Margit Sandemo. Vak hold

Margit Sandemo Varázsjelek 4.

Vak hold Tuan Könyvkiadó 2008

© Margit Sandemo, 2005 A sorozat eredeti címe: Trollrunor A mű eredeti címe: Blind Mane Varázsjelek 4. Vak hold Fordította: Csikasz-Kollár Zsuzsanna Borítófestmény: Ian Banks Szerkesztő: Mórocz Tibor Főszerkesztő: Hidegföldi Gyöngyi Tünde Szöveggondozás: Kovács Nóra Műszaki szerkesztő: Massár Mátyás Felelős kiadó: Hidegföldi Gyöngyi Tünde és Mórocz Tibor Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató Magyar nyelvű kiadás: © Tuan Kiadó, 2008



Most Ilona végre megkapja az ő Ravnját, és Krisztin sorsa is rendeződni látszik. A fiatalok boldogságát továbbra is sok veszély fenyegeti. Nem várt akadályok és talányok nehezítik meg az életüket. A Keleti-tenger másik partján, Hród hűbérállamban a Holdboszorkány új gazdát keresve Odo körül ólálkodik, és csak a kellő alkalomra vár, hogy elfoglalja helyét a testében. A Hold-boszorkány gonosz tervének megvalósításához igazán romlott lelkű embert talált a kicsiny hercegség új zsarnokának személyében. Csak Ravn tudná megmenteni fiatal rokonát, Magnust, akit halálos veszély fenyeget, mert kapzsi családtagjai megirigyelték várható örökségét. Ravn rájön, hogy négy titkot kell megfejtenie ahhoz, hogy legyőzhesse a Holdboszorkányt és a mögötte álló Gonosz Erőt: - A Holdboszorkány. Kicsoda ö, és hol van a lakóhelye, ahol le lehetne győzni? - A Farkasok népe. Miért titkolják annyira a saját történetüket? - A borostyánfarkas és a csontsíp. Mi a varázsjelek jelentése? - A két tündérgyermek, Lesinka és Vodja. Mi az összefüggés a négy titok között?

Ravn - Vratiszláv herceg, Hródnembeli Vratiszláv Ravn Ilona (Iliána) - a kamarás úr tizenéves lánya Tasszo - fiatal, romantikus lelkületű várőr Hródból Krisztin - fiatal skanéi lány, aki eltévedt az életben Ricke (Rikissza) - Iliána korábbi dadája és legjobb barátnője Jeppe - Ricke férje, földműves és halász az Österlénen, Skanéban Amálie - Ravn nagyanyja, nagybirtokos az Österlénen Magnus - ötéves fiúcska, Amálie dédunokája és örököse Torkild - Ravn távoli rokona Tilde - Torkild sógornője Per - Tilde fia, második az öröklési rendben Odo - Ravn gonosz bátyja, Hród új uralkodója Nyikoláj - hajótörött orosz pátriárka, aki haza akar jutni Farkasok népe - kilenc toprongyos alak a régmúlt időből Taino - a kutyájuk Lesinka - erdei tündér Vodja - vízimanó, ők ketten a Tündérkirálynő és a Víziember gyermekei Holdboszorkány - megátalkodott lény, gonosz eszköze egy hatalomnak A Gonosz Erő - ami az árnyékban várakozik

ELSŐ RÉSZ A csend 1 Ahogy az idő, és a körülmények alkalmasnak bizonyultak, azonnal elhozatták Nyikoláj atyát a birtokra, ahol is Amálie nagymama kiválóan gondoskodott róla. Mindenki nagy tisztelettel vette körül. Tiszta ruhákat kapott, amelyeket azokból a vásznakból varrtak, amiket a birtokon szőttek. Rongyai helyett mértéktartó és egyházi emberhez illő öltözéket kapott, és így a keresztet is a mellére tehette. Ahhoz, hogy e tárgy igazán, teljes pompájában látszódjék, a pátriárkának újabb áldozatot kellett hoznia. Le kellett nyírnia impozáns szakállának egy részét. Miután tökéletesen meg volt elégedve új és méltóságot parancsoló kinézetével, ezzel a nagyon kellemes érzéssel vezette Amálie asszonyt asztalhoz már a megérkezése utáni estén. Mindenki őszintén megcsodálta az előnyére változott Nyikoláj atyát, csak Tilde tett egy szúrós megjegyzést Torkildnak: – Mindig azt hittem, hogy az orosz ortodox pátriárkák magasak és jól tápláltak. – Ha sokáig itt marad, majd feleszi magát… – mormolta vissza Torkild. – Itt azért valami készülődik! – suttogta Tilde. – Ravn és e között az éteri lányka, Ilona között különös hangnem uralkodik. Azok az egymásra vetett pillantások és mosolyok valami szervezkedésre utalhatnak – fejezte be halkan a mondandóját. – Ostobaság! – nevetett fel Torkild. – Sosem láttál még szerelmespárt ezelőtt? Ez már elnémította Tildét. Ő bizony már hozzákezdett az elbájolási hadműveletéhez Ravnnal szemben. Úgy gondolta, hogy ezzel valamivel rövidebb utat találna a birtok megkaparintásához. Ezt a tervét még nem említette Torkildnak, mert tudta, hogy ez kellemetlen meglepetés lesz a férfinak. Egyébként akárki akármit mond, Ilona még csak egy kislány! Neki nem fog problémát okozni, könnyen félre tudja állítani, csak legyen alkalma négyszemközt maradni Ravnnal! Minden férfit megkapott, akit csak kinézett magának. „Pedert is pár nap alatt megfogtam annak idején, és ez a bamba férfi a halála napjáig imádott engem. Ravn kimondottan ínyencfalat lesz a számomra, csak végre nézzen rám!” – elmélkedett magában Tilde. A kis Magnus is az asztalnál ült, és nagy szemekkel nézte a csillogó keresztet. Tilde újra lebiggyesztette száját, megint nem tetszett neki valami. „Ezt a nyavalyás, taknyos kölyköt még el kell takarítani az útból” – töprengett magában. Nem várhat sokáig ezzel. De ha jól belegondol, akkor van más megoldás is. Ha elcsábítja Ravnt, onnantól Magnus már nem fontos a számára. Akkortól majd Ravn és ő, Tilde fog itt uralkodni. Az öregasszony halálát igazán kivárhatják, mert erre a kis időre nem érdemes terveket szőni.

A saját fiára, Perre nem is gondolt. Annyira jelentéktelen volt a számára, hogy bele sem szőtte a terveibe. Úgy gondolta, hogy egy bezárt szobában, őrrel az ajtaja előtt nem csinálhat sok galibát. „Miről is beszélnek az asztalnál? Ja, igen! Ó, csak ez a kis nyeszlett pátriárka a nagy öröm oka!” – bosszúsan nézett a boldog egyházi emberre. Egy szolgálót bíztak meg azzal, hogy mindent rendezzen el a hazatérése körül, és találjon egy alkalmas hajót a számára. Azután kísérje el a parton addig, amíg azt nem látja, hogy biztonságban felszállt a hajójára. Az útiköltségeket Amálie asszony fizette, aki épp most Nyikoláj atyához beszél: – Önnek, atyám, sok megaláztatást, bánatot, egyedüllétet és szenvedést kellett kiállnia ez alatt a hosszú idő alatt. Amíg csak akarja, itt a birtokon szívesen látott vendég nálunk. Ebéd után Tilde odament az idős asszonyhoz, és nem titkolt rosszindulattal szólította meg: – Amálie néni, nem úgy van, hogy a pátriárka a mi egyházunk szemében eretnek? – kérdezte epésen. – Ő Isten embere. Az, hogy melyik istené, az nem számít olyan sokat – válaszolt magabiztos nyugalommal Amálie nagymama. Tildét elfutotta a méreg. „Micsoda naivitás!” – gondolta magában, de megemberelte magát, és tettetett hízelgéssel válaszolt: – Amálie néni mindig olyan jószívűen adakozó, olyan kegyes mindenkihez! – mosolygott erőltetetten. Azonban gondolataiban másképp vélekedett: „A fene a hárpiáját! Rettenetesen szívós! Sok gondom lesz még vele!” Tasszo egész este szótlannak és szomorúnak látszott. Nem akart itt maradni a birtokon. Tovább szeretett volna menni a part mentén, új helyet akart keresni magának. Nem akart potyavendég lenni a kedves Amálie asszonynál, de legfőképpen nem akart Krisztin közelében maradni azután, hogy olyan határozottan elutasította. És Krisztin? Nem akart a nagy asztalnál étkezni, szerinte az ő helye a cselédek között van. A személyzet többi tagjával együtt a konyhában étkezett. A tavasz hamar jött ebben az évben. Már márciusban megérkezett, és azóta hétről hétre melegebb lett. Az evezőshajót lerakták a gyllebodi tóra, hogy ott dagadjon a deszkája néhány napig, még a használat előtt. Ravn és Ilona kedvet kaptak egy kis hajókirándulásra a tavon. Az egyik szélcsendes napon elindultak, de nem az öbölbe tartottak, hanem arra a részre, amely kívülre esett a Barátok útjánál, egészen a nyílt víz felé eveztek. Régen nem éreztek ilyen békés hangulatot. Ilona kecsesen belógatta kezét a tiszta vízbe. – Még életemben nem voltam ilyen boldog, Ravn! – sóhajtott boldogan, majd sugárzó mosollyal nézett a férfira. – Nagyon jó, hogy erre jöttünk, itt tényleg béke és nyugalom van – értett egyet vele Ravn. Az evezőket behúzta a csónakba, csak a víz csöpögött róluk. Csendesen ringatóztak a vízen. – Hallod, milyen csend van itt? – kérdezte halkan a férfi.

Mintha ezt az idilli csendet akarná kihasználni, egy fenyőcinke akkor kezdett bele énekébe. A madár füttyének tiszta hangjai visszhangoztak a tavon. A madárdal szomorúságról, egyedüllétről, sorstalanságról mesélhetett volna, de nekik mást juttatott az eszükbe. Tulajdonképpen a cinkéknek ez jelenti az év legszebb időszakát, ilyenkor találják meg a párjukat, és a dal is gyönyörű volt, nem vitás. Ravnnak egy érdekes ötlete támadt, amit rögtön megosztott Ilonával: – Mit gondolsz, lehet szeretkezni egy hajóban? Ilona szívből jövő nevetésben tört ki. – Nem, nem hinném, hogy lehetne. A partról jól lehetne mindent látni. Azonkívül a csónak aljában víz van. – Ezeket figyelmen kívül lehetne hagyni. Kedvem is van hozzá. Mindig lopakodnunk kell, és ez már olyan megalázó. Ez így nem mehet tovább. Nem sok szerelmes találkozásuk esett mostanában. A körülmények ezt nem igazán tették lehetővé. – Ilona! – mondta Ravn. – Komolyan elgondolkodtam valamin. Hozzám jönnél feleségül, mondjuk, most rögtön? Ilonának a szava is elállt, de mielőtt bármit is válaszolhatott volna, Ravn folytatta: – Van egy tanyám, ami nem igazán egy kastély. Nincs semmi másom az anyai örökségen kívül, ami most, miközben Hródból eljöttünk, meglehetősen megcsappant. Nem tudlak más otthonba vinni. – Befejezted a mentegetőzésedet? Helyes! Akkor talán válaszolhatok a feltett kérdésedre. A válaszom igen, és százszor is igen, Ravn! Persze hogy akarok a feleséged lenni. Én nem vagyok gazdag, csak a kamarás úr lánya vagyok, nincsen semmilyen vagyonom. Te meg azért mégiscsak egy herceg vagy. – Most én kérdezem, hogy befejezted-e a mentegetőzést? Nem tudlak most megölelni, mert akkor felborul a csónak, de megteszem, amit csak lehet – nevetett Ravn boldogan a lányra. – Felborul a csónak? – kérdezett vissza Ilona, miközben a szája szegletében a nevetés bujkált. – Ó, pontosan tudod, hogy mire gondolok – mosolygott vissza Ravn. – A megölelés azt jelenti, hogy most mi egy pár lettünk. A pátriárka helyet kapott azon a hajón, ami Novgorodba tart, és már a következő hetekben el is indul. Mielőtt elmenne, össze is eskethetne bennünket. – Igen, ez kitűnő gondolat! De nekünk akkor nem görögkeleti vallásának kellene lennünk? – Ugyan, e nélkül is mehet a dolog! Legalábbis remélem. – mondta a férfi némi kétkedéssel a hangjában. Majd Ilonára nézett szerelmes tekintettel, és úgy mondta a lánynak:- Mindig magam mellett akarlak! Azonnal akarom, és azt is, hogy örökké tartson!

– Ebben egyetértünk! – nézett rá csillogó szemmel Ilona. Nem sokkal később, ahogy tovább eveztek a tó nyugodt vizén, látták, hogy a parti erdő szélénél sétál Magnus és a dadája. Az élénkzöld bokrok között a kisfiú fehér virágokat szedett csokorba, miközben a hűséges és megbízható Malena minden mozdulatát figyelemmel kísérte. Ravn és Ilona vidáman kiabáltak, integettek nekik, és mintha az életük öröme mindenkire ráragadna, Magnusék is boldogan visszaintegettek. – Elvigyük őket magunkkal? – kérdezte Ilona a férfit. – Vigyük – bólintott Ravn, és olyan szeretettel nézett Ilonára, ahogy még senki sem. Magnusnak nagy örömet okoztak azzal, hogy bemászhatott melléjük a csónakba. Ahogy Malena, a dajka követte a fiút, és belépett az evezősbe, bizony az jócskán belemerült a vízbe. A gyereket az evezőspadra ültették Ravn mellé, és némi segítséggel evezni is tudott az egyik lapáttal. Komoly arccal és összeszorított szájjal emelgette az evezőt. A délutáni nap melegen cirógatta arcukat, a víz tükörsima volt. A fák ágain már látszott, hogy napokon belül kipattannak az utolsó rügyek is, és dúsan zöldellnek majd. „Ez az egész, ami körülvesz minket, annyira idillikus és megnyugtató” – gondolta Ilona, aki nagyon élvezte a kirándulás minden percét. Majd hirtelen visszazökkent a valóságba, mert a kisfiúra pillantva eszébe jutott, nincs minden veszély elhárítva. – Minden rendben van? – kérdezte halkan Matériát, kimondatlanul is célozva Magnus helyzetére. Malena suttogva válaszolt, mert a víz elvihette a hangokat illetéktelen fülekbe. – Sokkal nyugodtabb lett minden, amióta itt vagytok. Remélem, sokáig maradtok velünk! – Azért, hogy őrködjünk a gyermek érdekei fölött? – kérdezett vissza Ravn. – Pontosan – helyeselt a dada. – Meg azért is, mert végre az igazi családfő lakhatna a kastélyban. Békében telhetnének a napjaink – sóhajtott Malena. Kicsit töprengett, majd halkan folytatta. – Azért valami igazán furcsa és egyben dühítő dolog történt valamelyik nap. – Igen? Mi volt az? – kérdezte Ilona kíváncsian. – Tilde asszony meghallott pár olyan szót, amit nem kellett volna. Amálie asszony beszélgetett velem, és nem tudtuk, hogy. Tilde asszony hallgatózik. – Mit mondott a nagyanyám? – kérdezte Ravn a dadát. – Csak annyit, hogy Ravn úr nem tart igényt az örökségére a birtokot illetően. – Ajjaj! – sóhajtott Ilona, és próbált kifejezéstelen arcot vágni. Kérdőn nézett Ravnra, aki némán bólintott az el nem hangzott kérdésre. – Bizony ez így igaz, és ezért most különösen nagy figyelemmel vigyázok a gyerekre. – Segítünk neked mindenben, hogy meg tudd védeni Magnust – válaszolta Ravn, Ilona

pedig bólintással helyeselt neki. – Ezer köszönet érte! Ez valamennyire megnyugtat – hálálkodott Malena. A felnőttek csendben ültek, és Ravn tovább evezett. Magnus már annyira erőlködött, hogy csak úgy vörösödött és nyögött bele. Majdnem körbeevezték a tavat, ami azért elég nagy teljesítménynek számított. Láttak egy tehéncsordát, ahogy a part melletti mezőn legelésztek, és azt is, amint a pásztorfiú visszaterelte a borjút az anyjához. – „Fekete-fehér tehenet látok, még a mai napon szerencsét találok” – kántálta a mondókát Ilona, és ezt hallván Magnus csengőn felkacagott. – Hol tanultad ezt? – kérdezte Ravn. – Ricke tanított rá – válaszolt Ilona nevetve. – Hiányzik neked Ricke? – kérdezett vissza a férfi. Ilona elmerengett a kérdésen. – Hiányzik is meg nem is. Annak örülök, hogy Ricke sora most jól megy. Nincsenek annyira messze tőlünk, így bármikor elmehetek hozzájuk. Én is megtaláltam a boldogságomat, és most már más az életem. Talán az hiányzik, de hogy miért, azt nem tudom. – Ez talán így igaz is – helyeselt Ravn. – Én nagyon jól érzem magam itt – mondta a lány elgondolkozva, és tovább nézte a kedves pásztoridillt. – Igen, itt tényleg nagyon jó – helyeselt Malena. – Kívülről nézve. Tudták, mire gondol, arra, hogy a Magnusra leselkedő veszély még nem múlt el.

2 Ezen az estén valaki halkan kopogtatott Tasszo ajtaján. Tasszo már lefeküdt, de a mécsesét még nem oltotta el. A hangra, vagy inkább a jelenségre, hogy ilyenkor keresik, riadtan meredt az ajtóra. Ki jöhet ilyenkor? Felugrani és ajtót nyitni nem tudott, mert rendszerint meztelenül aludt, így mégsem állhat a jövevény elé. A nagy rendszeretet soha nem volt Tasszo erőssége, de a katonaélet azért egy kis rendre és fegyelemre szoktatta. Villámgyorsan söpörte be a ruhákat az ágy alá, amiket elért a kezével, és a mellette lévő asztalról is egyet s mást oda hajított. Végül úgy döntött, hogy nem vesződik az öltözéssel. Aztán hangosan szólt: – Gyere be! A kinyíló ajtón át Krisztin sündörgött be, és olyan elesettnek tűnt, amilyennek Tasszo álmában sem hitte volna. – Jó estét! – köszönt a lányra.

Krisztin édeskés, gügyögő hangon kezdett bele a mondandójába: – Csak azt akarom mondani, hogy nagyon sajnálom. Ostobán viselkedtem veled legutóbb. Azóta másra sem tudok gondolni, csak erre, és nagyon bánt a lelkiismeret. Apró, csusszanó léptekkel közeledett, mintha így láthatatlan maradhatna a fiú előtt. – Most hallottam, hogy el akarod kísérni a pantrikantent a parton, és nem akarsz visszajönni. – A pátriárkát kísérem el – javította ki Tasszo hűvösen. – Igen, így gondoltam, de. – És akkor mi lesz velem? – kérdezte nagy, ártatlan szemekkel a lány. Tasszo megrökönyödött. Mit akar tőle ez a lány? Talán láthatatlanul közeledett, hogy már itt is áll az ágya mellett? Tasszo felült, és kinyújtotta felé a karjait. Mint egy mentőkötélbe, úgy kapaszkodott bele Krisztin, és egy pillanat alatt a fiú karjaiba vetette magát. Szinte belefúrta magát Tasszóba, onnan szipákolt összefüggéstelenül: – Bocsánat, elnézést, ostoba voltam. Nem tudnád még egyszer mondani nekem, amit akkor mondtál? Tudod, én nem tudom kimondani, pedig nagyon szeretném, neked, és csak neked mondani. – Én is szomorú voltam – mondta halkan Tasszo, és lágyan megsimogatta Krisztin göndör haját. – Mi volt az, amit még egyszer hallani akarsz? – kérdezte a lányt. Krisztin felemelte a fejét és mérgesen nézett rá. – Tudod azt te jól! Tényleg úgy érzel? Már ahogy mondtad? – feleselt Krisztin. – Igen, úgy van, ahogy mondtam – bólintott Tasszo. – Na, akkor mondjad! – noszogatta a lány. – Szeretlek – mondta Tasszo, és komolyan nézett Krisztinre. – Én is téged. Ezt én nem tudom szóval kimondani. Csak megteszem. Elmehetnék én is veled? Tasszo habozott, de azért válaszolt: – Azt már el akartam mesélni neked, hogy Amálie asszony megdicsért, mert jól viselem magam. Az erdésze már öreg, szinte semmit sem tud dolgozni, mert köszvénye van. Azt mondta, megkaphatom a házát, mert az öreget már itt fogják gondozni a kastélyban a cselédszárnyon. Így hát nem utazom el. Ezek után nem akarsz itt maradni? Krisztin elgondolkodott. – Igazán sokat szájaltam velük kezdetben. De mostanra jobb lett minden, nem haragszanak rám többé. Nagyon sokat tanultam az illemről, a kedvességről, a jóságról. – Tudom, hogy az úri népek meg a többiek, a szolgálók is szeretnek téged – felelt rá Tasszo. – Igen? – derült fel Krisztin arca.

– Igen. Szeretnél velem lakni az erdőben? – kérdezte Tasszo. – De még hogy! Bemászhatok melléd? – válaszolt örömmel a lány. – Nincs rajtam semmi – mentegetőzött a fiú. – Rajtam sincs – mondta a lány, majd gyorsan kilépett a ruhájából. Már benn is volt az ágyban, mielőtt még Tasszo elhúzódva helyet adhatott volna neki. Tasszo felnyögött – a gyönyörűségtől, és Krisztin hideg lábaitól. Krisztin átölelte. – Nagyon rendes leszek veled, majd meglátod! Bár. időnként megtörténhet, hogy visszaesem a régi ritmusba. – Azt nem bánom, ha szidod a népeket, ahogy szoktad, de semmi alkalmi félrelépés! Azt már nem tűröm el! – Nem is kell többé más nekem – nevetett Krisztin vidáman. – Csókolj meg, Tasszo fiú! Tasszo szívesen megtette, majd fejét felemelve mondta: – Pár nap múlva visszaviszem a kölcsönlovakat Jeppének. Elkísérsz? – Nagyon szívesen! Jól fogjuk magunkat érezni az út alatt. Minden este! Erről kezeskedem! – nevetett rá a lány.

3 A négy barát számára, akikből két boldog pár lett időközben, minden könnyűnek és kellemesnek tűnt. Azt nem is sejtették, hogy egy másik pár gonosz terveket sző a kis Magnus ellen. Tilde és Torkild immár összeesküvők lettek. – Amálie néni egy gazdaságot ígért a nagy birtokból Ravnnak és ennek a kis pillangólánynak, Ilonának. Azt, amelyik a domb másik oldalán helyezkedik el. Pontosan azt, amit nekünk akart adni nemrég – közölte Tilde mérgesen Torkilddal. – Ki akar ilyen kis gazdaságot, amikor karnyújtásnyira vagyunk az egész birtoktól? – válaszolt Torkild. – Azt is tudom, hogy később, pár év múlva, amikor Magnus elég idős lesz ahhoz, hogy átvegye a birtok igazgatását, Ravn vissza akar térni Hródba. Nem másért, mint hogy utánajárjon a bátyja, Odo zsarnokságának. Így beszélte egy bizalmas emberem – mondta Tilde. – Ez mind azt jelenti, hogy nem tart igényt Gyllebodára Magnussal szemben – foglalta össze Torkild. – Pontosan! Ha átveszi Odótól a hatalmat, ott lesz neki a hródi vár. Mit kezdjen akkor ezzel? Gylleboda kicsi, ha összevetjük. Torkild kicsit lassabb észjárású volt.

– Azt mondod, hogy. Hogy megvalósíthatjuk a terveinket? Amit azelőtt gondoltunk ki, mielőtt Ravn és a bandája idejött potyázni? – Naná! Sokkal alkalmasabb most, mint amikor a hóban bent maradnának az árulkodó lábnyomok. Arra, hogy igazából ki az, aki igazán potyázik ebben a kastélyban, azt nem érintették többet. – Azzal együtt, azt hiszem, ez a terv túl brutális – mondta Torkild vontatottan. – Már úgy gondolom, hogy ne keverjük bele a fiadat, Pert is. – Minek van ezen a világon tulajdonképpen? – feleselt Tilde. – Ez igaz. Csak szégyene a birtoknak. És mi nem is tudjuk megtenni, mert eleve gyanúsak vagyunk, meg aztán én nem is tudom véghezvinni. – Gyáva! – mondta Tilde megvetően. – Mint mindig, most is én leszek az, aki valamit is véghezvisz. Holnap végre elintézhetjük. Ravn és a bandája elkíséri az oroszt Simrishamnba, hogy bevásároljanak, és felültessék az öreget egy hajóra. Akkor eléggé üres lesz a ház. – Holnap már Walpurga éje van – ellenkezett Torkild. – Ez csak jó nekünk. A nép el lesz majd foglalva azzal, hogy a tüzeken átugráljanak. Így zavartalanul megtehetjük azt, amit akarunk, és utána hivatkozhatunk arra, hogy annyi ember sertepertélt itt a birtokon, hogy bárki megölhette. – Nem elég jó a terv, mert a bűnös csakis Per lehet, és ezt a tényeknek is világosan kell tükrözniük – fejezte be Torkild. Erre már nem felelt Per anyja, hallgatott és töprengett. – Megvan az altatószer? – kérdezett rá Torkild. – Tudod, hogy két adag kell. – Az már elő van készítve. Azt meg te ne felejtsd el, hogy meg kell jelennünk a tűznél! Főleg neked kell ott lenned egész idő alatt. Én elkéshetek, az nem feltűnő. Ha valaki rólam kérdez, azt mondod, hogy nem érzem jól magam – oktatta ki Tilde a férfit. – Előkészítetted Pert? – kérdezett vissza a férfi. – Csak az utolsó pillanatban tehetem meg. Mert egyébként eljár a szája. Soha nem tudott megőrizni egyetlen titkot sem – magyarázta Tilde. – Biztosan örülni fog, hogy egy kicsit kiszabadul a fogságából. – Igen, talán. Egyébként nekem mindig szót fogadott – bizonygatta az anya. „Egyáltalán mikor lett volna rá alkalma, hogy engedelmeskedjen” – gondolta Torkild kicsit keserűen, mialatt az asszonyt nézte. Nem szerette ezt a tervet, pedig együtt tervelték ki. De a birtokot csak így tudják megkaparintani, ez már az övék, vagyis annak kell lennie! A vagyonra nagy szükségük volt, de a hatalomra még inkább fájt a foguk! Mindenekelőtt a hatalomra. Kétségbeesetten szükségük volt rá!

4 Odo részeg volt. Nincs ebben semmi különös, még az újdonsült uralkodók is szoktak szomjasak lenni. Bárkiben kételkedést ébresztett volna, hogy Odót uralkodónak lehet-e tekinteni, mert hiszen Hród nem volt többé hűbérállam, csupán a Német-római Császárság egy kicsi, jelentéktelen része. Odo viszont nem kért engedélyt senkitől, úgy döntött, az uralkodó titulust használja, amíg csak él. Bármilyen mértékű italozást jogosnak tartott, főleg azért is, mert a mai napja igazán kellemetlen volt. Rosszkedvének az volt az oka, hogy a nap folyamán újra felbukkant és egy ideig megint felette lebegett az árnyék. Mostanra ugyan eltűnt, de már nem hitte, hogy megszabadulhat tőle. Késő estére járt az idő, és hűséges ivócimborái mind az asztal alatt feküdtek szerteszét. A szükség nagy úr, és Hród uralkodójának bizony ki kellett mennie, hogy megkönnyebbüljön. Részint, hogy lehűtse a fejét, részint, hogy megszabaduljon attól a jelentős mennyiségű sörtől, amit eddig magába döntött. Ahogy kilépett a torony ajtaján, magán érezte az őrök tekintetét, ezért inkább továbbment, oda, ahol már nem láthatták, és ott könnyített hólyagján. Heves szédülés fogta el, akkora, hogy neki kellett támaszkodnia a falnak, hányingere támadt, de másvalami is zavarta. Micsoda pokoli holdvilág! Nem lehet igaz! Minden alvilági ördögökre! Az árnyék megint előkerült! Vagy csak egy felhő lenne? Lehet, hogy csak azért látszott olyan veszélyesnek, mert pont a hold előtt úszott el? De nem! Megint jön! Pontosan őfeléje tart, ugyanúgy, mint a múltkor! Nem szabad, hogy ez a félelmetes, kísérteties és teljesen természetellenes felhő elérje. Senkinek sem mert beszélni a múltkori eseményről, úgysem hinné el neki senki. Attól tartott, hogy csak nevetségessé válna. Ha van valami, amit Odo nem tudott elviselni, az az, hogy kinevessék. A humor, mint olyan, teljesen ismeretlen volt Odo szűk agyának. Néhány tétova, bizonytalan lépést tett előre, majd elbotlott egy kőben. Estében, ahogy hasán terült el, pont az elé a rettenetes árnyék elé esett, amely gomolyogva jött a téli, fagyos fák ágai között. Az árnyék már elérte, és most körbefogta. Odo megkísérelte kiszabadítani magát az örvénylő sötétségből. De az csak sűrűsödött körülötte, és mint egy páncél, úgy nyomta egész testét, majdnem megfojtotta a sötétség. Mind keményebb és szorosabb lett ez a fojtás. Odónak annyira elfogyott a lélegzete, hogy még az eszméletét is elvesztette, anélkül hogy képes lett volna segítségért kiáltani. Hideget érzett. A hidegen kívül üresség kongott a fejében. A hold kék sugarakat küldött rá,

ahogy felfelé nézett. Nem mert körbenézni, teljesen mozdulatlanul feküdt, és lázasan próbált gondolkozni. Hogyan került ide, ilyen helyzetbe? Ahogy a kezeit megmozdította, érezte, hogy valami ragadós van alatta. Ujjai csúszkáltak abban a valamiben, de azt nem tudta, hogy miben. Annyit még érzékelt, hogy nem volt egyedül. Fejét nem merte megfordítani, mert a rémület, mint egy nyíl hegye, úgy fúródott a bordái közé. Nem, az a ragadós valami nem alóla jön, ő maga ragadós! Megtapogatta ruháját. Nincs rajta semmi, valaki levette a ruháját! Teljesen meztelenül feküdt ott, bekenve valamivel, ami fejétől a lábujjáig beborította! Még a szemöldökén is érezte, hogy ragad. A szája körül is megdermedt az a valami, és rá is keményedett! Amikor grimaszolt, úgy érezte, mintha maszk repedezett volna szét rajta. Pfuj, de kellemetlen érzés! De még kellemetlenebb volt az a fájás szegény hímtagjában. Egy halvány emlék ködlött fel benne – úgy, mint egy félig elfelejtett álom. Szeretkezett valakivel? Valamilyen alaktalan lénnyel? Olyannal, ami erős női szagot árasztott magából. Az üzekedés illata még a levegőben úszott. A hányinger már a torkába kúszott fel, részint a sok élesztős italtól, részint a megrázó emléktől. Ez nem lehet igaz, ez biztos csak egy rémálom! A bénulás, amely eddig a földhöz szegezte, valamelyest enyhült, így fel tudott ülni. De valahol lent lehetett, mert nem látta az erdőt, mint nemrég fentről. A hold ide nem sütött le, úgy látta, hogy valami mögé elbújt, és az éj a végéhez közeledett. Úgy érezte, hogy valami volt mögötte. Összekuporodva várakozik hátul. Az a valami, amit talán hangnak is lehetne nevezni, talán egy női hangnak, a fülébe sziszegett. – Apádnak feladata volt itt. Neki kellett volna azt a két undorító tündérgyereket elfogni számomra. Mind a kettőt. Kudarcot vallott, és ráadásul megfulladt. Most neked adom a feladatot. Keresd meg az öcsédet! Öld meg az asszonyát. Az az asszony veszélyes. Összeköttetést teremtett az emberek és a természeti lények között, amelyeket már majdnem sikerült kiirtanom, egészen addig a két utolsó rettenetes kölyökig. Az az asszony csak bajt hoz rám. Tedd meg nekem! Öld meg! Ha nem teszed meg, rossz véged lesz! Ebben Odo nem kételkedett. Buzgón bólogatott hát. – Vratiszláv? – kérdezte, mert több öccse is volt. – Ki más? Hosszú életet adok neked. Olyan hosszút, amilyent csak akarsz. Ha örökké

akarsz élni, akkor kerüld a vizet! Ha meg akarsz halni, engedd, hogy a víz körbemosson! – Igen, igen. – nyögte Odo újra és újra. Halálra volt ijedve. – Azért ihatok vizet? – kérdezte, mert eszébe jutott, hogy az a sok finom nemes ital legnagyobbrészt mégiscsak vízből áll. – Persze, persze! – felelt az árnyék türelmetlenül. – De figyelj most rám, figyelj jól! Az öcséd birtokába jutott néhány tárgynak, amely az ellenségeimnél volt. Ezek kellenek nekem. Egy borostyánfigura és egy csontsíp. Ez fontos! És ha elfogod azt a két tündérgyereket, onnantól a szerencséd meg van csinálva. Az egész világ minden gazdagsága a tied lesz. Ezt én neked meg tudom adni; egy új világban megkaphatod! Valami jóslásféle hallatszott ki a hangból – illetve a sziszegésből. – Kö-szö-szönöm. – dadogta Odo. – ígérem, eredményesebb leszek, mint az apám volt. Mit akarsz tenni a gyerekekkel? – Apró darabokra fogom őket szaggatni. De ne feledd, hogy nekem mind a kettő kell! Ha valamelyik túléli, az újra megteremti a másikat. Ezt már megpróbálták az öcséd asszonyán is. Majdnem sikerült is. A hang, amelyet eddig hallott, már gyűlöletet sugárzott. – Mindent megteszek – ígérte Odo. – Elfogom őket a Titokzatos Erdőben. – Már nem találod őket ott – sziszegte a hang. – A tenger másik partján élnek. – De ott van közben a víz, a tenger! – Majd körbelovagolsz, mert Dánián keresztül mész. Utána azt a rövid időt a csónakban kibírod. Odo bólintott, és nagyot nyelt. – Mondd. te és én. egyesültünk? Itt és most? Ezen a kérdésen csak nevetett a lény, akit Odo úgy érzékelt, mintha a háta mögött kuporgó valaki lenne. Valójában Odo azt sem tudta pontosan megállapítani, hogy nem kívülről, hanem belülről szól a hang hozzá. Azt sem tudta, hogy eggyé vált a Holdboszorkánnyal, és az a ragacsos anyag, amit tapintott, a szellemlényeket kísérő fizikai megnyilvánulás volt. Odo még sosem hallott ennyire visszataszító és hátborzongató kacagást. Amit hallott, az egy nő kihívó hangja volt, és erotikus kielégültségét tükrözte. Úgy látszik, mégis kielégíthette a nőt. Viszont Odo nem érzett semmi megelégedett büszkeséget emiatt. Inkább rettenetesen érezte magát. A sötétség megint beburkolta. Olyan szorítóan takarta be, hogy elájult. Odo a várfal mellett ébredt fel. A ruhái rendetlenül hevertek szétszórva a földön. A teste majdnem kővé fagyott a hidegtől, ezért csak úgy magára kapkodta a legszükségesebb holmiját.

Kábultan tántorgott vissza a kapuig, mentében a fal adott néha támasztékot neki. Maradék ruháját magához szorította, és azt kívánta, bárcsak már az ágyában lenne. „Valószínűleg elaludhattam idekint” – gondolta. A hold már a várfal mögé rejtőzött. – Na de micsoda rettenetes, elképesztő álmom volt! Abba kellene hagyni ennek a sötétre főzött sörnek az ivását! Az ördögbe is, ez nagyon egészségtelen! – motyogott magában, zavaros agyában pedig egymást kergették a gondolatok.

5 Odo nagyon készült az utazásra, hogy Skanéba menjen. El kell pusztítani pimasz öccsét és annak asszonyát, bárki is az. Csak ez járt a fejében, és nem is tudta, hogy honnan jött ez az ötlete. A pátriárka a nagy halászkikötőbe, Simrishamnba tartott, amelynek fennhatósága lassan elvett minden hatalmat Tumatorp városától. A négy jó barát nemcsak azért kísérte el az atyát a kikötőbe, mert kötelességüknek érezték, hanem mert jólesett már kimozdulni a kastélyból. A boldog és vidám társaság közvetlenül a pátriárka kocsija után lovagolt. Nyikoláj atya szorosan tartotta kezében a szép ládikót, benne kincse, a nagy kereszt. A pátriárka egyszerre volt izgatott az utazástól és gondterhelt a reá váró akadályok miatt. Nagyon jól érezte magát a birtokon, a teste is kigömbölyödött, immár sokkal tekintélyesebb lett a megjelenése. Mégis, mi lesz vele a hajóút alatt? Azután hogyan utazik szárazföldön, ha majd kikötött a hajója? Biztosan kocsival kell majd utaznia, azután pedig megint egy hosszú hajóút következik a Volchov folyamon, egészen Novgorodig. És ráadásul mindezt egyedül kell megtennie. Végezetül még másfajta gond is nyomasztotta: Hogyan fog az új pátriárkának tetszeni tény, hogy most kerül elő, ennyi év után? El fogja venni a keresztet tőle? Persze el is vehetné, hiszen joga is lenne hozzá. De mégis, annyit szenvedett és annyi viszontagságon ment keresztül e miatt a kereszt miatt, hogy a világon a legjobban szerette volna megtartani – és hordani. További kérdések merültek még fel: Hogy fogják majd fogadni őt? Mint egy hőst? Vagy mint egy haszontalan, rendetlen embert? Csak legalább lenne valaki, aki vele tartana! Már most vágyott vissza Amálie asszony gondoskodó kezei alá. Ilonán a nyugtalanság érzése söpört végig. Ravn – ahogy mellette lovagolt – azonnal észrevette a lányon a változást. – Valami baj van? – kérdezte Ilona felé fordulva. Ilona vett egy mély lélegzetet, mielőtt válaszolt volna. Kissé idegesen fújta ki a levegőt. – Ravn. Emlékszel arra, nem is olyan régen minden erőmmel azon voltam, hogy elküldjelek a nagymamádhoz? Azért tettem, mert tudtam, éreztem, hogy valami gonosz dolog fog majd történni.

– Igen, emlékszem. Végül is minden jól alakult. A Holdboszorkány, úgy néz ki, eltűnt. A borostyánfarkas és a csontsíp elrejtve fekszenek, messze tőled. A kisfiúnak ott van hűséges dadája, Malena, aki vigyáz rá. Minden elrendeződött, megnyugodhatsz – felelt Ravn olyan hangon, hogy Ilona el is higgye, nincs baj. – Idáig rendben ment minden, igen. De egy ismeretlen hang azt suttogja bennem: „Fordulj vissza, fordulj vissza!” – folytatta Ilona nyugtalanságának ismertetését. – Gondolod, hogy ma is történik valami rossz dolog? – kérdezett vissza Ravn. – Érzem, hogy valami készülőben van. Az a hang belül azt mondja: „Veszély, veszély!” – Még nem vagyunk messze a kastélytól, könnyen visszafordulhatunk. De biztos vagy a dologban? – Amennyire csak biztos tudok lenni valamiben, ami csak érzésekre és sugallatokra alapszik. Ravn, hiányoznak a barátaim. Tudod, kikre gondolok. Most nagyon kellene a segítségük – sóhajtott Ilona. – Ma van a Walpurga-éj – súgta a férfi. – Igen, az van! Gondolod.? – kérdezte reménykedve Ilona. – Nem láttuk őket karácsony óta. Lehet, hogy eltűntek. Örökre – felelte Ravn. – Lehet – mondta Ilona letörten. Aztán az arcán hirtelen vidám mosoly suhant át. – Láttad, milyen kétségbeesett arcot vágott a pátriárka, amikor megkérdeztük, hogy összeadna-e bennünket? Mi olyan pogányfélék vagyunk a szemében – nevetett Ravnra. – Igen, láttam – nevetett vele Ravn. – Nagymama beszélt a falubeli pappal, és ő majd megesket minket. Azt tudtad, hogy Amálie nagymama rendes esküvőt akar? – Na, attól mentsen meg bennünket az isten – sóhajtotta Ilona. – De az a nap gyönyörű lesz, amikor végre a magaménak tudlak. – Erre már most áment mondok – mosolygott Ravn. A birtokon egyszerre két ember lett olyan álmos, hogy szinte pillanatok alatt eldőltek, és hagyták, hogy az álom úrrá legyen rajtuk. Csodálatosan jó érzés, ha a gondolataik szabadon kószálhatnak! Az egyik álomba merülő Malena volt, Magnus árgus szemekkel figyelő dajkája, a másik pedig Per erős, házi őrizője. Az ivópoharukba nagy adag álomport rakott valaki. A Barátok útjánál Per egyensúlyozott a víz felett, miközben Magnus kezét fogta. Értelmi képességük nagyjából egyenlő szinten állt, így igazán jól kijöttek egymással. Per erősen koncentrált arra, hogy megpróbálja észben tartani feladatait, amit rábíztak. Tilde mama nemrég alaposan elmagyarázta neki a dolgokat. „- Most kimehetsz, Per. Lennél olyan ügyes hogy átkíséred Magnust a hídon, a túlsó parti

erdőbe? Emlékszel arra a nagy tölgyfára, ahol ültél is egyszer, amikor gombát szedtünk? Egy terítő volt leterítve a fűben, és. – Igen, igen, pontosan emlékszem. De messze kell menni, mire odáig érünk. – Meg tudod tenni. Csak odáig kell menned, és ott kell hagynod Magnust, akihez majd jön a mamája. Nem, neked nem kell megvárni, amíg odaér! Ha sietsz vissza, akkor ott lehetsz a nagy máglyánál. Sok emberrel találkozhatsz.” Igen, a máglya. Az a gyönyörű tűz. Az a sok ember. Azok a szép lányok. Per szeretett játszani a lányokkal. Már most is érezte a nadrágjában, milyen jó lesz! Ahogy befejezte anyja a mondanivalóját, Per bólintott, hogy megértette, mit is kér tőle. A tóhoz érve Magnus kissé megijedt attól a sok víztől, ami körülvette őket. A nap, mintha nem akarná látni, mi fog történni, egyszerűen egy felhő mögé bújt. Nehezen, de átértek azon a rövidített útszakaszon, ami miatt a romos hidat kellett használniuk. Igaz, nem minden bonyodalom nélkül tették meg az utat, hiszen kissé vizesek is lettek. Csak az vitte őket előre, hogy mindjárt ott lesznek az erdőnél. – A mamám is ott lesz? – kérdezte Magnus. – Azt hittem, már fent van az égben. – Lehet, de lejött újra, hogy veled találkozhasson – felelte Per naivan. – Hogyan lehet ezt megcsinálni? Hogy lejön az égből – kíváncsiskodott Magnus. – Biztos van valahol egy létra, amin lemászik – válaszolt rá Per. – Akkor úgy meg lehet tenni. Végre elérték a parti erdőt, és bementek a fák közé. A tó másik oldaláról egy öreg asszony meglátta őket, és elgondolkodott. „Valóban kinn járhat ez a bolond fiú? És ráadásul, egy kisfiúval kézen fogva mennek? Felettébb furcsa!” Pedig minden Tilde és Torkild tervei szerint haladt. Azt az eshetőséget, hogy valaki észreveszi a fiúkat, bele is számították gonosz tervükbe. Pontosan ebben rejlett a gonoszság. Így majd később meg tudják vádolni Pert. Ha minden jól megy, akkor még börtönbe is zárják gyilkosságért. Ezért Tilde nem is mehetett a Barátok útján. Nem kockáztathatta, hogy valaki őt is meglátja. Körbe kellett mennie a tó partján. „A hidegszemű asszony”, így nevezték a környékbeli népek. „Nem törődik a fiával” – mondták. „Bezárja, mint egy állatot a ketrecbe. Az viszont igaz, hogy a fiú kicsit bolond.” Az, hogy csak úgy be van zárva Per, nem volt igaz. Amálie asszony nagyon is ügyelt arra, hogy valamennyi mozgástere legyen a birtokon. Saját kertet is kapott. Viszont teljesen

szabadon nem mozoghatott, ez megengedhetetlen lett volna. Az idillikus Gylleboda felett békésen szunnyadt a csend. De ez a nyugalom hamis illúziónak tűnt. Lassan, szívós munkával törte magát előre Odo, négy jól felfegyverzett emberével, Dánián keresztül. Elméjében csak a gyilkosság gondolata motoszkált. Útjának egyetlen célja Iliána, azaz Ilona volt. Ha öccse, Vratiszláv Ravn elpusztulna, az igazán nem lenne ellenére. Tudta azt is, hogy el kell venni tőlük egy farkast meg egy sípot. Egyszerű feladatnak, amolyan gyerekjátéknak tűnt. A Holdboszorkány lelke munkálkodott benne, és az vezette Odo gondolatait. Közben akadt egy igazán közvetlen veszély is: Tilde asszony törtetett át a mocsaras ingoványon. Nem volt könnyű útja. A láp végigkísérte a tópartot, így magasabbra kellett kerülnie, egészen az erdőkig. Az arca elszántságot fejezett ki, fogait összeszorítva haladt előre. Kezében egy dorongot tartott, hogy amikor a megfelelő pillanat eljön, keményen tudjon ütni. Csak az lebegett a szeme előtt, hogy a mai nappal a megaláztatás éveinek vége szakad. „Pernek már hazafelé kell tartania – gondolta zordan. – Csak meglátja majd valaki! Egyedül kell már lennie. A Barátok útján kell átmennie.” Látta már a nagy, vízre hajló tölgyfát is. Az aljas terv beteljesülni látszott két ártatlan gyerekkel szemben. És nincs senki a közelben, aki időben segíthetne rajtuk. Ravn pedig nemsokára az ötödik talánnyal fog találkozni.

MÁSODIK RÉSZ Akik vak szemmel kerestek 6 Tilde lába úgy beleragadt a sárba, hogy ezzel az egyik cipőjét el is vesztette. Valami cifra káromkodásfélét morgott magában, ahogy az egyik lábán egyensúlyozva megpróbálta kiszabadítani a cipőjét. Gyönyörű aranyszőke haja – amibe egyetlen ősz hajszál sem vegyült – reménytelenül összegubancolódott, amikor beleakadt egy lelógó faágba. Ezzel a kellemetlenséggel kapcsolatban mintha emlékezett volna valakire. Talán Agne király lehetett, vagy netán Absolon a Bibliából? Felőle lehetett mind a kettő, Tildét nem nagyon érdekelte már, melyik volt. Arca vöröslött, és izzadságcseppek folytak végig rajta. Egész lénye már-már hisztérikusan remegett a türelmetlenségtől. Amikor végre ki tudta szabadítani sárba merült cipőjét, gyorsan felhúzta a lábára, majd megszaporázta a lépteit. Nem akarta megkockáztatni, hogy az a kis taknyos Magnus megunja az anyjára való várakozást a nagy fa alatt. Semmi kedve nem volt ahhoz, hogy kétségbeesetten, szédelegve keresse a gyereket ebben a sötétedő erdőben. Mert a nap már igencsak lenyugvóban volt, és nagyon is számított ebben a helyzetben, hogy csak rövid ideig legyen távol az otthoni, figyelő szemektől. Ez a momentum azért is lesz fontos, hogy később ne gyanakodhassanak majd rá. Ha esetleg Per a későbbiekben ragaszkodna ahhoz, hogy nem ő ütötte agyon Magnust, vajon ki hinne neki? Egy habókos féleszűnek? Mindegy, ezen kár még töprengenie, de az biztos, hogy időben kell visszaérnie, nehogy a gyanú rá terelődjön. Tildének egyáltalán nem voltak anyai érzései Per iránt. Hozzáment ahhoz a jelentéktelen és unalmas Pederhez. Csak az előkelő neve és a vagyona miatt választotta férjéül, de legfőképpen azért, mert a sokkal csinosabb fivére, Torkild – aki igencsak tetszett neki – már nős volt. Az így létrejött rokoni viszonyok mégiscsak megelégedettségére szolgáltak, mivel úgy hitte, hogy Peder, idősebb lévén, megelőzi Torkildot az öröklésben. Nem örülhetett sokáig a kialakult helyzetnek, mert nem sokkal később kiderült, hogy ez az egész csak illúzió. Túlságosan későn tudta meg, hogy a két fivér eléggé távoli rokonai egymásnak. Világossá vált, hogy Peder valójában az utolsó helyen áll a sorban azok között, akik a nagy birtok megöröklésére várnak. Ezzel a hatalmas Gylleboda megkaparintása csak ábrándként lebegett előtte. Tilde reménytelenül várakozhatott volna akár élete végéig, hogy előrébb kerüljön az öröklési sorban, de szerencséjére valami teljesen váratlan esemény a segítségére sietett. Akkortájt egy igen nagy járvány alaposan megritkította a rokonságot, és az öröklés lehetősége hirtelen karnyújtásnyi közelségbe került. Tildének ekkorra már csak egy rokon, egy kicsi és jelentéktelen gyermek állt az útjában. Az, hogy Peder is meghalt időközben, nem keltett benne különösebb érzelmeket. Az viszont fontos tényezővé vált, hogy közben Torkild felesége is elhunyt, így mind a ketten egyedül maradtak. Torkild és Tilde semmitől sem zavartatva összefoghattak, hogy közös erővel elháríthassák az utolsó akadályt is.

Tilde soha életében nem akart gyereket szülni, de a nászéjszakát mégiscsak végig kellett szenvednie a nem éppen kívánatos férjjel. A rokonok is nagy számban voltak jelen ezen az éjjelen, hiszen a hagyományoknak megfelelően meg akartak győződni róla, hogy az elhalás rendben lezajlott. Így történt meg vele az a rettenetes dolog, hogy állapotos lett. Amikor a fiáról, Perről kiderült, hogy csökkent értelmű, amolyan habókos, ahogy Tilde nevezni szokta, végképp megutálta és meggyűlölte a gyerekét, ezért bízta másokra a gondozását. Peder halála után szobafogságra kényszerítette Pert, mert már kellemetlen érdeklődést mutatott a nők iránt, és ezt az anyja igazán szégyellte. Undorítónak tartotta. Az ő fia! Azt is megtiltotta Pernek, hogy mamának vagy anyunak szólítsa. Tilde asszony – így kellett hívnia, mert ez sokkal elegánsabban hangzott, és amit még el akart érni vele, hogy sokkal távolságtartóbb. Torkild viszont arról panaszkodott, hogy nem születhetett eddig gyermeke. Ezt Tilde nem igazán értette. Őt egyáltalán nem érdekelte, hogy mi történik majd a halála után a birtokkal. Amíg élt, addig akarta teljesen kiélvezni. Egyébként Tilde abban a hitben élt – bár soha nem beszélt róla senkinek – hogy ő sohasem fog meghalni. Ebből is látszott, hogy mennyire éretlen gondolkodású nő volt. Itt és most, az erdőben az utolsó akadályt akarta elhárítani, ami még a nagyszabású terv megvalósulását gátolta. Már oda kellett volna érnie arra a helyre, ahova küldte őket. Igen, végre ott sötétlett és magasodott a nagy tölgy lombja a többi fakorona fölött. Tilde megállt és fülelt. Mik lehetnek ezek a hangok? Magnus sajátságos nevetése úgy hangzott, mintha ezüstborsók peregnének egy ezüsttálba. Sokkal hosszabban hallatszott, mint azt egy ember hihetőnek tartaná. Amikor már végképp hihetetlennek tűnt, hogy egy gyermek így kacag, akkor egyszerre csak abbamaradt, mintha valahogy lefulladna. Ezt csak Magnus tudta így produkálni, erről igazán fel lehetett ismerni. Jól hallotta, tényleg Magnus nevetett? Hogyan lehetséges ez, és miért nem megy minden a terv szerint? Ráadásul most beszél is valakivel! Tilde óvatosan, hogy meg ne lássák, egy bokor ágai köze bújt, és onnan leskelődött. Innen igazán jól láthatta a tölgyet. Nem hitt a szemének, annyira meglepte az a látvány, amit látott. Először a düh tehetetlen érzése lett úrrá rajta. Nem lehet igaz! Per még mindig ott volt Magnussal! Az az ostoba állat! Haza kellett volna már mennie. Vissza a kastélyba, a Barátok útján. Azért, hogy megláthassák az emberek Pert, és emlékezzenek majd rá, hogy ott járt akkor. Ezt mindenképpen meg kellett volna tennie, mielőtt még besötétedik.

Tilde úgy dühöngött magában, hogy legszívesebben hangosan leszidta volna habókos, megbízhatatlan gyerekét. Nem tehette, ezért haragosan és tanácstalanul topogott, amikor végre felfogta, hogy mi is döbbentette meg az előbb. Hirtelen miden porcikájában megmerevedett. Érezte, hogy az arca felhevül, kivörösödik újra, most már a sokk hatására. A fiúk nem voltak egyedül! Ott állt mellettük és a fiúkkal beszélgetett egy gyönyörű tündér – ilyen szépséget elképzelni sem lehetett – és mind a hárman vidáman kacagtak egy kisebb, visszataszítónak látszó alakon, aki közben magas bukfenceket ugrott a levegőben. Ahogy földet ért az előreszaltóból, máris ugrott, és megcsinálta ugyanazt hátrafelé. A kis Magnus is megkísérelte utánozni azt a furcsa kinézetű, gyerekforma alakot, de csak egy ügyetlen bukfencet sikerült vetnie a földön. Az a kis szörnyetegforma segített neki felugrani, és így végre sikerült a mutatvány. Magnus ettől olyan boldog lett, hogy egyszerre könnyek szöktek a szemébe. Tilde végre föleszmélt ámulatából. Megrázta a fejét, mintha rosszul látna, és alaposan megdörzsölte szemeit is. Csak most jött rá, hogy tulajdonképpen mit is látott. Szemei a hihetetlen látványtól kimerevedtek, a szája sikolyra nyílt, egész teste megfeszült a vágytól, hogy azonnal megforduljon és elfusson. Nem volt már ideje bármit is tenni, mert ebben a pillanatban Magnus észrevette, és a többiek figyelmét is felhívta a betolakodóra, aki hívatlanul betört játékvilágukba. Így a sikoly bennragadt Tilde torkában, és lábai sem engedelmeskedtek a menekülésnek. – Ez csak Tilde néni – mondta a többieknek Magnus letörten. – Nem szeret engem. – Engem sem. – visszhangozta Per ugyanolyan bánatosan, mint Magnus. Vodja viszont, ahogy a nő felé fordult, meglátta a dorongot Tilde kezében. Tilde rémülten vette észre, hogy hogyan húzódik félelmetes ráncokba a vízimanó arca. A kis szörnyeteg szeme zölden kezdett világítani, ugyanúgy, mint a ragadozók szeme szokott az éjszakában, és hegyes, cápafogszerű fogai fenyegetően kivillantak. Vodja kicsi karjaival egy furcsa mozdulatot tett az asszony felé. Tilde nem tudhatta, mi történhetett, de többé nem tudta megmozdítani a lábait, és a kezeit sem emelhette az arca elé, hogy eltakarja ezt a szörnyű látványt. Eldőlt, mint egy krumpliszsák, teste teljesen megbénult, és megmerevedve hevert a földön. A kis tündér hangja ezüstösen csengett, ahogy odakiáltott: – Vodja! Ne! – szólt testvérének, a kis vízi lénynek. Mivel látta, hogy ez tűnt a legjobb megoldásnak, amit testvére Tildével tehetett, beleegyezően bólintott. Majd Magnus felé fordult, és kedves csilingelő hangján kérdezte a fiút: – Magnus, te a mamáddal akartál találkozni, nem? – nézett rá gyönyörű, szikrázó szemeivel. – Igen, nagyon szeretnék. – válaszolta Magnus halkan. – Per azt mondta nekem, hogy itt majd jön. De nem j ön a mama. – Eddig nem jött! – javította ki Per fontoskodva, majd folytatta. – Tilde asszony mondta, hogy ide fog jönni.

A tündérke mosolyogva nézett rájuk, majd nyugodt, lágy hangon megszólalt: – Mindjárt itt lesz, erre jön. Nézzétek! – azzal a fák felé intett apró, kecses kezével. Lesinka idézésére a fák egyre sötétedő árnyékában kékes fénnyel derengett fel Magnus anyjának karcsú alakja. Közülük Lesinka és Vodja voltak azok, akik igazán sokat tudtak a Magnus és Per számára ismeretlen, másik világról. Hiszen ők, azokon a napokon kívül, amikor ebben a világban láthatóvá váltak, ott tartózkodtak. Tilde teste mereven, mozdulatlanul, mint egy darab kő, úgy hevert a földön, szólni nem tudott, de látni azért látott. Rémülten figyelte, ahogy Amálie unokájának árnya előtűnik a fák közül. Tilde a fejét sem tudta elfordítani, szemével mereven kellett néznie, hogy Magnus anyjának szelleme megjelenik. Rettegve gondolt arra, hogy most áll rajta bosszút, mert a fiát meg akarta ölni. Agyában a félelemtől a gondolatok egyre zavarosabbá váltak. Tilde úgy érezte, elveszítette a valós világhoz való kötődését rémületében. Ahogy Magnus meglátta szeretett anyja alakját a fák között, azonnal oda akart szaladni, de a kis tündér visszatartotta. Szelíden szólt a fiúhoz: – Nem érintheted meg őt, mert egy átlátszó fal van kettőtök között. Ez a fal az, amely elválasztja a ti világotokat az övétől. Én és Vodja viszont átmehetünk ezen a falon, mert az a mi világunk is. Csak néhanapján vendégeskedünk a tiétekben, tudod? Ekkorra már Vodja egyik kezével Magnus kezét, másikkal pedig Per kezét fogta, és így tartotta nyugton a fiúkat. Amikor Lesinka látta, hogy testvére zavartalan környezetet biztosított a beszélgetéshez, a kis tündér átsuhant a láthatatlan falon. A túloldalon, a fák árnyékában Magnus anyja csendben várakozott, és szelíd, szomorú szemekkel nézte a fiát. – Mama! Mégis eljöttél! – kiáltott fel elragadtatottan Magnus. Az anya szemei fölragyogtak, majd arcán boldog mosoly futott át. Továbbra is szótlanul, de boldogan nézett fiára. Messziről halkan, de tisztán és jól érthetően Lesinka hangját lehetett hallani: – A mamád azt mondja, hogy örül, hogy láthat téged, de sajnos csak nagyon rövid időre maradhat. Úgy látszott, hogy a szellem felé fordulva őt hallgatná, majd újra megszólalt: – A mamád üzeni, hogy „Milyen szép, nagy fiú lettél, Magnus! Most el kell mennem, de ne szomorkodj, majd egyszer találkozunk. És egyet ne felejts el: én mindig veled vagyok, még ha nem is látsz. Vigyázok rád, hogy jól menjen a sorod.” – Az égből? – kérdezte Magnus meghatottan és egyben kíváncsian. – Igen – mondta a tündér a szellem helyett. – Hol van a létra? – kérdezte újból Magnus Lesinkát. Ezt a tündér nem igazán érthette, mire Per sietett megmagyarázni neki: – Magnus azt kérdezi, hogy mi úgy tudjuk, hogy egy létra vezet az égbe, nem? – Ó, dehogynem – jött a kérdésre azonnal a válasz. – De az láthatatlan. Magnus, a mamád még valamit üzen: „Isten veled, Magnus! És Isten veled, Per! Te igazán jó fiú vagy, és vigyázzatok egymásra!” – tolmácsolt Lesinka. – Igen, úgy lesz! – válaszolta Per boldogan, abban a tudatban, hogy végre van valaki, aki

őt is jónak tartja. Ekkor már Magnus anyjának képe halványodni kezdett, majd ahogy megjelent, úgy el is tűnt. A tündér visszalebbent a többiekhez. A két fiú boldogan és izgatottan tárgyalta a történteket. Vodjának viszont sehogy sem hagyott alább a harci kedve, amit Tilde gyilkos szándékú felbukkanása okozott. Ezt Lesinka is észrevette, és megpróbálta lecsillapítani testvérét. – Vodja, kedves bátyám! Ne így! Vodja nyugtatóan intett neki. Tilde látta, ahogy közeledik hozzá, szíve olyan vadul kalapált, hogy majdnem szétrobbant, de még a kisujját sem tudta volna megmozdítani. Azok a szikrázó zöld szemek, amellyel Vodja Tilde fölé hajolt, hipnotikusan belemélyedtek a földön fekvő nő szemeibe. Tilde szemei rettegést tükröztek. Ez az ostoba nő csak most fogta fel, hogy talán ő maga is meg fog halni egyszer. Ezek a zöld szemek, ez a képtelenül csúf arc. „Álmodom, és ez egy rémálom” – gondolta Tilde, mialatt érezte, hogy egy szédítő, ájulást hozó sötétség veszi körül. Már nem harcolt ellene tovább.

7 Az erdő csendjét éles kiáltás törte meg a Gylleboda-tó körül. Arról a részről hallatszott, amiről Ravn úgy beszélt, hogy a hely, „ahol a szél megpihenhet”, és ezt a kisebb, idillikus földdarabot kedvelte a legjobban a tó mellett. A kiáltás boldog sikkantásnak hallatszott, mégis olyannak tűnt, mint egy figyelmeztetés. Ott, ahol a távolból Ravn meghallotta ezt a hangot, a szelíd hajlatú dombnál megfordult lován, és kutatón az erdőt kémlelte. Éppen elhaladtak Vemmerlöv település mellett, még látták a templomtornyot a mezők fölött. Ravn bízott Ilona megérzéseiben, így abban is biztos volt, hogy veszély fenyegeti a birtokot vagy az ott lakókat. A lány riadt tekintettel fordult felé, semmi jót nem jelentett újabb megérzése. Mindenki megállt, tanácstalanul néztek Ravn-ra. A pátriárka is kidugta fejét a batár ablakán, miután érezte, hogy megálltak. – Mi történt? – kérdezte kíváncsian. – Hirtelen olyan érzése támadt Ilonának, hogy haza kell mennünk – mondta Ravn. – Nem, önnek nem kell jönnie, eminenciás uram, tovább utazhat. A kocsis és az őr tovább kísérik a kikötőig. És te, Tasszo? Te hogyan határoztál? Rád mind a két helyen szükség lenne. Tasszo bizonytalanul nézett Krisztinre, majd Ravnhoz fordult. – Krisztin és én folytatnánk az utunkat Jeppé-hez. Úgy terveztük, hogy visszaadjuk neki a kölcsönlovakat. – felelte magyarázatképpen, mert az igazi okot nem akarta mindenki előtt elárulni. Krisztinnel akart kettesben tölteni pár boldog és önfeledt napot, miközben

visszaszolgáltatják a lovakat. Ravn nem nagyon töprenghetett azon, hogy hogyan menjenek tovább, mert az öreg orosz elkapta Ravn kabátujját. Kétségbeesetten nézett a férfira: – Ravn herceg. fenséges uram. félek. A hajóúton majdcsak megleszek, remélem, nem kerülnek kalózok az utunkba. De az utazás a novgorodi birodalmon át. egészen Novgorod városáig! Hosszú lesz. Bevallom, nem merek egyedül utazni. Nem tudna esetleg ön elkísérni? Ravn elgondolkodva nézett a többiekre. – Igaza van, atyám. Igen hosszú és veszélyekkel teli utazás vár önre, különösen most, amikor a szent keresztért is felelős. Testőrökre volna szüksége, de nem elég egy ember, hogy elkísérje. Nem hagyhatom a nagymamámat és a dédunokáját magukra. Valami történni fog vagy éppen most történik a birtokon. Ilona? – fordult a lány felé – mit tegyünk? Mielőtt még Ilona felelhetett volna, hirtelen Ravn tovább folyatta: – Eszembe jutott, hogy segíthetne nekünk Vodja és Lesinka. Tudnál most kapcsolatot teremteni velük? És ha lehetne, még a többiekre is szükségünk lenne. Tudod, kikre gondolok? – Nem, illetve igen. Jaj, ne kérdezz kétfélét egyszerre! Na, sorjában felelek. Szóval, nem tudok a két kicsivel kapcsolatot teremteni már régóta. Viszont igen, tudom, hogy kikre gondolsz. A Farkasok népére. Ravn, úgy érzem, sietnünk kell! – Ki jelzett neked az előbb? – kérdezte a férfi Ilonát. – Azt hiszem, Lesinka volt. Ebben ő a jobb képességű. Én tényleg nem tudtam mostanában hívni őket, most is ők jelentkeztek. Az előbb is próbáltam megkérdezni tőle valamit, de nem válaszolt. Muszáj rajtuk keresztül kérdeznünk a Farkasok népéről? Nem fordulhatunk közvetlenül hozzájuk a kérésünkkel? – Ezen még nem gondolkodtam! Hívtuk már őket valaha közvetlenül? – kérdezte Ravn. – Igen, hívtuk őket – felelte magabiztosan a lány. – Akkor, amikor a sandhamrnareni kunyhóban voltunk. De már nem emlékszem, hogyan csináltuk! – Ilona egyre jobban kétségbeesett. – Azt hiszem, nem is mi, hanem Vodja hívta őket. Kiment az ajtón. – Igen, így van, de Ilona, te magad vagy a kapocs köztük. Próbáld meg! Szólj hozzájuk közvetlenül! – Jó, megpróbálom. Bocsánat, de egy kicsit félre kell húzódnom, hogy egyedül legyek – nézett rájuk Ilona. – Jó, menj kissé távolabb tőlünk – biccentett Ravn. – Most mi történik? – kérdezte Nyikoláj atya kíváncsian. – Kérem, várjon még türelemmel! Minden rendben fog menni, csak meg kell találnunk a jó megoldást – válaszolt Ravn, nyugalmat erőltetve a hangjára.

Ilona elment a többiektől, és a kocsi mögé lépett. Semmilyen más hely nem akadt, ahol egyedül lehetett volna a gondolataival. A kocsiban ülő eminenciás úr pedig gondoljon, amit akar. Ravn annyira ideges volt, hogy ide-oda topogott, anélkül hogy ennek tudatában lett volna. Ravnnak más miatt is aggasztó gondolatai voltak. Miközben Ilona a kocsi mögött próbált kapcsolatot teremteni a természeti lényekkel, közelebb lépett az atyához, és halkan beszélni kezdett: – Főméltóságú uram, valamit el kell mondanom önnek, mielőtt még nem késő: a novgorodi birodalomnak nincs pátriárkája! Az öreg először rémülten hátrahőkölt, de aztán pillanatokkal később nehéz sóhajjal, szinte megkönnyebbülve felelt: – Teljesen igaza van, Ravn herceg. Itt az ideje, hogy kibővítsem a történetemet. A mi templomunk mindig is bizánci fennhatóság alatt állt, ahol van pátriárka. Azt ígérték, hogy nekünk is lesz hamarosan pátriárkánk. Amikor külföldre utaztam, hogy elhozzam a mi gyönyörű keresztünket, megbeszéltük a többiekkel, hogy nekem, aki akkor a legmagasabb rangú pópa voltam Novgorodban, jogom van pátriárkának nevezni magam. Részint hogy jobb benyomást tegyek, másrészt hogy nagyobb tiszteletben és biztonságban utazhassak. Be kell ismernem, hogy annyira beleéltem magam a pátriárkaságba, hogy amikor szerencsétlenül jártunk a skanéi partoknál, megtartottam ezt a címet – minden szégyenérzés nélkül. Legalábbis eddig így volt. Most, hogy leleplezett, most igazán szégyenkezem. Ilyen gyenge vagyok, bocsásson meg! – Igen, az ember esendő és gyenge, atyám – helyesbítette Ravn. – A legbiztonságosabb az lenne, hogy folytatja a csalást, amíg haza nem érkezik. Akkor abbahagyhatja. – Ezt megígérhetem. Ott már egyébként sem tudnék becsapni senkit – felelte Nyikoláj atya. Ilona visszajött a kocsi mögül, és valamit halkan odasúgott Ravnnak. Az bólintott, majd a „pátriárka” felé fordult. – Főtisztelendő uram, most már biztonságban utazhat egészen Simrishamnig, ezekkel a kiváló embereinkkel, a kocsissal és az őrrel – jelentette ki Ravn ünnepélyesen. Mind a két szolga nagyon bizalomgerjesztőnek tűnt. Amálie nagymama mindig jól választotta ki és jól is tartotta a személyzetét. Ravn folytatta: – Ők ketten kísérik el a kikötőig, mert ott már várnak önökre. Nem tudom megmondani, hogy ezúttal hányan lesznek, de végigkísérik önt, egészen Novgorodig, szárazon és vízen. Azt biztosan tudom, hogy egy hatalmas bozontos kutya is van velük. Ön még nem látott jobb őrző kutyát. – Emlékezni fogok erre. De honnan tudja, hogy ott. Ravn félbeszakította. – Már előre elrendeztem mindent! – mondta gyorsan, és azonnal folytatta is, mert a további miérteket el akarta kerülni: – Ha jól sejtem, eléggé viselteseknek és ijesztőeknek néznek ki, de ők a mi barátaink, és ön teljes biztonságban van az őrizetükben, ebben biztos

lehet. Teljes biztonságban! Jobban, mint bárki más élő. khm. mint bárki más kezeiben! Utánanéznek, hogy ön bántatlanul, épségben kerüljön Novgorodba, a kereszttel együtt. Az egyébként őket egyáltalán nem érdekli. Bízzon bennem! .Nagyméltóságú uram. – kezdett bele Nyikoláj atya. „Szörnyű, hogy ezek mennyit magasztalják egymást” – gondolta magában Ilona. – Nagyméltóságú uram, ön teljesen megbízhatónak látszott a szememben, egész idő alatt. Köszönök önnek minden segítséget, a barátságos, hozzám való jóságát, és kívánok minden jót az életben. – Köszönöm! Végül még egy kis felvilágosítás. Azok közül az emberek közül csak egy szokott beszélni, és nem tudom biztosan, hogy most is velük van-e. Kérem, legyen szíves nem kérdezni őket korábbi életükről! Nagyon értékelik a diszkréciót! – Emlékezni fogok minden szavára! – ígérte buzgón a „pátriárka”. Végre befejeződött a búcsúzkodás, és a négy barát visszafordulhatott a birtokra vezető útra. Tasszo és Krisztin is velük tartottak, mert tudni akarták, mi történik ott. Úgy gondolták, hogy még pár napig megtartják a lovakat, mert tudták, hogy Jeppe és Ricke nem fognak érte haragudni. A délutáni fény még ragyogott az erdő fái között, a levegőben kellemes füstillat terjengett. A májusi máglyák elszórva égtek, vörös és sárga lángjaik a kék ég színeihez igyekeztek. A fekete füstcsíkok is komoran fölfelé szálltak, mintha össze akarnák kötni az eget a földdel. Mindenütt a Walpurga-éjre készülődtek; ezzel a tűzgyújtással és a szertartással hitték, hogy távol tarthatják maguktól a boszorkányokat és a fenevadakat. Persze legfőképpen a tavasz beköszöntét ünnepelték. – Nem értem, hogy a tündérgyermekek miért nem válaszolnak – mondta Ilona nyugtalanul, miközben hazafelé lovagoltak. – De azért kapcsolatba tudtál lépni a Farkasok népével? – kérdezte Ravn. – Ó igen, nagyon könnyen. Egyszer csak egy kezet éreztem a vállamon. Természetesen kicsit megijedtem, de aztán minden nehézség nélkül tudtunk beszélni. Halkan, majdnem suttogva és gyorsan. Az öreg nagyon barátságos volt. De most, hogy visszagondolok, nem is tudom, hogy szavakkal beszéltünk-e, vagy csak a gondolataimban hallottam őt. Annyira álomszerű volt az egész. Ravn kicsit elmosolyodott. – Azt hiszem, hogy a pátriárka kocsija mostanra igazán különös őrökkel van körülvéve. Láthatatlanok, de ha kell, ott vannak, és megbízhatóak a szolgálatban. – Egészen biztos, hogy így van – mondta Ilona komoly meggyőződéssel.

8

Ezen a kellemes tavaszi délutánon Amálie nagymama kint sétált a parkban a kertészével. Azt vizsgálták, hogy a növények rendben virágoznak-e, mint ahogy az elvárható volt tőlük. Mindent rendben találtak. Az apró virágok félig kinyílt, feslő szirmokkal várták a további meleg napsütést. Amálie nagymama helyeslően bólintott, elégedetten nézett szét kedves kertjén. Idén is, mint mindig, a tavasz teljesíti kötelességét. A tekintete egyszerre megakadt egy kisebb lovascsoporton, amely vágtatva közeledett a kapu felé, olyan gyorsan, hogy a föld dübörgött bele. Ravn és három barátja érkezett vissza a birtokra. A legközelebbi lovas leugrott a lóról, a gyeplőszárat odadobta egy szolgának, és a ház asszonya felé szaladt. – Nagymama, minden rendben van itthon? – kérdezte az izgalomtól elfúló hangon Ravn. Amálie értetlenül nézett kedves unokájára. – Rendben van minden, de miért ne lenne? – kérdezett vissza a nagymama. – Azt hittük, hogy valami baj van! – válaszolt Ravn. – Isten ments, dehogyis! – nevetett a nagymama. Viszont a kertész a kastély felé mutatott. – Mit akarsz mondani, Karl-August? – kérdezte a kertészét. – Biztos, hogy semmi sem történt? – fordult Ravn is a kertész felé. – Nem. – felelte az bizonytalanul. – Azonkívül semmi sem történt, hogy Malena úrhölgy nem jött le a déli étkezéshez. De Per őre sem volt ott, ha jobban utánagondolok. Bár néha előfordul, hogy túlságosan elfoglaltak a rábízottakkal, így nem étkeznek velünk. A négy lovas már sietett is a főbejárat felé. Amálie nagymama is utánuk indult, nyomában a kertésszel. Tasszo és Krisztin Magnus lakrésze felé tartott, hogy mielőbb megtalálják Malenát. Ez idő alatt Ravn és Ilona Per szobái felé siettek. – Tilde és Torkild itthon vannak? – kérdezte Ravn a nagymamáját, aki éppen most ért be a kastélyba. – Nem, nincsenek itthon. Minket képviselnek a nagy máglya mellett a faluban. Per és Magnus őrét mély, ájulásszerű álomban találták meg a helyükön. Ravnnak egy egész kancsó vizet kellett a két férfira ráöntenie, akik Pert vigyázták, amíg úgy-ahogy magukhoz tértek. Tasszóék is szinte ájult állapotban találták Malenát. Félelmük beigazolódott: sem Magnus, sem Per nem voltak a kastélyban. Az őrök, akik már időközben magukhoz tértek, majdnem sírva hangoztatták, hogy nem tudják, mi történhetett. Senki sem vádolta őket, mert mindenki tisztában volt vele, hogy

kik állhatnak a rejtélyes esetek mögött. Viszont sietniük kellett, sok időt vesztegettek el a kastélyban. Ráadásul még az is gondot okozott, hogy a személyzet tagjai közül sokan kaptak kimenőt, hogy megnézzék a máglyát, a májustüzeket. Szerencséjükre hamar értesítést kaptak arról, hogy az erdei kunyhóban lakó öregasszony látta, amint a két fiú átbotorkál a tavon, a Barátok útján. Azt is látta, hogy bemennek az erdőbe, a tó másik oldalán. Ez hasznos útbaigazításnak bizonyult, mert legalább megtudták, merre induljanak. De Gylleboda erdeje nagy területen feküdt. Ha ez nem lett volna még elég, időközben erősen alkonyodott is. Sok ember gyűlt össze a Barátok útjánál, mert mindenki szeretett volna segíteni a keresésben. Az a tény, hogy páran belepottyantak a vízbe, nem számított, a fontos az volt, hogy a fiúkat épségben megtalálják, még azelőtt, mielőtt leszáll az éj. Időközben egy embert elküldtek a faluba, a nagy Walpurga-máglyához. Feladata az volt, hogy valamilyen kifogással visszahívja a kastélyba Torkildot, de főleg Tildét. Torkildot meg is találták a máglya mellett, idegesnek látszott, és nem tudott összefüggően válaszolni semmilyen kérdésre. Azt még el tudta hebegni, hogy Tilde nem volt vele, mert nem érezte jól magát ebéd után, és elment lefeküdni a szobájába. Amálie nagymama azonnal egy szolgát küldött, aki azt jelentette, hogy nincs senki Tilde szobájában, sem máshol a kastélyban. Hogy Torkild arca a máglya tüzétől vagy valami mástól volt-e olyan vörös, nehéz lett volna eldönteni. Mindenesetre rosszullétre hivatkozva hazament, de semmiképpen sem akart a keresőkkel továbbmenni az erdőbe. Amikor már mindenki épségben átért a Barátok útján, Ravn összegyűjtötte az embereket, hogy megszervezze a keresést. Némi támpontot ismét kaptunk! – szólt erős hangján az egybegyűltekhez. – Per testőre elmondta, hogy a fiú időnként mesélt egy nagy tölgyfáról az erdőben. Ott üldögélt néha egy takarón a fűben, és tojásos szendvicset evett sonkával. Ezt nem tudta soha elfelejteni. Nem lehetetlen, hogy most is odament. Van valaki, aki tudja, hogy hol van ez a hatalmas tölgyfa? Sokan tudták az emberek közül. Ravn megkérte őket, menjenek előre, mutassák az utat. Arra is figyelmeztette a keresőket, hogy innentől nyugodtan és csöndben menjenek. Senki ne szaladjon azért, hogy elsőnek érjen oda. Megijeszthetik a fiúkat vagy bárki mást is. – Ne is kiáltsunk? – kérdezte valaki a sokadalomból. – Nem kell most még, majd később. Először megnézzük a helyet. Úgy adunk jeleket egymásnak, hogy intünk a kezünkkel. Ha nincsenek ott, akkor újra megbeszéljük, mi legyen. A keresőlánc szétszóródott az erdőben. Hamarosan meglátták a nagy tölgyet, mely sötéten, méltóságteljesen magasodott a tavaszi égre a többi fa fölött. Eléggé hűvös volt a levegő a

fa tövében. Senkit sem találtak a fa alatt. A keresők közül, Ravn útmutatása alapján, páran továbbmentek a lankák felé. Jött is szinte azonnal a jelzés, hogy találtak valakit, egy földön fekvő alakot. – Tilde. – mondta Ravn fakó hangon, ahogy melléje ért. – Miért van a kezében ez a hatalmas dorong? Remélem nem sikerült a terve! – sóhajtott komoran Ravn. – Meghalt? – kérdezte valaki izgatottan, hogy végre történik valami. Ravn rátette kezét az asszony nyakán az ütőérre. – Nem, életben van, de eszméletlen. – Nálam van repülősé – szólt közbe buzgón egy fiatal nő. Ravn elvette tőle az üvegcsét, és Tilde orra alá dugta. Réveteg szemekkel és kapkodó lélegzettel tért magához Tilde. Rémülten nézett a föléje tornyosuló emberekre. Még nem volt teljesen észnél, amikor hadarni kezdett: – Nem én voltam, nem én tettem. Per ütötte agyon, biztos ő volt, láttam. Észrevette, hogy a dorongot ott szorongatja a kezében. – Valaki biztos idetette a kezembe. engem akarnak gyanúba keverni. Senki sem szólt közbe, hagyták, hogy beszéljen. Szavai egyre összefüggéstelenebbek lettek, ahogy az emlékezete kezdett visszatérni. – Boszorkányéjszaka! Ördögök az alvilágból! A borzalom kint jár az éjben. Azok vitték el Magnust. Szörnyű volt a látványuk, de én egy istenfélő nő vagyok, minden misén ott találnak a templomban. A pap is ismer engem. Mindig teszek a perselybe. Sokat adok! A Szűz Mária is tudja. Látom, ahogy rám néz, amikor pénzt teszek a perselybe a szobra alatt. Ott áll, és ő tudja, hogy jó vagyok! Szent Mária, miért küldted ezt rám? Ravn megszakította az egyre zavarosabb szóáradatot. – Hol van Per és Magnus? – kérdezte, miközben Tilde szemébe nézett. – Per és Magnus? Honnan tudnám, hogy hol vannak? Már mondtam nektek: Per agyonütötte Magnust. Aztán hazaszaladt. – Akkor hol van Magnus? – firtatta tovább Ravn Tildét, miközben a szemét le nem vette róla. – Ott fekszik a tölgy alatt – vágta rá az asszony. – Nincs ott senki – felelte Ravn nyugodtan. Tilde egy pillanatig értetlenül meredt rá, tekintete továbbvándorolt a többiek föléje hajoló arcára, majd hirtelen felordított. – Emlékszem! – kiabálta zavaros tekintettel – Az anyja! Az anyja lejött érte és elvitte. Esküszöm! – Az anyja régóta halott. – mondta Ravn lágyan, kis fenyegetéssel a hangjában.

– De itt volt, láttam! Ott, a tölgyfa alatt! – hebegte, mire Ravn és Tasszo lenyúlt, és egy erőteljes fogással felemelték, és talpra állították az asszonyt. – Legjobb lesz, ha most velünk jön, Tilde asszony! – szólt Ravn kemény hangon. Majd a szolgákhoz fordult: – Tomas, Stefan, át tudjátok vinni a Barátok útján? – Nem! Nem mehetek arra! – kiabált Tilde hangosan, miközben megpróbálta kiszabadítani magát a szoros férfikezekből. – Meglátnak, nem szabad, hogy meglássanak. Csak most vette észre, hogy csapdába esett, elszólta magát. Torkaszakadtából üvöltött, amikor elvitték a szolgák. Ellenállt nekik, úgyhogy még két erős férfi kellett segítségül, hogy biztonságos elvonszolhassák. Mindvégig menekülni próbált. – Nézzetek utána, hogy a beteg lelke megnyugodjon! – adta ki az utasításokat Ravn. – Adjatok neki valami nyugtatót, és zárjátok Per szobájába. Ja, és valaki mindig tartsa rajta a szemét! – Beteg lélek, én? – süvöltött a távolból Tilde. Aztán elhalkult a hangja. Az ott maradt emberek tanácstalanul néztek egymásra. – No, most hogyan tovább, mire véljük ezt az esetet? – kérdezte Tasszo. A tömegből az egyik férfi válaszolt. – Per úrfi nem üthetett agyon senkit. Még egy döglött légy felett is képes órákig sajnálkozni – magyarázta meggyőzően. Ravn nem akarta ezt az illúziót megzavarni, inkább magában morfondírozott tovább: tudomása szerint vannak olyan gyilkosok, akik igazi állatbarátok! Jobb is, hogy nem mondta ki, talán nem is lett volna illő. Pert teljesen ártalmatlannak tartotta, legalábbis a férfiaknak és az állatoknak nem kellett tartaniuk tőle. – Na, most már kiabálhattok! – mondta Ravn. – Álljunk a tölgy körül egy széles sugarú körbe, és kiáltsatok innen! Ha nem kapunk választ, továbbmegyünk, szétszóródunk. Majd megbeszéljük, hogy hogyan üzenünk egymásnak, és hol találkozunk. Az erdő hamarosan visszhangzott a kiáltásoktól. Magnus és Per nevét lehetett mindenhonnan hallani. Ravn hamarosan belátta, hogy ezzel nem sokra mennek. – Ez így nem lesz eredményes. – mondta végül. – Akkor lássuk csak. Nem folytatta tovább, mert egy gyenge, halk hangot hallottak messziről. Mindenki arra figyelt. – Ez egy emberi hang volt – mondta halkan, szinte suttogva Ilona, miközben arcán megint valami finom, tündérszerű szépség derengett fel. – Mintha valaki az öblöt akarná megkerülni, onnan jön a hang – felelt rá az egyik férfi. – Valaki más is lehetett! – figyelmeztetett a női szolgálók egyike. Ez a lehetőség még meg sem fordult a fejükben. – Nem biztos, hogy a fiúk azok. Minden ember egyszerre a hang irányába indult. Gyorsan haladtak, és néha kiáltottak is. Örömükre választ is kaptak, mind közelebbről.

– Ketten vannak! – kiáltott fel valaki örömmel. – Igen, ez jó jel! – próbált nyugodt hangon válaszolni Ravn. Erre még gyorsabban haladtak, szinte már majdnem futottak. Időnként valaki elesett egyegy kiálló gyökérben, de gyorsan felsegítették. Izgatottak voltak, hiszen reménykedhettek, hogy a fiúk élnek. Az ég nem volt annyira kegyes hozzájuk, mert már erősen sötétedett. Ezért mindenki igyekezett, hogy minél hamarabb odaérjenek. Amit nem mondtak ki, de érezni lehetett, hogy mindenki félt. Ki tudja, milyen látványban lesz részük? Egy kisfiú meg egy csökkent értelmű fiatalember, és ráadásul egy teljesen őrült asszony, ezek hárman eddig egyedül voltak az erdőben. Mi történhetett? A gondolattól mindenkinek a hideg futkosott a hátán.

9 Ilona izgatottan kereste Ravn kezét, miközben szaporán lépdeltek a sötétedő erdőben. Ravn érezte, hogy a lány egész testében remeg. Nem tudott sokat segíteni rajta, nem volt képes biztonságot sugározni, mert maga is nagyon nyugtalan volt. – Itt vagyunk! – hallották meg nagyon közelről egy gyerek sírós hangját. – Magnus az! – kiáltott fel Tasszo, aki azonnal felismerte a hangot, mert gyakran volt a kisfiú „lova”. – Miért nem jönnek ők is felénk, hogy hamarabb találkozzunk? – kérdezte meglepetten Ilona. – Nem tudom. – felelte Ravn aggodalmasan. – Itt vannak! – kiabált egy férfi, aki az erdőben lakván jól ismerte a terepet. – De az isten szerelmére, mi. – hallgatott el hirtelen, majd folytatta. – Nem, semmi, semmi. – motyogta azután. Végre ott voltak a fiúk. Per egy kidőlt, vastag farönkön ült, és véres térdét kezével szorította. Magnus ott állt mellette, de nem tudta, hogyan segítsen barátján. Mindkettő szipogott, és rettenetesen elárvultnak tűntek. De amikor meglátták Ravnt és a többi jól ismert arcot, felragyogott könnyektől maszatos arcuk. Per és Magnus hangos örömkiáltásban tört ki. – De hát mi történt? – kérdezte Ilona, miközben Per elé térdelt. – Megsebesültél? Per az ijedségtől és az örömtől csukladozva sírt, így Magnus mesélte el a baj okát. – Mi körbe akartunk menni, mert én nem mertem még egyszer átmenni a vízen, és Per meg elesett ebben a nagy gyökérben, akkor egy kőben megütötte a térdét. Most a kis lények akartak rajta segíteni, de megláttak benneteket, és elmentek. – Kik? – kérdezett vissza Ravn, mint aki rosszul hallotta a történteket.

Per motyogott. – Voja és Slinka. Azt akarom, hogy visszajöjjenek – nézett könnyes szemmel Ilonára. Ilona és Ravn egymásra nézett. – Vodja és Lesinka – mondták egyszerre, örömmel a hangjukban. – Igen – felelt rá Krisztin és Tasszo, hiszen ők is örömmel értesültek arról, hogy a két kis teremtmény újra itt volt. – Kár, hogy nem maradtak. – sóhajtott Ilona. Vodja meg tudta volna gyógyítani Per térdén azt a csúnya sebet. Erre már az erdőben lakó Bengt is halkan megszólalt: – Azt hiszem, két kis apró alakot láttam az előbb tovalebbenni, amikor elsőnek ideértem. De nem értem. – Valószínűleg igazad van. – szólt halkan Ravn Ilonának, majd a többiek felé fordulva folytatta. – Ma boszorkányéjszaka van, ilyenkor olyan lényeket is látunk, akikkel amúgy nem találkoznánk. Mi már régebb óta ismerjük őket, és ezek ketten a mi kis barátainknak számítanak. Nem tréfálok, azt hiszem, ők mentették meg a fiúkat ott, a tölgyfa alatt. Bengt komolyan bólintott, mert erdei ember lévén sokat látott már, és hitt a babonákban. Ravn a fiúkhoz fordult. – Meg akarjuk hallgatni a történeteteket, de majd később. Most haza kell sietnünk, mielőtt teljesen sötét lesz. Bengt! – kiáltott az erdőlakónak. – Te mégy elsőnek, és figyeled az utat, ahogy kiértünk az erdőből utolsónak maradsz. Azonnal szólsz, ha bármi furcsát tapasztalnál. Vannak köztetek olyan erős emberek, akik vinnék Pert egy hordszéken? Akkor gyertek ide! Tasszo, te pedig vedd ölbe Magnust, és úgy vidd. Majd cserélünk útközben. A fiúk biztosan nagyon fáradtak, már nincs jártányi erejük sem. Sietnünk kell, jön a sötétség, és Per térdét is még időben meg kell nézni. Ilona időközben észrevett valamit a földön, gyorsan lehajolt és felszedte, mielőtt a sok láb összetaposta volna. Amit észrevett, az nem volt más, mint pár darab bükkfalevél, amiből rengeteget találni az erdőben. De ezek pontosan Per lábai mellett feküdtek a földön, és különös zöld fénnyel ragyogtak a sötétben. Tudta, hogy nem véletlen, éppen ezért óvatosan elrakta a zsebébe. A jól megszervezett mentőcsapat elindult a kastély felé. Ravn gondosan ügyelt, hogy senki ne maradjon le. Most már teljesen sötét volt, a fák fekete, komor árnyékot vetettek, és nagyon kellett figyelni, hogy hova lép az ember. Nem is tudni miért, de senki sem hozott magával fáklyát. Ahogy botorkáltak előre az erdőben, egy jó darabon a távolban lobogó májustüze adott némi fényt, azután megint sötét lett minden. Ravn tisztán hallotta az előtte haladók lépteit. Majdnem mindenki csendben volt, csak

néha hallatszott némi suttogás. Neki kellemetlen, különös érzése támadt. Emlékezett rá, mit mondott neki Tasszo, mikor Munkaryngából, a pátriárka kunyhójából tartottak haza: „Úgy érzem, mintha valaki lenne még itt, Ravn. Valaki követ minket.” Tasszo, mintha érezné Ravn gondolatait, közelebb húzódott hozzá. Ravn kicsit meg is mosolyogta hűséges barátja félelmét a sötéttől. De azt nem vallotta volna be, hogy most ő maga is fél. „Talán csak mert utolsónak megyek” – gondolta. Ez mindig természetes érzésnek tűnt. De azért mégis hátranézett. És amit látott, attól teljesen elhűlt, majd egész testét elöntötte az izzó forróság. Lélegzetét visszatartva teljesen megfordult. Az a valami ott villódzott a fák között. Hosszúkás, csíkszerű, kettő egymás mellett, majd megint kettő. Szemek. Sajátságos szemek. Fehérek, mint a tej, és pupillák, színek nélkül. Csak fehérek, semmi más. Úgy látszott, keresnek valamit. Egyszerre sokan lettek. Megszámlálhatatlanul sokan, és az emberek felé néztek. Ravn szinte bénultan állt a felismeréstől. Vakok lennének? Úgy figyeltek azok a vak szemek, mint amikor a vadállat les a zsákmányára. De nem lehetnek állatok, mert túl magasan vannak a földtől. Kétlábú ragadozók lennének? Ezen az éjszakán minden lehetséges. Ravn megállt, és megpróbált szembenézni velük. Keze a kardja markolatát szorította. Már jócskán lemaradt a többiektől, akik szerencsére nem vettek észre semmit. Mintha csak egy gondosan kitervelt játszma lenne, egyszer csak a hold megjelent az égen, ott, ahol a szemek is voltak. Ravnt kirázta a hideg a látványtól. A hold ma éjjel különös fényben úszott, és pontosan úgy nézett ki, mint a szemek az erdőben. Olyan volt az is, mint egy vak szem, mely őt keresi, de nem találja. Ijesztő látványt nyújtott. Ravnnak ekkor eszébe jutott, hogy mit is mondott neki Tasszo, amikor a pátriárkától mentek hazafele? Valami olyasfélét, hogy: „ma éjszaka vak a hold”. A szemek továbbra is kerestek. – Én a Hródnembeli Vratiszláv herceg vagyok. Kik vagytok ti? Mit akartok tőlem? A szemek a kérdésre nem feleltek, csak lassan eltűntek, mint akik nem érdeklődnek tovább. Ez lett Ravn ötödik talánya. A vak hold.

10 Amikor végre hazaértek, már várta őket Amálie nagymama, örömében, hogy mindenkit

megtaláltak, az egész társaságot vendégül látta. Sörlevest főzetett a szakácsnővel, ami rettenetes étel hírében állt, főzött sörből, vízből, áztatott kenyérből, cukorból és tejszínből készült, és még egy kis otthon főzött pálinkával néhányan meg is „erősítették”. A legtöbben nagy élvezettel fogyasztották az ételt, mindenki vidáman beszélgetett, büszkék és boldogok voltak. Végre ott ülhettek a birtok nagyasszonyának asztalánál, amire nem nagyon lett volna esélyük az életben. A szegényes kunyhók asszonyai titokban az asztalterítő finom anyagát morzsolgatták ujjaik között – ilyet még sosem láttak. Ámuldoztak a selyemmel kárpitozott bútorokon, és csodálattal nézegették a falakon az ősök olajfestményeit. Nagy eseménynek számított egyhangú életükben ez a kastélylátogatás. – Hol van Tilde? – kérdezte Ravn, aki Ilonával együtt most lépett az ebédlőbe. Amálie nagymama méltóságteljesen felemelte a fejét, majd higgadt hangon válaszolt: – Be van zárva Per szobájába. Ott nyugodtan kiáltozhat, és most megtapasztalhatja, milyen is az, amikor valakit bezárnak. Remélem, sokszor eszébe jut, hogy anyaként a saját gyerekét zárta be. Torkild elismerte, hogy Tilde agyon akarta ütni Magnust, és Perre akarta terelni a gyanút, hogy az örökre be legyen zárva, ne okozzon több problémát neki. Úgy gondolom, most már nem lesz Tildével több baj, hiszen elérte, hogy örökre lakat alatt tartsák. – Az idős hölgyön meglátszott, hogy feldúlták az események. – Torkild reggel önként elhagyja a birtokot. Örökre elmegy innen, de őt itt nem sajnálja senki. Nem fog annyira rossz anyagi helyzetbe kerülni, mert apai ágon Gardstanga birtoka az övé, ott élete végéig nyugodtan ellakhat. – Aha! Szóval Torkild úr is benne volt a kitervelésben? – szólt közbe Krisztin. – De még hogy! Ugyanúgy benne volt ő is. De személyesen nem akart gyilkolni, pláne egy gyereket. Az viszont nagyon is tetszett neki, hogy másvalaki megteszi helyette. – És Tilde asszonnyal mi lesz? Itt marad? – érdeklődött Tasszo. – Nem, mert a megyei bíró fog ítélni felette. Itt semmiképpen nem lakhat tovább – jelentette ki Amálie nagymama határozottan. – És a fiatal Per? Vele mi lesz? – faggatózott tovább Tasszo. – Ő itt marad, itt lesz a legjobb helyen. Nagyobb szabadságot kap, és még jobb ellátást. A lányokkal való problémáját majd valahogy megoldjuk. Ezen a ponton Amálie asszony már egy kicsit bizonytalannak tűnt, amit a szemeiben látszódó aggodalom is elárult. Ravn és Hona, amikor megérkeztek, nem fogtak azonnal az étkezéshez. Először Pert vették gondjukba. Az a cselédlány, aki az erdei keresésben is részt vett meg egy hűséges szolga és Per testőre segítettek a sérült ellátásában. A fiatal fiú rettenetesen jajgatott. Gyerekes lelkülettel úgy gondolta, hogy neki most kibírhatatlan fájdalmai vannak. – Senkinek sem fáj ez ennyire – hajtogatta, s mivel a gyerekek szeretik eltúlozni fájdalmaikat, Per is így tett. Visítozott, amikor tisztára mosták a sebét, pedig az első ránézésre csak felszíni sérülésnek látszott.

Ám amikor be akarták hajlítani a térdét, végre belátták, hogy mégiscsak igazat kell adniuk neki, mert a térde kificamodott, súlyosan megsérült. Ravn segítségkérőn nézett Ilonára. – Ez nem fest valami jól. Sokáig fog tartani, amíg meggyógyul – mondta. – Lehet, hogy a térde megmerevedik örökre. Ilona huncutul nézett Ravnra. – Nem biztos. – Óvatosan előszedte a zsebébe rejtett bükkleveleket, miközben elmondta, hogy hol találta őket. A két szolgáló nem értett semmit a beszédéből, de nem is volt fontos. – Gondolod, hogy ez most is segít.? – kérdezte Ravn. – Nem tudom. De azt tudom, hogy meg kell próbálnom! – felelte Ilona. – Természetesen, tedd csak, ha úgy érzed – válaszolt Ravn. – Ezek mágikus levelek – mondta Ilona a másik kettőnek. – Legalábbis azt hiszem. A testőr kétkedve rázta a fejét, és Per is meglepődve nézett fel, amikor Ilona rárakta a világoszöld leveleket a sérült térdre. Per annyira félt, hogy ellenkezni is elfelejtett. Aztán nagyot sóhajtott. – Ó, de finom. – suttogta. Ravn Ilonára nézett, aztán rászólt Perre. – Hajlítsd be és nyújtsd ki a térded, Per. A fiú megtette. – Semmit sem érzek – mondta értetlenül. – És már nem is fáj! Ravn megvizsgálta a térdét, hajlította, fordította, megnyomogatta. – Azt hiszem, teljesen meggyógyult – mondta meglepetten. Ilona látta, hogy a levelek kicsit megfonnyadtak, miután elvégezték feladatukat. Mielőtt még teljesen elsorvadtak volna, szólt Pernek, hogy gyorsan feküdjön a hátára, és hunyja be a szemét. Per szinte azonnal engedelmeskedett, és minden ellenkezés nélkül hátradőlt. Ravn, a testőr és a szolga kíváncsian vártak. A cselédlány időközben visszament a konyhába, hogy segítsen a késői vacsoránál. Ilona rettentő zavarban volt, mert tudta, mit akar tenni a fiúval. Végül nagy levegőt vett, és a leveleket rárakta Per legintimebb testrészére. Megpróbálta úgy elhelyezni, hogy a fiú ne is érezze az érintést. – Nem tudom, hogy ez jót tesz-e, vagy még tovább ront rajta – nézett a többiekre idegesen. – Én megértem, hogy miért teszed – mondta Ravn, és vigasztalásul megszorította Ilona kezét. A lány kicsit bizonytalan mozdulattal szedte fel a leveleket. Ravn látta, hogy Ilona készen van, majd a fiúhoz fordult. – Per, most már kinyithatod a szemed, és felülhetsz.

A fiú felült. – Nem tudom, mi történt, de egész testemet átjárja a nyugalom. – Hála istennek! – mormolta Ilona. Érezte, hogy a levelek összezsugorodnak a kezében. – Ne, még ne. – suttogta. Kétségbeesésében, hogy talán már elkésett vele, a levéldarabokat Per homlokához szorította. Azok leperegtek a fiú arcán. – Miért teszed ezt? – kérdezte Per megbántva. – Azért teszem, hogy neked jó legyen. Ezek a levelek nagyon hasznosak. Ettől nagyon szép leszel. – Igen? Szép leszek? – kérdezte kíváncsian Per. – Igen, azt hiszem – bólintott a lány, miközben figyelmesen nézte Per arcát. Ilona összeseperte a maradék leveleket. – Gyere, vedd fel a nadrágodat, megyünk a többiekhez sörlevest enni! – biztatta a fiút Ravn. Lefelé a lépcsőn Ravn nevetve súgta Ilonának: – Remélem, nem ivartalanítottad! – Az igazán sajnálatos lenne – felelte kuncogva Ilona.

11 Ilona és Krisztin szobája megint üresen állt – mint mindig az utóbbi időben minden éjjel. Ilona feje éppen Ravn vállán pihent. Ma is Ravn ágyában feküdtek, békésen, egy igazán gyönyörű és szenvedélyes óra után. A hosszú, boldog csendet Ravn törte meg: – Nagymama azt szeretné, ha itt maradnánk a birtokon, amíg Magnus fel nem nő. Ilona elgondolkodott a hallottakon. – Ez talán megoldható – mondta némi töprengés után. – Később elfoglalhatnánk a saját tanyánkat – folytatta Ravn. – Igen – helyeselt Ilona. – Miután Amálie nagymama is és Magnus anyja is férjhez mentek annak idején, a családnevünk eltűnt. Egy új ág szerezte meg a tulajdonjogot Gylleboda felett. Magnus apjának az ága. – Igen, Ravn, ezt értem. Mondd csak, mi lett a borostyánfarkassal és a csontsíppal, miután a pátriárka megnézte Munkaryngában? – kérdezte kíváncsian Ilona. – Megkértem Tasszót, hogy jól rejtse el őket, és senkinek se mondja meg, hol vannak. Amíg talán majd látni akarom azokat, bár nem hiszem, hogy ehhez még valaha is kedvem lesz. Akárhogy is, nem hiszem, hogy a kastély közelében vannak, ezt maga Tasszo mondta – válaszolt Ravn.

– Nem mondtad neki, hogy semmisítse meg őket? – Hát azt nem. – mondta Ravn habozva. – Lehet, hogy mondanom kellett volna, de valami megakadályozott ebben. Tasszo és én megegyeztünk, nem nyomozzuk tovább, hogy mire valók. Van, amit jobb nem tudni, nem jó mindig az a nagy kíváncsiskodás. – Ebben egyetértek veletek – Ilona kicsit hallgatott. – Ravn. Mi történt ma este az erdőben? – Mire gondolsz? – kérdezett vissza a férfi. – Nagyon lemaradtál tőlünk az úton. És amikor utána megpillantottalak, olyan különösen elgondolkozónak tűntél – mondta Ilona. – Igen, ilyen voltam? – mosolygott a férfi. – Nem is hiszem. Ilona öklével könnyedén a férfi mellkasára ütött. – Ej, tudod, hogy mire gondoltam. De azzal együtt! Ma este olyan különösen szerettél. Úgy kapaszkodtál belém, mintha az egyetlen mentsvárad lennék az életben. Ma egy kétségbeesett szerelmet adtál nekem. Szépet, szenvedélyeset, de egyben ijesztőt is – mondta Ilona szinte egy szuszra. – Úgy érzed? – kérdezte Ravn, miközben a karját homlokára fektette. – Igen, talán igazad van. – De neked nincs rám szükséged, mint megmentőre. Te vagy a legerősebb és legmegbízhatóbb férfi, akit csak ismerek. – Lehet, hogy pont azért van szükségem rád, hogy erősnek érezhessem magam. Ma este az voltam. – Szóval elmondod, mi történt? – kérdezte újból Ilona. Akkor Ravn mesélt neki a szemekről, amiket látott. És a vak holdról. Ilona csendben hallgatta. – Tasszót is megkérdeztem ma este – folytatta Ravn. – Ő nem látott semmit, de ő nem is mert megfordulni. Azt viszont mondta, hogy a szemeket ő is megérezte. – Félelmetesnek tűnhettek! – borzongott Ilona. Igen. Vak szemekkel kerestek. Ez volt a benyomásom borzongott meg Ravn is. – Talán van valami az erdőben? – érdeklődött Ilona. – Nem, nem! Ennek semmi köze az erdőhöz. Erről már korábban hallottam valamit. Még Hródban történt. A várban egy öreg őr rohamot kapott. Én akkor olyan tizenöt-tizenhat éves lehettem. Emlékszem, elsőnek értem oda a nagylépcső aljához. Az őr meredten bámult a kapu felé, és a következőket suttogta: „Szemek! Halott szemek. Mindenütt!” Ahogy kimondta, utána azonnal meghalt. Akkor azt hittem, hogy halál előtti látomás gyötörte, ami gyakran előfordul. Nem is gondoltam azóta erre, csak most. Most tisztán emlékszem rá.

Csendben feküdtek egymás karjaiban, és a nyitott ablakon át nézték a hegyeket, amelyek a hajnali derengésben egyre inkább kirajzolódtak. Ravn férfias ujjai lágyan simogatták Ilona arcát. – Néha túl sok ez a titokzatosság – szólalt meg Ilona. – Valóban soknak tűnik, és nem tudom, hogyan kapcsolódnak össze – válaszolt Ravn. – Ezt én sem értem. Minden, amiről hallunk, más-más, régebbi időkből ered, és már azt sem Tudjuk, mi az, ami előbb, és mi az, ami csak most jelenik meg tűnődött a lány. – Nem tudom, hogy van ez. De most eszembe jutottak a pátriárka szavai: „A Holdboszorkány csak eszköz!” – döbbent meg Ravn. – Emlékszel, hogyan nevezte? „Lunnibaba”! – kiáltott fel Ilona. – Ez ésszerűen hangzik. A baba egy másik név, amit a boszorkányra mondanak, a hold pedig latinul azt jelenti Luna – magyarázta Ravn. Ilona szívesen meghallgatott mindent, amit a férfi mesélt, mert úgy érezte, sok mindent tanulhat tőle. A hallgatás sokszor lehet a tudás a jele, de legalábbis az értelmességé. Ha valaki nem akarja elárulni járatlanságát valamiben, az a legjobban teszi, ha bölcsen hallgat. Mindenesetre Ravn már jól ismerte Ilona gyenge pontját. Kis szünet után folytatta: – A pátriárka azt mondta, hogy a Holdboszorkány az, aki a legveszélyesebb ránk nézve. Az egész világra pedig az, ami mögötte áll, és akinek a nevében teszi a rosszat. Ilona, én azt hiszem, valami szörnyű és visszataszító históriába keveredtünk. Láttad te is a pátriárka rettegését. Sokkal többet tud, mint amennyit elárult. – Keményebben kellett volna vallatnod, illetve kikérdezned. Egy herceg mégiscsak számít ilyenkor – mondta Ilona. – Igazán megtettem mindent, amit lehetett. Többször is faggattam, mielőtt elutazott, de semmi értelmeset nem szedtem ki belőle. Csak egyszer, amikor egyedül voltunk, annyit mondott, hogy messzire kerüljük el a Holdboszorkányt – fejezte be Ravn a mondanivalóját. Ez nem olyan könnyű. Mert nem is mi keressük őt, hanem ő keres minket. De még az a jó, hogy Tasszo elrejtette a borostyán farkast és a csontsípot is – jelentette ki Ilona. Ebben Ravn is egyetértett vele. Végül semmi sem zárult le, semmit sem tudtak megfejteni, és csak újabb jeleket, fenyegetést kaptak. A szemeket.

12 Tasszo és Krisztin végre elindulhattak Jeppe és Ricke háza felé, Hagestadba. Amikor odaértek, igazán nagy meglepetés fogadta őket. Ricke időközben megszülte harmadik gyermekét, ezúttal végre egy kislánynak adott életet. – Hát igen, kell egy kis változatosság! – mondta Jeppe büszkén, miközben egy-egy fiát

tartotta a kezeiben. Nevetve fordult a lány felé. – Egyébként Krisztinnek fogjuk keresztelni. Teutánad. – Utánam? – kérdezte Krisztin, és arca vörösre gyúlt. – Igen, miért csodálkozol? – felelte Ricke komolyan. – Te egy rendkívüli, erős lány vagy, aki bebizonyította nekünk, hogy a legmélyebbről is Fel lehet emelkedni, és teljes értékű emberré lehet válni, ha valakinek szívós akaratereje van. Krisztin a könnyeivel küszködött, úgy pislogott. – Isten áldja meg ezt a gyermeket. – mondta elcsukló hangon, és gyengéden megcsókolta a pici homlokát. – Köszönöm nektek! Ezzel további erőt adtatok nekem a folytatáshoz, azon a nagyon keskeny úton, amin járok, de ezt ti is tudjátok. A régi barátok nagyon boldogok voltak, hogy viszontlátták egymást. Mindent el kellett töviről hegyire mesélniük, és mindent meg kellett hallgatniuk. Lelkendezve újságolták, hogy Tasszo erdőkerülő lesz, és saját házzal fog rendelkezni, ami nem kis dolog. Az még nagyobb eseménynek számított, hogy ők ketten nemsokára össze is fognak házasodni! – És Ilonával meg a herceggel mi van? Meséljétek tovább! – kérlelte őket Ricke, aki olyan boldog volt, hogy a szemei állandóan fény lettek a könnyektől. Még az orrát is többször ki kellett fújnia a köténye sarkába. Elmesélték Tasszóék, hogy minden a legjobbra fordult, dacára annak, hogy a pátriárkával milyen kalandjuk akadt, és a birtokon történt kellemetlen események is komoly gondot okoztak. Tasszo tudatosan nem beszélt a szemekről. De még most is állandóan megfigyelve érezte magát, még itt, Jeppénél is! Ricke is szóhoz jutott, örömmel mesélte, hogy itt a tanyán minden rendbejött. Jeppe bátyja, Algot is meggyógyult a Bedával történt kellemetlen kalandja után. Jeppének is segít a munkájában egy helyi ember. Tasszo és Krisztin ajándékokat is hoztak magukkal. Mindenki kapott valami apróságot. Algotnak, a nagymamának meg a kisfiúknak is jutott, Rickéről és Jeppéről nem is beszélve. Tasszóék is, ahogy szokás, viszonzásul kaptak ajándékokat bőven, kenyeret, sajtot és más, hasznos dolgokat. A lovakat visszaadták, és megköszönték a kölcsönt. Azután mindketten hazafelé indultak a magukkal hozott vezetéklovakon. Lassan haladtak, mert mindent megnéztek útközben, ami helyről csak eddig hallottak. Apró mellékutakon jártak, szeretkeztek a varázslatos, gigantikus régi hajótelelőnél, Ales Stenarnál, és a szent áldozati oltárköveknél aludtak. – Biztosan tudom, hogy ha ma itt teherbe esnék – sóhajtott a boldogságtól Krisztin álmodozva, amikor hajnalban felébredtek – az a gyermek biztosan különleges lenne!

Ezzel Tasszo is teljesen egyetértett. Még amikor ideértek az előző este, Tasszo letelepedett a tenger partjára, és a vizet nézve azon gondolkodott, hogy a másik parton van gyermekkora hazája, Hród. Kicsit szomorúan emlékezett vissza arra a helyre, ahol felcseperedett, de úgy érezte, itt már megtalálta a helyét. A nap vörösre festette az ég alját, amikor reggel az útra keléshez készülődött. A madarak már ébren voltak. Csivitelve röpködtek a dombokon elterülő mezők felett, és egy kakukk is megszólalt valahol a közeli fákon. Dél felől a tenger tárult a szeme elé. Tasszót igazán érdekelte a hatalmas kőtömb, és csak úgy megpróbálta rajta az erejét. A kő meg sem mozdult, meglepő is lett volna, ha megmoccan. Tasszo elgondolkodott azon, hogy mióta is fekhet ott az a kő, és mi mindent is láthatott már. Vajon mi volt a rendeltetése? Talán tájékozódási pontnak szánták a tengerészek számára? Vagy sírköve lenne egy ismeretlen, Ale nevű királynak? Esetleg egy olyan ítélkezőhelyféle lenne, amilyen nagynak és tekintélyesnek látszik? Valószínűbbnek tűnt, hogy ottléte a csillagok állásával vagy a nap járásával lehet összefüggésben, és talán valamilyen jótékony hatása is van. Talán. Nahát, már megint összevissza csapong a képzelete! Ales Stenar egy olyan titok volt, amit senki nem tudott megfejteni, és a jóslat szerint ez örök rejtély is marad. Visszament, és gyengéd szerelemmel nézte a még alvó Krisztint, és ez az érzés ott ragyogott az arcán. Jól tudta, hogy elnyerte a lány szerelmét; és hogy soha nem volt még ilyen boldog. A lány nyers, csiszolatlan és tanulatlan, de van benne elég tudásszomj, hogy fejlődjön. Erős lelkű és alapjában véve jóindulatú teremtés, minden adottság megvan benne ahhoz, hogy jó emberré váljék. Érezte, ahogy elönti a forróság, rádöbbent, mennyire szereti ezt a lányt. Útközben, ahogy lefele haladtak a dombról, angolnahalászokkal találkoztak Kasebergánál. Megálltak, hogy pár szót váltsanak velük, mert némelyiküket még a sandhammareni időkből ismerték. Sandhammarent viszont már nem akarták még egyszer látni. Inkább elmentek Skillingébe, de akkorra Sigismund kapitány az Esperanzával már elhajózott. Továbbmenve keresztben áthaladtak a szárazföldön, és megnézték egy nagybirtok, Glimmingehus maradványait, amelyből már csak igen kevés látszott, és eléggé romos volt. – Valaki igazán építhetne itt egy pompás várat – mondta Tasszo. – Jó hely ez, mert minden irányban jó a kilátás. Tumatorpot is útba ejtették, látták ugyan a kolostort, de nem maradtak ott éjszakára. Most már igyekeztek odaérni, mert vágyták látni jövőbeni otthonukat. Izgalmasnak és egyben nagyszerűnek ígérkezett, hogy végre saját házuk, otthonuk lesz. Ami csak a kettejüké. És valószínűleg azé a kis manóé, aki – így remélték – Ales Stenarnál megfogant, ahogy azt Krisztin óhajtotta. Tasszo keveset beszélt, gondolatait másvalami kötötte le. Idefelé az úton is teljes bizonyossággal érezte a figyelő szemek jelenlétét. Most azonban azt vette észre, hogy nem érzi őket, és ettől teljesen felszabadult. A szemek eltűntek. Efelől nem volt kételye.

13 A patriárka utazása A Farkasok népe tudta, hogy az élők lovai megvadulnak a félelemtől, ha valaki közülük megpróbál rájuk ülni. Ezért állandóan gyalog mentek. Tulajdonképpen ez nem volt probléma, hiszen bármilyen tempóban tudtak haladni, de mivel most a pátriárkát kísérték, úgy kellett viselkedniük, hogy senki ne is gyanítsa az igazi mivoltukat. Ez már bonyolultabbá tette a dolgokat. Egyrészt a kíséretnek úgy illik, ha a testőrök a lovon haladnak a kocsi mellett, másrészt valamelyiküknek a kocsiban, illetve a bakon kellene ülnie. Az sem volt jó megoldás, hogy végig a kocsi mellett fussanak. A vezetőjük csak három embert és a kutyát, Tainót küldte az idős pap védelmére. Ő maga, és öt társa ott maradt, hogy felkészüljenek az Odóval való találkozásra. A Farkasok népe aggódott, nagyon aggódott. És szomorúak voltak. Az a vidám szorgalom, amellyel az eddigi feladatokat elvégezték, végképp eltűnt. De azért megtették a kötelességüket. Azt később senki sem tudta meg, hogy a pátriárkát még hosszú-hosszú ideig a hideglelés kerülgette, amikor a simrishamni találkozásra gondolt. „Hogy fognak majd ezek a vad rablók megvédeni engem?” – gondolta Nyikoláj atya kétségbeesetten. Kéznyújtás nélkül, hideg méltósággal üdvözölte őket, majd mindannyian felszálltak az orosz hajóra. A testőrök nem is nagyon mutatkoztak az egész ringatózó utazás alatt. Ezzel a hajóval egészen Nötcborgig, a Finn-öböl belső részéig mentek, ahol a Néva folyó torkolata kezdődött. A testőrök nem vettek részt az étkezéseken, de azonnal ott voltak, ha kellett. Például egy alkalommal, amikor a kemény szélben Nyikoláj atyának keresztül kellett mennie a fedélzeten. Nem érintették meg, csak szorosan körbevették, úgy mentek mellette, ily módon támogatták. Vagy amikor a hajó Revanban megállt, hogy árut rakodjon, a pátriárka szeretett volna kiszállni, és szilárd földet érezni a lábai alatt. Micsoda ingó-ringó hajópadlón kellett egyensúlyozni! A rövid parti séta alatt a rossz hírű kikötőben a kutya hűségesen ment mellette. Az emberek pedig pár lépéssel lemaradva követték. Nyikoláj atya érzései kezdtek megoszlani. Egyrészt a kutya biztonságot adott, hiszen ki merné megtámadni egy ekkora kutyával az oldalán. Másrészt viszont ő maga félt a legjobban a háta mögött sorakozó testőreitől. Csak nem merik itt, az idegen földön megtámadni, és elvenni a keresztet tőle? De nem, semmi ilyesmi nem történt, és az atya nyugodtan visszatérhetett a hajóra. A kabinjába menet egy rövid köszönetet vetett oda nekik, és sokáig nem is látta őket. Azt viszont észrevette, hogy a hajósok és a többiek a hajón nem igazán szívelték a testőrségét. Ő maga is így volt ezzel, de szólni nem mert. Az egész utazás alatt nem

beszéltek egy szót sem, egészen a novgorodi birodalomig. Addig csak rövid, dörmögő hangokat hallott ezektől a barbároktól, ezektől a szakadozott öltözékű, ijesztő emberektől, akiknek még a korát sem lehetett meghatározni. Másfajta segítségre tőlük nem nagyon számíthatott, amikor a hajó végre kikötött. A pátriárkának egy olyan hajót kellett találnia, amellyel a Néván haladhat tovább. Ezt a kísérete nem tudta neki elintézni, ezért saját magának kellett utánajárnia. A hajóskapitány vállalta, hogy ebben segít neki. Újabb gond adódott. Nem lehetett a Néván hajózni. A kikötőben megtudták, hogy rendkívül feszült a helyzet a svédek, a finnek és az oroszok között. Ott állt tanácstalanul, hajó nélkül. Egyetlen lehetősége, hogy eljusson Novgorodba, ha a szárazföldi, kocsiban történő utazásnál marad. Ez pedig nem ígérkezett könnyűnek. De Nyikoláj atya konok ember volt. Novgorodba megy, bármennyibe és bármibe kerül is! A keresztet nem kockáztatja, azt semmiképpen sem adhatja el, haza kell juttatnia valahogy. Szerencse, hogy Amálie asszony rendesen ellátta útiköltséggel. Isten óvja azt a rendkívüli asszonyt! Így szerezni kellett egy kocsit, lovakkal és kocsissal együtt. Végre találtak egy trojkát három lóval és két kocsissal, akik vállalkoztak az útra. A pátriárka beült a kocsiba Taino kutyával együtt, akit időközben megszeretett, és akiben megbízott. A három testőr a kocsi hátsó részén talált magának helyet, a kocsis és orosz segítője pedig előreült, a bakra. A három ló elindult. Nyikoláj atya tudta, hogy az úton többször is kell majd lovakat cserélni, de ilyen csereállomásból sok akadt az úton. Csak maga az út nem nyerte meg tetszését. Miután azelőtt sokáig lakott Novgorodban (az Új Városban), pontosan tudta, hogy egy nagy és kihalt lápos terület mellett kell majd elhaladniuk. Ettől meglehetősen tartott. Ráadásul egypár gyanús kinézetű és titokzatos ember társaságában utazni! Azért annyira mégsem félt tőlük, hisz eddig még nem tettek ellene semmi rosszat. De ahogy kinéznek! Rongycsomókban! Izzó szemekkel és komor arckifejezéssel. A pátriárka azért mégiscsak reszketett a félelemtől. Sokszor megtapogatta a Szent Keresztet, mely a nyakában lógott, a nercbunda, a fekete kaftán és a hímzett ing alatt. Úgy volt öltözve, ahogy egy magas rangú egyházi emberhez illik, nem pedig mint egy remetéhez egy távoli, rozoga kunyhóból. A magas, fekete kalpagot azért mégsem merte feltenni, ki tudja, kivel találkoznak ezen a hosszú úton. Az illető lehet, hogy egyházellenes, esetleg pogány, akinek nem számít egy emberélet, és a kereszt így illetéktelen kezekbe is kerülhet. Pogányok? Vajon a testőrei hová tartoznak? Ez igazán kényes kérdés!

Az atya nem tudta megérteni, hogy az a nemes Vratiszláv herceg honnan ismerhette ezeket és egyáltalán hogyan bízhat meg bennük? Ha az ember nem tud a Néva folyón, majd a Ladoga-tavon és végül a Volchov folyón utazni, akkor a szárazföldi távolság nagyjából 200 verszta (kb. 214 km) lesz. A legjobb esetben pár nap az út, de nem lehet tudni, milyen nehézség adódhat. „Na, köszönöm! – gondolta a pátriárka. – Éppen én viszem ezt a terhet!” Az első nap meglepően könnyen, minden nehézség nélkül telt el. Az atya kék-zöldre rázott, elgyötört testtel pihent le a csereállomáson. Viszont a rettentő állapotban lévő út ellenére Nyikoláj atya élvezte az utazást. Álmodozva nézte a tájat, a mezőket, amelyek erdőkkel váltakoztak. A szegény, de szép kis falucskákat is elnézte, amelyek emlékeket ébresztettek benne. Otthon volt, igen, ez az ő országa. Hallgatta a kocsikerekek zörgését, a lovak patáinak zaját, és a gyermekkorára emlékezett. Milyen rég volt! Hány évnek kellett eltelnie egy idegen országban! Azt hitte, ott kell majd meghalnia…és senki nem fogja tudni, hol van a sírja. Csak majd a fülemüle fütyül felette tavaszi napokon. Nem, végtére is nem így fog történni! Összeszedte magát, és zavarában mosolygott. Ez nem igazán volt Isten szolgájához méltó ábrándozás! Csendben elmorzsolt néhány könnycseppet. A következő nap keményebb próbatételnek ígérkezett. Az út végtelen hosszúnak tűnt. A hegyvidéki táj messzire nyúlt, közben nehéz, lápos talajon is át kellett kelniük. Több kiapadt tavat is láttak, ingoványos, mocsaras talajjal. Napszálltára közelebb kerültek a hegyekhez, és a kocsis ostorozni kezdte a lovakat. Szerettek volna eljutni a következő kis faluig, mielőtt még sötét lesz. Veszélyes területen járnak, mondták Nyikoláj atyának az előző állomáson. Még a gondolatra is összerázkódott. Nem látszott semmilyen házféle a közelben. És akkor megtörtént, aminek nem lett volna szabad megtörténnie. Talán azért, mert túlhajtották a lovakat. Az egyik oldalon a kerék mélyen a sárba süllyedt. Ez már máskor is előfordult, de ilyen mélyre még soha nem került. Ez bizony az út végét jelentheti. A pátriárkának és testőreinek le kellett szállniuk a kocsiról. Mindenki aggodalmasan nézte a besüppedt kereket. A lovakat biztatták, ostorozták, hogy húzzák ki a kocsit a sárból, de mindhiába. Hátsó lábaikkal mélyen tapostak a barna iszapban, de a kocsi csak nem mozdult. Az emberek egyszerre valami zajra lettek figyelmesek, felemelt fejjel hallgatóztak. A hegy felől jött a hang, arról az oldalról, ami közelebb esett hozzájuk. Tompa, ütődő hangokat hallottak, mintha dobokat vertek volna, és ráadásul még egy félelmetes, uszító

férfikórus hangja is belevegyült. A pátriárka nyugalmat erőltetett magára, de a köpenye alatt titokban imára kulcsolta kezeit. Megpróbált higgadt hangon a kocsistól érdeklődni. – Ezek még mindig csinálják ezt? – kérdezte, és látszott, hogy tudja, kikről van szó. – Igen, csinálják! – jött a válasz, majd a kocsis magyarázatképpen hozzátette – de mostanában elrejtőznek. A másik kocsis, aki egy fiatalabb férfi volt, megkérdezte: – Kérjünk segítséget tőlük? – Nem! – kiáltott fel az atya és a másik kocsis egyszerre. Rémülten látták, hogy borzalmas alakok kezdenek gyülekezni nem messze tőlük. Tüzeket láttak fellobbanni feljebb a hegyoldalon, ami még jobban megvilágította őket. Primitívnek, ősinek tűnő alakok mászkáltak mindenfelé, ördögi szarvakkal vagy állatszarvakkal homlokukon. Kezeiket felemelték, mintha csak a sötétség erőihez imádkoznának. – Innen azonnal el kell mennünk! – mormolta Nyikoláj atya. – Az már biztos. De hogyan? – kérdezett vissza a kocsis. Ahogy ott álltak a kocsinak háttal és ezen töprengtek, egyszerre csak erős roppanást hallottak, és a lovak horkanását. Amikor megfordultak, nem hittek a szemüknek. A kocsi a szilárd talajon pihent, és a lovak ott álltak mellette. Nem volt semmi sem már a sárban. A lovak nagyon riadtnak tűntek. Az oroszok csak azt látták, hogy a pátriárka három testőre elveszi a kezeit a fogatról, és megigazítják a csomagokat. – Te magasságos. – sóhajtott riadtan az idősebb kocsis. Az atya nem szólt semmit. Gondolatban keresztet vetett. A fiatalabb kocsis csak bámult a testőrökre, és egy szót sem tudott kinyögni. Mindenki elfoglalta a helyét. A kutya beugrott a kocsiba, lefeküdt a pátriárka lábához, és zavartalanul folytatták az utat a legközelebbi csereállomásig. Nyikoláj atya nem mert jobban belegondolni, hogy mi is történt valójában a kocsival. Arra viszont még jól emlékezett, hogy miket hallott gyerekkorában azokról a félelmetes alakokról a hegyoldalon, a tűz mellett. – Vratiszláv herceg. Ravn. – suttogta csak úgy magának. – Én ezt ismerem, ezen a vidéken ilyen előfordul. De ez nincs tőlünk nyugatabbra. Mégis, ugyanazt az erőt érzem. Ugyanaz a rémületkeltő erő, csak másképp mutatkozik. Tudom, mit tesznek. Ugye, eldobtad a borostyánfarkast és a csontsípot? Nagyon remélem, megtetted! – azzal újra imára kulcsolta a kezeit a köpenye alatt. Az utazás utolsó napján rablók támadták meg őket. Egy magányos kocsi mindig csábító azoknak, akik más javaiból élnek. A kocsisok látták őket jönni egy erdőből, nyolc-tíz lovasembert, talán még többet is. A pátriárka, ahogy meglátta őket, azonnal a testőrök felé fordult, hogy felhívja figyelmüket a veszélyre. De a

testőrök nem voltak ott! – Gyáva kutyák, elszaladtok és egyedül hagytok egy öregembert? Csak ennyit értek? – korholta őket magában, majd a mellkasa felé kapkodott. – A keresztem! Novgorod Szent Keresztje! Nem vehetik el! Istenem, mit csináljak? Velíkij Otyec! Svjascsennij Goszpodin! (Hatalmas Atya! Szentséges Úr!) – imádkozott sápadtan. Abban a pillanatban, ahogy a kocsisok elkezdték volna ostorozni a lovakat mintegy hiábavaló kísérletként, hogy elfuthassanak a rablók elől, megállt kezük a levegőben. Csak bámultak előre az útra, és nem hittek a szemüknek. A pátriárka is döbbenten látta, hogy az elöl szaladó három ló félelmében makrancosán kirúgott úgy, hogy lovasaik lerepültek. Egy pillanat múlva a három rabló mozdulatlanul hevert a földön. Az összes ló ugrándozni kezdett, és menekülni akart. A pátriárka és a kocsisok látták, ahogy egyik rabló a másik után penderül le a lóról, és mozdulatlanul, bénán terülnek el. A lovak szétszaladtak. A három testőr nyugodtan visszaült a kocsi hátuljára, és néma jelet adtak a kocsisnak, hogy folytathatják az utat. A kocsis azonnal engedelmeskedett. Hajtott, mintha az ördögök űzték volna. Olyan ördögök, akiktől nem lehet megszabadulni. A pátriárka megfordult, és látta, ahogy a rablók kezdenek feltápászkodni. Mélyet lélegzett, mert csak most vette észre, hogy sokáig lélegzetvisszafojtva ült. – Micsoda testőröket kaptam! – gondolta riadtan. – Nemes herceg, mibe keveredtél? Nyikoláj atya ezután hosszú imába kezdett, majd amikor befejezte, tovább töprengett. – Mit is mondott a herceg? „Nem a pokolból valók, de a világon egyedüliek a fajtájukból. Magányosak, gyászosak, kétségbeesettek.” Most végre megértette Nyikoláj atya az igazságot. Nem démonokkal utazott. Nem is gonoszlevőkkel. Ezek kísértetek. A pátriárka végül is biztonságban megérkezett Novgorodba, amely a maga kétszáz templomával és körülbelül hatvanezer lakosával a legrégebbi és legnagyobb város volt az egész orosz kereskedelmi birodalomban. Ellenállt mind a svéd, mind a német és a tatár támadásoknak, de Nyikoláj atya szemében nagyon sokat változott az utolsó húsz évben, amíg távol volt. A város területe nagyobb lett, és az üzleti élet is kegyetlenebbé vált. Kereskedelmi csomópont volt a szó szoros értelemben. A pátriárka megkérte a kocsist, hogy egyenesen a bizánci stílusú katedrálisba, a Szófianagytemplomba hajtson, amely a novgorodi Kreml falain belül feküdt. Nem tudott tovább várni, el kellett azonnal mondania a kereszt viszontagságait. Feltette végre a fekete, magas kalpagot is, amilyet csak a tekintélyes ortodox papok hordanak.

Arra gondolt, ha már ennyi idő után és ekkora kinccsel tér vissza, akárhogy nem mehet be a templomba. Úgy tett, mintha kicsit félne, és arra kérte a kocsisokat és a testőröket, hogy menjenek vele. Taino, a kutya azonban kint kellett, hogy maradjon. A három Farkasember szájtátva bámulta azt a rengeteg csecsebecsét, amely a templom falait díszítette, mikor beléptek. Az a rengeteg arany, azok a gyönyörű ikonok és a magas oltárok! Éppen a mise végére értek oda, a füstölők még gomolyogva himbálóztak, és a mély kürtök mellett a kórus kántált. Nyikoláj atyát újra megrohanták az emlékek. „Semmihez sem fogható az, amikor az orosz kürtök kísérte kórus megszólal – gondolta magában. – Ez az egész emberiséghez szól.” Olyan hang ütötte meg a fülét, amelyet ugyan kissé elnyomott a kórus, de arra tisztán emlékezett, hogy megremegett annak idején a tisztelettől és a felemelő érzéstől, amikor életében először meghallotta. Az is eszébe jutott, hogy saját énekkísérletei eléggé kezdetlegesek voltak, és ez talán mindenkinek így volt jó. A kis csoport időközben a templom középső hajóján haladva már egészen az oltárig ért. A pópák és a ministránsfiúk meg az egész gyülekezet kíváncsian figyelte őket. A vezető pópa szigorúan, méltósága teljes tudatában tekintett rájuk. Ekkorra már Nyikoláj atya megállt előtte, és kezeivel feléje nyújtotta a félhomályban is szikrázó-villogó keresztet. – Húsz évembe telt, amíg ide el tudtam hozni! – kiáltotta boldogan. – De lám, végre itt van! Visszahoztam a szent katedrálisnak! A fiatalabb pópák kissé megütközve nézték ezt a színjátékot. De még mielőtt a pátriárka kínos, kérdő tekintetek kereszttüzébe került volna, szerencséjére pár fehér szakállú, idősebb pópa felismerte. „Istennek hála érte!” – gondolta Nyikoláj atya. – Nyikoláj atya! Ez csak Nyikoláj atya lehet! – kiáltották könnyes szemmel. – És vele van a Szent Kereszt! A vezető pópa a gyülekezet felé emelte a csillogó kincset, amelyet egykor Alexander Nyevszkij ajándékozott a templomnak, miután 1240-ben megverte a svédeket a Névánál. Ő lett Oroszország egyik legnagyobb szentje. Novgorodban lakott, Holmgardban, melyet a svéd roslandi Rurik alapított, négyszáz évvel korábban, az oroszaival együtt. Valójában ott rakták le az Orosz Birodalom alapjait. Ha Rurik láthatta volna a Szófia-katedrális pompáját, ámult volna a vén pogány! De ez most Nyikoláj atya nagy pillanata volt. Azt akarta, hogy mindenki lássa, főleg a kísérete azt a hatalmas boldogságot, büszkeséget, hogy az utuk nem volt hiábavaló. Ekkor

vette észre, hogy három testőre nem kísérte tovább a templom ajtajánál. Tekintetével kereste őket, de már nem látta őket sehol. Csak a két kocsis állt mellette, és megilletődve gyűrögették sapkájukat a kezükben. Kissé lebénulva állt, észre sem vette, hogy a többi pópa körbeveszi, és háromszoros arccsókkal illeti. Miközben a keresztet boldogan kézről kézre adták, Nyikoláj atya gondolatai a testőrei körül forogtak: „Soha nem kérdeztem tőletek, hogyan mentek majd vissza, gondoltam, majd megkérem a kocsisokat, hogy elmehessetek velük. De talán ti az emberek által nem ismert utakon jártok. Nem köszöntem meg nektek az utazást. Meg kellett volna, hogy áldjalak benneteket Urunk nevében, és szenteltvizet kellett volna szórnom rátok lelketek óvása érdekében. Lehet, hogy jó is, hogy nem tettem? De köszönöm! Nagyon köszönöm, bárkik is vagytok! Most azt kérik tőlem a társaim, meséljem el a történetemet. Na, azt meg is fogják hallani! Kicsit zavaros lesz, az igaz. Egy, valódi, nagy dráma: hajótörés! Aztán húsz eseménytelen év, alázatban és egyedüllétben. És végül mi is történt.? Na, ezt kissé még át kell gondolni. Ha az ember nem akarja, hogy öregségére bolondnak nézzék! De istenem, milyen csodálatos megint itthon lenni!”

14 Odo útja Ahogy az apja, úgy Odo is irtózott egy kissé a víztől. Emiatt voltak olyan kimondhatatlanul koszosak. Hiába volt rajtuk a sok selyem és bársony, mégis annyira bűzlöttek, hogy szinte megállni sem lehetett mellettük. Bogiszláv herceget ez nem érdekelte, de Odót zavarta saját szaga, ellensúlyozásképpen egy rendkívül erős szagú parfümmel permetezte be magát. Sajnos, ennek az illatát egyedül csak a legyek szerették. Odo nem tudta, nem sejtette, hogy honnan ered ez a még erősebb víziszony. Ez valami új, szokatlan volt. Azelőtt szívesen fürdött – különösen a szebb cselédlányok társaságában – egy méretes dézsában. Nem túl gyakran, az igaz, de mégis! Azon sem gondolkodott, honnan ez a nagyfokú kívánság, hogy megölje öccsét, Vratiszlávot és annak őzikeszemű barátnőjét, Iliánát. Meglehet, azért akarja a föld alatt tudni, mert Vratiszláv el akarná venni tőle a trónt? Odo erre is gondolt, de ő maga is pontosan tudta, hogy Vratiszlávnak nincs ilyen törekvése. Így ez a gondolat nem volt megalapozott. Tudta, hogy öccse nem tartózkodik az országban, és őrá nézve nem is volt veszélyes. Ami azt a kis csecsebecse lánykát illeti, Odónak nem volt rá több gondja, mint a vágy, hogy az öccsétől elvegye. Már megpróbálta egyszer, akkor nem sikerült, de ez a kis sikertelenség mégsem volt elég ok erre az égő gyűlöletre, amit most érzett irántuk. Odo nem érthette, hogy a Holdboszorkány áll mindennek a hátterében, hogy ez az ősi madárijesztő jobban félt öccse választottjától, mint bárki mástól.

Iliána-Ilona – egy összekötő kapocs volt az emberek és a természet világa között. Tudta az utat valamennyi árnyék között a másik világba. Ha ezeknek a felbosszantott tündérgyerekeknek sikerül Iliánából is tündért faragni. Igen, akkor a Holdboszorkánnyal nagyon kellemetlen dolgok történhetnek. Odo nem emlékezett világosan a boszorkányra. Rémálmai voltak ugyan, reggelre hideg verítékben úszva ébredt, mert valami sötét árny üldözte, és utol is érte, de a pontos eseményekre már nem emlékezett. Minden ilyen álomból való ébredést erős vágy kísért, hogy nőhöz jusson. Úgy érezte, megfullad. Hosszasan köhögött, szeme könnyezett, orra csepegett, az ágyneműje pedig teljesen átnedvesedett az izzadságtól. De azt, hogy erről valakivel beszéljen? Soha! Az utazása így is eléggé megerőltető volt. Különösen hosszú ideig tartott, amíg átevickélt a vendek országán és Dánián. Az embereiből kettőt el kellett hagynia Lübeckben, mert vörhenyt kaptak, és Odo nem kért az ilyen útitársakból. Nem igazán mert áthajózni a Balti-tengeren, mert túl hosszú lett volna a vízi út, gondjai lehettek volna a határon, no meg az idejét is sajnálta. Szegény Odót a balsors igencsak üldözte. Tulajdonképpen csak Odo sajnálta Odót – no meg pár női csodálója, akik gazdagnak, hatalmasnak és férfiasan erősnek hitték őt. A népéhez még rosszabb volt, mint az apja, a várban és a kis faluban rettegtek tőle. Amikor végre útra kelt, örömünnepet ültek, és senki sem imádkozott a hazatéréséért. Odo most éppen Jylland partjánál állt, és a tengerszoros felé nézett. Az a hajó, amely őt és az embereit Fyn szigetére viszi, már útra készen állt. Felfordult a gyomra már a gondolatra is, hogy vízre kell szállnia. – Meg fogok kapaszkodni az árbocban. – gondolta – az út nem hosszú, addig kibírom valahogy. Egyáltalán nem hosszú az út! Az, hogy a sokkal közelebb eső, nagyobb tengerszoroson keresztül is mehetett volna, és akkor igazán sok időt takarít meg, eszébe sem jutott. Nem tudta, hogy így legalább ugyanannyi időt fog a tengeren tölteni, csak a vízi út neveiből (Kis-szoros és Nagy-szoros) gondolta, hogy másak a méreteik. Csak annyi tudott, hogy az Öresundon keresztül könnyű átkelni. Gyűlölte ezt az utat a sok vizével együtt. Fejében csak ez kavargott: „víz, víz, veszély, veszély”. Nem tudott rá emlékezni, hogy miért, mintha valaki más ültette volna az agyába a gondolatot. Ez így is volt! A Holdboszorkány lelke volt a testében. És a Holdboszorkány irtózott a víztől. De miután az az idióta Vratiszláv herceg és Iliána Skanéban telepedtek le, mit lehetett tenni? Odo a hajójára látszólag határozott arccal, egyenes háttal, de reszkető lábakkal masírozott fel. A többiek már behajóztak, csak rá várt mindenki. Persze mint uralkodónak, neki kellett utoljára elfoglalnia a helyét, minden más megalázó lett volna! Igaz, hogy csak a nevében volt uralkodó, de akkor is: a hródi faluban és a

várban ő volt az úr! Miközben erősen küzdött a rosszullét ellen, megerősítve önérzetét átlépte a hajó peremét, és odament az árbochoz. Tulajdonképpen szívesen bele is kapaszkodott volna, de belátta, hogy ezzel csak rontana a helyzeten, így hát nem tette. Nagy kegyesen intett, hogy indulhatnak. Majdnem szokatlannak tűnt, hogy kevés az utas. A hajó maga nem volt nagy, de Odo embereinek bőven akadt hely. Ez a hajó máskor sok utast szállított, most viszont szinte teljesen üres volt. Mitől szorong mégis ennyire? Nyugtalanul nézett körül, de senki máson nem látszott hasonló félelem. Megrázta fejét, hogy a kellemetlen érzést elhessegesse. Nem tettek meg sok tengeri mérföldet, amikor a hajó alján víz kezdett szivárogni. Odo idegesen húzta fel lábait, és valami cifrát kiáltott oda a hajósnak a használhatatlan hajójáról. A víz gyorsan emelkedett, és most már láthatóan ömlött befelé. Odo gyorsabban, mint egy mókus, mászott fel az árbocra, amilyen magasra csak lehetett. A fedélzeten mindenki megijedt, és Odo fejében egy hang suttogott: „Vissza, vissza! Fordulj meg, az ördögök is itt vannak velünk!” – Fordulj vissza! – kiáltott a hajósnak. Nagyon mérges volt magára, hogy a hangja sipításba fulladt. A legmélyebb hangján próbálta folytatni: – Egy másik hajót kerítsetek nekem, de azonnal! Legalábbis a hang a fejében ezt parancsolta. Mert neki, Odónak, egyáltalán nem volt szándékában, hogy életében még egyszer hajóra tegye a lábát. Eltelt egy kis idő, mire végre másik hajót találtak. Odo idegesen topogott, és mindenféle jelét adta félelmének. A másik hajóval sem ment jobban a dolog, dacára annak, hogy ez egy nagyobb, erősebb vízi jármű volt. Hirtelen furcsa dolog történt: a hajópadlóból egyszer csak kivált egy göcsört, pedig utóbb többen állították, hogy ilyet nem láttak a padozatban. Mindenesetre egy kerek lyuk képződött, amin a sós víz elkezdett befelé áramlani. Természetesen megpróbálták betömni a lyukat, de a herceg olyan hisztérikusan kiabált, hogy forduljanak vissza, hogy a legénység nem tehetett mást, mint hogy engedelmeskedett neki. Odo kénytelen volt csalódottan és megalázottan visszafordulni, visszamenni a hosszú úton Hródba, hogy mérgét ott adja ki magából. A Holdboszorkány is dühöngött. Amíg Odo élt, muszáj volt vele maradnia, nem jöhetett ki belőle. Kívülről nem irányíthatta többé, mert eggyé vált vele. És ameddig Vratiszláv herceg és az ő szörnyű Iliánája a Keleti-tenger másik oldalán van, nem tud semmit tenni ellenük, nem tudja elérni őket. Ettől a tudattól majd meg pukkadt mérgében! De a Farkasok népének hat tagja elégedetten mosolygott. Megnyugtatóan oldották meg az Odo kapcsán felmerült nehézségeket.

15 Pár nappal később Ravn és Ilona váratlan látogatókat kaptak. Éppen az esküvői előkészületekkel voltak elfoglalva. Amálie nagymama elhatározta, hogy mind a két pár megkapja a saját, külön-külön esküvőjét, így senki sem ragyoghatja túl a másikat a nagy napon. Tasszo esküvője lesz megtartva előbb, ez sürgősebb tűnt, mert – mint általában a szerelmi téren kezdők – ők is hibáztak. Krisztin örült a legjobban a dolgok ilyetén alakulásának. Először csak idétlenül vihogott: – Nagy esküvő – nekem? Nem vagytok ti normálisak! – mondogatta. Most viszont senki nem volt szorgalmasabb tervkovácsoló nála. Mindenki egyetértett abban, hogy Rickének és Jeppének el kell jönnie, és itt kell lenni mind a két alkalommal. Krisztin éppen menyasszonyi ruháját próbálta, és tőle meglehetősen furcsa módon, szinte megszeppenten kérdezte Ilonát: – De ugye nem látszik semmi? Ilona nyugtatgatta, hogy szerinte még túl korai lenne a „meglátszás”. Ez az este is teljesen átlagos este volt, de eléggé késő volt ahhoz, hogy minden árnyék egy meleg, titokzatos sarokban gyűljön össze. Ravn és Ilona a parkban sétáltak, igencsak jól érezték magukat. Ha nem lehettek együtt, mindketten csak félembernek érezték magukat. Ilona megfogta Ravn kezét amikor a puha fűbe léptek, és így szólt: – Ez életem legszebb időszaka, Ravn. Soha nem voltam ilyen boldog. De. De mi ez? Valami várakozott rájuk a sötétben a fák alatt. A lombok teljesen feketének tűntek. Ilona riadtan húzódott közelebb Ravnhoz, mert nem látta, mi az. A fák közt gyenge fuvallat támadt, a levelek halkan zizegtek. – Látogatóink vannak – mondta Ravn röviden. Kilenc toprongyos ember és egy kutya álltak ott csendesen, vészjóslóan a fák alatt. Ravn és Ilona megörültek a találkozásnak, de a kilenc ember arca komoly maradt. Amikor végre köszöntötték egymást, az öreg megszólalt: – Elmondhatjuk, hogy az idős szent ember rendben hazaért hatalmas, pompás otthonába, és ott nagy örömmel fogadták. – Nahát, igazán örülök, hogy Nyikoláj atya hazatért, ezer köszönet érte nektek! – válaszolt megkönnyebbülve Ravn. – A keresztnek nem esett baja? – kérdezett vissza. A három volt testőr büszkén bólogatott, jelezvén, hogy feladatukat maradéktalanul teljesítették. Kitűnő munka! – dicsérte meg őket Ravn. A vezetőjük még egy kicsit habozott, de azért belevágott: Egy zavaró esemény azért történt útközben, jobb, ha elmondom. – Igen? Mi volt az? – kérdezte Ravn. Emlékeztek a pátriárka házára az erdőben. folytatta az öreg. Ilona és Ravn egy pillanatra elcsodálkoztak, mert most vált világossá, hogy a Farkasok népe is ott volt, pedig nem mutatkoztak.

– Akkor említette az erőt a pátriárka, és nem másról beszélt, mint a mi kis elragadó boszorkányunkról, aki a Holdhoz imádkozik – mondta a vezetőjük. – Igen, emlékszem. De nem akarta megnevezni azt az erőt, ami a boszorkányt eszközül használja – válaszolt Ravn. – Nem csodálkozom rajta. Na, az én embereim láttak valamit a pátriárka városában. Az esti sötétségben. hallgatott el az öreg. Ravn és Ilona lélegzetvisszafojtva vártak. Érezték, hogy van valami, amiről az öreg farkasember nem beszél. Nem beszélhet. Így ugyanolyan talányosan fejezte ki magát, mint Nyikoláj atya. – Amit láttak, bizonyítja, hogy az az erő létezik. Ez rossz jel. – Ez az erő áll most a Holdboszorkány mögött? – kérdezte Ravn. – Igen – válaszolt az öreg. – És mit láttak? A farkasember megint habozott. – Hallottak mély dobokat szólni, és rekedt emberi hangokat, mintha kántálva imádkoznának. A hegyoldalban máglyák égtek, és körülöttük durva alakok járták a táncot. Különböző állati szarvakat viseltek. – Úgy hangzik, mint valami pogány szertartás. De nem lehet sok köze hozzánk és ehhez a vidékhez. – Ez így igaz. De azok ugyanahhoz az erőhöz imádkoztak, amelyikhez a Holdboszorkány is. Ez több országban is így van. Vigyázzatok, figyeljetek! – intette őket óvatosságra az öreg. – Értem. De talán nekünk nem kell félnünk tőlük. – felelt bizonytalanul Ravn. – Nem. A Holdboszorkány csak eszköz, olyan, mint egy korbács. – Köszönjük a figyelmeztetést – hálálkodott Ilona. – Nagyon szívesen! De most egy ideig nem kell félnetek Odo hercegtől sem – folytatta az öreg. – Megállítottuk az útján, még a víz másik oldalán, így nem ér el titeket. A mi tanácsunk pedig: semmiképpen se menjetek vissza a hazátokba védelem nélkül! – Erre emlékezni fogunk. Szívből köszönjük még egyszer a segítséget! Mit tehetünk értetek, cserébe? – kérdezte Ravn a Farkasok népét. Ez inkább csak olyan szónoki kérdés volt, mert mit tehet az ember egy csoport vademberért, kísértetért a régmúlt időből? De a Farkasok népe szomorúan nézett rájuk. Hideg szél fújt át a lombokon, melynek hidegét Ravn és Ilona még a csontjaiban is érezte. Az öreg szólt: Most búcsúzni jöttünk. – Nem! – kiáltott fel Ilona önkéntelenül. A nyers, vad öreg szelíd szomorúsággal nézett rá.

– Itt az idő, hogy elhagyjunk benneteket. Az események nem úgy alakultak, ahogy reméltük. Nem tudunk többet tenni értetek – felelte mélabúsan. Ilonának volt egy olyan érzése, hogy még hozzá akarta tenni: „és ti sem miértünk”. – Miben reménykedtetek? – kérdezte Ravn. – Ezt nem tudjuk elmondani, még ha szeretnénk, akkor sem – válaszolta szomorúan az öreg. – De úgy hozzátok nőttünk, mintha a legjobb barátaink volnátok. Nem tűnhettek el csak úgy! – kiáltotta Ilona kétségbeesve. – Nincs más választásunk. Nagyon sokat reméltünk, de. – Az öreg is kétségbeesve sóhajtott. – Mi is nehezen hagyunk el titeket, tele vagyunk szomorúsággal, és nagyon fogtok hiányozni. De az időnk lejárt. – Örökre? – kérdezte Ravn. Erre már nem felelt az öreg. De Ilona megint érezte, mit tudott volna még mondani: „Ez attól függ.” Mitől? – akarta kérdezni, de az öreg villámgyorsan fordult felé, és halott szemeivel fürkészően nézett rá. „Tud olvasni a gondolataimban – jött rá Ilona. Vajon én is képes vagyok olvasni az övében?” Rájött, hogy valamit nagyon szerettek volna elmondani, de fogalma sem volt, hogy vajon mit. Nem tudtak mást tenni, mint elbúcsúzni. Ilona sírt, és megölelte a lekonyult fülű Tainót egy utolsó, szeretetteljes öleléssel, és mind az embereket is megölelte, egymás után. Ravn összeszedettebbnek tűnt, de a szomorúság rajta is látszott. – És a kicsikék? – kérdezte Ilona egy utolsó reménnyel. – A kis vidám Vodja és a gyönyörű Lesinka? Ez nem egy átlagos nap, de. – Ők jönnek velünk, mi védjük őket – jelentette ki az öreg. – A boszorkány ellen? – A boszorkány ellen. Ravn és Ilona elnémultak, szinte meg voltak bénulva, még gondolkozni sem tudtak. Végül Ilona kinyögte: – Üdvözöljük őket! Mind a négyen üdvözletünket küldjük nekik. Nagyon megszerettük őket! Ilona most is érezte, hogy az öreg szeretne még valamit mondani – talán a szavaival kapcsolatban? Mind a négyen? De azt nem tudta, hogy mit, és minden olyan nehéz lett egyszerre. Azt is tudta, hogy feleletet úgysem kapna. – Üdvözöljük őket. – ismételte halkan motyogva. A farkasember megértően bólintott.

Ilona hirtelen felélénkült. Nem akarta még elengedni őket. Zihálva szólt: – Van még egy kérdésem. – Igen? – Már azóta gondolkodom, mióta Ravn és én meglátogattunk benneteket a régi lakóhelyeteknél, a Titokzatos Erdőben. Akkor – úgy emlékszem – mielőtt még ti felbukkantatok volna, láttam egy asszonyt egy gyerekkel a barlang bejáratánál. Csak egy villanás volt az egész – hadarta egy szuszra. Az ősz hajú kérdően nézett rá. – Meglehet. A népünk ott lakott valamikor. De amit átéltél, az csupán látomás a régmúltból. Csak mi vagyunk „valódiak”. Mindenki más már rég elporladt. – A szemek? – kiáltott Ravn hirtelen, amikor már látta, hogy a találkozónak a végére értek. – Tasszo is és én is láttuk a vak szemeket. Sok-sok vak szemet. – Igen. Tasszo is látta. De azok nem fognak többé zavarni benneteket – mondta az öreg. – Kapcsolatban van ez veletek? – kérdezte Ravn. – Már túl sokat kérdeztél – felelt szomorúan az öreg. Üdvözlésre emelte kezét, és ezzel az egész csoport eloszlott a levegőben. Az erdő olyan üres lett, mint volt azelőtt. Az esti szél hirtelen még hidegebbé vált, mintha ősz lenne. Ilona és Ravn nagyon egyedül érezték magukat.

MÁSODIK RÉSZ Három fiú Közjáték 16 Először senki sem gondolt arra, hogy a kis bükkfalevelek más hatással is lesznek a fiatal Perre, mint hogy rendkívül gyors gyógyulást hoznak sebesült térdére. Ahogy Ravn esetében is, most is alapos változások következtek be. A levelek csodatevő ereje nem mutatkozott meg azonnal. Per lassacskán azonban megváltozott, átalakult. A nők utáni csillapíthatatlan vágyakozása normálisabb mértékű lett. Most is megfordult a csinosabb lányok után, de legalább már nem bámulta őket olyan szemérmetlenül zavarba ejtően. Gyerekes viselkedése is eltűnőben volt. „Sajnos, ebből a szempontból már nem a régi – gondolta Ilona. – Az ilyen nyíltszívű, hűséges és vidám emberek manapság ritkaságszámba mennek. Meghatóak és értékesek. Sokszor rosszul bánnak velük a „mindenttudók”. Ilonának és Ravnnak három fia született, sorban Ulv, Lo és Falk. Aztán nem született több gyermek. Ilona ugyan szeretett volna még egy kislányt is, de többé nem esett teherbe. Ezzel szemben Ricke szült még egy kislányt, és Tasszónál és Krisztinnél pedig csak úgy hemzsegtek a kicsik. Fiú, lány egymás után sorban, mint az orgonasípok. Krisztin minden gyereket akart, hiszen ha nem akarta volna, tudta a módját, hogy ne jöjjön több. Tasszo büszke volt népes családjára és feleségére. Az erdőkerülő házában mozgalmas volt az élet a sok gyerekkel. Talán Krisztin nem bizonyult a világ legjobb háziasszonyának, és rendet sem tartott mindig, mégis a gyerekek meglehetősen jó nevelést kaptak. Krisztin becsülettel megtette, amit tennie kellett, és a család pótolhatatlan középpontja lett. Kapott egy nagy lehetőséget az élettől, és alaposan ki is használta. Ravn betartotta Amálie nagymamának tett ígéretét, és vigyázott Magnusra, amíg fel nem nőtt. Ilona és Ravn a saját házukban laktak, amelyet Farkaslaknak neveztek el. Meglehetősen közel voltak Gyllebodához, és így Ravn minden áldott nap átjárhatott a birtokra. Amikor Ravn nagymamája meghalt, Magnus tizenöt éves volt. Ahogy betöltötte a tizenhetedik évét, apai rokonaival együtt átvette a birtok igazgatását. Tervei között szerepelt egy új, pompás kastély építése, amely a vízparton állna. Ravnnak is nagyon tetszettek a tervek. Az apai rokonok jó emberek voltak, és nem akarták a birtokot maguknak, csak az üzleti ügyek intézését vették át, hogy Ravn többet foglalkozhasson saját dolgaival. Magnusból jó gazda lett, amikor mindenbe beletanult. Jó évek voltak, békések és nyugodtak. Ilona kezén és a füle mögött a kis fehér jelek elhalványultak, lassan el is tűntek. Ilonának

azért hiányoztak, mert már nagyon megszokta és megszerette őket. Emlék volt Vodjától, és abból az időből, amely egyre jobban a messzeségbe veszett, egészen elfelejtődött. A három fiú teljesen különbözött egymástól. Ulv tekintélyes, nyugodt ember benyomását keltette, és igazán nagy önuralommal rendelkezett. Belső tulajdonságai alapján ő hasonlított legjobban az apjára, de külsőre is, nagydarab, erős vonású férfi volt. A gyors mozgású, sötét szemű Lo barátságos volt mindenkivel, szívesen beszélgetett az emberekkel, és a gazdaság irányítása is nagyon érdekelte. Jó humora közkedveltté tette. A legkisebb fiú, Falk, az utazási kedvet örökölte szüleitől. Nyughatatlan természete miatt állandóan elvágyott. Egy nap Skillingében véletlenül összetalálkozott Sigismund kapitánnyal. Ennek következménye sok ember életére lett hatással. Sigismund éppen a kikötői kocsmában ült, mikor egy tizenhét-tizenkilenc év körüli fiatalember belépett az ajtón, és kíváncsi, tiszta tekintettel körülnézett. Az öreg hajós az ismeretlent látva összevonta a szemöldökét. Hol látta már ezt a nyílt, barátságos arcot? Ezt a szemöldököt, amely egy sirály kiterjesztett szárnyaira emlékeztette, és ezt a finoman rajzolt arcot? Ezt a sűrű, hullámos, gesztenyebarna hajat. Falk észrevette, hogy az idegen öregember kérdő tekintettel vizslatja, és óvatosan elmosolyodott. Mindenki számára világos lehetett, hogy ez a fiú idegen az ilyesfajta kikötői kocsmákban. „Iliána! – kiáltott fel magában Sigismund. – Ja, igen, itt Ilonának nevezteti magát.” Felállt, és a fiú felé lépett. – Elnézést, hogy megkérdezem, de a szüleidet nem Ravnnak és Ilonának hívják? – De, igen! – mondta a fiú meglepetve. – Ismeri őket? – Még hogy ismerem-e? – Sigismund felnevetett. – Apád öreg barátja vagyok a tengerről, a nevem Sigismund. A fiú arca felderült. – Ó, önről már rengeteget hallottam – felelte a fiú, majd előrenyújtotta a kezét, és bemutatkozott. – Én Falk vagyok, a szüleim szemtelen és legkisebbik fia. A két bátyám már felnőtt, és szerencséjükre már beilleszkedtek a környezetükbe. – Azt látom, hogy te még nem igazán találod a helyed – állapította meg Sigismund kapitány. – Nem, mert az én ereimben az apám utazásra vágyó vére folyik – válaszolt nevetve Falk. – Megértem – bólintott Sigismund, majd barátsága jeléül kezeit a fiú vállára tette. – Gyere, egyél velem! Otthonról jöttél vagy hazafelé mégy? – Csak ide-oda utazgatok, hogy megismerjem Skanét. Miért? – kérdezte Falk. A vén tengeri medve elkomolyodott. – Szívesen találkoznék az apáddal. Valamiről már régóta beszélnem kellene vele – mondta titokzatosan Falknak. – Rendben van, akkor menjünk haza a szüleimhez. Biztosan nagyon fognak örülni

magának. – Kitűnő! – bólintott Sigismund kapitány. Sigismund vendégül látta a fiút a kocsmában, majd Falk vele ment a kikötőbe, az Esperanza fedélzetére. A fiatalember számára ez döntő pillanatnak bizonyult, és tekintete végképp álmodozóvá vált, amikor később lóháton elindultak az Österlénen keresztül Farkaslak felé.

17 – Ilona! – kiáltott fel boldogan Sigismund, amikor meglátta Falk anyját. – Milyen meglepő, de te semmit sem változtál! Nem is gondolná senki, hogy már eltelt. Mikor is találkoztunk legutoljára? Húsz-huszonöt éve? – Valahogy úgy – felelt helyette Ravn, aki már kint találkozott az ide tartó lovasokkal a mezőn. – De azt ne mondd neki, hogy örök életet nyert! – tréfálkozott Sigismund kapitánnyal. A három fiú meglepve nézett anyjára. Ilona igyekezett megnyugtatni őket, hogy semmi ilyesmi nem történt vele, mert minden olyan apró kellemetlenség eléri őt is, ami ebben a korban a többi halandót is. – Milyen szép és jól igazgatott gazdaságotok van – dicsérte meg Sigismund kapitány a látottak alapján a birtokot. – És ez a három gyönyörű fiúgyerek is igazán jól sikerült. Kedves mosollyal üdvözölte a két idősebb fiútestvért. – Az egyikőtök neve kissé meglepett – fordult Ravnhoz. – Ravn, a te neved jelentése holló. Ulv nevének jelentése farkas, ez is érthető. Értem azt is, hogy a Falk sólymot jelent, de a Lo. Mi a Lo? Az is egy állat? – Igen – szólt közbe Ilona. – A lo, azt jelenti, hogy vadmacska. Itt őshonos nagy vadmacska, amit errefelé hiúznak is neveznek. – Á, most már értem – szólt Sigismund kapitány. Körbementek a házban, mialatt Falk továbblovagolt, hogy értesítse Tasszót a kedves vendégről, akit bizonyára ő is szeretett volna látni. Közben a ház asszonya megterítette az asztalt, és finom ételeket tálaltatott. A sör és a pálinka saját főzésű volt. Egy ilyen kedves vendégnek mindent felkínáltak, amit csak lehetett. Olyan volt, mintha egy emlékkép elevenedett volna meg a régi szép időkből. – Meg kell mondanom, hogy a legjobban az lepett meg, hogy téged itt talállak – mondta Sigismund kapitány Krisztinnek, akit szintén meghívtak a vendégségbe. Sigismund kapitány mosolyogva csóválta a fejét, majd így szólt. – Nem hittem volna, hogy itt látom viszont az akkori potyautasomat, aki a világ minden káromkodását ismerte. Úgy látom, teljesen megváltoztál. Tasszo, igazán jól és okosan

választottál. Tasszo szeretetteljes pillantást vetett gömbölyű, de még mindig szemrevaló feleségére. – Nem is választhattam volna jobbat! – felelt a kapitánynak a férfi. Krisztin is felnevetett, majd nem egészen társasági modorban jól belecsípett a férje fenekébe. Még nem felejtődött el egészen az a régi Krisztin. Amikor már mindannyian az asztal körül ültek, Sigismund kapitány végre előhozakodott jövetelének okával. – Sokat gondoltam mind a hármótokra, Ravn, Ilona és Tasszo – kezdett bele komoly hangon a kapitány – és már régen szerettem volna beszélni veletek, de leginkább Ravnnal. De nem tudtam, merre éltek, és én magam is összevissza jártam vagy hét tengert. A régi Hródról van szó, amely most Pomerán része a Német-római Császárságban. – Ó, igen! Vajon hogyan mennek a dolgok otthon? – kérdezte Ravn, és nem is gondolt arra, hogy ez a szó, otthon, megbánthatja Ilonát és fiait. De a szófordulaton senki nem sértődött meg. – Odo pusztítása már katasztrofális méreteket ölt a várban, de leginkább a faluban – sóhajtott keserűen Sigismund. – Ráadásul olyan fiai vannak, akik verekednek a hatalomért. Odo meg betegesen féltékeny rájuk, talán nem is minden ok nélkül. Egyik fia sem alkalmas az uralkodásra. Ugyanolyan lelkiismeretlenek és kegyetlenek, mint az apjuk – mondta Sigismund, és olyan keményen tette le a kést az asztalra, hogy csak úgy koppant. – Ravn, a nép olyan uralkodó, vezető után sír, mint amilyen te vagy. – De én jól megvagyok itt – vágott közbe Ravn, majd a következő pillanatban megkérdezte: – Hány fia van Odónak, aki a hatalomért verekszik? Az öreg hajóskapitány elfojtott egy elégedett mosolyt. Örömmel vette észre, hogy Ravn érdeklődik. – Kettő harcol a trónért. A többi nem nagyon számít. Van úgy, hogy elköltöznek, esetleg alkalmatlanok, vagy valamilyen balesetben meghalnak. – De én nem akarom Hródot! – kiáltott fel Ravn, és maga sem értette, miért reagált ilyen hevesen. Ravn végignézett három fián. Ilonának és neki már régóta gondja adódott egy kényes probléma megoldásával. Ulv, mint a legidősebb a sorban, volt az örökös Farkaslakon. De Lo volt az, aki a legjobban szerette a gazdaságot és a földet. Lo bizonyult a legalkalmasabbnak arra a feladatra, hogy már most rá lehessen bízni az irányítást. Ulvnak ugyan volt veleszületett tekintélye, de a földművelés nem érdekelte túlzottan. Ravn kihúzta magát ültében, a régi emlékek előcsalták belőle az igazi uralkodót. Határozott hangon szólalt meg: – Hallottam szavaidat Sigismund kapitány, és megértettem, hogy a nép szenved. Odo mostoha gazda, ezzel én is egyetértek. Majd közelebbről megvizsgáljuk a körülményeket. Ulv! Te majd velem jössz! Itt az ideje, hogy rendet tegyünk Hródban.

Mielőtt a fia válaszolhatott volna, Ilona is bekapcsolódott a beszélgetésbe: – Én is veletek akarok menni. Sigismund azt mondja, nem tudja, mi lett a szüleim sorsa. Utána akarok nézni, és ennek most van a legfőbb ideje. Rossz lányuk voltam, gyötör a lelkifurdalás. – Ez képtelenség! Ők bántak veled rosszul – jelentette ki Ravn. – Tényleg odamegyünk, Hródba? – kérdezte Tasszo. – Emlékezzetek a Farkasok népének intésére! Amíg itt vagyunk, biztonságban vagyunk Odó-tól. Ha odamegyünk, nincs védelmünk ellene. – Igen, de azóta már huszonhárom év telt el – mondta Ravn. – Nem bujkálhatunk örökké. Azt is tudjuk, hogy Odo el akar fogatni bennünket. A tudás most előnyt jelent számunkra. Tasszo óvatosan, reménykedve kérdezte meg Ravntól: – Nevezhetem magam a fegyverhordozódnak? Ismét? Ravn felnevetett. – Nem, barátom, mert neked itt van teendőd a tizenegy gyerekeddel. Krisztinnek szüksége van rád. – De a legnagyobb már felnőtt – ellenkezett Tasszo, mint egy gyerek. – De nem elég érett, és ezért itt maradsz – vágott vissza Ravn, igazi uralkodóhoz méltó hanghordozással. Nem akarta Tasszót a népes családjától elszakítani, pedig jó lett volna régi barátjával menni vissza Hródba. Úgy érezte, Tasszót nem teheti ki ekkora veszélynek, majd hangosan folytatta: – Lo, neked a gazdaságra lesz gondod, te irányítasz, amíg távol leszünk. – Majd segítek neki – ígérte Tasszo, aki tulajdonképpen nem is nagyon akart új kalandokba vágni. Végtére is már megállapodott ember. – Állok a szolgálatodra, Lo. – Jól van – mondta Ravn. – Magnus és Per is besegíthet, ha valami nehézség adódik, és mi sem leszünk hosszan távol. Falk, aki eddig csendben ült, mintha róla nem is vettek volna tudomást, ujjhegyeivel az asztalon dobolt. Végre szóhoz jutott: – Apám. Annyira tetszik az Esperanza. Szeretném megkérdezni, lakhatok-e egy ideig a hajón – csak rövid ideig. Egy egészen kis út erejéig. – fejezte be a kérést, majd félrebillent fejjel, kérdőn nézett Ravnra. Tudta, ezzel mindig célhoz ér. – Miért nekem jössz ezzel? Kérdezd meg egyenesen a kapitánytól! Falk meg is tette, szemei csak úgy ragyogtak, csillogtak az izgalomtól. Sigismund kacagott. – Még hogy felveszek-e egy parasztgyereket a hajómra, azt kérdezed? Na, ha jobban utánagondolok, kell egy fedélzettakarító, éppen szükségem van rá, akit ugrathatunk és gyötörhetünk. – Ez az! – ujjongott Falk, és kezeit az égnek emelve egy lábon ugrált. – Hová hajózunk? – kérdezte, miután lecsendesedett.

– Először is teszünk egy kanyart Hród felé. Azután felmegyünk Tunsberbe, Norvégiába, majd Aberdeenbe hajózunk, és utána visszajövünk ide. Eljöhetsz velünk Tunsbergig, ahol a barátaim laknak, ott ellakhatsz, és majd felszedünk a visszaúton. Az Északi-tengeren nem merem magammal vinni Ilona egyik drágaságát! – nevetett rájuk Sigismund kapitány. A hangulat remek volt. Falk ujjongott örömében. Ulv eltöprengett a hallottakon. Feszült volt a váratlan fordulattól. Elkíséri apját egy idegen országba, és nem is meri megkérdezni, hogy miért. Ahogy Sigismund és Tasszo megsejtették Ravn tervét, úgy Ilona is érezte, ahogy nagy problémát oldanak így meg. Ahogy most alakulnak az események, Lo átveheti a gazdaságot, anélkül hogy Ulv és a szokásjog csorbát szenvedne. És ki lenne jobb uralkodó Hródban, mint az ő tekintélyes fia? Kedves, barátságos ember, együtt érző az emberekkel, igazságos, szereti az állatokat, a természetet, és van ereje dönteni, ha arra van szükség. „Istenem, mennyire hasonlít mindenben Ravnra – gondolta ellágyulva Ilona. – Falk már teljesen rám hasonlít. Csinos fiú lett belőle, egy időben még féltem is, hogy olyan lesz, mint egy tündér, mert túl aranyos. De most már igazi férfi. Már tizenhét éves, a mi legkisebb fiunk! Lo hasonlít ugyan mindkettőnkre, de csak módjával, igencsak sajátos elképzelése van a dolgokról. Jó kiállású, bár nem az a kimondott férfiszépség” – elmélkedett Ilona a gyermekeiről. Mindenki boldognak tűnt, csak Lo nézett kicsit aggodalmasan a jövő elé. Tudta, hogy minden segítséget meg fog kapni az itteni életéhez, de mégis elhagyatottnak érezte magát. Mellőzöttnek. Csendben nézte a testvéreit, és látta, hogy Falk mennyire örül az utazásnak. Az, hogy Ulv mit gondol, senki sem tudhatta. Ulv azért gyanakodott. Miért akarja apja magával vinni? Hródba? Oda, arra az ijesztő helyre, amiről már annyit – de nem sok jót – hallott? Meséket tündérekről, farkasemberekről, amikről apja, de kiváltképp anyja olyan sokat beszélt gyerekkorában. Meg egy rettenetes boszorkányról, aki tönkretette a férfiakat és a nőket. Neki pedig oda kell mennie?

18 Ulv Ravn és Ilona már a falu széléhez közeledve látták, hogy mennyire tönkrement minden. Hród faluja Bogiszláv herceg idejében sem volt valami káprázatos hely, de a mostaninál hétszer szebben és jobban nézett ki. Elgyötört és rongyokba öltözött embereket, piszkos utcákat, összedőlőfélben lévő házakat láttak mindenütt. A téren akasztófák álltak, azokon pár emberi tetem himbálózott, és már jó régóta ott lehettek, mert a szaguk és az állapotuk erre engedett következtetni. Amikor meglátták a várat, majdnem felkacagtak az eléjük táruló groteszk és egyben

siralmas látvány hatására. A szürke kőmonstrumra Odo csillogó aranyból készült jogart tétetett. Teljesen haszontalanul trónolt ott fent, a fekete-szürke tornyon. Nevetséges látványt nyújtott! Hogy a környékbeli emberek nem ismerték meg őket, teljesen érthető volt. Több mint húsz év telt el azóta, hogy itt éltek. Abban az időben sem Ilona, sem Ravn nem volt eléggé ismert személy. Ravn legtöbbször távol volt az otthonától, Ilona pedig ritkán mehetett ki a várból, amíg otthon lakott. Nem volt könnyű átjutni a vár kapuján, annak ellenére, hogy megadták a nevüket, és valami ártatlan okot is, araiért jöttek. Úgy látszik, szigorú szabályok voltak érvényben. Eleinte nem is akarták, hogy felismerjék őket. Csak járkáltak, és megdöbbentek az eléjük táruló látványtól. Éhínség, szenvedés, megaláztatás és ráadásul Odo őrei mindenütt. A nép teljes elnyomottságban élt. Az öreg fogadóban szálltak meg, amely mostanra jobban hasonlított egy romházra, mint a hajdani díszes épületre. Minden feltűnés nélkül kérdezősködtek erre is, arra is, de meglepően keveset tudtak meg. Senki sem mert őszintén beszélni, mert az akasztott emberek a téren elrettentettek mindenkit. Végül megtalálták azt az öreg kovácsot, akit még a régi időkből ismertek. Nem kellett sok idő, s az öreg kovács felismerte őket. Alig hitt a szemének, amikor rájött, hogy a régen eltávozott Vratiszláv herceg tért vissza. A kovácsműhely mélyén nagy titokban elmesélte, hogy milyen állapotok uralkodnak a hródi várban s a környékén. – Mit szólnak ehhez a nagyhatalom, a császárság emberei? – kérdezte Ravn. – Á, ilyen messze, a császárság külső határán nincsenek a hatalomnak emberei, mert mi nem vagyunk érdekesek számukra – mondta a kovács, akinek rendkívül csúnya sebhelyek voltak a karján meg a kezein, és igencsak ápolásra szorultak volna. – A mi közvetlen fennhatóságunk Pomerán, oda tartozunk. – Sosem kértetek onnan segítséget? – Ugyan, milyen lehetőségünk lenne erre? – kérdezett vissza a kovács keserűen. – Még egy öltözet rendes ruhánk sincs, amiben elmennék odáig, és a lakosság fele vagy beteg, vagy haldoklik. Ravn elkomorodott, s látszott rajta, hogy elszánta magát valamire. – Barátom, ezt nem tudjuk magunk elintézni. A legközelebbi lehetőségünk Pomerán. Nem mehetünk el Brandenburgba, mert harcban állnak Pomeránnal. Viszont felállíthatunk egy kis küldöttséget, mondjuk belőlem, fiamból és a feleségemből, belőled és két általad választott emberből. Bebocsátást kérhetünk Barnim herceghez, vagy milyen címen is nevezteti most magát? – Királynak. Nem tudom, van-e rá jogalapja. – nézett rá tanácstalanul a kovács. – Akkor királynak fogjuk nevezni, ha ez tetszik neki a legjobban. Tudsz szerezni két erős, bátor és megbízható embert? – Bátrat és megbízhatót akár százat is, de testünk elgyötört és nincs már ruhánk a királyi

látogatáshoz. – Ezt majd megoldjuk – szólt közbe Ilona, aki már nem bírt tovább hallgatni. – Köszönöm! – hálálkodott a kovács. – De vigyázzatok! Odónak mindenütt vannak szemei és fülei. – Ezért leszünk kevesen – válaszolt Ravn. Mialatt a férfiak szervezkedtek és titokban mindent előkészítettek, Ilona elvitte legidősebb fiát a Titokzatos Erdőbe. Úgy látszik, hogy az erdő megtartotta veszélyes hírnevét, mert láthatóan régóta senki sem járt arra. Elvadult lett, mint egy igazi őserdő, de még így is meseszépnek látszott. Ulv kíváncsian nézte a hatalmas fákat, és attól tartott, hogy egy következő vihar akár ki is döntheti őket. – Milyen nyugalom van itt – szólt lehalkított, majdnem ünnepélyes hangon. A három fiú közül nem Ulv volt, akit a legbeszédesebbnek lehetett mondani. Viszont a Titokzatos Erdő valamit felébresztett benne. – A lombok énekelnek – mondta csodálkozva. – Minden erdő zúgni szokott, ez viszont énekel. Ilona megállt, hogy ő is hallgatózzon. – Mit énekelnek a fák? – kérdezte a fiától, de azt nem akarta kimutatni, hogy egy kicsit mulat a lelkesedésén. – Gyászéneket – felelte Ulv. – Azt hallom, hogy valami után nagyon vágyakoznak, egészen a gyökerekig érezni a fák sóvárgását. Bárkinek nevetségesen hangzott volna, de Ilona megértette, és nem nevetett. Csak azt érezte, hogy a hallgatag, huszonkét éves fiához most áll lélekben a legközelebb. Ez igazán csodálatos érzés volt. – Valóban jól hallod, és biztos igazad van abban, amit érzel – mondta lágyan. – Gyere, üljünk le ide, én mesélek neked a Titokzatos Erdőről. Mindent elmondok, amit soha más nem lenne képes. Azt tudnod kell, hogy az erdő vágya az enyém is. Én és apád, mi vagyunk az okai, amiért az erdő gyászol. Mi vettük el az erdő nyugalmát, és vittük magunkkal a legdrágábbakat, akik eddig csak itt éltek. Ulv áhítattal nézte az ő kicsi, vékony anyját, és elámult azon a csodálatos változáson, ami itt a fák alatt történt vele. Biztosan a napsugarak és szemének zöld színe hozhatta elő azt az érzéki csalódást, amit Ulv látott. A fiú érezte, hogy ez még sem káprázat. Ilona szeme olyan varázslatosan zölden ragyogott, hogy szebb volt, mint valaha. – Ő egy tündér – suttogta magában Ulv. – Egy tündér, aki idetartozik, ehhez az elvarázsolt erdőhöz és ami még érdekesebb, hogy a kezén azok a kis jelek most újra jól láthatóak! – Ulv emlékezett rájuk még kisfiú korából. Visszafojtott lélegzettel ült anyja mellett. Ilona a fejét felhúzott térdeire fektette, s

láthatólag megilletődötten ült a fák tövében. Ugyanúgy ült, mint egykor, és minden pillanatát át akarta érezni, hogy újra itt van, fiatalsága helyszínén, az erdőben. Gondolataiban messze járt, a régmúltban. Mind a három fiú jól ismerte a meséket a Titokzatos Erdőről, és mindent tudtak a Farkasok népéről. A két tündérgyerekről, a borostyánfarkasról és a csontsípról a varázsjelekkel – és a Holdboszorkányról is ismerték már a meséket. De most mégis más volt itt lenni a történet közepén, a magas fák alatt. „A testvéreimnek is itt kellene most lenniük” – gondolta meghatottan Ulv. Az erdő körül, a fák tetejénél a szél feltámadt. A sötét felhők megidézték a múlt feletti gyászt, a természet az elveszített után kesergett. Más hang is hallatszott az erősödő szélben. Ulv megborzongott, amikor hallotta azt a mély, recsegő hangot, ahogy a fatörzsek és az ágak ropogtak a szélfúvásban. Fenyegetően hangzott és gyászosan, mint amikor egy állat kínlódik fájdalmában. Ezek a félelem és az elmúlás hangjai. Ekkor egy harkály életerős kopogása hallatszott, és megtörte a szomorú hangulatot. „Itt jól érzem magam – gondolta Ulv. – Kellemes ebben a pici országban, olyan, mintha hazaértem volna. Csak valaki megregulázná és eltávolítaná azt a fertelmes Odót! Ő az én nagybátyám, és ezt igazán szégyellem. De nem tudnám megölni. Én magam sem, de az apám sem. Az én apám sohasem ölt. Azt hiszem, csak egészen különleges helyzetben lenne rá képes. Mondjuk önvédelemből, vagy valaki más védelmében tenné. Valakiében, aki szenvedne valamitől. És azt hiszem, én is ilyen vagyok. Még soha nem voltam olyan titokzatos és veszélyes kalandokban, mint ő. Szívesen éltem volna abban az időben. Olyan szépnek és hajmeresztőén izgalmasnak tűnik az az idő.” Csak lassan jött rá, hogy anyja már beszél hozzá egy ideje. Tudatalattija elraktározta a szavakat, amiket hallott. Beszélt neki erről a helyről, ahol még fiatalabb volt, mint most ő. Nehezen tudta az anyját fiatalnak elképzelni, mert mindig ugyanolyannak látta. Egy kis madár ült le az anyja térdére, mire Ulv is feleszmélt elmélkedéséből. Meglepetten látta, hogy az erdő állatai bizalmas közelségben álldogálnak anyja mellett, aki teljes természetességgel beszél hozzá. A fiú megborzongott, de nem érzett semmi furcsát a levegőben. – Emlékszem, hogy miket mondtál az akkori dolgokról – szólalt meg Ulv. – Igen, a híres és feledhetetlen Farkasok népe. – felelt Ilona, majd hirtelen felkapta a fejét. – Csitt! Mi volt ez? – kérdezte riadtan. – Nem hallottam semmit. – válaszolta Ulv. – Mintha hangokat hallottam volna. Lehet, hogy csak egy madár volt. Ulv, nekem nagyon hiányoznak ők! Mintha csak most lett volna, hogy az a csodálatos és groteszk Farkasok népe itt volt körülöttünk. Itt éltek az összes meghökkentő cselekedeteikkel, és Odo ellen segítettek bennünket. Ó, a kicsikék! Az a két tündéri természetgyermek. Milyen sokat tudtak! De a Titokzatos Erdő most üres. Félek, hogy mi űztük el őket, csak nem nagyon

értem, hogyan? Ulv felállt. – Most már én is hallom azokat a hangokat. Mintha parancsszavak volnának, és nagyon fiatal az, aki mondja. Gyere! Nézzük meg! – Lopózzunk oda! Óvatosan, Ulv! – intette anyja. – Mint a vadászó macskák, úgy osonunk! – felelt a fiú. Ha nem lett volna annyira méltóságán aluli, Ulv úgy vihogott volna az izgalomtól, mint egy gyerek. Végre egy kaland!

19 Különös látvány fogadta őket. Már messziről hallották, hogy gyerekek veszekednek egymással. – Ajjaj! Megszúrt! – kiáltott az egyik. – Nem is igaz! – felelt a másik. – De, igenis megszúrtál. Fáj! – feleselt az első. Ekkor egy érettebb hang szólt közbe: – Abbahagyni a feleselést! Ez most nem játék, ez véresen komoly dolog. Ahogy felértek a domboldalra, látták, hogy gyerekek és fiatal emberek állnak a tisztáson. A csoport négy fiúból és két lányból állt, a fiatalabb tizenéves fajtából. A vezetőjük egy lány volt, úgy tizennyolc évesnek tűnt. A többiekkel szemben állt, akik furcsa játékot játszottak, mert lökdöstek és csipkedték egymást. A fegyelmet hírből sem ismerték. Mindegyikük kezében fakard volt, látszott rajtuk, hogy otthon készítették, de a céljukat világosan tükrözte. – Ne feledjétek – szólt a lány, aki vezette őket – mi vagyunk az egyetlenek, akik harcolunk ez ellen a büdös uralkodó ellen. Mi vagyunk, akik. Ekkor valamelyik gyerek felkiáltott, és feléjük mutatott. Ahogy meglátták Ulvot és Ilonát, mind eldobták a fegyvereiket, és futni kezdtek. – Álljatok meg! – kiabált utánuk Ilona. – Nem vagytok egyedül. Mi is Odo ellen harcolunk. Páran már messze futottak ahhoz, hogy megértsék, mit is mond, de néhányan tétován lassítottak és megfordultak. Ilona és Ulv mosolyogva tartották fel kezeiket a megadás jeleként. – Látom, itt is összeesküvés van kialakulóban – szólalt meg Ilona kedvesen. – Úgy hallom, ugyanaz az ellenségünk. Ti is pontosan olyanok vagytok, mint amilyenekre nekünk is szükségünk van. Ez talán nem volt teljesen igaz, de barátságba akart kerülni a fiatalokkal. Lehet, hogy még

hasznos útmutatást tudnak nyújtani. – Gyertek, üljünk le és beszélgessünk – folytatta Ilona barátságosan. Lassanként az utolsó gyerek is előmászott a bokrok közül, és köréjük telepedtek. – Először is – kezdett bele Ilona a mondandójába – igazán kedvünkre való a bátorságotok. Akárki nem merészel bejönni a Titokzatos Erdőbe. – Odo herceg és az emberei még ha az életük függne tőle, akkor sem mernének ide bejönni – kuncogott az egyik lány, majd felbátorodva visszakérdezett. – Kik vagytok? – Engem Ilonának hívnak, és ő a fiam, Ulv. Valamikor itt laktam a várban, de megszöktem Odo apja elől, Bogiszláv hercegtől. Én Odo öccsének, Vratiszláv hercegnek a felesége vagyok, azé a Vratiszlávé, aki már gyerekkorától szemben áll Odóval. Most azért jött, hogy letaszítsa Odót a trónról, és megszabadítsa ezt a szegény falut a zsarnokságtól és a nyomortól. Ez még nagy titok, és mi bízunk a hallgatásotokban. Mindegyik gyerek és felnőtt ünnepélyesen nézett egymásra. Bizalom volt a szemükben. – Ugye, ti sem fogtok árulkodni? – szólt szigorúan az idősebb lány. – Ez csak természetes! – felelt Ilona mosolyogva a komolynak tűnő szavak hallatán. Ilona sejtette, hogy a vezérnek tekinthető lány miért fogadta el ilyen gyorsan a számára idegen embereket. Mint anya, nagyon is tisztába volt vele, hogy Ulv milyen megnyerő külsejű fiatalembernek számít. Bár a hercegi elődök nyersen faragott testfelépítését és tartását örökölte, mégis sokkal értelmesebb, kedvesebb arca volt, a bizalom és a jóság sugárzott róla. Odo és Bogiszláv tökéletes ellentéteként született. – Téged hogy hívnak? – kérdezte Ilona a sötét szemű leányt. – Majolika – felelte büszkén a lány. Ilona és Ulv kissé meglepődtek a név hallatán. „Majolika? Milyen név ez?” – gondolkodott magában Ilona. A lány folytatta a bemutatást: – Itt van a húgom is, őt Fajanzénak hívják. A név hallatán Ilona megpróbált komoly arcot vágni, úgy kérdezősködött tovább. – És mi az apátok foglalkozása? – Apánk egy híres keramikus, Itáliából jött – felelt Majolika. – Keramikus – visszhangozta Ilona a lány szavait. – Ezt gondolhattam volna! Hogy kerültetek ide? – A Hanzán keresztül. Odo herceg meglátta a munkáit Lübeckben, és valami hasonlót szeretett volna a várában is. De szinte azonnal összevesztek a színeken és a formákon, mire Odo bezárta apánkat a börtönbe. – Hát ez jellemző rá! A művészetekhez sosem volt érzéke. És a többiek? – kérdezősködött tovább Ilona. Mindegyik fiúnak volt mit mondania.

– Odo zsoldosai megölték apámat. – Az uralkodó megkívánta anyámat, így őt a várba hurcolták. Ott van, ha még él. – Két bátyám megszökött innen, másik kettő a börtönben ül. – Az én apám a téren lóg egy akasztófán. Aztán döbbent, néma csend lett. Ilona nehezen tudott megszólalni. Megértjük, hogy gyűlölitek Odót. Hogyan akartok bosszút állni? Fajanze most szólalt meg először: – Amikor már megtanultunk harcolni, belopódzunk az őrök mellett a várba, és. – a kislány szemléltető mozdulatot tett, mintha valakinek a fejét csapná le egy karddal – és megöljük. – Értem. De most sem olyan könnyű elosonni az őrök mellett, laktam a várban, ezt tudom. És azt is hallottam, hogy Odo majdnem sérthetetlen – mondta segítőkészen Ilona. – De akkor is mi vagyunk az egyetlenek, akik merünk tenni valamit ellene – kiáltott dacosan a kislány. – Nem egészen. A férjem és én tudunk titkos utakról, amelyek a várba vezetnek. Ezen az úton bejuthatunk, és kiszabadíthatjuk a foglyokat a börtönből. – Ez az! – kiáltották a gyerekek. – Meg tudjuk most tenni? Ilona csillapítólag emelte fel a kezét. – Várjatok egy kicsit! Holnap este találkozzunk a kovácsnál. Gyertek oda, és meghallhatjátok, milyen tervei vannak a felnőtteknek. De ne gyertek el mindannyian, az gyanút keltene. Csak a két legidősebb jöjjön. Erre a fiatalabbak csalódottak lettek, de Ulv megnyugtatta őket. – Ez csak amolyan unalmas találkozó. Várjatok addig, amíg cselekedni lehet! – Igen – mondta beleegyezően Ilona. – Tudjátok, mi ismerjük Odo gyenge pontját. Tudjuk, hogy hogyan lehet őt ártalmatlanná tenni. Na? Ki a második a korban? Egy tizenöt éves fiú, Tomasz jelentkezett. Megbeszélték, hogyan fognak találkozni, és Ilona titkos esküt tétetett le a kisebbekkel, hogy nem fognak fecsegni. Ezután Ulv és Ilona otthagyták a fiatal harcosokat, akik új erőt és bátorságot nyertek általuk. Ahogy távolodtak, még hallották, hogy szorgalmasan csiripelnek a hátuk mögött. – Majolika. Hogyan hívhatnak valakit egy cserépfajtának? – nevetett Ulv, amikor az erdőből kifelé sétáltak. – Én azt hiszem, nagyon szép név – mondta Ilona. – Igen. Figyelted, mennyire határozott az a lány? Mintha vezényelte volna őket! – válaszolt Ulv. – Vajon jól tettük, hogy ennyi mindent elmondtunk nekik? Nem lesz ez ránk és órájuk is veszélyes? Ilyen fiatalokat talán nem kellett volna bevonni? – töprengett hangosan Ilona. – Jól tettük! És rájuk nézve meg jobb, hogy ellenőrzés alatt állnak, mintha fakardokkal kezdenének harcolni. Annak csak rossz vége lehet – nyugtatta meg anyját Ulv – Az valóban hiábavaló lenne.

Ulv nagyon komolyan gondolta és mondta ezt, és Ilona tiszteletet érzett iránta. Ulv volt a legmagasabb a három fiú közül. Lo, a társasági ember, kicsi és fürge volt, nem lett annyira csinos, mint fivérei, de vitathatatlan bája népszerűvé tette a lányok körében. Falk, a nyughatatlan, átlagos magassággal rendelkezett, és az a tündérszerű jellege nagyon érdekessé tette. Ilona visszagondolt a kikötőre, ahol búcsút vettek az Esperanzától, amely csak kitette őket a partra és továbbhajózott nyugatnak. A fiatal Falk ott állt az árboc mellett, és integetett. A szívébe egyre jobban belemarkolt a hiány kínzó érzése, ahogy az integető alak mind kisebb és kisebb lett a távolsággal. Nehéz szívvel jött el a kikötőből. Egyik fia eltűnt a szeme elől. Látja-e még valaha? Ilona boldog volt a három fiával, egyformán szerette mind a hármat. Nem tartotta egyiket sem többre a másiknál, nem volt kedvence. Mert mind a három a kedvence volt. Micsoda itáliai temperamentuma van! – szólalt meg hirtelen Ulv. – Mi? – riadt fel Ilona gondolataiból. – Kinek? – Majolikának. – Ó, igen. Biztosan. Szép kislány – értett egyet a fiával. – Túl domináns – töprengett tovább Ulv. – A gyerekek között igen – mosolyodott el Ilona. – De nem tudjuk róla, milyen lehet más helyzetben. Sajnos, most kiértünk az én szeretett meseerdőmből. Vigyázzunk, hogy ne sétáljunk egyenesen az öreg őr karjaiba, aki talán megismer engem. – Fátyolozd le az arcod, mama, akkor senki nem ismer meg – tanácsolta Ulv. – Ulv. én félek. Gondolod, hogy minden jól fog menni? – kérdezte bizonytalanul Ilona a fiát. – Egészen biztos. Apa mindent meg tud oldani? - jelentette ki magabiztosan Ulv, de ebben Ilona nem volt annyira biztos. Félt, hogy egyenesen egy darázsfészekbe nyúlnak.

20 Amikor a fiatalok képviselői, Majolika és Tomasz felbukkantak a megbeszélésen, nem mindenki örült a jelenlétüknek. Különösen Majolika személye váltott ki ellenérzést. – Nem vehetjük be magunk közé! Ez a lány túl vad – mondta az egyik, akit a kovács választott ki. – Pontosan ezért jön jól – mondta Ravn, aki már értesült Ilonától és Ulvtól az erdőben történtekről, majd folytatta – ha ő és fiatal csapata szabadon kószál az erdőben, a végén mindent elronthatnak nekünk. De ha rajtuk tartjuk a szemünket, nem árthatnak, és van két előnyük is, nagyon gyorsak és kicsik. Majd amikor a tervemről beszélek, megértitek.

– Tessék, mondjad, Ravn! Nekünk nincsenek terveink – szólalt meg valaki. Mindenki leült a kovács műhelyében, ahol a vaskályha tüze megvilágította a sovány arcokat. Majolika és Tomasz Ulv mellé ültek egy kormos padra, őt érezték legközelebb magukhoz. A gyülekezet várta, hogy Ravn elmondja a terveit. – Legnagyobb gondom a rabok helyzete a pincebörtönben – mondta Ravn. – Először őket kell kiszabadítani. – Hát ez meg hogyan lehetséges? – nevetett fel keserűen a kovács. – Emlékezz rá, hogy Ilona is és én is itt laktunk a várban! Ismerek minden járatot odalenn, és tudom az utat oda és vissza. A falusiak kétkedőn néztek egymásra és Ravn-ra. A vaskályha vörös fénye groteszk árnyakat rajzolt a falra és az emberek arcára. Majolika és Ulv keze véletlenül egymáshoz ért, s a lány elvörösödve kapta el a sajátját. Csak nehogy félreértse! – fejezte ki a mozdulata. Ravn folytatta: – Már mások is jártak ezen az úton. Felülről leeresztettünk egy kötelet, és felhúztuk a lent várakozókat. Az igaz, hogy azok nagyon könnyűek voltak. – fejezte be, mert a torka kiszáradt az emlékek hatására. – Most viszont nincs senki, aki felhúzna bennünket. Ezért egy másik utat kell választanunk. Te, kovács, tudsz csapszegeket gyártani, hogy a sziklába verve legyen majd saját utunk? – Pöröly is kell? – kérdezett vissza a kovács. – Igen, de csak kicsi, hogy könnyű legyen vinni. – Meg tudom csinálni. De. Ravn nem szerette a szót, hogy „de”. Körülnézett, és kiválasztotta azokat, akiket leginkább szeretett volna magával vinni. A húszas éveiben járó kovácsinas és a fiatal Tomasz, akinek anyja is ott raboskodott a várban, közöttük volt. – Ti, többiek lenn vártok, és fogadtok mindenkit, aki csak jön. Azután ti is feljöttök, mert mindent egy éjszaka alatt akarunk végrehajtani. És nézzetek utána, hogy a rabok ne kezdjenek el ujjongani, mielőtt el nem intézünk mindent. Kerüljétek a felesleges zajongást! Hány rab van odalenn? – Nem tudjuk pontosan, hogy ki él még, sokan már nagyon régen raboskodnak. De azt mondják, tizennyolcan vannak. „Ez elég sok – gondolta Ravn. – Kibírja-e a kötél mindannyiukat?” Megegyeztek abban, hogy a következő estére megszerzik a csapszegeket és a kötelet is még éjfél előtt. Akkor akartak ugyanis belekezdeni a mentőakcióba. – És később mi lesz? – kérdezte valaki. – Mit csináljunk az uralkodóval? Mindent egy este, de ha mégsem tudunk mindent!

– Azt mondtátok, ismeritek a gyenge pontját – mondta erre egy másik ember. – Igen, tudjuk mi a gyenge pontja – felelt Ravn, majd megkérdezte – Odo többször is célpontja volt a gyilkossági kísérleteknek, nem? – Ó, igen, többször is. De mindig megússza, semmi nem fogja – jött a szomorú válasz a tömegből. – Dehogynem – mosolygott Ravn. – Van, ami őt is fogja. Majolika csak ült, és egyre nagyobb elképedéssel hallgatta Ravn legmerészebb terveit. „Ezek nem normálisak – gondolta. – Még rosszabbak, mint mi vagyunk!” És utána jött a legmulatságosabb rész, hogy ő lenne a csali Odo számára! – Soha! – jelentette ki dacosan a lány. – Idehallgass, Majolika – szólt rá Ravn szigorúan. – Hallottad mindenkinek a feladatát. Azok aztán igazán veszélyesek. De nem te voltál az, aki meg akarta ölni Odót? – Igen, de. Én nem tudom. – hebegte a lány. – Volt már olyan férfi, aki tapogatott, üldözött vagy zaklatott? – kérdezte Ravn. – Igen, de azt jól szájon vágtam – felelt harciasan Majolika. – Okos dolog. De most nem elég. Ne félj, nem leszel egyedül. Ulv ott lesz a közeledben, és észrevétlenül vigyáz rád. Vagy inkább Mads, a kovácsinas vigyázzon rád? – nézett Ravn kérdőn a lányra. – Nem, Ulv tökéletesen megfelel – vágta rá túlságosan is gyorsan Majolika. Nagyot lélegzett, ahogy belegondolt. Tulajdonképpen nagyon izgalmas lesz. Majolika most látta be, hogy az ő erdei játékharcuk milyen gyerekes is volt. Most viszont igaziból kell mindent megtenni. A gyomra összeszorult. Majolika nővé válása egy kicsit bonyolult volt. Apjának, az olasz kézművesnek csak két lánya született, Majolika és Fajanze, pedig ő inkább fiúkról álmodozott, akik továbbviszik mesterségét, és idővel majd átveszik a műhelyét. Fiú híján Majolika már kicsi korában megpróbálkozhatott az egyszerűbb mesterfogásokkal. Fajanzénak nem volt ehhez tehetsége, és nem is érdekelte az ilyesmi. Majolika keverte és gyúrta az agyagot, vigyázott a forró kemencére, és végül is beletanult a művészetbe. Képes volt művészetet teremteni, és gazdag fantáziával rendelkezett. Éppen akkor kezdett el komolyabban dolgozni, amikor elhagyták Lübecket, hogy ideköltözzenek Hródba, a Keleti-tengerpartjára. Majolika jó inas volt, tanulékony, összeszorított szájjal birkózott az agyaggal, és kitartónak is bizonyult. Karizmai mindinkább megerősödtek. Minden energiáját beleölte a munkába, és a legnagyobb

dicséretnek tartotta, ha apja így mormogott: „ez egész jó”. Apja szűken mérte a dicséretet, ezért is tartotta azt annyira becsben. Játékra és a barátnőkkel való pletykálkodásra nem maradt ideje. A fiúkról való gondolkodásra még annyi sem. Azok úgyis olyan gyerekesek és éretlenek! Majolika nagyon megnyerő külsővel rendelkezett, olajbarna bőre, majdnem fekete szeme volt, és fekete, hullámos haj keretezte arcát. Már jó pár fiú próbálta magára felhívni a figyelmét. Még érettebb férfiak is próbálkoztak. Majolika gyűlölte őket, amikor óvatos közeledésüket meglátta, vagy ügyetlen bókjaikat kellett hallgatnia. Legtöbbször barátságosan megkérte őket, hogy menjenek a pokolba, vagy ha a közeledés túl hevesre sikeredett, jól szájon kapta őket. Lett is hírneve, hogy: savanyú és férfigyűlölő. Ez tulajdonképpen igazságtalan rágalom volt, ő mindössze csak sajnálta az időt ilyen hiábavaló ostobaságokra. Minden vágya az volt, hogy dolgozhasson apja műhelyében. Aztán Odo felmérgesítette apját a lehetetlen ötleteivel az ebédlő díszítését illetően. Senki nem mert ellentmondani Odónak, senki nem tudhatott jobban semmit nála. Mikor apját elvitték a börtönbe, hogy ne ellenkezhessen tovább Odóval, Majolika lába alól kiszaladt a talaj. Akkor volt tizenhat éves. Az anyja ott maradt neki, de az mégsem volt ugyanaz. Majolikát nem lehetett a papa kedvencének tekinteni, mert csak a munkában értették meg egymást. Anyja néha megölelte lányait, de apja soha nem tett ilyesmit. Majolika egy szigorúan érzelemmentes, üzleti környezetben nőtt fel, és egyelőre nem is volt többre igénye. De a világa összeomlott apja eltűnésével. A műhely kihasználatlanul, zárva volt, anyjának mind nagyobb problémát jelentett élelmet szerezni, és egyáltalán, nevelni a lányait. Majolika megtelt gyűlölettel Odo herceg iránt. Ezzel nem volt egyedül a faluban, de, ahogy mondta: egyedül csak ő és kis gyermekcsapata tett valamit. És most hirtelen megtörténik a csoda. Azonnal cselekedni kell, nincs idő a gondolkodásra vagy a megbánásra, visszatáncolásra. Ami történik, az most történik!

21 Nem sütött a hold éjfélkor, mikor a csapat összegyűlt az erdőnél a nagy szakadék alatt. Bár ilyenkor, Szent János-napja körül még a holdtalan éjszakák sem teljesen sötétek. A férfiak bátortalanul néztek fel a magas, nagyon magas várfal tetejére. A szakadék és a fal között megmászhatatlan sziklafal meredezett. A kovács, aki egy zsákban hozta a csapszegeket és a kis pörölyt, keserűen szólalt meg: – Ezt nem tudjátok megcsinálni! – Mindenki kapaszkodjon fel a szakadék oldalán, amennyire csak lehet – felelte Ravn. – Ott van egy sima kis fennsík, a hegyoldal ott kezdődik. Ott várjatok, és vegyétek

gondozásba a kiszabadított rabokat, akik esetleg oda megérkeznek. Ilona nem szerette az „esetleg” szót. Ez a kudarcra figyelmeztette. Ravn folytatta: – Ma próbaként megmásztam a szakadékot, és megjelöltem fehérrel egy követ, oda menjetek. Ne egymás mellett haladjatok, hanem sorban. Így mindenki mozgásban lehet egyszerre, ami előnyünkre szolgálhat. A fehér vonalra nagyon figyeljetek! A rabokat ugyanazon az úton vezessétek le. Amikor elrejtettétek őket a régi, beomlott istállóban, ahol Fajanze és a három kisfiú étellel és innivalóval várnak, ti magatok másszatok fel ismét. Igen, fel kell újra másznotok a szakadékon! Mi hárman, Tomasz, Mads és én majd felhúzunk benneteket a vár pincéjéig. Többeknek borsódzott a háta. Hol van a herceg felesége, Ilona, kérdezte magában Majolika. Ja persze, más feladata van, mely a nagy terv része: megszabadítani Hródot a zsarnoktól. Majolika fázott ebben a meleg nyáréjszakában, de Ravnra figyelt, aki tovább magyarázott. – Fenn, egy titkos pincejáratban, amit csak Ilona és én ismerünk, ott várunk hajnalig – de támadnunk kell, mielőtt az őrök ételt vinnének a foglyoknak. Bár, gondolom, ez nem történik túl sűrűn. Majolika felnézett a sziklára, ahova fel kell másznia, és ismét kilelte a hideg. És még a java csak ezután következik! Korai lett volna arra gondolni, hogy már pitymallik, de megszokták az éjszakai félsötétet, és jól láttak. Igaz, hogy minden szürke lett, de a körvonalakat nem tévesztették el. A három kapaszkodó átmászott a szakadékon, és elérte a hegyoldalt, amely meredeken és fenyegetőn tornyosult előttük. Mindenki követte őket a tekintetével. Ravn beverte a csapszegeket a sziklába, amit egy kis csengő hang kísért, de szerencsére nem keltette fel senki érdeklődését. Ulv Majolika háta mögé állt, kicsit ferdén. – Minden jól fog menni – mondta halkan, és kezét a lány vállára tette egy pillanatra. – Itt leszek a közeledben egész idő alatt. Ez megnyugtatta Majolikát, biztonságban érezte magát tőle. Boldog lett. Majolika maga is meglepődött saját reakcióján. Ha egy más fiú ilyen közel merészkedett volna hozzá, hegyes könyökét jól a bordái közé döfte volna. De most megnyugodott az érintéstől. Furcsa, nagyon furcsa! Felülről Ravn intett. Hogy megkezdhetik a szakadék megmászását. Ulv megint nyugtatgatta Majolikát: – Nem mehetünk egymás mellett. Hogy akarod, előtted menjek vagy utánad? A lány majdnem rávágta: „előttem”, de az nem volt elég biztonságos, meg aztán a szoknyája is bőven elég hosszú volt, így csak annyit mondott: – Utánam.

De lám, a szoknya hosszát akár el is felejtheti. – Nem vagy praktikusan öltözve – mondta Ulv. – Kölcsönöznöd kellett volna egy nadrágot. De nem baj, kösd fel a szoknyádat az övedhez, akkor menni fog. Segítség!, mi is van alatta? Csak az ing. Tiszta, de régi, itt-ott stoppolt és foltozott. Majolika csak egy pillanatig habozott, aztán felhúzta a szoknyáját, és Ulv segített neki felerősíteni a derekára, hogy ne essen le újra. Ulvon nem látszott, hogy zavarban lett volna, annál jobban Majolikán! – Nem, nem jó! A szoknya hátsó részét húzd át a lábaid között, és ide kötjük a korc elejéhez, így, ni. Minden hercehurca nélkül megfogta a szoknya szélét, előrehúzta és felkötötte. Keze érintésére meleg áradt szét Majolikában, olyan finom meleg, hogy a lány belenyögött. De Ulv láthatólag nem vett észre ebből semmit. Hála istennek! Igazán kínos lett volna, ha észreveszi, hogy a hetyke és önálló Majolika ilyen gyenge is lehet. Még soha nem élt át hasonlót! Teljesen zavarba jött, még a hátgerince is bizsergett. Ez még nem történt meg, ha más fiúk értek hozzá. Akkor csak riadt és nagyon mérges lett. Sápadtan, de határozottan mászott Ulv nyomában, négykézláb az összevissza heverő sziklák között. Minden nehézség nélkül értek fel a kis fennsíkra, ahol egymás mellett ülve lógázták lábaikat a szakadék fölött. Ott ültek, Ulv és Majolika, a kovács és a két kiválasztott, megbízható férfi a faluból. Mindenki harcias kedvében volt. Majolika a két falubeli ember között ült, de érezte Ulv közelségét, mintha mellette lett volna. Egy új kilátást kaptak az isten háta mögötti erdő felett. A távolban sötétlett a hegy, ahol a rege szerint a Farkasok népe él. De senki nem találkozott még velük. Regéjük lassan kezdett eltűnni a nép ajkáról, csak a nagyon öregek beszéltek még néha róluk. Ha az öregek elhalnak, akkor talán nem is fog senki emlékezni rájuk. Később.? Ha a másik oldalra fordultak, egy villanást láttak a tengerből, közelebb, mint azt gondolták volna. Ház nem látszott sehol. Egyedül a beomlott tetejű régi istálló tetejéből lehetett látni egy darabkát. Mindenki pihent a nyár e hajnali, különleges, elvarázsolt fényeiben. A feljövő nap enyhe derengése már látszott az alvó fák csúcsán. Még teljes volt a némaság, de már egy ébredező sóhajtás készült megszakítani ezt a csendet, mintha az erdő készülne sóhajtani. Majolika gombócot érzett a torkában. Boldog volt, hogy részese ennek az élménynek egy idegennel, a Keleti-tenger másik partjáról. És Ulv? Ulvnak volt valami határozatlan érzése. Tudta, hogy nem földműves, mint Lo. Mégis az ő öröksége lesz Farkaslak, neki kell átvennie apja után.

Ez a gondolat kínozta. Ebben a pillanatban nem volt más akarata, mint hogy segítsen megszüntetni a nép szenvedését, eltüntetni a zsarnokot, aki ezt okozta, és jó életet adni a szenvedőknek, elegendő étellel, tiszta otthonokkal, az önellátás lehetőségével – és minden mással. Mindennel, amijük most nem volt meg. Minden értékestől megfosztotta őket a zsarnok uralkodó. Hogy elérjék ezt a célt, ennek a kevés számú embernek, aki most itt ült a szikla szélén, el kell távolítania Odót a hatalomból. Ulv nagybátyját. Na, csak félnagybátyja. Ez mindjárt könnyebb így. Kicsit könnyebb. Felnézett a hegy peremére, amely eltakarta őket. Mint egy hatalmas árnyék. Odónak legalább száz embere van a védekezéshez. Minden előny az övé. „Apám! – gondolta Ulv. – Apám! Tulajdonképpen mit művelünk?”

22 Gyermekkori rejtekhelyére érve Ravn herceg bátorságáért és ügyességéért megdicsérte a két fiatal fiút, Tomaszt és Madsot. Mindhárman beleizzadtak az erőfeszítésbe és a félelembe, melyet titkolni igyekeztek. Az út bizonyos részein meg is tudtak kapaszkodni a sziklákban. A fiúk próbálták utánozni Ravn minden mozdulatát, lépését. Csak rövid szakasz volt, mely könnyebbnek tűnt, de amikor a nagyon meredek rész következett, néhol teljesen függőleges sziklafallal, csak kemény akaratuk tartotta vissza őket, hogy le ne nézzenek. Akkor biztosan lezuhantak volna. Időbe tellett, míg Ravn megfelelő helyet talált, ahova a csapszegeket beverje, és azalatt a két fiúnak a leglehetetlenebb pózban kellett várakoznia, míg továbbmehettek. De most végre fenn voltak, és megkönnyítették a feljutást a többieknek. Miután egy kicsit pihentek, Ravn így szólt: – Gyertek velem! A fiúk belátták, hogy nagyon jó a rejtekhely, mert alig találták meg az utat. Ravn meggyújtott egy gyertyát, ami már igen régóta heverhetett ott, s így láthatóvá vált a szűk járat, benne több helyen omlás, amit el kell majd lapátolniuk. Akkor elérhetik a pincejáratokat. Ravn elvezette őket a börtönökhöz. Ott őrök szoktak lenni. Ravn odaadta a gyertyát Tomasznak, aki Majolika „helyettese” volt az erdei játékokban, és ráparancsolt: – Itt várj! És te is, Mads. Azután eltűnt a sötétben. A tudat, hogy az ellenség várában vannak, majdnem pánikba ejtette a két fiatalt. De az, hogy már idáig eljutottak minden különösebb gond nélkül, megerősítette lelküket, és úgy vélték, a többi is menni fog.

Csak egy őr volt a börtön melletti megvilágított teremben, az is horkolva aludt. Ravn, aki nem akart feleslegesen vért ontani, elővett egy kis üveget s egy darab rongyot. Nem volt hiábavaló a kolostor vegykonyhájában eltöltött idő, jártas lett a kémiában. Gyorsan néhány cseppet öntött a rongyra az üvegcséből. A teremben átható szag érződött, Ravn bezárta a flaskát, és a rongyot az őr arcára borította. Az őr tett néhány mozdulatot, de pillanatok alatt elernyedt. Ravn tudta, hogy órákig mozdulni sem fog, alszik. Ravn behívta a fiúkat, megkeresték a börtöncellák kulcsait, és egyenként kinyitották a zárkákat. Semmi sem hallatszott a sötétben. Ravn pár lépést tett az első cellában. Leírhatatlan bűzt érzett. A bűz csak erősebb lett minden lépéssel, pedig már eddig is fulladozott tőle. Az őr asztaláról elhozott lámpás fényénél csak a csontsovány arcból világló rémült szemeket látta. Szívszorító érzés kerítette hatalmába, rekeszizma összerándult. – Nyugodjatok meg – mondta. – Én Vratiszláv herceg vagyok, és azért jöttem, hogy Odót elkergessem. Mindenekelőtt kiviszünk innen benneteket, hogy ne essen semmi bajotok, ha harcra kerül a sor. Biztonságban lesztek, de legyetek teljesen csendben. Valaki elkezdett sírni. Száraz, erőtlenül ziháló sírás volt. Bár fel volt készülve rá, hogy a foglyok a falhoz lesznek bilincselve, Ravn mégis elszörnyedt a látványtól. A kovács, gondolva erre, szerszámokat is adott neki, hogy le tudják venni a bilincseket. És az őrök szobájában találtak kulcsot is a lábbilincsekhez. A fiúk nagy önuralommal tudták csak visszafojtani hányingerüket, így lassan kezdték el a munkát. Öt piszkos, bűzös fogoly volt a kicsi cellában összezsúfolva. Ravn nem is akart rágondolni, hogy nézhet ki a lábbelijük, biztos el kell dobni, ha végeztek. Neki is kényszeríteni kellett magát, hogy dolgozzon, és ne gondolkozzon. Sietni kellett. A foglyok iránt érzett szánalma és önuralma nőttön-nőtt. Most már igyekezniük kellett, gyorsabban dolgoztak mind a hárman. A hatodik lábbilincs üresen, nyitva feküdt. A fogoly, úgy látszik, már feladta a harcot az életben maradásért. Az egyik szerencsétlen megszólalt: – Tomasz? Te vagy az, Tomasz? A fiú rámeredt a szakállas, torzonborz, hosszú hajú alakra, akinek arcára rá volt aszalódva a bőr. – Apám? Ravnnak is és Madsnak is le kellett gyűrnie a feltörő zokogást. Apa és fia nem ölelhették meg egymást, az egyik összekenődött volna a piszoktól, a másik meg talán eltörte volna gyenge kezét. De örömkönnyeik bőven folytak. Rémültek voltak. Mindenki nehéz helyzetben volt, az örömmel várni kellett, míg biztonságba kerülnek.

Ha minden sikerül! A fiúk ismerték mind a szerencsétleneket, és egészségük felől kérdezték őket. Hát ezzel nem volt mit dicsekedni! Megkérdezték még, hogy van-e több rab is odalenn. Nem tudták biztosan, de mintha hallottak volna nyöszörgést valahonnét. A leggyengébb rab az volt, aki legrégebben ült. Ravn gondolkodott, hogy fogják levinni a sziklákon. Még azon a pár lépcsőn is nehéz volt felvonszolni. A következő cella átvizsgálásakor a helyzet még rosszabb lett. Nem bizonyult igaznak, hogy csak tizennyolc fogoly van a börtönben, mert ebben a cellában magában tizenöten raboskodtak. Legtöbben bilincsek nélkül, mert olyan gyengék voltak, hogy a fejüket sem voltak képesek felemelni. És ezek németül beszéltek! Mads jött rá a magyarázatra. Körülbelül egy éve egy rövid, heves küzdelem folyt a falu határában. Odo ágyasául akarta Stapfensteins herceg lányát (mert már volt neki egy felesége), de az apja nem adta a lányt. Nem akarta gyermekét lealázni, és Odo hírneve ezenkívül is nagyon rossz volt. Ebből csata lett. Odo győzött. Ezek tehát a német herceg emberei. – És a herceg maga? Nem vett részt a csatában? – kérdezte Ravn. – De igen, ám valószínűleg meghalt – felelt egy katona. – Így beszélik. – És Odo megkapta az ágyasát. – Minden bizonnyal. A lány nem volt boldog. Hogy fogjuk ezeket mind levinni? – gondolkozott Ravn és kezdte elveszteni bátorságát. Minden remény nélkül mentek be a harmadik cellába. Itt jobban álltak a dolgok! Itt csak tíz ember volt, mind a tíz Hródból való, és majdnem mind egészséges és erős volt még. Megvan hát a szükséges segítség. Találtak borzalmas emberi maradványokat, itt pusztult régi foglyokat, de ezt tudatosan el kell felejteniük. Az ember agya és érzékszervei nem fogadhatnak be mindent anélkül, hogy károsodás ne érné. Ravn csendben megfogadta, hogy megfelelő temetést fog rendezni ezeknek a szerencsétleneknek, ha egyszer alkalma lesz rá. Tomasz megkezdte a kimenekítést Ravn rejtekhelye felé, apját és a másik négy rabot támogatott ki az első cellából. Nem haladtak gyorsan, a foglyok nagyon gyengék voltak, és természetesen nagyon izgatottak, hogy kiszabadulhatnak. Állandóan nyugtatni kellett őket. Tomasznak volt mit csinálnia! Az utolsó cella erősebb lakói a németeknek segítettek. A legtöbbjüket vinni kellett, és a járat nagyon szűk volt. Idegőrlően lassan ment a dolog.

Ravnnak egy erős férfi segített az emberek leengedésénél. A hajnali szürkületben a legtöbb halálra rémült, mikor meglátta a meredek sziklákat, és olyan is volt, aki megpróbált visszamenni a cellájába. Ezt persze megakadályozták. Tomasznak és a kovácssegéd Madsnak nagy küzdelmeik voltak a járatokban. Ravn egy tartófélét hurkolt kötélből, hogy a leggyengébbekből néhányat egyedül is le lehessen engedni. Másokat muszáj volt együtt küldeni egy bátrabbal, vagy körbekötni a kötélen, hogy le ne essenek. Ez is lassította őket. Tomasz éppen egy rabot akart leküldeni, mikor megállt, és kétségbeesett tekintettel pillantott Ravnra: – Majolika – mondta megrémülve. Ravn egy kötéllel birkózott. – Mi van vele? – Majolika és Fajanze apja nincs a rabok között. – Nincs? Ez nem jó! Ez nagyon rossz jel! – Van még több cella is? – kérdezte Tomasz reménykedve. – Nincs, a vár minden börtöncelláját kiürítettük. Őrök is csak itt voltak. Nincs. Ravn hangja elhalt. Vodja. A kis amfíbia. – Gyere velem, Tomasz – mondta Ravn, és elosztotta a munkát a többiek közt. A járatok szűkek voltak, még mindig tartott a kijövetel, és volt olyan rab is, aki elájult, de most magukra kellett hagyniuk őket, vissza kellett mennie Ravnnak és Tomasznak. Olyan járatokon mentek most, melyet Tomasz még nem látott. Csak kísérte hősét, és a hős ismét megdicsérte, hogy gondolt Majolika apjára és esetleg másokra, akik azon a másik helyen lehetnek. Még korán volt ahhoz, hogy a vár cselédségével találkozzanak a pincében, így szabadon mozoghattak. Végül Ravn megállt egy vasajtó előtt. – Egy jó barátomat itt tartotta fogva Odo apja, Bogiszláv herceg, több éven át. Ez tulajdonképpen nem is börtön, azért nem gondoltam rá. Ravn nem mondta, hogy „apám”. Már rég nem tekintette Bogiszlávot és Odót családtagnak. Ravn kinyitotta az ajtót. Ugyanaz az undok szag csapta meg, bár nem olyan erős, mint a cellákban volt. De amikor lefelé haladtak a lépcsőkön, Ravn hátrahőkölt. A nagy faláda természetesen már nem volt ott, így jobban be lehetett látni az egész helyiséget. Amit megpillantottak, az egy kínzókamra volt. Négy ember volt odalenn. Rémülten bámultak az újonnan jöttékre. Ravn sietett megnyugtatni őket barátságos szándékát illetően. Hogy még többet szenvedtek, mint a többiek, az látszott arcukon és a testükön. Mezítelenek voltak. Milyen megalázó!

Tomasz suttogott: – Az ott Majolika apja! És az a másik a kincstárnok volt az öreg herceg idejében. Jaha, a kincstárnok? Láthatóan kegyvesztett lett Odónál, nem tudni, miért. Talán panaszkodott a nagy költekezésre? – A másik kettőt nem ismerem. Az egyik kiegyenesítette sovány vállait. – Szabad legyen bemutatkoznom! Stapfenstein herceg vagyok, és mellettem hadvezérem áll. Szóval Odo ide rejtette „legelőkelőbb” vendégeit! Akiket a legjobban gyűlölt. Egy probléma azonnal adódott. Az elegáns vendégeket nem lehetett ádámkosztümben kivinni a katonák, egy leány és a többi alacsonyabb rangú ember közé. Az életmentőknek nem volt semmi fölösleges ruhájuk, amit nélkülözhettek volna. Ravn megoldotta ezt a kérdést is. A zöldségespince előtt látott pár üres zsákot. Igaz, hogy földesek voltak, de ki törődik egy kis mocsokkal? Egy késsel négy inget szabtak, melyek térden alul értek. Majd megkérik a leányt és más alkalmatlan személyt, hogy fordítsák el tekintetüket, mikor ezt a négyet leengedik.

23 Odalenn a hegyoldalban mindenki szorgalmasan dolgozott. Majolika, Ulv és a kovács emberei vették gondozásba a kiszabadultakat. Először a jobb állapotban lévőket küldték lejjebb, hogy előkészítsék a többiek útját. A hegyoldalban nem volt elegendő hely ennyi ember számára. Majolika egész idő alatt nagyon feszült volt. Az egyik német meghalt az úton, és ez nagyon szíven ütötte. A német társa azzal vigasztalta, hogy szegény már úgysem bírta volna sokáig. De mégis: ilyen közel a megmeneküléshez. De legalább utolsó perceit a reménység fényében élte. Ezen el lehetett gondolkodni, de a feszültség megmaradt. Ulv barátságosan és együttérzően simogatta a lány arcát. Ez annyira elérzékenyítette, hogy el kellett fordulnia, különben zokogásban tört volna ki. Aki menni tudott, egyedül tette meg az utat a szakadékon lefelé, szigorú utasítással, hogy a fehér jelet kövessék. A biztonság okáért párosával mentek, de volt, ahol hárman haladtak egy csoportba. Sokan voltak viszont, akiket nem bírt el a lábuk. Ulvnak és barátainak bizony nem kis fejtörést okozott, hogy miként fognak mindannyian leérni. És ekkor érkezett le Majolika apja. Végre szabadon sírt és nevetett a lány, és Ulv barátságosan hátba veregette örömében, mire Majolika elvesztette egyensúlyát, és Ulvnak kellett megtartani, hogy el ne essen. Ezen aztán lehetett megint nevetni. Ulv nyugtalan volt a kötél miatt. Nagy megterhelésnek volt kitéve. A csomók, melyeket a

könnyebb kapaszkodás végett kötöttek rá, foszladozni kezdtek, és magán a kötélen is sok szál elszakadt már. A szakadék aljánál egy fiatal fiú állt egész idő alatt. Az ő dolga volt, hogy elmagyarázza a további utat az erdőn keresztül. Nagyon büszke volt fontos feladatára. Hogy egész éjszaka ébren volt, csak izgalmasabbá tette a kalandot. A beomlott tetejű istállónál a gyerekek tejjel, sörrel és vízzel, valamint étellel várták a frissen szabadultakat. Mindenkinek ott kellett maradni, míg majd be lehet menni a faluba. Hogy ez mikor lesz, azt senki nem tudta. Fajanze nagyon szigorúan vigyázott, hogy senki ne szökhessen haza idő előtt. Mindent elronthatott volna a szétfutó hír a kiszabadulásukról, és sosem lehet tudni, talán Odo is értesül róla. A kis Fajanze és társai elborzadtak a sok nagy és elmérgesedett seb láttán, amelyek a rabokat borították. De hamar segítséget kaptak az egészségesebb emberektől, akik ápolták a súlyosabb sérülteket. A frissen szabadultak nagyon kimerültek voltak, de a sebek kitisztítása és pár jó szó megtette a hatását. Figyeltek arra is, hogy a rászorulók – és ki nem volt az? – kapjanak valami kis szíverősítőt is. Sokkal többet nem tudtak tenni. Egy, a legrosszabb állapotban lévők közül elkapta Fajanze kezét, és hálálkodva suttogta: – Danke! Danke! Sie – sind alle Helden. Ennyit még Fajanze is tudott németül. Ragyogott, mint a nap, hogy hősnek nevezte valaki. Egy falubeli férfi megkérdezte: – Ki volt, aki ezt az egészet megszervezte? Fajanze így felelt: – Ravn. Vratiszláv herceg. Hazajött, hogy letaszítsa Odót a trónról, és helyreállítsa a rendet. – Vratiszláv herceg? Köszönöm, Istenem! Isten hozta a herceget! Hród végre szabad lesz! – Ott még nem tartunk – figyelmeztetett egy másik. – Odo még a trónon ül, és mint tudjuk, nem fogja fegyver. Az ördöggel paktált le! – Imádkozzunk Vratiszláv hercegért – mondta valaki. Az istállóban csend lett. Mindenki magában imádkozott.

24 Majolika és Ulv egymásra néztek. Az ég hajnalpírja lágyan aranyozta be arcukat. Mindketten fáradtak voltak, és tudták, hogy sok munka vár meg rájuk. Most kell Odót elfogni, mielőtt mozgósítani tudja őreit. A kovács összecsapta tenyerét. Ez kész. Mindenki rendben elszállítva. Még a halott is, gondolta Majolika. De azért ő is elégedett volt napjával. Eh. éjszakájával. Felmenjünk megint? – kérdezte a kovács egyik embere.

– De fel ám! Az utolsó társuk hozta Ravn parancsát: most mindenki menjen vissza, fel. Majolika lemehet az istállóhoz, ha akar. Ravn megköszönte a kitűnő segítségét. Majolika fáradt volt. Ki, az erdőbe? Ha akarok? Pihenni. Felmentve a felelősség alól. És köszönettel! Ő, a harcias lány? Nem lehet az események sűrűjében tovább? – Én is megyek fel, a többiekkel – felelte nagyon határozottan. – Ez az én harcom is. Ravn herceg azt mondta: ha akarok! És van egy feladatom. Azzal mi lesz? – De hát apád megkerült – vetette közbe a kovács. – Megtetted a magadét becsülettel. – Úgy gondolod, hogy a herceg szerint csak útban leszek? – kérdezte szokásos arroganciájával, de reszkető hangja elárulta csalódottságát. Ulv közbeavatkozott: – Apám csak azt gondolta, hogy túl veszélyes lesz odafenn. Azért változtatott a terven, mert tudja, hogy egy lányt nagyon könnyű túszul ejteni. És ha ez megtörténik, nem tudom ellátni a feladatomat, mert nem leszek rá képes. Mindenki, Ulv is rájött, mit is mondott, és zavarában elfordult. A kovács a vállára tette a kezét, pár barátságos szót akart mondani, de Majolika már elkötelezte magát Ulv mellett. – Itt maradok. Lemászok a szakadék aljára. Négyen mondták egyszerre: – Nem! – De. – válaszolta a lány. – Mi egy csapat vagyunk – mondta a kovács nyugodtan. – Neked megvan a magad feladata, és nem tudom, Vratiszláv herceg hogyan tudna nélküled boldogulni. Meg kell gondolnia magát. Majolikában csak most tudatosult, hogy Ulv maga is herceg. És most? A kötélre, csomókra és a csapszegekben bízva felküzdötte magát, mint utolsó előtti, de a félelem és fáradtság majdnem megölték tenni vágyását és energiáját. Ulv herceg volt. Hród trónörököse. Az országé, mely többé nem volt önálló ország, csupán egy picike része a hatalmas császárságnak. De egy hercegi rang nagyon magasan állt az ő szintje felett, bármilyen különleges foglalkozása is volt az apjának. Végre segítő kezek húzták fel. – Mi lesz most? – zihálta kimerülten. Ravn felelt: – Először is kicsit pihenünk, és eszünk valamit abból, amit hoztunk. Azután reménykedünk, hogy Ilona, a feleségem sikerrel járt. Nyugtalan vagyok miatta, teljesen egyedül van a feladatával.

25 Ilona, a legszebb ruhájába öltözve – már abból, amit magával hozott – átsietett a

felvonóhídon, amely egyben a vár kapuja is volt. Határozottan odalépett az őrhöz, és megszólította. Elmondta, hogy ő a kamarás úr lánya, akit külföldön tartottak fogva sok-sok éven át. Most végre kiszabadult, és szeretné látni a szüleit. Az őr hitetlenkedve nézett rá. – A kamarás úr lánya? Az öregé vagy a mostanié? – Még Bogiszláv herceg idejében laktam itt. – Ó, Teremtőm, igazán meglepetés lesz az öreg rozzantnak! Igen, csak tessék bemenni, biztos ismeri az utat. De azt nem tudom, hogy a belső őr vajon továbbengedi-e? – Köszönöm a segítséget! – mosolygott az őrre. Ilona torkában dobogó szívvel ment a nagy előcsarnokig. Milyen régen járt itt! Mennyire megváltozott minden! Természetesen nem az épület változott meg, hanem a berendezése. Mindenütt rendetlenség uralkodott, a falakon éles fegyverrel bekarcolt firkálások nyomai voltak láthatóak. Minden durva és közönséges, mintha a tulajdonost nem is érdekelné háza állapota. A nagy ebédlőasztal széle itt is, ott is megfarigcsálva, mély barázdák, késnyomok az asztallapon. Nagyobb lakoma maradványai hevertek egy félig üres tálon. Igaz, hogy nagyon korán volt még, a cselédség nyilván nem takarította el az előző esti orgia nyomait. Egyszerre megpillantotta azt a lépcsőt, amely a valamikori lakosztályukhoz vezetett. Hirtelen emlékek rohanták meg. Ott fent állt a lépcső tetején, amikor meglátta azt a széles vállú idegent, akiről kiderült, hogy nem más, mint gyermekkori barátja, Vratiszláv herceg. Hangokat hallott, és összerezzent. Az őr észrevette, és odakiáltott neki. Nem akart nagyobb feltűnést kelteni, ezért inkább odament hozzá. Az őr már idősebb ember volt, és amint meglátta Ilonát, hátrahőkölt. – Elnézést, de. ön Iliána kisasszony lánya, ugye? – kérdezte kíváncsian. – Nem – mosolygott kedvesen Ilona az őrre. – Én vagyok az, Iliána. És te Sverker vagy, ugye? – Igen, az vagyok – dadogta az őr teljesen megzavarodva. – De ez nem lehet.! Ilona sosem gondolkodott azon, hogy mennyire nem változott a külseje az évek során. Most ez a felismerés kicsit félelmetes volt a számára. – Pedig így van, én vagyok Iliána. Emlékszel, amikor a karfán csúszva leestem, és te segítettél fel a padozatról? – kérdezte a még mindig csodálkozó őrt. Az öreg őrnek lassan felderengett a régi kép, hogy bizony akkor csak ketten voltak a nagy ebédlőben, így ennek a hölgynek Iliánának kell lennie! – Itt laknak még a szüleim? – kérdezte Ilona. Az őr elszomorodott. – Ó, igen, még itt laknak, de rosszul megy a soruk. – Lehalkította hangját, majd úgy folytatta: – Nem könnyű az élet mostanában a várban.

Ilona bólintott, hogy megértette. Tekintetével végigpásztázott a falakon. – Sverker, még nagyon korán van, és nem sokan vannak még ébren. Megengeded, hogy óvatosan kicsit körülnézzek, mielőtt felmegyek? Tudod, a régi emlékek. – Persze, nézzen csak körül a kisasszony! Majd krákogok, ha valaki jönne. – Köszönöm, Sverker. Igazán örülök, hogy találkoztunk! „Ez igazán nagy szerencse, hogy az öreg Sverkerrel futottam össze – gondolta megkönnyebbülve. – Nem szép, hogy becsapom ezt az öregembert, de úgy gondolom, hogy ő is a mi oldalunkon áll. Kell, hogy valami munkája legyen, ezt meg lehet érteni. De teljesen nyíltan kimondta, hogy nem szeret itt lenni a várban.” Ilona álmodozva, látszólag gondtalanul nézett be a szobákba. Majd egy kisebb folyosón befordult, hogy ne lehessen látni az előcsarnokból. Gyorsan besuhant az egyik szobába, és ahhoz az ajtóhoz futott, amely mindig zárva volt. Pontosan tudta, hogy ezt a lejáratot csak nagyon ritkán használták a várbeliek, és egyenesen a pincetraktus felé vezetett. Egyszer Ravn megmutatta neki, hogy hol van a kulcs rejtekhelye az ajtóhoz. Ilona most is megtalálta a kulcsot, a zárat kinyitotta, de az ajtót visszacsukta kilincsre. Óvatosan és gyorsan mozgott, és a kulcsot is visszatette a helyére. Ezután visszasietett a folyosóra, és hanyagul belépett az előcsarnokba. – Úgy látszik, sok mindent elfelejtettem, majdnem eltévedtem – nevetett az öregre. – Gondolod, hogy a szüleim már ébren vannak? – Biztosan nagyon fognak örülni, hogy viszontlátják a lányukat – biccentett felé kedvesen az őr. Lassú léptekkel ment fel a lépcsőn. A feladatát megoldotta, és könnyebben ment, mint gondolta. De most erőt kell gyűjtenie a szüleivel való találkozáshoz. Természetesen rossz lelkiismerete feltámadt, és újra annak a gyermeknek érezte magát, aki egyenesen állva, lehajtott fejjel várja, hogy összeszidják. A huszonöt év alatt egyszer sem hallatott magáról. Nem sokat gondolt a szüleire, és nem nagyon érdekelte, miként megy a soruk. Viszont ők mindig is nagy köpönyegforgatók voltak, és feltétel nélkül szolgálták az uralkodó hatalmat. Vagy azt, akiből a legtöbb hasznuk volt. Az, hogy a hatalom jóságos vagy gonosz volt-e, az egyáltalán nem számított. Bogiszláv hercegnek a bizalmasai voltak, és az utolsó leheletükig lojálisak is hozzá. A lányukat soha nem keresték, és soha nem is érdeklődtek utána. Ilona határozottan nyitott be ajtajukon.

26 A pincében Ravn óvatosan nyomta le a rozsdás kilincset. Mögötte várakozott Ulv és Majolika, a kovács és a segédje, meg a két falubeli. A fiatal Tomasznak odalent, az

erdőben akadt feladata. Ravn nem akart egy tizenöt éves gyereket még több veszélynek kitenni. Már így is sokat tett az ügyért, amiért őszinte megbecsüléssel gondolt rá. Hét ember volt a sötét pincejáratban. A rabokat sikeresen kiszabadították, és most Odo meg az emberei következtek. Az ajtót fent, a vár földszinti termeinél nyitva találta. „Köszönöm, Ilona” – gondolta hálásan Ravn. Csendben lopództak fel a várba. Ilona megérezte az ismerős illatot. Most viszont gyógyszerszaggal is keveredett. Olyan így, mintha betegszoba lenne. A kamarás úr régi lakása egy előszobából, kis hallból, egy szalonból és két hálószobából állt. Ilona igencsak meglepődött. A lakásuk ketté lett osztva. Az az ajtó, amely az előszobába, a szalonba és az egyik hálószobába vezetett, most le volt zárva, és egy idegen címer díszelgett rajta. A másik ajtón felismerte a sajátjukat. A szüleinek csak egy szobája maradt. Semmi több. Ide lettek száműzve a sok év szolgálat után, amelyet apja Bogiszláv hercegnél és valószínűleg utódjánál, Odónál töltött. Használhatatlanok lettek, és már nem voltak semmire sem alkalmasak. Ilona korán érkezett. Még nem keltek fel. Két rémült arcot pillantott meg, ahogy félig a takaró alá bújnak, és valami gyenge, siránkozó hang is hallatszott. Hirtelen felismerték. – Iliána! – az anya hangja élesen hasított a reggelbe. – Most kell jönnöd? Először is megszöktél minden velünk szembeni kötelességed elől, másodszor éveken keresztül nem hallottunk rólad, és most meg az éjszaka közepén kerülsz elő? – Hogyan tudtad így sorsukra hagyni drága szüleidet? Nem látod, hogy szükségünk lenne rád? – dörgött mellé az apja is. Már amennyire gyenge hangjával képes volt rá. De a méltatlankodása valódinak tűnt. – Azonnal hozz nekünk valamit enni! Te lemehetsz a konyhába parancsolt rá az anyja. Mi nem mehetünk le a lépcsőn, azok a lotyók a konyhából meg csak akkor jönnek fel, ha nekik is úgy tetszik. – Én is örülök, hogy látlak benneteket – válaszolt Ilona nyugodtan. Tudta, hogy nem mutatkozhat, amíg a többiek nem intézik el Odót, erre Ravn külön és nyomatékosan megkérte. De nem volt kellemes itt tartózkodnia. Már el is felejtette, mennyire önzőek a szülei. – Jól vagytok? – kérdezte, ahogy szóhoz jutott, mert a szülei meg sem kérdezték tőle. Az, hogy ő hogy van, vagy hogy hol járt éveken keresztül, eszükbe sem jutott. Még azt sem vették észre, hogy a sok év ellenére nem öregedett semmit. Apja kérdése szomorúságot váltott ki belőle. Hát bizony nagyon öregek és törékenyek lettek az évek folyamán. Úgy tűnt, hogy még a gyomrukkal is van valami baj.

Aztán anyja elmondta, hogy a cselédlányok megpróbálták párszor megmérgezni őket, és azóta nagyon betegek. „A cselédlányok? – gondolta Ilona. – Ó, nem ők, sokkal inkább Odo állhat a háttérben.” A szülei egyáltalán nem voltak biztonságban a várban, azt még egy gyermek is felfogta volna. Csak ők maguk nem vették ezt észre. – Odo herceg rendes hozzátok? – kérdezősködött tovább Ilona. – Rendes? – prüszkölt dühösen az anyja. – Nem is látjuk, Iliána, te megrontottad az életünket, amikor olyan hálátlanul nemet mondtál Odónak, hogy az ágyasa légy. Pedig az fontos lépés lett volna nekünk, hogy rangban feljebb emelkedhessünk. – Az, hogy ágyas legyek? Ez nektek felemelkedés? Ez a legnagyobb megaláztatás, amit csak el lehet képzelni! – Ilona nem hitt a fülének, hogy mivel vádolja az anyja. – No, viselkedjél, te lány! Ehhez te nem értesz. Most itt maradsz, és ápolsz bennünket, mint ahogy egy engedelmes gyermekhez illik. – Nem maradhatok – felelt nyugodtan Ilona. – Férjem van, három fiam, és messze lakunk innen. – Férjhez mentél? Anélkül, hogy tőlünk engedélyt kértél volna? Biztosan rosszul választottál a mi bölcs tanácsunk nélkül. Miféle senkiházi parasztcseléd választott téged? – kiabált vele az anyja. Ilona türelme elfogyott. Keményen kellett tartania magát, hogy jól oda ne mondjon a drága anyjának. A felháborodása mégis egy pillanatra vigyázatlanná tette. – Nem parasztcseléd. Az én férjem Vratiszláv herceg – felelte dacosan és egyben büszkén. Halálos csend lett a szobában. Ilona megbánta elszólását, de ha már kimondta, hát kimondta. Végül apja nyögött fel elsőnek. – Vratiszláv herceg? Él még? Házas? Veled? De te nem is vagy rangban született! A drága anya egyből elfelejtette a bajait, és sietve kikecmergett az ágyból, úgy, ahogy volt, hálóingben, hálósapkában és egy vastag zokniban állt meg lánya előtt. Erősen megragadta Ilona kezeit, és mélyen a szemébe nézett. – Vratiszláv herceg? Ez igaz? – suttogta szinte eszelősen. – Igaz bizony, és már huszonhárom éve házasok vagyunk – felelte újra büszkén Ilona. – És ezt miért nem mondtad nekünk? Mi akkor lehetnénk. Ó, drága gyermek, boldoggá tetted a szüleidet! Akkor te hercegnő vagy! Vigyél a férjedhez, ő majd visszaadja nekünk a rangunkat. Vagy még nagyobbat ad! – lelkendezett. Ilona nem bírta tovább. Kihúzta kezét az anyja szorításából. – Majd visszajövök, és akkor megbeszéljük. – motyogta, és mielőtt még azok

tiltakozhattak volna, kiment a szobából. Mint annyiszor gyerekkorában, most is biztonságra vágyott. Akkor ezt Rikissza jelentette neki. Most a felnőtt Ilona Ravn és három fia után vágyódott. Felriadt álmodozásából. Meg kell őket védeni! Ravnnak, Ulvnak és a többieknek, akik az életüket kockáztatják ezen a napon, nem eshet bántódásuk. Nem engedheti, hogy öreg szülei kiáltozva fussanak utána, és mindenkinek lelkendezve meséljék, hogy Iliána itt járt, és Vratiszláv él. Mielőtt a szülei utolérhették volna, megfordult, és bezárta a hálószoba ajtaját. Kétszer is ráfordította a kulcsot. A bent lévőknek megvolt mindene, ami ahhoz kellett, hogy viszonylag jól viseljék a bezártságot. Éjjeliedényük és vizük is volt. Ha majd a körülmények engedik, akkor majd kijöhetnek, de addig itt voltak a legjobb helyen.

27 A vár kezdett ébredezni. Hangok hallatszottak a konyhából, edénycsörgés és futkosás zaja a lépcsőkön. Odo herceg nehezen, de felébredt a hosszú kopogásra. Az este mozgalmas volt, és megint jól felöntött a garatra. A fejében is erősen doboltak, amikor a párnáról felemelte. Mint a rozsdás kerék nyikorgása, olyan volt a hangja, amikor kikiáltott: – Mi van már megint? A szolgálólány felelt kintről. Odo túl álmos volt ahhoz, hogy észrevegye a lány hangjában a reszketést. – Hírnök jött a császártól, felséges úr. Sürgős ügyben – kiáltott a lány. Odo csak úgy magának morogta: Fene a császárt, elmehet az izzó. Ezt nem merte hangosan is kimondani. A császárral mégsem mert ujjat húzni. – Mondd meg, hogy mindjárt fogadom. Csak. – Nem lehet, felséges úr. A hírnök a lovagteremben várakozik. Nem akar egy hálószobában vizitelni – kiáltott be a csukott ajtón a szolgálólány. – Mi a pokol.? Miféle hírnök ez? – kérdezett vissza ingerülten Odo. – A császár öccse, felséges úr – jött a válasz. – Mi az ördög. – motyogta Odo. – Fredrik öccse van itt? Az a senkiházi Albrekt. Különben még Fredrik maga sem volt megkoronázott császár. Rómába kell mennie, ha az akar lenni. Most csak király. De császárnak nevezteti magát, és csínján kell vele bánni. – morfondírozott magában.

Odo bedugta a lábait a papucsába, és beburkolódzott elegáns bársonyköntösébe. Az övet jó szorosra kötötte. Nem kell tudni senkinek, hogy alatta mezítelen. A ma éjszakai szeretőjét elküldte, mihelyt kedvét töltötte vele. – Jövök – nyögte. Egy pillantást vetett a horpadt ezüsttükörbe, és a hajába túrt fésülködés gyanánt. Minden ördögökre, milyen dagadt a képe! Megnedvesítette ujjait, és megtörölte csipás szemét. Még korán van. Nagyon fontos oknak kell lennie, hogy a császár az öccsét küldte. Talán valami háborúféle? Az kissé felélénkítené ezeket az unalmas napokat. Őt úgysem fogja a fegyver. Kinyitotta az ajtót. Odakinn egy csinos szobalány állt, akit még nem látott azelőtt. Majolika az egyik szobalány ruhájába bújt, és igazán elragadóan festett. Jól érvényesültek csábító, déli színei, és nemes vonalú arca is megtette a hatását. Azzal, hogy még jobban kiemelje a csinosságát, Ravn jól megszorította a ruha övét a lány derekán, és a ruhaderék kivágását is úgy igazította, hogy minél többet mutasson. Az uralkodó nyomban kipislogta az álmosságot szemeiből, és a legelbűvölőbben, gyakorlottan mosolygott. Az, hogy hiányzott pár foga itt meg ott? Ilyen apróságok nem igazán zavarták. Majolika bókolt. – Majd mutatom az utat felségednek a lovagterembe, mert a munkások most kezdtek el falat bontani, arra nem biztonságos menni – terelte el Odo figyelmét. Odo olyan megszállottan bámulta a lány testét, ringó csípejét, hogy mindegy volt hova viszi, igencsak szívesen ment utána. Bevált a csel. Ravn jól ismerte a bátyját. Tulajdonképpen Odo nem is szerette ezeket a falmegerősítéseket. A várfal ijesztően közel haladt a külső mély, vizes várárokhoz. De most gondolataiban már a következő estével foglalkozott, hogy hogyan fogja ágyba vinni ezt a helyes kis szobalányt, és nem is figyelt rá, merre mennek. Látott ugyan valami árnyat elsuhanni a közelben, de ügyet sem vetett rá. Az árnyék pedig titokban kísérte őket. Aztán egyszerre csak több férfi vette körbe Odót. A lány pedig egyszerűen eltűnt. – Mi történik itt? – Odo megismerte a kovácsot és egy másik férfit a faluból. Ott állt még egy fiatal fiú hatalmas izmokkal. Aztán egy másik fiatalember, aki saját magára emlékeztette, még fiatalabb korából. De ennek mintha finomabbak lennének a vonásai. Biztosan gyenge kötésű – gondolta Odo lenézően. Mielőtt bármit mondhatott vagy az őrökért kiálthatott volna, rárontottak, és a fal széléhez vonszolták. Odo ellenállt, de azok többen voltak, és erősebbek is, mint ő. Hirtelen az az érzése támadt, hogy repül, és ekkor meglátta a várárok szennyes vizét, ahogy egyre közelebb és közelebb került hozzá. Odo felüvöltött. Üvöltött félelmében, hogy elveszíti az életét, és annyira kapálódzott, hogy egy hatalmas kortyot nyelt, s aztán lesüllyedt a félelmetes mélybe, egészen az iszapos

fenékig. Ravn és a kovács a másik két emberével ott álltak már készenlétben, hogy az átázott, reszkető uralkodót kihúzzák a várárokból. Addigra a többiek is odaértek. Olyan gyorsan futottak, hogy az őröknek idejük sem volt reagálni. A betolakodók felülről, a vár belseje felől jöttek! Ki számít onnan támadásra? Az emberek a téren észrevették, hogy valami szokatlan történik, és már gyülekezni kezdtek. Látni akarták, ki zuhant le olyan magasról a várárokba. Az uralkodó! Maga az uralkodó esett le onnan? Kétségbeesve próbálták elfojtani nevetésüket. De amikor annyira mulatságosan festett, ahogy a félig nyitott köntöséből kibukkanva titkos büszkesége a hideg víztől kicsire töpörödve himbálódzott. Az őrök azonnal a segítségére siettek, de nem értették, mi is történt valójában. Ugyanakkor furcsa menet közeledett az erdő felől. Tomasz jött a nemrég bebörtönzött foglyokkal, akik még erősnek és pihentnek számítottak. Támogatták és cipelték a gyenge rabok seregét. Összesen mintegy harminc sorsüldözöttből állt a csapat, meg pár büszke gyerekből! Ez a látvány már megállította az őröket, mert a menetben mindenki ráismert valamilyen rokonára, ismerősére. Az emberek a térről odasereglettek a szomorú menethez, és szívbe markoló percek következtek. A boldogság és a rémület könnyeket csalt mindenki szemébe. A kiabálás zaja betöltötte a teret. Némelyikük örömében, mások meg orvosért kiáltoztak. Odo egyszerre mellékessé vált. Vadul meredt arra a két emberre, akik fogva tartották. – Mi ez? Ki engedte el a rabjaimat? Vratiszláv? – nyögte lélegzet után kapkodva és gurgulázva, mert még mindig tele volt a szája az iszapos vízzel. – Vratiszláv, mit csinálsz te itt? – kérdezte végül döbbenten az öccsét. – Megpróbálom visszaadni a nép méltóságát – felelte nyugodtan, miközben öccsét nézte. – Ugyan már, menj a pokolba! – ellenkezett Odo, és megpróbálta kiszabadítani magát. Miután nem sikerült neki, rátámadt az öccsére: – Neked végképp semmi közöd az életemhez! Te átkozott fattyú voltál mindig! Ez az én országom, és az én népemmel azt csinálok, amit akarok! Ekkor meglátta Ilonát, ahogy feléjük közeledett, és Ravn mellé állt, majd megfogta a férje kezét. Odo felhorkant: – Mi. mi történt? Ravn miután másokra bízta Odo fogva tartását, nyugodtan válaszolt: – A gonosz időknek vége van, Odo. Túl sokáig szégyenkeztem miattad, hogy az én rokonom milyen rosszul viseli magát – vetette oda.

Odo artikulálatlanul hörgött, küszködött, de nem tudott megszabadulni az erős kezek szorításából. Ulv és Majolika szorosan álltak egymás mellett, Ulv pedig védelmezően karolta át a lányt. De erre most senki sem tett semmilyen megjegyzést. Még Majolika apja sem, aki a falnak támaszkodva ült, körben a többi megkínzott, elgyötört sebesülttel együtt. Az olasz mester csak egy könnyes mosolyt küldött a fiatal pár felé. Odo bőgött, káromkodott és a testőreiért kiáltozott. Viszont a testőrök láthatóan nem törődtek vele. A falubeliek közül – akik eddig Odo besúgói voltak – páran megpróbáltak eliszkolni, de a többiek visszatartották őket. Csak pár őr kísérelte meg, hogy megvédjék urukat, aki végül is szabaddá verekedte magát. Elvette egy testőr kardját, és Ravnra támadt. A falubeliek közelebb nyomultak, hogy védjék őt. – A helyedben ettől tartózkodnék – figyelmeztette Ravn szárazon. – Aha! Senki nem tud megölni engem! De én megölhetlek téged, Vratiszláv – süvítette. – Nem, nincs igazad. Nem vagy többé sebezhetetlen – szólt nyugodtan. – Mi? Azt hiszed? Megpróbálhatod! – kakaskodott tovább Odo. – Nem. Nem érintem a testvéremet. A kovács segédje, Mads kiütötte az egyik alabárdot az őr kezéből, és Odora emelte. – Meg ne öld! – kiáltotta Ravn. Odo vigyorgott. – Csak döfj, amennyit akarsz! És Mads nem késlekedett, döfött. A karján szúrta meg. Odo felordított, részint a meglepetéstől, részint fájdalmában. Elfelejtetted, hogy a víz alá merültél – mondta Ravn. Az apád ugyanezzel a végzettel találkozott. Odo zihált rémületében. – Ezért volt, hogy én. ezért féltem annyira. Segítsen rajtam valaki! Segítség!!! Ravn emberei legyűrték és megkötözték a megzavarodott uralkodót. Egyre több ember jött elő, és amikor megértették, hogy mi történt, egymás szavába vágva kiáltoztak: „Kössétek fel!” „Akasszátok fel Odo herceget!” „Kövezzük halálra!” „Heréljük ki meggyalázott asszonyaink és leányaink miatt!” „Igen, igen! Tépjétek ki a szerszámát!” „Álljunk bosszút minden szenvedésünkért!” „A nyomorunkért!” „Öljük meg!” „Halál az ördögre!” – Nem! – kiáltotta Ravn erős hangon. – Ne öljétek meg! Akkor szabadon engedjük a Holdboszorkányt. A hangok elhallgattak. A régi história megint?

– Amíg Odo él, a Holdboszorkány nem jöhet ki a lelkéből. Odót be kell zárni a börtönbe, ahol olyan sokat tartott fogva közületek. Hadd kóstolja meg maga is, milyen érzés! – jelentette ki Ravn. – Ne! – sikította Odo. És mindenki meglepetésére elváltozott a hangja, mély és rekedt lett, benne egy összetéveszthetetlenül nőies árnyalattal. Nem is értettek minden szót, mert valamiféle ősi nyelven beszélt, de a lényeget azért fölfogták: elátkozta Ravnt, mindenféle szörnyűséggel fenyegette, és az a szó, hogy „börtöncella” többször is előfordult. Mindannyiszor élesen és nagy félelemmel, méreggel kiejtve. De mind Odo, mind a Holdboszorkány szavai hiábavalók voltak. Senki nem állt a pártjukon. Még az egykori kamarás úr és neje sem, amint meghallották, mi történt. Megint fordítottak egyet a köpönyegen, mikor látták, hogy lányuknál, Iliánánál jobb soruk lehet. Hogy maga Iliána akarta-e őket, azon még csak nem is gondolkodtak. Odót elvezették. Miután hallottak a Holdboszorkányról, senki nem akarta őt megérinteni, de a tömeg nyomása és a szúrófegyverek a börtön felé terelték. Nem tudott megszökni a sorsa elől. Lenn, a pincebörtönben jól hallotta a zár kattanását cellájának ajtaján. Kétségbeesett üvöltése még sokáig visszhangzott a falakon. A nép a szabadítót, Vratiszláv herceget szerette volna a trónra emelni, de ő így szólt: – Mindenekelőtt köszönöm mindenkinek a bátor segítséget, melynek révén a foglyok kiszabadítása megtörténhetett. A legfiatalabb fiútól kezdve, aki az utat mutatta az erdőn át az istállóig, mindenkinek, aki az életét kockáztatta az Odo elleni harcban. A gyerekeket felemelték, hogy mindenki lássa őket, és közben Ravn elmondta, milyen sokat tettek az ügyért. Megható volt, amikor kiderült, mennyire kevesen voltak azok, akik egyáltalán mertek tenni valamit. Az ünneplés akkora volt, hogy Ravnnak várnia kellett egy kicsit. Ravn maga is elfogódottnak látszott, és boldogság ragyogta be az arcát. Nehéz órák voltak, az Odóval való szembesülés kifárasztotta, nem is beszélve a Holdboszorkányról, akinek jelenléte annyira nyilvánvaló volt. Ha magának kellett volna kritikát mondani, hát a rabok kiszabadításának megoldása zseniális volt, az biztos! De ezt nem mondta ki hangosan. Majd a többiek rájönnek. Így folytatta: – Köszönöm a bizalmatokat, de nekem már megvan a saját otthonom a Keleti-tenger másik oldalán, és én szeretem az otthonomat. Itt maradok, amíg minden rendbe nem jön, és a sok baj megszűnik. Kezdhetnénk azzal, hogy azt a nevetséges jogart a toronyról leszedjük. Tiszta aranyból van, beolvaszthatjuk, és sok mindent megvalósíthatunk az árából. Megerősíthetjük a falu gazdasági helyzetét. És ha uralkodónak szeretnétek választani legidősebb fiamat, Ulvot, bizton kijelenthetem, hogy nincs benne semmi Bogiszláv vagy

Odo gonoszságából. Anyám kedves és barátságos természetét örökölte mind a három fiam, és ezért köszönetet mondok az égi hatalmaknak. Ulv, hol vagy? Valaki egy fejmozdulattal az épület sarka felé intett. Majolika és Ulv ott, a ház mögött találtak nyugalmat maguknak. Nagyban csókol óztak, amikor rájuk leltek, és előhozták őket. Ravnnak meg kellett ismételni mondókáját. – De apám. ! – szólt Ulv felindultan. – Én? Uralkodó? A nép viszont ujjongott, nevetett és éljenzett. Amikor Ulv maga is jobban utánagondolt, rájött, hogy máris milyen sok barátot szerzett, és hogy összeházasodhat bárkivel a népből, és főleg, hogy így nem kell földműveléssel foglalkoznia, így hát elfogadta a javaslatot. Jó ideig az volt a legnagyobb gondja, hogy elfogadható okot keressen, miért látogatja olyan sűrűn az itáliai keramikust és családját. És hát bizony ott nagyon szívesen fogadták!

28 Lo Lo remekül érezte magát az első napokban, amikor egyedüli űr lett Farkaslakon. Csak minden így menjen tovább is! Nem irigykedett Ulvra, hogy majd ő fogja átvenni a birtok igazgatását; a szokásjog kívánta így. Viszont szilárdan eltökélte, hogy ő is szerez magának egy gazdaságot. Először is önállósította magát a fizikai munkavégzés alól. Mivel minden munkát, amit egy birtokon el kell végezni, tökéletesen ismert, tudta, hogy hova milyen emberre lesz szüksége. Inkább a szervezést vállalta magára, és ehhez volt egy kitűnő intézője, aki minden utasítását maradéktalanul teljesítette. Lo úgy érezte magát, mint egy nagybirtokos. Lo a szó jó értelmében élvezte, szerette az életet, és mindenütt voltak barátai. Az első napokban meghívta magához a szívéhez legközelebb álló fiatalembereket, akiket még gyerekkorából ismert, köztük Tasszo fiait is. Remekül töltötték el az időt az „öregek” jelenléte nélkül. A lányokkal már sokkal óvatosabb volt. A fiúk mind tizennyolc-húsz évesek voltak, és jó családból származtak, ahol a nők megbecsülését már korán beléjük nevelték. Talán azért is, hogy a fiúk ne váljanak túl korán apává. De azért csak utánapislogtak azoknak a lányoknak, akikkel véletlenül összefutottak. Ha például ott mentek el a farkaslaki kerítés mellett, ahol általában a fiúk gyülekeztek. És néha jó volt álmodozni róluk. Lo tisztában volt vele, hogy mind a lányok, mind azok szülei szívesen fogadnák a látogatását. Ő volt az, akire azt lehet mondani, hogy: „anyósálom”. Bár sok szülő inkább előnyben részesítette volna Ulvot, de csakis azért, merthogy majdan ő lesz az örökös.

Lonak két kislány is megtetszett, de egyelőre nem tudott választani közöttük. Az egyikük Ricke legkisebb lánya volt. Különlegesnek látta őt, de mivel nagyon messze lakott, így évente csak párszor tudott találkozni vele. Azonkívül a lány már félig-meddig elígérte magát Hagestadban egy ottani fiatalembernek. A másik lány Tasszo lánya, Anna-Stina volt. Állandóan ugratta a fiút, hogy az majdnem epeömlést kapott mérgében, és folyton becsapta lányos trükkjeivel. Nagyon helyes lánynak számított. Nem volt az a mesebeli szépség, de ha Lo meglátta, mintha a nap sütött volna ki hirtelen. Csak ne lett volna annyira éretlen! Lo nem bírta megállni, és bizony a lány értésére adta, hogy érdeklődik utána. A lány meg nem átallotta elmondani a barátnőinek, akik aztán ezzel ugratták! A pár hetes mulatság után – ami mértékletesen és férfias beszélgetéssel telt – Lo kezdte hiányolni apját és anyját, nem kevésbé testvéreit. Bár napjai mozgalmasnak számítottak a munkától, a földdel és az állatokkal való törődéstől. Mindig volt mit csinálnia, valahol mindig adódott probléma, például amikor a fiatal bikák kitörtek a karámból, vagy amikor a vihar elverte az árpaföldet. Sérült eszközök, szakadt lószerszámok, esetleg beteg cselédek. Nagy volt a felelősség, és Lo sokszor hálát mondott a Szent Szűznek a jó intézőért. Mikor jön már haza az apja és az anyja? Egyáltalán: mit csinálnak ott? Az aratással az igazi nehézségekkel is szembe kellett nézni. Már viharfelhők és nehéz esőfelhők gyülekeztek a látóhatár szélén. „Segítség kell!” – gondolta Lo, és mint rendesen, ha valami baja volt, Gylleboda irányába lovagolt, Tasszóék erdészháza felé. Dobogó szívvel lépett be a túlzsúfolt házba. Az erdészet Gyllebodához tartozott ugyan, de Lo különös figyelmet fordított apja régi barátjára és annak minden utódjára. A fiatalok közül már páran megházasodván elköltöztek innen, de a hely mégis szűkös maradt. Lo kutatóan nézett körül, de Anna-Stina nem volt otthon. Csak nem ment ő is férjhez? Lehet, hogy elszalasztotta a lehetőséget, hogy megkérje! Krisztin, mint rendesen, most is tele volt életerővel, de Tasszo elnyűttnek látszott. Nem is lehet csodálkozni ekkora gyereksereg mellett! Lo elmondta, mi járatban van, és Tasszo azonnal készen állt a segítségre, öt fiával egyetemben. – Lányokra is szükségünk lenne – mondta Lo tétován, majd sietve hozzátette – a marokszedéshez. Tasszo két kislánya önként jelentkezett. – Nincs több? – kérdezte Lo szertefoszló reménnyel. – Hát ha kell, én is jöhetek – mondta erre Krisztin, majd hozzátette – és hozhatom magammal Anna-Stinát is, mert itt van a szomszédban. „Ó, köszönöm! – gondolta magában hálásan Lo. – Nem is igaz, hogy szerelmes lennék Anna-Stinába, csak annyira kedves lány, és jól lehet vele beszélgetni!” – nyugtatgatta magát.

Nem is kellett a lányra várni, futva jött, ahogy meglátta a szomszédból a felnyergelt lovakat. Úgy futott, hogy barna házi ruhája a lába köré tekeredett, amikor hirtelen megtorpant az ajtóban. Azonnal indulniuk kellett, mert a viharfelhők már sötétkékre színezték az ég alját. Lot elöntötte a boldogság, amikor meglátta a betoppanó lányt! Jó volt ránézni! Vékony, szövött pántlika volt a hajában, amely a hátközépig érő északi-szőke hajzuhatagát fogta össze. Vidám, kerek orrocska, széles mosoly, leheletnyi hézag a fogai között, és okos, széles homlok. Ez volt Anna-Stina. A mellei szelíden ugráltak, ahogy futott, a dereka vékony volt, a csípője széles, és a feneke olyan elragadó, hogy Lot a hideg is kilelte a láttára. Egy telivér falusi lány, a legjobb fajtából! Meg kell hagyni, voltak nála szebb lányok is az Österlénen, és Lo könnyedén bármelyiket meg is kaphatta volna. De ilyen, mint Anna-Stina, egy sem akadt, aki ilyen hevesen ébresztette volna fel az életkedvet benne. A lány lihegve és várakozva tekintett Lora. – Jó napot, Lo! Tudok markot szedni, és elhajtom a szénásszekeret is, ha kell. Krisztofer, ideadnád a gereblyémet? A kisebb testvér már jött is a gereblyével. Tasszo a legkisebb lányt felrakta Lo elé a lóra. Lo ugyan Anna-Stinát szerette volna vinni, és a lány hosszú pillantása arról tanúskodott, hogy ebben egyetértenek, de Tasszo elrendezése ellen nem volt fellebbezés. Anna-Stina anyja háta mögé került, a lovukra. Négy megrakott ló indult el Farkaslak felé, és Gyllebodából az úton csatlakozott hozzájuk Magnus és Per is a lovászokkal. Csörömpölő szénásszekeret is húztak magukkal, és az így összeverődött hangos sereg megpróbálta túlzajongani a fenyegető viharfelhőket.

29 Sokan lettek, de így többé-kevésbé egyenlő ellenfeleivé váltak a viharnak. Lo őszintén örült, hogy újra találkozhatott Magnussal. Szegről-végről rokonok is voltak, másod-unokatestvérek, hajói számolta. Magnus volt a nagybirtok tulajdonosa, és tíztizenöt évvel idősebb volt Lonál, ennek ellenére mindenben jól megértették egymást. De ezen a viharos napon, mint a mai, nem értek rá beszélgetni, mindenki lázas sietséggel dolgozott. A vihart még csak kibírták volna, de igazán a jégesőtől féltek, ami kísérni szokta. Akkor viszont az egész termés odavész. Per is ott volt. Nagydarab, nyugodt, megállapodott férfi lett belőle. Most keményen

hajtotta magát a munkában, és ettől rettenetesen izzadt. A kis Vodja csodalevele megtette a hatását, mert olthatatlan nőéhsége elmúlt, és értelme kitisztult. Összeházasodott egy kedves nővel, aki pont így szerette, amilyen volt. Per nem lett egy észlény, de jól el lehetett vele beszélgetni. Senki nem félt már tőle, és senkinek nem kellett elrejteni előle a feleségét vagy a lányát. Azt a bizonyos öt gyermeket, akiket régen, a kiszabadulás hevében nemzett még sok évvel ezelőtt, azokat becsülettel eltartotta, támogatta. Ebből a házasságából két gyermeke született. A gyerekek imádták apjukat, annyira, hogy most is vele voltak a munkában. A környéken a legtöbben már learattak. Lo elmaradt a betakarítással, mert sokszor kellett bemennie a városba. Anna-Stina olyan fürgén mozgott a gereblyéjével, mint egy kis veréb, és időnként gyors, rebbenő pillantást vetetett Lora. Lonak szinte gyönyörűség volt néznie, ahogy széles fenekét az égnek emelve szedte össze a gabonanyalábokat. Anna-Stina az apja után szedte a markot, a levágott gabonaszárakat fogta kévébe. Átlóban haladtak, hogy senki ne vágjon a másik lábába a kaszájával véletlenül. A kaszások néha megálltak, ráköptek a kaszakőre, és megélesítették a kaszapengét. Tasszo hátralökte sapkáját a nyakára, és hosszan kifújta a levegőt. Most vette csak észre, hogy a lánya és Lo között alakulóban van valami. Ennek igazán örült, de nem vont le elhamarkodott következtetéseket. Nem félt az esetleges nehézségektől, hiszen jól tudta, hogy Ravn nem törődik a hercegi címmel. Lo viszont társadalmilag magasan a lánya felett állt, és ezt először Ravnnal akarta megbeszélni. Ugyan Lo csak másodszülött volt, ami azt jelenti, hogy nem ő lesz a ház ura, nem lesz a birtok örököse sem, mégis meg akarta hallgatni Ravn véleményét. De Tasszo aggódott is. Lo gyakorlatlan volt a lányokkal kapcsolatban, és forró szerelmi helyzetben könnyű a két fiatalnak elveszteni a fejét, mert nem gondolnak a következményekre. Egy ilyen esemény nem volna igazán kellemes. Tasszo az első adandó alkalommal szigorúan beszélt a lányával, és felszólította, hogy rendesen viselkedjen, ne úgy, mint egy könnyűvérű nő. A gondolatot, hogy Krisztinnel az első gyermekük kicsit túl korán érkezett, rögtön az esküvő után, elhessegette. Ezt akkor elnézték, mert Tasszo majdnem nemes volt, Krisztin pedig csak porszem a mások szemében, senki nem figyelt rájuk. Mennyire rosszul és felületesen ítélnek az emberek! Krisztin egy igazi gyöngyszem! Igazán szerencsés, hogy megkaphatta a sorstól ezt a rendkívüli nőt. Tasszo tekintete elsötétült. Undok dolgok történtek az utóbbi időben, és ezeket szerette volna a „lovagjával”, Ravnnal megbeszélni, de ő most nem volt itthon. Sok évvel ezelőtt Tasszo több lény közelségét érezte, akik figyelték őket. Látni ugyan nem látta őket, de Ravn beszélt neki a szemekről. Vak, kereső, kutató szemekről. Tasszo most viszont meglátta azokat a szemeket. Először álmában találkozott velük. Aztán.

Hányszor látta már őket? Milyen gyakran is? Az álmain kívül is? Talán tizennégy napja. Talán négyszer-ötször is felbukkantak. Nagyon is valódinak tűntek, ahogy Ravn is mondta. Kerestek valamit vagy valakit. Mit kerestek? Nagyon igazinak látszottak, az ember azt hihette volna, hogy valamiféle állatok szemei, csak éppen két lábon járnak. Mintha valamilyen üzenetet hordoznának. De mit? Tasszónak el kellett ismerni, hogy ezek a szemek nagyon megijesztették. Megborzongott az emléktől. A férfiak a rövid pihenő után újra nekiláttak kaszálni. Tasszo erősen szuszogott. Érezte, hogy már nem fiatal. A legtöbben itt mind fiatalabbak, mint ő. Már elfáradt. Legszívesebben letelepedne a forrás mellé, és csak feküdne estig pihenésképpen. De nem lehetett, mert a munka nem engedte. Új fogást keresett a kaszán, hogy jobban vághasson rendet. Az első esőcseppek már hullani kezdtek, de még nem sűrűn. A dörgés még egyelőre csak a távolból hallatszott, de ez csalóka is lehet. Gyorsan kerekedett a vihar, és a villámok is sűrűbben csapkodtak. Tasszo féltette a családját. Ilyen időben kint lenni a mezőn nem jó dolog. De már csak egy kis sarok van hátra a gabonamezőből, és az utolsó rakatot kocsi várta a tábla szélénél. Tasszo megdermedt, mert megint meglátta a szemeket! Megállt, mint aki hirtelen megbénult. – Csak ne az én családomból akarjatok elvinni valakit – imádkozott magában. – Mondjátok, hogy nem az én családomból kerestek valakit! Látta a szemeket a sötét felhő alatt, de nem volt ideje megszámolni őket. Gyorsan körbenézett, de nem látott senkit a közelben, aki szintén észlelte volna a szemeket. Mennyi volt belőlük? Húsz vagy talán több is? Harminc-negyven szempár nézett rá, utálatosak és fehérek voltak. Semmitől sem félt az életben, de ezek a szemek még a hátgerincét is jegesen borzongatták. Mit akarnak? Kit akarnak? Először Ravn látta őket, de ennek több mint húsz éve. És részben Tasszo is érezte őket. Most pedig csak Tasszo látja őket. „Ravn! Gyere már haza!” – gondolt barátjára kétségbeesetten Tasszo. Pár suhintást tett feléjük a levegőben a kaszájával. „Tűnjetek el! Mit akartok?” – kiáltott magában. Megpróbálta megfejteni az üzenetüket, de a többi kasza suhogása, a lányok locsogása és a vihar robaja gátolta gondolkodását. – Látjátok, mi volt ott! – kiáltott hirtelen Lo. Tasszo gondterhelten felegyenesedett. Látta

Lo is, nemcsak ő? De Lo másról beszélt, a villámok már túl közel csapkodtak, azt figyelte. Végre az utolsó kéve is elkészült, végeztek az aratással. – Gyorsan, mindenki fedél alá! – kiáltotta Lo. – Fel a gabonát a szekérre! Most jön az igazi zuhé! Ezt nem is kellett volna mondania. Mindenki futott, hogy időben beérjen a Farkaslak nagy csűrjébe. A lányok keresztbe feküdtek a szekéren, a gabonakévéken, hogy még testükkel is védjék az esőtől. Tasszo jött be utolsónak. Már nem tudott olyan gyorsan szaladni. A szemek végig kísérték. És most hirtelen megértette az üzenetet. „Sietned kell, nincs már időd!” „Ezt magamtól is tudom!” – gondolta Tasszo kedvetlenül. Most aztán igazán zuhogott.

30 Igazi felhőszakadás kerekedett. Olyan, amit csak egy nyomott levegőjű, nyúlósan forró meleg nyári nap végén szokott előfordulni, és amelyet csak a trópusokon lehet tapasztalni. Az ember mintegy 50 rőfre (kb. 25 méterre) van az ajtótól, akkor még nem esik, de ha közben elered, a házba már teljesen átázva ér. Mintha a felhő, mint egy nagy, töltött zsák csak úgy leesne. Erről már Ravn beszélt Lonak, de igazán csak most értette meg, amikor ott állt a többiekkel a csűrben a farkaslaki gazdaságban. Dörgött is rendesen, de nem állandóan, mintha csak időnként nagy levegőt venne a felhő, mielőtt újra folytatná. A villámok cikáztak a fák felett, néha egy-egy le is csapott, a hang úgy sistergett, mint az ostor csapása. Utána pokoli dörgés következett. A csűr deszkáinak hasadékán beszűrődött némi fény, de látványnak csak a sötétszürke felhőfüggöny volt, ráadásnak csak az eső dühödt kopogása hallatszott. – Milyen jó, hogy a termés fedél alatt van – mondta valaki. Mások féltek a villámlástól. Lo szemével Anna-Stinát kereste, és meg is találta. Nem látszott rajta, hogy a lánynak segítségre vagy gyámolításra lett volna szüksége. Szeme elégedetten csillogott. – Ó, ott jön még egy! – nevetett fel, amikor egy villám végigszaladt az égen, és megvilágította a csűrt. „Hogyan fogom megszelídíteni ezt a lányt? – kérdezte magában Lo, és izgalmában beharapta ajkait. – Látom, az anyja féktelen természetét örökölte.” A lovak igencsak nyugtalanul nyerítettek, és dobogtak a patáikkal. Az egyik lovász megpróbálta csitító szavakkal nyugtatgatni őket. – Szükségünk lenne még valakire, aki nem fél a villámlástól – mondta Lo aggódva, miközben a lovakat figyelte. – Még majd kitörnek félelmükben – tette hozzá aggódva. – Ezt majd én elintézem – kiáltott Anna-Stina a mennydörgés közepette, és már szaladt ki

a pajtából. – Nem, ez nem neked való! – kiállóit rá Lo, és utánaeredt. Ezek után már csak azt lehetett látni, hogy mind a ketten szaladnak az esőben, elöl AnnaStina, utána Lo. A felhőszakadás valamennyire csendesedett, de azért pillanatok alatt bőrig áztak. Egy megrémült csikó pontosan feléjük szaladt, de Lo elé ugrott, és elkapta a gyeplőt. Alaposan besározódott, mert a ló a gyeplőnél fogva vonszolta maga után a szántóföldön. Egy idő után mégiscsak lelassult, annyira, hogy Anna-Stina meg tudta fogni a kötőfékét. A ló erősen rázta a zablát, de Lo, aki közben feltápászkodott, mégis be tudta vinni az istállóba. A többi ló is ki akart törni, és jó időbe telt, amíg egyenként lenyugtatva bekerültek a helyükre. Egyébként most már nem csapott le a villám, és a vihar továbbvonulni látszott. Anna-Stina nevetve mondta, hogy milyen jólesik kint lenni a szabadban, főleg ilyen időben. És ahogy ott álltak az istállóban, miközben nyugtatták a lovakat, egyszer csak, nem tudni hogyan, de ott álltak egymással szemben, már semmi sem volt annyira fontos a számukra. Anna-Stina karattyolt valamit a hatalmas esőről idegességében, és Lo is azon gondolkodott, hogy most mit tegyen ezzel a kis szódarálóval. Végül a biztosnak látszó megoldást választotta. Kezét a lány vállára tette, és barátságosan megveregette a hátát. – Köszönöm a segítséget. Nem is tudtam, hogy ilyen ügyes vagy – mondta, miközben furcsa, bizsergető érzések kerítették hatalmukba. A lány lehajtotta a fejét, elpirult és mosolygott. – Köszönöm! Én valóban jól tudok bánni a lovakkal. Csak apám nem szereti, ha az istállóban lányok dolgoznak – felelte, de tudta, hogy teljesen másról kellene beszélniük. Lo érezte, hogy most már illene visszahúznia a kezét Anna-Stina válláról, de valahogy otthagyta. Kezét könnyűnek érezte, de azt is észrevette, hogy enyhén reszket. Anna-Stina sem tett semmilyen elhárító mozdulatot, hogy lerázza magáról vagy kihátráljon alóla. A lány hirtelen elnémult, ami nála csodaszámba ment. Lo érezte, hogy kezének hirtelen súlya lett, majd óvatosan odahúzta magához a lányt, úgy, hogy annak feje a vállain nyugodott. – Tetszel nekem, Anna-Stina – suttogta halkan a lánynak. – Nekem is – suttogta vissza a lány, majd kuncogni kezdett: – Már úgy gondolom, hogy te is nekem. Lo együtt nevetett vele, és lenézett rá. Hosszú, elhaló mosollyal néztek mélyen egymás szemébe. „Segítség! Nem merem megtenni.” – gondolta kétségbeesetten Lo. A helyzet, amit teremtett, nem látszott egyszerűnek. Anna-Stina olyan volt, mintha egy

rokona lett volna. Tasszo és Krisztin lányáról volt szó, és ők apja legjobb barátai. Nem is beszélve arról, hogy Tasszo nagyon féltette a lányait. A legidősebbet már férjhez adta, most Anna-Stina következne. De megfelel-e Lo a számukra? Milyen a híre a nép közt? Komolyak-e a szándékai a lányt illetően? Ha udvarlási szándékkal menne hozzájuk, nem dobnák-e ki? És. Ezer és ezer kérdés merült fel benne, de mindez most nem számított. Az igazsághoz hozzá tartozott, hogy eléggé pletykás lány volt az ő Anna-Stinája! Az övé? Jólesett így gondolni rá. A lányra nézett, akinek ajkai rózsaszínűek voltak, félig nyitva, és nagyon várakozónak látszottak. Lo lassan átkarolta mindkét karjával a lányt, és szorosan tartotta. Nagyon szívesen megfogta volna a fenekét is, és úgy húzta volna magához, de azt már nem merte megtenni. Ez igazán nem való, még egy istállóban sem. Anna-Stina olyan lány volt, akire vigyáznia illett. Egy különlegesség a számára! Lassan, nagyon lassan közeledett a szájához. Egyik kezével megtámasztotta a lány nyakát a haja alatt, hallotta a többiektől, hogy ezt a lányok szeretik. Egyszer régen a két tenyere közé vette egy lányka arcát, és úgy megszorította, hogy az leginkább egy csirkére hasonlított. Olyan mulatságos volt, hogy nevetésben tört ki, ami aztán elrontott mindent. Még most is nevethetnékje támadt, ha erre gondolt. Anna-Stinának biztosan tetszene ez a történet, de nem mondhatja el neki, hogy mit tett egy másik lánnyal! Így aztán összeszedte magát, és úgy érezte, hogy egy csipkerózsa szirmához ér, amikor száját Anna-Stina szájára tapasztotta. Abban a pillanatban el is felejtett minden más lányt a világon. Micsoda gyerekes szokásai voltak eddig! Kiválogatta gondolatban a legszebb lányokat magának. Csakis a legszebbeket! Nevetségesnek találta. Nem látta, hogy Anna-Stina volt a legszebb a maga kis tökéletlenségében? Az egész világot meg tudta volna ölelni örömében. Rájött, hogy mindenkinek más a mértéke a szépséget illetően, és a csúnyaság maga is lehet szép, ha megfelelő érzelemmel nézzük. Ezek már egy felnőtt, húszéves ember gondolatai voltak. És talán nem is olyan ostobák. Elengedte a lányt, és az nagyot sóhajtott. Az arca csak úgy ragyogott. Lo teljesen szédültnek érezte magát, és nehéz volt megszólalnia. – Anna-Stina. – mondta bizonytalan hangon – Erről ne beszélj a barátnőiddel, jó? – Nem – biztosította a lány. – Ez igazán szent. akarom mondani, titok. – Egyelőre. És persze hogy szent! Örülök, hogy közös titkunk van. – Igen – válaszolta Anna-Stina üdvözülten. Lo nagyon szerette volna folytatni a csókolódzást, de Anna-Stina rémülten elugrott. – Jaj! Hallom, hogy az apám kiált utánam – szólt rémülten. – Menjél te előre! Mondd meg neki, hogy nehéz volt lenyugtatni a lovakat! – hadarta Lo gyorsan.

Anna-Stina elrohant. Lo megindultan nézte ezt a kis ugráló alakot, mert ahogy szaladt, a víztócsákból csak úgy fröccsent az esőlé. Lo ellenőrizte ruházatát. A lelkét kivéve minden rendben volt. És örömöt is talált benne, Anna-Stinát. A világ legédesebb lánya. Vigyázni fog rá, amíg él. Lonak már voltak apróbb szerelmei, de most érezte, hogy eljött az igazi. És ez nagyon gyönyörű érzés volt!

31 Soha ennyi dolga nem volt Lonak Tasszóval, mint éppen most! Abban a hiszemben, hogy senki nem sejti, mi is látogatásának igazi célja, elment megbeszélni a következő ősz várható nyúl kárait a veteményesben. Más alkalommal a Gyllebo-tó vízállománya volt a téma. Akadt olyan iromány is, amit csak Tasszo tudott elmagyarázni és így tovább és így tovább. Krisztin mindig megkínálta étellel és itallal, de szeme sarkában ott bujkált az a kis vidám mosoly. Tasszo kissé fáradtan a napi munka után teljesen természetesnek vette, hogy a gazda eljön, és a nehezebb kérdéseket, mint például a gazdaság pénzügyi helyzetét az erdőkerülővel beszéli meg. Akárhányszor Lo érkezett hozzájuk, Anna-Stina mindig a kerítésnél állt – oda nem lehetett kilátni a ház ablakaiból és mindig nagyon meglepődött, hogy Lot látja jönni. Lo is ugyanolyan meglepett volt mindig, hogy Anna-Stina ott áll a kerítésnél. Legalábbis az első alkalmakkor ez történt. Aztán engedték lehullani az álarcot, és nyíltan várták, hogy találkozhassanak. Anna-Stina elkísérte Lot egy darabon, az erdőn át. Ott mentek, beszélgettek, nagyon erkölcsösen és okosan. De a búcsúcsókok egyre forróbbak lettek. És egyszer, késő ősszel, amikor a föld már majdnem fagyos volt, a vágyuk legyőzte a fegyelmet és a neveltetést. Már sokszor voltak azon a ponton, amikor kereső kezekkel és dobogó szívvel kapaszkodtak egymásba, de már nem volt visszaút. Lehúzódtak az útról, mélyen bent az erdőben a moha közé, ahol az apró fehér virágok nyílnak, de a madárfészkek most üresen álltak. Elfelejtettek minden szülői intelmet és parancsot, csak a testük ijesztően édes követelésének engedelmeskedtek. Riadt szemmel nézték egymást, még a szájuk is reszketett. Anna-Stina csendesen feküdt, amíg Lo megszabadította ruhadarabjaitól. A lány gondolkozott ugyan, hogy mit kellene tennie, de minden kezdeményezést átengedett Lonak. A fiú kedves volt és figyelmes, de nem tudta elfojtani magában a hatalmas vágyat, és mire Anna-Stina egy csipogó és meglepett „nem!”-et kiáltott volna, már késő volt. Lo a lehető legnagyobb gyengédséggel vette körül. Szerelmes szavakat suttogott a fülébe,

és letörölte könnyeit, segített neki az öltözködésnél. Most ő kísérte vissza a kerítésig, és megígérte, hogy ez nem fog többé megtörténni, csak miután beszélt a saját és a lány szüleivel. Erre Anna-Stina odaszorította arcát a vállához, majd elsuttogta neki, mennyire szereti. Megint csókolództak, de most már lecsendesedve. Végül megszorították egymás kezét, és érezték, hogy most igazán nagyon nagy közös titkuk van. Csak a kettejüké. Csodálatos érzés volt. Kiderült, hogy nem tudnak egymás nélkül létezni! Semmi sem akadályozhatta meg, hogy Lo Tasszóhoz siessen, és kérje az esküvőt, olyan hamar, ahogy csak lehet. No meg azért is, hogy megmentsék a lány becsületét. Lo anyja és apja még nem jött meg! Ezt Tasszo is nagyon sajnálta. Hogy adhatná hozzá a lányát Lóhoz anélkül, hogy először megbeszélné Ravnnal? Hiszen ő csak egy „fegyverhordozó” volt. Erdőkerülő, de az is becsületes szakma. Viszont Lo valójában egy igazi herceg! Erről ugyan soha nem beszéltek, de mégis. Egyébként Tasszo nem adott gondolkodási időt, és nem is veszekedett a fiatalokkal a meggondolatlanságuk miatt. Most már arra is emlékezett, hogy ő is ugyanígy járt fiatalkorában, de soha nem bánta meg. A fiataloknak – Ravn és Ilona távollétében – Magnus rendezte meg a gyönyörű esküvőt, melyet Gyllebodában tartottak meg. Egyházi esküvő is volt, hisz a papnak sem kell mindent tudnia. Anna-Stina boldog menyasszonynak látszott, akit a nagyon büszke és meghatott Tasszo vezetett az oltár elé. Tasszónak még a gyomra is fájt az idegességtől. Minden gyermekük szépen öltözötten állt a népek előtt, és Krisztin nagyon-nagyon büszke volt rájuk. Eszébe ötlött, hogy valamikor, amikor még fiatal volt, milyen közeljárt hozzá, hogy elmerüljön a mocsárban. Feltehetően már régen halott lenne, ha Ravn, Ilona és a jó kiállású Tasszo nem vették volna a gondjaikba. A lakodalom nagyszabású lett. Gyllebodából és Farkaslakból mindenki ott mulatott. Mindegyik férfi részegre itta magát, a lányok riadtan visítoztak, de tetszett nekik, ha valamelyik férfi túl merész lett ittasságában. Per és családja is ott volt, a főasztalnál ültek, együtt a házakkal és a családdal. A legjobb pillanat az volt, amikor küldönc érkezett, és üzenetet hozott: Ravn és Ilona már csak megfelelő hajóra várnak, és jönnek haza! Igen, az apja és az anyja hazajön, de Ulv nem. Ő lett az új uralkodó Hródban. Ha Lo át akarja venni Farkaslakot, hát az övé lesz, amikor a szülők egyszer visszavonulnak. Hogy Lo akarta-e? Az nem volt kérdés. A felszínen minden nyugodt, szép és csendes volt. De a mélyben gonosz erők forrongtak.

32 Hród sötét várbörtönében a Holdboszorkány lelke igencsak háborgott. Odo erősen dobálta magát bilincseiben. A falhoz volt kovácsolva, úgy üvöltött és káromkodott. De ezzel csak azt érte el, hogy a sebek mélyebbek lettek a csuklóján és a bokáján. Néha a hangja érthetetlen és rekedt lett, ez nagyon megrémítette, mert tudta, hogy ilyenkor a Holdboszorkány beszél belőle. Az őröknek, akik naponta párszor enni adtak neki, még rosszabb volt. Egész testükben remegtek, amikor megközelítették börtönének vasajtaját. Néha úgy hallották, mintha elszabadult volna, és az őrök már jól ismerték Odo úr haragjának kitöréseit. Néha, a csendesebb órák idején, amikor a letaszított uralkodó aludni próbált, gondolatok lepték el az agyát. Odo ilyenkor ijesztő éleslátással tudta, hogy ezek a gondolatok a boszorkánytól származnak, s csak úgy vonaglott az undortól és a félelemtől. „Te, te lusta, kövér segg! Hogy lehettem ilyen barom, hogy bíztam benned! Semmit sem végeztél el abból, amit rád bíztam! Nem hallgattál a parancsaimra, mert te csak a saját emberi bűneidben fetrengtél. Megkínoztattad vagy megöletted azokat, akikkel elégedetlen voltál, te, személyesen. Meghágtál annyi lányt és asszonyt, amennyit csak lehetett. Azt hiszed, ez valami? Ezzel dicsekedni lehet? Nem megmondtam, hogy foglald el a szomszédos országot, hogy végül a császári trónra kerülhess? Hogy nekem jobb helyzetem legyen abban a törekvésben, hogy az én uram újra elfoglalhassa egykori birodalmát?” Odo kezeit a fülére tapasztotta, és ordított, ahogy a torkán kifért. De nem tudta elnyomni azt a rettenetes hangot. Benne volt a fejében, belülről, és nem lehetett elfojtani vagy elzárni. A hang kíméletlenül folytatta tovább: „Mi lett a szándékból, hogy kiirtod a haszontalan imádatot egy alvó és gyenge isten iránt, akit az emberek találtak ki, sok száz évvel azután, hogy az én istenem, az örökkévaló uralkodott?” Odo levegő után kapkodott, mert úgy érezte, ez az undokság agyonnyomja, vérerei tele vannak vele, elzárják a levegő útját, hogy fulladozik, nem tud gondolkozni, nem tud élni. „Menj innen ki! – forrongtak a gondolatai, amelyek nem is voltak sajátjai. – Menj innen ki. Nincs semmi trükköd abban a buta fejedben? Mit gondolsz, meddig akarok itt kuksolni? Bezárva, megalázva? Itt nincs hatalmam, amivel segíthetném az én uramat! Ha nem jut semmi jobb az eszedbe, hát feküdj le, és halj meg! Ne egyél és ne igyál! Vagy tégy valamit, hogy lefejezzenek! Csak kijöhessek belőled! Belefáradtam! A siránkozásaidba, a káromkodásaidba. Itt nem tudsz mást, csak zabálni, önkielégíteni és sajnálni magadat, üvöltözni és horkolni, amikor alszol. Halj meg! A te halálod az én életem.” Ahányszor Odo hallotta ezt a hangot, mindig megpróbálta elszakítani láncait, és ordított, ahogy csak bírt.

Holdtöltekor az ordítása vonítássá változott, ahogy a kutya vagy a farkas vonyít a holdra. Csak egy hang volt, de mintha egy egész állati csorda erőszakos üvöltése lett volna.

33 Falk Mialatt az Esperanza pereménél állva nézték Tunsberg jellegzetes dombjait, tetején Tunsberghussal, a várral, amely Norvégia legbüszkébb erődje volt, Sigismund kapitány titokban jobban megnézte Ravn és Ilona legkisebb fiát, Falkot. „Hogyan lehetséges ez – gondolta magában. – A fiú mintha Ilona másolata lenne. Azé az Ilonáé, aki majdnem tündérré változott. Falk még inkább földöntúlinak látszik, mint ő. Ezzel a rezesbarna hajával, amely majdnem a derekáig ér. Ha nem lenne olyan magas és széles vállú, akár lánynak is lehetne nézni ezekkel a tündérszerű vonásokkal, ezekkel a játékos szemekkel, amelyek az erdő zöldjét idézik.” Sigismund elvigyorodott. Nem merte megkérni Falkot, hogy simítsa el haját a füleiről, de a szélfúvásban mégiscsak meglátta, amit akart. Nem voltak hegyes manófülei, teljesen átlagos emberfülekkel rendelkezett. Az, hogy az apja Ravn, afelől semmi kétsége sem volt. Ugyanazok a mozdulatai, ugyanaz a mosolya és nevetése, mint Ravnné. De Falk mozdulatai lágyak voltak, ez volt az, ami az apjából hiányzott. Sigismund tudta, hogy Ilonának jövőbe látó képességei voltak, de Ravn szerint ez a képessége mostanra már szinte teljesen eltűnt. Vajon mi a helyzet Falknál? A kapitány ebben már nem volt annyira biztos. Tény, hogy a tizenhét éves ifjú megjósolta a vihart és a szélcsendet, de ezt bármelyik, időjárásra érzékeny tengerész is meg tudta volna tenni. A kapitány nem vett észre semmi más említésre méltót Falknál. De, talán mégis! Mintha a tengeri hajós élet egyáltalán nem állna közel hozzá. A kapitány sejtette, hogy különleges adottságai – már ha voltak ilyenek – jobban érvényesülnének valamilyen más területen. Sigismund barátai – ahol majd Falk lakik, amíg Sigismundék a tengert járják – nem Tunsbergben éltek, hanem kissé feljebb a parton, a szárazföld belsejében. Szerencsére az Esperanzának is feljebb kellett hajóznia a part mentén, így Falk útja jócskán megrövidült. Tunsberg után kikötöttek Borróban, ahol Falk elbúcsúzhatott a kapitánytól. A paplakba tartott, Höyjordba, mert Sigismund még egy ajánlólevelet is küldött vele a papnak. Egy lovat is rendelt neki a kapitány, amelyet majd magával vihet. Az út egyenesnek és könnyűnek ígérkezett, és nem is lehetett elvéteni. Sigismund kapitánynak pedig sietnie kellett Aberdeenbe, a hajó már késésbe került, mert a Kattegattnál erősen rosszra fordult az idő. Az ősz hajú kapitánynak igencsak sok intelme volt Falk számára: – Óvatos legyél! Ne barátkozz össze mindenkivel, akivel csak találkozol! El ne tévedj a nagy erdőkben! Aha,

nincs is nagy erdő azon a rövid úton, amelyiken mégy! Na, mindegy! Vadállattal biztos, hogy nem fogsz találkozni. – Nem lesz semmi bajom – mosolygott Falk. – Jó kaland lesz a számomra, mert az ilyet szeretem. Nem is fog egy napnál tovább tartani az út. – Biztosan meg tudod csinálni. Apád adott pénzt neked rendesen, szükséget nem fogsz szenvedni. Mindig a legjobb fogadóba szállj meg, és a lovadat gondozd rendesen! Falk mindent megígért, és útjaik elváltak. Sigismund kapitány megölelte, majd barátságosan hátba veregette, hogy megindultságát leplezze. Falk jó fiú volt! Kora reggel lovagolt ki Borróból. Jó napnak nézett elébe, olyannak amilyet szeretett. Ez volt az élete. Szabadon kószálni a világban! De estefelé történt valami, ami megrázónak és ijesztőnek hatott. Falknak már nem tetszett annyira, hogy egyedül volt. Tudta, hogy a lovának vízre van szüksége, ezért egy forráshoz lovagolt, hogy megitassa. Már szürkült, és Falk útja egy elhagyatott erdős részen vitt keresztül. Ezért is lepődött meg, amikor észrevette, hogy a közelben házak állnak. Az egyik oldalon meredek domboldal magasodott, de a másik oldal annyira laposnak tűnt, hogy Falk a ló hátáról is jól belátta a terepet. A forrás közvetlen közelében is épületek voltak. Kicsi, alacsony faházak, zsúptetővel és apró kerttel, mellettük kőből épített istállók helyezkedtek el. Falk négy ilyen házat számolt meg, közvetlenül az erdő közelében. Későre járt. Menjen be, és kérjen szállást? Hirtelen meglátta, hogy egy ember fut ki az egyik házból. Görnyedve szaladt, mert a kezében volt valami. Mintha egy balta lett volna, de Falk nem látta jól. Ülve maradt a lován, amely még mindig ivott. Ekkor még két nő jött egy másik házból, és ők is ugyanarra mentek, mint amerre a szaladó ember haladt. Sötét ruhába voltak öltözve, a hajuk kibontva, szoknyájuk bő redőkben omlott alá. Az egyik kissé elfordította a fejét, s ekkor Falk meglátta, hogy az arca festett volt, vastag, fekete mintával. Majd pár ember jött ki a másik házból, a másik oldalon. Falknak rá kellett hajolnia a lóra, nehogy észrevegyék. Nem mert továbblovagolni, meg akarta várni, amíg mindenki eltűnik. Nem jöttek többen. Ehelyett a házból, ahová mindenki bement, tompa, ritmikus zaj hallatszott, mintha sokan énekelnének. Mintha mise lenne. Vagy könyörgés? Falk megborzongott. Hol hallott már erről? Aztán rájött, hogy az apja meséiből ismerős a jelenet. Ott esett szó ilyesmiről. Még a novgorodi birodalomban történt, és a Farkasok népe beszélte el nekik. És mintha Hródban is lenne egy ilyen mítosz. Egy Holdboszorkányról?

Falk nem emlékezett rá pontosan, mert régen hallotta a mesét. Felrémlett a gyermekkor emléke, egy mese foszlánya az ágy széléről. Valamilyen durva és nyers zenéket hallott az ének hangjában. Most már biztosan tudta, hogy itt nem akar szállást kérni, így gyors iramban továbblovagolt, miközben az esti szél összeborzolta a haját. Amikor végre elért a nagy úthoz, igencsak megkönnyebbült.

34 Már teljesen besötétedett, mire elérte Höyjord templomát. A nagy templomárny teljes nagyságában fölibe magasodott, mind a négy impozáns tornyával. Ilyen későn mégsem kopogtathatott be a paplakba, teljesen váratlanul és hívatlanul. Talált viszont a közelben egy fogadót, inkább oda tért be. Itt sajnos kellemetlen hírekről értesült. Az öreg papot időközben előléptették, és egy nagyobb városba, Svarstadba költözött. Az új papról viszont senki nem akart hallani, és eléggé vonakodva beszéltek róla. A fogadós nem mondta ki nyíltan, de Falk megértette, hogy az új pap túl magas lóra ült, és a gyülekezet tagjait alattvalóinak tekinti. Ráadásul még azt is kijelentette a pap, hogy a gyülekezet tagjainak annyi az értelme, mint egy földigilisztának, így aztán a falubeliek elfordultak tőle. Körülbelül ennyit lehetett kihámozni abból, amit a fogadós eldünnyögött. Erre igazán nem számított. Most mit csináljon, mihez kezdjen? Ahogy Falk megegyezett a kapitánnyal, a lovat otthagyta a fogadó istállójában. Hirtelen azt sem tudta, mihez kezdjen, mert Svarstadig igen hosszú út állt előtt. – Igaz, hogy lenne pénzem egy lovat vásárolni – mondta a fogadósnak, miközben jó pár vendég vette őket körül – de még egy évig meg kell, hogy éljek abból, amim van. Vigyáznom kell a kiadásokkal, de mindenképp el kell jutnom Svarstadba, az öreg paphoz. Az egyik vendég, Jörgen elgondolkozva bólogatott, majd megszólalt: – Svarstadig hosszú az út. Én Hvittingfossba megyek gyalog, és tudok egy utat a földeken át, ami sokkal rövidebb. Tudod, én sokat vándorolok, mert nagyon szeretem a természetet. Hamarosan indulok, és ezt az utat is az apostolok lován teszem meg. Mehetünk együtt is, amíg el nem éred Langendalent, onnan toronyiránt tovább kell menned, és már egyedül is odatalálsz. – Ez jól hangzik – mosolygott hálásan Falk. – Köszönöm a segítséget! – Jobb is, ha ketten mentek – mondta a fogadós. – Medvék is kerülhetnek az utatokba, néha még farkas is jár a földeken. – És még rosszabb is jöhet, mint egy szürkelábú – szólt közbe egy másik férfi az asztalnál. – Bizony így van – mondta Jörgen, és elmesélte a mohón fülelő Falknak az összes legendát, amit csak hallott erről a vidékről. Amikor a másik vendég látta, hogy Falkot mennyire érdeklik ezek a norvég históriák, besegített a mesélésbe. Az útja egyszer a titkok

sűrűje felé vitte, Telemaskba. Az innen nincs túl messze, de arrafelé olyan erdők terülnek el, ahova ha valaki bemerészkedik, soha többé nem kerül elő. És Falk egymás után hallhatta a manókról, tündérekről, víziemberekről, kísértetekről, varázslókról szóló meséket. – Varázslók nincsenek – ellenkezett Falk. – Nincsenek? – mosolygott Jörgen hamiskásan. – És a többiekkel mi a helyzet? – Csak mesélj tovább! – intett tréfásan Falk. – Na és a nimfák? – kérdezte újra Jörgen. – Azokban hiszel? – Nem is tudom. – felelte Falk elgondolkodva. – A cseregyerekek? – jött az újabb kérdés. – Azok nem varázslók! Azok olyan torzszülött gyerekek, akiket eltitkoltak, és senki nem akar róluk tudni. Majd csendesen hozzátette: – Az emberek rosszak. Kis ideig csendben ültek, de azután a föld alatt élő emberkékről beszélgettek. Manókról, törpékről és olyan jelenségekről, amelyekről Falk még soha nem hallott. Azután Falk olyan fáradt lett, hogy visszavonult aludni. Másnap olyan magas helyre értek, ahonnan belátták az egész területet. Jörgen és Falk körbetekintettek a tájon. Már eddig is sokat gyalogoltak, és számításuk szerint félúton lehettek. Falk furcsa, megmagyarázhatatlan zavart érzett. Nem értette teljesen, de minden ismerősnek tűnt a számra. „Otthon vagyok – gondolta. – Ez az én világom.” Elnézett a dombok és a völgyek felé. Dombok és völgyek egymást követték, amíg a szem ellátott a messzeségben. – Tudtam, hogy ez a táj tetszeni fog neked – mondta Jörgen. – Ez igazán neked való. Falk megdöbbent. A saját gondolatait hallotta vissza. Gyakran hallotta, azt mondták rá, hogy tündérnek néz ki. Ennyire nyilvánvaló lenne? – Itt elválnak az útjaink – mondta Jörgen. – Innen északnak megyek, te pedig nyugatnak. Csak menj egyenesen, és nemsokára meglátod Langendalent. – De hogy megyek át a Lagen folyón? – kérdezte Falk. – A víz fölött átnyúlik egy híd. Azt könnyen megtalálod – felelte Jörgen, majd elbúcsúztak, és Falk megköszönte a segítséget. Nemsokára egyedül maradt. Leballagott arról a dombról, ahol eddig álltak, és ismét az erdő széléhez ért. Nemsokára nehezebben tájékozódott. Állatnyomokat látott, amelyek feltehetően tehenektől

származtak, de mindenfelé vezettek, így nem mert egyik után sem igazodni. Most hiányzott csak igazán Jörgen, akinek az ilyesmi nem okozott gondot. Bizonytalanul követette az egyik nyomot, amely nyugatnak tartott. Nem tett meg jelentős távolságot, amikor a lába szinte gyökeret vert, és mozdulni sem mert. Az út közepén, vele szemben egy medve állt. Szíve a torkában dobogott, kezei elnehezültek a félelemtől, lábai pedig lebénultak. Még gondolkozni sem tudott. Most mit tegyen?

35 Nem kiálthatott segítségért. Jörgen már nem hallaná. A medve ott állt, és mintha várakozott volna valamire. Mindketten szemben álltak, és csak méregették egymást, Falk a kicsi állatszemekbe mélyedt. A medve szuszogott, és a fejét lassan ingatta egyik oldalról a másikra. Falk nem tudott egyebet tenni, mint elindult lassan, óvatosan, nagy ívben letért az útról, és amikor már túljutott a medvén, visszament az ösvényre. Legnagyobb rémületére meghallotta, hogy a medve cammog utána. Falk egyszer azt hallotta, hogy ilyenkor az embernek le kell feküdnie a földre, és halottnak tettetnie magát. Most valahogy azt érezte, hogy ezzel nem menne sokra. Futni sem mert, bár nagy kedvet érzett hozzá. Még egy olyan fát sem látott, amire érdemes lenne felmászni. De amúgy is, vajon meddig kellene ülnie azon a faágon? Az egész helyzetben az volt a legrosszabb, hogy szeretetet érzett a medve iránt. Mindig is állatbarátnak tartotta magát, most viszont, ebben az életveszélyes helyzetben nem ilyen gondolatainak kellene lennie. „Ez kísér engem! Ugyanolyan gyorsan jön, mint én. Hogy fogok ebből a csapdából kimászni? Soha nem ölnék meg egy állatot, legfeljebb végveszélyben. Ez vajon az?” Gyorsan megérintette a kését a zekéje alatt. Ha a medve támadna. ? Megállt. A medve is megállt. – Mi ez? Mit csinálok? – kérdezte magától. Az állat nehéz lélegzése egyre közelebbről hallatszott, és ehhez súlyos, csosszanó lépések is társultak. Úgy érezte, ijedtében még a szívverése is eláll. Falknak ideje sem volt megmozdulni, amikor a medve elcammogott mellette. Olyan tempóban haladt, ahogy Falk az imént maga is. Ekkor már egy elágazáshoz értek, ahol

Falknak nehéz lett volna a választás. Az állat viszont tétovázás nélkül ment az egyik nyomon. „Isten Szent Anyja, segíts rajtam! Nem értem. Amikor megállok, a medve is megáll.” Szíve vadul kalapált. Falknak módjában állt volna a másik nyom követése is, de nem ezt tette. Maga is meglepődött, mert mintha bizalmat érzett volna a medve iránt. Valami olyasmi derengett fel a tudatában, hogy van valami közös bennük. A medve fiatal állatnak tűnt. A korát tekintve talán egyévesforma lehetett. Egyedül bóklászott, vagy valakihez tartozhatott, ki tudja? Falk mintha álomban mozogna, úgy követte a medvét. Az ismét elindult. Talán útmutatónak küldte valaki? Vagy épp ellenkezőleg? Talán mélyebbre vezeti az erdőbe, egészen a saját barlangjukhoz. Lehet, hogy ő lesz a mai eledelük? A fák itt meglehetősen sűrűn nőttek. Az árnyak is sűrűsödtek Falk körül. Az eszével tudta, hogy ki kell mennie innen, ebből az őrjítő erdőből! Szédülés jött rá, forgott vele minden, és mintha elvesztette volna a teret és az időt. Amennyire ijesztőnek tűnt, annyira finom, bizsergető érzés is volt egyben. Azt vette észre, hogy nem fél, és mindezek ellenére jól érzi magát. Biztonságban. Biztonságban? Hogy gondolkozhat ilyen felelőtlenül, ennyire eszementen? Gyorsabban kellene haladnia, és másfelé is, hogy elkerülje ezt a vadállatot, amelyik itt szuszog előtte. „Anya! Apa! Haza akarok menni! De mégsem. Mert most vagyok itthon, ez az én birodalmam, ez.” – gondolta magában ujjongva. Az erdő világosodott. Falk megértette, hogy egy völgy felett jár, bár eddig csak a fák között látott ki valamelyest. Szeme szorgalmasan keresett valami jelzést, ami ez erdő végét jelezné. Nem figyelt lépteire. A moha alatt, alig láthatóan vastag fagyökér feküdt. Abban hasra esett. Ez fájt. A térdét fogva fájdalmasan grimaszolt. Amikor felnézett sérült térdéről, a medve már nem volt sehol. Miért is kellett volna megállnia és bevárnia őt? Természetesen ő egy medve, aki az erdőben érzi jól magát, és mostanra már messze jár. Nem érezte, hogy megkönnyebbült volna. Nagy levegőt vett, de nem érzett semmit. Csak az ámulat, a bizonytalanság és a meglepetés maradt benne a kaland után. Tétovázva állt a lábára. Minden olyan furcsa volt, reagálásai mintha valaki mástól származtak volna. Nem ismert magára.

De most már tényleg úgy látta, hogy félreérthetetlenül világosabb lett előtte az erdő. És hirtelen egy széles csapásra lett figyelmes. Mintha egy út lenne. Az út pedig embereket jelent. Halk suttogással köszönte meg a medvének az útmutatást. Még mindig az erdőben volt, de már nem számított, mert az úttal új reményt is kapott. Még nem tett meg sok lépést, amikor megszólalt benne egy hang. „Vigyázz!” Nem is egy hangnak mondta volna, hanem csak egy figyelmeztetésnek, ami belülről jött, vagy ha nem, hát nem tudta honnan. Villámgyorsan megfordult, keze már késén járt. „A medve – gondolta. – Rám támad a medve!. Szent Szűzanya, Fájdalom Anyja, segíts, állj mellettem!” De nem egy állat volt a veszély forrása. Jörgen tartott feléje, kezében egy vastag ággal, mintegy dorongnak alkalmas eszközzel. Falk az utolsó pillanatban ugrott el előle. Tudta, hogy itt az élete a tét. Jörgen sokkal nagyobb volt, mint ő, és Falknak nem volt ideje elővenni kését, mialatt a dorong újabb ütése suhant felé a levegőben. Minden erejét összeszedve sikerült elhárítani az ütést, de látta Jörgen szemében a ragadozó pillantást. „Így van ez, mikor az ember vigyázatlanul pénzről beszél egy idegen fogadóban” – gondolta keserűen Falk. Dühe és keserű csalódottsága megnövelte az erejét. Sikerült kicsavarni a dorongot Jörgen kezéből, és jó messzire elhajította. A kés. Elő kell vennie a kését. Túl késő, mert túl jól rögzítette övében, nem tudta előkapni. Jörgen ráugrott, hogy felborítsa, és a földre teperje. Falknak a kezére kellett támaszkodnia, hogy enyhítse az esést. Már érezte a durva kezek markolászását a torkán. Harcolt ugyan, de nem kapott elég levegőt. „Itt a vég!” – gondolta. És akkor Jörgen hirtelen elengedte őt, és felemelt felsőtesttel, nyitott szájjal, kimeredt szemekkel bámult valahova. A semmiből egy nagy árnyék vetült rá hátulról, majd egy hatalmas ütés a felbukkanó nagy mancsból átküldte a másvilágra. Falk a sokktól bénultan, fájó torokkal tápászkodott fel a földről. Szembenézett a medvével. Falk agyában egymást kergették a gondolatok. Ha valaki megtalálja Jörgent a medve nyilvánvaló nyomaival, akkor a medvét mint emberre veszélyes lényt, üldözni fogják. – Köszönöm – mondta Falk a medvének, majd folytatta. – Most én következem, hogy megmentselek téged az emberek haragjától. Erre tartva még emlékezett rá, hogy látott egy mély szakadékot a közelben. Erős

ellenérzések közepette odacipelte a halott Jörgent, és leeresztette. Ezután köveket dobott a testre, míg az teljesen el nem tűnt a kíváncsi szemek elől. Még egy sietős, félszívvel elmondott imát is küldött utána. A medve végig ott állt, és nézte őt, ahogy tevékenykedik. Falk még egyszer hangosan megköszönte az állatnak, hogy megmentette az életét, majd tiszteletteljesen meg is hajolt a medve felé. Az párszor meglóbálta fejét, majd elcammogott. „Mi volt ez tulajdonképpen?” – kérdezte magától immár sokadszorra Falk, de választ senkitől sem várhatott. Csak azt értette, hogy nem érti mi történt. Az erdő csendes volt körülötte. Falk ott állt mozdulatlanul, és riadalmában gyorsan kapkodta a levegőt. Visszagondolt a korábbi életére. Az, hogy az állatok ugyanolyan szeretetet mutattak iránta, mint amilyen szeretetet ő mutatott feléjük, nem volt újdonság a számára. Ezen nem is szokott gondolkozni, ez így van rendjén. És mégis! Ez a hely viszont kezdett kellemetlen érzéseket kelteni benne. Sietve követte az utat, amely láthatóan egy völgybe vezetett.

36 Amikor Falk végre leért a völgybe, megpróbált a házaknál többször is érdeklődni a híd után. Mire valamilyen útbaigazítást kapott, a nap már le is nyugodott. Kedvetlenül nézte, ahogy egy függőhíd himbálódzik a Lagen folyó felett. A közelben látott ugyan egy gázlót, amely főként a lovak és a marhák részére volt használatos, de nem igazán látszott alkalmasnak az ember számára is. Ebben a szürkületben mégis ezt az utat részesítette előnyben a helyett az ingatag híd helyett, amelyből láthatóan hiányzott egypár deszkalap. Még mindig Jörgen halála járt az eszében, és a lelkiismerete sem volt teljesen nyugodt. Saját magát okolta a vigyázatlan beszédéért, amely felkeltette Jörgen fékezhetetlen kapzsiságát. Igaz, hogy Jörgen gyenge embernek mutatkozott, de mégis Falk jelenléte és kihívó gazdagsága okozta a tragédiáját. Falkot nagyon megviselte ez az érzés, mert érzékenyebb volt a többieknél. Az égbolt egyre sötétebb lett. Falknak nem akaródzott a folyóba gázolva átkelni, mert így az éj leszállta előtt még vizes lehet. Inkább kigöngyölte a köpenyét, és a közeli bokor aljában hálóhelyet vetett magának. Most már az emberektől is félt. A folyó csendes csobogása álmosítóan hatott rá. Igaz, hogy izgalmas kalandokat élt már át, de ezt az utolsót szívesen kihagyta volna. A medve meghökkentő viselkedése, egy vélt

barát rút árulása, majd keserves bűnhődése, és egy úti cél, amely egyre messzebbre kerül, ez már sok volt neki. Úgy érezte minden egyre távolabbra kerül tőle. Az erdő látványa. Falk emlékezett arra a rövid időre, amelyet egyedül töltött a hegyen, az erdőben. Mielőtt még a medvével találkozott, vagy miután Jörgen egyedül hagyta. Nem töltött sok időt az erdőben. Mégis olyan érzés maradt benne, hogy otthon járt. – Újra el kell oda mennem – suttogta magában, ahogy ott feküdt a puha füvön. Nem is muszáj, hogy ugyanaz az erdő legyen. Bármely másik erdő is megteszi, mert erdőnek kell lennie! Ott vagyok igazán otthon. Ez az igazi norvég természet. Ott fent az erdőben, abban az egyedüllétben olyan, mintha az idő fogalma nem is létezne. Olyan érzés lesz úrrá az emberen, mint mikor valaki álmodik, tudja, hogy álmodik, de mégsem képes felébredni. „Nemsokára emberek között leszek – gondolta. – Ez nem mehet így tovább.” Kis idő múlva a köpenye alatt összekuporodva elaludt. A sötétségben furcsa zajra riadt fel. Szemeivel az éjszakába meredt, és egész testében megmerevedett. Tőle nem messze a folyó továbbra is gyengéd hangon locsogott, de közben más zajt is hallott. Hosszú, nyöszörgő sóhajtás ütötte meg a fülét, amely halkan így hangzott: „haaahh ahhh”. Olyan volt, mintha kilégzés hangja lenne. És akkor meglátta. Szemek, amik most kinyíltak. Mindenütt, főleg körülötte helyezkedtek el. Nem is kinyíltak, hanem vakon, fénytelenül meredtek rá. Vak szemek, amelyek nem láttak, bár buzgón kerestek, kutattak. Falk zihált. Mi ez? Mit keresnek? Mit akarnak tőle? Emlékek kavarogtak benne. Régi emlékek anyja és apja elbeszéléseiből. Elmesélték, hogy a fiúk tudjanak róla. Az apja mondta egyszer nekik: „Vak szemek kerestek engem.” Igen. Pontosan így lehetett. Falk felkönyökölt, és rémült, nagy szemekkel nézett körül. Rengeteg szemet látott. Magasan a föld felett voltak, mintha egy láthatatlan test látható részei lennének. Az apja is látta őket. És Tasszo bácsi is. És még emlékezett valakire, talán egy öreg várőr. Ezek mind látták. A szemeket, ezeket a szemeket. És most Falk is látta őket. Elsőnek a saját generációjából. Sok-sok évvel azután, hogy az „öregek” is látták.

Ez a felismerés még külön rémülettel töltötte cl, hatására megborzongott. A szemek viszont lassan előre mozogtak, majd hátra, keresve, kutatva, tétován. Nem, ezek a szemek igencsak nem tétováznak, ez nem igazán jó gondolatmenet. Az apja úgy mondta, hogy ez volt az utolsó különleges esemény, ami velük történt. Minden kalandot beleszámított, ami velük, a Farkasok népével, Vodjával, Lesinkával, a tündérekkel és a Holdboszorkánnyal megesett. De a szemek most itt voltak. És a hold is, ráadásként. Furcsa látványt nyújtott. Nem jutott eszébe más, mint a következő kifejezés: a vak hold. Falk elhatározta, hogy megőrzi nyugalmát, legalábbis úgy tesz, mintha megőrizné. Azok nem tudhatják meg, hogy mennyire fél. Vagy tudják? – Legyetek üdvözölve! – mondta udvariasan, és megpróbált határozott hangon szólni. – Mit kívántok tőlem? Minden szempár feléje fordult. Közelebb jöttek. Rémisztően közel. Megtalálták. Falk biztos volt benne, hogy őt keresték. Eszébe jutott, maga sem tudta miért, hogy a hródi uralkodóház leszármazottja volt, és mintha minden ide összpontosult volna. Az egyik szempár olyan közel volt hozzá, hogy látta benne a tejfehér vakságot. A fejében úgy dobolt a vér, hogy nem hallotta a folyó hullámzaját, a szeme rángatózott, és a hányinger fölkúszott a torkába. És akkor végre a szemek elkezdtek hátrálni, lassan, és egyfajta suttogást vélt hallani. Majdnem kivehetetlenül halk volt ez a suttogás, de aztán olyan, mintha valaki azért erőltetné magát, hogy egy szót mondjon ki. A szóban mintha egy „sz” hang lett volna. Falk megpróbálta meghallani, megérteni. És egyszerre mindennek vége lett. A suttogás elhallgatott. A szemek eltűntek. Falk felocsúdva kiáltott utánuk: – Várjatok! Próbálom megérteni, de nem hallottam jól. Mondjátok még egyszer! De minden abbamaradt. Falk visszafeküdt a köpenyére, és magában azon töprengett, mit is mondhattak? És miért pont neki, aki olyan messze volt otthonról? Hogyan oldaná meg ezt a helyzetet az apja és az anyja? Falk csak sejtette, hogy miért vele történt mindez. A családból mindenki azt mondta neki, hogy ő örökölte azt a varázslatos, tündérszerű hasonlatosságot, amellyel a kis Vodja akarta átalakítani Ilonát. Ez igaz lehetett, hisz annyira hasonlított az anyjához. Gyerekként sokszor hallotta ezt a beszédet. Most ő is belátta, hogy mégiscsak volt alapja a szóbeszédnek, titkoknak körülötte, és hiába telt el több mint húsz év azóta. Csak rájönne, hogy mit suttogtak a szemek!

Már erősen hajnalodott, mire végre rájött, megértette: – „Tasszo”! – mondta hangosan. – A szemek Tasszo nevét mondták! De miért?

37 A nap melegen sütött, amikor Falk ezen a reggelen átkelt a Lagen folyón. Végül mégis azon a törékeny, ingatag hídon ment át. Még nagyon messze volt Svarstadtól, és Falk szemeivel a lagendali mezőket kutatta. De végtére minden kétséget kizáróan a folyó másik oldalán volt már. „Senki nem tudja, hogy jövök – gondolta – Szabad vagyok, és azt teszek, amit csak akarok. Miért kellene a fojtogató völgyben laknom, amikor itt van a hegyoldal, ahol jól érzem magam, és ahonnan messze elláthatok? Még időben odaérhetek az öreg paphoz, nem is megyek messzire, legalábbis nem tervezem. De látni szeretnék még egy kicsit ebből a gyönyörű norvég vidékből. A Telemark érintetlen titkai. Nem, olyan messzire talán mégsem megyek el. De sokat kell látnom! Ha lovam lenne, gyorsabban haladhatnék. Bár lovat később is szerezhetek, biztosan laknak a völgyekben, ahol vehetek. De legelőször menni akarok, és érezni a természet közelségét, ez gyalog jobban megy, mint lóhátról” – csak úgy csapongtak az ifjú gondolatai. Falk fiatal és erős volt, gyorsan haladt, és nemsokára megint a hegyek között volt. Arról, hogy lépteinek iránya nyílegyenesen Telemark felé vezet, fogalma sem volt. Tény, hogy már aznap este áthaladt a Vestfold és Telemark közötti határon. Semmi említésre méltó vagy látható nem volt a két norvég tartomány között, talán csak a meséikben különböztek. Hepehupás vidéken ment egész úton, kisebb tavak és vízesések mellett vitt az útja. Néha ki kellett kerülnie őket, de ezek a kerülők lassították a legjobban. Távolról néha faházakat látott, de soha nem ment a közelükbe, mert nem kívánt emberekkel találkozni. Több napra elegendő ennivalót vitt magával, még a fogadóban vette, ahol megszállt. Fantasztikus napja volt. Látott egerészölyvöt, hóbaglyot és királysast, meg egy pár ragadozó madarat. A nevüket ugyan nem tudta, de látott négylábú állatokat, különbözőeket, még egy róka is csatlakozott hozzá egy rövid sétára, óvatosan, szaglászva haladt mellette. Látott kecskéket és juhokat is, pásztorfiúkkal együtt, de nem ment közelebb hozzájuk, nem volt semmire szüksége. Magasabb helyekről gyönyörködött a kilátásban, a távoli havasokban és a közel fekvő hegygerincekben, amelyek guggoló varázslóknak látszottak. Egyszer a messzeségben megpillantott egy olyan hegycsúcsot, ami havas tetejével

hatalmas tortának tűnt, amiről tejszín folyik lefelé. Azt, hogy ezt a hegyet Gaustacsúcsnak hívják, nem tudta. Hollóként károgott vissza néhány hollóra, és ezek jó darabig kíváncsian kerengtek körülötte. Boldogságában néha szétterjesztett karokkal körbeforgott, és nagyokat kurjantott, aztán hangosan felnevetett. Aztán eljött az alkonyat a hegyek közé. És ekkor minden megváltozott. A hegy. A fény. És főleg az árnyékok. A hegyek görbe háta mintha megelevenedett volna. Falk csak azt várta, hogy az óriások mikor egyenesítik ki derekukat, és emelik fel varázslófejüket, hogy rá nézzenek. Az egyedül álló, szélcsavarta nyírfák furcsa szavakat suttogtak egymásnak. Róla beszéltek? Azt kérdezték, ki ez a fiú? A kövek a közelében felemelkedtek, de csak azért, hogy megbotoljon bennük. Kicsi, szurokfekete szemek pislogtak mindenfelé. „Emberek közé kell menjek – gondolta. – Kezdek képzelődni. De valóban csak képzelődöm?” Csendes léptek lopódzó zaját hallotta maga körül. A lépések egyre csak kísérték, tisztán hallotta őket, néha maga mögött, de többször maga mellett is. Mintha szaporáznák, hogy lépést tudjanak tartani vele. Mintha apró emberkéktől származnának. Önkéntelenül is lelassított. „A barátaim – gondolta. – Az én kis barátaim.”

38 A nap csiklandozó, meleg sugaraival ébresztette fel, mert sokáig aludt. Elképedve nézett körül. Vidám táj vette körül, ami teljesen átlagosnak tűnt az eddigiekhez képest. Mi volt az az ostoba képzelgés, amit tegnap este átélt? – mélázott el egy pillanatra, majd rövid nevetésben tört ki, és prüszkölt egyet. Biztosan a lappok betegsége ejtette csapdába, akik túl sokáig vannak egyedül a magányos természetben. A szakadékba, ami az útját keresztezte, nem lehetett lemenni, ezért nagyot kellett kerülnie, hogy egy kevésbé meredek részhez érjen. Egy völgy feküdt alant, a hegy lábánál, fenyőkkel és patakkal a másik oldalon. Nem tudta megállapítani, hogy patak volt-e egyáltalán vagy inkább egy kisebb tó, mert éppen csak egy csillanást látott belőle. Amikor közelebb ért, látta, hogy ez bizony egy folyó, amely az egész völgyön keresztülfolyik, néha szélesebben, néha elvékonyodva a szűk sziklák között. Olyan szép volt, hogy alig tudott betelni a nézésével. Ahogy a hegy tetejéről lejjebb tekintett, észrevette, hogy lejjebb, alatta egy dúsan zöldellő területen szépen gondozott paraszttanya fekszik arányos gazdasági épületekkel, díszes kapuval. „Telemark ilyenkor a legszebb” gondolta, mert útja során látott már, bár csak távolról, pár

tanyát. Azonkívül úgy számolta, hogy már a telemarki tartományban van. A tanya mintha nekitámaszkodott volna a domboldalnak, de mégis nagyon stabilnak látszott. „Biztosan több tanya is van erre gondolta, majd tovább morfondírozott. Mindenfelé lehetnek, mert ez nagyon termékeny földnek látszik.” De ez a tanya úgy feküdt, hogy nem lehetett látni a szomszédokat, és azok sem láttak ide. A másik oldalon csak erdő volt. „Be kell térnem, hogy megtudjam, hol vagyok, és merre menjek.” Habozva lépett a már sárguló gabonaföldre. Itt volt az aratás ideje. Lehet, hogy segíthet is? Éppen ideje, hogy ismét emberek közé kerüljön, mert ez a vándorlás lassan felemészti minden lelkierejét. Látomások, képzelgések, hangok gyötrik, amelyekről tudja, hogy nincsenek. Tudta, hogy ezek a hallucinálások nem jelentenek jót. Az árpaföld mellett a fűben egy lány ült. Falk kissé elbizonytalanodott. Menjen oda hozzá, vagy menjen le a tanyára? A lány, ahogy meglátta őt, integetni kezdett. Kissé tépelődött még, de azért odament. A szép fiatal lány, aki a szántó melletti árokban ült, körülbelül annyi idős lehetett, mint ő. Fehér fogaival és csillogó szemmel mosolygott rá. A haja hosszú, hullámos és vörösesszőke. A fején nem viselt kendőt, tehát még lány volt. Túl fiatalnak látszott még ehhez, az biztos. Tisztelettel köszöntötte, ahogy otthon tanulta. – Én is üdvözöllek, vándor válaszolt a lány. – Mi hozott erre a vidékre? Hű, micsoda tájszólás! Falknak le kellett fordítania a szavakat a fejében. – A kalandvágy – mosolygott egy kicsit elfogódottan. – Szabad nekem.? – Leülni? Tessék! A lány hívogatóan paskolta meg maga mellett a füvet, és Falk óvatosan leült. A lánynak csábítóan jó illata volt. Mint egy virágzó mezőnek. – Látom, félsz a virágoktól – mondta a lány, mert látta, hogy Falk kikerül néhány harangvirágot és szurokvirágot. – Csak üdvözölnek. Falk nem értette pontosan, mit ért ez alatt az idegen lány. Azt viszont megjegyezte magában, hogy egyből lélegezte. Ehhez ő nem volt hozzászokva. De azt hallotta, hogy az északiak, különösen vidéken, nem voltak olyan formálisak az érintkezésben, mint a svédek és a dánok. – Szép tanya – mondta Falk.

– Igen, az apámé – válaszolt a lány. – Nincs szükségetek munkásra az aratáshoz? – kérdezte reménykedve Falk. – Nem, ezt elintézi a cselédség. De köszönöm, hogy felajánlottad! Hová mégy? – kíváncsiskodott a lány. Falk erre csak úgy felrántotta a vállait. – Szabad vagyok, csak megyek. De vissza kell érnem Svarstadba, mielőtt a tél megjön, mert a tavasszal hazamegyek. – Nem hasonlítsz egy csavargóhoz – nézett rá a lány. – Mert nem is vagyok az – felelte kicsit büszkén Falk. Jól érezte magát a lány társaságában. „Nagyon hasonlóak vagyunk gondolta. – Mintha összetartoznánk.” Egyszer a lány kisujja hozzáért a kezéhez, és Falk kellemes, édes áramlást érzett az egész testében. Nem volt olyan járatos a lányokkal való társalgásban, mint testvére, Lo. Falk biztos volt benne, hogy Lonak már sok dolga volt nőkkel. Ő maga csak ment a saját útján, pontosan úgy, mint az apja, Ravn tette egykor. Ez a mostani helyzet új volt számára. A lány többet is akart tudni róla, és ő mindent elmondott magáról, a családjáról, mostani vándorlásáról. A lány nevetett. – Rögtön hallottam, mert olyan furcsán beszélsz. De ha a te családodban uralkodók vannak, akkor te is herceg vagy? Most Falk kezdett el nevetni. Szégyenlősen, mint egy fiú, aki nincs a lányokkal való beszédhez szokva, és aki nem szeret dicsekedni. – Igen, az vagyok. A lány felugrott. – Ez tetszeni fog apámnak. Gyere, menjünk be! Falk kis ellenérzéssel követte. Nem akart betolakodni egy idegen család otthonába, és olyan jó volt a fűben üldögélni a napsütéses mezőn. A lányt Silkének hívták, ami selymet jelentett, és ez nagyon illett is hozzá, mert olyan lágynak és simának látta őt. Falk inkább ráült a kezeire, mert nem merte megsimogatni a lányt, pedig nagyon szerette volna. Miért nem ülhetnek még itt egy kicsit? Mialatt lefutottak a szántóföld szélén, Silke elmondta, hogy ő a legidősebb egy sor nővér és fivér között, neki kell először férjhez mennie, addig a többi nem is gondolhat ilyesmire. De sajnos, kevés házasulandó fiú van a környéken. Falk majdnem rávágta, hogy itt van ő is, de még idejében meggondolta, és mint buta ötletet, el is vetette. Az ember nem kéri meg egy lány kezét pár perces beszélgetés után! Mégis azt gondolta, hogy a lány gyönyörű. Igen, őt akarja magának! A közelben egy nagyobb tehéncsorda legelészett. A szép, fényes szőrű állatok gondozottnak tűntek, a jólét meglátszott rajtuk. A ház közelebbről még impozánsabban festett. Silke kézen fogta, amikor látta tétovázását, és együtt mentek be a házba. Micsoda pompás otthon! A falak, a plafon, a szekrények mind díszítve voltak különböző

intarziákkal, festésekkel. A tisztán ragyogó konyha láthatóan minden jóféle étellel el volt látva. „Ez egy gazdag ember háza – gondolta Falk. – Biztosan egy nagyobb város mellett vagyok, lehet, hogy csak kis távolságra van innen.” A szülők a nagyszobában fogadták őket. Silke bemutatta mint Falk herceget „Ród”-ból. Ez nem tetszett Falknak, mert otthon sosem használták a hercegi titulust. Silke apja, a gazda szívélyesen fogadta Falkot, majd ebédhez invitálta. Végre meglátta a lány kisebb testvéreit is, amint ott sorakoztak az ebédlőasztal mellett. Egy sor kislány, akikből mindnek virágneve volt, mint Reinrose (Csipkerózsa), Snösöte (Hóvirág), Lilje (Liliom) és így tovább, és ott voltak a fiúk is, akik férfias neveket viseltek, mint Stein (Kő) vagy Spjut (Nyíl) és Styrkor (Erő). Mindegyik lány szép volt, de Falk szemében Silke volt a legszebb, az egyetlen, akinek nem volt virágneve. A szülők kedélyesen és könnyedén társalogtak vele. Észrevette, hogy ugyanolyan keskeny kezekkel, finom vonásokkal és ugyanolyan csillogó szemekkel rendelkeznek, mint a gyerekeik. Falk, amíg a ház felé jöttek, terebélyes és tekintélyes parasztot képzelt el, mint családfőt, de most látta, hogy ez egyáltalán nem így van. „Az ember ne ítéljen elhamarkodottan!” – emlékeztette saját magát anyja intelmére. Az ebéd kitűnő volt, de Falk legjobban arra vágyott, hogy ismét egyedül lehessen Síikével. Minél tovább nézte, annál jobban tetszett neki. Úgy látszott, hogy a szülőknek hízelgett a fiú érdeklődése lányuk iránt. Mikor ez ebéd véget ért, Silke kecses anyja utasította Silkét, hogy vezesse végig a vendéget a kerten. Ez bizony meleget fakasztott Falk szívében, mindaddig, míg a kisebb testvérek buzgón ajánlkozni nem kezdtek, hogy ők is elkísérik őket. A szülők Falk nagy megkönnyebbülésére ezt elutasították, így kettesben mehettek szemrevételezni a kertet. A gazda még azt is felajánlotta Falknak, hogy ha kedve van, maradjon pár napig. Ezt Falk örömmel megköszönte. Élete egy pillanat alatt megváltozott. Falk egyszeriben felfedezte, milyen ragyogóan gyönyörűek is a fények egy lány szemében. Teljesen el volt kápráztatva. Ilyen csodát még sosem tapasztalt, és ez volt minden titok nyitja. Ez az érzés már sokak előtt ismeretes volt, de Falk még nem tapasztalta. Nem sokat látott a kert szépségeiből, mert egyre csak Silke szépségét csodálta. Bizony sok és igazán merész látomása lett időközben, aminek a középpontjában ő állt a lánnyal. Természetesen azért a kertben mindent nagyon szépnek talált. Az istállóban megnézte a pompás bikát, a teheneknél megsimogatták az újszülött kisborjút, miközben ujjaik összeértek. A juhoknál az anyajuh két kisbáránya mellett ugyanezt meg lehetett ismételni. Az egyik kisbárány megsértette a körmöcskéjét, és ezt babusgatni lehetett, mire a hajukat a szellő úgy összefújta, hogy a testükbe gyenge áramlatok támadtak. A cselédszállásra csak bepillantottak. Ez a terület nem is érdekelte őket. De a kamraépületnél hosszabban álltak meg. Silke rávette, hogy kóstolja meg minden

finomságukat, no meg a friss szamócát, amit a lány kezéből szemezhetett. A virslit a két végén egyszerre kezdték el harapni, ami a lányt kuncogásra ingerelte, és Falknak ettől nagyon melege lett. Ajkaik egy pillanatra majdnem összeértek, és olyan volt. igen, pontosan, mint a selyem érintése. A mosókonyhába szűk bejáraton át kellett bemenni, és Falk boldogan érezte, ahogy Silke puha teste hozzápréselődik. Megborzongott, és el is némult a feltámadó vágytól. Mert egyébként egész idő alatt be nem állt a szája, nevettek és feleseltek egymással, és az egész olyan rettenetesen gyönyörű volt. Csak egy épületet nem néztek meg. Falk nem akart erre rákérdezni, de azért erre is kíváncsi lett volna. Időközben a nap lement, és szállásul a nagy házban egy hálókamrát kapott, amelyben mennyezetes ágy volt, nagy bojtokkal a drapériákon. Jó éjszakát kívánt a háziaknak és – bár telve volt izgalmas érzésekkel – azonnal elaludt, és egész éjjel fel sem ébredt. Nem hallott és nem látott semmit.

39 A házban terjes volt a csend, amikor felébredt. Nem látott és nem hallott senkit mozgolódni. Először azt hitte, hogy túl korán ébredt, de a nap olyan magasan járt az égen, amikor kilépett a teraszra, hogy legalább délelőttnek kellett már lennie. Bár ahogy körbetekintett, lejjebb a folyónál még a reggeli köd nyomai látszottak. Falk ránézett a mellettük levő árpaföldre, és megrázta fejét. Az már le volt aratva, és az árpa be volt hordva. Már? Ilyenkor? Ekkor megpillantott egy menetet, lent a folyónál, de az is látszott, hogy ide, a ház felé tartanak. Megismerte a tegnapi nagycsaládot, de azt is látta, hogy most még egy idegen, fehér szakállú férfi is velük tart. Még a teraszon állt, amikor Silke és a többi gyerek vidáman odaintegetett neki. Silke, ha ez lehetséges, még elragadóbb volt, mint ahogy emlékezett rá, mert most a táj népviseletét hordta. A ruhán az uralkodó színek a piros és a zöld voltak, a gazdag hímzéses részeket ezüstcsatokkal fogták össze. – De mi történt.? – kérdezte széles mozdulattal az árpaföldre mutatva. – Nem értem. És hol voltatok, nekem nem kellett volna veletek mennem? – A templomban voltunk – mondta Silke vörösre gyúlt arccal. – A pap hazakísért bennünket, mert itt fog lakni pár napig, mialatt átépítenek egy leomlott falat a paplakban. – De az árpaföld? – kérdezte újból Falk.

Ekkor Silke szívből felkacagott. A többiek utolérték, és ők is vele nevettek. Barátságosan és jókedvűen. – Két napot aludtál egyhuzamban, barátom – mondta a családapa. – Nagyon el voltál fáradva, láttuk rajtad azonnal. Remélem, már visszanyerted az erődet. – Igen. Talán már visszanyertem – mosolygott Falk zavartan. – Istenem, valóban ilyen hosszan aludtam? Úgy emlékezett, hogy nem is volt fáradt, amikor lefeküdt, és csak egy napot aludt, de nem vitatkozott, hanem bement a házba a többiekkel együtt. Az étel már az asztalon volt, kitálalva. „No, itt nagyon fürge és ügyes cselédek szorgoskodnak, – gondolta Falk. – Minden úgy megy, mint ahogy kell, ez igen!” Jól megebédelt, miközben az asztal körül mindenki beszélgetett. Legtöbbet a családfő és a pap hangját lehetett hallani, de a többiek is szabadon társalogtak. Falk óvatosan figyelmeztette a papot, hogy a kereszt véletlenül fejjel lóg a nyakában. A pap sietett az inge alá rejteni ékszerét, és egy halk köszönömöt rebegett Falk felé. Silke most már ugyanazon az oldalon ült, mint ő, így nem nagyon látta egész ebéd alatt. Ettől hiányérzete támadt. A vasárnapot teljesen betöltötte a pap látogatása. Falknak és Silkének nem adódott alkalma, hogy egymással beszélgethessenek. Falk ezen az estén egy kissé morcosan ment lefeküdni. Egy darabig ébren feküdt és a gondolataiba mélyedt. Vágyott már haza, Farkaslakba az anyjához, apjához és a testvéreihez. Végtelenül messze volt tőlük, egész eddigi élete olyan messzinek tűnt, és nem csak földrajzi értelemben. Gondolt Silkére is, hogy másnap majd látni fogja. Ez a kellemes gondolat elkísérte még álmába is. Valamikor az éj közepén, amikor a föld a legfeketébb bakacsinba öltözik, Falk arra ébredt, hogy fázik. Biztos kialudt a tűz a kályhában, a takaró meg lecsúszhatott róla, mert az egyik oldala fagyos volt, mint a jég. Nehezen keresgélt a dunna után, amikor valami, mint egy nagy kő, gördült odébb. „Biztosan a csizmám az” – gondolta. Gondosan beburkolódzott a takaróba újra, de nem tudott felmelegedni. Nem látta még az ablak négyszögét sem, annyira szénfekete volt minden. Kellemetlen érzés lepte meg. Köhögött, és a köhögése furcsán visszhangzott. Mintha kövek közt lenne. Valami földszag szúrta az orrát, és mintha rátelepedtek volna. Falk szorosabbra tekerte maga körül a takarót, annyira, hogy még az arcát is betakarta, csak az orrát és a száját hagyta szabadon. Végre eljött a mindent beborító álom. Falk maga is meglepődött, milyen könnyen alszik el ezen az ágyon. Mintha minden nyugtalanító gondolata, bizonytalansága eltűnne, és őt magát egy nagy, biztonságos kar ölelné át, amely a vágyott álomba ringatja.

Másnap megint egy gyönyörű nyári reggelre virradt, ahogy a napfény beszűrődött, a szép vendégszobát világított, be, mint rendesen. Silke maga hozta be a reggelit – mert a többiek már ettek – ahogy évődve és kacagva mondta. Falk elnézést kért, hogy mindig ilyen sokáig alszik, de Silke elhárította. Teljesen természetes, a magaslati levegő mindenkit álmossá tesz – mondta. El akarta mondani, hogy milyen rossz álma volt, de úgy vélte, hogy egy ilyen buta álom még a hallgatóra is rossz hatást tehet, így hát nem szólt semmit. „Mikor fogom tudni végre megkülönböztetni az álmot a valóságtól? – tépelődött magában Falk – Ez azért lehet, mert olyan valóságszerűt szoktam álmodni.” Falk kívánsága, hogy valamit segíthessen a ház körül, ezen a napon és a következőn beteljesedett. Befogták a kisgidák megszámolásánál, mind a juhoknál, mind a kecskéknél. Nehogy valamelyik hiányozzon, mire megjön az ősz. Silke vele volt egész idő alatt, és úgy nézett ki, apja is egyetért ezzel. Falk pedig egyre jobban el volt bűvölve a lánytól. Mindig közelebb és közelebb kerültek egymáshoz, úgy lélekben, mint. na, igen. A juhok szállása mögött Falk végre megcsókolta Silkét. Először reszketve és gyámoltalanul, de egyre merészebben és szenvedélyesebben. Abban a csodálatos Paradicsomban érezte magát, ahová vágyott, és amikor Silke megszakította ezt a nagy csókolódzást egy félénk „Megígéred?”-del, és Falk elfelejtette, hogy a „nem” szó is létezik. „Igen” – lehelte vissza. Silke kiszabadította magát az ölelő karokból, és eltűnt az épület sarkánál, egyenesen a lakóház felé futott. Falk csak állt földhöz szegezett lábbal, és úgy érezte, valami nagyon értékeset veszített el. Ráadásul nagyon kellett fegyelmeznie magát, mielőtt újra mutatkozni mert. Ez volt a harmadik munkanapja. A gazda és felesége nagyon barátságosak voltak hozzá, azt sem tudták, hogyan dicsérjék. Silkét azóta csak egyszer látta, de belül szent tűzként őrizte a szerencséjét, hogy ilyen lányra lelt. Valaki felvirágozta a szobáját. Tiszta, új lepedő került az ágyra – ilyet nem látott, amióta eljött otthonról és erős, finom illat lengte be a szobát. Több helyen is gyertya égett, és a kályhában tűz lobogott. – Hűha, de szépre varázsoltál mindent- suttogta nevetve. Igazán nagyon jól érzem itt magam! Bemászott a magas, mennyezetes ágyba, és örömére szolgált a szép és kényelmes környezet. Kicsit csodálkozott ugyan, hogy a pap miért mond hosszú verset itt, a nagyszobában, de azt hitte, ez valami helyi szokás. Tudott egy keveset latinul, de a pap mégsem latinul beszélt. Talán héberül? Vagy görögül. A pap – ehhez nem fért kétség – igazán tanult embernek tűnt. – Ugye, milyen jó nekem ebben a hatalmas ágyban? – örömködött Falk, mert valahogy másra nem is tudott gondolni.

És akkor bejött a szobába Silke. Falk ijedtében felugrott, és azonnal a padlón termett. Csak bámult a lányra. Silke hosszú, leheletfinom, hímzett ingben állt előtte, miközben a fejét kacéran elbillentve, félig nyitott szájjal és komolykodó tekintettel nézett Falkra. Falk elfulladva kérdezte: – De Silke, mit csinálsz te itt? Ez a kérdés majdnem sértőnek hatott. A lány egyszerűen gyönyörű volt. A sima, világos haj kicsit kócosan hullott le hosszan a hátán. Az arca. – Megígérted. – mondta csendesen. – Igen. Természetesen. felelte, anélkül hogy pontosan emlékezett volna, mit is ígért meg. A lány arca erre lágyabb és nyugodtabb lett. – Bújj vissza az ágyba, Falk, én még eloltok pár gyertyát. – Igen, hogyne – felelte bambán Falk. Mit mondhatott volna mást? Anélkül, hogy tekintetét levette volna a lányról, visszamászott az ágyba. A szobában sötétebb lett, de nem teljesen sötét. Silke lerúgta papucsait, felhajtotta a takarót a saját oldalán, és aláfeküdt. Falk teljesen elnémult. Silke odabújt hozzá, puhán, melegen, elmondhatatlanul csábítóan, majd Falk felé suttogta: – Csókolj meg! Úgy, ahogy ma tetted. Falk nem tudott ellenállni. Nem is akart, bár egy gyenge hangocska mintha figyelmeztette volna anyja és apja szavára: „Figyelj a lányokra, tisztelettel bánj velük, ne mint valami szolgalegény, láthattátok, mennyire lealázva kezelik a lányokat.” Ebben a pillanatban Falk csak arra emlékezett, hogy a lányok nem nagyon haragudtak a fiúkra a durva bánásmódért, sőt. Ez most mennyei volt. Semmivel sem kevesebb! Silke megszakította a hosszú csókot. – Olyan sok minden van rajtad. Vedd le a nadrágodat! Na de ez már. Silke azzal volt elfoglalva, hogy levegye a saját hálóingét. Kedvesen, nyafogva szólt Falknak: – Segíts már, rajta fekszel. Falk odébb gurult, és ügyetlenül áthúzta a ruhadarabot Silke fején. Silke haja szétterült, mint egy szakajtó, befedte Falkot és a fiú látta, milyen fehér és puha a lány bőre. És az a test. – Na, hogy haladsz? – siettette kedvesen a lány. Persze, a nadrág. Lerángatta magáról, de Silke még mindig elégedetlen volt, még azt a nevetségesen kicsi anyagdarabkát is, amit alsónadrágnak neveznek, még azt is leparancsolta róla. Falk gyorsan magára húzta a takarót.

Minden ruhadarabja a padlón feküdt. – Na, most csókolj meg! – mondta Silke elégedetten. Falk nehezen lélegzett. A helyzet irányítása kicsúszott kezéből. Agyában az járt, hogy nem akar ő tiszteletlen lenni, de a teste megvadult a vágytól, attól a vágytól, melynek létezéséről eddig sejtelme sem volt. „Ó, Istenem! – gondolta, és behunyta szemeit. – Minden Szentek, segítsetek!” De úgy látszik, a szentek vagy aludtak, vagy valami mással voltak elfoglalva, és Silke úgy gondolta, hogy Falk kissé tudatlan. A hátára fordította a fiút, és lovaglóülésben helyezkedett el rajta. „Mit csinál?” – gondolta Falk szédelegve, és megpróbált segíteni neki, de túl sutának bizonyult. Silke megfogta a fiú mostanra hatalmasra duzzadt büszkeségét, és szorgalmasan igazgatta. Falk érezte, ahogy pulzál a lány kezeiben, de akkor meg valami meleg, nedves helyre csúsztatta be. Rájött, hogy tovább nem tud gondolkodni. Falk levegő után kapkodott, és olyan leírhatatlan gyönyörűséget érzett, hogy megállíthatatlanul kezdte viszonozni a lány lovaglását. Minden körbe-körbemozgott, mint valami tündértánc, boszorkánytánc, orgia. Silke gyakorlottan ült a nyeregben, nyögött, lovagolt és hangosan kiáltozott. Ráfeküdt a fiúra, de Falk attól félt, hogy így kicsúszik a büszkesége, és ettől pánikba esett. De Silke nem hagyott neki időt, fordított magukon, és most már Falk is tudta, mit kell tennie. Hamar átvette az irányítást, könnyen visszatalált a ritmusba, és vadul lovagolta a lányt. Szédült ugyan, de azt gondolta, ettől a Mennyország sem lehet jobb. Amilyen gyenge hite volt, nem is gondolta, hogy a Mennyország adhat ennyi gyönyörűséget. Silke egyszerre felkiáltott, úgy, hogy a szoba visszhangzott, mintha egy barlang lenne, és dobálta magát, markolászta a vállait, beleharapott a torkába. Aztán lassított, majd egy nagy sóhajtással minden levegőt kieresztett magából. De segített Falknak továbbra is, amíg a fiú egy fájdalmas feszülés után robbanásszerűen megkönnyebbedett, és lenyugodott. Olyanok voltak, mint két fonnyadt palánta, ahogy levegőért kapkodva feküdtek egymás mellett az ágyban. – Ez csak a kezdet volt, Falk – suttogta Silke. Majd később, meglátod, játszani is fogunk. Sokáig kitartunk a megnyugvás előtt. Kóstolgatjuk egymást, és minden utat bejárunk, aztán így vagy még jobban ki elégülünk. – Mi lehet még jobb ennél? – felelte Falk ugyanolyan csendesen. – Ez nagyon jó. – Így van. Most már az enyém vagy – nézett rá a lány. Falk megszorította Silke kezét. – És az is akarok maradni. Bízzál bennem! Soha nem hagylak el. – Tudom, drágám. Jól tudom.

40 Pontosan ebben az időben indult haza Farkaslakba Ilona és Ravn, a hosszú látogatás után, Hród-ból. Még mindig fiatalok és erősek voltak, Ravn negyvenhat, míg Ilona harminckilenc éves. Elégedettek voltak, mert igazán jó munkát végeztek egykori hazájukban. Ulv elfogadott és hatalmában megerősített uralkodó lett. Összeházasodott Majolikával még a szülők ott-tartózkodása alatt. Ravn megvárta az esküvőt, de már nagyon szeretett volna hazafelé hajózni, Skanéba. Végül is nem öreg barátjukkal, Sigismund kapitánnyal hajóztak, mert ő éppen Aberdeenbe ment az Esperanzával. Ilona nyugtalannal látszott, mert az utóbbi időben Ravn szórakozott és mélabús lett. – Mi a baj, Ravn? – kérdezte Ilona, amikor az Österlén partjaihoz közeledtek. – Éjszaka a szemekről álmodtam. És Tasszóról. – jött a nyugtalanító válasz. Erősen megborzongott. – Nem tudom, Ilona. Minden rendeződni látszik Ulv körül, aminek igazán örülök. Gonosz rokonunk, Odo, egyedüli rabként el van zárva a vár börtönében, és a Holdboszorkány a lelkében dühöng. Ezzel nem is törődik senki, és talán így van jól. De. Ilona, azt hiszem, nagyon igazságtalanok voltunk a Farkasok népével, és rosszat tettünk nekik. – És erre csak most gondolsz, ennyi idő után? – nézett rá csodálkozva Ilona. – A Farkasok népe eltűnt, sok-sok éve már. – Igen, és azt hiszem, ez a mi hibánk – felelte szomorúan Ravn. – Ezt hogy érted? – kérdezett vissza Ilona. – Ők nem akartak eltűnni, emlékszel? Valamiben nagyon reménykedtek, de időközben valami félresiklott – válaszolt Ravn. – Igen, emlékszem már, szó szerint így mondták – felelt szomorúan Ilona. Ravn kissé keserűen felnevetett. – Itt, a fedélzeten történt valami, ami elindította a gondolataimat. Emlékszel, amikor az út során találkoztunk egy sodródó hajóronccsal, amit alig lepett el a víz? – kérdezte Ravn Ilonát. Hogyne, ez tegnapelőtt volt. Jól emlékszem bólintott Ilona. – Emlékszel, hogy a tengerészek azt kiáltották, hogy gyorsan messzire kell mennünk ettől a rothadó ördöghajótól, másképp soha nem lesz nyugtunk? – firtatta Ravn továbbra is Ilonát. – Ez ugyan egy kis tengerésztúlzás volt, de a szavak valamit azért megvilágosítottak bennem. Lassan ment, igaz, de azt hiszem, jól gondolom. – Nem egészen értem, hogy miről beszélsz – mondta Ilona óvatosan. – A csontsípról és a borostyánfarkasról. A varázsjelekről – felelte Ravn. – Ó, azokat már majdnem el is felejtettem! Illetve el nem felejtem őket soha, csak már

nagyon ritkán jutnak eszembe. Az ég enyhén felhős volt. Kellemes nyári szellő simogatta arcukat, és néha belekapott a hajukba. – Magyarázd meg jobban, hogy mire gondolsz – kérte Ilona Ravnot. – Mindig azt gondoltuk, hogy a csontsíp jelei gonoszak. A borostyánfarkasról meg azt, hogy az egy talizmán lehet, a Farkasok népének a jelképe – magyarázta Ravn. – Igen, és is mindig így gondoltam – értett egyet vele Ilona. – Emlékszel azokra a jelekre az egyik oldalon? – kérdezte a férfi. Ravn ujjaival a hajókorlátra rajzolt. Ilona szemével követte a vonalakat, mert Ravn ujja nem hagyott látható nyomot maga után. I X I – Igen, emlékszem ezekre – mondta Ilona. – Úgy gondoltuk, hogy a két vonal valahogy összefügg. – Azt hiszem, fordítva gondolkodtunk – magyarázta tovább Ravn. – Azt hiszem, nekünk szét kellett volna választani őket, mármint a csontsípot és a borostyánfarkast. Ilona gondolkodott. – Úgy érted, hogy a borostyánfarkas a Farkasok népét jelenti? A csontsíp pedig a Holdboszorkányt? A Holdboszorkány hatalmában tartja a Farkasok népét? – Valami ilyesmi jár az eszemben – bólintott Ravn. – Szóval, ha mi tennénk valamit, például elégetnénk azt az ördögi csontsípot, az valamilyen módon segítené a Farkasok népét. De hogyan lehet segíteni több száz éves halottakon? – Azt hiszem, így. A Farkasok népe akkor bukkant fel előttünk, amikor azt a két dolgot megtaláltuk a földön. A Farkasok népe reménykedett bennünk, szerette volna, ha segítünk, de nem mondhatták el, hogy hogyan és miért. – Hmm. – mondta Ilona töprengve. – De a többi jel? Mit jelentenek azok? A spirál és a négyzet? – Ezt nem tudom, csak annyit, hogy a spirál egy gonosz boszorkányjel, ami nincs pontosabban megmagyarázva, de megkérdezhetjük a Farkasok népét, ha felbukkannak – válaszolt Ravn reménykedve. – Ha szétválasztjuk a farkast a síptól, akkor igen – értett egyet Ilona is. – Hová rejtetted? – Tasszo rejtette el. Én akkor, úgy tűnt, hosszú útra indulok, és rábíztam. Meg jóval idősebb is vagyok, mint ő, tehát tovább őrizheti a titkot. Ilona bólintott. – Fel kell keresnünk Tasszót, amint hazaértünk. – Igen. Haladéktalanul – egyezett bele Ravn. Bizakodással telve nézték a partot, amelyhez közeledtek, de egyelőre csak fehér vonalként húzódott a láthatár peremén.

Talán megint fognak találkozni a Farkasok népével? És a kutyával, Tainóval? Talán Vodja és Lesinka is előkerülnek? Annyira hiányoztak mindkettőjüknek! Hátha láthatják őket újra! Mindenkit!

41 Silke megtartotta a szavát. Falkkal együtt kifejlesztettek egy hihetetlenül csodálatos játékrendszert erotikus óráikra. Falk egyre jobban beleszerelmesedett a lányba. Silke néha ugratta, izgalmas és lehetetlen helyzetekbe hozta, például amikor olyan közei szerelmeskedtek az idegen emberekhez, hogy azok esetleg fel is fedezhették volna őket. Silkét mintha felizgatta volna a mások közelsége, mert néha belekotort Falk nadrágjába, mire megtalálta, amit keresett, és ártatlan képpel elő is húzta. Vagy levetkőzött olyan helyeken is, ahol a cselédség gyakran járt, és Falkot szerelemre csábította, amit az borsódzó háttal, de nagy gyönyörűséggel fogadott. De amikor egyedül voltak, nagyon jó asszony volt. Falk néha meseországban érezte magát, minden olyan érzelemtől túlfűtötten történt, a virágok, a fák, a felhők, még a szél is erotikát hordott magában. Falk úgy gondolta, hogy saját, részegséghez hasonló állapota adja ezt az illúziót. Falk láthatóan el volt ragadtatva Silkétől. Amikor egy nap engedélyt kért, hogy lemehessen a tóra horgászni, a szülők megengedték neki. Páran a gyerekek közül ajánlkoztak ugyan kíséretnek, de ő elhárított mindenkit. Egyedül akart lenni. Halat akart fogni a családnak, és szükségét érezte a magánynak, hogy ezt a rengeteg újdonságot megemészthesse. Elengedték. Amilyen szerelmes volt, úgyis hamar visszajön, nem megy sehova. Amikor leért a vízpartra, meglepődött, hogy nincsen semmilyen út arra. Csak egy pár tehén nyoma. És amikor szeme a hegyoldalt kutatta, nem látott semmiféle házat a közelben. Különös! Pár helyen kísérletezett a horgászással, de mivel nem volt kapása, lejjebb merészkedett, egészen a völgy aljáig, majd felmászott a dombtetőig. Sehol sem volt nyoma semmilyen falunak. Falk most már kíváncsi lett, jó darab utat megtett, és mindenütt házakat keresett. Továbbra is csak lakatlan területet talált. Találkozott viszont két másik horgásszal, akik egy kiálló sziklán ültek. Odament hozzájuk, és illendően köszönt. A két középkorú ember a környékről való volt, mert ez tisztán hallatszott a beszédjükön. Így hármasban kellemesen elbeszélgettek a horgászatról, a halakról és a jó hallelő helyekről. Falk elmondta, hogy a nagy tanyáról jött, egy kicsit magasabbról, a hegyoldalról. A két másik csak kérdőn nézett rá. Falk erre elmagyarázta: – Pontosan a folyó felett van, a két fekete szikla között fekszik. Már ott lakom egy kis ideje.

El fogom venni a legidősebb lányt, Silkét. Majd a pap összead bennünket, mielőtt visszamegy a paplakba – mondta boldog mosollyal az arcán. A két férfi csak nézte őt, de úgy, hogy kerülték a tekintetét. – Aha – szólalt meg az egyik. – Már eleget horgásztam mára. Ideülhetsz a helyünkre, nekünk már haza kell mennünk. – Köszönöm, de azt hiszem, túl messzire elmentem otthonról – nevetett Falk. – Legjobb lesz, ha én is hazamegyek. Elköszöntek egymástól, és mindenki ment az útjára. A két férfi mintha igazán sietett volna. „Nagyon messze eljöttem, és Silke már biztosan nyugtalan” – gondolta Falk. Nem volt messze a háztól, amikor megpillantotta, hogy emberek egy csoportja átmegy a kerten, és mind, egytől egyig bemegy abba a házba, amelyben ő még soha nem járt, és eddig mindig zárva találta. A csoportból egypáran kicsinek látszottak, mint a gyerekek, mások meg mintha négykézláb másznának, úgy közlekedtek. Biztosan egy nagy család tart oda, és kutya is van velük – gondolta Falk. Amikor hazaért, Silke szaladt elé. Idegesnek tűnt, de Falk megnyugtatta, hogy csak sétált egy kicsit, és jó horgászhelyet keresett, ezért késett. – Kik jöttek látogatóba? – kérdezte Silkétől. – Látogatóba? – nézett rá csodálkozva a lány. – Igen, láttam, hogy bementek abba a sötét épületbe, jobbról az utolsóba – bizonygatta Falk. – Ó, azok? – mosolygott Silke. – Csak a cselédség. Kisegítők a munkához. – Aha – mondta Falk elgondolkozva. – Értem. – De jó, hogy már itthon vagy! – kiáltott fel a lány, és szorongatta, ahol érte. – Kérlek, máskor ne csinálj ilyet! Ne menj el ennyi időre. Ezt Falk megígérte. A két horgásszal történt találkozásról nem beszélt. Az a két horgász iparkodva ment lefelé a folyó partján. – Úgy gondolod, hogy ez bolond volt? – kérdezte kíváncsian a fiatalabb. Nem jött a kurta válasz. – Azt gondolod, hogy egy volt közülük? Tudod, akikről a mesékben beszélnek – firtatta tovább a fiatalabb. – Nem, ez egy valódi, halandó ember volt – mondta a másik határozottan. – De odafenn nincs semmiféle tanya! – tiltakozott a fiatalabb horgász. – Nincs. Csak egy nagy szikla, amelyik úgy néz ki, mint egy ház – értett vele egyet az idősebb horgász. A fiatalabb tovább morfondírozott. – Akkor ez egy. mint az az asszony vagy száz éve?

Vagy még régebben? – kérdezte kíváncsian. – Igen. Ezt úgy nevezik: a hegytől elvarázsolt. Haugtekjen – válaszolta mogorván az idősebb férfi. – Hű, micsoda tévút lehet ez! Meg kellett volna mentenünk őt! – aggódott a fiatalabb férfi. – Az ember ne avatkozzon ilyenekbe! – fejezte be a társalgást az idősebb horgász. Lo boldogan üdvözölte szüleit, Ravnt és Ilonát. Megkönnyebbült, hogy ezentúl nem kell egyedül felelősséget vállalnia a gazdaság minden bajáért. A kölcsönös, boldog viszontlátás után Ravn így szólt: – Most át kell lovagolnom Tasszóhoz. Nagyon sürgős. Lo teljesen elsápadt. – Tasszo meghalt. – mondta csendesen, fejét lehajtva. – Mi? – rökönyödött meg Ravn és Ilona, nem hittek a fülüknek. A rossz hír, mint egy kő, úgy ütötte szíven Ravnt és Ilonát. A régi, hűséges barát nincs már! Ilona felindultan szorította kezeit arcára, hogy megakadályozza a feltörő zokogást. – Az utóbbi időben állandóan fáradt volt – magyarázta szomorúan Lo. – De nem foglalkoztunk sokat ezzel a ténnyel. Aztán egy reggel Krisztin holtan találta az ágyában. Ez nagyon keményen hangzott. Hosszú időbe telt, míg Ravn és Ilona úgy-ahogy magukhoz tértek. Gondolatuk egyre csak Tasszó és a családja körül járt. – Mit akartál tőle, apám? – kérdezte Lo. Ravn nehezen nyögte ki a szavakat. A farkas és a síp. A varázsjelek. Tasszo volt az egyetlen, aki tudta, hol vannak elrejtve. És most ő is elment. A tavaszi napéjegyenlőség estéjén Sigismund Tunsbergs hídján állt, és Falkra várt. Már régóta várta. Végre meglátta! A fiú lóháton robogott, mintha maga a gonosz kergetné. Sietve ugrott le a lóról. A karjában kicsi csomagot tartott, amelyet nagyon gondosan és óvatosan fogott. Amikor közelebb ért, Sigismund meglátta, hogy egy kisbaba az, és csak pár napos lehet. – De Falk – mosolygott a kapitány. – Te aztán igazán szorgalmas voltál! De a fiatal fiú komoly maradt. Gyorsan hadarta mondanivalóját: – Vidd magaddal őt, Sigismund kapitány! Vidd haza anyámhoz és apámhoz! Nagyon kérlek! – És te? - rémült meg a kapitány, mert rosszat sejtett. Falk vállán keresztül hátranézett. – Üldöznek. Nem tudok megszökni. Talán nem is igazán akarok, és semmit sem értek már. Az isten szerelméért, vidd a gyermeket a fedélzetre! Kereszteltesd meg a templomban, amilyen gyorsan csak lehet! – hadarta tovább Falk.

– Falk, komolyan mondom, nem értem, mit beszélsz. Hogy vihetnék fel egy újszülöttet a fedélzetre? Ezt te is megérthetnéd. Gondolj csak a gyermek élelmezésére! Egyébként, hol az anyja? – akadékoskodott Sigismund kapitány. Falk arca teljesen eltorzult a kétségbeeséstől. – Az anyja megpróbálta eldobni, megölni. Mert túl emberi. Láthatod, nincs semmi tündérszerű benne, mert egy embergyerek. És az nem kellett neki. – Falk, most értelmetlenül beszélsz? – kiáltott rá a kapitány. – Nem, nem beszélek értelmetlenül. Ha kislány lett volna, akkor anyám után Iliánának nevezném, de kisfiú lett. Azt akarom, hogy Björnnek nevezzék – Falk igazán bánatos és riadt képet vágott. – Ez állatnév, a családi hagyomány szerint. De ezt te nem értheted. – sóhajtott Falk. – Tudom, hogy nehéz lesz, valahonnan majd szereztek tejet, de az csak pár napig fog kitartani. Tudom, hogy nehéz megérteni, de. – a fiú a kapitány szemébe nézett, úgy mondta – ha a kezükbe kerül a gyerek, megölik. Sigismund elgondolkodott, látta, hogy Falk nem tréfál. – Lehetne találni egy szoptatós dajkát. Majd később, a nyár folyamán visszahozom. – töprengett hangosan a kapitány, majd Falk felé fordult – de nem értem, hogy te miért nem jössz velünk? Kik azok, akik üldöznek? Falk halkan válaszolt, reménytelen kétségbeeséssel a hangjában: – A másik világ népe. Sigismund kapitány, vissza kell lovagoljak. Majd azt mondom, hogy vízbe fojtottam a fiút. – Vissza kell lovagolnod? Miért? – kíváncsiskodott a kapitány. A fiatalember nem válaszolt. Sigismund vizsgálódva nézte, és felfedezte azt az erőteljes elváltozást Falkon, amit nem kellett volna. Mindig is tündérszerű volt a fiú, de ennyire még soha. „Valószínű, hogy valamilyen átváltozáson megy keresztül, és a másik világhoz fog tartozni – gondolta a kapitány. – Már egyértelműen nem ember. Egy biztos, hogy nem volt az én pap barátomnál Svarstadban, arra mérget vehetek – találgatott a kapitány. – Ó, nem, valahol teljesen máshol volt.” Elvarázsolta a hegy. Sigismund mindig is azt hitte, hogy ez csak egy régi legenda. Már nem volt annyira magabiztos. – Megteszem, amit tudok – mondta röviden. – Én a hatalmukban vagyok, Sigismund kapitány – mondta Falk gyászosan. – Nem menekülhetek előlük. Üdvözöld apámat és anyámat, fivéreimet, és mindenkit, akit ismerek. Szeretem őket. És. – Igen? - kérdezte Sigismund. – Mondd meg apámnak, hogy láttam őket. A szemeket. A vak szemeket – felelte

szomorúan Falk. Sigismund már hallott róluk. – Hallottam is őket. – mondta lassan tovább Falk. – Hallottad? – kérdezett vissza Sigismund. – Igen, erőteljes suttogást hallottam. Azt mondták „Tasssszo”. Nem is a szemek mondták, de „Tasssszo” – sziszegték. Mondd meg apámnak! – kérte a fiú szomorúan. – Megteszem – bólintott ünnepélyesen a kapitány. Sigismund kinyújtotta karjait, hogy átvegye a gyermeket. Falk még utoljára megcsókolta a kis arcocskát, és elsuttogott egy „Áldjon meg!”-et, majd visszament a lovához. Sokáig nézte az idős férfit a gyermekkel, majd visszalovagolt üldözőihez. Rengetegen voltak. Gyanították, hogy ezúttal messzebbre távolodott, mint egy éve, vidáman, kalandra éhesen. Falk azóta is látta őket párszor bemenni a titokzatos házba. Sokan voltak és sokfélék. Kicsik, mint a törpék, magasak, mint az óriások, cammogok, mászok, gyorsak, siklók, tipegők. És mind az ő házigazdájának a parancsait teljesítették. Nem volt semmi lehetősége megszökni. Ha elment volna a hajóval, csak szerencsétlenséget hozott volna a többiekre. Falk szíve nehéz volt. A bánat kisfia miatt. Nagyon egyedül érezte magát, így beszorulva két világ közé.

HARMADIK RÉSZ Iliána 42 Björn körül nem voltak bonyodalmak. Ahogy az apja kérte, lefröcskölték a keresztvízzel a templomban. Úgy nőtt fel Ilona nagymama, Ravn nagypapa, Lo nagybácsi, Anna-Stina nagynéni, valamint azok vidám gyerekeinek körében, hogy szeretetre méltó, kiegyensúlyozott fiú lett belőle. Semmilyen másfajta világot nem ismert. Amikor a gyerekek megfelelő korúak lettek, Ravn megtanította őket írni-olvasni, és a pap is oktatta őket mindenféle világi hasznos tudnivalóra. Mind az öt gyermek, Lo és AnnaStina négy kicsinye, de Björn is gyors felfogású volt, így könnyen tanult. A taníttatás jó befektetésnek bizonyult. Azt, hogy Björn honnan vette a mérhetetlen rendszeretetét, azt senki nem tudta megmondani, mert amúgy a családnak nem ez volt a legjellemzőbb tulajdonsága, sőt. Mindenesetre már tizennégy éves korában elkezdett mindent leírni, ami a családban történt. Kötelességtudóan forgatta a nagy, nehezen kezelhető könyveket, és sokat kérdezett Ravn nagyapától és Ilona nagymamától, valamint Lo nagybácsitól és Anna-Stina nagynénitől. Anna-Stina édesanyja, Krisztin még mindig az erdőkerülő-házban lakott, bár gyermekei felnőttek és kirepültek. A nagy családban sok, Björnnel hasonló korú gyermek élt. Björnt mindenki szerette. Mindenkitől kérdezett, és amit megtudott, azonnal leírta. Magnus úr, Gylleboda ura, Per, az öreg Sigismund, Ulv nagybácsi és Majolika nagynéni nem győzték felelettel, ha látogatóban voltak. Mennyi mindent hallhatott! A gonosz Odóról, aki még mindig fogoly Hródban, de már sokkal jobb körülmények között tartották. Nem volt már a falhoz kovácsolva, emberhez méltó lakásában bezárva őrizték, különösen holdtöltekor. Saját maga is veszélyes volt, de a Holdboszorkány benne ezerszer veszélyesebbé tette. Björn megértette, hogy Ulv nagybátyja, az uralkodó fél, hogy Odo meg talál halni. Akkor a Holdboszorkány kiszabadul, és egy új lelket, egy új „gazdá”-t fog keresni. Minden csak sokkal rosszabb lenne. – Jól megjárta – gondolta Björn. – Azzal, hogy nem cserélhet lelket, amíg az előző befogadó lélek él. Egyébként minden elbeszélést a Farkasok népéről, az elveszett varázsjelekről, a tündérgyermekekről, mindenről, amiről csak hallott, nem kis kételkedéssel fogadott. Leírta, mert így hallotta, de mivel Björn a valószerű dolgokhoz ragaszkodott, nem hitt abban, amit nem lehet megfogni. Már elég nagy volt ahhoz, hogy megtudja az apja történetét, aki olyan régen eltűnt. Arról, hogy az anyja ki lehetett, még Sigismundtól sem kapott semmilyen feleletet, bár az öreg kapitány volt az utolsó, aki Falkkal beszélt. Viszont senki sem akarta elmondani neki,

hogy az anyja meg akarta ölni, ezt túl embertelen, kegyetlen dolognak tartották. Björn átérezte, hogy mindenki, de leginkább nagyanyja és nagyapja az eltűnt Falkot siratja. Ilona nagymama soha nem adta fel a reményt, hogy egyszer még viszontláthatja a legkisebb fiát. „De mi lesz addigra belőle.?” – töprengett magában Ilona. Ezt nem is merte végiggondolni. Talán jobb is neki ott, ahol van? Nem, ezt a gondolatot az anyai szív nem bírta elviselni. Egy dologban viszont Björn az apja nyomdokába lépett. Tizenhét éves korában teherbe ejtett egy lányt. A sietve megkötött házasság már majdnem hagyomány lett ebben a családban. Lo és Anna-Stina, Tasszo és Krisztin. Valószínű, hogy Falk és ismeretlen asszonya is. Hát megint eljött az idő, ünneplőbe kell öltözni, és megcsodálni az új párt. A valószerű dolgokhoz ragaszkodó, jószívű Björnt és a még ismeretlen Malenát. A fiatal lány, aki kedvesnek és bájosnak volt mondható, láthatóan érzékeny természetet is örökölt, mert végigsírta az egész esküvői ceremóniát. Abban senki sem kételkedett, hogy ezek a boldogság könnyei voltak. Bár még egy hónapja sincs, hogy a menyasszony apja hatalmas üvöltözést csapott, amikor meghallotta az ügyetlenségből kiinduló nagy újságot, most megszelídülve, ellágyulva nézte a fiatalokat. Malena istenítette Björnt, aki eközben izzadt és aggodalmaskodott apósa miatt, mégsem bánt meg semmit, sőt örült a dolgok ilyetén való alakulásának. Lo lányai, Ylva (Farkaska) és Yrsa (Medvécske) segítettek a menyasszonynak öltözködni, és igazán büszkék voltak a feladatukra. A sors kereke megint fordult egyet a család történetében. A frigyből egy kislány született, és rögtön fel lehetett rajta fedezni Vodja mesterkedését Ilonával, és Björn anyjának örökségét is. Ajjaj! Itt már nem volt semmi kétség az apai nagymamát illetően. Jól láthatóan a „másik világ”-ból való volt. A „Földalatti nép”-ből, vagy, ahogy a norvégok mondták, a „Hauganép”-ből. „Tündérország”, „Vízisellők”, tucatnyi név forgott a nép ajkán azokra, akiket nem ismertek. Sok név nélküli kifejezést is használtak, mint például „szürkelábú” a farkas helyett, hiszen ha néven nevezik a farkast, akkor az majd valakit elvisz a családból. Szarvast emlegettek az ördög helyett, mancsot a medve helyett, és így tovább. A kislányt Iliánának keresztelték a dédnagymama után. Most megint előjött Ilona eredeti neve! Micsoda gyermek! Csodálatosan aranyos, kékeszöld szemekkel, amelyekkel szinte a lélekbe látott. Az állandó gyöngyöző kacagással és göndörödő aranyhajával, no meg a lélegzetelállítóan finom vonásokkal a legszebb gyermek volt a környéken. Björn ugyan nevetve jegyezte meg, hogy a szája néha mohóbb is lehetne, mert nem mindig akarta elfogadni az ennivalót. És. – Ajjaj – mondta Ilona. – Ezeket a füleket el kellene rejtenünk! Nem voltak azok a pici fülek olyan nyilvánvalóan hegyesek. Csak egy kicsit, szinte

jelentéktelenül, csak a fülkagyló felső karimájánál. Egyébként a kislány teljesen hibátlan volt. Arányos és mindig vidám. Ott feküdt a kis bölcsőjében, és hangosan kiabált, ha valamire szüksége volt. Nagyon határozott egyéniségnek ígérkezett. Ilona, aki most ötvennyolc éves lett, kicsit félt a keresztelőn, a templomban. Csak nem lesz valami bonyodalom a szent helyen? Talán a kicsit nem engedi be egy felsőbb hatalom, esetleg a gyermek maga fog ellenszegülni a megkeresztelésnek? De minden hiba nélkül történt meg. Iliána megcsodálta a papot, és édesen mosolygott, amikor a szenteltvíz a fejét érte. Ilona – és még néhányan – megkönnyebbülten felsóhajtottak. Hát igen, a templomban rendben ment minden, de azért Ravn megkülönböztetett figyelemmel kísérte a kislány fejlődését, különösen az első évben. Nem tetszett neki, ahogy a gyerek a szemével követ valamit, amin nagyokat nevet, de senki sem lát semmit. „Isten kicsi angyala” – mondta a pap, ha Iliánáról beszélt. Ravn ebben nem volt teljesen biztos.

43 Amikor Iliána ötéves lett, kis mesebeli hercegnővé cseperedett, már értelmesen lehetett vele beszélgetni. Ekkor Ravn a térdére ültette, és megkérdezte: – Iliána, amikor még kicsi lány voltál. – kezdett bele a férfi. – Már nagy vagyok – szólt közbe a kislány. – Igen, tudom. Ezért beszélek veled úgy, mintha majdnem felnőtt lennél. Amikor kicsi voltál, olyan dolgokat láttál, amit mi, a többiek nem láthattunk. Mit láttál? A kislány szigorúan nézett dédapjára. – Honnan tudhatnám, hogy ti mit nem láttatok? – Ez ésszerű. – mormolta Ravn. – Akkor másképp kérdezek: láttál valamit vagy valakiket magad fölött, mondjuk a levegőben. Iliána rámosolygott: – De hát te is tudod, dédipapa! Hát azokat láttam! Ravn megvonaglott, mint mindannyiszor, amikor dédipapának szólították. Igaz, hogy hetvenéves lesz pár hét múlva, de most még csak hatvankilenc volt, ehhez keményen ragaszkodott. – Te öreg, hiú bohóc korholta magát olykor. Pedig kivételesen jó formában volt, annyira, mint bármelyik negyvenéves, és tudta, hogy Ilonával együtt nagyon sokat jelentenek a családnak. Jobb szerette volna, ha öregapának nevezik, de senki nem szólította így. Dédipapa? Ó! – Kit értesz „azok”-on? – kérdezte. – Kiket láttál? – faggatta a kislányt. – Én most is látom őket – válaszolt a kis Iliána.

– Látod őket? Szemeket látsz? – kérdezősködött tovább Ravn. – Igen, de most, hogy tudod, te is látod őket? – kérdezett vissza a kislány. – Egyszer, nagyon régen láttam őket. A barátom, Tasszo, ő is majdnem látta őket. És nagyapád, Falk, úgy mesélte Sigismundnak, hogy ő is látta. Nagyapád hallotta is őket. – Én is hallottam – vágta rá a kislány. – Nagyapádnak azt mondták, hogy „Tasszo”. De mit mondanak neked? Ugyanazt? – Nem, nekem azt mondják: „Keress! Keress!” – válaszolt Iliána. A kislány ezt már kísérteties hangon mondta. – De hát mindig keresünk! – válaszolt Ravn, és végre elhatározta magát. – Iliána, most mi ketten ezt megbeszéljük. Elmondok neked néhány dolgot, amiről mással még nem beszéltem. Csak a dédi. csak Ilona tud mindenről. Iliána párszor ünnepélyesen bólintott. Olyan összeesküvő képpel, és annyira figyelmesen hallgatott, hogy Ravnnak igencsak erőfeszítésébe került komolynak maradni. – Tudod, mit gondolok, Iliána? Azt hiszem, ezek a vak szemek a mi barátaink. – Igen, ezt tudom! – mondta a kislány nagyon határozottan. – Igen. Azért, mert. ja, ugye hallottál a Farkasok népéről, Vodjáról és Lesinkáról. – És a Taino kutyáról is hallottam – bólintott komolyan a kislány. Ravn tovább mesélt. Elmondta, hogy a szemek azt akarják, hogy megtalálják a borostyánfarkast és a csontsípot. Erről beszéltek Falknak és Tasszónak. Tudták azt is, hogy Tasszo beteg, és ezért lett sürgős a dolog. Sajnos, ők maguk túl későn érkeztek haza, és így nem volt idejük megtudni, hogy hová rejtette Tasszo ezeket a tárgyakat. Ezek talán megmenthetik a Farkasok népét. – Hogyhogy megmenthetik? – kérdezte a lányka. – Nem tudom, Iliána. De Ilona és én abban reménykedünk, hogy találkozhatunk a Farkasok népével még egyszer. Iliána gondolkodott. – Nekem azt mondják: „Keress!” – Igen. Azt hiszem, még mindig nagyon fontos, hogy megtaláljuk ezeket a holmikat. A szemek, úgy látszik, a Farkasok népének pártján vannak. A mi pártunkon. – Igen, mert ők nem tudnak keresni saját maguk, mert nem látnak. Nekünk kell keresni. Hacsak nem azt sugalmazzák, hogy „Keresd meg Falk nagyapát!”? „Ez a kislány rémisztően okos” – gondolta Ravn, de nem értett egyet vele. – Természetesen kerestük nagyapádat, mert ő az én legkisebb fiam. Mindig is keresni fogjuk. De ebben az esetben azt a helyet kell megtaláljuk, ahová Tasszo elrejtette a két tárgyat. És elhiheted, Iliána, felforgattunk minden követ, itt is és Gylleboda környékén is,

valamint Tasszo házának környékén. Tasszót én utasítottam, hogy rejtse el őket, hogy jó távol legyenek Ilonától, akit a csontsíp és a varázsjelek nem szerettek. De most sehol sincsenek. Iliána összeszorította száját. Ravn ismerte ezt az arckifejezését. Most határozta el szilárdan, hogy megtalálja a rejtekhelyet. „Még más földjére is be fog menni, és ásni fog a mezőkön, kertekben – gondolta Ravn aggodalmasan. – Most elindítottam valamit.” – Dédipapa. – kezdte Iliána gondolkozva, de dédapja rászólt: – Sokkal könnyebb lenne, ha Ravnnak neveznél. A dédipapa olyan hosszú. – Igen – mondta Iliána, és hamiskásan nézett rá. – És olyan öregesnek tűnik. „Köszönöm! Köszönöm kicsi angyalom! Akarom mondani tündérem. Istenem, hiszen súlya is alig van!” – Na, mit akartál mondani? – kérdezte Ravn. – Hogy néz ki a Holdboszorkány? – tette fel a kérdést a kislány. – Ő csak egy porfelhő – válaszolt Ravn. – Igen, de még mielőtt felhő lett volna – faggatta tovább Iliána. – Úgy tartja a rege, hogy kivételes szépségű nő volt. Sötét, sugárzó és vonzó – foglalta össze Ravn a lényeget. – Akkor az nem ő – jelentette ki a kislány. – Ki? – kérdezte Ravn. – Sokszor vannak rémálmaim – magyarázta Iliána. – Ezért kiabáltál olyan szörnyen egyik éjjel? Nem is olyan régen? – aggódott Ravn. – Igen. Anyu meg is ijedt. Anyu nagyon jó ember, de nem sokat ért ebből – jelentette ki Iliána. Hát, Malenát nem igazán lehetett valami nagy okossággal vádolni. Pláne, ha ezzel a családdal hasonlítjuk össze! – Beszélj az álmodról! – kérte Ravn. – Nem jó álmok. Különösen, ha ugyanaz jön vissza több álomban is. Nem szeretem – szólt durcásan a kislány. – Elmondod? Iliána leugrott Ravn térdéről, és leült vele szemben, hogy jól láthassa, mialatt beszél. Alig érte fel az asztallapot kezeivel. Állát az asztal szélén nyugtatta. „Milyen kicsi, és milyen érett gondolatai vannak – gondolta Ravn ellágyulva. – Hogy tudjuk majd megvédeni saját magától?” De most a gyermeket hallgatta. – Hogy az elején kezdjem, ősszel. Most tavasz van. Szóval ősszel többször álmodtam

ugyanazt. Kinn voltam valahol. Egy magányos helyen. De láttam valakit nagyon messziről. Egy hölgyet – mesélte az álmát Iliána. „Úristen! A Holdboszorkányt látta” – gondolta Ravn ijedten. – Nem, nem a Holdboszorkány volt – mondta Iliána, mintha olvasna Ravn gondolataiban. – Ez egy idős hölgy volt. Ravn megborzongott. Semmit sem tudunk a Holdboszorkány koráról, gondolta. – Aztán minden álomban közelebb és közelebb jött. Nem álmodtam túl sokszor róla, de minden álomban közelebb került hozzám. – Félelmetesnek hangzik. És akkor kiabáltál. Milyen közel jött hozzád? – kérdezősködött Ravn. Iliána didergett. – Ott ültem egy kis szobában, és Hökkel játszottam, de ő egy pillanat alatt eltűnt. És amikor felnéztem, a hölgy az ajtóban állt – mesélte Iliána. – Ijesztő lehetett – hagyta annyiban Ravn. – Az is volt – mondta Iliána meggyőzően. – Mert láttam. Láttam, hogy néz ki. – Igen? – Teljesen feketébe volt öltözve. A fején egy fekete fátyol volt, amely leért a lábáig. Azt hiszem, dé… Ravn, mégiscsak visszaülök a térdedre – Iliána nevetett, hogy nevén szólítja a dédapját, de nevetése kicsit idegesen hangzott. Amikor elhelyezkedett a biztonságot adó dédapai térdeken, rekedten suttogta: – Rémes volt. Csak a fél arcát láttam. De a szeme, amelyet láttam, gonosz volt. Olyan volt, mintha haragudna rám valamiért, és mintha azt mondta volna „Menj innen!” – Lehet, hogy félt tőled – mondta Ravn komolyan. – Láttad később is? – Nem, hál’ istennek – válaszolt Iliána. „Csak nemrég” – gondolta Ravn. – Iliána. azt hiszem, legjobb lenne, ha most egy darabig Ilonával és velem aludnál egy szobában. Talán újra álmodsz, és akkor mi. – Igen! – kiáltotta Iliána, és akkorát ugrott, hogy Ravn meghökkent. – Közöttetek? – Na, azt talán nem – nevetett Ravn. – Tudod, van egy kis ágy a szobánkban, akkor volt használatban, mikor nagyapád és a fivérei kisfiúk voltak. Talán neked is megfelel. – Nagyon jó lesz. Költözhetek máris? – Előbb meg kell kérdezned anyukádat – még egy kicsit maga mellett akarta tartani a kislányt, aki pedig már toporzékolt a türelmetlenségtől. – Szóval, nem láttad az egész arcát? – kérdezte Iliánát.

– Nem. Azt hiszem, nem is akarta megmutatni. De szörnyű volt – felelt a kislány. Ravn szeretettel nézett utána, amikor végre – megszabadulván – elugrabugrált. – Hozok egy párnát magamnak – szólt vissza. Ravn elgondolkodott. Valaki már említette ezt a fél arcot. Ki is volt az? Megvan! Odo beszélt részegségében. Ő látta a másik felét is az arcnak, de csak annyit mondott, hogy szörnyű. Semmi közelebbit. Ravn megijedt. Valaki üldözőbe vette az ő szeretett dédunokáját, legszebb emlékét a fiától, Falktól. De miért? Hogy lehet egy ilyen kis angyal veszélyes? Egy gondolat suhant át rajta. Mi van, ha nem jól gondolkodnak? A szemek a csontsípot és a borostyánfarkast akarják, ez világos. Ha nem, akkor hogyan segíthetik a Farkasok népét? Mi van, ha a Holdboszorkány akarja ezeket a dolgokat? Már korábban is akarta őket, alattomosan, ahogy a Farkasok népe utalt rá. Ravn bizonytalan volt. Csak egy dolog volt előtte teljesen világos. Iliánát meg kell védeni!

44 Iliána jól érezte magát abban a kis ágyban a dédszülők szobájában. Szeretett volna rémálmokat látni, de lehet, hogy pont ezért – azok elmaradtak. Két kisebb testvére született, akiknek kedves, szerető, de kissé távolságtartó nővére lett. A kisebbek nem értették az ő fantáziadús játékait, anyja, Malena is idegenül állt legidősebb lánya „képzelgései” előtt, apja, Björn pedig nagyon elfoglalt volt. Farkaslak minden számadása és Gylleboda ilyen irányú ellenőrzése is az ő vállain nyugodott. Miután ilyen jó hírű ellenőr lett, még Simrishamnból is gyakran felkeresték a kereskedők és a birtokosok különböző tanácsokért. Björn tehetős ember lett, két lábbal állt a földön. Ki gondolta volna, erről a sodró életvitelű családról, hogy ilyen tagja születik. Mindenesetre Björnnek nem volt ideje foglalkozni legidősebb lányával. Lo és felesége, Anna-Stina jó emberek voltak, Iliána szerette őket, de nekik minden idejüket lekötötte a gazdaság irányítása. Nem, Iliána legjobban Ravnnal és Ilonával szeretett együtt lenni. Ők hárman teljesen egyformák voltak. Gyakran mérges volt, hogy az a rémálom nem akar jönni, pont most, mikor ilyen biztonságban van! Nem lakhat itt örökké, és az az utálatos, álombeli rozzant vénasszony mintha elpárolgott volna. Vagy csak visszahúzódott, amíg majd ismét egyedül lesz? De egy éjszaka megint előkerült. Álmában Iliána egy templomfélében vagy valami hasonló helyen járt, mert körös-körül hatalmas, legalább két rőf vastag oszlopok álltak. Hideg kőpadló (lábai kibújtak a takaró alól, de erről nem tudott) visszhangozta lépteit. A falak furcsák voltak. Egy nagy szék is volt, mintha trónus lett volna. Ez ijesztően hatott.

Iliána Ravn után kiabált, de csak egy álmos nyögés lett belőle, bár számára a visszhang nagyon felerősítette a hangot az oszlopok között. Tudta, hogy valami szörnyű fog történni. Megkísérelt felébredni, mert valahogy tudta, hogy ez csupán álom, de képtelen volt rá. És akkor ott volt ő. A rémes nő. Iliána szíve hangosan vert, mintha szét akarna robbanni. Ilyen közel még sohasem volt hozzá az álombeli hölgy. Egy oszlop mögül lesett a kislányra, és ő megint csak félig látta. A feje félig árnyékban maradt, gonosz, gyűlölettel teli szeme villogott szemgödreiben. Arcának másik fele most sem látszott. Csak nézett Iliánára. Valaki megrázta és felkapta. Látta, hogy a rémes arc lenéző grimaszba torzul, és hallotta, hogy valaki kiált: „Iliána! Ébredj” – és megint megrázták. Hallotta saját sikítását, és hirtelen meglátta Ravn és Ilona arcát, dédimama egy lámpát tartott a kezében. Ravn karjába vette a kislányt, aki mesélt. – Azt hiszem – fejezte be elbeszélését. – Azt hiszem, hogy az a szörnyeteg nem is tudta, ki vagyok. – Reméljük – mondta Ilona. – Mert akkor nem jön vissza. – Azt mondod, hogy a falak furcsák voltak, és a trón rettenetes látványt nyújtott – mondta Ravn. – Írd körül részletesebben! Iliána még mindig egész testében reszketett. -A falak nem tudom, milyenek voltak, mert sötét volt, csak azt tudom, hogy mozogtak. – Hullámzottak, mint valami vászonanyag? – kérdezte Ilona. – Nem, nem anyagból voltak. Nem tudom. De a trónt jól láttam. – Ismét remegett az emlékezés hatása alatt. – A trón. a trón csontokból volt. Olyanokból, mint amit a kutyák szoktak rágni. Ravnban és Ilonában az volt a legjobb, hogy sohasem mondták neki, hogy „most viccelsz?”, vagy „már megint hazudsz?” – mint amit sokan mások mondtak, ha arról mesélt, amit látott vagy átélt. Még egy hétig maradhatott a dédszülőknél. Ha addig nem történik valami, vissza kell költöznie abba a szobába, melyet húgával, Siskával osztott meg. Csendben telt el pár év. Legalábbis viszonylag csendben. Mert ahol Iliána volt, ott soha nem volt teljes csend és nyugalom. Azt mondták, hogy sok ostobaságot lát. Sokat keresték az elrejtett dolgokat. Sokat keresték Falkot is, ami még nehezebb volt. Addig tudták követni a nyomát, amíg elhagyta Tunsberget, és nekivágott a vidéknek, ahol aztán eltűnt. Ravn és Lo maguk is elmentek, és mindenfelé kérdezősködtek – hiába.

Látták, mint tizenhét évest egy fogadóban, és keletnek tartott. Ez volt róla az utolsó hír azonkívül, hogy egy évvel később találkozott Sigismunddal, és átadta a fiát, Björnt. De Sigismund már nem élt. Ravn és Ilona őszintén megsiratták. És biztosak voltak abban is, hogy Sigismund annak idején mindent elmondott, amit csak tudott. Egy nap Iliána kérte, hogy elolvashassa apjának, Björnnek a gyerekkori leírásait. 1473-ban jártak, Iliána tizenegy éves volt, Ravn hetvenhat, Ilona pedig hatvankilenc, mindketten életerős öregemberek. Björn maga nem volt több, mint huszonkilenc, és örült, hogy valaki érdeklődik az általa leírt családi események iránt. Iliána már régóta tudott olvasni, és Björnnek nagyon jól olvasható írása volt. A nehéz könyvek könnyű olvasmánynak bizonyultak. – Pontosan mikor rejtette el Tasszo azt a két dolgot? – kérdezte Iliána, amikor mindannyian a kandalló körül ültek. Olov, Anna-Stina fivére éppen látogatóban járt náluk. Iliána alig látszott ki a nagy könyv mögül. Ravn ezt már többször is végiggondolta. – Ez az után történt, hogy a pátriárkánál voltunk látogatóban Gylleboskogenben. – Igen! – Iliána keresgélt a könyvben. Apja, Björn segített neki. – És ti természetesen kerestétek az egész erdőben? – Ahol jártunk. De az egész erdőben. ? Mindenesetre sok helyen – válaszolt Ravn. – És jó messze kellett Tasszónak elrejtenie Ilonától? Milyen messze? – Tasszo soha nem ment nagyon távolra. Akkoriban volt a legszerelmesebb Krisztinbe, és mindig a közelében akart lenni. Iliána tovább olvasott: – De itt az áll, hogy Tasszo és Krisztin ellovagoltak Jeppéhez és Rickéhez, hogy visszaadják a kölcsönlovakat. – Tudom – mondta Ravn. – Meg is kérdeztük Rickét. Semmit sem tudott mondani erről. Tasszo nem is említette a sípot meg a farkast neki. Olov fölnevetett. – Hallottam erről a lovaglásról. Mivel én vagyok Tasszo és Krisztin legidősebb fia, anyám sokat mesélt erről. Arról, ahogyan én akkor megfogantam. Egy szent helyen, és hogy ezért hitték azt, hogy különleges ember lesz belőlem. Ami pedig nem így történt. – Na, most túl szerény vagy, Olov – mondta Ilona. – Átvetted apád erdészeti munkáját, és Gyllebodában nagyon meg vannak veled elégedve. – Igen? – kérdezte Olov, és kedvesen belepirult a dicséretbe. Iliána döbbent hangon faggatta a férfit: – Miféle szent helyről beszélsz? – Eeeeeh. – Olov gondolkodott. – Ja, emlékszem már. Az Ales Stenarnál volt. Igen. Iliána és Ravn összenéztek. Talán új nyomra leltek.

45 Ezen az éjjelen vonyítottak a kutyák Farkaslakon és Gyllebodán is. A szélben furcsa, recsegő kacaj hallatszott, a tavalyi avart a szél démoni tánchoz hasonlóan tölcsérben kavarogtatta erdőn-mezőn keresztül. Ropogott a tető, mintha birkózók harcolnának. A hold vakon, kékesfehéren világított be az ablakon. Ilona megmarkolta a takaró szélét, úgy nézte az ablak kékesfehérben úszó négyszögét. Mintha azt várná, hogy egy sötét füstgomolyag bukkanjon fel benne, mert időközben Hródból hírnök jött. Odo meghalt. A Holdboszorkány megint szabad volt, és új áldozatra vadászott. De miért jönne pont ide? A világban olyan sok gonosz ember van! Bármelyik alkalmas lehet neki, mint hordozó. A dédszülők ismét hálószobájukba fogadták Iliánát. Már túl nagy volt a kis ágyhoz, de Iliána mégis ragaszkodott hozzá. Kényelmetlenül kuporodott össze a szűk helyen. Iliána félt. És akkor csak Ravn és Ilona mellett akart lenni. A vak szemek köröztek Iliána körül, több pár volt már. Több, mint valaha. Egészen közel voltak Iliánához. Iliána magára húzta a takarót. Ales Stenar. Ez egy hatalmas hajóemlék, amely magasan a dombon Kaseberga felett áll, a Sandhammarennel szemben. Keletre Bornholm, nyugatra Ystad látszik és a Keleti-tenger körös-körül, ameddig a szem ellát. Ezek mögött a hatalmas, titokzatos kövek mögött fekszenek a skanéi mezők és termőföldek. Iliána saját lovat kapott az útra. Olov volt az útikalauz, mivel ő egy ideig Jeppe földjein dolgozott, s így jól ismerte a terepet. Ravn és Ilona is tagja volt a kis karavánnak, no meg Björn. A többiek otthon maradtak Farkaslakon, hiszen a tavaszi munkák idején jártak. Már elhaladtak Hagestad mellett. Jeppe és Ricke már nem éltek, azonos időben, pár hónap különbséggel halt meg mind a kettő. Így aztán nem tértek be az ő egykori tanyájukra. Idejük sem lett volna rá. Ha Tasszo valahova ide rejtette a két kultikus tárgyat, akkor annak lenne valami jele, és akkor az megmutatkozna. Annak idején Ravn és Tasszo egyetértettek abban, hogy ezeket a tárgyakat legjobb lenne elfelejteni. Csak bajt okoznak – gondolták akkor. Ravn már nem volt ebben annyira biztos. Lehet, hogy éppen hogy szükség lenne rájuk. A keleti szél olyan friss volt, hogy a lovak időnként hátratáncoltak, amikor a társaság felért Ales Stenárhoz. Távoli, fojtott dübörgés hallatszott a tenger felől, és hatalmas madarak keringtek a szélben. Iliána nem érezte itt túl jól magát. Mintha egy mérhetetlenül

nagy, megnevezhetetlen valami kezdene összesűrűsödni körülötte. Úgy érezte, hogy ő egy kis légy egy hatalmas pók hálójában. Mint mindig, ha félt vagy nyugtalan volt, most is Ravn mellé húzódott. – Láttam őket – mondta csendesen. – A vak szemeket. – Én is láttam őket – szólt át Ilona a saját lováról. – Kísérnek bennünket. Jó nyomon járunk. – De Björn és Olov nem látják őket – mondta Ravn. – Ők nem részesei az eseményeknek, mint mi. Iliána kedvetlenül nézett körül. Micsoda gyönyörű táj – és éppen itt kergetik őket a félelmetes víziók. Mert a fehér, vak szemeken kívül más is volt még itt. A levegő telve volt erőszakos érzelmi viharok képzetével – és a látóhatárnál feltűnt egy kis felhőoszlop, mely lebegve közeledett feléjük. Iliána túl fiatal volt, még nem láthatta a Holdboszorkányt. De már sokat tudott róla. Meg akarta említeni azt a felhőt Ravnnak, de lám, az mostanra el is tűnt. Valószínűleg rosszul látta. Erős a szél, lehet, hogy csak egy hajfürtje lebegett a szeme előtt. Mindenki megállt a tekintélyes kőhajó előtt. – Aha – mondta Olov. – Itt aztán van annyi kőtömb, lesz miből válogatni. – Ha jól ismertem apádat, ő a legnagyobbat választotta – mosolygott Ravn. – Igen, őt hamar ki lehetett ismerni ebből a szempontból. – Igen, de nagyon jó ember volt! Nekem nagyon hiányzik. – Mindannyiunknak hiányzik – mondta Ilona. – Ő és Ricke és Jeppe és Sigismund és Per Gyllebodából. Minden öreg meghalt. Nemsokára csak Ravn és én maradunk. Ilona nem említette Krisztint. Mert Krisztin még élt. Csak elvesztette a fonalat a való világgal. Gyermekeinek figyelnie kellett minden lépését, hogy el ne tévedjen az oly ismerős környezetben is. Tragikus – gondolta Ilona, aki máris megszámolta a köveket. Ötvenkilenc darab volt belőlük, az áldozati követ és a kormánykövet is beleszámítva. – Az áldozati kő, ahol fogantam – nevetett Olov. De a kövek közül pár félig be volt temetve a homokba, pár pedig fel volt borulva. – Ez nem most történt – állapította meg Ravn, nem kell félnünk, hogy ránk dől. A kislány borzongott, és apja, Björn megkérdezte, fázik-e. – Nem. Csak olyan nyomott itt a levegő. Olyan sok mozgást tapasztalok, és olyan sok érzés kavarog körülöttem. Ezek teljesen lenyomják a lelkemet. Senki sem fűzött ehhez magyarázatot. Olov is ismerte Iliána különleges adottságait. Szétszéledtek a területen. A lovak legelni kezdték a zsenge tavaszi füvet, mialatt az

emberek egyenként átvizsgálták a köveket. Mindenkinél volt kés vagy valami egyéb szerszám, hogy ásni tudjanak. Björn és Olov a tenger felőli köveknél kezdték. Itt volt a kőhajó „orra”, és itt volt a kormánykő is. Björn a legnagyobb követ és környékét vizsgálta, Olov a mellette lévőt. Hangjukat felkapta a szél, és messzire vitte. Iliána olyan kényelmetlenül érezte magát, hogy egyáltalán nem volt képes segíteni. Csak állt, nagyjából a kőhajó közepén, és a mellette lévő kőre támaszkodott. Ilona és Ravn a hajó orrtőkéjéhez mentek a mezőn. Iliána egy megérzéstől vezettetve utánuk szaladt. Itt úgy sincs semmi – határozta el magát. Pedig nem volt igaza. A kövek elhelyezése is nagyon titokzatos dolognak számított. Senki sem tudta mikor, ki és főleg, hogy miért rakta ide ezt a sok hatalmas kőtömböt. Talán valami jel volt a hajósoknak, vagy esetleg tüzeket gyújtottak rajtuk, vagy valami régvolt király emeltetett ilyen síremléket magának, netán a naptárt jelölték így az ősök? Vagy egy régi áldozati hely lehetett? A hely maga nem nyomasztotta Iliánát. De valami akkor is volt itt. A szemek kísérték őket, egészen az út kezdetétől. De Iliánának mást is jelentettek. Az érzelmek zűrzavara nagy volt körülötte. Hangokat hallott. Sok hangot. Suttogó, uszító, hízelkedő, kiáltó, utálatos, panaszkodó, segítségkérő hangokat. Mindezt egyszerre és külön-külön. A hangok irányították: „Nem! Nem ez a kő!” – mondták néhányan. Mások: „Igen, igen.” Ismét más fenyegetve: „Menj utadra! Tűnj el!” És sokan: „Segíts rajtunk!” Melyikre hallgasson? Kinek érdeke, hogy a két tárgy soha ne kerüljön elő? Rossz erők munkálkodtak körülötte. De hogy a csontsíp és a borostyánfarkas itt van valahol, arról már senkinek sem volt kétsége. Ha úgy volt, ahogy Ravn gondolta, a Farkasok népét súlyosan érintette a tárgyak elrejtése, akkor valóban érdekükben áll, hogy megint megtalálják azokat. A Farkasok népe a család barátja. Akkor egy kis, gyermeki hang hallatszott: „Rokon! Vigyázz!” – Itt nincs semmi – hallatszott Olov hangja messziről. A kövek közti távolság nagy volt, és az út az „orr”-tól a „far”-ig hosszú. – Itt sem látok semmit – kiabált feleletül Ravn. – Menjünk a következő kőhöz. „Iliána! Rokon – figyelj!” A hangocska félelemtől remegett. Hirtelen Iliána felneszelt. A dombtető fölött, a tenger felől valami fekete, formátlan közeledett. Iliána figyelmeztetőn kiáltott, de apja, Björn is ugyanakkor kiáltott valamit, így az ő hangja nem is hallatszott. Björn a nagy orrkő mellől kiabálta: – Itt van valami! De közvetlenül ezután egy rémült kiáltást is hallatott. Valami leütötte a férfit. Valami, amit

nem láthatott. – Apa! – kiáltott fel Iliána. Ravn és Ilona odaszaladtak Björnhöz. De Iliána nem tudott mozdulni. A gyenge kis hang azt ismételgette: „vigyázz!”, és most még egy kicsit rekedtebb gyermekhang is csatlakozott hozzá. Nem segített, Iliánát egy nagyon erős akarat szögezte a helyére. És akkor meglátta, ki nem engedi mozdulni. Szívbe markolóan felsikoltott. Ravn meghallotta: – Mi történt, Iliána? – Találd meg őket! Találd meg gyorsan őket – kiáltotta rémülten Iliána. – A szemek, Iliána, a szemek! Teljesen körbevettek. Jövök! – Nem. A szemek megvédenek. Találd meg a farkast és a sípot, ez a legfontosabb! Itt van! – A Holdboszorkány? – visszhangzott Ravn kérdése a kövek között. – Nem. De ő is itt van. – A sötét felhő már a fennsík szélét is elérte. – A többiek! A rosszak. A hatalom! Valóban itt van, és már nemcsak az álmomban. Ravn! Segíts! Most Ravn is megértette, mi segítene egyedül. Olovval együtt lázasan kutattak a nagy kő alatt és mellette. Ilona Björnt vette gondozásba. Iliána természetesen látta a sötét felhőt, amely maga a Holdboszorkány volt, még azt is érzékelte, hogy a vak szemek, mint valamiféle fal veszik körül. Iliána pillantása csak arra az érthetetlenre tapadt, ami a mezőn át egyre közeledett felé. A két lény most rátámadt: egy hatalmas ló, fekete, őszülő sörénnyel, soványan, mint egy gebe, a bordái úgy álltak ki, mint valami kerítéslécek. Nagy, döngő patáival, szélfútta, lobogó, őszes sörényével, farkával csak jött, sietség nélkül, lépésben a mezők felett, a szeme pedig úgy lángolt, mint a lobogó tűz. Mellette suhanva közeledett egy alak, az a fekete fátylas, akit már álmában sokszor látott. Iliána most végre meglátta az egész arcot. – Nem! – kiáltotta. – Nem, nem akarom! Én még csak tizenegy éves vagyok! A többiek a nagy kőnél a kereséssel voltak elfoglalva. Olov valamit kiáltott, így arra figyelt mindenki. Csak Ravn hallotta meg Iliána sikolyát. Tisztában volt vele, hogy nem fog időben odaérni, mégis rohant, hogy segítsen neki. Ám ekkor a semmiből valami eléje úszott, s mint egy fal, elválasztotta Iliánától. Vége a negyedik könyvnek