A svéd nyelvű eredeti mű címe: Nattens demon. Copyright by Margit Sandemo, 1986 All rights reserved

A svéd nyelvű eredeti mű címe: Nattens demon Copyright © by Margit Sandemo, 1986 All rights reserved Hungarian translation © Rácz Adél, 1996 Hungarian edition © CESAM HUNGARY, 1996 A fordítást az eredetivel egybevetette: Miszoglád Gábor Felelős kiadó és szerkesztő: Nagy Árpád A kiadó címe: Budapest, 1063 Kmety György u. 18. ISBN 963-8374-62-4 HU ISSN 1217-0666 Előkészítés: Seszták Sándor Készült: Aktietrykkeriet i Trondhjem Terjeszti a Budapesti Hírlapkereskedelmi Rt., a Nemzeti Hírlapkereskedelmi Egyesülés és a regionális részvénytársaságok, valamint alternatív lap- és könyvterjesztők Ára: 392 Ft Előfizethető a hírlapkézbesítőknél és a Hírlapelőfizetési Irodában (Budapest, XIII. Lehel u. 10/a., levélcím: HELIR, Budapest 1900), ezen kívül Budapesten a Magyar Posta Rt. Hírlapüzletági Igazgatósága kerületi ügyfélszolgálati irodáiban, vidéken a postahivatalokban, valamint a sorozat kiadójánál. (A megrendelőlapok az előfizetéshez a kötet végén találhatók).

A “JÉGHEGYEK NÉPE” könyvsorozat harmincharmadik kötete. A sorozat – Margit Sandemo norvég írónő alkotása – Gonosz Tengel leszármazottainak évszázadokon átívelő történetét meséli el. Gonosz Tengel magával az ördöggel kötött szövetséget… Nem isten, nem ember Gonosz Tengel azért küldi Tamlint. az éjszakai démont a Jéghegyek Népének sarjai közé, hogy kikémlelje titkos terveiket. Csakhogy a láthatatlan démon még álmában sem gondol arra, hogy Lucifer unokája, a gyönyörű Vanja meglátja – és megszereti őt…

GONOSZ TENGEL régesrégen, többszáz éve kiment a pusztába, hogy eladja lelkét a Sátánnak. Ő lett a Jéghegyek Népének ősapja. Az ördög földi hatalmat ígért neki és utódainak, ha ennek fejében minden nemzedékből legalább egyetlen leszármazottja a Gonosz szolgálatába áll és gaztetteket követ el. Varázserejükről és sárgás fényben égő ragadozószemükről lehet felismerni őket. Egyiküket olyan természetfeletti hatalommal ruházta fel a Sátán, amilyet addig nem látott a világ és ezután sem fog látni. A nemzetségen addig ül az átok, amíg valaki meg nem találja Gonosz Tengel üstjét, s benne azt a varázsfőzetet, amellyel megidézte a Sötétség Fejedelmét. Így szól az ősi legenda. Vagy talán mégsem így történt? Valójában úgy esett, hogy Gonosz Tengel felkereste az élet forrását, és ivott a gonoszság vizéből. Örök életet és az emberiség feletti hatalmat ígértek neki, ha ennek fejében eladja utódai lelkét a Gonosznak. De számára rossz idők jártak akkoriban a földön. Ezért csendes szendergésbe vonult vissza, hogy kivárja, amíg eljön az ő ideje. Az üst, amelyről annyit regéltek, nem is üst, hanem korsó, melyet elásott a gonoszság vizével. Most türelmetlenül vár a jelre, hogy felébressze szendergéséből. Valamikor a XVI. század során született a Jéghegyek Népének egy átokverte tagja, aki megpróbálta jóra fordítani a rosszat, és ezért Jó

Tengelnek nevezték az emberek. Ez a történet az ő családjáról szól, legkivált családjának nőtagjaitól. Közülük az egyiknek, Shirának 1742-ben sikerült eljutnia az élet forrásához. Merített tiszta vizéből, amely feloldja a sötét forrásvíz, gonosz, hatalmát. De az elásott korsót senki nem találta meg idáig. A nemzetség tagjai attól félnek, hogy Gonosz Tengel idő előtt felébred, még mielőtt megtalálnák. Annyit tudnak csupán, hogy valahol DélEurópában rejtőzik, és csak egy varázserejű furulya képes felébreszteni. Ezért a Jéghegyek Népe retteg a furulyák szavától.

1. fejezet A GRAASTENSHOLMI TEMPLOM ódon toronyórája elütötte az éjfélt. A hideg, varázslatos, holdfényes éjszakában a helybeliek többsége az igazak álmát aludta. Csupán néhányan tartottak egy késői vendégségből hazafelé. Hosszas társalgásba bonyolódva ügyet sem vetettek a környékre. Ha valamelyikük felnéz, talán megborzongott volna, ám a beszélgetés tárgya – az esti vendégség – túlságosan érdekes volt ahhoz, hogy mással törődjenek. A hold fényében élesen kirajzolódott a templom tornya. Ahol elvékonyodott a kúp alakú sisak felé, egy-egy kis melléktorony meredt minden irányban. A templom teteje nem volt elhagyatott. A toronysisak keskeny peremén egy alak kuporgott egyenes háttal, akár valami ragadozó madár, ám nem volt sem madár, sem másfajta állat, sem ember. Leginkább a párizsi Notre-Dame vízköpő szörnyeire hasonlított, amelyek a kételkedő embereket arra emlékeztetik, mi várhat rájuk a földi élet után. A lény felhúzott térddel és karral, vagy inkább mellső lábbal guggolt a torony szélén. Vállai közül előugrott a feje, rideg szeme gondosan nyomon követte az alant ballagó emberi pondrókat. Miután tökéletesen érdektelennek találta őket, tekintete

végigpásztázott a vidéken. A hold lassan, méltóságteljesen haladt az égbolton. Az emberek mind nyugovóra tértek. A falu, amelyet immár nem Graastensholmnak neveztek, kihaltan terült el a hideg éjszakában. A lény hirtelen felemelkedett és kiterjesztette fekete, denevéréhez hasonlóan bőrös szárnyát. Siklórepülésben suhant el a föld felett, egy bizonyos házat keresve: A Hársfaligetet. A lény Lilith, az Éjszaka Démona volt, Ádám első felesége, akit jóval Éva előtt teremtett az Úr. Noha seregnyi gyermeket nemzettek, önfejű természetével egyáltalán nem akarta alávetni magát Ádámnak, a férfinak. Utódával, Évával ellentétben Lilith csakis azt tette, amiben örömét lelte. Lilith végül kimondta titkos varázsigéjét és semmivé vált a levegőben. Ádám vissza akarta kapni pompás társát, és az Úrhoz fordult segítségért. Az Úr három angyalt küldött utána, a démonnak azonban elege volt Ádámból, aki állandóan uraskodni akart felette. Az első ember a szép és engedelmes Évát kapta helyette feleségül. Amikor elérkezett három fiuk nősülésének ideje, amúgyis csak Lilith leányai közül választhattak. Miután az első emberpár kiűzetett az Édenkertből, maga Lilith ismét kikezdett Ádámmal, de ez külön történet. A démonnak ezután sok csínyt sikerült elkövetnie. Többek között ő lett a föld alatt megbúvó lények ősanyja. Nem véletlen, hogy az erdei tündérek, hegyi királyok és

manók oly érzéki természetűek! Az Éjszaka Démona megtalálta, amit keresett: a pusztulófélben lévő hársfasor végén álló ódon, de jól karbantartott udvarházat. A hársakat régesrég fiatal csemetékkel kellett volna kicserélni, ám a birtok gazdái nem merték kivágni a halódó fákat. Attól tartottak, hogy a községháza esetleg megtiltja nekik újabb fák ültetését. A gyorsan beépülő vidéken hamarosan nem marad több hely fasorok telepítésére. Lilithet nem érdekelték az ilyen apró-cseprő ügyek. Szemét a házra szegezte… Az ő otthona a rémálmok rejtett barlangja volt. Szörnyű hely, amelyet az emberek beteges képzeletéből származó torz lények laktak. Sok száz évvel azelőtt a föld legaljasabb teremtménye járt náluk. Apró, összeaszalódott ember, aki oly régóta élt, hogy alig maradt emberi vonása. Gonoszságának ereje minden ismert példát meghaladt, így a sötétség valamennyi ott lakó lényét uralma alá hajtotta. Lilith gyűlölte, őrjöngött, hiszen mindig is igényt tartott az önállóságra. Ekkor viszont már késő volt, egyikük sem tehetett semmit. A démonok tulajdonképpen semmi kivetnivalót sem találtak abban, hogy gaztetteket vigyenek véghez. Szívesen engedelmeskedtek Gonosz Tengelnek, de nem akartak rabszolgái lenni. A Jéghegyek Népének rettenetes ősapja mégis igájába hajtotta őket. Utána mindannyiuk legnagyobb megkönnyeb-

bülésére eltűnt. Évszázadokig távol volt, így a rémálmok megannyi lénye úgy gondolta, fellélegezhet. Egy napon azután szörnyű gondolatai behatoltak az éjszaka démonainak barlangjába, és ráakadtak a gőgös Lilithre. Gonosz Tengel annak idején éppen az ő dacos akaratának megtörésében lelte legnagyobb örömét. Gondolatátvitelének rettenetes ereje által jármába hajtotta a rémálmok szellemeit, így Lilithet büszkeség töltötte el, amiért urát és parancsolóját szolgálhatja. Valamennyi démon meghódolt Gonosz Tengel előtt. Tengel azzal bízta meg ősanyjukat, hogy egyik ivadékát helyezze el a hársfaligeti házban. A kis szörnyetegnek ott kellett élnie és magának Gonosz Tengelnek jelentenie, mi történik. Gonosz Tengel ugyanis kénytelen volt takarékoskodni az erejével. Valamennyi méltatlan leszármazottjának állandó nyomon követése olyan hatalmas erőfeszítést követelt tőle, hogy ez a feladat tökéletesen kimerítette volna. Hiszen az ébresztés jelére várt, tehát akkorra kellett minden erejét tartogatnia. Nem ügyelhetett folyton összes lázadó leszármazottjára. Gonosz Tengel árnyképe csak a Jéghegyek Népének völgyében őrködött az elásott korsó fölött. Számára túlságosan megerőltetőnek bizonyult volna, ha állandóan számon tartja, merre járnak pártütő sarjai, s nem éppen valamilyen neki nem tetsző dolgot követnek-e el. Éppen ezért kémet kellett elhelyeznie a Hársfaligetben. Gonosz Tengel számára közömbös volt,

kivel is nemzi Lilith az ifjú démont. Csupán az számított, hogy az ivadék valóban gonosz lény legyen, aki mestere szellemében jár el. Lilith megbízatásának első része nagyon kellemes volt. Egy vihardémonra akadt, aki rögtön készségesen engedett a továbbra is gyönyörű nő alakját felölteni képes lénynek. A kéjes óra után készen állt arra, hogy a Hársfaligetbe induljon. A házra ereszkedve karmaival megragadta a tetőgerincet. Érzékei megsúgták, hová rejtse ivadékát, akit egyik karmos mancsában tartott. Cseresznyénél nem nagyobb, lágyhéjú tojás volt, könnyű eldugni. Megtalálta azt az utat, amelyen át a házba férkőzhetett. Újra felemelkedett, majd az egyik emeleti ablakhoz siklott és cérnavékonyságúvá töpörödött. A könyöklő résén át belopakodott, és máris a kiválasztott helyiségben, a hálószobában állt. Az ágyban egy tíz év körüli kislány aludta az igazak álmát. Lilith számára ennek nem volt semmi jelentősége, hiszen a gyermek amúgy sem fedezi fel, mi van a szobájában. Az éjszaka démonai láthatatlanok, csak az emberek nyomasztó álmaiban jelennek meg. A szoba egyik sarkában, magasan a falon használaton kívüli, elöl nyitott szekrényke lógott. A Jéghegyek Népe fénykorából, a Meiden és a Paladin nemzetségek örökségéből származó értékes dísztárgyakat tároltak benne. Lilith félretolt néhány csecsebecsét, és egy kék bársonypárnán elhelyezte

a csöpp tojást. Az eddig a párnán nyugvó, mívesen kifaragott elefántcsont tálkát melléje tette. Végrehajtotta a megbízatást. Már csak annyi dolga maradt, hogy ivadékának emlékezetébe vésse, kinek tartozik számadással, majd a résen át ismét a szabadba távozott. LILITH AZONBAN megfeledkezett valamiről. Helyesebben szólva nem tudta, mit csinál. Nem tudta ugyanis, ki az ágyban alvó gyermek. Noha a Jéghegyek Népéből származott, nem tartozott sem az átoksújtotta, sem a kiválasztott sarjak közé. Vanja Lindet veszélytelennek kellett tekinteni. Ez a feltételezés tévesnek bizonyult. Vanját Ulvar, a Jéghegyek Népének egyik elátkozott fia nemzette. A leányka atyai nagyapjának személye ennél is többet nyomott a latban: maga a bukott angyal, Lucifer volt. Lilithnek ezt mindenképpen tudnia kellett volna. Ám valaki nem akarta, hogy a démonok ősanyja értesüljön a gyermek felmenőiről. A Jéghegyek Népének tagjai maguk sem voltak tisztában azzal, hogy már milyen sok szövetségesre tettek szert. Vanja tehát nem akárki volt. Ha abban a bizonyos szobában más lakik, semmit sem vett volna észre. Lát egy párnát, mellette egy tálkát. Vanja viszont mást is megpillantott. Némi időbe telt, amíg bármit is felfedezett, hiszen a kis szekrény oly magasan lógott a falon. A

szobában a kislánynak kellett port törölgetnie és rendet tartania, de a házimunkát illetően Vanja nem volt túlságosan kötelességtudó. A polc felületét senki sem látta, a rajta elhelyezett tárgyakat is épphogy csak sejteni lehetett alulról. Egy este, miután Vanja ágyba bújt, felfigyelt valamiféle szürke dologra, ami a polcon hevert. Összeráncolta a szemöldökét, hogy jobban lásson. A kis elefántcsonttál azelőtt nem a párnán volt? Most mellette van. Helyén ismeretlen szürke tárgy hevert. Nos, akkor nyilván Agnete rakta oda. Anyja, Agnete nem avatkozott közbe, hogyan fest Vanja szobája, amíg rend és tisztaság uralkodik benne. Agnete péntekenként kicserélte az ágyneműt és elvégezte a szokásos takarítást, meg a mosott, kivasalt ruhát is behozta. Egyébként az volt az elve, hogy a szoba Vanja saját birtoka. Agnete nem akart parancsolgatva különbséget tenni saját gyermeke, Vanja, illetve mostohalánya, Benedikte között. Benedikte Henning gyermeke volt, Vanja Agnetéé. A kényes helyzet ellenére a két lány egyike sem érezte úgy, hogy háttérbe szorítják. A családi béke a szokatlan rokonsági viszonyok ellenére is fennállt. Vajon mi az odafönt a polcon? Ha megvirrad, megnézi. Vanja csakhamar elaludt és egy időre tökéletesen megfeledkezett a dologról. A cseresznye nagyságú tojás természetesen növekedésnek indult; már azon az estén, amikor a

kislány első ízben vette észre, elérte egy rendes tyúktojás méretét, ugyanis a démonfiókák gyorsan nőnek. Vanja éppen tizenegyedik esztendejét töltötte be, amikor ismét észrevette a polcon lévő idegen tárgyat. Ekkor viszont már el sem kerülhette a figyelmét! Ezen a nyári estén ébren maradt. A fali szekrényke olyan szögben helyezkedett el, hogy az ágyból igazából nem is láthatta, ehhez ki kellett nyújtóznia. Most is így tett és megborzongott. Csak nem egerek tanyáznak a szobájában? Nem egér volt. Valamilyen lény felmászott a falon és bebújt a kis szekrénybe. Az a lény átható, fénylő tekintettel nézett rá. Olyan volt, mint valamilyen rút baba. A lény minden bizonnyal ugyanúgy meglepődött, mint Vanja. A leányka, aki feje alá tette a karját és hátrahajtotta a fejét, megdermedt. A lény ugyancsak abban a helyzetben maradt, amelyben Vanja megpillantotta. A lány világosan kivette, mire gondol a kis rondaság: “Te látsz engem?” Nem ez járt az eszében: “Hát te ki vagy?” vagy “Jaj, csak nem fogsz meg?” Úgy tűnt, a lény eddig láthatatlannak hitte magát! Vanja azon tanakodott, miféle szerzet is lehet. A hihetetlen külsejű, ismeretlen lénnyel való találkozás megrémítette, egyszersmind csodálkozással töltötte el. A kis szörnyeteg inkább ember gyermekére,

mint állatra hasonlított. A nagyjából mókus nagyságú, csupasz, szögletes végtagokkal rendelkező lénynek körmei helyett karmai voltak. Összes bordája látszott. Groteszk arca nem hatott visszataszítónak. Hétköznapi ember rútnak mondta volna, Vanja azonban nem tartozott az előbbiek közé. A szörnyecskének keskeny, függőleges szembogarú sárga szeme volt, akár a macskáknak. Amikor Vanja végre megmoccant, a lény kinyitotta a száját, és éles fehér fogaival rávicsorított. Kígyóéhoz hasonlóan kétágú nyelvét is kiöltötte. Bőre különös, zöld árnyalatban játszott, erős pofacsontja kidudorodott az arcából. Teljesen szőrtelen volt, viszont hosszú, hegyes füle a szekrényke tetejéig ért. Nyíl alakú hegyben végződő hosszú farka lelógott a polcról. Miután Vanja egy ideig tanulmányozta az idegen teremtményt, megbarátkozott a külsejével, lehiggadt és így suttogott neki: – Te aztán elbűvölő kis lény vagy! A szokatlanul szép leányka ezután forrón a kis rondaságra mosolygott. A lény ismét vicsorgott, de minden jel szerint ő is megnyugodott. Vicsorgása netán mosoly akart volna lenni? Ha igen, akkor igencsak rosszindulatú mosoly. Vanja felült az ágyban és a szekrényke felé fordult. – Miért nem jössz le? Nézz ide, nem feküdnél be a babaágyamba? Biztosan téged láttalak valamikor ott fent, és azóta bizony szép nagy lettél! A

párnát máris kinőtted. Gyere, megágyazok neked! A kis ágy évek óta díszként állt Vanja szobájában, mert a leányka régen felhagyott a babázással. – Ha megígéred, hogy rendesen viselkedsz, felkelek és mindent elrendezek. De ha a fejemre ugrasz, kidoblak. Megértetted? A kis szörnyeteg sziszegést hallatva újra kiöltötte kétágú nyelvét. Ám úgy tűnt, mintha legalább a szándékot megértette volna. Vanja a szekrényt kémlelve felvette a papucsát, majd a sarokba, a babaágyhoz lopakodott. A szörnyecske közben kiegyenesedett, így a lány jól láthatta, hogy hívatlan vendége kisfiú. – Nocsak – mormogta. – Hiszen a térdedig ér! Milyen kellemetlen lehet, amikor ott fityeg! A csöpp “emberke” ekkor elvigyorodott. – Kisördög vagy? – kérdezte Vanja. A lény elfintorodott, mintha ezt a feltételezést nem találta volna vonzónak. Vanja kivette a babát az ágyból és megigazította a lepedőt. – Akkor hát démon? Igen, biztosan az vagy. Tudod, a családunkban megszoktuk őket. Hajdan egy Tula nevű nőrokonomnak négyükkel együtt nyoma veszett. Én nem tennék így, mert ostobaságnak tartom. Milyen kicsike vagy! Hogy hívnak? A démonfióka bosszúsnak tűnt, mert nyilván nem értette, mit kérdez tőle a kislány. – Éhes vagy? Ezt sem érted? Úgy látom, nagyon sovány vagy. Tessék, itt egy alma, nem akarod?

Vanja feléje tartotta az almát, ám a szörnyecske kirúgta a kezéből. – Hallod, most rútul viselkedtél – jelentette ki Vanja. – Bizonyára nem szoktál enni, legalábbis olyat nem, amilyet mi szoktunk. Nos, lemászol és kipróbálod az ágyat? A sarokba lépett és hívogatóan megveregette a bababútort. Felemelte az Agnete által varrt csipkedíszes takarót. A démonfióka hitetlenkedő képet vágott. – Látom, nem tudsz beszélni, hogyan is tudnál? – csicseregte Vanja. – De azért elég jól megérted, amit mondok. Olyan helyesnek és gyámoltalannak tűnsz, ahogy magadban állsz a világban… Úristen! Gyámoltalan! Helyes! Micsoda jelzők! Vanja mindössze tizenegy esztendős volt, ezenkívül igencsak különös lányka. Rendkívül jóhiszemű, nyílt, gyerekes, néha viszont megdöbbentően okosan viselkedett. – Vajon minek nevezzelek? – csicsergett tovább. – Majd eszembe jut valami, persze csak ha nálam akarsz maradni. Felőlem nyugodtan itt maradhatsz. Vanja mindig is szívébe zárta a madarakat, állatokat és az összes védtelen lényt. Őt magát is egész családjának szeretete vette körül. Henning papa öreg szülei, Viljar és Belinda, Malin és Per Volden ugyanúgy rajongott érte, akárcsak a nővére, Benedikte, és a “bátyja”, Christoffer, aki egyáltalán nem volt a fivére. Sokáig Vanja volt a családban a legkisebb gyermek. Nemrég azonban

Benediktének született egy fiacskája, André, így őt, a legifjabb csemetét dédelgették leginkább. Vanja túl nagy volt ahhoz, hogy féltékeny legyen, így maga is babusgatta a hároméves Andrét. Szívébe hirtelen valamifajta boldogság költözött. Itt van az ő kis gyereke, akinek gondját viselheti. Az sem számított, hogy újsütetű védence rút, akár egy ördögfióka, és az emberi nemhez egész biztosan nincs semmi köze. A kislány nagyon sokat hallott a démonokról, maga is gyakran olvasta a Jéghegyek Népének egyre terjedelmesebb krónikáját, és valóban sokszor gondolt arra, milyen izgalmas lenne, ha egy ilyen lénnyel találkozhatna. Ám mivel nem tartozott a család átokverte vagy kiválasztott sarjai közé, erre egyáltalán nem számított. Hirtelen erőt vett rajta a féltékenység. Senki sem veheti el tőle ezt a porontyot! Az övé, csakis az övé. Senki sem tudhatja meg. Mindezt csendesen közölte a csöppséggel, akire az elmondottak nem gyakoroltak nagy hatást. Csupán hegyes szemfogait és hasított nyelvét dugta ki. – Néha igazán gonosz képet vágsz – jelentette ki szemrehányón Vanja. – Bizony nem vagy valami kedves. A démonfióka nyilvánvalóan megfontolta a fekvőhelyre vonatkozó ajánlatát, mert hirtelen átlendült a szekrényke peremén, és egy menyét sebességével siklott le a falon. A következő pillanatban beugrott a babaágyba. Vanja gyorsan felemelte a takarót, hogy a kis rondaság alámászhasson.

– Csak nem mászkálhatsz meztelenül azzal a lelógó fütyiddel! Még megfagy vagy megsérül, érted? Itt egy tiszta törülköző, összehajtom pelenkának és rádadom. Jaj! Az ördögfióka vigyorogva figyelte, miként próbálja alája tenni a pelenkát. Említett testrésze ezalatt hihetetlen nagyságúra és keménységűre nőtt. Vanja azonnal felhagyott a hiábavaló kísérlettel, és gyorsan betakarta a szörnyecskét. – Egek – suttogta a lány, miközben saját ágyának szélére telepedett. Látta, amint ugyanez a jelenség bekövetkezik a kis Andrénál, meg a háziállatoknál… Amit az előbb észlelt, messze túltett a korábban tapasztaltakon. Ez a mókusnagyságú csöppség – akinek ekkora szerszáma van! Vanja igencsak megrémült és elfogta a tanácstalanság. Mitévő legyen? A kis rútság biztosan nem emberi lény! Viszont nyilvánvalóan kicsi még, démonfióka. Vajon megtarthatja? Veszélyes lehet, hiszen oly keveset tudnak a démonokról! Még a Jéghegyek Népének kísérői sem voltak valami kellemes természetű lények. Igaz, a családja oldalán álltak, de nemigen lehetett megbízni bennük, és semmit sem tettek meg másokért, ha ők maguk nem húztak hasznot belőle. Vanja ismét a kis szörnyetegre nézett. A párnára hajtott fejjel, ártatlanul feküdt a babaágyban, akár a ma született bárány. Sárga szemét behunyta, szája körül gyengéd, gyermeki mosoly játszadozott.

– Nem – jelentette ki határozott hangon a lányka. – Nem hagyhatom, hogy szenvedj, te kis gyerek. Felelősséggel tartozom érted. Nálam maradsz, és legjobb tudásom szerint gondodat viselem. Még jobban betakarta az ördögfiókát, majd visszafeküdt a maga ágyába. A kis démon kinyitotta sárgán izzó szemét és apró, de hihetetlenül ördögi mosolyra húzta el a száját.

2. fejezet VANJÁNAK ÚJ foglalatossága támadt. Ettől kezdve igen sok időt töltött a szobájában, mert úgy vélte, a kis démonnak társaságra van szüksége. Ez egyáltalán nem felelt meg a valóságnak, mert Vanja sohasem tudta, hol találja meg reggelenként, vagy amikor belép a szobába. A kis szörnyeteget mértéktelen kíváncsiság gyötörte. Egyszer a ruhásszekrényben akadt rá, ahol előzőleg kiborította néhány fehérneművel teli fiók tartalmát. Máskor vízzel öntötte tele a kislány ágyát – vagy pedig abban lelte örömét, hogy a legfonákabb módon átöltöztette a babákat. Varijának sikerült keresztülvinnie, hogy a szörnyecske az egyik baba nadrágját viselje. Először rútul vicsorgott és harapott, de amikor meglátta az ezüstszegélyű fekete rövidnadrágot, belement abba a megaláztatásba, amit a ruha viselése jelentett neki. Vanja ugyanis úgy vélte, azzal a testrészével nem járkálhat csak úgy meztelenül. A kis szörnyeteg egyáltalán nem viselkedett kedvesen. Vanja igyekezett megnevelni, de ez tökéletesen reménytelen próbálkozásnak bizonyult. Viszont figyelmesen hallgatta, amikor a leányka meg akarta tanítani a beszédre. Vanja aggodalommal tapasztalta, milyen gyorsan nő a démonfióka. Egy napon új megrázkódtatás érte. Szokásához híven könnyedén csevegett, amikor hirtelen rekedt

torokhang ütötte meg a fülét. A kis rútságra bámult. – Ne pofázz már olyan cefetül sokat, te vén hülye dög, mert belefájdul a fülem. Nem tudod, milyen rohadtul zajérzékeny? Védence tud beszélni! Bár… tényleg megtanította ezekre a trágárságokra? Elgondolkozott. Egy látogatóba érkezett szomszédasszonyt valóban vén hülye dögnek nevezett, de korántsem oktató célzattal! Vanja csupán magában mormolta a nem éppen megtisztelő kifejezést. No és az olyan szakszó, mint a zajérzékeny, honnan került ide? Valamilyen alkalomból nyilván használta. Hát a “cefetül” meg a “rohadtul”?? Amikor a kis csúfság vizet öntött az ágyába, Vanja mérgesen a képébe sziszegett. Legjobb lesz résen lenni. A démonfióka mindenesetre értelmes, és könnyedén képes bármit utánozni. Vanja ekkorra már nevet adott a szörnyecskének. Egy skót mondabeli alak után Tamlinnak nevezte el. Vanja sajnos meglehetősen alkalmatlan névadót választott. A skóciai Tamlin ugyanis a tündérek népéből származott, és minden olyan fiatal lányt megfosztott a szüzességétől, aki varázserejű erdejébe tévedt. Vanja ezt persze nem tudta. Úgy vélte, a Tamlin név tökéletesen megfelel a kis démonfiúnak. Tamlin rettenetesen szeretett volna a ház többi helyiségébe is kimenni. Vanja ezt nem engedte meg neki, hiszen észrevehették volna. Erre egyelőre nem került sor. Amikor Agnete vagy más felnőtt

lépett be Vanja szobájába, a kis démon mindig eltűnt, ugyanis a gyíkoknál is gyorsabban mozgott. Természetesen néhány alkalommal sikerült Vanjával együtt kilopakodnia! A lány ilyenkor pattanásig feszült idegekkel kereste, míg a többiek azon tanakodtak, ugyan mit veszített el. A kis démonomat – válaszolhatta volna Vanja, de nem tette. Mindannyiszor, amikor Tamlin nélkül, kétségbeesetten ment vissza a szobájába, látta, amint a padlón villámgyorsan cikázik valami. Mielőtt Vanja becsukta volna maga után az ajtót, a démonfióka már vigyorogva ült kedvenc helyén, a kis íróasztalon. – Tehát mégis jól érzed magad nálam – nevetett túláradó örömmel a lányka. – Te szemtelen kis manó! Egyszer, amikor Vanja távozását kihasználva ilyen tiltott kirándulásra indult, szembetalálkoztak Henninggel és Agnetével. Vanja megdermedt a rémülettől. – Mi bajod? – kérdezte Henning. – Miért tátottad ki hirtelen a szájadat? Nem lehetett elkerülni, hogy ne vegyék észre. Tamlin a lányka vállára ugrott, karmai mélyen a bőrébe vágtak. Úgy tűnt, mintha kis védence ugyanúgy megrettent volna, akárcsak ő maga. – Mi az, Vanja? – kérdezte gyengéden Agnete. – Hirtelen eszedbe jutott valami? Tehát nem látják! Vanja lecsillapodott és mosolyogva felelt:

– Igen, megfeledkeztem az egyik házi feladatról. A leány vállán guggoló Tamlin felállt, kinyújtotta szörnyű nyelvét és szamárfület mutatott a másik két embernek. A ház többi lakója valószínűleg szintén nem látta. Hacsak nem Benedikte… hiszen ő a Jéghegyek Népe átokverte tagjai közé tartozik. Vanja hosszú ideig távoltartotta Tamlint a mostohanővérétől, miközben megengedte kis védencének, hogy szabadon mozoghasson a házban, feltéve ha tisztességesen viselkedik. Egy napon természetesen bekövetkezett a szerencsétlenség. Beléptek egy szobába, és ott találták Benediktét. A nagydarab leányanya azonnal Vanja felé fordult, annyira gyorsan, hogy Tamlin nem tudott kereket oldani. – Ó, itt vagy! Azt akartam kérdezni tőled, nem vigyáznál-e Andréra egy órácskát. Tamlin Vanja lábánál, a padlón állt. Benedikte semmit sem látott, pedig a démonfióka már nem akkora volt, mint egy mókus, sokkal inkább macskanagyságú. Csupán én látom, gondolta a kislány. Tehát nagyapám, Lucifer, a bukott angyal az oka. A Jéghegyek Népének nincs elég ereje ahhoz, hogy Tamlint lássa. Heike, Vinga és Tula viszont egyaránt látott démonokat, akárcsak Ingrid és Silje. Silje mégsem, hiszen ő nem a Jéghegyek Népének sarja. Mégis az ő démonaikat látta álmaiban, sőt éberen álmodozva

is! Akkor az átokverte Benedikte miért nem látja Vanja démonfiókáját? A választ maga Tamlin adta meg. Egy délután egyedül voltak a házban, Vanja pedig éppen ezt a kérdést tette fel a kis szörnyetegnek. Tamlin előtte ült, az íróasztalon és fújt. – Szarháziak – mondta megvetően. – A Jéghegyek Népének démonai szemét démonok. Proli csürhe! – Mit akarsz ezzel mondani? – Tudom, ki vagyok. – Honnan tudhatod? Amikor először láttalak, mindössze apró szürke golyó voltál. Nagyjából akkora, mint egy tyúktojás. – Én nem vagyok csirke – sziszegte rekedt hangján Tamlin. – Mindent tudtam, mert valaki a fejembe tette. A gondolataimban megvolt, ami kell. – Ez szépen hangzik. Nos, ki vagy? – Éjszakai démon. Vanja várt egy kicsit. Azonban nyilvánvaló volt, hogy a szörnyecske a lány ámulatára számít. – Szépen hangzik – mondta végül Vanja. – De nem értem, mit jelent. – Az éjszakai démonok az emberek rémálmaiban tanyáznak és láthatatlanok. Anyám a legelőkelőbb éjszakai démonok közé tartozik. – Hát az apád? – Ő vihardémon volt. Vajon a szelet ki képes látni?

Tamlin hangja üres térből jött, mintha nem volnának az emberekéhez hasonló beszélőszervei. A beszéd nagy erőfeszítésébe került. – Tehát a Jéghegyek Népét csupán közönséges démonok kísérik? – kérdezte Vanja tudálékosan. – Szörnyen közönségesek. Milliószámra akad belőlük. – Most túlzol. – Igen, amikor ilyen rohadt hülyeségeket kérdezel. – Ne káromkodj annyit! A démonfióka szeme pimaszul szikrázott. – Te tanítottál meg rá. – Ebben nyilván igazad van. Miért éppen az én szobámban kötöttél ki? – A te házadban – helyesbített a kis szörnyeteg. – A szoba csak véletlen választás volt, mert alkalmasnak látszó szekrény akad benne. Senki sem számított arra, hogy észreveszel. Hát te tulajdonképpen ki vagy? – Nem mondom meg. Miért ebben a házban lyukadtál ki? – Nem mondom meg. Ha te titkolózol, tudok én is. – Cseréljünk titkot? Tamlin méregette a lányt. – Nem. Semmit sem szabad mondanom. Te viszont elárulhatod a magadét. – Köszönöm szépen, idáig nem fognak fajulni a dolgok. Miért nem szabad beszélned? Tamlin dühbe gurult, és gonosz arcocskáját

egészen közel dugta Vanja arcához. – Mert küldetést teljesítek, büdös vénség! – Már hogy volnék vénség, amikor még a tizenkettőt sem töltöttem be! Farkasszemet néztek egymással. Vanja tudta, hogy mindenképpen ő lenne a vesztes, ezért inkább engedett. Felállt az asztal mellől és otthagyta a kis szörnyeteget. Immár olyan erősen kötődött hívatlan albérlőjéhez, hogy egyáltalán nem tartotta többé csúnyának. Tamlin fején kezdett kiserkedni a haj, pontosabban a bozontos, zöldes árnyalatú szőrzet, amelyet hamarosan le kell nyírnia. Ehhez vajon mit szól majd? A szörnyecske mindvégig undokul viselkedett Vanjával, bár a lány érzékelte, hogy valamiképpen mégis elfogadja. Szövetségest, játszótársat látott benne, akit ingerelhetett és akivel gonoszkodhatott. Vanja gondosan ügyelt rá, nehogy bármit is megsejtsen a családja, mert féltékenyen azt akarta, hogy Tamlin ne érdeklődjék más hozzátartozó iránt, maradjon csak az ő saját kis védence. Vanja szívesen játszadozott vele, és örömmel rendezte be számára a babaágyat. Tamlin előszeretettel nézegette magát a tükörben, asszonykája pedig rendszeresen adott rá tiszta nadrágot és a haját is megkefélte. A szörnyecske néha őrjöngő dühbe gurult, amiért Vanja a gondját viseli. Ilyenkor kiverte a lány kezéből a kefét, vagy csúnyán megharapta. Sohasem viselkedett kedvesen; amikor nagy kegyesen megengedte Vanjának, hogy kicsinosítsa, a

lányka úgy érezte, mintha a démonfióka valami gonoszságot forralna magában, vagy azért viseli el mindezt, mert neki is haszna származik belőle. Tamlin persze a végsőkig visszaélt a jóindulatával, de Vanja tudatosan eltűrte, mert örült, hogy elkényeztethet valakit. Tamlin szeretett csevegni, helyesebben szólva szerette őt bosszantani, ily módon kipróbálva, meddig terjedhet a szemtelensége. Kitörő lelkesedéssel fogadta, ha sikerült megríkatnia a lányt. Kevésbé össze illő párt elképzelni sem lehetett volna. Egyikük csupa jóság, a másik a megtestesült gonoszság. Valahogy mégiscsak kijöttek egymással, mert mindketten így kívánták; tulajdonságaik szabadon kibontakozhattak. VANJA CSALÁDJÁT némiképp nyugtalanította a kislány új keletű buzgalma. Leginkább otthon tartózkodott, és a korábbiakkal ellentétben esze ágában sem volt, hogy vele egykorú gyermekekkel játszón. – Te érted, mi jár ennek a lánynak a fejében? – mosolygott egy napon Agnete, amikor Vanja egy könyvvel bezárkózott a szobájába. – Rendkívüli érdeklődést tanúsít a démonok iránt. Mindent elolvas, amit ebben a tárgyban meg tud szerezni. – A démonok foglalkoztatják – mondta bosszúsan Henning. – Talán túl korán meséltük el neki a Jéghegyek Népének történetét. Igaz, minden gyermek az anyatejjel együtt szívja magába. – Annyira kíváncsi lett, hogy a végét minden-

képpen ő maga akarta elolvasni. El is olvasta. Ha jól értem, minél többet akar megtudni Tula démonairól. – Igen. Fura teremtés! Egyáltalán nem az a törékeny porcelánbaba, amilyennek a külseje után vélné az ember. Viszont megjött a Volden család, így tehát hozzáláthatnánk a születésnapod megünnepléséhez? – Készen állok az ajándékok átvételére – mosolygott a férjére Agnete. Amikor már valamennyien a szalonban ülve vártak az ebédre, Henning elmerengve nézett az ajtón át a díszesen megterített asztalra: – Ma éjjel szörnyűséget álmodtam. – Nem szoktál rosszat álmodni – mosolygott rá szeretetteljesen Agnete. – Semmi jelentősége sincs. – De van – felelte lassan Henning. – Ez most… más volt. – Miről álmodtál? – Gonosz Tengelről. – Ajjaj! Bár nem természetes, hogy ti, a Jéghegyek Népének sarjai arról álmodtok, akitől a leginkább rettegtek? – Itt járt – folytatta gondolataiba merülve Henning. – És mégsem volt itt. – Úgy érted, hogy a szelleme járt a házban? – kérdezte Viljar. – Ne-em – válaszolta vonakodva a fia. – Nem a szelleme volt. Mégis úgy éreztem, mintha valaki rajtam tartaná a szemét. – Hát tudod, apa – mondta Benedikte, ölében

tartva a kis Andrét –, az utóbbi időben nekem is ez az érzésem támadt. – Neked is? – fordult Henning a leánya felé. – Ez nagyon fontos, hiszen te mint átokverte sarj sokkal érzékenyebb vagy nálunk. Meséld el, mit álmodtál! – Nincs mit elmesélnem. Kusza, szörnyű álmaimban egy rekedt hang kérdezget, de hogy miről, arra nem emlékszem. Azt hiszem… óvatosnak kell lennünk. – Igen – bólintott Malin. – Csatlakoznom kell hozzátok: néha rettegve ébredek – mintha azt álmodtam volna, hogy valaki nyomon követ. – Téged is? – kiáltott fel meglepődve Henning. – Hiszen te nem is ebben a házban laksz. – Ennek nyilván semmi jelentősége. Christoffer is lidércnyomásról szokott panaszkodni, pedig milyen egészséges fiú! – Igen – bólintott Christoffer. – Úgy érzem, mintha álmaimban olykor látnék valakit, és válaszolnék neki. Az illető tudni akarja, mit szoktam csinálni és mit szólok ehhez meg ahhoz. Nem tűnik különösebben nyomasztónak, mégis az! – Hát ha ti mondjátok… – gondolkodott el a hallottakon Viljar. – Viszont nem Gonosz Tengelről van szó! Hanem nála jóval… kisebb gonoszról. A többiek egyetértően bólintottak. – Mégis az a határozott érzésem támadt, hogy Gonosz Tengel áll mögötte – jelentette ki Henning. – Úgy tűnik, csakis benneteket, a Jéghegyek

Népébe tartozókat gyötörnek lidérces álmok – mondta kihúzott derékkal Agnete. – Remélem, André nyugodtan alhat – borzongott meg Benedikte és szorosabban magához ölelte a fiát. – Mindig békésen alszik. De vajon Vanjával mi a helyzet? – Egyébként hol van Vanja? – kérdezte törékeny, öreges hangján Belinda. Elmúlt időkből itt maradt, összetöpörödött apró anyókaként kuporgott a dívány sarkában. – Vanja? Gondolom, a szobájában – felelte Henning. – Nagyon sokat van ott, tanul. – Megint elkezdett babázni – mosolyodott el Agnete, a lányka anyja. – Korábban nem tartotta ennyire rendben őket. Kimossa az ágyneműjüket, és gondos mama módjára ruhácskákat varr nekik. – Ez a bogara már elég hosszú ideje tart – nevetett fel Benedikte. – Több hónapja. Vajon egyedül érzi magát? – Nem hiszem – válaszolta Agnete. – Az iskolában sok barátnője van, akikkel tanításon kívül is össze szokott járni játszani. Viszont tényleg nagyon szeret a szobájában üldögélni és olvasni. A barátnőit pedig sohasem hívja meg magához. – Érte megyek – állt fel Benedikte. – Már itt kellene lennie. – Asztalhoz, elkészült az ebéd! – szólt Agnete. – Bizonyára megint valamelyik olyan könyvet bújja, amelyik a démonokról szól – kiáltott Henning Benedikte után. – Mi lesz abból a gyerek-

ből? Benedikte hamarosan visszatért. – Vanja mindjárt jön. Igazad volt, tényleg az íróasztalánál ült és hangosan olvasott. Amikor beléptem, felugrott. Én is azt mondom, amit te, apa: mi lesz belőle…? – A leckéjét tanulja, babázik és a démonok iránt érdeklődik! Micsoda furcsa keveredés – nevetett fel Per Volden, Malin férje. – Egyértelműen a leckékre jut a legkevesebb ideje – mondta Agnete. – Legalábbis az osztályzataiból ítélve. – Az utolsó évben feltűnően romlottak a jegyei – bólintott egyetértően Henning. A család helyet foglalt az asztal körül. – Pedig eléggé intelligens – mondta Per. – Egyszerre gyermeteg és koraérett. – Nagyon értelmes – helyesbített Henning. – És ritka bájos kislány – állapította meg Per. Vanja álmodozó pillantással éppen ekkor lépett be az ebédlőbe. Vörösréz árnyalatú hajával, barackvirágra emlékeztető bőrével és apró orrának néhány szeplőjével elragadó látványt nyújtott. Tündérszerű arcvonásai is hozzájárultak ahhoz, hogy úgy tűnt, mintha lebegne a föld felett, nem pedig járna rajta. Csinos, bár elöl még lapos alakja ugyancsak nagyon sokat ígért. Kecses mozgása, futó mosolya, csilingelő hangja végtelenül kellemes benyomást keltett, ezenkívül védtelennek hatott, és ettől mindenki elérzékenyült. Leült a rokonai közé, megkezdődhetett a szüle-

tésnapi ebéd. A fő fogás alatt Christoffer, az orvostanhallgató némileg meggondolatlanul állt elő kérdésével: – Neked is voltak rémálmaid, Vanja? A lány felriadt álmodozásából. – Mi? Micsoda? A többiek nem nagy örömmel húzták elő újból ezt a témát, ám a huszonegy esztendős ifjú érzéketlen maradt rokonainak szigorú arckifejezéssel kísért jelzéseire. – Rémálmaid! Mindannyian nyomasztó dolgot éltünk át. Álmunkban valami kicsi, undorító lény őrködik felettünk. – Hagyd abba, Christoffer – morogta Malin, a fiatalember anyja. – Én nem álmodtam ilyesmit… – horgasztotta le a fejét Vanja. – No, hála Istennek – mondta Henning. – Majdnem mindnyájunknak efféle lidércnyomása támadt. Úgy értem, mindazoknak, akik a Jéghegyek Népéből származnak. Vanja hirtelen felnézett. – Mindannyiótoknak…? Szemlátomást nem akar kívül maradni. – Tudom már, mire céloztok! Most, hogy mondjátok… Hadd gondolkozzam rajta… Néhány nappal ezelőtt valóban… – Úgy gondolom, ennél kellemesebb dolgokról is beszélhetnénk – szólalt meg Belinda. – Hiszen ma van Agnete születésnapja. Vanja fellélegzett, mintha hatalmas terhet vet-

tek volna le a válláról. Igaz, a fő fogás alatt kissé idegesnek tűnt. Ám amikor Henning felköszöntötte az ünnepeltet, a leány lecsillapodott, anyja helyett is meghatódott s eltöltötte a boldogság. Már a desszertet fogyasztották kellemes, oldott hangulatban, amikor Vanja hirtelen a díszes csillárra nézett és így sikoltott fel: – TAMLIN!!! A többiek kezéből kiesett a kanál vagy a pohár, és döbbenten meredtek a lányra. Vanja lekapta tekintetét a csillárról, majd ártatlan mosollyal szabadkozott: – Most végre eszembe jutott. Ugye, Tamlinnak hívták azt a skóciai erdei tündérfit? – Igen – válaszolta Agnete. – De ezért mégsem kellene mindannyiunkat holtra rémítened. – Mit tudsz te Tamlinról? – kérdezte élénken felvillanó szemmel Christoffer. – Az a história nem tizenegy esztendős gyerekeknek való. – Mindjárt tizenkettő leszek – helyesbített Vanja. – Mi a baj azzal a történettel? – Én az egyik ildomosabb változatát meséltem el neki – dünnyögte Agnete. – Ki kér még pudingot? Vanja azonban kötötte az ebet a karóhoz. – Nem Tamlin viselkedett olyan kedvesen azokkal a fiatal lányokkal, akik az erdejébe tévedtek? Christoffer szája elé tett kézzel nevetett. – Kedvesen? Hát igen, talán ők is ugyanígy vélekedtek!

– Ebből elég volt – csattant fel Per Volden. Amikor a jelenlévők ismét átadták magukat a desszert élvezetének, Vanja újra a csillárra pillantott. Szigorúan összehúzta a szemöldökét, majd intő grimaszt vágott és felállt az asztal mellől. – Jaj, biztosan elfelejtettem bezárni a szobámban a csapóablakot – mondta izgatottan. – Mindjárt visszajövök. Aztán kezével észrevétlenül intett valakinek, hogy kövesse, és kisietett az ebédlőből. – Vanja tényleg bűbájos kislány – jegyezte meg Malin. – De jaj, mennyire szétszórt! – Álomvilágban él – bólintott Agnete. – Néha úgy tűnik, mintha nehezére esne neki a mi szürke világunkban felébredni. Ne a szalonban igyuk meg a kávét? VANJA GYORS LÉPTEKKEL haladt át az előcsarnokon, egyenesen a hársfaligeti ház legrégebbi részébe, ahol a szobája volt. Az előcsarnokban még mindig ott lógott az a négy, immár alaposan restaurált, de az új nemzedékek számára ugyanolyan kedves arckép, amelyet Silje a gyermek Solról, Dagról, Livről és Aréról festett. A fény továbbra is a szivárvány minden színében megtörve áradt be Benedek, a templomfestő üvegablakán. Vanja loholás közben dühösen suttogta: – Hogy merészeltél bejönni az ebédlőbe, amikor mindenki egybegyűlt? Fel a lámpa tetejére! És ráadásul a nadrágodat is lehúztad! Mit akartál? Tamlin gonoszul vigyorogva futott a lány mel-

lett. – Hallgatózni. A hülye, süket blablájukat akartam figyelni. Meg téged bosszantani. Olyan mulatságos. Vanja, akit ekkorra valóban elfogott a pulykaméreg, kinyitotta a szobája ajtaját és beengedte a kis szörnyeteget. – És mit keresel az álmaikban? – kérdezte. – Kicsalogatom a titkaikat. Tudhatod, hogy éjszakai démon vagyok. A mi helyünk a rémálmokban van. – Mire kellenek a titkaik? Tamlin megértette, hogy túl messzire ment, és könnyedén odavetette: – Csak kíváncsiságból. – Akkor miért nem jelensz meg az én álmaimban? Most hazudnom kellett nekik, és ez nem volt túl nagy öröm. Az íróasztalon ülő szörnyecske arcán újra pimasz vigyor jelent meg. – Ugyan mit keressek az álmaidban? Előttem nincsenek titkaid. Egyébként nem mondtam meg, hogy látsz engem. Tehát nem kell szidnod. – Nem mondtad meg? Kinek nem? – kérdezte döbbenten Vanja. A sárga szempár résnyire húzódott össze. – Semmi különös. Csak a többi éjszakai démonnak. – Te találkozni szoktál velük? A kis szörnyeteg kínosan tekergett. – Ugyan már! Álmainkban persze eszmét cse-

rélünk. Vanja nem tudta, mit higgyen el Tamlin szavaiból. – Benned nem lehet megbízni, mert hátba támadsz. – Magától értetődik – jelentette ki büszke vigyorral a démon. – Ennél mókásabb dolgot nem ismerek, te vén hülye dög. – Már megmondtam, hogy ne szólíts így! – Ugyan miért ne? Hiszen sokkal idősebb vagy nálam. Vanja elgondolkozva szemlélte hívatlan lakótársát. – Efelől nem vagyok olyan biztos. Valóban nem… Tamlin rengeteget nőtt. Vanjának immár nem helyes, gyámoltalan csöppséggel volt dolga. Nagysága elérte egy kétéves gyerekét, arca kezdett formát ölteni. Széles pofacsontja, alul csúcsban végződő vékony álla, izzó sárga szeme, kemény karmokban végződő hosszú karja, homlokába és nyakába lógó haja volt… Vanja úgy gondolta, hogy Tamlin nagyjából egyidős vele, vagy egy kicsivel fiatalabb. Ha ember, talán nyolc-kilenc esztendős lett volna, noha méretei csak egy kétéves gyerekét érték el. Ugyan miképpen növekedhetett ennyire gyorsan? Amikor nagyjából egy esztendeje először megpillantotta, mókus nagyságú volt. Hihetetlen, csodálatos év volt, amelynek során egy kis manócska gondját viselte. De most már

egyre több fenntartással viseltetett védencével szemben. Tamlin a hátát vakargatta. – Mi az? Csak nincsenek bolháid? – Egy frászt! Vakarj meg! A szörnyecske Vanja felé fordította a hátát, a leány pedig ott vakarta a körmével, ahol ő akarta. – Mi ez itt, Tamlin? Csak nem golyók nőnek ki a bőröd alatt? – A szárnyam, te marha! Vagy talán láttál már szárnyatlan démont? – Ki fog nőni? – Naná, akárcsak a végleges fogaid. Vanja egy darabig megrökönyödve ült, majd halk nevetésben tört ki. – Ezen nincs mit röhögni – sziszegte a démon, és megpofozta lakótársát. – Au! Ha nem viselkedsz tisztességesen, mehetsz ki a téli hidegbe! És az nem lesz vidám dolog! – Te, te… Jaj, vissza kell mennem a többiekhez, nyilván már aggódnak, hol vagyok. Most pedig rendesen viselkedsz idebent! Semmi törészúzás! – Már miért ne? – gúnyolódott Tamlin. – Nem fogsz ráismerni a saját szobádra. Vanja dühös fintort vágott, majd kiszaladt, mielőtt a már nem is olyan kicsi szörnyeteg utolérhette volna. MAGDALÉNA BACKMAN, Christer özvegye

hunyt el utolsóként a svédországi családtagok közül. Vanjának jutott örökül, ami Saga ingóságaiból megmaradt. Ugyanez történt az idők folyamán hatalmassá nőtt pénzvagyonnal. A lány egyelőre nem nyúlhatott az örökséghez. Néhány szép holmit persze átvihetett a szobájába, de csak annyit, hogy a szoba ne váljék túlzsúfolttá. Kapott egy szép kis rokokó íróasztalt, amelyről Tamlin elégedetlen fintorral rögtön kijelentette, hogy nem olyan kényelmes, mint a régi, továbbá egy ugyanolyan stílusú széket és egy új éjjeliszekrényt. Vanja a dísztárgyakkal, könyvekkel, bundákkal és ékszerekkel alig törődött. A nála jobban érdeklődő esetleges örökösök számára az értékesebb holmit a bank széfjében hagyta. – Mit szólsz ehhez, Tamlin? – kérdezte egyszer, amikor abban a brokátruhában jött ki az öltözőszobából, amelyet még Saga viselt fiatal lány korában. Vanja mindig ebben a kis helyiségben öltözött fel, mert nem akarta, hogy kéretlen szobatársa félig vagy teljesen meztelenül lássa. Tamlin az asztalon ülve fújt egyet, majd megvetően elfordult. – Nevetségesen nézel ki – jelentette ki oly magabiztos hangon, hogy már inkább bizonytalannak tűnt. – Egyáltalán nem igaz, te komisz kölyök – mondta sértetten a lány, és meg akarta legyinteni. Tamlin azonnal elkapta a karját, és csúnyán megkarmolta, miközben gyűlölködő, csaknem gyilkos tekintettel meredt rá.

– Emlékezz rá, ki parancsol itt! – morogta fenyegetően a démon. – Ebben nem vagyok olyan biztos – felelte Vanja. – Véletlenül ez az én szobám, én pedig sokkal jobban bántam veled, mint megérdemelted volna. Viszont ha így folytatod, vége a barátságunknak. – A barátságunknak? Hasznodat veszem, mert nekem így a legkényelmesebb. Nos, mondjuk, elég jól áll – bökött a ruhára. Vanja elmosolyodott. NÉHÁNY HÓNAPPAL később Vanja, aki ekkor töltötte be tizenkettedik esztendejét, felfedezte azt, amire régen rá kellett volna jönnie: Tamlin ekkor már akkorára nőtt, hogy a lába kilógott a meglehetősen nagyméretű babaágyból. – Látod – panaszkodott a süldő démon. – Szerezned kell nekem egy tisztességes ágyat. – Nem gondoltam volna, hogy a démonok ágyban szoktak aludni – mondta hangjában árnyalatnyi éllel Vanja. – De nadrágban sem szoktak járni – sziszegte dacosan Tamlin, majd kinyújtózott az ágyban. – Szeretek így feküdni. Dekadens démon lett belőlem. Vanja döbbenten nézett rá. – Én sohasem tanítottalak meg olyan kifejezésekre, mint a “dekadens”! Tamlin egyáltalán nem vágott bűntudatos képet. – Ó, itt-ott felcsipegetem, amit beszélnek.

– Te kint jártál a többiek között! Nem szabad…! Hogyan jutottál ki innen? Felérsz a kulcslyukig? De hiszen én, ha elmegyek kívülről mindig kulcsra zárom az ajtót! – Ó, szent együgyűség – mondta fáradtan Tamlin, mert ez Vanja kedvenc kifejezései közé tartozott. – Ajtók! – Mi van velük? – Ide hallgass, te hülye dő…, liba, tulajdonképpen minek tartasz? Pólyásnak? Tamlin felállt és az ajtóhoz indult. Egyenesen nekiment, majd a következő pillanatban eltűnt. Utána győzedelmes mosollyal tért vissza a szobába. Ha nevetett, mindig fülig ért a szája. Úgy tűnt, keskeny ajkát a végtelenségig tudja nyújtani. Csúf arca legemberibb része még a meglehetősen kicsi orr volt. – Csiribi-csiribá – mondta könnyedén Tamlin. – Én meg bezárlak! – nyögött fel Vanja. – Akkor miért maradsz az én szobámban? – Itt jó dolgom van – közölte könnyeden a szörny. – Meg aztán bosszanthatok valakit. Hihetetlenül ostoba vagy. – Köszönöm! Hálásan köszönöm! Most azonban mehetsz a fenébe, te kis szörnyeteg. Nem szándékozom a szolgád lenni. Tamlin csak vihogott. – Szerezz egy új ágyat! – Azt hiszed, megteszem? Aludj a padlón. – Akkor ismét kegyeidbe fogadtál? – Nincs más választásom. Nem hagyhatom,

hogy egész nap a többiek között bóklásszál. Túl derék emberek ahhoz, hogy így legyen. A lány befeküdt az ágyba. – Tessék! A padló a tiéd. Ezzel hátat fordított neki. Nemsokára hallotta, amint Tamlin a padlóra rakja a babaágyba való ágyneműt. Vanja már csaknem elaludt, amikor hirtelen megdermedt. Valaki a háta mögött éppen azon volt, hogy melléje másszék. – Kényelmetlen a padlón – suttogta fülébe egy rekedt hang. – Ne… A démon összekuporodott mögötte. – De igen, itt egészen kiválóan érzem magam. Tamlinnak igencsak hideg volt a teste. Egyik kezét Vanja mellkasa fölé tette, hegyes térdével pedig a hátát bökdöste. A lányt valamilyen módon meghatotta ez a magányos kis teremtmény, akinek nem volt hol aludnia. Vanja megfordult és egyik karját immár hívatlan ágyrajáróvá előlépett lakótársának feje alá tette. Tamlin rögtön közelebb csúszott hozzá, és beszívta a lány nyaki mélyedéséből áradó meleget. Akár egy kisgyermek, gondolta Vájna. – Mi van rajtad? – kérdezte. – Ez nem a babanadrág. – Kinőttem – vihogott halkan a szörnyecske. – Kiszakadt a… – Köszönöm, ennyi is elég! Nem akarok mosdatlan beszédet hallani. Bár igazad van, a nadrágod

már kellemetlenül szűk lehetett. Mi van helyette? – A szép fehér kendőd. Ágyékkötőnek pompásan megfelel. Sokkal inkább démonhoz illő viselet, mint az a nevetséges kis gatya! – A legszebb kendőm! – sóhajtott fel mélyen Vanja. – Magadnak köszönheted, hiszen én legszívesebben meztelenül szerettem volna járni. Te viszont olyan szemérmes vénkisasszony vagy, aki megbotránkozik egy jól fejlett… – Tamlin! – sziszegte a lány, de nem sikerült ágy társa torkára forrasztania a trágár szót. – Jaj, mit tegyek veled, te szörnyeteg? – Ó, hiszen olyan jól érzed magad – jelentette ki önelégülten Tamlin. – Most ne próbáljunk inkább aludni? – Azon tanakodom, alszol-e valaha is – dünynyögte bosszúsan Vanja. – Attól orrod fokhagymás – válaszolta éppoly durván, mint csípősen a szörnyeteg. – Most pedig aludni, seggfej! Tulajdonképpen egész kellemes, hogy egy másik lény feküdt mellette. Úgy érezte, mintha a kis André bújt volna melléje. Vanját valamiféle védelmező ösztön és meghatottság fogta el. Egy pillanatra közelebb húzta magához Tamlint, és megsimogatta bozontos haját. Érzékelte, hogy a démon gúnyosan kuncog. Vanja az éjszaka kellős közepén olyan furcsa érzésre ébredt, amelyhez hasonlót korábban nem tapasztalt. Kéjes bizsergés támadt a combja között,

ahol közben mintha valami síkos, puha dolog csúszott volna előre. Vanja azt hitte, kígyó mászott az ágyába, és teljesen megdermedt. Ekkor eszébe jutott Tamlin. A démon látszólag békésen aludt mellette. De az ördög farka fürgén csúszkált oda-vissza a combja között, a lány testének legtitkosabb tájain! Szív alakú apró hegye hirtelen a legfelül lévő résbe hatolt, és egy olyan rendkívül érzékeny pontra ért, amelynek létezéséről Vanjának mindeddig tudomása sem volt. A lány egyetlen rándítással elhúzta magát. – Kifelé! Ki az ágyamból! – suttogta rekedt hangon. Az altestében szétterjedő gyönyörtől alig tudta kinyögni a szavakat. Tamlin álomittasan riadt fel. – Mit csinálsz a farkammal? – kérdezte szemrehányóan. – Ereszd el! – Nem aludtál! Ki az ágyamból, nem tűröm az ilyen viselkedést! – Miféle viselkedést? Talán tehetek róla, hová kalandozik el alvás közben a farkam? – Kedves Vanja, ez soha többé nem fordul elő, szerencsétlenség volt, a farkam nem szokott hozzá, hogy ilyen közel nyugodjon egy kifürkészetlen lényhez. Bocsásd meg a kíváncsiságát, most már tudja, miként néz ki minden tájad. Többé nem fordul elő. Most pedig alhatnánk végre? – Megígéred? – kérdezte Vanja, aki még mindig egész testében remegett a felindultságtól. Az egészben az volt a legrosszabb, hogy szívesen foly-

tatta volna, ami az előbb történt. Ez a gondolat mélységes szégyenérzettel töltötte el. – Persze hogy megígérem – jelentette ki Tamlin. – Becsületszavamra! Ugyan mit ér egy démon becsületszava? Vanja azonban nem akarta elárulni, milyen megdöbbentő izgalom lett rajta úrrá, így inkább nem ragaszkodott a démon kiebrudalásához. – De ha még egyszer előfordul, Tamlin, akkor vége a barátságunknak. Akkor látni sem akarlak. Megértetted? – Persze, Vanja, persze – mormogta a szörnyeteg, és ugyanolyan bizalmasan bújt hozzá, mint az előbb. A lány kissé lehiggadt. Tamlin várakozásteli mosolyát nem vette észre. A kis háziördög szintén meglepően kellemesnek találta mindezt. Új, szórakoztató játéknak. Megigazította kínosan megmerevedett tagját, és elégedetten sóhajtott. Ebben a nagy, meleg ágyban igazán jó feküdni!

3. fejezet NÉHÁNY HÉTTEL KÉSŐBB Tamlin, az éjszakai dámon felült az ágyban. Hátracsapta a fülét, rút fejét pedig kissé meghajtotta, karját védekezőn arca elé emelte. Megint itt volt az, amitől a leginkább rettegett. A hang hívta. Az a hang, amely alázatos félelemmel teli hajlongásra kényszerítette. A messzeségből szólította, akár a szélben szálló visszhang. – Rabszolgám – suttogta lassan, rekedten a hang. – Hallasz engem, rabszolgám, te hitvány féreg? – Jövök – válaszolta némán, gondolatban Tamlin. Egy pillanatra a mellette alvó lányra nézett, betakarta, hogy ne lehessen látni, majd kiugrott a félig nyitott ablakon és a magasba emelkedett. Ekkor már teljesen kifejlődött a szárnya, de olyan szorosan összehajtva tartotta, hogy Vanja sohasem látta, mekkora is valójában. Ösztönösen tudta, hova kell repülnie. Egyébként nem első ízben tett jelentést; a hang már akkor szólította a démont, amikor olyan kicsi volt, hogy nem bírt repülni. Ehelyett éjszaka kellett kimennie a házból, majd gondolatait ura és parancsolója felé irányítania. Tamlin végtelen büszkeséget érzett megtisztelő küldetése miatt. Most már olyan nagyra nőtt, hogy személyesen

találkozhatott a rémületes hang birtokosával. Tamlin tudta, csupán az árnyképével áll majd szemben. Bár az is éppen elég erős volt ahhoz, hogy uralma alatt tartsa és megfegyelmezze az éjszaka démonait, akiket hajdan igájába hajtott. Tamlin észak felé repült. Olyan gyorsan szárnyalt, akár a gondolat. Ha valaki látta volna, összetömörödött szélviharnak véli. Lilith nem véletlenül választott vihardémont alkalmi szeretőjéül, amikor uruk akaratának megfelelően Tamlint foganta. Nem tartott sokáig, amíg elérte a Jéghegyek Népének völgyét, ahol Gonosz Tengel árnyképe várt rá. Noha a környező hegyekben jónéhány pásztorházat építettek a helybeliek, mintha elkerülték volna az ősi völgyet, amelybe a gleccser elolvadása óta immár bárki szabadon behatolhatott. Háromszáz év telt el azóta, hogy felégették a Jéghegyek Népe lakhelyét. Az ijesztően szép völgy kihaltan, némán állt. Tamlin érezte, hol kell leszállnia. Ott állt Ő – az árnyék, szellem, a rémalak. Egy kiugró sziklaszirten kuporgott, akárcsak azon az éjszakán, amelyen keserű, halálos kimenetelű harcot vívott Heikével és Tulával. Gonosz Tengel győzni tudott, Heike belehalt ott szerzett sérüléseibe. Tengelt viszont teljes megaláztatás érte. Négy ismeretlen démon sietett az átkozott Tula segítségére, és letaszították a szikláról a gonosz árnyalakját. Később aztán maga Tula is eltűnt a démonjaival egyetemben, így Tengel mindennek ellenére győzelmet aratott.

Tamlinnak mindezekről az eseményekről fogalma sem volt. Gonosz Tengel évszázadokkal korábban is diadalmaskodott ezen a helyen. Csatlósa, Kolgrim ugyanitt szúrta le addigi legnagyobb ellenségét, Tarjeit, aki a Jéghegyek Népe rettenetes ősapjának legyőzésére szemeltetett ki. Ám Tarjei sohasem tudta meg, mekkora képességek szunnyadtak benne. Gonosz Tengel a közelben jelent meg Ulvhedinnek, és csaknem holtra rémítette a félelmetes óriást, aki hátat merészelt fordítani ősapjának. Éppen Ulvhedin, akinek minden adottsága megvolt a gonoszság továbbterjesztésére! Innen nem messze találkozott valamikor össze Sol Gonosz Tengellel. Annak a lánynak azonban nem volt elég esze ahhoz, hogy alázatos félelmet érezzen iránta. Kár, hogy nem tudta megnyerni magának, mert tökéletes munkát végzett volna a gonosz szolgálatában. Tengel a sziklacsúcsot szemelte ki arra, hogy itt fogadja legújabb rabszolgáját. Szellemalakja itt volt a legerősebb, rendszerint ezen a helyen tartózkodott, és nem kellett megerőltetnie magát különféle sarjainak, átkozott ivadékainak felkeresésével. Pedig mennyi örömét lelte volna bennük, ha Jó Tengel nem teszi őket tönkre! A hatalmában tartott éjszakai démon immár tudott repülni. Még nem nőtt fel, nem fejlődött ki teljesen, de az volt a legfontosabb, hogy van már szárnya. Gonosz Tengelnek nem kellett egészen a

Hársfaligetbe áttennie árnyalakját, hanem a Jéghegyek Népének völgyében kényelmesen fogadhatta rabszolgájának jelentését. Lilith derekas munkát végzett. Ivadékán jól látszott, hogy a legszebb éjjeli démon fia. Emberi mértékkel persze riasztónak tűnt, azonban a legdélcegebb démonok közé tartozott – vagy legalábbis annak ígérkezett. – Hitvány féreg – sziszegte Gonosz Tengel szellemképe, miközben az ősöreg, visszataszító alak szájából porhoz hasonló zöld gőz áradt. – Mi jelentenivalód van? – Uram és mesterem, nincs jelentenivaló veszély. – Egyikük sem veszélyes? – kérdezte éles hangon Tengel, úgy hogy a gőzök rothadó bűze a démon képébe csapott. – Mindegyikükről részletes beszámolót akarok. Mi a helyzet a legöregebbekkel? – A svédországiak meghaltak. – Kitűnő – rándult meg Tengel szája széle. Nyilván mosolynak szánta. – Hát a két másik? – Azok, akiket Viljarnak és Belindának hívnak, gyengék. Belindával egyáltalán nem kell számolni, Viljar, a férje pedig elveszítette az erejét. Már nem sok idejük van hátra. Nem ejtettek ki veszélyes szavakat, gondolataik olyan földi dolgok körül forognak, mint a zabálás és az emberi test megannyi ostoba működése. – Van ott egy erős egyéniség – mondta Tengel olyan éllel a hangjában, hogy Tamlin még jobban

hátrahőkölt. – Mi van Benediktével? A Jéghegyek Népének ősatyja még mindig bosszankodott, amiért a nagydarab nő annak idején Révkikötőben keresztülhúzta gonosz terveit. – Benedikte? – mondta elgondolkozva Tamlin. – Ő nem veszélyes. Hiszen nem is lát engem! – Egyetlen ember sem láthat, ne fecsegj össze badarságokat! – fortyant fel Tengel. Tamlin belátta, milyen elővigyázatlanul fejezte ki magát. – Uram és parancsolóm kívánságának megfelelően Benediktét különös gonddal követem. Semmi figyelemreméltót sem találok a viselkedésében, gondolatai pedig egyes-egyedül a fia, André körül forognak. A bárgyú anyai öröm kedvéért megfeledkezett róla, hogy ő is az átoksújtottak közé tartozik. – Továbbra is tartsd nyitva a szemed és a füled! A fia… jelét mutatja annak, hogy átoksújtotta vagy… kiválasztott? Tengel szelleme fintorogva ejtette ki az utolsó szót, hiszen gyűlölte a kiválasztottakat, Jó Tengel teremtményeit. – André? – mondta Tamlin. – Nem. Egyáltalán nem. Rém unalmas, hétköznapi emberkölyök. Gonosz Tengelt minden jel szerint kielégítette ez a beszámoló. – Tovább! – Henning megállapodott és renyhe alak. Egyáltalán nem fontolgat olyan terveket, hogy idejönne a völgybe. A felesége egy pap lánya. Ő nyilván

azt sem tudja, merre található ez a völgy, és ha nem szükséges, a nagy seggét ki sem teszi hazulról. Voldenék ugyancsak veszélytelenek. Christoffer mindenféle tervet szövöget a Jéghegyek Népével kapcsolatban, de igazából sohasem gondolta komolyan, hogy idejön. Egészben véve egy rakás tehetetlen, korlátolt naplopóval akad dolgom. Milyen unalmas is a küldetésem! – Malin a Jéghegyek Népéből származik – emlékeztette intőn Gonosz Tengel. Tamlin a fejét rázta. – Ő valóban eléggé éles eszű. De mióta odajöttem, a többiekhez hasonlóan hozzá sem nyúlt a Jéghegyek Népéről szóló feljegyzésekhez vagy a családi ereklyékhez. – Egyet kifelejtettél! – Kifelejtettem volna? – mondta Tamlin a tőle telhető legközömbösebb hangon. – Tényleg igaz, Vanját. Ugyan, hülye kis liba. Állandóan szépészkedik és saját magát bámulja a tükörben. Tamlin remélte, hogy vége a szeánsznak, ám csalódnia kellett. Gonosz Tengel képmása ott maradt, mert még többet akart kicsikarni belőle. – Van még egy – szólalt meg végül. – Még egy? Nincs. Mindannyiukat említettem. – Van még egy – ismételte meg lassan, összeszorított szájjal Tengel. – Találd meg az illetőt! – Nem értem. Más családtagról sohasem hallottam. – Egyikük állandóan bujkál előlem. – Senki sem rejtőzködhet előtted, ó, hatalmas

Mester – hízelgett a démon. Tengel rá sem hederített. – Ő akadályozta meg a terveimet Révkikötő mellett. Ő semmisítette meg a révészt, akit ott helyeztem el. Tönkretette az istenszobrot, amely egykor az én rabszolgám akart lenni. Korábban ő ölte meg segítőmet, Ulvart. Nekem viszont sohasem sikerült meglátnom azt az embert. Ugyan miféle erők birtokában van, hogy képes ellenállni nekem? Mi módon tud elbújni előlem? Tamlin nem tudta, kiről beszél Gonosz Tengel. A félelmetes szempár hirtelen a démonra szegeződött. – Innen visszafelé tartva útközben felkeresed a törzsedet, az éjszakai démonok barlangjait. Mindegyikükkel beszélsz és megmondod nekik, hogy az egész világon keressék az illető nyomát. Ha pedig ráakadnak arra a pimasz féregre, pusztítsák el. Ez parancs. Ha nem sikerül nekik, magam foglalkozom azzal az elvetemült fajzattal, de akkor mindannyiótokat súlyosan megbüntetlek! Most pedig menj és őrködj gondosan a Jéghegyek Népének otthonában! – Igen, uram. Tamlin meghajlásra kényszerült, majd a levegőbe emelkedett. Messze maga alatt a csillagfényes éjszakában látta a kihalt völgyet. Gonosz Tengel apró, fekete koromfoltra hasonlító rémalakját is kivette, még mielőtt nyomtalanul eloszlott volna. Ura és parancsolója meg volt vele elégedve.

Tamlin megkönnyebbülést és diadalmas büszkeséget érzett. A démon a rémálmok országa, a démonok rejtett lakhelye felé vette útját. Korábban sohasem járt arrafelé, de tudta, hogy oda az emberek rosszkedvén át vezet az út. Hamarosan a feketén tátongó lejárathoz ért, majd kékesen csillogó, félelmetes folyosókon, a görbe oszlopok között vészjóslóan sötétlő lyukak mentén suhant egyre lejjebb. Ösztönösen odatalált, ahová Gonosz Tengel küldte, sebesen elcikázott a gyermekek vagy felnőttek rémes lidércnyomásaiból származó, szunnyadó szörnyetegek mellett, látta, amint különös, göcsörtös árnyak kuporognak a lyukak nyílásainál és fénylő, komor szemek kísérik figyelemmel haladását. Hullámokban tört elő belőlük a nyöszörgés, Tamlin pedig megértette, hogy ez az alvók rémálmainak visszhangja. Szembetalálkozott más éjszakai démonokkal, akik éppen kifelé tartottak a barlangokból, hiszen valahol a földön mindig éjszaka volt, így sok tennivalójuk akadt. Tamlin végül a legalsó barlanghoz ért, leereszkedett és belépett a tágas kapun. Azon a helyen sok démon gyűlt össze. Tekintetüket a belépő Tamlinra irányították. Egy félig szépséges nő, félig állat alakú démon indult a jövevény felé. Az tiszteletteljes meghajlással köszöntötte. – Tamlinnak hívnak – mutatkozott be. – Rettenetes uralkodónk helyezett el a Jéghegyek Népé-

nek lakóhelyén. Küldetésemet igyekszem tisztességgel teljesíteni. A démonnő elmosolyodott. – Szóval Tamlinnak nevezed magad. Mi magunk között teljesen más néven hívunk, mégis ismerünk. Mi keresnivalód van itt? Tamlin megismételte Tengel parancsát, miszerint tartsák nyitva a szemüket és kutassák fel “a láthatatlant”. Az egyik démon izgalma jeleként hátracsapta a fülét és felemelkedett. – Én ismerem azt a bizonyos “láthatatlant”. Ne avatkozzunk közbe! – De hiszen én ezt a parancsot kaptam – vetette ellen Tamlin. – Nem tagadhatom meg az engedelmességet, ahhoz túl nagy a gonosz hatalma, bennem meg túl erős a becsületérzés. – Legjobb, ha semmit sem tudsz meg “a láthatatlanról” – mondta az idősebb démon. – A Jéghegyek Népének e sarja mögött hatalmas erők állnak. Nem akaszkodhatunk össze velük. Jobb tehát, ha befogjuk a szánkat. Tudom, hogy köteles vagy feljelenteni gonosz urunknál, aki oly igazságtalanul hajtott igájába, anyád azonban kitörölheti az emlékezetedből, amit az előbb mondtam a jelenlétedben. Volnál olyan szíves megtenni, Lilith? Lilith? Hiszen Lilith a saját anyja! A legelőkelőbb az éjszakai démonok nőtagjai között! A szépséges démonasszony Tamlin szemére helyezte a kezét, és néhány szót mormogott. – Amikor távozol innen, fiam, elfelejted, amit erről a testvérünk-

ről tudsz. Lilith ezután félrehúzta a kezét és rámosolygott. – Ha majd befejezted a Jéghegyek Népénél teljesített küldetésedet, hozzánk csatlakozol. Megértem, hogy unatkozol az emberek lakhelyén, de ők nem örökéletűek. Szabad leszel, ha kihal a nemzetségük, vagy ha maga Gonosz Tengel veszi át a világhatalmat. “Nem örökéletűek?” – Mi van veled, fiam? Miért komorult el az arcod? Tamlin közömbösen rázta a fejét. Lilith így folytatta: – Ugye, óvatosan viselkedsz abban a házban, nehogy bárki is megsejtse a jelenlétedet? Semmit se ránts le, ne törj össze, semmiféle nyomot se hagyjál! – Senki sem tud az ottlétemről – válaszolta Tamlin. – Kitűnő! Köszönjük a figyelmeztetésedet és a látogatásodat. Ha majd eljön az ideje, újra találkozunk. Tamlin elbúcsúzott tőlük, és kisvártatva ismét az emberek világában volt. Miközben szélnél sebesebben repült vissza a Hársfaligetbe, hiába igyekezett visszaemlékezni bármire, amit a démonoknál hallott. Egyikük figyelmeztetően mondott valamit. Ő maga ellenvetést tett… Aztán ez az emlék is elmosódott.

VANJA IDŐKÖZBEN felébredt. Furcsán elhagyatottnak érezte magát ágyában. Körbetapogatózott. Tamlinnak nyoma veszett. Megint eltűnt, gondolta. Kint szimatol a házban – vagy a szobájában folytatja gonosz játékait? A lány különös módon magányosnak érezte magát. Mintha a szobája, sőt az egész ház is üres volna. Mintha csupán hétköznapi emberek tartózkodnának benne. Az ablaka előtti fán egy holló aludt. A fekete madár gyakran kuporgott az ágon. Vanja felkelt, kinézett a félhomályos éjszakába. Vajon hol lehet? Ilyet korábban sohasem tett. Némi idő elteltével visszabújt az ágyába. Gondolataiba merülve feküdt az oldalára, majd kinyújtózott. Milyen különös is a kapcsolatuk! Mindketten inkább gyermekek még, mint felnőttek, kisded játékaik azonban egyre veszélyesebb területekre tévedtek. Tamlin többé nem dugta oda a farkát. Ám Vanja néhány éjszakával később felriadt és érezte, hogy a démon mancshoz hasonlatos keze a mellén nyugszik. Ez önmagában nem volt szokatlan, most viszont Tamlin a hálóinge alá nyúlt. A leány egyenesen a démon csillogó szemébe tekintett. – Kezdesz javulni – kacagott fel a démon rekedt hangon, amelyet nemigen lehetett emberinek nevezni. Vanja tudta, mire céloz ágyvendége. Tamlin

mancsával átfogta a egyik keblét, amely már egészen gömbölydeddé vált. Az első jele annak, hogy asszonyos formát ölt a teste. – A másik is – állapította meg a már nem pöttöm szörnyeteg, amikor észrevette, hová nyúl a lány keze. Kettejük közül Tamliné ért oda előbb. Mindegy. Vanja engedte, hogy karmai tovább csiklandozzák a mellbimbóját. – Felnőtté válok – mormogta a lány. – Végre! Tamlin nem moccant többé, csak ott tartotta a mancsát, amíg Vanja el nem aludt. Ezután az előbbi módon feküdtek egymás mellett. Egészen addig, amíg Tamlin egy este játékos könnyedséggel nem kezdte nyalogatni a bőrét. Vanja a nyáreleji homályban látta, miként dugja a démon a fejét az övéhez. Szúrós haja az arcát csiklandozta. Nyelve a tetőtől talpig borzongó Vanja kulcscsonti mélyedéséből kiindulva végigsiklott a nyakán, a vállán, a keblén, megérintette kőkeménnyé vált mellbimbóit, amíg a lány hirtelen nyöszörögve hátat nem fordított neki. – Gyötörsz – mondta elfúló hangon. – Undok vagy, undok, undok! – Egyáltalán nem – felelte elégedetten a démon. – Remek dolog, én pedig tudom, mennyire szereted. – Honnan tudod? – sziszegte Vanja. – Ugyanúgy élvezed, mint én. A fiatal lány megdermedt Tamlin szavaitól. – Most pedig kiköltözöl az ágyamból, méghozzá azonnal, mert nem akarlak magam mellett tudni.

A démon egy pillanatra elhallgatott. – Tekintettel a hangodból kiszűrődő félelemre, többé nem teszek ilyet. – Ej, egyszerre csak milyen kedves lettél! – Kedves? Ugyan már! Viszont nem szívesen fekszem a padlón. A félelmed pedig azt jelentheti, hogy mesélsz rólam a többieknek. Így ez a kedvesség merő önzés. Küldetést kell teljesítenem, neked pedig nem szabad rólam fecsegned. Ilyen egyszerű az egész. – Vajon miféle küldetésről van szó? – Fogd be a pofádat és aludj végre, te kis kéjsóvár szuka! Tamlin szavai annyira felbőszítették a lányt, hogy az éjszaka hátralévő részére az íróasztalához ült. Tamlin odajött és szórakoztatta. Szokatlanul gonoszan viselkedett, reggel haraggal váltak el. Mindez előző éjszaka történt. Most pedig eltűnt a démon. Vajon elege lett belőle? Más búvóhelyet talált, egy Vanjánál engedékenyebb lánynál? Ez a gondolat mély nyomot hagyott a lelkében. Ekkor az éjszakai égbolton sebesen közeledő árnyékot vett észre, amely az ablakon kívül ereszkedett le. Vanja szélesre tárta az ablak szárnyát. – Hát te meg hol jártál? – Ne üsd bele az orrod! – Ne légy goromba! Azt hittem… Azt hittem… Vanja a legnagyobb bosszúságára sírva fakadt. – Azt hitted, nem jövök vissza? – kérdezte jeges hangon a démon, és Vanja mellett beugrott a

szobába. – Jaj, de aranyos! A lány gyorsan letörölte a könnyeit. – Nem mondhatod meg, hol voltál? – Nem. – A… küldetésed ügyében voltál távol? – Talán. Most pedig fogd be a pofád, aludni akarok. Tamlin az ágyra ugrott és magára húzta a takarót. Vanja sohasem volt biztos benne, alszik-e valaha is hívatlan lakótársa. Igazság szerint valószínűleg a legkellemesebb módon, ernyedt nyugalomban üti agyon az időt, amikor éppen nem a küldetését teljesíti. Berzenkedve bújt ágyba, és Tamlin mögé feküdt, hiszen a démon az előző éjszaka miatt nyilván még mindig haragszik rá. – Hideg a tested – állapította meg a leány. – Na és? – kaffogott a szörnyeteg. – Ahol jártam, oda nem süt be a nap. Vanja átkarolta és a melléhez szorította a hátát. – Most először láttam, amint a szárnyadat használod, kicsikém – mosolygott rá. – Nem tudtam, hogy már működik. Hiszen sokkal nagyobb volt, mint most! Ilyen kicsire össze tudod hajtani? – Ne nevezz kicsikének, te hülye dög! – Csak ezt a szót ismered? Hiszen tényleg kisebb vagy nálam. – Ez még változhat. Tamlin bosszúsan elhallgatott. Vanja a hálóingén keresztül próbált átadni testmelegéből jéghi-

degre fagyott ágyrajárójának. Tamlin hirtelen Vanja felé fordult. – Fázom – lihegte, mintha félne valamitől. – Az éjjel megfagyott a lelkem. Vanja azon nyomban átölelte. – Melegedj nálam, Tamlin! Kis időre borítsunk fátylat a sok rosszra, és tartsuk egymást átölelve, mert nekem is szükségem van a közelségedre. Úgy hiányoztál ma éjjel, ne hagyj itt úgy, hogy nem szólsz róla! Tamlin készségesen fogadta magába a lány testének melegét. Vanja érezte, amint a szörnyeteg félelmében remeg. Sejtelme sem volt, mi rémíthette meg ennyire. Egy rettegő démon? Vajon mivel találkozott az éjjel? – Mit gondoltál, hol vagyok? – kérdezte bizonytalanul kuncogva Tamlin. – Nem tudtam. Éppen ez volt olyan rossz benne. Talán túlságosan megsértettelek tegnap éjszaka, talán… – Engem megsérteni? Elment az eszed, engem nem lehet megsérteni! Ahhoz te túl kicsi vagy. De hallottam még egy “talán”-t. – Nem, ennyi elég – mondta Vanja, mert most ő sértődött meg. Tamlin felkönyökölt és ismét démonian viselkedett. – De igen! Mondd meg, mire gondoltál! – sziszegte a foga között. – Nem. Nekem is lehetnek titkaim.

– Rohadt dög – suttogta dühöngve Tamlin, és fejbevágta. – Veszem észre, hogy visszatért a régi éned – mondta szárazon Vanja. – Nem kell tovább melegítenem. Azzal hátat fordított a démonnak. Tamlin azonban a hálóinge alá nyúlt és megfogta a mellbimbóját. Két karmos ujja közé fogta, és sokáig játszadozott vele. Vanja torkában dobogó szívvel érezte, miként szorítja Tamlin altestét lassan, de határozottan a hátához. Végül jól kivehetően észrevette, miként lüktet a gerince mentén a démon kemény fütyköse. Ez a szerve sem zsugorodott össze az eltelt évek során. Milyen szerencse, hogy a hálóing és az ágyékkötő elválasztja őket! Vanja annyira mozdulatlanul feküdt, hogy szinte nem is lélegzett, és érezte, miként lüktet ragacsossá váló alteste. Nagyon, nagyon veszélyes dolgot művel! Ez nem folytatódhat. Ám mindaddig nem kell félnie tőle, amíg Tamlin nem tart attól, hogy eljár a szája. No és ha most mégis fél? AZ ELŐBBI ESEMÉNYEK után Vanja többé nem merte megtűrni ágyában a kis démongyermeket. Akit most már nem is igen lehetett gyermeknek nevezni. Kikerült már a démonfióka-korból, de kifejlett szörny sem volt még. Akárcsak ő, Tamlin is egyfajta köztes állapotban leledzik. Viszont a démon sokkal gyorsabban válik felnőtté, így most

kezd a helyzet igazán komolyra fordulni – vélekedett a lány. Vanja érzéketlen maradt a szörny sértett dohogásával szemben. Tamlinon az sem segített, hogy durvának és szívtelennek nevezte, aki megtagadja a meleget egy szegény fázó kisgyermektől. – Ne játszd meg magad! – vágott a szavába a leány. – Ne próbáld elhitetni velem, hogy a démonok olyan elpuhultak és kényelmes természetűek, hogy ágyban szoktak aludni! Erre nincs szükségük, mivel undorító rémségeket művelnek vagy üres térben lebegnek, mert az emberek többé nem hisznek bennük. – Szívtelen ember vagy – jelentette ki komor hangon a kecses rokokó íróasztalon ülő Tamlin. Ennél kevésbé hozzáillő helyet aligha találhatott volna! Vanja szorosan mellélépett. – Három éve törődöm veled – mondta összeszorított fogakkal. – Dédelgetlek és babusgatlak, te meg mást sem teszel, mint csúfolsz és gonoszkodsz. Most viszont vége, megértetted? A magam életét akarom élni, békét akarok a szobámban és az ágyamban, mindenekelőtt pedig többé nem tűröm el, hogy tapogassál! Az ágyban sem férünk el együtt, mert mind a ketten növekszünk. Tamlin hirtelen gyengéd hangot ütött meg. – Mitől félsz annyira? Hiszen egyáltalán nem ártottam neked. Talán azért beszélsz így, mert elállt a lélegzeted? Talán nedves lett ott, a lábad között, mint amikor odatettem a farkamat? Ma éjjel is

oda kellett volna tennem? Ez a helyes feltételezés még jobban feldühítette Vanját. – Egy cseppet sem érdekel, hova mégy innen, de a szobámból távoznod kell. Eljátszottad azt a jogodat, hogy itt lakhass. A démon félrefordította fejét és közömbösen játszadozni kezdett a lány írószereivel. – Nagyon szívesen. Kiköltözhetem innét, de nem szabad elhagynom a házat, mert ez is hozzátartozik a küldetésemhez. Akkor átköltözöm Benediktéhez és a kis Andréhoz. Vanját kiverte a jeges rémület. – Ezt nem teheted. Nos, akkor lakjál itt, viszont soha többé nem jöhetsz az ágyamba. Egyre megy, ki az oka, de nem fogod fel, hogy így nem mehet tovább? – Nem – mondta harciasan a démon. Vanja behunyta a szemét és nagyot sóhajtott. Amikor újra felnézett, látta, amint a démon szikrázó szemmel, a nyelvét öltögetve tekint rá. – Talán mondjuk úgy, mindketten okai vagyunk annak, hogy idáig fajult a helyzet? – kérdezte a szörny, mire Vanja kénytelen volt hálásan elmosolyodni. – Rád hosszabb távon lehetetlen haragudni, Tamlin. De jól vésd eszedbe: ha még egyszer hozzámnyúlsz, elmondom, hogy itt tanyázol. Akkor talán nem lesz olyan nagy öröm ördögfiókának lenni. Benedikte talán idehívja nagyhatalmú őseinket.

– Ó, vannak náluk nagyobb hatalmúak – jelentette ki rejtélyesen Tamlin, bár a hangjából kitűnt, milyen kínosan érintették a lány szavai. – Hát akkor békén hagyom az ócska, undok bolhafészkedet, én mindig… én mindig… – Nekem nincsenek bolháim! – kiáltott fel Vanja, és a civakodás ott folytatódott, ahol abbamaradt. Viszont érvényesíteni tudta az akaratát, s ez volt a lényeg.

4. fejezet A CSALÁD NEMSOKÁRA közös elhatározásra jutott. Nagyon aggódtak Vanja állapota miatt.. Mindenkinek feltűnt, milyen labilis idegállapotban van. A legkisebb neszre összerezzent, megvizsgálta a szobák sarkait, mintha attól félne, kísértetek lakják. Elhanyagolta az iskolát. Fekete karikák éktelenkedtek a szeme alatt, mintha egész éjszaka virrasztott volna. Néha majd szétvetette a boldogság, máskor magába roskadva gubbasztott. Feldúlt lelkiállapotban volt. Amikor Agnete levelet kapott anyjától Trondhjemből, felvetődött benne egy gondolat. Összehívta a családot. Mi lenne, ha Vanját odaküldenék egy időre? – Épp ideje, hogy elmenjen – jelentette ki Agnete. Henning nem tartotta túl jó ötletnek. – Elküldjük a kis Vanját? Ez lenne a helyes megoldás? – Azt hiszem, környezetváltozásra van szüksége. Nem érzi itt jól magát, magam sem tudom, miért. – Valami miatt gyötrődik. Márpedig a gondoktól máshol sem fog megszabadulni – szögezte le Benedikte. – Így igaz. Úgy tűnik, kínozza valami. Pontosabban valami titokzatos erő földúlta a lelkét, ural-

ja a gondolatait. Ezért viselkedik olyan furcsán. – Helyes megfigyelés. Talán jót tenne egy kis levegőváltozás. Gondolod, az édesanyádnál jól fogja érezni magát? – kérdezte Henning. – Az igazat megvallva itt túl jó dolga van. Anyám nem fogja elkényeztetni. Azt hiszem, épp ebben a korban ajánlatos szorosabbra húzni a gyeplőt. – Igen, azt hiszem, igazad van. Így már nem mehet tovább. Napról napra betegebb. Egyre roszszabbul néz ki. Tedd, amit jónak látsz, Agnete. Henning sóhajtott. Nagyon aggódott mostohalánya egészségéért és lelkiállapotáért. MÁSNAP AZ EBÉDNÉL a felnőttek egymásra néztek , majd Agnete belevágott: – Nos, kedves Vanja… Nem vagy valami jó színben. A többiek osztják a véleményemet. A lány összerezzent. – Hogy én? De hát nincs semmi baj. – Túl sokat tartózkodsz bent. Fáradtnak és nyúzottnak látszol. Az iskolai eredményed sem kielégítő. – De én… – Ezért úgy határoztunk, levegőváltozásra van szükséged. Nem ártana egy kis kimozdulás. Vanja szíve hevesebben kezdett dobogni. Mit fundáltak ki már megint? – Ugye emlékszel, mikor a nyáron itt volt a nagyanyád? Hogyne emlékezett volna. Sokat hallott nagy-

anyjáról, már mielőtt ellátogatott volna hozzájuk. Nem egyszer emlegették a felnőttek, hogy nagyanyja és nagyapja pont akkor tették ki lányuk, Agnete szűrét a szülői házból, amikor legnagyobb szüksége lett volna segítségükre. A tiszteletes és felesége meg volt botránkozva, hogy lányuk gyermeket vár. Pedig nagyon jól tudták, hogy Ulvar megerőszakolta. Henning Lind a Jéghegyek Népe nemzetségéből azonban befogadta a boldogtalan fiatalasszonyt, és később összeházasodtak. Vanját Henning a saját gyermekének tekintette. Példás férjnek és apának bizonyult. Miután a tiszteletes meghalt, az özvegy ellátogatott lányához és unokájához. Nem mondhatni, hogy túl jó kapcsolat alakult volna ki Vanja és a nagyanyja között. Az öregaszszony túlságosan erényes és távolságtartó volt, mint afféle papné. Persze ne feledjük, hogy Vanja egy kis démont látott vendégül a szobájában. Ettől a gondolattól pedig nem igazán tudott szabadulni istenfélő nagyanyjával folytatott beszélgetései során. Két hétig maradt náluk, aztán visszautazott Trondhjembe. – Persze, hogy emlékszem – dünnyögte Vanja. – Nos, szeretné, ha nála járnál iskolába a télen és még néhány évig nála laknál – folytatta Agnete. – Amikor itt járt, úgy vélte, nem kielégítő a tudásod hittanból, és nem vagy eléggé fegyelmezett. Márpedig ha ezen a téren javítanál a teljesítményeden, más tárgyakból is jobban állnál. Úgy látta,

nem igazán érzed magad jól itt vidéken. Ráadásul egyedül van, segítségre van szüksége. – De én nem akarok… Agnete elhárító mozdulatot tett a kezével. – Csak semmi ellenvetés. A nagyanyád jó szándékú ajánlatot tett. Ezért csak hálásak lehetünk neki. Ezenkívül nagyon aggódunk érted. Az utóbbi években nem találod a helyed. Már írtam is neki. Rögtön indulsz, hogy odaérj még a tanév kezdete előtt. Ne hidd, gyermekem, hogy könnyű szívvel bocsátunk útnak. Rettentően fogsz hiányozni mindenkinek, de a saját érdekedben… A felnőttek folytatták a beszélgetést. Belinda olyan gyöngének érezte magát, hogy nem tudott tovább ülni az asztalnál. Vanja megpróbált odafigyelni, miről beszélnek, de zúgott a feje és kétségbeesett gondolatok kavarogtak az agyában. Végre felállhatott az asztaltól, hogy becsomagoljon. A szobájába sietett. Tamlin az asztal szélén ült. Már olyan magas volt, mint ő. – Hát neked mi bajod? Mi van veled? – kérdezte barátságtalanul. – Mit bőgsz? – Elutazom – szipogta. – Elutazol? – kérdezte Tamlin megrökönyödve. Vanja csak bólintott. Alig tudott beszélni. – A nagyanyámhoz küldenek Trondhjembe. Ott fogok iskolába járni. Egy-két évig, de lehet, hogy még tovább. Holnap már indulok is. Tamlin egy ideig hallgatott, majd közönyös hangon így szólt:

– Nos, akkor legalább megkapom az ágyadat. Belépett Agnete. Vanja sietve letörölte könnyeit. – Ne sírj kislányom – vigasztalta az anyja elérzékenyült hangon. – Meglátod, milyen jó dolgod lesz. Őszintén szólva nekünk sincs ínyünkre a dolog, de nem bírjuk már nézni, milyen kedvetlen, letört és sápadt vagy. Lehet, hogy új barátokra teszel szert, akikkel majd jobban érzed magad. Igaz ami igaz, régi barátaidat igencsak elhanyagolod. Vanja nagyot nyelt és motyogott valamit, de nem lehetett érteni a szavait. Agnete segített neki csomagolni. Vanja ideges volt, mert Tamlin állandóan az útjukba állt, és csak a legutolsó pillanatban ment arrébb, hogy ezzel is bosszantsa. – No de Vanja! Nem megmondtam, hogy ne rakd az ágyneműt a földre? Csak nem alszol a földön? – Nem, csak ledobtam – motyogta Vájna, és kapkodva felszedte az ágyneműt, amiben Talmin aludt az utóbbi időben. AZNAP ESTE nem sokat beszélgettek Tamlinnal. Amikor bemászott mellé az ágyba, Vanja nem ellenkezett, mint máskor. Jólesett neki a közelsége. Hanyatt feküdtek egymás mellett. Nem szóltak semmit. Tamlin most még csak nem is ingerelte. Vanjának úgy tűnt, mintha megváltozott volna. Csupán külsőleg. Mintha démoni, állatias vonásai meglágyultak volna. Tekintete nem volt gyíkszerűen hűvös, zöldes színben játszó. A változás persze

nem volt szembetűnő, de mintha egy icipicit emberibb lett volna az ábrázata. Vagy csak képzeli? – Vedd le a hálóinged, Vanja – szólt Tamlin hirtelen. Vanja egy pillanatra megdermedt. – Nem, mégsem! Nem bántalak, még eljárna a szád. Hát nem voltam kedves hozzád az utóbbi időben, te cafka? – De igen. Tizennégy éves volt ekkor. Többször előfordult vele, hogy amikor ágyba bújt, vágyakozott Tamlin után. Szerette volna, ha melléfekszik. Tudta, hogy ő is szeretné, hiszen napközben majd felfalta a szemével. De Tamlin mégsem bújt mellé, nem szeghette meg a szavát. A lány saját vágyaitól riadt vissza. Most is attól félt, hogy elragadja a hév. – Vedd le a hálóinged, én pedig leveszem az ágyékkötőmet. Épp hogy megérintjük egymást, semmi több. Vanja nem merte elárulni, mitől fél. Nem akarta leleplezni magát. Rövid habozás után felült és lehúzta magáról a hálóinget. Remegés fogta el. Tamlin gyorsan levette magáról az ágyékkötőt, és a földre dobta. Éppen rá a hálóingre. – Nézd csak – mosolyodott el. – Mintha csak átölelnék egymást. Még mindig hanyatt feküdtek, de már közelebb egymáshoz. – Kész nővé cseperedtél az utóbbi időben. Pompás idomok, nem mondom! Vanja hagyta, hadd érintse meg testét. Egy idő

után azonban így szólt: – Tamlin, nem bírom sokáig. Inkább aludjunk. Hadd feküdjek mögéd. Tamlin megmerevedett, majd engedelmeskedett. Amint egymás mellett feküdtek, Vanja nem bírta megállni, hogy ne érintse meg Tamlin testét. Simogatni kezdte. Érezte, hogy Tamlinnek jólesik az érintése, a démon mégis hirtelen így szólt: – Inkább lefekszem a földre. Magad sem tudod, mit akarsz. Csak az időt pocsékoljuk. Mindketten a saját helyükön feküdtek némán, izgatottan. – Jó, hogy holnap elutazol – jelentette ki Tamlin. – Én is örülök neki. Nem mehet így tovább. Ó, Tamlin! Tamlin kinyújtotta felé a kezét. Vanja megragadta. A démon olyan erősen szorította, hogy uralkodnia kellett magán, nehogy hangosan felkiáltson. A NAGYANYJÁNÁL TÖLTÖTT időszak éppolyan szörnyű volt, mint amilyenre számított. A napot imádsággal kezdték és fejezték be. Amint hazaért az iskolából, rögtön hozzá kellett fognia a tanuláshoz. Állandóan templomba jártak. Nagyanyja egész álló nap okította. Természetesen a javára szolgált, hogy rendszeresen járt iskolába. Sok mindent megtanult. Az viszont kétséges, hogy jobb ember vált volna belőle. A független, nyíltszívű Vanja lassacskán félénk

teremtéssé változott. Soha nem tehette azt, amit szeretett volna, mert a nagyanyja mindenbe belekötött. Ráadásul mindig igénybe vette szolgálatait. Hol ezt kellett csinálnia, hol azt… Nem is beszélve az örökös erkölcsi prédikációiról. Nagyanyja úgy vélte, hogy otthon rossz példát látott maga előtt. Hiszen anyja, Agnete leányfejjel gyermeket szült. Mekkora csalódást okozott ezzel a szüleinek! Ekkora képmutatást Vanja nem állhatott meg szó nélkül. Közölte nagyanyjával, hogy nem ismer anyjánál jobb és becsületesebb embert. Nagymamiék pedig egyszerűen cserbenhagyták akkor, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rájuk. Ha akkor nem lép a színre Henning Lind a Jéghegyek Népe nemzetségéből, akkor most sem Vanja, sem az anyja nem lenne életben. Rég éhen haltak volna. Aznap este Vanja büntetésből nem kapott vacsorát. Fárasztották nagyanyja állandó rendreutasításai: “Tartsd magad távol a férfiaktól! Nem vagy elég erős ahhoz, hogy ellenállj csábító szavaiknak! Bájaid majd még kihívják a gonosz férfiakat, akik rossz útra visznek. A férfiak veszélyesek. Nem tudnak ellenállni ösztöneiknek. Persze, ezt te még nem értheted.” Micsoda sületlenség, gondolta Vanja. Mit tud erről a nagyanyám? Egész életében csak papné volt! Én tudnék miről mesélni. Tizennégy évesen több tapasztalatra tettem szert, mint ő egy élet során. Ó, ha tudná, ki után vágyódom minden este

elalvás előtt! Persze anyám és apám is hiányzik. De szüntelenül a kis házi démonom jár a fejemben! Már nem is olyan kicsi. Mielőtt eljöttem, lángra gyújtotta a vágyaimat. Magam sem gondoltam, hogy ennyire ragaszkodom hozzá. Egyre csak azt kívánom, bárcsak mellette lehetnék! Attól félek, hogy anyám ki találja adni a szobámat valakinek. Lehet, hogy egy szép fiatal lánynak? A lány persze nem látná Tamlint, csak én látom, Lucifer unokája, de Tamlin szeme előtt semmi sem marad elrejtve. Mi lesz, ha megkívánja? Tudja is nagyanyám, mi a féltékenység! Napról napra jobban szenvedek. Ráadásul egy démonra vagyok féltékeny. Tehát ne jöjjön itt nekem a férfiakról szóló prédikációival, hiszen szinte semmit nem tud róluk! VANJA ALIG VÁRTA, hogy hazautazhasson a nyári vakáció alatt. Azon a nyáron töltötte be a tizenötöt. A hazautazásból persze semmi nem lett. Nagyanyja nem akarta elengedni. Úgy találta, túlságosan feldúlt lelkiállapotban van. Pedig Vanja nagyon uralkodott magán, nehogy véletlenül elárulja érzéseit. De nagyanyja mintagyereket akart faragni belőle. Engedelmes, szemérmes, ártatlan leánygyermeket, aki megveti a földi hívságokat. Vanja pedig még nem felelt meg ennek a képnek. A lány dühöngött. Nagyanyja előtt persze nem mutatta ki érzelmeit. Higgadtan, rezzenéstelen arccal fogadta hírt. Amikor azonban egyedül maradt a szobájában, keserves sírásra fakadt. Gyötörte a

honvágy. Nem csak Tamlin után vágyódott, hanem szülei, nagyszülei, Benedikte, Malin, Per és Christoffer is nagyon hiányoztak neki. Pocsékul érezte magát Trondhjemben, alig várta, hogy hazautazhasson. És most tessék. Még az is megfordult a fejében, rábeszéli szüleit, ne küldjék vissza. Most aztán minden terve füstbe ment. Amikor megtudta nagyapja, Viljar halálhírét, végleg összeomlott. Nem mehetett el még a temetésre sem, mivel úgysem ért volna oda idejében. Nagyanyja úgy gondolta, nincs értelme elindulni. Nagyapa! Drága nagyapa! Viljar nincs többé. Felesége, Belinda, ágyban fekvő beteg. Ápolásra szorul. Még enni sem képes egyedül. Viljar és Belinda nem vér szerinti nagyszülei, mint Saga és Lucifer, mégis őket tekinti igazi nagyszüleinek. Hiszen senki nem viselte volna gondját nagyobb szeretettel az apátlan Vanjának, mint Henning családja. És még csak el sem búcsúzhatott nagyapjától. Borzasztó. Nyáron már kora hajnalban kiült az udvarra, még mielőtt nagyanyja felébredt volna. Ezekben a korai órákban legalább egyedül volt. Ilyenkor nem hallotta nagyanyja utasításait. “Ezt csináld, azt csináld, viselkedj fiatal leányhoz méltóan. Ezt nem illik, a zsoltáros könyvet a bal kezedben tartsd!…” A templomban az unalmas prédikációk alatt a plafont bámulta. Gyakran felnézett a karzatra, ahol a szerzetesek járkáltak. Egyszer mintha a barna csuha alatt kivillant volna egy gonosz szempár. De többször nem találkozott vele.

A hajnalokat nagyon élvezte. Számára felüdülést jelentett a magány ebben a sivár, unalmas, szeretet nélküli világban. Ilyenkor, úgy hajnali négy-öt óra körül elhagyta Trondhjem határát. Most is a trondhjemi fjord partján kószált. Eddigi életén töprengett. Tizenöt évesen úgy érezte, elszálltak fiatal évei. Az ember, amíg fiatal, úgy érzi, nincs sok ideje. Egy ilyen hajnali séta alkalmával egy fiatal nőt pillantott meg a parton. Előtte haladt. Olyan lassan, hogy könnyű lett volna utolérni, de Vanja nem akarta. Egyedül akart maradni. Elhanyagolt volt a külseje. Tartásán és járásán úgy látszott, nincs kibékülve az élettel. Alig vonszolta magát. Mintha feladta volna a küzdelmet, mintha valami titokzatos bánat teljesen a hatalmába kerítette volna. Úgy volt öltözve, mint a legtöbb asszony nyáron. Hosszú szoknyát viselt, könnyű kis nyári kabát volt átvetve a vállán. A haja rendetlenül feltűzve. Nem érdekelte, hogy néz ki, még talán a tükörbe sem pillantott fésülködés közben. Vanja hiába lassította le lépteit, lassan utolérte. Ő is a városba tartott. Sietnie kell, mert ha elkésik, nagyanyja leleplezi hajnali csavargásait. Akkor pedig vége a néhány szabad órának. “Egy illedelmes leány nem mászkál egyedül, Vanja. Ezt már tudnod kellene”. Az asszony egyszer sem fordult hátra. Tudomást sem vett a külvilágról. Hirtelen balra fordult, és megindult egyenesen

a víz felé. Biztosan felkeltette valami a figyelmét a vízparton, gondolta Vanja. Egy kagyló, vagy valami efféle, így legalább megelőzhetem. Ahogy még közelebb ért, látta, hogy a nő előrehaladott terhes. Meglepően fiatal teremtés. Lehet, hogy ezért ilyen szomorú? Azért ilyen elkeseredett, mert ennyire korán teherbe ejtették? Annyi idős lehet mint én. Szegény lány! – gondolta Vanja. Hirtelen ijedten felkiáltott. Az ismeretlen fiatal nő nem kagylót keresgélt a parton. Egyenesen a vízbe tartott. Azon a szakaszon hirtelen mélyült a tenger. Vanja tudta, hiszen hajnali kószálásai során volt alkalma kiismerni a partvidéket. – Hé! Álljon meg! Veszélyes arrafelé a víz – kiáltotta. A lány rá se hederített, már bent járt a tengerben. Hirtelen eltűnt a víz felszíne alatt. Vanja habozás nélkül nekiiramodott és a jéghideg vízbe vetette magát. Ahogy nyakig merült, alig kapott levegőt. A felszálló buborékok elárulták azt a helyet, ahol a lány elmerült. Vanja nem tanult meg rendesen úszni, bár otthon gyakran fürödtek a tengerben… A víz alá merülés azonban nem okozott gondot. Gyakran versenyeztek Christofferrel és Benediktével, ki bírja tovább a víz alatt. Egyszer Christoffer túl sokáig volt lent, mindenáron nyerni akart. Mesterséges légzést kellett adni neki. Malin akkor szörnyű dühbe gurult. Mindenesetre a fürdőzések során hozzá-

szokott a lemerüléshez. Nem kellett sokáig keresgélnie. Keze beleakadt a lány hajába. Felhúzta, nemsokára leért a lába, így ki tudta vonszolni a partra. A lány felköpte a vizet, úgy látszott, minden életerő elszállt belőle. – Hogy tehettél ilyet! Hát nem gondolsz a születendő gyermekedre? Joga van az élethez, és te sem adhatod fel. Mindig van kiút, akármilyen siralmas is a helyzet. No de mit prédikál neki? Hiszen nem tud erről a lányról semmit. Az ember igenis lehet olyan elkeseredett, hogy már csak a halálban lát kiutat. Hát ő talán nem sírta ki mindkét szemét a szobájában, és nem kívánta, bárcsak meghalna, csak azért, mert ezen a siralmas helyen tengődik a könyvei között, ahelyett, hogy otthon lenne Tamlinnal és a szeretteivel? Milyen jogon marasztalja el ezt a lányt, akire nyilván siralmas jövő vár. Szegénység és megvetés. Vanjának voltak tapasztalatai e téren. Nagyon jól látta, hogyan bánnak az állítólag jóérzésű, becsületes, magukat kereszténynek valló emberek Benediktével és a kis Andréval! Nagyanyja is azért hozatta ide, hogy Vanja ne bűnben nőjön föl. Először saját lánya esett bűnbe, aztán Benedikte. Unokája nem nőhet föl ilyen fertőben! – Azt hiszem, egykorúak vagyunk – szólította meg gyöngéden. – Tizenöt éves vagyok, és te? A lány elfordította tekintetét. – Tizenhét. – Ne sírj már. Meglátod, minden jóra fordul.

Megértem, hogy nehéz helyzetben vagy. De most legalább bennem segítőtársra találsz. Az én családomban az emberi életnek van a legnagyobb értéke. Ha akarod, eljöhetsz hozzánk. Biztosra veszem, hogy a családom befogadna. Ezt Vanja nyugodtan megígérhette, hisz a Jéghegyek Népe mindig segített a rászorulókon. Arra most nem is gondolt, mit szól majd a nagyanyja mindehhez. A lány még mindig a földön feküdt, karjával eltakarta az arcát. – Lábra tudsz állni? Visszakísérlek Trondhjembe. Nem válaszolt. – Hogy hívnak? – Petrának. – Beljebb a töltés mögött van egy kis ház. Látom a tetejét. Megyek, segítséget kérek. Úgy látom, egyedül nem boldogulunk. Alig állsz a lábadon. Elindult a ház felé. Egy belső hang azt súgta neki, forduljon vissza. Ahogy visszanézett, rémülten felkiáltott. Látta, amint a lány egy kést húz elő a zsebéből. Vanja nem ért oda időben. Petra szíven szúrta magát. Összecsuklott a fájdalomtól. Vanja, mikor odaért hozzá, felsikoltott. – Miért tetted ezt? Segíthettem volna rajtad – jajveszékelt A haldokló lány alig hallhatóan így szólt: – Van még egy… gyermekem… Egy kislány…

– Hol? – kérdezte Vanja kétségbeesetten. Nem engedte el Petra kezét. – Elvették tőlem… – suttogta kimerülten. – Őt is el akarták venni… Hát most már nem kapják meg… Ezzel meghalt. Bevégeztetett. A fiatal, törékeny arcból elszállt minden élet. Nem csoda, hogy megakadt a férfiak szeme ezen a csinos kis arcon. Vanja tisztában volt vele, hogy ő is tetszik a férfiaknak, de nem olyan könynyű préda, mint ez az egyszerű kis teremtés. – Szegény lány! – siránkozott. Hirtelen eszébe jutott valami: még megmentheti a gyermeket! Hiszen Petra már igen előrehaladott állapotban volt. Most minden másodperc számít. A kés vajon nem sértette meg a gyermeket? Nem, szerencsére nem. Kivette a kést Petra kezéből, felhajtotta a szoknyáját, és mély levegőt vett. Rosszullét kerülgette, de tudta, mégis meg kell tennie. Nem szabad mélyen belenyomnia a kést. – Istenem – suttogta, és felvágta Petra hasát. Rosszabb volt, mint amire számított. Majdnem elájult, de összeszorított foggal végigvitte a tervét. Ki kell bírnia! Fátyolos szemmel pillantotta meg az embriót. Csurgott róla a verejték izgalmában. Kiemelte anyja hasából a gyermeket. Rögtön érezte, hogy nincs benne élet. Ó, pedig mennyire szerette volna, ha még él!

Már elképzelte, milyen kényelmes és gazdag életet biztosít majd a számára. De elkésett, és ezzel megölte. Kétségbeesetten sírva fakadt. Meg sem hallotta a közeledő lépéseket. Amikor a hangok eljutottak hozzá, felnézett. Véres kézzel megtörölte a szemét, hogy lássa, kik érkeztek. Egy férfi és egy nő állt mellette. – Nem sikerült megmentenem – szipogta. – Azt hittem, még nem késő, de… – Mi a csuda történt itt? – kérdezte döbbenten a férfi. – Mit csináltál, kislány? A mellette álló nő leguggolt és elvette a gyermeket. – Istenem – suttogta. Vanja megpróbálta elmagyarázni. – Vízbe akarta fojtani magát. Odasiettem, hogy megakadályozzam… – Igen, látom, csuromvizesek vagytok mindketten. – Nem volt benne semmi erő. Elfutottam, hogy segítséget hívjak… – Ismered? – Nem, sohasem láttam. Előttem sétált a parton… – És azután? Mi történt? Hiszen szíven szúrták – kérdezte türelmetlenül a férfi. – Aztán – szipogta Vanja –, hátrafordultam, hogy megnyugtassam, nemsokára visszajövök. Akkor látom ám, hogy magába vágja a kést. Viszszafutottam, de már nem tehettem semmit. A karja-

imban halt meg. Egymásra néztek. Öltözékükön és viselkedésükön látszott, hogy előkelőbb társadalmi réteghez tartoznak. Választékosan fejezték ki magukat. Ötven év körüliek lehettek. A férfi bólintott. – Folytasd! – Akkor eszembe jutott a gyermek. Hogy talán még él… így bár, rosszullét kerülgetett… – Szegény kislány! Ügyes voltál! – De túl későn avatkoztam közbe. Meghalt! Az asszony letette a gyereket, zsebkendőjével megtörölgette a kezét, és átfogta Vanja vállát. – Lányom, semmit sem tehettél. A gyermek már néhány napja halott. Nem volt életképes… Vanja felzokogott, majd a fűben fekvő halott csecsemőre nézett. Látszott rajta, hogy nem egészséges. Talán még szerencse is, hogy meghalt. Széles vállaival megölte volna anyját a születésekor. Fiúgyermek volt. Arcvonásaiban Vanja a nemzetség kitaszított tagjainak rémisztő vonásait vélte felfedezni. Apjáról, Ulvarról látott egyszer egy képet. (A kép persze egy fiók mélyén lapult, véletlenül bukkant rá.) Ezenkívül olvasta a feljegyzéseket Hannáról és Grimarról. A halott csecsemő akár a Jéghegyek Népe leszármazottja is lehetett volna, de ez persze kizárt. Vonásai ugyan hasonlítottak, de ez a csecsemő nyomorék volt. Végtagjai formátlanok, gerince sem egészséges. Ez a gyermek sosem jött volna élve a világra. A természet mintegy így próbálja helyrehozni a hibáját.

Erről persze a kis Petrának sejtelme sem volt. – Annyira félt, hogy elveszik tőle a gyermekét – folytatta Vanja. – Ezek voltak az utolsó szavai, mielőtt kilehelte a lelkét. Szegény teremtés! Van már egy gyermeke, akit elszakítottak tőle. – Nincs jogunk elítélni, nem tudunk róla semmit – szólt nyugodtan az asszony. – Örülök, hogy maguk is így gondolják. Anynyira sajnálom szegényt. A férfi felsegítette a földről. – Meg kellene kicsit mosnod a ruhádat a tengerben, mielőtt hazamész. Majd mi elintézzük a többit. Csak hagyd meg a neved és címed. Majd mi beszélünk a hatósággal. Vanja megköszönte a segítségüket, és zaklatottan hazatért. Nagyanyja persze már az előtérben várta. Szemlátomást ideges volt. – Szabadna tudnom, hol mászkált a kisasszony ma éjszaka? – Az éjszaka? Hajnalban mentem el itthonról – hangzott a felelet. Nagyanyja nem szólt semmit, persze, nem hitt neki. – Reggelente ruhástól úszni jársz? Vanja fáradtnak és kimerültnek érezte magát. – Megpróbáltam megmenteni két emberéletet. De nem sikerült. Nem kívánok beszélni róla. Nagyanyja fehér, csontos keze megragadta a karját, amikor fel akart menni a szobájába. – Á, szóval nem akar beszélni róla a kisasz-

szony. De én annál inkább. Miféle mesét próbálsz itt elhitetni velem? – Ez nem mese – felelte Vanja, és elfogta a sírás. – Valószínűleg holnap az újságban is benne lesz. És most szeretnék egyedül maradni – kiáltotta. – Eddig mindent elkövettem, hogy a kedvére tegyek. Dicsérő szót nem kaptam, csak szidást. Nem mehetek haza a nyáron, rendben van. Amikor az igazságot mondom el, nem hisz nekem. Nem bírom tovább, elegem van… Haza akarok menni. Elegem van az átkozott képmutatásából! Azzal felrohant a szobájába, és bevágta maga mögött az ajtót. Nagyanyja megkövülten nézett utána. A szobájában aztán álomba sírta magát. Senki nem jött utána. Nem szóltak, hogy jöjjön reggelizni. Ebédre és vacsorára sem hívták. Vanja egy cseppet sem bánta.

5. fejezet TAMLIN EGYSZER azzal fenyegetőzött, hogy ha kidobja, akkor állandóan visszatér majd az álmaiban, azzal fogja gyötörni. Ha a lány meg akar szabadulni tőle, akkor ugyanúgy megfigyelés alá veszi majd, mint a család többi tagját. Követi minden egyes lépését. Nem számíthat megkülönböztetett bánásmódra. Most, hogy elhagyta a Hársfaligetet, Tamlin elvesztette felette a hatalmát. Gonosz urát mégis kénytelen volt tájékoztatni a Jéghegyek Népe leszármazottjairól. Eltelt néhány hónap, amíg rátalált Trondhjemben. Csak az álmaiban tért vissza. Nem hagyta el a Hársfaligetet. Álmában nagyon fázott és félt. Szörnyű torz arcok bukkantak fel körülötte. Nem is értette, hogy lehetnek ilyen torz szörnyek emberi képzelőerő szüleményei. Hirtelen meghallotta Tamlin hangját. Bárhol felismerte volna ezt a színtelen, fakó hangot. Úgy préselte ki magából a szavakat. “A démonok nem beszélgetnek egymással” mondta egyszer Tamlin. “Inkább gondolatot cserélnek. Így gyorsabb.” Nem kevés energiájába került a beszéd, de megtanulta, csak azért, hogy Vanját bosszanthassa vele. Ő volt az egyetlen emberi lény, aki előtt nem láthatatlan. – Vanja – szólította meg, amikor először megjelent álmában –, végre megtaláltalak!

Nem a viszontlátás öröme érződött a hangjából, inkább a diadalittasság. – Jól elrejtőztél, nem mondom. Uram és parancsolóm rettentő haragra gerjedt, amikor megtudta, de most már megvagy. Újra a hatalmamba kerítettelek. Ezután arról faggatta, milyen kapcsolatban áll a nemzetség őseivel, különösen Gonosz Tengellel. Miközben kérdezgette, szörnyen megkínozta. Megkarmolta a hátát, csavargatta a karját. Még soha nem viselkedett vele ilyen ellenségesen. Vanja izzadságban fürdött, amikor felébredt. Remélte, hogy nem kiáltozott álmában. Ezután rendszeresen visszatért. Nem minden éjjel. Talán belátta, hogy Vanjának is aludnia kell olykor. Vagy csak el volt foglalva a család többi tagjával. Vanja mégis biztosra vette, hogy a többieket nem kínozza meg annyira álmukban, mint őt. Egyre gonoszabb lett. Fokozatosan rájött, mi okoz neki nagyobb szenvedést. Látogatásait, vagyis az álmait gyakran vad erotikával fűszerezte. NAGY KAVARODÁST KELTETT a tengerparti esemény. Óriási hírverést csaptak körülötte az újságok. Vanja a hírek középpontjába került. Nagyanyja mérhetetlenül felháborodott, hogy unokája neve az újságok címoldalán szerepel. De amikor az előkelő házaspár eljött látogatóba a rendőrfelügyelővel együtt, megenyhült és elszállt a mérge. Kiderült, hogy a házaspár a város legelőkelőbb köreihez tartozik, ráadásul istenfélő emberek. Nem győzték

dicsérni Vanját, így nagyanyjának elszállt a mérge. A nyomozás során kiderült, hogy Petra igen naiv teremtés volt. Már korábban is megjárta. Első gyermekének apja a város egyik tekintélyes nős polgára, aki túlontúl vonzódott a fiatal, ártatlan lánykákhoz. A gyereket elvették tőle, és az egész város megvetésével sújtotta. A férfi ezzel szemben élte a világát. Szoknyavadász hírében állt, de ez csak fokozta népszerűségét a hölgyek között. A második gyermek apja, egy fiatalember, a város vasöntödéjében dolgozott. Szülei nem engedték, hogy elvegye Petrát, mivel bukott nő hírében állott. Mindenki egyetértett abban, hogy jobb, hogy a gyermek nem maradt életben. Vanjának tanúskodnia kellett a tárgyaláson. A teremben egyesek kétségbe vonták szavait. Azzal vádolták, ő ölte meg Petrát, féltékenységből. Ám a nagy tekintélynek örvendő házaspár tanúvallomása minden kételyt eloszlatott. Mindenki belátta, hogy Vanja kisebb hőstettet hajtott végre. Nem lehet hibáztatni azért, hogy tragikusan végződött a dolog. Nem tudtak meg túl sokat Petra kilétéről. Teljes neve Petra Olsdatter volt. Édesanyja jobb családból származott, de fiatalon meghalt. Apja pedig alkoholista lett, aki nem sokat törődött a gyerekeivel. Amikor Petra teherbe esett, úgy dühbe gurult, hogy elzavarta otthonról. Ezután senki nem viselte gondját a szerencsétlen lánynak.

VANJA levelet kapott otthonról. Kedves Vanja! Szomorúan halljuk, hogy viselkedésed nem kielégítő. Már nagyon vártuk a jöttödet. Nagyanyád azonban tudomásunkra hozta, hogy szemtelen vagy és nem viselkedsz jólnevelt, fiatal leányhoz illően. Apáddal együtt nagyon szomorúak vagyunk. Nagyanyádnak nagy szüksége van rád a ház körül. Légy hát ügyes kislány! Tudod, hogy öreg már, és nehezen boldogul egyedül. Miután elolvasta a levelet, Vanja keserves sírásra fakadt. Nagyanyja egyáltalán nem volt magatehetetlen. Remekül ellátta magát. Unokája tudta, miért nem akar egyedül maradni. Félt a betörőktől és a magánytól. Vanjának nem maradt más hátra, leveleiben kérlelni kezdte a szüleit, hadd utazhasson haza. Még egy telet nem bír ki Trondhjemben. A múlt télen énekelt a templomkórusban, mert nagyon jó hangja volt. Nagyanyja büszkélkedett is vele. Vanja már kevésbé lelkesedett az éneklésért. A karvezető kivételezett vele, és ezt a többi lány rossz néven vette. Tudták, hogy mérges, ha a kántor dicsérő szavakkal illeti, mégis csúfolták érte. Nemcsak a kántor miatt nem érezte jól magát. A kórus fiútagjai is szemet vetettek rá. Hol az egyik, hol a másik akarta hazakísérni. De Vanja mindegyiket elutasította. Inkább a lányokkal ment haza. Úgy esett, hogy a kórus augusztusban vidéki

szereplésre indult. Valahol Dél-Tröndelagban egy templomban kellett volna énekelniük. Hosszas tanakodás után Vanját is elengedte a nagyanyja azzal, hogy “a kántor megígérte, hogy szemmel tart benneteket, lányokat, nehogy valami ostobaságot kövessetek el.” Három napig tartott az utazás. Háromszor szálltak meg előkelő paplakokban. Ilyenkor az aszszonyoknak kellett ügyelniük a fiatal lányokra, nehogy kiszökjenek este a fiúkkal. Uramisten, gondolta Vanja, kinek lenne kedve éjszaka kiszökni valamelyik izzadt homlokú, önelégült pipogya alakkal? Volt néhány fiatal fiú is a kórusban, akikért majd megvesztek a lányok, Vanját kivéve. Mit kezdjen ezekkel az elkényeztetett mama kedvenceivel? Csak egy férfival beszélgetett szívesen közülük. Fritz Torgersennel. A sok képmutató, pletykás ember között kitűnt őszinteségével. Harminc éves lehetett, és mint a legtöbb férfit, őt is lenyűgözte Vanja szépsége és bája. Vele legalább el lehetett beszélgetni. Noha semmi más különös nem volt benne. Csak mert Vanja olykor-olykor váltott vele néhány szót, a többiek a szájukra vették őket. Gyakorlás közben nemegyszer kapott a lányoktól kis cédulákat, amire szívet rajzoltak, benne F.T.+V.L. felirattal. Vanja még csak nem is mérgelődött gyerekes viselkedésükön. Az utazásnak nagyon örült. Végre kiszabadul

otthonról. MÁSNAP, MIUTÁN befejeződött a hangverseny a délebbre fekvő kis faluban, a helyi tiszteletes azt javasolta, menjenek fel a hegyekbe és ismerkedjenek meg a táj szépségeivel. Nem mindenki tartott velük. Vanja rögtön jelentkezett. Ezek után minden férfi kirándulni akart menni, még azok is, akik előzőleg nem mutattak nagy érdeklődést. A fiatal lányok szinte mind jelentkeztek. Az asszonyok inkább a délutáni kávézást választották a tiszteletes feleségével. Két szekér vitte fel őket a hegyre. Melegen sütött az augusztusi nap, mindannyian remek hangulatban voltak. Kihasználták az alkalmat és dalra fakadtak. Pompásan szólt itt fent a magasban az énekük, még ha nem is mindig teljesen tisztán. Itt el tudnám képzeli az életemet, gondolta Vanja, amikor felértek egy fennsíkra. A langyos szellő ismeretlen virágok illatát hozta. Fent a magasban, távol a világ zajától szabadnak érezte magát. Idefent mintha megállt volna az idő. Szinte beleszédült. A többiek hangját tovafújta a szél. Vanja ekkor döbbent rá valamire. Utgard hegyei között van! Nem mesze a Jéghegyek Népe völgyétől! Ez a felfedezés egészen lázba hozta. Most majd megláthatja ősei elhagyatott lakhelyét. Hiszen olvasta a völgyről szóló leírást. Tudta, hol állt egykor Tengel és Silje háza, Hanna és Grimar otthona, Kolgrim sírja…

A többiek a fűben beszélgettek. Vanja felszaladt egy kis dombon, hogy jobban körülnézhessen. Hol lehet pontosan? Nem, ez nem igaz. Éppen a völgy közelében… De igen… Jól emlékezett a leírásra. A könyv szerint a völgy bejáratát hegyek veszik körül… ez eddig rendben van. Balra áll egy hegy, amelyik… Tekintetét arrafelé fordította. Ott ni! Ott magasodik a hegy csúcsa. Hihetetlen, milyen közel van. Jól látni a völgy bejáratát, az egykor a folyó fölött magasodó gleccser maradványait. Néhány óra alatt odaérhetne. A kórus még úgyis idefent marad néhány óráig. De hogy tudná rávenni a kántort, hogy engedje el? Vanja töprengett egy darabig, majd odament a kántorhoz. – Beszélhetnék magával négyszemközt egy pillanatra? – Persze, kicsi Vanja. Menjünk messzebb a többiektől. A férfi közelebb tolta arcát az övéhez, és bizalmaskodón átölelte a vállát. – Mit akartál kérdezni? – Egyedül szeretnék maradni egy kicsit. Teljesen egyedül. Lelkemben háború dúl, szükségem van rá, hogy négyszemközt beszélhessek az Úrral. Különben nem nyerem vissza lelki békémet. Itt

fent a magasban olyan közel érzem magamhoz. – Milyen nemes óhaj, Vanja – mondta a kántor, és még közelebb hajolt. – Akarod, hogy elkísérjelek? Segítsem megtalálni az Istenhez vezető utat? Isten őrizz – gondolta Vanja. – Köszönöm, de most magányra lenne szükségem – mondta. – Talán… vétkeztél? – vigyorgott undorítóan a férfi. Na nem, ezt az örömöt nem szerzem meg neked. – Mindannyian vétkesek vagyunk – mondta jámborul. – Ez már így igaz! Nyugodtan megoszthatod velem a titkodat, nem fogom továbbadni senkinek. Bátorítóan vállon veregette, és várakozón hallgatott. – Nos hát igen, vétkeztem – sóhajtott a lány. – Megettem a tanárnőm elől az almát. A férfi arca megnyúlt a csalódottságtól. – Semmi több?- kérdezte. – Ez nem elég nagy bűn? – kérdezte Vanja, és még a könnye is kicsordult. – Hiszen lopásra vetemedtem! Elmehetek? – Persze, menj csak! Ne feledd, ötkor megyünk vissza a faluba. – Ötkor itt leszek. AKI NEM JÁR gyakran a hegyekben, nem tudhatja, hogy a távolságok gyakran csalókák. Közelinek tűnő hegycsúcsok valójában igen messze maga-

sodnak. Ezt persze Vanja sem tudta. Lelkesen útnak indult, azt hitte, nemsokára eléri a völgy bejáratát. Miután már jó darabot megtett és felnézett a hegyekre, még mindig igen messze voltak. Majd csak odaérek nemsokára – gondolta. A többieket már nem látta, mivel épp egy völgybe ért, amelyet hegykúpok öveztek. A kórust eltakarták a hegyek. Ez kapóra jött Vanjának. így senki nem sejti merrefelé tart. Megszaporázta a lépteit, mert érezte, hogy a cél bizony nincs annyira közel, mint gondolta. De a tét nagy. Eljut a Jéghegyek Népe völgyébe. Ezért a büntetést is szívesen vállalja. Most kell megragadnia az alkalmat. Nagyanyja soha nem engedné el egyedül Dél-Trondelagba. Most vagy soha! Milyen messze van még! A nap már nem járt olyan magasan. Rég elmúlt öt óra. Egy holló szállt fölötte az úton. Vanja megfordult, hogy megnézze, követi-e valaki a csoportból. Nem látott senkit. Mindenesetre biztosan dühösek rá. Talán aggódnak is érte. Nem veszélytelen idefent a vadonban egyedül. Közelebb ért. Megpillantotta az öreg folyót, amelynek mentén a többiek eljutottak a völgybe. Azért még korántsincs célban. Meg kell másznia azt a magas hegyet. Mögötte húzódik a Jéghegyek Népének völgye… Ez a gondolat erőt adott neki.

VANJA FELKÜZDÖTTE MAGÁT a meredek hegyoldalon. Leszállt az alkony. Ezt bizony nehéz lesz kimagyaráznia. Nagyanyjának jelenteni fogják az esetet, nagy botrány lesz belőle. Fütyült a következményekre/Egész évben fékezte magát és engedelmeskedett. Aztán mire ment vele? Nemcsak a szabadságvágy fűtötte, hanem valami különös lelkesedés űzte, hajtotta tovább. Maga sem értette eleinte. Majd hirtelen rájött a magyarázatra. Mint a Jéghegyek Népének leszármazottja, a völgyet ő is szent helynek tekintette. A nemzetség tagjai mind arról álmodoztak, hogy egyszer életükben eljutnak ide. Meg akarták találni gyökereiket. Újra akarták élni Tengel, Silje, Sol, Dag és Liv küzdelmét, akiknek sikerült elmenekülniük a völgyből. Felért a legmagasabb pontra. Megigézve csodálta innen fentről a kilátást. Végtelen csend vette körül, csak a folyó susogását hallotta lentről, onnan, ahol elhagyta a kis tavat, hogy saját útját járja. Különben az volt az érzése, mintha a föld visszatartaná a lélegzetét. Mintha elhagyta volna az emberek birodalmát, és egy elvarázsolt világ kapujában állna. A hegycsúcsok érintetlenül meredeztek itt ennek a távoli völgynek a bejáratánál. Milyen gyönyörű is az érintetlen természet! Itt a természet volt az úr. Emberi kéznek nyoma sincs. Most egy szarvast pillantott meg a tó másik partján. Zavartalanul legelészett. A nyugalmat csak néhány madár rikácsolása törte meg.

Ekkor Vanját furcsa érzés fogta el… Valaki mintha szólította volna. “Gyere”, suttogta egy fátyolos hang úgy, hogy egészen beleborzongott – “Gyereeeee! Ne félj, kis barátom, folytasd az utat, nem veszélyes, gyere közelebb! Hisz tudod, hogy tiéd is ez a völgy. Gyere!” Behízelgő hang, Vanját mégis a rosszullét kerülgette. Fent a magasban egy sast látott keringeni a völgy fölött. “Várlak” suttogta újra a hang. Ki szólítgatja? Képtelen volt józanul gondolkodni. Mint akit megigéztek, lassan megindult a völgy felé. A napot most eltakarták a felhők. Leszállt az este. Újra megpillantotta a sast fent a magasban. Hogyan képes ilyen szédítő gyorsasággal repülni? Talán nem is sas? Különös. A suttogó, fátyolos hang újra megzavarta töprengését. “Nem jössz? Gyere el a völgybe, már csak néhány lépés.” A következő pillanatban mennydörgést hallott, és egy idegen erő úgy a földre vetette, hogy alaposan megütötte magát. – Teljesen elment az eszed? – fújtatott egy színtelen hang a közelében. – Mi keresnivalód van a Jéghegyek Népe völgyében?

– Tamlin! Hát te vagy az? – kiáltotta Vájna egyszerre boldogan és döbbenten. Tamlinnak nem volt ideje válaszolni. Megragadta a karját és magával vonszolta a hegyek fölött, messze el a völgytől. Őrült sebességgel vágtak át a vadonon. Tamlin nem érintette a földet, szárnyai segítségével haladt előre. Vanja nem tudott vele lépést tartani. Tamlin már épp a levegőbe akarta emelni, amikor iszonyú dühös üvöltést hallottak a hátuk mögött. Hirtelen szélvihar támadt, és furcsa, rothadt bűz csapta meg az orrukat. Vanja hallotta, amint Tamlin felkiált. Ezután lebuktak a földre és végigbukfenceztek a hegyoldalon, mintha hatalmas ütést kaptak volna. Óriási sebességgel gurultak lefelé a meredek hegyoldalon, végül egy hóbuckában kötöttek ki. Vanja látta, amint Tamlin vére sötétvörösre festi a havat. Rémülten felkiáltott. A szörnyű utazás véget ért. Tamlin a földön feküdt és összerándult a fájdalomtól. Vanja is több helyen vérzett. – Tamlin? Tamlin, kedvesem, mi van veled? Tamlin dühös pillantást vetett rá. Szeme zöldes fényben úszott haragjában. – El kell tűnnünk innen – szipogta Vanja – ő volt az, ugye, Gonosz Tengel? Meg akart ölni téged! Vagy egy démont nem lehet megölni, csak elpusztítani? Tamlin lassan félkönyékre ereszkedett. – Hatalma nem ér el idáig. Most már biztonságban vagyunk. De mi az ördögöt kerestél ott?

Már azt hittem, nem érek ide időben. Veled könynyen elbánt volna. Vanja leereszkedett mellé. Fejét ráhajtotta a mellére. – Annyira hiányoztál, Tamlin. Kérlek, ne kínozz annyira az álmaimban. Hisz nem akartam én elmenni a Hársfaligetből. Vágyódom is haza, de nem engednek. Tamlin megragadta a haját, úgy kényszerítette, hogy ránézzen. Vanja most vette csak észre, hogy Tamlin felnőtt férfivá érett. Jóval nagyobb és erősebb nála. Új vonást fedezett fel a tekintetében. Fájdalom vagy kétségbeesés tükröződött benne. Tamlin maga adta meg a magyarázatot. – Hát nem érted, hogy ezzel tönkretettél? Különböző időközönként ide kell jönnöm a völgybe, hogy tájékoztassam uramat és parancsolómat a megfigyeléseimről. Be kell számolnom rólad és a családodról. De ezek után hogy fogom teljesíteni a megbízatásomat? Gonosz Tengel szörnyű büntetést fog kiszabni rám. Hiszen láttad, mire képes. Pedig a völgy bejáratához csak a szellemét küldte. Rátapintottál a lényegre, amikor azt mondtad, egy gonosz szellemet nem lehet megölni, csak elpusztítani, ha valakinek megvan hozzá a hatalma. Márpedig az ő hatalma korlátlan. Ha pedig felébred szendergéséből… – De most még nem elég erős? – kérdezte Vanja reménykedve. – Honnan tudhatnám? Így is épp elég rosszul áll a szénám. És ennek a meggondolatlan viselke-

désed az oka! Megmentetted az életem, gondolta Vanja. Vajon miért tetted, Tamlin? De hangosan csak ennyit kérdezett: – Engedelmeskedned kell neki? Tamlin megrázta a fejét. – Nagy megtiszteltetés számomra, hogy szolgálhatom őt. Hát nem érted? Engem választott ki erre a feladatra a sok démon közül. Ez nagy dicsőség. Mi, az éjszaka gonosz szellemei mind a szolgálatában állunk, és istenítjük őt. – De nem szeretitek – állapította meg a lány. – Tamlin, szörnyen vérzel, hadd kötözzem be a sebed. Vanja észrevette, milyen erőtlen a démon a sok vérveszteség miatt. És bár Tamlin először hevesen tiltakozott, hagyta, hogy levegye alsószoknyáját, és bekösse vele vérző vállát. Sebét amennyire csak tudta, kimosta a folyóban, és a lehetőségekhez mérten alaposan bekötözte. Tamlin szótlanul tűrte a gondoskodást. Úgy tűnt, súlyos gondolatok gyötrik. Háborgott a lelke. Már ha egy gonosz szellemnek egyáltalán van lelke. Vanja megesküdött volna rá, hogy van. Amikor a lány elkészült, mindketten felálltak – Drága Tamlin, olyan kimerültnek látszol. Hogy tudod megtenni visszafelé az utat? – Ne aggódj miattam – mondta, azzal karjaiba vette a lányt. – A többiek már mindenütt keresnek. Közelebb viszlek hozzájuk. – De ne repülj, kérlek! – kérte Vájna ijedten. –

Mit fognak szólni, ha meglátnak minket a levegőben? – Majd földközelben maradok – nevetett Tamlin, és elindultak a hegyek fölött a szélnél is sebesebben. Vanja átölelte a nyakát, könnyedén arcon csókolta és így szólt: – Köszönöm, hogy megmentettél, Tamlin. – Hagyd abba a hízelgést – sziszegte mérgesen a démon, de Vanja mintha mosolyt vélt volna fölfedezni a szája szögletében. Aztán lerakta. – Mondd, hogy elájultál, vagy megtámadott egy medve, vagy amit akarsz – szólt, de nem nézett rá. – Ja, és gyere haza minél hamarabb – tette hozzá sietve. Vanja hosszan utánanézett. Repülésén látni lehetett, hogy komolyan megsérült. Nehezen és fáradtan emelte szárnyait. – Ó, Tamlin! – suttogta elfogódottan. Hirtelen több irányból hangok ütötték meg a fülét. – Vanja, Vanja hol vagy? – Itt – felelte és felkészült a szidásra. De mit számít? Viszontlátta az ő Tamlinját. Fritz Torgersen talált rá. Csak úgy rohant feléje. – Itt van, megtaláltam – kiáltotta futtában a többieknek. Vanja a szeme sarkából látta, hogy Tamlin várakozón megáll a levegőben. – Drága kicsi Vanja, hát megvagy végre! – ki-

áltotta Fritz, magához szorította, és összecsókolta az arcát. – Annyira aggódtunk… – Rám ijesztett egy medve, előle menekültem – motyogta. Nem számított erre az érzelemkitörésre. – Egy medve? – kérdezte Torgersen ijedten. Itt a közel…? Nem folytathatta, mert akkora pofont kapott, hogy csillagokat látott, és elvesztette az eszméletét. – De Tamlin! – suttogta Vanja felindultan. Tamlin azonban már messze járt. – Segítség! – kiáltotta Vanja. A többiek feléjük tartottak. – A medve leütötte Fritzet. Előle rejtőztem egész idő alatt, de most ránk talált és… Megtorpantak. – Medve? – sikította egyikük. – Igen. Gyertek, segítsetek elvonszolni Fritzet, aztán pucoljunk innét. A nők a kántorral együtt sikítozva visszafutottak a táborhelyükre. A férfiak közül néhányan életük kockáztatásával talpra segítették az ájult Fritzet. – A medve – motyogta. – Igen, igen, tudjuk – felelték a férfiak. – Siess, gyere már, oda kell érnünk a kocsikhoz. Magukkal vonszolták. Vanja utánuk sietett. Csak egy gondolat járt a fejében. Viszontlátta Tamlint. Aki szembeszállt miatta Gonosz Tengellel. A karjaiban tartotta! Ráadásul féltékeny rá! Micsoda csodálatos, feledhetetlen érzés!

6. fejezet ETTŐL A NAPTÓL kezdve Vanját éjszakánként nem gyötörték rémálmok. Az éjszaka gonosz szellemei nem kínozták többé álmában. Először nagyon hálás volt ezért. Aztán amikor jó pár hónap eltelt, aggódni kezdett. Tamlin, Tamlin, hol vagy, mi történt veled? Gonosz uradnak sikerült leszámolnia veled? Úgy érezte, beleőrül a gondolatba. Soha nem sejtette, hogy Tamlin és az összes éjszakai démon Gonosz Tengelt szolgálja. Tamlin ugyan sokat beszélt az uráról, de a nevét soha nem említette. Most, hogy tudta, megrémült arra gondolatra, hogy Tamlin Gonosz Tengel parancsára megfigyelés alatt tartja családját. Egy téli estén az ablaknál ült. Épp lefekvéshez készülődött. Hópelyhek szállingóztak odakint, Vanját pedig honvágy kínozta. Nagyanyja az utóbbi hat hónapban nem bánt vele olyan szigorúan. Nem tudta, mi okozta a változást. Talán a rossz lelkiismeret, mert Vanja azzal vádolta nagyanyját, hogy cserbenhagyta a lányát, Agnetét. Vagy talán mert Vanját agyondicsérték az újságokban? Vanja születésnapja volt ezen a zord téli éjszakán. Marcipántortát készítettek a születésnapjára. Kapott ajándékokat és levelet is otthonról. Már véget ért az ünneplés. Felvette a hálóingét, lefekvéshez készülődött, de nem tudott megnyugodni. Múltkori, hegyi kalandja nem járt súlyos kö-

vetkezménnyel. Mindenki elhitte a medvetörténetet. Fritz Torgersen agyrázkódást kapott. Ő maga is úgy mesélte, hogy egy medve ütötte fejbe. Vanja meglátogatta a kórházban, vitt neki virágot nagyanyja virágoskertjéből. Fritz nagyon meghatódott. Elhitette magával, hogy a lány mélyebb érzéseket táplál iránta. Ez Vanja számára igen kellemetlen volt. A dolog addig fajult, hogy végül nagyanyját hívta segítségül, aki magához kérette Fritzet, és komolyan elbeszélgetett vele. Eközben Vanja viszszahúzódott a szobájába. Felhívta a harminc éves férfi figyelmét arra, hogy nem illik egy tizenöt éves leány fejét elcsavarnia. Fritz teljes mértékben egyetértett, és biztosította az öreg hölgyet arról, hogy csak baráti szálak fűzik Vanjához. Nagyanyja azonban ráemelte szigorú, fürkésző tekintetét. A veséjébe látott. Fritz Torgersen megszégyenülten távozott. Vanja sokat nőtt nagyanyja szemében ez után az eset után. Így a Trondhjemben eltöltött második év elviselhetőbbnek bizonyult, mint az első. Egyvalami bántotta nagyon Vanját. Tamlin már nem látogatta meg álmaiban, mint az első évben. Igaz, akkor nagyon meggyötörte álmában, de legalább vele volt! Bebújt az ágyba. – Tamlin – suttogta a sötétben. – Kérlek, látogass meg ma éjszaka! Nem bánom, ha alaposan elkalapálsz is, csak gyere már! Akkor legalább tudnám, hogy ősapám, aki rosszabb az ördögnél, nem pusztított el. Nem szabad engedelmeskedned

neki! Neked nem szabad! Semmi nesz. Kintről a lóvasút csörömpölését lehetett hallani. Azt beszélték, jövőre Trondhjemben is bevezetik a villanyvasutat, mint Christianiában. Vanja lassan elálmosodott, és álomba merült. Azon az éjszakán Tamlin meglátogatta, de nem rémálom formájában. Vanját olyan szomorúság fogta el, hogy zokogott álmában. Tamlin szintén bánatos volt. – Van barátod, Vanja? – kérdezte. – Nincs. Hogy szerethetnék bele egy emberi lénybe, miután veled találkoztam? Tamlin, kérlek, mesélj Gonosz Tengelről! Hogyan lettél a rabszolgája? Álmában sötét vette körül őket. Tamlin előtte guggolt, Vanja térdelt, kezeit a térdén nyugtatta. Tamlin könyökölt, arcát tenyerébe támasztotta. – Az uram nem tudja teljesen érvényre juttatni a hatalmát, míg fel nem ébred – kezdte. – Igen, ezt tudjuk. Mennyi ideig tart még ez a szendergés? – Reméljük, örökké. Régen, amikor még nem vonult vissza a szendergésbe, felkereste az éjszaka démonainak birodalmát és sikerült leigáznia minket. Azóta istenítjük, és minden óhaját teljesítjük. A legtöbben közülünk szeretik őt, uruknak és parancsolójuknak tekintik. Nem úgy az anyám, a nagy Lilith… Vanja hallotta a hírét, de hallgatott. – Ő nem akart behódolni neki. Ezért Gonosz

Tengel arra kényszerítette, szüljön egy gyereket, aki majd szemmel tartja a Jéghegyek Népe nemzetségét. Ugyanis egyedül tartotta szemmel a nemzetséget több évszázadon keresztül, és ez kiszívta az erejét. Vanja kárörvendően mosolygott. – Ez a gyermek én vagyok. Az otthonotokba küldtek. A többit már tudod. – Igen. Mi történt veled azóta, hogy nem láttalak? Hol voltál? – A Hársfaligetben. Megfigyelés alatt tartottam a családodat. A jelentést azonban nem vittem el a Jéghegyek Népe völgyébe, hiszen tudtam, megölne, amiért akkor megmentettem az életedet. Ezért egy másik démont küldtem oda. – Rólam is beszámoltál neki? – Nem, azt üzentem, meghaltál. – Tehát most nem tud rólam semmit? – Nem tudom, Vanja. Remélem, nem tud semmit. Csak arra kérlek, ne menj többé annak a völgynek még a közelébe se. – Erre nem is kell kérned. Tisztában vagyok vele, mit kockáztattál akkor miattam. Nagyon hálás vagyok érte. Tamlin dühbe gurult. – Nem tartozol hálával, az ördögbe is! Azért hazudtam neki, hogy meghaltál, mert rettentő nehéz szemmel tartani valakit, aki ilyen messze lakik a Hársfaligettől. A többiek megfigyelése épp eléggé igénybe vesz. No de hagyjuk! Szívesen eljátszadoznék egy kicsit veled.

– Ne, Tamlin, kérlek! De Tamlin már be is bújt mellé az ágyba. Mikor mindketten belemelegedtek a játékba, csengettek. Vanja felébredt. Hallotta nagyanyja hangját az előszobából. – De kedves Nilsenné, mi történt, hogy ilyen késői órán keres fel minket? Nemsokára éjfél! A szomszédasszony azért jött, mert a férjének légzési zavarai vannak, és mivel a tiszteletesnének van telefonja, ki szeretné hívni hozzá az orvost. Vanja felsóhajtott. Máris hiányzott neki kedves démona. 1890 TAVASZA gyorsan eltelt, mivel nagyanyja megígérte Vanjának, hogy hazautazhat a nyáron. Ráadásul nem is kell visszajönnie. Nilsen asszony férje meghalt és a két özvegy elhatározta, hogy összeköltözik. Így legalább jobban le tudják küzdeni betörőktől való félelmüket. Vanja betöltötte tizenhatodik életévét, és bizony mind nagyobb figyelmet szentelt a fiúknak. Az osztályban minden lány majd megveszett a fiúkért. Vanjának akadt a legtöbb udvarlója. Igazi szépséggé serdült. Olykor-olykor bebeszélte magának, hogy beleszeretett ebbe vagy abba a fiúba. Lelkesedése azonban nagyon hamar elszállt. A fiúk persze buzgón kísérgették, csüngtek rajta, de Vanja mindig megtartotta a három lépés távolságot. Mindegyik fiút gyerekesnek és ostobának találta. Ha bármelyiküket összehasonlította Tamlinnal, siralmas eredményt kapott.

Nagyanyja nem győzte dicsérni erényességét, hogy így távol tartja magát a férfiaktól. Ha tudná, milyen valójában! AZ ÉSZAKA DÉMONA a rémálmok birodalma felé vette az útját. Ez alkalommal senki nem köszöntötte út közben, nem úgy, mint máskor. Az ijesztő szörnyecskék elfordították tekintetüket, amikor meglátták. Senki nem akart szóba állni vele. Tamlin számított erre. Kitaszították. A legalsó barlang kapujában még az őrök is elfordították a fejüket. Tamlin odasziszegett nekik valamit és belépett a barlangba. A trón körül állók tekintete megfagyott, szavuk elnémult, mikor megpillantották Tamlint. Végül vezérük így szólt hozzá. – Lépj közelebb! Szégyent hoztál ránk. Mi keresnivalód van itt, miután elárultad urunkat és parancsolónkat? – Jelentést akarok tenni – mondta Tamlin konokul. – Majd később. Nos, megtárgyaltuk az ügyedet. Tamlin csendben várakozott. – Nagyot vétkeztél, Tamlin, pedig milyen szerencsés voltál, hogy urunk kijelölt erre a feladatra. Hibáztál. Megmentetted kiszemelt áldozatának az életét. Nem te döntőd el, kivel akar végezni. Megparancsoljuk, vidd el neki személyesen a jelentést. – Lehetetlen. Akkor elpusztít.

– És nem szolgáltál rá? Tamlin hallgatott. Lilith odalépett hozzá. – Fiam, tudnod kell, hogy egy démon nem szűri össze a levet emberi teremtményekkel. – Anyám nem ugyanezt tette-e egykor? Lilith arca megrándult. – Akkor nem tehettem mást. Ádám egyedül volt a földön. Szüksége volt rám. – Csak azt teszem, ami egy démon kötelessége. Megkínzom álmában, gyűlölöm, az őrületbe kergetem. No és meg is öltem. Hát ennyi nem elég? Lilith gúnyosan elmosolyodott. Tamlinnak rosszul állt a szénája. Mindenki ellene fordult. Mindenki Gonosz Tengel hűséges alattvalója volt. Megvetették, amiért megszegte parancsát. Sokáig ő is büszke volt arra, hogy kiválasztott. Hányszor, de hányszor elátkozta azt a napot, amikor a völgy felé vette az útját, hogy megmentse Vanját. Az az átkozott lány! Utána rettentően meggyűlölte. Miatta elveszítette Gonosz Tengel bizalmát, és az övéi is kitaszították. Az egyik idősebb démon, aki mindig helyette vitte a jelentéseket Gonosz Tengel elé, odalépett hozzá és így szólt: – Azt mondod, megölted azt a lányt. Akkor hát mitől félsz? Miért nem mersz megjelenni urunk színe előtt? – Mert tudom, hogy bosszút állna rajtam. El akar pusztítani. Ég a vágytól, hogy végezzen velem. Ezért arra kérlek, most az egyszer még menj el helyettem te a völgybe. Részletes jelentést kül-

dök a Jéghegyek Népéről. A másik habozott. – Előfordulhat, hogy rajtam akarja kitölteni a dühét. – Akkor hát ne menj be a völgybe! Szólítsd gonosz szellemét a völgy bejáratához, ahova nem ér el a hatalma. Ígérem, ez az utolsó alkalom, hogy szívességet kérek tőled. Ezután magam megyek majd. – Nem neked teszek szívességet, te fajankó. Azért teszem, mert alázattal szolgálom urunkat, aki remélhetőleg hamarosan újra kiterjeszti hatalmát a világ felett. A többiek egyetértően bólogattak. Tamlin megköszönte a segítséget, meghajolt és elment. Lilith a barlang kijáratáig kísérte. – Tudom, hogy nem ölted meg, fiam – mondta halkan. – Látom a szemeden. Pedig meg kell tenned, amilyen gyorsan csak lehet, különben még nagyobb bajba keveredsz. Tamlin nem válaszolt. Lilith folytatta: – Semmi keresnivalód az emberek világában. Gondolom, ezzel magad is tisztában vagy. Ha mégsem tudsz ellenállni a szépségének, három lehetőséged van. Elfelejted, mintha soha nem ismerted volna. Megölöd. Ez lenne a legjobb megoldás. Ha csillapítani akarod a vágyad, hát tedd meg, de tudnod kell, hogy képtelen befogadni téged, hiszen ő csak földi asszony. Darabokra szaggatnád, bár így legalább megszabadulsz tőle. Veszélyes

mindannyiunkra nézve. Végezz hát vele, ahogy akarsz, de gyorsan! Tamlin az anyjához fordult. – Nem hiszem, hogy szokványos ember, anyám. Lilith összeráncolta a homlokát. – Hogyan? Miért? – Megígéred, hogy nem árulod el senkinek, amit most mondok neked? – Megígérem. – Lát engem. Lilith elcsodálkozott. Egy darabig hallgatott, majd így szólt: – Mindig is látott? – Igen, az első perctől fogva. – Akkor hát járj utána, kicsoda valójában! Eddig is tudtam, hogy a Jéghegyek Népe különös nemzetség, de hogy ennyire? El ne áruld senkinek, hogy még él, legkevésbé urunknak. Soha többé ne menj a Jéghegyek Népe völgyébe! Értesíts hamarosan, mire jutottál! – Tehát ne öljem meg? – Ne, még ne. Először tudnunk kell, kicsoda. – Van még valaki, akinek létezését homály fedi, fenséges anyám. – Kicsoda? – Urunk, aki szendergésében csak a szellemét küldi a völgybe, fél a hatalmától. Mindannyiunkat arra kért, hogy… – Igen, igen – szakította félbe Lilith. – Emlékszem, említetted, hogy arra kér bennünket, mind-

nyájan tartsuk nyitva a szemünket, hátha megtudunk valamit az ismeretlenről. Elárulom neked, van köztünk valaki, aki ismeri a kilétét. Nem kellene belekeverednünk ebbe, fiam. Mostanában furcsa dolgok történnek a földön. Mi, démonok ezt nem érthetjük. Tartsd alapos megfigyelés alatt a lányt! Még jobb, ha a másik ismeretlenről is megtudsz valamit. Tudom, hogy, az aki ismeri, soha nem fogja elárulni a kilétét. Ha tudomásodra jutott valami, rögtön értesíts! Nagyon furdal a kíváncsiság! – És ha anyám elárulná urunknak, ki tud az ismeretlenről? – Soha. Gonosz Tengel szolgája vagyok, de soha nem fog leigázni teljesen. Tamlin mélyen meghajolt előtte és útnak indult. Nem volt egyszerű felemelkednie a levegőbe, mert a rémálmok visszataszító lakói, a szörnyek és undorító kígyók útját állták. Belecsimpaszkodtak, harapták, rúgták, ütötték ahol érték. Mindenki gyűlölte, amiért elárulta urukat. Amikor végre felszállhatott, rettentő fáradtnak érezte magát. A démonok hazájától távol egy erdőnél leszállt, hogy szemügyre vegye sérüléseit. Tamlint kitaszították az éjszakai démonok birodalmából, ám az emberek világához sem tartozott. – Átkozott lány – sziszegte. – Végzek vele, amint lehet! Még nem tudom, hogyan: késsel, a puszta kezemmel vagy varázslattal, de megölöm, az biztos.

Ez a vérszomjas gondolat megkönnyebbüléssel töltötte el. A HAZAÚT végtelen hosszúnak tűnt. Jaj, mennyire vágyódott már haza! Végre viszontláthatja szüleit, rokonait, a jószágokat… Nagyanyja, Belinda meghalt a télen. Halála valójában megkönnyebbülést jelentett mindenki számára, mert az utóbbi években már teljesen magatehetetlen volt. Már meg sem ismerte őket. Anyja azt írta levelében, hogy most majd megkapja nagyszülei házrészét. Valójában nem tudta, örüljön-e a hírnek. Mi lesz, ha Tamlin nem találja meg az új házrészben? És ha a régi szobájában marad? Kíváncsi volt, kinek adták oda a szobáját. Ilyen gondolatok jártak a fejében hazafelé. Majd meghalt a türelmetlenségtől. Christoffer nem lakott otthon. Befejezte tanulmányait és orvosnak szegődött Lillehammerbe. Benedikte és a kis André Christianiába utazott néhány hétre, Benedikte egyik barátnőjéhez. így a Hársfaligetben jelenleg csak szülei tartózkodtak. Két év… Két éve nem járt otthon. Bizonyára sok minden megváltozott. Tamlin vajon még mindig a szobájában lakik? Azóta nem találkozott vele, mióta születésnapja éjszakáján meglátogatta. Bizonyára haragszik rá, amiért miatta magára haragította Gonosz Tengelt. Vajon még mindig a Hársfaligetben lakik? Vagy lejárt a megbízatása és elment? Lehet, hogy

soha nem látja viszont? Nincs mese, találnom kell végre egy férfiembert – gondolta elkeseredetten – Mégsem vágyakozhatom egész életemben egy démon után, aki ráadásul olyan gonosz, mint Tamlin. Tisztában volt vele, hogy nem lesz könnyű elfelejtenie. Szomorúan gondolt vissza az együtt töltött évekre. Jaj, mennyire hiányzik neki! SZÜLEI végtelenül boldogok voltak, hogy végre megérkezett. Annyi mondanivalójuk volt egymás számára! Egymás szavába vágtak, alig hagyták beszélni a másikat. Vanjának arra sem volt ideje, hogy átöltözzön. Nem kérdezték, hogy érezte magát nagyanyjánál. Leveleiből kitűnt, mennyire vágyódott haza. Többször megbánták, hogy elküldték otthonról. Bár most egészségesebb a színe, rendszeresen járt iskolába, mégis… Nem akartak még beszélni sem róla. Szomorúsággal töltötte el őket, hogy lányukat minden percben honvágy gyötörte. Rögtön meg akarták mutatni neki új lakrészét a házban, de Vanja először a szobájába akart menni. – Semmi akadálya, de átrendeztük egy kicsit – mondta az anyja. – A bútoraidat átvittük az új lakrészedbe. Most a kis André lakik a szobádban. André? Te jó ég, szegény kisfiú. – Jól alszik? Megszokta már az új helyet? – Hát persze! Először aggódtunk, hogy félni fog, mivel nem aludt még külön szobában. De amint leteszi a fejét, elalszik. Legalább Benediktének is van szobája.

Hál' istennek, gondolta Vanja. – Még mindig kínoznak benneteket rémálmok? – kérdezte kíváncsian. Apja kiment a szobából, így csak anyja válaszolt a kérdésre. – Nem is tudom. Henning és Benedikte néha nagyon meggyötörtnek látszik reggel. Persze soha nem panaszkodnak. Hát ebből nem derült ki, hogy Tamlin még a házban lakik-e. Vanja bement régi szobájába. Alig ismert rá. Tamlinnak semmi nyoma. Aztán átmentek a ház másik részébe. – Vanja, majd elfelejtettem. Apáddal elutazunk az este. Apád az egyik üzlettársával találkozik Christiániában. Nem halaszthatjuk holnapra. Te is velünk tartasz, ugye? – Nem, nagyon elfáradtam az úton. Inkább itthon maradnék. Élvezem, hogy itthon lehetek. Utazzatok el nyugodtan! Szülei aggódva néztek rá, de meggyőzte őket, hogy így a legjobb. Cseppet sem zavarja, ha egyedül marad. Új szobáit nagyon takarosan berendezték. Részben régi bútoraival, részben pedig a vérszerinti nagyanyjától, Sagától örökölt bútorokkal. Vanja el volt ragadtatva! Henning átadta neki a bankbetétet is, amit szintén Sagától örökölt. Vásárolhat magának új ruhákat. Végre kicsinosíthatja magát! – Most magadra hagyunk, Vanja – mondta Henning. – Frissítsd fel magad és ismerkedj meg

egy kicsit új otthonoddal. Úgy fél óra múlva vacsorázunk. – Addigra készen leszek. – Ünnepi vacsorát készítettünk a tiszteletedre. Még bort is ihatsz majd – folytatta Henning. – Jaj de jó! – kiáltotta Vanja lelkesen. – Ha ezt a nagyanyám tudná! Elmentek. Vanja felsóhajtott és körülnézett. Jól fogja érezni itt magát, új otthonában. Anyja világoskék függönyöket rakott fel a szobákban, remekül illettek Saga rokokó bútaraihoz. Henning még fürdőszobát is rendezett be a számára. Vizet töltött a kádba és lemosta magáról az út porát. Fejedelmi érzés volt. Egészen felüdült. Alsószoknyában átment a hálószobába, hogy felöltözzön a vacsorához. – Nem is rossz – mondta egy színtelen, rekedtes hang. Vanja összerezzent. Lerántotta az ágytakarót és maga köré tekerte. Tamlin az íróasztalon ült és őt bámulta. Hatalmas erőtől és férfiasságtól duzzadó teste lenyűgözte Vanját. Tekintete azonban korántsem volt barátságos. Gyilkos vágy villant a szemében.

7. fejezet VANJA MEGPRÓBÁLTA ráncba szedni a gondolatait, de csak a hihetetlenül férfias külsőt látta, az erőteljes végtagokat, és az arcot, amely megejtő csúnyaságával csak úgy vonzotta magára a tekintetét. Tamlin bőre sötétebb lett, különös zöldes-barna árnyalatot kapott, a szemöldöke ugyanolyan ívben emelkedett, majd húzódott kifelé, mint mögötte a hegyes fülek. A mellkasától lefelé, túl a köldökén egy csíkban erős, zöldes-fekete szőrzet fedte a testét. Vanja arra gondolni sem mert, mit takarhat Tamlin ágyékkötője. – Hogy van a sebed, Tamlin – kérdezte Vanja, akit zavarba hozott Tamlin ellenséges tekintete. – Milyen seb? – vetette oda durván a démon. – Az ott a válladon. Idegesen elfintorodott. – Hagyjuk – morrant a lányra. – Azt mondd meg inkább, ki vagy? – Hogy ki vagyok? Nagyon jól tudod! – Ne tettesd magad! Miért van az, hogy te vagy a világon az egyetlen, aki lát engem? – De hát ezt már megbeszéltük – felelte Vanja, és közben megpróbálta maga köré keríteni a szoknyáját. – Neked is megvan a magad titka, és nekem is. Tamlin felemelkedett és durván megragadta a karját, a másik kezével pedig letépte róla a szoknyát. – Ezt nem játsszuk tovább. Te már ismered az

én titkomat, tudod miért vagyok itt, miért tartom rajtatok a szemem, tudod, ki parancsol nekem. Te pedig hallgatsz. Nos? Vanja gyanakodva kérdezte: – Miért vagy rá ennyire kíváncsi? – Mert… Tamlin elhallgatott. Saját csapdájába esett. Már majdnem kimondta: “Mert nem ölhetlek meg, míg nem szedem ki belőled az igazságot.” Akkor aztán soha nem mondaná meg. Vanja sejtette, miről van szó, de ennyire rosszra nem számított. Hallgatott. Tamlin keze öntudatlanul a lány mostanára szépen kifejlett, telt keblére simult. Ujjai izgatottan tapogatták a bőrét, nyelvével megnedvesítette ajkait. Szája ördögi vigyorra húzódott. – Játszadozzunk egy kicsit? Vanjának feltűnt Tamlin gonosz ábrázata. Higgadtan válaszolt, bár a szíve olyan hevesen kalapált, hogy az már szinte fájt. – Most nincs időm, várnak az ebédnél. Nem beszélgethetnénk este nyugodtan? Nem is úgy festesz, mint aki túlzottan játékos kedvében van. Ezzel az ijesztő külsővel inkább ne is próbálj játékra csábítani. Tamlin durván megütötte és ellökte magától. – Átkozott kis fruska! Igazad van, nem vagyok játékos kedvemben. De te tudod, hogy játékon én a kínzást értem. Nehogy azt hidd, hogy úgy fogok hozzád nyúlni, ahogy azt te szeretnéd, te kéjvágytól duzzadó kis szajha! Addig foglak izgatni, míg

térden csúszva nem könyörögsz azért, ami után majd elepedsz! Majd meglátod! Zokogni fogsz a vágytól, Vanja, de nem kapsz semmit, aztán… Nem fejezte be a mondatot. – Aztán megölsz? – kérdezte Vanja hűvösen. – Most már felöltözhetek az ebédhez? Tamlin a fogát csikorgatta tehetetlenségében, amiért nem sikerült megijesztenie a lányt. Vanja folytatta: – És egyáltalán, milyen alapon képzeled, hogy meg akarlak kapni. Sosem voltál hozzám valami kedves. Elfordult, hogy belebújjon a szoknyájába. Tamlin ekkor benyúlt a lány alsószoknyája alá, keze a combjai között utat keresett magának. Mindez olyan gyorsan történt, hogy Vanjának még védekezni sem volt ideje. – Nincs hozzá kedved, mi? – diadalmaskodott a démon. – Olyan lucskos vagy, mint valami eső áztatta erdei árok! Vanja annyira felháborodott, hogy végig sem gondolta, mit csinál. Megragadta Tamlin ágyékkötőjét, ahol a férfiasságnak olyan bizonyítékával találta szembe magát, amilyenről még csak nem is álmodott. Úgy elkapta a kezét, mintha megégette volna. – Semmi okod a büszkeségre! – mondta, miközben végre sikerült felhúznia a szoknyáját. Bár egész testében remegett, érezte, hogy valami ellenállhatatlan nevetési kedv keríti hatalmába. Nem tudott uralkodni magán, az elképedt Tamlin mellett

az ajtóhoz lépett. Mikor kezét a kilincsre tette, elkomorodott. – Alig vártam, hogy újra találkozzunk, Tamlin. Úgy vágytam rá, hogy veled legyek, de eszembe sem jutott volna, hogy mit forgatsz a fejedben. Pontosabban inkább a lábad között. Szemét Tamlinra villantotta. Ahogy becsukta az ajtót, a nevetés csíráját vélte felfedezni a démon arcán. De miután kilépett, Tamlin öklével akkorát csapott az ajtóra, hogy csak úgy zengett a ház. MALIN ÉS PER is átjött, hogy üdvözölje a utazásból hazatért Vanját. Mindenki nagyon boldog volt, egymás szavába vágva mesélték, mi minden történt velük. A többieket főként a kis Petra története érdekelte, akin Vanja a parton segíteni próbált. – Rendben van, hogy a gyermek nyomorék volt és menthetetlen – mondta Malin –, de biztos vagy benne, hogy nem a Jéghegyek Népének leszármazottja volt? – Egészen biztos – felelte Vanja. – Teljesen torz volt a kis fattyú minden porcikája. – Milyen volt a válla? – Széles és hegyes, ez tény. Az arca pedig olyan, mint közülünk a legszerencsétlenebbeknek. Mint például az apámnak, Ulvarnak. De mégsem volt közülünk való! Látnotok kellett volna a karját! Meg a lábát, az egész testét. A legborzalmasabb szörny volt, akit valaha is láttam, úgyhogy jobb, ha ezt az elméletet kiveritek a fejetekből!

– Hát igen – szólalt meg Henning. – Kitől is származhatott volna a gyermek? Már úgy értem, ha közülünk való. No és azt hallottad-e Vanja, hogy Christoffer jól végzett munkájáért szakmai elismerésben részesült? Kitűnő orvos válik belőle, mindenki azt mondja. Végül úgy döntött, hogy sebészetre szakosodik. – Igen, tudok róla. Megnyugtató érzés, hogy lesz a családban egy orvos. Ingyenes konzultációk meg miegyebek. – Kedves Vanja, nem úgy festesz, mintha nagy szükséged lenne orvosi tanácsokra – mosolygott Malin. – Még sosem láttalak ilyen kicsattanónak, mint most. – És ilyen csinosnak sem – bókolt Per. – Jó lesz, ha nyitva tartod a szemed, Henning! Mert jönnek ám a kérők, hosszú, tömött sorokban! Jókedvűen nevettek. Vanja egy csöpp lelkiismeret-furdalást érzett. Mindannyian olyan kedvesek voltak, ő pedig annyira boldog, hogy végre újra otthon lehet és az övéivel beszélgethet, akik szavak nélkül is értik őt; már járt kint a teheneknél is, meg az istállóban, Per kutyája a lábaihoz heveredett … mégis annyi minden más kavargott a fejében, hogy alig tudta követni a társalgást. A helyzetet tovább rontotta, hogy egyszer csak megjelent Tamlin. Rátelepedett a tálalóasztalra, és le sem vette a szemét Vanjáról, miközben a többiek önfeledten fecsegtek tovább. Egyszer csak megragadta ördögfarkát és a ke-

zét érzéki mozdulattal végigcsúsztatta rajta egészen a szív alakú végéig. Mivel felnőtt “férfivé” vált, mostanra a farka is teljes hosszában és vastagságában pompázott. Ahogy most a kezében tartotta, a hegye úgy nézett ki, mint egy igazi hímveszsző. Kezével obszcén mozdulatokba kezdett, közben gúnyosan mosolygott Vanjára. Vanja érezte, hogy hol elsápad, hol elvörösödik. Amennyire csak lehetett, megpróbált másfelé nézni, de képtelen volt elfordítani a pillantását Tamlinról, ő meg a farka hegyét Vanja felé görbítette, kicsit meghajlítva, mintha megcsiklandozná vele a lányt – ahogy azt kamaszkorukban tették. Mire az ebéd végére értek, Vanja verejtékben úszott. Vanja szüleinek muszáj volt elutazniuk, egész éjjel távol maradtak. Malin megkérdezte Vanját, nem akarja-e, hogy az első éjszakát vele töltse, de a lány ettől rettentően félt. Tamlin ott állt mögötte a nappaliban, testét az övéhez nyomva lustán mozgatta le-fel, hogy érezze pompás férfiasságát. Egyértelműen értésére adta, hogy senkit sem szeretne a házban látni. – Köszönöm szépen, Malin, de attól tartok, nagyon unalmas társaság lennék. Annyira kifárasztott az utazás, alig várom, hogy belezuhanjak az ágyamba! – Ezt meg tudom érteni. Akkor reggel találkozunk. Átjössz, ahogy megígérted? – Hát persze! Tamlin egyértelműen erotikus kis közjátéka el-

lenére Vanja tisztában volt vele, hogy nem ilyen mókán jár az esze. Persze egyedül akart maradni vele, de csak azért, hogy kegyetlenül megbüntesse. Amit most művelt, csak azért tette, hogy lássa Vanja gátlástalan vágyakozását – majd keményen és kíméletlenül lecsapjon. Vanja most már tudta, hányadán áll vele! Nem tagadhatta, hogy fél. Halálosan retteg! Tamlin esze egyáltalán nem az erotikán járt. Hanem a halálon! A bosszún és büntetésen, amiért megalázkodott miatta, amiért kitaszítottá vált. Az iránta érzett vágy az utolsó helyet foglalta el a gondolatai között. De Vanjának volt egy ütőkártyája, ezt nagyon jól tudta. Tamlin nem ölheti meg addig, amíg meg nem tudja, ki is ő valójában. Mindenki elment. A ház elcsendesedett. Vanja kifejezéstelen pillantást vetett Tamlinra, körüljárta a szobákat, mindent bezárt, húzta az időt. Tamlin lassan ment a nyomában. Nyugodtan és határozottan. Ő várhatott. Végül a lány beért a saját lakrészébe. Úgy vonszolta magát, mint aki a vesztőhelyre készül, és ez nem is állt messze a valóságtól. Hát senki nem segít rajtam?, gondolta kétségbeesetten. Jéghegyek Népének ősei, hol vagytok ilyenkor? Bár ők a közönséges leszármazottakat, egy-két egyedi esettől eltekintve, nem szokták kisegíteni a bajból. Egy démonnal meg főként nem veszik fel a harcot. “Istenem, ha van valami hatalmad ebben a helyzetben, segíts nekem”, könyörgött. Jól tudta,

hogy kérése hiábavaló, mivel szabad akaratából vállalta az éjszaka démonának barátságát. Ha ezt egyáltalán barátságnak lehet nevezni. Mi ez egyáltalán? Kölcsönös függés? Szerelmes gyűlölség? Nem, a szerelem túl szép szó ebben az esetben. A kétségbeesés és a tehetetlenség láncolta őket egymáshoz. Vanja ki szeretett volna mászni ebből a kapcsolatból, másfelől betegesen vágyódott Tamlin után. És Tamlin? Neki kínozni és gyűlölni kellett a lányt, közben persze ő is a hatása alá került, olyannyira, hogy megmentette őt Gonosz Tengeltől, sőt mi több, féltékenységet érzett, mikor egy másik férfi karjaiban látta. De ennek most vége szakadt. A levegő megtelt feszültséggel, szinte sütött belőle a bosszúvágy és a gonoszság. Vanja most, hogy Tamlin ott állt szorosan mögötte, a tarkójában és a gerincében is ezt érezte. Segítsen már valaki elfojtani ezt a kínzó vágyat! Hogy gyűlölni tudjam, vagy legalábbis hűvös és nyugodt tudjak maradni! Annyira szeretnék élni! TAMLIN ZORD tekintettel állt a lány mögött. Sátánfajzat! Hogy fogom kiszedni belőle a titkot? Talán lobbantsam lángra a vágyát? Hogy kielégülésért könyörögjön? Ezt bátran megígérhetem, csak árulja el végre, hogy kicsoda ő. Természetesen nem fogja kielégíteni; egy per-

cig nem gondolta komolyan, hogy ilyesmibe bonyolódjon vele. De ezt a lánynak nem szabad megtudnia. Fel tudná ébreszteni a vágyát, ezt Tamlin tudta. Élvezettel szemlélte, amint a lány szeme elhomályosul, ahogy fájdalmasan vonaglik az iránta érzett eszelős kéjvágytól. Érezte, mennyire felkészültté válik már pusztán a keze érintésére. Csodálatos érzés volt. Vanja hangja remegett, ahogy hellyel kínálta a kisasztalnál. – Nem ülnénk le beszélgetni? – kérdezte lágyan. – Olyan rég találkoztunk, és én úgy örülök, hogy látlak. Annyi közös emlékünk van, meg aztán mindenről tudni szeretnék, ami veled történt, Tamlin. Hogy én asztalhoz üljek? Mit képzel ez a lány? Egy pillanatra elöntötte az indulat, meg akarta semmisíteni Vanját, ki akarta szedni belőle az igazságot a származásáról, hogy egyszer és mindenkorra végezni tudjon vele, őt pedig visszafogadják az éjszakai démonok birodalmába. De ez soha nem fog sikerülni, a lány okosabb annál, ezzel Tamlin tisztában volt. Tamlin kiolvasta a tekintetéből, hogy megérezte a halál szárnysuhogását. Egyszer csak megvilágosodott előtte a terv. Őszintének ható szavakkal és színlelt vágyakozással fogja áltatni, úgy fog hozzá közeledni, ahogy ő szeretné – és amikor a lány már teljes önkívületben lesz, mielőtt egészen belehatolna, akkor lecsap, és

kikényszeríti belőle az igazságot. A démonok barlangjában két kérdésre várták a választ: kicsoda Vanja, és ki az a másik, aki elrejtőzik Gonosz Tengel elől. Átkarolta a lány vállát és a fülébe súgta: – Miért kellene ülnünk? Miért nem idézzük fel a régi szép emlékeket egymás mellett az ágyban? Mindig olyan jól éreztük magunkat, nem? Vanja odafordult hozzá, szép szemén látszott, hogy nem hisz neki. (Ó, mennyire kívánatos lett a kicsike!) Igaz, ő is megnőtt, de ez széles ágy, nyugtatta meg Tamlin. Annyira elérzékenyültnek tettette magát, olyan nosztalgikus hangon szólt, amennyire csak tőle tellett. – Vedd le a ruhád, Vanja – kérlelte, majd lehúzta róla a szoknyát. Vanja összerázkódott, de Tamlin érezte, hogy nem az undortól, sokkal inkább valami balsejtelem miatt. – Gondolod, hogy szabad ezt nekünk, Tamlin? Tudod, hogy nem nyúlhatsz hozzám. Még csak tizenhat éves vagyok, és te démon vagy, én meg közönséges földi halandó. Ó, dehogy. Nem vagy te közönséges földi halandó, de ki az ördög is lehetsz valójában? – Természetesen egy ujjal sem érek hozzád – búgta hízelgően Tamlin, és bizonyos értelemben igazat is mondott – Csak veled akarok lenni, úgy mint régen, érezni akarom a testedből áradó meleget. Azokat a perceket soha nem fogom elfelejteni.

Vanján látszott, mennyire meghatódott. – Nem… szórakozol velem? Nem piszkálsz a farkaddal? – Megígérem. A lány szeme megtelt könnyel a gyöngédségtől. – Most olyan kedves vagy, Tamlin. Én meg már azt hittem, nem is szeretsz. Ekkor Tamlin kimondta azt, amire megesküdött, hogy soha nem teszi: – Szükségem van rád, Vanja. Legszívesebben leharapta volna a nyelvét. Nem azért, amit mondott, ez tökéletesen beleillett a taktikájába, hanem mert hirtelen úgy érezte, komolyan is gondolja! Micsoda baklövés, saját ékesszólásának csapdájába esett. A lány teljes szívéből, melegen rámosolygott, és hagyta, hogy a még rajta lévő ruhákat is lefejtse róla. Egy pillanatra kiment a fürdőszobába, Tamlin hallotta, hogy mosdik, amikor pedig belépett, valami kellemes, drága parfüm illata lengte körül. Mindez az ő kedvéért! Valami megmagyarázhatatlan nyilallást érzett a szívében. Már-már emelkedett hangulatba került. Közben Tamlin elhelyezkedett az ágyon és felkönyökölve várta a lányt. Nem égett a lámpa, a szobában csak a nyáréjszaka gyenge fénye derengett. Tamlin levette magáról az ágyékkötőt, amit egyébként a démonok barlangjában nem hordott, ott nagyon nevetségesen hatott volna. A démonok

kedvükre közösültek egymással, ahol és amikor csak akartak, bár Tamlin ebben sohasem részesült, mert mire férfivá érett, addigra a démonok kitagadták maguk közül. És amit még magának sem vallott volna be soha, nem is vágyott a dologra. Egy földi lény teljesen bűvöletbe ejtette. De hogy testi kapcsolatba kerüljön vele? Soha! Vanja egy fürdőlepedőt tartott maga elé, és szégyenlősen lekuporodott az ágyra. A fürdőlepedőt aprólékos mozdulatokkal egy székre hajtogatta. Tamlin egy mozdulattal elfordította magától a lányt, ő pedig odabújt a hátához. – Így. Most beszélgethetünk. Vanja kuncogott. – Nem egészen olyan, mint régen. Emlékszel, a térded mindig nyomta a hátam. – A kezem pedig a mellednél ölelt át, igen, emlékszem. – mosolyodott el Tamlin. – Szép lett a melled. Fejlett, telt, jólesik megérinteni. A csípőd is szépen kikerekedett. – A kezét szándékosan lassan, érzékien csúsztatta végig a lány csípőjén. – Inkább beszélgessünk, Tamlin – szólalt meg bizonytalan hangon a lány és kissé arrébb húzódott. – Rendben van, csak kényelembe helyezkedem. Emeld fel egy kicsit a lábad – kérlelte halkan. Vanja vonakodva ugyan, de engedelmeskedett. – Olyan nem jó így – bizonytalankodott – nyom a farkad. – Nem a farkam volt.

A combjai közt egy nagy, kemény és forró valamit érzett, ami erőteljesen lüktetett. Vanján erős remegés futott végig. Tamlin tudta, hogy a lány nem bírja már sokáig. – Így, most nagyon jól fekszünk. És most halljam, Vanja, ki valójában az apád? Azt már tudom, hogy nem Henning. – Nem. Az apámat Ulvarnak hívták és a Jéghegyek Népe átoksújtotta sarjainak egyik legrosszabbika volt. Remélem, ebből nem örököltem túl sokat. Ulvar? Talán neki köszönhető, hogy Vanja lát engem, gondolkodott Tamlin, miközben férfiasságát óvatosan a lány kellemes, meleg testéhez dörgölte. Vanja érezte, hogy egyre nedvesebb lesz, elfojtott egy kiáltást, remegve, szédülve izgalomba jött. Biztos, hogy nem Ulvar a megoldás. A Jéghegyek Népének egyetlen átoksújtotta tagja sem volt ennyire erős. Talán más démonokat megláthattak, de nem a lidércek gonosz szellemeit. Őket a világon senki nem láthatta. Kivéve Vanját. De miért? – Tudod, hogy van még egy valaki. – Micsoda? – motyogta Vanja. A hangja mind fátyolosabban csengett. Tamlin kitapintotta az érzékeny pontot, és jól kiszámított mozdulatokkal kezdett hozzádörgölőzni. Megint megérintette a mellét, és érezte, hogy mellbimbói mennyire megkeményedtek. Ez sok mindent elárult. Szórakoztatónak találta a dolgot, de egyszersmind fel is izgatta.

– Tudod, kire gondolok. Aki rejtőzik Gonosz Tengel elől. A lány keze is tapogatózni kezdett, bátortalanul megérintette Tamlin fejét, majd riadtan visszarántotta. – Esküszöm, hogy nem tudom, ki lehet az. Tamlin, abbahagynád? – Gyorsan a hátára fordult. – Fordulj el, nem szeretem ezt. De Tamlin leszorította az ágyra, és egyik kezével szétfeszítette a lábát. Aztán valami olyat tett, amit soha nem tartott lehetségesnek, de az ajkai mintha nem engedelmeskedtek volna neki, kiéhezetten, vadul keresték a lányét, minden forgott körülötte, az érzés szétáradt az ágyékában, ott lüktetett, mintha az az állhatatos, erős valami, ami szívta magához, minden mást elfeledtetett volna vele. Vanja megérezte a vágyát és gyorsan Tamlin alá fordult. Karját a nyaka köré fonta és újra megcsókolta. Ezután semmi nem úgy történt, ahogy Tamlin elképzelte, mivel ő maga is elvesztette az önuralmát. “Most!”, próbált gondolkozni. “Most jött el a pillanat, most ki tudnám szedni belőle az igazságot, mert most majd eleped értem!” Mit is akart mondani? A gondolatai nem akartak összeállni. Kicsit felemelkedett, hogy ne kelljen a lányhoz érnie, nem volt szabad engednie saját magának, mert akkor mindennek vége, de csak egyetlenegy vágy lüktetett benne, és az agya csak járt, csak járt és már semminek nem volt semmi értelme… és egyszer csak megint mindenre emlé-

kezett. – Megkapod, amit akarsz – kezdte újra. – Mindent megkapsz, amit belőlem kívánsz, csak mondd meg, hogy ki vagy. Vanja nyögött alatta, vele együtt felemelte alsótestét, sikoltani szeretett volna vad vágyakozásában, hívta a csókjaival, az ölelő karjával és az egyre jobban szétnyíló térdeivel. Tamlin is megcsókolta, nyelvét bedugta a szájába. Csodálatos érzés volt, olyan, mintha az a másik nyelv is a sajátja volna. Megint elengedte a száját. Rendes beszéd helyett csak hörögni tudott: – Mondd meg ki vagy, hogy… Vanja átölelte az alsótestét, sikerült újra magához szorítania. Tamlin nem bírta tovább. Remegés futott át rajta, megragadta férfiasságát és a megfelelő helyre vezette. A világon semmi nem tudta volna többé megállítani. Állatias remegéssel hatolt be a lányba, Vanja fájdalmában összeszorította a fogát. A lány Tamlin válla fölött látta, hogy emelkedik és süllyed a háta a mély és vad, élvezettel teli ölelésben, miközben csak egyre tudott gondolni: “Be tudtam fogadni! Képes voltam befogadni egész hatalmas férfiasságát!” Tamlin átadta magát a már-már kibírhatatlan gyönyörnek, mindent elfelejtett, csak egy dolgon járt az esze: valahogy ki kell elégítenie egyre növekvő vágyát. Észrevette, hogy Vanja gyorsabb ütemben kezd mozogni, a félhomályban látta tágra nyílt szemeit, az arca a kibírhatatlan kéj közepette szinte szétmállott. Egyre szaporábban és hango-

sabban lélegzett, a nyögések is felerősödtek, aztán felkiáltott, és testét egy hosszú pillanatra Tamlinéhoz szorította. Majd lehanyatlott, karjával még mindig ölelte Tamlint, és alig hallhatóan ezt suttogta: “Szeretlek, Tamlin, szeretlek…” Tamlint addig hajtotta a vágy, míg már azt sem tudta, hol van, vagy kicsoda ő, hogy egyáltalán létezik-e valami az ölelésükön kívül. Az volt az érzése, hogy valami tüzes massza tör előre a testéből, át a lányéba, mintha egyedül ennek lenne értelme a világon – hogy életnedvét a lányba plántálhassa. Felemelte a fejét, hátát még meghajlította egy utolsó görcs, majd nagyot kiáltott az érzékek feletti gyönyörtől, amilyenről még csak nem is álmodott, ami olyan volt, mintha életének minden eddig érzett fájdalma szertefoszlott volna és elhagyta volna a testét. Ráhanyatlott a lányra. Ahogy ott feküdt, szapora lélegzése visszhang volt a lányéra. Lassan kicsúszott a lányból. Egyikük sem bírt megszólalni. Nem is akartak, a szavak lerombolták volna a pillanat gyönyörét. Tamlin az ágyékkötőjével letörölgette a lányt és látta, hogy a vászon piros lett Vanja vérétől. A lányon nem látszott, hogy túl nagy fájdalmai lettek volna. Ez meglepte Tamlint. Ami a méreteit illeti, a sors igen bőkezűen bánt vele, a lány meg csak… Hirtelen szorongás fogta el: még csak tizenhat éves! Most már késő bánat! Ami történt, elkerülhetetlen volt. Vesztett, de boldogan tette. Tamlin, az

éjszaka démona még soha nem volt ilyen boldog. Vanjánál otthon érezte magát. Ő volt az első lény, akivel kapcsolatba került. Tamlin hat évvel ezelőtt ugyanolyan ragaszkodást érzett Vanja iránt, amilyet az anyátlan kiskacsák éreznek gazdájuk iránt, csak a kacsák valódi anyjuknak hiszik gazdáikat. Tamlin soha nem látta az anyát benne, csak valakit, akihez tartozhat. Vanját az otthonának érezte, csakúgy, mint a lány szobáját. Életének társa volt, és ezért igazából soha nem mondott köszönetet, sőt. De most boldoggá tette a lányt, ebben biztos volt. Tamlin, a démon, életében először érzett gyengédséget, amit különben mihaszna érzésnek tartott. Tamlin a kimerült arcra, a lecsukódó szemekre nézett, és a keze gyengéden, szinte magától simogatni kezdte a lány arcát, vigyázva, hogy a karmaival meg ne sértse. Vanja felnyitotta a szemét és ránézett Tamlinra. Komoly volt, kicsit szomorkás, szeme csillogott, aztán elmosolyodott és odahúzta magához Tamlin fejét. Forró csókot nyomott az ajkára, mintegy köszönetképpen. Tamlin lecsúszott a lány testéről, szorosan hozzásimult és elszenderedett. Úgy érezte, valami célt ért el az életben. A tettéért a büntetést majd később kapja. Aztán egyszer csak magához tért és rádöbbent a valóságra. Rá nem büntetés várt, hanem annál valami sokkal rosszabb. Mit is mondott neki az ő fenséges

anyja, Lilith? Hogy felejthette el? “Látom, fiam, hogy a vágyad hatalmas. Csinálj a lánnyal, amit akarsz, töltsed rajta a kedved, de utána meg kell ölnöd.” De nem azonnal, gondolta, ahogy ott feküdt, kezével átkarolva Vanja derekát. Nem most rögtön! Először el kell végeznem a feladatomat. Ki kell csikarnom belőle, ki is ő valójában. Közben meg kell tudnom valamit arról a másikról is, akit Gonosz Tengel nem talál. Legelőször azt kell elmondania, ki az az ember. Úgyhogy még ráérek. Ó, fenséges anyám, rengeteg időm van még! Valami fájdalmas nyomást érzett a mellkasában. Tamlin nem ismerte a sírást, de az az érzés, ami most hatalmába kerítette, leginkább az emberi sírásra emlékeztette. Hevesen magához szorította a lányt, mintha a világon minden rossztól meg akarná védeni. Közben rémülten állapította meg, hogy ő maga a lány legveszélyesebb ellensége.

8. fejezet EGYEZKEDNI kezdtek. Miután Tamlin az éjszaka démona volt, napközben az égvilágon semmi dolga nem volt az emberekkel. Vanja is arra kérte, hogy napközben tartsa távol magát tőle. Nem tudná egész nap és egész éjjel elviselni Tamlin érzékiségét maga körül. Tamlin először nem egyezett bele. Az a feladata, hogy a házban és Malin házában mindenkit szemmel tartson, és ezt a feladatot végre kell hajtania. – Rendben van, akkor szimatolj a többiek körül – tanácsolta Vanja az első szerelmes éjszakájuk utáni reggelen, öltözködés közben. Egész teste sajgott, leginkább a hasa, még a ruhát is nehezére esett felvennie. – Éjszaka meg legyél velem! Ezt akarom. Tamlin fintorgott. Mostanra teljesen visszanyerte az önbizalmát. Bár néha még úgy érezte, nem sok választja el attól, hogy kiessen a gonosz démon szerepéből. Belement az alkuba. Vanja erős lány, napközben ellen tud állni a folyamatos zaklatásnak. De már azt is tudta, hogy a keze között úgy ellágyul, mint a viasz. Egyszer pedig a bizalmába kell fogadnia. Akkor aztán szélsebesen fog száguldani a démonok barlangjába, hogy megtegye jelentését – és újra visszafogadják. Ígéretét, mely szerint nappal távol marad

Vanjától, meg is tartotta. De amint a lány lefeküdt, Tamlin valahonnan megjelent, bekúszott hozzá és heves ostromlásba kezdett. Ezeken az éjszakákon tanítgatták egymást, legalábbis ami a testiséget illeti. Gondolataikat ritkán osztották meg egymással. Erotikus kis játékaik közben viszont gyakran hangosan kacagtak a boldogságtól. Vanja számára a legkeservesebb pillanat volt, mikor Benedikte hazaérkezett. Előtte nem titkolhatta egzaltált tekintetét és azt az izgatott állapotot, amelyben leledzett. Benedikte fürkésző tekintettel vizsgálgatta. – Valami baj van, Vanja? – szegezte neki a kérdést egyik nap, mikor egyedül voltak. Vanja összerezzent és felocsúdott álmodozásából. – Baj? Nem, életemben még soha nem voltam ilyen boldog! Végre megint itthon lehetek, elképzelni sem tudod, mit jelent ez nekem! – De olyan zaklatottnak tűnsz! Olyan feldúltnak meg… nem is tudom… olyan bűntudatosnak. – Bűntudatosnak? – pirult el zavartan Vanja. – Az nem lehet, nem emlékszem, hogy bármi rosszat tettem volna, mióta a trondhjemi nagymamával csúnyán viselkedtem. Benedikte nem válaszolt, de szemmel tartotta Vanját. Vanja nem tudott mit csinálni, fel volt csigázva, magán kívül volt a boldogságtól. Megpróbálta visszafogni magát, mert attól tartott, állapota a

többieknek is fel fog tűnni. A helyzetet tovább rontotta, hogy reggelente, kimerítő szerelmeskedéseik után sokáig ágyban maradt. Észrevette, hogy a többiek aggódnak érte. De nem bírt meglenni Tamlin nélkül. A részévé vált, olyannyira, hogy a nappalok néha örökkévalóságnak tűntek, már csak az éjszakát várta, hogy Tamlin újra meglátogassa, és megint valami új; izgató, felkavaró élményt nyújtson. Tamlin nem mindig tartotta meg ígéretét, hogy napközben távol tartja magát tőle. Néha muszáj volt mutatkoznia, mikor épp kihallgatta a többiek beszélgetését. Ha közel kerültek egymáshoz, Vanja hallotta, amint a fülébe súgja: – Tudtam, hogy merre talállak, Vanja. Olyan vagyok, mint valami állat. Az illatod vonz hozzád. Csodálatos illatod van. Finom, mint valami virágoskert, ugyanakkor izgató is. Annyira elbódít, hogy alig bírom kivárni az estét. Menjünk be a szobádba. Ilyenkor óvatosan megrázta a fejét, de az is megtörtént, hogy bebújtak valami nagy ruhásszekrénybe, Vanja felhúzta a szoknyáját, a falnak dőlt és hagyta, hogy Tamlin vadul, állatiasan magáévá tegye. Az öle ilyenkor olyan volt, mint a tűz. Tamlin a szájára tapasztotta a kezét, nehogy orgazmus közben hangosan felsikoltson. Csodálatosan izgalmas időszak volt, de egyben kimerítő is, mivel Vanjának folyamatosan kettős szerepben kellett tündökölnie. Benedikte vizslató tekintete pedig állandóan őt fürkészte.

Tamlin teljes mértékben kitörölte emlékezetéből a Vanja származását érintő kérdést. Ő is, akárcsak Vanja, kielégíthetetlen vágyának rabságába került. Teste kéjesen bizsergett, ha a lányra gondolt. Nem volt náluk összeillőbb pár, szavak nélkül megértették a másik szándékát. Olyannyira el voltak foglalva egymással, hogy Tamlin egy nap rémülten döbbent rá, hogy hónapok óta nem látogatott el a démonok barlangjába! Közben Vanja szülei szomorúan nyugtázták, hogy a lányuk megint sápadt lett és beteges. MALIN HÍREKET hozott. – Christoffer megnősül! Lillehammerban ismerte meg a lányt. Lise-Merete Gustavsennek hívják és a városi polgármester lánya. Csak nehogy a rangja fölött nősüljön. Bár ő maga orvos… – Nahát, Christoffer! – mormogta Henning. – Az a kicsi fiú, aki mindig megfogta a kezem, mikor a tehénistállóban odaértünk ahhoz a nagy bikához! Vajon elég érett már a házasságra? – Kedvesem, nemsokára harminc éves lesz! A gyerekeink nőnek, Henning! A kis Vanja is maholnap betölti a tizenhetet. – Köszönöm, erre igazán nem kellett volna felhívnod a figyelmünket. Láttad azt a szekrényt, amit kisajátított? Szerintem az élete hátralevő részében egy darab ruhát sem kell vennie. Mindig választékosan öltözik, parfümözi magát, elegáns a frizurája, hogy… Mégis olyan ritkán jár el hazulról. Kinek öltözik ki ennyire?

Vanja, aki a mellettük lévő szobában ült, hallotta a beszélgetést. Christoffer megnősül? Nagyon régen nem látta már, de így is elég nehéz volt elképzelnie. Olyan jó volt hármójuknak, Christoffernek, Benediktének és neki, mikor gyerekek voltak! Ő jóval fiatalabb volt a másik kettőnél, de ez semmi problémát nem jelentett. Rengeteget játszottak együtt. Aztán minden szétesett. Először jött Benedikte házasságon kívül született fia. Ez volt az első figyelmeztető jel, hogy a játéknak vége. Aztán Vanja befogadta a kis démonivadékot, akire vigyáznia kellett, majd Christoffer elkezdte orvosi tanulmányait. Mostanra pedig minden megváltozott. Vanja hiába jött haza, hiába hitte azt, hogy a felhőtlen gyermekévek folytatódhatnak. Ez egyszerűen lehetetlen volt. Pedig mindent megtett azért, hogy újra beilleszkedjen a családba, de a titka miatt menthetetlenül kívül rekedt. Az nyilvánvaló volt, hogy Tamlin minden erőt kiszív belőle. Neki nem volt szüksége alvásra, a lánynak viszont annál inkább lett volna. Néha arra gondolt, hogy micsoda buja, kéjsóvár nőszemély ő, már-már nimfomániás, akinek soha semmi nem elég, ahogy Tamlin is mindig készen állt a szeretkezésre. De nem így volt. A környéken több fiatal fiú is akadt, akik mit meg nem tettek volna, hogy Vanjával lehessenek, ám ezek a fiúk untatták, testi

vonzalmat pedig végképp soha nem érzett irántuk. Ilyenkor még vadabbul hancúrozott Tamlinnal éjszakai találkáikon, aminek a démon rendkívül örült. Hosszú órákat töltöttek együtt – Vanja pedig későn kelt, akkor is nyúzottan, kimerülten. Össze kellett szednie magát, ha nem akarta, hogy újra elküldjék a nagyanyjához. BENEDIKTE komolyan aggódott. Ő többet látott, mint a család többi tagja, és biztosra vette, hogy valami nagyon nincs rendjén Vanjával. A lány egyetlen feszült idegcsomó volt, rosszkedvűnek viszont egyáltalán nem lehetett mondani, sőt! Majd szétfeszítette valami nyugtalanság, és ez nem sok jóval kecsegtetett. Először arra gondolt, hogy segítségért az őseikhez fordul, de igazából sosem állt annyira közel hozzájuk, mint Heike és még néhányan. Aztán eszébe jutott valaki más. Vanja legközelebbi rokona. Aznap este, mielőtt lefeküdt volna, Benedikte gondolataiba mélyedve sétált végig a fasoron. Ott állt a hideg esti szélben, fejét hátrahajtva, lehunyt szemmel. Összeszedte a gondolatait és megpróbált erősen koncentrálni. – Marco, – suttogta végül – Marco, te egyszer már segítettél nekem Révkikötőnél… Nem tudnál most is segíteni? Nem tudom, hol lehetsz most, létezel-e egyáltalán, azt meg végképp nem tudom, hallasz-e engem. De ha igen, gyere! Fivéred gyermeke, Vanja, nagyon beteg. Nem tudom, mi baja,

nagyon szeretnék segíteni rajta, de bennem nem bízik. Tudod, hogy engem sújtott az átok, én vagyok az, akinek szolgálnia kellett volna Gonosz Tengelt, de én megtagadtam ezt. Ugyanúgy szeretnék cselekedni, mint Jó Tengel, Heike és a többiek. Harcolni fogok gonosz ősapánk ellen. De legfontosabb kötelességem az, hogy megvédjem családunkat minden rossztól. Vanja esetében viszont tehetetlen vagyok. Semmit nem értek abból, ami végbemegy benne, de azt látom, hogy komoly a baj. Ha hallasz engem, Marco, gyere kérlek gyorsan, segíts nekünk! A dolog sürgős, nem akarjuk elveszíteni Vanját! Nincs ebben semmi új, folytatta a gondolatmenetet Benedikte. Trondhjemi utazása előtt is ilyen volt, csak nem ennyire. Mikor visszajött, fel volt frissülve – de most minden kezdődik elölről. Csak az egész sokkal rosszabb. Úgyhogy a veszély itt leselkedik rá, Hársfaligetben. – Marco – szólongatta halkan Benedikte. – Marco, hallasz engem? Ragyogtak fölötte a csillagok, de válasz nem érkezett. Egész éjjel várta, hogy Marco valami jelt adjon, egész éjjel fülelt az ágyában, kibámult a sötétbe, de semmi nem történt. Aztán másnap jött a telefon Lillehammerből. Christoffer az ő segítségét kérte valami járványnál, ami a városban pusztított, meg valami érthetetlen dolgot mondott, miszerint ha nem mentik meg a polgármester fiát, akkor bezárják a kórházat. Christoffer nem a polgármester lányának udva-

rol? Nem lehet valami túl jó a hangulat. A legjobb az lesz, ha André ott van Christofferrel. Benedikte tehát fogta a fiát és elutaztak. VANJA BOLDOG VOLT. Megnőtt a játéktere, senki nem tartotta rajta a szemét. Tamlinnal az egész házat birtokba vehették. Csodálatos napokat töltöttek együtt, legfantasztikusabb szerelmeskedéseikre ott keríthettek sort, ahol akartak. Az alvásról is teljesen megfeledkeztek. Tamlin sem törődött a jelentésével, csak ezzel a kívánatos emberi lénnyel. Aztán hazajött Benedikte, izgatottan és boldogan. Viszontláthatta az ő Sander Brinkjét, André apját, és ez minden gondolatát lekötötte. Vanja még mindig szabadnak érezte magát. Esténként Tamlin a szobájában várta, néha-néha napközben is remek pásztorórákat töltöttek együtt. Tamlin olyan erős kéjvágyat ébresztett a lányban, hogy az már soha sehol nem tudott neki ellenállni. Ha Tamlin olyan kedvében volt, meztelenül kószált a házban a többiek között, szemérmetlenül mutogatva mindenét, amit a lány számára tartogatott. Akárhányszor Vanja megpillantotta Tamlint, felébredt benne a vágy, láthatta, ahogy a férfiassága megduzzad és meredezni kezd, ilyenkor elbújtak valahová, ahol senki nem zavarhatta őket, és túleshettek egy heves közösülésen. Ezt az időszakot Vanja a világ minden kincséért ki nem hagyta volna az életéből. Persze nemcsak a többiek vették észre, hogy ez

kihat az egészségére, tudta nagyon jól ő maga is. Malin meglepő hírt közölt a családdal: Christoffer megnősült. De nem azt a lányt vette el, akiről beszélt, hanem egy Marit Svelten nevű nőt. Malin és Per teljesen összezavarodott, de Benedikte megnyugtatta őket. – Ez volt a legjobb, amit tehetett – győzködte őket. – Marit hozzávaló. Amellett a rémes LiseMerete mellett egyetlen boldog pillanata nem lett volna. Rengeteg esemény zajlott azokban a napokban. Megérkezett Sander Brink. Benedikte még soha nem volt ilyen boldog, miközben aggódva figyelte, hogy alakul Sander kapcsolata a fiával, Andréval. Tamlin az egyik éjjel komoly beszélgetést folytatott Vanjával, miután egy heves együttlét után az ágyon pihegtek. – El kell mennem a démonok birodalmába, Vanja. Régóta szólítanak, de úgy tettem, mintha nem hallanám. De most már komoly a helyzet. A lány magához húzta. – Mikor kell indulnod? – Ma éjjel. De hamar visszajövök. Már hajnalban itt leszek. – Meg fognak büntetni? – Biztosan! De nem foglalkozom az átkaikkal! Távol tartom magam a Jéghegyek Népének völgyétől, és kész. – Gyere amilyen gyorsan csak tudsz, Tamlin! – kérlelte ajkát az arcához szorítva. – Nem tudok nélküled élni. Tudom, hogy te ezt nem érted, mert

te nem érzel ilyesmit, de én szeretlek, Tamlin. Te csak a testemet használod, és meg is elégszel enynyivel. De te másfajta érzelmeket is ébresztesz bennem. Ezt biztos érezted a simogatásaimon, a hangomon és őszinte ragaszkodásomon. Keserűen felnevetett és folytatta: – Nem vagyok valami nagyokos! Fogom magam és beleszeretek egy démonba. Legalább egy jóságos, kedves angyal lennél… de ezt a legkevésbé sem lehetne rádfogni. Te mindig csak ördögi dolgokon töröd a fejed. – Egy angyallal soha nem lett volna ilyen jó dolgod. – jelentette ki Tamlin önelégülten. – Igazad van, tényleg nem tudom, hogy miféle érzelgős ostobaságról beszélsz, de azt mind a ketten tudjuk, hogy az enyém leszel, éjjel és nappal! Vanja eltűnődött. – Egyszer mégis… – Mit akartál mondani? – Semmit. Okosabbnak tartotta, ha nem említi, hogy Tamlin megmentette Gonosz Tengeltől. Nem szerette, ha erre emlékeztetik. De Vanjának sokszor jutott eszébe az az eset. Vajon csak azért volt neki fontos, azért mentette meg a haláltól, hogy ágyasává tegye? Pedig ez régen történt, amikor még nem is volt eléggé felnőtt Tamlinhoz. Biztosan százezer egyéb lehetősége lett volna ördögi kéjvágyának kiélésére, de Tamlin őt akarta. Csakis őt. Két kezébe fogta Tamlin fejét és megsimogatta

a durva hajat. Jobb, ha nem kérdez túl sokat! Vanja nem akart a jövőre gondolni. Ha csak az eszébe ötlött, ijedten rázkódott össze. Mélyen legbelül tudta, hogy az az élet, amit most él, az ő részére katasztrófában fog végződni. Nem tudta, mi lesz ez a katasztrófa, csak azt, hogy felelőtlen játszadozását az éjszaka démonával tengernyi gyász és tragédia követi majd. Csakhogy ez már nem volt többé játék a számára. AZON AZ ÉJSZAKÁN Vanja gondolataiba merülve feküdt. Kedvelte Sander Brinket, aki végleg itt akart maradni. Arra várt, hogy elválasszák a feleségétől, és Benediktével összeházasodhassanak. Vanja örült Benedikte szerencséjének. Látta, hogy “nővérkéje” mennyit szenved attól, hogy egyedül kell nevelnie a fiát, akit a világon a legjobban szeret. Vanja magáról is el tudta képzelni, hogy gyereket szül, csak azt nem tudta, hogy lenne ez lehetséges? Gondterhelten felsóhajtott. Sander és André kapcsolata remekül alakult. A fiú megértette, hogy Sander az apja, és a két újdonsült rokon szinte az egész napot együtt töltötte. Henning és Agnete is jó néven vette, hogy Sander ott lakik a házban. Természetesen külön szobát kapott, nehogy még több szóbeszédre adjanak okot, de hogy valójában hányszor aludt ott, az csak rá és Benediktére tartozott. Vanja valószínűleg elbóbiskolt, mert egyszer

csak azt vette észre, hogy hajnali fény szűrődik be a sötétítő függönyön keresztül. Tamlin?! Nem jött vissza. Ilyen sokáig még soha nem maradt távol. Most viszont nagyon régen elindult éjjeli útjára rokonai birodalmába. Túlságosan is régen. Már biztos őrjöngtek a dühtől. Nem is beszélve Gonosz Tengelről! Vanja testét csak úgy rázta az ideges remegés. Valóságos görcsöt kapott. Tamlin… Gyere vissza! Tudod, hogy nem bírok nélküled élni. A rémület vasmarokkal szorította össze a szívét. EZ ALKALOMMAL senki nem fordult el Tamlintól, mikor a lidércek világának sötét barlangjaihoz ért. Ehelyett valami sokkal rosszabb, sokkal fenyegetőbb történt. A lejárat kapuiban az őrök üvöltve emelkedtek fel, amint Tamlin lefelé bukdácsolt. Valami vastag, fekete köd burkolta körül, és egyszer csak számtalan kéz, vagy pata, vagy karom ragadta meg, úgyhogy ott lógott magatehetetlenül fejjel lefelé, miközben a láthatatlan lények szorosan ráakaszkodtak. Össze-vissza verte magát, ahogy leérkezett a hatalmas barlang padlójára őfelsége emelvénye előtt. Felállt, de az őrök, a groteszk szörnyek, akiket most már felismert, abban a szempillantásban visszanyomták a földre. Térdre kényszerítették, ő

meg rúgta, vágta, harapta fogvatartóit. – Na, te álnok, itt vagy végre – dörgedezett az idősebb démonok egyike. – Urunk nem kegyelmezett nekünk! Keményen megbüntetett minket! Kegyvesztetté váltunk! Mi, akik mindig a legjobbat akartuk neki! És ez az egész a te hibád, csak a tied! Hiába várta a beszámolódat, soha nem készült el. Mit tudsz felhozni a mentségedre? Tamlin nem felelt. Mit is mondhatott volna? Lilith lépett előre. – Nem vagy többé a fiam – szólalt meg rideg hangon. – Eljátszottad a bizalmunkat a mi hatalmas urunknál. Tudom, mi tartott vissza. Az a földi aszszony! Átok rád, aki ilyen viszonyba keveredik egy földi lénnyel! Azt mondtam, töltsd rajta a kedved, de utána hajtsd végre a feladatodat! Ezt mondtam, de te csak azt hallottad meg, hogy tedd magadévá, annyira elbűvölt, megbabonázott, hogy már azt sem tudod, ki vagy. Végre Tamlin is megszólalt: – Csak kihasználtam őt. – És ezt higgyük is el? – vetette oda megvetően Lilith. – Nézd meg magad! Ha látnád, hogy megváltoztál, a külsőd is egészen más lett! Lassan inkább emberre hasonlítasz, mint démonra! Ha enynyit időztél az ölében, tudnod kellene végre, ki az a nő. És ki az a másik, aki bujkál. Tamlin a fogát csikorgatta. – Ő maga sem tudja, hogy ki az a másik. Nem tud senkiről, aki szóba jöhetne.

Az egyik idősebb démon belerúgott. – Ne hazudj, hitvány féreg! Tamlin a lába után kapott, de az őrök lefogták. Úgy sziszegtek, mint a sárkányok, és valami tüzesen izzó párát leheltek rá. – Ez az igazság. Semmit nem tud arról a másikról. – Tamlin most mindannyiukat gyűlölte. – Na jó, és ő? – szólt az egyik öreg. – Lilith azt mondja, az az emberi asszony lát téged. Ki az a nő? – Nem tudom. A Jéghegyek Népének egyik leszármazottja. – Ez nem válasz. A Jéghegyek Népének tagjai erősek, hatalmas őseik vannak. De egyikük sem képes látni az éjszaka démonait. Elég hatékonyan faggattad? – Hát persze! – Ezt kötve hiszem – szólalt meg mély kárörömmel a hangjában az egyik démonasszony. – Teljesen megfeledkezett magáról az ölelésében, mikor halálra kellett volna kínoznia, hogy kiszedje belőle az igazságot. – Ez nem igaz – kiáltotta Tamlin elkeseredetten. – Igenis kínoztam, beszéltem hozzá álmában, de nem akart, vagy nem tudott mondani semmit. Nyilvánvalóan ő maga sem ismeri a választ. Az igazság az volt, hogy az utóbbi hónapokban teljesen megfeledkezett a feladatáról. Mindenről megfeledkezett, csak arra várt, hogy Vanja közelében lehessen, érezze, amint a finom bőre hozzáér, lássa szemében azt a fényt, amit a lány szerelem-

nek nevezett. Annyira kellemes, melengető érzés volt, amikor így nézett rá, hogy szinte elsüllyedt az ölelésében, abban a nőies virágillatban, amiből csak úgy sütött a vágy. Eszébe jutott a lágy hang, amely különös szavakat suttogott neki arról, menynyire boldog vele, aztán a simogatása, ami hol gyengéd volt, hol vad… Így hogy is emlékezhetett volna arra, hogy létezik egy másik világ is az övékén kívül? Hogy van egy félelmetes lény, aki csak arra vár, hogy lecsaphasson rá, amiért nem készült el a jelentéssel a Hársfaliget lakóiról? Az egyik félelmetes őr, akinek a teste ember, a feje állat volt, arcul csapta Tamlint. Tamlin elfintorodott az ütéstől, de egy szót sem szólt. Feketéspiros vére több helyen kiserkedt. Most már az egész testét sebek borították. Az asszonydémonok a férfiasságát bámulták. – Nem rossz – gúnyolódott az egyik. – Látszik, hogy megdolgoztatták. Lovaglóülésben elhelyezkedett a földön térdepelő Tamlinon, és megpróbált hozzájutni férfiasságához, de Tamlin jéghideg maradt. Noha ezen sohasem töprengett, valami hűségfélét érzett Vanja iránt. Büszkeségét neki adta, senki más nem részesülhetett belőle. A démonasszonyt bosszantotta, hogy visszautasították, ezért alaposan megütötte Tamlin arcát. Felemelkedett a legidősebb démon. – Elég! Láncoljátok a Legmélyebb Barlang sziklafalához. Ott fog lógni az idők végezetéig.

Nem tud tovább szolgálni minket. Több kárunk származott belőle, mint hasznunk. Lilith nagyot sóhajtott, de nem tehetett semmit. Tamlin mindnyájuk ellen vétkezett, eljátszotta a becsületüket mélyen tisztelt Gonosz Tengelük előtt, és még csak nem is mutatott semmi megbánást, a legcsekélyebb szándék sem látszott rajta a csorba kiköszörülésére. Vége volt, többé nem tudták hasznát venni. De ami a legfontosabb, távol kellett tartaniuk attól a földi asszonytól. Ha viszonyuk újra kezdődik, az katasztrófával sújtja az éjszaka minden démonát. Tamlin szitkokat és fenyegető szavakat szórt rájuk, Gonosz Tengel talpnyalóinak nevezte őket, meg idiótáknak, begyöpösödött vén trottyoknak, de ez mit sem segített a helyzeten. Az őrök lekísérték a Legmélyebb Barlangba. Ott pedig, elszánt küzdelme ellenére, a lidércek minden ismert és ismeretlen, árnyakkal teli lakóhelyeinek legsötétebbikében, karját, lábát kifeszítve egy mágikus lánccal a sziklafalhoz kötözték. Élelmet soha nem igényelt. A démonok pedig halhatatlanok. Csak a földkerekség legelvetemültebb teremtménye, egy undorító csúszó-mászó, szendergő feljebbvalójuk tudta volna megsemmisíteni, ha elég ereje lett volna hozzá. De Gonosz Tengel nem Tamlinra fog legelőször gondolni, mikor uralomra jut a világmindenség fölött. Így az ifjú démon a világ végezetéig ott lóghat a sziklafalhoz láncolva.

Fájdalmas kiáltásait a nagy barlangban is hallani lehetett, sőt egészen fent a kapunál is, amely a világosságra vezet, amit Tamlin soha nem fog újra látni.

9. fejezet RIADT VÁRAKOZÁSBAN töltött nappalok és éjszakák. Tamlin nem jött. Vanja akár megkönnyebbülést is érezhetett volna, de ez történt a legkevésbé. Olyan volt, mint egy csupasz idegcsomó. Hol van Tamlin, mi történhetett? Megunta és vissza sem akar már jönni? Ó, Tamlin, van egyáltalán fogalmad arról, mit is jelentesz a számomra? – suttogta az éjszakába, mikor Tamlin már egy hete semmi életjelet nem adott magáról. Vanja féltette Tamlint. Lehet, hogy Gonosz Tengel karmaiba került? Vagy rájött, hogy a buja démonasszonyok sokkal jobb szeretők, mint amilyen belőle valaha is válhat? Az idegeskedés persze meglátszott rajta. Hársfaligetben és Malin házában mindenki mélységesen aggódott, Benedikte pedig szüntelenül próbált kapcsolatot teremteni Marcoval és az ősökkel. De semmi nem történt. Egészen addig, míg Christoffer haza nem jött menyasszonyával, Marittal. Ettől Vanja kicsit felélénkült. Először ő is – mint a többiek – elképedt azon, milyen feleséget választott Christoffer. Marit hihetetlenül egyszerű nő volt, aki a vadonatúj, divatos ruhák, saját készítésű frizurakölteménye és erőltetetten választékos beszéde ellenére sem tagadhatta le egyszerű származását. Titokban egész idő alatt

azt leste, mit hogyan csinálnak a többiek, azután próbálta őket utánozni. Végül aztán nagyon beletanult! Mikor az első meglepetésből magukhoz tértek, azt sem tudták, mivel kedveskedjenek neki. Henning és Agnete az egész családot meghívta az ifjú pár tiszteletére rendezett ünnepi ebédre, így akkor este mindenki Hársfaligetben gyűlt össze. Vanja úgy érezte, több közös vonás is van bennük Marittal, és nagyon szeretett volna beszélgetni vele. De miről? Azzal mégsem traktálhatja, menyire el van keseredve egy démon miatt, aki eltűnt! Pedig ez volt az egyetlen dolog, amiről beszélni szeretett volna. Persze ez így nem volt teljesen igaz. Azt is szerette volna elmondani, mennyire boldog, hogy Christoffer épp őt vette el feleségül. De Vanja néma maradt, képtelen volt megszólalni. Minden elakadt benne. Először az a sok év, amit a démongyerekkel töltött. Aztán az a felkavaró együttlét a felnőtt Tamlinnal, az örökös rossz lelkiismeret, a felcsigázott állapot, a láz… Most meg nincs többé. Csak azt nem értette, hogyhogy nem bomlott meg az agya. Christoffer minden bizonnyal hozzá beszélt: – Vanja, igazán elbűvölő szépség lett belőled! De ezt már biztos rengeteg fiú mondta neked. Lehet, de én nem hallottam, gondolta Vanja. Tamlin meg soha nem mondott ilyeneket. Jaj, Tamlin! Mennyire fáj, hogy nem vagy itt! Christoffer közben szinte már költői magassá-

gokban szárnyalt: – Olyan finom és légies vagy, mint nyári éjjelen egy pókhálón megtörő holdsugár. Olyan különlegesek a színeid, kishúgom, hullámos hajad sötét réz színe, a bőröd olyan világos és finom, hogy már-már áttetszőnek tűnik, mozgásod olyan, mint valami táncoló tündéré. Ámde…! A szemeidben valami megfejthetetlen félelmet, riadtságot látok. Mitől van ez, kicsi Vanja? Vanja idegesen felnevetett és megrázta a fejét. – Ilyesmit látsz? Bizonyára tévedsz, Christoffer, nagyon jól vagyok. A fiú közelebb hajolt, úgy súgta: – Dehogy vagy. Boldogtalannak és zaklatottnak tűnsz, izgatottnak, az ábrázatod bűntudatos és állandóan ugrásra készen állsz. Mindez egyszerre. Ne felejtsd el, hogy én orvos vagyok! Láttam már elég ilyen tünetet, de nem mindet egyszerre! Benedikte nagyon aggódik érted, azt mondja, megpróbált segítséget kérni neked, de nem sikerült. Vanja idegesen elfordult. Erről sejtelme sem volt. Hogyhogy Benedikte megpróbált segítséget kérni? Vanja félt Benedikte éleslátásától, és most már Christoffertől is tartott. Egy orvos, ez nem túl… kényelmes érzés. Vanja megpróbálta visszadobni a labdát: – És végül is te magad hogy vagy, bátyuskám? Nekem úgy tűnik, hogy te és Marit – akit már most nagyon megkedveltem – nem igazán jöttök jól ki egymással. Olyan gátlásosnak tűnik veled szemben.

A férfi összeráncolta a homlokát. – Ne aggódj emiatt, köztünk igazán rendben van minden. Vanjának eszébe sem jutott, hogy az emberek általában nem beszélnek annyira szabadosan, mint ő és Tamlin szokott. – Egyáltalán lefeküdtetek már egymással? Nem úgy tűnik. – Vanja! – suttogta meglepetten Christoffer. – Micsoda beszéd ez! – Nem válaszoltál a kérdésemre. Végül is egy ideje már házasok vagytok. Christoffer odébbhúzódott. – Ezt majd mi elrendezzük – vetette oda kurtán. Meghiszem azt, gondolta mosolyogva Vanja. Nem is olyan sokára, ahogy elnézem Marit szerelmetes pillantásait. De vajon hogy van ezzel Christoffer? Vanja helyesen ítélte meg a helyzetet, a dologra igen hamar sor került. Christoffer és Marit még azon az éjszakán megosztoztak egy igen keskeny nászágyon és utolsó titkukat, szerelmi vágyaikat is megosztották egymással. Ünnepi ebédet rendeztek a tiszteletükre, több beszéd is elhangzott, kívántak nekik bőséges gyermekáldást. Christoffer rendkívül zavarban volt. Vanja megpróbált ráhangolódni az ünnepre, de tudta, hogy mosolya mesterkélt, bensőjében pedig dúl a vihar, mivel csak arra tudott gondolni, hogy Tamlin eltűnt. Erős fájdalmat érzett a szíve és a rekeszizma tájékán, a keze pedig úgy remegett,

hogy két kézzel kellett fognia a borospoharát, nehogy kilötykölje az italt. Abban reménykedett, hogy senki nem foglalkozik vele és hálás volt, amiért az ifjú pár állt az érdeklődés középpontjában. A desszertnél vendég érkezett. A világ legszebb férfia, gondolta Vanja, miközben az ajtóban álló alakot mustrálta. A többiek egymás szavába vágva üdvözölték, Marconák szólították, és sorban mindenki megölelte. Marco! Vér szerinti apjának ikertestvére. Vanja még soha nem találkozott vele. Számára a férfi csak legenda volt, a valóságban nem létezett. És most itt állt, különleges, sötétszürke szeme Vanjáét fürkészte. Érdeklődő, átható tekintettel nézte. Marco – hát persze! Most már tudta, kiről faggatta Tamlin. Ki volt az, aki Gonosz Tengel elől bujkált, aki után a szörny ilyen rettentő gyűlölettel kutatott. Vanjának soha eszébe sem jutott Marco. Akadozva lélegzett, szemét le sem tudta venni a férfiról. Most igazán rosszul volt! Marco sorra üdvözölte a többieket, természetesen mindenki ismerte, még a kicsi André is. Csak ő nem. Marco odalépett hozzá. Hangja földöntúlian dallamos volt:

– És itt van az én legközelebbi rokonom! Ikertestvérem gyermeke, Vanja. Vanja halálosan meg volt rémülve. Bárcsak elfuthatna! Vissza se jönne többé! Közel járt az ájuláshoz, de aztán erőnek erejével összeszedte magát. Semmi szükség botrányra, így is épp elég rossz a helyzet. Ahogy Marco hozzáért, Vanja majdnem felnyögött rémületében. A kezének valami leírhatatlanul különös sötét, barnás árnyalata volt. Nem is volt mindenhol egyforma. Mintha félig ember, félig állat volna… Vanja összezavarodott. – Nagyon szép vagy – mondta gyengéden mosolyogva. – Persze, hiszen a csodálatos Saga és… az én apám unokája vagy. Az apja. Vanja nagyapja. Lucifer, a fény angyala, akiből fekete angyal lett… Vanja nem bírt a férfi kutató szemébe nézni. Úgy érezte, egy egész örökkévalóság telt el, mire a férfi végre otthagyta. Mindenki visszaült az asztalhoz. Hosszasan beszélgettek, mindenről kifaggatták Marcot, de Vanja nem igazán tudott bekapcsolódni a társalgásba. Valaki a fekete angyalokat említette. Védőszellemek, hírvivők, felelte Marco, majd a saját hírvivőikről kezdtek beszélni, azokról, akik a kapcsolatot tartják közte és a rokonság többi tagja között. Őket különféle állatok kísérik. Vanja a saját hangját hallotta: – Nekem van egy hollóm. Minden nap látom, hogy itt köröz a ház körül.

Marco most ránézett. – Pontosan így van. Vanja megpróbálta állni az átható tekintetet. Tudja vajon?, gondolta. Nem, hogyan is tudhatott volna erről. Aztán Marco azt mondta, hogy újra el kell mennie. Vanja nem tudta eldönteni, hogy megkönnyebbült-e, vagy elszomorodott. Valószínűleg mind a kettő. De a folytatás még rosszabb volt. – Jövetelemnek más célja is van. Beszédem van egyikőtökkel. Azt hiszem, mindnyájan tudjátok, kivel. A többiek bólintottak. – Ezer hála és köszönet! – suttogta Benedikte. – Igen, Benedikte – mosolygott Marco, – hallottam, hogy szólítottál, és jöttem, amilyen gyorsan csak tudtam. De sajnos nem tudtam ennél hamarabb. Köszönettel tartozom, amiért így gondját viseled kis családunknak! Benedikte szégyenlős mosollyal, de boldogan fogadta a dicséretet. – Semmit nem tudtam tenni – pironkodott. – Nem, ez neked túl nehéz feladat. Vanja, menj a szobádba – szólt oda könnyedén Marco –, mindjárt jövök én is. Bárcsak meghalhatnék, gondolta Vanja, miközben kelletlenül csoszogott lakrésze felé. Meg akarok halni, nem tudok ennek az embernek a szemébe nézni! Miről fog kérdezni, miféle hazugságokat találjak ki? Valaki segítsen nekem, ezt már

tényleg nem bírom! Belépett Marco. Maga alá húzott egy széket, így egymással szemben ülhettek és a lány nem tudta elkerülni a tekintetét. Vanja ennek nem örült túlzottan. Sokáig nézte a lányt szomorú tekintettel. Anynyira szép ember volt, mintha nem is erről a világról való lenne. A legtökéletesebb férfi, gondolta Vanja. Végre-valahára megszólalt: – Nem a te hibád, hogy ilyen nehéz helyzetbe kerültél, úgyhogy nincs miért magad okolni. A hangja egyszerre volt gyengéd és határozott, Vanja gombócot érzett a torkában. Eltelt egy kis idő, mire Marco újra megszólalt. Vanja szinte tapintani tudta a csendet. – Fogságban van – mondta halkan. A Legmélyebb Barlangba vetették, mert megtudták, hogy viszonyotok volt egymással. Vanja felemelte kétségbeesett tekintetét. – Ne! – Sikoltása olyan volt, mint egy segélykiáltás. – Jaj, nem, Tamlin! Marco együttérzően simogatta meg az arcát. Keze mintha villanyosságot árasztott volna, és ez nagyon kellemes volt. Vanja rémülten nézett rá. – Te tudtál… rólunk? – Igen, tudtam. Épp az előbb hallhattad: mindenfelé vannak védőszellemeim, hírvivőim. Tudott róla! Vanja hátán a hideg futkosott. Elöntötte a szégyen. De Marco nem bocsátkozott

részletekbe. – Kint azt mondtam a többieknek, lehet, hogy nehézségeid vannak – és egy így is van –, de valójában felbecsülhetetlen értékű segítséget nyújthatnál a Jéghegyek Népének. – Én? Hogyan? – kérdezte tompán. Érezte, hogy hol elpirul, hol elsápad. – Van elég bátorságod? – Fogalmam sincs róla. – Szerintem van. És segítséget is kapsz. – Megrémisztesz. Miről van szó? Bármit megteszek, ha… Elhallgatott. Marco szomorkásán elmosolyodott. – Tamlinnak hívtad, ugye? Gonosz Tengel kiválasztottját. Nem, én most nem őrá gondoltam, ő menthetetlen. Amire én kíváncsi vagyok, az az, fel mered-e venni a harcot Gonosz Tengellel szemben? Vanja nem figyelt. – Menthetetlen? – szipogott. – Igen. Úgy kell tekintened. – De én nem veszíthetem el őt. Én… annyira szeretem! Marco nagyot sóhajtott, és a fejét csóválta. – Hát nem veszed észre, kicsi Vanja, micsoda különbség van köztetek? Azt mondod, szereted, és én ezt el is hiszem, bármilyen hihetetlenül is hangzik. A démonok több Jéghegyek Népéből származó nőnek voltak a gyengéi, úgyhogy ezen nincs is mit csodálkozni. A különbség csak az, hogy ő nem

képes rá, hogy szeressen téged. A démonok senkit nem szeretnek, csak kihasználnak másokat. Tamlin csak saját magát elégítette ki veled, azon túl semmit nem jelentettél a számára. – Ebben nem vagyok olyan biztos – makacskodott Vanja. – Tudom, mire gondolsz – mondta Marco azon a lágy hangján. – Hogy egyszer megmentett Gonosz Tengel karmai közül a Jéghegyek Népének völgyében. Ezt a tettét is csak az irántad való vágya irányította. Vanja minden erejét összeszedte, hogy visszatartsa a sírást. – Ne beszélj így! Nem veszíthetem el őt. Meg kell mentenem. Segíts nekem, kérlek! – Gondolkozz, Vanja – mondta komolyan. – Te evilági lány vagy, a fiatalságod gyorsan elszáll. Az sem segítene, ha megmentenénk. Tamlin örökké fog élni, és ahogy te megöregszel, eldob, mint egy elhasznált kacatot. – Én nem akarok megöregedni! Örökre olyan akarok maradni, mint most, és örökké az övé! Nem akarok meghalni, Marco! Nem tudnál segíteni, hogy ne… Marco figyelmeztetően felemelte a kezét. – Pedig most muszáj gondolkodnod! Az örök élet iszonyatos büntetés egy ember számára. – Nem értem, miért. – Persze, hogy nem érted, mert még csak tizenhét éves vagy, és az ember ebben a korban örökké szeretne élni. Ilyenkor a halálnak már a

puszta gondolata is az őrületbe kergeti az embert. – Igen! Élni akarok, élnem kell! Ki kell szabadítanom Tamlint, hogy aztán mindig együtt lehessünk. Nem halhatok meg! – Nos, Vanja – sóhajtott fel Marco akkor hadd meséljek el neked egy történetet. Időnk van rá, a többiek még a kávét és a likőrt szürcsölgetik odakint. Vanja kétkedve nézett rá, semmi kedve nem volt történeteket hallgatni. Másrészről viszont szeretett volna minél tovább együtt lenni Marcóval. – Rendben van, mondd el hát! De nehogy azt hidd, hogy másképp fogok gondolkozni. – Most nem, ma még nem. De egyszer majd megérted. Ez egy elbeszélés “Az emberről, aki nem akart meghalni”. Kicsit előreugrunk az időben, úgyhogy lehet, hogy hallasz majd olyan szavakat, amiket nem értesz, vagy olyan jelenségekről beszélek majd, amiket nem tudsz elképzelni, de talán egyszer a jövőben majd megtörténnek. – Legenda a jövőről? Eléggé ellentmondásosnak tűnik. – Meglehetősen! De tudod, én szabadon mozgok az időben. Vanja ránézett. – Annyian kérdezték már: “Tulajdonképpen kicsoda Marco?” Most én is megkérdezem. Marco bólintott és a lányra mosolygott. – Ezt a földön csak ketten tudják, Vanja. Te és én. – Igen – törődött bele Vanja. – Te Lucifer fia

vagy. Én pedig az unokája. – Pontosan. És Gonosz Tengel nem tud róla, mi történt Lucifer és a Jéghegyek Népéből származó Saga között. Halálos rettegésben él miattunk, Vanja. Mert nem tud elkapni téged. Engem meg nem lát, nem tud rámlelni azokkal a fürkésző, jéghideg szemeivel. Vanja őszintén és természetesen elmosolyodott. Felállt és Marcót is felhúzta a székről. Marco rögtön megértette, mit akar, magához szorította a lányt, fejét a maga vállára hajtotta. Egy hosszú pillanatig így álltak szorosan egymás mellett, olyan megértésben, amit csak közeli rokonok tudnak nyújtani egymásnak. Aztán visszaültek a helyükre. – Most már kezdheted a történetet – bólintott Vanja. Vanja, bár egyre nagyobb érdeklődéssel hallgatta Marco tanmeséjét az emberről, aki megbánta, hogy örök életre vágyott, többször félbeszakította a férfit és csapongó gondolataiból néha egy-egy kérdést tett fel neki. – Várj egy kicsit! – szakította félbe újra türelmetlenül. – Mesélj nekem az apámról! Soha senki nem hajlandó egy szót sem szólni róla. Marco csodálatos arcát eltorzította a fájdalom. – Ulvar nagyon nehéz eset volt, mert neki magának is iszonyatos nehézségekkel kellett megküzdenie. Tudod, ő átoksújtotta volt, ezért nem tehetett róla, hogy… gonosz dolgokat művel. A családban mindenki segíteni szeretett volna neki, még akkor

is, ha emberfeletti megpróbáltatásoknak tette ki a többieket. De igazából egyedül én szerettem őt. Vanja egy pillanatra megszorította a kezét. – Köszönöm – suttogta könnyes szemmel. Többször már nem szakította félbe Marcót. Mire a férfi az elbeszélés végére ért, Vanja könnyei patakokban folytak az arcán. – Nos, Vanja – szólt barátságosan Marco –, még mindig szeretnél örökké élni?

10. fejezet VANJA ELFORDÍTOTTA a tekintetét és letörölte könnyeit. Nem válaszolt Marco kérdésére, de ezt a férfi nem is várta el tőle. Inkább más irányba terelte a beszélgetést. – Elárulnád, mire gondoltál, amikor azt kérdezted tőlem, hogy segítenék-e a Gonosz Tengel elleni harcban? – A válasz nem is olyan egyszerű. De szívesen elmondom, ha van kedved végighallgatni. – Hát persze. – Az éjszaka démonait nem győzheted le, hiszen álmaikban látogatják meg az embereket. Gonosz Tengel az egyetlen, aki győzedelmeskedhet felettük. Hiszen ő maga a gonosz. Te viszont megakadályozhatod őt ebben. – De miért olyan fontos ez? – Mert a démonok félelmetes ellenséggé válhatnak számunkra az ellene vívott harcban. – Ha jól sejtem, azt szeretnéd, ha rábírnám őket arra, hogy álljanak a mi oldalunkra? – Legalább azt jó lenne elérni, hogy a démonok ne segítsék Gonosz Tengelt. Nem leszel egyedül. Lesz, aki melletted álljon. Vanja szóhoz sem jutott döbbenetében. – Miért gondolod, hogy képes vagyok minderre? – Mert az vagy, aki vagy. Azt hiszem, tudod, kitől származunk mind a ketten.

– Nem lehetne mégis, hogy te… Hiszen a fia vagy. Sokkal nagyobb a hatalmad, mint nekem. – Én nem mutatkozhatom. Gonosz Tengel nem szerezhet tudomást rólam. Már azzal is sokat kockáztattam, hogy idejöttem. De feltétlenül beszélnem kellett veled. Ha Tamlin itt lett volna, nem kereshettelek volna fel. Tamlin nevének hallatán a lány arca fájdalmasan eltorzult. – Legjobb, ha elfelejted – mondta együttérzőn Marco. – Őt már nem mentheted meg. Mentsd meg inkább a nemzetségedet, sőt az egész emberiséget Gonosz Tengeltől. Hidd el, képes vagy rá. – Azt sem tudom, hogyan foghatnék hozzá. – Rettenetesen nehéz feladatra vállalkozol. És ha nem vigyázol, elsötétülhet a lelked. Sőt, az életedet is elveszítheted. Úgyhogy nem tudom… – A halál nem rettent meg – szakította félbe a lány. – Már egyáltalán nem. Megteszem, amire kérsz! A férfi gyanakodva fürkészte a lány tekintetét. – Sejtem, mire gondolsz. Ugye Tamlinon akarsz segíteni? Nem megy, Vanja. Nem juthatsz el az ő birodalmába. És attól tartok, hogy társai soha nem bocsátják meg neki azt, hogy szeretett téged. De ha mégis megtalálnád… mi lenne akkor? Kettőtök számára nincs közös jövő. – Még soha nem voltál szerelmes, Marco? – kérdezte gyengéden a lány. A férfi megcsóválta a fejét a lány csökönyössége láttán, majd megszólalt.

– Ezek szerint hagyjuk az egészet. Az a benyomásom, nem vagy elég erős ahhoz, hogy felvedd a harcod Gonosz Tengellel és az éjszaka démonaival szemben. Nem szívesen kockáztatom sem az életed, sem elméd épségét egy ilyen küzdelemben. Túlságosan is megkedveltelek, húgocskám. – De én akarom! És aki igazán akar valamit, el is éri a célját. – Kényelmetlen úton kell majd végighaladnod. – Fütyülök rá. – Van azonban még valami, amit előtte teljesítened kell. – Igen? – Férjhez kell menned, hogy gyermekeket szülj. – Nocsak – jegyezte meg a lány rosszkedvűen. – Bizony. Mert a te unokád lesz az, aki felveszi majd a harcot a Gonosz Tengel ellen. – Az előbb mintha azt mondtad volna, hogy ez az én feladatom lesz? – Neked csak az éjszaka démonaival kell megbirkóznod. Saga leszármazottai közül kerül majd ki az a gyermek, akire annyira vártunk. Az, hogy Saga Lucifertől fogant gyermeket, a kiszemelt utódot még erősebbé teszi majd a harcban. – Mondd csak, Marco, mert ugye nem haragszol meg rám, ha nem bácsikámnak szólítalak… – Dehogy – mosolyodott el a férfi kedvesen. – Szóval… Honnan tudsz ennyi mindent a Jéghegyek Népének kiválasztottjairól?

– Sokat beszélgettem róluk őseink szellemeivel. Vanja ezen egy kicsit elgondolkodott. – Régóta töröm azon a fejem, hogy miért nem jelentek meg már évek óta senkinek. – Engem bíztak meg azzal, hogy vigyázzak rátok. Egy ideig, legalábbis. – Ezek szerint tudnak rólam? – Természetesen. – És Tamlinról is hallottak? Marco elfordította a tekintetét. – Nem túl sokat. – Hála Istennek – sóhajtott fel megkönnyebbülten a lány. – De éppen úgy, ahogy Lucifer keresztezte Sagával kapcsolatos terveiket, hiúsította meg majdnem Tamlin megjelenése a hozzád fűzött reményeket. Jelenléte rendkívül veszélyes volt, és azt hiszem, valamennyien megkönnyebbültünk, amikor végre eltűnt. Ezért kereshettelek fel, egyrészt hogy figyelmeztesselek, másrészt hogy a segítségedet kérjem. Ugye megérted, miért kell férjhez menned? – Persze. De melyik feladat lesz sorrendben az első? – Te aztán nem ijedsz meg semmitől – nevetett fel Marco. – Csak nem gondolod, hogy szívesen megyek férjhez? – Ne mondd, hogy szívesebben harcolsz a gonosz erői ellen! Természetesen előbbre való a há-

zasság meg a gyermek. Persze legkevesebb egy évre van szükséged. Ha jól sejtem, egy fiatalember sincs a környezetedben, akit a szívesen választanál? – Rengetegen udvarolnak nekem, de egyik sem tetszik. – Attól tartok, nem várhatunk olyan sokáig. Gonosz Tengel hamarosan újabb démont küld ellenünk, akivel már sokkal nehezebb lesz elbánni. Talán mégiscsak jobb lenne, ha már most nekilátnál gonosz ősünk elleni küzdelemnek. – Mit jelent az, hogy most? Még ma? Vagy egy év múlva? – Még ma éjjel. Nincs veszteni való időnk. – Azt mondtad, lesz majd, aki segít nekem. – Igen. Két hatalmas farkas. A lány összevonta a szemöldökét. – Csak nem azok a farkasok, melyek gyermekkorodban is fel-feltűntek? – De igen. Csakhogy egyáltalán nem közönséges farkasok. – Értem. Mégis, miben lehet segítségemre két állat a félelmetes démonsereggel szemben? – Majd elválik. Marco látta, hogy Vanja elgondolkodott valamin. – Tegyük fel, hogy vállalom. Kockáztatom az életem, az elmém épségét a családomért. Ám ha mindezt megteszem, úgy érzem, minden jogom megvan ahhoz, hogy kérjek cserébe valamit. – Persze – mondta kicsit bizonytalanul Marco.

– Azt kérem cserébe, hogy segítsetek megmentenem Tamlint. – Nem mondom, túljártál az eszemen. Meglátom, mit tehetek majd érted. Azt azonban nem árt az eszedbe vésned, hogy Tamlin hazájába a rémálmokon át vezet az út, és Tamlint örökre ehhez a világhoz láncolták. Vanja magába roskadt. Összegörnyedt, mintha testét szörnyű fájdalom emésztené. – Ó, Tamlin, mennyit kell most szenvedned, és éppen miattam. – Sajnos így van. Ami azt illeti, Tamlin most inkább gyűlöl, mint szeret. Vanja nem felelt. Fájdalomtól eltorzult arccal ült a széken. Marco megsimogatta a fejét. – Ne aggódj! Mindent elkövetünk majd azért, hogy kiszabaduljon. Megígérem. Erre Vanja csillogó szemmel felugrott. – Hát mégis akarjátok? – Mindent megteszünk, ami tőlünk telik, Vanja. És remélem, hogy elég is lesz. Most pedig gyere. Kimegyünk a többiekhez. – De hogy jutok el Tamlinhoz? – Úgy érted, hogy a rémálmok démonainak szállásaihoz? Csak az álmokon keresztül. Majd adok neked egy szert, amitől szörnyű rémálmokat látsz majd. Ugye tisztában vagy azzal, mire vállalkozol? – Igen! Igen! – felelte kissé egzaltáltan a lány. Marco aggódva nézte. Jól tudta, hogy egy, csak egyetlen gondolat jár a fejében. Pedig nem

Tamlinra kellett volna gondolnia. Inkább a szörnyű feladatra, amire vállalkozott. – El sem tudom képzelni, hogy egyetlen éjszaka leforgása alatt végrehajthatnám a feladatot. – Dehogynem. Csak annyi ideig leszel távol, amíg tart az álmod. Neked azonban talán az lesz az érzésed, hogy örökké tart. Aggódom érted, hiszen még olyan fiatal vagy… – Már nem is annyira, mint gondolod. – Örülök, hogy a humorérzékedet nem veszítetted el. Azt hiszem, még szükséged lesz rá… – Ha Shirának sikerült, nekem is sikerülni fog – mondta Vájna magabiztosan. – Ne feledd, hogy neki számos előnye volt veled szemben. – Például? – Például, hogy egy életen át mást sem csinált, mint a feladatra készült. Téged azonban senki nem készített fel. Shira kiválasztott volt. Rengeteg próbát kellett kiállnia. Neked a rémálmok birodalmába kell leereszkedned, ahol erőszakos démonok várják az érkezésed. – Remélem, hogy azok a négylábúak majd segítségemre lesznek – mormogta a lány. – Azt hiszem már nagyon várnak ránk odakinn. – Igen. Fogd ezt a port és oldd fel vízben. Csak akkor idd meg, ha már lefeküdtél. A lány megszorította Marco kezét, majd mélyen a szemébe nézett, mintha erőt akarna meríteni onnan. – Sikerülni fog – mondta bátorítóan, de legbe-

lül mégis félt. Valóban senki más nem vállalhatta volna magára a feladatot? Hiába keresett, kutatott emlékezetében, Vanja volt az egyetlen. AZNAP ESTE mindenki szomorúan tért meg hajlékába. Marcóra gondoltak, akit aznap este láttak utoljára. Vanja is lefeküdt. Bevette a Marcótól kapott port és várta, hogy álom jöjjön a szemére. Kétségbeesetten gondolt arra, hogy nagybátyja milyen keveset mondott el neki a feladatról. Nem tudta, valójában mi vár rá, és kivel találkozik majd álmában, Tartott attól, hogy még Marco sem volt igazán tisztában azzal, mivel kell majd neki szembenéznie. És egyáltalán, hogy juthatott eszébe, hogy Vanja kidönti majd Gonosz Tengel hatalmának e pilléreit? ÉSZRE SEM VETTE amikor álomba merült, hiszen az élmény tökéletesen valóságosnak tűnt. Még mindig a szobájában volt, ágyában feküdt, nyitott szemmel. Valaki ült az íróasztalnál. Felült, hogy megnézze, ki lehet az. Tamlin!, suttogta. Csakhogy nem ő volt. Egy halott ült az asztalánál, üres tekintettel. Arcáról lefoszlott a bőr, szemürege üresen tátongott. Csak a legmélyén fehérlett valami.

Vanja ágya mellett hasonló jelenség ült, arcán zöldes, rothadt bőr. Az íróasztalnál ülő alak fölállt és imbolygó léptekkel megindult az ágy felé. A másik kinyújtotta csontos kezét, hogy megfogja a lányt, míg társa oda nem ér. Ám Vanjának sikerült kiszabadulnia a szorításból. Az ajtó felé rohant, csakhogy az ajtó elenyészett. Talán az ablakon át, villant át agyán. Hiszen nyitva tartja azóta, hogy Tamlin eltűnt. Éppen azért, hogy visszaszökhessen hozzá, amikor csak akar. A szörnyű lények lassan mozogva indultak utána. Szerencsére még időben kimászott az ablakon és kiugrott a domboldalra, de a domboldal is eltűnt, ő meg csak zuhant, zuhant lefelé az egyre sűrűsödő levegőn át. Zuhanás közben innen-onnan szörnyalakok meredtek rá. Vanja tudta, hogy álmodik, de az álom túlságosan is valóságosnak tetszett. Kopár, köves fennsíkon ért földet. A tájat kékes fénnyel öntötte el a szinte az egész eget betöltő telihold. Ahogy körülnézett, észrevette, hogy ártatlan kismacskák serege veszi körül. Csakhogy az állatkák szemében hirtelen ellenséges fény villant, úgyhogy Vanja jobbnak látta, ha menekülni próbál. A kismacskák pedig egyre csak közeledtek feléje, lassan, simulékonyan, céltudatosan. Vanja felsikoltott és kezét kétségbeesetten az arca elé emelte…

Nem történt semmi különös. Az állatok nem karmolták össze. Szégyenkezve hanyatlott le a keze. Még látta, amint a kismacskákat elkergeti két jól megtermett kutya. Csak nem a farkasok? Aztán a macskákkal együtt ők is eltűntek a sűrű levegőben. Odafent az égbolton, a vastag felhők mögött felrémlett a félelmetes hold. Vanja felállt. – Hol vagyok? – kiáltotta. Legnagyobb meglepetésére hangja visszaverődött, mintha falak vették volna körül. Elindult. Néhány lépés múlva már nem köves talajon, hanem régi kőpadlón ment tovább. Figyelemmel követte az álomképek gyors váltakozását. Tudta, hogy álmodik, szívét mégis bizonytalanság töltötte el. Emlékezett arra, hogyan keveredett ki más kellemetlen álmaiból. De ez valahogy más volt. Most érezte a szagokat, a szél fuvallatát, ujjai egyenetlen falfelületet érintettek. Falfelület? Csak nem egy házba érkezett? A hold nem volt sehol. Hatalmas, régi ház padlásán találta magát. A padláson számos szoba volt, ajtajuk korhadt, színtelen. Körbefogták a falak, a félelmetes lényeket rejtegető sarkok. Graastensholm? villant át az agyán. Nem. Valahol máshol lehet. A graastensholmi padlás tágas volt és hatalmas. Nem ilyen labirintusszerű, mint ez. Érezte, hogy követi valami. Ott botorkált mögötte, megállt, ha ő is megállt, és tovább ment, ha ő is tovább ment.

Tudta, hogy álom az egész, mégis félt, de talán nem annyira, mint egy igazi álomban. Egyfolytában résen volt. Soha nem tudhatta, mikor kerül ismét váratlan helyzetbe. Leginkább ez a várakozással kapcsolatos szorongás rémisztette. A valami, ami már régóta követte, most elosont mellette, hogy a következő sarkon leselkedhessen rá. Anyja volt az. Megrettent, ahogy ránézett. Arca ördögi vigyorba torzult, és a fogát csattogtatta, mintha lányába akart volna harapni. Vanja vissza akart fordulni a folyosóra, de az már nem volt ott. Ismét kint volt a szabadban. Tél volt, mindent hó borított. Nyomában üvöltöző lények rohantak. Nehezen haladt előre a térdig érő hóban. Követői mintha szabadon mozogtak volna. Talán lovak? – Segítség! – kiáltotta. Hirtelen csend vette körül. A mély hó eltűnt, az égboltról pedig barátságos hold tekintett vissza rá. A vidék kihalt volt. Egyszercsak megpillantott két farkast. Akkorák voltak, mint két aprótermetű ló. Lassan, méltóságteljesen haladtak előtte, az ő lépéseihez alkalmazkodva. Tudta, hogy követnie kell őket. A vidék egyre kopárabb lett. Csupasz sziklák meredtek felfelé a földből. Sejtette, hogy arrafelé tartanak. Csupasz lábát kövek sebezték fel, hiszen mezítláb, hálóingben indult útnak. Egyre nehezebben haladt előre. Egy időre a farkasokat is szem elől tévesztette, majd ismét feltűntek előtte.

A farkasok hirtelen megálltak. Nem néztek hátra, érezték, hogy Vanja követi őket. Hatalmas szakadék tátongott előttük. Vékony köd, vagy talán füstfelhő szállt fel az aljáról, a hold fénye kékre színezte. – Le kell mennem oda – suttogta. – Tudom, hogy le kell mennem, de hogyan? Miközben ezen tűnődött, hangok szűrődtek fel hozzá, majd kiáltássá formálódtak, alaktalan lények szálltak fel, és eloszlottak a vidék fölött. Más szerencsétlenek rémálmai, jutott rögtön eszébe. Hatalmas, visszataszító lény lebegett el mellette. Éppen leszállt a szakadékba. A farkasok előreengedték. – Ne hagyjatok magamra – nézett rájuk rémülten, de rájött, hogy az állatok csak utat akartak mutatni neki. Keskeny, meredek lépcső vezetett lefelé. Vanja összeszedte minden erejét és elindult lefelé. A lépcsőfokok magasak voltak, így csak kezére támaszkodva tudott lefelé haladni. Még világított a hold, ám a lépcső hirtelen kanyarulatot vett, és Vanja körül elsötétült minden. Nem volt ideje arra, hogy figyelje, követik-e a farkasok. Hátranyújtotta a kezét, de ujjai nem érintették egyetlen állat bundáját sem, nem hallotta a lélegzésüket. Egyedül volt. Nem, nem!, képtelen leszek véghezvinni. Csak most döbbent rá, milyen biztonságot jelentett számára az állatok jelenléte.

Kénytelen volt továbbmenni. Mellette furcsa lények surrantak tova, sikoltoztak, hangoskodtak, mintha észre sem vették volna. A lépcső újra elkanyarodott. Vanja rémülten pillantott hátra. Látta, amint két félelmetes lény lép ki a lépcső két oldalán álló kapuszerűségen. Szénfekete színük visszatetsző volt, fejükön hatalmas csőr és villámló fényű szempár. Karjuk és lábuk vékony, hosszú, akár a pókoké. Lecövekeltek előtte és kardjukat keresztbe téve útját állták. Ismét elsötétült minden. – Vanja vagyok, az emberek világából érkeztem – mondta kissé remegő hangon. – Azért jöttem, hogy beszéljek a vezetőtökkel. Úgy értem, az ittenivel… nem azzal, aki a Jéghegyek Népének völgyéből érkezett. Szörnyű, milyen zavarban van. Az őrök elkiáltották magukat, hangjuk még sokáig visszhangzott a mélyben. Hirtelen minden elcsendesedett, majd mintha ezer torok kiáltotta volna, érkezett fel hozzájuk a válasz. Kicsit mintha enyhült volna a sötét. Látta az őrök halvány alakját. Már nem zárták el az útját, félreálltak és utat engedtek neki. Hihetetlenül hoszszú ujjaikkal udvariasan meghajoltak előre, bár arcuk, ha egyáltalán annak lehetett nevezni, nem volt bizalomgerjesztő. Vanja mellett megjelent az egyik farkas. A lány megkönnyebbülten sóhajtott fel. Az állat érté-

sére adta, hogy üljön a hátára. Erre az őrök visszahőköltek. Vanja érezte, hogy a másik farkas ott lehet a közelben. A farkas lefelé vágtatott vele a mélybe. Az út két oldalán barlangnyílások tátongtak és utálatos lények lebegtek el mellettük. Hirtelen szembetalálták magukat az őrséggel. Nem támadtak, de fogukat csattogtatva kísérték figyelemmel minden lépésüket. Lejjebb érve néhány démonnal találkoztak. Hasonlítottak egymásra, de csak annyira, amennyire egyik ember hasonlíthat a másikra. Tekintetük barátságtalan volt, de alkalmasint parancsot kaptak arra, hogy ne háborgassák az idegeneket. Vanja már nem félt annyira, hiszen a feladat kellős közepén az ember megfeledkezik a félelemről. Túlzás lett volna azt állítania, hogy egyáltalán nem fél, az előtte álló nehézségek azonban csábították is. Emellett Tamlin otthonába tartott és ez a tény kétségtelenül lelkesítette. A farkas egy kopár, sík területen tette le a hátáról. Kicsit távolabb meredek sziklafal ágaskodott a magasba. Vanja felfigyelt a kőfalba vájt ajtónyílásra, mely díszes volt és figyelemreméltó. Időközben a másik farkas is megérkezett, és letelepedett a lány mellé a földre. A démonok is utolérték őket. Szárnyukat ellenségesen csattogtatták Vanja felé, aki igyekezett elhárítani támadásaikat. A farkasok semmi különösebbet nem tettek, csak mordultak egyet és kivillantották fogsorukat,

mire a démonok riadtan visszavonulót fújtak. Vanja biztos volt abban, hogy a farkasok segítsége nélkül már rég darabokra szaggatták volna a démonok. Vagy mégsem? Volt talán még valami, ami visszarettentette őket a támadástól? Talán megértették, hogy ő az a földi lény, akiről Tamlin beszélt nekik. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy Tamlin nem említette meg a nevét. Most persze azon tanakodnak, ki is ő valójában. Csak arra kell vigyáznia, hogy ne árulja el Marcót. Hirtelen rádöbbent jövetelének valódi okára. És az nem Tamlin volt. Meg kell törnie Gonosz Tengel démonok feletti hatalmát. Időközben egy hatalmas terem bejáratához érkeztek, melynek végében jókora emelvény állt. Rajta démonok gyülekeztek, bizonyára a sereg vezetői. Furcsa érzése támadt. Megsűrűsödött körülötte valami. Valamilyen számára ismeretlen anyag, amitől minden lény alakja elhomályosult. Mintha vastag tejüvegen keresztül látott volna mindent. És az a furcsa szag. Egész biztos, hogy kapcsolatban volt a teremre nehezedő nehéz levegővel, melyben volt valami túlfűtött, valami erőteljesen érzéki. És ez Tamlin otthona! Most már egyre jobban érzékelte azt a különbséget, amely Tamlin és közte tátong, és amire Marco is felhívta a figyelmét. A teremben izgatott démonok repkedtek ideoda. Némelyik kisebb volt, némelyik elképesztően

nagy. Színük Tamlinéhoz hasonlóan zöldes, de egyikük sem volt olyan vonzó, mint ő. Csupán visszataszító, utálatos szörnyek voltak. Az egyik előkelő démon magához intett egy röpködő lényt, és a fülébe súgott valamit, mire az elindult feléjük. Ám amikor Vanjához lépett volna, az egyik farkas ráugrott és beléje mélyesztette a fogát. A terem felmorajlott, a farkas pedig a foga között felemelte a kapálózó démont. Az előkelőség megparancsolta az egyik őrnek, hogy siessen társa segítségére, mire a farkas még mélyebbre eresztette a fogait a démonba, úgy, hogy az felkiáltott fájdalmában. A démonok ordibáltak, az őr pedig engedelmesen megállt. Az egyik farkas Vanjához fordult. Tekintetük most találkozott először. A lány még soha nem találkozott ilyen különleges pillantású állattal. Nem győzte figyelmeztetnie magát, hogy csak álmodik. A farkas fogva tartotta tekintetével. Vanja fölfogta az állat gondolatait. – Megállj! – kiáltotta a lány a terem felé fordulva. – Tárgyalni jöttem, békések a szándékaim. A démonok éktelen nevetésben törtek ki. A lányt azonban ez nem zavarta. – Addig viszont nem mondok semmit, amíg meg nem parancsoljátok ennek a démonnak, hogy térjen vissza a helyére. Tudom, hogy uratokhoz küldtetek, mert figyelmeztetni akartátok az érkezésemre.

Erre már elhalt a nevetés. Rövid hallgatás után valaki megszólalt az emelvényen. – Gyere közelebb, ember! A farkas elengedte a démont, aki nagyot nyekkenve esett a kőpadlóra. Vanja a félelmetes farkasok kíséretében az emelvény felé indult. Megpróbálta elfojtani szívében a félelmet. Valószínűleg a legidősebb démonok színe elé járul éppen. Tekintélyt parancsoló, nemes külsejük ördögi vonásokkal keveredett. A vének tógaszerű ruhát viseltek. Rajtuk kívül mindegyik démon ruhátlan volt. Vanja vett egy nagy levegőt és belefogott mondandójába. – Figyelj ide, rabszolga! Erre éktelen morajlás támadt a teremben. – Mi nem vagyunk rabszolgák – kérte ki magának az egyik. – Dehogynem – mondta szívtelenül Vanja. – Hiszen Gonosz Tengel eszközei vagytok csupán. Ha a farkasok nem vigyáznak rá, Vanjának nem lett volna ilyen egyszerű dolga. – Tudd meg, hogy nagy megtiszteltetés számunkra a gonoszt szolgálni – mondta egy különösen szép, kígyószerű női démon. – Megtiszteltetés? – kétkedett Vanja. – Hiszen úgy bánik veletek, akár a tetvekkel! Az éjszaka büszke démonai nyomorult kis lények lettek, akiken bárki köszörülheti a nyelvét!

A farkasok óvatosságra intették Vanját, aki ebből megértette, hogy ők sem tudják megvédeni mindennel szemben. A kígyótestű démon csendre intette a többieket. – Előtted csak egyvalaki merészkedett közénk, Gonosz Tengel, aki később a mesterünk lett. Tudom, hogy te ki vagy. Vanja vagy, a Jéghegyek népéből. A te családod harcol a mi mesterünk ellen. – Honnan tudod a nevem? – kérdezte minden félelem nélkül Vanja. – Rajtad kívül senki nem képes látni minket. – Te pedig nem vagy más, mint Lilith, Tamlin édesanyja. Mesélt nekem rólad. – Nekem nincs fiam – felelte hidegen a démon. – Tamlinnak erős a lelke. Képes volt ellenállni a gonosz szólításának. Erősebb bármelyikőtöknél. A démonok ismét fölhördültek, mire Vanja gyorsan folytatta. – Két kéréssel jöttem hozzátok. Az egyik a családomat érinti. Szakítsatok meg minden kapcsolatot Gonosz Tengellel. Vessetek véget a megalázó rabszolgaságnak. A másik az én személyes kérésem. Engedjétek szabadon Tamlint. A démonok gúnyosan néztek rá. Mit akar tőlük ez a nyomorult földi teremtmény? Késlekedtek a válasszal. – Beszéljünk előbb a második kérésről! Mit akarsz Tamlinnal, ahogy te nevezed őt? – Hogyan is érthetnétek meg ti, akik képtele-

nek vagytok a szeretetre, gyengédségre, együttérzésre, szerelemre. – Csak nem képzeled, hogy bármi dolga lenne még veled? – Ez most lényegtelen. Csupán azt szeretném, ha nem szenvedne tovább. A démonok nem feleltek, de szemlátomást jól mulattak a lány válaszán. Lilith a lány felé fordult. – Senki nem törheti szét a láncait. Az idők végezetéig a sziklafal foglya. A Legsötétebb Barlangba pedig senki nem teheti be a lábát engedélyünk nélkül. Veled kivételt teszünk, de csak egy feltétellel. – És mi legyen az – kérdezte a lány. – Láthatod Tamlint, ha elárulod annak a másiknak a nevét. Árulja el Marcót? A farkasok nyugtalanul mozgolódtak. Vanja megsimogatta bundájukat. – Milyen másikat? – Ne tégy úgy, mintha nem tudnád, miről beszélek! A kérdést már Tamlintól is hallhattad néhányszor. – És ti mire mennétek vele, ha megmondanám? Csakis Gonosz Tengelnek lehet szüksége rá. Már megint rabszolga módjára teljesítitek minden parancsát. Fejezzük már be a beszélgetést, és engedjetek Tamlinhoz! – Meg ne próbáld! – fenyegetőzött Lilith. – Földi asszony nem ragaszkodhat ennyire egy démonhoz. De áruld el nekünk a nevet, akkor üdvözölheted. Ennél többről pedig álmodni se merj!

Azon pedig ne lepődj majd meg, ha az arcodba köp, amint meglát. Vanja nehéz döntés előtt állt. Szerette volna látni Tamlint, viszont nem árulhatta el Marcót. A farkasok megbizonyosodtak afelől, hogy bízhatnak benne. Az emelvényen álló démonok ismét suttogni kezdtek. A legidősebb démon a lány felé fordult. – Meghatott bennünket a makacsságod. Megengedjük, hogy mégiscsak lásd Tamlint. Utána majd beszélünk az első kérésedről. A farkasok pillantása gyorsan eloszlatta a lány boldogságát. Az állatok pillantása óvatosságra intette. – Köszönöm, de nem – felelte a lány. – Átlátok rajtatok. Amint leértem Tamlinhoz a Legsötétebb Barlangba, nyomban bezárnátok mögöttem az ajtót, hogy ne juthassak vissza. Tulajdonképpen nem is vártam mást tőletek. Lilith türelmetlenül intett az őröknek, akik előresiettek, de a farkasok fogaikat gondolkodás nélkül a legmerészebbek karjába, lábába mélyesztették. A többiek ordítva hőköltek vissza. – Úgy látom, nem haladtunk egy lépést sem előre. Beszéljünk inkább a másik kérésemről. – Mi is volt az? – kérdezte szenvtelenül a legidősebb démon. – Az a gyanúm, hogy már elfelejtettük. – A Jéghegyek Népe arra kér benneteket, hogy ne engedelmeskedjetek többé Gonosz Tengelnek. – Már mondtam, hogy számunkra nagy meg-

tiszteltetés őt szolgálni. – Ti a rabszolgái vagytok, soha semmit nem tehettek önállóan. Mi a szabadságot kínáljuk számotokra. A démonok felröhögtek. – És mégis hogy képzeled az egészet? – kérdezte megvetően Lilith. Bárcsak tudnám, mormogta magában Vanja. De hangosan csak ennyit mondott: – Ha képes vagyok arra, hogy lássalak benneteket, miért ne lennék arra is képes, hogy megváltoztassak bizonyos dolgokat? – Semmi kedvem tovább hallgatni ezt a sok zagyvaságot – dühöngött a legidősebb démon. – Vessetek véget az egésznek, engedjétek szabadjára a dühöngő szellemeket. A hegy dübörögni kezdett, a két hatalmas kapu pedig kinyílt. Iszonyatos külsejű démonok áramlottak befelé. Az egyik farkas Vanja felé fordult és megszólalt: – Ez nem mehet így tovább. Fel kell fednünk kilétünket. Ismét mennydörgés hallatszott, és a farkasok hatalmas fekete angyallá változtak. Félelmetesek voltak, óriási szárnyuk a csarnok tetejét verdeste. A démonok rettegve húzódtak vissza. Még az emelvényen álló előkelőségek is remegtek a fekete angyalok láttán. De azok előbb a feléjük közeledő szörnyetegek felé fordultak. Hiába is próbáltak

volna menekülni. Az angyalok felemelték kezüket és villámokat szórtak feléjük, mire a szörnyetegek apró, ártalmatlan lényekké változtak. Az egyik angyal megszólalt. Mennydörgésszerű hangja betöltötte a termet. – Megállj, ostoba lények! Essetek térdre Lucifer unokája, Vanja előtt! – Lucifer! – hallatszott minden oldalról. A démonok tenyerükbe rejtették arcukat. Még Lilith is térdre esett a félelmetes földi aszszony előtt.

11. fejezet – KÖSZÖNÖM – mormogta Vanja a segítőinek. – Igazán jól végezted a dolgod – mosolyodott el az egyik angyal. – Bár néha kissé heves voltál. Vanja is rájuk mosolygott. Hasonlítottak Marcóra, csak az volt köztük a különbség, hogy nagybátyja nem volt ilyen hatalmas földöntúli alak. A teremben csend volt, még csak pisszenni sem mert senki. – Most beszélj hozzájuk! – mosolygott rá a másik angyal is. Vanja kihúzta magát és a vének felé fordult. – Védelmet kínálunk nektek cserébe, ha nem engedelmeskedtek többé Gonosz Tengelnek. A legidősebb démon végre fel merte emelni a tekintetét. – Ezek szerint egyik igából a másikba hajtsuk fejünket? – Nem – szakította félbe Vanja. – Hiszen elég erősek vagytok ahhoz, hogy megálljatok a saját lábatokon is. Nincs szükségetek senkire, aki felettetek álljon. A démonok lopva egymásra néztek. – Még csak azt sem kérjük tőletek, hogy harcoljatok velünk együtt, ha eljön a végső küzdelem ideje. Csak annyit kérünk, hogy ne dolgozzatok ellenünk. Cserébe a szabadságot kínáljuk nektek. – Okosan beszéltél – dicsérte meg a lányt az egyik angyal.

A démonok összedugták a fejüket. – Azt mondjátok, hogy Lucifer serege képes megvédeni bennünket? – kérdezte az egyik öreg démon. – Ám ha urunk, Gonosz Tengel felébred, hatalma nagyobb lesz, mint bárkié. – Azt majd meglátjuk – mondta az egyik angyal. – Igen sok szövetségesünk van, Gonosz Tengelnek viszont kevés, különösen akkor, ha ti is elpártoltok tőle. – Még akkor is képes elpusztítani valamennyiünket. – Kivéve akkor, ha a Jéghegyek Népe őseik völgyében megtalálja titkos erejét. – Miféle titkos erőről beszélsz? – Erről most nem beszélhetünk, de a Jéghegyek Népének megvannak arra az eszközei, hogy elbánjon vele, ha itt az idő. A démonok még mindig kételkedtek. – Nem valami kecsegtető az ajánlat, már ami a végkifejletet illeti – mondta tétovázva a legöregebb. – Ám legyen, megadjuk magunkat. Persze csak akkor, ha megmondjátok ki az a másik lény a háttérben. – Soha! – horgadt fel Vanja. – Hát ennyire lehet bízni bennetek! Azt mondjátok, hogy elhagyjátok Gonosz Tengelt, miközben megpróbáljátok kiszedni belőlünk azt a nevet, amely kizárólag őt érdekelheti. – Ne hidd, hogy Tamlin közelébe engedünk! – kiáltotta Lilith. – Vanjának igaza van – mondta az angyal. –

Nem bízhatunk meg bennetek. – Mi már láttuk Gonosz Tengelt dühöngeni. Tudjuk, hogy nem lehet vele ellenkezni. – Ne feledkezzetek meg arról, hogy most szendereg. És mielőtt még felébredne, megtaláljuk féltve őrzött titkát. Ha mégsem, úgy kemény küzdelemre számíthatunk. Ennyire gyávák vagytok, éjszaka démonai? Ennyi elég volt számukra a sértegetésből. – Nem adjuk meg magunkat teljesen – jelentette ki Lilith kihúzva magát. – Tamlinnak soha nem bocsáthatunk meg. A földi asszony pedig nem láthatja többé. – Vanja nem egyszerű földi asszony – figyelmeztette az angyal. – Igazad van. Tiszteljük is a származása miatt. Ha szakítunk mostani urunkkal és szabad démonokká válunk, akik Lucifer védelmét élvezik, már nem győzhettek le bennünket. Nem találkozhat Tamlinnal. És meg ne próbáljátok felfeszíteni a Legsötétebb Barlanghoz vezető út bejáratát. A kapu úgyis csak nekünk tárul fel. A fekete angyalok Vanjára néztek. A lány nagyot sóhajtott. Hagyja pusztulni Tamlint, most, amikor már ennyire közel van a győzelemhez? Megértette a démonokat is. Sok minden történt velük aznap éjjel. Hatszáz évig szolgálták a Gonoszt, és most valaki felkínálja számukra a szabadságot. Ám az, hogy elengedjék az áruló Tamlint, már túl sok volt nekik. Persze, ha elárulta volna Marco nevét… de ezt

soha nem tenné meg. És ha Tamlint választaná, és a démonok továbbra is Gonosz Tengel talpnyalói lennének? Egyre tisztábban látta, hogy számára egyetlen választás létezik. Lehajtotta a fejét. Ebből mindenki megérthette, hogy mit választott. Az egyik angyala vállára tette kezét. Kellemes, vigasztaló melegség áradt belőle. – Igazán nem tehettek semmit? – kérdezte őket halkan, miközben arcán patakokban folytak a könnyek. – Nem – felelte az angyal. – Azt a kaput csak a démonok nyithatják meg a gondolat erejével. És ha mégis lejutnánk valamiképp, bilincseit akkor sem tudnánk feltörni, hiszen a büntetés az idők végezetéig tart. – És ha kényszerítenénk őket? – Azzal Gonosz Tengel ébredését kockáztatnánk. Most a kezükben tartjuk őket, Vanja, nem szalaszthatunk el egy ilyen nagyszerű alkalmat. A lány bólintott és rezignáltan lehunyta a szemét. Tamlin, te szerencsétlenségben fogant, bocsáss meg nekem. Hiszen már olyan közel voltam hozzád… Hirtelen eszébe jutott valami. Mit is mondott? “Te szerencsétlenségben fogant…” Megvan a megoldás! Megkérte az egyik angyalt, hogy hajoljon le, hogy a fülébe súghasson valamit. Az angyal türelmesen végighallgatta. Kicsit összeráncolta a hom-

lokát, majd csendben vitatkoztak valamin. Végül a démonokhoz fordult. – Rövid időre magatokra hagynánk benneteket. Egyikünk itt marad, a társam és Vanja pedig elmegy. Ám hamarosan visszatérnek, ezért hagyjátok nyitva a bejáratot. – Beleegyezünk – bólintott a legöregebb démon. Vanja és az angyal gyorsan haladt a fény felé. Most senki nem akadályozta őket. Talán most azt gondolják, csupán rossz álom voltunk számukra, gondolta gúnyosan a lány. Hihetetlen, milyen sokáig tartott ez az álom. Vagy mégsem álom az egész? Szüleire gondolt, akik öreg orvosuk társaságában tanácstalanul állnak az ágya mellett és megpróbálják visszahozni ebből a furcsa, ájult állapotból. Szinte biztos volt benne, hogy rég vége már az éjszakának. Bocsássatok meg nekem! Bocsássatok meg! De nem hagyhatom nekik ott Tamlint. JÓ IDEJE ÜLT MÁR a farkas hátán, amikor kopár, sziklás részhez értek. Fekete szirtek meredeztek mindenütt a szürke ég felé. A farkas azonban gyakorlottan küzdött le minden akadályt, száguldott végig a keskeny ösvényeken. Vanja erősen kapaszkodott az állat szőrébe. Biztonságban érezte magát mellette, különösen azóta, hogy kiderült, nem más, mint a fekete angyalok egyike. Hiszen ő maga is közülük származik. Legalábbis lényének egy negyede.

Mély, szűk hasadékba értek, ahová már a hold halvány fénye sem hatolt el. Valahonnan szörnyű robaj hallatszott. A rettenetes zajt visszaverték a fekete sziklafalak. De a farkast még ez sem riasztotta vissza. Vanja sem félt már többé. Inkább élvezte ezt a hosszú, izgalmas álmot. A hasadékon szél söpört végig, de a farkas ennek is ellenállt. Szinte fájt, ahogy a szél nekivágódott a testének, mintha hatalmas fogak akarták volna széttépni. A farkas egyszercsak megállt. Vanja felemelte a tekintetét. A zaj még mindig elviselhetetlen volt. Félelmetesen magas sziklafalak vették körül őket. Amint Vanja leugrott a farkas hátáról, az viszszaváltozott fekete angyallá. – Vihardémonok ura, hallasz engem – kiabálta iszonyatos erővel, hogy túlharsogja a dübörgő szelet. A szél elült egy pillanatra, majd furcsa hang szólalt meg az egyik barlangban. – Láttunk közeledni, fekete angyal. Mi járatban vagy errefelé, és miért hoztad magaddal ezt az emberi teremtményt? Formátlan, éteri alak jelent meg a barlangnyílásban. Vanja meghajolt előtte. Úgy látszott, a vihardémonok fejedelmének kedvére való a lány jólneveltsége. – Mit kívánsz tőlünk? Több tízezer éve annak, hogy utoljára erre járt valaki közületek. Hangja ellenséges volt. Vanja riadtan húzódott

az angyal mellé. A fekete lény bátorítóan átölelte. – Az egyik vihardémont keresem. – Melyiket? – Nem tudom a nevét. De hét emberi évvel ezelőtt felkereste őt Lilith, hogy gyermeket nemzzen vele. Ezzel a vihardémonnal szeretnénk beszélni. – Méghogy Lilith és egy vihardémon? Na mindegy, megkeresem – ígérte, majd mint a forgószél megfordult, és eltűnt a barlangnyílásban. – Ugye nem mehetünk be oda? – Nem – felelte az angyal. – Már az is nagy megtiszteltetés, hogy fogadott bennünket. – Megtiszteltetés? Én azt hittem, hogy te magasan fölötte állsz. – Ez így van. De te is tudod, hogy minden teremtménynek tiszteletben kell tartani a büszkeségét. – Persze, persze. Igazán eszembe juthatott volna. A barlangnyílásban végre megjelent a vihardémonok ura egy másik furcsa lény kíséretében. – Ő Tyfon. Jól emlékszik Lilith akkori látogatására. – Igen, csodálatos volt – mondta egy lágyabb, de erőteljes hang. – Mit akartok tőlem? – Nászotokból született egy fiad, akivel most nagyon rosszul bánnak – mondta az angyal. – Nem törődhetem az összes gyermekemmel – mondta közömbösen. – Igazán nem az én feladatom. A fekete angyal dühösen rádördült.

– Meglehet. De uram, Lucifer unokája, aki itt áll mellettem, rettenetesen szenved fiad, Tamlin sorsa miatt. Az éjszaka démonai a Legsötétebb Barlang szikláihoz láncolták az idők végezetéig. Kértük, hogy engedjék szabadon, de nem hajlandók megnyitni előttünk a kaput. – És miért kell ily kegyetlenül bűnhődnie? – Mert szembeszállt Gonosz Tengellel, és megszerette ezt a lányt itt. – Gonosz Tengellel? – kérdezték azok csodálkozva. – Igen. Már jó néhány száz éve annak, hogy leigázta az éjszaka démonait. Vanjának, aki nemcsak okos, de bátor lány is, sikerült feloldania ezt a köteléket. Azt viszont megtiltották neki, hogy megmentse Tamlint, mert sértené a büszkeségüket. – Szóval az én fiam szembe mert szállni Gonosz Tengellel? – kérdezte Tyfon. Ez szemlátomást tetszett neki. – Azért kellett megszületnie, hogy a Jéghegyek Népének házában kémkedjen Gonosz Tengel számára. Tamlin azonban ennek a lánynak a kedvéért megtagadta a parancsot. – Lilith eszelte ki mindezt? És ezzel én is hozzájárultam a Gonosz elvetemült terveihez? – Te nem tudhattál semmit, vihardémon. Ti szabadok vagytok. Benneteket soha nem volt képes igába hajtani. Most is szabadon választhatod meg, miképpen cselekszel. – Akkor mire várunk még? – kérdezte Tyfon elszántan.

– Én is veletek tartok – mondta a vihardémonok fejedelme. – Nagy öröm lesz számomra, ha móresre taníthatom az éjszaka démonait. Az angyal és a lány egymásra pillantott. Nem örültek a démonfejedelem hevességének. De már nem volt idejük arra, hogy vitába szálljanak vele, hiszen úgy viharzott el mellettük, hogy alig győzték utolérni. Még a fekete angyalt is megviselte ez az őrült vágta. Gyorsan visszaértek az éjszaka démonainak barlangjához. Az ajtónállók még fel sem ocsúdtak meglepetésükből, amikor Vanja és az angyal betoppant a terembe a két felbőszült vihardémonnal. Otthagyott társuk örömmel fogadta őket. – Lilith! – ordította Tyfon. – Becsaptál engem! Megparancsolom, hogy nyittasd ki a Legsötétebb Barlangot és engedd szabadon a fiamat. – Nem engedelmeskedem egy vihardémon parancsának – válaszolta büszkén Lilith. A vihardémonok azonban nem adták meg magukat olyan könnyen. Elindultak a Legsötétebb Barlang felé. – Hiába próbálkoztok! Áruló fiamat varázslat láncolja a barlang sziklájához. Senki, de senki nem képes arra, hogy kiszabadítsa onnan! Tyfon csupán egy megvető pillantást vetett rá, és már ment is tovább. A démonok pedig csak úgy özönlöttek utána. Még a vének is utánuk eredtek, igaz, hogy lassabban, méltóságteljesebben. Vanja a két angyal között haladt a biztonság

kedvéért. A vihardémonok eközben elérték a kaput és nekiveselkedtek. Szörnyű erejű szél kapta fel az apró démonokat és szabályosan rátapasztotta őket a környező sziklákra. Még az előkelő vének is a sziklák menedékébe húzódtak. Lilith szép, fekete haját is megtépázta a szél. Vanját a két angyal karolta át oltalmazón. A démonok támasztotta orkán újra ostromolni kezdte a bejáratot. Olyan hatalmas volt a zaj, hogy még a sziklaszirtek is beleremegtek. Az ajtó résnyire kinyílt, majd lassan teljesen feltárult előttük. Az éjszaka démonainak egyike sem merészelte becsukni a kaput. – Hát nem értitek, hogy nem tudjátok kiszabadítani Tamlint? – mondta megvetően a vénséges démon. – Az összes előkelőség velünk tart. Elegünk van már az ármányaitokból! És velünk jöttök ti hárman is – mutattak Vanjára és a két angyalra. Meredek lépcső vezetett a mélybe. Vanja szíve nagyot dobbant. Milyen régóta nem látta Tamlint! Mintha évek teltek volna el utolsó találkozásuk óta, pedig csak pár hete annak, hogy eltűnt és nem jelent meg többé. Lilith kezében mintha fény gyúlt volna. Akár egy fáklya, melyet a semmiből varázsolt elő. Hamarosan a többi éjszakai démon kezében is fény világolt. Végre megérkeztek a Legsötétebb Barlangba. Uramisten!, sóhajtott fel Vanja. Mélyen lent voltak a föld gyomrában. A levegő nedves volt és

kevés, a sziklafalak éjfeketék. A démonok fényei nélkül semmit sem láttak volna. Néhány lépésnyire tőlük a sziklafalhoz láncolva lógott lefelé Tamlin. Kegyetlen társai úgy kötözték fel, hogy lábai már nem támaszkodhattak a földre. Halálfáradtan emelte rájuk tekintetét. Vanja alig ismert rá, annyira elkínzott, elcsigázott volt a tekintete. Arcából mégis sugárzott feléjük a gyűlölet. – Tamlin, Tamlin, mit tettek veled! – zokogta a lány. – Mit tettél velem te, átkozott dög! – szitkozódott Tamlin. – Ugye megmondtam neked – nevetett fel Lilith kárörvendőn. – Nem is örül az érkezéseteknek. – Nem hiszek neked – zokogta Vanja, és letépte hálóingének alsó részét, hogy elrejtse a démon csupasz testét. – Hagyj békén – mordult rá az. – Bárcsak kiszabadulhatnék innen, hogy a puszta kezemmel fojtsalak meg, te sátánfajzat! Lilith egyre jobban érezte magát a bőrében. Vanja kétségbeesetten nézett a többiekre. Tudta, hogy az éjszaka démonai nem oldják fel a varázslatot, az angyalok megmondták, hogy itt már az ő hatalmuk sem segíthet, és a vihardémonok igyekezete is hiábavaló volt. Vanjának azonban eszébe jutott valami. Valami, amit Lilith mondott még első találkozásuk al-

kalmával. Vanja érezte, hogy nagyon fontos lehet. Csak fel tudná idézni, hogyan hangzottak Lilith szavai. Akkor mondta, amikor arra kérte, hogy kiszabadíthassa Tamlint. Mire Lilith azt felelte, hogy ilyen sokat földi asszony nem várhat el egy démontól. Csak nem az lenne a megfejtés, hogy egyedül a szerelem képes széttörni Tamlin láncait? Hát persze! Hiszen az éjszaka démonai nem ismerhették ezt az érzést. Éppen ezért úgy átkozták meg, hogy csak a szerelem ereje szabadíthatja ki fogságából. Ugyan elmélet az egész, de miért ne próbálhatná ki? – Tamlin, ugye tudod, hogy szeretlek., – Fogd be a szád, te némber! – Mindent megtennék érted. – Mit tehetsz te értem – nevetett a szemébe a démon. – Ki akarlak szabadítani. – Neked elment a józan eszed. Soha nem lennél képes erre. Egyébként is apró darabokra szaggatlak, ha végre kiszabadulok innen. – Nem érdekel – sírt a lány. – Nem érdekel. Számomra csak az a fontos, hogy véget érjenek szenvedéseid. Nagyon szeretlek! – Szeretsz? – kiáltotta felé hitetlenül. – Hiszen csak a férfiasságomat szereted. – Nem igaz. Önmagadért szeretlek. Csak tépj darabokra, ha akarsz, én örülni fogok a szabadságodnak! A sziklafal felől különös zörejek hallatszottak.

Mintha a láncok engedtek volna szorításukon. – Tamlin, az életem ajánlom fel a szabadságodért! – kiáltotta kétségbeesetten Vanja, hogy a démon végre higgyen neki. A láncok nagyot csörrenve hullottak a földre, Lilith felüvöltött, Tamlin pedig a láncok mellé esett. Vanja azonnal odarohant hozzá, hogy felsegítse. A démon azon nyomban torkon ragadta. Szerencsére Tamlin ereje nem volt a régi, így a fekete angyalok könnyen megvédhették tőle a lányt. A legöregebb démon hangja törte meg a csendet. – Sikerült kiszabadítanod, asszony. De tudd meg, hogy közöttünk többé semmi keresnivalója. Céltalanul és társtalanul kell élnie ezek után. – Mi pedig azt tiltjuk meg, hogy Vanja közelében legyen. Az emberek világától távol kell tartanuk az efféle lényeket. – Nálunk sem lelhet otthonra, hiszen senki nem ismerné el közülünk. De majd a szelek szárnyukra veszik, hogy a légben szálljon együtt a hontalan szellemekkel. – Hát ez nektek a szabadság? – kérdezte szomorúan Vanja. – Nem követett el ekkora vétséget. – Vétett a törvényeink ellen – mordult fel az öreg démon. – És a hozzá hasonlóknak nem jár kegyelem. A lány Tamlin pillantását kereste, de abból csak kiábrándultság és gyűlölet áradt felé. – Én nem így gondoltam, Tamlin. Sajnálom –

suttogta. – Csak segíteni akartam rajtad. – Már így is sokat segítettél – mosolygott rá az egyik fekete angyal. – Sokkal kellemesebb odafenn lebegni, mint a sziklafalhoz láncolva szenvedni az idők végezetéig. És azt hiszem, sokat megtanítottál neki a szerelemről is, de most már gyerünk. Hagyjuk itt ezt a szörnyű helyet. Azzal már farkassá is változtak, Vanja pedig ráült egyikük hátára. A démonok némán, csüggedten figyelték az eseményeket. Vanja látta, amint Tamlin teste felemelkedik a magasba. Kiáltása még sokáig elkísérte. Amikor már egy ideje úton voltak, Vanja furcsa, dühödt üvöltésre lett figyelmes, mely halkan, nagyon halkan hangzott fel a föld mélyéből. – Csak nem Tamlin az? – kérdezte szomorúan. “Nem”, olvasta a farkasok gondolataiban. “Tényleg nem tudod, mi ez a hang, mely visszhangzik a szélben?” Visszhang a szélben? Mintha már hallotta volna valahol. A Jéghegyek Népének könyveiben olvasta! – Csak nem Gonosz Tengel? – suttogta. “Ő az. Felfedezte, hogy mi történt. Haragja egyre féktelenebb.” – Akkor ugye nem számíthatok semmi jóra? “Ne félj. Hiszen te is éppúgy, mint Marco, védelmet élvezel.” – Hiszen én csak ember vagyok, nem úgy, mint Marco! “Teljesítetted a kötelességed. Nagyapád kíván-

sága, hogy védelmet és jutalmat kapj.” – Miféle jutalmat? “Földi életed befejeztével helyet kapsz termeinkben. Akkor végre találkozhatsz Sagával, nagyanyáddal, nagyapáddal, Luciferrel és természetesen Marcoval is.” – És az apámmal? “Nem. Az apáddal nem.” Hamarosan a szobájába érkeztek. “Mostantól kezdve Gonosz Tengel nem árthat neked. Még csak észre sem vehet. Köszönjük a segítséged, Vanja!” – Inkább én köszönök mindent. Remélem, hamarosan találkozunk. “Ha itt az idő, valamennyien találkozunk majd.” Egy ideig még integetett utánuk, majd az angyalok eltűntek a csillagos égbolton. Vanja azon töprengett, hol lehetett a sok csillag, amíg ő útját járta. Hiszen egész végig olyan sötét volt. Milyen világban járt valójában? FELÉBREDT. Odakinn már hajnalodott. Hány éjszakát aludhattam át? Szegény szüleim hogy aggódhattak értem! Ki is lopakodott, hogy megnézze a falinaptárt, amelyről Henning nap mint nap pontosan letépkedte a lapokat. A félhomályban jól látta a nagy számokat. Egy éjszakával sem aludt többet a kelleténél. A többiek ezek szerint észre sem vehették, hogy távol

volt. Lehet, hogy mindennek az a bódító szer az oka, amit Marcótól kapott. Azt mondják, ha beveszi valaki, a legelképesztőbb álmokat látja. Ezek szerint soha nem járt a két fekete angyal kíséretében Tamlin és az éjszaka démonainak otthonában? Ám a tenyeréhez mintha hosszú állatszőrök tapadtak volna. És a hálóinge? Uramisten a hálóinge teljesen szétszakadt! Vanja csendben visszalopakodott szobájába, mintha attól félne, hogy megzavarja valaki álmát.

12. fejezet KÉT ÉV TELT EL. Agnete és Henning igazán a legjobbat akarta Vanjának. Nem rajtuk múlt, hogy tervük teljesen félresikeredett. Pedig valóban visszazökkent a rendes kerékvágásba az ő drága, gyönyörű lányuk. Csak hát olykor-olykor megcsillant a szemében valami, amit nem tudtak mire vélni. Agnetének néha sejtelme támadt, mi lehet az: olyan végtelen és gyötrelmes bánat, hogy kimondására nincs is szó. És Vanja néma maradt. Marco ittjárta után az első hónapokban magába gubódzott, hallgatagon, gondolataiba merülve lézengett. Azután mindinkább kezdett beilleszkedni a hétköznapokba, el-elbolondozott a család tagjaival, Andréval vagy a kis Vetlével, Christoffer és Marit 1902-ben született fiával, aki a kedvence lett itt, az emberek világában. A felszínen vidám, barátságos, mindig és mindenben segítőkész fiatal lány volt. De ha valaki a látszat mögé hatolt, észrevehette, hogy Vanja nevetése gyakran elhal hirtelen, mozdulatai lelassulnak, tekintete elréved, mintha fontos, láthatatlan dolgokra kellene figyelnie. Aztán elmúlt ez a pillanat, és Vanja újra olyan volt, mint az imént. Egyszóval Agnete és Henning mégiscsak aggódott. Ezért amikor egy fiatal, még diákéveit taposó hitoktató érkezett a járásba, Agnete felvilla-

nyozódva fordult a férjéhez: – Mi lenne, ha meghívnánk a fiatalurat? Lehet, hogy magányosnak érzi magát. – Jó ötlet – értette el felesége hátsó gondolatát Henning. – Noha már nem is olyan fiatal. Te is tudod, hogy özvegyember. – Persze, de azért… Agnete nem folytatta. Azt akarta mondani, hogy Vanjának alkalmasint éppen egy idősebb, szilárd, megbízható férfira van szüksége, aki némileg az apa szerepét is betölti. De nem akarta elárulni a terveit. – Szerencsétlen ember! – mondta inkább. – A szülőágyon veszítette el a feleségét. És a kicsi is meghalt. Tehát akkor csütörtökön? – Hogyan? Ki halt meg csütörtökön? Vagy úgy, a meghívás legyen csütörtökön! Rendben, az jó lesz – bólintott Henning. Tudta, hogy csütörtökön Vanja otthon lesz. Meg Benedikte és Sander is. A jókedélyű, szellemes Sanderre mindig lehetett számítani, ha akadozott a társalgás. Agnete gondolatai már továbbkalandoztak az udvar felé, ahol Vanja tologatta a kis Vetle babakocsiját. Agnete látta, hogy lánya arca szinte sugárzik az örömtől, ahogy a fiúcskára néz. – Erre volna szüksége – suttogta maga elé. – Drága kicsi Vanjám! Hogy szereti a gyerekeket! Ha neki is lenne… FRANK MONSEN NAGYOT SÓHAJTOTT.

Már megint egy meghívás ezektől a zsíros parasztoktól! Ráadásul olyan hirtelen jött, hogy semmilyen kibúvó nem jutott az eszébe. Meg sem fontolhatta, csak hallotta saját hangját, amint lelkesen rávágja, hogy ó persze, csütörtök, remek, köszönöm szépen a kedvességüket! Hársfaliget? Az az ősöreg major, amely messziről nézve olyan, mint egy rozzant kalyiba. Monsen újból felsóhajtott. A gyülekezet összejövetelein nemigen hallott a Hársfaliget lakóiról. Mintha mindenkiben bennszakadt volna a szó a Lind név hallatán. Zörögtek a kötőtűk, zavartan csoszogtak a cipők, aztán holmi torokköszörülések után megszólalt valaki: “Lám, lám. De szép időnk van ma”. Vagy valami efféle. Agnete Linddel találkozott egyszer, amikor a gyülekezet vásárt rendezett, hogy pénzt szerezzenek a sekrestye folyosóján tárolt és ezért megpenészedett oltárterítő kicserélésére. Lind asszony csak ellátogatott a vásárra, a rendezésében egyáltalán nem vett részt. Kellemes benyomást keltett; pap lánya, mondták róla. Milyen furcsa, hogy nem szorgoskodik az egyház kebelén belül! Remélhetőleg nincs eladó lányuk, méghozzá a végkiárusítás küszöbén! Hiszen többnyire ezért szokták otthonukba invitálni a középkorú emberek. Frank Monsennek nem állt szándékában újra megházasodni. A seb, amelyet felesége halála okozott, túlságosan mély volt, és ő életét a gyülekezetének kívánta szentelni: felkészíteni a konfirmálandókat, bibliaolvasó kört szervezni, szolgálni a

hitet és az egyházat minden módon. És persze senkit nem akart megsérteni. Így aztán csütörtökön elment Hársfaligetbe. De azért előbb még tájékozódott valamelyest. A család teljes neve “a Jéghegyek Népéből származó Lind” volt, márpedig ez igencsak gyanúsan hangzott. Sok családtag, ha nem is rendszeresen, de hébe-korba megjelent a templomban, tehát ők jóravaló keresztények. No de a többi…? Igaz, pillanatnyilag talán nem akadt efféle veszedelmes alak a nemzetségben. Az a hölgy, akivel a Jéghegyek Népéről beszélgetett, Benedikte nevét is eldünnyögte. “De azért tisztességes teremtés, férje is van, leendő professzor, pedig hát ahogy szegényke kinéz… Hiába, no, az örökség, ugye, az örökség!” “Örökség?”, értetlenkedett a hitoktató. “Az. Aki ebben az örökségben részesül, bizony ilyen lesz.” Monsennek be kellett érnie ezzel a dodonai válasszal. Nem akart illetlenül kíváncsinak látszani, meg különben is, mi köze a Lind család belső ügyeihez? Gondolta ő… Közelről a Hársfaliget sokkalta ápoltabbnak tetszett. A házhoz vezető hársfasor ugyan nem csemetékből állt, és az épületeket sem az idén emelték, de szó sem volt “rozzant kalyibákról”, sőt. Minden csinosan átépítve, ám a major “magja”, a nyugati szárny mintha a történelem előtti időkből maradt volna itt.

Egy tizenegy év körüli fiúcska nyitott ajtót. Udvariasan üdvözölte, és elmondta, hogy André Brinknek hívják, ez az új neve, mert anya és apa végre összeházasodhatott, tehát már ő is apja nevét fogja viselni, az anyja egyébként Benedikte, a nagyapja pedig Henning. Mindezt egyszuszra. Frank Monsen megköszönte a felvilágosításokat, és a hallban levette a kalapját és a kalocsniját. Megjelent Agnete asszony, és szívélyesen üdvözölte. A hitoktató gyorsan bepomádézta, megszárogatta és megigazította sima szálú, fekete haját, majd beljebb került a szalonba. És akkor rögtön megpillantotta őt. Szebb lányt sohasem látott még. Annyira zavarba jött, hogy azonnal odalépett hozzá, és őt üdvözölte elsőként. A lány szabadkozott. Ugyan miért, futott át Monsen fején, hiszen nem vagyok én annyira vén. Harminckét év, mi az egy férfinak? Sorra bemutatkozott a többieknek is. A leendő professzornak (bár ezt a címet természetesen senki nem használta), és feleségének, Benediktének, aki valóban nem volt szépnek mondható, viszont kedvesnek látszott. Vajon miért mondják mindig azokra az emberekre, akiket nem áldott meg különösebben csinos küllemmel az ég, hogy “viszont kedvesnek látszik”? Milyen megalázó! Úgy hat, mint valami mentegetés, tapasz a fájó sebre. És ott volt persze a háziúr is, a Jéghegyek Népéből való Henning Lind. Nos, ha valakit tényleg kedvesnek lehetett nevezni, akkor őt aztán igen.

Nem is illett rá találóbb jelző. Mérhetetlenül kedves és barátságos. Vajon miért nem említette ezt senki a gyülekezetben? Hiszen ezeket a szelíd Krisztus-szemeket nyilván mindenki ismerte a járásban! Frank Monsennek már-már könnyek szöktek a szemébe ettől a sugárzó jóságtól. Bemutatták még a család néhány távoli, Volden nevű rokonának is, akikkel már találkozott a templomban, és ez megbizsergette a szívét, mintha fegyvertársakra lelt volna. A fiuk, Christoffer Volden a drammeni kórház orvosa – nocsak, hát ez jóval előkelőbb família, mint első pillantásra hitte! Csak az orvos fiatal felesége, ő mintha nem teljesen illenék ide. A, dehogy, már miért ne illenék, egyenesen hiányozna, ha nem volna itt. Marit a neve, és egy aranyos csecsemőt tart a karján, lehet vagy egyéves. Frank Monsen mindezt csak kutyafuttában észlelte, mivel gondolatai a háta mögött jártak, noha nem mert megfordulni, hogy megnézze, amit szeretne. Hűtlenségnek érezte elhunyt hitvesével szemben. No de a felesége már három esztendeje halott, és ő nem élhet így örökkétig! Hány éves lehet ez a lány? Tizenkilenc, húsz? Vanja, igen, Vanjának hívják. Szokatlanul hangzik, orosz fiúnév ez eredetileg, az Ivan beceneve. Frank nem tudta, hogy a Jéghegyek Népének sarjai nagy előszeretettel adnak olyan nevet az újszülötteiknek, amelyet egyaránt viselhet lány és fiú. Villemo, Heike, Vanja… Hát ebben a lányban aztán semmi fiúszerű nem

volt! Nőiesebb jelenséget el sem lehetett képzelni. Ez a pici orr az izgató szeplőkkel, ez a finom rajzú, puha szájacska, és ezek a nagy szemek… Nem is beszélve a hajáról! Lobog, hullámzik, és csillog, mint a réz… Nyilván van már jegyese. Vagy legalábbis egy légiónyi hódolója. Vagy mégsem? Benedikte Brink olyasmit mondott, mégpedig láthatólag gondterhelten, hogy Vanja nemigen forog a maga korabeliek társaságában. Akkor viszont talán… Felszökkent a levegőbe, és csak ugrás közben vette észre, hogy a lány nagyapja, az őt már jó ideje szóval tartó Henning Lind megütődve bámul rá. – ÍGÉRETES FIATALEMBER – állapította meg Agnete, miután Frank elment. – Kicsoda? – érdeklődött Vanja. Jaj, szegény Agnete! Anyai szíve csak most látta be, micsoda hiú reményekkel áltatta magát. Mindazonáltal Frank Monsen szorgosan folytatta látogatásait, akár hívták, akár nem. Összebarátkozott Sander Brinkkel, aki persze az első perctől fogva átlátott a szitán. De végtére is Frank rendes és értelmes fickó volt, mindenféléről jól el lehetett vele beszélgetni, hát miért ne barátkozott volna vele? A hitoktató nem mindig találkozott Vanjával. A lány többnyire a szobájában volt, vagy sétálni vitte a gyerekeket, Andrét és Vetlét, vagy éppen

elment Malinhoz. Ha Franknak néha mégis olyan szerencséje volt, hogy sikerült néhány szót váltania a lánnyal, napokig alig tért magához a boldogságtól, és újra meg újra visszaidézte Vanja szavait, mindinkább meggyőzve magát arról, hogy mély és komoly érdeklődése viszonzásra talál. Pedig a helyzet egyáltalán nem így állt. Vagyis… Vanja azért apránként kezdte észrevenni, hogy egy Frank Monsen nevű ember a világon van. A család jó ismerősének tekintette, és lassacskán megnyílt előtte. Az viszont álmában sem jutott volna eszébe, hogy a férfi halálosan szerelmes belé. Ezért őszintén megrendítette, amikor Henning egy nap bement a szobájába, leült mellé, és elfogódottságát mosollyal palástolva így szólt: – Azt hiszem, kérője akadt a mi kislányunknak! Vanja összerázkódott. – Kinek? Nekem? – Úgy ám. Frank Monsen tegnap ünnepélyesen megkérte a kezedet. Nem ér teljesen váratlanul, ugye? – Frank? – Miért vagy ennyire meglepődve? Azt állította, viszonzod az érzelmeit. Különben sohasem merészelt volna közeledni hozzád. – Atyaúristen – sóhajtott óriásit Vanja. – De hiszen én… Gyámoltalanul elhallgatott. Henning várt.

Vanja fejében egymást kergették a gondolatok. Tamlin. Tamlin, drága szerelmem… Marco azt mondta, gyereket kell szülnöm. Ennek a gyereknek a gyereke lesz a Jéghegyek Népének legnagyszerűbb kiválasztottja… Frank Monsen. Frank Monsen, mint férj? Frank Monsen, mint szerető? Teljesen abszurdnak találta az ötletet. Vagy talán nem is annyira az? Tudta, hogy soha többé nem láthatja Tamlint, de a bánat örökké égetni fogja. A gyűlölete, a dühe, amikor utoljára találkoztak… mennyire fájt, mennyire kínozta… Frank igazán rokonszenves férfi. Nem is csúnya, mindenképp vonzónak mondható. Csak a kalocsniról meg a pomádéról kellene leszoknia. És másféle kalapot hordania, mert ez nagyon öregíti. No igen, és a vallás… de legalább nem képmutató, hanem őszintén hisz, jó keresztény, jó ember, ez egészen biztos! Míg viszont én… azt hiszem, egyházi körökben az ilyen személyt nevezik meggyalázottnak. Hát szűz aztán nem vagyok, a Tamlinnal töltött éjszakák után aligha! Most akkor mi lesz? Vanja ráébredt, hogy máris a Frankkal kötendő házasság körül forognak a gondolatai. Mit veszthet? Valamikor mindenképpen férjhez kell mennie, és Tamlin után földi férfit amúgy sem lesz képes szeretni. A nemzetség iránti kötelessége, hogy gyermeket szüljön, e célra pedig Frank éppúgy megfelel, mint bárki más. Nyilván jó apa és hűséges, kötelességtudó férj lesz.

Jaj istenem, de átkozottul unalmasan hangzik! Noha másfelől meg ugyan hányan házasodnak szerelemből? Legtöbbször a gyakorlati szempont a döntő, és Frank feltétlenül olyan férfi, akivel működőképes házasságban lehet élni. Tamlin… Ó, Tamlin, életem egyetlen szerelme! Vanja felemelte a fejét. – Gondolkodni fogok rajta – ígérte. A KÖVETKEZŐ HETEKBEN sülve-főve együtt volt Benediktével. Összedugták a fejüket és kitárgyalták, vajon milyen lehet egy hitoktató feleségének lenni, ha az embernek egy csepp igénye sincs a szellemi táplálék e fajtájára. Benedikte csak arra intette Vanját, hogy óvatlanságával ne bántsa meg Frankot. – Ez a veszély nem fenyeget – felelte a lány. – Olyan higgadt természetű vagyok, hogy bármihez minden további nélkül tudok alkalmazkodni. Benedikte fürkésző pillantást vetett rá. Mi tagadás, tényleg higgadt természetű. És annyira közönyös, hogy az már ijesztő. Aggasztotta, hogy nem tud igazán hozzáférni unokahúga lelkéhez. Hol rejtőzhet a valódi Vanja? Azzal vigasztalta magát, hogy amikor Marco itt járt Hársfaligetben, hosszasan beszélt a lánnyal. Vanja tehát nem áll egészen magára hagyottan a világban. Ez némi biztonságérzettel töltötte el, noha tudta, hogy a lány sok mindent eltitkol. Ó, ha át lehet-

ne jutni a védelmi vonalain! – No, Vanja – kérdezte tőle pár nap múlva –, döntöttél Frankkal kapcsolatban? A lány mély lélegzetet vett. – Döntöttem. Kedvesebb férfit aligha találnék, rokonszenvesebbet sem igen. Úgyhogy… azt hiszem, ezt meg is mondom neki, ha eljön holnap este. – Nagyszerű – sóhajtott megkönnyebbülve Benedikte. – Okosan választottál. Ha választhattam volna, gondolta Vanja, Tamlint választom. De Tamlin nincs többé, legalábbis az én világomban nincs. Márpedig akkor még Frank a legjobb. Tökéletesen megfelel a gyermeknemzéshez. És nincs semmiféle hátrányos tulajdonsága. Legyünk hát túl rajta! Minél hamarabb, annál jobb. Így aztán másnap este Frank ott ült a Lind család otthonában, és nem bírt hová lenni a boldogságtól, alig hitte, hogy ekkora szerencse érheti. És jól tette, hogy csínján bánt az elhívéssel, mert Vanja olyan hidegzuhanyban részesítette, amitől még a lélegzete is elállt. – Frank, el kell mondanom valamit – kezdte, mire a férfi bólintott, magában mulatva a lány komoly arckifejezésén. Hogy milyen édes így! – Frank, mielőtt elszánnád magad, hogy feleségül vegyél, meg kell tudnod valamit. Kereken kimondom: nem vagyok érintetlen. A férfi levegő után kapkodott.

– Mi… mit mondasz? – hörögte elképedve. Honnan szed ilyen kifejezéseket ez a lány? Vagy… csak tréfálkozik? Nem, éppenséggel nagyon is komolynak látszik. De hát ez nem eshet meg! Az ő menyasszonya, Hófehérkéje, a szűzies Vanja? Frankot az ájulás kerülgette, egyetlen szót sem tudott kipréselni magából. Vanja szomorúan pillantott rá. – Tudod… megerőszakoltak – suttogta, hiszen nem mondhatta el az igazságot: hogy hosszú hónapokon, majdhogynem éveken át egy démonnal szerelmeskedett! Ilyesmiről nem szokás beszámolni, különösen nem egy hitoktatónak. – Megerőszakoltak – ismételte síri hangon Frank, és igyekezett felfogni a szavak értelmét. – Igen. Nem az én hibám, Frank, kint jártam a dombon, egyedül voltam, jó egy éve lehetett… (Jaj, istenem, milyen könnyű hazudni, ha egyszer elkezdjük!) És akkor szembejött velem egy férfi, nyilván már lesben állt, nem láttam sem azelőtt, sem azóta, de még fel sem eszmélhettem, egyszerre csak rám vetette magát, és hiába sikítoztam, senki nem hallotta meg, olyan néptelen volt az a hely, és… – Jó, jó, értem – szakította félbe Frank. Többre nem volt kíváncsi. Hogy tehetett ilyet az ő kicsi virágszála? Hogy játszhatta ki az ő… Ugyan már, mi nem jut az eszébe? Hiszen nem Vanja tehet róla! De mit keresett ott a domboldal-

ban? Frank úgy érezte magát, mint a holló, akinek kiénekelték a sajtot a szájából; pfuj, ez eléggé méltatlan hasonlat, ám Frank e pillanatban eszeveszetten gyűlölte azt a férfit, aki ilyen csúfságra vetemedett őellene. Őellene? Istenem, bocsáss meg nekem, fohászkodott bűnbánóan, lehunyt szemmel Frank Monsen. Persze hogy nem ellenem, hanem Vanja ellen vétkezett az a gyalázatos! Engem pedig azért küldtél, Uram, hogy vigaszt és támaszt nyújtsak Vanjának. Bocsásd meg önző gondolataimat! És mivel Frank kiváló tulajdonságokkal és képességekkel felruházott férfi volt, kinyújtotta kezét Vanja felé, keblére ölelte őt és megbocsátott neki (jaj, Istenem, már megint ez a kicsinyes elfogultság!), és kijelentette, hogy ez a malőr semmivel nem csökkenti Vanja értékét az ő szemében – amitől a lány nem csupán szégyenkezni kezdett, de még bűntudat is támadt benne. Más egyebet nem érzett, amikor Frank a karjaiban tartotta. Keskeny kanapén ültek egymás mellett, derekukat kényelmetlenül ki kellett csavarniuk az ölelkezéshez, de Vanja összeszorította a fogát és arra gondolt: legyen már meg minél hamarabb ez az esküvő és a gyerekcsinálás! DE HÁT NEM ÍGY ALAKULT. Frank tanulmányaiba beletartozott egy egyéves missziós terepmunka is, ám mivel eddig még nem küldték sehová, kezdte azt hinni, hogy megfeled-

keztek az egészről. Pedig dehogyis! Most, a lehető legalkalmatlanabb időpontban, megérkezett a küldetési parancs: egy évnyi missziós tevékenység Kínában. Feleségét nem viheti magával, ezen a téren nagyon roszszak a tapasztalatok, meg aztán a nemrég kitört boxer-felkelés során több misszionáriust is megöltek. És különben is csak egy esztendőről van szó. Így hát elmaradt az esküvő. Frank kétségbeesett, Vanja viszont józan, mármár sértő módon józan beletörődéssel fogadta ezt a fejleményt. Egyetlen árva könnycseppet sem bírt hullatni, amikor kikísérte jövendőbelijét az Ázsiába induló hajóhoz. Elbúcsúzik egy kedves ismerőstől – a baráti érzésnél többet nem tudott kisajtolni magából. Végtére is kellemes, nyugodt időszak várt rá. Hites jegyese van, nem környékezhetik meg holmi hepciás udvarlók, a csendes szemlélődésnek és tűnődésnek szentelheti magát. Csakhogy a sors további meglepetéseket tartogatott. Kevéssel a szolgálati év letelte előtt Frank valami ostoba politikai ügybe keveredett: igazságérzete és keresztényi lelkiismerete közbeavatkozásra sarkallta, ezért elfogták és börtönbe vetették, leginkább mert a kínaiak nem tudták, hányadán állnak vele. Gyanakodtak rá és féltek tőle, de megölni nem merték, mivel a közelmúltban a világ nagy felzúdulással fogadta a misszionáriusok meggyilkolásának hírét. A Hársfaligetben eleinte semmit sem tudtak a

vőlegényről, azután a missziós szövetség közölte, hogy Frank Monsen fogságba esett. Az ügyet evidenciában tartják, csak nagyon nehéz megtalálni azokat, akikkel tárgyalásokat lehetne folytatni a hitoktatóról, és még ha ez sikerülne is, nem biztos, hogy hajlandók tárgyalni. A reményt mindazonáltal sohasem szabad feladni. Vanja csak várt és várt. Családja aggódott helyette is, mert ő meglehetős egykedvűséggel fogadta a hírt. Frank egyszer majd csak hazakeveredik, ő meg addig is békében van. Ennél többre nem vágyott. CSAKHOGY TELT-MÚLT AZ IDŐ, és végül Vanja is kezdett nyugtalankodni. Hiszen Frank olyan kedves ember, a légynek sem árt. Miért éppen ő került ilyen helyzetbe? Norvégiában ekkortájt megsűrűsödtek az események. A nép függetlenséget, szabad hazát követelt, és a híres író és szónok, Björnstjerne Björnson élére állt annak a mozgalomnak, amely a svédnorvég unió felbontását tűzte ki célul. És 1905-ben győztek a hazafiak. II. Oszkár svéd király nehéz szívvel bár, de aláírta az országok szétválásáról szóló okmányokat, hogy elejét vegye a súlyosabb békétlenségeknek. Norvégia hatszáz év után ismét szabad, önálló ország lett, saját királlyal, királynéval és kis trónörökössel. A nép boldogsága leírhatatlan volt. A Hársfaligetben is felcseperedtek a gyerekek. André kamaszodott, Vetle iskolába kezdett járni. A

felnőttek is taposták éveiket, Malin és Per Volden a hetvenhez közeledett, Henning már hatvan felé járt. Észrevétlenül, de feltartóztathatatlanul hömpölygött tovább az idő folyama. ELÉRKEZETT 1909 TAVASZA. Az immár huszonöt éves Vanja az erdőben kószált, és élete alakulásán tűnődött. Időközben a konzulátusnak sikerült kinyomoznia Frank hollétét. A hitoktató már kiszabadult, és úton volt hazafelé, de a nagy távolság miatt csak több hét múlva várhatták az érkezését. Már el is felejtette, milyen volt Frank. Csak arra emlékezett, hogy jó ürüggyel szolgált ahhoz, hogy ne kelljen holmi elviselhetetlen jöttmentekhez feleségül mennie. És persze arra is emlékezett, hogy a Jéghegyek Népe várja a megszületendő gyermeket, a Kiválasztottat. Franknak tehát haza kell térnie, hogy “teljesítse a kötelességét”. Vanja keserűen elmosolyodott. Én meg majd hű és dolgos felesége leszek neki, hiszen mi másra is vágyna a rettenetes börtönévek után. Az erdő olyan kiszögellésére ért, ahonnan beláthatta az egész vidéket. Ott a Hársfaliget, az ősi, varázsos hangulatú, az egyre szaporodó villák gyűrűjében lassan megfúló major. Amott pedig… szinte a lábai alatt, a park, az egykori Graastensholm hűlt helye. Vanja persze sohasem látta Graastensholmot, a kastélyt lerombolták még nagyanyja, Saga fiatalkorában.

Egy darab történelem. A fák lombjai a Jéghegyek Népének történetét rejtették. De most már minden elmúlt. Hiába bontják rügyeiket tavaszonként a növények, hiába költenek ismét a fák ágai közt a madarak, a park látogatói soha még csak sejteni sem fogják, micsoda események történtek itt, ezen a kietlenné vált birtokon. Vanja gondolataiba merült. Aztán lassan elindult be az erdőbe. Kellemesen langyos volt a levegő, mintha máris a nyár jelezné közeledtét. Egy kis tisztáson pillangók lejtették gondtalan táncukat, vidám rigók füttyögtek, zümmögtek a méhek és dönögtek a darazsak, az erdő zsongása csak aláfestette a természet csodálatos, megnyugtató csendjét. A távolból nagynéha egy-egy autó zaja hallatszott, de nem tudta megbontani a növények és más élőlények harmóniáját. Egyebekben is különös képet nyújtott a tisztás: mint valami ősi szentély, közepén a fűből kiemelkedő kerek kőlappal, szélén, a szikla mellett tűzrakáshoz felhalmozott kisebb kődarabokkal. Más emberi nyom nem látszott. Vanja lassan, szórakozottan odasétált a kerek kőlaphoz és leült rá, nem is sejtve, hogy több mint száz esztendeje itt idézte meg Heike és Vinga a szürkék népét. Mennyi fontos és furcsa esemény zajlott ezen a tisztáson a múltban, Sol, Kolgrim és Ulvhedin korában! Nem is beszélve Heike itteni működéséről! Arról pedig, hogy Snivel bírót pontosan azon a helyen aprították miszlikbe a szürkék,

ahová Vanja letelepedett, jobb hallgatni. Egyszerre csak érzett valamit: mélyről jövő, lüktető borzongás-hullámokat az egész testében. Nem is töprengett azon, honnan jöhetnek ezek a hullámok, csak átadta magát a nem éppen kellemes, mégis izgató belső rezgésnek. Csak nem betegedtem meg? – tűnődött. Nem, semmi bajom, sőt, szokatlanul egé… Gondolatait egy hang szakította meg, egy mély, rekedtes hang, amelyet egész életében nem tudott elfeledni. – Na végre! Csakhogy megtaláltalak, Vanja! Itt volt a kijárat! A lány hirtelen oldalt fordult, mint akit a kígyó mart meg. Mellette a kerek kövön Tamlin lógázta a lábát.

13. fejezet VANJA SZÁJA SZÉLES MOSOLYRA húzódott a váratlan örömtől. – Tamlin! Ez nem lehet igaz, te itt, hogyhogy, el sem merem hinni! – Csak ne örülj korán – csillapította le komoran a démon. – Emlékszel még, mit ígértem legutoljára? – Hogy megölsz? Hogyne emlékeznék. Nyugodtan megölhetsz, nincs a földön még egy ember, akinek ennyire értelmetlen lenne az élete, mint az enyém volt az utóbbi években. Csak egy pillanatig várj… Tamlin le nem vette róla a szemét. A démonok külseje sohasem változik; az ijesztően csúfok ugyanúgy örökre olyanok maradnak, ahogyan a vonzó démonok szépsége sem enyészik el soha. Tamlin azonban nem volt teljesen a régi. Minden porcikájából a magányosság sugárzott, és tekintete meg a szája körüli ráncok csillogó, fiatalos bőre ellenére is fáradtságról és kétségbeesésről árulkodtak. – Mire várjak? Ajjaj, most mi legyen? Meséljen neki Frankról, meg a vele nemzendő gyermekről? Vajon mi sül ki ebből? – Nem is tudom, hogy mondjam, Tamlin. Egy földi lényt kell megvédenem tőled. A fiú arcán keserű mosoly futott át.

– Tévedsz, ha azt hiszed, hogy bejárásom van az emberek világába. Itt most megtaláltalak téged, de csakis ezen a helyen tudunk találkozni, sehol másutt. – Mhm, értem. Tehát ettől a tisztástól távol kell majd tartania Frankot és a születendő gyermeket. És micsoda véletlen, hogy egyáltalán idekeveredett! Hiszen ha tudta volna! Mennyi eltékozolt év… Azután beszélt Tamlinnak a gyermekről, akit a Jéghegyek Népe annyira vár, és akit kötelessége megszülnie. Látta rajta, hogy nincs különösebben elragadtatva. – Tamlin, megígérem! Ígérem neked, hogy a gyermek születése után eljövök ide hozzád. És akkor megölhetsz, ha akarsz. Vanja egyelőre úgy gondolkozott születendő gyerekéről, hogy jól meglesz majd a Hársfaligetben, Benedikte vagy Marit és Christoffer gyámsága alatt. Semmiféle anyai érzés nem élt benne, nem vágyott a gyermekre, pusztán letudandó kötelességnek tekintette a szülést. Tamlin felhúzott térddel, karját a lába körül összefonva üldögélt. Már nem nézett Vanjára, tekintete morcosan a kőre meredt. – El sem tudod képzelni, mennyire magányos voltam – mondta az emberi beszédre kevéssé alkalmas gégéjét és hangszálait megfeszítve. – Éveken át szinte a semmiben lebegni, cél és értelem híján, ugye, ez volt a sorsod? Ha teljesen átérezni nem tudom is, de valami sejtelmem van

arról, hogy micsoda szenvedéseket élhettél át. Tamlin ráemelte a tekintetét, és szemében azelőtt sohasem látott szomorúság tükröződött. – Miért ölnélek meg? Te vagy az egyetlen élőlény a földön, akivel kapcsolatba tudok kerülni! – De nekem olyan rövid az időm, Tamlin. A földi halandók nem élnek sokáig. – Szeretlek, és szeretni foglak, amíg csak létezel és létezem. Vanja összerezzent. – Mit mondtál? Hogy szeretsz? Te? – Az ám, hallottál már ehhez foghatót? Egy szerelmes démon! – Nem találok ebben semmi rosszat – suttogta Vanja hevesen dobogó szívvel. Lehetséges? Tamlin tényleg szereti őt? Hihetetlen! – Meg aztán… Nem is vagy te már démon, nem, a démonok nem ilyenek. Tamlin elfordította a fejét. – Igen, tudom. Nem vagyok démon, de nem vagyok ember sem, semmi sem vagyok. Semmi, semmi, semmi. Vanja egy leheletnyivel közelebb húzódott hozzá, és megfogta a kezét. A fiú hagyta, de nem viszonozta a kézszorítását, és továbbra sem fordult a lány felé. – Te, te – karolta át bensőségesen Vanja. Tamlin végre újra ránézett. Vanja megsimogatta zöldes színben játszó arcát. Azelőtt ezt sohasem szerette a fiú, most viszont megragadta Vanja kezét, és lassan, szenvedélyesen sorra végigcsókolta

az ujjai hegyét. Tamlin tényleg megváltozott, természetéből eltűnt minden kegyetlenség, minden durvaság. Vanja a fiú homlokának támasztotta a fejét, Tamlin pedig – mint még soha – kezével végigkalandozott a lány arcán, nyakán és vállán. – Annyira egyedül voltam – suttogta –, annyira magányos. Vanja megérezte, hogy csak egyféleképp enyhíthet a fiú szenvedésén. Ajkával Tamlin száját kereste, noha még emlékezett arra, hogy az ilyen bensőséges kedveskedést a fiú mindig elutasította, mint felesleges érzelgést, ami csak elodázza a lényeget. Most viszont nem így történt. Tamlin nem fordította el a fejét, és bár csókja eleinte nagyon óvatos, szinte szégyenlős volt, ezúttal ő is éppoly gyöngéden bánt Vanjával, mint az ővele. Ahogy később ott feküdtek ruhátlanul az ibolyák és a violák között, a lány ránézett a drága arcra, és teljes bizonyossággal érezte, hogy soha senki mást nem lenne képes szeretni, csak ezt a rémisztő, de vonzó démont. Hirtelen megrázkódott. – Mi az? – kérdezte Tamlin. – Nem tudom megtenni. – Micsodát? – Hogy hozzámenjek Frankhoz, és gyereket szüljek neki. Veled akarok maradni. Nem lehetne? – Te nem jöhetsz át az én világomba. Én pedig soha többé nem jövök a tiedbe. – Akkor inkább meghalok. Most, rögtön!

– Mire volna jó? Én csak még magányosabb lennék, mivel már nem is kereshetnélek. Maradj itt az emberek között, Vanja, élj úgy, mint ők… és gyere el hozzám, ha arra vágysz! – Minden pillanatban rád vágyom. De az én éveim hamarosan véget érnek. Az emberi élet nagyon rövid az örökkévalósághoz mérve. – Akkor add nekem ezeket az éveket! – mondta Tamlin mély kétségbeeséssel a hangjában, Vanja szemébe nézve. – Tudom, hogy az emberek fölött eljár az idő, de én szeretni foglak akkor is, ha már öreg leszel. Mert téged szeretlek, nem a testedet, azt az enyésző porhüvelyt! Tamlin már nem igazi démon, futott át Vanja agyán. A démonoknak nem támadnak ilyen gondolataik. NYÁRON VANJA NAPONTA kijárt az erdei tisztásra. Néha egészen pirkadatig ottmaradt. Teljesen új életre kelt! És akkor hazatért Frank. Vanja rá sem ismert. Nagyon sokat szenvedhetett, ez azonnal látszott. Ez a megvénült, csontsovány férfi még csak nem is emlékeztetett az oly nagy ambíciókkal útra kelt Frankra. Kihullott az összes haja. Fogaiból sem maradt valami sok. Folyton reszketett, lázas volt, ideje java részét ágyban töltötte. Vanja pedig ápolta, részvétet érzett iránta, és azon kívül semmi mást. Mert ha egykor rokonszenvesnek találta is, és

hajlandó lett volna férjhez menni hozzá, most le kellett küzdenie az utálkozását, ha muszáj volt megérintenie Frankot. A férfi emberöltőkkel öregebbnek tetszett nála. Köszvény gyötörte, bőre kiszáradt és csak úgy lifegett a csontjain, mint a haldoklóknak, se haj, se fog, járni is alig bírt… Ő persze úgy érezte magát Vanja mellett, mintha álomvilágba csöppent volna. Nem vette észre önmagán a hatalmas változást. Megmaradt kedvessége, de szerénysége valamiféle önsajnáltató siránkozásba csapott át. “Mintha egy kicsit huzat lenne itt, ideadnád a kardigánomat, édes Vanjám?” “Mi lenne, ha bekapnám ezt az utolsó falat kenyérkét, úgyis a kutyának adnánk”, “Felteszem egy kicsit a lábamat, hátha kiáll a fájás a fejemből” – egyebet sem lehetett hallani tőle. Természetesen a Hársfaligetben lakott, és Vanja nagyon megértő és segítőkész volt vele, de ha a szívét kérdezte, ott bizony semmi se moccant Frankkal kapcsolatban. Benedikte egy hétig győzte nézni, aztán félrevonta, hogy komolyan elbeszélgessen vele. – Vanja, kedvesem, olyan boldog voltál egész nyáron, mi meg mindnyájan annyira örültünk, hogy végre elmúlt az a szörnyű rosszkedved. De most megint… Amióta Frank hazajött, ahelyett hogy még vidámabb lennél, újra magadba roskadtál. – Mármint én? – döbbent meg Vanja. – Nem is hittem volna, hogy…

– Hogy meglátszik rajtad? Sohasem tudtad leplezni az érzelmeidet. Mi baj van? Nem örülsz Frank csodálatos megmenekülésének? – Dehogynem! Nagyon jó, hogy az ő sorsa így elrendeződött. Ami meg engem illet, hát… Nézd, Frank sohasem jelentett rettentően sokat nekem, mint neked Sander. Most pedig alig bírom elviselni. Mi a fenét csináljak? Adj tanácsot, Benedikte! Hiszen nem akarom megsérteni. Benedikte aggodalmasan összevonta a szemöldökét. – Mitől voltál olyan boldog a nyáron? Csak nem valaki más…? Vanja keserű kacagásban tört ki. – Más, más, más! Ugyan már, hová gondolsz! Persze hogy nem valaki más. Ugyanaz a démon, ugyanaz a Tamlin, aki már… mióta is? És vajon meddig? – Jó, jó, csak kérdeztem – szabadkozott Benedikte enyhe bosszúsággal. – Mivel minden este elmentél hazulról… Vanja összerezzent. – Hogyne. Szükségem van arra, hogy egy kicsit egyedül legyek. Szeretek az erdőben sétálgatni. Olyankor tudok a legjobban gondolkodni. – Értem én. Bár kamaszkorodban inkább a szobádba zárkóztál be folyton. Naná, minthogy Tamlin akkor ott volt. – Tehát egyedül érzed magad a legjobban – folytatta Benedikte. – Kár, hogy nem fogadsz a bizalmadba!

Vanja egy pillanatig habozott, hogy megvalljon-e mindent őszintén. De vajon megértené-e Benedikte. Elvégre ő is az átokkal sújtottak közé tartozik. Igen, ám mégsem olyan, mint Marco. Marco tudja, hogy vannak démonok, de még mennyire vannak. Benedikte viszont… Vanja ráemelte a tekintetét. A nagydarab, csúnya, mégsem boldogtalan nő szemlátomást aggódott érte. Igazán szeretett volna könnyíteni a szívén, de csak nagyot sóhajtott, és így szólt: – Egy nap majd mindent meggyónok neked, Benedikte. Közelebb állsz hozzám, mint saját anyám. De nem bírok erről beszélni. Levélben fogom megírni. Benedikte egészen megkönnyebbültnek látszott attól, hogy Vanjának van valami elmondanivalója. – Mindig is sejtettem – bizalmaskodott. – Marco tudja, ugye? – Persze. Egy szót sem szóltam róla, mégis tudta. – Köszönöm, hogy engem is beavatsz a titkodba. – Csak adj még egy kis időt. De figyelj, Benedikte, a legfontosabbról még mindig nem beszéltünk. Mihez kezdjek Frankkal? – Nagyon utálod? Vanja elfordította a fejét. – Nem. De egy egész életet leélni mellette… erre nem vagyok képes. – Akkor ne menj feleségül hozzá. Majd csak megtalálod az igazit.

– Vagy ha nem, hát kisnyúl – jegyezte meg Vanja rosszkedvűen. – Frankkal is beszéltem már erről. Nem akarom tönkretenni az életét, és persze az enyémet sem. Megmondtam neki, hogy mindketten megváltoztunk. No és találd ki, mi lett az eredménye? Hüppögni kezdett, és azt zokogta, hogy akkor végez magával. – Mire te? – Először nem vettem komolyan, de aztán egyszer láttam, hogy az istállóban egy kötőféket próbál a gerenda köré tekerni, a másik végére pedig már megkötötte a hurkot. – Jaj, a szerencsétlen! – sopánkodott Benedikte. – Akkor azt mondtam neki, hogy ezt nem teheti meg, ő meg a lábam elé borult és könyörgött, hogy álljam a szavam, mert nélkülem nincs értelme az életének. Így végül (ha rossz lelkiismerettel és félszívvel is) megígértem, hogy feleségül megyek hozzá. De csak egy évre. Erre majd elolvadt a boldogságtól, és kijelentette, hogy utána is biztosan vele fogok maradni – mesélte csüggedten Vanja. – Márpedig arról szó sem lehet. Vigyen el az ördög, ha egy évnél tovább kibírom vele. – És… azután? Vanja lehunyta a szemét. – Addigra csak fel tudom készíteni Frankot arra, hogy nincs tovább. – Nem ezt kérdeztem – mondta szelíden Benedikte. – Jó, eltelik az az egy év, megszületik a gyermek. És aztán mi lesz veled?

– Kérlek, ez most ne érdekeljen – hangzott a szokatlanul elutasító, de őszinte válasz. Vanja sírva fakadt. Benedikte megszorította a kezét, mint régen, kislánykorában szokta. A lány láthatólag rettenetesen szenvedett, de megpróbálta titkolni bánatát, senkit nem akart beavatni lelke legmélyebb titkaiba. Az egyetlen kivétel Marco volt. De ki tudja, ő merre jár most? EGY FELHŐS NOVEMBERI NAP ESTÉJÉN Vanja szokása szerint felment a tisztásra. Lába nyomot hagyott a frissen esett hóban, nagy kendőjét szorosan maga köré tekerte. Tamlin már várta, ahogyan várt rá egész nyáron és ősszel is. – Nem jöhetek ide többé – kezdte komoran Vanja. – Legalább egy évig nem. – Hogyhogy? – döbbent meg a démon. – Miért? – Holnap lesz az esküvőm – mondta lesütött szemmel Vanja. – És hű akarok lenni Frankhoz. Legalább ennyit hadd tegyek érte. Ha már… Tamlin megragadta a karját, és homlokát a lányéra hajtotta. – Igaz, megegyeztünk, hogy az emberek között úgy élsz, ahogy akarsz, én nem avatkozom bele. De azért egy egész év… A lány húsába vájó körmei féltékenységről és kétségbeesésről tanúskodtak. – Muszáj megtennem, Tamlin. Kötelez a Jég-

hegyek Népének tett ígéretem. – Tudom. Gyűlölöm ezt az ígéretet. – Én is. Ó, ha tudnád, mennyire… Nem, nem akarok rosszat mondani Frankról. De ha már megszületett a gyerek, és nagyon remélem, hogy mihamarabb megszületik, akkor eljövök hozzád. És örökre veled maradok. Tamlin szorosan magához ölelte. Örökre, gondolta keserűen Vanja. Nekem aztán nincs semmiféle örökre. Pár év talán, amit együtt tölthetünk, drágám, találkozgathatunk, de ha józanul meggondolom, fázik a lábam már most is, tehát a tél eleve kiesik, akkor nem látjuk egymást. Oda pedig nem mehetek Tamlinnal, és ő sem maradhat itt velem. Hát élet ez? Mindezt sűrű könnyhullatás közepette elmondta Tamlinnak is, jól kisírta magát a démon karjaiban. Vadul, forrón szeretkeztek, nem bírtak elszakadni egymástól, Tamlin olyan gyöngéd kedveskedésekkel dédelgette, amiről a lány nem is álmodott volna. A búcsú tudata megsokszorozta szenvedélyüket. Vanja késő éjjel ment haza, amikor már nem halogathatták tovább az elválást. Még egy utolsó, fájdalmas pillantás – aztán eltűntek egymás szeme elől. Ahogy magányosan lefelé tartott a domboldalon, egyszerre beléhasított a felismerés, hogy élete immár véget ért. Ha most, ebben a pillanatban meghalhatna, boldogan tenné, egy cseppet se bánná.

Csak ez az ígéret ne kötné! Unokája lesz a kiválasztott, akire a Jéghegyek Népe – és az egész világ – vár. Aki felveszi a harcot Gonosz Tengellel. Gonosz Tengel. Mindig Gonosz Tengel, ő az oka az egésznek. Miatta lett ilyen reménytelen az élete. VANJA HOSSZASAN SZEMLÉLTE azt az embert, aki az imént a férje lett, és igyekezett valami kis szeretetet érezni iránta. Sajnálni persze sajnálta, hiszen mennyit kellett szenvednie a nyomorultnak ott Kínában! Hallotta vagy százszor. Tapintatosan megemlítette neki, hogy a kihullott fogak helyébe úgynevezett protézist lehet tenni. Még csak az kéne!, horgadt fel Frank. Van még néhány foga, jól elvan velük, dehogy engedi kihúzni őket! Tényleg van még vagy öt, gondolta újsütetű felesége, bár nem számolta meg pontosan. Beszerzett viszont Frank egy parókát, nyilván hogy örömet szerezzen Vanjának. Iszonyúan nézett ki. A ritkás, merev műhajtincsek alól kilátszott a szürkés szövet. A nászszobában ültek, első közös éjszakájuk előtt. Frank jól táplálkozott a Hársfaligetben, hatalmas pocakot eresztett ráncos, beesett mellkasa alatt. Jaj de undok vagyok, gondolta Vanja. Ha igazán szeretném, nem figyelnék ilyesmikre. Most meg csak gonoszkodom, és annyira szégyellem

magam emiatt, hogy legszívesebben sírva fakadnék. Szegény, szegény Frank! Egyszerre észrevette, hogy férje az ágy mellett térdelve imádkozik. – Házasságunk sikeréért fohászkodsz? – kérdezte némi ideges éllel a hangjában. – Nem, csak a nászéjszaka sikeréért – felelte Frank, és nagynehezen feltápászkodott fehér alsónadrágjában, – Énrajtam nem fog múlni. – Tudom, drágám. Azért imádkoztam, hogy én képes legyek rá. Most mi van? Hogy még csak ennyit sem bír csinálni? Miután úgyszólván belekényszerített ebbe a látszatházasságba? – Van valami okod, hogy szorongj emiatt? – kérdezte Vanja a kelleténél szigorúbb arckifejezéssel. – Hát, tudod, a fogság… Reggelenként sohasem volt úgy, ahogy lennie kellene – válaszolta Frank szégyenkezve. Vanjának a hideg futkosott a hátán. – És… napközben? – Szo-szo – vonta meg vállát gyámoltalanul a férfi. Ez meg mit jelentsen? Most akkor feláll vagy sem?! – Mondd csak, Frank, egyáltalán hatok rád én szexuálisan? Férjét teljesen megdöbbentette ez a szókimondás.

– Csak kiderül majd – jelentette ki végül. Vanja érezte, amint agyát elborítja a kétségbeesett düh. – Ki-de-rül?! Hát nem tartottál a karodban? Nem csókolóztál velem? Nem mintha különösebb örömet szerzett volna neki, de azért nem ellenkezett. – Ho… ho… hogyne – hebegett Frank. – Nagyon szeretem, ha ilyen közel vagy hozzám. Azt a rohadt… Vanja hosszú káromkodást eresztett meg magában, de tulajdonképpen nem felháborodott, hanem elkeseredett volt. Hogy tehette ezt vele? És miért nem szólt eddig? Hiszen az egész csak a gyerek miatt volt… Most meg kiderül, hogy nem tud… Összeharapta a száját. Hát nem, ilyen könnyen nem ússza meg ez a fatökű! Ha megszakad is, reggelre produkálnia kell az eredményt, különben… Végül aztán jobban ment, mint remélte; Frank férfiereje nem enyészett el teljesen. Igaz, meg kellett szenvednie a felélesztéséért! Holtra fáradt, mire reggel elaludhatott. Ehhez képest a kínai rabság kéjutazásnak számított. Bár azért annyira nem volt kellemetlen ez a fáradtság… Frank, kedves és gyöngéd férfi lévén, elalvás előtt megkérdezte ifjú hitvesét, hogy jó volt-e neki. Vanja mormogott valamit a paplan alól. Nem akarta, hogy férje sírni lássa. Méltatlan lett volna.

14. fejezet AMIKOR VANJA EGY HÓNAP MÚLVA megállapította, hogy állapotos, annyira megkönnyebbült, hogy örömében körbetáncolta a szobát. Szóval sikerült! Még néhány hónap, és örökre szabad lesz! Persze egy ideig a csecsemő mellett kell maradnia, mondjuk úgy három hónapig. De azzal kész. Több időt nem tud kibírni Frank mellett. Pedig azért nem is volt annyira katasztrofális a házasságuk. Frank egyenesen boldognak mondta, és értetlenkedő rettenettel fogadta felesége célozgatásait, hogy esetleg el kell válniuk egy bizonyos idő után. Miféle gyerekes csíny ez? Így akar Vanja bizonyosságot szerezni az ő olthatatlan szerelméről, vagy mi? Micsoda ostobaság! Ezt nem gondolhatja komolyan! Válásról szó sem lehet az ő esetükben, becsületes keresztény nem válik. Hiszen Vanja is esküt tett a templomban, hogy szeretni fogja férjét és jóban-rosszban kitart mellette mindhalálig, nem? Ilyen esküvést pedig nem szeg meg az ember. Frank lassanként újra elkezdett dolgozni a gyülekezetben, és önálló otthon megteremtését tervezgette. Végtére is nem lakhatnak a végtelenségig a Hársfaligetben, a hely is kevés. Amióta férj lett, Frank teljesen kivirult. Csak Vanjával kapcsolatosan nem volt biztos a dolgában. Felesége ugyanis esténként feltűnően tartóz-

kodóan viselkedett, és a születendő gyermekre hivatkozva kitért a szerelmi játékok elől. Vagyis hát talán túlzás is szerelmi játékokról beszélni. Frank egyáltalán nem helyeselte a játszadozást az ágyban. Nem tréfadolog ez, mondogatta Vanjának, különösen a számára döbbenetes élményt jelentő nászéjszaka után. Kioktatta feleségét, hogy ilyesmit rendes asszony nem művel, csak utcalány vagy valami még annál is rosszabb. Jó, mondta magában Vanja, majd csak elviselem valahogy. Minden szombat este engedelmesen hanyatt feküdt az ágyon, és jámborul végigmosolyogta azt az öt percet, amíg férje ügyködött rajta. Frank csupán azt nem értette, hogy felesége esténként miért bámul ki vágyakozó tekintettel az ablakon. FRANK SZÉPEN MEGHÍZOTT, és elégedett volt a világgal és önmagával. Gyülekezete tagjai gyakran meghívták kávéra és egy kis finom házi süteményre, ezenkívül otthon is jól ellátták. Vanja remekül főzött, és enyhe szórakozottságától eltekintve barátságos, kellemes hangulatot teremtett az étkezéseknél. Már nem a Hársfaligetben laktak: találtak egy éppen megfelelő házat a közelben. Egy év múlva pedig, amikor Frank jó állást kap a fővárosi egyházkerületben, Christianiába fognak költözni. De már nélkülem, gondolta Vanja. Nagyon nehezen viselte a végtelennek tűnő terhességet. Hihetetlenül lassan vánszorogtak a

hónapok. Vanja gyakran érezte betegnek magát, Frank pedig kezdett az idegeire menni. Hiába, no, nem szerette. Tudta, hogy igazságtalan az egyre dagadtabb, dupla tokát és hatalmas pocakot eresztő férfival szemben, mert akkor sem szeretné, ha apollói alakja volna, de félt, hogy nem tudja viszszafojtani spontán ellenérzéseit, és dühe előbbutóbb kirobban. Aztán egyszer csak vége lett a várakozásnak. Amikor elkezdődtek a fájásai, hazament a Hársfaligetbe. Eleve így tervezte: a gyermeknek ott kell megszületnie, mindenki ezt akarja – Frank talán nem, de hát ki kíváncsi az ő véleményére? Hamar kiderült, hogy szokatlanul nehéz lesz a szülés. A család biztos volt benne, hogy megint egy átokkal sújtott gyermek jön a világra. Várható is volt, hiszen André és Vetle nem részesült az átkos örökségből. A bába nem vállalta egyedül a felelősséget, ezért Christoffer új automobiljába ültek és bementek a kórházba. Útközben kiderítették, hogy ez lesz a Jéghegyek Népe nemzetségének első olyan sarja, aki kórházban születik. Idejében érkeztek, a tolófájások még nem kezdődtek meg. Elmondták az orvosoknak, hogy nagy valószínűséggel az anya életét veszélyeztető csecsemő jön a világra, és felvetették a császármetszés lehetőségét – de ekkor már nem maradt idő további fontolgatásokra. A gyermek egyetlen lendülettel szinte kirepült az anyja hasából. Agnete, Benedikte és a holtsápadt Frank alig ért ki a folyosóra, már hívták is

vissza őket, hogy megnézzék a tökéletesen egészséges újszülöttet, egy aranyos kislányt, akin az elátkozottság semmiféle jegye nem látszott. Azaz, valami mégiscsak: A nyelve hegye középen be volt hasadva. – A plica sublingualis túlságosan letapadt – közölte az egyik orvos, majd az értetlen tekintetek láttán elmagyarázta. – Az a kis redő a nyelve alatt nagyon rövid, és visszahúzza a nyelve hegyét. – Majdnem olyan, mint egy kígyó nyelve – állapította meg Benedikte. AMIKOR VANJA TUDOMÁST SZERZETT kislánya hasadt nyelvéről, teljesen felélénkült, és az utóbbi hónapokban szinte megtörtté, üressé vált tekintetébe visszatért a ragyogás. Kérte, hozzák oda neki a gyermeket, szeretne egy kicsit kettesben maradni vele. Hosszasan szemlélgette a csöppnyi teremtést. – Bizony – suttogta áhítatosan –, neked Tamlin az apád! Felismerem a vonásait a te emberi arcocskádban. Ez a ránc a szájad szegletében meg ez a középtájon enyhén duzzadt száj tisztára az övé! Tehát a kislány Tamliné! Vajon hogy történhetett? Visszaemlékezett utolsó együttlétükre, a nászéjszaka előtti éjjelre. Az, hogy vadul szeretkeztek, nyilván nem játszott semmi szerepet. Viszont Tamlin szemében felvillant valami ördögi fény, amikor ő Frankról és a megszülendő gyermekről beszélt.

Ezek szerint Tamlin képes volt gyermeket nemzeni vele. De miért nem tette meg korábban? Vanjában hirtelen heves düh támadt, de aztán lecsillapodott. Ki láthat bele egy démon lelkébe? Talán félt, hogy kárt tesz benne; talán maga sem volt tisztában a lehetőségeivel; de az a legvalószínűbb, hogy féltékenysége miatt egyszerűen csak meg akarta előzni a gyűlölt földi halandót az apaságban. Vanja egy pillanatra megint felpaprikázódott, mert eszébe jutott pokolba kívánt házassága, ami ily módon feleslegesnek bizonyult, és amit megspórolhatott volna, ha Tamlin említést tesz nemzőképességéről. Bár… lehet, hogy az egész csak a véletlen műve volt? Vanja fütyült rá, hogy minek köszönhetően tartja most karjaiban a csöppséget, akit – minden előzetes várakozásával ellentétben máris teljes szívéből szeretett, jobban, mint bárkit a világon. Bocsáss meg, Tamlin, suttogta magában. Bocsáss meg, de mégis itt kell maradnom az emberek világában. A lányunknak szüksége van rám. No és Frank? Vele mihez kezdjen? Abban tökéletesen biztos volt, hogy nem bír a férjével élni. El kellene válnia tőle, ha pedig Frank nem hajlandó elválni, akkor elhagyja. Fossza meg a gyermektől, akit a magáénak hisz? Hát Tamlin? Vanja rádöbbent, hogy nem költözhet el a környékről, hiszen csak az elvarázsolt tisztáson találkozhat a démonnal.

Feje belesajdult a rátörő gondolatok özönébe, csengetett a nővérnek, hogy vigye el a kisbabát. Aztán elővett egy papírt, és nekilátott levelet írni Benediktének. Hátha ő majd szolgál valami tanáccsal. VANJA A KÓRHÁZBÓL nem férjéhez, hanem a Hársfaligetbe ment, mert egyáltalán nem volt jól. Egyre rosszabbul és rosszabbul érezte magát. Gyermekágyi lázat kapott, és az orvosok nem sok jóval biztatták a hozzátartozóit. Vanja, aki nemrég még meg akart halni, miután a gyermek megszülésével teljesítette feladatát, most élni akart, élni a kislánya miatt, hogy felnevelje – és főként, hogy a tisztáson megmutathassa Tamlinnak kettejük szerelmének gyümölcsét. Ám jártányi ereje sem volt. Benedikte, Agnete, Malin és Marit felváltva őrködtek az ágya mellett. Az orvos naponta kétszer jött el megnézni, hogy van. Állapota nem engedte meg, hogy bevigyék a kórházba, annyira gyenge volt, hogy már a lélegzés is nehezére esett. Vanja tudta, hogy meg fog halni. Nem segített semmi orvosság, láza nem csökkent, egész testében remegett, és még kislányát sem láthatta. Nem merték odavinni hozzá, nehogy elkapja a fertőzést. Az egyik este Benedikte volt a soros a szobájában, és a másik ágyon elnyomta az álom. Ma éjjel meghalok, gondolta Vanja. Jaj, Istenem, nem így akartam!

A levél! Benediktének meg kell kapnia a levelet. Vanja nagy erőfeszítések árán, a lázat és kimerültségét legyőzve oldalra fordult. Előhalászta köntöse zsebéből a levelet, és kirakta az íróasztalra. Aztán elcsigázottan hanyatlott vissza a párnájára. Egyszer csak valaki megjelent az ajtóban. Egy fiatal, húsz év körüli férfi. Vanja még sohasem látta. Nagyon szép és kedves arcú, magas, szőke ifjú volt. Mintha hasonlítana valakire. – Marco? – kérdezte Vanja suttogva. Az ifjú elmosolyodott. Tényleg nagyon hasonlít Marcóra! – Marco nem jöhetett – suttogta vissza. – Engem küldött maga helyett. Gyere! – Jöjjek? De hát… A fiatalember máris kinyújtotta felé a kezét, és segített neki felkelni. Vanja szinte teljesen súlytalannak érezte a testét. Tényleg, utolsó ittjártakor Marco azt mondta: “Többször már nem jövök. Ezentúl mások lesznek a segítőitek.” Vanja szerette volna megtudni a szőke fiatalember kilétét, de elterelődtek a gondolatai. – Messzire megyünk? – kérdezte, mielőtt kiléptek volna az ajtón. – Igen – válaszolta jelentőségteljesen az ifjú. Vanja megtorpant. – Be kell néznem a kislányomhoz, Christához. Már napok óta nem láttam.

– Elvihetjük magunkkal. – Elvi…? – Ne aggódj, visszakerül ide. De ugye te sem ellenzed, hogy megmutassuk az apjának? – Lehetséges volna? – Természetesen! Vanjának eszébe sem jutott megkérdezni, honnan tudja az ifjú, hogy kicsoda Christa apja. – Hideg van. Fel kell vennem valamit. – Ne is törődj vele. Különben pedig egyáltalán nincs hideg, langyos augusztusi este van. De azért a fiatalember gondosan gyapjútakaróba bugyolálta a kislányt, majd anyja karjára tette, mielőtt elindultak volna. Odakint két farkas várt rájuk. Vanja egyáltalán nem lepődött meg, régi jó barátként üdvözölte őket, aztán felült az egyik hátára. Az ifjú a másik farkason utazott. Egy szempillantás alatt fenn termettek a hegytetőn. Vanja nem fázott. Ideje sem lett volna rá, ugyanis odafent Tamlin várta őket tárt karokkal. Elérzékenyülten vette szemügyre a csöpp kis teremtést. – No lám, mi ki nem tellett tőlünk – mondta mosolyogva. Vanja még soha életében nem érezte ennyire boldognak magát. “Nem akarok öregebb lenni”, jelentette ki egyszer. “Ugyanilyen akarok maradni, amilyen most vagyok”. Tamlin kedvéért. Kívánsága most telje-

sült. A farkasok fekete angyalokká változtak. – Tamlin, az éjszakai démonok nemzetségéből – szólította meg az újdonsült apát mély, barátságos hangon az egyik angyal. – Urunkat meghatotta a sorsod. Szívesen lát fekete márványcsarnokaiban, szerelmeddel, Vanjával együtt! – Engem? – hüledezett Tamlin. – De hiszen én démon vagyok! – Vannak különlegesebb teremtmények is, mint a démonok – húzta száját elnéző mosolyra a másik dzsinn. – Mesterünk a márványcsarnokokban szállásolja el azokat a boldogtalanokat, akiket méltónak talál az ottlakásra. Unokájának, Vanjának már születésétől fogva fenntartottak egy helyet. Ha akarsz, vele maradhatsz. Szerelmetek győzedelmeskedett mindenen, még Gonosz Tengel akaratán is. Rászolgáltatok erre a kiváltságra. – Lucifer termeire? – hitetlenkedett egyre Tamlin. – Lucifer ad szállást nekünk? – Másképp nem menthetjük meg Vanját. Meghal még ma éjjel, és örökre elveszítjük. Márpedig ezt nem akarja sem urunk, sem hitvese, a Jéghegyek Népéből származó Saga. – A nagymami?! – ujjongott Vanja. – Ott van? Tehát igaz, amit Henningék meséltek róla meg a fekete angyalokról. – Igen, mi vittük oda. És velünk jöttök ti is. – Tehát találkozom velük? Nagyapával és nagyanyával? – Bizony. A te sorsod sok mindenben hasonlít

Sagáéra. Vanja magához szorította Christát. – És vele mi lesz? Az angyal óvatosan kinyújtotta karját a gyermekért. – Jaj, nem, én… – próbálkozott volna Vanja, de aztán megadta magát. Lányának még fontos feladata van az emberek világában. Ahogyan Saga fiainak volt egykoron. – Légy boldogabb a földön, mint én voltam – suttogta a kislánynak. – Találd meg azt a férfit, akit szeretni tudsz! Tamlin megölelte gyermekét, és fülébe súgott valamit. Nem lehetett érteni, de nyilván varázsigékkel erősítette meg Vanja kívánságait. – Reméljük, hogy a jövőben is lányotok és az ő gyermeke mellé fogtok állni – mondta a szőke ifjú. – Támogatjátok majd azt a gyermeket, aki felveszi a harcot Gonosz Tengellel. Most már nemcsak Lucifer vére keveredett a Jéghegyek Népéével, hanem az éjszakai démonok vére is. Óvni fogom Christát helyetted is, Vanja. És persze számíthatsz Benediktére. Vanjának könnyek szöktek a szemébe. Nagyot nyelt, és szipogva bólogatott. – Rendben van, Tamlin? – kérdezte az egyik dzsinn. – Indulhatunk? – Ugyan mit veszthetnék én? – közölte szárazon a démon. – Vanjával tartok. Elválaszthatatlanok vagyunk. Köszönöm a megtiszteltetést! Karját védőn Vanja köré fonta. Christa már a

szőke ifjú kezében volt. Vanja még egyszer megsimogatta kislánya arcát, majd gyorsan elfordult. – Mehetünk – mondta halkan. – AGNETE! AGNETE! – verte fel Hársfaliget csendjét Benedikte kiáltozása. – Itt áll az ajtóban egy fiatalember, Christával. De hol lehet Vanja? Még alig pirkadt. Benedikte arcán mérhetetlen szorongás tükröződött, meg a rossz lelkiismeret, amiért elaludt, és felébredvén üresen találta Vanja és Christa ágyát. Perceken belül odasietett a ház valamennyi lakója. Agnete kivette a fiatalember kezéből unokáját, és gyorsan ellenőrizte, hogy nem esett-e baja. – Imre vagyok, Marco fia – mutatkozott be az ifjú. – Marco fia?? – ismételték álmélkodva a Hársfaliget lakói. – Nem is tudtuk, hogy… – Kerülj beljebb, Imre – mondta Henning. – Nem most van az ideje a magyarázatoknak – emelte fel kezét az ifjú. – Mennem kell, mert Gonosz Tengel szakadatlanul kutat utánunk, és a Hársfaliget veszélyes hely számunkra. De tudjátok meg, hogy Vanja örökre elhagyott benneteket. Agnete felzokogott, és tenyerébe temette az arcát. – Elolvastam Vanja levelét – mondta árkos, kivörösödött szemeit törülgetve Benedikte. – Először azt hittem, lázas képzelődés az egész. – Pedig dehogy – bizonygatta Imre. – De Vanja most már boldog.

Azzal röviden elmesélte a történteket. – Vanja, drága kislányom! – zokogott Agnete. – Jó, tudtuk, hogy a betegsége halálos, de hát így is elveszítettük! – Vanja él, csak más formában, nem itt a földön – jegyezte meg Imre szelíden. – Együtt van Sagával és Tamlinnal. – Tiszta szerencse, hogy nincs itt Frank – dünnyögte Henning. – Nemigen tudna mit kezdeni ezzel az egésszel. De mondd csak, Imre, ha Marco fia vagy, akkor ugye te is a Jéghegyek Népének leszármazottja vagy? – Persze – mosolygott a jövevény. – Büszke is vagyok rá. – Elnézést, hogy közbeszólok – szólt közbe Benedikte – de azt hiszem, fontos, amit mondani akarok. Most már megszületett a gyereke Christoffernek is, Vanjának is, meg nekem is, és egyikük sem átokkal sújtott. Netán a te gyereked lesz, Imre, aki…? A kérdezett mosolyogva megrázta a fejét, majd Andréhoz fordult. – Ezt neked kell majd kiderítened – mondta, és mielőtt még bárki is megszólalhatott volna, búcsút intett és eltűnt. A hátramaradottak egymásra néztek. Gyász és aggodalom ült mindnyájuk arcán. – Most mihez fogjunk? – töprengett hangosan Henning, akinek voltak ez irányú tapasztalatai abból az időből, amikor Saga nyomtalan eltűnésére kellett magyarázatot adnia. Ha Vanja meghalt, el

kell temetni. De holttest nélkül… Hajnalban Henning és Sander felment a tisztásra. Súlyos léptekkel, komoran, gondterhelten lépkedtek. VANJA ELTŰNÉSÉT azzal magyarázták, hogy lázas révületében nyilván letévedt a tengerhez; még tessék-lássék kutatást is indítottak utána. Végül pedig búcsú-istentiszteletet tartottak az emlékére, jobb híján földi porhüvelyének mellőzésével. Ám a problémák csak ezután jelentkeztek igazán. Kiderült, hogy Franknak esze ágában sincs a Hársfaligetben hagyni a lányát. Az ő küldetése felnevelni Christát, jelentette ki ellentmondást nem tűrően. Hamar kerített is egy dajkát, aztán egy nevelőnőt, és így a Jéghegyek Népe szinte teljesen szem elől tévesztette Vanja kislányát. Ezt különösen Agnete nehezményezte. Előbb egyetlen leányát veszítette el, aztán még az unokáját is elrabolják tőle! Nagyanyai érzéseit nemigen tudta kiélni abban a néhány órában, amikor Frank (évente egy-két alkalommal) látogatóba vitte hozzá Christát. Még szerencse, hogy Benediktéék ott laktak a Hársfaligetben. Ám lassacskán André is felcseperedett. És ahogy Imre mondta, rá várt annak kiderítése, hogy az ő nemzedékéből ki az átokkal sújtott sarj a Jéghegyek Népe leszármazottjai közül. Márpedig ez a feladat felettébb nehéznek bizonyult.