő? – torpant meg Targenor. A koszossárga szem gonoszan villogott: – Ütött az óra… – mondta fenyegetően Gonosz Tengel és közelebb lépett Targenorhoz. De hirtelen megtorpant. Mintha földbegyökerezett volna a lába. Kikerekedett a szeme, szörnyű ordítás hagyta el a száját. Hátrahőkölt, és elkezdett futni vissza a házak felé. Mi az hogy futott! Szinte repült, a lába alig érintette a földet. Targenor nem hitt a szemének. Talán a koronája volt rá akkora hatással? De hát nincs is a fején, otthon van. Tudomására jutott a koronázás, sejti, hogy én vagyok a legádázabb ellensége? Otthon töviről-hegyire mindent elmesélt az anyjának. Ez után az esemény után Targenor úgy érezte, állandóan figyelik. Magán érezte Go-
nosz Tengel vagy szolgája gonosz, sunyi tekintetét. Teltek-múltak az évek. Az emberek egyre jobban ragaszkodtak királyukhoz. Gonosz Tengelt persze szörnyen dühítette, mégis valami visszatartotta a bosszútól. Krestiern lányunokája időközben felnőtt. Rá is lesújtott az átok. Nemzedékének egyetlen átokverte tagja volt. Nem volt tanácsos ujjat húzni vele. Mindenki félt tőle, ő pedig csak úgy leste Gonosz Tengel minden szavát. Rövid időre el is hagyhatta a völgyet. Ilyenkor kémkedett a gazdájának. Akárhányszor visszatért, csak rossz hírekkel tudott szolgálni. A hegy másik oldalán járványok szedték áldozataikat. Az emberek megtöltötték a templomokat, életükért, javaikért imádkoztak. Betegség, nyomor tizedelte őket. Az egyház kezében volt a hatalom, ezért nem szenvedett hiányt semmiben. Az emberek tudatlanok és hiszékenyek lévén mindent elhittek, amit prédikáltak nekik. Aki a fejét gondolkodásra használta, az máglyán végezte, mint boszorkány vagy eretnek. Mindig találtak valamilyen okot arra, hogy megtörjék az önálló akaratot. Gonosz Tengel tépelődött: ilyen nyomorúságos világ fölött vegye át a hatalmat? Nem voltak ínyére ükunokája beszámolói. Az egyházat egyenesen gyűlölte. Ekkoriban rendszeresen kint portyázott Tröndelagban.
Gondolható, a környező falvak nem nagy örömére. Ilyenkor varázslattal mindig eltorlaszolta a völgy két kijáratát. Nem is volt érdemes próbálkozni a szökéssel. Mialatt kint járt, ükunokája, Guro, a fiatal boszorkány tartotta szemmel a völgy lakóit. Gonosz Tengel mindig rosszkedvűen tért vissza a völgybe, és a völgylakókon állt bosszút. Guro mutatós asszony lévén két gyermeket hozott a világra két különböző apától. Az egyiket a völgyben szedte fel, a másikat a völgyön kívül. Még egészen kicsik voltak, de a kisfiún már megmutatkoztak az átok jelei. Közben a férfiak a legnagyobb titokban rendszeresen találkoztak Targenorral. Azt tervezték, kiszabadítják az embereket ebből a fojtogató rabságból. Azt az alkalmat akarták kihasználni, amikor Gonosz Tengel elhagyja a völgyet, csak a kevésbé veszélyes Guro felügyel rájuk. De nem tudták, mit kezdjenek a kijáratokat lezáró varázsrúnákkal, amiket a szörnyeteg a jégbe vésett… Dida és Targenor sokat tanakodott, hogyan lehetne feloldani a varázslatot. Dida tudta, hogy Targenornak van varázsereje. Ő maga is gyakran érdekes felfedezésre jutott saját képességeivel kapcsolatban. Álmában vagy félálomban furcsa szavak jöttek a szájára. Targenor eddig nem észlelt magán ilyesmit? – De… most, hogy anyám mondja…
Dida fellelkesedett. – Nagyobb érzéked van a varázsláshoz, mint nekem, fiam. Gondolkodj! Próbálj meg emlékezni! Mit közöltek veled az álmaid? Targenor sokáig magába roskadva ült. – Anyám, készíts főzetet viharsisak leveléből és szárából! Persze más növényeket is kell kevernünk hozzá. Azoknak még a nevét sem tudom, de álmomban láttam mindet. Tudom, hogy néznek ki. Megyek, összegyűjtöm őket. Másnap éjszaka elkészült a főzet. Dida és Targenor körülülte a még bugyogó kondért. Kellemes, erős illat töltötte be a helyiséget. Mélyen beszívták, majd hátrahajtott fejjel transzba estek. Először Targenor kezdett énekelni. Nem tudták, mit kántálnak, számukra érthetetlen szavak hagyták el ajkukat. Érezték, mekkora erő költözik beléjük. Gondolatban kirepítette őket a házból, egészen a völgy kijáratáig. Látták a jégbe vésett különös rúnákat, és tudták, hogyan vegyék el varázserejüket. Közben visszatértek a kis házba. Targenor bűvereje bizonyult nagyobbnak. Dida hagyta, hadd folytassa egyedül. Míg fia transzban volt, végig fogta a kezét, így próbálta erősíteni varázserejét. Targenor szelleme elrepült egészen a hágóig. A kijáratot jégből és kőből épült fal zárta el. Hétköznapi ember számára láthatatlan fal. Targenor nem hagyta abba a kántáló éneklést,
s a fal hirtelen leomlott. Két családot sikerült kimenekíteni akkor éjjel. Az a hír járta, hogy Gonosz Tengel már közeledik hazafelé. Megint szörnyen haragos, isten kegyelmezzen annak, aki az útjába kerül. Targenor nem merte megkockáztatni, hogy a kiszöktetett családokat a szörnyeteg karjaiba küldje. Ezért nyitotta meg a veszélyesebb kijáratot, a hegyen és gleccseren át. Pontosan ezen az úton keresztül menekült Jó Tengel családjával együtt 100 évvel később. Targenornak csak két családon sikerült segítenie. A többiek féltek Gonosz Tengel boszszújától és a völgyön kívüli világtól. Először tudni akarták, mi lesz azokkal, akik kimenekültek. Majd megpróbálják legközelebb, hajtogatták. Lehet, hogy ez az utolsó lehetőség. Mindannyiunknak el kell szöknünk – vélte Targenor, és megpróbálta rábeszélni őket. Nem akarták megérteni. A két családot eleve elveszettnek hitték. Amikor Targenor rájött, hogy nem akarnak elmenekülni, magába roskadt. Hiszen ez azt jelenti, neki is a völgyben kell maradnia. Ő a királyuk, nem hagyhatja el népét. Dida is maradt. Fia hiába kérlelte, menjen a többiekkel. Nem, nem hagyja magára Targenort. Hátha Tiili is visszatér. Lehet, hogy még mindig a völgyben van.
Aznap, amikor Gonosz Tengel visszatért a völgybe, Targenor sírt tehetetlenségében. A szörnyeteg felfedezte a két család eltűnését. Látta, hogy megnyitották a kijáratot. Szörnyű haragra gerjedt. Rögtön tudta, ki áll a varázslat mögött, mégsem állt bosszút rajta. Más utat választott a büntetésre. Minden házban végzett egy családtaggal. Guro elárulta, hogy Targenort többször látta egy fiatal lánnyal beszélgetni. Gonosz Tengel rá is lecsapott. Három napra rá a lány meghalt. Ő volt Targenor első szerelme. Amikor Targenor látta, mennyire tehetetlen, vissza akarta adni a koronát. De könyörögtek neki, maradjon a vezérük. Kiben reménykedhetnének különben? Csak magukat hibáztathatják, hogy nem követték a tanácsát, és nem menekültek a másik két családdal együtt. Belátták, milyen ostobán, gyáván viselkedtek. A csapások sorozata nem ért véget. Amikor úgy félév elteltével Guro újra a völgyön kívül járt, jó hírrel tért vissza. Elmondta Gonosz Tengelnek, mit hallott odakint. A két elmenekült család nem volt elég elővigyázatos. Elfecsegték, hová valók. Ezzel akarták elnyerni az emberek rokonszenvét. Épp ellenkezőleg, félelmet keltettek. Nidarosból, ahol próbálták meghúzni magukat, a város polgárai elűzték őket. Három felnőttet elfogtak, megköveztek
és átadtak az egyháznak. Máglyán égették el őket. Az Úr 1292-ik esztendejében járunk. Targenor teljesen összeroskadt. Úgy érezte, minden teher az ő vállán nyugszik, ő a felelős az emberek haláláért. Dida hiába próbálta bizonygatni, hogy gonosz ősük okolható mindenért. Guro még egy fontos hírrel szolgált a számára. Lent délen egy Hameln nevű városban különös, figyelemre méltó esemény történt. A várost ellepték a patkányok. Egy épp arra járó utazó azt állította, meg tudja szabadítani tőlük a várost. A polgármester megígérte neki, hogy gazdag jutalomban részesíti. Erre az ember egy furulyával kicsalogatta a patkányokat a városból, és a Weser folyóba fullasztotta őket. Jutalma azonban elmaradt. Erre bosszút forralt. Furulyájával a város gyerekeit csalta el, és eltűnt velük a hegyek között. Gonosz Tengelt teljesen felvillanyozta a történet. Amikor meghallotta a hamelni Patkányfogó történetét, még nem tudta, hogy furulyáját egykori szolgája, Jolin ellopta a többi kinccsel együtt. Hiszen Krestiern a jak szarvába rejtette. A Patkányfogó története adta az ötletet Gonosz Tengelnek. Mi lenne, ha álomra hajtaná fejét egy időre? Egyszer késő este, ami-
kor Dida vizet hozott az udvarról, hirtelen előtte termett a gonosz vénség. Eddig sikerült elkerülnie az óta a végzetes nap óta, kerek huszonhét esztendeje. Most hirtelen minden eszébe jutott. Hiába próbálta elfordítani a fejét, Gonosz Tengel megbabonázta a tekintetével. Mozdulni sem bírt. – Ostoba némber – hörögte félelmetes hangján. – Add nekem a fiadat. – Nem a magáé. – Ne fecsegj összevissza. Arra született, hogy engem szolgáljon, méghozzá azzal a karddal, amit holnap majd az ajtótok elé teszek. Azt a kardot még a Négy Szél Hegyéről hoztam magammal. – Nem hiszem, hogy magának szüksége lenne testőrre, gonosz vénember – felelte Dida pimaszul. Elöntötte a düh, nem mérlegelte a szavait. – Nincs is. A fiú a szolgám lesz. Kitanítom. A völgyön kívüli világban fog szolgálni engem. – Ott van magának Guro. – Nem elég erős. Azért nemzettem ezt a két kölyköt, hogy ha felnőnek, a szolgálatomba álljanak. Didát szédülés fogta el. Gonosz Tengel könyörtelenül folytatta: – A lány már megszolgálta a magáét… Dida felsikoltott. – Mit művelt Tiilivel?
– Ne ordíts! Add inkább nekem a fiút! – Soha! Gonosz Tengel undorító, sárgás szemével szinte felnyársalta, s a következőket mormolta: – Holnap este eljön a házamba. Meztelenül és egyedül. Csak az a kard lógjon az oldalán meg a furulyám, amit a kis házban megtaláltok. A furulyádnak már rég lába kélt – csúszott ki majdnem Dida száján, de aztán meggondolta magát. Eszébe jutott valami. – Mi a szándékod a fiammal? – Az nem rád tartozik, asszony. – Az én fiam. – Inkább az enyém, mint a tiéd, hiszen én akartam, hogy megszülessen, és én jelöltem ki a nagy feladatra. – Mi a szándéka a furulyával? – Jelenleg az egyház kormányozza világot. Jobb, ha várok, amíg megszűnik hatalma. De itt a völgyben már nagyon unom magam. Épp ezért arra gondoltam, átalszom néhány évet, amíg a világ dolgai kedvezőbbre fordulnak számomra. Nem lesz sem egyház, sem járványok, sem nyomorgó, szegény flótások. Ilyen szánalmas világnak legyek én az ura? – Tehát a furulya fogja álomba ringatni? – Nem, a hamelni Patkányfogóé. Az én elvarázsolt furulyácskám fog újra életre kelteni. Dida szinte nem is figyelt rá, csak a fia járt
az eszében. Hogyan akadályozhatná meg a szerencsétlenséget? Mire magához tért, Gonosz Tengel már el is tűnt az udvarból. Dida elhallgatott. Túl fájdalmas az emlékezés. – Tehát Gonosz Tengel azt akarta, hogy Targenor elkísérje Hamelnbe és elaltassa a furulyával? – kérdezte Heike. – Elment a fiad másnap este a házába, ahogy parancsolta? – Nem, megtagadta a parancsot. Elég erős volt ahhoz, hogy szembeszegüljön vele. Keményen megbüntetett minket ezért a szörnyeteg. Ezt most nem akarom részletezni. Rengeteg embert elveszítettünk. Gonosz Tengel mégsem csapott le a fiamra. Mintha valami megakadályozta volna ebben… Másnap reggel ott feküdt a kard az ajtónk előtt – folytatta Dida. – A fiam megőrizte. Ugyanaz a kard, amit most láttok az oldalán. Mesterkovácsok készíthették a régi időkben. Targenor idővel rájött, mekkora az ereje. Fiam továbbra is védelmezte népét. Komolyan vette a feladatát, és nagy szeretetnek örvendett. Aztán egy szép nyári napon, amikor Targenor betöltötte a huszonnyolcat, bekövetkezett a tragédia. Dida nagyot sóhajtott, szemét elöntötték a könnyek. Aztán összeszedte magát és folytatta: – Guro jött el hozzánk. Rettentően zokogott és könyörgött, segítsünk rajta. Gonosz Tengel
megharagudott rá. Guro már negyvenéves volt ekkor, de még mindig mutatós. Valami miatt magára haragította a szörnyeteget. Erre az elsüllyesztette halászhálóit. Hogyan boldoguljon egy magányos asszony ezentúl? Éhen fog veszni! Pontosan tudja, a tenger melyik részén süllyesztette el a hálókat. De nem tud úszni. A völgyben mindenki gyűlöli. Kitől kérjen segítséget? Targenor mégis a rokona. Targenor soha senkitől nem tagadta meg a segítséget. Guroval is lement a tengerhez. Az udvarból néztem utánuk. Arra gondoltam, milyen nemes lélek a fiam, hogy még ezen a gonosz teremtésen is segít a bajban. Otthon levette ingét, csizmáját is lehúzta. A mandragórát sem vitte magával, mert nem akart vele a vízbe ugrani. Istenem, milyen szép is volt, ahogy ott ment délcegen! Én egyetlenem, kincsem, bogaram! Soha nem ért le a partra. Lent már várta őket Gonosz Tengel. Egészen hazáig hallottam Guro kárörvendő nevetését. Még most is a fülemben cseng. Én futottam, ahogy csak a lábam bírta, de nem tudtam megakadályozni a tragédiát. – Végre! Végre! – ordibálta Gonosz Tengel. Kinyújtotta karjait Targenor felé, és magas, félelmetes hangon megkezdte a ráolvasást. Elátkozta. Sűrű, fehér köd képződött drága fiam körül, egy pillanatra el is tűnt a szemem
elől. Mire odaértem, már egy másik ember állt előttem. Gonosz Tengel rabszolgája. Didát ekkor már rázta a zokogás. Tula segítette vissza a székbe. A teremben minden szem Targenorra szegeződött. Nemes arcéle az emlékek hatására mély fájdalomról árulkodott.
10. fejezet AMIKOR DIDA MAGÁHOZ TÉRT, így folytatta: – Gonosz Tengel persze nem tudhatta, hogy egy évvel azelőtt, amikor megparancsolta, hogy a fiam menjen el hozzá, kiterveltünk ellene valamit. Én még emlékeztem, milyen volt a furulyája, így otthon készítettünk egy ugyanolyat, varázserő nélkül. A mi furulyánk senkit nem fog felébreszteni a szendergésből. Most az lesz a legjobb, ha Targenor folytatja a mesélést. Ő ugyanis jobban tudja, mi történt azután, hogy Gonosz Tengel szolgálatába állt, és követte a völgyön túlra. TARGENOR lépett az emelvényre és mesélni kezdett. Amint a körülötte lévő köd szétfoszlott, meghallotta anyja kiáltozását. Mit keres itt az anyja? Hát nem látja, milyen megtiszteltetés érte? A nagy Tengel bizalmasa lett. Ellökte magától anyját, amikor haza akarta vonszolni. Gonosz Tengel és Guro elment. Még hallotta azt a kellemes, nyugodt hangot: – Ne feledd, holnap reggel indulunk. Elhagyjuk a völgyet. Targenor másnap reggel készen állt az útra. Oldalára akasztotta a kardot, felöltötte leg-
szebb ruháját, amit még a völgylakók készítettek számára. Koronáját a sarokba hajította. Gazdájának nem tetszene, ha viselné. Anyja szünet nélkül zokogott. Szerette volna, ha magával viszi a mandragóragyökeret, de fia elhajította. „Égesd el!‖ – kiáltotta. – „Égesd el, látni se bírom!‖ Erre Dida fogta és elrejtette a gyökeret. A fia rosszul érzi magát a közelében, akár Gonosz Tengel. Anyja odanyújtotta neki a furulyát. – De hát ez a… – kezdte Targenor, mire anyja különös, átható tekintettel mélyen a szemébe nézett és lassan mormolni kezdett. A ráolvasás segített. Elhitette Targenorral, hogy ez az igazi furulya, amivel életre keltheti Gonosz Tengelt. Targenor a gyülekezet felé fordult. – Hatalmas dolgot vitt véghez anyám akkor. Nagyon kellett ismernie a varázslás tudományát ahhoz, hogy elhitesse velem: az igazi furulyát viszem magammal. Hiszen Gonosz Tengel hatása alatt álltam. Márpedig az a furulya értéktelen vacak volt, semmi több. Másnap reggel elindultak. Gurót hátrahagyták. Vigyáznia kellett a völgy lakóira, akiknek sorsa Gonosz Tengelt már egy cseppet sem érdekelte. Targenor a szörnyeteget egyáltalán nem látta visszataszítónak. Sőt. Vonzónak találta a sötét ruhájában. Targenor is nagy, sötét kö-
penyt viselt szép, ünnepi ruhája fölött. Később aztán állandóan ezt a köpenyt hordta. Targenor most először hagyta el a völgyet. Lenyűgözték a hatalmas távolságok. Majd az emberi gyarlóságon ütközött meg. Rossz emberekkel a völgyben is találkozott. De idekint még rosszabbnak látta őket. Fösvénység, kapzsiság, irigység és babona a legfőbb emberi bűnök. Ha a régi Targenor lett volna, sajnálta volna embertársait gyarlóságaik miatt. De mint Gonosz Tengel szolgálója, mélyen megvetette az embereket. Neki kellett előremennie és éjszakai szállásról, élelemről gondoskodnia. Gazdája nem akart szóba állni az emberekkel. Nem akar leereszkedni ezekhez az alacsonyrendű teremtményekhez – hangoztatta, s Targenor hitt neki. Nem tudhatta, hogy vérdíjat tűztek ki a fejére, ezért bujkál. Egyébként is, rútsága miatt kővel dobálták az emberek, ha meglátták. Gonosz Tengel minél hamarabb Hamelnbe akart jutni. Meg kell szereznie a furulyát, amelyik álomba ringatja. Csak a megfelelő helyet kell megtalálnia, ahol álomra hajthatja fejét. Targenor fogja felébreszteni furulyaszóval, amikor úgy látja, elérkezett az idő, gazdája átveheti a hatalmat a földön. Dida nem tévedett. Gonosz Tengel úgy ötven éven át szeretett volna aludni. Arra számított, akkorra megtörik az egyház hatalma,
és megszűnnek a járványok. A világ alkalmassá válik arra, hogy leigázza. CSÓNAKON HAGYTÁK EL Norvégia partjait. Amikor elérték a német-római császárság határát, Tengel megint előreküldte Targenort: – Egyedül folytatom tovább az utat. Menj el Hamelnbe, készítsd fel a Patkányfogót az érkezésemre. Közöld vele, hogy igényt tartok a furulyájára. Targenor buzgón megígérte. – Ezután pedig keress nekem egy helyet, ahol zavartalanul álomra hajthatom a fejem. Jaj neked, ha hibázol! Elváltak útjaik. Targenor Hameln felé vette az útját. Mivel jóképű fiatalember volt, és szegényes, de tisztes gúnyát viselt, mindig meg tudta szerezni a betevő falatot, és a szállással sem volt gondja útközben. 1294-ben ért Hamelnbe, és a Patkányfogót kereste. Erre mindenki kinevette. Hogy képzeli, hogy még mindig itt bujkál az az alávaló! Már vagy tíz éve elhagyta a várost. Elcsalta az összes gyereket a városból, ezért nem merészkedik viszsza. Targenor megtudakolta, milyen irányba ment. Egy magas hegy felé mutattak a városon túl. Arrafelé csalta el a gyerekeket. Többet nem tudnak.
Targenor átkelt a hegyen. Ott egy másik történetet hallott. Öt évvel ezelőtt egy varázsló nagy csapat gyerekkel útra kelt egy távoli országba, név szerint Magyarországra, hogy ott letelepedjen. Magyarország? Hát az meg hol lehet? Targenor leült az árok szélére és gondolkozni kezdett. Kivette zsebéből a furulyát. Nagyszerűen furulyázott. Még anyjától tanulta, Dida pedig Krestierntől. Krestiernt a nemzetség legöregebb tagjai tanították, akik még Taran-gaiban sajátították el a furulyázás művészetét. Targenor nem tudta, hogy nem Gonosz Tengel értékes varázsfurulyáját tartja a kezében. Dida gondolatban követte fiát az úton. Varázslat segítségével néha még látta is. Most is látta, amint ott ül az árok szélén, amely a német birodalomban oly kedvelt mákvirágtól piroslott. Dida örült, amikor észrevette, hogy fia a szájához illeszti a furulyát. Targenor egyre csak játszott. Teljesen belemerült a játékba. Ott helyben csodálatos, szomorú melódiákat komponált. Hirtelen előtte termett egy nagyon alacsony, fura figura. Mosolygott, de komor, vészjósló ábrázata óvatosságra intette Tangenort. – Az urad beszélni akar velem, nemde? – Te lennél a…
– Igen, én vagyok. Hallottam a furulyajátékodat. Jól játszol, de elpazarolod a tehetségedet. – Köszönöm. Nos, át kell adnom neked egy üzenetet. A gazdám mindenképpen beszélni akar veled. – Én viszont nem kívánok beszélni vele. Mit akar tőlem? – Azt akarja, szerezz neki egy olyan furulyát, amely bizonyos időre álomra szenderíti. Aztán, ha itt az idő, én majd ezzel itt felébresztem a szendergésből. A Patkányfogó összeráncolta homlokát. – Azzal te nem ébresztesz fel senkit. Ezt még te és az anyád készítettétek egykor. Anyád bölcs asszony. Targenor megdöbbent e szavak hallatán. Rémülten forgatta a furulyát. – Rossz urat szolgálsz – folytatta a Patkányfogó. – Varázslattal a markában tart. – Az én uram a leghatalmasabb a földön – ellenkezett Targenor. – Megeshet, hogy egy nap még az lesz, de én bizony nem kívánok a szolgálatába lépni. Kihúzott a zsebéből egy furulyát, és egy szomorú dallamot kezdett rajta játszani. A furulyaszóval felszabadította Targenort a gonosz varázslat alól. Egyszeriben eszébe jutott az anyja, akit ellökött magától. Rádöbbent a valóságra. Sírás fojtogatta. – Nos? – kérdezte a kis ember és abba-
hagyta a játékot. – Tudod már, ki vagy? Fogd ezt a furulyát. Ezzel álomba ringathatod a gazdádat. Ha megteszed, az egész világ hálás lesz neked. Hagyd meg abban a hitben, hogy az a furulya, amelyet a kezedben tartasz, felébresztheti szendergéséből. – Mit kérsz cserébe a segítségedért? A férfi tekintete elborult. Közelebb lépett Targenorhoz, mélyen a szemébe nézett és így szólt: – Ha továbbra is félrevezeted útitársadat és elhiteted vele, hogy alázatos szolgája vagy, akkor visszafizetted a segítségemet. Targenor megbabonázva bólintott. Szinte elkábult az átható pillantástól. Beletette a furulyát a tarisznyájába, és mire felnézett, a férfi már eltűnt a szeme elől. Jaj, mit tettem! – vádolta magát. Engedelmeskedtem Gonosz Tengelnek. Elárultam anyámat, magára hagytam népemet. Aztán arra a következtetésre jutott, hogy jobban nem is szolgálhatná népét. Furulyaszóval elaltatja, és soha többé nem kelti fel Gonosz Tengelt. Nincs is eszköze hozzá. Míg Gonosz Tengel érkezését várta, a Harz-hegységben megfelelő barlang után kutatott. Nem talált kedvére valót. Új erőre kapott. Megint a régi Targenor volt. Végre egy igazi feladat! Jaj, csak nehogy elárulja magát! Továbbra is az alázatos alattvalót kell játszania, mint
eddig. Végre megérkezett Gonosz Tengel. Érkezését mindig különös hangjelekkel adta Targenor tudtára. A fiú ijedten tapasztalta, hogy halkabban hallja a hangokat. De azért rögtön észlelte őket, és a találkozóhelyen termett. – Nos? – kérdezte fenyegetően. – Találkoztál a Patkányfogóval? – Igen, uram. Sajnos már nincs itt. Elszólította a kötelesség egy idegen országba, ahol sáskaveszély van. Gonosz Tengel gyanakodva méregette, de Targenor állta a pillantását. Olyan alázatos képet vágott, amilyet csak tudott. Pedig mennyire gyűlölte! – No és mire jutottál vele? Kaptál tőle furulyát? Erre Targenor elővette a tarisznyájából a Patkányfogó furulyáját. Gonosz Tengel láthatólag elégedetten forgatta. Egy elhagyatott helyen találkoztak Hameln mellett. Biztosak voltak benne, hogy itt nem látja őket senki. Ám hirtelen felbukkant két fiatalember. Rémülten bámultak Gonosz Tengelre. Az dühösen fújt egyet és rájuk mutatott. Mindkettő szörnyethalt. – Túl sok ilyen gazfickó ténfereg a világban – dohogott. Targenornak minden erejét össze kellett
szednie, hogy el ne árulja magát. Buta vigyorral nézett a szörnyetegre. Egy hétköznapi emberen biztosan átlátott volna Gonosz Tengel gyanakvó tekintete. De ne feledjük, Targenor sem volt akárki. Hiszen a szörnyeteg nemzette. Ezt persze ekkor Targenor még nem tudta. Bele is őrült volna a gondolatba. Elég erőt érzett magában ahhoz, hogy rászedje a szörnyeteget. Legalább egy kis időre. Túl sokáig nem húzhatja az időt. Ezért hozzá is látott terve mielőbbi megvalósításához. Elindultak. – Találtál számomra nyughelyet? – Mindenütt kérdezősködtem. Errefelé elég nehéz megfelelő helyre találni. De tegnap találkoztam egy céhlegénnyel. Velencéből érkezett. Éppen azzal dicsekedett, hogy Adelsbergben csuda mély barlangra leltek. – Hol van ez a hely? – Messze innen. Délre, az oszmán birodalom közelében. – Nem érdekel, melyik birodalomban van! – üvöltötte a vénség. – Menj előre! Találj nekem megfelelő barlangot. Nem vesztegethetem az időmet tovább! Legyen minden készen, mire megérkezem. – Igenis, uram. Elváltak. Gonosz Tengel még Hameln közelében maradt, hátha neki is sikerül kapcsolatba lépni
a Patkányfogóval. Ha Targenornak sikerült, neki még könnyebben sikerül majd. Kissé megrendült fiába vetett bizalma. Lehet, hogy már nem bízhat benne vakon? Hát a tiszta, ártatlan tekintete, behízelgő szavai? Nos, sosem lehet tudni… Bár úgy tűnik, buzgón szolgálja, urának, mesterének tekinti. Mégis, mi nyugtalanítja? Mindenképpen találnia kell még valakit, aki alkalmas arra, hogy felébressze szendergéséből. Ha Targenor elárulná, vagy ha nem élne elég hosszú ideig. A Patkányfogó tökéletes lenne. Ráadásul ő is halhatatlan. VÉGRE MEGSZABADULT gonosz ősétől. Milyen csodálatos érzés! – gondolta Targenor, ahogy dél felé igyekezett. Csodálatosan szép vidékeken haladt keresztül. Az emberekkel elboldogult. Jól bántak a szerzetesruhába bújt fiatalemberrel. Bajorország bájos kis városai után áthaladt Salzburgon, megcsodálta Hohensalzburg várát, aztán Steiermarkon, majd a Dolomitokon keresztül eljutott az Adriáig. Ekkorra már eléggé elfáradt. 1294 karácsonyán érkezett az Adelberg barlanghoz, amelynek ekkor még nem fedezték fel minden zegét-zugát. Senki nem tudta, milyen hatalmas területen fekszik.
Így is elég mélynek találta. Épp a barlang járatait vizsgálgatta, amikor az emberek Európában mindenütt a karácsonyt ünnepelték. Nagy pelyhekben hullt a hó, a templomokban megszólaltak a harangok. Bent a hegy belsejében felfedezett egy járatot, ahol a kutatók még nem jártak. Ekkor szólította Gonosz Tengelt. A szörnyeteg átszelte az egész Németrómai birodalmát. Egy Salzbach nevű kis hegyi falut a földdel tett egyenlővé, mivel idegesítette a harangzúgás. Mélységesen megvetette ezeket a jámbor barmokat, akik betódultak a templomba és imádták istenüket. Főleg azért pusztította el a falut, mert nem sikerült a Patkányfogóval találkoznia. Az az ocsmány féreg jól kitolt vele. 1295 szilveszterén érkezett az Adelbergbarlanghoz, ahol Targenor már várta. Egyre beljebb merészkedtek. Targenort kiverte a hideg veríték. Remélte, hogy Gonosz Tengel semmit nem vesz észre rajta. Nem szabad hibáznia ilyen közel a célhoz! Az egész világ sorsa attól függ, sikerül-e rászednie Gonosz Tengelt. Csak még egy kicsit tartson ki, és célba ér… – Idegesnek látszol – jegyezte meg a szörnyeteg. – Nem túl gyakran kerül az ember kezébe ilyen ritkaság – mosolygott Targenor a furulyára pillantva. – Szeretnék szépen játszani
rajta. – Nálad van a másik is, amelyikkel felébreszthetsz a szendergésből? Megmutatta azt is. Gonosz Tengel jól szemügyre vette, bólintott, majd egy jelentőségteljes „hm‖-mel elfordult. Ezek szerint nem jött rá a turpisságra. Anyja szerencsére jól emlékezett a másik furulyára, amelyet Jolin ellopott. Persze a barlang sötétje is kedvezett Targenornak. A szűk járatokban sikerült előrearaszolniuk addig a mély gödörig, amelyet Targenor kiszemelt Gonosz Tengel számára. Megálltak a gödör szélén. Targenor egyik kezében fáklyát tartott, melynek lángja furcsa, kísérteties árnyékokat vetett a barlang falára. – Remek – ismerte el fakó hangján a szörnyeteg. – Itt zavartalanul átvészelhetem ezeket a kedvezőtlen éveket. És hogyan akarsz majd felébreszteni? – Arra gondoltam, ideállok a gödör szélére, és itt játszom majd a furulyán. – Hm, ez elfogadható ötlet. Jaj, csak el ne áruld magad! Nehogy kimutasd, hogy megkönnyebbültél! Légy visszafogott és behízelgő. – Mennyi ideig kell várnom uram ébredéséig? Gonosz Tengel sanda pillantást vetett rá. – Ameddig el nem jön az ideje. Amikor az
egyház alapjában inog meg. Hatalma már nem tarthat sokáig. Csak a gonoszság örök. Ebben a pillanatban az aggastyán felemelte irtózatos, karomban végződő kezeit, és Targenor nyaka köré fonta. A fiú libabőrös lett érintésétől. Gonosz Tengel sokáig a nyakán tartotta kezeit, nem túl szorosan, csak mintha pihentette volna őket. Targenornak rettenetesen erőt kellett vennie magán, hogy el ne árulja, milyen undort érez, amikor a visszataszító arcot ilyen közelről látja. Testét jeges hideg járta át. Úgy érezte, mindjárt elveszíti az eszméletét. A szörnyeteg váratlanul elengedte a nyakát. – Így ni! Most megbizonyosodtam. – Mifelől? – kérdezte Targenor rekedten. Alig jött ki hang a torkán. – Afelől, hogy fel tudsz majd ébreszteni, ha itt az ideje. Fél évszázadot fogok várni. Ha előtte meghalnál, akkor sincs baj, mert a lelkedet most ítéltem halhatatlanságra. A test lényegtelen. Szellemed addig fog bolyongani, amíg fel nem ébresztesz szendergésemből. Úristen! – gondolta Targenor, de csak enynyit mondott mosolyogva: – Milyen nagyszerű! – Erősebb leszel a halálnál is. Határtalan erővel ruháztalak fel. Persze alattvalóm maradsz továbbra is. Természetfeletti képességeid minden képzeletet túlszárnyalnak. Örülj
hát! Most pedig teljesítsd a kötelességed! Gonosz Tengel leugrott a mély gödörbe. A gödör alján Targenor sima, egész kényelmes ágyat alakított ki földből. Erre feküdt. – Készen állok – kiáltotta fel. Targenor elővette a Patkányfogó kis furulyáját, és nyugodt, ringató dallamokat, szép, éneklő hangokat csalt ki belőle. A szörnyeteg behunyta a szemét. Targenor hallotta, amint nehézkessé válik a légzése, majd teljesen elcsendesedik. Ekkorra már a furulya is elnémult. Nem adott ki több hangot. – Így ni. Végre alszol, te alávaló szörnyeteg – mormogta Targenor. Hangjából sütött a gyűlölet. – A Patkányfogó nemhiába nem akart találkozni veled. Nagyon jól tudja, milyen anyagból gyúrtak. Szerencsére megszabadított a varázslattól, mely a rabszolgáddá tett. Szegény anyámmal ügyesen kijátszottunk téged. A másik furulya teljesen ártalmatlan. Nemhogy felébreszteni nem bírlak, de a legártalmatlanabb varázslatot sem tudnám véghezvinni vele. A varázsfurulya már régen elkerült a Jéghegyek Népe völgyéből. Az az ostoba Jolin nem is tudta, hogy azt is magával vitte. Unokád, Krestiern jól elrejtette a tulok szarvában. Akár le is mondhatsz róla. Semmi a világon nem tud életre kelteni. Aludj hát! Aludd többezer éves álmodat. Az élet nélküled folyatódik. Senkinek nem fogsz hiányozni!
Óriási megkönnyebbülést érzett. Szedelőzködni kezdett. De Targenor alábecsülte Gonosz Tengelt. A halhatatlan gonosz csak szendergett. Igaz, mozdulni nem bírt, de gondolata, szelleme nem szunnyadt el. A következő percek bebizonyították, hogy még így is képes a varázslásra. Targenor érezte, amint egy hatalmas fénycsóva nekivágja a barlang falának. Maga ellen fordította a szörnyeteg dühét, mivel szembe merészelt szállni az akaratával. Egy pillanatra elveszítette az eszméletét. Amikor magához tért, felemelkedett és ingadozva megindult a kijárat felé, amely most valószínűtlenül távolinak tűnt. Szinte kibírhatatlan fájdalmat érzett a mellkasában, alig kapott levegőt. Nem látott semmit. A sötétben persze ennek nem is volt jelentősége. Végre megérezte a kintről beáramló levegőt, így ki tudott mászni a barlangból. Se nem látott, se nem hallott. Nem érzékelt a világból semmit. Csak égő fájdalmat érzett. Bukdácsolva, nyögve haladt előre. Nem tudta, hogyan juthatna el a legközelebbi településig. A meredek hegyoldalon nem volt egyszerű eligazodni. Egyszercsak túl nagyot lépett előre, és fejjel lezuhant a meredek hegyoldalról. Elvesztette az eszméletét, egy folyóba zuhant. Az ár továbbsodorta tehetetlen testét a tengerbe.
Így ért véget Targenor földi élete.
11. fejezet AZ ELBESZÉLÉS UTÁN visszatértek bátyja, Krestiern történetére. Didának már nem volt sok hozzáfűznivalója. – El tudjátok-e képzelni, milyen az, ha az ember túléli saját gyermekeit? Vagy semmit nem tud róluk. Tiili akkor tűnt el, amikor Gonosz Tengel harminc napon és éjen át kint volt. Fiamat, Targenort elragadta, mert felbőszítette, hogy az emberek őt választották királyukká. Sokáig éltem – jelentette ki szomorúan. – A völgyben béke honolt, miután a gonosz elhagyta. Sokan elmentek. Én képtelen voltam. Hogy találtak volna rám a gyermekeim, ha elmentem volna? A legtöbb völgylakó visszatért. A kinti világban nem érezték magukat biztonságban. A legtöbb helyről elűzték őket, mert a völgyből jöttek. Sokukat láncra verték vagy egyszerűen megölték. Nagyon kevesen tudtak új életet teremteni Tröndelagban. – És Guro, vele mi lett? – kérdezte Nataniel. – Agyonütötte egy gazda, mivel Gonosz Tengel nyomdokait követve fekete mágiával próbálkozott a családja ellen. Mondhatom, senki nem bánkódott miatta. Hanem egyvalamit ne feledjetek – mondta büszkén. – Óriási hálával tartozunk Targenornak.
– Ezt mindannyian tudjuk – mondta Jó Tengel – Vagy valami másra gondolsz? – Igen. Nos, az egész életem várakozással telt. Halálom napjáig nem kaptam életjelt Targenortól. Az Úr 1320. esztendejében aztán meglátogatott. Fél lábbal már a sírban voltam. Odaült az ágyam szélére és mesélni kezdett. Nagyon magányosnak tűnt az én fiam. Olyan országban élt, amelynek még a hírét sem hallottam. Gonosz Tengel felett őrködött, nehogy felébredjen szendergéséből. Elmesélt mindent töviről-hegyire. Most szeretném elmondani, miért kell különösen hálásnak lennünk neki. Amint hallottátok, Gonosz Tengel megfenyegette, hogy halála után addig fog kísérteni a földön, amíg fel nem ébreszti, ha eljön az ideje. Emlékezzetek, hogy Targenor is nagy varázsló hírében állott. Nos, amikor Targenor fájdalomtól gyötörve kitámolygott a barlangból, körülbelül ezeket a szavakat mormolta: „Szegény nemzetségünkön átok ül. A kitaszítottak siralmas életre születnek. Még meglévő erőmmel azt kívánom, hogy az átokkal sújtottak ne a gonoszt szolgálják, hanem álljanak a jó szolgálatába. Mi pedig segítségükre lehessünk szerencsétlen utódainknak ebben a harcban.‖ Ezt mondtad, Targenor? – Igen, nagyjából – mosolygott a fiú. – Elmondtam néhány ősi ráolvasást, egyébként ezeket a szavakat mormoltam. – Mindenesetre hatott a varázslat. Semmi
nem bizonyítja jobban, mint az, hogy ma este ennyi átokverte leszármazott van jelen, és mind támogatni akar minket a gonosz elleni harcban. Ezekre a szavakra mindenki felállt és Targenort éltette. Tula vetett végett az ünneplésnek: – Hallhatnánk megint Krestiernt? Ugyanis az ő családja túlélte a völgybéli pokol megpróbáltatásait. Krestiern, valójában mi történt a fiaddal? Dida átadta helyét a bátyjának. – Nem könnyű róla beszélnem. Nagyon erősen sújtotta őt az átok. Persze csodálatos képességei voltak, de csak gonoszságra használta őket. Olavesnek hívták… Tova fölpattant: – Én már találkoztam vele. – Én is – mondta Sol. – Ó, igen szép férfi, csak nem túl barátságos. – A múltban tett utazásomkor szemtanúja voltam, hogyan végezte – folytatta Tova. – Végigvonszolták Trondheim utcáin… – Mert levágta egy asszony fejét – tette hozzá Sol elborzadva. – Hát így végezte – sóhajtott Krestiern. – Sejthettem volna. Gyermeke, Guro is átokkal sújtott. – Szegény bátyám! – ölelte át Dida. – Te magad nem voltál kitaszított, családodat mégis keményen sújtotta az átok.
– Nektek, őseinknek bőven kijutott a rosszból – tette hozzá Marco. Tula vette át a szót: – Mi lett Guro gyermekeivel? Tudomásunk szerint két gyereknek adott életet. A fia átokverte leszármazottként jött a világra. Itt van közülük valamelyik ma este? Egy asszony és egy rendkívül csúnya férfi emelkedett fel helyéről. A férfi Finn védelmezője, Sigleiknek hívják, nővére pedig Gry. – Hallhatnánk néhány szót arról, milyen volt az élet a völgyben a ti időtökben? Egymásra néztek, majd Sigleik intett nővérének. Beszéljen először ő, hiszen ő az idősebb. – 1275-ben születtem, legalábbis azt hiszem. Nem volt naptárunk a völgyben. Többnyire a magam útját jártam, mivel anyám csak magával törődött. Amikor öt éves lettem, megszületett az öcsém. Meglátszott rajta az ősi átok, anyám úgy gondolta, nem lenne túl okos az emberek szeme elé engedni, így többnyire én gondoztam. De tudnotok kell, hogy Sigleik soha nem követett el gonosz tettet. – Tudjuk – mondta Heike –, hisz különben nem lenne itt ma este. – Egész gyerekkoromból a félelem maradt meg bennem leginkább. Gonosz Tengel rettegésben tartotta a völgy lakóit, utána anyánk kínozta őket. Vigaszt csak legközelebbi roko-
nainknál találtunk, Dida és Targenor sokat segített nekünk. Emlékszem Kicsi Virágra, Tiilire is. Nagyon elkeseredtem, amikor nyoma veszett. Aztán Targenor is eltűnt. Összetartottunk Sigleikkel, mivel a völgy többi lakója gyűlölte a külseje miatt. Amikor Gonosz Tengel elhagyta a völgyet, sokat voltunk Didánál. Ó, mennyire magányos volt! Hiszen mindenét elveszítette. Sigleik és én örökre hálásak vagyunk neki azért, amit értünk tett. Dida elérzékenyülten rámosolygott: – Ti nyújtottatok számomra vigaszt, gyermekeim! – Nos, túl sok mondanivalóm nincs. Én férjhez mentem, és egy átokkal sújtott leánygyermeknek adtam életet. Ma este nincs a sorainkban. Legjobb lesz, ha feljegyzitek a nevét. Istenítette Gonosz Tengelt. Egyre azon bánkódott, hogy nem találkozhatott vele. Ingegjerdnek hívták, és 1303-ban született. Nevét gyorsan feljegyezték Gonosz Tengel híveinek listájára. – Nem próbáltatok elmenni a völgyből? – Egy átokverte gyermekkel? Meg se próbáltuk. Egyébként a férjemmel nagyon boldogan éltünk. Csodálatos unokánk született, később majd mesélek róla. Most átadom a szót Sigleiknek: – Én sem tudtam elhagyni a völgyet, azt hiszem megértitek, miért. Hála Didának és Grynek, elfogadható életet éltem. Amennyire
csak tudtak, megvédtek a völgy lakóival szemben. Sajnos nem tudtam úgy harcolni magamért, mint Guro, vagy később Ingegjerd. A Gonosz Tengellel szemben érzett gyűlölet megakadályozott abban, hogy rosszat cselekedjem. A gonoszságra való hajlam nem hiányzott belőlem, de nem adtam át magam neki. A bennem élő gyűlölet a gonosszal szemben erősebbnek bizonyult. Ezekre a szavakra felderült Jó Tengel, Heike és még sok leszármazott arca. Ők ugyanígy éreztek egykor. – Közülünk való vagy, Sigleik – mosolygott Jó Tengel. Sigleik felragyogott. – Most pedig szeretnék elmesélni egy történetet, mert fontosnak tartom, csak ne vegyétek dicsekvésnek. A többiek biztosították az ellenkezőjéről, így hát belekezdett: Nyár volt éppen. Sigleik úgy tizenhárom éves lehetett. Hirtelen ott termett előtte Gonosz Tengel. Mindig váratlanul jelent meg. Láttára a kisfiút rosszullét fogta el. – Meg ne próbálj elmenekülni a völgyből – fenyegette meg rekedtes hangján. – Eszembe se jutott – rebegte Sigleik ijedten. Majd intett neki a gonosz vénség, hogy kövesse. Sigleik nem mert ellenkezni. Egészen
az udvaráig mentek. Ott aztán leültek egy fa alá és Gonosz Tengel így szólt: – Unokám ükunokája vagy. Eddig nem sikerült kifognom azon az átkozott Targenoron. Te lépsz a helyébe… Persze túl fiatal vagy – mondta nemtetszéssel a hangjában. – Nem várhatok addig, amíg felnősz… Nos szükség esetén majd te… Elhallgatott. Valószínűleg azon töprengett, mennyit árulhat el titkából. – A véremből vagy, le se tagadhatod – ez a megjegyzés a fiú külsejére vonatkozott. – Nincs senki más, akire… Úgy látszik, nem teljesen bízik Sigleik anyja, Guro erejében. Ő csak egy asszony. Elhagyom a völgyet. Nem várhatok tovább. Na de egy ilyen kölyökkel? – tépelődött magában Gonosz Tengel. Végül határozott, és így szólt: – Gyere, felkészítelek az útra. Sigleik legnagyobb rémületére bementek a kicsi, fekete házba, amelynek küszöbét nem sokan lépték át. – Ez volt az első és utolsó alkalom, hogy betettem a lábam abba a házba – fordult a hallgatóság felé. Gonosz Tengel aztán leültette a sötét szobában és azt mondta: – Meg kell tanulnod néhány varázsigét. – Miért? – csúszott ki Sigleik száján, de rögtön megbánta.
– Ne kérdezz! – förmedt rá Gonosz Tengel. – Majd megtudod. Sigleiknek újra meg újra el kellett ismételnie a számára érthetetlen szavakat. – Még ma is emlékszem rájuk – nevetett Sigleik. – Pedig csupa zagyvaság. Lássuk csak: ―Sgingnat vo pche urchusgat mnene tjsjta vot.‖ Másnap vissza kellett mennem hozzá. De akkor… – Állj! – kiáltotta Tristan és Villemo egyszerre. Dominic és Ulvhedin is felpattant a helyéről. Sigleik meglepődve nézett rájuk. A többiek is feléjük fordultak. – Mi történt? – kérdezte Tula. – A varázsige! – kezdte Tristan Paladin. – Ismételd el az első három szót! – „Sgingnat vo pche‖. Ők négyen egymásra néztek… – Te jó ég – mondta Dominic halkan. – Elmagyaráznátok nekünk is, miről van szó? – A lápemberek! Amikor a kőtábláikat értelmezte az a professzor, és átültette az ábécé betűire, ugyanezt a feliratot kapta – kezdte Villemo. – Hogyan…? — csodálkozott Heike. – A lápemberekkel is kapcsolatban állt Gonosz Tengel? – De hiszen Dániában éltek – vetette közbe Tristan. – Norvégia vagy Dánia, egyre megy – fe-
lelte Heike. – A lápembereket Norvégiában fekete tündéreknek hívják. – Vajon újra felbukkanhatnak? – kérdezte Ulvhedin aggódva. – Nem, ha nem használjuk a varázsigét, mely megidézheti őket. – De le kell jegyeznünk – szólt Tula. – Már megtörtént – mondta André. – Ez az egész varázsige, Sigleik? – Igen, azt hiszem. Legalábbis csak ennyit mondott el belőle. Másnap vissza kellett volna térnem a házába. – De nem mentél vissza, igaz? – Igen. Nem akartam. Inkább elrejtőztem a tó másik partján elterülő nyírfaerdőben. – Jó, jó, de nem maradhattál ott örökre. – Nem, persze. Végül vissza kellett térnem. Anyánk, Guro szörnyen dühös volt. Gonosz Tengel nálunk járt, és megfenyegette mindannyiukat, hogy ha nem megyek vissza hozzá, bosszút áll. Másnap láttam az ablakból, amint összebeszélnek és megindulnak a tengerpart felé. Aznap szedték rá Targenort. Gonosz Tengel a szolgálójává tette, így megmenekültem. Ezek után Gonosz Tengel Targenorral elhagyta a völgyet. Nincs több elmondanivalóm. Csak még annyit, megnősültem. Fiam született, Skrym, őt ma este már üdvözöltétek. – Igaz is, vele folytatjuk – jelentette ki Tula. – Úgy érzem sok mesélnivalója van. Felfá-
radnál az emelvényre, Skrym? Okos tekintetű, megnyerő külsejű férfi lépett a pódiumra. – Túl sok újat nem tudok elbeszélni. Hanem valamin igazán meglepődtem. Megfeledkeztetek a mandragóragyökérről. Hiszen nem hallottátok, mi történt vele, miután Targenor ledobta magáról. Tula a homlokára csapott. – Igaz! Teljesen elfelejtettük. El tudnád mesélni a történetét? – Igen. Dida magához vette és gondját viselte. Halála előtt apámnak, Sigleiknak adta a következő szavak kíséretében: „A kitaszítottak segítője, vigyázz rá!‖ Apámnál volt egészen haláláig. Dida nemcsak a mandragóragyökeret hagyta örökül apámra, hanem egy gyógynövény- és varázsfű-készletet is. Gurónak szintén sok különös tárgy volt a birtokában. Néhányat Gonosz Tengeltől örökölt, néhányat ő maga szerzett be. Dida válogatott közülük. Sok haszontalan vagy veszélyes tárgyat megsemmisített. De a többit elrejtette a házában, és vigyázott rájuk. Halála után apám ezt is örökölte… Elhallgatott, mert a lófejű teremtmények különös tárgyakat pakoltak az asztalra. Mindenki kíváncsian nyújtogatta a nyakát. Skrym így folytatta: – Sigleik nem hagyhatta Ingegjerdre a kincseket, ezért én örököltem őket. A mandragó-
rát is. Egy szekrénybe rejtettem. Senki nem tudott róla. Aztán a fekete himlő a völgyünket is elérte. Gry, Ingegjerd és apám meghalt. Grynek, mint már említette, rendkívüli unokája született, Ivar. Majd ő folytatja tovább a történetet. Előtte azonban még szeretném elmondani, hogy született egy lányom, Signy. Ő és Ivar összeházasodtak, bár unokatestvérek voltak. Az ilyen frigy, mint tudjátok, igen veszélyes a nemzetségünkben. Lement az emelvényről. Lánya és sógora szerényen helyükön maradtak, onnan folytatták. – Igen, összeházasodtunk – kezdte Ivar. – Signy egy fiút szült nekem. Úgy döntöttünk, elhagyjuk a völgyet. Elődeink rossz tapasztalataiból tanulva mélyen hallgattunk arról, honnan származunk. Nyitottam egy műhelyt Trondheimben, és szépen éldegéltünk. A Jéghegyek Népének völgyében már csak egyvalaki maradt Gonosz Tengel véréből, az apósom, Skrym. De mivel jó ember volt, remekül megértette magát a többiekkel. Azt szerettük volna, ha hozzánk költözik, mivel már betöltötte az ötvenötöt, amikor ránk is lesújtott az átok. Signy egy lányt szült nekem. Halkatlának kereszteltük. Be kell vallanom, nagyon meglepődtünk, amikor ma este itt láttuk őt Signyvel. Halkatla büszkén felemelte a fejét. – Nos, évekig rejtegettük mások szeme
elől. Az átoksújtottság jelei kiütköztek rajta, és nem lehetett ráfogni, hogy jó természetű. A legszomorúbb, hogy a feleségem belenyomorodott a szülésbe. A drágám még négy évig élt Halkatla születése után, de mindvégig az ágyat nyomta. Én pedig ott maradtam egyedül egy kilencéves fiúgyermekkel, Halvarddal, és Halkatlával, aki négyéves volt ekkor. A lányom eleven volt, mint a tűz, öt ember se tudta volna kordában tartani. Amikor betöltötte a nyolcadik évét, népszámlálást tartottak Trondheimben. Addig sikerült elrejtenünk az emberek elől. A ház körül volt egy nagy kert, ott szabadon mozoghatott. Ennek ellenére Halkatla rosszul tűrte a bezártságot, ezért többször kiszökött. Az emberek egyre gyakrabban emlegettek egy macskaszemű fiatal lányt, aki rontást hoz rájuk a tekintetével. Nem volt más választásom, fogtam Halkatlát és visszavittem a Jéghegyek Népének völgyébe az apósomhoz, hogy gondját viselje. Ha megtalálja a hatóság, még elégették volna mint boszorkányt. Ezenkívül a házi fogság nem nyújthatott neki teljes életet. Nehéz szívvel váltam meg tőle, hiszen szerettem a lányomat, de nem volt mit tenni. A műhelyem egész jól ment. Vissza kellett térnem Trondheimbe. Azt akartam, hogy halálom után Halvard vigye tovább a műhelyt. Skrym vette át szót:
– Szívesen vállaltam a feladatot, hiszen Halkatla az unokám volt. De nem tudom, hogy boldogabb lett-e a völgyben. Megmenekült a halál elől, ez tény. De nem fogadták be. Tíz éven át küzdöttem érte. Szörnyű kínokat álltam ki miatta. Szegény kislány nagyon magányos volt. Igaz, nem volt kedves teremtés, mégsem hittem el, hogy ő áll a völgyben történt gyilkosságok mögött. Nem akartam megérteni, miért félnek tőle olyan rettentően az emberek. Jaj, mennyire szerettem volna Trondheimbe költözni a vejemhez! Nem tehettem, Halkatla mellett volt a helyem. Nem akartam egyedül hagyni. Amikor éreztem, hogy közeleg a vég, az akkor tizennyolc éves Halkatlára hagytam a mandragóra-gyökeret. Hát ennyit akartam elmondani. – A Legfelső Tanács Halkatlát szólítja az emelvényre – szólt Tula. Végre megláthatják mindnyájan. Nagyon fiatal, dacos teremtés. Tekintetéből sütött a magányosság. – Már mondtam, hogy nem tartozom közétek – kezdte támadóan. – Mégis el akarok mondani valamit. Semmit sem kívánok jobban a világon, mint hogy közétek tartozzam. Mindjárt meghalljátok, miért is vagyok itt. Mindenki elcsendesedett. Erezték, most valami különös történetet fognak hallani. Halkatla nem éppen szép, mégis hihetetlenül vonzó. Meglepően szőke, göndör fürtjei
magukra vonták az emberek figyelmét. Fekete ruhát viselt, a derekán egy madzaggal kötötte meg. Valóban úgy festett, mint egy boszorkány. – Sok rosszat tettem. Jóval többet, mint azt kedves nagyapám, Skrym feltételezi rólam. Különösen azokat kínoztam meg alaposan a völgyben, akik nem a mi nemzetségünkhöz tartoztak. A sok bűnöző a törvény elől menekült a völgyünkbe. Úgy megkeserítettem némelyikük életét, hogy a börtönben sokkal jobb sora lett volna. Aki csak egy rossz szót szólt a nagyapámra vagy rám, fekete mágiával elintéztem. Ahhoz nagyon értettem. Aztán nagyapa meghalt – folytatta szomorúan Halkatla. – Egyedül maradtam. Minthogy Skrym már nem állt mellettem, rámvetették magukat ezek az ördögök… Furcsa ezt a szót épp az ő szájából hallani. – Elűztek a házamból, ki a vadonba. Élelemről is magamnak kellett gondoskodnom. Lopni nem nagyon tudtam, hiszen a magtárak üresen álltak. Állandóan a nyomomban voltak… – Tudtál a gonoszság fekete forrásvizével teli korsóról? – kérdezte Tova. – Igen, nagyapától hallottam róla. De soha nem gondoltam arra, hogy megkeressem. Mit is kezdhettem volna vele? – Senki nem akarta megérteni, hogy én is csak ember vagyok. Szeretetre vágyom. De ki
törődött Halkatlával, a vad boszorkánnyal? Hallottam, ahogy a gyerekek összesúgnak a hátam mögött: kerüljétek, mint a pestisest! Így még gonoszabbá váltam. Aztán belefáradtam. Tudjátok, hogy a gyűlöletbe is bele lehet fáradni? A többiek megértően hallgatták, különösen Tova. – Üldözőim végül rámtaláltak. Elhurcoltak egy kietlen helyre, távol a falutól, és belémdöftek egy falándzsát. Nem sajnáltam, hogy véget ért az életem. Miért éltem volna tovább? Sokáig csendben ültek, majd Halkatla így folytatta: – Most szeretnék rátérni a lényegre. Hatszáz évet a gonoszságnak szenteltem. Egy napon aztán történt valami. Újra a Jéghegyek Népének völgyében jártam. Hideg téli este volt. Épp egy tűzrakásnál melegedtem, amikor a lángok közt megláttam saját másomat. Vagyis azt, aki lehettem volna, ha nem gonosz ősapám nyomdokait követem. Egy kedves, jóravaló teremtés… Amikor ideért a mesélésben, könnyek csillogtak a szemében. A hallgatóság soraiból is zokogás hallatszott és Tova lépett az emelvényre. Halkatla szorosan átölelte. Tova jelent meg előtte akkor éjszaka és térítette a helyes útra. Ezután sokan odasiettek hozzá és megölel-
ték. Marco is odalépett hozzájuk és átkarolta mindkettőjüket. – Ilyet még nem hallottam – mondta. – Nemzetségünk történetében még nem volt rá példa, hogy valaki az élők közül megmentse egy halott őse lelkét a gonosztól! Köszönjük, Halkatla, nagyon sokat segítettél. Bízhatsz bennünk! – Igen. És még szükséged lehet a segítségünkre – folytatta Jó Tengel. – El tudom képzelni, hogy Gonosz Tengel nagyon haragszik rád, amiért cserbenhagytad. De ne félj, mi veled vagyunk! Halkatla a szemét törölgette. Örömében szünet nélkül sírt. Felírták Gonosz Tengel ellenségeinek listájára. Mérhetetlenül büszke volt erre! És büszke volt Tova is, hogy ő segített Halkatlának: egy kék éjszakán a Jéghegyek Népének völgyében valódi jótettet cselekedett.
12. fejezet HALKATLA BÁTYJÁRA, Halvardra terelődött a szó. Apja, Ivar halála után 1400-ban átvette a kovácsműhelyt, és ügyesen boldogult. Megnősült, felesége három gyermeket szült. Két lánya, Yrsa és Katerine jelen volt a teremben. Fiát Paulusnak kereszteltette, mivel Halvard igen istenfélő ember volt. Sajnos a név sem segített. Paulus átokverte leszármazottként látta meg a napvilágot. Anyja meghalt a szülésben. Így Paulus felkerült a Gonosz Tengel oldalán harcolók listájára. A névsor bővült: Ghil, Olaves, Ingegjerd, Paulus… és még sokan mások. Halvard nem maradhatott Trondheimben, Paulus miatt. Vérző szívvel hagyta el a várost és költözött föl gyermekeivel a Jéghegyek Népének völgyébe, hogy megvédje családját az emberek gyűlöletétől. A völgybe vezető utat nem ismerte senki. Csak azok találták meg, akik korábban már jártak arrafelé. Akik a törvény elől menekültek, szintén a völgylakók segítségével jutottak el oda. Gonosz Tengel uralma után is lakták a völgyet, hiszen lehetett földet művelni, halászni, vadászni. Ha a telet és a vele járó éhínséget
átvészelték, örömteli hónapok következtek. Gyönyörű volt a nyár a völgyben. Akik elkerültek innen, titokban mindig visszavágytak. Sokan nem is mertek máshol letelepedni. Ha kiderül, honnan származnak, az életükbe kerülhet. Halvard gyerekként már járt a völgyben, így nem tévedt el az úton. Nehéz szívvel érkezett új lakhelyükre három gyermekével. Vegyes érzésekkel nézett kisfiára. Természetesen szerette, de nagyon aggódott miatta. Alig telt el pár év, és Paulus félelmetes hírnévre tett szert. Lopás, erőszak, rontás, sőt még gyilkosság is tarkította bűnlajstromát. Magas, erős ifjúvá cseperedett. Rettegtek tőle a völgyben. Amikor aztán tizenhat évesen megerőszakolt egy lányt, betelt a pohár. A férfiak és az asszonyok összefogtak. Egy este utánasettenkedtek. Paulus megérezte a veszélyt, hátrafordult. Rávetették magukat, megkötözték. Paulus még bevetette ellenük a ráolvasás tudományát. A túl közel állók karja megbénult. De mivel sokan voltak, sikerült megkötözniük, és végeztek vele. Halvard sokat bánkódott, amiért nem tudta megmenteni a fiát. Gondját viselte a megesett kislánynak is, aki néhány hónapra rá leánygyermeket szült, Bergdist, Jó Tengel szépanyját. De ez már egy másik történet.
Halvard lánya, Yrsa, két gyermeket hozott a világra, Annát és egy fiút, Jahast, akire lesújtott az átok. Katerinének csak egy lánya született, Estrid, aki szintén kitaszított volt. Yrsa vette át a szót. – Jahas feleségül vette Katerine lányát, Estridet! Unokatestvérek lévén ez nem volt veszélytelen lépés nemzetségünkben. Mivel azonban már úgyis bőven kijutott nekik a gonosz örökségből, ez a frigy sokat nem rontott a helyzeten. Különben is elválaszthatatlanok voltak. Apám rájuk hagyta a Jéghegyek Népének kincsét. A kincs még jobban összekötötte őket. Sok kísérletet folytattak titokban. Amikor aztán Estrid teherbe esett, hagytuk, hadd házasodjanak össze. Lányuk született. Jahas most Ole védelmezője, Estrid pedig Gróé. Jahas és Estrid felállt. Sárgás fényben úszó tekintetük elárulta származásukat. Büszkén bejelentették, hogy lányuk, Ylva teljesen normális emberként jött a világra. – Ezzel szemben – kuncogott Estrid –, a kedves Bergdis egy helyes kis boszorkánynak adott életet. Nemzetségünk egyik legtehetségesebb boszorkányának, Torbjörgnek. Mindenki csak Tobbának hívta. – Anna, a nővérem fiút szült – tette hozzá Jahas. – Mit is mondhatnék róla? Gudleiv, hol vagy? Mondhatnál magadról pár szót. A fiatalember felemelkedett. Félig tréfásan
kikérte magának, hogy Jahas olyan semmitmondóan nyilatkozott róla. De mivel már régóta ismerte, nem sértődött meg. – Nem egészen normálisak – fordult a többiek felé. – Mindig féltünk, mivel rukkolnak elő. De ami a legfontosabb, egy csepp gonoszság sem szorult beléjük. Nos, ami engem illet, született egy lányom, aki szintén boszorkány lett. Feleségem persze belehalt a szülésbe. Lányomnak a Vega nevet adtam, de mindenki csak úgy nevezte: „A tóparti asszony.‖ Tengel és Silje is találkozott vele, ha jól tudom. – Igen, hogyne – felelte Jó Tengel. – Én csak egyszer találkoztam vele – szólt Silje. – Be kell vallanom, nagyon megijesztett. Gudleiv bólintott. – Gonosz teremtés volt. Senki nem tudhatta, min mesterkedik a kunyhójában. Mindenesetre felírhatjátok Gonosz Tengel híveinek listájára. – Már megtörtént – közölte Tula. – Vegáról alig tudunk valamit. Nem mesélnél még róla? Hogy nézett ki? Nemzetségünk boszorkányainak szépségét örökölte? – Távolról sem! Hanna, a csúf boszorka hozzá képest gyönyörű. 1470-ben született, és 1584-ben halt meg. – Hű, milyen sokáig élt – jegyezte meg Gabriel elismerően.
Gudleiv szomorúnak látszott. Tula vigasztalásként megölelte: – Sokan osztozunk a sorsodban, Gudleiv. Sokunk gyermekére sújtott le az átok. – Ha segítségetekre lehetek valamiben… – mondta Gudleiv összetörten. – Lehetsz bizony! A Legfelső Tanácsnak mondd el még, mit művelt Vega a másik boszorkánnyal, Tobbával együtt. Sokszor szemtanúja lehettél, miben mesterkednek. – Rendben. Ti pedig, ha találkoztok vele a végső harcban, bánjatok vele kesztyűs kézzel. – Megígérjük. Tudomásom szerint Vegával ki is halt a családnak ez az ága – jelentette ki Tula. Ezt többen megerősítették. Most Ylva következett, a kótyagos Jahas és Estrid lánya. Ő rendes, hétköznapi életet élt. Csupán azért kért szót, mert tudott egyet s mást Tobba életéről. – Tudom, hihetetlenül hangzik de egyik este láttam a levegőben repülni az ég felé. Biztosan Gonosz Tengel parancsát teljesítette éppen. Tobba egyébként egyidős volt velem. Elmondhatom, hogy nagyon szép nő volt. Sok férfilátogatója akadt. Jobb nem is gondolni rá, mit művelt velük, amikor már nem volt rájuk szüksége. Akkortájt bizony jó néhány férfinak nyoma veszett a környéken. Ugyanabban az esztendőben, amikor megszületett a fiam,
Bruno, Tobbának lánya született, Laura. Persze apa nélkül. Sok botrányos történetet mesélhetnék még Tobbáról, de nem tartozik a tárgyhoz. Túlélt engem. Nem tudom, hány évesen halt meg. – Kilencven évesen – felelte Jó Tengel. – Nem lep meg – közölte Ylva. – Nos, a fiam elvette feleségül a lányát. – Úgy látom, a nemzetség tagjai sokszor házasodtak egymás közt – jegyezte meg Tula. – Igen, kénytelenek voltunk, mivel a legtöbben féltek tőlünk. A gyermekek boldog házasságot kötöttek. De meséljenek erről ők maguk. A fiatalok felálltak. Bruno így szólt: – Amint azt már tudjátok, a mi időnkben nem volt könnyű az élet a völgyben. Laura és én nem hajtottunk végre hőstetteket. Csupán azt mondhatom el, hogy három gyermekünk született. – Ez felér egy hőstettel, hiszen ti ketten vittétek tovább a nemzetséget – vetette közbe Tula. – Igen, így van, és épp ezért első gyermekünk átokverte leszármazottként jött a világra. A legtöbben ismeritek, Hannának hívják. – Hanna? – kiáltotta Sol. – A tanítómesterem? Soha nem fogom elfelejteni. Milyen remek teremtés volt! Gonoszsága ellenére sok mulatságos dologra is megtanított. Laura szomorúan elmosolyodott.
– Te vagy az egyetlen, aki szépen nyilatkozol Hannánkról. – Márpedig Hannát ellenségeink listájára kell felírnunk – jegyezte meg Tula. – Laura, túlélted a szülést, pedig átokkal sújtott leszármazottnak adtál életet. Hogyhogy? – Jóval idő előtt született. Olyan picike volt! Istenem, mennyit aggódtunk érte. Mindenképpen életben akartuk tartani. Őszintén szólva utána többször megbántuk. Bruno vette át a szót: – Mint nemzetségünk többi tagja, mi is hallottunk a gonoszság forrásvizével teli korsóról. Gyermekeinknek is meséltünk róla. Bárcsak ne tettük volna! Attól a naptól kezdve Hanna megszállottként kutatott a korsó után. Inni akart a gonoszság vizéből. Egyszer a rejtekhely közelébe jutott, ez majdnem az életébe került. Azt viszont sajnos nem tudjuk, hol akadt rá. Nem árulta el, és soha többé nem ment vissza oda. – Nem tudom elhinni, hogy Hanna ízigvérig gonosz teremtés – mondta ismét Sol. – Jaj, Sol – förmedt rá Jó Tengel. – Ne beszélj ostobaságokat! – Azt hiszem, most az egyszer nincs igazad, Tengel – szólt Silje halkan. – Emlékszem, amikor utoljára megcsókoltam Hannát búcsúzóul, könnyek csillogtak a szemében. – Soha nem említetted. – Persze, mert te gonosznak könyvelted el,
nem is akartál tudni róla. – De hisz gonosz is. Ha nem így lenne, akkor ma este itt ülne köztünk! – Persze, hogy gonosz volt – folytatta Sol. – Nagyon gonosz. Csak arra próbáltam rámutatni, Tengel, hogy bonyolultabb teremtés, mint gondolnád. – Ennek ellenére azt hiszem, Gonosz Tengel legodaadóbb tanítványai közé kell sorolnunk – sóhajtott Bruno és Laura. – Ha nem így teszünk, veszélybe sodorhatjuk magunkat. Sol megadta magát. – Laura és Bruno, nektek született még két gyermeketek, ugye? – kérdezte Tula. – Igen – felelte Laura. – Két fiunk, Tore és Svein. A fiatalabbik fiú, Svein felállt a helyéről. – Nos, én megnősültem és született egy fiam. Feleségem belehalt a szülésbe. Fiam rettenetesen csúnya gyermek volt. Lelke is eltorzult. Grimarnak kereszteltem. Feleségemmel nem kísérhettük figyelemmel felnőtté válását, mivel korán meghaltunk. De aligha hiszem, hogy boldog életet élt. Szegény fiam! Nos, neki nem született utóda. Így kihalt a családnak ez az ága is. Jó Tengel szólalt meg: – Nagynénédhez, Hannához került. Nála érezte magát a legjobban. – Ezt nem kétlem, hiszen mindkettőt azo-
nos anyagból gyúrták. Úgy látszott, Svein befejezte mondandóját. Tula így szólt: – A Legfelső Tanács Torét, Svein bátyját szólítja az emelvényre. Szigorú arcú, csontos férfi lépett a pódiumra. Nem volt átokverte, durva, kemény vonásai mégis kegyetlenségről árulkodtak. Jó Tengel anyai nagyapja. Nála nevelkedett Tengel, miután szegény Line belehalt a szülésbe. Szemmel láthatóan még Tula is kellemetlenül érezte magát a közelében. – Nos, arra kérünk, mesélj az életedről – kérte Tula. – Nincs semmi mondanivalóm – mondta kurtán. – Különben is, hogy mersz tegezni, arcátlan nőszemély? Kikérem magamnak! Én nem akartam idejönni… semmi közöm ezekhez az undorító csodabogarakhoz. – Nos, rendben van – kezdte Tula jéghideg hangon –, nem kell elmesélnie élete történetét. Azonban arra kérjük, mondja el nekünk, hány gyermeke született. Gabriel észrevette, hogy Line és gyermekei, Sunniva és Jó Tengel nyugtalanul fészkelődni kezdenek. – Ez csak rám tartozik. Senkinek nem tartozom magyarázattal. Ám legyen… Két gyerekem született. A fiam, Lars, és a lányom, Line. Az ostoba nem élt sokáig. Állandóan
férfiakkal császkált. Két fattya született. A második végzett vele. Tengel lehajtotta a fejét, Line megfogta a kezét. – Úgy érti, Line meghalt, amikor Jó Tengelt világra hozta – jegyezte meg Tula csípősen. – Még hogy Jó Tengelt? – mondta megvetően Tore. – Maga volt az ördög! Soha nem kellett volna a világra jönnie. – Mindannyian hálásak vagyunk Linének, hogy Tengelt a világra hozta – mondta Tula szigorúan. Majd mivel megelégelte Tore ellenséges viselkedését, fiát, Larsot szólította. Fejével intett a lófejű lényeknek. Odasiettek Toréhoz és ki akarták vezetni. – Hozzám ne merészeljetek nyúlni, szörnyetegek! – üvöltötte. Erre Tula intett a démonainak, akik megragadták és kivonszolták. Odakintről még hallatszott felháborodott kiáltozása. – Mit csinálnak vele? – kérdezte Gabriel Natanieltől. – Nem bántják, csak visszaviszik oda, ahonnan jött. – Hova? – Ó, kedves Gabriel, honnan tudhatnám? Erre csak halálom után tudok majd felelni. Lars elmondta, csak egy lánya született, Eldrid. Lánya későn ment férjhez, ezért nem születhetett gyereke. Így a családnak ez az
ága is kihalt. – Eldrid segített Siljének a Jéghegyek Népe völgyében, ugye? – Igen. Nagyon jó ember volt. Ezután Line, Jó Tengel anyja következett. Elmondta, milyen összeférhetetlen volt az apja, Tore. Erről mindannyian megbizonyosodtak az előbb. Gyakran eljárt a keze, ha a gyerekek valami rosszat csináltak. Márpedig mindig elégedetlen volt velük, mivel túl sokat követelt tőlük. Ezzel szemben magával nagyon elnéző volt. Miután Tengel és Sunniva már elmesélték életüket, a nemzetség norvég ágával végeztek is. Hátra volt azonban az est nagy meglepetése!
13. fejezet MIELŐTT FOLYTATTÁK VOLNA, Tula megint szünetet rendelt el. – Taran-gai barátaink szeretnének egy kis friss levegőt szívni, mielőtt rájuk kerül a sor – mondta. – Ezért azt javaslom, menjünk ki a teraszra. Némi frissítőt is vehettek magatokhoz. A teraszról csodálatos kilátás nyílt a vulkanikus hegyekre. A vidék meleg, sárgás fényben úszott. A távolban szalmatetős házakat láttak virágzó kertekkel, zöldellő réteket, legelőket. A hegyek közt megbúvó, sebes folyású patakot. A teraszt gyönyörű virágok tarkították. Vendéglátóik ételt-italt tettek az asztalokra. Gabriel hátradőlt a kényelmes fotelben. Milyen jó dolgunk van! Tekintete a csodálatos tájon nyugodott. Milyen szép lenne örökre itt maradni! Elnézte a többieket. Élénk beszélgetést folytattak egymással. Targenor éppen Marcóval társalgott. Nem győzte csodálni Targenort. Mindenkit visszaszólítottak a terembe. Következzék hát a taran-gaiak története. – Nem lehet elégszer hangsúlyozni, menynyire hálásak vagyunk Vendelnek és Danielnek, amiért felvették a kapcsolatot keleten élő
barátainkkal. Amint tudjátok, a nemzetség keleti és nyugati ága találkozásának gyümölcse Shira. Nem kell hangoztatnom, mekkora érdemeket szerzett nemzetségünk történetében. A harcunkban nélkülözhetetlen. Nem sokan mondhatják el ezt közülünk. – Gonosz Tengel retteg tőle – tette hozzá Jó Tengel. – Nos, a Legfelső Tanács a taran-gaiak első nagy mesélőjét szólítja, Szármikot, a Farkast. Szármik elbeszélésén érződött, hogy a taran-gaiak jól felkészültek a szünetben. Szármik sokkal kisebb volt a nemzetség nyugati ágának leszármazottainál, ennek ellenére tekintélyes jelenség. – Sajnos kihalt a nemzetségünk – kezdte a Farkas. – Soha nem felejtjük el, amikor először találkoztunk Vendellel, majd rokonával, Daniellel. Ők ketten barátok, mi több rokonok üdvözletét hozták egy távoli országból. Amikor Shira öccse, Örjan eljutott Norig, népünk már rég eltűnt a föld színéről. El sem tudom mondani, mennyire hálásak vagyunk, hogy itt lehetünk ma éjszaka, és segíthetünk benneteket a közös ősünk elleni harcban. Hozzátok képest mi primitív nép vagyunk. De ennek vannak előnyei is, amit a küzdelemben jól kamatoztathatunk. – Ez így igaz – helyeselt Tula. – Közelebb álltok a természethez, mint mi, szinte együtt éltek vele. Nagyon szívesen látunk benneteket
a sorainkban. – Hozzá kell tennem – folytatta Szármik –, hogy szerény nép lévén, nem szeretünk magunkról beszélni. Ez ellentmond természetünknek, neveltetésünknek. Ezért összedugtuk a fejünket és arra a következtetésre jutottunk, hogy ma este nem mindenki fog felszólalni közülünk. Kiválasztottuk azokat, akiket a legfontosabbaknak tartunk. Köztük van a nemzetség norvég ágának öt védelmezője. Őket is utolérte az átok, de minden erővel harcoltak ellene… A teremben felhangzott a taps. Szármik megköszönte és így folytatta: – Népünk történetének utolsó fejezetéről kívánunk beszámolni nektek. Az est folyamán az öt kitaszítotton kívül felszólalnak még fiaim, Orin és Vassar, továbbá Mar és Tun-szij, a sámánasszony. Tula félbeszakította. – Feltételezem, hogy az öt norvég gyermek taran-gai védelmezője a nemzetség történetének különböző időszakában élt. – Igen, pontosan. – Nos, akkor javasolom, hogy kezdjük a legöregebbel! Mivel szívesen hallanánk részletesebben Gonosz Tengel Taran-gaiban eltöltött éveiről. – A legöregebb köztük Inu. Inu alcsony, csúnya férfi. Körvonalai öszszemosódtak, hiszen már többszáz éves kísér-
tet. Láthatóan zavarta a népes hallgatóság. Mélyen meghajolt és így szólt: – A gonosz Tan-ghil unokájának unokája vagyok – mondta alig hallhatóan. – Amikor megszülettél, Tan-ghil már elhagyta Taran-gait, ugye? – Igen, sosem találkoztam vele. Csalódott mozgolódás támadt a teremben. – Szívesen hallottunk volna arról az időről, amikor még Taran-gaiban élt. Inu bocsánatkérőn felvonta a vállát, és újra meghajolt: – Akik akkor vele éltek, gonoszságuk miatt most nincsenek itt köztünk. Vendel Grip szólt közbe: – Tun-szij mesélte nekem egyszer, hogy Tan-ghil fia nem volt szörnyeteg, inkább az unokája… – Nem, ez nem igaz – rázta a fejét Inu. – Tun-szijhoz szájhagyomány útján jutott el fiának története. Amit az emberek beszélnek, idővel átalakul. Tan-ghil fia, akit azután nemzett, hogy előjött a barlangból, valóban normálisnak tűnt. Nem látszottak rajta az átoksújtottság jegyei. Ravaszságban, sunyiságban azonban felülmúlta Shamat is. Elrabolta aszszonyainkat és feláldozta őket. Leste gonosz atyja minden szavát. Még kémkedett is neki. Állandóan az emberek körül szaglászott. Azt vizslatta, ki hűséges Tan-ghilhoz, és ki árulja el. Jegyezzétek fel a nevét az ellenségek listá-
jára, nem lesz könnyű dolgunk vele. Neve, Vintersorg, annyit tesz: „téli bánat‖, mivel anyja meghalt, amikor télvíz idején a világra hozta. Nevét feljegyezték a listára. – Fiától, Kattól is rettegtünk. Veszélyes volt megközelíteni a szálláshelyét. Egy földbe vájt gödörben lakott. Ki-be járkáltak nála a kísértetek… – Mar, ezek a szellemek veszélyt jelenthetnek ránk nézve? – kérdezte Tula. – Igen, mivel Shama hívei – felelte Mar. – Értem. Folytasd, Inu! – A szellemeket mindig úgy idézte meg, hogy máglyát rakott. Fia, Kat-ghil volt az apám. Nos, róla sem tudok túl sok jót elmondani. Éjszakánként tüzet rakott fent a hegytetőn és varázsigéket mormolt. Másnap mindig valami szerencsétlenség történt Taran-gaiban. Én is kitaszítottként láttam meg a napvilágot, de szívemet elrabolta egy lány. Beleszerettem egy gyönyörű, tiszta teremtésbe. – Lámcsak, mire képes a szerelem! – kiáltotta Tula. – Nőül vetted? – Igen. A gonosz Tan-ghil nemcsak átokkal sújtott minket, hanem gazdagsággal is jutalmazott. A gonoszság forrásvizénél gazdagságot is ígértek neki. Így hát jómódú ember lettem. Több rénszarvasom volt, mint amennyit meg tudtam volna számolni. Az átok mintha megszűnt volna. Két szép gyermekünk szüle-
tett, s ők csodálatos, jóravaló unokákkal ajándékoztak meg bennünket. – Elgondolkodtató – jegyezte meg André, aki buzgón jegyzetelt. – Ekkor Tan-ghil már Norvégiában portyázgatott, így az átok az ottani leszármazottakat sújtotta. Inu sajnos nem tudott többet mondani Gonosz Tengerről, vagyis Tan-ghilről, így megköszönték neki a segítséget. Mély meghajlással távozott az emelvényről. Előtte még üdvözölte védencét, Christelt. Remélte, hogy a lány elégedett lesz vele. Christel egy kicsit félénken bólintott, de azért bátorítóan rámosolygott. Erre mindenki megkönnyebbülten felsóhajtott. Nála és anyjánál, Marinál sosem lehet tudni. A következő átokverte taran-gai, Mariann védelmezője, kétszáz évvel később született. Úgy hívták; „Sátorfia‖. Barátságos férfinak tűnt. A jurak-szamojédokkal folytatott harcokról számolt be, és a pusztító éhínségről. Az ő idejében a Tan-ghil körüli legenda rémtörténetté nőtt. Senki nem hitt benne igazán, az emberek ezzel ijesztgették egymást. Inu előtt és után csak egyetlen átokkal sújtott leszármazott született. Gonosz Tengel már nemigen törődött a taran-gai törzzsel. Inkább a norvég ágat tüntette ki figyelmével. Ezt a gonosz leszármazottat csak Rémként emlegették. Rémtettei közé tartozott többek között a
gyermekrablás. A gyermekeket aztán feláldozta a gonosz isteneknek és szellemeknek. Az anyák megpróbálták elrejteni kicsinyeiket. Eltitkolták, hogy várandósok. Legtöbbször azonban nem sikerült túljárni az eszén. Szörnyű időszak volt. A Rém nevét is felvették a listára. A következő mesélő átokkal sújtott sámán volt, ahogy ősei is. Unokája kitaszítottként jött a világra, de sikerült legyőznie magában a gonoszt. Mari idősebbik fiának, Jörgennek a védelmezője. Neve annyit jelent: „Hulló Csillag‖, mivel születésének éjszakáján hulló csillagot láttak. Folytatta a családi hagyományt, ő is sámánnő lett. A törzsbéliek tisztelték, szerették. A bajban hozzá fordultak segítségért, tanácsot kértek tőle. Ezután két kicsi, udvariasan hajlongó, kedves, de nagyon csúnya férfi lépett az emelvényre. Mindenkit elbűvöltek szerénységükkel, ám semmi érdemlegeset nem tudtak mondani Gonosz Tengelről. Gawar Mari középső fiának, Madsnak a védelmezője, Hiir pedig a legkisebbnek, Oddnak. Mindenkinek van már védelmezője, csak Jonathannak nincs – gondolta Gabriel. Vajon miért? Ezek után Tun-szij, a sámánasszony következett, Vendel Grip anyósa. Az 1700-as évekből tért vissza ma este. Különös asszony. Akik olvasták a Jéghe-
gyek Népének történetét, csodálattal és félelemmel adóztak neki. Magas, de görnyedt hátú. Tekintete szinte perzselt. – Nos, Hiir idejében élt Gonosz Tengel egyik leggonoszabb leszármazottja. Hiir arra kért, inkább én beszéljek róla nektek. Gonosz Szemnek nevezték, és a nagyapám apja volt. Hiir unokatestvére lehetett. Vejem, Vendel is megerősítheti, milyen kegyetlen fickó volt. – Igen, találkoztam vele Taran-gaiban – mondta Vendel. – Akkor már olyan öreg volt, hogy orrával a földet seperte. Szeme azonban még ekkor is átkot szórt. Soha életemben nem féltem még úgy, mint akkor. Nagyon vigyáztam, nehogy a szemébe nézzek. Gonosz Szem nevét is felírták a listára. – Órákig mesélhetnék róla – folytatta Tunszij –, de mi értelme volna? Csak undort keltenék és félelmet a rémtetteivel. Hadd beszéljek inkább valami másról. Tudjátok-e, hogy ma este nagyon sok sámánt tisztelhetünk a sorainkban? Túl szerények ahhoz, hogy kiálljanak a pódiumra. Arra kértek, tudassam veletek, a harcban minden fortélyukat bevetik, hogy legyőzzük a szörnyeteget. – Hálásan köszönjük, sámánok – mondta őszinte átéléssel Tula. – Biztosan rászorulunk a segítségetekre. Tun-szij szomorúan folytatta: – Sem lányomat, Szinszijevet, sem fiamat, Ngutöt nem látom itt ma este. Nos, nem is
számítottam arra, hogy itt lesznek. Biztosíthatlak benneteket, bármennyire is eltévelyedett mindkettő, nem fognak ellenünk harcolni. Egyik sem átokkal sújtott, nem Gonosz Tengel hívei. Jaj, mennyire szeretném, ha drága Irovárom itt lenne köztünk! De hát ő nem a nemzetség tagja, így meg kell elégednem Vendellel. Ezután következtek Szármik fiai, Orin és Vassar, Taran-gai hegyeinek őrzői. Tapasztalataikat jól fogják hasznosítani a harcban. Majd Mar lépett az emelvénye. Őt a Jéghegyek Népe már jól ismeri. Hűségesen követte Shirát a forráshoz vezető nehéz úton, és ráolvasással segítette. Mar Shirát szólította, aki anyai ágon tarangai, apai ágon viszont a Jéghegyek Népének leszármazottja. Amikor Mar és Shira fenn állt az emelvényen, a taran-gaiak mind felsorakoztak mellettük. Szármik így szólt: – Shira népünk legértékesebb virága. Őt kívánjuk segíteni a gonosz elleni harcban, hogy megszabadítsuk népeinket az átoktól. Erre a Jéghegyek Népe mind egy szálig felemelkedett helyéről, és együtt ünnepelték a színpadon álló taran-gaiakat. Az ünneplés után visszaültek. André elgondolkozott a taran-gaiak történetén. Miután Shama Shirát és Mart is terméketlenné tette átkával, kihalt a taran-gai nem-
zetség. Az orosz invázió azután az egész nép sorsát megpecsételte. – Nos, ezzel megvolnánk – összegezte André. – Valójában nem tudtunk meg semmit Tanghil Taran-gaiban töltött éveiről. Mi történt, amikor Shamával találkozott? Milyen volt az útja Norvégiába? – Lassan a testtel, André – nyugtatgatta Tula. – Még nem végeztünk. Amikor Gonosz Tengel azt hitte, hogy titkait magával viheti nyugvóhelyére, nagyon tévedett. Hűha – gondolta Gabriel. Most következik az est meglepetése. Mindenki izgatottan fészkelődött a helyén. Tulán is érződött az izgatottság. Szemei titokzatosan csillogtak, hangja remegett. – Barátaim! Hallottuk a Jéghegyek Népének és taran-gai barátaink történetét. Tova és Nataniel révén megtudtuk, honnan származnak Gonosz Tengel szülei. A saját életéről nem sokat hallottunk. Csupán annyit tudunk, hogy kétévesen megölte az apját, aztán a Jéghegyek Népének völgyében élt. – Ennél többet nem is fogunk megtudni róla – közölte André józanul. Tula kis szünetet tartott, majd így szólt: – Drága barátaim! Nem hiányoltok senkit ma este? Hadd jelentsem be a Legfelső Tanács ötödik tagját, Jonathan védelmezőjét, aki
Targenorral, Marcóval, Shirával és Nataniellel egy sorban fog küzdeni a harcban, és aki töviről-hegyire ismeri nemzetségünk történetét. Gabriel és Nataniel kérdőn nézett egymásra. Ki lehet ez? Különös alak lépett elő a sötétből. Alig észrevehetően sántított. Szögletes, csúnya arcát erős szálú, kócos haj keretezte. Gabriel elborzadva látta, hogy végtagjai meg vannak csonkítva. Jonathan bácsi izgatottan felugrott a helyéről. – De hisz ez, ez… Jonathan nővérei, Karine és Mari szintén felugrottak. Merőn bámulták a furcsa szerzetet. Mari élete legszégyenteljesebb pillanatára emlékezett. Eszébe jutott, hogy amikor több évtizede meglátta ezt a csapzott, nyomorult alakot az erdőben, undorral elfordult tőle. Pedig azt képzelte magáról, megértő és türelmes másokkal. Ó, micsoda szégyen! Karine szívét melegség öntötte el a láttára. Jótevőjét köszöntötte benne. Szó nélkül segített neki elásni azt a férfit, akit hirtelen felindulásból megölt. Hogy kerül ide? Jonathan hű társát ismerte fel benne, aki a háború napjaiban végig kitartott mellette. Gondját viselte, még ennivalóját is megosztotta vele. Aztán Jonathan szeme láttára elta-
lálta egy halálos golyó. Azt a pillanatot sosem felejtette el. Micsoda bánat mardosta a szívét… A teremben többen is felismerték. Sol, Mattias, Ingrid, Daniel, Heike, Henning, Benedikte és André. Heike sírva fakadt! Leginkább Natanielt hatották meg a látottak. Felállt és így kiáltott. – Itt vagy hát, drága barátom! Mennyire hiányoztál! Elvesztésed életem legszomorúbb napja. – Ismered Runét? – kérdezte Jonathan, aki közben felment az emelvényre, és megölelte egykori bajtársát. – Amennyire vissza tudok emlékezni, Nataniel, gyermekkorodban csak egy röpke pillanatra láthattad egy teherautó belsejében. – Még hogy Rune? – kérdezte Nataniel csodálkozva. – Hát nem tudod, kicsoda? Nem ismerted fel? Jonathan döbbenten nézett a többiekre, akik mind az emelvényre siettek. Sol, Ingrid, Daniel és a többiek. Honnan ismerik Runét? Heike előrelépett és átölelte a megcsonkított fiatalembert. – Köszönöm! Mindent köszönök, amit értem tettél – suttogta. – Boldog vagyok, hogy viszontláthatlak. – Rögtön felismertelek – mondta Henning
is meghatódva. – Tudtam, hogy csak te lehetsz az. A teremben mozgolódás támadt. A többség nem értette, mi történik. Tula összeszedte magát és így szólt: – Drága barátaim! Nemsokára meghalljátok Rune történetét. Felsóhajtott és így folytatta: – Azt, hogy ma éjszaka velünk van, a feketeszárnyú angyaloknak köszönhetjük. Gondolom már nagyon szeretnétek tudni, valójában kicsoda… Egy pisszenést sem lehetett hallani a teremben. Gabriel látta, amint a különös alak a feketeszárnyú angyalok felé fordul, és mereven meghajol előttük. Milyen furcsa szerzet! Csúnya arcán mosoly játszadozott. Világosbarna szeme szomorúan tekintett rájuk. Rune? Ez volna a neve? A feketeszárnyú angyalok? Nataniel? Gabriel megpróbált összefüggést keresni. – Rune idősebb, mint mi mindannyian együttvéve. Még Ádámnál és Évánál is idősebb. Nemzetségünk születésétől fogva a Jéghegyek Népének oldalán áll. Velünk együtt harcol a világ leggonoszabb teremtménye, ősapánk, Gonosz Tengel ellen. Gabriel lassan kapisgálni kezdte, kicsoda valójában Rune…
AZ ÁTOKKAL SÚJTOTTAK ÉS A KIVÁLASZTOTTAK: GONOSZ TENGEL HÍVEI:
GONOSZ TENGEL ELLENFELEI:
Rettenetes Ghil, Tengel fia Dida Olaves Krestiernssönn Targenor Guro Sigleik Ingegjerd * Halkatla Paulus, „a szolga‖ Jahas Tobba Estrid Vega Jó Tengel Hanna Sol Grimar * Trond Kolgrim Villemo Sölve Dominic Ulvar Niklas Erling Skogsrud * Ulvhedin Vintersorg, Gonosz Tengel fia Ingrid Kat, Gonosz Tengel unokája Shira Kat-Ghil, Gonosz Tengel dédunokája Heike Skrekken (a Rémület) * Tula Ondskapens Öye (Gonosz Szem) Benedikte Nataniel * Tova Inu Sátorban született Stjernen (a Csillag) Gawar Hiir *Mar * Gonosznak született átokkal sújtottak, akik átálltak a Jó oldalára
A JÉGHEGYEK NÉPE JELENLEG ÉLŐ TAGJAI ÉS VÉDŐSZELLEMEIK Benedikte André Mali Rikard Tova Vetle Jonathan Mari Christel Mariana Jörgen
– – – – – – – – – – –
Heike Tula Dominic Trond Marco Targenor Rune Ingrid Inu Sátorban született Stjernen
Mads Odd Finn Ole Gro Karine Gabriel Knut Ellen Christa Nataniel
– – – – – – – – – – –
Gawar Hiir Sigleik Jahas Estrid Niklas Ulvhedin Dida Villemo Tarjei Linde-Lou
