James Kahn: STAR WARS: THE RETURN OF THE JEDI Copyright 1983 by Lucasfilm Ltd. All rights reserved. Hungarian translation Veres Mihály, 1985

James Kahn

James Kahn

James Kahn: STAR WARS: THE RETURN OF THE JEDI Copyright © 1983 by Lucasfilm Ltd. All rights reserved. Hungarian translation © Veres Mihály, 1985

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: James Kahn: Star Wars: The Return of the Jedi A Del Ray Book, Published by the Random House Publishing Group, 1983

Fordította: Veres Mihály

ISBN: 978 61 5546 852 0 Agave Könyvek Felelôs kiadó: A kiadó ügyvezetôje A kötetet tervezte: Kuszkó Rajmund A borítót tervezte: Faniszló Ádám Felelôs szerkesztô: Velkei Zoltán Szerkesztô: Farkas István Korrektor: Boncz Éva

Készült: az Aduprint Kft. nyomdájában, Budapesten, 2014-ben Felelôs vezetô: Tóth Béláné ügyvezetô igazgató

Mûfaj: science fiction

Réges-régen egy távoli galaxisban…

ELÔSZÓ

Az űr mélységes mélye. Csak a hosszúság, a szélesség és a magasság; majd ezek a dimenziók visszagörbültek önmagukba, és olyan fekete mélységet hoztak létre, amelyet csak a pislákoló csillagok képesek mérni, bukdácsolva az űrben és elhomályosulva a végtelenben. A mélységes mélyben. E csillagok jelölték a világegyetem pillanatait. Voltak öregedő, végsőt lobbanó narancsszínű napok, kék törpék, sárga ikeróriások. Voltak összeomló neutroncsillagok és tomboló szupernóvák, melyek egyre tágultak a jeges végtelenbe. Voltak születő csillagok, élő csillagok, pulzáló csillagok és haldokló csillagok. És ott volt a Halálcsillag. A Halálcsillag stacionárius pályán keringett a galaxis peremén, a zöld Endor hold körül – a hold anyabolygója már rég elpusztult egy ismeretlen kataklizma következtében, és elenyészett az ismeretlen tartományban. A Halálcsillag a Birodalom fegyveres harcbázisa volt; majdnem kétszer akkora, mint elődje, amelyet a felkelők erői sok évvel ezelőtt elpusztítottak – majdnem kétszer akkora, de ereje több mint kétszerese. Pedig még csak félig készült el. A sötét félgömb az Endor zöld világa fölött függött, félig kész építmények csápjai tekeregtek élő útitársa felé, mint egy mérges pók tapogatózó lábai. A gigantikus űrállomás felé egy birodalmi csillagromboló közeledett utazósebességgel. Hatalmas volt – maga is egy város –, mégis méltóságteljes könnyedséggel haladt, mint valami óriási tengeri sárkány. Tie vadászok tucatjai kísérték, fekete rovarra emlékeztető harci repülők, melyek előre-

7

hátra cikáztak a csatahajó körül: felderítést végeztek, kutattak, dokkoltak, rajokba rendeződtek. A hajó főzsilipje hangtalanul kinyílt. Rövid villanás látszott, ahogy egy birodalmi sikló emelkedett ki az üreg torkából a világűr sötétjébe. Határozott céltudatossággal száguldott a félkész Halálcsillag felé. A pilótafülkében a sikló kapitánya és másodpilótája a műszereket olvasták le; figyelték a leszállási manővereket. Mindketten ezerszer végrehajtották már ezt a műveletet, most azonban különös feszültség volt a levegőben. A kapitány a kommunikátor kapcsolójához nyúlt, és beleszólt mikrofonjába: – Repülésirányítók, itt az ST–321. Kék engedélykód. Megkezdjük a közelítést. Kapcsolják ki a védőpajzsot! A hallgatóban zörej hallatszott, majd a hangárparancsnok hangja: – Amint ellenőriztük az adásuk kódját, kikapcsoljuk az elhárító védőpajzsot. Legyen készenlétben… A pilótafülkére ismét csend borult. A hajó kapitánya a szája szélét harapdálta, idegesen mosolygott a másodpilótára, és azt mormogta: – Amilyen gyorsan csak lehet, kérem, nehogy soká tartson. Ő most nincs olyan hangulatban, hogy várjon… Uralkodtak magukon, nehogy hátrapillantsanak a hajó utastere felé, ahol most a leszállás miatt kihunytak a fények. A fülke sötétjéből kihallatszó, félreismerhetetlen mechanikus légzés hangja félelmetes türelmetlenséggel töltötte be a helyiséget. Alattuk, a Halálcsillag vezérlőtermében, technikusok járkáltak a műszerfalak előtt, figyelték a körzet űrforgalmát, repülési engedélyeket adtak, biztosítottak bizonyos területeket bizonyos járművek számára. A képernyőkezelő hirtelen riadtan pillantott a kijelzőjére; a képernyőn maga a harcállomás és az Endor látszott, meg egy energiaháló – a védőpajzs –, melyet a zöld hold bocsátott ki, és körülfonta a Halálcsillagot. Csakhogy most ez a biztonsági háló tágulni kezdett, szétvált, és egy tiszta csatorna formálódott benne – egy folyosó, amelyen át egy pont, a birodalmi komphajó akadálytalanul hajózott a hatalmas űrállomás felé.

8

A technikus gyorsan odahívta parancsnokát a képernyőhöz, mert nem tudta, mi a teendő. – Mi ez? – kérdezte a tiszt. – Ennek a hajónak első osztályú elsőbbsége van – igyekezett a technikus hitetlenkedésnek feltüntetni a hangjában bujkáló félelmet. A tiszt csak egyetlen pillantást vetett a képernyőre, és már rá is jött, ki van a hajón. Csak ennyit mondott maga elé: – Vader! Végigsietett a kikötőt mutató képernyő előtt, ahol már látszott az utolsó manővereket végző sikló, és a dokk bejárata felé igyekezett. Odafordult a felügyelőhöz: – Tájékoztassa a parancsnokot, hogy Vader nagyúr hajója megérkezett. A mozdulatlanul álló sikló szinte eltörpült a hatalmas hangár óriási méreteihez képest. Katonák százai rendeződtek alakzatba és vették körül a hajó feljáróhídjának alját – fehér egyenruhás birodalmi rohamosztagosok, szürke ruhás tisztek és a vörös köpönyeges elit Császári Gárda. Valamen�nyien vigyázzba merevedtek, mikor Jerjerrod moff belépett. A magas, sovány és öntelt Jerjerrod volt a Halálcsillag parancsnoka. Sietség nélkül haladt végig a katonák sorfala előtt, a hajó feljáróhídja felé. Jerjerrod azért nem sietett, mert ez azt jelentette volna, hogy másutt szeretne lenni, ő pedig az az ember volt, aki pontosan ott tartózkodott, ahol lenni akart. A nagy emberek sosem sietnek – mondogatta előszeretettel –, a nagy emberek másokat siettetnek. Mindazonáltal Jerjerrodot nem vakította el a becsvágy; egy ilyen látogatást, mint a sötét nagyúré, nem lehetett félvállról venni. Ezért ott állt a sikló ajtaja előtt, és várakozott – tisztelettel, de nyugodtan. A hajó fedélzeti nyílása hirtelen felpattant, még merevebb vigyázzállásra ösztönözve az alakzatban álló osztagokat. A kijáratban először csak sötétség derengett; majd lépések, majd a jellegzetes gépies légzés; végül a homályból kiemelkedett Darth Vader, a Szith rendjének nagyura. Vader lesietett a feljárón, keresztülnézve az alakzaton. Jerjerrodhoz érve megállt. A parancsnok biccentett a fejével, és elmosolyodott.

9

– Vader nagyúr, ez aztán a váratlan öröm. Megtisztel bennünket a jelenlétével… – Hagyjuk az udvariaskodást, parancsnok! – Vader hangja úgy visszhangzott, mint a kút mélye. – Az uralkodó elégedetlen azzal a sebességgel, ahogy dolgoznak. Azért jöttem, hogy az építkezés újra az eredeti ütemezés szerint haladjon. Jerjerrod elsápadt. Ez váratlan hír volt. – Biztosítom önt, Vader nagyúr, hogy az embereim a lehető leggyorsabban dolgoznak. – Esetleg felgyorsíthatom a munkájukat olyan módszerekkel, amelyeket ön nem vett számításba – morogta Vader. Természetesen megvoltak a módszerei, ez köztudott volt. Módszerek és ismét csak módszerek. Jerjerrod megőrizte tartását, bár valahol odabent a kapkodás réme kezdte szorongatni a torkát. – Erre nem lesz szükség, nagyúr. Közölhetem önnel, hogy az állomás a terv szerinti időre működőképes lesz, ehhez nem férhet kétség. – Félek, az uralkodó nem osztja az ön optimizmusát a helyzet megítélésében. – Attól tartok, lehetetlent kér – próbálkozott a parancsnok. – Magyarázza meg esetleg neki, ha megérkezik – Vader arca láthatatlan maradt a halálos fekete maszk alatt, de az elektronikusan modulált hangból is kiérződött a gúny. Jerjerrod még jobban elsápadt. – Az uralkodó idejön? – Igen, parancsnok. És meglehetősen elégedetlen lesz, ha lemaradás lesz az ütemtervhez képest, mikor megérkezik. – Hangosan beszélt, félelmet gerjesztve mindenütt, ameddig a hangja elhallatszott. – Megkettőzzük az erőfeszítéseinket, Vader nagyúr. – És komolyan gondolta. Mert hát végszükség esetén még a nagy emberek is sietnek. Vader ismét leeresztette a hangját: – Remélem is, parancsnok. Az ön érdekében. Az uralkodó nem tűr további késedelmet, ami a törvényen kívüli lázadók megsemmisítését illeti. Titkos híreim is vannak. – Ezekbe a bizalmas részletekbe csak Jerjerrodot

10

avatta be: – A lázadók flottája egyetlen hatalmas armadává gyűlt össze. Itt a lehetőség, hogy egyetlen könyörtelen csapással szétzúzzuk őket. Egy rövidke pillanatra Vader lélegzete mintha felgyorsult volna, majd visszatért megszokott ritmusába, amely olyan volt, mint a barlangban süvítő szél.

11

ELSÔ FEJEZET

A kicsiny vályogkunyhó körül úgy tombolt a homokvihar, mint egy hal­ dok­ló szörnyeteg, amely az életéért küzd. Odabent azonban alig hallat­ szott. Itt, ebben a menedékben hűvösebb, csöndesebb és sötétebb volt minden. Miközben odakint bömbölt a szörny, itt, a homályos árnyakkal teli helyiségben egy alig kivehető alak dolgozott. Kaftánszerű köpenyének ujjából különös szerszámokat tartó, cserzett kezek nyúltak ki. Az alak a földön kuporogva dolgozott. Előtte különös formájú, korongféle tárgy hevert; egyik oldalából vezetékek kígyóztak elő, lapos felszínébe jelek voltak karcolva. Az alak áthúzta a vezetékeket egy sima, csőszerű markolaton, át egy szervesnek tűnő csatlakozón, és egy másik szerszámmal rögzítette őket. Intett egy árnynak a sarokban. Az árny elindult felé. A sötét figura óvatosan közeledett a köpenyes alakhoz. A kis R2-es egység kérdőn felcsipogott, amikor odaért, és megállt éppen egylábnyira a furcsa szerszámot tartó köpenyes embertől. A homályba burkolt ember még közelebb intette a droidot. Artu Detu sűrű pislogással tette meg a maradék távolságot. A kezek kupolás kis feje felé nyúltak. A finom homok vadul kavargott a Tatuin dűnéi fölött. A szél mintha egyszerre minden irányból fújt volna; forgószél örvénylett, amely hol feltámadt, hol elcsitult, minden rendszer és értelem nélkül.

13

A puszta síkságot út szelte át. Vonala állandóan változott; egyik pillanatban elfedte a sárga homokförgeteg, a következő percben tisztára söpörte, máskor meg eltorzult a fölötte remegő forró levegőtől. Olyan változékony út, hogy alig lehetett haladni rajta; mégis út, melyet követni lehet legalább. Mert ez volt az egyetlen út, amely Jabba, a hutt palotája felé vezetett. Jabba a galaxis legalávalóbb gengsztere volt. Mindenben benne volt a keze: csempészésben, rabszolga-kereskedelemben, gyilkosságban; bérencei elözönlötték a csillagokat. A gaztetteket pártolta, sőt nem egyet maga tervezett, udvara a gazság párját ritkító fészke volt. Egyesek szerint Jabba azért választotta székhelyéül a Tatuint, mert csak e bolygó száraz poklától remélhette, hogy nem rohad szét teljesen – itt a tikkasztó nap porzó múmiává aszalhatja. Mindenesetre olyan hely volt ez, amelynek a létezéséről sem sokan tudtak, nem is beszélve a megközelítéséről. Gonosz hely volt, ahol Jabba romlottságának ocsmány bűzétől még a legbátrabbak ereje is elszállt. Artu Detu lassan és tagoltan felcsipogott. – Persze hogy aggódom – zsörtölődött Szi Thripio. – És neked is kéne. Szegény Lando Calrissian soha nem tért innen vissza. El tudod képzelni, mit csinálhattak vele? Artu tétován füttyentett. Az aranyszínű droid merev lépteivel átgázolt egy mozgó homokbuckán, majd megtorpant, mert egészen közel hozzájuk hirtelen felderengett, felsötétlett előttük Jabba palotája. Artu megcsúszott az út szélén, és majdnem nekiütközött. – Nézd meg, hová lépsz, Artu! – Szi Thripio bár lassabban, újra nekiindult. Kis barátja mellette gurult. Menet közben tovább fecsegett: – Miért nem közvetíthette volna Csubakka ezt az üzenetet? Á, ha valami lehetetlen küldetés akad, mindig minket küldenek. A droidokért senki sem aggódik. Néha magam is csodálom, miért tűrjük. És csak locsogott, amíg megtették a sivár út végső szakaszát, míg végül odaértek a palota kapujához. Tömör vasajtó, magasabb, mint amilyet eddig Thripio látott – gigantikus, henger alakú tornyokat alkotó vas- és kőfalak

14

rendszere, amely mintha egy összehordott homokhegyből emelkedett volna ki. A két droid félve nézte a vészjósló ajtót. Életjeleket kutattak; üdvözlést vártak, vagy valami jelzőeszközt kerestek, mellyel jelenlétüket tudathatják. Mivel semmi ilyesmit nem találtak, Szi Thripio összeszedte bátorságát (ezt a funkciót már jóval régebben programozták belé), és óvatosan hármat kopogott a vastag fémkapun, majd fürgén hátrafordult, és kijelentette: – Úgy látszik, nincs itt senki. Menjünk vissza, és mondjuk meg Luke gazdának. Hirtelen kis nyílás tárult ki az ajtó közepén. Vékony gépkar nyúlt ki rajta, melyen hatalmas elektronikus szem bámult egykedvűen a két droidra. A szem megszólalt: – Tii csuta hhat yudd! Thripio büszkén kihúzta magát, bár áramkörei kissé reszkettek. Belenézett a szembe, és először Artura, majd saját magára mutatott. – Artu Detuvha bo Szithripiosha ei toota odd mishka Jabba du Hutt. A szem pillantása fürgén járt egyik droidról a másikra, majd a kis nyíláson át visszahúzódott, a nyílás pedig becsukódott. Artu bizonytalanul csipogott. Thripio bólintott. – Nem hinném, hogy beengednek minket, Artu. Jobb, ha elmegyünk. – Sarkon fordult, mikor Artu kelletlenül négy hangot csippantott. Ekkor félelmetes, csikorgó sivítás támadt, és a hatalmas vasajtó lassan emelkedni kezdett. A két droid gyanakodva nézett egymásra, majd a feléjük ásító fekete üregre. Vártak. Féltek belépni, féltek meghátrálni. A homályból a szem különös hangja förmedt rájuk: – Nudd csaa! Artu füttyentett egyet, és begördült a homályba. Thripio habozott, majd nekilódult, és zömök társa után iramodott. – Artu, várj meg! – Egymás mögött haladtak a tátongó folyosón. Thripio pedig zsémbelődött: – El fogsz tévedni!

15

Hátuk mögött a hatalmas ajtó óriási csattanással bezárult, a dörej végigvisszhangzott a sötét csarnokban. A két rémült droid egy pillanatig mozdulatlanul állt, majd tétován elindultak. Három nagydarab gamorrai őr szegődött azonnal melléjük – óriási disznószerű lények, amelyek köztudottan gyűlölik a droidnépet. Az őrök végigvezették a két droidot a sötét folyosón, de még csak feléjük sem bólintottak. Mikor elérték az első, félig kivilágított előcsarnokot, egyikük valami utasítást morgott. Artu ideges kérdést füttyentett Thripio felé. – Nem akarod tudni! – felelt méltatlankodva az aranyszínű droid. – Csak add át Luke gazda üzenetét, aztán tűnjünk el innen gyorsan. Mielőtt még egy lépést tehettek volna, a sötét keresztfolyosóból egy alak közeledett feléjük: Bib Fortuna, Jabba elfajzott udvarának faragatlan udvarmestere. Magas humanoid lény volt, szemei csak azt látták meg, ami szükséges, köpenye teljesen elfedte testét. Koponyája hátsó részén két vastag, csápszerű nyúlvány tekergett, melyek fogó, érzelmi és észlelő funkciót töltöttek be felváltva – ezeket vagy a vállára vetve hordta a dekoratív hatás kedvéért, vagy ha egyensúlyoznia kellett, a háta mögé lógatta, mint valami kettős farkat. Megállt a két droid előtt, és halványan elmosolyodott. – Die wanna wanga. Thripio hivatalos hangon válaszolt: – Die wanna wanga. Üzenetet hozunk gazdádnak, Jabbának, a huttnak. Artu még valami megjegyzést füttyentett hozzá, amire Thripio bólintott és hozzáfűzte: – És ajándékot. – Ezen egy pillanatra eltöprengett, és olyan meglepetve nézett, ahogy egy droidtól csak kitelik, és halkan odasúgta Artunak: – Ajándékot? Miféle ajándékot? Bib határozottan megrázta a fejét. – Nee Jabba no badda. Me csaade su gudiee. – Kezét Artu felé nyújtotta. A kis droid félénken és hosszan tiltakozott. – Add oda neki, Artu! – biztatta Thripio. Artu néha olyan bináris tud lenni.

16

Artu azonban végképp megmakacsolta magát, úgy csipogott és szirénázott Fortunának és Thripiónak, mintha mindkettejüknek kitörlődött volna a programja. Végül Thripio bólintott, nem túl boldogan Artu válaszától. Mentegetőzve mosolygott Bibre. – Azt mondja, gazdánk utasítása szerint csak személyesen Jabbának adhatjuk át. – Bib ezen egy pillanatig gondolkozott, miközben Thripio folytatta: – Végtelenül sajnálom. Időnként, sajnos, olyan makacs tud lenni ilyen dolgokban. – Sikerült némi lesajnáló, mégis kedves hangsúlyt adni szavainak, miközben fejével kis termetű társa felé bökött. Bib intett, hogy kövessék. – Nudd csaa. – Visszaindult a sötétségbe, a droidok szorosan követték, a sort a három csoszogó gamorrai őr zárta. Mikor Thripiót elnyelte a sötétség, nyugodt hangon mormogta oda a hallgató R2-es egységnek: – Rossz előérzetem van, Artu. Szi Thripio és Artu Detu a trónterem bejáratánál álltak, és benéztek. – Elvesztünk! – nyögte Thripio, és ezredszer kívánta, hogy bár be tudná csukni a szemét. A termet – az egyik barlangszerű faltól a másikig – a galaxis eleven söpredéke töltötte meg. A legalacsonyabb rendű csillagrendszerek groteszk teremtményei, a fűszeres italoktól és saját bűzlő kigőzölgésüktől részegen. Gamorraiak, torz humanoidok, javák – elmerültek az ocsmány gyönyörben, vagy rekedten ordítozva hencegtek hőstetteikkel. És a terem főhelyén, egy emelvényen, amely a tivornyázók fölé magasodott, ott hevert Jabba, a hutt. A feje háromszor, talán négyszer akkora volt, mint egy emberé. Sárga szemei hüllőre emlékeztettek, bőre, akár a kígyóé, azzal a különbséggel, hogy vékony zsírréteg borította. Nyaka nem volt. Többszörös tokája beleolvadt hatalmas, felpuffadt testébe, amely szinte kipukkadt a rengeteg zabálástól. Felsőtestéből satnya, szinte használatra alkalmatlan kezek nőt-

17

tek, bal kezének tapadós ujjai nehézkesen tekeredtek vízipipája szárára. Haja különböző járványok következtében kihullott. Nem voltak lábai sem, törzse fokozatosan hosszú, vaskos kígyófarokba ment át, amely úgy nyúlt végig az emelvényen, mintha erjedő tésztából lenne. Széles, ajak nélküli szája szinte a fülétől a füléig ért, és állandóan csorgott belőle a nyál. Rendkívül undorító látványt nyújtott. Mellette, a nyakánál fogva hozzáláncolva, egy szomorú, szép táncosnő ült, Fortuna fajtájából való. Hátul a fején a két formás nyúlvány vonzóan lógott alá meztelen, izmos hátán. Oolának hívták. Kétségbeesettnek látszott; az emelvény túlsó végén ült, olyan messzire húzódva, amennyire a lánc engedte. Jabba pocakja mellett pedig egy apró, majomszemű hüllő üldögélt – Buja Féreg volt a neve –, aki elkapta az ételt és italt, ami Jabba kezéből vagy szájából kicsordult, és undorító csámcsogással befalta. A részeg udvaroncokat felülről érkező fénypászmák világították meg vala­melyest. Bib Fortuna keresztülhaladt a termen az emelvényhez. A he­ lyi­ség egymásba nyíló szobák sorából állt, ezért minden, ami történt, mind­össze mozgásnak és árnyképnek látszott. Mikor Fortuna a trón elé ért, könnyedén meghajolt, és valamit súgott a nyáladzó uralkodó fülébe. Jabba szeme résnyire szűkült… majd eszelős nevetéssel intett, hogy hozzák be a két droidot. – Bo shudda – dörmögte a hutt, és köhögési roham jött rá. Noha számos nyelven értett, rendszerint csak huttul volt hajlandó megszólalni, hogy előkelőbbnek tűnjön. Ez volt az egyetlen ilyen vonása. A reszkető droidok előresiettek, hogy a visszataszító uralkodó elé álljanak, bár a közelség durván sértette legmélyebben programozott érzékeiket. – Az üzenet, Artu, az üzenet! – sürgette Thripio. Artu egyet füttyentett, és kupolás fejéből fénysugár tört elő, amely Luke Skywalker alakját vette föl, aki most ott állt előttük a padlón. A kép gyorsan tíz láb magasra növekedett, és az ifjú jediharcos ott magaslott az összesereglő népség fölött. A terem egy csapásra elcsendesült, ahogy megérezték a belőle áradó szuggesztív erőt.

18

– Üdvözöllek, nagyság – szólt a hologram Jabbához. – Engedd meg, hogy bemutatkozzak. Luke Skywalker vagyok, jedilovag és Solo kapitány barátja. Kihallgatást kérek nagyságodtól, hogy tárgyaljunk az életéről. – Szavaira a terem nevetésben tört ki, de Jabba egy kézmozdulattal leintette őket. Luke nyomban folytatta: – Tudom, hogy erős vagy, hatalmas Jabba, és hogy Solo iránti dühöd ugyanolyan hatalmas lehet. De meggyőződésem, hogy köthetünk egy kölcsönösen előnyös egyezséget. Jó szándékom jeléül ajándékot nyújtok át neked, ezt a két droidot. Thripio úgy ugrott hátra, mint akit megcsíptek. – Micsoda?! Mit mondott? Luke folytatta: – Mindketten jól dolgoznak, és tisztességgel fognak téged szolgálni. – Ezzel a hologram eltűnt. Thripio kétségbeesetten ingatta a fejét. – Ó, nem, ez nem lehet! Artu, biztosan rossz üzenetet játszottál le. Jabba nevetett, és fröcsögött a nyála. Bib szólalt meg hutt nyelven: – Üzletelni harc helyett? Nem is jedi. Jabba helyeslően bólintott. Még mindig vigyorogva jelentette ki Thripió­ nak: – Nem lesz üzlet. Nincs szándékomban lemondani kedvenc szobadíszemről. – Förtelmes röhögéssel pillantott a trón melletti tompán megvilágított fülkére; ott függött a falon Han Solo karbonizált alakja, arca és keze kinyúlt a hideg, kemény tömbből, mint egy kőtengerből kiemelkedő szobor. Artu és Thripio bánatosan vonult végig a nyirkos folyosón egy gamorrai ösz­tökélésére. Kétoldalt a falat börtöncellák alkották. Ahogy a droidok el­ ha­ladtak előttük, elmondhatatlanul szenvedő kiáltások visszhangzottak a kö­veken és odalent a végtelen katakombákban. Időnként egy kéz, karom vagy csáp nyúlt ki egy-egy ajtó rácsán, hogy megragadja a szerencsétlen droidokat.

19

Artu szánalmasan csipogott. Thripio csak a fejét csóválta. – Mi lelhette Luke gazdát? Én tettem volna valamit? Sosem éreztette, hogy elégedetlen a munkámmal… A folyosó végén egy ajtóhoz értek, amely automatikusan kitárult. A ga­ morrai előretaszigálta őket. Odabent fülsiketítő gépi hangok törtek rájuk – kerekek nyikorogtak, dugattyúfejek csattogtak, hidraulikus kalapácsok dörögtek, motor berregett – és a látást folyamatosan ömlő párafelhő nehezítette. Vagy kazánház volt, vagy a programozott pokol. A helyiség sarkában elhaló elektronikus sikoly vonta magára a figyelmüket, mint a túlerőltetett fogaskeréké. A ködből Ivi Nájndinájn, egy magas humanoid droid lépett elő, arcán zavarbaejtően emberinek tűnő vágyak ültek. Thripio láthatta a Nájndinájn mögötti félhomályban, amint éppen egy droid lábait tépik ki egy kínpadon, egy másik, fejjel lefelé lógatott droidnak vörösen izzó vasat nyomnak a lábához; tőle eredt az az elektronikus sikoly, melyet Thripio néhány pillanattal korábban hallott, ahogy a fémbőrben szétolvadtak az érzékelő áramkörök. Thripio összerezzent a hangra; saját vezetékei együttérzően sercegtek a statikus elektromosságtól. Nájndinájn megállt Thripio előtt, és széles mozdulattal széttárta harapófogókezét. – Á, új szerzemény – mondta elégedetten. – Én Ivi Nájndinájn vagyok, a kiborg üzemeltetés vezetője. Te protokolldroid vagy, igaz? – Szi Thripio vagyok, ember-kiborg kapcs… – Elég, ha igennel vagy nemmel válaszolsz – szakította félbe Nájndinájn fagyosan. – Nos, igen – válaszolta Thripio. Ezzel a droiddal még meg fog gyűlni a bajuk, ez nyilvánvaló, az a fajta, akinek folyton bizonyítania kell, hogy droidabb a droidnál. – Hány nyelven beszélsz? – folytatta Nájndinájn. „Jól van, ezt a meccset ketten játsszuk” – gondolta Thripio. Elindította legfennköltebb stílusú, hivatalos bemutatkozó szalagját: – Több mint hatmillió kommunikációs formában vagyok járatos, és tudok…

20

– Nagyszerű – szakította félbe örvendezve Nájndinájn. – Azóta nincs tolmácsunk, amióta a gazda valamiért megharagudott a legutolsó pro­ tokolldroidunkra, és dezintegrálta. – Dezintegrálta! – nyögött fel Thripio. A fennköltségnek még a látszata is elhagyta. Nájndinájn odaszólt egy váratlanul felbukkanó disznótestőrnek: – Ezt itt egészen jól tudjuk használni. Szerelj rá egy szökésgátlót, és vidd vissza a nagy fogadóterembe. Az őr morgott valamit, és durván az ajtó felé lökte Thripiót. – Artu, ne hagyj el! – kiáltott fel Thripio, de az őr megragadta és elvonszolta. Ahogy Thripiót eltávolították, Artu panaszos sikolyt hallatott. Majd Nájndinájn felé fordult, és hosszasan, felháborodottan füttyögött. Nájndinájn felnevetett. – Pimasz kis apróság vagy, de majd hamarosan tiszteletet tanulsz. Szük­ ségem van rád a gazda vitorlás bárkáján. Sok asztrodroidunk tűnik el mostanában, főleg pótalkatrésznek lopják el őket. Azt hiszem, éppen megfelelsz. A kínpadon a droid nagyfrekvenciájú sikolyt hallatott, aztán felszikrázott és elcsendesedett. Jabba, a hutt udvara tombolt a förtelmes eksztázisban. Oola, a Jabbához láncolt szépség, a terem közepén táncolt, a lerészegedett szörnyetegek pedig tapsoltak és ordítoztak. Thripio a trón háta mögött téblábolt, igyekezett a legalsó lépcsőfokon maradni. Időnként le kellett buknia, hogy kitérjen egy felé dobott gyümölcs elől, vagy félrelépnie egy guruló test elől. Leginkább csak lapult. Mi mást tehetett volna itt egy protokolldroid, ahol ilyen kevés a protokoll? Jabba vízipipája füstjén keresztül bámult, és intett Oolának, hogy üljön oda mellé. A lány azonnal abbahagyta a táncot, és rémült tekintettel, fejét rázva hátrálni kezdett. Láthatóan viszolygott az ilyen hívogatástól.

21

Jobba megdühödött. Félreérthetetlenül mutatott egy helyre maga mellett az emelvényen. – De eithe! – morogta. Oola még hevesebben rázta a fejét, arca maga volt a rémület. – Na csuba negatoria. Na! Na! Natoota… Jabba iszonyú dühbe gurult. Dühöngve mutatott Oolára: – Boshka! Megnyomott egy gombot, és elengedte Oola láncát. Mielőtt a lány menekülhetett volna, a padlón megnyílt egy rácsos csapóajtó, és ő belezuhant a lenti üregbe. Az ajtó azonnal becsapódott. Egy másodpercnyi csönd, melyet mély, morajló üvöltés követett, majd egy rémült sikoly, azután újra csönd. Jabba nevetett, és csorgott a nyála. Egy tucatnyi mulatozó rohant a rácshoz, hogy megbámulják a táncosnő pusztulását. Thripio még jobban meghúzta magát, és segélykérően nézett Han Solo karbonit alakjára, amely domborműként függött a falon. Ott van hát az ember, akinek semmi érzéke nem volt a protokollhoz, gondolta bánato­san. Mélázásából természetellenes csend riasztotta fel, amely hirtelen a te­ rem­re borult. Felkapta a fejét, és látta, hogy Bib Fortuna tör utat a tö­meg­ ben két gamorrai őr kíséretében, mögöttük egy gonosz külse­jű kö­pö­nye­ges, sisakos fejvadász, aki szíjon vezette foglyát: Csubakkát, a vukit. Thripio döbbenten suttogta: – Ó, nem! Csubakka! – A jövő most valóban nagyon sötétnek tűnt. Bib néhány szót súgott Jabba fülébe, közben a fejvadászra és zsákmányára mutatott. Jabba feszülten figyelt. A fejvadász humanoid volt, alacsony és jellegtelen: zekéje köré töltényöv volt erősítve, és a sisakján lévő szemnyílás azt a benyomást keltette, hogy képes keresztüllátni a tárgyakon. Mélyen meghajolt, és folyékony ubese nyelven kezdett beszélni: – Üdvözöllek, felség. Boushh vagyok. – Fémes nyelv volt, amely jól illett annak a bolygónak a ritkított légköréhez, amelyről ez a nomád faj származott.

22

Jabba ugyanazon a nyelven válaszolt, bár modorosan és lassan be­szél­te. – Végre elhozta nekem valaki a hatalmas Csubakkát… – Folytatta volna, de nem tudta kinyögni a megfelelő szót. Harsány nevetéssel Thripióhoz fordult. – Hol van a tolmácsdroidom? – mennydörögte, és intett Thripiónak, hogy jöjjön közelebb. Az illemtudó droid vonakodva engedelmeskedett. Jabba nagyvonalúan utasította: – Üdvözöld pénzsóvár barátunkat, és kérdezd meg tőle a vuki árát. Thripio lefordította a kérdést a fejvadásznak. Boushh figyelmesen hallgatta, és közben a teremben tanyázó vadállati teremtményeket figyelte, az esetleges kijáratot leste, biztosítékot, sebezhető pontokat keresett. Különösen az ajtó mellett álló Boba Fettet tanulmányozta – az acélmaszkos zsoldost, aki elfogta Han Solót. Boushh mindezt egy pillanat törtrésze alatt felmérte, majd továbbra is anyanyelvén mondta Thripiónak: – Ötvenezret akarok, egy fillérrel sem kevesebbet. Thripio nyugodtan lefordította Jabbának, aki hirtelen méregbe gurult, és vaskos farkának egyetlen suhintásával lesöpörte az aranyszínű droidot a magasított trónról. Thripio csörömpölve gurult a padlóra, ahol egy pillanatra mozdulatlanul maradt, nem tudván biztosan, mi a megfelelő protokolláris eljárás ilyen helyzetben. Jabba torokhangú hutt nyelven ordított tovább. Boushh használhatóbb helyzetbe igazította fegyverét. Thripio sóhajtott, visszakapaszkodott az emelvényre, összeszedte magát, és lefordította Boushhnak – nem szó szerint –, amit Jabba mondott. – Huszonötezernél nem fizet többet… – tájékoztatta Thripio. Jabba intett disznóőreinek, hogy vegyék át Csubakkát, két java pedig Boushht vette célba. Boba Fett is felemelte fegyverét. Jabba hozzátette Thripio fordításához: – Huszonötezer, plusz az élete. Thripio fordított. A teremben feszült és bizonytalan csend volt. Végül Boushh szólalt meg szelíden Thripio felé:

23

– Mondd meg ennek a dagadt szemétládának, okosabban kellene viselkednie, különben a terem különböző sarkaiból kell majd összekaparni a bűzlő irháját. Egy hődetonátort tartok a kezemben. Thripio hirtelen a kis ezüstgömbre pillantott, melyet Boushh félig elrejtve tartott a bal kezében. Halk, vészjósló zümmögés hallatszott. Thripio idegesen pillantott Jabbára, aztán újra Boushhra. Jabba a droidra vakkantott: – Na? Mit mondott? Thripio megköszörülte a torkát: – Nagyságod, ő, hm, ó… – Ki vele, droid! – bömbölte Jabba. – Ó, te jóságos… – nyöszörgött Thripio. Felkészült magában a legros�szabbra, majd folyékonyan, huttul mondta Jabbának: – Boushh tisztelettel nem ért egyet nagyságoddal, és kéri, hogy még egyszer gondolja meg az összeget… vagy pedig működésbe hozza a hő­ detonátort, amelyet a kezében tart. A teremben körös-körül zavart mormogás hallatszott. Mindenki hátrált néhány lépést, mintha az segítene. Jabba a fejvadász kezében tartott gömbre meredt, amely lassan izzani kezdett. A körülállókra újból feszült csend telepedett. Jabba néhány hosszú másodpercig gonoszul bámulta a fejvadászt. Aztán csúf, hatalmas szája lassan elégedett vigyorba torzult. Óriási pocakjának mélyéből nevetés tört fel, akár a mocsárból a gáz. – Ez a fejvadász ugyanolyan gazember, mint én. Bátor és ötletes. Mondd meg neki, legfeljebb harmincöt – és figyelmeztesd, ne kísértse a szerencséjét. Thripio jócskán megkönnyebbült az események ilyen alakulásá­tól. For­ dított Boushhnak. Mindenki a fejvadászt figyelte, hogyan reagál. A fegy­ verek készenlétben. Ekkor Boushh elengedte a hődetonátor kapcsolóját, és az kialudt. – Zeebuss – bólintott. – Beleegyezik – mondta Thripio Jabbának.

24

A tömeg éljenzett, Jabba megnyugodott. – Gyere, barátom, vegyél részt az ünnepségünkön. Találhatok majd még más munkát is számodra. – Thripio lefordította, és újra kezdődött a vad tivornyázás. Csubakka magában morgott, miközben a gamorraiak elvezették. Szétverhette volna a fejüket, már csak azért is, mert olyan rondák, vagy hogy mindenkit emlékeztessen arra, milyen fából faragtak egy vukit – de az ajtó mellett ismerős arcot pillantott meg. Egy vadkanszerű félmaszkban és a fedélzeti őrök egyenruhájában egy ember rejtőzött – Lando Calrissian. Csubakka nem mutatta, hogy felismerte, és nem is ellenkezett az őrrel, aki kivezette a teremből. Landónak hónapokkal ezelőtt sikerült beszivárognia ebbe a tetűfészekbe, hogy megnézze, ki lehet-e szabadítani Solót Jabba fogságából. Több oka is volt erre. Először is úgy érezte – joggal –, hogy Han az ő hibájából került ebbe a helyzetbe, és jóvá akarta tenni, feltéve persze, hogy úgy teheti meg, hogy közben ő sértetlen marad. Beolvadni a környezetbe, mint a kalózok egyike, nem okozott gondot Landónak, hiszen a személycsere nála megszokott életforma volt. Másodszor, együtt akart működni Han barátaival, akik a Felkelők Szö­ vet­ségének vezetői voltak. Ők kívül estek a Birodalom hatósugarán, ő pe­dig egész életében semmit nem szeretett volna jobban, mint éppen ezt. A birodalmi rendőrség túl gyakran avatkozott bele az akcióba, így hát most ez olyan bosszúféle is volt. Lando szívesen csatlakozott Solo társaságához, mivel azok szemlátomást épp azon voltak, hogy ez legyen a Birodalom ellen az utolsó akció. Harmadszor, Leia hercegnő megkérte, hogy segítsen, és ő sosem tudta visszautasítani, ha egy hercegnő kérte a segítségét. Mellesleg sosem lehet tudni, hogyan hálálhatja meg egy szép napon. Végül, Lando fogadni mert volna bármibe, hogy Hant egyszerűen nem lehet innen kiszabadítani – és az exkormányzó egyszerűen nem tudta megállni, hogy ne fogadjon.

25

Így hát azzal töltötte napjait, hogy figyelt. Figyelt és mérlegelt. Ezt tette most is, mikor Csubit elvezették – figyelt, és beleolvadt a falba. A zenekar játszani kezdett, vezetőjük egy kék, lógó fülű jizz-wailer volt, akit Max Rebónak hívtak. A padlót ellepték a táncolók. Az udvaroncok zajongtak, és még jobban megfeledkeztek magukról. Boushh egy oszlopnak támaszkodva figyelte a jelenetet. Tekintete hidegen söpört végig az udvaron, a táncosokon, a dohányzókon, a henter­ gőkön, a kártyázókon… végül megállapodott egy ugyanolyan rezzenéstelen tekinteten a terem túlsó végében, pont vele szemben. Boba Fett figyelte őt. Boushh kissé arrébb húzódott, fegyverét igazgatva, mint egy gyerek a játékát. Boba Fett nem mozdult, öntelt mosolya láthatatlan maradt a maszkja alatt. Csubakkát a disznóőrök végigvezették a kivilágítatlan föld alatti folyosón. Az egyik ajtón csáp nyúlt ki, és megérintette a töprengő vukit. – Hrrrrr! – ordított rá Csubi, mire a csáp visszacsusszant a cellába. A következő ajtó nyitva állt. Mielőtt a vuki teljesen felfogta volna, mi történik, az őrök egyszerre erőteljesen belökték a cellába. Az ajtó becsapódott, és ráborult a sötétség. Felemelte a fejét, és hosszú, szánalmas bömbölés tört ki belőle, amely végigvisszhangzott az egész vas- és homokhegyen a türelmes, végtelen égboltig. A csöndes, sötét és üres trónterem összeszemetelt sarkait betöltötte az éjszaka. Vér, bor és nyál szennyezte a padlót. A bútorokon széttépett ruha­ foszlányok lógtak, eszméletlen testek hevertek törött berendezési tárgyak alatt. A mulatság véget ért. Az árnyak között sötét alak mozgott csendesen. Olykor megállt egy oszlop vagy egy szobor mögött. A terem fala mentén lopakodott végig, egyszer átlépett egy hortyogó jakpofán. Egyszer sem ütött zajt. Boushh volt, a fejvadász.

26

Elérte a lefüggönyzött benyílót, ahol Han Solo tömbje függött egy erőtér segítségével a falon. Boushh óvatosan körülpillantott, majd elfordított egy kapcsolót a karbonitkoporsó oldala mellett. Az erőtér zümmögése elhalkult, és a súlyos tömb lassan a padlóra ereszkedett. Boushh odalépett, és az űrkalóz megfagyott arcát vizsgálgatta. Kíváncsian megérintette Solo karbonizált arcát, akár egy ritka drágakövet. Kemény és hideg, akár a gyémánt. Néhány másodpercig a tömb oldalán lévő kapcsolótáblát vizsgálgatta, majd működésbe hozott néhány kapcsolót. Végül, miután egy utolsó, habozó pillantást vetett az előtte lévő élő szoborra, elfordította a dekarbonizáló fogantyút. A tömbből sivító hang hallatszott. Boushh ismét aggódva nézett körül, hogy megbizonyosodjék, senki nem hallja. A kemény burok, amely Solo arcvonásait borította, lassan olvadni kezdett. Hamarosan Solo egész teste előtűnt, szabaddá váltak felemelt kezei – melyek oly sokáig voltak a tiltakozó mozdulatba fagyva –, és tehetetlenül hulltak oldala mellé. Merev arca leginkább halotti maszkra emlékeztetett. Boushh kiemelte az élettelen testet a burokból, és óvatosan a földre eresztette. Ijesztő sisakjával egészen közel hajolt Solo arcához, és feszülten figyelte rajta az életjeleket. Lélegzet nincs. Pulzus nincs. Egyszer csak Han kinyitotta a szemét, és köhögni kezdett. Boushh feltámogatta, igyekezett megnyugtatni – lehetnek őrök a közelben, akik meghallják. – Nyugalom – suttogta. – Pihenj csak! Han felpislogott a homályos alakra. – Nem látok… Mi történik? Érthetően tájékozatlan volt, hiszen hat hónapig volt tetszhalott, e sivatagi bolygó hónapjaiban számolva – ez az idő számára időtlen volt. Kegyetlen érzés volt – mintha egy örökkévalóság alatt akart volna lélegzetet venni, mozogni, sikoltani; minden pillanatban öntudatánál, fájdalmasan fuldokolva –, és most hirtelen zajos, fekete, hideg mélységbe dobják. Érzékszervei egyszerre zúdították rá az információkat. A levegő ezernyi jeges fogával mart a bőrébe; szeme előtt áthatolhatatlan homály; a szél

27

hurrikánként tombolt a füle körül; nem tudta, merre van felfelé; émelygett az orrába hatoló milliónyi szagtól; csöpögött a nyála, minden csontja fájt – és ekkor jöttek a látomások. Látomások a gyermekkoráról, az utolsó reggelijéről, huszonhét kalóztámadásról… Mintha életének valamennyi képét és emlékét egy léggömbbe gyömöszölték volna, és a léggömb kidurrant, azok pedig most kizúdulnak egyetlen másodperc alatt. Szinte megsemmisítő volt; élménytúlterheltség, pontosabban szólva emléktúlterheltség. Többen megőrültek már a dekarbonizálást követő első percekben – gyógyíthatatlanul, végérvényesen –, képtelenek lévén a tízmilliárdnyi képet, amelyből egy élet áll, ismét valamilyen összefüggő, értelmes rendbe rakni. Solo azonban erősebb alkat volt. Meglovagolta a benyomások áradásának hullámát, míg csak habzó sodrássá nem csitult, elnyomta emlékeinek tömegét, csak a legfrissebb törmelékeket engedte a felszínen kavarogni; Lando Calrissian árulását, akit egykor barátjának nevezett; elromlott hajóját; Leia utolsó pillantását; elfogatását; Boba Fettet, a fémmaszkos fejvadászt, aki… Hol van most? Mi történt? Utolsó emléke Boba Fett volt, aki figyeli őt, amint karbonittá válik. Boba Fett lenne, aki most kiolvasztotta, hogy valami még szörnyűbb következzék? A levegő dübörgött a fülében, lélegzetét szabálytalannak, természetellenesnek érezte. Kezét védekezően emelte arca elé. Boushh igyekezett megnyugtatni: – Kiszabadultál a karbonitból, és ez most hibernációs rosszullét. A lá­ tásod hamarosan visszatér. Gyere, siessünk, ha ki akarunk jutni innen. Han ösztönösen megragadta a fejvadászt, megérezte a maszk arcrostélyát, és visszahúzódott. – Nem megyek sehová, azt sem tudom, hol vagyok. – Izzadni kezdett, szíve ismét vadul vert, agyába kérdések tolultak. – Ki vagy te egyáltalán? – Lehet, hogy mégis Fett. A fejvadász felemelte kezét, és levette sisakját: alóla Leia hercegnő szépséges arca bukkant elő. – Valaki, aki szeret – suttogta a lány, gyengéden kesztyűs keze közé fogva Han arcát, és hosszan megcsókolta a száját.

28