Vérvörös Hold. vi. fejezet

vi. fejezet

Vérvörös Hold

A

lovas kocsi szélsebesen hajtott a poros földúton. A bakon csinos, fiatal, vörös hajú nő ült. Kacsú alakját elegáns, fenyőzöld brokátruha fedte, amelynek fűzője még jobban kihangsúlyozta páratlanul szép alakját. Lanazir kegyetlenül ostorozta a lovakat, akik habzó szájjal vágtattak féktelen sebességgel a Nouri-szurdokhoz vezető úton. A fiatal boszorkány hosszú, tűzvörös haját egyetlen ezüst csat fogta össze a tarkóján. Tincsei úgy lobogtak mögötte a viharos szélben, mint egy vérszínű fátyol. – Mennyi van még hátra, húgom? – szólt ki a kocsi ablakán a hasonló szépségű, aranyszőke Rahsan. – Talán öt vagy hat mérföld! – kiabált vissza Lanazir, és még erősebb vágtára késztette a lovakat. – Sötétedés előtt a szurdok titkos bejárata előtt leszünk! Rahsan visszahúzódott a kocsi jóleső melegébe, és másik két társa felé fordult: – Öcsém! – fordult Sahranferhez. – Itt az ideje, hogy átváltozz! Küldetésünk sikere érdekében szabadulj meg egy időre önnön valódtól, és ölts új, halandó testet magadra! 95

Összetört glóriák – hívogat a fény

– Igen, nővérem! – hajtotta meg Sahranfer udvariasan ráncos fejét. – Milyen külalakkal szolgálhatnám leginkább az ügyeteket? – Szerintem változz fiatal cselédlánnyá! – javasolta Rahsan. – A fehérnép mindig mindenről tud, ami a férfiak között zajlik, sőt, többnyire még annál is többet. Így biztonsággal kémkedhetnél. – Nem, az nem jó ötlet! – vágott közbe a fényes barna hajú, babaarcú Diril, aki rozsdabarna, csipkés aljú bársonyruhát viselt, ami kiemelte karcsúságát. – Ártatlan gyermek alakját kell öltened! Úgy pontosan felmérheted, melyik kölyökben mi lakozik, és mire tudjuk majd használni őket! Mi hárman pedig – nézett jelentőségteljesen Rahsanra – kiszedjük a férfiakból mindazt, amire szükségünk van! Testvére erre harsányan felkacagott, és cinkosan nővérére kacsintott: – Imádom leigázni a férfinépet! – hahotázott, majd vidáman vállon veregette a Mágust. – Ne vágj már ilyen savanyú képet, Sahranfer! Most kezd csak igazán izgalmassá válni a játék! Nálad van a nyaklánc? – Ööö… akadt egy kis problémám – feszengett a Mágus. – Te most viccelsz? – ragadta meg a ruhájánál fogva Diril. – Két napra váltunk el egymástól, és máris ködösítesz? Arról volt szó, hogy feldobod az árulót a Sötét Angyaloknak, majd csatlakozol hozzánk. Ugyan milyen problémád akadt ez idő alatt? – Elijah. – Mi van vele? – Elvette tőlem Sophiel nyakékét. – Elvette? Na, ne ingerelj már fel, kisöcsém! – sziszegett Diril, 96

vi. fejezet: Vérvörös Hold

és amúgy mélybarna szemei sárgás izzásba kezdtek. – Hogyhogy elvette? – Kis híján halálra korbácsolt, így neki… adtam… – Te szerencsétlen, féleszű idióta! Már ennyit sem lehet rád bízni? – Bocsáss meg, Diril! Szerzek helyette másikat! Sőt, a többivel sem lesz gond, ígérem! – Nos, az ígéreteiddel, úgy tűnik, nem sokra megyünk. – Be fogom bizonyítani, hogy számíthattok rám! Visszaszerzem a láncot! – Ajánlom is! Igyekezz mielőbb megszerezni a többit is! – Úgy lesz! De… – Csak semmi de, Sahranfer! Ha már a palackba zárt lelkekre nem tudtál vigyázni, legalább ezt a baklövésedet hozd helyre! – Helyrehozom! – bizonygatta a Mágus. A kocsi időközben élesen balra fordult, majd hirtelen megállt. Lanazir leugrott a bakról, a kocsi ajtajához sétált, feltépte, és mosolyogva testvéreihez szólt: – Megérkeztünk! Innen gyalog kell folytatnunk az utunkat! – Sahranfernek előbb még akad egy kis tennivalója – jegyezte meg a szőke, szépséges Rahsan, és az arcába hulló aranytincset finoman hátrasimította. – Mire vársz még, öcsém? – Khm… – krákogott a Mágus –, azt hiszem, van egy kis gond az átváltozással. – Miről beszélsz már megint? – csattant fel Diril. – Kezd nagyon elegem lenni belőled! – Nem tudok átlényegülni… – Hogyhogy nem tudsz? – Nem megy. Legyengültem. A belső erőmet évszázadokon 97


át összekapcsoltam a tárnámban raboskodó lelkekkel, belőlük táplálkoztam, és most… –… most nincs semmid – fejezte be a mondatot egyre haragosabb nővére. – Legalábbis, nem sok – hajtotta le szégyenkezve a fejét az öreg varázsló. – Sosem gondoltam, hogy ez megtörténhet, és a hatalmam egy pillanat alatt semmivé válik, de… – Csak semmi de! – biggyesztette le a száját Lanazir. – Felelőtlen voltál, és ezzel veszélyezteted a terveinket! – Megújulok majd…, hamarabb, mint gondolnátok – mormogta az öregember, majd Rashanhoz fordult. – Kérlek, segíts az átváltozásban! A szőke lány elmosolyodott, majd egy pillanatra a távolba révedt a tekintete. – Gyerekkorunkban is mindig hozzám futottál, ha bajba kerültél… Sahranfer nem szólt egy szót sem. A földet nézte, és a gyűlölet nőttön-nőtt a szívében. Az idejét sem tudta már, mikor gondolt utoljára a gyermekkorára, az emlékeiből is igyekezett kitörölni azt az időszakot. De vannak dolgok, amiket nem lehet nem megtörténtté tenni, s ilyenek voltak a vén Mágus ifjúkorának legborzalmasabb emlékei is. Összeszorította a szemhéjait, mintha ezzel képes lenne kiűzni a lelki szemei előtt fel-felbukkanó emlékfoszlányokat. Dühösen igyekezett másra gondolni, de valamiféle titokzatos erő rákényszerítette, hogy újra végignézze egy letűnt kor elfeledettnek hitt eseményeit. …A mohos falú pincesor egy kisfiú sírásától visszhangzott. A gyermek a hideg kövön ült, s jajveszékelve zokogott, miközben 98


maszatos arcán újra és újra szétkente a sárral összekeveredett könnyeit. Koszos kezeire vér tapadt: apja híresen kegyetlenül bánt vele, ám ezúttal különösen durván verte össze: egy lókorbáccsal csapott fiára, amiért az (szerinte) tiszteletlenül beszélt vele. Ő azonban némán tűrt, és csak akkor kezdett el zokogni, amikor a sötétben végre magára maradt, és reszketve próbálta elállítani a sebeiből csordogáló vért. Cyrus király hatalma legendás volt. Úgy tartották, ő maga Ahura Mazdá, az uralkodó Isten, aki a perzsa nép életét vigyázza. Csak szűk családja tudta, hogy Cyrus valójában ősi energiákkal bíró mágus, aki sötét varázslatokkal babonázta meg az állandó létszámú, perzsa és méd harcosokból álló, tízezer fős hadseregét: a Halhatatlanokat. Az elit egység dicsőségét messze földön elismerték, oroszlánfejes markolatú kardjaiktól, arany gránátalmákkal díszített tűhegyes lándzsáiktól és mindig célba találó nyílvesszeiktől az egész világ rettegett. Vérvörös és sárga előkelő ruhát és arany ékszereket viseltek, utóbbit a szükségesen eljövő halál szimbólumaként. Az emberek úgy gondolták, azért állandó a tízezres létszámuk, mert amint egy katona meghalt, azonnal pótolták a helyét a hadseregben, a valóság azonban messze felülmúlta a halandók feltételezését: a Halhatatlanok ugyanis valóban halhatatlanok voltak, már amennyire az élőhalott katonákat annak lehetett tekinteni… A király felesége, Zahra, a fekete mágia felszentelt papnője volt. Három gyönyörű lánygyermekkel ajándékozta meg urát, akik koruk szépségideáljaivá váltak már gyermekkoruk hajnalán, s miután apjuk beavatta őket a sötét mágia titkaiba, örökké szépek és fiatalok maradtak. A királyi család megoszthatatlan 99


egységben uralkodott és terjeszkedett, amikor egyszeriben minden megváltozott. Amíg Cyrus hadjáraton volt, a görögök egy maroknyi csapata az éj leple alatt behatolt a királyi udvarba. Tervük világos volt: meg akarták becsteleníteni a királynét, hogy ezzel üssenek begyógyíthatatlan sebet a király gyémántkeménységű szívén, hiszen mindenki tudta, felesége nem pusztán gyermekeinek anyja, de Cyrus mindene s lelki társa is egyben. Zahra nem sejtett semmit, így nem vette észre, amikor az esti vacsoránál felszolgált fejedelmi borba nyugtató-zsibbasztó hatású port kevertek, és felhajtotta a neki szánt édes nedűt. Szinte azonnal elálmosodott, és a vacsoráját idejekorán befejezve a hálófülkéjébe vonult, hogy lepihenjen. Támadói azonban biztosra mentek: megvárták, amíg a királynő kábult álomba merül, és foglyul ejtették. Az ágyhoz kötözték a kábító italtól önkívületben lévő asszonyt, majd nekiestek. Zahra pedig hiába volt varázslónő, nem volt ura önmagának, így a zavarosan eldadogott és zokogásba fulladt varázsigék nem működtek, fizikai ereje pedig nem volt, hogy megvédje magát a rátörő katonáktól, akik egytől egyig megerőszakolták, majd a megszégyenített királyné mellkasára egy levelet tűztek, egyenesen férje urának címezve. Senki sem tudja, mi állhatott abban a levélben, de amikor Cyrus két nappal később hazatért, és szeretett feleségét leírhatatlan állapotban találta a hálószobájukban, elszabadult a pokol… Attól kezdve a király nem ismert többé kegyelmet. Bosszúhadjáratot indított ellenségei ellen, felégette a peremvidéken élő falvakat, és kivégeztette a foglyokat, ám dühét megannyi mészárlás sem tudta csillapítani. 100


Zahra ugyan férje mágikus gyógyitalainak köszönhetően felépült és megmenekült a halál torkából, ám a sötét éjszaka nem várt hozományaképpen állapotos lett. A király magánkívül volt, amikor megtudta, hogy a nő, aki számára a világot jelentette, ellenségei fattyát hordozza a szíve alatt. Az egyre növekvő magzat elhajtása azonban Zahra életét is veszélybe sodorta volna, így nem tehettek mást, kivárták a negyven hetet, majd világra segítették a királyné és az ellenség közös gyermekét, akinek a Sahranfer nevet adták. A kisbaba szép volt, ám merőben más, mint általában a perzsa gyerekek. A haja világosbarna és göndör, bőre világos, szeme pedig kékesszürke. Cyrus úgy döntött, hogy a kisdedet a hegyekbe viteti, és sorsára hagyja, ám Zahrában a szülést követően feléledtek az anyai ösztönök, és nem engedte, hogy fiát a halálba taszítsák. A király és a királynő korábban megdönthetetlen egységében ezzel végtelen szakadék keletkezett, amelynek okozója egy különleges tekintetű, mosolygós kisbaba volt. Cyrus tombolt, és hétről hétre igyekezett rávenni feleségét, hogy szabaduljanak meg a gyerektől, ám Zahra hajthatatlan volt. Védte a fiát, és a fejébe vette, hogy kitanítja mindenre, amire korábban a lányait nevelte. A kisfiú pedig szorgalmas diáknak bizonyult, de mégsem érhetett nővérei: Diril, Rahsan és Lanazir nyomába, hiszen nem tiszta mágus vérből született, hanem félvér volt, megbecstelenített anyja féltett ivadéka. A lányok – a szöszi Rahsan kivételével – utálták fattyú öccsüket, és ahol lehetett, keresztbe tettek Sahranfernek. Cyrus is gyűlölte mostohafiát, és rendre gyötörte, megalázta, és ha tehette, okkal s ok nélkül ütötte-verte. Sahran101


fer élete nehéz volt, s a sok kínzás és gyötrés hatására szíve lassan megkeményedett. Az anyját bálványozta, ám rettegett, hogy láthatatlan kötelékük egyszer megszakad. – Feküdj le, és tedd a kezed a szíved fölé! – zökkentette ki Sahranfert egy lágy női hang a múlt titkain való töprengésből, és a Mágus hálásan nézett szőke testvérére. Rahsan és nővérei körbefogták az öreget. Rahsan több ezer éves volt, mégis úgy nézett ki, mint egy csinos, fiatal lány. Arca rózsás, szeme aranybarna, ajka telt és cseresznyeszínű volt. – Kérhetek valamit? – kérdezte az immáron földön fekvő Mágus. – Tudom, mit akarsz – csitította le a szőkeség. – Csak néhány napig kell gyermektestben lenned, utána visszakapod a régi tested, ne aggódj! – De… – Maradéktalanul! – ígérte Rahsan. – Pedig nem ártana már egy új test neked, öcsém – gúnyolódott a vörös Lanazir. – Borzasztóan elnyűtted már a mostanit. A vénség végtelenül kiábrándító. Nem mondták még neked? – Szerintem is magad mögött kéne hagynod már ezt a rút porhüvelyt. Miért ragaszkodsz ennyire hozzá? – fintorodott el Diril. Azonban Sahranfer nem törődött nővérei élcelődésével. Ráncos, karmokba hajló kezeit a mellkasára fektette, és várta az átváltoztatást. Tudta, hogy egy pillanatra, amíg a testcsere megtörténik, meg fog állni a szíve, és áhítattal várta a pillanatot, amikor szemei előtt lepereg majd élete filmje, és újra láthatja szeretett édesanyját, Zahrát. 102


A petyhüdt bőrrel fedett ujjak lazán összekulcsolódtak, majd egyre ernyedtebbek lettek, a Mágus lezárt szemhéjai mögött pedig elindult egy film, telis-teli borzalmakkal és kegyetlenségekkel. Gyilkosságok, kínhalál, káröröm és árulás… de Sahranfert nem érdekelte semmi más, csak a sötétségen túli világ. A lelkét tépték-szaggatták önnön bűnei, de nem törődött vele. A filmkockákon magát is látta, amint rosszat tesz és fájdalmat okoz másoknak, s ezt az átváltozás során százszorosan kapta vissza. Teste rángatózott a kínoktól, és nyöszörgött az átélt élményektől, de nem tért magához. Kezeivel a bordáihoz kapott és görcsösen szorította az oldalát. Kívülállók számára talán úgy tűnhetett volna, hogy a szeánsz alatt valamiféle sérülés érte, noha nem így volt. A Mágus öreg tenyerei ugyanis egy réges-régi sebhelyet takargattak, vagy talán védelmeztek az átváltozással járó szükséges megújulástól. A film ezután begyorsult, évszázadok bűnei peregtek le Sahranfer szeme előtt, de aztán lassulni kezdett, és egyszerre megállt. A Mágus légzése észrevehetően reszelőssé vált, szíve ki-kihagyott, szemhéja megrebbent. Sahranfer újra tizenéves volt. Teste fiatal és acélos izomzatú, haja fényes barna s hosszú, mint édesanyjáé, vonásai pedig, mint egy görög katonáé… Zahra büszke volt egyetlen fiára, és az évek múlásával már Isten ajándékának tekintette gyönyörű és jószívű gyermekét. Férjétől, Cyrustól eltávolodott, s noha szíve mélyén szerette őt, nem bízott többé benne, hisz érezte, ura Sahranfer halálát akarja. Foggal-körömmel védelmezte hát a „fattyút”, a király leggyűlöltebb ellenségét, és nem tűrte, hogy fia bármiben is hiányt szenvedjen, ami miatt az uralkodói ház ádáz vitáktól és gyűlölködéstől lett hangos. 103


Sahranfer sajnálta az anyját és önmagát, amiért ilyen körülmények között kellett megfogannia, és nemegyszer megfordult a fejében, hogy végérvényesen elhagyja otthonát, ám anyja kérésére végül mindig maradt. Zahra szerette volna, ha Sahranfer legalább tizenhat éves koráig velük él, hiszen tudta, azon az éjszakán kiteljesedik fia varázsereje, s ettől kezdve hosszú életűvé, és bizonyos értelemben sebezhetetlenné válik. A mágusok dinasztiája ugyanis évszázadokon keresztül élhetett, s csak egyféleképpen lehetett megölni őket: a Halottak Porába mártott éles késsel. A mágikus erejű port egy kristályszelencében őrizte maga, Cyrus király arra az esetre, ha valaha szembe kellene szállnia egy hozzá hasonló erejű varázslóval – ám erre sosem került sor. A különleges szelence valójában egy kisebb urna volt, amelyben a világ első boszorkányainak a hamvait őrizték, akik annakidején hozzásegítették a királyt a hatalmához. Cyrus sosem nyitotta ki a dobozt, ám mostohafia születését követően egyre gyakrabban jutott eszébe az ékkövekkel kirakott titokzatos szelence, és a Sahranfer születésnapját megelőző újhold idején megszületett sötét terve: törvénytelen fiát aznap fogja visszaküldeni a Teremtőhöz, amelyik éjjelen megszületett. Ördögi tervéhez orvlövészt fogadott, akit megbabonázott a feladat végrehajtására, majd az azt követő öngyilkosságra. Egy íjat és egy nyílvesszőt nyomott a kezébe, amelyen görög minták díszelegtek. Hegye a szokottnál is élesebb és keményebb volt, éleit sötétszürke por fedte. – Akkor lődd ki, ha tökéletesen tiszta a cél! Sahranfer a szobája előtti kőteraszon fog állni, onnan nézi majd az anyjától ajándékba kapott tűzijátékot! Egyenesen a szívére célozz, és habozás nélkül gyilkolj! 104


A katona komoran bólintott. – Utána pedig levetem magam a mélybe, uram! – Pontosan! – veregette meg a vállát a király, majd elégedetten figyelte, amint a megbűvölt harcos a mostohafia szobájával szemközti torony irányába indul. Nagyot sóhajtott, és felnézett a Holdra. – Tizenhat év… – nyögött fel fájdalmasan. – Tizenhat évet elvett az életemből ez a fattyú, de hamarosan vége, örökre megszabadulok tőle, és visszakapom szeretett Zahrám! Sahranfer aznap különösen boldog volt, hiszen látta, anyja mennyire a kedvében jár, és milyen sok szeretettel halmozza el születése napján annak ellenére, hogy fogantatásának emléke vélhetően egész életében fájdalommal és szomorúsággal töltötte el. A fia iránt érzett szeretete azonban felülírta önnön sértettségét és rossz emlékeit, így igyekezett mindig azt éreztetni szürke szemű gyermekével, hogy számára ő – bármi, bárhogy is történt – igazi ajándék, amiért hálás az Égieknek. Ezúttal is – mint minden évben –, nagy gondossággal készíttette el fia kedvenc ételeit: sült szilvaleves, kecskesajt, szarvas ragu, erdei gyümölcsök és tápióka került az asztalra, este pedig kisebb bált adott a fiú tiszteletére. Az emberek nem tudták, hogy a királyfi félvér, mivel fogantatásának szörnyű körülményeit a királyi pár mindvégig titokban tartotta, csak ők, s gyermekeik ismerték a szégyenteljes igazságot. Mindenki vidáman érkezett Sahranfer születésnapjára, s a fiúnak értékes fegyvereket és ékszereket hoztak apja s anyja barátai. Az udvarban hangos zene szólt, a kupák pedig színültig teltek élénkvörös habzóborral. Mindenki felhőtlenül szórakozott, csak Cyrus volt komor hangulatban, aki elgondolkodva ült 105


az asztalfőn, és egyre csak a sötét égboltot kémlelte. Telihold volt, amelynek fénye beragyogta az egész várudvart, s az odakint szórakozó embereket. Sahranfer valahol közöttük lehet, gondolta, de nem sokat töprengett ezen, hiszen tudta, mint minden évben, a fiú ezúttal is a teraszáról fogja végignézni az anyja által szervezett tűzijátékot, ami az est fénypontjának számított. A percek csigalassúsággal teltek, és a vendégek jó része lassan kiszállingózott a bálteremből a kertbe. A király tudta, közeledik a pillanat. Komótosan felállt tömörfa karosszékéből, és a többiek után sétált, majd amikor beérte őket, várakozásteljesen az égre nézett. A holdfényben élesen kirajzolódott a mostohafia szobájával szemközti torony, amely sötét mozdulatlanságban meredt a magasba. Bár semmi sem mozdult, Cyrus pontosan tudta, hogy az orvlövész ott lapul, íjjal a hátán, és csak a megfelelő pillanatra vár. Egyvalamit nem értett csupán: merre lehet Zahra, aki ilyenkor mindig mellette állva nézte fia örömét? A királyné zaklatott volt. Átverekedte magát a tömegen, és lélekszakadva futott befelé a házba, mindenütt Sahranfert kereste. Emeletről emeletre rohant, miközben a torkát sírás fojtogatta. Érezte, valami rossz közeleg, és rettegett a gondolattól, hogy a megállíthatatlan végzet talán épp egyetlen fia életére tör. Egy hosszú, nyitott kőablakokkal szegélyezett folyosón szaladt az épület udvar felőli oldalán, egyenesen Sahranfer szobája felé. Futtában az égre sandított, és felsikoltott rémületében, amikor meglátta, hogy a Hold máskor ezüstfehér színe lassan vérvörösre vált… Zihálni kezdett rettegésében, és minden izmát megfeszítve felrohant az utolsó lépcsősoron, majd feltépte az ismerős, védelmező csillagjelekkel televésett tölgyfa ajtót. 106


– Ó, Istenem! – sírta el magát, amint meglátta, ahogy fia magas, karcsú alakja kirajzolódik a kőkorlát előtt. A születésnapját ünneplő ifjú meglepetten fordult meg. – Anyám? Csak nincs valami baj? – Nem, nem – hüppögött Zahra, és igyekezett elrejteni a könnyeit. – Te sírsz – mondta meglepetten a fiú, és tétován anyja felé lépett. Ugyanebben a pillanatban az orvlövész észrevette, hogy a szemközti hegyoldalban begyújtják a tűzijátékokhoz használt robbanófejekhez az első kanócokat, és megfeszítette íját, majd célzott. – Vérvörösre váltott a Hold színe! – zokogott fel Zahra, miközben a futástól kimerülten a fia felé haladt a boltíves kőoszlopok alatt. – Ez azt jelenti, hogy a mai éjszakán egy mágus lelke örökre a másvilágra költözik. Annyira féltem, hogy veled történt valami baj… Bocsáss meg, hogy így rád törtem! Sahranfer a Holdra nézett, és elmosolyodott. – Ugyan, anyám, nincs semmi baj! Boldog vagyok, hogy itt vagy velem, gyere, nézzük együtt a fényeket! – és felé nyújtotta a karját. Az orvlövész egy pillanatra elbizonytalanodott. Mereszteni kezdte a szemét, hogy lássa, vajon kinek integet a fiú, és miért fordított hátat az ünneplő tömegnek, de miután senki mást nem látott a teraszon, ujjai újra befogták a célt, majd egy sóhajtás kíséretében lassan útjára engedte a gyilkos nyílvesszőt, amely némán szelte át a sötét eget. Zahra éppen ekkor lépett ki a sötétből, és fia ölelő karjai közé bújt, aki örömében megforgatta a levegőben szépséges édesanyját. 107


– Köszönöm, hogy vagy nekem! – mondta a királynő, és egy csókot lehelt a születésnapos borostás arcára. – Isten éltessen sokáig! A gyilkos nyílvessző abban a pillanatban döfte át Zahra hátát. Kiáltani sem volt ideje, olyan erővel szakította át testét, és tépte szét szívét a nyílhegy, majd a nőt ölelő fiúba fúródott. Anya és fia némán rogytak össze a teraszon, miközben a sötét égbolton felragyogtak a tűzijáték fényei, és az alant ünneplő tömeg tapsolni kezdett. Egyedül Cyrus nem ujjongott, hanem eszét vesztve tört utat magának az embertömegen át, hogy mielőbb a tett színhelyére érjen. Bár a merénylő annak rendje s módja szerint levetette magát a toronyból, a király pontosan tudta, nagy baj történt, s csak remélni merte, hogy a sötétben nem azt látta, amit a szemei látni engedtek. De késő volt már, az áldozatokon senki sem segíthetett. Zahra és Sahranfer egymást átölelve feküdtek egy hatalmas vértócsában, amely egyre csak terebélyesedett alattuk, miközben lelkük messzire szállt az éjben. Cyrus összerogyott szeretett felesége teste előtt, és tébolyultan élesztgetni kezdte, noha tudta, hogy a halálos méregbe mártott nyílvessző ellen nincs gyógyír még egy olyan hatalmas mágus kezében sem, mint ő. A király hollófekete, derékig érő haja reggelre fehérré változott… Úgy találtak rá, hogy élettelen feleségét a karjában tartva, egy hatalmas kőoszlopnak dőlve áll, míg fiuk, az épp tizenhat éves Sahranfer tőlük távolabb, a saját vérébe fagyva fekszik. A holttesteket végül a cselédség az alagsorba szállította, hogy felkészítsék őket a végső búcsúra. Először a királynét mosdatták le, és öltöztették díszes ruhába, hogy illendően távozzon 108


a másvilágra, majd az ifjú Sahranfer következett. Őt is mosdatni kezdték, majd gyolccsal bekötötték a bordái felett éktelenkedő, borzalmas sebet, hogy ne vérezze össze az ünnepi felöltőjét. De ekkor a fiú ajkai alig észrevehetően megmozdultak. – Ez lehetetlen! – suttogta a kötözést végző cselédlány, majd csapot-papot hátrahagyva az emeletre rohant. – Rahsan kisas�szony! – kiabálta, amint meglátta a fiú szőke testvérét. – Mi a baj, miért üvöltesz így? – vonta fel szemöldökét a gyászoló lány. – Kérem, jöjjön velem! – hadarta izgatottan a lány. – Még él! – Ki él? – Sahranfer! – Tessék? – kérdezte Rahsan, és már rohant is a ravatalozó felé. – Biztos vagy benne? – Igen, láttam, hogy megmozdult a szája! Rahsan azonban már nem hallotta, amit a lány habog. Szőke haja lobogott, amint maga mögött hagyta a folyosókat, mígnem beért az alagsori cellába, amelyben édesanyja és testvére holtteste pihent. Egyenesen Sahranferhez szaladt, és fölé hajolt. A fiú nem mozdult, de mellkasa lassan hullámzott. – Ez nem lehet igaz… – suttogta a lány, majd a mögötte álmélkodó cselédek felé fordult. – Ki tud erről? – Csak mi, négyen, akik idelent voltunk – mondta egy fakó arcú idősebb szolgáló. – Akkor ez a mi titkunk is marad örökre! – jelentette ki a szőke lány magabiztosan, majd tenyereit feltartva varázsigéket kezdett el suttogni. A cselédek néhány másodperc alatt mély álomba merültek, miközben Rahsan az emlékeik közé férkőzött. 109


– Szokás szerint elvégeztétek a szertartást – mondta monoton hangon, miközben erősen szuggerálta áldozatait – nem tapasztaltatok semmi különöset, majd dolgotok végeztével a konyhába mentetek. A cselédek alvajáróként indultak el az ajtó irányába. Amikor bezáródott mögöttük az ajtó, Rahsan hallotta, amint feleszmélnek, és az utasításait követve a nyári konyha felé veszik az irányt. A lány most Sahranfer felé fordult, és izgatottan látta, hogy féltestvére valóban él. Sejtette, hogy a merénylet mögött apja áll, és gyűlölte őt ezért, mint ahogy megvetette a fiú ellen folytatott bosszúhadjárata miatt is, hosszú éveken át. – Neki kellett volna meghalnia, nem nektek! – suttogta halkan, majd kezeit a fiú sebe fölé helyezte. Varázsigéket suttogott, és lassan lehunyta a szemeit. A helyiségben elhelyezett fáklyák fénye a következő pillanatban kihunyt, és dermesztő hideg árasztotta el a termet, de a lány nem adta fel. Egyre elszántabban és hangosabban mormogta a mágikus mondatokat, mígnem egyszerre csak suttogások hallatszottak mindenfelől a szobában. Rahsan a szellemlények felé fordult: – Segítsetek, kérlek! Ne vigyétek őt magatokkal! Segítsetek a lelkének, hogy visszataláljon a testébe, kérlek benneteket! A hangok zavarossá váltak, mintha a túlvilági lények azon tanakodtak volna, hogy jó ötlet-e visszatartani a távozni készülő szellemet, ám végül Rahsan kérése meghallgatásra talált, mert a susogás elült, és Sahranfer szemei hirtelen kinyíltak. – Mi… mi történt? Hol van az anyám? – kérdezte erőtlenül. Rahsan lehajtotta a fejét, és fekete karikás szemével az újra felizzó fáklyák felé nézett. Tekintetéből üresség áradt. Nemet intett, és szomorúan Sahranferre nézett. 110


– Anyának esélye sem volt – suttogta. – A nyílvesszőt a Halottak Porába mártották. – Meghalt? – tört ki kétségbeesetten a fiúból, és testét rázni kezdte a zokogás. – Halkabban, testvérem! – lépett hozzá Rahsan, és megsimogatta féltestvére göndör haját. – Anyánk halhatatlan volt, csakúgy, mint mi. Egyetlen dolog okozhatta a vesztét, és az nem más, mint az apánk által őrzött mágikus por, így kénytelen vagyok azt feltételezni, hogy az ő keze van a dologban. – Engem akart megölni az istentelen! – sziszegte könnyes szemmel Sahranfer. – Nekem szánta azt a nyílvesszőt, de végül anyámat ölette meg! – Én is erre jutottam. Viszont a halálos por anyánk testében maradt, így neked „csak” a nyílvessző hegye jutott. Azon az éjjelen azonban betöltötted a tizenhatot, és a véred által halhatatlanná váltál. A sorsod beteljesedett. Nem halhatsz meg többé, hacsak… – Hacsak apánk nem támad rám ismét alattomosan a Halottak Porába mártott fegyvereivel. – Biztonságban vagy, Sahranfer! Apánk azt hiszi, hogy meghaltál! – mondta a lány. – Sőt, mindenki abban a hitben van! – Mégis élek. – Nem szabadna élned! Hát nem érted?A király a halálodat akarta, és ha megtudja, hogy te túlélted, anyánk pedig nem, újra az életedre tör majd, ráadásul már nem lesz senki, aki megvédjen. – De te itt vagy, és segítettél… – Igen, de te is tudod, hogy rajtam kívül senkire sem számíthatsz. Az emberek a király akarata szerint élnek. Menned kell, öcsém! 111


A fiú lehajtotta a fejét. – Tudom. – Akkor menj, és soha többé ne térj vissza! – Mi lesz veled, ha megtudják, hogy elmentem? – Nem jönnek rá – rázta meg szőke fürtjeit a lány. – Úgy intézem, hogy legyen egy holttest, amit holnap eltemetnek abban a hitben, hogy te pihensz a máglyán, a gyolcslapok alatt. – Ki lesz az? Nem akarom, hogy valakit bánts miattam. – Majd megoldom. Ne aggódj, tiszta eszközökkel dolgozom… – Miért segítesz nekem, Rahsan? – fordult a nővére felé. – Bajba kerülhetsz miattam! – Szerettem anyánkat, akárcsak te… – ölelte meg Sahranfert a lány. – És hiszed vagy sem, téged is szeretlek, csak a körülmények úgy hozták, hogy sosem mutathattam ki az érzelmeimet. A fiú összeszorította a száját, de látszott, hogy a könnyeivel küszködik. – Köszönöm! – simogatta meg nővére arcát. – Találkozunk még ebben az életben? – Ebben vagy a következőben… egészen biztos – mosolyodott el Rahsan. – Hosszú az öröklét, öcsém! Sok tennivalónk akad majd az elkövetkezőkben! Most azonban menj! Szürkület van, senki nem fog észrevenni! A fiatal mágus pedig se szó, se beszéd útnak eredt, és úgy sétált ki a birodalom kapuján, hogy senkinek nem szúrt szemet: a magányos vándor nem más, mint a megtört szívű, félvér királyfi. Sahranfer lihegve ült fel a füvön, még mindig a mellkasát szorongatva. Furcsán érezte magát, ám amikor lenézett a bordáit takargató kezeire, a lélegzete is elállt. 112


– Mi a…– kezdett bele, de a látottakra nem talált szavakat. Mert a kezein, amelyek a több évezredes sebhelyét takargatták, nem a megszokott rút, petyhüdt bőr volt már, hanem puha és finom, ahogy a lábai is vékonyak, de izmosak és határozottan fiatalok lettek. Az arcához nyúlt, és érezte, új ábrázata egy tízéves gyermeké. – Tudod…, átváltoztattunk! – hajolt fölé Rahsan. – Nem emlékszel? – De, igen, dereng valami. No, de ilyen fiatal gyerekké? – Ebben állapodtunk meg! – szólt szigorúan Diril. – Odabent minden kölyök ilyen korú. Tökéletes álca lesz! – Rendben! – bólintott Sahranfer, és maga is meglepődött, milyen magas, gyermeki hangon beszél. – Persze, szoknom kell még az új testemet. – Nem sok időd lesz rá – mutatott a barlangrendszer felé Lanazir –, mindjárt ott vagyunk! – Igyekezni fogok! – nyögte Sahranfer, és feltápászkodott a földről. – És mi lesz az új nevem? – Nem is tudom… – gondolkodott el Rahsan. – Legyen, mondjuk… Christopher. Az olyan szőke kisfiús! – Miért, szőke vagyok? – Meglehetősen – nevettek fel egyszerre a boszorkányok. – Úgy nézel ki, mint egy földre szállt angyal!

113

Vérvörös Hold. vi. fejezet

Recommend Documents