Margit Sandemo. Ahol a szél megpihenhet

Margit Sandemo Varázsjelek 3.

Ahol a szél megpihenhet Tuan Könyvkiadó 2008

© Margit Sandemo, 2005 A sorozat eredeti címe: Trollrunor A mű eredeti címe: Sandhammaren Varázsjelek 3. Ahol a szél megpihenhet ISBN szám: 978 963 86913 8 5 Fordította: Csikasz-Kollár Zsuzsanna Borítófestmény: Nothof Ferenc Szerkesztő: Mórocz Tibor Főszerkesztő: Hidegföldi Gyöngyi Tünde Műszaki szerkesztő: Massár Mátyás Felelős kiadó: Hidegföldi Gyöngyi Tünde és Mórocz Tibor Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató Magyar nyelvű kiadás: © Tuan Kiadó, 2008

Elérkezett az idő, amikor Ravnnak búcsút kell vennie és el kell hagynia Ilonát, hogy tovább utazzon. Meg kell találnia a birtokot, ahol anyja felnőtt. Ilonának majd a szíve szakad bele, és Ravn még a viszontlátást sem ígérheti meg. Csak ö tudja, hogy egy nagyon komoly betegségben szenved. Ilona egyre jobban vágyik Ravn után, és a tündértől kapott látnoki képességével tudja, hogy a férfi nagy veszélyben van. Szerencsére néhány jó barát vele érez, és segítségükkel Ravn után lovagol, hogy megmentse a fenyegető bajtól. A szükségesnél egy pillanattal sem érkezik korábban…

Első rész A véletlen csalóka játéka 1 Azon a metszően hideg hajnalon, amikor Ravn elhagyta a Sandhammarent, csak néhány, szállingózó hópehely kísérte útján. Ugyanúgy uralkodott a sötétség a táj felett, ahogy a tehetetlenség és a szomorúság érzete a szíve fölött. Egy kis idő elteltével, amikor már a szárazföld belsejében lovagolt, meglepetten vette észre, hogy a vidék teljes egészében fehérbe öltözött. Most volt csak igazán látható milyen nagy a különbség a tengerparti és a szárazföldi éghajlat között. Fejébe húzta vastag posztóköpenye csuklyáját, felvette bőrkesztyűjét is, melyről azt hitte, hogy felesleges lesz majd. Senki meg nem mondta volna erről a nagydarab, egyszerűen, de melegen öltözött utazóról, hogy egy herceg fia. Ő volt Hródnembeli Vratiszláv Ravn herceg, akit az apja várában és idegen partokon csak Vratiszlávnak neveztek. Itt viszont, az Österlénen, Skanéban visszavette az anyja által adott második nevet: a Ravnt, ami hollót jelent. A hercegi címet viszont nem akarta többé használni. Lovával nehezen haladt előre a hóban, mert a fehér takaró alatt rejtőzködő akadályokba ütközött: a vastag hó alatt a talaj néhol iszamós, csúszós volt. Ha nem csúszkált, akkor az alig látható, rejtett gödrökben botladozott a lova. Annyira havas volt a táj, hogy még az út nyomvonalát sem lehetett kivenni a fehér takaró alatt. „Menj a templomtornyok után” – igazította útba Jeppe, még indulás előtt. Igen, de vajon melyik templom tornya után? Österlénen elég sok templom épült a tágas síkságon. Sokkal több torony is látszott egyszerre, mint amennyi kívánatos lett volna. Ravn hunyorogva próbálta kiválasztani a megfelelő templomtornyokat. A parasztok birtokai nem messze feküdtek egymástól, de úgy gondolta, hogy a templom mégis inkább csak lakott terület közelében épülhetett. Arra számított, hogy csak talál egy olyan birtokot, ahol meg tudják mutatni az utat a rokonai birtoka, majd a tumatorpi kolostor felé. Csak pár hónapja utazott vissza Hródba, és az eltelt idő alatt minden olyan gyorsan történt! Előtte négy évig vándorolt szárazon és vízen, főleg azért, mert így távol lehetett az apjától. Az egyik ilyen hosszú útjáról éppen csak hazaérkezett, amikor a várban valamelyik lánytestvére esküvőjére készülődtek. Véletlenül találkozott a kamarás úr gyermekien fiatal lányával, Iliánával, akit mára már Ilonának neveznek. Szegény kislány, milyen nehéz is volt otthagyni őt Sandhammarenben! Jó helyen és biztos kezekben tudta, az igaz, de az elválás miatti kétségbeesés még most is a szívébe markolt. De mégis kénytelen volt így tenni!

Ravn a lován ülve, gondolataiba merülve haladt előre. Kihalt mezőkön vezetett át az útja, hisz télen senkinek sem volt dolga kint. Csak lova patájának tompa dobbanása hallatszott. Hogy vett az élete ilyen fordulatot? Megpróbálta újra számba venni az elmúlt idők eseményeit. Gondolatban, a távoli múltba, egészen addig a napig ment vissza, amikor megtudta, hogy az anyja nem természetes halállal halt meg. Tudomására jutott a tény, hogy az asszonyt férje ölette meg, aki nem más, mint Ravn apja, a gonosz hűbéres herceg, Hródnembeli Bogiszláv. Mindezt azért tette, hogy egy fiatalabb és jóval gazdagabb nő kedvéért megüresedjen a hitvesi szék és a hitvesi ágy. Azért, hogy fékevesztett dühében és keserűségében a saját apja gyilkosává ne váljék, Ravn sietve elhagyta a hűbérországot. Úgy gondolta akkor, hogy soha nem fog visszatérni. Nem akart ott lenni! Az élet mégis úgy hozta, hogy évek és hónapok múlva, idén ősszel vissza kellett térnie a várba. Sok minden történt azóta, hogy elment. A dolgok igencsak rosszabbra fordultak. Az apját szívből gyűlölők tábora népesre dagadt. Legjobban saját alattvalói gyűlölték zsarnoki, kegyetlen és kizsákmányoló uralomért. A szomszédos kisebb birodalmak hercegei is ellenségnek tekintették őt. A Német-római Császárság pedig meg akarta szüntetni Hród önállóságát. Apjának legdicstelenebb „hőstette” Ravn szerint az a ritkaságszámba menő vadászat volt, amit a két kis mesebeli lény miatt rendezett. Az egyik apró teremtmény, aki a Titokzatos erdőben élt eddig békében, áldozatul esett apja nagyratörő hatalomvágyának. Ravn már gyerekként is a valószerű dolgokat szerette jobban. Számára szellemek és varázslók nem léteztek. Eljött azonban az az idő, hogy meg kellett változtatnia ezt a nézetét. És most itt áll négy megmagyarázhatatlan talány előtt! Rejtélyek, amelyeket meg kell oldania, de vajon méltó-e erre a feladatra? Az első talány: a kis teremtmények, ezek a természeti lények – valóságosak és létezőek! Nem csak amolyan légből kapott történet a Titokzatos erdőről. A regét jól ismerte, viszont a lezajlott események után minden más színben tűnt fel… Valamikor régen, amikor a történelem még a mesék világába nyúlt vissza, történt valami olyan, amit eddig csak találgattak, hogy mi is lehetett valójában. A történet egy része homályba vész, Hródban, a Keleti-tenger partjainál. Amit Ravn és barátai megtudtak a valódi eseményekről, még mindig éppen eléggé zavaros és titokkal teljes maradt. A rege szerint, aki el tudja fogni azt a két természeti lényt – és mind a kettőt egyszerre! – az minden földi és égi boldogságot magáénak tudhat. Az élet úgy rendezte, hogy amikor ősszel Ravn visszatért a várba, találkozott a kissé sejtelmesen viselkedő Iliánával. Ekkor szerzett tudomást a herceg kíméletlen vadászatáról, és arról a tizenkét kegyetlen vadászáról, akik elfogták az egyik teremtményt. Nem sokkal

később Iliána, azaz Ilona, bizalmába avatta, és megosztotta féltett titkát Ravnnal. Elmondta, hogy a vár börtönében tartják fogva ezt a kis teremtményt. Ilona lelkiismeretesen hordta neki az enni- és innivalót, megpróbálta kiszabadítani is, de sajnos nem sikerült. Ravn, akinek egyébként teljesen más tervei voltak ekkor, mégis Ilona mellé állt a fogollyal kapcsolatban. Ő sem tudta kinyitni azt a ládát, ami börtönéül szolgált a teremtménynek. Ezért segítséget kértek a Farkasok népétől, amely – úgy tartották – a Titokzatos erdő másik oldalán lakik. Táborhelyükön Ilona különös körülmények között talált egy borostyánfarkast és egy csontsípot, rávésett jelekkel díszítve. Ez jelentette a második talányt! Miért zörgött a csontsíp zümmögő hangokat hallatva, szinte azonnal, ahogy Ilona közelébe került? A Farkasok népe volt az – akik állatbőrökbe öltözött vadembereknek tűntek, hatalmas, bozontos kutyájukkal – akiknél a másik kis teremtmény menedéket talált. Ezért nem tudták Bogiszláv herceg vadászai megtalálni és elfogni őt is. A Farkasok népe segítséget nyújtott a fogoly kiszabadításához. Mire mindannyian az alsó pincébe értek, odafent lázadás tört ki, és a herceg menekülni kényszerült a Keleti-tengeren át. Kapzsiságában a ládát is magával vitte. „Tengerre szállt? – kérdezte akkor a Farkasok népének vezetője. – Akkor megásta a saját sírját!” Sietve ők is hajóra szálltak, és elindultak a herceg után Ravn, Ilona és a Farkasok népe, de velük tartott a várban szolgáló fiatal őr, Tasszo is. Ravn az anyai birtokán élő rokonaihoz igyekezett, Ilona pedig az egyetlen gyermekkori barátnőjéhez, Rickéhez. Egykori dadája már korábban Skanéba szökött a herceg erőszakoskodása miatt. A hajón Ravn rájött, hogy a Farkasok népe nem más, mint kísértetek egy olyan régmúlt időből, amelyről igazán nem sokat tudott. Ez volt a harmadik talány. Ravn gyorsabb iramra ösztökélte lovát, de az csak lassan tudott haladni a skanéi csalóka hóban. A helyenként kőkeménnyé fagyott hó darabokban tört meg, és áthatolhatatlan akadályokat képezett. Ravn lehajtott fejjel lovagolt, mintha arcát el akarná rejteni az utolsó napok nehézségei elől. Ők rendben kikötöttek Skillingénél, de a herceg koggja zátonyra futott a Sandhammarennél. Bogiszláv herceg a ládába kapaszkodva próbált meg partra jutni, amikor a hajója elsüllyedt és ő a vízbe merült. Arra nem számított, hogy a kis rab a ládában egy kétéltű, aki halálos sebet ejthet rajta. Ravn és utazótársai megtalálták a herceg holttestét, és mélyen a parti homokba temették el. A ládát is megtalálták, kihúzták a tengerből, és kiszabadították a foglyot. A két kis erdei teremtmény, Vodja, a Víziember fia és Lesinka a kis tündér – mindketten a Tündérkirálynő szíve magzatjai – végre újra találkoztak, így boldogságuk teljessé vált. De csak az év bizonyos napjain tudnak – emberek számára látható alakban – értekezni, ezért ők más napokon eltűnnek a saját szférájukban.

Ravn elgondolkozott, hogy a két kicsi lény – akik őszintén szerették Ilonát és ragaszkodtak hozzá – mit tettek a lánnyal. Amikor megérintették, új tulajdonságokat kapott. Vodja tündérré akarta változni, de szerencsére ez csak félig sikerült neki. Lesinka a jövőbe látás varázslatával ajándékozta meg. Ezekkel a képességekkel Ilona látnok lett. Megérezte például, hogy Rickének és férjének – a skanéi földművesnek és halásznak – szüksége van rájuk nehéz helyzetükben. Később Ilona siettette is őket, hogy még időben mentsék meg Algotot, Jeppe bátyját a mérgezés okozta haláltól. Végezetül most Ilona ragaszkodott hozzá, hogy Ravn siessen anyjának a birtokára, rokonaihoz, mert nagy szükségük van rá. Ravn azt is nagyon jól tudta, hogy Ilona szerette volna, ha mellette marad. A lány ez ügyben nem magára gondolt, nem volt önző természetű. Amit Ilona kért, Ravn nem teljesíthette. Könyörgött, hogy jöjjön vissza érte, de ő tudta, hogy nem teheti meg. Nem mondhatta el azt sem, hogy miért. Nem mehetett tovább ilyen körülmények között. A lova nagyon szenvedett. A keskeny paták állandóan besüllyedtek a kemény hóba, és többször is beszorultak az egyenetlen, fagyott talajba. – Jól van, visszamegyünk a partra megint, öreg barátom – mondta, és megpaskolta a ló véknyát. – Butaság tőlem, hogy árkon-bokron át igyekszem anyám házához. Nem tudhattam, hogy erre ennyi hó van. A parton fogunk északnak menni. Akkor ugyan Tumatorp kolostorához érkezünk előbb, de hát ezzel nem számolhattam korábban. Ha jól emlékszem, onnan viszont már nincs messze a birtok. Lovát a helyes irányba fordította, Skillinge felé. Nagyon régen járt erre, még mint kisgyerek. Pár napja viszont innen nem messze lovagolt el, útban Hagestad felé. Megismerte a Vallby-templom tornyát Östra Hoby mellett. Akkor Skillinge már közel van. Onnan könnyen eltalál majd észak felé, végig a parton. Egy óra alatt ott is lehet. Istenem, de gyámoltalannak érezte magát! Főleg magányosnak. Hiányoztak neki a frissen szerzett barátai, de közülük is legjobban Ilona. Vágyott a hangját hallani, látni, ahogy kigyúl a fény a szemében, amikor vele beszél. Hallani akarta csilingelő nevetését, és egyáltalán: szerette volna újra maga mellett érezni. Nem, ez nem mehet így tovább. Az ember nem szerethet bele egy tizenöt éves – bocsánat, tizenhat éves – naiv kislányba, aki lassanként átváltozik egy elvarázsolt, érzéki tündérré. Hoppá! A tündérek nem érzékiek. Vagy mégis? Vagy van ilyen is meg olyan is? Ravn mintha válaszolna a saját maga által feltett kérdésre, óvatosan megvonta vállát, és még jobban beburkolódzott bő köpenyébe. Nem a hideg, inkább a lehetetlen gondolatok ellen, védekezésül, jelképesen húzta össze magán a ruhadarabot. Nincs joga egyetlenegy lányról sem álmodozni. Neki aztán nincs! Másra kell gondolnia! A negyedik talányra, amit meg kell fejtenie.

Arra emlékszik, hogy már a Hródból való elinduláskor feltűnt, és úgy látszik, kísérte őket végig, az egész úton. Valami hatalmas és sötét, olyan, mint egy felhő. Vagy mint egy nagy árnyék, amely mintha üldözte volna őket, eleinte messziről, viszont majd pedig közelebbről és közelebbről. Ravn nem látta a megmagyarázhatatlan árnyékot ezen a napon, és ez nagyon nyugtalanította. Ez azt jelenti, hogy nem ő a célpont. Lehet, hogy valaki más, akit otthagyott a kunyhóban. A Farkasok népének öregje tudta, hogy mi ez a fenyegető, sötét árnyék. El is mondta tegnap éjjel mindannyiuknak. Létezett egy Holdboszorkány, az ősi időkben élt varázslónő, akit ugyan rendesen kivégeztek, lefejeztek és eltemettek, sőt még ördögűzésnek is alávetettek, hogy ne támadhasson fel, viszont gonosz lelke, az a sötét árnyék megkeresett egy hozzá hasonlóan megátalkodott embert, és a lelkét megkaparintva befolyásolta őt. Ez nem volt más, mint a Hródnembeli Bogiszláv herceg, mivel ő is hasonlóképpen gonosz volt. Mivel ő mostanra már meghalt, az árnyék új áldozatra vadászik. Ez volt a négy titokzatos rejtély, amely megfejtésre várt. Hamarosan találkozni fog az ötödikkel is. Ráadásul minden összefüggött egymással, túl azokon a pokolbeli korszakokon is. De erről semmit sem tudhatott – egyelőre. Na végre, megint elérkezett a tengerhez! A hótakaró már fokozatosan elvékonyodott, és most minden nehézség nélkül juthattak előre. A lova ugyan gyorsabban haladt, de már éhes lehetett. Majd megáll Skillingében, és megeteti. Elég sok időt elpazarolt a rövidebbik út keresésével. Ravn észrevette, hogy amióta csak úton van, állandóan változtatnia kell a tervein, mint például ma is. Azon gondolkodott, hogy először a kolostorhoz lovagol, pedig Ilona a lelkére kötötte, hogy gyorsan menjen a rokonai birtokára, mert ott sürgősen szükség van rá. Talán mégis tehet egy rövid látogatást a kolostorban. Nagyon fontos volt, hogy odamenjen, mert tanácsot akart kérni a barátoktól. Azután már sietve haladhat tovább anyja birtokára, gyermekkorának színhelyére. Nincs annyira messze a két hely egymástól. Már a kezdetektől meg kellett változtatnia a terveit. Vándorlásaiból egy fontos feladattal tért meg Hródba; az országot meg kell szabadítania zsarnokától, de a személyes bosszú is vezette. Meg kellett semmisítenie Bogiszláv herceg hatalmát, már csak azért is, mert megölette az anyját. A legrosszabb eshetőségre felkészülve Ravn még gyilkolni is képes lett volna az ügy érdekében. Nos, ezt elintézte helyette maga a herceg, a kis kétéltű lény, Vodja segítségével. Azóta sok minden megváltozott. Ilona, te legdrágább kicsi lányka, mit tettél velem? Velem, aki olyan magabiztos és célratörő voltam mindig, most teljesen összezavarodtam! Mindenesetre először megnézi a birtokot, rendbe tesz mindent, azután visszatér a kolostorba, hogy haláláig ott maradjon.

Arca megkeményedett a bánattól. Ilona. A lány hiánya, az utána való sóvárgás miatt végtelen ürességet érzett. Nem láthatja többé. Soha nem érintheti meg újra. Soha nem alapíthat családot vele. Mert Ravn haldoklott. Meghalni jött haza.

2 Sandhammarenen eközben mindenki szorgoskodott és gürcölt, hogy mindent el tudjanak pakolni abból a nyomorúságos halászkunyhóból. Hagestadba készülődtek, hogy visszaköltözzenek. Boldogan és izgatottan szaladgáltak, rohangáltak – néha egymásnak is – hurcolták a holmikat, hogy minden felkerüljön a szekérre. Jeppe türelmetlen volt, Ricke viszont nagyon boldog. A nagymama mindenkinek a sarkában tipegett, utasításokat adott, és rettenetesen útban volt. Tasszónak most nagy hasznát vették, de Ilona csak sírt és szipogott – mert Ravn elment – így azt sem látta, hova lép. Ricke ezért inkább a gyerekek felügyeletét bízta rá, remélte, hogy azt legalább meg tudja tenni. Jeppe a lovával már fordult párszor, és Algot minden egyes alkalommal örömmel köszöntötte őket. Az ágyában feküdt, és most már az egyik szomszédasszony viselte gondját. Jeppe nagy örömére már sokkal jobban nézett ki. Tasszo nyugtalankodni kezdett. Jeppe firtató kérdésére elmondta, hogy volna egy kis dolga. – Esetleg Vallebergában? – kérdezte Jeppe röviden. – Hát igen, pontosan ott! – válaszolt Tasszo zavartan. Jeppe látva a fiú kínlódását, gyorsan döntött: – Most viszünk az utolsó fordulóval egy nagy rakat holmit. A gyerekek és a nagymama is velünk jön. Azt még kibírod, nem? Tasszo szenvedő képpel sandított fel az égre, és beleegyezett. – Rendben van, annyi időt még tudok várni – mondta, és elfojtott egy sóhajtást. Ilona és Ricke fent ültek a kocsi tetején, mindkettőjük karjában egy-egy gyerek. Végre minden és mindenki fel volt pakolva Jeppe halászfelszerelésén kívül, melyet hátrahagytak a csónakházban. Tasszo a kocsi mellett lovagolt, az ő lovát is alaposan megpakolták. Jeppe gyalog ment a kocsi előtt, gyeplővel a kezében. Neki már nem jutott hely, és a kocsi is túl volt terhelve. Ilona szorosabbra húzta magán a kabátot úgy, hogy a nagyobbik gyermeket, a kétéves körülit védje a hidegtől. Szürke és hideg nap volt. Ricke aggodalmasan ingatta a fejét, ahogy Ilonára nézett. – Most aztán tényleg hagyd abba a sírást, Ilona. Egész nap csak bőgtél, és a könnyek ilyen hidegben nem tesznek jót az arcbőrödnek. – De nem jön többé vissza! – sírdogált tovább Ilona. – Ezt nem tudom elhinni, felfogni! Ricke előrehajolt, és kezét vigasztalóan Ilona karjára tette.

Ravn segített rajtad és rajtunk is. Rendkívül sokat segített. De ő akkor is egy herceg, ezt ne lelejtsd el! A saját életét kell élnie. – A barátom volt! – szipogta Ilona. – Legalábbis azt hittem, hogy majd néha-néha látjuk egymást, újra találkozhatunk. Nem most persze, hanem később. De már ezt sem remélhetem! Ricke józan hangon próbálta vigasztalni: – Gondolj valami másra! Láttad ma már azokat a Farkasok népéből, a kísérőinket? Vagy a kutyát? Esetleg azt az undok, nagy fekete árnyékot? Ilona karjával próbálta a könnyeit letörölni, és valamennyire összeszedte magát. – Nem. Egyiket sem láttam. Ahogy a kis manókat sem. – Furcsa. A kis manók általában láthatatlanok, de az a nagy csoport kísértet? És, amint mondtam az előbb, az az árnyék. Vagy egy felhő, már nem is tudom, milyen nevet adjak neki. Nem azért, mintha szeretném látni újra, de. – Igazán sajnálom, hogy annyi gondot, bajt okoztunk. – Nem hoztatok semmi újabb gondot! A saját világunk bajával megbirkózni éppen elég. Ezek a rejtélyek már nekünk annyira nem számítanak. Lehet, hogy az az árnyék Ravnt kísérte? – Nem, ne beszélj így! Tudod, én. – Ilona elhallgatott. – Igen, mi az, Ilona? A nagymamával nem törődtek, aki leghátul ült a kocsin. Elragadtatva nézte a szélmalmokat, ahogy elhaladtak mellettük. Azokat legalább megismerte. Egyre közelebb értek a régi otthonukhoz, Hagestadhoz. – Nos, Ilona? Ilonának fázott a füle, ezért ráhúzta a csuklyáját, és a hangját suttogóra fogta: – Tudod, Ricke. – Igen? – Tudod, hogy két különleges ajándékot kaptam Vodjától és Lesinkától. Megérzem, ha valami nincs rendben. – Igen, és Istennek hála ezért! – Nem tudom, hogy Istennek kell-e megköszönni ezt. Vodja és Lesinka – amint azt az öreg farkasember is mondta – emlékként maradtak meg, még a regék idejéből. Én nem hiszem, hogy annak az időnek sok köze lenne a kereszténységhez. – Mindent Isten teremtett. – Igen, de néha még ő is követhetett el hibát – motyogta Ilona. – Térj a tárgyra!

Ilona megborzongott, majd megszólalt. – Valami van Ravnnal. Ricke kutató tekintettel figyelte Ilonát. Kíváncsian kérdezte a lánytól: – Veszélyben van, úgy gondolod? – N. nem – felelte Ilona vontatottan. – Nem kifejezetten, de van valami, amiről csak ő tud, amit eddig elhallgatott előlünk. – Valami jó? – Nem, egyáltalán nem jó! Féltem, Ricke. Ott szeretnék lenni mellette. De ő nem akarja. Erre a könnyei már megint eleredtek. Ricke megértette a lány kétségeit. A nyugtalanság érzése vette őket körül. Nagyon is megértette, hogy Ilona segíteni szeretett volna Ravnnak, már azzal is, hogy mellette van. De Ravn elutasította ezt. Nem olyan dolog volt ez, amitől jókedvük kerekedett volna. Ilona ekkor valami furcsát mondott: – Szeretném, ha tudnék Lesinkával beszélni. Vagy Vodjával. – Ők nem tudnak beszélni. – Ebben nem lehetünk olyan biztosak. Egyszer, valamelyik álmomban Lesinka beszélt hozzám. Azt is tudom, hogy ugyanakkor ott volt a szobámban. Talán valamiképpen mégis tud velem érintkezni. – Mit mondott akkor? Ilona révedező tekintettel nézett a messzi távolba, a mezők irányába. – Arra kért bennünket, hogy segítsünk rajtuk. Mert egyedül csak mi tudunk segíteni. Azt mondta, erre tisztán emlékszem, hogy „rajtuk”, nem azt, hogy „rajtunk”. Nem tudom, hogy kikre gondolhatott. Talán rátok gondolt? Ricke csendben ült egy darabig. – Ugye, csak bizonyos napokon lehet velük érintkezni? – Igen. – Mi a helyzet az újév éjszakájával? – Fogalmam sincs. Nem tudom, hogy az a nap különlegesnek számít-e. – Nemsokára vége az évnek, de én nem szoktam számon tartani ezeket a napokat. Jeppe ebben sokkal járatosabb. Talán várhatnál újév előestéjéig, hátha akkor tudsz majd velük kapcsolatot teremteni! Ilona arca felderült erre a lehetőségre, amely a megoldás reményével kecsegtetett. Lehet, hogy a kicsikék tudnak valami fontosat Ravnról? Annyira szeretett volna segíteni rajta. Égett a vágytól, hogy újra láthassa a férfit. – Látom a hagestadi kerteket! – kiáltotta Jeppe boldogan, pedig ma már nemegyszer járt itt. Most már feleségével, gyerekeivel és anyjával térhetett vissza az otthonába.

Győzelmi menetként vonultak haza. Tasszo is siettette a lovát. Őt is, mint Ilonát, személyes aggodalom gyötörte.

3 A fiatal Tasszo végeláthatatlanul hosszúnak érezte az utat Hagestad és Valleberga között. Tudta, hogy valamilyen célja kell legyen annak, hogy ő áthajózott a Keleti-tengeren, és elhagyta otthonát. Meg kell mentenie egy lelket! Azt a tényt sem lehetett figyelmen kívül hagyni, hogy ez a lélek egy szép, de eltévelyedett lány testében lakik. Nem érezte úgy magát, mint egy igazi lovag, aki egy szüzet ment ki szorult helyzetéből, hiszen Krisztin minden volt, csak szűz nem. De Tasszo, ha vérbeli nemesi címe ugyan nem volt, fegyverhordozóként azért megállta a helyét! Ravn is említette, hogy manapság már kevés igazi lovag van – legalábbis a régi értelemben vett igazi lovag – de azért még mind a ketten lehetnek jó fegyverforgatók. Fegyvernök! Ez már többet jelentett, mintha csak egy posztoló őr maradt volna a várban! Tasszo soha nem beszélt származásáról, mert szülei között a házasság köteléke nagy bonyodalomhoz vezetett. Nem mondhatta el senkinek sem, hogy anyja egy pap özvegye volt, mert a papok nem házasodhatnak. Az egyház az ilyet nem engedélyezte, de az ő apja olyan szerelmes lett egy kisnemesi családból származó lányba, hogy lemondott korábbi hivatásáról, és amolyan „kiugrott” lett. Az sem volt teljesen helyénvaló, hogy a nemesi lány rangján alul menjen férjhez, így a szerelmespár kitaszítottként élt a Hróddal szomszédos kis birodalomban. Fiuk, Tasszo szegénységben és polgári lenézettségben nőtt fel. Nem volt tehát túl „előkelő származású” Krisztin számára, így egyáltalán nem lehetett a „hős lovag”, aki megmenti őt. Apja elég korán meghalt, és Tasszónak valami jövedelmező foglalkozás, megélhetés után kellett néznie. Egyetlen „öröksége”, amit anyja neki adott, az a kisnemesi család származási oklevele volt. Tasszo úgy tudta, hogy anyja részéről a férfiág a családban kihalt, nem volt már senki, aki a nevet továbbvitte volna. Mostanra viszont már majdnem fegyvernöknek nevezhette magát! Ez azért már fejlődést jelentett az életében, és egy kicsit büszke is volt magára. Elégtételt jelentett számára az eddigi gyalázatos élet után. Tapasztalatai alapján megértette Krisztint, hogy miként kerülhetett arra a lejtőre, ami a pokolba vezetett. Azt viszont belátta, hogy teljesen elhibázott cselekedet volt Krisztint otthagyni a vallebergai paplakban, annak a házisárkány házvezetőnőnek a kezei között. Mondhatni csöbörből vödörbe került szegény lány, mert az az asszony nem ismert irgalmat. Tasszo újra megcsodálta Valleberga különös, kör alakú templomát, ahogy megint a tüzet okádó házisárkány előtt állt. – Az a lotyó?! – visított a házvezetőnő. – A cafkája! Már nincs itt!

Tasszo döbbenten hallgatott. Megváltó szándékai teljesen lelohadtak. – Mi? Hogyhogy már nincs itt? A házvezetőnőnek vöröslött az arca a méregtől, ahogy ott állt a paplakban, pont úgy, mint egy uralkodó a birodalmában. Tasszo már a múlt alkalommal is megfigyelte, hogy a házban mindenről, mint a sajátjáról beszélt. A papnak még az árnyékát sem látták itt jártukkor. – Még tegnap eltűnt. Abban a szobalányruhában, amit még én adtam neki! Az én holmijaimhoz nem férhetett hozzá, mert jól bezárom az ajtómat, de a sekrestyébe bejutott, és elvitte a legdrágábbat, amink csak volt. – Mit, az istenért? Az oltári szentséget? – Nem! Drágábbat! Az ereklyetartót! – Ereklyetartót? – dadogta Tasszo rémülten. – Milyen ereklyéről van szó? – Hát – vette halkabbra a szót a házvezetőnő – tulajdonképpen egy ereklyetartó dobozról van szó, de ebben tartottuk azt a legdrágább ajándékot, amit az ég nekünk adott ereklye gyanánt. Tasszót sokkolta a hír, amit hallott. – Mondd meg, mi az, én megtalálom Krisztint, és visszahozom azt a kincset a templomnak. – Az volt a mi Szent Keresztünk! A tenger nekünk vetette ki a partra. Egy égi áldás a mi Urunktól. Egy magától értetődő jel, amit nekünk küldtek! Pompás, díszes kereszt! Tasszo már minden illúzióját elvesztette Sandhammaren partjainál. „Nem tartozott véletlenül egy püspök is ehhez a kereszthez?” – akarta megkérdezni, de nem volt már ereje ezzel a rettenetes nővel beszélgetni. – Milyen irányba mehetett Krisztin? – kérdezte végül. – Egy, a lusta cselédek közül látta, hogy tegnap reggel, még pirkadat előtt egy lovas kocsi állt meg. Csak egyetlen pillanatig várt az út mellett, majd keletnek indult. Ha engem kérdezel, hát azzal mehetett. – Máris utánalovagolok! – felelte Tasszo reménykedve. Még egy sor kellemetlen – a „tolvaj lotyónak” címzett – üzenetet kellett végighallgatnia, melyeket a szépreményű fegyvernök igyekezett elereszteni a füle mellett, ráadásul szörnyen iparkodott, hogy mihamarabb útnak indulhasson. Úgy gondolta, hogy ez a nőszemély, a házvezetőnő, talán jogos haragján felül még egy igen zsémbes némber lehet, amúgy a legrosszabb fajtából. Hirtelen haragú és bosszúálló. Olyan, aki nem tűri a legkisebb ellentmondást sem, és ha megsértik, azt soha nem felejti el. Tulajdonképpen Krisztin jól járt, hogy megszökött egy ilyen gazdasszonytól, de hát azért mégiscsak ő akarta megmenteni! Mélyen a gondolataiba merülve lovagolt, mialatt elhagyta Vallebergát.

Mit is akar Krisztintől? Minek is jött ide? Krisztin lenne az ő „védence”? Hiszen állandóan csak csalódott benne! Újabb és újabb rosszalkodásokat talált ki! Szégyennek még a szikrája sem lakozott benne. A nehéz és keserű gondolatok csak úgy kavarogtak benne. „Mit keresek én ebben az országban? Ravn nem akart magával vinni, mint hűséges fegyverhordozóját, azt mondta, maradjak itt, és segítsek a költözésnél.” És aztán, mi lesz? Tovább szőtte a gondolatait. „Abban reménykedtem, hogy Krisztin vigyázó mentora leszek. De úgy látszik, nem kér belőlem. Mellette maradni és vigyázni rá, az aztán sziszifuszi munka lenne, erre nem volnék képes. Ha egyáltalán megtalálom! Mit is tegyek? Legyek parasztcseléd Algot és Jeppe mellett? Sosem dolgoztam ilyen helyen, ez valahogy eddig kimaradt az életemből. Hajózzak vissza a Keleti-tengeren Hródba? Soha! Már csak a hajóút gondolata is tengeribeteggé tesz. Ott most háború és fejetlenség van. Az ég tudja, hogyan alakulnak a dolgok Hródban, a szülőhazámba pedig egyáltalán nem vágyom. Anyám ugyan jól van, és egy lovagja is akadt, aki vigyáz rá. Itt az idő, hogy a saját lábamra álljak! Ez eddig nem ment túl fényesen, és nincsenek jó kilátásaim a jövőre nézve.” Tasszo szégyenében összekuporodott a lován. Tulajdonképpen mennyire lehet valaki ostoba? Meg akarta menteni Krisztint, hogy egy, a haláltól is rosszabb sorsot éljen meg a kibírhatatlan természetű házvezetőnő mellett. Jó útra akarta téríteni a lányt. Azon gondolkodott, vajon ezzel mennyire tett jót valójában. De mit tudna nyújtani a lánynak? Otthont? Biztonságot? Pénzt? Ilyen mélyen még bele sem gondolt. Sőt, egyáltalán nem is gondolkodott, amikor ebbe belevágott. Ostoba fajankónak érezte magát. A kocsi nyomát könnyű volt követni. Az út nem volt forgalmas, és a hóban jól látszottak a keréknyomok. Löderup után kevéssel a fogat befordult egy tanyára. Ott a kocsis elmondta neki, az igaz, hogy felvettek egy fiatal lányt a vallebergai paplak mellett. De azután nem sokkal később megköszönte az utazást, és gyalog ment tovább, keletnek. Azt mondta, siet. Valamit említett még egy hajóútról is. Hajóút? Tasszo tovább kérdezősködött. Többet már nem tudtak mondani. Annyi még kiderült, hogy a lány egyébként nem akart Borrbyben maradni, úgy mondta a kocsisnak. Sietett a hajóhoz. Borrbyn át ment? Ez csak Skillingét jelenthette. Tasszo most már emlékezett rá, hogy

Ravn és Jeppe beszélték egymás közt, hogy Sigismund kapitány a kikötésre panaszkodott. Arról is szó volt, hogy még milyen messzire kell eljutnia az Esperanzával: Skillingébe. Ezt Krisztin is meghallhatta. Igen, minden bizonnyal hallotta is! Tasszónak még mindig maradt egy megválaszolatlan kérdése. – Volt-e a lánynál valamiféle csomag? – Egy elég nagy batyu volt nála, abban valami négyszögletes tárgy is lehetett, látszódott a körvonala – felelte a kocsis. Most már Tasszo is eleget hallott, így hát megköszönte a felvilágosítást, és folytatta útját. Ahogy keletnek fordult az úton, egy idő után a hóban feltűnt egy női csizma nyoma. Ez csak Krisztin lehet – gondolta Tasszo reménykedve, mert emlékezett rá, hogy a lány Rickétől kapott egypár csizmát is. Lassan sötétedni kezdett. Tasszo azon tanakodott, hogy vajon érdemes-e megaludni Jeppénél és Rickénél Hagestadban? Az út amúgy is arra vezetett. Viszont a Löderupból elvezető út Borrby mellett feküdt. A nyomokat is újra meg újra megpillantotta a hóban, ahogy haladt. Ezért úgy döntött, hogy a gyalogosan közlekedő lány után megy tovább, mint hogy Jeppéék felé vegye az irányt. Remélte, hogy időt és utat takarít meg ezáltal is. Csak nem ment Krisztin gyalogosan az egész úton? Még ha a tél idáig enyhe is volt, pár óra után ugyancsak csípte a hideg az arcot meg a fület. Valami ekkor megvillant a szántóföld szélén, ahogy elhaladt mellette. Majd ahogy tüzetesebben vizsgálta az odáig vezető nyomokat, észrevette, hogy egy lovas nyomai vannak a hóban. Tisztán látszott, hogy a lovas folytatta az útját, de előtte mintha itt álldogált volna egy darabig. Tasszo is megállt, és újra szemügyre vette azt a valamit, ami megvillant a szántóföldön. Leugrott a lováról és odasietett. A föld sáros és havas volt ugyan, de nem elég kemény, még nem fagyott meg teljesen. A rögök ráragadtak a csizmájára. Amikor közelebb ért, egy nyitott ládikát vett észre a szürkületben. Tasszo lehajolt, és felvette a ládikót a földről. Már első látásra is súlyos darabnak tűnt, és tényleg nehéz is volt. Tasszo arra a következtetésre jutott, hogy Krisztin valószínűleg látta jönni a lovast, és nem akarta magánál tartani tovább a kincset. A ládikó viszont üres volt, amikor felemelte. Ahogy megtapintotta, érezte, a belseje bársonnyal van kibélelve. Sötétkék bársonynak látszott, de a félhomályban nehéz volt a színét pontosan megállapítani. Krisztinnek bizonyára nagy zsebei vannak, és valamelyikbe rejthette el a kincset. A ládikó viszont rendkívül szépen faragottnak látszott, még egy stilizált minta is volt rajta. Tasszo magához vette az üres ládikát, és visszament az útra a lovához. Ahogy az előbb

megtapintotta, érezte a kereszt lenyomatát a bársonyon. Minden részletet nem lehetett érzékelni, de még így is sok minden kiderült. Furcsa keresztnek tűnt. Két vízszintes vonal, a felső kissé rövidebb az alatta lévőnél, és legalul a kereszt szárát egy kis ferde vonalka metszi. Orosz? Igen, ortodox kereszt! Mit keres ez itt, egy svédországi római katolikus templomban? Tasszo, mint az egykori pap fia, valami keveset azért tudott a templomi rítusokról, a keresztet is egyből felismerte. A parton találták, mert az volt: „Az Úr áldása a Mennyből!” Hát igen, néha még egy pap is találhatott valamit azokon a partokon. Amikor Tasszo közelebbről megnézte a ládikót, látta, hogy az nem lehetett a kereszt eredeti tartója. A faborítás megmunkálásának nem volt semmi köze a szláv díszítőelemekhez, inkább svédnek látszott. Tasszo még nem tudott semmit ennek a vidéknek a népművészetéről, inkább csak gondolta, hogy ez egy itteni kézműves munkája. Valószínűleg a kereszt csak magában feküdhetett a parton, vagy ahogy már korábban is vélte, egy püspökhöz tartozott. Egy pátriárka, hogyha orosz volt. Talán később faragták hozzá ezt a gyönyörű ládikót. A sekrestyében tarthatták, de nem valószínű, hogy mutogatták az embereknek, és az is biztos, hogy miséken sem használták. Egy rejtett, titkos kincsre bukkantak. Borrbynél már olyan sötét volt, hogy Tasszo nem tudott tovább menni, meg kellett állnia. Betért abba a fogadóba, ahol legelőször látta meg Krisztint. Hiába kereste a tekintetével, nem találta a lányt. A fogadósnétól nem merte megkérdezni, mert tudta, hogy az utálja Krisztint. Nem maradt más hátra, mint hogy lefeküdjön a fogadó egyik szobájában, és a következő napra kipihenje magát. A lova is kimerült volt, rászolgált az istállói pihenésre. Tasszo úgy gondolta, hogy már rettenetesen sok időt pazarolt el.

4 Ravnnak elég sok idejébe telt, amíg előreküzdötte magát, keresztül a havas tájon. Skillingében éjszakázott, egy olyan tanyán, ahol már korábban is aludtak. Skillinge, Skedhlingének írták, sőt, az előkelőbb okiratokban egyenesen Schiellinge néven jegyezték, azt jelenti „a választónál”. Ez a választó az a kis patak vagy folyócska volt, mely Ingelstadot és Jerrestadot, illetve azok legelőit elválasztotta egymástól. Amikor hajnalodott, Ravn örömmel látta, hogy Sigismund büszkesége, az Esperanza még mindig a kikötőben horgonyzik. Igaz, hogy most a külső révben, de Ravn ki akart evezni hozzá, hogy öreg barátját üdvözölje. Máshogy alakult végül, nem volt rá szükség, hogy kimenjen a tengerre. Sigismund

kapitány ott állt a kikötői hídon, és a kereskedőkkel beszélt az aktuális árakról és miegyébről. A viszontlátás nagyon szívélyesre sikeredett. Amikor Sigismund végül befejezte a vásárlást, leültek az egyszerű ivóban, ahol rendszerint a tengerészek oltották szomjukat egy vagy akár öt korsó sörrel. Ravn mindent elmesélt a kapitánynak, hogy mi történt velük Sandhammarennél, és szót ejtett a herceg haláláról is. Sigismund kapitány pedig kiegészítette a történetet azzal a hírrel, hogy miket hallott, amikor egy Hródból újonnan érkező hajó kikötött az Esperanza után. Odo átvette a hatalmat, de hogy mennyi ideig tudja megtartani, azt már senki sem meri megbecsülni. A beszélgetés hosszúnak, de tanulságosnak bizonyult, és az idő észrevétlenül repült tova. Mikor végre kijöttek a füstös ivóból az élénk tengeri szélbe, egy lovast láttak közeledni a szélmalmok felől. – Azt hiszem, ismerem ezt a lovast – szólt Sigismund. – Persze, hiszen ez Tasszo. Mit kereshet erre? Honvágya van talán? Tasszo is nagyon megörült a viszontlátásnak. Azonnal Krisztin után érdeklődött. Ravn nem tudott semmit a lányról, de Sigismund elgondolkozva mondta: – Tegnap felbukkant egy fiatal lány nálunk, a kikötőben. De aztán nem láttam többé. – Lehet, hogy már a hajódon van? – kérdezte Ravn szigorúan. Sigismund habozni látszott. – Nem. Az biztos, hogy az embereim ide-oda eveznek a hajóm és a part között, de. Tasszo hangja fáradtan és keserűen csengett, ahogy türelmetlenül közbevágott. – Krisztin bármire képes. Még az is megtörténhetett, hogy rávette valamelyik tengerészt, hogy csempéssze fel a hajóra. – Valóban – helyeselt Ravn. – Talán el akar szökni az országból, mert úgy tűnik, hogy forró a lába alatt a talaj. De te mit akarsz tőle, Tasszo? A fiatal férfi arca sötétvörösre pirult. Az igazi szándékáról nem szólt, leginkább azért nem, mert még saját maga sem volt teljesen tisztába vele. – Ellopott egy keresztet a vallebergai templomból. Tasszo elmondta a megfigyeléseit és elképzelését a püspökről, illetve pátriárkáról, aki talán a kereszthez tartozik. Valószínűnek tartotta, hogy egy megbízhatóan erős láncnak is kellett a kereszttel együtt lennie, gondolta, miután közelebbről megnézte a ládikó bársonybélését. Megmutatta a szóban forgó ládikát. Nem, ez nem vend vagy szláv díszítésű, ezzel Sigismund is egyetértett. Biztosan svéd

vagy dán munka. Esetleg skanéi, itt is hasonló volt a helyi díszítési tradíció. De a kereszt orosz volt – görögkeleti, ortodox – efelől nincs kétség. – Emlékezzetek rá, hogy mindkét keresztény vallás terjeszkedik mindenfelé a Keletitenger partjai mentén – tette hozzá Sigismund. – Igen – vetette ellene Ravn – de nagyon sok pogány törzs is van még, különösen a sűrű erdőkben és a lápokon. – Igen, igen, de nem róluk beszélünk most. Elmondta a házvezetőnő, hogy melyik partszakaszon találták a keresztet? – Nem, de magától értetődőnek véltem, hogy a Sandhammarenről van szó. – Lehet, hogy Kasabergán találták, az még közelebb van Vallebergához. – Ez egy nagy kereszt – töprengett Ravn. – Ha katolikus lenne, akkor legalább egy püspök hordta volna. Vagy egy kardinális. Így hát igazad lehet, amikor egy pátriárkára gondolsz, Tasszo. A fiatal fiú megint elpirult, de most a büszkeségtől. – Nagyon szeretném látni azt a keresztet – mondta Sigismund. – Én is – csatlakozott hozzá Ravn. Tasszo csak annyit tett hozzá, hogy ő viszont Krisztint szeretné viszontlátni. A férfiak kérdezősködni kezdtek a környéken. Néhányan láttak egy nagyon szép, idegen lányt, még tegnap. Legvégül egy halász határozottan állította, hogy látta, amikor az a lány néhány tengerésszel beszélgetett. Később azt is látta, hogy együtt mentek a hajóhíd felé. Azután a halász már nem ért rá figyelni őket, mert más dolga akadt, de látott egy evezős csónakot a hajó felé haladni. Két férfi volt benne. A lányt nem látta, és ezt különösnek is találta. Nem mehetett el onnan olyan gyorsan, annyi idő alatt. – Elrejtették a csónakban – mondta Sigismund összeszorított fogakkal. – Kimegyünk a hajóhoz, uraim! Ravn és Tasszo csak lassan követték Sigismundot evezős csónakja felé. – Sajnálom, hogy eltűnsz az életemből, Ravn. – Én is sajnálom, Tasszo. Tasszónak még most is nehezére esett, hogy ilyen közvetlenül szóljon a herceghez, de Ravn így szerette. – Biztos vagy benne, hogy nincs szükséged egy fegyverhordozóra? Ravn egy mélabús mosollyal felelt. – Teljesen biztos, és sajnálom. Higgy nekem! Tasszo kicsit tétovázott, de végül azért mégis megkérdezte: – Hová tartasz, mi a célod? Olyan. elszántnak tűnsz. Azt mondod, nem jössz vissza.

Nem értelek. Ravn megállt, Tasszo felé fordult. A hercegi férfiú pillantása rövid időre furcsa, álmodozó lett. – Egy különleges helyre igyekszem, barátom – majd egy pillanat múlva hozzátette – ahol a szél megpihenhet. Tasszo csendben maradt. Értetlenül nézett maga elé, szólni sem mert. Sigismund kapitány már jócskán messze előttük járt. Hátrafordult, erre már ők is elindultak utána. – Hol van az a hely? – kérdezte Tasszo, összeszedve a bátorságát. Ravn feleszmélt gondolataiból. – Nincs messze anyám egykori otthonától. Már jártam ott régebben. Olyan ott a nyugalom, amilyenről csak álmodni lehet. A lélek megnyugvást talál, egyfajta csendes, kellemes eufóriát. Tasszo ismerte a szót. Boldogságot jelentett. – Mint a Nirvána? – kérdezte csendesen a néhai pap fia. – Nem, de hasonlít hozzá. Mielőtt beérték volna Sigismundot, Ravn hirtelen megkérdezte: – Tasszo. Hogy van Ilona? A fiatalember keserűen felnevetett. – Hát ha engem kérdezel Ravn, akkor csak annyit mondhatok, hogy rosszat tettél vele. Nagyon rosszat. Még soha nem láttam senkit ilyen vigasztalhatatlannak és kétségbeesettnek. Tegnap egész nap patakzottak a könnyei. Senkihez sem szólt, és a sírást szinte soha nem hagyta abba. Miért vetted el tőle a reményt, hogy újra láthat? – Mert így van. Ez az igazság. – Ez kegyetlenség, ez a viselkedés annyira nem illik hozzád. Azt hittem. Ravn félbeszakította: – Tudom. Szükségtelenül kegyetlen voltam, de nem mertem semmilyen érzést kimutatni. Igazad van, mert mintha a szívemet tépték volna, amikor el kellett hagynom. Kis szünetet tartott, és úgy tűnt, mintegy akarata ellenére mondja ki: – Üdvözöld Ilonát a nevemben, és mondd meg neki, hogy szeretem. Ő az egyetlen lány, akit valaha is szerettem. Tasszo ünnepélyesen bólintott. Nem tudott válaszolni, a torka összeszorult, és szemei nagyon fátyolosak lettek hirtelen.

5 Krisztint megtalálták az Esperanzán. A lapátok között kucorgott, a raktárban. Azt, hogy Sigismund mit szándékozott tenni a tengerészekkel, akik ide bújtatták el, azt csak egy, a fogai között elsziszegett érthetetlen mormogás jelezte.

Felrángatták a potyautast a fedélzetre, Krisztin erre elővette jól ismert hetyke pimaszságát. – Na, lurkók, hogy találtatok rám? Ravn szigorúan válaszolt: – Tasszo ellovagolt a paplakba utánad, hogy elhozzon onnan, mert személyesen akart gondoskodni rólad. Ott hallotta, hogy elemeltél valamit a sekrestyéből. Majd idáig követte a nyomodat. Ilyen egyszerű volt. Ez a válasz Tasszónak rosszabbul esett, mint Krisztinnek. Eléggé lenézőnek találta, hogy róla csak úgy beszélnek, mint aki egy nyomozási bravúrt hajtott végre, amikor felgöngyölítette ezt a különös szökést. Azt szerette volna, ha hősként néz rá Krisztin, mert a megmentésére indult. Ki akarta szabadítani a borzalmas házvezetőnő karmai közül. Erre csak egy „egyszerű dolog” lett az egészből. Legalább akkor mondta volna meg neki a herceg, amikor ő már nincs jelen! – Lássuk a keresztet! – rendelkezett Sigismund. Már a csónakban azon tanakodtak, hogy mit tesznek majd, ha megtalálják a drága ereklyét. Ez a probléma érzékenyen érinthette a megtalálókat. A vallebergai paplaknak nem volt joga hozzá, hogy megtartsa, a pap nem mondhatta magáénak, de Krisztin még kevésbé. Megegyeztek abban, hogy alaposan átvizsgálják a keresztet, és megpróbálják felderíteni a származását. Már ha a kereszt valóban olyan figyelemreméltó. Még az is lehet, hogy fából vagy valami jelentéktelen anyagból készült, mert a lenyomata alapján ezt nem lehetett eldönteni. – Milyen keresztet? – kérdezte Krisztin nagy, ártatlan szemeket meresztve. Tasszo csodálatosan aranyosnak találta a lányt. Nagyon szeretett volna hinni neki. Sigismund kapitány elszántan kezdett kutatni a ruhájában. Krisztin elhúzta magát a kezeitől, és hangosan erőszakot kiáltott. Bőszen hangoztatta, hogy ő bizony egy tiszteletre méltó hölgy. – Aha! – mondta Ravn röviden. – Még ha rám erőszakolnának, akkor sem kellenél! – vetette oda a lánynak Sigismund szigorúan. – Ne ravaszkodj! Csak a lopott holmit keresem, semmi mást nem akarok tőled. – És azt gondolod, hogy nálam megtalálod? Nem loptam semmit, nem tudom, miről beszélsz. Engedj el! – Nincs nála semmi! – állapította meg kicsit később Sigismund. – Keresd meg a lapátok között, Tasszo. És az egész raktárát vizsgáld át! Tasszo sajnálkozó pillantást vetett a hidegben álldogáló Krisztinre, majd eltűnt a raktárban. Átkutatták az egész hajót, az árboctól a fenéksúlyig. A kereszt nem volt sehol. Ekkorát tévedtek volna? A lány nem adhatta el a parton, ideje sem volt rá, és pénzt sem találtak nála. Ravn töprengve gondolkozott. Krisztin ravaszabbnak tűnik, mint egy rókaszuka. Mit csinált volna saját maga ilyen helyzetben? Ő ugyan nem volt soha ravasz, de gondolkodni tudott. Mit tett volna ő Krisztin helyében. ?

Nem lehet őt csak úgy kezelni, mint egy egyszerű embert. Elképzelhetetlen, hogy Krisztin kihasználatlanul hagyta volna azt az időt, ami az alatt telt el, míg ők is odaeveztek a hajóhoz. De már mindent átkutattak, és Tasszo tekintete is egyre felszabadultabb lett. A fiú szentül meg volt győződve Krisztin ártatlanságáról. Még a hajókorlát külső oldalát is megnézték, hátha egy zsinóron, ami a hajótesten kívülre vezet, ott akarná a lány magával csempészni a kincset. De nem volt sehol semmi. Nem találtak semmilyen zsinórt, sem a vízbe lógatva, és semmi sem csillant meg a tengerben. A tengerben? Miért ne! Ravnnak megtetszett a gondolat, és ezt az eshetőséget kezdte végigelemezni. Nézzük sorjában, hogyan is gondolkodott a lány: Krisztinről tudni való, hogy biztosan át akart kelni vend területre, méghozzá a távolabbi részekre. Az északi partokon várta volna őt számtalan kellemes hely, ahol elvegyülhetett volna az idegenek között. Nem is szándékozott visszatérni már ide, ahol túlságosan is jól ismerték, főleg rossz híre miatt. Itt már nem teremhetett számára semmilyen előnyös helyzet anyagilag sem. Még a férfiak érdeklődését is elvesztette. Tehát azért nem rejthette el a keresztet kint a szárazföldön. Csak egyetlen helyen nem keresték még. Ravn egy pillantást vetett Krisztinre, aki hátrakötött kezekkel és betömött szájjal ült, távolabb tőle. A lány diadalittas tekintete elárulta, hogy eddig nem jó helyen kerestek. Ravn nem tétovázott, és beugrott abba a csónakba, amellyel a lány a hajóra jött. Gyors mozdulatokkal átkutatta a belsejét. Nem sok rejtekhelynek akadt megfelelő terület. Viszont a csónaknak mind a két oldalán egy-egy olyan borda húzódott az orr felé, amely valószínűleg a halászok munkáját könnyítette meg. A két evezős ember mindig a far felé fordulva ül és evez. Ha Krisztin az orrban rejtett el valamit, akkor az evező tengerészek nem láthatták, hogy mit tett oda a lány. Ravn előrement, és az evezőpad mellett térdre ereszkedett. A nadrágja vizes lett, de ez most nem nagyon érdekelte. Óvatosan benyúlt az egyik borda alá. Telitalálat, már az első kísérletnél kitapintott valamit! Ahogy keresgélt, fémes tárgy akadt a kezébe. Áthajolt a csónak peremén és lenézett a tengerbe. A vízben valami fényes, sokszínű gyönyörűség táncolt egy hosszú láncon rögzítve, és a bordára akasztva. Ravn leakasztotta a láncot, és jobban megnézte. Egy lánc volt a kezében. Aranyból! Hallotta, amint Krisztin artikulálatlanul nyöszörög, már amennyire betömött szájjal tehette. Páran a legénység közül a hajó párkányánál álltak, és onnan kísérték figyelemmel Ravn munkálkodását. Ravn végül egy páratlan szépségű, ortodox karakterű keresztet emelt ki a vízből. Talán kicsit túl díszes is volt az ő ízlésének, de a látványtól még a lélegzete is elállt! A kereszt tömör aranyból készült, vörös rubinokkal, kék zafírokkal, zöld smaragdokkal és aranyszínű borostyánokkal telehintve.

A borostyán megmutatta, hogy a kereszt nem származhatott nagyon messziről, mert a Keleti-tenger partján sok borostyán sodródott a szárazföldre, különösen viharok után. A pátriárka, aki feltehetőleg viselhette, valóban királyian volt feldíszítve a kereszt által. Valójában melyik rang volt a nagyobb? A világi vagy az egyházi? Király vagy püspök számított nagyobbnak, vagy ebben az esetben herceg vagy pátriárka? Mindenesetre biztos, hogy egymást lenézve versengtek nagy méltóságukban – gondolta Ravn. Mialatt visszamászott a fedélzetre – és ebben mindenki segíteni akart neki – azt latolgatta, hogy milyen régi lehet a kereszt. Próbált visszaemlékezni, mikor volt, amikor áttértek az orosz hercegségekben a kereszténységre. Nem sok ismerete volt róla. Nem lehetett olyan nagyon régen. Most a Krisztus utáni 1420. évet írjuk, és úgy kétszáz évvel ezelőtt Alexander Nyevszkij nagyherceg útjában állt a pápa azon terveinek, hogy az országot katolizálja. Háború, mindig csak háború! Százból kilencvenkilencszer a vallás áll a háttérben. Hódítani, területeket foglalni! Már csak ezért is érzett Ravn nagy kedvet a pogánysághoz. A legénység csodálkozva és vágyakozva sóhajtozott a kereszt láttán. Sok mohó ujj tapogatózott a kereszt után, hogy megérintse. Ravn átnyújtotta a gyönyörű darabot Sigismund kapitánynak. – Mit szólsz ehhez? Az Esperanza sokat látott kapitánya csodálattal forgatta kezében a keresztet. Az csábítóan ragyogott a napfényben. Mindenkinek fogva tartotta a tekintetét a csodálatos tárgy, a szemek mind rajta csüngtek. Még Krisztin is elcsendesedett a látványtól. Sigismund szólalt meg elsőnek: – Igazat kell adnom barátunknak, Tasszónak. Ez a kereszt nem feküdhetett magában a parton. Viszont egy ilyen feltevéssel nem vádolhatjuk meg magát a vallebergai papot. Valaki „megtalálhatta”, és hogy hogyan került a sekrestyébe, arra nem nagyon fogunk választ kapni. Már csak azt szeretném tudni, hányan tudhattak erről a faluban. – Nem hiszem, hogy sokan láthatták. A paplakon kívül a titkot máshol nem ismerték – felelte Ravn. – Az ember nem dicsekszik ilyesmivel a szegény lakosság előtt. Krisztin, te hogyan jutottál be a sekrestyébe? Levették a lány szájáról a kötést. Az erre úgy köpködött és káromkodott, hogy a régen eltemetett tengeri haramiák is csuklani kezdtek volna ennek hallatán. Ravn jóval szelídebb szavakkal teletűzdelt fordítást tolmácsolt a lány szavairól. A többiek így megérthették, hogy Krisztint meglátogatta az ágyában a templomszolga, és a lány ellopta a kulcsait, amikor az elaludt. Ahogy később végzett, még jócskán virradat előtt, megszökött zsákmányával. – Biztos, hogy volt ott még más elhozni való templomi kincs is – állította valaki a tengerészek közül.

– Szóval úgy gondolod, hogy még a keresztelőmedencét is berakta a zsebébe – felelt rá a másik, és ezen a többiek hatalmasat röhögtek. – A ládika elég nagy volt neki – mosolygott a tréfán Ravn. – Nem tudott rajta kívül mást is elhozni magával. A ládikát az úton feltörte, és otthagyta. – Hahó! – nyögött fel Krisztin. – Ne beszéljetek rólam úgy, mintha csak egy üres zsák lennék. Én is itt vagyok! – Köszönjük, ezt már az előbbi műsorszámod alatt is észrevettük – mondta Ravn. – Csak fogd be a pofád, te szaros herceg? – kiabált rá Krisztin dühösen. Be kellett volna fogni a fülüket, de már késő volt, hogy meg ne hallják Krisztin nem éppen hízelgő jelzőit. Mégis Tasszo volt az, aki dühösen ráförmedt a lányra – így nem lehet egy herceggel beszélni! Ravn visszarakta a keresztet a ládikójába, amit a gondos Tasszo elhozott magával. – Na, most már visszatérhetnénk az eredeti kérdéshez – mondta komolyan Tasszo. – Mit tegyünk a kinccsel? – És Krisztinnel mi legyen? – kérdezte Ravn. – Elviszed magaddal, Sigismund kapitány? A hajóskapitány gyorsan és riadtan keresztet vetett. – Azt már nem! A világ minden kincséért sem tenném ki a fiaimat ennek a förtelmes nőszemélynek! Tasszo éppen az ellenkező véleményen volt. Bizony ő Krisztint féltette, és nem akarta kitenni a tengerészek durva zaklatásának. Határozottan szólalt meg: – Krisztint majd én veszem pártfogásomba! – mondta olyan ünnepélyesen, ahogyan azt a helyzethez legmegfelelőbbnek találta. – Menj a pokolba te is! – „köszönte meg illendően” Krisztin. – Legjobb lenne bedobni a tengerbe. – morogta az egyik idősebb tengeri medve. Ravn döntötte el a kérdést: – Kievezünk a partra, addig a lány velünk jön. Az úton gondolkodhatunk. A tenger mindig világossá teszi az elmét.

6 Sokáig tartott, amíg Jeppe és Ricke újra rendbe tették drága otthonukat az „élősködők” garázdálkodása után. Ricke kora reggeltől késő estig, megállás nélkül dolgozott: takarított mindenhol az épületben, és bizony volt dolga bőven. A régi lakrészükben is rendet rakott, a főépületben is átrendezte a szobákat. Emellett még ápolta és gondozta Algotot, aki már jobb színben volt, szépen lábadozott. A család többi tagjának időnként figyelmeztetnie kellett Rickét, hogy néha azért pihenjen is. Nehezen türtőztette magát, amikor olyan sok minden helyrehozatala várt rá. Szerette volna, ha már rend van, mert a Beda uralta időben annyi

minden ment tönkre. A kertet újra kellett építenie, egészen elölről kellett kezdenie, mindent. Beda sok kárt okozott másban is. Olyan személyes tárgyaikat, amelyek kedves emlékei voltak a család tagjainak, Beda egyszerűen kidobta. Ricke kedvenc tehenét is levágatta. A karácsonyi nagy sütés is elmaradt, és így hogyan lesz majd elég a kenyér egészen húsvétig – Beda ezzel sem törődött. Minden finomlisztet, amit a kenyér sütéséhez használtak volna, a süteményekre pazarolta el ez a rossz háziasszony. Ez már túl sok volt Rickének, egyszerűen nem értette, hogy ezek semmit sem gondoltak a holnappal. Jeppének kénytelen-kelletlen mennie kellett takarmányt venni, télvíz idején. Ami volt, az nem elég a jószágnak addig, amíg megint aratnak és kaszálnak. Hiába, rengeteg volt a tennivaló! Az igazsághoz az is hozzátartozott, hogy azok a szobák, ahol Beda szeretett tartózkodni, feltűnően csinosak és rendezettek voltak. Viszont azzal, hogy mire lett volna szüksége a személyzetnek, Beda nem törődött. Utálatosan viselkedett velük, ezért sokan el is költöztek. Jeppének még azt is meg kellett tennie, hogy a tanya régi cselédsége után megy, hogy visszaédesgesse őket. A tehén- és lóistállókban sem volt jobb a helyzet. Nagy dézsákban melegítették a vizet, hogy az állatokat lemossák, és a trágyát is ki kellett hordani. Jeppe majdnem sírva fakadt, mikor Algot és a saját megmaradt állatait rakta rendbe. Magában többször is bocsánatot kért tőlük, hogy ilyen gyengének bizonyult Bedával szemben. A legjobban az bántotta, hogy saját maga is bizonyos szempontból hozzájárult ahhoz, hogy Rickét és őt elüldözzék a gazdaságból. Ilona annyit segített, amennyit csak bírt – a nappalok így teltek. Éjszakánként viszont rátörtek a szomorú gondolatok, és nehezen tudott tőlük elaludni. Árulás. Igen, Ravn váratlan búcsúját és távozását úgy élte meg, mint egy árulást. Nem értette a férfit. Igaz, hogy az őt csak gyermeknek véli – de egy tizenhat évesnek is lehetnek már felnőtt érzései. Arra nem is gondolt Ravn, hogy ezek az érzések mennyire erőssé válhatnak a lány részéről. Tizenéves korban még senki sem tudja, hogy pontosan milyenek az érzései, főleg azt nem tudhatja, mit jelent az élet egyensúlya. Semmit nem tudnak semmivel összehasonlítani, nem tudják még, hogy a szerelem jön és megy. Ha boldog, akkor mindent akar, azonnal, ha csalódik valakiben, akkor összeroppan. A kétségbeesés olyan nagy is lehet, hogy az ember egy csalódás után élni sem akar. A legsúlyosabban azért búsult, mert Ravn nem akarta őt látni soha többé. Még csak egy kis reményt sem hagyott neki a viszontlátásra. Beletelhet még néhány napba, amíg a cselédség visszajön, és újra elfoglalja a helyét. Legalább Tasszo itt lenne – mondta többször is Jeppe, és a többiek mind egyetértettek vele. Most nagy szükségük lenne rá. Vajon mikor szándékozik visszajönni hozzájuk Vallebergából? Krisztin eltévelyedett agya összevissza forgott. Halvány, nagyon halvány emléke volt csak egy anyáról, aki gondozta, de soha nem tette örömmel. „Kolonc!” – így szokott régen rákiabálni. Krisztin emlékezett erre a szóra, és emlékezett arra a sok pofonra is, aminek

okát sem tudta. Az anyja legalább olyan élő valaki volt, aki ránézett, megérintette, és néha emberként viselkedett vele. Nem úgy, mint a többiek, akik úgy mentek el mellette, hogy undorodó grimaszt vágtak, amikor az út mellett hevert magatehetetlenül. Szeretet, ölelés? Ez már túl sok lett volna az élettől, ennyit nem kívánhatott. Férfiak., voltak akik megverték, leköpték és megvették. Kis időre akarták, hogy az övék legyen, és akkor függtek is tőle. Merőben szokatlan érzés volt egy koldusszegény gyereknek, aki eddig összekunyerálta az élelmét, és istállókban aludt. Arról, hogy anyja hová lett, semmit sem tudott, egy nap egyszerűen csak eltűnt, mikor Krisztin körülbelül öt éves lehetett. Kemény élete volt eddig, az anyja is keményen bánt vele, és ő maga is megkeményedett, hogy túlélje. Erre most itt van ez a félnótás, idejött Skillingébe, és kijelenti, hogy majd a gondját viseli! Marhaság! Ricke, Ilona, Jeppe. Vajon hol lehetnek most.? Valami puha és meleg érzés áradt szét Krisztinben, a szeménél furcsa bizsergést érzett. Az a félnótás ott áll és vár, hogy vele menjen. Felülhetne a lovára, és együtt ellovagolhatnának a tanyára, hogy ott majd dolgozzanak. Ez a félnótás egész idő alatt figyelne arra, hogy ő, Krisztin jól érezze magát, és mindene meglegyen, amire csak szüksége lehet. Kedves, nagyon kedves szemei vannak. Mint egy borjúé. A másik két férfinak sokkal szigorúbbak a szemei. Őfelségének, annak a rongyos hercegnek bosszantóan sok intő szava volt hozzá. Csak azért beszél így, mert nem tud semmit sem a világ rohadtságáról. Ezért az összes, szaros gazdag elmehet a pokolba, mert felőlük az ember akár nyugodtan beugorhat a tengerbe. Mit is mondott neki az előbb? „Minden rossz gondolat, ami csak felötlik benned, megrövidíti az életedet egy órával. A gyűlölet és az irigység pedig napokat vesz el tőled. Az ilyenek, mint te, hamar megássák a sírjukat. Akár már most is a tengerbe ugorhatsz.” Egy pillanatra annyira felbosszantotta, hogy csakugyan be akart ugrani a tengerbe, de a víz olyan rémisztően hidegnek látszott. Ehelyett olyan dühvel és daccal válaszolt, ahogy csak tellett tőle. „Úgy gyűlöllek, ahogy csak bírlak, te szaros herceg!” „Ez így felesleges elfecsérlése az energiáidnak. Azt az erőt valami jóra is fordíthatnád, valamire, aminek nemcsak te örülhetsz. Sok jó van benned még, Krisztin. Jó, amire építeni lehetne. Talán lehet, hogy ez az energiád abból fakad, nem tudom. De lehet, hogy másképp nem törődtünk volna veled, ha bajba nem sodrod magad, ezt tudd meg!” Krisztin maga is hallotta, hogy milyen egyhangúnak tűnik már válasza: – „Menj a pokolba!” De ezek a férfiak nem mentek a pokolba, mert törődtek vele. Ez azért jó!

Mit is akart tenni? Feladhatja régi, szabad életét, hogy dolgozzon egy. Szabad életét? Most? Tél van, és egyre hidegebb lesz az időjárás. Azoknak a kocsmáknak se szeri, se száma, ahova nem akarják beengedni. A férfiak megint és az italozás. Reggelre mindenhonnan kidobják majd, elhasználva és megalázva. Hideg lesz a hóban. Hideg lesz az istállókban. Koszos lesz és fáradt. Most ugyan tiszta, és tiszta ruha is volt rajta. A régi „vigyázója”, aki csak ütötte-verte és parancsolgatott neki, az sem volt különb a többinél. Az elején még valamennyire emberségesnek mutatkozott, de aztán hamar leszokott róla. A fölényesség már kezdett lekopni Krisztinről, a harci kedve úgyszintén. Egyszerre nagyon fáradtnak érezte magát. Annyira, hogy – ó, micsoda rémes gondolat – legjobban szerette volna fejét talán éppen annak a szaros hercegnek a vállára hajtani. Vajon azok a kedves emberek a sandhammareni kunyhóban, azok várják őt? Mielőtt teljesen ellágyult volna, dacosan, morcosan felelt Tasszónak: – Rendben van, angyalpofa, legyen így. Pár napot tudok áldozni arra a rozzant kunyhóra. De ne képzeld, hogy valamit is megengedhetsz magadnak az úton! Mert akkor. Tasszo felháborodva szakította félbe: – Ilyesmi sohasem jutna eszembe! Krisztin kicsit meghökkent. Azt akarta mondani, hogy „mert akkor drágán kell fizetned”, de ezek a szavak valahogy nem jöttek a szájára. Amikor a fiatal, de egymáshoz nem illő pár ellovagolt Tasszo lován, Ravn és Sigismund átmentek az egyik bódéhoz. Egy öreg tengerészhez tartottak, aki itt húzta meg magát. Sigismund kapitány már korábbról ismerte őt. Az öreget már meghajlította a köszvény, lelassult, de a gondolkodása tiszta maradt. – Te, aki mindenre emlékszel, ami itt a partokon történt – kezdett bele Sigismund kapitány – emlékszel egy olyan orosz, feltehetően gazdag hajóra, amelyik itt járt szerencsétlenül a partokon, Sandhammarennél, esetleg Kasabergánál? Az öreg gondolkodott. – Mostanában már nem tudok olyan sokat Kasabergáról, mert bizony már messze van nekem, hogy odautazgassak. Néha előfordul azonban, hogy orosz hajót mentünk. Gazdagot és előkelőt kerestek? – Igen. Valószínűleg. Valamilyen emlék homályos képe megcsillant az öreg szemében. – Körülbelül mikor történhetett ez? – Nem tudjuk, de az utóbbi háromszáz évben, az bizonyos – felelte Ravn. – Azt hiszem, olyan messze mégsem kell visszamennünk az időben. Volt egy kogg. Nagyjából úgy húsz éve. De az Sandbynek tartott.

Sandby? Az Sandhammaren felé van, töprengett Ravn. Majd hangosan megkérdezte: – Nem lehetetlen, de a távolság nagyobb, mint ahogy azt először gondoltuk. Tudsz valamit arról a hajóról? – Nem, én nem tudok semmit. De megkérdezhetitek egy túlélőjét. Még biztosan él. Ez biztatóan hangzott. Valaki arról a hajóról – már ha onnan volt. – És hol él most.? – Ahogy emlékszem, Tumatorpban befogadta a kolostor, mert valami egyházi ember volt, úgy hallottam. Sigismund kapitány és Ravn rezzenéstelen arccal néztek egymásra. De húsz év.? A beszélgetés végeztével otthagyták az öreget, akinek valamennyi pénzt is adtak a felvilágosításért. Ravn szólalt meg elsőnek a hajó felé vezető úton: – Én most azonnal elindulok Tumatorp felé, ameddig csak tudok, a parton megyek. Ez az enyhe tél megbízhatatlan, ki tudja, mikor fordul zordra az időjárás. Velem tartasz? – Én meg hagyjam itt a hajómat a sorsára? Ne is kérj ilyen butaságot! De azért sok szerencsét kívánok! Úgyis találkozunk nemsokára! Erre Ravn már nem felelt, csak csendesen és barátságosan mosolygott Sigismund kapitányra.

7 Tasszo a morcos és mogorva Krisztinnel a háta mögött lovagolt át a síkságon. A látóhatáron függő kékesszürke felhő hóeséssel fenyegetett, de talán lesz még idejük előtte hazaérni. Tasszo nem félt a zord időjárástól, mert éppen máson törte a fejét: Krisztin sokkal nagyobb problémát jelentett neki. „Most mit is teszek, tulajdonképpen? – morfondírozott magában. – Elviszem ezt a vad lányt a kedves Rickéhez és Jeppéhez. Nem fogja őket boldoggá tenni! Van más választásom? Ravn adott ugyan valamennyi pénzt az útra, de ez mennyit segíthet rajtunk? Nem mehetek be még egy fogadóba sem, hogy ott éjszakázzunk, mert Krisztint mindenütt ismerik és utálják. Csak a barátaimhoz fordulhatok.” – Próbálj meg nyugodtan ülni a lovon – kérte a lányt. – Állandóan hátraforgolódsz. Hidd el, senki nem jön utánunk. – Azt én is tudom, de. – Krisztin, kedves, mellettem biztonságban vagy. – Tökfej! – vihogott fel Krisztin.

A mocorgást legalább abbahagyta. Nem is csoda, hogy üldözöttnek érzi magát – elmélkedett magában Tasszo, miközben valamilyen különös, lágy érzés kerítette hatalmába, ahogy a szerencsétlen lányra gondolt. Úgy gondolták, Kylnél megszállhatnak, mert a part menti rövidebb utat választották, részint hogy elkerüljék Borrbyt, ahonnan Krisztin ki volt tiltva, részint ez az út vezetett egyenesen Hagestad felé. Nem is nagyon lehetett útnak nevezni, inkább csak amolyan ösvényféle volt, a téli földeken keresztül. Kylben szerettek volna pihenni és enni, de ahogy meglátták, ki ül a lovon a fiatal férfi mögött, az emberek viselkedése megváltozott. Azonnal és minden indok nélkül utasították el őket, és még köveket is dobáltak utánuk. Nem volt más választásuk, tovább kellett menniük. A mezők szélesen és végeláthatatlanul tárultak eléjük. Egyetlen jelét látták csak, hogy errefelé még élnek emberek, ez pedig a szélmalom volt. Sehol egy tanya vagy istálló, de még egy templomtorony se. Egy idő után Krisztin nyugtalanul kérdezgetni kezdte Tasszót: – Biztos, hogy senki sem követ minket? – Kicsim, már messze eltávolodtunk Kyltől, és senki sem olyan vérszomjas, hogy utánunk lovagoljon. – Ó, sok ember gyűlölhet ott engem. – Miért tennék ezt? – Azt te is tudod, nagyon is jól! – Lehet, de miért alakult ez így? Hogyan lettél ilyen? – Te is ilyen lennél, ha ötéves korod óta egyedül kellene gondoskodnod magadról! – jött a csattanós válasz Krisztintől. – Miket beszélsz? Nem lehet! Ezt el kell mondanod! – Ó, nincs mit mesélni erről. – Akkor tartsd meg magadnak, kicsim! Az a gondolat, hogy végre valakivel beszélhet az elmúlt időkről, kicsit megnyugtatta Krisztint. Tasszo hallhatta, hogy halkan kacarászik, majd hirtelen kibökte: – „Kicsim?” Kicsimnek szólítottál? Na, én ugyan nem vagyok a te kicsid, és nem is vagyok senki kicsije. Néha azok a disznó férfiak ugyan szólítottak kicsimnek, főleg amikor kanosak voltak, de nem ezzel a hangsúllyal. Sohasem így! Felindulásában nagyot csapott Tasszo hátára. – Ostoba fajankó! A férfi ezt bóknak vette. Aztán Krisztin mégis elkezdte mesélni élete szomorú történetét. Tasszót egyre jobban megrázta, amit hallott. Nem Krisztin durva beszédén háborodott fel – mert a lány nem fogalmazott kifejezetten finoman. Ami igazán megrázta, az a

kétségbeesett magányosság és tanácstalanság volt, amit egy gyereknek, később egy fiatal kislánynak kellett éreznie. Mélyen a lelkébe mart a felismerés és a történet is. Mikor a lány elhallgatott, így szólt: – Te kétségkívül nagyon erős lány vagy, Krisztin! Nem kevés az, amit kibírtál! – Ugyan már, badar beszéd! Szótlanul lovagoltak tovább. Tasszo megpróbált nem gondolni arra a sok mocskos és elkeserítő részletre, amit a lánynak el kellett szenvednie, ahogy az az elbeszéléséből kiderült. – Sötétedik! – rezzent össze Krisztin, és szorosabban markolta a fiú övét. – Ilyenkor? Lehetetlen! – De, csak nézz hátra! Az a felhő. Tasszo hátranézett, és csak azt látta, hogy egy hófelhő van mögöttük. Éppen ereszkedik a föld felé, és a színe is egyre sötétebb. – Igen, igazad van – mondta meglepetten. – Gyorsan ideért. Sietnünk kell, hogy mielőbb fedett helyre érjünk. Egy hóvihar nem tréfadolog. Krisztin hangján már a kezdődő hisztéria érződött. – Messze vagyunk még? – Nem tudom. Neked kellene jobban tudnod. Én nem erről a vidékről származom. Csodálatos, de mégis valahogy tudtak egymással beszélgetni. Tasszo már régen észrevette, hogy azzal a kevés dán tudásával jól megérteti magát itt Skanéban, ami valamikor régen Dániához tartozott. Ezen a tájékon pedig egy különös dialektust beszélnek, amely a dán és svéd nyelv közötti átmenet volt. Így nem is volt szükségük fordításra. – Igazán nem várható el tőlem, hogy tudjam, hol vagyunk, itt, a nyílt mezőn – sziszegte dühösen Krisztin. – És a szélmalmok? Hol vannak ilyenek? – Én ugyan nem számolgatom azokat a malmokat. Errefelé mindenütt vannak. – De nem ennyire távol mindentől. – Már mondtam, nem tudom, hol vagyunk! Egyébként a szélmalmokat már jó ideje elhagyták. – Nem tudod ezt a dögöt rávenni, hogy gyorsabban szedje a lábát? – kérdezte Krisztin idegesen, miközben ujjával a lovat böködte. – Ne nevezd a lovamat dögnek! Dupla terhet kell hurcolnia, olyan gyorsan halad, ahogy csak képes rá. – Tasszo! – kiáltotta Krisztin most már kétségbeesetten, és az arcát a fiú hátába rejtette. – Siess, kérlek siess!

Tasszo kezdte elveszíteni a türelmét, nem értette, hogy Krisztin miért fél ennyire. – Sötétedik! Teljesen besötétedik, Tasszo! – kiáltotta Krisztin újra. – Ne túlozz már! Egy kis havazást csak kibírunk! Krisztin olyan szorosan ölelte át Tasszót, hogy az levegőt is alig kapott. – Félek! – Ülj nyugodtan, és hagyd abba a hátranézegetést, mert még megijeszted a lovat. – Nem tőlem fél – jelentette ki a lány magabiztosan. Krisztin hirtelen sírva fakadt, és annyira zaklatottá vált, hogy még a fogai is vacogtak. A levegőt kapkodva zihálva mondta: – Először csak egy távolabbi, sötétebb felhő volt, de most megnövekedett, sűrűbb lett, és már itt is van a közelben! Atyaég, a színe éjfekete! Nézd, Tasszo! Hátulról jön a sötét! Segítség! A végén már sikított. Tasszo türelmetlenül fordult meg a lovával, mert már elege volt a lány hisztérikus viselkedéséből. Látni akarta, mitől fél ennyire. Rögtön meglátta a felhőt, és mintha egy kő találta volna el, olyan hatást gyakorolt rá a látvány. Sajnos, Krisztin egyáltalán nem túlzott, amikor erről beszélt. – Istennek Szent Anyja! – nyögte rémülten. – Ez a Holdboszorkány! Hogy feledkezhettem meg róla? És mit kereshet ez itt?

8 Ilona nyugtalan volt. Fel-alá járkált a padlón, ahelyett hogy – mint a többiek – leült volna az asztalhoz, és részt vett volna a főétkezésen. Ricke térdére ültette az idősebb kisfiút. Az év utolsó napja volt. A babona szerint ilyenkor, ha most jönne be valaki az ajtón, és nem látna valakit a háziak közül, akkor az, akit nem látott, a következő évben meg fog halni. Sok mindenre kellett odafigyelniük az életük során. A gazdaságban is minden a babonára és a hiedelemre figyelmeztetett. Például ha egy marokszedő lány ügyetlenül köti meg a gabonakévét, akkor a következő évben egy fattyúgyereket hoz majd a világra, és ez csak egy a számtalan babona közül. A nagymama nagyon jártas volt a babonák terén. Vigyázva kellett előtte még mozogni is, mert mindenre volt egy baljóslatú intelme. – Ülj le már – kérte Ricke Ilonát. A lány hirtelen megállt. – Valami nincs jól, nagyon nincs jól, és fogalmam sincs, hogy mi az! – hebegte. – Ravn? – kérdezte Ricke óvatosan. Ilona töprengett egy kicsit. – Nem, nem Ravn. Attól az ajándéktól, amit a kis Lesinka

adott nekem, az a bizonyos érzékelés sugallja nekem, hogy valami nagyon veszélyes történik. Csak legalább itt volna Lesinka, hogy megkérdezhessem tőle! – Ez a veszély – kérdezte Ricke gyermekét aggódón magához szorítva – kire leselkedik? Ugye, nem ránk, mert remélem, hogy mi már megkaptuk az égiektől a magunkét. Nem szeretnék újra olyan kilátástalan helyzetbe kerülni! – Nem, ti mind élhettek boldogan. Mi mindannyian boldogan élhetünk. Olyan furcsa érzésem van. Mintha. mintha Krisztin lenne veszélyben. – Krisztin? – kérdezte Jeppe, és egy jókora darabot szelt a kenyérből. – Neki semmi dolga sincs velünk. – A vallebergai paplakban van. Ott pedig biztonságban kell lennie – tette hozzá Ricke. – Nincs ott biztonságban – mondta Ilona. – Azt is gondolom, sőt érzem, hogy nem ott van. Tasszo. – Igen, ő odalovagolt. Az a féleszű. Ilona hangja minden átmenet nélkül hirtelen álmodozó, és idegenszerű lett. – Nagy veszély. Miután ezt kimondta, a hangja suttogóvá vált. – Segítség! – Mi az, Ilona? A lány ijedten nézett rájuk. – Segíteni kell rajtuk. Azonnal. Csak tudnám értesíteni mind a két kis teremtményt! De azok most a saját világukban vannak. Jeppe hangja józanul csengett, ahogy megszólalt: – Ma újév estéje van! – Igen, az van! – Próbáld meg szólítani őket! – Hogyan kell? – kérdezte reménykedve Ilona. – Ne engem kérdezz, én nem tudhatom! – felelte Jeppe. Ilona kétségbeesetten gondolkodott. Eddig még soha nem próbált kapcsolatot létesíteni a teremtményekkel, ő sem és Ravn sem. Ravn! Fájdalom hasított belé. Ó, bárcsak itt lenne most vele! Összeszedte magát, a szemét behunyta, és közben erőteljesen suttogta maga elé. – Lesinka! Te, aki segítettél, hogy átlássak a jelen és a jövő ködén. Vodja! Te, aki megtanítottál, hogyan kell szeretni a természetet. Most a segítségetekre van szükségem. Kérlek, gyertek, ha tehetitek! Csend lett. Jeppe, aki olyan embernek hitte magát, mint aki minden helyzetben két lábbal áll a földön,

most az ajtóhoz ment és kinyitotta. Ilona ezt ugyan nem tartotta szükségesnek, de egy fejbólintással mégis megköszönte neki. Vártak. Kis idő telhetett csak el, amikor mind a kettő beosont az ajtón. Azon az úton jöttek, amely a házhoz vezetett. Ilona hálásan tekintett Jeppére köszönetképpen. Hát persze hogy ki kellett nyitni az ajtót! Vodja éveken keresztül volt bezárva a ládába, és nem tudott kijönni a gondolat vagy a varázslat erejével. A kis teremtmények alig voltak nagyobbak, mint Ricke kétéves, nagyobbik gyermeke, aki most tágra nyitott szemmel lesett rájuk. A nagymama riadtan keresztet vetett, és beszaladt a saját szobájába. A három felnőtt felállt, és megilletődve üdvözölte az újonnan jötteket. Ricke az asztalhoz invitálta őket. Furcsa volt, hogy Vodja milyen ijesztően néz ki. Egészen addig ijesztőnek is tűnhet, amíg valaki bele nem néz zöldeskék szemébe, és meg nem látja benne a jóságot. Más volt, mint az emberekből áradó jóság, de legalább olyan jó. Mintha az ember egy kiszáradt, megcsavarodott törpefenyő szépségét nézné. Vagy egy béka könyörgő szemébe nézne vagy egy szépségében megkopott, ráncos öreg arcban fénylő tekintetbe. Lesinka ezzel szemben meseszép volt, mint egy fehér rózsa ezüsttükörből nézve. Vodja letámasztotta úszóhártyás kezét az asztalra. Ujjhegyei laposak voltak, mint egy gyíknak. Karmait alárejtette, behúzta. „Hogyan kell ezekkel a kicsikkel beszélni?” – morfondírozott magában Ilona. Vodja még sosem szólalt meg, csak apró hangokat hallatott, erre még emlékezett. Lesinka már beszélt egyszer Ilonához – csakhogy ez álmában történt. Most aludnia kellene, így délután, hogy beszélgessenek? Nem könnyű megoldani. A dolog nem tűr halasztást, sietni kell. Ilona figyelt rá, hogy mind a kettő felé forduljon, pedig inkább csak Lesinkával szeretett volna kapcsolatba kerülni. Nem tudott jobbat kitalálni, mint hogy rendesen beszéljen. Kézi jelbeszédbe nem akart bocsátkozni, csak ha végképp szükségesnek látja. Ilona rájuk nézett, majd belekezdett: – Úgy tűnik, hogy barátaink, Tasszo és Krisztin nagy veszélyben vannak. Nagyon nagy veszélyben. Mintha borzongás és félelem suhant volna át a szobán. Valószínűleg jól érezte, mert a két kicsi megértően bólogatott. Hálásan nézett a teremtményekre, majd folytatta. – Tanácsot kérünk most tőletek. Hogy tudnánk gyorsan segíteni rajtuk? Vodja nagy békaszája mosolyra húzódott, és látni engedte apró éles fogait. Lesinka tiszta vend nyelven felelt, hangja ezüstcsengettyűhöz volt hasonló. – Megnézzük, mit tehetünk. Messziről már hallottuk a hangod, és tudtuk, mit kívánsz.

Valóban nincsenek könnyű helyzetben! Cseppet sem előnyös a mostani állapot, sem a kedves Tasszónak, sem a rakoncátlan Krisztinnek. De azért kapnak segítséget. – Köszönöm! – suttogta Ilona hálásan, és könnyek lepték el a szemét. Ekkor Vodja leugrott a székről, az ajtóhoz ment, belülről kinyitotta és kiment. – Mindjárt visszajön – ígérte Lesinka. Vodja kis idő múlva valóban visszajött. Felmászott az ülőhelyére, és szélesen rámosolygott Ilonára, a kedvencére. Egy szó sem hangzott el ez idő alatt. Ricke, akinek fogalma sem volt, hogy mi történt, jó vendéglátóhoz híven étellel kínálta őket. A feltálalt fogásokból óvatosan ettek pár falatot, főleg azokból az ételekből, amelyeket a tündérek is ehetnek. Semmi húst, semmi halat nem ettek, de szerencsére az asztalon más, nekik való finomságokból is volt választék. Ricke nagyobbik fia odament hozzájuk, és ők hárman mintha mindig is együtt lettek volna, azonnal remekül megértették egymást. A vékony csengettyűhangú kacagás elvegyült a vastagabb, rekedtebb nevetéssel és a gyermeki csacsogással. Ilona érezte, ahogy szívében szétárad a nyugalom, és egész testét átjárja.

9 A felhő most pontosan Tasszo és Krisztin felett állt meg a levegőben. Mintha kissé előredőlt volna, hogy lassan rájuk tudjon ereszkedni. A ló vadul dobálta fejét a félelemtől, és hangosan nyerített. Tasszónak nehezen sikerült féken tartania a szegény állatot. Nem tűnt értelmesnek az a lehetőség, hogy lovagolva próbáljanak elmenekülni a boszorkány elől. Nem tudnának olyan gyorsan futni, amilyen gyorsan az követheti őket. A sötétség már oldalról is kezdte körbefogni őket, úgyhogy minden fény eltűnni látszott. Krisztin egyfolytában érthetetlen szavakat kiabált rémületében. – Mi ez? – sikította. – Mi ez, ami velünk történik? – Le kell ugranunk a lóról! – kiáltott hátra Tasszo. – Nem lehet így továbbmennünk, én meg nem tudlak megvédeni, ha a hátam mögött ülsz. Gyorsan! Dobd le magad a földre, én is leugrom utánad. Krisztin úgy tett, ahogy Tasszo mondta neki. Csak egyet gurult a földön az esés után, de aztán ordítva kapaszkodott a fiúba. A ló rémülten futott el az egyre sűrűbb sötétség elől. – Mo-most jól jönne az a kereszt – lihegte Tasszo, és észrevette, hogy félelmében már dadog is. Eszébe jutott, hogy az ereklyét Ravn elvitte magával a kolostorba. – Imádkozz, Krisztin, könyörögj a lelkedért! Az, hogy a formátlan vész célpontja Krisztin volt, már nyilvánvalóvá vált. A Holdboszorkány új testet keresett gonosz lelkének.

– Nem tudok imádkozni, és még sohasem voltam templomban – sírt Krisztin kétségbeesetten, hangosan. „Dehogynem! – gondolta Tasszo. – Nem is olyan régen, de akkor nem az imádság miatt voltál ott. Azt meg nem hiszem, hogy a mennyországból megáldottak volna érte.” – Mondjad a Miatyánkot! – szólt a lányra. – Mit? – A Páter Nostert. A lány megszeppent, gyönge, félelemmel teli hangon kezdte mondani: – Páter Noster, Páter Noster, Páter. Aztán hirtelen Krisztin mérges lett. – Nem tudom tovább! – Imádkozz akkor velem, és mondd utánam! Ave Maria, gratia plena, Dominus tecum. Krisztin úgy mondta, hogy egy tizedmásodperccel később visszhangozta a fiú szavait. Lelkesen, ámde minden eredmény nélkül. Tasszo egészen végigmondta az utolsó szavakat is – in hora mortis nostrae. Amen. „A halálunk órájáig”? – Na, ez igazán szép kívánság volt tőle. De Krisztin ámenje határozottan szállt a mező felett. Ezt a szót legalább ismerte, ezért többször is elmondta. A sötétség addigra már teljesen körbevette őket. – Ne hagyj el, Tasszo! – Nem, dehogy hagylak el. A fiú kétségbeesésében beszélni kezdett a megfoghatatlanul gomolygó sötétséghez. – Rossz helyen jársz! Krisztin valójában rendes lány, itt nincs semmi keresnivalód, boszorkány! A sötétség már zúgott és gomolygott körülöttük. Krisztin letérdelt, majd sűrű csuklások közepette sírva kérte az istent és az istenanyát – akikkel eddig még soha nem törődött – hogy védjék meg. Tasszo is letérdelt, és szünet nélkül hajtogatta a felhő felé: – Nem veheted el Krisztint. Nem ő az oka, hogy mindenki cserbenhagyta, nem is hibás, nem érted? Krisztin jó ember. Istenem, nem érted, hogy ez mit jelent? Távozz tőlünk, sátán! Tasszo habozott, nem is tudta mit mond. Ez csak egy női ördög lehet, ha ugyan van ilyen. – Tűnj el, te pokolbeli, itt nincs számodra semmi! Krisztin jó lány, és ha belebújsz, csak a saját erődet gyengíted a rosszaság hiánya miatt. Még mindig volt néhány méter köztük és a feketeség között, de mintha Tasszo szavai távol tartották volna a gonoszt. Krisztin már sírt. – Én jó vagyok, én jó vagyok, ígérem, hogy soha többé. – Ne ígérj túl sokat! – morgott Tasszo. – De tartsd magad ahhoz, amit ígérsz! Ne haraggal,

és ne káromkodással menj ellene. Legyél szelíd, megértő és megbocsátó, azt nem állhatja! Krisztin egy mérges oldalpillantást vetett rá. – Hogy a pokol. – Nem, így nem lehet! – látta be saját maga. Tasszo csak nyögött tehetetlenségében, és a sötét árnyék még egy kicsit közelebb húzódott. – Mária Anyánk, Szent Szűz, szabadíts meg bennünket a gonosztól! – kiáltotta. – Ez vajmi keveset segít – hallatszott egy rekedtes mély hang. Ebben a pillanatban a felhő megdermedt, és egy kicsit hátrébb is húzódott. Ekkor már derengett egy kis fény, és meglátták, hogy ki lépett közbe. Előttük a mezőn kilenc szakadt bőrruhás ember és egy nagy kutya állt. Tasszo lelke annyira megtelt reménnyel, hogy ismerősök jöttek a segítségükre, bizony hatalmasat nyelnie kellett a meghatottságtól. A csoport vezetője, az öreg megszólalt: – Amit az előbb mondtál, az sokat segített. Az, hogy a boszorkány lelke legyengül, ha egy jó lélek testébe kerül. Hallod, te madárijesztő? – kiáltott a felhő felé, amely most oszlopformát öltött magára. – Ez a lány nem neked való, mert az ő rosszaságai kívülről származnak. Nem belőle árad a gonoszság, hanem egy nehéz életből. Az értetlen, lelketlen emberek miatt lett ilyen. Nem a szívéből jön! Az oszlop rázkódott a haragtól, de láthatóan semmit sem tudott tenni a Farkasok népe ellen. Az öreg még csúfolódott is vele. – Üdvözletet hozunk a két kis „kedvencedtől”, akik hozzáférhetetlenek a számodra. Húzódj csak vissza a hazádba, és ott keress magadnak egy elveszett lelket. Nem kell messze menned a Titokzatos erdőtől. Akad ott a közelben valaki, aki neked való. A felhő előre-hátra ringatózott, majd visszahúzódott. Egy kisebb esőt bocsátott a Farkasok népére, akik felemelt kézzel intettek utána, hatalmas testű kutyájuk pedig minden fogát kivillantva rávicsorgott. A felhőn villám cikázott át, mintegy a fájdalom jeleként, az árnyék pedig összehúzódott és eltűnt. Ha tudott volna hangot adni, biztosan meg is teszi, és ordított volna a dühtől s a fájdalomtól, no meg a csalódottságtól. Még egy darabig látszott, ahogy a mező felett lebeg, de egyre kisebbedve és kisebbedve végül mégiscsak eltűnt. Tasszo megkönnyebbülten lélegzett fel.

10 Sok időbe telt, mire mind a ketten megnyugodtak. Akkor már Tasszo is szívből köszönhette meg a Farkasok népének a segítséget, Krisztin pedig túláradó hálájában sorra megcsókolta mindegyikük arcát.

„Ezt azért mégsem kellett volna” – gondolta Tasszo ijedten. Krisztin mégis megtette. Az emberek szélesen vigyorogtak, mert nagyon tetszett nekik a lány hálájának ilyetén kimutatása, a kutya pedig simogatást kapott. – Nem vagy épeszű – mondta Tasszo fáradtan, amikor a lány visszatért mellé. – Ez volt a legkevesebb, amit tehettem, amikor ezek olyan kedvesek voltak velünk. De az ördögbe is, hogy ezeknek milyen fertelmes szaguk van! Ez viszont nagyon is hihető volt. Tasszo már azt várta, hogy némi szőr és penész tapad róluk Krisztin ruhájára, de szerencsére semmi ilyesmi nem látszott. A Farkasok népe közelebb húzódott hozzájuk, és az öreg belekezdett mondandójába: – Az a kis barátnőtök, Ilona megérezte, hogy valami rossz történik veletek. Szólította is Lesinkát és Vodját, akik pedig bennünket küldtek a megsegítésetekre. Azt hiszem, az utolsó pillanatban jöttünk. – De nem értem, mit akarhatott a boszorkány tőlem? – kérdezte még mindig értetlenül Krisztin. Az öreg ránézett. – Te csak amolyan szükségmegoldás lehettél volna a számára. A boszorkány küldetése ebben az országban egészen más volt. Azzal, hogy Bogiszláv herceg meghalt, igencsak szorult helyzetbe került, és azonnal szüksége volt egy gyenge, esendő lélekre. Te voltál hozzá a legközelebb. Csakhogy, amint Tasszo is rámutatott, a gyengeségednek nem te voltál az eredendő oka. – Szerintetek jó ötlet volt Hródba küldeni? – kérdezte Tasszo kisvártatva. – Fontos volt, hogy elhagyja ezt az országot. Sajnálom, hogy Odo herceghez kellett küldenem, de abban a pillanatban ez látszott a legjobb megoldásnak. Talán Hródnak nem az lesz a legjobb pillanat – mondta az öreg, és sokatmondóan nézett rájuk. – Hát nem. De őszintén szólva ez érdekel most a legkevésbé. Miért nem hagytátok, hogy egy megfelelő lélek hiányában legyengüljön és eltűnjön? Ez talán jobb megoldás lett volna – kérdezett vissza Tasszo. – Ezt túlontúl veszélyesnek találtuk. Fogalmunk sincs, hogy mennyi ideje van még hátra, és mint mondottam, van egy másik feladata is, amit el kell végeznie. Nézd, itt jön a lovad, Tasszo, menjetek, siessetek a barátaitokhoz! Mi is oda igyekszünk, mert mielőbb beszélnem kell Ilonával. – Mi gyorsabban tudunk lovagolni, mint ahogy ti tudtok jönni – felelte Tasszo. Az öreg csak mosolygott a fiú válaszán. – Ezzel ne törődj, mi más utakon járunk. Egy apró, de határozott mozdulatot tett a többiek felé, és az egész társaság köddé vált. Krisztin csak felnyögött. – Ehhez én sohasem fogok hozzászokni. – Én sem. Van bátorságod velem jönni mindezek után? – Talán itt akarsz hagyni a kihalt szántóföldön? – kérdezte a lány hetykén.

– Tudtam, hogy hamarosan megérkeztek! – fogadta Ilona lelkesen Tasszót és Krisztint. – Mi volt az a nagy veszély? Nagyon jólesett a ház melege. Krisztint barátságosan köszöntötték, viszont azt állítani, hogy szívélyesen, az talán túlzás lett volna. A gyerekek már mind ágyban voltak, a két teremtményről viszont nem lehetett tudni, hogy hol tartózkodnak éppen. Tasszo köszönetet akart mondani nekik, de rájött, hogy ezt majd máskor kell megtennie. A háziakkal ismét az asztalhoz ültek ezen a végtelenül hosszú estén. Rickének legalábbis annak tűnt. – Legelőször is figyelmeztetni szeretnénk benneteket – mondta Tasszo komolyan. – A Farkasok népe mentett meg bennünket, és azt mondták, hogy ide fognak jönni. Ricke eddig csak sejtette, de most már tudta is, hogy ez az este még hosszabbra nyúlik. – A Farkasok népe mindig szívesen látott vendég a házunkban – mondta Jeppe. – Köszönöm a nevükben is – felelte Tasszo. Már itt kellene lenniük, még akkor is, ha mi jó gyorsan lovagoltunk. Krisztin egyetértően bólintott. Egy mozdulattal rábökött, hol a legérzékenyebb a teste a lovaglás után. A Farkasok népe is megérkezett, éppen ezért támadt egy kis tolongás, mielőtt mindenki leült a helyére. Aztán Tasszo elmesélte borzalmas találkozásukat a Holdboszorkánnyal, és az azt megelőző eseményeket. Az öreg csak annyit tett hozzá, hogy őket az Ilona nyugtalansága miatt előszólított kis teremtmények riasztották. – Ezt nevezem összetartásnak – motyogta maga elé Ricke. Eléggé megrázó volt hallani, hogy a Holdboszorkány milyen közel volt ahhoz, hogy Krisztint végképp a hatalmába kerítse. Jeppe igyekezett lecsöndesíteni a jelenlévőket, megnyugtatásképpen közbeszólt: – Jó, hogy a boszorkányt elküldtetek. Ma éjjel holdtölte lesz. – Igen, mert a boszorkány a holdból kapja az erejét – tette hozzá Ilona. – Akkor viszont kétszer olyan erős lesz, mint eddig volt – mondta az öreg, erre a többiek a Farkasok népéből lassan és figyelmeztetőleg bólogattak. Ilona közöttük ült, és szeretettel simogatta Taino kutya nagy, bozontos fejét. A kutya nem tágított a lány mellől. – Velem akartál beszélni? – kérdezte a lány az öreget. – Igen. Menjünk ki a ház elé. – Mi nem hallhatjuk? – érdeklődött Tasszo. A toprongyos ruhájú öreg eltöprengett. – No, nem bánom – mondta aztán. – Végeredményben rátok is vonatkozik. Mi mindnyájan a barátai vagyunk Vratiszláv hercegnek, illetve ahogy erre mondják,

Vaszlavnak. – Ravnnak – helyesbített Ricke. – Igen, igen. De én például nem szeretem Ilonának nevezni ezt a leányt. Nekem mindig Iliána marad. Mi ebben a rossz? – Semmi – felelte Ricke. – Én csak a nehéz nevektől félek itt, Skanéban. Itt mindenkit Andersnak, Nilsnek, Pernek, esetleg Larsnak és Bengtnek neveznek. – A lányokat is? – Nem. De náluk sincs sok név használatban. Egy olyan név, mint az Iliána a frivolitás jele lenne. Erről ennyit. Halljuk! A Farkasok népe remekül érezte magát ebben a takaros kis házban. Nem győzték eleget bámulni a berendezést, a szép ablakokat és az ételek végeláthatatlan sorát az asztalon. Még akkor is kedvtelve nézték, ha csak mímelték az evést. A kényelmes berendezési tárgyak is újak voltak a számukra, ilyenek az ő idejükben még nem léteztek. Kezdetleges hegyi barlangokban élni, naponta vadászni az élelemre elég nehéz dolog volt, és a kényelem ismeretlen fogalom volt a számukra. Ricke aggódva gondolt arra, vajon elmennek-e innen, vagy annyira otthonosan érzi magukat náluk, hogy most már itt maradnak az idők végezetéig. A hangulat nagyon kellemes volt Rickéjék otthonában. Mindenki nagyon jól érezte magát. Csak egyvalaki volt távol: Ravn. Ilona arcáról lerítt, mennyire hiányzik neki a férfi. A Farkasok népének szószólója, az öreg komolyan nézett a lányra. – A barátodnak nagy szüksége van rád. Szüksége van a jelenlétedre, és arra, hogy beszélgethessen veled. De mindezt nem akarja elismerni az az akaratos, keményfejű férfi. Ilona kiegyenesedett ültében. Teljesen feszültté vált. – Tudsz róla valamit? – Nem túl sokat. Viszont láttam valamit, amikor azt hitte, hogy senki sem figyeli – és akkor fájdalmat mutatott az arca. Ijesztő volt az a fájdalom. Sokszor nézett vizsgálódva a kezeire. Nem tudom, mi baja, de az arcára valami halálos fáradtság ült ki, de a szívével nagyon is vágyik utánad. Ezt bármelyikünk ki tudta olvasni a tekintetéből, ugye? A többiek egyetértően bólogattak. Ilona szomorúan lehajtotta a fejét. Ravn szavaira gondolt, amelyet Tasszo suttogva adott át neki, nem is olyan régen. Ravn ebben elismerte, hogy szereti! Ez ujjongó örömmel töltötte el akkor, de most döbbent csak rá, hogy miért nem ígérte meg, hogy viszontlátják egymást. Ravn! Meg kell találnia. Muszáj! Túlfűtött, heves vágy fogta el. Útra kell kelnie! A farkasember azt mondta, hogy Ravnnak szüksége van rá! El kell indulnia – hamar! Ilona a türelmetlenség miatt szinte repülni vágyott! És akkor meglátták a nagymamát. Szobájának ajtaja félig nyitva volt, és ott állt a

félhomályban, a sarokban. Ajkai hangtalanul mozogtak, tekintete feszülten meredt előre, míg a kezeivel félreérthetetlenül ördögűző mozdulatokat tett. A Farkasok népét akarta elűzni a házból. Volt egy régi „ördögűző” képe, amelyet a szobájában tartott. Ez a rettenetes kép egy szörnyűséges és meghatározhatatlan lényt ábrázolt, amely állítólag távol tartja az ördögöt és minden más rossz szellemet. Ezt a képet szorongatta most a kezében. Amikor meglátta az öreget a Farkasok népéből, kissé ijedt, de mégis bátor kiáltás szakadt ki belőle: – Ördögi gonoszság! Felszólítalak, hogy távozz. – Anyám! – kiáltotta Jeppe aggódó hangon. Ne csináld! Ne akarj velük szembeszállni, hisz ők azok, akik annyit segítettek nekünk! Az öregasszony sipákolva válaszolt. – Szövetségre léptetek magával a gonosszal? Eladtad a lelkedet, fiam? Ezek mindannyiunkból kiszívják majd a vért, nem értitek? Távozz gonosz, távozzatok gonosz kísértetek a sírból, itt az én házamban nincs többé keresnivalótok. – Fogd be a szád, te szaros vénasszony, meg a szenteskedő karattyolásodat is hagyd abba! – kiabált Krisztin. – Nem értesz az egészből egyetlen szót sem! – Krisztin! – figyelmeztette Tasszo halkan a lányt. – Ne avatkozz bele ebbe! Krisztin feleselni akart, de az öreg nyugtatólag közbeszólt, és a következőket mondta: – Mindannyian köszönjük a vendégszereteteket és a barátságos fogadtatást. Minden jót kívánunk! Ezzel a Farkasok népe úgy, ahogy volt, eloszlott a levegőben. Több sem kellett az öregasszonynak, diadalmasan károgta: – Elűztem őket! Sikerült még időben elkergetnem mindet! – Persze, persze – mormolta Jeppe. – De Ilona, most nem mehetsz el! Nemsokára leszáll az este! Ilona ott állt indulásra készen, a kabátjával a kezében, de azt azért rögtön belátta, hogy Jeppének igaza van. – Tasszo, hol van Ravn? – fordult felé Ilona. -A kolostorban, Tumatorpban – válaszolt Tasszo engedelmesen. – Akkor én is oda indulok, rögtön, ahogy reggel kivilágosodik. – Elkísérlek! – ajánlotta fel Tasszo. – És tőlem meg kapsz egy lovat az útra. Algotnak és nekem van pár jó lovunk az istállóban – tette hozzá Jeppe. – És Krisztin is velünk jön! – jelentette ki Tasszo határozottan. Jeppe és Ricke megnyugodva sóhajtottak fel. Ebben a pillanatban vették észre, hogy a tündérgyerekek is újra ott vannak, és nézik őket. Mintha a semmiből bukkantak volna elő. A kis Vodja Ilona felé nyújtotta hüllőkezecskéjét, a lány bátran odanyúlt, és megfogta. Vodja ezután az ajtó felé vezette a lányt.

Vodja zöld békaszemében különös fény csillogott. Ilona úgy ment ki az ajtón, hogy tudta, semmi baj nem érheti, ha ezzel a kis lénnyel van. Odakint egészen egy fáig mentek, de Ilona nem látta, hogy milyen fához. Csak annyit lehetett kivenni, hogy ez a fa is elvesztette a lombját, és teljesen csupasz. Vodja odament a fához, és mélyen a fa odvába nyúlt, majd Ilonára nézett. Ilona is követte a kezével, ő is odanyúlt, és visszamosolygott Vodjára. – Szép – mondta Ilona csendesen. – Finomak az ágai. Vodja ekkor szinte egy pillanat alatt mászott fel a fa legmagasabb ágára, és gyöngéden megsimogatta azt. Lassan, a keze nyomán kihajtott a semmiből pár levél. Vodja óvatosan leszakította ezeket a valódinak tűnő leveleket, és Ilonának nyújtotta őket. – Nagyon köszönöm – mondta Ilona meghatódva, hangjában melegség bujkált. – Ezeket elteszem, és mindig nálam lesznek. Vodja széles vigyora feloldotta a pillanat ünnepélyességét. – Neked, Vodja, és nekem egyforma ízlésünk van. Szeretünk mindent magunk körül. Mindent, ami él, az egész természetet. Állatokat, növényeket, köveket. Vodja soha nem beszélt. Ilona csak kétségbeesett sírását hallotta meg azon a holdfényes éjszakán a várban. Most a szeme, a tekintete beszélt helyette. A szája azért megformálta a szavakat, és Ilona valahogyan megértette. Inkább fölfogta, mint hallotta. „Te tartottad bennem a reményt, Iliána. Te voltál az egyetlen, aki törődött velem. Te és a barátod, Vratiszláv megpróbáltatok kiszabadítani. Mit tehetek érted?” – Már így is eleget tettél. Mint például megmentetted Tasszót és Krisztint a Holdboszorkánytól. És még sok minden mást is. Tulajdonképpen hány éves is vagy, Vodja? Ostoba kérdés! Vodja elszomorodott, meglátszott rajta. De ha már megkérdezte, és ki is csúszott a száján! „Öreg vagyok. Nagyon, nagyon öreg. De mégis mindig csak egy gyerek maradok.” Ilona együttérzése jeleként megfogta az aprócska kezet. Megpróbált nem gondolni azokra a borzalmas, elmérgesedett karmolásokra Bogiszláv herceg karján, de megérezte a karmokat Vodja kezén. – Sok, nagyon sok embernek az a kívánsága, hogy meg tudja tartani gyermeki lelkületét, Vodja. Én magam sem vagyok még teljesen felnőtt – kuncogott. Vodja egyetértően kacagott. Nyers, rekedt nevetéssel. – Bemenjünk? – kérdezte Ilona. A furcsa lény bólintott. Nem az Isten angyalkája – gondolta Ilona. – Mégis nagyon kell vigyázni a barátságára. Azzal bementek a jó meleg házba.

11 A kis városka, Tumatorp – hanyagul csak Tommarpnak ejtve – ott terült el Ravn előtt. Megállt a kis Svimmern patak mellett, mely keresztülcsörgedezett a tájon. Egészen a tengerpartig folyt, ahol nevet adott egy kisvárosnak, Simrishamnnak. Ravn tudta, hogy Tumatorp keményen küzdött azért a címért, hogy jelentős városnak számítson. Mára a régi szép idők emléke már tovaszállt. Mivel Tumatorp városának nem volt kikötője, mert mélyen benn feküdt a szárazföldön, nem számított kereskedelmi csomópontnak, és ráadásul jó útjai sem voltak a tengerpart felé. Egyetlen büszkesége, a kolostor – mely rangot és nem utolsósorban gazdagságot is adott a városnak – leégett az elmúlt évszázadban, és az újjáépített utód nem lett olyan pompás, mint elődje volt. A skanéi gazdagok sohasem voltak különösebben bőkezűek a kolostorral. Lund, a rendfőnök nem is törődött velük, így az apáca-részleg már nem is működött. A barátok létszáma is állandóan csökkent az évek múlásával. Éles, csontig hatoló téli szél fújt a mezők felett. A hólepte táj nem tűnt hívogatónak egy éhes, fázó és fáradt lovas meg a lova számára. Ravn egész testében reszketett, vacogott, és mélyen az arcába húzta a köpenye csuklyáját. Ismét érezte a testében, hogy ereje folyton csak fogy, és a gyengeség alattomosan eluralkodik rajta. Még időben el akart intézni pár dolgot, és aztán feladja a harcot. Egyre nehezebb lett a lelke. Számvetését elvégezte a sorssal, és úgy gondolta, hogy életének a végéhez ért. És akkor találkozott Ilonával. A halált többé már nem érezte barátjának. Jól tette, hogy ilyen sietve elhagyta a lányt, másképp még rosszabbul végződne minden. El kellett volna mondania neki az igazságot? Talán. Ezen a téren erős kétségei voltak. Viszont akárhogy is választott volna, a lányt mindenképpen elszomorítja. És arra már képtelen volt, hogy a saját keresztjének terhéről beszéljen. Nem akarta a lány gyenge vállát terhelni ezzel a problémával. Mégis mindennél jobban vágyott arra, hogy láthassa őt. Nagyot sóhajtott, majd mélyen beszívta a túlontúl friss levegőt, és óvatosan tovább noszogatta a lovát. A kolostorban lakó barátok behúzódtak a szél elől. De a falak az épületben is hideget sugároztak. Ó, igen, Ravn már emlékezett erre az önsanyargató életmódra egy másik kolostorból. Most egy baráttal találkozott, aki a kapu előtt seperte félre a havat. A megfelelő üdvözlési ceremóniák után a fásult barát bevezette Ravnt a kolostor vezetőjéhez, aki engedélyt adott, hogy éjszakára megszálljon. Miután elmondta, hogy egy másik kolostor lakója volt délen, úgy fogadták, mint egy rendtestvért. Kapott egy cellát, kicsit és hideget, melynek minden dísze csak egy kereszt volt a falon.

Meghívták az asztalukhoz is: szegényes vacsorájukhoz. Ravn a vezetőtől kihallgatást kért az étkezés utánra. A prior ebbe bele is egyezett. Az abbé beteg lett, mondták neki, de a kolostort most a vezető igazgatja, aki tulajdonképpen a második a rangsorban. Az abbé dolgozószobájában ültek le, mely ugyanolyan szerényen volt berendezve, mint minden más helyiség a kolostorban. Még az egyszerűen és durván faragott bútorokon is látszott, hogy újak. Valószínűnek tűnt, hogy a régi berendezés is a tűz martalékává vált. – Mi járatban vagy, Vratiszláv testvérem? – kérdezte a vezető. Ravn nagy lélegzetet vett, mielőtt belekezdett volna: – Két célom is van. Az első egy kérdés lenne. Vagy húsz éve már annak, hogy elsüllyedt egy orosz hajó valahol Sandby partjainál. Azt mondják, csak egy túlélő maradt a szerencsétlenség után. És őt ebbe, a tumatorpi kolostorba fogadták be. Él-e még az az ember? – A kolostorban nincs ilyen ember, de. A vezető töprengett, a gondolataiba merült. Az arcán valami meglepődés látszódott, amikor rájött, hogy kiről is lehet szó. Ravn segíteni próbált, hogy pontosítsa az elképzelést. – Köze volt a templomhoz. A görögkeletihez. Ekkor a vezető már biztos volt benne, hogy jól emlékszik, arca egyszerre felderült. – Igen, már emlékszem. Ez még az én időm előtt történt. Nagy hajcihő volt körülötte, hallottam hírét. Mivel nem az igazi hitet vallotta. Ravn magában mosolygott. Ortodox pontosan azt jelenti, „igazhitű, tisztahitű”, de a római katolikusok ragaszkodtak ahhoz, hogy az ő hitük az igazi. És minden más vallásnak is ugyanez a véleménye. Ravn már nem törődött ilyenekkel. – De valóban szent ember volt. Ahogy emlékszem, a világtól teljesen visszavonult, mert valami nagyon nagy veszteség érte. Azt nem tudom, hogy mi. A teste is nagyon megsérült a hajótörésben. – Elutazott az országból? – Nem, azt nem tette – a prior felállt. – Várj, megkérdezem Lőrinc barátot, mert ő a legöregebb közöttünk. Az abbénk gondolatait már nem lehet elérni. Mára már a saját világában él, de áldja meg Isten a jó kolostorfőnökünket! „Jó nyomon vagyok – gondolta Ravn izgatottan. – Biztos ez az orosz ember lesz a kereszt gazdája.” A vezető visszajött. – Igen, még valószínűleg életben van az az ortodox ember. Gylleboskogen telepedett le, valamilyen nagyon egyszerű lakhelye van. Igazhitű vagy nem, de mindenesetre komolyan veszi a hitét. – Köszönöm a felvilágosítást! – mondta Ravn örömmel. Aztán elkomolyodott.

– Megvan még a kórházatok? – A kórház? Megvan még, de nem a kolostor falain belül fekszik. Majd megmutatom. A vezető felállt, és kimutatott a keskeny ablakon a kórház felé, majd visszaült a helyére. – Úgy látom, orvosra van szükséged. – Igen. Nem mondhatott többet, bár a vezető nagyon barátságosan és nagyon is biztatóan nézett rá. Pár perces, kellemes csend után Ravn ismét megszólalt. – Még volna egy kérdésem, ha nem kérek túl sokat. – Csak kérdezz! A két féltve őrzött tárgyat habozva vette elő zsebéből: a borostyánfarkast és a csontsípot. – Szerinted mik ezek a tárgyak, atyám? A barát átvette úgy, hogy mindkét kezében tartott egyet, majd közelebbről vizsgálgatta őket. Különösebb érdeklődés nélkül mondta: – Ez az ügyetlenül faragott borostyán farkas még talán képvisel egy kis értéket. A borostyándarab elég nagy, amiből van. Ha újracsiszolják. De a másik? Vélhetőleg valami gyerek karcolta bele ezeket a jeleket. Visszaadta a holmikat. – Nem, nem tudok róluk semmit mondani. Nem – gondolta Ravn, mialatt visszarakta a tárgyakat a zsebébe. – Ezt nem valami gyerek karcolta!

12 A kicsi, hideg cellában Ravn a kemény fapriccsen feküdt, és megpróbált egy kis meleget találni a nyeregtakaróban, amit az istállóból hozott be. Nehezen tudott elaludni. „Túl sokáig vártam. Már sokkal régebben kellett volna keresnem valakit, aki ért az orvostudományhoz. Nem hiszem, hogy valaki is tud az én betegségemről. Azokban a napokban, mikor Hródban éltem és bezárkóztam. Tulajdonképpen senki nem kérdezett utánam, ha nem voltam ott a vacsorán. Hozzászoktak, hogy kedvem szerint jöjjek-menjek. És soha nem árultam el semmit a barátaimnak, Ilonának, Tasszónak vagy a többieknek. Volt ugyan pár nehéz órám a karavellán, de az éjjel volt, és senki nem látott. A Sandhammarenen minden jól ment, egyszer sem volt rohamom. De most, amióta Skillingében Sigismunddal és Tasszóval elváltunk egymástól, megjártam

a poklok legmélyebb bugyrait. Ez az éjszaka rosszabbnak tűnik, mint eddig bármelyik. Talán azért, mert remélem, hogy holnap kapok valami segítséget? Fájdalomcsillapítót, valami enyhítő főzetet, esetleg új gyógynövényt. A testem cserbenhagyott, mert nem feszítem meg minden erőmet a betegség ellen. Már az este el akartam lovagolni a kórházba. De megtartóztattam magam. Egy orvosnak is kell aludni valamikor. – Keserűen mosolygott. – Még szerencse, hogy Krisztin nem tudta meg még az elején, hogy milyen erős kábító hatású szer van nálam – suttogta magának. – Most már elfogyott. De szükségem lenne másikra. Ma éjszaka olyan erős a fájdalmam, hogy nem vagyok képes rendesen gondolkozni, elhagy a józan eszem, csak a fájdalom tölti be a tudatomat. Csak érezni tudok. Félek. Korábban nem nyugtalanított a tudat, hogy meg kell halnom. Kalandokban gazdag életem volt, sokat láttam – és ez az örökös fájdalom fáradttá tett. A halált jó ideje a barátomnak éreztem már. De most itt van az életemben Ilona. Mikor visszatértem Hródba, döbbentem rá, mennyire megváltozott, mióta nem láttam. Legutóbb még egy kisgyerek volt, akit az ember nem is nagyon vesz észre. De ennek vége.” Ravn megint mosolygott, de most már kicsit szomorúbban. Az a kis békafiú, Vodja változtatta meg ennyire Ilonát. Az a kétségbeesett kísérlete, hogy majd Ilonából az elvesztett testvéréhez, Lesinkához, a kis tündérhez hasonló lényt csináljon, megható volt. A kísérlet természetesen nem sikerült teljesen, de Ravn tudta, hogy Ilonához minden közel áll, ami a természetben szép, az erdők, a mezők és az élőlények. Ebben is hasonló lett a tündérekhez. Amikor a lányra gondolt, belülről két érzés szaggatta a lelkét. Részint új életkedv ébredt benne, hogy éljen a lányért, részint pedig emlékezett Ilona életkorára, ami szégyenletessé tenné a vele kapcsolatos vágyait. Néha bizony tiltott álmok voltak ezek. Talán Ilona korához már illenének is ezek az álmok, de átható gyermeki lénye szinte érinthetetlenné tette előtte. Ravnnak pedig már nincs ideje, hogy várjon, amíg a lány érettebb lesz. Hátralévő homokszemei viszont gyorsan peregtek le életének homokóráján. Nagyon, nagyon gyorsan. Ilona. Az ő kicsi Iliánája. A kolostorban megtanulta sanyargatni saját fizikai valóját. Korbácsütésekkel kellett elfojtania testének vágyait. Ez nem esett nehezére eddig, mert nem ismert olyan nőt, aki igazából vonzotta volna. De ez most megváltozott. Amióta találkozott az elvarázsolt Ilonával, meglátta a csodálatos és bizarr keverékét egy kislánynak és egy nőnek, no és egy tündérnek. Azóta minden gondolata csak körülötte forgott. Amikor a lovát nyergelte, emlékezett rá, hogyan is segítette nyeregbe. Amikor evett, emlékezett rá, hogyan is osztotta meg vele a falatot. Magában hosszú és csendes beszélgetést folytatott vele. A hajnal pírjában vagy az

égő naplementében egész úton látta a lány arcát maga előtt. Szerette volna együtt nézni vele azt a sok szépséget, amit a táj nyújtott. De Ilona még nagyon sok napfelkeltét fog látni, miután ő már itthagyta ezt az árnyékvilágot. Fog-e egyáltalán emlékezni rá? Az élet még előtte áll, és még sok mindent fog tapasztalni. Adjon az Isten jó sorsot neki, mikor már ő nem lesz, és nem vigyázhat rá! Legyen jó férje és áldott gyermekei, amikor az idő eljön. Legyen hosszú élete! Fog-e gondolni a jövőben arra, ami régen történt? Hogy zokogott a karjaiban a tengerparton? Ő meg nem merte olyan közel tartani magához, ahogyan szerette volna. Nem adott neki semmilyen magyarázatot sem, és nem ígérte meg a viszontlátást. Nem, mert ki szeretne emlékezni egy ilyen férfira? Csak legalább visszafordulhatna, és jóvátehetne mindent! Nagyon remélte, hogy Tasszo nem felejtette el átadni Ilonának barátja, Ravn üzenetét. Azt, hogy Ravn szereti őt.

13 Korán kelt. Úgy látszik túl korán, mert a kórház kapui még zárva voltak. A tanácstalan várakozás egy kétségbeesett pillanatában már arra is gondolt, hogy elindul újra dél felé. Elmegy a barátaihoz a Sandhammarenre – illetve most már Hagestadba. Megkeresi az ő Ilonáját, a karjaiba veszi, és mindent elfelejt, még a feje felett függő, fenyegető árnyékot is. Megpróbál egy kis haladékot kérni a haláltól, és akkor néhány hónapot még vele tud tölteni. De azt is tudta, hogy már elkésett. Eddig soha nem érezte magát ennyire fáradtnak és reménytelenül betegnek, mint most. Tumatorp városa még csendben pihent ezen a fagyos reggelen. Az az őr, akit sikerült felköltenie, arra kérte őt, hogy majd délidőben jöjjön vissza. A városban skarlátjárvány tört ki, és a kórházban minden hely foglalt volt – a pestisesek elzárt részét is beleértve. Az orvosok és az őket segítő nők – idős és otthontalan apácák a régi kolostorból – mind szolgálatban vannak, vagy nagyon ki vannak fáradva a hosszú munkanap után. Ravn azt kívánta, hogy bár ő is egyike lenne a járványban szenvedő betegeknek, akár kolera, akár bármi más lenne is az a járvány, de csalódottan megfordította lovát, és elment. Talán egy halálos betegség is elég lesz most neki, nem ragaszkodott hozzá, hogy többet is magára szedjen. A ló orrából gőzölögve kavargott elő a lehelet. Hideg nap lesz ma is. A felhők alacsonyan húzódtak az égen, mivel tegnap némi hó is esett, a friss hópelyhek már nem látszottak meg a többi között a hideg talajon. Eddig még elviselhető volt a tél, most fordult igazán hidegre. Megigazította a ló málháját, igazán jó ló volt, de most fáradtnak látszott. Hamarosan

szüksége lesz egy rendes, kiadós pihenésre egy olyan istállóban, ahol a többi lóval együtt sirathatják a meleget és a virágzó mezőket. Ravnnak ismét lelkiismeret-furdalása támadt, amikor meglátta, hogy mennyire fáradt szegény lova. A hosszú téli lovaglás felemésztette minden erejét az állatnak is. – Szívesen látjuk viszont később, uram! Mint már említettem az előbb – mondta a kapuőr. – Köszönöm, de sajnos tovább kell mennem. – És hova, uram? Ravn északnyugatra mutatott. – Haza, őseim birtokára. Sietnem kell. Nem volt pontos útleírás, de már nem volt ereje magyarázkodásra. Az őr barátságos ember volt, Ravn adott neki egy kis borravalót hálája jeléül. Az a kéz, amely a pénzért nyúlt, a pestis nyomait viselte. Az őr boldogan állt ott, kinyújtott kezében a pénzzel. „Ez egy igazi úr volt – gondolta. – Isten legyen vele és óvja útjában, és lehetőleg jöjjön vissza!” Ravn nem igazán érezte jól magát, amikor anyja szülői háza felé tartott. Itt élt az anyja, amíg el nem hagyta ezt a vidéket, hogy egy herceg felesége legyen. Rangban ez előrelépés volt számára. Édesanyja Dánia egyik legrégebbi családjából származott, azok közül, akik Skanéban telepedtek le, de azért egy herceg mégiscsak nagyobb rangban volt. Édesanyja szerencsésnek és megbecsültnek érezhette magát, egészen addig, amíg Bogiszláv herceg nem kezdte el ütni-verni a legkisebb ellenkezésért is. Fiát a házasság elején szülte, amikor még azt hitte magáról, hogy boldog. Az imádott fiú apja parancsára a Vratiszláv nevet kapta. Királyi név. De anyjának sikerült a nevek közé becsempészni a Rafnt is. Amit most használ: Ravn. Egész teste fájt. Erősen kellett kapaszkodnia lova nyergébe, gyengének érezte magát. Alig látott. Minden porcikája pihenésre vágyott. A fájdalomcsillapító orvosság pedig elfogyott. Édesanyjára úgy emlékezett, mint egy csodálatos asszonyra. Amíg élt, együtt érzett minden szenvedővel. Tökéletes ellentéte volt Bogiszláv hercegnek. A távolság, úgy emlékezett, hogy nem tűnt nagynak Tumatorp és az otthona között. Viszont Ravnnak párszor meg kellett kérdeznie az utat, mert nem volt benne biztos, hogy jó felé megy. Látta, hogy a megkérdezett emberek furcsán, kérdőn és vizsgálódva néznek rá. Nem tudta tovább titkolni fájdalmát, a homloka is nedves lett az izzadságtól. Párszor vért is köhögött, ami igazán megijesztette. Azt hitte, hogy a betegsége csendben fogja elemészteni. Úgy tudta, hogy ez egy hosszú folyamat, halálos kimenetelű, és nem fog sokat érezni belőle. De a hajóút és az utána következő fáradalmak hatása alatt a kór agresszívebbé vált, és jelei szemmel láthatóak lettek. Sokkal jobban felgyorsult a leépülés, mint ahogy várható lett volna, és nagyonnagyon fájdalmassá vált.

Miért alakult ez így, és pont most? Persze, súlyosbodott az állapota, és igazán ellenszere sem volt, de nem ez lehet a valódi ok. Ezelőtt is volt rosszul, de ennyire sohasem. Milyen ördöngösség támadta meg, esetleg rátelepedett valami? Vagy ez már a vég? Mindenesetre kezdte így érezni. Talán már nem is ér oda? Az is lehet, hogy a rokonai ismernek valami gyógyírt erre a bajra? Mennyire emberi – hazaérni és meghalni. Noszogatta a lovát, hogy az csak lépkedjen tovább előre. Útja eddig a gyéren behavazott tájon vitt keresztül, itt-ott átfújt hóbuckákkal. Most egy erdőhöz ért, amely majdnem teljesen hómentes volt. Ezt már biztató jelnek vélte, mert azt is jelentette, hogy rövidesen célhoz ér. Emlékezett rá, hogy egy nagy bükkerdő van a kastély környékén. Ahogy közeledett, egyre nagyobb levertség vett rajta erőt. Úgy érezte, végső céljához közeledik. Olyan, mintha csak állnék és egy helyben topognék – gondolta. – Minden dolgom és elhatározásom bevégezetlen maradt. A kolostorban a vezető nem tudott semmit a csontsípról és a borostyánfarkasról. A kórház is be volt zárva. A hazatérés nagyon nyugtalanít. Úgy akartam hazajönni, mint egy diadalmas hős vagy ilyesmi. Ehelyett itt állok halálos betegen, lehet, hogy a kerítésnél már meg is halok. Ki fogad örömmel egy ilyen vendéget? De azt is érzem, hogy valami nem jól van az anyám otthonával! Az orosz hajótörött nem lakott a kolostorban, még csak Tumatorpban, a városban sem. Megint egy újabb balsiker, nem tudta megoldani ezt a problémát sem. Vagy mégis? Az jutott eszébe, hogy talán ennek azért mégis a végére járhat! Eszébe jutott, hogy Gylleboskogen a hazafelé vezető úton van. Ha egyáltalán el tud olyan messzire jutni! Az a csodálatos bükkerdő! Milyen gyönyörű is tavasszal! Fehér kis virágok a zöld lombsátor alatt, az ösvény szélein. Olyan fájdalom hasított belé, hogy azt hitte, kettészakad. Kődarabként zuhant le a lováról, és összegörnyedt két fa között a földön. Szent Szűzmária, segíts! Az ösvényen kevés nyom látszott. Jó régen járhatott erre valaki. Teljesen egyedül volt. Valamennyire enyhült a fájdalom, amióta leesett a lóról. De nem múlt el, marta, ette őt kegyetlen kíméletlenséggel. Nehezére esett még a lélegzetvétel is. Nem így képzeltem el a halálomat, az elmúlást – gondolta. Az agya kezdett összezavarodni, ismételte magát. Hazafelé igyekszik, az édesanyja otthonába, hogy valamit rendbehozzon, nem? Az ő segítségére van szüksége valakinek, de nem emlékezett rá, hogy miért.

Csak Ilona szavát nem felejtette, hogy sürgős a dolog. Ilona sem tudta, mi a veszély igazi oka, csak sejtette a bajt. De Ilonának mindig igaza volt, eddig mindig bebizonyosodott. Ravn teljesen megbízott benne. Nem! Nem, most nem veszítheti el az eszméletét! Nem most és nem itt! Még a végén megfagy. Még, még ki is rabolhatják itt, az út szélén. A kereszt! Szemei egyre inkább elhomályosultak a fájdalomtól, agyát köd lepte el. Ilona, Ilona, miért is hagytalak el? Nem láthatlak többé, nem mondhatom meg. És egyszerre minden elsötétült.

14 Hangokat hallott. Halk, suttogó hangokat. És suhogást is, ami lehetett akár az angyalok szárnyának hangja vagy éppen szoknyák halk zaja. Azt érezte, hogy meleg van körülötte. Milyen kellemes érzés a sok szeles, fagyos nap után. Egy számára ismeretlen női hang hangosan szólt: – Természetesen itt majd kap megfelelő ápolást. Nagyon jól tettétek, hogy idehoztátok. Kiművelt hangot hallott, a skaneinek és a dánnak egy keverékét beszélte. Még egy mély férfihang is hallatszott: – Tegyük közelebb az ágyat a kandallóhoz! Érezte, amint a teste kellemesen himbálódzik. Talán az Esperanzán van? Puff! Nem, nem lehet az Esperanzán. A hajókon az ágyakat nem lehet elmozdítani, mert rögzítve vannak a padlóhoz. Ravn olyan kimerült volt, hogy még a szemét sem tudta kinyitni. Testének fájdalma valamicskét tompult, de a kín hűséges barátként vele maradt. Legalább már nem kellett hangosan kiabálnia tőle. Viszont nagyon-nagyon fáradt volt. Mielőtt újra alámerült volna az eszméletlenségbe, egy másik női hangot is hallott, mely azt kérdezte: – Megértitek, amit mondanak? Erre válaszul csak egy alig hallható férfi és női igenlő válasz jutott el hozzá. De az a nő, aki kérdez, az ki lehet. ? Ravn megismerte ezt a hangot. Krisztin? Mit csinálhatott erre, pont itt?

És hol van az az „itt”? Egyáltalán hol van? Ilona tartotta magát a lovon. Arcának azt a felét pirosra csípte a hideg szél, amelyet menet közben folyamatosan ért. Máskor mindig életvidám szemei csüggedten kutatták a tájat. – Olyan ő, mint egy csúfondáros szellem. Amikor Skillingébe értünk, addigra már továbbment. Majd eljutottunk Tumatorpba is. Ott megtudtuk, hogy volt a kolostorban. De mit akarhatott a kórházban, abban a lepusztult házban? Csak pestisesek, haldoklók és szegények vannak ott. Csak szerencsétlen nyomorultak azok mind, mit keresett ott? És most meg nyoma veszett itt, az úton. – Nemsokára esni fog a hó – borzongott meg Krisztin a hidegtől. Tasszo ide-oda lovagolt az elvesztett nyomokat keresve. – A hófúvás beseperte a nyomát, nem találom sehol. Ne, ne gyere ide, a lovam majdnem csüdig merül a hóban, olyan mély itt. Kikecmergett a süppedős területről, és inkább a kevésbé behavazott helyen állt meg. Ilona a lován ülve várt. Tudta, hogy Krisztin és Tasszo között kicsit feszült a viszony, de nem tudta az okát. Bezzeg Tasszo pontosan tudta! Az út kész lidércnyomás volt számára, mert állandóan harcolnia kellett Krisztinnel. A maga emelkedett módján szerelmes volt a lányba, és nem tehetett róla, hogy a szerelem akárkire lesújthat. De nem tudta elfogadni Krisztin feltételeit. Krisztin mindenáron ágyba akarta csalni, csúfolta tartózkodásáért, és mindenféle módon lehetetlenné tette Ilona előtt. Ahogy Krisztin viselkedett, azért sokszor gyűlölte, de ugyanakkor vonzódott csábító szemeihez és kihívó testéhez. Tasszo megpróbált úgy tekinteni a lányra, mint egy szerencsétlen gyerekre, aki nehéz körülmények között nőtt fel. Mindenképpen azt akarta látni benne, hogy az emberek kihasználták a lányt, és Krisztint ez a bizarr, primitív gondolkodású környezet formálta ilyenné. Tasszo az erős, akaratos lányban, aki szabályok nélkül élt és hallatlanul mocskosan káromkodott, csak az elesett gyermeket látta. Magához a lányhoz vonzódott ugyan, de taszította az életvitele. Ricke alaposan megtisztította és tetvetlenítette Krisztint, ellátta ruhával is, de ez olyan volt, mintha egy tigrisre selyemkaftánt adnának (és csak a madarak tudják, hogy egyáltalán használta-e azt a finom kis bugyit, amit kapott, valószínűleg nem), Szent Szűzanyám, micsoda kényes helyzetbe keverte őt, Tasszót! Mint ahogy a branteviki kocsmában is történt, amikor Krisztin az asztal alatt motoszkálva kereste a legnemesebb testrészét. Mennyire pofátlanul és elégedetten vigyorgott, amikor az erekcióját észrevette, amit ő nagyon szégyellt, de sehogy sem tudott megakadályozni. Vagy amikor az egyik parasztember becsalta Krisztint az istállóba, ahol is egy „libacombbal” akarta megtisztelni. Tasszónak úgy kellett erővel kirángatnia a pajtából, mert bizony Krisztinnek kedvére lett volna a dolog, a parasztember meg nem szívesen hagyott ki egy ilyen potyaszórakozást. Ha egyszer megkaphatná Ilonát, Krisztin helyett! De erre még gondolni sem lehetett, s

nem is volt érdemes. Emlékezett még rá, hogy a karavellán csak valami szépet akart mondani neki, de milyen morcos lett miatta Ravn! Ilona mindig is barátságos volt Tasszóhoz, de semmilyen más érzelmet nem mutatott feléje. Nem is volt közöttük semmiféle szikra! Krisztin volt az, aki hatalmas, mindent elsöprő szenvedélyt támasztott szegény Tasszo testében és lelkében. Krisztin egyáltalán nem értette Tasszo tartózkodását. Van-e természetesebb dolog annál, mint hogy egy kicsit elszórakozzanak? Mindketten fiatalok és szabadok voltak, jól néztek ki, és Krisztin biztosan tudta, hogy Tasszo érdeklődik iránta. Néha azért még saját magát sem értette, hogy mi a fenét csinál itt, ezekkel! Lovagolnak összevissza, itt ül egy széles hátú lovon, és szédelegve keresnek egy olyan férfit, aki hallani sem akar róluk! Másrészről viszont elégedett lehet a kialakult helyzettel. Semmiképp sem akart Rickénél maradni, és arra a két kis taknyosra vigyázni. Ez az út viszont ételt és szállást adott neki, azon a színvonalon, amellyel eddig nem volt igazán elkényeztetve. Ilona kedves volt – igen, pontosan annyira kedves, hogy kimondhatatlan unalmat ébresszen őbenne. Viszont Ilonában volt valami törékeny báj, valami megmagyarázhatatlan szépség, amolyan kisugárzásféle. Krisztint eléggé bosszantotta, hogy nem tudja, mi az. Most meg ez a lovaglás! Nemcsak maga az út volt megerőltető, de az ember sohasem tudhatta, hogy mikor bukkannak fel azok a bűzlő rongyosok feneketlen üreghez hasonló szemeikkel. Nem is beszélve arról a borzalmas kutyáról, akivel Ilona annyira barátkozik, és kényezteti. Ez a lány nem normális! Ha még hozzáadjuk a két fura kicsikét, azt a rettentően csúnya Vodját és a pici, de kecses tündérkét, Lesinkát! Milyen nevetséges név egy tündérnek. Bár az igaz, hogy azok mentették meg az életét. Azok a kis lények, meg Tasszo és Ilona, valamilyen érthetetlen módon, amit Krisztin nem tudott felfogni. Tudnak beszélni egymással a levegőn keresztül! Ilyen nincs, nem létezik. Összerázkódott. Eszébe jutott a Holdboszorkány. Ők mentették meg ettől a szörnyetegtől. Ezért egész életében hálás lesz nekik, és úgy döntött, hogy épp ezért nem zúgolódik tovább, hanem együtt lovagol velük. Ami pedig a legnehezebb lesz, megpróbál egész úton rendesen viselkedni. Hát igen, furcsa élethelyzetbe keveredett. Nagyon is izgalmasba. Csak ne viszketne ennyire borzasztóan! Előrébb csúszott a nyeregben, és megvakarta a karját. Ezt a rettenetes viszketést egy férfitől kapta, akivel együtt volt pár hónapja. Már akkor észrevette, hogy keletkezett pár kiütése. A szarházi alakja!

15 Ilona is felfigyelt rá, hogy Krisztin gyakran vakaródzik, most például a keze fejét és a

karjait kaparja. Közelebb lovagolt hozzá. – Valami kiütést kaptál? – kérdezte barátságosan. – Azt hiszem, van valami kenőcsöm, ami segíthetne. Krisztin mormogott valamit az orra alatt, olyasfélét, hogy ez kínos neki. – A kezeden kívül van ez a viszketés máshol is? – kérdezte Ilona ártatlan szemekkel. Hiszen, ha csak tudnád! – gondolta Krisztin, de nem árulta el magát. – Kicsit itt, meg ott – válaszolta könnyedén. – Csak pár ponton, de úgy viszketnek, hogy azt hiszem, beleőrülök. Van valamilyen szered rá? – Megnézem abban a titkos batyumban, amit erre tartogatok – mosolygott rá Ilona. Mindketten leugrottak a nyeregből, és Ilona batyuját kioldva szétterítette holmijait a friss havon. Együtt keresgéltek, mert Krisztin természeténél fogva nagyon kíváncsi és ezzel együtt nagyon tapintatlan is volt. Néha felkuncogott, ha meglátott valamit, amit Ilona félretett. – Itt a kenőcs – mondta Ilona, és leemelte a tetőt egy kis tégelyről. – Ó de kevés van már benne! – De hát akkor én nem is. – kezdte Krisztin, és tőle teljesen meglepő kitöréssel adta tudtára a lánynak, hogy szerénység is szorult belé. Viszont Ilona elhessegette a lány feltörő ellenvetéseit, és elkezdte bedörzsölni a gyógyírt a lángvörös karokba. – Ez nem tűnik nagy segítségnek – mondta Ilona mentegetőzve – de csillapítja valamennyire a viszketést. Krisztin egy másik tégelyt is talált a holmik között, és magát egyáltalán nem zavartatva kinyitotta azt, sőt ki is borította. A tartóban egy kis ág volt, néhány levéllel, csak ez esett ki belőle, amit a lány fel is szedett. – Mi? Te leveleket hordasz magadnál így, télvíz idején? – Óvatosan, ez egy nagyon kedves ajándék nekem – mondta Ilona, és elvette az ágacskát Krisztintől. – Nézd, még mindig milyen frissek – mondta meglepve. – Pedig sok nappal ezelőtt kaptam őket! Nagy gonddal helyezte vissza a zöld leveleket a kicsi tégelybe, és gondosan lezárta a tetejét. – Na, Krisztin? Enyhült a viszketés, segített a kenőcs? Krisztin ránézett az alkarjára. – Igen, enyhült. Valóban! Először nem éreztem semmi különbséget, de most csillapodik. Már nem viszket. Köszönöm! Kár, hogy csak ilyen kevés volt, mert nekem az egész testemen szükségem lenne rá. – Az a legfurcsább, hogy nem emlékszem, mikor és hogyan került hozzám ez a kicsiny tégely, és fogalmam sincs róla, tulajdonképpen mi is van benne. Valamikor sok évvel ezelőtt kaptam, még kislány voltam. Majd összekaparjuk az alját, ha még szükséged lesz rá.

De még mennyire, hogy kellene! – gondolta Krisztin. Nagyon megkönnyebbült, amikor látta, hogy elég sötét van a kis halászbódéban Sandhammarenen, ahol Ricke tisztára súrolta. Most minden folt és kiütés elhalványult, majdnem eltűnt az alkonyatban. Sőt, el is tűntek! Meglepve gyűrte fel ruhája ujját. A kiütések nem voltak sehol. A viszketés, mely miatt ide-oda csavargatta magát a nyeregben, megszűnt. – Fantasztikus ez a kenőcs, Ilona! – kiáltotta boldogan. – Meggyógyultam! Mindenütt, az egész testemen! Ez nem lehet igaz! Szívből köszönöm! Tasszo lovagolt vissza hozzájuk. Sajnálkozva vonta meg a vállát. – Nem jártam szerencsével! A szél eltakarított minden nyomot. Fáztak már a hideg szélben, amely áthajtotta a kavargó havat a mezőn. A hófelhők baljóslatúan lógtak a látóhatáron. Krisztin kicsit türelmetlenül mutogatott. – Mi onnan jöttünk, nem? Akkor meg, a fene essen belé, arra kell továbbmennünk. Egyenesen. – Nem, nem tesszük. Most az úton állunk, és később meg jön az a hóvihar. Viszont itt van előttünk egy kisebb, hó nélküli rész. Az út valószínűleg elkanyarodott valahol, csak mi nem vettük észre, de hogy merre vette az irányt, nem tudjuk. Én nem találom az út nyomát itt a hó miatt sehol. Krisztin éppen akart valamit mondani válaszul, amikor mind a hárman megmerevedtek a zajtól. Hangokat hallottak. – Egy ló? – kérdezte Ilona. – Valaki erre jön lóháton. Akkor most megtudhatjuk, hogy merre is van az út. Nyerítés hallatszott, nem is olyan távolról, lovaik pedig válaszoltak rokonuknak. Hátuk mögött és kétoldalt laposan nyúlt el a táj. Nem teljesen volt sík a vidék, a mezők néhol lankásan terültek el, mint ahogy sok helyen itt, az Österlénen. Kicsit messzebb és jobbra előttük egy erdő húzódott. Abból az erdőből egy magányos ló futott most feléjük. – Fel van nyergelve, úgy látom – jelentett ki Krisztin. – Ez Ravn lova – kiáltott fel meglepetten Tasszo. – Vajon mi történhetett? – motyogta Ilona, miközben jeges rémület szorította össze a szívét. A gazdátlan ló elé siettek, és mikor odaértek, az állatok az orrukat összedörgölve vidáman üdvözölték egymást. Tasszo elkapta az általa már jól ismert hátas kantárszárát. – A nyeregtáska és minden felszerelés érintetlen – majd az állat felé fordult, és lassan kezdett beszélni a lóhoz. – Vezess a gazdádhoz! Ravnhoz, illetve Vratiszlávhoz. Végül is a ló ehhez a névhez van szokva!

Tasszo maga mellett vezette a lovat visszafelé, arra, ahonnan jött. A ló késlekedés nélkül kezdett el trappolni a várt irányba, miközben a kantárszára a férfi kezében volt. Ilona és Tasszo nyugtalankodtak. Ravn nem kerülhetett rablók kezére. Semmi nyoma harcnak. Ravn nem az a lovas, akit csak úgy levet egy ló, vagy ügyetlenségében leesik róla. Ott álltak a bükkerdő előtt. Errefelé már majdnem szélcsend volt, csak egy kis fuvallat keringett a fák tetejénél. Itt már jól láthatóak voltak a nyomok. Egyébként nem volt messze az erdő közepe sem. – Ott! – kiáltott fel Tasszo, aki legelöl lovagolt. – Ott fekszik valaki. – Régóta fekhet ott, mert a hó már belepte – állapította meg Ilona rémülten. – Nem lehet ott nagyon sok ideje – mondta Krisztin, aki a többiekkel együtt leugrott a lóról. – Csak kevés porhó az, ami befedi. Riadtan közeledtek a sötétlő, fekvő testhez. Ekkor látták meg, hogy Ravn az oldalán fekszik, teljesen összegörnyedve, csukott szemmel. Megpróbálták a hátára fordítani. – Legalább nem hullamerev! – mormogta Tasszo, amikor Ravn hosszú lábait próbálta kiegyenesíteni. – Egy csepp vér van a szája szögletében – jegyezte meg Krisztin. – Az az eséstől is lehetett – nyugtatta meg őket Tasszo, aki most valahogy tudta, hogy a legerősebbnek kell lennie, ahogy meglátta a herceg állapotát. Tudta azt is, hogy most neki kell helytállnia, és azt is érezte, hogy a lányok felnéznek rá, segítséget várnak tőle, mint az egyetlen férfitól. Ez valahol nehéz felelősséget is rótt rá – de egyben csodálatos is volt! A Holdboszorkánnyal való küzdelem is megerősítette a kezdetben kevéske magabiztosságát. Ilona a rémülettől és a bánattól megdermedve kiáltott fel: – Nézzétek a körmeit. Kékek! Sötétkékek. Tasszo körülnézett. – Valamilyen házba kellene vinnünk. – Jól látható itt az a lovasösvény, amely átvezet az erdőn – mondta Ilona. – Akkor gyerünk, mire várunk! Felrakjuk a lovára, és úgy visszük magunkkal. Azzal Ravnt, mint egy zsákot, feltették a lovára, és hogy le ne essék, még oda is kötözték. Szinte várták, hogy hevesen tiltakozzon a megalázó bánásmód miatt, de egy szó sem hagyta el merev ajkait. Krisztin halkan vihogott, és a többiek is megmosolyogták ezt a fura helyzetet. De ez csak jóindulatú, együtt érző vidámság volt afelett érzett örömükben, hogy még nem érkeztek túl későn. A nagy feszültséget ez is oldotta egy kissé. Mindenki szerette Ravnt, és

senki sem gondolta úgy, hogy elvesztette volna a tekintélyét ebben a helyzetben, csak mert rászorult a többiek segítségére. Azoknak az embereknek, akik nem tudnak néha mosolyogni saját magukon, nincs is igazi humoruk. Úgy döntöttek, hogy gyalog mennek át a fák között, és kantáron vezetik mind a négy lovat. A bükkerdő szélesen terült el, és fenségesen gyönyörűnek tűnt, bár – tél lévén – most csupasz fákkal volt tele. Nemsokára Tasszo, aki legelöl haladt, hirtelen felkiáltott. – Ott mintha egy ház kerítését látnám? – Úgy látszik, a hátsó bejárat felől jövünk – mondta Ilona. – Igen. Erre már ritkul az erdő. Percek alatt ott leszünk a háznál. De hirtelen megtorpantak, szinte meghökkenve és majdnem bénultan álltak ott. – Ide mégsem mehetünk csak úgy be – mondta ki Krisztin mindannyiuk gondolatát. – Azt mondtad, ez egy ház? – kérdezte Ilona. – Hiszen ez egy kastély! Legalábbis majdnem akkora. Egy nagy kúria volt, ez lett volna az odaillő kifejezés.

16 A „kastély” egy olyan tó partján állt, amely már részben befagyott. Itt, a tó partján, az egyik kiszögellésénél álló kúriát az egyik oldalról egy völgy, a másik oldalról pedig a bükkerdő vette körül. Úgy nézett ki, mint egy igazi mesebeli palota. Minden olyan nyugodtnak és békésnek tűnt, mint amikor egy igazi otthont látunk. – „Ahol a szél megpihenhet” – idézte Tasszo a nemrég elhangzott szavakat – Ravn végre hazaérkezett. A lányok, akik időközben melléje értek, együtt nézték a csodálatos helyet. Ilona reagált elsőként Tasszo szavaira. – Azt akarod ezzel mondani, hogy itt élt az anyja? – kérdezte Ilona. Tasszo igenlően bólintott. – Bizony, pont így mesélte el nekem, hogy a házuk így nézett ki. – Ó, a fene egye meg! – mondta Krisztin, szinte duzzogva, hogy ez nem vendégfogadó, nem az ő terepe lesz. Ilona teljesen meghökkent a látottaktól. – Ide nem mehetünk be csak úgy! – jelentette ki újra Krisztin, mint a kötözködés élő mintaképe. – De bizony, be kellene mennünk – szögezte le Ilona. – Ravnnak mielőbb segítséget kell kapnia!

– Igen, de én nem megyek be. – Miért nem? Te velünk vagy, és ahova mi megyünk, oda neked is jönnöd kell – mondta Ilona, Tasszo pedig helyeslően bólintott. Ezek a szavak szíven találták Krisztint. Nehéz volt erre bármit felelnie, de azért csak kipréselt magából egy megkönnyebbült „Jó, menjünk”-et. Ravn végre kinyitotta a szemét. Az agya nehezen talált vissza a valóságba, csak ködösen látta az embereket, akik az ágya körül mozogtak. Látott még egy magas termet szépen díszített falakkal – csak nézte, anélkül, hogy gondolkodni próbált volna. Látta még, hogy ez a csoportnyi ember háttal áll neki, és egymással beszélgetnek. Erőlködve próbálta meg gondolatait összpontosítani. Olyan érzése volt, mintha a levegőt akarta volna megmarkolni. Akárhogy küszködött, alaktalanul, megfoghatatlanul siklott el minden gondolata. Lassacskán mégiscsak vissza tudott emlékezni. Talán már a pillangó szárnycsapásánál hosszabb ideig is meg tudta fogni egy-egy gondolatát. A hangok. Túlságosan halkak ahhoz, hogy meg tudja különböztetni őket egymástól. Nagy a terem, ahol fekszik. Megint látja, hogy a falai pompásan díszítettek. A kellemesnek tűnő női hangok erősödtek. Igen, ez ismerős, ezt már hallotta korábban is. Vagy csak percekkel előbb? Biztosan már félig ébren volt ezelőtt is. Csak ketten álltak látómezejében. Egy férfi és egy nő, mindkettő úgy negyvenéves lehet. Nem ismerte őket, de a nőnek olyan finom, lágy hangja volt, szőke haja olyannak tetszett, mint a tavaszi napsugár. Északian szép vonásai voltak. A férfinak csak az arcélét látta. Szigorúnak és zárkózottnak tűnt, mint az a szobor, amelyet régen egy római császárról látott. Arra már nem emlékezett, hogy melyik császár is volt az. Újabb hangot hallott, amelyet megismert, mert siralmas dánsággal mondta: – Nem tudjuk, hogy akkor szerezte-e a sérüléseit, amikor leesett a lóról. – Nem! – mondta a szigorúan faragott arcélű ember. Ez a hang mondta az előbb, hogy húzzák az ágyát a melegre. – Ezek a sérülések régebbiek! Azért esett le a lóról, mert rosszul lett. Majd a barát megvizsgálja, milyenek a sebei. – Aha, szóval van itt egy orvoslásban járatos barát? Milyen jó! – Tasszo. – suttogta Ravn rekedten. Hirtelen mindenki elcsendesedett. – Felébredt! – kiáltotta boldogan egy hang. Ravn testét a jóleső melegség és a boldogság hulláma járta át. Biztos volt benne, hogy azt a hangot hallotta, amire már egy ideje a legjobban vágyott – és a büszke, hercegi sarj elpirult. – Ilona! Itt van Ilona!

Mindenki egy pillanat alatt köréje sereglett. Természetesen még Krisztin is, hiszen Ravn jól hallotta az előbb, hogy ő is itt van. Ravn azonnal kapott tőle egy könnyű puszit az arcára, ahogy odaférkőzött. – Most az van, hogy nem te védelmezel engem, hanem én ápollak téged! – nevetett rá Krisztin. Ilona szemeiben úgy ragyogtak a fények az örömtől, mint a csillagok az égen, ezért még Krisztin kitörését is megbocsátotta. Csak meghatottan szorongatta Ravn kezét. Ravn pedig szerette volna odavonni magához, de még nem volt elég ereje hozzá. – Hogyan.? Mit.? – kezdte a férfi. Ekkor egy szolga lépett a terembe. – A barát már úton van. Nemsokára itt lesz. Tasszo gyorsan és röviden elmondta Ravnnak a történteket: – Ilona üzenetet kapott, hogy szükséged van rá, és mi követtük a nyomodat. Tasszo még sóhajtva hozzátette: – Én már csak ezt csinálom ebben az országban. Nyomokat követek. Először Krisztinét, most meg a tiédet. Ravn Ilonára nézett. – Üzenetet kapott? – kérdezte, miközben a lányt nézte. Ilona halkan felelt neki: – A Farkasok népétől kaptam az üzenetet. – Az embernek itt sem lehet semmilyen titka – gondolta fáradtan Ravn. – Ezek a barátságos emberek a kastélyban befogadtak bennünket, és gondoskodnak rólad – folytatta Ilona a magyarázkodást. Ravn felnézett az idegen emberekre. – Köszönöm szépen! Megkérdezhetem, hogy hol vagyok? – Ez Gylleboda gazdasága – felelte neki az idegen nő. Ravn nagy sóhajtással hunyta le a szemét. – Bocsánat! – mondta Tasszo gyorsan. – Még nem volt alkalmunk bemutatkozni. Én Tasszo vagyok, ennek a lovagnak a fegyverhordozója. – De Tasszo. – szólalt meg Ravn fáradtan. – És ez itt Ilona szűzleány, a kamarás úr leánya. Ez pedig Krisztin, a barátunk és kísérőnk. Azt sehogy sem tudta kimondani, hogy Krisztin szűzleány. – És hová igyekeztek? – kérdezte a férfi. Ekkor mindenkit megelőzve Ravn válaszolt a háziaknak. – Ide jöttünk. – Ide? Krisztin egyszeriben mérges lett. – Igen. És miért nem tudtad ezt már az elején? Fél Skanét bebarangoltuk utánad, úgy kerestünk, mint egy varrótűt a szénakazalban.

– Köszönöm, hogy megtaláltatok! Ravn megpróbált felülni, de ereje elhagyta. – Nemsokára jobban leszek, ez csak egy pillanatnyi rosszullét – mosolygott bágyadtan a körülötte állókra. – Te Torkild vagy? – Igen, de honnan. ? – Megismertelek az orrodról. És ez a hölgy itt a feleséged? – Peder felesége. – Értem. Az én nevem Ravn. A kastély ura és úrnője kérdőn néztek egymásra, majd kissé zavartan kérdezték: – Igen, ezt értettük. De mi nem ismerünk semmiféle Ravnt. Ekkor egy idősebb hölgy, aki méltóságát járásában, tartásában is megőrizte, jelent meg az emeleten. Amennyire kora engedte, sietősen botjára támaszkodva haladt lefelé a lépcsőkön. Menet közben kérdezte: – Azt mondtad, hogy Ravn a neved? Ahogy odaért, vizsgálódva nézett az ágyban fekvő férfira. Egyszerre felderült az arca, boldogan sóhajtott. – Vratiszláv. – lehelte. – Valóban te vagy az! A férfi fáradt mosollyal nézett az idős hölgyre. – Nagymama! Az idős hölgy, nem volt az az ölelkezős fajta, most viszont egész testében megremegett az örömtől. – Köszönöm, drága Istenem! – suttogta meghatottan. Ezeknek a szavaknak nagyon különleges tónusuk volt. Ravn megőrizte őket az emlékezetében.

17 Az idő észrevétlenül elrepült. Az egyik beszélgetést még be sem fejezték, máris új témát találtak. Közben az inas bejelentette a barát érkezését. A jövevény, aki már jócskán túlhaladott élete felén, őszülő halántékkal és fáradt, barna szemekkel nézett körül. Ahogy köszönt, hallani lehetett, hogy kicsit törve beszéli a skanéi nyelvet. Ravn nagyanyja az érkező baráthoz lépett, és óvatosan megérintette a sötét kámzsa ujját, hogy ezzel magára vonja a figyelmét. – Gyógyítsd meg! – suttogta a barátnak. – Tegyél meg mindent, amit csak tudsz! A barát bólintott, és a beteg ágyához lépett. – Azt meg tudja mondani, uram, hogy miféle bajban szenved? – Tegezz csak nyugodtan, mert én is voltam barát. Legalábbis novícius. Abban a

kolostorban, lent Itáliában, ahol éltem, ott észleltem az első gyanús jeleket. Betegeket is ápoltam a betegszobában, de többnyire csak veszélytelen, hétköznapi eseteket. De az elkülönítőben pestisesek is voltak. Nem tudta nem észrevenni, hogy a hallgatóság önkéntelenül hátrahőkölt erre a szóra. – Én jól ismerem a pestis jeleit. Nem hiszem, hogy rajtad ilyet látok. Ha az volnál, hát akkor meg nem tört ki rajtad. Ravn folytatta a mondandóját, hogy a dolog ne legyen olyan egyszerű: – Persze voltak ott olyan afrikai barátok, akik teljesen ismeretlen ragályokat hurcoltak be a kolostorba. Most aztán tényleg nem lehetett nem észrevenni: a hallgatóság olyan messzire húzódott vissza, ahogy csak a terem falai engedték. A barát közelebbről megvizsgálta Ravn körmeit, kinyittatta vele a száját, és lemeztelenítette felsőtestét. Alaposan megfigyelt mindent, miközben a szimptómákról kérdezte. Tasszo segített Ravnnak a vetkőzésnél, és a többieknek ki kellett menniük. Ilona megpróbált bent maradni, de Ravn fejének határozott intésére ő is távozott. Az idősebb ember, miután meghallgatta Ravn elbeszélését, és közelebbről is megvizsgálta, leült mellé. Ravn fölvehette ingét, és szinte örömmel feküdt vissza az ágyba, mert nagyon kifáradt. Tasszo behívta a többieket, akik a hallban várakoztak. A barát beszélni kezdett az egybegyűltekhez: – Valóban megvannak azok a tünetek, amikre Ravn testvér panaszkodik. Állapota kritikus. Tüdeje már nem bír ki többet, és az az égő fájdalom belső sérülésekre utal. Az viszont biztos, hogy pestises nem vagy, fiatal barátom. Van viszont egy szomorú sejtésem! Kérlek, meséld el, mit tettél még abban a kolostorban? Biztos, hogy csak a betegek körül forgolódtál? – Nemcsak ott voltam, természetesen segítettem minden más munkában. – Segítettél azoknak a barátoknak is, akik üveget festettek vagy akik könyveket másoltak? – Igen, de csak egyszerűbb dolgokat bíztak rám. Mint például a festék kikeverése, vagy ehhez hasonló munkák. – Ott is dolgoztál, ahol az ólomüvegeket rakták össze? – Igen, azt is készítettem. Az ember azt jobban megjegyzi, hogy mit nem csinált – gondolta Ilona elkeseredetten. Nem látott semmit, mert a könnyei egyre csak hullottak. Annyira szeretett volna segíteni, de nem lehetett! Nem félt már semmilyen ragálytól, sem egyéb mástól. Csak Ravnra gondolt. A barát ünnepélyesen bólogatott. – Nagyon sok dolog van, amit a festészetben használnak. Amikor összeállítják a festékek anyagát, azok néha mérgezőek. Sok méreganyag magában a természetben is előfordul. Vannak olyan, egyébként mérgező növények, amelyeket kimondottan ilyen célra

szaporítanak. A festékek alapanyagában sok fém van, mint a réz, nikkel, cink – és te ólommal is dolgoztál. Ezek bizony mind nagyon mérgezőek, főként pedig halálosak, ha a más anyagokkal vegyített gőzeiket belélegzik, vagy a bőrön keresztül a testbe jutnak. Egy művész a legnagyobb óvatossággal kezeli például a nápolyi sárgát és a kobaltkéket vagy a kadmiumot. Sok barát és művész betegedett meg munkája közben. A kolostorban veled készíttették mindezeket a veszélyes dogokat, nemdebár? – De igen. – Ravn nehezen lélegzett, és már alig tudott beszélni. – Elfelejtheted az afrikai rejtélyes betegségeket. A tested meg van mérgeződve. Nagyon veszélyes mérgekkel. – Nincs semmi, ami. – kezdte Ilona, aki ott állt döbbenten, és remegett a félelemtől. – Mindent megteszünk, amit csak lehet? – mondta Ravn nagyanyja. – Mindent! A barát szomorúan sóhajtott, és lemondóan széttárta karját. – Attól félek, túl késő. – Az itáliai kolostor abbéja ugyanezt mondta. – szólalt meg Ravn reszelős hangon. – Hogy lassanként, de mindig rosszabbul leszek. Évekig eltarthatott volna. De ez alatt az utazás alatt minden úgy felgyorsult, nem is értem, miért. Sandhammarenen, a karavellán még el tudtam titkolni, és mikor ide tartottam, azt hittem, sok időm van még hátra, de. de csak rosszabb és rosszabb lett. Megbékéltem a halál gondolatával, mégsem akarok most meghalni. Még nem. Nagyon megkönnyebbültem a pihenéstől itt, de attól félek, nincs erőm folytatni a harcot. – Folytatnod kell, Ravn! Muszáj – követelte nagyanyja. Ilona úgy érezte, teljesen elgyengül a sírástól. Oda akarta magát vetni Ravn ágya elé, fogni a kezét és visszaadni életerejét. De Tasszo keményen tartotta karjánál fogva. Senki nem tudta, Krisztin mit gondol, ő csak érdeklődve figyelte a fejleményeket. Ravn, aki teljesen átizzadt a kimerültségtől, most erőlködve szólalt meg: – Tasszo, utánanéznél a lovamnak? Nincs jól, mert agyonhajszoltam, hogy ideérjek. – Igen, láttam, hogy lógatta a fejét. Azonnal utánanézek. Bertrand testvér, a barát és Ravn nagyanyja, Amálie azonnal hozzáláttak, hogy valami ellenszert keressenek a háznál lévő gyógynövények között, a konyhában. A többiek sem tétlenkedtek. Ilona Tasszót kísérte a hallon keresztül, ahol a nyeregtáskák le voltak rakva, ki, az istállóba, ahol lovaik a kastély lovai között kaptak szállást. Tasszo magával vitte Krisztint is, nem merte felügyelet nélkül hagyni. Jó darabon kellett menni az istállókig, melyek a szántóföld közelében voltak. Tasszo látta, hogy milyen festőien fekszik a kastély a tavacska partján, a víz három oldalról is körbeölelte. Még most, hogy tél és hideg volt – és milyen hideg ráadásul! – még most is látszott, hogy milyen csodálatos és védett ez a hely. A levegőben érződött a közelgő hóesés, néhány pehely már szállingózott. – Utolsó pillanatban jöttünk – mondta Tasszo. Ilona csak bólintani tudott. Ravn mellett

szeretett volna maradni, de a barát kedvesen, de határozottan kitessékelte őt is. – Hogy vannak a kiütéseid? – kérdezte Krisztint Tasszo ártatlanul. Fogalma sem volt róla, miféle kiütések azok. – Jól! – mondta Krisztin kicsit túlontúl is könnyedén. Aztán maga is meglepődött, amikor belegondolt, hogy máshol sem viszket már. – Teljesen eltűntek – tette hozzá kisvártatva, és már sietett is tovább. Elérték az istállót. A lovak leszerszámozva álltak egy nagy karámban. Egy istállófiú mutatta az utat. A lányok lovaik után néztek, Tasszo is előbb köszöntötte sajátját, majd Ravn pejkójához lépett. Gondosan megvizsgálta a lovat. – Nincsen semmi baja – mondta a többieknek. – Tiszta a szeme, jó a tartása, fülei éberen állnak. Az istállófiú is megjegyezte magabiztosan, skanéi nyelven. – Hamar visszanyerte az erejét, pedig nagyon göthös volt, mikor ideért. – Igen, nekünk kellett volna jobban utánanéznünk. A gazdája beteg. Ilonának valami eszébe jutott. A férfiak a lovakról beszélgettek, Krisztin buzgón flörtölt a lovásszal, de Ilona fejében motoszkálni kezdett egy gondolat – Meg kell kérdeznünk Ravnt, mennyi ideje göthös a ló. Tasszo tudta. – Azt mondta Ravn, hogy a ló nem hasonlított saját magára, mióta Skanéba érkeztünk. Ravn szerint talán honvágya volt, mert nem volt igazán beteg, csak amolyan. göthös. – De most jól van – állapította meg Ilona. – Van egy elméletem. Lehet, hogy badarság, de. Megköszönték az istállófiúnak a segítséget. Tasszónak egyre inkább sürgős lett a távozás, és magával vonta a mérges Krisztint is. Egyszerűen nem bírta megérteni, hogy a flörtölés Krisztin éltető eleme, enélkül szinte nem is tud létezni. Visszamentek az épületbe a nagy udvaron keresztül. A hóesés egyre sűrűbb lett, és Ilona fejére húzta köpenye kámzsáját. Előreengedte a többieket, és hátramaradva megállt. Tasszo közben keményen markolta Krisztin karját, mintha attól félt volna, hogy még sok flörtölni vágyó férficseléd van itt a környéken, akiktől a lányt meg kell mentenie. Krisztin mérsékelten örült a nagy figyelemnek, de nem akadékoskodott sokat, és szinte engedelmesen ment Tasszóval. Ilona végre egyedül maradt, csendben álldogált, figyelmesen körbenézett. A kastély mint egy nagy sötét árnyék magasodott a hóesésben, és egyszerre olyan kellemetlen emlékeket ébresztett benne, amely egy másik árnyékra figyelmeztette. Nem, csak képzelődhetett, mert amikor újra odanézett, már eltűnt a sötét árnyék. A szép táj fölött egyszerre mintha láthatatlan gyász és szomorúság ülne. Mint egy halk nyöszörgés vagy néma könyörgés. Az érzékeny Ilona hirtelen olyan erős félelmet érzett, hogy szaladva érte be a többieket.

– Na, mi az elméleted? – kérdezte Tasszo az odafutó Ilonától. – Tudod, hogy Ravnnál van a borostyánfarkas és a csontsíp. Ő vitte végig az úton a nyeregtáskájában. A lován. – Tudom, emlékszem már – szakította félbe Tasszo. – Nem kell többet mondanod. Tehát Ravn egyre rosszabbul lett, minél messzebb lovagolt, a ló pedig egyre gyengébb. Nem valami jó jel, hogy ez a két ördögi tárgy így befolyásolta őket – bár ezek a te jelenlétedet bírják legkevésbé. – Nem hiszem, hogy a borostyánfarkas ördögi volna – válaszolta Ilona a megérzésére hagyatkozva, majd folytatta: – Csak a csontsíp. Azon vannak a jelek. – Varázsjelek – mormogta rosszkedvűen Tasszo. – Ti nem vagytok épeszűek. – sziszegte erre Krisztin, miközben próbált velük lépést tartani.

18 – Tudod mit, nagymama? – kérdezte Ravn rekedt hangon. – Hosszú, hosszú ideje először érzem, hogy itt nyugalmat találtam. Mintha hazaérkeztem volna. – De hiszen hazaérkeztél – válaszolta gyengéden. Ravn mosolygott. – Nem úgy értettem. – Tudom, inkább a lelki részére gondoltál. – Nagyjából. – És mi van a fájdalmaiddal? – Köszönöm, már jobb, kevésbé fáj. – Látod, itt jön Bertrand testvér valamilyen „boszorkányfőzettel”, amit mi ketten kutyultunk össze. Mind meg kell innod! Ravn nem mutatta, hogy milyen erős szívdobbanással reagált a „boszorkány” szóra. Viszont kicsit kétkedő volt az itallal szemben. – Mi van benne? – Gyógynövények. Tiszta, veszélytelen gyógynövények. És természetesen meleg tej, mert az közömbösíti a mérgeket. Ez nem volt túl biztató, de engedte, hogy felültessék, és engedelmesen kiitta a bögre tartalmát. Azért egy kis grimaszt megengedett magának, amikor senki sem látta. Midőn már ismét feküdt, tudakozódni próbált: – Nagymama. Minden rendben van itt? Az idős hölgy gyors pillantást vetett a barátra, és közömbös hangon felelt: – Igen, persze. De amikor Bertrand testvér eltávozott az ágy közeléből, halkan ennyit mondott: – Ha kipihented magad és jobban leszel, kettőnknek lesz egy kis megbeszélnivalónk.

Ravn kérdőn nézett rá, de nagyanyja figyelmeztetőleg rázta fejét, hogy ne szóljon. Megadta magát a kérésnek. – Mi legyen a barátaimmal, akik elkísértek idáig? Lakhatnak itt, vagy menjenek máshova, míg betegeskedem? – Az csak természetes, hogy itt maradhatnak! Van itt elég szoba, mindenki elfér. Kedves embereknek tűnnek, főleg az a kis tündérszerű lányka, no meg az, aki a fegyverhordozódnak mondja magát. Igen, ő Tasszo. De a harmadik, az a nőszemély? Nem látom pontosan sem a helyét, sem a szerepét ebben a társaságban. Őt teljesen máshová, más közegbe sorolnám. Ravn fektében, kicsit sejtelmesen mosolyogva válaszolt. – Nagymama, biztosan ismered a mondást: „Az ellenségem ellensége a barátom.” A nagymama ennek hallatán megmerevedett, még a hangja is metszővé vált. – Neked vannak ellenségeid? – Mind a négyünknek. Egy nagyon hatalmas ellenség. – Csak nem Bogiszláv az? – Nem. Ő már meghalt. – Hála istennek! – motyogta a nagymama egy kicsit szégyenkezve. – De azt látom, hogy nagyon fáradt vagy. Majd később, ha kipihented magad, többet beszélünk. Valamiért mind a ketten ugyanarra gondoltak: ha még egyáltalán lesz később. Ravn ugyan nem érzett semmi említésre méltó javulást a főzettől, de nyilvánvalóan erre még korai lett volna gondolnia. Nagyanyja viszont rettenetesen aggódott Ravnért. Annak ellenére, hogy unokájának láthatóan örült, hogy még időben és viszonylagos épségben ideért, és – mint mondotta – jobban van. Mégis megijesztette őt az a sok szenvedésről árulkodó fáradt arc, megrémítették a lázban égő szemek. A férfi homlokának gyöngyözése szintén árulkodó jel volt számára. Azért is aggódott, hogy unokájának rendesen be kellene feküdnie az ágyba, nem csak így ruhástól heverni rajta. Most Peder felesége, Tilde jött be, hogy megnézze, hogyan mennek a dolgok. Amálie nagymama elmondta, hogy most Ravnnak sok pihenésre van szüksége, és majd később beszélhet vele. Miután Tilde észrevette, hogy Ravn csukott szemmel fékszik, látszólag ájultan, félig halkan megjegyezte: – Oh, milyen erős istállóbűze és izzadságszaga van! Elképesztő! – Minden férfinek istállószaga van – mondta Amálie közömbösen. – De ez valamilyen penetráns bűz, amit érzek! – erősködött tovább Tilde. – Te sem illatoznál valami finoman, ha halálos betegen lovagoltál volna napokon át! – szólt erélyesen rá, így védve meg Amálie az unokáját.

Ravn úgy feküdt ott, mint aki alszik, de hallotta a beszédet. Nem sértődött meg, de valami azért nem kerülte el a figyelmét. Egyfajta burkolt ellenségeskedést vélt felfedezni a két nő között. Emlékezete szerint Torkild és Peder is az ő rokonai voltak. Aztán mikor elgondolkodott egy kicsit, mégiscsak megriadt attól, amit hallott. Mi van, ha Ilona is kellemetlen szagúnak érzi? Nagyon vágyott már ő is egy alapos fürdőre, de nem érzett elég erőt ahhoz, hogy kérje, de még kevesebbet ahhoz, hogy véghez is vigye. Tilde kifelé tartott, de még az ajtóban összetalálkozott egy kövérkés dajkával, aki kézen fogva vezetett egy kisfiút. Ravn hallotta, amint rövid beszélgetést folytatnak, majd felnyitotta a szemét, és rájuk nézett. Nagyanyja hangja kedvesen zengett, ahogy hozzáfordult: – Ravn, ez itt az unokatestvéred kisfia, Magnus. Tudod, a nagynénéd unokája. A kisfiú nagy, kíváncsi szemekkel nézte, mialatt Ravn emlékezni próbált a családi viszonyokra. Nem tudott visszaemlékezni, ez már túl sok volt agya jelenlegi teljesítőképességéhez. Minden, amit a családról tudott, gyermekkori emlékei között őrződött. Néha ugyan kapott rövid levélkéket Amálie nagymamától, de miután sokat utazott, ez a levelezés lassan abbamaradt. Azt tudta viszont, hogy pár éve járvány söpört végig a vidéken, és sok családtagja meghalt. Nem emlékezett rá, hogy kik, csak arra, hogy sokan voltak. A rokonai ragályban haltak meg, de az anyja kivétel volt, őt a gonosz Bogiszláv herceg ölette meg. Fájdalmas, vérző seb volt ez Ravn lelkén. Fogadott bosszúja a sors keze által teljesedett be – de úgy érezte, felejteni sosem fog. Kicsit furcsán érezte magát. – Nagymama, miféle gyógynövények voltak ebben a főzetben? – Semmi különös. Köménymag, tömjén, csalán, vízirozmaring, berkenye. – Vízirozmaring? Berkenye? Úristen, el akartok veszejteni? Vagy legjobb esetben is őrjöngő bolonddá változtatni? A nagymama a kezét nyugtatólag Ravn karjára tette: – Csak pihenj, vagy aludj, ha jól esik. Mi tudjuk, hogyan kell használni ezeket a veszélyes növényeket. Ravn annyira szédült már, hogy erősen kételkedett ebben. A dajka, ahogy meglátta, mennyire kimerült Ravn, sietve kiment a kisfiúval. – Ravn! – suttogta Amálie. – Most nem tudunk hosszan beszélni. Láttad a kisfiút? Nagy veszélyben van. Ezért is örülök annyira, hogy itt vagy.

Ravn kimerülten és keserűen mosolygott. – Nem vagyok valami nagy segítség. Többet már nem mondhatott, mert a három barátja jött be, vidáman és tettre készen. – Rájöttünk valamire! – kezdte Tasszo, aki annyira izgatott volt, hogy zihálva szedte a levegőt. Egymás szavába vágva mesélték el, hogy mire is jöttek rá a borostyánfarkassal és a csontsíppal kapcsolatban. Azzal érveltek, hogy Ilonának már megpróbáltak ártani, de az nem valószínűbb-e, hogy Ravn és lova is ettől a két tárgytól érezték olyan rosszul magukat. Elvégre az egész út alatt olyan közel voltak hozzájuk a tárgyak. Ravn is hangosan mondta ki, amire közben gondolt. – Igen, a fájdalmaim is akkor kezdődtek. Gyengébben fájt a testem a karavellán, de emlékszem, milyen erőszakosan hasított belém a fájdalom akkor, amikor Skillingéből Sandhammaren felé lovagoltam. Aztán megint nem történt semmi, Sandhammarenban a nyeregtáska a halászbódéban volt, mert a házikóban nem fért el. Akkor csak egy állandó és jóval kisebb sajgást éreztem. De azt is mindig olyankor, ha lovagoltam. Az úton idefelé egyre erősödött a fájás, egészen kibírhatatlan mértékig. Levegő után kapkodott. – Igazatok lehet! Itt is viszonylag békében vagyok. Most is van fájdalmam, de ez már elviselhető. Majd még egy csúfondáros pillantást is vetett a nagyanyjára. – Csak egyes, nem akarom néven nevezni, egyének próbálnak meg életveszélyes gyógynövényekbe fojtani! Nagymama, azt hiszem, ez az orvosság több kárt tesz bennem, mint amennyi haszna van. Pokoli kavargást érzek a bensőmben. Szerintem valahol máshol fejti ki a hatását, mint ahol nekem arra szükségem lenne. – Az orvosság kitűnő a gyomorbántalmakra! – magyarázta a barát, aki egész idő alatt ott állt a háttérben. Ravn erőlködve nevetett. – De nekem nem ilyen bántalmaim vannak, hanem sokkal komolyabbak. Fáj mindenhol, az oldalam, a hátam és a mellkasom is. – Tudom. – jelentette ki a barát. – A mérgezés rombolja a szerveket az egész testben. Ez volt most a kezünk ügyében, és jelenleg ez a legjobb orvosságunk. – Nagyon köszönöm nektek a segítséget – mondta Ravn erőtlen hangon. – De úgy van, ahogy mondtad, testvér. Túl késő már. De amit a barátaim mondtak a borostyánfarkasról és a csontsípról, az mind igaz. Valahányszor azoknak az átkozott dolgoknak a közelében vagyok, erősödnek a fájdalmaim. Csak eddig nem gondoltam erre az összefüggésre, hogy ezek a tárgyak siettethetik a betegség terjedését. – Nem tudjátok egyszerűen eldobni azt a szemetet? – kérdezte Krisztin. Ravn sajnálkozva fordult felé. Így, ahogy a világos ablak felé fordult, látszott csak meg igazán, hogy mennyire megtörte a betegség.

– Nem tehetem! – felelte Ravn. – Még meg kell tudnom, mire valók és mi a titkuk. Ilona szomorúan hunyta be a szemeit. A bánat úgy emésztette minden porcikáját, hogy még az ujja hegye is fájt belé. Ravn Bertrand testvér felé fordult. – Testvér, nekem van még egy küldetésem. Nem tudod, lakik-e a közelben egy orosz ember? Valahol az erdőben? Amálie nagymama azon csodálkozott, hogy Ravn nem őt kérdezte. Nem tudhatta, hogy egy keresztényi küldetésről van szó. A barát megvető grimaszt vágott az orosz ember hallatán. – Csak nem az öreg Nyikolájra gondolsz? Az egy bolond ember! Járkál csak körbe-körbe, és azt állítja, hogy ő szent ember! Ravn szíve nagyot dobbant. – Muszáj vele beszélnem. Nagyon fontos. El tudsz vezetni hozzá? A barát nem értette. – Mi lehet annyira fontos, hogy egy ilyen hibbanteszűvel kell tárgyalnod? De ha kívánod, szívesen megmutatom a hozzá vezető utat. Legjobb, ha Munkagang felé indulsz, és Munkarynga felé fordulsz azután. Ott lakik. Ravn felderült a jó hírek hallatán, de aztán a mosolya elhalványult. Állapota mindenki előtt világos volt, saját magát is beleértve. Ő már nem tud odamenni. Leverten sóhajtott. – Értem. Beszélhetnék Ilonával négyszemközt?

19 Mindenki elhagyta a termet, ahogy Ravn kérte. Ilona bizonytalanul állt ott, mert térdeiből kifutott az erő. Óvatos léptekkel közeledett Ravnhoz. – Gyere ide, kedvesem, ülj ide az ágy szélére – mondta a férfi. – Félsz tőlem, mert beteg vagyok? Ilona arca felragyogott a szavak hallatán, és az utolsó pár lépést futva tette meg. Nem akart az ágy szélére ülni, mert nem akart lefelé nézni. Ravn arcát szerette volna látni közelről, amennyire csak lehetett. Így hát térdre ereszkedett az ágy mellett, amely olyan alacsony volt, hogy az arcuk pont egy vonalba került. Homlokát Ravn mellére fektetve így szólt a férfihoz. – Nagyon hiányoztál! – És te is nekem – suttogta a férfi kimerülten, majd megsimogatta a haját. – Kérlek, bocsáss meg! – Miért? – Azért, amiért búcsú és magyarázat nélkül hagytalak el. – Az bizony nagyon fájt. De most már megértelek. Nem könnyű egy embernek azt

mondani, hogy „Isten veled, én most ellovagolok, mert meg kell halnom”. És akkor biztos, hogy nem tudsz lerázni sem, mert nem engedtelek volna meghalni, hanem kísértelek volna mindenhova, ha másként nem, hát a nyomodban járva mindvégig. – Ezt én is így reméltem – mosolygott Ravn sápadtan. – Azzal együtt már bánom, hogy nem voltam őszinte hozzád. Te és én, mi összetartozunk. Olyan rövid az az idő, ami még a miénk! Ilona Ravn felöltőjének ujja mögé rejtette arcát, és a gyapjú furcsán tompította hangját: – Megkaptam a Tasszóval küldött üzenetedet. Köszönöm! Én is ugyanúgy érzek irántad. Hallani vélt egy üdvözült „Mintha nem tudtam volna” sóhajtást, de nem volt benne biztos. Ravn hangja nagyon gyönge volt. Kellemetlen volt a térdelés, így Ilona mégiscsak felült az ágy szélére, és előrehajolt Ravnhoz. A lábai lelógtak az ágyról. Nézte a szúrósan borostás arcot, és érezte azt a kesernyésen csípős férfiszagot, a lovas emberek jellegzetes illatát, amit már volt ideje megszokni mióta elhagyta a hródi várat. Az ember menekülés közben nem finnyáskodik. Ravn egyik keze a feje alatt volt, a másik pedig mellette nyugodott. – Olyan szívesen élnék még – mondta reszelős hangon, amitől furcsa, vibráló érzés futott át a lány nyakán. – Most élni akarok. Az egész élet előttünk lehetne, te és én – nem kaptál tőlem még elég segítséget. Alig lehetett hallani a hangját, és a tekintete mintha már a világmindenség partjait fürkészné, ahova bizony félúton volt. – Olyan sok mindent szerettem volna veled átélni. Hogy megmutathassam a szerelmemet. – Megmutattad – felelte halkan a lány. Ilona érezte, hogy a férfi rámosolyog. – Nem eléggé – jött a bánatos válasz. Ravn elhallgatott, mire Ilona felemelte a fejét. – Azt akarod, hogy elmenjek? Aludni szeretnél? – Nem, ne menj el! Csak szédülök. Nehéz a figyelmemet összpontosítani. De beszélnem kell veled, most, hogy végre megint együtt vagyunk. Sajnos, rövid az idő! Milyen rövid. Elerőtlenedő kezei lecsúsztak Ilonáról. – Ravn, ne hagyj itt! – kiáltott kétségbeesetten Ilona. A férfi ismét összeszedte az erejét. – Ilona, drágám, kicsi varázstündérem, egész életemben csak kutattam valami után. Meg akartam találni azt az igazi életet, amely távol van attól a vártól. Ültem egyedül, magányosan a hideg termekben, és tanultam. Visszagondoltam a gyermekkori rejtekhelyemre, amit te is ismersz. Azután elutaztam. Úgy gondoltam, hogy talán megtalálom, amit keresek. De nem leltem sehol. Azután baleset ért, és egy kolostorban kötöttem ki. Ott maradtam, mint novícius, amíg a sebem be nem gyógyult. Azt gondoltam, hogy Istent keresem. De nem találtam sem őt, sem a hitet.

Nem tudtam hinni, mert láttam, hogy a világban túl sok a gonoszság és az igazságtalanság. Ez kételyeket ébresztett bennem. Azután kimondták a halálos ítéletemet. Ezután hazatértem Hródba. Azt hittem, hogy ha a hercegen bosszút állok, megnyugszik a lelkem. De nem hiszem, hogy így lett volna. És ekkor találkoztam veled. Álmodtam rólad, és rád gondoltam minden pillanatban. Olyan boldog és kétségbeesett voltam az Esperanzán. Tudtam, hogy nincs sok évem hátra, de nem foglalkoztam ezzel. Rosszabb volt az a tudat, hogy te annyira fiatal vagy. Ilona türelmetlenül felemelkedett. – Na, most ezt abbahagyhatod! Nem vagyok már gyerek, és minden nappal egyre öregebb leszek. Már nem ugyanaz vagyok, mint akivel összefutottál a várpince járataiban. Nem gondolod, hogy az én érzéseim ugyanolyanok feléd, mint a te érzéseid felém? Igaz, hogy nem ismerem minden rezdülésedet, de én is gondolkodom és álmodozom rólad, ahogy egy gyerek nem teszi. Ó, most aztán túl sokat beszéltem. – Nem. – suttogta Ravn derült hangon. – Köszönöm, hogy ezt mind elmondtad, Ilona. Már elhagy az erőm. Vedd el a keresztet, és kérd meg a barátot, hogy mutassa meg neked az utat az oroszhoz az erdőben. Tasszo menjen veled, és próbáljátok kideríteni, kié a kereszt! Talán az oroszé. És. Ilona észrevette, hogy a férfi fulladozik. – Ravn! Mit tudok tenni? – kérdezte rémülten. – Kérd meg a többieket., hogy jöjjenek be! Nagymama! Szeretnék vele beszélni! Ilona ijedten felugrott. – Természetesen. Ne halj meg Ravn, ne halj meg itt előttem, mert veled halok! Válaszra nem is várt – és látta, hogy nem is nagyon fog kapni – kiszaladt a hallba, hogy kiabálásával odahívja Ravn nagyanyját és Tasszót. Érezte, hogy arca fehér és elkeseredett a bánattól. A barát még ott volt, őt is behívta. Krisztin csörtetve jött, és Ilona nem tudta, de nem is akarta elküldeni. Megint valami új érzés és gondolat kezdett ébredezni benne, amikor Krisztint meglátta. Hallotta, hogy Ravn kihagyó lélegzettel beszél nagyanyjával, akit arra kért, hogy vegye gondjaiba Ilonát. De most nem volt itt az ideje és helye a hallgatózásnak. – Krisztin! – mondta Ilona kapkodva. – Te meggyógyultál, nem? Hihetetlenül gyorsan, és teljesen meggyógyultál. – Igen. – A batyumban találtál valamit, hozd be azt a batyut, itt van a hallban. Nekem itt kell maradnom, és segítenem kell Ravnnak. Nem kap levegőt.

Krisztin sietve elszaladt. Tasszo is az ágy mellett állt, és éppen félig ülőhelyzetbe emelte Ravnt. Amálie nagymama és Tasszo egymást segítve tartották a testét, hogy könnyebben jusson levegőhöz. Ilona Ravn kezét fogta, de csak egy erőtlen szorítást érzett. Krisztin visszajött kezében a batyuval, amelyet rögvest Ilonának adott. Nem késlekedett egy percet sem, azonnal feltépte a batyut. Rögvest megtalálta a tégelyt a levelekkel. Még mindig frissek és zöldek voltak, mintha csak most szedték volna őket. Megkérte Tasszót, hogy adjon neki helyet, majd leült az ágy szélére. – Ez volt az, ami meggyógyította Krisztint – magyarázta kapkodva, és egy levelet adott Ravn kezébe. Egy hirtelen ötlettől vezérelve meggondolta magát, és rárakta az összes levelet Ravn mellkasára. Arra a felületre, amelyet már előbb lemeztelenítettek abban a hiú reményben, hogy akkor több levegőt kap. A barát a sarokban szomorúan megállapította: – Ez már a vég. Ilona szó nélkül, mereven nézte Ravnt, még levegőt sem mert venni. Ravn ekkor hirtelen egy mély, sípoló lélegzetet vett, és feje hátrahanyatlott. Visszafektették az ágyba. A félelmetes hangú lélegzetvétel egyszerre megszűnt. A szobában csend lett. Csak a barát halk imáját lehetett hallani. Előrejött az ágyig, és keresztet vetett Ravnra, mialatt valamit mormogott latinul. A gyönyörű, tavaszi zöldben pompázó levelek kicsit lecsúsztak Ravn melléről. Ilona reszkető kézzel igazította vissza őket. Vacogott az idegességtől. Most nem volt arra ideje, hogy szomorkodjon. Még nem. Most a remény ideje jött el, az eszement, vak reményé. Ugye, hogy jól látja? Ravn melle hullámzani kezdett. Mozog! A többiekre nézett. Amálie nagymama keserűen, csalódottan és szomorúan nézte unokáját. Tasszo nem értette az egészet. Csak nem fog meghalni a lovagja? – Él! – kiáltotta váratlanul Krisztin. – Láttam, hogy lélegzik! – Én is láttam! És megint! – kapott a szón Ilona, pedig azt hitte, hogy csak a képzelete játszik vele. De ha ketten is látják? Akkor igaznak kell lennie! – Mit tehetnénk érte? – kérdezte a nagymama kétségbeesve. – Nem halhat meg, ezt nem teheti. Ha meghal, nemcsak ő, más is elveszíti az életét. – Kicsoda? – kérdezte Ilona. – A kis Magnus. – Ezt nem értem! – Tudom, hogy nem érted, ez most nem fontos. Az a fontos, hogy Ravn most láthatóan jól

lélegzik. És egyre nyugodtabban. Vajon mit adjunk neki? – Semmit – felelte a barát. – Mi már megtettünk mindent. – Hagyjátok, hogy a levelek hassanak – mondta Ilona. A barát rábámult. – Fanatizmus? Itt annak semmi helye. Ez egy tisztességes, istenfélő otthon. Még hogy fanatizmus! Ah, nem értesz és nem is tudsz te semmit – gondolta magában Ilona. Krisztin lelkesen magyarázott a barátnak: – A levelek engem is meggyógyítottak pár óra alatt. Köszönöm, Krisztin! – gondolta Ilona hálásan. – Talán már te is elhiszed, mert eddig nagyon is hitetlen voltál! Erre már Bertrand testvér arca szigorú lett. – Ha túléli, az az Úr csodája! És az én imáim eredménye! – Hülyeség! – kuncogott Amálie. – Mégpedig azért is, mert te egy rekviemet mondtál el, egy halotti misét. Most már mindenki láthatta, hogy Ravn könnyebben lélegzik. Végül kinyitotta a szemét. – Mi történt? Érzem, enyhült a szenvedésem! Ahogy megmozdult, kezével akaratlanul lesöpörte a leveleket mellkasáról. Ilona gyorsan lehajolt, és felszedte őket a padlóról, majd visszarakta a férfira. Mindegyik el volt fonnyadva.

20 Amálie nagymama Ravnt még jó pár napig ágyában tartotta. Talán igaza is volt ebben, mert ezt az időt Ravn majdnem teljesen átaludta. A többiek is ugyanezt tehették volna, mert odakint hatalmas téli vihar tombolt. A szél bömbölt az épületek sarkánál, majd a fák között csapkodott az erdőkben, és közben mindenkit elvakított a sebesen szálló, rengeteg fehér hó. Éjszakánként Ilona a szobájában – amelyet Krisztinnel osztott meg – hálásan és sokszor elsuttogta a következő mondatot: – Köszönöm, kis Vodja! Tudom, hogy te voltál. Meg akartad menteni Ravnt. Krisztin pedig, véletlenül, az igaz, de szintén meggyógyult, köszönet mindenért neked. Azóta nem látták a kis tündéreket, pedig már néhány olyan „jeles” nap is elmúlt. Ilonának, maga sem tudta miért, de nagyon hiányoztak, és ahogy Tasszo bizalmasan elmondta, neki is. Ilona nem mehetett be Ravn betegszobájába. Amálie nagymama szinte rögeszmésen őrizte

unokája életét, a szoba elé még őrt is állított. Oda be rajta és az őrön kívül senki sem léphetett. A kis Magnus és Ilona párszor találkoztak. A dajka szigorúan vigyázott a kisfiúra. Ez a dadus – aki igen masszív, negyvenöt év körüli nő volt – figyelt arra, hogy senki ne bánthassa kis kedvencét. Volt a viselkedésében valami, ami erősen az anyai gondoskodásra emlékeztetett. Megkóstolta a gyerek ételét, az ágya a gyerek ágya mellett volt, és ruhájába rejtve még egy rövid tőrt is hordott, hogy ha kell, akár fegyverrel védelmezze meg a csöppséget. Ilona is nemegyszer látta a fegyvert. Magnus körülbelül ötéves lehetett, okos kis arcával, éber, vizsgálódó tekintettel szemlélte a világot körbenyírt haja alól. Sokat és szívesen kérdezett, főleg Ilonától, aki ugyan nem volt annyira tanult lány, hogy mindig kielégítően meg tudja válaszolni kérdéseit, mégis vonzó beszélgetőtárs volt számára, mert tudott mesélni a tengeri utazásáról, az útközben legyőzött kalózokról, amit a gyerek nagy figyelemmel hallgatott. Ezután a történet után Magnus természetesen hajóskapitányosdit játszott, akit megtámadnak a kalózok, és ellenük harcol. Ezek a „kalózok” Krisztin és Tasszo személyében testesültek meg. Az utóbbit többször is megölték a játék alatt, és ilyenkor Magnus mindig hangosan, elragadtatva nevetett. Ilona szerint az ilyen játékok nem igazán szolgálták a gyermek helyes nevelését, de nem ellenkezett, mert neki nem kellett sem kalózként, sem tengerészként részt vennie a csatákban. A gyakorlatban hasznosnak tűnt, hogy a szobát megosztották Krisztinnel. Mindkettőjük számára előnyös volt a dolog, több szempontból is! Voltak ugyan kisebb vitáik, amire Krisztin hamar odavetette Ilonának, hogy „kényeskedő kisasszony”, vagy valami hasonló becsmérlő kifejezést tett, de ő ezeket közömbösen fogadta. Krisztin ugyanakkor meg azt értékelte, hogy ez a különleges baráti kapcsolat ennek ellenére kialakult kettejük között. Ilonát valójában pedig szórakozatta Krisztin páratlan egyénisége. Volt valami, amit azért Ilona nehezményezett: amikor Krisztin elkezdte az örökös zsörtölődését, ugyanarról a témáról: – Mi a fenétől félsz? Mindenki látja, hogy ez a férfi halálosan szerelmes beléd. Ne legyél már olyan istentelenül szégyenlős! Add már oda neki magad! Garantálom, hogy azonnal izgalomba jön, mihelyst meglát téged! Neked nincs más dolgod, csak bele kell esned az ágyába! Ennek a buta tartózkodásnak is van határa! – Ravn beteg! – próbálta elvágni mindig Ilona zavartan, pirulva az ilyen szájalást. Krisztint viszont nem lehetett olyan könnyen elhallgattatni. – Ha én kaptam volna ennyi lehetőséget, már rég a takarója alatt lennék, és csiklandoznám és simogatnám a kibírhatatlanságig. Beteg vagy sem, a férfiak mindig és mindenhol egyformák. Aztán sóhajtva folytatta: – De engem meg sem lát. Úgy néz rám, mintha valami tárgy lennék. – Dehogy vagy az! – mondott ellen illendőségből Ilona. – Ja, ja, mentegesd csak, ha akarod. Tudom, hogy szent feladatának tekinti, hogy engem

megjavítson. De ez nem fog neki sikerülni, mert olyan vagyok, amilyen – nézett dacosan Ilonára, majd pár pillanattal később szinte nevetve magyarázta: Lélegzetelállítóan finom ám az, amikor az ember megfogja a gyönyörűségüket, és odaigazítja a helyére, hogy az becsúszik a. Szóval azt akarom csak mondani, hogy nagyon jó, ha az ember kedveli őket. Ha fiatalok, csinosak és férfiasak. Legjobb, ha mind a három tulajdonságuk megvan egyszerre. A disznókból már elegem van. Ha félig öreg vagy már egészen idős, akkor csak lihegnek, nyögnek, és már alszanak is. Mondjuk abban az a jó, hogy ilyenkor el lehet egy kis pénzt csenni az erszényükből, és aztán ott lehet hagyni őket. És persze ott vannak azok a tapasztalatlan kiskakasok, a zöldfülűek. Ilona megszakította ezt az állattani előadást, és igyekezett gyorsan másfelé terelni a témát. – És Tasszóval mi van? Mit szeretsz rajta? – Ó, Tasszo aranyos! – sóhajtott kissé szomorúan Krisztin. – De nem hiszem, hogy tudja, mi hol van egy nőn. Többször próbálkoztam már nála, de csak szigorúan összeszorítja a száját, és így olyan, mint egy vénlány. Ilona vidáman felnevetett: – No, nekünk aztán megvan a magunk baja a férfiainkkal! Krisztin örömében felugrott az ágyából. – Ez volt eddig a legféktelenebb kijelentésed, amit most mondtál. Haladsz, te lány! Haladsz! Itt aztán Ilona befejezte a társalgást. Ez már túl szabados volt a számára. Nagyjából így beszélgettek esténként. Persze a választék nem volt túl széles. Bármit is kezdett el Ilona, Krisztin úgy fordította, hogy oda jutottak, amiről Ilona nem szeretett beszélni, de titokban viszont bevallotta magának, hogy nagyon jólesik ezt hallgatnia. Krisztin sok tekintetben bátorította. Mikor Ravnra gondolt – valami olyan érzékiség gyúlt benne, amiről senki nem tudhatott meg semmit. Néha olyan forróság öntötte el, hogy lábait össze kellett zárnia, szorosra, nagyon szorosra, de ettől valójában csak rosszabb lett minden. A legrosszabb az volt, hogy nem tudta, saját lelkével mit kellene tennie, mert Krisztintől erre nézve nem kapott pontos útmutatást. Mégis többet és többet akart hallani. Hogy mit tesznek a férfiak, hogyan viselkednek, és egyáltalán mit kell egy nőnek tenni ilyenkor. Krisztin sokat tudott, és szívesen osztotta meg tapasztalatait most, hogy volt egy szobatársa, aki nem kívánta a pokolra korábbi élete miatt. Akármilyen furcsa, de Krisztin is tanult. Hallani akarta, hogy milyen az élet gazdasszonyként. Mit kell tenni, hogy az ember után ne hajítsanak egy palacsintasütőt, mint az a legutóbbi esetben is történt, mikor kicsit vigyázatlanul beszélt. Ilona próbálta illemre oktatni. Az elején még rondán grimaszolt Krisztin, és hangot is adott utálatának, de lassan beszédjéből eltűntek a legcsúnyább kifejezések, és. igen, kicsit meg is javult. Egyik este Ilona feküdt az ágyban, és kicsit tudálékosan fejtegette, hogy mi a különbség

valakit szeretni vagy valakit kívánni. Lassan rádöbbent: az egyik érzés követi a másikat.

21 A birtokon, amióta megérkeztek Ravnék, megmagyarázhatatlan dolgok történtek. Egyre több furcsa esemény, amelyért az itt lakókon nyugtalanság lett úrrá. Az a cseléd, akit azzal bíztak meg, hogy a deszkakerítést javítsa meg, látni vélt „valamit” maga mellett a hóesésben, amikor nekifogott a munkájának. Mivel furcsállta a jelenséget, vizsgálódva elindult a kerítés mentén, és kicsivel arrább rálelt a kitört darabokra. Azt már végképp furcsállta, hogy azon a helyen, ahol a legrosszabb állapotban volt a kerítés, kecsesen össze lett fonva a nyílás hosszú fűzfavesszőkkel. A cseléd kissé riadtan forgatta a fejét, körbenézett, de senkit sem látott. Bátortalanul kiáltott: – Hahó, van itt valaki? De válasz nem érkezett, csak a hó esett puhán a bőrkabátjára. A szakácsnő a konyhában azt a halat kereste, amit nemrég rakott ki az asztalra. Csak pár lépést ment el az asztaltól, s mire visszaért, a hal már eltűnt. Bosszankodott is, mert már sietnie kellett az ebéddel. A kisegítő konyhalányok keresték is, mindenhova benéztek, minden edényt átnéztek, de nem találták. Egyszer csak az egyik konyhalánynak eszébe jutott valami: – Azt hiszem, én raktam el innen, de nem emlékszem, hogy hova – mondta, de ő maga is bizonytalan volt abban, hogy egyáltalán így történt-e. Mindenesetre a szakácsnő jól leszidta, de ekkor az egyik kukta kiáltott fel meglepetten: – De hiszen itt van az asztalon! Pontosan ott volt, ahová a szakácsnő tette, mielőtt keresni kezdte. Meglepő! Egy másik konyhalányt az ajtón kiszivárgó füstcsík figyelmeztette arra, hogy elfelejtette megnézni a kandallóban a tüzet. Semmilyen huzat nem tudta volna úgy és oda fújni azt a füstcsíkot. Az egyik istállófiú megesküdött volna rá, hogy egy hatalmas, bozontos kutyát látott, amint ott áll az egyik ló karámja előtt. Ahogy meglátta, azon nyomban eltűnt, egyszerűen semmivé foszlott. Közelebb ment, hogy megnézze, mi lehetett az, akkor vette észre, hogy pont annak a lónak vízre van szüksége. Egy másik esetben két szobalány váltig állította, hogy valaki becsukta a padlásajtót a lépcső felől. Az udvarmester ment fel megnézni, hogy ez hogyan történhetett, és egyben ellenőrizni ezt a képtelen állítást. Senkit sem talált ott, de azt észrevette, hogy a tető egy jó nagy területen beázik, és becsöpög a hólé. A padláson tárolt sok értékes bútort tönkretehette volna a beázás. A tető hibáit gyorsan kijavították, a beázást megszüntették. A hóvihar ugyan csillapodott, de utána egy igen heves esőzés következett. Az a sok szép téli hó összetapadt, és pillanatok alatt semmivé vált. Csak az árnyékos helyeken és a mély

árkokban maradt egy-egy hófoltocska. A föld újra fekete színben sötétlett, és a sok nedvességtől nehezen volt járható. A fák szomorúan csupaszoknak látszottak, de emellett a sok esőtől elegánsan feketének tűntek. Ravn lassacskán kezdett felépülni. Még látszottak rajta a súlyos betegség nyomai, de már a gyógyulás jeleit sem lehetett nem észrevenni. Amikor úgy tűnt, hogy túl van a nehezén, Amálie nagymama komoly beszélgetést folytatott vele. Ravn már régóta szerette volna tudni, mi lehet az értelme nagyanyja titokzatos kijelentésének, hogy a kis Magnus élete veszélyben van. Arra is nagyon kíváncsi volt, hogyan tudna ő, Ravn ezen segíteni. – Nagyon komoly vádakkal fogok most előhozakodni, de a helyzet maga is nagyon komoly! – kezdett bele a mondandójába a nagymama. – Ezzel a gyerekkel túl sok furcsa és megrázó baleset történt. Hogy nem lett nagyobb baj, azt ennek a kitűnő dadusnak és az ő éberségének köszönhetjük. Mert sok veszélytől ő óvta meg a kisfiút. Megesett, hogy Magnus majdnem belefulladt a tóba, vagy például üvegdarabkák voltak az ételében, egyszer meg „véletlenül” kizárták a tetőre. – De hogy történhetett mindez? – kérdezte Ravn döbbenten. – Felrajzolok neked egy olyan családfát, amit még talán teljesen nem is ismersz, hogy lásd az okokat. Tudod, apámnak két lánya volt, a kishúgom Botilda és én. Apám elég korán halt meg, és én mint idősebb örököltem utána ezt a birtokot. Nekem is két lányom született, a te anyád és a nagynénéd, Ebba. Na most már sejtheted, hogyan alakulhatott ki ez a helyzet. Azt is elmondom, hogy hogyan kezdődött az egész probléma. Amint látod, az én ágamon csak Magnus a leszármazott, és ezért majd ő fogja örökölni a birtokot. Ha ő meghalna, akkor itt minden a testvérem gyermekeié lenne. – Ők az anyám unokatestvérei, ezt értem. Egyébként hol vannak most, mert amióta megjöttem, még nem is láttam őket. – Ó, ezt a viharnak köszönhetjük! Elutaztak Tilde rokonaihoz mindjárt másnap, ahogy megérkeztél, de a vihar ott marasztalta őket. Viszont most már bármikor megérkezhetnek – mondta kicsit szomorúan a nagymama. – Nehéz velük kijönni? – faggatta Ravn. – Első ránézésre nem, csak ha megismered őket, akkor döbbensz rá, milyenek is valójában. A tartózkodó Torkilddal nincs sok probléma. Csak Tildétől félek, a fia miatt. Tildének a férje, Peder idősebb, mint Torkild, így majd Peder fiának, Pernek elsőbbségi joga lesz Torkilddal szemben, ha öröklésre kerül a sor. – Perrel nem is találkoztam – válaszolt Ravn. – Ennek bizony csak örülhetsz! Többé-kevésbé házi őrizetben tartjuk, itt, a

mellékszárnyban. Azért is, mert szegény teljesen gyengeelméjű. De persze ő túlélt már minden veszélyt, bizony ám! Néha fel kell tennem magamnak, a kérdést, hogy ki igazgatja a mi életünket, ki fonja sorsunk fonalát. – Mennyire veszélyes Per? – kérdezte Ravn a nagymamát. – Nem tudjuk pontosan. De a nőkre nagyon veszélyes tud lenni. Nem tud elmenni mellettük anélkül, hogy hozzájuk ne érne. Pár évvel ezelőtt sikerült neki elszöknie a birtokról. Két napba tellett, hogy megtaláljuk. Az idő alatt öt nőnek csinált gyereket. – Eredményes kis szabadság lett a dologból – fűzte hozzá Ravn a véleményét. – Igen, igen. Bizony nagy kalamajka kavarodott belőle. Azért is, mert volt az anyák között olyan, aki a gyermek örökösödési jogát firtatta. Csak a tartományi bíró tudta elhallgattatni őket, így tudtunk csak megszabadulni tőlük. Ha ránézel a családfára, láthatod, miért is könnyebbültem meg, amikor megjöttél, és hogy miért estem annyira kétségbe, amikor azt hittem, hogy meghalsz. Ravn tűnődve nézegette a rajzot. – Látom, én előhada leszek a kis Magnusnak. De én aztán nem akarom Gyllebodát megörökölni. – Tudom. De ezt sohase mondd ki hangosan! Ameddig itt vagy, Magnus nem érdekes, és nem értékes a számukra. Ezzel szemben. – hallgatott el jelentőségteljesen Amélie nagymama. – Köszönöm, nagymama, de nem kell többet mondanod. Tudom, hogy most már én lettem gyilkos kedvük célpontja. Nem tesz semmit, én meg tudom magam védeni. – Hát igen, de azt nem hiszem, hogy mind a kettőtökre vadásznának. Az már túl sok lenne nekik. Ezen kicsit elmerengtek, majd Ravn fordított egyet a beszélgetés menetén. – Szeretnék a barátaimmal szót váltani. Miért nem találkozhatok velük? Amálie nagymama a rövid válasz helyett hosszabb magyarázatba fogott: – A te úgynevezett fegyverhordozód, az egy jó fiú. Pont olyan a természete, mint amilyennek kinéz. Barátságos az emberekhez, és körülötte mindenki naivvá és becsületessé lesz. Szorgalmas, ha kérünk tőle valamit, feltétel nélkül teljesíti. Az a kis tündérszerű lány, az is nagyon aranyos. Kérte többször, hogy meglátogathasson, és meg is akartam neki engedni. Ráadásul Tasszo is azt kérte, hogy vele együtt bejöhessen hozzád. Meg neki sem tudtam volna nemet mondani, de mialatt gondolkoztam rajta, az a kis lehetetlen lány is ragaszkodott a látogatáshoz. Hát ez már nem ment! Drága Ravn, hol szedted össze ezt a Krisztint? Minden szempontból kilóg ebből a társaságból – kérdezte unokáját csodálkozva a nagymama. – Tudom, hogy kilóg. Amikor megtaláltuk, csak két választásunk volt, mégpedig, hogy magunkkal hozzuk, vagy hagyjuk megfagyni az útszélen. Ez volt a jobbik eset a felmerült többi rossz közül. Itt a legjobb esetről beszélek, mert rosszabb esetben folytathatta volna

bűnöző életét. Teljesen ellehetetlenítette magát az egész Österlénen, mert lopott, verekedett és kurválkodott. Ivott és káromkodott, és az undok betegségeiről ne is beszéljünk. Nagymama, te sejtheted, vagy talán tudod is, miről beszélek. – Isten ments, még az is van neki? – álmélkodott a hallottakon Amálie nagymama. – Nem, most már biztos, hogy nincs. A kis levelek őt is ugyanúgy meggyógyították. De ha csak azt nézzük, hogy az eddigi teleken csak istállókban aludt, most nagyot lépett előre, nem? – Ha összehasonlítjuk a múltjával, akkor igen. De van egy kérdésem – mondta a nagymama. – Nekem is – mosolygott Ravn. – Te kérdezel először, nagymama. Az idős hölgy helyet foglalt egy trónhoz hasonló széken – sok ilyet lehetett találni a kastélyban. Ravn is leült egy másik ugyanilyenbe, mert már jólesett leülnie. Erőnléte még nem volt teljesen rendben, de ez a kis séta eddig jót tett neki. A nagymama a fejét rázta. – Nem Ravn, az én kérdésem hosszan elvezethet minket a szellemi világba. A te kérdésed is ilyen szerteágazó? – Nem, az enyém meglehetősen rövid. Nyugtalan vagyok e miatt a Per miatt, és a nőkkel szembeni magatartása miatt. Mire képes még? Úgy mondtad, hogy többé-kevésbé be van zárva. Mit jelent ez? Szabadon járkálhat itt, a kastély területén? Amálie megnyugtatóan mosolygott. – Te nyugtalan vagy a kis Ilona miatt, igaz? Igen, Pernek van egy bizonyos mozgási tere. De ne félj, nem mehet a kastély kerítésén kívül, és nem járhat mindenütt a kerítésen belül sem. Velünk van a nagy vacsorákon és egyéb jeles ünnepeken. Mindig van két őr a közelében, egy nagydarab és egy kicsi ember, de mind a kettő villámgyors. Majd meglátod, hogy nálunk nincs fiatal szolgálólány. Csak érett nők, akik már fáradtak az ilyenfajta erotika úgynevezett csábításaihoz. Pernek rendkívüli vonzereje van, és a nők pillanatok alatt behódolnak neki. És ami igaz, az igaz, nem mindig ő kezdi a flörtöt. – Értem. Nem, Ilona nem olyan – nyugodott meg a hallottak alapján Ravn. – Nem. És nem gondolom, hogy Per merészel egy ilyen éterien és földöntúlian sugárzó lény ellen véteni, aki szinte glóriát visel – fejezte be a gondolatot a nagymama. Amálie nagymama előrehajolt. – És itt kapcsolódik az én kérdésem. Ki ez a lány? Kicsoda valójában Ilona? Mi az, ami itt történik a birtokon, amióta itt vagytok? – Mire célzol, nagymama? – kérdezte kissé értetlenül Ravn. – Itt soha nem jártak kísértetek azelőtt. Most viszont mindenki olyan tárgyakról beszél, amelyek hol eltűnnek, hol visszajönnek. Ajtók, melyek maguktól nyílnak és csukódnak, mindenfelé ismeretlen hangokat hallani. Mintha valaki megfigyelné a dolgokat. És azok a levelek, amelyek meggyógyítottak téged és Krisztint is? Hogy is van ez? Honnan kaptátok? És Tasszo, nemrég említette, hogy azokat a „tárgyakat” el kell tenni egy

biztosabb helyre, hogy ne okozhassanak több kárt. Az embereim és szolgáim itt a birtokon már félnek, Ravn! Adj nekem érthető és világos magyarázatot, mert tudom, hogy te tudsz ezekről! Ravn elgondolkozott. Tulajdonképpen fáradt volt a részletes magyarázathoz, de azért röviden összefoglalta az eseményeket. – A levegőben észlelhető jelenésektől és a hallható hangoktól nem kell félnetek. Ezek mind jóindulatú erőket képviselnek (nem mondott semmit, hogy milyenek, ha haragszanak), a mi oldalunkon állnak egy sötét hatalommal szemben, amely mostanra elhagyta Skanét. De azt feltétlenül mondd el az embereknek és a szolgálóknak, hogy vigyázzanak, és figyelmesen kezeljék ezeket az úgynevezett kísérteteket! Megéri jóban lenni velük. Egyébként elképzelhetetlen bajokat zúdíthatnak ránk, mindannyiunkra. A tárgyak, melyeket Tasszo említett, valóban nagyon veszélyesek. Azt viszont tudom, hogy biztosan és jól elrejtette őket – Ravn úgy próbált felelni, hogy minden lényeges tényt elmondjon, mielőtt valami baj történhetne. – Hogy kerültél egy ilyen világba? – kérdezte kíváncsian és kissé riadtan Amálie nagymama. – Ez egy hosszú és bonyolult történet. Az eredeti ok, amiért bejutottunk ebbe a misztikus és mesébe illő világba, az volt, hogy megmentettünk egy tündérgyereket Bogiszláv herceg karmai közül. – Tündért mondtál? Csak nem Ilona az? – kiáltott fel meglepetten a nagymama. – Nem, dehogy! Én egy igazi tündérről beszélek. Ketten vannak. A másik lény a Víziember fia. Szegény, amíg fogságban volt, megpróbálta – jórészt sikertelenül – Ilonát átformálni hiányolt társának a képére, arra a kis tündérére, aki egyébként a testvére. Ő adta oda Ilonának a leveleket, hogy megmenthessen engem – fejezte be a magyarázatot Ravn. Hogy Amálie nagymama mit gondolt minderről, nem lehetett tudni, mert az arca rezzenéstelen maradt. – És ez a két kicsi zajong annyit? Néha olyan, mintha egy egész seregnyi lenne – kérdezett vissza a nagymama. – Az valószínűleg a Farkasok népe lesz. Tisztelettel kell kezelni őket, mert nem ismerik a tréfát. Kilenc férfiból és egy kutyából áll a csapat. Éreztetek valami sajátos szagot mostanában? – kíváncsiskodott Ravn. – Tagadhatatlanul. Visszataszító szagot éreztünk, mintha a föld és a penész keveréke lenne – felelte Amálie nagymama. Ravn helyeslően bólintott: – Akkor most itt vannak. Ez jó nekünk. De figyelmeztetek mindenkit, hogy időnként láthatóvá válnak – amikor csak akarnak – és akkor nagyon is valódiak. Készítsd fel az embereket erre! Tudod, ők rendkívül sokat segítettek nekünk. – Igen. A kis Magnus beszélt a farkasemberekről, akik megölték a kalózokat. De már elfáradtál – fejezte be a beszélgetést a nagymama. Mindketten felálltak, indulni készültek. Amálie nagymama határozottan Ravn felé fordult,

és a következőket mondta: – Hallani akarom az egész különös történetet. Mégpedig az egész házam népe előtt, hogy ne kelljen félniük többé, és nekem pedig ne kelljen még egyszer átélnem ezt az egészet. Ez egy rendkívüli história, ami szomorúsággal tölt el. Azzal együtt tény, hogy történtek dolgok, amióta itt vagytok. Olyan dolgok, amiket nem értek. De most pihenj, drága fiam! – mondta Amálie nagymama, mert Ravn még nem volt teljesen túl a betegségen. – Szeretném minél hamarabb megkeresni az orosz Nyikolájt. Ez nagyon fontos nekem – kérte Ravn a nagymama engedélyét. – Ma már nem tudod megtenni, mert túl késő és túl hideg van hozzá. Várj, amíg el tudsz menni lovon Munkagangenbe, ahonnan majd Bertrand testvér továbbkalauzol. Ezekben az erdőkben felettébb könnyű eltévedni, főképp ha nem ismered rendesen az ösvényeket – mondta a nagymama nyugtatólag, mert érezte unokája türelmetlenségét. Ravn is érezte, hogy a türelmének nemsokára vége. Mindig csak várni és várni., olyan sok mindent akarna tenni, de még sokáig tart, amíg az életereje teljesen visszatér. A csontsípon levő varázsjelek valóban hátráltatták. Már ha valóban azok tették. Mindenesetre így hitte. A barát néha eljött megnézni, hogy van. Bertrand testvér továbbra is szilárdan az isteni csodájában hitt. Egy ilyen előrehaladott és súlyos mérgezés könyörtelenül halálhoz kellett volna vezessen, mondta Ravnnak, amikor a férfi a gyógyulása lassúságára panaszkodott. Természetes, hogy lassúnak tűnt a gyógyulás. Ravn minden életfontosságú szervét megtámadta a halálos kór, és ebből igazán csoda, hogy felépül. Az ilyen súlyos betegséget nem lehet egy nap alatt meggyógyítani, úgyhogy legyen csak türelemmel, intette nyugalomra Bertrand testvér, majd rendületlenül folytatta szónoklatát: – [gazából az ilyet egyáltalán nem lehet meggyógyítani. Az, hogy a folyamat megállt és visszafordult, teljesen érthetetlen. Az Úr útjai kifürkészhetetlenek, a hatalma végtelen, és angyalai mindenütt őrködnek! – fejezte be a lélekemelő szózuhatagot a barát. Ravn eközben arra gondolt, hogy minden természeti lénynek, kísértetnek és egyebeknek bizony meg volt tiltva a Paradicsomba való bemenetel, mert annyira gyűlölték őket, mint a pestist. Minden szellem kártékonynak, rosszindulatúnak számított. Babonaságnak és ördögimádásnak tartották a létük elismerését is. Ravn viszont hitt a láthatatlanban. El akarta mondani a barátnak, hogy ő és többen vele együtt látták a szellemeket és a természetfeletti erőket. De ki látott már angyalt? Az ilyen beszélgetések még kifárasztották, és számára mérhetetlen időbe telt, amíg az ereje visszatért, bár a Víziember fia és a kis levelek megmentették az életét. Remélte, hogy még találkozni fog Vodjával, és köszönetet mondhat neki. De most csak fáradt volt. Nagyon sok mindenről akart Ilonával beszélni, és ezt már alig tudta kivárni. Nem volt benne biztos, lesz-e ereje részt venni a vacsorán, talán el sem tud menni a nagy ebédlőig.

Viszont ott újra találkozhat Ilonával! Oda kell mennie! Muszáj, hogy újra lássa!

22 Azért, hogy ne csak gondot jelentsenek a háziaknak, Ilona megkérdezte a házvezetőnőt, hogy hasznát tudná-e venni Krisztin és az ő segítségének. Tasszo már javában dolgozott az istállóban. Egyikük sem akart olyan élősködő vendég lenni, akik csak jönnek-mennek és lustálkodnak. A házvezetőnő már megfigyelte a lányokat, és véleményt is alkotott róluk. Ő egy olyan tiszteletre méltó nő volt, akit minden beosztottja szeretett. Nagy segítsége lett az időközben sok bajjal sújtott Amálie asszonynak. A házvezetőnő is látta a származási és a viselkedési különbséget a két lány között. Krisztin gyors felfogású volt, de szemében valami harcias huncutság bujkált. Mintha biztosan tudná, hogy nem elég kiharcolni valamit, meg is kell tudni tartani azt, és az élet nem más, mint foggal-körömmel való küzdelem. – Talán. – mondta óvatosan egy kis gondolkodás után. – Valójában kevés a szobalányunk. Megbeszélem a kegyelmes asszonnyal, hogy Ilona kisasszony talán tudna nekem segíteni az asztalterítők gondozásánál, és Krisztin talán tudna segíteni a szövésnél. Krisztin rögvest ellenkezett. – Én nem tudok. Ilona, ahogy egymás mellett álltak hátratett kézzel, azon nyomban lecsendesítette Krisztint, úgyhogy a ruháján keresztül megcsípte. Majd gyorsan hozzátette: – Amit nem tudunk, gyorsan megtanuljuk. Igaz, Krisztin? Krisztin ebből megértette, hogy legjobb hallgatni és bólogatni. Ilona és Tasszo még időben figyelmeztették a házvezetőnőt Krisztin rossz tulajdonságaira. A lány kissé „enyveskezű”, de már igyekszik megjavulni. Ezért olyan bizalmi munkát, mint például az ezüst evőeszközök tisztítása és megszámlálása, nem kaphatott. A szövésnél viszont bátran segédkezhet. Ki akarna főkötőkre való szalagot lopni? Ilona a szobája felé tartott. Most ért véget első munkanapja, és amíg várt, hogy Krisztin is végezzen, beslisszolt egy folyosóra, melyet már régen szeretett volna felderíteni, de soha nem volt alkalma közelebbről megnézni. Egy hatalmas, zárt ajtót talált, talán tölgyből készülhetett, mert olyan nehéznek, tömörnek látszott. Ez az épület, ugyanúgy, mint a legtöbb Skanéban, négyszögletes alaprajzzal, középen nyitott udvarral rendelkezett. A különbség itt csak annyi volt, hogy ennek az épületnek polgárias arculata volt. A három emelet magas kastélynak konyhai és személyzeti szárnya és egyfajta szuterénszintje volt. Ilona most éppen a középső emeleten tartózkodott, a hálószobáik pedig a legfelső emeleten helyezkedtek el. A középső emeletnek ezen a táján még sohasem járt. Tudta, hogy hol lakik őkegyelmessége, Amálie nagymama. Az ő lakrésze nem erre volt.

Mialatt a nagy ajtó felé ment, hangokat hallott az egyik szomszédos szobából. Valamilyen érthetetlen motyogás ütötte meg a fülét, majd meghallotta az egyetlen jól érthető mondatot: – Nem kell nyugtalankodni, hamar meg fog halni. Láttam. Úgy néz ki, mint maga a halál. Ilona megdermedve állt a sötét folyosón, amelyet egyedül a lőréseken át beszűrődő napfény világított meg. El akart menekülni, de mivel semmi mást nem hallott, így mégiscsak folytatta az útját az egyenetlen kőpadlón. Elérte végre a nagy ajtót. Habozott egy kis ideig, majd bekopogtatott rajta. Először semmit sem hallott. Megpróbálta lenyomni a nagy fémkilincset. Az ajtó zárva volt. A folyosón hideg fuvallat kúszott végig, ám a levegő a légáramlat ellenére dohos maradt. Sem a falra rögzített állatbőrök, sem a gyönyörű gobelinszőnyegek nem enyhítették ezt a csontig hatoló nyirkosságot. Aha, itt nincs semmi! – gondolta Ilona és megfordult. Ekkor egy kulcscsomó zörgését hallotta az ajtón belülről. Dobogó szívvel állt a folyóson. – Mit csinálok én itt? – gondolta riadtan. – Mi üthetett belém, hogy ennyire kíváncsi vagyok? Az a folyosó talán egészen a tóig kivezethet. Az ajtó felől motoszkálás hallatszott, majd félig kinyílt. Egy röpke pillantást vethetett a szoba belsejébe. Magányos, silány minőségű faggyúgyertya világított meg egy nagydarab férfit, aki egy egyszerű priccsen aludt, és hangosan horkolt. De amikor az ajtó teljesen feltárult, egy férfi osont ki rajta. Gyorsan, fürgén mozgott, mint egy menyét, és pillanatok alatt bezárta maga mögött az ajtót. Ujját ajkára tette, majd érdeklődve végigmérte Ilonát. Milyen szép férfi! A gyenge világosság ellenére látszott, hogy. igen, határozottan ki lehet jelenteni: nagyon szép férfi volt. Nőiesen szép, a megjelenése egy angyalhoz hasonló. De volt benne valami, amitől Ravn nagyanyjára hasonlított. Szemei tűntek igazán veszélyeseknek. Izzó tűzzel verték vissza a világosságot. Alaposan végigmérte Ilonát, fentről lefelé, majd lentről felfelé. Halk, sima, szinte búgó hangon kérdezte a lánytól: – Talán erdei tündéreket is alkalmaznak itt a házban mostanság? Milyen kedves vagy! Gyere! Ilona felébredt elragadtatásából, és megértette, kivel találkozott: Tilde fiával, a bolond Perrel. Azonnal felismerte. Azt viszont nem várta, hogy ilyen mély benyomást tesz majd rá. Az arca olyan nyílt és őszinte, mint egy újszülötté – ha a szeme nem izzott volna úgy. Egész másról árulkodott ez a tekintet. De miről? Megfogta Ilona csuklóját, de ő kedvesen kiszabadította magát a fogásból. – Elnézést. Azt hiszem, eltévedtem. Útban voltam a.

Itt megállt, mert nem tudott mit kitalálni, de a fiatalember villámgyorsan behúzta egy lőrésbe, ahol az íjászok állnának és védekeznének egy támadás esetén. A fiú szertelen ujjongással nevetett a lányra. – Egy mesébe kerültem, ahol a tündérek táncolnak. És most egy tündért fogtam! Elbűvölten nevetett. Egy ötéves gyermek trillázó nevetésével kacagott, mint aki ellopta egy kislány sapkáját, és most elszalad vele. De Per most már egyáltalán nem tűnt ötévesnek. Hirtelen mozdulattal húzta magához a lányt, szorosan nekipréselte csípőjét a testének, és Ilona azonnal bemutatót kapott a férfitag gyors keményedéséből. Mielőtt még magához tért volna a meglepetésből, a férfikéz gyors, precíz mozdulatokkal felhúzta a szoknyáját, és alatta kezdett matatni. A szemei lángként sütöttek. Ilona végső kétségbeesésében kitalált történethez folyamodott: – Vigyázz! Mi, tündérek veszélyesek vagyunk az emberekre! – lihegte a lány, mialatt a kezeit a férfi mellének feszítette, hogy eltolja magát tőle. Félelmében újabb mesét talált ki. – Annak a férfinak, aki megbecstelenít egy tündért, meg kell halnia! Ilonát felkészületlenül érte az a hatás, amit a szavai váltottak ki. Per minden ellenkezés nélkül elengedte, és ahogy pár lépést hátratántorodott, a földre huppant. Kimerülten is látta, hogy Per valamire rámered a háta mögött, és akkor Krisztin hangját is meghallotta: Szaladj, Ilona, itt csak Perre és rám van szükség! – Per csak nézte Krisztint, aki igézően húzta fel szoknyáját a térde fölé. – Te. te is tündér vagy? – dadogta átszellemülten a férfi. – Nem vagyok az! Láthatod, hogy nem! – felelte Krisztin az igazságnak megfelelően. – Én emberi húsból vagyok, hihetsz nekem! Per majdnem átlépett Ilonán, aki nem is tudta, hogy most mit tegyen. Segítségért kiabáljon? Keltse fel az őrt, aki benn horkol bezárva, a kulcscsomója nélkül? Vagy hagyja Krisztint sorsára, ami talán rosszabb a halálnál? Nem, Krisztin nem vette annyira tragikusan az események ilyetén alakulását. Láthatóan biztos volt a dolgában. Per már kioldotta övét, a nadrágtartója lecsúszott a lába szárára, és már semmit nem rejtett el férfiasságából. Krisztin megigézve kapta el a hímtagot, és behúzta vele Pert az ablakmélyedésbe. Ilona háborgó lelkiismerettel és feltámadó hányingerrel ugrott fel a földről, majd elfutott. Gyáván. Gyáván, mert nem mentette meg Krisztint. De mit tudott volna ebben a helyzetben tenni? Az ember egyébként sem mentheti meg azt, aki nem akar megmenekülni.

23 A lépcsőn két szobalánnyal találkozott, akik arról beszélték, hogy Torkild úr és Tilde

asszony is hazaérkeztek, és egyenesen a szobáikba mentek. Tudom – gondolta Ilona. – Hallottam, amikor azokról a gonosz dolgokról beszélgettek, és Ravnról. És most már azt is tudom, hogy hol vannak a szobáik. A szobalányok illendően meghajoltak Ilona előtt. Meglepetésében Ilona is meghajolt előttük. A lányok megálltak, és csodálkozva néztek utána. Ilona megfordult, és kedvesen intett nekik. Talán hibát követett el? Talán a ház személyzetének fel kellene nézni uraikra és azok vendégeire? Talán egész egyszerűen három lépés távolságot kellene tartania tőlük? Nem nagyon érdekelte az efféle etikett. Ilona egyenlőnek tartott mindenkit. Inkább az nyugtalanította, hogy az a szerencsétlen Per tündérnek hiszi. Az első emeleten Amálie nagymama éppen a lépcsőhöz ért, és lefelé indult. Megállt, és bevárta a folyosón, amikor látta Ilonát közeledni. Kicsit kérdőn, de mosollyal a szemében nézett a lányra. – Ilona, kedves gyermek. Tudom, örülnél, ha találkozhatnál drága unokámmal a vacsoránál. Félek azonban, hogy nem tud lejönni gyengeségében. Ha akarsz, most bemehetsz hozzá egy kicsit beszélgetni. De arra kérlek, ne feledd, hogy még mindig nagyon-nagyon fáradt! Az idős, méltóságos hölgy kicsit megmosolyogta Ilona kitörő örömét, amellyel az engedélyt fogadta. Intett hát az őrnek, aki Ravn ajtaja előtt állt, és jelezte, hogy Ilona bemehet, de, mint mondta, ha túl sokáig lenne odabenn, akkor menjen be, és hozza ki. Nincs pardon! Az őr bólintott és újra leült. Ilona őfelé is küldött egy mosolyt örömében, majd óvatosan bekopogott. Már Ravn hangja is, amely kiszólt: „Gyere be!” – libabőrössé tette. Megkönnyebbült sóhajjal nyomta le a kilincset és lépett be, majd becsukta maga mögött az ajtót. Ravn háttal állt az ablaknál. Még így is látszott, hogy le van soványodva. Miközben megfordult, azt mondta: – Elfelejtettél valamit, nagymama? – azután suttogva a meglepetéstől folytatta: – Ilona? Valóban te vagy? Hangjában olyan mély öröm bujkált, hogy Ilona minden tétovázás nélkül odasietett hozzá. Kezeit a férfi vállaira tette, és így kartávolságból szelíden nézte. Megdöbbenve vette észre a férfi arcának megviseltségét. Fekete haja hosszan lógott, szinte rátapadt a fejére, időközben szakállat növesztett, amely még nyúzottabbá tette az arcát. A szemei mélyen bent ültek, az arccsontja előreugrott, az egész lesoványodott arcára ráfeszült a bőr. Ilona még így is nagyon vonzónak találta, és valahogy idegennek, kívülállónak, tőle nagyon távolinak. Nem értette, mi történhetett. Érezte, hogy valami nincs itt rendjén. Ilona tekintete tétova lett, szemében a láng kialudt, és karjai tehetetlenül hullottak le teste mellé.

Ilona nagyon szerette volna megölelni a férfit, a karjaiba bújni, de nem merte megtenni. Még mozdulni sem mert. – Ravn, nem érlek el már. – mondta halkan a férfinak. – Olyan távoli vagy. Több hosszú napon át nem láttalak, és most olyan, mintha még mindig abban a félig eszméletlen állapotban lennél, mint legutóbb. Ravn hangja szomorú volt, ahogy Ilonának válaszolt: – Nem, Ilona, nem én, hanem te menekülsz. Menekülsz az emberek világából. Képtelen vagyok rá, hogy elérjelek. Szeretlek, de hiába küzdök, elúszol tőlem. Mintha földöntúlivá válnál. Természetfölöttien, már-már csúfondárosan széppé. Elhagyod a földet, és eltűnsz messze, a tündérek világában. Ilona arca kővé dermedt, a szája merev lett, úgy suttogta: – Annyira megváltoztam? – Éppen eléggé – felelte szomorúan Ravn. Ilona tudta, hogy Ravn igazat beszél. Eszébe jutott, hogy látta magát Amálie nagymama ovális nagy tükrében, a hallban, még tegnap. Szomorúan elgondolkodott. Beképzeltség nélkül vette észre és látta meg a tükörben, hogy gyönyörű lett. Már nem volt az a hétköznapi, pattanásos Iliána, májpástétom-színű hajjal, elnagyolt alakkal, aki amikor tehette, próbált észrevétlen maradni. Az már régen volt! Az átváltozása nem volt olyan gyors, mint azelőtt, mostanában mintha lelassult volna. Viszont magában sokszor azt kívánta, hogy most már álljon meg a folyamat, és csak maradjon ezen a szinten. „Csak ennyire – suttogta a tükörképnek. – Semmi hegyes fül és surrogó szárnyak! Köszönöm, nem! Ennyi már elég lesz!” Megérezte, hogy Ravn nem akarja a társaságát többé. Még önmaga számára is váratlanul, akaratlanul sírni kezdett. Annyira csalódottnak és kétségbeesettnek érezte magát, hogy már létezni sem akart. Egyszerre karokat érzett maga körül. Felnézve látta, hogy Ravn is ugyanolyan kétségbeesett és ugyanolyan riadt, mint ő. Félti Ilonát, hogy teljesen átcsúszik abba a másik világba, és nem tud majd onnan visszatérni. Érezte, ahogy átölelte, hogy mennyire sovány lett Ravn, minden bordája kiállt. A férfi ingébe zokogott, miközben Ravn az arcát Ilona hajába fúrta. Így álltak ott összekapaszkodva a világ kegyetlenségével szembeszegülve. Egy kis idő múlva Ravn szólalt meg: – Ez az ár, amit fizetnünk kell? – kérdezte a férfi halkan. – Ez az ár, amelyet azért kell fizetnünk, mert megmentettünk két kis természeti lényt? – Nem tudom, Ravn. Már semmi emberi nem maradt bennem? – kérdezte Ilona remegő, halk hangon. Majd kissé összeszedve minden erejét, dacosan hozzátette: – Én embernek érzem magam, tudd meg! Ravn felemelte a gyönyörű, könnyben ázó arcot, és ránézett. – Dehogynem – mosolygott lágyan. – Te nagyon is emberi vagy, Ilona, még nagyon sok érzésed emberi.

Ilona komolyan nézett rá. – Köszönöm! Nem tudod elképzelni, hogy mennyire féltem, amiért nem fogsz meggyógyulni. Nem tudnálak elengedni, Ravn, és most nagyon közel voltam hozzá, hogy elveszítselek. Olyan érzésem volt, mintha egy hatalmas kősziklát tettek volna rám, mintha a többi gondom nem lett volna elég. Olyan, mintha egy átok lenne rajtunk – válaszolt Ilona Ravn szavaira. – Mintha valami vagy valaki meg akarná akadályozni, hogy egymáséi legyünk. Kíváncsi vagyok, hogy azok a varázsjelek mennyire okai ennek – tűnődött hangosan Ravn. – Meg kell szabadulnunk tőlük, minél előbb – döntött Ilona hirtelen. – Igen. – felelte a férfi kedvetlenül. – Most csak azért vagyok hálás, hogy te meggyógyultál. Nagyon hiányoztál nekem! – és Ilona újra a férfira nézett. – Én is nagyon hiányoltalak! – felelt gyengéden Ravn. – Ó, nem is tudod mennyire! Szinte könyörögtem a nagymamának, hogy hívjon ide, de attól félt, hogy akkor mindenki jönni akar. – Igen, mert téged féltett. De a pihenés jót tett neked – nevetett rá Ilona kedvesen. – Mmm. no persze! – mormogta Ravn. Arcát újra Ilona hajába temette. Karjaival görcsösen ölelte át, mintha nem akarná elengedni többé. Még így is érezhető volt az erő a karjaiban, annak ellenére, hogy teste nagyon legyengült. Ilona gyengéden simogatta Ravn fejét, ahogy hozzábújt. Ilona hirtelen megérezte, hogy Ravn teste ránehezül, ő tartja meg, mert olyan gyengének érzi magát, hogy már nem tudna megállni a lábán. Ettől a felismeréstől igazán meghatódott, és a férfi engedte, hogy Ilona az ágy felé vezesse. Mintha a mennyország felhői közé merült volna Ravn, úgy feküdt le, behunyt szemekkel, halovány mosollyal az arcán. – Maradj velem, Ilona. – suttogta a boldogság kimerült sóhajával. – Szívesen tenném, de megígértem, hogy nem maradok sokáig. Különben jön az őröd és kidob. Pihenj most, drága Ravn, nemsokára találkozunk – felelte most már örömmel Ilona. – Jó. – válaszolt Ravn halkan. – Nemsokára megyek Munkagangba, hogy megtaláljam az oroszt. Velem jössz? – Örömmel! – bólintott rá Ilona, miközben Ravn kezét fogta. – Csak te és én. Ígérd meg! – kérte a férfi, és gyengéden megszorította Ilona kezét. Ilona nem akarta letörni Ravn lelkesedését azzal, hogy bizony egy vezetőre is szükségük lesz az úton. – Ígérem! – mosolygott Ravnra a lány.

Ekkor Ravn arcán látszott, hogy megnyugodott. Ilona előrehajolt és lágyan megcsókolta a homlokát. Száraznak és lázasan forrónak találta. Amúgy meg nem akarta rendesen megcsókolni a férfit. Egyrészt szégyenlős volt az ilyesmihez, másrészt azt akarta, hogy a kezdeményezés Ravntól jöjjön. Ebben a pillanatban Ravn már nem volt képes semmilyen megerőltető cselekedetre. Csak mosolygott békésen, anélkül hogy szemét kinyitotta volna. Aztán mély álomba zuhant. Ilona ott ült mellette, és szerelmesen nézte. Aztán nagyon is mérges lett magára, hogy egy pillanatig is eszébe jutott Per fedetlen meztelensége, és ezt a képet összekapcsolta Ravnnal. Ezzel el is rontotta a gyönyörű pillanatot, amit az előbb átélt. Valahogy mégis vibráló és forró áramlatokat indított útnak benne a gondolat. Kopogtak az ajtón. – Jövök! – szólt fojtott hangon, és még egyszer megsimította Ravn arcát, mielőtt felállt. A látogatási idő lejárt.

24 A kis Magnus örömteli szabad napjainak vége szakadt. Őrzése megszigorodott, miután Torkild és Tilde hazajöttek. Tilde asszony megtiltotta Magnusnak, hogy Tasszóval és Ilonával játsszon. A „nemesen születettek nem vegyülhetnek el az aljanéppel” – mondta Tilde, amikor Amálie nagymama nem hallhatta. Ilona sokat gondolkodott Torkild és Tilde viszonyán. Hallotta őket beszélni fent, az emeleti szobában még aznap, amikor hazajöttek. De ők nem voltak házasok egymással, csak a sógorság kötötte össze őket. Viszont azt Ilona nem tudta biztosan, hogy milyen szoba volt az, amelyből a hangok hallatszottak. Lehetett egy könyvtárszoba vagy valami más, közös használatú helyiség is. Ilona tovább töprengett ezen a furcsa rokonságon. – Ha a kisfiú – és ne adj isten, Ravn is! – eltűnnének vagy netán meghalnának, akkor Per lenne a jogos örököse Stora Gyllebodának, annak a hatalmas területnek, amelyen a kastély is állt, és amelyen több falu is elterült. Érdemes volt tehát harcolni érte. Per, a néhai Peder és felesége, Tilde fia volt. Vajon lehet-e jogos és beszámítható örökös Per? Krisztin nem restellte töviről hegyire elmesélni – kicsit túl részletesen is Ilona érzékeny fülei számára – Perrel történt kalandját. Kivételesen Ilona és Krisztin egyetértettek abban, hogy Per nem volt őrült, és nem volt a szó szoros értelmében veszélyes, legfeljebb a fiatal lányok számára. Per mindössze egy felnőtt gyermek volt, mérsékelten okosnak mondható, de inkább a csökkent értelműekhez volt hasonlatos, amolyan elmaradott szelleműnek lehetett mondani. És mint ilyent, el kellett rejteni az emberek szeme elől. Tilde mélységes szégyent érzett, hogy ilyen gyereke van. Akkor viszont ki uralkodna majd Per helyett? Az anyja? Vagy netán Torkild? Hogy jön ő itt a képbe? Mert Torkild volt a másik ágon a fiatalabb fiútestvér, Ravn nagybátyja. Bár megpróbálták eltitkolni, úgy látszott, hogy Tilde és Torkild meglehetősen intim viszonyban vannak egymással. És miért laknak itt? Ha nem lett volna saját házuk, akkor is elég egyszerű lett volna építtetni egyet. Azonban az még elegánsabb megoldásnak tűnt, hogy a kastélyban éljenek. Így legalább könnyebben hozzáférhetnek a kisfiúhoz. Az időjárás ismét megváltozott, és a tél újból megmutatta, milyen változatos is tud lenni. A hó teljesen eltűnt, a nap kisütött, erős szél fújt a földek felett, de a Gyllebo tó partján rendíthetetlen nyugalom honolt. Amálie nagymama nem engedte meg Ravnnak, hogy részt vegyen a közös étkezéseken, amíg Torkild és Tilde a kastélyban tartózkodnak. Egy napon mégis megjelent a nagy ebédlőteremben, frissen nyírva és borotválva, és már nem volt annyira ijesztően sovány sem. Úgy látszott, felépült végre. Örült mindennek, határtalanul boldog volt, hogy végre látja barátait. Türelmetlenül várta már, hogy mikor kelhetnek át a tavon, hogy végre találkozhasson a rejtélyes orosz remetével. Ravn „testőre” mindig ott állt a háta mögött az egész étkezés alatt. Gondosan ügyelt Torkild és Tilde minden mozdulatára, amit az étel és ital közelségében tettek. Magnusra a

saját dadája vigyázott. Ilona igazán kíváncsi volt arra, hogy a felemás pár mennyit vett észre a feléjük irányuló figyelemből. Mindenesetre nem mutatták semmi jelét annak, hogy tudnak róla. A barát, aki majd az úton vezetőjük lesz, végre megérkezett, és Ilona utasításokat kapott, hogy jó melegen öltözzön fel. Különösen a lábaira ügyeljen, nehogy felfázzon. Az lenne a legjobb, ha bőrnadrágot venne föl! Tasszo titokban elment, hogy a két elrejtett tárgyat elhozza, mert Ravn most magával akarta vinni azokat. Annak idején Tasszo rejtette el őket, mert Ravn túl beteg volt hozzá, hogy megtegye. Tasszo nagyon büszke volt azokra a feladatokra, amelyeket Ravn adott neki, és a herceg hálásan köszönte meg neki, mikor ő felmutatta a bőrzsákocskát. Tudta, hogy Ravnnak nagy gondot okoznak azok a kicsi, de mégis nagyon veszedelmes tárgyak. Eközben Torkild ott állt a háttérben, és kíváncsian nézte, mi történik. Tasszo könyörgő szemekkel nézett Ravnra. Így akarta a férfi tudtára adni, hogy el akarja őket kísérni: – Tudod, hogy sem te, sem Ilona nem mehettek még a közelükbe sem ezeknek a tárgyaknak! – suttogta Ravnnak, amikor nem láthatta őket Torkild. Ravn azonnal belátta, hogy igaza van. – Ahogy akarod, úgy lesz. De ha valami kellemetlent éreznél, azonnal tedd le őket! Tasszónak már volt kész terve erre az esetre. – Van velem egy hosszú kötél. Ha valami probléma lenne, akkor a bőrzsákot azon fogom húzni magam után. – Kitűnő! – dicsérte meg Ravn Tasszót. – És én? Velem mi lesz, itt maradok? – kiáltott rájuk Krisztin, mert bizony feltűnt neki a készülődés. Most már nem volt pardon. Amálie nagymama azonnal látta, hogy itt neki kell beavatkozni. Krisztint nagyon fontos feladattal bízta meg. Egy igazán hatalmas kézimunkakosarat kellett rendbe tennie, és a sok összegabalyodott fonalat szétszedni, majd az egyéb apró holmikat rendszerezni. Ez majd jó sok ideig lefoglalja a lányt. Krisztinnek nem maradt más választása, mint engedelmeskedni Amálie nagymama kérésének, de szemei villámokat szórtak a „barátokra”, akik ilyen rútul elárulták és cserbenhagyták őt. Ravn nem mondta meg Tasszónak, hogy ő maga is tudná húzni a zsákot maga után. Nem akart Tasszónak csalódást okozni. Bárhogy volt és lesz, Tasszo a legmegbízhatóbb fegyverhordozó, akit csak el lehet képzelni. Ezt igazán értékelni kell! Viszont – és ezzel mindenki egyetértett – Krisztin várakozáson felül jól viselte magát a birtokon. Talán nem is kell túl sokat szaglászni a rejtekhelye körül! Az is nyilvánvaló volt, hogy nagyon jól érezte magát új barátai között. Ilona egy kis elégedettséggel gondolta, hogy talán jó hatással van erre a vad lányra.

Arról már nem esett szó, hogy Krisztin néha bizony kikacsintott ebből a szép, idilli képből! Aki tudott róla, mélyen hallgatott. Ott bandukoltak mind a négyen, Ravn, Ilona, Tasszo és Bertrand testvér a tóparti ösvényen. Ravn megállt, hogy pár nagy követ megvizsgáljon a talajon. Ahogy szétnézett, látta, hogy több ilyen kő is hever szétszórva a környéken. – Mik ezek a kövek? – kérdezte a barátot. Az csak a vállát vonogatta. – Ó, nem nagy ügy. Csak a terv nyomai, mert valamikor itt várat akartak építeni. – Várat? De hiszen már van egy várhoz hasonló épület erre. A nagymamám háza. – Igen, de Torkild azt mondta, hogy védelmi szempontból jobb lenne, ha a vár itt állna. Szerinte a mostani főépület már eléggé rozzant, és ehhez még hozzájön az is, hogy a fiatal Per párszor már megpróbálta felgyújtani. Ilona nem vett részt a beszélgetésben. Ott állt és megkövülten nézett a tóra. – Mi a csuda az ott? – kérdezte Bertrand testvért. Amit látott, az egy kőhíd nagyjából három rőf{i} széles darabja volt. A híd a földnyelv csúcsáról indult, és a másik oldalon egy hegyes, romos részben végződött. A szél fodrozta a vizet, míg a köveket hosszú vízcsíkok nyaldosták. Ilona látta azt is, hogy a híd ezen az oldalon több rőf szélesen indul a víz alól. – Ez itt? Erre gondol? – kérdezett vissza Bertrand testvér. – Ez a Munkagangen, a Barátok útja. – És nekünk itt kell átmennünk? Segítség! – cincogott egy vékonyka hang Ilona bensőjében. – Igen, itt kell átmennünk, ha csak Ilona kisasszony nem akar körbemenni a tó körül. A csónakok itt télen sajnos nem közelednek. Ilona átnézett az öböl felett. Körbemenni? – Nem, köszönöm. – mondta színtelen hangon. – Az út hosszúnak és fáradságosnak tűnik innen. – Igen, nehéz az előrejutás itt is, ott is – felelte Bertrand testvér. Ilona nézte a csúszós és gyakran a víz alatt fekvő köveket. Gyászosan gondolt a finom bőrből készült nadrágjára. Hát igen! Valamikor nagyon szép nadrág volt, de a sok használat, és a hosszú utazás viszontagságai azóta már rendesen próbára tették ezt a hasznos holmit. Kényelmesebb és több szempontból előnyösebb volt a hideg hónapokban szoknya helyett olyan bőrnadrágot hordani, ami a férfiakéhoz volt hasonló. – De ki építette ezt ide? – firtatta tovább a híd múltját a baráttól. – Nem tudja senki. Amint Ilona kisasszony is láthatja, valamikor magas és erős építmény volt, de mára már lesüllyedt és tönkrement. – De miért épít valaki ilyet, és ekkora gonddal? – kérdezősködött tovább Ilona. – Részben a kényelem miatt – felelt készségesen Bertrand testvér. – A tó körül nagyon

ingoványos volt a föld, de ez mostanra, az évek során már feltöltődött. Másrészt ez amolyan menekülő út volt támadás esetére. Azt talán a kisasszony is tudja, hogy Skanéban gyakran volt háború. A skanéi nép nem szerette, hogy a dánok elfoglalják az országukat. Azután harcolni kellett a sveákokkal és a gőteiekkel. Nem volt könnyű élete a skanéiaknak, akik eredetileg egy önálló és szabad nép voltak, de sajnos a svéd és dán érdekek közé préselődtek. Ilona elgondolkozva bólintott a hallottak alapján. – De miért hívják Munkagangennek, a Barátok útjának? – A kolostor földjei voltak itt is és ott is, szerteszét a környéken. A barátok és apácák megtermelték a kolostor élelemszükségletét. Én is egy ilyen kis kertegységben lakom, Munkaryngához közel, ahová most igyekszünk. Ravnnak hallgatnia kellett volna a beszélgetést. Ő bizony tudta volna azonnal, hogy rynga kalyibát, illetve rossz lakóhelyet jelent. Tehát az orosz nem valami elegáns helyen lakott. Ravn kezét nyújtotta Ilona felé. – Na, átkelünk a tavon? Ilona látható mohósággal kapta el a férfi kezét. Egyrészt mert az átkelés megrémisztette, másrészt mert azt akarta, hogy Ravn segítse át ezen az ijesztő részen. Bertrand testvér ment elsőnek, mert ő már ismerte az utat, és tudta, hol a legkönnyebb az átkelés. Tasszo zárta a sort, ijedten egyensúlyozott a köveken, vállán a bőrzsákocskával. Ilona rémülten szorította Ravn kezét. Csak üggyel-bajjal tudtak haladni egymás után. Ilona gyakran lépett Ravn nyomába, a biztonság okáért. – Ha rosszul lépsz és belepottyansz, akkor én egy másik követ választok! – évődött Ravnnal, és reszketve nevetett a férfira. Ez a kirándulás bővelkedett izgalmakban. Vajon mi vár még rájuk ezen az úton? Már a tó közepén jártak, de a kövek nem nagyon látszottak előttük. Idegölő helyzetben és egy szédítő, valószerűtlen kalandban vagyunk – gondolta Ilona. Hátrapillantott. A földnyelv nagyon messzinek tűnt, és éppolyan messze volt a cél is, ahol egy kicsi utacska látszott elvezetni attól a romos helytől, amely a Barátok útjának végét jelentette. Nagy faágak lógtak a partról a víz fölé, mintha kicsavart karok lennének, mohón begörbített karmokkal. Ilona örült, hogy nappal van. Az ég felhős volt ugyan, de a nap néha-néha kikukkantott a felhők mögül. A barát megállt és a botjára támaszkodott. – Hogy megyünk tovább? – kérdezte Ilona. Ravn megnyugtatóan ölelte át a vállát. Türelmesen vártak, amíg a barát előrement. – Gyertek a nyomomban, és figyeljétek, hogy hová lépek. A híd itt leomlott, és a járás kicsit bizonytalan – igazította el őket a barát.

Egymás után? Ilona megborzongott. Semmi segítő kéz. A barát, ahogy elöl haladt, a víz magasan felszívódott a köntösén, melynek alja egyébként egészen a földig ért. Azután egyszer csak szilárd talajon állt és biztatóan intett Ilonának. A lány szíve ijedten dobogott. A vízfodrok eltakarták az összevissza fekvő köveket, de jól megfigyelte Bertrand testvér útját. Ravn keze fogta az övét – amíg csak lehetett. De utána el kellett eresztenie. Nem eshetek el, nem eshetek el. – mondogatta magának, bátorításképpen. Nem, Istenem, most leszek hiú, itt a dráma kellős közepén? – gondolta, és már haragudott is magára. Nem akart az elesésre vagy a víz alá merülésre gondolni. Azért nagyon dühítő lett volna, ha megtörténik. Az első, amire ilyenkor az ember gondol, hogy látta-e valaki. Ilona nem akart ügyetlennek látszani Ravn előtt. És itt még vissza is kell jönni! Ez sem volt valami kellemes gondolat. Hihetetlen, de végre átértek, bár egy lélegzetelállító percig megdermedtek, és egyensúlyuk visszanyeréséért küzdve álltak meg. Tasszo épphogy megúszta. Ilona azon gondolkodott, hogy vajon Ravn izgult-e azon, hogy esetleg ő elesik. És azt mind őelőtte. Tasszo is átért végre. Egyikük sem mondhatta magát száraznak, mert az átkelés során mindannyian térdig vizesek lettek. A víz hideg volt. Nagyon hideg. Az út további része már könnyebbnek tűnt. Viszont hogy az út itt-ott göröngyös, nehezen járható, már szinte gyerekjátéknak tűnt. A szárazföldön, amikor megálltak, kiöntötték csizmáikból a vizet, kinyomkodták nadrágszáraikat, és próbálták magukat szárazra törölni azokkal a ruhadarabokkal, amelyek megmenekültek a víztől. Ravn melegre dörzsölte Ilona lábait. A nap kegyes volt hozzájuk, így elegendő meleggel borította be vacogó testüket, és fényt csorgatott elkékült ajkaikra. Ravn és Ilona egymásra mosolyogtak. Együtt voltak, és ismét készen álltak arra, hogy új kalandra induljanak. Ilona bele tudott volna halni ebbe a boldogságba. Ebben a pillanatban a barát hirtelen nagyot kiáltott. – Csitt! Mi volt ez? Mindenki elhallgatott. És akkor meghallották. Azt az undorító, tompa zizegést és fenyegető csörgést. Ravn és Tasszo egymásra néztek. Rögvest tudták, mi okozza. Tasszo azonnal felugrott, és kezébe kapta a bőrzsákot, ami a nagy szárítkozásban Ilona mögé került. Felrohant a közeli dombra, és az iszákot egy fa mögé rakta, aztán visszament a többiekhez. – Elnézést, amiért nem voltam elég éber – mondta kissé kifulladva a futástól Tasszo. – De mi volt az? – kérdezte a barát. – Valamilyen állat? Egy darázsfészek talán, ebben az évszakban? Vagy micsoda?

Tasszo kínlódott, de nem kapott semmi segítséget a többiektől, akiknek szintén nem volt kész magyarázatuk erre a helyzetre. Végül Tasszo hirtelen ötlettől vezérelve kinyögte: – Egy játékot készítettem. Fadarabokból. Egy szíjjal kötöztem össze. Most eloldódott a fékezője. Ilona utálja ezt a hangot. Sajnálom. – Egész érdekesen hangzik. Láthatnám? – kérte őket Bertrand testvér. Ravn gyorsan felállt, hogy mentse a helyzetet. – Majd máskor. Most nem tölthetjük ezzel az egész napot. Bertrand testvér kelletlenül kászálódott fel. Folytatták az utat.

25 Ilona imádta az erdőt. Amelyikben most mentek, egy különlegesen szép bükkerdő volt, és a benne lakozó tündéri része igazán otthon érezte magát itt. Ravn aggódva és egyben elragadtatva nézte, milyen sugárzóan varázslatos és valószerűtlen ez a lány. Szemei titokzatosan, csábítóan ragyogtak, amikor a férfi felé fordult. Szent Szűzanyám! – gondolta Ravn. – Ha teljesen tündérré válik, engem is magával húz. Nagy a tündérek hatalma. Akkor aztán teljesen elveszek a világ számára. Az a legrosszabb, hogy valahol még kívánom is ezt. Bárhová követném ezt az erdei nimfát! Szeretnék a karjaiban pihenni, szeretném, ha rám fonódna, ha elmerülhetnék szerelmében! – Ravnnak már minden gondolata Ilona körül forgott. Tasszo szólt valamit, Ilona feléje fordult, és a varázslat megtört. A magas bükkfák alatt ösvények keresztezték egymást. Nyáron is könnyen el lehet itt tévedni, főleg mert a lelógó lombok olyankor zöldek és sűrűek. Most sem volt könnyű tájékozódni, bár az ágak lombtalansága miatt át lehetett látni a fák között. Tasszo, aki leghátul haladt, érezte a félelmet felkúszni gerincén. Léteznek itt valakik, akik nem szeretik, hogy itt vagyunk! – gondolta. – Megfigyelés alatt állunk, megfordulni sem merek. Nem akarok tudni róla. Valakik? Honnan veszem én ezt? Az ember valakire szokott gondolni, nem valakikre! Gyorsabban lépkedett, sietve beérte a többieket, annyira, hogy már majdnem Ravn sarkára lépett. A bőrzsákot maga mögött húzta a kötélen. Messzire kellett menniük, de a barát igazán jó vezetőnek bizonyult. Azután végre előtűnt egy roskadozó kis tanya, egyforma szürke kövekből kirakva. Munkarynga. Bertrand testvér megállt, és feléjük fordult.

– És kiket jelentsek be? Mi látogatástok célja? Ez a bolond orosz teljesen emberkerülő. Most az egyszer Ravn hasznát vehette hangzatos címeinek. Úgy gondolta, ide az kell. – Hródnembeli Vaszlav herceg vagyok. A látogatásom célja nagyon fontos lehet a remetének. Ti többiek, maradjatok itt, ezt egyedül kell elintéznem. Tasszo! Add ide a bőrzsákot! Ravn nemsokára egy apró termetű, összeaszott ember előtt állt, akinek ritkás haja, de mégis dús szakálla már teljesen ősz volt. A sok szőrzet miatt az arcából nem sok látszott. A remete jó vendéglátó módjára megkínálta őt, amit udvariatlanság lett volna visszautasítani. Valamilyen borzasztó ízű kotyvalékot ittak, amitől biztosan jól le lehet részegedni, és utána fejfájást is kapni – ha valaki eleget fogyasztott belőle. Legalábbis ha meg bírta inni! – Két dolog miatt jöttem ide! – kezdett bele Ravn a mondókájába. – De előbb tudnom kell, hogy jó helyen járok-e. Az öreg széttárta kezeit. Erős orosz akcentussal beszélt. Beszédjébe még most is néha orosz szavakat kevert. De mivel Ravnnak mindig is volt érzéke a nyelvekhez, hamar rájött, mit is akar mondani. – Ech – mondta az orosz. – Tudom, hogy a környékbeli nép nagyzási hóborttal vádol engem. De ön egy igazi vend herceg. Talán ön hisz majd nekem. – Mindkettőnk számára nagyon fontos, hogy az igazat halljam. Igaz az, hogy az ön hajója süllyedt el közvetlenül Sandhammaren partjainál? – Sandbynél – helyesbített az orosz. Ravn bólintott. Ez egybevágott az általa ismert tényekkel. – És mi az ön neve, rangja, titulusa? Az öreg felállt, és ünnepélyes pózba merevedett. – Ön sem hisz nekem jobban, mint mások. De azért én elmondom önnek, hogy én Nyikoláj, a Novgorodi Pátriárka vagyok. – Akkor jó helyen járok. Egy számomra kevésbé fontos kérdést is hadd tegyek fel. Miért nem fordult ön segítségért saját városához? Ez a szánalmas hely nem méltó egy oroszortodox pátriárkához. – Az első okot említeném: itt senki nem hisz nekem. A második ok: nincs semmi pénzem. A harmadik és legfontosabb ok: a magam és templomom számára valami rettenetesen értékeset vesztettem el a hajótöréskor. Valamit, amit kikölcsönöztünk, és pont azért voltam Lübeckben, hogy visszavigyem. Nem mertem hazatérni nélküle, a szégyen túl nagy lett volna. – Mit vesztett el? – Nem mondhatom meg. Örökre el van temetve a homokban. Ravn tétovázott egy darabig, majd megszólalt: – Még az is lehet, hogy tudom, hogy hol

van az, ami elveszett. Én most pontosan ezért jöttem. De azért, hogy biztos legyek benne, hogy ön a jogos tulajdonos, meg kell mondania, hogy mi volt az. A pátriárka logikusnak találta Ravn szavait. Nem szívesen bár, de válaszolt. – Egy szent kereszt volt. Aranyból, drágakövekkel kirakva. Ravn ismét bólintott. – Akkor megtaláltam a jogos tulajdonost. Az öreg arca felragyogott, de a hitetlenkedés megmaradt szemeiben. Nem merte elhinni, hogy féltett kincse ilyen váratlanul visszakerülhet, hozzá. – Tudja, hogy hol van a kereszt? Vagy csak a bolondját járatja velem? – kérdezte még mindig hitetlenkedve. – Egyáltalán nem – válaszolt nyugodtan Ravn. – Hol keressem? – kérdezte kíváncsian az öreg. Ravn bedugta kezét az inge alá, és kihúzott egy csomagot, amely lenvászonba volt beletekerve. Lerakta az asztalra, és lassan, óvatosan kihajtogatta. Nyikoláj pátriárka hitetlenül meredt az asztalon fekvő tárgyra. Szemei elhomályosodtak és keze, mely a keresztért nyúlt, erősen reszketett. Aztán hirtelen visszahúzta a kezét, majd metszően hideg hangon megkérdezte Ravnt: – És mit kíván ön ezért a keresztért cserébe? – Ön nagyon gyanakvó az emberekkel szemben, ezt megértem. Nem kérek semmi jutalmat, ha erre gondol. Elmondom a történetet, hogyan találtam rá erre a kincsre, és hogyan próbáltam megtalálni önt, ha ezt akarja hallani. De, amint a bevezetőmben mondtam, két okom is volt felkeresni önt. Szeretném, ha megnézne két olyan tárgyat, amit magammal hoztam. Talán ismeri legalább egy részét annak a válasznak, amit szeretnék megtudni ezeknek a tárgyaknak az eredetét illetően. Tudomásom szerint ezek a tárgyak keletről származnak, de közelebbit nem tudok. A pátriárka már leült, és az elveszettnek hitt keresztjét simogatta áhítattal. Először a régi helyére, sovány mellére akarta akasztani, de aztán meggondolta magát, és újból betekerte a vászondarabba. – Herceg úr, a legnagyobb tisztelet hangján mondok önnek köszönetet. Mindent megteszek azért, hogy a kívánságát teljesítsem. Mindenről elfeledkezve szorította a csomagot a melléhez. – Az égre, hazautazhatok! Elhagyhatom ezt a nyomorúságos kalyibát, ezt a rettenetes helyet, és becsülettel mehetek. Arca elsötétült, amikor eszébe jutott, hogy nincs pénze a hazaútra. Sóhajtva fordult Ravn felé. – Miben segíthetek, legdrágább barátom? – A barátaim kinn várnak rám. Ez a két tárgy sok bonyodalmat okozott már nekünk.

Ravn felvette a bőrzsákot, és előszedte belőle a borostyánfarkast meg a csontsípot, és lerakta őket az asztalra. – Látott már ilyesmit korábban? – kérdezte Ravn az öreget. A pátriárka igencsak hevesen reagált, ahogy meglátta a tárgyakat. Hátralökte a székét, és szemeiben rettenetes félelem fénye gyúlt. – Bog! Bozse moj! Prasztítye minjá! Radi Bozse! (Isten! Én Istenem! Bocsáss meg! Bocsáss meg nekem! Az Isten nevére!) Az utolsó szavakat már Ravnnak mondta. Az idős egyházi ember térdre esve kérte Ravnt, hogy vigye ki ezeket a dolgokat a házából. Ravn engedelmeskedett. A tárgyakat visszadugta a bőrzsákba, és kidobta az ajtón. A pátriárka valamennyire megnyugodott, de még mindig zihált, és lihegve kapkodta a levegőt az átélt iszonyat után. Egy kis idő múlva Ravn, hogy a beállt csendet megtörje, megszólalt: – Ha jól gondolom, akkor ön ismeri ezeket a tárgyakat? Az ősz szakállú férfi még mindig dermedten ült, szinte a székébe süppedt. – Igen, ismerem ezeket a tárgyakat – mondta súlyos, gondterhelt hangon. – Nem hittem volna, hogy még mindig van ilyesmi. Isten bocsásson meg önnek! Mindannyiunknak! Mialatt Ravn arra várt, hogy a pátriárka bővebb magyarázattal szolgáljon a tárgyakkal kapcsolatban, gondolatai elkalandoztak. Az jutott eszébe, hogy a véletlen milyen kegyetlen játékot űzött velük. Annyi minden összefüggött egymással. Ha akkor nem mentették volna meg Vodját, a Víziember fiát, akkorra már rég meghalt volna nehéz betegségében. És ami még furcsább: Ha nem könyörültek volna meg a lehetetlen Krisztinen, akkor nem lopta volna el a keresztet a vallebergai paplakból. és akkor nem találtak volna arra a talán egyetlen emberre, aki el tudná mondani a borostyánfarkas és a csontsíp történetét.

MÁSODIK RÉSZ Teliholdas éjszaka Kis idővel korábban: A fivérek óhazájában Ravn bátyja, Odo átvette a hatalmat. Illetve az a hatalom nem is volt már olyan nagy, mert a Német-római Császárság bekebelezte Hródot. Viszont Odónak maradt egy vára, és hozzá megmaradtak szegény alattvalói a faluban, így Odót nem érdekelte a császárság, és úgy folytatta apja után az uralkodást – a stíluson semmit sem változtatva – hogy elnyomta az embereket, majd tovább hatalmaskodott a várban. Odo mindig is erős testalkatú volt. Mostanra már elhízott, kövér lett, teste elpuhult, de lelke annál jobban megkeményedett. A nép rettegte, és abban reménykedtek, hogy majd csak jön valaki, aki megszabadítja őket ebből a bajból. Olyan volt, mintha az ördögöt felcserélték volna annak a legrosszabb fiára, mert ez a fajta gonoszságban még apját is felülmúlta. Bogiszláv herceg elment, Vratiszláv herceg eltűnt, de Odo semmilyen kísérletet sem tett, hogy felkutassa őket. Valójában neki nem hiányzott az öccse, az az okoskodó, nagyképű alak, aki soha nem akart rendesen verekedni, csak mindig ült és olvasott. Gyerekkorában mindig tanult, utána állandóan csak utazgatott a világban. Hál’ istennek – gondolta Odo. Aztán az a ficsúr hazajött, és szemtelenül viselkedett apjával és természetesen vele is. De most szerencsére megint elment. Biztosan meghalt a vár ostrománál, és ennek a gondolatnak örült csak. Apja pedig elmenekült a hajójával. Na, az meg aztán végképp ne jöjjön haza soha! De biztosan nem is meri megtenni, a történtek után. Így a vár és vele együtt a falu Odóé maradt. Legfelül állt, fent, magasan a toronyban, nekitámaszkodva a kőpárkánynak, és lenézett kicsiny birodalmára. Az ő szemében nem is volt olyan kicsi birodalom. Odo kedvetlenül fordult meg. Az utóbbi napok kibírhatatlanok voltak. Azt hitte, már valami baj van a szemével. Vagy talán túl sokat ivott mostanában? Pislogni kezdett, hogy látása kitisztuljon. Minden úgy van, ahogy tegnap is volt, mert a látóhatáron valami elmosódott fekete árnyékot látott. Az egyik oldalon is ott volt, meg a másik oldalon is. Olyan volt, mint egy határozatlan árnyék, amely közeledik, aztán egyszer csak eltűnik. Bárhová tekint, ott van, nem állandóan, napközben csak ritkán jelenik meg határozottan. Rossz álmai voltak éjszakánként. Hangokat hallott mindenfelől, rekedt, sziszegő hangokat, mintha kígyók sziszegnének. Vagy csak egyetlenegy hangot hallott? Aztán egy arc úszott el előtte. Kibírhatatlan! Az arc először egy tetszetős női arcnak látszott profilból. De amikor a másik oldalát is megmutatta. Odo megremegett az emlékek felbukkanásától.

Megint itt van! És olyan kápráztató a sötétség. Összeszorította szemeit, a hüvelyk- és mutatóujjával még meg is nyomkodta szemhéját meg a szeme sarkát. Újra felnézett. Nem, mégiscsak jól látott. Az alaktalan árnyék mintha sűrűbb lett volna az utóbbi időben. Feketébb, nagyobb, és mintha közelebb is jött volna. Képtelenség! A szíve hevesen kalapált a páncéling alatt, amit mostanában a biztonság kedvéért állandóan magán viselt. Szörnyen furcsán érezte magát. Rájött, hogy nem a szemével van a baj. Az a borzalom egyre inkább valódinak tűnik. A szél kavart volna fel valami feketés anyagot? Vagy maga a forgószél például? Nem, most úgy látja, hogy az a „valami” egy pontban sűrűsödik össze, és nem közeledik tovább. Ott maradt a látóhatáron. De most mintha elhatározta volna magát, hogy merre menjen. Rémülten látta, hogy megint közeledik. A bátor Odo herceg rémülten engedte el a torony kőpárkányát, és sietve menekülni próbált. Le a lépcsőn. És akkor.! Egy száguldó lendülettel suhant át a rémisztő árnyék a levegőn, majd hatalmasra növekedett, és sötétséggel ölelte körül a herceget. Odo küszködött, hogy levegő jusson a tüdejébe, furcsa, fojtó szag terjenget ebben a névtelen, alaktalan valamiben. Nem tudott elmenekülni. Még csak mozdulni sem. Ekkor ugyanolyan reszelős hangokat hallott, pontosan olyan érthetetlen szavakat, mint álmában. Az a valami körbefonta, körülötte hullámzott, szaglászott, mintha azt akarná kideríteni, hogy kivel áll szemben. Még szorosabban vette körül, és egy új szag kezdte ingerelni orrlyukait. Női szag, erős, csípős és izgató. Odo utálkozott is és egyszerre rettegett is. Ordítani akart, de nem tudott semmiféle hangot kiadni magából. A vasajtó hirtelen kinyílt a lépcsőnél, és az árnyék, huss, eltűnt, mint egy füstgomoly, amit ha meglibbent a szél, azonnal el is oszlik a levegőben. – Felséges úr – hajolt földig a katona, mert Odo így írta elő, amikor a trónra lépett. – Egy küldönc érkezett a császártól. Odo megpróbálta összeszedni magát. Begombolta kabátját, hogy a katona meg ne lássa, hogy az az erős női szag milyen hatást tett rá, közben valamit kelletlenül morgott, majd lement az őr után. Kezei reszkettek az átélt élményektől. Az ördögbe is! – gondolta – A fene egye meg! –

sírással küszködve ment a katona mögött. A veríték patakokban csorgott róla. A császár küldöttének megjelenése mindig rosszullétet hozott rá. Most meg mintha égből küldött mentőangyal lett volna a számára.

27 – Ez sok időbe fog még telni! – morogta a barát, és szigorú szemekkel nézett Munkarynga szürke kunyhójára. – Sok dolgom van, és nem várhatok tovább. De először is vissza kell kísérjelek benneteket a kastélyba. – Minden rendben lesz, Bertrand testvér! – mondta Ilona kellemes hangján. – Ágakkal és kövekre karcolva megjelöltem az utat idefelé. Nyugodtan itthagyhat bennünket, majd megtaláljuk a hazavezető utat. A barát nyugtalanul felállt. Nem akarta beismerni, hogy csak azért lett sürgős a továbbállás, mert már nagyon fázott az alsó fele, és nagyon visszakívánkozott jó meleg házába. – Kitűnő gondolat, hogy ilyen ügyesen megjelölted az utat! De azért ne maradjatok túl sokáig! Ebben az erdőben nem igazán pazar mulatság, ha a sötétben szem elől tévesztitek a visszavezető jeleket. – Megértettük, és vigyázunk. Köszönjük a segítséget! – felelt nyugtatóan Ilona. Tasszo egy fának támasztotta a hátát, úgy ült a földön a köpenyén. Ilona egy másik fánál ugyanígy ült. Tasszo becsukta szemeit, és Ilona úgy gondolta, hogy pihenni akar, ezért nem is zavarta beszélgetéssel. Ilonának fáztak a lábai, és ezáltal már fázott az egész teste. Amíg jól haladtak, és tempósan gyalogoltak, nem is érezték a hideget. Viszont mostanra a hideg alattomosan kúszott be a csontjaikba. A „Barátok útján” még ráadásul eléggé vizesek is lettek. Ilona látszólag nyugodtan ült, és gondolataival melengette magát. Ismét átadta magát a nagy boldogságnak, hogy Ravn túlélte a betegséget, hogy újra együtt lehettek. Felidézte azt, hogy a férfi milyen szívet melengető szeretettel néz rá, ha meglátja. Jó volt itt lenni, Ravn gyerekkorának színhelyén. Ravn elmesélte neki, hogy kiskorában mindig itt érezte magát igazán otthon, bár csak pár alkalommal kísérhette el az anyját ide. Amikor az édesanyjáról beszélt, mindig is nagyszerű asszonynak írta le őt. Ilona ezt el is hitte neki, mivel azt látta, hogy a férfi nagyanyja is olyan jólelkű, amilyent Hródban nem látott sem otthon a kamarás úréknál, de még a herceg családjában sem. Ravn és én – gondolta boldogan. – Most minden olyan szép közöttünk, de nem szabad, hogy túl merész dolgokról álmodjak, nem várhatok túl sokat. Lehet, hogy csak félreértettem a barátságát, de az is lehet, hogy csak a betegség okozta gyengeség mondatta vele, hogy szeret. És annyi rettenetes dolog és talány van körülöttünk, amit meg kell oldanunk!

De most Ravn közelsége, mint egy puha takaró, úgy fog körül, mosolya egy napsugár az arcomon, sovány és mégis erőteljes alakja kívánatossá válik a lelkemnek. Na, természetesen a testemnek is! Huh! A jövő pedig olyan lesz, amilyennek lennie kell! – fejezte be elégedetten és bizakodóan gondolatmenetét Ilona. Tasszo nagyon is ébren volt. Úgy ült ott a fa tövében, hogy kizárta magából a világot, már amennyire ki lehet zárni kékre fagyott szájjal és vacogó fogakkal. Azon tépelődött, mit is tegyen Krisztinnel kapcsolatban. Úgy látszik, hogy ezentúl már mindig csak rá fog gondolni. Végeredményben senkije sincs, és Krisztin sem nagyon törődik vele. Az igaz, hogy szinte rögtön el akarta csábítani – ezt Tasszo nagyon jól tudta. De ez a csábítás Krisztinnel annyira könnyen megy, hogy igazából nem is jelent semmit. Amint megkapja azt, amit akar, már nem is törődik vele tovább. Nagyon sok bonyodalommal jár a szerelem! – töprengett Tasszo, és már a saját érzései is összezavarták. Azért a történelemben ezt Tasszón kívül már más is megtapasztalta. Ravn nem akarta az útitársait sokáig megvárakoztatni a hidegben. Nem számított rá, hogy az öreg pátriárkánál való látogatása hosszabb időt vesz igénybe, mint csak átadni egy keresztet, és feltenni egypár kérdést. Inkább engedélyt kért Nyikoláj atyától, hogy a többiek is bejöhessenek szegényes viskójába. A pátriárka habozott. – Gyanítom, hogy a barátaidnak is tudniuk kell mindent, de nem hiszem, hogy Bertrand testvérnek is jót tenne az igazság. – Ő már elment! – vágta rá Ravn gyorsan. – Láttam, itt a hasadékon át, hogy nemrég útnak eredt. – Hát akkor rendben van! – adta meg az engedélyt a pátriárka. Ravn behívta őket, és Ilona meg Tasszo hálásan szaladtak be a melegre. Pár szóval elmagyarázta nekik, mit tudott meg eddig Nyikoláj atyától. Egymás mellett, szép sorban ültek az ágyon, mert a szobában csak egyetlen szék volt. Ilona biztonságban érezte magát, mert Ravn karját a karján, combját a combja mellett érezte. Mivel középen ült, Tasszót is maga mellett tudta a másik oldalon, de ez egyáltalán nem volt ugyanaz az érzés. Nyikoláj pátriárkának még mindig remegett a keze a nemrég átéltek miatt. Ilona csodálattal nézett rá. – Micsoda pompás szakáll! – kiáltott fel ártatlan csodálkozással. Ravnnak nem kellett lefordítania a szavait. Az öreg templomi atyának nem esett nehezére megérteni a vendet. Ez a nyelv az orosz nyelvből származott. Az őszinte felkiáltás és a csodálat akaratán kívül is hízelgett az öregembernek.

Méltóságteljesen és büszkén simított végig szakállán, amely majdnem az övéig ért le. Kezével hátragereblyézte maradék, gyér haját. – Nem is tudom az idejét, mikor veszthettem el a fésűmet. – motyogta, mert bizony Ilona előtt nem akart ápolatlannak látszani. – Ó, azt én is állandóan elveszítem! – értett egyet az öreggel, de azt, már nem tette hozzá, hogy az ő fésűje csak egyetlenegy napra tűnt el. Könnyed hangon folytatta a csevegést: – Ravn azt mondta, hogy eminenciád ismeri azoknak a tárgyaknak a történetét, amelyeket mi – sajnos – megtaláltunk. Az eminenciád talán nem egészen a megfelelő megszólítás volt egy görögkeleti ortodox pópának vagy pátriárkának, de mégis magasabb rangot adott, mint egy egyszerű „atyám”. Ezzel Ilona akaratlanul is megnyerte az öreg szívét, aki komolyan, méltóságot mutatva bólogatott a hallottakra. – És a Holdboszorkány? – faggatta kedvesen tovább Ilona. – Tud magasságod valamit őróla is? A pátriárka felvonta szakállához hasonlatos busa szemöldökét. – A Holdboszorkány? – Valami olyasmit mondott, amit „Lunnibabának” is lehetett érteni vagy fordítani. – Ti is ismeritek őt? – kérdezett vissza az ágyon ülőktől. – Sajnos, a Holdboszorkány „megtisztelt” már bennünket az érdeklődésével! – vágott közbe Ravn. – Hmm. – dünnyögte a pátriárka. – Nálunk otthon, Novgorodban csak egy mese volt róla. Ő volt az, aki. Nem akarta megnevezni a tárgyakat, csak a kezeivel körözött felettük a levegőben. Ravnnék megértették mire céloz. – Úgy gondoljuk, hogy összefüggés van köztük – osztotta meg Ravn a véleményüket Nyikoláj atyával. – Szóval megkínozott benneteket? – kérdezett vissza az öreg szerzetes. – Igen is meg nem is! Sikerült kiszabadítani magunkat a szorításából, de még nem vagyunk biztonságban. – Hogyan jelent meg, milyen alakban? – az öreg hangja kissé kételkedő volt. – Mint egy fenyegető, nagy sötét árnyék! – válaszolt Ravn, majd folytatta a beszámolót. – Megértettük, hogy egy emberi testre van szüksége ahhoz, hogy valakiben megbújhasson, testet ölthessen, és ezáltal tud később igazán gonoszkodni ebben a világba. Úgy tudjuk, hogy mostanában vesztette el az előző lakhelyét. Próbálkozott ugyan valakivel a társaságunkból, de még idejében sikerült elzavarnunk. Valószínű, hogy amikor elküldtük, utána egy olyanhoz tartott, akivel biztosan jobban jár. Úgyis a gonoszt keresi. – Mi mást kereshetne.! – mormogott az orosz. – Ha igaz az, hogy köze van ezekhez az

ördögi tárgyakhoz, akkor ártalmatlanná kell tenni őket, egyébként nagyon rossz vége lesz a dolognak! – Igen, ezt értjük! De miért nem semmisítették meg a tárgyakat? – kérdezte Tasszo meglepetten. – Megsemmisíteni? Hát azt csak úgy nem lehet! Üres locsogás és teljesíthetetlen kívánság az emberektől. Igaz, hogy a Holdboszorkányt régen kivégezték, majd később erről is beszélek. De nem ő jelenti minden bajnak a forrását – fejezte be titokzatosan Nyikoláj atya a mondandóját. – Mire gondol, magasságod? – kérdezte őt Ilona újból. – A rege szerint, ami most sajnos igaznak bizonyul, a Holdboszorkány csak egy eszköz volt. Egy amolyan arc a világ felé. – Valami más is van mögötte? – firtatta a lány újból. A pátriárka felállt. Ez Ilonát is felállásra kényszerítette, aminek most egy kicsit örült is. Furcsa gondolatok kergettek egymást a fejében: – Itt ülök egy életről és halálról szóló beszélgetés közepén, és igazából nem nagyon törődöm az egésszel! – gondolta Ilona rossz lelkiismerettel. – Csak azt tudom felfogni igazán, hogy az egész testem azt érzi, hogy Ravn itt ül mellettem, keze az enyém mellett. Megpróbálok nyugodt maradni, és okosan kérdezni, és nem buta libának tűnni! – döntötte el magában Ilona, és teljes figyelmét újra a pátriárkára irányította. – Hogy van-e valami más is mögötte? – kérdezte hangosan Nyikoláj atya. – Ó, van bizony! De hogy mi vagy ki, azt én nem tudom megmondani. Egyszerre nehéz és borzalmas érzések kavarognak bennem. Rettenetes volt meghallani, hogy a Holdboszorkány ismét színre lépett. Isten őrizze az emberiséget, ha mégis sikerülne neki, amit tervez.!

28 A sötét égbolton felkelt a telihold. Az égitest alja mélysárga színben tündökölt a látóhatár alján, mintha a Föld lehúzná magához, de a Hold teteje egyre csak világosabb színű lett, ahogy folyamatosan magasabbra hágott az égbolton. A Holdboszorkány felemelte arcát a hideg, fenséges fehér tányér felé, és imádkozni kezdett hozzá. Az a sötét felhő, amelyben megjelenni szokott, most lassan összehúzódott, és női alakot vett fel, s ekkor a Holdboszorkány előlépett. Ahogy körbenézett, igencsak elégedett mosoly ült ki az ajkára. Itt senki nem láthatta meg. Csak a Hold, de az az ő barátja. Az embereket nem szerette. Gyűlölte az egész emberiséget. Azokat a könyörtelen embereket, akik egyszer régen megkínozták, az életét is elvették tőle, majd kis darabokra vagdalták, amíg a végén nem maradt teste. De a lelke megmaradt. Fekete füst lett belőle, amely egy élő testbe befurakodva

folyamatosan látszatéletet él. Igazi emberi lény nem lehetett már. Még akkor sem, amikor egy annyira gonosz teremtményre vadászott, mint ő maga. Keresnie kellett valakit, akiben újra testet ölthet. Most végre megtalálta azt az igazán gonosz embert. És nem is kellett túl messzire mennie. Egyáltalán nem kellett messzire mennie. Térdre esett hideg rejtekhelyén, karjait könyörögve tárta a Hold felé. Mezítelen teste világított, de mivel is takarhatta volna be magát, hiszen régen elvették mindenét? Beszélni már nem tudott, de valamilyen sziszegő, hörgő követelést vagy könyörgést az erőért és hatalomért azért küldött a Hold fehér korongja felé. Azt sem hagyta ki, hogy magában és magának olyan erő segítségét kérje, amivel majd el tudja csábítani azt a szemtelen, pöffeszkedő gonosz embert, aki az útjába került. Nagy veszélyben volt így törékeny léte. Sietnie kellett, versenyt futott az idővel. Főleg egyvalaki jelentett számára igazán nagy veszélyt. A Holdboszorkány szinte vakon hitt abban az átkozott Bogiszláv hercegben. Jó helyen és jó körülmények között élt, és annyira gonosz volt, annyira elvakultan ostoba, hogy el tudta volna fogni, meg tudta volna ölni mind a két erdei gyermeket. Azokat a gyűlölt gyermekeket, ráadásul abból az időből, amikor még földi nőként élt. Szeretője elfordult tőle, belehabarodott abba a tündérkirálynőbe. De a tündérkirálynő legalább megkapta méltó büntetését! Megigézte őt, és boszorkányhatalmával könnyedén elvarázsolta. Az meg vakon beleszeretett, és két gyermeket szült annak a rendkívül csúnya Víziembernek. De a gyermekeket mindenki szerette a Titokzatos erdőben. Egy gyönyörű új erdőt teremtettek ott, ahol a Holdboszorkány tanácsára korábban az emberek mindent kiirtottak. A Holdboszorkány szívből gyűlölte ezeket a gyermekeket. Állandóan emlékeztették élete legnagyobb kudarcára. Ahogyan a herulok hercegét, Visiszlávot gyűlölte, mert ő volt az az egyetlen ember, akit valaha szeretett, de az mégis elfordult tőle. Bogiszláv herceg meg tudta volna méltón bosszulni őt. De túl ügyetlen volt, túlzottan elmerült az öncsodálatban, és nem tudta elfogni mind a két átkozott gyermeket. Csak az egyiket sikerült levadásztatnia, de ez nem volt elég. Mind a kettőt meg kellett volna ölnie – és ráadásul egyszerre. Ezenkívül az az ostoba herceg még elkövette azt a baklövést is, hogy tengerre szállt. Úgy hitte az a beképzelt alak, hogy megmenekülhet. De most talált egy új testet, amit elfoglalhat. Erre most nagyobb szüksége van, mint bármikor korábban. Él egy ember az emberek között, akitől a Holdboszorkány igazán félt. Sőt nagyon félt, rettegett. De új rabszolgája majd ezt is elintézi! A Hold az égbolt csúcsán tetőzött, és csábítóan világított. Hidegen, sápadtan, erőteljesen. „Hallgass meg engem, te, aki a legszentségesebb vagy az égbolton! – sziszegte a Holdboszorkány. – Ma éjszaka több hatalmat kérek, mint valaha. Tölts el engem a kifogyhatatlan gyűlölettel, a mérhetetlen bosszúvággyal, a kíméletlen gonoszsággal és az eredendő rosszakarattal. Szükségem van ezekre az erőkre, mert meg kell akadályoznom

azt a lehetetlenséget, ami itt történik! Annak az embernek meg kell halnia, mielőtt még késő lenne!” – A Hold jégkék fényével ölelte körül, elringatta, simogatta mezítelen testét. A Holdboszorkány a hátára feküdt, úgy fogadta ezt a kényeztetést. Azt az erőteljes hevességet, amire vágyott. Érezte, hogy hatalmas erővel telik meg, olyannal, amit csak a telihold tud adni. Ó, minden istenek! Szeretnék megint nő lenni! Jótevőm és mesterem, kérlek tedd meg, hogy szolgád, a Hold még többet adjon nekem ebből az érzésből, ebből az édes gonoszságból! – gondolta magában, mintha imádkozott volna. – Ez az új férfi. Felgyújtotta az egész testemet, egészen az eksztázis szélére sodródtam, ugyanúgy, mint a régi időkben, amikor az élő emberek megkívántak engem. Mára már semmi sem vagyok – de az emlékeim megmaradtak. Simogattam a testét ezzel a fekete, remegő árnyékommal, és éreztem az illatát. Végre egy igazi férfi szagát éreztem! Testem lassan újra megtelt egy ember, egy férfi utáni vággyal. És akkor jött egy idióta szolga, és félbeszakított bennünket. Már éreztem, hogy az enyém volt! Már készen állt mindenre! A kórság eméssze el az alkalmatlankodót! Emlékszem még, milyen hatalmam volt a férfiak felett. Az én tüzemtől és a vágytól megőrültek. Csak én voltam az, aki ki tudta elégíteni őket. Akkor miért fordult el tőlem Visiszláv herceg? Olyan régen volt már. Sok száz éve is annak. Meglehet, ám a megaláztatás keserű íze sohasem múlik el. A Holdboszorkány örömmel engedte, hogy a holdsugár körülölelje a testét. Senki nem láthatta meg, ahogy ott feküdt titkos rejtekhelyén. Most – és ezt jól érezte – végre elég erőt gyűjtött. Most majd maga alá gyűrheti Bogiszláv herceg fiát, Odót. Mert ő a következő áldozat. Megint ugyanolyan sötét füstben oszlott fel, amely nemsokára elvegyült fent, az égen egy felhőrajban, és az irányt Hród felé vette.

29 – Nyikoláj atya, ön igazán megijesztett bennünket – mondta Ravn nyugodtan. A kezében tartotta Ilona segélykérő kezét, amivel nemrég megragadta őt. A pátriárka értetlenül nézett rájuk, majd abbahagyta az izgatott járkálást. – Bocsánat! Én igazán nem akartam. De arra kérném önöket, hogy ne foglalkozzanak ezzel. Ne kutassanak tovább, kérem hagyják abba! – rimánkodott az atya. – Nem tehetjük! Már teljesen belebonyolódtunk ebbe a történetbe – mentegetőzött Ravn.

Az ősz szakállú öreg atya többször is mélyet sóhajtott, míg végül elszánta magát. – Rendben van. Önök nekem nagyon nagy szolgálatot tettek, és egyben felbecsülhetetlen szolgálatot is, amikor elhozták nekem Novgorod Szent Keresztjét. Nem nagy segítség, amit nyújtani tudok, de igyekszem megosztani önökkel. Ha fel akarják venni a harcot a Holdboszorkánnyal és az ő háta mögött álló bestiális erőkkel – hogy ne is beszéljek azokról az undokságokról a bőrzsákban – legyenek tisztában vele, hogy egyedül lesznek a harcban. Nem is tudom, hogyan fogják megnyerni ezt az egyenlőtlen küzdelmet – sóhajtott szomorúan Nyikoláj atya. – Nem vagyunk egyedül! – biztosította Ravn. – Jó és megbízható társaink vannak. Kiválóan teljesítő, mindenre elszánt segítők. Már ha nem tévedek az eddigi ismereteimben, természetesen – fejezte be Ravn magabiztosan. Az orosz kérdőn nézett rá bozontos szemöldöke alól. Ravn nem fejtette ki bővebben az említett segítség mibenlétét. A pátriárka folytatta kétségeinek felsorolását: – Ha azt hiszik, hogy az egyház ellent tud állni neki. – kezdett bele az atya. – Nem, nem az egyház. Nem akarok ebbe most belemenni – vetett ellent Ravn. – Pedig megkérem erre. Kik azok a barátaik? – firtatta az öreg. – Atyám, biztosíthatom, hogy nem akarja igazán tudni. – Csak nem az ördög segít önöknek? – kérdezett vissza hitetlenkedve az atya. – Nem, nem az ördög. Csak a bánat, az egyedüllét és a kétségbeesés. Mit gondol, milyen érzés egyedülinek lenni a saját fajtájaként az egész világon? – kérdezett vissza Ravn szomorúan. – Ajjaj, jobb ha nem is kérdezek többet – felelte az atya megértően. – Hogyan tudjuk legyőzni a Holdboszorkányt? – kérdezett rá a lényegre Tasszo. Nyikoláj atya meglepetten fordult felé, mert a fiatalember kérdésére nem számított. – Meg kell találniuk a rejtekhelyét, így mondja a rege. Azt a helyet, ahol hosszú és gazdag életet ad az áldozatának – ha az teljesíti feltételeit. Ott megláthatjátok a Holdboszorkányt – és végezhettek is vele. Ravn újabb részletek után kutatott az emlékezetében. – Hallottam valami olyasmit, hogy nem bírja a vizet. – Igen, ez így van. Képtelen elviselni a testén a vizet. – Ön ismeri a rejtekhelyét? – kérdezte Ravn Nyikoláj atyától. – Fogalmam sincs róla, hogy merre lehet. Csak azt a mesét ismerem, ami róla szól, de azt nem gondoltam volna, hogy valóban létezik. Azonban a rege sem mondja el, hogy merre található a rejtekhely – válaszolt az atya.

Ilonának igencsak nem ide illő gondolatai voltak közben: A fenébe az összes borzalmat keltő nénikékkel, én Ravnt akarom, vele akarok lenni – és egyedül akarok lenni vele! Érezte ugyan, hogy gondolatai nem egészen helyénvalóak, és mérges is lett magára. Pedig pont azon és azért mérgelődött, amin minden szerelmes ember szokott. A kedvesével szeretett volna lenni, nem pedig furcsa, titkos rejtekhelyeket felkutatni. Ám a szerelmes emberek mindig irracionálisak, és csak a szerelmük érdekli őket, teljességgel kibírhatatlanok a többiek számára. Ilona is megtapasztalta, hogy ő is egy ilyen bárgyú ábrándozóvá vált. Nagy nehezen összeszedte magát, és most már igazán odafigyelt. Ravn tovább kérdezősködött a pátriárkától: – Miért kérte ön Isten bocsánatát, mikor meglátta ezeket a tárgyakat? Az öreg rémülten vetett keresztet. Többet is, sorban egymás után. – Mert valami pogány tárgyat engedtem be az én egyszerű, de Isten által felszentelt otthonomba – válaszolta az atya. – Ezt értem. De mondja csak. Ki a veszélyesebb? A Holdboszorkány, vagy az, aki a háttérben meghúzódó mestere? – faggatta Ravn tovább. – Csak önnek mondom meg: a Holdboszorkány. Bárki másnak, aki hallja pedig azt mondom: az, akinek nevét én a számra nem veszem felelte titokzatosan az atya. Megpróbálták felfogni és elfogadni a hiányos magyarázatot. Ravn törte meg a rövid csendet: – Így van ez! – summázta végül is. – Mit jelentenek a jelek a csontsípon? A pátriárka újra rémülten keresztet vetett: – Nem is akarom látni azt a rettenetes csontdarabot! – kiáltott fel. – Le tudom rajzolni a jeleket. Az nem lehet annyira rossz? – nyugtatgatta Ravn az ideges pátriárkát. – Nem, úgy rendben lesz! – bólintott az öreg. Ravn egyszerre gyanakvó lett. – Van valami különleges abban a csontsípban? Nyikoláj atya megnémult rémületében, előrehajolt és a keze takarásából suttogta oda Ravnnak: – Az nem akármilyen csont! A többiek összezavarodva néztek össze, mert nem értették, miért, titkolódzik a pátriárka és Ravn. Kicsit hátra is hőköltek. – Akkor milyen? – kérdezett vissza Ravn. – Ssssh! Ne itt, ne beszéljünk róla ebben a házban! Ravn ekkor témát váltott: – Akárhogy is, ez a rossz dolog most mind keletről jött. Lehetséges, hogy az ön hazájából? A pátriárka szárazon és döcögve nevetett: – Keletről? Nem, ebben nincs teljesen igazuk.

A novgorodi birodalomból származik, az igaz. De nem mi hoztuk oda. Az bizony nyugatról származik. De elég ebből! Rajzolja ide a jeleket, kérem, erre a nyírfakéregre. Majd elégetjük utána! Ravn kapott egy elszenesedett végű pálcikát, amivel fölvázolhatta a jeleket. Emlékezetből rajzolt. Talán nem lett hajszálra olyan, mint az eredeti, de a fő vonások megegyeztek. Előbb az egyik oldalt, aztán a másikat. A pálca szenes vége pont elegendő volt hozzá. Aztán a nyírfakérget letette az asztalra. A pátriárka ott állt kezeit hátán összekulcsolva és undorral nézte a rajzot. – Ezek régi jelek. – mormogta. – Nagyon, nagyon régiek. Fölöttébb egyszerűnek tűnik elsőre – panaszkodott Ilona. – Talán azért is olyan nehéz megérteni. A szép kisasszonynak igaza lehet ebben. De azért megpróbálom lefordítani. A többiek türelmesen vártak. I

X

I

– Az első sor két dolgot jelenthet: két olyan tárgyat vagy netán két élőlényt, amelyeket valamilyen gonosz dolog választ el egymástól, ami az X középen. De ez csak amolyan jelfordítás, és én magam sem vagyok vele megelégedve. – Megértjük, atyám, hogy nehéz megmagyarázni! – vigasztalta Ravn. – És a második sor mit jelent? – Usch. – mondta Nyikoláj atya csöndesen. Nagyot nyelt, mielőtt folytatta volna: – A spirál a régi Novgorodban, Holmgarban a gonosz szimbóluma volt. Látják, hogy most itt fordítva van felkarcolva. Ez azt jelenti, hogy nem belülről kifelé, hanem kívülről befelé csavarodik. Középen van az „ad”, a pokol. – És a négyszög mit jelent? – kérdezte Tasszo, akit nem rázott meg annyira ez a jelfejtés, mint a többieket, viszont nagyon kíváncsi volt. A pátriárka kicsit türelmetlennek látszott, főleg önmagával szemben. Az, hogy nem igazán tudta rendesen megfejteni ezeket az egyszerűnek látszó jeleket, felettébb felmérgesítette. Végül mégis sikerült nyugalmat erőltetnie magára, és elgondolkodva válaszolt: – Ez egy területet jelölhet, egy helyet vagy egy házat. Azt hiszem, végül is ez mutat a Holdboszorkány rejteke felé. – Úgy gondolja, hogy maga a Holdboszorkány lehetett az, aki a jeleket belevéste? – kérdezte még mindig kíváncsian Tasszo. – Igazán nem tudom. Nem is merek találgatni. Nem tudhatjuk, milyen régi ez a csont – felelte bizonytalanul a pátriárka.

– Vagy milyen öreg a boszorkány. – mormolta alig hallhatóan Ilona. Ravn gyorsan magához ragadta a szót. – Köszönjük a segítséget! Most azt kell alaposan megfontolnunk, hogyan juthat ön vissza a hazájába, Novgorodba. Az öreg arca, szeme felragyogott. – Ó, nagyon szívesen mennék már. De nincs semmim, amivel kifizethetném ezt az utat. És a keresztet semmi pénzért el nem adom! – kiáltott fel szenvedélyes hangon. – Ez csak természetes, hogy nem válik meg tőle, főleg most, hogy végre megkerült – nyugtázta Ravn. Az atya kipillantott a kis házikója ablakán. Aggódva szólalt meg: – De önöknek minél hamarabb haza kellene térniük, még a sötétedés előtt. – Ma telihold van! – mondta Tasszo – szerintem látni fogjuk az utat hazafelé. Mintha az sokat segítene! – gondolta magában Ilona, majd meglepődött azon, hogy ez a gondolat hogyan bukkanhatott belőle elő. – Érzem, valami történni fog! Megint figyelmeztetnek! – Ilona már reszketett a félelemtől. – Már megint mi történik? Ravn közben megígérte a pátriárkának, hogy megbeszéli a nagyanyjával, hogyan lehetne biztonságosan hazavitetni őt Novgorodba. Aztán már csak összecsomagolni kell a holmiját, és indulhat is. – Mit csomagoljak össze? – nevetett fel keserűen Nyikoláj atya, és kezeivel lemondóan körbeintett. – Hát például a keresztet! – mosolygott Ravn a pátriárkára. Akkora az öreg szívből felnevetett, így teljesen felfedve hiányos fogsorát. – És ne felejtsétek elvinni azt a „tudjátok-mit”! – kiáltott utánuk, ahogy kiléptek az ajtón. Tasszo engedelmesen kezébe fogta a bőrzsák kötelét.

30 Sietve haladtak, a sötétség egyre jobban beborította őket, az Ilona által lerakott jeleket viszont még látni kellett volna. Amikor a tavat elérték, a Hold teljes kerekségében látszott, ugyan még sápadt körvonallal, mert a nappal és az éjszaka rövid ideig még birkóztak egymással. – Siessünk ezen a romos hídon átkelni – mosolygott titokzatosan Ravn – mert a nagymama mesélt nekem egy félelmetes állatról, amelyik itt, a tóban lakik. Úgy gondolta, eltereli a kis csapat figyelmét a Holdboszorkányról és a leszálló sötétségről. Mintha Tasszo értette volna, mit is akart ezzel az előbb mondani, ő is előhozakodott egy régi históriával: – Volt egy mendemonda, ami azt állítja, hogy errefele található egy titkos

folyosó a férfi és női kolostorok között. Beszéltek még gyermek holttestekről is, amelyeket ebben az alagútban találtak – kotnyeleskedett Tasszo. – Ilyen rémhírek mindenütt vannak – válaszolt Ravn röviden. A hold igazán félelmesnek látszik ma? – gondolta rettegve Ilona. – Nem szeretem én ezt! Varázshold és üzekedő Hold! Üzekedő Hold? Micsoda kifejezés! Talán éppen a Hold volt, ami elvonta figyelmét, mert rosszul lépett, és lesüllyedt a vízben a „Barátok útjának” legnehezebb részén. Annyira rosszul lépett tovább, hogy egy víz alatti kőben megbotlott, és egyensúlyát vesztve megcsúszott, ekkor végképp beleesett a vízbe. Abban a kőhalomban sem tudott igazán megkapaszkodni, amit még idefelé kinézett magának pont az ilyen helyzetekre számítva. Kétségbeesetten kapálódzott, és nyelt is egy jó adag hideg vizet ijedtében. Tasszo, aki azonnal látta, hogy Ilona nem talál fogódzót, gyorsan a segítségére sietett, de szerencsétlenségére ő is ugyanúgy járt. Erre már Ravn is visszaért – mert ő ment elöl – és viszonylag gyorsan felsegítette előbb Tasszót, majd a köhögő Ilonát. Ravn úgy próbált helyezkedni, hogy egyikük se tudja berántani a vízbe, amikor kihúzza őket. Ezért döntött elsőnek Tasszo mellett, mert őt könnyen, gyorsan kisegítette, és csak utána tudta kiemelni Ilonát a vízből. Annak pedig végképp örült, hogy ő eközben viszonylag száraz maradt. Mind a két útitársa vacogott a hidegtől. – Gyertek, siessünk? – mondta Ravn aggódva. – Igyekezzünk, hogy mielőbb meleg helyre érjünk! Ahogy tudtak, siettek az egyre sűrűsödő sötétségben. Az utat inkább érezték, mint láttak, és a hideg víztől elgémberedett végtagjaikkal Ilona és Tasszo szinte csak vonszolták magukat. Szerencsére már nem voltak igazán messze, így még időben hazaérkeztek. A ház már csendes volt, mindenki nyugovóra tért. Csak egyvalaki várta őket ébren: Krisztin. A hosszú várakozástól csak egyre mérgesebb lett, amiért őt nem vitték magukkal erre a kiruccanásra. – Én talán nem tartozom közétek? Én is sok mindenen keresztülmentem már veletek, igazán elvihettetek volna! – sziszegte haragosan, de fojtott hangon, amikor megérkeztek, mert azért a házat mégsem akarta felébreszteni. De amikor meglátta Tasszo és Ilona szánalmasan vizes és fáradt alakját, nyersen felnevetett hirtelen jött kárörömében. Habár először kinevette őket, azonnal gondjaiba vette a két „kiöntött ürgét”, mint ahogy azt egy igazi „háziasszonynak” illik ilyen késői órán. Először arról gondoskodott, hogy Tasszo bekerüljön a hálókamrájába, mert az ő szobájuk Ilonával eléggé távol esett innen, mivel az fent volt az emeleten. Majd Ravn szobájába szinte belökte Ilonát, aki most egyáltalán nem tiltakozott ellene. Épp ellenkezőleg. Krisztin látta ezt Ilonán, és kaján vigyorral gondosan becsukta az ajtót maga mögött. Vigyora annak is szólt, hogy most majd Tasszo baját is elláthatja, hiszen a körülmények neki kedveznek. Végre felmelegítheti a fiút.

Ilona mint egy jégszobor állt Ravn szobája közepén, és már mozdulni is alig tudott. Ez a látvány ösztökélte arra Ravnt, hogy egy törölközőt előkeresve szárítani kezdje a lány haját. – Vedd már le a ruháidat! – parancsolta a lánynak. – Én nem. – kezdte Ilona gyámoltalanul, mert igazából nem is tudta mi történik most vele. – Nem nézek oda, csak szárítkozz már meg! – szólt rá keményen Ravn, mert attól félt, hogy Ilona gyávaságában tényleg megfázik a vizes ruhák miatt. Ilona a hidegtől elgémberedett ujjakkal kezdett hozzá, hogy blúzának zsinórjait megoldja. – Ha az embert forrón lobogó érzelmei megmentik a megfázástól, akkor ez most egy alkalmas pillanat lehet. – mormolta halkan maga elé a lány. Átázott csizmáit is levette, és a kandalló mellé állította száradni. Ravn odalépett hozzá. – Forrón lobogó érzelmeid vannak? – szólalt meg csendesen, mialatt segített a vizesen tapadóssá vált ruhák levételében. Ilona óvatosan hátat fordított neki. – Erre most nem akarok felelni – válaszolt halkan, lehajtott fejjel. De ez maga volt a válasz. Ravn egy nagyobb száraz, meleg kendőfélét keresett elő, és ebbe csavarta bele a lányt. – A maradékot vedd le magad, és feküdj be az ágyba! – szólt megint határozottan. Ilona mintegy álomban lebegve engedelmeskedett, de mivel az ujjai nem mozogtak eléggé, így a dolog csak nehezen ment. Legszívesebben úgy tett volna, ahogy általában a nők szokták ilyenkor, ha átfáznak. Ugyan rajta most nadrág volt, ezért nem tudta megtenni, de szégyellte is volna magát. Ugyanis a nők ilyenkor háttal állnak a tűznek, és felhúzzák szoknyájukat, hogy a tűz melegítse a hátsófelüket, hogy az esetleges felfázást elkerüljék. Ez azért mesésen kellemes tud lenni a hideg téli estéken. De ez a módszer sem volt igazán rossz, sőt. Bele volt csavarva ebbe a kendőbe, ami túl rövid volt elöl. Ha előrehúzta, akkor meg túl rövid lett hátul, de ezen már nem lehetett segíteni. Ravn is levette kissé vizes ruháit, és csak egy takarosnak mondható sötétkék, hosszú alsónadrág maradt rajta. A tó vizétől még sötétebb volt a térdei körül, de nem zavartatta magát ilyen apróságtól. Magas csizmái eddig védték lábszárát és lábfejét. Térdre ereszkedve dörzsölte Ilona lábait szárazra és melegre. A lány maga is besegített ittott a törülközésben. Fogai már nem vacogtak olyan hangosan. Ilona nem tudta levenni a szemét Ravn meztelen felsőtestéről. A férfi izmai a nagy betegség után is ugráltak a karjain és a vállain, ahogy dörzsölte a lány lábait. A mellkasa pont a megfelelő mértékben szőrös – gondolta Ilona, akit nagyon meglepett, hogy az ilyesmi foglalkoztatja.

Lassan, igazán lassan felmelegedett. – Megengeded, hogy megmasszírozzam a hátadat? – kérdezte tőle Ravn. – Ho. hogyne, kö. köszönöm – dadogta meglepetten Ilona. Felállt és közelebb lépett a férfihoz, majd megfordult. Ravn meleget dörzsölt a hátába, így a bőrében a vérkeringés elindult. Ravn – hogy Ilona még jobban felmelegedjen – masszírozás közben kissé előrenyúlt, kezei kissé kíváncsian a lány melle és hasa tájékára kerültek. Amikor rájött, hogy keze merre tévedt, zavartan és gyorsan vissza is húzta. – Talán jobb, ha magadnak csinálod – mondta rekedten. – Nem, csak csináld! – felelte Ilona szégyenlősen, de túlságosan is gyorsan. Hogy a feszültséget enyhítse, Ravn elővett egy külföldről származó italos üveget, majd kitöltött belőle két pohár italt, és megkínálta a lányt. Az ital erős volt, kissé édes, és nagyon finom. Ez jólesett mindkettőjüknek. Ilonának annyira ízlett, hogy még egyszer nagyot hörpintett a pohárból. – Nana, csak óvatosan! – nevetett Ravn, és egyszeriben boldognak, felszabadultnak tűnt. Talán nem volt szokva a női társasághoz? – gondolta Ilona meglepődve és egyben reménykedve is. De miért is számít ez? A férfi már hosszú ideje felnőttnek számított, mielőtt megismerte őt, így nem is kérhetett rajta számon semmit. A telihold most már teljes fényével világított be az ablakon. Ilona megpróbált úgy helyezkedni, hogy a hold fénye ne süssön rá, azt valahogy nem szerette volna ma éjjel. – Azt hiszem, legjobb lesz, ha végre bemászol az ágyba – mondta Ravn most már kedvesebb hangon. Olyan helyzetben kezdte magát érezni, mintha egy engedetlen kislánnyal, és egyben egy gyönyörű, végzetesen szép, bajbajutott tündérrel vitatkozna. – Majd én valahol máshol alszom – nyugtatta meg magát is Ravn. – Nem, nem, ez a te szobád! – tiltakozott túlságosan gyorsan és hevesen Ilona. Lehetetlen helyzetet teremtettek mind a ketten. A kandallóból áradó jóleső meleg elbágyasztotta Ilonát. Talán még a bor is hozzájárult. Valami arra késztette, hogy feleslegesnek tűnő mondatokat mondjon, amik nagyon is magukért beszéltek: – Szeretem, ahogy szárítgatsz engem. – mormogta a lány elégedett mosollyal az ajkain – olyan megnyugtató, annyira kellemes. – De már teljesen száraz vagy. – állapította meg a férfi nevetve. Nem tudta eldönteni, mit is kell ilyenkor felelni. Ilona kérdőn és kíváncsian nézett rá, várta a férfi reakcióját. Szemében szégyenlős, de eltéveszthetetlen hívás bujkált. Ravn fejében teljes zűrzavar uralkodott. – Mit csináljak, hogyan cselekedjek most? Hagyjam, hogy az események magukkal ragadjanak? Legjobban szeretnék melléfeküdni

az ágyba, és akkor mindenki tudja, mi következne. Ilona egész viselkedése azt sugallja, hogy tetszem neki, és közel akar lenni hozzám. Most megkaphatnám, erről meg vagyok győződve, de vajon van-e jogom hozzá? Az, hogy túl fiatal a lány, már nem számít kifogásnak. Az az elhamarkodott ígéret, amit valaha a kolostorban tettem, mint novícius az önmegtartóztatást illetően, az teszi, hogy állandóan bizonytalan vagyok? Nem, ezen még túl tudnám magam tenni, mert saját magam jöttem rá, hogy a kolostori élet nem nekem való. A hitem nem elég erős hozzá – gondolta Ravn. Legbelül viszont tudta, hogy mi az oka tétovázásának. Ilona tündérszerű törékenysége. Ez vonzotta annyira és ijesztette el egyszerre. Most már látta, hogy milyen finom teste van. Karjai vékonynak látszottak, bőre puha és sima, kissé csillogónak tetszett. Teste ugyan még nem volt asszonyosan fejlett, de a bőre alatt már perzselő tűz lobogott. A lány izmos és vékony testét látva olyan könnyűnek tűnt, hogy úgy érezte, bármikor fel tudná emelni őt, csupán az egyik karjával is. Légies, megfoghatatlan és egyben erotikus is volt egyszerre. Hogyan tudnak szeretni a tündérek? Tudnak-e egyáltalán? Na nem kell azért ennyire ostobának lenni! – korholta magát Ravn a gondolataiért. Ilona ízig-vérig ember volt, és nem valamilyen mesefigura. De azért mégis ott motoszkált benne a kétség, mennyire is emberi? Emellett ott volt az a kellemetlen, zavaró körülmény, amivel minden férfi előbb-utóbb szembesül. A nőknek könnyű dolguk van, az ő vágyaik nem látszanak meg a testükön olyan egyértelműen, mint a férfiakén. Egy férfi teste igazán árulkodó tud lenni! Különösen ott, a nadrágunk tájékán! – gondolta magában egy keserű fintorral. Azért is állt olyan közel a lányhoz, hogy az meg ne lássa. Ilona tulajdonképpen félreértette ezt a közelséget, és bátorítóan egy lépéssel ő is közelebb lépett. Erre Ravn – nem is tudta, miért – hátrált egy lépést: nem mehet túl közel, mert akkor a lány megérzi, észreveszi vágyát. Ilona hirtelen elszomorodott, és megbántott arcot vágott. – Bocsánat, nem akartam tolakodó lenni, nem akartalak megijeszteni – mondta halkan, lehajtott fejjel. Ó, a pokolba minden felesleges illemmel! – gondolta kétségbeesetten Ravn. – Ez a helyzet egyre rosszabb! – azzal előrelépett, és karjaival átölelte a lányt. Az arcát arca felé fordította, és gyengéden megcsókolta. Hallotta a lány zihálását, és félelemmel gondolt arra, hogy ezzel a lépésével végleg elveszítheti.

De nem! A lány kis sóhajtással hozzásimult, karjait nyaka köré fonta, és gyengéden visszacsókolta. A pillanat riadalma az érzelmek feltörő kavalkádjává változott hirtelen. Egymásra néztek. Ravn tekintete felhős lett, és óvatosan kezébe fogta Ilona fejét. A lány törölközője lecsúszott. Ravn most már hosszan, óvatosan és szerelmesen csókolta meg. – Szeretlek. – mondta csendesen. – Ne félj tőlem! Ilona arcát belefúrta a férfi mellébe. – Én is szeretlek. – suttogta. – Nagyon, nagyon! Ravn megsimította a lány még mindig vizes haját. – Szükséged van az ágy melegére – mondta elfúló hangon. – Neked is – válaszolt Ilona, mintha valami semmiségről beszélgetnének. – Igen. Mindkettőjüknek elfogyott a levegője. Ez egy igazán csodálatos és egyben nehéz pillanat volt. Ravn ekkor felemelte Ilonát. Őszinte örömére nem volt olyan könnyű, mint azt korábban hitte, és belefektette az ágyba. Melléje feküdt, és óvatosan magukra húzta a selyemmel bélelt takarót. – Jaj! – nyögte. – Jéghideg a lábad! Ilona aprót kuncogott, majd a hangja kissé ijedten hangzott, ahogy a férfi felé fordult: – Ravn. Én még sohasem. tudod. – Te még szűz vagy, tudom. Légy nyugodt, nem érintelek – válaszolt megnyugtató hangon Ravn. Ilona meglepődött. Nem! Nem igazán ezt akarta mondani Ravnnak! De lehet, hogy azért minden rendben van. Vagy talán mégsem?

31 Ilona azt vette észre, hogy Ravn hangja remeg, bár a férfi megpróbálta leplezni ezt. – Te már voltál úgy.? – kérdezte halkan Ilona Ravnt. Szorosan feküdtek egymás mellett az ágyban. – Mi? – kérdezett vissza a férfi értetlenül. Miért kell ezt így megnehezíteni számára? – gondolta kétségbeesetten Ilona, majd újból rákérdezett: – Te már voltál ilyen helyzetben? Ilona kérdése kellemetlenül érintette Ravnt. Nem akart hazudni, ezért becsületesen felelt. – Igen. Már nagyon régen volt. Mielőtt a kolostorba mentem, akkor történt. Fiatal voltam és tapasztalatlan. Egy idősebb nő akart bevezetni a testi szerelem rejtelmeibe. Csak néhány napig tartott, hogy nála voltam. Azután hazajött a férje, rajtakapott minket,

és félig agyonvert. Utána kerültem a kolostorba. Egypár barát szedte össze, ami megmaradt belőlem, egy kerítés tövében találtak rám. Ilona a hallottakon nevetni kezdett. – Szóval nem minden kalandod volt dicsőséges? – próbált szigorúan nézni Ravnra. – És mondd, mi történt az asszonnyal? – Nem tudom – felelte közömbösen Ravn. – Gyűlölöm azt a nőt! – fakadt ki ingerülten Ilona. – Elvesztegetett érzelem. Bennem nem volt semmi érzés őiránta. Rendkívül domináns nő volt. Nem mertem ellent mondani neki. Nem is tudtam, hogy férjnél van. Befejeztük a témát? – kérdezte Ravn színtelen hangon, jelezve, hogy ez az eset igazán nem számít neki. – Igen. Végül is én vetettem fel – adta meg magát Ilona. A hangulat megenyhült. Ilona feküdt, és arra emlékezett, hogy feszült Ravn teste az övéhez, percekkel ezelőtt, kint a padlón. Ricke sok mindent elmesélt, és megtanította egyre s másra a férfiakkal kapcsolatban, de a nagyobb tudást Krisztin adta meg a maga nyers módján. De ez most gyönyörű érzés volt. Ravn igazán kívánta, és ő is akarta a férfit. Ó, igen, nagyon akarta. Egész teste beleremegett a vágyba. De Ravn valamiért még tétovázott. És tényleg hiányzott még valami. Az a mérhetetlen bizalom egymás iránt, amit még kerestek. Mennyire merjék kiadni magukat? Régen barátok voltak. Társak jóban, rosszban, szárazföldön és vízen. (Mostanában különösen vízen.) Viszont ez a mostani élmény egy új, különös, de régen várt helyzet volt. Mi a fenéért kérdezett ilyen ostobaságot, mint az előbb? – korholta magát Ilona. Ilona nem tudhatta, hogy hányan hibázták el a jó lehetőséget ily módon egy frissen bimbózó szerelem során! Szíve nagyokat dobbant. Ravn teljesen csöndben feküdt, nem segített neki semmit. Ilona szerette volna a remegését lecsillapítani, valahogy láthatatlanná tenni. Érezte, hogy valakinek meg kell törni a csendet. – Ravn. Ölelj át! – suttogta halkan. – Félek ebben a holdfényben. Ez teljesen igaz is volt. A kékesen sápadt fénycsík, amely bevetődött az ablakon, mintha félelmes borzongást sugárzott volna. Ravn feltámaszkodott a könyökére. Nagyon komoly hangon szólalt meg. – Ilona, nem tudlak megölelni. Nem merek közelebb húzódni hozzád. A lány nem felelt. Szívesen simította volna meg a férfi arcát, hogy ezzel is jelezze a szeretetét, de a férfi viselkedése nem igazán bátorította föl erre. Ravn félénken mosolygott. Arcéle éppen csak látszott a hold és a kihunyóban lévő tűz fényénél.

– Drága kicsikém, ez egy váratlan helyzet. Nem így képzeltem el. Én meg akartam kérni a kezed, annak rendje-módja szerint. És abban a remegő várakozásban élni egészen az esküvő napjáig, ahogy a becsület megköveteli. Soha nem akartam erőszakoskodni veled – fejezte be mondandóját a férfi. Ez egy igazán szép gondolat volt, és Ilonának nagyon tetszett. – Ilona! Nem tudok még rád nézni sem, anélkül, hogy. Most egymásnak háttal fordulunk, és megpróbálunk aludni egy kicsit. Jó? – kérte szelíd hangon a férfi. – Jó! – mondta a lány engedelmesen. – Ez okosan hangzik. – A fene egye meg azt az okosságot! – gondolta magában mérgesen. – Jó éjszakát! – Jó éjszakát, kis tündérkém! – válaszolt neki Ravn gyengéden. Már megint az a tündér! Ilona nem tudta, hogy bóknak vagy gúnyolódásnak vegye ezt a megszólítást. Ravn maga sem hitte, hogy így tud majd aludni, de a hosszú, fáradságos nap és az izgalmas események megtették a magukét. Ahogy elaludt, azonnal álmodni kezdett. Álmában egy erdőben járt. Egy szép, titokzatos varázserdőben, amit már ismert. Ez a Titokzatos erdő volt. Egy tündért kergetett, aki csúfolódva tért ki előle, és csivitelő kacagással nézett ki egy-egy fa mögül. Ravn pontosan tudta, hogy el akarja fogatni magát, csak incselkedik vele. Ravn nem szaladt utána, csak nagy lépésekkel szelte át a levegőt, szinte félig repülve haladt. Könnyű volt a teste, de a tündér mégis túl gyorsan távolodott. Ennek ellenére a kettejük közti távolság állandóan csökkent. El kell érnie, meg kell fognia! Teste kielégülésért áhítozott, mert a tündér olyan gyönyörű volt, hogy megkívánta. Ravn hangosan zihált – és végre elérte! Ravn izzadságban úszva ébredt fel, valószínű, hogy álmában megfordult, mert most Ilona háta felé fordulva feküdt. Térdei kicsit felhúzva voltak, pont Ilona felhúzott térdeinek vonalában, így hímtagja a lány combjaihoz nyomódott. Úristen, mit teszek? – gondolta rémülten, ahogy felfogta a kialakult helyzetet. – De nem tudok megálljt parancsolni magamnak! A lány, meglepetésére, ébren volt. Érezte és hallotta, ahogy remeg és aprókat nyög. – Ilona. – suttogta. – Ne haragudj, máris visszahúzódom. Ilona hirtelen félbeszakította: – Segíts rajtam, Ravn! Elégek! Ravn aggódva sóhajtozott. Akarja! Most már nincs megállás. Pokolba azzal a lovagiassággal! Nem, nem hátulról teszi meg! Bármennyire is kézenfekvő, az első alkalommal nem hátulról! Kis simítással a lány vállára, adta tudomásul, hogy forduljon meg, és ő engedelmesen

megfordult. Ilona a hátán fekve várakozóan, remegve feltárta magát. – Légy az enyém, Ravn! Vegyél birtokba, akarlak, nagyon akarlak! – suttogta elfúló hangon a férfinak. Kinyújtotta karjait a férfi felé, és a takaró a mozdulattól lecsúszott a padlóra. – Fájni fog. – dadogta a férfi. – Először fájdalmas lesz. – Tudom. De nem számít – válaszolt szinte türelmetlenül a lány. De a fájdalom azért fájdalom maradt. Ravn nagyon óvatos volt, olyan figyelmes és gondos, amilyen csak lenni tudott ebben a túlfűtött állapotban. Ilona megremegett, amikor megérezte az érintést a titkos helyen. Teljesen kész volt a befogadásra, és a hímvessző magától a helyére csúszott – míg el nem ért az akadályig. Akkor Ilona olyan hasító fájdalmat érzett, hogy akaratlanul is akkorát harapott Ravn vállába, hogy fogainak nyoma ott maradt. De Ravn ezt most nem is érezte. Egy olyan ringó körforgás közepén találta magát, amit még soha nem élt át. Szédült a fejében táncoló tündérektől. Elragadtatottságában egy ködös tavaszi erdőben járt, amely illatozott a nyíló virágoktól, és a vére pezsgett ettől a varázslatos szerelemtől, amely az alatta fekvő női lényből áradt. Csak egy villanást látott a könnyes zöld szemekből. Ilona fájdalma elmúlt, és együtt voltak egy vad, lihegő beteljesülésben, mely mindent elsöpört, ami körülöttük volt. Vodja, Vodja, mi csináltál vele? Ki ez a lány? Csak az én hatalmas vágyam tette, vagy tényleg egy erdei nimfa lett belőle? Ilona mellei hevesen emelkedtek és süllyedtek. Halkan suttogott Ravn fülébe, hogy az nem is tudta, honnan származnak a hangok. – Ez már nagyon hiányzott. A teljes bizalom. Az, hogy átengedjük magunkat egymásnak. Ez a pillanat, Ravn, ez az örökkévalóság pillanata.

32 Ezen a teli holdas, fényes éjszakán Tasszo másfajta rálátást kapott az erotika misztériumára. Talán a misztérium nem is a legmegfelelőbb szó. Krisztin igazán eltökélt volt. – Le a csomagolással, kölyök! Itt nem fog senki tüdőgyulladást kapni! – szólt határozottan a kissé megszeppent Tasszóra. – D. de magam is elboldogulok. – tiltakozott erőtlenül Tasszo. – Szó sem lehet róla! Teszek még fát a tűzre. Már majdnem kialszik. Melegnek kell lenni itt is, meg ott is. Tasszo ügyetlenül hámozta ki magát a ruháiból. Az első darabot szépen összehajtva rakta le.

– És még te mondod, hogy elboldogulsz egyedül? Ide tedd azokat a holmikat! Meg kell száradniuk, nem fogtad fel? Néha azt hiszem, hogy egy tyúkólban születtél. Így! És most le a nadrággal is! – Neee. majd ha elmentél – tiltakozott elkeseredetten Tasszo. Krisztin felvihogott, és mivel Tasszo háttal állt az ágynak, egyszerűen belökte, így a fiú egyenesen hanyatt esett, bele az ágyba. Mielőtt rémült szemekkel tiltakozni lett volna ideje, Krisztin is benn termett az ágyban, és keresztben Tasszóra ült. – Na, nézzük csak! A hajad száraz – állapította meg, és összeborzolta a kezével. – Feltétlenül meg kell masszírozzalak, hogy átmelegedjél. Lássuk csak, hol van itt valami, amivel megtörölhetlek? A lány körülnézett. Tasszo gyenge kísérletet tett, hogy kiszabaduljon, de Krisztinnek nagy gyakorlata volt az ilyen harcokban. – A fenébe, nincs itt semmi. Akkor használom a ruhámat. – Minden fakszni nélkül lehúzta a ruháját a fején át. Csak egy nagyon rövid kis fehérnemű maradt rajta. Tasszo lebénult. Krisztin a ruhájával elkezdte dörzsölni a vállait. – Le a nadrággal, azt mondtam! – parancsolt rá a fiúra. Tasszo kétségbeesetten markolta nadrágja korcát, és el nem engedte volna semmi pénzért. – Ne légy már nevetséges! – szidta le a lány. – Fordulj a hasadra, ha már olyan szörnyen szégyenlős vagy! Na, ezt még Tasszo is meg tudta tenni. Gyorsan, mint egy menyét, úgy kapta le róla Krisztin az átázott nadrágot. Tasszón az sem segített, hogy kalimpált és tekergett védekezésül. – Ez már jobb! – mondta Krisztin elégedetten. – Most pedig megszárítkozunk. Tasszo feladta. Tulajdonképpen nagyon kellemes ez a dörzsölés – gondolta, mikor már kényesebb részeit eltakarva feküdt ott. Miközben mindenféle arcpirító malacságok taglalása közben melegre dörgölte, Krisztin így folytatta: – Nagyon merevek az izmaid. Engedd meg, hogy puhára masszírozzam a nyakad és a vállad. – Mmm, az finom lesz. – dünnyögte Tasszo csak úgy, a kezeinek. A tűz meleget adott. Tasszo érezte, hogy Krisztin az ő fenekére ül. Ez egyszerre volt zavaró és olyan csodálatos, hogy nem tudta meghatározni az élményt. Most a lány kicsit hátrább költözött rajta, és a derekát masszírozta. Ez is nagyon jó volt, Tasszo egészen elálmosodott. – És most a mellizmokat! Nem, nem, maradj csak nyugodtan így, majd innen elérem. Krisztin kezei csiklandozták, Tasszo vihogott, és elmondhatatlanul hülyén érezte magát, ugyanakkor szégyenkezett is. De Krisztin csak nevetett.

– Milyen szép, egyenes hátad van! – dicsérte meg a fiút. – Nagyon férfias. – Ezt Tasszo nem tudta eddig. A szavak jót tettek neki, mindig kicsit aprócskának érezte magát a jól megtermett Ravn mellett. Most egyszerre sokkal erősebbnek, daliásabbnak hitte magát. – És most a hasat és a combokat dolgozzuk meg – mondta Krisztin. No nem, most már túl messzire ment! Krisztin észrevette az elhúzódást. – Ez nagyon hasznos – biztosította a fiút. – Az ember erős, lapos hasat tud kialakítani masszírozással. Finom, erős hasizmokat. És a lábaidon is feszülnek az izmok! – nem adta fel a küzdelmet Krisztin. Félig ráhasalt a férfi hátára, hogy az érezte a lány mellbimbóját a hátán. Tasszo még lélegezni is alig mert. Krisztin kezei körkörösen dolgoztak a hasán és a combjain. Finom, nagyon finom. – gondolta Tasszo, és egy picit megemelte magát, hogy Krisztin mindenhová odaférjen. A körök kisebbek és egyre kisebbek lettek. És most megérintette. Tasszo felnyögött. – Ne, nem hiszem. A hátához megint odapréselődtek azok a finom mellbimbók. Tasszo érezte, hogy Krisztin levetette a fehérműjét. Ó, micsoda gyönyörűség! – Krisztin, nem akarom, hogy mi. – Nézd ezt a picikét, hogy összefagyott! – gügyögött Krisztin annak, amit már határozott fogással tartott a markában. – Ott ázott a hideg vízben, de bármibe fogadok, hogy ötször ekkorára is meg tud nőni! – Azt gondolom, hogy itt abba kellene hagynunk. – morogta Tasszo, és megpróbálta kezével védeni férfiasságát – csekély eredménnyel. Hogy mindig mindent megenged Krisztimnek! – Ennek most meleg kezekre van szüksége, teljesen jéghideg! Így, ni! Tovább simogatta a titkos testrészt, minden kegyelem nélkül. – Most fordulj meg, Tasszo, nem érlek el rendesen. Nagyon ügyes vagyok az összezsugorodott részek felmelegítésében! Gyerünk! Tasszo mérgesen nézett Krisztinre, és mérgesen gondolt saját magára, a gyávaságáért, az egész testében eláradó finom, hideglelős borzongásokért. Hirtelen hanyatt fordult, úgy, hogy a lány majdnem leesett róla. – Rendben van, csináld! – nyögte megadóan. – Lássuk, mégy-e vele valamire., meg tudode melegíteni! De ne nézz oda! A fenébe, minek kellett ezt az utolsó pár szót mondania? Meddig tudja kezeivel eltakarni? – Nem kell odanéznem! – mondta Krisztin puha, meleg hangon. – Csukd be a szemedet, a többit bízd rám. Tasszo gyorsan lehunyta a szemét, de hamar rájött, hogy nem is neki kellett volna ezt

tenni. Krisztin feltérdelt, simogatta és játszott az eddig gondosan eltakart részével, majd előrehajolt, és megcsókolta. Ránézett Tasszóra, majd kikacagta. – Már jön elő! – ujjongott hangosan. A macska rúgja meg! – Krisztin, már elég. – mondta a fiú vacogó fogakkal. – Én. én. Minden olyan gyorsan történt, a lány egyetlen gyors mozdulattal ráült, pontosabban beleült. – Ó, Szentséges Szűzanyám! – nyögte Tasszo egy kicsit eretnek módon, mert az a mondat egyáltalán nem illett ide, egy ilyen pillanathoz. Tasszo érezte, hogy férfiassága hatalmasra duzzadt! És már egyáltalán nem fázott! – Tasszo, ez egy pompás darab! – mondta Krisztin elragadtatva. – Teljesen betölt, úgy érzem. Ez nagyon jó! Nem? Tasszo látta Krisztin arcán, mennyire élvezi a lovaglást, mintha egy ménen ülne, galoppban. Saját maga úgy érezte, mintha egy lavina indult volna el benne. – Nem, állj, várj meg engem! – lihegte Krisztin. Tasszo észrevette lealázó pozícióját, mire marokra fogta Krisztin fenekét, megfordultak, így ő lett a helyzet ura. – De Tasszo! – nevetett a lány meglepve. – Milyen erős vagy! A dicséret csak megerősítette Tasszo önbecsülését. A forduláskor kicsúszott a jó meleg helyről, de egyetlen mozdulattal visszatalált megint. Ez már jobban esett, irányító helyzetben volt, és végre felfogta: lefeküdt Krisztinnel, ahogy azt már sokszor álmodta, sok reménytelen éjszakán. Krisztin kezei simogatták vállait, és arca olyan szép és kedves lett. Tasszo sokáig szerette volna még nézni, de az arckifejezés megváltozott, a transzban égő eksztázis tűnt most elő. Tasszo eddig nem tudta, hogy a nők is át tudják élni az élvezetnek ezt a pillanatát. Tasszo, aki visszatartotta kezdődő orgazmusát, most nem várt tovább, engedte, hogy a gyönyör folyamként sodorja magával, és csodálatos élményben volt része. Krisztin hamarabb végzett, mint ő, de biztos kézzel vezette, egészen a beteljesülésig. Tasszo még szeretett volna így, ölelkezve feküdni, de Krisztin felugrott azzal a kifogással, hogy neki még ezt-azt el kell intézni, mert, mint morogta: „Itt nem lesz semmiféle kölyök!” – Sietnem kell! – jelentette ki, míg ruháját visszacibálta magára. – De, a fene essen belé, jó kis reszelőcskét játszottunk, mi? Jó pár napja nem volt ilyenben részem, már nagyon rám fért. Valld be, neked is jó volt, újonc! – vigyorgott Tasszóra. Tasszo kiült az ágy szélére, és kezét Krisztin felé nyújtotta: – Szeretlek, Krisztin! – mondta ünnepélyesen. A lány nagy szemeket meresztett. – Szeretni? Ez csak egy szaros szó. Mi a fene köze van ehhez most?

Kisurrant az ajtón. Tasszo ostobának és elutasítottnak érezte magát. Kinézett a lőrésen. Egy szédítően éles, kékes árnyalatú hold fénye árasztott el mindent, anélkül, hogy maga a hold látszott volna. Ez egy igazi boszorkányéj! – gondolta. Még szerencse, hogy leráztuk a Holdboszorkányt! Mert ez az éjszaka biztosan az övé. Krisztin az ágya szélén ült, szobájában. Ilona ágya üres volt. Ez az érzés a szívébe szúrt. Arca komolyabb és szomorúbb volt, mint azt valaha valaki is látta. Muszáj neki állandóan csúfolódó és káromkodó szavakat mondania? Még a tréfái is sértőek! Tasszo életét kockáztatta, mikor megmentette a Holdboszorkánytól. És állandóan ügyel rá, hogy neki jól menjen a sora. Még a becsületéért is verekedett egyszer. De nem volt helyes tőle, hogy elrontotta az estét azzal az ostoba, szentimentális beszéddel. Krisztin nem is vette észre, hogy arcán nehéz könnyek folynak végig. Vége a harmadik könyvnek

{i}

1 rőf = 0,594 m