Vörös Hold Első fejezet Besötétedett, a csillagok körtáncot jártak a Telihold körül. A vonat az erdő mellett haladt el. A fák csak úgy suhantak, ágaikkal mintha mélyen meghajoltak volna a közeledő vasszerkezet előtt. Kerekeinek csikorgása törte meg az éjszaka csendjét, amint egy-egy állomás előtt lefékezett. A lány kitekintett az ablakon. Belebámult a sötétségbe. A Hold megvilágította az erdőt, így az valamennyit megmutatott rejtélyes világából. Vörös, szinte izzó színben pompázott. A fiatal lány magányába merülve időzött, olykor a hatalmasnak tűnő égitesten, olykor a fák rengetegén. Gondolataiból egy ismeretlen hang rántotta vissza a valóságba. -
Látom, egyedül utazol. Szabad ez a hely? - kérdezte egy fiatal fiú.
A lány válasz helyett csak bólintott, és ismét kifelé bámult a vonat koszos ablakán. Így akarta megelőzni, hogy beszélgetésbe kelljen elegyednie az új útitársával. Ám a másikat ez nem zavarta, ő csak beszélt és beszélt. -
Nagyon különös ez az este. A Hold vörösen izzik, és a csillagok sírnak. Valami nagy dolog van készülőben. – mondta.
-
Miféle dolog? - fordult partnere felé a lány.
-
Az anyám mindig azt mondta, hogy ötévente van csak vörös Hold. Ekkor mindig történnek megmagyarázhatatlan dolgok.
-
Mégis mifélék? Üvöltenek a kutyák és a farkasok, vagy megkergülnek a férfiak? Esetleg álmatlanabbul alszanak a betegek és a gyerekek? Ez minden hónapban megismétlődik.
-
Nem teljesen ilyesmire gondoltam. Veled nem történtek még furcsa dolgok? Olyanok, amik egyáltalán nem mindennaposak? Ez a jelenség minden emberre valamelyest hatással van.
-
Ez hülyeség. Velem soha sem történnek megmagyarázhatatlan dolgok. Én teljesen átlagos vagyok. – vágta rá a lány szinte sértődötten.
-
Rendben. Hiszek neked. – mosolygott rá bátorítóan a fiatalember. - Cole vagyok, Cole Madsen.
-
Nagyszerű - fintorgott és ismételten az ablak felé fordult, mintha a sötétség sokkal jobban érdekelné.
-
Úgy látom nem vagy nagyon beszédes kedvedben. Mivel együtt utazunk még egy darabig, úgy gondolom, hogy kellemesebb, ha beszélgetéssel töltjük el az időt. - próbálta tovább fent tartani a kontaktust.
-
Én szeretek csendben utazni. Nincs annál kellemesebb dolog. - válaszolta oda se nézve.
Cole elhallgatott, ahogy kérték tőle. A lány pedig az erdőt bambulta továbbra is, addig, amíg egy furcsaság fel nem keltette az érdeklődését. -
Mi az ott? – kiáltott fel hirtelen. Még ő is meglepődött a magas hangja hallatán.
-
Hol? - tapadt az ablakra Cole is.
-
Ott, arrafelé. Valamit láttam megmozdulni. - mutatott az egyik irányba.
-
Biztosan valami erdei állatka lehetett. Talán egy őz. – vonta meg a vállát a fiú.
-
Annál azért nagyobb volt, mintha egy hatalmas oroszlán lett volna.
-
Oroszlán? Errefelé nem hinném, hogy szabadon kószálnának. Hidd el, biztosan egy nagyobb testű szarvas lehetett.
-
Láttam, amit láttam. Annál nagyobb volt.
-
Szerintem akkor is tévedsz. Vagy lehet, hogy elbóbiskoltál. - próbálta meggyőzni őt Cole.
-
Felejtsük el. Biztosan tévedtem. – hagyta rá a lány.
„Akkor is tudom, mit láttam. Ez nem szarvas volt.” - gondolta magában, és lehunyta a szemét, hogy megpróbáljon kicsit aludni. Súlyos csend nehezedett a vonat utasaira. A legtöbben már aludtak, akik meg még nem, azok csendben voltak, hogy másokat ne zavarjanak. Cole hamarabb ébredt fel, és az alvó lányt bámulta. Olyan volt, mint egy emberi testbe bújtatott angyal. A hosszú szőke haja összefogva a feje tetején, pár kósza szál pedig az arcán pihent. Cole óvatosan odanyúlt, és eltűrte a hajtincseket az alvó teremtés arcából. A mozdulat mégsem sikerült olyan óvatosra, mert a lány kinyitotta sugárzóan kék szemét és a fiú arcába bámult. -
Mit nézel? - kérdezte és feltápászkodott kissé fekvő helyzetéből.
-
Semmi, csak a hajadat igazítottam meg. - mosolygott rá.
A beszélgetésüket a büfés kocsi jövetele zavarta meg. Az idősödő hölgy fején egy hatalmas vörös csat vonta el az emberek figyelmét. Olyan élénk színe volt, mint a Holdnak, ami megvilágítja az éjszakát. Mosolyogva állt meg mellettük és hamar vonult is tovább, ugyanis egyik fiatal sem rendelt tőle semmit sem.
-
June. - mondta a lány hirtelen.
-
Tessék? - fordult felé szemben ülő utastársa.
-
Ez a nevem. June.
-
Nos, nagyon örülök, hogy megismertelek. Igazán különleges neved van.
A vonat nyikorgó hangok kíséretében fékezni kezdett. Az egész olyan hirtelen történt, hogy az utasok lezuhantak az üléseikből, a poggyászok pedig rájuk. A csikorgó hang és a fékezés csak nagyon lassan hagyott alább. June feltápászkodott, és kinézett az ablakon, hogy megtudja mi történhetett. Egy világos árnyat pillantott meg az erdő fái között, majd pedig eltűnt. -
Jól vagy? – mászott ki egy adag bőrönd alól Cole.
-
Igen, de megint láttam valamit. Azt hiszem, hogy ugyanazt, amit már korábban is. segített neki felszedni a csomagokat a földről és visszahelyezni a helyükre.
-
Biztos vagy benne? Lehetett egy vágányzár is, ami miatt megálltunk.
Mielőtt a lány válaszolhatott volna, kiabálás és robaj hallatszott a mozdony eleje felől. Az emberek arra kapták a fejüket. -
Megnézem mi történt! - mondta June, és meg se várta a fiú válaszát, előreszaladt.
Nem ment teljesen közel a veszekedő emberekhez. Egy ajtó mögött rejtőzve próbált hallgatózni. -
Na de John, láttam, amit láttam. Egy hatalmas lény szaladt át a síneken, és őt követte egy csuklyás alak, akit telibe találtam. – bizonygatta egy férfi.
„Biztosan a mozdonyvezető lehet.” - gondolta magában June és amennyire csak tudott, rátapadt az ajtóra, hogy egyetlen szó se kerülje el a figyelmét. -
Mike, megint ittál? Vagy elaludtál? Tévedsz. Semmi sem volt előtted. Csak képzelted az egészet. – kiáltozott vele egy másik öblös hangú alak.
-
Nem ittam egy kortyot sem, esküszöm, és nem aludtam el. Ha nem hiszed, nézd meg magad. Bizonyára látni fogod, amit elütöttem.
-
Ha kimegyek, és nincs ott semmi, akkor George átveszi a helyed, te pedig elmész és lepihensz, megértetted? - indult el a férfi az ajtó felé.
June elugrott onnan, és besurrant a mosdóba, aminek nagy szerencséjére az ajtaja éppen nyitva volt. Megvárta, amíg eltűnik a John nevű alak, majd visszasétált a helyére. -
Mi történt? - kérdezte tőle egyből Cole.
-
Semmi. Valószínűleg egy kis félreértés. – mosolygott és próbálta elhitetni a fiúval, hogy minden a legnagyobb rendben van, holott ezt ő sem gondolta komolyan.
Közel húsz perc várakozás után a vonat lassú rángások közepette ismét elindult. June egy percre sem vette el a szemét az ablakról, hátha megint megpillantja az ismeretlen lényt, amit immár nem csak ő látott, hanem a mozdonyvezető is. A lány gondolataiba mélyedve, próbálta felidézni a látottakat, és a férfi beszámolóját. „Ha nem látta volna a mozdonyvezető is, amit én, akkor tényleg azt hinném, hogy csak egy őz volt…” - gondolta magában. Lopva útitársára nézett, aki halkan szunyókált. Csukott szeme olykor-olykor megrebbent. Elméje annyira nem hagyta nyugodni, hogy azt kívánta, bárcsak mégis beszélgethetne a fiúval. Felébreszteni viszont nem akarta. Merengéséből egy légy zümmögése térítette vissza a valóságba. A hang egyre inkább kezdte idegesíteni, ám a bogarat sehol sem lelte. Nem ő volt az egyetlen, akit nem hagyott nyugodni az apró, ám mégis bosszantó jószág. Két üléssel arrébb valaki mérgében kiabált és csapkodott. A lány odakapta a fejét, és látta, hogy a férfi telefonál. Végignézett az öltözékén. Egy aktatáska hevert mellette. „Biztosan egy üzletember lehet.” – gondolta. Nem bírta tovább a nyomasztó hangokat, ezért felkelt helyéről, és sétára indult. Elmasírozott az emberek mellett, egyenesen a mosdó felé véve az irányt. Szerencséjére az éppen üres volt. Besurrant, és gondosan bezárta maga után az ajtót. Lehajtotta a WC ülőke tetejét, és ráült. Kitekintett az ablakon. Az éjszaka őre bámulta őt, sőt, inkább mintha egészen idáig követte volna. A Hold, mintha gúnyosan jelezte volna, hogy nem lehet tőle olyan könnyen megszabadulni. „Ez az éjszaka tényleg nagyon különös.” - tűnődött el. Hirtelen megborzongott. Nem tudta eldönteni, hogy a hidegtől, vagy éppen a rátört furcsa érzésektől. Az ajtón egy hölgy dörömbölt. -
Meddig marad még bent? Másnak is vannak szükségletei! - fortyogtak a túl oldalon.
-
Egy pillanat és megyek! - szólt ki neki.
Felállt ülő helyzetéből, ám nem túl sok kedve volt hozzá. Felhajtotta a tetejét, odalépett a csaphoz, és megengedte. Először sárgás víz folyt, aztán egyre inkább kitisztult. Mégsem volt annyira higiénikus, ami megfelelt volna neki. Ráadásul a szaga sem volt túl kellemes. -
Nagyszerű! – sóhajtott, és fintorogva megmosta az arcát.
Nem válogathatott, kénytelen volt ezzel beérni. Ezért nem szeretett soha sem vonattal utazni, de nem tehetett mást. A szüleinek nem volt idejük elé menni. Automatikusan a papírtörlők felé nyúlt, de csak a helyét érintette meg.
-
Jellemző! - morgott tovább. Vizesen mégsem akarta elhagyni a helységet, ezért a kardigánjába törölte frissen mosott arcát.
Belenézett a repedezett tükörbe, és eltűrt egy kósza tincset a füle mögé. Miután mindennel végzett, kilépett az ajtón. A nő már ott toporgott, és szinte fellökve cserélt helyet vele. -
Épp itt volt az ideje! - lökte oda neki mielőtt eltűnt volna.
June-nak nem volt kedve még visszamenni a helyére, ezért a folyosón lévő üléshez közeledett. Újabb undor fogta el, amikor észrevette, hogy az ülőalkalmatosság milyen állapotban van. A bőr félig letépve róla, annyira, hogy már a szivacs gusztustalan sárga színe kivillant. Lesöpörte a koszt róla és leült. A sötétség kedvesen, mégis izgatottan hívogatta maga felé őt. Magába szívta a tekintetét. Sohasem gondolta, hogy egy erdő ennyire fel tudja kelteni az érdeklődését. Az üveg kezdett párásodni a kinti hidegtől. Elővett egy zsebkendőt és letörölte a nedvességet, hogy kilásson. Kintről két világító szempár meredt rá. Annyira megijedt, hogy még a papír zsebkendő is kiesett a kezéből. Pillanatok alatt lehajolt és felvette, de addigra a szempár már nem volt sehol. Felpattant és az ablakra tapadt. Már nem látott semmit sem. A vonat magához képest lassan haladt, de a mozdulatlan környezethez képest rohant. Szemetét egy mozdulattal behajította a kukába és visszaszaladt a helyére. Sietés közben nekiment egy férfinek, akit majdnem fellökött. -
Legalább elnézést kérhettél volna! - kiáltott utána.
Ő nem foglalkozott vele, csak robogott. Ahogy odaért, lehuppant a székre. A fiú még mindig nem ébredt fel. June nem bírta tovább nézni. A térdénél fogva rázni kezdte addig, amíg ki nem nyitotta a szemét. -
Mi történt? Megérkeztünk? - ásítozott Cole.
-
Nem… de megint láttam valamit. Egy szempár lesett vissza rám, a fák közül. – hadarta.
-
Kicsit már az, az érzésem van, hogy paranoiás vagy… Ha eddig nem tudtad volna, most felvilágosítalak, hogy élnek állatok itt, és olyanok is, akik éjszaka vadásznak. Nekik pedig világít a szemük. – gúnyolódott.
-
Akár elhiszed, akár nem, én akkor is láttam valamit, ami különös volt. Felállt a szőr a hátamon tőle. – folytatta.
-
Szerintem csak egy kicsit kimerült vagy és pihenésre lenne szükséged. – bizonygatta és oldalra fordult, hogy visszaszundíthasson. - Pihenj te is!
-
Nem tudok most aludni! Kérlek, beszélgessünk. Kissé nyugtalan vagyok.
-
Jól van. Így biztos kellemesebb lesz az utazás. – nyújtózkodott Cole.
June mindent részletesen elmesélt neki, amit a fiú nem igazán akart elhinni. Hosszasan bizonygatta neki, hogy amit látott, nem jelent semmit. A lány viszont hajthatatlan volt. Egyre csak mondta és mondta a magáét, egészen addig, amíg el nem nyomta az álom. Mivel Cole már pihent korábban, ezért elővette a könyvét és olvasással töltötte az út további részét.
