Copyright 1994 by Johanna Lindsey Hungarian translation Dobos Lídia, 2011 Hungarian edition GABO Kiadó, 2011

GABO

A mű eredeti címe: Surrender My Love Fordította: Dobos Lídia Könyvterv: Malum Stúdió Copyright © 1994 by Johanna Lindsey Hungarian translation © Dobos Lídia, 2011 Hungarian edition © GABO Kiadó, 2011 Minden jog fenntartva. A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes hozzájárulása szükséges.

Kiadja a GABO Könyvkiadó 1054 Budapest, Vadász u. 29. www.gabo.hu Felelős kiadó: Földes Tamás Felelős szerkesztő: Solymosi Éva ISBN 978-963-689-517-4

WESSEX, 879. Ahogy belépett Wyndhurstben a nagyterembe, az összes nő abbahagyta, amit épp csinált, és rászegezte a tekintetét. Ez mindennapos dolog volt itt, otthon, bárhol. A nők önfeledten nézték. Itt, Wyndhurstben még az sem számított, hogy viking, ők pedig valamennyien szászok, márpedig ez a két nép nemigen volt meg egymás vérének kiontása nélkül. Ezeket a nőket nem a félelem babonázta meg, bár ez a viking is képzett harcos volt, és tudott félelmetes is lenni. Nem hatalmas termetétől rettegtek, bár magasabb volt még uruknál, Lord Royce-nál is, aki maga is szép szál ember volt. Arról volt szó, hogy soha nem láttak még Selig Hardraadnál szemrevalóbb férfit. Nemcsak a testét irigyelhették volna meg az északi istenek, de az arca is, akár az angyaloké. Szeme olykor sötét volt, mint a nyári vihar, máskor meg világos, akár a csillogó ezüst. Tökéletes orrvonala, kiugró pofacsontja volt, nemes ívű szemöldöke. Mint szilaj csikó sörénye, olyan volt hosszú, fekete haja. Az ajka pedig… Ha egy nő meglátta, másra sem vágyott, csak hogy megkóstolja. Ezek a nők megszokhatták volna pedig már a látványt, hiszen hat éve lépett először erre a földre, amikor norvégiai viking társaival erre portyázott, és majdnem meghalt. Őt azonban nem lehetett megszokni. És senki sem volt immúnis vele szemben, még az öreg Eda sem a konyhában, 5

bár ő volt az első, aki összeszedte magát és rákiáltott a többiekre, hogy menjenek a dolgukra. És nem volt közömbös a kis Meghan sem, aki a nyitott ablaknál varrogatott a többi hölgy társaságában. Meghan mindössze tizennégy éves volt, de ő is álmodozva sóhajtott, és azt kívánta, bárcsak az a viking ne kétszer annyi idős lenne, mint ő. Nem mintha ő nem érett volna már meg a házasságra. Ha szükség volt a szövetségre, akár a csecsemőket is férjhez adták. Royce-t, a bátyját azonban semmi nem kényszerítette, Selig meg a házassága révén amúgy is a rokona volt. Royce ráadásul nagyon szerette Meghant, és még sokáig nem akarta elengedni otthonról, a lány nagy megelégedésére. A nagyterem bal oldalán a söröshordó körül elhelyezett egyik asztalnál, ahol a férfiak szoktak összegyűlni, ült Selig húga, Kristen. Általában nem tűnt föl neki, milyen hatást gyakorol a bátyja a nőkre, ám most, amikor a férfi megjelenését döbbent csönd követte, csak fölfigyelt rá. Látta, hogy a bátyja mosollyal, vagy a közelebbi ismerősöknek egy kacsintással viszonozza a fogadtatást. Kristen szerint Selig egy kicsit túl sokat kacsingatott. Royce figyelmét sem kerülte el a sógora bevonulása. – Meg kéne nősülnie és véget vetni a nők nyomorúságának – súgta Kristen fülébe. – Miféle nyomorúság? A nyomorúság akkor következne be, ha valóban megnősülne. És miért is tenné, amikor két ország mindenféle korú női vetik magukat a lába elé, nem beszélve a vásárvárosokról, ahova ellátogat. – Ilyen volt Norvégiában is? – Ilyen bizony, mindig – felelte sóhajtva az asszony. Royce fölnevetett, tudta, hogy Kristen egy csöppet sem bánja a bátyja hódításait, még akkor sem, ha azok az ő otthonában történnek. Annyira közel álltak egymáshoz, hogy Kristen semmiért sem haragudott a bátyjára. Royce tudta, Kristen még azt is megtette, hogy megbosszulja Selig 6

vélt halálát, amikor azt hitte, hogy Royce unokabátyja, Alden megölte Seliget annak a portyának a során, amely a testvérpárt hat évvel korában Wessexbe hozta. Azokra az időkre nem szívesen gondolt vissza a ház ura, hiszen egy hajszál választotta el őt attól, hogy kivégeztesse a foglyokat, és így kis híján elvesztette a szerelmét is. A felesége is egyike volt a foglyoknak, bár Kristen a barátai segítségével fiúnak álcázta magát. Működött is volna az álruha, hiszen a lány majdnem akkora volt, mint a többiek, és legalább olyan magas, ha nem magasabb, mint Royce emberei. A vikingek saját magukat árulták el azzal, hogy túl sokat óvták, babusgatták, segítették. Ezzel hívta föl magára a figyelmet a lány, és derült ki az igazság aznap, amikor Royce megkorbácsoltatta. Ez után Kristent elválasztották a barátaitól, és ő bekerült szolgálni a házba. Royce egy darabig azt hitte, hogy a lány a többiek lotyója, hiszen mi másért is utazott volna velük? Kristen meghagyta őt ebben a hitében, még szórakoztatta is a dolog. Merészségével, nyíltságával az első pillanattól fogva vonzotta a férfit, aki pedig szenvedélyesen gyűlölte a vikingeket. Ha csak szép lett volna, Royce talán ellen tudott volna neki állni. Royce már korábban is csatázott a vikingekkel, de a gyűlölete tizenegy éves múltra tekintett vissza. Egy falhoz láncolva végig kellett néznie, hogy a dániai vikingek megölik az apját, az egyetlen bátyját, majd megerőszakolják, és végül megölik a menyasszonyát is. Royce-t magára hagyták a szerettei holttestével, és ő is meghalt volna, ha a dánok nem állnak tovább kirabolni a Jurro-kolostort, így a barátainak hála, életben maradt. Igen, Royce-nak minden oka megvolt rá, hogy gyűlölje az összes vikinget, és mégis szerelembe esett eggyel, és emiatt elviselte a családját is. Időről időre eljöttek látogatóba hosszú viking hajóikon. Gyakori vendég volt 7

Selig, Kristen bátyja, aki az elmúlt hat évből hármat velük lakott. Házasságuk első évében Selig csak azért maradt, hogy biztos legyen benne, a lánynak jól megy a sora új otthonában. Akkor télire is maradt, és nyáron, amikor a fiatalasszony szülei látogatóba jöttek, velük együtt visszatért ő is Norvégiába. A szülők azt követően nem jöttek minden évben, ám Selig igen, immár a saját új hajójával. Ilyenkor általában magával hozta az egyik vagy mindkét öccsét is. A szomszédos asztalnál, úgy téve, hogy kis fakardját élesíti, az ötéves Alfréd észrevette a nagybátyja érkezését és elé szaladt, hogy üdvözölje. Selig nevetve vette a karjába a gyereket, majd földobta magasra, szinte a mennyezetig. Kristen behunyta a szemét és sóhajtozott, de a fia boldog kacagásából tudta, biztonságban földet ért. Amikor megint odanézett, már Selig széles vállán ülve közeledett feléjük. Kristen ölében a hároméves Thora is a karját nyújtogatta a nagybátyja felé, ő is szeretett volna repülni, és Selig örömmel teljesítette volna kérését, de Kristen eltolta a bátyja kezét, mondván: – Meg ne merd tenni, ha kedves az életed! Selig csak nevetett a figyelmeztetésen, és kézbe vette ugyan a kislányt, de őt nem dobta a magasba. Csak föltartotta és megcsókolta a kis arcát, de olyan hangosan, hogy a cuppanást az egész nagyteremben lehetett hallani, csakúgy, mint a kislány kacagását. Ez után Selig meglovagolta az egyik padot a kislánnyal az ölében, aki egészen aprócskának tűnt a hatalmas férfi mellett. Kristen nem volt képes haragudni a bátyjára, mert tudta, mennyire szereti a kislányát, aki nagyon hasonlított a bácsikájára. Az egyik gyereket a király után nevezték el, erről Royce gondoskodott, a másikat egy istenről, ez Kristen kívánságára történt, és Royce nem volt tőle elragadtatva. Tény volt azonban, hogy egyik gyermek sem örökölte 8

Kristen sötétszőke haját vagy világoskék szemét. Alfréd haja barna volt, és a szeme zöld, mint az apjáé, a kis Thora pedig Kristen anyjára hasonlított, éppen úgy, mint Selig, mindkettőnek hollófekete haja volt és szürke szeme, inkább kelta kinézetük volt, mint Brennának, semmint norvég vagy szász. – Elintéztem, rendben van – mondta Selig mosollyal az ajkán. Kristen és Royce nem igényelt magyarázatot ehhez a néhány szóhoz. Két évvel korábban Selig úgy döntött, hogy itt, Wessexben szeretne letelepedni. Ő volt az apja örököse, de Garrick még nem volt olyan öreg, hogy Selig a közeljövőben örökölné a házát és a birtokát. Norvégiában Selig még mindig az apja házánál lakott, de már szeretett volna egy saját házat, és el is kezdte az építkezést Wyndhurst mellett, egy Royce-tól vásárolt területen. Már egy éve kész kellett volna lennie, de akkor a szászok megint csak háborúba keveredtek a dánokkal, és Selig, mindenki megdöbbenésére (kivéve Kristent, mert ő tudta, mennyire szeret harcolni a bátyja) a sógora oldalán indult hadba. Megsebesült, és egy időre az eszméletét is elvesztette, így nem volt ott, amikor a szászok megfutamodásra kényszerítették a dánokat. A dolog iróniája, mint mondogatni szokta, hogy épp egy dán mentette meg az életét, biztonságos helyre vitte és bekötözte a sebeit. A férfi azt feltételezte, hogy Selig az ő seregébe tartozik, hiszen semmiképp nem nézett ki szásznak. Mivel Selig beszélte az összes északi nyelvet, így a dánt is, az illető sosem tudta meg, hogy az ellenségnek segített, Selig pedig a csata vége előtt el tudott jutni a szász táborba. A ház építésével várni kellett hát a háború végéig, és Kristen jól tudta, mennyit bosszankodott a bátyja az időjárásból eredő további késlelkedések miatt, mert a telet velük töltötte. Tavasszal azonban újrakezdték az építkezést, 9

de nem ment gyorsan, hiszen most, hogy már volt saját földje, a vetéssel is törődni kellett. Royce a saját építőmesterét adta neki kölcsön, Lymant, és annyi rabszolgát, amennyit nélkülözni tudott. Igaz, Selig is vett fél tucatot az északi viking piacokon, noha akkor még nem is beszélt a terveiről Kristennek. A házépítés és a földművelés miatt csak férfiakat vett, és a sógorára való tekintettel egy szász sem volt közöttük. Az apja is adott neki még néhányat, mintegy áldásként a vállalkozására. Garricknek egy csöppet sem volt ellenére, hogy Selig Kristen közelében éljen, véleménye a vejéről azért nem volt annyira jó, hogy a lány biztonságát kizárólag Royce kezébe helyezze. Kristen örült, hogy Selig annyira meg van elégedve a dolgaival. – No, mikor lesz az ünnepség? – kérdezte. Selig fölkacagott. – Majd ha Ivarr visszatér néhány nővel, akik elkészítik. Ivarr Selig legjobb barátja volt, ő is akkor esett fogságba, amikor Kristen és a többiek, őt is Kristen apja szabadította ki. Az utóbbi időben Ivarr vitte Selig hajóját északra kereskedni, amíg a nyarat Selig a húgával töltötte. – Asszonyt venni küldted el? Hallva a meglepődést, Selig így védekezett: – De hiszen nem jöhetek át hozzád, Kris, valahányszor valamit meg kell varrni vagy meleg ételt szeretnék. Kristen nem haragudott a bátyjára. A rabszolgatartás az élet tényei közé tartozott, és sem a keresztények, sem a pogányok nem láttak semmi rosszat abban, hogy a legyőzöttekből rabszolgák lesznek. Az ő családjában is mindig voltak rabszolgák, a portyák alkalmával hozták vagy a piacokon vették őket. A férjének is voltak rabszolgái, bár azok jobbára olyan szabadok, akik nem tudtak fizetni valamely általuk elkövetett bűncselekményért. A szász törvények értelmében belőlük is rabszolga lett. 10

Kristen anyja hadifogoly volt és az apjához került rabszolgaként, és Kristen is Royce rabszolgája volt egy ideig, amíg az apja el nem jött, és véget nem vetett ennek. Ami azt illeti Royce már korábban eldöntötte, hogy feleségül veszi, úgyhogy nem kellett ehhez feldühödött apa és vagy száz viking a kapuknál, sem Kristen anyjának tőre a férfi nyakánál. – Hát persze, hogy nőkre is szükséged lesz, neked is meg az otthonodnak is – mondta Kristen. – De hadd válasszak én neked. Ivarr, ahogy én ismerem, csak a csinosakat fogja választani, azzal nem törődik, tudnak-e főzni vagy varrni. – Valóban így gondolod? Royce fölnevetett a Selig hangjában bujkáló kíváncsiság hallatán, de Kristen legszívesebben hozzávágott volna valamit a bátyjához, ha az nem az ő lányát tartotta volna az ölében még mindig. – Több nő áll a rendelkezésedre már most, mint amennyivel tudnál mit kezdeni, Selig. Azt gondolnám, a jó pénzedért olyat keresel, aki meg is tudja csinálni, amit kell. A két férfi fölkacagott, Kristen meg hozzátette: – Azon kívül, persze. – Reméljük, hogy az élet valamennyi területén jártasak lesznek, különben továbbra is hozzád jövök. – Mióta vagy ilyen igényes? Selig vállat vont, és azzal az elbűvölő mosolyával ránézett a húgára. – Túlságosan is jól ismersz. Ez valóban így volt. Selig minden nőt szeretett, mint ahogy őt is imádták, de valamennyiükkel ugyanúgy bánt. Nem használta ki a helyzetét egy rabszolgával szemben sem, ugyanúgy udvarolt neki, mintha szabad ember lenne. Kristennek semmi kétsége nem volt afelől, hogy azok a nők, akiket Ivarr vesz neki, egy csöppet sem bánják majd, hogy ő a gazdájuk. – Mikorra várod Ivarrt vissza? 11

– Úgy volt, hogy elhajózik Birkába és Hedebybe is, így aztán két héten belül nem valószínű, hogy megjön, de lehet az egy hónap is. Kristen fölajánlotta volna az ő házának asszonyait, hogy segítsenek a lakoma elkészítésével, de tudta, Selig meg akarja várni, amíg Ivarr és a többi embere visszatérnek, és csak akkor ünnepli majd meg az új házának elkészültét. Heten szintén Wessexben akartak letelepedni, köztük volt Kristen kedves barátja, Thorolf is. A többiek Ivarral együtt még a tél beállta előtt akartak hazamenni Norvégiába, azzal, hogy majd a következő nyáron újra eljönnek. Kristen sóhajtott, mert körülnézett, és azt látta, hogy a nők még mindig nem a munkájukra figyelnek, hanem Seliget bámulják. – Látom, hogy nincs semmi dolgod, de nekem sem dolgozik senki. Nem tudsz valami háborút, ahová elküldhetnéd? – fordult a férjéhez. Royce felhorkant. – Fejszével támadnál rám, ha meg merném tenni. Ez bizony nagyon is valószínű volt. Kristen nem szerette azokat az időket, amikor a férje és a bátyja egyszerre voltak távol, hogy a dánok ellen harcoljanak. Ezt már épp el is akarta mondani, amikor Royce egyik embere futott be. – Öt lovas közeleg, milord – mondta –, az egyikük alig él. A király zászlaja alatt jönnek. Kristen elkomorodott, félő volt, hogy újabb háború tört ki Wessexben.

12

2.

Nem háború állt a küszöbön, amitől Kristen félt, hanem Alfréd király és tanácsadói egy új tervet dolgoztak ki a meglévő béke megszilárdítására. A Wyndhurstbe érkezett ötfős küldöttség Guthrum király udvarába tartott Alfréd ajánlatával. Nem támadta meg őket senki, a beteg férfi nem sebeket kapott, hanem valamitől súlyos fájdalmai voltak, és a végtagjai sem engedelmeskedtek neki. Kristent nem érdekelték a hírek addig, míg nem gondoskodott róla, hogy a beteget ágyba fektessék, és elhívják a javasasszonyt. Ám még mielőtt vissza tudott volna menni a férjéhez, hozták a hírt, hogy a beteg meghalt, de hogy miben, azt senki nem tudta megmondani. Az elhunyt négy társa nagyon odavolt, nem is annyira a bánattól, hiszen alig ismerték, hanem mert dugába dőlt a küldetésük, és féltek a király haragjától. Ismerve a királyt, Royce nem gondolta volna, hogy Alfréd ne értené meg a késlekedést, ha egyszer megtudja az okát, és egyszerűen kinevez majd valaki mást a szerencsétlenül járt helyére. Nem volt persze könnyű helyettest találni, hiszen épp a tolmácsuk halt meg, az, aki a velük lévő püspök-diplomata nevében a dánokhoz készült beszélni. A többi három az őr szerepét töltötte be, ismeretlen tájakon ugyanis rablótámadástól lehetett tartani. A püspököt könnyű lett 13

volna helyettesíteni, de Alfréd királyságában nem sokan voltak, akik tudtak dánul. Selignek is várnia kellett, amíg Royce elmondja, mi a gond, mert egy szót sem értett abból, amit a szászok beszéltek. Kristennel ellentétben, aki kislány korában a rabszolgáktól mindenféle nyelvet megtanult, köztük a férjéét is, Selig csak azokat, amelyekről úgy gondolta, a kereskedésnél hasznát veszi. Könnyedén szót értett hát a dánokkal és a svédekkel, elbeszélgetett a finnekkel és a szlávokkal, és anyjának köszönhetően jól tudott keltául is. A szászokkal azonban nem tudott beszélni, hacsak, mint Royce is, nem bírták a kelta nyelvet. Selig nem látta szükségét, hogy Kristenhez hasonlóan megtanulja a többit is, mert nem szándékozott délre portyázni, mint sok viking tette még akkoriban is, hanem apja nyomdokaiba lépve kereskedő akart lenni. Az az egy portya, amibe végül bele is buktak a barátaival is csak tréfának indult, meg azért, hogy még mielőtt a dánok kifosztják az országot, nekik is jusson valami a kincsekből. Most viszont, miután úgy döntött, hogy letelepszik, tudta, el kell sajátítania a szász nyelvet. Nem volt azonban már gyerek, akinek más dolga sincs, mint a tanulás, így még nem jutott sokra. Tudta, van ideje, de mégis zavarták az ilyen helyzetek, amikor senki sem beszélt lassabban az ő kedvéért. A szász szavakat a nőktől tanulta, és azok a szavak nem minden esetben fordultak elő az efféle társalgásokban. Amikor Royce-szal megint találkoztak a söröshordó mellett, Kristen is épp visszatért a gyerekek lefektetéséből. Már korábban megvacsoráztak a vendégekkel, de Kristen és Selig nem vettek részt a társalgásban, amely elsősorban a négy idegen panaszkodásából állt. A nagyteremben nagy volt a nyüzsgés, és még kint sem volt teljesen sötét. 14

Miután újratöltötték kupáikat sörrel, Kristen szólalt meg. – Jól hallottam, Alfréd király valóban házasságkötés révén akar szövetséget kötni? Royce nem volt úgy meglepve, mint a felesége. – Igen, három nemes önként feláldozza a lányát, mindhárom szép, és gazdag a hozomány is. Kristen mintha meg sem hallotta volna a „feláldozza” szót, tudta, hogy a férje soha nem bocsátja meg a dánoknak, mennyi embert megöltek valaha Wyndhurstben. – A hozományban van föld is? – Igen. – De az isten szerelmére, Royce! – kiáltott fel Kristen hitetlenkedve. – A királyod és a fivérei őelőtte sok éven át harcoltak, hogy távol tartsák a dánokat Wessextől, most pedig birtokot adnak nekik? – Az érvelése egyszerű – mondta Royce. – Jobb három birtok, mint az egész Wessex, mielőtt a még mindig mohó dánok ismét lázongani kezdenek. Tudjuk, hogy Guthrum embereinek nagy része épp annyira belefáradt a háborúskodásba, mint mi. Ők nem akarnak mást, csak letelepedni azon a földön, amelyet már elfoglaltak. Az utolsó háborút a fiatalok, az újonnan jöttek robbantották ki, azok, akik még nem szedték meg magukat. Az utolsó háborút majdnem megnyerték. Maguk a dánok is azt hitték, hogy győztek, és Alfréd meghalt. Royce először akkor indult harcba, amikor Alfréd seregének ki kellett űznie a dánokat Warenhamből, 876ban, majd ismét Exeterből 877-ben, de miután a szász sereg télire feloszlott, mint rendesen, a dánok váratlanul megjelentek Alfréd chippenhami udvarában. A királynak alig sikerült családjával együtt megszöknie. Az udvaroncai szétszóródtak, a dánok pedig győzelmi mámorukban nekiláttak fosztogatni a környéket, és elterjesztették, hogy Alfrédot legyőzték. A király azonban maroknyi csapatával 15

elrejtőzött mélyen a somerseti mocsárban, és erődöt épített, itt tervezte meg a stratégiáját. Az elmúlt év tavaszán Royce kapott egy üzenetet, hogy hol kell találkoznia Alfréddal. Ecgbryhtesstane-nál csatlakozott az utolsó véres ütközetre Selig is az embereivel. Ethandune-nél csaptak össze a dánokkal, és megfutamodásra kényszerítették, de követték őket vissza az erődjükhöz, amelyet körbevettek, amíg meg nem kötötték a békét. Ebben a békében azonban senki sem bízott igazán, a dánok ugyanis korábban igen sokszor megszegték a szavukat. Most azonban más volt a helyzet, mert a dán Guthrum királyt és harminc hadvezérét megkeresztelték. A békekötés után Guthrum a maradék seregével visszavitte Chippenhambe, ő pedig még abban az évben visszaért Kelet-Angliába, és az a hír járta, hogy ezen a legkorábban meghódított területen végre letelepednek. Sokan azonban még így is kételkedtek a dánokban, mások pedig reménykedtek, mert ez volt az első alkalom, hogy Alfrédnak nem kellett danegeldet, váltságdíjat fizetnie azért, hogy a dánok elhagyják Wessexet. Ehelyett túszokat követelt, valamint azt, hogy a dánok vegyék föl a kereszténységet. És volt még egy különbség: Alfréd végre elfogadta, hogy a Wessextől északra eső területek a dánokhoz tartoznak. Az övék volt Mercia nyugati része, ahol az emberek jobbágyként éltek, valamint szigorú ellenőrzés alatt tartották Kelet-Merciát is. A távol északon elhelyezkedő Northumbriát már rég benépesítették, Kelet-Anglia pedig a kezdetektől az ő fennhatóságuk alatt állt. Úgy tűnt, itt az ideje föladni a reményt, hogy egy nap majd ki lehet őket űzni az egész országból. Berendezkedtek, Alfréd pedig volt olyan bölcs, hogy elismerje ezt a tényt, és lépéseket tegyen, hogy a meglévő béke tartós maradjon. Az egyik módja ennek a házasságkötés útján elért szövetség. 16

– Így tehát Alfréd követséget küld Guthrum királyhoz – folytatta Royce. – Elég kevesen vannak ahhoz, hogy ne tűnjenek fenyegetőnek, amikor dán földre lépnek, mégis, elég sokan ahhoz, hogy meg tudják védeni a püspököt az útonállóktól. Ő fog majd Guthrummal a házasságokról tárgyalni, és remélhető, hogy megfelel neki majd az a három férfi, akiket Guthrum kiválaszt. – Hogy ha úgy alakul, ellenezzék a háborút? – Pontosan – felelte Royce. – Most azonban vissza kell térniük Alfrédhez, amíg nem találnak új tolmácsot, ez viszont akár hónapokig is eltarthat. A király ráadásul innen nyugatra az elöljárókat látogatja sorra, amiatt is lehet késedelem, hogy nem sikerül őt elsőre megtalálni. – Hogy ne kelljen késlekedni – szólalt meg Selig –, átvehetném a tolmács helyét. Kristen felhördült, Royce azonban elmosolyodott. – Igen, Guthrummal könnyedén tudnál beszélgetni, de ki fordítaná le a püspök szavait neked? Selig kicsit elpirult, amiért ez nem jutott eszébe. – Már nagyon bosszantanak ezek a nyelvi nehézségek – morogta, majd a húgához fordult: – Miért nem vettél rá, hogy tanuljam meg a szászok nyelvét? Ericet és Thorallt bezzeg rá tudtad beszélni! Eric és Thorall a két öccsük volt. Kristen csak annyit mondott: – Könnyű dolgom volt, mert mindketten sokkal fiatalabbak. De miért akarsz belebonyolódni ebbe az ügybe? Nem a te dolgod. – Arról van szó csupán – felelte Selig hogy a következő két hétben semmi más dolgom, mint hogy nálad elüssem az időt. – Talán nem is annyira rossz ötlet – fordult Kristen a férjéhez. Royce fölkacagott. – Selig, nem érzed, hogy Kristennek útban vagy? 17

– Nem vicces ez, szász! – vágta rá mérgesen az asszony. – Nagyon szeretem a bátyámat, ezt ő is jól tudja, de szeretem, ha rend van a házamban, ami, ha ő is itt van, lehetetlen. Talán ha eltörnéd az orrát, mint már nem egyszer javasoltam… – Nem, soha nem javasoltad. – Meg kellett volna tennem. – Azt hiszem, elmehetnék vele én is, mint második tolmács – mondta Royce. – De hiszen gyűlölöd a dánokat! Az egyik kezedben kard, a másikban tőr lenne, úgy mennél oda. Akkor már jobb, ha én megyek, és akkor nincs szükség második tolmácsra sem, hiszen én mindkét nyelvet beszélem. Royce zöld szeme összeszűkült, és ebből Kristen tudta, hogy nem igazán tetszett neki a javaslata. Méghogy elküldje ezt a szépséges asszonyt a dánokhoz, akik évek óta fosztogatnak, rabolnak, és úgy képzelik, minden az övék lehet, ami megtetszik nekik! Újra meg kellene láncolnom, futott át az agyán, bár amikor megtette, egy pokol volt az élete. – Nem, erről hallani sem akarok – mondta halkan, de határozottan, és az asszony ellenkezni sem mert. Még mielőtt Kristen bármit is mondhatott volna, Selig szólalt meg: – Apánk elevenen megnyúzna, ha hagynám, hogy elutazz Kelet-Angliába anélkül, hogy egy teljes hadsereg fedezne, és ezt te is tudod jól. És azt hiszem, a gyerekeidtől és a férjedtől sem szeretnél oly sokáig távol lenni. Mindkettőtöknek van más dolga, nekem azonban nincs. Ráadásul Royce-nak sok embere van, aki beszél keltául, bármelyikük jó lenne második tolmácsnak. – Elfmar szerintem alkalmas lenne – jegyezte meg Royce –, bár lehet, hogy a püspöknek nem tetszene, hogy több emberen keresztül jut el a mondanivalója Guthrumhoz. – Ami azt illeti – felelte Selig –, nagy a valószínűsége, hogy Guthrumnak is megvan a maga tolmácsa, akit 18

igénybe lehet venni, míg mi Elfmarral csak a szász érdekek képviseletét biztosítanánk. Az ügyet el lehet intézni akár így, akár úgy. – Igaz, de mindenképpen a püspöké a döntő szó – mondta Royce, majd egy vigyorral jelezte, hogy nem komolyan beszél. – Lehet, hogy inkább visszamegy Alfrédhoz, semmint megbízzon egy norvég vikingben, aki a szászok érdekeit képviseli a dán vikingek ellenében. Csodálkoznál, ha tudnád, hány szász nem tesz különbséget a kettő között. Selig fölnevetett. – Pontosan emlékszem azokra az időkre, amikor te magad sem tettél. – Az akkor volt, amikor még nem ismertem ezt a bizonyos vikinget – mondta, majd fölkapta Kristent és az ölébe ültette, ami, tekintve az asszony magasságát, nem is volt olyan könnyű dolog. – El tudja érni, hogy az ember ne a háborúval foglalkozzék. – És most mit gondolsz, férjuram? – kérdezte Kristen és átölelte a férfi nyakát. – Hogy későre jár. Selig mosolyogva nézte, ahogy azok ketten évődnek. Az egész családja tényként fogadta el, hogy Kristen nagyon szereti a férjét. – Igen – mondta –, nekem is le kell feküdnöm, ha holnap reggel Kelet-Angliába indulok. – Ha indulsz – vágta rá Kristen. – És gyorsan válassz, ha meg akarod az ágyadat osztani valakivel. Nem akarok akkora ribilliót, mint a múltkor, amikor összevesztek rajtad, pláne most, hogy vendégeim vannak, akik föl is ébredhetnek rá. – Az nem az én hibám volt, Kris. Edith nem értette meg, hogy nem vagyok hajlandó eltűrni a féltékenységet. – Hát igen, te képes lennél gyilkosságba is kergetni egy féltékeny nőt. 19

– Hagyd már békén a bátyádat, te boszorka! – vágott közbe Royce, aki alig bírta visszatartani a nevetését. – Épp eleget gúnyoltad ma este. Nézd csak, már el is pirult. – Méghogy ő? – tréfálkozott tovább Kristen. – Tizenöt éves korában pirult el utoljára nő miatt. Az én bátyámban nincs szégyenérzet… – Mivel nem hallgat az urára – szólt közbe Royce és fölkapta az asszonyt –, megnézem, el tudom-e terelni a figyelmét. Kristen csak ennyit mondott. – Milord, eltörik a derekad, ha megpróbálsz fölcipelni engem azon a lépcsőn. – Gyűlölöm, ha ilyen kihívások elé állítasz. Royce fölvitte asszonyát egészen a hálószobájukig, és bár nem volt könnyű, tudta, Kristen majd kárpótolja minden nehézségért. Ami a bátyját illeti, Kristennek igaza volt, túl sok nő volt itt, aki várta, hogy Selig őt válassza. És ő nem is fukarkodott a kegyeivel. Kicsit vissza kéne fognia magát, nem lehet ilyen önző. Selig rámosolygott Edith-re. A lány egyszer már megvívott érte, és győzött is, de akkor a férfi a vesztest vigasztalta. Elképzelni sem tudta addig, milyen lehet egy féltékeny nő. Neki magának soha nem voltak ilyen érzései, és a korábbi nők is tudták, nem mutathatják ki. Ha hűséget keresnek, máshol kellett keresniük, és ezzel tökéletesen tisztában voltak. – Kérsz még sört, milord? – kérdezte kicsit duzzogva Edith. A férfi egy szívtipró mosolyt küldött felé. – Nem, csak téged kérlek, aranyom. A lány majdnem ledöntötte a padról, ahol ült, ami nem volt könnyű, lévén Selig vagy ötven kilóval nehezebb a lánynál. Mégis, mint egy vadmacska, úgy vetette rá magát, és a keze már a férfi inge alatt volt. Lehet, hogy a féltékenység nem is olyan rossz dolog? 20

3.

Selig másnap reggel elindult Kelet-Angliába. Az öreg püspök nagyon örült a szolgálatainak, ő maga is tudott egy kicsit keltául, de a biztonság kedvéért Elfmar is csatlakozott hozzájuk. A társaságban azonban csak a püspök várta, hogy a dánok uralta földre lépjenek. A többiek annyit harcoltak már velük, hogy megszokták őket, Selig meg sokkal előbb ismerte a dánokat, mint a szászokat, és nem volt velük semmi baja. Jó néhány napba beletelt azonban, míg elhagyták Wessex határát, mert a püspök élemedett korára való tekintettel lassan haladtak. Többször megálltak udvarházaknál pihenni, vagy akár az országúton is, ha nem volt más lehetőség. Seliget nem zavarta a lassúság. Igen jó természete volt, nehezen gurult dühbe, ám könnyen nevetett. Ráadásul nem is látott még sokat abból a vidékből, amelyen úgy döntött, letelepszik, csak akkor, amikor a sebesülése után Kristent kereste, majd amikor a háborúba ment. Ő tehát kifejezetten élvezte az utazást. – Majd teszek róla, hogy ha Ivarr korábban megjön, mint te, ő és az emberei ne tegyék tönkre az új otthonodat. Azt meg csak remélni tudom, hogy Guthrum udvarában nincsenek nők, mert nem engednének vissza – mondta neki a húga indulás előtt. 21

Selig csak nevetett. Kristen szeretett évődni vele, és a fele annak, amit mondott, tökéletesen igaz is volt, de nem bánta. Az emberei nem Selig az Áldottnak nevezték, azt a nevet adták neki ugyanis születésekor, hanem Angyalarcú Selignek. Áldottnak azért nevezte el az apja, mert születésekor halottnak nézték, és az apja lehelt belé életet. Az utazás második napján forróságra virradtak, egyetlen felhő sem volt az égen, így a püspök miatt még lassabban kellett haladniuk. A társaság kellemes volt, a vidék szép, minden zöldellt, virágzott. Miközben egy árnyas ligeten haladtak keresztül, Alfmar történetekkel szórakoztatta Seliget. Egy pogány istennőről mesélt, aki egy földi halandót keresett szeretőnek, azért jött le a földre. Minden nagy harcos a háborúban volt azonban, az egyetlen, akit a kegyeiben részesített, egy alantas disznópásztor volt. Nem volt azonban közönséges disznópásztor, valójában álruhás isten volt, aki annyira beleszeretett az istennőbe, hogy bármit megtett volna, ha egy éjszakát az ágyában tölthet. Még azt is, hogy leszáll a földre és meghempergőzik a sárban. Az istennő azonban megsejtette az isten csalafintaságát, és… Teljesen váratlanul ütöttek rajtuk. A fákról ugráltak le, és a bokrok közül szökelltek elő husángjaikat és tőreiket rázva. Arra sem volt idő, hogy kardot rántsanak vagy elrebegjék az utolsó imát. A tucatnyi arc közül Selig egyetlenegyet látott csupán, nem volt ismerős, gondolta, egy útonálló, bár ahhoz túlságosan is finoman volt öltözve, a kardja, amellyel leszúrta a püspököt, túl finom mívű volt. Hirtelen hatalmas fájdalmat érzett a fején, és a földre zuhant. Egy fiatalember az egyik szép harci mént odavezette az urához. Az úr fölült rá, hogy megszemlélje a csatateret, amit az emberei hagytak hátra. – Vegyétek el a lovaikat – adta ki a parancsot –, és a pénzüket is, hogy rablótámadásnak tűnjön. 22

– És mi van, ha Alfréd újakat küld? – Ugyanez lesz a sorsuk.

23

4.

Lady Erika a nagy merőkanálból kóstolta meg a zöldborsólevest. Nagyot sóhajtott: hát igen, a szakácsnak már megint el kell mondani, mit hogyan csináljon. – Több sáfrányt, Herbert, és a sóval is bőkezűen bánhatsz. Nemsokára megjön a kereskedő, majd pótolom, ami hiányzik. Nem kellett volna mondania. Hét év elég hosszú idő volt ahhoz, hogy az emberek megtanulják, az új gazdájuk, bár dán, nem olyan fösvény, mint a régi volt. Ők azonban félénkek voltak, nem is csoda, hiszen, mint Lady Erika rájött, az őrség parancsnoka kegyetlenül bánt velük. Erika véget vetett a veréseknek, amikor négy évvel ezelőtt ideköltözött, mert bátyja, Ragnar szabad kezet adott neki. Nem mintha lazán bánt volna a személyzettel, ha oka volt, ő is elrendelte, hogy korbácsolják meg azt, aki rászolgált. A bátyja távollétében nem igazgathatta a birtokát anélkül, hogy megtette volna, amit a helyzet megkívánt, csak hitt a tisztességben és abban, hogy a büntetésnek arányban kell állnia a bűnnel. A birtokán uralkodó állapotokról nem a bátyja tehetett, hiszen az idő nagy részében háborúban volt, és nem is lehetett tisztában a viszonyokkal. Szép birtok volt, Ragnar ráadásul vérontás nélkül jutott hozzá. Az idős angliai uraság, aki itt élt, attól félt, hogy a 24

támadó hadsereg elveszi mindenét, ezért fölajánlotta feleségül az egyetlen lányát Ragnar Haraldsonnak. Ragnar boldogan elfogadta a lányt is és mindazt, ami vele járt, a személyzet hűségét is. Nem sokkal később az idős lord természetes halált halt, a cím és a rang átadása simán ment, mert Ragnar a lánya férje volt. És mivel törvényes volt a házasság, a ház népe akkor is hűséges maradt, amikor a ház asszonya kilenc hónappal az esküvő után meghalt gyerekszülésben. Most ők már Ragnar – és Erika – emberei voltak. Amikor Erika a házba került, nemcsak a veréseknek lett végük, de az éhezésnek, az erőszaknak és a kisebb bűnökért is járó halálbüntetésnek is. Ezek az emberek azonban túl hosszú ideig sínylődtek ilyen iga alatt. Erika tudta, sok idő kell, míg elfelejtik a múltbeli szenvedéseiket. Ezért beszélt oly kedvesen a szakáccsal, és az elmarasztalást egy mosollyal is igyekezett tompítani. – Talán egy kicsit sűrűbbre is kéne, Herbert, tudom, hogy így szereted te is. Nekem jobban ízlik a te főztöd, mint a magamé. A szakács csak úgy ragyogott a dicsérettől, amikor Erika kiment a konyhából. Persze, a lány mindig ilyen hatást gyakorolt a személyzetre, akár dicsért, akár nem. Legalábbis a férfiakra. Rendkívüli módon szép volt, így sokszor elég volt egy mosoly. Szépségének nem örült mindig, lánytestvérei éppen eleget piszkálták miatta. Mostanra már megbékélt a kinézetével, sőt végre örülni is tudott neki. Magas arccsontja, egyenes orra, telt rózsaszín ajkai voltak, kék szemét sűrű szempilla árnyékolta, fölötte finom ívű szemöldök. A legszebb talán mégis a haja volt, hosszú, arany zuhatag, néhol vöröses árnyalattal. A környezetében élőkhöz képest magas nő volt, ám vékony csontú, ami légies megjelenést kölcsönzött neki. Nem volt sovány, minden hajlat és domborulat a helyén 25

volt. Nagy volt a melle, ám arányos, hosszú lába vékony, de izmos. Amikor átment egy termen, sok szempár kísérte, mint most is, amikor kilépett a konyhából. Már senkinek nem tűnt fel az árny, amely ellépett a faltól, hogy kövesse a lányt a külső várfalhoz. A nagyteremhez vezető utat fáklyák világították be. Erika nem vette észre, hogy már ennyire késő van, sem azt, hogy mindenki éhes. A legutolsó étkezést ma elhalasztották, mert tolvaj garázdálkodott a környéken, és több órába telt, míg a konyhai személyzettel együtt rájöttek, mi hiányzik. Erika sietett hát a nagyterembe, mert tudta, Herbert addig nem kezdi el beküldeni az ételt, amíg ő helyet nem foglal. Gondolatait azonban még mindig a lopások foglalták le. – Hét vekni kenyér és a fűszerek fele – mondta az árnyékának. – A fűszereket eladják, rendben, de a kenyér… Észrevetted, hogy valaki hízásnak indult? A válaszul adott morgás nemet jelentett. – Wulnoth-nak sincs valami elképzelése, ki lehet a tolvaj? Ugyanaz a morgás volt a válasz. Erika sóhajtott. Már vagy két hete bántotta őket, hogy valaki dézsmálja az élelmiszerraktárukat, de tűntek el fegyverek, még vágómarha is. Vagy egy nagyon ügyes idegen, aki ki s bejár az udvarházba, vagy valaki a házból árulja az élelmiszert Bedfordban busás haszonnal. Csoda, hogy az őrség kapitánya, Wulnoth még nem kapta el, mert ez legalább egy korbácsolást ér, ő pedig ugyancsak szereti használni a korbácsát. Erika az első pillanattól ki nem állhatta a nagydarab szász kapitányt. Wulnoth szemtelen volt és kegyetlen, mindenki rettegett tőle. Erika már rég elbocsátotta volna, de nem volt rá oka, és az őrség jobban engedelmeskedett neki, mint Erikának. Mindig szigorúbb büntetéseket 26

ajánlott, mint az úrnő, viszont morogva bár, de engedelmeskedett neki. Amikor Erika beért a házba, a nagyterem jól meg volt világítva, az udvarház népe kis csoportokban gyülekezett, de nem ültek a fölállított asztalokhoz. Úgy gondolta, sokan attól félnek, hogy visszatérnek a szűkös idők. Tudhatták volna, hogy nem, de a régi beidegződések ellen nincs mit tenni. Erika ezért örömmel tapasztalta, hogy már nem hallgat el mindenki, ha ő belép valahova, mint az első időkben. Természetesen soha nem ő okozta ezt, hanem a testőre, ami teljesen érthető volt. A neve Toronymagas Turgeis volt, és bár a vikingek gyakran túloztak, ebben az esetben nem is nagyon. Több mint két méter magas volt, széles vállú, nagy medve, lobonca és szakálla vörös, barna szeme akár egy gyermeké. Turgeis Erika kivételével mindenkiben félelmet ébresztett, amikor hatalmas fejszéjével megjelent. Soha nem tágított Erika mellől, hallótávolságon kívülre még nem került tőle. Ez így volt Erika tízéves kora óta, akkor találta a titkos tónál, ahova otthonról szökött. Turgeis alig élt már, egy nagy vértócsában feküdt hátában egy fejszével, és számos sebbel az egész testén. Norvég volt, a saját bátyja adta el rabszolgának, aki féltékeny volt rá és rettegett tőle. A bátynak azt ígérték a lelketlen kereskedők, hogy Turgeis majd eltűnik a távol-keleti rabszolgapiacokon, vele pedig elhitették, hogy nagy pénzt fog kapni mint háremőr, csak előbb el kell veszítenie a férfiasságát. Nem csoda, hogy megpróbált elmenekülni, amikor a hajó kiegészítette a raktárát Erika családjának kikötőjében. Az egész legénység őt üldözte, de Turgeis mindenkivel elbánt. Erika mindezt csak később tudta meg. Amikor megtalálta, tudta, ha segítséget kérne, az azt jelentené, hogy fölfedi a titkos helyét, de ha hagyja ott meghalni, akkor is kiderül a menedékhely. Kipróbálta hát az összes gyógyfüvet, amit csak ismert, és a férfi csodával határos 27

módon felépült. Mialatt a férfi lábadozott, a lány apja elkobozta a legénység nélküli hajót, az emberi rakományát pedig eladta Birkában. Emiatt aztán az apa nem sokat kérdezősködött a később felfedezett holttestekről, sem Turgeisről, amikor Erika egy nap hazavitte és úgy mutatta be, „a barátom”. És a férfi azóta árnyékként követte. Nem rossz dolog, ha valakinek olyan árnyéka van, mint Turgeis. Szűkszavú volt, de Erika már a morgásait is meg tudta különböztetni. Valóban a legjobb barátja volt, és apja gyorsan eljáró kezét is távol tartotta a lánytól. Az apának két törvényes felesége volt és három rabszolga ágyasa, valamennyien számtalan gyereket szültek neki. Amikor meghalt, húszan voltak, Erika azonban csak az édestestvéréhez, Ragnarhoz állt igazán közel. Anyjuk a második feleség volt, az elsőtől négy lány és három fiú született, ők sokkal idősebbek voltak a többieknél. A legidősebb fiúnak, aki dán földön az apja helyébe lépett, volt három lánya, akiket legelőször akart férjhez adni, még mielőtt Erikának és a másik hajadon húgának férjet talál. Mivel arrafelé a legtöbb fiatalember más országba ment szerencsét próbálni, nem csoda, hogy Erika úgy gondolta, neki már soha nem lesz férje, sem otthona. Az ő bátyja is azok közé tartozott, akik külhonban próbáltak szerencsét. Ragnar meg is találta. Erika életének legszebb napja volt, amikor a bátyja hívta, éljen vele újonnan meghódított kelet-angliai birtokán. Nem volt semmi elvárása, egyszerűen örült, hogy elhagyhatja az otthonát, amelyben soha nem volt béke. Féltékenykedéssel gyötörték egymást, és mivel voltak épp elegen, Erika soha nem érezte, hogy őt szívesen látnák, vagy szükség lenne rá. Ragnar viszont megosztotta otthonát a húgával, Erika lett a ház úrnője, Ragnar távollétében pedig teljhatalommal volt felruházva. Már nem mondta azt, hogy reménye sincs a férjhez menésre. Öt kérője is volt Ragnar emberei közül, 28

daliás vikingek, de a férfi elküldte őket. Ő többet képzelt el a húgának, egy gazdag nemest, akinek sok embere van. Ez az új otthonuk, ideje szövetségekkel megerősíteni. Ragnar most is a házassági szerződés ügyében volt távol. Erikának örülnie kellett volna, mert a bátyja megígérte, meg lesz elégedve a választásával. Nem is volt kételye, tudta, Ragnar boldognak akarja őt látni. A gond az volt, hogy már nem is vágyott annyira férjhez menni, hiszen itt semmiben sem szenvedett hiányt, Ragnar a tenyerén hordozta. Még a gyerek utáni vágya is kielégült, hiszen ő gondozta Ragnar fiát, Thurstont. Az igazat megvallva még mindig szeretett volna férjet, és reménykedett a szerelemben is. Imádkozott, hogy akit Ragnar kiválaszt a számára, azt szeretni is tudja. Annyira elégedett volt azonban a helyzetével, és annyira félt minden változástól, hogy attól tartott, nem lenne olyan boldog, mint most. Úgy gondolta, a félelmei helyénvalók, a legtöbb nő így érez, ha tudja, hogy egy teljesen ismeretlenhez kell nemsokára feleségül mennie. Az élete megint változni fog, mikor még ehhez sem igazán sikerült hozzászoknia. Azt is tudta azonban, hogyha Ragnar újra megnősül, az ő helyzete elkerülhetetlenül megváltozik majd. És bár biztos volt benne, hogy szívesen látott vendég lesz élete végéig, ha úgy dönt, itt marad, nem akart még egyszer fölösleges és haszontalan lenni. Így nem szólt semmit, amikor a téma felmerült, és nem is kért egy vagy két év kegyelmet, mielőtt férjhez kell mennie. Ragnar azt gondolta, ő a húga dédelgetett álmát váltja valóra, és a lány meghagyta ebben a hitében, ám egy csöppet sem volt boldog. Azt szerette volna, ha minden úgy marad, ahogy van. Fogalma sem volt róla, hogy a dolgok gyökeresen meg fognak változni, ráadásul hamarabb, mint gondolná. 29

5.

Az ökörfogat lassan zötyögött az erdei úton, a bakon egy bütykös kezű öregasszony ült, szürke haja ziláltan lógott a szemébe. A kocsi mellett egy fiatal nő sántikált, az egyik lába születésétől rövidebb volt, mint a másik, az okozta bicegését. A hullabűzt már sokkal korábban érezték, még mielőtt rátaláltak volna az út mentén a holttestekre. Az öreg Valda örömmel üdvözölte a szagot, Blythe, az unokahúga undorodott tőle, de megszokta. Valda az út szélén megállította a kocsit, és fürgén leugrott róla. Öregasszony létére ugyancsak mozgékony volt, hamar átforgatta a testeket. Blythe meghallotta, hogy az öregasszony morgolódik. – A fenébe, már jártak itt a hullarablók. Azt kellett volna mondania, másik hullarablók, hiszen Valda is ebből tengette a saját és unokahúga életét. Az országot dúló háborúk az ő szempontjából a bőséget jelentették, általában a dán hadsereg nyomában járt. Azt mondta, a fiát keresi, így aztán senki nem zavarta el, amikor az elesettek holmijában kutatott. Minden jól jött neki, ékszer, pénzérme, bármi. Igaza volt ezúttal, már jártak ott őelőttük is, és semmit sem hagytak nekik. Nem volt már ott egyetlen pár csizma sem, kivéve egy nagyon lyukasat. Nem maradt semmi, ami bőrből volt, se fegyverek, se gyapjúholmi. 30

Két ing maradt csak, de azok a sebektől úgy néztek ki, hogy még a hullarablóknak sem kellettek. A legtöbb hullán még rajta volt az alsónadrág, véresen és halálszagot árasztón. Ketten teljesen meztelenek voltak, minden bizonnyal a fehérneműjük is volt olyan finom anyagból, hogy megérte elvinni. Blythe úgy állt meg, hogy a szél elfelé vigye a hullaszagot, és türelmesen várta, míg a nagynénje végez. Valda dühösen, amiért semmi nem maradt már neki, épp az egyik megmaradt inget rángatta le. Blythe tudta, az öregasszony kimossa, megvarrja, és eladja a piacon egy tál meleg ételért. A lány nem nyúlt a holttestekhez, és a nénje sem ragaszkodott hozzá, hogy segítsen, amiért Blythe hálás volt neki. Ő adta el, amit találtak, ínséges időkben pedig a saját testét árulta. A lány csak ezt a fajta életet ismerte, Valda pedig már tetőt szeretett volna a feje fölé az ökörfogat és a puszta föld helyett. Nem volt hiú ábránd, mert Valda megtudta, hogy az unokabátyja felesége meghalt, és most Blythe-szel elindultak meglátogatni Aldrich-et. A feleség korábban nem akarta őket befogadni, de Valda most azt remélte, a férfi majd elveszi feleségül a lányt, és meglesz az áhított otthonuk. Blythe-nek nem lett volna ellenére a házasság. Aldrich ugyan sokkal idősebb volt nála, de nem afféle fukar vénember, és mindig kedvesen nézett rá a nyomoréksága ellenére is. És az otthon meg a mindennapi étel – az nagyon, de nagyon jó lenne. Míg a nénje befejezte a kutakodást, a lány szétnézett. Gyűlölte a halált, oly sokat látott már belőle, mégis, morbid módon lenyűgözte a látvány. Egy valakit nézett különösen, vissza-visszapillantva rá. Ő volt a teljesen meztelenre levetkőztetettek egyike, Valda, gyűrűket keresve az ujjain meg is fordította a testet, közben meg nyögött és morgott, amiért olyan nehéz. 31

Gyűrűt biztos nem viselt, mert egyik ujja sem hiányzott. A hullarablók ugyanis ujjastól vágták le a gyűrűket, amikor a püffedt ízületek már nem engedték lehúzni. A lány nem látott sebet a szép fiatal testen, bár voltak karcolásai. Blythe soha még ilyen hosszú testet nem látott, de az arc volt az, amelyről nem tudta levenni a szemét. Akár egy angyalé, annyira szép, hogy a lánynak megsajdult a szíve. És először szökött könny a szemébe, bár hozzászokott a holtak látványához. Blythe nem ismerhette, ezért nem is tudhatta, hogy a férfi általában ezt a hatást gyakorolja arra, aki meglátja. A nénje mit sem tudott erről, és arról sem, hogy a lány térdre ereszkedett, és megsimogatta a halott férfi arcát. A bőre még meleg volt, és finom tapintású. A lány levegő után kapott a meglepetéstől, és elrántotta a kezét, amikor megérezte rajta a férfi leheletét. – Valda néni, ez az ember még él! Az öregasszony fölnézett az ing hajtogatásából, és csak ennyit mondott: – És akkor mi van? Nemsokára már nem fog. – De nincs rajta seb sem! Valda odament, hogy szemügyre vegye a férfit. Tudta ő jól, hogy nincs rajta sérülés, hiszen ő fordította hátra, nem is egykönnyen. Lehajolt, fölemelte a férfi fejét, és akkor vette észre a púpot, akkora volt, mint egy kisebb ököl. – Betört a koponyája – vetette oda félvállról. – Az ilyesmiből aligha térnek magukhoz. – De ő talán mégis… – Igen, lehet, ha ápolják, de arra itt nem számíthat. Na, gyere, én végeztem… – Én ápolhatnám. Valdát elöntötte a méreg. – Már hogy tudnád? Nincs elég ennivalónk ahhoz, hogy itt letáborozzunk, ráadásul időpocsékolás lenne. Amúgy sem húzza már soká. 32

Blythe ránézett a férfira, és megmakacsolta magát. – Ha van egy kis esély is arra, hogy megmeneküljön, én vállalom. – De hisz mondom, hogy nem maradhatunk itt. El kell érnünk a következő faluba, hogy feltöltsük a… – Akkor magunkkal visszük. – Megbolondultál, leányom? – kiáltott fel Valda égnek emelt karral. – Miért tennénk ilyen ostobaságot? – Hogy megmentsük. – De hiszen senkink ő nekünk. A lány ekkor előjött az egyetlen magyarázattal, amelyről tudta, hogy az öregasszony is elfogadja. – Meg fog jutalmazni minket, amiért megmentettük az életét, és nemcsak pár fillérrel, hanem legalább százzal. Ez egy úriember, mi másért vitték el mindenét? Nem szeretnél ez egyszer némi pénzzel a zsebedben megérkezni Aldrichhoz, hogy ne nézzünk ki annyira csórónak? Valda fantáziáját megmozgatta az ötlet, de még mindig rosszallón dünnyögte: – Nem könnyű letuszkolni akár csak egy falatot is valakinek a torkán, aki alig él már, és nyelni is képtelen. Egy nap alatt legyengül és kimúlik. – Az is lehet, hogy akár kétszázat is megad… – No, akkor segíts, tegyük föl a kocsira. De figyelmeztetlek, te lány, ha nem tér magához, mire Bedfordba érünk, én magam dobom a bokrok közé. Nem mehetünk Aldrich-hoz ezzel az emberrel, az ajtón sem engedne be. Az unokaöcsém nem szívesen vonja magára az urak figyelmét, ha mégoly hálásak is. Abból nem sül ki semmi jó. Ígérd meg, vagy egy tapodtat sem megyünk innen. Ha meg kell szabadulnunk tőle, akkor már mondhatsz, amit akarsz. Blythe gyorsan rábólintott, erősen bízott abban, hogy két hét alatt meg tudják gyógyítani a férfit, körülbelül ennyi idő még az út az öreg ökörrel Bedfordig. A sebesült persze nem fért fel a kordéra, csak ha leengedték a rozoga jármű 33

végét. A férfi annyira magas volt, hogy még így is minden huppanónál leért a földre a lába. Teltek-múltak a napok, Valda folyamatosan zsörtölődött, bár megmutatta a lánynak, hogyan kell megmasszírozni a férfi nyakát, hogy lemenjen a torkán néhány csepp folyadék. Blythe odaadóan ápolta a betegét, sőt mondhatni beleszeretett. Eladta a testét, hogy húst tudjon venni, és levest főzni neki. Örömmel tette, mert remélte, hogy a férfi egy nap majd magához tér, annak ellenére, hogy meg sem mozdult, és egyetlen hangot sem adott ki. A szemét sem nyitotta ki, és a láza is hol felszökött, hol leesett. Blythe megtett mindent, ami tőle tellett, bár sem ő, sem Valda nemigen értettek a gyógyításhoz. Úgy értek Bedfordba, hogy a férfi állapota semmit sem változott. Blythe-t nyomasztotta az adott szava, de sikerült a nénjétől még két napot kisírnia, amikor letáboroztak, ám ennél többet, tudta, nem kérhet. A saját jövője, a jobb élete forgott kockán. Valda megértette vele, hogy mindezt nem kockáztathatják egy ismeretlen ember miatt. Blythe-nek nagyon nehezére esett hátrahagyni a férfit. Végig sírt, mialatt felöltöztette a Valda által lopott holmiba. Az öregasszony nem akart ruhát adni neki, de Blythe ragaszkodott hozzá, hogy legalább meztelenül ne hagyják, ahogy találták. Ez a legkevesebb, amit megtehetek, gondolta, most, hogy elhagyom. Az érzésein azonban nem tudott uralkodni, elkeseredésében, hogy a nagynénjének lesz igaza, ütötte-verte a férfit, és kiabált rá, hogy térjen magához. Végül Valdának kellett elvonszolnia onnan a lányt, morgolódott, hogy ki van sírva a szeme, és Aldrich nem fog örülni egy síró-rívó nőnek. Blythe abban a pillanatban mit sem törődött mindezzel. Majd csak ráveszi a férfit, hogy vegye feleségül, akár ki van sírva a szeme, akár nem. És 34

tudta, bár soha nem látja többé az ismeretlen férfit, élete végéig emlékezni fog rá.

35

6.

Seliget az eső ébresztette, a faleveleken összegyűlt víz hatalmas cseppekben hullott a homlokára. A feje hátuljában azonban a fájdalom olyan elviselhetetlen volt, hogy a férfi még egy napra visszazuhant a sötétségbe. Amikor újra kinyitotta a szemét, sütött a nap. Bántotta a fény, bár látta a keskeny résen át, hogy nem is éri közvetlenül, mert bokrok alatt fekszik. A feje is nagyon fájt, ugyan nem ájult el tőle, mint előző nap, de nem is enyhült a fájdalom. Selig félt megmozdulni, hosszú percekig meg sem moccant, megpróbált előbb hozzászokni a lüktetéshez, és összeszorította a fogát, nehogy hangosan nyögjön. Amikor nagy sokára fölemelte a kezét, hogy megnézze a fájdalom forrását, remegett a keze és nem bírta megtartani a karját. Gyenge vagyok, hasított át a tudatán. Biztos a nagy vérveszteségtől, gondolta. Azt tudta, hogy közel járt a halálhoz, de hogy miféle sebet kapott, arról fogalma sem volt. Várt egy kicsit, mielőtt újra megpróbálta megkeresni a sebet, és ezúttal sikerült neki. Először az arcát tapogatta, mert mindenütt fájt, ám az arcán csak borostát talált. Ebből arra következtetett, hogy nem lehetett öntudatlan sokáig, talán csak egy napig, hiszen arról nem lehetett tudomása, hogy gyengéd kezek tíz napon át borotválták. Végre megtalálta a púpot a feje hátulján. Távolról sem volt már akkora, mint korábban, így azt hitte, nem is volt olyan 36

komoly a sérülés. Nem érzett magán ragacsos vért sem, akkor hát vajon mitől oly gyengék a végtagjai? Először arra gondolt, biztos valahol máshol is kapott sebet, csak még nem tudta, hol. Leltárba vette hát a testét, megrázta a végtagjait, hogy rájöjjön, kíséri-e fájdalom a mozgást. Nem fájt azonban különösebben semmije, csak általános zsibbadást és merevséget érzett. Az, hogy üresen sajgott a gyomra, nem lepte meg, hiszen, gondolta, egy napja nem evett. Különös módon fájt a talpa, mintha valaki megbotozta volna. De mivel ezt sem értette jobban, mint a gyengeséget, nem gondolkozott rajta, mert attól csak még jobban fájt a feje. Azon viszont elgondolkodott, vajon hogyan is kerül vissza Wyndhurstbe, ami alig egynapi járóföldre van, amikor a felülésnek már a puszta gondolatától is rettegett. Ott feküdt még egy óra hosszat, nemigen akarózott neki megpróbálni. A végén mégis először a könyökére húzta föl magát, majd lassan felült. Igaza volt, hogy félt tőle, mert alighogy felült, elfogta a szédülés, és ami még rosszabb, az émelygés is. Oldalra fordult, hogy visszaadja, ami a gyomrában van, ám semmi sem jött. Nem szűnt meg azonban az öklendezés, egész teste görcsbe rándult, és a feje még jobban fájt, egészen addig, amíg megint el nem vesztette az eszméletét. Amikor legközelebb megint öntudatra ébredt, még nappal volt, de azt nem tudta, vajon ugyanaz a nap-e. A fájdalom még megvolt, épp olyan erősen, és mivel emlékezett még rá, korábban milyen rossz volt felülni, jó darabig halogatta. A gyomrában a fájás és az a különös gyengeség nem akart múlni. Végül is emiatt indult el, mert úgy érezte, ennie kell, és kéne egy puha ágy is, meg a húga, aki ápolja, de ezek egyikét sem kaphatja meg, ha ott marad egy helyben. Összeszorítva a fogait, nagy nehezen fölállt, és el is akart indulni, ám mindezt igen lassan. 37

Amikor fölült, és megint jött szédülés, minden maradék erejével harcolt ellene, és az émelygésén is úrrá tudott lenni. Most vette csak észre, hogy homályos a látása, ami szerencsére nem volt állandó, hol jobban, hol rosszabbul látott. Ott ülve, mert nem sietett megtenni az utolsó nagy erőfeszítést, a talpra állást, volt ideje körülnézni. Látta, hogy a ruha, amit visel, nem a sajátja. A földszínű nadrág szűk volt, és a térde fölé ér, a szürke ing széles volt, ám rövid, minden bizonnyal olyasvalaki hordhatta, aki fölöttébb szerette a hasát. A pamutcipőnek lyukas volt a talpa. Ez lehet az oka annak, hogy fáj a lábam, gondolta, talán jártam benne? Eszébe jutottak azok az idők, amikor a húgát keresve szegényes gúnyában vándorolt Wessex déli partjainál, kelta származású devoni halásznak mondva magát. Lidérces álmok gyötörték akkoriban, és most olyan érzése volt, hogy mindaz, ami közben történt, nem is igaz tán. Hamar elhessegette azonban magától a gondolatot, mert Roycehoz hasonlót nem tudott volna kitalálni álmában. Royce valóságos volt, az ő fejfájása pedig szintén igazi, és semmi köze ahhoz a másik alkalomhoz. A ruha azonban épp olyan rongyos volt, mint az a hajdani, és Selig nem értette, miért éppen ezt viseli. A társaival az úton haladtak, amikor megtámadták őket, miért került ő mégis az út szélére? Látta az utat a bokrok levelein keresztül, de hullákat nem látott rajta. Vajon ő maga bújt el a bokorban? És ha igen, hogy került rá a ruha? Megfájdult a feje a gondolkodástól, abba is hagyta hát. Fogalma sem volt, milyen napszak lehet, úgy gondolta, reggel vagy délelőtt. Tudta, segítséget kell találnia, még mielőtt beesteledik. Ehhez azonban lábra kellett állnia, ami nem ment könnyen, visszahanyatlott négykézlábra, és várt, míg elmúlik a szédülés. Az első pár lépés nevetségesre 38

sikeredett, a lába rogyadozott a gyengeségtől. Akkor azonban már nemcsak a túlélési ösztön motiválta, de a makacs elszántság is hajtotta előre. Fától fáig botorkált, és vagy fél tucatszor elesett. Az erdőben maradt, mert az út nem tűnt biztonságosnak, különösen, hogy semmi fegyvere nem volt. Eltűnt a hosszú fejszéje, a fríziai kardja, és az övén viselt, ékkövekkel kirakott markolatú tőre is, no meg persze maga az öv is az ezüstcsattal, amelyet Thor kalapácsa díszített. Ó, bárcsak megtalálnám azokat a tolvajokat! – gondolta. Előbb érezte meg az ételszagot, mint meglátta volna a kunyhót. Tudta, rátalált a szerencse, mert az asszony volt csak otthon, akinek elég volt ránéznie, máris leültette az asztalához. Frissen sütött kenyeret rakott elé meg vajat, és még ami maradt a reggeliből, és közben nekiállt főzni, többek közt azt a fajdot is, amit a férjének készített ki vacsorára. A kövérkés asszony éppen úgy kényeztette Seliget, mint ahogy világéletében mindenki, bár a férfi egyetlen szót sem értett abból, amit beszélt. És bár egy sor nyelven megpróbált hozzá szólni, nem értették egymást. Selig mindent megevett az utolsó szálig, amit a nő eléje tett, ám amikor már egy falat sem ment le a torkán, akkor is úgy érezte, tudna még enni. Nagy csábítást érzett, hogy ott töltse az éjszakát. Kezdte visszanyerni az erejét, de még távolról sem volt a régi, és az állandó fejfájása sem csökkent attól, hogy evett. Tudta, nem elég most a pihenés, javasasszony kell, és Selig nem volt benne biztos, hogy vendéglátója tudna neki segíteni, még ha sikerülne is megmagyarázni, mi a baja. Attól is tartott, hogy fölment a láza, mert nem mindig volt képes világosan gondolkodni. Az egyik pillanatban tudta, hol van, a másikban már semmiben sem volt biztos, csak abban, hogy keresnie kell valakit, akivel szót tud érteni, és üzenhet vele a húgának. Kristen majd eljön érte, 39

és hazaviszi, mert kétellette, hogy egyedül is meg tudja tenni az utat. Elindult hát dél felé. A nap lemenőben volt, így az irányt is könnyen tartani tudta. A derék asszony adott neki egy zsákot néhány napra való élelemmel, még nehéz is volt cipelnie. Minden erejére szüksége volt ugyanis, hogy egyik lábát a másik elé tudja rakni. Döbbenten állt megmagyarázhatatlan gyengesége előtt, és a feje még mindig túlságosan fájt ahhoz, hogy ezeken töprengjen. Órák teltek el, a nap is lement már, lassan az ég is besötétült, az ereje fogytán, de a szerencse nem hagyta el. Épp annyira volt még világos, hogy lássa, egy udvarházhoz ért, fából készült vastag falak vették körül a nagytermet. Nem volt benne biztos, Kelet-Anglia felé menet elhaladtake mellette, csak azt tudta, egy ekkora helyen biztos van, aki tud keltául. A fal mentén haladva megtalálta a kaput. Lelki szemei előtt már megjelent egy puha ágy, körülötte sürgő-forgó nők. Nem ért el azonban a kapuig, megint elfogta a szédülés, és összeesett a fal mellett, nem bírt addig tovább menni, amíg forgott vele a világ. Mintha hangokat hallott volna a fal túlsó oldaláról, de túl halk volt a beszéd ahhoz, hogy kivehető legyen. Selig abban sem volt biztos, van-e elég ereje kiáltani egy nagyot, hogy meghallják. Nem is volt rá szükség. Négy lovas közeledett a kapu felé, minden bizonnyal a visszatérő őrjárat. Ketten elindultak Selig felé, aki megkönnyebbülten sóhajtott. A megkönnyebbülés sajnos kicsit korai volt, mert az udvarházban nem segítség várt rá, hanem a poklok pokla.

40

7.

Erika alig vette észre a visszatérő őrszemet. A lány megint elkésett a vacsoráról, de a tolvaj miatt ez az utóbbi időben megszokott jelenség volt. A gonosztevő délután ismét lesújtott rájuk, ezúttal az egyik ékszerét lopta el. Erika el volt keseredve és bosszankodott is, amiért hetek óta nem sikerül elkapni a tolvajt. Alig ért oda az asztalhoz és köszöntötte az unokaöccsét, amikor megjelent az egyik őr. Elmondta, hogy Wulnoth egy kémet fogott, és engedélyt kér, hogy fölakaszthassa. Ez jellemző Wulnoth-ra, máris döntést kér, még mielőtt ő megismerhetné a tényeket. – Hozzátok ide a foglyot majd, ha kevesebben lesznek a teremben – mondta az őrnek, aki habozott, mielőtt válaszolt volna: – Légy szíves, milady, gyere te oda hozzá. Nem tud járni. Hat ember kellett hozzá, míg elrángatták a veremig. – Miért nem tud járni? – Nem mondja… jobban mondva nem ismerjük a nyelvet, amin beszél. – Ugyan már, ha kém, akkor meg kell, hogy értsen minket, különben mit tudna meg azon kívül, amit lát? Wulnoth mivel vádolja? – Nem mondta meg. Erika sóhajtott. – Rendben, majd kimegyek, ha ettem, addig csak várhat a dolog, nem? 41

Az őr elpirult a szigorú hangtól, bólintott, majd elsietett, Erika pedig elgondolkodott azon, amit mondott. Hogy hatan vitték a veremhez? Ez hihetetlen, hacsak nem olyasfajta, mint Turgeis, de olyan nem terem minden bokorban. A lány azonban annyira kíváncsi lett, hogy még be sem fejezte a vacsoráját, máris fölállt az asztaltól. Árnyéka természetesen követte, de vágyva nézett vissza az asztalon maradt vacsorájára. A verem már nem az a mély lyuk volt, mint valaha, hanem egy nem túl nagy, de masszív, ablak nélküli fészer, amelynek mindegyik falához láncok voltak erősítve. Csak a neve emlékeztetett a régi fogdára. Erika korábban csak egyszer járt ott, nem, mintha nem lett volna sok rab, hanem mert jobban szeretett a nagyteremben beszélni velük, és még mielőtt bezárták volna őket, hátha nem is kell őket bezárni egyáltalán. Gyűlölte a vermet, az egésznek a brutalitását, a láncokat, a falakon lógó korbácsokat, a bűzt, elsősorban a félelem bűzét. A rabok ügyében szerencsére gyorsan döntöttek, így általában nem kellett sok időt eltölteniük a veremben. És ha valaki nem tudta kifizetni a büntetését, Erika szívesebben alkalmazta a helyi szokást, az egy évre való bebörtönzést, mint azt, hogy Wulnoth félholtra korbácsolja őket. A kémkedés azonban teljesen más dolog volt, annak nem volt tarifája, mivel a háborúhoz és a védelemhez volt köze, és olyan stratégiákhoz, amelyek egész hadseregeket tudtak eltiporni. Háborúban kegyes halál lett volna kémkedésért az akasztás, de mivel ezzel most Erikának kellett foglalkoznia, örült, hogy nincs háború, így nem gondolt túlságosan súlyos büntetésre. Ragnar biztos más véleményen lett volna, de Ragnar nem volt ott. Amikor az őr beengedte Erikát a fészerbe, Wulnoth még ott volt. Egy fáklya égett, ami nem volt elég az egész 42

helyiség bevilágítására, csak arra, hogy füstbe borítsa őket, és marja a szemüket. Erika intett, hogy hagyják az ajtót nyitva, hogy egyáltalán levegőt tudjanak kapni. A verem Wulnoth fennhatósága alá tartozott, de vajon valaha is intézkedett, hogy kitakarítsák? Turgeis észrevétlenül megállt az ajtónál, ahová alig ért el a fáklya fénye. A rabot a túlsó falhoz láncolták, karját a feje fölé, kinyújtva kötötték meg. Ennyi látszott csak belőle, mert a testes Wulnoth közvetlenül előtte állt és takarta. Amikor Erika belépett, Wulnoth megragadta a férfi haját és föltartotta a fejét, de később elengedte, és oldalra lépett. A férfi feje a mellére esett. Erika izmai megfeszültek, egyre nőtt benne a düh, de csak kérdőn nézett Wulnoth-ra, aki nem bűntudatosan, inkább bosszankodva nézett vissza rá. – Csak tetteti magát, milady – mondta Wulnoth a helyiek nyelvén. Erika dánra tanította az embereit, azt akarta, hogy ezt a nyelvet használják, ámde ez lassú folyamat volt, és tudta, amikor ő nincs ott, angolszászra váltanak. Különösen Wulnoth ragaszkodott az anyanyelvéhez, még az úrnő jelenlétében is, aki viszont nem volt hajlandó ezen a nyelven válaszolni. Ezzel kényszerítette a férfit, hogy ha valamit akar, beszéljen dánul. Jellemző volt ez a kis dominanciajáték valahányszor beszélniük kellett. Erika úgy vélte, ha Wulnoth egyszer azon kapja, hogy angolszászul beszél, akkor az lesz az érzése, hogy legyőzte. Erika örült, hogy ezt a hibát soha nem követte el. – Úgy tesz, mintha nem értené a nyelvünket – folytatta Wulnoth –, és úgy tesz, mintha olyan gyenge lenne, hogy állni sem képes, közben csak rá kell nézni, milyen erős. Erika látta, hogy Wulnothnak igaza van. Az erő jelen volt abban a széles, izmos mellkasban, a fej fölé kinyújtott karokban. És csak most vette észre, mert Wulnoth addig 43

takarta, hogy a férfi lába nem lógott, a rab a talpán állt, sőt a térde még be is volt hajlítva, ami arra utalt, hogy ha állna, magasabb lenne a kapitánynál is. Most már értem, gondolta Erika, miért kellett ahhoz hat ember, hogy idevonszolja. Ekkora darab ember biztos jó nehéz. Gyöngeséget színlel, de az is lehet, hogy annyira ki van merülve, hogy képtelen ébren maradni, gondolta a lány. Vagy Wulnoth már megkínozta? Nem, talán azt mégsem merte volna megtenni. A ruhája egy jobbágyé, de hát az álruha is lehet. Hosszú hajának eredeti hollófekete volt a színe, ami egyértelmű kelta eredetre utal. Erika dánul válaszolt Wulnoth-nak, akinek ezúttal is csalatkoznia kellett, hogy a lány véletlenül az ő nyelvén szólal meg. – Ez az ember fáradt és gyönge is. Egy kelta lehet, hogy nem beszéli a nyelvedet, de egy kém szükségszerűen értené az enyémet. Azzal próbálkoztál már? Wulnoth elpirult, amiből Erika azonnal tudta, hogy nem a válasz, egy új hang pedig azt bizonyította, hogy feltevése helyes volt, – Beszélsz dánul? Ahhoz, hogy ezt megkérdezhesse, a fogolynak föl kellett emelnie a fejét, és Erika csak bámult és bámult, mígnem észrevette magát és a haja tövéig elpirult. Nem, nem káprázik a szeme, gondolta. Ennek a férfinak kivételesen gyönyörű arca van, leírhatatlan. Szépséges, ez jutott az eszébe, és még ez a szó sem fejezte ki igazán, amire gondolt. Ez az ember hamar ki tudná fürkészni a nők titkait. Erika tudta, magában máris fölmenti a vádak alól, csak azért, mert annyira jóképű. Vigyáznom kell, nehogy csupán a külseje alapján ítéljem meg, gondolta.

44

Nagy sokára szólalt meg: – Milyen más nyelven beszélnék? De kelta létedre te is jól beszéled a dánt. Persze, meg kellett tanulnod, hogy itt kémkedhess. A férfi mintha meg sem hallotta volna, a következő kérdésének ugyanis semmi köze nem volt ehhez. – Mit keres egy dán nő Wessexben? – Aha, most már tudjuk, kinek kémkedsz. – Válaszolj nekem, te lány. – Látszik, hogy parancsoláshoz szoktál. De itt mi tesszük föl a kérdéseket. Én Lady Erika vagyok, Ragnar Haraldson húga, a bátyámé Gronwood és ezek a földek. Távollétében én vagyok meghatalmazva, tehát nekem kell válaszolnod, és máris kezdheted a neveddel. – Éppen úgy fontoskodsz, mint a húgom. Rámosolygott Erikára, és lány megint csak elpirult, elfelejtette, milyen nyersen beszélt vele a férfi. Elöntötte a forróság, nem tudta volna megmondani, miért érezte bóknak a szavait. Jaj, istenem, gondolta, már megint a szépségére reagálok, mint valami buta cselédlány, aki elolvad, ha ránéznek és bókolnak neki. Nem szabad, ha meg akarom őrizni a tekintélyemet. – Mi a neved? Selig sóhajtott, kicsit mintha lejjebb csúszott volna a falon. – Selig vagyok, az Áldott, a norvégiai Haardradklánból. Erika hallotta, hogy Turgeis megmozdul. Biztos együtt érez egy másik norvéggel, de remélte, ekkora nyilvánvaló hazugságnak nem dől be. Zavarta, hogy a férfi nem képes valami jobbal előjönni. – A kinézeted elárul – vágta oda nyersen, majd rögtön enyhített is a hangján: – Azt hallottam, a cornwalli kelták óriások, és te úgy nézel ki, mint aki inkább közülük való. Miért hazudnál? Mi jó barátságban vagyunk velük, még segítettek is az embereinknek a szászok ellen. – Hogy kerülsz Wessexbe? 45

Erikát feldühítette, hogy a férfi nem válaszol, és az is, hogy teljesen összezavarta. Ő felruházta egy olyan identitással, amit, ha elfogad, most nyugodtan elmehetne, de nem, rá sem hederített. Hogy Loki vigye el, és engem is, gondolta, ha még egyszer megpróbálok segíteni neki. – Ha nem tudnád, Kelet-Angliában vagy, Bedford mellett. – Az nem lehet. Méghogy nem hisz nekem? Erika összeszorította a száját, és odafordult Wulnoth-hoz. – Miért vádolod kémkedéssel? – Arckifejezése jelezte, hogy a másik nehogy megpróbáljon más nyelven válaszolni, mint dánul. – A visszatérő őrszem a falon kívül találta meg, ott feküdt, megpróbált észrevétlen maradni. A fal túloldalán beszélték meg az őrségváltást. A fogoly előbb szólalt meg, mint Lady Erika. – Ültem, nem feküdtem, és épp ellenkezőleg, fel akartam hívni magamra a figyelmet, mert nem hiszem, hogy magamtól meg tudtam volna tenni még egy lépést. – A zsákja tele volt friss élelemmel – tette hozzá gyorsan Wulnoth ami akár a mi konyhánkból is származhatott volna. Lehet, hogy megsérült, amikor átmászott a falon, hogy elmeneküljön, a kapu ugyanis csukva volt. – Szóval akkor egyben a tolvajunkat is megtaláltad? – nézett kérdőn Erika. – Vagy kém, vagy tolvaj – makacskodott Wulnoth. – De lehet szökött rabszolga is. Erika látta, hogy Wulnoth elszántan áldozatot akar találni. – Az ételt innen északra egy jóasszonytól kaptam – mondta a fogoly, aki szinte részegnek tűnt a kimerültségtől –, egyszerű dolog, meg kell keresni és megkérdezni tőle. Erika hajlamos volt elhinni, mert képtelenségnek tűnt, hogy ez a jóképű óriás csak úgy észrevétlen besétál az udvarra. De kém az lehet, és Ragnar keményen el fog bánni 46

vele. Túl sok éven át folyt már a háború, életek ezrei forogtak kockán, ha a tervek nem maradtak titokban, tehát Ragnar akár azonnal meg is öletheti. Az, hogy elvben béke van, nem számít, gondolta a lány. A férfi sorsa azonban az ő kezében van, nem Ragnaréban. Erika nem legyinthetett egyszerűen csak a vádra. A lopakodás és az elrejtőzés gyanús, mint ahogy az is, hogy egy kelta folyékonyan beszél dánul, de amit esetleg meg is hallhatott, az őrségváltás, nem volt valami nagy titok, bárki kitalálhatta, aki figyelte az udvarházat. Erika nyugodtan lehetett nagylelkű. – Ami a lopást illeti, a történetedet valóban megvizsgáljuk – mondta. – De mi a magyarázat arra, ahol és ahogy megtaláltak? Erika azt hitte, a férfi nem akar válaszolni, amikor megrázta a fejét, ám igen lassan bár, de beszélni kezdett: – Segítséget kerestem. A fejem… megsebesültem… azt hiszem, leütöttek… amikor engem és a társaimat útonállók támadtak meg. Erika rákiáltott a kapitányra: – Nézd meg a fejsebét, Wulnoth – és aggódva leste, míg a kapitány teljesíti a parancsot. Ez sok mindent megmagyarázna, a férfi gyengeségét, a zavartságát, de azt nem, mit csinál KeletAngliában. – Nem találok semmi rendkívülit – jelentette ki Wulnoth. Erikát megint elöntötte a düh a saját hiszékenysége miatt, meg amiért oly gyorsan megkegyelmezett volna a férfinak. A szürke szempár lecsukódott, és a férfi nagyot sóhajtott. – Hazudik az embered – mondta Selig. – Ma reggel még ott volt a púp. Nem mehettem olyan gyorsan. Nézed meg te magad, asszony. Erika összeszorította a fogát. Már megint bizalmaskodik vele ez a férfi, ha még egyszer megteszi, majd Wulnoth 47

gondjaira bízza. És az, hogy ő maga nézze meg a sebet, arcátlanságnak tűnt. – Akár megsebesültél, akár nem, arra még nincs magyarázat, mit keresel Kelet-Angliában – mondta, majd előjött a legnyilvánvalóbbal. – Mert ki kémkedhetne jobban a szászoknak, mint egy kelta, aki kevésbé gyanús, ha megtalálják? – Még csak a nyelvüket sem beszélem. – Legalábbis azt mondod. – De én Wessexből jövök. – Végre igazat mondasz. Selig megint megpróbált a lányra összpontosítani, de elhomályosult a szeme előtt minden, amikor Wulnoth megnyomta a fején a púpot. Már elviselhetetlen volt a fájdalom, de ki kellett bírnia. Érezte, hogy fontos, hogy a nőre jó benyomást gyakoroljon. Vajon miért olyan gúnyos? Vagy csak hitetlenkedik azzal az égkék szemével és a magasra ívelt szemöldökével? Selig kételkedett abban, amit mondtak neki. Valaki északra vitte volna? Ehhez napok kellettek anélkül, hogy ő öntudatánál lett volna. Mézszínű haj fahéjszínű csíkokkal… Az üres gyomra korgása, igaz, élénkké tette a fantáziáját, ám ez a fehércseléd ugyancsak csinoska volt, és nem is kellett világosan látnia, mert az agyában már összeállt a képe. Nem volt olyan magas, mint Kristen, és sokkal karcsúbb, bár nem sovány. Volna a két mellén is mit fogni. Még hogy ő kémkedne? Ez tréfa lehet csak, Odin, segíts! Hiszen ő az Áldott, a norvég istenek mosolyognak rá, a keresztények istene megtűri. Egészséges, erős, és jó még csak ránézni is, remek családja van, szép otthona, amelyet részben a két kezével épített föl, saját hajója van, amellyel megalapozhatja a vagyonát, és megkaphat minden nőt, akit csak akar. Nem lehet, hogy ebbe a helyzetbe került. Ráadásul egy nő vádolja. Azonnal el kellett volna engednie, 48

sőt ápolnia kéne, megfojtania a gondoskodásával. A feje most a nő két melle közt kéne, hogy pihenjen. Megrázta a fejét, bár szaggató fájdalom gyötörte. Nem bírt megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy itt a nő az úr, aki vádolja, bíráskodik fölötte, miközben ő szeretné elcsábítani, olyan vonzó. Ködön át jutottak el hozzá Erika szavai. – Ha kém vagy, semmit nem tudhattál meg itt, csak azt, hogy jól megy nekünk, mindenünk megvan, jó a védelmünk, és ennek örülhet a te Alfréd királyod. Kicsit tisztult Selig agya, igaz, most kettőt látott. – Nem hiszem, hogy érdekelné – mondta nagy nehezen. – Ő védekezik, nem pedig támad. A nő nem is vette tudomásul a mondottakat, csak hozzátette: – A bátyám egyszerűen megöletne, ám ő nincs itt, én pedig gyakorlatiasabb vagyok. Ha van valami rokonod vagy gazdád, aki váltságdíjat fizetne, hogy elengedjelek, nevezd meg most, és én üzenek neki. – Tudok én fizetni a szabadulásomért. – Mutasd meg a pénzedet, azt hiszed, ostoba vagyok? Selig nem akarta Kristent belekeverni ebbe az abszurd történetbe. Hiszen egy nővel kell megküzdenie… buja, csábos ajkak, makacs áll, mekkora ellentmondás… vajon milyen nehéz lesz rábírni, hogy engedje szabadon? Selig rámosolygott a lányra, azzal a mosolyával, amellyel már oly sok szívet megnyert magának. – Az igazad akarod, drágaságom? Valóban Alfréd király ügyében jártam el. Volt öt társam, köztük egy püspök is, aki szerződést ajánlott a királyotoknak. Három szász hajadont kínált föl, szépeket és szép hozománynyal rendelkezőket annak a három dán előkelőségnek, akit Guthrum kiválaszt. Szász útonállók azonban megtámadtak minket, még mielőtt Wessexbe értünk volna, a társaimat tudomásom szerint megölték, nekem pedig… fogalmam 49

sincs, hogy kerültem ide. Az utolsó emlékem a támadás, mégis, ma reggel innen északra ébredtem föl. Nem tűnt úgy, hogy a lányt meggyőzték volna a szavai. Némán, mozdulatlanul állt, azúrkék szemével a férfit fürkészte. – És ezt el is higgyem? És azt is, hogy norvég vagy? Egy viking a szász király követeként? Odinra… – Odinra esküszöm, így van! – vágta rá Selig. – Az, hogy a szászokkal vagyok, a körülmények miatt van, amennyiben a húgom feleségül ment egy szászhoz. Először a rabszolgája volt, de az apánk eljött és megmentette. A többi meséje is hihetetlen, de ez az utolsó! Méghogy egy rabszolga feleségül megy a gazdájához? Ez teljesen bolondnak néz engem, gondolta Erika. Nem fűzött megjegyzést ahhoz, amit a férfi mondott, annyira mérges volt, hogy nem akarta elragadtatni magát. – Ha nem adsz meg nekem nevet, akkor a te Alfréd királyodnak fogok üzenni. – Nem, azt nem teszed meg, mert a te frissen megkeresztelkedett királyodnak nem tetszene, ha Alfréd panaszt tenne, amiért az egyik követét hamis vádakkal illették és rosszul bántak vele. – Hamis vádak? – ismételte meg a lány. – Amikor kizárólag hazugságokkal traktálsz minket? Mondd csak meg, ha nincs senki, aki váltságdíjat fizetne érted. Selig úgy érezte, nem bírja tovább erővel. Megint elszédült, pedig ezúttal meg sem moccant. Attól félt, hogy a láza visszatér, és abban sem volt biztos, ki is az ellenfele. Alig volt képes kinyögni a szavakat. – Mi ketten nem ellenségek vagyunk, soha nem is lehetnénk. Engedj el, te lány. Ágyra van szükségem, akár a tiedre is, ha úgy gondolod. Erika majd' fölrobbant, amiért Selig ilyen durván megsértette, ráadásul az emberei előtt. – Micsoda merészség! Talán a korbács majd megtanít rendesen beszélni, mire legközelebb kihallgatlak… ha kihallgatlak 50

legközelebb egyáltalán. Hajlok rá, hogy itt hagyjalak megrothadni. Selig nem vette észre a lányt követő árnyat. Csak az őrség kapitányának rosszindulatú mosolyát látta, és akkor elájult a fájdalomtól, ráhullt az áldott sötétség.

51

8.

Erika nem tett meg többet, mint húsz lépést, és elpárolgott a vak dühe. Rájött, mit is tett. Hirtelen megállt, annyira, hogy ha Turgeis nem ismeri, nekiment volna. Ő azonban lemaradt pár lépéssel, várta, hogy a lány másítsa meg az ítéletét. Hiszen Turgeis tudta, hogy Erika nem kegyetlen. Más megmaradt volna a döntésénél, de ő magát okolja a történtekért. A fogoly volt az oka, de mégis, az ő hibája, hogy hagyta. Igaz, senki úgy még nem bántotta meg, mint most a kelta, ráadásul nem is egyszer. Igen, ezért korbácsot érdemel, de Erika semmiképpen sem akarta Wulnoth kezére adni a foglyot. Még ha szükséges is a korbácsolás, gondolta, valaki másnak kellene végrehajtania, Wulnoth ugyanis túlságosan élvezi, ha fájdalmat okozhat másoknak. Erika Turgeishez fordult, hogy beszéljen ő a fogollyal, mert saját magát nem érezte alkalmasnak rá, amikor egy kiáltásra figyelt föl. – Milady, gyere gyorsan! Thurstonról van szó. Elesett és attól tartok, eltörte a kezét. Erika azon nyomban minden másról megfeledkezett. Unokaöccse kétéves kora óta az ő gondjaira volt bízva, és ő anyjaként gondozta a kisfiút. Végigrohant a nagytermen, a szíve vadul kalapált, halottsápadt lett, amikor meghallotta a gyerek sikítását, amint a szobája felé közeledett. 52

Thurston az ágyon ült, két cseléd próbálta meg lefogni, úgy dobálta magát. A javasasszony már ott volt mellette, nyugtatgatta, de ez volt a gyerek első találkozása a fájdalommal. A karja furcsa szögben lógott, és Erika azt kívánta, bárcsak át tudná venni tőle a fájdalmat. Csak a félelmét tudta azonban enyhíteni. – Csitt, kicsim – mondta és a kezébe fogta a kisfiú arcát, Thurston mintha az apja kicsinyített mása lett volna –, most fáj, de pár nap, és elmúlik. Mutogathatod a barátaidnak, milyen bátor voltál. – De… de nem is vagyok az – hüppögte Thurston. – De most az leszel. Tudod, Elfwina meggyógyítja, és jobb lesz, mint új korában. Ugye, így van? – fordult oda a javasasszonyhoz. – Majd sínbe rakom – kezdte Elfwina. – Előbb egyenesítsd ki – szólt közbe Erika –, hiszen ez a harcos keze, illetve ez lesz. Tudnia kell használni, méghozzá tökéletesen. Láss hozzá. Az asszony a fejét ingatta. – De én még sose csináltam ilyet, soha… – Turgeis! Erika meg sem nézte, a testőre ott van-e, hiszen mindig ott volt. Odalépett az ágy másik oldalára, és anélkül, hogy bármit kellett volna neki mondani, megfogta Thurston csuklóját. – Tartsd a gyereket – szólt oda Erikának. A lány engedelmeskedett, a karjába vette a fiút és a fülébe súgta: – Most lehet, hogy egy kicsit jobban fog fájni, szívem, de majd jobban lesz. Most szabad sikítani. A kisfiú sikított is, egyenesen Erika fülébe, majd öntudatlanul rogyott össze a karjaiban. Erika óvatosan lefektette az ágyra, letörölte a könnyeit, és örült, hogy a gyerek egy kis időre elvesztette az eszméletét. Meg akarta köszönni Turgeisnek a segítséget, de akkor hirtelen eszébe jutott a fogoly, és elsápadt. 53

– Menj! – kiáltotta, remélve, még nem késő. – Ne hagyd, hogy Wulnoth bántsa a keltát, és talán te majd ki tudsz belőle szedni egy nevet, hogy megszabadulhassunk tőle. Turgeis, aki csak erre az engedélyre várt, elrohant, nyomában porfelhő szállt föl, a cselédek csak úgy néztek utána ámulva. Turgeis is attól tartott, túl sok idő eltelt már, és amikor odaért a veremhez, nem örült annak, hogy igaza lett. Wulnoth nem hallotta, ahogy belép, mert túlságosan el volt foglalva azzal, amit csinált. A testőr még az előtt kapta el a fölemelt kezét, mielőtt újra lecsaphatott volna, és ugyanazzal a mozdulattal átlendítette a férfit a helyiségen. Wulnoth nekicsapódott a szemközti falnak. – Nem azt mondta, hogy öld meg – mordult rá Turgeis. Wulnoth tudta, ha feldühíti a vikinget, nem marad életben, ezért csak ennyit mondott: – Alig kezdtem neki, – Turgeis tudta, hogy ez így van, de azt is, hogy folytatta volna órákon át, ha tehette volna. Odalépett Selighez, hogy megnézze, mit csinált vele a parancsnok. Selig most arccal a falnak állt, az ingét levágták róla. A hátán és az oldalán számtalan friss seb éktelenkedett, sokból vér csöpögött. Wulnoth legalább nem tért el attól, amit mondtak neki, mert Erika korbácsolást mondott, és ő a rövid, sokszárú korbácsot használta, nem az erősebb, nagyobb fájdalmat okozó ostort. Selig sebei, ha nem fertőződnek el, nem okoznak maradandó heget, bár egy darabig fájdalmai lesznek. Az azonban világos volt, hogy a férfi nincs eszméleténél, ami persze nem gátolta meg Wulnoth-t, de Turgeis tudta, ekkora fájdalomtól nem ájulhatott el. Valami itt nincs rendben, gondolta az óriás. Ezt már korábban is így vélte, amikor látta, hogy a fogoly hol olyan, mintha részeg lenne, hol lassú és zavart, hol pedig teljesen magánál van és tiszta az elméje. Különben is, tudva, hogy a 54

sorsa Erika kezében van, csak az sértegetné, aki nincs teljesen magánál. Ha Turgeis úgy gondolta volna, hogy a sértés szándékos volt, ő maga hívja ki Seliget. De nem így gondolta. Inkább olyan volt, mint ami csak úgy kicsúszott a férfi száján. Nem is kért érte bocsánatot, látszott, maga sincs a tudatában annak, hogy szavaival bántott. Turgeis azt sem értette, hogy Selig amilyen erős, miért nem rántotta ki a falból a láncait. Ha az időt akarta is húzni, azért biztosan megpróbálta volna elkerülni a korbácsolást, ha képes lett volna rá. Hiszen csak Wulnoth volt ott egyedül, és az, aki magát Selignek, az Áldottnak nevezi, könnyűszerrel megszökhetett volna. És mégis, ott függött eszméletlenül a falon, a hátán vérző csíkokkal, és minden mozdulat bizonyára nagy fájdalmat okoz neki. Turgeis hirtelen gyanakodva nézett Wulnoth-ra, aki el sem mozdult onnan, ahova esett. – Egyáltalán magánál volt, amikor elkezdted verni? – Nem tudom – felelte Wulnoth bosszúsan. Turgeis felmordult. Erika biztos értette volna, hogy azt jelenti, „hazudsz”. Az óriás nem hitte el ugyanis, hogy a fogoly bármit is érzett a korbácsütésekből. Azt is sejtette, hogy Wulnoth nem is akarta magához téríteni, mert tudta, Lady Erika úgyis visszavonja a büntetést, ő pedig egyetlen percet sem akart elvesztegetni a korbácsolás lehetőségéből. Igaz, jobb szerette, ha áldozatai érzik a kínt, de ezúttal elegendőnek ítélte azt is, ha Selig majd csak később éli meg a fájdalmat. Turgeis bemutatta, milyen egyszerű kitépni a falból a láncot, ha valakinek megvan az ereje hozzá, ami neki megvolt. Elkapta Seliget még mielőtt az a földre rogyott volna. Őt magát is meglepte, bár felkészült rá, mennyire nehéz a fogoly, annak ellenére, hogy sovány.

55

Óvatosan lerakta Seliget a földre, a hasára, úgy, hogy a feje az egyik behajtott karján nyugodjék. Érezte, hogy lázas, és észrevette a feje hátulján a nagy dudort is. Megint csak ránézett Wulnoth-ra, és szeméből úgy sütött a vád, hogy a kapitány a falig hátrált. – Hazudtál Erikának – mondta halkan. – Igenis, megsérült a fején, úgy, ahogy állította. Wulnoth megint hazudott, halottsápadt arca elárulta. – Nem éreztem semmit. – Majd fogsz te mindjárt érezni… Az óriás nem fejezte be, szokatlan volt számára, hogy ilyen dühös, ráadásul ki is mutatja. Már egészen fiatal korában megtanulta kordában tartani az érzelmeit. Egyszer nem sikerült, akkor kis híján megölte a testvérét, amit az soha nem felejtett el, azért is szőtt ellene összeesküvést. Hátat fordított Wulnoth-nak, és csak annyit mondott neki: – Merj még egyszer a közelébe menni, és megöllek. Nagyon egyszerű állítás volt, amilyen Turgeis maga is, egyszerű, szűkszavú. Valójában aznap este többet beszélt, mint az előző hónapban összevéve. És fogalma sem volt, mit tegyen, a betegséghez és a sérülésekhez nem értett, viszont a javasasszonyt sem hívhatta, mert az még Thurstonnal volt elfoglalva. Erika is értett a gyógyításhoz, de ő sem hagyná ott a kisfiút. Fogalma sem volt, mihez kezdjen Seliggel, az Áldottal. Úgy gondolta, elviszi valami rendesebb helyre, bár nem gondolta, hogy Selig túl sokat érzékelne abból, hol van, amikor magához tér. Ha magához tér. Kiment hát, és odahívott egy őrt. – Szólj az egyik cselédnek, hogy hozzon egy szalmazsákot, takarókat, gyertyákat, vizet és ennivalót. Sok-sok ennivalót. Hozzátok ide a verembe, majd várjatok fönt, a fiatalúr ajtaja előtt. Abban a pillanatban, ahogy a javasasszony kilép, küldjétek ide. 56

Az őr jól ismerte Turgeist, minden nap egy asztalnál étkeztek, és döbbenten figyelte, hogy ennyit beszél. És még nem is mondott el mindent. – Lady Erikának nem kell tudnia erről, különösen arról nem, hogy a javasasszonyra is szükségem van. Turgeis visszament a verembe, épp meghallotta, ahogy Selig nyög, és azt sziszegi: – Thor foga sem ilyen éles. Turgeis odaguggolt a fogoly mellé, és látta, hogy meg sem mozdul, épp csak ez a mondat jött ki belőle. Turgeis anyanyelvén, norvégul beszélt, és az óriás jóleső érzéssel hallgatta. Igaz, hogy valószerűtlennek tűnt, de Turgeis úgy vélte, minden igaz, amit Selig mondott. Wulnoth, az a nyomorult csak azért vádolta, mert idegen volt, pedig segíteni kellett volna rajta. A fogoly szeme csukva volt, kezét ökölbe szorította. Felnyögött ismét, Turgeis el tudta képzelni, micsoda fájdalmat okozhat neki az a nagy púp a fején. Ő maga évek óta először szólalt meg norvégul. – Szerintem nem kéne mozognod. Félig nyögés, félig kuncogás volt a válasz. – Nem hiszem, hogy meg akarnám próbálni. Mi van a hátammal, hogy olyan, mintha lángolna? Nem emlékszik arra, hogy megkorbácsolták? Ez jó, de Turgeis mégis kínosan érezte magát a szégyentől. Hiszen ő megakadályozhatta volna, Erikának meg nem kellett volna elrendelnie, sőt nem is rendelte volna el, ha ki nem jön a sodrából. Turgeis úgy döntött, inkább nem válaszol erre a kérdésre. – Add meg valakinek a nevét, aki segít neked. Selignek úgy tűnt, egy örökkévalóság óta vár ezekre a szavakra. Segítség. Üzennek a húgának, hogy jöjjön el érte. Ráadásul talált egy norvégot, valakit, akiben megbízhat. – A húgom, Kristen, Royce Wyndhurst felesége, Winchseter mellett laknak. Ő majd… 57

Selig beszéd közben egy kicsit megmozdult, és nem tudta, hogy minden idegszála külön fog fájni a hátában. Csak rontott a helyzeten, hogy ösztönösen megmerevedett. Sípolva fújta ki a levegőt, a fájdalomtól képtelen volt összefüggéséiben gondolkodni. – Nyugodj meg – szólt neki oda Turgeis. – Nemsokára jön a javasasszony, ő majd segít. Selig nem hallotta, mert akkor világosodott meg neki, miért vannak oly nagy fájdalmai. – Meg… megvert. Valójában… Nem tudta befejezni, a szavak köddé foszlottak, és nem maradt semmi, amivel ki tudta volna fejezni, mi bántja. Csak jóval később rémlett föl neki a nevetés, és vele együtt a nő. Mézszínű haj, néhol vörös csillogással, az édesség ígéretét hordozó buja ajkak. Miközben őt kínozták, a nő távol maradt, nem volt tanúja a tűznek és a jégnek, a kalapácsnak és a korbácsnak, a méregnek, amit a torkán letuszkoltak, amitől hánynia kellett, hogy ne nyerje soha vissza az erejét. Tudta, hogy többször is sikított, de nem hallotta a hangját, csak a nő kacaját, egyre erősebben, mígnem a fejében visszhangzott. Ez volt a legrosszabb, hogy kineveti, és megveti a gyöngeségéért. Ez elől épp úgy nem tudott elmenekülni, mint a fájdalom elől. A nő mindig ott volt, figyelte, kacagott rajta, volt, hogy ő maga fogta a korbácsot. Selig büszkeségére ez jelentette a legnagyobb csapást. Hogy így bánjon vele egy nő, ráadásul fiatal nő! Nem több mint húszéves, és máris ilyen kegyetlen. Selig kényeztetni szerette volna, ám a nő csak kínozni akarta. És folyvást nevetett, Selig úgy érezte, a halála óráján is hallja majd azt a nevetést.

58

Turgeis addig maradt Seliggel, míg Elfwina meg nem jött, hogy ellássa. Akkor elment, hogy megnézze Erikát, aki még mindig Thurston mellett virrasztott, nem volt valószínű, hogy aznap éjjel elmozdul a kisfiú ágya mellől. Mivel Turgeis már elküldött egy embert Wessexbe, volt pár lopott órája az alvásra. Már hajnalodott, amikor visszament a verembe. Meghallván a javasasszony nevetését, azt hitte, Selignek javult az állapota. – Jobban van? Elfwina még csak meg sem próbálta titkolni a nevetését. – Nem, épp hogy fölment a láza. Annyira magas, hogy akár bele is halhat. Turgeisnek elakadt a lélegzete is. – Akkor minek nevetsz? – Mert örülök neki, ha egy kelta így kínlódik. Egy ilyen ölte meg a férjemet, tudod jól. Turgeis nem tudta, de nem is érdekelte. – Ha nem segítettél rajta, azért, mert gyűlölöd, akkor… – Nyugodj meg, viking, köteles vagyok megadni neki, amit tudok, annak ellenére, hogy nem kedvelem. A gyógyítás az életem, nincs más választásom. Örömmel mondhatom azonban, hogy annak ellenére, amit tettem érte, nem valószínű, hogy tudtam segíteni. Nem tudok mit tenni. – Az asszony megint nevetett, kellemetlen reszelős hangon. – Még a hashajtás sem segített. A láza csak emelkedik, rémálmok gyötrik. Olyan kíméletes voltam vele, amilyen csak tudtam, de ő azt hiszi, kínozzák. Nem az én hibámból, de lidérces látomásai vannak. És hogy miért nevetek? Mert nem tehetek semmit. – Ha nem, akkor eredj! – mordult fel Turgeis. – Nem tetszik a humorod. – Neked, de én más véleményen vagyok. Sose gondoltam volna, hogy egyszer bosszút tudok állni az emberemért, de íme, megadatott nekem, anélkül, hogy akár 59

csak a kisujjamat is meg kéne mozdítanom, hogy ártsak neki. Van igazság a földön, viking. – De ő nem is kelta, te bolond. A vénasszony fölnyerített: – Van nekem szemem. Mi más lehetne? Turgeis nem mondta még egyszer a javasasszonynak, hogy menjen ki, hanem fölnyalábolta, és kitette az ajtón. Selig hörgött, a haláltusáját vívta. Már hajnalodott, amikor Erika kilépett az unokaöccse szobájából, és átment a sajátjába. Le sem hunyta a szemét egész éjjel, ott ült a gyerek ágyánál, fogta a kis kezét, ami fájt, valahányszor a kisfiú megmozdult. Turgeis összerakta a csontot, Elfwina szorosan bekötötte, és teákat főzött a fájdalom és a duzzanat csillapítására. Mondta, hogy több hét, míg a fájdalom elviselhető lesz, és több hónapnak is el kell telnie, mire meg lehet mondani, hogy a gyerek fogja-e tudni használni a karját rendesen. Erika tudta, végig fogja aggódni azt az időt, és imádkozni fog, vajon helyesen cselekedett-e. Elfwinának azt mondta, hogy már korábban is látott olyat, hogy valakinek kiegyenesítik a csontját, ám ez valójában csak egyszer fordult elő, amikor a bátyja eltörte a lábát. Ragnar azt kérte, hogy Turgeis tegye helyre, mielőtt sínbe rakják. El volt keseredve, és elhatározta, az életét nem adja föl csak azért, mert balesetet szenvedett. Az egyik féltestvérüknek is volt hasonló sérülése, élete végéig sántított és fájdalmai is voltak. Sokat csúfolták a testvérei és a szülei, nem is beszélve az idegenekről. Ragnar hajlandó lett volna bármit kipróbálni, hogy elkerülje ezt a sorsot. Nála működött a módszer, ámde ki tudná megmondani, működik-e minden esetben? És mindenkinél. Erika tudott egy s mást a gyógyfüvekről, és bőrt is tudott szép öltésekkel összevarrni, de arról, ami a bőr alatt van, fogalma sem volt. Igaz, a javasasszonyoknak sem volt mindig. 60

Az aggodalomtól testileg-lelkileg kimerült, és folyvást gondolkodott. Nem, nem Thurstonról, hanem arról a fogolyról a veremben, az érthetetlen viselkedéséről és az ő érthetetlen reagálásáról. Nem érdekelte, mik a férfi mentségei, neki magának nem voltak. Megszokta már a szemtelen férfiakat, a dánok is nagyon arrogánsak voltak. Erika ráadásul a jóképű férfiak látványát is megszokta. Ragnar is csinos, és volt sok barátja, akik megdobogtatták a lányok szívét. Ahhoz nem volt hozzászokva, hogy sértegessék, de ez vajon elég ok-e ahhoz, hogy bántson egy másik embert? Nem is volt meglepve, amikor Turgeist pillantotta meg Thurston szobája előtt. Nem akart beszélni a keltáról, nem akarta tudni, nagyon megkínozta-e Wulnoth. Nem bírta volna el a bűntudata. Mégis meg kellett kérdeznie: – Meggyógyul? Turgeis nem tudta azt a választ adni, amit a nő szeretett volna anélkül, hogy ne hazudna. Tudta viszont, hogy az igazság fájna Erikának. A fogoly megkérte, nézze meg ő maga a fejsebét. Ezt nem lehetett tőle elvárni, de most biztos rossz a lelkiismerete, amiért ezt nem tette meg. A korbácsolást könnyűszerrel túlélte volna, de azt a másik sebesülést, és a lázat… Elfwina, az egyetlen gyógyító nem sok reményt nyújtott, és a továbbiakban sem lehetett rá számítani. Hazudott hát: – Rendben lesz. Erika fáradt mosolya igazolta a füllentést. Ha a norvég meghal, majd eltakarítja a testét, és azt mondja az úrnőnek, hogy megszökött, és megölte Wulnoth-t. És hogy valóban halott legyen, arról majd szívesen gondosodik.

61

9.

Kristen épp az istállóban készítette föl fehér harci ménjét, amikor odavezették elé a küldöncöt, aki nem mert közelebb menni a hatalmas állathoz úgy, hogy nem volt rajta zabla sem. Ezt a lovat Royce találta számára, amikor kinevette azért a kis hátaslóért, amelyet először adott neki. Royce-nak be kellett látnia, hogy Kristen túlságosan nagy egy ilyen kis női lóhoz, akkor hozta haza a fiatal, még kiképzetlen harci mént. Kristen maga edzette, kiváló hátasló lett belőle. Nem akart a küldönccel foglalkozni, nem ismerte, csak annyit tudott, hogy az ember nem Royce-é, így nem bírt számára semmiféle jelentőséggel. Elhatározta ugyanis, hogy a férfi kifejezett kívánsága ellenére Royce után megy, és nem akart időt vesztegetni. Ivarr és Thorolf már lóháton, a kapunál várt rá. Épp aznap reggel tértek vissza, és mivel ők is hallották az előző nap Wyndhurstbe eljutott szóbeszédet, ugyanazt gondolták, mint Kristen. Nem ülhet otthon ölbe tett kézzel, és várja, hogy a férje járjon utána, él-e vagy hal-e a bátyja. Tegnap értesültek a hírről, de oly lassan jutott el hozzájuk, hogy a püspököt és kíséretét útonállók támadták egynapi járóföldre onnan, hogy az is lehet, már nincsenek az élők sorában. Kristen nem volt hajlandó elhinni az egészet, mondván, csak szóbeszéd. Az, hogy lehet, hogy megtámadták őket, nem jelenti azt, hogy valóban így is történt. És bár általában 62

mindig van némi igazságmagva a szóbeszédeknek, a legrosszabb csak ritkán következik be. Lehet, hogy megtámadták őket, de ők vissza is verhették a támadást, és folytathatták útjukat Kelet-Anglia felé. Royce azonnal útnak indult, hogy megtudja, mi is történt valójában, de azt kérte Kristentől, hogy maradjon otthon. Pontosan tudta pedig, hogyan érez Kristen a bátyja iránt. Egyszer korábban már hitte halottnak, látta is elesni a csatatéren, Selig mégis túlélte. Kristen most már nem hitt el semmi ilyesmit, amíg a holttestét nem látja. De az sem lehet, hogy ő csak itt üljön, és várja, hogy Royce hazatérvén elmesélje neki, mit látott, különösen úgy nem, hogy a házban az összes nő sírt és jajveszékelt, már-már gyászolták Seliget. Kristent dühítette a kishitűségük. Royce azt mondta, gyors lovon nem egészen egy napig lesz távol, reggelre haza kell érnie, mondta, még akkor is, ha egész éjjel úton van. De még nem tért meg, pedig a nap már magasan járt az égen, és Kristen úgy döntött, nem vár tovább. Akkor az egyik embere odaviszi hozzá ezt a hírnököt. Kristen megpróbált nem tudomást venni róla, sőt a lovát is elkezdte kivezetni az istállóból. Az ő embere azonban nem adta föl. – Vagy veled, vagy Royce úrral akar beszélni, milady. Kristen sóhajtott: – Mondtad neki, hogy az úr nincs itthon? – Mondtam. – No, hát ekkor én sem vagyok itthon. – A bátyádról van szó. Ezt már a küldönc mondta, mire Kristen azonnal megkerülte a lovat, és odaállt a férfi elé. – Honnan jössz? – Gronwoodból, Bedfordtól délre. – Az merre van? – Kelet-Angliában. 63

Az asszony megkönnyebbülten fölkacagott. Igen, mondta magának, Selig él. Mégis elfogta azonban a félelem. – Eljutott Guthram királyhoz? – Erről nem tudok, csak azt tudom, hogy a Gronwood úrnője, Lady Erika tartja fogva. Kristen megragadta a küldönc ingét, és odahúzta magához. Jó pár hüvelykkel magasabb volt a férfinál, és legalább olyan erős, így amaz meg sem próbált ellenkezni. – Miért tartja fogva? – Kémkedésen kapták. Kristen dühét a zavarodottság váltotta föl. – Még hogy kémkedésen? Ez nevetséges. A szász püspök tolmácsaként ment oda. Kémkedés? – Nem tudok semmi mást – ismerte el a küldönc. – Engem Turgeis, az úrnőm testőre küldött. Csak annyit mondott, hogy siessek, és azt meg is tettem. – Váltságdíjat akarnak? – Turgeis nem mondta, csak azt, hogy ha óhajtod, vezesselek oda. – Ha óhajtom? Mennyi időbe telik Gronwoodba érni, ha meghajtjuk a lovakat? – Én két nap alatt tettem meg az utat. – Akkor annál hamarabb odaérünk. Légy készen, egy órán belül indulunk. – De a lovam nem… – Válassz egy másikat – vetette oda Kristen, és már kint is volt az istállóból, majd Ivarrnak és Thorolfnak odakiáltotta, menjenek a nagyterembe, ott akar beszélni velük. Már épp Edának magyarázta, mit csomagoljon be neki, amikor a két férfi odaért. – Húzod itt az időt, mint a nők szokták – zsörtölődött Ivarr. – Ne kötekedj most velem, ha nem akarod, hogy arcon csapjalak – mondta, és ismerve szokását, a férfi mosolyogva 64

hátrább lépett. – Seliget megtalálták, el kell mennünk érte, de nem oda, ahova gondoltuk. Kelet-Angliában van. – De hát épp ott kell lennie – jegyezte meg Thorolf. – Igen, mint a vendégük. De egy nő, valami Lady Erika bebörtönözte. – Thor fogára! Biztos rámosolygott a némberre, az meg nem engedi el. Kristen arcán halvány mosoly futott át. – Én is erre gondoltam először, de kiderült, hogy nem. Kémkedéssel vádolják, de hogy miért, ne kérdezzétek, mert a küldönc sem tudott mást mondani, csak azt, hogy menjek érte. – Jó sok danegeldet is vigyél, ugye? – mondta bosszúsan Ivarr. – Erről sem beszélt, bár belenézek Royce ládájába e célból. De nem mehetünk már csak mi hárman. Royce úgyis épp eléggé dühös lesz, hogy én is elmegyek a gyűlölt ellenséghez, de megnyúzna, ha nem készülnék föl mindenre, akár harcra is. Menjetek gyorsan, és tudjátok meg, Selignek hány embere jönne velünk. – Mind akarnak majd jönni. Kristen egészen biztos volt ebben. – Akkor mondd meg nekik, hogy nem viszünk sok mindent, hogy gyorsabban odaérjünk, csak egy-két napra való élelmet hozzanak, mert csak addig állunk meg, míg a lovak pihennek kicsit, és én ki nem szabadítom a bátyámat. Én is összeszedek párat Royce emberei közül, egy órán belül indulunk. – A dánok meglephetnek minket – szólalt meg Thorolf. – Mi nem keressük a harcot – mondta Kristen. – Akkor reménykedjünk benne, hogy a harc talál meg minket – szólt Ivarr vigyorogva.

65

10.

Ahogy közeledtek Gronwood felé, a kapu nagy robajjal bezárult, de hiszen ez várható is volt akkora csapat láttán, amelyről ráadásul azt sem lehetett tudni, barát-e vagy ellenség. Ugyanez történne Wyndhurstben is, és ugyanígy reagáltak azoknál az udvarházaknál is, amelyeket út közben érintettek. De hiszen a csoport huszonöt szálfa termetű vikingből és még húsz jól felfegyverzett szászból állt. Különös látvány volt a két csoport együtt annyi év háborúskodás után. De az, hogy nagyjából annyi szász volt, mint viking, biztosította, hogy egyik se támadja meg őket út közben. Kellő távolságra álltak meg Gronwoodtól. Thorolf megpróbálta visszatartani Kristent, de mindhiába. Az asszony elindult, oldalán Thorolffal és Ivarral, a kis csapat élén pedig a küldönc haladt. Kristen nem várta, hogy beinvitálják őket, de ha így lett volna, sem fogadták volna el a meghívást. Az azonban meglepte, amikor kinyílt a kapu és kilépett egy óriás, vele egy nő és még négy férfi. Az őrök idegesen nyúltak a kardjuk markolata felé, de Ivarr és Thorolf nem törődtek velük, csak a viking óriást nézték, akinek hatalmas harci fejsze lógott a vállán. Kristennek nem tetszett ez a felméricskélősdi, amikor 66

minden bizonnyal többtucatnyi íjász áll készenlétben a falakon. A nő biztos Lady Erika, bár Kristen alig látta, mert a viking védelmezőn állt előtte. Kristen leszállt a lóról, szerette volna minél előbb letudni a formalitásokat, és szabadnak látni a bátyját. Az, hogy ő kilépett, a másik nőt is ugyanerre késztette, sőt a vikinget is maradásra kérte. Túl fiatal ahhoz, hogy börtönbe csukassa Seliget, gondolta Kristen most, hogy végre meglátta Erikát. Harcias valkűr, gondolta Erika, amikor közelről is meglátta, milyen magas Kristen. A küldönc elmondta, kicsoda Kristen. Erika ruhájának gazdag hímzése és finom kék lenvászon anyaga, gyöngyökkel kirakott öve és a hajába font selyemszalag jól jelképezte státusát. Nem volt nála fegyver, az evőtőrén kívül. – Te vagy a ház úrnője? – Igen, a bátyám távollétében én felelek mindenért – felelte, és ránézve a seregnyi kísérőre hozzátette: – Háborúra készülsz? Joggal kérdezte, mert még Kristen is teljes felszerelésben volt. Hosszú arany haját egy fonatba fonta, így távolról akár férfinak is nézhette volna bárki, különösen, hogy kard lógott a nyergére erősítve, derekán meg az apja hosszú pengéjű tőre. Egyértelműen nem étkezéshez használt tőr volt, mint Erikáé, hanem nagyszerű fegyver, sárkányfejet formázó elefántcsont markolattal, a pengéjén Odin áldását kérő rúnák. Garrick adta neki, miután Royce elmesélte, hogyan sebesítette meg Kristen az ő unokaöccsét, Aldent. Az elbeszélés alatt Kristen és az anyja Garrick dühkitörésére várt, hiszen ő soha nem engedte volna meg, hogy Kristen megtanítsa a lányát a fegyverek használatára, és nem tudta, hogy Brenna titokban mégis megtette. 67

Garrick azon a véleményen volt, hogy az ő joga megvédeni egyetlen lányát. Brenna szerint azonban ez elsősorban Kristen előjoga volt, az apja legfeljebb segíthet neki. Garrick azonban nem volt dühös, ehelyett a saját tőrét adta oda a lányának. Kristen érezte, az apja büszke rá, és ezért még nagyobb becsben tartotta a tőle kapott tőrt. – A bátyámért jöttem, bármi is az ára – mondta félreérthetetlen fenyegetéssel a hangjában. – Te foglyul ejtetted, én meg most azonnal el akarom vinni. – Ha Wessexből jössz, mint a bátyád állította, akkor elég gyorsan jöttél. Erika gunyoros hangjára Kristen ingerülten válaszolt: – Bolond voltál, hogy nem hittél neki. A bátyám nem kém. Olyan ügyben járt erre, amit a te királyod is jó néven vett volna. – Igen, ezt mondta, ám számos körülmény miatt mégis kételkednem kellett. De te visszakaphatod. – Váltságdíj nélkül? – horkant föl Kristen. – Igazoltad az állításait, úgyhogy nem kérek váltságdíjat – mondta, majd odafordult az egyik emberéhez: – Wulnoth, hozd… Ekkor közbeszólt az óriás: – Majd én. Erikát meglepte az ajánlkozás, és kicsit aggódott is, hogy Turgeis otthagyja ezzel a bandával a kapunál. Igaz, a közelében csak a kelta húga meg két norvég volt, a többiek távolabb álltak. Szóval nem lehet csak kelta a férfi sem, ha ez az egyértelműen norvég nő a húga. Vagy nem is rokonok? Csak hazudta, hogy ez a húga lenne, és másvalakinek a húgát kérte meg, vigye el innen? Erikában fölébredte a gyanú: – Lehet, hogy előbb meg kéne győződnöm róla, hogy ez az ember itt valóban a bátyád-e, nem pedig valaki, aki csak azt mondja. – Selig a legcsinosabb férfi, akit valaha is lesz szerencséd látni – mondta Kristen, és amikor Erika elpirult, hozzátette: – Igen, az, akinek mondta magát. 68

– De nem néz ki vikingek – mondta Erika. – Úgy néz ki, mint egy… – Az anyánk walesi kelta – mondta Kristen, de nem igazán figyelt oda, inkább a kaput nézte, ahol Turgeis, az óriás nemsokára megjelenik majd Seliggel. – A bátyám rá hasonlít, kivéve a magasságunkat, amit mindketten az apánktól örököltünk. – Értem már – felelte Erika, bár nem értette, de nem is igazán érdekelte. Nem várta, hogy a rabért egy egész hadsereg jön majd, de mivel így történt, szerette volna, ha minél hamarabb elmennek. Kényelmetlenül érezte magát a másik nő mellett, akihez képest ő csenevésznek tűnt. Nyugodt volt azonban, hiszen közel volt az ő serege is. Nem volt nagy, mert Ragnar sok embert vitt magával, de ezt ezek a norvég vikingek és szászok nem tudhatják. És miután átvették a foglyot, nem lesz okuk maradni. A veremben, pokolbeli szenvedéseinek színhelyén Turgeis fölébresztette Seliget, és így szólt hozzá: – A lázad lement, és eljött érted a húgod. Kijössz vagy vigyelek? Selig ránézett, és fölismerte a rémálmaiban megjelenő egyik arcot. – Már megint te? De te nem vihetsz, viszont fölsegíthetnél innen. Turgeis túlságosan gyorsan rántotta talpra, el kellett kapnia Seliget, mielőtt elesett volna. – Várj egy kicsit – szólt Selig, és átkozta az újra meg újra rátörő gyengeségét. – Nem várok – felelte Turgeis nem szívesen hagytam ott az úrnőmet a tieiddel. Amikor az úrnőjéről beszélt, Selig előtt fölrémlett az a sok kínlódás és a tehetetlen dühe. – Nem fogják bántani – mondta. Ezt a jogot megtartom magamnak, tette hozzá gondolatban. Kristen föl-alá járkált türelmetlenségében. Bár nem látszott rajta, ki volt merülve, azóta, hogy meghallotta a híreket, alig aludt, előző este meg egyáltalán semmit, 69

hiszen egész éjjel lovagolt, hogy minél előbb ideérjen. Lehet, hogy ez nem volt a legbölcsebb dolog. Igaz, az emberei valamivel többet pihentek, de akkor sincsenek a legjobb formában. Mivel azonban Selig szabadulásáról volt szó, nem dönthetett másképp. Erika ott állt mellette, a karját keresztbe fonta a mellén, nyugodtnak tűnt, mégis, aggódni kezdett. Mi tart Turgeisnek olyan soká? Vajon az az átkozott fogoly nem akar kijönni? Vajon most kiderülnek a kis hazugságai? Igenis, más férfi is lehet ilyen jóképű. Egyedül ez nem jellemezheti a férfit, sem az, hogy keltának néz ki. Egyik nő sem várta, hogy a kapuban egy szekér jelenik meg. Kristennek is hátra kellett lépnie. Gyanúja csak nőttön-nőtt, amikor meglátta, hogy a szekér bakján az óriás ül, ám Selignek semmi nyoma. Erika szintén a homlokát ráncolta, és az emberéhez fordult: – Mit jelentsen ez, Turgeis? Kristen nem várta meg a választ, a szíve a torkában dobogott, amikor odaért hozzá a szekér vége. Fölugrott rá, és félrehúzta a durva ponyvát. Azt hitte, a bátyja élettelen testét fogja látni, ám amit megpillantott, nem volt sokkal jobb látvány. Alig ismerte meg Seliget, annyit fogyott. Amikor megfogta a kezét, a férfi nem szorította meg bátorítón. Borostás volt, ami korábban soha nem fordult elő, haja csapzottan a fejéhez tapadt. Bőre sápadt, petyhüdt volt, a szeme beesett. Selig ránézett Kristenre, aki meglátta a szempárban felcsillanó reményt, de a fájdalmat… és a dühöt is. Megszólalt, de csak suttogni tudott, Kristennek egészen közel kellett hozzá hajolnia, hogy értse. – Ejtsd foglyul… a kedvemért. – A dán nőt? Alig látható bólintás volt a válasz. – Megérdemli. 70

Kristennek ez elég is volt, hiszen látta, hogy Seliget éheztették, hogy teljesen megtörték. Azóta, hogy akkor régen halottnak hitte, hiszen a szeme láttára fordult le a lóról, nem érzett még ekkora esztelen dühöt. Nem vette figyelembe azt sem, hogy milyen helyzetben van, hogy igen közel van Gronwood falaihoz, sem Selig kérésének többi esetleges következményét. Semmi más nem számított ahhoz képest, hogy megérdemli. Fölnézett, és látta, hogy a viking óriás épp le akar ugrani a bakról, hogy az úrnője mellé álljon. Kristen ugrott előbb, annyira gyors és váratlan volt a mozdulat, hogy senkinek nem volt ideje reagálni, a legkevésbé Erikának, aki csak annyit észlelt, hogy a hosszú viking tőr pengéje a torkának feszül, és egy acélos kar szorítja a derekát. Meg sem mert moccanni.

71

11.

Kristen szorosan maga előtt fogta a dán nőt, ám így az ő háta fedezetlen volt a gronwoodi ház jobb oldali fala és a rajta lévő emberek előtt. Ő azonban mégis inkább az előtte állókkal volt elfoglalva, különösen Turgeisszel, az óriással, aki több mint egy lábbal volt nála magasabb és túlságosan is közel állt. – Vissza – szólt oda neki, a kapu felé bólintva. Turgeis meg sem moccant. – Nem hagyhatom, hogy bántsd, hölgyem – mondta rekedtes, de teljesen nyugodt hangon. Kristen alig bírta türtőztetni dühét. – Ha hozzám érsz, megölöm. Erika teste megfeszült, ahogy a penge egyre közelebb nyomódott a torkának, már a vére is kiserkedt, ám igazán a Kristen hangjában remegő dühtől riadt meg. – Tedd, amit mond, Turgeis. Az valóban hátralépett, de nem elég gyorsan. Kristen félt, mert Selig kitűnő célpont lehetett a falakon megbújó íjászoknak, és az óriás közelebb állt Selighez, mint ő, így a helyzetet visszájára is tudja fordítani, ha túszul ejti Seliget. – Menj távolabb a szekértől – kiáltotta. – Mi folyik itt, Kristen? Thorolf volt az, Ivarral az oldalán. Előre jöttek a szekér elejére, de Kristen nem nézett rájuk. – Selig félholt attól, amit tettek vele. 72

Mindketten odaléptettek a szekér végéhez, hogy megnézzék Seliget. Thorolfnak elakadt a lélegzete, Ivarr káromkodni kezdett. Ekkor megszólalt Turgeis: – Hölgyem, a bátyád már sebesült volt, amikor ide érkezett. – Azt mondja, az úrnőd tehet arról, amiért ilyen állapotba került, és én inkább hiszek a bátyámnak, mint neked. Turgeis azonban nem adta föl olyan könnyen. – De nem volt eszénél, láz gyötörte. A fején sérült meg. Az úrnőm nem is tudott erről. Erika levegő után kapott, Kristen meg a fülébe súgta: – Ő hazudik jól, hogy téged védjen, vagy te is ártatlannak vallod magad? A bátyám sebesülten jött hozzád, minden bizonnyal azért, hogy segítséget kérjen, te meg ehelyett tömlöcbe dugtad? Erika tudta, bármit mond is, ő el van veszve. A körülmények, meg az, hogy Wulnoth nem említette a férfi sebét, nem mentik őt föl a felelősség alól, és nem is kisebbítik a bűnét a húg szemében. Az, hogy nem válaszolt, elég volt Kristennek. – Mondd meg nekik, hogy ne jöjjenek utánad, különben elintézlek, és jobban jársz, ha én, mint a bátyám, ha egyszer felépül. És ha ő meghal, meghalsz te is. Erika egy pillanatra lehunyta a szemét. Nem kételkedett az elhangzottakban, ám azt sem hitte, hogy a férfi meghal; azt kellett hinnie, hogy minden jóra fordul, és őt szabadon engedik. Meg akarta kérdezni Turgeistől, mennyire korbácsolták meg a rabot, de nem merte. Biztos nagyon, mert a húga arra következtetett az állapotából, hogy akár meg is halhat. Turgeis az ő érdekében hazudott volna? Nagyon valószínű, hiszen nem tudta elhinni, hogy az a vélt vagy valós fejsérülés vette le a lábáról a férfit, mert amikor négy napja kihallgatta, csak kimerültnek tűnt. Bárcsak Turgeis ne 73

titkolta volna el! Jobb lett volna tudni, még akkor is, ha rosszul érezte volna magát miatta. Legalább ő maga ápolhatta volna, hogy jóvátegye, ami történt. Turgeis azonban meg akarta őt kímélni, és most, tőrrel a torkán nem tehet mást, mint együttműködik. Erika jó hangosan és félreérthetetlenül így szólt az embereihez: – Most velük megyek. Várjátok meg, míg a bátyám visszatér, és mondjátok el neki, mi történt. – Kristennek még halkan odasúgta: – Még háború is lehet ebből. – Ha úgy van, nem fogod megélni. Ám hízelegsz magadnak, te dán. Ha a királyod meghallja, milyen botrányosan viselkedtél, ő siet majd jóvátenni, és te is megkapod a magadét. Kristen, miközben ezt mondta, Turgeisra nézett, és nem bízott abban, hogy teljesíti az úrnője parancsait. A többiek igen, de ő nem. – Ha követed, elveszejted – mondta Turgeis szemébe nézve Kristen. – Minden másodpercért, amíg látlak, tíz korbácsütést fog kapni… már ha meg nem ölöm azonnal. – Akkor nem fogsz látni. Kristen pontosan értette, hiszen norvég volt a férfi is, azonos fogalmaik voltak a hűségről. Nem fogsz látni, de a közelben leszek – ezt jelentette, amit mondott. Kristen nem is szólt egy szót sem. Egy pillanatra a lovára nézett, de hamar elvetette az ötletet, hogy Erikával együtt üljön lóra. Odavonszolta hát a lányt a szekér végébe, úgy akarta fölrakni, hogy közben egy pillanatra sem veszi le a tőrét a nyakáról. Ivarr még oda is vezette a lovát, hogy részben takarja, de Selig minden szót hallott, és úgy feküdt, hogy láthatta a húgát és annak túszát is. – Tartsd tőlem távol, Kris, amíg nem tudom még magam megvédeni – suttogta. 74

A szavak hallatán Erika elsápadt, mert tudta, ott mindjárt vége, annyi dühöt érzett a nőben, aki fogva tartotta. Ő a falak felé nézett, így Selig állapotát még nem láthatta, de a szavait világosan értette. A férfi retteg tőle, és ez legalább annyira nem tetszett neki, mint Kristennek. Kristen azonban összeszedte magát, és fegyelmezetten így szólt Ivarrhoz: – Vidd magaddal. Ivarr nem hallotta Selig szavait, mégis ezt mondta: – Nem viszem, attól tartok, megfojtanám. – Szavaiban annyi undor volt, hogy Kristen azon csodálkozott, nem köpte le a nőt. Thorolfhoz fordult, aki még mielőtt Kristen egy szót is szólt volna, azt mondta: – Gyalogoljon csak. – És lassítsa a mi tempónkat is? Kristen halkan sóhajtott. Ezek az átkozott makacs vikingek! Meg voltak sértve, amiért egy nő tette ezt Seliggel. Ha férfi lett volna, egyszerűen megölik. Ha férfi lett volna, ő is megölte volna, de nem akart a nő előtt vitatkozni az övéivel. – Akkor vidd a lovamat – mondta dühösen –, és Ivarr, hajtsd ezt a szekeret, míg utol nem érjük a többieket. – Magával húzta Erikát a szekérre, és anélkül, hogy ránézett volna a bátyjára, így szólt: – Egy szót se, Selig. Míg én itt vagyok, nem fog bántani. Előrekúszott a szekéren, míg el nem érték az elejét, ami nem volt könnyű dolog, hiszen Selig ágya a fél helyet elfoglalta. Leeresztette a ponyvát, így kívülről nem látszott, hogy a tőrt már nem tartja Erika nyakához. De mielőtt fölült és az ölébe vette Selig fejét, Erika ruhájának a nyakát átdöfve a tőrrel mintegy odaszegezte a lányt a szekér aljára, és a tőr is elérhető közelségben maradt. Erika számára nem volt valami kényelmes a helyzet. A ruhája nyaka fojtogatta, de ha lazítani akart rajta, a válla a tőr éléhez ért, ami mégis jobb volt kicsit, mint ha a torkához 75

tartanák. Amikor sikerült megfordítania a fejét, látta, hogy Selig őt nézi. Megborzongott attól a gyűlölettől, ami a szürke szempárból sütött. Erika hirtelen úgy érezte, kihúzza a tőrt, amely odaszegezi, és elfut, de nem hitte, hogy elég gyorsan meg tudná tenni. Nem is gondolt bele, mi lenne, ha mégsem sikerülne. Most már távol van azoktól, akik segíteni tudnának. Ezeknek az embereknek nincs okuk őt életben tartani, a legkevésbé a vad norvég nőnek, de ő is csak a bátyjával tud kedvesen bánni. A szekérről visszanézve Kristen látta a kaput és az ott álló őröket, és azt is, ahogy az óriás az egyiknek eltöri a nyakát. Végigfutott rajta a hideg, hogy a szemtanúja volt, milyen gyorsan, és könnyen történt. Turgeisnek nem kellett volna demonstrálnia, mekkora ereje van, anélkül is tudta. Nem kell azonban félnem tőle, gondolta, mert amíg az úrnője nálam van, féken tudom tartani. Csak a kíváncsiság maradt és Kristen úgy gondolta, kielégíti. – Miért ölné meg az óriás az egyik emberedet? Erika lehunyta a szemét. Biztos Wulnoth volt az, akiről Kristen beszélt, Turgeis csak úgy nem öl embert. – Ha megölte, azért tette, hogy megbosszulja, amit szerinte én el fogok szenvedni, mielőtt visszatérek. Azt a másikat okolja a mai napon történtekért. – És te, te kit hibáztatsz? – Magamat – vallotta be Erika. – Ebben egyetértünk – mondta Kristen. – Nagyon is – suttogta a férfi ekkor, és bár Erika nem akart oda nézni, el tudta képzelni, milyen lehet a tekintete. Turgeisnek igaza volt, amikor azt mondta, szenvedni fog. Selig az Áldott majd tesz róla.

76

12.

A szekér megállt, amikor utolérte a többieket, de csak annyi időre, hogy Kristen elmondhassa, mi történt, és hogy keressen egy kocsist, aki fölül a bakra. Tudták, a lassú szekér miatt nem fogják olyan hamar elhagyni KeletAngliát, mint tervezték, de legalább erős lovat fogtak az alkalmatosság elé. Kristen Seliggel maradt, így kénytelen volt a dán nő társaságában lenni, és különben is, amíg még közel voltak Gronwoodhoz, nem akarta szem elől téveszteni. Ha a fenyegetéseit nem veszik figyelembe, és sereggel jönnek utána, tudta, csak Lady Erika a tárgyalási alap. Míg nem lesznek biztonságban Wessexben, Kristen azt akarta, hogy a nő mindig a közelében legyen. Lehet, hogy Selignek nem volt kedvére a nő közelsége, de nem szólt többet róla, sőt el is aludt a szekér egyenletes ringatózására. Kristen szerette volna tudni, mi is valójában a bátyja baja, de nem ébresztette föl, hogy kikérdezze. Úgy vélte, az alvás is van olyan orvosság, mint bármi más. Elküldte két emberét a faluba, amely mellett hajnalban eljöttek, hogy gondoskodjanak élelemről és keressenek egy javasasszonyt. Úgy gondolta, estére valamennyien odaérnek, és a közelben megalhatnak. Távolabbra nem tudott tervezni. Félt, hogy nem is képes egészen világosan gondolkodni, és tartott a férje reakciójától is, nem azért, mert elment Seligért, hanem mert elhozta a dán foglyot. 77

Royce gyűlölte a dánokat, de nőkkel nem háborúzott, csakúgy, ahogy Selig sem. Mit tehetett ez a nő vele, ha Selig bosszúért kiált? Kristen túlságosan fáradt volt ahhoz, hogy ezt meg tudja fejteni, Selig amúgy is elmondja hamarosan. Őt is elringatta a szekér, alig bírta nyitva tartani a szemét. Még elég tiszta volt a feje azonban, hogy tudja, mielőtt a kimerültség végképp úrrá lesz rajta, valahogy biztosítania kell a foglyát. A másik kettővel ellentétben Erika nagyon is éber volt, ébren tartotta a szorongás és az önvád. Észrevette hát, hogy a tőr hirtelen eltűnt a vállától, és azt is hallotta, hogy a háta mögött valaki anyagot tép szét. Már várta, ami be is következett, Kristen rászólt, hogy üljön fel, és tegye hátra a kezét. Ellenkeznie kellett mégis. – Erre nincs szükség, Lady Kristen. Egy egész hadsereg vesz körül. – Maradj nyugton – sziszegte halkan Kristen. – Amíg át nem tudlak adni Selignek, hogy tegyen veled belátása szerint, addig rám vagy bízva. A szökést, felejtsd el, Erika. Nem lesz rá lehetőséged. Sokat mondott, hogy fogvatartója csak a nevén szólította mindenféle cím és rang nélkül. Erika persze nem is várt egyebet. Nem csak úgy véletlenül találtak rá és vitték el túsznak. Bosszú vezérelte őket, és most már azt is tudta, ki fog ítélkezni fölötte. – Fordulj meg, és nyújtsd ide a lábadat, de vigyázz, a bátyámat nehogy fölzavard. Erika engedelmeskedett, de még arra is vigyázott, nehogy ránézzen Seligre. Érezte, a férfi már nem nézi, de nem is akarta látni rajta a kárörömöt. A cipőjét levették és Kristen levágta a ruhája alját, hogy legyen mivel összekötözni a két bokáját. Legalább nem

78

durva kötél vagy lánc… egyelőre legalábbis, gondolta Erika. Ülve maradt, mert nem mondta neki senki, hogy nem teheti, és addig csúszott hátra, míg neki tudott dőlni a szekér oldalának. A norvég nőt figyelte, aki tudomást sem vett róla, a sarokban ült és továbbra is a bátyja fejét fogta az ölében. Szép nő, nagyon szép, állapította meg Erika, de hiszen ez várható is volt, egy ilyen nagyon jóképű báty után. Kristen a két kezébe fogta Selig arcát. Nyilvánvaló, mennyire szereti, gondolta Erika, de hiszen ő is odavolt a bátyjáért, azon járt az esze, vajon ő hogy viselkedne hasonló helyzetben. Remélte, sose fogja megtudni. Annak ellenére, hogy elhatározta, nem néz Seligre, azon kapta magát, hogy a férfi arcát bámulja. Korábban semmi mást nem látott, csak a gyűlölettől szikrázó szempárt. Most észrevette azt is, hogy a férfi arca megtört, elgyötört volt, amit korábban nem tapasztalt. Vajon a láz, amiről Turgeis beszélt, az tette ezt vele? Meglátta azt is, hogy a férfi félmeztelen teste milyen sovány, nagy mélyedés volt a bordái és a csípője között. Ha láza volt, Elfwina biztos nem adott neki enni az első három napban, az látszik meg rajta. Erika nem értett egyet ezzel a gyógymóddal, mert szerinte az a logikus, hogy a szervezetnek táplálékra van szüksége, bármilyen rossz nedvek keringenek is benne. De ő nem volt ott, hogy a józan eszére hallgasson. Selig egyszer csak fölemelte a kezét és a húga ölébe tette. Erika az arcára pillantott, a férfi nem ébredt föl. Nem ébredt föl a húga sem, aki szintén elaludt. Selig homloka azonban öntudatlanul is ráncba szaladt a fájdalomtól. Vajon mennyire fájhat az a fejsérülése? Nem lehet új seb, ha még Wessexben kapta, mint mondta. Legalább ezért nem én vagyok a hibás, gondolta Erika. 79

Ahogy folytatta a vizsgálódást, észrevette Selig csuklóján a piros csíkokat, tudta, hogy a bilincstől vannak, amivel a falhoz volt láncolva. Ő pedig hagyta ott lógni, mert azt gondolta, hogy csak kimerült, miközben fájdalmai voltak. És akkor azt is meglátta, amit eddig a férfi karja takart: sötétkék csíkokat a két oldalán… Erika pontosan tudta, mi okozta őket. Elöntötte a forróság, a keze izzadni kezdett. Nagyon remélte, hogy Turgeis még idejében odaér, hogy leállítsa Wulnoth-t. Az ő bűne az, hogy fogva tartotta ezt az embert, és nem tett róla, hogy ellássák a fejsebét. Nem, nem, végül is valójában én vagyok az oka ezeknek a korbácsnyomoknak is. Én rendeltem el dühömben, hogy korbácsolják meg… egy sebesültet, egy már beteg embert, aki lázas volt, és Odin tudja még, mi más baja volt. Azt mondta neki: te meg én nem vagyunk ellenségek, soha nem is lehetünk ellenségek. De Erika tudta, ez most már nem lehet így. Selig segítségért ment Gronwoodba, de helyette megláncolták a veremben. Ő csak az igazat mondta, de nem hittek neki. És ő, Erika, a sebét veréssel gyógyította. A bűntudat már-már fojtogatta. Ha nem félt volna annyira, örült volna, hogy vezekelhet. Arra gondolt, valahogy majd csak jóvá tudja tenni, ha egyszer alkalma lesz rá, de nemigen talált ki semmit, amivel jóvá tudná tenni kegyetlenségét. A nap hátralévő részében szinte nem is volt magánál, annyira belesüllyedt a bűntudatba és a nyomorúságba. Ebből csak az zökkentette ki, amikor a kocsi hirtelen megállt. Kristen is ekkor ébredt föl. – Az isten irgalmazzon – nyögte Kristen, amikor lenézett a bátyjára –, azt hittem, csak egy álom volt. Erika is ezt kívánta, de nem mondta, helyette így szólt. – Ennie kell. Ha Gronwoodban láza volt, a mi 80

javasasszonyunk biztos kihajtotta belőle, tehát valószínű, hogy nem evett néhány napja. Kristen összevont szemöldökkel nézett rá. – Ne mondd meg, mire van szüksége a bátyámnak. És ha ismerted, akkor láthatod, hogy legalább két hete nem kapott enni, mert szinte elfogyott. A helyzet tehát még rosszabb. Már akkor sem evett egy ideje, amikor Gronwoodba került, és Erika nem volt ott, hogy szóljon Elfwinának, ne hánytassa, ne hajtsa meg. – Nem gondolom, hogy elhiszed, de sajnálom – mondta Erika. – Biztos vagyok benne, hogy sajnálod… mármint most. De hol volt benned az együttérzés, amikor szüksége lett volna rá? Erika maga sem igazodott el a férfi iránti érzésein, mégis, amikor először beszélt neki a sérüléséről, igenis érzett iránta valamit, sokkal többet, mint egy idegen iránt. Egy angyalarcú idegen iránt. Csakhogy Wulnoth elhitette vele, hogy Selig hazudott. Mindebből persze egy szót sem mondott el, és alkalma sem lett volna arra, hogy beszéljen, mert a ponyvát hirtelen elrántották, és néhány férfi jelent meg a szekér végénél. Az egyiket megismerte, látta már korábban, kesehajú, kék szemű férfi, aki azt akarta, hogy ő végig gyalog menjen Wessexbe. – Ivarr hoz ennivalót, Kris – mondta Thorolf, bár közben Seliget nézte, különösen a behorpadt hasát. – Thor fogára, vödörszámra kell ennie, hogy ezt megtöltse! – Attól tartok, még többet – felelte Kristen. A hangokra Selig megmozdult, olyan nyögve ébredt, hogy rossz volt hallgatni. Kristent az is zavarta, hogy Erika is hallotta. Selignek nem tetszene, ha tudná, hogy a nő, akit megvet, így látja. 81

– Vidd ki a nőt innen, Thorolf – mondta, valamivel ingerültebben, mint akarta. – Csinálj vele akármit, de innen tartsd távol. Eloldozhatod, de egy pillanatra se téveszd szem elől. Majd ha elláttuk Seliget, érte megyek. Erika alig kapott levegőt, amikor Thorolf hosszú karja benyúlt érte, fölkapta és lerántotta a szekérről. Kioldotta a kötést a lábán, hogy ne kelljen vinnie, és így szólt hozzá: – Nem akarnék hozzád érni, ne is adj rá okot. Nem mozdult azonban a nő mellől egyetlen másodpercre sem, így Erika nemet mondott Thorolf faragatlan ajánlatára, hogy elkíséri a bokorba. Bár kellett volna, nem akarta, hogy más is lássa, viszont azt sem tudta, mit tesz majd, ha még jobban sürgeti a szükség. Ez volt az egyetlen dolog, aminek az ügyében Thorolf hajlandó lett volna tenni valamit. Erre akkor jött rá Erika, amikor Thorolf leültette maga mellé a tűzhöz, és enni kezdett, anélkül, hogy neki adott volna akár csak egy falatot is. Erikát nem lepte meg a dolog. Thorolfból csak úgy sütött a gyűlölet, akkor is érezte, ha a férfi nem nézett rá. És ugyanígy volt ezzel mindenki, akivel csak találkozott, legyen az viking vagy szász. Erika látta Thorolf arcát, amikor Selig beesett hasára nézett. Ezért a leromlott állapotért őt és csakis őt hibáztatták, ezért aztán ennek megfelelően bántak vele. De az volt a gyanúja, hogy Lady Kristen még nem látta a bátyja hátát, és Erika bele sem akart gondolni, mi történik majd, ha meglátja.

82

13.

Kristen olyan gyorsan kanalazta befelé Seligbe a sűrű levest, hogy a férfinak sem megrágni, sem lenyelni nem volt ideje. Amikor már levegőt sem kapott, elfordította a fejét, és így szólt tele szájjal: – A fenébe, Kris, esküszöm, attól, hogy ilyen gyorsan etetsz, nem fogok hamarabb meggyógyulni. Selig maga is meglepődött azon, hogy ezt mondta, hiszen nagyon éhes volt, de jobban szeretett volna egyedül enni. Meg is próbálta, ám annyira gyenge volt, hogy remegett a keze. Biztos a gyengeség miatt vagyok ilyen ingerült, gondolta. Nagyon bosszantotta, hogy nem képes egyedül enni. És csak remélni tudta, hogy az éhezéstől van, nem pedig valami különös betegségtől, ami a fejsérülésével van összefüggésben és nem fog elmúlni, mint ahogy a fájdalom sem múlott. Az a gondolat, hogy már sosem lesz a régi, nem is ijedtséggel töltötte el, egyszerűen elfogadhatatlan volt számára. Nem tudta elhinni, hogy a börtönéből a szekérig tartó rövid út ennyire kivette azt a kis erejét, amit az egy éjszakás pihenés alatt összegyűjtött. Most azért valamivel jobban volt, legalább már nem hallatszott úgy, amikor beszél, mintha halni készülne. Kristen türelmesen várta, hogy Selig kinyissa a száját, nem kért elnézést a túl gyors etetésért, de ezt nem is várta 83

senki. Még mielőtt elfogadta volna a következő falatot, Selig megkérdezte: – Hol van Royce? – Gondolom, Wessexben. Selig abbahagyta a rágást is a meglepetéstől. Azt hitte, a sógora ott van valahol a táborban. – Elengedett értem egyedül? – Nem volt ott, hogy elmondjam neki, mire készülök. – Haragudni fog. – Gondolom, igen – felelte Kristen, és megpróbált lazának tűnni. – Nagyon fog haragudni. – Tudom, bátyám – mondta nyomatékkal és egyenesen a férfi szemébe nézve Kristen –, úgyhogy ne is beszélj erről többet. Ez az én dolgom, nem a tied. És most mondd el, mi és hol fáj, hogy továbbítsam a javasasszonynak. – Kristen, ha egy kicsit is szeretsz, ne hozz több gyógyítót nekem – mondta és megborzongott. – Aki így elbánt velem, az is javasasszonynak mondta magát, de csak mérget itatott velem, amitől semmit sem bírtam enni. – Szóval adtak neked enni? – Igen, de semmi nem maradt bennem, az a vén boszorka tett róla. Kristen bólintott. – A dán nő azt mondta, azért tisztították ki a beleidet, hogy megszabadulj a láztól, és biztos hatott, mert hűvös a homlokod. – Nem volt akkora lázam – elhallgatott, mert az egész, a zavartság, a fájdalom, a méreg, a nevetés összefolyt a gondolataiban –, legalábbis nem emlékszem. – Mind a három napig lázas voltál Gronwoodban? – Három? Selig majdnem megfulladt a kanál ételtől, mire Kristen visszakozott. – Bocsáss meg, soha nem mondtam, hogy jó ápoló vagyok, bátyám. – Nem vagy az – felelte Selig. – Ügyesebben ejtesz sebet, semmint begyógyítod. 84

Kristen elengedte a füle mellett ezt a megjegyzést. – De be kell érned velem. Selig mosolygott, és hajlandó volt még egy kanállal megenni, majd így szólt: – Valahogy majd csak túlélem az ápolásodat. Nem, most nem vághatsz nyakon… – Pedig nem ártana. Selig akkor már nem mosolygott, inkább bánatosan nézett Kristenre. – Magyarázd meg nekem azt a három napot. – Annyi ideig tartottak fogva. – Én nem emlékszem, hogy ilyen hosszú lett volna. – Mire emlékszel? – A fájdalomra – felelte Selig hirtelen eltorzult arccal –, és a nevetésére. Az a folyamatos nevetés… nem tudtam, hogy egy nőnek örömet okozhat, ha mások szenvednek. Kristen a fogát csikorgatta dühében. – Nem akartalak megterhelni, de talán jobb lenne, ha mindent elmesélnél. – Nem, nem terhel meg – mondta sóhajtva Selig –, ugyanis nem sok minden van, amit mondhatok. Még Wessexben jártunk, amikor megtámadtak minket. Azt hiszem, útonállók. A fákon bújtak el, onnan ugráltak le ránk. – Igen, hozzánk is eljutott a híre, hogy lehet, már nem is éltek. Royce elment keresni titeket. Ott vágtak fejbe? – Hátulról, és azt hiszem, egy doronggal, mert nem vérzett. Amikor magamhoz tértem, egyedül voltam, valaki másnak a ruhájában, és annyira fájt a fejem, hogy alig bírtam megmozdulni. Hánytam, és mindenből kettőt láttam, ráadásul olyan gyenge voltam, mint egy csecsemő. Thorra, soha olyan nyomorultul még nem éreztem magam. – Biztos nagyon nagy volt az ütés, mert még mindig van ott egy kis dudor. Ha olyan rég kaptad, biztos háromszor ekkora is lehetett. – Biztos – helyeselt Selig. – De amikor föleszméltem, azt hittem, még mindig Wessexben vagyok, és hogy csak egy 85

nap telt el, mert nem volt hosszú a szakállam. Mégis, KeletAngliában voltam, ahogy aznap a legnagyobb sajnálatomra megtudtam, és fogalmam sincs, hogy kerültem oda. – Közel két hétre nem emlékszel? – Így van. – És nem volt szakállad? Nyilvánvaló, hogy valaki odavitt magával Kelet-Angliába, és közben ápolt, te pedig átaludtad az egészet. Csak azt nem tudom, a végén miért hagytak ott. – Én meg arra vagyok kíváncsi, kik lehettek azok, és miért törődtek velem egyáltalán. – Lehet, hogy kelet-angliai tolvajok voltak, akik eljöttek Wessexbe. – És úgy döntöttek, hogy értem talán fizet valaki váltságdíjat? Kristen bólintott. – Aztán elunták, és nem várták meg, amíg magadhoz térsz és elmondod, ki fizet majd érted. – Az lehetséges. – A legvalószínűbb az, hogy mindezt soha nem fogjuk megtudni – mondta sóhajtva Kristen. – De ha ez alatt az idő alatt nem is ébredtél föl, akkor nemigen tudtak etetni sem, még ha megpróbálták is. Ez legalább magyarázatul szolgál a fogyásodra. A fejed még mindig fáj? – Igen, de már nem állandóan, és nem olyan erősen, mint korábban. Ha teljesen mozdulatlanul fekszem, akkor egy kis időre nem is érzem. De most más is fáj. – Mi? – A hátam. Kristen még nem látta Selig hátát. A férfin ugyan nem volt ing, de azóta nem mozdult meg, hogy a hátára fektették. Még most, hogy Kristen etette is, csak egy zsákot tettek a feje alá, hogy könnyebben tudjon nyelni. – Még egy seb? Selig arcát maszkká torzította a düh. – Kérdezd meg a dán szukát. 86

Kristen lassan hasra fordította a bátyját. Hallotta, hogy Selig fölszisszen a fájdalomtól, és akkor meglátta, miért. A sebek beleragadtak a szalmazsákba, és épp akkor szakadtak fel. A kék-zöld hólyagos bőrből patakokban ömlött immár a vér. Ez már túl sok volt Kristennek. Seliget hamisan kémkedéssel vádolták, majd kínvallatásnak vetették alá? És ez a nő rendelte ezt el? Nő ez egyáltalán? Selig nem látta a sebet, csak érezte, így aztán Kristen csak ennyit mondott: – Nem olyan súlyos, mint ahogy kinéz. – De érzésre rosszabb. – Biztos azért, mert nagyon gyenge vagy. – Kristen megpróbálta elterelni Selig figyelmét, bár nemigen sikerült neki. – Egyáltalán ettél valamit is az alatt az idő alatt? – Aznap, amikor magamhoz tértem, mielőtt Gronwoodba kerültem. – No, akkor most fejezd be azt a gulyást, és remélem, eszel még többet is. Azt akarom, hogy folyamatosan egyél, amilyen gyakran csak tudsz, és olyan sokat, amennyit csak bírsz. – Lerakta a tálat a szalmazsák mellé. – Remélem, egyedül is fog sikerülni, nem tettem messzire. Elmegyek a javasasszonyért, és nem érdekel, mit mondasz. Ellátja a sebeidet, ad valamit a fájdalom ellen, és esküszöm, nem fog purgálni. Kristen nem adott alkalmat Selignek az ellenkezésre. Elment, de még nem a javasasszonyért. A dán nőt kereste, aki nem sokkal távolabb ott ült Thorolf mellett. Erika már várta, hogy Kristen előtűnjék a szekérből. Talpra ugrott, ami miatt Thorolf azt hitte, hogy szökni készül, ám aztán Thorolf is meglátta Kristent közeledni. Erika nem futott el, mereven állt, bár egész testében remegett. Látta a hátát, látta, mit tettem dühömben, nincs bocsánat, nincs menekvés, mindegy, hogy ő provokált… 87

– Már kérdeztem tőled – szólalt meg Kristen teljesen nyugodt hangon, amivel meg is lepte Erikát –, de most választ várok. Ha Selig, mint ahogy Turgeis, az óriás állította, már sebesülten került Gronwoodba, akkor segítségért ment oda. Hogyan segítettél rajta? – Elrendeltem, hogy korbácsolják meg. Erika nem a legjobbkor ismerte be a bűnét. Kristen nem a beismerést hallotta meg, hanem az általa is ismert tények megerősítését, és dühében visszakézről arcul csapta Erikát. Erős ütés volt, egy olyasvalaki ütése, aki már nem fogja vissza magát. Erika a földre került, Thorolf lábához, arany haja a mocsokban. Thorolf meg sem próbálta megakadályozni, hogy elessen. Megtehette volna, de kilépett oldalra. Erikának lángolt az arca. A fogától fölnyílt belül a szája, és vér gyűlt össze a nyelve alatt, sőt a szája sarkain kifolyt, kénytelen volt kiköpni, hogy meg ne fulladjon. Kristen ott állt fölötte ökölbe szorított kézzel, és ráüvöltött, hogy álljon föl, még nem végzett vele. Ebben Erika is biztos volt, és nem volt ott senki, hogy megállítsa Kristent. Ha Turgeis itt lenne, ha valahonnan figyelné, akkor biztos nem törődne az óvatossággal és előjönne, hogy segítsen. Inkább meghalna, de megpróbálná. Kristen még mindig üvöltött, hogy álljon föl. – Kérek… ne ott, ahol láthat. Kristen mindenre el volt készülve, csak erre nem. – Csak nem azzal áltatod magad, hogy bárkit is érdekel, mi történik veled? – Turgeist igenis érdekli. Már a név említésére is vagy egy tucatnyian kivonták a kardjukat. Kristent azonban nem érdekelte, hogy az óriás akár meg is jelenhet. – Hadd jöjjön, nem hiszem, hogy észrevennénk. Most pedig fölállni és… 88

– Nem, Kris. Adj neki enni, és bánj vele jól. Ha büntetést kap, azt tőlem kapja – mondta egy hang, amelyre senki nem számított. Kristen dühösen csettintett és odalépett a szekérhez. Selig ülő helyzetbe tornázta magát, és a szekér falába kapaszkodott, hogy úgy is tudjon maradni. – Hagyd, hogy én… – fogott neki Kristen. – Nem. Nekem tartozik, nem neked. A hangja gyenge volt, viszont elszánt. Nem kis erőfeszítésébe került, hogy leállítsa a húgát, és tovább is érvelt volna, ha az asszony nem enged. Ezt Kristen is tudta, és kelletlenül ugyan, de ráhagyta. – Rendben, de nem szívesen. Te csak feküdj vissza, mert a pihenés legalább olyan fontos neked, mint az evés. Selig még egyszer ránézett kínzójára, aki a mocsokban fetrengett, és elmosolyodott, legalábbis megpróbálta. De még ez is nagyon igénybe vette, és nyögve visszahanyatlott a szalmazsákra. Kristen megértette a bátyja szempontjait, ha ővele bántak volna így, ő sem hagyná, hogy a családja álljon bosszút érte, ha ő maga is képes. Márpedig Selig képes lesz… ha meggyógyul. Kristen egy hosszú pillanatra alaposan megnézte magának a dán nőt. Erika még mindig a földön volt, bár már ült. – Evett? – kérdezte Kristen Thorolftól. – Nem érdemli meg – hangzott a rövid válasz. Bár Kristen egyetértett ezzel, morogva így szólt: – Eleinte ugyan másképp tudtuk, de Seligtől nem tagadta meg senki az ennivalót. És hallottad, mit mondott. A nőt erőben, egészségben kell megtartani, míg Selig nem tud vele foglalkozni. – De vajon te meg tudod-e állni?

89

Thorolf Kristen legjobb barátnőjének, Tyrának volt a bátyja, és bizonyos fokig az ő szerepét is betöltötte most az új otthonában. Tréfálkoztak, mint a testvérek. – Megpróbálom beérni azzal, hogy elképzelem, mit fog vele Selig tenni. – Megfőzi olajban? – Ez a legkevesebb. Egyikük sem vette észre, hogy Erika holtsápadt lett, hiszen nem tudta, hogy tréfálnak. Elfogta a pánik, és csak akkor nyugodott meg kicsit, amikor elkezdtek a másnapi tervekről beszélni. – Adj neki enni, Thorolf – rendelkezett Kristen éles hangon –, aztán hozd el hozzám, hogy biztosítsam az őrzését éjszakára. Kötélre is szükségem lesz. Ha nincs, küldj el valakit a faluba. Megfordult és elindult, de Erika megállította. Úgy bántak vele, mint egy tárggyal, beszéltek róla, de nem hozzá. – Akár már most is megkötözhetsz, mert nem tudok enni. – Márpedig fogsz… – Nem tudok rágni, Lady Kristen. Erika az igazat mondta, a szája földagadt, és azt nem is mondta, hogy hányingere volt az étel szónak az említésétől is. – Talán majd reggel… – suttogta. Kristen nem szólt semmit, nem tudta, erőltesse-e a dolgot, majd odaszólt Thorolfnak: – Hozd a kötelet most – aztán talpra rángatta Erikát, és a szekérhez vonszolta. Nem szállították azonban föl, hanem a földre kellett ülnie, háttal az egyik keréknek. Kristen ott állt mellette és türelmetlenül dobolt a lábával, míg a kötélre várt. Egyetlen szót sem szólt Erikához. Ahogy múltak a percek, Erika fészkelődni kezdett. Tudta, hogy éjszakára megkötik, és tudomást sem vesznek róla, amiről eszébe jutott, hogy még nem… 90

Pirulva szólalt meg: – Lehetne… kellene… szóval… – Thorolf nem vitt a bokorba? Erikának már lángolt az arca, de csak kibökte: – Nem, de… ha ő ott van, nem tudnék. Merthogy azt mondtad neki, ne tévesszen szem elől. – Nem is, a fogoly pedig ne kényeskedjék. – Kérlek, mint nő a nőhöz fordulok hozzád. Ha te lennél az én helyemben… – Én már voltam a te helyedben. Én is fogoly voltam, és a legtöbb viking, akiket itt látsz, láncra volt verve velem együtt, és ezek a szászok őriztek. Gondolod, hogy én félre tudtam vonulni? Hát akkor igaz volt, amit Selig mondott, hogy a húga a fogvatartójához ment feleségül. És a korábbi foglyok és őrök most fegyverbarátok lettek? Erika nem értette, hogyan lehetséges ez. Meg akarta kérdezni, de nem merte. Csak annyit mondott: – Kérlek… Volt a hangjában annyi kétségbeesés, hogy Kristen fölrángatta. – Szerencséd, hogy nekem is kell… Erika megkönnyebbült, még azzal sem törődött, hogy Kristen ujjai belevájtak a karjába. Kristen nem sokkal a bokrok előtt azonban megállt, a távolabb lévő árnyakat fürkészte. Erika halkan felnyögött, azt hitte, az asszony meggondolta magát. Meglepődött, amikor csak ezt hallotta: – Az óriás a férjed? A lánynak eszébe sem jutott, hogy ne az igazat mondja. – Nem, ő az állandó testőröm, a társam, az árnyékom. Mindenhova követ engem azóta, hogy megmentettem az életét, még kislány koromban. Mintha a lánya lennék. – És szerinted itt van valahol? Erre már megfontolta, ne hazudjon-e, de a korábban mondottak fényében nem látta sok értelmét. – Meglepne, ha nem így lenne – ismerte be. – Ritkán fordul elő, hogy nem vagyunk látó- vagy hallótávolságban egymástól. 91

– Nem segít az sem – mondta Kristen. – Ha egész végig elkísér is, nem juthat el hozzád. Kristen ekkor magához hívott öt férfit, és azt mondta nekik, szóródjanak szét a terület mögött, ahova menni akart. Nem kockáztathatott semmit. – Nem kell úgy kényeskedni – motyogta megvetőn, amikor látta, hogy Erika arca tűzvörös a szégyentől. – Nem tehetek róla – szólt a lány, aki meghallotta. – Jobb, ha leszoksz róla. Majd ha a bátyám végzett veled, a zavar lesz a legkisebb gondod. Ami a norvég nő számára örömteli fantázia volt, Erikát rettegéssel töltötte el. Meg kell szöknöm, gondolta. De hogyan, amikor legalább egyvalaki mindig szemmel tart?

92

14.

Erika nem is tudta, mi ébresztette föl, de amikor másnap reggel kinyitotta a szemét, a jobb válla mellett egy pár lábat látott. Hosszú lábak voltak, lábvértben és finom bőrből készült vádliközépig erő csizmában. Amikor megpróbálta megnézni, miben végződnek a lábak, hangosan felnyögött a fájdalomtól. Elfelejtette ugyanis, hogy a hátával a szekér kerekének támaszkodva megkötözték, a dereka, a melle és a nyaka körül vastagon csavarták a kötelet, nehogy reggel már ne üljön ott. Fölidézte, hogy megpróbálta egyenesen tartani a fejét, ám alvás közben oldalra fordulhatott, és a nyakizmai nagyon fájtak. A keze és az alkarja teljesen érzéketlen volt, ám ez talán áldás volt, mert emlékezett, hogy megpróbált megszabadulni a kezét összefogó vékonyabb kötéltől. Az egy sokkal durvább kötél volt, épp azért, hogy elvegyék a kedvét az efféle kísérletezésektől. Amikor ki akarta rángatni a kezét, a bőrét húsig lehorzsolta. Zsibbadt a lába is, a bokájánál arról is lejött a bőr, hiszen azt is ki akarta szabadítani, de mindhiába. A mellette álló férfi egy tapodtat sem mozdult, csak állt ott szétvetett lábbal. A kardja a hüvelyében, az ellenség kegyelemdöfését megadó rövid kése, a scramasax a fémszegecsekkel kivert övébe dugva. Zöld ingének ujja a csuklójáig ért, rajta sűrű szövésű páncéling. 93

A férfi izmos karját keresztbe fonta a mellén, sötétbarna haja a vállára omlott. Zöld szeme áthatóan fürkészte a lányt. Erika nem volt benne biztos, milyen érzelmek uralják a férfit, de igen erőszakos benyomást keltett. Magas volt és igen jóképű, ha nem olyan magas, akár szásznak is nézte volna, féllábnyival magasabb volt még Erika bátyjánál is. A lány még nem találkozott vele, előző nap ugyanis alaposan megnézett mindenkit a táborban, abban a reményben, hogy talál legalább egy kedves arcot. Ha ezt a férfit látja, bizonyára emlékezett volna rá. A férfi a szekérrel szemben állt, és bár Erika tudta, hogy nem láthat be, mert a ponyva takarta, de részben beleshetett alá, oda, ahol a norvég asszony aludt. Kristen megfordult, és szőke haja szétterült a földön, mire a férfi az egyik csizmás lábát véletlenül rátette. Véletlenül? Nem, türelmesen kivárta, míg a norvég nő megmozdul, és a haja húzására fölébred. Ó, te jó Freya, gondolta Erika, ez a férfi az ellenségük, hiszen szép arca szinte eltorzult a dühtől. De nem is felé irányult ez, hanem a norvég nő felé. Ha ez az ember bejuthatott a táborba anélkül, hogy bárki is megállította volna, Turgeis miért nem próbálta meg? Erika szétnézett, él-e még egyáltalán valaki a táborban, de senkinek semmi baja nem volt. Az emberek mozgolódtak, egyesek ettek, mások a lovakat látták el, sokan bámulták a szekeret. Akkor hát a férfi nem ellenség, egy közülük, de akkor miért olyan dühös? És a többieket miért nem zavarja, hogy a dühe az úrnő ellen fordul? – Jaj! Kristen addig mozgolódott, míg meghúzódott a haja. Megfordult, hogy megnézze, miben akadt el, és akkor meglátta a lábat, és a folytatásban azt is, aki a hajára lépett. A kék szempár kitágult, de a következő pillanatban előrántotta a tőrét, hogy a férfi lábszárába döfje. 94

Az azonban épp időben ugrott hátra, mintha várta volna a támadást. Kristen, akinek a haja immár kiszabadult, előbújt a szekérből, de a másik oldalon, ahol Erika nem láthatta. Látta viszont a férfi, mert mindketten elég magasak voltak. – Tudtam, elátkozom azt a napot, amikor az apád ezt adta neked – mondta a férfi. Erika rájött, hogy a tőrről beszél, bár nem értett minden szót. A férfi angolszász nyelven beszélt, és bár Erika kénytelen volt megtanulni, amikor idejött, igazán jól nem beszélte, inkább dánul tanította Ragnar embereit. A norvég nő azonban folyékonyan beszélte, ugyanazzal az idegen akcentussal, mint a férfi. – Várj egy kicsit, hozom azt a kardot, amit tőled kaptam, szász! – kiáltotta vissza. A férfi összevonta a szemöldökét: – Addig verlek, amíg belesántulsz, viking. Nem tehetek mást. – És ki fog ebben segíteni neked? Erikát megdöbbentette a párbeszéd hangneme. Egyszer csak a szász kiáltott egyet és fölmászott a szekérre, hogy elkapja a nőt. Az ereje és a magassága mindenképpen megvolt ehhez. – Ne, ne, fölvered Seliget. Majd én odamegyek. Még hogy odamegy, karnyújtásnyira a szásztól? Erika nem merte volna ezt megtenni, elfutott volna az ellenkező irányba. Amikor Kristen odaért a férfihoz, mellbe lökte. A férfi nem mozdult, ám látszott, épp olyan dühös, mint korábban. És dühös volt a nő is. – Legalább halkabban lennél, te tahó – sziszegte Kristen. – Ezek itt fuldokolnak a nevetéstől. Erika észrevette, hogy sokan valóban nem bírják elfojtani a kacagást. Ez kicsit enyhített a szorongásán. – Majd még jobban fognak nevetni, ha a térdemre fektetlek – felelte a férfi a foga közt szűrve a szavakat. Kristen erre egy lépést hátrált. Ha még egyet lép, megbotlott volna Erika lábában, de csak egyre volt 95

szüksége ahhoz, hogy a férfitól távolabb kerüljön. A térdre fektetve ütlegeléstől kicsit megrémült. Erika döbbenten figyelte a jelenetet. – Meg tudom magyarázni, Royce – mondta Kristen immár kisebb hévvel. – Majd ha megkaptad a verést, megmagyarázhatod. – Jaj, ez nem volt szép! – Elvitted az embereimet. – És Selig embereit – vetette közbe az asszony. A férfit láthatóan ez sem nyugtatta meg. – Engedetlen voltál, asszony. Nagyon jól tudod, hogy én soha nem hagytam volna, hogy idegyere. A norvég asszony erre kihúzta magát: – Ha visszajöttél volna akkorra, amikorra mondtad, akkor te fogadtad volna a küldöncöt, aki hírül hozta, hogy Seliget börtönbe vetették. Azt hiszed, ennek tudatában otthon bírtam maradni? És milyen jó, hogy nem vártalak meg, hiszen félholt attól, amit vele tettek. Még egy nap Gronwoodban, és meghal. Erika felsóhajtott. Látta, hogy a férfi megenyhül és átöleli Kristent. Meg akarta vigasztalni a norvég asszonyt, és ez szemmel láthatóan sikerült is neki. Ahogy elnézte őket, Erika is mintha kicsit megenyhült volna. – Hol van? – kérdezte Royce pár perc múlva. – A szekéren, és biztos fölébredt, akkora zajt csaptunk. Még jó, hogy nem érti, mit beszélünk, különben a hasán is idekúszna, hogy megvédjen engem, és akkor még csak romlana az állapota. Royce mordult egyet. – Selig okosabb annál, semmint megpróbáljon megvédeni téged tőlem, asszony. És az ijedtségemért még megkapod a verést, de várok, míg hazaérünk. – Ó, végtelenül kedves vagy – vágott vissza grimaszolva Kristen, és ellökte magától a férfit. Ekkor Royce megint meglátta Erikát, és így szólt Kristenhez: – Azt hiszem, van még némi magyarázni valód. 96

Kristen követte a férje pillantását, és összeráncolta a homlokát, arcára visszatért az Erika által akkor már jól ismert megvető kifejezés. – Ő Lady Erika Gronwoodból, most Selig foglya. – Selig félholtan ejtette foglyul? – kérdezte Royce és kétkedőn felhúzta a szemöldökét. – Én tettem meg helyette. Ha képes lett volna rá, ő kapja el, de hála ennek a nőnek itt, Selig enni is alig képes, nemhogy még bosszút állni. – Vissza kell küldened – mondta a szász. Erika szíve majd' kiugrott a helyéből, de Kristen válasza lehűtötte fölébredt reményeit. – Eszemben sincs. Selig most nem tudja megvédeni az igazát veled szemben, de megteszem én helyette. A nő marad. – Egy dán fogoly? – kiáltott fel. – Hiszen béke van! – Ez a nő nem vette ezt figyelembe, amikor hamis vádakkal illette, bebörtönözte és megkorbácsoltatta Seliget, akinek súlyos fejsebe volt, már teljesen ki volt éhezve, és láz emésztette. Segítségért ment Gronwoodba, ez a nő pedig láncra verte és megkorbácsoltatta. Nézz rá, és mondd azt, hogy nem kiált bosszúért. Kristen fölhajtotta a szekér ponyváját, Royce pedig odalépett, hogy benézzen az oldalán. Erika látni sem bírta a férfi döbbent arcát. – Te irgalmas isten! – suttogta. Erika lehunyta a szemét. Ha elbújhatott volna a föld alá, megtette volna. Selig könnyed hangnemben mondott valamit, talán, hogy kicsit megnyugtassa a sógorát, de Erika nem értette a kelta nyelvet. És bármit mondott is, annak semmi hatása nem volt a magas szászra. Royce elhúzta a feleségét a szekértől, és így szólt hozzá: – Kristen, itt valami nincs rendben. Nők így sose bántak volna a bátyáddal. – Normális nők nem is, de ez egy szívtelen szuka, aki élvezi a mások fájdalmát. Ő maga mondta, mit tett Seliggel, és ezt a saját emberei is tudják. Ha elrendeled, hogy 97

engedjék szabadon, ők teszik el láb alól, ahhoz semmi kétség sem fér. – Alfrédnak nem fog tetszeni, ha megtudja, hogy részt vettem ebben a dologban. – És az sem, ha megtudja, amit a nő tett – vágott vissza Kristen. – De ha zavar téged, fogd az embereidet, és menj. Neked semmi közöd ahhoz, hogy mit teszek én a rokonaimért. – Nincs-e? – fortyant föl Royce, és tett egy lépést az asszony felé. – Azt hiszem, megváltoztatom a megverésed helyét és idejét. A tőr ott volt Kristen övében, de nem húzta ki. Fölszegett fejjel így szólt a férjéhez: – Nosza! De én, ha igazam van, nem engedek. – Mikor engedsz te egyáltalán? – kérdezte Royce, ám látszott rajta, hogy már nem haragszik annyira. – Nem volt jogod nélkülem idejönni, csak egy órát kellett volna északkeleti irányban lovagolnod, hogy megtalálj. Csakhogy te tudtad, hogy hazaküldtelek volna, és ezért érdemled meg még mindig azt a verést. Kristen erre fölkacagott, és karját a férfi nyaka köré fűzte. – El tudom veled feledtetni, hogy úgy aggódtál miattam – mondta bizalmasan. – Ezt kétlem, mindenesetre alkalmat adok neked, hogy megpróbáld. Elindultak a többiek felé, és Erika már nem hallotta, mit beszélnek. Róla megfeledkeztek, de nőttön-nőtt benne a keserűség. Ó, milyen közel is volt a szabadulás, de az erősebb akarat győzött. Vajon csak erről volt szó? Hiába kívánta, bárcsak makacsabb lett volna a szász, Erika tudta, miért engedett mégis. Selig látványa miatt, amely látványra maga Erika is emlékezett. – Értetted, amit beszélnek? 98

Erika hallotta, hogy valami megmoccan a szekérben, de azt nem sejtette, hogy Selig odacsúszik a végébe. Fölnézett, és látta, hogy a férfi ott ül. Két kézzel kapaszkodott a szekér oldalába, hogy meg bírja magát tartani. Még így, láztól és fájdalomtól elgyötörten is kimondhatatlanul szép volt. Lefogyott, és az arccsontja valamivel jobban kiállt, de azok a hosszú pillák, az a sokat ígérő érzéki száj! Erika meg volt döbbenve, hogy a férfi ezúttal nem néz rá dühösen, sőt egyáltalán szóba áll vele, hogy egy jó darab időbe beletelt, míg válaszolt neki. – Többnyire igen. Miért, te nem? – Nem – felelte Selig. – Mivel Royce és sokan az emberei közül tudnak keltául, én soha nem gondoltam szükségesnek, hogy megtanuljak. Te tudsz? – Nem. – Akkor jó, hogy mi ketten értjük az északi nyelveket. Min veszekedtek? Erika nem akarta elhinni, hogy most ők éppen erről beszélgetnek. Ha büntetést kap, azt tőlem kapja. Hallotta világosan, amint ezt a férfi kimondta, mégis, most úgy beszélgetnek, mintha semmi efféle nem is hangzott volna el köztük. Vajon kérjek bocsánatot most, amíg ebben a különös, szinte baráti kedvében van? Magyarázkodjak Wulnoth miatt? Mivel az a szürke szempár őt nézte, képtelen volt bármit is mondani, csak a kérdésre felelt. – Nem értenek egyet az én ittlétemmel kapcsolatban. – Igen, Royce szenvedélyesen gyűlöli a dánokat. Nem akarja, hogy akár csak egy is a közelében legyen. – Ne félj, a húgod győzött. Selig úgy bólintott, mintha nem is várt volna más választ. – Ha elengednének anélkül, hogy én tudnék róla, vagy megszöknél, utánad megyek. Nincs a földön olyan hely, ahová elbújhatnál előlem. 99

A férfi mindezt kifejezéstelen arccal mondta, és Erikára rájött a reszketés. – Te játszani akarsz velem – mondta, mert nem jutott más az eszébe. – Mindenképpen… amíg másra képes nem leszek – mondta, és a világ legszebb mosolyával nézett Erikára. – Illik neked a kötél, kis hölgy – tette hozzá csevegő hangnemben –, különösen a nyakadon tudom elképzelni. Erika halottsápadt lett. Ez a férfi föl akar akasztani, és most tudatta velem, hogy addig is rettegjek, hogy beleőrüljek a félelembe. Lehunyta a szemét, és eleredt a könnye. Selig nézte, és tetszett neki a szavai hatása. Annyira szép ez a nő, annyira kívánatos, hogy még most, amikor gyűlölte is, Selig kénytelen volt elismerni, hogy felbolydultak az érzékei. Soha még ehhez fogható nőt nem ismert. Az anyja és a nővére erősek, hatalmuk is van, de ők soha nem éltek vele vissza úgy, ahogy ez a dán nő. Megkorbácsoltatta, és miért? Azért, mert fölajánlotta neki az ágyát. Hány másik nő ugrott volna! Megkorbácsoltatta, ő meg közben ott állt és nevetett, a kőszívű, rosszakaratú, szépséges boszorkány. De majd megfizet mindenért, arról majd teszek, gondolta Selig. Élvezni fogom, hogy majd kegyelemért könyörög, és akkor én leszek az, aki nevetve nemet mondok. – Tetszik a kötél a nyakad körül – folytatta –, azt hiszem, majd vasból csináltatok neked egy gallért, és egy karika lesz hozzáillesztve. Sok mindenre jó lesz az. Erika ránézett, és látta, hogy Selig még mindig mosolyog, de szeméből most gyűlölet sugárzott. Nem, akkor nem akasztás lesz, gondolta a lány, de a félelem megmaradt. Játszik vele. Az őrületbe akarja kergetni. – Nem találod szórakoztatónak? – kérdezte Selig. Erika képtelen volt megszólalni, csak a fejét rázta. – Helyes – mondta Selig immár jeges hangon. – Mert én teszek majd róla, hogy soha többé ne nevess az életben. 100

Ez elég jelentőségteljesen hangzott, mintha több is lett volna ebben, mint fenyegetés vagy ígéret. Erika félt megkérdezni bármit is, a férfi pedig elment a szekér szélétől, és nem láthatta. Freya, ó add, hogy ne lássam soha többé! – fohászkodott.

101

15.

A nap hátralévő része semmi újat nem hozott Erika számára. Kristen a férje mellett lovagolt, ami azt jelentette, hogy a rémséges dán nőt nem lehetett egyedül hagyni a védtelen Seliggel a szekéren. Még hogy védtelen? Lehet, hogy még nagyon gyönge volt, de a szavaival igencsak nagy fájdalmat tudott okozni. Erika örült, hogy nem kell Selig közeli társaságát élveznie, bár ez azzal járt, hogy neki gyalogolnia kellett. Ezt nem is bánta volna, csak a cipőjét nem kapta vissza. Nem tudta, ez szándékos volt-e vagy csak elfelejtették, mert nem Kristen volt az, aki összekötötte a két kezét elöl, majd egy hosszú kötéllel a szekérhez erősítette. Thorolf csinálta, és Erika szerint a férfi egyáltalán észre sem vette, hogy őrajta nincs cipő, annyira hosszú volt az alsóinge. A norvég nő lehet, hogy csak elfelejtette, hogy előző nap elvette Erika cipőjét, de még valószínűbb, hogy azt remélte, a lány majd annyira fölsebzi a lábát, hogy meg sem fordul a fejében, hogy szökni próbáljon, ha netán alkalom adódna. Erika azonnal észrevette, de valami nevetséges oknál fogva, minden bizonnyal azért, mert Selig nézte, ahogy a szekérhez kötözik, a büszkesége nem engedte, hogy elkérje a cipőjét. A szekér nem haladt túl gyorsan, így Erika lépést tudott vele tartani, de a lábát semmi sem védte a göröngyös út ellen. A szekér mellett indult el, ahol sem ő nem láthatott be, sem őt nem láthatta a férfi. Ahogy azonban teltekmúltak az 102

órák, Erika lemaradt. Nem esett el egyszer sem, de a fáradtság és az egyre fokozódó meleg miatt erősen verítékezett. Már magasan járt a nap, amikor a szász úr mellé hajtott a lovával, és vízzel kínálta egy bőrkulacsból. Ő volt az, aki a sógora szerint gyűlölte a dánokat, de a lány nem látott gyűlöletet a szemében. Kíváncsi volt, kicsit zavart, de nem vetett rá olyan ellenséges pillantást, mint a többiek. Erika visszaadta a kulacsot, de a férfi nem lovagolt el, hanem szóba elegyedett vele. – Ki ütött meg? Természetesen jól látszott a duzzanat az arcán, még ő is látta, ha lefelé nézett. Vajon meg is kékült? – találgatta magában, de elhatározta, nem kérdezi meg senkitől. – A feleséged – válaszolta. A férfi arca rezzenéstelen maradt. – Néha egészen vad tud lenni. Valóban, vad. Erika tudta, soha nem fogja elfelejteni azt a tőrt a nyakánál. – Már vártam tőle. – Valóban? És miért? Fölnézett a férfira, azt szerette volna tudni, vajon azt csak a kíváncsiság hajtja, vagy van más oka is a kérdéseinek. Habozott, de az igazat mondta. – Mert azt gyanítottam, hogy még nem látta a bátyja hátát. – Aha, a korbácsütések nyoma. Miért tetted? Erikát meglepte a kérdés. Hát a felesége nem mondott ennek az embernek semmit? – Kémkedéssel vádolták. Amikor vallattam, nem tűntek igaznak a válaszai. – Ez persze nem volt a teljes történet, még a miértre sem volt válasz. Az ok az volt, hogy Selig megsértette, az ágyába kívánkozott. – Miért olyan rendkívüli nálatok a korbácsolás? Nem hiszem, hogy ti másképpen cselekedtetek volna. – Lehet, de én férfi vagyok, és Selig angyalarca rám nem hatna. – Nem látok különbséget… – mondta Erika védekezve. 103

– Nem? A nők agyonkényeztetik. Imádják. Soha senki nem bántaná. Erika tudta, ő sem tette volna, ha nem olyanok a körülmények. Zavarta, hogy Selig az Áldott mindent megúszhat, ha egy nő a bírája. Legalábbis ezek az emberek itt azt gondolják. A húga is úgy gondolja. És ha fölidézte a sértést, Erika tudta, Selig mindenképpen úgy gondolja. – Szóval azt akartad, hogy bevallja? – Hogy micsoda? – kérdezett vissza Erika, de csak akkor jutott eszébe, hogy a férfi valójában a korbácsolásról beszél. – Nem… szóval megsértett, és én kijöttem a béketűrésből. Royce hátravetett fejjel kacagott. Erika összeszorította a fogát, tudta, nem kellett volna elmondania az igazat. – Nincs ebben semmi tréfás – mondta. – Istenemre, nagyon is. Még hogy a béketűrésből? Teljesen abszurd ez az egész. Ezzel valójában azt akarta mondani, hogy egy nőtől nem is lehetne mást várni, és Erika dühös volt emiatt. Ő csak egy pillanatra vesztette el a fejét, és hamar visszanyerte az önuralmát. Ha Thurston balesete akkor nem vonja el a figyelmét… Selig összehúzta a szemét, úgy nézte őket. Nem volt ínyére, hogy Royce érdeklődést mutat a rab iránt, különösen, hogy nem hallotta, miről is beszélgetnek azok ketten. Az még kevésbé tetszett neki, hogy Royce ha akarta volna, szabadon tudta volna engedni a lányt, és ő abban az állapotban vajmi keveset tehetett volna, hogy ezt megakadályozza. Veszekedni viszont nem akart. Nem, ő biztosan nem engedné szabadon, amíg a bosszúját teljes mértékig ki nem tölti rajta, az pedig akár évekbe is beletelhet, tekintve azt, hogyan érez most. Figyelte őket, és azt is pontosan tudta, mikor dühödött föl a lány annyira, hogy nem vett tudomást Royce-ról egészen addig, amíg az el nem lovagolt. Selig kiválóan tudott olvasni a nők érzelmeiben, még azokéiban is, akiket 104

gyűlölt. Nem, ez így nem helyes, hiszen korábban soha nem gyűlölt egyetlen nőt sem, és épp elég nehézséget okozott neki ez az egy is. Különösen, hogy ilyen szép volt. Néhány órával az indulás után Kristen azt mondta Selignek, hogy Erika már elég régóta gyalogol. Az első reakciója az aggodalom volt, de ezen hamar túltette magát. Hiszen nem akármilyen nőről van szó, és nem szabad úgy gondolnia rá vagy bánnia vele, mint bármelyik másik nővel. Az segítene, ha megfeledkezne arról, hogy nő, de ez ki volt zárva. Nem egyezett bele Kristen javaslatába, bár az asszony ellenkezett. – Azt akarod, hogy elessen, és úgy vonszoljuk a szekér után? Nekem mindegy, de eltörhet valamit… – Sokkal erősebb annál – szólt közbe Selig. – Hagyd. Ha majd már nagyon ki van merülve, elég akkor felültetni a szekérre. Selig még mindig dühös volt magára, amiért néhány pillanatig aggódott. Biztos természetes reakció volt, de elhatározta, a jövőben nem vesz róla tudomást. Azt remélte, a lány elesik, mert úgy döntött, amíg nem, addig nem engedi föl a szekérre. Nem lesz az sokára, tudta. A kötél, amely korábban laza volt, most megfeszült, valójában vonszolta a lányt. Selig már attól is kimerült, hogy nézte, de egyetlen pillanatra nem vette le róla a szemét azóta, hogy Erika lemaradt, és láthatta a szekérről. Selig a szalmazsákon feküdt. Lassan a végére járt annak a rengeteg ennivalónak, amit Kristen küldött oda, és evés közben minden egyes pillanatát élvezte a dán nő kínlódásának. A saját fájdalma is csökkent attól, hogy Szívtelen Erikát nézte. Válaszul a lány nem vett róla tudomást, egyszer sem nézett vissza rá, ami nem volt könnyű dolog, mivel éppen szemben voltak egymással. Abban a pillanatban, amikor megbotlott, mégis ránézett, ezzel azt mondva, hogy tökéletesen tisztában van azzal, 105

hogy a férfi bámulja. Kis híján elesett, de időben összeszedte magát. Selig odahívta a lányt a szekérhez, Erika azonban fölszegte a fejét és nemet intett. Seliget nagyon bosszantotta, hogy nem tud azonnal odamenni a lányhoz, fölkapni és földobni a szekérre. Erika tudta ezt, azért volt mersze nemet mondani. Volt azonban Selignek más ötlete is, ami nem okozott olyan örömet, mintha ő maga kivitelezte volna, de arra jó, hogy az akarata teljesüljön. Fölült, hogy fölhívja magára a szekér mögött lovagló Ivarr figyelmét, majd odahívta magához, és csak ennyit mondott: – Hozd ide. Ivarr egy szó nélkül megtette, amit kértek tőle. Erika sikított, mert Ivarr anélkül, hogy leszállt volna a lóról, megragadta a ruhájánál fogva, és földobta a szekérre. Erika a térdére érkezett, de mivel a két keze elöl össze volt kötve, elkerülhetetlenül előrebukott. Egy pillanatig ott feküdt hason, örült, hogy az arcát nem sértette föl a fa, de annak már egy csöppet sem örült, hogy ismét fölkerült a szekérre Selig mellé. Eleget szenvedtem már ma délelőtt, gondolta, jobban bírom a fizikai fájdalmat a lelkinél, hadd döntsem el én, melyiket vállalom. Elszánta magát, hogy folytatja a gyaloglást, és már nagy nehezen felült, amikor Selig rászólt: – Maradj, különben megint megkötöztetlek. Csak nem olvasott a férfi a gondolataiban? Dühösnek tűnt. Vajon azért, mert Erika nem reagált korábban arra, hogy odahívta? Kár. De ő nem a saját akaratából van itt, nem köteles engedelmeskedni a parancsainak. Lázadását nem tudván másképp kifejezni, megfordult, és a hátát mutatta a férfinak. Hiszen ő most a férfi foglya, ez világos. Nem segítene, ha makacsul ellenkezne vele, legfeljebb a büszkeségét legyezgetné. Igaz, hogy Selig gyönge volt, és szinte tehetetlen, de valami megmagyarázhatatlan ok miatt Erika mégis félt tőle. 106

Attól, hogy a közelében volt, olyan közel hozzá, hogy akár meg is érinthette volna… sőt… meg akarta érinteni. Freyára, miféle beteges gondolat! Hirtelen rándítást érzett a bal varkocsán, és észrevette, hogy a férfi az ökle köré csavarta, amitől Erika egészen közel került hozzá, csak az választotta el őket, hogy Selig a szalmazsákon feküdt, valamivel magasabban. Selig azt akarta, hogy ott feküdjön szinte mellette. Kérhette vagy akár meg is parancsolhatta volna, Erika minden bizonnyal engedelmeskedett volna, mert tudta, Selig akár erőszakhoz is folyamodhat. Mégsem szólt semmit, lenyűgözte Selig arca. Dühösnek tűnt a hangja, ő maga mégsem volt az. Inkább elégedett. – Látod csak, most már nem is vagy annyira szép – mondta halkan, bár ez nem volt igaz, csapzottságában is hihetetlenül vonzónak találta a lányt. Az a kis piszok nem takarta el buja szépségét. Selig egyre nehezebben tudott úgy tenni, mintha nem venne róla tudomást. – Most már nem vagy olyan beképzelt sem. Erika maga sem tudta, miért, de elpirult. Nem érdekelte, hogy néz ki, általában sem, most meg különösen, hiszen tudta, hogy életében még nem nyújtott siralmasabb látványt. A varkocsából kiszabadult tincsek a verítéktől csapzottan tapadtak az arcára, az út pora belepte, és az arcán, ahol néha megtörölte, el is volt kenődve a por. Ő már nem is érezte a saját bűzét, ám a férfi biztosan. Ez volt Erika számára a legrosszabb, amit el kellett viselnie. Selig összetörve, a szeme alatt sötét karikákkal is nagyszerűen nézett ki. Erika úgy döntött, ezúttal nem megy bele a férfi játékába. – Ölj meg inkább, hadd legyen vége. Selig az anyján és a húgán kívül nem ismert még ilyen merész nőt. Meg volt lepve, bár nem mutatta, ehelyett rámosolygott Erikára. – Nem, neked nem jár halálbüntetés – mondta. 107

– És váltságdíjat sem kérek érted. Csak végtelen hosszan foglak kínozni, éppen úgy, ahogy te engem. – Téged senki nem kínzott végtelen hosszan – kockáztatta meg a lány. – Három nap nálad a veremben fölért a végtelennel, hölgyem. Szégyellem, hogy ehhez foghatóval sem tudlak megkínálni. Erikának hirtelen kiszáradt a szája, de mégis összeszedte magát és megkérdezte: – Mit szándékozol tenni velem? – Azon kívül, hogy rabszolgát csinálok belőled? – Azt nem teheted meg. – Már meg is tettem. – De a bátyám eljön értem – mondta szinte eszelősen. – Kifizeti, bármennyit kérsz is. – Én nem vagyok szász, és nem fogadok el vérdíjat sem. Egy viking bosszúra áhítozik. Neked ezt tudnod kell… te is viking vagy. De hiszen ez az ember Wessexben él! A húga egy szász nemesúr felesége, neki is engedelmeskednie kell a törvényeknek. Erika kénytelen volt hinni abban, hogy az ő rabságát pénzzel meg lehet váltani, különben semmi reménye nem maradt volna. Méghogy rabszolga? Ezt nem teheti meg. Őt nem csatában fogták el, hanem a saját otthonából rabolták el. Váltságdíjat, azt igen, azt kérhet, vérdíjat is. Az életét is elveheti, bár Ragnar biztos megbosszulná. De rabszolgasorba hajtani, amikor a rokonsága nem is messze él innen? Bár csak úgy kavarogtak benne az érzelmek, Erika megpróbált megfontoltan beszélni. – A bátyám nem fogja engedni, hogy engem rabszolgaként tarts. Gondolkodnod kell egy összegen, mire megérkezik. – Kell? Selig megint mosolygott, de az, hogy hirtelen rántott egyet a lány varkocsán, azt jelezte, ismét dühös. 108

Csak épp megszorította az ökle köré tekert hajfonatot, de Erika úgy érezte, kiszakad a haja. – A bátyád nem érdekes – mondta. – Ha eljön, meg kell, hogy öljem. És ez végső soron ki miatt is lesz majd? Erika lehunyta a szemét. Tudta, a férfi semmit sem vár jobban, mint hogy ő elsírja magát. Pedig a könnyek már fojtogatták. – No, végre olyasvalamit találtam, ami számít neked, igaz? – kérdezte lágy, behízelgő hangon. – Igen – suttogta a lány. – Mennyit fogsz könyörögni, hogy ne öljem meg? – A bátyám nem gyönge legény. Kiáll ő magáért – mondta, és egyenesen belenézett Selig szemébe. – Akkor tehát nem fogsz könyörögni? – Nem, nem fogok. – Szóval szorult beléd némi büszkeség is? Nagyon helyes. A büszkeséged megtörése lesz az egyik legelső dolgom. És te megnehezíted nekem, ugye? Erika szerette volna ismerni a férfi játékszabályait, illetve azt, van-e valamilyen stratégiája azon kívül, hogy őt rémisztgeti. – Nem, ha csak tehetem. – Akkor tehát azt tervezed, hogy hamar megadod magad? – Nem erre gondoltam. – Tudom. Meg akarod tőlem tagadni a bosszú lehetőségét, de Odinra esküszöm, minden erőfeszítésed ellenére bosszút állok rajtad. Miközben beszélt, Selig a lány ajkát nézte. Erika összerezzent. A férfi észrevette és fölnevetett, kacaja erőltetettnek hangzott. – Attól nem kell félned – mondta. – Épp eléggé kapós vagyok ahhoz, hogy ne kelljen lealacsonyítanom magam a magadfajtával. 109

Erika remélte, hogy a férfi komolyan gondolja, amit mond, hogy a kínzási listáján nem szerepel az, hogy megerőszakolja. De amilyen perverz módon játszik vele, még az is lehet, hogy csak föl akarja kelteni benne a reményt, hogy aztán legyen mit lerombolni.

110

16.

Brenna Haardrad ledőlt a füves folyóparton, hagyta, hadd szárítsa meg a nap hollófekete fürtjeit, és simítsa el a homlokáról az aggodalom felhőit. Negyvenöt éves létére még nagyon sima volt a homloka. Egész életében aktív volt, tevékeny, a teste feszes, bőre sima, akár egy lányé. A négy terhesség sem hagyott sok nyomot rajta. Egy nagy csobbanásra a tóra nézett, ahol a férje még mindig úszott. Brenna meleg fényű szeme fölcsillant, amikor meglátta Garrick arany haját, és azt, amikor megrázta a fejét, és ezer apró vízcsöpp szállt szerteszét. Ez az én vikingem milyen szépen megöregedett, gondolta. Még mindig forgatja a kardot, de csak gyakorlásképpen, valójában használni nemigen szokta már. Az a néhány szürke szál a hajában mit sem vont le csinosságából és erejéből. A férfi még mindig ugyancsak gyakran meg tudta dobogtatni asszonya szívét. Mint rendszerint, Garrick most is alig akart kijönni a hűvös vízből. Brenna megértette. Ő Walesben nőtt fel, nem messze innen, de több mint a fele életét Norvégiában töltötte, és Wessex déli tájain valóban nagy volt a meleg. Soha nem maradtak azonban elég sokáig ahhoz, hogy valóban alkalmazkodjanak is hozzá. Brenna tudta, hogy a férjét sokkal jobban zavarja a hőség, mint őt, ezért nem ellenkezett soha, amikor Garrick elhozta ide a Wyndhursthoz közeli tó partjára. 111

Általában itt találták Royce-t és Kristent is, vagy Seliget azzal a nővel, akit éppen a kegyeiben részesített. A gyerekeik is sokat panaszkodtak a forró wessexi nyarak miatt, bár már mindketten itt éltek. – Elolvadsz, olyan soká vagy már bent a vízben – kiáltotta oda a férjének. – Nem is tudom, miért hagyom, hogy elvonszolj ide – mondta a férfi. Brenna tudta, hogy Garrick nem a hűvös vizű tóra gondol, hanem Wessexre. – De hiszen te akartad látni az unokáidat a nyáron – mondta, mintha ő maga nem akart volna épp annyira jönni. – És most megérdemlem a szenvedést ebben az istenverte forróságban. Azt hiszem, vissza kéne őket vinnünk Norvégiába. – Nem hinném, hogy Royce beleegyezne. – Nem állt szándékomban megkérdezni tőle. Brenna fölkacagott. Garrick kedvelte a vejét, de soha nem ismerte volna be, hogy létezik férfi, aki elég jó az ő egyetlen lányához. Kapcsolatuk valóságos élet-halálharccal kezdődött, szerencsére valódi öldöklés nem lett belőle, hanem hamarosan esküvő. Garrick azonban még néha alaposan próbára tette Royce-t. Brenna azt gyanította, hogy szándékosan, sőt azt is, hogy mindezt élvezi. Most például épp komolyan haragudott Royce-ra, amiért hagyta, hogy Selig olyasmibe keveredjék, ami végül is a fogságba eséséhez vezetett, és azt is hagyta, hogy Kristen egyedül siessen a segítségére. Mintha a szász meg tudta volna akadályozni bármelyiket is. Brenna megpróbálta ezt elmondani neki, de Garrick túlságosan fel volt dúlva ahhoz, hogy odafigyeljen, mit mond. Ha maradt volna Wyndhurstben elég ló neki és az embereinek, azonnal elindult volna utánuk, és elhatározta, ha másnap nem térnek vissza, mindenképpen elindul. 112

Brenna magába fojtotta az aggodalmait. Kristent nem féltette annyira, hiszen egy kisebb hadsereggel indult el, és a fegyverforgatásra is ki volt képezve, erről ő gondoskodott. De Selig, a tömlöcben, idegenek közt védtelen… ez minden anya rémálma. Brenna tudta, ha a gyerekei másnap reggel nem térnek vissza, ő is ellovagol a férjével együtt, hogy megtudja, mi tartja őket vissza. Nem fogja érdekelni, a férjének tetszik-e vagy sem, hogy ő is megy, nincs a világon senki, aki meg tudná akadályozni abban, hogy megtalálja a gyerekeit. Abban a pillanatban azonban, amikor lágy szellő lengedezett, és a férfi, akit szeretett ott állt mellette egy szál, a testére tapadó ingben, Brenna félretette az aggodalmait. Elismerő pillantással mérte végig az ő széles vállú vikingjét. Ó, de sokszor veszítette el az öntudatát az erős karjaiban! Garrick is észrevette, hogy Brenna nézi. – Most, hogy lehűltél, remélhető, hogy így is maradsz? – kérdezte. Kihívó kérdés volt, Brenna meg is kapta rá a várt választ. A férfi térdre ereszkedett, majd félig ráfeküdt az asszonyra. Brenna fölkacagott, mert Garrick teste még mindig nedves volt, a hajából csöpögött a víz, de Garrick a csókjával beléfojtotta a nevetést. Brenna döbbenten vette tudomásul, hogy a szenvedély, amely közös életük kezdetét jellemezte, mit sem apadt. Épp oly hevesen lángolt, mint ifjúkorukban, vagy alacsonyabb hőfokon, de tovább izzott, és mindig szívesen megosztották egymással. Mindketten meghallották, amikor valaki Garrick nevét kiáltotta, és mindketten ugyanúgy reagáltak, a szenvedély helyére az aggodalom lépett. Garrick azonnal talpra ugrott, hogy fölnézzen a gátra, Brenna pedig föl is mászott, hogy megnézze, ki zavarta meg őket. – Üzentek, egy órán belül itt vannak. 113

– És a fiam? – Velük van. Garrick intett a küldöncnek, hogy elmehet, szemét lehunyta, és arcát a fényes délutáni ég felé fordította. Brenna tudta, így köszöni meg az isteneknek, az ő istenének is, a jó hírt. Odalépett hozzá, fejét a mellére hajtotta és átölelte Garricket, aki szintén átkarolta az asszonyt. Brenna érezte, hogy könny szökik a szemébe, akkora kő gördült le a szívéről, és akkor mindketten kacagásban törtek ki, alig bírták abbahagyni. – Ki akarsz lovagolni eléjük? – Azt hiszem, elértünk abba a korba, amikor méltóságteljesebb lenne a nagyteremben várni őket. – Nem egész egy óra, és már vissza is térhetünk a nagyterembe – mondta Brenna, és várakozva nézett a férjére. – Tudom – felelte mosolyogva a férfi. Brenna talpra ugrott, és kacagva indult el a ház irányába.

114

17.

Selig ugyancsak siettette a gyógyulását. Bár még távolról sem állt készen rá, a harmadik nap reggelén leszállt a szekérről, hogy felüljön Kristen mellé a lóra. Nem volt könnyű meggyőznie a húgát arról, hogy képes lesz rá, mint ahogy nem volt könnyű az sem, hogy eltitkolja előle az egyre fokozódó fájdalmait. Selig azonban türelmetlen volt, és szeretett volna minél hamarabb a falak védelmében lenni, még mielőtt Erika bátyja megjelenne. A falak arra kellettek, hogy távol tartsák, de csak addig, amíg Selig meg nem erősödik, hogy szembeszálljon vele. Nem akarta, hogy hadseregek csapjanak össze, ha a bátynak volt egyáltalán serege. Úgy vélte, egy az egyben kell, hogy kiálljanak egymás ellen. Szemrebbenés nélkül megölte volna a férfit, aki, ha akkor otthon van Gronwoodban, elvette volna az életét a kémkedés puszta gyanújáért is. Selig fölidézte, amikor Erika ezt mondta neki. Ha azt mondják, hogy megölnék, az beleeszi magát az ember agyába. Selig arra gondolt, bárcsak ne lett volna annyira magas a láza akkoriban, bárcsak többre emlékezne most abból a kihallgatásból, aminek a lány alávetette, és az azt követő kínzásból. Ha megöli Ragnart, akkor szertefoszlik Erika reménye, hogy megmenekül, ez pedig igencsak megfelelt az ő céljainak. Seliget felbőszítette, amikor vérnyomokat látott a szekéren ott, ahova Erika a gyaloglás után fölszállt. Az az 115

átkozott nő, büszkeségében inkább elvérzett volna, semmint segítséget kérjen. Ugyanolyan büszke, mint Kristen, ám jóság helyett gonoszság lakozik benne. Majd ha felépülök, gondolta, hamar véget vetek én ennek az arcátlan viselkedésnek. Közben pedig nem akarta, hogy a fájdalom vagy a kimerültség kényszerítse térdre Erikát. Azt akarta, hogy ha eljött az ideje, a teljes megadás kényszerítse oda. Hol lenne az ő elégtétele, ha a lány teste összeomlana, ám a lelke nem törne meg? Nem az aggodalom mondatta tehát Seliggel azt, hogy a lány ne gyalogoljon, hanem csak az, hogy minél hamarabb haza akart érni. – Itt vannak! – kiáltotta Kristen izgatottan. Selig, aki mögötte ült a hatalmas lovon, nagyon megörült, amikor végre meglátta Wyndhurst falait. Amikor azonban Kristen fölkiáltott, megpillantotta a szüleit is, amint a külső falon nekik integetnek. Hiszen mondták, hogy talán jönnek ebben ez évben, de Selig remélte, hogy mégsem. Igaz, kényeztetésre vágyott, de tudta, az anyjának épp úgy nem tud majd ellenállni, mint a húgának. Ágyba fogja parancsolni, és nem engedi majd fölkelni addig, míg ő úgy nem dönt, hogy már fölépült. Kristen már korábban mondta neki, nem engedi haza, amíg a súlyát vissza nem nyeri. Kristen ugyanis nem bízott abban, hogy a nők, akiket Ivarr hozott, rendesen ellátják majd. – Talán ne meséld el nekik, mi lett belőlem, jó? – kérlelte tréfálkozva Kristent. – Ne butáskodj. Egy kölcsöninggel elrejtheted a beesett hasadat, de az arcodon is látszik, mennyire le vagy fogyva. Selig ezt eddig nem vette észre. – Akkor már nem is vagyok annyira jóképű? – Annyira csúf vagy, hogy rád sem bírok nézni. 116

Selig belecsípett a húga karjába, aki válaszul ránevetett, majd teljes sebességgel belovagolt a kapun. Selignek más sem hiányzott a lüktető fejfájásához, Kristen azonban akkor nem törődött vele, hiszen maga Selig biztosította, hogy jól van. Valahogy sikerült a nyeregben maradnia anélkül, hogy túl erősen szorította volna Kristent. A lány abban a pillanatban leugrott a nyeregből, amint bent voltak a kapun, és már szaladt is a szülei üdvözlésére. Kristen először Brennát ölelte meg, még föl is emelte, pedig Brenna nem volt kis termetű asszony. Kelta szemmel nézve valójában magas volt, a lány azonban legalább fél lábbal még nála is magasabb. Aztán Garrick következett, ezúttal ő emelte föl a lányát és forgatta körbe. Selig nem mozdult. Valójában úgy érezte, képtelen segítség nélkül leszállni a lóról úgy, hogy ne essen hasra. Néhány nap alatt többet evett, mint életében valaha is, ám az ereje csak igen lassan kezdett visszatérni, és kimerült a lovaglás alatt is. – Mennyire fáj? – kérdezte Brenna a fiától. Selig sóhajtott. Hazudhatott volna, de tudta, az anyja átlátna rajta. – Tűrhető – mondta. – Ettől még nem tudom, hogy… – De tudod – vágott közbe Garrick, aki Brenna elé állt, hogy lesegítse a fiát a lóról. Selig hálás volt az apja erős karjáért, de elszánta magát, hogy az anyja miatt segítség nélkül lép be a nagyterembe. Megfogta Brenna feléje nyújtott kezét, odahúzta magához és megölelte, ám ez hiba volt. Nem tudta olyan szorosan megölelni, mint általában, és az asszony észrevette ezt. – Meghaltak? – kérdezte a maga nyers modorában. Selig fölkacagott, és vele együtt nevetett a vérszomjas kérdésen Garrick és Royce is. Royce-nak azonban nem kellett volna meglepődnie. 117

Ő az éjszaka közepén találkozott Kristen anyjával, aki egy tőrt tartott a nyakához. Fölébresztette, és Royce-nak semmi kétsége nem volt afelől, hogy használta is volna a fegyvert, ha ő nem a helyes válaszokat adja az asszony kérdéseire. Nem sokkal ez után élet-halálharcot kellett vívnia Kristen apjával, a viking bajnokkal, akit a szeméről ismert föl, ugyanaz az égszínkék szempár, mint Kristené. Még ha megtehette volna, sem ölte volna meg ennek tudatában. Szoros volt köztük a családi kötelék, ha egyvalakit megbántottál, a többi halálos ellenségeddé vált. Royce tulajdonképpen sajnálta a dán lányt. – Az útonállók ütöttek le, anya – mondta Selig –, de eltűntek, visszamentek a kunyhóikba. Csak egyet ismernék föl közülük, így aztán nehéz lesz őket megtalálni. – De az csak az első sérülése volt – tette hozzá Kristen. – A dánokhoz ment segítségért, azok meg börtönbe vetették. Láz emésztette, és azok megkorbácsolták. Brenna a lányára nézett. – És ők élnek még? – Igen, de az, aki az egészért a felelős, itt van velünk – mutatott Kristen Erika felé. – És Selig fogja elintézni, majd ha képes lesz rá. – Egy nő? – Miért találja ezt mindenki hihetetlennek? – kiáltott fel Selig. – Nem varázsoltam el minden nőt, akit el akartam nyerni. Néhányszor kudarcot vallottam, csak azért, hogy tudjam magam mihez tartani. – Selig ragaszkodott hozzá, hogy lovon jön, de már látom, hogy ez hiba volt – mondta Kristen. – Örülök, hogy átadhatom neked az ápolását, anya. Remélem, téged nem ver majd át, és nem mondogatja, hogy remekül van, amikor még egyáltalán nem. A két testvér farkasszemet nézett, Brenna pedig, aki teljes mértékig egyetértett a lányával, parancsokat osztogatott. Selig Royce-ra nézett segítségért. Igaz, ez az ő otthona, de Royce-nak az arcára volt írva, hogy nem akar 118

vitatkozni az anyósával. A káosz és a jajveszékelés akkor tört ki, amikor a nagyteremben összegyűlt nők meglátták Seliget. A fele társaság örömkönnyeket sírt, mert életben volt, a másik fele meg azért bőgött, mert látszott rajta, mennyit szenvedett. Valamennyien szerettek volna részt venni az ápolásában, és Selig nem tudta őket meggyőzni arról, hogy nincs miért aggódniuk. Senki sem hallgatott rá. Még Kristen sem tudott mindenkinek feladatot adni. Royce és Garrick kicsit lemaradtak, miközben Seliget bevitték a nagyterembe. – Rendben lesz, amint visszanyeri a súlyát – mondta Royce. – A fejfájása talán tovább tart, azt mondják, nagy ütést kapott. – Ki éheztette? – A sérüléstől fogyott le. Közel két hétig nem volt öntudatánál. – Igen, biztos azért – mondta bólintva Garrick, majd hozzátette: – Azt hiszem, vadászni megyek a nyáron. Royce fölkacagott. – Kristen ugyanezt mondta, hogy Wessexben túl sok a rabló, és ideje, hogy néhányuktól megszabaduljunk. Selig azonban csak ezen az egyen akar bosszút állni. Meglepő, mennyire gyűlöli. Garrick követte a veje pillantását a dán nő felé, akit épp akkor vezettek be a nagyterembe. Formás volt, bár látszott, nagyon el van csigázva, és biztos csinos is lett volna, ha megmosakszik. – Mit akar vele csinálni? – Mit csinál egy férfi egy nővel? – kérdezett vissza Royce és megvonta a vállát. – Ha gyűlöli, akkor nem azt. Royce éppen tudott volna ellenkezni, ha akar. Ő is gyűlölte korábban a vikingeket, és a felesége is az volt. Megvetette azért, ami, ráadásul szajhának is nézte, amitől 119

még jobban lenézte. Hamar elmúlt azonban a gyűlölete, mert Kristen olyan volt, amilyen. Kristen azonban őt személyesen soha nem bántotta, miként Lady Erika tette Seliggel, és ez óriási különbség volt.

120

18.

Erika a hálószoba sarkában ült a földön, a csuklója és a bokája meg volt kötve. – Amíg nem csinálnak neked láncot – mondta neki Ivarr, és Erika nem siettette az időt. Amióta bejött, nem szűnt meg a sürgés-forgás a szobában. Vizet hoztak, majd kivitték, még több vizet és azt is elvitték, ennivalót tálcaszámra, és ha kihűlt, melegítve visszahozták. A javasasszony, egy kócos barna hajú öreg nő egy kis asztalnál gyógyfüveket kevert össze. Lehúzta a ruhát Seligről, és alaposan megvizsgálta. Közben több nő is bent volt, de Erika nem vette észre, hogy bármelyikük is elpirult volna. Erika később tudta meg, hogy Seliget csak ő és a javasasszony nem látta korábban meztelenül. És ő volt az egyetlen, aki elpirult… pedig oda sem nézett. Gyomorforgató volt az a tengernyi elhullajtott könny. Azt ember azt hitte volna, az a sok nő mind a felesége, de Erika tudta, a szászoknak csak egy feleségük lehet, márpedig ő szászok között él. Egyik nő sem tűnt azonban olyannak, hogy a feleségének nézte volna az ember. Az egyetlen, aki valami ranggal bírt, egy idősebb asszony volt, gyöngéden kenegette balzsammal Selig hátát. Erika úgy tudta, ez a nő Selig anyja. Egy újabb családtag, aki gyűlöl, gondolta. Csöndben fohászkodott magában, hogy az asszony ne vegye észre, ami talán sikerült is neki, mert a nő teljes figyelmével a fia felé fordult. 121

Erika nekitámasztotta a fejét a falnak és lehunyta a szemét, megpróbált nem tudomást venni a környezetéről. Egymást kergették a fejében a gondolatok, mint fogságba esése óta mindig. Semmi nem jutott azonban eszébe, ami enyhített volna rettegésén, az csak fokozódott, amikor megérkezett ebbe az alaposan megerősített, magas kőfallal körülvett udvarházba. Turgeis itt biztosan nem lehet a közelében. Elszállt a reménye, hogy a testőre késő éjjel beszökik a táborba, és elviszi valamilyen biztonságos helyre. A kőfalakat biztos szigorúan őrzik, a kaput bezárják éjszakára, Turgeis pedig nem az a fajta ember, aki akár éjjel, akár nappal észrevétlen be tudna surranni akárhová is. Erikának nem maradt más hátra, mint hogy a bátyjára várjon, ám azt nem tudta, meddig kell várnia. Arra, hogy Selig megöli, mint mondta, még csak gondolni sem mert. Ragnar majd valahogy elintézi, hogy ő kiszabaduljon. Kénytelen volt ezt a reményt táplálni magában. Többet nem kellett beszélgetnie Seliggel, és arra sem kényszerült, hogy egy szekéren utazzék vele. A harmadik nap reggelén azt mondták neki, üljön föl Ivarr mögé a lóra. Nem volt benne biztos, melyik a rosszabb. Ivarr túltett még Thorolfon is, hűvös volt és fensőbbséges. Erikának minden izma fájt lovaglás közben, mert megpróbált nem hozzáérni a férfihoz. Rájött, hogy míg ebben az országban Kristen legjobb barátja Thorolf, Seligé Ivarr, és ennek tudatában érthetőnek találta a gyűlöletét. Csak épp csöppet sem volt kellemes. Az utazás sem volt könnyű. A bizonytalan jövő mellett még attól is tartott, hogy Kristen teljesen Selig felügyeletére bízza majd őt, különösen, hogy a férje is megérkezett. Ez azonban nem volt így. Az első este óta, amikor kérte, a norvég nő, valahányszor neki engedelmeskednie kellett a természet szavának, Erikáért is eljött és kikísérte. 122

Az egyik ilyen alkalommal Erika megpróbálta áttörni a gyűlölet falát, és Kristen józan eszére apellálni. – A bátyám eljön értem – mondta. – Még akkor is megtenné, ha nem lennénk ilyen közel egymáshoz. – Igen, gondolom, így lesz. De téged nem kap vissza, amíg a bátyám úgy nem dönt, hogy elenged. Lehet, hogy akkor már vissza sem akarsz majd menni. Erika csak egyetlen okra tudott gondolni, ami miatt ne akarna hazamenni, ha megtapossák az erényét. – Úgy érted, hogy meg fog erőszakolni? – Megerőszakolni egy nőt, akit gyűlöl? No, ez az egy dolog az, amitől nem kell félned. – Akkor miért ne akarnék hazamenni? – Mert nagy a valószínűsége, hogy beleszeretsz – felelte Kristen. Erikának nem volt túl jó a kedve, de erre az abszurd feltételezésre majdnem elnevette magát. – Beleszeretni egy férfiba, aki ártani akar nekem? Hogy képzeled? – Hiszen ez épp méltó büntetés lenne a számodra. – Ez nem történhet meg. – Ezt csak ne jelentsd ki. Tehetetlen leszel vele szemben, akár a többiek. – A többiek? – Az a sok nő, aki szerelmes belé. Az a sok nő, aki szerelmes belé. Eléggé szokatlan kijelentés, csakhogy a szóban forgó férfi is meglehetősen szokatlan kinézetű. Erika nem tartott attól, hogy bekerül „a többiek” közé, de azért meg volt lepve, mennyien vannak. Rengetegen jártak ki s be a szobába, voltak, akik összevesztek azon, ki vigyen neki oda valamit. Ebben a férfiban azonban nem volt szemernyi együttérzés, sem megbocsátás, sem könyörület. Hogyan lehetnek a nők ilyen sekélyesek, hogy egy férfit csupán a jóképűsége miatt 123

szeretnek, még akkor is, ha valóban figyelemreméltóan csinos. Amikor Erika körülnézett a szobában, csak Selig anyja és az egyik idősebb szolgáló volt bent. Seliget betakarták, a hasán feküdt és minden bizonnyal aludt, hiszen azok ketten suttogóra fogták. Már épp indulni készültek, összeszedték a rongyokat, amelyekkel lemosták a beteget, a vödör vizet, a szappanos tégelyt ér a maradék ennivalót. Erika visszafojtotta a lélegzetét, azt remélte, senki nem veszi majd észre. Nem volt szerencséje. Mindkét nő egyenesen feléje tartott. Világos volt, hogy mindvégig tudták, ott van. – Brenna Haardrad vagyok, Selig anyja – szólalt meg fagyosan az asszony. Lenéző arckifejezését Erika szinte megszokta már. A szolgáló éppen úgy nézett rá, mint az úrnője. – Gondoltam – felelte Erika. – A fiam elmondta, mi történt, és beszélt arról is, mi volt a te részed benne. – Azt mondta, mi lesz a bosszúja? – Én megkorbácsoltatnálak, legyen egyenlő azzal, amit tőled kapott. Ha akkor ott vagyok, amikor kiszabadult, megöltelek volna. De hát ez csak az indulat, nem igaz? Az ember gyorsan cselekszik, hogy aztán később megbánja. Csodálom a lányomat a visszafogottságáért. Erika arcából kiment a vér, de amikor elhangzott az a szó „megbánja”, kezdett belé visszatérni az élet. – Azt akarod mondani, most nem ölsz meg? – A döntés nem az enyém, de nem, nem ölnélek meg. A halál is gyors, mint a hangulat változásai. Ez olyan baljósan hangzott, hogy Erika nem is tudta, valójában megkönnyebbülhet-e. – De ő mit akar tenni? Brenna megvonta a vállát. – Nem mondta, de ne nagyon akard még megtudni. Amíg lábadozik, haladékot kapsz, és 124

ez is több, mint amit érdemelsz. – Brenna ezzel a maga részéről befejezte, a szolgálóhoz fordult: – Vidd le a fürdőházba, Eda, és új ruha is kell majd neki. – Nem. A határozott hang az ágy felől jött. Selig tehát nem aludt, és minden szót hallott. Brenna ránézett a fiára, és kimondta a nyilvánvalót: – De hát bűzik, Selig. – Megfürödhet, de csak itt. Nem engedem el a szemem elől. – Miért? – Anya, kérdezz valami mást, róla ne beszéljünk. A hangja fagyos volt, hallatszott, nemigen lehet vele vitázni. A férfi beszélt, nem a fiú. Brennát ez persze még nem akadályozta volna meg, csakhogy ő már korábban elhatározta, hogy nem avatkozik bele. – Nem gondoltam, hogy megérem a napot, amikor meggyűlölsz egy nőt. – Ha az embert eléggé provokálják, minden lehetséges – felelte Selig. – Igaz – mondta sóhajtva Brenna. – Rendben van. – Edához fordult: – Hozzátok ide a dézsát, Selignek úgyis szüksége lesz rá holnap. Erikáról nem vettek tudomást, azt sem kérdezték, akar-e fürödni, nem még azt, hol. Itt azonban semmiképpen nem akart, és ennek hangot is adott. – Nem fürödhetek úgy, Lady Brenna, hogy ő közben néz. – Nincs más választásod – nézett rá vissza egy szürke szempár, pontosan olyan, akár a fiáé. – De van. Inkább büdös maradok. – Nem, nem maradsz. A lányom nem tűri a házában az ápolatlanságot, és én sem fogom ezt a bűzt szagolni, valahányszor belépek ide. Vagy megfürdesz itt egyedül vagy hívom az asszonyokat. 125

– Nem, ne az asszonyokat, mert megint nekem esnek. Küldd Ivarrt és még kettőt az embereim közül – szólt közbe Selig. – Inkább fürdők itt – vágta rá gyorsan Erika. – Mindjárt gondoltam. Selig hangjától Erika még feszültebb lett, de úgy döntött, nem szól semmit. Épp az ellenkezőjét éri el vele, bármit mond is, a férfi minden bizonnyal úgy döntött, még egy kicsit játszadozik vele. – Nem értem, mit akarsz elérni ezzel a makacskodással, Selig. Nem vagy olyan állapotban, hogy… kihasználd a helyzetedet – morgolódott halkan Brenna. – Félreérted, anya – felelte Selig ugyanolyan halkan. – Egy ujjal sem nyúlok hozzá. Csak pokollá teszem az életét. – Remélem, nem a saját magad kellemetelensége árán. – Fölöslegesen aggódsz. Csábít, hogy megfojtsam, de az közel sem lenne annyira élvezetes, mint amit tervezek. – Éspedig? – Semmi közöd hozzá, anya – felelte Selig mosolyogva. Máskor kapott volna ezért egy legyintést, és ezt Selig is tudta. Brenna azonban csak nevetett, és beletúrt a fia hajába. – Apád és az öcséid majd följönnek meglátogatni. Ha befejezted a fogolynak való kellemetlenkedést, pihenj valamicskét. Nem tűrök ellentmondást azt illetően, mi keli ahhoz, hogy meggyógyulj. – Ezt valahogy sejtettem.

126

19.

Erika gyűlölettel nézte a hatalmas fadézsát, amelyből gőz szállt föl. Igencsak hívogató volt, ám a szoba közepére volt állítva, nem túl messzire az ágytól. És lehet, hogy Selig csukott szemmel, a hasán fekszik, de Erika egyetlen pillanatra sem gondolta, hogy aludna. Eda kioldotta a kötést Erika csuklóján és bokáján. Oda volt készítve egy kis székre a tiszta ruha meg mosdórongyok és törülközők, mellettük egy pár cipő, de nem az övé. Valaki mégis észrevette hát, hogy mezítláb jár. Erika megdörzsölte a végtagjait, amikor lekerült róluk a kötés, de mégsem volt képes rávenni magát, hogy megmozduljon. Igaz, ő mondta, hogy ott akar fürödni, mert a másik lehetőségre még csak gondolni sem akart. Most azonban, hogy készen állt minden, képtelen volt megtenni. Most elszökhetnék, gondolta, hiszen Seligen kívül senki sincs a szobában, ő pedig nem tudna elég gyorsan fölkelni, hogy megállítson. A lépcső azonban a lenti nagyterembe vezet, és az egyetlen kijárat a túlsó oldalon van. Nem tudok sehova sem menni úgy, hogy vissza ne hoznának, és akkor még rosszabb dolgok is várhatnak rám. – Még mindig szólhatok Ivarrnak. Igen, úgy volt, ahogy gondolta, a férfi nem aludt, hanem várt, mégpedig arra, hogy tanúja legyen az ő megaláztatásának. Ha Erika eddig nem gyűlölte volna, most minden bizonnyal megutálja. – Undorító vagy. 127

– Ez ízlés dolga, és a tiéd most nem számít. Hívjam Ivarrt? Selig az oldalára fordult, szemben a lánnyal, hogy jobban hallja a válaszát. A szürke szempár könyörtelenül vizslatta a lányt, nem lett volna értelme bármit is kérni. Ez is a bosszú része. Az fog történni, amit Selig akar, efelől nem lehetett kétség. Erika lassan fölállt. Arra gondolt, bárcsak éjszaka lenne, de nem, a délutáni napfény besütött a nyitott ablakon. Még ebben sincs szerencsém, gondolta. A legtöbb, amit tehetek, hogy háttal állok neki, és úgy teszek, mintha itt sem lenne. Élveznem kell a fürdőt, és nem mutatni, hogy elpirulok. Megpróbálok másra gondolni. Mindebből csak annyi sikerült, hogy háttal álljon Selignek, miközben levetkőzik. A kád nagy volt, ám sekély, csak a térdéig ért, és a közepébe egy alacsony furdőszéket tettek, amit alig takart az egylábnyi víz. Úgy döntött, a széket nem használja, és olyan mélyen belemerül a vízbe, amennyire csak tud. Ezt azonban a férfi csak néhány percig engedte meg. – Mosd meg a hajadat. Erikát annyira megbénította az egész helyzet, hogy erre még csak nem is gondolt. Nem szerette, ha megmondják neki, mit csináljon. Azaz inkább megparancsolják. Mi lenne, ha nemet mondana? Persze, jönne Ivarr. Selig úgy tartja a feje fölött azt az átkozott vikinget, akár egy korbácsot. Beletelt egy kis időbe, míg kibontotta a soknapos kosztól összetapadt varkocsát. Ehhez föl kellett ülnie, de amint kibontotta a haját, lemerült. A hátára fekve jól megdörzsölte a fejbőrét, csak az után jött föl a víz alól a kenőszappanért. Öblítéshez csak egy vödör vizet kapott, így aztán azt félre kellett tennie, míg mindennel nem végez. Háromszor szappanozta be a haját, amíg úgy látta, már tiszta, 128

háromszor kellett lemerülnie kiöblíteni. Mire végzett, vastagon állt a víz tetején a szappanos hab, és akkor ő még nem is mosakodott. Rendes körülmények között fölállt volna. Most azonban csak ült a koszos vízben, mert az erre a célra odakészített széket nem akarta használni. A haját bele kellett csavarnia egy törülközőbe, nehogy újra koszos legyen. Ehhez térdre kellett állnia, amibe megint belepirult. – Piszkos vízben nem leszel tiszta. Selig csak találgat, hiszen nem láthatta. – Elég tiszta a víz – mondta Erika, de akár ne is mondta volna. Ha egyszer Selig kínozni akarja, akkor semmi sem tántoríthatja el ettől. – Állj föl! – parancsolt rá a lányra. – Tudnom kell, hogy tisztában vagy azzal, hogyan kell rendesen mosakodni. Nem akarom az anyám orrát még egyszer megpróbáltatásoknak kitenni. Erika nem tudta, ez a nevetséges kifogás a játék része-e, és azt sem, kell-e erre bármit is mondania, emlékeztetnie arra, hogy ő nem szász lány, akik közül sokan babonásak lévén azt hiszik, a fürdés egészségtelen? És nevetséges azért is, mert az, hogy az anyjának az ő bűzét el kell viselnie, az is őmiatta van, mert míg az úton mindenki más igen, ő nem fürödhetett. Ezek a kifogások válaszra vártak, de Erika tudta, legalább ezt megtagadhatja a férfitól. Fölállt, gondosan ügyelve arra, hogy Selignek háttal álljon. Persze, így is elpirult, az ellen nem tehetett semmit. Mégis, valami diadalfélét érzett. Ellehetetlenítette ellenfelét. Nem tudta, mi Selig valódi célja, minden bizonnyal újabb erődemonstráció. Ezt azonban nem tette lehetővé. Selig halkan kacagott, ami bosszantotta Erikát, mert azt jelentette, a férfit nem érdekli az ő átmeneti diadala, talál ő más utakat is célja eléréséhez. Két karját keresztbefonta a mellén. 129

– Fordulj meg, te némber. Szép a feneked, de látni akarom, mije van még az én új rabszolgámnak. – Nem vagyok rabszolga – suttogta Erika vadul inkább csak maga elé. – Hogy micsoda? – Nem vagyok rabszolga. – Mint már mondtam, a véleményed nem számít. Azt teszed, amit mondok neked. És ha ellenkezel, ne csodálkozz. Bármit jelentett is ez, Erika nem akarta megtudni. Most már rájött, mit akar a férfi. Megalázni őt minden lehetséges alkalommal, és teljesen lerombolni a büszkeségét. A büszkeséged megtörése lesz az egyik legelső dolgom. Emlékeznie kellett volna erre. Az, hogy Selig a meztelen testét bámulja, kizárólag azért történt, hogy őt zavarba ejtse, nem pedig azért, mert a férfit érdekelte volna, hogyan is néz ő ki. Nem a saját maga gyönyörűségére legeltette a szemét rajta, nem is azért, hogy később majd a magáévá akarja tenni. Hiszen a húga is mondta, hogy ettől nem kell tartania. Erre a dologra nem vonatkoznak a normális érzelmek. Itt csak az ő megszégyenítéséről, az ő bántásáról van szó. Erikában feltámadt a düh. Eddig a félelem fogta vissza, félt attól, mit tehet egy férfival az ő meztelensége, és mit akarhat majd tőle. De elfelejtette, hogy Selig nem akármilyen férfi. Ő az ellensége, és ez a félelem ebben az esetben nem jogos. Ha még megkívánná, sem tudna most szeretkezni vele, és még ha képes lenne, sem tenné meg. Ha a magáévá tenné, az azt jelentené, hogy akarja őt, és Selig soha nem tenne olyasmit, amit aztán fel lehet neki hánytorgatni. A dühvel együtt Erikának hirtelen megváltozott az egész viselkedése, sőt a gondolkodása is. Még hogy Selig meg akarja szégyeníteni? Hát hogyan tudná, amikor ő, Erika, jobban akarta ezt a fürdőt, mint amennyire Selig akarta, 130

hogy ő megfürödjön. Amikor a férfi jelenléte nem jelentett számára tényleges veszélyt, és amikor neki a birtokában van az az erő, amelytől Selig nagyon meg fogja bánni, hogy játszadozik vele. Hogy nézni akarja? Majd adok én neki néznivalót, gondolta. Erika még életében soha nem próbált meg szándékosan elcsábítani egy férfit, ám bizonyos dolgok ösztönösen jöttek. Megfordult, hogy szemben álljon Seliggel. A szappant nem a rongyra kente, hanem a kezére. Lassan, kék szemében az ősi kihívással ránézett, és végigdörzsölte a mellét, simogatta a hasát és a csípejét, majd le a két lába szárán a térdéig. Ez után még lassabban haladt fölfelé a combja belső oldalán. Selig a szemével követte a lány kezét, és Erika pontosan tudta, melyik volt az a pillanat, amikor a férfi megfeledkezett arról, ki is ő, csak egy fürdőző nőt nézett. – Megmosod a hátamat, viking? – Boszorka! – sziszegte a férfi. Erika a legszívesebben fölnevetett volna, de nem tette. És akkor egyszer csak, nem tudni hogyan, fordult a kocka, a férfi került nyeregbe. Az arckifejezése hirtelen érzéki lett, az ajka ellágyult, és mosolyra húzódott. A szeme már-már ezüstösen csillogott, amikor a lány testének rejtett zugait is föltérképezte. Olyan férfi volt, aki a szemével is tudott szeretkezni, és ezt a tudományát most be is mutatta Erikának. Erika kezdte magát kényelmetlenül érezni. Milyen hihetetlenül ostoba voltam, hogy így provokáltam, villant át az agyán. Hiszen a vágy semmissé teheti a legerősebb elhatározást is. Selig még mindig képtelen volt bármit is tenni, és csakis emiatt nem szaladt ki Erika visítva a szobából. Elfordította a fejét, és amilyen gyorsan csak tudta, befejezte a mosakodást. Azt azonban tudta, hogy Selig nem csukta be a szemét. 131

Nem bizony, nézte a lányt, aki egész testében remegett. Ugyanakkor valami furcsa, szokatlan, ám egy csöppet sem kellemetlen érzés fogta el. Vajon a kéjvágy ragályos? Ha igen, Odin legyen velem, gondolta, mert a férfi az övét kielégítheti legalább egy tucat nővel itt a házban, de mi lesz az én vágyammal? Nem, ez az egész csak a képzelet játéka. Nem is tudom, milyen a kéjvágy, lehetetlen hát, hogy a férfi a puszta nézésével fölébressze. Nincs itt szó semmi másról, csak a gyomrom remeg az érzések gyors változásától. Selig nem szólt többet egy szót sem, Erika pedig nem nézett a férfira. Egyvalamit azért megtanult: ő nem játssza jól ezt a játékot.

132

20.

– A ládában, ott melletted találsz egy fésűt. Az ajánlat annyira váratlan és kedves volt, hogy mivel Seligtől jött, Erika gyanút fogott. Az nem fontos, hogy ő az ujjaival próbálta kibontani összeborzolódott haját. Selig nem tehet semmi olyat, amiért hálásnak kellene lennie. Akkor miért tette mégis? Lassan nyitotta ki a ládát, azt várta, hogy valami csapdát rejt, kések hullanak le a mennyezetről vagy megnyílik a föld alatta és elnyeli. De semmi, egy szokványos láda volt, benne a fésű meg egy ovális tükör egy halom férfiruha tetején. Erika nem tudott ellenállni a tükörnek. Meglepődött, amikor belenézett, mert így megmosakodva nem is látszott rajta a sok megpróbáltatás. Ahol a pofont kapta, már csak alig látszott egy kis sárga folt, és a puffadás is elmúlt. Égszínkék szeme csodálkozva csillogott. Még a nap is kegyes volt hozzá, egy kicsit elmélyítette azt a színt, amelyet már megszerzett azóta, hogy beköszöntött a nyár. Nagyon jól nézett ki, maga sem hitte volna. Biztos a gyertyafény, gondolta, mert ahogy lement a nap, egy szolgáló meggyújtotta a szobában lévő összes gyertyát. A mesterséges fény csalóka is lehet, gondolta Erika. – Valami mást vártál? Ez az átkozott olvas a gondolataimban. – Nem, én csak… 133

– Nem kell hozzá sok idő – szakította félbe Selig –, és majd megleled az arcodon a szenvedés nyomait. – Te rohadék! – suttogta Erika, és dühödten fésülte tovább a haját, de a fájdalomtól könny szökött a szemébe. Akkora már mindketten megvacsoráztak. Erika nem rabkosztot kapott, meglepően gazdag és ízletes volt az ennivaló. A szája belseje még mindig fájt, de már legalább rágni tudott. Sokkal jobban élvezte volna azonban a vacsorát, ha nem kellett volna végignéznie és hallgatnia a szobában lejátszódó szerelmi jelenetet. Edith, a lány, akit a vacsorával együtt tálaltak föl, inkább simogatta és fogdosta Seliget, semmint etette, ráadásul egy teljes órán át. A szégyentelen szajha a játék minden egyes pillanatát élvezte. Erika életében nem látott még ilyen csábos teremtést. Nyilvánvaló volt, hogy Seliggel „ismerik egymást”, és az is, hogy folytatják a viszonyukat, amint Selig erőre kap. Már későre járt, mégsem ment senki, hogy eloltsa a gyertyákat vagy Erikát megkötözze. A vizet kimerték a dézsából. Lady Brenna ismét megjelent, hogy megnézze, Selig issza-e a javasasszony főzeteit. Lady Kristen csak bedugta a fejét az ajtón, hogy megtudakolja, van-e a bátyjának szüksége valamire. A legzavaróbbak Selig apja és fivérei voltak. A három férfi magasságával és erejével uralta a helyiséget, és bár mindegyikük alaposan megnézte magának Erikát, egyik sem szólt hozzá, de még Seliget sem kérdezte róla. Kristen biztosan elmondta nekik, amit tudni kell, mármint az ő verzióját. Erika érezte, hogy valamennyien így vagy úgy kíváncsiak rá, érzett bennük idegenkedést, zavart, dühöt, de valódi gyűlöletet különös módon nem. Vagy ha igen, jobban titkolták, mint Selig. Selig két öccse, Eric és Thorall nem voltak olyan jóképűek, mint ő, ami persze nem jelenti azt, hogy ne lettek volna csinosak. Mindketten húsz év körüliek voltak, Eric 134

talán valamivel idősebb, és mindketten az apjukra hasonlítottak, mint ahogy Kristen is, aranyszőke volt a sörényük, a kék különféle árnyalataiban játszott a szemük, és mind igencsak magasak voltak. Erika megpróbált nem tudomást venni a jelenlétükről, ám ez szinte lehetetlen volt, különösen, ami Selig viselkedését illeti. Mintha más ember lett volna, tréfálkozott, nevetett. Erika annak hatására, amilyen Edithszel és a testvéreivel volt, némileg megváltoztatta a véleményét Seligről. Sokkal többsíkú, mint korábban gondolta volna, ám ettől Erika még korántsem könnyebbült meg. Sőt inkább zavaró volt, hogy valaki, aki ilyen könnyed és tréfás tud lenni, hogyan lehet oly kegyetlen is. Selig végignézte, ahogy Erika fésülködik. Az este folyamán, amikor a lány odanézett, a férfi elfordította a tekintetét, és a gondolataiba mélyedt. Ám amióta Erika fésülködni kezdett, le sem vette róla a szemét, bár az arckifejezése nem árult el semmit. Az állandó bámulás idegesítette Erikát. Aludni akart, mert már elég késő volt. Amikor a ruháit elvitték, hagytak ott egy pokrócot is. Azt is várta, hogy kössék meg újra, és nem értette, miért nem jön senki, hogy ezt megtegye. Egyetlen pillanatra sem gondolta, hogy éjjelre szabadon hagyják. Az sem volt világos számára, miért nem oltották el a gyertyákat. Vajon fölajánljam, hogy megteszem? – futott át az agyán. Nem, jobb, ha nem szólok, nem kell semmit sem tennem, amit nem erőltetnek rám. Nem azért vagyok itt, hogy segítsek bármiben is. Végül mégis megszólalt, mert annyira feszült volt, és meg akarta törni az idegtépő csöndet. – Ez a te ládád? – Igen, az. – Akkor te itt laksz?

135

– Van saját házam nem sokkal nyugatra innen. Újonnan épült, és nem olyan kényelmes, mint Wyndhurst. És igen, ha itt vagyok a húgomnál, akkor ez az én szobám. – Mennyi ideig akarsz itt maradni? Selig arca elkomorult. – Nem hiszem, hogy sok beleszólásom lenne abba, mikor megyek el. Kristen itt tart, az a néhány rabszolgám nem viseli majd gondomat. És sajnos, az anyám is minden bizonnyal egyet ért vele. A rabszolgák említésére Erika a maga részéről inkább befejezte a beszélgetést, érezte, hogyan gerjed benne a düh. Fölrázta a pokrócot, maga köré csavarta, és lefeküdt, arccal a fal felé. – Te biztos tudod, hogyan kell gondozni egy nyomorékot. – Te nem vagy nyomorék – sziszegte. – Nincs semmi bajod, amit evéssel és pihenéssel meg ne lehetne gyógyítani. – Ha így lenne, már nem lennének fájdalmaim – felelte. – De nem így van. Erika lehunyta a szemét, mert a férfi szavai nyomán kiújult a bűntudata. Ő volt az, aki elrendelte, hogy korbácsoljanak meg egy ártatlan, ráadásul beteg embert. További fájdalmat okozott annak, akinek már akkor is meglehetős fájdalmai voltak. Selig megérdemli a teljes vérdíjat. És bocsánatkéréssel is tartozom neki, ezt még meg kell tennem, gondolta. Meg kell értenem, miért bánik velem így. Nem, mégsem. Elég fölidézni, mennyi élvezetet talált a megalázásomban. Nem, semmi többet nem kap tőlem a vérdíjon kívül. Selig nem szólt többet, és Erika is csöndben maradt. Pár perc múlva Erika elszenderedett, és akkor meghallotta a lánccsörgést. Megfordult, és meglátta Ivarrt, aki épp közeledett felé. Először megriadt és fölült, majd rájött, biztos azért van ott, 136

hogy megkösse. Még meg is nyugodott, amikor meghallotta a lánc csörgését. Ám akkor mégis elfogta a rettegés, mert ránézett a férfi kezében lévő láncra. Túl sok volt a bilincs a láncon. – Olyan lett, amilyennek rendeltem? – kérdezte Selig. – Pontosan. A kovácsnak két ember segített, és egész nap dolgoztak. Épp az imént fejezte be. – Kipróbáltad? – Igen, ki – válaszolta Ivarr –, erősek, bár vékonyak a láncszemek. – Rendben, akkor hozd ide. Selig fölült. – Vigyázz, nehogy Lady Brenna meglásson – mondta neki Ivarr. – Azt beszélik, két hétig nem enged fölkelni. Selig ügyet sem vetett a figyelmeztetésre. – Hozd ide a lányt, én magam akarom rátenni. Erika visszahőkölt, amikor a férfi utánanyúlt, de nem volt mibe megkapaszkodnia. Ivarr minden nehézség nélkül fölkapta és elvonszolta az ágyhoz. Erika nem igazán ellenkezett, bár nagyon szeretett volna, de tudta, semmi értelme. Mindenképpen megláncolták volna, ráadásul megszerezte volna nekik azt az örömet is, hogy tudják, mennyire nem akarja. Így hát nem látszott rajta, hogy ellenáll, csak Ivarr érezte. Selignek a közömbös arcát mutatta, nem akarta, hogy a férfi megtudja, mennyire fél. Teljesen ki volt szolgáltatva a fogvatartójának. A kötélben valahogy megvan a menekülés apró esélye, a láncnál semmi. Most már tudta, miért hagyták égve a gyertyákat, miért nem próbált meg Selig aludni. Erre várt, dédelgette magában a gondolatot, most pedig kiélvezi, hogy ő maga teszi föl a bilincseket. Drága Freya, gondolta, nem akarom, hogy megláncoljanak, ám Selig az Áldott nem ad nekem esélyt. 137

Ivarr odalökte a lányt Selighez, gyakorlatilag a férfi széttárt térdei közé. Selig meztelenül ült az ágyon, az ölében csak a pokróca egyik sarka volt átvetve. Amikor azonban Erika hátra akart volna lépni, Ivarrnak ütközött. A lánc az ágyon hevert Selig mellett, és ha a lány el akarta kerülni azt, hogy a férfira nézzen, akkor óhatatlanul is a láncot kellett néznie. Ivarr szavaiból kivette, hogy ez nem akármilyen lánc, hanem külön Selig rendelésére készült. A szemek nemcsak vékonyak voltak, mint Ivarr említette, hanem egészen kicsik is, ilyet Erika még soha nem látott, legalábbis nem ilyen célra. Az ékszerként viselt ezüst- és aranyláncok álltak ilyen pici szemekből. Mintha ez a lánc teljesen haszontalan lenne, mintha nem is tartana meg semmit. Egy pillanatra fölcsillant a remény, de szét is foszlott, hiszen Ivarr mondta, hogy kipróbálta, és ha ő nem tudja szétszakítani, akkor Erikának semmi esélye. A lányhoz erősített bilincsek normál méretűek voltak, de a széles vaspántok bőrrel voltak borítva, hogy viselőjét megkíméljék a vas érintésétől. Hogy miért törődik Selig az ő bőrével, arról fogalma sem volt. – Add ide a jobb kezed. Erika csak egy másodpercig habozott. Amennyire csak lehet, nem akarta mutatni, mennyire gyűlöli ezt az egészet. Hadd higgye a férfi, hogy teljesen hidegen hagyja a szabadsága korlátozása. Nem volt azonban könnyű megállni, hogy ne sírja el magát, amikor az első bilincs kattant a csuklóján. Szorosan illeszkedett, remény sem volt arra, hogy a kezét át tudja rajta bújtatni. Látszott, hogy nem férfi számára készült, de elég súlyos volt így is. Amikor Selig elengedte, lehúzta a kezét a lánc. Erika még az előtt nyújtotta a másik kezét, hogy Selig kérte volna. Látszott, a férfinak nem tetszik a készségesség. Jobban szerette volna, ha erőszakot alkalmazhat? 138

– Kapaszkodj Ivarrba, és add ide a jobb bokádat – parancsolta Selig. A fenébe ezzel az Ivarral! Erika fölemelte a lábát anélkül, hogy bárkire támaszkodott volna, amikor rákerült a bilincs, és megint csak kérés nélkül nyújtotta a másikat is. Amikor azonban a következő parancsot meghallotta, véget ért a türelme. – Térdre, szuka! Erika meg sem moccant. Selig az egyik szemöldökét fölhúzta, úgy nézett rá, mire a lány összefonta a karját a mellén, úgy nézett vissza. Selig megrázta a fejét, és Ivarr a lány vállára tette a kezét, hogy lenyomja a földre. Selig ekkor lassan megtekerte, majd a lábára hurkolta a láncot, amitől Erika kétrét görnyedt. Az álla a férfi combjánál, a szeme épp a lágyékánál. Mivel Ivarr még mindig mögötte állt, nem is tudott változtatni a helyzetén. – Választhatsz, némber. Vagy így maradsz az éjszaka további részében, vagy térdre állhatsz, ahogy kértem. Nem kérted, parancsoltad, gondolta Erika, és az nem mindegy. Még hogy választás? Vajon ha beleharapna a férfi combjába, elengedné vagy megbüntetné? Leült, egyenesen a férfi lába közé. Selig és Ivarr szívből felkacagtak, ami meglepte a lányt. Azt várta, hogy Selig dühös lesz, amiért nem a felkínált lehetőségek körül választott, és azt várta, hogy erőnek erejével térdeltetik le. Azt nem várta, hogy ellenkezésén jót nevetnek. Megint keresztbe fonta a karját a mellén most, hogy már képes volt rá, és bambán bámulta Selig bal térdét, amikor a férfi az állánál fogva fölemelte a fejét. Nem akart Selig szemébe nézni, inkább elfordította a tekintetét, amennyire tudta, és közben meglátta az ágyon az utolsó bilincset. 139

Selig elengedte a lány állát, mert a bilincs fölrakásához mindkét kezére szüksége volt. Bármennyire ellenkezett is Erika, Selig még betegen is erősebb volt. Kattant a zár, a bilincs ugyan nem fojtogatta, de a lány mégis pánikba esett. Fölnézett Seligre, így teljesen megláncolva, megbilincselve immár nem fogoly volt, hanem rabszolga. A nyaka körüli bilincs végleg azzá tette. – Kéred szépen, hogy vegyem le, fogsz könyörögni? – Eredj a pokolba! Selig elmosolyodott, azzal a mosollyal, amelyet a lány úgy gyűlölt. – Te azt csináltál velem, amit akartál, most rajtam a sor. Selig az egyik ujját beleakasztotta a nyakpántból kiálló karikába, majd fölemelte a lányt, aki így végül mégis térdelni kényszerült. – Tudtam, hogy remekül lehet majd ezt használni. És azt is tudtam, hogy jól fog neked állni a lánc. És jobb lesz, ha megszokod a súlyát, szuka, mert soha nem kerül le rólad. Erika arcából kifutott a vér. Az, hogy a férfi halkan, szinte kedvesen mondta mindezt, még rettenetesebbé tette. És még nem került föl minden lánc. Volt még egy, úgy kétméteres, mindkét végén egy-egy nagyobb karikával. Selig annyira gyenge volt még, hogy Ivarrt kérte meg arra, fűzze át az Erika nyakán lévő bilincs karikáján a láncot. Ivarr megtette, amit kértek tőle. – Hova rögzítsem? – kérdezte Seligről. – A kedvenc sarka megteszi. Erika nem vette észre az Ivarr övébe tűzött kampós szöget. Ahogy a férfi a nyakánál fogva odarángatta, Erika meglátta a kalapácsot is. Két ütés, és a szög a falba került, néhány másodperc, és Erika hozzá volt láncolva. Ivarr azon nyomban elhagyta a szobát. Erika ott állt a sarokban, és a szöget nézte a falban. Nem volt olyan 140

magasan, hogy ne tudott volna lefeküdni, de két méternél messzebbre nem mehetett el. Hallotta, ahogy Selig kényelmesen elhelyezkedik a puha ágyon. Nézte egy darabig a lányt, mielőtt végre elaludt, de a gyertyák égve maradtak. Erika a szemét sem tudta lehunyni.

141

21.

Brenna ököllel nagyot vágott a párnájára, mielőtt lefeküdt rá. Forrt a dühtől, mint azóta szinte mindig, hogy megtudta, a fiának nagy fájdalmai vannak. Annyira szerette a gyerekeit, hogy szinte azonosult velük kínjukban, és azon őrjöngött, amit Selignek át kellett élnie. A férjére nézett, aki akkor már órák óta állt az ablaknál. Ami a gyerekeket illeti, Garrick éppen olyan volt, mint az asszony, csak ő valamivel jobban el tudta rejteni az érzéseit, míg Brenna szinte robbant. – Az a nő nem fogja megkapni, amit megérdemel – szólalt meg Brenna –, mert Selig túlságosan lágyszívű, ha nőkről van szó. Garricknek nem kellett megkérdeznie, kiről beszél. – De korábban soha nem bántotta senki – mondta, majd kiitta a borát a serlegéből és befeküdt az asszony mellé az ágyba. – Szerinted mit érdemel? – Én láttam Selig hátát. Közel egy hete már, hogy megkorbácsolták, de a csíkok még mindig látszanak, ez is mutatja, mennyire súlyos volt. És ha arra gondolok, hogy a fejsérülése miatt már akkor is nagy fájdalmai voltak… – Szeretnéd megkorbácsolni a lányt? Ne feledd, egy férfi elég erős, hogy elbírja, de egy nő… – Hiszen épp erről van szó. Abban az állapotában Selig sem volt elég erős hozzá. Garrick magához húzta az asszonyát, és a hátát simogatva nyugtatni próbálta. – Természetes, hogy oda 142

vagy, hiszen bántották a fiunkat. De gondolj csak bele, mivel vádolták… – Hamisan vádolták. – Mindegy, a dánok békeszerződése nem olyan régi, hogy közömbösen viszonyuljanak egy kémkedéshez. Kínvallatásnak is alávethették volna, sőt akár föl is akaszthatták volna, vagy korbács helyett ostorral verhették volna, amibe esetleg belehal. Asszony, légy hálás, hogy egy nő döntött az ügyében, és csak megkorbácsoltatta. – Jó, legyél te hálás, én attól még gyűlölhetem azt a nőt. Brenna hangja kicsit mintha enyhült volna, inkább csak morgott, ami azt jelezte, hogy meghallgatta, amit a férje mondott, sőt egyet is értett vele, bár ezt nem ismerte volna el. – Érdekes lesz megfigyelni, hogyan fogja föl majd Selig ezt a dolgot, ha fölépül. – Azt gondolod, hogy majd megvonja a vállát, és futni hagyja a nőt? – kérdezte csodálkozva Brenna. – Nem, azt nem, de kétlem, hogy kínozni akarná. Ha férfi lenne, akkor talán, de így. Brenna megcsóválta a fejét. – Tudom, mire gondolsz, Garrick, de tévedsz. Nem fogja az ágyába kényszeríteni, azt már mondta. A nők szerint az inkább jutalom lenne, ő pedig nem akarja megjutalmazni. Garrick fölkacagott. – Emlékszem, első alkalommal hogyan vélekedtél erről. Brenna is emlékezett, de ő nem találta annyira humorosnak. – Ne emlékeztess engem a tudatlanságomra és Delia kicsinyes bosszújára, aki azt akarta, hogy féljek attól, ami annyira csodálatos. Garrick odafordult, és rámosolygott Brennára. – Én csak arra emlékszem, hogy egy alkalommal nem is tudtál betelni. – Veled, viking, soha nem elég nekem egyszer. De hiszen megtanítottalak, hogyan tegyél a feleséged kedvére. – Valóban, te tanítottál meg? 143

– Netán akarsz még órákat venni? Garrick nevetve csókolta meg a feleségét. Hirtelen zajt hallottak. Garricket azonban Ivarr már előre figyelmeztette, így eltalálta, miről van szó. – Megnyugodhatsz – mondta –, a veszélyes rabot épp most láncolták meg. – A falhoz? Garrick megvonta a vállát. – Azt hiszem, hozzáerősítették, igen. – Hiszen nem is veszélyes – mondta Brenna. – Selig szerint biztos az. – Selig kétségkívül azt gondolja, hogy a lány gyűlölni fogja, ha meg van láncolva. Azt hiszem, a fiunknak egy csomó dolog van a tarsolyában, amiről azt gondolja, a lány nem fogja kedvelni. – Úgy, szóval akkor ez lesz a bosszú? – Vagy annak egy része. Nem mondja, mit akar a lánnyal csinálni. Azt hiszem, nekünk ugyanúgy ki kell várnunk, mint a lánynak… Valamivel később újabb zajra ébredtek, ám ezúttal egyértelmű volt a forrása, Kristen kiabált, Royce visszaüvöltött, majd tompa puffanás hallatszott. Brenna föl akart kelni, de Garrick sóhajtva visszahúzta. – Bárcsak Royce egy másik időpontot választott volna a lányunk megleckéztetésére! Brenna erőlködött, hogy kiszabadítsa magát a férfi karjaiból, ám ez most sem sikerült neki. – Úgy tűnik, Kristen nem ért egyet a leckéztetéssel. – Anyja lánya. – És te nem teszel semmit? – Mit akarsz, hogy tegyek, amikor Royce-nak igaza van? Ha nem szeretné, nem tenné ezt Kristennel. Bolond módjára viselkedett, és ezt ő maga is tudja, éppen ezért ellenkezik ennyire. 144

– No, ennek sincs több értelme, mint bármi másnak, ami ma itt történik – morgolódott Brenna. – Ha Kristen nem lenne hibás, és ha nem tudná ezt ő is, akkor egyszerűen megmondaná, ő azonban kifogásokat üvöltözik. – De a kifogásai megállják a helyüket, ha jól hallom. – Nem annyira, hogy semmissé tegyék a kockázatot, amit vállalt. Royce épp ilyen könnyen hazahozhatta volna Seliget, anélkül, hogy Kristen segített volna neki. Ha nem lenne férje, aki ezt elmondja neki, én tenném meg. Brenna oldalba vágta, majd odasimult a férfihoz. – Te jobban ismered, semmint védtelennek tartanád, viking. Szerintem Kristen helyesen cselekedett, én is ezt tettem volna a helyében. – Én meg óvnálak tőle. Valahányszor Brenna ilyen volt, mindig fölébresztette Garrickben az ösztönt, hogy visszavágjon. Azt is tudta azonban, hogy sokáig nem haragszik. – Jó, hogy nem voltál itt – mondta Brenna, a férfi pedig megcsókolta, hogy elkerülje a további vitát.

145

22.

Erika hangoskodásra és a szemét bántó éles napfényre ébredt. Nem volt nehéz fölismernie a hangok tulajdonosait, Selig és a húga kiabáltak egymással. Éjjel is már akkora volt a zaj és a sürgés-forgás, hogy hangosan megkérdezte: – Támadás érte a házat? Nem várt választ, de mégis kapott, mert a zajra Selig is fölébredt. – Ne reménykedj, szuka. Csak Royce kergeti a húgomat. Biztos eszébe jutott, hogy tartozik neki egy veréssel. Kristen emiatt is biztos engem hibáztat majd, gondolta Erika. Újabb ok, hogy gyűlöljön. Most, reggel azonban úgy tűnt, Seliggel veszekszik. – Megláncolni? – kiabálta Kristen, ahogy Selig ágya előtt járkált föl-alá. – Nem hiszem el! És ugyan miért? Úgysem mehet sehova! – Így lesz, és kész! – kiabálta Selig, és közben nyüszített a fájdalomtól. Kristen nem is vette észre, mennyire bántja a bátyja fülét a hangzavar, csak folytatta: – A fene egyen meg, Selig! Tudod jól, mit érzek a lánccal kapcsolatban. – Én csak azt tudom, hogy valahányszor összeveszel Royce-szal, rajtam töltöd ki a haragodat. Ezúttal igazán megkímélhetnél ettől, Kris. – Ennek semmi köze ahhoz a baromhoz! – fakadt ki Kristen. – Miért nem bírtál várni ezzel a lánccal, amíg haza nem viszed magadhoz, úgy, hogy én ne tudjak róla? 146

– Nem akarom miattad elveszíteni. Ha neked nem kellett volna láncra verve járnod, akkor most nem ellenkeznél annyira. – De kellett, és ellenkezem. Ha annyira aggódsz, hogy megszökik, zárd be. De vedd le róla a… – A lánc marad. – Selig! – Hagyd abba! – mondta a férfi keményen. – Ezen nem fogok változtatni. Kristen nagyot sóhajtott. – Bárcsak megüthetnélek! – Én is azt kívánom – mondta Selig teljesen nyugodt, tárgyszerű hangon. Kristen egy pillanat alatt megváltozott, a bátyja fölé hajolt, megsimította az arcát és azt mondta: – Ne haragudj. – Jól van. Most pedig ülj le, egészen elszédültem attól a sok szaladgálásodtól. – Nagyon vicces, valóban nagyon vicces. – No, akkor nem te nyertél tegnap este? Kristen megrázta a fejét, és elfintorodott. Selig nevetett volna, ha nem tudja, hogy Kristen annak ellenére, hogy megígérte, nem teszi, biztos megütné. Nem ez volt az első eset, hogy Royce elfenekelte Kristent, de az is igaz, hogy az asszony hetekig hagyta szenvedni utána. – Meg kellene neki bocsátanod. Apa is ezt tette volna – mondta Selig. – Ugyan, fogd már be a szádat! – mondta Kristen immár emelt hangon. – Én megmentelek, és akkor még te is melléjük állsz. – Az igazat megvallva, Kris, nem kellettél volna a megmentésemhez. Örökké hálás leszek neked, hogy jöttél, amikor szükségem volt rád, de Royce is megtehette volna. – Honnan tudtam volna én azt? – Kristen már üvöltött, úgy, hogy Selignek megfájdult a feje tőle. – De elmondom, amit tudok. Ha nem vetted volna a fejedbe, hogy segítesz 147

egy királynak, akire még csak föl sem esküdtél, mindez nem történik meg. – Hát ez nem volt szép, hogy a fene egye meg. Te is helyeselted, hogy menjek. – Amilyen bolond voltam… – A kiabálásodtól fáj a feje, Lady Kristen. Mindketten fölkapták a fejüket, és hitetlenkedve néztek Erikára. A lány szintén megdöbbent saját magán, és a fal felé fordult, hogy elrejtse vörös arcát. Hogyan szaladtak ki a száján ezek a szavak? Hiszen csak gondolta őket, ráadásul mit törődik vele, hogy vannak-e fájdalmai Selignek? Kristen megköszörülte a torkát, és bűntudatosan nézett a bátyjára. – Nagyon fáj? A férfi egy darabig nem válaszolt, ámulva nézte Erika merev hátát. Hogy Loki vigye el, hogyan merészel az ő nevében beszélni? – Selig! – Délelőtt mindig rosszabb – felelte a férfi, de oda sem figyelt. – És nem javul? – De, de… esküszöm, javul – tette hozzá, amikor látta a húga kételkedő arcát. – Csak annyi, hogy a hirtelen zajokra és mozdulatokra mintha megint fájna… de csak ritkán. Lehet azonban, hogy egy kis nyugalom jót tenne. – Rendben – felelte Kristen, majd szó nélkül megigazgatta a beteg párnáját, simogatta a homlokát. – Pihenj ebédig, majd szólok, hogy Edith hozza be. – Nem, ne ő hozza. Tegyél meg nekem valamit, adj Edith-nek más feladatot. Túl fárasztó számomra, ha ő jön. – Szegény Selig! – mondta Kristen kuncogva. – Oda a régi vonzerő? – Ez az a nyugalom, amiről szó volt? – morgolódott Selig. 148

– Nem, de jól van, távol tartom a nőt, amíg nem szólsz, hogy jöhet. Eda jó lesz? – A te Edádat mindig szívesen látom. Egy pillanattal később becsukódott az ajtó, de Erika nem fordult meg. Azt remélte, Selig kialussza a fájdalmát, remélte, hogy nem kérdi meg, miért mondta azt, amit mondott, hiszen nem volt rá válasza még saját magának sem, nemhogy a férfinak. Azt remélte, aznapra teljesen meg is feledkezik róla. – Mondd, te férjnél vagy, Szívtelen Erika? Ennyit a reményekről… – Nem ez a nevem, és nem, nem vagyok férjnél… bár hamarosan férjhez megyek. – És ki a jegyesed? – Nem tudom, a bátyám intézi. Épp oda ment. – Nem akartál soha te magad választani? – kérdezte Selig meglepve. – Mindegy az. A bátyám szeret engem, és jól fog választani, hogy tartós legyen a kapcsolat. Nem hiszem, hogy csalódnék. – Márpedig csalódni fogsz, mert most nem lesz esküvő, igaz? – Miért, azt gondolod, hogy soha nem nyerem vissza a szabadságomat? – Még ha igen is, ki hinné el neked, hogy innen érintetlenül szabadultál? – Nem úgy ismernek, mint aki hazudni szokott – felelte a lány mereven. – Ezt mondja a legtöbb megbecstelenített szűz is. Erika fölült, és rábámult a férfira. – Gondolom, kivetted a részed a megbecstelenítésből. – Tudod, nem kedvelem a szüzeket. Nevetséges a félelmük, suta a tapasztalatlanságuk, és hisztérikus a fájdalmuk. Nem sok öröm van bennük. 149

– De ahhoz, hogy ezt megtudd, neked is meg kellett tapasztalnod – mondta a lány, és éreztette, hogy épp most bizonyosodott be, igaza volt. – Ahhoz, hogy azt megtudjam, elég volt meghallgatni egy csomó vőlegény panaszait. – Ezt mondod te. – Ki lenne jobb kém a szászoknak, mint egy kelta, aki kevésbé lenne gyanús, ha elkapják? – Még a nyelvüket sem beszélem. – Ezt mondod te. Erika megjegyzéséről Selignek ez a korábbi szóváltás jutott az eszébe, meg az a tehetetlenség, amit akkor érzett, amikor ezek a szavak elhangzottak. Erika is észrevette ezt abból, hogy a férfinak hirtelen megváltozott az arckifejezése, a közömbösből fenyegetővé vált. – Pontosan ezt mondom – szólt fagyosan, akár a jégcsap. – Merészelsz még egyszer hazugnak nevezni? – Szkeptikus a természetem. – Jobb lenne, ha az alázatot is bevennéd a tulajdonságaid közé. Ha nincs benned eleve, meg lehet és meg is fogod tanulni. A lánynak azt súgta az ösztöne, hogy ellenkezzék, de az önvédelem meghátrálást diktált… legalábbis félútig. – A testet meg lehet törni. – Azt hiszed, a lelket nem? Vajon mennyi ideig marad a lélek egyenes, ha a test csúszik-mászik? Ez már elég volt ahhoz, hogy Erika elhallgasson. Csúszik-mászik? Undorodva megborzongott. Selig mosolygott magában, amikor a lány hátat fordított neki. Túl könnyen le lehet győzni ezt a lányt. Büszke ugyan, de nem olyan makacs, mint az én családom nőtagjai, gondolta Selig. Tévedtem, amikor azt hittem, hogy olyan, mint Kristen. Kibontva nagyszerű volt Erika haja, égő arany, igen sűrű, leomlott a vállán és összegyűlt a földön a csípejénél. Seliget már előző nap lenyűgözte, amikor Erika mosás után 150

kifésülte, csakúgy, mint ahogy az is megigézte, amikor a fürdésnél először látta a lány meztelen testét. Összerezzent az emlék hatására. Tévedett, amikor azt hitte, hogy a gyűlölet majd közömbössé teszi a lány bájai iránt. Lehet, hogy így lenne, ha nem lenne ennyire vonzó: buja nagy mellek, korallszínű bimbó, keskeny derék, finom karok és nyak, mesés megfogni való csípő és igen hosszú lábak. Erika sokkal magasabb volt, mint a szász nők, akiket megszokott. Hiányzott már neki egy olyan nő, akinél nem kell félni, hogy bármelyik pillanatban összetöri. Nem volt olyan erős, mint Kristen, de mégis izmos, kemény húsú. Most, hogy megmosta, az arca is sokkal csinosabb volt, mint amire Selig emlékezett. Lágy ívű szemöldök, magas arccsontok, rövid, egyenes orr, telt, csábos ajkak. Erős, szemtelen álla miatt volt csupán, hogy nem lehetett szépnek mondani, ám szép kék szeme az erős állat is feledtette. Selig fölkészült rá, hogy ellenáll minden kísértésnek, de nem volt fölkészülve a vágytól csillogó szempárra, a víztől és szappantól csillogó bőrre, és arra, hogy a kezek érzékien siklanak a hajlatokban. A boszorka! Szándékosan tüzelte föl a vérét, ezt Selig tudta, de még ennek a tudatában is jobban kívánta, mint nőt valaha kívánt. Ha ereje teljében lett volna, mindent megtesz, hogy vágyát csillapítsa. Igaz, magának is, meg a nőnek is megmondta, hogy úgy soha nem fog hozzányúlni, de azt nem várta volna, hogy elutasítás helyett megkívánja.

151

23.

Teltek-múltak a napok egymás után, semmi említésre méltó nem történt. Erika feszültsége és Selig állandó jelenléte miatt az idő, legalábbis a lány számára gyorsan telt. Hamarosan kialakult valamiféle rutin. Ivarr minden reggel és minden este megigazította a láncait, reggel eloldotta a faltól, de a nyakáról nem. Azt mondta a lánynak, nappalra tekerje a nyaka köré, akár egy ékszert, akkor iegalább nem lép rá. Erika meglepve tapasztalta, hogy a lánc nem is súlyosabb, mint egy nyaklánc. Úgy tűnt, Kristen jobban gyűlöli a láncot, mint Erika. Még kétszer bejött, hogy rábeszélje Seliget, vegye le a lányról, de a férfit nem lehetett meggyőzni. Soha nem kerül le rólad. Selig ugyan nem említette ezt a húgának, Erika azonban képtelen volt elfelejteni ezeket a szavakat, és azt, milyen rémesen érezte magát utána. Selig anyja is fűzött valami megjegyzést a lánchoz, nem akkora hévvel, mint Kristen, inkább kíváncsian. Erika mindent megtett, hogy változtasson a helyzetén. Az ujjai vége már kisebesedett, mert megpróbált legalább attól a lánctól megszabadulni, ami a falhoz volt erősítve. Nem járt azonban sikerrel, alig gyógyult be az ujja hegye, megint próbálkozott, és megint csak ugyanoda jutott. Még az a megkönnyebbülés sem tartott sokáig, amit akkor érzett, amikor napközben leoldották a láncot, mert úgy sem volt semmi szabadsága. Eda vagy Kristen 152

napközben gyakran bement, hogy kivigye a latrinára, ám ez volt az egyetlen alkalom, amikor távol lehetett Seligtől. Az, hogy a férfit az anyja nem engedte fölkelni, nem volt ehhez hasonlítható, hiszen amint visszanyeri az erejét, Selig már nem lesz többé ágyhoz kötve, ő azonban akkor sem lesz szabad. Többet azonban nem kérdezte, mi lesz vele, ha Selig fölépül. Egyfelől nem is bánta a késlekedést, másfelől azonban siettette volna az időt, hogy mire a bátyja megérkezik, ő már magához térjen azok után a kínok után, amiket ki kell majd állnia. Persze csak, ha Selig megelégszik a kínzás egy bizonyos mennyiségével, hiszen annak is fennáll a lehetősége, hogy végtelen ideig tartó szenvedésre gondol. Erikát ez is gyötörte, de aggódott Thurston karja miatt is. Vajon ki vigasztalja, babusgatja most, hogy ő nincs ott? Amiatt is aggódott, hogy Turgeis valami drasztikus lépést tesz a megmentése érdekében, és ő maga is fogságba kerül. A legjobban azonban az aggasztotta, hogy akár hónapok is eltelhetnek, míg Ragnar egyáltalán tudomást szerez a hollétéről és arról, hogy fogságba esett. Biztos küldtek embereket a keresésére, de Ragnarnak nem volt meghatározott úti célja, többfelé is keresett férjet Erikának. Minden bizonnyal ellátogat Guthrum király udvarába is, de említett valahol messze északon norvégokat is, és a keleten még mindig bizonyos hatalommal bíró merciaiakat. Ragnar akár több hónapig is távol lehet. A Seliggel való társalgás sem volt szórakoztató, Erika a végén vagy még dühösebb vagy még ijedtebb volt tőle. Néha puszta unalomból beszélt hozzá a férfi, és igen ritkán Erika megismerhette azt az arcát is, amelyet az őt imádó nők bizonyára jól ismertek. Selig valóban tudott elragadó és szórakoztató is lenni, el tudta érni, hogy a társaságában lévő nő különlegesnek 153

érezze magát. Erika szívét is meg tudta dobogtatni egy-egy hangsúlyával vagy nézésével. Amikor Erika azon kapta magát, hogy róla ábrándozik, azon merengve, milyen lenne két karja ölelésében, kis híján elsírta magát. Milyen lenne az érzéki szája íze, milyen lenne, ha az az ezüstszürke szempár őérte telne meg vággyal… Selig szerencsére nem mutatott túl sokat ebből a másik oldalából, így Erika nem feledkezett meg arról a kegyetlenségről, amit, úgy tűnt, csak neki tartogat. Egy hét után Selig az anyja tudta nélkül ugyan, de néhányszor már fölkelt az ágyból. Messzebbre még nem merészkedett, csak a szobában tett néhány lépést, hogy az izmait megdolgoztassa. Néha megfogta Erika láncát, és úgy vezette a lányt, akárha pórázon tartott állat lenne. – Jobb, ha megszokod – mondta, amikor első alkalommal a lány kérdőn nézett rá. Másodjára is megkérdezte. Erika arra gondolt, neki is szüksége lehet némi mozgásra, ami valóban igaz is volt. Egész nap csak a sarokban üldögélt, nem akart semmit sem kérni, de félt mozogni a szobában. Aznap volt először, amikor ott állt a férfi mellett, hogy megtapasztalta milyen magas. Ő sem volt alacsony, legalábbis a szász nőkhöz képest nem. Itt csak Kristen volt nála magasabb, de csak pár ujjnyival, Selig azonban közel egy lábbal. És most, hogy kezdte visszanyerni az erejét, ez a magasság félelmetesnek tűnt. Egyik késő délután Selig elaludt. Erikán kívül senki nem volt a szobában, de ő is már majdnem elszundított, mert nagy volt a fülledtség. A fájdalmas nyögéstől Erikának azonnal kipattant a szeme. Bár Selig egyetlen hangot sem adott ki, Erika gyakran tudta, mikor tört rá a fejfájás. Attól, hogy most hangosan kiáltott, a lány, anélkül, hogy felfogta volna, mit tesz, odaszaladt az ágyhoz. Aztán hirtelen megfordult és elindult vissza, a sarokba. Ott egye meg a fene, gondolta, Loki 154

akár el is viheti magával a szellemét. A kisujjamat sem mozdítom érte… A halk beszédre azonban megállt és visszament az ágyhoz. Rájött, hogy a férfi nem hozzá beszél, hanem alszik, és rémálmában motyog, a fejét pedig tagadólag rázza. Egyszer csak öklével az ágyat kezdte csapkodni. Erika úgy döntött, fölébreszti a férfit, mielőtt még kárt tesz magában. Nem azért, mert nem bírta nézni, hogy szenved, hanem azért ébresztette föl, mert tudta, ha Selig újabb sérülést szenved, neki még tovább kell itt maradnia vele egy szobában. Csakis ezért ment oda fölrázni. – Nem… ne! Elég a nevetésből… elég, hagyd abba… abba kell hagynod. Erika ereiben meghűlt a vér, amikor rájött, hogy a férfi róla álmodik. Megjósolta, hogy ő, Erika soha többé nem fog nevetni. Ez volt a célja, hogy olyan nyomorúságba taszítja, hogy többé ne találjon örömet semmiben sem. Álmában azonban ez látszólag nem sikerült neki, különben nem hánykolódna ennyit. Erika első ösztöne azt súgta, hogy hagyja a férfit tovább álmodni, de mi van, gondolta, ha valóban kárt tesz magában? Morogva bár, de mégis úgy döntött, megrázza. Ezúttal sikerült, de nem azzal az eredménynyel, amire számított. Selig kinyitotta a szemét, de látszott, nincs magánál, majd megfogta a lány fejét, és még mielőtt Erika egyáltalán levegőért kapott volna, odahúzta magához és megcsókolta. Erika még soha ilyesmit nem élt át, még csak nem is álmodott róla, a lába ujjában is érezte a csodát. Egy csapásra elmúlt a rossz érzése, mert annyi új tolakodott a helyébe. A férfi ajkával simogatta, dörzsölte a lányét, majd rátapadt és nyelvével utat keresett magának. Nedves hőség, selyempuhaság, az érzések új forgataga. Erika még levegőt venni is elfelejtett, odasimult a férfi mellére. 155

Minden bizonnyal ez volt az, amitől Selig teljesen fölébredt, mert hirtelen ellökte magától a lányt. Selig fölült és rábámult a földön döbbenten ülő Erikára. – Thor szent nevére! Mit csináltál? – Még hogy én? – méltatlankodott a lány, és megpróbált a lábára állni. – Csak föl akartalak ébreszteni, mert rosszat álmodtál… illetve lehet, hogy jó álom volt, de neked nem tetszett. – Nem emlékszem semmiféle álomra – mondta Selig, és hogy a sértés még jobban fájjon, a keze fejével megtörölte a száját. Erika nem válaszolt, de ő is letörölte az ajkáról a férfi ízét. – Az nagy baj. – Figyelmeztetlek, te némber… – Ne fáradj – vágta oda a lány. – Te cselekedtél helytelenül, nem én. És ha legközelebb erőszakkal megcsókolsz, figyelmeztetlek, a fogaimat is használom majd. Selig elpirult a dühtől, hogy szembesítették azzal, amit tett. – Ne félj, nem lesz legközelebb. Inkább csókolnám meg egy disznó alfelét. Most Erika lett ugyanolyan vörös, mint előbb a férfi. – Pontosan ezek az én érzéseim is. Selig ledobta magáról a takarót, hogy fölkeljen. Erika túlságosan dühös volt ahhoz, hogy hátráljon. Csípőre tette a kezét, és fölszegte a fejét, akkor nyitott rájuk Brenna. – Mi folyik itt? Mindketten odanéztek. Brennának nem tetszett, amit látott. Selig visszafeküdt a párnájára. – Egy kis nézeteltérés, anya – mondta sóhajtva. – Kicsi? Inkább hangos. De örülök, hogy föl tudsz állni. – Akkor vége az ágyban fekvésnek? – kérdezte Selig reménykedve. 156

– Azt hiszem, igen – felelte Brenna, de nem tűnt túlságosan boldognak. – Úgy látom, kezdesz a súlyodnál lenni, egész jól nézel ki. – Miért vagy akkor ilyen? – Hírét vettem, hogy a király egy órán belül itt lesz. Royce szerint akar majd veled beszélni a rablótámadásról, amelynek során az egyik püspöke odalett. Ha tehát elég jól érzed magad, hogy lejöjj a nagyterembe… – Már a múlt héten is elég jól voltam. – Az egész nincs még két hete, hogy történt. Ha úgy lett volna, ahogy én akartam… – Tudom, anya – szakította félbe az asszonyt megint. – Sok idő kell, míg felöltözöm, hogy ne fáradjak nagyon ki. Talán menj ki, hogy nekifoghassak. Biztos vagyok benne, hogy kell majd az az egész óra hozzá, ami Alfréd érkezéséig hátravan. Brenna kétkedve nézett, de kiment. Selig szinte röpült végig a szobán a ládájához. – Szégyellned kéne magad, amiért hazudsz az anyádnak. – Miért? – vágott vissza Selig vigyorogva. – Hiszen pontosan tudja, hogy tíz perc múlva lent leszek. Szemben azzal, amit gondolsz, teljességgel lehetetlen becsapni ezt a drága hölgyet.

157

24.

Selig pontosan mérte be az időt, ami ahhoz volt szükséges, hogy díszbe vágja magát, mégis, amikor kész lett, úgy nézett ki, mint aki órákig szépítkezett. Kétségkívül pompásan festett. Barna őzbőr nadrág volt rajta fekete bőrszíjakkal, és fehér, ujjatlan ing egy sárkányfejes csattal díszített övvel összefogva. Puha fekete bőrből készült csizmáját fehér prém szegélyezte, ilyen szegélye volt a vállára tűzött rövid fekete, aranycsatos zekének is. Arany karperece szintén sárkányfejet formázott, rubinszeme szikrát szórt. A karpereceken jól látszott, hogy a férfi karjába visszatért az erő. Selig a nyakában tömör arany korongot viselt, a három farkasnak szintén rubinszeme volt. Sokkal vastagabb láncon függött a nyakék, mint Erika lánca, minden bizonnyal kétszer olyan súlyos is volt. Fekete haja, amely fényes volt a reggeli mosástól, és minden mozdulatára a vállát verdeste, éles kontrasztban állt a vakítóan fehér inggel. Erika önfeledten nézte, és megfeledkezett arról a fogadalmáról, hogy ha csak nem feltétlenül szükséges, nem elegyedik beszédbe Seliggel. – A farkasoknak van valami különös jelentőségük a családod számára? Selig még csak rá sem nézett a lányra. – Nem, csak kiskoromban volt két házi farkasom. 158

Erika nem talált ezen semmi csodálkoznivalót, ő maga is hazavitt egy farkaskölyköt nyolcéves korában, de az apja megtiltotta, hogy megtartsa. – Akkor miért van három az érméden? – A harmadik lépett a kettő helyébe, amikor kiöregedtek. – A harmadik akkor még mindig él? – Igen, él – felelte, majd odaállt a lány elé. – Most pedig tekerd le a nyakadból a láncot. – Azért, mert elmégy, még nem kell a falhoz láncolnod. Zárd be inkább az ajtót. A férfi elmosolyodott, azzal a vakítóan szépséges mosolyával, ami arra figyelmeztette Erikát, hogy a válasz nem lesz a kedvére való. – Mióta képzeled azt, hogy te mondod meg, mi legyen? Ez az átkozott csók és a szóváltás miatt volt, Erika egészen biztos volt ebben. – Nem, tévedsz – mondta, mintha a gondolataiban, de legalábbis az arcáról olvasna. – Lejössz velem. Ez volt az utolsó, amire Erika számított. – A nagyterembe? – Igen, oda. Bármilyen átmeneti is, de legalább egy kis szabadság. Erika túlságosan is örült ahhoz, hogy gyanakodjék. – Letekerte a nyakáról a „nyakláncot”, és odanyújtotta a férfinak, aki nem azt a végét fogta meg, hanem a nyakánál lévőt, és egy pillanat alatt kioldotta. – Látom, teljesen visszatért az erőd. – Nem teljesen, de eléggé – felelte szemmel láthatóan örömmel Selig. A következő pillanatban újra kattant a nyakán lévő karika zárja. Erika ekkor értette meg, hogy Selig csak ki akarta próbálni, vajon ki tudja-e egyedül nyitni és bezárni a bilincset, hogy Ivarrnak ne kelljen minden nap jönnie.

159

Erika csalódottsága szinte tapintható volt. Selig az ökle köré csavarta a lánc végét, majd kiment a szobából, maga után húzva Erikát. A lány nem ellenkezett, legalábbis addig, amíg oda nem értek a lépcsőhöz. Akkor azonban Erika lemaradt, és a lánc megfeszült. – Most már elengedheted. Én nem… – Nem figyelmeztettelek, hogy jobb, ha megszokod? – Nem értem. – Azt hitted, ugye, Szívtelen Erika, hogy ugyanabban a fájdalomban lesz részed, mint amiben nekem volt? – mondta és megint mosolygott. – Nem, azt én nem tudnám megtenni egy nővel, még veled sem. Vannak azonban más fájdalmak is, például a megaláztatás és a szégyen fájdalma. – Rántott egyet a láncon, és Erika lebotorkált a lépcsőn, úgy, hogy egészen közel állt hozzá. – Nehogy még egyszer le merj maradni. Egyszóval nem kínozza, de mégis. Erika most már rájött, mi lesz a sorsa, mire gondolt a férfi véges-végig. Nem egyszerűen bosszúra. Szégyenre és megalázásra, amíg a büszkesége teljesen el nem enyészik. Erika inkább választotta volna a fizikai fájdalmat, de nem volt választása. Nem, nem hagyom magam, gondolta. Megalázhat, de a büszkeségemet nem töri meg. Valahogy meg fogom őrizni. Selig ment lefelé a lépcsőn. Erika, bár nem szívesen, de olyan közel követte, hogy senkiben kétség sem merülhetett föl, hogy önszántából követi, így aztán a férfi vált nevetségessé, hogy pórázon vezeti. Amint beléptek a nagyterembe, Erika elvörösödött, de a fejét nem szegte le. És bátran a szemébe nézett mindenkinek, még Selig rokonainak is, akik egy nagy hordó sört ültek körül. Lady Brenna is rosszallóan nézte a jelenetet, de Kristen arca egészen merev volt, látszott, teljesen meg van 160

botránkozva. Lord Royce-nak kedvére volt a helyzet, Selig apjának arcán semmi sem látszott. Erika megkönnyebbülve vette tudomásul, hogy Selig pazar öltözéke őt teljesen elhalványítja, különösen abban a szürke cselédruhában, amit adtak neki. A szoknya rövid volt, kilátszott a bokáján a bilincs. Mellben szűk volt az ing, de a kötéllel összefogott barna felsőruha ormótlan bősége eltakarta. Selig egyenesen a családjához vezette Erikát. Valamennyien ültek, kivéve Garricket, aki lábát a padra téve a combján könyökölt. Selig, mintha csak egyedül lenne, leült velük szemben. Mivel külön utasítást nem kapott, Erika mereven állt Selig háta mögött. Amikor Selig leült, Kristen fölállt, minden bizonynyal azért, hogy nyomatékot adjon szavainak. – Ez tűrhetetlen, Selig. – Meg sem kérdezed, húgom, hogy vagyok? Kristen lenyelte, amit mondani akart, ehelyett összeszorított foggal megkérdezte: – Elmúltak a fájdalmaid? – Szinte teljesen, igen. – Akkor megismétlem – kiáltott Kristen, és rácsapott az asztalra. – Tűrhetetlen, és ne kérdezd, mi, te eszetlen bolond, mert pontosan tudod. Azt akarod, hogy észrevegye a király? – Miért – vonta meg a vállát Selig –, nem ritka, hogy egy rabszolgát láncra vernek. Erika elfordult, hogy ne is halljon többet. Igaz, bármit mondott is Selig, keltául mondta, és abból ő egy szót sem értett. – Férfi rabszolgát igen – mondta Kristen. – De itt, ebben a házban utoljára engem vertek vasra. És ha Alfréd nem venné is észre, hogyan tudod megakadályozni, hogy a lány segítséget kérjen tőle? És ne gondold, hogy nem hallgatna meg egy dánt. Sőt, egy dánra különösen odafigyel. 161

Ekkor Royce is bekapcsolódott a vitába. Mivel Kristen még nem egészen bocsátotta meg neki, hogy megverte, és mivel többször utasította el, mint amit a férfi szenvedélyes természete elbírt, Kristen mellé állt. Az, hogy az érvelése megállta a helyét, kevésbé volt érdekes számára. – Igaza van Kristennek – fordult oda a sógorához. – Lehet, hogy Alfréd felszólít, hogy engedd el a hölgyet. És ha nincs rá jó okod, nem bölcs dolog ellentmondani a királynak. – Lesz jó okom – makacskodott Selig. – Lehet, hogy nem helyes, de a királyok a bosszút nem tartják jó oknak. – Különösen, ha az országuk békéjét veszélyezteti – tette hozzá Kristen. – És azt sem szeretik, ha életerős férfiak személyes kis háborúk áldozatai lesznek – fokozta Royce –, amikor ezekre a férfiakra nekik van szükségük. A vita csak folyt tovább, Brenna nem látta értelmét, hogy beszálljon. Garrick sem, aki kihasználta az alkalmat, és odalépett Erikához. – Megtett a házi kedvenc rabszolgájának? Erika a „házi kedvenc” szótól legalább annyira undorodott, mint a „rabszolgától”, olyan volt, mintha a kutyája lett volna. És valóban, Selig úgy kezelte, mint aki nem erőszakos, nem is veszélyes, de elég ostoba ahhoz, hogy póráz nélkül ne lehessen elengedni. Ez volt az első alkalom, hogy Selig apja megszólította, bár korábban gyakran meglátogatta a fiát a szobájában. Vajon ő is olyan gonosz, mint a fia, hogy rákérdez az ő megalázó helyzetére? Arckifejezéséből ugyanis nem lehetett semmire sem következtetni. – Azt képzeli, hogy rabszolgát csinált belőlem. Garrick fölnevetett erre a válaszra. – Az én feleségem is pontosan így érzett. Soha nem ismerné be, de nekem is a rabszolgám volt. 162

Erika alig akart hinni a fülének. Az anya és a lánya is korábban a rabszolgája volt a későbbi férjének? Nem csoda, hogy Selignek olyan könnyen jött az ötlet. A családi tradíció része. Megborzongott a gondolatra, de azt tudta, ő legalább nem végzi úgy, mint Selig anyja és húga. Arra sincs semmi esély, mint ahogy arra sem, hogy hamarosan kiszabadul. – De nem kellett hozzá sok idő, és én lettem az ő tulajdona, testestől-lelkestől – mondta elmélázva Garrick. – Tudod, hogy érte el? – Nem érdekel… – A rendíthetetlen büszkeségével és akaraterejével. Tűz volt ő a jég birodalmában, szíve egy harcosé… és olyan ügyes is volt. Először a csodálatomat vívta ki, aztán meghódította a szívemet. Vajon a te büszkeséged megtörike? – Nem – vágta rá Erika, bár azt kívánta, inkább maradt volna csöndben. – De nem azért, hogy neki tessen, hanem saját magam miatt. – Érthető a haragod. – A harag csak egy kis része annak, amit érzek a fiad iránt. – Sajnálatos az, ahogyan bánik veled… és szokatlan is. – Úgy érted, nem minden nőt tesz a rabszolgájává, aki megkorbácsoltatja? – Ne legyél arcátlan, leányom – figyelmeztette Garrick a lányt. – Úgy értettem, hogy még életében nem bántott nőt. Imádja a nőket. – Kivéve engem. – Kivéve téged – helyeselt Garrick. Erika azt hitte, vége a beszélgetésnek, mert az asztalnál még mindig folyt a heves vita, de Garrick ott maradt. Néhány perces kényelmetlen csönd után a férfi szólalt meg: – A lányom lelkesen harcol az ügyedért. 163

– A lányod a kisujját sem mozdítaná értem. Egyszerűen csak nem bírja a lánc látványát. – Te csak ne legyél olyan biztos Kristen indítékaiban. Selig viselkedése fölháborította. – És téged nem? – Nem annyira. – Azt akarod mondani, hogy a férfiak bosszúállóbbak, mint a nők? Ezt nem hinném. – Szóval te is bosszúra áhítozol? Erikát meglepte… de nem a kérdés, hanem a saját válasza: – Egyszer sem gondoltam bosszúra, csak a szabadulásra tudok gondolni. Ám lehet, hogy esetleg majd nekem is eszembe jut. – Akkor reméljük, hogy elébb nyered el a szabadságodat. – Te nem értesz egyet azzal, amit a fiad tesz? – Nem rá vall, hogy kegyetlenkedjék. Épp ez az, amit a húga nem ért. Én meg azt gondolom, hogy meg fogja bánni, amit most tesz. – Szólhatnál neki, hogy ne tegye. Garrick rámosolygott a lányra, nem gúnyosan, inkább kedvesen. – Ha még nem vetted volna észre, Erika Gronwoodból, a fiam abban a korban van, amikor már nem kell szót fogadnia az apjának. Én legfeljebb csak tanácsot adhatok neki. – És megteszed? – Meg, de nem veled kapcsolatban. Úgy döntöttünk a feleségemmel, hogy nem avatkozunk bele ebbe a dologba. Erikának egy újabb, rövid ideig élő reménye foszlott most szét. Szomorúan elfordult, és látta, hogy csak Selig és Royce maradt az asztalnál. Selig biztos mindent hallott, amiről beszéltek. Erika fölszegte a fejét, mire Selig megrántotta a nyakán lévő láncot, föltekerte a keze fejére, és lassan előrehúzta a lányt. Olyan közel került hozzá, hogy a férfinak föl kellett rá néznie. Úgy tűnt, nem bánja. 164

Erika észrevette, hogy Selignek vitt valaki egy tál ételt, bár még nem volt vacsoraidő. A férfi az elmúlt két hétben egy hadseregnek is elegendő mennyiséget megevett, de a ház asszonyai elszánták magukat, hogy tovább hizlalják. Vajon mekkora lehetett a sebesülése előtt? – Ha gazdának szólítasz, ideülhetsz mellém enni. – Nem szólítalak gazdának. – Akkor a lábamnál fogsz enni, a kezemből. Erikát meglepte, hogy nem tette hozzá „mint egy kutya”. – Nem kérek enni, köszönöm. – Márpedig fogsz enni. Azt akarom, hogy egészséges maradj, ahhoz meg enned kell. Ruha azonban nem szükséges. Erika arcából teljesen kifutott a vér. Ez képes megtenni! Képes lemezteleníteni itt mindenki szeme láttára. De hiszen hogyan is lehetne őt ennél is jobban megalázni? – Tegyél, amit akarsz – mondta a lehető legközömbösebb hangon. – Meg is teszem, pontosan azt, amit akarok. Selig fölkacagott, mert észrevette, hogy a lány fel van készülve mindenre. A férfi már-már érzéki gyönyört érzett. – A sorsodról azonban – folytatta –, nem ma kell döntenem. A húgom meggyőzött, hogy nem szolgálná az érdekemet, ha bemutatnálak a szászok királyának. Meg kell várnunk, míg elutazik, és majd akkor kiderül, hogy a kezemből eszel-e vagy gazdának szólítasz. Erika azt remélte, hogy a király Wyndhurstbe teszi át az udvarát, és örökre ott is marad. Azt ugyanis, ami a király távozása után vár rá, úgy érezte, nem fogja kibírni.

165

25.

A következő két napban Erika jobbára egyedül volt. Nem bánta, még úgy sem, hogy a mozgástere Selig szobájának sarkára korlátozódott. A férfi nemcsak, hogy bezárta a szobája ajtaját, amikor kiment, de még a falhoz is odaláncolta a lányt. Nem kockáztatott semmit. Erikának tetszett, hogy a férfi azt képzeli, ő a nyakát is kitörné, csak hogy kiugorjon az ablakon. Vagy arra gondol, belefojtja magát a piszkos vizes dézsába? A személyzet ugyanis annyira el volt foglalva a királyi vendégekkel, hogy a vizet sem vitték ki. No és azok a királyi vendégek… Háromszor is előfordult, hogy szász hölgyek kopogtak az ajtón. Valamennyien Seliget keresték, mert azt hitték, hogy fölment a szobájába. Erika arra gondolt, vajon hányszor fogadta az udvarbeli hölgyeket ebben a szobában, ahhoz, hogy ilyen biztosan megtalálják. És most, hogy a szobája foglalt, vajon hol szórakoztatja őket? Mint rendesen, Eda hozta az ennivalót. Ezúttal egy éjjeliedényt is hozott, mert mint ahogy Erika sem, ő sem tudta kioldani a falból a láncot, Selig viszont ritkán tartózkodott a szobájában. Az öreg szolgáló már nem nézett olyan rosszallóan a lányra, mint eleinte, inkább sajnálat volt a szemében, igaz, Erika ennek sem örült túlságosan. Biztos, hogy kikerülök innen, gondolta, csak idő kérdése. Elég, ha én sajnálom magamat, nem szorulok senki sajnálatára. 166

Előző nap Eda barátságos volt, sokat mesélt neki a királyról és az udvaroncairól, de nem várt és nem is kapott választ Erikától. Azt beszélték, Alfréd nemsokára tovább indul, ami Erika számára nem volt a legjobb hír. Aznap viszont Eda személyes beszélgetésbe elegyedett a lánnyal. Erika nagy megdöbbenésére így szólt hozzá: – El sem tudod képzelni, mennyire emlékeztetsz engem az én Kristenemre… csakhogy ő küzdött. Ezek után Erika már nem maradhatott csöndben. – Azt akarod mondani, hogy én nem? – Te nem panaszkodsz, hagyod, hogy az legyen, amit az a gonosztevő akar. – Nem tudom, mit tehetnék, hogy megakadályozzam. – Nem tudod? Royce úr sokkal keményebb legény volt, a fele családját a vikingek ölték meg, de Kristen helyre tette. Azért vette le róla a láncot, mert tudta, hogy Kristen ki nem állhatja. Selig tudja, hogy te is gyűlölöd a bilincset, vagy azt akarod vele elhitetni, hogy neked mindegy? – Selig bosszút akar állni. Örömére szolgálna, ha tudná, hogy gyűlölöm a láncot. Eda fölhorkant. – Nincs ám nagy gyakorlata a bosszúállásban. Szerintem azt sem tudja, mit akar. Annyi bizonyos, hogy a hölgyek kegyeltje, akivel háborúzol. Azért él, hogy tessen a nőknek. Idegen számára az, hogy bántsa őket. Nem tudom, meddig tart ez még. Miután Eda kiment, Erika még sokáig emésztette az elhangzottakat. Lehet, hogy idegen Selig számára, hogy fájdalmat okozzon egy nőnek, de elég gyorsan tanul, az szentigaz. Fizikailag ugyan egyszer sem bántotta. Az, hogy a lába kisebesedett, azért volt, mert nem kért cipőt. A pofont sem Selig adta, éppen, hogy ő szólt rá a húgára. Erikának a szenvedést valójában a szégyen okozta, és a szabadsága elvesztése. Mit jelent mindez Selignek? Vajon igaza van Edának? Vajon véget éme a bosszúhadjárat, ha a 167

férfi azt hinné, nagyon megbántotta? Ha sírna, ha nyüszítve panaszkodna… Erika elpirult erre a gondolatra. Nem lennék képes ilyesmire, csak ha más remény már nem maradna. A büszkeségem nem engedné. Reménye viszont volt… a bátyja. Egyszer majd kilovagolok innen, gondolta, és soha többé nem látom ezeket az embereket, elfelejtem a sok megaláztatást. Ez azonban nem volt egészen igaz. Hogyan is lehetne elfelejteni egy olyan férfit, mint Selig Haardrad, amikor olyan világosan látja a lelki szemei előtt, mintha ott állna mellette? Erika attól tartott, az a kép még évekig nem fog elhomályosulni. Gondolatainak tárgya délután ment be a szobájába, az a mosoly ült az arcán, amelytől Erika megtanult rettegni. Az első dolga volt, hogy eloldotta a faltól, de nem tekerte Erika nyakára a láncot, mint rendesen, hanem fölhúzta vele. – Szerencséd van, te némber – mondta Selig tréfás hangsúllyal. – Annak, amiben meg kell állapodnunk, nem kell várnia, míg Alfréd elmegy. – Miért nem? – Royce vadászni vitte a királyt és az embereit, csak néhányan maradtak, meg a hölgyek. – Te miért nem mentél vadászni? Vagy kimulattad magad lent? – Te csak ne reménykedj. Sajnálom, hogy csalódást kell okoznom, de úgy döntöttem, inkább veled töltöm az időmet. – Ez az érzés nem kölcsönös. Selig fölkacagott. Remek hangulatban volt, és látszott, örömmel vár valamire. Erika tudta, a férfit nem is érdekli, mi lesz az ő válasza, mert a céljainak mindkét lehetőség megfelel. – Volt elég időd gondolkodni az ultimátumon… 168

– Egyáltalán nem gondolkoztam rajta – szakította félbe egy hazugsággal Erika. – Nem kell ahhoz sokat gondolkodni, hogy eldöntsd, hívsz-e engem gazdának vagy nem. No, melyiket választod, Szívtelen Erika? – Egyiket sem. – A kezemből akarsz enni? – Nem fogadom el, amit kínálsz. – Ó, dehogynem! Világos volt a választásod. Erika hátralépett, de a lánc nem engedte túl messzire, és Selig megint odahúzta magához. – Azt mondtam, nem fogadom el a nevetséges ajánlataidat – mondta Erika már-már kiabálva. – De hiszen ez nem szerepelt a lehetőségek közt – mondta Selig olyan hangnemben, ahogy egy csekély értelmű gyerekhez beszél az ember. – Abból választhatsz, amit mondtam, de te már döntöttél. – Nem igaz, nem döntöttem! – Akkor elnézést. Megesküdtem volna, hogy nem hallottam, ahogy a „gazda” szó elhagyja az ajkad. Ha most megismétled, lehet, hogy tévedtem. Erika válaszul összeszorította az ajkát, szinte elfehéredett. Selig nem volt haragos, épp ellenkezőleg, mulattatta a helyzet. Fölkacagott. – Nem? Akkor, úgy látszik, helyesen gondoltam először. Úgy döntöttél, hogy szerény bájaidat fogod mutogatni. Gondolom, a többiek lent igencsak szórakoztatónak fogják találni. Kezdhetsz vetkőzni. Erika gyűlölte, ahogy a férfi játszik vele, és azt is, hogy látszott, élvezi. Elhatározta, nem hajlik meg az akarata előtt, sem most, sem máskor. – Nem áll szándékomban bárkit is szórakoztatni – mondta mintegy kábulatban –, legkevésbé téged. Ha nem vetted volna észre, te eszetlen, nem működöm együtt veled. 169

Selig meglepődött, mintha nem várt volna ellenállást. Ez már nem volt oly szórakoztató a számára. – Megmakacsoltad magad? Erika bólintott. – A te ötleted, nem az enyém. Ha azt akarod, ne legyen rajtam ruha, neked kell levenned. De azt ne várd, hogy csöndben tűröm. Selig csak egy pillanatra komorult el, aztán kitört belőle a nevetés. – Én sokkal jobban értek hozzá, mint te, az biztos. És te hátrányból indulsz. Add ide a kezed, kioldom a láncot. Egyenlő esélyek, tőle? Erikának azonnal gyanakodnia kellett volna, gyanakodott is, de a szabadság túlságosan csábította. Selig elővett egy kulcsot és a lány felé tartotta. Erika előrenyújtotta a csuklóját. Túl későn vette észre, hogy a ruha nem jön le, csak ha legalább az egyik csuklója szabad. Mielőtt még azonban visszahúzta volna, az egyik bilincs már ki is volt oldva. Selig kárörvendő arcán látszott, bejött a csele. Erika ekkor a kioldott bilincset Selig fejéhez vágta. Mint fegyver, kiváló volt, csakhogy ő nem volt elég ügyes, hogy használja. Selig gyorsan félrekapta a fejét, és megragadta, majd hátracsavarta a lány kezét. Miközben Erika mindhiába próbálta magát kiszabadítani, Selig a szabad kezével megoldotta a lány kötélből készült övét, majd megragadta a ruháját és fölfelé húzta. A laza ruha engedelmeskedett, de Erika föltartotta a kezét. Egy pillanatra azt hitte, legyőzte a férfit, de az nem erőltette tovább a ruhát, amely Erika fején lógott, hanem az alsóingét kezdte levenni. A lány feje bele volt akadva a ruhába, a karja is csapdában, nem tudott egyebet tenni, mint dühödten sikoltozni, és elfordulni Seligtől, de az átfogta a derekát. Erika azért küszködött, hogy a két karját ki tudja szabadítani, de nem jutott semmire. Selig összefogta a lány két csuklóját, és így le tudta húzni a ruhát róla. Egy pillanatra a kinyílt bilincs 170

megakadt az alsóing egyik ujjában, de a férfi egy rántással azt is letépte. A cselédruhához nem járt sem alsónemű, sem harisnya, így Erika ott állt meztelenül. Túlságosan dühös volt ahhoz, hogy zavarban legyen. Összeláncolt lába miatt elfutni nem tudott, ezért inkább támadásba lendült, és ütlegelni kezdte Seliget. Hasztalan próbálkozás volt természetesen egy akkora férfival szemben. Selig meg sem érezte az ütéseket, csak állt ott fölvont szemöldökkel. Erika már azt sem értette, hogyan fájhatott ennek az embernek a fejére mért ütés. Ám amikor a lány megint csak a bilincset lóbálta a férfi felé, az látta, hogy ez már nem játék és egy pillanat alatt véget vetett a támadásnak. A lány karját megint kicsavarta a háta mögé, odaszorította magához, és rákattintotta a bilincset. Így akar vele ez az ember sétálni a nagyteremben, amely tele van nőkkel, akiknek nagy örömet okozna egy dán nő megalázása? Erikát annyira sokkolta a gondolat, hogy ellenkezni sem volt ereje, így Selig minden további nélkül kivezette a szobából. Nem mintha lett volna értelme ellenkezni. Csak a düh maradt, az viszont erősebb volt, mint amit eddig valaha is érzett. Még nem értek el a lépcsőhöz, amikor Erika dühe a felszínre tört: – Te gyáva alak! Te rohadt disznó! Ócska gazember! – Térdre, ha hozzám beszélsz! – kiáltott rá a férfi vörösen a dühtől. Erika habozás nélkül térdre esett, előrehajolt és fogait a férfi combjába süllyesztette. Selig fölüvöltött. Le akart hajolni, de elvesztette az egyensúlyát, megragadta a lány vállát, hogy el ne essen, de ettől a lány is megbotlott, és a férfi ráesett. 171

Erikának egy pillanatra még a lélegzete is elakadt. Amikor újra rendesen tudta venni a levegőt, megpróbálta lelökni magáról a férfit, de rajta feküdt a két kezén, így csak a vállával és a csípejével próbálkozott. Ez hibának bizonyult. Rájött, hogy Selig egyáltalán nem akar elmozdulni, csak fekszik rajta és nézi. Önmagában az, hogy egy meztelen nőn fekszik, még nem gyújtotta lángra a férfit, de a lány mozgása… Selig szürke szemében fölizzott a vágy, és Erika érezte, hogy a két combja között valami megkeményedik. – Ne feledd, hogy gyűlölsz! – kiáltotta a lány pánikba esve, mielőtt a férfi ajkával megtalálta az övét. Vágya elnyomott minden más érzést, a gyűlöletet is, és Erika megértette, hiszen ugyanaz a vágy homályosította el az ő gondolatait is. A férfi mestere volt a csóknak, először nyalta, szívta a lány ajkait, majd a nyelvét mélyen bedugta a lány szájába. Erika elvesztette az önuralmát, teste mintha önálló életre kelt volna, szinte vonzotta a férfi kezét. Selig megfogta a lány két mellét, és addig simogatta, míg a bimbók keményen föl nem álltak. Erika a lábujja hegyéig beleremegett, nyögését elnyomta a férfi hörgő zihálása. Egyikük sem hallotta a közeledő lépéseket. – Csak nem azt akarod mondani, hogy az elmúlt három hétben megutáltad az ágyat? – Anya… menj innen… – morogta, ám abban már semmi szenvedély nem volt. – Úgy érted, nem akartál nézőközönséget? Pedig azt hittem… – De anya… Az asszony hümmögött, majd egyre távolabbról hallatszottak a léptei. Selig sóhajtott, és homlokát a lányéra tette, majd, amint észrevette, hogy mit tesz, hátrahőkölt. 172

– Nem látott meg téged – mondta aztán, Erika nem is igen értette, miért akarja megnyugtatni. – És mi van, ha igen? – vágta rá keserűen. – Neked van szégyellnivalód, nem nekem. Én már az előtt szégyelltem magam, hogy ő megjelent. Selig egy pillanatig csak nézett, majd nyakán lévő karikánál fogva fölhúzta a földről a lányt. A láncot csak egyszer tekerte Erika nyaka köré, nehogy rálépjen. – Ezt kapja az, aki megharapja egy férfi lábát. – Csak térdeltess le még egyszer, és majd meglátom, bele tudok-e harapni máshová is. Seliget elöntötte a düh. – Mint egy tüzelő szuka, olyan voltál. – Te pedig megkívántál egy nőt, akit állítólag gyűlölsz. Nem volt a legbölcsebb dolog ezt mondania. Selig a nyakánál fogva még magasabbra emelte a lányt, az orruk majdnem összeért. – Megvetlek, te némber, azért is, mert jég csordogál az ereidben. Kivéve – tette hozzá aljas vigyorral –, ha egy férfi hozzád ér, nem igaz? – Én legalább nem keresek kifogásokat és nem hibáztatok másokat. – Eredj vissza a szobámba – lökött kicsit rajta a férfi. – Majd fölküldöm Edát, hogy segítsen. Várhat egy napot a lenti kis kirándulás. – Amikor az anyád már nem lesz benne biztos, hogy én voltam az, akivel henteregtél? Erika nem várta meg a szavai hatását. Selig ott maradt, és még mindig annyira föl volt tüzelve, hogy szinte fájt. Jó néhány perc alatt sem sikerült magát összeszednie, és amikor elindult, nem a lépcső felé irányította a lépteit. A szobája ajtaja nyitva volt, Erika nem tudta becsukni. A lány a sarokban ült, fejét fölhúzott térdére hajtotta, így a haja szinte teljesen eltakarta meztelenségét. Ez a szerencsétlen póz annyira megindította Seliget, hogy 173

dühében belerúgott az ajtófélfába, aztán nagyot káromkodott, mert épp a puha bőrcsizmáját viselte. Hogyan merészel az a lány úgy viselkedni, hogy ő megsajnálja, és még a szenvedélyét is lángra lobbantja? A lány ránézett, kék szemében nem volt könny, de düh sem immár. Semmi más, csak nyomorúság. Selig sarkon fordult, és kiment a szobából, még mielőtt valami ostobaságot elkövet, például megvigasztalja.

174

26.

Selig nem remélte komolyan, hogy az anyja magában tartja, amit fönt az emeleten látott. Nem sokkal az után, hogy a férfiak megjöttek a vadászatból, az apja rosszallóan nézett rá és a fejét csóválta, Royce pedig a szemébe nevetett. Legalább abban biztos lehetett, hogy nem tudták, ki miatt veszítette el a fejét, mert akkor lett volna csak igazán zavarban. Meg volt róla győződve, hogy a teste takarta Erikát az anyja szeme elől. Selig úgy érezte, ideje a saját házába költözni. Wyndhurstben egyszerűen túl sokan voltak, és ő már fölépült annyira, hogy nőre volt szüksége. Az is ezt bizonyítja, ami a dán lánnyal történt. De mivel most a szülei is itt vannak, nincs egy szoba, még a sajátja sem, ahova egy férfi nyugodtan elvonulhat. Persze áttehetné a foglyát valahova máshova is, nem volt különleges célja azzal, hogy a saját szobájában tartotta, kivéve, hogy azt akarta, hogy ott legyen. Jobban is aludt a lány jelenlététől, még az után is, hogy visszatért a testi örömök utáni étvágya. Épp ennek a visszatérésnek tudta be azt is, ami a dán lánnyal történt, no meg annak, hogy amióta elindult KeletAngliába, nem volt nővel. De mivel magyarázható, hogy makacsul le akarta vetkőztetni, holott amikor először így látta, figyelmeztette, ne tegye még egyszer? Selig tudta, hogy ez így lesz. Tudta, hogy a lány büszkébb annál, semhogy kiejtse a száján azt, hogy 175

„gazdám”, és azt is tudta, mit tesz ővele az, ha még egyszer csupaszon megpillantja. Akkor meg miért csinálta? Miért várta, és miért élvezte? És annak ellenére, hogy annyi csinos lány volt a király kíséretében, hogy elvonják a figyelmét, miért volt olyan nehéz távol tartania magát a saját szobájától az elmúlt néhány napban? Nyilvánvaló, hogy ez a bosszú-ügy túl sok energiáját fölemészti, és már kezd megszállottá válni. Ugyanakkor örömöt talált abban, hogy a Gronwoodból való Erikát a hatalmában tarthatja, bolondíthatja, láthatja, hogy villog a szeme a teheteüen dühtől. Ami a lépcsőfordulóban történt, annak ehhez semmi köze. Annak nem kellett volna megtörténnie, és nem is fog megismétlődni. Selig tudta, haza kell térnie, oda, ahol más dolgok is lekötik a figyelmét, az új rabszolgák betanítása és a védőfalak építése. Úgy döntött, másnap bejelenti a döntését, és megpróbál ellenállni családja nőtagjai kifogásainak. Ezt tette volna, ha aznap késő délután nem érkezik meg Ragnar Haraldson. Royce-nak azonnal megvitték a kapuja előtt gyülekező dán sereg hírét. A hírvivő sajnos pánikba esett, és dadogását csak azok hallották, akik Royce asztalánál a legközelebb ültek, Kristen… és a király. Alfréd azonnal fölpattant, és Royce gyorsan megnyugtatta: – Nem érted jöttek, uram. Mi már számítottunk erre. Azért a hölgyért jöttek, akit a feleségem ejtett foglyul a bátyja nevében. – A bátyja? – Alfréd a terem sarkában meglátta Seliget egy nagyobbacska hölgykoszorúban. – Az a jóképű alak, aki minden nőt elcsábít az udvaromban? Royce nem tudta visszafojtani a mosolyát. Alfréd mindössze pár évvel volt idősebb Selignél, azaz elég fiatal volt ahhoz, hogy egy kicsit irigy is legyen Selig sikereire. 176

– Nem hiszem, hogy mindet megkapta – jegyezte meg Royce fanyarul. – Erre nem fogadnék – súgta oda neki Kristen alig hallhatóan. Tudta, mennyire nem örül a férje most, hogy ezt az új gondot a nyakukba akasztotta. Alfréd csak csodálkozott. – Milyen okból kellene neki egy rabnő, amikor bárki láthatja, hogy csapatostul vetik magukat a lábai elé? Annyira szép az a nő? Royce látta, hogy ez a kérdés ugyancsak megmozgatta a király fantáziáját, így aztán sietett kiábrándítani. – Átlagos, és nem azért került ide, amire gondolsz, hanem a bosszú miatt. Royce ekkor röviden elmesélte a királynak a történteket. Kristen megnyugodott, mert az ő szerepe nem volt annyira felelőtlennek beállítva, mint ahogy a férje gondolta. – Ha megbocsátasz, uram, most megnézem, mit lehetne tenni, hogy ez a dán nő hazakerüljön. – Jobb, ha van elég ezüstöd – figyelmeztette Alfréd. – Az az első, amit azok a kapzsi lókötők követelnek. Alfréd csak tudta, nem egyszer kellett már korábban jó mélyen belenyúlnia a ládájába, hogy megtisztítsa Wessexet a dánoktól. De Royce-nak nem állt szándékában kiüríteni az övét a sógora miatt. Ha fizetni kell, majd fizet Selig. A nagyterem bejáratánál vette észre, hogy a felesége szorosan ott van a nyomában. – Hova, hova? – kérdezte anélkül, hogy megfordult vagy visszanézett volna. – Veled megyek, természetesen – felelte az asszony, de ő is kerülte a másik tekintetét. – Nem, te nem jössz velem. Erre a határozott válaszra Kristen megállt, és megfogta a férje karját. – Te nem beszélsz dánul, Royce. És még ha tudnál, sem állnál szóba egy dánnal. Előbb rántanál kardot. Én majd tolmácsolok neked, ez a legkevesebb, amit megtehetek. – Beismered végre, hogy hibáztál? 177

– Ha nem hozom el akkor, amikor elhoztam, Selig ment volna el érte később. És akkor vagy elhozza ő, vagy meghal, miközben megpróbálja. Nem, nem bánom meg, amit tettem. Jobb, hogy itt van a mi falaink közt, így mi vagyunk fölényben. – Fölényben? – kérdezte Royce és összefonta a karját a mellén. – Amikor épp most készülnek megtámadni minket? Kristen rámosolygott a férjére. – Azt hiszed, nem tudom, hogy már fölkészültél erre? És ha szükséges, fenyegetőzhetünk azzal, hogy megöljük a nőt, ha nem mennek el. Ez már korábban is működött. – Katonákkal igen. De a bátyjánál nem biztos, hogy működik a fenyegetés. – Nem csak fenyegetőztem. – Akkor dühös voltál – emlékeztette a férfi Kristent. – Most azonban már nem ölnéd meg, mint ahogy én sem… sőt Selig sem. Kristen megvonta a vállát, belátta, hogy Royce-nak igaza van. – Miért nem nézzük meg előbb, miféle emberrel van dolgunk, és csak akkor beszéljük meg, mit tegyünk? Lehet, hogy Ragnar Haraldson egy tuskó, akit egy kis pénzzel vagy ígérettel könnyedén le lehet venni a lábáról. Hiszen egy egész hadsereg élén jött el Wessexbe. Mi ez, ha nem ostobaság… – Vagy ostobaság, vagy halálosan komoly, éppen olyan, mint amikor te mentél sereg élén Kelet-Angliába. Kristen elpirult, amikor erre emlékeztette a férfi, de csak vitáztak tovább, végig a várfal mellett és föl a kőfalon végigfutó gyilokjáróhoz vezető lépcsőn. Az őrség parancsnoka már odarendelte a fegyvereseket. Ez persze inkább csak formalitás volt, mert nem tartották valószínűnek, hogy aznap harc lesz. Már alkonyodott, még az előkészületekkel is vámi kell másnapig. 178

A dánok nagy merészen letáboroztak a tűzvonal mögött. Amennyire Kristen meg tudta állapítani, minden lehetőségre fölkészültek, lehettek úgy százötvenen, valamennyien lóháton. Embere Royce-nak több volt ennél, de nem mind olyan képzett harcos, mint a dánok. Bármi legyen is, gondolta Kristen, nem hagyhatom, hogy harcra kerüljön a sor. Ha erőszakkal is, de rá kell vennem Seliget, hogy visszaadja a nőt. Alaposan megnézte az első sorokat, vajon melyik lehet Erika bátyja, és akkor megpillantotta Turgeist, nem lehetett eltéveszteni. – Látom, hogy az árnyéka itt van – jegyezte meg, bár egy csöppet sem volt meglepve. – Hogy kicsoda? – Az árnyéka. Így nevezi ezt az óriást, a Toronymagas Turgeist, aki mindig a közelében van. Nézd csak, ott… – Lenyűgöző. – Nem mondanád, ha meg kéne vele küzdened. – És melyik a báty? – Talán az, aki Turgeisszel vitázik. Ki más merne? Royce fölnevetett, és Kristen örült, hogy a férfi talál ebben az egészben valami szórakoztatót, ő ugyanis nem tudott.

179

27.

Hárman lovagoltak elő a kapuhoz. Az egyikük Turgeis volt. Kristen megborzongott, amikor meglátta a hatalmas fejszét a férfi vállán. Faltörő kosra nincs is szükség, ennek az óriásnak a kezében ez a fejsze is betörné a fakaput. Úgy gondolta, a középső alak lehet Ragnar, bár a sisakjától nem látszottak a vonásai. Nagydarab, harcedzett férfi volt, de Kristen örömmel nyugtázta, hogy az ő bátyja magasabb. Selig könnyen legyőzné… ha már teljesen fölépült volna. És bár úgy viselkedik, mintha teljesen jól lenne, ez még nem jelenti azt, hogy egy élethalálharcra is készen áll. Megálltak a lovak, ketten a férfiak közül levették és a hónuk alá fogták a sisakjukat. Turgeis nem viselt sisakot, sem láncinget. – Ragnar Haraldson vagyok. Kristen jól gondolta, melyikük az. Ragnar jóképű volt, arany hajába vörös csíkok vegyültek, a szeme kék… akár csak a húgáé. – Tudjuk, ki vagy – kiáltott le az asszony. – Kristen vagyok Wyndhurstből. – Igen, hölgyem, mi is tudjuk, ki vagy. Harag volt a hangjában, ami kizárólag Kristennek szólt, és ő úgy vélte, ezt Turgeisnek köszönheti. Biztos elmondta, mi történt Gronwood kapujánál. – A húgom életben van még? 180

Lehet, hogy pár perccel korábban Kristent meglepte volna a kérdés, de akkor már nem. És az is lehet, hogy Turgeis meggyőzte a gazdáját, Kristen épp olyan vérszomjas, mint bármelyik férfi. Végül is nem árthat, ha azt hiszi. – A húgod jó egészségben van… egyelőre. Hála az égnek, hogy Royce nem értette, mit mond, mert nyakonfogta és jól megrázta volna ezért a nem is burkolt fenyegetésért. Ragnar viszont mintha ezt várta volna. – Látni akarom – csak ennyit mondott. – Ha hajlandó vagy egyedül jönni, beléphetsz a kapun. Különben be kell, hogy érjed a szavammal, hogy semmi bántódása nem esett. Ragnamak csöppet sem tetszett a válasz. – Hol van a férjed? Hadd beszéljek vele! – A férjem, Lord Royce itt áll mellettem. Beszélj vele, ha bírod a szász nyelvet, ha nem, csak rajtam keresztül tudsz. Ez a válasz még kevésbé nyerte el Ragnar tetszését. – Tudod, hölgyem, hogy miért jöttem, nem? Nem volt jogod elhozni a húgomat. Kristen fölcsattant: – Jogom? Te akarsz velem jogról beszélni? Először is: a bátyám Alfréd király követeként volt úton, és segítségért ment Gronwoodba, ahol kémkedéssel vádolták. Amikor elmondta az igazat, nem hittek neki. Aztán megkorbácsolták. Magas láza volt és fájdalmai, és ennek ellenére megkorbácsolták. Igenis, joga van a megtorláshoz, a húgod pedig felelni fog azért, amit tett. – Az embere, Turgeis mondta, hogy a korbácsolást dühében rendelte el, mert Selig megsértette. Azt is tőle tudom, hogy már éppen vissza akarta vonni a parancsot, amikor a fiam eltörte a karját, és ezért őrá kellett figyelnie. Hibázott, de a bátyád kezdte, amikor úgy kezelte, mint egy közönséges nőt, nem mint úrilányt, egy jarl lányát. Egy tévedés miatt nem akarom, hogy szenvedjen. 181

Kristen már hallott Royce-tól arról a „dühről”, ami a korbácsolás hátterében állt. És most higgye el, hogy Erika nem rendelte volna el a korbácsolást, ha a figyelmét nem vonja el valami más? Hiszen csak néhány szóba kerül, és nem hajtják végre a parancsot. Kristen nem hitt ennek a verziónak. És Ragnar története nem magyarázza meg a nő nevetését sem, amire Selig világosan emlékszik. Azt, hogy élvezte a másik szenvedését. Ott kellett lennie, hogy lássa, ezért aztán vagy Turgeis vezette félre Ragnart, vagy ő maga hazudik, hogy mentse a húgát. Kristen ez utóbbiért nem hibáztatta, hiszen ő is ezt tette volna. Kristen összeszorított szájjal egy halvány mosolyt küldött a férfi felé, amit bárhogyan lehetett értelmezni. – Ha a bátyám már úgy érzi, a húgod megfizette a tartozását, akkor majd hazaküldjük. – Ha csak pénzt akar… – Pénzt nem fogad el. – Megerőszakolta? – kérdezte Ragnar hosszú szünet után. – Ha már nem szűz, az az ő dolga, és nem a mi bűnünk. – Azt mondod, hogy már nem az? – Azt mondom, nem láttam okát, hogy megkérdezzem tőle, az-e vagy sem, így aztán honnan tudhatnám? A bátyám engedélye nélkül azonban, amit nem lesz könnyű megkapnia, a lány nem megy innen sehova. Ragnar lova fölágaskodott, megérezte a gazdája dühét és csalódását. – Hölgyem, ez elfogadhatatlan. Küldd ki a bátyádat. Most azonnal kihívom. – Még nem épült föl annyira, hogy elfogadhatná a kihívást. Én vagyok az, aki a lányt helyette idehozta – emlékeztette Kristen. – Verekedni akarsz? – Tőled a vakmerőségedért danegeldet kérek. Annak, akinek elhoztad a lányt, annak az életét követelem. 182

– Ha meggyógyult, és hajlandó kiállni ellened, ám legyen. De ez nem lesz egyhamar. Nyugodtan visszatérhetsz… – Most akarok megküzdeni vele – szólalt meg Selig Kristen háta mögött. Kristen megfordult, meg akarta akadályozni, hogy Selig föllépjen az utolsó pár fokra, és magában elátkozta azt, aki szólt a bátyjának, hogy itt vannak a dánok. – Visszanyerted már az erődet? – Eléggé ahhoz, hogy… – De még nem vagy jól. És ne mondd, hogy már nem kínoz az a fejfájás, mert én másképp tudom. – Nincs miről vitázni – makacskodott Selig. – Igen, de jogod van nem elfogadni ennek az embernek a kihívását, hacsak nem hajlandó várni addig, amíg teljesen föl nem gyógyulsz. Selig megértette, hogy Kristen aggódik miatta, és nagyon szerette ezért, de úgy vélte, ebbe a dologba nincs a húgának beleszólása. – Kris, ez nem a te dolgod, kérlek, állj félre. Amikor az asszony meg sem mozdult, Selig előrenyúlt, fölkapta, és a vállára vette, hogy odaférjen tőle a gyilokjáró tetejére. Aztán lenézett a dánokra, és elkáromkodta magát, amint megpillantotta Ragnar Haraldsont. Akkor már Ragnar is látta Seliget, és fölkiáltott: – Te… Selig ekkor hátat fordított a dánoknak, szemben állt az udvarral. A szobája ablakában meglátta Erikát, és azt is, hogy a lány legalább a felét látja annak a seregnek, amely a kiszabadítására jött. Selignek eszébe jutott, hogy nem kötözte ki a falhoz a lányt, pedig azt kellett volna. – Úgy tűnik, ismer téged – szólalt meg Royce halkan. – Igen, ismer. Ő az a dán, aki megmentette az életemet, dánnak nézett, egynek abból a bandából, amelyet aztán a te szászjaid végül is elűztek.

183

– Emlékszem, mennyit nevettél akkor, de persze hálás is voltál – felelte Royce, és hozzátette: – Ha tartozol neki, most visszaadhatod azzal, hogy megkaphatja a húgát. – Nem! – kiáltotta Selig, és elindult lefelé a lépcsőn. – Ragnarnak tartozom, nem a lánynak. És azzal fogom visszafizetni, hogy nem küzdök meg vele – mondta, és megint elkáromkodta magát. – Thor fogára, miért pont ő a bátyja? – Hát ez nagyszerű – motyogta Royce a feleségéhez fordulva, aki még mindig Seliget nézte. Őt is megzavarta kicsit a dolgok szokatlan fordulata. – Ez most patthelyzet. – Lehet, hogy mégsem – felelte Kristen, majd áthajolva a korláton, lekiáltott az ott várakozó Ragnarnak. – Selig is épp úgy meg van lepve, mint te, Lord Ragnar, hogy ti ketten ilyen körülmények közt találkoztok. Elismeri, hogy az adósod, és épp emiatt nem fog verekedni veled. – Ha tudtam volna, hogy ellenség, nem segítek rajta – vágta rá dühösen Ragnar. – Most pedig vagy elfogadja a kihívásomat, vagy kiküldi a húgomat. Kristen számára kínos volt a válasz, amit erre adnia kellett. Az egész család hálás volt ennek a férfinak, akár akarta a hálát, akár nem. És nem volt rá mód, hogy ezt kimutassák. Kristen a legszívesebben belerúgott volna a drágalátos bátyjába. – Sajnálom – mondta végül, és komolyan is gondolta. – Egy darabig még… itt akarja tartani a lányt. – Én pedig nem megyek el nélküle. Ha harc, legyen harc – mondta, majd megfordította a lovát és visszaügetett az embereihez. – Nézd csak, elment, még mielőtt én is nekiállhattam volna fenyegetőzni. – Miféle fenyegetésről beszélsz? – Mindegy már – felelte sóhajtva Kristen. – És ő mivel fenyegetett? 184

– Igazad volt, patthelyzet. Nem megy el Erika nélkül. – Megostromolnak úgy, hogy Wessex királya a falaink között van? – Uram, irgalmazz! – nyögött fel Kristen. – Róla teljesen megfeledkeztem.

185

28.

Kristenre hárult a feladat, hogy a család többi tagjának elmesélje, mi történt a falon, mert Royce sem hallotta még az egészet. Sajnos Alfréd király is ott volt, de hát szinte lehetetlen lett volna őt kihagyni, ugyanis nem mehetett el Wyndhurstből addig, amíg a helyzet meg nem oldódik. Alfréd nemigen avatkozott bele a vitába, sem abba, mit kéne tenni. Nem sok mindent tehetett, mert Selig makacsul ragaszkodott az ő megoldásához, annyira, hogy a végén kijött a béketűrésből, és elrohant. – Bármi lesz a döntés, beleegyezem, amennyiben a foglyom itt marad. A bátyja helyett még azzal az óriással, Tugerisszel is megvívok. Ezt a lehetőséget senki sem akarta közölni a dánokkal. A legegyszerűbb lett volna kivárni az ostromot, ha Alfréd nem lett volna ott. A férfiak inkább a támadás, a nők a békés módszerek mellett érveltek. Senki sem gondolta komolyan, hogy Erika életével zsaroljanak, mert tudták, hogyan reagálna erre a bátyja. A végén Alfréd javasolta a leglogikusabb megoldást, amire Selig családja nem is gondolt volna. Valamennyien szeptikusán fogadták, ki-ki a vérmérséklete szerint. Royce egyszerűen nevetett. Garrick megköszörülte a torkát: – Én nem kívánnám ezt a fiamnak, még ha esztelenül makacs is, és ragaszkodik a lány fogva tartásához. 186

– Mindegy – mondta Kristen –, Selig nem egyezne bele. Előbb megy ki és öleti meg magát. És ki fogja neki elmondani a javaslatot? – Majd én – ajánlkozott Royce. – Csakhogy te nem bírod megállni nevetés nélkül. – Nem, a dühe majd kijózanít engem is, de az is lehet, hogy egyszerűen leüt – mondta, de már megint nevetett. – Megmondanád, mit találsz olyannyira tréfásnak? – A helyzet hihetetlen iróniáját. Brenna eddig nem szólt semmit. Garrick kedvesen odahajolt hozzá és így szólt: – Te miért nem őrjöngesz és lázadozol? – Mert azt hiszem, a végén nem lesz annyira ellenére. – Valamit titkolsz előlem, amit tudnom kéne? Brenna ártatlan képet vágott: – Tudod, amit én is tudok. Azt állítja, hogy gyűlöli, de mégis, vonzza a lány. Azt hiszem, a lányunk és a vejünk közt ugyanez volt a probléma valaha. – Azért ott egy hangyányival mások voltak a körülmények, szerelmem. Royce nem akart bosszút állni. – Selig pedig fura módon fejezi ki az ő bosszúvágyát. – Ej, te igazi álmodozó vagy – mondta fejcsóválva Garrick –, azt hiszed, a fiad szokatlan viselkedésében több van, mint aminek kinéz. – Valóban? Abban biztos vagyok, hogy Selig már az ajánlatra is nagyon dühös lesz. De majd meglátjuk, mennyi ideig ellenkezik majd, mielőtt beleegyezik. – Nem gondolod, hogy ettől inkább elengedi? – Mondjuk így, meg lennék lepve, ha igen. Garrick nem volt ebben biztos, de azt ajánlotta, keressék meg Seliget együtt, és úgy közöljék vele a döntést, mert a makacsságát egyesült erővel könnyebben le tudják győzni. És még így is kettő közül választhat. Royce azon mulatott annyira, hogy Selig nem akarta visszaadni a dán lányt, de az alternatíva az, hogy akkor maradjon vele örökre. 187

A kovácsnál találták meg, az új kardjának az elkészítéséhez adott utasításokat. Pontosan olyat akart, amilyen az volt, ami az útonállók támadásakor veszett el. Abból, hogy többen mentek hozzá, már előre sejtette, hogy nem fog neki tetszeni a lehetőség, amelyet fölkínálnak. És igaza lett. – Még hogy feleségül vegyem őt? Nektek elment az eszetek! Royce volt a legjózanabb. – Alfréd házasságkötés útján akarja megerősíteni a szövetséget. Te tudtál erről, magad is részese voltál. Nincs abban semmi különös, hogy Alfréd ezt javasolja. – És abban sincs, hogy nemet mondok – vágott vissza Selig nyersen. – Mondd a szemembe, hogy egy kicsit sem találod vonzónak – szólt közbe Brenna. Selig ekkor már egészen biztos volt benne, hogy az anyja valóban látta a meztelen Erikát feküdni a lépcsőfordulóban, csak épp nem szólt róla senkinek. Az nem érdekes. Vegyek feleségül egy nőt, aki gyűlöl? Azt kívánjátok nekem? Kristen méltatlankodva válaszolt. – Nem. Azt várjuk, hogy térj észhez, és add vissza a lányt a bátyjának, mert nagyon úgy néz ki, valamelyiket meg kell tenned. – Nem vállalhatjuk annak a felelősségét, hogy feltartóztatjuk a szászok királyát – szólalt meg Garrick. Úgy volt, hogy holnap indul. És ha a lány bátyja megunja a várakozást, támadást indít, és akkor akaratlanul is Wessex királyát támadja meg. Vállalod a szászok és dánok közt kitörő háború felelősségét, fiam? Hogy van az, hogy az apák úgy tudnak bűntudatot kelleni az emberben, hogy nem lehet kibújni alóla? És még ő mondja, hogy velem van. Talán mégis csak meg kéne vívni Ragnar Haraldsonnal? Nem, azt nem lehet. Oda kéne adnia akkor a lányt. De hogy feleségül venni valakit, akit nem szeretek? 188

Éppen akkor jelent meg az ajtóban Alfréd, magas volt, szőke, valódi uralkodói jelenség. – Látom, megtaláltátok – mondta, majd Seligre nézett. – Nos, mi a válaszod? Selig a családjával még csak elvitatkozott, de mint a legtöbben, igencsak nehéznek találta, hogy a királynak mondjon ellent, még ha az a szászok királya is. Elveszem feleségül. Alfréd nem is várt más választ. – Nagyszerű. Akkor most már csak azt kell eldönteni, hogy meghívjuk-e a hölgy bátyját a szertartásra, vagy csak utána tájékoztassuk. – Ha el akarjuk kerülni az azonnali támadást, akkor inkább utána – javasolta Royce. – Nagy valószínűséggel mindenképpen támad. Azt hiszitek, nem fogja tudni, hogy a lányt kényszerítettük? Ez a szó az elevenébe hatolt Selignek. Bármelyik nő, akit ismert, szíves-örömest menne hozzá feleségül. Bármelyik, kivéve ezt a… – Nem kényszeríti senki – mondta Selig –, legalábbis szívesen jön hozzám feleségül, és erről a bátyját is meggyőzi majd. – Hát ezt a csodát meg hogy fogod tudni megtenni, ha annyira gyűlöl, ahogy mondod? Selig kedvetlenül nézett az anyjára, úgy tűnt neki, az asszony egy csöppet sem bánkódik, inkább mintha jót szórakozna az ő helyzetén. – Majd teszek róla – hangzott a szűkszavú válasz. – Akkor jobb, ha máris hozzákezdesz – mondta Brenna. – Ha megteszed, ma este kell megtenned, ezt mondta a bátyja reggel. És neki tudomást kell szereznie a nászéjszakáról. Nászéjszaka? Seliget fölvillanyozta és rögtön le is hűtötte a gondolat. Nászéjszaka, vele? No, azt nemigen. Ő csak bosszút akart állni azon a lányon, mindig is azt akarta, és tudta, bosszút is fog állni. 189

29.

Mire Selig fölért a szobájába, alig bírta türtőztetni a dühét. Szinte eltorzult az a csinos arca. Megpróbálta Erikát, a sorsot, még saját magát is hibáztatni, de a dühe nem akart csillapodni. És még egy különös érzés fogta el, soha olyat korábban nem érzett. Ha nem tudta volna, hogy nem lehetséges, azt hitte volna, hogy az, amit érez, színtiszta öröm. Ez persze nem lehetséges, tette hozzá gondolatban. Erika egy szál ingben ott állt az ablaknál, ahonnan látta a kapu előtt letáborozott seregnek legalább a felét. Selig tudta, a lány azóta ott áll, hogy megjöttek a dánok. Még annyi időre sem nézett föl, hogy megtudja, ki lépett be a szobába. Selig odament és megállt a lány mögött, ő is látta dánok tábortüzeit. Lenyűgöző sereg volt, nagyon elszántak voltak, legalábbis Erika bátyja, a többiek meg mentek utána. Selig közelségére a lánynak megfeszültek az izmai. A férfinak szólnia sem kellett, hogy Erika tudja, ki az, és nem is fordult meg, hogy biztosan meggyőződjön róla. Pedig ha látta volna Selig dühét, nem mondta volna, amit mondott. – Most már vége. Most akár már bocsánatot is kérek. – Miért? Azért, mert szívtelen vagy? – kérdezte Selig, és magát is meglepte, mennyire visszafogott. – Azért, mert hagytam, hogy a sértésed annyira felbőszítsen, hogy elrendeljem a korbácsolást. – Hogyan sértettelek meg? – kérdezte Selig élesen, de egyben kíváncsian is. 190

Beletelt néhány percbe, míg Erika válaszolni tudott. – Meghívtál az ágyadba. Selig nem emlékezett erre, de nem lepte meg a dolog. Minden nőnek udvarolt, ez a lány pedig a helyesebbek közül való volt. Csak átkozni tudta azt a lázat, amiért teljesen összezavarta a memóriáját. – A legtöbb nő bóknak tekintené – mondta Selig. Nem volt ebben még csak beképzeltség sem, egyszerűen a puszta tény volt, a tapasztalaton alapuló állítás. – No, akkor én bizonyára más vagyok, mint a legtöbb nő. Selig ezzel a legteljesebb mértékig egyetértett. Soha még nő nem kavarta így föl. Az egyik pillanatban megvetette, a másikban meg bele akart túrni a hajába, és csókolni a száját. Selig utálta magát, amiért oly gyenge a teste, és amiért oly könnyen lángra gyújthatja ez a lány. Nagy erőfeszítésébe került nem hozzáérni, amikor a lány ilyen közel állt hozzá. Nem lépett azonban hátra, hogy megkönnyítse önmagának. Tudta, így kellene tennie, de képtelen volt rá. – Megspórolhattad volna a bocsánatkérést – szólalt meg végre mert nem mégy el innen. – De a bátyám… – kiáltott föl a lány, és megpördült. – Nem járt szerencsével, amikor a húgommal alkudozott, így aztán úgy döntött, hogy megostromol minket. Mivel rengeteg időnk volt fölkészülni, mit gondolsz, kinek fogy el előbb a türelme? – Képesek lennétek háborúzni? – Nem én akartam. – De biztosan te akartad! – vágta oda Erika. – Hagyj elmennem, szenvedtem már eleget. – Hogyan szenvedtél? Látni valahol rajtad a korbácsütések nyomát? Fáj minden porcikád a sok munkától? – De szenvedek a jelenlétedtől! – kiáltotta végül a lány kétségbeesve. 191

Selig elvörösödött, elöntötte a düh, és Erikát hirtelen elfogta a félelem. Hátralépett, de nekiütközött a nyitott ablak párkányának. Egy pillanatra még az is megfordult a fejében, hogy leugrik, de a keze beleakadt a nyaka köré tekert láncba. – Szóval nem állhatod a látásomat, te némber – vágta oda Selig, és Erika nem szólt rá semmit. – Akkor nem fogsz örülni annak, hogy Alfréd király javaslatot tett ennek a helyzetnek a megoldására. A királynak az az óhaja, hogy házasodjunk össze. Erika akkora levegőt vett, hogy Selignek kellett hátba verni, hogy meg ne fulladjon. – Ez nem volt tréfás – nyögte ki végül. – Miért, azt látod tán, hogy nevetek? Nem, Selig nem nevetett. Sőt még mindig reszketett a dühtől, és még csak türtőztetni sem próbálta magát. – De hiszen nem mondtad komolyan – jajveszékelt a lány. – Hogyhogy nem? A királynak nem ajánlatos ellentmondani. – Akkor most bajban vagy, hogy mégis ellentmondtál? – Te azt hiszed, hogy nemet mondtam? – nevetett föl hangosan, keserűen Selig. – Nem, nem vagyok én olyan bolond. – És… szóval elvennél feleségül? – suttogta a lány döbbenten. – Igen, el. Erika hevesen megrázta a fejét. – Nem, inkább korbácsoltass meg. Legyünk túl rajta, aztán hagyj elmenni. – Végül is könyörögsz? – Nem, nem könyörgök. Nyilvánvaló, hogy neked még nem volt elég a bosszúból, különben már elengedtél volna. Csak egy másik megoldást kínálok fel ezzel az őrültséggel szemben. 192

– Őrültség? Nem. Szerintem nem. Épp eszembe jutott nekem is, hogy a házasság révén örökre tőlem fogsz függni, nem pedig csak egy rövid ideig. Mi lehetne ennél jobb bosszú? – De a saját életedet is tönkre teszed! – Hogyhogy? Az én életem semmit sem fog változni attól, hogy feleségem van. Továbbra is úgy fogok élni, ahogy eddig. Más szóval hűségről szó sem lehet, úgy, ahogy azt Erika bármely más férfitól elvárta volna. Elvárt volna viszont tiszteletet, diszkréciót, bizonyos fokú kedvességet is, ám tudta, Seligtől ezek közül semmire nem számíthat. A férfi élete mit sem fog változni, ám az övé még rosszabb lesz, az átmeneti megaláztatást az örökös váltja föl. – Lent vár a király püspöke – közölte Selig. – A szászok királya nem ez én királyom – figyelmeztette Erika Seliget. – Én nem reszketek attól, hogy nem fog neki valami tetszeni. – De jelenleg az ő felségterületén vagy. – Nem szabad akaratomból. Selig a fogát csikorgatta dühében. Elsiette, amikor azt mondta, hogy a lány szívesen megy majd hozzá. Büszkeségében önteltté vált, de tévedett. Erika ugyanis egyáltalán nem tűnt készségesnek. Ki kellett találnia valamit, amit a lány még taszítóbbnak tart majd, olyasmit, amitől még ő maga is undorodik. – Inkább választanád a fájdalmat, mint azt, hogy feleségül jössz hozzám? – szólt, odalépett Erikához, és nem a láncot, de a kezét fogta meg. – Jól van, akkor gyere velem. A lánynak a torkában dobogott a szíve, miközben a férfi kirángatta a szobából. – Hova megyünk? Selig nem állt meg, hogy megmagyarázza, elszántan ment előre. – Az istállóba viszlek, ahol kikötnek a földre meztelenül, és bármelyik férfi használhat, aki arra jár. Szerintem rövid idő alatt nagy tömeg gyűlik majd össze. 193

– Megadom magam – nyögte elfúló hangon a lány, amikor a lépcsőhöz értek. Selig azon nyomban elengedte. Erika visszaszaladt a férfi szobájába, el szeretett volna bújni, de tudta, nincs hová. – Nos, akkor? A lány szembefordult Seliggel, aki a nyitott ajtóban állt, és az ajtókeretet támasztotta. Szeme színe, akár a viharos téli égbolté. Hogyan lehet egy ilyen szép ember ilyen ördögi? – Hozzád megyek feleségül, ha utána nem nyúlsz hozzám egy ujjal sem. – Ebbe boldogan beleegyezek – mondta Selig de nekem is van egy feltételem. Senkinek sem szabad tudnia, hogy érintetlen maradtál… különösen a bátyádnak nem. Erika gyorsan rábólintott. Ezt az alkut még a gonosz Loki sem köthette volna jobban meg. Selig azonban még nem fejezte be. Még szerencse, gondolta, hogy a lány nem tud arról, hogy le vagyok kötelezve a bátyjának. Selig bedugta az ujját a lány nyakán lévő karikába. – Hallod-e te némber, visszatért az erőm. Ha nem akarod a bátyádat holtan látni, akkor nehogy elsírd neki a bánatodat, majd amikor találkoztok. El fogod neki mesélni, milyen boldog vagy, hogy hozzám jöhettél feleségül. – Nem hiszi majd el – nyögte ki Erika nagy nehezen. – Akkor ki kell találnod, hogyan fogod meggyőzni. – Loki biztos elcserélt téged valamelyik fiára születéskor – tört ki a keserűség a lányból. Ez igen súlyos sértésnek számított, mert Loki valamennyi ivadékát szörnyetegnek tartották, de Selig már csak nevetett ezen, hiszen megkapta, amit akart a lánytól. Erika arra gondolt, majd később kitalálja, mint mondjon a bátyjának. Csak remélni tudta, hogy sírás nélkül képes lesz végigcsinálni az egészet. 194

30.

A püspöknek még egy kis ideig várnia kellett rájuk, mert Selig anyja jelent meg a lépcsőnél még mielőtt ők odaértek volna. Amikor megkérdezte a fiát, hogy Erika szabad akaratából hozza-e meg az áldozatot (nem pontosan ezeket a szavakat használta), kijött a béketűrésből. Selig egy ideig nem is értette, miért. – Nem akarom! – mondta, bár közben Erika láncait nézte. – Vedd le. A te dolgod, hogy mit teszel később, de most, az esküvő idejére nem lesz rajta a lánc. Rajtad sincs. Selig nem bocsátkozott vitába, annyira megütközött, ehelyett a lánc kulcsát zavartan az anyja kezébe adta, és lement, hogy ott várja be őket. – Köszönöm – mondta Erika alig hallhatóan. Brenna ingerülten nézett rá, mielőtt kinyitotta volna a bilincset. – Nekem ne köszönj semmit. Lehet, hogy visszakerül rád. Viszont azt javaslom, gyorsan tanuld meg, hogyan kell bánni a fiammal. Boldogabb leszel… és ő is az lesz. Erika nem számított arra, hogy még az életben valaha is boldog lesz, de ezt nem akarta elmondani. – Nem igazán akarok hozzámenni – mondta. Brenna sóhajtott. – Senki sem gondolja, gyermekem. De bármilyen eszközt használt is, hogy megkapja a beleegyezésedet, örülj neki. Enélkül vér folyt volna. Erika abban a pillanatban nem érzett kedvet ahhoz, hogy mártírként megmentse sokak életét. Meg is feledkezett 195

arról, mi történhetett volna az istállóban, inkább attól rettent meg, hogy hajlandó hozzámenni egy férfihoz, aki gyűlöli. – Na, tessék – mondta Brenna, amikor az utolsó bilincset is kioldotta, és odaadta Erikának. – Tedd ezt el, én meg addig hozok neked egy ruhát. A lányom felajánlotta az ő egyik öltözékét, hiszen ő áll hozzád magasságban a legközelebb. Újabb megrázkódtatás: Kristen, aki szívességet tesz neki, ráadásul az után, hogy Lady Brenna az ő pártját fogja a fia ellenében. Hiszen, bármennyire nem látták is szívesen, hamarosan közéjül tartozik majd ő is. Arra azonban nem számított, hogy az esküvő napja után is kedves lesz vele bárki is a családból. Brenna otthagyta Erikát a lépcsőn, miközben ő elment a lánya szobájába. Erika, kezében a lánccal arra gondolt, most annyira szabad, mint soha korábban abban a házban. És mégis, kőfal választja el a bátyjától. Az, hogy már nincs leláncolva, nem jelenti azt, hogy elfuthat a sorsa elől. Ugyanúgy csapdában volt, mintha a lánc még mindig rajta lenne. Visszament Selig szobájába. Jó nagyokat lépett, pusztán azért, mert megtehette. Nem rakta be azonban a láncot a ládába, ehelyett odalépett az ablakhoz, és kihajította. Először mosolygott, amióta erővel elvitték otthonról. – Ez szerintem nagyon csinos lesz. Erika megfordult, és meglátta Brennát egy hosszú ujjú inggel a kezében, világoskék színe jól illett a lány szeméhez. A másik kezében egy éjkék, ujjatlan felsőruha volt, a királyok kelméjéből, bársonyból. A felhasított oldalak mentén vastag ezüstpaszomány futott végig, ez ismétlődött meg a szűk felsőrészen is. Az együtteshez egy világoskék fejdísz is járt, a fejtetőn ezüstfoglalatban zafírokkal. A széles brokátöv is ezüsttel volt kivarrva. – Ez túlságosan szép nekem. 196

– Erre az alkalomra nem lehet elég szép. A körülmények ellenére is adnunk kell a látszatra. Azt hallottam, hogy maga a szászok királya ad ki téged a vőlegénynek. Miért is ne, gondolta Erika, hiszen ez az egész bohózat az ő ötlete volt. Nem szólt azonban semmit, hanem Brenna unszolására sietve felöltözött. Meglepte, hogy az asszony még segít is neki. Selig anyja megfésülte a haját, ráillesztette a fátylat, és megcsipkedte Erika arcát, hogy ne legyen olyan sápadt. Erika meg akarta köszönni, de furcsamód ez jött ki belőle: – Bárcsak ne ilyen bosszúálló fiút neveltél volna! Brenna elmosolyodott. – Én egyáltalán nem neveltem bosszúálló fiút. Ha ezt végre belátod, vége ennek a csatározásnak közted és Selig között. Erika nemigen értette, igaz, aznap semmit sem értett, különösen azt nem, miért veszi feleségül Selig, amikor semmit sem akar kevésbé. Amikor meglátta az esküvőre összesereglett és igen gazdagon öltözött udvarhölgyeket, Erika úgy érezte, valóban hálásnak kell lennie Brennának, amiért oly szépen felöltöztette. És Selig abban a cselédruhában akarta elhozni, ráadásul láncon! Ha az anyja és a húga nem lépnek közbe, a végsőkig sikerült volna Erikát megaláznia, hiszen kétségkívül ebben reménykedett. És mégis, amikor Erikát odavezették elé, úgy tűnt, a kedvére van, hogy a menyasszony így öltözött. Biztos, hogy meg volt lepve, de a meglepődését hamar sikerült elrejtenie a kifürkészhetetlen arckifejezés mögé. A díszbe öltözött Selig a kis kápolna lépcsőjén várt Erikára, akit valóban a szászok királya kísért, és a Selig mellett álló püspök készült elmondani a szertartás ünnepélyes szavait. Alfréd meglepte Erikát, nemkülönben az, amit mondott: – Minden nő téged irigyel ma itt, Erika. 197

Dánul beszélt, de Erika nem csodálkozott azon, hogy a király beszéli a nyelvét, mert Alfréd egész élete során kapcsolatban volt a dánokkal. A kora volt az, ami meglepte: nem tűnt idősebbnek Selignél. És a ruházata sem volt előkelőbb, mint az udvaroncaié. Erika valójában nem is tudta volna, kicsoda, csak hallotta, hogy a nevén szólítják. Ami a király neki szóló megjegyzését illeti, Erika inkább nem szólt semmit. Megtartotta magának azt, hogy szívesen átengedné a helyét bárkinek. Még hogy irigység? A többiek nem ismerik Selig Haardradot úgy, ahogy ő. Azok csak az elbűvölő oldaláról ismerik, amelyet Erika is látott már, ezt nem tagadta, de része nem volt benne, azt viszont tudta, milyen kegyetlenségekre képes. És ez mit sem fog változni most, hogy a felesége leszek, gondolta, sőt még több alkalma lesz engem szerencsétlenné tenni. A szertartásnak nagyon hamar vége lett. Egy óra sem telt el azóta, hogy Selig közölte Erikával, összeházasodnak, addig, hogy hivatalosan férj és feleség lettek. Csak később fogta föl, hogy még időt sem adtak neki átgondolni, mire mond igent. Ha nem kellett volna ennyire sietni, akkor talán… De megtörtént. Most már férjes asszony vagyok, futott át Erika agyán, de félt jobban belegondolni. Az esküvő utáni lakomát merő gúnynak tartotta. Neki nem volt semmi ünnepeinivalója, mint ahogy Selignek sem, mégis, ott ültek egymás mellett, és el kellett viselniük az esküvőket kísérő és csupa kedvességből mondott vaskos tréfákat. Mindenki jól érezte magát, az ifjú párt kivéve. Még Selig családjának is jó kedve volt, amit Erika meglehetős furcsának tartott, hiszen a lány tudta, hogy a férfi mennyire fontos nekik, mennyire szeretik. Úgy vélte, az általános hangulat miatt van, meg amiatt, hogy Selig közel sem nézett ki olyan szomorúnak, mint ő. Vajon a családja azt gondolja, hogy Selig örül, és azért örülnek 198

vele? Nyilván csak az ő kedvükért vág jó képet az egészhez, döntötte el végül is Erika. Selig megivott még egy kupa sört, és már nem próbálta meg figyelemmel kísérni az érzelmei hullámzását, és azzal is felhagyott, hogy ne vegyen tudomást a feleségéről. Úgy volt, hogy nem ülhet mellette, amíg gazdámnak nem szólítja, és íme, most mégis ott ül. Mostantól azonban férjemnek kell majd hívnia, és végtére is az ugyanaz, gazda, vagy férj… Illetve úgy kellene, hogy legyen, de Erika biztos volt benne, az ő számára ez soha nem lesz így. Selig tudta, megkaphat minden nőt, akit csak akar, kivéve ezt az egyet, ám mégis, most megkapta. Erika már az övé. Csak épp azt nem tudta, mihez is kezdjen vele most, hogy rabszolgából feleséggé lépett elő. Valóban azt mondtam, hogy soha nem nyúlok a saját feleségemhez? De a bosszú még megmarad, hiszen nem épp ezért vettem el feleségül, nem? Selig képtelen volt kiigazodni az érzésein. Erika szépséges volt és szomorú, és a férfi nem tudta levenni a szemét róla. Hiszen ez az esküvője napja, és a menyasszonyok ilyenkor boldogak szoktak lenni. Az én menyasszonyomnak kellene a legboldogabbnak lennie… Nem a beképzeltség mondatta ezt Seliggel, hanem a nőkkel való tapasztalata, az ő reakcióikból szűrte le. Erika mégsem volt képes a vendégek kedvéért sem boldognak mutatkozni. – Ez nem temetés – szólt rá végül élesen. – Ha annyira rosszul érzed magad, visszamehetsz a szobámba… a helyedre. Erika elpirult, bár senki más nem hallotta Selig szavait. De még ha hallotta volna is, csak kevesen tudták, hogy „a helye” a sarokban volt, a földön. Erikának valójában meg kellett volna könnyebbülnie, hogy még mindig ott kell aludnia, Selig megtartja a szavát. 199

Akkor mégis, miért van zavarban és miért… nem is tudta, mit érez pontosan. Ó, dehogy, Erika igenis tudta, mit, de hát Odinra, hogyan érezhet csalódást? Hiszen ő ragaszkodott hozzá, hogy Selig egy ujjal se érjen hozzá. Tartott attól a szenvedélytől, amit megismert, és ami túlságosan is a kedvére volt. Mert nagy a valószínűsége, hogy beleszeretsz. Erikát folyamatosan kísértették Kristen szavai. Félt, mert valójában nem tudta gyűlölni Seliget, megpróbálta, de nem ment. Életében még nem bántott nőt. Vajon igaz, amit az apja mondott róla? Ha igaz, akkor amivel most fenyegeti, hazugság. Nem lenne képes rá. Ezért aztán Erika boldogan fogadta Selig engedélyét, hogy távozhat. Úgy érezte, szüksége van arra, hogy tiszta fejjel tudjon gondolkodni. Új és meglepő volt számára, hogy Selig elengedte csak úgy kíséret nélkül. Ha mással nem járt is a házasság, nyilvánvalóan valamivel több szabadsággal. Az átkozott lánc sincs már… Amikor belépett a szobája, az átkozott lánc ott volt ismét Selig ágyán. Valaki megtalálta és pontosan tudta, kinek kell visszaadni. Erika ismét kihajította a láncot az ablakon, ami épp olyan örömet okozott neki, mint első alkalommal. Most már csak annak kell örülnie, hogy a nászéjszakáján a földön alhat.

200

31.

Ragnar közel egy órán át váratta Kristent a falon, mert úgy érezte, megteheti. Kristen csak azért nem jött ki a béketűrésből és nem ment el, mert már előre örült, milyen képet vág majd Ragnar ahhoz, amit mondani készül. Royce nem volt ennyire türelmes. Elment, majd egy óra leforgása alatt háromszor visszatért, és majdnem lerángatta Kristent a falról, annyira bosszantotta Erika bátyja. Brenna nem ment föl eleve, hiszen nem beszélt dánul, Garrick azonban ott állt mellette. Ő is tárgyalhatott volna Ragnarral, de tudva, az asszony mennyire élvezi, meghagyta ezt az örömet neki. Selig, az a részeges pedig biztos még ágyban van, gondolta, miután előző este az asztal alá itta magát. Csoda lenne, ha elhálta volna a házasságot, miután Royce és Ivarr fölcipelte a szobájába. Ragnamak azonban nem kell ezt megtudnia. Miután Kristen beszélt vele, azt fogja hinni, hogy a húga jól van, férjhez ment és asszonnyá tették, a házasságot már nem lehet semmissé tenni. Persze, csak ha eljön. Turgeis jelent meg először, egyedül, és közölte, hogy ha Kristen semmi újat nem tud mondani ahhoz képest, amit előző nap mondott, Ragnar nem vesztegeti az idejét, hogy megint beszéljen vele. Turgeisen látszott, zavarban van, amiért ezt az üzenetet át kell adnia. Kristen azonban nem mutatta, milyen dühös. 201

Visszavágott azonban a maga módján: – A te urad, Ragnar az, aki valamit is meg akarhat ismételni. Én csak a húgáról akarok beszélni, és az új helyzetéről. Hozzátette még, hogy öt percet hajlandó várni, egyetlen perccel sem többet, és ha Ragnar az idő alatt nem jelenik meg, akkor várhat majd, hogy egy szép nap megtudja, mi történt a húgával, amióta utoljára látta. Kristen sajnálta Turgeis lovát, amiért azt a hatalmas embert kell hordania a hátán. Az óriás szélsebesen visszaügetett a táborba, ezúttal Ragnar is vele jött. Nem telt el még öt perc sem. – Látom már, miért hívod óriásnak Turgeist, de igazán megeshetett volna a szíved rajta – mondta Kristennek Garrick. – Ő csak azt ismételte el, amit mondtak neki. – És aztán? – Betegre aggódja magát az úrnőjéért, és semmi befolyása nincs arra, ami itt történik. – Én láttam, ahogy Turgeis egyetlen mozdulattal kitöri egy ember nyakát – mondta Kristen. – Ez valahogy nem a sajnálatot hozza ki belőlem. – Mégis, nem ő az, akire te valóban haragszol. – Ez bizony igaz – mondta, és sóhajtott egy nagyot. – Azt hiszem, később valamikor bocsánatot tudnék tőle kérni. Mármint ha még egyszer az életben a közelébe merészkedek. Egyszer megpróbáltam, de nem szívesen ismételném meg. Ez épp elég közel van így is… Nem tudta befejezni, mert megérkezett Ragnar. Ezúttal nem ment olyan közel, ezért mindkettejüknek kiabálni kellett. Úgy tűnt, egy kicsit sem zavarja a Turgeisszel visszaküldött üzenet. Magabiztos volt, sőt arrogáns, mint aki nyeregben érzi magát. – Mit akarsz mondani, Lady Kristen? – kiáltotta. – Mondd gyorsan. Kristen halkan elkáromkodta magát, mire az apja rászólt. – De hiszen te suttogsz. 202

– Tudom. Ragnar mindebből semmit sem hallott. – Hangosabban, hölgyem! Kristen a szája elé tette a két kezét, mintha kiabálni készülne, majd odasúgta az apjának: – Téved, ha azt hiszi, hogy megerőltetem a hangomat, csak azért, mert ő hangosabb, és szeret óbégatni. Garrick elnevette magát, de megpróbálta eltakarni a száját. Lent Ragnar a füléhez tartotta a kezét, de semmit sem hallott. Azt látta, hogy Kristennek mozog a szája, de hogy mit mond, azt nem értette. Végül elvesztette a türelmét, és előreléptetett, onnan kérdezte: – Most hallasz engem, Lady Kristen? Kristen kicsit előrehajolt, hogy a férfi jól láthassa a mosolyát. – Hallak, igen, Lord Ragnar. És jó, hogy eljöttél, a körülmények ugyanis némileg megváltoztak, amióta utoljára beszéltünk. – Gondoltam. Kikülditek a húgomat? Kristen rendíthetetlenül mosolygott. – Nem, de te nyugodtan bejöhetsz, szívesen látunk. – És mitől lenne ez a meghívás vonzóbb számomra, mint amikor utoljára elutasítottam? – Mert most már rokonok vagyunk… a házasság révén. Ragnarnak beletelt egy kis időbe, mire felfogta a hallottakat. – Mit csináltatok? Ha kényszerítettétek… – Épp ellenkezőleg – vágott közbe Kristen kedvesen. – Nekem úgy tűnt, Erikának egy csöppet sincs ellenére. De nem kell, hogy nekem elhidd, megkérdezheted tőle magad is. – Hol van? – Minden bizonnyal még ágyban. – Ragnar elvörösödött, mire Kristen még rátett egy kicsit. – Elfelejtettem volna tegnap mondani, hogy a húgod és a bátyám beleszerettek egymásba? – Csak a bátyád bosszújáról beszéltél. 203

– És nem gondolod, hogy ez egy nemes bosszú volt, hogy rávegye, szeressen belé? De sajnos a bátyám is horogra akadt. – Hazudsz! – Épp tegnap történt, a te érkezésed előtt nem sokkal, hogy az anyám rajtakapta őket… no, hogy is mondjam, egyikük sem úgy nézett ki, mint aki segítségért kiált. – Egyikük sem? De te elhitetted velem, hogy a bátyád ellenzi a… – Nem tudta befejezni, mert elöntötte a düh, legszívesebben a haját tépte volna, és mindenekelőtt megfojtotta volna Lady Kristent. – A dolog hogyanját és mikéntjét megbeszélheted a húgoddal, Lord Ragnar. A tény azonban az, hogy most már a családom tagja, a sógornőm. Tegnap este volt az esküvő díszes szertartás keretében. A lakoma késő éjszakáig tartott. Talán hallottad is… Ragnar úgy nézett föl, mint aki a legszívesebben apró darabokra tépné szét Kristent. – Az én engedélyem nélkül Erika nem mehetett volna férjhez – sziszegte. – Nem volt szükség a tiédre, amikor egy királytól kapott engedélyt, sőt a király kifejezett kérése volt a frigy. Ragnar arca a vörös minden árnyalatát fölvette, majd teljesen elfehéredett, mert akkor fogta föl valójában az utolsó mondatot. – A szászok királya a falak közt van, és ezt te nem mondtad? Kristen megvonta a vállát. – Az ő jelenlétének semmi köze nem volt ahhoz, amiről beszélünk. Semmi köze? Ostromzár alá vette Wessex királyát. Ha Guthrum ezt meghallja, Ragnar biztos megismeri majd a haragját, és mindezért ez a boszorka a hibás, itt, ni. Kristen jól olvasott a férfi arcából, és hozzátette: – Úgy volt, hogy Alfréd tegnap elhagyja Wyndhurstöt. Mivel a királyaink mostanában igen jó viszonyban vannak egymással, feltételezem, te sem akarod, hogy Alfréd még 204

jobban belekeveredjen ebbe az ügybe, így aztán szabad elvonulást biztosítasz neki. – Természetesen – vágta rá Ragnar megkönnyebbülve. – Bármikor elvonulhat. – Ezt te magad is megmondhatod neki, ha bejössz. De látom, meg kell ismételnem, hogy nyugodtan megteheted, mert immár rokonok vagyunk. Ha azonban még mindig nem bízol bennünk, az öcsém, Thorall vállalkozott rá, hogy átmegy a táborotokba arra az időre, amíg itt vagy nálunk, és meglátogatod a húgodat. Én magam jelentkeztem volna túsznak, de a férjem féltékeny ember. Nem engedne annyi viking közé. Nos, mit mondasz minderre, Ragnar Haraldson? – Nyittasd ki a kaput, asszonyom!

205

32.

– Mondd el, hogyan kényszerített! Ezek voltak Ragnar első szavai a húgához, miközben a lány majd' megfulladt az ölelésében. – Azt hiszem, nem kellett volna egyedül otthon hagynod – mondta Erika, mert a sírás fojtogatta, és akart valami mulatságosat mondani. Nem sikerült. A kis kápolnában találkoztak kettesben. Erika azon nyomban odament, ahogy megtudta, ott vár rá a bátyja, fogalma sem volt azonban, mit fog neki mondani. Könnyeibe örömkönnyek is vegyültek, mert annyira boldog volt, hogy láthatta Ragnart, akiről azt hitte, már sohasem találkozik vele. Föl volt kavarva, és nem tudott erről beszélni Ragnarnak, akin látszott, hogy aggódik, és tudja, a húga biztos nem az igazat mondja. Soha korábban még nem hazudott neki. Odavezette Erikát az egyik padhoz. Leültek, és megfogta a húga kezét. – Senki nem kényszerített, Ragnar. – Erika… – Nem, nem, hallgass csak meg. Sok mindent figyelembe vettem, még azt is, hogy te is azt akartad, hogy erős szövetséges legyen a jövendőbelim. Ő valóban az. A sógora nemesúr itt, a szász király jó barátja. Apja herceg és gazdag kereskedő. Nagybátyja nagy hatalommal bíró jarl Norvégiában, és neki magának is sok embere van, mind egy szálig viking harcosok. Nem remélhettél volna jobb szövetségest. 206

– De téged nem áldoztalak volna föl érte! – Tudom, és nem érzem úgy, hogy föláldoztam magam. Ragnar, ha nem akartam volna hozzámenni, nemet mondtam volna. Te jóságos ég, hogyan hangozhatott ez ilyen igaznak? De akkor Ragnar miért nem hisz neki? Erre is rájött Erika. – Turgeis mindent elmondott. Ez az ember azért vitt el téged, hogy bántson. – De nem bántott, és én… – lehajtotta a fejét, azt remélve, hogy Ragnar azt hiszi, zavarban van, amiért beismerte: – …lassan megkedveltem. – De miért? Az egyenes kérdés meglepte Erikát, aki elmosolyodott. Egy nő ilyet biztos nem kérdezett volna. Kérdésre kérdéssel válaszolt. – Hogy miért? Hát nem találkoztál vele? – Még hogy találkoztam-e? Megmentettem azt a nyomorult életét. Erika hitetlenkedve nézett rá: – Hogy lehet ez? A dánok oldalán harcolt? – Nem, a szászokkal volt – mondta Ragnar undorodva. – Sisakot viselt, és dánul beszélt. Még amikor megláttam a fekete haját, miután levonszoltam a csatatérről és bekötöztem a sebeit, akkor is azt hittem, hogy dán. Ő pedig meghagyott abban a hitben. És azt is gondolta egészen addig, amíg tegnap nem találkoztam vele. Tegnap. Szóval Selig már tegnap tudta, hogy a bátyámnak köszönheti az életét, gondolta Erika, és mégis fenyegetett? Már majdnem elmondta mindezt, amikor eszébe jutott, hogy ami tegnap ámítás volt, lehet, hogy ma nem az. Nagy különbség van ugyanis aközött, hogy egy foglyot elengedni vagy egy feleséget elengedni. Ha Ragnar ragaszkodna a párbajhoz, márpedig megtenné, ha tudná az igazat, akkor Selig kiállna ellene. És Erika nem szívesen ismerte be, de Ragnar, bár magas volt, sokkal kisebb, mint Selig. Ragnar 207

Seliggel szemben olyan lenne, mint Selig Turgeisszel szemben. A végeredmény nem kétséges, Erikának tehát továbbra is hazudnia kellett. Ragnar megfogta a húga állát, és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. – Mi köze annak, hogy én találkoztam vele ahhoz, hogy te kedveled? – Be kell ismerned, hogy jóképű férfi. Nehezen tudom levenni a szemem róla, ha a közelemben van. – Mindez tökéletesen igaz volt, minden bizonnyal ezért égett mindkét orcája, amikor hozzátette: – Nagyon erős a vonzereje. – Sajnos, ez is igaz volt. – Azt mondod, hogy azért mentél hozzá feleségül, mert jóképű? Erika nem szívesen tartozott volna azok közé a sekélyes gondolkodásúak közé, akiknek csak a külső számít, de jobbnak látta, ha Ragnar inkább azt hiszi, ezért „kedvelte meg” hirtelen Seliget. Ráadásul egészen hihetően is hangzott, amit a férfiról mondott. – Már akkor vonzott a külseje, amikor először megláttam Gronwoodban. Teljesen meg voltam zavarodva, azért rendeltem el, hogy korbácsolják meg. El sem képzeled, mennyire megbántam. – Ez éppenséggel igaz volt. – No, és te, te találtál magadnak feleséget? Ragnar a homlokát ráncolta a témaváltásra, és legyintett. – Most nem tudok arra gondolni. – De nekem meg szükségem van rá, hogy másra gondoljak. Találtál vagy nem találtál? – Szóval össze vagy zavarodva? – Igen, mert te is izgatott vagy – mondta, majd egyszer csak megeredt a nyelve. – Tudom, amikor ide jöttél, nem gondoltad volna, hogy férjhez mentem, ráadásul szívesen, de Ragnar, hidd el, nem tehetek róla, egyszerűen beleszerettem ebbe a férfiba. Megpróbáltam ellenállni az érzésnek, és Selig is megpróbálta. Nagyon szeretett volna gyűlölni engem, és én még ettől is jobban szerettem, hogy 208

mindent megpróbált, de nem sikerült neki. Igen, bosszút akart állni. Ezért hoztak el. De Selig rájött, hogy képtelen bosszút állni egy nőn. El tudod képzelni, mennyire csalódott, hogy a végén ő is belém szeretett? Ragnar elképzelte, és kis híján fölkacagott. És egyszersmind meg is könnyebbült, mert a húga végre olyasmit mondott, ami hihető volt, ráadásul jellemző rá. – Biztos vagy benne, hogy nem a bűntudat vezérel téged? Erikának aznap múlt el a bűntudata, amikor Selig rárakta azt az átkozott láncot, de ezt nem mondhatta a bátyjának, így aztán megint hazudnia kellett. – Megbocsátott, ezért aztán nem furdal többé a lelkiismeret. Ragnar hosszan a húga szemébe nézett, majd fölsóhajtott. – Valóban azt kéred, hogy hagyjalak itt vele? Erre volt a legnehezebb válaszolni. Erika nagyon szeretett volna hazamenni, szerette volna, ha az élete visszatér a régi kerékvágásba. Elege volt a haragból, a zavarodottságból, és abból is, hogy vonzónak talál egy olyan férfit, akit nem mer szeretni. – Igen, azt kérem – felelte, és megesküdött magában, hogy utoljára hazudott a bátyjának.

209

33.

Selig csak a harmadik rázásra ébredt föl, és azonnal a fejéhez kapott. – Thor fogára, csak nem vágott valaki megint fejbe? – Ezúttal csak magadnak köszönheted… no meg az én remek sörömnek. – Te vagy az, Kris? – Nyisd ki a szemed, akkor majd meglátod. – Még nem igazán nyitnám ki, zavar a fény becsukott szemmel is. Kristen a fejét csóválta, látszott, jól szórakozik. – Szóval ide vezetett a házasság? – Ó, jaj, hogyan is felejthettem el? – nyögött fel Selig. A férfi egy kis résnyire kinyitotta a szemét, de nem a húgát nézte, hanem azonnal Erikát kereste a sarokban – Hol van? – A bátyjával beszél a kápolnában. – És engem senki sem keltett föl? – kérdezte vádlón Kristentől. Selig megpróbált fölülni, de az ágy mintha visszahúzta volna. Erika lánca volt a nyaka köré csavarva. Homályosan fölrémlett neki, hogy az egyik cseléd azt mondta, kint találta az udvaron, ő meg jobb híján a nyakába akasztotta. – Nem keltett föl senki, mert nem volt rád szükség – mondta Kristen. – Erika most meséli a bátyjának, hogy te nem az a nyomorult alak vagy, aki odaláncolta magához, de úgy nem tudja, ha ott állsz mellette és megfélemlíted. 210

– Én nem félemlítem meg – morogta a férfi. – A bátyja nem így vélekedne. Selig ledobta magáról a láncot, és megint megpróbált felülni. Nem ment olyan gyorsan, mint szerette volna, majdnem annyira fájt a feje a másnaposságtól, mint amikor megsérült. – Legalább állítottál oda valakit, hogy kihallgassa, mit mond neki? – kérdezte a húgától. – Hogyan, mikor csak te, én és apa beszéljük a nyelvüket? Lehet, hogy te megkérnéd apát, hogy hallgatózzék, de én nem merném. – Neked magadnak kellett volna. – Nekem? – kiáltott föl Kristen. – Én már megtettem a magamét, jól feldühítettem azt az embert. Ahhoz képest téged szeretnie kell. Kristen nevetett, nemigen akarózott segítenie a bátyjának, egyedül a fésűjét vitte oda neki. Selig még csak ruhát sem váltott, magán hagyta azt, amiben elaludt. Amikor már majdnem kint volt az ajtón, Kristen megkérdezte: – Még mindig gyűlölöd? – Miért kérded ezt megint? – Mert elvetted feleségül. Szerintem ez túlmegy a bosszún. – Hagyd ezt, Kris, jó? – Szívesen, ha ez a szemtelen tuskó elhagyja a házamat. – Nem vagyok szemtelen tuskó. – Te eszetlen, Erika bátyjára gondoltam, nem a sajátomra. Selig kettesben találta őket a kápolnában, egymás mellett ültek, és olyan halkan beszéltek, hogy semmit sem értett, pedig hallgatózott egy darabig. Ragnar átkarolta a húgát, Erika pedig a férfi vállára hajtotta a fejét. Igen, a bátyja… de

211

Selig mégis úgy érezte, jó lenne levenni azt a kart a lány válláról… – Remélem, kellemes volt a viszontlátás. A hangra Erika megfordult, Ragnar pedig talpra ugrott. Arca nem árult el semmit, így Selig nem tudta, mit mondott neki a lány, aki zavarban volt, ám ez bármit jelenthetett, akár azt is, hogy félti a bátyját. Selig menet közben megállt a kovácsnál, hogy elhozza az új kardját. Nála volt, bár páncélt nem viselt, hiszen még mindig az esküvői ruhája volt rajta, mint ahogy Erikán is. Ragnar természetesen teljes fegyverzetben lépett be Wyndhurst falai közé, bár ahogy közelített Selig felé, a bal kezét tartotta a kardja markolatán, jelezvén, hogy nem kívánja használni a fegyvert. Ám ez bármelyik pillanatban megváltozhat, gondolta Selig. Ragnar vagy kétlépésnyire állt meg. Ökle még az előtt lecsapott, hogy Selig egyáltalán megláthatta volna. Erika fölpattant: – Ne! – kiáltotta, de elhallgatott, mert Selig meg sem rezzent az ütéstől, sőt gúnyosan nézett Ragnarra. Erika magánkívül volt, mert tudta, semmi befolyással nincs a férjére, így nem fogja tudni lebeszélni arról, hogy visszavágjon. Nem volt alkalma kipróbálni. – Ezt azért kaptad, mert annyit aggódtam – mondta Selignek Ragnar minden indulat nélkül. – Aha – felelte az jelentőségteljesen, és megtapogatta az arcát, majd hozzátette. – Akkor nem akarsz megverekedni velem? – Most nem, bár fenntartom a jogot, hogy döntésemet valamikor a jövőben még megváltoztassam. – Ez csak természetes. Selig mosolygott, amitől Ragnar közel járt ahhoz, hogy elveszítse a fejét. – Értsél meg engem, Haardrad. Nem igazán hiszem el Erika meséjét, bár úgy néz ki, őszintén veled akar maradni. Nekem ez nem tetszik, de tiszteletben tartom a kívánságát. Itt hagyom azonban vele a testőrét, 212

Turgeist. Ha a húgom észhez tér, és haza akar jönni, Turgeis majd hazahozza, és Odin segítsen téged, ha ebben meg akarod akadályozni. Selig arcáról lefagyott a mosoly, és átadta a helyét valami számára egészen szokatlannak, a birtoklási vágynak. – Most már ez az otthona. Nem fogja akarni itt hagyni Wessexet. Most Ragnaron volt a sor, hogy mosolyogjon, de kegyetlen volt az a mosoly: – És téged sem? Odavan az ábrázatodtól, de a szerelemhez ennél több kell, ha lehet itt egyáltalán szerelemről beszélni. Hat hónap múlva hozd el Gronwoodba, majd meglátjuk, tartós-e az, amit most érez. És ha igen, akkor örömmel nevezlek öcsémnek. Seliget nem érdekelte, mi lesz hat hónap múlva, csak az, hogy Ragnar a húga nélkül fog távozni, neki pedig sikerült vérontás nélkül elrendeznie az egészet. Vagy inkább Erika intézte el? Selig nagyon szerette volna tudni, mit mondott Erika a bátyjának, azon kívül, hogy őt jóképűnek tartja. Valóban annak tart, futott át az agyán. És tudta, nem kéne örülnie, mégis, örült. Ragnar megfordult, és észrevette, hogy Erika ott áll mögötte. Átölelte a húgát, és Selig, bár érezte, hogy nevetséges, minden erejével szerette volna elválasztani őket egymástól. Erika félve, kicsit szomorúan megszólalt. – Ugye, még nem mégy el? – Nem, Rika – nyugtatta meg a férfi –, még nem. De el kell mondanom az embereimnek, mi történt. Holnapig nem indulunk el, úgyhogy majd még visszajövök. Az ígéret mosolyt csalt Erika arcára. – És majd mesélj még arról az örökösnőről, aki kikosarazott téged. – Ő kikosarazott, de az apja nem. Én azonban átgondolom még az ajánlatát. Thurstonnak olyan anya kell, aki úgy gondozza, mint te gondoztad. Majd beszélünk erről később. 213

Ragnar korábban már elmondta Erikának, hogy Thurston jól van, gyorsan gyógyul a törött karja. Azt is elmesélte, hogy Wulnoth halála után megszűntek a lopások Gronwoodban. Turgeis megkímélte őket attól a gondtól, hogy föl kelljen akasztani Wulnoth-t. Erikát egy csöppet sem lepte meg, amikor megtudta, hogy Wulnoth volt a tolvaj, ez magyarázatul szolgált arra, hogy ő, aki olyan buzgón üldözte a bűnt, miért nem volt képes elfogni a tettest. Ragnar menni készült, és amikor megfordult, meglátta, hogy Seliget teljesen megbabonázta Erika mosolya. – Apánktól nagyon sok féltestvérünk van, de Erikával az anyánk is közös – mondta elmenőben Ragnar Selignek. – A fiamon kívül ő az egyetlen rokonom, ráadásul nagyon kedves a szívemnek. A beleegyezésem nélkül vetted feleségül. Ha bántani merészeled, visszaveszem tőled az életedet, amelyet megmentettem. Selig nem mondott semmit. Nem kedvelte sem a fenyegetéseket, sem az ultimátumokat, és általában azonnal reagált rájuk, de Erika bátyjával kivételt tett. Azt kívánta, bárcsak ne tudná pontosan, hogy érezhet a férfi, de sajna, pontosan tudta. Selig biccentett, amikor Ragnar távozott, majd ránézett Erikára, és nem tetszett neki az a megfáradt, szomorú arc, amit látott. És akkor zavartan, ám megkönnyebbülve rádöbbent az igazságra. – Te hazudtál neki, ugye? – Kételletted, hogy azt teszem? Hiszen alkut kötöttünk. Te megtartottad a szavad, én sem tehettem másként. Erika arca ekkor hirtelen földerült. – Turgeis! Ragnar nem is mondta, hogy… Nem tudta befejezni, mert Turgeis fogta, és leütötte Seliget, aki eszméletlenül terült el a földön. – Ne! – kiáltotta Erika, és térdre esett Selig mellett. – Nem szabad bántanod, Turgeis. 214

– Miért ne? – mordult föl az óriás. – Épp eleget szenvedett, amíg nálunk volt. – Hát te? Te nem szenvedtél őnála? – Nem, egyáltalán nem. – Ne hazudj nekem, ahogy a bátyádnak hazudtál! – Nem, Turgeis, ebben nem hazudok. Ő csak zavarba akart hozni, és fenyegetett, de soha nem váltotta be a fenyegetéseit. – De még mindig bosszút akar állni. – Lehet – hagyta rá Erika –, de te ebbe nem avatkozhatsz bele. A férjem. – A férjektől is meg lehet szabadulni. – Még csak gondolni se merj ilyesmire. Selig felnyögött, mire Erika megint odahajolt hozzá. Kis időbe beletelt, mire a férfi élesen látta. – Gondolom, ismered a barátomat, Turgeist – szólalt meg Erika tétován. Selig ránézett a mögötte álló óriásra. – Te is azért ütöttél le, mert aggódtál, vagy még nem végeztünk? – Az asszonyom azt mondja, végeztünk… egyelőre. – Bölcsen tetted, hogy leállítottad – fordult oda Erikához Selig. – A családom nem venné jó néven, ha itt maradnék vérbe fagyva, és én sem venném jó néven. Erika rámosolygott Turgeisre. – Látod? Csak fenyeget.

215

34.

Ragnar kérte, hadd nézze meg Selig házát, és délután, miután a király távozott, Selig elkísérte. Erikát nem hívták, ezért ugyancsak feszült hangulatban várakozott, míg azok ketten oda voltak. Ott maradt a nagyteremben, mivel senki sem mondta neki, hogy nem teheti, de csak Selig szülei beszéltek vele, és ők is csak szűkszavúan. A nők ellenséges pillantásokat vetettek rá, hiszen hozzá merészelt menni az ő Seligjükhöz. Tudta, ezt biztos nem fogják neki megbocsátani. Erikát azonban mindez nem igazán érdekelte, ő csak arra tudott gondolni, hogy a bátyja és a férje ölre mennek, és senki sincs ott, hogy visszafogja őket. Bármi történhetett volna, de csodával határos módon semmi nem történt. Ragnar és Selig még sötétedés előtt visszajöttek, egyikük sem sérült meg, Ragnar ráadásul sokkal jobbkedvű volt, mint amikor elment. Selig házáról csupa jókat mondott… legalábbis férfiszempontból. – Van néhány ágyas rabszolgája, akiktől egy feleség bizonyára meg akar majd szabadulni, de ettől eltekintve azt hiszem, jó dolgod lesz ott. A hangsúlyból, ahogy mondta, Erika számára világos volt, hogy őt is jól tartotta az egyik ilyen ágyas, ez lehet az oka a nyugodtságának. Erika tudta, a bátyja mindig igen jókedvű üzekedés után. Ugyanezeket a jeleket kereste a férjén is, de ő nem tűnt másnak, mint korábban, futó 216

mosolyokat küldött a nőknek, és vidáman nevetett, még saját magán is. No, nem mintha érdekelne, igénybe vette-e azoknak a nőknek a szolgáltatásait, gondolta Erika. Úgy tesz és azt, ahogy és amit akar, így csinál minden férfi, nekem pedig hallgass a nevem. Ez nem a kettejük különleges viszonya miatt volt így, hanem mert a nőknek általában nem volt beleszólásuk a férjük dolgába. A feleség már akkor boldognak volt mondható, ha a férje egy vagy több szeretője nem élt vele egy fedél alatt. Erika tudta, ő nem szakítja meg a hagyományt még akkor sem, ha nem a szerencsések közé fog tartozni. Ahhoz, hogy panaszkodjék, szeretnie kéne a férjét, és többet is várni tőle, ám ez az ő esetében nem volt így. Miközben a bátyja igencsak jó hangulatba került, Erika épp ellenkezőleg. – Nagyon szórakoztató ember a férjed, Rika, remek a humorérzéke – mondta Ragnar, mielőtt asztalhoz ültek. – No de gondolom, erre már te is rájöttél. Selig? Még hogy szórakoztató? Körülbelül annyira, mint egy habzó szájú farkas. Turgeis délután kiment Ragnar táborába, de vacsorára visszaért. Szokása szerint a személyzettel egy külön asztalnál foglalt helyet. A körülötte lévő székek üresek voltak, az emberek tartottak a közelségétől. A lányok vonakodva szolgálták ki, két ízben is elejtettek valamit, annyira remegett a kezük. Erika tudta ezt, és ő is feszült volt emiatt. A barátja ugyan semmi okot nem adott ezeknek a szászoknak arra, hogy féljenek tőle, de azoknak elég volt ránézniük. Az sem könnyített a helyzeten, hogy sokat nézett Selig irányába, és Turgeis meglehetős vadul tudott nézni. Seliget azonban nem zavarta. Erikának eszébe jutott valami, amiért a múltban ugyancsak aggódott. Turgeis magányos ember volt. 217

Gronwoodban az emberek már elfogadták olyannak, amilyen, ami azt jelentette, hogy nem vettek róla tudomást. Nem volt még barátja sem, illetve Erika volt az egyetlen barátja, aki megpróbált ezen változtatni, grófi címet adományozott neki, ám Turgeis visszautasította. Össze akarta hozni korabeli fiúkkal, ezért mindenféle feladatokat adott nekik, de ebből sem lett semmi. Még a gronwoodi asszonyok figyelmét is megpróbálta rá irányítani, de azok vagy megrémültek, vagy kinevették. Közel negyvenéves volt, itt lett volna az ideje, hogy felesége, családja legyen. Erikában halvány reménysugár ébredt, hogy Wessexben más lesz a helyzet, Turgeis majd új emberekkel találkozik, köztük norvégokkal is, mint ő maga. Az itteni nők ráadásul hozzászoktak Royce és Selig rendkívüli magasságához, és Turgeis csak vagy egyarasznyival volt magasabb náluk. Ám az alapján, amit látott, nemigen reménykedhetett. Erika a bátyja és a férje között ült. Selig Ragnar kedvéért néha, hogy férji vonzalmát mutassa, átölelte Erika vállát. Egy alkalommal még odahajolt és megcsókolta a felesége nyakát is, ami ugyancsak kellemes érzést váltott ki Erikából, de valójában nem tetszett neki. Úgy gondolta, a férje nem igazán törődik vele, mit érez ő ezek után. A két férfi azután egy sor olyan dologról kezdett társalogni, ami őt nem érdekelte, de azok ügyet sem vetettek rá. Selig családja kedvesen fogadta Ragnart, amiért a lány hálás volt, mert lehetett volna végtelenül kellemetlen is az ebéd. Ragnar azonban nagyon jól érezte magát, és ami azt illeti, Selig is. Sokat nevetett, de nem vedelte a sört, mint előző este. Csak Erika kívánta, bárcsak máshol lenne, bár a bátyja kedvéért megpróbált erőt venni magán. Amikor végre úgy érezte, fölállhat az asztaltól, a legnagyobb megdöbbenésére Selig is elnézést kért a többiektől, és vele tartott. És mindennek a tetejébe, igaz, minden bizonnyal szintén Ragnar kedvéért átölelte Erika 218

derekát, egész szorosan. Még akkor sem engedte el, amikor már a felső folyosón jártak, ahol senki sem láthatta őket. – Be kell ismerned, hogy ez legalább olyan jó szolgálatot tesz, mint a póráz – mondta Selig, amikor kinyitotta a szobája, immár szobájuk, ajtaját. Erika csak ekkor tudta magát kiszakítani a férfi karjából, és a megjegyzése miatt a legszívesebben megkarmolta volna az arcát. Sőt vissza is vágott volna, ha az ágyra terített ruhák el nem terelik a figyelmét. Selig megállt mögötte, de ezúttal nem nyúlt hozzá. – Nagylelkű a húgom – mondta. Igen, valóban az volt. Három ruha feküdt az ágyon a hozzájuk illő ingekkel, és nem olyanok, amiket az ember a szegényeknek szokott odaajándékozni. – A nagylelkűsége neked szól, nem nekem – jelentette ki Erika némi keserűséggel a hangjában. – Éspedig? – Hogy ne legyen neked kínos, hogy a feleséged rongyokban jár. – Már miért lenne az nekem kínos? – Erika érezte a gúnyt Selig hangjában, és amikor megfordult, azt látta a szürke szemében is. – Akkor tévedtem – mondta, és megvonta a vállát. – Mivel azonban nekem sem fontos, nyugodtan visszaadhatod ezeket a húgodnak. A bátyám majd elküldi a saját ruhámat, de ha azt akarod, hogy azokat se hordjam, akkor elzárhatod vagy odaadhatod őket valakinek. – Netán kidobhatom az ablakon, ahogy te tetted az én tulajdonommal? Erika rögtön a láncot kezdte keresni a szemével, és meg is pillantotta a sarokban. – Ezt többé nem vagyok hajlandó hordani – mondta halkan, de dühtől remegő hangon. – Ha azt akarom, hogy viseld, viselni fogod. – Akkor itt verekedés lesz. 219

– Annak már ismerjük a kimenetelét, nem? – Valóban? Ismerjük? Nem rólam van szó, Selig, hanem Turgeisről. Ha engem leláncolva lát, megőrül. – Az az átkozott óriás… – mondta Selig, és már egy csöppet sem nevetett. – Velem marad. A bátyám megmentette a te életedet, én meg Turgeis életét. De ellentétben veled, Turgeis az élete céljának tekinti, hogy visszafizesse az adósságot. – Én már visszafizettem a bátyádnak – morogta Selig –, nem akartam verekedni vele. – Annak a párbajnak nem volt biztos a kimenetele, úgyhogy az aligha számít. – Ha felbosszantasz, azzal kockáztatod, hogy lángra lobban a szenvedélyem. Ha nem akarod ismét megtapasztalni, ajánlom, ne szólj többet – mondta, majd elfordult, jelezve, részéről befejezte. Ekkor Erika váratlanul megszólalt: – Te is szórakoztál a rabszolgákkal ma, mint ahogy a bátyám? Selig megfordult, és hitetlenkedve nézett Erikára, majd elnevette magát azzal a gúnyos nevetéssel, amelyet a lány annyira gyűlölt. – Hogy elrontsam azt az illúziót, hogy friss szerelmesek vagyunk? Dehogyis! A hetyegéssel várok, míg a bátyád elment. Erika megfordult és odament a sarokba, elhatározta, hogy nem vesz tudomást Seligről. Bosszantotta, hogy föltette azt a kérdést, tudta, a szenvedély emlegetése váltotta ki belőle. Döbbenetes, gondolta, féltékenykedtem volna? És ez a jóképű fráter még élvezte is. Valami ürügyet kéne keresnem, hogy miért mondtam, amit mondtam, hiszen nem vagyok féltékeny, futott át az agyán. – Nem vagyok féltékeny! – üvöltötte a falnak. – Ó, mennyire megkönnyebbültem! – kiáltott föl Selig, majd az összes ruhát rádobta Erikára. – Csinálj valamit 220

ezekkel. Hordd őket vagy ne, de amíg nincs itt a saját ruhád, nem adom vissza őket a húgomnak. Meg lenne bántva, hogy a nagylelkűségét így viszonzod. – És ennek engem befolyásolnia kéne? – Figyelj, te némber, a mi alkunk meglehetős ingatag lábakon áll. A helyedben ma este már nem feszíteném tovább a húrt. Erika nem szólt többet aznap este.

221

35.

Lidának hívták a lányt. Öt éve rabolták el a falujából, mert a szláv nép, amelyhez tartozott, lótenyésztéssel, nem harcászattal foglalkozott. Esélyük sem volt a támadás során, a lakosságot megtizedelték, és nem ő volt az egyetlen nő, akit magukkal vittek számára ismeretlen emberek. Nyugatra adták el, és három tulajdonosa volt, mielőtt az utolsó is meghalt. Lida ez után Hedebybe került, a Jütland-félszigeten lévő vásárvárosba. A lány sok mindent megtanult a rabszolgaság évei alatt, elsősorban azt, hogy milyen hatalma van, és hogyan lehet ezt az előnyére kihasználni. Nagyon könnyű dolga volt, mert nemcsak szép volt kökényszínű szemével és hosszú, fekete hajával, hanem mindenek felett érzéki is. Pontosan tudta, hogyan őrjítse meg a férfiakat, hogy azok a magukévá akarják tenni, majd, amikor ez megtörtént, ő hajtotta rabszolgasorba a gazdáit. Olyan természetesen áradt belőle mindez, hogy semmit nem is kellett tennie érte. Még soha nem hozta össze a sors olyan férfival, aki ne akarta volna. Igaz, rabszolgának hívták, de nem osztozott sem a rabsorsban, sem a szolgasorsban. Ehhez ő túlságosan is okos volt, ráadásul túl lusta is mindenféle munkához, azt az egyet kivéve, hogyan lehet valakinek a kegyence. Az előző gazdái mind engedtek a csábításának, és nagyobb hatalommal ruházták föl még a feleségüknél is, akik hiába próbáltak megszabadulni tőle. Lida mindent 222

megkapott, amit csak akart, szép ruhákat, mesés ékszereket, sőt saját rabszolgákat is. A rabszolgaság tehát nem a robotolást jelentette Lida számára, hanem az eszményi életet. Csak akkor panaszkodott, amikor mindent elveszített és mindent újra kellett kezdenie, amikor a gazdája meghalt. Az első gazdája halálakor a feleség kis híján agyonverte Lidát, majd elküldte a rabszolgapiacra. A nő ekkor lépéseket tett, hogy ez még egyszer ne következhessék be, a második gazdával elküldette a feleségét. Ezt a helyzetet azonban nem élvezte, nem volt elég szórakoztató számára. A harmadik alkalommal már előre elintézte, hogy védelemben részesüljön a gazda halála után is. Nem akart szabad lenni, soha nem is kérte, hogy szabadítsák föl. A szabadság védtelenséget jelent, Lida pedig szerette, ha megvédik, sőt kényeztetik. Férjhez sem akart menni, nem kellett neki a saját férj, ha ott volt a másé, és különben is, a feleségeknek túl sok volt a kötelességük, neki azonban semmi. A feleségek dolga volt a gyerekszülés is, de Lida ebből sem kért. Ő sokkal jobban szerette a feleség pozícióját a kötelességek nélkül. És Lidának semmi kétsége nem volt afelől, hogy itt, Wessexben is elnyeri azt a megkülönböztetett helyzetet, amihez hozzászokott. Vetélytársnője, ahogy elnézte, nem akadt. Két rabnő utazott vele. Golda tenyeres-talpas matróna, ám az volt az előnye, hogy értett a háztartáshoz, hiszen ezért vették meg. Seszínű haja volt, igaz, a szeme aranybarna, és ha nevetett, akár csinosnak is lehetett mondani. De legalább harmincéves volt, kemény munkában edződött, és akkor sem tudna elcsábítani egy férfit, ha nagyon akarná. Magge ezzel szemben buja, vörös hajú skót lány volt, aki szerette a férfiakat, és ha kellett, ha nem, kacagott mindenen. A maga harsány módján csinos volt, de nem lehetett egy lapon említeni Lida elegáns megjelenésével. 223

Lida egészen addig tartotta a kapcsolatot Ivarral, a vikinggel, amíg meg nem tudta, hogy az nem a saját maga, hanem valaki más számára vette őt meg. Lida csalódott, mert Ivarr volt a legcsinosabb férfi, akit valaha is elcsábított. Azaz hogy, egészen tegnapig volt csalódott. Megdöbbent, amikor a gazdáját először meglátta. El sem tudta képzelni, hogy egy férfi lehet olyan szépséges, mint Selig Haardrad. A következő döbbenet akkor érte, amikor látta, hogy ez a férfi gyakorlatilag rá sem néz, hanem inkább Goldával foglalkozik, és vele beszéli meg, ki lesz hármuk közül a főnök. Lida addig hízelgett Ivarrnak, míg az őt bízta meg a személyzet felügyeletével. Ivarr ugyan figyelmeztette, hogy ez csak ideiglenes, a végső döntést Selig hozza majd meg. Selignek elég volt egyetlen pillantást vetnie a három nőre, és már döntött is. Lida kicsit bosszankodott, de nem vesztette el a kedvét. Amióta megérkezett, alig csinált valamit, mindent másokra hagyott. Addig Golda felügyelete alá került, amíg, mint remélte, Selig majd felruházza a megfelelő hatalommal. Golda, ha nem volt helyzetben, félénk volt, akár egy bárány, ha azonban nyeregben érezte magát, olyan volt, mint egy sárkány. De legalább nem volt bosszúálló sárkány, nem torolta meg azt a sok különmunkát, amit Lida miatt kellett elvégeznie. Egyszerűen csak egyenlő arányban elosztotta a tennivalókat. Ez persze Lida számára elfogadhatatlan volt, mert irtózott mindenféle alantas munkától. Azt remélte azonban, hogy ez csak átmeneti állapot, és majd minden helyreáll, amint a gazda megosztja vele az ágyát. A tapasztalataira alapozva pedig ez szinte rögtön az után lesz, hogy az úr beköltözik az otthonába. Akkor érkezett a hír, hogy az úr és fiatal felesége már aznap hazaköltöznek. Lida tudta, már nem sokáig kell várnia, hogy minden úgy legyen, ahogy ő akarja. A legelső, amihez ragaszkodni fog, a népesebb személyzet lesz, ő 224

ugyanis ahhoz szokott. Férficseléd volt elegendő, de mivel nőből csak három volt, Lida attól tartott, neki is jut majd munka. Márpedig ez nem történhet meg. Az a tény, hogy Selig nemrég nősült, egy csöppet sem aggasztotta Lidát. Azt ugyanis már megtudta, hogy Selig nem kedveli a hölgyet, és csak azért vette el, mert ez volt a szász király akarata. De gond Lida szerint akkor sem lett volna, ha a férfi szerelmes ifjú feleségébe. Ismerte ugyanis a saját vonzerejét, és semmi sem törte meg az önbizalmát. Volt azonban mégis bizonyos kockázat egy olyan férfival, mint Selig Haardrad. Az nevezetesen, hogy ő, Lida beleszeret. Addig mindig féken tudta tartani érzéseit, de ezt a kockázatot egy ilyen férfiért úgy érezte, szívesen vállalja.

225

36.

Selig kivezette a mént az istállóból. Nem az ő lova volt, Royce-tól vette kölcsön, mert az ő kedvenc harci ménje ugyanúgy a rablók kezére került, mint a kardja is. Gyakran eljátszott a gondolattal, hogy megkeresi a támadókat, és visszaszerzi, ami az övé. Nem adta fel, úgy gondolta, majd ha berendezkedik az új otthonában. Nem a legjobb időt választotta ahhoz, hogy elhagyja Wyndhurstöt, a fal körül nagy volt a nyüzsgés, mert újabb vendégek érkeztek. Royce és Kristen egy csapat ismeretlen emberrel beszélt. A fivérei lovagi tornára gyakorlatoztak a déli sarokban, sokan álltak be nézni, az apjuk is. Brenna Turgeisszel beszélgetett. Az óriás, ha nem is volt mindig a nyomában, nem tévesztette szem elől Erikát. Selig hallotta, hogy sokan csak úgy hívják, az Árnyék. Nem tudta elképzelni, milyen közös témája lehet az anyjának ezzel az óriással. Brenna olyannak tűnt mellette, akár egy kisgyerek, de látszott rajta, ez egy csöppet sem zavarja. Erika kint várt rá, ott, ahol Selig hagyta. A fiatalasszony csak pár órával korábban búcsúzott el a bátyjától. Selig úgy hitte, majd sírni fog, ezért azonnal fölvitte a szobájukba, hogy csomagoljon össze, gondolva, ez majd elvonja a figyelmét. Micsoda bolond is voltam! – gondolta. Figyelmességére Erika azt válaszolta, hogy neki nincs semmije, amit össze tudna csomagolni. Selig erre azzal 226

vágott vissza, hogy fölkapta a láncot, és bedobta a ládájába. Azóta Erika gyilkos pillantásokat vetett felé, amit a férfi igen szórakoztatónak talált. Kristen jött oda mosolyogva, azt mondta, örül, hogy az otthona végre visszatér a normális kerékvágásba. – A fiam nagyon oda lesz, ha nem várod meg, míg hazajön – mondta Selignek. A két gyerek és Meghan Royce unokafivérénél, Aldennél volt elővigyázatosságból Ragnar érkezése miatt. – Nemsokára itt lesznek. – Csak a hálóhelyemet változtatom meg – szólt Selig. – Mivel itt az egész család, természetesen minden nap átjövök, legalábbis minden másnap. – A feleségedet is hozod? Selig homloka ráncba szaladt, és nem válaszolt. Kristen tréfáit mindaddig könnyen vette, amíg a nőkről általában szóltak, nem pedig egy bizonyos nőről. A legkönnyebb volt tudomást sem venni róla. – Azt hittem, mindenki elment a királlyal együtt – szólalt meg, látszott rajta, hogy másfelé akarja terelni a beszélgetést. – Ezek most jöttek. Alfrédtól akarnak valamit, és ide irányították őket, mi pedig továbbküldtük őket. – Az ott középen, mintha ismerősnek tűnne – szólt Selig hunyorítva. – Járt már itt korábban is? – Lord Durwyn? Lehet, hogy valamikor volt már, mert Royce mintha ismerné, de az még énelőttem lehetett. Selignek megfájdult a feje, ahogy a férfit nézte, pedig azt hitte, a fejfájásnak már vége. Erika a nagyterem végében várt rá, oda tartott Selig Kristennel a nyomában. Kristen is témát váltott. – Mi baja a feleségednek, hogy ilyen csúnyán néz rád? Nem akarja tán otthagyni Wyndhurstöt? – Nem, csak nincs ínyére, hogy a láncot is visszük – vágta rá Selig, aki láthatóan jó kedvre derült a kérdéstől. – 227

Hát ez meg mire volt jó? – kérdezte, amikor Kristen rávágott a vállára. – Mert mosolyogtál, miközben mondtad. Tudhatnád, mit érzek, ha a láncról van szó. – Odin, segíts! Ne kezdd ezt megint, húgom. Nincs rajta a lánc, vagy igen? – Ami nem jelenti azt, hogy nem fogod ráerőltetni megint. – Történetesen… Nem tudta befejezni a mondatot, mert a kapunál csődület támadt, megérkeztek a gyerekek és a kíséretük. A kis Alfréd ugrott le elsőnek a pónijáról, először az apját, majd a nagyapját köszöntötte, utána odaszáguldott Selighez, és a karjába vetette magát. Az anyját üdvözölte utoljára, de Kristen már tudta, a fia abba a korba ért, amikor elsők a férfiak. Selig nevetett, és akkor sem hagyta abba, amikor a kis Thorát vitte oda a dadusa. A kislány nem az anyjáért, hanem Seligért nyújtotta a karját, Selig persze nem bírt neki ellenállni és fölkapta a kislányt. Nem először gondolt arra, bárcsak neki is lenne egy ilyen lánya. De attól, hogy közben Erikára nézett, összerezzent. Íme, az ő felesége, akinek fő kötelessége a férje és az egyház iránt, hogy gyerekeket szüljön. De az ő felesége épp olyan pogány, mint ő, ráadásul megígérte neki, hogy nem nyúl hozzá egy ujjal sem. No, ebből az alkuból ugyan nem lesz gyerek! – Talán jobb lenne, ha mennétek. Beletelt egy kis időbe, mire Selig fölfogta, mit mondott a húga. – Nem, ne legyél féltékeny – szólt mosolyogva. – Alden felesége biztos agyonkényeztette Thorát, most már nem érdeklik az asszonyok, még az anyja sem. – Érdekes, neked soha nem volt ilyen gondod. – Nocsak, milyen jó nekem. 228

Kristen fölnevetett. Nem, a bátyám mit sem változott, hogy felesége van, gondolta Kristen. Vajon Erikának ez gondot okoz? Mert nekem nem tetszene. Selig és Thora puszit dobáltak egymásnak, a kislány visítva kacagott. A férfi akkor átadta a gyereket az anyjának, majd Erikát szólította, aki lassan ment oda, és nem vett tudomást arról, hogy a férfi azt mutatja, szálljon föl a lovára. – Turgeisszel megyek – mondta mereven. – Velem jössz – vágta rá ellentmondást nem tűrő hangon Selig. – Nem volt másik ló? – Nem akartam többet kölcsönvenni, amikor nem megyünk messzire. Vagy jobban szeretnél gyalogolni… mint akkor? – Én azt szeretném, ha soha… – Elég a veszekedésből, gyerekek – szólt közbe Brenna. – Rossz példát mutattok az unokámnak – mondta, s ezzel kivette Kristen kezéből a kislányt, és bevitte a házba. Erika fülig elvörösödött, és fölszállt a lóra. Érdekes módon Selig is elpirult, miközben nyeregbe pattant. Egyetlen szó nélkül indultak el a kapu felé, Selig a húgának is csak biccentett. Turgeis nem túl nagy távolságból természetesen követte őket. Erikának nem tetszett, hogy ilyen közel kell lennie Selighez, mert nem először történt, hogy ez a közelség fölébresztette az érzékeit, és jobban szerette volna nem érezni azt, amit érzett. Különösen, hogy képtelen volt kiverni a fejéből Selig és a karjában tartott kislány képét. Az ő kislánya, ehhez kétség nem fér, Lady Brenna is megerősítette, amikor azt mondta, „az unokám”. Már feltűnt az út végén Erika új otthona, amikor már nem tudta tovább magában tartani a kérdést: – Ugye, nem ez az első házasságod? – De igen, ez. 229

– Akkor ki a gyereked anyja? – Miféle gyerekem anyja? – A kislányé. – Thorára gondolsz? Hát persze – mondta kacagva. – Ugye, mennyire hasonlít rám? – Jaj, nagyon – vágta rá Erika. – Ha azt hiszed, bárki is megkér, hogy neveld föl, tévedsz. Az anyja remekül érti a dolgát. – De kérdem még egyszer, ki az anyja? – A húgom. Kristen? Ha nem hasonlítana a kislány annyira Seligre, Erika erre a tényre hamarabb is rájött volna. Hirtelen nevetnie kellett, úgy érezte, mindjárt megüti Seliget, de rájött, hogy nincsenek ők olyan jóban. Ez a férfi csak játszik velem, gondolta, én meg képtelen vagyok ennek megfelelően viselkedni. Ez a házasság nem lesz olyan, amilyennek elképzeltem. És tennem kell valamit ezek ellen a nevetséges féltékenységi rohamok ellen is, mert Seliget nagyon mulattatják. Hogyan is lehetek féltékeny, amikor még csak kedvelni sem kedvelem ezt az embert?

230

37.

Ragnarnak igaza volt, Erikának tetszett az új otthona. Körülbelül feleakkora volt, mint Wyndhurst, mégis tágas, ugyanarra a mintára készült. A két szinten bőven volt hely. Wyndhursttel ellentétben azonban a konyha kint volt, a nagyterem mellett, hogy a füst kifelé menjen. Mint Erika később fölfedezte, volt még jó pár melléképület, és egy külön hálóterem Selig embereinek, akik csak később szándékoztak otthont építeni maguknak. Nyilvánvaló volt a védelem hiánya, a fából emelt külső falakat még csak akkor kezdték el építeni, de Erika megtudta, hogy az egész ház is csak épp akkor lett készen. A külső védőfal is hamarosan elkészülhet, gondolta, hiszen igen nagyszámú személyzet járt a házhoz. Azt is hallotta, amikor Selig apja említette, hogy a fia a fából készült falak helyett valamikor majd erős kőfalat akar emeltetni, olyat, mint Royce házában van. Valóban sok szolga tartozott a háztartáshoz, valamennyien férfiak. Az a néhány nő bent dolgozott a nagyteremben, ám amikor Erika először meglátta őket, azt kívánta, bárcsak ne lennének annyian. – Goldát, tudta, kedvelni fogja. Az idősebb nő bemutatkozott és bemutatta a többieket is, majd részletesen ismertette Erikával, mi történt, amióta ott dolgozik, és kikérte a véleményét, mire lesz még szükség. A nő nem volt alázatoskodó, hanem nyílt és egyenes, ami arról 231

árulkodott, hogy megszokta a parancsolást, mégis, minden tekintetben tisztelettudóan viselkedett. Magge jó természetű lánynak tűnt, sőt egy kicsit túl jónak is. Folyamatosan mosolygott, és Erika jelenlétében nagy bölcsen nem nézett Seligre. Ha ismerte is közelebbről a férfit, nem akarta, hogy a felesége is tudjon róla. Lida volt az természetesen, akiről Ragnar azt érezte, hogy Erika majd meg akar tőle szabadulni. A lány végtelenül kedves volt, és rendkívüli módon vonzó. Az öltözködése is kirívó volt, mélyen kivágott ruhájából épp hogy ki nem buggyant a melle. Ennél is többet elárult azonban hívogató pillantása. Amióta Erika és Selig megérkezett, a lány le nem vette a szemét Seligről, aki ügyet sem vetett rá, de ez Erikának nem jelentett semmit. Erika nem hitte, hogy sok beleszólása lesz a háztartás ügyeibe. Még az is lehet, hogy megint viselnie kell azt az átkozott láncot, ami majd jól mutatja a cselédeknek, miféle tekintélye van neki. De amíg ez nem történik meg, Erika elszánta magát, hogy úgy tesz, mintha normális házasságban élne, az azzal járó normális felelősséggel. – Kifelé azzal a sáros csizmával! – kiáltott föl akkor Golda. – Tisztítsd ki vagy vedd le, de nem fogod azt a koszt behordani az én tiszta gyékényemre. Erika megfordult, hogy megnézze, ki a bűnös, és akkor látta, hogy az egyetlen, aki kintről lépett be, Turgeis volt. Azért jött később, mert a lovakat vitte az istállóba, minden bizonnyal ott szedte össze a lábára a piszkot. Turgeis ránézett Goldára, majd tette, amit mondtak neki. Erikának tetszett, hogy Golda egy csöppet sem fél az óriástól, sőt ő parancsolgat neki. Erika nem emlékezett, hogy erre valaha is lett volna példa. A jelenetnek Selig is a tanúja volt, aki kis híján elnevette magát, de hirtelen ránézett Erikára, és úgy döntött, az nem értékelné, ha nevetne, amiért megszidták a barátját. Mit törődöm én az ő érzéseivel? – futott át a férfi agyán. 232

Selig már korábban azt tervezte, hogy az egyik nőt felszabadítja, hogy legyen a házvezetőnője, és ezáltal a többieket felügyelje, és ezt most meg is tette. Volt ugyan már felesége, aki felügyelje a cselédeket, de nem állt szándékában Erikának hatalmat adni. Most mégis kényelmetlenül érezte magát, amiért megtagadta tőle a háztartás vezetésének jogát. Úgy döntött hát, hogy nem szól semmit, és meglátja, vajon Erika magától is a kezébe veszi-e az irányítást. Ahogy múlt az idő az esküvője óta, Selig annál kevésbé volt képes haragudni, visszajött a jó kedélye, még Erika dühkitöréseit is szórakoztatóknak találta, és sokkal inkább csak bosszantotta Erikát azzal, mit is csinálna vele, semmint valójában meg is tette. Ahogy elnézte a lépcsőn fölfelé menő feleségét, örült, hogy a lépcsőt nem takartatta el egy fallal a nagyterem felől. Az asszonynak nemcsak a vékony bokája villant ki, de formás lába is, amelyet szinte ott érzett a csípeje köré fonódva. Tudta, a nő könnyen gyúl szenvedélyre egy férfi érintésétől, de vajon ezt rajta kívül hány férfi tudja? Haragra gerjedt már a puszta gondolattól is. – Bosszúból vetted feleségül vagy egyszerűen kívánod? Selig megfordult, és megpillantotta Ivarrt, aki azért tette föl ezt a kérdést, mert látta, hogy a barátja képtelen levenni a szemét újdonsült feleségéről. Selig zavarba jött, amiért azon kapták, hogy a felesége után sóvárog, de még inkább, amiért ő maga sem tudta a választ Ivarr kérdésére. – Törődsz te a férjeddel egyáltalán? Erika összerezzent erre a kérdésre, és elkapta a szemét a hatalmas ágyról. Akkor tudta meg, hogy az is, mint atöbbi bútor nem sokkal korábban érkezett Hedebyből. De nem csak a főúri ágy miatt tudta, hogy Selig szobájában van. Ott volt a ládája is, az, amelyben a kettejük ruhái… és az átkozott lánc is van. 233

Golda megkérte Magge-t, hogy vezesse körbe Erikát a házon, de Lida közbeszólt, hogy majd ő megteszi, és egyikük sem ellenkezett. Erikának sem volt ellenvetése, bár tudhatta volna, hogy egy olyan nő, mint Lida soha semmit nem tesz hátsó szándék nélkül. – Szemtelen a kérdésed – mondta, de nem szándékozott ennél többet szólni. – Nyilvánvaló, hogy nem törődsz – folytatta Lida szinte behízelgő hangon. – Bárki láthatja. És azt is tudja mindenki, hogy úgy kényszerítették, hogy elvegyen feleségül. Még hogy őt! Ha valakit kényszerítettek… Erika elharapta, amit mondani akart, dühös volt, amiért bekapta a csalit, noha elhatározta, nem szól semmit. Ezzel a nővel nem állt szándékában a férjéről beszélgetni. Egyszer csak eszébe jutott, mitől is lehet olyan merész ez a Lida. – A bátyám, Ragnar itt járt tegnap. Megismerkedtél vele? – Nem, én Selignek tartogatom magam. Erika elvörösödött. Mégis, azért még én vagyok a házúrnője, gondolta. – Neked Selig úr. Lida fölkacagott. – Hölgyem, majd meglátod, hogy én hívhatom majd, aminek akarom, nem lesz ellene kifogása. És arra is rájössz, hogy az éjszakáit velem fogja tölteni. – Takarodj a szemem elől! Lida mosolygott, és az ajtóhoz ment, majd megállt és visszanézett, de nem Erikát nézte, hanem a szobát, mégpedig a birtokos szemével. – Most csak élvezd ezt a szobát, de tudd, hogy ha akarom, bármikor az enyém lehet, és a férjed meg fog nekem adni mindent, amit kérek tőle. Ebben csak ne kételkedj. Erika nem kételkedett. És már azt is tudta, hogyan fogja Selig megalázni.

234

38.

Selig megpróbálta betartani az egyezséget, ám ez minden nappal egyre nehezebb lett számára. Átadta a szobáját Erikának, tudva, hogy képtelen lenne a közelében aludni, és nem nyúlni hozzá. Ugyanakkor azonban elege lett abból, hogy máshol aludjon. És Lida, az az átkozott némber egyre jobban zavarta, állandóan ott ólálkodott körülötte, és ha csak tehette, megsimogatta, holott ő, Selig csak úgy mosolygott rá is, mint bármelyik másik nőre. Már meg is mondta neki, hogy nem érdekli, de Lida egész egyszerűen úgy döntött, hogy nem hiszi el, amit hallott. A lány nyílt érzékisége azonban sok tekintetben saját magára emlékeztette Seliget. Igaz, a lány kivételesen csinos volt, de Selig túl sok csinos nőt ismert. És lehet, hogy igencsak vágyott már nőre, legalábbis a teste ezt mondogatta neki, Lida haja nem volt napcsókolta szőke, és a hangja nem emlékeztette az északi országokra és az otthonra, egyszóval nem az a nő volt, akit Selig akart. Mekkora egy bolond vagy te, hogy a saját feleségedet kívánod, amikor ő történetesen nem más, mint maga Szívtelen Erika. Selig nem tudta volna megmondani, pontosan melyik nap is volt az, amikor felhagyott azzal, hogy önmaga előtt is tagadja, mennyire kívánja a lányt. Hogy pontosan mit is érzett, azt nem volt könnyű megmondani, mert ott volt még a harag is, ami különösen akkor fogta el, amikor belegondolt, milyen jövő vár rá egy nő mellett, aki 235

semmiféle gyengéd érzéseket nem táplál irányában. No, hát csak nem hogy gyengéd érzelmeket várok tőle? – tette föl magának a kérdést. Nem, biztos nem. Csak a testem. De mégis, miért, amikor ez a lány tudomást sem vesz rólam azóta, hogy idehoztam a házamba? Egy hét után Selig arra a következtetésre jutott, hogy valahogy ki kell hátrálnia az egyezségből. A többi gonddal ráér megbirkózni, de ezt ki kell küszöbölni. Várt, amíg a nagyterem elcsöndesedett éjszakára, remélve, hogy Erika nem kezd el kiáltozni, amitől fölébrednek a cselédek. Az emeleten az egyik szobát Golda kapta, egy másikat meg Turgeis, mégis, Turgeist ott találta a földön, egy szalmazsákon Erika ajtaja előtt. Selig egész héten nem járt az emeleten, így nem tudta, ez mindennapos gyakorlat-e, csak feldühödött, hogy az óriáson keresztül vezet az út a feleségéhez. Az meg sem fordult a fejében, hogy megforduljon, és hagyja annyiban a dolgot. A csizmájával megbökte az óriást. – Ha azt hiszed, hogy távol tarthatsz az asszonyomtól… – Nyugalom – vágott közbe Turgeis. – Azért vagyok itt, hogy megvédjem, mint mindig. Az más, ha a férje vele alszik, akkor ő meg tudja védeni, és én is elmehetek a saját ágyamba. Selignek tetszett, amit az óriás mondott, pedig egyértelműen elmarasztalás volt. – Kitől véded? – BárkitőI, aki bántani akarná. Bárkitől! Selig elpirult a célzástól. – Én soha nem bántottam. – Ő is ezt mondja, de van nem fizikai bántás is – felelte Turgeis, majd megvonta a vállát. – Az anyád mondta, hagyjak neked, időt, azt mondta; a kettőtök dolga nem olyan, mint ahogy kinéz. De Erika nem boldog itt. Ha ezen tudsz változtatni, tedd meg, még hozzá mihamarabb, mert különben… 236

Nem fejezte be a mondatot, értse Selig, ahogyan akarja. Fölkapta a szalmazsákját, és bement a saját szobájába. Vajon lehet-e benne bízni? – gondolta a távozó óriást nézve Selig. Ha Erika hívná, azonnal ott teremne, neki pedig már van tapasztalata az erejéről. Nem gondolkodott azonban sokat, hanem belépett a szobájába. Azt várta, hogy föl kell majd ébresztenie a feleségét, a férfihangok azonban már fölkeltették Erikát, ott ült az ágyban. Ugyanazt az inget viselte, mint Wyndhurstben is. Selignek átfutott az agyán, hogy csináltatnia kéne valami rendes hálóruhát. Vagy nem… ez ostobaság. Jobb lenne, ha meztelenül aludna, miként ő maga is. Erikát láthatóan meglepte Selig megjelenése. – Mit keresel itt? – Nem ez az én szobám? – Nem úgy vettem észre. – Reszelős volt a hangja, de még ennél is rosszabb, közömbös. – Ha használni akarod, én természetesen majd máshol alszom. – Nem, te is itt alszol. Erika elgondolkodott egy kicsit. – Akkor aludj a földön, én már hozzászoktam az ágyhoz. Selig elmosolyodott. Látszott, a lány még nem érti, miért jött ő ide, és Selig boldog volt, hogy elmagyarázhatja. – Ki kell próbálnom az ágyat. Majd osztozunk rajta. Tett egy lépést felé, de Erika a másik oldalon kiugrott az ágyból. – Mit értesz azalatt, hogy osztozunk rajta? – Te alszol az egyik felén, én a másikon. És néha ott találjuk magunkat középen… együtt. Erika először föl sem fogta, mit jelentenek ezek a szavak, de amikor végre mégis, akkor elállt a lélegzete: – Nem! Nem osztozunk rajta! – Hozzám jöttél feleségül. – De megegyeztünk. – Az egyezséget betartottam. 237

– Én, én tartottam be, de te megszeged a szavadat. Selig felsóhajtott. Nem volt könnyű ekkora makacssággal szemben. – Csak emlékezz vissza a szavaidra. Azt követelted, hogy utána ne nyúljak hozzád. Azt nem mondtad, hogy utána soha. Az utána az esküvő utánra vonatkozott, egy nappal sem tovább, és én mégis adtam neked rengeteg időt. De ennek vége. Erika megriadt, és kiabálni kezdett. – Kiforgatod a szavaimat, hogy megfeleljenek a te szándékaidnak! – Nem, én csak másképp értelmezem őket. – Ismerd be, hogy ezt is csak bosszúból csinálod! – Azért csinálom, mert kívánlak, Erika, akár szívtelen vagy, akár nem. Legalább ennyi legyen köztünk – mondta Selig halkan, érzékien búgva. – Azt hiszed, a szeretkezéstől majd megváltoznak köztünk a dolgok? Elfelejted, miért vagyok itt? Selig nem válaszolt a kérdésre. – Turgeis azt állítja, nem vagy boldog. – Aha, értem már, és azt hiszed, nagy beképzelten, hogy ha szeretkezel velem, attól majd boldog leszek. Selig a gúny ellenére is elmosolyodott. – Boldogtalan nem leszel tőle, az biztos. Erika attól tartott, igaza van, hiszen épp ez volt a gond. Egész héten azzal dühítette, hogy a szeretője ott flangál az orra előtt. Most pedig feledkezzen meg erről is, és játssza el a feleséget? Nem. Azt nem. Erika minden éjjel elképzelte Seliget azzal a lotyóval, Lidával, és minden reggel attól félt, hogy közli vele, hagyja el a szobát, mert mással kívánja megosztani. Az, hogy ez eddig nem történt meg, semmit sem jelent. Még megtörténhet. Vagy lehet, hogy mindkettőnkkel egyszerre akarja? Erika teljesen fölhergelte magát. – Nem érdekelsz, menj vissza a nőidhez. 238

– Amióta feleségül vettelek, nem volt más nőm. Amióta találkoztunk, mondhatta volna, de ez abszurdnak tűnt volna, hiszen rengeteg alkalma lett volna rá. Csak épp nem élt a lehetőséggel… és éppen Erika miatt. – És ezt higgyem is el, amikor valahányszor csak megfordulok, az a fekete hajú céda szinte az öledben ül? Ugyan már! Selig elpirult, pedig egyáltalán nem volt miért. – Nem feküdtem le Lidával. Kérdezd meg tőle… azaz inkább ne. Még hazudhat. El kell hinned, amit én mondok. – Ugyan már! Ez a második „ugyan már” felbőszítette, annyira, hogy azt mondta: – Az a helyzet, hogy a többi nő nem elérhető ma este. Az egyiknek hószáma van, a másik már foglalt. – Akkor türtőztesd magad. Egyetlen éjszakára képtelen vagy? Selig nem akarta beismerni, de kibukott belőle: – Amióta találkoztunk, azóta türtőztetem magam. Így aztán a válaszom igen, képtelen vagyok egy estével többet kibírni. A férjed vagyok, akár tetszik, akár nem. Ma a feleségem leszel, a szó valódi értelmében. Befelé az ágyba, és ott várj rám. Ne kelljen nekem beraknom téged. Selig dühből még soha nem tett magáévá nőt, és most sem állt szándékában. Nem tudott más, csak gyöngéd lenni egy nőhöz, ezért úgy gondolta, le kell kicsit hűlnie. Sóhajtva lépett oda az egyik ablakhoz, és rátette a lábát az előtte álló székre. Vajon gyakran ül itt Erika, és gondol a hajdani életére? A csönd sűrű volt a szobában, a lány nem feküdt az ágyba. – Ez, ha hagyod, egy új időszak kezdete lehet. Erika nem válaszolt, de Selig hallotta, hogy megreccsen az ágy a súlya alatt. Megfordult, és meglátta, ahogy ott ül és őt nézi, majd lassan lefekszik a párnára. Selig szíve hevesen vert, ereiben száguldott a vér. 239

Habozva, óvatosan közeledett az ágy felé, attól félt, hogy félreértette a lány gesztusát. Erika nem moccant, csak ült és várt. Selig olyan feszült volt, mint soha még életében, mint még az első nővel sem. Nem tudta, miért, csak azt tudta, nem akarja megijeszteni az őt elárasztó érzéseivel. Tudta, el kellene oltania a gyertyát az ágy mellett, de nem tette. Látni is akarta, nem csak érezni azt a testet, amely oly sok ébren töltött éjszakáján kísértette. Amikor Selig odafeküdt mellé az ágyba, és a karjába vette Erikát, érezte, hogy a lány minden lágy hajlatával odasimul hozzá, és elragadtatott érzés kerítette hatalmába. Egy jó darabig csak szorította magához. Szólni sem mert, hiszen a szóváltásuk korábban minden volt, csak nem kedves. Minden erejével azon volt, hogy sikerüljön visszafognia magát. És nem tudta, Erika csak azért fekszik ott, mert belenyugszik a helyzetébe, vagy, mert valóban szeretné ő is újrakezdeni a kettejük kapcsolatát. Remélte, hogy ez utóbbi. Erika azt sem tudta, mit gondoljon, amikor a férfi csak ölelte. Nem kellett volna ilyen hamar engednie. Bolondság valami jobbat remélni a házasságtól, amikor oly sok keserűség lappang a múltban. Az a „kívánlak” erősebben hatott, mint gondolta volna. Ennek a vallomásnak a hatására a haragja elpárolgott, és Erika szabad folyást engedett az érzéseinek. Igen, ő is kívánta a férfit, ennyire egyszerűnek tűnt. Azt akarta, hogy ne más nőkkel, hanem vele ossza meg az ágyát éjjelente. Mint feleségének, úgy érezte, joga van ehhez, joga, hogy megismerje a férfi testét, szenvedélyének mértékét, joga, hogy gyerekeket szüljön neki. Erika valamennyi jogát magának követelte. Nem volt min gondolkodni már. Selig lassan, óvatosan simogatta. Erika eleinte alig érezte. A férfi keze végigsiklott a lány oldalán és a hátán, a csípején pedig kicsit meg is szorította. Aztán fölemelte 240

Erika lábát és behajlította úgy, hogy végig tudja simogatni anélkül, hogy az arcát elvenné a mellétől. Lassan fölfedezte a lábfejét, a bokáját, a térde mögött különösen bizsergető volt az érzés. Aztán óvatosan magára húzta Erikát, hogy simogathassa a hátát, a fenekét. Beletúrt a hajába, beszívta az illatát. Úgy simogatta az arcát, mintha suttogna hozzá, kényeztette az ajkát, apró köröket írt le a fülénél, lassan araszolt ujjaival a nyakán, a lány már egész testében remegett. Egyetlen porcikája sem kerülte el a férfi figyelmét, és amikor újra hátra fektette, fölfedezte a keblét, amely megtelt, szinte kivirágzott. Ekkor hagyta el Erika ajkát az első halk nyögés, pedig még mindketten fel voltak öltözve és egy csók sem csattant el kettejük között. Ám amikor Erika megízlelte Selig csókját, teljesen megfeledkezett magáról. Érzékeinek ez a lassú ébresztgetése hihetetlen vágyat keltett benne. Az érem mindkét oldala az övé volt, adott és kapott egyszerre. Azt akarta, soha ne legyen vége. Igaz, Erika meg akarta ismerni azt is, ami ez után következik, ám úgy, hogy ami van, annak ne legyen vége. Most vált világossá, amit a teste az első pillanattól fogva tudott. Az ing egy gyors mozdulattal lekerült róla. A ruha több időt vett igénybe, de Erika vetkőzés közben is megtalálta a módját, hogy simogassa, becézgesse a férfit. Amikor bizonyos helyeken hozzáért, Seligből ősi hangok törtek elő, ilyenkor szünetet tartottak egy újabb csókig. Erika nem bánta a késlekedést, nagyszerű felfedezőútra indult a férfi testén. Selig izmos volt, tömör húsú, minden tekintetben tökéletes. Amikor megpillantotta Selig duzzadó vesszejét, Erikát elfogta a szüzek félelme, de félelménél is nagyobb volt a vágy. Izzott a testük, ahol csak összeért. Erika megnyílott a férfi előtt, de annak csak a keze pihent meg a lány combjai 241

között. Mintha le akarná hűteni azt, ami épp őtőle lobbant lángra. És akkor Selig újra kezdte, és mire a testük teljesen összefonódott, Erika már szinte az eszét vesztette, annyira kívánta. Egy pillanatig érzett csak fájdalmat, de elmúlt, még mielőtt valóban felfoghatta volna. A férfi azonban észrevette, és Erika látta a megdöbbenést Selig szemében. Akkor a férfi hosszan, lágyan megcsókolta, és mire elkezdett mozogni Erika testében, az ifjú asszony már csak a gyönyört érezte minden döfésnél. Erika most először nem bánta Selig érzéki mosolyát. Most először érezte úgy, hogy neki is kedve van mosolyogni.

242

40.

Bár már későre járt, Erika nem tudott aludni. Álmodni sem merte volna, hogy ott fekszik a férje mellett, és mégis kényelmesen, lazán, jól érzi magát. Új kezdet? Pontosan ez az, amit érzett. Selig sem aludt, az egyik kezével átölelte Erika derekát, néha tétován megsimogatta. Nem szólt egy szót sem, Erika is hallgatott. Tudták, bármit mondanának, az csak megtörné a varázst. Erika úgy emlékezett, az utolsó, amit a férfi érzett iránta, a gyűlölet volt. Ő maga mondta, vajon az, hogy megkívánta a testét, megváltoztatta ezt az érzést? Nem volt benne biztos, hogy szembe tudna nézni a válasszal. De ha Selig valóban újra akarja kezdeni, ha ezek nem csak üres szavak voltak azért, hogy a magáévá tudja tenni, akkor Erikának egy dolgot legalább tudnia kellett. Mégsem kérdezte meg, mert élvezni akarta a pillanatot, ameddig csak tudta. Addig várt hát, míg úgy nem érezte, Selig rögtön elalszik. – Mondd, te valóban kikötöttél volna engem az istállóban? Selig hirtelen fölült, és gondterhelt arccal beletúrt a hajába. – Thor fogára – mondta fájdalmasan –, ha míg itt feküdtél, egész idő alatt erre gondoltál, azt hiszem, megverlek. Érdekes, mekkora változást hozott kapcsolatukba az iménti szeretkezés, Erika már nem vette komolyan a fenyegetést. 243

– Miért, mire kellett volna gondolnom? – kérdezte ártatlan képpel. – Emlékeztesselek rá? – mondta Selig, és megfordulva Erika fölé hajolt. – Nem, nem kell. De a választ nem kerülöd ki. Selig nagyot sóhajtott. – Egyetlen nővel sem tenném meg, még veled sem. Erika ezt várta, mégis, örült, hogy meghallja. – Újabb trükk? – Nevezd, aminek akarod, arra jó volt, hogy elkerüljünk vele egy háborút. Mégis, bocsánatot szeretnék kérni, hogy a számra vettem… a harag diktálta… – Hiszem, ha akarom. – Ez azt jelenti, hogy nem tartasz képesnek a bocsánatkérésre? – Igen, ez azt jelenti. Erika dühösen rácsapott a párnájára és hátat fordított a férfinak, aki ugyancsak elfordult. No, ennyit az újrakezdésről. Amikor Erika másnap lement a nagyterembe, már ő is kész volt bocsánatot kérni, amiért elrontotta az előző esti nagyszerű élményt. Mert legalábbis az ő számára nagyszerű volt. A kérdése várhatott volna, sőt meg is kapta a kívánt választ, mégis, hagyta, hogy az indulatai elrontsák a hangulatot. Vajon én azt szeretem, ha ellenséges köztünk a viszony? – kérdezte magától Erika. Selig biztos ezt gondolja, de ő maga sem volt biztos benne. Előző este hagyta, hogy a szenvedély elragadja és mindent fölülírjon, ami korábban közöttük történt. Selig megvetette, lehet, hogy még mindig megveti. Bosszút akart állni, de valójában soha nem állt bosszút. Vajon valaha is elfelejti, menynyit szenvedett miatta? És ő, ő hogyan felejthetné el a bilincset, a láncot, a 244

megaláztatást, és a legrosszabbat, azt, hogy belekényszerítették a házasságba? Lehet, gondolta, hogy az elmúlt éjjel Seliget is a szenvedélye irányította, csakúgy, mint engem, és most megbánta, hogy odajött. De akkor is bocsánatot kell kérnem tőle. De ami az újrakezdést illeti, Erika nem gondolta, hogy lehetséges, mert úgy, mint előző este, a múlt majd később is a felszínre tör, és útját állja a változásnak. Másfelől viszont ő megismerte a házasság egyik jó oldalát, és nagyon kellemesnek találta, de egy új dilemmával kellett szembenéznie. Vajon el tudja-e felejteni, hogy talán sokkal többet is kaphatott volna a házasságtól, ha nem kényszer hatására egyezik bele? Az egyetlen menedéke, hogy ha neheztel rá, megtagadhatja Seligtől a házastársi jogait… már ha a férfi alkalmat ad rá. Mert lehet, hogy ő is haragszik annyira, hogy nem keresi föl többet a szobájában. És miért is keresné, amikor olyan női lehetnek, mint az a Lida? Talán mégsem kéne bocsánatot kérnem, gondolta Erika. Turgeis a szobájában várta, nyitva hagyta az ajtót, hogy meghallja Erika lépteit, és közben a fegyvereit élesítgette. Egy morgásfélével üdvözölte, majd követte le a nagyterembe. A nagyterem majdnem teljesen üres volt, Erika ugyanis elaludt. Mint rendesen, Turgeis egy másik asztalhoz ült le reggelizni. Erika, aki aznap reggel szerette volna, ha van társasága, ha mégoly csöndes is, odaült mellé. – Nem kéne – mondta a férfi. Erika úgy tett, mintha meg sem hallaná. Nem úgy Golda: – Ő a ház úrnője – mondta élesen –, azt tesz, amit akar. Ez ugyan nem volt teljesen igaz, mégis, jólesett Erikának. Turgeis nem szólt semmit, csak nézte a nőt, amíg az el nem ment. Erika megpróbált elfojtani egy mosolyt. Észrevette, hogy Golda kiszúrta Turgeist, akit nagyon idegesített a dolog, 245

ám természeténél fogva soha nem szólt vissza sem védekezésképpen, sem válaszul. – Ez a nő egy zsémbes vén boszorka – mondta morogva, amikor észrevette, hogy Erika nézi. – Lehet, hogy kedvel, azért foglalkozik veled annyit. Turgeis elpirult a célzásra, és Erika elgondolkodott, vajon látta-e valaha elpirulni a barátját. Ráadásul az óriás újra Goldát nézte, és ezúttal valami különös fénynyel a szemében. Erika alig akarta elhinni, ő csak tréfált, de mi van, ha igaz? Azon gondolkodott, ne szóljon-e Goldának Turgeis érdekében, de elvetette az ötletet, mondván, van neki elég baja enélkül is. Golda viselkedése ráadásul nem volt valami barátságos, és különben is, ha Turgeist érdekli, hát csak tegyen valamit ő. Amikor már majdnem kész voltak a reggelivel, Erika odafordult Turgeishez: – Nem tudod, hol van Selig ma reggel? – A falat építi. Gondolhatta volna. Ha Selig nem odaát volt Wyndhurstben, akkor a védőfalon dolgozott egész héten. Erika megtudta, hogy Selig a házavató lakomát is elhalasztotta a fal felépülte utánra, ám amilyen tempóban haladnak, a lakomát akár a következő héten is megtarthatják. A lakomát nem várta túl lelkesen, mert nem volt tisztában a saját szerepével, és nemigen volt ünnepeinivalója sem. A többieknek azonban úgy látszott, nagy kedve van, mert minél hamarabb be akarták fejezni a falat. Mindenki ott dolgozott, még Turgeis is, ha Erika kint volt, hogy szemmel tarthassa. Ő viszont nem maradt kint gyakran, legalábbis akkor nem, ha Selig is ott volt, mert a nagy hőségben a férfiak félmeztelenül dolgoztak. Tucatjával volt ott bámulnivaló, de Selig csupasz felsőtestének látványától elfogta a 246

remegés. Nem véletlen, hogy oly könnyen odaadtam magam az este, gondolta. Még korán volt, és Erika nem gondolta, hogy bárki is nekivetkőzne, így nyugodtan kimehetett megkeresni a férjét. Bocsánatot akart kérni, amiért előző este kijött a sodrából. Ha Selig még nyilvánvaló módon haragszik, gondolta, akkor nem mondok semmit, és azzal vége, mert a mai nap sem fog különbözni a tegnapitól, amikor még azt hittem, hogy Lidával hál, és meg tudtam volna fojtani a hűtlen nyomorultat. Kivárta, amíg Turgeis befejezi az evést, mert tudta, az óriás úgyis követi majd. Seliget nem volt nehéz megtalálni, nem a falon dolgozott a többiekkel, hanem a kapun, amelyet épp az udvar közepén raktak össze a Royce-tól kölcsönkért építésvezető irányításával. De volt még egy segítő is, már ha azt, amit Lida csinált, segítségnek lehet nevezni. Selig a kapu kerete fölé hajolva kalapácsolt, és látszólag ügyet sem vetett a lányra. Igaz, ez nehezen volt elképzelhető. Lida ugyanis hátulról a vállát masszírozta, de Erikának úgy tűnt, inkább simogatás az, ráadásul az egész testével hozzásimult. Ha mindezt előző nap látja, sarkon fordult volna, és bement volna a házba, magába fojtva az érzéseit. De az előző éjszaka után képtelen volt csöndben maradni. Selig azért hazudott neki, hogy megtörje az ellenállását. Egy nő neki nem elég… nem lenne elég egy tucat sem. A magáévá akarta tenni a feleségét is, és hazudnia kellett, hogy ezt megtehesse. Erika nem bírta türtőztetni magát. Visított, ahogy a torkán kifért, amire mindenki odakapta a fejét, és leállt a munka. Aztán a szoknyáját fölkapva beszaladt a nagyterembe, de nem elbújni akart, hanem fegyvert keresett. 247

Kiherélem azt a rohadékot, akihez feleségül mentem, fortyogott magában, a szeretőjét pedig a hajánál fogva szögezem ki a szarufára. – Erika! Az asszony nem állt meg. Selig az átkozottul hosszú lábával üldözőbe vette, és Erika tudta, nem ő ér oda előbb Turgeis fegyverraktárához. Azonnal fegyverre van szükségem, gondolta, de itt a nagyteremben semmi nincs, amit használhatnék. Már minden asztalt letakarítottak, kivéve azt, amelyiknél Turgeisszel reggeliztek. Erika megkerülte az asztalt, és amit rajta talált, szép sorban elkezdte Selig fejéhez dobálni. Röpült a két fatál a zabkása maradékával, kenyér- és sajtdarabok, kanalak, a sótartó. Ha föl bírta volna emelni a padot, az is repült volna. Selignek sikerült mindent kikerülnie, kivéve a sótartót, amelyből szürkésbarna kristályok hullottak a fejére. Jól illett az arcára tapadt zabkásához. Nevetségesen nézett ki, de Erika túlságosan dühös volt ahhoz, hogy ezt észrevegye. Selig csak nézett, azt hitte, a felesége megbolondult. -- Te megőrültél, asszony! – Méghogy én? – üvöltötte vissza. Erika körbenézett, még mit vághatna Selig fejéhez, de az átugrott az asztalon, mindkét kezével megragadta és erősen megrázta Erikát. A só egy része a rázástól lehullott, de a java még mindig hozzátapadt. – Nem, rázni nem szabad – hallatszott egy halk morgás. Mindketten megfordultak, és látták, hogy Turgeis áll ott a mellén összefont karral, készen arra, hogy bármikor közbelépjen. Az arca halálosan komoly volt. – Láttad, mit csinált velem? – rivallt rá Selig. Turgeis nyilván látta, de kitartóan megismételte: – Rázni nem szabad. Selig sóhajtott, és elengedte Erikát, aki nekiesett, de csak a felkarját érték az ütései. 248

– Az összes isten szerelmére, mi a fene esett beléd, te némber? – Hazug vagy, viking! – mondta a lány. – Undorító hazudozó. És kurvapecér. A negyvenévesek között is ritka az ilyen kurvapecér. Azt, hogy mit hazudhatott, Selig nem tudta, ám a kurvapecér meglehetős világos volt. – Csak nem vagy féltékeny? – Nem, undorodom – helyesbített Erika. – De igenis, féltékeny vagy – mondta Selig, és hirtelen elmosolyodott. Erika a mutatóujjával böködte Selig mellét. – Nem érdekel, hány nőnek állsz szolgálatára, de engem zárj ki a sorból, és menj vissza hozzájuk. Ez nem féltékenység. A feleséged vagyok, és nem fogom ezt tűrni. Ha Erika világos fejjel gondolkodik, tudnia kellett volna, hogy átlépett egy határt, a feleségek nem diktálnak, a feleségeknek szokás diktálni. Selig azonban véletlenül éppen olyan családból való volt, ahol igen erős nők uralkodtak. Egy csöppet sem haragudott Erikára, amiért az kiadta a dühét. Épp ellenkezőleg, el volt ragadtatva, hogy az asszony a jogait követeli, éspedig éppen azért, mert igenis, féltékeny volt. Selig arcáról nem hervadt le a mosoly. – No, ha nem vagy féltékeny, csak undorodsz, megkérdezhetem, mi váltotta ki az… undorodat? – Szóval az ostobát is eljátszod, nem csak a tréfamestert? Nem vagyok én vak! – Á, szóval róla van szó? – Igen, róla. És amíg ő itt lakik, én a bátyámhoz költözöm. – No, nem, ez nem megoldás. – Akkor szabadulj meg tőle. Selig történetesen már eldöntötte, hogy így tesz. Lida nagyon zavarta, különösen, hogy nem volt hajlandó 249

elfogadni az elutasítást. Ám most úgy tett, mintha először gondolkozna el a dolgon. – Nem is rossz ötlet. Majd megkérdem az embereimet, nem akarja-e valamelyikük feleségül venni Lidát. Nem, mégsem, nagyon drága volt – tette hozzá. – Nem hiszem, hogy bárki is hajlandó lenne megadni érte azt, amibe került. – Akkor kérj érte kevesebbet. – És veszteségem legyen csak azért, mert te féltékeny vagy? – Én… én nem vagyok féltékeny. – Majd én megveszem! Odanéztek, Ivarr volt az. Megpróbálta elfojtani a nevetését, de a többiek, akik odagyűltek köré, már korántsem voltak ilyen tapintatosak. Nyerítettek, röhögtek, kuncogtak, ki-ki vérmérséklete szerint. Thorolf annyira nevetett, hogy kénytelen volt leülni a földre. Erikát nem mulattatta a dolog. Ha meg is kapta, amit akart, már biztosnak látta, hogy a férje soha sem lesz hűséges, és ez minden volt számára, csak nem tréfás. Elindult fölfelé, miközben Selig és Ivarr a nő árán vitáztak, és közben meglátta Lidát, aki szemmel láthatóan igencsak élvezte, hogy az érdeklődés középpontjába került. Egyáltalán nem látszott sem riadtnak, sem csalódottnak, hogy épp eladják valaki másnak. Erika kétségbeesve gondolt arra, mennyire más lenne az ő reakciója a lány helyében. Rájött, teljesen tönkremenne, ha Selig meg akarna szabadulni tőle. Te jóságos ég, hogy lehettem annyira bolond, hogy beleszeretek a saját férjembe, éppen úgy, ahogy a húga előre megmondta?

250

40.

Selig napnyugtáig várt, csak aztán indult el megkeresni a feleségét. A konyhában talált rá, a vacsora elkészítésének utolsó szakaszát felügyelte. Ő maga már korábban járt ott, rendelt egy hideg vacsorát, amit már fölrakott a nyeregtáskába. Meg kellett magyarázni Turgeisnek is, mire készül, nehogy az óriás kövesse. Nem volt túlságosan lelkes, de úgy tűnt, azt tudja, hogy amíg Erika Seliggel van, nincs mitől tartania. Bár az incidens reggel történt, Seliget még mindig vékony sóréteg borította. Két okból sem mosta le. Az egyik, hogy élvezte a nyomait a felesége dührohamának, a másik pedig, hogy legyen ürügye, hogy úszni hívja. Igen, szüksége lesz valami ürügyre, mert amikor találkoztak, az asszony jeges pillantást vetett rá, látszott, még mindig nem nyugodott meg. Most, a konyhában sem nézett ki barátságosabbnak, viszont Selig tudta, a hőség is neki kedvez, bár Erikát, ha nincs kedve, nemigen lehet meggyőzni. Lehet, gondolta, hogy nem is kérdezek tőle semmit, csak elviszem a tóhoz, és egyszerűen bedobom. Majd utána megbeszélhetjük, szeretne-e úszni. Kihívta Erikát, és elindult a lova felé. – Hova? – kérdezte a nő, de nem mozdult. – Lovagolunk egy kicsit – válaszolta a férfi és karon fogta az asszonyt. 251

– De a vacsora… – húzódozott tovább Erika. – Várhat. Selig föllendítette Erikát a nyeregbe. – Nem fogod megbánni – mondta kedvesen –, van valami, amit szeretnék veled megosztani. Neked is fog tetszeni, csak nyugodj már meg. Erika nem szólt semmit. Valóban nem volt hosszú az út a kis tó partjáig. Mire odaértek, Selig meggondolta magát, már nem akarta bedobni Erikát a vízbe. Leszállt a lóról, és lesegítette az asszonyt is. Már alkonyodott, de még éppen látszottak a vadvirágok. Hihetetlen nyugalom honolt a tájon. Selig szándékosan választotta a késői órát, tudva, milyen félénk Erika. – A húgom nagyon szereti ezt a helyet, gyakran jönnek ide Royce-szal. Sőt, ha nálunk vannak látogatóban, a szüleink is ide járnak úszni. Erika nem igazán tudta elképzelni Selig szüleit ebben a tóban úszni, de mégis, jólesett, hogy a férfi elmondta ezt. – Mit csinálunk itt? Selig elmosolyodott. – Én lemosom magamról a te rosszkedved nyomait. És látod, nem is veled mosatom le, pedig megtehetném. Te pedig, egy ilyen meleg nap után élvezheted az úszás örömeit. A férfi választ sem várva hátat fordított Erikának, és úgy ahogy volt, ruhástól a vízbe vetette magát. Amikor felbukkant, megrázta a fejét, még a partra is hullottak a vízcseppek. Olyan volt a vízben, mint egy játékos gyerek. Amikor nem nézett oda, Erika mosolygott a látványon. A víz hívogató volt, de Erika tudta, ő természetesen nem fog a férfival úszni. Az ugyanis azt jelentené, hogy megbocsátott és elfelejtette, ami történt, márpedig ő elszánta magát, még egyszer ezt a hibát nem követi el. Sőt, még csak meg sem fogja neki köszönni, hogy eladta a szeretőjét, mert valójában nem szabadult meg a nőtől. Lida továbbra is a házban lesz, igaz, immár Ivarr 252

rabszolgájaként. És ki tudja, a barátja áldásával nem fogja-e Selig is használni? Ez esetben nem történt más, mint egy jelentéktelen gesztus, ő pedig semmit sem ért el, csupán nevetségessé tette magát, még a férje előtt is. Valamit azért nem értett. Bármelyik férfi dühös lett volna azért, amit ő ma délelőtt csinált, különösen, hogy az emberei előtt tette. Egy másik férfi ott és akkor meg is verte volna. Persze Selig ezt már csak azért sem tehette meg, mert Turgeis ott volt, és nem hagyta volna. De valahogy kevésbé látványosan azért megbüntethette volna, és ha valóban helytelenül viselkedett, akkor Turgeis sem avatkozhatott bele. Erika tudta, nem lett volna szabad nyilvánosan rátámadnia. Ráadásul milyen ostoba ok miatt! Nem csoda, hogy Selig barátai mulatságosnak találták. A férjek soha nem hűségesek. Miért lenne más Selig? Ám azt még mindig nem értette, miért találta a férfi az ő féltékenységét annyira mulatságosnak. Akkor is nézte, amikor a férfi vetkőzni kezdett. Ledobta a földre Erika mellé a nadrágját, az ingét, a csizmáját. Elég sötét volt, és Selig mélyen bent volt a vízben, Erika nem érezte, hogy el kellene fordítania a fejét… egyelőre legalábbis. De Erika mindent gyanakvással szemlélt, amit a férje tett, különösen, amikor a vonzerejét gyakorolta rajta. És a mosolyát. A leggyanúsabb a mosolya volt. Ó, ez az átkozott viking! Miért kell neki annyira másnak lenni, mint az összes többi férfi? Miért kell olyan kívánatosnak lennie? Nem szokása bántani a nőket. Nem is, csak azokat, akik voltak olyan bolondok, hogy beleszeressenek. – Nem szeretek egyedül úszni – hívogatta kedvesen. – Akkor nem a megfelelő nőt hoztad el magaddal. – De, éppen a megfelelő nőt hoztam el. 253

A választól Erikában fölizzott valami, amiről egyszerűen nem akart tudomást venni, attól tartott, akkor még nehezebb lesz ellenállni a férfinak. De mégis, kénytelen leszek, gondolta. Ez az ember arra született, hogy elcsábítsa a nőket. Semmit nem lehet komolyan venni, amit mond. Erika keresett egy helyet a virágok közt, ahol kényelmesen leülhet. Selig megpróbálta még egyszer a vízbe csábítani, mielőtt föladta. Hosszú, hosszú ideig mosakodott, és Erikát elöntötte a forróság, miközben nézte. – Melegen tartják a vacsoránkat, míg visszatérünk? – kérdezte végül. – Ma este itt eszünk. Ha éhes vagy, kezdj csak hozzá bátran nélkülem. Ott van a nyeregtáskámban. Erika már-már ellenkezni akart, nem volt kedve tovább maradni. Az egész olyan… túlságosan is romantikus volt, a langy szellő, a virágok bódító illata, a lustán fodrozódó víztükör. És olyan meghitt volt minden. Túlságosan is meghitt. Elővette az ennivalót, hogy valamivel lekösse a figyelmét, talált bort is, rögtön azzal kezdte. De nem nyugtatta meg, mint remélte, vagy pedig nagyon is, mert eszébe sem jutott, hogy elforduljon, amikor Selig nem sokkal később kijött a vízből. Addigra már előbújt a hold. Mielőtt a borból ivott volna, Erika nem tartotta volna szerencsésnek a nagy fényességet, ám most már csak arra tudott gondolni, micsoda nagyszerű pogány látvány az ő férje, ahogy kibukkan a vízből, az istenek ajándéka. Erős késztetést érzett, hogy odamenjen és megérintse. Amikor felfogta, mi történik vele, talpra ugrott. A borostömlőt mint fegyvert tartotta a kezében, bár nem is volt ennek tudatában. Selig egyetlen szót nem szólt, meg sem érintette Erikát. – Megfázol abban a nedves ruhában. 254

– Hoztam tisztát. Most érzem magam először jól ma ebben a hűvösben. Ugye, nem tagadod meg ezt tőlem, hiszen senki nincs itt, aki látna, csak te, te pedig már megismerkedtél a testemmel. – Igen… – mondta Erika, ennél többre nem tellett. Selig mosolygott, majd tele szájjal, mély hangon fölnevetett, és a következő pillanatban hátulról megragadta Erika mellét, és a vizes mellkasához húzta az asszonyt. Erika levegő után kapott, tomboltak az érzékei. – Mitől félsz, te kis dán asszonyka? – súgta a férfi Erika fülébe. – Attól, amit te teszel velem, vagy attól, amit én teszek veled? Mindkettőtől, sikoltotta Erika hangtalanul. Selig egyik kezével még mindig a mellét fogta, ám a másik lesiklott a hasára, majd valahogy utat talált magának a lába közé, pedig az ing és a ruha útban volt. Az ajka Erika nyakára tapadt és lassan elindult fölfelé… A tó túlsó partján Royce visszalépett a partról, és ujját a szája elé téve jelezte a feleségének, maradjon csöndben. – Nem hiszem, hogy a bátyád örülne most a társaságunknak… – Úgy érted… – Pontosan úgy. – Hát akkor igazad volt. Nem gyűlölhet egy nőt minden meggyőződés nélkül. – Nem mondtam, hogy a feleségével van – mondta Royce nevetve. – Nem is volt rá szükség, mert Thorolf elmondta, mi történt ma, és azt is, hogyan reagált erre Selig. A bátyám azt sem tudja, mit akar. – Háát… ebben a pillanatban szerintem nagyon is tudja. A tó túlsó végén Brenna derült jót, és Garrick volt az, aki bosszankodott, amiért nem hűsölhet a tóban, legalábbis nem akkor éjjel. Míg Royce és Kristen a falu felől jöttek, és hazatérés előtt még úszni akartak egyet, Garrick és Brenna 255

egyenesen a házból lovagoltak ki hűsölni. Azért nem látták hát egymást, mert mindkét pár más-más irányból közelítette meg a tavat. Mindnyájan látták azonban Selig lovát. Miközben Garrick a nyeregbe segítette Brennát, így szólt: – Ne várjunk egy darabig? Hátha gyorsan végeznek... – Ha egy kicsit is rád hasonlít, kedvesem… – No, nem baj. És ne mondd, hogy „én megmondtam”. Nem bántam volna, ha valami más módon derül ki számomra, hogy Selig jobban szereti a feleségét, mint ahogy azt a mi tudomásunkra hozta. Brenna halkan fölkacagott.

256

41.

Selig annyira hirtelen ült föl álmából riadva, hogy Erikát is fölzavarta. Nem ez volt az első alkalom, hogy ezt álmodta, de most először emlékezett rá ilyen élénken. Visszatért a fejfájása is, mintha csak most szenvedte volna el az ütést. – Mi az? – kérdezte Erika álmos hangon. – Eszembe jutott, hol láttam Lord Durwynt. – Kicsodát? – Beszélnem kell a családommal! – kiáltotta Selig, és ledobta magáról a takarót. Erikának elkerekedett a szeme. – Hiszen az éjszaka kellős közepén vagyunk! – Ez nem várhat – felelte Selig, aki már öltözködött is. – Nem kell kifogás, hogy el akarod hagyni az ágyunkat – mondta Erika résnyire szűkült szemmel. – Menj csak. Erre már Selig is fölfigyelt, pláne, ahogy Erika mondta. – Te vagy a leggyanakvóbb asszony, akivel valaha is találkoztam. – Melletted meg is van rá minden okom. – Nem, semmiféle okod nincsen meg. Azzal szemben, amit gondolsz, drága feleségem, én nem vagyok hazudozó. Ha azt mondom neked, hogy sosem érdekelt Lida, és hozzáérni is csak akkor értem hozzá, amikor levettem a kezét magamról, akkor azt elhiheted. És ha azt mondom, annyi nőt ismertem, hogy mindennek a nevét sem tudom, azt is elhiheted. Miért tagadnám le ebből a sokból épp azt az egyet? 257

– Mert ez az egy az esküvőd után volt. – Öltözz inkább – mondta Selig elmondó arccal. – Miért? – Mert velem jössz. És komolyan mondom, elgondolkodtam azon, ne kösselek-e megint oda magamhoz a nap minden órájában. És akkor, Thor nevére, nem vádolhatsz olyasmivel, amit nem követtem el. Erika jobbnak látta nem vitatkozni sem azon, amin elkezdtek, sem azon, menjen-e vele. Gyorsan felöltözött, és kint, a külső várfalnál találkoztak. Csak még egy megjegyzése volt, amikor látta, hogy Selig csak egy lovat vezet ki. – Voltam az istállódban, Selig, és tudom, hogy rengeteg lovad van. Nekem sosem szabad egyedül lovagolnom? – Tudod, mekkora nőcsábász vagyok, nem? És az ilyenek szeretik, ha minél közelebb fészkelődik hozzájuk egy nő. – Én nem fészkelődöm – kezdte Erika, de közben majdnem elnevette magát. Rájött, hogy a bátyjának igaza volt Seliggel kapcsolatban. Ha épp nem bosszút forralt, nagyon szórakoztató és szellemes tudott lenni. És a humorérzékét Erika előtt is csillogtatta, éppen úgy, mint az érzéki mosolyokat. Akkor ott a tónál szeretkeztek, és utána éjjel is. Világos volt, hogy Selig elszánta magát az újrakezdésre… de az is lehet, hogy csak az új nő iránti érdeklődés vezeti. De van egy még rosszabb lehetőség is, hogy ez az egész csak a bosszú egy újabb formája, hogy azt akarja, szeressen bele Erika minél jobban, hogy aztán számtalan új módot találjon arra, hogyan is tudná bántani. Bármi legyen is az indítéka, Erika elszánta magát, hogy szilárdan áll majd a lábán és megvédi magát. Nem hagyja, hogy a Selig iránti érzései még jobban elmélyüljenek, és megpróbál nem tudomást venni az eddig fölfedezett érzéseiről. Remélte, Selig majd belefárad abba, hogy 258

minden alkalommal az ágyába csábítsa, ő pedig nem fogja elveszteni a fejét, ha a férfi végre föladja és másokat keres helyette. Még nem is hajnalodott, amikor megérkeztek Wyndhurstbe. Selig meggondolta magát, már nem akarta fölébreszteni az egész családját. Csak Royce-ot hívatta, ott vártak rá Selig régi szobájában, nehogy a beszélgetésükkel fölébresszék a nagyteremben alvó személyzetet. Mire Royce megérkezett, már több gyertya is égett a szobában. – Mi az, úgy döntöttél, itt jobban érzed magad? – kérdezte Royce kicsit fanyar hangon. Selig ezúttal nem vágott vissza: – Sajnálom, hogy fölébresztettelek, de úgy gondoltam, haladéktalanul tenni akarsz valamit az ügyben, amit most mondani fogok. Royce azon nyomban komolyra váltott. – Mondd, akkor mondd hát! – Aznap, amikor visszaköltöztem a házamba, láttam itt egy embert, aki ismerősnek tűnt, de nem tudtam fölidézni, mikor vagy hol találkoztam vele. Kristen azt mondta, Lord Durwyn az, ám a név nem mondott nekem semmit. Royce bólintott. – Nem errefelé lakik, de sok éve ismerem. Durwyn és a felesége az udvarhoz tartoztak, azt követték mindenhova, egészen addig, míg az asszony úgy hét-nyolc éve meg nem halt. Durwyn akkor visszavonult a birtokára, bár a fiát otthagyta maga helyett az udvarnál. Ha jól emlékszem, a fiú, Edred odaveszett a dánokkal folytatott utolsó csatában, abban, amikor te is megsebesültél. Edred nagyon hasonlított az apjára, lehet, hogy rá emlékeztél. – Nem, az idősebbik volt az, akkor láttam, amikor ránk támadtak az úton. Láttam, hogy Lord Durwyn leszúrja az öreg püspököt, akit kísértünk, és nem sokkal később kaptam azt az ütést a fejemre. – Biztos tévedsz. – Nem, az éjjel a rajtaütésről álmodtam, és teljesen világosan fölidéztem azt a napot, és Durwyn szerepét is. Ő 259

volt az egyetlen, akit jól meg tudtam nézni magamnak. Még arra is emlékszem, hogy feltűnt, jobban van öltözve, mint ahogy az útonállók szoktak. Royce izgatottan túrt bele sötét hajába. – Az istenért, tudod te, mit jelent ez? – Igen, tudom. Azt, hogy akkor minket, gyanútlan utazókat nem útonállók támadtak meg. Előre kitervelt támadás volt a király küldöttsége ellen, hogy ne érhessük el a célunkat. Tőled csak azt kérdezem, hogy az előtt számolsz be minderről a királynak, hogy megöltem azt az embert, vagy az után. A téma komolysága ellenére Royce elmosolyodott. – Nem hiszem, hogy lesz rá alkalmad. Alfréd maga akar majd foglalkozni ezzel az üggyel. Ám légy nyugodt, ha beigazolódik, amit mondasz, Durwyn lógni fog. – Royce, kis híján meghaltam, és soha nem fogom elfelejteni a fájdalmat, amellyel heteken át együtt kellett élnem. Szeretném én kihívni azt, aki ezt tette. – Igen, és ezt szeretné az apád, az anyád és a feleségem is. Ezek a ti viking módszereitek, de most Wessexben élsz, ahol Alfréd király szigorú törvényei vannak életben, jobb, ha rá hagyod ezt a dolgot. Végül is őellene irányult a merénylet. Selig valamit motyogott, amit Royce beleegyezésnek vett, és folytatta: – Alfréd azt tervezte, hogy útban hazafelé a chippenhami birtokra benéz még egyszer ide, de szerintem ez az ügy nem várhat addig. Most azonnal futárt küldök hozzá. Selig bólintott. Örült, hogy megoldást nyer az, amiért ily sietve idejött. Bosszantotta, hogy nem aznap bánt el lord Durwynnel, amikor meglátta itt, Wyndhurstben. Egyébként lassan minden fakulni kezdett az emlékezetében azokról az időkről, kivéve a fájdalmat, és Erika szerepét benne, igaz, azt kívánta, bárcsak az is a homályba veszne. 260

– Itt maradhatnál, míg ez az ügy el nem intéződik – mondta Royce visszafordulva az ajtóból. – Van, hogy Alfréd igen gyorsan reagál. Még az is lehet, hogy holnap megérkezik, és akkor azonnal látni akar majd. – Jó, rendben. – Akkor menjetek vissza aludni, én is azt teszem, miután elküldtem a futárt. Erika, bár egy szót sem értett az egészből, csöndben, türelmesen ült a beszélgetés alatt. Ha szándékosan zárják ki, az zavarta volna, de tudta, hogy Royce és Selig csak keltául tudnak beszélgetni. Mégis, ott és akkor eldöntötte, hogy ha Selig nem tanul meg szász nyelven, akkor ő sajátítja el a keltát, ráadásul gyorsabban, mint Selig, hiszen elég könnyen tanult. – Most elmegyünk? – kérdezte. Seligen látszott, meglepi, hogy Erika is ott van, annyira nem figyelt rá. – Nem, itt maradunk, amíg a király meg nem érkezik. – Neked valami dolgod lesz a királlyal? Selignek akkor jutott eszébe, hogy még csak el sem mondta Erikának, miért is jöttek ide az éjszaka kellős közepén. Döbbenetes, hogy az asszony még csak kérdésekkel sem gyötörte. Az anyám, meg a húgom már biztos ezt tették volna, gondolta. Röviden elmondta hát érkezésük célját, majd így fejezte be: – Néhány napig itt maradunk. – Aztán, körülnézve a szobában, ahol az esküvőjük előtt laktak, mosolyogva hozzátette: – Az ágyban vagy a földön szeretnél aludni? – Ez nem tréfás – vonta össze a szemöldökét Erika. – De majd tréfásnak találod, ha a földet választod, és azon fogunk szerelmeskedni. – Úgy gondolod, reggel? – kérdezte eltátott szájjal Erika. – Hát… most, hogy mondod… – vigyorgott vissza rá Selig. 261

– De… hiszen az nem lehet, hiszen te már… kétszer… – nem fejezte be, mert Selig odalépett hozzá. – Ebből is látszik, Erika – mondta, és az az érzéki mosoly ugyancsak a helyén volt most –, mennyire nem ismered a te férjedet. Nem, az igaz, de lassan kezdte megtanulni, és Freyára, igencsak kellemes volt az a tanulás.

262

42.

A wyndhursti őrszem másnap késő délután jelentette, hogy közeleg a király, így Royce-nak volt alkalma kilovagolni elé. Egyedül ment, mert lóháton kettesben könnyebben lehet megbeszélni valamit, mint hárman vagy négyen. Föl akarta mérni Alfréd hangulatát, még mielőtt az Seliggel találkozna. Igaz, sokat elmondott az a tény, hogy Alfréd ilyen hamar, még a kísérete előtt eljött. – Azt reméltem, hogy a következő találkozásunkat semmiféle incidens nem fogja megzavarni – kezdte Alfréd. – A sógorom tesz róla, hogy ne unatkozzunk. A király egy futó mosollyal nyugtázta a tréfát, majd a tárgyra tért. – Igen súlyos vád az, amit a sógorod állít. Lord Durwyn természetesen lehetőséget kap, hogy szembesüljön a vádlójával. – Szóval tagadja? – Még nem tud róla – felelte Alfréd. – Jobbnak gondoltam, ha rögtön nekilátok az ügynek, de nem akartam felkelteni a gyanúját azzal, hogy meghívom, jöjjön velem. A meglepetés jó szolgálatot tesz ebben az ügyben, így nem lesz alkalma kiötölni valamit a védelmére. A legjobb lenne, ha a sógorod hozakodna elő a dologgal. – Boldogan teszi, de ki akarja hívni Durwynt. – Nem, azt meg kell akadályoznod. Royce pontosan tudta, hogy Alfréd ezt fogja mondani, azonban megállítani egy vikinget, aki bosszút akar állni, egyenlő a lehetetlennel, ezt tudta első kézből. 263

Alfréd azonban a dolognak ezt a részét elintézettnek tekintette, és áttért a következő témára. – Megpróbáltam kitalálni, miért tehette ezt Durwyn. Természetesen gyűlöli a dánokat, majdnem annyira, mint te, az egyetlen fiát ölték meg. De nem hinném, hogy ez az egyetlen ok. – Egyetértek – felelte Royce. – A támadást nem a dánok, hanem teellened indították, jobban mondva a te terved ellen, hogy megerősítsd a békét. – Pontosan így van – helyeselt Alfréd. – És ha a tervemet alaposan megvizsgálod, akkor logikus okot is találsz Durwyn tettére. – Te tudsz valamit, amit én nem. – Igen, és sajnálom, hogy nem előbb mondtam. Az egyik felajánlott örökösnő Durwyn szomszédja, az a lány, aki a fiához, Edredhez ment volna feleségül, ha a fiú meg nem hal. Royce Alfréd védelmére kelt. – Lord Durwyn nem ismer téged olyan jól, mint ahogy a bátyáidat. Lehet, hogy azt feltételezte, hogy a békét előbbre valónak gondolod egyetlen úr aggályainál. – Ha ezt a lányt egy dánhoz adjuk feleségül, akkor mindenképpen kitört volna a harc. És akkor az hogy szolgálta volna a béke ügyét? Nem, Durwynnek hozzám kellett volna jönnie a gondjával, vannak még örökösnők rajta kívül is. Ehelyett a saját kezébe vette a dolgokat, és gyilkosságra vetemedett… már amennyiben feltételezzük, hogy a sógorod nem téved. – Igen, ha nem téved. Alfréd nagyot sóhajtott. – Attól tartok, hogy nem, ez egy piszkos ügy, nem sok jót remélek tőle. Csak sejtem, hogy Durwyn az udvarban van, így tudomást szerez a következő küldöttségről, amit útnak akartam indítani. Azt is mondták, hogy sok emberrel érkezett az udvarba, de mivel nem mutatta be őket, nem törődtem vele… egészen mostanáig. 264

– Hány embere van? – Épp elég ahhoz, hogy egy kisebb csoportot meg tudjanak támadni, és ne maradjon túlélő. Nem velünk utaznak, de mindig valahol a közelben táboroznak. Lankad a figyelmem, nem is sejtettem, hogy a kígyó a szomszédban tanyázik. – Honnan is tudhattad volna? Alfréd nem volt ilyen megbocsátó magával. – Ez nem mentség. Mivel oly sokaknak volt vesztesége a dánok miatt, biztos nem Durwyn az egyetlen, akinek nem tetszik a velük kötendő béke. Holnap reggelre biztosat fogunk tudni, amikor a többiekkel megérkezik. Az igazat megvallva nem várom őket túl hamar. Hogy a te feleséged hogy volt képes Kelet-Angliából olyan gyorsan hazatérni, el sem tudom képzelni. Az én kíséretemnek ez legalább ötször annyi időbe került volna. Ebben a kicsit könnyedebb hangnemben aznapra le is zárták a témát. Royce elmondta Selignek, hogy amennyiben Durwynt bűnösnek találják a szembesítés után, akkor királyi előjogánál fogva Alfréd rendelkezik vele. – Ha csak a te szavad áll az övével szemben, akkor el tudom képzelni, hogy kihívd – mondta, ami megnyugtatta Seliget. Miközben a férfiak megbeszélték az ügyeket, Kristen fölkészült az udvar fogadására, és Erika, akinek nem volt más dolga, felajánlotta a segítségét. Ez hibának bizonyult. Ez volt az első alkalom, hogy megpróbált szóba elegyedni Selig húgával a Wyndhurstbe utazás óta, de hamar rájött, hogy semmi nem változott. A ruhákat Kristen nem őmiatta, hanem Selig miatt kölcsönözte neki. Épp úgy viselkedett vele, mint a többi nő, igen ellenségesen, de ő más okból. Erika azonban már nem tűrte olyan birka módjára a körülményeket, mint korábban. Akkor a bűntudata 265

visszatartotta attól, hogy fölvegye a harcot, de ezen már túltette magát. Nem hibáztatta már magát mindenért, ráadásul most már Selig felesége. Amikor végre talált egy kis időt, hogy kettesben lehet a sógornőjével, nem is habozott. Még csak be sem vezette a témát, egyenesen nekiszegezte Kristennek: – Ha még mindig gyűlölsz, miért nem ellenezted ezt a házasságot? Kristent meglepte a kérdés, tartózkodón válaszolt. – Én nem… szóval nem gyűlöllek, csak kétlem, hogy valaha is meg tudom bocsátani neked, amit tettél. Lehet, hogy idővel Selig megbocsát majd, mert ilyen a természete, legalábbis, ha nőkről van szó. Én azonban nem tudok. – Az nem jutott eszedbe, hogy ha akkor nem én, hanem a bátyám van Gronwoodban, akkor Seliget bizonyára fölakasztják, nem pedig megkorbácsolják? Elegem van abból, hogy én érezzek bűntudatot valami olyan miatt, amit ő kezdeményezett a sértéseivel. Még én kerestem számára kifogásokat, hogy szabadon elmehessen, de nem vett rólunk tudomást, ehelyett ragaszkodott az igazsághoz, ami teljesen valószínűtlen volt, és csak bűnösebbnek mutatta őt, mint amilyen volt. És ne mondd még egyszer, hogy ez volt az igazság, mert amit állított, az akkor nem volt hihető. – Befejezted? – kérdezte Kristen hűvösen. Erika fölsóhajtott. – Igen, be, és látom, bármit mondok, nincs jelentősége. – A korbácsolás már nem kérdés, hiszen abból felgyógyult. Amit én megbocsáthatatlannak találok, az az, hogy nevettél a szenvedésein. – Hogy mit csináltam? – Erika, jobb, ha nem próbálkozol azzal, hogy tagadod. Selig nem egyszer mondta nekem: „Élvezte, hogy kínlódni lát. A nevetését soha nem felejtem el”.

266

– Ez hazugság! – kapott levegő után Erika. – Nem nevettem a kihallgatás alatt, kérdezd meg Turgeist, ő is ott volt. – Én nem a kihallgatásról beszéltem. A korbácsolásról van szó. – De hiszen én akkor ott sem voltam! – kiáltotta Erika. – Ha ott vagyok, akkor meg sem történik. Ha az unokaöcsém nem töri el a karját, akkor még idejében leállítottam volna. De engem épp akkor elhívtak, és legközelebb csak akkor láttam a bátyádat, amikor te. – Igen, a bátyád is ezt próbálta nekem beadni, de gondolj csak bele, miért hinnék inkább neked, mint Selignek? Ha szerinted nem így volt, beszéld meg vele, de engem ne akarj meggyőzni… – Minek? – vágott a szavába Erika. – Nem hisz nekem jobban, mint ahogy én hiszek neki, az pedig épp olyan, mint ahogy te hiszel nekem. De – tette hozzá –, köszönöm. Nem tudtam, hogy én ilyen… bosszúálló vagyok. Erika ezzel már többet is mondott, mint amit akart, sarkon fordult, átment a nagyterembe, és otthagyta Kristent, aki kicsit kényelmetlenül érezte magát. Az egyikük hazudik, és az nem lehet más, mint Erika. De a fene egye meg, hogy lehet, hogy olyan meggyőzőnek… és ártatlannak tűnik? Kristen el is felejtette volna az egészet, ha Selig másnap nem juttatja az eszébe, úgy, hogy panaszkodik a feleségére. Erika nyilván nem beszélt a kettejük közt lezajló szóváltásról, de biztos, még mindig dühös, ami elég volt Selignek ahhoz, hogy valamit megneszeljen. Amikor kirohant a szobából, ahol semmit sem tudott kiszedni Erikából, beleütközött Kristenbe. – Hogy neheztelhet még mindig, amikor már megbocsátottam neki, amit tett? – Megmondtad neki? – Micsodát? 267

– Hát hogy megbocsátottál neki. – Bemutattam az udvarnál. Azt kértem tőle, kezdjük újra. Muszáj ki is mondanom ezeket a szavakat? Még mindig gyűlöl. Nem is érdekli, hogy én már nem gyűlölöm. – Mióta? – Mi? – Hát mióta nem gyűlölöd? Selig legyintett. – Miért számít az? Kristen sóhajtva vezette oda bátyját a söröshordóhoz, majd leültette a legközelebbi asztalhoz. – Mondd el. – Mit mondjak el? – kérdezte ingerülten a férfi. – Nem akar velem beszélni. – Vannak férjek, akik örülnének ennek – mondta Kristen vigyorogva. – Tartogasd a tréfáidat egy másik alkalomra, Kris. Most nincs hozzá kedvem. – Azt észrevettem. Azt azonban nem értem, hogy lehet, hogy házasok vagytok, és nem egymással, hanem másokkal beszélitek meg, amit mindketten fontosnak tartotok. – Akkor Kristen meglátta, hogy Erika jön le a lépcsőn, észreveszi őket és egyenesen feléjük tart. De ahelyett, hogy szólt volna Selignek, szándékosan megkérdezte: – Érdekelne, hogy Erika nem emlékszik arra, hogy nevetett volna az alatt az idő alatt, míg te Gronwoodban voltál? Selig fölhorkant. – Nem kárhoztatom, amiért tagadja. Végül is nő, és melyik nő ne tagadná, ha szégyenletesen viselkedik? Erika meghallotta és megállt, de Kristent fölháborította Selig viselkedése. – Nem csoda, hogy nem akar veled beszélni, ha így állsz hozzá. Mégis, épp a nevetése miatt akartál bosszút állni. Akkor mondd el, mire emlékszel. – Megpróbálom inkább elfelejteni. De arra emlékszem, hogy amit ő sértésnek állít be, az nem volt sértés, legalábbis nem úgy szántam. Segítségre volt szükségem. Azt szerettem volna, ha te ott vagy, de nem voltál. Ő volt ott. 268

Fájt a fejem, nem láttam jól. A gondolataim is zavarosak voltak, az egyik pillanatban tudtam, kicsoda ő és miért vagyok én odaláncolva a falhoz, a másikban nem. Azt mondtam neki, hogy szeretnék lefeküdni, akár az ő ágyába is. Nem akartam megbántani. A nők mindig ezt akarják tőlem, én csak felajánlottam neki. Mert nem volt másom, amit akkor felajánljak. Erika csak nézett, majd sápadtan kirohant, mintha attól félne, rádől a mennyezet. Kristen kínosan érezte magát, pedig ő csak szembesíteni akarta kettejüket, hogy kiderüljön, melyikük is hazudik. Úgy döntött, Selignek nem említi, mit tett, elég baj, hogy Erika tudja.

269

43.

Erika a legszívesebben kifutott volna Wyndhurst kapuján, de épp akkor érkezett a király kísérete, és nem tudott átjutni. Hátrált tehát a fal felé, hogy ne legyen útban. Nekitámaszkodott a hideg köveknek, lehunyta a szemét, és megpróbált nem tudomást venni a zajról. Közel állt a síráshoz, visszatért a bűntudata, és olyan erős volt, hogy úgy érezte, darabokra szaggatja. Selig nem akarta megsérteni, csak így kért segítséget. Biztos a nőktől tanulta ezt a modort… Jaj, drága Freya, hiszen a fejsérülés miatt viselkedett így! Miért is nem láttam? Miért is nem segítettem neki, ahelyett, hogy dühömben még több fájdalmat okozok neki? De miért gondolja Selig, hogy ő nevetett a kínjain? Mert valóban ezt gondolja. Erikának a fülébe csengett, amikor Selig azt mondta, majd ő tesz róla, hogy soha többet ne tudjon nevetni. Vajon ez is a láz miatt volt? Lázálmában elképzelte, hogy Erika nevet, és most azt hiszi, hogy valóban hallotta? Szívtelen Erika. Ha ezt hiszi rólam, akkor hogyan képes hozzám émi? És hogyan tudnám meggyőzni, hogy ez az egész nem igaz? – Hé, te! – harsant föl mellette egy hang, ami kizökkentette a gondolataiból. – Ki az a kelta ott Alfréd királlyal? A hang parancsoló volt, és olyan volt a férfi arckifejezése is. A király kíséretéhez tartozott, és még ketten álltak mellette, mindhárman Erika válaszára vártak. Addigra már 270

annyian állták körül őket, lovak és kocsik is, hogy Erikának lábujjhegyre kellett állnia, hogy lássa, kiről beszél a férfi. De tudnia kellett volna, hiszen azt mondta „kelta”. – A férjem az, Selig, az Áldott, és csak félig kelta, félig pedig viking. – Ti mindketten dánok vagytok? Olyan undorral ejtette ki a szót, dánok, mintha átkozódott volna. – Ő norvég – felelte Erika és ellépett a faltól. – Én vagyok az egyetlen dán itt. A maga módján viszonozta a durvaságot, azzal, hogy sarkon fordult és otthagyta őket. Úgy érezte, minél távolabb kell kerülnie ettől a tömegtől, hogy el tudja dönteni, mit is csináljon. De hisz Selig úgyis észreveszi, bárhová is megy… Erika végül is mégis csak a kapu felé indult. Lord Durwyn összehúzott szemmel nézett Erika után. – Nem tetszik ez nekem – fordult oda az őt kísérő egyik férfihoz. – Keresd meg Ogdent, és mondd meg neki, hogy kövesse a nőt. Vihet magával még valakit, de ne veszítsék szem elől. És mondd meg azt is, hogy ha valami egyebet is kell tenniük, arról majd Aldwin hírt visz nekik. Az első férfi elindult a velük együtt érkező három másikat megkeresni, Aldwin pedig így szól Durwynhez. – Mit gyanítasz, uram? – Nem ismerted meg azt a fekete hajú vikinget, aki Alfréddel beszélt? Meg, kellett volna, hiszen a múlt hónapban úgy hagytuk ott, hogy azt hittük, meghalt. Ogden a mai napig viseli a kardját. – A király egyik küldötte volt? – kiáltott föl Aldwin. – Nem, az nem lehet, talán az ikertestvére… – Amikor Alfréd lerövidíti a nyugati útját, hogy idejöjjön, és ott áll mellette egy ember, akinek halottnak kéne lennie… nem, nem hiszem. – Akkor nekünk el kell mennünk… 271

– Ne légy bolond. Ha megvádolnak, arról tudnom kell. És ha igen, akkor az a viking lesz, aki megvádol. Ne lássanak minket együtt, mert a te dolgod lesz, hogy az asszonyt elkapod, vele lehet zsarolni a férfit, hogy visszavonja a vádat. Tudod, hova rejtsed? – Persze, hogy tudom. Durwyn bólintott. – Az az érzésem, hogy amint észrevesznek, mi is tudni fogjuk, mi a szándékuk, tehát maradj a közelben, hogy halljad, ha valami kiszivárog. Te meg tudod ítélni, el kell-e kapni a nőt. Ugye, rád bízhatom az ügyet? – Igen, hogyne. – Rendben, akkor most derítsük ki, hogy állunk – mondta, majd visszafordulva hozzátette: – És, Aldwin, ha mondjuk, ma késő délutánig én nem lovagolok ki Wyndhurstből, öld meg a nőt. – Durwyn keresztülfurakodott a tömegen, nem azért, hogy a királyhoz odamenjen, hanem azért, hogy mindenki lássa. Mint ahogy sejtette is, mind a király, mind a viking elindult felé, ahogy észrevették. Nem aggódott. Az ő szava fog állni a másikéval szemben, és a másik egy viking. Végül is ki hinne egy viking szavának? Pontosan úgy történt minden, ahogy elképzelte, kivéve, hogy Lord Royce-nak kellett tolmácsolnia, mivel a férfi nem beszélte a szászok nyelvét, Durwyn pedig elhallgatta azt a tényt, hogy tud keltául. Ez csak fokozta a zűrzavart, de neki kedvezett. Mint ahogy Durwyn előre megmondta, pontosan azzal a bűnnel vádolták, amelyet elkövetett. Ő természetesen tagadta. Hitetlenkedése, majd felháborodása valódi színészi teljesítmény volt. Alfréd a homlokát ráncolta, ebből világosan látszott, nem tudja, kinek higgyen, hiszen végül is bizonyíték nem volt. Azt azonban nem várta, hogy a forrófejű fiatalember visszakézről leüti, és még mielőtt föl tudott volna 272

tápászkodni, Royce már mondta is: – Hazugnak nevezted pusztán azzal, hogy tagadtad, amit mondott, ezért kihív téged párbajra. – Ez botrány! Nem várhatja tőlem senki, hogy párbajozzak egy átkozott pogánnyal… – A sógoromról beszélsz, vigyázz, minek nevezed, különben én leszek a következő, aki párbajra hív. És, hogy őszinte legyek, én neki hiszek, mert tudom, hogy jó okod volt rá, hogy megakadályozd, hogy egy dán elvegye azt a lányt, akit a fiad készült elvenni. Ostoba voltál, hogy nem Alfrédhoz fordultál a panaszoddal. – Meg is tettem volna, ha tudom, hogy mit terveznek, de semmit sem tudtam róla. Egészen addig nem, amíg be nem kerültem az udvarba. – Ezt mondod te, ő meg mást mond. Most azonban már kihívott, úgyhogy nincs jelentősége annak, ki mond igazat, nemde? Szóval elfogadod, vagy hagyod, hogy ott döfjön le, ahol fekszel? Biztosíthatlak felőle, hogy nem habozna. Durwyn gyorsan fölpattant, és remegő hangon így szólt: – Elfogadom… de előbb ki kell pihennem az út fáradalmait. Nem vagyok már fiatal. Royce hallotta, hogy Turgeis és Garrick felhorkan; mindketten idősebbek voltak, mint Durwyn, aki még negyven sem volt. Abból, hogy elpirult, világos volt, hogy ő is hallotta. A vitát Alfréd döntötte el. – Három óra múlva, urak. Ez idő alatt lord Durwyn kipihenheti magát, reggelizhet és megélesítheti a fegyverét. Egyet nem tehet, nem hagyhatja el Wyndhurstöt az engedélyem nélkül. És a kihívás helyett vérdíj nincs. Ha közben nem hangzik el a vallomás, a párbaj annak rendje és módja szerint fog lezajlani.

273

44.

– Asszonyom, velem kell jönnöd. Erika, aki épp kavicsokat dobált a tóba, megfordult, és fönt, a parton megpillantott egy alacsony, sötét hajú katonát. Nem ismerte meg, mert Wyndhurstben sok volt a katona, és látásból csak azokat ismerte, akik vele voltak a keletangliai úton. – Ki vagy? – Ogden a nevem, asszonyom. A férjed párbajra hívott ki valakit, és szeretne előtte beszélni veled. Mindenütt keresett már… – Kivel fog megvívni? Azzal a Lord Durwynnel, aki útonállónak álcázza magát? Erika túlságosan gyorsan szaladt föl ahhoz, hogy észrevegye a férfi összeszorított száját és szúrós tekintetét. – Igen, Lord Durwynnel – felelte. – Velem kell jönnöd, sietnünk kell. Sietni? Erika szíve már így is szélsebesen vert. Tudta, ha kell, száguldani fog Wyndhurstbe. Elsietett Ogden mellett az ott várakozó lovakhoz. Egy férfi állt mellettük, egy harmadik pedig már elnyargalt a ház felé, nyilván azért, hogy szóljon a többieknek, megvan, akit keresnek. – Akkor siessetek – kiáltott rá a két ott maradt katonára, és megpróbált fölülni az egyik lóra. De akkor már nyeregbe segítették, és Ogden is fölült mögé. Azonnal indultak, a száguldás ugyancsak megfelelt Erika lelkiállapotának. Elfogta a rettegés, vajon miért 274

akarna Selig beszélni vele a párbaj előtt? Azt hiszi, nem éli túl? Vajon olyasmit akar-e neki mondani, amit már régóta vágyott hallani, de lehet, hogy túl későn? A hatalmas iramban Erikának csak pár percébe került, hogy rájöjjön, nem Wyndhurst felé tartanak. – Hol küzdenek meg egymással, ha nem a házban? – kérdezte Ogdentől. – Már majdnem ott vagyunk – felelte a férfi. Erika akkor meglátta a távolban a tábort. Nem érdekelte már, miért az erdő szélét választották, pillanatok múlva úgyis megtudja. Szinte kirepült a nyeregből, annyira hirtelen állt meg a ló, alig bírta az egyik ember lent elkapni. Amikor visszanyerte az egyensúlyát, épp le akarta teremteni a kísérőjét, de nem volt rá alkalma, mert az máris parancsokat osztogatott: – Kötözzétek meg, és rakjátok a verembe. Remélem, befejeztétek! – Majdnem kész – felelte az a férfi, aki elkapta Erikát, és még mindig lefogta a karját. – Akkor rendben, hiszen ez csak egy nő, nem kell a veremnek olyan mélynek lennie, mint a többinek. Nem kockáztathatjuk, hogy valaki erre járjon és megtalálja. Vigyétek máris. Erika megpróbálta kiszabadítani magát, de a férfi, aki lefogta túlságosan is erős volt hozzá képest. – Mit jelentsen ez? – kérdezte Erika Ogdentől. – Hazudtál? – Csak az ügyben, hogy ki küldött utánad. A gazdámat, Lord Durwynt hívták ki párbajra, és ha a férjed nem vonja vissza, meghalsz. – A te gazdád olyan gyáva, hogy fél kiállni? – Tréfálsz, asszonyom? Azt hallottam, hogy a férjed óriás, ráadásul őrült, mint minden viking. Bárki bolond lenne kiállni ellene. 275

Erika döbbenten tapasztalta, hogy elönti a büszkeség, még így is, hogy a tehetetlen düh kerítette hatalmába. Az, hogy itt vagyok most, gondolta, csakis az én hibám, nem szóltam Turgeisnek, hogy lemegyek, egyedül jöttem el Wyndhurstből, voltam olyan ostoba, hogy még siettettem is az elrablóimat… most mehetek a verembe. Odin segíts, gondolta, itt biztos nem olyan lesz, mint Gronwoodban, hanem egy földbe ásott valóságos verem. Ogden miután elmondta, amit akart, elszáguldott vissza Wyndhurstbe, Erika azt feltételezte, azért, hogy beszámoljon a gyáva gazdájának. Erikát az erdő szélére rángatták, ahol két ember épp egy vermet ásott. Igen, ott volt, három láb hosszú és két láb széles. Mellette ugyanakkora deszka, azzal a fűvel borítva, amit a verem ásásánál óvatosan levágtak. Ha a vermet befedik vele, nem is látszik, hogy alatta lyuk van, amiben valaki elrejtőzhet. – Hallottad? – Aha – mondta az egyik, aki derékig állt a veremben. – Akkor gyere ki onnan – kiáltotta neki az, amelyik Erikát lefogta. – És kötelet is szerezz, meg valamit, amivel a száját betömhetjük. Erika egész testében remegett. Most betesznek ebbe a verembe, ahonnan élve biztos, hogy nem kerülök ki, gondolta. – Ahol csak letáboroztok, ott mindenütt ástok vermet? Gúnyosnak szánta a kérdést, azért mondta, hogy elterelje a figyelmet arról, mennyire fél, ám az a férfi, aki lefogta, komolyan vette az érdeklődést. – Aha, mindig. Nagyon hasznosak ezek a gödrök, még soha nem találta meg őket senki. – De hogyan tudtátok olyan gyorsan kiásni? Az uraság csak ma reggel jött meg. – Már a múlt héten elkezdtük, amikor egy kis időre megálltunk, mert Lord Durwyn a királyt kereste az udvarházban. Akkor nem volt időnk befejezni. 276

– Úgy, szóval most befejeztétek. És ahová csak mentek, elraboltok valakit? A férfi megrázta a fejét. – Néha szükség van arra, hogy eggyen vagy többen is közülünk elrejtőzzenek. Ezekben a gödrökben nyom nélkül el lehet tűnni, úgy, hogy az üldözők ne is tudják, hova lett, akit keresnek. – Szóval a derék és bátor gazdátok irányítása alatt nemcsak gyilkosok, de útonállók is lettetek. Most már tudom, mire jók a gödrök. Erika megvető arckifejezésétől a férfi dühbe gurult, és rákiáltott a feléjük közeledőre: – Tömjétek be a száját! Erika még sikítani sem tudott, amikor a száját betömték egy ronggyal és lekötötték. Az asszonyt aztán a földre lökték, a térdét a melléhez szorították, és szorosan körbetekerték. Arra, hogy a kezét külön is összekössék, már szükség sem volt, mert annyiszor futott rajta keresztben a kötél, mégis, hátul még a csuklóját is összekötötték, úgy tűnt, csak azért, hogy még kényelmetlenebb legyen. Akkor belökték a verembe és rátették a fedelet, Erika már nem gondolt Durwyn embereire. Koromsötét volt és alig kapott levegőt a frissen ásott föld szagában. Ráadásul hideg is volt, ki gondolta volna, hogy egy ilyen szűk kis helyen ilyen hideg tud lenni? Vagy az ő ereiben fagyott meg a vér a félelemtől? Vajon meddig kell itt maradnom? Ha párbajozni fognak, azt biztos azonnal elintézik, de azt akarják, hogy Selig vonja vissza a kihívást, épp erre használtak föl most engem, gondolta. Ha rajtam nem tudott bosszút állni, most Lord Durwynen akar. Mit tesz egy férfi, aki nem szereti a feleségét? Először a saját becsületével törődik, és aztán legfeljebb reménykedik, hogy megtalálja a feleségét, még mielőtt meggyilkolják. Erika annyira rettegett ettől, hogy már szinte halottnak érezte magát. Nem is kell őt valójában meggyilkolni, minek kirángatni a veremből, hogy elvágják a torkát? Épp olyan 277

hatékony, és sokkal kegyetlenebb is, ha otthagyják, úgysem tud elmenekülni. Ez a verem lesz a sírom, és úgy halok meg, hogy ezt előre tudom is…

278

45.

– Hogy érted, hogy nem találod? – kérdezte Selig. A nagyterem túlsó végén ülő Durwynt nézte, és már alig várta a közelgő ütközetet. Tudta, a másiknak már csak egy órája van hátra az életéből. – Hol kerested? – Mindenütt – felelte Turgeis. Selig akkor kezdett el rettegni, amikor meglátta Turgeis arcán az aggodalmat. – Hol a fenében voltál? – kiáltotta. – Hiszen te vagy a testőre! Megbíztam benned, hogy te mindig tudod, hol van, akkor is, amikor én nem tudom. – Nem mondta nekem, hogy kimegy a szobájából. Egész reggel nem láttam. Selig kiabálására Kristen és Royce is odament. – Láttad, amióta te lejöttél? – kérdezte Kristen a bátyját. – Amikor Selig nemet intett, hozzátette: – Én láttam, épp ment ki, a külső falhoz. A te házadban nézted? Lehet, hogy odament. – Egyedül nem ment volna el Wyndhurstből – makacskodott Turgeis. – Nem olyan bolond… – De… ha mondjuk valamiért izgatott volt… akkor lehet, hogy nem olyan elővigyázatos… – De mitől lett volna izgatott? – mordult fel Turgeis. – Mindig az – vágta rá Selig, aki kicsit megkönnyebbült, hogy legalább sejtik, hol lehet Erika. – Miért lenne ma másképpen? – Odafordult Royce-hoz: – Küldenél valakit, hogy megnézze, hazament-e? Nem lennék képes a párbajra összpontosítani, ha nem tudom, hogy jól van-e. 279

– Azt akarod, hogy visszajöjjön? – Ha korán ment el, talán még a párbajról sem tud. Meg lehet neki mondani, de ő döntse el, vissza akar-e jönni rá. Ha nem érdekli, nem erőltetném… – Az istenért, Selig, ne sajnáltasd már itt magad – vágott közbe Royce nevetve. – Nagyon jól tudod, hogy a feleséged itt akar majd lenni. Kristent nem hagyta a lelkiismerete, hogy tovább hallgasson. Már nyitotta a száját, hogy megvallja, miért mehetett el Erika, de nem volt rá lehetősége. Az egyik szolga Royce nevét kiabálta lélekszakadva, és közben szaladt feléjük. Selig nem értette, és rákérdezett, mi történt, amikor látta, hogy mindenki elkomorulva ránéz. – Neked szól az üzenet, és nem fog tetszeni. – Halljam hát! – Azt kell mondanod, hogy tévedtél, amikor Lord Durwynt vádoltad, különben nem látod többé a feleségedet. És ha a király erről tudomást szerez, akkor sem látod többé a feleségedet. – Kitől hozod ezt az üzenetet? – kiáltotta Selig és fél kézzel a magasba emelte a küldöncöt. Royce-nak szászul is meg kellett ismételnie a kérdést, majd miután meghallgatta a választ, így szólt Selighez: – Tedd le. Nem látta, ki volt. Hátulról közelítették meg, elmondták neki, mi a neked szóló üzenet, majd belökték a tömegbe. Amikor megfordult, túl sokan voltak ott ahhoz, hogy tudja, melyikük szólt hozzá. – De én tudom, ki küldte az üzenetet – mondta Selig és elindult. Royce utánament, és megfogta a karját, de Selig ellökte magától. Durwyn látta, hogy közeledik felé, és talpra ugrott, ám hiába. Selig ráugrott és átkulcsolta a nyakát. Öt embernek kellett lerángatnia Durwynról, és csak annyi 280

időre, hogy azok ellen forduljon, akik vissza akarták tartani. Amikor másodjára is rá akart ugrani Durwynra, az apjának kellett megállítania. – Megbolondultál? – kiáltotta Garrick. – Mi történt, hogy nem tudsz vele rendesen végezni? – Elrabolta Erikát – vágta oda dühödten Selig. – Azt mondja, megöli, ha nem vonom vissza a kihívást, és nem jelentem ki, hogy tévedtem, amikor megvádoltam. – De el sem mozdult innen – jegyezte meg Garrick. – Nem is kell neki, van épp elég embere. Durwyn eddigre összeszedte magát és fölkiáltott: – Most meg mivel vádol a pogány? Selig nem értette, mit mond, de Garrick igen: – Ki kellett volna állnod a fiam ellen, mert azzal, hogy elraboltad a feleségét, bebizonyítottad a bűnösségedet. És ha ő most visszavonja a kihívást, én foglak kihívni. Durwyn először nem szólt semmit, csak rettegve nézett Alfréd királyra, aki épp elég közel állt ahhoz, hogy minden szót halljon. – Hazugság! Minden szava hazugság! Valaki elrabolta a viking feleségét, de nem én adtam parancsot rá! Royce ekkor elhúzta onnan Seliget és a nagyterem bejárata felé lökte. – Belőle nem szedsz ki semmit – sziszegte. – Úgy fog megdögleni a rohadék, hogy ártatlannak vallja magát. De ostoba voltál, hogy megtámadtad, és bűnösnek nevezted. Előbb be kellett volna zárni a kaput. Bárki van is vele, most alkalma nyílott elmenni, és végrehajtani, amivel fenyegetett. Selig kirohant, még mielőtt Royce befejezte volna, amit mondott, bár Royce ott volt a nyomában. Mindketten megtorpantak azonban, amikor látták, hogy a kapu zárva, és Turgeis áll előtte készenlétben Selig és a saját lovával. – Legalább egyvalaki a fejével és nem a szívével gondolkodik – mondta Royce. – Eredj. Pár perc és küldök 281

annyi embert, hogy nagyobb sugarú körben lehessen keresni, és azt is biztosítom, hogy csak az én embereim lépjenek át a kapun. Most, hogy Durwyn emberei belül maradtak a falakon, már nem volt szükség ekkora sietségre, ha csak azért nem, hogy Erika hamarabb kiszabaduljon. – Köszönöm – szólt oda Selig Turgeisnek, amikor utolérte. – Túl sok minden volt rajtad, azért nem gondoltál rá. Megmondta, hol lehet Erika? – Nem, de az emberei valahol errefelé táboroznak. Royce most gyűjt össze még lovasokat, hogy nagyobb területet tudjunk átfésülni. Aki először rájuk talál, kiáltson. – Kiabáljanak csak – morogta Turgeis. – Én majd magam intézem el. – Akkor veled tartok.

282

A tábor már messziről jól látszott. Úgy tűnt, nem is akarták jobban elrejteni, hiszen ott lett volna az erdő is. Egyértelmű volt, hogy ott keressék, Wyndhursttől nyugatra, abban az irányban, ahonnét a király és kísérete jött. Turgeis pillantotta meg a tábort először. Selig, aki alig várta, hogy Erikát megtalálja és biztonságban tudja, hamar utolérte. Sajnos az, ahogy bevágtattak a táborba, támadásra utalt, és az emberek nem elmenekültek, hanem kivonták a kardjukat. Húszan voltak kettő ellen, bármilyen nagydarab volt is az a kettő. Selig és Turgeis számára a túlerő azt jelentette, hogy minden csapásuknak halálosnak kellett lennie, nem engedhették meg maguknak a tévedést. Selig nem akart volna mindenkit megölni, mégis, úgy tűnt, kénytelen lesz. Megpróbálta megkeresni Erikát a táborban, de nem látott tovább a következő kardsuhintásnál. Hogy megtudják, Erika ott van-e vagy elvitték máshová, valakit életben kellett hagyni, hogy válaszoljon a kérdésekre, mégis, már halomban feküdtek a holttestek. – Hagyj meg legalább egyet, hogy megmondja, hová vitték Erikát! – kiáltotta oda Turgeisnek, akire minden oldalról támadtak Durwyn emberei. – Ez legyen a te dolgod, az én kardom nem hagy sebet. Nem sokkal ez után Selig egy szerencsés csapással a rátámadó három közül kettőt lemészárolt. A harmadik, 283

amikor rájött, hogy egyedül maradt, rettegéssel a szemében hátrálni kezdett. – Mondd meg, hol az asszony, és szabadon elmehetsz – mondta neki Selig. Az ember egy szót sem értett abból, amit Selig mondott, azért megfordult, hogy meneküljön, de megbotlott az egyik elesett társában és arccal előrebukott. Selig leugrott, hogy ha kell, kiverje belőle, hol lehet Erika, ám akkor látta, hogy a férfit egy hegyes buzogány felnyársalta. Na, ez sem fog kérdésekre válaszolni, gondolta Selig. Azonnal Turgeist kereste a szemével, az óriás már épp végzett, a fejszéjét törölte bele épp a mellette fekvő egyik élettelen testbe. Selig gyorsan körbenézett, a szíve hevesebben vert, mint harc közben, de Erikát semerre sem látta. Nem volt ott egy lélek sem, még egy szekér sem, amelyben elbújhatott. Ekkor elkezdte sorra megvizsgálni az elesetteket, hátha valamelyikben pislákol még némi élet, és Turgeisnek is szólt, hogy tegye ugyanezt. Csakhamar föladta azonban a reményt, és térdre esett, a gyomra görcsbe rándult a rettegéstől és a dühtől Túl sok gyűlölet, túl sok kéj, túl sok rettegés. Minden, amit ez iránt a nő iránt érzek, szélsőséges, gondolta, és most, amikor már lehet, hogy késő, tudta, miért. – Mit csináltak veled? – üvöltötte föl az égre. Erika hallotta. Már nem először próbált meg sikítani. Ahogy a kezét ki akarta szabadítani, föld omlott a fejére és a vállára, bogarak mászkáltak rajta, amitől elszorult a torka. Mégis, minden erejét összeszedve megpróbált üvölteni, de tudta, ha a betömött száján ki is jön valami hang, a verem fedele meg a fű rajta elnyeli. Selig itt van, eljött érte, de nem hallja. – Gyere – mondta Turgeis, és fölsegítette Seliget –, itt már nincs mit tenni. 284

– Hova menjek? – horkant föl Selig keserűen. – Annyira biztos voltam benne, hogy itt van. Most hol keressük? – Lord Durwyn semmit sem fog mondani, de nem egyedül volt Wyndhurstben. A küldönce még ott van, abból majd kihúzom én a választ. Ugyanolyan iramban vágtáztak vissza Wyndhurstbe, mint ahogy idefelé jöttek. Royce-szal útközben találkoztak: – Megtaláltuk a tábort, Erika nem volt ott, de az embereid még csak keressék egy darabig. – És te hova tartasz? – Félek, nem elég, ha keressük. Meg kell tudnunk, hová rejtették. – Durwyn ugyan nem fogja megmondani. Az egyetlen reménye, hogy mindvégig az ártatlanságát hangoztatja. – De a küldönce tudni fogja. És ő még mindig Wyndhurstben van. Turgeis majd kitapossa belőle a választ. – Ha meglátja, meghal félelmében – jósolta meg Royce, és nem tréfából mondta. – Meglesz a válasz, vagy így vagy úgy – morogta az óriás. – Megkérlek, maradj mellettem, beszélj helyettem – kérlelte Selig. – Már tudnám, hol van Erika, ha Durwyn utolsónak életben maradt embere értette volna, mit mondok, amikor megígértem, hogy a válaszért cserébe elmehet. Ehelyett menekülőre fogta, és véletlen balesetben halt meg. Wyndhurstben az udvar kétszer olyan zsúfolt volt, mint amikor elindultak. A nagyteremnél Durwyn állt két őrrel a két oldalán. Amikor elhaladtak mellettük, a két őr figyelmeztetésül a kardja után nyúlt. – Úgy nézem, Alfréd meg van győződve Durwyn bűnösségéről. Hagyd, hogy a király intézkedjen, Selig – mondta Royce. 285

– Legyen, ha én megtalálom valahol másutt a választ. Mi van itt? Mivel Royce-nak fogalma sem volt, a feleségéhez fordult, aki épp akkor ért oda futva. – Megtaláltátok? – Nem, de mi folyik itt? – Ha Durwynnek voltak itt emberei, Alfréd azokat is keresi, de ők nem adják fel magukat. Ezért mindenkinek igazolnia kell a hozzá tartozókat. Ha valakiért nem áll ki senki, jó oka kell legyen, amiért a király kíséretében tartózkodik. – Meddig tart ez? – Épp csak most kezdték. Akiknek van gazdája, oda állnak – mutatott a külső várfal túloldalára. – Egyesével átküldtem a mieinket, de most már ti is segíthettek. – Nem lesz rá szükség – mondta Royce, és intett Selignek. – Nézd azt a férfit a bőrzekében. Ha nem tévedek, Lord Durwynnel volt, amikor a múlt héten megálltak itt. Egy pillanat, és lehet, hogy megtalálom a többieket is. – De hiszen nála van a kardom! – üvöltött fel Selig. – No, ez már bizonyíték a javából! – kiáltott Royce és mindketten elindultak a férfi felé. – Kihallgatod, vagy felnégyeljem előbb? – Fölajánlhatod neki az életét – mondta Selig –, ha visszaadja nekem Erikát, nem esik bántódása. Még a kardomat is megtarthatja. Royce elmosolyodott. – Mióta vagy belé szerelmes? – kérdezte, mert nem állhatta meg, hogy ne tegyen megjegyzést. – Odin a tudója – felelte Selig nagyot sóhajtva. Ogden már egész testében reszketett, amikor az őrök egyre közelebb lökdösték a választóvonalhoz. A király az embereit azonosította, az ő kíséretében lévő urak és hölgyek pedig az ő személyzetük tagjait. Akit senki nem ismert, ugyancsak gondban volt, egy szerencsétlen tolvajt már el is vittek az őrök. 286

Félelmében képtelen volt világosan gondolkodni, és nem tudott logikus magyarázatot adni, miért is van ott, és bizonyítéka sem volt, mint ahogy azt Lady Kristen megkövetelte. És akkor észrevette, hogy a viking visszajött Lord Royceszal. Félelme rettegéssé fokozódott, amikor látta, hogy egyenesen őt nézik, majd elindulnak fel. Itt a vég, gondolta. Ha rendesen elvégeztem volna a munkámat egy hónapja, akkor ez most nem történhetne meg. A vikingnek is meg kellett volna halnia a többiekkel. No, majd most. Ogden várt, amíg Selig egészen közel ér hozzá, majd kivonta a kardot, Selig kardját, és támadott. Mekkora tréfa lenne, ha a vikinget a saját kardja döfné le! Selig azonban hárította Ogden első suhintását, és kivonta a saját kardját. Ogden kardja ettől fogva mindig csak a másik pengéjével találkozott. – Állj, ember! – kiáltotta oda neki Royce. – Mondd meg neki, hol a felesége, és elenged. – Hazudsz – kiáltotta vissza Ogden még mindig vagdalkozva. – Ha ő nem öl meg, akkor majd megteszi a király. Gondolod, hogy segítenék egy átkozott dánnak, amikor így is, úgy is meg kell halnom? Ott van az orrod előtt, és mégsem fogod megtalálni a nőt – tette hozzá és felröhögött. Ekkor csapott le a fejére Selig a kardjának markolatával. Ogden öntudatát vesztve esett össze, Royce pedig elvette tőle a kardot és átnyújtotta Selignek. – Ez volt a legbölcsebb, amit tehettél. Elszánta magát ugyanis, hogy hagyja, hogy megöld, de nem mondja meg, hol van Erika. Ha magához tér, majd kihallgatjuk, de attól tartok, sokkal többet nem fogunk megtudni tőle. – Sokkal többet? – Azt mondta, bár ott van az orrunk előtt, mégsem fogjuk soha megtalálni. Ebben rejlik a megfejtés, csak rá kell jönnünk. 287

– Az orrunk előtt, az itt lenne, vagy olyan közel, hogy bele is botolhatunk – mondta Kristen. – Már szóltam a szolgáknak, hogy nézzenek meg minden ládát, tartályt, tömlőt, még a hordókat is, bármit, ami van elég nagy, hogy egy embert bele lehessen gyömöszölni. Itt, ebben a házban biztos nincs. – Mit mond? – kérdezte Turgeis Seligtől. Selig megismételte, és elmondta neki a megfejtés kulcsát is. Közben megfogadta, hogy megtanul szászul, ha belegebed is. A húga kacagott, most ugyanis már csak Royce volt kizárva a beszélgetésből, közben ugyanis norvégra váltottak. – Ha Wyndhurstöt kizárjuk, akkor a közvetlen környék marad. Hol volt a táboruk? – Az erdő mellett. – Akkor biztos találtak egy barlangot vagy alagutat. – Vagy egy vermet – tette hozzá Turgeis. Selig összevonta a szemöldökét. – Nálatok a verem egy négy fallal körbevett fészer volt. – Eleinte az is egy földbe vájt gödör volt. Errefelé van valami ilyesmi? – Nem tudok róla – felelte Selig. – Lehet, hogy ők ásták – vetette föl Kristen. Selig és Turgeis egy pillanatig hitetlenkedve nézték Kristent, majd fölpattantak és elszaladtak a lovakért.

288

47.

A vermet nem egykönnyen találták meg. Vagy egy óra hosszát keresték, félrehúzták a hullákat, hogy megvizsgálhassanak minden talpalatnyi helyet. Végül Turgeis találta meg, félresöpörte a füvet róla, de Erikát Selig akarta kiemelni. Az asszony nem volt tudatánál, és akkor sem tudott volna segíteni, ha magánál lett volna. Selig megrémült Erika állapota láttán. Nem tudott hozzá lemászni, de még csak be sem nyúlni, csak a fejénél foghatta volna meg. A végén Turgeis megfogta Selig lábát és úgy engedte le a verembe, majd mindkettejüket kihúzta. Erika magához tért még mielőtt lefektették a földre, és ezzel Selig egy kicsit legalább megnyugodott. Levágta Erikáról a kötelet, majd az ölébe kapta, és kis híján megfojtotta a szorításával. – Hála legyen az összes isteneknek, hogy jól vagy! Jól vagy egyáltalán? Ha bántottak, megölöm őket megint, egytől egyig. Ó, drágaságom, mennyire szeretlek! Életemben még ennyire nem ijedtem meg. És ha az életben valaha még egyszer egyedül elmégy valahova, mint most, esküszöm, leláncollak újból! A hátuk mögött Turgeis megköszörülte a torkát. – Lehet, hogy válaszolna is, ha kivennéd a szájából a rongyot. Selig fölkacagott. Annyira megkönnyebbült, hogy szinte beleszédült, pedig Erika valóban akart volna valamit mondani. 289

Amikor az utolsó kötelek is lekerültek róla, Erika karja el volt gémberedve, de már sikerült kivennie a szájából a rongyot, majd rögtön a ruháját kezdte letépni magáról. – Segíts – kiáltotta –, segíts levenni! -Mit? – Hát a ruhámat! Nyüzsögnek benne a bogarak! Bár Selig mindössze két kis bogarat látott rajta, Erika vakaródzott és ütötte magát, ahol érte. Selig segített, bár sokkal gyengédebben, szinte simogatta, mintha a riadalmát is le akamá csillapítani, és közben édes semmiségeket dünnyögött a fülébe. – A hajam! – kiáltott föl ekkor Erika, és Selig minden ujjnyit alaposan átvizsgált, míg minden élősködőt el nem távolított. Erika ekkor megint összeesett, ölelte Seliget, sírt, köszöngette neki, hogy megmentette. Seligben ekkor tudatosult, hogy az asszonya ruhátlanul van, és azt is, hogy nincsenek egyedül. Turgeisre nézett, ám az óriás ügyet sem vetett rájuk, háttal ült, és Erika ruháit vizsgálta át nagy alapossággal. A jelenet szinte hihetetlen volt: a rettentő óriás, aki ott ül és az asszonya ruhájából bogarakat szed ki… Selignek nevethetnékje volt, de megőrizte komolyságát. Turgeist aznap életre szóló barátjává fogadta. Erika csak miután felöltözött, akkor gondolt a megmenekülésére, és arra, hogyan is találták meg őt. – Visszavontad miattam a kihívást? – kérdezte csodálkozva Seligtől. – Megtettem volna, ha nem veszítem el a fejemet. – Puszta kézzel támadt neki Lord Durwynnek – tette hozzá Turgeis. – És nem küldtek senkit, hogy öljön meg engem? – Turgeis azonnal lezáratta a kaput, hogy senki se mehessen ki a falakon. Erika odalépett az óriáshoz és megölelte. – Drága barátom, rád mindig számíthatok. 290

– Úgy van, mindig. – És ugye, nem sokáig leszel rám dühös, amiért nem szóltam neked, és egyedül elmentem? – Nem, nem sokáig. Selig ekkor odalépett, és szétválasztotta őket egymástól, majd megfogta Erika kezét. Az asszony kérdőn nézett rá. – Vissza kell mennünk Wyndhurstbe – tette hozzá magyarázólag Selig. Turgeis fölkacagott, akárha hordóból jött volna a hangja. Selig elhúzta a száját, de valóban elindultak Wyndhurstbe. Bár rengeteg ló állt a rendelkezésükre, Selig ragaszkodott hozzá, hogy Erikával egy lovat üljenek meg. Az asszony ezúttal nem tiltakozott, úgy érezte, soha többet nem fog tiltakozni. Az egész család már a kapunál várta őket. Az udvarban visszatértek a dolgok a normális kerékvágásba, mert Royce azonosította Durwyn többi emberét, akiket megláncoltak. – Szóval ez Lord Durwyn? – kérdezte Erika. – Ismered? – Látott téged Alfréddel, és megkérdezte, ki vagy, de ő nem mutatkozott be, én meg túlságosan is izgatott voltam, ezért föl sem tűnt az érdeklődése. – Majd még megbeszéljük azt a te izgatottságodat, ami miatt olyan ostobán viselkedtél. – Igen, igen, megbeszéljük – ígérte meg Erika. – De hogyan találtál meg, amikor nem mondta senki, hol keress? – Kristen találta ki. Erika mosolyogva nézett a sógornőjére. Először fordult elő, hogy Kristen is visszamosolygott. Hangtalan, de sokat mondó bocsánatkérés és annak elfogadása volt ez. Nem voltak még barátnők, de megvolt a lehetősége, hogy egy nap még azok is lehetnek. – Először idejöttünk, hogy megnyugtassunk titeket, Erika jól van – mondta Selig mindenki nagy meglepetésére. – Látjátok, hogy semmi baja, és most hazaviszem. Beletelik 291

majd egy időbe, míg túlteszem magam azon, hogy majdnem elveszítettem. Amíg ez megtörténik, egy pillanatra sem engedem el magam mellől, így aztán egy darabig nem valószínű, hogy láttok. Föl kell épülnöm, a megrázkódtatások után, így biztos, hogy nem hagyom el a szobámat, legalább egy hétig. Sokat sejtetően vigyorgott, miközben mindezt elmondta, és Erika a haja tövéig elvörösödött. Garrick és Royce vidáman kacagtak, Brenna pedig évődve megszólalt: – Azt hiszem, nekem is el kellene mennem, hogy gondos ápolásban részesítselek, míg föl nem épülsz. – Ne, anya, ha azt akarod, hogy épelméjű maradjak… Az ezt követő élcelődéstől Erika még jobban irult-pirult, de sikerült hamar elindulniuk haza. Amikor Turgeisszel együtt beléptek a nagyterembe, Golda máris fölcsattant: – Már megint csupa kosz vagy, és ezúttal véres is – kiabálta. – Viking, te képtelen vagy vigyázni magadra? Vagy csak azért csinálod, hogy engem bosszants? Turgeis szokásához híven most sem szólt egy szót sem, ám ezúttal nem lehet azt mondani, hogy ügyet sem vetett Goldára. Fölkapta, a vállára vette, és lazán, mintha nem is ütlegelné valaki visítva a hátát, elindult fölfelé a szobájába. – Tennem kéne valamit? – kérdezte Selig Erikától. Erika becsukta a száját, amit az imént nyitva felejtett az ámulattól. – Nem, azt hiszem, nem kéne közbeavatkozni. Azt nem tudom, mit akar vele csinálni Turgeis, de bántani nem fogja, az biztos. Selig elmosolyodott. – Aha, szóval ezt így kell csinálni? – Ezt nem mondtam. – Nem is kellett volna mondanod, de nem bánnám, ha téged is így kellene fölvinnem. Erika kuncogott, majd elhallgatott, és csak a szeme nevetett tovább. – Ha egyszer így akarok följutni, tudni fogom, hogy van rá engedélyem. 292

Selig tréfás-csalódottan fölsóhajtott. – No, akkor nekem kell megtennem – mondta, majd lehajolt, és a vállára dobta Erikát. Az asszony nem sikított és a hátát sem püfölte, csak megjegyezte: – Erre semmi szükség. – De én élvezem – szólt vissza Selig, és gyengéden megpaskolta Erika fenekét. Ami igaz, az igaz, így volt ezzel Erika is, ezért aztán nem is szólt többet. Nagyon romantikusnak találta, hogy így viszik be a hálószobába, még ha nem ölben is, hanem vállra vetve. Amikor elhaladtak Turgeis szobája előtt, nevetést hallottak… férfi és női hangot. Erika nem tett megjegyzést, de csöndben mosolygott, örült a barátja örömének. Amikor fölérve Selig letette a földre, Erika alig tudott betelni a férfi illatával, és teljes szívéből viszonozta a csókját. Amikor azonban Selig le akarta húzni róla a ruhát, Erika megfogta a férje kezét. Selig kérdőn húzta föl az egyik szemöldökét, úgy nézte Erikát, aki félt belekezdeni. Tudta, hogy tisztáznia kell a félreértéseket, meggyőzni Seliget, hogy tévedett. De a legjobban az érdekelte, amit az után hallott, hogy Selig kihúzta őt a veremből. Nem volt biztos benne, hogy jól hallotta-e, mert azok miatt az átkozott bogarak miatt nem volt egészen magánál. Egyetlen kérdés azonban tisztázná a dolgokat. – Azt mondtad… hogy szeretsz? – Azt mondtam volna? Nem emlékszem. – Akkor biztos tévedtem. – Nem lehet, hogy csak ki akarod erőszakolni, hogy még egyszer halljad? – kérdezte Selig, és megsimogatta Erika arcát. – Ha nem úgy van, akkor semmiképp nem akarom hallani – mondta hűvösen az asszony. És ha úgy van? – Ha ezzel a kérdéssel kapcsolatban továbbra is játszol velem, akkor nem érdekel, úgy van-e vagy nem, de én… – Csak nem hozzám vágsz még egy kis sót? 293

Erika hangosan fölkacagott. Hiszen ez az ember képtelen komolyan viselkedni, még abban az ügyben sem, ami neki annyira fontos. Egyszer csak észrevette, hogy Selig igen furcsán, bizonytalanul nézi. – Mi az? – A nevetésed. Nem a régi. Nem ilyennek emlékszem rá. Hadd halljam! Erika megértette. Igen, meg kell ezt beszélniük, akár akarja, akár nem. – Felszólításra nem tudok nevetni, de… Selig ekkor mindkét kezével megragadta Erika vállát. – Kérlek, Erika… hát nem érted… – De értem. Ez nem ugyanaz a nevetés, hiszen te soha sem hallottál engem nevetni, csak lázálmodban úgy képzelted. Nem voltam ott, amikor téged megkorbácsoltak. Le akartam állítani, de akkor sürgősen elhívtak. Kérdezd meg Turgeist. Selig térdre vetette magát, átkarolta Erika lábát, és arcát az ölébe temette. – Nem, ne… állj föl. Nem tehetsz arról, amit lázasan képzelegtél. – De miért nem mondtad? – Mert sosem tudtam, mit gondolsz. Csak tegnap mondta nekem a húgod. – Hogyan tudod valaha is megbocsátani nekem, amit veled tenni akartam? – De csak akartál, Selig. Sosem tudtál igazán boszszút állni. Nem bántottál. – De hiszen láncra vertelek. – A bűntudatom hagyta, különben jobban tiltakoztam volna ellene. – Megpróbáltalak megalázni. – Igen, az sikerült, és ez az, amit jóvátehetsz. – Csak mondd meg, hogyan. 294

– Nem, te mondd. Te mondd, szeretsz-e? – Annyira, hogy engem magamat is megrémiszt. Erikának elállt a lélegzete is a boldogságtól. És mivel Selig még mindig a térdén állt, Erika letérdelt vele szemben, és a két keze közé fogta Selig arcát. – Te vagy a legnemesebb szívű férfi, akit valaha is ismertem. Gyűlölni akartál, de képtelen voltál rá. Bántani akartál, de az sem ment. Sajnálnom kéne téged, amiért a saját természeted győzött le, de örülök, mert egy ilyen embert szerethetek. Mert igen, szeretlek, Selig. Ne kérj tőlem bocsánatot, én tartozom bocsánatkéréssel. Selig fölnevetett, majd úgy ölelte át Erikát, hogy az alig kapott levegőt. – Szép pár vagyunk mi ketten, olyan sok mindent kell megbánnunk. Mégis, most túl boldog vagyok ahhoz, hogy bánkódjak. Nem gondolod, hogy most kéne újrakezdeni? Erika bólintott, amire Selignek megint csak kacagnia kellett, és a felszabadult nevetés ragályosnak bizonyult. Erika tudta, attól fogva sokat fog még nevetni életében… és több szeretetet kap, mint amire valaha is számított.

295

A Gabo Kiadó könyveinek kizárólagos terjesztője a Talentum Kft. Cím: Törökbálint, DEPO II Telefon: 06-23-332-105 Fax: 06-23-232-336 E-mail: [email protected]

296