Copyright by Margit Sandemo, 1982 All Rights Reserved Hungarian translation Sz. Egerszegi Erzsébet, 1993 Hungarian edition CESAM Publishing Ltd

A svéd nyelvű eredeti mű címe: Avgrunden

Copyright © by Margit Sandemo, 1982 All Rights Reserved Hungarian translation © Sz. Egerszegi Erzsébet, 1993 Hungarian edition © CESAM Publishing Ltd., 1993 A fordítást az eredetivel egybevetette: Miszoglád Gábor Felelős szerkesztő: Nagy Arpád Felelős kiadó: a CESAM Publishing Ltd. ügyvezető igazgatója A kiadó címe: Budapest, 1063 Kmety György u. 18. ISBN 963-8374-02-4 HU ISSN 1217-0666 Készült: Aktietrykkeriet i Trondhjem Terjeszti a Magyar Posta és az AGORA Kft. Ára: 240 Ft

1. fejezet A FÁK KORONÁJÁBAN templomi korál hangja zengett. Lassan zúgott-morajlott, akár egy hatalmas katedrális csuhásainak mély hangú kórusa. Komor misét mondott a bajról és a gyászról. Vihar tépázta a fenyőfák csúcsát, ágaik recsegveropogva hajlottak meg a szélnek. A sápadt őszi hold olykor előbukkant felhő-üldözői mögül. Sol kacagva futott a fák között. Az orkán ereje visszhangra lelt benne, s mintha megrészegítette volna. Felnőtt lány volt immár és szabad, szabad, mint a fák koronáján végigdübörgő szélroham. Kezében a Hannától származó kis batyut fogta, amit aznap kapott vissza Tengettől; erősen odaszorította melléhez a keszkenőbe kötött kincseket. Aznap reggel mindenkitől elbúcsúzott a hársfasori házban. Most eljött az ő ideje! Are, a kisöccse elkísérte útján az oslói kikötőhöz, ahol a hajó már készen állt az indulásra Dánia felé. Együtt lovagoltak egy jó darabon, de amikor az út felénél járhattak, Sol mindenáron egyedül akart továbbmenni, az erdőn keresztül, toronyiránt. Are végül ráhagyta. Fogta a nővére útiládáját, és Sol lovát a magáé mellett vezetve elporoszkált, hogy majd ott találkozzon vele újra, ahol az erdő véget ér. Meg akart győződni róla, hogy Sol baj nélkül felszáll a fedélzetre. Ezt a dániai utazást Charlotte Meiden intézte el Solnak. A lánynak egy idősebb nemesasszonyt kellett elkísérnie, aki félt egyedül megtenni a hosszú hajóutat. Úgy gondolták, nem lesz baj belőle, hiszen Sol az utolsó öt évben valóban kifogástalanul viselkedett. Most viszont már olyan nyughatatlan volt, hogy nem tudták tovább visszatartani. Így igaz, tényleg nagyon jó kislány volt. De csakis azért, hogy szeretve űzött mesterségének szentelhesse magát, ha majd felnő.

Ó, ha tudnák, milyen nehéz volt kibírnia! Viszketett az ujja, valahányszor megpillantott az út szélén egy beléndeket vagy egy csomorikát! Vagy ha egy pimasz fráter bántani merészelt valakit a családjából. Egyszer már el is készített egy bábut, egy gőgös nemesasszony mását, aki sértő megjegyzéseket tett Charlottéra. Solnak sikerült hozzájutnia a nemesasszony egyik hajszálához, azt rávarrta a bábura, és már majdnem átszúrta a „szívét” egy tűvel, amikor az utolsó pillanatban észbe kapott. Ezt nem volt szabad, szentül megesküdött Tengetnek, hogy nem tesz ilyet. Megsemmisítette a bábut, és ettől helyrebillent a lelkiismerete. De azért bosszantó volt, hogy nem derült ki, birtokában van-e még annak a bizonyos erőnek. Már hogyne lett volna! Tengel nagyon elégedett volt Sol betegápolói munkájával. A betegek csaknem ugyanúgy megbíztak Solban, mint magában Tengelben. No persze olykor kissé drasztikus szerekhez folyamodott, hogy meggyógyítsa őket, de olyan elővigyázatosan tette, hogy senki sem vett észre semmit. És – bár tudta, hogy egész életükben csak gyötrelem és szenvedés vár rájuk – senkit sem segített át a túlvilágra. Kivéve néhány jelentéktelen esetet, ami igazán nem számított – gondolta könnyedén. Csak azért tette, hogy be ne zápuljon teljesen. De most már lejárt a vezeklés ideje. Sol nem akart lóháton átvágni az erdőn. Érezni akarta bőrén a szelet, lába alatt a földet, tudni, hogy mindez az övé, hallgatni az orkán zúgását, ránevetni a holdra. – Szabad vagyok, Hanna suttogta. – Szabad vagyok! Eljött a mi időnk! Sol nem egészen olyannak tervezte el a dániai utazást, ahogyan a családja elképzelte… Egy-két dolgot megérdeklődött előre. Valóban elfogtak mostanában is jó néhány boszorkányt Dániában, de olyanokat, akiket a szomszédok jelentettek fel: egyszerű, hétköznapi aszszonyokat, akiknek fogalmuk sem volt a feketemágiáról. Sol azonban tudta, hol találhatók az igazi boszorkányok és varázs-

lók. Hanna egyszer említette neki azt a helyet, mélységes tisztelettel a hangjában. Sol oda akart menni! Oda kellett mennie! Ők, az igazi boszorkányok nem voltak sokan. Nem is lehettek, amilyen könyörtelenül elbánt velük a hatóság. De akik még megmaradtak, azok valódiságához nem fért kétség. És az egyikük éppen ő volt, ő: Sol, a kevesek közül. Meg Tengel. Csakhogy Tengel nem akart közéjük tartozni. Ő „jótettekre” fecsérelte el az erejét. Hogy bírhatta ki?! Solnak épp elég volt ez az öt év is a tisztesség és az erény útján. Egy percre meg kellett állnia, hogy számba vegye becses tárgyait, amelyeket oly régóta nélkülözött. Örömmel és várakozással telve mosolyodott el. Igen, a pogány csecsemő koponyája, melyet száz évvel ezelőtt találtak egy padlódeszka alatt, aztán egy akasztott lator ujja, egy jókora kutya szíve, egy temetői földből való göröngy, kígyónyelvek… No meg ez itt, a legfőbb kincse: a mandragóra. Örökség, amelyet sok ezer évvel ezelőtt egy dél-tengeri országban találtak – az akasztófa tövében húzták ki a földből, ahová egy gyilkos magja hullott le a halál pillanatában. Ott nőtt ki a mandragóra és azon a csütörtöki napon, holdtöltekor, amikor egy varázsló kitépte a földből, ember formájú gyökere olyan fülsiketítően jajdult fel, hogy a varázsló nyomban eszét vesztette. Így szólt a fáma, és Hanna is így mesélte el Solnak. A mandragórára úgy kellett vigyáznia, mint a szeme fényére: felbecsülhetetlen érték volt. Sol a tenyerébe fektette az aszott, furcsa gyökeret. Hoszszabb volt a kezénél, de látszott a nyoma, hogy valaki apró darabkákat vágott le a végeiből. Meglehet, hogy legfélelmetesebb őse, Gonosz Tengel tette. Mondták, hogy a mandragóra az övé volt. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy a levágott darabkákat titokzatos cselekedetekhez használták fel. Sol jól tudta, mire való a mandragóra gyökere. Számtalan dologra: tulajdonosa bárkit szerelemre lobbanthatott, ellenségét elveszejthette,

önmagát dúsgazdaggá tehette vele. Vékony bőrzsinór volt ráerősítve. Sol bólintott: most már őt illette a gyökér, most már használhatta, rendeltetése szerint. Kisimította a bőrzsinórt és a nyakába akasztotta a mandragórát, persze úgy, hogy ne lehessen észrevenni. Súlyosnak és merevnek érezte a bőrén, bár mintha egy pillanatra megvonaglott volna. Sol megborzongott. Csak nem él ez a gyökér? De hamarosan megszokta. Immár a világ legerősebb amulettje, legfőbb szerencsét hozó talizmánja vette őt védelmébe. Biztonságot adó és kissé ünnepélyes érzés volt. DAG MÁR MÁSFÉL ÉVE élt Koppenhágában: fura lesz újra találkozni vele. Az egyetemen tanult, jogtudósnak készült, így jó állásra tehet majd szert, ha visszatér Norvégiába. Az otthoniak bíztak benne, hogy Dag gondját viseli majd Solnak. Hátha kisül valami ebből az utazásból: gyümölcsöző kapcsolatok, netán egy jövedelmező nevelőnői állás? A kapcsolatokat illetően Silje, a romantikus lélek, persze jó házasságra gondolt. Dag bemutathatná Solt a szóba jöhető embereknek az udvarnál és más előkelő körökben. Tudott dolog volt, hogy Dag egyetemi társai közül sokan a legjobb házakból származnak. Úgy tervezték, hogy Sol egy hónapig marad Dagnál, azután hazamegy Norvégiába. Sol elfintorította az orrát, ahogy az erdő panaszosan nyögő, viharvert fái között szaporázta lépteit. Nem vitás, hogy némi biztonságot kínált mostohabátyja közelsége. De azt talán bízzák csak rá, hogy kit választ. Még hogy „előkelő körök”! Ámbár – az udvar azért nem lebecsülendő. Éppenséggel akadhat ott egy-két jóvágású úrfi. Sol nem lépte át a tisztesség mezsgyéjét azóta, hogy tizennégy évesen elcsábította az egyik lovászfiút, Klaust. Nem lett volna ellenére az újabb románc, annál is inkább, mert az az ügy Klausszal nem is igazán elégítette ki, alig jelentett többet a hódítás diadalánál. Sol jól tudta,

hogy jóval nagyobb izgalmakat is rejthet egy férfival való találkozás. Kezével végigsimította a testét. Igen, tudta, hogy szép. Épp elég sokan mondták már neki. Szegény Hanna, gondolta egyszeriben elkomorodva. Hannának nem adatott meg az, ami neki. Csúf volt, olyan csúf, hogy az emberek hátrahőköltek, amikor meglátták. És milyen magányosan, milyen elszigetelten élt abban a kis völgyben… De most az egész élet, az egész világ az ő lábai előtt hever! Ő pedig igenis ki fogja használni az adottságait! Otthon mindenki szomorú volt, amikor elutazott, de belátták, hogy szüksége van egy kis friss levegőre. Az utóbbi fél évben eléggé nehéz volt vele: türelmetlen és ingerlékeny volt – ezt ő is tudta. Tengel és Silje erősen magukhoz ölelték, amikor elbúcsúzkodtak. Livinek, a húgának pedig könny szökött a szemébe. Charlotte Meiden is eljött elbúcsúzni, üdvözletét küldve szeretett fiának, Dagnak. Azután Sol és Are maga mögött hagyta a Silje hársfasoráról Hársfaligetnek elnevezett majort. A hársfasor foghíjas volt: az egyik fa, az özvegy báróné fája kiszáradt és elpusztult, Tengel kénytelen volt kivágni. Az idős hölgy elment, most a gråastensholmi temetőben pihen. Tengel új hársfacsemetét ültetett a helyére. Sol jól emlékezett erre a napra, és Silje szokatlan dühkitörésére. – Több fát már nem engedek megbabonázni, Tengel! – kiabálta Silje és egész testében remegett. – Nem bírom ezt az örökös izgalmat a fák miatt! – Mindig nagy segítségemre voltak – védekezett Tengel. – Tudod, hogy a fák árulják el nekem a rejtett betegségeket. – Igen, tudom, de halálra rémisztenek! Valahányszor észreveszek egy elsárgult levelet vagy egy ágat a földön, páni félelem fog el! – Ahogy akarod – mondta Tengel. – Megígérem, hogy több fát már nem bűvölök meg. Úgysincsenek újabb családtagok, akiknek fái lehetnének.

– Most nincsenek, de felnőtt mind a négy gyerekünk. Pár év múlva unokáink születhetnek. Tengel engedelmesen ráállt, hogy az újabb fák ezentúl egyszerű, hétköznapi fák legyenek. Az erdő kitárult: egy falucskának adta át helyét. A levegőben terjengő tengerillat elárulta, hogy Sol már a fjord közelébe ért. A távolban kémények füstje sejlett fel sűrűn egymás mellett: ez csak Oslo lehetett, az Akershus erőd tövénél. Kora hajnal volt. A hold egyre halványabbá sápadt, ahogy nőtt és vastagodott a láthatáron a fénysugár. Mikor kiért az erdőből, Sol úgy látta, mintha remegne a pirkadat szürke fénye a város körül, és a csend mintha betapasztotta volna a fülét a fák zúgásának elhaltával. Könnyű, gyors léptekkel haladt el az alacsony házak mellett, amelyek még nem ébredtek föl álmukból. Csak a fűszálak zizegése törte meg a hatalmas csendet. Amikor odaért a dombhoz, amelyen a templom magaslott, megtorpant. Türelmetlenül simította hátra hosszú, fekete hajfürtjeit, amelyeket a szél az arcába fújt. Többször is megfordult és alaposan körülnézett. A pellengért látta maga előtt, a derest, meg azt a helyet, ahol a bűnösöket megkövezték. Odább megpillantotta a vérpadot a fatönkkel, amelyre a halálraítéltek hajtották a fejüket, mielőtt a hóhér bárdja lesújtott rájuk. Üres bitófa állt a vérpad mögött, de úgy, hogy a templom népe jól láthassa. Ez a látvány tárult Sol elé. Ő azonban sok minden mást is látott. Mozdulatlanul állt, ezúttal szembefordulva a széllel, hogy ne csapkodjon a haja a szeme előtt. Csodálkozva vette észre, milyen sokféle érzés töltötte most el. Átérezte az utolsó perceiket élők halálfélelmét, átélte a szégyent, amely mint valami pára, szálldosta körül a pellengért – érzékelte a bűnösök szeretteinek fájdalmát, a bámészkodók mohó, nyáladzó kíváncsiságát és kárörömét. Sol nem félt a halottaktól. Egyszer, bár erre ő maga nem emlékezett, hangosan felkacagott egy bitófán himbálódzó hulla

láttán. Silje a gyermeki tudatlansággal magyarázta a dolgot, de nagyot tévedett. Az éjszaka, a sötétség, a halál – ez volt Sol világa. Neve, mely a Napot idézi, nem védelmezte meg semmitől. A Hold vezérelte útján, nem a Nap. Egyetlenegyszer félt csak életében: amikor Tengel dühöngve ordítozott vele. Ez akkor történt, amikor a lány eltett láb alól egy nyavalyás templomszolgát, aki ártani akart a családjuknak. Sol határtalanul tisztelte és szerette Tengelt. Az ő haragjától való félelem bírta rá azután, hogy ilyen hosszú ideig veszteg maradjon. Ezt leszámítva semmi sem ijeszthette meg Solt. Egy széllökés rázta meg az erdő fáit a lány mögött. Húszéves volt. 1599-et írtak. Kezdődhetett az élet, Sol igazi élete. ARE AZ ERDŐ szélén várta Solt. Ő volt Tengel egyetlen fia. A haja szénfekete, arca széles, csontos, egy tizenhárom éves kamasz félkész vonásaival. Míg Tengel és Silje három másik gyereke, illetve nevelt gyereke úgy festett, mint egy-egy tökélyre vitt műalkotás, Arét a legnagyobb jóindulattal sem lehetett szépnek mondani. Viszont erő és biztonság sugárzott belőle, Sol szerint pedig ez hosszú távon többet ért. Are elkísérte nővérét a kikötőbe, és meggyőződött róla, hogy rendben felszáll a hajóra az idős nemesasszonnyal együtt, aki egyébként kellemesen meglepődött. Nahát, milyen gyönyörű és jólnevelt fiatal leány lesz az útitársa! Sol azonnal átváltott az idős hölgyeknek tetsző nyájas modorra. Leírhatatlanul készségesnek mutatkozott, a hangja-lágy volt és tiszteletteljes. Sokáig integetett Arénak, aki buzgón integetett vissza a rakpartról. És megkezdődött a nagy kaland. A hajóút meglehetősen fárasztó volt, a hajót ide-oda dobáló erős szélben. Solnál azonban volt orvosság a tengeribetegség

ellen, amiért is az idős hölgy nem győzött hálálkodni. Láthatólag nagy hősnek érezte magát, azzal büszkélkedett, hogy az utasok közül egyedül ők ketten tudják leküzdeni a tengeribetegséget. Solnak azonban fájdalmasan csalódnia kellett, ha már a tengeri utazás alatt remélt egy kis flörtöt. A férfi utasok mind vagy a korláton lógtak, vagy egy sarokban görnyedeztek, a legénység pedig csupa vén, köpcös, minden vonzerő híján levő tengeri medvéből állt. Maga az utazás persze nagyon is izgalmas volt az életvidám Sol számára. Amikor csak tehette, fölment a fedélzetre, és teli torokból kacagott, valahányszor a hullámok felcsaptak az arcába. Amikor a hajó alászállt a szédítő hullámvölgyekbe, mintha csak a tenger fenekére igyekezne, Sol elragadtatva nevetgélt, majd amikor a súlyos hajótest újból feltornászta magát, szíve mélyéből ujjongott. Most értette meg igazán, milyen egyhangú volt az élete a Hársfaligetben. Amikor befutottak a koppenhágai kikötőbe, az idős hölgyet már várta a hintó, és ezzel Sol megbízatása lejárt. A hölgy anynyira el volt bűvölve tőle, hogy egy ezüstökkel teli erszényt ajándékozott neki. Solnak össze kellett szednie minden önfegyelmét, hogy nyomban meg ne nézze, hány ezüst csörög benne. Ehelyett illedelmesen pukedlizett, s egy darabig még integetett a távolodó hintó után. Őt sem hagyták azonban sorsára. Dag ott állt a rakparton, hogy fogadja. Sol a nyakába ugrott. – Nahát, Dag! Hogy te milyen fess vagy! Egészen megemberesedtél, öcskös! Hátrább lépett, és fölnézett az arcába. Dagnak egészen megférfiasodott a fizimiskája. A hosszú, egyenes orr meg a keskeny arc a régi, de a vonásai harmonikusabbak lettek. Merészen ívelt, világosbarna szemöldöke jól illett szőke hajához, acélszürke szeméhez. Divatos ruhát viselt. Nem a megszokott, alul csúcsos vattakabátot a malomkőgallérral és kézelővel. A

rövid, ballonszerű nadrágot is újabbal cserélte fel. Dag most a nagyvárosban lakott, és lám, haladt a korral. Ezúttal széles karimájú kalapot hordott, melynek egyik, felhajtott oldalán madártoll ékeskedett. A gallérja rásimult a vállára. A kabátja és a nadrágja is szűkebb, feszesebb volt a korábbinál, a lábán pedig elegáns csizma pompázott, amitől Sol egészen el volt ragadtatva. Egyszóval nagyon-nagyon csinos volt! Solból egyszeriben előbújt a nő. Tekintete végigpásztázta a közelben látható néhány hölgyet. – Szóval ez most a divat? Rémesen nézhetek ki! Dag, én legszívesebben a föld alá bújnék! Dag elnevette magát. A csodálat ugyanis kölcsönös volt. Sol remekül festett az egyszerű, vidékies norvég ruhában is. – Arra igazán semmi okod. Jaj, szegény fejemnek! – Miért? – Hogy győzöm majd távol tartani tőled a hódolókat? – Már miért kellene távol tartanod őket? – nevetett Sol. Dag tréfára vette a megjegyzést, pedig nem az volt. – Itt lakom egészen közel, úgyhogy mehetünk gyalog. Add ide az útiládádat! Jé, ez nem is olyan nehéz. Viszem a kisbatyudat is. – Nem, azt majd én viszem. Dag gyanakvó pillantást vetett rá, de nem makacskodott. – Mi újság otthon? – kérdezte kíváncsian, miközben maguk mögött hagyták a kikötő nyüzsgését és befordultak egy forgalmas utcába. Sol tágra nyílt szemmel szívta magába a sok új benyomást: az embertömeg és a háziállatok látványát, a hal, tengeri moszat, füst, szemét, gyümölcs és zöldség szagát a levegőben… Tengellel járt ugyan néhányszor Akershusban és Oslóban, de ez itt maga volt a nagyvilág! Otthon? Jól van mindenki és mindnyájan csókoltatnak, elsősorban persze Charlotte. Hoztam leveleket, egy egész rakást. Meg pénzt is. – Az jó lesz – nyugtázta Dag.

– Are kérdezteti, nem tudnál-e szerezni neki egy olyan jófajta karabineres puskát. Nahát, Dag, hogy ez milyen érdekes! Nézd ott azt a házat, milyen hatalmas! Sol majd kibújt a bőréből és egyfolytában csacsogott. – Charlotte mama most biztosan nagyon egyedül van – mondta Dag. – Hát igen. Alig várja, hogy befejezd a tanulmányaidat és hazagyere. De Siljével gyakran meglátogatják egymást. – Na, és a többiek? Hogy vannak? – Tengel, mint mindig, a betegeivel van elfoglalva. Igyekszik úgy intézni, hogy a gyógyítás ne vegye igénybe a hét minden napját, de hát ez nem könnyű. A nép csak jön, egészen messziről is, úgy látszik, mindenhol elterjedt Tengel gyógyító kezének híre. Ő meg sosem tudott nemet mondani. Utálatos járvány volt nálunk a télen, és Tengel megtiltotta, hogy a betegek belépjenek a házba, nehogy megfertőzzenek minket. De csak jöttek csőstül, Tengel egészen kétségbe volt esve. De megúsztuk, majdnem mindenki. A Jéghegyek Népe erős nép, ha nem tudnád. Csak nagyanyád, az özvegy báróné hagyott el bennünket. – Igen, hallottam. Tudod, rettentően hiányzik. – Nekem is – mondta Sol halkan. – Nagyon rendes asszony volt. Tengelt eléggé megviselte a dolog. Hiszen annyira közel álltak egymáshoz. Egyébként furcsa: Tengel semmit sem változik, egyáltalán nem fog rajta az öregség. – Emlékszel még Hannára? – kérdezte Dag. – Ő is milyen hihetetlenül magas kort ért meg. – Hogy emlékszem-e Hannára? – ismételte Sol. Elszorult a szíve, de máris összeszedte magát, és felvidult. – Épp ezért én is vénséges-vén matróna leszek, és túléllek majd mindnyájatokat, öcskös! – Azt majd meglátjuk – felelte Dag váratlanul elkomorodva. – Na, és mi újság Siljével? Hogy van? – Silje? A szokásos. Boldog és elégedett, mint mindig, ha maga mellett tudhatja Tengelt. Festeget és talán egy gondolat-

tal gömbölyűbb lett, de jól áll neki… Ja, majd elfelejtettem! Livnek megkérték a kezét. Dagnak földbe gyökerezett a lába az utca kellős közepén. Egy lovas kocsi majdnem elütötte őket, félre kellett ugraniuk. – Mit mondtál? Te jó ég, de hiszen jóformán még gyerek! – fakadt ki Dag. – Tizenhat éves, nemsokára tizenhét lesz. És olyan kedves és bájos, hogy azt el sem tudod képzelni. Silje sem volt idősebb, amikor beleszeretett Tengelbe. Dag meg sem hallotta. Arca mozdulatlanná vált. – Megkérték a kezét az én kishúgomnak! És ki az az alak? – Ne vedd úgy a szívedre! No igen, mit is mondjak… A kérője jó családból való. Persze nem nemesi családból, mint ahogy Liv sem, de a szülei nagyon gazdagok. Kereskedők. Jobban mondva, az apja már meghalt. Laurents lép a nyomdokaiba. – Te kedveled őt? Sol megvonta a vállát. – Nem az esetem – válaszolta kitérően. Folytatták a sétát. Dag jó darabig nem szólalt meg. Sokat adott Sol véleményére, mert ő volt a legjobb emberismerő közöttük. – És Liv? Ő mit mond? Ne emeld olyan magasra a szoknyád, Sol, akkora sár azért nincsen! – Hát, Liv igazából nemigen mond semmit. Tulajdonképpen nem is tudom, mit gondol. Hallottuk, hogy te meg nősülni készülsz? Mikor lesz az esküvő? – Nősülni, én? Ezt meg ki mondta? – Charlotte. Valami Trolle kisasszonyról volt szó. – Anya mondta? Kinek, Livnek? – Nem, mindnyájunknak. Nagyon boldognak látszott. – Ugyan már – mosolyodott el Dag és lemondóan legyintett. – Hiszen épphogy csak megemlítettem néhány levelemben, hogy helyes és kedves lány. Persze hogy tetszett nekem, de nem ő volt az egyetlen. Már hetek óta nem is láttam. Anya

mindenkit rögtön kiházasítana. Többet nem mondott, úgyhogy Sol vette át a szót. – Are pedig nagyon rendes fiú. Kiegyensúlyozott és barátságos. Sokkal gyakorlatiasabb mindnyájunknál. Meg fogja állni a helyét az életben. – Az biztos. Nagyon hiányoznak, azt gondolhatod. No, és te, Sol? Vannak már kérőid? – Nekem? – nevetett fel Sol. Éppen befordultak egy elegáns utcácskába. – Honnan lennének nekem kérőim? – Ezt nem mondod komolyan! Biztosan egy sereg hódolód van. Sol elkomolyodott. – Az lehet, de nem érdekelnek. Dag, én néha komolyan félek. Úgy látszik, egyszerűen képtelen vagyok beleszeretni valakibe. Dag hosszan fürkészte Sol arcát, mielőtt megszólalt volna: – Biztosan nem találkoztál még az igazival. Pedig nagyon tudsz szeretni. – Az más, a családot persze hogy szeretem. De tudod, úgy érzem, Tengelnek egy férfi se jöhet a közelébe. Nem mintha szerelmes volnék Tengelbe, szó sincs róla. De valahogy mindig is ő volt a mérce, érted? Hozzá senki sem ér fel, én meg minden férfit hozzá hasonlítok, és persze mind reménytelenül eltörpül mellette. – Igen, ez világos. Tengel csak egy van. – Igen. Ezért olyan kétségbeejtő az egész. Dag elgondolkodott. Azt hihetné az ember, hogy az apát keresed a férfiakban, miután neked nem volt apád. De nem erről van szó. Nem Tengel jósága után vágyódsz. Neked olyan férfi kell, akiben megvan az ő tekintélye és démonikus ereje. – Teljesen igazad van – mondta Sol lehangoltan. – Akkor viszont elárulok neked valamit. Az erő nem Tengelben van, hanem Siljéből meríti. Sol sokáig hallgatott.

– Igen – szólalt meg azután. – Az ő ereje pedig abból fakad, hogy Tengel szereti őt. – Ez is igaz. – Egymás nélkül egyszerűen nem létezhetnek. – Így van. Szerencsénk volt, neked is és nekem is, hogy egy ilyen házban nőttünk föl. De már meg is érkeztünk. Ez az a kapu. – Hű, milyen előkelő ház! – kiáltott fel Sol és megcsodálta a gyönyörű homlokzatot meg a legyező formájú kék és arany színű díszítést a kapu fölött. – Bizony, és akiknél lakom, nagyon kedves emberek. Külön szobád lesz, amíg itt laksz. De sajnos nagyon rossz pillanatban érkeztél. Épp most veszítették el a kisfiukat. – Meghalt? – Nem, csak elveszett. Három napja, hogy eltűnt. – Jaj, de borzasztó! – szörnyülködött Sol. – Az a lehető legrosszabb. – Igen, a bizonytalanság a legrosszabb. Szegény asszony már majdnem az eszét vesztette. Mindenütt keresték a gyereket, átkutatták még a csatornákat is, de semmi eredmény. Feltételezik, hogy valaki elcsalta, mert semmi nyomot sem találtak. A két testvér már beért a házba, úgyhogy nem folytathatták a beszélgetést. A ház ura és úrnője rögtön elébük jött, hogy üdvözöljék őket. Dag cseppet sem túlzott. A fiatal grófnőnek remegett a keze, arcán látszott a sok sírás nyoma. Dag fojtott hangon mutatta be őket egymásnak. – Ő a mostohatestvérem, Sol Angelica, ők pedig kedves vendéglátóim, Strahlenhelm gróf és hitvese. – Elbűvölő a nővére – mondta a gróf és megfogta a nagyot bókoló Sol mindkét kezét. – Mit szólsz ehhez a szempárhoz, Henriette? Életemben nem láttam még ilyen borostyánsárga színű szemet! A grófné erejéből csak egy sápadt mosolyra és egy bólintásra futotta. Sol lopva megcsodálta a grófné öltözékét: A csipkegallérja

akkora volt, mint egy malomkő, gyöngyökkel hímzett kabátkát és brokátruhát viselt, amely alatt óriási tollpárnák lehettek, mert könyökben behajlított karját a csípőjén nyugtatta. A gróf most Daghoz fordult: – Biztosan meg akarja mutatni Solnak a szobáját. Azután majd harapunk valamit. Kérem, nézzék el hitvesemnek, ha visszavonul, mostanában ugyanis kissé érzékeny. – Hogyne, megértem – válaszolta Sol halkan. Hirtelen egy rendkívül intenzív, ismeretlen érzés kerítette hatalmába, valami bizonyosság-féle, ami egészen felizgatta és türelmetlenséggel töltötte el. A grófné keszkenőjét a szeméhez nyomkodva távozott a szobából. Amikor becsukódott mögötte az ajtó, Sol a grófhoz fordult. – A szoba várhat. Azt hiszem, én segíthetnék Önnek megtalálni a kisfiát. – Sol! – kiáltott rá Dag figyelmeztető hangon. A gróf azonban leintette. – Mire gondol, kisasszony? – Dag, tudom, hogy nem szabadna elárulnom, de a dolog nagyon sürgős, érted? – Miről beszél? – kérdezte a gróf. – Tud valamit? Dag közéjük állt. – A nővérem óriási veszélynek teszi ki magát. Nem kétlem, hogy tud segíteni, de ez az életébe kerülhet. Minden az ön diszkrécióján múlik. – Mondják már el, miről van szó! – Gróf úr, Ön fölfigyelt a nővérem szemére. Nem véletlenül ilyen a szeme. Ha ő azt mondja, hogy a dolog nagyon sürgős, akkor érzi, hogy a kisfiú él. Legalábbis egyelőre él. Sol azért várt, amíg az Ön hitvese eltávozik, mert tudja, hogy a grófnő képtelen lenne hallgatni. A gróf kifejezéstelen arccal nézett hol egyikükre, hol másikukra. – A gyermekem élete mindennél többet jelent nekem. – Szavát adja, hogy soha nem említi senkinek azt, ami

most történni fog? – kérdezte Sol, aki már olyan türelmetlen volt, hogy alig bírt nyugton állni. – Hogy soha nem ad föl engem? – Szavamat adom. – Köszönöm. Akkor most kérek valamilyen tárgyat, egy ruhadarabot például, amit a kisfiú mostanában magán viselt, és azóta, hogy használta, még nem mosták ki. De ne felejtse el, nem ígérhetem biztosra, hogy megtalálom. Csak azt ígérem, hogy megteszem, ami telik tőlem. Mély, fojtott sóhaj hagyta el a magas termetű, szikár ember ajkát. – Kérem szépen, Sol kisasszony. Ha bármilyen kis nyomra bukkan, térdenállva mondok köszönetet önnek. – És bízhatom a diszkréciójában? – Tisztában vagyok vele, milyen következményei lennének, ha a hatóságok értesülnének az Ón… képességeiről. Hitvesem azonban már korábban kifejezésre juttatta azt a kívánságát, hogy hívjunk egy… látnok asszonyt, de nem ismertünk ilyet, és hiányzott a bátorságom is. A hálám hallgatásom biztosítéka. – És ha nem sikerül? – Akkor a hálám a próbálkozását illeti. Csak nehogy a hitvesem vagy egy szolgáló meglepjen minket. Sol kotorászni kezdett a zsebeiben. – Adja be nyomban ezt az altatóport a grófnőnek! Ügyeljen rá, hogy lenyelje az egészet. A szolganépet pedig bizonyára távol tudja tartani. A gróf csodálkozó pillantást vetett Dagra. – Erről eddig egy szót sem szólt, Dag. – Az efféle képességeket nem szokás nagydobra verni, gróf úr – válaszolta Dag kesernyés mosollyal. – Persze-persze, igaza van. A gróf, kezében az álomporral, kisietett a szobából. – Ezt nem lett volna szabad, Sol – mormogta Dag. – Biztos, hogy nem?

Dag nagyot sóhajtott: – Ki tudja. Ha sikerrel jársz, egy életre le lesz kötelezve neked. Márpedig ő igen nagyhatalmú ember. Hatalmasabb, mint gondolnád. – Miért? Kicsoda tulajdonképpen? – Bíró. Dánia egyik legmagasabb hivatalú bírája. – Ejha! – kiáltott fel Sol, szája elé kapva a kezét. – Most aztán jól befűtöttem magamnak! – Be. Nem véletlen, hogy nem ismer egyetlen látnok aszszonyt sem, miután mindet halálra ítélte. Ezért kértelek, hogy tartsd a szád. – De képtelen voltam rá, Dag! Éreztem, hogy a gyerek még él és bajban van. Ez áradt felém az egész teremből. Mintha a falak is jajveszékeltek volna. – Ezek után nagyon remélem, hogy megtalálod a kisfiút – tett pontot a beszélgetésre Dag. Hangján érződött a nyugtalanság.

2. fejezet A GRÓF VISSZAJÖTT. – Beadtam neki az álomport – közölte kurtán. – És megmondtam a szolgálónak, hogy ne zavarjanak bennünket. Igazuk van, Henriette nyilván kikiabálna mindent, amilyen hisztérikus állapotban van. Itt van ez a kis játékszer, ezt szokta a fiam alvás közben a kezében fogni. A ruháit mind kimosták már. Sol kezébe vette a puha babát. – Ez rongyból van, úgyhogy jó lesz. Leülhetek? – Hogyne. Elnézést a figyelmetlenségemért. Sol leült egy székre. – Most pedig kérem, maradjon mindenki csendben. Halálos csend lett a teremben. Az utca zaja ide nem hatolt be. Sokáig, nagyon sokáig tartott ez a csend. Sol az arca elé

emelte a rongybabát. Behunyt szemmel, mozdulatlanul ült. Végre megszólalt. A hangja fátyolos volt, szinte suttogott. – Sötétség… Hideg. Szűk a hely. A gróf szerette-volna megkérdezni, él-e még a fia, de erőt vett magán. – Alszik – mondta Sol, és hangja visszanyerte szokásos csengését. – Vagy pedig eszméletlen, nem tudom. Félelmet, nagy ijedtséget és magányosságot érzek. De ez nem újkeletű, a kisfiú most nem észlel semmit. – Uramisten – gondolta a gróf, de tovább nem merészkedett a gondolkodásban. Az egész olyan hihetetlennek tűnt fel számára. Itt van ez a lány, aki kétségbeesett reménnyel ajándékozta meg, de akit valójában el kellene ítélnie. Mit tegyen? Most elsősorban apa volt. A hivatása lényegtelenné törpült, e pillanatban semmit sem számított. Mégis, mintha furdalta volna a lelkiismeret. Képtelen volt rágondolni, de azért valahol ott motoszkált be a bűntudat. Az a sok hozzá hasonló nő, akit a legcsekélyebb részvét nélkül ítélt el az igazság nevében! Sol megszólalt. Beszéde a többiekhez intézett kérdések és a csak saját magának szóló szavak egyvelege volt. – A kisfiú szőke. A haja selymes, vékonyszálú. Egy- vagy kétéves lehet? Inkább kettő, azt hiszem. Bársonyruhát visel. Bíborszínű bársonyruhát. Széles csipkegallérral… A gróf meghökkent, kérdő tekintettel nézett Dagra. – Én nem mondtam neki semmit – súgta oda Dag. Mintha a szerencsétlen apába új erő költözött volna e szavak hallatán. Háta kiegyenesedett, álmatlan éjszakákról árulkodó szemében reménysugár gyúlt. Elegáns férfi volt a maga módján. Jóval idősebb a feleségénél, jól ápolt, aszkétikusan sovány, határozott tekintetű. Most feszülten figyelt különös vendégére. Sol élvezte a helyzetet. Végre hasznosíthatta képességeit és a figyelem középpontjába került. De a gyerek nyomorúsága megkínozta nyugtalan idegeit.

– Sietnünk kell – szólalt meg türelmetlenül. Nagyon kell sietnünk. – De hát hol van? – kérdezte a gróf szinte kiabálva. – Azt nem tudom – fújt egyet Sol, mint a macska. Már nem volt képes ügyelni a jómodorra. – Elrabolta valaki? – Nem, nem látok gonosztettet. Hallgasson el, érzek valamit! A gróf is olyan zaklatott volt, hogy fel sem tűnt neki az udvariatlan fogalmazás. Dag büszke volt a nővérére, viszont aggasztotta, hogy mi lesz ennek a vége. Együtt nőttek fel Sol és Tengel különleges adottságaival, de soha nem tudott napirendre térni fölöttük. Az efféle idegen volt tőle. Hirtelen észrevette, hogy a keze a feszültségtől ökölbe szorult az ölében. Miért kellett Solnak beleártania magát ebbe? Csak ne legyen belőle semmi baj! – Egy kallantyút látok – mondta Sol és idegesen babrálta a rongybabát –, ami belefordult a zárba. – Valaki bezárta a fiamat? – kérdezte a gróf rekedt hangon. – Nem, a kallantyú belül van, a sötétben. A gróf szerette volna megkérdezni, hogyan láthatja ezt Sol, hiszen sötét van, de attól tartott, hogy a kérdés túl naivan hangzik. – Saját magát zárta be – jelentette ki Sol. – Azután pedig már nem tudta kinyitni. A gróf tűkön ült. Szeme szinte őrült módjára villogott. – Itt a házban? Sol bizonytalanul válaszolt: – Nem hiszem. Nem érzem a közelségét. De nem mehetett messzire, amilyen kicsike! Mikor veszett nyoma? – Én a szomszédos könyvtárszobában üldögéltem Daggal együtt. Dag tanult. A grófnőnél néhány barátnője volt látogatóban. Ők itt a szalonban üldögéltek és beszélgettek. A kisfiú itt a földön játszott. A pesztonka fent volt a gyerekszobában, hogy előkészüljön az átöltöztetéséhez. Amikor lejött érte, akkor vet-

ték észre a hölgyek, hogy eltűnt. – Mennyi idő telt el közben? – Szerintük egy negyed óra attól fogva, hogy utoljára felfigyeltek rá. A fiam nagyon nyugodt gyerek, jól eljátszik magában. Sol kisasszony! Ugye megtalálja?!… Szépen kérem… tegyen meg mindent! Sol bólintott. – Hol ült a gyerek? – A kandalló előtt, a földön – mutatta a gróf. Sol fölállt és odament. Azután letérdelt, és a tenyerével megsimította a padlót. Tanácstalannak látszott. – Valaminek történnie kellett. Valaminek, amit elfelejtett elmondani. – Az lehetetlen. Ezerszer végiggondoltuk, és megnéztük a ház minden zugát. – Nincs bent a házban. A gróf felsóhajtott. – Nem látszik, hogy bármit is elfelejtettünk volna. – De hogy juthatott ki? Ki tudta nyitni egyedül az ajtót? – Nem. De amint láthatja, a szomszédos szobák felé nyíló ajtók mind nyitva vannak. A bejárati kaput nem nyithatta ki, az lehetetlen, a kerti ajtó pedig zárva volt. Ezért gondoltuk, hogy valaki elrabolta. Ezek szerint nem így történt? Sol fölállt. Remegett az izgalomtól és a türelmetlenségtől. – Van itt valami… Kutyájuk van? – Van – felelte csodálkozva a gróf. Egy nagy német dog. – És az ki tudja nyitni az ajtókat? – A kertre nyílót igen. De az be volt zárva, amikor a gyereknek nyoma veszett. Dag nyomban fölállt és besietett a szomszéd szobába. Volt ott egy ajtó, amit a hölgyek nem láthattak arról a helyről, ahol ültek. A többiek követték. –.A kutya nem volt a házban – jegyezte meg a gróf –, meg volt kötve és ült a helyén a konyhaablak alatt. – Kinn a kertben?

– Igen… Azaz nem egészen. A ház sarka mögött, a konyhakertben. – A gróf úr kötötte meg? – Nem, fogalmam sincs, ki. Nyilván az egyik szolga. – Szóval ennek nem jártak utána? – Nem, a kutyára egyikünk sem gondolt, minthogy meg volt kötve. Kinéztek a kertre nyíló ajtóra. A kilincs túl magas volt egy kisgyereknek, de… Dag rácsapott a kilincsre a kezével, ahogy egy nagy kutya tenné a mancsával. Azután elengedte. A zár kipattant, és nem volt nehéz elképzelniük, hogyan tolta odébb az ajtót nagy testével a kutya. Dag mozdulatlanul állt és várt egy percig, az ajtót figyelte. Az lassan és hangtalanul becsukódott, és a kilincs nyelve is bekattant a helyére. A kerti ajtó ismét zárva volt. – Jó, de a kutya a láncon volt – makacskodott a gróf. – Az a kérdés, mikor kötötték ki – szólalt meg Dag. – Meglehet, hogy csak a kisfiú eltűnése után, de még mielőtt azt a hölgyek felfedezték volna. – Azonnal utánanézek, ki és mikor kötötte meg a kutyát – mondta a gróf. – Mi ugyanis végig azt feltételeztük, hogy valaki bejött a házba a kapun keresztül és egy óvatlan pillanatban magával vitte a gyereket. Várjanak egy kicsit, megkérdezem a cselédeket… – Ne most – intette le Sol. – Nem pazarolhatjuk az időt ilyen semmiségekre. Éreztem, hogy a kutyának szerepe volt a dologban, és később majd ez is tisztázódik. Menjünk át a kertbe! A kert nem volt nagy, az egyik oldalán a szomszéd ház magas fala határolta, elöl sűrű sövény húzódott, jobbra pedig néhány alacsony bódé, amelyek mögött már a szomszéd telek látszott. Elindultak arrafelé. Jobbra feltűnt a konyhakert. Ott heverészett a kutya az ólja előtt. Amikor meglátta őket, felállt és a farkát csóválta. Dag odalépett és megpaskolta.

Sol eközben a bódék előtt haladt el. A buzgó kotkodácsolásból ítélve az egyik tyúkól volt. Egy másikban disznó röfögött. – Természetesen itt már mindenütt kerestük – szólalt meg a gróf. – A legkisebb zugban is. Sol bólintott. – Nincs is itt. A kutyával nem kerestették? – Dehogynem. De a mienk nem kopó. És ha ismerősöktől kértünk is volna egy kopót, azzal sem megyünk semmire, mert a fiam eltűnése után egész éjjel esett az eső és eltüntette a nyomokat. A szomszéd ház falán nem volt semmilyen nyílás, így már csak a sövény maradt. Sol négykézláb kúszott végig mellette, időnként lehasalt a földre. – A ruhája, kisasszony! – figyelmeztette a gróf. – Teljesen összeszaggatja! – Fütyülök rá! – vonta meg a vállát Sol. – Itt emberéletről van szó. Rajta, tessék keresni! A két férfi engedelmeskedett. – A sövény egészen sűrű – kétkedett a gróf. – Már végignéztük mi is. – Egy gyerek hihetetlen dolgokra képes – válaszolta Sol. Dag átdugta a karját az ágak között. – Nem gondolják, hogy túl szűk itt a hely? Sol meg a gróf odapillantott. Sol hason feküdt, mint a béka, félig már a sövény alatt. – Elég reménytelennek látszik, de ha valahol átjutott, az csak itt lehetett mondta. – Mi nem férünk át, de egy kétéves gyerek? Kicsi a korához képest, gróf úr? – Azt hiszem, igen. És még csak tizenkilenc hónapos. De itt mégse mászhatott át. Az lehetetlen! – Tegyük föl, hogy sikerült neki! Sol nem adta fel, és előkúszott a sövény alól. – Ide nézzen! A tövisekre tapadva találtam! Kinyitotta a markát és felmutatott néhány vékony, szőke

hajszálat. – Albrekt! – kiáltott fel a gróf. – Eddig még semmiféle nyomot sem találtunk utána! – Dugja be ide a fejét – folytatta Sol – akkor láthatja, hogy ha itt jobbra elkanyarodva továbbmászott, akkor kijuthatott a sövény túloldalán. A gróf megtette, amit Sol mondott. – Igen, ez elképzelhető. De mégis olyan hihetetlen! – A gyerekek hihetetlen dolgokat művelnek. Mi van a sövény mögött? – Egy műhely hátsó udvara. – A hét melyik napján tűnt el a kisfiú? – Vasárnap. De ott is kerestük. Az egész környék Albrekt után kutatott. Sol felegyenesedett. Csupa piszok lett, az arca összekaristolva – de nagyon bájos volt. – Itt mászott át, esküszöm a lelkem üdvösségére! – erősködött. Nem sokat kockáztatsz – gondolta magában Dag epésen. Legjobb tudomása szerint Sol nem sokat törődött a lelke üdvösségével. – Nem tudna valami közelebbit mondani arról, hogy hol van most a fiam? – kérlelte a gróf. – Nem. Viszont éreztem egy szagot, amit nem tudok hova tenni. Ismerős szag, de nem tudom azonosítani. – És azt nem látod, honnan jön ez a szag? – kérdezte Dag halkan. – Kint mi van? – Kint nem láttam semmit Bent pedig a szűk kamrában alig volt valami. Azt hiszem, az egyik sarokban valami nagy, fekete dolog volt. De nem emlékszem rendesen, mert most sem látok semmit. Csak bent a házban láttam, amikor nálam volt a rongybaba. – Idehozom! – ajánlkozott a gróf. – Nem kell, amit a baba segítségével láthattam, azt már láttam. Mindenesetre annak a feketeségnek van az a bizonyos

szaga. Azt hiszem, fából van. Bosszantó, de örökké az az ostoba szó motoszkál a fejemben, hogy „hüvelykszorító”. A két férfi egymásra nézett. – Nem lehet, hogy egy prés? – Hát – válaszolta Sol habozva –, az is lehet, nem tudom. – Egyvalamit nem értek – mondta Dag. – Hogy zárkózhatott be a kisfiú? Nem is éri el a reteszt. Sol megtörölte a homlokát. – Azt hiszem, valami oda volt támasztva az ajtóhoz. Biztosan arra állt rá. – És azután nem tudta újból kinyitni? – Alighanem így volt. – Miféle kamra lehet az, ahol ilyen kallantyú van belül? – kérdezte a gróf, aki láthatólag teljes mértékben megbékélt Sol különös képességeivel. – Csak egyfélét tudok elképzelni – közölte Dag tárgyilagosan. – Nem, nem rázta meg a fejét Sol. – Nem árnyékszék. Úgy rémlik, valami átjáróféle lehet. – Szóval még egy ajtó? – Lehet. Nem tudom felidézni. – Aznap vasárnap volt – töprengett Dag. – Albrekt sokáig sírhatott anélkül, hogy bárki is meghallotta volna. Ha a műhelyben kötött ki. – Át kell mennünk ezen – mondta Sol és a sövény felé intett. – Nem szükséges – szólalt meg a gróf. – Körbe is mehetünk. Gyors léptekkel mentek át a gróf házán. – Sol, te rémesen nézel ki – dünnyögte Dag. A gróf meghallotta és megállt. A két férfi közös erővel rendbeszedte kissé Sol külsejét és leporolták a saját ruhájukat is. Nem tartott soká megkerülni a házat és a másik irányból bemenni a hátsó udvarba. Néhány kisebb viskó állt ott, meg

egy halom ócska hordó. A patkányok szanaszét futottak a közeledtükre. A gróf megborzongott. Előzőleg, még amikor áthaladtak a házon, Sol ismét felkapta a rongybabát. Görcsösen magához szorította, és behunyta a szemét. Aligha vette észre az udvaron éppen átsiető legénykét. Az kíváncsian figyelte Solt, ugyanazzal a csodálkozó tekintettel, amivel a cselédek lesték az ablakból, mit művelnek ezek ott a sövénynél. A legényke éppoly gyorsan eltűnt, mint ahogy megjelent, így most megint hármasban maradtak. – Nem megy – mondta Sol félig magában. – Úgy látszik, már megkaptam azokat a benyomásokat, amelyeket képes vagyok befogadni. – Próbálkozz tovább! – kérte Dag. Sol jólesően vette észre, hogy Dag bízik benne, régebben ugyanis gyakran leszólta. Most teljesen elengedte magát, elűzte minden gondolatát, tökéletes ürességet érzett az agyában. És ekkor jelentkeztek a benyomások. – Nem, a gyerek nincs a közelben – mondta. – Gróf úr, a kisfiú olyan gyengén lélegzik! Sietnünk kell, és én nem tudom, hol van… – Ha Albrekt átmászott a sövényen – kezdte Dag –, és mégsincs itt… – Akkor biztosan kiment az utcára – fejezte be a mondatot a gróf. – Gondolja, hogy nyitva volt a kapu? – kérdezte Sol. – Vasárnap? – Nyilván nyitva volt. Nincs időnk utánajárni – felelte a bíró. Máris a kapuban voltak, és kisiettek az utcára. Ez nem a főutca volt, csak egy oldalsó sikátor. – Valakinek csak látnia kellett – okoskodott Dag. – Ha bement egy másik udvarba, akkor nem – mondta Sol és megtorpant. – Az a szag. Olyan fémes, olajszerű szag… Csípi az ember orrát.

– Itt van Albrekt a közelben? – kérdezte halkan a gróf. – Amennyire érzékelni tudom, nincs. A gróf nagyot sóhajtott. – Ha én egy egészen kicsi fiú lennék, aki egy idegen utcában találja magát, mit csinálnék? – törte a fejét Dag. – Körülnéznék… Visszafordulnék? Nem, azt nem tehette, hisz nincs a házban. Egy lovaskocsi döcögött el a szélesebbik utcán. – Albrekt biztosan meg volt szeppenve – vágta rá a gróf –, a főút zaja nyilván elijesztette. – Akkor az ellenkező irányba megyünk – döntött Sol. Elindultak a szűk utcán, minden kaput megnéztek, hogy zárva van-e. Egyszer csak Dag felkiáltott – Itt! Itt! Ez alatta kapu alatt egy nagy rés van. Itt bújhatott át. – Úgy van, és a kapu hasonlít is a miénkre – helyeselt a gróf. Sol felfigyelt rá, hogy a gróf egész testében remegett, mint a vadászkutya, amelyik szimatot kapott, de a gazdája nem ereszti szabadon. Kinyitották a kaput és egy sikátorba jutottak, amelyik egy újabb utcához vezetett. A szemközti kapunak szintén nagy rés volt az alján. Szóval ez csak egy átjáró volt két utca között. – Nem-nem, most már túl messze vagyunk otthonról – szólalt meg a gróf, amikor kiértek az utcára, amibe az átjáró torkollott. – Nem fog sikerülni. – Ennyi idő elteltével a kisfiú valószínűleg már pánikba esett – mondta Dag. – Most már csak szaladt tovább, tehetetlenül, nem találva anyját és apját. Vagy talán valami felkeltette az érdeklődését, teszem azt egy állat. Hiszen vasárnap volt, alig jártak az utcákon. – Oda nézzenek! – kiáltott fel a gróf. – Nézzék azt a táblát, lent az utca végén! Ott jobbra! Hátha van valami jelentősége, Sol kisasszony! – „Könyvnyomda” – olvasta Sol. – Nyomda? Hát persze!

A nyomdafesték! Az volt az a szag, amit éreztem…! Szinte versenyt futva rohantak mindhárman a nyomdához és felrántották a kaput. – Jó napot! – köszönt a gróf és igyekezett uralkodni magán. Két ember dolgozott odabent, egymás után üdvözölte őket: – Strahlenhelm bíró vagyok, nem tudom, hallottak-e róla, hogy három napja eltűnt a kisfiam. – Tehát a bíró úr fia volt? – kérdezte az idősebbik férfi. – Igen, hallottunk róla. De hát a bíró úr jóval odébb lakik, abban az utcában, amelyikben a rózsafa van, nem? – Úgy van, de egyes nyomok arra utalnak, hogy a gyermek itt van. Nincs egy olyan kamrájuk, ahol egy öreg prés áll? A két férfi kérdőn nézett egymásra, látszott, hogy nem tudják mire vélni az izgatott idegenek látogatását. – Nemrég vettük át ezt a nyomdát – mondta lassan a fiatalabbik, aki az öreg fia lehetett. – Ilyesmit nem láttunk. – Hátsó udvar is van? – Van hát: – Megnézhetjük? – Jöjjenek csak! – intett az öreg hátrafelé egy ajtó irányába. – Nem – mondta Sol. – A gyerek csakis az utca felől jöhetett be. Minden más kizárt. Elbizonytalanodtak. – Van egy kapu az utca felől is. De az zárva van – bökte ki az egyik nyomdász. Dag már kint is volt az utcán, a többiek a nyomában, mind a négyen. – Itt lent van egy nyílás, azon mászhatott be. Az öreg előhalászott egy jókora kulcsot, és kinyitotta a kaput. Bejutottak a hátsó udvarba. Az udvar rendezett és jól áttekinthető volt. Néhány fáskamra és árnyékszék ajtaját látták, gyorsan benéztek mindegyikbe. – Nem, erre nincs – sóhajtott keserűen a gróf.

Sol mozdulatlanul állt. – Csitt! A kisfiú itt van! Itt a közelben. Én tudom, tudom! Jaj, siessenek már! – A két nyomdász ijedten nézett rá. Egy szót sem értettek az egészből. – No, de itt nincs több ajtó – ellenkezett az öreg. – Csak az a hátsó, amelyik a nyomdába nyílik – mondta az öreg. – Azt biztos, hogy nem tudta volna kinyitni – kétkedett a gróf. Az öreg a fiához fordult. – Te nem voltál itt vasárnap? – De itt voltam. – És kinyitotta ezt az ajtót bármikor is? – kérdezte Dag izgatottan. A fiatalember törte a fejét. – Igen, amikor kimentem a… – Kezével szégyenlősen az árnyékszék felé mutatott. Dag megborzongott. Fölrémlett előtte egy ilyen reterát képe. Földbe vájt sötét lyuk, amely körül alig lehet talpalatnyi helyet találni. Nem túl lélekemelő intézmény. – És nem hallott semmit? – kérdezte a gróf. – Gyermeksírást vagy effélét? – Nem emlékszem ilyesmire. De lehet, hogy csak nem figyeltem fel rá. Sol ott termett a nyomda ajtajánál. Az öreg kinyitotta neki. Ismét bent voltak a nyomda épületében, csak most hátulról, ellenkező irányból jöttek. – A szag, érzem a festékszagot – szólalt meg csendesen Sol. – Na de hogy kerülhetett volna ide a fiam? – hitetlenkedett a gróf. – Ilyen elképesztően messzire? Nem, nem hiszem. Különben is, akkor hol van? Itt nincsenek búvóhelyek. – Azonkívül a fiatal nyomdásznak, aki vasárnap itt volt, látnia kellett volna idebent a kisfiút – tette hozzá Dag. Nem, Sol, azt hiszem, rossz nyomon jársz.

De Sol biztos volt a dolgában. Egy sereg gondolat és benyomás kavargott a fejében. Izgatottan csapott le a fiatal nyomdászra: – Amikor visszajött a hátsó udvarról, akkor mit csinált? Gondolkozzon! Nagyon fontos! A fiatalember zavarodottan nézett rá. – Azután már nem csináltam semmit. Bezártam a kaput, és hazamentem. – Jó lenne valamivel részletesebben. Menjen ki az udvarra és jöjjön be újra ezen az ajtón. A fiatalember engedelmesen kicsoszogott az udvarra. – Először is bezártam magam mögött a hátsó ajtót. Így ni. Aztán ellenőriztem, hogy készen áll-e minden a hétfői munkához. Elraktam ezt-azt az útból, aztán kimentem a bejárati kapun és bezártam. – És még? – Ez minden. Ja, és persze bezártam a raktár ajtaját is. – A raktár ajtaját? – kiáltott fel Sol, Dag és a gróf kórusban. – Igen, ez az, itt a deszkák mögött. A hátsó udvar kapuja mellett. Majdnem kiment a fejemből, mert olyan ritkán megyünk be oda. A gróf nyomban ott termett. A deszkák mögött alacsony ajtó bújt meg. A gróf be akarta lökni, de zárva volt. – Vasárnap nyitva volt? – Egyszer kinyitottam, mert elővettem valamit. – Hova vezet ez az ajtó? – kérdezte Dag, miközben az öreg nyomdász kinyitotta. – Ez egy folyosó a ház hátsó fala mentén. Itt tároljuk azt, amire ritkán van szükség. Főleg régi kacatokkal van tele, sosem értünk rá rendesen átnézni. Az ajtó kitárult. Keskeny, különféle nyomdai kellékekkel teli folyosóra jutottak. – Hadd menjen Sol elsőnek – javasolta Dag. A többiek előreengedték a lányt. – Nincs itt egy kisebb kamra valahol?

– Nem, ez csak átjáró a szomszéd kerékgyártó raktárához. Látják, ott… Az öreg nyomdász megtorpant. – Ejnye csak, ez az ajtó bezáródott? Mindig nyitva szokott lenni. Azon a másik ajtón szoktunk átmenni a raktárba, ez a közelebbi eddig sosem volt bezárva. A fia is megszólalt: – Mondd csak, nem egy öreg prés van azon a folyosón? – De, azt hiszem igen. Még nem volt időnk rendbe tenni azt a sok régi limlomot, ami itt összegyülemlett. Nahát! Ez az ajtó belülről van bezárva. A gróf azonnal nekirontott az ajtónak. De csak annyi történt, hogy megfájdult a válla. Az ajtó ugyanis kifelé nyílt. Meg sem lehetett mozdítani: Dag bepréselte az ujjait az ajtó felső sarka mögé és úgy húzta maga felé. De belülről valami nem engedte. Talán egy kallantyú? Segítsenek! A férfiak az ujjaikkal feszegették az ajtó széleit, majd a fiatalabbik nyomdász kerített egy vasrudat és belenyomta a résbe. A kallantyú szétpattant, és az ajtó kitárult. Apró, sötét kamrát láttak, szemben egy másik, hasonló ajtóval, egy öreg, lefedett, fából készült prést sikattyúkkal, a padlón mindenféle hulladék ? meg egy bíborszínű bársonyruhába öltöztetett kisfiú, hasonfekve, vészesen nedves popsival! A gróf ajkát sikoltásszerű hang hagyta el, miközben felemelte a kicsiny, bágyadt testet. – Istenem! – suttogta. – Istenem, Istenem! – Jesszusom! – kiáltott fel az egyik nyomdász. – Ki hitte volna, hogy itt fekszik? Na de uraságodék honnan tudták, hogy…? Dag nem óhajtott időt hagyni nekik, hogy ezen töprengjenek. – Követtük a nyomát. De mégiscsak furcsa, hogy nem hallották a hangját!

– Azt aligha hallhattuk volna meg a műhelyben. A nyomdagépek nagy zajt csapnak. Ide a raktárfolyosóra pedig, ahogy mondtuk is, ritkán jövünk ki. Istenem, micsoda tragédia… Szegény gyerek egészen idáig elcsatangolt, és senki sem vette észre! Mindnyájan visszasiettek a műhelybe. – Él még? – kérdezte a bíró remegő hangon. – Albrekt, válaszolj a papának! Azonnal orvost kell szereznünk! – Arra nincs szükség – mondta Dag halkan. – Sol öt éve dolgozik a nevelőapánk mellett, úgyhogy majdnem olyan járatos az orvoslásban, mint ő maga. – Sőt! – helyesbített Sol kissé szerénytelenül. – A magam területén jobban is értek hozzá. Csak az én kezemnek nincs meg az a gyógyító ereje. Adja ide a gyereket! Egy másodpercnyi habozás után a gróf átnyújtotta neki az alélt batyucskát. – Hát igen, most jól jönne Tengel keze – ismerte el Sol. – De a kisfiú él, bíró úr, efelől nincs kétség, habár már nem sok híja volt, hogy… – Ugyan-ugyan – gondolta magában Dag. Azért annyira nem állt rosszul a szénája. Pár napot még biztosan kibírt volna. De Solnak muszáj mindig eltúloznia a dolgokat, hogy izgalmasabbá tegye az életét. – Bele kell diktálnunk egy kevés vizet – folytatta Sol. – A kiszáradás a legnagyobb veszély. – A víznek pocsék az íze, csak a munkához használjuk – vetette közbe az öreg nyomdász. – Viszont van egy kis borunk… – Kiforrt és megérlelődött már? – kérdezte a bíró. – Elsőrangú bor! – Akkor próbáljuk meg – határozott Sol, bár a jellemzés nem győzte meg teljesen. Miközben a férfiak kitöltötték a bort, Sol megrázta a gyereket. – Addig nem tudok mit csinálni, amíg föl nem ébred –

mondta: – Ébredj föl, te kis csavargó! Megpaskolta a gyerek arcát, de ez már sok volt a grófnak. – Ne bántsa! – kiáltott rá Solra. – Nem fáj neki – intette le Sol. – Így ni. Most fölébredt. A kisfiú hunyorgott és lassan kinyitotta a szemét. – Köszönöm, Istenem! – suttogta a gróf. Sol nem osztotta a véleményét, hogy kit illet a köszönet, de ezt bölcsen elhallgatta. – Adják ide gyorsan a bort, mielőtt megint elalszik. Felültették a kicsiny testet, mindenki segédkezett. A kisfiú lenyelt néhány kortyot, azután elfintorodott és rázendített. – Jól van, jól van, itt a papa – nyugtatgatta a gróf, miközben átvette Soltól a fiúcskát. – Jól van, most már nincs semmi baj. A gyerek álomba merült – vagy talán elvesztette az eszméletét. A gróf szemét könny futotta el, nem is próbálta visszatartani. Megköszönték a segítséget és sietve hazaindultak. – Az a fontos, hogy minél hamarabb beadjunk neki néhány csepp szíverősítőt – mondta Sol, miközben igyekezett lépést tartani a gróffal, és a gyerek mozdulatlan arcát fürkészte. – Megengedi, gróf úr, hogy én kezeljem a kisfiút? – Hát hogyne, persze, ha lenne olyan kedves. Csak arra kérem, egyelőre ne szóljon a grófnőnek. Arra az esetre, ha nem sikerülne. Szívből remélem, hogy most alszik. A házban nagy sürgés-forgás kezdődött. A cselédség döbbenten és izgatottan szaladgált ide-oda Sol utasításai szerint. A piszkos, rossz szagú ruha a teknőbe vándorolt, a fiúcskát illatos fürdővízbe fektették. Ettől végre magához tért, és Solnak sikerült megitatnia vele pár korty meleg gyógyteát, amelybe belefőzött egy keveset az összes szíverősítő füvéből. Sol élvezte, hogy a figyelem középpontjába került, és némi színjátékkal fűszerezte a dolgot: összeráncolt homlokkal méregetett minden egyes előhúzott zacskót, mint aki súlyos döntést

hoz komoly orvosi kérdésekben. Dag nézte és magában megmosolyogta. Ismerte a nővérét. A pityergő fiúcskát kivették a dézsából. Szorgos kezek törölték szárazra a bőrét, felmelegített, puha kendővel, és a pesztonka száraz, meleg ruhát adott rá, miután gondosan bekenték kicsípett bőrét gyógykenőccsel. Teljes volt a boldogság. – Életben marad? – kérdezte Soltól a gróf. – Minden bizonnyal! Csak vigyázni kell, nehogy megfázzon és be kell adni neki az orvosságokat, amiket mondok. Szóljanak, ha belázasodna, és fokozatosan növeljék az ételadagját. – Micsoda fontoskodás – gondolta Dag, és megint elmosolyodott. Mintha kissé túljátszanád a szerepedet. De azért nagyon büszke volt Solra. – Rendben – mondta a gróf és megkönnyebbülten sóhajtott fel. – Felkeltené valaki a grófnőt? Egy idősebb szolgáló kisietett. Nyomban ezután sikoltás hallatszott, amelyet gyors léptek zaja követett a lépcső felől. – Albrekt! – kiáltotta a grófnő jóval azelőtt, hogy leért volna. – Igaz ez? El sem tudom hinni, el sem tudom hinni! A grófnő sápadt arccal, imbolyogva tűnt fel az ajtónyílásban. A gróf feléje tartotta a bágyadt fiúcskát. A grófnő újra felsikoltott, egy másodperc alatt ott termett a férjénél, és magához ragadta a gyereket. Olyan erősen szorította magához, hogy a fiúcska fájdalmasan fölsírt. Sol rögtön megértette, milyen bölcs dolog volt a gróf részéről, hogy hagyta aludni a grófnőt, miközben a gyerekkel foglalatoskodtak – másképp sose készültek volna el. Így is alig tudták kiimádkozni a gyereket a kezéből. Amikor végre sikerült, beültették egy karosszékbe, hogy lecsillapodjon. Egy idő múlva sikerült annyira összeszednie magát, hogy képes volt érthetően beszélni: – Hol volt? Hol találták meg? És ki? – A kis Sol találta meg – válaszolta a gróf elérzékenyülve.

– Nem, nem! – tiltakozott Sol kissé álszerényen. – Hárman együtt találtuk meg, közös erővel. Én bukkantam rá a nyomra, a logikát pedig ők adták hozzá. – Milyen nyomra? – csodálkozott a grófné. A két férfi tekintete találkozott. – Egy hajcsomóra a sövényen – vágta rá Dag gyorsan. – Utána már csak egyfelé vezetett az út. Ez talán kissé leegyszerűsített magyarázat volt, de minthogy több kérdés nem hangzott el, nem részletezték a dolgot. – Meg kell beszélnünk a hálaadó istentiszteletet a templomban – mondta a grófnő. Dagot csöppet sem lepte meg, hogy Sol elfintorodott. IDŐKÖZBEN SOLNAK alkalma volt szemrevételeznie a szobáját. Később pompás vacsorát tálaltak fel a tiszteletére, meg a nagy esemény ünnepére. Sol dániai utazása tehát sokat ígérően kezdődött. Hősként ünnepelték, és ez igencsak kedvére való volt.

3. fejezet DAG VÉGRE FELBONTHATTA a leveleket, amelyeket Sol hozott neki. Liv levelével kezdte. Lassú mozdulatokkal hajtotta szét a papírt. „Kedves Bátyám!” – olvasta. „Nagyon hiányzol! Gråastensholm egészen elárvult nélküled. Időnként meglátogatom Charlotte nénit, aki nagyon hálás ezért, mert így alkalma van beszélni Rólad Ezt én is szeretem. Ellenben hiányoznak a sétáink a kastélynál. Ha felnézek a toronyra, eszembe jut az a nap, amikor Veled álldogáltunk ott fönt, lenéztünk a falura, és

az ottani életről beszélgettünk, az apró emberkékről, akik hangyák módjára sürgölődtek odalent. Miért kell felnőnie az embernek, Dag? Hallottam, hogy szándékodban áll feleségül venni egy bizonyos Trolle kisasszonyt. Örülök, hogy megtaláltad életed párját. Remélem, kedves hozzád, különben velem gyűlik meg a baja! Az én bátyámat senki sem bánthatja! Ami engem illet, igent mondtam Laurents Bereniusnak, és azt hiszem, ezt később sem fogom megbánni. Te még nem ismered, ő a lehető legjobb parti, és neki sosem fogok mesélni arról, milyen szegényen éltünk a Jéghegyek Népének völgyében. Őneki mindene megvan. A minap vette át nemrég elhalálozott édesapja virágzó üzletét – külföldi országokkal kereskedik, német meg holland hajók hozzák neki az árut Oslóba, de az is lehet, hogy tőle szállítják el, ezt nem tudom biztosan. Mindent Laurents intéz. Igazán jóképű és kitűnő társalgó. Egy kissé ugyan csökönyös és hajthatatlan, olyan «én már csak tudom» – típus, ha érted, mire gondolok. De ez talán abból adódik, hogy valamivel idősebb nálunk, és könnyen lehet, hogy tényleg tudja. Álmában sem jutna eszébe, hogy üzleti erekről beszéljen velem, ezért tudok róluk olyan keveset. Elhalmoz a figyelmességével, hogy az már szinte kínos, mert én ezt nem is érdemlem meg. De mindenki azt mondta, hogy nagy ostobaság lenne, ha nemet mondanék neki, és én kedvelem is, úgyhogy biztosan jó életem lesz majd mellette. Nehéz ellenállni ennyi kedvességnek, tudod? Az esküvőt a tél első napja után egy héttel tartjuk. Reméljük, hogy Te meg Sol hazajöttök addigra. Add át üdvözletemet Trolle kisasszonynak és légy nagyon boldog, drága bátyám! Szerető húgod, Liv”

Dag keze az ölébe hullott. Kellemetlen érzés vett erőt rajta. Eltelt egy kis idő, mire kezébe vette a következő levelet. Ez Charlotte mamától érkezett, és a szokásos intelmeket tartalmazta, a magányról és a hiányérzetről szóló szózuhatag kíséretében. „Liv jövendőbelije igazán elbűvölő” – írta Charlotte. „Én hoztam őket össze, nálam találkoztak, és a fiatalember azonnyomban beleszeretett. Egyébként ez nem is csoda, minden férfi olyan feleségről álmodik, mint Liv. Úgy örülök a boldogságának!” Silje is a küszöbön álló esküvőről írt bájos helyesírási hibákkal tűzdelt levelében: „Mi, Tengel meg én, eleinte kissé aggodalmaskottunk, hiszen Liv még olyan fiatal. De a fijú alig tuggya kivárni az esküvőt, és ez egy káprázatossan jó parti a mi kis lányunknak. Job már nem is lehetne! Megjegyzem, a fijú nem megfelelő szó, ő igazi férfi. Liv elköltözik Oslóba, és az jó is lessz, mert akkor nem lessz olyan messze. Solnak meg neked haza kell jönötök az esküvőre. Nagyon nyugtalan vagyok Sol miat, te tudod, miér. De tebened bízunk. Fogd rövidre a gyeplőt Dag! Sol fantasztikussan viselkedet az utóbi öt évben, de mostanában már olyan nyughatatlan volt, hogy attól félek, az öröklöt hajlamaji újból kiütköznek majd. Nem tuttuk továb visszatartani.” Tengel is írt néhány sort szokott lendületes kézírásával. Levele főleg arról szólt, hogy otthon mindnyájan jól vannak, és Dag mindenkinek nagyon hiányzik. Azután volt még egy levél Arétól is. Are, kisöcskös… lassacskán ő is kezd felnőni? Valójában nem is levél volt, hanem vázlat arról, hogyan gondolta kibővíteni és korszerűsíteni a gazdasági épületeket a Hársfaligetben. Láthatólag merész tervei voltak. De neki sikerülni is fog. Are tudta, mit akar, és mindig véghezvitte, amibe belefogott. Dagnak hirtelen honvágya támadt. Összerakta a leveleket,

és nagyon bántotta az érzés, hogy egyhamar nem mehet haza. De hát nem utazhatott el az esküvőre a szemeszter kellős közepén. No és Sol? Nem, őt biztosan nem tudja rávenni, hogy hazamenjen, mielőtt alaposan belekóstolhatott volna az itteni életbe. Mindenesetre meg fogja próbálni. Az esküvő nagyjából az idő tájt lesz, amikor amúgy is esedékes lenne visszautazni. Igen, Dag is osztotta Silje aggodalmát. Sol nem az a fajta, akit kalitkába lehet zárni, hogy vigyázzanak rá. Megígérte neki, hogy szombaton magával viszi egy mulatságra és bemutatja néhány egyetemi társát. Hogy ebből mi lesz! Itt a házban mindenesetre meghódított mindenkit. Laurents Berenius… Micsoda fontoskodó tökfej lehet! SOL RAGYOGÓ SZEMMEL nézett körül a vendéglőben, ahol Dag és a barátai mulattak. Egy hosszú, szemlátomást ősidők óta itt terpeszkedő asztalt ültek körül. A diákok a húgaikkal és unokatestvéreikkel jöttek ide – olyan társnővel megjelenni, akivel nem álltak rokonságban, nem volt megengedett. Az ilyesmi erkölcstelenségnek számított, és rossz hírét költötte volna az illető hölgynek. A lányszemek meg a gyöngyszemek vidáman csillogtak. Az asztalon jól megrakott tálak és teli fakupák sorakoztak. Sol észrevette, hogy felfigyeltek rá. Strahlenhelm grófnő nekiadta egy megunt ruháját, ami Sol szemében valóságos műalkotás volt. Soha azelőtt nem érezte magát olyan ellenállhatatlannak, mint ezen az estén, és ebben megerősítették a fiatalurak pillantásai. Csakhogy Solt ezek a diákok nem igazán érdekelték. Kivéve egyet, de annak más oka volt. – Te Dag, ki az a fiú, akit a többiek Prebennek szólítanak? Valami feketemágiáról van szó.

– Mondd, Sol – fordult felé Dag csüggedten –, muszáj neked mindig a veszélyt keresned? – Szerintem ez nem veszélyes, hanem természetes. Na mindegy, megtudom nélküled is. – Csak az hiányzik, hogy körbekérdezősködj! Ha mindenképpen tudni akarod: egy titkos zárt társaság tagja itt Koppenhágában. Titkos, zárt társaság, csak a beavatottaknak! – Te csak tartsd magad távol tőlük! Megértetted? – Igenis, öcsikém – felelte Sol engedelmesen, s közben szeme Preben tekintetét kereste. Prebenen nem sok nézegetnivaló volt: érdektelen átlagarc, amit azonnal el is felejt az ember, mihelyt elfordul. Preben azonban felfedezte Solt, talán észrevette az érdeklődését is, és miután többször találkozott a tekintetük, az este folyamán később odajött Solhoz. Dag akkor épp a terem másik sarkában volt: ha Sol nem tévedett, egy fiatal leányzóval enyelgett. – A kisasszony Dag féltestvére, nemde? – szólította meg Preben. – Igen, olyasvalami. Ugyanabban a házban nőttünk fel. – Felfedeztem az érdeklődését szerény személyem iránt. Megtudhatnám, minek köszönhető ez a megtiszteltetés? Sol elnevette magát. – Nos, nem éppen az aranyszőke hajfürtjei vonták magukra a figyelmemet, minthogy ilyenekkel nem rendelkezik – felelte. – De talán magától is kitalálja. – Ki. A szeme… Valami azt súgja nekem, hogy hasonló érdeklődésűek vagyunk. Sol bólintott. – Vigyen magával az egyik összejövetelükre! – Tartunk a kémektől és a besúgóktól. – Annak látszom? – Nem. Olyannak látszik, aki vonzódik a misztikumhoz. – Olyan is vagyok, bár amit Ön misztikumnak nevez, az számomra a leghétköznapibb dolog. Viszont alig várom, hogy

kapcsolatba kerüljek hasonló gondolkodású emberekkel. Egész életemben elszigetelten éltem Norvégiában. Ki vagyok éhezve arra, hogy beszéljek valakivel és tanuljak! Preben fontoskodó arcot vágott és bólintott. – Lesz mit tanulnia! Meglehetősen félelmetes dolgok esnek meg nálunk, tudja? – Én ugyan nem félek – nevetett Sol fojtott hangon. – Ahogy parancsolja. A legközelebbi összejövetelünkön előadom a kívánságát, és ha meghallgatásra talál, a következő alkalommal csatlakozhat hozzánk. De figyelmeztetem, hogy nem gyerekjáték, amire az ottlévők képesek. Van ajánlója a kisasszonynak? – Csak önmagam. Egyébre nincs is szükség. Megkérdezhetné Dagot, de nem hiszem, hogy szerencsés lenne. Nem kell mindenről tudnia, amit Koppenhágában teszek. – Helyes. Ez ésszerű érvelés. LIV ÉS LAURENTS BERENIUS esküvőjét a tervezett időben tartották meg, de sem Sol, sem Dag nem tudott rá hazautazni. Egyszerűen nem bírtak, mivel az esküvő környékén nem indult hajó arrafelé. A Dánia és Norvégia közötti hajóforgalom akkoriban egész gyér és esetleges volt. Liv volt a legszelídebb Tengel és Silje négy gyereke közül. Még Siljénél is szelídebb, akire pedig nagyon hasonlított. Amit Charlotte írt róla, megfelelt a valóságnak. Liv eszményi feleség- és menyjelölt volt. Nem esett nehezére az alkalmazkodás, ha kellett, a háttérben tudott maradni és alapjában véve nagyon ügyes volt mindenben. Hogy mennyire ügyes, arra Laurents Berenius nem is számított. Maga Liv valamiféle bódulatban élt. Csak hallgatta mások fejtegetéseit, de nemigen kapcsolódott bele. Minden rendben lesz – mondogatta magának. Laurents olyan kedves. És olyan jó ránézni. Azt hiszem, nem mindennapi szerencse ért, és Dag is elveszi Trolle kisasszonyt, és itthon mindenki úgy örül ne-

künk. Igen, tényleg nagyon szerencsés vagyok. Charlotte jókora csinnadrattát csapott az esküvő körül. Silje a Hársfaligetben akarta megrendezni annak rendje, s módja szerint. Charlotte több szekér ennivalót küldött le és pompásan feldíszített kocsikról gondoskodott a násznép szállításához a lányos ház és a templom között meg vissza. Az esküvő előtti napon fejébe vette, hogy a lakodalom legyen nála, fent Gråastensholmon. A többiek végül is nem ellenezték, hiszen a nagyja így is a Hársfaligetben zajlott. – Imponálnunk kell a Berenius családnak – hajtogatta, hogy meggyőzze Tengelt és Siljét. – Nehogy azt higgye a vőlegény, hogy rangon alul házasodik. Ugyanis nem így van! A fiam legkedvesebb játszópajtása a lehető legjobbat érdemli. Liv elbájoló látványt nyújtott menyasszonyi népviseletében. A haja megbarnult az évek során, és mostanra olyan sötét-vöröses fénye lett, mint a patinás réztálaknak. Szemének kékeszöld színe olyan erőteljes, tekintete olyan tiszta volt, hogy szinte elérzékenyült az ember, ha belenézett. Laurentsről meszsziről lerítt, hogy fülig szerelmes belé. Liv szégyenlősen és boldogan mosolygott rá, leplezni igyekezve szíve kalapálását. Szorongott, bizonytalanságot érzett, fájdalmas ürességet a mellében. Biztosan minden menyasszony így van ezzel – gondolta. És Laurents olyan szép ember! Termete magas, haja egészen rövidre vágott, fényes és barna, szeme szürkésbarna, orra finom metszésű. Liv megfogadta, hogy boldoggá teszi. Csak az a kár, hogy Dag és Sol nem jött el. Úgy szeretett volna beszélni velük az elmúlt hetekben, meghallgatni, mi a véleményük Laurentsről. Sol találkozott már vele, de tőle szokatlanul kevés érdeklődést mutatott: mindig akadt valami sürgős tennivalója, ha Laurents megjelent náluk, úgyhogy Liv nem is tudta, miként vélekedik. Habár inkább Dag volt az, akivel megosztotta a gondolatait. De ő most olyan messze van! Nem is törődhet a kishúga

gondjaival, amikor ott van neki Trolle kisasszony. Egy húg sosem lehet olyan érdekes, mint egy menyasszony. Az ifjú párt a templomból a major felé menet dévaj jókedv kísérte, ahogy illett. Puskalövésekkel és éktelen ordítozással megvadították a menyasszony lovát, hogy jól nekiiramodjon, és így a menyasszony elmeneküljön a szörnyek és gonosz szellemek elől, akik meg akarják őt kaparintani szüzessége utolsó napján. Liv azonban jó lovas volt, és épségben hazaért. Kint az udvarban egy nagy, sörrel teli kupát nyomtak a kezébe, amit mindenki szeme láttára ki kellett innia, majd áthajítania a háztető fölött. Ha sikerül, jó lesz a házasság. A kupa azonban kicsúszott Liv kezéből, megakadt a háztetőn, és ugyanazon az oldalon visszagurult. Bár mindenki igyekezett tréfával elütni a dolgot, Liv nagyon elkeseredett. Úgy szerette volna boldoggá tenni Laurentset! A „szerencsétlenségről” hamarosan megfeledkezett mindenki. Nagyszerűen sikerült a lakodalom. Annak rendje, s módja szerint három napig tartott, és később még sokáig emlegették az emberek. CSAK AMIKOR KETTESBEN maradtak a nagy oslói házban, akkor értette meg Liv, hogy megmásíthatatlanul lezárult eddigi élete. A Tengelnél és Siljénél töltött gyermekéveknek vége, ezentúl csak vendégként látogathat el a Hársfaligetbe vagy Gråastensholmra. Ez a tudat mély fájdalommal töltötte el, amit nehezen tudott palástolni. De megintcsak azzal vigasztalta magát, hogy ezt bizonyára minden menyasszony így érzi. Azért nem voltak egészen egyedül a nagy házban. Laurents édesanyja is ott lakott. Természetesen megjelent az esküvőn, de egész idő alatt jóformán meg sem szólalt. Mintha végig csak azzal lett volna elfoglalva, hogy találjon valami kritizálnivalót – de nem volt szerencséje. Azazhogy, Liv egyszer meghallotta,

amint azt dünnyögi: „Micsoda pazarlás!” Liv azonban biztos volt benne, hogy ha a lakodalom nem ilyen gazdag, akkor az anyósa fukarságról és szegénységről kárált volna. Laurents nem nyúlt hozzá a lakodalom három napja alatt, megvárta, amíg egészen egyedül maradnak. – Ismerem ezeket a nyálasszájúakat, akik úgy tesznek, mintha tévedésből nyitnák rá az ajtót a mátkapárra – jelentette ki. – Senki sem fogja bemocskolni az első éjszakánkat, Liv. Csak feküdt csendben Liv mellett, elnézegette a faggyúgyertyák fényében, és gyengéden simogatta – amíg mindketten álomba nem merültek a lehető legerényesebb módon. Mostanra azonban megérkeztek abba a házba, amelynek ezentúl ő lesz az úrnője. Liv óvatosan összehajtogatta a menyecskeruháját, amelyre az esküvő utáni reggelen felcserélte a menyasszonyi ruhát. Mostantól fogva mindig fejkendőt kell majd viselnie, annak jeléül, hogy férjes asszony. Liv elmosolyodott. Silje nem volt hajlandó kendőt kötni a fejére, és ezt Tengel is helyeselte. Emiatt sok megjegyzésnek tették ki magukat, de elég erősek voltak ahhoz, hogy könnyedén szembeszálljanak a pletykákkal. A hálószobában sötét volt, csupán egy faggyúgyertya égett az egyik sarokban. Milyen különös így együtt lenni Laurentsszel. Hirtelen úgy érezte, nem is ismeri a férfit. Szorongás fogta el. Nem szabadna így gondolkodnia! Éppen most! Hiszen úgy tetszik neki Laurents. Laurents igazi férfi. Lám, milyen széles a válla, ahogy leveszi magáról a mellényét a félhomályban. Ő, Liv, majd megadja neki mindazt a szerelmet, ami megilleti. „A férfiaknak is szükségük van a szeretetre” – figyelmeztette Silje. – „Érezniük kell, hogy szeretik őket. Neki kell ajándékoznod a teljes szívedet, gyermekem. Azt hiszem, ez a mi boldogságunk titka is, Tengelé meg az enyém. Teljesen őszinték vagyunk egymással, ki merjük mutatni, milyen sokat jelent

nekünk a másik.” Igen, Laurents megérdemli minden szeretetemet, gondolta magában Liv. OTTHON, A HÁRSFALIGETBEN Tengel és Silje az ágyban feküdt a sötétbe bámulva. – Fantasztikus esküvő volt – szólalt meg Silje boldog mosollyal az arcán. – Halálosan elfáradtam. – Nagyon sokat hajszoltad magad – mondta Tengel. – Megállás nélkül dolgoztál, és ez a három nap csak betetőzte az előkészületek hosszú heteit. Silje megfogta Tengel kezét: – Helyesen tettük ezt, Tengel? Hiszen Liv még olyan fiatal! Tengel felsóhajtott. – Az igaz. De te is ugyanilyen fiatal voltál, mégis pontosan tudtad, hogy mit akarsz. Vagy megbántad egyszer is? Silje a férje vállára hajtotta a fejét. – Ugyan, menj már! De Liv valahogy olyan kicsinek és elárvultnak látszott. Olyan védtelennek… gyámoltalannak… nem is tudom, mi erre a jó szó. – Értem, amit mondasz. Ha a fiú nem lett volna ilyen heves és állhatatos, sose döntöttem volna így. De Laurents jó ember. Megbízható. És nagyon szerelmes Livbe. – És Liv is akarta. Ejnye, mi is csak olyanok vagyunk, mint a többi aggodalmaskodó szülő, akik nem akarják szabadon engedni a gyereküket. A mi szerelemgyerekünket, Tengel… – Ühüm. Milyen hajthatatlan voltál! Kellett neked ez a gyerek. Utólag nagyon hálás vagyok a hajthatatlanságodért. – Mind itthagynak minket, Tengel! Először Dag, azután Sol, bár ő remélhetőleg még visszajön, most pedig Liv. Már csak Are maradt nekünk. – Igen. De őt itt is marad.

– Hála az Úrnak! – Szomorú dolog elveszíteni a gyerekeket. – Nem veszítjük el őket. Megvannak, csak nem látjuk őket többé. – Ez igaz – mondta Tengel. – A Hársfaliget lényük részévé vált, és ezt a részt magukkal viszik mindenhová a nagyvilágba. Ugyanúgy, ahogy nálunk is itthagytak valamit magukból. Itt vannak most is, Silje. A nevetésük a szélben, a lépteik a padlón… Megmaradt a nyomuk a házon meg az egész tanyán. – Igen. És azt hiszem, boldogok voltak itt. – Biztos, hogy azok voltak! Tengel átkarolta Siljét, és szorosabban bújtak egymáshoz. AZ OSLÓI HÁZBAN kialudtak a fények. Liv a férje karjában feküdt az ágyon. Laurents szép szavakat suttogott neki, gyengéden simogatta a testét. Livnek olyan érzése volt, hogy valahol egészen másutt van, hogy mindezt nem vele történik. De eszébe jutottak Silje szavai, és karjával körülfonta Laurents nyakát. A férfi simogatása egyre merészebb lett, és Liven egyszercsak ismeretlen érzés lett úrrá: édes melegség, amely lassan és lustán gyúlt ki a testében. Felnyögött és szorosan hozzásimult a férfihoz. – Laurents – suttogta vágyódón a fülébe. Laurents keze megállt. Néma csend lett a szobában. – Feküdjön nyugodtan – szólalt meg Laurents fojtott hangon. – Maradjon nyugton, Liv, nem kell semmit mondania vagy tennie. A feleség fogadja el az ura gerjedelmét. A férfi a vadász, a nő a vad. Liv megpróbált ellentmondani neki. – De én úgy szeretném kimutatni, hogy mennyire szeretem – mondta boldogtalanul. – Az én szeretetem… – A szeretetét ezer más módon is kimutathatja – közölte Laurents feszült arccal. – Azzal, hogy mindenben igyekszik kedvemre tenni. A házaséletben a férfinak kell kezdeményező-

nek lennie, az asszony legyen szelíd, legyen az öröm forrása az ura számára. Nem illendő érzéseket elárulnia. Az a szajhákhoz és utcalányokhoz való. Liv nagy, kétségbeesett, értetlen szemmel meredt a sötétbe. Úgy érezte, minden meghalt benne. A tűz kialudt. Határtalan szégyenérzettel fogadta a férfi simogatásait, vágyát és testét. Amikor Laurents kimerülten elaludt mellette, Liv még sokáig sírdogált magában, csendesen, fojtva és tehetetlenül. SOL KÖVETTE a titokzatos Prebent egy kicsi, lepusztult városszéli házba. Sikerült úgy kiosonnia, hogy sem Dag, sem más a bíró házából nem vette észre. – Erős fenntartásokkal járultak csak hozzá a látogatásához – mondta Preben fontoskodó arccal. – Épp ezért kérem, ne zavarja meg a feketemise rítusát kisszerű, világi dolgokkal. Ma este a Sátán lesz velünk, ezt vegye észbe! Sol bólintott. Ez izgalmasan hangzik – gondolta magában. Lementek egy keskeny pincelépcsőn, majd Preben hangosan és színpadiasan bekopogtatott egy ajtón. Bentről egy hang a jelszót kérdezte. – A sírásó csontjánál – válaszolt Preben. Solból majdnem kibukott a nevetés. Egy fekete csuklyás férfi kinyitotta az ajtót, és néhány másodperc múlva bent voltak. Újabb ajtón át egy pincehelyiségbe léptek, ahol vagy tucatnyi fekete csuklyás fiatal gyülekezett. Némán figyelték a jövevényeket. Az egyik férfi lényegesen idősebb volt a többinél, és a köpenye vörössel volt bélelve. A szemét álarc takarta. De az álarc sem rejthette el a pillantását, amellyel a terembe lépő Solra nézett Nem ez volt az első ilyen pillantás, amit Sol észrevett, tudta jól, mit jelent. Gyorsan körülnézett. Tömérdek fekete öntött gyertya világította meg a boltíveket. Közvetlenül Sol előtt hosszú, alacsony

oltár állt, fölötte kereszt lógott fejjel lefelé. A fehérre meszelt falak tele voltak rajzolva mágikus jelekkel és démonok neveivel. Egy fiatal nő beszélt, halkra fogott hangja monoton zsolozsmázásnak hangzott. – Megengedtük, hogy egy norvég novícia részt vegyen összejövetelünkön. Magunk döntjük el, hogy máskor is eljöhete. Minthogy mi a Sátán kultuszát magas szinten műveljük, elvárjuk, hogy a norvég beavatandó meghajoljon szabályaink előtt, továbbá érje be képességeink tanulmányozásával. Letetted már az esküt Apollionnak, azaz Prebennek, hogy sosem fogsz feladni minket, ugye? Helyes. A fiatal nő elhallgatott, és egy lány vette át a szót: – Azért járultunk hozzá a látogatásodhoz, mert barátod felhívta figyelmünket különös szemedre. De egy szempár nem elég a boszorkánysághoz. Sokat meg kell még tanulnod, hogy felvérteződj. Sol hallgatott. Az álarcos férfi az elsőként megszólaló nő fülébe súgott valamit. A nő habozott, arca merevebbé vált, kirajzolódott rajta a nemtetszés. Végül bólintott, és Solhoz fordult. – Boszorkánymesterünk, aki maga a testet öltött Sátán, már ma este be kíván avatni téged. Ez rendkívül ritka, és nagy tisztesség. Hogy megtudd, hogyan kell viselkedned, mesterünk előbb bemutatja a szertartást egy másik nőtagunkkal. Sol bólintott. A nők – összesen öten voltak –, mind előresiettek a mesterhez, hogy felkínálják szolgálataikat. Ő azonban egy intéssel visszaparancsolta őket. Az egyik fiatal férfi nyomban az oltárhoz ugrott egy tálkával a kezében. Belemártotta az ujjait, és vérrel bonyolult alakzatokat rajzolt az oltárra. A boszorkánymester föllépett az oltárra és az alakzat közepébe állt. A többiek mind térdre borultak és eksztatikus révületben énekelni kezdtek. Rémes hangzása volt a kórusnak. Miközben a gyülekezet énekelt és igyekezett eksztázisba

hozni magát, a boszorkánymester néhány rituális cselekedetet adott elő. Meggyújtott egyes gyertyákat, különféle tárgyakat helyezett az oltárra. Sol mindebben semmilyen rendszert vagy értelmet nem fedezett föl. Érezte, hogy erősödik benne az ellenszenv. Sol nagyon érzékeny volt a hangulatokra, de itt csak erőlködést és izzadságszagot érzett a legnagyobb üresség közepén. A boszorkánymester egyszer csak felemelte mindkét karját. Mindenki némán, feszült izgalomban várakozott, különösen a nők. Azután egyik karját lassan leeresztette és teátrális mozdulattal rámutatott egy lányra, aki olvadozva lépett közelebb. Lecsúsztatta magáról a köpenyét; alatta teljesen csupasz volt. A boszorkánymester az oltárra mutatott, a lány pedig engedelmesen ráfeküdt. A többiek újból rázendítettek. Egy helyben állva himbálództak, és ők is levetették a köpenyüket. Mind meztelenek voltak. Csak a boszorkánymester hagyta magán köpenyét. Valamit rárajzolt a lány testére. Solnak az jutott róla eszébe, ahogy egy íjász kijelöli a célpontját. Epésen elmosolyodott magában: talán attól fél, hogy mellélő? A boszorkánymester ezek után elhelyezkedett a lányon. Köpenye betakarta őket is, meg az oltárt is, de senkinek sem lehettek kétségei afelől, mi folyik alatta. A gyülekezet. többi tagjai is babrálni kezdték egymást üdvözült sóhajok közepette, lihegésük és nyögésük újabb zajos szimfóniává elegyedett. Amikor a boszorkánymester már kellően izgalomba jött, megszakította az aktust és hirtelen fölegyenesedett. Maga köré tekerve köpenyét, Sol felé fordult. Közben a lány kelletlenül lekászálódott az oltárról és odament a többiekhez. Az a nő, aki láthatólag a boszorkánymester szócsöve volt, így szólt Solhoz: – Foglald el a lány helyét. A Sátán készen áll, hogy beavasson téged.

Sol a homlokát ráncolta. – Vetkőzz le! – szólt rá a nő türelmetlenül. Szemlátomást neki sem volt ínyére, hogy ez a betolakodó ilyen kivételes bánásmódban részesül. Az egyre növekvő csalódottság és düh most kirobbant Solból. Szeme szikrákat hányt. – Eszembe sincs ennek a szélhámosnak a kedvére tenni! Velem ugyan nem fog potyázni! Minden arc elképedten fordult felé. – Letetted az esküt – mondta a nő metsző hangon. – Szélhámosnak mered nevezni a mesterünket? – kiáltotta a lány, aki az imént az oltáron feküdt. – Mindnyájan ostoba mamlaszok vagytok! – sziszegte Sol dühöngve. – Mit tudtok ti a boszorkányságról! Ez itt egy rakás tudatlan balfácán gyülekezete, akik szemernyi tehetség nélkül démonosdit játszanak! Ha legalább egy csöpp humorotok lenne és azzal figyelnétek magatokat, akkor itt maradnék és megtanítanék nektek egyet s mást. De ti nem győztök fontoskodni, halálosan komoly képet vágtok és azt képzelitek, nagy dolgot műveltek. Ez az ember, aki bebeszélte nektek, hogy kapcsolatban áll a sátánnal? Sőt, az ő helytartója… vagy netán maga a Sátán? A „mester” tekintélye veszélyben forgott. Végre megeredt a nyelve, vékony, sípoló hangon beszélt: – Még hogy te tanítanál nekünk egyet s mást? Nem tűröm, hogy egy jöttment norvég fehérnép leckéztetni próbáljon! Tehát kétségbe vonod mágikus képességeimet? Ezt nézd meg! Azzal előrántott egy marék port a köpenye zsebéből és a tűzbe dobta. Mindezt olyan fürgén, hogy a többiek nem érzékelték a mozdulatait. A por sok apró durranással felrobbant. – Ezt nevezi boszorkányságnak? Hogy lőport dob a tűzbe? Erre egy kisgyerek is képes! – gúnyolódott Sol. – El is tudlak varázsolni! – Csak nem? Lássuk! A férfi mélyen beszívta a levegőt. A közhangulat meglehe-

tősen fenyegető volt. Látszott, hogy a tanítványok nem szívelik Solt, a „mester” pedig megütközött vele a tekintélyéért. Odalépett Solhoz és igyekezett minél ijesztőbbnek látszani. – Parancsolom, hogy csókold meg a kezem – sziszegte minden erejét összpontosítva. Sol megvető pillantással nézett a szemébe. Leírhatatlanul szép volt villámló szemével, sötét hajának szertelen zuhatagával, kipirult arcával. A férfi előrenyújtotta a kezét. – A Sátán azt mondja: Csókold meg! Egy pillanatra halálos csönd ülte meg a termet. Sol kissé összehunyorította a szemét. – Ezt magad sem gondolod komolyan – mondta színtelen hangon. – Borulj térdre! A férfi tekintete bambává vált. Tehetetlenül hullott térdre. – Vesd le a köpenyedet! – parancsolta Sol, s a férfi levetette! Az egybegyűltek megborzongtak. Az ő mesterük és bálványuk engedelmeskedett! – Nézzetek rá! – mutatott Sol a férfira, aki megigézve bámult rá. – Nézzétek a nyamvadt férfiasságát, beesett vállát, a pocakját! Most nézzétek meg! Sol egy mozdulattal áthúzta fején a mandragóra zsinórját. Amint a férfi meglátta a groteszk „gyökérembert”, elakadt a lélegzete és hátrahőkölt. Sol két kezébe fektetve odatartotta elé a gyökeret. – Feküdj le a földre! Feküdj le, csússz el az oltárhoz és fordítsd vissza a keresztet, hiszen semmi dolgod a sátánizmussal. Ezen a helyen árnyéka sincs ilyesminek. Tanítványai megdöbbenésére a „mester” kígyó módjára, hason csúszva tekergett el az oltárhoz, majd a kezével feltornászta magát a falon és megfordította a keresztet. Azután a földön gubbasztva, egy kutya alázatosságával nézett föl Solra. Sol nagyon dühös volt, és ez megkétszerezte erejét. Régebben sokat gyakorolt és kísérletezett magányában, és most ki

akarta próbálni az egyik fortélyt, amiről Hanna beszélt neki. Behunyta a szemét és mélyen beszívta a levegőt. Mindenki megkövülten figyelte. Amikor sikerült összpontosítania minden erejét, kinyitotta a szemét. Ezután lassan az oltárhoz lépett, és jobb felől a mester mellé állt. – Te szánalmas féreg! – szólalt meg fakó hangon. – Nézz most balra! A jelenlévők irányából ijedt kiáltás hallatszott. Sol gonoszul elvigyorodott. Most már tudta, hogy sikerült. – A lány ott áll… ott áll mellette mindkét felől! – nyögött fel az egyik tanítvány. A „mester” pillantása ide-oda vándorolt a két alak között, és Sol hallotta, hogy a rettegéstől összekoccan a foga. Ő nem látta saját magát, egészen mozdulatlanul kellett állnia és koncentrálnia. Tudata mintegy elhagyta a testét, hogy átköltözhessen az oltár ellenkező oldalára. Azután lassan ellazította magát, visszatért a testébe, és a látomás eltűnt. Sol érezte, hogy homloka csupa veríték, a lába egészen elgyengült, és a szíve hihetetlenül gyorsan ver. Ezután visszaakasztotta a mandragórát a nyakába, odament a tanítványok közül a legközelebb ülőhöz, és kezébe vette a férfi mellett lévő bőriszákot. – Ebben – mondta anélkül, hogy belenézett volna – két ezüstpénzt tartasz, egy lepréselt rózsát, meg egy levelet. A férfitól csak annyi telt, hogy hevesen bólogasson. – Te pedig – mondta Sol az egyik nő felé fordulva – te, gyereket vársz attól a kóklertől, ott az oltárnál. Még senkinek sem beszéltél erről, egyelőre csak gyanítottad. A gyanúd igaz. Szenvedni fogsz ezért a gyerekért, és tőle semmilyen támaszt nem kapsz. Egy újabb férfihoz fordult, és a vállára tette a kezét. – E pillanatban semmi más nem jár a fejedben, mint hogy haza akarsz menni a feleségedhez, akiről ebben a gyülekezetben egy szóval sem tettél említést. Összeszűrted a levet a melletted álló leányzóval, aki azt hiszi, elveszed feleségül. – Elég! – kiáltotta most a következő a sorban, az a nő, aki

elsőként szólt Solhoz. – Elég! – Ez egy igazi boszorkány – suttogta az egyik férfi. – Egy valódi boszorkány! Nem hittem volna, hogy létezik ilyen! – Igenis, létezik! – közölte Sol, és egyszeriben erőt vett rajta a kimerültség. – De nem sokan vagyunk. Te pedig beteg vagy, jóember. Nem marad meg benned az étel. – Így van – bólintott a férfi. – Tessék, fogd ezt a gyógyfüvet. Igyál belőle egy főzetet minden reggel! És fizesd vissza az adósságodat, akkor meggyógyulsz. Preben, bocsáss meg, hogy összezúztam az ábrándjaidat. De hidd el nekem, hogy ez nem játék. Én pedig nem akarom, hogy ez a szélhámos kihasználjon benneteket. Nem foglak elárulni titeket, és bízom benne, hogy ti is hallgatni fogtok rólam. E szavakkal elhagyta a pince bűzös termét. A többiek csak ültek és bámultak a levegőbe. Sok mindent elveszítettek. A tekintélyüket, a becsületüket – és Solt meg a titkait. LIV IGYEKEZETT, ahogy csak tudott, hogy helytálljon a nagy házban. Arcáról már eltűnt az a belső tűz és életkedv, ami mindig sajátja volt. A szemén látszott az örökös rettegés, hogy valaminek nem fog megfelelni. Úgy szeretett volna az ura kedvében járni! De keserves leckékkel kellett megtanulnia: az ura szabja meg, hogyan járhat a kedvében. Kínosan érezte magát, amikor eszébe jutottak kisebbnagyobb próbálkozásai, hogy örömöt szerezzen a férjének. Például az a virágcsendélet, amit a legnagyobb titokban festett, és aztán átnyújtott Laurentsnek a születésnapján. A férfi sokáig nézegette. – Nagyon kedves ötlet, Liv, és igazán kedves darab. Szép munka, csak… – Csak? – kérdezte Liv aggódva. – Azt hiszem, inkább a hímzésnél kellene maradnia, gyermekem. A festés nem illik egy nőhöz. Az ilyesmi nagy, elismert művészek rendelése. Én pedig azt szeretném, ha az én kis

asszonykám azzal foglalkozna, amire az Úr teremtette. Mi a helyzet, továbbra sem utal semmi jel arra, hogy gyermeket vár? Liv megrázta a fejét. Reménytelen esetnek érezte magát. Még erre sem képes. Szegény Laurents hogy csalódhatott benne! Abban azonban sosem kételkedett, hogy Laurents szereti őt, hisz nap mint nap elhalmozta szerelme jeleivel. Csak az volt a baj, hogy a tulajdonának tekintette. Liv visszaemlékezett egy estére, amikor vendégeik voltak otthon. Ő egy idősebb úrral társalgott, és a beszélgetésből élénk eszmecsere bontakozott ki különböző időszerű eseményekről, a nép életének változásairól, arról, mit tesz a király Norvégiáért. Liv lelkesen szónokolt, mivel az idős úr intelligens és érdeklődő volt. Nemsokára mások is bekapcsolódtak a társalgásba. Liv pillantása azonban hirtelen találkozott Laurentsével. A férfit majd szétvetette a düh! Egy fejmozdulattal megparancsolta Livnek, hogy hagyja el a beszélgetőket, úgyhogy elnézést kellett kérnie és visszavonulnia. Aznap este Laurents keményen megleckéztette. Kifejtette, miként vélekedik azokról az asszonyokról, akik belekontárkodnak a férfiak dolgába. – Köznevetség tárgyává tette magát, de ennek egyszer s mindenkorra vége! – füstölgött Laurents. – Hogy képzeli, hogy a férfiakkal vetekedhet? Nem tűröm, hogy az én feleségem ilyen nőietlen legyen! Haj-haj, Liv, már látom, hogy nagy munka vár rám. Maga az orromnál fogva vezetett! Sejtelmem sem volt, hogy ilyen helytelen nevelést kapott. Na de maga olyan bájos és olyan szeretnivaló, én drága kincsecském, hogy bizonyára sikerül majd megszabadulnunk azoktól a csúnya szokásoktól, ugye? Ne bánkódjon, majd én segítek. Hát igen, Liv kezdett megtanulni egyet s mást. Amíg azt tette, amit az ura kívánt, minden rendben is volt. De bizony nehezére esett folyton uralkodnia magán. Az elmúlt héten egyszer megint megfeledkezett magáról. Laurents egyik kereskedő barátjánál voltak látogatóban, és

amikor elköszöntek, Laurents megjegyezte, hogy milyen erős aznap este a Sirius fénye. Anélkül, hogy meggondolta volna, mit tesz, Liv kijavította, közölve, hogy az nem a Sirius, hanem a Deneb a Hattyú csillagképben. Azon az estén Laurents kezet emelt rá. Amikor hazaértek, kétszer arculütötte Livet, amiért így megszégyenítette mások előtt. Ő tudja, hogy az igenis a Sirius, mit képzel be magának Liv. Livnek az volt a gyanúja, hogy a Sirius az egyetlen csillag, amit Laurents ismer. Laurents nyomban megbánta, hogy megütötte, és bocsánatot kért, azután pedig forrón és hevesen szerette az ágyban. De valami végleg összetört közöttük. És Liv, akinek mindene volt a festés, soha többé nem volt képes ecsetet venni a kezébe. Laurents anyja is sokat keserítette az életét. Az idős hölgy uralkodni vágyott, és rettentő féltékeny volt Livre. Kisajátította a fiát, semmiféle menyet nem tudott volna elviselni maga körül. A szelíd, kezes Liv könnyű préda volt zsarnoki hajlamainak. Ezt hamar felismerte, és értett hozzá, hogy kihasználja. Laurents mindebből semmit sem érzékelt, azt hitte, a házban tökéletes béke honol. És ha olykor mégis összezörrentek, magától értetődően az anyja pártjára állt. Hisz Liv csupán tudatlan gyermek. Liv gyakran írt haza. Jó kedvű, rövid beszámolókat Silje mamának arról, hogy milyen jól megy a sora. Bizony messzire kellett eltartania magától a levélpapírt, nehogy rácsorogjanak a könnyei.

4. fejezet SOLNAK MÁR RÉGEN haza kellett volna utaznia, de Strahlenhelm grófékat úgy meghódította, hogy felajánlották

neki, maradjon ott télre, mint Albrekt pesztonkája. Még mentegetőztek is, hogy csak ilyen alacsony állást kínálhatnak fel neki, de nagyon szeretnék, ha a fiukra átragadna Sol életöröme. Solnak meglehetős fejtörést okozott a dolog. Nem éppen azért tette meg a hosszú utat Dániába, hogy gyereket pesztráljon – a másik választás viszont azt volt, hogy hazautazik. Még nem látott eleget az életből, és valahol mégiscsak laknia kellett. Csak az nem hagyta nyugodni, hogy nagyon vágyódott arra a helyre, amit Brösarp Lankáinak hívnak. Hanna mondta neki, hogy ott tanyáznak az igazi boszorkányok. Megkérdezte Dagot is, de nem ismerte azt a vidéket. Csak annyit tudott segíteni, hogy a hangzásából ítélve Skane tartományban lehet. – Azt tudod, hogy Skane az Öresund tengerszoros túloldalán van, és határos Svédországgal. Igen, azt tudta. A tengerszoros túloldalán? Az túlságosan hosszú és nehéz út lenne télvíz idején. Így hát elfogadta Strahlenhelm gróf ajánlatát. A dolgot szépítendő, „nevelőnőnek” titulálták, mert bár a kisfiút koránál fogva még nemigen lehetett tanítani semmilyen tudományra, Sol elég intelligens és iskolázott volt ahhoz, hogy kiérdemelje ezt a címet. Azonkívül a grófnő ismét várandós volt, így már ezért is szüksége volt segítségre, aki megosztja vele a fia nevelésének gondját. Minden a grófi pár megelégedésére alakult. Sol példásan viselkedett, és ők nagy szeretettel vették körül. Hogy mivel foglalatoskodott esténként fent a hálókamrájában, abba senki sem ártotta bele magát, már csak azért sem, mert részben sejtelmük sem volt róla. Olyankor elővette kis batyuját és gyakorlatozott. Két nagy vágya volt. Az egyik, hogy eljusson a Brösarp Lankáira. A másik egy rituális, utazás, melynek révén kapcsolatba kerül magával a Gonosszal: fellovagol a Bloksbergre. Ehhez azonban szüksége lett volna egy varázserejű növényre, úgyhogy már csak ezért is várnia kellett tavaszig.

Tengel és Silje azt írták, hogy nagyon örülnek Sol állásának, és hogy maradhat mindaddig, amíg Dag is ott van. Solnak feltűnt, hogy alig említik Livet. Noha nem írták le, Sol a sorok között olvasva érezte, bántja őket, hogy Liv sosem tud időt szakítani meglátogatásukra. Kiderült, hogy ők sem jártak még Liv új otthonában. Nem tudhatták, hogy Laurents mindig talált valami kifogást, amiért történetesen épp akkor nem fogadhatja felesége rokonait. Látszólag ésszerű érvekbe csomagolva gyakorlatilag megtiltotta Livnek is, hogy hazautazzon látogatóba. Még azon is feldühödött, hogy Silje egyszer csomagot küldött nekik. Csak nem gondolják a szülei, hogy nem ad meg minden szükségest a lányuknak? A jelenet nagyon felizgatta Livet, de ez egyszer nem volt hajlandó kidobni az ajándékokat. Tudta, mennyi szeretet van bennük, ezért jó helyre elrejtette őket. Sol minderről mit sem tudott, de Liv furcsa viselkedése rossz érzéssel töltötte el. Sol sok fiatalemberrel megismerkedett Dag diáktársai közül. De neki nem a fiatal tudósjelöltek tetszettek. Öntudatlanul olyan férfira vágyott, aki tekintélyt sugároz, de egyben férfias és egy kicsit vadember-szerű is. Nem könnyítette meg a dolgát, hogy az egyetem diákjainak többsége papnak készült. A többi fakultás, így a jogtudományi is, a teológiaihoz képest teljesen alárendelt helyzetben volt. A teológia-hallgatók kissé le is nézték őket. Sol időnként lemondóan sóhajtott fel. Férfias, vademberszerű és tekintélyt sugárzó férfi – van egyáltalán ilyen? Mindenesetre nem terem minden bokorban. Néha arra gondolt, hogy az egyetlen, aki az ő parazsát fel tudná lobbantani, maga a Sátán! Tavasz vége felé Dag és Sol udvari bálra volt hivatalos a grófi párral egyetemben. A grófék olyan büszkék voltak a házukban lakó, gyönyörű szép lányra, hogy szerették volna bemutatni a barátaiknak.

A grófnő kiválasztott Solnak egy ruhát, amelynek színe remekül illett a szeméhez. A ruha súlyos, zöld selyemből készült, és ahogy Sol mozgott benne, redői alól kivillant az aranynyal átszőtt alsószoknya. Megpróbálták a haját is feltűzni, de úgy döntöttek, hogy akkor áll legjobban, ha szabadon leomlik. Sol lélegzetelállítóan szép volt! Útban a kastély felé Dag felkészítette Solt, hogy a férfiak tolongani fognak majd körülötte, és megkérte nővérét, hogy tartsa őket tisztes távolban. Sol megvetően fintorgott. – Pfuj, nekem nem kellenek ezek a nyamvadt udvari bolondok! Én a forgószélre vágyom! – Jesszusom! – dünnyögte Dag tompa hangon. – A Jéghegyek Népének barbár öröksége nem tagadja meg magát. Túl sok van benned Hannából! – Erre büszke is vagyok – felelte Sol: – Ne félj semmit, öcskös! Olyan szendén és illedelmesen fogok viselkedni, hogy majd még meg is fekszi a gyomrodat. Dag elmosolyodott. Kisvártatva a kastélyba értek, és Sol mélyen bókolt Keresztély király előtt. A huszonhárom éves, tagbaszakadt fiatalember szemében mindjárt felvillant a fény Sol láttán, de minthogy harmadik éve házas volt, azonkívül épp most bonyolódott bele egy kis kalandba, két irányból is pórázon volt tartva. Mindazonáltal titokban feljegyezte Sol nevét és címét. Számos más, különböző évjáratú és külsejű nemesúr ezzel szemben nagyon is nyílt érdeklődést tanúsított Sol bájai iránt. Egy bizonyos Christian Friis ott helyben megkérte a kezét, két másik ifjonc pedig, egy Gyldenstierne és egy Bille nevű, majdnem összeverekedett a kegyeiért. Sol nagyszerűen érezte magát a bálon. Messzemenően tisztességesen viselkedett, de a szemével annál gátlástalanabbul kacérkodott. A Charlottétól tanult táncok ugyan kínosan ódivatúnak bizonyultak, de gavallérjai buzgón tanítgatták, és Sol hamar elsajátította az újfajta lépéseket. A legelképesztőbb aján-

latokkal ostromolták, de csöppet sem esett nehezére az erényes hölgyet játszani, mivel egyik férfi sem érdekelte. Történt azonban valami a bálon, ami egy csapásra véget vetett Sol pompás koppenhágai életének. A bálvendégek olyan sokan voltak, hogy nem tudta megfigyelni mindegyiküket. Egyszercsak úgy érezte, valaki nézi, azazhogy nemcsak nézi: Sol elég érzékeny volt ahhoz, hogy felfogja a feléje áradó gyűlöletet. Azonnal felismerte, ki az, aki ezeket a gyűlöletteli és engesztelhetetlen pillantásokat lövelli felé. Az a nő volt, aki a legtöbbet szónokolt abban a kétes pincében; Sol saját használatra a boszorkánymester „első udvarhölgyének” nevezte el. Lám csak, hogy felvitte az Isten a dolgát. Nem csoda, ha megrémült, hiszen Sol tudott róla egyet s mást. Egyszóval ennek a nőnek gonosz szándékai voltak, az világosan érződött. Sol úgy döntött, hogy nem árt vigyázni. A király volt az első, aki úgy lerészegedett, hogy ki kellett emelni a trónszékéből és ágyba vinni. Sol máskor is járt már táncmulatságokon, éppen elégszer látott már gátlástalan evészeteket és ivászatokat, de ez a mostani minden rekordot megdöntött. Bevett dolog volt, hogy a férfiak kimennek a szabadba, és ledugják ujjukat a torkukba, hogy helyet csináljanak az újabb adagoknak. Egyesek már nem is értek ki az ajtón túlra. Így a szolgák törölték fel utánuk a nyomokat. Disznók! – gondolta Sol megvetően, és alig várta, hogy hazakerüljön a bíró házába. Egyszercsak odalépett hozzá egy férfi, és udvari modorban meghajolt. – Sol kisasszony? Az öccse kíván beszélni Önnel. A csarnok másik végén lévő szobában várja a kisasszonyt. Sol kissé csodálkozva bólintott és elindult. Lement a lépcsőn, majd belépett egy díszes szobába. Egy darabig tanácstalanul ácsorgott az üres helyiségben. Több ajtót is látott, de mind zárva volt, neki pedig egy csöpp kedve sem volt egy hálószobában kikötni.

Miután Dag jó ideig nem mutatkozott, visszament a csarnokba. Talán rossz irányba indult? Nem, nem úgy nézett ki. Kissé ingerülten indult vissza a bálterembe, hogy közelebbről kikérdezze a férfit. Őt azonban nem látta sehol, és Dagot sem. Megkereste a grófi párt, de már egy ideje ők sem látták az öccsét. Solt elfogta a nyugtalanság. A pincében megismert nő szintén kámforrá vált, így Sol egyre kellemetlenebbül érezte magát. Valami azt súgta neki, hogy ez így nincs rendjén… Nem kellett sokáig várnia. Hirtelen berontott az a bizonyos nő a terembe. – Az uram meghalt! – sikítozta. Azonnal körégyűltek az emberek, és a kérdések úgy záporoztak, hogy semmit sem lehetett érteni. Végre Strahlenhelm bírónak sikerült lecsendesítenie a tömeget, és megkérte a nőt, hogy higgadtan magyarázzon el mindent. Ilyenformán végre sikerült elmondania, hogy a férje holtan fekszik az egyik szobában a csarnok végénél. Nocsak – gondolta Sol. Köszönöm szépen. – Látszik rajta, hogy megmérgezték – kiabálta a nő. – És miután van köztünk egy vajákos boszorkány, nem nehéz rájönni, hogyan történt. Hiba volt ezt mondanod – gondolta magában Sol, de nem szőhette tovább gondolatait, mert megszólalt az a férfi, aki Dag állítólagos üzenetét adta át neki. – Én láttam ezt az ifjú hölgyet abban a szobában rövid idővel ezelőtt. – Ez nem csoda, miután Ön küldött oda. – Sol igyekezett higgadtan beszélni, de belül remegett. – Tessék? – játszotta a férfi a meglepettet. – Ön jött oda hozzám azzal, hogy az öcsém beszélni kíván velem, de nem találtam ott. Hol van az öcsém? – Ez egy boszorkány! – kiáltotta a nő. E pillanatban lépett Dag a terembe. – Hol voltál? – kérdezte Sol, s a szemében látszott az aggódás, amit a hangja nem árult el.

– Feltartóztatott egy hölgy, aki egy jogi kérdést akart megbeszélni velem. – Melyik hölgy? – kérdezte azonnal a bíró. Dag egyenesen arra a nőre mutatott, aki megmérgezett férjét emlegette. – Hazudik! – kiabált a nő. – Ez összeesküvés, a két testvér összebeszélt! Egy darabig nagy volt a zűrzavar, és a hangulat egyre fenyegetőbbé vált. Végül a bíró ismét megszólalt és felszólította az érintetteket, hogy kövessék őt és vizsgálják meg a halottat. A férfi a padlón hevert az egyik szobácskában, amely abból a helyiségből nyílt, ahol Sol várakozott Dagra. Nem volt nehéz felismerni a mérgezés jeleit. Sol megkérte a bírót, hogy négyszemközt beszélhessen vele. Elmesélte neki látogatását a boszorkánypincében. Amikor befejezte, a bíró nagyot sóhajtott. – Ez óriási elővigyázatlanság volt, Sol! Egy fedél alatt laktunk ezen a télen, és mi nagyon megkedveltük Önt. Természetesen tisztában voltam vele, hogy más adottságai is vannak, mint nekünk többieknek. Efölött azonban szemet hunytam, minthogy kordában tartotta őket, és kifogástalanul viselkedett. De most mindketten kutyaszorítóba kerültünk. Meg kell adnia nekem mindazoknak a nevét, akik a pincében voltak. – Nem tehetem, mivel nem tudom, hogy hívják őket. Azonkívül fiatalok voltak és ártalmatlanok, és olyan döbbenetet éltek át, hogy azóta nyilván felhagytak ezzel a bohóckodással. Prebent nem akarta megemlíteni. Preben Dag diáktársa volt, és végül is ő, Sol kardoskodott, hogy vigye magával. – És az a férfi, az a boszorkánymester? – No igen, az a disznó, aki cinkelt lapokkal játszik, nem bánnám, ha kapna egy kis leckét, de az ő nevét sem tudom. Mindenesetre a lehető legpontosabban leírta a „mestert” a bírónak.

E pillanatban bejött egy lakáj a szobába és a bíró fülébe súgott valamit. Azután mindjárt el is tűnt. A bíró megkönnyebbülten nézett Solra. – Megmenekült, kisasszony. Az egyik vendég tanúsította, hogy ő hallotta, amint az az úr megkérte Önt, hogy menjen le a szobába. Az úr állítólag az illető hölgy szeretője. Úgyhogy valóban történt összeesküvés, csak ellenkező irányból. Dag! Dag belépett. A bíró most hozzá fordult: – Sol fel van mentve a gyanú alól. És természetesen Ön is. A hölgy és a szeretője ügyében majd intézkedem, de Sol mégiscsak bajban van. Rajta van a boszorkányság bélyege, és attól nehezen fog megszabadulni. Én sem tehetem meg, hogy ne ítéljem el. Megmentette a fiam életét, és mindnyájunknak szívéhez nőtt a kedvessége miatt. Ezért viszonzásul kész vagyok megmenteni az életét. Ezt pedig egyetlen módon tehetem csak. Azonnal vigye magával a nővérét a házunkba, Dag! Holnap hajnalban, amikor még mindenki alszik, két csatlós indul Glimmingehusba a király megbízásából. Ez a két ember eljön Solért a házunkhoz, még napkelte előtt. Sol, Ön hajóval Skanéból Norvégiába utazik. Aki ilyen szép, meg tudja oldani, hogy valaki felvegye a hajójára! Megértette a tervet? Sol bólintott. A fejében máris nyüzsögni kezdtek a gondolatok. Skane? Hiszen Brösarp állítólag arrafelé van! Minden vágya az volt, hogy eljusson oda! Dag tiltakozott: – De hát nem utazhat egyedül olyan messzire, Norvégiába! A gróf gunyorosan elmosolyodott. – Azt hiszem, a nővére remekül elboldogul egyedül is. A király katonái pedig segítenek majd, hogy találjon egy Norvégiába menő hajót. Vagy van más megoldás? – Nyugodj meg, Dag, nem lesz semmi baj – mondta Sol. – Mélységesen hálás vagyok önnek, gróf úr. – Igyekezzenek odébbállni innen mind a ketten. Itt, erre! Majd azt mondom, hogy elszökött tőlem, Sol. A holmiját hazavisszük. Siessenek!

Dag és Sol eltűnt egy hátsó ajtó mögött. Dag egész úton szidta a nővérét, de az meg sem hallotta. Lelke tele volt várakozással. Nemsokára eljut a Brösarp Lankáira! Semmi más nem számít! Mindenesetre megígérte Dagnak, hogy ha majd befejezte koppenhágai tanulmányait, együtt mennek haza Norvégiába. Nem akart kellemetlenséget okozni neki. MÁSNAP HAJNALBAN – olyan hideg volt, hogy a lovak orrlikából kiszálló pára megfagyott a levegőben a kíséret ott állt a bíró háza előtt, és várta Solt. A lány sietve elbúcsúzott Albrekttől meg a szüleitől, és megígérte Dagnak, hogy rendesen fog viselkedni – eközben szemrevételezte a két katonát. Pompás férfiak voltak. Bőr páncélinget és magasszárú csizmát viseltek, keresztben a mellükön kovás puska és puskaporos zacskó. Egyikük meglehetősen fiatal, szőke és olyan fehér bőrű, hogy arcán egyenletes időközönként hol megjelent, hol eltűnt a pír. No lám, milyen kedves legényke – gondolta magában Sol. Őt mindenesetre elcsábítjuk. Csak az a másik ne őrködne fölötte olyan szúrós szemmel… Az a másik valóságos óriás volt, aki szemmel láthatólag büntetésnek tekintette, hogy Sol velük tart. Úgy ötven körül lehet, találgatta Sol, igazi marcona vitéz. Sejtette, hogy aligha ússza majd meg összezördülések nélkül. Dagnak egyáltalán nem tetszett az egész. – Veled kellett volna mennem. De most tényleg olyan rettenetesen sok a tanulnivaló. A záróvizsgák minden időmet és erőmet igénybe veszik. – Mit gondolsz, sikerülni fog? – érdeklődött Sol. – Azt hiszem, igen, ha továbbra is tudom tartani a mostani tempót. De azért ideges vagyok. – Sok szerencsét, öcskös! Hamarosan úton leszek Norvégia felé.

– Igen, de kellene melléd egy gardedám, egy idősebb hölgy, aki vigyáz a becsületedre. – Szükségtelen – szólt bele a zordon katona. – Részünkről nem kell inzultustól tartania. Ez valóságos sértésnek hangzott. – Most látom csak! – kiáltott fel a grófnő. – Sol lován nincs női nyereg! – Sietős a dolgunk, kegyelmes asszonyom. A kisasszony kénytelen lesz beletörődni, hogy szétvetett lábbal lovagoljon. Sol szeme szikrát hányt. – Annál jobb! Mindig is utáltam azokat a kényelmetlen női nyergeket. – Tud férfimódra lovagolni? – csodálkozott a férfi. Sol világosan kihallotta a gúnyt a hangjából. – Efelől megnyugtathatom! – sziszegte a foga között. Végül aztán nekiindultak, még napfelkelte előtt. A csöndes reggelen lelovagoltak a kikötőbe. Csattogtak a lópatkók a kövezeten. Sol előreügetett a két katonához. – Mi a nevük? – kérdezte könnyed hangon. A rá váró kaland gondolata jókedvvel töltötte el. – Jó volna tudni, ha már ilyen hosszú utat teszünk meg együtt. A férfiak elnézték derűs arcát, fehér fogait. A fiatalabbik lovagolt közelebb Solhoz, ezért ő felelt elsőnek. – Engem Jörgennek hívnak – mondta szégyenlősen. Miután csend állt be, hozzátette: – A feljebbvalómnak pedig Jacob Skille a neve. – Engem meg Solnak hívnak. Nagyon hálás vagyok, hogy magukkal visznek. Az idősebbik összeráncolta a szemöldökét. Egy ladikszerű hajón keltek át Öresundon, lovastul, mindenestül. Sol a fedélzeti korlátnál állt és élvezte a friss tengeri levegőt. A párafelhőn át felrémlett egy sziget a tengerszoros közepén – akár egy álombéli ország. Ven szigete, világosította

fel Jörgen. Sol előrenézett a messzeségbe, ahol magafajta emberekkel találkozik majd, olyanokkal, akik többre képesek másoknál. Nem feledkezett azonban meg arról, hogy egyszer már, Preben pincéjében csalódott, és óvta magát a túlzott várakozásoktól. A boszorkányok holdtöltekor minden csütörtökön találkoznak a Brösarp Lankáin, mondta annak idején Hanna. Az öreg Hanna mindig arról álmodott, hogy egyszer eljut oda. Ennek azonban már sok-sok éve. Ki tudja, összegyűlnek-e még ott a boszorkányok? Ki tudja, él-e még közülük valaki Északon? Lehet, hogy ő az utolsó? Micsoda magány! Csütörtökön, teliholdkor…? Kicsit korán van még. Van addig még néhány nap, de már gömbölyödik a hold. Igaz, nem is ért még oda. Koppenhágával leszámolt. A jelek szerint a város egyszer s mindenkorra bezáródott mögötte. Hacsak az emberek nem feledékenyek. Mindenesetre nem túlzottan vágyott vissza. Várt rá a nagy kaland! Jacob Skille a lovakat tartotta szemmel, hogy nyugton maradjanak. A fiatal Jörgen előrébb állt egyedül. Sol odament hozzá. A fiatalember arca nyomban vörös lett, mint a pipacs. – Hol van Brösarp? A fiatalember meghökkent a váratlan kérdésen. Solnak megfordult a fejében, hogy ezt a fiút biztosan halálra ijeszthetné a manókkal és koboldokkal. Ha megmutatná neki, mit tud, nyomban elájulna. – B-brösarp? Azt nem tudom. Anélkül; hogy észrevették volna, Jacob Skille is odajött hozzájuk. – Brösarp a keleti parton van – közölte tárgyilagosan. Sol ránézett a zordon férfira. Elég magasra kellett felnéznie, hogy tekintetük találkozzon. – Messze van Glimmingehustól? – Nem, nincs nagyon messze – válaszolta J Skille.

Fogott egy botot és hevenyészett térképet rajzolt a fekete deszkapadlóra. – Ez itt Skane délkeleti nyúlványa, itt van Glimmingehus. Ha felfelé haladunk a keleti part mentén, nemsokára eljutunk Simrishavnba és Kivikbe, és Kiviktől északra mindjárt ott van Brösarp. Miért kérdi? – Oda igyekszem. – Hogyhogy? Arról volt szó, hogy mihelyt megérkeztünk Skanéba, ültessem föl a kisasszonyt egy Norvégiába menő hajóra. – Nem mondta az öcsém, hogy Brösarpra kell mennem? – lódította Sol ártatlan szemekkel. – Egy szóval sem. Mi dolga ott? – Ismerősöket akarok meglátogatni. Skille arckifejezése elárulta, mit gondol magában az olyan ifjú hölgyekről, akik saját szakállukra: indulnak el ilyen hosszú utazásokra. – Én ezt nem támogatom! – Elboldogulok magam is. – A szavamat adtam – zárta le a vitát Skille. – Ne is próbáljon félrevezetni! Sol egy ici-picit hunyorított, hogy zöldes fény villant fel ragadozó szemében. Skille ebben a pillanatban úgy érezte, indokolatlanul kemény volt, ugyanakkor elcsodálkozott, milyen gyorsan változik a véleménye. – Vasárnap visszamegyünk Koppenhágába – mondta megenyhült hangon. – Addigra intézze el azt a látogatást, és találkozunk Glimmingehusban. Megígértem Strahlenhelm gróf úrnak, hogy épségben felteszem egy norvég hajóra. – Rendben van: Solnak esze ágában sem volt olyan hamar otthagyni a Brösarp Lankáit, de erről mélyen hallgatott. Dag nemsokára leteszi a vizsgáit, lényeg az, hogy még őelőtte hazaérjen Norvégiába! Mennyi tennivalója van még addig!

Időközben kikötöttek Skane földjén. A tengerpartot maguk mögött hagyva, először mérföldes síkságokon ügettek át. Felkelt a Nap, az égen ujjongtak a tavasztól megittasult pacsirták. A tavasz visszavonhatatlanul megérkezett Dániába. A bükkfaerdők kizöldültek; a határban frissen szántott föld illata szállt, s a föld meleg volt és száraz. Sol alig fért a bőrébe a szabadság megújító érzésétől, ami ilyenkor tavasszal mindig eltölti a lelket. A lovakat vágtára fogták. Sol haja repült a hajnali szélben, és ő élvezte ezt is. A ruhája alól időnként szemérmetlenül sok látszott ki a lábából, de fütyült rá. Ennyi év után elege volt már abból, hogy pórázon tartsa magát. Le kellett vezetnie, ami belül tombolt benne, és ő hátravetette a fejét, és szemébe nevetett a szélnek. Ha Jacob Skille azt hitte, Sol kénytelen lesz utánuk kiabálni, hogy várják be, tévedett. A lánynak legkevésbé sem esett nehezére tartani az iramot. Maguk mögött hagyták a furcsa, szögletes paraszttanyákkal tarkított síkságot, és a bükkfaerdő sötétjében haladtak tovább. Sol poroszkált leghátul a keskeny ösvényen, de nem maradt le a másik kettőtől. Észrevette, hogy Skille időnként megpróbálta megsarkantyúzni a lovát, de nem sikerült zavarba hoznia őt. Végül a lovakra való tekintettel lassítaniuk kellett. Egy tisztáshoz értek és Skille jelzett, hogy álljanak meg. Hosszú utat tettek meg, úgyhogy ideje volt harapni valamit, embernek, állatnak egyaránt. Sol elővette az ennivalót, amit Strahlenhelm grófné csomagoltatott neki. A két férfi nagyot nézett, amikor meglátta. Az ő úti elemózsiájuk ugyanis igencsak szűkös volt. – Vegyenek bátran – biztatta őket Sol –, egyedül úgysem bírok ennyit megenni. Némi habozás után a két katona vett egy-két falatot. – Vegyenek rendesen! – mondta Sol. – Komolyan gondoltam. A férfi szívéhez a gyomrán keresztül vezet

az út, és én elhatároztam, hogy mindkettőjüket meghódítom az ellenállhatatlan tízóraimmal. Íme a borocska, remélem, ettől végképp megpuhulnak. Sol mindezt olyan nyilvánvaló öngúnnyal mondta, hogy sikerült megnevettetnie Jörgent. Még Skille is elhúzta valamelyest a száját. A két férfi jobbára hallgatott, Sol viszont megállás nélkül csacsogott. A szeme úgy csillogott, és úgy évődött Jörgennel, hogy amaz szegény nem győzte lesütni a magáét. – Kár a fáradságért – jegyezte meg Skille szárazon. – A fiú teljesen odavan egy Ottilie nevű leányzóért. – Ugyan már, Skille! – szólt rá Jörgen bosszúsan. – Hát ez pompás! – lelkendezett Sol. – Igazán, menyasszonya van? Milyen boldog lehet, akinek van egy jóbarátja! Meséljen róla! Össze akarnak házasodni? – Jörgen nem meri megkérni a kezét – közölte Skille megvetően. – Csak messziről csodálja és epekedik érte a kaszárnyában, úgyhogy képtelenség aludni tőle. – Külsőre milyen? Szép lány? – Ó igen! – suttogta Jörgen. – De nem tudom, hogyan viselkedjem vele. Még sosem udvaroltam senkinek. Nem mondaná el nekem, Sol kisasszony, hogy mitévő legyek? – Dehogynem. Csak hát az attól függ, hogy a lány milyen típus. – Ó, olyan tiszta és erényes, hogy annak párja nincsen. Olyan félénk, mint egy őzgida. Akkor maradjon továbbra is olyan tartózkodó, mint egy lovag – döntötte el Sol. – De azt éreztetnie kell, hogy kettőjük közül maga az erősebb, mert az ilyen típusú lányok csodálattal akarnak felnézni a kedvesükre. Legyen tisztelettudó és türelmes, a szemérmest nem kell megjátszania, hiszen amúgy is az, de úgy kell kezelnie őt, mint aki a nőt látja benne. – Látom, vannak tapasztalatai a kisasszonynak – jegyezte meg Skille epésen. – Téved – fordult felé Sol tiszta tekintettel –, nincsenek.

Tizennégy éves koromban megerőszakoltak, és azóta egy ujjal sem nyúlhatott hozzám senki. Magában azt gondolta, hogy egy kis csavarintás az igazságon még nem a világ. Valójában inkább az ellenkezője történt, de Klaus bizonyára megbocsátja neki. – Szegény kislány – mondta Skille halkan. – Tizennégy éves korában megerőszakolták! Sol érezte, hogy furcsa dolog játszódik le benne: a méregtől elöntötte a forróság. Ez a férfi sajnálja őt! Őt, Solt! Ő azt akarta, hogy a férfiak csodálják, hogy megvesszenek érte. Olyankor erősnek és szabadnak érezte magát, és nem engedte őket közeledni, felülről nézett le rájuk. Köszöni, nem kér a szánalomból! Azzal nem tud mit kezdeni. Fel kellett állnia és kissé távolabb mennie, hogy egyedül lehessen, mert attól félt, nekitámad Skillének. A két férfi félreértette a dolgot, azt hitték, az emlékek kínozzák, és azért húzódik félre, hogy ne lássák a könnyeit. Miután megnyugodott, visszament hozzájuk és leheveredett a fűre. – Meddig jutott vele? – kérdezte Jörgentől szórakozottan. Jörgen megint elpirult. – Egyszer egyedül voltunk az apja kertjében. Tudja, ő nagyon előkelő nemes kisasszony. Nagyon szerettem volna megcsókolni, de nem mertem. Mert nem tudtam, hogyan kell. – Azt én sem tudom – hazudta Sol felélénkülve. – Mi lenne, ha együtt gyakorolnánk? – De hát… azt nem nagyon illik. – Skille majd megtanít minket. Neki biztosan vannak már gyerekei meg unokái – piszkálódott Sol. – Skillének? Ugyan, dehogy! Ő már azóta katona, hogy megtanult járni. Jacob Skille arca elkomorult. – Méghogy unokák! Mégis mit gondol a kisasszony, hány éves vagyok? Legfőbb ideje, hogy felszedelőzködjünk, ne pedig ilyen ostoba fecsegésre pazaroljuk az időt.

Mindenesetre ezután a pihenő után mindketten más szemmel néztek Solra. A fiatal Jörgen pillantása némi csodálatot árult el, és mintha azon tűnődött volna, hogy talán mégsem lenne olyan nagy bolondság az a csókolózáslecke. Skille pedig a szegény védtelen gyermeket látta benne, akinek tönkretette az életét egy kegyetlen; erőszakos alak. Szegény, kedves Klaus, mint kegyetlen, erőszakos alak? Solt egy ici-picit azért furdalta a lelkiismeret. Gyűlölte Skillének ezt az újkeletű, védelmező magatartását. Ha Sol valamire büszke volt, akkor éppen az önállóságára. Mostantól fogva Skille már nem hajszolta őket annyira. A Romeleasen végén megállt. – Várjanak meg, itt. Körülnézek valami szállás után. A nap lemenőben volt. Erdős vidéken jártak, a fák között magányos rigó énekelt. Sol és Jörgen leszálltak a lóról és kinyújtóztatták tagjaikat. – Érzem az ülepemet – jelentette be Sol keresetlenül, amire Jörgen arcát ismét elöntötte a pír. Mégis mit gondol? Hogy a finom hölgyeknek nincs min ülniük? Jörgen folytatni akarta a korábbi beszélgetésüket, de Solnak már nem volt kedve elcsábítani. Túlságosan zöldfülű és ártatlan volt az ízléséhez képest. Ahogy Dagnak is mondta, neki egy férfi olyan legyen, mint a forgószél. De azért hagyta egy kicsit próbálkozni. Hagyta, hogy simogassa az arcát és meg-megérintse az ajkával, de amikor már elege lett a sok ügyetlenkedésből, rendreutasította. Elmondta a fiúnak, milyen szavakat hallana szívesen egy hajadon lány a szájából, és erős kétségek közepette megengedte neki, hogy végigsimítsa teste kontúrjait. De ennél tovább egyikük sem akart menni. – Ez szent felségterület, ami már Ottiliének van fenntartva – mondta Sol. – Nem piszkolhatja be a kezét egy másik nő érintésével. Ezt Jörgen is elismerte, de Sol látta rajta, hogy nehezére esik. Remegett az ajka meg a keze, és gyerekesen összeszorí-

totta a combját. Solnak egy csöpp kedve sem volt hozzá. Inkább a lovakat kezdte leszerszámozni, hogy leszerelje Jörgent. Belül azonban meglehetősen nyugtalan volt. Én nyilván teljesen érzéketlen vagyok – gondolta aggodalmasan. – Ezeknek az érintéseknek föl kellett volna izgatniuk, én meg csak unalmat éreztem. Szerencsére Jacob Skille visszaért, és megszabadította őket a kínos helyzettől. – Nem találtam semmilyen települést a közelben. Menjünk tovább vagy táborozzunk le itt? – Maradjunk itt – döntötte el Jörgen. – Azt hiszem, a lovaknak szükségük van a pihenésre. Így is lett. Sol leterítette a magukkal hozott pokrócokat, közben lopva Jacob Skillét nézte. Hogy megváltozott – gondolta. Hamarosan rájött, hogy ő változtatta meg a véleményét Skilléről, biztosan Jörgen ügyetlen tapogatása miatt. Skille erős volt, ő volt a vezér, aki megszabta a dolgokat mindhármuk számára. Magas növésű volt és izmos, a keménykötésű hadfi, akit nem érdekel a fehérnép. Ha az ember jobban megnézte az arcát, észrevehette, hogy van benne valami vonzó. Nem egy Adonisz, az nem vitás, de a szemében szigor és tűz izzott, ami megfogta Solt. Erős, egészséges foga volt és barnára cserzett bőre. Arca kissé borostás, és nem ártott volna neki egy kis víz, mint ahogy a kezének se, no meg torzonborz hajára is ráfért volna egy kis igazítás. A mozgása viszont könnyed és ruganyos: volt benne valami lefegyverző. Sol megkönnyebbülten sóhajtott fel. Úgy látszik, mégsem vagyok annyira érzéketlen – gondolta. A hosszú évek alatt, amikor Tengelnek segített a gyógyításban, féken tartotta a férfiak és az erotika iránti érdeklődését. Tengel haragja olyan mély hatással volt rá, hogy mindent megtett a kiengesztelésére. Most azonban Tengel, az apa, az egyetlen, akit respektált, nagyon messze volt. Sol szabad volt, Strahlenhelm bíró, a csa-

ládja és Dag felügyeletétől is megszabadult. Senki sem tudhatja, mit csinál attól kezdve, hogy elhagyta Koppenhágát, addig, amíg vissza nem érkezik Norvégiába. Ezt a szabadságot ki kell használni! Csak még azt nem tudta biztosan, hogyan. Esti csevegésre nem volt alkalom. Miután elfogyasztották meglehetősen spártai vacsorájukat, Skille beburkolta magát a pokrócba és a másik kettőnek is követnie kellett példáját. Azután jó éjszakát kívántak egymásnak. Sol szerencsére úgy feküdt, hogy Jörgennek nem állt módjában közelíteni hozzá. A lány hálás volt ezért. Semmi kedve sem volt a suta fiúkezek babrálásához és a füle sem bírt volna elviselni újabb remegő hangú sugdosásokat. Köszönte, nem kért többet Jörgen vonzalmának sem látható, sem láthatatlan bizonyítékaiból. Ottilie érintetlenül kaphat meg téged, fiúka. Igazság szerint rettentő fáradt volt. A hosszú lovaglás után úgy érezte magát, mint egy kiklopfolt húsdarab. Hamarosan el is nyomta az álom.

5. fejezet A TESTVÉREK szanaszét szóródtak. Are otthon, a Hársfaligetben a fakitermeléssel kapcsolatos kérdéseit vitatta meg apjával és Charlottéval. Dagnak Koppenhágában már megkezdődött a vizsga előtti hajrá, Sol pedig éppen Skanén nyargalt keresztül, miután elüldözték Koppenhágából ördöngös képességei miatt. Ők hárman azonban alapvetően boldogok voltak. Annál rosszabb volt Liv helyzete, éppen az övé, aki talán a legjobbat érdemelte volna négyük közül, amilyen önfeláldozó, kedves és jószívű teremtés volt. A jómódról tanúskodó, de nem túlzottan otthonos oslói házban már-már reménytelen küzdelmet folytatott azért, hogy az ura meg legyen elégedve vele. Napközben, amikor Laurents

dolgozott, anyósa kénye-kedve szerint ugráltathatta, esténként pedig az urának kellett rendelkezésére állnia. Laurents szórakozottan megpaskolta az arcát, és megkérdezte, hogy van az ő kis cukorfalatkája. De ha Liv hozzáfogott, hogy elmesélje a napját, sosem figyelt oda. Nem mintha Livnek olyan sok mesélnivalója lett volna. Azt már megtanulta, hogy hallgasson a megaláztatásokról. Amikor egyszer szóba hozott valami effélét, Laurents megorrolt rá és a szemére vetette, hogy hálátlan. Az édesanyja idős és magatehetetlen, ezt ugyebár meg tudja érteni – és talán bizony ő nem hordja a tenyerén Livet? Liv egyszer azt kérte tőle, hadd kapjon egy kicsivel több önállóságot, hogy megmutathassa, mire képes. Erre Laurents azt válaszolta, hogy semmi akadálya, menjen ki a konyhába és kérje meg a szakácsnőt, hogy engedje egyedül süteményt sütni. Liv ezek után föladta a dolgot. Az anyósa a szokott helyén, a kanapén ülve utasítgatta Livet ezen a tavaszi napon ugyanúgy, mint az összes többin. Liv ide-oda szaladgált, odavitte neki a cukorkás tálkát, a tükröt, a söröskorsót – az öreg hölgynek mégis sikerült elérnie, hogy Livnek állandó bűntudata legyen. – Az én szenvedéseimmel senki sem törődik – panaszkodott Laurents anyja és a szívéhez kapott. Történetesen az ellenkező oldalra, de erre Liv nem mert célzást tenni. – A fiam csak az üzletről beszél, a menyem pedig amilyen lusta és kétbalkezes, képtelen kitalálni, mit szeretnék és mire van szükségem. – Mit kíván most, drága Mama? – kérdezte Liv szégyenkezve. – Ah, hogyan is segíthetnél rajtam te, aki mindig csak önmagadra gondolsz? Itt fekszem magányosan. Elfeledve. Rögtön azután, hogy lementél reggelizni, szívroham jött rám. Szegény szívem nem tudja elviselni, hogy a fiam ilyen szerencsétlenül házasodott. Itt fekszem gyámoltalanul… magányosan… félelemben… – Nem tudtam… – Kiáltottam, de senki sem hallotta meg – nyögdécselt az

öregasszony. – Senki sem segített rajtam. Livet bűntudat mardosta, amiért lement reggelizni. A világ legrosszabb lelkiismeretével kérdezte meg anyósát, kér-e valamit enni. Nem, egy csöppet sem éhes. Egy falatot sem tudna lenyelni. (Persze, mert titokban bevágott tizenöt krémes kekszet.) Már napok óta nincs étvágya. Most már biztosan nincs neki sok hátra. De ki törődik ezzel? – A te bűnöd lesz, ha meghalok! Azt akarom, hogy ezt tudd, és jusson majd az eszedbe' Liv leszegte a fejét. – Akkor… talán az lesz a legjobb, ha ma is itthon maradok? Laurents egyik kereskedő barátjának a felesége hívott meg mára, már mondtam a Mamának, de ha a Mama rosszul érzi magát… – Aha, szóval engem nem hívtak meg! – mondta az öregasszony metsző hangon. – Menjél csak, jellemző, hogy csak a saját szórakozásodra gondolsz. Menjél csak, ne is törődj velem, Isten mentsen! Ez volt Liv első meghívása, és szívből örült, hogy kimozdulhat egy kicsit a házból, noha tudta, hogy csak udvariasságból hívták meg. A társaság nem fogadta be Livet, hiszen nem polgári családból származott, és ezért nem tartozott azok közé, akik számítanak. – Kimenthetném magam. – Nem, nem, szó sincs róla. Megleszek magamban is, megszoktam már, hogy ügyet sem vetnek rám. Habár ez másképp volt, amikor egyedül laktunk itt a fiammal. Akkor még nem sajnálta rám az idejét, és jól megvoltunk együtt, olyan figyelmes volt az ő édesmamájához. Most viszont agyondolgozza magát, hogy kielégíthesse a nagyzoló felesége igényeit. Ő, aki bárkit megkaphatott volna a város legelőkelőbb hölgyei közül. Az összes fiatal polgárlány róla álmodott, ő meg elvesz egy ilyen senkiházi parasztlányt! Az utolsó szót szinte már köpve mondta ki. Liv megpróbálta meg sem hallani. Tudta, hogy Laurents

nem sokáig lakhatott egyedül anyjával a házban, hiszen az apja nem sokkal az esküvő előtt halt meg. A másik dolog, ami kételyeket ébresztett Livben, az anyósa betegsége volt. Ha olyasvalami történt, ami érdekelte, például egy zaftos botrány, akkor a világ végére is el tudott menni, hogy értesüljön a részletekről. De amikor nem történt semmi, akkor elterült a kanapén és olyan, de olyan beteg volt… Hát, ha a Mama tényleg úgy gondolja, hogy meglesz nélkülem, akkor talán mégis indulnék – mondta Liv bizonytalanul. – Szüksége van valamire? – Menj csak – mondta az öregasszony fakó hangon. Hát igazán elmehet? Biztosan nem marad el a szitoközön utólag, de nem bánta. Úgy érezte, megfullad, ha a legrövidebb időn belül nem szabadulhat ki ebből a házból. Most pedig, most tényleg elmehet! De nem! Az anyósának eszében sem volt megadni neki az örömöt, hogy egy kis friss levegőt szívhasson. Amikor Liv indulásra készen megállt az ajtóban, az öregasszony a torkához kapott. – Jaj, nem kapok levegőt! Nem kapok levegőt! – kiabálta gurgulázó hangok közepette. Liv kirohant a repülősóért. – Hívjam az orvost? – kérdezte, amikor az anyósa valamivel jobban lett. – Nem, nem. Nem zaklathatunk egy elfoglalt embert semmiségekkel. Szép is lenne, ha a saját családom nem tudna segíteni rajtam. Liv ránézett a sápadt, szenvedő arcra, és elcsüggedt. Elszalajtott egy szolgálót, hogy mondja le a meghívást. Ezek után az anyósa meglepően gyorsan új életre kelt, és kis idő múltán a legjobb formáját visszanyerve szekírozta tovább a menyét. SOL HIRTELEN fojtott sikoltásra ébredt. Jacob Skille is felriadt.

Késő éjszaka volt, és viszonylag sötét. A Hold fénye különös jelenetre vetődött. A lovak nyerítettek és nyugtalanul izegtek-mozogtak. Két férfi térdepelt Jörgen fölött, aki láthatólag az életéért küzdött. Két másik pedig most Skillére támadt. Sol azonnal és ösztönösen cselekedett. Fogott egy követ és teljes erejéből fejbecsapta az egyik férfit, aki Jörgen fölé hajolt. Mielőtt a másik körülnézhetett volna, Sol az ő arcát is szétzúzta a kővel. Jörgen levegőért kapkodott – nyilvánvaló volt, hogy meg akarták fojtani. A két férfi fejéből lecsorgott rá a vér, de Sol nem ért rá ezzel törődni. Megfordult, hogy Skillének segítsen. Erre azonban nem volt szükség, mert Skillének időközben sikerült elővennie a kését és már meg is ölte az egyiket. Szerencsére ő még időben felébredt. Most a másik útonállóval küzdött meg életre-halálra. Még mielőtt Sol eldönthette volna, hogy beavatkozzon-e, egy férfi rontott ki az erdőből és megragadta. Sol verekedett, ahogy csak bírt, de a férfi hátulról támadt rá, így nem sikerült megakadályoznia, hogy feldobja a legközelebb álló ló hátára és elnyargaljon vele. Sol épphogy csak hátra tudott pillantani: látta, hogy Skille megölte támadóját és most a lovak felé rohan. A derék katona biztosan megrökönyödött volna Sol dühödt káromkodásának hallatán. Egy védtelen hajadon nem használ ilyen szavakat! Skille azonban, aki lóháton vágtatott utánuk, aligha hallott bármit is. Sol dobálta magát, karmolt és harapott. – Hajoljon le! – hallotta most Sol Skille kiáltását, miközben a faágak ostorként csaptak az arcába. Ösztönösen engedelmeskedett. Puskalövés zaja verte fel a Romeleasen lankáit, az útonálló felordított, karja felcsapódott. Sol fejjel lefelé esett le a lóról, és odébbgurult a lópaták elől. Skille leugrott a nyeregből. A másik ló továbbnyargalt, de Skille parancsszavára visszafordult. Úgy látszik, az útonálló az ő lovára ült fel. Szóval ezért vette Skille ész nélkül üldözőbe őket – gondolta Sol csalódottan a szúrós borókabokron trónol-

va. Pedig valójában az ő megmentése volt a fontos Skillének. – Sajnálom, hogy olyan soká tartott, de kissé körülményes lóháton fegyvert tölteni. Hogy érzi magát? – kérdezte aggódva. Solnak remegett a térde, de feltápászkodott. – Azt hiszem, jól. Mesteri lövés volt – mormogta, miközben Skille karjaiba rogyott. A férfi erősen fogta, látszott, hogy nyugtalankodik miatta. – Mmm! Nem utolsó dolog, ha az embert felkarolják – motyogta Sol. – Mit mondott? – kérdezte Skille. – Semmit. Nagyszerűen érzem magam. Maga olyan nagy és erős, tudja? Igyekezzünk vissza Jörgenhez! – Hogyne, hogyne. Skille kissé vonakodva eresztette el a lányt. Jörgen nem volt komoly veszélyben. Nehezére esett a beszéd, és a karja sajgott a késszúrás helyén – de élt. – Köszönöm – suttogta Solnak. – Nagyon fürge volt. – Csak nem? Ezt a kisasszony csinálta? – csodálkozott el Skille, és a két szétzúzott koponyájú zsiványra mutatott. Sol hevesen bólogatott. – Szegény gyermek – méltatlankodott Skille. – Milyen feldúlt állapotban lehet! Hogy valaki ilyen brutális dolgokra kényszerüljön! Sol igyekezett feldúltan remegni, de nem sikerült maradéktalanul. – Igazán bátor tett volt, kisasszony, és nagyon hálásak vagyunk önnek. Micsoda idióták, arra vetemednek, hogy megtámadják a király futárait! Habár ezt nem tudhatták. De hogy van Jörgen? A fiatalember kissé kába volt. – Azt hiszem… elég sok vért veszítettem. Most vették csak észre, hogy több helyen is látszanak rajta késszúrások nyomai. – El kell látni a sebeket – mondta Sol, és minden ceremó-

nia nélkül letépett egy nagy csíkot az alsószoknyájából. – Alaposan ki kell pihennie magát. Tényleg nincs egyetlen ház sem a közelben? – Nincs – felelte Skille. – De ha elindulunk déli irányba, a tenger felé… – Máris indulunk – döntött Sol, miközben, amennyire lehetett, bekötözte Jörgen sebeit. – Nem lovagolhat így tovább. – Ugyan… – tiltakozott Jörgen. – A kisasszonynak igaza van – mondta Skille. – Így sosem érsz el Glimmingehusba. Jörgen elszontyolodott. Bizonyára maga is belátta, hogy ez lesz a legjobb. Feltették a lóra és elindultak. Hamarosan azonban Sol megállította a lovát. – Várjanak egy percet! Visszafordulhatnék? Szeretnék imádkozni a halottak lelkéért. Skille először tiltakozni akart, de meggondolta, – Milyen jó szíve van a kisasszonynak. Elkísérjük? Talán jobb lenne, ha nem egyedül találkozna újra ezzel a látvánnyal. – Nem, nincs rá szükség. Csak azért nyugtalankodom, nehogy a kísértetük üldözhessen minket. – Értem. Itt megvárjuk. Sol visszanyargalt, és leugrott a lóról. Amikor megygyőződött róla, hogy útitársai nem látják, odament az egyik útonállóhoz, egy hosszú, őszes hajú idősebb férfihoz. Ő volt az egyik, akit Skille megölt, így az ő feje nem volt bezúzva. Sol jókat kuncogott magában, miközben levágta a haját. Azután csomót kötött a hajtincsre és betette a batyuba. Dolga végeztével visszasietett. – Megtörtént. Béke poraikra! – szólt jámbor arccal. Nemsokára egy tanyához értek. Felzörgették a legközelebbi ház lakóit, és beszámoltak a rablótámadásról. – Hát igen – sóhajtott a paraszt. – Az az öt zsivány már régóta keserítette az életünket. Szóval most Keresztély király katonái átküldték őket a másvilágra! Köszönjük szépen az

uraknak! Reméljük, a kisasszonkát nem viselte meg túlságosan a dolog. Sol és Skille egymásra néztek. A kisasszonkának, finoman szólva, tevőleges része volt a történtekben. – Egy ilyen bátor vitéz társaságában, mint amilyen Jacob Skille, Őfelsége, a Király katonája, minden hajadon lány biztonságban érzi magát – mondta Sol szendén. Skille félrefordult, és érthetetlenül dünnyögött valamit. A háziak megígérték, hogy mindenben gondját viselik majd Jörgennek. Sol felfigyelt rá, hogy egy csinos fiatal leányzó is tartozik a családhoz. Jörgennek szerencséje van, gondolta. Az a szemérmetes mimóza, az az Ottilie rémesen fárasztó lehet. Jörgennek jót tenne, ha egy életrevaló parasztlány ölében pihenhetne meg. Sol és Skille ilyenformán kettesben folytatták az utat a holdas, kék éjszakában. Hanem a Hold nemsokára eltűnt, szürke felhők lepték el az eget. Egy idő múlva, még jóval pirkadat előtt, az eső is rákezdett. Ekkor értek el a tengerpartra. – Átkozott eső – sziszegte Skille a foga között. Nem kockáztathatom, hogy tüdőgyulladást kapjon mindazok után, amit átélt az éjjel. Amilyen vékonyka és törékeny. Úgy rémlik, az ott a távolban egy halászkunyhó. Menjünk be oda! A halászkunyhó két csónakháznak bizonyult, egyik öregebb és rozogább, mint a másik. Ha volt is lakóház a környékén, innen legalábbis nem látszott. Skille bement az egyik viskóba. Sol követte. A válla csurom víz, a foga vacogott az éjszakai hidegben. Vékonyka és törékeny? No igen. Mindig tanul az ember valamit. – Ezt évek óta nem használta senki – szólalt meg Skille, és hangja visszaverődött az üres viskó szürke faláról. – Ide beállíthatjuk a lovakat, mi pedig a másikban éjszakázunk. Odakint már ömlött az eső. A tenger hullámai ritmikusan csapódtak a partnak. A lovak szemmel láthatólag örültek, hogy fedél került a fejük fölé. Sol is tagadhatatlanul megkönnyeb-

bült. – Maga fázik – állapította meg Jacob Skille, miközben rendbe tett egy priccset a kunyhóban. – Ha egyedül akar itt aludni, én átmegyek a lovakhoz. – Nem! – vágta rá Sol. – Ott nincs hol lefeküdni. Azonkívül nem szeretnék egyedül maradni. – Ezt megértem – mondta Skille résztvevő hangon. – A kisasszony fázik és fél. Itt maradok magánál, és bízhat a becsületességemben. Skille gondoskodása valóban megható volt, Sol ehhez nem volt hozzászokva. Először nem tudta, hogyan reagáljon rá, de azután, ahogy a meleg lassan szétterjedt a testében, elengedte magát és élvezte a kényeztetést. Hagyta, hogy Skille felmelegítse a tagjait nagy lapátkeze dörzsölésével, és hálából nem sajnálta tőle a bírótól kapott bort. Ő maga is alaposan meghúzta a demizsont. Skille végül jól bebugyolálta Solt is, saját magát is egy-egy pokrócba, és óvatosan átkarolta a lányt, hogy az érezze a biztonságot és a meleget. Abba is maradt a vacogása. – Csodás – motyogta Sol. – Egyébként tudja, hol terem nadragulya? – kérdezte minden átmenet nélkül. – Nadragulya? Az meg mi? Sol sejthette volna, hogy ezt a kérdést hiába is teszi fel. Nem sokra rá elszenderedett. Jacob Skillét is elnyomta az álom. A MARCONA VITÉZ, aki mindeddig úgy tekintett a fehérnépre, hogy ilyesmire neki nincs ideje, furcsa álmot látott. Különös tenger hullámain ringatózott, a hátán feküdt és lebegett a vízen, de ez a víz nem víz volt, hanem valami finom, puha paplanszerűség. Valószínűtlen, éteri, tündérforma alakok vették körül. Egyikük közelebb jött hozzá, ő feléje nyúlt, a tündér örömest odalépett hozzá, és leheveredve odabújt mellé. Kellemes meleg áradt belőle. Jacob Skille olyasmit érzett, mint néha a titkos álmaiban, de ez most sokkal erősebb és hevesebb

érzés volt. Keze a csodás lény deréktáját kereste, ahol a világ legcsábítóbb titkai lakoznak, de útját állta valami ruhanemű. Az ujjai tovább kutattak, a tündér segített, és egyszerre szabaddá vált. Jacob ujjai melegnek érezték a bőrét, tovább simogatták, azután egyszercsak egy forró és nedves helyre jutottak, Jacob magához szorította, teste megrándult, kibírhatatlan forróság lüktetett az ágyékában. A saját ruhája volt most útjában, de a finom kis ujjak elindultak és megtalálták amit kerestek… Sol is álmot látott, de ő hamarabb felébredt. Azonnal észrevette, mi történik. Látta, hogy a hatalmas férfi nincs tudatában annak, amit csinál, valami egészen különleges álomban merült el. Sol óvatosan elhelyezkedett mellette, egy kicsit segített a férfi kezének, és érezte, hogy benne is milyen erős a vágy, milyen ellenállhatatlanul lüktet benne a tűz. Amikor az ő teste már szabaddá vált, látta, hogy a férfi keze a nadrágjával bajlódik. Azonnal segített neki, és mikor megsimította a férfiasságát, felnyögött az izgalomtól. Érezte, hogy a teste felkészült a befogadására. Jacob felébredt. Sol úgy tett, mintha még mindig aludna. Hallotta, hogy a férfinak rémületében, hogy mire készül, elakad a lélegzete, de Sol olyan szorosan tapadt oda hozzá, hogy már nem állhatott ellen neki. Amikor a férfi behatolt testébe, nyögdécselve „felébredt”, mint egy ijedt kutyakölyök és nagy szemekkel nézett az arcába. Skille képtelen volt visszakozni. – Jacob? – suttogta Sol csodálkozva. – Jacob! Átölelte a férfi nyakát, teste válaszolt a másik test ritmusára, és mindkettőjüket magával ragadta az erotika édes játéka. – Bocsáss meg! – suttogta Jacob, amikor kimerülten feküdtek egymás mellett a priccsen. – Nem tudom, hogy történhetett. Álmot láttam… – Én is, Jacob – válaszolt Sol. – Én is, és ez a természet rendje. Mind a ketten nagyon egyedül voltunk. – Igen. Köszönöm, hogy így látod.

– Jó volt? – A mennyország volt, Sol, maga a mennyország! – Akkor talán a jövőben kicsit másképp nézel majd a lányokra? Jacob Skille összerezzent. – Számomra csak te létezel, tudod jól! Eszembe sem jut, hogy cserbenhagyjalak! – Ó, kedves Jacob – mondta Sol szomorúan. – Nekem el kell hagynom Dániát. És ha te kilépnél a király szolgálatából, elveszítenéd a becsülésemet. Hadd örüljünk egymásnak addig is, amíg együtt lehetünk, és szeretettel emlékezzünk majd egymásra. Te fantasztikus élménnyel ajándékoztál meg engem, aki azt hittem, sosem tudnám elviselni egy férfi közelségét. Meggyógyítottál, sikerült elfeledtetned velem azt a szörnyűséget, ami tizennégy éves koromban történt velem. – Igazan? Akkor boldog vagyok. Még egyszer egymásra találtak a hajnali fényben, mielőtt útnak indultak volna. Most többet játszottak – nyitottak és bizalmasak voltak egymás iránt, megtanultak egymástól ezt-azt a szerelem misztériumából. Amikor nem messze Glimmingehustól egy keresztúton elváltak egymástól, tudták, hogy néhány nap múlva ismét találkoznak majd. És ennek mindketten örültek. Elbúcsúztak, és egyikük elindult a sík vidékből büszkén kimagasló várkastély felé, másikuk a Brösarp Lankáihoz vezető út irányába. Sol északnak tartott a Keleti-tenger partja mentén. Mintha a ló kedvét lelte volna a vágtában a kemény homokfövenyen, a napsütötte párafelhő felé. A tengert puha köd ülte meg, a víz hosszú és álmos hullámokat görgetett. Imitt-amott megtört egy napsugár a vízen, és a tompa szürkéskék színeket éles fényszilánkokká repesztette szét. Sol már megérdeklődte, merre kell mennie. Közel járt a céljához. Egy halász azonban, akivel szembetalálkozott, igencsak kedvét szegte. Sol óvatosan kikérdezte Brösarp Lankáiról azzal az ürüggyel, hogy attól tart, boszorkányokkal akad össze

az úton. – Boszorkányokkal? – nevette el magát a halász. – Miféle ősrégi mesében hallotta ezt? Nem, nem, teljes biztonságban érezheti magát Brösarpon, csak a vének motyogtak néha valami boszorkákról. Solban megingott a reménység, és csüggeteg hangulat vett rajta erőt. De azért tovább kérdezősködött. – Mit mondtak a vének? – Hát, ha úgy száz évvel korábban tévedt volna ide, akkor meglehet, hogy a boszorkányok karmai közé kerül. Legalábbis, ha a pogányok sírhalmai és kövei között kutakodott volna. No de most? Nem, most béke van Brösarp Lankái felett. Sol a Napba hunyorgott, hogy elrejtse különös árulkodó szempárját. Megköszönte a megnyugtató szavakat és azt mondta, nagyon megkönnyebbült. Néhány furfangos kérdéssel azonban mégiscsak megtudta, hol laknak a falu vénei. Eszében sem volt meghátrálni. Ha már ilyen közel jutott azokhoz, akikkel lélekközösségben élt, keresnie kell őket egészen addig, amíg meg nem szerzi a keserű bizonyosságot, hogy ő az egyetlen Északon, akinek ilyen különleges képességei vannak. No, és persze Tengel. De őt nem számíthatta be. Szomorú hangulata ellenére valami fájdalmas boldogságot érzett, hogy láthatja ezt a gyönyörű tájat. És amikor végre Megpillantotta a távolban Brösarp Lankáit, arra gondolt, hogy ez egészen biztosan a világ egyik legszebb helye. Először is a festői Havang üde zöldje kint a parton, azután a kankalinnal és kökörcsinnel borított puha halmok, meg a kis délsvéd „taréjszelemenes” faházikók, melyek imitt-amott elszórva tarkították a lejtőket Linderödsasen felé. Jaj, de gyönyörű ez! Olyan gyönyörű, hogy az már fáj az embernek! Sol tovább haladt, kereste a vének házát. Útközben egy kőtömbökből épített sírkamrára lett figyelmes. Csak nem itt…? Miért haltak meg? – gondolta elkeseredetten: A vágy, hogy magához hasonlókkal találkozhasson, egyszerre roppant erőssé

vált benne, most, hogy elvesztette egyetlen reményét. Végre eljutott a kis házikóhoz, melyet a halász említett. Leszállt a nyeregből, és a lovat kikötötte egy virágzó almafához. A két, hajlott hátú öreg barátságosan fogadta. Ennivalóval is megkínálták, ami rá is fért, mert a nagy igyekezetben, hogy közelebb jusson céljához, teljesen megfeledkezett az evésről. Itt nem tehetett úgy, mintha félne, hogy útközben boszorkányokkal akad össze, hiszen részletesen ki akarta faggatni az öregeket. Valami újat kellett kitalálnia. Azt mondta, a nagyanyja mesélte neki, hogy itt szoktak találkozni holdtöltekor minden csütörtök éjjel, és ő tudni szeretné, igaz-e ez a história. Az öregasszonynak mindjárt sürgős dolga akadt a tűzhelynél, a fazekak körül. – Hát, ez bizony igaz lehet – mondta az öregember, egészen halkra fogva a hangját. – A saját szememmel láttam őket! Egyszer, még gyerekkoromban, mielőtt elüldözték volna őket. Sol szíve nagyot ugrott a mellében. – Elüldözték? Akkor nem maguktól haltak ki? – Nem, a glimmingehusi várúr jött értük az embereivel, hogy elfogják őket. De a boszorkányokat addigra már figyelmeztették, úgyhogy már korábban elszöktek. Egyébként az anyám figyelmeztette őket. Solban nagy rokonszenv támadt az öregember anyja iránt. A férfi tekintete elrévedt, miközben beszélt. – Ó, nagyon is jól emlékszem arra, amikor megláttam őket, mintha csak tegnap történt volna. Késő éjszaka arra ébredtem, hogy különös dalt hallok, és mivel nyár volt és meleg, kiosontam, hogy megnézzem, mi az. És akkor láttam meg őket. Sol tudta, hogy az idős embereknek gyakran kissé kusza az emlékezete. Ez azonban rendszerint csak arra vonatkozik, ami nemrégiben történt velük, a gyerekkori emlékeket viszont kristálytisztán megőrizték. Észrevette, hogy az öregember egészen felélénkült a kérdéseitől. Mintha érezné, hogy amit mond, an-

nak jelentősége van. Az öreg Sol előtt ment ki az ajtón. Az asszony követte őket. – Amott, a sziklakamránál láttam őket. Sokan voltak. Hiszen csak nyáron találkozhattak, gondolhatja a kisasszony. Kissé nehezen értették meg egymást, mivel Sol norvégul, az öreg pedig skanei tájszólásban beszélt, de azért működött a dolog. Az öreg kis ideig szótlanul meredt maga elé. – Valami feküdt egy kövön, és aköré gyűltek össze – folytatta. – Soha életemben nem féltem annyira, mint amikor őket megláttam és -hallottam! – Azt mondta, elszöktek. Hová? A két öreg összenézett. – Ez száz évvel ezelőtt volt – mondta Sol. – Akkor már biztosan nem élnek. Én csak követni akarom a nyomaikat, senkinek semmi rosszat nem akarok. A hatóságokkal nem vagyok jóban. – Méghogy száz éve? – nevetett az öregember. – Azért annyira öreg még én sem vagyok. – Persze, hogy nem – mosolyodott el Sol is –, bocsásson meg. Egyébként hány éve lehet, hogy látta őket? Az öreg homlokát ráncolva gondolkodott. – Hm… Úgy hatvan éve lehetett. Igen, most hetven múltam, és akkor tíz-tizenkét éves lehettem. Igen, úgy volt. – Hatvan éve? A reménység teljes negyven évet gyarapodott! – De azt biztosan nem tudja, milyen irányba menekültek? – próbálkozott Sol. – Hallottam, amikor egyikük mondott valamit az anyámnak – mondta vonakodva. – De nem is tudom… – Ugyan már, ennyi idő után már teljesen mindegy – szólt bele az asszony. – Egy sem él már közülük! A várúr réges-rég nyakoncsípte őket, felfoghatná már végre! – Hát igen – szólalt meg az öregember hosszú töprengés

után. – Megígértem anyámnak, hogy soha nem mondom el senkinek. Sol kotorászni kezdett az erszényében. Még megvoltak azok az ezüstpénzei, amelyeket a hajóútra elkísért hölgytől kapott. Ennél jobb helyük sehol nem lenne – gondolta. Nemcsak a saját érdekei szempontjából, hanem az öregek miatt is. – Tessék, itt van egy-egy ezüst, tegyék el. Az öregek nagyot néztek. Remegő kézzel vették át az érméket. Ennyi pénzük sosem volt, mondták. Azonnal eltűntek a házban, hogy eldugják a pénzt, és Sol hallotta, ahogy odabent pusmognak. – Hiszen olyan kedves hölgy – mondta a férfi. – És olyan szép is! Az asszony halkan beszélt, de így is kihallatszott a hangja: – Ő is közéjük tartozik, nem láttad? Én mindjárt észrevettem. Fejszét kell hajítanunk utána, ha elmegy innét! – Ugyan már! miket nem fecsegsz itt össze – bámult el az ura. – Méghogy közéjük tartozik! Uram Jézus! Ijedt tekintettel jelent meg újból az ajtóban. Sol úgy döntött, hogy őszinte lesz. – Igen, közéjük tartozom – mosolyodott el barátságosan. – De nincs okuk félni tőlem, ellenkezőleg. Tessék öreganyám, itt egy kenőcs a fájós lábára, ez pedig a maga náthája ellen való, öregapám, ha elfogadják. A két öreg egymásra nézett, sokáig haboztak, de aztán elfogadták az orvosságot. Ez levette őket a lábukról. Ily módon Sol végre hozzájutott az áhított tudnivalóhoz. A szárazföld belseje felé kellett mennie, messzire be az erdőbe, amíg egy kis folyóhoz nem ér. Pontos eligazítást kapott, sűrű hálálkodás kíséretében, mielőtt elhagyta Brösarp Lankáit. Távolodván hallotta, amint egy fejsze csapódik mögötte a földnek. Szája gúnyos mosolyra húzódott. A végén bejárom egész Skanét, gondolta magában. De nem baj, az a lényeg, hogy megtaláljam, akiket keresek. Könnyen eligazodott az öreg útmutatásának megfelelően,

de bizony sokat kellett mennie. Elhaladt a jókora és ijesztő Vittskövle kastély mellett, széles síkságokon és sötét erdőkön át vitt az útja egy . kis faluig, amit Tollarpnak hívtak. Azt elkerülve, nyugatnak lovagolt tovább, be az erdők mélyére. Hatvan évvel ezelőtt… Elment a józan esze, ha azt hiszi, hogy maradt még belőlük valaki. Őszintén szólva, nem is hitt benne, de folytatta az utat, dacolva mindennel, csak azért is, mintha fenékig akarná üríteni a keserű poharat. Ansgar Szakadéka volt a neve annak a völgyszorosnak, amit annak idején új találkozóhelyül jelöltek ki maguknak a boszorkányok. Megállapodtak, hogy itt fognak gyülekezni a jövőben minden nyári holdtöltekor. Az idén nem sokszor találkozhatnak már. Szerencsére Solnak még bőven volt ideje. Sokáig keresgélt, mert nem akart kérdezősködni a kis falvakban, amelyek mellett elvitt az útja. És miközben felváltva hol lóháton, hol gyalogszerrel haladt tovább, egyben mást is keresgélt. A nadragulya volt az a növény – ebszőlőnek is nevezték –, ami még hiányzott ahhoz, hogy egyszer fellovagolhasson a Bloksbergre. A tengerparton minden pihenő alkalmával körülnézett, nem talál-e belőle, most pedig az erdőben, a fák tövében kutatott utána, anélkül, hogy valójában tudta volna, mit is keres. Hanna sosem magyarázta el rendesen, milyen ez a növény, csak annyit mondott, hogy Tröndelagban nagyon ritka. Ezért Sol azt remélte, itt Délen, Skanéban talán rábukkanhat Megállt, és a végtelen messzeséget fürkészte. Annak ellenére, hogy tizennégy évvel ezelőtt látta Hannát utoljára, és a képe lassan elhalványult benne, a kapocs, ami összekötötte őket, továbbra is létezett. Két olyan embert tartott össze, akik tökéletesen megértették egymást. – Hanna, Hanna! Miért hagytál magamra? Miért kellett ennek a Hemingnek, a vámagy gyilkosának kioltani az életedet és

széttépni a kettőnk közösségét? Olyan egyedül vagyok ebben a világban, Hanna! Olyan iszonyatosan egyedül!

6. fejezetMIKÖZBEN SOL AZ ÜDE zöld bükkösben bóklászott, Liv a díszes kereskedőház ablakában állva az Oslo utcáin folydogáló latyakot bámulta. Az eső vigasztalanul ömlött az égből. Az a szorító érzés a gyomra tájékán nem akart megszűnni, és erőt vett rajta a lehangoltság is. Idegesen és nyugtalanul dobolt az ablakpárkányon. Ha legalább lenne valami teendője! De bármihez fogott, csak egyre jobban furdalta a lelkiismeret. Vajon szabad ezt neki? Helyes ez egy férjes asszonytól? Itt szidalomban volt része, ha olyasmiben segített, amiben nem kellett volna és ha nem segített, amikor kellett volna. De mikor mi volt helyénvaló? És mi nem? Ez mintha naponta változott volna. Vajon mi van a többiekkel otthon, a Hársfaligetben? Biztosan ott is esik most az eső. Ha esett, a hársfákról legördülő cseppek kis patakká futottak össze a sétányon. Az udvaron pedig jókora tócsává gyűltek össze. Pont ott, ahol az ember lelépett a lépcsőről. Apa évek óta készült rá, hogy rendbeteszi, de amikor aztán elállt az eső, mindig megfeledkezett róla: Talán majd Are „lecsapolja” azt a vízgyűjtőt a lépcső végén. A másik két testvére Dániában volt. Nemsokára mindketten hazamennek. Ő viszont marad. örökre elhagyta a Hársfaligetet és Grastensholmot, Laurents pedig rendre elhárította a javaslatát, hogy utazzanak haza látogatóba, azzal, hogy most éppen nem ér rá. „Mellesleg nem válik javára a gyakori hazalátogatás” – mondogatta Laurents. „Azokhoz a csudabogarakhoz. Az a Charlotte Meiden egyenesen szégyene a nemesi fajtájnak, amilyen radikális elvei vannak. Leányanya és hasonlók…”

Liv tudta, hogy Laurents szerint Charlottét pellengérre kellett volna állítani, ahogy a többi megesett lányt. Akkor mindenki, még a gyereke apja is, nyilvánosan leköphette vagy kővel dobálhatta volna. Charlotte megmenekült ettől, és ezt Laurents erősen helytelenítette. Szerinte az efféle lazaság az általános hanyatlás szálláscsinálója. Liv képtelen volt elképzelni a kedves, barátságos Charlottét a pellengéren. Laurents természetesen mit sem tudott arról, hogy Charlotte a pici Dagot – sorsára bízva – kitette az erdőbe, rögtön a szülés után. Ezt nem is merte, és nem is akarta elmesélni az urának. „Nézze, az apja nyilván komoly jövedelemre tesz szert, úgyhogy őt el tudom fogadni” – folytatta Laurents, ha Liv családja került szóba. A megvető hangsúly azonban mindig kiérzett a szavaiból. „Egyébként viszont meglehetősen fura ember, azt el kell ismernie. Szépnek meg aztán, Isten bocsássa meg nekem, igazán nem lehet mondani.” Liv szemében az apjáé a földkerekség egyik legszebb arca volt. Senki másnak nem sugárzott annyi melegség a szeméből. „Are öcséd is megjárja. Ő legalább úgy beszél, hogy azt meg lehet érteni, ahhoz képest, hogy paraszt. De az anyja, úgy vélem, szintén túlzottan radikális nézeteket vall, nem találja? Hajadonfőtt jár, mintha bűnben élne az urával! Ön szemlátomást tőle örökölte a hanyagságot, hogy képtelen tisztességesen elvezetni egy háztartást. Meg ezeket a hóbortokat, mint a festés! Így van?” Liv soha sem merte elmondani neki, hogy Silje azonos azzal az Arngrim mesterrel, akinek Laurents olyan lelkes csodálója volt, és akitől annyira szeretett volna egy táblaképet. Ez eddig nem sikerült, mert Arngrim mester nem győzött eleget tenni a sok megrendelésnek. És hogy hanyagul vezetné a háztartást? Liv nem értette. Otthon mindenki azt mondogatta, hogy ő tökéletes háziasszony – ellentétben Siljével. Itt azonban egészen más kötelezettségei voltak, mint otthon. Itt háztartáskönyvet kellett vezetnie, utasításokat osztogatnia a cselédeknek,

azonkívül pedig rendelkezésre állnia, ha az anyósának vagy Laurentsnek valami kívánsága volt. Liv nem szerette utasítgatni a cselédséget. Otthon barátságosan beszéltek hozzájuk, és maguk is megfogták a munka végét, ha kellett. Itt minden olyan bonyolult volt! Liv tudta, hogy Laurents meglepően bizonytalan Sol megítélésében. Egyfelől elbűvölte lényének bája, ugyanakkor azonban megijesztette Sol magabiztossága és erős egyénisége. Meg az is, hogy Sol a legcsekélyebb tiszteletet vagy érdeklődést sem mutatta iránta. Laurents sokat szapulta Solt a távollétében. Dagot viszont még sosem látta. Liv kíváncsi lett volna, milyen kifogásai lennének ellene. Vajon mindenki így látja a családjukat? Ha igen, az rettenetes volna. Nem, az lehetetlen, hiszen Tengelnek és Siljének olyan sok barátja van. Liv anyósa ebéd után szunyókálni szokott. Ez volt a nap fénypontja, Liv szabad félórácskája. Most azonban olyan erős undor fogta el, hogy képtelen volt megnyugodni. Az ablaktáblát csapkodta az eső. Egy szolgáló lépett be a szobába. Liv elfordult az ablaktól és úgy tett, mintha foglalatoskodna valamivel. MESSZE, MESSZE onnan, lent Skanéban Sol most megállította a lovát. Most már biztosan ott kellene lennie Tollarpban. Az a bosszantó érzése támadt, hogy eltévedt. A fenébe! Erre ő nem ér rá! Egy darabig találomra ment az orra után, de településnek nyoma sem volt. Senkitől sem kérdezősködhetett. Az idő pedig szaladt. A környező dombokból arra következtetett,. hogy Linderödsasen vidékén járhat. Ő azonban Tollarpot kereste vagy egy folyót, amely keresztülfolyik a városon. Folyót semerre sem látott. Skanénak ez a része lakatlan

lenne? Ebben a pillanatban hangokat hallott a közelből, úgyhogy ügetésre fogta a lovát. Az erdő feltárult, egy tölgyekkel tarkított síkságnak adva át a helyét. Távolabb egy csapatnyi zsoldos ácsorgott egy deszkákból összetákolt alacsony kerítésnél. Csúf röhögésük visszhangzott a messzeségben. Sol nem ijedt meg tőlük, különben sem volt lovuk, hogy üldözőbe vehették volna. Azért mégis megállt a legszélső fák vonalában, és összeráncolt szemöldökkel figyelte őket. Mi a csodát műveinek ezek? Sol arca tűzvörös lett a felháborodástól. Néhány méternyit visszaléptetett a lóval a fák közé. Egy nő hajolt át a kerítésen, láthatólag oda volt kötözve. A szoknyáját felhajtották a fejére, és most egyik zsoldos a másik után töltötte kedvét rajta hátulról. Sol nagyokat káromkodott magában. A férfiak sokan voltak, úgy tíz-tizenöten. A nőből más nem látszott, mint a csupasz hátsófele, meg annak a jelei, hogy szűz volt, mielőtt ez a galádság történt vele. Elkeseredett, nyüszítő és hüppögő sírása elhallatszott egészen odáig, ahol Sol állt. Nyöszörgése azonban csak fokozta az általános derültséget. Éppen egy újabb gazfickó veselkedett neki. Sol előkapta hosszú aranyláncát, és a nyakába akasztotta. Fejére tette a grófnőtől kapott kalapot, a haját megtekerte a tarkóján és aládugta. Gyorsan rendbeszedte magát, amennyire lehetett, és úgy helyezkedett el a ló hátán, ahogy az úri dámák szoktak: féloldalasan. A szertelen, vadóc leányzó egy szempillantás alatt méltóságteljes úrhölggyé változott át. Megsarkallta lovát, és ott termett közöttük. – Állj! – kiáltott ellentmondást nem tűrő hangon a férfira, aki vaskos szerszámát előkészítve éppen neki akart esni a szerencsétlen lánynak. A férfiak meglepetten néztek körbe.

– Eresszétek el azt a leányt, alávaló bitangok! – parancsolta Sol erélyesen. Nem is sejtette, milyen gyönyörű ebben a pillanatban, és milyen nagy hatást tett a fellépése. A zsoldosok eltátották a szájukat, egyikük azonban hamar összeszedte magát. – Hé, talán bizony a hölgyike itt a parancsnok? Még a nyelvünket se beszéli rendesen! Szálljon le a lóról, szívesen eljátszadozunk magával is! – Eszembe sincs – mondta Sol a legfagyosabb, és legmegvetőbb hangján. – Majd pont ilyen rusnya senkiháziakkal! Sol tudta, hogy nem szabad leszállnia a lóról. Odafönt biztonságban volt. – Ha nem eresztitek el azonnal, nagyon megbánjátok – mondta lassan, a szemét hunyorítva. Néhányuknak inába szállt a bátorsága, hiszen komoly baj lehet belőle, ha az előkelő hölgy bepanaszolja őket. Az a férfi azonban, aki épp soros volt a lánnyal, csak vigyorgott. – Tán meg akar akadályozni benne? – Igen. Ez az egyszerű válasz egy pillanatra megzavarta a férfit, de aztán sarkonfordult és a kerítésen lógó lányhoz lépett. Így most a hátát mutatta Solnak. – Na, és hogyan? – kérdezte. – Nem leszel rá képes – sziszegte Sol. – Elhagy a férfierőd, nem fog sikerülni! A zsoldosok felröhögtek; a leghangosabban az előbbi férfi nyihogott. Megfogta a lányt. Ebben a pillanatban azonban kővé dermedt. – Ördög és pokol! – kiáltott fel. Félelmében és kétségbeesésében üvölteni kezdett. – Ördög és pokol! – ordibálta. A többiek villámsújtottan álltak. Sol kihasználta a csendet. – Így jár mindegyikőtök, aki hozzá mer nyúlni a lányhoz. – Átkozott boszorkány! – ordította a férfi sírós hangon, és a ló felé indult.

– Hozzám ne érj, te undok csúszómászó féreg! – szólt rá Sol ridegen és határozottan. – Aki bántani próbálja ezt a lányt vagy engem, úgy jár, mint ő, örök életére. A zsoldosok, akik már megindultak Sol felé, megtorpantak. A lány olyan szálfaegyenes derékkal ült a nyeregben, és a szemének is olyan furcsa sárgás fénye volt, hogy egyszerre elbizonytalanodtak. Mindnyájan érezték, hogy szavai nyomán elpárolog belőlük a gerjedelem. Nem túl fényes kilátások. – Táguljatok innen! – mondta Sol közönyös, bár kissé emelt hangon. – Végeztünk! Tűnjetek el, és köszönjétek meg, hogy beértem ennyivel! – Ezt megmondjuk a várnagynak! – próbálkozott egyikük. Sol ráemelte borostyánszín tekintetét. – Azt meggondolnám a helyedben – közölte nyugalmat erőltetve magára. – Megpróbálhatod, de meg fogod bánni. – Engem nem ijeszt meg! – kakaskodott a legény, bár a hangja megremegett. Látszott, hogy a becsületét félti a többiek előtt. – Mássz négykézláb, mint a kutya! – zárta le a vitát Sol kifejezéstelen arccal. Társai legnagyobb megrökönyödésére a fiú térdre ereszkedett és sípoló hangon szűkölni kezdett, mint a kutya. Négykézláb mászott el Soltól. Ez már sok volt a bátor harcosoknak. Pillanatnyi habozás után egyikük – az ördög szarvának jeleként – mutató és kisujját feltartva, védekezően emelte Sol felé a kezét. – Gyertek, menjünk innen – kiáltotta azután egy másik. Akár az ijedt nyulak, szedték lábukat a hepehupás földön, nyomukban fel-felvakkantva iszkolt a „kutya”. Kis idő múlva Sol feloldotta a varázs alól, úgyhogy orra bukott. De nyomban fel is pattant, és úgy nekiiramodott, mintha maga az ördög vette volna üldözőbe. Sol megvárta, amíg kis pontokká zsugorodnak a távolban. Csak akkor szállt le a lóról és ment oda a szerencsétlen lányhoz, aki a kerítésnél sírdogált.

– Jaj, Istenem, micsoda szörnyetegek! – mondogatta félhangosan, és visszahúzta a lány szoknyáját, hogy eltakarja a gyalázatos látványt. Lehajolt és eloldozta a szíjakat, amelyekkel a lányt a kerítéshez kötözték. A lány arcát elrejtette szőke lobonca, de látszott a karján meg a bőrén, hogy egészen fiatalka. Sol segített neki feltápászkodni. – Magasságos ég! Hány éves vagy, mondd? A kislány alig tudott válaszolni. – Ti-hi-zenhá-három – hüppögte. – Szegény kicsikém mondta Sol ez egyszer valóban könynyekig megindulva, és eszébe sem jutott, hogy ő maga tizennégy éves volt, amikor elcsábította Klaust, a lovászfiút. De hát az egészen más volt. Ilyen védtelen teremtést soha életében nem látott még. A sírástól elgyötört arcocska valamikor kerek és egészséges lehetett, de mostanra egészen eltorzította a szegénység és az éhezés. A ruhái is erről árulkodtak. Ráadásul: tele volt tetvekkel, mindenütt ellepték a ruháját meg a haját. – Jézusmária – sóhajtott Sol, miközben egy fűcsomóval megpróbálta letisztogatni a lány combjának belső felét. – Rád férne egy alapos csutakolás! De először is el kell tűnnünk innen. Szükségem van a segítségedre, mert eltévedtem, tudod? Hogy jutok el Tollarpba? Pontosabban a Tollarptól nyugatra eső vidékre? A kislány igyekezett abbahagyni a görcsös sírást. – Ez ihitt már az, kihisasszony. – Az hogy lehet? Arról volt szó, hogy egy kis folyót követve eljutok a Tollarptól nyugatra lévő hegyekhez. – Az a foholyó amott a kihis domb mögött van. – Ez aztán a jó hír. Szállj föl a lóra! – Én? – Hát persze. Igyekezz már! A lány megpróbált felmászni a ló hátára, de feladta és újból rázendített. – Nagyon fáj!

Sol felsegítette. A megrázkódtatás hatására a kislány képtelen volt bármit is cselekedni. Rájöttek, hogy női módra kell ülnie a lovon, másképp nem bírja a fájdalmai miatt. Sol inkább a gyaloglást választotta és a kantárnál fogva vezette a lovat. Silje mama biztosan nem örülne, ha tetveket hurcolna be a házba. E tekintetben Silje könyörtelen volt, és a gyerekeknek gyötrelmes kúrák végtelen sorát kellett kiállniuk, hogy megszabadítsa őket a különböző élősdiektől. A folyócska szerencsére ellenkező irányban volt, mint amerre a zsoldosok elinaltak. Azok Tollarp felé igyekeztek, Solnak és a kislánynak pedig nem kellett bemennie a városba, minthogy az keletre volt tőlük. – Hogy hívnak? – kérdezte Sol. – Metának. – Itt laksz a közelben? – Igen. Nem. Szóval már nem. – Ezt hogy értsem? A lány letörölte könnyeit, amitől azután csupa maszat lett az arca. – Én sehol sem lakom nyöszörögte. – Járom az utakat és kéregetek. – Hogyhogy? Hát nincsenek szüleid? – Nincsenek. Édesanyám kurtizán volt. Tavasszal halt meg. Azóta nem voltam otthon, csak kóborolok. Kurtizán? – gondolta magában Sol. – Mennyivel jobban hangzik, mint a szajha. – De te mostanáig szűz voltál, ugye? – Persze. Édesanyám nagyon vigyázott, nehogy nekem is ugyanaz legyen a sorsom, mint neki! – Látod, mégis mi lett a vége. – Ők tudták, hogy édesanyám bukott nő volt – mondta a kislány lesütött szemmel. – Meg akartak gyalázni. Sol összeszorította a fogát. – Utcakővé kellett volna változtatnom őket, de úgy, hogy továbbra is érezzenek. Az emberek apránként taposták volna

szét őket a kopogó cipőikkel! Meta elnémult. Lehet, hogy most megijesztettem – gondolta Sol. Fölnézett a lányra. – Majd csak elrendeződik minden – mondta mosolyt erőltetve magára. – És hol laktatok édesanyáddal? – A folyónál! Éppen arrafelé megyünk. – Nagyszerű. Elég messze volt, még az után is, hogy elérték a folyót. A kislány most már csendesebben sírdogált, de továbbra is szívszorító látvány volt mélységesen boldogtalan szemével, nyomorultul, ahogy görcsösen kapaszkodott a lóba, hogy minél kevesebb súly nehezedjen a hátsó felére. Végre rábökött egy kalyibára, amit Sol addig észre sem vett. Leginkább egy földkupacra emlékeztetett, mivel a ház tetejére egy réteg földet hordtak. Sol rászólt a kislányra, hogy szálljon le, Meta azonban vonakodott. – Szerintem inkább ne menjünk be – mondta. – Miért ne? – Mert… nem akarok. Ostobaság – gondolta Sol. Valahol csak laknia kell a gyereknek: Ez bizony nem valami barátságos hely, egészen sötét és komor itt a domb lábánál. Talált valami ajtófélét, és bement. Odabent a sötétben nyomban visszahőkölt. Egy félig már feloszlott holttest feküdt az egyik ágyon. Te jó ég! még csak el se tudta temetni az anyját? – gondolta Sol csüggetegen. Nincs kinek szólni, nincs kitől segítséget kérni. Szó ami szó, innen már minden mozdíthatót széthordtak. Itt nem maradhat a kislány. Talált egy főzőalkalmatosságot, egy fogó nélküli ócska üstöt, azt kivette a házból, azután nekigyürkőzve a dúcoknak,

néhány erőteljes lökéssel összedöntötte az egész tákolmányt. – Legyen ez az ő sírhantja. Béke poraira! – mormogta Sol, és egy oltalmazó amulettet helyezett a sírra fürge mozdulattal, hogy a halott szelleme ne üldözhesse őket. Az imádkozás nála szóba sem jöhetett, de azért egy keresztet mégis font a sírra fűzfavesszőből, Meta kedvéért. A maga részéről ellensége volt a babonának, már amit ő, Sol annak nevezett. Meta szünet nélkül pityergett, csöndesen és reménytelenül. A folyó mentén haladtak már egy jó órája, amikor egy olyan részhez értek, ahol a víz folyása lelassult. Szép hely volt: a folyó mindkét partja kitágult kissé, így a víz kis tavacskává gyűlt össze. Itt megálltak, és Sol tüzet rakott. Amíg a víz melegedett, Sol kicsomagolta az ennivalót. Meta olyan mohón vetette rá magát, hogy Solnak be kellett avatkoznia. – Elrontod a gyomrod, ha így tömöd magadba az ételt! – figyelmeztette a kislányt. Amikor Meta már jóllakott, Sol felkelt a földről. – Ha befejezted, akkor kezdhetjük. – Mit? – kérdezte Meta meglepetten. – A lecsutakolásodat, mi mást! Bújj ki a ruhádból, és futás a vízbe! – A vízbe? Nem! – üvöltötte a kislány rémülten. – Az életveszélyes! – Micsoda, a fürdés? Úgy látszik, víziszonyod van. A fürdésben egyáltalán nincs semmi veszélyes. Ellenkezőleg! – Jaj nem, nem merek! Az lett a vége, hogy Solnak is le kellett vetkőznie és magával ráncigálni a kislányt a vízbe. Előzőleg azonban lúgot öntött az üstben már meglangyosodott vízbe, és alaposan lemosta Meta arcát és haját. Meta ordított, azt hitte, itt a világvége. Helyzetét nem enyhítette az, sem, hogy Sol nyírfavesszővel jól végigcsapkodta a testét, amitől vörösen égett á bőre. – Odanézz! – üvöltötte Sol, hogy túlkiabálja a kislány bömbölését. – Nézz csak bele az üstbe! Egy egész regiment

döglött tetű és bolha meg a jó ég tudja micsoda úszkál itt a vízben, ami mind rajtad élősködött. Na, mars be a vízbe, és elintézzük a többit is. Meta ordított, mint a fába szorult féreg, de Sol hajthatatlan volt, különben is erősebb volt nála – habár egy kicsit sajnálta a gyereket, amiért most újabb riadalomban van része. Mindegy, ennek meg kellett lennie. És amikor Meta fölfedezte, milyen jó érzés az, ha a víz simogatja a bőrét, lassan megnyugodott, és már alig hüppögött egyet-kettőt. Az arcán óvatos, bizonytalan mosoly jelent meg. – Biztos, hogy nem visz el a patakmanó? – puhatolózott. – Édesanyám azt szokta mondani, hogy ne menjek a folyó közelébe, mert ott lakik a patakmanó. Ez a patakmanó a víziszellem skanei változata lehet – gondolta Sol. – Szóval, ettől félsz? Elárulom, hogy a patakmanó a barátom. Meta most megint úgy nézett rá, mint aki nem tudja hova tenni. Mindenesetre hajlandó volt hátrahajtani a fejét a vízben, úgyhogy Sol rendesen le tudta öblíteni. Egyszer még el is nevette magát, olyan viccesnek találta, hogy a víz alatt van a füle. – Lehet hallani, hogy zúg a víz a szikláknál! Olyan, mint a prüszkölés! Egy idő múlva Sol úgy döntött, hogy most már tiszta a kislány. – Hogy a kisasszony milyen gyönyörű! – sóhajtott fel Meta, amikor a két lány kéz a kézben kigázolt a vízből a partra. – Igen – hagyta helyben Sol. – A szépség nagy előny egy lánynál. Te is szemrevaló leszel, ha egy kicsit kigömbölyödik a combod és eltűnnek a bolhacsípéseid. – Olyan gyönyörű sose leszek, mint a kisasszony. No igen, az azért odább van -- gondolta Sol a szokott szerénységével. Solnak két váltás ruhája volt még azon kívül, amit eddig viselt, és most: az egyiket kölcsönadta Métának

Amilyen kicsi volt és vézna, úgy ragyogott most a tisztaságtól. Sol befonta dús, hirtelenszőke haját és adott neki egy szert, ami elhajtja a magzatot, ha valamelyik zsoldostól teherbe esett volna. Ezután előhalászott egy tükröt, és szólt Metának, hogy nézzen bele. – No? Ugye, hogy a tisztaság nem utolsó dolog? A kislány sugárzó arccal tanulmányozta magát a tükörben. – Milyen fájintos vagyok! – mondta szégyenlősen. – És milyen kellemes érzés tisztának lenni! Köszönöm, kisasszony! Sose hittem volna, hogy egy ilyen előkelő hölgy, mint a kisaszszony, ennyire jó tud lenni. Sol úgy elkezdett nevetni, hogy zengett a környék. – Én és a jóság? Ezt se mondta még senki! Egyet jegyezz meg, Meta! Én mindig csak azt csinálom, ami mulattat, érted? Semmi egyebet. Ezt így is gondolta. – Most pedig maradj itt, amíg vissza nem jövök – mondta. – Van egy kis dolgom, de oda nem vihetlek magammal. Valószínűleg két vagy három nap múlva jövök vissza. Építs magadnak egy lombkunyhót, azt egyedül is tudsz. Aztán majd meglátjuk, hova tudlak elhelyezni. Nincs itt valami nagybirtok a környéken? – De, több is van. Gyllenstierne uraság a Fulltoftán lakik. És kint a tengernél van a Bosjö kolostor. Azután a Vittskövle birtok. Édesanyámat mindenütt ismerték. Nagy tiszteletnek örvendhetett – gondolta magában Sol. – Vittskövle mellett jöttem el én is, az innen túl messze van. Inkább majd Fulltoftán vagy a kolostorban kérdezzük meg, nincs-e szükségük szolgálóra. Van kedved hozzá? – Most, hogy ilyen fájintos vagyok, talán meg merem kérdezni – felelte Meta szégyenlősen. De a ruhákat vissza kell adnom a kisasszonynak. – Á, csudát, azokat a régi vackokat! – legyintett Sol, de nyomban meg is bánta, amit mondott. Ha összehasonlította ezt

a ruhát szegény Meta rongyaival, akkor ez maga volt a fényűzés csúcsa. – Jaj, nem úgy gondoltam, Meta, csak vicceltem. Lényeg az, hogy neked adom. A kislány majdnem elsírta magát örömében. Sol pedig nagyvonalú adományozónak érezte magát. Ha meggondoljuk, egész kellemes érzés. A kis Meta kérlelni kezdte Solt: – Ne hagyjon itt, kisasszony! – Muszáj elmennem. – Ígérje meg, hogy visszajön! – Félsz? – Egy kicsit. Jöhetnek vadállatok meg gonosz szellemek, meg ilyenek… – Itt nincsenek, ezt biztosan tudom. Én megígérem, hogy visszajövök. Tessék, fogd ezt a kést, nekem másik is van. Így nagyobb biztonságban érzed majd magad. És ne gondolj arra, ami történt! – Nem olyan könnyű elfelejteni, kisasszony. – Ebben igazad lehet. Egyébként, nem tudod, hol van az Ansgar Szakadéka? – kérdezte rövid hallgatás után. – Nagyjából tudom, de az veszélyes hely! Nagyon meredek! Ott laknak azok a… tudja, kik. Annál jobb – gondolta magában Sol. Ő boldogan lerohan a mélyére, akármilyen meredek. A gondolat csábító volt. – Ostobaság! Különben is, olyannak ismersz, aki megijed a saját árnyékától? – fölényeskedett Sol. Meta kissé ködösen magyarázta el az utat, de úgy tűnt, nem lehet túlságosan messze. – Nem tudod, terem-e itt a folyónál nadragulya? Ebszőlőnek is mondják. – Az meg mi? Sol nyelt egyet, elbúcsúzott a lánytól, és nekiindult.

OSLÓBAN ELÁLLT AZ ESŐ. Liv azonban nem mozdult az . ablakból. Nem tudott mihez fogni, meg nem is igen mert. Az anyósa úgy döntött, hogy aznap egészséges lesz, és átment egy-két szomszédos házba, hogy meghallgassa a legújabb pletykákat. Kinyílt a bejárati kapu. A jólismert ajtócsapódás figyelmeztette Livet, hogy Laurents jött haza. Liv összerezzent, gyomrában felerősödött a húzó fájdalom. De összeszedte magát, és mosolyogva üdvözölte férjét. – Isten hozta, Berenius. Ilyen hamar hazajött? Nem volt szabad Laurents-nek szólítania, az olyan póriasan hangzott. Liv ugyan épp az ellenkezőjét gondolta, de megadta magát, mint mindig. Laurents arca felderült, mikor meglátta. – Hát itt van, drága kis szívecském! – köszöntötte Livet és átölelte. Milyen jól áll magának ez a ruha! Gondoltam is, amikor kiválasztottam az anyagot. És hogy van ma az én kis angyalkám? – Köszönőm, jól vagyok – válaszolta Liv mesterkélt mosollyal. – Csak egy kicsit unatkozom, amikor nincs itt. Laurents ingerülten fordult félre. – Ezt már hallottuk. Én mindent megteszek magáért, a tenyeremen hordom. Magának a világon semmi gondja, a kisujját sem kell mozdítania, és lám, mégis panaszkodik. – Bocsásson meg – suttogta Liv. – Többször nem fog előfordulni. Nem mesélne valamit a munkájáról, Berenius? – Hogy miről? – nevetett Laurents. – Csak nem fogom olyasmivel untatni, amit nyilvánvalóan nem érthet meg? Ugyan, Liv, ne legyen csacsi! – Csak arra gondoltam…, hogy egy asszonynak részt kell vennie az ura életében, és meg kell osztania vele a gondjait. Én ezt olyan szívesen megtenném. – Nem, nem. Az itthoni életünket osztjuk meg egy mással, tudja, kedvesem. Ami azon kívül esik, az az én ügyem. – De én egészen jól tudok számolni. És azt mondják, szép

az írásom is – buzgólkodott Liv. – Nem segíthetnék magának az irodán? Akkor együtt lehetnénk, és én egy kicsit embe… Jaj, bocsásson meg! Laurents arca hamuszürkévé vált, és egy mozdulattal lerántotta a falról a lovaglóostort. Liv már korábban megismerkedett vele, úgyhogy nyüszítve szaladt el a férfi közeléből, mint egy kölyökkutya. Egyik szobából a másikba rohant, sarkában a férjével. – Megállni! – kiabálta Laurents. – Hálátlan fajzat! Liv beszorult a legbelső szoba egyik sarkába. Az ostor kettészelte a levegőt. Csapása nem volt erős, de azért jól lehetett hallani a suhintását. – Hogy meri azt mondani, hogy maga segíthetne nekem a munkámban? – sziszegte Laurents habzó szájjal. – Számolni… egy asszony! Mit nem képzel be magának? Liv egészen kicsire kuporodott össze. Amikor Laurents látta, milyen gyámoltalan, elpárolgott a haragja. Elengedte az ostort és megragadta Liv kezét. – Jaj, mit csináltam az én kicsi galambommal – kezdte bűntudatosan. – Lám, vérzik a kezecskéje! Hevesen lecsókolgatta a kezéről a vért, és magához vonta Livet. – Jól van, jól van, ne sírjon, drága galambocskám. Itt van a férje, aki erős, és aki mindent elrendez. Tudja, hogy maga nekem a legkedvesebb az egész világon, és csak a javát akarom. Nekem fáj a legjobban, hogy meg kellett fenyítenem, de hát ki kell gyomlálnunk azokat a butuska tévhiteket, nem igaz? Liv kezdett magához térni, és kiegyenesítette a derekát. Hevesen bólogatott, de a szeme a megsebzett állaté volt. – Úgy ni, szent a béke – mondta Laurents. – Ma este pedig, kedvesem, találkozunk egy pásztorórácskára, jó? Ugye nem tagadja meg ezt a kicsi galamb az ő párjától? Livnek minden akaraterejét össze kellett szednie, hogy ki ne rázza a hideg. Ismerte már ezeket a pásztorórákat. Csakis Laurentsnek voltak kedvérevalók, neki, Livnek teljesen pasz-

szívnak kellett maradnia, és hálával elfogadni az ura közeledését.

7. fejezet A NAP MÁR LEMENT, de még világos volt az ég. Sol egyszercsak egy mély szakadéknál találta magát, végtelen távol a legközelebbi településtől, egy valószínűtlenül sötét és elhagyatott erdő belsejében. Fáradt volt, éhes és lehangolt, miután egész délután és este árkon-bokron át lovagolt a környéken. Tulajdonképpen mit is keresett? Egy elhagyatott helyet, amely már egy örökkévalósággal ezelőtt elvesztette régi szerepét? Sol megborzongott. Soha nem érezte magát ilyen iszonyatosan magányosnak, mint most. Hogy hallott egyszer egy régi mondát a boszorkányokról, akik régesrég itt szoktak összegyűlni? Most már csak ő maradt meg közülük. Akkor meg mit keres itt? Sóhajtva nézett le a mélységbe. A szakadék alján lévő elszenesedett tárgyak egyértelműen az ott lezajlott különböző ceremóniákra utaltak. Semmi kétség, ez volt az Ansgar Szakadéka. Aligha arról az Ansgarról nevezték el, aki megkeresztelte Északot. No meg ő minek is ment volna le a szakadékba? Sol jól láthatta a meredély alját onnan, ahol állt. Sértetlen volt és benőtte a fű. Hogy az emberek mi mindent ki nem találnak! Egy tűzrakóhely, amit gyakran használtak. Lehetséges volna, hogy máig is léteznek…? Á nem, nyilván favágók jártak erre, vagy ilyesmi. Nem szabad képzelődnie! De itt, ebben a rettenetes magányban, egy erdő mélyén, az

idegenben Sol eltökélte magában, hogy visszajön erre a helyre, holnap, holdtöltekor. Talán eljut hozzá valami üzenet vagy fel tud fogni valami rezgést a levegőben a holtaktól – a boldogtalan üldözöttektől, akik valaha itt találkoztak egymással. Meg akarta próbálni, hátha érez valami közösséget a holtak lelkével, ő, az idegen virágszál az átlagos emberek világában. Kedvetlenül indult el éjszakai pihenőhelyet keresni magának meg a lónak. A TELIHOLD FÉNYE megvilágította a tengert, a Brösarp Lankáinak kő-sírkamráit, és Ansgar Szakadékát a titokzatos erdő mélyén, bent az ország belsejében. A szél erőre kapott, meglobogtatta Sol haját. Sol tetőtől talpig feketébe öltözött. A hajfürtöt, amit az öreg útonálló hajáról vágott le, rákötözte egy bot végére. Az ide-oda csapkodott, suhogott a metsző szélben. Eljött a csütörtök este, és Sol Ansgar Szakadéka felé igyekezett az erdőn át. Már messziről megcsapta az orrát a füstszag. Amikor közelebb ért, vaskos füstoszlopot látott felfelé gomolyogni a szakadékból, amely szétterülve rátelepedett a fák koronájára. Sol szíve a torkában dobogott. Favágók – gondolta. De mit keresnek itt az éjszaka közepén? Talán szénégetők? De hiszen sehol a környéken nem látott szénboksát. Megállt és lenézett. Lent égett a tűz. Hárman ülték körül. Három magányos ember: egy férfi és két nő. Mit csinál ilyenkor itt egy nő? Beszélgettek, az látszott innen föntről. Pálcikákkal piszkálgatták a parazsat, és… Sol behunyta a szemét és mélyet lélegzett. Boszorkányok voltak! Csak azok lehettek! Sokáig állt szótlanul, mozdulatlanul. Mindjárt észrevesznek – gondolta. Elég hatásos látvány le-

hetek, ahogy itt állok, háttal a Holdnak, lobogó hajjal és ruhával a szélben, felemelt varázsbottal. Sol mindig is vonzódott a színpadias dolgokhoz. Alig fordult meg a fejében ez a gondolat, az egyik asszony felpillantott, és izgatottan mutatott Sol felé. A két másik ijedten pattant fel. Mozdulatlanul álltak és vártak, amíg Sol leereszkedett a szakadék meredek falán. Egészen közel ment hozzájuk. Kissé zavarban volt attól, hogy a többiek csak állnak és őt méregetik. Sokáig nem szólt egyikük sem. Sol félig öntudatlanul, de érzékelte, milyen kellemes itt a langymeleg szakadékban. – Légy üdvözölve, Jéghegyek Népének leánya! Sol összerezzent. Az az asszony beszélt hozzá, aki észrevette a szakadék szélén, és aki ülve maradt. Rekedt hangja volt. – Ti ismertek engem? Ismeritek a Jéghegyek Népét? Az öregasszony szólt, hogy üljön le, a másik kettő is letelepedett. – Nem, nem ismerlek – válaszolt az asszony ravaszkás mosollyal az arcán –, de a Jéghegyek Népének neve nagy becsben áll a mi köreinkben. És a szemük nem téveszthető össze senkiével. De úgy tudom, ők Tröndelagban laktak úgy tizenöt évvel ezelőttig, amíg ki nem irtották őket. Hogy lehet, hogy te mégis itt vagy? – Hosszú történet – mondta Sol. – Brösarp Lankáinak boszorkányairól öreg rokonom, Hanna mesélt nekem, és mivel szinte egymagam maradtam az igazi nemzetségből, egész életemben mindig vágyakoztam ide. – Hanna? Aki úgy beburkolózott a fekete köpenyeibe meg sáljaiba, hogy alig látszott ki valami az arcából? – kérdezte az öregasszony. – Apám anyja hallott egy bizonyos Hannáról a Jéghegyek Népéből, akinek egészen kivételes képességei voltak. Gondolod, hogy ő lehetett az? – Nagyon valószínű. Amit tudok, azt mind tőle tanultam. – De mondd, hogy találtál ide Brösarpról? – kérdezte most a másik nő.

Sol elmosolyodott. – Aki csak egy dologra vágyik az életben, az gondoskodik róla, hogy teljesüljön. Egy öreg házaspár igazított el. Segítettek nekem, mert megértették, hogy ide tartozom. A várnagy zsoldosainak nem fogják elárulni. – Helyes – nyugtázta a nő. Sol olyan boldog volt, hogy úgy érezte, akár meg is halhatna. A többiek ennivalóval kínálták, egyszerű kenyérrel és vízzel, és miközben kikérdezték, Sol közelebbről megfigyelhette őket. Az öregasszonynak egészen sima és finom a bőre, mint egy fiatal lánynak, de a haja fehér és a fogai már kihullottak. A másik nő középkorú, de olyan göthös, hogy Sol attól tartott, mindjárt összeesik. Sápadt volt és sovány, és sem a sálai, sem a tűz lángja nem tudta felmelegíteni tagjait. Fakó szőke haja öszszekócolódott, és a bőre korához képest túl korán ereszkedett meg. Egész idő alatt szárazon és krákogva köhögött. A férfi különös, meghatározhatatlan korú, hallgatag figura volt. Hosszú tagjai esetlenül lógtak rajta, mintha véletlenszerűen lenne összeeszkábálva, az arca is hosszúkás volt, a szeme szomorú. Csuklóján látszott a várnagy bilincseinek mély nyoma. Úgy tűnt, Sol látogatása felélénkíti őket. Miután Sol beszámolt kalandjairól, szeretett volna többet hallani az övéikről. Nyomorúságos, állandó rettegésben töltött életek története tárult fel előtte. A Hold eltűnt a szemük elől. Sötét éjszaka vette körül őket – kétszeresen is sötét a tűz biztonságos világa mögött – gondolta Sol. – Ó, milyen kevesen maradtunk! – sóhajtott fel az öregaszszony. – Nem is csoda, azok után, ahogy az egyház meg a hatóság bánik velünk. Ha minket nem találnak meg, elvisznek akárkit. Tudod, lányom, ezek nem sokat teketóriáznak. Derék, rendes nőket, akik semmiben sem különböznek másoktól, és halvány fogalmuk sincs a varázslásról, tömlöcbe vetnek csak azért, mert a szomszédjuk célzást tett valamire. Gyakran gon-

dolok ezekre a nyomorultakra, és fáj a szívem értük. Nekünk, akik valóban birtokában vagyunk ezeknek a képességeknek – melyeket mi mindennek ellenére nagyon szeretünk –, tízszeresen óvatosnak kell lennünk. Ötven évvel ezelőtt még egészen sokan voltunk Dániában. Most már csak maroknyian. Többségünket itt látod most. Hát ez nem sok – gondolta Sol. A két asszony aligha éri meg a jövő esztendőt. A férfi sem látszott túl egészségesnek, az ő élete sem lesz hosszú. És azután? Mi marad azután? Az üresség világa. – Feltehetőleg én vagyok az egyetlen Norvégiában. Leszámítva anyai nagybátyámat, Tengelt, de ő kiszállt ebből, nem akarja másra használni az erejét, mint kézrátételre és a betegek gyógyítására, Az öregasszony bölcs tekintettel nézett rá. – Nem, gyermekem, nem te vagy az egyetlen. Vannak ott mások is. Sol felugrott. – Igazán? Kik? Többen is vannak? Az asszony bólintott. – A svedjefinnek átjöttek keletről Svédországba, Angermansland, Dalarna és Varmland erdeibe. Onnan vándoroltak lassanként tovább nyugatra, és Norvégiában, a Solor erdők belsejében megtalálhatod őket. Ott akarnak letelepedni a sok üldöztetés után. Köztünk találhatsz olyan férfiakat és nőket, akik sokat tudnak. Sol szeme felragyogott. – Meg kell látogatnom őket egyszer! El sem hiszitek, milyen szörnyű magányos volt az életem. Pedig olyan család vett körül, akik gondoskodtak rólam, és akiket szeretek. A férfi bólintott. – Mi ismerjük a magányodat. Magunk is ilyen magányosak vagyunk. Sol pillantása a férfi csuklójára esett. – Elkaptak a várnagy emberei? – kérdezte.

– El. Sokáig raboskodtam a tömlöcben. Te nem tudod, milyen az, gyermekem. Vigyázz, nehogy elfogjanak! Előfordul, hogy hónapokra „megfeledkeznek” a foglyaikról. Láttam nőket, akiknek úgy elrohadt a ruhájuk, hogy lefoszlott róluk, amikor a máglyához kísérték őket. – Hogy tudtál megszökni? A férfi elmosolyodott, kivillantak hosszú lófogai. – Varázserőm segítségével. Rákényszerítettem a strázsákra az akaratomat. – Ez igen! – mondta Sol elismerően. – De elég lassan ment. Később, amikor már kiszabadultam, olyan kimerült voltam a több hetes összpontosítástól, az akaraterőm megfeszítésétől, hogy napokig egyfolytában aludtam. Többet nem fognak el, az biztos! – Értem. Ó, milyen boldog vagyok itt nálatok! Sokáig, nagyon sokáig szeretnék itt maradni! – Nem – szólalt meg a fiatalabbik nő. Ő dánul beszélt, a többiek viszont Skanéba valók voltak. – Nem így lesz. Én a jövőbe látok, ebben vagyok a legtehetségesebb. Haza kell menned. Most rögtön. Valakinek szüksége van rád. – Rám? Ugyan kinek? – Azt nem tudom. Csak azt tudom, hogy valaki, akit nagyon szeretsz, szenved. És csak te tudsz rajta segíteni. Sol elkomolyodott. – Hogyan segíthetek? – Ne riadj vissza semmilyen eszköztől! Tudom, hogy nem nagyon vannak gátlásaid ezen a téren. – Sokat tudsz – mondta Sol lassan, és elhessegetett egy éjjeli lepkét, amelyik épp öngyilkosságot készült elkövetni a tűz csábító fényében. – Igen, sokat tudok rólad. Az előbb megfogtam a kezed, emlékszel? Sok olyan dolgot láttam, amitől a várnagy igencsak kimeresztené a szemét és a hóhér a bárdjához kapna. Te valóban különleges lény vagy, és közülünk való. Utazz haza, Sol! Nagyon boldogok lennénk, ha itt maradnál köztünk, hiszen új

reményt adtál az életünknek. De most ott a helyed. – Igen! – helyeselt Sol. – Ha valaki bajban van, akkor hazautazom. Mihelyst tudok. – Azt mondtad, szereted a családod? – szólalt meg most az öregasszony. – Ezt nehezen tudom elhinni. – Miért? – Nem tudod, miért hívnak benneteket a Jéghegyek Népének? – De tudom. Azért, mert az a völgy olyan eldugott volt, hogy egy gleccser alatt átkelve lehetett csak eljutni oda. – Tévedés. Azért hívnak így titeket, mert jég van a szívetek helyén. Te sosem fogsz szeretni senkit. A testedet megkaphatják a férfiak, de a szerelmedet soha. Mert a szeretet hiányzik belőled. Te a Jéghegyek Népének vérbeli lánya vagy. Ez nem igaz! – gondolta Sol kétségbeesetten. Vagy mégis? Sokakat kedvel. De vajon szeret-e valakit? No és Tengel? Ha ő nem szereti Siljét, akkor nincs is a világon szeretet! De az is igaz, hogy Tengel vérében keveredik a gonoszság, ami a Jéghegyek Népének fajtájától ered, a legjóságosabb emberek vérének örökségével. Hát ő, Sol? Kicsoda ő valójában? És mit jelent számára az a szó, hogy „szeretet”? Fájdalmas tekintettel nézett az erdő felé. Mintha hideg fuvallat hatolt volna egyenesen a szívéig. A többiek csendben ültek és őt nézték. De Sol nem akart erre gondolni, nem akart beszélni erről. Sietve átváltott egy másik témára. – Meg tudjátok mondani, hol találok nadragulyát? Mindhárman elmosolyodtak, hiszen tudták, mire kell neki. – Mutatunk majd egy helyet annál a folyónál, ami mellett idefele jöttél. Addig is neked adom ezt itt. A bogyói persze már elszáradtak, de az ereje megvan. Sol megköszönte és átvette a növényt. A többiek kíváncsiak voltak, mit tud Sol, és egészen elcsodálkoztak a képességein. Azután ők is megmutattak egyet s

mást a tudományukból. Tanítgatták egymást, és az éjszaka gyorsan eltelt. Sol lelkesedése és öröme átragadt társaira is. Az, amelyikük a füvekkel való gyógyítás szakértője volt, készletei egy részét átadta a beteg asszonynak. De kétséges volt, hogy időben érkezett-e még a segítség. A nő mindenesetre nagyon hálás volt érte. Sol mandragóragyökere élénk érdeklődést váltott ki. Sol látta rajtuk, a lelküket is eladnák, hogy megvehessék. A mandragóra azonban nem a szokásos módon cserél gazdát. Csak úgy lehet megvenni, ha az illető mindig kevesebbet fizet érte, mint amennyiért ő vette. Végül olyan alacsony lesz az ára, hogy tulajdonosa már nem tudja eladni – és ezzel lelke a Sátáné lesz. Mondják, hogy egyik-másik mandragóra az utolsó vevőnek egy homokszembe került, márpedig mi érhet ennél kevesebbet? Ez a vásárló már nem tudott megszabadulni tőle, és így egyenes úton ment a pokolba. Hogy Sol mandragórája mennyit ért, azt egyikük sem tudta. Azt viszont igen, hogy esze ágában sincs eladni. Sol beszélt már nekik arról a vonzódásról, ami a szakadék birodalma felé húzta őt. – Most pedig részt vehetsz egy olyan dologban, amit, azt hiszem, még nem tapasztaltál – mondta Solnak a fiatalabbik nő. – Láttad az üstöt a tűz fölött? – Igen. Ennivalót főztök? – Á, dehogy – nevettek mindnyájan. – Ez mámorító ital – magyarázta a férfi. – Azért szoktuk főzni, hogy egy kicsit mulassunk így együtt. Hétpecsétes titok, hogy milyen füveket főzünk bele. Most pedig letesszük az üstöt ide középre, és olyasmit fogsz átélni, amiben még sosem volt részed. – Valami különlegeset? – Igen – válaszolt a beteg nő. – Valami egészen különlegeset. – Repülést a Bloksbergre? – Nem, dehogy. Arra a legteljesebb magányban kell vállal-

koznod, és hosszú időt kell rászánnod. Ez olyan ital, amely a szunnyadó tudást életre hívja. Azt a tudást, ami minden emberben benne rejtőzik, de elfelejtettük, hogy a birtokában vagyunk. Sol bólintott. – Hadd kóstoljam meg! Az erdőre csend borult. Lassan kialudt a tűz, de az éjszaka még meleg volt. Betakaróztak egy szőnyeggel, és belélegezték az üstből felszálló gőzt. Sollal megfordult a világ. A gondolatok kavarogtak a fejében, különböző képek villantak föl előtte összefüggéstelenül, de nem ért rá eltűnődni, hogy mit ábrázolnak. Persze lehet, hogy azért nem volt képes összeszedni a gondolatait, mert anynyira feszítette a boldogság, hogy olyan emberekkel lehet együtt, akik megértik őt. A férfi váratlanul lerántotta a szőnyeget és elvette onnan az üstöt. Sol rájött, hogy ezek szerint már mindnyájan eljutottak az önkívület kellő fokára. Erőtlenül dőlt hátra a szakadék füvel benőtt, meredek falának. Az öregasszony ugyanezt tette, a beteg nő hanyattfeküdt a füvön, a férfi pedig ültében roskadt magába. Sol úgy szédült, hogy a szakadék oldala jobbra-balra dülöngélt és forgott körülötte. Behunyta a szemét. A látomások kitisztultak, forgásuk megállt… Sütött a Hold, de ez már egy másik holdas éjszaka volt, valamely másik időben. Sol térdepelt és egy nőt ráncigált, aki a földön feküdt. Hideg volt és Sol még nagyon kicsi lehetett, mert a keze egészen apró volt a nő testéhez képest. Amikor fölemelte a fejét, egy fiatal lány hangját hallotta: „Gyere velem! Édesanyád meghalt!” Az a lány csakis Silje lehetett. Milyen fiatal volt! Szinte még gyerek. A látomás eltűnt, egy másik lépett a helyébe. Sol valakinek az ölében ült. Ugyanaz a nő volt, akit az előbb holtan látott. Az édesanyja, Sunniva. Milyen gyönyörű volt! Milyen sötét és szomorú volt a szeme! Egy férfi is állt ott – nyilván az apja –,

de az ő képe homályosabban látszott. A látvány hirtelen megváltozott: egy arcnak adta át a helyét. Hanna! Sol nyögdécselt és forgolódott, beszélni akart Hannával, de a kép máris szertefoszlott, és újabb, egészen groteszk arcok nyomultak fel agya ismeretlen mélységeiből. Ezek az arcok mind hasonlítottak egymásra, mindegyiken feltűntek a gonoszság, a magány és a bánat vonásai. Rút arcok, helyenként néhány szép is, és bár Sol nem értette, miért – tudta, hogy különböző korokból érkeztek. Visszafelé haladt az időben! Akiket látott, a Jéghegyek Népének elátkozottai voltak. Az ő fajtája. Az ő ősei. Hanna nem tartozott a közvetlen felmenői közé, de nem volt meglepő, hogy Solnak ő is megjelent, hiszen ismerte őt valóságos életéből. Ellenben akiket most látott, azok már régen meghaltak, és minden valószínűség szerint olyanok, akik vér szerinti ősei voltak. Sol mélyet lélegzett. Mintha révületben lett volna. Figyelt és kíváncsi volt, de egyben különös félelmet is érzett, ami új volt számára. Még mélyebbre süllyedt a révületbe, és már nem tudta, hogy álomképeket lát. Azt hitte, az emberalakok valóságosak. Valamelyest észlelte az őket körülvevő helyszíneket is, de azok jóval elmosódottabban látszottak, mint maguk az emberek. Inkább csak sejtések voltak. Benyomások a Jéghegyek barátságtalan népének völgyében zajló elkeseredett élethalálharcról. Nélkülözés, bánat, reménytelenség – és valami kétségbeesett vágyakozás. Ezek szerint nem Silje és Tengel volt az egyetlen, akik az eleven emberség után vágyakoztak. Milyen fura szerzetek voltak ezek az elmúlt időkben élt névtelenek! Nem voltak sokan, a nemzetség sajátos jegye csak elvétve bukkant fel. Átlagosan nemzedékenként egynél – mondta egy alkalommal Tengel. Sol kedves és barátságos embereket is látott, de az ő képük olyan gyorsan elúszott, mintha az lett volna a cél, hogy csak azokat lássa a fajtájából, akikre

lesújtott a sors. Vagy talán ő volt az, aki csak ezeket akarta látni. Egy leírhatatlanul szép ember alakja jelent most meg Sol előtt. Valamit cipelt. Köszönet és hála – jó volt olyan látványnyal is találkozni, ami vonzotta a szemet. De e férfi szeme is sárga volt, azzal a bizonyos ördögi kifejezéssel, és olyan gonoszul mosolygott, hogy Sol beleremegett, pedig igazán jól tűrte az ilyesmit. Ez nekem való férfi volna – gondolta Sol. Ha egy ilyennel találkozna, netán képes volna belé is szeretni? Nem tudta biztosan. Talán éppen ekkor sejtette meg Sol, milyen éles lelkében a kettősség. Milyen nehéz és gyötrelmes, ha az emberiesség vonásai az öröklött gonoszsággal vegyülnek. A szépséges, ellenállhatatlanul vonzó férfi, akinek az imént nézett a szemébe, azon kevesekhez tartozott Sol ősei közül, akik szerencsések voltak. Ő ugyanis minden ízében gonosz volt! Sol megértette, milyen mérhetetlenül tragikus volt nemzetsége legtöbb tagjának élete. Leginkább talán Tengelé. De ő elég erős volt ahhoz, hogy válasszon, melyik oldalra áll. Hanna is… csak ő a másik oldalt választotta. De vajon csakis, és kizárólag gonosz volt-e Hanna? Az lett volna? Amikor a szép férfi képe már majdnem eltűnt, Sol észrevette, mit tart a kezében. Egy nő levágott fejét, szeme a semmibe meredt. Sol tudta, hogy ezt a nőt a férfi ölte meg. Egy emberpárt látott most, letűnt idők hátborzongató figuráit. Egy férfit és egy nőt, dísztelen tunikába és egészen furcsa nadrágba öltözve, amihez hasonlót Sol még sosem látott. Hirtelen megvonaglott. Görcsösen belekapaszkodott a fűbe. Valami kiemelkedett a sötétségből, valami, ami elől az összes többi árny visszahúzódott. Egy átható tekintetű szempár meredt Solra, tele gyűlölettel. Sol úgy érezte, mindjárt megfullad, nem bírja tovább. Hunyorgott és pislogott, ahogy csak tudott, hogy megszabaduljon

a látomástól, de hiába, hiszen a képek belülről, őbelőle vetültek ki, agyának egy ősi kamrájából, amely nemzedékeken keresztül raktározta őket, és ahonnan eddig soha nem léptek ki. Sol levegőért kapkodott és kiáltozott, mint akit fojtogatnak. A többiek hallották, de túlságosan kábák voltak, semhogy segíthettek volna. Nem is tehettek semmit, hiszen a látomásoknak ki kellett szabadulniuk. Megértették, hogy a lány a szokásosnál nagyobb kínokkal mérkőzik. Ők is találkoztak már így az őseikkel. Ha nem tanultak is meg kölcsönös érintkezésbe lépni velük, de azért sikerült életerőt és ösztönzést meríteniük a lényükből. Sol azonban a Jéghegyek Népéből származott. Jaj annak, aki közülük hátrafelé néz az időben! Ha tudta volna, mi lesz a következménye, talán távoltartja magát a főzettől. Vagy talán mégse: lehet, hogy a kíváncsisága győzött volna. Szédült, minden ereje elhagyta. Ösztönösen hátrábbhúzódott, de a félelmetes alak egyre közeledett. Egészen közel jött hozzá. Senki más nem lehetett, mint a Jéghegyek Népének ártó szelleme, Gonosz Tengel. Sem ember, sem állat: egy szörny volt. Egykor talán ember, de ez most alig látszott rajta. Zömök volt, alacsony termetű, jóval alacsonyabb Solnál. A feje lapos, a füle szinte belenőtt a halántékába. Tekintete alattomos, az orra visszataszító, csőrszerű, a szája vadállati vigyorra torzult, úgyhogy kilátszottak rövid, hegyes fogai. Tömzsi alakját – Sol örömére – bő köpeny takarta. Csak az egyik keze látszott ki kissé alóla, hosszú volt és csontos, akár a rák ollója. De a legrosszabb a gonoszsága volt, ami mintegy a lényéből kigőzölgő páraként vette körül. Sol egy pillanatra sem kételkedett abban, hogy ez az alak eladta magát az ördögnek. Ilyennek ember nem. születhet, valami nagyon mély örvényből jövő hatásnak kellett ilyenné formálnia.

Sol ki akart menekülni az önkívületből, el ettől a szörnyetegtől. Vajon mit akar tőle? Miért nézi ilyen gyűlölettel? Talán mondani akar neki valamit? Hirtelen felbukkant valami az emlékezetéből. Egyszer már látta őt valahol! Egyszer régen. De vajon hol? Ezért gyűlöl annyira – gondolta Sol egészen megzavarodva. Igen. Fél tőlem, tőlem: Soltól. De miért? Jaj, csak vissza tudna rá emlékezni! Sol kiabált, el akarta űzni a látomást, de az nem tágított. Úgy látszott, Sol nem képes még messzebbre távolodni az időben. Hiszen csak a Jéghegyek Népét láthatta, más nem adatott meg neki. Az ő történetük pedig Gonosz Tengellel kezdődött. Ami azelőtt volt, eltűnt örökre. Sol kígyó módjára vonaglott a földön. Igazán nem volt ijedős, de ez már túlságosan visszataszító volt. A férfinak és a beteg nőnek óriási erőfeszítés árán sikerült feltérdelnie Sol mellett. Félig még öntudatlanok voltak ők is, de megpróbálták felébreszteni. Sol szeme tébolyultan és üresen bámult az éjszaka sötétjébe, fájdalmas sikoltása túlharsogta a többiek kiáltásait. – Apa! – kiabálta – Apa! Apa! OTTHON, A HÁRSFALIGETBEN Tengel felriadt álmából. – Sol! – suttogta. Silje felült az ágyban. – Sol bajban van – mondta Tengel ijedten. – Segítséget kér tőlem. – Hogyhogy? – Nem tudom. Ilyesmi még sosem fordult elő. Nem tudtam, hogy képes így megszólítani. És azt sem, hogy én képes vagyok meghallani a hívását. Uram Isten, mit tegyek? Sol!…

Sol! – suttogta. – Életveszélyben van? – rettent meg Silje. – Nem, nem, másvalamit érzek. Meg kell próbálnom kapcsolatba lépni vele. Silje megsimította a férje karját. – Adj át neki az én szeretetemből is! – Úgy lesz – mondta Tengel elérzékenyülve. – Maradj itt egészen csendben és mozdulatlanul, megpróbálom… Nem tudom, sikerül-e… Silje moccanás nélkül feküdt és figyelte Tengelt, aki felhúzott lábbal kuporgott az ágyon,. fejét a térdére hajtva, így az arca nem látszott. Silje keze továbbra is ott nyugodott a karján. Múlt az idő. Silje a maga naiv módján igyekezett összpontosítani, és szíve minden szeretetével erősen gondolni Solra. Úgy gondolta, valamicskét ez is segíthet. Silje szíve feneketlen kút volt, melyben túlcsordult a szeretet. Észrevette, hogy Tengel arca verítékezik a megfeszített koncentrációtól. Egyszerre összerándult a teste, de nem adott rá magyarázatot. Siljének az volt az érzése, hogy Tengel egy örökkévalóságot töltött ebben a szorongással teli feszültségben, mire végre felemelte a fejét és letörölte homlokáról az izzadságcseppeket. – Fején találtad a szöget, Silje – mondta kimerülten. – Pontosan a szeretetre volt szüksége. – Mi történt, mondd! – Nem tudom biztosan. Jaj, Istenem, mi történhetett vele? Valami nem evilági dolog volt, nem földi dolog, érted? Valami kimondhatatlanul hatalmas rettegés. Valami gonoszság, gyűlöletteli gonoszság, ami Solt vette célba. Szegény kicsi Sol! De valahogy nem volt valóságos. Azon töprengek, nem lehet-e, hogy… Nem, fogalmam sincs, mi lehetett az. – És most már elmúlt? – El. Azt hiszem, el. Lágyságot és nyugalmat érzek. Eltűnt az ellenállás. – Milyen ellenállás?

– Hm. Ez egy gonosz erő volt, egy hatalom, amivel Sol hadakozott. Azt hiszem, Sol valami tilalmas és életveszélyes dolgot próbált ki. – “A bűvészinas” – suttogta Silje. – Egyszer, sok évvel ezelőtt már figyelmeztettem, hogy legyen óvatos. Tengel visszafeküdt az ágyra. – Sol soha nem volt óvatos. Most viszont félt. Halálosan rettegett. Éppen ő! Ezt nem hittem volna! – Te tudod, mit csinált – mondta Silje elgondolkodva. – Én pedig érzem. Tengel kinyújtotta a karját, hogy Silje ráhajthassa a fejét. – Nem tudom. Csak egy gyanú motoszkál bennem. – Micsoda? – Van egy varázsige… amiről csak zavaros mesékben hallottam. Meg egy titokzatos füvekből főzött ital, amitől látomásai támadnak az embernek. És találkozik az őseivel. Silje odafordította a fejét és ránézett Tengelre: – Úgy érted, hogy látta a Jéghegyek Népét? Az elátkozottakat? – Nem, természetesen igazából nem látta őket; de ráhangolódott arra, hogy lássa őket, ezért megteremtette róluk a saját képeit. Ezek csak képzeletének alkotásai voltak. Solnak pedig, tudod jól, eléggé élénk a fantáziája. Silje egy darabig hallgatott. – A képzeletbeli kísértetek ugyanolyan ijesztőek lehetnek, mint a valóságosak. De miért gondolod, hogy éppen ezt élte át? – kérdezte most hitetlenkedve. Tengel egy pillanatig habozott. – Mert a látomások, ha ködösen is, eljutottak hozzám. Pontosabban egyetlen látomás. Ennek a lánynak valóban hátborzongató a fantáziája! – Láttam, hogy egyszer összerezzentél. – Tényleg? Nem csoda, hiszen életemben nem láttam még ilyen rémisztőt. Gyűlölte Solt, érted? Gyilkos erővel gyűlölte. – Ki? Gonosz Tengel?

Tengel teste összerándult. – Ki ne mondd ezt a nevet! Itt ne! – De hát akkor maga Sol volt az, aki elképzelte, hogy gyűlöli őt. – Így valahogy. Más magyarázat nincsen. Mindketten elhallgattak. Azután Tengel átölelte Siljét. – Egyébként köszönöm a segítségedet. – Lehetett érezni? – kérdezte Silje meglepődve. – De még mennyire! Azt hiszem, ketten együtt segítettünk Solnak. Silje igencsak elcsodálkozott ezen. Méghogy ő…, hogy együtt… Nagyot sóhajtott… és szinte templomi áhítatot érzett. SOL LELKE LASSAN visszanyerte békéjét. A férfi meg a beteg nő lefektette a fűre. Továbbra is a hatása alatt voltak annak, aminek az imént tanúi lettek. Az idős nő változatlanul belemerült a látomásaiba, és a két másik is álomittasan visszasüppedt a magáéba. A félelmetes alak eltűnt a sötétségben. A víziók nem szűntek meg, de Sol már annyira kimerült, hogy nemigen tudta megkülönböztetni őket. Összekavarodtak, és hamarosan végleg szertefoszlottak. Sol észlelte néhány alak homályos képét a Gonosz Tengel előtti időkből is. Furcsa, idegenszerű külsejük volt. Egyszer néhány ember látványa sejlett föl előtte, akik hófödte pusztaságokon vándoroltak. Valami azt súgta neki, hogy az ősök nagyon-nagyon messziről indultak el, mielőtt egy ismeretlen népvándorlás után letelepedtek Norvégiában. Eszébe jutottak az idős nő szavai a svedjefinnekről, akik keletről jöttek. Gonosz Tengel ősei egy mára már kihalt vándornép fiai lehettek, akik messze keletről érkeztek ide, és különleges, természetfölötti képességeik voltak. Mind elpusztultak, kivéve Solt és a családját.

Livet, Arét és őt magát. Ők hárman vitték tovább az örökséget. Ő a maga részéről mindent megtesz, ezt megígérte Hannának. De még ráér. Előbb élni akar! A Jéghegyek Népe? Lehetséges volna egy harmadik magyarázat is erre a névre? Hogy tudniillik ez a nép sok száz évvel ezelőtt jég és hó borította vidékeken keresztül vándorolva érkezett ide? Nem lehetetlen. Sol egyszeriben ráeszmélt, hogy felébredt. Egy ideje már ébren volt. Egyedül az erdőben, a pislákoló tűz mellett. Merthogy a másik hármat aligha lehetett társaságnak tekinteni, anynyira elmerültek látomásaikba. Sol megfogadta, hogy efféle kísérletekbe többé nem megy bele. A többiek arckifejezése békés volt. Biztosan kedves, ártalmatlan őseik voltak. Az övéi viszont a Jéghegyek Népének hátborzongató, torz figurái. Most hát látta őket. Ennyi elég is volt. Ismét összerezzent. Újból találkozni a Jéghegyek Népének gonosz szellemével – ez az önkínzás netovábbja lenne. Ennek ugyan többször nem teszi ki magát! Felült, és néhány fahasábot rakott a tűzre. Vajon minek köszönheti a menekülését? Mi űzte el a veszedelmes látomást? Megpróbált visszaemlékezni, de most minden összefolyt benne. Valaki rázta a vállánál fogva és beszélt hozzá, de az semmit sem használt. Nem, valami más volt… Csak nem Tengel volt az? Őt hívta a bajban, de hogy tényleg… Igen, mintha valami ilyesmi történt volna. Nem emlékezett rá világosan. Nem a szeretet volt az? Mintha meleg, önzetlen szeretet vette volna körül, ami védelmező takaróként borult rá. Tengel – és Silje.

Silje? Nem, az nem lehet. Hiszen Siljének nincsenek érzékfeletti képességei. Nevelőszülei határtalan szeretetének gondolata azonban megragadt Solban. Olyan volt, mint egy jó meleg sírás.

8. fejezet AMIKOR MINDNYÁJAN magukhoz tértek, hajnalig beszélgettek még. Végül a sötétségnek ki kellett térnie a pirkadat elől, a füvet harmat lepte be, s a madarak újra rázendítettek. Sol eredetileg úgy tervezte, hogy néhány napig együtt marad még hármójukkal, de miután elhangzott, hogy szükség van rá otthon Norvégiában, nyugtalanság lett úrrá rajta. Azonkívül Meta is várta. Ez igazság szerint majdnem kiment a fejéből. El kellett helyeznie szegény gyereket valahova, ahol biztonságban van. Esetleg Fulltoftára. Azután pedig Jacob Skillével kellett találkoznia, aminek szívből örült. Mindenekelőtt azonban fel kellett lovagolnia a Bloksberg csúcsára. Ez volt a legfontosabb, erről álmodott, amióta csak útra kelt Norvégiából. Most már megvolt az összes növénye ahhoz a balzsamhoz, amellyel bekenőzködve megteheti a hoszszú utat hegyen-völgyön át. Úgy gondolta, nem ér rá tovább várni, hisz már oly régóta várt. És ha megint csatlakozik hozzá Meta, akkor erre már nem lesz ideje. Utána mindjárt Jacobbal kell találkoznia, akkor meg nyilván elhalasztódna a kirándulás, amíg Norvégiába nem ér. Márpedig ezt nem akarta. Létkérdés volt, hogy egyedül legyen és senki se zavarja. Erre csak most nyílt alkalom. Meta várhatott még egy kicsit. Sol az mondta neki, hogy két-három nap múlva jön érte, úgyhogy még nem volt késő. Tulajdonképpen nem lett volna szabad így magára hagynia a meggyalázott kislányt az erdőben, de végtére is édesanyja

halála óta Meta amúgy is egyedül kóborolt, úgyhogy biztosan megszokta már – gondolta Sol könnyedén. Bensőségesen elbúcsúzott új barátaitól és visszament oda, ahová a lovat kikötötte. Ez a hely hihetetlenül kopár vidék volt a Linderödsasen tetején. Mérföldekre el lehetett látni. Messze a távolban felrémlett néhány ház, de ezt leszámítva lakatlan pusztaság az egész környék. A barátai déli irányba indultak el, amerre az idős aszszony lakott. Néhány napig ott maradnak majd. Három aprócska pöttynek látszottak a végtelen messzeségben. Kérdezték Solt, nincs-e kedve velük tartani. Amikor azonban Sol elmondta, hogy ki akarja próbálni a nadragulyát, megértették, hogy egyedül akar maradni. – Elbírod még ezt is, azok után, amin az éjjel keresztülmentél? – kérdezte a férfi. – Annál rosszabb aligha jöhet – válaszolta Sol. – Nem, rosszabb nem lesz – nevetett a beteg nő. – Ellenkezőleg! Tényleg sosem jártál még ott? Akkor nagy élmény lesz! – De előbb pihend ki magad! – tanácsolta az idősebbik nő. – Aztán nekivághatsz. Mindenesetre számíts rá, hogy az út a Bloksbergre elég sokáig fog tartani. – Meddig? – Ez rajtad áll. Némelyek gyorsan odaérnek, mások lassabban. Sol követte szemével a kis pöttyöket, amíg semmivé nem váltak. Fájdalmasan hasított belé a felismerés, hogy utoljára látta őket. Mindhármukon ott volt a halál bélyege, és bár hívták Solt, hogy jövőre újra látogassa meg őket, alighanem ők is tudták, hogy Ansgar Szakadéka akkor már üres lesz. Így hát Sol magára maradt a lóval. Délelőtt aludt néhány órát, és most útra készen állt. A mámorban átélt ijesztő élmény emléke kissé elhalványult benne, és már nem tűnt félelmetesebbnek egy szokásos rémálomnál. Most csak felajzottságot érzett. Egyfolytában erre várt, amióta Hanna mesélt neki a

Bloksbergre tett utazásairól. Az orgiákról, a kéjes élvezetekről… Remegő kézzel készítette el a balzsamot. A birkazsír már olyan régen volt nála, hogy majdnem megavasodott a tégelyben. Sikerült újra felpuhítania azzal, hogy belekevert valamit és felmelegítette. Azután hozzáadta a három varázserejű füvet: a beléndeket, a pettyes bürköt meg a nadragulyát. Amikor a balzsam kellően megpuhult, levetkőzött és elhelyezkedett egy fa csendes ágai alatt. A föld itt száraz és meleg volt, de mindenesetre maga alá terített egy pokrócot. Azután bekente balzsammal a hónalját meg azokat a helyeket a testén, ahol vékony a bőr. Bekente azt a botot is, amelyre rákötözte az útonálló haját, majd a lába közé szorította. Ezzel repül majd a Bloksbergre. Azután mindkét kezével megfogta a botot, ellazította magát, és várt. Miközben várta a fejleményeket, elégedetten gondolt a nadragulyára. Részletes magyarázatok birtokában most már tudta, hol talál még belőle. Bőséges készletet szándékozott magával vinni, hogy jusson elég az elkövetkező évekre is. Ha jól sikerül az utazás. Sol pillái elnehezedtek. Szinte észrevétlenül süllyedt bele a félálomba. Hogy megszépült minden! A színek úgy megteltek, hogy már-már felszikráztak a fényben. Sol felemelkedett a földről, ringató hullámok hátán lebegett le s föl a gyönyörű táj fölött. Ott van Glimmingehus. Egy kissé lejjebb kanyarodott a vár lépcsős orma felé, és Jacobot kereste a szemével, de senkit sem látott odakint. Csak gólyák kelepeltek az üdvözlésére. Milyen csodálatos dolog repülni! Sol szédítő hullámokban emelkedett és süllyedt a levegőben, a dombos táj formáit követve, amelynek zöldje és virágszőnyege ott pompázott alatta. Österlenre hasonlított, amelyen nemrég keresztüllovagolt. Itt kellene lennie a tengerpartnak. De nincs itt semmiféle tenger. Különös!

Egyszeriben megingott a bot, amelyen lovagolt, Sol majdnem lezuhant róla. Szörnyen megrémült, a keze megforrósodott, és szorosabban markolta meg a botot. Különböző alakok suhantak át a levegőn. Sol ráismert az idősebbik boszorkányra a szakadékból, vidáman integettek egymásnak. Ez meg csak nem a gråastensholmi papné? Sol tudta, hogy a papfeleségekről a boszorkányok mindig is állították, hogy látták őket a Bloksberg felé lovagolni. Na de hogy az ő papjuk felesége…? Hisz olyan jámbor szentfazék! De, biztos, hogy ő az! Mit keres ez itt? Egy kecskebakon lovagolt, amelyik odamutatta Solnak hosszú, hegyes micsodáját. Sol elvigyorodott. Ezt muszáj elmesélnie otthon! Sötétkék hegycsúcs bukkant fel a távolban. Sol különféle repülő alakokkal, kisördögökkel akadt össze. Egyikül ráült Sol mögé a botra, kicsit megemelte Solt és beléhatolt. Sol élvezte. Szóval ezt kellene éreznie! Egészen más volt, mint Jacob emberi közeledése. Megérkeztek. Mindnyájan ott voltak: Férfiak és nők, ismerősök és ismeretlenek, köztük a legkülönbözőbb kinézetű ördögökkel. A papné leszállt a földre. Előrehajolt, felhajtotta a szoknyáját, és hagyta, hogy a kecskebak beledöfjön. Sol látta az arcát is: vonásai mintegy szétmállottak az orgazmus tompultságában. A Sol mögött ülő démon leugrott a földre. Neki azonban, úgy látszik, nem ezekhez a figurákhoz kellett csatlakoznia, akik vad, hintázó táncot jártak egy földbe vájt lyuk körül. A bot, hegyén a lobogó ősz hajfürttel, önmagát kormányozta, és Sol meghökkenve látta, hogy egyenesen levitte a lyukba, amely sokkal nagyobbnak mutatkozott, mint hitte. Egy szakadék volt, és Sol ebben a szakadékban repült, anélkül, hogy lassítani tudta volna az iramot. De nem is akarta. Süvített körülötte a léghuzat. Egyre lejjebb és lejjebb jutott. Végre leért, újabb táncoló csoportok közé, és leszállt a ,

„lováról”. A többiek a kezüket nyújtották felé, hogy bevonják a táncba. Ebben a pillanatban síri csend lett. Középen megjelent maga a Gonosz. Végigjártatta tekintetét a táncolókon, s Solon állapodott meg. Hosszú ujja rámutatott a lányra. A többiek figyelmeztetés nélkül is mind eltűntek. Sol egyedül maradt vele a barlangban, ahol egészen forró volt a levegő, és átható szerelemszag terjengett. A Sátán ránézett Solra és elmosolyodott. És mivel a külsejét mindig az egyes ember képzelete formálja, Sol számára ő a leggyönyörűségesebb, legizgalmasabb és legvonzóbb férfi volt, akit életében látott. Sárga volt a szeme – mint Solnak is, hoszszú, keskeny, rés, amely mögött tűz lobogott. Szája a szatírokét formázta, kilátszottak hegyes, fehér fogai. A haja szénfekete volt, sötétbőrű teste pedig… Sol teste összerándult. Ellenállás nélkül csúszott bele a Sátán kitárt ölébe, és egy fél órára a legvadabb gyönyörök sokaságát élvezte – nem tudott betelni vele, s a párja épp oly telhetetlen volt. A visszautat révületben élte át, nem is emlékezett rá, hogy visszarepült volna, míg fel nem ébredt a fa alatt. A combja között csupa lucsok volt a bőre, a feje sajgott, valami nem evilági fájdalommal. Meg sem tudta moccantani a fejét. Észrevette, hogy alaposan beesteledett. A fejfájás visszatért, amint mozdulni próbált. Így inkább fekve maradt, altestében tompa fájdalom feszült, mintha sokáig izgatták volna, és égő vágyat érzett, hogy, mindezt újból átélje. Te jó ég! – gondolta – lesz mit tanítanom Jacobnak! Amit vele ügyködtünk, az tejbepapi volt ehhez képest! Ó, bárcsak újra láthatná azt a férfit! Magát a Gonoszt. Bárcsak találkozhatna vele itt a földön! Szegény Jacob ügyefogyottnak és unalmasnak tűnt hozzá képest. De majd ő megtanítja! Megmutatja neki, hogyan csinálja.

Borzasztó ez a fejfájás! De hát nyilván ez az élvezetek ára, amit meg kell fizetnie. Meg kell szabadulnia tőle valahogy. Sol nagynehezen átkutatta a holmiját, és talált is egy altatószert. Végre álomba merült, és átaludta az egész éjszakát. REGGELRE MEGSZŰNT a fejfájás, de Sol már nem volt benne olyan bizonyos, hogy szeretné-e megismételni a kísérletet. Előbb mindenesetre meg kell találnia a módját, hogyan védje ki az utóhatást. Szegény Meta régóta várta. Sol rossz lelkiismerettel lovagolt át a Linderödsasen erdein, le a szép folyópartra. Tökéletes csend volt. Ijesztő csend. A csillámló víz enyhén fodrozódott a sziklák közelében, a kicsiny vízesésnél. A táj a nap vibráló fényében fürdött. Életnek semmi jele. Sol hátán végigfutott a hideg, Csak nem üldözte ki önzésében a szerencsétlen kislányt a veszélyekkel teli vadonba? És ha tényleg vannak itt vadállatok? – Meta! – kiáltott, amilyen hangosan csak bírt. – Meta! Én vagyok, Sol! Fenn a sziklán valami megmozdult. Az egyik kiszögellésen alacsony lányalak emelkedett fel. – Jesszusom, Meta, de megijesztettél? – sóhajtott fel megkönnyebbülten Sol. – Már azt hittem, pánikba estél és elszaladtál. Meta elsáncolta magát a sziklán: a kést a keze ügyébe tette, és nagy kődarabokat szedett össze – egész okos ötlet az esetleges támadók visszaverésére. Most ellenben lemászott. – Szervusz – köszöntötte Sol és leugrott a lóról. – És ha lezuhantál volna onnan? No, hogy boldogultál? Meta eléggé sápadt volt. – Olyan ijesztő volt az erdő éjszaka. Meg a hold is. Örökké rám bámult.

– De hiszen megszoktad az egyedüllétet. – Igen, de nem ilyen messze az emberektől. – Maradt valami elemózsia? Éhes vagyok, mint egy farkas. A kislány arcán bűntudat látszott. Az ennivaló nagyrészét bizony megette. Sol sóhajtva felezte el a maradékot. Reggeli után mindjárt fölkerekedtek. – Milyen messze van ide Fulltofta? – Ó, nagyon messze. Ezen az úton. – Ezen az úton? No de ez kerülő! Arra már nincs időnk – mondta Sol ijedten. – Találkoznom kell az… útitársammal, és máris késésben vagyok. Hát a Bosjö kolostor? – Az ugyanerre van. Csak még messzebb. – Akkor marad Vittskövle. Meta nem felelt. Némán ücsörgött Sol mögött a lovon – most, hogy megszabadult a tetvektől, már felülhetett – és csak igennel meg nemmel válaszolgatott a kérdésekre. – Mi ütött beléd? – kérdezte Sol végül kissé ingerült hangon. A kislány némi habozás után megszólalt: – Azt mondják, hogy Vittskövlén az öreg úrnő rettentő szigorú a lányokkal. Nem merek odamenni, kisasszony. – Ki az a hölgy? – Gjörvel Faddersdotternek hívják. Háromszor is férjhez ment, most Brahe özvegye és állítólag ő a leggazdagabb egész Skanéban. Elmúlt kilencven éves, de úgy dirigálja a szolgálókat, mint egy hárpia. Hadd legyek inkább a kisasszony komornája! Mindent megteszek a kisasszonyért, megígérem! – Micsodám? – képelt el Sol. – Vagy arra nem lennék alkalmas? Akkor valami szerényebbet. Lehetnék a szolgálója is. Csak a kisasszonynál maradhassak! Sol szívből felkacagott. Még hogy a komornám! Egyáltalán, mit gondolhat rólam ez a lány? – Hallgass ide, Meta – mondta aztán elkomolyodva. – Én csak egy egyszerű lány vagyok. – Sol kissé elmosolyodott ma-

gában, amikor ezt kimondta, de ilyen értelemben tényleg az volt. – Még nemesi származásom sincs, és nem is élek elég nyugodt életet ahhoz, hogy gondoskodhatnék rólad. De nem muszáj pont Vittskövlébe menned. Találunk neked más helyet. – Nem baj, ha a kisasszony nem nemes, és én bért sem kérnek. Hadd dolgozzak a kisasszonyra! Úgy szeretném viszonozni azt a sok jót, amit értem tett… Solt felbosszantotta, hogy Meta jónak nevezte. Néha elviselte, máskor nem. – Csak azért tettem, mert ahhoz volt kedvem – mondta ingerülten. Jó darabig nem szólt egyikük sem. – Szépen kérem – nyaggatta Meta alázatos hangon. Solnak eszébe jutott valami. Siljéhez, vagy esetleg Charlottéhoz elszegődhetne. Ők mindig otthon vannak, és mindketten tartanak cselédséget.. Tehát cipelje magával ezt a gyereket árkon-bokron keresztül, egészen Norvégiáig? Szakítsa el a szülőföldjétől, a családjától, a… Családja történetesen nincs is. De azért mégis… nem, ezt nem lehet! – Majd meglátjuk – mondta. Mit fog szólni Jacob? És neki magának hiányzik ez? Pedig hogy örült, hogy találkoznak. MÁR AMIKOR HAVÄNGHEZ értek, észrevett Sol egy lovagló alakot, aki a parton közeledett feléjük. Rögtön ráismert Jacob Skillére. A férfi megállította a lovát. – Szervusz – üdvözölte Sol – Te itt vagy? – Igen, mert nem tudtam kivá… Elhallgatott, amikor megpillantotta Meta aggodalmas arcát Sol háta mögött. Lerítt róla a csalódottság. – Ez Meta – mondta gyorsan Sol. – Anyátlan árva, majd

megpróbálok helyet keresni számára egy rendes házban: Jacob kedvetlenül bólintott, és megfordult a lóval. Milyen közönséges – gondolta Sol. Nem vitás, hogy jóvágású és férfias, de a Sötétség Fejedelmével összehasonlítva olyan szürke és semmitmondó a külseje. Mindenesetre örült, hogy újra látta. Sok minden, várt még rájuk együtt. Skille elmagyarázta, hogy nem kell a glimmingehusi úton menniük, vágjanak át inkább a rövidebbik úton Skanén. – De találkoznunk kell Jörgennel is. – Persze, arrafelé megyünk. Útközben elhaladtak néhány nagygazda birtoka mellett, de hogy, hogy nem, Meta mindig talált egy csomó kifogást, miért nem szegődhet oda. Az egyik házban kísértetek jártak, a másikban nem lakott senki és így tovább. Sol tökéletesen bizonyos volt abban, hogy Meta semmit sem tudhatott ezekről a birtokokról, de békén hagyta a kislányt. Egy paraszttanyán szálltak meg éjszakára, egy pajtában egészen kint a határban, ahol senki sem láthatta meg őket. Meta viselkedése kezdett idegesítő lenni. Egyfolytában Sol kezét akarta fogni, félt, hogy ideálja megint magára hagyja. Jacob szörnyen ingerült volt, és ezt nehezen titkolta. A széna a legkisebb mozdulatra is zizegett. Jacob közelebb lopódzott Solhoz a sötétben és óvatosan megsimogatta az arcát. Meta lassan és egyenletesen lélegzett. – Olyan rettenetesen hiányoztál – suttogta Jacob Sol fülébe. – Pszt! – csendesítette le a lány. – Meta alszik. Menjünk ki! Sol félig fölemelkedett. Ebben a pillanatban Meta kinyitotta a szemét. – Mi történt? Hova megy, kisasszony? – Sehova. Csak kényelmesebben akartam elhelyezkedni – válaszolta Sol megadóan, és megszorította a kislány kezét. – Itt vagyok melletted.

Meta újra álomba merült. – Alig vártam, hogy találkozzunk– suttogta Jacob mélységes csalódással. – Én is örültem = súgta vissza Sol. – Ez az egyetlen esélyünk. Holnap csatlakozik hozzánk Jörgen, és akkor már nem lehetünk egyedül. – Nem tehettem mást, Jacob… – Ha minden kolduskölyköt fölszedsz… – Meta különleges eset volt. Most nem mesélhetem el. Próbálj aludni, holnap hosszú út áll előttünk. – De én veled akarok lenni, Sol! – Tudom. Én is így érzek. Jó éjszakát. Skille átkarolta a derekát. Sol azonban visszaparancsolta a kezét, kedvesen, de határozottan. Hallotta, hogy a férfi káromkodik magában, hosszú és zaftos tirádákkal. Azután látványosan hátat fordított Solnak. HAJNALTÁJT SOL felébredt, és ijedten ült fel. – Jacob! Meta eltűnt! A férfi odafordult hozzá. – Hála Istennek, akkor végre együtt lehetünk. – Ne légy ilyen önző! Meg kell keresnünk! – Minek? Ha el akar menni, hadd menjen! Csalánba nem üt a ménkű. – Meta más. Ő olyan védtelen, mint egy csecsemő. Amikor rátaláltam, foszlott rongyok lógtak rajta és egy hete nem evett. Egy tucat nagydarab zsoldos megkötözte és javában élvezkedett rajta. Hátulról. – Jézus Mária! Miért nem mondtad rögtön? – Mikor mondhattam volna? Hisz örökké ott lógott rajtam. Ezért utasítottam el a közeledésedet az éjjel. Nem akartam, hogy Metának eszébe jussanak a zsoldosok. Sol felállt. – Nézd csak, Jacob! A gyerek itthagyott a fekhelyén egy

virágcsokrot. Szegényke így akarta kifejezni a háláját. – Igen, de miért tűnt el egyszeriben? – Nem tudom. Meg kell keresnünk. – Meg, ezzel egyetértek – mondta Jacob. – És keresnünk kell néhány jó embert is, akik gondoskodnak róla. – Köszönöm, Jacob. A pajta kapujánál Sol megállt és átölelte Skillét. – Rendes vagy – súgta a fülébe, és könnyedén megcsókolta. Jacob azonban olyan erővel szorította magához és olyan mohón csókolta meg, hogy nem lehetett kétséges, mennyire kívánja. Kisiettek. Végleg elmentek a pajtából, úgyhogy mindenüket magukkal vitték. Sol bedugta a kis virágcsokrot a ló kötőfékébe, azután erdőn-mezőn keresztül visszamentek ugyanazon az úton, amerre jöttek. Arra számítottak ugyanis, hogy Meta nem abba az irányba indult el, amerre ők szándékoztak volna továbblovagolni. META MESSZIRE jutott el, de végül megtalálták. Szívszorító volt a kis emberke látványa, amint nekikeseredve, a könnyektől elvakítva bandukolt az ösvényen. Jacob leugrott a lóról. – Ejnye, Meta – szólalt meg Sol. – Miért tetted ezt? A kislány elfordult. Úgy zokogott, hogy képtelen volt válaszolni. – Nagyon megijesztettél minket, tudod? – mondta Sol nyugodt hangon, miközben Jacob Skille feltette Metát a lóra Sol mögé. – Mondd el nekünk, miért. – Gondoltam… az lesz a legjobb… ha egyedül maradhatnak – hüppögött a kislány. – A fenébe – súgta Sol és szemrehányóan pillantott Jacobra. Ezek szerint Meta meghallotta őket az éjjel. Jacob sokkal együttérzőbbnek mutatkozott, mint Sol kép-

zelte volna. – Félreértettél minket, Meta. Nem akarunk megszabadulni tőled. Csak van valami, amit négyszemközt kell megbeszélnünk Sollal, ezek titkos dolgok, Dániával kapcsolatosan. De az várhat. Te jó ég! – gondolta Sol mosolyogva. Szóval az ölelkezésünk nagypolitikai tényezővé lépett elő! – Nem gondoltam komolyan, amikor kolduskölyöknek neveztelek – folytatta Jacob. – Csak fáradt voltam és nyűgös, és olyankor kicsúszik az ember száján egy-két olyan dolog, amin később maga is csodálkozik. Meta bólintott, és nagyot sóhajtott. – Láttad, milyen szép lett a ló a virágcsokorral a fülénél? – kérdezte Sol vidáman. – Képzelheted, milyen nagy úrnak érzi most magát! Meta ajka szánandó, bizonytalan mosolyra nyílt. – Egyébként nagyon szép csokor. Meta, remekül választottad meg a színeket. Ibolya, csipkerózsa meg kőtörőfű. Solnak hirtelen eszébe villant, hogy Meta nyilván azért ért ilyen jól a csokorkészítéshez, hogy legyen mit árulnia az árok szélén. Az út most kiszélesedett, úgyhogy a lovak elfértek egymás mellett. Sol jelentőségteljesen ránézett Jacobra, mielőtt folytatta: – Most, kicsi Meta, most rájöttem, hogy nem akarok megválni tőled. Borzalmasan hiányoztál nekünk. Arra gondoltam, hogy hazaviszlek magammal Norvégiába, az édesanyámhoz. Mit szólsz hozzá? – Óh, kisasszony! – ujjongott Meta, és úgy megszorította Sol derekát, hogy az alig kapott levegőt. – Tudod, merre van Norvégia? – Öö… talán ott túl az erdőn? – Na igen, az biztos, hogy túl az erdőn. Még a tengeren is túl, Meta! Napokig kell utaznunk. – Jaj, az veszélyes!

– Ne mondd! Milyen szörnyek leselkednek rád arrafelé? – A nagy tengeri kígyó, amelyik felborítja a hajókat. – De nem akkor, amikor én is ott vagyok – igyekezett megnyugtatni a kislányt Sol – Persze… ha úgy gondolod, hogy inkább itt maradsz Skanéban… Meta nagyot nyelt. – Nem. A kisasszonnyal megyek. Kisvártatva Sol észrevette, hogy Meta egészen megnyugodott. „Köszönöm, kisasszony” – mondta Solnak alig hallhatóan. SOL FELTEVÉSE IGAZNAK bizonyult. Jörgennek nem akaródzott búcsút venni a tanyán vendéglátóitól – pontosabban, a lányuktól. Minthogy azonban felgyógyult és erőre kapott, Jacob Skille könyörtelenül ragaszkodott az induláshoz.. – Haza kell menned Ottiliéhez – mormogta. – Milyen Ottiliéhez? Ja, ahhoz a szemérmetes mimózához? Na igen, attól tartok, veletek kell mennem, de mindenképpen visszajövök. Jacob engedélyezett neki egy rövid, négyszemközti búcsúzkodást a leányzóval, azután folytatták útjukat kelet felé. Helsingborgban Jacob talált egy hajót, amellyel a két lány eljuthatott Norvégiába. Sol megállapodott a kapitánnyal a fizetségben, azután elindultak egy szerény fogadó felé, amit Jacob ismert, hogy ott töltsék az utolsó éjszakát. – Ezt nevezem tökéletes szervezésnek – mondta büszkén: – Ha egy fél nappal később érünk ide, elszalasztjátok a hajót. De a szeme szomorú volt és komoly, amikor Solra nézett. Sol viszont meglepően ideges volt. Fantasztikus találkozására gondolt a Sátánnal, és úgy érezte, most egy darabig egyedül kell maradnia. Egyszeriben bosszantónak találta barátai fecsegését, és mintha nem is tartozott volna közéjük. Sokkal inkább egy titok foglalkoztatta, amit senkivel sem oszthatott meg.

Most könnyebben el tudott szabadulni, hiszen Meta bízott benne, hogy magával akarja vinni Norvégiába. Olyan mélyen aludt, hogy Sol nyugodtan el mert osonni mellőle. Jacob mesélt már neki a régi tömlöc romjairól, ahol éjszaka rengeteg kísértet garázdálkodik, de azt nem tudta pontosan, hol vannak ezek a romok. Solnak azonban sikerült megtudnia a csöppnyi fogadóban elfogyasztott vacsora alkalmával. Most egyenesen oda irányította lépteit, az erődítmény legszélső bástyájához. Elhaladt a Sancta Maria templom mellett. Nem is gondolt rá, hogy hátranézzen, követi-e valaki. Pedig követte. Sol türelmetlenül sietett keresztül a városon, az ősrégi romok felé. Ott megállt. Nemsokára eltűnnek – gondolta magában. Eltűnnek, elsüllyednek a földbe, benövi őket a fű, és később talán házak emelkednek majd föléjük. Néhány új ház már betolakodott erre a helyre, a romok közötti területre. Száz év múlva senki sem sejti majd, hogy mi volt alattuk. A bejáratot szélgörbítette fák rejtették el. Sol néhány mohával és fűvel benőtt fal között igyekezett lefelé. Talált egy ajtónyílást, ahol valaha gyerekek játszhattak, mert egy kezdetleges, összetört vesszőparipa hevert a földön. A romok labirintust alkottak Sol előtt. Ő azonban csak megállt egy pillanatra, beszívta magába a hely levegőjét, azután habozás nélkül elindult az egyik irányba. Földre zuhant kőtömbökön mászott át, kerülgette a tető hasadékai alatt felgyülemlett jókora tócsákat. Végül egy kriptaszerű helyiségbe ért. Sűrű volt a levegő a halottak régmúlt szenvedéseitől. Ez volt a tömlöc. A tető résén át besütött a hold. Sol letelepedett középen egy fűvel benőtt buckára, közvetlenül a tetőrés alatt. A sarokban halványan fehérlett valami: halottak csontjai lehettek. Ide már nem jött be senki, legalábbis gyerekek nem.

Sol behunyt szemmel, mozdulatlanul ült. Egy idő múlva fel tudta fogni a halottak hangját – mintha elmúlt századok zümmögő kórusa szólalt volna meg. Mindegy, hogy az ő képzelete hívta elő, vagy valóban hallotta őket. Bárhogy is, Sol számára valóságos hangok voltak. Sol válaszolt nekik, nyugtatgatta őket. Olyan érzése volt, mintha egy láthatatlan lény ült volna le mellé, s lelke eggyéforrt az összes szenvedőével. Megértette őket és azok is megértették őt. Úgyhogy lehettek akár képzelete szüleményei is, nem bánta. – Magányos vagyok – suttogta. – Olyan rettenetesen magányos a fantázianélküliek világában. De jó köztetek lenni! Köztetek, akik már megismertetek egy másik világot. Egymás után nőttek ki az emberalakok a sötétségből, olyanok árnyai, akiket halálra kínoztak réges-rég, árnyak, amilyenek az érzékeny emberek előtt olykor felsejlenek, villanásszerűen, a látóterük legszélén. Ez volt Sol világa, itt érezte magát otthon. Látta ezeket az embereket, felfogta a reményvesztettséget, amit valaha éreztek, amikor itt sínylődtek, ezekben a kazamatákban, s a bizonyosságot, hogy innen nincs menekvés, hogy ami vár rájuk, az csupán a lassú, gyötrelmes halál. Egyszercsak eltűnt az összes árnyalak. Sol súlyos léptek zaját hallotta a folyosó felől. Jacob Skille állt meg az ajtóban. – Te itt vagy? – kérdezte szárazon a férfi. Sol egy pillanat alatt föltalálta magát. – Igen. Hallottam, hogy jössz utánam, ezért jöttem ide, ahol egészen biztosan nem zavar meg minket senki. Jacobot csöppet sem ragadta meg az itteni hangulat. – Hát igen. Ide tényleg nem jön senki. Sol és Jacob kétségbeesetten és találékonyan szeretkezett a holdfényben. Sol átadta Jacobnak mindazt, amit a Bloksberg barlangjában tanult, Jacob pedig nagyon is tanulékonynak mutatkozott. Sol észrevette, hogy egyre magabiztosabb szerető-

ként viselkedett. Jacob persze nem tudta, minek köszönhető ez a gazdag változatosság, azt hitte, az ő hatására Sol felülmúlja önmagát. A férfi mindent megtett, amire Sol kérte, úgyhogy csodálatos fél órát töltöttek így együtt. Jacobnak fogalma sem volt, hogy miközben Solt öleli, halottak csontjai veszik körül. Solon azonban csüggedés vett erőt, amikor hazaindultak éjszakai szállásukra. Némán átkozódott tehetetlenségében, és könnyek nélkül sírt. Ez neki már nem volt elég. Az evilági erotika már nem tudta igazán felszítani benne a lángot. Ahhoz sokkal erősebb hatások kellettek volna.

9. fejezet MÁSNAP REGGEL hajóra szálltak. Jacob Skille mélységes szomorúsággal integetett utánuk a rakpartról. A hajóút meglehetősen gyötrelmes volt, viszont egy fél nappal hamarabb értek Oslóba, mint ahogy Dagot várhatták. Délelőtt kötöttek ki a városban. Sol keresett egy vendégfogadót, és lefektette a meglehetősen kimerült Metát. A kislányt elkerülte ugyan a tengeribetegség, de egész úton le sem hunyta a szemét. Majdnem eszét vesztette attól, hogy egy ilyen kis lélekvesztőn kell átkelnie a tengeren. Görcsösen fogódzkodott mindkét kezével. Vigyáznia kellett, nehogy a tengeri kígyó rávesse magát imádott Soljára, ezért egy pillanatra sem mert elfordulni tőle. A fogadóban Sol figyelmeztette Metát, hogy zárja be a hálószoba ajtaját és senkinek se nyissa ki, csak neki. – Csak a húgomat akarom meglátogatni, aki itt lakik a városban – magyarázta. Nem jöhetsz velem, mert állva elalszol. Nem maradok sokáig. Meta tiltakozni próbált, de az ágy túlságosan is csábító

volt. Sol hallotta a zár kattanását belülről, és egy halk puffanás elárulta, hogy Meta ruhástul dőlt le az ágyra. Jó éjszakát, aludj jól – gondolta Sol, és elindult megkeresni a Berenius-házat. LIV KÜLSEJE EGÉSZEN mellbe vágta. A húga először csak állt és bámult rá, mint aki nem fogja fel, mit lát. – Ejnye, Liv! – nevetgélt Sol zavartan. – Én vagyok az, a lehetetlen nővéred. – Sol? Te itt… ebben a házban? Ó, Sol! Végre megértette, hogy látogatója érkezett. Boldogan vetette magát nővére karjaiba, mintha többé el sem akarná ereszteni. – Ne haragudj, Liv – mondta Sol döbbenten – borzalmasan nézel ki. Ha nem látnám a hajad színét, meg sem ismertelek volna, úgy megváltoztál. De még a hajad is olyan fénytelen lett. Livnek reszketett a keze, amikor megmutogatta nővérének a takaros szobákat. Aggodalmasan simított végig a haján, félve, hogy az ura is csúnyának fogja találni. – Ho-hogyhogy megváltoztam? Sol elképedt: Liv azelőtt sosem dadogott. – Lefogytál, a súlyod talán a fele a réginek. És a szemed! Sötét karikák vannak alatta, és süt belőlük a félelem. Azt hittem, egészséges vagy, és rendben mennek a dolgaid! A leveleidben ezt írtad. Egy gyönyörű ház, meg… Egyedül vagy itthon? A húga bólintott. – M-ma van az anyósom p-pletykanapja, Samuelsen kkelmekereskedő feleségéhez ment. M-majdnem egész nap ottmarad. Ó, Sol, de jó viszontlátni v-valakit az enyéim közül! Úgy b-beszélhetek, ahogy jólesik, nem fogsz kijavítani és lleszidni…

Liv elsírta magát. Sol újból átölelte a húgát erős karjával, és elborzadva hallgatta elcsukló sírását, amely a magányos hónapok után most egyszerre tört fel a visszafojtottságból. Amikor Liv egy kissé összeszedte magát, elmesélte az egész történetet. Nem tudta tovább magában tartani, el kellett mondania. – Igyekeztem méltányos lenni hozzá, és nem szeretném a háta mögött kibeszélni, de… – Ki vele, Liv! Itt olyasmik történtek, amiket muszáj egyszer elmondanod, ezt még én is fel tudom fogni. – Mindenáron formálni akar engem, Sol! Az engedelmes, buta és szolgálatkész feleségről szőtt vágyálmai mintájára. Amit otthon tanultam, azt mind csak szapulja, és… – Hogy merészeli? – kiáltotta Sol felpaprikázódva. – A mieink a legjobb szülők a világon! – Igen, szerintem is, de Berenius megveti őket. – Bereniusnak kell hívnod? Hát ez nevetséges! – Hála Istennek, hogy te is ezt mondod! Már azt hittem, én bolondultam meg. Na és az édesanyja… Liv kifakadt, és most már dőlt belőle a szó. Sol egészen megnémult a döbbenettől és a méregtől. Nem fogadhatja a szerettei látogatását, nem utazhat haza, nem rajzolhat, az értelem legcsekélyebb jelét sem mutathatja ki – ez barbarizmus! Embertelenség! Letört liliomszálak – gondolta keserűen. Neki, a rettenthetetlen Solnak, aki nem illik bele a tisztes, normális világba, neki kell ugyanazon a héten két fiatal lányt a gondjaiba vennie, akiknek ő az utolsó menedéke. Mintha ő olyan erős lenne! Fura egy helyzet. – Ami pedig a házasé… – kezdte volna Liv, de elhallgatott. – Jaj, ne haragudj! – Dehogy, mondd csak el! – Nem, ne kérj erre, Sol, nem hiszem, hogy képes vagyok ilyen intim dolgokról beszélni a háta mögött.

– Ahogy gondolod, nem akarom erőltetni. – Sol, én olyan szerencsétlen vagyok! Olyan… megnyomorított! Tényleg olyan hasznavehetetlen vagyok mindenben? Úgy igyekszem, és mégis minden, az égvilágon minden balul sikerül. – Te semmit sem csináltál rosszul, Liv. Ez az ő veresége, nem a tiéd. Ezt hallani olyan volt Livnek, mint egy édes álom. Kiöntötte összes félelmét, bizonytalanságát, magányát, ami ezekben a hónapokban felgyülemlett lelkében, nem tudott gátat szabni nekik. Sol őszintén megrendült. Az pedig már végképp sok volt neki, hogy észrevette kishúga karján az ostorütések nyomát. Ekkor odalett a jó nevelés, Solt majdnem szétvetette a düh. Annak a cifra káromkodásnak a hallatán, ami ekkor kirobbant belőle, a legedzettebbek is fülig pirultak volna. Liv csak bámult, elállt a lélegzete. Sol felrántotta a kanapéról, amelyen ült, – Gyere! Dag hajója mindjárt megérkezik. Lemegyünk elé a kikötőbe. – Dag? Dag idejön? – Igen, megbeszéltük, hogy találkozunk Oslóban. – Dag… – mondta Liv csendesten. – Vele van Trolle kisasszony is? Milyen Trolle kisasszony? Soha nem is létezett számára semmiféle Trolle kisasszony. – Én azt hittem… – Á, az csak szóbeszéd volt. Dag nem ért rá semmi másra, tanulnia kellett. Hébe-hóba egy kis társasági flört… megszokott dolog, de nincs semmi jelentősége. – De hát nekem nem szabad kimennem az utcára. – Micsoda? Nem szabad? A mi családunkban ez ismeretlen kifejezés. Ott mindent szabad, de vállalni kell érte a felelősséget. Egy pillanatra átfutott Sol fején, hogy vajon ő maga ho-

gyan is áll ezzel a felelősségtudattal, de ez az apróság most nem számított. – Gyere csak, nem tűrök ellenvetést! EGY ÓRA MÚLVA már a hajót nézték, ahogy besiklik a kikötőbe. Liv szomorú sorsa kivételével minden egyébről fecsegték, és Liv hónapok óta először mosolyodott el. Most is összerezzent azonban a legkisebb hangra, és félénken nézett körül, nem veszi-e észre valaki. Magában egész idő alatt arra gondolt, mit fog szólni ehhez az ura meg az anyósa. „Kend rám az egészet! – nyugtatta Sol. – Én kibírom.” Miközben a hajóról leszálló utasokat figyelték, Sol lopva szemügyre vette a húgát. Szóval Liv volt az – gondolta. „Valaki, akit nagyon szeretsz, szenved” mondta az egyik nő Ansgar Szakadékában. Sol agya dolgozni kezdett. Szemhéja kissé lejjebb csukódott… Egy magas, jóvágású fiatalember integetett feléjük. – Ő az! – kiáltotta Liv. – Ó, Sol, micsoda ragyogó nap ez a mai! Mindkettőtökkel találkozni ugyanazon a napon! Bárcsak… Itt elhallgatott. – Bárcsak hazajöhetnél velünk? – Nem, nem úgy gondoltam. Tudom, hogy a becsületesség a legfontosabb egy házasságban, és szégyenlem magam, hogy kiszolgáltattam Bereniust, és elárultam a bizalmát. – Hála Istennek, hogy elmesélted az egészet. Ami pedig a becsületességet illeti: az mindkét félre vonatkozik, nem gondolod? – De ő olyan figyelmes, annyi mindennel elhalmoz. És sosem volt hűtlen hozzám, pedig neki, mint férfinak, ehhez joga van, ahogy mondani szokta. Nem lett volna szabad… Dag! De boldog vagyok, hogy újra látlak! Dag egymás után átölelte testvéreit.

– Szóval te már ideértél, Sol. Igazán örülök neki. Egy rakás ember küldi üdvözletét, akik nem tudtak elbúcsúzni tőled. Sokan hiányolnak, nővérkém. Leginkább a… hm, fiatalurak. Szervusz, drága Liv, de rég nem láttalak! Jaj, Liv, milyen sovány vagy és sápadt! Eleszi tőled az ételt az urad? – nevetett rá Dag. – Dag, itt komoly bajok vannak – súgta oda Sol. – Sol! – kiáltott fel Liv rémülten. – Megtiltom! – Nem érdekel! Dag, az a gazember majdnem agyonkínozta Livet! – Ejnye, Sol, nem szabad ilyet… – Mit jelentsen ez? – kérdezte Dag nyugtalanul. – Hadd halljam! A kikötőből kifelé menet Sol nagy dühkitörések közepette elmesélte az egész történetet. Dag megrökönyödve nézett rájuk. – Ki merészel így bánni Livvel? Aki a legérzékenyebb és legtisztább mindnyájunk közül? Én jobban ismerem őt, mint bárki más, és mondhatom, hogy nincs nála jobb ember. Sem Sol, sem Dag nem volt vér szerinti rokona Livnek, de ha valamelyikük bajba került, gyakran még jobban is összetartottak, mint az igazi testvérek. Liv zavarban volt, kínosan érezte magát. – Nem olyan vészes. Biztosan eltúloztam a dolgot. – Már hogy túloztad volna el! Nézd meg a karját, Dag! No és az anyósa! Hallottad, amit meséltem róla! – Haza kell mennünk – zárta le Dag komoran a témát. – ezt Siljének, Tengelnek és Charlotténak is meg kell tudnia. Liv, te velünk jössz. – Jaj nem! – kérlelte Liv kezét tördelve. – Azt nem lehet! – De lehet! – mondta Dag. – Most rögtön keresek egy fuvarost. Készen állsz az útra, Sol? – Nem, el kell hoznom a ruhámat… Jesszusom, megint elfelejtettem Metát! – Metát? Az ki? – kérdezte a másik kettő kórusban.

– Ő az oka, ő egyszerűen arra született, hogy megfeledkezzenek róla – mondta Sol bűnbánóan. Azután elmesélte Meta történetét: Dag a fejét csóválta. – Furcsa egy szerzet vagy te, Sol. Számtalanszor láttam, hogy jéghideg szívvel végzed a legiszonyatosabb dolgokat Tengel betegeivel. A szemed se rebben a jajveszékelésüktől, mikor lefűrészeled a lábukat, felnyitod bűzös keléseiket, összevarrod rothadó testüket, aztán egy kislány miatt valóságosgáncs nélküli lovagként lépsz fel. A gyereket, szegényt, természetesen magunkkal kell vinnünk a Hársfaligetbe vagy Gråatensholmra. Az egyetlen helyes megoldást választottad. – Nyilván! Viszont Livnek igaza van, nem szabadna most hazajönnie velünk. Ez túl nagy provokáció lenne, és nem célunk, hogy az ura agyonverje az ostorral. – Akkor viszont majd én beszélek Bereniussal – mondta Dag mogorván. – Nem, ez a lehető legrosszabb lenne – tiltakozott Sol. Majd inkább én rendezem el ezt a dolgot! Liv, siess haza, még mielőtt hazaérnek, már egészen közel vagyunk. Dag, te szerezz egy fogatot, én pedig elhozom szegény Metát. Elég messze van az a vendégfogadó, ahol vár. Az utóbbi hazugság volt. A fogadó ott állt a sarkon túl, Solnak azonban más tervei voltak. – Dag, mi a városkapunál találkozunk később, velem lesz Meta is. Liv, te pedig húzd meg magad, amíg a szüleinkkel nem beszéltünk. Légy jó és szelíd, mint a bárány! Nemsokára látjuk egymást. Sol elsietett, és hamarosan eltűnt a szemük elől. Liv és Dag átbandukolt az úton, szinte helyben jártak, hogy a lehető leghosszabbra nyújtsák a sétát. Livnek teljesen kiment a fejéből, hogy sietnie kellene. – Anya és apa nemigen tehet semmit – mondta csendesen. – Az igaz. De akkor is meg kell leckéztetni Bereniust. – Annak is én iszom meg a levét.

– Hát igen, ettől én is félek. Öntudatlanul kézen fogták egymást, mint gyermekkorukban. Dag beszámolt koppenhágai diákéletéről, próbált tréfálkozni, de legbelül nyomasztó, kétségbeejtő tehetetlenséget érzett. Minden jog a férj oldalán állt. Liv, a kishúga, aki árnyékként követte és csodálta őt mindvégig, amíg fel nem serdültek, szegény Liv most egész életében szenvedjen mások miatt? Ugyanakkor volt egy olyan megmagyarázhatatlan érzése, hogy ő maga is vétkes, amiért Liv sorsa így alakult. – Hol van a cégiroda? – kérdezte rövid hallgatás után. Liv megállt. – Nem, nem szabad odamenned, Dag, nem engedem! – Pedig nagyon szeretném megmondani neki a véleményemet. Vagyis, hogy őszinte legyek, ripityára verni az ábrázatát. – Dag! Kérlek szépen! Dag megsimogatta Liv arcát. – Jól van, nem teszem meg. Meglátjuk, mire jut Sol, ő igazán találékony – mondta naivan. Sokáig nézett Liv szemébe, és mindkettőjük arcán bánat tükröződött, amikor elbúcsúztak egymástól. Dag megígérte, hogy hamarosan ír neki otthonról, azután elváltak. Liv állt és nézte, amíg el nem tűnt a szeme elől. Csak azután fordult be a jókora házba, felvidulva a testvéreivel való találkozástól, de egyben halálosan rettegve a büntetéstől, ami vár rá, ha az ura megtudja, hogy elment otthonról. SOL GYORSAN CSELEKEDETT. Leintette egész Oslo legelőkelőbb hintóját és szólt a kocsisnak, hogy vigye Samuelsen házához. A hintóban megigazította a ruháját, úgy, hogy a lehető legelegánsabban nézzen ki. Nem volt nehéz, miután a legjobb ruháját viselte, amelyet Strahlenhelm grófnőtől kapott. Norvégiában ez feltűnően divatosnak számított. Azután egy darabig kotorászott titkos készletében, és valamit be-

letett a zsebébe. Amikor megérkeztek, megkérte a kocsist, hogy jelentse be Thott grófnőt Koppenhágából. A Thottokból olyan sok volt, hogy senki emberfia nem tudta számon-tartani őket. A kocsis felment a lépcsőn, és nyomban ezután közölték Sollal, hogy a „grófnőt” szívesen látják. Sol ruháját suhogtatva, színpadiasan és elegánsan vonult be a házba, fején a legújabb koppenhágai divat szerint való kalappal. A kelmekereskedő neje, a termetes Samuelsenné asszony egyre hajlongott és kérte a magasrangú vendéget, fáradjon be szerény polgárházának szalonjába, ahol éppen néhány kedves barátnője tartózkodik. Közben kétségbeesetten törte a fejét, vajon mit akarhat tőle ez a remekbeszabott grófnő. Sol szálfaegyenes derékkal lépett be a szalonba és barátságos, de kissé leereszkedő arckifejezéssel jártatta végig tekintetét az ott ülő hölgyeken. Legjobb dán tudását összeszedve megkérte a ház úrnőjét, mutatná be a rokonszenves hölgyeknek. Dán kiejtése nem volt éppen tökéletesnek mondható, de ezt senki sem vette észre. Samuelsenné asszony bemutatta vendégeinek, Sol pedig jól megjegyezte, melyikük Bereniusné asszony, Liv anyósa. Minthogy Sol nem volt jelen az esküvőn, most találkoztak először. Vén szipirtyó – gondolta magában. Szóval ő az, aki így bánik egész Norvégia legnagyszerűbb lányával. Kaffogó hangú szalonnatömb. Szegény Liv, milyen rossz lehet neki! Sol most ismét a ház asszonyához fordult: – Ah, kedves Samuelsenné asszony, egyenesen az udvarból jövök… Ez láthatólag imponált a barátnőknek. – És ott beszéltem egy barátommal, az idős Löwenbrander gróffal, ő kért meg, hogy adjam át Önnek az üdvözletét. Ezt bátran mondhatta, ugyanis ilyen nevű gróf nem létezett. – A gróf elmesélte nekem, hogy fiatal korában fülig szerelmes volt Önbe, de a család miatt nem vehette Önt nőül. Az-

óta sem felejtette el Önt, Samuelsenné asszony. Ugye, milyen romantikus história, hölgyeim? Sol ragyogó mosollyal nézett rájuk. Samuelsenné teljesen megzavarodott. – Nahát, ó, ez igazán… De vajon ki lehetett az? Löwenbrander gróf? Nem emlékszem… – Persze, hogy nem! A gróf nem használhatta a nemesi nevét, ezt ugyebár megérti. Az Ön iránti hódolatát sem merte kifejezésre juttatni. De Ön azért bizonyára tudja, kiről van szó, nemdebár? Az asszony kipréselt magából egy kissé bizonytalan kacarászásfélét, amit sokatmondónak szánt. Sol látta rajta, hogy töri a fejét. Mindenesetre nagyon elégedett lehetett: a többieknek kocsányon lógott a szeme. Sol letelepedett Liv anyósa .mellé. A keze ide-oda repdesett az asztal fölött, mint a madár szárnya, miközben csevegett, és mindjárt felhívta a hölgyek figyelmét egy festményre, amely a falon lógott. A ház asszonya frissítővel kínálta őt is, de Sol elnézését kérte: itt várja a hintó a ház előtt, és sietős a dolga. Ezután elegánsan távozott és magában kuncogott az elismerő pillantásokon. Sol és Meta kissé megkésve ért oda a városkapuhoz, ahol Dag már várta őket egy egészen közönséges fogattal. Liv anyósa pedig egy fél órával később egy tökéletesen meggyőző szívszélhűdés következtében kilehelte lelkét. Senki sem hozta ezt összefüggésbe azzal a borral, amit jóval korábban a vendégségben megivott, még kevésbé az előkelő koppenhágai dámával. És mivel az anyósa nem otthon halt meg, Livet sem okolhatták érte. Így rendezte el Sol a dolgot. Márpedig a dolgok úgy szoktak elrendeződni, ahogy ő akarta. DAG EGYENESEN Gråastensholmra ment. Az volt az otthona, ott élt magányos édesanyja.

Charlotte persze magánkívül volt a boldogságtól, hogy viszontlátja szeretett fiát. Felváltva hol kacagott, hol a könnyeit törölgette. – Csak pár nappal későbbre vártunk titeket. Elétek akartunk menni a hajóhoz. Nos, hogy sikerült? – kérdezte kíváncsian, amikor leültek a kanapéra. – Micsoda? – Hát a vizsga, mi más! A vizsga? Azt bizony Dag el is felejtette. – Ja, köszönöm, kitűnőre. Immáron a legmagasabb jogi képzettség birtokában vagyok, és dúskálhatok a legjobb ajánlatokban, hogy milyen hivatalt válasszak. Szóval, nem akarok dicsekedni, de én lettem a legjobb. – Tudtam! – ragyogott fel Charlotte arca. Nem tudott betelni a fia látványával. Hogy megférfiasodott! – Tudtam, hogy kiváló leszel! Nekem sem káposztalé van ám a fejemben, úgyhogy volt kire ütnöd – tette hozzá szívből nevetve. – Ez így van. Maga tanított mindnyájunkat, anyám, és ezért minden tisztelet megilleti. De bizony kemények voltak ezek az egyetemi évek. Nem sok becsülete van a diáknak, főképp, ha nem teológiát hallgat. Mintha a papi hivatás lenne az egyedüli üdvözítő ezen a világon. Meg aztán örökké temetéseken kellett részt vennünk, ez valamiféle kegyeleti őrség. Minél népesebb az őrség, annál előkelőbbnek tekintik a halottat. Az ilyesmi rengeteg időt elvont a tanulástól. De végül is sikerült. Dag elhallgatott. Gondolataiba merülve ült a kanapén és csak igennel és nemmel válaszolgatott, amikor Charlotte a gråastensholmi eseményekről mesélt. Az anyja közelebb hajolt hozzá. – Mi történt, Dag? Gondterheltnek látszol. Dag kiegyenesedett és nagyot sóhajtott. – Tudja, anyám, azt hiszem, a legnagyobb szándéka mellett is borzasztó tragédiát okozott. Charlotte elvörösödött. – Én? Hogyhogy?

– Úgy, hogy beszélt a Hársfaligetben arról a bizonyos Trolle kisasszonyról, akit futólag említettem magának, igaz? – Igaz – felelte Charlotte teljesen megzavarodva. – Mi lett abból a históriából? – Semmi. Soha nem is volt semmi, azonkívül, hogy Trolle kisasszonyt nagyon bájosnak találtam és büszke voltam rá, hogy találkozni akart velem. Az én hibám is, nem kellett volna szóba hoznom. – Milyen hibáról beszélsz? Semmit sem értek. – Ez akkortájt történt, amikor Berenius udvarolt Livnek, igaz? Nem sokkal azután, hogy bemutatták őt Livnek itt Gråastensholmon, így van? Charlotte gondolkozott. – Igen, így volt. Na és? Dag felállt, és fel-alá járkált a szobában. – Én már csak azt hallottam, hogy Livnek szándékában áll hozzámenni feleségül. Hogy már igent mondott neki. Charlotte egyre bizonytalanabbá vált. – Igen, ez kitűnő parti volt Liv számára. Látta a mélységes aggodalmat a fia arcán és elfogta a nyugtalanság. – Liv egy zsarnokkal házasodott össze, aki veri őt, anya! Charlotténak elakadt a szava a döbbenettől. Dag megint elkezdte a járkálást. Azután megállt, és öklével az ablakpárkányra csapott. – Ó, anyám! Rá sem ismerne most Livre! Egy reszkető kis árnyék lett belőle! Az anyósa reggeltől estig ugráltatja. Nem találkozhat a családjával, az ura örökké rendreutasítja, mindent felülbírál, amit Liv tanult, és ha Liv véletlenül elszólja magát, és kiderül, hogy valamit jobban tud nála, akkor ostorral veri meg. – Miket beszélsz, fiam! – kiáltott fel Charlotte kétségbeesve. – Jaj, most mit tegyünk? Istenem, mit tegyünk? Tengel… – Nem! Tengelnek ne szóljunk! Ő képes és agyonveri Bereniust. Márpedig ennek nem szabad megtörténnie. Tengel

érdekében. Meg kell beszélnünk a dolgot, Silje, Sol meg mi ketten. – Igen-igen! Ó, Istenem, mit tettem! De hát sejtelmem sem volt… Jaj, szegény lány! Nincs a világon még egy olyan szeretetreméltó ember, mint Liv. – Én is így gondoltam. De egyelőre ne szólj erről a Hársfaligetben. Hagyd, hadd irányítsuk Sollal az ügyet mi ketten. Liv nagyon fél a következményektől. – Jó, megígérem. Egy darabig mindketten szótlanul ültek és a gondolataikba merültek. – Hogy sikerült Sol koppenhágai utazása? – kérdezte végül Charlotte. – Sol olyan, mint a macska. Mindig talpra esik. – Szóval belekeveredett valamibe? – Hát persze, de mindenből ki tud mászni, mert mindenkit levesz a lábáról. Sol fene óvatos, tudja? – Hogy beszélsz, fiam! – Ha-ha! Azt kellene hallania, ahogy Sol káromkodik! – Nagyon is el tudom képzelni – mondta Charlotte szárazon. LENT A HÁRSFALIGETBEN Solt tárt karokkal fogadták. – Ejnye, Silje! Ideje lenne lemondanod a mézes süteményről! Tengel átkarolta Silje derekát. – Kifejezetten jól áll neki. Sol bemutatta Metát, aki azt se tudta, hová legyen zavarában, és röviden ecsetelte a kislány sorsát. A legbrutálisabb eseményt átugrotta, Meta érdekében. Silje és Tengel igen megszánta a szegény árvát, és nyomban megígérték, hogy felveszik szolgálónak. Meta a lehető legóvatosabban megkérdezte, nem dolgozhatna-e a tehénistállóban, ha esetleg ott hasznát vennék. Úgy érezte, ez a ház túl

fényes számára. – Na de mit kerestél Skanéban, Sol? – kérdezte Tengel gyanakodva. – Meglátogattam az ismerőseimet – válaszolta Sol könnyedén. – Hm. Csak nem Brösarp Lankáin? A fenébe! – gondolta Sol. – Hát tud a boszorkányokról? – Ugyan, hogy jut eszedbe ilyesmi? Ha éppen tudni akarod, Trollarp közelében voltam. – És nem kerültél bajba, Sol? – Bajba? Milyen bajba? – Az volt az érzésem, hogy… üzensz értem. Silje meg én megpróbáltunk segíteni rajtad. Sol fürgén lehajolt, és az útiládájában kezdett kotorászni. – Sikerült is – motyogta. – Köszönöm. Nagyon köszönöm. Tengel és Silje összenézett. – Nem akarsz beszélni róla? – kérdezte Tengel. – Inkább nem. Ostobaságot csináltam. És többet nem fogom megismételni. Ebben biztosak lehettek. – Egyszer talán majd elmeséled? Érdekelne, tudod? Ugyanis… egy olyan alak derengett fel előttem, akinek a nevét nem szeretném kiejteni a számon – mondta Tengel halkan. Sol sokáig nézett a szemébe. Ebben a pillanatban megérezték, milyen közel állnak egymáshoz abban a megmagyarázhatatlan világban, amit mások nem érthetnek meg. Azután bólintott. – Egyszer majd elmesélem. Megígérem. Most még túl közeli az élmény. – Itt jön Are! – szólalt meg Silje, hogy elterelje a szót. – Are! Ide nézz, ki van itt! Ez pedig Meta, nálunk fog lakni. Meta, ha érdekel valami az állatok körüli munkával kapcsolatban, kérdezd csak meg Arét. Ez az ő területe. Meta szégyenlősen nézett fel a jókötésű, magas legényre, aki úgy hasonlított Tengelre – leszámítva, hogy hiányoztak belőle Tengel démonikus vonásai.

– Mikor kezdhetem el a munkát? – kérdezte. – Nagyon keményen akarok dolgozni. Are ijedten nézett rá. – Mit mond? Egy szót se értek. – Nem érti a fiatalúr, amit mondok? – kérdezte Meta boldogtalanul. – Miféle „fiatalúr”? Tizennégy éves vagyok! Ez még rendesen beszélni se tud! – Ejnye, Are! – utasította rendre Sol. – Skanéban így beszélnek. Ez egy külön tájszólás, ami a svédre is meg a dánra is hasonlít. Hamar megtanulod majd. – Micsoda, én? Soha az életben! Tanuljon meg ő beszélni! – Vidd most ki az állatokhoz Metát, és mutasd meg neki a birodalmadat! – mondta Silje. – És viselkedj rendesen! Szeretnénk néhány dolgot megbeszélni Sollal. – Én miért nem maradhatok itt? – Te még nem vagy felnőtt. – Úgy bántok velem, mint egy gyerekkel. – Nehéz eset vagy – mosolyodott el Silje kedvesen. – Fiatalúr se akarsz lenni, gyerek se. Na, vidd a kislányt! Are indulatosan sarkon fordult, és dünnyögött valamit, azután eltűnt, nyomában a félszeg Metával. – Megáll az ész! – háborgott Sol. – Ez mintha nem is Are lenne. Hiszen máskor ő maga a megtestesült kedvesség. Silje elmosolyodott. – Nem emlékszel, neked is mennyi bajod volt önmagaddal, amikor ennyi idős voltál? Fél lábbal a gyerekkorban, fél lábbal a felnőtt világban. Mindenesetre én még jól emlékszem, milyen nehéz időszak volt. És te sem voltál éppen angyal. Tizennégy évesen?… Klaus, a templomszolga, János úr… – Én sosem voltam angyal – kuncogott Sol. – Hát, majd csak kinövi ő is. Nem maradhatok sokáig, elintézni valóm van Tonsbergben, egy dán nemesi család megbízásából. Holnap odalovagolok. – Nem mehetsz egyedül – akadékoskodott Silje.

– Drága Silje, az út még egy napig sem tart. Náluk éjszakázom, és másnap már itthon is vagyok. Mi történhet velem, ha csak ülök a ló hátán? – Hagyd, hadd menjen – szólalt meg Tengel. – Sol elboldogul egyedül is. – Jó, de nem várhatnál még pár napig? A kis Meta nagyon szomorú lesz, ha eltűnsz, még mielőtt kezdené egy kicsit otthon érezni magát nálunk. Sol elgondolkozott, és – bár más okból – úgy találta, hogy így még jobb is lesz. – Rendben van, maradok – egyezett bele. – Jól teszed! Rendes tőled, hogy törődsz ezzel a kislánnyal, Sol. – Ha tudnátok, miket élt át! De azt hiszem, jobb, ha hallgatok erről, az ő érdekében. Kint Are harapós hangulatban mutogatta körbe Metának az istállót. Szegény lány csak szedte a lábát a nyomában, és buzgón bólogatott, ha Are magyarázott valamit. A szeme elárulta, mennyire imponál neki a fiú, de nem szólt egy szót sem. – Nem tudsz válaszolni? – kiabált rá végül Are. Meta összerezzent és elfutotta a szemét a könny. – Nem merek. A fiatalúrnak nem tetszik a beszédem. – „Fiatalúr”! Uram Jézus, adj nekem türelmet! SOL NYOMATÉKOS kérésére Dag és Charlotte senkinek sem szólt Liv szenvedéseiről. Sol nem akarta megkockáztatni, hogy Tengel lerohanja Bereniust. Ez meghiúsította volna a terveit. Úgy tett, mintha Tonsbergbe indult volna, pedig dehogyis ment ő oda. Néhány óra múlva két ház között rejtőzködött, amelyek pontosan szemben álltak a Berenius cég jókora raktárépületével. Ez a ház az oslói kikötő közelében volt, messze Laurents és Liv lakóházától.

Sol nem siette el a dolgot. Egész nap figyelte, mi folyik az épület körül. Többször látott egy fiatalos külsejű férfit, akiben ráismert Laurentsre. Szép ember, de az ő gusztusához túl fényesre suvickolt és magabiztos – gondolta Sol. Nem árt a tekintélyt parancsoló megjelenés, de nem ebből a fajtából. Neki a valódiak tetszettek, akiknek a tekintély születésüktől fogva sajátjuk, nem kell hozzá ordibálniuk, akiket az erő láthatatlan légköre vesz körül. Sol egyszer sem nézte meg rendesen, valójában mi is az, amivel Berenius kereskedik. Rönkfa lehetett, vagy fűrészáru, vagy valami ilyesmi. Egyedül csak az emberekre koncentrált. Az épület az oromzatával nézett az utcára. Legfölül egy keskeny padlásajtó nyitva volt rajta. Néhány súlyos zsák állt odakészítve, hogy majd leengedjék a kellő időben. Ez az ajtónyílás pontosan a kapu fölött helyezkedett el. Laurents gyakran állt a kapuban és tárgyalt különböző emberekkel. Sol másnap visszajött, és ismét elfoglalta megfigyelői állását a házak közötti szűk kapunyílásban. Jól jött, hogy volt ott egy bokor is, amely eltakarta őt a járókelők szeme elől. A lényeg az volt, hogy Laurents nem láthatta őt, másképp egyszerűen bemehetett volna a házba és kevésbé körülményesen is elintézhette volna a dolgot. Sol számára azonban az volt a legfontosabb, hogy semmi se utalhasson a Liv személyével való összefüggésre. Sol hosszú évek munkájával begyakorolta, hogy az akaratával tárgyakat mozdítson el a helyükből. A kora reggeli órákban már olyan keményen dolgozott, hogy a haja a halántékára tapadt az izzadságtól és a szíve kétszeres ütemben dobogott. A gondolat segítségével akart egy zsákot egészen a padlásajtó széléig mozdítani. Fogalma sem volt arról, mi van benne, de remélte, hogy jó súlyos a zsák. Eddig még sohasem próbált ilyen méretű tárgyat ilyen nagy távolságból elmozdítani. Kis dobozokat az asztalon, azt igen, az sokszor sikerült, de egy zsákot!

Végül be kellett látnia, hogy ez meghaladja erejét. Most az egyszer fel kellett adnia. Be kell jutnia a házba! De hogyan? Solnak feltűnt, hogy ugyanabban a háztömbben egy szénkereskedő is működött. Volt ott egy hátsó udvar, zsákokkal és egyéb lim-lommal. Ablak nélkül… Egy fél óra elteltével fiatal legény baktatott át Berenius raktárházának kapuján. Ismeretlen tartalmú zsákot cipelt a vállán. Kormos sapkáját a szemébe húzta. Csupasz lába olyan mocskos volt, hogy alig látszott a bőre színe. Sol vigyázott, hogy akkor surranjon be a házba, amikor a legnagyobb a forgalom, és biztos léptekkel indult föl a lépcsőn odabent. Feljebb ledobta a zsákot a földre, miután meggyőződött róla, hogy nincs ott senki. Azután továbbment, fel a padlásra és lekuporodott a padlásajtónál sorakozó zsákok mögé. Szemrevételezte a helyiséget. Keresztbe-kasul óriási gerendák tartották a tetőt. Párás sötét volt odafenn. A padlás másik végében észrevett egy ablakot, ami nyitva volt. Óvatosan odalopódzott. Nem sokkal az ablak alatt háztető látszott. Ha az ember végigszalad rajta, átmászhat a szomszéd ház tetejére, onnan pedig valahogy csak le lehet jutni a földre. Sol lépteket hallott a lépcső felől, úgyhogy sietve visszabújt a zsákok mögé. Nem merte kidugni a fejét, de kisvártatva hallotta, hogy az ismeretlen már eltávozott, Újra egyedül volt a padláson. Felhallatszott, hogy egy emelettel lejjebb emberek járnak-kelnek a házban. Laurents Berenius azonban egész nap nem mutatkozott. Sol hátán végigfutott a hideg. Csak nem ma van az anyja temetése? Jó oka volt feltételezni, hogy az öregasszonyt el kell temetni. Nem tudhatta, hogy e pillanatban épp úton van egy levél Livtől a Hársfaliget felé. Berenius utasításának megfelelően Liv írásban közölte családjával, hogy nem szükséges képviseltetniük magukat a temetésen. Liv persze nem fűzte hozzá, hogy Laurents szégyelli a felesége rokonait. Még Charlottét és Dagot

sem fogadta el. Laurents azok közé tartozott, akik fel nem foghatták, hogy merészeli bárónak neveztetni magát egy ilyen zabigyerek, mint Dag. Hogy neki magának is volt dolga nőkkel, mielőtt Livvel találkozott, azt Laurents nem hozta összefüggésbe azzal a hallatlan erkölcstelenséggel, hogy valaki házasságon kívül gyereket szüljön. Micsoda parázna nőszemély! Sol türelmetlenül hasalt a zsákok mögött, és leste az utcát. Késő délután azután Laurents Berenius végre megjelent a raktárháznál. Lovaskocsival jött, és besietett az épületbe. Most már csak az volt hátra, hogy kijöjjön a házból a rakodást felügyelni. A kapu volt a stratégiai pont. Solnak sokáig kellett várnia. Még egy napot nem maradhat itt, az otthoniak aggódnának miatta. És a gyanújuk is felébredne. Laurents most végre kilépett az utcára. Sol kissé beljebb húzta a fejét. Állj meg ott, ahol vagy! De nem, Laurents túlságosan eltávolodott a háztól, a kikötő irányába. Sol nem láthatta őt föntről, nem tudta, mit csinál Laurents. Hirtelen észrevette, hogy izgalmában a körmével belevájt a tenyerébe. Laurents visszajött. Állj meg a padlásajtó alatt, állj meg a padlásajtó alatt! A férfi meg is állt. Csakhogy nem Laurents volt az, hanem egy másik férfi, aki vele beszélt, Solnak ismét várnia kellett. Sol látta föntről a fejük tetejét. Laurents kissé már kopaszodott. A két férfi jó ideig vitázott, élénk taglejtésekkel alátámasztva mondandóját: Olykor odább is lépett valamelyikük. Megvan! Solnak nem sikerült elmozdítania a zsákot, de talán a két férfira átvihetné az akaratát! Ne mozdulj, Laurents Berenius! Sol meglökte a zsákot, hogy az megingott. átfordult és zuhanni kezdett lefelé. Laurents megfordult. Sol felállt, nem mert tovább ott ma-

radni. Eltűnt a padlásajtó közeléből és rohant a szomszéd ház teteje felé. Hamarosan kint volt az utcán. Futó pillantást vetett a kapu előtti csődületre, mielőtt befordult a sarkon és eltűnt. A zsák nehéz volt. Nehezebb, mint Sol gondolta. Nem sok maradt meg Laurents Bereniusból.

10. fejezet ALKONYATKOR SOL már otthon is volt. – De jó, hogy jössz, Sol! – mondta Silje izgatottan. – Charlotte és Dag van itt. Levelet kaptunk Livtől, azt írja, hogy meghalt az anyósa. Szívroham. És azt kéri, ne menjünk el a temetésre. Szerintem pedig illik elmennünk. Te mit gondolsz? Solnak nem volt ideje válaszolni, mert Dag közbeszólt. – Nyilván az ura mondta, hogy ezt írja nekünk. Silje csodálkozva fordult felé. – Hogyhogy? Ezt miért mondod? – Mikor lesz a temetés? – vágott a szavába Sol villámgyorsan. – Holnapután. Liv most egyedül van. Senki sincs a házban, csak a két halott – gondolta Sol. – Azt hiszem, Livnek most szüksége van ránk – mondta higgadtan. – Mindnyájan odamegyünk, aki csak teheti. Ezt eldöntötték. Csakhogy még mielőtt elindulhattak volna Oslóba, újabb üzenet érkezett, ezúttal futárpostával. Éppen a másnapi utazással kapcsolatos megbeszélnivalókkal voltak elfoglalva. Charlotte és Dag is ott volt. Laurents is meghalt, tragikus baleset érte munka közben. Így elhalasztották Liv anyósának a temetését, hogy egyszerre búcsúztathassák el őket.

– Jaj, szegény Liv! – sopánkodott Silje. – Ilyen rövid idő után kellett elveszítenie az urát. Micsoda kiváló ember volt! Dag, Sol és Charlotte egymásra néztek. Sol bólintott. – A lehető legjobb, hogy így történt – mondta Dag. Azután elmesélte, milyen boldogtalan volt Liv házassága. Tengel arca egyre sápadtabb lett. – És erről egy szót sem szóltatok? Szegény kicsi lányom! – Mi sem tudjuk, csak egy hete – védekezett Dag. Siljének eleredtek a könnyei. – Annyit szomorkodtam, hogy sose jött el hozzánk, és a mi látogatásunkat is elhárította. Úgy vágyódtam utána. Szóval Berenius nem engedte! Ó, Liv, szegény gyermekem! – Nagy bűnt követtünk el ezzel a házassággal – szólalt meg Charlotte. – Azt hiszem, mi hajszoltuk bele Livet. Miattunk hitte azt, hogy Laurents a lehető legjobb parti a számára. – Holnap hajnalban odautazom – mondta Silje. – Mellette leszek a temetésen, azután hazahozom ide. – Veled megyek – közölte Tengel. – Menj csak vele – helyeselt Sol. – Most viszont éhes vagyok. Szólok a konyhán, hogy hozzanak valami ennivalót. Ha a cselédek már lefeküdtek, majd én készítek valamit. – Enni ilyenkor? – Miért ne? Ha egyszer most vagyok éhes! Miért kellene ebben az óraütéshez igazodni? Sol kiperdült az ajtón. A többiek elhallgattak. – Sol már csak ilyen csudabogár – szólalt meg Are mosolyogva. – Mindig azt tette, amire kedve szottyant. Sok fejfájást okozott már nekünk, de azért… Dag a levegőbe bámult. – Azt hiszem, sokat köszönhetünk Solnak – jegyezte meg. A többiek hallgattak. – Így van – ismerte el Charlotte. Egy régi emlék járt az eszében. Az a vendégfogadó Dovrén. A két halott támadó… – Sol mindenek fölött szereti a családját – mondta Silje, és

eszébe jutott, amikor Sol kétévesen úgy rendezte, hogy Abelone komisz fia megvágja a kezét a késsel, mert túl sokat gyötörte Siljét. – Bármit megtenne értünk. – Igen – szólt Dag, miközben azon töprengett, hogy lehet, hogy Liv anyósa ilyen hirtelen és ilyen alkalmas időben távozott az élők sorából. Tengel hallgatott. A szeme elárulta, hogy gondolatban nagyon messze van innen. Ő többet tudott a többieknél. Ő látta, amikor a templomszolga tehetetlenül vánszorgott a templom felé Sol „beavatkozása” után. A templomszolga, aki azzal fenyegetőzött, hogy feljelenti Tengelt a varázslatai miatt… – Sol azt kérte, várjunk néhány napig – motyogta Dag a bajsza alatt. Egyikük sem nézett a másik szemébe. Egyikük sem érezte szükségét, hogy Sol tonsbergi utazásáról kérdezősködjön… Mindegyiküknek voltak ilyen-olyan elképzelései, – de csak Sol ismerte az egészet egyben. A konyhában levágott magának egy malomkeréknyi kenyérszeletet. A gondolatai ugyanott jártak, ahol a család többi tagjáé. Szóval még egy embert átküldött a másvilágra. Egy komisz játszópajtásuk volt az első, a Jéghegyek Népének völgyében. Legalábbis, ha nem számítjuk Abelone fiát, akit Sol csak ujjgyakorlatnak tekintett. Az a játszópajtásuk állandóan kínozta Livet és Dagot. Mindenki azt hitte, hogy természetes halállal halt meg. Hát igen, Solnak örökösen figyelnie kellett, nehogy valaki ártson a szeretteinek vagy pocskondiázza őket, akik jóhiszeműek voltak és védtelenek a világ gonoszságával szemben, mint a kisgyermekek. Neki kellett megvédenie őket, ügyelnie, hogy békében és örömben élhessenek. Időnként fel is bosszantotta őt az ügyefogyottságuk! Azután ott volt a két rabló a dovrei fogadóban. Akik rátámadtak Charlotte nénire, arra a földreszállt angyalra. Meg a templomszolga… Az tényleg mókás volt!

János úr… Őt egy kicsit sajnálta, de muszáj volt, egyszerűen kikerülhetetlen. Mindenképpen szükségszerű. Azután Tengel néhány kellemetlen páciense. De őket nem lehet közéjük számítani, hiszen féllábbal amúgy is a sírban voltak már. És Koppenhágában? Nem, ott visszafogta magát. De azután jött az a két útonálló Skanéban. Önvédelem. Nem túl elegáns megoldás, de hát sürgetett az idő. Liv anyósa következett a sorban. Ezzel már sokkal elégedettebb volt: intelligens és módszeresen megtervezett eljárás. Most pedig Laurents. Ez is szép munka. A lista egész tekintélyes méretet öltött. Az utóbbi időben igencsak megszaporodtak rajta a nevek. A legjelentősebb áldozat azonban még hátra volt. De ezt ekkor még Sol sem tudta. LIV TELJESEN MOZDULATLANUL állt az oslói ház tágas szalonjában. Ökölbe szorította a kezét, hogy ne reszkessen annyira, de nem volt mit tenni: egész testében remegett. Meghalt – gondolta. Meghalt, és nem tér vissza. Csak remegett, gondolkodni nem tudott: az agya nem működött. Nem akart működni. Különben esetleg olyan gondolatok támadtak volna benne, amelyeket nem vallhat magáénak. Ezek a gondolatok már akkor felbukkantak, amikor értesült az anyósa haláláról. Nem szabad megkönnyebbülést éreznem – mondogatta magában… Nem, én nem kívántam a halálát! Nem és nem! Istenem, segíts, légy irgalmas hozzám! Most pedig Laurents. Nem szabad gondolkodni, nem szabad gondolkodni, a lelkiismeretem képtelen befogadni az őszinte gondolatokat. A temetés. Hogy fogom átvészelni? Bárcsak jönne valaki, aki segít a gyakorlati teendőkben. Hogy valami másra is gondolhassak. Meg fogok örülni! Miért nem hagynak már békén ezek a gondolatok, miért kell agyongyötörniük?… Jön valaki. Ismerős hangok! Istenem, de jó, hogy eljöttek!

Sol beszaladt a szobába, nyomában a többiekkel. Livet aggódó, gondoskodó hangok vették körül, egyik kar ölelte át a másik után. Itt van anya, könnyes a szeme, és milyen szeretettel nézi. Valamit mond, hogy „sovány”, meg „drága kislányom”. Sol beszél hozzá. És Dag is itt van, meg Charlotte, és mindenki aggodalmasan néz rá, de mind olyan homályosak. Tengel megtorpant a küszöbön. Rámeredt a lányára, a gyerekére, akit fel-alá sétálgatva órákig ringatott a karján, amikor beteg volt, aki az ő ölében ülve küszködött az első betűkkel, aki mindig olyan szelíd és melegszívű mosollyal nézett az egész világra. Nem ismert rá. Ez a merev, lesoványodott arc, a sötét karikák a szeme alatt, a fakó haj, a zavarodott tekintet… Tengel elfordult és tenyerébe rejtette az arcát. Most megtudta, mi az a gyűlölet. Laurents Berenius és az anyja hálásak lehetnek, hogy a haláluk olyan hirtelen jött és olyan fájdalommentes volt. Mélyet lélegzett, és letörölte a könnyeit. Hányszor gondolták Siljével, hogy beutaznak Oslóba és meglátogatják Livet, annak ellenére, hogy Liv nyilvánvalóan igyekezett kitérni a látogatásuk elől. De végül mindig tiszteletben tartották Liv kérését, annál is inkább, mert mindig csak azt kérte, hogy várjanak még egy kis ideig: még nem készült el a berendezkedéssel, vagy Laurents elutazott, és ő is szeretne otthon lenni, ha a felesége rokonai látogatóba jönnek, és így tovább. Livet most sokan fogták körbe. Mindenki meg akarta ölelni, mindenki tenni akart valamit érte. Az arca teljesen élettelen volt. Tengel nagyon, de nagyon megijedt. Liv, aki körül fellazult a gyűrű, most egyenesen Tengelre nézett. Tengel odalépett hozzá, s a lány a karjaiba omlott. – Apa, vigyél haza innen! – suttogta riadtan, miközben könnyei végigfolytak az arcán. – Jól van – súgta vissza Tengel. Ő sem volt képes tisztán beszélni. – Most majd hazajössz. Majd mi vigyázunk rád, drága kicsi lányom!

LIV HAZAÉRKEZETT – sápadtan, fáradtan és soványan. Csendben sétálgatott a kertben, néha-néha ellátogatott Gråastensholmra, és hosszan elbeszélgetett Daggal. Mindig is ő állt hozzá legközelebb a testvérei közül. Charlotte a háttérben maradt, különböző finomságokkal kínálta őket, és mindenben nagyon figyelmes volt. Liv a legelők felé sétált Daggal. – Légy szíves, Liv! Miért nem vagy hajlandó elmondani, hogy mi nyomja a lelked? – kérdezgette Dag már-már kétségbeesetten. – Tudom, hogy bánt valami. Mindnyájan láttuk rajtad, amikor hazahoztunk. Nem fogsz túljutni rajta, amíg el nem mondod valakinek őszintén. Mind a ketten halottak, Liv! Mitől félsz még? Liv a kezét tördelte. – Nem merem hangosan kimondani. – Muszáj kimondanod! Különben sosem jutsz túl rajta! Liv bólintott. Néhány másodpercig hallgatott, azután belefogott. – Bűnösnek érzem magam, Dag. Dag megfogta a kezét, és érezte, hogy jéghideg. – Hogy érted ezt? – Nem úgy értem, hogy Laurents halálát kívántam volna. De a gondolataim mindig akörül forogtak, hogy soha az életben nem szabadulok ki ebből a megalázó helyzetből. Márpedig ez valahol ugyanaz, mintha a halálát kívántam volna, nem? – Nem, szerintem nem. Ez inkább csak elkeseredés volt a részedről. – Igen, biztosan az volt – mondta Liv töprengve, de egy kissé megkönnyebbülve is. Megálltak. – Liv, kedvesem, próbáld úgy felfogni, hogy mindenképpen túl kell jutnod ezen az időszakon. Használj fel engem arra, hogy valakinek kiönthesd a lelked, valakinek, akinek mindig

van ideje és türelme, hogy meghallgasson. Úgy szeretnék segíteni neked! Nem kell félned, hogy ismétled önmagad; ha szükségét érzed, meg kell szabadítanod a tested és a lelked attól a sok szörnyűségtől. És akkor tiszta lappal kezdhetsz újra! Liv Dag vállára hajtotta a fejét. – Ó, Dag! – mondta. – Én sosem fogom tudni újrakezdeni. Sokkal mélyebb ez a seb, mint gondolnád. Dag átkarolta a vállát. – Az idő segíteni fog, az most a legjobb barátod. Fel a fejjel! Kissé eltolta magától, és lenézett Liv szomorú szemébe. Nyomban eltűnt ajkáról a gyengéd mosoly. Csend vette körül őket, néma csend. Liv szeme kikerekedett, pillantása tehetetlen magányról árulkodott. Dagnak elakadt a lélegzete. Az igazságnak ebben a pillanatában félelem töltötte el mindkettőjüket: az érthetetlentől való félelem. Liv kétségbeesetten szakította el magát Dagtól. Mint egy riadt kis állat, úgy rohant át a réten a Hársfaliget felé: Dag követte a szemével, nem futott utána. Ijedten és zavarodottan fordult vissza Gråastensholm felé. Charlotte a kertben állt a szalon ablaka alatt, és a rózsabokrokat metszette, amelyeket még az édesanyja ültetett oda régesrég. – Egyedül vagy? Azt hittem, Liv is velünk eszik. Dag nem válaszolt. Csak állt, és bámulta a rózsákat, anélkül, hogy látta volna őket. Charlotte ránézett. – Mi történt, fiam? Dag nyelt egyet. – Nem kell elmesélned semmit – mondta Charlotte halkan és folytatta a rózsák metszését. – Én már aznap megértettem, amikor hazajöttél. Amikor Trolle kisasszonyról meg Laurents heves udvarlásáról beszéltél. – Igen, valószínűleg már akkor tudtam a szívem mélyén,

hogy milyen sokat jelent nekem Liv. De még azt sem engedtem meg magamnak, hogy végiggondoljam ezt a gondolatot. Hiszen férjes asszony volt. Ma azonban… Éppen az imént… Charlotte várt, hagyta, hadd beszéljen. – Régebben sosem értettem ezt meg, hiszen majdhogynem testvérek voltunk – mondta Dag hevesen. – Csakhogy nem vagyunk azok. És azt hiszem, Liv is ugyanezt érzi, habár most rettenetesen megijedt. – Értem – bólintott Charlotte. – Liv kissé elkomorodott, amikor Trolle kisasszonyról hallott, és anélkül, hogy látta volna a valódi okát, engedett a nyomásnak és hozzáment Laurents Bereniushoz. Liv olyan alkalmazkodó volt mindig is. Te pedig… Koppenhágában… Téged felháborított a hír, hogy Liv férjhez megy, igaz? – Igaz. Dag olyan hirtelen fordult el, hogy a kavics megcsikordult a sarka alatt. – De maga, anyám, talán sohasem egyezett volna bele abba, hogy összeházasodjunk Livvel – mondta egy leheletnyi agresszivitással a hangjában. – Liv ugyebár nem nemeslány. – Dag, édes fiam, hogy mondhatsz ilyet? Láttál már engem sznob módon viselkedni? – Nem, hál' Istennek soha. – Hagyj neki időt, fiam! Azt hiszem, nagyon-nagyon óvatosnak kell lenned. Mindnyájan ismerjük Liv félelmeit ezután a házasság után. – Balsejtelmem van – sóhajtott Dag. – Attól félek, végtelen hosszú időbe telhet. Talán soha nem tudok közel kerülni hozzá. – Úgy tűnik, Livet nyomasztja a lelkiismerete – bólintott Charlotte. – Mintha valaki megigézte volna, hogy bűntudata legyen mindenért, amit tesz. És attól tartok, hogy a szerelem gondolata két olyan ember között, akik testvérekként nőttek fel, csak még jobban megrémiszti. Szegény kislány! Végtelenül nagy szeretettel kell felé fordulnunk, Dag. Dag szótlanul bólintott.

EGYIK NAP CSALÁDI tanácsot tartottak a Hársfaligetben, terített asztal mellett. Sol észrevette, hogy Silje keményen ellenáll a süteményes tál csábításának, és gonoszkodva elmosolyodott. Tengel hozta szóba a témát; Liv tudta, hogy ez előbbutóbb elkerülhetetlen lesz. – Liv, lassan kénytelen leszel gondolni a jövődre is – mondta Tengel, és komoly arccal nézett a lányára. – Egy tekintélyes fűrészáru-kereskedelmi cég tulajdonosa lettél. – Nekem nem kell – vágott azonnal a szavába Liv. – Akkor viszont el kell adnod – mondta Tengel. – Nem hagyhatod a sorsára. – Nem lenne kár érte? – szólt bele Are. – Apám is tudja, hogy arra gondoltam, hasznosítanunk kellene itt mellettünk az erdőt. Már beszéltünk erről Charlotte nénivel. Márpedig jobbat el se lehetne képzelni, mint egy kereskedő cég, amelyik elszállítja az itt kitermelt fát! – Remek ötlet – helyeselt Dag. – De hát én semmit sem értek a kereskedelemhez – tiltakozott Liv, és abban a rettenetes házban sem akarok lakni – az emlékek miatt. Itt akarok lakni a Hársfaligetben! – Ennek semmi akadálya – mondta Dag, csalódottan, amiért Liv megint elkerülte a pillantását. – De én jogász vagyok és sok mindenben tudnék segíteni neked. Azonkívül gondolj arra, milyen jól tudsz számolni. A könyvelést itthonról intézhetnéd. A házzal nem tudom, mit csináljunk. Kár lenne eladni… – Miért ne lakhatnék én ott? – kérdezte Sol könnyedén. – Játszhatnám a finom úri dámát, nagy udvartartásom lenne, és így tovább. Biztosan seregestül jönnének a kérők, akik a szép ház után ácsingóznának… és ráadásképp engem is megkapnának. – Ne beszélj butaságot – intette le Tengel. – Nem lakhatsz ott egyedül. – Dehogynem. Attól csak izgalmasabb lenne a dolog. Az

emberek majd meghalnának a kíváncsiságtól, hogy ki az a szomorú szemű szépség. – Méghogy szomorú szemű? – nevetett Are. – A te szemedben csakis életvidámság látszik, meg az ördögi ravaszság. – Are! Ne merj káromkodni ebben a házban! – szólt rá Silje szigorúan. – Én nem káromkodom, ez csak amolyan szólásmondás volt. Tengel felsóhajtott, de nem tudta elrejteni a mosolyát. – Már megint elfajul a családi kupaktanács – mondta. – Meg kell próbálnunk komolyan beszélni. Mindannyian felnőtt emberek vagytok, leszámítva Arét. Viszont ő az egyetlen, aki „megállapodott”. Ti nagyok csak tengtek-lengtek. Ez így nem mehet tovább. Dag képzett jogász, de kérdem én, Dag, mire akarod felhasználni azt a kitűnő képzettségedet? – Még nem tudom pontosan, apa. Mindenesetre van két egészen remek ajánlatom. Meg egy sor egyéb lehetőségem. Dag továbbra is „apának” szólította Tengelt, amiért Charlottét sokat ugratták a barátai. – Szóval csak ülsz és a gombjaidat számolgatod. Liv pedig egy vagyont örökölt a kereskedőcéggel, de nincs ereje, hogy a kezébe vegye. Sol meg… Sol, nem tudnál újra segíteni nekem a betegek körül? Hiányoztál nekik – és főleg nekem. – Majd segítek – mondta Sol nem nagy lelkesedéssel, miközben a nemrég átélt szabadságra gondolt. Pontosabban: teljesen megváltozott minden, amióta találkozott a Sötétség Fejedelmével. Az élete nem folytatódhat úgy, mintha semmi sem történt volna. – Igen, segíthetek neked. Legalábbis egy darabig, amíg rá nem jövök, hogy mit kezdjek az életemmel. Mert nem úgy fest, hogy egymás sarkát taposnák a kérőim. – Igazan volt elég kérőd, ezt te is nagyon jól tudod – mosolygott Silje. – A férfibetegeinknek legalább a fele udvarolt volna neked. Csakhogy neked egyikük sem kellett. – Mert még nem találtam meg az igazit – felelte Sol köny-

nyedén. A beszélgetés megint csak félresiklott. LASSANKÉNT VISSZATÉRT a nyugalom a két házba. Sol készségesen, de szórakozottan ápolta a betegeket, néha teljesen hatástalan gyógyszereket adott nekik, bizonygatva hogy ettől tökéletesen meggyógyulnak, és a hetedik mennyországban fogják érezni magukat. Esetenként használt a szer, máskor nem, mindenesetre a betegek imádták Solt. Egyszer-egyszer kiment az erdőbe és „fellovagolt a Bloksbergre”, de az utóhatások olyan borzalmasak voltak, hogy egy jó darabig nem ismételte meg az „utazást”. Csakhogy ez is nehezére esett, hisz szüntelenül vágyakozott a lenyűgöző Sátán-lény után. Noha a táj képe és egyes részletek folyton változtak, ő mindig ugyanaz maradt: egy hihetetlenül vonzó férfi, pontosan azokkal a démoni tulajdonságokkal, amelyeket Sol keresett. Minden alkalommal egyre szebb és erotikusabb lett. A távolság közte és a közönséges földi férfiak között vészesen nőtt. Háromszor találkozott vele Sol azóta, szédítő extázisban, és valahányszor magához tért utána, egyre keserűbb ürességet érzett. Ilyenkor még el is sírta magát tehetetlenségében. Tudta, hogy egyre meghasonlottabb állapotba kerül minden alkalommal. A Bloksberg örvénye lett számára a határmezsgye, a választóvonal a két világ között – és egyre erősödött benne a bizonyosság, hogy melyik világban van otthon, melyik felé vágyódik a lelke. Liv lassan visszazökkent a normális életbe. Még mindig hosszú út állt azonban előtte. Dag leírhatatlanul türelmes volt hozzá, és gyakran gondolt arra a sorsszerű pillanatra, amikor mindkettőjük számára világossá vált, hogy egyáltalában nem a testvéri érzés az, ami összefűzi őket. Végül is Liv hozta szóba a témát. Az ablakpárkányon ültek a gråastensholmi házban. Kint alkonyodott. Egyedül voltak, Charlotte lement a Hársfaligetbe.

– Mi lesz velünk, Dag? – sóhajtott fel Liv váratlanul. Dag összerezzent. – Hogy érted ezt? – Tudod jól, hogy értem. – Tudom – mondta Dag hosszú hallgatás után. – Csak nem mertem megemlíteni. Liv várakozott. Ő hozta szóba a dolgot, most Dagon a sor. – Te akarod, Liv? – kérdezte Dag halkan. – Akarsz a feleségem lenni? Liv elfordult. – Ez nem olyan egyszerű – suttogta. – Más akarni és más tudni. – De miért? Liv megrázta a fejét. – Erről nem tudok beszélni, Dag. Képtelen vagyok rá. Túlságosan is… személyes ügy. Dag fürkészve nézett rá, de Liv megint elfordította tőle az arcát. – De akarod? – kérdezte Dag alig hallhatóan. – Akarsz hozzám jönni? Liv ezúttal hevesen bólogatott. Dag nem gyötörte tovább olyasmivel, ami láthatólag meghaladta Liv erejét Ehelyett Solhoz fordult gondjával. Az őszinte és becsületes Solhoz, aki mindig kész volt segíteni. Megkérte, próbálja megtudni Livtől, mi gátolja meg abban, hogy hozzámenjen feleségül. – Először is illetlenül korai lenne, tekintettel az ura halálára – közölte Sol kertelés nélkül. – Tudom. De van időm, várhatok. Sol, aki éppen elhatározta, hogy felhagy a veszélyes bloksbergi utazásokkal, hálás volt, hogy valami mással foglalhatja le a gondolatait. – Feltétlenül megkérdezem Livtől. Neki most ez lenne az egyetlen menedéke, ha feleségül menne hozzád. Miért nem jöttél rá erre hamarabb, te fajankó?

– Te rájöttél? – Nem, őszintén szólva én sem. Mindig úgy gondoltam rátok, mint a testvéreimre. – Mi is. Csakhogy nem vagyunk testvérek, Sol. – Hála Istennek nem, mármint Liv szempontjából. Mindent megtennék, hogy boldogok legyetek, öcskös, és megígérem, hogy kihúzom valahogy Livből az igazságot. Így is lett. A két lány közös hálószobában aludt, és Solnak egyik este az volt az érzése, hogy Liv most már képes lenne beszélni szörnyű házasságáról. A két testvér sokáig sugdolózott a sötétben. – A mama azt tanácsolta nekem, hogy adjam át Laurentsnek szívem minden szeretetét, engedjem őt magamhoz, és örömmel fogadjam el őt, mutassam ki, hogy én is osztozom az ő… vágyakozásában. Én megpróbáltam, Sol. Hálából fagyos kioktatásban lett részem. Kifejtette, hogy ez méltatlan egy asszonyhoz, és hogy a jövőben viselkedjem passzívan. Neki kell lennie a vadásznak, a hódítónak. Én az ő asszonya vagyok, a tulajdona, amire büszke lehet, és amit használhat. – Talán inkább kihasználhat, nem? – háborgott Sol, úgyhogy Livnek le kellett pisszegnie. – Sosem hallottam még ilyen ocsmányságot! És ilyen butaságot! Ezt nem szabad elhinned, Liv! Siljének volt igaza. A legtöbb férfi elvárja, hogy a közeledését viszonozzák, érezni akarja, hogy szeretik. – Gondolod? – kérdezte Liv egy cseppnyi reménnyel a hangjában. – Nem gondolom, tudom! Liv túlságosan felindult volt, semhogy fennakadt volna Sol hangoztatott tapasztaltságán. – Bárcsak lett volna elég erőm, hogy ezt belássam és higygyek benne! De olyan egyedül voltam, és olyan bizonytalan. Azt hittem, bennem van a hiba, és hogy joggal hasonlít engem az utcanőkhöz, meg még amiket a fejemhez vágott. Ez teljesen összezúzott, Sol. Ez volt a kiindulópontja minden megaláztatásnak, és az egyre fokozódó bűntudatomnak. Berenius elpusz-

tított engem, érted? Ó, Sol!… Nem, ezt nem mondhatom el! – De igen. Ki vele, mondd el az egészet, különben sosem szabadulsz ezektől a gondolatoktól. – Nem, ez csak úgy hirtelen jutott eszembe. Sol hallgatott, azután Liv összeszedte a bátorságát. – Ez persze utálatos gondolat, de nem tudok szabadulni tőle… Tudod, ahányszor megvert az ostorral, vagy más módon megfenyített, utána olyan furcsán kedveskedővé vált, és rögtön… Szóval érted. Sol felült az ágyban. – Pfuj, pfuj, pfuj! Micsoda disznó! Micsoda undorító… Nem találta a megfelelő szót, csak visszadőlt a párnára. – Meg tudnám ölni! – mormogta összeszorított fogakkal, mintha nem épp ezt tette volna. Liv hallgatott. – Ezért nem házasodhatok össze Daggal – mondta egy idő múlva szomorúan. – Ugyanis nincs mit adnom neki. Nem merem kimutatni az érzelmeimet és állandóan rettegni fogok, nehogy olyasmit tegyek, ami nincs ínyére. A büntetés gondo… – Miért akarna Dag megbüntetni? – Ó mindig is olyan akkurátus és pedáns volt, ezt te is tudod. Nem szereti a rendetlenséget és a hanyagságot. – Így van, de mi köze ennek a szerelemhez? – Nagyon is sok. – Na ne butáskodj, Liv! Egy darabig még elvitatkoztak erről, de Solnak nem sikerült teljesen meggyőznie a húgát. Sol szóba hozta a dolgot Dagnak, és elmesélt neki mindent. – Úgy tűnik, hogy a rendszereteted megijeszti Livet, hiszen ő annyira közvetlen. Ez bizony baj. Dag az ablaknál ült és Livet nézte, aki Metának segített a tyúkokat etetni. Egészen lesújtotta, hogy Laurents így tönkretette Livben az örömre és természetes viselkedésre való képességet. Indulatosan fordult Sol felé: – Az nem lehet, hogy fél tőlem! – tört ki belőle a kétségbe-

esés. – Hiszen ismerhetne! – Ismer is, erről van szó. Dag nem talált szavakat. – De… de… – A tenyerével a homlokára csapott. – Hogy hasonlíthat össze engem azzal a szörnyeteggel? – Hosszú út áll előtted, Dag – mondta Sol lassan.

11. fejezet EGYIK NAP, AMIKOR a testvérek és Meta a karórépaföldön segítettek Arénak, egyszercsak egy lovasra lettek figyelmesek. Szemlátomást a Hársfaliget felé tartott. – Ki lehet ez? – kérdezte Liv. Dag utánanézett. – Nem ez az a királyi futár, aki Skanéba kísért téged, Sol? – De, ő az – mondta Meta. – A pokolba is! – csattant fel Sol. – Bocsánat, nem akartam káromkodni. Hogy kerül ide Jacob Skille? – Azt hittem, kedveli őt – jegyezte meg Meta. – Kedvelni kedveltem –fintorgott Sol, – de ezt az ügyet már lezártam. A többiek kérdőn néztek rá. A lovas megállt az országúton, és megigazított valamit a málhán. Láthatólag nem vette észre őket. Sol úgy érezte, magyarázattal tartozik: – Na igen, volt köztünk némi kis románc az úton, persze teljesen ártatlan dolog. Egy kis romantika. De attól még nem kellene beállítania ide! Dag, megtennéd, hogy meghívod Gråastensholmra? Nem akarom az ex-hódolóimmal körülvetetni magam a házban. – Rendben van, meghívom – ígérte meg Dag, aki a koppenhágai idők óta mindenkinél jobban ismerte a mostohanővérét.

Beletörölte kezét a nadrágszíjába és elindult a Hársfaliget felé. – Megjegyzem, várj csak, legjobb lesz, ha én is megyek – mondta Sol. Nem lett volna érdemes megkockáztatni, hogy Jacob elkotyogjon valami kompromittálót a szüleinek. Elég messze volt még a tanyától, bőven megelőzhették. Dag megállt. – Úristen – füstölgött Sol, miközben kirántott a földből még egy utolsó karórépát, olyan erővel, hogy hátratántorodott. – Miért nem értik meg az emberek, hogy aminek vége, annak vége! Are felsóhajtott. – Ejnye, Meta, már megint összetéveszted a kupacokat! A szépeket ide kell dobni, a kicsiket meg amoda. Nem látod a különbséget? – Bocsánat – motyogta Meta. – Te képtelen vagy valamit rendesen megcsinálni? Sol ideges volt Jacob Skille miatt. – Elegem van abból, hogy örökösen ezt a gyereket szapulod! – sziszegte Are felé. – Kezét-lábát töri, hogy a kedvedre tegyen, te meg észre se veszed. Csak azt látod meg, ha hibázik. – Miért, mást is csinál? Nézz oda, már megint bőg, és folyton rossz helyre rakja a karórépát. – Mert fél tőled, és ideges. Még sose végzett ilyen munkát, képtelen vagy felfogni? – Ilyen a világon nincs, hogy valaki ennyire ügyefogyott legyen! Sol eldobta a karórépát, ami a kezében volt, és szorosan odalépett Aréhoz. Fel kellett emelnie a fejét, hogy a szemébe nézhessen az öccsének: – Mit gondolsz, te hogy viselkednél, ha kurválkodásból születtél volna, és úgynevezett fattyú volnál? Ha öklömnyi korod óta látnod kellett volna, hogyan bujálkodik az anyád a férfiakkal? Ha mindenki rúgásait és ütlegeit el kell viselned, csak azért, mert megtagadják tőled, hogy a keresztény társada-

lomhoz tartozhass? Meta a legszörnyűbb nyomorban és nélkülözésben élt, mert senki sem volt hajlandó felfogadni az anyját. Senkire nem számíthatott, csak az anyjára, aki minden gyarlósága mellett igyekezett megóvni a kislányát a világ gonoszságától. Meta úgy tele volt tetvekkel, amikor rátaláltam, hogy láttam, amint másznak rajta. És nekem kellett eltemetnem az anyját, aki három hónapig feküdt holtan abban a szánalmas viskóban, ami az otthonuk volt. Az anyja halála után teljesen magára maradt, senki sem védelmezte. Amikor ráleltem, egy kerítésre volt rákötözve és egy tucat katona szórakozott vele, szegény vézna kislánnyal! A nyomok szerint a legtöbbnek sikerült a kedvét töltenie rajta, egy tizenhárom éves gyereken, mire én odaértem és leállítottam őket. És akkor magammal hoztam Metát ide. Mert azt hittem, hogy itt ez egy olyan család, talán az egyetlen a világon, amelyik ezt megérti. De úgy látszik, tévedtem. Are némán és komoly arccal hallgatta Sol szavait. Liv odament Metához, magához vonta, átölelte a nyakát és az állával megsimogatta a haját. A két lány között ekkor olyan bensőségesség ébredt, ami Livnek is jót tett. Megismerte egy másik ember tragédiáját, amely majdnem elhomályosította a sajátját. Volt valaki, akit vigasztalhatott és akit gyámolíthatott, elfelejtve így a saját bánatát. Sol is, Dag is látta a jelenetet, és mindketten örültek neki. – Miért nem mondtad ezt el hamarabb? – kérdezte Are alig hallhatóan. – Mert Silje és Tengel rögtön befogadták őt, anélkül, hogy kérdezősködtek volna. És mert az akartam, hogy önmagáért szeressétek Metát, ne szánalomból. Azonkívül túl fiatalnak tartottalak ahhoz, hogy ilyen ocsmányságokkal traktáljalak. – Ebben tévedtél – mondta Are kurtán, és dolgozni kezdett. Sol összerezzent. – Jaj, Dag, oda kell érnünk még Jacob Skille előtt! Te jó ég, hogy lehet így szaladni, ha az embernek több fontnyi sár ragadt a talpára?

Sikerült elébe vágniuk Jacobnak, mielőtt a házhoz ért volna. Amikor észrevette őket, megállt a fasorban, éppen Sol fája alatt. Sol érezte, hogyan fagy arcára az üdvözlő mosoly. Jacob azonban nem vett észre semmit, amilyen boldog volt, hogy viszontláthatja. Köszönettel elfogadta Dag meghívását, hogy lakjon nálunk Gråastensholmon. Ahogy közelebb értek a házhoz, Sol intett Dagnak, hogy maradjon le tőlük. – Mit csinálsz errefelé, barátom? – kérdezte Jacobtól, és igyekezett kedvesen mosolyogni. – Kérelmeztem, hogy vezényeljenek át Akershusba, és ez megtörtént – válaszolta büszkén. – Úgyhogy most együtt lehetünk, Sol. Olyan nagyon vágyódtam utánad! Most pedig apádhoz igyekszem, hogy helyreállítsam a becsületedet. Ebben a pillanatban Sol észrevette, hogy Jacob a legszebb öltözékét viseli, fényesre suvickolt páncéllal, tolldíszes sisakkal. Látszott, hogy komolyan gondolja, amit mond. – Eszedbe ne jusson szóba hozni, hogy elvesztettem a becsületem! – kiabált rá Sol. A hangjából sugárzó erő kissé meghökkentette Jacobot. – Azt hittem, elmesélted. Semmit sem szóltál a mi dolgunkról? – De igen, de nem mentem bele a részletekbe. A szüleim rendes emberek, és nagyon elkeseredtek volna, ha megtudják. Jacob, arra kérlek, várj még azzal, hogy megkéred a kezem. Ez most nagyon alkalmatlan pillanat, eléggé megviselte őket a húgom tragédiája. Később majd elmesélem. És apámnak is szüksége van a segítségemre ezen a télen… – Most az egyszer kapóra jön ez a betegápolói munka – gondolta magában Sol. – De bizonyára kedvesen fognak fogadni, mert elmondtam nekik, milyen sokat tettél értem Skanéban. Egy kis ideig még titokban tarthatjuk a szerelmünket, nem? És azonnal szólni fogok, ha megérett az idő. Pfuj, de utálatos dolog volt kimondani azt a szót, hogy

„szerelem”! – De hát én arról ábrándoztam, hogy együtt lehetek veled – mondta Jacob. – Légy holnap délután a folyóparton, a kiserdő szélén. Jacob Skillét láthatólag megzavarta, hogy meg kell változtatnia a terveit, de azért bólintott. Sol diszkréten intett Dagnak, aki erre felzárkózott hozzájuk. – Meddig maradhatsz? – kérdezte Jacobtól. – Csak három hét múlva kell jelentkeznem az új szolgálati helyemen. Uramisten, három hét! Hogy fogom ennyi ideig pórázon tartani? – gondolta Sol. A szülei ugyan nem hallottak túl sokat Jacob Skilléről, de azért barátságosan fogadták, és megköszönték, hogy elkísérte Skanéba a lányukat. Dag szerencsére megértette, hogy Sol talpa alatt ég a talaj, ezért hamar elcipelte Jacobot Gråastensholmra. Sol megkönnyebbülten sóhajtott fel. AMIKOR SOL KÉSŐBB kinézett: az ablakon, Metát látta közeledni az istálló irányából két tejeskannával a kezében. A lány az udvaron összetalálkozott Aréval, aki megállt, és szóba elegyedett vele. Sol nem hallotta, mit mondott, csak Meta ijedt arcát látta; amint felemelte a fejét, és ránézett Aréra. Sol látta, hogy Are rámosolyog és könnyedén megpaskolja az arcát. Azután átvette Metától a tejeskannákat, és bekísérte a házba. Sol elmesélte Meta történetét a szüleinek, Dag pedig Charlotténak. Attól a naptól fogva mindent megtettek, hogy a kis skanei lány jól érezze magát. Dolgoznia ezután is kellett, mert a család szerint ez így volt a legjobb, de már inkább a lányuknak tekintették.

SOL ÉS JACOB másnap találkozott a folyónál. Ez volt Sol titkos búvóhelye, régen gyakran járt ide a macskájával. Jacob leheveredett mellé a puha fűbe. – Nos, hogy érzed magad? – kérdezte Sol. – Gråastensholmon? Köszönöm, remekül! Dag édesanyja rendkívüli asszony. Nagyon kellemes vele beszélgetni. – Az biztos! Charlotte néni csak egy van. Mindnyájan valósággal istenítjük őt. – Azt megértem. Megjavítottam egy-két dolgot abban a nagy házban. Ilyesmikben elég ügyes vagyok, Dag viszont, úgy látszik, nem az a típus. – Nem, mert pillanatnyilag a húgunk gondjaival van elfoglalva. Ő intézi a hagyatéki ügyeket, ugyanis Livnek meghalt a férje, tudod… Sol szünet nélkül fecsegett, hogy kivédje Jacob közeledéseit. Jacob elkomorult. – Mondd, Sol, miért kerülsz engem? – Még hogy kerüllek? – nevetgélt Sol idegesen. – Ezt nevezed kerülésnek, hogy itt ülök veled egy titkos találkahelyen? – Talán igazad van, de valami mégis nyugtalanít. Olyan szépen elképzeltem mindent, Sol! – Ó, Jacob! Sol feléje fordította az arcát, és Jacob megcsókolta – mohón és kiéhezve. Amikor végre sikerült kibontakoznia a férfi karjából, Sol megszólalt – Valóban igaz, hogy kissé megváltoztam. Skanéban teljesen szabadok voltunk, és nagyon messze voltunk otthonról. Itt jobban kötnek a szüleim nézetei. Jacob, kedvesem, nem haragszol, ha most… egyelőre… nem akarok többet? Meg tudod érteni, hogy szeretném magam tisztának és bűntudattól mentesnek érezni, amíg annak rendje, s módja szerint egymáshoz tartozunk majd? Jacob meghatódott.

– Természetes, hogy ezt tiszteletben tartom. Én tudok várni. Az örökkévalóságig is, drága kicsi galambom. „Galambom”? Na, ez aztán pont rámillik – gondolta Sol. A világ legsötétebb lelkiismeretével ment haza. Hogy a csodába fog kimászni ebből? Semmiképp sem küldheti el Jacobot a pokolba, bár kétségtelenül a háta közepére kívánta. Valami gyengesége nem engedte, hogy megbántsa Jacobot. Most mit csináljon? Hazafelé menet egyfolytában káromkodott a lépései ütemére. – Ördög, és pokol, ördög és pokol… AZ OSLÓI KIKÖTŐ mellett, Berenius tekintélyes raktárházában Dag elképedve bámult egy parasztra, aki épp most érkezett egy szekér rönkfával. – Hogyhogy nem kér semmit a fáért? Akkor mit keres itt, jóember? A paraszt a sapkáját forgatta a kezében. – Berenius úr parancsolatára gyüttem. Azt mondta, hogy Őfelségének, a király urunknak köll a fa. – Mit mond? Az igaz, hogy be kell fizetnünk néhány százalék adót a: kincstárnak, de nem egy egész szekérnyit! Máskor is kellett szállítania? – Tíz szekérrel egy esztendőben, uram. – Tessék? És a többi parasztok? – Rájuk is ugyanez áll, uram. – Te jóságos ég! Nem csoda, ha Berenius meggazdagodott. És mi a helyzet a többi fával, amit hozott? Amire nem a királynak van szüksége? Azért mennyit kér? A paraszt megalázóan alacsony összeget mondott. – Nem, ez így nincs rendjén. Menjen és keresse meg az összes parasztot, aki a múlt évben fát szállított ide, és kérje meg őket, hogy mához egy hétre jöjjenek el hozzám. Itt van egy jegyzék a nevekkel. Mindannyiótoknak kifizetem, amennyi

követelése van a céggel szemben az utolsó évre. Azután pedig kötünk egy szabályos szerződést, úgyhogy méltányos összeget kaptok majd a fáért és a munkátokért. Jó lesz így? A parasztnak leesett az álla. Nagyot bólintott aztán, és szó nélkül kisietett. Dag a cégvezetőhöz fordult, aki szemlátomást teljesen meg volt zavarodva. – És mi a helyzet az itteni munkásokkal? Ők mennyi bért kapnak? – Miféle bért? Kiderült, hogy a munkásokat természetben fizették ki, kenyérrel vagy pálinkával. Karácsonyra pedig kaptak fejenként egy tallért. Dag behunyta a szemét és felsóhajtott. – Meg kell néznem a számlakönyvet, hogy lássam, menynyit kaphatnak. Szégyellem magam! Szégyellem magam Berenius helyett! VÉGÜL META BAJAI oldották föl a görcsöket Liv lelkében. Mindnyájuk közül ő törődött legtöbbet a szerencsétlen sorsú kislánnyal. Egy szép nap a két lány hahotázva fordult be a szobába. – Mi történt, Liv? – csodálkozott el Silje. – Te nevetsz? Hosszú idő óta ez a legszebb látvány a szememnek! – Nem is tudom – mondta Liv széttárva a karját. – Talán amiatt, hogy Dag zseniális dolgot tett. Eladta az oslói kísértetházat, és vett helyette egy másikat. Ott lesz az irodája, ha majd komolyan elkezd dolgozni, meg a család oslói szálláshelye, ha valamelyikünknek szüksége lesz rá. – Ez pompás – mondta Silje. – De az a legpompásabb, hogy jókedved van, Liv. És Metának is. – Dag átalakítja a cég egész működését. Megnövelte a cégvezető hatáskörét, és ügyel rá, hogy a munkásokat jobb feltételekkel alkalmazzák. És neki vannak a legjobb kapcsolatai az erdőtulajdonosokkal. Máris istenítik őt. Az egyetlen nehéz-

ség az, hogy a király szemérmetlenül sok fára tart igényt – ingyen. Ez igaz volt, de a király részére így is csak egy töredékét kellett beszolgáltatni annak, amit Berenius állított. Elképesztő összegeket vághatott zsebre! – Ejnye, Liv! – háborodott fel Silje. – Nem engedem, hogy rosszat mondj a királyról! – Miért, mit tett azért, hogy megérdemelje ezt a sok rönkfát? – Liv, a király sérthetetlen! Solból kirobbant a nevetés. – Látnod kellett volna szeretett királyodat azon a bálon a koppenhágai kastélyban, amin én is ott voltam. A tehetetlen, hájas testét, amit ki kellett vinni a teremből, mert hullarészegre itta magát! Hat ember kellett hozzá, hogy fölemeljék, ő meg csak érthetetlenül motyogott közben. Állítólag IV. Keresztélyen csak elhalt édesapja, II. Frigyes tett túl a részegeskedés terén. Azt viszont el kell ismerni Keresztély védelmében, hogy másnap villámgyorsan vág az esze. És senki sem kifogásolhatja, ahogyan a birodalmat kormányozza. A parasztok tizedkötelezettségét mindenesetre eltörölhetné. Meg azt az adót is, amit Liv fizet az eladott áruja után. Az idén újabb vámokat vetett ki, és azzal biztosan nem ő fog rosszul járni! Silje tekintete, ahogy Solra bámult, elárulta, hogy szegényebb lett néhány illúzióval. – Semmi szükség nem volt rá, hogy ezt előadd, Sol – mondta Tengel. – Az én Siljém meghatóan bízik a királyi hatalomban. Mi igyekeztünk más nevelést adni nektek, azt akartuk, hogy erős emberek legyetek, akik önállóan gondolkodnak. De ehhez az is hozzátartozik, hogy tartsátok tiszteletben mások felfogását! Megértetted, Sol? – Meg. Bocsánatot kérek. SOL HANYADT FEKÜDT az ágyon, fejét a karján nyug-

tatva, és a mennyezetet bámulta. Liv szuszogása elárulta, hogy alszik. Ideje volt kitalálni valamit Jacob Skille dolgában. Azóta is ott lakott Gråastensholmon, és néhány nap múlva esedékes volt az elutazása. Szerencsére egy teljes hete nem mutatkozott a Hársfaligetben. Biztosan elkeserítette Sol magatartása. Sol most megint érezte azt a kínzó nyugtalanságot a testében, ami a Bloksbergre űzte. De ellenállt, nem akart újból belemenni ilyesmibe. Ezektől az „utazásoktól” összeütközésbe került önmagával és eltávolodott a valódi élettől, ráadásul az utólag fellépő iszonyatos fejfájásra sem sikerült ellenszert találnia. Napokig esett, de mostanra megint megszáradt a föld. Hívja ki Jacobot az erdőbe és „csábítsa el”? Jacob biztosan nem bánná, és nyilván észre sem venné, hogy eleve így tervelte ki. Majd az történik, hogy a „szerelem ellenállhatatlan erővel sodorja őket egymás karjaiba”. Sol átgondolta a haditervet, mielőtt elaludt. MÁSNAP KÖNNYŰ, CSÁBOS ruhában jelent meg Gråastensholmon. Milyen szép lett a fogadószoba! Meglátszott Jacob keze nyoma. Szőrméket szögezett a falra, az egyik sarokba új kandallót épített. Sol hangokat hallott a szalon felől, így odament. Charlotte nevetett, jókedvű és boldog kacajjal. Sol bekopogott és belépett az ajtón. Jacob Skille és Charlotte hirtelen szétrebbent. – Te vagy az, Sol? – kérdezte Charlotte forró, kipirult arccal. – Kerülj beljebb! Jacob arcán először semmilyen kifejezés sem látszott. Később azonban Sol könyörgést, kétségbeesett figyelmeztetést olvasott le róla, mintha a férfi tekintete azt kérte volna: „Ugye nem árulsz el minket?”

Sol megnyugtatóan nézett vissza rá. Nem állt érdekében kiszolgáltatni őt, sőt, ellenkezőleg! Később nem emlékezett, miről beszélgettek, arra sem, hogy ő maga mit mondott. Valószínűleg nagyrészt csip-csup dolgok lehettek. Charlotte megmutogatta neki, hol mindenütt rendezték át a szobákat, mi mindent sikerült megjavítani, és végig arról áradozott, milyen jó, ha férfi van a háznál. Sol feltehetőleg rákérdezett Dagra, igen, ez biztos, habár nagyon jól tudta, hogy Dag Oslóban van. Rögtön ezután elment. Meg volt zavarodva, de azért az öniróniája most is működött. Szóval az ellenállhatatlan Solt kiütötte a nyeregből egy vénülő kisasszony, aki minden volt, csak szépség nem. Vajon Dag tudott erről? Dehogyis sajnált ő Charlottétől egy kis kalandot! Milyen sivár lehetett az élete, hogy híjával volt ezeknek az örömöknek! Azonkívül korban ők ketten jobban illettek egymáshoz, mint Jacob és ő. Ő, Sol ugyan mindig is vonzódott a tapasztalt és tekintélyt sugárzó férfiakhoz, de Jacobról készséggel lemondott. Remélte, hogy Jacob szándékai komolyak. Charlottét nem lenne szabad újra megsebezni! De vajon Daggal most mi lesz? Mármint, ha Jacobnak komolyak a szándékai. Vagy talán csak Charlotte vagyonát akarta megkaparintani? Á nem, Sol szerint ez teljesen kizárt dolog volt. Szóval ezért nem mutatkozott Jacob a Hársfaligetben! Sol hangosan felnevetett. Nem voltak illúziói. Jacob szerelme őiránta csupán megszállottság volt, ugyanúgy, ahogy az övé Jacob iránt csak kíváncsiság és kalandvágy. A férfi Charlotte iránti érzelmei azonban más természetűek voltak, ez még azalatt a rövid idő alatt is világosan kiderült, amit Sol odafent töltött Gråastensholmon. Solt egyszeriben mélységes bánat fogta el. Nem Jacob miatt kesergett, szó sincs róla. De vajon neki mi maradt? Neki

nem adatott meg, hogy szeressen és viszontszeressék, ahogyan Silje és Tengel szerette egymást, vagy ahogyan Liv és Dag között vált lassan egyre erősebbé a szerelem – úgy, hogy már mindenki látta rajtuk? Vajon ő képtelen szeretni bárkit is, leszámítva egyetlen árnyalakot? Vajon tudná-e őt igazán, önzetlenül szeretni egy férfi, akit nem csupán a külseje, a teste vonz? Sol azon vette észre magát, hogy sír. Türelmetlenül keresgélt az övén lógó táskában, és megtalálta a kenőcsös tégelyt. A szokatlan könnyektől elvakítva, letért az ösvényről és beszaladt az erdőbe, titkos búvóhelyére, amit csak ő ismert. Ott gyorsan levetkőzött, bekente testét a kenőccsel és egy erősen a lába közé szorított bot hátán fél óra múlva leszáguldott a szakadékba, amely állandó ajzásával hatalmassá fokozta benne a várakozást. Ó milyen rég járt itt utoljára! Milyen erővel vonzotta őt ez a mélység! És újból találkozott vele, a Sötétség Fejedelmével, az egyetlennel, aki valóban szerette és megértette őt. Ezt tudta róla, habár találkozásaikat mindig a vad erotika töltötte be csupán. Azt is tudta, hogy egyetlen földi ember sem képes felszítani érzékeinek tüzét. A szerelem más formáit viszont nem ismerte. ÚGY TÖRTÉNT, AHOGY Tengel megjósolta: Sol képtelen volt megmaradni otthon. Elűzte a nyugtalansága. A két majorban, úgy tűnt, minden a legjobb rendben haladt. Are ráállt a fakitermelésre néhány másik paraszttal együtt, és majdnem egész nap kint dolgozott az erdőben. Charlotte fülig szerelmes volt, de a biztonság kedvéért készíttetett egy végrendeletet, amelyben az állt, hogy ha egy napon esetleg férjhez menne, csaknem egész vagyonát Dag örökölje. Sosem hitte volna, hogy ő, a jelentéktelen Charlotte Meiden valaha ismét ilyen gondolatokat forgasson a fejében. Az élet olyan

zűrzavaros. E pillanatban azonban egyszerűen csodálatos! Liv arca lassan visszanyerte régi színét. Gyakran ment el Daggal a birtokon hosszú sétákra, melyeken elmélyült beszélgetéseket folytattak. De sosem távolodtak el messzire a háztól. Liv nem akarta, hogy csorba essék az illendőség szabályain, hisz olyan rövid ideje volt csak özvegy, azonkívül továbbra is olyan félénken fogadta, mint egy őzgida, ha Dag keze hozzáért. De kétségtelenül önmagára talált. Szinte felfoghatatlan volt, mennyivel nyugodtabbá vált a tekintete és milyen könnyedén mosolyodott el újra. A kis Meta pedig jókedvűen és otthonosan szaladgált az istálló és a lakóház között, és sohasem érezte még ilyen jól magát egész rövid, nyomorult életében. Sol fölöslegesnek érezte magát. Amikor az ősz aranyszínűre, vörösre és barnára festette a fák lombját, megkérte Tengelt, hadd lakjon egy darabig az új oslói házban. „Hogy segíthessek Livnek berendezkedni” – mondta. Tengel és Silje sokáig vitatkozott a dologról. De mivel ismerték vadóc neveltlányukat, végül megengedték neki. Ahogy Tengel mondta, nem foghatják a kezét egész életében. Akkor elviselhetetlen lenne egy fedél alatt élni vele. Furcsa módon arra nem gondoltak, hogy kiházasítsák. Mi sem lett volna könnyebb, mint hajlandóságot mutató kérőt találni. De ha igazán őszinték voltak magukhoz, be kellett látniuk, hogy nincs hozzá merszük. Maga Sol pedig sosem hozta szóba a dolgot. Tengel fájdalmas tekintettel nézte a gyönyörű lányalakot, amint egyre távolodott lovával az őszi színekben pompázó hársfák között. Fájdalmába és keserűségébe mélységes szorongás is vegyült. Sol nem akart kísérőt maga mellé. Azt mondta, maga akarja megszabni az iramot. Útban Oslo felé különös dolog történt, ami egyszeriben megváltoztatta egész életét.

Megállt egy vendégfogadónál, ahol tudta, hogy jól főznek. Amikor leült az egyik asztalhoz és éppen a kesztyűjét húzta le, pillantása egy férfira esett, aki egy másik asztalnál ült. A szíve majd kiugrott a helyéből. Ez nem lehet igaz, nyilván csak érzéki csalódás! Úgy érezte, a vére görcsös lódulásokkal áramlik le a tagjaiba és vissza a szívébe. Ez ő! – gondolta, és érezte, hogy mindjárt elveszíti uralmát önmaga felett. A Sötétség Fejedelme! A Bloksberg barlangjából! Nem, az lehetetlen, az… De igen, ő az! Hát létezik! Leszállt az emberek világába, hogy találkozzon vele! Azért nem mindenben hasonlított rá. Valamivel idősebb volt – körülbelül olyan korú, mint Jacob Skille. A haja pedig szőke, holott a Sátáné szénfekete. És nem is annyira démonikus, emberibbnek látszott. A Mesternek természetesen el kell változtatnia a külsejét, hogy az emberek rá ne ismerjenek – gondolta izgatottan Sol. De mégis volt valami ördögi az arcában, ami elárulta kilétét. Öltözéke finom bársonyból és selyemből készült, előkelő férfi benyomását keltette. Végre felpillantott, és ránézett Soka. A szeme fénye felparázslott. Sol bátran állta a tekintetét, hisz ismerték egymást. Két másik férfival ült egy asztalnál, akiket nyilván nem hagyhatott faképnél. Amikor azonban felálltak és indulni készültek, odalépett Sol asztalához. – Találkozunk még, szépségem – súgta oda Solnak és kisietett. Sol valósággal meg volt babonázva. Ilyen szép embert soha életében nem látott még. És ő volt az. Éjszaka Ura is – az egyetlen, akit Sol szeretni tudott. Soha életében nem volt még így felzaklatva. Közben kihozták az ételét, de éppen hogy csak belekóstolt. Mintha láz égette volna a testét. Amikor azután kilépett a ház elé, már nem voltak sehol.

Sol azonban tudta, hogy viszont fogja látni. Hisz őérte jött le a Bloksbergről, ővele akart találkozni.

12. fejezet SOL IZGATOTTAN RÓTTA Oslo utcáit, hogy megkeresse urát és mesterét. Túlságosan nyughatatlan volt, semhogy hosszabb ideig maradása lett volna Liv új házában, bármilyen izgalmas is egy új lakást berendezni és szépítgetni. De nem látta sehol a Sötétség Fejedelmét. Viszont három napba sem telt, és máris botrányba keveredett a városban. Egy bódénál állt a piactéren, és épp meg akart venni egy gyönyörűen kikészített és kidíszített szőrmét, ami remekül festett volna ágytakaró gyanánt a legkisebbik hálószobában. A legtöbb bútor és egyéb tárgy a Hársfaligetről került ki, de még sok minden hiányzott a házba. A tímár kiterítette elé a szőrmét, Sol pedig bólintott, jeléül, hogy megveszi. Ebben a pillanatban egy módos polgárasszony tolakodott oda, és megmarkolta a szőrmét. – Ez az enyém. Elviszem. Sol hevesen tiltakozott. – Idehallgasson, maga… A tímár alázatos természet volt, aki nem mert állást foglalni. Azt tette, amit a nagyobb hangon kiabáló asszony követelt tőle. Solt elfutotta a méreg. Olyan dühös lett, hogy eszébe sem jutott mérlegelni a helyzetet. Észrevette, hogy az erőszakos fehérnép szoknyáját egy szalag tartja össze a derekán. – Essen le rólad a szoknya, te vén szuka, hadd lássa mindenki, hogy reng alatta az a randa hájad – sziszegte a foga között. Olyan erősen akarta, hogy a szalagon valóban kioldódott a

csomó, és a súlyos szoknya mindenki szeme láttára lepuffant a földre. A jelenet persze nagy derültséget váltott ki a közelben lévők körében. Az asszony sipítozott, miközben igyekezett visszarángatni magára a szoknyáját. – Fogják meg! Fogják meg a szemmel verő boszorkányt! – ordibálta. Sol nem törődött senkivel és semmivel: Úgy felbőszült, hogy csak fújt, mint a macska, és ellenállás nélkül hagyta magát lefogni. Két izmos fickó bekísérte a polgármester hivatalába, amely a közelben volt, a csőcselék meg követte őket. Solt mintha az egész hidegen hagyta volna. Mit árthatnak neki az emberek, ezek a kisszerű és közönséges csúszómászók, amikor őt egy hatalmas erő védelmezi – mely még arra is hajlandó volt, hogy emberalakot öltsön és felkeresse őt! Egy tágas terembe vezették, ahol néhány úr beszélgetett egymással. A kíváncsiskodókat szépen kitessékelték. A két fickó, aki Sol karját markolta, mélyen meghajolt. – Ez a fehérszemély boszorkányságot művelt a nyílt utcán – mondta egyikük. – Kétség nem férhet hozzá. Sol ezt úgy értelmezte, hogy maga a polgármester nincs jelen, csak néhányan a legközelebbi bizalmasai közül. Egyikük hangosan felsóhajtott: – Nagyon elegem van már ebből az örökös nyaggatásból a boszorkányokkal! Ez a papok ügye, nem a mienk. – Hm. Várjon csak! – mondta egy másik dános kiejtéssel. – Ezt a nőt már láttuk. Istenemre, azt hiszem, nagy fogást csináltunk! Sol kutatott az emlékezetében, de nem ismerte fel. – Ez az a macskaszemű nő – folytatta a hivatalnok, aki olyan nyomtalanul tűnt el Dániából, miután ott botrányt okozott. Itt kell fognunk, uraim! Higgyék el, ez mást is tud, mint a miatyánkot! Koppenhágában az a hír járta, képes rábírni az

embereket, hogy kígyó módjára tekeregjenek a földön, meg egy sor hasonló dologra. – Nem, én ezzel nem akarok foglalkozni. A zsandárparancsnok úr fogata itt áll a ház előtt. Küldjük el hozzá ezt a perszónát, ez inkább az ő hatásköre, mint a mienk – javasolta harmadikuk lúdbőrösen a rémülettől. Döntöttek: Sok a hátsó kapun vezettették ki és kirendeltek mellé egy szolgát, hogy vigyázzon rá. Az átvezette az udvaron a lovaskocsihoz. Sol végre felfogta, mi készül itt, és kissé meg is ijedt. Nem a saját személye, hanem a család miatt. El is határozta, hogy nem árulja el a nevét. A kocsis, aki a kordé körül matatott, hátrafordult, hogy megnézze, kit kell elvinnie. Keménykötésű, szőke férfi volt, kifejezetten jóképű, de a tekintete furcsán kifejezéstelen, üres. Sol észrevette, hogy hátrahőköl, ezért jobban megnézte magának. Majdnem felkiáltott meglepetésében, de még idejében visszafojtotta. Klaus! Élete első hódítása! Ennek már hét éve volt, de Sol látta Klauson, hogy azóta sem felejtette el őt. Hát persze, a zsandárparancsnok istállójában kapott munkát. Már emlékezett rá. Figyelmeztette a tekintetével, hogy maradjon csendben, és felszállt az egyszerű járgányra. A szolga, akinek szemmel kellett tartania, követte. Egy levél volt a kezében, amelyben nyilván mindent leírtak róla. Sol elhatározta, hogy megszökik, még mielőtt a parancsnok hivatalához érnek. Klaus biztosan a segítségére lesz. A szolga nem jelenthetett túl nagy gondot. A lényeg az volt, hogy megtalálja az alkalmas helyet… Klaus felmászott a bakra, és kigördültek az udvarból egy mellékutcára, ahol nem ácsorgott szájtáti nép. Nyugatnak tartva nemsokára elhagyták Oslót. A szolga előrehajolt a kocsishoz. – Jó kis fogást csináltunk ezúttal – mondta fontoskodva. – Állítólag ez Norvégia legveszedelmesebb boszorkája!

– Igazán? – fordult hátra Klaus ijedten Sol felé. – Igen. Egyenesen vezet az útja a kínpadhoz. Aztán meg a máglyához. Felteszem, hogy a püspök személyesen fogja irányítani a mulatságot. – Csak nem fogják megégetni! – kiáltott fel Klaus. Sol kihallotta a hangjából az őszinte kétségbeesést. – Hát, szemre vészesen szép, ebben egyetértünk. De az ilyenek a legrosszabbak. Klaus felnyögött és egészen magába roskadt. Egy erdőbe értek. A szolga diadalmas vigyorral lépett el Sol mellett, és szétterpesztett lábbal beállt a kordé végébe. – Ez a hely jó lesz – gondolta Sol, aki mindvégig megőrizte higgadtságát. Hirtelen fülsiketítő sikításba kezdett. Úgy hangzott, mint a zsákmányára lecsapó ragadozó madár rikoltása. Közben felkapott a kocsi aljából egy vakarót, és odavágta a ló ágyékához. A hegyes szögek célba találtak. A ló halálra rémülten nyerített fel, és előrerántotta a kocsit. A szolga egyensúlyát vesztve kizuhant a kocsi hátuljából. A ló hanyatt-homlok vágtatott át az erdőn, úgyhogy Klausnak és Solnak közös erővel kellett visszanyerni az uralmukat fölötte. Dolgukat nem könnyítette meg, hogy Klaus hátraesett a bakról. – Elment az esze? – háborgott Klaus, mikor végre visszataláltak a kerékvágásba. – Mit gondol, mit fog szólni ehhez a zsandárparancsnok? – És mit gondolsz, mit szólna: ahhoz, ha hagynám magam odavinni elébe? – felelte Sol harapósan, miközben átvette a gyeplőt. – Szépen megéget a máglyán, mikor elkészült a kínzásommal. – Jaj, nem! Azt nem teheti! Én láttam egyszer, mit műveinek a boszorkányokkal. Iszonyatos volt! A ló valamelyest lehiggadt. – Na jól van, itt most leszállok, te meg hajthatsz tovább az istállódhoz – mondta Sol és felvette a kocsi aljában heverő. levelet.

– Nem, így, fogoly nélkül nem mehetek vissza, ezt megértheti. Magával megyek. – Akkor igyekezz, mielőtt még jönne valaki! – És mi lesz a lóval meg a kocsival? – Nem mehetünk kocsival, arra meg nincs idő, hogy kifogjuk a lovat. Nem tudom, mi lett a szolgával, lehet, hogy utánunk ered. – Kötve hiszem – jegyezte meg Klaus. Az már nemigen ered senki után. – Igyekezz már – nógatta Sol türelmetlenül Őt korántsem hatotta meg a szolga sorsa. Klaus ráütött a ló véknyára. – Indulás haza, az istállóba! Gyí te! – mondta neki barátságosan. A ló eltűnt az erdőn át. Még sokáig hallották a kerekek zörgését. Ők meg letértek az útról, s hol süppedő ingoványokon, hol kopár sziklatömbökön keltek át. Eleinte inuk szakadtából rohantak, de aztán visszafogták a tempót. – Hol vagyunk? – kérdezte Sol lihegve és megállt. Egy hegyoldalon álltak. Körös-körül csak az erdőt látták. Messze délen óriás víztükör csillámlott: az Oslofjord. – Nem tudom. Mindenesetre az Akershus erődtől északra – felelte Klaus szintén kifulladva. No hiszen, ezt Sol is tudta. Lopva végigmérte a férfit: egyszerű lélek és kissé ügyefogyott. De azért meg tudta érteni tizennégy éves önmagát. Most is vonzónak találta, tetszett neki izmos teste, romlatlan tekintetű arca, nyers férfiassága. – Na, Klaus, öreg cimbora, ez aztán a váratlan találkozás, igaz? – kacarászott Sol. Klaus kissé elszontyolodottnak látszott. – A kisasszony mindig bajt hoz valakire. Mondja, ugye nem boszorkány? – Te mit akarsz, mi legyek? Klaus lenézett a mohlepte kövekre.

– Az én kedvesem – mondta halkan. – Akkor az vagyok – válaszolt Sol meglepően szelíd hangon. – És most mit csinálunk? Klaus nem volt nagy mestere a bonyolult tervek szövögetésének. Nem válaszolt, csak a zuzmót piszkálgatta a cipője orrával. – Nem mehetek haza a Hársfaligetbe – mondta Sol. – A hatóságok egyelőre nem tudják a nevemet, így még megóvhatom a családomat. Oslóba sem mehetek vissza. Ott egyből elkapnának. Rám ismernek a szemem színéről. – Én sem mehetek haza a zsandárparancsnok istállójába – mondta Klaus. – Egyébként nem is akarok. Nem volt ott valami jó dolgom. Sol felfigyelt néhány hegre a férfi arcán, amelyek ostorcsapástól származhattak. – Az egyedüli hely, ahol jól éreztem magam, Gråastensholm volt – mondta ábrándozva. – Bárcsak visszakerülhetnék oda! – Az nem fog menni. A fülembe jutott, hogy azért szereztek neked másik helyet, mert el akartak választani bennünket egymástól. Egy magas fenyőről vöröskánya sikoltozott a szélbe. Sol felnézett rá. – De nem sikerült nekik. Mégis egymáséi lettünk. Klaus megremegett az emlékek hatására, és nagyot nyelt. – Attól fogva mindvégig csak arra vágytam, hogy azt újból átélhessem. – Na de kedvesem, más lányokkal nem is volt dolgod? – Dehogynem. De az egy nagy semmi volt. Csupa döglött csirke. Solnak hízelgett a dolog. – Majd meglátjuk. De most merre menjünk? Klaus felbámult a felhőkre. – Arra gondoltam… Bravó – gondolta Sol, de nem szólt egy szót sem.

– Hazamehetnénk hozzám. – A zsandárparancsnok istállójába? Az nem kis ostobaság lenne. – Nem úgy értem, haza. Aha. Szóval Klaus is felnőtt valahol – állapította meg Sol. Ő mindig úgy gondolt rá, mint valami erdőben nevelkedett természeti lényre. – De mit szól majd a családod? – Nincs családom. Úgy tudom, nem lakik ott senki. Sol szeme felcsillant. – Akkor mire várunk? Messze van? – Hát, odébb van. Tényleg „odébb” volt. Csak másnap estére értek a meredek hegyoldal tetejére épült, rozoga viskóhoz. Sol szerette volna tudni, merre járnak, de Klaus maga se tudta. Az otthonát csak úgy ismerte, hogy a „Hegyi kunyhó”. Mindössze annyi volt bizonyos, hogy Oslótól és a Hársfaligettől északnyugatra esett, méghozzá elég messze. A hasábfa viszont jó száraz maradt, úgyhogy nyomban nekiláttak, hogy rendet és jó meleget varázsoljanak a házban. S ezen az estén Klaus álma beteljesült. Újra Sol karjaiban fekhetett. Titokban még sírdogált is a boldogságtól. Hát Sol? Nos, ő is elérzékenyült egy kissé. Klaus szerette őt, természetesen, magától értetődően, és nem várt tőle semmit, elfogadott mindent, amit Sol csinált – amellett igazán remekbeszabott példánya volt nemének. Ha akadt férfi ezen a világon, aki önmagáért szerette Solt, akkor az Klaus volt. Vagy neki is csak a külső szépség kellett? Nem, őbenne Sol nem kételkedhetett! Egyelőre mindenesetre megfelelt Solnak. Amúgy se lett volna más választása. Túlságosan is rossz volt a híre, semhogy most bárhol is mutatkozhatott volna. Egy pillanatra elfogta a vágyakozás a vendégfogadóban látott férfi után, aki álmaiban a szeretője volt. Az alvilág Fejedelme…

Sol azonban hitte, hogy egy nap viszontlátja még. S ez a bizonyosság jó érzéssel töltötte el. AZ OTTHONÍAK A HÁRSFALIGETBEN mit sem tudtak arról, ami Sollal történt.; Egyszercsak eltűnt az oslói házból. „Vásárolni indult” – mondta a cselédlány. – „Aztán nem jött vissza.” – Hát igen. Sol már csak ilyen – állapította meg Tengel erőltetett vidámsággal, miután már majdnem belebetegedtek a napok óta tartó aggódásba. – Egyszerűen fogta magát, és elutazott valahova. – Biztosan így volt – hagyta rá Dag, aki anyjával és Jacob Skillével épp ott járt náluk. – Ez ráillene. Azután mindnyájan elhallgattak. Liv lopva Dagot figyelte. Látszólag túljutott a mélabúján, legbelül azonban még nem. A világ minden bűntudatát ott hordozta magában, ahogyan Laurents meg az anyja beleplántálta. A rosszul sikerült házasságot mindenki vereségnek éli meg, az is, aki vétlen a balsikerben. Liv a család azon kevés tagjai közé tartozott, akik vallásosak voltak, így veresége nagyon mélyen érintette, jóllehet most már ismét tudott mosolyogni és nevetni. – Hiányzik nekem Sol – törte meg váratlanul a csendet. – Olyan jó volt, hogy egy szobában aludtunk. Nagyon sokat segített, amikor rossz álmaim voltak. Egyik éjszaka úgy vigasztalt, ahogy csak egy anya tudja vigasztalni a gyerekét, máskor meg jól leteremtett, amiért ostoba módon elhittem az álmaim gonosz hazugságait. Most már senkihez sem fordulhatok vigaszért. Néha úgy szeretnék meghalni. A többiek rámeredtek. – Rossz álmaid vannak, Liv? – kérdezte Silje riadtan. Liv mintha önmagával beszélgetett és erre felébredt volna. – Tessék? Igen. És most nem tudok utána újból elaludni, mert nincs itt Sol.

– De hát ez nem mehet így tovább! – kiáltott fel Charlotte izgatottan. – Drága kis Liv, bocsásd meg, hogy ilyen személyes dolgokat feszegetek, de, véletlenül tudom, hogy Dagnak leghőbb vágya feleségül venni téged. Miért ne lehetne most mindjárt? – Most? – kérdezett vissza Liv tágranyílt szemmel. – Túl korai lenne még! – Pedig olyan nagyon szükséged lenne valakire, aki gyámolítson. Liv lesütötte a szemét. – Vagy akit én gyámolíthatok – mondta szégyenlősen, hogy megfeledkezzem magamról. – Én készséggel elviselem a gyámolításodat – mosolygott Dag. – Na de hogyan? – vetette közbe Silje, aki mégiscsak a leginkább adott a formákra a család: tagjai közül. – Úgy értem, mit fognak szólni az emberek? Mindössze néhány hónappal Laurents halála után… Charlotte bevetette minden meggyőző erejét: – A pletykálkodás sohasem tartozott kedvenc foglalatosságaim közé, de ez egyszer én magam leszek a pletykafészek. El fogom árasztani hírekkel a szomszédokat és az ismerősöket Laurents meg az anyja viselt dolgairól. Akkor megdöbbennek, elfogultak lesznek Liv javára, és szörnyen fogják őt sajnálni. És van is miért! Azután elhíresztelem, hogy milyen borzalmas rémálmai vannak, meg hogy Dag mennyire szereti őt. Silje bólogatott. – Néhányan biztosan jártatni fogják a szájukat, de azt hiszem, a többségnek nem lesz kifogása. Viszont mi lesz a pappal? – Én jóban vagyok vele – mondta Charlotte. – Amióta azokat a gyönyörű csillárokat odaajándékoztam a templomnak. Próbáljon csak vonakodni! Akkor visszakérem a csillárt. Dag elmosolyodott: – Ez óriási, anyám!

– De azért nem kellene túl nagy esküvőt csinálnunk. – Ragaszkodtak hozzá, hogy a fejem fölött döntsetek el mindent? – kérdezte Liv elcsüggedve. – Én nem mehetek újból férjhez, soha többé. Mert alkalmatlan vagyok rá, és nem vagyok méltó arra, hogy szeressenek. Gyerekem se lehet. – Ugyan, ugyan – mondta Tengel. – Ezt nem tudhatod. Épp annyira valószínű, hogy Laurents miatt nem lett gyereketek. – És tudod jól, hogy egyikünk sem tart téged alkalmatlannak vagy méltatlannak – csatlakozott hozzá Dag. – Nálad sokoldalúbb asszonyt aligha lehetne elképzelni, Liv – mondta Charlotte. – Tökéletesen ellátod a háztartást, intelligens vagy, tudsz számolni, gyönyörűen rajzolsz. – Azonkívül árad belőled a szeretet a föld minden élőlénye iránt. Te mindig olyan voltál, mint a napsugár! – tette hozzá Tengel. – Liv, mi hajszoltunk bele téged ebbe a borzasztó házasságba. Meg tudsz bocsátani nekünk? Liv boldogtalan, már-már kétségbeesett tekintettel nézett rájuk. – Nem segít rajtam, bármit is mondtak. Egyszerűen nem bírok újra férjhez menni. Dag elkomorodott. – Nem szeretsz, Liv? Ezt próbálod így megfogalmazni? Liv most már végképp sarokba szorult. Görcsös sírás tört ki belőle. – Semmit a… világon… nem szeretnék jobban, mint… hogy a feleséged legyek… De Laurents elpusztított engem… Mindent elpusztított bennem. Dag átölelte. – Gyere, Liv – mondta szelíden, aztán a többiekhez fordult. – Elviszem Livet, hogy négyszemközt beszélhessünk. A többiek bólogattak. Liv és Dag bementek a szomszéd szobába. – Sol elmondta nekem, mit művelt veled Laurents. Elpusztította benned a képességet, hogy érzéki szerelmet ajándékozz magadból. Én ezt elfogadom, Liv. Elfogadom, hogy valószínű-

leg ellenállsz majd. Azt is, ha teljesen passzív leszel. Liv továbbra is nagyon felindult volt. – De ez méltánytalanság veled szemben, Dag. Dag gyengéden elmosolyodott. – Vegyük úgy, hogy én ezt kihívásnak tekintem. Hiszen én tudom, mennyi tűz és melegség van benned. Adj nekem esélyt, Liv, hogy ezt újból előcsalogassam belőled. Még ha évekbe telik is. Liv egyszerre hüppögött és nevetett. – Most már képtelen vagyok egyedül maradni a gondolataimmal, Dag. Olyan nagy szükségem van a közelségedre. – Pontosan ezt próbáltuk meg a tudtodra adni mindannyian ma este. – De hogy lehetnék ilyen önző? Mi történik, ha soha többé nem leszek olyan, mint azelőtt? – Hallgass rám, Liv… Az ajtón túl, a tisztaszobában Silje nagyokat sóhajtott. – Egészen odavagyok az aggodalomtól. Mind a két lányunknak olyan sok baja van, és olyan rossz, hogy az ember nem tud segíteni. Are mély lélegzetet vett és felállt. – Holnap ellovagolok Oslóba, és megpróbálom felkutatni Solt. – Nem, ne te menj! – mondta Tengel. – Rád most itt van szükség. Ugyanezt akartam javasolni én is. Ebben a pillanatban belépett Liv és Dag – kéz a kézben. – Megpróbáljuk – mondta Dag. Liv nem szólt. A szemében azonban felsejlett egy halvány, szégyenlős fény, és ez határtalanul boldoggá tette mindnyájukat.

TENGEL VISZONT a legkisebb nyomra sem bukkant. Mígnem véletlenül a fülébe jutott a híre egy macskaszemű boszorkánynak, aki megszökött bűnös életének utolsó útján,

melynek végállomása a máglya lett volna. Tengel megborzongott, de nem mert túl sokat kérdezősködni. Annyi mindenesetre kiderült, hogy ennek a boszorkánynak sikerült megúsznia a dolgot. Mintha a föld nyelte volna el. Ez pedig elegendő válasz volt Tengelnek. Nem sokkal lett okosabb, mindenesetre Sol isi ehetett az a „macskaszemű boszorkány”. Tengel tiszta szívből kívánta neki a legjobbakat. Így aztán visszalovagolt a Hársfaligetbe. Haza, s egyben a sokféle gond kellős közepébe. Elsősorban Dag körül gyülekeztek gondfelhők, a cég miatt. Keserűen csalódnia kellett mindenben és mindenkiben. Annyi jószándék volt benne, javított a munkások munkafeltételein, többet fizetett az átvételkor a fáért. És mi történt? Más parasztok is értesültek az intézkedéseiről, és mind hozzá állítottak be a farakományaikkal, hogy tisztességes árat kapjanak értük. Dag persze nem tudta mindet átvenni, így vissza kellett kutyagolniuk a korábbi felvevőikhez. A fűrésztelepek tulajdonosai pedig egy kanál vízben meg tudták volna fojtani Dagot, úgyhogy kiesett a kegyeikből. A munkások meg sorbanálltak nála, hogy alkalmazza őket. A hatóságok pedig nem voltak kíváncsiak a magas adók miatti bírálataira. Az ifjú Dag azonnali és fájdalmas leckét kapott arról, hogy bizony nem könnyű tenni valamit a kisemberek érdekében. Otthon, a Hársfaligetben, Meta árnyékként követte Arét, mint egy hűséges kiskutya. Mellette volt a szántásnál és az ellésnél, és ugyanolyan buzgósággal gereblyézte a lombot a kertben, mintha a nagy becsben tartott csirkékkel foglalkozott volna. Arénak néha már terhes volt ez a lelkes együttműködési készség, de többé sohasem szidta le Metát.

EGY DARABIG MULATTATTA Solt, hogy Klaus primitív kalyibájában lakik. Nem sok közös dolguk volt, leszámítva

az éjszakákat, de Solnak tetszett, hogy rendet teremthet a sok régi lim-lom között és otthonossá varázsolhatja a házat Klausnak. Klaus napközben horgászott, és fagyos szederbogyókat szedett. Nem valami nagy bőségben éltek, de azért megvoltak. Sol azonban tudta, hogy ez így nem megy sokáig. Klaus pillanatnyilag boldog volt ugyan, de számítani lehetett arra, hogy hamarosan úrrá lesz rajta a bűntudat és a jövő miatti aggodalom. És Sol sem volt túlságosan türelmes alkat. Egyre nyughatatlanabbá vált és hamarosan újra mehetnéke támadt. Voltaképpen már lezárta magában a Klaus-ügyet. Klaus már mindent megadott neki, amit megadhatott. Csak az iránta érzett gyengédség tartotta még vissza Solt. De volt egy másik dolog is, ami maradásra bírta. Amikor először megpillantotta Klaust mezítelenül, egészen elszörnyedt. A férfi testét ugyanis mindenütt ütések és rúgások nyomai borították. A legrosszabb egy vészesen nedvedző seb volt a combján, – csúnyán kivörösödött és feldagadt körülötte a bőre. Egy ostorcsapás okozta, mert túl sok abrakot talált adni egy beteg lónak: Előzőleg – a legmegalázóbb módon – csupaszra kellett vetkőznie. A ló egyébként meggyógyult attól, hogy Klaus feltáplálta, de ez nem számított. Jegyezze meg, hogy takarékoskodni kell! Sol igyekezett legjobb tudása szerint ellátni a sebet. A gennyes góc azonban nagyon mélyen volt, és az undok nedvedzés nem akart megszűnni. Sol orvosságkészlete pedig – az a kevés, amit magával hozott, hamar kimerült. Egy napon Klaus nem tudott felkelni az ágyból. Teste lázban égett, s a lába úgy feldagadt, hogy nem tudta behajlítani. Sol készített neki egy igazi boszorkányteát, amelybe jóformán minden maradék gyógyfüvét belefőzte. Ez kis időre enyhülést adott, de nem tudta legyűrni a nyavalyát. Azután leesett a hó. Egyik reggel, amikor Sol kinézett az ablakon, egészen elvakította szemét a fehérség. Az ennivalójuk már két napja elfo-

gyott. Arra gondolt, néhány órára magára hagyja Klaust, hogy megpróbáljon halat fogni, de erről most le kellett tennie. Klaus már alig volt magánál. Sol sokáig állt mellette és nézte, gondolataiba merülten. Maradt még annyi gyógyszere, hogy véget vethessen Klaus szenvedéseinek és nyomorult életének. Már nem jelentett számára semmit, soha nem is volt más, mint játszótárs az ágyban. De még annak sem igazán különleges, hiszen csak egyvalaki létezett, aki valóban fel tudta szítani benne a gyönyör érzéseit. Klaus elszórakoztatta őt egy darabig. Erős volt, vad és nyers – és szerette őt. Azonkívül egy védtelen, tiszta lélek ezen a könyörtelen világon. Sol felemelte a fejét és körülnézett a szobában, melyben a négy falon meg a mennyezeten kívül alig láthatott mást. Miért nem jön már érte a vendégfogadóban látott férfi? Hát persze, nem tudhatta, hogy ő itt van a világ végén, ahol a madár sem jár. Hátha türelmetlenül várja valahol, hogy Sol megtalálja. Másfelől viszont, ha tényleg ő a Szakadék Fejedelme, aki azért jött föl a földre, hogy találkozhasson vele, akkor tudnia kellene, hogy hol a kedvese. Ez nyilvánvaló. Miért nem jön már? Sol tekintete olyan volt, akár az üldözött vadé. Mit keres ő itt ennél a szerencsétlen Klausnál? Miközben kint várja a nagyvilág? Elővette bőrbatyuját, amelyben a füveket tartotta, és töprengve nézett hol a batyura, hol a nyögdécselő férfira. NEMSOKÁRA MÁR a sziklafalon ereszkedett lefelé, útban az emberek világába. De nem egyedül ment. Az ösvény meredek volt, szinte függőleges. A fák ágai

csupaszon meredeztek, karomszerű gyökereikkel belekapaszkodtak a földbe. Szánkó híján a hosszú priccset fordította fel Sol, és arra fektette Klaust. Így húzta maga után az ájult testet a meredély felé. Végül is nem adott be neki semmit, ami siettette volna a halálát. Minek is? Amúgy se sok volt már neki hátra. Azt azonban nem akarta, hogy Klaus magára maradjon odafönn. Ez lesz ugyan életének végső útja, de legalább temessék el keresztény módra. Sol tudta, hogy Klaus szilárdan hitt Istenben. Persze még nem lehetett bizonyos benne, hogy valóban a sír várja-e Klaust az út végén. A nemrég még oly életerős férfi most borzalmas látványt nyújtott. A mérgezés átterjedt az egész testére. Az arca azonban sima volt és szép. Kissé együgyű és birkára emlékeztető arckifejezésében most megjelent valami angyalszerű. Solnak egy bibliai idézet jutott eszébe: „Boldogok a balgák, mert övék az Úr országa”. Vagy valami hasonló. A bibliai idézetek nem tartoztak éppen Sol erősségei közé. Nagyon szeretett volna hazaérni Tengelhez Klauszszal, amíg még nem késő. Tengelnek ugyanis hathatósabb orvosságai voltak, mint most neki. A Hársfaliget! Sol szíve nagyot dobbant. Vajon miért nem tudott ott soha megnyugodni? Mitől volt az, hogy valami mindig hajtotta őt előre, egyre messzebb? Többé már nem lakhat ott. Ehhez nincs joga: a család békés életét nem teheti kockára. Keservesen kínlódott a „szánkóval”, hogy lejuttassa a hegyfalon, anélkül, hogy Klaus megsérülne. Sarkával nekifeszült a földnek, és úgy csúszott le jó darabon, nagyokat káromkodva az útjába kerülő fák, és kövek miatt.. Egy kritikus ponton azonban megtörtént, amitől tartott. A „szánkó” felborult, és Klaus kiesett belőle. Arccal lefelé feküdt a hóban. – Nem tudsz nyugton maradnia helyeden, te balfácán? –

zsörtölődött Sol, és hol a karjánál, hol a lábánál fogva húztavonta, a fiút, mire végre nagynehezen sikerült visszaemelnie a priccs aljába. – Most aztán meg ne mozdulj, te pancser! Sol folytatta az utat. Néhol szinte helybenjárt, másutt viszont úgy meglódult a „szánkó”, hogy alig győzött futni mögötte. Egy meredek hegyoldal tetején ő is felült rá, Klaust pedig az ölébe vette. A hó felcsapott az arcába. A módszer azonban nem igazán vált be. Mindketten a hóban kötöttek ki, és Sol kezdhette újra a vesződést. Klaus végig eszméletlen volt, ha ugyan nem halott. Hátborzongató végtisztesség gondolta Sol, miközben újból felráncigálta a priccsre. Az ösvényt már régen elvesztette szem elől, most már csak csúszott egyenesen lefelé. Aztán bekövetkezett, ami elkerülhetetlen volt: óriási szurdok parancsolt megálljt nekik. Sol még csak leereszkedett volna az aljára, az egyik fa gyökeréről a másikra mászva. De mi lesz a „szánkóval”? Sokáig ácsorgott és törte a fejét. Azután úgy döntött, rábízza a sorsra. Egy biztos: Klaus le fog jutni a szurdok mélyére mormolta magában. Finoman meglökte a priccset, s az csúszni kezdett lefelé a jégen és havon. Ha a lapján marad, akkor Klaus talán megússza – gondolta Sol. De ha felborul… A „szánkó” robogott lefelé. Sol – anélkül, hogy tudatában lett volna – ökölbeszorított kézzel és összeszorított foggal állt odafönt. – Feküdj nyugton! – mondogatta magában. – Feküdj nyugton, különben legurulsz a lejtőn, és akkor nem tudom, hogy foglak összekaparni. És Klaus leesett a priccsről. Ez azonban már lent történt a laposabb részen, ahova Sol utána tudott menni. A „szánkó” még bukdácsolt egy kis darabon lefelé, de azután megakadt egy fában. – Hurrá! – kiáltott fel Sol a szurdok tetején és ujjongva emelte magasba a karját.

– Sikerült lejutnod, Klaus! Ha nem is túl elegánsan. ALKONYTÁJT EGY VÖLGYSZOROSON verekedte magát keresztül Sol, útban az otthona felé, amelyet olyan régóta nem látott. Az éjszaka beállta előtt nem érkezhetett haza, márpedig az idő dermesztően hidegnek ígérkezett. Kötelet is vitt magával az útra, hogy legyen mivel húznia a szánkót, de az olyan öreg volt, hogy örökké elszakadt. Mostanra már egészen megrövidült, és jóformán csak csomókból állt. Sol időnként megkerülte a szánkót, és hátulról tolta. Teljesen ki volt merülve, amihez hozzájárult, hogy napok óta nem evett. Klaus nem moccant. Sol jól bebugyolálta, úgyhogy nem láthatta az arcát. Nem is akarta volna. Sol kiegyenesedett. A környék már ismerős volt. Sokáig állt mozdulatlanul. Ha túl akarják élni ezt az utazást, sürgősen fedél alá kell kerülniük. De vajon ki fogadná be őket? Vajon milyen messzire terjedt el a „macskaszemű boszorkány” híre? Lehet, hogy egyenesen a vesztükbe rohannak. Solnak felcsillant a szeme. Volt errefelé valaki, aki valószínűleg menedéket adna nekik éjszakára és nem jelentené fel őt. És ha mégis? Megkockáztathatja ezt? Mi lesz, ha egyenesen besétál az oroszlán barlangjába? Sol megborzongott. Tudta, hol lakik az a férfi, akivel senki sem áll szóba, akinek mindenki kitér az útjából, akinek egyetlen barátja sincs. Nem lakott messze. Egyszer egy este beállított a Hársfaligetbe. Félrehúzódva megvárta, amíg Tengel összes betege megkapta a gyógyszerét és elhagyta a házat, csak ekkor lépett ki az árnyékból. Ijesztő látványt nyújtott a bőrcsuklyájában. A hóhér.

Felsértette a kezét, emiatt jött. Tengel és Sol ellátták a sebét. Másnap este megint megjelent, és harmadnap is. Vágyakozó tekintettel nézte Solt, miközben az átkötözte a sebét. Amikor Sol ránézett, lesütötte a szemét, tudván tudva, hogy vele senki nem áll szóba. Soha többé nem jött. A hóhér… Ha valakinek, neki föl kellene adnia Solt. Ki volt szolgáltatva neki. Sol azonban nem tartotta valószínűnek, hogy megtenné. Úgy gondolta, sikerül majd a maga oldalára állítania. Nagyot sóhajtva nekiveselkedett megint a priccs lábának, és tolni kezdte.

13. fejezet SOL MEGTALÁLTA a kunyhót, amely jól elrejtőzött az erdő fái között. A közelben egy lélek sem lakott. Összefagyott kezével bekopogott az ajtón. – Nyissa ki, mester! – kiáltotta. – Sol vagyok, Tengel nevelt lánya, egyszer bekötöztem a sebét. Bajban vagyok, egy barátom megsérült, fedelet keresünk éjszakára. Beeresztene minket? Nagysokára kinyílt az ajtó egy résnyire. Egy faggyúfáklya világított Sol arcába. Semmit sem látott. Azután kitárult az ajtó. – Segítene becipelni a barátomat? – kérdezte Sol. – Ott fekszik a szánkón. Nem tudom, él-e még, vagy már meghalt. A tagbaszakadt férfi egy mozdulattal átnyalábolta Klaust és bevitte a házba. Lefektette a földre és bezárta az ajtót. – A kedvese? – kérdezte rekedt hangon. – Hogy a kedvesem-e? – ismételte Sol. – Az nekem sosem volt, az ilyesmi távol áll tőlem. Ő egy jóbarátom, aki nagy áldozatot hozott értem, és szeretném viszonozni. A hóhér bólintott. Markáns vonású, kifürkészhetetlen arca

volt, égő fekete szempárral. Mint mindig, most is a fején volt a csuklyája, ami elrejtette arca egy részét, s a vállát is takarta. Bő inget viselt, csípőjén övvel, nadrágja ráfeszült a combjára. Nem volt sem fiatal, sem öreg: a hóhér az idők kezdete óta létezik és sosem változik semmit. Klaust a tűz közelébe fektették, hogy átmelegedjen, azután a hóhér kenyeret és sört tett az asztalra Solnak meg magának. Egy ideig szótlanul ettek, majd Sol megtörte a csendet: – Mit tud rólam, mester? – Alighanem mindenkinél többet tudok – felelte a hóhér fel sem pillantva. – Tudom, ki a macskaszemű boszorkány, akit a fogdmegek keresnek. De nem árultam el a nevét. – Köszönöm – mondta Sol. – A nevelőapja jó ember. Segítettek rajtam, nem utasítottak el, és nem gyalázkodtak. Ezután nem beszéltek többet. Miután jóllaktak, elkészítették Klaus fekhelyét. Úgy látszott, maradt még benne egy kis élet. Sol a szűk hálókamrában lévő ágyat kapta meg, ez az alkov volt az egyetlen a házban. Sol félholtan a fáradtságtól, sajgó karral és lábbal, azonnal bebújt az állatbőr alá. A mester utánament és együtt hált vele. Sol egykedvűen tűrte. Az éjszaka folyamán többször is észlelte, hogy a férfi ügyködik vele, de túlságosan fáradt volt, ezért nem tiltakozott. Hadd csinálja! Magányos ember volt. Igaz, hogy elég orrfacsaró férfiszagok áradtak belőle, de végtére is segített Solnak. Ez volt érte a köszönet. A HÓHÉR ADOTT SOLNAK egy rendes szánkót, hogy azzal szállítsa tovább Klaust. Cserébe kapott egy egész jó priccset. Jó darabon, ameddig csak lehetett, elkísérte Solt és húzta a szánkót. A legszükségesebbet leszámítva nem szóltak egymáshoz. Végül elbúcsúztak, mindössze három egyszerű szóval:

– Köszönöm – mondta Sol. – Én is – felelte a férfi, aki később még sokáig bámult utánuk. SÖTÉT VOLT MÁR, amikor Sol felhúzta a szánkót a hársfasoron. Aznap váratlan nehézségbe ütközött. A hó a nap folyamán elolvadt, így a szántalpak a puszta földdel birkóztak, – Sol igazán együttérzett velük. Itt a sík vidéken egyébként sem esett olyan sok hó. Így Solnak órák óta a csupasz füvön, homokon és köveken kellett ráncigálnia a szánkót. Klaus továbbra is sápadtan és mozdulatlanul feküdt benne. A házban teljes sötétség volt, szinte lakatlannak látszott. Persze késő volt már. Sol először Liv ablakánál próbálkozott, a saját hajdani hálószobájánál. Liv azonban nem válaszolt. Nyugtalanság fogta el. Mi történhetett, amíg ő távol volt? Csak nem…? Are ablakánál azonban sikerrel járt. Öccse kinyitotta neki az ajtót és Sol belépett az előtérbe. – Sol! Tényleg te vagy az? – suttogta Are. – Igen, édes Are, de jó látni téged! Fölkeltenéd Tengelt? Egy beteg ember van velem. Siljét viszont lehetőleg hagyd aludni! Are bólintott. Rögtön ezután, félig felöltözve, megjelent Tengel a gyengén megvilágított helyiségben. – Sol! Drága gyermekem! Isten hozott! Megölelték egymást, és Sol beszámolt Klaus állapotáról. A férfiak gyorsan kiemelték a szánkóból és behozták a házba. – Uram Jézus, ez nehéz eset – szörnyülködött Tengel. Solnak már nagyon hiányzott a megszokott, biztonságot sugárzó hang. – Él? – Azt én is szeretném tudni. Mindjárt gondjaimba veszem,

te feküdj le. Teljesen kimerültnek látszol. – Az is vagyok. De nem hiszem, hogy el tudnék aludni, most, hogy végre itthon vagyok. A lépcső felől Silje csoszogó léptei hallatszottak. Újabb ölelések és könnyek következtek. – Fontos neked, hogy ez az ember életben maradjon? – kérdezte Tengel. Sol kicsit habozott, mielőtt válaszolt volna. – Nem olyan értelemben, ahogy te gondolod, de fontos, igen. Nagyon rendes volt hozzám. És sokat szenvedett az emberek gonoszsága miatt. Tengel bólintott. – Akkor megteszek minden tőlem telhetőt. Bizony nagyon rossz bőrben van. Silje megpillantotta Klaus arcát. – Istenem, ez az a lovászfiú, aki annakidején Gråastensholmon szolgált! – Igen, az – mondta Sol. – Megpróbáltatok szétválasztani bennünket. De az élet a maga útját járja. Silje nem mert tovább kérdezősködni. Sol megvacsorázott a barátságos konyhában, miközben Silje és Are kikérdezte. Tengel egyedül volt Klaussal a betegszobában. Silje apróra szeretett volna tudni mindent, hogy merre járt Sol. Ő azonban nem túl sok felvilágosítást adott, inkább témát változtatott: – Hol van Liv? – Te nem is tudod? Ja, hát persze, hogy nem. Liv és Dag összeházasodtak! Most Gråastensholmon laknak. – Szóhoz se jutok! Ez aztán gyorsan ment. Mindenesetre ennél jobb nem is történhetett volna! Hurrá! – Sürgető volt a dolog, Liv érdekében. Liv majdnem tönkrement. Az a hitvány Laurents teljesen felmorzsolta az önérzetét. Kész szerencse, hogy meghalt… Bocsánat, ez csúnya volt, de ez a véleményem.

Akkor nem éltem hiába – gondolta magában Sol. – És most hogy van Liv? – Napról napra jobban magához tér. Azt hiszem, kezd túljutni azon a dolgon, tudod. – Mármint, hogy semmit sem érez, amikor férfiakkal hál? – No de Sol! – botránkozott meg Silje. – Édes Silje, hiszen ezt én meséltem el neked. Néha arra gondolok, hogy neked talán a gólya hozta a gyereket. – Nem arról van szó, hanem mi az, hogy „férfiakkal”? A mi kis Livünk! Te viszont fáradt lehetsz, Sol. Alaposan ki kell aludnod magad. – Igen, köszönöm. De utána megint el kell utaznom. – Jaj nem, drága gyerekem, hát nem tarthatunk itt téged? Solt egyszeriben melegség járta át ezekre a szeretetteljes szavakra. Jólesett, hogy marasztalni akarják. – Nem lehet. Előbb-utóbb Tengel valamelyik betege kérdezősködni talál majd a „macskaszemű boszorkányról”, és akkor ti is belekeveredtek ebbe a dologba. Vannak barátaim, Silje, elboldogulok majd. Tengel közben bejött, és meghallotta az utolsó szavakat. – A várnagy emberei jártak már itt, Sol – mondta lassan. Azt mondtuk, ami igaz is volt, hogy már régen nem láttunk téged. – Akkor viszont már ma éjjel el kell mennem innen. Tengel a fejét rázta. – Feküdj le és aludj, ameddig csak jólesik. Az én házamból senki sem fog elvinni. Sol nem állt elő több ellenvetéssel, hanem hálásan elfogadta a gondoskodásukat. ÁTALUDTA AZ EGÉSZ éjszakát és nagyrészt a következő napot is. Délután találkozott Livvel, Daggal, Charlottéval és Jacob Skillével, akik mindnyájan lejöttek Gråastensholmról, hogy üdvözöljék őt. Ezt a napot ünnepnapként ülték meg hazajövetelének tiszteletére.

Sol megsimította Liv arcát. – Úgy látszik, képtelen vagyok részt venni az esküvőiden. Most már kettőről is lemaradtam! A kis Meta pedig sugárzott a boldogságtól; hogy viszontlátja Solt. Charlotte és Jacob úgy tervezték, hogy megesküsznek, Sol pedig örült a hírnek. Dag is, mert tudta, milyen egyedül volt az édesanyja, – és milyen egyedül lenne később is, ha ő elvállalja azt a járásbírói állást, amit Akershusban felajánlottak neki. Jacob kérelmezte felmentését a szolgálat alól, hogy megfelelően el tudja látni a gråastensholmi teendőket. A gazdálkodáshoz jól értett. Ez a család körében töltött este felejthetetlen emlék maradt Sol számára. Klaus élt még. Nem volt magánál, de legalább nem roszszabbodott az állapota. – Ha meggyógyulna,… felfogadnátok? – kérte Sol Charlottét. – Olyan szeretettel beszélt arról a rövid időszakról, amit Gråastensholmon töltött. Ez volt az egyetlen hely, ahol emberséget tapasztalt. – Persze, hogy felfogadjuk, igaz? Dag is, Jacob is bólogatott. – No de őt is keresik, nem? – kérdezte Liv. – Azt mondtad, segített neked a szökésben. – Nem hiszem, hogy Klaus izgatná őket. Valahol csak laknia kell, és szegény olyan sokat szenvedett a zsandárparancsnoknál. A biztonság kedvéért mindenesetre jobb lesz elbújnia, ha megjelennének a fogdmegek. Ebben maradtak. – Nem maradhatnál itt karácsonyig, Sol? – kérdezte Silje. Sol tagadólag rázta a fejét. Mindannyian tudták, hogy ez tényleg lehetetlen. Másnap Tengel már kora hajnalban felkelt, és felébresztette Solt, ahogy megbeszélték. Leültek a konyhában, ahol Sol még utoljára megreggelizett, mielőtt újból eltűnt a szemük elől.

– Hova akarsz menni? – kérdezte Tengel halkan. – A svedjefinnekhez. Ők olyan nép, mint mi vagyunk, apa. Náluk biztonságra találhatok. De vajon meddig? – gondolta magában Tengel. A nyughatatlan véred nemsokára elűz majd onnan is. – Tulajdonképpen mi az, amit keresel, Sol? – Eddig magam sem tudtam, de most már tudom. Egy férfi… Egyszer, egyetlen napig láttam őt. Benne van valami énbelőlem. Nem tudom megmagyarázni, miért. – Gondolod, hogy ha megtalálod, akkor megnyugszol? – Igen. Kis ideig szótlanul ültek. Azután Sol nagyot sóhajtott. – Mire gondolsz, Sol? Sol összerezzent. – Úgy érzem, lassan nem vagyok ura a saját életemnek. Tengel odaült mellé a lócára, és magához vonta. – Hogy érted ezt? – Azelőtt minden csupa vidámság volt. Tele voltam életerővel. Mindig pontosan azt tettem, amihez kedvem volt. Most is azt teszem, de mégis, most mintha beleragadtam volna egy ingoványba. – Ez így szokott lenni – mondta Tengel óvatosan. –Senki sem élhet úgy, ahogy szerezne. Sol ránézett. – Miért nem találhatok senkit, aki olyan, mint te, csak korombeli? – Ha találnál is, az nem segítene rajtad, gyermekem. A sors nagyon keményen bánt el veled. – Igen – suttogta Sol. – Ez igaz. Olyan meghasonlott vagyok, apa! – Találkoztam olyanokkal a Jéghegyek Népéből, akik a saját gonoszságuk foglyai voltak – mondta Tengel szomorúan. – Te a természeted kettősségének foglya vagy. Te nem tudhatod, Sol, de nagyon megváltozott a külsőd. – Hogyhogy?

– Most is ugyanolyan szép vagy, mint eddig, nem arról van szó. De a szemed… Valami vad és ördögi kifejezés jelent meg benne. Sol kiegyenesedett. – Akkor csak egy választásom van: Meg kell találnom azt a férfit. – Honnan tudod? – Onnan, hogy… Nem, a Bloksberg barlangjában töltött éjszakákról mégsem mesélhet Tengelnek. Az túlzás lenne. – Hogy tudom. Csak úgy. Tengel fölállt. – Keresd meg a svedjefinneket, Sol! És ha nem úgy sikerül, menj tovább Svédországba! Ott nem ismernek. – De vajon meddig? Nemsokára megint belémbújik az ördög, és elküldök valakit a pokol fenekére. Vagy a mennyekbe, kinek-kinek érdeme szerint. Tengel szelíden megrázta Solt a vállánál fogva. – Ezt abba kell hagynod, Sol! Próbálj uralkodni magadon! Próbáld előbb az eszedet használni. – De hát pontosan erre gondoltam, amikor azt mondtam, hogy nem vagyok ura az életemnek. Az ilyesmi nekem teljesen közömbös. És lealacsonyítottam magam, apa, nem is sejted, mennyire. Tengel rámosolygott: – Te, aki mindig egy szegény szerencsétlennel állítasz haza, akin segíteni akarsz? Nem, én igazán nem értelek, Sol. Bárcsak segíthetnék rajtad… Gyere vissza, ha túljutsz mindenen, és megtaláltad a lelked nyugalmát. Ígérd meg, Sol! – Megígérem. Egyébként… pénzre lenne szükségem, apa. Mindketten megkönnyebbültek, hogy a beszélgetés ilyen hétköznapi fordulatot vett. – Azt kaphatsz – mondta Tengel.

TAVASZIRA FORDULT az idő: enyhe, sőt csaknem meleg lett, mire Sol ismét útra kelt. Kelet felé tartott Solor irányába, és három napi lovaglással számolt odáig. Hogy miként fog rátalálni a svedjefinnekre az erdők sűrűjében, az más lapra tartozik. Majd kérdezősködik útközben. Már, ha lesz, akit megkérdezzen… Amikor elhagyta Oslo határát, és a Glomma völgyében haladt tovább, mindjárt nagyobb biztonságban érezte magát. Ide aligha érhetett el a híre. Másnap este bemerészkedett egy fogadóba. Ott töltötte az éjszakát, és utána korán reggelizett. Az utóbbi hónapokban jóformán rongyokban járt, most viszont választékos öltözéket viselt. Ha akarta, csakugyan úgy festett, mint egy nagyúri dáma. Noha kísérő nélkül utazott – ami hölgyeknél nem volt szokás – a fogadós szívélyesen fogadta, és pompás reggelit tett elébe. Egy negyed kancsó bor elfogyasztása után Sol előtt újra vidámabb színben tűnt fel a világ. Kezdte visszanyerni a magabiztosságát. Az élet mégiscsak számtalan kihívást tartogat, s még egy sor izgalmas élmény várhat rá. Még mielőtt e gondolat végére ért volna, egyszeriben felpattant a székről, és döbbenten bámult ki az ajtón. Egy lovas állt meg odakint és szállt le a nyeregből. Megkötötte a lovat, azután elindult a fogadó bejárata felé. Ő volt az! A férfi, akit olyan régen keresett! A Sötétség Fejedelme tehát újból testet öltött, hogy találkozhasson vele? És ismét egy fogadóban! Nagy kár, hogy nem mentem be hamarabb egy-két fogadóba! Akkor megtakaríthattam volna magamnak ezt az elviselhetetlen várakozást! – gondolta magában Sol. A Fejedelem ezúttal nem volt olyan elegánsan öltözve, mint legutóbb, de Sol most is változatlanul lenyűgözőnek találta. Hosszú, keményszárú csizmát viselt és jávorszarvasbőrből

készült mellényt, melyre kihajtotta ingének széles csipkegallérját. Most hajadonfőtt érkezett, így jól érvényesült szőke hajának szépsége. Persze ez csak a megtévesztést szolgálta, hiszen a Sátán haja szénfekete vélt. Sol azonban jól ismerte őt! Mindjárt ráismert álmai Hercegére: az arcvonásait, szemének ördögi villanását senkiével sem lehetett összetéveszteni. A férfi időközben belépett az ivóba, Sol azonban elnézett más irányba. Úgy tett, mintha a borospoharával lenne elfoglalva: keresztülnézett az aranyló nedűn, mint aki, azt tanulmányozza, hogyan törik meg felszínén a fénynyaláb. Inkább csak sejtette, semmint látta az asztalára vetülő árnyékot. – Tudtam, hogy újra találkozunk. A férfi hangja mély volt és ígéretes. Sol zavartan emelte rá tekintetét. Először úgy tett, mint aki nem érti a dolgot, de azután lassan elmosolyodott. – Mintha már találkoztunk volna. A férfi kérdő mozdulattal mutatott a Sollal szemközt lévő székre, Sol pedig kegyeskedett bólintani. A fogadós odajött az asztalukhoz, s a férfi – miközben nem vette le tekintetét Solról – ételt és bort rendelt. Amikor ismét magukra maradtak, a férfi megkérdezte: – Mi a neve, szép hölgyem? De nem, ne is mondja meg! Amióta a múltkor megpillantottam, csak úgy gondolok önre, mint az én Holdistennőmre. Hadd nevezzem így! Sol csengő hangon felkacagott. Micsoda képtelenség! Holdistennő! Ő, akit Solnak, Napsugárnak kereszteltek! – No és Ön? – kérdezte Sol évődve. – Nekem úgy tűnik, ön egy álruhás kóbor lovag itt a földön, akinek valójában másutt a hazája. – Hát, mindenesetre földreszállt angyal nem vagyok. – Én sem éppen erre gondoltam. Igazán mulatságos így virágnyelven beszélgetni arról, amit mindketten nagyonis jól tudnak!

Sol olyan jókedvűnek és boldognak érezte magát, mint még soha. Végre-valahára megtalálta a párját! És hozzá egy olyan férfit, akiről tudta, hogy képes mindazt nyújtani neki, amire egy nőnek szüksége van. – Én tudom, ki Ön – mondta a férfi. – A nevét nem ismerem, de azt tudom, hogy „macskaszemű boszorkánynak” hívják. Ne ijedjen meg, tudom, hogy üldözik, de nem áll érdekemben feladni Önt. Egyébként van egy másik csúfneve is. – Csakugyan? Arról nem tudok. – Úgy emlegetik, hogy az „aranyszemű pók”. – Pók? Pfuj! De miért? – Az emberek azt képzelik, hogy nagy férfifaló, és hogy az ölelés után legyilkolja a szeretőit, mint a fekete özvegy. Sol őszintén felháborodott. – Ez nem igaz! Egy szó sem igaz belőle! Először is, egészen kevés férfival voltam együtt, és mind a ketten élnek, vagyis mind a hárman (majdnem megfeledkezett a hóhérról), és makkegészségesek. Nem is érdekel a közönséges, halandó férfinép. A férfit megnevettette Sol háborgása. Megkérdezte, hova igyekszik, Sol pedig elmagyarázta, hogy Solörbe tart, a svedjefinnekhez. – Ugyanis az a hírük, hogy értenek a varázsláshoz. A férfi szeme megvillant. Istenem, de szép volt most! – Igen, én tudtam, hogy a kicsi Holdistennő boszorkány. Látszik a szemén. Solt nem zavarta ez a megjegyzés, sőt ellenkezőleg. Ha valaki, az ő párja ezt biztosan megértette. Közelről világosan látszott, hogy nem túl fiatal. De hát a Sötétség Fejedelme sem volt az. Legalább ezer évet élt meg. Ámbár az ő birodalmában ezer év mindössze egy napot jelentett. A Sátán. Lucifer – az angyal, aki szembeszállt Istennel, és letaszíttatott a mennyekből a pokolba. Ilyen lehetett Lucifer a bukása után. Megőrizte szépségét, ám a szemében már gonosz-

ság villant. Az a kép, amelyet az emberek festettek maguknak a Gonoszról, igaztalan volt. A Gonosz szép volt, gyönyörű, mint az angyal, egykori önmaga. Vagy talán tetszése szerint váltogatta a külsejét? Hisz annyiféle alakban jelent meg: sárkányként, farkasként, kígyóként. Minden kitelt tőle. – Hol volt ilyen sokáig, azóta, hogy a múltkor találkoztunk? – kérdezte Sol. A férfi kissé zavarba jött. – Jaj, bocsásson meg, ez buta kérdés volt – mondta gyorsan Sol. A férfi láthatólag megkönnyebbült. Pedig Sol szívesen megkérdezte volna tőle, miért várt ilyen sokáig azzal, hogy ismét feljöjjön érte a szakadékból. De nem akart kíváncsiskodni: úgy látszott, a herceg nem szívesen beszél a másik életéről. – Én is kelet felé igyekszem, kicsi Holdistennő. Megengedi, hogy csatlakozzam Önhöz? Ez az út nem biztonságos egy magányos hölgy számára. Sol kecses mozdulattal fejet hajtott. – Köszönettel elfogadom az ajánlatát, uram. De nyugodtan tegezhet, ha óhajtja. Hisz ismerjük egymást. Utolsó szavait sokatmondó pillantással kísérte, s a férfi pajzán mosolyából úgy látta; hogy az tudja, mire céloz. Ő volt a legszebb férfi, akit valaha látott. A megélt élet mély barázdái ellenére szinte szemérmetlenül szép volt az arca. Kék szeme csillogott, aranyszőke haja laza hullámokban keretezte arcát. A halántékánál kissé már őszbe hajlott, s a homloka is egy leheletnyivel feljebb csúszott. Sol… mennyire is? Úgy negyven körülire becsülte „földi” életkorát. Hogy valójában hány ezer éves volt, azt senki sem tudhatta. Sol bizsergést érzett a hátgerince mentén, s a nyakszirtjén felmeredeztek a hajpihék. Az, hogy a Bloksbergen találkoztak egymással, valami álomszerű dolog volt, nem járt semmiféle felelősséggel. Egészen más azonban szemtől-szemben ülni vele

egy vidéki fogadóban, és arról beszélni, hogy közösen folytatják majd útjukat – mindazzal együtt, amit ez jelentett. Másrészt viszont ez a férfi az egyetlen, aki tökéletesen és mindenestül megértette őt – akkor meg miért ideges? Mindenesetre be kellett ismernie, hogy az összetartozás, a közösség ereje sokkal nagyobb volt köztük, amikor meglátogatta őt a birodalmában. Most nehezen talált rá a megfelelő hangra. Mintha tévelyegve keresgélték volna az utat egymáshoz. Egy óra elteltével már egymás mögött poroszkáltak a perzselő napsütésben a Glomma mentén. Az ösvény keskeny volt, így nem beszélgethettek egymással, de Sol teljes bizonyossággal érezte, hogy a férfi követi, – és tudta, hogy ez kölcsönös: kísérője ugyanezzel a fizikai, érzéki bizonyossággal tudja őt a maga közelében. Őrült gondolat futott át Sol fején. Ez az ember az ő párja, az nem lehetett vitás. Mi lenne, ha nyugalomra lelne mellette? Végre megállapodna, itt, ezen a világon. Megépíthetné a házát, még tán gyerekei is születhetnének, és megszűnne ez az állandó, nyughatatlan keresgélés. Életében először vágyott arra, hogy ugyanolyan legyen, mint a többi nő, érezze a házasság és az otthon biztonságát. Lehetséges volna ez? Egy ilyen ember oldalán? Nem, ez képtelenség. Hiszen a Herceg csak vendégségbe érkezett, idegen ezen a világon. De azért majd megkérdezi tőle. Igen, meg fogja kérdezni! Csak még nem most. Előbb jobban meg kell ismerniük egymást. Sol még soha semmire nem vágyott ilyen hevesen. És a békés, szép boldogság gondolata úgy járta át lelkét, mint a vízáram könnyedén gördülő hullámai. Hosszú utat tettek már meg lovaik hátán, amikor a férfi pihenőt javasolt. Éppen maguk mögött hagytak egy falut, és most kies táj vette őket körül. Sol kóbor lovagja egy szénapajtára mutatott, kissé feljebb a hegyoldalon. – Megpihenünk ott egy kicsit?

Sol bólintott. A szíve a torkában dobogott az izgatottságtól. Az őszi nap delelőn állt, lesütött a pajta falára. Odabent jó meleg volt. A férfi lassan meztelenre vetkőztette Solt, és sokáig nézegette, mielőtt gyakorlott mozdulatokkal felszította volna benne a szenvedélyt. Sol még sohasem találkozott ilyen magabiztos szeretővel. Most nem úgy csinálta, mint a Sötétség Fejedelme szokta, nem tért rögtön a tárgyra, hanem láthatólag egészen pontosan tudta, mi kell egy nőnek. Amikorra ő is levetkőzött és melléje feküdt, Solnak az egész teste vibrált. De mégsem volt ez ugyanaz az orgia, mint a szakadékban. Sol nem tudta megfogalmazni, mitől volt más. Ott a barlangban nem kellett lángra lobbantani benne a szikrát, teste anélkül is tűzben égett. Most életében először hozta lázba egy földi ölelés, de ez inkább a kéj érzete volt, nem az a sajgó eksztázis, ami egyre többet és többet követel. Azt azonban nem tagadhatta, hogy boldoggá tette őt a férfi. Amikor később elernyedve feküdtek egymás mellett, Sol olyan melegséget érzett iránta, hogy egészen összeszorult a szíve. Végre megvethette a lábát valahol ebben a világban. Megtalálta azt, akihez tartozik. Kezével végigsimította a férfi mellének puha bőrét. Ez egyszer nem teszek semmit, ami elpusztítaná a megfogant magzatot – gondolta Sol. – Ha ebből gyerek születik, boldogan fogadom majd. Nem mindennapi gyerek lenne, az biztos: a macskaszemű boszorkány és a Sátán ivadéka! Ha egy ilyen kapcsolatból egyáltalán születhet gyerek, én nagyon vigyáznék rá és nagyon szeretném. – Jó volt veled – mondta a férfi rekedt hangon. – Veled is – felelte Sol, amivel valószínűleg nem mondott újat. Nem ez volt az első alkalom. Mindenesetre ez azért más volt, nagyban különbözött a Bloksberg szakadékában átélt élményektől. A Herceg ezúttal nem rendelkezett azokkal a testi adottságokkal sem, mint amott. Persze nyilván ez is azzal függött össze, hogy embernek álcázta magát.

– Mostantól összefogunk mi ketten – suttogta a férfi. – Igen. De azt tudod, hogy nem vagyok egy szent? – Én sem – mosolygott a férfi. – Nem, az tényleg nem vagy. A férfi kezébe vette Sol mandragóráját. – Add ezt nekem – kérte Solt, – szerelmed zálogául. Sol sajnálta a mandragórát, és első érzése az ellenszegülés volt. Vonakodott, érezte magában a veszteség miatti ellenállást. Hogy mondhatna le a legdrágább kincséről! Viszont mégsem tagadhatja meg éppen tőle, hiszen minden mandragóra jog szerint a Sátán tulajdona. Keserű szívvel hagyta, hogy a férfi levegye a nyakából a gyökeret. Felkelt és felöltözködött. Lassan, kényelmesen a férfi is szedelőzködni kezdett. – Én megöltem néhány embert – vallotta be Sol, hiszen a párjának ezt természetesen tudnia kellett. – De most elhatároztam, hogy nem fordul elő többet. Szeretnék új életet kezdeni veled. Egy jobb életet – mosolyodott el. – A nevelőszüleim mindig is kérleltek, de én úgy látszik, túlságosan magányos és elvadult voltam ahhoz, hogy tiszteletben tartsam az emberéletet. És akiket megöltem, mind alávaló emberek voltak, akik bajt hoztak volna a szeretteimre. Csakis olyanokat küldtem el a másvilágra, akikkel szemben meg kellett védenünk magunkat. Sol kóbor lovagja felnevetett. Pazar látványt nyújtott, ahogy így a pajta falához dőlve mezítelenül ácsorgott. – Előttem nem kell mentegetőznöd. Én egy egész népet irtottam ki! – Meghiszem azt – nevetgélt Sol. – Tán még többet is. – Nem, ez tényleg igaz! A boszorkányok és varázslók egész nemzetségét. – Hogyhogy? Ekkor fogta föl, hogy mit mondott a férfi. Egész testét fagyós borzongás járta át. A deszkafalak résein beözönlő napfény csillogása elvakította szemét. – Mondd csak, hogy is hívnak téged?

– Engem? – kérdezte a férfi mit sem sejtve. – Hát nem én vagyok a te Kóbor Lovagod? – A nevedet akarom tudni. – Minek? Sollal forgott a világ, de uralkodott a hangján. – Tudni akarom. – De minek? Na jó, neked megmondhatom. Hemingnek hívnak. Sol holtsápadtra vált. – Te vagy Heming, a várnagy gyilkosa? A férfi arcára ráfagyott a mosoly. – Ezt meg honnan tudod? Honnan a fenéből? Idelent délen senki sem ismeri ezt a nevet. Sol lelkében lassan ágaskodott, s végül iszonyatossá fokozódott a düh és a csalódottság, mint a sebzett állat hatalmas üvöltése. Megragadott egy vasvillát, ami a falhoz volt támasztva. – Megállj! – kiáltott rá a férfi. – Elment az eszed? Teljes erejéből vágta neki Hemingnek, aki elszörnyedve próbált menekülni. Egy pillanat alatt odaszögezte őt a deszkafalhoz a vasvilla, mely hegyével átfúrta a derekát. Ordítása belehasított a levegőbe. Sol ugyanazzal a könyörtelen tekintettel nézte, mint Abelone fiát vagy húsz évvel ezelőtt. – Te megőrültél! – nyögte Heming borzalmas hörgések között. – Boszorkány! Sol egészen közel lépett hozzá. – Nem ismersz meg? Sol vagyok a Jéghegyek Népéből, Tengel nevelt lánya. – Nem! – bődült el Heming fuldokolva a fájdalomtól. – Te halott vagy! Mindnyájan halottak! – Tévedsz – mondta Sol, most már kissé nyugodtabban. – Tengel él. És Silje, Dag, meg Liv is. Mindenki, akikre vadásztál. – Ne! Ne! Jaj, segíts! Mindjárt meghalok – nyöszörgött

Heming. – Igen, meghalsz, és én örülök neki. Mert te ölted meg a Jéghegyek Népét. Te ölted meg Hannát! Köszönöm a gondviselésnek, hogy bosszút állhattam értük. Bosszút állhattam Hannáért, akit szerettem, és aki a tanítómesterem volt. Azt hiszem, ő tudta ezt. Előre látta. – Te pók! – ordította Heming. – Te nősténypók! Sol higgadtan letelepedett egy sámlira, hogy lássa Heminget meghalni. Érzéketlenül hallgatta a kiáltozását. Tompa hangon beszélt hozzá, és Heming kénytelen volt meghallgatni. Testéből ömlött a vér, végigfolyt a combján. Megpróbálta elszorítani a sebeket, de alig bírta felemelni a kezét. Sol szeme szikrázott, de a hangja mintha minden színét elvesztette volna. – Szóval csak képzelgés voltál! Homályos emlékképe egy kivételesen szép férfinak, akivel réges-rég, gyerekkoromban találkoztam. Egy fikarcnyit sem démonikus. Heming természetesen nem értette, amit mondott. Ő mit sem tudott Sol lovaglásairól a Bloksberg Szakadékába, hiszen közönséges földi ember volt. Kivételes férfiasságú ember, azt meg kell adni. De nem Sátán. Sol persze nem tudta, hogy a kenőcs ajzotta fel érzékeit olyan mértéktelenül az önkívület állapotában. Fáradt volt és tanácstalan, nem tudta, mit kezdjen magával. Csak azt tudta, hogy soha senkit sem gyűlölt még olyan elemi erővel, mint ezt az embert. – Segíts már! Segíts! – suttogta Heming. – Én nem csináltam semmit, csak a katonák! – Silje is miattad szenvedett – folytatta Sol ugyanazon a kifejezéstelen hangon. – És Tengel is, vele együtt. Őértük, Hannáért és Grimarért, a saját apádért és a Jéghegyek Népének minden halottjáért meg kell most halnod, Heming, te, várnagy gyilkosa! Azokért a gyerekekért, akiket hidegvérrel ölettél le a katonáiddal, csak hogy mentsd a nyomorult életed…

Heming nemigen hallhatta már, amit mondott. Sol hangja alig ért el hozzá a fájdalom és a halálfélelem ködén át. A füle zúgott. Tüdeje zihált, szája sarkából vér csordult ki, érezte az ízét. Próbált kiabálni, segítséget koldulni Soltól. – Az Istenért, könyörülj meg rajtam! – suttogta köhögve. – Isten soha nem az én oldalamon állt – mondta Sol ridegen. – Csak az Ördög, de ő most ünnepel. Komoly versenytársa voltál, Heming. Tettél-e bármit is, amióta elhagytad a Jéghegyek Népének völgyét, azonkívül, hogy nőkkel henteregtél, hazudtál és csaltál? Gondolom, az utóbbi hónapokban azért nem mutatkoztál, mert börtönben ültél? És azok az emberek, akikkel első alkalommal együtt láttalak a fogadóban, foglárok voltak? A Sátán örül most, Heming! Ő az én oldalamon áll, érted? A köd egyre sűrűbbé vált Heming szeme előtt. De még látta a lányt. Sol mozdulatlanul kuporgott az alacsony széken, és végignézte a halálát. És a szeme fénylett. Aranylón és könyörtelenül. Heming nemsokára már csak ezt a szempárt látta. Azután a szempár is eltűnt. Sol felállt. Felvette a földről a mandragóragyökeret. Felült a lovára, és Heming lovát kantáron vezetve elindult keletnek. A svedjefinnek ismeretlen lakhelye felé.

14. fejezet ELMÚLT A TÉL. Tengel és Silje tekintete gyakran fürkészte a hársfák közötti utat, reménykedve, hogy váratlan látogatójuk érkezik: a nevelt lányuk, Sol. Semmit sem hallottak azonban felőle, amióta elhagyta őket azon az őszi napon. Titokban mind a ketten figyelték Sol fáját a hársfasoron. Egyelőre azt látták, hogy egészséges, így megkönnyebbülten lélegeztek fel.

Elmúlt a nyár is. Beköszöntött az ősz… Megszületett Silje és Tengel, illetve Charlotte első unokája. Liv remek kisfiúnak adott életet minden nehézség nélkül, aki büszke anyai nagyapja után a Tarald nevet kapta. Ez volt Tengel egyik keresztneve, és ő megtiltotta, hogy a gyereket Tengelnek kereszteljék, azt mondta, ez a név csupa fájdalom. Silje nem szólt egy szót sem, annál többet töprengett magában. Lehet, hogy szegény lánya túljutott a korábbi bajain? Végtére is gyermeke született. És olyan boldognak, olyan kiegyensúlyozottnak és szabadnak látszott Dag oldalán. Silje gyakran gondolt Hanna szavaira: „Minden gyermekedben nagy örömöd fog telni. Csupán egyetlen mélységes bánat ér majd a részükről.” Miért ne lehetne, hogy már túlvannak ezen a bánaton? Hogy Hanna szavai Liv tragikus házasságára és annak összes folyományára utaltak? Amikor azonban megemlítette ezt Tengelnek, az félrefordult. Nem akart válaszolni. Liv ugyanis most már boldog volt. Az ő boldogtalansága Tengel szerint talán túl rövid időszak volt ahhoz, hogy a jóslat erre vonatkozzon. Silje azonban – teljes eltökéltséggel – igenis ezt az időszakot tekintette érvényesnek. Most már nem érheti őket több csapás! Klaus hamarosan felépült, hála Tengel gyógyító kezének. Szemlátomást elégedetten végezte munkáját Gråastensholmon. Soha egy szóval sem említette, milyen nagyon hiányzik neki Sol. Más lány nem is létezhetett számára, és ő is gyakran tekintgetett le az útra, hátha feltűnik a távolban Sol alakja. Liv csakugyan boldog volt, Dag megígérte neki, hogy sohasem tesz szemrehányást, ha valamit elhibáz a háztartásban. De nem is kifogásolhatott semmit, hiszen Livnél jobb háziaszszonyt keresve sem lehetett találni. Dag feltételezte, hogy Bereniust fáradhatatlan becsvágy hajtotta, mindig ő akart lenni a legkiválóbb, aki mindenki más fölött áll. Ezért dorongolt le

mindig mindenkit, bármilyen jó lelkek voltak is. Egy téli estén, amikor kint süvített a szél és Tengel a kandallónál ücsörgött Siljével, egyszer csak dörömböltek az ajtón. Kérdőn néztek egymásra. Ki lehet az, aki ilyen késő este, viharban kint jár? Tengel felállt, hogy ajtót nyisson. Odakint köpenybe és sálba burkolózott nőalakot látott. – Sol! – kiáltott föl Tengel. – Gyere be! Gyere be, drága gyermekem! Sol lerongyolódva és elcsigázottan lépett be az előtérbe. Mindkét szülője meleg szeretettel ölelte át, Silje szeme megtelt könnyel. Sol magába szívta a lakályos előtér mozaikablakának látványát, – ezt a mozaikot Silje még Benedektől, a festőtől kapta. Elnézte a négy gyerek portréját a falon, amelyeket Silje maga festett. Emlékezett rá, milyen türelmetlenül viselte annakidején, hogy modellt kell ülnie, és mennyit szidta emiatt Silje. A képek viszont nagyon jól sikerültek. – Olyan rettenetesen hiányoztál nekünk! – küszködött Silje a szavakkal, és hol sírt, hol nevetett. – Ezek szerint most egyedül jöttél? Sehol egy szerencsétlen Meta, vagy Klaus a háttérben? – Nem, nem egyedül jöttem – mondta Sol félholtan a fáradtságtól. – Van még velem valaki. Megengeditek, hogy…? – Persze, hozd csak be a pártfogoltodat – mosolygott Tengel. – Ilyen időben senki se fagyoskodjon odakint. Sol kiment a házból, és egy kis batyuval a karján jött viszsza, amit bizonytalanul mutatott oda szüleinek. – Ez Sunniva – mondta reszkető ajkakkal. – Be szabad jönnie? Silje úgy érezte, megnyílik alatta a föld. – A te gyermeked? – kérdezte Tengel. – Igen. Nem hagyta magát elpusztítani, apa. Megpróbáltam az összes füvemmel, de ő élni akart. Silje nagyot nyelt. – Isten hozta a kislányt – mondta remegő hangon. – A második unokánk.

– Hogyhogy a második? – Livnek és Dagnak fia született. Nagyjából egyidősek lehetnek. – Sunniva augusztus 29-én született – vágta rá gyorsan Sol. – Tarald pedig augusztus 24-én – mosolyodott el Silje. – Nagy felfordulás volt, mert Eikebyn is vajúdott az asszony, és a gyerek harántfekvéses volt, úgyhogy Tengelnek ide-oda kellett lovagolnia Eikeby és Gråastensholm között. – Eikebyn? Hogyhogy? Szó sem volt újabb gyerekekről. Ez az asszony évente háromszor szül! Az ura talán nyúlnak képzeli magát? És hogy végződött a dolog? – Hát, elég csenevész kislánya született. Szóval Sunnivának nevezted el a lányodat. Derék dolog. – Igen, anyám után. Meg teutánad, Silje. – Köszönöm – mondta Silje meghatottan. – Nahát, milyen aranyos! Mint egy kis tündér! Láttál már hozzá fogható szép gyereket, Tengel? De vajon kire hasonlít? – Az apjára – felelte Sol szárazon. – Mintha ismerném valahonnan ezeket a vonásokat – tűnődött Silje. – Hol a csudában láttam én már ezt az arcot? – Nem mindennapian szép kislány – ismerte el Tengel is, aki végre magához tért az első döbbenet után. – De hogy neked ilyen szőke és kékszemű lányod legyen, Sol, azt igazán nem hittem volna. – Itt maradhat? – kérdezte Sol halkan. – Nincs más hely a világon, ahol ilyen jó nevelést kaphatna. Bár rajtam éppenséggel nem fogott. De hát azt nem is lehetett elvárni. A másik kettő csodálkozva nézett Solra. – No de mit ácsorgunk itt kint? Gyere, üljünk le a kandallóhoz! És mesélj el mindent! – Itt maradhat? – Tudod jól, hogy igen – válaszolta Tengel. – Most viszont szeretnénk hallani, mi minden történt veled. – Előbb hadd egyek valamit – kérte Sol. – Jóformán nem is emlékszem már, mi az, hogy ennivaló.

– Jaj, szegény kislányom – pattant fel Silje. – A baba mit eszik? – Tejet… Mindegy, ami van. Amikor kissé már csillapította éhét, és a lovat is ellátták, Sol hozzáfogott a beszámolóhoz. Kényelmesen hátradőlt a pad báránybőrrel letakart, hátának. Sunniva tisztán és jóllakottan aludt Are régi bölcsőjében. – El akarnak fogni – mondta Sol fáradtan. – A nyomomban vannak. Ezért jöttem ide a kislánnyal. Mindenképpen gondoskodni akartam róla, hogy ő jó helyen legyen. Tengel arca kifürkészhetetlen volt. – Nem kezdhetnéd az elején? – Jó. Nem sokkal azután, hogy nekiindultam itthonról, öszszetalálkoztam azzal a férfival, akiről beszéltem neked, apa. Emlékszel? – Emlékszem. Az egyetlennel, aki nyugalmat és boldogságot nyújthat neked. Sol kesernyésen elmosolyodott. – No igen, tényleg a boldogságot emlegettem. Mindenesetre ő Sunniva apja. Hogy a pokol tüze égesse meg! – Szóval meghalt? – kérdezte Tengel halkan. – Meg. Én öltem meg, és utána végignéztem a lassú halálát. Soha nem éreztem ekkora gyűlöletet, apa. És élveztem, hogy kínlódik! – Ejnye Sol! Légyszíves! – kérlelte Silje elképedve. – Mégiscsak ő volt a gyermeked apja. Sol odafordult Siljéhez. – Igen. Neki köszönhetem, hogy nem vagyok képes szeretni a lányomat. Csupán elviselhetetlen, mély gyengédséget érzek iránta. Ez az ember lett a halálos ítéletem. Valaki megtalálta a holttestét, egy másik valakinek pedig eszébe jutott, hogy együtt látott minket egy fogadóban. Emlékezett rá, hogy a „macskaszemű boszorkánnyal” üldögélt egy asztalnál, akit a vámagy olyan régóta keresett. – De miért ölted meg? – tördelte a kezét Silje.

– Mert ez a férfi, akiről azt hittem, hogy ő az egyetlen, akit szeretni tudok, azt a nevet viselte, amelyet mindennél jobban gyűlölök ezen a világon. Heming volt, a várnagy gyilkosa. – Kicsoda? – ugrott fel Tengel a székről. Silje a szája elé kapta a kezét. – Jaj nem! Sol, mondd, hogy ez nem igaz! – De igaz! – Tényleg igaz, a kislány rá hasonlít. Istenem, micsoda csapás! Tengel magán kívül volt dühében. – Szóval ez a sátánfajzat megint az utunkba került, és megint bajt hozott a fejünkre. De téged nem fog tönkretenni, Sol, az nem fog neki sikerülni! – mondta, és magához vonta Solt. – Te a nővérem lánya vagy és úgy szeretlek, mint a saját gyerekeimet. És akkor megjelenik ez a sátánfajzat, a Jéghegyek Népének ez a második gonosz szelleme, és neked miatta kelljen elbuknod? Nem, ennek nem szabad megtörténnie, Sol! – Nem is áll szándékomban önként besétálni az oroszlán barlangjába – mondta Sol, és eleredtek a könnyei. – Svédországba akarok szökni. Csak előtte el kellett hoznom Sunnivát hozzátok. Silje igyekezett elfojtani magában a csüggesztő érzést, amely elfogta arra a gondolatra, hogy még egy gyereket kell nevelnie. Az ő korában… De nem habozott magára vállalni ezt a terhet is. – Gondoskodni fogunk Sunniváról, efelől nyugodt lehetsz – mondta Solnak. – Mindannyian, akik itt lakunk a Hársfaligetben és Gråastensholmon, vigyázni fogunk rá. De még nem meséltél el mindent. Hol voltál mostanáig? Tengel és Sol ismét leült a padra. – Nos, azután, hogy megöltem Heminget, mentem tovább a svedjefinnekhez. Sokáig keresgéltem, mire megtaláltam őket. Elszórtan élnek a nagy erdőségekben, és kezdetben bizalmatlanok voltak irántam. Nem is értettük meg egymást, hiszen más nyelven beszéltünk. Végül aztán befogadtak. Náluk laktam, és

találkoztam közöttük olyanokkal, akik értettek a varázsláshoz. Sol egy percre elhallgatott, úgy tűnt, nehezére esik folytatni az elbeszélést. – Később azután mégis kitaszítottak, a születendő gyerekem miatt. Az ördöngösségemtől is féltek, mert többféle varázslatot tudtam, mint ők, és mert… Hát igen, volt ott egy férfi, akit nem állhattam, úgyhogy rontást hoztam rá. Sol az ajkába harapott, és folytatta. – Nem mindenki volt ellenem, de nem tudtak megvédeni az elfogultakkal szemben. El kellett szöknöm, és azóta egyedül laktam a gyerekkel egy eldugott kunyhóban. Azt ettem, amit az erdőben találtam, a gyereket pedig természetesen szoptattam. De aztán jött a tél, és nem láttam más megoldást, mint hogy megpróbáljak elvergődni hazáig, bármennyire is kockázatos. A lónak sem tudtam volna mit enni adni, és a gyereket se vihettem volna magammal Svédországba. – Persze, hogy nem – mormogta Silje. – Valahol Oslótól keletre bementem egy parasztházba, hogy tejet kérjek. Ez nagy hiba volt, ugyanis felismertek. A szememet sajnos nem tudom elrejteni. Indultam tovább, a paraszt meg feladott a várnagynál. A zsoldosai üldözőbe vettek, de sikerült félrevezetnem őket. És most itt vagyok. De valószínűleg egykettőre megtalálnak. Holnap reggel odébbállok. – Nincs a közelben olyan cselédház, ahol meghúzhatná magát? – kérdezte Silje Tengeltől. Tengel elgondolkodott. – Úgy tudom, mindegyikben laknak. Amúgy is csak idő kérdése, és elterjed a híre. Svédország az egyetlen menedéked, Sol. – Tudom. Csak nagyon fáradt vagyok. Silje és Tengel tudta, hogy nem a testi fáradtságra érti. Aznap éjjel Sol otthon alhatott. Sokáig gondolkozott a sötétben. Svédország… Vajon mit adhat neki Svédország? Újabb megpróbáltatásokat és újabb csalódásokat. Semmi mást. Szá-

mára az élet már semmit sem tartogat. Csak egyvalami volt még hátra. Heming iránti gyűlöletébe az is belejátszott, hogy a várnagy gyilkosa elrabolta tőle a szakadékban átélt eksztázis élményeit. Nem merte újból megkísérelni az „utazást”. El sem tudott volna képzelni borzalmasabbat, mint hogy találkozzon Heminggel a Bloksbergen. A svedjefinneknél azonban egyszer beszélgetett erről egy asszonnyal, még az első időkben. Sokat tapasztalt asszony volt, aki – miután Sol elmondta kételyeit – bólintott, és a finnek éneklő svéd hanglejtésével így szólt: – Próbáld meg újra! Kizárt dolog, hogy viszontlátod azt az embert a Bloksbergen! A Sötétség Fejedelme soha nem lehet visszataszító annak, aki felkeresi. Sol sokáig vívódott. Később, amikor már egyedül laktak a gyerekkel a kunyhóban, egyszer bekente magát a boszorkánykenőccsel. Minden pontosan ugyanúgy történt, mint annakidején. A finn asszonynak igaza volt. Az a Sátán, aki fogadta őt a szakadékban és gyönyörű éjszakával ajándékozta meg, a legkevésbé sem hasonlított Hereingre, a várnagy: gyilkosára. Fekete hajú, gyönyörű, démonikus lény volt, nem pedig egy gyermekkori emlékkép megcsúfolása. Sol nem értette meg – vagy nem akarta megérteni, hogy a három növény idézte elő benne az izgató álmokat egy képzeletbeli alakról. Szerinte a kenőcs csak mágikus eszköz volt, kulcs, melynek segítségével lejuthat a szakadékba. A nadragulya okozta a furcsa látomásokat, amelyeket a Bloksbergen tapasztalt, a beléndek meg a szárazföldek és tengerek fölötti szédítő hullámlovaglás élményeit. Önmagában mind a három növény halálos méregként hatott, ha valaki megette őket, de a bőrre kenve – ha megfelelő arányban elegyítették őket – erőteljes kéjérzetet váltottak ki. Utána pedig kegyetlen fejfájást. A boszorkányok tudták, melyikből mennyit kell venni. Ha csak kicsivel is többet tettek a kenőcsbe valamelyikből, az szörnyű-

séges torzképeket hívott létre, sőt halált is okozhatott. Solnak azonban nem ezen járt az esze, amikor nyögve dobálta magát kéjes álmaiban, együtt a démonnal, akit saját képzelete és vágya szült. Ahogy most a gyámoltalan, szuszogó kis emberkével maga mellett a saját ágyában feküdt, lelkét egyszeriben átjárta a teljes bizonyosság. Úgy érezte, most már biztosan tudja, mit akar. Svédország? Mi keresnivalója lenne ott? Úgysem tudná soha megállni, hogy ne ölje meg, vagy más módon ne ártson annak, aki kitette magát a haragjának. És így újra beindulna a körforgás, az újabb menekülés és nyomorúság. Egyetlen helyen lenne csak biztonságban: nála! Bárcsak örökre nála lehetne! Csakhogy a szakadékhoz, az örök élethez az út… a máglyán keresztül vezet. Sol sosem félt a fájdalomtól. A máglya nem ijesztette meg. Ellenkezőleg, a gondolat mámoros boldogsággal töltötte el. Minek vesződne itt a földön, amikor úgyis élete végéig üldözné az emberek értetlensége? Milyen egyszerű! Hogy miért nem gondolt erre már hamarabb! A Sötétség Hercege… Pontosan olyan, amilyennek ő akarja. És már várja őt a szakadékban. Sol felidézte magában a boldog perceket, amelyeket vele töltött. És nemcsak érzéki mámorban. Démoni tekintetű szemét, amellyel belenézett az övébe, a tökéletes megértést, amit tapasztalt tőle, a mosolyát, amely elmondta, hogy ők ketten összetartoznak. Solt hirtelen olyan hatalmas vágyakozás fogta el, hogy már-már fuldokolt. És ha végleg odaköltözik, megszűnnek a kínok kínját okozó, rettenetes utóhatások. Akkor az egész létezés egyetlen égő, féktelen boldogság lesz. Amikor másnap reggel Sol elbúcsúzott az otthoniaktól, szeme újra fénylett. Az eltökéltség fénye volt ez. A búcsút

igyekezett minél rövidebben és érzelemmenteseiben rendezni, hogy megkímélje a többieket a fájdalomtól. Arra azért szakított időt, hogy ellovagoljon Gråastensholmra megnézni Liv kisfiát, és elcseverésszen mit sem sejtő barátaival. Sőt, Klausszal is váltott néhány szót a lóistállónál. Tengelnek nem fért a fejébe, miért éri be Sol ezúttal ilyen csekély összeggel. Sol azonban bizonygatta, hogy útközben majd szerez még pénzt. Azon meg végképp elcsodálkozott, hogy Sol arra kérte, vigyázzon a füveire meg a gyógyszereire. Még azokra is, amelyeket Hannától örökölt valaha. Sőt, a mandragóragyökeret is az ő gondjaira bízta. „Amíg haza nem jövök” – mondta. „Nem akarok kísértésbe esni, hogy megint rosszra használjam valamelyiket”. Ez nagyszerű – gondolta Tengel megkönnyebbülten. De azért nagyon meglepődött. Az idő kiderült: sütött a nap és tiszta volt az ég, amikor Sol útnak indult. HÁROM NAPPAL EZUTÁN értesítést kaptak. Solt elfogták. Szabad akaratából sétált be egyenesen a fogdmegek karjaiba. Az ítélet hamar megszületett. A máglyát Akershus vára előtt állították fel. Egy napi kínzás után máglyahalál várta Norvégia legveszedelmesebb boszorkányát. Dag mindent megpróbált, amit csak tudott, beszélt az öszszes általa ismert bíróval és jogásszal. De azok csak a fejüket rázták. Ebbe önmaga és a családja érdekében jobb, ha nem avatkozik bele. Azt a nőt nem mentheti meg semmi. Liv belátta, hogy nincs mit tenni, így végül föladták. Még valaki imádkozott Sol életéért. A hóhér. Meglátogatta Solt és beszélt vele. Amikor azonban látta, mennyire el van szánva Sol a halálra, megértette, hogy jobb, ha ő sem tesz ellene semmit. Sol csak azt kérte tőle, hogy minél gyorsabban és emberségesebben tegye a dolgát. Ezt megígérte. Délután mindnyájan összegyűltek Gråastensholmon. Klaus

is éppolyan feldúlt volt, mint a többiek mind. Alig bírt beszélni. – Én tudom, hogy hol van Sol. A zsandárparancsnok birtokán. Oda viszik a legveszedelmesebb boszorkányokat. Egy pincébe, ahova senki sem juthat be. De én tudom, hogy lehet oda bemenni. – Önmagadnak mondasz ellent – mondta Tengel idegesen, viaszsápadt arccal. – Hogy akarsz oda bejutni? A bejáraton át nem lehet. Viszont hátul van egy keskeny folyosó a pince fala és a sánc között. Ott lent van egy keskeny ablak. Amögött ülnek a halálraítéltek. – Odamegyek! – Nem, az nem megy. Túlságosan termetes az úr, sose jutna le oda. Én sem férek át azon a járaton. – Én viszont talán igen! – mondta Are. – Meg én! – ajánlkozott Meta. Klaus fürkészve méregette őket. – Meta, ő igen. És esetleg Are úr is. Tengel összeszedett néhány dolgot, amit el akart vinni. Azután Klausszal, Metával és Aréval lóra ültek és elindultak Akershus felé. Liv és Dag is csatlakozni akart hozzájuk, de Tengel lebeszélte őket. Minél kevesebben vannak, annál kisebb feltűnést keltenek. Alkonyodott. A vihar felkavarta a havat a földről, úgyhogy mintha füst gomolygott volna az út fölött. Tengel maga elé engedte Metát, és megigazította a kislány sapkáját, hogy jobban melegítse. – Sol nem fél a máglyától, én tudom – kiabálta Tengel Arénak a csípős szélben. – A kínzástól sem. Csakhogy fogalma sincs, mi az. Nem tudja, hogyan morzsolják fel a kínzóeszközök az áldozat akaratát és önbecsülését. A máglyát állni fogja. De azoktól az iszonyatos szerszámoktól meg kell mentenünk. – Holnap lesz a napja, ugye? – Igen. A máglya pedig holnapután. – Az nem történhet meg – mondta Are dacosan.

Éjfél körül értek oda, amikor már teljes sötétség volt a zsandárparancsnok birtokán. Csak a szél süvöltött a fák és a házak között. Mindnyájan leszálltak a lóról, és Klaus megmutatta, hogyan jutnak el az erdőn át a sánchoz. Amikor elérték céljukat, a két férfi megállt, és ellátták részletes utasításokkal Arét és Metát. A két gyerek átfurakodott a szűk járaton. Are épphogy csak átfért. Viszonylag hamar észrevették a keskeny ablakot, és halkan a nevén szólították Solt. – Te vagy az, Are? – kérdezte Sol suttogva. – És Meta is itt van? Hogy kerültök ide? – Üzenetet hoztunk apától. Ő meg Klaus kint várnak. Apa kérdezteti, hogy elfogadsz-e segítséget. Hogy megúszd ezt az egészet. Ki tudnánk menteni. Szegény fiú majdnem elsírta magát. – Drága öcsikém! – hallotta Sol hangját odalentről. – Mond meg apának, hogy csókolom, és hogy én akarom ezt a dolgot. Nem akarok megszökni. Meta sírva fakadt, de Are rögtön lepisszegte. – Gondoltuk, hogy ezt mondod, Sol. De azért apa meg akarta kérdezni. Anya küldött süteményt meg bort. Odaadhatom? Are nem tudhatta, hogy Tengel, aki előre sejtette Sol válaszát, halálos mérget tett a süteménybe és a borba is. – Azt elfogadom – mondta Sol. – Nem kaptam semmi enni-, vagy innivalót, márpedig holnap nagy szükségem lesz az erőre. – Apa meg ezt a tégelyt küldi. – Are már alig tudott beszélni, annyira rázkódott a sírástól. – Azt mondta, ezzel lerövidítheted az éjszakát. A boszorkánykenőcs! Sol mohón nyúlt a tégely után. – Hát igen, ez az éjszaka bizony hosszúnak ígérkezik. – És… mindenki üdvözöl – hüppögött Are. – Mindnyájan szeretünk téged, Sol. Silje mama csókokat. Tengel is. És Liv, meg Dag. Dag nagyon el van keseredve, hogy nem tud meg-

menteni téged. Mindnyájan végtelenül szeretnek téged, Sol. – Én is – szipogta Meta. – És Klaus is. Meg Charlotte néni és Jacob. Meg én is. Meg az összes cseléd mind a két majorban. – Te jó ég – mosolyodott el Sol kissé bizonytalanul. – Mennyi barátom van! Are jó ideig képtelen volt megszólalni, mielőtt folytatta: – Az egész Hársfaligetben és Gråa… stensholmon mindenkinek… nagyon hiányzol, Sol. – Nem szabad szomorkodnotok – mondta Sol. – Add át mindenkinek az üdvözletem, és mondd meg nekik, hogy én most boldog vagyok. Ezt én akartam így, értitek? Én nem illek bele a ti világotokba. Várj csak… Sol csodálkozva hallgatott el. – Most, ebben a pillanatban úgy érzem,… hogy… mintha… Úgy érzem, hogy visszajövök még egy másik alakban, jobb emberként. Magam sem értem ezt az érzést, Are, de nagyon jó érzés. És… vigyázzatok Sunnivára a kedvemért! – Mindnyájan vigyázni fogunk rá. Ha Silje és Tengel már nem bírják, majd átveszi Liv meg Dag, vagy én. Jó dolga lesz, Sol. – Köszönöm. Üdvözlök mindenkit, és mondd meg nekik, hogy ők az egyetlen emberek ezen a világon, akiket szeretek. – Tudjuk, Sol. – Are lenyújtotta a kezét az ablakon át, és tenyerében érezte Sol kicsi öklét. Hosszú, hosszú idő múlva engedték csak el egymás kezét. S megkezdődött a néma utazás hazafelé. SOL KEZÉBE VETTE AZ ARÉTÓL kapott dolgokat. Először is bekente magát a kenőccsel, azután megette a süteményt és megitta a bort, majd leheveredett a priccsre. Félúton az ébrenlét és az álom között kinyilatkoztatást látott. Egy kristálytiszta emlékképet. – Most már tudom, miért gyűlölt engem ennyire a Gonosz

Tengel – suttogta a sötétben. – Most már emlékszem, hol láttam őt. Többet azonban már nem mondott. Révületbe esett. Hullámzó táj és mély vizek fölött repült, azután eljutott az ő hegyére. Ott irányt vett lefelé, és leszáguldott a szakadékba. Egy rétre érkezett. A Sötétség Fejedelme odasietett hozzá, és gyönyörűségesebb volt, mint valaha. Vonásai az ifjúkori Tengel arcát idézték, – de nem Tengel volt, hanem Sol saját démonja. Átkarolta Solt és ezt mondta: – Végre itt vagy nálam, kedvesem. Most már örökkönörökké együtt leszünk. A szeméből melegség és szerelem áradt. Valódi szerelem, olyan, amilyennek Sol szerette volna látni. Sol most megtalálta azt a szerelmet, bensőségességet és megértést, ami után egész életében vágyódott, de ami mindig olyan elérhetetlen maradt. És egyszerre önmagában is érezte a szerelmet, az igaz szerelmet iránta. Képes volt szeretni egy férfit, – ő, aki azelőtt csak az érzéki szerelmet ismerte, és azt is csak ezekről a terméketlen bloksbergi utazásokról. Immár feltárult előtte a szerelem birodalma. Sol először volt igazán boldog. GRÅASTENSHOLMON MINDENKI virrasztott, egyikük sem tudott aludni. Charlotte a kandalló előtti padon ült, és képtelen volt megmozdulni. Mellette Jacob Skille, éppoly bánattól sújtottan. A másik padon Liv ült, és záporoztak a könnyei. Dag a karjában tartotta. Hirtelen mindnyájan megdermedtek. A szélvihar zúgásába lassú, elnyújtott, recsegő hang vegyült. – Mi volt ez? – suttogta Charlotte. Dag az ablakhoz lépett. – A Hársfaliget irányából jött – mondta. – Azt hiszem, egy fa volt.

– A fasorról? – Igen. – Akkor bevégeztetett – suttogta Liv végtelenül szomorúan. EGY NYUGHATATLAN LÉLEK békére lelt. Ellobbant, – életének legszebb szerelmi álmát látva. Silje otthon volt a Hársfaligetben, és a többieket várta, amikor meghallotta, hogy kidőlt a fa. Eszébe jutott az a jelenet, amikor Tengel először látta meg a pestises Solt. Sokáig habozott, nem volt benne biztos, hogy érdemes-e egyáltalán megmenteni ezt a gyereket. Igen! Érdemes volt! Minden nyilvánvaló gyarlósága ellenére Soltól sokat tanultak. Önzetlenséget és szeretetet. Pontosan azt: szeretetet. Az ő hathatós beavatkozásainak köszönhetően a Hársfaliget és Gråastensholm lakói békében élhettek, gonosz emberek nem hozhattak rájuk bajt. Silje magához ölelte a karján fekvő kis Sunnivát. Odakint most tette meg a hársfa törzse az utolsó darabka utat is a föld felé, miután előbb elakadt egy másik fa ágaiba. Silje arca megmerevedett. Egész testét rázta a hideg, pedig meleg volt a szobában. Fejében Hanna szavai kavarogtak. „Egyedül te és Tengel örökíthetitek tovább a Jéghegyek Népének vérét. Sol csak zsákutca.” Gyűlölte ezeket a szavakat. – Mi lesz veled, csöppségem? – suttogta. – Mi lesz veled?

A

sorozat Vágyakozás című negyedik kötete szeptember 2-től kapható a hírlapárusoknál és a HÍRKER egyéb árusítóhelyein valamint – viszonteladóknak – az AGORA Kft.-nél /Bp. XIII. Váci út 168./. A további kötetek hathetenként jelennek meg.

CESAM Publishing Ltd. Budapest VI., 1063 Kmety György u. 18.