A "JÉGHEGYEK NÉPE" könyvsorozat második kötete. A sorozat - Margit Sandemo norvég írónő alkotása - Gonosz Tengel leszármazottainak évszázadokon

2

3

A "JÉGHEGYEK NÉPE" könyvsorozat második kötete. A sorozat - Margit Sandemo norvég írónő alkotása - Gonosz Tengel leszármazottainak évszázadokon átívelő történetét meséli el. Gonosz Tengel magával az ördöggel kötött szövetséget... Silje és Tengel a két gyermekkel együtt a világtól távoli, magas hegyek koszorúzta völgybe költözött, ahol a Jéghegyek Népének zárt közössége él. Silje boldog, bár gyakran gondol vágyakozva a külvilágra, amelyet el kellett hagyniuk. Új lakóhelyükön olykor idegennek érzi magát. Különösen idegenkedik Hannától, az agg boszorkánytól, aki sikeresen adja át ördögi praktikáit a kicsi Solnak. A völgyet veszély fenyegeti. Hanna megjósolja a tragédiát, és Hanna még sohasem tévedett...

4

5

1. fejezet

Semmi sem utalt közvetlen veszélyre. Silje és családja már évek óta élt a Jéghegyek Népének völgyében. A három gyerek vidám csivitelése visszhangzott a tó felett. Sol hangja egyre határozottabban csengett, Dagé nyugodt és hűvös, a kicsi Live álmodozó volt. A gyerekek a csónak sarkában ültek, Silje előttük, Tengel pedig az evezőspadon. A férfi feszülten figyelte őket, mintha bármikor történhetne velük valami. Silje érezte, hogy fölösleges a férfi aggodalma, hisz a gyerekek fegyelmezettek voltak és tudtak magukra vigyázni. Ugyanakkor megértette Tengelt. Még mindig furcsa volt számára, hogy a hosszú, magányban töltött évek után hirtelen négy emberért tartozik felelősséggel, akik felnéznek rá és hisznek benne. Tőlük megkapta azt a szeretetet, amiről előtte álmodni sem mert. Silje szívét melegség öntötte el. Rajta kívül kevesen tudták, milyen nagyszerű lélek rejlik Tengel démoni külseje mögött. Mindketten örömüket lelték a gyerekekben. Solban tombolt az életerő. Gyakran gondolt arra, hogy a kislány feje fölött sötét végzetként lebeg az ősök átka. Dag szőke, eszes fiúcska volt. A kicsi Liv pedig minduntalan utánozta nagyobb testvéreit. Siljét még most is meglepte, hogy mennyire hasonlít rá a kislány. A haja éppolyan fürtös és dióbarna, talán csak kicsit világosabb, mint az övé, pillantása félénk, de könnyen kapható a nevetésre. Képzelete is éppolyan csapongó, mint anyjáé. Környezetét benépesítette mesebeli lényekkel, kezében életre keltek a tárgyak, beszélgetett a fákkal... Silje sejtette, hogy Liv élete hasonlóan kalandos lesz, mint az övé. Csak attól az egytől félt, hogy a túl érzékeny kislány nehezen védi majd ki a sors csapásait. Nem szívesen nézett a gyerekek öltözékére. Sol már régesrég kinőtte a ruháját. Dag mindig is Sol levetett és átszabott holmijában járt. Sajnos a varrásban sohasem jeleskedett. Livnek Tengel öreg nadrágjából és zekéjéből varrt valami

6

hordhatót. A szomszédasszonyok gyakran köszörülték rajtuk a nyelvüket. Silje összekuporodott, legszívesebben elbújt volna a szegénység elől. Kivetették a halászhálót, a csónakot a part felé irányították. Meleg nyáreste volt, ezért hozták magukkal a gyerekeket is, akik persze lelkesedtek az ilyen kirándulásokért. Silje a völgyet övező hegyeket nézte. A lebukó nap fénye aranyvörösre festette a szirteket. Pillantása megakadt a meredek hegyoldalban húzódó hasadékon. – Tengel! Figyelj ! Azon a hágón esetleg nem lehetne átjutni? A férfi követte felesége tekintetét. – Inkább csak gondolatban. Voltak néhányan, akik szerencsét próbáltak. Nem ajánlanám senkinek. A gleccser másik oldalára jut az ember, ahonnan meglehetősen fáradságos út vezet barátságosabb vidékek felé. – Szóval te is megpróbáltad? – Igen, sok éve már annak, hogy én is átkeltem. Akkor megfogadtam, hogy soha többé nem teszem. A csónak megakadt a parti fövenyen, és a gyerekek már ugrottak is volna, ha Tengel nem figyelmezteti őket időben. – Várjatok – mondta határozottan, és a csemetéknek ennyi elég volt. Hihetetlen tekintélye volt előttük, amelyet inkább szeretetével és melegségével ért el. A kirakodásból mindannyian kivették részüket. Liv gyorsan elfáradt, nehéz volt még neki keresztülgázolni a szúrós borókafenyők között. Tengel a nyakába vette. Sol és Dag pedig Silje mellett kétoldalt baktatott felfelé a dombon. Sol töprengett valamin. Mindig vidám arca elkomolyodott. – Mondd csak, miért hívlak én Siljének, amikor Dag és Liv mamának szólítanak? Silje megfogta a kislány kezét. – Hosszú lenne elmesélni. De te mindig is Siljének hívtál. Erre már Dag is felkapta a fejét, Sol pedig tágra nyílt

7

szemmel folytatta : – Miért csúfolnak a gyerekek fattyúnak minket, Dagot és engem? Nem értem, mit akarnak ezzel. Silje elfehérdett. – Semmi joguk nem volt hozzá, hogy ezt mondják – kezdte Silje, majd megállt egy pillanatra. – Azt hiszem, elég nagyok vagytok már ahhoz, hogy megtudjátok az igazat. Te már hétéves vagy, Sol, Dag pedig majdnem öt. Liv a maga három évével, attól tartok, keveset értene az egészből. Tengel! – kiáltott a férje után. – Igen? – kérdezte a férfi, amikor megállt a házuk alatt a kertben. – A gyerekeket fattyúnak csúfolják. – Mit mondasz? – Jól hallottad. Szeretnék végre hallani az igazat – mondta Silje izgatottan. – Kérlek, vigyázz Livre, amíg én elmondom nekik, amit tudniuk kell. Persze csak akkor, ha te is úgy gondolod, hogy elérkezett az ideje. Tengel kicsit tétovázott. Alaposan szemügyre vette a két nagyobb gyereket. – Talán jobb lesz, ha megtudják. Lefektetem Livet, aztán visszajövök. Nem, nem kicsi Liv! Szó sem lehet róla, hogy tovább maradjunk. Már leragad a szemed az álmosságtól. Letelepedtek a patak partján. Silje hangját a víz hangos csobogása festette alá. A két gyermek figyelmesen hallgatta. – Talán ott kell kezdenem, hogy nem én vagyok az igazi édesanyád, Sol. És a tiéd sem, Dag. Az én édeslányom Liv, de remélem, hogy ennek ellenére ugyanúgy fogtok szeretni – fűzte hozzá félve. – Igyekeztem, hogy egyikőtöknek se hiányozzon az édesanyja. Nagyon szeretlek benneteket, mintha ti is az édesgyermekeim lennétek, akár Liv. És - Tengel is így érez irántatok. A gyerekek még mindig hallgattak.

8

Végül Sol szólalt meg bátortalanul. – Akkor Tengel sem lehet az édesapánk. – Valóban, csak Livé. Mindig is Tengelnek szólítottad, Sol. – De én nem. Én apának hívom. – Igen, mert te nagyon kicsi voltál, amikor hozzánk kerültél. Sol már nagyobbacska volt akkoriban. Ez most már zavarosan hangzik, ötlött eszébe Siljének és megpróbált érthetőbben magyarázni. – Tengel és én mindig azt kívántuk, hogy bárcsak ti is az édesgyerekeink lennétek... – De akkor ki a mi anyánk? – kérdezte elcsukló hangon az egyébként oly határozott Sol. – Csak azért vettetek el tőle minket, mert annyira akartatok? Ez igazán jellemző Solra, mosolyodott el Silje. Megzavarja óvatos magyarázatát és mindent a feje tetejére állít. – Nem, nem így történt. Más az édesanyja Dagnak, és neked is, Sol. – Nehéz volt elmagyarázni, hogy mi az igazság, Silje mégis érezte, ez az a pillanat, amikor a gyerekek is megtudhatják, honnan származnak. – A te édesanyád, Sol, Tengel nővére volt. Úgyhogy Tengel valójában a nagybátyád. Liv pedig az unokahúgod. Sol fészkelődni kezdett, szeme a távolba révedt. – És mi van az anyámmal? – Az édesanyád meghalt. Lelke az égbe költözött. A pestis vitte el. Apád is akkor halt meg, és a kishúgodat, Leonardát sem kímélte a szörnyű betegség. Csak kétéves voltál, amikor rád találtam. Egyedül maradtál, éppúgy, mint én. Szükségünk volt egymásra. A valódi neved pedig, amit az édesanyádtól kaptál, Angelika. A kislány egyre figyelmesebben hallgatta. Mindig annyira büszke volt nevére. Sol Angelika, olyan érdekesen csengett. És most megtudta, ki nevezte el Angelikának. Silje aggódó pillantásokat vetett a gyermek ruhájának rövi-

9

dülő ujjára. Már ez sem tart sokáig. Az anyag néhol már olyan vékonyra kopott, hogy inkább pókhálóra, mint emberi öltözékre hasonlított. De nem volt semmije, semmije, amiből újat varrhatott volna. Folytatta a történetet. – Az anyád gyönyörű asszony volt, Sol. Hullámos haja csillogóan fekete, mint a tiéd, a tekintete ragyogó. Sol szeme megtelt könnyel. – De a te szemed világosabb, kislányom. Zöld, sőt néha inkább sárgás, mint Tengelé. Óhatatlanul eszébe jutott a Jéghegyek Népének átkos öröksége. Ez a néha vadállatiasan csillogó szempár a kiválasztottság jele. Mi lesz veled, szegény gyermek? – És az én anyám? – kérdezte türelmetlenül a kisfiú. – Meg az apám? – Hangjába sértődöttség vegyült, mintha ő is meg lenne győződve arról, hogy Tengel és Silje elragadta a szüleitől. Silje most érezte meg igazán, milyen nehéz helyzetbe került. Mégsem mondhatta el Dagnak, hogy az anyja kitette, hogy elpusztuljon. Közben a szűk ösvényen felbukkant Tengel alakja. A férfi jelenlétéből merített új erőt. Tengel letelepedett melléjük a harmatos fűbe. Dag azonnal az ölébe mászott, mintha bizonyítani akarná, hogy mégis van apja. Silje halvány mosollyal az ajkán folytatta. – Az édesanyád, Dag, előkelő hölgy, bárónő. Semmit nem tudunk róla. Nem tudjuk, él-e még, hol lakik, mi a neve. Csak annyit, hogy nagy bajban volt valaha. Téged is akkor veszített el. Én találtalak meg... A gyerekek tátott szájjal figyelték Siljét. – Egy furcsa éjszakán kezdődött minden. Csikorgó hideg volt, és Trondheim fölött szinte lángolt az ég. Magamra maradtam. Szeretteimet elvitte a pestis. Éhes voltam, fáradt, és nem volt hol álomra hajtani a fejem. Akkor találtalak meg, Sol. Halott édesanyád mellett kucorogtál. Magammal vittelek, mert

10

segíteni szerettem volna rajtad. Nem akartad otthagyni édesanyádat, de érezted, hogy velem kell jönnöd, különben már te sem élnél. Megérted, miért cselekedtem így? Sol ünnepélyesen bólintott. Dag pedig komoly, kicsit szigorú hangján közölte: – Syver is meghalt. Egész télen át őrizték a testét. És Ingát, meg Sveint is. Azóta már mind a hármukat eltemették. Tengel bólintott. – Igen. Kemény volt a tavalyi tél. Ezek szerint tudjátok, mit jelent az, ha valaki meghal és eltávozik közülünk? A gyerekek valami igen-félét dünnyögtek, majd ismét Siljére néztek. Várták a történet folytatását – Melyik majort hívják Trondheimnek? – kérdezte Dag. – Major? Trondheim egy nagy város a külső világban. – Miféle külső világban? – Messze túl a völgyünket körülvevő hegyeken. – Hát ott is van valami? – nézett a kisfiú szigorúan Siljére. A két felnőtt egymásra pillantott. Csak most jöttek rá, hogy sohasem beszéltek a gyerekeknek a völgyön kívül elterülő világról. – Még sok minden létezik a mi völgyünkön kívül – mondta Tengel. Mélyen érintette a gyerekek csodálkozása. – Azt hiszem, jobb, ha erről más alkalommal beszélünk. Most inkább figyeljetek Siljére. A tó felől búvármadár rikoltása hallatszott, a vízre egyre vastagabb ködfüggöny ereszkedett, de valahogy egyiküknek sem akaródzott még nyugovóra térni. Csodálatos nyáréjszaka volt. Silje Tengelre nézett. Nyugtalanította a férfi viselkedése. Napok óta mintha furcsa hangokat hallana, a szeme pedig aggodalommal fürkész körbe. Ismerte a férjét, jól tudta, mennyire érzékeny. Éppen ezért aggasztotta a férfi kutató, az ismeretlen veszélytől tartó tekintete.

11

Most nem volt ideje arra, hogy Tengelen tűnődjön, a gyerekek várták a folytatást. – Amikor már együtt mentünk tovább, Sol, rátaláltunk Dagra. Magányos volt, mint mi ketten, csak sokkal, de sokkal védtelenebb. Hogy miért, azt Silje már nem merte elmesélni. Nem akart beszélni arról, hogy úgy tették ki, hogy még a köldökzsinórját sem vágták le. Soha nem szabad megtudnia, anyja milyen bűnt követett el ellene. – Egyébként te voltál az, Sol, aki meghallottad Dag sírását. Úgyhogy Dag neked köszönheti az életét. A két gyerek hitetlenkedő pillantása találkozott. Aztán gyorsan megfogták egymás apró, maszatos kezét. Tulajdonképpen inkább Dag és Liv tartott jobban össze. Sol túlságosan titokzatos és heves volt a kicsik számára. De soha semmi kétség nem fért ahhoz, hogy mind a hárman mennyire szeretik egymást. Nagy szükségük volt a szeretetre e viszontagságos körülmények között. – Amikor már hárman vándoroltunk tovább, Dagot a karomban vittem, és már végképp nem tudtam, mitévő legyek, találkoztunk Tengellel. Sohasem láttam azelőtt. Silje megborzongott, ahogy újra átélte azt az éjszakát. Először a találkozás Tengellel, azután az akasztófák, a hóhér és a máglyából áradó rettenetes bűz... Felegyenesedett és elhessegette magától a szörnyű emléket. – Tengel gondoskodott rólunk – mondta meleg hangon. – Mindent megadott nekünk, amire csak szükségünk volt, azóta összetartozunk, mind az öten. Tengel mosolygott. Egy szót sem szólt saját magányosságáról. Silje és a gyerekek magánya olyan volt, amin lehetett segíteni, míg az övé mélyen ette bele magát a szívébe. Közte és az emberek között áthatolhatatlanná vált a távolság. Túl sok tudás volt a birtokában, az emberek pedig kerülték emiatt. Még nem feledte el Silje és Sol rémült tekintetét, amikor először pillantották meg a sötétben természetfeletti vonásait. Az első perctől fogva vonzódott a lányhoz.

12

Megragadta védtelen, segélykérő tekintete. Meg akarta őrizni a tisztaságát. Talán a maga számára? Nem, ez akkor fel sem merült benne. Önzetlenül, a háttérben maradva akarta megvédeni. Ám amikor legnagyobb megdöbbenésére észrevette, hogy a lány is vonzódik hozzá, más is megfordult a fejében. Csodálatos volt az az idő, tele vágyakozással, fájdalommal és reményekkel. Amikor keresték az egymáshoz vezető utat, amikor még bizonytalanok voltak a másik érzelmeiben. És ő egykor erős fogadalmat tett, hogy soha nem lesz dolga asszonyal. De képtelen volt ellenállni Silje vonzerejének. Ismét felesége szavaira figyelt. A múlt olyan gyorsan pergett végig emlékezetében, hogy semmit sem szalasztott el a beszélgetésből. – Azután megszületett Liv. Erre már te is emlékszel, Sol – hallotta Silje hangját. – Igen. Amikor olyan beteg voltál. – Pontosan. Ha akarod, hívjál csak bennünket anyának és apának, hiszen mi az édesszüleidnek érezzük magunkat. A kislány elgondolkodott. – Azt hiszem, furcsa lenne mindannyiunknak, miután olyan sokáig Siljének és Tengelnek hívtalak benneteket. – Megértelek. Ugye tudod, hogy nekem is mennyire sokat jelentettek a beszélgetéseink. Örülök, hogy ilyen... segítőtársam van. Sol átszellemülten hallgatta, majd szorosan átölelte Siljét, aki boldogan mosolygott rá Tengelre. Jó érzés volt, hogy elfogadja őket szülőjének a két gyerek. Dagot foglalkoztatta valami. Vonásai megfeszültek, homlokát összeráncolta, arca megnyúlt, le sem tagadhatta volna arisztokrata őseit. – Keres az anyám? – kérdezte rekedten. Silje nem tudta, mit feleljen. A nehéz helyzetből Tengel segítette ki.

13

– Nem tudunk róla semmit. De a ruháidra bárói korona volt hímezve, így legalább a származásodról sejtettünk valamit. Próbáltuk keresni az anyádat, Dag, de nem nagyon bízom abban, hogy még életben van. – Ő is a pestisben halt meg? – Azt hiszem. Talán éppen ezért vált meg tőled. Apád egész bizonyosan halott. Tengel nem mondhatott mást. Minden jel arra mutatott, hogy Dag anyja házasságon kívül hozta világra gyermekét. Úgy tűnt, a kisgyerek beérte Tengel válaszával. – Szóval meghaltak a szüleim – mondta elgondolkodva. – Az én szüleim is – szólalt meg Sol is, és alig bírta magába fojtani könnyeit. – Remélem, azért nem hagytok el minket – nézett Silje bátortalanul a gyerekekre. Mindketten ünnepélyesen bólintottak. – A többi gyerek gyakran meséli, mennyit veszekszenek a szüleik – közölte Dag a maga lassú, koravén módján. – Mintha nem is szeretnék egymást. De ti sohasem beszéltek úgy egymással. Az az érzésem, hogy ti... hogy ti... – Elfogadjuk egymást? – segítette ki Tengel. – Biztos lehetsz benne, hogy így van. A férfi feleségére nézett, akinek tekintetében a saját szerelmét látta visszatükröződni.

Aznap Silje későn tért nyugovóra. Meggyújtotta az egyik különleges alkalmakra tartogatott méregdrága gyertyát, és elővette a könyvet, amit még sok évvel ezelőtt Benedektől, a festőtől kapott. A lapok már majdnem mind beteltek, és Silje nem reménykedhetett abban, hogy szert tesz még valaha hasonlóra. Írni kezdett. „Ma elmondtuk a gyerekeknek, amit a származásukról tu-

14

dunk..." – írta meglehetősen rossz helyesírással. Amikor befejezte, elfújta a gyertyát és kiment a ház elé. Közel jártak már a nyári napfordulóhoz. A völgyet titokzatos fények világították meg, mint oly sok más északi nyáréjszakán. A tó fölött vastag pára lebegett, ami lassan átterjedt az ösvényekre és utakra. A búvármadár hangja most inkább valami víziszörny hörgésére vagy a kitett gyermekek sikolyára emlékeztetett. Szél susogott a mezőn és a düledező háztetők felett. A szélben hajladozó fűszálak lassan manókká, lidércekké és más apró elvarázsolt lényekké váltak Silje képzeletében. A kerítésen túl egy elszabadult ló vágtatott. Talán ő is az éjszaka birodalmához tartozik? Silje még mindig alig tudott betelni a völgy szépségével. Mégis mennyire gyűlölt itt lenni! Nehezen viselte a bezártságot. Mennyire szereti Tengelt és a gyerekeket, és mégis teljes szívéből azt kívánja, hogy elmenjenek a Jéghegyek Népének völgyéből. Annyira másképp szemléli az életet, mint ezek a zárt közösségben élő emberek. A gyerekeket is fattyaknak nevezték ! Tengelt pedig varázslónak tartják és azt mondják róla, hogy az ördöggel cimborál. Pedig tudományával soha nem ártott nekik, inkább segítette őket, ha bajba jutottak. Silje biztos volt abban, hogy férje féken tudja tartani a birtokában lévő pusztító erőket. Mégis kitaszítják. Bár, Istennek hála, van néhány falubeli, akik bármikor mellé állnak. Eldrid, Tengel unokanővére hamarosan elhagyja a völgyet. A férje mindenképpen a völgyön kívül szeretne letelepedni. Abban bízik, hogy hosszú távolléte alatt elfeledkeztek a felkelőkhöz fűződő kapcsolatáról. Bárcsak ők is velük tarthatnának! Itt szinte észrevétlenül röpülnek el fejük fölött az évek. Régóta nem tudják már, hogy mi történik kint a világban. Az egymást követő ínséges esztendők azt is lehetetlenné tették, hogy Benedeket és a majorbelieket segítsék. Siljének volt még egy rejtett vágya, amiről még Tengelnek sem beszélt. Életében legalább egyszer szerette volna látni a királyt, ami akkor sem lett volna könnyű, ha nem ebben az eldugott völgyben laknak. Norvégia uralkodója ugyanis többnyire Dániában idő15

zött... Silje amiatt is aggódott, hogy beszéde egyre jobban kezd hasonlítani a völgybeliek szegényes nyelvére. Tengel és ő fölváltva tanították a két nagyobb gyereket, de már nem sokáig tudtak megfelelni ennek a feladatnak. Úgy érezte, lassan elfelejtik azt is, amit valaha megtanultak. Tudta, hogy férje is vágyakozik a külső világ után, mivel beszélgetéseik közben gyakran utalt erre. Csakhogy Tengel nem meri kockára tenni Silje és a gyermekek életét. Attól tart, hogy azonnal fogságba vetnék őket. Tengelt megkínoznák és halálra ítélnék, Sollal pedig ki tudja mi történne. Egyikük sem tagadhatná Gonosz Tengellel való rokonságát. Silje szenvedett a tehetetlenségtől. Mennyire gyűlölte az itteni teleket. Csak rettegve tudott gondolni a csikorgó hidegre, amikor minden megfagyott, még az élelem is. Állandóan attól féltek, hogy elfogy az ennivalójuk és nem lesz mit adni a gyerekeknek. Még most is beleborzongott, ha az utolsó tél éhínségére gondolt. Soha nem fogja elfelejteni a gyerekek csodálkozó tekintetét, amikor éppolyan éhesen kellett lefeküdniük, mint ahogy felkeltek. Karácsonykor üres lepényen kívül semmi más nem került az asztalukra... Nem szívesen gondolt arra, hogy nem ez volt az utolsó kemény tél, amit át kellett élniük. Bármikor elment volna a völgyből, ha van hová menekülniük. Szörnyű volt az állandó rettegés. Amikor végre elkezdődött az olvadás, a tó jege iszonyú, félelmetes robajjal szakadt be. Nem voltak jobbak az első tavaszi éjszakák sem. A levegő megtelt feszültséggel és vágyódással... Silje arra eszmélt fel, hogy Tengel megérinti a vállát. – Üres volt az ágyad – mondta csendesen. – Mi van veled? – Semmi, semmi különös – felelte zavartan Silje. – Ne is mondj semmit. Tudom, mi bánt – folytatta a férfi. – Elvágyódsz innen.

16

– Tengel! Ne hidd, hogy annyira rossz nekem itt. – Nem, nem hiszem. Tudom, hogy boldog voltál ebben a völgyben. – Igen. – Most viszont nem tudod, mitévő légy, és elégedetlen vagy az itteni bezárt élettel. Éppen úgy, mint én. Silje türelmetlenül intett. – Ha önszántamból jöttem volna ide, biztos, hogy teljes szívemből szeretném a völgyet – mondta határozottan. – De sajnos nem volt más választásunk, és ez kétségbe ejt. Egyszerre szeretem és gyűlölöm ezt a völgyet, Tengel. – Megértelek. Jól ismerem ezt az érzést. Akárhányszor kint jártam, mindig visszavágytam ide, de ha már egy kis időt töltöttem a völgyben, vissza akartam térni a külső világba. De most, hogy... Silje gyengéden nézett rá. – Te is nyugtalan vagy. Már néhány napja látom rajtad. Az pedig egészen meglepett, amikor nem akartad elfogadni Eldrid házát és a földeket, annak ellenére, hogy fölajánlotta. Kérlek, magyarázd meg, miért döntöttél így? – Magam sem tudom – válaszolta bizonytalanul a férfi. A langyos éjszakai szél felborzolta sűrű haját. – Magam sem tudom, mi megy végbe bennem. Nem hallod a szél fájdalmas énekét? Vagy a fű sikoltását, amikor szél söpör végig rajta? Vagy azt, hogy a házak sóhajtanak? – Nem. Ilyesmit képtelen vagyok meghallani – válaszolta mosolyogva Silje. – De Sol, Sol érez valamit. Olyan idegesítően viselkedik mostanában. És ami a legérdekesebb, hogy megint olyan álmodozóvá vált a tekintete, mint mindig, ha sejti valaminek az eljövetelét. – Igen. Valami elviselhetetlen veszélyérzet engem is gyötör. Csak érteném, hogy mire vonatkozik! Silje óvatosan mejegyezte:

17

– Azt hittem, azért küldöd el Eldriddel az állatainkat, hogy tartsa meg számunkra, arra az esetre, ha utánuk mennénk... – Talán ezért tettem – mondta Tengel, majd hozzáfűzte: – Valami azt súgta bennem, hogy így kell cselekednem. Mintha mondtam is volna neki, hogy esetleg utánuk megyünk... – Ó, Tengel! A férfi gyorsan folytatta: – Te is tudod, hogy aki beköltözik Eldrid majorjába, ugyanúgy ad majd tejet a gyerekeknek, mint eddig ő. Ezért nincs szükségünk állatokra. – Persze. Kedves emberek az új szomszédaink, de nem tudom, hogy mit gondoljak a gyerekeikről. Ók is éppúgy csúfolják a kicsiket, mint a többi völgybeli gyerek – mondta Silje mély fájdalommal a hangjában. – Hallhattad ma este, miket mondanak nekik, a szüleik pedig nem engedik meg, hogy játsszanak a mi gyerekeinkkel. Ez borzasztó, Tengel... A férfi összepréselte az ajkát. – Félnek Soltól. Ugye erről van szó? Gyermekkoromban nekem is át kellett élnem hasonló kínokat. Mindig kitaszítottak és féltek tőlem. – Sol veszélyes kisgyerek – jegyezte meg halkan Silje. – Emlékszel még, mit csinált azzal a kislánnyal, aki elgáncsolta? – Ne beszéljünk erről – mondta szárazon a férfi. – Iszonyú erők lakoznak benne. – Készített egy babát, amelyik hasonlított a szomszéd kislányra, és a tűz fölé tartotta. A kislány még aznap megégette magát izzó faszénnel. Szörnyű sebek keletkeztek a testén. És mindez addig tartott, amíg végre sikerült megkaparintanom és eltüntetnem a babát. Csak azt nem értem, hogyan jutott Sol eszébe, hogy így álljon bosszút. Tengel nagyot nyelt, majd szomorú hangon folytatta. – Tudod, mire jöttem rá?

18

– Egészen megijesztesz – mondta riadtan Silje. – Talán észrevetted már, hogy Sol néha hosszabb időre eltűnik. Azt hittük, hogy ilyenkor játszani megy valamelyik gyerekkel. De nem így van. Sol Hannához jár. – Ez nem lehet igaz ! – szörnyülködött Silje. – Bár tulajdonképpen mindig az volt az érzésem, hogy Hanna szemet vetett a kislányra. És azt hiszem, Livre is, amióta világra segítette, mert gyakran „kislányaim"-nak szólítja őket, ha élelmet viszünk neki és Grimarnak. Daggal viszont nem sokat törődik. – A lányok mindig kedvesebbek voltak a szívének, és ennek előnyei is vannak. Annak azonban mégsem örülök, hogy Sol eljár hozzá. Csak nem arra gondolsz, hogy az öreg boszorkány tanítja Solt... – Félek, hogy erről van szó. Nem kerülte el a figyelmét, hogy Solban milyen erők lakoznak. – Ez borzalmas! Silje beszélgetés közben a ház falának támaszkodott. Tengel végigsimított a vállán. – Szegény kicsi Silje, mibe rángattalak bele, amikor magammal hoztalak a völgybe... – Ne mondj ilyet. Még soha senki nem tett ennyire boldoggá, mint te. Beteg vagyok az aggodalomtól és a vágytól, ha nem vagy velem. – Még csak tizenhat éves voltál, amikor feleségül jöttél hozzám. Most huszonegy vagy, mégis többet szenvedtél mellettem, mint mások egy élet alatt. Pedig tudom, hogy nem ilyen nyomorúságos életre születtél, mint amiben itt részed van. – Remélem nem hiszed, hogy panaszra lenne okom. Tudom, hogy nem vagyok jó háziasszony. A gyerekek túl gyorsan növik ki ruhájukat és cipőjüket. Nagyon bánt, hogy nem tudok rájuk újat adni. És szörnyen szenvedek attól, hogy nem szeretem a házimunkát. Az is gyötör, hogy hiába tudok szőni, nem varrhatok ruhát a gyerekeknek. De hát az idei hideg télen 19

elpusztultak a birkák a völgyben, úgyhogy gyapjúm sincs, amiből szőhetnék. Solt tavaly gyakran kicsúfolták a köpeny miatt, amit varrtam neki. Sokszor elfelejtem kimosni a ruhájukat, pedig piszkosak és... Ó, Istenem! Nem akartam ennyit panaszkodni. A férfi gyengéd mosolya elárulta, mennyire szereti feleségét, de benne volt ebben a mosolyban tanácstalansága is. Megcsókolta Silje haját. – Azt hiszed, nem értelek meg? Azt hiszed, nem látom rajtad, mennyire szeretnél már végre alkotni? Azt is tudom, hogy amikor már mindenki nyugovóra tért, te naplót írsz. – Hát tudod? - kérdezte Silje rémülten. – Bizony. Azt is tudom, hová rejtetted. De soha még csak meg sem fordult a fejemben, hogy elolvassam. Csak arra vigyázz, hogy rajtam kívül más ne tudja meg, hogy írsz. Még azt találnák mondani, hogy a Sátánnal cimborálsz. Ennyi már elég is lenne ahhoz, hogy megégessenek mint boszorkányt. – Milyen gonosz világban élünk! De ebben a völgyben legalább nem bánthat minket senki - mondta Silje olyan hangsúllyal, mintha valami újat fedezett volna fel. Majd gyorsan hozzátette. – Az sem lett volna nagy baj, ha belelapozol. Épp valamelyik este olvastam át újra, és tele van az irántad és a gyerekek iránt érzett szeretetemmel. – Szeretsz írni? – Ó, nagyon! Ilyenkor mindig megkönnyebbülök. Amikor újraolvastam, meglepett, hogy milyen jól tudtam fogalmazni. – Engem nem lep meg, hisz szépen beszélsz. Óriási a különbség közted és a falubeliek között. Egyre kíváncsibbá teszel a naplódra. Szívesen belenéznék. Felesége megörült ezeknek a szavaknak. – Tudod, hogy milyen töredékes a tudásom. Az egész csak össze van csapva. De Tengel, mit csinálsz? A férfi esze már máson járt, egyre közelebb és közelebb szorította Siljét a falhoz. 20

És Silje, elgyengülve az örömtől, hogy férje el akarja hagyni a völgyet, nem ellenkezett. Arcuk összeért. Tengelnek nem volt szakálla. Silje pontosan tudta, miért. Mivel férje tizenhat évvel volt idősebb nála, nem akarta még ilyen módon is láthatóvá tenni a köztük lévő nagy korkülönbséget. – Már régóta meg kellett volna néznünk, hogy mi történt Benedekkel és a háza népével. Aggódom értük – mondta Silje, mint aki tényleg biztos abban, hogy hamarosan elmennek innen. – Igazad van – dünnyögte Tengel. – Bárcsak tudnám, mi lenne a helyes. Itt maradni vagy végleg itthagyni mindent? Az a baj, hogy nincs hová mennünk. Silje teste megremegett a férfi ujjainak érintése alatt, és a remegések egy pontban futottak össze. Állandóan égett benne a vágy félelmetes férje iránt. Nem Tengel férfiassága vonzotta. Hiszen amikor először találkoztak, erről még mitsem tudott. Elég volt csak megpillantania, és egyre jobban elernyedő testét máris hullámokban öntötte el a forróság. Már alig hallotta, amit Tengel mondott. – Mi van Benedekkel? Hát nem lakhatnánk nála? – Azt sem tudjuk, él-e még szegény. Azt pedig gondolom te sem akarod, hogy annál a szörnyűséges Abelonénál kössünk ki. Nem, nem Silje. Hidd el, én már többször végiggondoltam, hogy magammal vigyelek-e benneteket a külső világba, de nem merem vállalni a felelősséget. Siljének fátyolos lett a hangja. – Azt hiszem, nem bírok még egy kemény telet. –Tudom. Éppen ezért foglalkozom ennyit a távozás gondolatával. A férfi gyengéden megcsókolta homlokát, a halántékát... – Mit csinálsz, Tengel ? – mondta csendesen nevetve az aszszony. – Már öreg házasok vagyunk, de még mindig olyan szen-

21

vedéllyel tudsz szeretni. Silje felült a ház mellett húzódó alacsony kőfalra, így a férfival egymagasságba került. Felhúzta a szoknyáját. Tengel felesége combjára tette a kezét. Érintése forró volt a vágytól. Hoszszan megcsókolta asszonyát. – Milyen más vagy most, Silje – mondta csodálkozva, mert meglepte felesége kezdeményezőked ve. – Olyan... viszszahúzódó voltál az utóbbi néhány esztendőben. – Igen. Visszahúzódó voltam – felelte, miközben csalódott volt amiatt, hogy férje nem veszi észre, miért lett hirtelen olyan bátor és kezdeményező. Keze közben megtalálta, amit keresett, és testében a megfelelő helyre vezette. – Soha nem akartalak elutasítani, de féltem. Tengel lassan és óvatosan mozgott. – Sejtettem. Féltél egy újabb terhességtől. Egyáltalán nem lep meg. Liv születése óta én is állandóan rettegtem. – Livet megszülni rosszabb volt minden lidércnyomásos álomnál – suttogta Silje. – Nem szeretném még egyszer átélni. – Értelek – suttogott a férfi is. – De mindig olyan elővigyázatosak voltunk. – Hm – nyögött föl Silje. Nedves ajkaival megcsókolta férje nyakát. Tengel ebben a csókban ráismert arra a forróvérű lányra, akit feleségül vett. Egyre erőteljesebben nyomta a falhoz, lábát felemelte és saját dereka köré fonta. Silje szégyenlősen felnevetett. – Mindig is arra vágytam, hogy egyszer így tégy magadévá. – Miket mondasz – nevetett a férfi boldogan és meghatottan. Az asszony becsukta a szemét, már semmit sem tudott mondani. Tengel ránézett. Kedvese arcán halvány mosoly suhant át. Még mindig nem értette, Silje miért adta át magát ilyen könnyen az öröm tökéletes átélésének. Végül megfeledke-

22

zett a talányról, szeme elől eltűnt a kőpárkány. Magával ragadta a szinte már kibírhatatlan kéj, testének minden porcikája beleremegett. – Ó, Silje, kicsi virágom – suttogta. – Hogy férhet egy ilyen törékeny testbe, mint a tiéd, ennyi forró szenvedély?

Eldrid elutazott. Férjével mindent magukkal vittek, amikor elhagyták a Jéghegyek Népének völgyét. Lassan eltűntek a gleccser alá vezető alagútban, amely egy sokkal barátságtalanabb világ felé nyitotta meg számukra az utat. Silje sírva fakadt, amikor rádöbbent, hogy egyedül maradtak. Aznap este még egyszer megkérdezte Tengelt. – Most már itt az ideje, hogy elmondd, miért küldted el velük a mi háziállatainkat is? A gyerekek kint játszottak. Tengel a padon ült és a hálóját javította, amíg Silje rendet rakott vacsora után. A férfi mélyet sóhajtott. –Nem szereted, ha ilyesmiről beszélek. – Most viszont szeretném hallani. – Ha akarod, ám legyen. Már megint furcsa érzésem támadt. – Furcsa érzésed? Vagy úgy. Furcsa érzésed támadt, amikor Eldrid megkérdezte tőled, hogy meg akarod-e tartani magadnak az állatokat. – Igen, így volt. De még soha nem volt bennem ennyire erős ez az érzés. Úgyhogy hagytam, hogy Eldrid magával vigye őket is. – De ennek ellenére nem akarod elhagyni a völgyet? – Ha ez járna a fejemben, akkor már rég felkerekedtem volna, hogy felderítsem, mire számíthatunk, hol lakhatunk ... De mi, Gonosz Tengel leszármazottai nem lakhatunk másutt, csak ebben a völgyben. Másutt csak az üldöztetés várna ránk.

23

– Értelek – mondta csendben Silje. Lopva még egyszer férjére nézett. Tényleg nem sejti, hogy aznap éjjel megfogant? Szíve mélyén azt remélte, hogy a férfi nem sejt semmit. Nem tudta még feledni, amit Tengel közvetlenül Liv születése után mondott: „Soha, soha többé nem lehetsz terhes! Ha mégis, megölöm a magzatot, akkor is, ha rimánkodsz érte. Van egy porom, ami gyorsan és fájdalommentesen hat." Őszintén szólva Silje minden étkezésnél alaposan szemügyre vette a tányérjára kerülő ételt, hátha felfedez benne valami porszerűt. De úgy tűnt , Tengel még nem fogott gyanút. Még akkor sem gyanakodott, amikor azon az estén olyan szenvedélyesen szeretkeztek a kertben. Csak azon csodálkozott, hogy Silje miért lett hirtelen olyan kezd eményező. Felesége könnyelműsége lepte meg, semmi más. Lehet, hogy az életébe kerül majd, ha kihordja a benne megkapaszkodott kis életet. Tisztában volt azzal is, hogy Gonosz Tengel egyik leszármazottját hordja a szíve alatt. Lehet, hogy olyan szörny lesz belőle egyszer, mint Hanna és Grimar, vagy az az asszony, aki lent lakik a tónál. Silje csak egyszer látta, amikor élelmet vitt neki, de a látvány elborzasztotta. Ilyen rusnya, ősöreg és rosszindulatú teremtménnyel még sohasem találkozott. Azóta meghalt a szerencsétlen. Silje akkor hálát adott a teremtőnek, hogy Tengelt és Solt megkímélte a borzalmas örökség külső jegyeitől. Igaz, sokan azt állították, hogy Tengel viszszataszító, ő azonban nem látta annak. Ennek ellenére a terhesség kockázatot rejtett magában. Valószínű, hogy nehezen élne túl még egy szülést, és ezzel Tengel is tisztában volt. Csak Hannának köszönhette, hogy az elsőt is túlélte. És ha most olyan gyermeke születne, akinek testalkata Tengeléhez hasonlít, egész biztosan elvérezne. Férje anyja is belehalt abba, hogy fia szokatlanul széles vállal jött a világra. Sol anyja viszont túlélte. A kislányon kívülről nem látszott, miféle átkozott örökséget hordoz belül. Egyedül tekintete, ferde

24

vágású, sárgán csillogó ragadozószeme árulkodott természetfeletti képességeiről. Ahogy mindezt végiggondolta, már nem nagyon bízott abban, hogy valaha is elhagyják a Jéghegyek Népének völgyét. Eldrid könnyen ment el. Rajta végképp nem látszott, honnan származik. Nem tartozott a kiválasztottak közé, pedig ő is Gonosz Tengel leszármazottja volt. Eddig a kicsi Liven sem vette észre ennek nyomait. De mi lesz a majdan megszülető gyerekkel? Négyhónapos terhes lehetett. Állapotát már nehéz volt elrejteni. Szerencsére nem viselték meg annyira az első hónapok, mint legutóbb. De mi lesz, ha nemsokára láthatóvá válik állapota?

Két nap múlva látogatójuk érkezett. A visszataszító küllemű Grimar állított be hozzájuk váratlanul. Silje megijedt. Érezte, hogy különös jelentőséggel bír ez a találkozás.

25

2. fejezet

Silje először el sem tudta képzelni, ki az, aki olyan nehezen kapaszkodik fel a házhoz vezető úton. Aztán meglátta a szörnyű, bibircsókkal telehintett, leginkább vöröskáposztára hasonlító arcot. Szeme sárgán villogott elő szúrós szemöldöke mögül, háta hétrét görnyedt. Most már látta, hogy Grimar az. Félve hajolt meg Tengel és Hanna rokona előtt, majd betessékelte a házba. Grimarnak egyfolytában remegett a feje. Ruhája akár egy madárijesztőé, cafatokban lógott róla és nem árasztott valami kellemes szagot. Némi várakozás után síri hangon szólalt meg. – Hanna kéret benneteket. Beszéde van veletek. – Mondd meg Hannának, hogy elmegyünk – mondta még mindig félve Silje. Nem tetszett neki ez a meghívás. – Arra viszont ne számítsatok, hogy vendégül is lát benneteket – tette hozzá gyorsan az öreg. – Nem is számítottunk rá. Tudjuk, hogy Hanna anyónak már fárasztó az ilyesmi. Még várunk, amíg Tengel és Dag

26

visszaérnek az erdőből. Fáért mentek. Ezenkívül a kislányokat is szeretném szépen felöltöztetni. Nem ül le addig? Hozok egy kis harapnivalót. A visszataszító teremtmény csodálkozva nézett Siljére, aki tekintetéből azt olvasta ki: „Tekintsem ezt meghívásnak? Még soha senki nem mert vendégül látni engem." – Rendben van, leülhetek – mormolta az öreg, miközben beljebb lépett. A szobát betöltötte testének orrfacsaró szaga. Silje gyorsan betessékelte a kislányokat a hálószobába, azzal a kifogással, hogy vegyék fel gyorsan vasárnapi ruhájukat. Félt, hogy talán kicsúfolják az öreget. A gyerekek engedelmeskedtek anyjuknak, örömmel vetették le hétköznapi rongyaikat. Silje a legjobb falatokat tette Grimar elé az asztalra. Nem volt sok élelmük, még mindig érezték az éhínség hatását. De volt még elegendő sörük, némi kétszersült, amit a padláson nagy nehezen összekapart maradék magból sütött, és természetesen kecskesajt. Némi gondolkodás után elővette a maradék szedret is, amit a gyerekeknek tartogatott. Grimar hangos csámcsogás közepette tömte magába az ételt. Silje besurrant a lányokhoz, akik addigra már felöltöztek és a fésülködésnél tartottak. – Most menjetek ki és beszélgessetek az öreggel, amíg én is elkészülök - mondta gyorsan. - De egy szót se arról, hogy milyen a ruhája és hogy bűzlik. Megértetted, Liv? Nem lesz semmi baj, ugye, Sol? – Én jól ismerem - mondta Sol bátran. Igen, sejtem, hogy honnan ez az ismeretség, gondolta boszszúsan Silje. Végre hazaérkezett Tengel és Dag is. Silje megkönynyebbült. Amint elkészültek, együtt mentek Grimmarral Hanna házához. Grimar jóllakottan botorkált az erdei ösvényen. Dag nem volt felkészítve a találkozásra. Már majdnem bajt csinált, de szerencsére Tengel időben a kisfiú szájára tette a

27

kezét. Dag nehezen viselte el a rendetlenséget és a koszt. Végül nagy nehezen megbarátkozott Grimar külsejével és tovább baktatott Silje mellett, lehetőleg minél messzebb az öregtől. Hanna ágyban fogadta őket. Nem is számítottak másra. Sokat öregedett, állapította meg magában Silje, bár a gyér fényben nehezen vette ki a vonásait. Az idő szemlátomást kikezdte az öreg boszorkányt is, aki egy emberöltővel idősebb volt Grimarnál és vagy kettővel Tengelnél. Silje tulajdonképpen örült, hogy ilyen sötét van a szobában. Grimar arca sem volt valami bizalomgerjesztő, de Hanna még rajta is túltett. Magukon viselték az átkos örökséget minden tekintetben. – Végre megjöttetek - mondta nyersen az öregasszony. – Már azt hittem, soha nem értek ide. – Silje étellel kínált, Hanna – mondta gyorsan Grimar. Majdnem elsírta magát a meghatottságtól. – Igen. Tudom, hogy abban a majorban nem sajnálják az embertől az ételt – sziszegte Hanna. – Többször ettem ott, mint te. Én segítettem világra Silje kislányát. Láttam, milyen szépen rendben tartanak mindent, elhiheted. Miután bebizonyította Grimarnak, hogy őt is becsben tartják a majorban, vendégeihez fordult. – Tengel! Micsoda butaság ez, hogy nem mentetek el Eldriddel? – Hanna úgy beszélt a mások szemében oly félelmetes férfival, mint egy gyerekkel. – El kellett volna mennünk? - kédezte nyugodtan a férfi. Úgy tűnt, nem lepték meg Hanna szavai. – Mindig is buta voltál – fortyogott Hanna. – Mindig tekintettel voltál valamire. Pedig jól tudod, hogy a mi fajtánknak nincs ideje arra, hogy kedves legyen! Te meg olyan kedves vagy mindenkihez, mint egy ártatlan bárányka, csak hogy ne szóljanak meg! – Hanna előrehajolt, hogy jobban lássa unokaöccsét. – Figyelj rám! Tudom, hogy te is megérezted, amit én. Különben nem hagytad volna Eldridre az állatokat. Ezt az egyet okosan tetted. Most viszont készülj az útra, Tengel! Ne této-

28

vázz! A férfi csendben, kifejezéstelen arccal hallgatta végig az öregasszonyt, majd megszólalt: – És magukkal mi lesz, Hanna anyó? A boszorkány visszahanyatlott párnáira. – Mi már öregek vagyunk. De a gyerekek és a feleséged... Gyere ide, Silje! Furcsa hangulat volt az apró, sötét szobában. Mintha minden sarokban szellemek ülnének őket figyelve és nyöszörögnének, mint amikor elrontott életét siratja valaki. Silje leküzdötte ellenszenvét és közelebb lépett az ágyban fekvő alakhoz. Hanna mégiscsak megmentette egyszer kislánya és az ő életét. Erről sohasem szabad megfeledkeznie. Az öregasszony ráncos kezével megfogta Siljéét. – Te és a gyerekeid, Silje. Te mindig, ti mind... Eh, felejtsük el! Gondoskodj arról, hogy ezt a lusta fickót, akihez feleségül mentél, kividd ebből a völgyből! – mondta Hanna. Majd csendesen hozzáfűzte: – Mert ezúttal én már nem segíthetek neked. Silje megdöbbent. Hanna tudta! Hanna tudta, hogy állapotos! Hát persze. Hanna mindig mindenről tudott. Átölelte az öregasszony kezét. – Miért gondolja, hogy itt kellene hagynunk a völgyet? Hanna Tengelre pillantott. – Hát Tengel nem mondott neked semmit? – Nem, nem mondtam semmit, mert magam is csak félelmet érzek, de nem tudom, mitől félek. Az öregasszony bólintott. – Én nem csak érzem, hanem látom is a veszélyt. Valaki bosszút esküdött a Jéghegyek Népének fiai közül. Szörnyű dolgok fognak még történni. – Heming? – kérdezte Tengel halkan.

29

– Igen. Heming bosszút akar állni a megaláztatásokért. Már régóta nem kaptak hírt Hemingről. Azt hitték, valahol messze jár vagy meghalt régen. – Most talán megérted végre, hogy cselekedned kell. – Biztos benne, hogy valóban veszély fenyeget minket? A boszorkány most már dühös volt. – Mégis mit gondolsz? Miért kérettelek ide valamennyiőtöket? Szinte éget belülről az az érzés, hogy sietnetek kell. – Rendben van. Megfontolom, amit tanácsol. – De gyorsan döntsél, és engedd meg, hogy beszéljek a lányoddal, azaz a nővéred lányával, Sollal. Egyedül kell maradnom vele! – De Hanna anyó! – csattant fel Tengel hangja, most már szigorúan. – Ne avatkozz bele mindenbe! – kiabálta az öregaszszony iszonyú hangon. – Micsoda balszerencse, hogy egy ilyen tehetséges lány, mint Sol, a te kezedbe került. Takarodj innen! És vigyázz a kicsi Liv Hannára, mert megkeserülöd! Tengel elköszönt. Hanna és ő mindig is harcban álltak egymással. Hanna boszorkány volt, aki mindenáron tovább akarta adni az örökséget, ő boldogtalan volt amiatt, hogy a kiválasztottak közé tartozott, és mindent megtett annak érdekében, hogy elfelejtődjék az átkos örökség. Silje ösztönösen előrehajolt és megcsókolta a pergamenszerű arcot. Most egészen közelről láthatta Hanna szemét, amely úgy csillogott, mint a csillaghúr virága az erdő alján. – Menjetek csak előre – mondta Grimar –, Sol majd utolér benneteket. Amikor rákanyarodtak a hazafelé vezető útra, megszólalt Silje. – A nyugtalanságod engem is megfertőzött, Tengel. És Grimar, szegény... semmit sem tudok róla. Hanna árnyéka mindig elta-

30

karta. De ma rájöttem, hogy ő is érző emberi lény, és nagyon megsajnáltam. – Ne sajnáld – mondta Tengel. – Grimar csak eszköz Hanna kezében. Mindent örömmel végrehajt, amit a vén boszorkány parancsol. A völgybeliek tudnának neked mesélni eltűnt emberekről és hasonló szörnyűségekről, amire már senki sem emlékszik vissza szívesen. Soha senki nem mert szembeszegülni vele, mert tudták, hogy Hanna áll a háttérben. És Hannát komolyan kell venni. Silje még mindig hitetlenkedett. – Akkor is sajnálatraméltó, és tulajdonképpen Hanna is az. – Hálásak lehetünk a sorsnak, hogy Hanna védelme alatt állunk, és ez inkább a te érdemed – ismerte el Tengel. – Milyen undorítóan néztek ki – jegyezte meg Dag. – Tényleg elköltözünk innen? – Még nem tudom –felelte Tengel. – Igen, elmegyünk – mondta erre Silje. – Nincs hová mennünk – ellenkezett Tengel –, nem tehetjük ki a gyerekeinket egy ismeretlen világ veszélyeinek. Silje nem törődött férje aggodalmaskodásával. Már ma elkezdünk csomagolni. Tengel felsóhajtott. – Ahogy akarod. Miután végleg úgy döntöttek, hogy elhagyják a völgyet, Tengel is lázasan tevékenykedni kezdett. Végigjárta a melléképületeket és eltett mindent, amire csak szükségük lehetett. – Nem hinném, hogy néhány napon belül útnak indulhatunk – mondogatta. – Még halat kell fognom, amit becserélhetek a szomszédoknál húsra. Ezenkívül ki kell javítanom a szekérrudat. – Nagyszerű – lelkesedett Silje –, legalább lesz időm kimosni a piszkos ruhákat. Szent ég, hogy mennyi kacatot halmoz fel az

31

ember! – nézett végig a kidobandó holmikon. Tényleg hihetetlen. Holnap elégetjük az egészet – mondta Tengel, aztán kiemelte a faliszekrényből a gyönyörű mozaiküvegablakot. – Ezt mindenképpen magunkkal visszük. – Jó – egyezett bele Silje is. – Talán emlékszel még, egyszer azt mondtad, hogy más házon lenne a helye. – És ha igazam lesz? – jegyezte meg a férfi. Valami más is a kezébe akadt. Silje könyve. – És a könyvet is feltétlenül elvisszük. A férfi elmosolyodott, amikor Silje sietve kivette kezéből és a többi holmi közé rakta. – Azért nem kell mindent magunkkal vinnünk, hisz nyáron visszajövünk, ugye? – Igen. Én is így remélem, de örülök, hogy te mondtad ki először. – Szeretem ezt a csodálatos völgyet – jelentette ki komolyan Silje. – Hiányozni fog a tó, a hegyek és az ingoványok, a hegyoldalakban nyíló violák és az apró kék virágok. Csak a bezártságot viselem nehezen. És a völgylakók egy része egyáltalán nem fog hiányozni. – Ebben egyetértünk – fogta meg Tengel felesége kezét és megcsókolta, mielőtt a gyerekek bejöttek volna a házba. Silje megtalálta azt a faragott ládikót, amit Tengeltől kapott nászajándékul. Leszakítottam egy liliomot, mielőtt megkaptam volna hozzá az Ég áldását, jutottak eszébe Tengel szavai. Sohasem fordult meg a fejében, hogy ő bizony sokkal szebb dobozkát is tudna készíteni. A ládikót féltett kincsei közé rejtette. Elérzékenyült mosollyal nézett végig Dag csecsemőruháin és a többi holmi közé tette, amit majd magukkal visznek. – A gyerekeknek már igazán ágyban a helye. Egészen kimerültek a csomagolástól.

32

– Bizony. A nap is lebukott a csúcsok mögött. Későre jár. De hol vannak egyáltalán? Mindketten kimentek az udvarra. Szinte összeütköztek a feléjük rohanó gyerekekkel. – Apa! Anya! Nézzétek! – kiabálták izgatottan. – Valami ég a távolban! Silje és Tengel követte őket. Amikor megkerülték a házat, már látták a tüzet és hallották az emberek kétségbeesett kiáltozását. A hangok a völgynek abból a feléből jöttek, ahová a gleccser alatt vezető alagút nyílott. – Istenem! – suttogta Tengel. – Az őr háza ég – mondta Silje. – Segítenünk kell neki. – Nem – jelentette ki határozottan Tengel. Arca egyre jobban elsápadt. Nemcsak az ő háza ég, Hannáé is. És a Bratteng-major is. Silje! – kiáltott fel kétségbeesetten a férfi. – Arrafelé már nem jutunk át. Túl későn eszméltem fel. – Ó nem! – jajveszékelt az asszony. – Gondolod, hogy ez Heming műve? – Igen. Egész biztosan fogságba esett megint és hogy mentse mocskos irháját, elárulta a völgybe vezető utat. Ezenkívül nyilván fűti a vágy, hogy bosszút álljon rajtam és rajtad, amiért megvertem, amikor meg akart erőszakolni. Hallgatnom kellett volna a belső hangra, amely már régóta figyelmeztet, hogy hagyjuk el a völgyet! És hallgatnom kellett volna Hannára is. Istenem, mit tegyünk most? – Hanna háza – jajgatott Sol. – Hanna háza ég! Oda kell mennem. Tengel kénytelen volt erővel visszatartani a kislányt. Sol beleharapott a férfi karjába, de most nem volt arra idejük, hogy megszidják. – Egy csomó férfit láttunk a jégkapunál. Olyan furcsa, fényes sapkájuk volt – Katonák. A sisakjuk fénylett.

33

Tengel kezdett magához térni. – Siessünk! El kell rejtőznünk. Szerencsére a mi házunk fekszik a legmagasabban, úgyhogy ide érnek fel utoljára. Ám az is biztos, hogy elsősorban velünk akarnak végezni, Gonosz Tengel igazi leszármazottaival. – Merre menjünk? kérdezte Silje, aki egyébként bármire képes lett volna, csak megmeneküljenek.. – El kell érnünk az erdőt. Az az egyetlen hely, ahol biztonságban lehetünk. Csak az a kérdés, meddig bírjuk tartani magunkat. – És a hágó, fenn a hegyen? Tengel megtorpant. – Keljünk át rajta? Talán igazad van. Más választásunk úgysem marad. Bár nem lesz könnyű feladat. A nyírfaerdő elrejt bennünket egy darabig. Előkészítem a lovat, amíg te összeszeded a legszükségesebbeket. De lehetőleg minél kevesebbet! A szabadban kell éjszakáznunk, ne feledkezz meg a bőrökről. Gyerekek, segítsetek anyátoknak! Kevés az időnk. Végre Sol is belátta, hogy az életükről van szó és engedelmeskedett. De egész idő alatt szipogott és Hanna háza felé tekintgetett, amelyet már teljesen beborítottak a lángok. Az emberek ide-oda futkostak. A rajtaütést jól megszervezték, senkinek egy percnyi időt sem hagytak a menekülésre. Siljét mindez arra az estére emlékeztette, amikor Benedek házából kellett menekülniük. Csak annyi volt a különbség, hogy most még gyorsabban kellett odébbállniuk. – A kismacskám! – kiabált Sol. – Nem láttátok valahol? – Silje maga is nagyon szerette az állatokat, így megértette a kislány fájdalmas aggodalmát. – Nézd meg a szénapadláson, és ha megtaláltad, dugd ebbe a zsákba! Sol megragadta a zsákot és már szaladt is a macskát keresni.

34

– Figyelmeztetnünk kellene a szomszédainkat – mondta Silje Tengelnek, amikor utánanézett, hogy a férfi elkészült-e már a kocsival. – Már nincs rá időnk. – De hát az állataik... – Azt majd elviszik magukkal a fogdmegek. Számítanak rá, hidd el. Ezt a babát nem vihetjük el, Silje. – Értsd meg, hogy nem mehetünk el Liv babája nélkül! Még Tengel faragta a kislánynak, Silje pedig ruhát varrt neki. Liv ragaszkodott a babához. – Elhiszem, de remélem felmértétek, hogy pillanatokon belül indulnunk kell! Már minden a helyén volt, Silje könyve, Dag ruhái, még az esküvői ládikó is. – Szörnyű, hogy ennyire ragaszkodsz a személyes dolgaidhoz, Silje, de hát ezért vettelek feleségül. Viszont egyvalamiről megfeledkeztél. Hol van a mozaikablak? – Azt most nem vihetjük magunkkal! – Éppenhogy azt kell elvinnünk – jelentette ki határozottan a férfi. – Ültesd fel a gyerekeket a lóra, és indulunk ! Silje fölemelte a két legkisebbet a ló hátára. Közben azon tűnődött, hogy nemcsak ő ragaszkodik fölösleges dolgokhoz. Hogy gondolhatta Tengel, hogy az ablakot is magukkal vihetik? – Sol! Sol! Merre vagy? Gyere, mennünk kell! – Sol felbukkant a szénapadlás ajtajában. – Nem találom a macskát – zokogta. Közben Tengel is fölbukkant, kezében az ablakkal. – A macskát? A gabonatárolóknál láttam az előbb. Biztos egérre vadászik – mondta a kislánynak. Sol eliramodott a tárlók irányába és amikor már végre útra készen álltak, megjelent, maga előtt egy zsákot himbálva. A zsákból hosszú, fekete farkinca bukkant elő.

35

– Hála Istennek! – sóhajtott fel Silje, amikor megpillantotta Solt és a macskát. Pár perc múlva már a nyírfaerdőben jártak. – Nagyon kevés az élelmünk – fordult Silje aggódva Tengelhez. – Grimar megette az összes szedrünket és minden egyebet, amink csak volt. Holnap akartam kenyeret sütni. – Ezen már nem segíthetünk. Azért csak maradt valami? – Persze. Csak éppen nem tart majd sokáig. Addigra vastag füstfelhő borította a Jéghegyek Népének völgyét. Tűzropogás és félelmetes kiáltozás hallatszott a hátuk mögött, néha egy-egy halálsikoly és segélykiáltás. Siljének hányingere volt. Fájt a szíve az áldozatokért, és maga is nagyon félt. Alig bírt lépést tartani Tengellel, aki óriási léptekkel haladt előtte és hajtotta a lovat. A három gyerek a ló sörényébe kapaszkodott. Silje alig kapott levegőt, a légcsöve kiszáradt és égett. Túl sok terhet cipelt magával, tulajdonképpen minden nála volt, ami már nem fért a lóra. Tudta, hogy sietniük kell. Utánuk akarta kiáltani, hogy várják meg, mert nem bír sietni. Ezentúl még egy gyermekre kell gondolnia. Mégsem kiáltott. Tudta, hogy minden percre szükségük van. Micsoda borzalmas helyzet! Az üldözők a sarkukban vannak, kétségbeesetten kellene menekülnie, de nem bír. Tengel végre megállt és bevárta. Silje egy tisztáson érte őket utol. Zihálva állt meg Tengel mellett. A lába remegett. Letekintettek a völgybe. Minden ház lángokban állt. A fejedelemé is, azóta szénné éghettek a ház faragott oszlopai is. És az ő házukat is felgyújtották. Tengel gyermekkori otthonát. – Ó, Tengel! – jajveszékelt Silje. – Mennünk kell! – szólt hozzá a férfi. – Mégpedig gyorsan. – Gondolod, hogy már a nyomunkban vannak? 36

– Még nem. De sohasem lehet tudni, úgyhogy induljunk ! Nem sokáig pihenhetett. Férje csak arra várt, hogy utolérje őket és már ment is tovább. Tengel legalább kifújhatta magát. Megerőltető volt ilyen iramban felkaptatni a hegyen. A félhomályban még egyszer lenézett a völgyre. Minden hajaszála égnek állt attól, amit látott.– Tengel! – kiáltott férje után. – Nézd csak! A férfi megállt és fogai közt szitkokat szórt. Éppen alattuk három fiú szaladt az erdő felé, nyomukban egy csapat katonával. – Szerencsétlen gyerekek – siránkozott Silje. – Nem elég, hogy meghalnak, még ránk is irányítják a katonák figyelmét! Nem menekülhetünk mi sem! Bukdácsolva utolérte Tengelt és a lovat. – Ne nézzetek oda, gyerekek ! – suttogta Tengel, majd megragadta Silje kezét, a másikkal pedig a gyeplőt, és indult tovább. Velőtrázó sikoltást hallottak. Silje tudta, hogy a fiúk menekülése véget ért. Nem bírt hátra nézni. Tengel megfordult. A katonák még mindig ott állnak. Vitatkoznak valamin. Ha csöndben maradunk, itt nem vesznek észre. Kibírhatatlan volt a várakozás. Silje kinézett a nyírfaágak között. Hangosan zihált, a szeme előtt pedig minden körben táncolt a fáradtságtól. De annyit látott, hogy micsoda pusztítást vittek végbe ilyen rövid idő alatt a virágzó völgyben a katonák. Ott voltak mindenütt. Az ösvényeken, a házak között. A teheneket összeterelték és már hajtották is a gleccseralagút felé. Kevés állat volt a völgyben, de azt mind elhajtották. A falubelieknek viszont nyoma veszett. Megborzongott. – Nem tudom, hová tűntek a katonák, akik az előbb még alattunk álltak. Vagy felénk tartanak, vagy visszafordultak. Nem tudom eldönteni – tűnődött Tengel. – Induljunk, majd

37

meglátjuk, mi történik. Felfelé haladva egyre szűkült az ösvény: Silje minden segítség nélkül kaptatott utánuk. Görcsölt a gyomra. Már nem sokáig lesz képes titokban tartani a szíve alatt megbújó kis élet létezését. Halántéka lüktetett, lába elzsibbadt. Ha levegőt vett, tüdejét mintha tűvel szurkálták volna. Tengel most nem állt meg egy percre sem. Hirtelen véget ért a nyírfaerdő. Széles, nyílt fennsíkra értek. Itt már bárki megláthatta őket. Nyári napfordulókor mindig világosak az éjszakák. Silje már nem bírta tovább. Megbújt egy sziklatömb mögött és várt. Nagyon szenvedett. A gyomra elviselhetetlenül görcsölt. Aztán nagy nehezen összeszedte magát, vett néhány mély levegőt és tovább botorkált. Tengel visszament hozzá. – Kedvesem – szólt feleségéhez, a hangján már érződött, hogy sejti. – Nem akarsz nekem mondani valamit? Silje lábai fölmondták a szolgálatot, összerogyott. – Igen, most már el kell mondanom – lihegte halkan. Férje átkarolta és odatámogatta a lóhoz. – Kedvesem – ismételte ismét gyengéden Tengel –, kicsi bolondom! Miért nem merted elmondani? – Nem mondhattam el, mert féltem, hogy rá akarsz beszélni olyasmire, amivel nem értenék egyet. – Ebben teljesen igazad van. De most ne gondolj erre. Ne félj tőlem, Silje! Most segítségre van szükséged. – Túl gyorsan mentél – lihegte még mindig kimerülten Silje. – Nem tudtalak követni. – Nem vettem észre, mennyire kimerültél, mert mindig ott jöttél a nyomunkban. Siettem, mert féltettem a gyerekeket. Mindenképpen el kellett kerülnünk a találkozást a katonákkal. Bízzál bennem, kedvesem! Sol, Dag! Adjátok át a helyete38

ket anyátoknak! Pihennie kell. Folytatták az utat, de most már lassabban. A gyerekek sem bírtak gyorsabban menni. Siljének fájt, hogy gyalogolni látja a gyerekeket, de nem volt más választásuk, hisz még a lovon is alig tudta magát tartani. Liv mögötte ült, apró kezével görcsösen kapaszkodott anyja szoknyájába. Ismét lenézett a két nagyobb gyerekre. Köpenyben voltak, éppúgy mint az apjuk. Ők is elfáradtak már, de összeszorított foggal, rendíthetetlenül mentek tovább. Silje azon tűnődött, hogy mennyit értenek az egészből. A macska idegesen mocorgott a zsákban, Sol viszont egyre erősebben fogta, nehogy kiszökjön belőle. Silje önkéntelenül is hátra nézett. – Tengel! Ezek látnak minket! Éppen a falu fölött vagyunk. A füst eltakar bennünket. – De mi van akkor, ha valaki feljebb merészkedett és már a nyomunkban van? – Ne aggódj ! Lovagolj tovább. Ő viszont megállt. Silje csodálkozva nézett férjére. Elállt a lélegzete, amikor meglátta, mit művel Tengel. Kiment a szakadék szélére, a falu felé fordult. Felemelte mindkét kezét. Tenyerét kifelé fordította, mintha súlyos csapást akarna elhárítani. Iszonyatos erő sugárzott belőle. Silje még nem látta, milyen az, ha Tengel felhasználja a birtokában lévő hatalmat. Még jobban megdöbbent, amikor azt látta, hogy Sol Tengel mellé térdel, lopva ránéz, majd pontosan azt csinálja, amit ő. Silje moccanni sem mert. Dag és Liv csodálkozva, már-már áhítatosan nézett mindkettőjükre. Testtartásuk valóban tiszteletet és csodálatot váltott ki a szemlélőből. Kis idő elteltével Tengel leeresztette a kezét és fellélegzett.

39

Sol követte a példáját, majd mindketten visszafordultak. – Mit műveltek? Csak nem láthatatlanná tettek bennünket üldözőink előtt? Tengel elnevette magát, – de szeméből még mindig ünnepélyes komolyság áradt. – Nem. Erre senki nem lenne képes. Csak a gondolataikat irányítottam el rólunk. Silje nem egészen értette. – Rájuk kényszerítetted a saját akaratodat? – Mondhatjuk így is. – Gondolod, hogy hatásos lesz? – Nem tudom – mondta Tengel. – Nem ismerem az erőm korlátait, de mindent megtettem, ami csak tőlem tellett. – Vajon Sol tisztában van azzal, mit csinált? Tengel megborzongott. – Biztos vagyok benne. Csak úgy áradt belőle az erő. Éreztem, hogy segíteni akar. Félek, Silje... félek, hogy Sol még meglepetéseket fog okozni nekünk. Silje halkan odasúgta Tengelnek. – Amikor fölmálháztuk a lovat, Sol egy aprócska csomagot csúsztatott a köpenyébe. Azt hitte, nem veszem észre, mit csinál. – Én is láttam. Hannától kapta. Nála hagyod? – Hogy nála hagyom-e? – ismételte el felesége szavait a meszszeségbe bámulva a férfi. – Ezt neked kell eldöntened. Nem hiszem, hogy ez az én dolgom lenne... ha arra gondolok, hogy Hanna... hogy ez esetleg Hanna öröksége lehet? – Biztos, hogy így van. Már régóta tudom, hogy Hanna Solt szemelte ki utódául. Valaha velem is próbálkozott, de én ellenálltam. Azóta gyűlölt teljes szívéből. Sol valóságos ajándék volt számára. A csomagban Hanna tudományának nagy része rejtő-

40

zik. Például balzsamok, meg varázsszövegek, amelyeknek nem szabad feledésbe merülni. Azt hiszem, Hanna már csak azért tartotta magát életben, mert arra várt, hogy átadhassa a tudását valakinek. Most még nem akarom elvenni Soltól ezt a veszélyes örökséget. – Igazad van. Gyerekek! Indulunk! Szerencsére most már sötétebb volt, de mégsem annyira, mint a téli éjszakákon. Nagy szükségük volt, hogy lássák, merre mennek, mert már közel jártak a hágóhoz. Gondolod, hogy a ló át tud menni? – kérdezte bizonytalanul Silje, amikor megpillantotta a hasadék fölött a fenyegető, jéggel borított sziklaszirteket. – Megpróbálok másik utat keresni. Különben itt kell maradnia. – Itt? Ebben az elhagyatott völgyben, ahol minden oldalról hegyek vesznek körül minket? Szó sem lehet róla! – Nem így gondoltam, Silje. Silje dühösen nézett férjére. Már sejtette, mire gondol. – A ló velünk jön – jelentette ki. – Szükségünk van rá, ugye? – Igen. – És neki is szüksége van ránk. Tengel elfordult, hogy eltakarja mosolyát. Nem bírta ki nevetés nélkül. Silje olyan elszántan tiltakozott, hogy arca teljesen belepirult. Akár az élete árán is megvédené a lovat, jutott eszébe. Meghatotta fiatal felesége elragadtatása. Szemében könynyek gyűltek. Ismét elfordult. Lassan, lépésről lépésre tapogatóztak a kőtörmelék között. Néha vissza kellett fordulniuk, mert az út annyira járhatatlannak bizonyult. A ló megnehezítette az átkelést, de most már mindannyian azon voltak, hogy velük együtt tegye meg az utat.

41

Azután szinte egyszerre megfordultak, és egy utolsó pillantást vetettek a Jéghegyek Népének elpusztított völgyére. A völgyből már nem sok látszott. Azt is csak sejtették, hogy merre van elhagyott és felperzselt otthonuk. A vastag füstréteg mindent betakart. Csendben álldogáltak. Tudták, hogy soha többé nem térnek ide vissza. Dag szipogott, nehezen tudta palástolni elkeseredését. Tengel átkarolta a fiút, sejtette, hogy Dag megértett mindent. – Gondolataimban megőrzöm a völgyet, olyannak amilyen volt – mondta elcsukló hangon Silje. – Boldogok voltunk odalenn mindannyian. De azt soha nem fogom megbocsátani a völgybelieknek, hogy bántották a gyerekeinket. Tudom, hogy csak bűnbakra volt szükségük, hogy elrejtsék saját fogyatékosságukat. És Gonosz Tengel utódait mindig könnyű volt vádolni. Tengel helyeslően bólogatott. – Tengel! – kiáltott fel hangosan Silje. – Emlékszel még arra, mit mondott egyszer Hanna? Azt mondta, hogy egy nap mi leszünk a Jéghegyek Népe, mi és senki más. – Igen, emlékszem. Most hát tudjuk, mit látott akkor. – Ezek szerint senki nem élte túl. Ó, Tengel! Olyan szörnyű erre gondolni! Eszébe jutottak a völgybeliek. Egyenként jelentek meg lelki szemei előtt... Silje nem bírta tovább. Fölállt. – Mi lehet Eldriddel? És a férjével?, Rájuk nem gondolt Hanna? – Eldriddel kihal a családja. Hanna őket nem tekintette közénk tartozónak. – És Heming? – Valószínűleg ő is halott már. Nem hinném, hogy életben hagytak egy árulót, még ha az ő javukat szolgálta is. Nyilvánvaló, hogy minden úgy történt, ahogy mondtam. Fogságba esett, és

42

hogy magát mentse, elárulta a hozzánk vezető utat. „Boszorkányok és varázslók patkánylyuka", így nevezték a külső világban mindig is a Jéghegyek Népének völgyét. Gondolhatod, hogy örömmel pusztítottak el mindenkit, aki csak a karmuk közé akadt. Silje látta, hogy Sol keze a zsák szájával babrál. Összepréselt ajkai közt Heming nevét sziszegte. – Heming, Heming ! Hát így hívnak téged ! Dag ezzel szemben inkább a dolgok jó oldalát vette észre. – Szóval szerencsénk volt, ugye? – Feltehetőleg felelte Tengel szárazon. – Gyertek, indulnunk kell. – Egész éjjel megyünk? – Igen: Ez a hely nem alkalmas a pihenésre és az éjszakák elég világosak még ahhoz, hogy lássuk az utat. Fontos, hogy jelentős előnyre tegyünk szert üldözőinkkel szemben. Hamarosan kiérünk a gleccser hátára, és akkor már nem lesz könnyű dolgunk. Majd én megyek elöl és egy bottal kitapogatom a hóval borított hasadékokat. Egyenként kövessetek. A ló mögöttünk jön. Majd be kell tekernünk valamivel a patáját, hogy könnyebben járjon a jégen. Életveszélyes átkelni a gleccseren, de nincs más választásunk. Silje bólintott. Helyet cserélt a gyerekekkel. Tengel mellett haladt végig az éles kövekkel borított sziklavölgyben. A ló idegesen fújtatott. Megriadt a barátságtalan vidéktől és nehezen talált megfelelő helyet, ahová patáit nyugodtan lerakhatta, bár Silje megpróbált segíteni neki. A Jéghegyek Népének völgye végleg eltűnt mögöttük.

43

3. fejezet

Rosszul sejtették, hogy Heming meghalt. Az áruló életben volt. Pontosan elmondott mindent a katonáknak, azt is, hol keressék Hannát és Tengelt. Nem esett nehezére feladni rokonait, különösen, ha a megalázó verésre gondolt, amit Tengeltől kapott néhány évvel ezelőtt. De miután Heming kihallgatásán jelen volt a várnagy felesége és leánya, a jóképű ifjút szabadon engedték, azzal a feltétellel, hogy elhagyja Trondheimet és nem tér vissza többé. Mentségére szolgáljon, hogy rettegett apja és a völgyben lakó rokonai életéért. Abban bízott, hogy a katonák csak a boszorkányokat és a varázslókat pusztítják majd el. Némi kétely azonban mindvégig élt benne és nagyon nyomasztotta. Hat fegyveres rontott Hannára és Grimarra. A hat legbátrabb katona. Miután végeztek velük, elindultak lefelé a hegyről. Ők vállalták a legnehezebb feladatot, ezért a parancsnok nem szabott rájuk mást. Nyugodtan ballagtak hát lefelé. Heming óvta őket Hannától. 44

Már a gleccser alatt jártak. Hangjuk kísértetiesen visszahangzott a jégfalakon. – Nem volt valami megerőltető feladat – mondta a legfiatalabb. – Egy vénasszony, aki olyan összetöpörödött volt, hogy alig lehetett látni! – Lándzsáját a falba döfte. A fémes hang végtelen hullámokban csendült a hosszú folyosókon. – Láttátok, hogyan nyársaltam föl a vénembert? – kérdezte röhögve egy vöröshajú katona. – Igen – nyugtatta meg a legidősebbik a társát –, de az öregaszszony nagyon undorító volt. – Bűzlött. A földbe gyökerezett a lábam, amikor megláttam. Elhallgattak. A hideg alagút kísérteties hangulata a borzalmas emlékek felidézésére késztette őket. – Azt nem mondhatnám, hogy félt tőlünk – mondta egyikük, akit Willibertnek hívtak. – Láttátok, amikor gúnyosan belenevetett a tűzbe? Alig bírt fölállni, de még így is félelmetes volt. Az az érzésem támadt, hogy várt minket. – Azt hiszem, igazad van. Láttátok a körmeit? – kérdezte a hatodik, egy langaléta fiatalember. – Megkarmolt, de még hogy! Olyan volt, mint egy rothadó hulla. – Élesek voltak a körmei. Engem is megkarmolt, amikor mögéje kerültem. – Én is éreztem valami hasonlót, amikor megfogtam a karját. – Én csak egyetlen körmöt éreztem a karomon. Mindannyian megérintették Hannát, és ez a közvetlen találkozás mindegyiküket undorral töltötte el. Mivel Hanna boszorkány volt, meg kellett égetni, és a szobában égő tűz erre nem volt alkalmas. – Hallottátok, mit kiáltott, amikor végre kivonszoltuk az udvarra és meggyújtottuk a máglyát? – Én semmit sem hallottam. – Azt mondta: „Most már megmenekültek!". Csak ennyit.

45

Talán a másikra gondolt, a varázslóra, akit szintén meg kellett volna égetni. Most már mindegy. Nem a mi feladatunk volt, hogy azt is elkapjuk. – De a vén szipirtyóval sikerült elbánnunk! Ismét mély csend következett. Nyomasztóvá vált az emlékezés. Kiértek az alagútból a tágas fennsíkra. Világos volt az éjszaka. Orrukat megcsapta a számukra szokatlan, erős hegyi levegő. Siettek. Nem volt kedvük egymáshoz szólni. A legfiatalabb hirtelen vakarózni kezdett. – Az ördögbe! De viszket a karom! Kis idő múlva megállt egy másik, a vörös hajú. – Várjatok, nem tudok ilyen gyorsan menni. – Mi van veled? – kérdezte tőle a legidősebb. – Azt hiszem, lázam van. A legfiatalabb feltűrte az ingujját, hogy megnézze, mitől viszket annyira a karja. – Istenem, mi ez itt? Karja telis-tele volt gennyes kelésekkel. Társa visszahőkölt. – Hisz himlőd van! – Az nem lehet! A himlő nem így néz ki. A pestis sem. Ezek sokkal nagyobb kelések. Ez valami... nem tudom mi lehet. Tovább mentek, de már távol tartották magukat a legfiatalabbtól. A rövid fű közt susogott a szél. Mintha megátkozná őket. A fű ellenségesen fogta közre lábukat, mintha készülnének valamire a növények. – Várjatok! – kiabálta a vörös hajú. - Nem bírom tovább... – Mi van már megint? – A láz... mintha a pokol összes tüze égne bennem. Istenem! Ez nem lehet igaz! A kezem... tele van szörnyű kelésekkel. Várja46

tok! Várjatok! Ne hagyjatok egyedül! Segítségre van szükségem! Megpróbált utánuk futni, de hiába. A szíve nem bírta. Aztán újra próbálkozott, de a többiek már messze jártak. Már csak apró, homályos pontok voltak a láthatáron. A fiú kétségbeesetten szitkozódott. Feljött a hold. A vörös hajú katona lassan botorkált a fennsíkon. Sisakját elhajította, túl melegnek érezte. Zúgott a feje, lázas volt és elkeseredett. Nem tudta, mi történik vele. Előrenyújtotta a kezét. Egész testét hólyagok borították. Az arcát is. Teste iszonyatosan viszketett. – Várjatok! Várjatok! Ne hagyjatok itt pusztulni! – kiabálta, mintha a többiek hallanák, amit mond. De már nagyon messze jártak, és akkor sem segítettek volna rajta, ha meghallják segélykiáltásait. Aztán felbukott egy mozdulatlan testben. Legfiatalabb társa volt az. Már meghalt. Szeme az égre meredt, arcát iszonyatos kelések borították. A vörös hajú felordított és tovább tántorgott. Kis idő múlva a torkához kapott és térdre esett. Nehezen tartotta meg egyensúlyát, előrebukott, majd elterült a füvön, és ő sem kelt fel többé. A többiek egyre gyorsabban mentek. Hajtotta őket a félelem. Amikor a mocsár végéhez értek, felordított a kövér katona. – Engem is megfertőztek! Nézz ide! Nézz ide! Hisztérikusan ugrált körbe-körbe, és megpróbált szabadulni a kelésektől. – Ez pestis! Ez csak pestis lehet ! – Nem – sóhajtotta a legöregebb. – A pestis nem ilyen. Emellett nem végez ennyire gyorsan az áldozatával. Ez valami más lehet. A boszorkány átka! Betegséget bocsátott ránk, amikor megkarmolt valamennyiünket. – De engem nem fertőzött meg – kiabálta Willibert. – Nézd csak meg a kezemet! Tiszta. Nyoma sincs rajta a betegségnek! Én alig voltam a közelében. Túl fogom élni! 47

– Én is – tette hozzá gyorsan a langaléta. – Én végképp nem csináltam vele semmit. Ezt ti is tanúsíthatjátok! Kedves voltam hozzá, én nem vagyok bűnös! A legöregebb sem érezte magát valami jól, de egy szót sem mert szólni. Gondolni sem akart arra, hogy bármi történhet vele. – Túl fogom élni – ujjongott megint a langaléta. – Te viszont – mondta a kövérnek –, hamarosan magadra maradsz! Te voltál az, aki... – Fogd be szád! – ordított rá a kövér. – Mindannyian hozzájárultunk a halálához. Éppolyan vétkes vagy te is, mint én. – De én nem! Én nem vagyok vétkes semmiben! Addigra már ő is buzgón vakarózott. Bár valószínűleg inkább maga idézte elő a betegséget azáltal, hogy társai helyébe képzelte magát. Ő igazán barátságos volt az öregasszonyhoz. Annak a kis pofonnak, amit adott neki, igazán nincs jelentősége... – Ne hagyjatok itt – hörögte most a kövér. – Nem tehetitek ezt velem! Segítsetek! Mintha nem is hallották volna kiáltásait. Gyorsan elhagyták, átadva a lassú, magányos halálnak. A hat katona közül egyik sem érte el a legközelebbi lakott települést.

A gleccser tetején éppolyan nehéz volt átjutni, mint ahogy Tengel korábban mesélte. Silje később is félelemmel idézte fel magában, amikor először pillantotta meg a fénylő jégtömeget, amelyet meredek sziklacsúcsok zártak körül. A jégfolyam még mozdulatlanságában is hömpölyögve vájt magának utat a kőfalak között. Életnek sehol semmi nyoma. Még egy kis fűcsomó sem zöldellt az élettelen szürkeségben. Ám az égen egyre feljebb emelkedő holdsarló fényében a jég csillogni kezdett, mint a hegyikristály.

48

Silje sejtette, hogy soha életében nem feledi majd ezt az utazást. Szívét kétségbeesés szállta meg, és a gyerekek iránt érzett állandó aggodalom. Liv már nem bírta tovább. Félálomban botladozott a hóban, majd összerogyott. Nem tehettek mást, mint hogy rákötözték a ló hátára, bár tisztában voltak vele, hogy ez veszélyes. Nem is mertek jobban belegondolni. És ha a ló megbokrosodik vagy lezuhan, mi lesz akkor a kisgyerekkel? Ők maguk annyira erőtlenek voltak, hogy képtelenek lettek volna cipelni a kislányt. Tengel haladt legelől, egy bottal próbálta megállapítani, mennyire biztonságos az út a hó alatt. Ő vezette a lovat is, Silje pedig a csomagok egy részét cipelte és vigyázott a két idősebb gyerekre. Sol és Dag még bírta, viszont minden türelmük elfogyott már. Gyorsan keresztül akartak jutni a hideg völgyön, megfeledkezve minden óvatosságról. Ám Tengel nem engedte őket előre. Figyelmeztette a két gyereket, hogy minden lépésükre vigyázzanak, mert bármikor belezuhanhatnak egy hó alatti üregbe vagy járatba. Minden egyes megtett lépést előre meg kellett gondolni. Még mindig attól rettegtek, hogy követik őket. Folytonosan az utat kémlelték maguk mögött, de szerencsére saját, messzeségbe kígyózó nyomukon kívül semmit sem tudtak felfedezni. Egész éjjel úton voltak. Szerencséjükre egy éjszaka elég volt ahhoz, hogy átjussanak a gleccseren. Barátságtalan, mocsaras fennsíkra érkeztek, amelyet törpenyírfa-cserjék borítottak. Egy darabig még a gleccser vége mellett haladtak, de mire szürkülni kezdett, Tengelnek és a gyerekeknek feltétlenül pihenésre volt szüksége. Kicsit később egy völgybe érkeztek, ahol meghúzhatták magukat üldözőik szeme elől. Silje valami sátorszerűt tákolt össze a gyerekeknek, hogy megvédje őket a csípős hajnali széltől. Szegénykék fáradtan, reszketve kuporodtak a néhány vékony takaró alá, amit még sikerült magukkal hozniuk. Azonnal elaludtak. Silje átkarolta őket, Tengel pedig melléjük feküdt. – Érdekes, hogy eddig még eszembe sem jutott hálát adni

49

Istennek a megmenekülésünkért – suttogta Silje. – De hát miért nem? – Soha nem értettem meg azokat az embereket, akik ha egyedül menekültek meg a szerencsétlenségből, rögtön azt kezdték mondogatni, hogy „Isten megvédett engem". Hát a többiek? Azt hiszem, csak önmagukat akarják ilyenkor megnyugtatni. Mintha ők többet érnének azoknál, akik elpusztultak. Én inkább értük mondok egy imát. Nem gondolod, hogy így a helyes? Tengel egyetértett feleségével. – Igazad van. Te sohasem magadra gondolsz elsősorban, Silje. Hogy Isten keze van-e a dologban vagy sem, engem most nem érdekel. Boldog vagyok, hogy mind megmaradtatok nekem. A veszély még nem múlt el a fejünk fölül, de szerencsére élünk mind az öten, és ez a legfontosabb. – Megfeledkeztél a macskáról, a lóról, no és a kisgyermekről, aki még nem látta meg a napvilágot. Úgyhogy többen vagyunk, Tengel – tette hozzá Silje álmos mosollyal. – Hát akkor mind a nyolcan – helyesbítette magát a férfi. Hangjában szomorúság csengett. Tengel álmatlanul feküdt a hidegben. A többiek elaludtak, de ő állandóan zajt hallott valahonnan. Még mindig tartott az üldözőktől. Nehéz volt ismét útra kelni. Csontjukig átfagytak és féltek, hogy a külső világ még számos meglepetést okozhat számukra. Sol macskája az első adandó alkalommal megszökött a bozótosban. Egy teljes órát elvesztegettek azzal, hogy megkeressék. Átéltek néhány nehéz pillanatot is. A ló egyszer megtorpant egy váratlanul feltűnő szakadék előtt és nem akart tovább menni. Tengelt ekkor nem sok választotta el attól, hogy véget vessen a ló szenvedéseinek. Csak Silje és a gyerekek hosszas könyörgése mentette meg az állatot. Nem volt könnyű feladat rábírni a lovat arra, hogy folytassa lefelé az utat. Néha már Silje is azt gondolta, jobb lenne megválni tőle. Végül a ló is belát-

50

ta, hogy engedelmeskednie kell. Amikor leértek, mindannyian üdvrivalgást hallattak, csak a ló nézte továbbra is közönyösen a világot. Tengel ellátta az állat sebeit. Silje látta, hogy férje fejét a ló marjára hajtja. Tengel boldog volt, hogy nem kellett megválnia régi, hűséges barátjától. A táj gyorsan változott. A levegő egyre melegebb lett, ahogy távolodtak a fagyos gleccsertől. Messze jártak a hegyektől, amelyek mögött a Jéghegyek Népének otthonai bújtak meg oly sokáig a külvilág kíváncsi szeme elől. A gyerekek miatt gyakrabban kellett pihenőt tartaniuk. Tengel még naplemente előtt elindult sátorhelyet keresni. Végre egy keskeny völgy mélyén megálltak és lefekvéshez készülődtek. Itt-ott már vörös- és erdeifenyők is előfordultak, és virágok nyíltak a moha között. A gyerekek gyorsan elaludtak, de Silje a kimerültségtől sírva borult férje karjai közé. Megsiratta a völgybelieket, otthonukat, amelyet már soha többé nem láthatnak viszont, bútoraikat, és minden tárgyat, amelyhez kedves emlék fűzte és nem hozhatott magával. Nagyon fáradt volt. Szomorúságába csöppnyi öröm is vegyük, boldog volt, hogy végre visszatérhetnek az emberek közé a külső világba. De erről egy szót sem szólt Tengelnek, nem akarta elárulni, milyen megkönnyebbülés számára, hogy elhagyták a völgyet. – A szövőszékem, és minden szőttesem ott maradt. Tudod, fáj elhagyni minden tárgyat, amit a saját kezemmel készítettem. Semmi nem maradt belőlük, odavesztek a tűzben. – Bizony, bizony – vigasztalta Tengel. – Én a helyedben azért benéznék a nyereg alá. Ugyanis oda rejtettem az egyik vastag gyapjú takarót, amit te készítettél. Magam is nehéz szívvel váltam volna meg tőle. Silje arca felragyogott, és átölelte férje nyakát. Végre ő is elszunnyadt. Tengel nem aludt. Most már a vadállatok támadásától is félt. Errefelé sok a medve, a farkas, nem is beszélve a rozsomákról és a hiúzról. Leginkább mégis a medvéktől tartott. Az is bosszantotta, hogy a gleccser előtti kősivatagban megrándult a lába, amikor véletlenül megcsúszott. Nehezére esett

51

a járás. Aggódott családja jövőjéért. Aggódott feleségéért, aki gyermeket hordott a szíve alatt. Magát okolta mindenért. Silje ölében könnyen megfeledkezett saját felelősségéről. Jobb lett volna Siljének, ha nem születik több gyermeke, de úgy látszik, meg akarja tartani a kis jövevényt. Végigsimított az asszony hasán. Tenyere alatt kétségtelenül érezte a domborulatot. Érthetetlen, hogyan volt képes Silje eltitkolni előtte az állapotát, amikor már ennyire nyilvánvaló! Nem veszítheti el a feleségét! Hideg futkosott a hátán még a gondolatra is. Pedig biztosan tudta, hogy szegény nem élne túl még egy olyan nehéz szülést, mint az első volt. Hogyan segíthetne rajta? Egyetlen lehetséges megoldásnak a magzat elhajtása tűnt. És vajon képes lenne megtenni? Vajon nem veszítené el vele együtt felesége szeretetét is? Jó lett volna beszélni Eldriddel, de nem ismerte azt a helyet, ahová Eldrid és a férje mentek. Talán valahol Tröndelag keleti részén kellene keresni. Az is igaz viszont, hogy nem sodorhatja veszélybe unokanővérét és családját. Képtelen volt tovább gondolkodni. Betakarta Siljét a köpenyével és nekidőlt a háta mögötti nyírfának.

Két napi és két éjszakai vándorlás után végre emberek lakta vidékre érkeztek. Addigra annyira elfáradtak, hogy a szó szoros értelmében alig álltak a lábukon. A ló is csak vonszolta magát mögöttük az úton. Benedek majorja felé tartottak. Az erdő szélén haladtak. Még mindig féltek nyíltan mutatkozni. Tengelnek bedagadt a lába, a ló is bicegett, a gyerekek pedig egyfolytában arra panaszkodtak, hogy mennyire kimerültek és éhesek. Amikor már látni is alig bírtak a fáradtságtól, Silje felkiál-

52

tott. – Nézzétek! A folyó! Csak nem Benedek legénye az, aki éppen halászni indult? De bizony, ő volt! A jól ismert arc! Azonnal megszaporázták lépteiket. Az öreg nagyon megilletődött, amikor felismerte őket. Elcsodálkozott azon, hogy megnőtt a két idősebb gyerek, gratulált a kis Livhez. Meglepte, hogy Sol nem ismerte meg. Végül belátta, hogy nem is lehet másként, hisz Sol csak kétéves volt, amikor találkoztak. – Mi a helyzet a majorban? – kérdezte Tengel és Silje egymás szavába vágba. Az öreg arca elkomorult. – Ó, rossz ott minden! Nagyon rossz! – Élnek még mindannyian? – kérdezte félénken Silje. – Persze, persze. Mindenki megvan még. De én már nem dolgozom ott. Otthagytam a majort, amint ti elmentetek. Ki nem állhattam azt a nőszemélyt, azt az Abelonét. A szomszéd majorban kapt am munkát. Azt hallottam, hogy senki nem megy oda szívesen dolgozni, aki meg ott van, mihamarabb eljön. – Most már emlékszem rád! Te voltál az, akivel mindig fogócskáztam! – mondta meghatottan a kislány. Az öreg arca ismét felderült. – Hát emlékszel rám, kis csibész ! Várj csak, majd én... – Sol kacagva ugrott félre, pontosan úgy, mint néhány évvel ezelőtt. – Szóval Abelone még mindig ott van? – kérdezte indulatosan Tengel. Az öreg abbahagyta a játékot. – Igen. És a visszataszító gyerekei is. De Gretét és Mariát kidobták, úgyhogy szegények hol az egyik, hol a másik majorban húzzák meg magukat öreg napjaikra. Sehol nem bánnak velük valami jól.

53

– Milyen borzasztó! – kiáltott fel Silje. – Hogy lehet így elbánni két ilyen kedves emberrel? És Benedek úr? Vele mi történt? – Benedek? Őt börtönbe juttatták. – Börtönbe? – Nemrég történt. Nehezen viselte el Abelonét, de azért állta a sarat – mondta az öreg, majd suttogva folytatta. – Az itallal vigasztalódott szegény. Ismeritek, milyen volt. De aztán valaki feladta a felkelőket és... – Heming, hát ez is a te bűnöd? – sziszegte a fogai között Tengel. – Most már legalább tudjuk, hogy ki a Jéghegyek Népének rossz szelleme! – mondta csendben Silje. – És amikor megérkeztek Trondheimből a katonák, hogy kihallgassák Benedeket és a majorbelieket, Abelone mindennek elmondta szegény öreget. Meg akart szabadulni tőle, hisz nagyon a bögyében volt már. Sikerült is bejuttatnia őt a trondheimi várbörtönbe. – Ez borzasztó ! Borzasztó! Tengel, tennünk kell valamit! – mondta kétségbeesetten Silje. – Igazad van – felelte halkan a férje, miközben azon gondolkodott, hogy miként segíthetnének bárkin is ők, akik hasonlóan nyomorult helyzetben vannak. – Szétkergették a felkelők minden csoportját? – Tartok tőle, hogy így történt. Azt mondják, még Dyre Alvssont is elfogták. Egyvalaki adta fel az egész csoportot. Tengel magában a pokolra küldte Heminget. Szeme villámokat szórt. Silje ritkán látta ennyire dühösnek a férjét. Szerencsére Tengel tudott uralkodni magán. Az öreghez fordult. Amilyen röviden csak lehetett, elmesélte neki a Jéghegyek Népének szomorú történetét. – Arra gondoltunk, hogy itt telepednénk le egy ideig, hisz már ismerjük valamennyire a vidéket. Persze amint találnánk

54

valami jobb megoldást, azonnal odébbállnánk – folytatta. – Létezik egyáltalán jó megoldás? – tűnődött tovább magában. – Nem tudom, lesz-e hely a faluban számotokra – mondta csendesen az öreg. – Arra gondoltam, hogy ott húznánk meg magunkat, ahol azelőtt én rejtőzködtem. Tudom, hogy nem a legmegfelelőbb hely gyerekeknek, de azt hiszem, nem marad más választásunk. Megkérték az öreget, hogy a nevükben üdvözölje Gretét és Mariát. Azt is megígérték, hogy amint lehet, visszajönnek segíteni, bár ebben nem nagyon bíztak. E rövid kitérő után folytatták útjukat.

Délben megpihentek egy tisztáson. Tengelnek addigra már nagyon fájt a lába. Nem lett volna szabad tovább erőltetnie a járást, de hallani sem akart arról, hogy lóra üljön. Azt hajtogatta, hogy a gyerekek nem tudnak sokáig gyalogolni. Részben igaza is volt. Siljét bosszantotta férje makacssága, úgyhogy alaposan megmosta a fejét. Így aztán nem a legjobb hangulatban haladtak tovább. Késő este érték el a kalyibát, amiről Tengel beszélt. Meglehetősen egyszerű építmény volt. Két oldalát csúcsosan egymásnak támasztották, ez volt egyben a teteje is. Bentről dohos földszag áradt. – Úgy látom, senki nem járt itt utánam – szólalt meg Tengel erőltetett bizakodással. – Itt legalább biztonságban leszünk. Siljét a hányinger kerülgette. Megpróbált egy kis rendet csinálni. Összesöpörte a kalyiba belsejét, száraz gallyat hintett a földre, hogy a gyerekeknek legyen hol aludni. Aztán megnézte Tengel lábát.

55

– Nem valami szép látvány – mondta férjéhez fordulva –, feltétlenül pihentetned kell. Tengel megkérte feleségét, hogy keresse elő gyógyfüves ládáját. Miután a lábát bekente valami erős balzsammal, azonnal álomba merült. Holtfáradt volt, hisz két napig le sem hunyta a szemét. A ló még legelészett egy kicsit az ajtó előtt, Sol macskája pedig boldogan ugrott ki a zsákból és indult éjszakai vadászatra. Silje még sokáig nem tudott elaludni. Egyik gondolat a másikat követte fejében, ereiben félelem lüktetett. Kétségbeesetten nézett körbe a házhoz nem hasonlítható tákolmányban. Elkeseredetten gondolt arra, hogy fogytán az élelmük, és milyen kevés esélyük van arra, hogy javuljanak életkörülményeik. Miután mindezt végiggondolta, már biztosan tudta, mit kell tennie. Másnap reggel közölte elhatározását férjével. – Ti most itt maradtok néhány napig. Nekem van egy kis elintéznivalóm a városban. – Mi jár a fejedben? – kérdezte halkan Tengel. – Tudod, milyen rosszak az esélyeink. – Tudom, nagyon is jól. – Csak egy lehetőséget látok arra, hogy megmeneküljünk. És ebben a kétségbeesett helyzetben jobb, ha az ember félreteszi az előítéleteit, ugye? – Silje, csak nem arra gondolsz, hogy... – Nem, ne aggódj. Nem a testem akarom eladni, talán inkább a lelkemet. Tengel gyorsan a sarokba pillantott. Ott állt a Benedektől kapott mozaikablak. – Nem, még azt sem – nevetett Silje. – Bízzál bennem, kedvesem! Tudom, mit csinálok. Fáj a szívem, ha eszembe jut a nyomorunk, ha Benedekre meg Gretére és Mariára gondolok.

56

Nem akarom, hogy a gyerekek még egyszer a tavalyihoz hasonló ínséges telet éljenek át. El kell mennem, mielőtt végképp kifogyunk az élelemből. Semmink nincsen, még hálónk sem, amivel halat foghatnánk. Arról nem is beszélve, hogy mozdulni sem tudsz a beteg lábad miatt. Ez az egyetlen lehetőségünk, és ez is meglehetősen bizonytalan kimenetelű. Mégis meg kell próbálnom. Nem tudom, mikor jövök vissza. Csak arra kérlek, akkor se aggódj, ha nem jönnék meg holnap reggelig. Tengel nem akarta elengedni, de Silje olyan makacsul ragaszkodott elképzeléséhez, hogy a férfi kénytelen-kelletlen útjára bocsátotta. – Silje, ne sodord magad veszélybe! – Nem. Vigyázok magamra. Senki nem fog bántani, hisz nem tudják, hogy a Jéghegyek Népéhez tartozom én is. – Legalább azt mondd meg, merre indulsz! Tudnom kell, ha túl sokáig lennél távol... Silje tétovázott, majd megmondta. – Trondheim felé indulok. Ott keress, ha szükséges! De csak néhány nap elteltével. Elbúcsúzott a gyerekektől, majd elindult. Lassan botorkált az országúton, a lába neki is fáradt volt és sebes. Szerencsére egy paraszt egy darabon elvitte szekéren, így már nem esett annyira nehezére, hogy megtegye az út maradékát, és időt is nyert. Gyomra korgott, a napok, óta tartó éhezéstől már gondolkodni is alig tudott. Késő délután érkezett Trondheimbe. Milyen csodálatos érzés újra itt lenni! Öt éve már annak, hogy itt járt. A város akkor tele volt pestises betegekkel, szerencsétlen árvákkal és halottakkal mindenütt, az utcákon, a műhelyekben, a tűzhelyek mellett... Silje még mindig nem hitte el, hogy visszaérkezett a városba. Csak álom az egész. Pedig nem őrzött szép emlékeket Trondheimről.

57

Ott a kapualj, ahol mindig nyugovóra tért. Milyen szörnyű hideg volt azon az őszön! És abból a sikátorból toppant hirtelen elébe a férfi, aki meg akarta erőszakolni. Akkor tanulta meg, hogyan védekezzen az efféle támadások ellen, és ennek a tudásának később is jó hasznát vette. Az utcák most tiszták voltak. Sehol egy kitaszított pestises. Némi kérdezősködés után megtalálta, amit keresett – Meidenék palotáját. Lesz-e bátorsága, hogy megtegye? Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy visszafordul, de aztán megjelent előtte a gyerekek fáradt, kiéhezett arca. Aztán felvillant előtte Tengel aggódó tekintete, eszébe jutott elkeseredése, mert nem tudta, hogyan segítsen szerettein. Ugyanúgy viselkedett ma reggel, mint télen, az éhínség idején, amikor a tó jégét képtelenség volt akár egy helyen is feltörni, amikor már nem volt vad az erdőben, elpusztultak a háziállatok és minden gabonájuk elfogyott. Mélyet lélegzett, akaratlanul is erősebben fogta a kosár fülét, amiben rejtegetett valamit, majd megzörgette a kaput. Egy szolgálólány nyitott ajtót. Silje megkérte, hogy vezesse Charlotte Meiden kisasszonyhoz. A szolgálólány tetőtől talpig végigmérte Siljét, és megkérdezte, mi járatban van, – Beszélnem kell a nagyságos kisasszonnyal. – Miről? – Azt csak neki mondhatom meg. A lány lekicsinylő pillantással fürkészte. – Várj itt – mondta Siljének, majd becsapta előtte az ajtót. Megalázóan sokáig tartott, mire visszaérkezett a válasszal. – Bejöhetsz! Hangjában nyoma sem volt kedvességnek.

58

Silje egy tágas várószobában találta magát. A falak hófehérek, mellettük kevés, de értékes bútor sorakozott. Kicsit feljebb vas gyertyatartók. Jobban körülnézni azonban nem volt ideje. Harminc év körüli nő közeledett felé. Arca hosszúkás volt, szépnek korántsem mondható. Gyöngyökkel díszített barnaarany mintás ruhát viselt. Ez csak ő lehet, gondolta Silje. Jó helyen járok. A nő elutasító csodálkozással nézte Siljét. Közvetlenül mögötte egy idősebb asszony jött. Gallérja vakított a félhomályban. Ruháján ujjatlan brokát kabátkát viselt. Sovány volt, szeme szigorú, de értelemtől sugárzó. Charlotte anyja volt az. Silje mélyen meghajolt előttük. Charlotte értetlenül nézte az ajtóban álló fiatalaszszonyt. Arcát vonzóvá tették lágy vonásai. Haja barna volt, kék szeme fáradtan és félénken csillogott. Szegényes ruháját szakadozott kék bársonyköpeny takarta. Charlotte mintha látta volna már valahol ezt az arcot. – Miért óhajt beszélni velem? – kérdezte kimérten és hidegen. Silje nem is sejtette, hogy Charlotte dán! Ám a kiejtése mindent elárult. Tehát a Meiden család külföldi. Hisz akkor Dag is dán! A fiatal bárónő arca elkínzott volt. Minden gesztusa, arcvonása az átélt fájdalomról tanúskodott. Szemében még most is ott a rettegés... – Silje Arngrimsdatternak hívnak. Férjes asszony vagyok, innen származom a környékről. Nagyságos kisasszony! Amit mondani akarok, csak önnek szól. Lehetséges lenne, hogy... A bárónőt meglepte, hogy Silje nem a nép nyelvét beszélte. De még mielőtt bármit is mondhatott volna, anyja, aki eddig a háttérben maradva hallgatta a beszélgetést, most közbevágott. – Ha koldulni akar, jobb ha máris a konyha felé veszi az útját!

59

Silje határozott nemet intett. A két asszonynak nehezére esett volna elküldeni Siljét. Tulajdonképpen tetszett nekik a szelíd fiatalasszony. – Amit mondani szeretnék, csak a kisasszonyra tartozik. Szigorúan bizalmas természetű. Charlotte el sem tudta képzelni, miről lehet szó, amikor megkérdezte: – Csak nem híreket hoz valaki felől? Silje nem válaszolt. Továbbra is nyugodtan és várakozón nézett Charlotte szemébe. Talán egy férfi küldte, aki a háttérben akar maradni? Akaratlanul is egyre kíváncsibb lett, vajon mi lehet Silje küldetésének a célja. – Kérem, kövessen – fordult Siljéhez és már vezette is felfelé a lépcsőn a szobájába. Anyja gyorsan utánuk kiáltott. – Veled megyek, Charlotte! Lánya nekidőlt a korlátnak. – Nem. Ez csak rám tartozik. Bizonyára üzent nekem valaki. Talán az austraati nemes urak valamelyike küldi üdvözletét! Igazán nem akarta, hogy anyja is beleavatkozzon magánéletébe. Szinte hihetetlennek tűnt, hogy ismét titkos csodálója akadt. Miután beléptek a szobába, becsukta maguk után az ajtót. Silje körülnézett a tágas, elegáns helyiségben. A falakat tölgyfalapokkal fedték be. A szoba minden tárgya gazdagságra utalt. Csak boldogság nyomát nem fedezte fel sehol. – Hallhat minket valaki? – Nem. – És az ajtónál?... – Erre senki sem vetemedne! Charlotte azért mégis bezárta a folyosóra nyíló ajtót és bevezette Siljét egy óriási hálószobába, melyet csak-

60

nem teljesen betöltött a hatalmas menyezetes ágy. Charlotte ezt az ajtót is becsukta maguk után. – Most már elégedett? Silje bólintott. – Kérem mondja el, miért akart beszélni velem? Egy márványasztal két oldalán álltak. Silje belefogott. – Először szeretném megnyugtatni, hogy azzal, amit mondani akarok, nem szeretnék fájdalmat okozni magának, kisaszszony! Nem mondtam volna el soha, ha a szükség nem kényszerít rá. Charlotte Meiden a homlokát ráncolta. – Szóval mégis koldulni akar – mondta és már indult is, hogy kiutasítsa szobájából Siljét. – Nem, nem – kiáltott fel gyorsan Silje. – Meg kell hallgatnia. Hisz nem rólam van szó, hanem önről! Charlotte megfordult. – Rólam? Silje kényelmetlenül érezte magát. – Mielőtt belekezdenék, meg kell győződnöm arról, hogy valóban a megfelelő személyhez fordultam-e. Kinyitotta a kosarát és néhány ruhadarabot vett ki belőle. Egy sál, egy vászonkendő és egy brokátszőttes került az asztalra. – Megismeri a kisasszony? Charlotte először értetlenül szemlélte a holmit. Elállt a szívverése, amikor megtapintotta a sálat. Torka elszorult. Elsápadt. Valahol a távolban meghallotta a saját sikoltását. Szájához emelte a kezét. Mintha belülről égetné valami. A szoba forogni kezdett körülötte, és utána már csak azt érezte, hogy az idegen asszony átkarolja és az ágyhoz vezeti. Azután minden elsötétült előtte.

61

4. fejezet

Charlotte gyorsan magához tért, és felpillantott a kék, nyugtalan szemekbe. – Maga...maga... – dadogta Siljéhez fordulva. Egyszer csak fölült és kiabálni kezdett. – Nem, nem ismerem. Menjen innen, mielőtt a szolgákkal dobatom ki! – Kisasszony! Kérem, nyugodjon meg! Meg kell hallgatnia! Tudom, hogy felismerte a ruhadarabokat. Charlotte gyűlölettel nézte az ismeretlen asszonyt. Apró, közelülő szemeiben félelem izzott. – Most már értem. Zsarolni akar. Pénzt akar a hallgatásáért! Mennyit kér? – Nem, dehogy! – kiáltotta döbbenten Silje. Furcsa volt számára, hogy valaki kételkedik szándéka tisztességességében. – Már mondtam, hogy nem akarok önnek fájadalmat okozni! – Hasznot akar húzni a szerencsétlenségemből! Nézzen rám! Hát nem vagyok elég sajnálatraméltó? Különben is, hogy talált rám? Fölállt és utálkozó tekintettel közeledett Siljéhez. Arca ha-

62

muszürke volt az átélt megrázkódtatástól. – A monogramja, kisasszony, ott volt a vászonkendőn. Már régóta tudom, ki ön, mégsem akartam önnek ártani, csak a segítségére lenne szükségem. Egy férfi megpróbálta ellopni tőlem, hogy megzsarolja önt. De a férjem és én megakadályoztuk, hogy felfedezze a monogramot és megtudja az ön nevét. Sokat gondoltam önre, kisasszony. Éreztem, hogy rettenetesen szenvedhet. És amikor az előbb megláttam, biztos voltam benne, hogy az öné a gyermek és senki másé. Felismertem a vonásait. Charlotte lerogyott egy székre. – Már találkoztunk egyszer. Nem emlékszik? Charlotte ajkai mozogtak, de kiszáradt torkából egy hangot sem tudott kipréselni. Lassan, lassan sikerült felidéznie azt a szörnyű napot... Igen. Silje ártatlan kék szeme az első pillanattól kezdve ismerősnek tűnt... Végül Charlotte törte meg a csendet. – Igen. Már emlékszem. A városkapu közelében... találkoztunk... azon az éjszakán... Egy kislányt vitt a karján. Olyan fiatalnak tűnt akkor, és láttam, hogy mennyire szenved a hidegtől. Megszólított... – Így történt. Bízzon bennem, kisasszony! Soha, soha nem gondoltam önről semmi rosszat. Láttam akkor, hogy mennyire elkeseredett... és hogy igazából nem is akarta megtenni... amit tett... Megtaláltam a tejes korsót... Charlotte emlékezett. Emlékezett a visszahozhatatlanra. A csontjáig hatoló hidegre, az éhségre és az elkeseredésre. Túl későn, túl későn eszmélt fel...! Arcán patakokban folyt a könny, torkán szaggatott zokogás tört fel. – Jobb lett volna, ha soha nem jön el hozzám! Csak feltépte a sebeimet és én nem bírom még egyszer végigjárni ezt a pokoli utat! Megöltem, megöltem a saját húsom és vérem... 63

Miért jött el tulajdonképpen? Mit akart elérni a látogatásával? Tudhatta volna, hogy csak könny és szenvedés származik belőle! – El kellett jönnöm – mondta csendesen Silje. – A férjemmel eddig mindent megtettünk a gyermekekért, mindent, ami csak erőnkből tellett. Jó soruk volt idáig. Most viszont éheznek, és ha nem kapunk segítséget, elpusztulnak az éhségtől és a kimerültségtől. Az ön kisfia is. Charlotte körül megdermedt a levegő. Moccanni sem mert, úgy figyelte Silje minden szavát. Nehéz csend telepedett a szobára. Lassan Silje felé fordította könnyes arcát, akit megrémített a bárőnő kísérteties tekintete. – Csak nem azt akarja ezzel mondani, hogy a gyermekem... hogy a gyermekem él? – Bizony hogy él! Röviddel a találkozásunk után akadtunk rá. Nem bírtam otthagyni a szerencsétlent! Olyan hideg volt, ő pedig kicsi és védtelen. Szörnyen sírt. Ha meghalt volna, nem jövök el magához. Nem vitt volna rá a lélek. Charlotte vékony ujjaival kétségbeesetten kapaszkodott Siljébe. – Azt mondta, hogy fiú? – Egészséges kisfiú, bárónő – mosolygott Silje. – Már majdnem ötéves, de hisz ezt felesleges mondanom. Dagnak neveztem el, majd később Dag Krisztián névre kereszteltük, a családja iránti tiszteletből. Charlotte fölzokogott. – Köszönöm, Istenem, köszönöm. Kopogtak az ajtón, majd a bárónő hangját hallották. – Charlotte? A leánya riadtan nézett a hang irányába. – Semmi baj! Csak beszélgetünk. – Ilyen sokáig? Furcsa hangokat hallottam. Charlotte, kér64

lek engedj be! – Mindjárt, mindjárt kimegyek! Várjon meg lent. Az idős asszony még mondott valamit, de már nem értették, hogy mit. Charlotte gyorsan magukra zárta a hálószoba ajtaját is. A falnak támaszkodott és megkönnyebbülve fellélegzett. – Igaz lenne, hogy a gyermek él? – kérdezte még mindig hitetlenkedve. – És kisfiú! Miért nevezte el Dagnak? – Mert sötétben találtam rá. A nevével védtem meg az éjszaka gonosz szellemeivel szemben. Dag, azaz Napvilág. Egyébként a kislány talált rá. Én tovább akartam menni, de a kislány, akit halott anyja teste mellől hoztam el, ragaszkodott hozzá, hogy kiderítsük, honnan jön a sírás. Tulajdonképpen ő mentette meg a gyermek életét, nem én. – Persze, rögtön sejtettem – mondta máson gondolkodva Charlotte –, hogy anyának maga túl fiatal. És a fiam, szép kisgyerek? Silje elmosolyodott. – Hasonlít önre, kisasszony. Charlotte nevetni kezdett. – Szegény gyerek. Silje örült, hogy a bárókisasszonynak van humorérzéke. Találkozott pillantásuk, és örökre szívükbe zárták egymást. – Igen csinos fiú – mondta Silje meleg hangon. – Szőke a haja, arca hosszúkás, vonásai nemesek. És okos is, talán néha túlságosan is gúnyos, de okos. Charlotte álmodozva bámult ki az ablakon. Aztán hirtelen eszébe jutottak Silje szavai. – Azt mondta, szenved. Miért? Odament a fiatalasszonyhoz és megragadta a karját. – Minden gyermekünk szenved – mondta komolyra fordítva a szót Silje. – Kilátástalan a jövőnk, kisasszony. Szörnyű csa-

65

pás ért bennünket, menekülnünk kellett. Útközben a férjemnek megsérült a lába... Silje már nem bírta tovább. Sírni kezdett. Charlotte tanácstalan volt. Nem tudta, mitévő legyen. Eddig mindig ő volt az, aki gyámolításra szorult, most viszont megcserélődtek a szerepek. – Kedvesem – szólt Siljéhez megrendülten. – Üljön le! Bocsássa meg, ha hideg és elutasító voltam. Valójában nem vagyok ilyen, de óvatosnak kell lennünk. Dán vagyok és a dánokat nemigen szeretik ebben az országban. Ez az öt év pedig mély nyomokat hagyott a lelkemben. Soha nem volt egy nyugodt pillanatom! Már csak rettegni voltam képes. Hány gyerekük van tulajdonképpen? – Három – mondta Silje alig hallhatóan. – A kisfiú és a kislány, akiket magunkhoz vettünk, és az édeslányunk, aki hároméves. – És most várja a következőt? – kérdezte Charlotte csendesen. – Honnan tudja, hogy... – Észrevettem a bőrén. Olyan átlátszó és halovány. Tennünk kell valamit! Először is látnom kell a gyermekem! Hol van most? – Trondheimtől délre telepedtünk le, egy kalyibában lakunk, az erdő közepén. Elvesztettük az otthonunkat, üldöznek minket és már az ennivalónk is fogytán. Nem lesz mit adni a gyermekeinknek. Kisasszony! Csak ön segíthet rajtunk. Charlotte ismét megragadta Silje karját. Ruhájából kellemes illat áradt. – Köszönöm, hogy eljött! Maga nem is tudja, de új életet adott nekem! Elhozhatom ide a kisfiút, hogy itt nőjön fel, hisz közénk... Silje aggódó pillantást vetett a bárónőre. – Hiszen közénk tartozik, az én gyermekem és... – próbált

66

védekezni Charlotte, de gyorsan elhallgatott. – Istenem! – suttogta elcsukló hangon. – Azt hiszem, mégsem lesz olyan egyszerű jó megoldást találni. – Én is azt hiszem – suttogta Silje. Charlotte összeszedte magát. – Apám soha nem engedné meg, hogy velünk maradjon. Maga nem ismeri őt. Mind a kettőnket kitagadna. – Az unokáját? – Silje nem tért magához a döbbenettől. – Már van néhány unokája. Csak akkor látja őket, ha eljönnek ide. Akkor is csendben kell maradniuk és tőle minél távolabb, egy másik szobában játszaniuk. Pedig ők törvényesek! – Most már értem, miért tette ki a gyermekét! – Igen. Már bánom, hogy gyáva voltam, de akkor nem láttam más lehetőséget. Föl sem fogtam, hogy mit teszek. Kedves Silje... megengedi, hogy Siljének szólítsam? Soha többé nem tagadom meg a fiam, bízzon bennem! És magának is segíteni fogok. Hálával tartozom azért, hogy gondját viselte gyermekemnek. De szükségem van egy kis időre. Nagyon szeretném hallani a történetét, ismernem kell, ha a segítségemet kéri! Silje örült, hogy Charlotte élete ismét értelmet nyert. – Talán jobb lenne az édesanyját is bevonni. Charlotte nem tudta, mit feleljen. – Most döbbenek rá, hogy az anyámat sem ismerem igazán. Fogalmam sincs, mit várhatok tőle. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha most elmegy, és visszajön, amint találtam megoldást. Silje csalódott volt. Charlotte, aki még mindig az asztalnál ült, homlokát kezének támasztotta. – Nem, nem. Ezt nem tehetem magukkal. Hisz még tisztességes szállásuk sincs. Kevés az időnk, ugye? – Az élelem már csak holnapig elegendő. – Istenem! Semmi nem jut az eszembe! Ez meghaladja a képességeimet. Látnom kell, látnom kell a fiamat. El kell mondanom neki, hogy mindent megbántam, és hogy bocsásson meg 67

nekem... Vagy mégsem tehetem ezt vele? – Sajnos, én sem tudom, mitévők legyünk. Teljesen összezavarodtam – mondta Silje szomorúan. – Tulajdonképpen úgy jöttem ide, hogy nem volt a fejemben semmi világos terv. Csak a kétségbeesésem hajtott. Az az érzésem, kisasszony, be kell vonnunk az édesanyját. Higgye el, meg fogja érteni! – Ennyire biztos benne? – Talán neki is időre lesz szüksége. Azt hiszem, ha nekem kellett volna éveken keresztül végignéznem a lányom szenvedését, mindenképpen megpróbálnék segíteni rajta. Egészen biztos, hogy én is megdöbbennék, megbüntetném, de idővel bizonyára megbocsátanék neki és segítenék, amennyire erőmből telik. Mindenképpen szükségünk van egy érettebb asszony támogatására. Itthon van az édesapja? – Nincs. Körbejárja a körzetét. Csak néhány nap múlva ér vissza. Silje hallotta, ahogy Charlotte halkan hozzáfűzi, hogy „hála Istennek". Silje várt. Az ablakokat takaró bársonyfüggönyön keresztül beszűrődtek az utcai zajok. Hallotta a kocsisok kiáltásait, a portékájukat dicsérő árusok hangos beszédét. – Rendben van – határozta el magát hirtelen Charlotte –, bátor leszek. Túl sokáig voltam gyáva. Mindent elmondok az anyámnak. Mikor evett utoljára, Silje? – Tegnap este, egy darab kenyeret. – Úristen! Azonnal hozatok valamit. Jobb, ha itt maradunk, akkor a szolgák nem tudnak hallgatózni. – Megint elhallgatott, majd határozottan felállt és kijelentette: – Tagadjam meg ismét a fiam? Ó, nem! Ezúttal nem! Lendületes léptekkel indult az ajtó felé. – Szeretne egyedül maradni az édesanyjával? – kérdezte Silje. – Nem. Jobb, ha itt marad, a jelenlétéből bátorságot merít-

68

hetek. És anyámnak is hallania kell, mi történt Daggal ez alatt az öt év alatt. És magáról is csak keveset tudunk. Silje az ablaknál állt és várt. Szomorúan vette észre, hogy a keze remeg az idegességtől. Az ablak alatt egy varróasztalka állt. A finom berakásokkal díszített asztallapot karcsú lábak tartották. A szoba minden berendezési tárgyát gondos figyelemmel válogatták. Ujjaival végigsimította az aranyszínű falikárpitot és sokáig csodálta az ágy függönyének színét és mintáját. Milyen semmiségnek tűnik ezekhez képest az ő mozaikablakuk. Vagy mégsem? Lehet, hogy számukra többet jelent, mint Charlotte-nak az összes drága bútordarab. Gondolataiból hangok riasztották fel. – Te teljesen megbolondultál, Charlotte? Egyedül hagyod ezt a koldusasszonyt a szobádban? Miért gondolod, hogy nem lop el valamit? – Ne aggódj, anyám! –Még hogy ne aggódjak! Már megint miféle őrültségen jár az eszed, lányom? Évek óta nem láttalak ilyen boldognak. A szemed is éppúgy csillog, mint sok évvel ezelőtt. És közben titokzatoskodsz, mint valami éretlen csitri. Beléptek a szobába. Silje ismét mélyen meghajolt az idősebb asszony előtt. Ha nincs rajta ez a szakadozott ruha, senki nem mondta volna meg, honnan származik valójában. – Megparancsoltam a konyhában, hogy mind a hármunknak hozzanak ennivalót – hadarta Charlotte. – Kérem üljön le az asztalhoz! Anyja is helyet foglalt. Charlotte nagyokat nyelt, de egy szót sem szólt. Sápadt volt, csak két orcája égett. – Anyám – szólalt meg remegő hangon –, el kell mondanom valamit. De még mielőtt belekezdenék, előre kérem a megértését. – Megrémítesz, gyermekem! Ez a sál meg hogy került ide?

69

Már azt hittem, sosem kerül elő! A bárónő úgy nézte Siljét, mintha azt feltételezné, hogy ő lopta el, és csak lelkifurdalása miatt hozta vissza. Csak azt nem értette, miért kerítenek ekkora feneket egy sál megkerülésének! Tudta ő azt mindig, hogy az alacsony sorból származó emberek úgy lopnak, mint a szarka. Charlotte ideges volt. Egész testében remegett. De a szeme csillogott. Silje tudta, hogy már döntött. Bárcsak akkor lett volna ennyi lelkiereje! Inkább viselte volna magán a bukott nő bélyegét, mint azt a lelki nyomorúságot, ami éveken keresztül osztályrésze volt. – Mi hozott ennyire izgalomba, lányom? – kérdezte az idős bárónő, miközben egyre bizalmatlanabbul méregette Siljét. – Anyám – kezdett bele Charlotte –, talán emlékszik még arra, milyen furcsán viselkedtem öt évvel ezelőtt. – Igen. Nehéz lenne elfelejteni. Azóta nem láttalak boldognak, kivéve ezt a mai napot. Charlotte bólintott. – Igen. Kivéve ezt a mai napot. Szeretném elmondani, mi történt. A bárónő ismét Siljére nézett. – És mi köze van ehhez ennek az asszonynak? – Ő kért arra, hogy tárjam föl ön előtt is az igazságot, anyám. Úgy vélte, szükségünk lehet egy nálunk érettebb aszszony tanácsára és támogatására. – Hát akkor halljuk! Charlotte mély levegőt vett. – Van egy gyermekem. Anyja hitetlenkedve nézett rá. – Miket hordasz itt össze? Térj a lényegre! – Már elmondtam, anyám! – Ne bolondíts, Charlotte! Arról nekem is tudnom kellene,

70

hisz folyton körülöttem voltál! – Pedig így igaz. Senki nem vette észre. A ruháim eltakarták az állapotomat, meg alig látszott rajtam. Persze a fűző is segített. – Nem Charlotte... ez nem lehet igaz! Az én lányom nem... és a szobalány...? – A szobalány buta liba. Mindig egyedül öltöztem. Sikerült kijátszanom egész idő alatt.– Charlotte, tényleg komolyan beszélsz? – Igen, anyám – mondta. Szemében kialudt a fény. Reszketett, de elhatározta, hogy elmond mindent. Furcsa, hogy az anyja nem hisz neki! – A gyermeket a padláson szültem meg, ezekbe a ruhákba öltöztettem, majd kitettem az erdőben. Később nagyon megbántam. Akkor kezdtem olyan furcsán viselkedni. Soha nem volt vége a gyötrő lelkiismeret-furdalásnak. ezért akartam kolostorba vonulni, ha emlékszik még rá. Meiden báróné levegő után kapkodott. – Egy szavadat sem hiszem el! Charlotte az asztalra tette a bibliáját és rátette a kezét. – Isten színe előtt esküszöm, hogy minden egyes szó, amit az előbb elmondtam, igaz. – Higgyen neki, asszonyom – tette hozzá Silje. Az asszony elsápadt, de még mielőtt elvesztette volna az eszméletét, lánya repülősót szagoltatott vele. Amint magához tért, zokogni kezdett. – Micsoda szégyen, micsoda szégyen! Mit szól majd ehhez apád? – Nem kell megtudnia. Anyám! Szedje össze magát, szükségünk van a segítségére. – Tudja még valaki rajtunk kívül, hogy... kitetted a gyereket? Csak nem ez az asszony...? Ó, persze! A sál! Pénzt akar tőlünk?

71

Charlotte nemet intett. – Először én is azt hittem. De szó sincs zsarolásról. A bárónő hangja még mindig remegett, amikor ismét megszólalt. – Hogy lehettél képes kitenni egy védtelen csecsemőt? Végre! Erre várt Silje! Érezte, hogy van szíve ennek a szigorú tekintetű asszonynak! – Tartottam volna meg? – kérdezett vissza Charlotte. – Vajon mit szóltak volna hozzá az én édes szüleim? Anyja lesütötte a szemét. – Igazad van. Halva született? – Nem. Élt. Anyja szörnyűlködve szájához emelte a kezét. – És az én lányom kitett egy élve született csecsemőt? Még sokáig úgy ült, kezét szájához emelve, zavaros tekintettel. Csuklásszerű pihegése elárulta, hogy kétségbeesetten küzd a sírás ellen. Végül nagy nehezen sikerült megőriznie nyugalmát. Amikor magához tért, lányához fordult. – Már csak azt szeretném tudni, hogy ennek az asszonynak mi köze van az egészhez? Valamint azt, hogy miben segíthetnék én neked? Talán inkább egy papra lenne szükséged, bár erősen kétlem, hogy bárki is segíthetne rajtad! – A gyermek él – tette hozzá gyorsan Charlotte. – Épp az előbb tudtam meg. Silje nevelte idáig. Fiú és Dagnak hívják. A bárónő hol Siljére, hol lányára emelte tekintetét. De Charlotte folytatta. – Silje és családja egyik napról a másikra elszegényedett. Azért fordult hozzám, hogy segítsek neki. Csak éppen azt nem tudom, hogyan segíthetnék. Anyja sokáig egy szót sem szólt. Letörölte arcáról a könnyeit, de újak jöttek helyébe. – Charlotte...ki az apja a gyermeknek?

72

– Jobb, ha titokban marad a személye – felelte Charlotte elszántan. Anyja felemelkedett. – A nevét! Kérlek! – Jeppe Marsvin. – Ő? Hisz neki családja van! –Én csak akkor tudtam meg, amikor már késő volt. Házasságot ígért nekem, én pedig elég buta voltam ahhoz, hogy higygyek neki. A bárónő még mindig feldúltan nézte lányát. Aztán odament hozzá és egy csattanós pofont adott neki. – Te, te... te! – fújtatott a megfelelő szavak után kapkodva. – Jobb, ha most megyek és lefekszem egy kicsit. Ennél többet már nem bírok elviselni. Megrázta a bűn, amit lánya saját gyermeké ellen elkövetett. Azt nem lehetett elintézni egy anyai pofonnal. Az erkölcstelenségéért viszont kijárt a nyakleves. Hosszú ruhája felháborodottan suhogott utána, amikor kivonult a szobából. Charlotte összeomlott. – Ez nem sikerült valami fényesen! – Adjon időt édesanyjának arra, hogy végiggondolja a hallottakat. Ennél többet nem várhatunk tőle. A szolgák behoztak egy finomságoktól roskadozó tálat. Silje alig akart hinni a szemének. – Kérem, ne zavartassa magát – mondta Charlotte. – Én most egy falatot sem tudok lenyelni. Egy görcs az egész gyomrom. Silje elfogódottan nézte a tálat. – Nincs szívem enni akár egy falatot is, amíg tudom, hogy a gyermekeim éheznek... – Egyen nyugodt lelkiismerettel, a gyermekekről is gondos-

73

kodom majd. Silje csendben evett. Miután egy kicsit megnyugtatta háborgó gyomrát, megszólalt Charlotte. – Meséljen nekem valamit a fiúról! Már majdnem belekezdett, amikor az ajtóban megjelent a bárónő, és intett, hogy nyugodtan folytassa. Silje cselekedetein keresztül próbálta megvilágítani Dag jellemét. Charlotte csillogó szemekkel hallgatta. Néha elsírta magát, majd ismét mosolygott, és egyre többet és többet akart hallani. Anya és lánya gyakran összenéztek, és megállapították, hogy a kis Dag valóban igazi Meiden. Amikor Silje kifogyott a szóból, felálltak. A bárónő törte meg a csendet. – Gondolkodtam a dolgon. Nem szakíthatjuk ki a fiút abból a családból, amelyet sajátjának tekint. Nem is beszélve apádról, aki bizonyára nem tűrné meg itt szegényt. Charlotte térdre ereszkedett anyja előtt. – Ó, tudtam, hogy meg fogja érteni! Köszönöm, köszönöm! – Nyugodj meg – simított végig lánya haján az idős aszszony. – Én is szeretném látni az unokámat, önt pedig bőségesen megjutalmazzuk azért, amit tett... – Nem ez volt a szándékom – mondta riadtan Silje. – Bocsásson meg – mondta a bárónő elgyötörten – de olyan keveset tudok magáról... – Én is azt hiszem, hogy épp itt az ideje, hogy meghallgassuk Silje történetét. Nemcsak a fiam, Dag kapcsán. Milyen furcsa így kimondani a nevét... Dag Krisztián. Charlotte csengetett a személyzetnek, akik pillanatokon belül kivitték az asztalt. Silje belefogott saját történetének elmesélésébe. Mesélt a titokzatos éjszakáról, amikor megtalálta a két gyereket, Hemingről, akit meg akart kínozni a hóhér, aztán a furcsa férfiról, aki inkább tűnt farkasembernek, mint földi halandónak, és aki 74

megkérte, hogy szabadítsa ki Heminget a hóhér kamrai közül. Elmondta, hogyan kerültek Benedek házába a farkasember jóvoltából. – Kedves, idős emberek gondjaira bízott minket. A major egy templomfestőé volt, Benedeknek hívták. Két rokona élt még vele, két egészen idős asszony, Grete és Maria. Grete úgy szerette Dagot, mintha a sajátja volna, Maria pedig Solról gondoskodott. Én pedig Benedeknek segítettem kifesteni a templomot. Szerinte van tehetségem a festéshez. Most már magam is hajlok arra, hogy elhiggyem neki, mert csapnivaló háziaszszony vagyok! – Silje szégyenlősen elnevette magát, majd folytatta. – A farkasember a közelünkben maradt. Mindig feltűnt, ha veszély leselkedett ránk, vagy szükségünk lett volna a segítségére. Egy nap megtudtam, ki is ő valójában. Benedek elmondta, hogy Tengelnek hívják és a Jéghegyek Népének fia... – A Jéghegyek Népe? – kérdezte a bárónő. – Hallottam már hírüket. Nekem úgy mesélték, hogy a Jéghegyek Népe nem más, mint boszorkányok és varázslók gyülekezete. Igaz ez? – Ezt mondják az emberek – bólintott Silje. – Magam sem tagadom, hogy akad köztük néhány, aki birtokában van a titkos erőnek. – És Tengel? Én mindig azt hittem, hogy ő kísértet – szólt közbe Charlotte is. – Igen, kísértet, gonosz szellem. Egy bálon hallottam először a nevét, nagyon régen. Miről nem beszélgetnek az előkelő bárók és grófok egy bálon, nevetett magában Silje, majd folytatta történetét. – Gonosz Tengel évszázadokkal ezelőtt élt. Azt mondják, hogy az Ördög szövetségese lett és elátkozta saját nemzetségét. Meg azt, hogy leszármazottai közül néhányan megöröklik titokzatos erejét és borzalmas külsejét. És az átkos örökség egészen addig sújtja majd utódait, amíg meg nem találják üstjét, amelyet gondosan elásott valahol messze a hegyekben. Azt is mesélik, hogy utódai között lesz majd valaki, aki hihetetlen képességeivel elkápráztatja az embereket. Sok mindent hallottam

75

már a Jéghegyek Népéről, és az őket sújtó átokról, de még mindig nem tudom, hogy melyik történet igaz, melyik hamis. De az a férfi, akiről beszéltem, nem Gonosz Tengel szelleme, csak egyike a leszármazottainak. A két nemesasszony figyelmesen hallgatta Siljét. Nem látszott rajtuk, elhiszik-e vagy sem a történetet, mindenesetre érdeklődőnek tűntek. – Egy nap beállított Benedekhez egy távoli rokon. Abelonénak hívták, igen rossz természetű asszony volt. Meg akarta szerezni gyermekei számára Benedek örökségét. Mi első perctől fogva az útjában voltunk. Végül följelentett engem a várnagynál, azzal vádolt, hogy többen is láttak Tengellel, aki a Jéghegyek Népéből való. Máglyára akart vettetni, hogy megégessenek, mint boszorkányt. – Milyen mérhetetlen gonoszság! – kiáltott fel őszintén Charlotte. – Szerencsénkre Tengel ismét időben érkezett és magával vitt bennünket a hegyek közé, a Jéghegyek Népének birodalmába. Ott töltöttük ezt a néhány évet. – Egész évben fenn voltak a hegyek között? – Igen. Nem volt valami könnyű, de azt hiszem boldogok voltunk. Tengel feleségül vett és hamarosan megszületett közös gyermekünk, Liv. – Csak nem ment feleségül ahhoz a farkasemberhez? – De igen. És soha egy pillanatra sem bántam meg. – Hallottam olyan furcsa dolgokat is, hogy halál fia az, aki a Jéghegyek Népének völgyéhez merészkedik. Silje szomorkásan elmosolyodott. – A Jéghegyek Népének fiai hozzánk hasonló, szerencsétlen földi halandók. Annyi igaz az egészből, hogy nyáron őröket állítanak a völgy körül, mert háborítatlanul szeretnék tölteni napjaikat. Azt már én sem tudom, hogy mit tesznek azokkal, akik túlságosan közel merészkednek otthonukhoz. – És mi az a szerencsétlenség, ami legutóbb történt? 76

Silje megborzongott. – Heming ismét fogságba esett. Ő is közénk tartozott, emellett egy felkelő csoportnak is tagja volt. Egyébként ő volt az, aki meg akarta zsarolni a kisasszonyt. – Igen. Mi is hallottunk azokról a felkelőkről – vetette közbe Charlotte anyja. – Érthetetlen, hogy miért lázadnak ellenünk, dánok ellen ezek az emberek! Fogalmuk sincs arról, milyen jó dolguk van. A balgák! Silje egy szót sem szólt. Jobbnak látta, ha nem magyarázza meg a bárónőnek a saját álláspontját. – Heming – folytatta csendben – inkább elárulta a felkelőket és a Jéghegyek közé vezető utat, csak hogy a saját irháját mentse. A várnagy katonái fel is égettek minden otthont, és kardélre hánytak mindenkit, akit csak a völgyben találtak. Majd mindenki meghalt közülünk, felnőttek, gyerekek egyaránt. Csak mi maradtunk életben, sikerült átjutnunk a hegyeken. De mindenünket elveszítettük. A két nő hallgatott. – És ami a legrosszabb, ez az átkozott magával rántotta Benedeket is. Fölkelőként árulta be őt is. – És valóban az volt? – Ó, dehogy! Benedek ártalmatlan öregember. Abelone kihasználta a kínálkozó lehetőséget, és börtönbe juttatta az öreget. Most itt raboskodik a trondheimi várbörtönben. De Abelonénak még ez sem volt elég. A két idős asszonyt, Gretét és Mariát elzavarta a háztól. Szegények azóta majorról majorra járnak, úgy tengetik az életüket. Silje alig bírta visszatartani sírását. Miután összeszedte magát, folytatta. – Azt hiszem, mindent elmondtam, talán csak a szüleimről nem meséltem. Apám kovács volt egy Trondheimhez közeli uradalomban. Ott nevelkedtem egészen addig, amíg a pestis el nem vitte az egész családomat.

77

Egy ideig hallgattak, majd megszólalt Charlotte. – Ez a Tengel, a farkasember, ahogy maga nevezte..., nos, szóval ő is varázsló? Silje nem tudta, mit feleljen hirtelenjében. – Igen, az – bökte ki végül – de soha nem használta fel az erejét senki ellen. Csak gyógyítani szokott. – És a gyerekek... a gyerekeknek nem árthat a tudásával? – Ártani? – kérdezte döbbenten Silje. – Nála nemesebb férfi nem él egész Norvégiában! Tengel és Sol, aki egyébként az unokahúga, magukon viseli az örökség jegyeit. Állandóan rettegésben kell élniük, bármikor elfoghatják őket és akkor nincs számunkra kegyelem. – Ezek szerint sem a városban, sem a környékén nem lenne tanácsos letelepedniük? – Így van. Völgybeli otthonunkat pedig feldúlták. Silje ismét könnyeivel küszködött. – Gyermekem – szólította meg a bárónő, és rápaskolt a vállára. – Van egy ötletem és azt hiszem, az egycsapásra megszüntetné minden gondotokat. – Mi az, anyám? – kérdezte kíváncsian Charlotte. – Előbb alaposan végig kell gondolnom. Segítséget kértetek tőlem, és én nem akarom eljátszani bizalmatokat. Mi a külső szemlélőnek talán felületesnek és megbízhatatlannak tűnhetünk. De műveltek vagyunk, és tudjuk, hogyan kell bánni az emberekkel. És ami a legfontosabb, Silje, helyén van a szívünk. Az a kalyiba, amiről beszéltél, milyen messze van Trondheimtől? Silje elmondta, hogy körülbelül merre fekszik. – Sajnos túl messze van ahhoz, hogy még ma este útnak induljunk. Látni akarjuk a fiút, ugye, Charlotte? – Ó, igen! – Ne ijedj meg, Silje, nem fedjük fel előtte a kilétünket, csak beszélni szeretnénk vele. Megmondom a szo78

balánynak, hogy ágyazzon meg neked az egyik szobában. Amíg te kipihened magad, addig Charlotte és én mindent alaposan végiggondolunk. Abelone miatt pedig ne aggódj, jól ismerem. Azelőtt gyakran láttam Trondheimben különböző bálokon. Egy felfújt hólyag. Van néhány befolyásos barátom. A felkelőket nem tudom és nem is akarom megmenteni, de szegény öreget talán ki tudnánk szabadítani. Abelonét egyszerűen visszaküldjük ide a városba. A két idős asszonynak is megpróbáljuk visszaszerezni az otthonát. Charlotte csodálattal pillantott anyjára. – Én...én nem tudtam, hogy ön ennyire... De az anyja közbevágott. – Azért teszem mindezt, mert borzalmas volt éveken át látni a gyötrődésedet. Talán így jóvátehetünk valamit. Aztán meg ebben a trondheimi palotában meglehetősen unalmasan múlt az élet. Az az érzésem, hogy az unalom nem volt rám jó hatással, sőt inkább rossz tulajdonságaimat erősítette. De a mai nap eszembe juttatta, m ilyen ember is voltam valaha. Örülök, hogy itt a lehet őség arra, hogy segítsek. És még valami. Benedek és családja megoltalmazta az unokámat akkor, amikor nekem nem volt rá lehetőségem. Ezért hálával tartozom. Silje arca felragyogott a mérhetetlen örömtől. Aprócska hálószobába vezették, amelynek falát sötét kárpit borította. A boltíves ablakokat zöld üveggel fedték be, az ágy lábát finom faragás díszítette. Szinte biztos volt benne, hogy nem tud majd elaludni az izgalomtól, de ezúttal tévedett. Mielőtt elszenderedett volna, megpróbálta kitalálni, vajon milyen tervet eszelt ki Charlotte anyja, de nem jött rá a megoldásra. Charlotte viszont álmatlanul hánykolódott az ágyban. Még sokáig beszélgettek anyjával, mielőtt visszavonult volna a lakosztályába. – Köszönöm neked, Uram! Köszönöm! – suttogta újra és

79

újra a sötétben, miközben szeméből valósággal patakzottak a könnyek. Még sokáig rázta testét a zokogás, de most a boldogságtól sírt.

80

5. fejezet

Meiden báró legfeljebb arról értesülhetett volna, hogy felesége és leánya vadonatúj hintójukon korán reggel elhagyták a várost és délre tartottak. Hogy hová, senki sem sejtette. Ám mivel ő messze, Tröndelag északi részén tartózkodott, még ennyi tudomást sem szerzett a dologról. A díszes kocsi nehéz volt, kissé formátlan és rossz rugózású. Viszont telepakolták élelemmel és apróságoknak való ruhával, amit csak találtak a házban. Föltúrtak minden szekrényt, belenéztek minden fiókba, mert még többet szerettek volna összeszedni. Silje a két bárónővel szemben foglalt helyet és gyönyörködött a reggeli napsütésben. Bár a füvet megcsípte a dér, de az árokparton már kinyíltak az első tavaszi virágok. Silje szerette volna tudni, hogy mit eszeltek ki, de nagyon titokzatosak voltak, és csak annyit árultak el, hogy előbb mindenképpen Tengellel akarnak beszélni, no és látni akarják a fiúcskát. – Tud rólam valamit szegényke? - kérdezte Charlotte karikás szemmel. Nem leplezhette el az éjszakai sírás nyomait. Annyira izgatott volt, hogy egyfolytában remegett a keze.

81

Silje elmosolyodott. – Tulajdonképpen furcsa, mert éppen egy hete történt, hogy Sol, aki hasonlóképpen semmit sem tudott származásáról, faggatni kezdett. A szomszéd gyerekek fattyúnak csúfolták őket, így aztán rákényszerültünk, hogy beavassuk őket néhány dologba. Ne aggódjon, természetesen csak annyit mondtunk, hogy egyiküknek sem mi vagyunk a szülei. Dagnak azt mondtam, hogy az édesanyja nemesasszony volt, aki válságos helyzetbe került és így elveszítette, amikor ő még egészen kicsi volt. Hogy mennyire kicsi, arról egy szót sem szóltam. Dag szerette volna tudni, hogy keresi-e az édesanyja, mire azt feleltem, hogy valószínűleg meghalt a pestisjárvány idején, ahogy az apja is. Neveket nem említettem, csak annyit mondtam, hogy megpróbáltuk felkeresni a szüleit, de kudarcot vallottunk. Silje azon tűnődött, hogy legalább kendő lenne a fején, amiből kitűnik, hogy férjes asszony. De Tengel soha sem szerette, ha csak egy apró kalappal is befedte a fejét. Furcsa, hogy mennyire elfogódott lett ő is hirtelen! – Hányan tudják, hogy én vagyok Dag anyja? – Csak Tengel és én. Volt még egy férfi, akit megkértünk, hogy a monogram és bárói korona alapján kutassa fel, hol találhatnánk meg önt, de arról sejtelme sem volt, miért keressük. Mostanra pedig már nincs az élők sorában. Ő is a Jéghegyek Népének fiai közé tartozott, és a házát az elsők között gyújtották fel. Silje émelyegni kezdett, úgyhogy inkább behúzódott a sarokba és csendesen kinézett az ablakon. Amikor úgy tűnt, ismét jól érzi magát, a bárónő beszélgetni kezdett vele. – Szorgalmas a férjed? Silje először nem értette, mire céloz. – Úgy értettem, hogy szeret-e dolgozni. – Igen. Mindent megtesz a családjáért. Leginkább a gyógyításhoz ért. De senkin sem segíthet nyíltan. Talán sejtik, hogy

82

miért. – Ó, ha kigyógyítana a köszvényemből! Eddig senkinek sem sikerült. Azok a buta borbélyok is csak ahhoz értenek, hogy eret vágjanak, amitől szörnyen elgyöngülök és utána napokig rosszul érzem magam. – A férjem sohasem gyógyítana így. Azt mondja, az érvágás teljesen hatástalan. – Ez nagyon biztatóan hangzik. – Azt hiszem, megérkeztünk. Siljét kellemes meleg öntötte el, amikor azt mondta, hogy „a férjem". Most érezte csak igazán, hogy egymáshoz tartoznak, a külvilág szemében is. Bár sejtette, hogy az egyház nem tekintené érvényesnek fejedelmük jogát az esketésre, de biztos volt abban, hogy kevés olyan házasság van, amely olyan meghitt lenne, mint az övék. A kocsis Silje utasítását követve bekanyarodott egy erdei útra, majd megállította a hintót egy gyalogösvény közelében. Ki kellett szállniuk a kocsiból. A kocsist ott hagyták az erdő szélén, és maguk cipeltek be minden elemózsiás kosarat és ruhásládát, amit csak magukkal hoztak. A két előkelő hölgy kényesen lépkedett a felázott erdei talajon. Megálltak egy kisebb halom tetején és lenéztek a tisztásra, ahol a kalyiba állt. Silje folytatni akarta az utat, de Charlotte visszatartotta. Ő szerette volna elsőként megpillantani a gyermekét. Tengel Dag előtt térdeit, háttal az asszonyoknak. Éppen húrt feszítettek egy íjra. Sol és Liv egymás mellett ült a fűben. Babáztak és hangosan csiviteltek, mint két kismadár. Tengel megigazította Dag harisnyáját, amely folyton-folyvást lecsúszott. Charlotte-nak könnyek szöktek a szemébe. – Milyen nagyszerű férfi – suttogta az idősebb asszony. Ha a férjem csak egyetlenegyszer így bizonyította volna gyermekeink iránti szeretetét, mindent megbocsátottam volna neki!

83

Szerencsés vagy, Silje! – Tudom – felelte csendesen. – Szeretem és tisztelem őt. Liv észrevette őket. – Anya! – kiabálta és már rohant is, nyomában a két nagyobb gyerekkel. Szégyenlősen torpantak meg, amikor felfedezték a két idegen hölgyet. Charlotte pillantásával fogva tartotta a kisfiút. – Milyen bájos! – suttogta elcsukló hangon. – Igen. Én szeretem az unokáimat, azt viszont őszintén be kell vallanom, hogy a Meidenek általában nem szépek. Ez a kisfiú kivétel. – Ha igaz, amit Silje állít, akkor nemcsak szép, hanem okos is – jegyezte meg Charlotte, aki nem tudott betelni a kisfiú látványával. – Gyere csak, Dag! Üdvözöld a hölgyeket! – mondta remegve Silje. Félt, hogy a bárónő nem állja ki a próbát. Aggodalma fölöslegesnek bizonyult. A gyerekek csendben közeledtek. Amikor odaértek hozzájuk, a kislányok ruhájuk szélét felcsippentve pukkedliztek a hölgyek előtt, Dag pedig mélyen meghajolt, szőke haja a földet érte. Charlotte többet már nem bírt elviselni. Elfordult, és zsebkendőjébe rejtette könnyeit. Az idős bárónő szeme megakadt Solon. A kiválasztott, gondolta. Ez a szempár! Szinte megigézi az embert. Milyen bájos gyermek, és mégis... Liv szakasztott az anyja. A bárónő akaratlanul is elmosolyodott. A kislányok félszegen viszonozták nevetését. Addigra Tengel is odaért. A bárónő ráemelte tekintetét. Charlotte is feléje fordult. Nem tértek magukhoz az ámulattól. A „farkasember”, jutott eszébe Charlotte-nak. A férfi valóban emberfeletti látványt nyújtott sárgán villogó szemével, éjfekete hajával, erőteljes ajkával és széles vállával. De legré-

84

misztőbb mégis a tekintete! Mintha ismerné a világ összes titkát. A szeme olyan, mint Solé. Egyikük sem tagadhatná le a származását! N e m h o g y s z ü l et é s k o r m é g n e m l á t s z o tt a k meg a kislányon ezek a különleges vonások. Csak az évek során bontakoztak ki. A felületes szemlélőnek semmi rendkívüli nem tűnt fel rajta. Talán csak annyi, hogy nehéz állni a pillantását. Minden jel arra mutatott, hogy Sol valódi szépség lesz. És Tengel... csúnyának nem mondható, sőt ellenkezőleg! Mégis... volt benne valami félelmet keltő. Szinte hihetetlen, hogy a gyengéd, kicsi Silje ilyen embert választott magának. És gyermekük is volt. Charlotte egy pillanatra eltűnődött azon, milyen lehet egy démont szeretni... Neki nem lett volna hozzá bátorsága. Ahogy a férfit nézte, testét lassan elöntötte a forróság. Nem, nem kívánta meg a férfit! Csak az gondolkodtatta el, hogy van egy asszony, aki elég bátor volt ahhoz, hogy szeresse. Charlotte ösztönei azt súgták, hogy Tengel rendkívül érzéki lehet. Silje átölelte férjét. Most látszott csak igazán, hogy alig ér az álláig. A férfi szeméből felesége iránt áradó szeretet meghatotta a két asszonyt. Silje kibontakozott férje öleléséből. – Tengel, bemutatom neked Meiden bárónőt és a leányát, Charlotte-ot. Tengel nehezen tudta palástolni megdöbbenését, amikor meghallotta a két nevet, de erőt vett magán. Addigra a bárónő is magához tért ámulatából. El sem tudta képzelni, hogy szólítsa meg a furcsa lényt, de gyorsan visszanyerte kezdeményező kedvét. – Hoztunk néhány apróságot, a gyermekeknek – dadogta, miközben aggódó pillantást vetett a kalyibára. – Emellett szívesen váltanánk néhány szót kegyelmeddel és a bájos Siljével, akit nagyon megkedveltünk. Tengelnek fogalma sem volt róla, hogy mit feleljen. Olyan

85

hirtelen szakadt rá az egész. Csak nem akarják elszakítani tőlük Dagot? Nem. Biztos, hogy másról fognak beszélni vele. – Természetesen – mondta kimérten. Mély hangja ismét ámulatba ejtette a két előkelő hölgyet. Gyorsan elővették a gyermekeknek szánt ajándékokat. Sol ugrált örömében, amikor a bárónő hozzápróbálta az egyik ruhát. – Azt hiszem, pompásan mutat majd rajtad! Vedd csak fel, hogy lássuk valóban jó lesz neked! Sol nem szégyenlősködött. Egyszerűen ledobta magáról rongyos ruháját és már bújt is bele a gyöngyökkel kirakott újba. A bárónő segített neki begombolkozni. – Ha Merete és Inger látná ezt! – kiáltott fel Sol boldogan. Silje riadtan nézett Tengelre. Merete és Inger két kislány volt a Jéghegyek völgyéből... Közben Charlotte Dagnak segített fölpróbálni egy nadrágot és egy zekét. Már attól is boldog volt, hogy megérinthette a kisfiút, hogy meleg bőre hozzáért az övéhez... Nem is értette, hogyan képes ennyire fegyelmezni magát, amikor legszívesebben a karja közé kapta volna és soha, soha többé nem engedte volna el. Aztán észrevette, hogy Liv nagy szemekkel nézi a sok szép holmit, amit testvérei kaptak. – Nézz csak ide! – eszmélt fel Charlotte. – Neked is van itt valami. – Ó! – sóhajtott fel Sol, amikor megpillantotta a díszes, méregzöld bársonyruhát, amit Charlotte az egyik láda mélyéből húzott elő. – Bosszantó, hogy nem vagyok három évvel fiatalabb! Charlotte és anyja jól szórakozott. Úgy érezték magukat, mintha karácsony lenne. Silje aggódott, hogy túlságosan feltűnő lesz a gyerekek ruházata. Szerencsére hoztak magukkal egyszerűbb ruhát is. A gyerekek lassan eltűntek az óriási ruhahalom mögött.

86

– Anya – súgta Dag Silje fülébe. – Az a néni azt mondta nekem, hogy bocsássak meg neki. Vajon mire értette? – Talán túl erősen szorított magához, vagy azt hitte, hogy megkarcolt valamelyik ékszerével – suttogott vissza Silje. Amikor végre lecsillapodtak a kedélyek, a bárónő körülnézett. – Beszélnünk kellene... – Sajnos itt nincs hová leülni – mosolygott Tengel. A két hölgy most már megértette Siljét. – A kalyibában még kényelmetlenebb lenne. Piszkos és rossz szagú odabenn minden, a tető pedig annyira alacsony, hogy csak hétrét görnyedve lehet bemenni. – Talán éhesek már a gyerekek – jegyezte meg halkan Charlotte. Nehezésre esett természetesen beszélnie ezzel a férival. – Mi lenne, ha kocsikáznánk egyet? – Jó – értett vele egyet anyja is. – Legalább nyugodtan beszélhetünk. Liv nem akarta levenni magáról a díszes ruhát. Kiabált, amikor anyja megpróbálta átöltöztetni. Charlotte azt javasolta, hogy ha már úgyis hintóba ülnek, nem baj, ha az alkalomhoz illően vannak öltözve – Remélem, legalább éjszakára hajlandó lesz levenni a ruhát! – nevetett Silje. A gyerekek pompásan festettek új öltözékükben. Micsoda boldogság lesz hintón utazni! Odaülhettek a kocsis mellé, aki kaláccsal kínálta őket, és társalgott velük. Dag mindent szeretett volna tudni a hintóról. Siljének sikerült Tengel kezébe csúsztatni egy csirkecombot és itatni vele egy kevés bort, hogy ne üres gyomorral vágjon neki a komoly beszélgetésnek. Az éhség nem jó tanácsadó. A két nemes hölgy a nagy felfordulásban teljesen megfeledkezett arról, hogy neki is szüksége van élelemre. Talán azt hitték, a varázslók semmit sem esznek? A kocsis kényelmesen hajtotta a lovakat. Charlotte és

87

anyja eleinte érdeklődve nézte a tavaszba boruló erdőt. Nehezen indult a beszélgetés. Feszélyezte őket a férfi jelenléte. Ám amikor megérezték, hogy Tengel is bizonytalan, visszatért önbizalmuk és könnyedén folytatták a félbe maradt beszélgetést. – Elmondom, mire jutottam magukkal kapcsolatban – kezdett bele az idős bárónő. – Lenne egy javaslatunk. Ha elfogadják, megtarthatnák a kisfiút, Charlotte pedig a közelében maradhatna. Amíg a férjem él, nem fedheti fel kilétét Dag előtt. Tegnap éjjel alaposan meghánytuk-vetettük a dolgot. Most már minden azon múlik, hogy maguk is beleegyeznek-e. – Egy pillanat – szólalt meg Tengel. – Meg kell bizonyosodnom afelől, hogy nem érzik-e magukat félrevezetve. A fiút sajátjuknak ismerik el? – Egészen biztosak vagyunk abban, hogy Dag igazi Meiden – mondta Charlotte anyja. – Semmi kétség nem fér ahhoz, hogy a lányom fia. Hasonlít rá, még ha szerencsésebb is a külleme, mint Charlotté. – Rendben van. Most már folytathatja. – Charlotte soha nem érezte jól magát Trondheim-ben. Van egy uradalmunk Akershus járásban. Ez lett volna a nászajándéka, ha férjhez megy. A birtokon lévő kastélyhoz tartozik egy kisebb ház. Közvetlenül a kastély mellé építették. Charlotte a szolgáival beköltözhetne a kastélyba, maguk pedig a kisebb házba. Emellett gondját viselhetnék az egész gazdaságnak, mert a lányomnak fogalma sincs a birtokigazgatásról. Silje és Tengel szóhoz sem jutottak meglepetésükben. – Mit szól hozzá kegyelmed? Gondolja, hogy oda is elkíséri a Jéghegyek Népének félelmetes híre? Tengel erre felkapta a fejét. – Nem, nem hiszem. Csak Tröndelag veszélyes számunkra. – És hogyan fogadja majd mindezt a férje, a nagyságos Meiden báró? – kérdezte Silje. – Neki – nincs beleszólása abba, hogy mi történik 88

Akershusben. Az uradalom ugyanis az én atyai örökségem. – Nos? Hogy tetszik a javaslatom? Silje és Tengel egymásra nézett. Silje szeme sugárzott az örömtől. Erre már Tengel is elmosolyodott, mosolya megszelídítette félelmetes vonásait. – Bolond lennék, ha nem mondanék igent egy ilyen ajánlatra! Charlotte megkönnyebbülten lélegzett fel. – Inkább mi örülhetünk annak, hogy elfogadták – mondta a bárónő. – Persze szó sincs arról, hogy halálra dolgozzák magukat a birtokon. Azt hiszem, Silje nem is alkalmas efféle munkára. Ugye egyetért velem? És ha nem veszi tolakodásnak, maga sem kimondottan paraszti munkára született. Egyelőre maga fogja irányítani a gazdaságot, utána pedig meglátjuk, mit tehetünk még. Természetesen lesznek szolgáik is. Még egyszer, örülök, hogy igent mondtak. Tengel egy pillanatra arca elé emelte a kezét. – Hihetetlen! Tegnap még földönfutók voltunk, ma pedig... És az egész csak azon múlott, hogy Silje összeszedte magát, és elment Trondheimba. Őszintén szólva sejtelmem sem volt róla, hogy oda készül... – Silje erős asszony - jelentette ki a bárónő meggyőződéssel. – De még mennyire! – mosolyodott el ismét Tengel. Silje hevesen tiltakozott a dicséret ellen. – Nem. Szó sincs róla. Mindig is könnyű volt megríkatni. – A könnyeknek semmi köze a gyengeséghez - folytatta Tengel. – Sírsz egy kicsit, azután összeszorított foggal újból szembeszállsz a nehézségekkel. Eddig még soha nem adtad fel. A szeretet a te erőd, Silje. A szeretet, amit minden körülötted élő iránt érzel. Amikor visszaindultak a kalyiba felé, a bárónő megkérdezte Tengelt, képes lenne-e meggyógyítani a köszvényét.

89

– Silje elmondta, hogy ért az orvosláshoz. – Hol fáj? – kérdezte a férfi. – Talán az egész teste? – Nem. Leginkább a vállam. És a karom is. Néha álmatlanul vergődöm egész éjjel. Tengel tétovázott. – Ha szabaddá tenné a vállát, most azonnal próbálnék segíteni, méltóságos asszony. De... – Kérem, megtisztel! – Nos – kezdett bele ismét Tengel, most már zavartan –, arról van szó, hogy a ruháját le kellene tolnia a válláról. Tudom, hogy ezt nem engedi meg az illem. Látszott, hogy az idős hölgy küszködik magával. – De anyám – szólt hozzá Charlotte –, ha bálba megy, akkor is fedetlenül marad a válla! – Az már régen volt! A bőröm azóta ráncos és öreg lett. És itt a kocsiban... valahogy olyan furcsán hatna... Silje sejtette, mire gondol. Tengel letagadhatatlan férfiassága hatott így rá. A férfi várt még egy kicsit. Nem akart beavatkozni a vitába. Még mindig az imént felkínált lehetőségen járt az esze. Nem volt túl sok tapasztalata abban, hogyan kell irányítani egy ekkora birtokot. Attól félt, olyasmibe vágja a fejszéjét, amivel nem tud majd megbirkózni. De nem mondhatott nemet egy ilyen kedvező ajánlatra. Családját üldözték, Solnak is jobb, ha minél messzebb kerül Tröndelagtól. És megint lenne saját otthonuk! Silje és a gyerekek pedig nem nélkülöznének többé... A két asszony mindent szeretett volna tudni róla. Kíváncsiak voltak, Tengel mennyire jártas a birtokigazgatásban, mit tud az állattartásról, az aratásról, hogy mely növényfajtákat lehet fölváltva egyazon területen termeszteni anélkül, hogy a föld kimerülne. Legjobb tudása szerint felelt a kérdésekre és remélte, hogy a két bárónő elégedett korántsem tökéletes vála-

90

szaival. Charlotte megpróbálta rábeszélni anyját, hogy vesse alá magát Tengel gyógyító tudományának. – Talán örökké szenvedni akar? Igazán csak egy kicsit kellene lejjebb tolni a ruháját! Behúzzuk a hintó függönyét is. – Kimegyek – mondta Silje –, hátha zavarja a jelenlétem. – Rendben van – szólalt meg elszántan a bárónő megpróbálom. Tengel bólintott. – Természetesen háttal ül majd felém. Talán ha ide ülne... – Nem lesz rövid az idő? – Soká érünk vissza. Behúzták a kocsi függönyeit és az idős hölgy szabaddá tette fehér, szeplős vállát. Tengel elmosolyodott. – Semmi szégyellni valója nincs asszonyom. A bőre még mindig sima és rugalmas. A bárónő elpirult zavarában, akár egy fiatal lány, akinek először bókolnak. Felkiáltott, amikor a hátán érezte Tengel nagy, erős kezét. Erre igazán nem számított. – Kérem, üljön nyugodtan – mondta Tengel vontatott, mély hangon.– Engedje el magát... még jobban... A kocsiban a légy zümmögését is hallani lehetett volna. Charlotte feszülten figyelt. – Istenem! Milyen meleg árasztotta el a hátamat! Milyen kellemes érzés! – Ugye mondtam? – szólalt meg Silje. – A meleg szétárad az ember egész testében. A bárónő behunyta a szemét. Tengel végignyomkodta a vállcsontját, majd megkérte az asszonyt, hogy tartsa előre a karját. A bárónő nehezen tudott eleget tenni a kérésnek, mert sovány mellén még most is gör91

csösen fogta össze a ruhát. Charlotte a segítségére sietett. Miután Tengel alaposan megvizsgálta az asszony csuklóját és csontjait, vigasztaló hangon közölte: – Megnyugtathatom, igazán nincs nagy baj. Csak túl sokat ül huzatban. Már az is sokat segítene, ha kendőt terítene a vállára. Lehet, hogy az ágya is huzatos helyen áll. Talán éppen éjszaka hűl le nagyon a válla. Ügyeljen asszonyom! Ha ezentúl óvatosabb lesz, lassan magától is elmúlik a fájdalom. Adok egy kenőcsöt is, amivel bedörzsölheti a fájós részeket. Hamarosan jobban fogja érezni magát. Kezét levette a bárónő válláról, mire az panaszosan felsóhajtott. – Milyen kellemes érzés volt! – húzta vissza ruháját. – Kérem, engedje meg, hogy megfizessem a … Tengel tekintete elborult. – Ne sértsen meg, asszonyom! – Bocsássa meg kérem, meggondolatlan voltam. Legalább azt engedje meg, hogy… de nem, annak sem lenne semmi értelme, hiszen hamarosan elköltöznek. Maguk után megyek olyan gyorsan, ahogy csak tudok. Ez az ígéret kissé felelőtlennek tetszett, tekintettel Meiden báróra. – De anyám! – hangzott fel Charlotte szigorú hangja. – Bár ha tudnák, milyen zsarnokság alatt éltünk évekig, azt hiszem megértenék anyám menekülésvágyát. No lám, hát meg is érkeztünk. – Ne felejtse el a kenőcsöt! – emlékeztette a bárónő Tengelt. – Máris adom. Sol! Idehoznád a... – valamit mondott a kislánynak, és az már szaladt is Tengel ládájához. Sol kotorászott egy darabig, majd visszakérdezett: – Köszvény ellen? – Jól hallottad. – Nekem van valami más... 92

Csendben suttogott valamit Tengel fülébe. Sokáig vitatkoztak még, aztán Sol rábólintott valamire és elszaladt. A bárónők álmélkodva hallgatták, hogy Tengel hétéves unokahúga milyen járatos a gyógyítás világában. Charlotte anyja megkapta a kenőcsöt és miután eldöntötték, mit tesznek az elkövetkező napokban, visszaszálltak a kocsiba és elindultak Trondheim felé a tölgyek és kecskefűzbokrok övezte úton.

A bárónő állta a szavát. Benedeket kiengedték a börtönből, Abelonénak pedig távoznia kellett a birtokról. Silje és családja meglátogatta az öreget, mielőtt végleg elhagyták volna a vidéket. Benedek elküldte értük a legényét, aki azon nyomban visszaállt szolgálatába, amint Abelone elment a majorból. Benedek boldog volt, hogy viszontlátja őket és megköszönte nekik, hogy kiszabadították. Dyre Alvsson és a többi felkelő még mindig fogságban volt. Hetet már ki is végeztek közülük a legnagyobb titokban. A hatóságok ugyanis féltek a további zavargásoktól. A parasztok ismét föllázadtak volna, ha kiderül, hogy vezérüket megölték. Mindezt az öreg szolgától tudták meg. Később Benedek is mesélt nekik a felkelés leleplezéséről. Ő a saját két szemével látta, hogyan hurcolták ki némelyiket a börtönből a palota udvarán fölállított vesztőhelyre. Azóta fáj megint a gyomra, jelentette ki, mintha nem lett volna tisztában azzal, hogy féktelen alkoholszeretete tette tönkre a gyomrát. Amikor Silje leszállt a szekérről és lába a major udvarán ért földet, összeszorult a torka. Azután megjelent a lépcső tetején a fekete ruhába öltözött Grete. Silje szeméből patakokban folyt a könny. Sem Benedek, sem Maria nem tudott elébük menni. Maria ágyhoz volt kötve, Benedek pedig nem tudott már felállni székéből, amit a tisztaszobában állítottak fel neki. Silje tiszte-

93

letére azonban Maria is fölkelhetett egy kis időre. – Mihaszna öregember lett belőlem – mondta Benedek, amikor vendégei beléptek az ajtón. Nem szépítette meg az öregség. Összetöpörödött, teste remegett és a hangja sem volt már olyan vidáman csengő, mint néhány évvel ezelőtt. Orra elárulta, hogy nem veti meg az italt, a haja megritkult, az a kevés pedig, ami megmaradt, összeborzolódott a fején. Silje megijedt. Attól félt, hogy a viszontlátás öröme talán túl nagy megrázkódtatás lesz az öregeknek. De tévedett. Majdnem egy álló napig meséltek egymásnak. Az öregek nem tudtak betelni a gyerekek látványával. Beszélgetés közben Silje azt a vágyát is elárulta, hogy látni szeretné egyszer őfelségét. Mire Benedek megjegyezte, hogy II. Frigyes éppen a múlt évben járt Norvégiában, és hogy nem valószínű, hogy még egyszer visszatér. – Azt mondják, ő is abban a betegségben szenved, mint én, vagyis a kelleténél többször néz a pohár fenekére. A tudatlanok azt állítják, hogy az iszákossága okozza majd a halálát! Pedig nagyon tévednek. Egy pohárka bor még senkinek sem ártott meg. Egy talán nem, gondolta Silje. Elszomorodott, amikor megtudta, hogy a király éppen akkor jött Norvégiába, amikor ő elzártan élt a Jéghegyek között. Benedek szerette volna, ha visszaköltöznek a majorba. De ő is belátta, hogy a Jéghegyek Népe számára nem Tröndelag a megfelelő lakóhely. Legjobb, ha Tengel és családja csendben elmegy innen, mielőtt még bárki is felfedezné, hogy visszajöttek. Amikor este elbúcsúztak, mindannyian tudták, hogy soha többé nem látják viszont egymást. A négy öreg hálás volt az idős Meiden bárónőnek is, mert lényegében neki köszönhették, hogy életük hátralevő néhány évét együtt tölthetik a majorban. A legény visszakísérte őket a kalyibába. Még mindig itt vol-

94

tak a legnagyobb biztonságban arra a néhány napra, míg útnak indulnak dél felé. Útközben egy szót sem szóltak egymáshoz. A gyermekek elaludtak, Silje és Tengel gondolataiba merült. Sorsuk lassan elrendeződött, Tengel arca mégis elkomorult. Újra és újra eszébe jutott a gyermek, akit felesége a szíve alatt hordott. Túlságosan is fárasztó út áll előttük, most még nem merte kitenni Siljét egy vetélés megpróbáltatásainak. Nem is beszélve arról, hogy felesége biztosan elveszítené életkedvét, amire pedig még nagy szüksége lehet az elkövetkező napokban. Legalább sikerülne meggyőzni Siljét az újbóli szülés veszélyeiről! Lelke mélyén tudta, hogy felesége ragaszkodni fog a gyermekhez. Talán ha titokban adná be neki a port. Abból a fajtából, amit Hanna is adott neki, hogy siettesse Liv születését. Nem lesz bátorsága hozzá. Hanna szerei különben is erősebbek voltak, mint az ő készítményei. Majd akkor próbálja meg, ha megérkeztek délre. Senkinek nem tűnik fel, hogy Silje elvetél a hosszú és fáradságos utazás után... Felsóhajtott. Még ő sem barátkozott meg igazán a gondolattal. Soha nem akart túljárni Silje eszén, arról nem is beszélve, hogy boldog lenne, ha születne még egy gyermekük. Ugyanakkor Silje élete mindennél fontosabb volt valamennyiük számára.

95

6. fejezet

Végre útnak indultak. Charlotte előreküldött néhány embert, hogy előkészítsék a házat. A kastély és a ház évek óta üresen állt, csak egy öreg házaspár élt a birtokon, hogy elvégezze a feltétlenül szükséges munkákat. A földeket ugyan megművelték, de nagyon kevés hasznot hajtottak a Meiden családnak. Charlotte holmijának nagy részét hajóval küldik majd délre, s az csak néhány hét múlva indul útnak. Charlotte képtelen volt ennyi ideig várni, ezért tartott velük. Nem akarta megvárni, míg apja visszaérkezik. Biztos volt benne, hogy keresztülhúzná szépen kigondolt tervüket. Azt mondaná, hogy egy ekkora birtok irányítása meghaladja egy nő képességeit. Charlotte-nak elege volt apja zsarnokoskodásából. Te jó ég! Mi lenne, ha megtudná, hogy Tengel, a Jéghegyek Népének fia is vele tart! Képes lenne eltenni láb alól Silje egész családját, még Dagnak sem kegyelmezne, akit egyébként sem ismerne el unokájának. Így minden okuk megvolt a gyors indulásra. Hosszas fontol-

96

gatás után úgy döntöttek, hogy átkelnek a hegyeken. Mivel a hegyek között nemigen vezetett út, csak egy egylovas kocsit vittek magukkal, amibe a két nő beülhetett. Bár kérdéses volt, hogy egyáltalán meddig tudják majd használni. Az út utolsó harmadát lovon kell megtenniük. Sok arrafelé a járatlan út, és ezek között is a legrosszabb a Driv völgye lesz. Lélekben mindannyian felkészültek a fárasztó utazásra. Remélték, hogy Dovre szikláin is sikerül átkelniük. A bárónő még nem tudta, hogyan magyarázza meg férjének, hogy leányuk a ház berendezésének és a szolgáknak egy részével útra kelt dél felé. Attól nem kellett tartaniuk, hogy az öreg báró utánuk eredne. Tröndelagi hivatali ellenőrző körútjai épp eléggé kimerítik, úgyhogy a kövér öregembernek semmi kedve nem lesz még egyszer lóra szállni, különösen déli irányba nem. Lánya nem ér meg neki annyit, hogy újabb megpróbáltatásoknak tegye ki magát, nem is beszélve az életét fenyegető számtalan veszélyről. A Dovre felé vezető úton minden nehézség nélkül haladtak előre. A gyerekek és Silje Charlotte-tal ültek a kocsiban. Az elölről nyitott kocsit csak egyszerűbb ponyva fedte. Tengel mellettük lovagolt, ha nehezebb terepre értek, a menet élére állt. Csomagjuk nem volt túl sok. Csak Charlotte utazóládája volt tele, mivel ő magával hozta minden személyes holmiját és a kelengyéjét is. A szép idő ellenére két nap múlva már kifárasztotta őket a járhatatlan ösvényeken való zötykölődés. Mégsem panaszkodott egyikük sem. Az utazás izgalmas volt. Csak Silje rettegett egyfolytában attól, hogy elveszítheti a benne már megkapaszkodott új életet. Tengel látta felesége aggodalmát, de nem szólt egy szót sem. Három lovas haladt előttük, kettő pedig mögöttük. Hoztak magukkal négy tartalék lovat is, arra az esetre, ha le kell mondaniuk a kocsiról. Amikor a Driv völgyébe érkeztek, a kocsis elbúcsúzott tőlük. További jó utat kívánt nekik, majd visszafordult, hogy ismét 97

végigjárja a fárasztó utat a híd nélküli folyóvölgyekben, a keskeny, sziklás, erdei ösvényeken. Beletelt némi időbe, mire szétosztották a nők és a gyerekek között a lovakat. Lassan haladtak előre a meredek sziklafalak fölött vezető keskeny utakon. Egyik oldalon a sziklafal, másik oldalon a szakadék, lent a völgyben pedig ott hömpölygött a félelmetes Driva folyó. Volt, aki leszállt a lóról és úgy haladt át a legveszélyesebb szakaszokon. Nagyobb biztonságban érezték magukat a saját lábukon, mint a ló hátán. Az útnak ez a része rosszabb volt minden rémálomnál. Lassan kiszélesedtek az ösvények és eltűntek a szakadékok. A levegő enyhe volt és friss. Útjuk során nem találkoztak senkivel, szerencsére vadállatokkal sem. Csak néhány ragadozómadár alakja tűnt fel a láthatár szélén, a párában úszó hegycsúcsok felett. Silje teljesen belefáradt abba, hogy szemét egyszerre tartsa rajta a három gyermeken. Mintha nem bízott volna meg a többi felnőttben. Pedig azok talán jobban tudtak volna vigyázni bármelyik apróságra, mint a fáradt Silje. Nem gyönyörködött a tavaszi táj szépségeiben és elsiklottak füle mellett a történetek, amit a többiek a Snöhetta vagy a Rondane csúcsairól meséltek egymásnak. Mintha köd ereszkedett volna a szemére. Később, amikor megpróbálta felidézni az utazás élményeit, döbbenten tapasztalta, hogy egyáltalán nem emlékszik a hegyeken való átkelésre. Pedig biztosan számos élményben volt részük. Az még eszébe jutott, hogy pihenőt tartottak, amikor Dovre fennsíkjára érkeztek. Fontos volt, hogy megszabaduljanak a félelmetes út során bennük rekedt feszültségtől. Silje egész testében remegett, még a fogai is összekoccantak. Tengel is fáradtnak látszott. Megsimogatta az ölében ülő Livet, majd fejét a kislány aranybarna hajára hajtotta. Tengel nem tett különbséget a gyerekek között. Ám Silje tudta, hogy édeslányát, Livet mértéktelenül szereti. Nyíltan soha nem mutatta volna ki szeretetét, de Silje látta már titokban a kislány ágya

98

fölé hajolni. Ilyenkor férje arcán büszkeség áradt szét. Büszke volt arra, hogy gyermeke van, ráadásul olyan szép kislány, mint Liv. Charlotte átölelte Dagot. Még sokáig ültek úgy és beszélgettek. A kisfiú is megnyugodott lassacskán a félelmetes út után. Silje megfogta Sol kezét. A kislány mellette feküdt a füvön és kinyújtóztatta elgémberedett tagjait. Olyan fáradt volt, hogy szólni is alig bírt. A szolgák egy csoportban ültek, szemmel láthatólag fellélegeztek, hogy maguk mögött tudhatják az út nehezebb részét. Siljének és Charlotte-nak sajgott minden tagja, de nem panaszkodtak. Dovre szikláira lassan felhők ereszkedtek. Egyre kellemetlenebb lett az idő, jéghideg havas eső esett a nyakukba, ahogy közeledtek a legmagasabb csúcs felé. Csak addig jussanak el! Úgy tervezték, hogy egy kis időre megállnak a hjerkinni fogadóban. Ez igen egyszerű építmény volt, olyannyira, hogy a szél néha befújta a havat a vastag farö nkök közötti repedéseken. A hó nem olvadt el, hanem kupacokban ott maradt a padlón. Nem időztek itt sokáig, mert még sötétedés előtt valami jobb szállás után kellett nézniük. Miután elhagyták Hjerkinnt, a hóesés is elállt. Akkor kezdődtek a bajok, amikor elérték a Dovrétól délre fekvő lóváltó állomást. Fáradtan és kimerülten tértek be a fogadóba. A házigazda a lehető legfinomabb vacsorát szolgálta fel nekik. Tengelnek különös fény csillant a szemében: Lám, annak is megvannak az előnyei, ha az ember arisztokraták társaságában utazik. Még most sem vette le fejéről kalapját, nem akarta, hogy felfigyeljenek jellegzetes arcára. Amíg ültek és ettek, megjelent mellettük a fogadós, aki felhívta Tengel figyelmét a fogadó egyik sarkában üldögélő két férfira. Mohón bámulták Charlotte pompásan díszített ruháját.

99

– Ha nem csal a szimatom uram, akkor az a két rossz arcú fickó ott a sarokban útonálló. Jó lesz, ha vigyáznak a holmijukra! Éjszakára pedig gondosan zárjanak be minden ajtót! Charlotte, aki már nem bírta elviselni az ételmaradékok és a söntés szagát, hálásan megköszönte a fogadósnak, hogy figyelmeztette őket. Tengel fölajánlotta, hogy őrt áll az ajtaja előtt, de Charlotte nem fogadta el ajánlatát. Szerinte bőven elég, ha valamelyik szolga teszi majd ugyanezt. Sol kíváncsian figyelte a felnőttek beszélgetését. Az egyszerű utazók általában a fogadó nagyobb termében aludtak, sorban a fal mellett, de az előkelő vendégek részére mindig fönntartottak egy-két szobát az emeleten. Silje nevetségesnek tartotta, hogy őt és családját most az előkelő utazók közé sorolják. Jól tudta, hogy az egész Charlotte miatt van. A bárónő nem engedte el teljesen egyedül a lányát. Egy idősebb férfi gondjaira bízta, aki mindent elrendezett Charlotte számára. Silje úgy gondolta, ha célhoz értek, a férfi majd viszszafordul Trondheimbe. Az előkelő ifjú hölgy, aki különben nem ült volna egy asztalhoz Siljével és a hozzá hasonló szegény emberrekkel, most akaratlanul is az ő társaságukat kereste. Körükben védelmet remélt az olyan alakoktól, mint a két rabló külsejű férfi a söntésből. És persze állandóan Dag közelében szeretett volna maradni. Napról napra több örömét lelte a fiúban és várta a pillanatot, amikor örökre magához veheti. – Ugye, milyen értelmes? – kérdezte Silje. – Igen, nagyon! – Sajnálnám, ha kárba veszne a tehetsége. Mit gondol, taníthatnám Dagot? Csak néhányszor egy héten. Tengel és Silje egymásra nevettek. Boldogok voltak, hogy Charlotte önként vállalkozik a feladatra. A tudás az a forrás, amelyből a legtöbbet meríthetünk az életben. – Semminek nem örülnék jobban – mondta Silje. – De nem lenne egy kicsit feltűnő, ha csak... – Értem, mire gondol – felelte gyorsan Charlotte. – Termé-

100

szetesen mind a három gyereket tanítanám. Egyelőre legalábbis a két nagyobbat. – Ezzel nekünk is nagy szolgálatot tenne, kisasszony ! – fordult Charlotte felé Tengel. – Remélem, meg tudjuk majd hálálni valamikor! – Ez tényleg jó lesz ! – örvendezett Charlotte is. Sohasem hitte volna, hogy ilyen könnyű szót érteni az alacsonyabb sorból való emberekkel. Nem a közös söntésben ültek, hanem egy leválasztott szobában, ahová a fogadós csak a gazdagabb utazókat engedte be. Bár ide is behatolt a söntés kellemetlen szaga, legalább a vizslató tekintetek elől rejtve maradt. Tengel kifaggatta a fogadóst. Megkérdezte tőle, hogy hallotte már a Jéghegyek Népéről. – Jéghegyek Népe? Nem. Sok ember megfordult a fogadójában, de eddig senkitől sem hallott még hasonló nevű népről sem. Tengel arca felderült. Így hát a Jéghegyek Népének története nem jutott át Dovre magas szikláin. Megkönnyebbülten sóhajtott fel. Maga is elcsodálkozott azon, hogy amióta a fogadós kimondta a bűvös szót, mintha egész teste megkönnyebbült volna. Megszűnt a napok óta tartó kínzó feszültség. Tengel feltűnő külseje persze ettől még semmit sem változott. A fogadós vissza is hőkölt, amikor először megpillantotta. A többi vendég azonban nemigen láthatta meg, mert igyekezett továbbra is árnyékban maradni. Korán nyugovóra tértek. Megkeresték Solt és Livet, akik ide-oda szaladgáltak a söntésben és mindenkivel váltottak néhány szót, amiért Siljétől alapos fejmosást kaptak.

Charlotte neszezésre ébredt az éjjel. Próbálta felrázni a szobalányt, de az úgy aludt, mint a bunda.

101

Valaki volt a szobában! Érthetetlen, amikor saját kezével zárta be az ajtót. Az ablak! Hogy felejthette el! Valaki fölmászott idáig és belökte az ablaktáblát. Az is lehet, hogy létrán jöttek? Charlotte sikítani akart, de egy hang sem jött ki a torkán. Erős kéz fogta be a száját, és a sötében kés villant. Az egyik férfi lefogta, amíg a másik holmija közt kutatott. A szobalány tovább aludt, szörnyen kimerítette az utazás. Charlotte félt, de elsősorban dühös volt. A szolgája az ajtó előtt alszik, Tengel és családja a folyosó másik végén, s ő mégis itt maradt minden segítség nélkül. Csak nem akarnak máris végezni vele... Nem tették. A szobalány forgolódni kezdett, mire a rablók úgy döntöttek, hogy megkötözik a két nőt. Káromkodva folytatták a keresgélést. Charlotte-nak az volt az érzése, hogy megtalálták ékszeres ládáját. Az egyik férfi egészen beleizzadt a fáradságos munkába. Charlotte meglátta az arcukat. – Mi legyen a két némberrel? – suttogta az egyik. - Láttak minket. Talán jobb lenne ha... – Igazad van. Menj előre, pihenek egy kicsit, aztán elintézem őket. A szokott helyen találkozunk. Nem érzem… valami jól... magam... A fiatalabb kibújt az ablakon, kezében Charlotte ékszeres ládája. Mást nem vittek el. Ékszerein kívül nem volt más értékes holmija. A rabló leült a szobalány ágyára. Arcán izzadságcseppek jelentek meg, a gyomrát fogta és csendben nyögött. Aztán nagy nehezen fölállt. Lassan, imbolyogva közeledett Charlotte felé. Charlotte iszonyúan félt. Sikítani sem tudott, mert kipeckelték a száját, és az ágyhoz kötötték. Halkan nyöszörgött, de ezt az ajtó előtt alvó szolga nem hallhatta meg. A férfi megállt a szoba közepén. Megingott, majd hirtelen elvágódott a padlón, egyik kezével Charlotte takarójába mar-

102

kolt. A bárónő lerúgra lábával a kezet, amely csöndben puffant a földön. Reggelig le sem hunyta a szemét, várta, hogy a férfi magához tér és testébe döfi a kést. De az nem ébredt fel többé. Másnap reggel kiszabadították Charlotte-ot. Nem maradt más megoldás, minthogy szolgája bemásszon az ablakon, mivel az ajtó gondosan be volt zárva. Amikor a szolga kinyitotta az ajtót, mindenki előtt feltárult a szörnyű látvány. – Már halott – állapította meg a rabló fölé hajolva a fogadós. – Szerencséje volt, kisasszony! De hol a társa? Bizton állíthatom, hogy nem idevalósiak, csak hébe-hóba bukkantak fel. – Nem juthatott messzire – jelentette ki nyugodtan Sol. Ott állt hálóingben a halott mellett és érdeklődéssel figyelte. Tengel gyanakodva nézte unokahúgát. Siljét kivéve mindenkit kiküldött a szobából. Akkor leült a szobalány ágyára és megragadta Sol vállát. Charlotte és a szobalány még mindig nem tértek magukhoz a rémülettől. – Sol – szólalt meg Tengel fenyegető hangon. – Mit tettél? Sol bűnbánóan nézett nagybátyjára. – Nem akartam, hogy azok a gonosz emberek bántsák Charlotte kisasszonyt. Mindig olyan kedves volt hozzám. Hallottam a söntésben, amikor kitervelték. Némán hallgatták Sol történetét. – És aztán tettem egy kis port a sörükbe. Tudod, mikor Livvel ide-oda szaladgáltunk az emberek között. De igazán nem sokat ! Abból a bőrzacskóból, amit Hannától kaptam, hisz tudjátok. A kis fekete bőrzacskóból. – Irgalmas Isten! - fohászkodott csendben Tengel. A fogadós bedugta a fejét az ajtón. – Uram! Megtalálták a másik rablót is! Itt feküdt nem messze a fogadótól. Visszahoztam az ékszereit, kisasszony! Egyébként az is meghalt. Furcsa, nem?

103

– Köszönöm – motyogta Charlotte. – Kérem, köszönje meg a nevemben is annak, aki megtalálta! – Sol! – szólalt meg ismét Tengel sápadt arccal. – Jobb, ha ideadod, amit Hannától kaptál. – De az az enyém! – kiabálta Sol. – Igen, a tiéd. De ameddig nem vagy elég nagy ahhoz, hogy önállóan használd a tudásod, nálam marad. Értetted? Tengel tudásról beszélt, de akik a szobában voltak, nagyon jól tudták, mire gondol. Charlotte köhécselni kezdett. Nem érezte magát valami jól, de azt most már tudta, hogy eddigi élete semmit sem ért ahhoz a néhány naphoz képest, amit ezeknek a furcsa embereknek a társaságában töltött. Most értette csak meg, menynyire rideg volt minden, ami körülvette, ahhoz a szeretethez képest, ami Tengelből és családjából áradt. Tengel jó ember volt, de Sol... A kislányban már nem bízott ennyire. Pedig hálás lehetett azért, amit érte tett. Ki is nyújtotta kezét a kislány felé, aki már majdnem sírva fakadt elkeseredésében. Sol nem azért sírt, mert megbánta tettét, inkább dacból, sértette Tengel viselkedése. – Köszönöm, Sol! Megmentettél engem és a szobalányomat. Mindezt a legjobb szándékkal cselekedted. De apádnak igaza van, még nem vagy elég nagy ahhoz, hogy eldöntsd, mekkora adagra van szükséged. Biztos vagyok abban, hogy érintetlenül visszakapod a zacskót, ha érettebb vagy már. – Megígérem neked, Sol – mondta Tengel is. – Most pedig hagyjuk magára a két ifjú hölgyet. Bocsássa meg kisasszony, hogy ilyen sokáig a terhére voltunk! – Igazán nem zavartak – biccentett Tengel felé Charlotte. – Kérem, üzenjen, hogy mikor indulunk! – Természetesen – mondta Tengel. Még mindig remegett belülről. Tisztában volt vele, hogy Sol pontosan kiszámította az adagot, hogy semmit sem vétett el. – Jobb, ha odébbállunk, még mielőtt a várnagy megérkezne és kivizsgálná a furcsa ha-

104

láleseteket. Ön pedig, kisasszony, kérem öltözzön egyszerűbben, hogy ezentúl elkerüljük a hasonló kellemetlenségeket. Charlotte megfogadta a tanácsot.

Tengel és Silje szótlanul szemlélte az új otthonukhoz vezető utat. Kicsit feljebb, úgy fél mérföldre az úttól terült el a Charlotte hozományát képező birtok, Graastensholm. A kastély hatalmas volt, kőből és fából építették. Az épület közepén torony emelkedett, tetején zászló lengedezett a szélben. Charlotte már a kastélyban volt. Az ő házuk pedig... – Tengel – szólt csendesen Silje. – Én mindvégig azt hittem, hogy Charlotte kastélya sokkal kisebb és egyszerűbb, nem is beszélve a mi otthonunkról. Meiden grófnőnek valóban igazi palotája van, nekünk pedig igazi házunk! Hihetetlen, hogy ezentúl itt fogunk lakni. – Pedig így van, Silje. A szegénységhez szokott Silje eltúlozta a dolgokat. Charlotte kastélya korántsem volt olyan hatalmas és előkelő. Az egy tömbbe épített, zárt kőépület magas falaival inkább esetlennek tűnt, mint szépnek. Az ő házuk pedig hosszúkás volt, két oldalán melléképületekkel. Az udvart zöldellő fű borította. A ház oromzatának ügyes kialakítása miatt messziről kétszintesnek tűnt. Silje ennek ellenére mesébe illőnek látta. – Tengel – ragadta meg férje kezét –, képtelen vagyok elhinni! – Mindent megteszünk annak érdekében, hogy megfelelően igazgassuk a birtokot – mondta elgondolkodva a férfi. A gyerekek is kétkedve bámulták a házat. – Csak nem itt fogunk lakni? – kérdezte döbbenten Sol. – De igen. Amennyiben szorgalmasak vagyunk és megfelelünk a kisasszony igényeinek.

105

– Akkor rendesen fogunk viselkedni, ugye, gyerekek? – Hát persze – erősítette meg Sol véleményét a két kisebb. Beléptek a házba. Silje végigjárta az összes szobát. Az épület nem volt teljesen berendezve. Csak olyan bútorok voltak benne, amelyeket beépítettek a falba. Néhány ágy, szekrény és pad, semmi más. – Szerencse, hogy értek az asztalosmesterséghez – nézett körül Tengel a szobában. – Silje! Nézd csak ezt a falat! Mit szólnál, ha ide tennénk... – Benedek üvegablakát? – fejezte be férje gondolatát Silje. – Csodálatos lenne, Tengel! Gyönyörű lesz, ha majd rásüt a nap. De először engedélyt kell kémünk arra, hogy oda tegyük. Ó, Tengel! Ölelj át! Tengel boldogan zárta karjába Siljét, már rég látta ennyire boldognak. Dél körül érkeztek meg. A délutánt tervezgetéssel töltötték, újra és újra megcsodálták a ház minden szegletét. Kirámolták mindazt, amit magukkal hoztak, a maradék hajón érkezik majd. Amíg Silje vacsorát főzött, Tengel bement az egyik üres szobába és becsukta maga mögött az ajtót. Egy pillanatra megállt, szemét hálásan az ég felé emelte és hallgatta, hogy szaladgálnak a gyerekek a számukra szokatlanul nagy házban. Boldog gyermeknevetés visszhangzott az üres szobákban. Azután elővette gyógyfüves ládáját, ami tele volt régi tégelyekkel és bőrzacskókkal. Hamar megtalálta, amit keresett. Sokáig állt tűnődve, kezében a zacskóval. Soha nem adódik kedvezőbb alkalom. A fárasztó út miatt... Ha sikerülne egy keveset belecsempésznie Silje ételébe... csak az utazást okolhatná gyermeke elvesztéséért. Vérzett a szíve. Amikor ő is úgy szeretne még egy gyermeket! Mégsem engedheti meg, hogy felesége kockára tegye az életét. Ha megtartják a gyereket, Silje belehalhat a szülésbe, ő pedig kénytelen egyedül felnevelni a kis szörnyet, aki éppolyan

106

szerencsétlen és magányos lesz, mint ő volt. Sőt, lehet, hogy még keményebb lesz az élete, mint az övé. Neki legalább sikerült dacolnia az átkos örökséggel. Ám ki tudja, milyen lesz a gyerek? Silje soha nem értené meg a döntését. Bánkódna az elvesztett gyermek miatt. Nem szabad megtudnia, hogy ő idézte elő a vetélést! Tengel hirtelen hátranézett. Sol állt az ajtóban és figyelte. Furcsa kapcsolat kezdett kialakulni kettejük között. Tengel érezte, hogy a kislány lassan több erő birtokába jut, mint amennyit ő valaha is kapott. Sol mindent tudott. Pillantásával magába zárta a világ összes titkát. A kislány szó nélkül odament hozzá, és kivette kezéből a zacskót, majd lassan a zsebébe csúsztatta. Tengel megnémult a csodálkozástól. A gyermek leleplezte. Most valahogy nem tudott Sol szemébe nézni. A kislány viszont nem eresztette. Tengel inkább sejtette, mint hallotta, amit unokahúga mondott neki: – Épp olyan vagy, mint én. Tiszteld az életet! Különben sem értem, miért akarsz fájdalmat okozni Siljének? Lassan odament Solhoz, és a kislány fejére tette a kezét. Pillantása tele volt fájdalommal. Szótlanul az ágyához lépett, s a fölötte lévő polcról levette Sol orvosságos batyuját és odaadta a kislánynak, aki elvette, s szemét továbbra is Tengelre szegezve felé nyújtotta az ő varázsszeres zacskóját. – Nem – rázta fejét a férfi. – Tartsd csak, amíg a gyerek meg nem születik! Sol bólintott, majd távozott, éppoly észrevétlenül, ahogy megjelent. Tengel csak állt némán, és a sötétbe bámult. Most már nincs visszaút. Vacsora után küldönc érkezett a kisasszonytól, hogy feltét-

107

lenül beszélni szeretne Tengellel. A férfi azonnal nekivágott a szántóföldeken át vezető keskeny ösvénynek. Új otthonukat gyönyörű vidék vette körül. A ház mögött terült el az erdő, előtte és mellette pedig a szomszédos majorok feküdtek, középen a templommal. A távolban víz csillogott, de ilyen messziről nehéz lett volna eldönteni, hogy tó vagy fjord vize fénylik ott. Lesz néhány dolog, amit föl kell derítenie, igazán izgalmas élet vár rájuk. Charlotte-tal sokáig beszélgettek a gazdaságról. A tágas fogadószobában ültek. Tengelnek feltűnt, hogy itt is csak a falba épített bútorok maradtak meg. Legalább lesz helye Charlotte számos Trondheimből érkező holmijának. – Most pedig, Tengel úr, elérkezett az ideje, hogy aláírjuk a papírokat. Tengelt elöntötte a hideg veríték. Már régóta várta, hogy Charlotte előhozakodik valami ilyesmivel. Idegesen nyúlt a feléje nyújtott iratok után. – Mi áll benne? – Semmi más, csak a ház eladására vonatkozó adatok. Az, hogy megvették tőlem a házat egy bizonyos összegért. Természetesen puszta formaság az egész. A pénzt nem kell kifizetniük. Tengelnek elállt a lélegzete. Kivette Charlotte kezéből a papírokat. – Csak nem azt akarja mondani, hogy a ház a miénk? – Miért, mire számított? Tengel még nem tért magához első kábulatából. Charlotte várt még egy kicsit. Hiába próbálta megőrizni komolyságát, a férfi elfogódottsága mosolyt csak az arcára. – Kedves kisasszony! Ezt igazán nem fogadhatjuk el! Már így is épp eleget tett értünk. A fiatal nő arca elkomolyodott. – El tudja képzelni, uram, milyen érzés az, amikor az ember kiteszi újszülött gyermekét, éveken keresztül halottnak

108

hiszi, majd egyszer csak visszakapja épen és egészségesen? El tudja képzelni? – Igen, azt hiszem – felelte csendben a férfi. – El akartam hajtani Silje gyermekét. Mind a két alkalommal. Először Livet. Most viszont az életemnél is jobban szeretem! – És ugyanezt akarta tenni ezzel a gyermekkel is? – Igen. Sol akadályozott meg benne. Úgyhogy képes vagyok átélni, mit érezhetett öt évvel ezelőtt. Charlotte egyre jobban csodálta Tengelt. – Velem igazán tapintatosan viselkedett. Feljelenthetett volna azért, mert kitettem élve született gyermekemet! Mégsem tette... – Soha nem jutott eszünkbe, hogy ilyesmit tegyünk, sem Siljének, sem nekem. Ebben biztos lehet. – Köszönöm! Köszönöm! – kiáltott fel Charlotte, majd várt egy kicsit, és amikor már lehiggadt, folytatta. – Sol... nagyon furcsa kislány! Néha félek tőle. – Nincs oka rá. Sol tűzbe menne a barátaiért. – Elhiszem. Tengel elnézte az előkelő hölgyet, amint gondosan rendezgetett egy frissen szedett virágcsokrot. Átérezte Charlotte minden fájdalmát. Milyen fiatal még és mennyire hideg, szerencsétlen volt az élete! Mégis megőrizte jóakaratát. Tengel megfogadta magában, hogy hűséges barátja lesz addig, amíg Charlotte-nak szüksége lesz rá. – Már régóta másról beszélünk, mint ami miatt jöttem – jegyezte meg gyorsan – Én... nem fogadhatok el ilyen hallatlanul nagy ajándékot! – Kérem, nézze az egészet az én szempontomból. Borzalmas volt számomra ez az öt esztendő! Sokat szenvedtem. Önző ajándék ez részemről, hisz a fiam közelében akarok maradni. És ha elérkezett az idő, ő fogja majd örökölni az egész birtokot. Még szerencse, hogy Tengel ült, mert menten leült volna,

109

ahogy meghallotta Charlotte szándékát. – Ezt az óriási birtokot Dag örökli majd? Minden az övé lesz ? A szántók, az erdő...? – Értse meg, uram! Én már soha nem fogok férjhez menni. De azzal, hogy visszakaptam a fiam, az életem ismét értelmet nyert. Ha Isten is úgy akarja, egyszer majd fölköltözik hozzám a kastélyba. De ezt neki kell majd eldöntenie. Beletelt egy kis időbe, mire Tengel képes volt elmondani, amit szeretett volna. – Maga nagyon jó érzésű teremtés, kisasszony! – Gondolja? – kérdezte Charlotte keserű hangsúllyal. – Azt hiszem, Silje és maga mutatták meg nekem a helyes utat. Amikor minden papírt aláírtak, Tengel elköszönt. – Van valami egyéb kívánságuk? – kérdezte a kisaszszony. Tengel megállt az ajtóban. – Már így is többet kaptunk, mint amennyit érdemlünk. – Majd mégiscsak visszafordult. – De talán mégis szeretnék kérni valamit. – Mondja meg, kérem! – Talán egyedül is el tudnám rendezni, de azt hiszem, szükségem lesz a tanácsára. Silje mindig szeretett volna egy hársfasort a háza mellett. Megvalósíthatatlan álomnak tűnt ezelőtt, legalábbis akkor, amikor még a Jéghegyek között éltünk, nyomorúságos körülmények között. Talán most... Segítene nekem abban, hogy megszerezzem Siljének ezt az örömet? – Természetesen! Majd kipuhatolom, hogyan juthatnánk néhány facsemetéhez. Pár héttel a graastensholmi beszélgetés után Tengel mély lyukakat ásott a házukhoz vezető út két oldalán. Egyelőre hat csemetét ültetett el, többre nem sikerült szert tenniük. Silje és a gyerekek figyelemmel kísérték minden mozdulatát. – Az első fa a gazdáé, vagyis az enyém – dugta mosolyogva a földbe a kis hársat. A gyerekek betemették a gödröt és körbeta-

110

podták a földet. – Ezt a fát pedig Siljének ültetem – mondta, majd tovább ment az út mentén. Azután Sol is kapott egy fát, és Dag és Liv is. – Kié legyen az utolsó? – nézett kérdőn Siljére. – Legyen az utolsó Charlotte kisasszonyé - jelentette ki Silje. Tengel elnevette magát. – Ezt gyorsan eldöntötted. – Igen – nevetett megborzongva Silje. – Akkor ültessük ezt a fát Charlotte kisasszonynak – mondta hangosan, miközben beültette a csemetét a földbe. – Igazán megérdemli, hisz olyan aranyos – fűzte hozzá Sol. Siljének azonban nem tetszett, hogy a faültetés végeztével, miután a többiek már a ház felé indultak, Tengel lassan végigjárta a kis fasor csemetéit, megállt mindegyik előtt és mintha varázsigéket mondott volna rájuk.

111

7. fejezet

Eltartott egy ideig, amíg Tengel hozzászokott a gondolathoz, hogy az egész major az övék. Az ő neve állt a papírokon. Egy este, amikor a többiek már lefeküdtek, körbejárta a majort és sorra végigtapogatta a falakat, csodálkozva, tisztelettel. Kiment az udvarra, megérintette az egyik fa törzsét, odament a kúthoz, kiment a még üres melléképületekhez. Szíve megtelt boldogsággal. Volt már egyszer birtoka a Jéghegyek Népének völgyében, de ezt össze sem lehetett hasonlítani azzal. Gondolatban azt tervezte, mi mindenbe fog majd hamarosan. Nagyon késő volt már, amikor végre visszament a házba és bebújt az alvó Silje mellé. Gyengéden végigsimította felesége haját. Hála neked Uram, hogy megmentettél minket! Áldásodat kérem a nemes lelkű Charlotte kisasszonyra is! A birtokon meglátszott, hogy Meidenék főleg Trondheimben tartózkodtak. Tengelnek nagy erőfeszítésébe került, mire a gazdálkodás ismét beindulhatott. De a férfi szerette munkáját, érezte, hogy most legalább hasznát veszik. Siljének is akadt dolga a ház körül. Volt néhány állatuk is, ellátásuk az ő feladata lett. Persze, amikor arra került a

112

sor, hogy valamelyiket levágják, Silje inkább máshol foglalta le magát. Meiden báró váratlanul meghalt. Szélütés érte egy tizennyolc fogásos vacsora után. Özvegye Graastensholmba költözött. Mindannyian örültek érkezésének. Mindjárt élénkebb lett a társasági élet, gyakran jöttek látogatók Oslóból, Tönsbergből, sőt még messzebbről is. Egy nap furcsa dolog történt Tengellel. A bárónő fűnek-fának dicsérte csodálatos háziorvosát, aki puszta kézrátétellel kigyógyította köszvényéből. Egy nap egyenesen az akershusi palotából üzentek Tengelért. Félve szedte össze a holmiját. A helytartó egyik emberének a felesége hívatta magához. Nyilvánvaló volt, hogy Meiden bárónétól hallott Tengel gyógyító tehetségéről. Tengelt bevezették egy tágas szalonba, ahol a beteg asszony és férje kíváncsian várt rá. Amikor belépett, mind a ketten fölkiáltottak meglepetésükben. – Kedvesem – mondta vontatottan a nemesúr –, még soha nem láttam ilyet! Tengel már-már azt hitte, hogy vétett valami számára ismeretlen formaság ellen. Éppen bocsánatot akart kérni, amikor a nemesúr váratlanul megszólalt. – Maga így született? – Mire gondol, uram? – Hát, ilyen külsővel? – Mindenkinek jellegzetes valami módon az arca - felelte kurtán. – Sajnálom, ha zavarná önöket a külsőm! A férfi megértette, hogy tanácsos más beszédtéma után néznie. – Megvizsgálná a feleségem? Örökösen a görcseiről panaszkodik nekem. Tengel megkérte, hogy addig menjen ki a szobából. – De hát miért? Csak nem akarja rossz útra vinni?

113

– Úgy nézek ki, mint egy csábító? – kérdezte bosszúsan Tengel. – Nem – nevetett feszülten a férfi. – Egyáltalán nem! Végre egyedül maradhatott előkelő betegével. Mindent megtett az asszonyért, amit csak tudott. Azt nem mondhatta neki, hogy fájdalmait a túl sok evés okozza, de lebeszélte néhány olyan ételről, amelyet „érzékeny gyomra" nem bír megemészteni. Így próbálta némiképp megzabolázni az aszszony féktelen étvágyát. Tengel megkérte, hogy feküdjön le, majd az asszony rekeszizmára tette kezét. Annak testében kellemes meleg áradt szét. Tengel jól sejtette, hogy az asszonynak szemfényvesztésre is szüksége van ahhoz, hogy azután megfogadja tanácsát. Javasolta, hogy a hölgy naponta sétálja körül Akersus erődítményét. Úgy majd könnyebben tisztul a vére. Az asszony hálája jeléül egy ezüsttel teli zacskót nyomott Tengel kezébe, amit az minden lelkiismeretfurdalás nélkül eltett. Szükségük volt a pénzre, mert a kis majort még rendbe kellett hozni. Az előszobában összefutott az asszony férjével. – Nos? Megbirkózott a feleségem képzelt betegségével? – kérdezte gúnyosan. – Szó sincs képzelt betegségről. Azt hiszem, jobban fogja érezni magát. – Remélem, hogy igaza lesz. Ha már úgyis itt van, nem nézné meg az öreg Brömsöt is? Sokat panaszkodik a lábára. Tengel bólintott és követte a ház urát a kastély másik szárnyába. A túlsúlyos öregembernek rossz volt a vérkeringése. Tengel szigorúan beszélt hozzá. – Remélem tisztában van azzal, hogy könnyen elveszítheti a lábát. Többet kellene mozognia. Nem is beszélve arról, hogy milyen kövér. Ha megengedi, megpróbálok segíteni magán. Eljövök hetente egyszer, hogy megnézzem, javult-e az állapota, és akkor újabb kezelést kap. 114

Az öregúr beleizzadt a beszélgetésbe és csak erőtlenül bólintott beleegyezése jeléül. Félt Tengeltől és mindent megígért neki. Micsoda világ, tűnődött Tengel, míg hazafelé bandukolt. A nép éhezik, ezek meg belehalnak a jóllakottságba! Siljének is elmesélte legújabb élményeit. Ez volt a kezdet. Rövid szünet után a környékbeli előkelőségek küldöncei egymásnak adták a kilincset Tengel házában. Ezek szerint Akershusben elégedettek voltak Tengellel. Egyre többet utazott a környéken. Kénytelen volt beismerni, hogy leginkább a nemesasszonyok kíváncsiak gyógyító tehetségére. Maguk között tréfásan démonnak nevezték, aminek Tengel nem örült különösebben. Amikor egy nap visszaérkezett valamelyik „diadalútjáról", ahogyan Silje csipkelődve nevezte ezeket a viziteket, Sol váratlanul megjelent szobája ajtajában. Elmondta, hogy egy öregasszony vár rá már régóta. Ő is gyógyítást remélt betegségére. – Mondd meg neki Sol, hogy ma már nem gyógyítok. Túlságosan megerőltettem magam. – Mert nem fizet eleget? – kérdezte Sol, és már ment is ki az ajtón. Tengel megdöbbent. Eddig csak gazdag betegei voltak, de mi lesz azokkal, akik nem tudnak bőségesen fizetni? Sol után kiáltott. – Köszönöm, Sol! – mondta és már indult is, hogy megkeresse az asszonyt. Segített az anyókán, előkelő betegeinek pedig megüzente, hogy ezentúl csak végszükség esetén hívják. Így aztán a nemesasszonyok és urak maguk mentek Tengelhez, ha gyógyulást reméltek. És mivel Tengel valóban segített a bajokon, egyre nagyobb hírnévre tett szert. Megesett, hogy a betegek, akik először jártak Tengelnél, megrémültek démoni külsejétől, ám rövid beszélgetés után rájöttek, hogy nincs félnivalójuk tőle. Csak egy dolog bosszantotta fel Tengelt, ha varázslónak nevez-

115

ték. Egy késő őszi estén Silje odaült Tengel mellé és halkan beszélni kezdett. – Tengel... Ha történne velem valami... – Ne beszélj ilyeneket – vágott szavába hevesen a férfi. – Nem történhet veled semmi! – Persze, hogy nem – mondta elérzékenyülve Silje. – De ha mégis bekövetkezne a legrosszabb... biztosnak kell lennem valamiben. A férfi aggódva figyelte felesége minden szavát. Arcán mélységes elkeseredés tükröződött. – Gondoskodni fogsz a gyerekekről? Mindegyikről? – Jól tudod, milyen fontosak nekem – felelte elgyötört hangon. – De szükségük lesz egy anyára. – Megleszek velük egyedül is – jelentette ki határozottan a férfi, majd szorosan átöltelte feleségét. – Ha elmész, soha többé nem veszek magam mellé asszonyt, Silje. Harminchárom évig éltem magányosan. Akkor megjelentél te, és senki nem léphet a helyedre. Soha. Silje érezte, hogy Tengel komolyan gondolta, amit mondott. Tengel olyan férfi volt, aki csak egy asszonyhoz ragaszkodott. Így nem állt elő javaslatával. Tengel válasza boldogsággal töltötte el. Beköszöntött az ősz. Októberre a fák koronája lángoló vörösbe borult. Tengel útjainak egyikéről tartott hazafelé. Már nem nagyon járt el sehová, de ez a betege nem tudott lábra állni. Egész úton végtelen nyugtalanságot érzett. Már messziről észrevette, hogy a kis fasorban valaki rohan felé. Sol volt az. Borsódzott a háta, amikor meglátta a kislány feldúlt arcát. – Apa! Apa! Siess! Anya rosszul van! Ez volt az első eset, hogy Sol anyának és apának hívta őket. A kislány hevesen felzokogott.

116

– Azt mondod, beteg? – Igen. Siess már! Megsarkantyúzta a lovát és már benn is voltak a major udvarán. Az udvaron már állt egy idegen kocsi. Ezek szerint Solnak volt annyi esze, hogy elhívja a bábát! Tengel leugrott a lóról és benyitott a házba. A folyosón összefutott a bábával, aki először megrémült, amikor megpillantotta, majd a kezében lévő ijesztően bíborvörös vászondarabot megpróbálta háta mögé rejteni. Tengel felsóhajtott és belépett a hálószobába. Életében most először környékezte ájulás. Csak részleteiben volt képes befogadni a szeme elé táruló látványt. Az ágy mellett ott ült a felcser, aki végigjárta már Európa nagy csatáit, de néha szüléseknél is segédkezett, aztán egy aszszony körvonalait pillantotta meg, aki csak Charlotte lehetett, ezen kívül vér, vér mindenütt. A sarokban vékony, kétségbeesett hangon nyivákolt valami. Az ágyban párnáira dőlve, halottsápadt arccal feküdt Silje. Tengel keservesen felzokogott. Most megint az a farkasember volt, aki képtelen uralkodni magán, aki elveszítette legféltettebb kincsét, élete egyetlen boldogságát, a feleségét. – Silje! – zokogott hangosan. Térdre esett az asszony ágyánál. Megfogta élettelen kezét és az arcához emelte. Visszajött a bába. – Mindent megteszünk, ami csak tőlünk telik, Tengel. A férfi végre összeszedte magát és az idős asszonyra nézett. – Él még? – kérdezte fájdalmasan. – Még van remény – szólalt meg most a felcser. Tengel felállt. – Hozom az orvosságaimat. Tartsátok benne a lelket, amíg

117

visszaérek! Próbáljátok meg elállítani a vérzést! – Megpróbáljuk – ígérte meg Charlotte. – De kérem, siessen! Charlotte bízott Tengel képességeiben. Sol és Tengel összedugták a fejüket a konyhában. – Vedd ezt is – adott át a kislány egy nagy zacskót Tengelnek. Hanna mindegyiket megjelölte, nem fogod eltéveszteni, melyik melyik. – Köszönöm, Sol ! – nézett unokahúgára hálásan Tengel. – Köszönöm. Pár perc múlva ismét a betegszobában volt. Reszkető kézzel kereste elő a megfelelő szereket. A szobában erős cickafarkillat áradt szét, és egyéb ismeretlen növények szaga. – Hát ezek nem mindennapi szerek ! – tűnődött el a felcser. – Jobb, ha titokban tartod a papok előtt! Legutóbb Párizsban láttam ilyesmit, az udvarban, amikor bemutatták az egyik megégetett boszorkány értékes gyógyító füveit. Tengel csak fél füllel hallotta, mit mond a felcser. Tudta, hogy megbízhat a férfiban. Hamarosan már mindannyian segítettek neki. Csendben és gyorsan dolgoztak. A sarokból továbbra is hallatszott a folyamatos nyivákolás, de nem volt idejük, hogy törődjenek vele. Végre elállt a vérzés. – Ennél többet nem tehetünk – mondta kimerülten Tengel. – Csak abban reménykedhetünk, hogy még időben segítettünk. Ha felébred, adjatok neki inni. Fontos, hogy sokat igyon! Forralj vizet! szólt a bábához. – Készítek egy kevés főzetet, ez majd erősíti a vérét. Ha felébred... ha felébred... – visszhangzottak fejében saját mondatai. – Fel kell ébrednie! Feszülten figyelte az ágyban mozdulatlanul fekvő testet.

118

Igen, mintha hallana valamit! Még lélegzik! Felesége mellére tette kezét, hátha kezének melege munkára készteti Silje szívét. – Nem akarja megnézni a gyermeket, Tengel? – suttogta Charlotte. A férfi nemet intett. – Később. Tengel nem akarta látni gyermekét, nem akarta látni a kis betolakodót, aki talán megölte kedvesét. – Hogy történt? – mormogta halkan, miközben le nem vette a szemét az asszonyról. Charlotte válaszolt neki. Hangjából végtelen nyugalom áradt. Tengel még soha nem hallotta így beszélni Charlotte-ot. – Sol jött el értem Graastensholmba. Silje üzente, hogy megindultak a fájások. Anyám magához vette a kisebb gyereket, én pedig idehívattam a bábát és a felcsert. Félek, hogy Sol túl sokat látott az egészből, de nem volt időnk elterelni a figyelmét... – Minden olyan gyorsan történt... – mondta a felcser bocsánatkérő hangon. – Talán tudja, hogy a felesége nem szül könnyen, ez pedig erős gyerek volt. – A mérleg nyelve húsz egységnél is többet mutatott – jegyezte meg a bába. Silje gyermeke tehát öt kiló lehetett, vagy még több is. Tengel összeszorította a fogát. Hihetetlen, hogy a kicsi Silje ilyen erős gyermeket hordott ki. – Gyorsan jött a gyerek. A felesége össze-vissza szakadt – folytatta a felcser. – Épphogy beléptem az ajtón és már szükség is volt a munkámra. A szokásnak megfelelően csak asszonyok segíthettek a szülésnél. De Silje esete más volt. Tengel tudta, hogy szüksége van a felcser tapasztalatára. A legfontosabb persze az volt, hogy Tengel végtelenül bízott tudásában.

119

– Kisfia van, Tengel - mondta csendesen Charlotte. A kétségbeesett sírás ismét felhangzott a sarokban. Még mindig nem törődik vele senki. A felcsernek még dolga volt, a bába éppen a rossz szellemeket űzte el a szobából, Charlotte megmosdott. Tengelnek eszébe jutott édesanyja. Csak megvetésben és gyűlöletben volt része. Senki nem volt mellette, amikor őt szülte. El is vérzett szegény. Tengelnek is keserves volt az élete. Senki nem akarta magához venni az anyátlan árvát. Végül nagyapja rászánta magát, hogy felnevelje. Számtalanszor a fejéhez vágta, hogy ő volt az oka anyja halálának. Nagyapja bosszúból adta neki a félelmet keltő Tengel nevet. Ismét gyermek lett, hallotta a felnőttek érthetetlen suttogását. Senki nem játszott vele, mindig magányos volt. Nagyapja minden reggel alaposan elverte, az el nem követett csínytevésekért is. Nagy levegőt vett és fölállt. Elindult a gyermek felé. Rettegett, hogy hamarosan felfedezi saját gyermekén családja átkos örökségét. Talán olyan lesz, mint Hanna, vagy Grimar. Vagy az ő szemében is ott csillog már a sárgás fény. Az egyetlen, amit a gyerekből látott, sűrű, fekete haja volt. Ez nem jelent valami jót. Közelebb hajolt. Nem ment vele valami sokra, mert a sírástól teljesen eltorzultak az újszülött vonásai. Óvatosan levette róla a takarót és a gyolcsot, amibe tekerték. Megnézte a vállát. Széles volt ugyan, de teljesen átlagos. Kétségtelenül erős gyermek, de semmi rendkívülit nem vett észre rajta. A kisfiú rá hasonlított, de nem örökölte apja félelmet keltő, kissé groteszk vonásait. Amikor a gyermek végre emberi meleget érzett a közelében, elcsendesedett. Vajon őt ki vigasztalta, amikor megszületett? Talán senki. Tengel levette a kicsiről a takarót és felemelte. A gyermek

120

már nyitogatta a szemét. Mégiscsak az én fiam, gondolta. Mindegy, hogy milyen vagy. Ha pedig olyannak születtél, mint én, különösen rászolgálsz a megértésemre. Isten bizalmát pedig már elnyerted! A kicsinek végre sikerült kinyitnia a szemét. Gyönyörű kék szempár fordult a fény felé, majd becsukódott. Ismét felhangzott a sírás. Tengel eleget látott. A szeme kék, és az arca is tiszta. Bár rá hasonlít, mégsincs benne semmi démoni. Végre fellélegezhetett. – Magához tért! – hallotta Tengel a bábát. A gyermekkel a karján leült Silje ágya mellé. Nem mert hinni a saját szemének. Silje élt. – Silje – suttogta. Anyjára gondolt, aki szerencsétlenségében egyedül maradt. Éppen ezért akarta felségének megadni mindazt a melegséget, amit anyja sohasem kaphatott meg. – Minden rendben van, Silje! Nézd csak, milyen szép kisfiunk született! Silje alig láthatóan elmosolyodott. Megpróbálta kinyitni a szemét, de hiába. – Olyan gyorsan történt minden. Már nem tudtalak értesíteni. – Semmi baj – mosolygott Tengel. – Livnél sem tudtad előre megmondani. Akkor tényleg felkészületlenül ért minket. Silje arcán ismét megjelent a halvány mosoly. – Fázom! – suttogta. A gyereket visszatették a bölcsőbe, ahol újra rázendített. Tengel Silje vállára tette a kezét. A bába behozott még egy dunnát és a betegre terítette. Charlotte is megjött a forralt vízzel. Tengel arra kérte még, hogy kerítse elő Solt. Amíg ő a kezével melengette Siljét, utasításokat adott a kislánynak. – Leginkább fekete nadálytőre lesz szükségünk. Keresd meg gyorsan. Utána egy kevés csalánt és palástfüvet. Megtaláltad?

121

Jó. Keress elő néhány szem makkot. Nem találod? Na keresd csak! Szükségünk lesz még némi galagonyára és borókára. Megvan? Rendben. Akkor kezdhetjük is. – Igenis – mondta készségesen Sol. – Charlotte kisasszony majd segít neked. Silje szorgalmasan itta a főzetet. Annyira kiszáradt a szája, hogy a nyelve hozzátapadt szájpadlásához. Hamarosan annyira összeszedte magát, hogy már képes volt megcsodálni a gyermeket. Váltott néhány szót mindenkivel, és közben szorosan fogta Tengel kezét. – Tengel? Eddig nem mertem azon gondolkodni, milyen nevet adhatnánk a gyermeknek. Mit szólnál, ha az anyád nevét kapná? – Nem olyan fontos. Különben is már van egy gyermekünk, aki hasonló nevet visel, mint ő. Linének hívták. –Ürülök, hogy Liv ezt a nevet kapta. És az apád? Tengel arca elkomorult. – Nem tudom, hogy hívták, de abban biztos vagyok, hogy nem érdemes arra, hogy bárki is az ő nevét kapja. De a te apádat Arngrímnek hívták, ugye? – Igen. De ez a név olyan ódon hangulatot áraszt. Mit szólnál az Aréhoz, vagy Havörnhöz? - Are. Igazán szép név... és... Silje... képzeld, egyáltalán nem viseli magán semmiféle nyomát az átkos örökségnek. – Ó, mennyire boldog vagyok! Most megint ültethetsz egy fát, Tengel! – Sejtettem, hogy emlékeztetni fogsz rá. Most már több fát ültetek el egyszerre, hogy szabályos fasorrá fejlődjön. Tengel kimondhatatlanul boldog volt. Hálás volt Solnak, hogy helyén volt az esze, és időben elment azért, akire szükség volt. Viszont közeledett az az idő, amikor... A kislány szorosan mellette állt. Ő is érezte, miféle kapcsolat fűzi a nagybátyjához.

122

Tengel ránézett. – Rosszabbul is alakulhattak volna a dolgok. Sol megrázta a fejét. – Hanna azt mondta nekem egyszer, hogy te és Silje még híresek lesztek. Te már az vagy, csak Silje nem lett híres. – Tudtad, hogy túl fogja élni? – Hanna megjósolta. Hanna olyan volt Sol számára, akár egy Isten. – Miért nem mondtad el nekünk? Van fogalmad arról, mit éltünk át az egész terhesség alatt? – Elhitted volna nekem, ha megmondom, hogy Hanna jósolta? Tengel megadóan bólintott. Hannával mindig harcban álltak. Azt viszont még magának sem szívesen ismerte be, hogy titokban mennyire tisztelte az öreg boszorkányt. Silje belázasodott. Ismét üzentek a felcserért. – Hát nem kímélt benneteket ez sem – mondta a borostás arcú öreg, miután megvizsgálta Siljét. – Túl nehéz volt a szülés. Remélem, tisztában vagy azzal, Tengel, hogy a feleségednek nem lehet több gyereke! – Biztos ez? – kérdezte Tengel, miközben Charlotte-ot figyelte, aki kivitte magával a gyereket a konyhába. A bárókisasszony mindennap eljött a majorba. – Talán tudod, mi minden lehet még a gyermekágyi láz következménye! Nem lesz több gyermeketek, akárhogy is próbálkoztok. Még néhány nap és Silje ismét egészséges lesz. Ennyit mondott, majd kiment a konyhába, hogy egyen egy keveset és megigya jól megérdemelt pohárka pálinkáját. Az újdonsült szülők egymásra néztek. Lassan kibuggyant belőlük a nevetés. A felcser, aki a konyhában jól hallotta vidámságukat, értetlenül csóválta fejét. Pedig nem valami jó hírt közöltem velük, gondolta magában, majd folytatta a falatozást.

123

– Orgiát fogunk csapni – suttogta Tengel. – Egész éjjel – válaszolta Silje. – Egész életünkben.

Az öreg bárónő mindig örömmel beszélte meg Tengellel a házzal kapcsolatos problémáit. Ő ugyan kastélynak nevezte, mint ahogy Tengel is, amiben azért volt némi túlzás. Talán az épület azért emlékeztetett mindenkit kastélyra, mert magas alapra emelték. Egyébként fából építették minden falát, még a kapu fölé emelt tornyot is, amelynek tetején mindig zászló lengett. – Ki kell cserélni az ebédlőben a falikárpitot. Egy baj van, hogy egész Norvégiában senki nem ért az aranykárpitkészítéshez. A kontinensről kell mestert hozatni. Kedves Tengel úr, higgye el, nem akarok állandóan panaszkodni. De valahogy olyan nehezen megy most minden. Talán megöregedtem és ezért jajgatok ennyit! Amennyiben a bárónő Tengeltől várta volna, hogy fiatalságát bizonygassa, úgy nem a megfelelő helyen kopogtatott. Tengel saját terveivel volt elfoglalva. – Mi lenne, ha Silje kitanulná a falikárpit-készítést? Talán ön is tudja, asszonyom, hogy Siljét művészi képességgel áldotta meg a sors. Emellett biztos vagyok benne, hogy boldogan végezne mást is, nem csak házimunkát. A bárónő egyetértett. – Tényleg! Siljéről valahogy mindig megfeledkezünk. Bár én már mondtam, hogy nem neki való a házimunka! Jobban van már azóta? – Köszönöm kérdését. Napról-napra javul az állapota. Már nem annyira sápadt. – Ennek bizony örülök. És hogy van a kicsike? Tengel elmosolyodott.

124

– Gondozása leköti Silje egész napját. Egyébként aranyos kisfiú. – Igen. Maguknak minden gyermeke aranyos, jól sikerült gyerek. Nos, a kárpitkészítés azt hiszem nehéz lenne Siljének. De van egy ötletem. Amikor körbejártam a környező udvarházakat, láttam, hogy milyen divatos manapság a kézzel festett tapéta. Ilyesmit bizonyára Silje is szívesen csinálna. Majd átküldök néhány cselédet, hogy végezzék el helyette a házimunkát. Semmi értelme, hogy takarítással és főzéssel vesződjön, amikor máshoz jobban ért. Majd én odafigyelek Siljére. – Köszönöm – felelte kurtán, de hálásan Tengel. – Emellett nekem is származik belőle némi hasznom – tette hozzá gyorsan a bárónő. – Hozzájutok olyan tapétához, amilyen senki másnak nem lesz a környéken. A férfi jól mulatott, a bárónő igazán szórakoztató asszony volt. – Hogy viselkednek a gyerekek az órák alatt? – Ó, Charlotte olyan boldog! A két gyermek annyira értelmes! Persze mindegyik a maga módján. Sol egy kicsit rakoncátlan, nehezére esik, hogy sokáig kell egy helyben ülni. Figyelmesek mind a ketten. – Kicsit közelebb lépett Tengelhez és a fülébe súgta. – Ugye, Dag milyen elbűvölő kisfiú? – Nagyon – helyeselt Tengel. – Nincs vele semmi gond. Nem annyi, mint... A bárónő felsóhajtott. – Ha türelmesek vagyunk Sollal, vele sincs semmi baj. Tulajdonképpen jó lelkű gyerek. – Igen. Biztos vagyok benne, hogy Solt sírig tartó barátság fűzi önökhöz. Solban van jóság. – Azt hallottam, hogy önt sem volt egyszerű felnevelni. – Ez így igaz. – Akkor talán még Solnak is van némi esélye, ugye? – bókolt finoman a bárónő.

125

Silje legszívesebben táncra perdült volna örömében, amikor férje elmesélte neki a bárónő javaslatát. – Ó, Tengel! Ez igaz? Gondolod, hogy alkalmas lennék ilyesmire? – Hirtelen lefagyott arcáról a mosoly. – Azt mondod, fiatal cselédlányok fognak segíteni a ház körül? Remélem, nem lesznek túlságosan fiatalok és csinosak! – De Silje! Mégis mit gondolsz rólam? Bár nem mondom, hízeleg a féltékenységed. Beszélgetésüknek hamar véget vetett családjuk legifjabb tagja, Are Tengelsson. Életerős kisfiú volt, aki már most szeretett hangot adni véleményének. „Orgiájukra" három hónapig kellett várniuk, amire Silje visszanyerte régi erejét. A nagyobb gyerekeknek megengedték, hogy a kastélyban töltsenek egy éjszakát. Egyedül voltak a nagy házban, csak Are szuszogott csendben a mellettük fekvő szobában. – Nos Silje – mondta Tengel vágyakozó hangon –, most legalább bepótolhatunk mindent, amiről lemondtunk e néhány év alatt. – Soha többé nem kell rettegnünk – nevetett zavartan férjére, amikor észrevette csillogó tekintetét. – Tengel! Kérlek, maradj ott a szőnyegen. Nem akarom, hogy elkapkodjuk. Soha, soha nem nézhettelek meg igazán. Mindig titokban kellett szeretnünk egymást, a takaró alatt, hisz körül voltunk véve gyerekekkel. Maradj, kérlek! Engedd meg, hogy én vegyem le a ruháidat. Tengel elmosolyodott. Végre a régi Silje állt előtte megint. Lassan emelt le a férfiról minden egyes ruhadarabot, becézgette és csókjaival borította be minden porcikáját... Tengel alig bírta visszatartani magát. Az asztalon gyertya égett, a kandallóban pattogott a tűz. Más fény nem volt a szobában. Ott állt Silje előtt férje, a tűz lobogó fényében. Végigsimított erős, széles vállán, szőrös mellkasán, keskeny csípőjén és hosz-

126

szú combján. – Démon vagy, Tengel – suttogta. – Arra születtél, hogy vágytól égő nimfák ölén leld örömöd. Számomra te vagy a legvonzóbb, legkívánatosabb férfi a világon! Uram és parancsolóm! Letérdelt a férfi elé és átölelte a derekát. Tengel megsimogatta felesége haját. Reszketett a keze. – Még soha nem meséltem el neked a másik álmom – mondta Silje, miközben ujjai egyre lejjebb csúsztak. – Már régóta vágytam rád... – suttogta, majd elmondta azt az álmát, amit néhány nappal második találkozásuk után látott. Elmesélte fogságba esését, a katonák előtti meztelenségét és hogy Tengel démon alakjában eljött érte, hogy kiszabadítsa, hogy vágytól égő ajkakkal csókolta combját, és hogy ő is égett a vágytól, mire végre felébredt. – Most mindezt átélhetjük a valóságban – suttogta a férfi. Odavezette feleségét az ágyhoz és vetkőztetni kezdte. – Ez a mi éjszakánk, Silje! Egészen a hajnali derengésig szerethetjük egymást.

127

8. fejezet

1594 nyarán új szolga érkezett Graastensholmba. Magas volt, erős és egészen jóképű. Nem volt különösebben tehetséges. Olyasfajta legény, akiből gyakran és szívesen tréfát űznek a szolgák hálótermeiben. Szegény még védekezni sem tudott rendesen, csak zavartan mosolygott a többi szolga vele kapcsolatos vaskos tréfáin. Így aztán többnyire magában volt, ha tehette. Észrevette, hogy a kastélyba mindennap eljön egy kislány, olyan tizenegy éves forma, hogy játsszon az úrnő fiával, akit Dagnak hívtak. Tizenkét-tizenhárom éves lehetett, szőke, álmodozó tekintetű kisfiú. A kislánynak fénylő barna haja volt, és Dag Livnek szólította. Olyan bájos volt, hogy a szolgalegény, amikor csak tehette, lopva őket figyelte játék közben. A többi szolgától hallotta, hogy Charlotte kisasszony milyen bátran viselkedett az elmúlt télen. Elment a várnagyhoz, és fiának ismerte el Dagot. Ennek az lett a következménye, hogy baráti köre erősen megfogyatkozott. Róla beszéltek mindenütt, a viskókban, a cselédszobákban, a nagyúri szalonokban. A kisasszonynak fájt a megvetés, de örült annak, hogy néhány igazi barátja mindvégig kitartott mellette. A graastensholmi uradalmat pedig Dag fogja örökölni. Mégsem érdekli a gazdálko128

dás, inkább a könyveket bújja. Egy nap Liv nem egyedül érkezett. Magával hozta testvéreit is. Dag elébük sietett. Éppen az istálló előtt találkoztak, ahol Klaus, mert így hívták a legényt, a lovakat csutakolta. Biztosan a bátyja, nézett Aréra. Vagy mégsem? Pedig épp olyan magas, mint a kislány, és még erősebb is. Fekete haja volt, széles arccsontja és csillogó fekete szeme. Járása nyugodt volt és biztos. De a fiú figyelmét hamar elvonta Aréról Sol megjelenése. Még soha életében nem látott Solnál vonzóbb teremtést. Furcsa, megfoghatatlan érzés árasztotta el testét. A lány fejét sötét hajkorona övezte, arcában volt valami macskaszerű. Szeme zölden villogott, orcája és ajka halványpiros volt. Kecsesen mozgott. Amikor a fiú meglátta a lány formás csípőjét, egészen elvesztette a fejét. Pár pillanat múlva mindannyian eltűntek a kastélyban. Még sokáig állt kábultan és tovább csutakolta a ló szőrét ugyanazon a ponton, amíg szegény pára meg nem elégelte. Akkor magához tért. A legkisebb gyerek visszajött hozzá. Udvariasan köszönt és meghajolt előtte, ahogy illik. – Nem bánt a ló? – Ó, dehogy ! Szeretnél egyet lovagolni? A kisfiú örömmel fogadta az ajánlatot. A legény felsegítette. Továbbra is a kezében tartotta a kantárt és körbevezette a kisfiút az udvaron. – Hogy hívnak? – Arénak és hétéves vagyok. Már majdnem nyolc. – Látogatóba jöttél ide? – Igen. Dag hívott meg bennünket Szent Iván napjára. Több gyerek is jön még. Dag egyébként a bátyám. – Ne mondd! - kételkedett Klaus. Valamit nem értett a dologban. – A lányok, akikkel jöttél, a testvéreid? 129

– Igen. Sol és Liv. A legény szíve egyre hevesebben vert. – Sol... bizonyára a nagyobbik. – Igen. Liv a kisebb. – Hány éves Sol? – Tizennégy. A fiúnak már a torkában dobolt a szíve. Legalább tizenhatnak gondolta. – Ott jönnek az Eikby gyerekek – kiabálta Are. Fel sem tűnt neki a szolgafiú kérdezősködése. – Ők is ide igyekeznek. Szegények! Azt mondják, gyakran kapnak otthon verést. – De hát minden gyereket megvernek otthont! – Minket nem. Klaus már semmit sem értett. – De hát az nagyon veszélyes! Ki kell űzni mindenkiből a rosszat! – Miket beszélsz? – Te nem jársz templomba? – Dehogynem. Olyan unalmas. Úgyhogy inkább a csillagokat számolom a mennyezeten. Néha meg a pap szakállát nézem, ahogy ide-oda leng, amikor beszél. Soha nem figyelek arra, amit mond. Folyton csak szid minket. – Pedig minden gyereknek kellene verést kapni! Különben hogy távozik bellük az ördög? – Miféle ördög? – Hát az, amelyik bennünk lakik – mondta Klaus kicsit ingerülten. Are elgondolkodott. – Miért kell kiűzni, amikor úgyis visszaugrik, amint lehet? – Téged még sohasem vertek meg? – Dehogynem. Például akkor, amikor fölgyújtottam a fü-

130

vet, vagy amikor bezártam a lányokat a birkák közé az ólba. Hú, hogy visítoztak ! – A kisfiú szemmel láthatóan jól szórakozott. – De azt nem az ördög csinálta, hanem én. Az egészet én magam találtam ki! Apa nem hisz a verés hatásában. Szerinte minden gyerek számára fontos lenne azt érezni, hogy szeretik. Őt senki sem szerette, amikor kicsi volt. A hallottak nemigen fértek bele Klaus egyszerű világképébe. – Merre laktok? A fiúcska házuk felé mutatott. – Tényleg? Hisz az Tengel háza, aki kézrátétellel gyógyít! – Igen. Ő az apám. Silje Arngrimsdatter pedig az anyám. Hallottál már róla is? – Nem... – mondta bizonytalanul a legény. Megpróbálta kitalálni, hogy miféle rokoni kapcsolat fűzheti Dagot Charlotte kisasszonyhoz. Képtelen volt követni Are csavaros észjárását. – De Arngrim mesterről biztos hallottál. – Igen. Ő az ugye, aki befesti a falakat. – Pontosan. Ő az anyám. Tudod, nem használhatta a nevét. Egy nőnek nem lehet semmilyen mestersége. Azon a pár emberen kívül, aki átadta neki a mesterlevelet, senki sem tudja, hogy ki rejtőzik Arngrim mester neve mögött. Falikárpitokat fest. Hol vékony bőrre, hol egyenesen a falakra. Többnyire bőrlemezekre festi, mert inkább otthon dolgozik. Sok a megbízása, mert nagyon ügyes. Klaus már megint törte a fejét valamin. – Akkor Tengel úr lenne Dag apja is? – Igen. – És Charlotte kisasszony az anyja? – Hát nem egészen így van. Dag nem az édestestvérem. Nem egy tőről származunk. Anyám és apám gondját viselték addig, amíg kicsi volt. Soha nem voltunk édestestvérek. Érted már? Most már Klaus fejében is kigyúlt valami halvány fény. 131

– Sol sem az édestestvérem. – Nem? Klaust egyre jobban érdekelte a dolog. – Nem bizony – mondta kipirulva Are. – Az unokatestvérem. A szülei meghaltak, régen meghaltak egy pestisjárványban. Sol varázsolni is tud, de kérlek, hogy erről ne beszélj senkinek. Klaus nevetett. Ezt azért már nem hitte el. Még kétszer körbejárták az udvart, majd lesegítette a kisfiút. Charlotte a kastély egyik ablakából figyelte a gyerekeket. Várta, hogy tálalják az ünnepi vacsorát. Addig is hallgatta, hogy Dag miről beszélget nővéreivel. Egyre több gyerek gyűlt össze az udvaron. Eszébe jutott az a nap, amikor végre összeszedte minden bátorságát, hogy bevallja Dagnak, ki is valójában. Persze előtte kikérte Silje és Tengel beleegyezését is. Mind a ketten egyetértettek abban, hogy Dag már elég érett ahhoz, hogy fölfogja, amit hallani fog. – Dag? – szólalt meg remegő hangon. – Nem gondoltál még arra, hogy ki lehet az édesanyád? A kisfiú ráemelte okos tekintetét. – Ugye ön az, kisasszony? Charlotte nem számított erre. – Elmondta neked valaki? – Senki. Csak kitaláltam. Már nagyon régen. Charlotte bénultan ült mellette. – Nem szeretsz engem? – Dehogynem. A testvéreimmel együtt jó tündérnek szoktuk hívni magunk között. Jólesett felidézni a beszélgetést. Anyjával valóban sokat tettek a kis családért. Kiemelték őket a megnyomorító szegénységből és olyan életet adtak nekik, amelynek van értelme. Nő-

132

vére sohasem értette meg, miért barátkoznak ilyen földönfutókkal, ezekkel a csalókkal, akik ki akarják forgatni őket minden vagyonukból. Mit sem tudott arról, miféle erős szál fűzi őt Tengelhez és Siljéhez, mi az, ami ismét boldogsággal töltötte meg anyja és az ő életét. Are születése megrázó élmény volt számára. Úgy érezte, akkor sikerült jóvátennie azt a szörnyű bűnt, amit Daggal szemben elkövetett. Ha akkor nem cselekszik olyan gyorsan, nem hoz segítséget, akkor Silje talán már nem élne. Szerencse, hogy megőrizte lélekjelenlétét azokban a válságos órákban... Bár Silje az életét mégis a férjének köszönheti elsősorban. Anyja és ő soha egy pillanatra sem bánták meg, hogy Silje és Tengel mellé álltak. Legjobb barátaikká váltak, és amióta mindketten hírnévre tettek szert, többé már nem volt kellemetlen mutatkozni velük. Nem mintha korábban szégyenkeztek volna miattuk. Dag tizenkét éves korában költözött föl a kastélyba. Az első néhány napon vele volt Are, hogy ne legyen számára szokatlan az új környezet. Dag az első perctől fogva jól érezte magát új otthonában. Charlotte-ot és anyját nagyon szerette, meg persze annak is örült, hogy a kastélyt ő örökli egyszer. „Testvérei" sem laktak messze, mindennap találkoztak, így sohasem volt egyedül. Már nem csak Siljét, hanem Charlotte-ot is anyjának szólította. Az öreg bárónő pedig nagymama lett. Are egészen más kisgyerek volt, mint a testvérei. Gyakorlatias volt, és áradt belőle a fizikai erő. Talán ő volt a legkevésbé tehetséges a testvérek között, amit ellensúlyozott otthon- és földszeretete, nyugodtsága és kedves modora. Tudta, hogy az ő feladata lesz egyszer kis birtokuk igazgatása, amire szívvellélekkel készült. Hársfasor... ismételgette Charlotte. Rálátott az ablakából a fákra, amelyeket Tengel telepített. A fák egyre nőttek, erősödtek. Olyan magasak voltak már, mint egy felnőtt férfi. Tudta, hogy az egyik fát az ő tiszteletére ültették. Anyja is kapott egyet, éppen Are fájával szemben. Az a két csemete, amit

133

legutoljára telepítettek, még névtelenül állt a délutáni napfényben – egyelőre. Solt küldték, hogy hozza vissza a kastélyba Arét. Charlotte látta, amint megáll és beszédbe elegyedik a szolgalegénnyel. Neki ez sohasem jutott volna eszébe, de Sol olyan meggondolatlanul viselkedett néha. Megfeledkezett arról, hogy a környékbeli udvarokból érkezett fiúk megjegyzéseket tehetnek. Charlotte dühös lett. És milyen dühös lesz Tengel, ha észreveszi! Tombolt, ha valaki túlságosan messzire merészkedett. Olyankor még Charlotte is félt tőle. Nem lett volna szabad leállnia a szolgalegénnyel. Sol gyönyörű volt és nagyon érett. Silje gyakran mesélte, hogy Solt valahogy mindig is vonzották a szolgalegények és kocsisok, és más efféle nagydarab, erős férfiak. Úgy látszik, igaza volt, gondolta Charlotte. Sol még mindig ott állt és bámulta a legény bőrmellény alatt feszülő izmait. Nagyon tetszett neki, hogy a legény elpirul vagy lesüti a szemét, ha ő ránéz. Klaus bizony nem mert ránézni. Sol előkelő családból származott, aztán még csak tizennégy éves, s ráadásul lélegzetelállítóan szép. Inkább elfordult. A lány szeme csillogott. – Köszönöm, hogy megengedted az öcsémnek, hogy lovagoljon – mondta kedvesen. – Gyere Are, különben lemaradsz az ünnepségről! Elindult befelé, Are a nyomában. Látványos bevonulás volt, szentigaz. Feltétlenül beszélnem kell erről Siljével, gondolta Charlotte. Kicsi Sol, olyan ártatlan tudott lenni, mint egy kisgyerek, máskor pedig könnyen lángra gyúlt, amivel nagy bajt okozhatott magának és másoknak is. Túl heves volt a természete. Siljéhez néhány nap múlva beállított az egyik parasztaszszony. Éppen műhelyében dolgozott. Máskor ügyelt arra, hogy

134

idegen ne tegye be ide a lábát. A cselédek most mással voltak elfoglalva, úgyhogy Beáta, így hívták a szomszédasszonyt, könynyedén besétált Silje féltett tapétái és falikárpitjai közé. Beáta középkorú asszony volt, aki örökösen panaszkodott. Most egy hang sem jött ki a torkán, annyira meglepte, amit látott. Már vagy negyedórája állt némán Silje mögött és figyelte, mit csinál. – Igazán nem értem, Silje, hogy juthatott eszébe ilyesmi! – hajolt egy éppen elkészült tapéta fölé. – Mikor jut ideje a házimunkára? – Elég sok segítségünk van. – Az én férjem soha nem egyezett volna bele. Egy asszonynak az a dolga, hogy a háztartással törődjön, kényelmessé tegye férje életét és alávesse magát urának és parancsolójának. Ez az igaz keresztény asszony dolga! Legalább egy kendőt kötne a fejére! Asszonynak bűnös dolog fedetlen fővel járni ! Silje nem sokat törődött vele, inkább a festésre összpontosította a figyelmét. De Beáta folytatta: – A férjem még azt is mondja, hogy nincs annál nagyobb bűn, mint ha egy asszony lusta és istentelen. Én igazán látástól vakulásig dolgozom, mégsem elégedett soha. Silje ezt már nem hagyhatta megjegyzés nélkül: – Az én férjem sose panaszkodik. Beáta csodálkozva nézett rá. – Akkor nincs vele minden rendben, mert egy férfinak az a kötelessége, hogy kordában tartsa a feleségét és a gyerekeit. Ez mindig így volt, és így lesz ezután is. Nem is tudnám elképzelni másképp. – Ezek szerint elégedett az élettel? – Hát persze, hogy elégedett vagyok! Van egy férjem és lakhatok a házában. Ennyi mindennek már igazán örülhet az ember.

135

– Igen? kérdezte Silje indulatosan. – Talán annak is örülnie kell, ha néha-néha megveri? – Az a férfi, aki nem veri a feleségét, nem is férfi! Ezt magának is tudnia kellene! Silje letette az ecsetet. – Nem. Én erről mit sem tudok. Tengel soha nem ütött meg. És nem is lett volna rá oka. Mi mindent megbeszélünk egymással, és ez fontosabb, mint az, hogy bizonygassuk, vajon ki az úr a háznál! Beáta rájött, hogy nincs esélye Siljével szemben, így gyorsan témát váltott. – De mégis, mivel foglalatoskodik? Elfecsérli a drága idejét, az anyagról nem is beszélve, mindenféle festegetésre. – Pusztán a szórakozásomra szolgál – hazudta Silje, mert semmi kedve nem volt elárulni, hogy valójában mi célból fest. – A hálószobába szánom. Ezek szerint elkészült a napi teendőivel, Beáta? – folytatta. – Gyorsan végzett vele! Beáta, aki épp az imént panaszolta, hogy reggeltől esti dolgozik, most megijedt, hátha valamit mégis elfelejtett. Már ment is haza, Silje végre egyedül maradt a műhelyben. Már korántsem ment olyan jól a munka, mint Beáta látogatása előtt. Fölbosszantotta környezetének tudatlansága. Így aztán megörült, amikor Charlotte beállított. A bárónő már jó ideje állt az ajtóban és nézte, mit csinál Silje, aki háttal ült az ajtónak és egy nagy darab kifeszített bőrlemez fölé hajolt. Charlotte-nak az volt az érzése, hogy magában beszél. Minden művész szórakozott egy kicsit, gondolta Charlotte. Mit sem tudott arról, hogy Luther Márton azon állítása boszszantja Siljét, amelyben elrendeli a nők férfiúi gyámság alá helyezését. Charlotte újra és újra megdöbbent azon, hogy Silje mennyire fiatal. Ha pontosan utána számolt, kiderült, hogy még harmincéves sincs. 136

Silje szorgalmas volt a munkában. Állandóan finomította technikáját és újabb motívumokat talált ki. Nem csoda hát, ha ennyi megrendelést kapott. De soha egyik tapéta sem lett olyan gyönyörű, mint ami a graastensholmi kastély falait díszítette. Charlotte útját ábrázolta Trondheimtól idáig. Rajta voltak a Vaarstien és Dovre csúcsai, a gudbrandsdali út, a lóváltó állomás. A tapéta valósággal vonzotta a látogatók tekintetét. Charlotte Livvel is szeretett volna beszélni, de a kislányt sem találta sehol. Liv örökölte anyja élénk képzelőerejét és művészi képességeit. De ahhoz még kicsi volt, hogy segítsen a festésben. Mindig szívesen matatott valamivel anyja mellett. Kimosta az ecseteket, vagy leült és a maga gyermeki módján festeni kezdett. Leginkább tájképeket. Liv képein mindig ragyogóan sütött a nap. Kár, hogy a fiú nem örökölte anyja tehetségét, gondolta Charlotte. Egy lány sajnos nem viheti sokra, még akkor sem, ha tehetséges. Nem tehet mást, mint anyja, hogy titokban, minden elismerés és hírnév nélkül alkotja remekműveit. Nem mintha Siljének annyira hiányzott volna a hírnév. Bár az ilyesmit sohasem lehet tudni. – Látom, Amgrim mester, nagyon belemerült a munkájába – törte meg a csöndet Charlotte. Silje megfordult. Charlotte elnevette magát, mert barátnője arca tele volt festékfoltokkal. – Charlotte! Nem is hallottam, hogy bejöttél! Hát nem szörnyű, hogy Arngrim mesternek kell hívatni magam? Tengel egyfolytában csúfol emiatt. Még olyanokat is mond, hogy micsoda megtiszteltetés számára, hogy egy mesterrel aludhat egy ágyban. Micsoda harcba került, mire megszereztem a mesterlevelet. Az egyik öreg megjegyezte, hogy „Még sohasem hallottam olyan nőről, aki festeni tudott volna!". A végén csak úgy kaptam meg az engedélyt, hogy soha senki előtt nem fedhetem fel női mivoltomat. Bár volt egy-kettő a bírálóim között, akik megjegyezték, hogy én legalább művész vagyok, míg a többiek pusztán kézművesek. Volt persze olyan is, aki nem hitte el,

137

hogy én festettem a képeket. Jó, hogy jöttél, legalább tartok egy kis szünetet. Akkor tegeződtek össze, amikor Dag a kastélyba költözött. – A gyerekek nagyon jól érezték magukat tegnap. Még ma is állandóan a kastélyt emlegették. Ezek szerint jól sikerült az ünnepség. – Azt hiszem, igen. Összesen húsz gyerek jött össze. Néhányan a birtokról, mások a környékről. Mindig sajnálom a gyerekeket, ha a felnőttek ünnepelnek. Nekik nyugton kell maradniuk, vagy a papra figyelniük. Azt szerettem volna, ha Dag és barátai igazi ünnepet tarthatnak. Először mindannyian meg voltak illetődve, de gyorsan feloldódtak és utána ment minden, mint a karikacsapás. Bújócskáztak a termekben, néha hajba kaptak, de aztán kibékültek megint. A kislányok megcsodálták a babaházamat, őszintén szólva mindőjük közül én éreztem magam a legboldogabbnak. Tudod, észrevettem, hogy a ti otthonotokban mennyire más a hangulat, mint a többi házban. Szerettem volna a gyerekeknek egy kis ízelítőt adni abból, hogyan kellene igazából élni. Köszönöm neked, Silje, hogy azon az éjszakán az utad keresztezte Dagét! Hálát adok azért is, hogy te voltál az, aki arra járt! Más nem lett volna képes ennyi szeretetet és megértést adni a fiamnak. – Gondold csak el. Anyám és én még mindig a lehangoló trondheimi palotában ülnénk, ha nincs elég bátorságod ahhoz, hogy megkeress. Anyám is mérhetetlenül boldog. Már-már azt hiszem, hogy el fogja kényeztetni a fiút. – Nemcsak Dagot, minket is ! – nevetett Silje. Charlotte közelebb lépett hozzá. Az évek nem szépítették meg arcát, de sugárzott belőle kisfia iránti szeretete. – Nézd csak – kiáltott fel Charlotte –, ez tetszik nekem. Mit ábrázol? – Ó, ez a tavasz allegóriája – pirult el Silje. Csöngetett, mire bejött egy szobalány. Silje megkérte, hogy vigyen némi frissítőt a szalonba.

138

Leültek egy asztal mellé, fánkot ettek és gyümölcslevet ittak. Charlotte folytatta az abbamaradt beszélgetést. – Boldognak látszol, Silje. Tudod magadról? – Silje nevetett. – Are születése után valahogy olyan tökéletes lett minden. Tengel és én azt csinálhatjuk, amihez kedvünk van. És én ráadásul megszabadultam az utálatos házimunkától. A gyerekek aranyosak, csak... Árnyék suhant át Silje arcán, ami nem kerülte el Charlotte figyelmét. – Talán az a baj, hogy Dag már nincs melletted? – Ó, dehogy! Dag remekül érzi magát veled, én pedig akkor láthatom, amikor akarom. Érte nem aggódom. – Tulajdonképpen azért jöttem, hogy beszéljek veled. Solról van szó. Aggódom érte. – Mindannyian érte aggódunk – nevetett fel keserűen Silje. – Csak nem történt valami, ami... – Sajnos igen, de nem tudom, hogy fogjak bele. Fel kell hívnom valamire a figyelmed. – Kérlek beszélj! Charlotte várt egy kicsit, majd folytatta. – Tegnap beszédbe elegyedett az egyik szolgámmal az udvaron. És... rendkívül kihívóan viselkedett. Akár egy felnőtt nő. Szegény fiú teljesen magánkívül volt. Silje becsukta a szemét. – Még ez is! – Miért? Elkövetett még valamit? – Sol... kísérletezik. Magához veszi a Hannától kapott batyut, és kivonul vele az erdőbe, ahol nyugalmat remél. A szomszéd gyerekek azt állítják róla, hogy varázsolni szokott ilyenkor. Kiderült, hogy veszélyes kenőcsöket kevert titokban. Tengel beszélt vele, többször is. Ilyenkor mindent megígér, de nem tart sokáig a jóság. Tengel és ő másképp viszonyulnak az örökséghez, amelyet rájuk mért a sors. Tengel csak nemes célokra 139

használja fel képességeit. Sol ellenben lassan olyan lesz, mint Hanna. Meg akarja őrizni a gonosz örökséget. Néha azt hiszem, hogy még büszke is arra, hogy... – Silje lehalkította a hangját, mielőtt kimondta volna az elítélő szót: – Szóval büszke arra, hogy boszorkány! – Kélek, ne nevezd így ! – Pedig az – mondta Silje fáradtan. – Egyikünk sem tagadhatja. Sem te, sem én, sem Tengel, sem pedig Sol maga. Csak abban reménykedhetünk, hogy a Jó szolgálatába állítja képességeit. Pedig szüksége lesz még az életben a segítségünkre, így mindig a közelében kell maradnunk. Charlotte kételkedve rázta a fejét. – Azt hiszem, Sol egyszerűen csak válságos korban van. Ilyenkor más, teljesen hétköznapi gyerekek is furcsák lesznek egyik napról a másikra. Meglátod, megjavul, ha egy kicsit érettebb lesz! – Remélem, igazad van, Charlotte! Ettől függetlenül gondoskodni fogok arról, hogy ne keveredjen kalandokba felelőtlen férfiakkal. Köszönöm, hogy figyelmeztettél ! De most inkább mesélj egy kicsit Dagról! Charlotte-ot nem kellett kétszer kérni. – Nagy terveim vannak vele! Az már kiderült, hogy a gazdaság nem érdekli. Ami persze nem nagy tragédia, mert egy ügyes intéző egyedül is eligazgat egy ekkora birtokot. Sokat töprengtem. Talán tanulnia kellene, hogy bejuttathassam az udvarhoz. Lehet, hogy a katonaság lenne megfelelő számára? Egyszer hadvezér lehetne belőle. Nem is hangzana rosszul: Dag Krisztián Meiden marsall... – Az utóbbi javaslatoddal nem értek egyet – szólt közbe Silje. – Dag csendes, érzékeny fiú. Félek, hogy a harcmezőn elfecsérelné a képességeit. Charlotte nevetett. – Ha nem vágnál ilyen komoly arcot, még azt hihetném, hogy gonoszkodni akarsz. Majd meglátjuk... választhat né-

140

hány lehetőség közül. Nézd csak! Nem Tengel lovagol a ház felé? Kicsi Silje – mosolyodott el Charlotte –, te még mindig szerelmes vagy a férjedbe! – Igen – mondta pirulva –, igazad van. Néha azt hiszem, megbabonázott, még akkor, amikor először találkoztunk az erdőben. Tudod, megtehetné, ha akarná. Hanna egyszer bájitalt akart adni nekem, hogy azzal csábítsam el Tengelt. Nem fogadtam el. – Jól tetted, azt hiszem, soha nem lett volna szükséged rá! – Valósággal fölforrósodott a vérem, amikor megláttam. Pedig először visszataszítónak tartottam. De behatolt még az álmaimba is. Mit csinál vajon? Gyalog jön végig az úton, a hársak között? – Odamegy az egyik fához. Megérinti a törzsét és a leveleit. Ismét elindult. Charlotte alig fejezte be a mondatot, Tengel már az ajtóban állt. A fiatal bárónő kénytelen volt megállapítani, hogy Tengel nagyon jól tartja magát. Már negyvenöt éves, de még mindig alig keveredett a hajába ősz szál. A szakállát is megnövesztette. Szája fölött két vékony csík indult el lefelé, állát már sűrű fekete szőrzet borította. Gondterhelt arca földerült, amint megpillantotta a két asszonyt. – Beszélgettek? Remélem, rólam – mondta tréfásan. Nevetés közben elővillantak erős, fehér fogai. – Nem egészen – mondta Silje. – Kérsz egy kupa sört? – Igen, köszönöm. Lenyűgöző látványt nyújtott, amikor bement a szalonba. Charlotte igazán megértette Silje választását. Ha az ember hozzászokott félelmetes külsejéhez, már csak jó tulajdonságaira tudott figyelni. Azokból pedig volt bőven! – Hogy van az anyád? – kérdezte a bárónőt. Hangja feltűnően közömbösen csengett.

141

– Köszönöm, jól van. Csak fáradt egy kicsit. Napközben is gyakran lepihen. A férfi bólintott. – Felmegyek és megnézem. A sör várhat még. Gyors léptekkel távozott a szobából. A két nő kérdő pillantást vetett egymásra. Majd a hársfák felé fordultak, ahol hazafelé jövet a férfi megállt. – Anyám fájánál állt meg – mondta csendben Charlotte. – Igazad van. Csak nem azért, mert azt hiszi, hogy... ó, Charlotte! Ez nem lehet igaz! – Te jobban ismered, mint én. – Emlékszem, amikor ültette a fát – suttogta Silje száraz ajakkal. – Mindegyik fánál elmondott egy ráolvasást. Charlotte felállt. Megnézem anyámat.

142

9. fejezet

Az idős bárónő második emeleti lakosztályának egyik szobájában fogadta Tengelt. Köntös volt rajta, lefekvéshez készülődött. Orcája pirossága gyanús ellentétben állt egyébként sápadt arcával. – Nos, Tengel úr – szólt kedvesen a belépő férfihoz –, miben lehetek szolgálatára? – Nagyságos asszonyom! – mondta elfogódott hangon Tengel. – Remélem tudja, hogy bármikor üzenhet értem, ha rosszul érzi magát. A bárónő felhúzta nemesen ívelt szemöldökét. – De én... – Nem szeretnénk elveszíteni, asszonyom. A bárónő megnyugodott. – Csak nem lát bele a testembe? Honnan tudja, hogy valami bajom van? – Ez most nem fontos. Elég, hogy tudom. Ha elmondaná, hol fáj, megpróbálnék segíteni. – Tudom, hogy segíteni akar rajtam, és hogy képes lenne meggyógyítani, de az ember nem mindenről beszél szívesen.

143

– Számíthat a titoktartásomra. Eddig mindig bizalmas barátok voltunk. Beszéltem-e valaha a bárónőnek a környékbeli nemesség számos furcsa betegségéről? – Nem, soha. De... Végül kiderült, hogy gyakran fáj az asszony keresztcsontja és hogy iszonyú kínokat él át az árnyékszéken. – Ugye ide építették, közvetlenül a fal mellé, lentről pedig nyitott a völgy felé. A szél pedig gyakran befúj oda, ha nem tévedek? – Úgy van – vallotta be a bárónő szégyenlősen. – Borzasztó hideg van ott télen ! Tengel hümmögött egy ideig, majd megkérdezte: – Láza is van? Nem lenne csoda, hisz nap mint nap átjárta testét a hideg. – Pár napig biztos, hogy lázas voltam, de ma már jobban érzem magam. Tengel kételkedett az idős asszony szavaiban. Minden jel arra mutatott, hogy kizárólag Tengel kedvéért pattant ki az ágyból, mert nem akarta fekve fogadni. A férfi kinyitotta gyógyfüves ládáját, amely már nem a régi kopott, rozoga darab volt. – Készítsenek ebből főzetet – nyújtott át az asszonynak egy zacskót –, és még ma igyon belőle. Holnap majd hozok egy jobb keveréket. Kikérem Sol tanácsát is, mert önnek a legjobb szert szeretném adni. – Köszönöm, Tengel. Már a szavai is felmelegítettek. – És tartsa távol magát attól a huzatos... zugtól. Nincs valami más lehetőség arra, hogy... – Dehogynem. És maradjak ágyban, ugye? – Feltétlenül! Belépett Charlotte. Alig kapott levegőt, annyira sietett. – Anyám! Csak nem beteg? – De Charlotte! Hogy kerülsz ide ilyen hirtelen és ilyen álla144

potban? Nyugodj meg, már kaptam orvosságot Tengeltől. A bárónő, hogy elterelje leánya figyelmét a bajról, a rózsakertről kezdett beszélni, amelyet a szalon ablakai alá akart telepíteni.

Silje eltűnődött. Bár többnyire Sol foglalta le gondolatait, most mégis eszébe jutottak Beáta szavai. Itt ült egyszer vele a szalonban. Akkor is házasságára panaszkodott. – Tudja, hogy van az, Silje. Az ágyban, úgy értem. A férfiak meg akarják kapni, ami jár nekik, mi asszonyok pedig nem tehetünk semmit ellene, csak csendben szenvedhetünk. Mégis ki kell bírnunk. Silje értetlenül bámulta szomszédasszonyát. – Úgy érti, hogy magának... fájdalmat okoz...? – Nem egészen... de nagyon terhes és kellemetlen tud lenni. Biztosan átélte már maga is néhányszor! A férjem, az a disznó legalább kéthetente rám mászik és kiköveteli, ami jár neki. Ha már kielégítette a vágyát, oldalra fordul és elalszik. Silje teljesen összezavarodott. – Azt hittem, a férje először kedveskedik magának, simogatja és... Sohasem mondja, hogy szereti magát? Sohasem játszanak egymással? Nem boldog, ha a férje közelségét érzi? Beáta csak bámulta Siljét. – Hát mit gondol, mi vagyok én? Céda? Buja nőszemély? Már csak az kellene! Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen léhaságokkal fog engem traktálni! Biztosan csak tréfál. Egy asszony kötelessége, hogy kielégítse férje vágyát, és hogy gyermekeket szüljön. Mit szól ehhez a férje? És vajon mit szólna mindehhez a papunk, ha meghallaná? Silje bénultan ült még akkor is, amikor Beáta elment. Kiment Tengelhez, aki éppen egy ekét javított. Kivételesen nem hívták

145

beteghez. Elmondta, amit Beátától hallott. – Mondd, Tengel! Nem keresztény emberhez illően viselkedtem? Szégyentelen voltam? Neked is szégyenkezned kell miattam? – Silje – szólt hozzá Tengel. Kezét felesége vállára tette és komolyan a szemébe nézett. – Vedd észre, hogy mekkora különbség van a mi házasságunk és az övék között! Mi szeretjük egymást, Silje! Bizalommal vagyunk egymás iránt. Ha nem vagyok veled és rád gondolok, elönt a forróság és hálával gondolok arra, hogy a sors az utamba vezérelt. Nem kell megváltoznod, Silje! Ne akarj korlátolt és unalmas lenni, mint Beáta, és valószínűleg még sokan az asszonyok közül. Ígérd meg, hogy mindig örülni fogsz a közeledéseimnek ! Silje értette Tengelt, aki indulatosan folytatta: – Nem látod, Silje, mennyire szegényes ezeknek az embereknek az élete? Mit gondolsz, mit nyújthatott volna neked egy olyan férj, mint Beátáé? – Vagy neked egy olyan asszony, mint Beáta! – nevetett fel Silje. – Mi csak együtt lehetünk boldogok, Tengel! Igen, boldogok voltak, de most, ahogy itt ült és tűnődött, egyre inkább az volt a benyomása, hogy veszélybe kerülhet ez a harmónia... Kénytelen lesz néhány szót váltani Sollal. Vagy hagyja az egészet Tengelre? Intézze el ő az unokahúgával? Nem tetszett neki az egész. Elege volt a problémákból. Legszívesebben elrejtőzött volna előlük, elrejtőzött volna a műhelyében, a tapétái és festékei között. Eddig olyan jól ment minden. A gyerekek is szépen cseperedtek, már azt hitte, túljutottak a legnehezebb éveken, és akkor Sol most... Nem akart veszekedést. Ott ült még egy darabig a karosszékbe süllyedve és sajnálta magát. Hirtelen magához tért. Visszariadt saját gondolataitól. Solnak, nevelt lányának szüksége van rá, ő pedig a saját ké146

nyelmével foglalkozik? A gyerekeinek szüksége van rá, ő meg bezárkózik műhelye magányába! Nem önzés ez? Tulajdonképpen fogalma sincs arról, hogy vannak a gyerekei! Igaz, velük költi el az ebédjét és vacsoráját, este is együtt vannak, de különben... Fogalma sincs róla, mit csinálnak. És a cselédlányok? Vajon nem terheli meg őket túlságosan? Korán reggel bezárkózik a műhelyébe és attól kezdve megszűnik számára a világ. Dag elment tőlük. Különösebb fájdalom nélkül búcsúztak el. Végül is megnyugtató, hogy Dag ilyen könnyen vészelte át a környezetváltozást. Ha hiányzott neki Dag, azzal fojtotta el a kisfiú utáni vágyát, hogy bármikor meglátogathatja. Mint ahogy látta is minden nap, amikor Dag eljött Livhez játszani, vagy ha ő ment fel Graastensholmba. Vajon helyes volt ennyire elnyomni a fájdalmat? Lehet, hogy Dag is szenvedett! Livvel találkozott a legtöbbet, hisz a kislány sok időt töltött vele a műhelyben. És Are? Még csak hétéves. Néha megjelent, hogy apró szívességeket kérjen anyjától. Például, hogy igazítsa meg a harisnyáját, ha minduntalan lecsúszott. Ilyenkor elbeszélgettek, tréfálkoztak egymással. Mégis az volt az ézése, hogy lélekben mindig messze jár. Solt alig látta. Már nagylány volt, szüksége volt a magányra. Hisz Sollal már egyáltalán nem is foglalkozik! Tengel alig volt otthon. Sorra látogatta a betegeit a környéken és csak későn vetődött haza. Ha mégis itthon maradt, akkor a betegei itt keresték fel. Intézői feladatait mások látták el a birtokon. Teljesen a betegápolásnak és gyógyításnak szentelte magát. Szüksége volt Tengelre. Ha volt egy szusszanásnyi ideje, máris férjére gondolt, a gyerekek háttérbe szorultak. Mi az, hogy a gyerekek a háttérbe szorultak? Ez nem mehet így tovább! Siljét elöntötte a hideg veríték. Fölugrott a székből, hogy

147

megkeresse Solt. Are a fogadószobában ült az asztalnál. A leckéit csinálta. Silje odament hozzá és átölelte. – De jó, hogy itt vagy, kisfiam – suttogta a gyerek fülébe. – Szeretem, ha a közelemben van. Nem tudod, hol lehet Sol? – Azt hiszem az ejdőbe ment – selypegte. Már kezdtek hullani a tejfogai. – De az is lehet, hogy a majojban segít valahol. – A majorban segít? Mégis mit csinál? – Tegnap megkéjdezte apát, hogy segíthet-e az ajatásnál. Többet nem tudok. Szóval aratni ment, hogy az új szolgalegény közelében lehessen. Véget kell vetni önző, magábaforduló életének ! Az aratást csak néhány nap múlva kezdik. Silje kiment az udvarra és akkor megpillantotta Solt, amint hazafelé tart az erdőből, kezében a Hannától kapott batyu, nyomában óriási macskája. A kislány elé ment. Igyekezett gondosan leplezni dühét. Egyelőre nem akart számon kérni semmit. – Sol! – szólt hozzá barátságosan. – Beszélni szeretnék veled. Sol szemében ellenséges fény villant. Milyen gyönyörű ez a lány, gondolta Silje. És milyen felnőtt. Senki nem hinné, hogy még csak tizennégy éves. – Gyere, üljünk le ide a lépcsőre. Sol beleegyezően bólintott és követte nevelőanyját. Leültek az egyik melléképület kopott lépcsőjére. Silje nem tudta, hogyan kezdjen bele. – Tudod Sol... az előbb sokat gondolkodtam azon, menyire elhanyagoltalak benneteket az utóbbi időben. Csak a festéssel törődtem. Solt meglepték nevelőanyja szavai. Megkönnyebbült, hogy Siljéről fognak beszélni, és nem róla. – Ne is ellenkezz! Keveset vagyunk együtt, én állandóan a műhelyben ülök. Önző voltam, Sol. Szégyellem magam emiatt.

148

– De nekünk más a véleményünk! – kiáltotta hevesen Sol. Hát azt hiszed, elfelejtettük már a Jéghegyek Népének völgyét? Mennyit beszéltünk már arról Daggal, hogy fáradtnak látszol, hogy állandóan csak értünk aggódsz! Soha nem mondtad, hogy gyűlölöd a házimunkát. Jól emlékszem viszont arra, hogy tehetetlen dühödben és elkeseredésedben hányszor vágtad a földhöz a mosogatórongyot, vagy rúgtál bele a felmosóvödörbe! Emlékszem, hányszor láttalak csendben sírni, de sosem panaszkodtál. Silje, te mindig fáradt voltál. Hidd el, minket is boldogsággal tölt el, hogy elégedettnek látunk. Vajon nem a nagyobb testvérek feladata lesz idővel, hogy vigyázzanak a kisebbekre? Mindig örömmel tettük Daggal. Boldogan segítettünk, hogy könnyítsünk a terheiden. Most mindig barátságos vagy velünk, mindig szakítasz arra időt, hogy beszélgess velünk. A Jéghegyek között ez nem volt így, abban a néhány hétben sem, miután ide költöztünk. Törted magad, cipeltél minket, a hátad meghajlott, a hajad borzas volt. A tekinteted riadt volt és tanácstalan... Silje döbbenten nézett a kislányra. – Valóban nem szenvedtek hiányt semmiben? Nagyon szeretlek benneteket! Attól féltem, hogy túlságosan belemerültem a munkába, hogy teljesen megfeledkeztem rólatok! – Ne félj! – nyugtatta meg Sol. Milyen határozott, amikor beszél, gondolta Silje. De talán valami más is együtt jár a szépségével, valami, ami kevésbé feltűnő, de értékesebb. – Sol, én... Sol sejtette, hogy Silje akar még valamit mondani. – Nem hittem volna, hogy ilyen nehéz belefogni. Beszélnünk kell, Sol. Rólad. Azt hiszem, eddig mindig tudtunk beszélni egymással... Sol hallgatott, Silje pedig nagyot nyelt, majd folytatta. – Te nagyon szép vagy, Sol. Vannak férfiak, akik veszélyesek lehetnek számodra.

149

– Szerintem ez egyáltalán nem kétségbeejtő. – De Sol! – mondta Silje ijedten. – Gyermekem, te nem tudod milyen következményekkel jár az, ha egy férfi... Solt szemmel láthatóan szórakoztatta a beszélgetés. – Elfelejted, hogy végig jelen voltam Are születésénél! Azt hiszed, nem jöttem rá, hogy Are a Tengel iránt érzett szerelmed gyümölcse? Kedves Silje, én mindent tudok erről! Egyébként te sem lehettél nagyon öreg, amikor beleszerettél Tengelbe! Silje úgy érezte, hogy rossz irányban tapozgatózott. – Tizenhat éves voltam, amikor találkoztunk – mondta pirulva. Megbabonázott. – Hát azt elhiszem. Én is mindig olyan férfiakról álmodozom, mint Tengel. Ne aggódj, Silje, nem jelentek számodra veszélyt! Viszont arra sincs szükség, hogy nyugtalankodj miattam. Emlékezz csak vissza arra, hogy a télen milyen könynyen kitettem Galle úr szűrét. Erős vagyok Silje, meg tudom védeni magam. – Elhiszem – mondta keserűen Silje, akit meglepett Sol merész kijelentése. – Egészen addig, amíg szerelmes nem leszel egy férfiba. Az a baj, Sol, hogy téged mindig is az erős, kiszámíthatatlan férfiak vonzottak, akikben nincs felelősségtudat. Úgyhogy légy óvatos! Az embert könnyen elragadják az indulatai. – Megígérem, hogy óvatos leszek – vetette oda Sol könnyedén. – És ha történne valami, akkor tudom, hogyan védekezzek. Nem olyan nehéz megoldani... – Sol! – suttogta Silje. – Hanna sok mindenre megtanított. – Igen, Hanna. És most azért jársz ki az erdőbe, hogy a gyakorlatban is megbizonyosodj arról, amit megtanultál. Sol megpaskolta a batyut. – Igen. Így még többet tudhatok meg. Siljét nagyon földúlta a beszélgetés, mégis végig uralkodott magán. Szerette volna, ha továbbra is élvezi a lány bizalmát.

150

Türelmesen tovább faggatta. – Nem veszélyesek ezek a... kíséletek? – Egyáltalán nem. Tudom, mit csinálok. – Én nem lennék ebben olyan biztos. Talán emlékszel a varázslóinasról szóló mesére? Irányítani akarta a természet erőit, és végül ő szolgálta őket. – Én óvatos vagyok – bizonygatta Sol. – Hanna azt mondta, ha ügyesen használom ki a képességeimet, olyan hatalmas leszek egyszer, mint ő. Még mindig Hanna a példaképe, és ő is marad örökre, gondolta szomorúan Silje. A kis boszorkány szeme megszállottan csillogott. Arcát különös fénnyel öntötte el az éles délutáni napfény. – Ha egyszer a kezem közé akadna az a férfi, az a Heming, aki a Jéghegyek Népének és Hannának a pusztulását okozta, akkor... – Hanna már öreg volt, Sol. Még soha nem jutott eszedbe, hogy csak azért tartotta magát életben, mert arra várt, hogy valakinek átadhassa a tudását? – De. Mondta is nekem. Először Tengellel próbálkozott, de ő ellenállt. Így Hanna nagyon megörült, amikor megérkeztem a völgybe. Szóval, ha Heming egyszer a kezem közé kerül... – Heming, a várnagy gyilkosa. Így hívták az emberek. Sokat ártott a családunknak. De azt hiszem, már nincs az élők sorában. – Silje megfogta Sol kezét. – Még egyszer mondom, légy óvatos, bármit cselekszel ! Az olyan embereket, mint te, könnyű megvádolni bármivel. A bíróságok pedig nem kegyelmeznek. Azt hiszem, befejezhetjük a beszélgetést. Gyere, keressük meg Arét és csinálunk valami finomat. Mondjuk mézeskalácsot! – Hol lehet Liv? – Hol lenne? A kastélyba ment játszani. – Akkor érte megyek! – Később, Sol – mondta szomorúan Silje. Érezte, hogy

151

mindaz, amiről beszélgettek, máris lepergett Solról.

A graastensholmi templomban közvetlenül a kórus mellett ült a templomszolga. Ebből a sarokból kiválóan rálátott a gyülekezetre, anélkül, hogy azok észrevették volna, hogy figyeli őket. Micsoda jöttment gyülekezet, füstölgött magában. Ezek a károgó nőszemélyek meg bugris parasztok még azt képzelik, hogy majd részesülnek Isten kegyelmében! Nem tudják, hogy ehhez csak Isten kiválasztott szolgáinak van joga, így például nekem. Sovány arcán megfeszült a sárgás bőr. Arccsontjai kiálltak, szájából elővillantak óriási lófogai. Szürkés fényű szeme kidülledt. Mit művel ott az a kéjsóvár paraszt? Micsoda fertő! Képes a szomszédasszonya mély ruhakivágását bámulni. Ezen a szent helyen! A templomszolga akaratlanul is megnyalta a szája szélét. A szégyentelen! Belenyúlt a kivágásba és az asszony melleit markolássza! És a keze... a keze egyre lejjebb csúszik ! És az a céda? Képes ilyen kihívóan felöltözni a templomba. Nem csoda, ha ez a sok idétlen nem bír magával! Büntesd meg őket, Uram! A pokol tüzén pörkölődjenek, sújts le büntető kezeddel, Uram! Hulljon le az erkölcstelen nőszemély ruhája, hogy maga is szégyenkezzen saját pőreségén! Ez a céda, ez a céda...! A templomszolga még sokáig ízlelgette a megbélyegző szót. Az a bugris meg reszket a vágytól! Még jó, hogy nem veti rá magát, és nem hemperegnek a templom kövezetén! Büntetést érdemelnek, én mondom! A templomszolga összerezzent, amint meghallotta a pap hangját. Még jó, hogy elkezdődik az istentisztelet. Az a barom legalább abbahagyja!

152

Már megint itt járt a Sátán, de én állhatatos voltam! Pillantása átcikázott az előkelőségek padsorára. Nicsak! Ott van Meiden bárónő az erkölcstelen lányával, meg azzal a bűnben fogant fattyúval. Nem értem, kinek tetszhetett ennyire ez a sovány, csúnya arcú nő. A pap meg beengedi őket a templomba. Micsoda felelőtlenség! Gyenge pap a miénk. A gyerekek azt mondják róla, hogy kedves és megbocsátó. Még hogy megbocsátó! Inkább gyáva! Még sohasem pillantotta meg Isten haragvó tekintetét! Úgy látszik, ismeretlen számára a büntetés, a pokol, a bűnök miatti szenvedés! Nem csoda, hogy egyre erkölcstelenebb mindenki az egyházkerületben. Aha! – húzta össze szemöldökét kárörvendőn a férfi. Ott van az a család is a Hársfasorból. Az asszony, meg a két kicsi. De hol van az ember? Még soha nem látta itt. Jobb is, mert olyan, mint maga az ördög. Ő bezzeg tudná, hogyan kell elintézni! A nagylány sincs velük. Az is messziről elkerüli a templomot! A múltkor is látta a városban. Hogy az milyen kihívóan viselkedett! A szegény fiatalemberek meg eszüket vesztik, ha csak rágondolnak! A teste formás, tekintete, mint a macskáé. Van is egy fekete macskája, amelyik mindenüvé követi. De a templomba még be nem tette a lábát. Fekete macska, zöld szemek és szégyentelen viselkedés. Ennyi már elég is lenne a törvényszéknek. Legutóbb egy öregasszonyt azért ítéltek el, mert púpos volt és magában beszélt ! Ezen a lányon több az árulkodó jel. Vele is mi történt, miután találkozott vele? Ki kellett mennie az erdőbe, hogy kiűzze magából az ördögöt. Megbabonázta, biztos, hogy megbabonázta az a lány ! Csak sajnálni tudja azokat a fiatalembereket, akik nem tanúsítanak annyi önmérsékletet, mint ő. No és Tengel úr! Vajon ki adott neki engedélyt a csodálatos gyógyításaihoz? Az egyház nem, az biztos. Bárcsak az inkvizíció elé járulnának! Norvégiában nem így hívják, ezt tudja jól, de végeredményben ugyanazt a feladatot látja el, máglyára küldi a boszorkányokat és a varázslókat. Holnap bemegy az akershusi palotába és az asztalra teszi a bizonyítékait. Az emberek pe-

153

dig hálásak lehetnek, hogy megszabadítja őket két ilyen ördögi teremtménytől! Legalább megtudják, kivel állnak szemben! Végre közelebb kerül az Úr trónusához. Micsoda leleplezés lesz! És az égbolton kap még egy csillagot a meglévő mellé! Az Úr akarata, hogy megsemmisítsük az Ördög földi tanítványait.

A három feketeruhás bíró a templomszolgát mustrálta. Az ő szemükben nem volt más, mint egy kis féreg. Mindazonáltal érdeklődéssel hallgatták. Oslo egyik palotájának üresen kongó termében ültek. Hangjuk visszaverődött a csupasz falakról. – Szörnyű dolgokat tártál elénk – mondta a vezetőjük. – Tengel úr neve nem ismeretlen előttünk. Már régóta nyomozunk utána. Népszerű az emberek között és előkelő támogatói vannak. Igen előkelő támogatói. De ha sikerülne bizonyítanunk... Egy fiatalabb, ritkás hajú férfi szólalt meg. Szeme fanatikusan csillogott. – Engedje meg, hogy odautazzam, uram! Ígérem, hogy nem térek vissza bizonyítékok nélkül! – Engedje meg, uram, ifjú novíciusunknak, hogy tanúságot tegyen Isten iránti odaadásáról! – mondta a harmadik. A főbíró, akinek a boszorkányperekben egyaránt volt egyházi és világi hatalma, szigorúan méregette tettre-kész ifjú kollégáját. – Hány éves is, János úr? – Harmincnégy, uram. – Akkor elérte azt a kort, amikor felelősen tud dönteni hasonló ügyekben. Azt hiszem, tudja, miféle jelekre kell figyelnie. Bizonyítsa be, hogy a lány boszorkány, Tengel úr pedig varázsló, vagy ami még rosszabb lenne ránézve, boszorkánymester! Mi majd jóindulattal felülvizsgáljuk a bizonyítékait.

154

– De ne feledkezzen meg – mondta a harmadik – az elemi óvatosságról! Nem szeretnénk megsérteni őfelsége köreit. Tengel úr nem akárki. Ezt tartsa szem előtt. – Feltétlenül. Megingathatatlan bizonyítékokra lesz szükségünk, ha el akarjuk ítélni Tengel urat. És ha ez a férfi itt igazat mond, akkor Tengel valóban figyelemreméltó jelenség... – Mikor indulhatok? – kédezte János úr lelkesen. – Azonnal. De ne töltsön egy hétnél többet a felderítéssel! Természetesen arról sem beszélhet senkinek, hogy mi járatban van. Az Úr érdekében nem lehetünk eléggé óvatosak. A bíró a templomszolgához fordult. Hangja abban a pillanatban hideg és leereszkedő lett. – Maga meg, jóember, fogadja köszönetünk jeléül ezt a néhány aranyat! Most pedig kérem, távozzon!

155

10. fejezet

– Anya! Anya! – kiabálta Liv. – Egy szerencsétlen vándor áll a ház előtt. Szállást és élelmet kér néhány napra. Átutazóban van és már nem bírja tovább. Pihennie kell egy kicsit, mielőtt továbbindulnak. Útonállók támadták meg és elvették mindenét. Silje lesietett a lépcsőn. Megesett a szíve a nyomorult alakon. – Jöjjön beljebb – szólt hozzá kedvesen és feltámogatta a lépcsőn. – Régóta úton van? – Sognból jöttem hegyeken át és Akershus felé tartok. Pár nappal ezelőtt támadtak meg. Engedje meg, asszonyom, hogy bemutatkozzam. János úr vagyok, írnok. Az aszkétikus János úr valóban elég sovány volt ahhoz, hogy kiéhezett, kirabolt ember képzetét keltse. Hosszas könyörgés után hajlandó volt lepihenni. Az egyik cselédlány pedig némi harapnivalót vitt fel a szobájába. Ágyából alaposan szemügyre vehette a szobát. Tetszett neki a hangulatos, alacsony mennyezetű padlásszoba. Meglepte a falakat borító tapéta szépsége. Csak az aggasztotta, hogy betegnek kell tettetnie magát. Így kevés lehetősége nyílik majd 156

arra, hogy eleget tegyen küldetésének. Milyen finom asszony a ház úrnője. Alacsony sorból származhat, de a szeméből csak úgy áradt a meleg. Boldognak tűnt. Jánost meglepte Silje sugárzó tekintete. Ritkán hozta össze a sors boldog emberekkel! Persze azért az az érzés sem lebecsülendő, amikor az ember az Úr parancsának eleget téve egy nap több boszorkányt is máglyára juttat! Vagy ha sikerül győzedelmeskedni a végtelen emberi gonoszság felett. De ez a boldogság most valahogy kétes színben kezdett feltűnni. János úr hitét erősítendő Palladius szavait idézte emlékezetébe : „A boszorkányok végre elnyerik méltó büntetésüket. A mi kristálytiszta evangélikus világunkban nem rejtőzködhetnek tovább. Tisztítsátok meg tőlük a világot! Ez legyen célotok mindenek előtt! Dániában úgy vadásznak rájuk, mint a farkasokra. Malmőben néhányat már meg is égettek. Alsban ötvenkét boszorkányt küldtek máglyára. Egyik föladja a másikat, így követik egymást a túlvilágra..." János úr komor gondolatait egy kisfiú megjelenése szakította félbe. – Légy üdvözölve – szólította meg a gyereket. – Mi a neved? – Are Tengelsson. Hétéves vagyok, nemsokára nyolc. Beteg vagy? – Ó, semmi komoly. – Nem félj, segítünk rajtad. Apám nincs itthon, Sol pedig kiment az erdőbe. Megint boszorkánykodik – fűzte hozzá csendben. János úrnak elállt a lélegzete. – Sol... a nővéred? – Igen. – Azt mondod, hogy boszorkány? – Igen. – A kisfiú közelebb lépett az ágyhoz. – Képes meg-

157

gyógyítani, bármilyen beteg is vagy. Anélkül, hogy hozzád érne. Csodálatos szerei vannak! Ezenkívül képes eltüntetni a legkülönbözőbb dolgokat. El tudja mondani, mi történik a legtávolabbi helyeken, ahol még csak nem is járt soha. – Nem lehet valami könnyű – mondta János. A szíve majd kiugrott a helyéről. – Kíváncsivá tettél. Valaki szólította a fiút, aki gyorsan eltűnt. János úr izgatott volt. Túl könnyen mennek a dolgok. Persze, amit a fiú mondott, még nem bizonyít semmit. Neki pedig itt kell feküdnie és megjátszania a kimerült beteget! Ismét kinyílt az ajtó. János úr azt hitte, hogy ott pusztul rémületében. Hatalmas termetű férfi ált az ajtóban. Sötét köpenye lobogott utána. Olyan, mint egy démon, gondolta János. Ezek a képtelenül széles vállak, a sárgán villogó szeme, a szigorú, ördögi tekintet! János úr már azon volt, hogy segítségért kiált. – Megsérült? – kérdezte egy kemény hang. Hát ez lenne Tengel! A démon, aki bármilyen betegséget képes meggyógyítani. Valahogy fáradtnak tűnt, a szemei karikásak voltak, rendkívül kimerültnek látszott. Neki kellene ágyba feküdni, nem nekem. – Nem... nem sérültem meg – dadogta halálra váltan. – Csak kimerítettek az út fáradalmai. Már gondjaiba vett a ház asszonya. – Ha megengedi, megnézem, mi baja lehet – lépett közelebb Tengel. János úr összekucorodott a takaró alatt. – Nincs... igazán nincs semmi bajom. Rosszul lett a gondolattól, hogy Tengel megtalálja a papírjait, amit az övébe rejtett egy bőrzacskóba. Oda jegyezte le a pontokat, amelyeket vizsgálata során szem előtt kell tartania, hogy bebizonyíthassa Tengel varázsló voltát. Máskor nem voltak ennyire körültekintőek. Ha az egyik

158

majorban valamelyik tehén teje elapadt, máris a szomszédaszszonyt vádolták szemmelveréssel. Ha egy férfi eltörte a karját, környezetében mindig olyan aszszonyt kerestek, akinek oka volt arra, hogy így álljon bosszút a férfiún. Gyakran megesett, hogy azok az asszonyok, akiket kínzásnak vetettek alá, még jó néhány asszonyt feladtak. Azután ezeket is törvény elé idézték és kemény próbákat kellett kiállniuk, hogy ártatlanságukat bizonyítsák. Ilyen volt a tűz- és a vízpróba. A vízpróbánál bedobták a szerencsétleneket egy medencébe, ha nem süllyedtek le, boszorkányok voltak és máglyára kerültek. Ha elsüllyedtek, ártatlanok voltak, ámde megfulladtak. Ilyen egyszerű volt az egész. János úr Isten hős lovagjának tekintette magát, aki megszabadítja a világot a gonosztól. Tengelé egészen más eset volt. Nem léphetett nyíltan színre. El sem tudta képzelni, mi történne, ha egyszerűen elfognak a környékbeli főurak gyógyítóját és boszorkánysággal meg varázslással vádolnák ! – Ahogy akarja – mondta nyugodt hangon Tengel és betakarta Jánost. Azt hitte, hogy szemérmességből nem hagyja magát megvizsgálni. – Már... m... már jobban érzem magam – nyökögte János úr. – Holnap talán már fel is kelhetek. Tengel most már alaposabban megnézte magának a férfit. Az volt az érzése, hogy itt valami nincs rendjén. Gyanakvó pillantása János úr figyelmét sem kerülhette el. Jobb, ha minél előbb odébb állok, gondolta János, még képes megölni! Hozzám sem kellene nyúlnia. Ebben biztos vagyok. Tengel távozott. János úr némi tűnődés után álomba merült. Hirtelen felébredt. Kint már sötét volt. Az ágyánál állt valaki, gyertyával a kezében. – Te is medve vagy ! – hallatszott egy lágy hang, amely

159

szinte végigcirógatta János úr sovány testét. Egy jegesmedve. – De hát miért? – kérdezte zavartan. A lány felkacagott és leült az ágy szélére. János urat elképesztette ez a merészség. A lány nagyon fiatalnak tűnt. – Nem ismered a mesét? - kérdezte elbűvölő hangján. – A mesét a hercegről, aki nappal jegesmedve, éjszaka pedig férfi, és a hercegnőjével hál. Ez persze nem egészen így van a mesében, de én tudom, hogy csinálták! A hercegnő kíváncsi lesz, és egy éjjel belopódzik a herceg kamrájába. De a kezében lévő gyertyáról lecsurog egy csepp viasz, éppen, amikor a herceg fölé hajol. A herceg fölébred, és iszonyú dühös lesz a hercegnőre. Te is dühös vagy rám? János úr már azt sem tudta, hol van. Ő a mesebeli herceg, vagy valaki más? Némi tűnődés után megrázta a fejét. – Nem. Nem vagyok dühös. Egyáltalán nem. Engedd meg, hogy bemutatkozzam... – Tudom, ki vagy. János úrnak hívnak. Csak azt nem tudom miért fekszel itt, amikor semmi bajod. János elpirult, amit a lány nem vehetett észre a sötétben. – Mert fáradt voltam, és kimerült az úttól. De most már tényleg semmi bajom. Kicsit pislogott a félhomályban, de azért jól látta a lány arcát. Szép volt. Tekintete kihívó, száját mosolyra húzta. János nem értette, honnan tudja a lány, hogy nem beteg. Csak nem vizsgálta meg, amíg aludt? A lány, mintha olvasna a gondolataiban, kijelentette: – Tudod, elég, ha csak rád teszem a kezem, máris érzem a kezemhez futó áramokból, hogy beteg vagy-e, vagy nem. Az emberek szagából is meg tudom állapítani. Tengel is képes rá. – Csak nem maga Sol? A kisfiú beszélt magáról. – Inkább tegezzél! Ha magáznak, úgy érzem magam, mint egy matróna. Tengel a nagybátyám. De Tengelt és Siljét a szü-

160

leimnek tekintem, mert kisgyermek koromtól vigyáznak rám. Azt hiszem, Dag is így van vele. Ő most Graastensholmban lakik. Néha megszidnak, mert nem viselkedem olyan jól, mint Dag. Mégis tudom, hogy azért szidnak, mert szeretnek és mert aggódnak értem. Tudod, rám mindenki azt mondja, hogy vadóc vagyok és csak a magam feje után megyek. János úr felkönyökölt. Már kezdheti is a kihallgatást. A lány akaratlanul is besétált a csapdába. – Amit a kezedről meséltél... az nagyon érdekes. Mégis, hogy vagy képes erre? Sol készségesen válaszolt. – Őseinktől örököltük ezt a képességet. János mindent egy lapra tett fel. – Nekem is van egy furcsa tulajdonságom. Az egyik karom könyöktől a csuklómig érzéketlen. Kénytelen volt hazudni, hogy bebizonyítsa az igazságot. A boszorkányok egyik legfontosabb ismertetőjegye, hogy testük valamely részén van egy pont, amely érzéketlen. A Sátántól kapták ezt is, mint minden más képességüket. Szinte biztos volt benne, hogy a lányka gondolkodás nélkül belesétál a csapdába. De Sol baráti érdeklődésen kívül semmit sem mutatott. – Milyen különös! Azt mondod, hogy ott semmit nem érzel? – Semmit. A lány belekarmolt alsókarjába. Olyan erősen, hogy nem sok kellett ahhoz, hogy János úr felordítson. – Nem, nem érzem – hazudta. – Te egyáltalán nem vagy csúnya – mustrálta vendégüket Sol. – Ha nem lenne ennyire rövid a hajad és nem szorítanád össze a szád, egészen csinos lennél. Persze nem annyira, mint Klaus. Tudod, ő a kastélyban dolgozik és én szerelmes vagyok belé. Voltál már valaha szerelmes? Nem vagyok biztos benne,

161

hogy amit iránta érzek, az szerelem. És te? – Nem vagy még túlságosan fiatal ahhoz, hogy szerelmes légy? – kérdezte kihívóan a férfi. Jánosnak Klausról is megvolt a véleménye. – Hamarosan betöltöm a tizenötöt. Egek, gondolta a férfi. Hisz ez a lány még gyerek! Az ártatlanság és érettség elbűvölő keveréke! Hangosan csak ennyit mondott: – Az öcséd azt is elmesélte, hogy varázsolni is tudsz. Hogy képes vagy eltüntetni tárgyakat. – Sol felnevetett. – Are? Ó, őt könnyű becsapni. Tarsd a gyertyát, akkor mutatok valamit! Elvett egy darab kalácsot az asztalról, majd becsukta a tenyerét. János figyelmét elterelte egy kis csevegéssel, és mire ismét kinyitotta a tenyerét, a kalács nem volt sehol. János kellemetlenül érezte magát. Nem tudta eldönteni, mi is volt az, amit látott. A csendet Sol csengő nevetése törte meg. – Most megmutatom neked, hogy csináltam. Aztán lassan elismételte János úrnak a trükköt. A férfi elpirult. Ilyen egyszerű lenne az egész! Erre igazán nem mondhatja, hogy boszorkányság. Akaratlanul is megkönnyebbült. Kicsit elszégyellte magát, amikor eszébe jutottak megbízói. Boszorkányüldözőként inkább annak örült, ha sikerült rábizonyítani valakire a vádat. Micsoda diadal volt valakit kínzásra, vagy máglyára ítélni! Az igazságosztás nemes örömét érezte eddig. Összeszorította a száját. Nem hátrálhat meg soha! A gonoszság elleni harcban mindig résen kell lenni! Belépett a ház kedves tekintetű úrnője és kizavarta a lányt. Bocsánatot kért János úrtól, majd távozott. A férfi visszahanyatlott párnái közé. A szoba most valahogy 162

üresnek és szomorúnak tűnt. „Egyáltalán nem vagy csúnya!" Még soha senki nem vetemedett ekkora merészségre, hogy ilyen szavakkal forduljon hozzá, a hit és az igazság megszállott védelmezőjéhez. Valahogy felmelegítették a lány szavai. Majdnem annyira, mint egy máglya lobogó tüze. Másnap reggel felkelt. Jobbnak látta, ha nem tűnik túlzottan egészségesnek, így merevnek tettetett lábakkal botorkált le az udvarra. Nem várt látvány fogadta az udvaron. Tele volt emberekkel. Voltak köztük jól és kevésbé jól öltözöttek, többnyire inkább szegényemberek, de olyanok is, akik néhány rongydarabon kívül mást nem viseltek. Egészen pompás ruhába öltözött ember csak itt-ott tűnt fel. Silje sietett utána az udvarra. – Mi történt? – kérdezte János elképedve. – Hogyhogy mi történt? – Miért van itt ez a sok ember? – Ó! Hát ezért kérdi? Majdnem minden nap ennyien vannak itt. A férjemhez jöttek, hogy segítsen rajtuk. – Én azt hittem, hogy a férje csak az előkelőket gyógyítja! – Őket is. De legtöbben a szegények közül keresik fel. János összerázkódott. Nem szerette a templomszolgát. Pedig jobb, ha megkedveli, mert egy oldalon állnak. Végül is igazságszerető ember. A lány intett neki, majd könnyű léptekkel elsietett, nyomában ugrálva a macska. János úr még nem indult vissza. Gondolataiba merülve állt a patakparton. Öve rejtekéből előhúzta papírjait és a tollát. Még Oslóban lejegyezte a kérdéseket, amelyeket meg kell válaszolnia a főbíró jelenlétében. A papíron cirkalmas betűkkel

163

ott álltak a körültekintően megfogalmazott kérdések. „Mutat-e valami arra, hogy boszorkányságot űznek?" Ami azt illeti, erre a kérdésre igennel felelhet, legalábbis, ami a lányt illeti. Sol és Tengel két különböző papíron szerepelt, mivel óriási a különbség egy boszorkány és egy varázsló, sőt boszorkánymester között. János büszkén gondolt arra, hogy a lány milyen bizalommal volt iránta. Keze írásra lendült, majd ernyedten visszaesett. Valamit elfelejtett! Semmi bizonyítéka nincs a lány ellen. Miért nem szerzett meg akár egyet is a kendőn heverő furcsa tárgyak közül! Bár egyikről sem tudta megállapítani, hogy micsoda, mégis biztos volt benne, hogy a varázsláshoz elmaradhatatlan denevérszárny, elítélt vagy rablógyilkos ujja, újszülött csontszilánkja, szárított varangy és más hasonló veszedelmes dolgok sorakozhattak az orra előtt. Elszalasztotta ezt a soha vissza nem térő alkalmat ! Még nem válaszolhatja meg a kérdést. Visszadugta a papírt rejtekhelyére, majd határozott és meglepően könnyed léptekkel elindult hazafelé.

164

11. fejezet

Sol az erdőn keresztül vágott át Graastensholm felé. Gondolatai ide-oda csapongtak, mint a boldog és kiegyensúlyozott kamaszoké. Kiért a nyílt mezőre. Elhaladt a lovak számára elkerített terület mellett. Az út egyik oldalán ritkás nyírfaerdő terült el. A fák karcsú, fehér törzse csillogott a napfényben. Kérgük néhol feketén fölrepedt, ágaikon zsenge levelek zöldelltek. Mindig vonzotta a nyíres. Ide jártak kék mályvát és szellőrózsát szedni. A mezőt ilyenkor szőnyegként borították be az apró virágok. Mennyire élvezte mindig! Szinte hallotta kistestvérei rikoltását a nyírfák között, ha valami különösen szép virágra bukkantak. A virágok eltűntek, helyüket fű nőtte be. A mezőn egy csődör futkosott. Pompás állat volt. A szőre vörösesbarna, farka fekete és erős. Sol megpróbált lépést tartani vele. Tulajdonképpen örült, hogy kerítés választja el a lótól. A ló győzedelmesen felnyerített. Sol a hang irányába nézett. Már értette a ló örömét. 165

Az új lovászfiú jött feléjük. Hosszú kantáron egy kancát vezetett. A lovászfiú! Igazán szerencsésen alakult a napja. Sol felmászott a kerítésre és onnan integetett a legénynek. Klaus odafordult. Amint megpillantotta a lányt, arca bíborvöröse változott. – Kisasszony ! Jobb, ha elmegy innen. Azonnal! – Miért? Csak nem veszélyes itt ülni? – Nem. Nem arról van szó. De... jobb, ha elmegy ! Sol maradt. A csődör már a kancánál volt. A nőstény tehetetlenül próbált szabadulni, Klaus erősen fogta a kantárt. A csődör a kanca hátára tette mellső lábait, majd teljesítette a kötelességét. Klaus elengedte a kantárt, odament a kerítéshez és leemelte Solt. A lány kellemesen megborzongott, amikor a fiú átfogta a derekát. Sol azt kívánta, bárcsak örökké tartana ez a pillanat. – Segítenem kell a csődörnek. De lehet, hogy elkéstem – mormolta. – Kérem, most már menjen, kisasszony! Kérem! – Miben kellett volna segíteni neki? A következő pillanatban pontosan kiderült, hogy miben. Sol megbabonázva bámulta az előtte zajló színjátékot. Hiába voltak nekik is állataik, ilyen látványban még nem volt része. Úgy látszik otthon eltitkolták előlük, hogy mi történik a ló- és tehénistállóban. Ha Siljének kellett volna egy idegen férfi társaságában végignézni a jelenetet, bizonyára a föld alá süllyedt volna szégyenében. Sol más volt. Arcát széles mosoly ragyogta be. – Pompás látvány ! – mondta elgondolkodva. – Olyan furcsán érzem magam. Olyan forró lett hirtelen körülöttem minden. Te nem érzed? – fordult a lovászfiúhoz, aki nem tudta hova bújjon zavarában. Mégsem szaladhatott el, hisz vigyáznia kellett az állatokra. Így semmi nem rejthette el lázban égő tekintetét. Hazudott volna, ha azt állítja, hogy rá nem volt hatás-

166

sal az esemény. Sol megremegett. Összeszorította a combját, egyre jobban és jobban. Most más szemmel nézte a délceg termetű ifjút. Végigjáratta rajta a tekintetét, kíváncsian, vizsgálódva. Azután szinte észrevétlenül közelebb húzódott a fiúhoz. Észrevétlenül, finoman megérintette a ruháját. Az érintéstől a lélegzete is elakadt. Majd ismét a lovakat kezdte figyelni. – Milyen szép látvány. Nézd a kancát! A szemét félig becsukja. Mintha élvezné, ami történik vele. Klaus végre viszonozta Sol pillantását. Amikor látta, hogy a lány kacéran rámosolyog és minden mozdulatával bátorítja, nem késlekedett többé. Előbb bátortalanul, majd egyre merészebben felelt a lány megjegyzéseire. Mindvégig suttogtak, nem akarták zavarni a lovakat. Olyan természetesnek tűnt, ahogy így egymás mellett álltak, és arra vártak, hogy egy új, eddig ismeretlen világ kapui nyíljanak meg előttük. A lovak befejezték, a csődör leszállt a kanca hátáról. – Lesz a kancának csikója? – kérdezte Sol ártatlanul. A fiú bólintott. Világoskék szeme csillogott a napfényben. Sol megrészegült a látványtól és az kívánta, bárcsak ő lett volna a kanca helyében. Kívánságát meggondolatlanul elárulta Klausnak. – De kisasszony! – nézett rá Klaus elképedve, miközben azon törte a fejét, hogy meséljen-e arról a fiatal tehénről, amelyik... Végül egy szót sem szólt, mert úgysem lett semmi az egészből. Azt viszont tudta, hogy mások megtették... Pedig neki is nagy szüksége lett volna társra. Mindig nagyon magányos volt. Azóta elfeledkezett az egész tehénhistóriáról. Csak el akarta mondani Solnak, mennyire megérti a vágyait. – Sohasem értettem – szólalt meg a lány –, hogy az ember miért nem teheti és mondhatja ki nyíltan, amit szeretne. Amíg nem ártok vele senkinek... Ugye nem sértettelek meg? Klaus, aki bár egyszerű, de jólnevelt fiú volt, hevesen tilta-

167

kozni kezdett. – Nem, nem. Szó sincs róla! De azért jobb, ha a kisasszony mások előtt nem mond ilyet. – Butaság! Az emberek mind buták, ugye, Klaus? – Igen – mondta a fiú bambán és tovább bámulta Solt. Sol még soha nem volt ilyen zaklatott. A melle megfeszült, egész teste tüzelt. Szinte elviselhetetlenül. Klaus a kerítésbe kapaszkodott. Az ő benseje is háborgott. Jól tudta, ha most nem marad nyugton a bőrében, utána nagyon megbüntethetik. Hisz Sol még gyerek! Ráadásul úri családból származik. Klaus, fogd vissza magad! Az Istenért, fogd vissza magad! Csendesen felsóhajtott. – Kisasszony... az intéző mindjárt itt lesz, hogy megnézze, rendben mentek-e a dolgok. Jobb, ha most... – Hát persze. Elmegyek. Úgyis Gaarstensholmba indultam. Különben hogy megy a sorod a kastélyban? Szórakoztatta a fiú zavara. Rámosolygott, hátha oldódik benne a feszültség. – Köszönöm, megvagyok. De hamarosan költöznöm kell. – Költöznöd? – kérdezte csodálkozva Sol. – Mégis miért? – A bárónő fölajánlotta, hogy menjek át a szomszéd istállóba. Mert ügyesen dolgozom, azt mondta. Sol magában szitkozódott, pedig Silje megtiltotta neki. Nem is sejtette, hogy Klaus átköltöztetésének kettejük szétválasztása a valódi célja. Túlságosan is érdekelte ez az egyszerű, tanulatlan fiú. Az erkölcsileg felelőtlen Sol és a kicsit primitív Klaus kapcsolata számos veszélyt rejtett magában. – Mikor mész? – Kedden. – Már kedden? – Sol érezte, mire lenne szüksége most. Megrészegítette, hogy milyen hatalma van a másik nem felett. Nagyon jól tudta, hogy Klaus majd ellenszegül. Nem mer majd belemenni alacsony származása miatt és mert ő olyan fiatal. 168

De neki megvannak a megfelelő eszközei ahhoz, hogy... – Amíg még itt vagy, csak az istállóban fogsz dolgozni? – Nem. Hétfőn a teheneket viszem a legelőre. – Egyedül? – Hát persze. Nagyszerű, gondolta Sol. – Most mennem kell – mondta hangosan. – Jól szórakoztam a társaságodban. – Még egyszer ránevetett a fiúra. A macska éppen egy szöcskét akart elkapni, de Sol fölnyalábolta és már szaladt is az erdő felé. Klaus vágyakozva követte a pillantásával. Egy nyírfa törzsének támaszkodott és lehunyt szemmel felidézte milyen érzés volt a karjaiban tartani Solt. Zihálva lélegzett, lábából kiszállt minden erő, és térdre rogyott.

– Silje! Nem lenne kedved lefesteni Dagot? – kérdezte Charlotte, amikor belépett a műhelybe.. – Arcképre gondoltál? – kérdezett vissza Silje. Hangja bizonytalanul csengett. Nem tudom, merjek-e vállalkozni rá. Még sohasem próbáltam. Charlotte szemében csibészes fény villant. – Valaki mesélt nekem egy templomi festményről. Azt mondják, emlékezetből festetted le Tengelt, pedig csak egyszer láttad életedben. Állítólag remek festmény. – Ó, Charlotte! – nevetett Silje és zavarában eltakarta az arcát. – Ne is emlékeztess arra a festményre! Tengel soha nem bocsátotta meg nekem, hogy ördögként ábrázoltam. De az ötlet csábító. Mármint hogy lefessem a gyereket. – Igazán megpróbálhatnád. Ha sikerül, lefesthetnéd mindegyik gyereket, sorjában egymás után. Hisz olyan szépek! Megfizetném a munkádat.

169

– Nem. Szó sem lehet róla. Már így is olyan sok pénzünk van. És ezt is nektek köszönhetjük. – Már csak az hiányzott volna, ha ennyit sem teszünk értetek! Egyébként a lovászfiú kedden elmegy a birtokról. – Micsoda szerencse! Legalább nem kell többet aggódnom Sol miatt. Legalábbis egyelőre. Mekkora kő esett le a szívemről! – Azt elhiszem! Mondd csak, ki ez a fura figura, aki most nálatok lakik? – János úr? Ó, semmi baj vele. Igazán kedves ember. – Én nem lennék ebben ilyen biztos. Nem szeretem, ha valaki ennyit kíváncsiskodik. Mindenkit Solról és Tengelről faggat. No és anyám meg az én sorsom is érdekli. – Tényleg? Csodálkozom rajta. Persze Tengel is bizalmatlan vele. – Anyám szerint leginkább Tengel rossz tulajdonságai érdeklik. De rossz lóra tett, hisz anyám Tengel leghűségesebb csodálói közé tartozik. Silje felnevetett. – Anyád igazán nagyszerű asszony, Charlotte. – Megnézted már azóta a fáját? – Igen. Először szárazak voltak a levelek. Olyan volt, mintha elpusztult volna a fa. Most ismét zöldellnek. Siljét kirázta a hideg. Valaki mesélt neki a távoli északon élő kvénekről. A kvének mindent tudnak a varázslásról. Azt is hallotta, hogy a kvének között vannak olyan bölcs öregek, akik képesek az embereket megszabadítani betegségeiktől, mégpedig úgy, hogy a betegséget ráolvassák egy fára. Léteznek ilyen fák másutt is. Silje nem tudta megmondani, hogy hol. De azt tudta, hogy nagyon öregek, a törzsük göcsörtös és tele van kinövésekkel. Nincsen már rajtuk egyetlen egészséges levél sem. Aki hozzájuk ér, megbetegszik. Tengel hársai ilyen fákra emlékeztették, bár abban biztos

170

volt, hogy ezek a fák egészségesek. Mintha... Silje nem tudta szavakba önteni gondolatait. Tengel azt állította, hogy őseinek semmi köze a Sátánhoz... Meg azt is, hogy a Gonosz nem létezik. Talán az első Tengel más nép fia lenne? Talán kvén? A kvének olyan országból jöttek, amit a Finnek országának hívnak. Ám a finnek egyáltalán nem hasonlítanak Tengelre vagy Hannára, még Grimarra sem. Az is lehet, hogy az első Tengel követte a kvéneket vándorlásaik során nyugatra, Norvégia felé. Vagy esetleg még keletebbről jött, olyan mesebeli országból, amelynek a nevét ő nem is ismeri? De hát mindez csak találgatás. Tengel maga mondta, hogy semmi oka azt feltételezni, hogy ősapja nem norvég.

– Hogy jut ideje ennyi emberre? – Minden tőle telhetőt megtesz, uram – mondta fáradtan Silje. – Mindent megtesz értük, ami csak lehet. Aggódom is érte eleget. Olyan fáradt mindig. Igen. Jánosnak eszébe jutott Tengel arca, amikor tegnap este bejött hozzá. Alig bírta nyitva tartani a szemét. – De hát a férje jómódú ember. Mi dolga mégis ezekkel a földönfutókkal? Ezekből nem fog meggazdagodni! – Tengel mindig kap tőlük valamit. Ha mást nem, egy tojást, egy fonott kosarat, áfonyát... Szívesen fizetnek, amivel tudnak. Utolsó kincseiket is odaadnák. János érezte, hogy olyan világba nyer most betekintést, amelynek kapui eddig zárva voltak előtte. Ám gyorsan más irányba terelte gondolatait. Most mégiscsak az Ördögről van szó! És a törvényszéknek bizonyítékokra van szüksége. – Asszonyom, ha megengedi, holnap elkísérném a férjét az istentiszteletre. Persze, ha neki sincs ellene semmi kifogása.

171

Silje arcán jóságos mosoly suhant át. – Én örülök, ha velünk tart, de a férjem nem jön el velünk. – De hát miért? – Még mindig nem érti? A gyógyítás kiszívja minden erejét. Ha kézrátétellel gyógyít, a saját erejét adja át a betegnek. Különösen megterhelő számára, ha nem sikerül a gyógyítás, mert akkor rossz a lelkiismerete. Gyógyító növényekről is gondoskodnia kell. Télen nem olyan egyszerű bármihez is hozzájutni! Ezért – és ezt meg kell értenie – vasárnaponként nem engedem felkelni. Ilyenkor átalussza szegény az egész napot. Fontosabb, hogy erőt gyűjtsön a gyógyításhoz, mint hogy a templomban üldögéljen és végigaludja az istentiszteletet. – No de így nem hallhatja Isten szavát! Könnyebben ki van téve az Ördög kísértésének ! – Nem hiszem. Más oka is van annak, hogy Tengel nem jár templomba. Még régen történt. Akkor messze fent laktunk északon. Velünk akart jönni a templomba, de az emberek nem engedték bemenni, mert azt mondták róla, hogy ő a Gonosz maga. És mindezt azért, mert olyan félelmetes a külseje. Pedig mit sem tehet erről, szegény! Gondolhatja, mennyire fájt neki a kiközösítés, János úr! Tengel még most is attól fél, hogy másodjára is kiutasítanák. Sol és Tengel másként tiszteli Istent. Kimennek együtt az erdőbe és közvetlenül beszélnek vele, az egyház papjainak tolmácsolása nélkül. – Hát én még soha nem hallottam ilyet! Ezek szerint a kislány sem jár templomba? – Sol heves természetű. Szándékosan tartjuk vissza. – Azt gondolja, hogy megszállott? Hogy hatalmába kerítette egy gonosz szellem? – Hogy Solt? – Silje jól mulatott. – Nem. Sol meglehetősen önfejű és önálló ifjú hölgy. Azt teszi, amihez kedve van. Azt hiszem, zavarnák a papunkat Sol közvetlen megjegyzései. Silje elköszönt Jánostól és dolgára indult. Amit Tengelről mondott, az úgy is volt. Tudta, hogy férjét bensőséges kapcso-

172

lat fűzi a Teremtőhöz. És Sol...? Semmit sem tudott Sol hitéről..Az egyetlen, amiben biztos volt, hogy Solt semmivel nem tudná rávenni arra, hogy akár egyszer is betegye a lábát a templomba. Mindennek Hanna az oka, Hanna szabados nézetei az Ördögről és ellenszenve, amivel az egyházi emberekkel szemben viseltetett. Egy pillanatig sem hitte azt, hogy Sol Isten kedvéért jár az erdőbe! Ó, nem! Számtalanszor próbálta jobb belátásra bírni a lányt, Krisztus hitére nevelni, de hasztalan. Sol mereven elzárkózott. Ilyenkor eszébe jutottak Hanna szavai: „Sollal nem mész semmire. Csak te és Tengel vagytok arra érdemesek, hogy tovább vigyétek a Jéghegyek Népének nemzetségét." Sol, mi lesz veled? Talán túlságosan engedékenyek voltak vele? Talán keményebben kellett volna megbüntetnie Solt? Nem, nem. Tengel is tudta, milyen veszélyes lett volna. Solt gyakrabban megszidták, mint a többi gyereket, de már régesrég rájöttek, hogy ez semmit sem használ. Sol mindig megbosszulta a büntetéseket, haragja pedig csak Silje ellen irányult. Persze Tengel sem bírt Sollal. Hiába ismerte a lányt úgy, mint a tenyerét. Tengel soha nem használta ki képességeit. Ő még időben szakított a Gonosszal, ezért képtelen volt megállítani Solt. Rettenetesek voltak Sol kitörései, ha mégis megszidták valamiért. „Bárcsak én dönthetnék a sorsomról! A magam útját járnám és nem törődnék senkivel és semmivel. Csak azért próbálok alkalmazkodni az emberekhez, mert szeretlek benneteket. Mindent megteszek, ami tőlem telik, hogy olyan legyek, mint a többi gyerek! Ezért kérlek, ne legyetek mérgesek rám!" Nem bántották Solt. Tudták, hogy neki sem lehet egyszerű, hiszen annyira más, mint a többiek. Inkább kezüket nyújtották felé, ha bajban volt és megadtak neki minden szeretetet.

173

Nem taszíthatták el maguktól. Itt biztonságban volt. Bármikor megvédhették, ha úgy adódott. Idegenek között még a legrosszabb is megtörténhetett volna vele, amire Silje nem gondolt szívesen. Siljének eszébe jutott, amikor Tengel először pillantotta meg a kislányt. Úgy érezte, hogy Solnak is jobb lenne, ha meg sem születik. Néha már ő is azt gondolta, hogy Tengelnek akkor igaza volt. Mégis szerette a kislányt. Olyan végtelenül gyengéd és belátó tudott lenni. Mindig vigyázott kisebb testvéreire, még akkor is, ha nem kérték meg rá. Néha persze jól rájuk ijesztett, akár tréfával, akár a szemében akaratlanul is felcsillanó ördögi fénnyel. De hát nem Sol volt az egyetlen gyerek, aki csínytevéseken törte a fejét! Mintha minden gyerekénél jobban szerette volna Solt. Lehet, hogy az ember mindig azt a gyermekét szereti jobban, akiért a legtöbbet kell aggódnia? Charlotte szívesen magához vette volna a kislányt a palotába. Silje nem ment bele, félt, hogy megromlana a bárónő és a kislány közötti viszony. Lehet hogy mégis Charlotte-nak lesz igaza, és Sol megváltozik, amint túl jut a felnőtté válás évein? Ez volt az utolsó szalmaszál, amibe kapaszkodhatott. János úr megkereste Siljét. – Azt hiszem, sétálok egyet. Félek, hogy a sok fekvéstől elmacskásodik a lábam – mondta tréfásan. – Jól teszi – mondta Silje, bár nem tudta igazán, mihez adta egyetértését. Még mindig lekötötték Sollal kapcsolatos aggodalmai. Mire feleszmélt, az idegen már elindult, ezért gyorsan utánakiáltotta: – Tizenegy órakor ebédelünk! János úr még a szobájából látta, hogy Sol eltűnik az erdő felé vezető ösvényen. Keresztülverekedte magát a tömegen és a lány után eredt. De mielőtt rákanyarodhatott volna az útra, valaki halkan rápisszent.

174

– Pszt! János úr megfordult. A templomszolga állt mögötte, bő köpenyébe burkolózva, fején süveggel. – Jónapot, uram! – köszöntötte. – Csak azért jöttem, hogy biztosítsam, a közelben vagyok, ha szüksége lenne rám. Jánost idegesítette a férfi jelenléte. Egyedül szeretett dolgozni. – Ha megkérhetném, ne sündörögjön körülöttem, mint egy simogatásra éhes kandúr! Még mindent elront nekem! Tűnjön el! Azonnal! Minden előnye megvolt annak, ha valaki az inkvizíciónál dolgozott. Az emberek félve húzódtak el előle. Így történt ez most is. A templomszolga eltűnt, mintha ott sem lett volna. János rákanyarodott az erdei útra. Először más irányba indult, nehogy gyanússá váljon. Csak később tért rá arra az útra, amelyen Sol is elindult. – „Az Istenért – az Ördög ellen!” – mormogta, miközben a mohos kövek között bandukolt. Nem mintha különösebben szüksége lett volna arra, hogy erősítse hitét. János úr Isten megszállott szolgája volt, aki bármikor szembeszállt az Ördög követőivel és máglyára küldte őket, ha kellett, még akkor is, ha nem volt ellenük megfelelő bizonyíték. Elég volt az, hogy ő meg volt győződve bűnösségükről! Nagysokára találta meg a lányt. Először csak kellemes hangját hallotta, majd megpillantotta karcsú alakját is. Egy patak partján térdelt. Mellette egy nagy kendő, amely különféle dolgokkal volt telerakva. Sol a macskájával beszélt. Az állat a kendő másik oldalán foglalt helyet. A kendőn heverő tárgyak különös alakzatot alkottak. János szíve nagyot dobbant. Semmi kétség sem fért ahhoz, hogy a lány mivel foglalatoskodik. Sol is észrevette az úton álldogáló férfit. – Gyere csak közelebb, János úr! Gyere csak ide. Úgyis ér-

175

dekel mivel foglalatoskodom. A férfi szédelegve indult el. Csodálatos nap volt. Az ösvény két oldalát halvány rózsaszín virágokkal borított vadrózsabokrok szegélyezték. A gyepen rétiboglárkák virítottak a sötétkék szarkaláb között. A lány maga volt a kísértés az aszkétikus férfi számára. Piros orcája, puha szája és azok a csodálatos szemek! Még mindig nem tudta eldönteni, hogy milyen színű a lány szeme. Hol zöldes, hol sárgás fényben úszott. Fekete haja buján omlott le fehér blúzára. A teste gyönyörű volt. Hihetetlen, hogy még csak tizennégy éves! János úr legszívesebben sírt volna a gyönyörűségtől, amikor Solra nézett. Csakhogy rég elfelejtett sírni. A macska közömbösen bámulta villogó, zöld szemével. – Nézd csak, mint csináltam – hallotta Sol csalogató hangját. János úrnak megfájdult a gyomra. – Egészséget kértem számodra, hogy ismét olyan legyél, mint régen. Csak a lelked háborog, János úr. Nyugtalan vagy, és ez egyre rosszabb lesz. – Semmi kedvem tudni, hogy mi történik a jövőben! – vágta rá gyorsan a férfi. Micsoda szemfényvesztés! És ráadásul vele esik meg ilyesmi! Sol gyorsan összeszedegette a sok furcsa, összeaszott tárgyat. Képtelenség volt megállapítani, hogy eredetileg mik lehettek. – Bocsáss meg, de érdekelt, hogy ki vagy és szerettem volna megismerni a jövődet – mormolta Sol. – Talán igazad van és jobb, ha az ember semmit sem tud a jövőjéről. Van azonban valami, ami nagyon nem tetszik nekem. És én igazán nem szeretném, ha valami kellemetlen történne veled. – Kedves, hogy így törődsz velem – mondta a férfi. Sol valósággal megbabonázta. Nem tudta levenni róla a tekintetét. – Jobb lenne, ha nem foglalkoznál hasonló dolgokkal. – Ó, ez igazán semmiség! Csak játék. Szórakoztat. Most már mennem kell. Silje megkért, hogy vigyek el Dagnak egy üzene176

tet a kastélyba. Dag Krisztian Meiden az öcsém, és báró. Charlotte kisasszonyt pedig már nem hívhatjuk többé kisasszonynak, mivel ő Dag édesanyja. De erről már biztosan értesültél te is. Igen. János már ezt is tudta. A templomszolga készséggel elmesélt mindent. A kellemetlen kis ember szeme megszállottan csillogott, nyelvét mint a kígyó öltögette, miközben kimondta a vádló szavakat: „Bűn, bűn és fertő mindenütt, ahová csak lépnek!"

Azt mondják, a kvének alacsonyak. Tengel pedig óriás. A kvének szőkék... de az arccsontjuk épp annyira erőteljes, mint Tengelé. Orruk rövid... Nem, nem. Máshol kell keresnie a választ. Felállt és az ablakhoz ment. – Jobb lett volna, ha Tengel békén hagyja a fákat. Mostantól minden fa növését, hervadását aggodalommal fogom figyelni. – No, és egészségesek még? – Bizony. Mindegyik. Azután még sokáig ültek csöndben egymás mellett.

Ismét Tengelért küldtek az akershusi palotából. Tengel megpróbált eleget tenni a kérésnek anélkül, hogy szegény sorból származó betegei bármi kárát látták volna. A palotában nagy volt a nyüzsgés. Már az udvaron feltűntek neki a változások. Olasz bástyákkal erősítették meg a földsáncot. Hamarosan megtudta, hogy dán vendégek érkeztek. Közülük betegedett meg valaki. Tengel mosolygott, míg keresztülhaladt a csak legszükségesebb helyeken megvilágított félhomályos folyosókon. Eszébe

177

jutot, hogy Siljének teljesült az a vágya, hogy találkozzon a királlyal. Tengel magával hozta a palotába, amikor három évvel ezelőtt IV. Keresztélyt koronázták. Silje persze nagyot csalódott. Túl sokat várt az ünnepségektől. A királyon nem volt semmi különös, csinos tizennégy éves fiatalember volt. Természetesen nem az udvari méltóságok között foglaltak helyet, hanem a palota udvarán, ahol a király később a nép hódolatát fogadta. Mégis, mit vártál, kérdezte akkor Siljétől. Mesebeli herceget, aranykoronával és bíborpalástban? Kétségtelenül nagyobb pompa volt az udvarban, amikor 1589-ben VI. Jakab skót király IV. Keresztély húgát, Annát vette feleségül. Csak a véletlennek volt köszönhető, hogy Norvégia lett a ceremónia színhelye. Anna Skócia felé tartott, amikor hajója megfeneklett a norvég partok közelében. A türelmetlen vőlegény egészen Oslóig sietett menyasszonya elé. Az volt ám a pompás esküvő! Silje addig könyörgött Tengelnek, amíg föl nem jöttek Oslóba. Egészen közelről látták az esküvői menetet. Felesége utána majd egy fél évig másról sem beszélt, mint a látványos esküvőről. Azóta öt év telt el, és Silje lelkesedése is alábbhagyott. Az egyik lépcsőfordulóban összetalálkozott egy dánul beszélő párral. Tengel hozzászokott, hogy megrettennek a külsejétől, ez az asszony azonban egyszerűen elájult. Tengelt bosszantotta a dolog. – Kérem, kíméljen meg az olyan megjegyzésektől, hogy még sohasem látott hozzám hasonló rémet – mondta a férfinak, aki elképedve bámulta. A férfi, akinek finom vonásai elárulták előkelő származását, indulatosan visszavágott. – Pedig ne várjon mást, ember! Joggal számíthattam volna rá, hogy előre figyelmeztet bennünket! Bizonyára maga a démon-orvos, akiről a helytartó egyfolytában áradozik. – Igen, én vagyok. Azt hiszem, a hölgy már jobban van. Bocsásson meg, uram, de vár rám egy beteg. Tengel meghajolt és tovább sietett. 178

A folyosó végén egy szolga várta. – Erre parancsoljon, Tengel úr! Látom, összefutott Jacob Ulfelddel. Azt hiszem, azért volt olyan indulatos, mert a hölgy, akit kísért, nem a felesége. Nem mintha bármi is lenne köztük, csak a puszta tény, hogy együtt láthatják Marsvin kisasszonynyal, árthat a jó hírének. Tengel megfordult, s még láthatta, amikor a pár eltűnik a sötét folyosón. Abban a pillanatban Ulfeld is hátra fordult. Pillantásuk találkozott. Marsvin? Honnan olyan ismerős neki ez a név? Hát persze! Jeppe Marsvin, Dag apja. Talán rokona Marsvin kisasszonynak? Bizonyára. Siljétől tudta meg, hogy hívják Dag apját. A felesége nem akarta eltitkolni előle. Tengel pedig nem élt vissza Silje bizalmával, soha senkinek nem beszélt Marsvin grófról. De azért titokban megvolt a véleménye a felelőtlen férfiról, aki kihasználta Charlotte kisasszony naivságát és elcsábította. Fölháborította a gróf önzése, és hogy még csak nem is érdeklődött többé Charlotte felől. Észre sem vette Charlotte magányát, szeretetéhségét. Vagy talán azt hitte, hogy boldoggá tette azzal az egyetlen éjszakával a szerencsétlen lányt? Tengel dühösen gondolt a léha nemességre és egyetértett a szolgával. Jacob Ulfeld... Tengel most hallotta először az Ulfeld nevet. Egyikük sem sejthette, hogy egyszer milyen szoros szál fűzi majd össze a két családot. Bár ha sejtik is, aligha örültek volna neki túlságosan. Betege egy jókedélyű öreg dán volt, aki türelmesen várta, mikor ér véget a kezelés. Tengel sajnálkozását fejezte ki az öregnek, de csak fájdalomcsillapító szert adhatott neki, amit betege boldogan elfogadott.

179

A vizsgálat közben bent maradt két pökhendi fiatalember és egy idősebb férfi, akik mindenen élcelődtek. Tengelt fölboszszantotta, hogy nincsenek tekintettel a betegre. Azok viszont remekül szórakoztak, szaporán kortyolgattak a borospoharukból, és közölték, hogy szívesen megnézték volna, mire képes egy vidéki kuruzsló, majd fogták a poharukat és nevetve távoztak. A folyosón változatlanul emelt hangon társalogtak, úgyhogy Tengel pontosan hallotta, miről beszélnek. Gyorsan rájött, hogy az élemedett korú gavallér nem más, mint Jeppe Marsvin. Tengelt majd szétvetette a düh, amikor felidézte, miről beszélgettek ezek hárman. Marsvin gróf újabb hódításával traktálta a két ifjút, amelyre feltehetően ma este teszi fel a koronát. A kiszemelt áldozat egy norvég hölgy volt, akit aznap este szándékozott meglátogatni lakosztályában. –Igazán bájos a kicsike – hallotta a gróf hangját. – Tizenhat éves sincs és bizonyára még szűz. No már nem sokáig – hahotázott a folyosón kellemetlen hangján. A másik kettő vele együtt nevetett. – Marsvin, Marsvin! – mondta az egyik fiatal fickó. – Te is csak akkor vagy résen, ha a feleséged Dániában van! – Én mindig résen vagyok – közölte az idősebb férfi újabb röhögéshullámot kiváltva. Amikor Tengel végzett idős betegével, megkereste Marsvinék asztalát. Megkérte az egyik fiatal tacskót, hogy menjen át az öreg grófhoz, és vigyázzon rá. Végül mind a ketten átmentek az öreghez. Tengel észrevétlenül beleszórt valamit Jeppe poharába. Így történt, hogy Jeppe kénytelen volt nemet mondani a hölgynek, amikor az késő este felkereste a lakosztályában. A grófnak súlyos emésztési gondjai akadtak. Annyira beteg volt, hogy norvégiai tartózkodása alatt el sem hagyta szobáját. A póruljárt csábító így sem kerülhette el a gúnyos megjegyzéseket. Be nem teljesedett kalandjának ugyanis gyorsan híre kelt a palotában. Azt mondják, Dániába

180

is eljutott a kínos história híre, és Jeppe Marsvin azóta nem szívesen mozdul ki otthonról, estéit pedig kénytelen-kelletlen felesége társaságában tölti. Sohasem tudta meg, hogy mindezt annak köszönheti, hogy tizenhárom évvel azelőtt csúnyán becsapta Charlotte Meident. Egész biztos, hogy rég elfelejtette Charlotte-ot, Tengelnek pedig semmi kedve nem volt ahhoz, hogy megossza a férfival graastensholmi életük nyugalmát. Szerencsére Charlotte sem érzett már vonzalmat a férfi iránt. Tengel pedig egy szóval sem említette neki Marsvin balsikerű oslói kalandját. Később mégis elmondta Charlottenek, aki jóízűen nevetett az aljas csábító megszégyenülésén. Szegény asszony boldog volt, hogy Tengel ismét őszinte barátságáról tett tanúságot. Dagot néha elfogta a honvágy a Hársfasor után. Nagyanyja ilyenkor megértően Siljéhez küldte a fiút, aki néhány nap múlva ismét jókedvűen tért vissza új otthonába. Jól érezte magát a kastélyban. Mindenki félt attól, hogy megviseli majd a változás, de Dag szépen vette az akadályokat. Tulajdonképpen tetszett neki, hogy most mindenki vele foglalkozik, az ő kedvét lesi. Emellett a graastensholmi mindennapok legkisebb részletekig meghatározott rendje teljesen elbűvölte rendszerető lelkét. A hársfasori házban senki nem botránkozott meg egy-két ruhára ejtett fokon, vagy azon, ha néha szétszórták a holmijukat a házban. Persze hiányoztak neki a gyertyaoltás utáni csöndes beszélgetések. Graastenholm tágas termeiben néha egyedül érezte magát, de megnyugtatta a tudat, hogy régi családját bármikor felkeresheti. És ott volt neki Liv. A kislány szinte mindennap felkereste. Charlotte még mindig oktatta őket, újabban Arét is. Livvel remekül megértették egymást. Are sokkal fiatalabb volt, mint ők, és leginkább az foglalkoztatta, ami az istállóban, vagy a szérün történik. – Koppenhágába utazom – mondta Dag egy nap váratlanul. Az egyetemen fogok tanulni. – Mikor indulsz? Máris? 181

– Nem. Még túl fiatal vagyok a tanuláshoz. Professzor akarok lenni vagy valami hasonló. Liv egy szót sem szólt. Elkeserítette, hogy Dag elmegy. A fiú folytatta a beszélgetést. – Charlotte mama azt mondta, hogy bemutat néhány nemeskisasszonynak. Lehet, hogy az udvarnál. Esetleg feleségül veszem valamelyiket. Liv teljesen összeomlott. – Azt is mondta, hogy gondoskodik majd arról, hogy gazdagon menj férjhez. Talán szerez neked egy kereskedőt. Hiszen te olyan bájos vagy. Sollal már nehezebb a helyzet. Azt nem tudom, hogy miért, mindenesetre Charlotte mama ezt mondta. Pedig szerintem Sol is bájos. Te nem így gondolod? – Dehogynem. Én nem akarok férjhez menni! Szerintem az olyan utálatos dolog. – Szerintem is – felelte a fiú. Dag a falnak támaszkodott. – Silje mama megfesti az arcképemet. Már hallottad? Tudod, akkor az enyém is odakerül a sok szomorú, öreg fickó mellé a nagyteremben. Ezen jót nevettek, majd berohantak az előbb említett terembe és sorra vették az arcképeket. Igazán jól szórakoztak. Dag hirtelen elkomolyodott. – Tudod, én itt fogok letelepedni. Ti is itt vagytok a közelben, a kastély pedig az enyém lesz egyszer. – Örülök, hogy nem akarsz örökre távol maradni. Legalább mindig lesz kivel játszanom. A felnőttek nem játszanak ! – Igazad van. Butaságot beszéltem. Kinéztek a kastély keskeny ablakain. – Nézd csak! János úr ott ül a házunk előtt az udvaron. Olyan furcsa!

182

– Nyugtalannak tűnik ! – állapította meg Dag. – Most föláll és az erdő felé indul. Már megint visszafordul. Esküszöm olyan, mint a tyúk, ha kiskacsákat keltett ki! Meddig marad még egyáltalán? – Azt mondta, nemsokára elmegy. Jó lenne, ha már nem lenne itt! Mindenütt belébotlik az ember és olyan furcsákat tud kérdezni. – Mi lenne, ha megtréfálnánk? Hozzuk ki a nagy tükröt, és világítsunk a szemébe! Pár perc múlva már kapaszkodtak is felfelé a torony meredek lépcsőin. A torony nem volt valami látványos. Egyszerű, négyzet alapú építmény, kissé csúcsos tetővel. Liv és Dag viszont innen könnyen belátták az egész környéket. Szerették a szűk tornyot, még akkor is, ha állandóan tele volt galambpiszokkal. Innen föntről minden olyan aprónak tűnt. A Hársfasort nem látták erről az oldalról, csak a legalsó néhány fát. De pontosan látták a templomot, a tavat és az utat... – Nézd csak ! – kiáltotta Liv. Ott az erdő mögött! – Aha! Látom. – mondta Dag. – Csak azt nem tudom, mi történik ott. – Örülök, hogy te is látod – könnyebbült meg Liv. – Néha az az érzésem, hogy meglátok olyasmit is, ami mások előtt rejtve marad. És amit most látok, egyáltalán nem tetszik. – Liv ! Te nem vagy olyan, mint Tengel vagy Sol! Viszont mindent kísérteties látomássá nagyítasz. Szellemeket látsz még fényes nappal is. Emlékezz csak, amikor Tengel azt mondta, hogy ezt a képességed Siljétől örökölted, és nem tőle. – Igazad van – mondta elszontyolodva Liv. Annyira szeretett volna Tengelhez és Solhoz hasonlítani! Sokszor megesett, hogy álomképeit valóságos dolgokként mesélte el. Persze senki nem hitt neki. – Azt hiszem, valami menet az odalenn! – mondta Dag

183

hosszas tűnődés után. – Igen, de miért néznek ki ilyen szörnyen? Most már ketten figyelték a szomorú menetet. A menet élén fekete csuklyába bújt férfiak lovagoltak. Köpenyük denevérszárnyként lobogott utánuk. Őket néhány komor férfi követte gyalogosan. A gyerekek hamarosan egy szekérre lettek figyelmesek, amelyen néhány megkötözött alak ült. A szekeret éjfekete lovak húzták. A menet végén fekete ruhás parasztok haladtak. Onnan föntről szinte játékbábuknak tűntek. – Igazad van – suttogta Dag fojtott hangon. – Olyanok, akár a kísértetek. Mintha régmúlt időkből léptek volna elő. De hát nem azok – fűzte hozzá gyorsan a mindig tárgyilagos kisfiú. – Mit gondolsz, milyen bűnt követhettek el? – suttogta titokzatoskodva Liv. – Akármilyent. Lehet, hogy gyilkosok, vagy tolvajok. Esetleg eretnekek... nem tudom. De biztos fölakasztják őket. – Nő is van köztük ! – Csak boszorkány lehet. – Ne mondj ilyesmit! – figyelmeztette a fiút Liv és gyorsan megfogta a kezét. Dag értette, mire gondol. Kéz a kézben bámulták a halálraítéltek menetét. Még a kerekek csikorgását is hallották. Csak emberi hangot nem. Iszonyú csend borult a menet fölé. Az ítéletvégrehajtók elszántan vezették áldozataikat. – Néha azt hiszem, jobb lett volna a Jéghegyek völgyében maradni – jegyezte meg félve Liv. – Tudod Liv, néha én is azt hiszem – mondta csendesen a kisfiú. – Az emberi gonoszság végtelen.

184

12. fejezet

János úr elégedetlen volt magával. Semmivel sem lett okosabb. Felfigyelt néhány furcsaságra, de ezek említésre sem méltók. Nincs egyetlen olyan bizonyítéka sem, amivel máglyára juttathatott volna egy boszorkányt vagy egy boszorkánymestert. Néha már azt hitte, jó nyomon halad, de valami mindig elterelte a figyelmét a lényeges dolgokról. Egyetlen kérdésre sem tudott eddig választ adni, pedig milyen ravasz kérdéseket fundált ki! Az egész család olyan barátságos. A két kisgyerek jólnevelt és udvarias. Állandóan mosolyognak rá és az egészségéért aggódnak, csak a kívánságát lesik! És a szülők... Hihetetlen, hogy két ember ennyire szeresse egymást, ilyen szorosan összetartozzanak! El sem képzelhetett volna tökéletesebb harmóniát! János úr persze továbbra is gyanakvó maradt. Nem tetszett neki ez az összhang. Nem értette, hogy az istenfélő Silje hogyan köthette életét az Ördög szolgájához. Varázslatra gyanakodott. No és az öreg bárónő? Egészen fölháborodott, amikor arra célzott, hogy Tengel megbabonázhatja betegeit. „Még hogy Tengel? Ha Tengelt elítélik, mint

185

boszorkánymestert, azt mondom, nincs többé igazság ezen a világon. Többet ér, mint azok, akik azt állítják magukról, hogy Istent szolgálják a törvényszékeken!" János bizony elpirult e kemény szavak hallatán. Sol volt az egyetlen pont, ahol megtámadhatta Tengelt. Le kell csapnia, mégpedig gyorsan! Akaratlanul is maga elé idézte Sol élénk tekintetét. Még most is meglepte a lány hihetetlen nyíltsága és bizalma mások iránt. Néha még álmodott is róla, csak akkor nem boszorkányságért üldözte. Lenyűgözte a lány életvágya. Mintha egyszerre akarna megélni mindent, mielőtt túl késő lenne. Egyfolytában azért aggódott, hogy Solt az életkedve idő előtt egy felelőtlen férfi karjaiba kergeti. Nem tagadhatta, hogy ha kevésbé emelkedett jellem, ő is áldozatul eshetett volna a lány szépségének. Azonban János úr a boszorkányok üldözésének szentelte életét, és semmi másnak. És neki éppen ezt a lányt kell máglyára juttatnia... János úr összeszedte magát és minden erejével feladatára összpontosított. Vajon merre lehet Sol? Utána ment, de nem talált rá az erdőben, a szokott helyen. Azóta messze járhat, és ő nem tudja, hol keresse. Még a macskát is itthon hagyta, ami meglepte a férfit. Csak nem marad el sokáig? Ám Sol még sokáig nem ment haza. A rekkenő nyári melegben egy szalmakazal mellett üldögélt, félúton a legelő felé. Mellette kosár, tele borral és kaláccsal. A bort Hanna anyó leírása szerint készítette el. Tökéletes szerelmi bájital, mondogatta mindig Hanna. Sol sejtette, hogy nem lesz szüksége rá, mégis úgy ítélte meg, hogy jobb, ha mégis kéznél van. Nem maradt más választása. Sürgette az idő.

186

Végre hangokat hallott a legelő felől. Felugrott és lassan elindult az emelkedőn. A szíve nagyot dobbant, amikor megpillantotta választottját. Már nem sok választja el attól a pillanattól, hogy a fiú ismét a karjaiban tartsa. Hirtelen lépteket hallott. – Te vagy az? – suttogta. – Megijesztettél. Klaus férfias alakja tűnt fel a háta mögött. A fiú tekintete most is bamba volt egy kicsit. – Nem akartalak megijeszteni. – Már el is felejtettem, hogy a legelőre tartasz a tehenekkel. Pedig említetted a múltkor. Nem hétfőn kellett volna menned? – De hát ma van hétfő... – Tényleg? – adta Sol az ártatlant. – Igazad lehet. Az erdőben voltam növényekért. Apának kell a gyógyító szerekhez. Végtére is nem hazudott nagyot. Hisz a kosárból két különböző növény szára meredezett elő. – Éppen evéshez készülődtem, csak még nem találtam helyet, ahol letelepedhetnék. Nem tartasz velem? Biztos éhes vagy te is. Klaus szíve egyre hevesebben vert. Megpróbált lehiggadni, a lány kérdése újra felizgatta. – Hát... nem tudom, hogy illik-e – tétovázott. Sol a homlokát ráncolta. Istenem, de gyönyörű, ámuldozott a legény. Tanácstalan volt. Feltámadt benne a vágy, hiába küzdött ellene. Nem feledkezhet meg róla, hogy kivel áll szemben. Nem is beszélve arról, hogy még csak tizennégy éves. Micsoda botrány lenne, ha kiderülne! – Miért ne lenne illendő? – kérdezte csodálkozva Sol. – Gyere. Leülünk a domb túlsó oldalán, ott szépen süt a nap. Senki sem zavarhat bennünket. Van nálam egy üveg bor is... Sol már rég kifigyelte, hol telepedhetnének le a legénnyel. Tudta, hogy még az ösvényről sem látnak el odáig. Ez fontos 187

szempont volt, mert gyakran jártak arra mindenféle népek. Hallani sem lehetne onnan semmit. Végül is nem akar kiabálni. Klaus megadta magát. Ahogy Sol szemébe nézett, tagjait kellemes ernyedtség árasztotta el. Mintha a napba nézett volna. Egy korty bor és egy darab kalács még nem árthat meg. Meg is éhezett a hosszú út után. Fél óra múlva egymás mellett feküdtek a bársonyos füvön, jól lakottan, kényelmesen elnyújtózva. Klaus magányos életéről beszélt, hogy csak az állatok között talál némi vigasztalást, és hogy még soha életében nem volt lánnyal. Néha egyik-másik cselédlány a közelébe engedte, de egy csóknál és némi simogatásnál nem engedtek meg többet. Ó pedig nem erőszakoskodott. A legény nem mesélt volna magáról ennyit, ha a lány nem szedi ki belőle ügyesen, észrevétlenül. Sol boldogan hallotta, hogy a fiú is tapasztalatlan még ezen a területen. Könnyedén végigsimított Klaus arcán, aztán a nyakán és közben mélyen a szemébe nézett. Vékony ujjai már a fiú inggombjain matattak, aki észre sem vette és Sol máris lehúzta az ingét. A lány ujjai egyre lejjebb merészkedtek. Solt rendkívül érdekelte a testi szerelem. Nem tudott róla túl sokat. Hol itt, hol ott fölcsippentett néhány morzsát. Lassacskán kialakult benne egy még korántsem tökéletes kép. Sejtette, miféle kapcsolat eredménye a gyerek, hogyan viselkednek a férfiak, és hogy a nőknek fájdalmas az első alkalom. Amikor látta a lovak extázisát, egyre pontosabb elképzelései alakultak ki a dologról. Kíváncsi volt Klaus egész testére, de most még nem merte megkérni, hogy vetkőzzön le teljesen. A bor megtette a hatását. A bájital lángra gyújtotta a fiú testét, bátortalansága tovatűnt. Klaus tüzét csak Sol volt képes megfékezni. A fiú már nem menekülhetett. Nem rejtőzhetett el kamrájában, nem futhatott el. Most már ő is a titok végére akart járni.

188

Elméjét köd borította el. Néha elővillant emlékezetéből egy-egy mondatfoszlány: „Tizennégy éves... meg fognak büntetni... De már nem fogta fel a szavak értelmét. Karjával Solt ölelte, és közben égett a teste. Sol közelebb húzódott hozzá. Érezte a lány csípőjének teltségét. Erős kezével megragadta Solt és hevesen simogatni kezdte. A lány szeme különös fényben csillogott. Szája félig kinyílt, szaggatottan lélegzett. Nem zavarta a fiú istállószaga. Inkább fokozta a vágyát. Klaus mélyen, horkantásszerűen vette a levegőt. Felkönyökölt és kezét végighúzta Sol gömbölyű mellén. A lány nem húzódott el tőle. Nem csapott rá a kezére, mint azok a liba cselédek. Keze tétován Sol blúza mögé merészkedett és megfogta egyik mellét. A lány szeméből megértés és az összetartozás tudata sugárzott. Klaust még senki nem szerette enynyire. A szeme káprázott, a füle zúgni kezdett. Keze olyan erővel markolta a lány mellét, hogy a bőrön meglátszottak ujjnyomai. Már képtelen volt gondolkodni. Annyit még fölfogott, hogy a lány térdét nem takarja ruha, és hogy harisnyáját nem ő húzta le. Már-már elviselhetetlen volt a testét feszítő vágy, mely öntudatlanul kétségbeesett kiáltásként tört fől belőle. Belenézett Sol csillogó szemébe, keze pedig beteljesülést keresve lejjebb csúszott a lány testén. Sol megremegett. Egy pillanatra úgy tűnt, hogy a fiú bátortalansága elront mindent. Klaus végig attól félt, hogy Sol a döntő pillanatban otthagyja, kielégítetlenül. De a lány gyorsan a segítségére sietett. Klaus félig ájultan suttogta: „Istenem! Ez kibírhatatlanul csodálatos! Azt hiszem, belehalok !" Sol tizennégy éves volt, amikor életében először elcsavarta egy férfi fejét. Arcán boldog mosollyal, valósággal repült hazafelé. Klaus ismét rettegni kezdett. Bárcsak ne történt volna meg! Félelmében még a fogai is összekoccantak. Sol megnyugtatta, hogy soha senkinek nem beszél kalandjukról. Háborítatlanul el189

hagyhatja Graastensholmot. Hamarosan őt is elfelejti és mindazt, ami itt történt. – Soha! Soha! – kiabálta Klaus. – Soha nem fogom elfelejteni! Csak ki ne derüljön, mert akkor végem. – Tőlem nem tudja meg senki. Ha te is tartod a szád, nem lesz semmi baj. A fiú bólintott, gyorsan elbúcsúzott a lánytól, és úgy szaladt lefelé, mintha maga az Ördög lenne a nyomában. Micsoda élmény, gondolta Sol, miközben hazafelé indult a szikrázó napsütésben. Nem is volt olyan rossz. Csak az nem tetszett neki, hogy az egész már véget is ért, amikor igazán elkezdődhetett volna. Klaus pillanatok alatt a magáévá tette. Ő is hibás volt. Tovább kellett volna játszania a fiúval. De Klaus olyan képzeletszegény volt, ő pedig még tapasztalatlan. Most már tudta, hogy más férfit kell keresnie. Olyat, akivel tökéletesebben élheti át a szerelmet. Egyre izgalmasabbnak és csalogatóbbnak tűnt számára az élet. Az erdő fái egyre ritkultak. Már az erdő szélén járt, amikor arra lett figyelmes, hogy a fák közül valaki a Hársfasort kémleli. Biztos volt benne, hogy az a valaki rosszban sántikál. Hangtalanul közelebb surrant. – Most megvagy! – kiáltotta mély hangon és galléron ragadta az alakot. A férfi kétségbeesetten felkiáltott és megfordult. – Halálra akarsz rémiszteni egy ilyen öregembert? – Ismerlek. Te vagy a templomszolga, ha nem tévedek. – Honnan tudhatnád, amikor még közelébe sem mész a templomnak? – sziszegte az öreg. – Várj csak. Megbánod te még ezt! – Hogy nem járok templomba? – kérdezte Sol kihívóan. – Majd megtudod! Azt pedig jegyezd meg, hogy egyházi embert nem szokás tegezni. Micsoda neveletlenség!

190

– Nem értem, miért kellene udvariasan viselkednem veled, amikor itt leskelődsz ! Azt hiszem, inkább téged kellene illemre oktatni! A férfi hunyorogni kezdett. Keze ökölbe szorult dühében, de kerülte Sol pillantását. Idegesítette János úr lassúsága. Cselekedni kellene, mégpedig azonnal! Tudom, amit tudok – mormogta az öreg, miközben pillantása fáról fára cikázott, majd megakadt a lány karcsú derekán és telt keblén. – Jól tudom, kifélék-mifélék vagytok! Te meg az apád, aki maga az ördög! Bűnhődni fogtok egyszer! Milyen pompás a teste ennek a lánynak! – Máglyára kerültök hamarosan! Most én következem! Elegem van a gyávaságból és határozatlanságból! Ideges mozdulattal leporolta kabátjáról a rátapadt fakérget és tűleveleket. Ha a lányra néz, biztosan óvatosabban bánt volna a szavakkal. Sol szeme szikrákat hányt. Ez a féreg megsértette azt, aki a számára mindennél és mindenkinél fontosabb! Érezte, hogy cselekednie kell. Arckifejezése megváltozott. Gyengéden elmosolyodott, de szemét fenyegetőn összehúzta. Kezével észrevétlenül belenyúlt a kosárba és kihúzott egy vadrózsatüskét, amelyet egy vékony ágacskára erősítette, majd gondosan elrejtette a kezében. – Engedd meg, hogy segítsek! A nyakad tele van fenyőtüskével – mondta készségesen Sol. – Így ni! Most már csinosabb vagy. Ó! Össze-vissza vagy szurkálva! Mennyire sajnálom! – Igen – mormogta a templomszolga elérzékenyülten. – De most már hagyd abba, boldogulok egyedül is! Érezte, hogy szája szélén kicsordul a nyál. Sárga arca egyre közelebb került Soléhoz. A lányt megcsapta a férfi kellemetlen lehellete. Visszahőkölt. A férfi pedig egyre közelebb hajolt hozzá és azt suttogta: – Van hatalmam. Ha hajlandó lennél együttműködni velem, elkerülhetnéd a máglyát...

191

Sol undorral nézett rá. A férfi megmarkolta a derekát, de ő gyorsan kiszabadította magát a visszataszító kezek szorításából. – Megtaníthatlak a legfőbb titokra – suttogta. – Szeretnéd tudni, mire képes egy férfi? Egy igazi férfi? Megmutatom neked, ha eljössz hozzám ma este: Vagy inkább most? – Vedd le rólam a mocskos kezed! – kiabálta dühösen Sol. – Menj a pokolba, te vén disznó! Hozzám ne érj még egyszer az undorító kezeddel! Végre kiszabadult. Futott, ahogy a lába bírta. Bántotta, hogy hangosan káromkodott, de annyira megrémült a férfitól! A templomszolga úgy állt ott, mint akit leforráztak. – Ebből elég! – üvöltötte megalázva. – Holnap megyek és följelentelek benneteket! Azt hiszed, nem tudom, hogy mind a ketten a Sátánt szolgáljátok? Azt hiszed nem tudom, hogy magával a Sátánnal paráználkodsz? Máglyára kerültök, várj csak te... Már alig hallotta a templomszolga egyre halkuló szitkait, melyeket végül elnyelt az erdő. Sol megvető mosollyal az ajkán ment tovább. Megállt egy pillanatra a dombon, ahonnan belátta az egész utat. Látta, ahogy a templomszolga átugrik egy árkon és a templom felé siet. – Sol! A kislány megfordult. Tengel közeledett feléje. – Hol voltál egész nap? Silje nagyon nyugtalan volt miattad. Tengel sem látszott túl nyugodtnak. Sol nevetett. – Csak jártam egyet az erdőben. Gondoltam, szedek egy-két növényt, de nem lett belőle semmi. Vittem magammal ennivalót is. Remekül szórakoztam. – Ha legközelebb is ilyen sokáig el akarsz maradni, azért csak mondd meg nekünk is. Sejtelmünk sem volt róla, hová tűntél.

192

– Tudod, hogy a magam útját járom. De igazad van, szólnom kellett volna. Tengel rémülten nézte Solt. – Valami baj van? Olyan furcsa vagy. Mintha izgatott lennél, mégis elégedett! Nem szeretem, ha így csillog a szemed. Ki volt az a férfi, aki az előbb eltűnt az erdőben? Sol a templom felé nézett. Hátrált néhány lépést, hogy ne láthassák őket a házból. Tengel követte. – Egy rossz ember. El akar fogatni mindkettőnket. Azt mondta, hogy eladtuk a lelkünket az Ördögnek. Tengel elsápadt. – Ez nem lehet igaz! Jóságos Isten! Sol! Sejtettem, hogy egyszer bekövetkezik. A gyógyításaim... és a te meggondolatlanságod. De hogy már most, azt... Ki volt az? János úr? – Nem. A templomszolga. – Szóval ő! Visszataszító alak. És aljas. Éppen ezért veszélyes ránk nézve. Sol ártatlanul nézett Tengelre. – Olyan furcsákat mondott nekem, Tengel. Tulajdonképpen nem értettem. Azt mondta, ha rendesen viselkedem, ha együttműködöm vele... akkor futni hagy. És hozzám ért a szörnyű, csontos kezével! Miért tette ezt, Tengel? Nevelőapja visszatartotta lélegzetét, mégis feltört belőle az indulat. – Mit csinált? – üvöltött fel. Majd nyugodtabb hangon folytatta: – Mást nem akart? – Nem – mondta Sol könnyedén. – Megmondtam neki, hogy gonosz és ostoba, aztán kitértem az útjából. – Most mitévők legyünk? – sutogta kétségbeesetten Tengel. – Mit tegyünk most, Sol? Mind a ketten bajban vagyunk. Menjünk el innen? Hagyjuk el a Hársfasort, amelyet mindnyájan úgy megszerettünk? – Semmi vész – nevetett fel Sol. – Nem jut messzire! 193

Tengel ismét elsápadt. – Sol! Mit tettél? A lány megvonta a vállát. – Siljére gondoltam, meg rád és a kistestvéreimre. Mindnyájunkra. A férfi dühösen megragadta unokahúgát. – Mit tettél, Sol? – ordította elszörnyedve. – Felelj ! Csak nem... Hanna gyilkos rózsatüskéi... Nem tudtam, hogy neked is van ilyen! – Au! Ez fáj ! Tengel elengedte. – Igen, nekem is van - igazította meg a blúzát Sol. Tengel ismét visszatartotta a lélegzetét, majd nagyot fújt. – Fuss utána! Azonnal! Azonnal, te rettenetes boszorkány! Még soha nem nevezte így a kislányt. De most eszét vesztette a haragtól és a kétségbeeséstől. Sol lenézett a völgyre. Tekintete az öreg sötét alakját kereste. Azután meglátta, amint a templom felé botorkál. – Már késő – mondta kábultan, mintha valahol másutt járna. Tengel is odanézett. A templomszolga furcsán kóválygott, megpróbált a fákba kapaszkodni. Már nem érte el a templomfalat, összerogyott és nem mozdult többé. – Istenem! – suttogta Tengel. Arcát tenyerébe rejtette és térdre rogyott. Képtelen volt állva maradni. – Megölhetett volna minket – mondta Sol bűntudatosan. – Tele volt gonoszsággal, Tengel! Tengel felnyögött. – Ezért voltál olyan furcsa? – szólalt meg végre a férfi. – Nem. Valami másra gondoltam. – Mégis mire? – Nem fontos. 194

Tengel képtelen volt megmozdulni. Bénultan nézett maga elé. – Senki nem vette észre, amikor idejött – vigasztalta Sol. – Biztonságban vagyunk. Gyere, menjünk haza! Tengel végre magához tért. Magához tért az évekig tartó álomból. Eddig nem hagyta, hogy félelmetes ereje kibontakozzon benne, de a düh és a kétségbeesés felélesztette. Felállt. – Sol – szólt a lányhoz fenyegető hangon. Sol megfordult. Elképedve bámulta Tengelt. Tengel állt vele szemben, felismerte a vonásait. De egy másik Tengel, aki most mutatta meg először igazi arcát. Olyan, mint egy alvilági fejedelem, gondolta ijedten Sol. Száját összeszorította, orrcimpái kifehéredtek, a szeme pedig... a szeme pedig szikrákat szórt felé… – Add ide a kosarat – mondta Tengel halkan. Sol inkább magához szorította és megpróbált ellenállni. – Nem adom! Legféltettebb kincseim vannak benne. Egy részét Hanna adta, a többit magam gyűjtöttem! Hanna nem örülne neki, ha... Elhallgatott. Furcsa érzés kerítette hatalmába. Minden szürke köddé vált körülötte, csak Tengelt látta élesen. Tengel elszánt arcát és feléje nyújtott kezét. Nem bírta tovább. Eddig azt hitte, hogy ő az erősebb. Most már meggyőződött róla, hogy tévedett. Minden ellenállás nélkül átadta a kosarat. – Ez nem az összes – hallotta Tengel hangját. Még a hangja is megváltozott. Rekedt lett és ellenszenves, mintha nem emberi lény torkából hangzana. – Gondolom, a legtöbbet otthon őrzöd. Semmit se merj előlem elrejteni! Sol engedelmesen bólintott. – Sejtem, mire gondolsz – hallotta ismét Tengel hangját.

195

Majd látta, hogy a számára most oly visszataszító arc feléje közeledik. – Ugye arra gondolsz, hogy majd szedsz magadnak új növényeket. Félelmetes vagy, Sol. Egyre inkább úgy érzem, hogy meg kell védenem tőled a világot. Megölni hiába próbálsz, mindig tudom, hogy éppen mi jár a fejedben. Sol tisztában volt vele, hogy többé nem járhat túl Tengel eszén. Már korántsem a régi, magabiztos Sol állt Tengel előtt. Szeméből patakokban folyt a könny. – Nem akartam semmi rosszat, apa – sírdogált. – Meg akartalak óvni benneteket a gonosz emberektől. Tengel elengedte magát. Arca ismét barátságosabb lett. Letette a kosarat és kezét nyújtotta a kislány felé. Sol sírva borult erős karjaiba. – Ne tedd ezt velem, apa! – kérte. – Soha többé ne tedd! Nem bírnám elviselni. Olyan szörnyű volt. Tengel megsimogatta a kislány arcát. – Sol, Sol! Kedves, boldogtalan gyermekem! Mi legyen veled? Annyira szeretném, ha kiérdemelnéd Silje szeretetét, és végre büszke lehetne rád! Az unokahúgom vagy, de úgy szeretlek, mintha édesgyermekem volnál. Amikor Silje rád talált, nem volt veled szemben semmi kötelessége. Mégis magához vett, csupa jóságból és szeretetből. Nem szeretném, ha ismét csalódást okoznál neki. Sol egyre csak szipogott. Ha zaklatott volt, mindig apának nevezte Tengelt. – Én mindig próbálok jó lenni, apa! Hidd el. Csak nem mondhatok örökké ellent a természetemnek. – Értem, kislányom, értem. Ez a mi nemzetségünk átka. – Ha elveszed a növényeimet, az életemtől fosztasz meg. – Az életedtől? Nem, nem hiszem. De... Tengel elhallgatott. Hirtelen rádöbbent, mit kellett volna tennie már jóval korábban. Maga felé fordította Solt és mélyen belenézett könnyes, látszólag ártatlan szemébe.

196

– Sol, hogy én milyen fafejű vagyok! Megvan a megoldás! – Mire gondolsz? Tengelnek ismét furcsa fény lobbant a szemében. – Tudod, mennyire belefáradtam már a gyógyításba. Túl sok ember keres fel és remél tőlem gyógyulást. Már nem tudom, meddig fogom bírni. Neked viszont szinte semmi dolgod. A házban van elég segítség, Charlotte téged már nem tanít. Túl sok időd maradt arra, hogy a veszélyes saját dolgaiddal foglalkozzál. – Azt hiszem, igazad van, apa. – Sol... lenne kedved segíteni nekem? Nagyon fiatal vagy, de... Ismerem a tudásodat. Talán nincsenek olyan képességeid, mint nekem. Úgy értem, nem tudom, van-e gyógyító erő a kezedben. Viszont tudsz mást, amiben én nem vagyok annyira járatos. Rengeteg ráolvasást tanulhattál Hannától. Solnak felragyogott a tekintete. – Tényleg megengeded? – Semminek nem örülnék jobban, mint annak, ha a jó szolgálatába állíthatnánk a tudásodat. Sol nem tért magához az örömtől. – Olyan sok mindenben tudnék segíteni. És használhatnám a növényeimet... És, ha valakin már nem lehet segíteni, akkor megkönnyíthetem a szenvedéseit. – Nem! – rivallt rá Tengel. – Mentenünk kell az életet, nem kioltani! – Ezt nem értem – mondta Sol, most már türelmetlenül. – H a az ember már annyira beteg, hogy nemcsak másoknak van terhére, hanem önmagának is, akkor miért nem lehet egyszerűen átsegíteni a másvilágra? A férfi elfordult tőle. – Felejtsd el, amit az előbb mondtam, Sol. A kislány könyörgőre fogta a dolgot.

197

– Tengel! Kérlek! Megígérem, ha akarod, hogy nem oltok ki több emberéletet! Mindent megteszek majd azért, hogy életet mentsek! Mindent! Tengel visszafordult. – Nincs más lehetőségünk, Sol. A hatóságoknak nem akarlak átadni, pedig lehet, hogy az lenne a legjobb. Ha mégis segíteni akarsz nekem, akkor add oda az összes veszélyes szert, ami csak a birtokodban van! Sol még mindig tétovázott. – Mindet, Sol! Még gyerek vagy. Fogalmad sincs arról, milyen veszélynek teszed ki magad és másokat. Visszakapod, ha húsz éves lettél. –De hát az még több,mint öt év! – Így kell lennie. Másképp csak bajba kerülsz! A kislány szomorúan felsóhajtott. – Ahogy akarod. Elindultak hazafelé. Tengel elmosolyodott. – Tudod, sok mindenben segíthetnél. Például vannak előkelő hölgy betegeim, akikkel néha nehezen boldogulok. – Nem értem – kérdezte Sol kíváncsian. – Tudod, a betegek szeretnek felnézni az orvosukra. Különösen némelyik asszony táplál a gyógyítója iránt olyan érzéseket, amely a csodálat és a szerelem keveréke. Néha alávetettségnek is nevezhetném. Bizony sokszor megnehezítik a helyzetem. Sol felkacagott. – Csak nem azt mondod, hogy beléd szeretnek? – Valami ilyesmiről van szó. Ezért örülnék, ha te is elkísérnél útjaimra, akkor talán csökkenne az érdeklődésük. Sol rendkívül mulatságosnak találta mindezt. Tengel kevésbé. Kirázta a hideg, ha eszébe jutott némelyik betege. A véletlenül lecsúszó hálókabátkák, a karcsú kezek, amelyek karját

198

simogatják... – És téged tényleg hidegen hagynak? Tengel a homlokát ráncolta. – Hogy hidegen hagynak-e? Ezt a kérdést nem vártam tőled, Sol! – mondta szigorúan. – Egyébként nem. Csak szégyenkezem helyettük is, meg bosszant, hogy mennyire feltartanak a munkámban. Egyfolytában türelmesnek és megértőnek kell lennem, nehogy megsértsem őket. És néha már nagyon fogytán a türelmem. – Szegény apa – fogta meg a kezét Sol. –Majd én elbánok azokkal a tolakodó nőszemélyekkel! Persze őket is meg tudom érteni. Nem nehéz elképzelnem, milyen hatással lehetsz rájuk, annak ellenére, hogy félelmetes a külsőd. Tengel nem vette rossz néven, amit a kislány mondott. Tudta, hogy igaza van. Ezeknek az asszonyoknak túl sok idejük maradt az álmodozásra. Egyikük vallomást is tett Tengelnek: „Maga olyan érzéki, mint egy hímszarvas. A külseje pedig félelmetessé teszi. Az asszonyok mindkettőt szeretik..." Tengel legszívesebben rögtön otthagyta volna a merész aszszonyt. – Siljének is elmeséled a kalandjaidat? – Nem. Tudom, hogy csak felzaklatnám, megcsalni pedig soha nem akartam. De örülnék, ha velem tartanál. – Én is – mondta vidáman Sol. – Valami történt ma veled, Sol. Most nem az öreg templomszolgára gondolok. Megéreztem, amikor találkoztunk. Valósággal lebegtél. A kislány elnevette magát. – Igen. Valóban történt valami, de semmi rossz. Ne aggódj! Többet azonban nem mondhatok. Tengel alaposan végignézett rajta, de még legvadabb álmaiban sem mert volna arra gondolni, ami Sollal a valóságban megesett. Mert Tengel számára Sol gyerek volt, semmi más.

199

13. fejezet

A templomszolga már nem fenyegette családjuk nyugalmát, ám a valódi veszély még nem vonult el a fejük felől. Silje és a gyerekek el sem tudták volna képzelni, hogy bárki is rosszat akarna nekik. Bár a valóság gyakran másról tanúskodott, Silje és Tengel mégis úgy nevelte gyerekeit, hogy az emberekről a jót tételezzék fel elsősorban, és hogy legyenek megértéssel embertársaik iránt. Erről szólt a szeretet evangéliuma. Tengelt és újabban Solt is aggodalommal töltötte el vendégük jelenléte. János úr ahhoz volt szokva, hogy a törvényszéken ítélkezik arról, ki bűnös és ki ártatlan. Most másképp történt. Egyfolytában résen kellett lennie, ha ki akart deríteni valamit. Megbetegedett, és ezúttal komolyan. Úgy érezte, ütött az utolsó órája. Már aznap, amikor hiába kutatott Sol után az erdőben, meglátszott rajta a kimerültség. Are aggódva figyelte az idegent. – Ahogy így elnézlek, kételkedni kezdek abban, hogy valóban átkeltél a Sognt övező hegyeken! Hisz már attól kimerültél, hogy 200

megmásztad ezt a kis dombot! János úrnak fogalma sem volt arról, mit feleljen erre. Elképedt, hogy a kisfiú kétségbevonja a törvény emberének szavát. Hisz ő Isten pallosa! Silje még mindig megértéssel volt iránta. – Mikor tanulod már meg végre, kisfiam, hogy az ember nem beszél így a felnőttekkel? János urat annyira kimerítette a hosszú út, hogy napokba telik, mire magához tér ismét. Szép volt az erdő, János úr? – Tessék? Ó hogyne. János úr semmit sem látott az erdőből. Állandóan azt leste, mikor bukkan már fel Sol. És egyre dühösebb lett, hogy sehol sem leli. Miután a patakparton nem találta, körbejárta a majort. Utána ismét becsörtetett a sűrűbe és ott keringett, mint egy felgerjedt bivaly, de a lány ekkor sem került elő. Majd meglátja még ez a pokolfajzat, hogy kicsoda ő valójában! Válogatott kínzásokat talál majd a számára. Megbánja még, hogy így elrejtőzött előle... – Végre megjöttek! – kiáltott fel boldogan Silje, amikor a dombtetőn megpillantotta a közeledő Sol és Tengel alakját. János úr is fellélegzett. Most vette csak észre, milyen szépen süt a nap! Aztán ismét ágynak dőlt. Rohamszerűen tört rá a köhögés, amitől visszhangzott az egész padlás. Bár még magának sem merte bevallani, remekül érezte magát. Ugyanis Sol ápolta. Feltűnt neki, hogy a lány megváltozott. Gyengédebb és kezesebb lett. Erőleveseket itatott vele. Persze biztos valami boszorkánykotyvalék volt, majd erről is említést tesz! A lány gondoskodott arról, hogy a derékalja sima és puha legyen. Fürge ujjaival megigazította a párnáját, majd a háta alá nyúlt és kihúzta lepedőjét. Mindez felmelegítette János úr kiaszott testét. Pillantásával állandóan követte a lányt. Végül is azért jött, hogy megfigyelje, nem igaz? Le kell majd jegyeznie mindent, amit csak látott. Elbűvölték a lány

201

sárgászöld macskaszemei, formás teste, a csípője, a dereka, amely annyira vékony volt, hogy János úr egyfolytában azon tűnődött, hogy teljesen át tudná-e fogni kezével... Sol ma még fel sem rázta a párnáit. János úr már majdnem utána szólt, de még idejében becsukta a száját. Végül is mit akart ő, aki a főbírói szék várományosa? A kellemetlen templomszolga eltávozott az élők sorából. Szörnyű halál. Megállt a szíve. Egyáltalán nem hiányzott neki. Tehetségtelen, utálatos figura volt. Megtapogatta a kezét. Mintha teltebb lenne. Az arca is. Igazán nem tagadhatta meg lesoványodott testétől ezt a kis fényűzést. Amikor olyan rosszul volt. Különben sem sérthette meg ezeket a kedves embereket azzal, hogy visszautasítja a kínálást. A törvényszék nem hibáztathatja semmiért. De most már véget kell vetni a henyélésnek. Véget kell vetni. Mégsem térhet úgy vissza, mint egy hízott malac! Azért még megeszi ezt a szelet kenyeret azzal a darab sajttal. Most az egyszer még feláldozza magát... A kenyeret gondosan leöblítette egy kupa sörrel. Micsoda halmozása az élvezeteknek ! Tengel lépett be hozzá. Jól tudja ő, hogy a férfi boszorkánymester. Csak Isten bocsássa meg még egyszer, hogy ilyen pogány orvosságokkal gyógyíttatja magát! Most meg a mellkasára teszi a kezét. Milyen istenien melegít a keze! Vagy mit is beszél! Már hogyan melegíthetne istenien egy ördögi kéz! Félt Tengeltől, bár nem szívesen vallotta be magának sem. Hogyhogy? Ma nem teszi a mellkasára a kezét? Nocsak ! Leül az ágy szélére és beszélgetni akar. János csalódott volt, de egy szóval sem említette. Tengel úrnak igazán riasztó a külseje, de a pillantása olyan szelíd! – Hogy érzi magát? Nekem úgy tűnik, mintha már jobban lenne. János úr kénytelen volt beismerni, hogy valóban jobban érzi magát.

202

– Talán már fel is kelhet holnap. És ha akkor sem érzi gyengének magát, folytathatja megkésett útját Akershus felé. János úr bólintott. Tulajdonképpen megkönnyebbülést kellene éreznie, hogy végre elmehet erről a boszorkánytanyáról. Már két nappal túllépte azt az időt, amiben a főbíróval megegyeztek. Majd beszámol a betegségéről, és akkor a főbíró sem lesz haragos. Étvágyát is fékeznie kell majd, mégsem állhat így kigömbölyödve fölöttese elé. Igazán csinos jelentést kerekít majd. Lesz elég ideje, hogy megírja utazás közben! Micsoda leleplezések! Minden egyes kérdésre határozott igennel tud felelni. És ami még jobb, talált még egy boszorkányt! Siljét! Mindenféle istentelen képeket fest vékony bőrlemezekre! Istenkáromló, bűnös jeleneteket. Arról nem is beszélve, hogy egyáltalán fest. Ki hallott már ilyet, hogy egy nő tudjon festeni? Ő mégis tud. Ráadásul olyan élethűen, hogy figurái szinte életre kelnek. Falfestményei szebbek voltak bármelyik képnél, amit eddig látott, pedig azokat férfiak festették! Csak a Sátán műve lehet ez is! János urat felzaklatták a gondolatai. No és a kislány? Nem találkozott vele sűrűn, de azt megfigyelte, hogy vörös a haja. A boszorkányság legszembetűnőbb jele! Hány asszonyt és lányt megégettek már ezért! A kislány sokmindent tudott latinul és olyan számításokat végzett, amivel János úr még életében nem találkozott. Elege volt. Mindenhol az Ördög műveibe ütközött. Mindnyájuk közül Tengel és Sol a legveszélyesebb. Őket kell a leghamarabb elintézni! Ki kell irtani az egész családot, mielőtt még gonoszságukkal megfertőznék környezetüket. Még soha nem volt ennyire rosszkedvű. Túl sok nehéz, zsíros ételt evett. A gyomra egyfolytában háborgott. Csak a sajtos kenyér lehet az oka! Fejében egymást kergették a zavaros gondolatok. Még soha senki nem vette őt körül ilyen szeretet-

203

tel, mint ennek a háznak a lakói! Szemfényvesztés! A Sátán műve ez is! Nagyon jól tudta, hogy a sajtnak semmi köze gyomorfájásához. – Remélem, nem volt terhére Sol gondoskodása – kérdezte Tengel. Miféle gondoskodásra célozhat? Biztos semmi különösre. – Ó, igen. Nagyon hálás vagyok érte! Tengel nevetett. – Magának elmondhatom, János úr, hisz szinte családtagnak számít. Nagyon aggódtunk Solért. Szerencsére teljesen alaptalanul. – Igen? Tengel mindent egy lapra tett fel. A baj megtörtént, ez a férfi pedig túl sokat tudott meg róluk. Rosszindulatával szemben pedig védtelenek. Tengelnek eszébe sem jutott, hogy megszabaduljon a férfitól. Az egyetlen megoldás, ha elnyeri János úr bizalmát és megértését. – Tudja, súlyos családi örökségről van szó. Sol kiállta a próbát. Most már nélkülözhetetlen a betegeim számára. Ezek szerint Sol rajta kívül másokat is ápol? Szívében féltékenység ébredt. – Sokáig rettegtünk az átoktól – folytatta Tengel. – Átoktól? – Igen. Sol és én különös képességekkel születtünk. Liv és Are szerencsére nem. Nehéz életem volt, János úr. Mindig olyan akartam lenni, mint a többi ember, de az örökség másságra kárhoztatott. Sokat szenvedtem gyermekkoromban. Aki nem élt át hasonlót, meg sem értheti igazán. Gyakran gondoltam arra, hogy véget vetek földi életemnek, de az öngyilkosság, ön is jól tudja, nem keresztény emberhez való. Akkor találkoztam Siljével. Tündérmesévé változtatta az életemet. Azt hiszem, én vagyok a legboldogabb ember Norvégiában.

204

– Csak Sol iránti aggodalmam keserítette az életemet, de most már megkönnyebbülhetek. – Átokról beszélt? – Igen. Ha van türelme, szívesen mesélek többet is. – Igen, örülnék, ha többet tudhatnék meg. Tengel nem is sejtette, hogy a szomorú tekintetű János majd kiugrik a bőréből. – Évszázadokkal ezelőtt élt egy férfi, akit Tengelnek hívtak és a Jéghegyek Népének fia volt. – Jéghegyek Népe? – kérdezte János. – Igen. Hallott már róluk? János szíve repesett. Hát hogyne hallott volna a boszorkányok és varázslók e gyülekezetéről. Pár éve egy férfi, aki Tröndelagból Dánia felé tartott, említette, hogy egész falunyi boszorkányt és varázslót küldtek a halálba a hegyek között. – Nem – felelte hangosan. – Ez a bizonyos Tengel gonosz férfi volt. Eladta a lelkét az Ördögnek. Cserébe vagyont kapott a Sátántól, valamint azt, hogy leszármazottai természetfölötti tulajdonságokkal fognak rendelkezni. De csak abban az esetben, ha ők is a Gonosz szolgálatába szegődnek. Érti, uram? János szorgalmasan bólogatott. Remegett az izgatottságtól. Ezt a vallomást bátran a bíróság elé tárhatja. Álmodni sem merte volna. Az elátkozott Jéghegyek Népe! – Én nem hiszek ebben a történetben szögezte le Tengel. – De abban biztos vagyok, hogy ősöm gonoszságából családunk minden tagja örökölt valamit. Gondoljon a külsőmre! Én is azok közé tartozom, akiket sújt az átkos örökség. Unokahúgom, Sol is. De én egész életemben küzdöttem a Gonosz ellen, és a jó szolgálatába álltam. Istenem, mennyit kellett szenvednem, hányszor estem kétségbe! Silje és én megfogadtuk, hogy Solt is a jó szolgálatába állítjuk. Nehéz feladat volt. Sol sokszor képtelen különbséget tenni a jó és a rossz, a helyes és a

205

helytelen között. Egészen mostanáig nem jöttem rá, milyen csodálatos ember Sol. Mert csodálatos ember, János úr. Lelke elszántan küzd a Gonosz ellen. – Csak maguk ketten az ördögi ősapa leszármazottai? – kérdezte ravaszul János. – Igen. A várnagy emberei megölték minden rokonunkat. Csak nekünk sikerült megmenekülni a hegyeken át. Senki nem tudja, hogy életben maradtunk. Kivéve a graastensholmi bárónőket, és a kisfiút, aki velük lakik. Akkor ő is velünk menekült a Jéghegyek völgyéből. Van még Tröndelagban négy öregember, akik tudják, hogy élünk, de annak semmi jelentősége. És most már ön is tudja, János úr. Szívünkbe zártuk e néhány nap alatt, és bízunk Önben. Sol nagyon megszerette Önt, állandóan a sorsáért aggódott. János úr nagyokat nyelt. Most már annyira fájt a gyomra, hogy legszívesebben ordított volna a kíntól. Törvényszék... máglya... micsoda hírnévre tehetne szert... dicsőség... és felemelkedés! Istennek legyen hála. Hihetetlen győzelmet aratott! – Nem tudja elképzelni, János úr, micsoda harc árán küzdheti csak le az ember a vele született gonoszt. Most már csak egyetlen dolog foglalkoztat, hogy jót tegyek az emberekkel. Nem feledkezhet meg a pompás kínzószerszámokról sem! Válogatott kínzásokban lesz részük. Valahol a távolban ismét felhangzott Tengel hangja. – János úr! Csak nem érzi magát rosszul? A beteg férfi makogott valamit. Tengel arca ismét elkomorodott. Amikor végre kiért a folyosóra, kimerülten hunyta le a szemét. Vajon sikerült? Vajon helyesen tette, hogy elmondott neki mindent? Sol várt rá. Kezét a lány finom vállára tette. A gyermek kérdőn nézett rá. Elindultak lefelé a lépcsőn. – Mi tör-

206

tént? A férfi ajkába harapott. – Még mindig nem tudom, ki ez az alak. De egész idő alatt éreztem valami nyugtalanítót. Tudod, hogy mindig megérzem, ha valami baj közeleg. Sol bólintott. Már az udvaron jártak. Aznap hideg, szeles idő volt, mintha el akarna múlni a nyár. – Valami nem tetszik nekem a viselkedésében – folytatta Tengel. – De inkább a békés utat választottam. Megpróbáltam felébreszteni a lelkiismeretét. – És gondolod, hogy sikerült? Tengel szomorkásan elmosolyodott. – Reménykedjünk, Sol! A kislány komolyan nézett rá. – Azt hiszem helyesen cselekedtél, apa. Az az érzésem, hogy hamarosan jóra fordul minden. –Én ebben nem vagyok olyan biztos – sóhajtott Tengel. – Te sem jöttél még rá, ki lehet? – Most hogy mondod... Az a szörnyű templomszolga emlegetett valamit. Arról beszélt, hogy csak ne érezzük magunkat olyan nagy biztonságban. Én azt hittem, magára utal, de az is lehet, hogy másra gondolt. Tengel megsimogatta a lányt. – Édes Istenem! Mitévők legyünk, Sol? – Folytassuk ott, ahol abbahagytad – mondta Sol nyugodtan. – Én is megpróbálom jobb belátásra bírni. És ne aggódj, tudom, most hol a helyem. – Ennek örülök. Bízom benned, Sol! A lány meghajolt. – Ezennel megígérem, hogy megteszek minden tőlem telhetőt. Megváltoztam, te is tudod. 207

– Igen, tudom, és örülök neki. Remélem, megbirkózunk a feladattal. Elérkezett a búcsú pillanata. János ott állt az ajtóban. Egyszerű barna köpenyét viselte. A két kisebb gyerek már elbúcsúzott tőle. Úgy megölelték, hogy még mindig érezte a nyakán a két kis kéz szorítását. Silje pedig a kezébe nyomott egy kosarat, tele minden földi jóval és meleg ruhával. Még könny is csillogott a szemében, amikor jó utat és szerencsét kívánt neki. Tengel úr erősen megszorította a kezét. Szeme tele volt bizalommal, amikor János úrra nézett. – Ne feledkezzen meg az orvosságokról, János úr! Köszönjük, hogy megoszthattunk önnel otthonunk békéjét. Örültünk a jelenlétének! – Én is örültem – mormogta. Szája nehezen formálta a szavakat. – És fogadják köszönetem az... ápolásért. Tengel még a kezébe nyomott valamit. János apró ezüst dobozkát tartott a kezében. – Viselje egészséggel. Ez az amulett megvédi a Gonosszal szemben. Igazi varázsszer! Tettem bele mindenféle növényt és más egyebet. Lehet, hogy boszorkányság, de én hiszek benne – tette hozzá tréfásan. Némi tétovázás után elfogadta az ajándékot. Végre kezében van a bizonyíték, amire annyit várt! A tökéletes bizonyíték ! Észrevette, hogy Sol régóta figyeli. Szemében furcsa fény égett, mintha megkérné valamire. Milyen gyönyörű a szeme... A lány gyermeki természetességgel kulcsolta át a nyakát. Ám János úr számára Sol csak félig volt gyerek. Magához szorította a lányt és sírva fakadt. Sol még egyszer ráemelte tekintetét. Szeméből végtelen együttérzés sugárzott. János úr nem bírta tovább. Már alig kapott levegőt, torka összeszorult. Kénytelen volt elfordulni. Még egyszer búcsút intett. A graastensholmi kocsis egészen

208

a város határáig vitte. János megvárta, amíg a kocsi eltűnik a láthatáron. Nem a palota felé vette útját. Betért a legelső fogadóba. Papírt és írószerszámot kért, majd miután felhajtott egy pohár bort, el akarta kezdeni az írást. Az amulett szinte égette a zsebét. Sokáig ült ott és gondolkodott, miközben rekeszizma egyre jobban fájt. A borospoharat üveg váltotta fel, a papír viszont üresen maradt. Szédült, hívta, csalogatta valami ismeretlen mélység. Eszébe jutottak az arcok. A gyerekek ártatlan vonásai, Silje tiszta tekintete. Aztán ahogy mindannyian integettek neki. Milyen boldogok voltak ! De pogányok! Elővette az amulettet. Elég bizonyíték lesz arra, hogy elítéljék őket. Ő aztán tudja, hogyan kell csapdát állítani az ördög szolgáinak... Két férfi beszélgetett mögötte az ablakmélyedésben. Már jó ideje figyelte őket, mire rájött, hogy az egyik hang ismerős neki. Egyre jobban figyelt, mert olyasmiről volt szó, ami őt is érintette. Egyikük a törvényszék embere volt! – ...elnyerte méltó büntetését. – És hogy jöttek rá? – A szomszédasszonya panaszkodott, hogy a tehenei nem adnak tejet. – Sima ügy lehetett. És mire ítélték az asszonyt? – Tölcsérre. János összerezzent. Ő is gyakran választotta a kínzásnak ezt a módját. A szerencsétlenek szájába tölcsért tettek, majd folyamatosan vizet töltöttek a szájukba. Egy idő után persze nem bírták tovább... Egész testében megborzongott. Ismét megnyílt előtte a mélység... Sol pillantása. Sol szomorúan kérő pillantása... Hol a győze209

lem? Üresség mindenütt. A szíve hevesen vert. Ismét megszólalt mögötte a hang. – Sokáig bírta a máglyán. Igazán mulatságos volt, ahogy... János megszédült. Kezébe vette a tollat és megválaszolta a kérdéseket. A toll keményen hasította a papírt. Minden kérdésre nemmel felelt. Az utolsó kérdéshez még hozzáfűzte: „Semmi jelét nem találtam annak, hogy a házban bárki is boszorkánysággal foglalkozna. Itt jegyzem meg, hogy hírt kaptam Dániából. Az idő sürget, indulnom kell már ma." Csendben felállt a helyéről, és gyorsan, hogy a két férfi fel ne ismerje, kifizette a borát. Amikor kiért, magához intett egy fiúcskát. – Vidd el ezt a levelet a főbírónak a boszorkányperek törvényszékén. Fontos dolgok vannak benne, úgyhogy vigyázz! Nesze egy kis pénz. És... várj csak! Fogd ezt az amulettet, a tiéd lehet. Ezüstből van és megvéd minden gonoszsággal szemben. A fiúcska boldogan nyúlt az amulett és a pénz után. Megígérte, hogy becsülettel teljesíti, amire kérték. János úr fellélegzett. Fáradt léptekkel elindult a városkapu felé. A kosarat és a ruhákat odaadta egy koldusnak. Hamarosan letért az útról, a fjord felé igyekezett. Amikor odaért, megállt egy magas csúcson és a hullámokat bámulta. A hullámok fenyegetőn nekicsapódtak a sziklafalnak. A hívogató mélység! János úr még elmondott egy imát, Isten bocsánatát kérte, majd a mélybe vetette magát. Az egész olyan gyorsan történt, hogy alig érzett valamit.

210

Az ifjú Klaus a szénapadláson térdelt, új gazdája birtokán. Istenhez imádkozott. Uram segíts, különben elvisznek! El fogja árulni a lány! El fogja mondani valakinek, és akkor nekem végem! Istenem, rejts el! Jobb lett volna, ha azon nyomban megfojtom... ó Istenem nem úgy értettem! Tudod jól, hogy a légynek sem tudnék ártani! Segíts nekem... Soha többé nem leszek boldog! Valaki felkiáltott a padlásra. Klaus felugrott, mint akibe tűt szúrtak. Már itt vannak! Mit tegyek? A gerenda... felakasztom magam a gerendára... – Klaus ! A füleden ülsz? Adtál szénát a kancának? – hangzott lentről egy reszelős hang. Klaus megkönnyebbülten lélegzett fel. Most megmenekült, most igen. De mi lesz legközelebb? Vagy azután? És azután? Egész életében retteghet...

Sol táncolt örömében. Éjfél felé járt, amikor felébredt. A telihold hideg fénnye bevilágított ablakán. Sol szerette a teliholdat. Felült az ágyban. Liv egyenletesen szuszogott mellette. Kiment a tornácra. Fehér hálóingében, lobogó hajával olyan volt, mint egy virágokon szökellő tündér. Nemcsak a hold fénye csalogatta ki a szabadba. Az árnyak is. Ez volt az ő világa! A titkokkal teli éjszakai erdő, a sok furcsa lény, akik előbújnak az ő hívó szavára. De most még nem hívhatja őket. Legalábbis még néhány évig nem. Megígérte Tengelnek. Hirtelen megállt és kitárt karokkal fordult a kékesfehér ég 211

felé. – Hanna! Bocsáss meg! Csak néhány évről van szó! Néhány rövid esztendőről. Ha felnövök, ismét a Mesterünket fogom szolgálni. Még büszke leszel rám egyszer, Hanna! Tudom, hogy találkozni fogok Vele. Éppúgy, mint te, mint amikor vad, éjszakai útjaidon felszálltál az Ő hegyére. A boszorkányszombatokon. Sol belenevetett a világos éjszakába, és táncolt, táncolt. Hirtelen megállt. – Amit János úrral tettem, nem számít – suttogta a hidegfényű holdnak. Emlékszel talán, már meséltem neked. Egyszer kihallgattam Siljét és Tengelt. Olyan eseményről beszélgettek, ami gyermekkoromban történt velem. Amikor még egészen kicsi voltam. Azt mondták, hogy a pillantásommal képes voltam átvinni az akaratomat más emberekre. Akkor, egy fiú elvágta a kezét miattam. Egyáltalán nem lepődtem meg. Mindig tudtam, hogy képes vagyok ilyesmire. Kipróbáltam János úrral is. Pillantásommal rávettem, hogy vágyódjon a halál után. Nem mintha fontos lett volna. Egyébként is tele volt félelemmel és lelkiismeretfurdalással. Csak segítettem neki. Vagy rosszat tettem, Hanna? Semmit nem használtam, sem port, sem rózsatüskét. Csak elhintettem benne az érzést, hogy többé nincs szükség rá a földön. Érted? Sol kábultan járta körtáncát az udvaron. Olyan volt, mintha az alvó, harmatos virágok szirmain lebegne. – Milyen szép is az élet! suttogta. – Már csak egy keveset kell várnom! Csak egy keveset!

212

A sorozat Örvényben című harmadik kötete július 22-től kapható a hírlapárusoknál és a HÍRKER egyéb árusítóhelyein. A további kötetek hathetenként jelennék meg. CESAM Publishing Ltd. Budapest VI., 1063 Kmety György u. 18.

213