Tom Clancy A GONOSZ BIRODALMA

Tom Clancy A GONOSZ BIRODALMA

A mű eredeti címe: Red Rabbit Copyright © 2002 by Rubicon, Inc. All rights reserved. A fordítás a G. P. Putnam’s Sons kiadása alapján készült Fordította: Nitkovszki Stanislaw Hungarian translation © Nitkovszki Stanislaw

Borító: © Aquila Könyvkiadó

Első kiadás © AQUILA KÖNYVKIADÓ, 2004 Felelős kiadó: Labancz László ügyvezető Műszaki szerkesztő: Pintyéné Krucsó Mária

ISBN: 963 679 287 9

Terjeszti: LAP-ICS Könyvkiadó és Kereskedő Kft. Az Aquila Kiadó a LAP-ICS Kft. tulajdona

Danny O-nak és AZ 52-es TŰZOLTÓCSAPAT TAGJAINAK

A hősök általában hétköznapi emberek. HENRY DAVID THOREAU

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Leanartnek, Joninak és Andynek, amiért a kezemet fogták a vasfüggöny mögött, és beavattak a csempészet rejtelmeibe. Alexnek, amiért a másik kezemet fogta. Tomnak és a brit királyi palota személyzetének. Ritkán találkozik az ember ilyen derék férfiakkal, igazi öröm volt megismerni őket. A budapesti amerikai követség alkalmazottainak, amiért olyan készségesek voltak, holott váratlanul toppantam be. Végül, de nem utolsósorban Michaelnek, Melissának, Gilbertnek és Marshának. Bízom a hozzáértésetekben.

Az élet legfontosabb pillanata az, amikor eldöntőd, hogy a jó vagy a gonosz oldalára állsz. PÜTHAGORASZ Ha nem ismered fel a Menny akaratát, nem lehetsz kiváló ember. KONFUCIUS

Prológus A KERT

A legnehezebb része a vezetés lesz, gondolta Jack. Már vett egy Jaguart – amit errefelé előkelően, “you”-val a közepén illett ejteni –, de még egyszer sem sikerült úgy megközelítenie, hogy ne a bal oldali ajtó felé vette volna az irányt. Az autókereskedő nem röhögte ki, de Ryan biztos volt benne, hogy csak azért nem, mert jól nevelt brit úriember. Még szerencse, hogy nem ült be az anyósülésre a szalonban – akkor tényleg hülyét csinált volna magából. Most tehát meg kellett tanulnia, hogy a bal a jobb, a jobb pedig a bal. Legalábbis bizonyos esetekben. Az út “jobb” oldala például baloldalt van, és a jobb kanyar az, amelyik keresztezi a szemközti forgalmat, nem a bal. Az autópályán pedig a bal szélső a lassú sáv. És ez még csak a vezetés volt! Furcsaságok akadtak más téren is. Például a házban: a csatlakozóaljzatok kancsal szemmel néztek rá a falból, s a borsos bérleti díj ellenére nemhogy légkondicionálás nem volt a házban, de még központi fűtés sem. Nem mintha annyira hűteni kellett volna a levegőt: elég zord volt itt az éghajlat, a helyiek már a huszonnégy foktól is szédelegtek az utcán. Jack szívesen megnézte volna őket egy kánikulai napon D. C.-ben. A dal, mely szerint “a veszett kutyák és az angol úriemberek a déli hőségben sétálnak”, minden bizonnyal lódított. A helyzet persze rosszabb is lehetett volna. Legalább volt egy engedélye, amivel bejárhatott vásárolni a Greenham Commons légi támaszpont kantinjába és helyőrségi üzletébe; itt becsületes hot dogot lehetett kapni, s olyan holmikat vásárolhatott, amelyek majdnem úgy néztek ki, mintha a marylandi Giantben vette volna őket. A szokás nagy úr. Sallynek az otthoni rajzfilmsorozatok hiányoztak, Jacknek pedig az őrült show-k produkálta háttérzaj, ami olyan megnyugtatóan tudott hatni, ha valami fontosat olvasott. A tévéhíradó viszont egészen tűrhető volt, az újságok pedig különösen informatívnak bizonyultak, de a reggeli Far Side-ot semmi sem tudta pótolni. Esetleg az International Tribune, gondolta Jack, amihez az állomás újságosbódéjában lehetett hozzájutni. Feltétlen követnie kellett a baseballeseményeket. A ház nem volt rossz, de kisebb volt, mint a Peregrine Cliff-i otthonuk, amelyet most egy tengerészgyalogos ezredes bérelt (aki egyébként a haditengerészeti akadémián oktatta a haza derék fiait és leányait). A hálószoba egy hatalmas kertre nézett. Az ingatlanközvetítő különösen büszke volt erre, s állítólag a volt tulajdonosok is sok időt töltöttek itt. Faltól falig csupa rózsa volt, főként vörös és fehér a Lancaster- és a York-ház tiszteletére. Rózsaszínek is voltak köztük, jelezve, hogy a kettő egyesüléséből jött létre a Tudor-ház, amely végül I.

Erzsébettel kihalt, helyet adva az új királyi családnak, melyet Ryannek minden oka megvolt kedvelni. Végeredményben az időjárás is elviselhető volt. Már három napja voltak az országban, és még egyszer sem esett. A nap nagyon korán kelt és későn nyugodott, télen viszont állítólag fel sem kelt. A Külügyminisztériumnál szerzett új ismerősök szerint a hosszú téli éjszakák nagyon meg tudják viselni a kisgyermekeket, márpedig Sally a maga négy és fél évével még nagyon is ebbe a kategóriába tartozott. Az öt hónapos kis Jacket ez a tényező aligha fogja zavarni, bízott benne Ryan. Jó alvókája volt, most is a lóbőrt húzta a dadája, Margaret van der Beek vigyázó tekintete alatt. A fiatal lány Dél-Afrikából jött, ahol az apja metodista lelkész volt. Jó referenciákkal érkezett, s a Metropolitan Police szerint tiszta volt, Cathy eleinte mégis ferde szemmel nézett rá. A gondolat, hogy valaki más neveli a gyerekeit, felborzolta az idegeit; errefelé azonban ez hagyomány volt, és remekül működött, például Winston Spencer Churchill esetében is. Miss Margaretet Sir Basil ügynöksége ellenőrizte, de ez semmit nem jelentett. Jacket alaposan kioktatták erről az elutazásukat megelőző héten. A “túloldal” – ezt a brit kifejezést Langleyben is előszeretettel használták – nemegyszer beszivárgott már a brit hírszerzésbe. A CIA meg volt győződve róla, hogy Langleyvel ez még nem történt meg, Jack azonban nem. A KGB piszok jól végezte a munkáját, és mohó emberek mindenütt akadnak. Az oroszok nem fizettek túl sokat, de mindig kerülnek olyanok, akik egy marék mogyoróért is eladnák a lelkűket, s ez nincs a homlokukra írva. Pont ez volt a legfárasztóbb része a munkának. Jack képtelen volt elsajátítani ezt a gondolkodásmódot, annak ellenére, hogy az apja rendőr volt. Egy dolog volt értékes információra vadászni az asztalára kerülő adathalmazban, és más szorosan együttműködni a kollégákkal úgy, hogy közben potenciális ellenségnek kellett tekintenie őket. Kíváncsi lett volna, vajon a többiek is így néznek-e rá. Talán nem. Végtére is bizonyított már, és a vállán éktelenkedő sebhelyek is magukért beszéltek. Arról a Chesapeake-öbölbeli éjszakáról, ami még ma is rémálmokkal kísértette, nem is szólva. Pedig azt a csatát megnyerte, nem igaz? Miért sugallták hát mégis másként a rémálmok, melyekben Cathy hiába sikított segítségért, mert a fegyvere minden egyes alkalommal csütörtököt mondott? Talán el kellett volna mennie egy pszichiáterhez, de hát, ahogy mondani szokták, csak a hülye megy magától oda… Sally az új szobájában ugrándozott, és a költöztetőket csodálta, akik épp az ágya összeszerelésével voltak elfoglalva. Jack ki volt tiltva a helyszínről; Cathy szerint még arra se volt alkalmas, hogy felügyelje a műveletet. Pedig Jacknek az volt az első dolga, hogy kicsomagolja a szerszámkészletét, ami nélkül egyetlen amerikai férfi se érzi magát igazi férfinak. A költöztetőknek egyébként, bármilyen szomorú, még a szerszámaira se volt szükségük. A SIS persze nekik is alaposan a körmükre nézett. Nem lett volna ildomos hagyniuk, hogy egy KGB irányította ügynök poloskákat telepítsen a házba. – Hol a turista? – harsogta egy amerikai hang. Ryan kiment a haliba, hogy megnézze, ki az. – Dan! Hogy ityeg? – Unalmas napunk volt az irodában, ezért Lizzel gondoltuk, átjövünk megnézni, hogy haladtok. – A jogi attasé háta mögül elő is került a szépségkirálynő, a sokat

tűrő FBI-feleségek Szent Erzsébetje. Mrs. Murray és Cathy megölelték egymást, aztán el is tűntek a kert mélyén. Cathy imádta a rózsákat, amit Ryan nagyon díjazott. Annak idején az apja volt a Ryan család kertésze, megkímélve Jacket a ház körüli pepecseléstől. Most Cathy látta el ugyanezt a tisztséget. Murray végigmérte a barátját. – Pocsékul nézel ki. – Hosszú repülőút, unalmas olvasnivaló – magyarázta Jack. – Nem aludtál az úton? – kérdezte meglepetten Murray. – Egy repülőn? – horkant fel Ryan. – Tényleg ennyire zavar? – Egy hajón legalább látod, hogy mi tart fenn, Dan. De egy repülőn… Murray elkuncogta magát. – Jobb lesz, ha hozzászoksz, pajtás, mert rengeteg bónuszpontot fogsz összegyűjteni a légitársaságok törzsutasaként. A Dulles lesz a második otthonod. – Én is ettől tartok. – Különös, de ez nem jutott eszébe, amikor elfogadta a megbízatást. Seggfej vagy, állapította meg, immár túl későn. Havonta legalább egyszer haza kell repülnie Langleybe… Eléggé lelombozó kilátás egy olyan ember számára, aki ki nem állhatja a repülést. – Nem volt semmi fennakadás a költözködésnél? Ezekben a fickókban maximálisan megbízhatsz. Bas már húsz-egynéhány éve alkalmazza őket, a yardos kollégák nagyon elégedettek velük. A társaság fele egykor rendőr volt. – Márpedig a zsaruk, ezt nem kellett hozzátennie, sokkal megbízhatóbbak, mint a kémek. – Vagyis nem lesz kamera a fürdőszobában? Remek! – vigyorodott el Ryan. Rövid hírszerzői pályafutása alatt megtanulta, hogy ez a munka nem sokban különbözik attól, amit tanárként a haditengerészeti akadémián végzett, de arra nem vett volna mérget, hogy ha az oroszok nem is, Basil szereltetett poloskákat a házba. – Én se szeretem, ha a pucér seggemet fotózzák. De nézzük a dolgok pozitív oldalát: mostantól sűrűbben találkozhatunk. Már ha ez neked pozitívum. Ryannek sikerült az arcára ültetnie egy fáradt mosolyt. – Legalább lesz kivel elmennem sörözni. – Ez itt valóságos nemzeti sport. Több üzlet köttetik a pubokban, mint az irodákban. A country club angol változata. – És egészen tűrhető a sörük. – Sokkal jobb, mint az otthoni lóhúgy. Ebben a tekintetben sikerült megtéríteniük. – Langleyben azt hallottam, hogy Emil Jacobsnak is dolgozol. – Néha – bólintott Murray. – A helyzet az, hogy sok tekintetben jobbak vagyunk, mint a Hivatal. A műveleti központ még mindig nem tért magához hetvenhét óta, és nagyon úgy néz ki, hogy még egy jó darabig nem is fog. Ryan kénytelen volt egyetérteni vele. – Greer tengernagynak is ez a véleménye. Bob Ritter jó fej, talán túlságosan is az, ha érted, hogy mire gondolok, de nincs elég támogatója a kongresszusban ahhoz, hogy abba az irányba terjessze birodalmát, amerre szeretné. Greer a CIA főelemzője volt, a hírszerzési igazgatóság vezetője, Ritter pedig a műveleti igazgató. Gyakran voltak súrlódások közöttük.

– A hírszerzési igazgatóban sokkal jobban bíznak, mint Ritterben. Ez még a tíz évvel ezelőtti Church Bizottság hozadéka. Tudod, a szenátus képtelen visszaemlékezni rá, ki vezette azokat a műveleteket. A főnököt szentté avatják, az embereit pedig, akik csak a parancsait követték, keresztre feszítik. Ez egy nagy disznóság, ahogy a németek mondják. Jack egyetértően mormogott. Az a görcsös igyekezet, amivel a CIA Fidel Castrót el akarta tenni láb alól – a főügyész és Camelot támogatásával – felért egy mókás rajzfilmsorozattal. A politikusok James Bondot próbálták utánozni, csakhogy az fikció volt, kiagyalója pedig egy bukott brit ügynök. Ryan előbb Londonban, majd a saját nappalijában egy életre megtanulhatta, hogy film és valóság nagyon különbözik egymástól. – Szóval, Dan, mennyire jók valójában? – A britek? – Murray kiballagott a ház előtti gyepre. A költöztetőket szemmel tartotta a SIS, Murray viszont FBI-os volt. – Basil egy igazi világklasszis. Ezért sikerült ilyen sokáig pozícióban maradnia. Briliáns tehetség, terepen is kiváló munkát végzett, és ő volt az első, aki megszimatolta, hogy valami nincs rendjén Philbyvel. Pedig akkor még igencsak zöldfülű volt. Az irányítás is remekül megy neki, az egyik legéberebb ügynök, akivel valaha is dolgom volt. Mindkét oldal politikusai kedvelik és bíznak benne, ami nem semmi. Olyan, mint egykor Hoover volt nekünk, csak személyi kultusz nélkül. Én is nagyon bírom. Jól össze lehet dolgozni vele. Ja, és téged is kedvel, Jack. – Miért? – kérdezte meglepetten Ryan. – Mivel szolgáltam rá? – Bas felismeri a tehetséget. Egyenesen odáig volt azért a módszerért, amit tavaly a biztonsági rések felderítésére kiötlöttél. A “kanári csapdáért”. És az sem ártott az imázsodnak, hogy megmentetted a következő királyukat, tudod? Népszerű pasas leszel odalent, a Century House-ban. Ha így folytatod, szép jövő vár rád a kémszakmában. – Remek. – Ryan egyáltalán nem volt biztos benne, hogy erre vágyik. – Dan, én csak egy bróker vagyok, akiből történelemtanár lett, ezt ne felejtsd el. – Ez már régen nem igaz, Jack. Nézz előre, rendben? A tőzsdén is ezt kellett tenned, amikor a részvényeket vásároltad, és elég jól ment, vagy nem? – Összeszedtem némi pénzt, az igaz – ismerte el Ryan. Valójában rengeteg pénzt, és a vagyona még mindig gyarapodott. A Streeten könnyen megszedhette magát az ember. – Akkor legfőbb ideje valami nagyot alkotnod, Jack. Nem akarom becsmérelni a kollégáidat, de átkozottul kevés okos emberrel találkoztam a soraik közt. Ez sajnos tény. Akad jó néhány közepesen tehetséges egyéniség, de igazi sztár alig. Neked viszont megvan minden esélyed arra, hogy azzá válj. Jim Greer is így gondolja, Basil nemkülönben. Te nem úgy működsz, mint a nagy átlag. Én sem, különben még mindig bankrablókat hajkurásznék Riverside-ban, Philadelphiában. Csakhogy én nem kerestem milliókat a tőzsdén. – A szerencsének és a tehetségnek nem sok köze van egymáshoz, Dan. Cathy apja, Joe többet keresett, mint amit én valaha is fogok, mégis egy fontoskodó, önkényes gazember. – A lánya azonban neked köszönhetően egy igazi lovag felesége lett. Jack elmosolyodott. – Igen, azt hiszem.

– Ez a házasság sok ajtót meg fog itt nyitni előtted, Jack. A britek szeretik a magukfajtákat… De mit szólnál ahhoz, ha meghívnálak titeket egy korsóra? Van odafent a dombon egy pofás kis klub, a Gyűrűslepke. Egy költözködés őrjítően tud hatni az emberre. Majdnem olyan rossz, mint egy építkezés. A hivatala a központ első pinceszintjén volt, megfejthetetlen biztonsági okokból, de mint kiderült, a “főellenség” központjában is volt egy hasonló rendeltetésű terem. Ott Mercury-nak hívták. Az istenek hírnöke – milyen találó név. Az üzenetek a kódfejtőktől kerültek az asztalára. Miután átolvasta őket, a tartalomra és a kódszavakra ügyelve, szétosztotta őket a megfelelő irodák és tisztek közt végrehajtásra; az ellenkező irányba áramló üzenetekkel hasonló volt a helyzet, persze fordított sorrendben. A forgalom általában kiszámítható volt: a reggel a bejövő üzeneteké volt, a délután a kimenőké. A folyamat legnehezebb része természetesen a kódolás volt. A terepen dolgozó hírszerzők ugyanis egyedi és egyszer használatos kódlapokat használtak, melyek egyetlen másolatát a szomszédos szobákban tárolták. Az itt dolgozó hivatalnokok a legkülönfélébb titkokat fogadták és továbbították az olasz képviselők nemi életétől az amerikai atomrakéta-célpontokig. Különös, de senki nem beszélt arról, amit a munkája során írt vagy olvasott. A hivatalnokok meglehetősen agyatlanok voltak. Talán szándékosan így válogatták ki őket pszichológiai tesztek alapján – nem lepte volna meg. Az ügynökséget zsenik tervezték és robotok működtették. Ha valaki tudott volna építeni a célnak megfelelő robotokat, biztosan megtette volna, mert a gépek sokkal kisebb valószínűséggel térnek le a számukra kijelölt útról. A gépek azonban képtelenek a gondolkodásra. Ezért volt itt ő – hogy működésben tartsa az ügynökséget. Mert annak működnie kellett, bármi áron; védenie kellett az államot, egyszerre kardként és pajzsként. Mindenről nem tudhatott, ami ebben az épületben folyt, de afféle főpostamester lévén többet tudott, mint bárki: kódneveket, helyszíneket, sőt gyakran műveletekről és küldetésekről is tudomást szerzett. A terepen dolgozó műveleti tisztek igazi nevét és arcát nem ismerte, de ismerte a célpontjaikat, az általuk toborzott ügynökök nevét, és a legtöbbször azt is, hogy azok mit szolgáltatnak. Kilenc és fél éve volt ezen az osztályon. 1973-ban kezdte, közvetlenül azután, hogy a Moszkvai Állami Egyetemen elvégezte a matematika szakot. Egy éles szemű KGB-s toborzó figyelt fel a fegyelmezett gondolkodású matematikusra. Remek sakkjátékos volt, vélhetően ennek köszönhette kiváló emlékezőképességét, annak a sok órának, amit a régi sakkmesterek játékának tanulmányozásával töltött el, hogy egy adott helyzetben tudja, mi lesz ellenfele következő lépése. Egy időben sakkozókarrierről álmodozott, de bármilyen keményen is tanult és gyakorolt, az mégsem bizonyult elegendőnek. Borisz Szpasszkij, aki akkor még maga is fiatal játékos volt, hat nullára verte – két döntetlennel –, és ezzel a hírnév, a gazdagság… és az utazás illúziója örökre szertefoszlott. Az iratokba sóhajtott. Utazás. Rongyosra tanulmányozta a földrajzés útikönyveit. Ha behunyta a szemét, maga előtt látta a fotókat – többnyire fekete-fehérben: a velencei Canale Grandét, a londoni Regent Streetet, Rio de Janeiro sziporkázó Copacabanáját, a Mount Everestet, amelyet Hillary akkor mászott meg, amikor ő még járni tanult… és a többi helyet, amit sohasem láthat.

Túl sokat tud, túl sok irathoz férhet hozzá. A KGB nagyon kényes erre. Senkiben nem bízik, és nem véletlenül: keserű tapasztalatok tanították meg rá. Mi lehet ezzel az országgal, hogy annyian próbálnak megszökni belőle? Amikor milliók adták az életüket érte… A matematika szaknak és a sakknak köszönhetően felmentették a sorkatonai szolgálat alól, aztán bekerült a Dzerzsinszkij tér 2.-be, és végleg megszabadult ettől a gondtól. A tisztséggel egy hetvenöt négyzetméteres lakás is járt egy vadonatúj épületben, meg századosi rang, néhány héttel az államvizsga után – igazán nem panaszkodhatott. Ami még jobb volt, most már aranyfedezetű rubelben kapta a fizetését, amivel a “zárt” üzletekben is vásárolhatott, nyugati árucikkeket, sorban állás nélkül. A felesége nagyon tudta értékelni ezt. Várható volt, hogy a nómenklatúra belépőszintjére is felkerül, s innen már csak kapaszkodnia kell, ha feljebb akar jutni a létrán. Végeredményben mindent, amit elért, saját magának köszönhet, állapította meg elégedetten Zajcev százados. A gondolat férfias elégedettséggel töltötte el. Igen, bedolgozta magát ide, fáradságos munkával, és ez volt benne a lényeg. Ezért bíztak rá titkokat, olyan információkat, mint például ez is: Washingtonból egy CASSIUS fedőnevű amerikai küldözgetett értékes politikai anyagokat a negyedik emeleten működő Amerika-Kanada Intézetnek. Kanada nem érdekelte különösebben a KGB-t, leszámítva az amerikai légvédelmi rendszerben való részvételét. Az ottawai rezidens szerint a kanadai vezetők közt szép számmal akadtak olyanok, akik ki nem állhatták déli szomszédjukat, de ez Zajcev szerint nem jelentett semmit. A lengyelek sem szerették a keleti nagy testvért, mégis megtették, amit az diktált nekik. A varsói rezidens éppen egy hónappal korábban jelentette, leplezetlen elégedettséggel, hogy az a forrófejű szakszervezeti vezető alaposan meg lett regulázva. Az “ellenforradalmi söpredék”, Igor Alekszejevics Tomacsevszkij ezredes megfogalmazása szerint. Az ezredes csillagja szépen ívelt felfelé, várható volt, hogy Nyugatra helyezik. Az igazán jók oda kerültek. Két és fél mérfölddel odébb Ed Foley állt az ajtóban, háta mögött Mary Patríciával és az anyja kezét szorongató Eddievel. Eddie kék szeme tágra nyílt a gyermeki csodálkozástól, de még az ő négy és fél évének is nyilvánvaló volt, hogy Moszkva nem egy Disney World. A kulturális sokk Thor kalapácsaként fog lesújtani rá, de legalább tágítja a látókörét, vélték a szülei. Ahogyan az övékét is. – Hm… – állapította meg Ed első ránézésre. Korábban egy követségi alkalmazott lakott itt, és látszott, hogy legalább megpróbált kitakarítani egy orosz házvezetőnő segítségével. Utóbbiakat a szovjet kormány biztosította, és szorgalmasan szolgálták gazdáikat. Mindkettőt… Edet és Mary Patet alaposan kioktatták a távozásuk előtti hetekben, vagyis inkább hónapokban. – Szóval ez lesz az otthon, édes otthon – jegyezte meg Ed. – Isten hozta önöket Moszkvában – mondta Mike Barnes az újonnan érkezetteknek. Ő is a nagykövetség alkalmazottja volt, egy feltörőben lévő külszolgálati tiszt, akire ezen a héten a házigazda szerepét osztották. – A legutóbbi lakó Charlie Wooster volt. Remek fickó, igazán sajnálom, hogy vissza kellett mennie Foggy Bottomba, abba a dögmelegbe. – Errefelé milyenek a nyarak? – akarta tudni Mary Pat. – Mint Minneapolisban, ahol felnőttem – felelte Barnes. – Nem túl forróak, és a páratartalom is egészen tűrhető. A telek sem túl hidegek. A német hadsereg

biztosan nem értene egyet velem, és valószínűleg Napóleon sem, de senki sem ígérte nekik, hogy Moszkva olyan, mint Párizs, nem igaz? – Igen, meséltek nekem az éjszakai életről – kuncogta el magát Ed. Ez így tökéletesen megfelelt neki. Párizsba nem rejtőzködő állomásfőnök kellett, ez viszont a legnagyobb, legígéretesebb megbízatás volt, amit csak leszakíthatott magának. Még talán Bulgária, de az sem volt a fenevad szíve. Bob Ritter jó véleménnyel lehetett a teheráni küldetéséről. Kész szerencse, hogy Mary Pat akkor szülte meg Eddie-t, amikor. Három héttel az iráni hatalomátvétel előtt jöttek el. Nyűgös terhesség volt, ezért Mary Pat orvosa ragaszkodott hozzá, hogy utazzanak haza New Yorkba szülni. A gyerekek végtére is isten ajándékai… Rendjén is volt, mert így legalább Eddie is New York-inak született. Eddie mindig is azt szerette volna, hogy a fia születésétől fogva igazi Yankees- és Rangers-szurkoló legyen. A megbízatás másik szépsége is a sportban rejlett: itt játszották a világon a legjobb jégkorongmérkőzéseket. A francba a balettel és a szimfonikusokkal. Ezek a rohadékok a korcsolyához értettek a legjobban. Kár, hogy a baseballt nem művelték. Talán túl bonyolult volt a muzsikoknak. Az a sok dobásfajta, amiből választani kell… – Nem túl nagy – nézett a repedezett ablakra Mary Pat. Az ötödiken voltak. Legalább a forgalom zaja nem fog felhallatszani. A külföldiek lakónegyedét, vagy inkább gettóját körülkerítették és gondosan őrizték. Állítólag lakóik biztonsága érdekében, ami nevetséges volt, hiszen Moszkvában nem ismerték a külföldi turisták elleni bűnözés fogalmát. Az átlag orosznak tilos volt külföldi valutát birtokolnia, és ha volt is neki, akkor sem tudta volna elkölteni. Egy amerikai vagy francia kirablásából tehát nem sok haszna származott volna, márpedig könnyű volt felismerni ezeket: ruháikkal úgy kitűntek a tömegből, mint páva a pulykák közül. – Helló! – mondta egy angol hang. Egy pillanattal később egy pirospozsgás arc is megjelent hozzá. – A szomszédok vagyunk. Nigel és Penny Haydock – közölte az arc tulajdonosa. Negyvenöt körüli, ösztövér férfi volt, korán őszülő, kopaszodó üstökkel. A felesége, fiatalabb és csinosabb, mint amit férje valószínűleg megérdemelt, egy tálca szendviccsel és vendégváró fehérborral libbent be utána. – Te bizonyára Eddie vagy – szólalt meg a lenszőke Mrs. Haydock. Ed csak most vette észre, hogy kismamaruhát visel. A domborulatból ítélve olyan hat hónapos lehetett. Pontosan úgy, ahogy az eligazításon tájékoztatták. Foley bízott a CIA-ban, de alaposan megtanulta, hogy nem árt mindent ellenőriznie a vele egy emeleten élők nevétől a vécéöblítő megfelelő működéséig. Különösen Moszkvában, gondolta a fürdőszoba felé menet. Nigel követte. – A vécétartály megfelelően működik, csak egy kicsit zajos magyarázta Haydock. – De senkit sem zavar. Ed Foley próbaképpen lehúzta a vécét. Tényleg zajos volt. – Magam javítottam meg. Afféle ezermester vagyok – dicsekedett Haydock, majd halkabbra vette a hangját. – Vigyázzon, miről beszélget ebben a házban, Ed. Tele van poloskákkal. Különösen a hálószoba. Úgy tűnik, az oroszoknak különleges élvezetet okoz az orgazmusaink számlálása. Pennyvel igyekszünk lekötni őket – tette hozzá kéjes vigyorral. – Mióta vannak itt? Két éve? – A vécétartály olyan állhatatosan és főként

zajosan töltötte magát, mintha sosem akarná abbahagyni. Foley kísértést érzett, hogy felemelje a tetejét, és megnézze, mivel állította elő Haydock ezt az iszonyatos hangorkánt. – Huszonkilenc hónapja. Még hét. Egy percig se unatkoztam. Biztosan mondták magának is, hogy bárhová megy, mindig fog kerülni egy segítőkész “barát”. Ne becsülje őket alá. A kettes igazgatóság emberei jól képzettek… – A vécé elhallgatott, ezért Haydock gyorsan témát váltott. – A zuhanyozó. A melegvízszolgáltatás eléggé megbízható, de a zuhanyrózsa hörög, akárcsak a miénk. – Megnyitotta a vízcsapot, hogy demonstrálja. Hörgött becsületesen. Valaki, nyilván az ezermester barátunk, gondolta Ed, ezen is alapos munkát végzett. – Tökéletes. – Sokat fog dolgozni itt. Zuhanyozzon egy barátjával, és spóroljon vizet. Nem így mondják Kaliforniában? Foley elnevette magát. Először, amióta Moszkvában volt. – Igen, tényleg ezt mondják. – Megnézte magának a fickót. Meglepte, hogy Haydock ennyire sietett a bemutatkozással, de ez vélhetően nem volt véletlen. A kémkedésnek is megvoltak a maga szabályai, mint minden szakmának, és az oroszok betartották őket. Éppen ezért tanácsolta Bob Ritter, hogy lökje félre a szabályok egy részét, és legyen egy kiszámíthatatlan amerikai, amikor csak teheti. Azt is mondta, hogy Nigel Haydockban megbízhatnak. Az apja is hírszerző volt, akit nem más, mint a nagy Kim Philby árult el: egyike volt azon balszerencséseknek, akik ejtőernyőjükkel egyenesen a KGB-sek karjaiba ugrottak Albániában. Nigel akkor ötéves volt, épp elég idős ahhoz, hogy felfogja, mit követett el ellene az ellenség. Nigel motivációja majdnem olyan jó volt, mint a Mary Pate, és talán még az övénél is jobb, ismerte el magának néhány korty fehérbor után. Mary Pat olyan hevesen gyűlölte őket, mint az úristen a bűnt. Haydock nem volt állomásfőnök, viszont ő irányította a SIS moszkvai műveleteit, és piszok jól végezte a dolgát. A CIA igazgatója, Arthur Moore azóta bízott a britekben, hogy Philby bukását követően látta, miként füstölik ki soraikból az árulókat a SIS emberei. Még James Jesus Angleton is megirigyelhette volna az igyekezetüket. Foley viszont Arthur Moore-ban bízott. Ez volt a legőrjítőbb ebben a szakmában: nem bízhattál meg senkiben, de valakiben meg kellett bíznod. Nos, gondolta Foley, miközben a meleg vizes csapot ellenőrizte, senki se állította, hogy ez nem egy őrjítő szakma. Akár a klasszikus metafizika. Csak úgy van, és kész. – Mikor érkezik meg a bútor? – Valószínűleg most rakják teherautóra a konténert Leningrádban. Maga szerint meg fogják piszkálni? Haydock vállat vont. – Mindenesetre ellenőrizze, Edward. Sose lehet tudni náluk, mennyire alaposak. A KGB maga a megtestesült bürokrácia. Nem ismeri a szó jelentését, amíg nem látta, mi folyik ott. Vegyük például a lakásába telepített poloskákat. Hány működik belőlük? Ők nem a Telecom, és nem is az AT&T. Ez ennek az országnak az átka, nekünk pedig az áldás, de sose lehet tudni. Ha követik, nem tudhatja, hogy egy profi akaszkodott-e magára vagy egy pancser, aki még a vécére se talál ki egyedül. A bürokrácia hátulütője: az alkalmatlanokról egy életen

át nem derül ki, hogy alkalmatlanok. Ha szerencséjük van. Na nem mintha a Century House-ban olyan nagy hiány lenne semmittevőkből. Foley egyetértően bólintott. – Langleyben Hírszerzési Igazgatóságnak hívjuk őket. – Nálunk meg Westminster-palotának – vágta rá cinikusan Haydock. – Azt hiszem, eleget teszteltük a vízvezetékeket. Foley elzárta a vízcsapot, és a két férfi visszatért a nappaliba. – Úgy tűnik, a meleg vízzel nem lesz gond, drágám. – Örülök neki – válaszolta Mary Pat, majd ismét a szomszédasszony felé fordult. – Hol szoktak vásárolni? Penny Haydock elmosolyodott. – Majd elviszem. A különleges árucikkeket, a gyümölcsleveket és a tartósított ételeket egy helsinki ügynökségtől rendeljük. Kiváló minőségű angol, francia és német, sőt amerikai áruk. A romlandó ételek finn gyártóktól származnak, és általában ezek minősége is kielégítő, különösen a bárányhúsé. Nem igaz, Nigel? – Valóban – értett vele egyet a férje. – Ugyanolyan ízletes, mint az új-zélandi bárány. – A bifsztekjük viszont némi kívánnivalót hagy maga után – jegyezte meg Mike Barnes. – Szerencsére minden hónapban kapunk egy hatalmas szállítmányt Omahából, és szétosztjuk a barátaink közt. – Így van – erősítette meg Nigel. – A maguk kukoricával táplált marhája egyszerűen fenséges. Attól tartok, egészen függővé váltunk. – Hála az amerikai légierőnek – folytatta Barnes. – Minden NATO-bázisra szállítanak a marhahúsból, és mi is rajta vagyunk az elosztási listán. Mélyhűtve jön, nem olyan friss, mintha a Delmonico’snál vennéd, de még így is kiválóan alkalmas arra, hogy az otthoni ízekre emlékeztessen. Remélem, hoztak magukkal grillsütőt. Fel szoktuk vinni őket a tetőre, ott sütkérezünk. Még szenet is importálunk. Ivánnak valahogy nincs affinitása ehhez. – A lakásnak nincs erkélye, talán azért, hogy megkímélje őket az egész várost átitató dízelbűztől. – És mi a helyzet a munkába járással? – kérdezte Foley. – A legjobb metróval járni. Tényleg nagyszerű – állította Barnes. – Akkor nekem marad az autó? – mosolygott reménykedően Mary Pat. Pontosan így szerette volna, de túl szép volt, hogy igaz legyen. Ha kezdenek jól alakulni a dolgaid, mindig becsúszik valami. Valahogy úgy van ezzel az ember, mint a karácsonyfa előtt álló gyermek a felbontatlan ajándékokkal. Bízik benne, hogy a télapó megkapta a levelét, de nem lehet biztos benne. – Azért nem árt előtte megtanulnia, hogyan kell vezetni ebben a városban – figyelmeztette Barnes. – Egészen jó autójuk van. – Az előző lakó egy fehér 280-as Mercedest hagyott hátra. Tényleg szép autó volt. Talán még túl szép is a moszkvai járműparkhoz viszonyítva, de nem kellett attól tartani, hogy “elkötik”. A rendszáma már messziről jelezte, hogy amerikai diplomataautó, meg aztán ott voltak a KGB-sek is, akik minden lépésüket vigyázták. – Az utcák jó állapotban vannak és szélesek – magyarázta Barnes. – A benzinkút alig háromutcányira van – mutatott az irányába. – Hatalmas építmény. Az oroszok így szeretik őket. – Pompás – adta Mary Pat a lelkes háziasszonyt. Hadd higgye csak mindenki, hogy nem több egy buta szőkénél. – És a szervizelés? – kérdezte Ed.

– Mercedes. Nem sok bütykölést igényel – biztosította Barnes. – Ha mégis, a német követségen van egy pasas, aki mindent megjavít. Jó viszonyban vagyunk a NATO-szövetségeseinkkel. Hogy állnak a futballal? – Az európaival? Kislányoknak való játék – vágta rá Ed Foley. – Ez durva volt – jegyezte meg sértődötten Nigel Haydock. – Az amerikai foci viszont bármikor jöhet – vigyorgott Foley. – Barbár, esztelen játék, tele erőszakkal és bizottsági ülésekkel – vágott vissza a brit. Foley elnevette magát. – Inkább együnk. Leültek. Az ideiglenes bútorzat megfelelő volt, nagyjából olyan, mint egy alabamai, isten háta mögötti motel berendezése. Az ágy megfelelt alvás céljára, és remélhetően a rovarok elleni szer is megtette a hatását. A szendvics kiváló volt. Mary Pat felállt, hogy poharakat kerítsen, és megengedte a hideg vizet a konyhában. – Azt nem ajánlanám, Mrs. Foley – szólt ki neki Nigel. – A legtöbbünknél gyomorpanaszokat okoz. – Ah… milyen kár. Egyébként Mary Pat vagyok, Nigel. – Örvendek, Mary Pat. Fürdésre és főzésre megfelel a csapvíz, de inni palackozott vizet szoktunk. Leningrádban még ennél is rosszabb a helyzet. A helyiek többé-kevésbé immúnisak, de egy külföldi könnyen gyomor- vagy bélfertőzést kaphat. – Az iskolával mi a helyzet? – kérdezte aggódva Mary Pat. – A brit-amerikai iskola megfelelően bánik a gyerekekkel – nyugtatta meg Penny Haydock. – Magam is ott dolgozom részidőben. Nagyon jó oktatás folyik ott, efelől biztosíthatom. – Eddie már olvasgat, nem igaz, drágám? – dicsekedett el vele a büszke apa. – Csak a Nyúl Petit és efféléket, de azért ez sem rossz egy négyéves gyerektől – erősítette meg a hasonlóan elégedett anya. A dicséret tárgya ezalatt felfedezte magának a szendvicses tálcát, és elszántan majszolt. Nem a kedvenc bolognai tésztája volt, de egy gyerek sem mindig válogatós – ha kellően éhes. Volt valahol négy nagy üveg Skippy’s Super Chunk mogyoróvaj, de úgy elpakolták, hogy Eddie nem találta meg őket. Szőlőlekvárt meg nem hoztak, mert a szülei azt hitték, hogy azt mindenütt lehet kapni, még ha nem is Skippy-félét. A moszkvai kenyérről mindenki azt mondta, hogy egészen tűrhető, de azért mégsem a Wonder Bread, amelyen az amerikai gyerekek felnőnek. Mary Pat ezért egy kenyérsütőt is hozott magával – pontosabban ott zötyögött valahol Leningrád és Moszkva közt egy teherautón vagy vonaton. Jó szakács lévén határozottan finom kenyeret tudott sütni; bízott benne, hogy ha mással nem, ezzel majd sikerül betörnie a követség társadalmi életébe. Nem túl messze attól a helytől, ahol üldögéltek, egy levél cserélt gazdát. A futár varsói volt, a feladó pedig a lengyel kormány, illetve egy kormányügynökség, s a címzett szintén egy kormányügynökség volt – egy orosz ügynökség. A futár egyáltalán nem örült a küldetésnek. Kommunista volt – annak kellett lennie, hogy egy ilyen feladatot rábízzanak –, de ugyanakkor lengyel is, és sajnos az üzenet is

meg a küldetés is a lengyelekről szólt. Ez volt itt a gond. Az üzenet voltaképpen egy fénymásolata volt egy másiknak, amit szintén személyesen kézbesítettek az egyik varsói irodának, alig három nappal korábban. A címzett személyesen ismerte a futárt, aki ezredes volt a hazája hírszerzésénél. Az oroszok sok mindenre felhasználták nyugati szomszédjaikat. A lengyelek ugyanabból az okból kifolyólag voltak jó hírszerzők, mint az izraeliek: őket is ellenség vette körül. Nyugatról Németország, keletről a Szovjetunió. A két országgal kapcsolatos keserű tapasztalataik késztették a lengyeleket arra, hogy legtehetségesebb polgáraikat hírszerzői munkára fogják. A címzett tisztában volt ezzel. Ami azt illeti, az üzenet szövegét is ismerte már, szóról szóra. Előző nap értesült róla. A késés nem lepte meg. A lengyel kormánynak szüksége volt erre az egy napra, hogy megeméssze a tartalmát, és felmérje annak lehetséges következményeit; ebben nem volt semmi rendkívüli. Más kormányok is ugyanezt tették volna. A magas pozícióban lévő emberek már csak ilyenek: húzzák az időt, megpróbálják áthárítani a felelősséget másra, még ha tudják is, hogy csak az idejüket vesztegetik. Az emberi természetet még a marxista-leninista életmód sem tudta megváltoztatni. Szomorú, de igaz. Az új szovjet ember, akárcsak az új lengyel ember, végső soron ember maradt. A “násztánc” ugyanolyan gondosan koreografált volt, mint a leningrádi Kirov-társulat bármelyik balettelőadása. A címzett még a zenét is oda tudta képzelni. Igazság szerint jobban szerette a nyugati dzsesszt, mint a klasszikus zenét, de ez úgyis csak körítés volt, az ütemterv, ami megmondta a táncosoknak, hogy mikor kell elkapniuk és meggyötörniük egymást. A balerinák túl vékonyak voltak az orosz ízlésnek, egy igazi nő viszont túl nehéz lett volna azoknak a férfiaknak nevezett tündéreknek, akiknek emelgetniük kellett őket. Miért is kalandoztak el ennyire a gondolatai? Visszaült a helyére, kényelmesen elhelyezkedett a bőrborítású székben, és felbontotta a levelet. Lengyelül írták, és ő nem értett lengyelül, de mellékelve volt egy szó szerinti orosz fordítás is. Persze majd a saját fordítóik is lefordítják a szöveget, aztán két-három pszichiáter is ráveti magát az anyagra, hogy kiderítse, milyen lelkiállapotban volt a szerzője. Jelentések fognak születni, amelyeket neki kell majd elolvasnia, akár tetszik, akár nem, aztán ő is jelentést ír, hogy a politikusoknak is – akiket nem feljebbvalóinak tekintett, hanem inkább vele egyenrangúaknak – legyen mire elfecsérelniük az idejüket, mielőtt döntést hoznának. A KGB elnöke azon tűnődött, vajon felfogta-e a lengyel ezredes, hogy voltaképpen milyen könnyű dolga is volt a feletteseinek. Végeredményben nem kellett mást tenniük, mint továbbítani a levelet neki, továbbpasszolva a döntés felelősségét. Ezt csinálta minden kormányhivatalnok, földrajzi helytől és világnézettől függetlenül. A csatlósok mindenütt csatlósok. Az elnök felnézett. – Ezredes elvtárs, köszönöm, hogy felhívta rá a figyelmemet. Kérem, adja át üdvözletemet a parancsnokának. Elmehet. A lengyel vigyázzba vágta magát, előadott egy fura lengyel tisztelgést, aztán szabályos hátraarcot csinált, és kimasírozott a szobából. Jurij Andropov megvárta, hogy becsukódjon mögötte az ajtó, aztán ismét elolvasta a fordítást. – Csak nem fenyegetőzünk, Karol? – Rosszallóan csettintett a nyelvével. – Bátor vagy, de az ítélőképességed némi korrekcióra szorul, reverendás barátom.

Felnézett, és tűnődve körbejáratta a tekintetét a szobán. Az iroda falait festmények és fotók díszítették, ugyanabból az okból, mint bármely más irodáét: hogy kitöltsék az űrt. Volt két reneszánsz olajfestmény, egy régen elporladt nemes vagy talán éppen maga a cár egykori tulajdona; egy meglehetősen jól sikerült Lenin-portré; egy szépen bekeretezett, színes fotó Leonyid Brezsnyevről, a szovjet kommunista párt aktuális főtitkárjáról. A fénykép hazugság volt: egy fiatal, energikus férfit ábrázolt a Politbüró fölött elnöklő szenilis vén bakkecske helyett. Az igaz, hogy egyszer mindenki megöregszik, de a legtöbb helyen az ilyenek már visszavonulnak és a nyugdíjukat élvezik. Nem így ebben az országban, sóhajtott Andropov. A levélre pillantott… és nem ennek az embernek az esetében. Az ő megbízatása is egy életre szólt. Csak ne fenyegetőzne, gondolta az Állambiztonsági Bizottság elnöke. Közvetlen veszélyről szó sem volt, de a következmények kiszámíthatatlanok voltak, és ez épp elég veszélyes volt. Veszélyes? A Politbüró többi tagja biztosan ezt fogja gondolni – amilyen öreg, óvatos, örökös rettegésben élő emberek. Ennélfogva nem elég jelenteni a helyzetet: megoldást is kell ajánlania rá. Az olajfestmények helyén két másik, két majdnem elfelejtett személyről készült portré helyét foglalták el. Az egyik Vas Félix volt – a nagy Dzerzsinszkij, a KGB-előd Cseka alapítója –, a másik pedig Joszif Visszarionovics Sztálin. A néhai vezető egyszer feltett egy ideillő kérdést egy kísértetiesen hasonló helyzetben. Akkor 1944-et írtak. A kérdés most talán még annál is ideillőbb volt. Nos, majd kiderül, hogy mennyire. A döntést mindenesetre neked kell meghoznod, mondta magának Andropov. Bárkit el lehet tüntetni. Nincs ebben semmi új. Az épület, amelyet valamikor nyolcvan évvel korábban a Rosszija Biztosítótársaság központi palotájának emeltek, sok ehhez hasonlót látott, s lakói megszámlálhatatlan halálos ítéletet adtak már ki. A pincében egykor még kivégzéseket is tartottak. Ez alig néhány éve volt másként, mióta a KGB, hely hiányában lefelé terjeszkedve, elfoglalta a pincét – meg egy másik épületet a várost övező körgyűrűn. A takarítók azóta is arról regéltek, hogy éjszakánként kísértetek riogatják őket. Hiába, nehezebb volt kiirtani az egyszerű emberekből a babonát, mint rávenni az értelmiségieket, hogy Lenin, Marx és Engels, ne adj’ isten Sztálin műveibe fektessék kevés megspórolt pénzüket. (Sztálin dagályos prózáját egyébként egy megfélemlített bizottság írta, s értéke is ennek megfelelő volt. A téma mazochista kutatóit leszámítva nem is olvasta más.) Nem, gondolta Jurij Vlagyimirovics, egyáltalán nem nehéz rávenni az embereket, hogy higgyenek a marxizmusban. Először az elemiben kell a fejükbe verni az ideológiát, aztán folytatni kell az úttörőtáborokban, majd a középiskolában, a Komszomolban, a szovjet kommunista ifjúság ligájában, míg az igazán eszesek valódi párttagokká nem válnak, tagsági könyvvel a szivarzsebükben, a “szívük felett”. Innen már nyílegyenes út vezet felfelé, csak bólogatni kell a pártgyűléseken. Azt nyújtani, amit elvárnak – ahogy azt az okosabb egyiptomi udvarnokok is tették: letérdeltek a fáraó előtt, és eltakarták arcukat, nehogy fényessége megvakítsa őket. Nem azért, mert valóban az élő istent tisztelték benne, hanem mert az isteni álarc mögött nagyon is földi hatalom

és gazdagság rejlett. Az élelmesebbje tudta, hogy nem kell mást tennie, mint félretenni a józan eszét, s azt látni és hinni, amit a magasságos elvár tőle. Az emberi természet mit sem változott azóta. Pedig mikor is volt az? Ötezer évvel ezelőtt? Utána kell néznie egy történelemkönyvben. A Szovjetunió számos remek középkorszakértőt adott a világnak, s az ókort kutatókat illetően sem kellett szégyenkeznie. Nem véletlen. Ezek az emberek nyugodtan dolgozhattak, mert a téma, amit kutattak, elég messze volt időben ahhoz, hogy veszélyt jelenthessen Marx bölcseleteire vagy Lenin okoskodására. Ugyanebből az okból választották olyan sokan a reáltudományokat. Az egyszeregy bárhol a világon egy, s a hidrogénatomot is hidegen hagyja a politika. Egészen más a helyzet a földműveléssel és az iparral. A legokosabbak távol tartották magukat ettől a területtől, s inkább politizáltak, mert az garantálta a sikert. Nem kellett jobban hinned benne, mint abban, hogy II. Ramszesz a napistennek vagy a jó ég tudja kinek az élő fia. Az udvarnokokat sem ez érdekelte, hanem az, hogy Ramszesz annyi feleséget tarthatott, ahányat csak akart, s amiatt sem kellett főjön a feje, hogy miből fognak megélni szép számban sarjadzó utódai. Ha nekik is jutott a Lenin-hegyi dácsa vagy szocsi tengerparti üdülés ókori megfelelőjéből, akkor mit érdekelte őket az igazság? Változott-e hát valamit is a világ? Valószínűleg nem, állapította meg az Állambiztonsági Bizottság elnöke. Hiszen az ő munkája is éppen az volt, hogy megakadályozza ezt. Márpedig ez a levél a változással fenyegetett, nemde? Fenyegetés volt, és neki tennie kellett valamit ellene. Ami azt jelentette, hogy tennie kellett valamit azzal, aki a levelet írta. Történt már ilyen máskor is. Miért ne történhetne meg még egyszer? Ha Jurij Andropov megérte volna a Szovjetunió széthullását, rá kellett volna döbbennie: éppen ez a döntés volt az, amely elindította ezt a visszafordíthatatlan folyamatot.

1. fejezet SZÁNDÉKOK

– Mikor kezdesz, jack? – kérdezte az ágy mélyéből Cathy. Végre a saját ágyukban alhattak. Bármilyen kényelmes volt is a New York Hotel, ez azért mégis más volt. Jacknek különben is elege volt már az apósából és annak mérhetetlen önbizalmából, a kétlakásos Park Avenue-i luxuslakásról nem is beszélve. Való igaz, nem mindenki tartott a bankban kilencvenmilliót pénzben és kötvényekben, de ami sok, az akkor is sok. – Holnapután – felelte. – Talán nem ártana bemennem ebéd után, hogy szétnézzek. – Már aludnod kellene – jegyezte meg Cathy. Így van ez, ha az ember orvossal házasodik, gondolta Jack nem először. Átlátnak rajtad, mint a szitán. Elég egy gyengéd érintés, és máris tudják a testhőmérsékletedet, a pulzusodat meg még a jóisten tudja, hogy mit. Aztán ha megállapítanak valamit, faarcot vágnak és hallgatnak, mint a sír. Általában… – Igen, hosszú napunk volt. – New Yorkban még csak délután öt óra volt, de Jack napja már jóval túlnyúlt a huszonnégy órán. Nem ártana megtanulnia aludni a repülőn. Nem, nem az üléssel volt a baj. A kormány által biztosított jegyet első osztályúra cserélte. Egyelőre a saját American Express kártyája terhére, de ha sokat fog repülni, a jutalompontok fedezni fogják a pluszköltséget. Ismerni fogják a Heathrow-n és a Dullesen, bár a fekete diplomata-útlevélnek köszönhetően már most sem kötözködtek vele. Formailag az Egyesült Államok nagykövetségének dolgozott a londoni Grosvenor Square-en, átellenben azzal az épülettel, amely annak idején Eisenhower II. világháborús irodájának otthont adott. A diplomatastátus afféle szuperemberré címkézte, akit nem lehet olyan apróságokkal bosszantani, mint a polgári törvénykönyv. Gond nélkül becsempészhetett volna Angliába néhány font heroint, mert senki se nyúlhatott a poggyászához. Nyílt titok volt, hogy sokan ki is használják ezt – ha nem is kábítószer-csempészetre, arra, hogy a feleségüknek parfümöt, maguknak pedig italt csempésszenek vámmentesen. A fáradt elme kalandozásai, kanyarodtak vissza a gondolatai Cathyhez. Ő biztosan nem lenne hajlandó műteni ilyen elmeállapotban. Igaz, gyakornokként végtelen órákon át raboskodott az ügyeleti szobában. Ezzel próbálták hozzászoktatni ahhoz, hogy halálosan kimerültén is jó döntéseket hozzon… Vajon hány beteget áldoztak fel ily módon az “orvoskiképzés” oltárán? Erre valószínűleg még egy műhibákra szakosodott ügyvéd sem tudna válaszolni. Cathy – Caroline Ryan, M.D., FACS* , ahogy azt a hófehér köpenyére tűzött

plasztikkártya hirdette – sikeresen átverekedte magát a kiképzésnek ezen a fázisán, harminchat órákat húzva le a szülészeti, az általános sebészeti és a gyermekosztályon. Egyik sem tartozott a szakterületéhez, de nem volt mese, meg kellett barátkoznia velük, hogy a nagy könyv szerinti Johns Hopkins-os dokivá válhasson. Jacknek még a szőr is felállt a hátán, amikor egy-egy ilyen maratoni ügyelet után holtfáradtan kikecmeregni látta a Porschéjából. Azért egy-két akkor eltanult fogás jól jött; például amikor a Buckingham-palota közelében be kellett foltoznia a vállát. Ha nem teszi meg, lehet, hogy elvérzek. Vajon a britek posztumusz is megadták volna a lovagi címet?, kuncogta el magát félálomban. Végre lecsukódott a szeme. Harminckilenc óra óta először. – Remélem, szereti odaát – mondta Moore a nap végi vezetőségi ülésen. – Rokonok közt van, Arthur – emlékeztette James Greer. – És Basil remek tanár. Ritter nem szólt. Ez a Ryan nevű amatőr bosszantóan nagy publicitást kapott CIA-alkalmazott létére. Arról nem is beszélve, hogy a hírszerzési igazgatóságnak dolgozott. Ritter szerint a hírszerzési igazgatóság volt a farok, amely a kutyát, vagyis a műveleti igazgatóságot csóválta. Kétségtelen, James Greer remek hírszerző volt és munkatársnak is kiváló, de nem volt műveleti tiszt, márpedig – akármit is gondolt a kongresszus – az ügynökségnek ezekre volt szüksége. Még szerencse, hogy legalább Arthur Moore megértette ezt. A Dombon viszont elég volt kiejtened a “műveleti tiszt” szót, és a képviselők hátrahőköltek, mint Drakula a kereszt láttán. – Mit gondolnak, mennyire fogják beavatni a dolgaikba? – tűnődött fennhangon a műveleti igazgató. – Basil a személyes képviselőmként fogja kezelni – felelte Moore. – Ez azt jelenti, hogy mindent, amit velünk megosztanak, vele is meg fogják. – Be fogják szervezni, Arthur – figyelmeztette Ritter. – Vagy legalábbis megkörnyékezik, és megpróbálnak kiszedni belőle olyan dolgokat, amiket nem kötünk az orrukra. Ryan még zöldfülű, azt fognak csinálni vele, amit akarnak. – Figyelmeztettem rá, Bob – válaszolta Greer. – Ritter természetesen tudta ezt, csak szeretett kötekedni, főleg akkor, ha valami nem az ő szája íze szerint alakult. Greer nem irigyelte az anyját. – Ne becsülje le a fiút, Bob. Vág az esze, mint a borotva. Fogadjunk egy vacsorában, hogy többet fog kihúzni a britekből, mint azok belőle. – Bolond lennék nem fogadni – horkantott megvetően a műveleti igazgató. – A Snyder’sben – bólintott hírszerzési ellenlábasa. Mindkettőjüknek ez volt a kedvenc bifsztekfaló helye, a Key híd tövében, Georgetownban. Arthur Moore, a CIA igazgatója somolyogva figyelte őket. Greer mindig rá tudott lépni Bob farkára, az pedig szinte soha nem tudta kivédeni vagy viszonozni ezt. Talán Greer sajátos keleti akcentusa volt az oka. A texasiak, mint Bob Ritter és maga Arthur Moore is, hajlamosak voltak különbnek érezni magukat ezeknél az orrhangon dünnyögő fickóknál – legalábbis a kártyaasztal vagy egy pohár bourbon whisky mellett. Valószínűleg ezért nem tudtak “leereszkedni” erre a szintre. – Rendben, vacsora a Snyder’snél. – Ritter kezet nyújtott. – Nos, most, hogy ezt megbeszéltük, uraim… – vette át a szót az igazgató –

…az elnök szeretné, ha tájékoztatnám önöket a lengyelországi fejleményekről. Ritter nem vetette rá magát a témára. A varsói állomásfőnöke jól dolgozott, de mindössze három műveleti tiszt tartozott a keze alá, s azok közül is az egyik zöldfülű volt. Volt viszont egy remek információforrásuk a lengyel kormányban, s további néhány a hadseregben. – Ők nem tudják, Arthur – mondta a műveleti igazgató. – Csak kapkodják a fejüket. – A végén úgyis az lesz, amit Moszkva mond nekik – bólintott Greer. – Ha majd az oroszok tudni fogják, hogy mit kell lépniük. Moore levette az olvasószemüvegét és megdörzsölte a szemét. – Ja. Ritkán mernek nyíltan szembeszállni velük, nem csoda, hogy nehezen kezelik az effajta helyzeteket. Sztálin bácsi egyszerűen lelövetett volna mindenkit, aki érintett az ügyben, a mostani bagázs azonban, hála az égnek, nem elég tökös ehhez. – A félelem ragadós, és Brezsnyev állítólag már a vécére se mer kimenni egyedül. Kezd meglazulni az eddig olyan szorosan markolt gyeplő. – Ez a vécés dolog persze túlzás volt, de Ritternek jólesett megállapítani, hogy a szovjet vezetés kezd megpuhulni. – Mit mond a BÍBOROS? – Moore a Hivatal első számú kremli ügynökére utalt, aki magának Dmitrij Fjodorovics Usztyinovnak, a honvédelmi miniszternek volt személyi titkára. Rendes nevén Mihail Szemjonovics Filitovnak hívták, de még a beavatottak közül is sokan csak annyit tudtak róla, hogy egy beépített ember, aki BÍBOROS fedőnéven küld jelentéseket. – Azt mondja, hogy Usztyinov semmi használhatóra nem számít a Politbürótól, míg Leonyid van hatalmon. Az öreg nagyon lelassult, és ez már nyílt titok, még az utca embere is tudja. Elég bekapcsolnia a tévét. Az élő adást nem lehet retusálni, nem igaz? – Mennyi ideje lehet még hátra? A kérdezettek vállat vontak. – Az orvosok azt mondják, lehet, hogy már holnap feldobja a talpát, de az is lehet, hogy elvegetál még néhány évig – felelte Greer. – Szerintük enyhe Alzheimer-kórban szenved. Az általános állapotára a cardiovascularis myopathia és az idült alkoholizmus a jellemző. – Ez elég gyakori náluk – jegyezte meg Ritter. – A BÍBOROS megerősítette a szívproblémát és a vodkát. – A mája sem lehet valami fényes állapotban – tette hozzá Greer. – Finoman szólva – fejezte be helyette a gondolatot Moore. – Őrültség, de nem tilthatod meg egy orosznak, hogy vodkát igyon, ahogyan egy medvének sem tilthatod meg, hogy az erdei ösvényre szarjon. Tudják, azon tűnődöm, hogy ha egyszer a rendszerük meg fog bukni, akkor annak az lesz az oka, hogy az alkoholgőz miatt képtelenek lesznek megfelelően átadni a hatalmat a következő garnitúrának. – Szerintem meg azért húzták ilyen sokáig, mert nincs elég ügyvédjük – vigyorodott el Bob Ritter. – Mi lenne, ha átküldenénk nekik néhány százezret a mieink közül? – Annyira azért nem hülyék. Egyszerűbb lenne, ha kilőnénk rájuk néhány Poseidon rakétát. Még úgy is kevesebb nettó kár érné a társadalmukat.

– Miért nem érti meg senki a magamfajtát? – emelte a tekintetét a mennyezetre Moore. – Pedig ha valaki meg fogja menteni a rendszerüket, az egy ügyvéd lesz. – Gondolja, Arthur? – Törvény nélkül nincs működő társadalom, ügyvédek nélkül pedig nincs törvény. – Moore korábban a texasi fellebbviteli bíróság elnöke volt. – Amíg a Politbüró bárkit kivégeztethet anélkül, hogy legalább úgy tenne, mintha törvényes eszközökkel dolgozna, addig nem beszélhetünk törvényekről. Pokoli lehet egy ilyen rendszerben élni. Képzeljék csak el, hogy nem számíthatnak senkire és semmire. Olyan, mint Róma Caligula idején: ha kitalált valamit, az törvényes erővel bírt. És még így is voltak olyan törvények, amelyeket a római császárok nem mertek áthágni. Nem így a mi orosz barátaink. – A többiek nem érthették, mi olyan borzalmas ebben a főigazgató számára. Valamikor ügyész volt egy elsőrangú jogrendszerrel büszkélkedő államban, majd elnök egy megfontolt, becsületes bírák alkotta bíróságon. Az amerikai ember számára a törvény biztosította védelem éppolyan természetes dolog volt, mint az, hogy a baseballpálya bázisait kilencven láb távolság választja el egymástól. Ritter és Greer számára azonban sokkal fontosabb volt az, hogy még jogászkarrierje előtt Arthur Moore elsőrangú műveleti tiszt volt. – Szóval, mi a fenét mondjak az elnöknek? – Az igazat, Arthur – javasolta Greer. – Nem tudjuk, mert ők sem tudják. Greernek igaza volt, de Moore akkor sem állhatott ezzel az elnök elé. – A fenébe, Jim, azért fizetnek minket, hogy tudjuk! – Minden attól függ, mennyire érzik fenyegetve magukat az oroszok. Lengyelország csak a kirakójáték egy darabkája számukra, egy vazallus állam, amelyik úgy táncol, ahogy ők fütyülnek neki – mondta Greer. – Az oroszok azt engedik látni a tévében és olvasni a Pravdában a népnek, amit ők jónak látnak… – A határon átszivárgó hírekkel szemben viszont tehetetlenek – vette át a szót Ritter. – Ahogyan azokkal a sztorikkal is, amelyeket a Németországban, Csehszlovákiában és Magyarországon szolgáló katonáik mesélnek. Arról nem is beszélve, hogy ezekben az országokban már az Amerika Hangja és a Szabad Európa rádió is fogható. – Az előbbit a CIA ellenőrizte, a másik viszont elméletileg független volt, amit persze senki nem akart elhinni róla. Ritter közvetlen befolyással bírt az amerikai kormány propagandájára, amely egészen jól teljesített, legalábbis a műfajt értékelő oroszok szerint. – Na és vajon mennyire érzik veszélyeztetve magukat? – tette fel a kérdést Moore. – Két-három évvel ezelőtt még úgy gondolták, hogy a hullám tetején lovagolnak – válaszolta Greer. – A gazdaságunk mélyponton volt az infláció miatt, és sorba kellett állni benzinért az iráni bonyodalmak következtében. Nekik viszont épp akkor hullott az ölükbe Nicaragua. A mi morálunk a béka segge alatt volt… – Ami már nincs így, hála istennek – ment elébe Moore. – Fordulna a kocka? – tűnődött hangosan. Lehet, hogy túlzott optimizmus volt ezt remélni, de Arthur Moore a szíve mélyén hamisítatlan derűlátó volt, különben el sem merte volna vállalni a CIA irányítását. – Azon vagyunk, Arthur – felelte Ritter. – Ők viszont nehezen fogják fel, hogy változnak az idők. A gondolkodás nem erősségük. Mondhatni, ez a legnagyobb

gyengéjük. A nagykutyáik annyira bele vannak habarodva az ideológiájukba, hogy képtelenek kilátni mogulé. Ha alaposan kielemeznénk a gyengéiket, nagyon oda tudnánk döfni nekik. – Gondolja, Bob? – vonta fel a szemöldökét a hírszerzési igazgató. – Nem gondolom, hanem tudom! – vágta rá a műveleti igazgató. – Sérülékenyek, s ami a legjobb, ők még nem tudják ezt. Legfőbb ideje tenni valamit. Olyan elnökünk van, aki támogatni fog minket, ha elő tudunk állni valami elég pofással ahhoz, hogy megtérülni lássa a politikai tőkéjét. A kongresszus tart tőle, úgyhogy ők nem fognak az utunkba állni. – Ez nagyon úgy hangzik, mintha nem most szopta volna ki az ujjából, Robert – jegyezte meg a főigazgató. Ritter elmélyült a gondolataiban néhány pillanat erejéig, aztán folytatta: – Így van, Arthur. Azóta töröm rajta a fejem, hogy tizenegy évvel ezelőtt behoztak a terepről. És azóta is itt őrzöm a fejemben. – Nem kellett megmagyaráznia, miért. A kongresszus gyakorlatilag bármihez hozzáférhetett, ami papírra volt vetve az épületben, az emberek fejébe azonban ők sem láthattak bele. – Mi a szovjetek leghőbb vágya? – Az, hogy eltiporjanak minket – felelte Moore. Nem kellett hozzá Nobel-díjasnak lenni. – És mi a mi leghőbb vágyunk? Greer vette a lapot. – Mi nem gondolkodhatunk ugyanígy. Nekünk arra kell módot találnunk, hogy együtt éljünk velük. – A The New York Times, a “nemzet hangja” legalábbis ezt hangoztatta. – Jól van, Bob. Ki vele! – Hogyan tolhatunk ki hát velük? – fűzte tovább a gondolatot Ritter. – Úgy, hogy senki ne vehessen minket egy kalap alá velük. – Buktassuk meg őket? – kérdezte Moore. – Miért ne? – kérdezett vissza Ritter. – Lehetséges ez? – Greert kezdte érdekelni a dolog. – Ha ők teljes gőzzel áskálódhatnak ellenünk, miért ne tehetnénk mi is? – Ritter elemében érezte magát. – Politikai csoportosulásokat pénzelnek az Államokban, hogy ahol csak lehet, keresztbe tehessenek nekünk, és antinukleáris tüntetéseket szerveznek Európa-szerte, azt követelve, hogy vonjuk ki a nukleáris fegyvereinket a térségből, miközben ők újakat telepítenek. És mi még csak nem is szivárogtathatjuk ki ezt a sajtónak… – Ha megtennénk se nyomtatnák ki – jegyezte meg Moore. A média nem szerette az atomfegyvereket, a szovjeteket azonban hajlandó volt tolerálni, mert stabilizáló tényezőnek tartotta. Moore attól tartott, hogy Ritter sokkal inkább arra kíváncsi, mennyire tudja befolyásolni a Szovjetunió az amerikai tömegtájékoztatást. Még ha volt is rá befolyásuk, egy ilyen vizsgálat csak mérgező gyümölcsöket teremhetett volna. A média úgy ragaszkodott a feddhetetlenségéről és objektivitásáról alkotott képhez, mint a fösvény a kincseihez. Persze ők is tisztában voltak vele, vizsgálat nélkül is, hogy a KGB-nek igenis van némi hatalma az amerikai média felett, mert a hírekre éhes riportert könnyű beetetni. Hitesd el vele, hogy különlegesnek tartod, adj át neki állítólagos államtitkokat, és válj “megbízható” informátorává. De vajon tisztában voltak-e vele a szovjetek, hogy milyen veszélyes játékot űznek? Az amerikai riporter öntudatos ló, és ha

szórakoznak vele, nagyot tud rúgni. Ebben a hatodik emeleti irodában senki nem kételkedett az orosz hírszerzők zsenialitásában. A KGB jól művelt koponyákat alkalmazott, és folyamatosan képezte őket, de neki is megvoltak a maga gyenge pontjai. Akárcsak a társadalom, amelyet szolgált, hajlamos volt elvetni mindazt, ami nem illett az elképzeléseihez, így fordulhatott elő, hogy hosszú hónapokon, éveken át előkészített műveletek vallottak kudarcot azért, mert valamelyik műveleti tiszt rájött, hogy az ellenség országában élni nem is olyan rossz dolog, mint ahogy azt előadták neki. A hazugság kúrája mindig az igazság. Persze fáj, ha a képedbe vágják, és minél értelmesebb vagy, annál jobban. – Az lényegtelen – mondta Ritter, mindkét kollégáját alaposan meglepve kijelentésével. – Jól van, folytassa – mondta Moore. – A lényeg az, hogy megtaláljuk a támadható pontjaikat, és azokon megfúrjuk őket, destabilizálva az országot. – Ez nagyon nagy falat, Robert – figyelmeztette Moore. – Magában aztán van ambíció, Bob – mondta tűnődve Greer. – A vezetőink el fognak sápadni, ha eléjük tárja ezt. – Ó, tudom – tartotta fel a tenyerét Ritter. – Nem szabad megbántanunk őket, mert még atomot dobnak ránk. Gyerünk már, mindannyian tudjuk, hogy ők sokkal jobban tartanak tőlünk, mint mi tőlük. Dehogyis fognak megtámadni minket. Hiszen még a lengyelektől is félnek, az isten szerelmére! Hogy miért? Mert a lengyelek közt egy olyan “betegség” terjed, amit az orosz ember is könnyen elkaphat. A betegség neve: igények és elvárások. Márpedig, ha a szovjetek valaminek nem tudnak eleget tenni, akkor az ez a kettő. A gazdaságuk poshadt állóvíz. Csak egy kis lökést kell adnunk nekik, és… – “Csak be kell rúgni az ajtót, és az egész korhadt felépítmény összedől” – idézte Moore. – Ez már elhangzott egyszer, csak aztán eleredt a hó, és Adolfnak rá kellett jönnie, hogy nem eszik olyan forrón a kását. – Ő egy idióta volt, aki nem olvasott Machiavellit – vágott vissza Ritter. – Azt nem tudom, hogy az oroszok olvastak-e, de azért taníthatnának egy-két trükköt az öreg Niccolónak – hümmögött Greer. – Na és pontosan mit javasol, Bob? – A szovjet rendszer gyenge pontjainak módszeres vizsgálatát. A lényeg az, hogy minél kevesebb munkával minél nagyobb kellemetlenséget okozzunk nekik. – Végtére is ez lenne a dolgunk, hogy a fene vigye el – dünnyögte Moore. – James? – Nincs ellenvetésem. Azt hiszem, össze tudok hozni egy csapatot a műhelyünkben, hogy megtárgyaljuk a lehetőségeket. – De ne a szokásos összetételben – kérte a műveleti igazgató. – Olyan emberekre van szükségünk, akik mernek másképpen gondolkodni. Greer eltűnődött, aztán bólintott. – Rendben, személyesen fogom kiválogatni őket. Van valakinek javaslata, mi legyen a projekt neve? – FERTŐZÉS? – javasolta Ritter. – És ha művelet lesz belőle, akkor forduljon át PESTIS-re? – nevetett fel Greer. Moore is elkuncogta magát.

– Nem. Jobbat találtam! Legyen A VÖRÖS HALÁL ÁLARCA, Poe tiszteletére. Egyelőre nem volt több egy érdekfeszítő tanulmánynál, aminek az eredményeit vagy átültetik a gyakorlatba, vagy nem. Valahogy úgy, ahogy egy befektető teszi a megvásárolni kívánt vállalattal: előbb körbeszaglássza, mérlegel, aztán vagy megveszi, és ha a körülmények szükségessé teszik, feldarabolja, vagy… Csakhogy a Szovjetunió több volt egy csőd szélén álló cégnél. A Szovjetunió az volt nekik, mint az uniós seregnek Bobby Lee, mint a New York Yankeesnek a Boston Red Sox: nagy falat, amibe könnyen beletörhet az ember foga. Arthur Moore ennek ellenére támogatta a kezdeményezést. Merész terv volt, de ha valaki nem mer, akkor hogyan nyerhetne? Este tizenegy felé járt. Andropov cigarettára gyújtott – amerikai Marlboróra –, és töltött magának egy pohár vodkát. Első osztályú Sztarka volt, barna, mint az amerikai bourbon. A lemezjátszó is amerikai zenét játszott, Louis Armstrong trombitált remek New Orleans-i dzsesszt a korong barázdáiból. Sok honfitársához hasonlóan a KGB elnöke sem tartotta többre a feketéket háncsruhában ugrándozó vadembereknél, de azt el kellett ismernie, hogy az Amerikában élők egészen kivételes kultúrát alakítottak ki maguknak. Persze sokkal helyénvalóbb lett volna Borogyint vagy valamelyik másik orosz klasszikust hallgatnia, az amerikai dzsesszből áradó életkedv azonban ellenállhatatlanul magával ragadta. A zene azonban csak ahhoz kellett, hogy segítsen a gondolkodásban. Jurij Vlagyimirovics Andropovnak sűrű szemöldöke volt, és széles állkapcsa is keleti ősökről árulkodott, a gondolkodása azonban tökéletesen orosz volt – vagyis részben bizánci, részben tatár és mongol –, és tökéletesen szolgálta céljait. Ezekből volt elég, de egy mégis prioritást élvezett: Andropov a Szovjetunió vezetője akart lenni. Valakinek meg kellett mentenie ezt az országot, és ha valaki, hát ő tudta, hogy mekkora szükség van erre. Az Állambiztonsági Bizottság elnökeként gyakorlatilag mindenről tudott, ami a többség számára titok volt, márpedig titkolnivaló akadt bőven, mert a szovjet társadalom profi szinten művelte a megtévesztés és a hazudozás művészetét. Különösen igaz volt ez a gazdaságra. A lomha kolosszust “működtető” parancsuralmi rendszer azt jelentette, hogy minden gyárnak és minden gyárigazgatónak teljesítenie kellett egy előre kitűzött célt. Ha nem sikerült, akkor az érintettek szigorú megtorlásra számíthattak, akár megvalósítható volt a terv, akár nem. Ez utóbbi ugyanis rajuk kívül senkit nem érdekelt. A szigor persze már nem volt olyan drákói, mint régen, a harmincas-negyvenes években, amikor a Terv teljesítésének elmulasztása akár halált is jelenthetett – itt, ebben az épületben, mert azok, akik nem dolgoztak eleget, bomlasztók voltak, szabotőrök, az állam ellenségei, árulók egy olyan társadalomban, amely az árulást minden más bűncselekménynél súlyosabbnak ítélte meg, és ezért a legsúlyosabb büntetéssel torolta meg. Általában egy 44-es kaliberű golyóval egy Smith & Wesson revolverből, amit még a cárok szereztek be Amerikából… Ennek eredményeképpen a gyárigazgatók hamar megtanulták, hogyan lehet mégis teljesíteni a Terv teljesíthetetlen elvárásait: papíron. Ezzel egy csapásra két dolgot is megoldottak: meghosszabbították az életüket, és piros pontokat szereztek maguknak. Az, hogy a papírra vetett eredményekből egy szó sem volt igaz, ritkán derült ki. A cártól örökölt és a marxizmus-leninizmus alatt

továbbfejlesztett bürokrácia mindent elnyelt. Ez az ügynökségnél sem volt másként, ezzel Andropov tisztában volt. Nemegyszer előfordult, hogy az ellentmondást nem tűrő hangon kiadott parancsot senki nem teljesítette, mert elkeveredett valahol “félúton”. Máskor meg késve hajtották végre – ezt Jurij Vlagyimirovics onnan tudta, hogy mindent gondosan feljegyzett magának, és egy-két héttel később utánanézett a dolgoknak. Szükség volt rá, és volt értelme. Az emberei lassan megtanulták, hogyan kell hatékonyan és precízen dolgozni. Legfőbb ideje volt kiterjeszteni ezt más területekre is. A tények elkendőzése olyan méreteket öltött, hogy már a legmagasabb politikai körökben is gyakorolták. A Politbüró legalább annyira döntésképtelen volt, mint egy isten háta mögötti termelőszövetkezet vezetősége. A hatékonyságról szinte senki nem hallott – ezt bőven volt alkalma tapasztalni, miközben felkapaszkodott a szemétdomb tetejére –, s ennek következtében számos döntést úgy hoztak meg, hogy legkevésbé sem érdekelte őket azok haszna vagy következménye. Mivel a fejlődés ennyire megtorpant, Andropov úgy érezte, rá és a KGB-re hárul a feladat, hogy megszerezze az ország számára azt, amit a vezetése képtelen biztosítani. Ha nincs, akkor szerezd meg attól, akinek van jelszóval Andropov kémügynöksége, és annak katonai testvérszolgálata, a GRU fegyvertervek garmadát lopta el a nyugatiaktól. Ennek fényében nem meglepő, hogy nem egy orosz tesztpilóta halt meg ugyanazon tervezési hibák miatt, mint nyugati kollégái néhány évvel korábban. Éppen ez volt a gond. Bármennyire jól dolgozott is a KGB, ezt a mintegy ötévnyi fáziskésést nem tudta leküzdeni. Ugyanígy a nyugati gyárakban alkalmazott minőségbiztosítást sem lophatták el, pedig ez volt az a tényező, ami lehetővé tette a túloldal számára, hogy minőségi fegyvereket fejlesszen. Hányszor fordult elő, hogy az emberei megszereztek egy tervet, s aztán itthon kiderült, hogy a szovjet ipar egyszerűen képtelen terméket előállítani belőle! Ezen kellett javítania. Ehhez képest Herkules mítoszi küldetései gyerekjátéknak tűnnek, nyomta el a cigarettát Andropov. Átformálni a nemzetet? A Vörös téren őrizték annak a Leninnek a múmiáját – hűséges alázattal, mintha egy földre szállt isten lett volna –, akinek sikerült Oroszországot elmaradott monarchiából… elmaradott szocialista állammá átalakítania. A moszkvai kormány leplezetlen megvetéssel kezelte mindazon országokat, amelyek megpróbálták összeházasítani a szocializmust és a kapitalizmust. Arra persze jók voltak, hogy lopjanak tőlük… A nyugati hírszerző ügynökségek nem törték magukat azért, hogy ellopják a legújabb szovjet fegyverek tervrajzait. Ha mégis megtették, legfeljebb azért kellett nekik, hogy kiderítsék, mi a gyengéje. Kormányaik sokáig rettegtek a szovjetektől és sátáni fegyvereiktől – míg ki nem derült, hogy az orosz tigris ólomcsizmát visel, és bármilyen félelmetesen csattogtassa is a fogait, képtelen elfogni a szarvast. Valahányszor az orosz tudósok előálltak egy eredeti ötlettel – és volt belőlük bőven –, a nyugatiak lecsaptak rá, és működő eszközzé alakították. A tervezőirodák eközben folyamatosan azzal kecsegtették a hadsereget és a Politbürót, hogy csak még egy kis… és megint egy kis támogatásra van szükségük, hogy lepipálják a kapitalistákat. Hah! Az új amerikai elnök pedig ezalatt azt tette, amit elődei közül egyik sem: etette a saját tigrisét. Az amerikai ipari szörny nyers vörös húst zabált, és cserébe modern fegyverek garmadáját

szülte gazdájának. A műveleti tisztek és ügynökeik jelentése szerint az amerikai katonák morálja emelkedőben volt, amire egy emberöltő óta nem volt példa. Teljes odaadással gyakorlatoztak, és az új fegyvereik… A Politbüró azonban nem akart hinni neki, amikor figyelmeztette őket. A tagjai burokban éltek, szinte semmit nem tudtak a külvilágról, mert nem érintkeztek azzal, így képtelenek voltak felfogni, hogy a világ már nem az, mint ami hatvan évvel ezelőtt volt, amikor Lenin papírra vetette politikai elméleteit. Jurij Vlagyimirovics őrjöngeni tudott volna. Hatalmas energiát fektetett az információgyűjtésbe, a legjobban képzett szakértőkkel elemeztette az adatokat, és könnyen áttekinthető, emészthető jelentésekbe tömörítette a lényeget, de az asztal körül ülő vénemberek fütyültek rá. És erre most még ez is. Mindig így kezdődik, kortyolt bele Andropov a Sztarkába. Elég hozzá egyetlen ember, ha az a megfelelő ember. Csak az kell, hogy hallgassanak rá az emberek, hogy figyelmet szenteljenek a szavainak, a tetteinek. És vannak néhányan, akik tökéletesen megfelelnek ennek a kritériumnak. Ők azok, akiktől tartanod kell… Karol, Karol, miért akarsz felfordulást? Márpedig nagy felfordulás lesz, ha megteszi azt, amivel fenyegetőzik. A levél, amit Varsóba küldött, nemcsak a lengyel lakájoknak szólt – tudnia kellett, hogy végül hol fog kikötni. Az a pasas tudja, hogy mit csinál. Semmivel sem marad el a legravaszabb politikusoktól. Egy kommunista országban élő papból a világ legnagyobb egyházának a főtengelyévé vált. A főtitkárukká. Nem, ez nem ment volna, ha nem tudja, hogyan kell manipulálni. Na persze az egyháznak kétezer éve volt rá, hogy kidolgozza a maga módszereit. Nem mintha ettől maga a felépítmény hitelesebb lett volna, mint Marx és Engels teóriája. De nem is ez a lényeg. Mindenkinek hinnie kell valamiben, és nem azért, mert az igaz, hanem azért, mert már ez önmagában a hatalom forrását jelentheti, így van ez még a dzsungelben élő primitív törzseknél is, amelyek a mennydörgésben nemcsak a hideg és meleg levegő csattogását hallják, hanem egy náluk hatalmasabb lény hangját is. Miért? Mert tudják, hogy apró porszemek csupán, és remélik, hogy leolt állatokkal – vagy éppenséggel gyerekekkel – befolyásolni tudják a felettük uralkodó istenségeket. Ez aztán elkerülhetetlenül maga után vonja azt, hogy az a személy, aki állítása szerint ellenőrzése alatt tartja ezt a befolyást, hatalmi pozícióba juthat a közösségében. A megszerzett hatalom pedig valuta, amit mindenki arra használ, amire akar. Egyesek nyugalmat próbálnak vásárolni maguknak rajta, mások nőket – Andropov egyik elődje például fiatal lányokra pazarolta. Jurij Vlagyimirovics azonban nem érzett efféle kísértést. Ő azt vallotta, hogy a hatalom már önmagában is élvezeti cikk. Az ember fürödhet benne, mint macska a napfény melegében, lubickolhat a tudatban, hogy uralkodhat mások felett, hogy életük és haláluk ura, hogy nagyobb és fontosabb, mint azok, akik engedelmesen körülrajongják. Ennél többről volt szó azonban. Ha az ember hatalommal bír, kezdjen is vele valamit, hagyjon lenyomatot az idő homokjában. Hogy ez a lenyomat szép, avagy csúf – jó vagy rossz –, az lényegtelen, csak elég nagy legyen ahhoz, hogy felkeltse a figyelmet. Andropov biztos volt benne, hogy ha a kezébe került a Politbüró vezetése, és megfelelő irányba tereli az országot mert szükség van rá,

hogy valaki végre megtegye –, akkor emlékezni fognak rá. Tisztában volt vele, hogy az élete nem lesz hosszú: a mája gondoskodni fog erről. A vodka nem tett jót az egészségének, de nem hagyott fel az ivással, mert úgy érezte, jogában és hatalmában áll a saját útját járni. Az igazán nagy embereket senki nem irányíthatja, és Andropov nagy embernek tartotta magát, a legjobbak legjobbikának, aki el tudja dönteni, hogy mit akar. És ő azt akarta, hogy megihasson egy-két, esetleg három pohárkával esténként – vagy amikor kedve tartja. Az ország már régen túlhaladott azon az időszakon, amikor egyetlen ember irányított. Ez harminc évvel ezelőtt történt meg, “Koba”, azaz Joszif Visszarionovics Sztálin halálával. Sztálin akkora zsarnok volt, hogy még Rettegett Iván is eltörpült mellette. Nem, ez a fajta hatalom túl veszélyes volt mind az uralkodóra, mind az alattvalókra. Sztálin legalább annyi hibát követett el, mint ahány jó döntést hozott, és bármilyen hasznosak is voltak ez utóbbiak, a baklövéseivel mérhetetlen károkat okozott. Elég volt csak a felduzzadt hivatalrendszerre gondolni, amely hosszú időre korlátok közé szorította az ország fejlődését. A megfelelő ember azonban képes lehetett volna rá, hogy a helyes irányba terelje a Politbüró tagjait, és idővel olyan társakat ültessen maga mellé, akik segíthetnek elérni a célokat – sokkal inkább a befolyásukkal, mint az erejükkel. Akkor talán újra mozgásba lendülhet ez az ország, gondolta Andropov, akkor tovább haladhat az úton, amely az Igazi Kommunizmus, a Lenin műveiben leírt Ragyogó Jövő felé vezet. Andropov nem látta az ellentmondást a gondolatai közt. Mint oly sok Nagy Ember, hajlamos volt átnézni azokon a dolgokon, amelyek elbizonytalaníthatták volna. Karol, kanyarodott vissza a kiindulási ponthoz. A reggeli értekezleten számba fogja venni a lehetőségeket. A Politbüró nyugtalan lesz a levél miatt, és tőle fogják várni a megoldást. Valami olyat kell kitalálnia, amivel nem hozza rájuk a frászt. Hihetetlen, hogy mennyire rémültek tudnak lenni ezek az állítólag bölcs és magabiztos vezetők. Nem mintha máshol ez másként lett volna. Az egyes számú főigazgatóság kiváló hírszerzői rengeteg olyan jelentést letettek az asztalára, melyek a túloldal “lelki világát” taglalták, és döbbenetes volt látni, mennyi félelem van a világban. Még döbbenetesebb volt az a tény, hogy a legjobban pont azok rettegnek, akik a hatalmat a kezükben •tartják. Milyen nevetséges. Andropov felhajtotta a maradék vodkát, és úgy döntött, ez volt az utolsó. Ezek az emberek állandóan attól remegnek, hogy még mindig nem elég hatalmasok, ezért aztán még inkább megpróbálják elnyomni azokat, akik meglátásuk szerint veszélyt jelenthetnek rájuk. Még Sztálin, a despoták despotája is azzal töltötte ideje nagy részét, hogy potenciális ellenségekre vadászott. A nagy Koba tehát, ahelyett hogy előre- vagy legalább hátranézett volna, inkább lefelé tekintett. Elszánt, erős férfinak kellett volna lennie, készen arra, hogy a legveszedelmesebb fenevaddal is megküzdjön; ehelyett olyan volt, mint a hisztis háziasszony, aki minden sarokban cincogó egeret sejt. Na és ő biztosan jobban tudná csinálni? Igen! Igen, mert ő előretekint, és nemcsak a jövőt látja, hanem az odavezető utat is. Igen, mert képes lenne tolmácsolni a látomásait a Kremlben ülő, nála tehetségtelenebb elvtársaknak, és

vezethetné őket akaraterejével. Újra előtérbe állíthatná Lenin és mindazok vízióit, akik az országot irányító filozófiát táplálták szellemükkel. Igen jobbíthatna a nemzet sorsán, és akkor mindenki úgy emlékezne rá, mint a Nagy Emberre… De csak szép sorjában mindent. Most az a legfontosabb, hogy elintézze ezt az ügyet Karollal.

2. fejezet LÁTOMÁSOK ÉS KILÁTÁSOK

Cathy csaknem pánikba esett, amikor Jack megkérte, hogy vigye ki az állomásra. Előbb azt hitte, Jack akar vezetni, de amikor a férje átdobta neki a kulcsot, rá kellett jönnie, hogy nem azért áll az autó bal oldalán. A pedálok ugyanúgy voltak elrendezve, mint mindenütt a világon, mert az emberek itt is jobblábasak voltak, még ha balkezesek módjára vezettek is. A sebességváltó ugyanis a középső konzolon volt, így Cathynek a bal kezével kellett váltania. Kitolatni a téglával kirakott felhajtóról nem is volt olyan vészes, a megfelelő szögben lekanyarodni róla már annál inkább. Mindketten azon töprengtek, vajon ugyanilyen bonyodalmakat okoz-e a briteknek is a jobbkezes vezetés, ha komppal átkelnek Franciaországba vagy éppenséggel az Államokba vetődnek. Jack el is határozta, hogy egyszer majd megkérdezi valakitől egy korsó sör felett. – Ne feledd, hogy a bal a jobb és a jobb a bal, és mindig az út rossz oldalán kell vezetni. – Oké – felelte bosszúsan Cathy. Tudta, hogy meg kell szoknia, és ez a lehetőség éppúgy megfelelt a célra, mint bármelyik másik, csak kicsit váratlanul érte. A miniatűr alvóvárosból kifelé menet elhajtottak egy egyszintes épület mellett, amely orvosi rendelőnek látszott, majd a parkot is maguk mögött hagyták, melynek hintái nagy szerepet játszottak abban, hogy Jack végül ezt a házat választotta. Sally imádott hintázni, és Cathy biztos volt benne, hogy sok barátot fog szerezni magának a játszótéren. Meg kicsi Jack is hozzájuthat itt némi napfényhez, legalábbis nyáron. – Kanyarodj balra, bébi. Ez olyan, mint nálunk a jobb kanyar. Nem keresztezed a forgalmat. – Tudom – válaszolta dr. Caroline Ryan. Nem értette, miért nem hívott Jack inkább taxit. Még rengeteg tennivalója volt otthon, igazán nem hiányzott ez az autóvezetői “különóra”. Még szerencse, hogy ilyen fürge kis autó, gondolta, miközben gázt adott. Jól gyorsult, de azért nem Porsche volt. – A domb aljánál jobbra. – Aha. – Nem is olyan vészes, úgy néz ki, egyedül is haza fog találni. Nem szeretett másoktól útbaigazítást kérni. Végtére is sebész vagy, mondta magának. A műtőben sem mondja meg senki, hogy mit hogyan csinálj. És főleg, nem hagyhatod, hogy elfogjon a pánik. – Itt jó lesz – bólogatott Jack. – Ne feledkezz meg a szembejövő forgalomról. – Pillanatnyilag nem volt, de ez még nem jelentette azt, hogy perceken belül nem lehet. Nem irigyelte Cathyt. Egyedül gyakorolni a vezetést ebben a visszájára fordított forgalomban… De hát végül is a legjobban úgy lehet megtanulni valamit,

ha fejest ugrasz bele. Feltéve, hogy nem töröd ki a nyakadat. Ettől azonban nem tartott. A briteket szolgálatkész embereknek ismerte meg. Ha szükség lesz rá, biztosan akad valaki, aki akár egészen hazáig elvezeti az autót. A vasútállomás nagyjából annyira volt impozáns, mint egy bronxi magasvasút-megálló: szűk kőépület a vágányokhoz levezető lépcsőkkel. Ryan most csak egy menetjegyet váltott, de nem kerülte el a figyelmét a hirdetmény, mely szerint az ingázók számára tömbben árusított jegyek kedvezőbb árúak. Az újságosnál vett egy The Daily Telegraphot. Hadd lássák a helyiek, hogy konzervatív személlyel van dolguk. A liberálisok inkább a The Guardiant olvasták. Képes újságot azért nem vett, mert utálta, hogy mindig telerakják őket pucér nőkkel. Ki a fene akar meztelen testeket bámulni rögtön reggeli után? Vagy tíz percet kellett várnia a vonatra. A szerelvény nem csapott nagy zajt – amolyan átmenet volt az amerikai elektromos intercity-járatok és a földalatti között. Az ablakot egy bőrszíjjal lehetett leengedni és felhúzni, a fülkék ajtaja pedig a vonat oldalából nyílt. Miután ezeket felfedezte, Ryan letelepedett, és tanulmányozni kezdte az újság címoldalát. Mint Amerikában, itt is a politikusok foglalták el a lap nagyobbik részét. Ryan elolvasott két cikket. Bőven volt ideje, a menetrend szerint a Victoria pályaudvarig negyven percig tartott az út. Nem vészes, mondta neki Dan Murray, és sokkal jobb, mint végigvezetni, arról nem is beszélve, hogy Londonban nehezebb parkolni, mint New Yorkban. A vonat egészen kellemesen robogott át az angol tájon. A vasút nyilvánvalóan állami monopólium volt, ez azonban nem akadályozta meg a tulajdonost abban, hogy költsön a vasúti talpfákra. A kalauz jóindulatú mosollyal vette át a jegyet Jacktől – szemmel láthatóan észrevette, hogy egy jenkivel van dolga. Jack egy időre visszatért az újsághoz, de a smaragdzöld táj ellenállhatatlanul vonzotta a tekintetét. A britek imádják a gyepjüket. A sorházak itt kisebbek voltak, mint Baltimore-ban, a gyerekkorában, és mintha palatetősek lettek volna. Az utcák pedig, te jó ég, egészen keskenyek voltak! Itt aztán vigyáznia kell az embernek, különben könnyen valakinek a nappalijában köt ki az autójával. Annak pedig aligha örülnének, még ha az itteniek tisztában is vannak a jenkik “ügyetlenségével”. Az égbolt tiszta volt, csupán néhány fehér felhőfoszlány úszkált szívderítő kékjében. Jack még nem látott itt esőt. Pedig bőven lesz része benne, ebben biztos volt. Minden harmadik embernél esernyőt látott, és sokan kalapot viseltek. Ryan nem hordott azóta, hogy a tengerészgyalogságnál szolgált. Anglia, állapította meg, éppen eléggé más ahhoz, hogy veszélyes legyen. Sok a hasonlóság is, de a különbségek elég jelentősek ahhoz, hogy kellemetlenséget okozhassanak. Nagyon kell majd figyelnie Sallyre az utcán. Még csak négy és fél éves, de otthon alaposan megtanították neki, hogy ha lelép az útra, előbb balra nézzen. Egyszer már látta kórházban a kislányát… Egy életre elég volt. A vonat beért a városba. Jack ismerős épületeket keresett a tekintetével. Az nem a Szent Pál-székesegyház ott jobbra? Ha igen, akkor mindjárt begurulnak a Victoriára. Összehajtotta az újságot. A vonat lassított, és… igen, a Victoria pályaudvar. Jack kinyitotta a fülke ajtaját, és hanyagul, mint egy “bennszülött”, kilépett a peronra. Az állomás egy hatalmas acélkalitka volt, üvegtáblákkal bélelve. Az üveg fekete volt a koromtól. Lehetséges lenne, tűnődött Jack, hogy a gőzmozdonyok kora óta nem takarították? Vagy igen, csak a szmog újra és újra

bevonta? Ez nyitott kérdés maradt. Jack követte a többi utast a téglafal felé, amely mögött újságospultok és apró üzletek sorakoztak. Innen már látni lehetett a kijáratot, és hamarosan a szabadban találta magát. Előkereste a Chichester-féle London-térképet. Westminster Bridge Road. Gyalog túl messze volt, ezért leintett egy taxit. A taxiból körülnézett, kóválygó fejjel, mint a turista, aminek már nemigen nevezhette magát. Aztán már ott is voltak. A Century House – azért hívták így, mert éppen a Westminster Bridge Road 100. szám alatt volt található – a húszas-harmincas években épült, kellően magas épület volt… omladozó homlokzattal? Mindenesetre narancssárga háló fedte, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megvédje a járókelőket a törmelékektől. Ejha! Csak nem orosz poloskák után kutat valaki? Erről nem szóltak Langleyben. Az út végén a Westminster híd látszott, azon túl pedig a parlament épületei. Nos, a környékre nem lehetett panasza. Felkaptatott a kőlépcsőn a kétszárnyú ajtóhoz, és alig tett néhány lépést, egy pult előtt találta magát, amelyet egy rendőrféle egyenruhás fickó uralt. – Miben segíthetek, uram? – kérdezte az őr. A britek mindig ilyesmiket kérdeztek, mintha tényleg segíteni akartak volna. Jack azon tűnődött, vajon pisztoly is lehet nála a pult rejtekében? Ha ott nem is, akkor valahol a közelben biztosan. Nem bízhatják egyetlen fegyvertelen emberre a központ őrzését. – Üdv. Jack Ryan vagyok. Itt fogok dolgozni. Széles mosoly jelezte, hogy felismerték. – Ah, Sir John. Isten hozta a Century House-ban. Máris feltelefonálok. Egy pillanat, és lejön valaki. Addig kérem, foglaljon helyet. Jack jóformán még le sem ült, egy ismerős alak viharzott ki a forgóajtón. – Jack! – Sir Basil! – Ryan felállt, és kezet nyújtott. – Azt hittem, hogy csak holnap jön. – Cathyre bíztam a lakás berendezését. Úgyis alkalmatlannak tart rá. – Bizony, mi, férfiak sem érthetünk mindenhez, nemde? – Sir Basil Charleston ötven körüli, ahogy a költő fogalmazott, “fenségesen szikár” úriember volt. Barna haja még mindig nem akart őszülni, mogyoróbarna szeme élénken csillogott. Méregdrága, szürke gyapjúöltönyt viselt széles krétacsíkmintával, amitől bankár benyomását keltette. A családja valóban ezzel foglalkozott, Sir Basil azonban úgy érezte, sokkal jobban kamatoztatni tudja Cambridge-ben megszerzett tudását, ha a hazája szolgálatába állítja. Először terepen dolgozott műveleti tisztként, innen került később az adminisztrációba. Jack tudta, hogy James Greer kedveli s tiszteli őt, akárcsak Moore. Ő maga egy évvel korábban találkozott Charlestonnal, röviddel azután, hogy meglőtték. Mint kiderült, Sir Basil csodálta a “kanári csapdáért”, és fel is használta azt, hogy betömjön vele néhány bosszantó szivárgást. – Jöjjön, Jack. Még fel kell ruháznom. – Persze nem Jack szintén méregdrága Savile Row öltönyéről volt szó, hanem az épületben való közlekedéshez szükséges dolgokról. A C jelenléte a beosztási titulusban megkönnyítette a dolgukat. Langleyből már átküldték az ujjlenyomatait, már csak egy fényképet kellett készíteni a kártyához, amely majd átengedi a CIA-nál használthoz hasonló kapukon. Miután meggyőződtek róla, hogy az új kártya kifogástalanul működik, beszálltak a

vezetőségi liftbe, és felmentek Sir Basil tágas sarokirodájába. Sokkal kényelmesebb volt, mint az a keskeny szoba, amellyel Moore-nak be kellett érnie. Az ablakból a folyót és a Westminster-palotát lehetett látni. Sir Basil hellyel kínálta. – Nos, mik az első benyomásai? – Eddig minden simán ment. Cathy még nem járt a kórházban, de Bernie, a főnöke a Hopkinsban, azt mondja, hogy a főnök kedves fickó. – Igen, a Hammersmithnek jó híre van, dr. Byrd pedig az egyik legjobb sebész Britanniában. Nem ismerem személyesen, de azt mondják, jó társaság. Imád lazacra halászni Skócia folyóiban, nős, három fia van, a legidősebb hadnagy a Coldstream Guardsnál. – Őt is átvilágította? – kérdezte döbbenten Ryan. – Az ember nem lehet elég óvatos, Jack. Az ír-tengeren túli rokonaink közül néhányan nagyon nem csípik magát, mint tudja. – És ez nagy gondot jelent? Charleston megrázta a fejét. – Nem hiszem. Amikor segített kigyomlálni az ULA-t, valószínűleg megmentett néhány életet a PIRA-ban. Egyébként nem sok dolgunk van velük, legalábbis olyan nem, ami magát közvetlenül is érintené. – Ez jó felvezetés volt Jack következő kérdéséhez. – Akkor hát egészen pontosan mi is lesz itt az én dolgom, Sir Basil? – James nem mondta el? – kérdezte Charleston. – Nem nagyon. Állítólag szereti a meglepetéseket. – Nos, az Egyesített Munkacsoport főként szovjet barátainkra fókuszál. Van néhány remek informátorunk, ahogyan maguknak is. Az alapötlet az, hogy ha megosztanánk az információkat, mindannyian tisztábban láthatnánk a helyzetet. – Az információkat? Vagyis nem az informátorokat – figyelte meg Ryan. Charleston elmosolyodott. – Azokat védeni kell, mint tudja. Jack nagyon is tudta: szinte semmit nem tudott a CIA informátorairól. Azok képezték az ügynökség legszigorúbban őrzött titkait, és ez minden bizonnyal itt is így volt. Az informátorok hús-vér emberek voltak, és a legapróbb baklövés is az életükbe kerülhetett. A hírszerző ügynökségek számára az informátortól megszerezhető információ mindig fontosabb volt, mint maga a fedőnév mögött megbújó személy, de elkerülhetetlen volt, hogy egy idő után emberként gondoljanak rá, és aggódni kezdjenek gyarlóságai miatt. Ami a leggyakrabban az ivást jelentette, főleg az oroszok esetében. Az átlag oroszt az Államokban simán idült alkoholistának nyilvánították volna. – Az nem lehet gond, uram. Nem ismerem a szovjet CIA-informátorok személyazonosságát. Egyikét sem – tette hozzá hangsúlyosan Ryan. Ez nem volt teljesen igaz. Azt valóban nem kötötték az orrára, hogy kik dolgoznak nekik, de sok mindent meg lehetett tudni valakiről abból, hogy milyen jelentéseket írt, hogyan idézett másokat stb., és Ryan mindig figyelt ezekre a dolgokra is. Izgalmas elmejáték volt – az elemzők számára pedig munka –, és időnként érdekes reakciókat lehetett kiváltani vele Ritterből. A műveleti igazgató mindig leállította Ryant, ha hangosan morfondírozott, de a pislogása mindig elárulta, ha valami lényegesre tapintott rá. Nos, végtére is éppen az elemzőkészségéért

bérelték fel, gondolta Ryan. – A tengernagyot azonban nagyon érdekelné valami, uram. – És mi lenne az? – kérdezte a főigazgató. – Lengyelország. Meglehetősen zűrzavaros a helyzet odaát. A kérdés az, meddig fognak elmenni, és milyen következményekre számíthatunk. – Ez minket is érdekel, Jack – bólogatott tűnődve egy sort. Ahogyan a Fleet Street riportereit is érdekelte, márpedig nekik is remek informátoraik voltak. – James mit gondol erről? – Mindkettőnket a harmincas évek eseményeire emlékezteti. – Ryan hátradőlt a székben. – Az Egyesült Járműipari Munkások. Ford gengsztereket bérelt fel, hogy megfélemlítse a szakszervezeti vezetőket. Emlékszem a fényképekre… Hogy is hívták? Walter Reuther? Azt hiszem. Az akkori Life magazinban jelentek meg a képek. A gengszterek vele és néhány emberével beszélgettek. Az első néhány képen még csak vicsorogtak egymásra, ahogy a kocsmában szoktak, mielőtt felgyurik az ingujjat, aztán elszabadult a pokol. Felmerül az emberben a kérdés: hogy lehettek ekkora barmok a Ford vezetői? Nem elég, hogy a riporterek szeme láttára történt, hanem ráadásul a fotóriporterek kamerái előtt! – A nyilvánosság ereje. Nagyon is létező erő, és a modern technika csak még félelmetesebbé tette. Ez az, ami a vasfüggönyön túli barátainkat aggasztja. Ez a CNN hírhálózat, amit maguk a tengerentúlon mostanában izzítottak be. Világformáló tényező lehet belőle, és ezt komolyan mondom. Az információt egyébként sem lehet megrekeszteni, ahogy az áradó folyót sem. Már a szóbeszéd is elég ahhoz, hogy elinduljon az “erózió”… – Egy fénykép pedig ezer szóval is felér, nem igaz? – Azon töröm a fejem, ki mondta ezt. Bárki is volt, okos ember lehetett. A mozgóképpel hasonló a helyzet. – Azt hiszem, mi már ezt használjuk… – Azért ne becsülje le a “hagyományos” módszereket sem. Az újságíróktól sok mindent megtudhat az ember egy korsó sör mellett. Nagyon hálásak tudnak lenni, ha nekik is elejt néha egy-két információmorzsát az ember. – Langleyben gyűlölik a sajtót, Sir Basil. És ezt szó szerint kell érteni. – Elég nagy baj, ugyanakkor az is igaz, hogy mi itt sokkal jobban kordában tudjuk tartani a sajtót, mint maguk. De azért, ha nagyon akarják, maguk is ki tudják cselezni őket, nem igaz? – Még soha nem próbáltam. Greer tengernagy szerint annyira biztonságos egy riporterrel beszélgetni, mint keringőt lejteni egy rottweilerrel. Nem tudhatod, hogy a végén az arcodat fogja végignyalni, vagy inkább a torkodat tépi ki. – Pedig nagyon derék állatok. Csak megfelelően kell idomítani őket… A britek és az ő kutyáik, merengett Ryan. Jobban szeretik a háziállataikat, mint a gyerekeiket. Nem rajongott a nagy testű kutyákért. A labrador – mint Ernie –, az más volt. A labrador gyengéd, hűséges állat. Sallynek máris nagyon hiányzott. – És magának mi a véleménye a lengyelországi helyzetről, Jack? – Én úgy gondolom, hogy a leves addig fog fortyogni, míg a fedő félre nem csúszik. Márpedig ha kifut, akkor nagyon csúnya dolgok történhetnek. A lengyelek egyáltalán nem rajonganak a kommunizmusért. A hadseregükben máig vannak tábori lelkészek, a vidékiek gyakorlatilag farmerként élnek, önállóan kereskedve terményeikkel és húsáruikkal. A legnépszerűbb tévéműsoruk a Kojak. Az állami

tévé úgy próbálja elcsábítani a népet a templomokból, hogy vasárnap délelőtt sugározza. Ez két dolgot is jelent egyszerre: egyrészt azt, hogy az embereknek tetszik az amerikai kultúra, másrészt pedig azt, hogy a kormány még mindig tart a katolikus egyháztól. A lengyel kormány ingatag lábakon áll, s ezzel ők is tisztában vannak. Az, hogy engednek egy kis mozgásteret a polgáraiknak, okos dolog, de hosszú távon ez sem segít. A fő problémájuk az, hogy egy igazságtalan rendszert működtetnek, azt pedig csak ideig-óráig lehet. Az ilyen rendszerek, bármennyire is szilárdnak tűnjenek, belülről rohadnak. Charleston tűnődve bólintott. – Három nappal ezelőtt tájékoztattam a miniszterelnököt Chequersben. Nagyjából ugyanezt mondtam neki. – A főigazgató habozott egy pillanatig, aztán döntött. Leemelt egy aktát az asztalán tornyosuló kupacról, és odaadta Ryannek. SZIGORÚAN TITKOS, olvasta Jack a borítón. Nos, gondolta, elkezdődött. Belecsöppentél a sűrűjébe. Sok sikert! Csak nehogy belefulladj. Belelapozott. Az informátor egy bizonyos WREN volt, kétségkívül lengyel, és a jelentéséből ítélve magas pozícióban. És amit írt… – A fenébe – morogta Ryan. – Mennyire megbízható? – Nagyon. Öt-öt. – Ezalatt azt értette, hogy az informátor ötös volt az ötös skálán megbízhatóság szempontjából. – Gondolom, maga katolikus, Jack. – Természetesen tudta, csak hát angol volt. – Gimnázium a jezsuitáknál, Boston College és Georgetown, meg az apácák a Saint Matthew’sban. Ennél katolikusabb már nem is lehetnék. – Mi a véleménye az új pápáról? – Az első nem olasz négy évszázad, vagy még annál is régebb óta. Ez csak jelent valamit. Amikor meghallottam, hogy az új pápa lengyel, azt hittem, a varsói Wiszynski bíborost választották meg. Zseniális fickó, és ravasz, mint egy róka. A másikról viszont semmit nem tudtam, de mint azóta olvastam róla, nagyon szolid polgár. Jó lelkész, jó adminisztrátor, és a politikához is ügyesen viszonyul… – Ryan szünetet tartott. Úgy beszélt az egyházfőről, mint egy választásra készülő politikusról. A pápa azonban lényegesen több volt ennél: egy olyan embernek kellett lennie, akinek a hitét semmi nem ingathatja meg; egy ember, akinek a golyó nem veszélyt jelent, hanem megváltást, az útlevelet Isten színe elé; egy olyan ember, akinek minden tettét Isten jelenléte hatja át. És aki, mellesleg, azt az egyházat irányítja, melynek ő is tagja. – Ha valóban ő írta a levelet, Sir Basil, akkor nem blöfföl. Mikor kézbesítették? – Legfeljebb négy napja. Az emberünk szabályt szegett azzal, hogy ilyen gyorsan továbbküldte nekünk, de mint láthatja, nem ok nélkül. Isten hozott Londonban, Jack. Máris nyakig benne a sűrűben, mégpedig egy jó nagy üstben, mint az, amit a kannibálok használnak a rajzfilmekben. – Gondolom, Moszkva is megkapta már. – Az emberünk szerint igen. Nos, Sir John, maga szerint mit fog lépni erre iván? – A kérdéssel Sir Basil gyakorlatilag begyújtotta a tüzet Jack üstje alatt. – Ez egy nagyon összetett kérdés – tért ki a válasz elől Ryan. – Valamit pedig lépni fog – szegezte rá a tekintetét Charleston. – Nem fog tetszeni neki – adta meg magát Jack. – Fenyegetésnek fogják venni. A kérdés csak az, hogy mennyire komoly fenyegetésnek. Sztálin lehet, hogy csak röhögne rajta… vagy nem. Végtére is ha valaki paranoiás volt, akkor ő

igen. – Ryan kinézett az ablakon. A szél egy esőfelhőt terelgetett maga előtt. – Nem, Sztálin biztosan nem hagyta volna válasz nélkül. – Gondolja? Jack tudta, hogy Charleston most vizsgáztatja. Úgy érezte magát, mint amikor a doktoriját kellett megvédenie a Georgetownon Tim Riley atya fürge észjárása és döfködő kérdései ellenében. Sir Basil sokkal civilizáltabban csinálta, mint a csípős nyelvű lelkész, de ez a vizsga sem ígérkezett könnyűnek. – Leo Trockij sem jelentett veszélyt számára. Sztálin azonban paranoiás volt, hát megölette. Puszta aljasságból. Személyes döntés volt. Sztálin ellenségeket kreált magának, aztán végzett velük. A mostani szovjet vezetés azonban nem merné megtenni ezt. Charleston az ablakon át a Westminster hídra mutatott. – Fiam, az oroszoknak ahhoz is volt bátorságuk, hogy azon a hídon megöljenek valakit, röpke öt évvel ezelőtt. – És meg is kapták érte a magukét – emlékeztette Ryan a főigazgatót. A britek kiderítették, hogy mi okozta az áldozat halálát, és nem konyhakés végzett vele. – Gondolja, hogy álmatlan éjszakákat okozott nekik az incidens? Én nem – biztosította C. – Lehet, de attól még tény, hogy az utóbbi időben nem fordult elő hasonló eset. Legalábbis olyan nem, amiről én tudok. – Nyugaton nem, de otthon igen. Márpedig Lengyelországban nagyon is otthon érzik magukat. – A pápa viszont Rómában él, jóval a befolyási övezetükön kívül. Inkább az a kérdés, hogy mennyire félnek a következményektől. Tim Riley atya azt mondta egyszer a Georgetownon: soha ne felejtsük el, hogy a háborúkat mindig a másoktól való félelem robbantja ki. Az oroszok félnek a háborútól, de még jobban félnek attól, hogy mi lesz, ha nem ők lesznek azok, akik elkezdik. A reakciójuk tehát azon múlik, hogy mennyire komolynak tekintik a fenyegetést, és mennyire elszántnak tartják a pápát. Utóbbi nem kérdéses: a pápa merész, karakteres jellem, és hatalmas támogatói tábora van. A fenyegetés tehát valós. Azt azonban, hogy mennyire veszélyes számukra, azt ők fogják eldönteni… – Folytassa – kérte a főigazgató. – Ha elég okosak ahhoz, hogy helyesen mérjék fel… Nos, akkor az ő helyükben én is aggódnék, sőt talán egy picit még félnék is. Annak ellenére, hogy a Szovjetunió egy szuperhatalom, Amerika méltó ellenfele és a többi, a vezetői a lelkűk mélyén tudják, hogy a kormányuk legitim módon működik. Kissinger szép előadást tartott erről a Georgetownon. – Jack hátradőlt, és behunyta a szemét, hogy felidézze magában. – A végén mondott valami nagyon érdekeset az orosz vezetők mentalitásáról. Brezsnyev körbevezette abban a hivatali épületben, valahol a Kreml környékén, ahová Nixont várták az utolsó csúcstalálkozójára, és leemelgette a ponyvát a szobrokról, hogy megmutassa, milyen alaposan megtakarították őket a látogatás tiszteletére. Miért, az isten szerelmére, kérdeztem akkor magamtól. Hiszen tudjuk, hogy vannak takarítóik stb. Miért kell külön demonstrálni ezt Henrynek? Hogy miért? Mert kisebbségi érzésük van, és mert bizonytalanság gyötri őket. Folyton azt halljuk róluk, hogy tíz láb magasak, de én ezt nem hiszem, és minél többet megtudok róluk, annál kevésbé tartom őket nagyszerűnek. A tengernaggyal alaposan megvitattuk ezt az utóbbi két hónapban.

Hatalmas hadseregük van. A hírszerzésük elsőrangú. Nagyok. Csúnya nagy medvék, ahogy Muhammad Ali szokta mondani. De ne felejtsük el, hogy Ali kétszer is megverte a medvét! Visszatérve a kérdésére, igen, uram, ez a levél alaposan beléjük fogja rakni a frászt. Hogy miként reagálnak majd? – Ryan vállat vont. – Lehet, hogy tenni fognak valamit, de egyelőre túl kevés adatunk van ahhoz, hogy erről többet mondhassak. Ha úgy döntenek, hogy megnyomják azt a bizonyos gombot, vajon időben értesülünk-e róla? Charleston már várta, mikor fordítja ellene Ryan a saját fegyverét. – Reméljük, hogy igen, de ki tudhatja? – A Langleyben eltöltött egy év alatt az a benyomásom támadt, hogy bizonyos témákat illetően sokat tudunk az oroszokról, de nem elég széles spektrumban, más esetekben pedig éppen fordítva, keveset, de átfogó jelleggel. Még mindig nem találkoztam olyan elemzővel, aki ne lett volna bizonytalan, ha mondania kellett róluk valamit. Ha pedig mégis akadtak magabiztos személyek, azokról kiderült, hogy az elemzéseik nem megbízhatóak, én legalábbis így éreztem. Ez tökéletesen tükröződik a gazdaságukról alkotott képünkön… – James ebbe is hagyta belefolyni? – kérdezte meglepetten Basil. – A tengernagy körbejáratta velem az ügynökséget az első néhány hónapban. Az első diplomámat gazdaságtanból szereztem a Boston College-ban. A könyvelői vizsgát azelőtt tettem le, hogy bevonultam volna a tengerészgyalogsághoz. Miután leszereltem, alkuszként kerestem a kenyeremet, meglehetős sikerrel. A doktori és a tanítás csak ezután következett. – Megkérdezhetem, mennyit keresett a Wall Streeten? – A Merrill Lynchnél? Olyan hat-hét milliót. Nagy részét a Chicago and Northwestern Railroadnak köszönhetően. Mariótól, az anyai nagybátyámtól hallottam, hogy a munkások meg akarják vásárolni a részvényeket, hogy újra nyereségessé tegyék a vasutat. Utánanéztem a dolognak, és ígéretesnek találtam. Huszonhárom az egyhez fizetett a befektetésem után. Többet is belefektethettem volna, de a Merrill Lynchnél arra tanítottak, hogy ne legyek telhetetlen. Egyébként nem New Yorkban dolgoztam, hanem a baltimore-i irodájukban. A pénzem most is részvényekben tartom. Sose tudhatja az ember, mikor jön egy kedvező alkalom, és hobbinak sem utolsó. – Valóban. Ha valami ígéretes befektetési lehetőség kínálkozik, ne felejtsen el szólni. – Rendben. A tanácsadásért nem kell fizetnie, de garanciát se vállalok – nevetett fel Ryan. – Sajnos, nem ismerem a szó jelentését. Ebben a szakmában nem. Az orosz csapatunkhoz fogom beosztani magát Simon Harding mellé. Oxfordban végzett, orosz irodalomból doktorált. Mindenhez hozzáférhet, amihez ő, az informátorok adatait kivéve. – Ha lehetne se akarnám tudni őket, Sir Basil. Nincs szükségem rá, és csak álmatlan éjszakákat okozna. Én megelégszem a nyersanyaggal. Szeretek elbogarászni rajta. Okos fickó ez a Harding? – kérdezte ártatlan képpel Ryan. – Nagyon. Bizonyára már volt dolga a munkájával. Ő készítette Jurij Andropov jellemzését két évvel ezelőtt. – Olvastam. Igen, az szép munka volt. Azt hittem, agyzsugorító. – Hallgatott pszichológiát, de nem eleget ahhoz, hogy végzettséget is

szerezzen belőle. Simon okos fickó. A felesége művész. Festőnő, imádni való hölgy. – Beszélhetnék vele most? – Miért is ne? Nekem még úgyis dolgom van. Jöjjön, elkísérem. Nem kellett messzire menniük. Az új irodája szintén a felső szinten volt, ami meglepte Ryant. Langleyben évekbe telt feljutni a hatodik emeletre, s az utat véres hullák szegélyezték. Valaki itt nagyon okosnak tarthat, gondolta Jack. Maga az iroda nem volt egy nagy szám. Két ablaka egy sor meghatározhatatlan rendeltetésű, alacsony téglaépületre nézett. Harding negyven körüli, sápadt, szőke férfi volt kigombolt mellényben, szürke nyakkendővel. Az asztala tele volt csíkos ragasztószalaggal – a titkosított anyag univerzális megkülönböztető jelzésével – keretezett aktákkal. – Ön bizonyára Sir John – tette le rózsafa pipáját Harding. – Jack – javította ki Ryan. – Az asszony nem szereti, ha lovagnak képzelem magam. Különben sincs lovam meg páncélingem. – Jack kezet rázott a kollégával. Hardingnak apró, kisfiús keze volt, porcelánkék szeme azonban érett gondolkodásról árulkodott. – Vegye a szárnyai alá, Simon – kérte Sir Basil, és magukra hagyta őket. Már behelyeztek egy forgószéket egy gyanúsan tiszta asztal mögé; Jack rögtön ki is próbálta. A szoba egy kissé zsúfolt lesz, ha ő is beköltözik, de nem vészesen. A telefon alól nem hiányzott a rejtjelező készülék. Ryan remélte, lesz annyira jó, mint az, amit Langleyben használtak. A cheltenhami GCHQ* szorosan együttműködött az NSA-val, így előfordulhatott, hogy a számára szokatlan műanyag doboz ugyanazt a berendezést rejtette. Azért nem szabad elfelejtenie, hogy egy idegen országban van, emlékeztette magát. Ami nem lesz túl nehéz. Az emberek annyira másképp beszéltek itt, e helyett szinte mindent hosszú á-val ejtettek, mintha ásítani akarnának, bár az amerikai filmek és a globális tévécsatornák hatása tagadhatatlanul az amerikai angol felé erodálta az anyaország nyelvét. – Beszélt Bas a pápáról? – kérdezte Simon. – Igen. Az a levél egy időzített bomba. Azt akarta tudni, hogy szerintem hogyan fognak reagálni az oroszok. – Erre mindannyian kíváncsiak vagyunk, Jack. És mit mondott neki? – Dióhéjban azt, hogy ha Sztálin lenne a helyükben, akkor nem habozna megrövidíteni a pápa életét, bármekkora kockázatot jelentsen is az. – Az igaz, hogy a Politbüró kivénhedt tagjai nagyon óvatosak, de Andropov felemelkedőben van, és ő nem az a habozós fajta. Jack visszaült a székébe. – A feleségem barátai a Hopkinsból jártak odaát pár évvel ezelőtt. Mihail Szuszlovnak diabetikus retinopátiája volt, ráadásul súlyos rövidlátásban is szenvedett. Azért mentek, hogy megműtsék, és megtanítsák a módszert néhány orosz kollégájuknak. Cathy akkor még csak rezidens volt, Bernie Katz azonban a csapattal tartott. Most ő a Wilmer igazgatója. Szuperszemsebész és remek fickó. Az ügynökség meginterjúvolta, amikor hazatértek. Látta a dokumentumot? Harding tekintete felcsillant. – Nem. Van benne valami érdekes? – Egyvalamit alaposan megtanul az ember, ha orvos a felesége: azt, hogy

félelmetesen jó emberismerők. Az emberek egyébként is szívesen megnyílnak az orvos előtt, és mint mondtam, ők olyan dolgokat is meglátnak a páciensben, amit mi nem. Azt mondták, Szuszlov okos, jól nevelt ember, de a barátságos külső alatt egy olyan alak rejtőzik, akinek nem mernél pisztolyt adni a kezébe. Nagyon nem tetszett neki, hogy az amerikaiak segítségére szorult, még kevésbé, hogy az oroszok nem tudták elvégezni a műtétet, de igyekezett leplezni ezt, és olyan vendéglátásban részesítette az orvosainkat, hogy azoknak az álluk is leesett. Tehát nem félbarbárok, mint ahogy azt Bernie elképzelte magának. Ő egyébként lengyel zsidó származású, és ugye egy időben a lengyelek a cári Oroszország alá tartoztak. Akarja, hogy átkéressem az aktát? Harding gyufát tartott a pipája fölé. – Igen, szívesen elolvasnám. Tudja, az oroszok nagyon furcsa népség. Bizonyos értelemben csodálatosan műveltek. Gyakorlatilag már csak Oroszország az egyetlen hely a világon, ahol az ember a versírásból is megélhet. Nagyra tartják a költőiket, és ezért csodálom őket, de ugyanakkor… Emlékszem, volt egy írójuk, aki többet élt, mint azt elvárták volna tőle. Még így is a Gulagban végezte. Ez a baj velük. A civilizációjukat szögesdrót korlátozza. – Maga beszéli a nyelvüket? Nekem sehogy se sikerült megtanulnom. A brit elemző bólintott. – Csodálatos nyelv, mintha egyenesen az irodalom kedvéért alkották volna. Az attikai göröghöz hasonlíthatnám. Valósággal adja magát a versíráshoz, de a barbarizmus számára is olyan erőforrásokat rejteget, hogy az ember ereiben megfagy a vér. Bizonyos értelemben kiszámítható emberek, különösen a politikai döntéseiket illetően. Ami miatt kiszámíthatatlanok, az a dogmatikus politikai szemléletük és az óvatosságuk közti állandó harc. Szuszlov barátunk súlyos beteg, szívproblémákkal küszködik, gondolom, a cukorbetegségéből eredően, ezért érdemes a figyelmünket a mögötte álló Mihail Jevgenyijevics Alekszandrovra irányítani. Megrögzött marxista, Lavrentyij Berija erkölcsével. Szívből gyűlöli a nyugatiakat. Nem lepne meg, ha azt tanácsolta volna Szuszlovnak, régi barátjának, hogy inkább a vakságot fogadja el, mint az amerikaiak segítségét. És hogy ez a Katz zsidó? Nem hiszem, hogy az segített volna bármiben is. Ha Szuszlov eltávozik az élők sorából, amire az állapotát tekintve néhány hónapon belül valószínűleg sor fog kerülni, akkor elkerülhetetlenül Alekszandrov lesz a Politbüró új ideológusa. Támogatni fogja Jurij Vlagyimirovicsot mindenben, amit tenni akar, akár egy pápa elleni merényletben is. – Gondolja, hogy képesek rá? – kérdezte Jack. – Igen. Valószínűleg. – Értem. Langleyben már megkapták ezt a levelet? Harding igent intett a fejével. – Az állomásfőnökük ma vitte el. Lehet, hogy más úton is befutott volna magukhoz, de ez elég fajsúlyos ügy ahhoz, hogy ne kockáztassunk. – Egyetértek. Tudja – merengett Ryan –, ha iván elmerészkedik odáig, akkor súlyos árat fog fizetni érte. – Lehet, de ők egészen másképp látják a dolgokat, mint mi, Jack. – Tudom. Nehéz az ő fejükkel gondolkodni. – Időbe telik, mire belejön az ember – értett vele egyet Simon. – A verseik olvasása segít? – tűnődött Ryan. Nem igazán ismerte az orosz

költészetet, s azt a keveset is fordításokból, ami azért nem az igazi. Harding megingatta a fejét. – Nem igazán. Sokan így fejezik ki a tiltakozásukat. Persze burkolt formában, hogy azért a korlátoltabb olvasók is találjanak élveznivalót a lírai módon lefestett lányka alakjában, anélkül hogy szemet szúrna nekik a sorok közül ordító szólásszabadság utáni vágy. A KGB-nél bizonyára egy egész részleg elemzi a verseket rejtett politikai tartalom után kutatva, a versünk morbid módon mégsem ezért fog tiltólistára kerülni, hanem azért, mert a Politbüró valamelyik tagja szerint a szexuális tartalom túlságosan explicit. Egy rakás prűd vénember… Milyen kár, hogy ez az egyetlen “erényük”. – Nos, az aligha róható fel nekik, hogy nem adták áldásukat a Debbie Does Dallasra* – somolygott Ryan. Harding majdnem lenyelte a pipáját. – Valóban. Nem éppen egy Lear király, nem igaz? Nem, ők Tolsztojt, Csehovot és Paszternakot adták az emberiségnek. Jack egyiket sem olvasta még, de nem ez volt a megfelelő alkalom arra, hogy ezt be is vallja. – Mit mondott? – hördült fel Alekszandrov. A körülményekhez képest egészen visszafogott, gondolta Andropov. – A levél és a fordítása – adta át a dokumentumokat. A jövendőbeli főideológus figyelmesen végigolvasta a levelet. Az egy dolog volt, hogy felhúzták vele, de nem akart kapkodni. Andropov közben rágyújtott egy Marlboróra. A vendége hozzá sem nyúlt a vodkájához, állapította meg. – Egyre ambiciózusabb ez a szent ember – tette le Alekszandrov a papírt a dohányzóasztalra. – Ebben egyetértünk – jegyezte meg Jurij. – Ez tényleg sérthetetlennek hiszi magát? Vagy képtelen felfogni, hogy milyen következményekkel járhat egy ilyen fenyegetés? – A szakértőim szerint komolyan gondolja, és nem, nem fél a következményektől. – Ha mártíromságra vágyik, talán segítenünk kellene neki… – sziszegte hátborzongató hangon. A gond az ideológusokkal az, gondolta Andropov, hogy valahogy mindig elmulasztják figyelembe venni a lehetőségeket a döntéseiknél. Pedig a valóság nem éppen egy elhanyagolható tényező. – Ez nem olyan egyszerű, Mihail Jevgenyijevics. Egy ilyen lépésnek politikai következményei lennének. – De nem komolyak, Jurij. Nem komolyak – ismételte magát Alekszandrov. – Abban viszont egyetértek, hogy mielőtt megtennénk a szükséges ellenlépéseket, alaposan meg kell rágnunk a dolgot. – Szuszlov elvtársnak mi a véleménye? Konzultált vele? – Misa nagyon beteg – felelte Alekszandrov. Sokat köszönhetett beteg főnökének, mégse látszott rajta, hogy szomorúsággal töltené el annak állapota. – Attól tartok, már nem sok van neki hátra. Ez nem okozott meglepetést Andropovnak. Elég volt ránézni Szuszlovra a

Politbüró ülésein. Arcáról valósággal ordított a kétségbeesés. Ő is tisztában volt vele, hogy a napjai meg vannak számlálva. Jobbá akarta tenni a világot, mielőtt távozik belőle, de be kellett látnia, hogy ez meghaladja az erejét. Vajon i felfogta legalább most, az utolsó percekben, hogy a marxizmus-leninizmus zsákutca? Andropov már öt évvel ezelőtt rádöbbent, de persze nem hangoztatta. Ilyesmiről az ember nem beszélhetett a Kreml falain belül. Főleg Alekszandrowal nem. – Jól szolgálta a közös célt hosszú évtizedeken át. Ha igaz, amit mond, hiányozni fog – hajtott térdet a KGB elnöke a marxizmus és papjai oltára előtt. – Úgy van – bólogatott Alekszandrov, magára öltve az ilyenkor elvárt komor maszkot. A Politbüró minden tagja így viselkedett, ha szóba került Szuszlov. Nem azért, mert őszintén sajnálták, hanem mert ezt várták el tőlük. Jurij Vlagyimirovics kíváncsi volt, mivel fog előrukkolni a vendége. Szüksége volt az ideológus támogatására, annak pedig – talán még inkább, mint neki – az ő támogatására. Mihail Jevgenyijevics nem bírt elég személyes hatalommal ahhoz, hogy a szovjet kommunista párt főtitkárává választathassa magát. Tisztelték elméleti tudásáért és a hivatalos vallássá kövült marxizmus-leninizmus iránti elkötelezettségéért, de a Politbüró tagjai közül senki nem tartotta alkalmasnak a vezető posztjára. A segítsége azonban létfontosságú volt bárki számára, aki erre a pozícióra vágyott. Mint a középkorban, amikor a legidősebb fiúból földesúr lett, a második fiúból pedig a hozzá tartozó egyházkerület püspöke, Alekszandrovnak – akárcsak annak idején Szuszlovnak – kellett biztosítania a szellemi támogatást a nála nagyobb hatalomra emelkedéséhez. A kölcsönös függés és ellenőrzés rendszere megmaradt, csak jóval személytelenebb volt, mint annak idején. – Nyilvánvalóan ön fogja elfoglalni a helyét, ha eljön az ideje – mondta Andropov, jelezve, hogy szövetséget ajánl. Alekszandrov úgy tett, mintha zavarba hozta volna a kérdés. – Sok derék kolléga szolgál a párttitkárságon rajtam kívül. Az Állambiztonsági Bizottság elnöke lekicsinylően legyintett. – Ön a rangidős, és ön a legmegbízhatóbb. – Amivel Alekszandrov is tisztában volt. – Nagyon kedves öntől, Jurij. Nos, akkor hát mit tegyünk ezzel az őrült lengyellel? Tehát ez az ára, gondolta Andropov. Ha azt akarja, hogy Alekszandrov támogassa a főtitkársághoz vezető úton, be kell keményítenie. Valami olyat kell megtennie, amit már úgyis fontolóra vett. Végeredményben nem is adja magát olyan drágán ez az Alekszandrov, nem igaz? – Egy ilyen művelet – mondta tárgyilagos hangon –, még számunkra sem rutinfeladat. Gondosan meg kell tervezni, a legnagyobb óvatossággal és alapossággal előkészíteni, ráadásul a Politbürónak is áldását kell adnia rá. – Ön valamit forgat a fejében… – Sok mindent forgatok a fejemben, de az álmodozás és a végrehajtható terv nagyon messze állnak egymástól. Ahhoz, hogy egyáltalán elkezdhessünk tervezgetni, előbb meg kell vizsgálnunk a lehetőségeinket. Egyáltalán van-e reális lehetőség arra, hogy végrehajtsuk? Egyszerre mindig csak egy lépést – mondta Andropov. – És még akkor sincs garantálva semmi. Ez nem egy filmforgatás. A való világ, Misa, sokkal bonyolultabb. – Ennél burkoltabban nem is kérhette volna Alekszandrovot, hogy maradjon meg az elméleteinél, és ne akarja beleártani

magát a véres valóságba. – Nos, ön jó párttag. Tudja, mi forog kockán – adta a vendéglátója tudtára Alekszandrov a párttitkárság akaratát. Mihail Jevgenyijevics számára a párt és a hite maga volt az állam, a KGB pedig nem más, mint a párt kardja és pajzsa. Különös módon, döbbent rá Andropov, a pápa is ugyanezt gondolja a vallásáról és a világnézetéről. Az a hit azonban, szigorúan véve, mégsem ideológia, nem igaz? Bár ebben az esetben akár annak is tekinthető, gondolta Jurij Vlagyimirovics. – Az embereim körültekintően fognak eljárni. A lehetetlenre mi sem vagyunk képesek, Misa, de… – De mi lehet lehetetlen a KGB-nek? – vágta rá diadalittasan Alekszandrov. Veszélyes kérdés volt, sokkal veszélyesebb, mint gondolta. Mennyire egyformák, gondolta a KGB elnöke. Alekszandrov olyan eszmékben hisz, melyek létjogosultságát még nem sikerült igazolni – és közben egy olyan ember halálát kívánja, aki nem tud bizonyítékkal szolgálni hite alapját illetően. Különös egy állapot. Rettegnek egymás ideológiájától, ezért támadnak. De mitől félnek? Mitől fél Karol? A haláltól nem, az biztos. A Varsónak írt levele ezt sugallja. Mintha egyenesen sóvárogna a halál után. Mintha mártír akarna lenni. Miért akarhat bárki is mártír lenni?, tűnődött a KGB elnöke. Mert ezt akarja fegyverként használni az ellenséggel szemben. Andropov nem kételkedett benne, hogy a pápa ellenségnek tekinti Oroszországot és a kommunizmust. Az egyiket a származása, a másikat a hite miatt. De vajon fél az ellenségtől? Nem, valószínűleg nem, felelte magának. Ez pedig megnehezítette a feladatát. A félelem az ügynökség egyik legfőbb szövetségese volt, a hatalmuk forrása. De ha valaki nem fél, hogyan lehetne hatni rá? Ha nem tudsz hatni rá, még mindig megölheted. Végül is ki emlékszik még Leo Trockijra? – Kevés lehetetlen dolog van. Inkább bonyolult – értett egyet megkésve. – Tehát utánanéznek a lehetőségeknek? Alekszandrov óvatosan bólintott. – Igen, még holnap reggel. A folyamat elkezdődött.

3. fejezet FELDERÍTÉS

– Nos, jack elfoglalta a posztját Londonban – közölte Greer a hatodik emeleten dolgozó kollégákkal. – Örömmel hallom – válaszolta Bob Ritter. – Gondolja, hogy tudni is fogja, mit kezdjen vele? – Mi a baja Ryannel, Bob? – kérdezte a hírszerzési igazgató. – A maga szöszke fiacskája túl gyorsan kapaszkodik felfelé a létrán. Egy nap még leesik róla, és abból nagy baj lesz. – Talán csináljak belőle egy újabb szürke aktakukacot? – Nem ez volt az első eset, hogy Ritter zúgolódott a hírszerzési igazgatóság mérete és ebből következő hatalma miatt. – A maga műhelyében is akad jó néhány törtető fiatal, Bob. Ebben a fiúban nagyszerű képességek rejlenek, és hagyni fogom, hogy kibontakoztassa őket. – Már hallom is a csattanást – dünnyögte a műveleti igazgató. – Szóval, melyik drágakövünket akarja átadni a brit rokonoknak? – Nem kért semmi különöset. Csak azt a jelentést, amit a Johns Hopkins orvosai írtak Mihail Szuszlovról. – Még nincs meg nekik? – kérdezte meglepetten Moore. Nem mintha olyan fontos anyag lett volna. – Szerintem eszükbe se jutott, hogy elkérjék. Végül is, az állapotát látva, Szuszlov már nem sokáig fog lábatlankodni. A CIA-nak több módszere is volt a rangidős szovjet vezetők egészségi állapotának megállapítására. Leggyakrabban fényképeket használtak, vagy ha lehetett, filmfelvételeket, amelyeket orvosokkal – gyakran híres egyetemi professzorokkal – értékeltettek ki. Nem volt szabályos “vizsgálat”, de jobb volt a semminél. A moszkvai nagykövet is a segítségükre volt ebben. Valahányszor a Kremlben járt, gondosan lejegyzett és továbbított mindent, amit ott látott és tapasztalt, még ha az jelentéktelen apróságnak is tűnt. Az ügynökség fáradhatatlanul lobbizott annak érdekében, hogy orvosi végzettségű nagykövetet küldjenek a Szovjetunióba, de ez sohasem történt meg. Viszont annál gyakrabban fordult elő, hogy a műveleti igazgatóság embereinek idegen államférfiak vizeletét kellett begyűjteniük – az ugyanis kiváló vizsgálati anyag volt. Ehhez egészen egyedi vízelvezetési megoldást kellett alkalmazni a Blair House-ban – ez a Fehér Házzal átellenben volt, általában itt szálltak meg a látogatóba érkező külföldi méltóságok –, és betöréseket kellett végrehajtani különböző orvosi rendelőkben világszerte. A pletyka is hasznos információforrásnak bizonyult – különösen a szovjetek esetében –, hiszen ha egy államférfi egészségügyi problémákkal

küszködik, az elkerülhetetlenül befolyással van mind a gondolkodására, mind a döntéshozatali képességére. Moore, Greer és Ritter gyakran viccelődtek azon, hogy már csak egy jósnő hiányzik az üveggömbjével – ugyanis az se szolgáltatott volna kevésbé értékes információkat, mint egyes jól fizetett hírszerző tisztek. A marylandi Fort Meade-ben egy másik művelet is folyt CSILLAGKAPU fedőnéven. Ebben még a jósnőknél is érdekesebb figurákat alkalmaztak, pusztán azért, mert a szovjetek is ezt tették. – Mennyire beteg? – akarta tudni Moore. – Nagyon úgy néz ki, hogy nem fogja megérni a karácsonyt – tájékoztatta Greer. – Akut szívkoszorúér-elégtelenség, azt mondják. Van egy fotónk, amelyen mintha épp egy nitroglicerin-pirulát venne be. Nem jó jel Vörös Miki számára. – Ez volt Szuszlov házon belüli gúnyneve. – És Alekszandrov fogja átvenni a helyét? Nagyszerű – sóhajtott Ritter. – Egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz. Nem is tudom, melyik buzgóbb követője Marx istennek. – Nem lehet mindenki baptista, Robert – mutatott rá Arthur Moore. – Két órával ezelőtt faxolták át Londonból – osztott szét néhány papírlapot Greer. A javát a végére tartogatta. – Fontos lehet – tette hozzá. – Jézusom! – kiáltott fel Bob Ritter, aki többnyelvű gyorsolvasó volt. Moore nem kapkodta el. Ahogyan egy bíró sem teheti, gondolta. Húsz másodperccel később ő is felnyögött: – Te jó ég! A mi informátoraink semmit nem tudtak erről? – Időbe telik, Arthur – felelte a székében fészkelődve Ritter. – Foleyék még be sem rendezkedtek. – Feltételezem, hallani fogunk róla a BÍBOROS-tól. – Ritkán használták a kódnevét. A CIA koronaékszerei közt ő volt a Cullinan-gyémánt. – Ha Usztyinov beszél róla, akkor biztosan. Ha tenni fognak ellene valamit… – Fognak, uraim? – kérdezte a főigazgató. – Az egy percig sem kérdéses, hogy fontolgatják – vágta rá Ritter. – Vakmerő lépés lenne – mondta józan hangon Greer. – Gondolja, hogy őszentsége szándékosan csinálja? Végül is hányan engedhetik meg maguknak, hogy odamenjenek a ketrechez, kinyissák az ajtaját, és grimaszokat vágjanak a tigrisnek? – Holnap be kell számolnom róla az elnöknek. – Moore egy gondolat erejéig elhallgatott. A heti beszámolója másnap reggel tízre volt időzítve. – A pápai nuncius nem tartózkodik a városban, ugye? – Kiderült, hogy a többieknek fogalmuk sincs róla. Még ennek is utána kell néznie. – Mégis, mit mondana neki? – kérdezte Ritter. – Én egészen biztos vagyok benne, hogy a többi római pasas mindent megtett, hogy lebeszélje róla. – James? – Mintha visszarepültünk volna az időben Néró korába. Gyakorlatilag a saját halálával fenyegeti az oroszokat… – Negyven évvel ezelőtt maga is kockára tette az életét, James. – Greer a második világháború idején tengeralattjárón szolgált. Az aranydelfineket néha még most is feltűzte a zakója hajtókájára. – Ahogyan mindenki más is a fedélzeten, Arthur. Viszont egyikünk sem írta ezt meg levélben Tojónak*!

– Tökös fickó, az egyszer biztos – ismerte el Ritter –, de már láttunk ilyet. Dr. King sem hátrált meg soha, emlékeznek? – Pedig a KKK** legalább akkora veszélyt jelentett számára, mint a pápának a KGB – fejezte be a gondolatot Moore. – A reverendások másképp látják a világot. Azt hiszem, erénynek hívják. – Előrehajolt. – Akkor hát mit mondjak az elnöknek, ha kérdezni fog erről? Márpedig a fejemet rá, hogy meg fogja kérdezni! – Nem zárható ki, hogy orosz barátaink úgy döntenek, őszentsége épp eleget élt – válaszolta Ritter. – Durva és veszélyes lépés lenne – tiltakozott Greer. – Egy bizottság nem hozhat ilyen döntést. – Ez a bizottság igen – állította a műveleti igazgató. – Nagy árat fizetnének érte, Bob, és ezt ők is tudják. Ezek az emberek sakkmesterek, nem szerencsejátékosok. – A levél sarokba szorította őket – vágott vissza Ritter. – Arthur, nekem meggyőződésem, hogy a pápa életveszélyben van. – Túl korai ezt mondani – vetette ellen Greer. – Ha belegondolunk, hogy ki irányítja a KGB-t, akkor nem. Andropov a párt embere. Ha hisz valamiben, akkor az a párt, és ha úgy látja, hogy ez félelemmel vagy legalábbis aggodalommal tölti el a Politbüró tagjait, akkor komolyan fontolóra fogja venni. A pápa kesztyűt dobott eléjük, uraim – közölte a műveleti igazgató a többiekkel –, és ők lehet, hogy felveszik. – Volt már ehhez hasonlóra precedens? – kérdezte Moore. – Hogy egy pápa kilátásba helyezte volna a lemondását? Nem emlékszem ilyenre – ismerte el Greer. – Nem is tudom, egyáltalán van-e eljárásuk ilyen esetekre. El kell ismerni, hogy nem akármilyen gesztus a részéről. Kénytelen vagyok azt feltételezni, hogy komolyan gondolja. Nem hiszem, hogy blöfföl. – Szerintem sem – értett vele egyet Moore. – Lojális a népéhez. Nem csoda. Valaha plébános volt. Csecsemőket keresztelt, fiatalokat adott össze. Ismeri azokat az embereket. Számára nem csak egy amorf tömeg. Ő keresztelte és temette őket. Az ő népe. Talán úgy tekint Lengyelországra, mint egykori egyházkörzetére. Hogy kitart mellettük akár az élete árán is? Hát tehetne mást? – Ritter közelebb húzódott az asztalhoz. – Ez nem pusztán személyes bátorság kérdése. Ha nem áll ki mellettük, a katolikus egyház elveszíti a tekintélyét. Nem, emberek, ez komolyan gondolja. Halál komolyan. A kérdés inkább az, hogy mi mit tudunk tenni az ügyben. – Állítsuk le az oroszokat? – gondolkodott hangosan Moore. – Arra nincs esély – felelte Ritter. – Maga is jól tudja, Arthur. Ha ezek egyszer belefognak egy műveletbe, jobban bebiztosítják magukat, mint a maffia. Mennyire jó őszentsége őrsége? – Fogalmam sincs – ismerte el a főigazgató. – Azt tudom, hogy létezik a Svájci Gárda, meg hogy szép egyenruhájuk és alabárdjuk van… Nem harcoltak valamikor? – De igen, azt hiszem – válaszolt Greer. – Egy alkalommal csaknem mindannyian otthagyták a fogukat, amikor valamelyik pápát ki kellett menekíteni a Vatikánból. – Gondolom, most jobbára azzal vannak elfoglalva, hogy fényképeken pózolnak és megmutatják a turistáknak, hol van a vécé – mormogta Ritter. –

Csakhogy ez így sehogy sem stimmel. A pápa túl prominens személyiség ahhoz, hogy ennyivel el legyen intézve a védelme. A Vatikán technikailag egy szuverén állam. Lennie kell valamiféle államapparátusának. Figyelmeztetni kellene őket… – Ezt csak akkor tehetjük meg, ha már van mire figyelmeztetni őket, ez pedig egyelőre nem áll fenn – mutatott rá Greer. – A következményekkel ő maga is tisztában volt, amikor elküldte ezt a levelet. A testőrsége nyilván már most teljes készültségben áll. – Az elnök akkor sem fog megelégedni ennyivel. Többet akar majd tudni, és cselekvési lehetőségeket akar majd látni. Amióta előadta azt a “gonosz birodalma” beszédet, elszabadult a pokol. Ha ezek tényleg csinálnak valamit, akkor az elnök ki fog robbanni, mint a Saint Helens tűzhányója. Majdnem százmillió katolikus van csak itt, Amerikában, és közülük nem egy szavazott rá. James Greert sokkal inkább érdekelte az, mennyire fajulhatnak el az események a legrosszabb esetben. – Uraim, egyelőre egy levél másolata minden, ami a kezünkben van. Még abban sem vagyunk biztosak, hogy Moszkvában már megkapták. A reakciójuknak egyelőre semmi jele. Az mégse lenne okos dolog, ha mi tájékoztatnánk őket, ennélfogva a töküket sem szorongathatjuk meg. A pápával sem közölhetjük, hogy aggódunk érte, ugyanezen okokból. Ha iván reagálni fog, Bob valamelyik embere remélhetően szólni fog nekünk, arról nem beszélve, hogy a Vatikánnak is van saját hírszerzése, nem is akármilyen. Jelen pillanatban tehát mindössze egy érdekes információ birtokában vagyunk, amely hitelesnek látszik, de megerősíteni még nem tudtuk. – Ezzel azt akarja mondani, hogy üljünk és rágjuk a kefét? – kérdezte Moore. – Mi mást tehetnénk, Arthur? Iván nem fogja elkapkodni. Soha nem szokta, ha ilyen fontos ügyről van szó. Bob? – Igen, attól tartok, igaza van – értett vele egyet a műveleti igazgató. – De az elnöknek azért be kell számolni róla. – Ahhoz is túl kevés – figyelmeztette Greer. – Ettől függetlenül azt hiszem, nincs más választásunk. – Annál is inkább, mert ha valami piszkos dolog történik, és ők nem figyelmeztették az elnököt, akkor új állás után nézhetnek. – Ha Moszkvában tényleg lépni akarnak, akkor még időben hallani fogunk róla. – Rendben, akkor ezt fogom mondani neki – bólogatott Moore. Elnök úr, komolyan vizsgáljuk az ügyet. Ez a szöveg általában bevált. Moore áttelefonált a titkárnőjének kávéért. Holnap tízkor tájékoztatja az elnököt az Ovális Irodában, aztán ebéd után összeül a szokásos heti értekezletre a többi szolgálat, a DIA és az NSA vezetőivel. Hátha ott is megtud még valamit. Jobb lett volna fordított sorrendben csinálni, de hát az túl szép lett volna. Az első munkanapja hosszabbra nyúlt, mint amire számított. Ed Foleyt lenyűgözte a moszkvai metró. A dekoratőr ugyanaz az őrült lehetett, aki a Moszkvai Állami Egyetem esküvői tortára emlékeztető műköveit készítette – nagy kedvence lehetett Sztálinnak, akinek az ízlése egy amőbáéval vetekedett –, de ettől eltekintve a tervezői remek munkát végeztek. Még fontosabb volt, hogy zsúfoltsága kiváló lehetőséget jelentett a kapcsolatfelvételre. Ekkora tömegben nem volt nagy kunszt átvenni vagy átadni egy titkos küldeményt. Csak egy kis gyakorlat kellett hozzá, márpedig Edward Francis Foley gondosan ügyelt arra,

hogy mindig formában legyen. Most már biztos volt benne, Mary Pat is imádni fogja Moszkvát. Ugyanazt fogja jelenteni Mary Pat számára, mint neki Disney World. Elég jól beszélt oroszul, Mary Pat azonban irodalmi szinten – a nagyapja térdén tanulta. Ami ugyanakkor nem biztos, hogy előny volt egy alacsony rangú, amerikai követségi alkalmazott felesége számára. A metró tökéletesen megfelelt Ed számára. Az egyik megálló alig néhány háztömbnyire volt a követségtől, a másik pedig gyakorlatilag a házuk előtt. Még a kettes igazgatóság legparanoiásabb árnyéka se találhat semmi gyanúsat abban, hogy metróval jár dolgozni, habár errefelé az amerikaiak nagy autóbolondok hírében állnak. Nem forgatta jobban a nyakát, mint bármelyik turista, de biztos volt benne, hogy valaki ráakaszkodott. Új követségi alkalmazott volt, és az oroszok persze tudni akarták, hogy valójában nem a CIA küldte-e. Úgy döntött, hogy az ártatlan, külföldre szakadt amerikait fogja játszani. Az oroszok aztán vagy beveszik ezt, vagy nem. Ez attól függ, hogy mennyire tapasztalt az árnyéka. Az mindenesetre biztos, hogy legalább két hétig követni fogja. Ez előre bekalkulált kellemetlenség volt. Mary Patet is figyelni fogják, sőt valószínűleg Eddie-t is. Paranoiás egy banda, de végül is érthető, nem igaz? Hiszen végül is azért jött ide, hogy kifürkéssze a legféltettebb titkaikat. Ő volt az új állomásfőnök – a titkos állomásfőnök, mert Bob Ritter kitalálta, hogy a bevett szokással ellentétben titokban kell tartani a szerepét. Az sem volt szokványos eljárás, hogy egy házaspárt küldtek ki a terepre. Ed hosszú éveken át építette a fedőkarrierjét. A New York-i Fordham Egyetemen végzett, aztán beszervezték, és egy alapos FBI-vizsgálatot követően elküldték újságírónak a The New York Timeshoz. Megírt néhány érdekes sztorit, de nem eleget; nem is rúgták ki, viszont gyengéden eltanácsolták, és ő szót fogadott nekik, így lett belőle sajtóattasé a Külügyminisztériumban. Jól fizető, nyugis állás volt, éppen egy ilyen “tehetségtelen” újságíró számára találták ki. A feladata mindössze abból állt, hogy tartania kellett a kapcsolatot a nagy amerikai újságok és tévécsatornák tudósítóival, bejárást biztosítva nekik a nagykövethez és más követségi alkalmazottakhoz. A CIA szempontjából a legfontosabb az volt, hogy hozzáértőnek mutatkozzon, de nem többnek. A Times moszkvai tudósítója már így is arról beszélt a háta mögött, hogy Foley nem bírta az iramot a nemzet legnagyobb lapjánál, s mivel túl fiatal ahhoz, hogy tanítson – ezt tette a kevésbé sikeres újságírók jelentős része –, a következő rosszat választotta: kormányszolga lett belőle. Foley nem haragudott érte: egy kém számára az a legjobb álca, ha elhitetik róla, hogy ostoba hivatalnok. Hála ezért Ian Flemingnek és a filmeknek, amelyeket ihletett. James Bond okos fiú volt; nem így Ed Foley. Nem, Ed Foley csak egy szürke kormányszolga volt. Ironikus módon ez a trükk remekül bevált a Szovjetunióban, éppen abban az országban, ahol szürke kormányszolgák hada hozta meg a döntéseket. A kémszakmában nincs semmi kiszámítható… kivéve itt, mondta magának az állomásfőnök. Ha oroszokkal van dolgod, egyvalamire számíthatsz csupán: arra, hogy kiszámíthatóak. Mintha minden le lenne írva egy nagy könyvben, és az emberek annak betűi szerint cselekednének. Foley beszállt a metrókocsiba, és végigpásztázta tekintetével az utasokat – akik cserébe őt fixírozták. Az öltözékéről ordított, hogy külföldi.

– Ki maga? – lepte meg hátulról egy semleges hang. – Pardon? – válaszolt Foley pocsék orosz kiejtéssel. – Ah, maga amerikai. – Da, úgy van. Az amerikai követségen dolgozom. Az első napom. Még új vagyok Moszkvában. – Árnyék vagy sem, játszania kell a szerepét. – Hogy tetszik itt? – hangzott el az újabb kérdés. A pasasnak nagyon bürokrata kinézete volt, de hogy a kémelhárításnak dolgozott-e vagy csak egy kíváncsi hivatalnok volt, azt korai lett volna eldönteni. Utóbbiakból nem volt hiány. Egy közönséges polgár meg merné közelíteni? Valószínűleg nem, vélte Foley, holott az oroszok legalább annyira kíváncsiak Amerikára, mint amennyire – állítólag – megvetik és gyűlölik lakóit. Valahogy úgy vannak vele, mint Éva a tiltott almával. – A metró lenyűgöző – felelte Foley. – Amerika melyik részéről való? – érdeklődött az orosz. – New York Cityből. – Játszanak jégkorongot Amerikában? – Hogyne! A New York Rangers szurkolója vagyok, gyerekkorom óta. Alig várom, hogy hokimeccset láthassak itt. – Ami tényleg így is volt. Az oroszok úgymond a jégkorongozás Mozartjai voltak. – Ma mondták a nagykövetségen, hogy tudnak jegyeket szerezni nekem a meccsre. Központi Honvédségi Sportklub – tette hozzá. – Bah! – horkantott a moszkvai. – Én a Szárnyaknak szurkolok. Lehet, hogy mégiscsak eredeti a fickó?, tűnődött Foley. Az oroszok ugyanolyan büszkék voltak a klubjukra, mint az amerikai baseballrajongók. Csakhogy a kettes igazgatóságnak is lehetnek a jégkorongért rajongó emberei. Különben mindegy, döntötte el. Akárki is legyen ez a pasas, neki óvatosnak kell lennie. – Nem a központi klub a bajnok? – Nebáncsvirágok. Nem látta, mi történt velük Amerikában? – Mifelénk sokkal agresszívebben játszanak. Maguk bizonyára huligánoknak tartják a sportolóinkat. – Foley vonatra ült, hogy megnézhesse a philadelphiai meccset. A Flyers, közismertebb nevén a Broad Street Bunyósai, péppé verte a meglehetősen arrogáns szovjeteket. Remek mulatság volt, és milyen meccs! – Megérdemelték. A központi klub játékosai úgy játszanak, mintha a Bolsoj balerinái lennének. Ideje volt felébreszteni őket! – Azért, ha a 80-as olimpiára gondolok, kész csoda, hogy legyőztük magukat. – Csoda? Bah! Az edzőnk aludt. A hőseink is aludtak. A maguk fiai viszont lelkesen játszottak, és jól megérdemelten győztek. – Igen, ez a fickó tényleg úgy beszélt, mint egy igazi szurkoló. – Szeretném, ha a fiam megtanulna jégkorongozni, amíg itt vagyunk. – Mennyi idős? – kérdezte őszinte érdeklődéssel a férfi. – Négy és fél – felelte Foley. – A legjobb kor, hogy megtanuljon korcsolyázni. Számos lehetőség kínálkozik Moszkvában a gyerekeknek, ha korcsolyázni szeretnének, nem igaz, Ványa? – kérdezte a mellette álló férfitól, aki nyugtalansággal vegyes kíváncsisággal hallgatta őket. – Csak jó korcsolyát kell szerezni – mondta a másik. – Ha nem tartja elég jól a lábát, tönkremehet a bokája. – Tipikus orosz válasz volt. Ebben a gyakran kegyetlen országban olyan féltő gondoskodással viseltettek a gyermekek iránt,

hogy az már-már megkapó volt. Az orosz medve olyan gyengéd tudott lenni a kisdedekhez, mint amilyen könyörtelen a felnőttekkel szemben. – Köszönöm. Erre majd figyelni fogok. – A külföldiek lakótelepén él? – Igen – felelte Foley. – Akkor a következőnél le kell szállnia. – Ah, szpasziba, és további jó napot. – Az ajtóból még visszanézett, hogy barátságosan bólintson újdonsült orosz ismerőseinek. KGB-sek?, tűnődött. Lehet, de egyáltalán nem biztos. Ha egy-két hónap múlva is össze fog futni velük a metrón, akkor talán nem. Arról nem tudhatott, hogy a tőlük alig két méterre álló férfi, miközben látszólag a Szovjetszkij Szportot bújta, az egész beszélgetést végighallgatta. A férfit Oleg Zajcevnek hívták, és ő KGB-s volt. Az állomásfőnök elhagyta a metrókocsit, és hagyta, hogy a tömeg a mozgólépcső felé sodorja. Egykoron egy életnagyságú Sztálin-portré fogadta az utazókat, ez azonban azóta eltűnt, és nem tettek a helyére másikat. A kinti levegő kezdett ősziesen csípős lenni, de csak annyira, hogy jólessen a szerelvény fülledt levegője után. A szabadba érve többen bűzös cigarettára gyújtottak, és útjukra indultak. A fallal körülvett lakópark egy fél háztömbnyire volt a metróállomástól. A bódé előtt álldogáló őr végigmérte, és szemmel láthatóan úgy döntött a felöltőjét látva, hogy amerikai, mert nem állította meg, de nem is biccentett, nemhogy elmosolyodott volna. Az oroszok ritkán mosolyogtak, ami döbbenetes és érthetetlen volt az amerikai számára. Két megállóval odébb Oleg Zajcev azon tűnődött, írjon-e jelentést a beszélgetésről. A KGB tisztjeit erre bátorították, részben azért, hogy ezzel is hűségüket bizonyítsák, részben azért, hogy megmutassák, milyen éberen figyelik a “főellenség” polgárait – ahogy szakmai berkeken belül Amerikát nevezték. A legfőbb ok valójában a paranoia volt, amit éppen maga a KGB táplált. Zajcev tisztában volt mindezzel, és nem volt kedve újabb iratokat generálni. Úgyse kezdenének vele semmit. Belenéz valamelyik aktakukac az emeleten, aztán elsüllyeszti egy irattartó mélyére, hogy többé soha ne vegye elő. Az ideje túlontúl értékes volt ahhoz, hogy ilyen értelmetlen dolgokra fecsérelje. Különben sem ő beszélt az amerikaival, nem igaz? Felment a metróalagútból az utcára, és rágyújtott egy Trud cigarettára. Silány füstölnivaló volt. Zajcevnek bejárása volt a “zárt” üzletekbe, ahol francia, brit, sőt amerikai cigarettát is lehetett kapni, de túl drágán adták őket, és az anyagi lehetőségei jóval alatta maradtak a vágyainak, így hát a jól ismert “Munkás” márkát szívta sok millió honfitársához hasonlóan. A ruhája hangyányival jobb minőségű volt, mint a legtöbb elvtársé, de nem feltűnően. Nem annyira, hogy kitűnjön vele a tömegből. A lakása két háztömbnyire volt. A 3-as számú lakás az első emeleten – az amerikaiak második szintet mondtak volna –, ami szerencsés dolog volt, tekintve, hogy a lift havonta legalább egyszer csütörtököt mondott. Ma működött. A házmesteri lakásban lakó öregasszony ajtaja zárva volt, ami azt jelentette, hogy ezúttal más sem romlott el az épületben – különben a vénasszony kint a lépcsőházat leste volna, hogy lecsaphasson a hazatérőkre, felvilágosítani őket az üzemzavarról. Ha ünnepre nem is adott okot, azért aprócska öröm volt ez

is, amiért ugyanúgy hálát lehetett adni istennek – vagy annak, aki a sors dolgait intézte –, mint a nagyobb dolgokért. A lift előtt belenyomta a cigarettát a hamuzóba, és belépett a kitárt ajtón. – Jó estét, Zajcev elvtárs – üdvözölte a liftes. – Jó estét, Glenko elvtárs. – A férfi a nagy honvédő háború rokkant veteránja volt, mellkasán kitüntetésekkel. Tüzér, mint mondta. És valószínűleg a tömbház besúgója, amiért pénz járt, de nevetségesen kevés, még egy nyugdíjasnak is. Ebben ki is merült a beszélgetésük. Glenko elfordította a kart, felvitte a liftszekrényt az emeletre, és kinyitotta az ajtót. Innen már csak öt méter volt Zajcev lakása. Az előszobában rotyogó káposzta illata üdvözölte. Tehát káposztaleves lesz a vacsora. Nem először fog előfordulni. A káposzta az orosz “diéta” egyik pillérét képezte. A másik a fekete kenyér volt. – Papa! – Oleg Ivanovics lehajolt, és az ölébe kapta a kis Szvetlánát. Angyali arcával, bűbájos mosolyával ő volt Zajcev szeme fénye. – Hogy van ma az én kis zajcsikom! – viszonozta a kislánya cuppanós pusziját. A bölcsődés korú Szvetlana ruházata gyakorlatilag felölelte a Szovjetunióban kapható színes holmik egész skáláját: zöld inget, szürke nadrágot és piros cipőcskét viselt. A pelenka, mint árucikk azonban még textil formájában se létezett ebben az országban – az orosz anyák általában régi ágyneműből készítették –, a Nyugaton használt, eldobható változatáról nem is beszélve. Ennek, következtében valóságos szobatisztasági verseny dúlt a kismamák között; Zajcevék ezen már szerencsére régen túl voltak. – Szervusz, drágám – mondta Irina Bogdanova a tűzhely mellől. Káposzta, krumpli és – Zajcev reményei szerint – némi sonka főtt a fazékban. Melléje tea és kenyér. Vodka majd később, ha Szvetlana már elaludt. Zajcevék ittak, de csak mértékkel. Irina a GUM áruházban volt könyvelő. A Moszkvai Állami Egyetem diplomásaként nyugati értelemben önálló volt, de nem emancipált. A konyhaasztal mellé akasztva egy hálós szatyor lógott. Ezt mindenhova magával vitte, hogy ha valahol valami ritkán beszerezhető ennivalót vagy egyéb holmit osztanak, legyen mibe pakolni. Ez sorban állást jelentett, ami a Szovjetunióban az asszonyok dolga volt, a főzéssel együtt, a férjük státusától és saját beosztásuktól függetlenül. Irina tudta, hogy a férje a KGB-nek dolgozik, de azt már nem, hogy pontosan mi is ott a beosztása. Neki elég volt az, hogy az átlagnál jobban fizetik, s a rangja újabb jövőbeni fizetésemelésekre ad reményt. Bármit is csináljon tehát Oleg, bizonyára jól csinálja, és ez volt a lényeg. Az apja a nagy honvédő háború veteránja volt, így Irinának módja nyílt bejutni az állami felsőoktatásba, ahol mindig átlag felett teljesített, az álmait azonban nem tudta valóra váltani. Tehetséges zongorista volt, de nem eléggé, ezért a konzervatóriumról le kellett mondania, írással is próbálkozott, de ebben sem volt elég jó ahhoz, hogy kiadót találjon. Nem volt csúnya nő, orosz szemmel nézve azonban túl vékonynak számított. Sokat olvasott, és szerette a klasszikus zenét. Oleggel néha elmentek a Csajkovszkijba koncertet hallgatni, hébe-hóba pedig egy balettelőadásra is sor került – ezt inkább a férje szerette. A pártvezetői mulatságokra egyelőre nem voltak hivatalosak. Talán majd ha Oleg ezredes lesz, reménykedett Irina. Addig azonban egyik hónapról a másikra éldegéltek kettejük fizetéséből, mint más, hozzájuk hasonló középosztálybeli családok, időnként a “zárt” üzletekben

megvásárolható különlegességekkel fűszerezve meg egyhangú mindennapjaikat. Jobban meggondolva csak egy kisfiú hiányzott az életükből. Még mindketten fiatalok voltak, miért is ne vállalhattak volna egy második gyermeket? – Történt ma valami érdekes? – kérdezte Irina. Ezt mindennap eljátszották. – Odabent sohase történik semmi érdekes – felelte mosolyogva Oleg. Ma is csak azt csinálta, amit máskor is: üzeneteket fogadott a hírszerzőktől, és utasításokat továbbított nekik. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy különböző rekeszekbe szortírozta a papírokat, amelyeket aztán a házon belüli futárok felvittek az emeletre, ahol a döntéseket hozó fejesek trónoltak. Egy nagyon fontos ezredes lejött előző héten, hogy szétnézzen az osztályon. Tette mindezt egyetlen mosoly, egyetlen baráti szó vagy kérdés nélkül húsz percen keresztül, hogy aztán visszamenjen a liftsor irányába. Oleg csak a kíséretéből sejtette, hogy mennyire nagy ember lehet: nem más volt vele, mint az ő felettese, az ezredes. Ha váltottak is egymással néhány szót, az hallótávolságon kívül történt. Az osztályon dolgozók különben is mindig suttogva beszéltek egymáshoz, már ha nagy ritkán megtették, ő maga pedig, saját érdekében, sohasem tanúsított érdeklődést a sutyorgás iránt. Oleg Ivanovics Zajcev százados azonban túl értelmes volt ahhoz, hogy pusztán alkatrészként funkcionáljon a hivatal gépezetében. Időnként neki is apróbb döntéseket kellett hoznia, aminek minden alkalommal olyan óvatosan fogott neki, mint az egér az átkelésnek egy macskákkal teli szobán. Ilyenkor inkább felkereste a felettesét, eléje tárta a tényeket, majd alázatosan azt is elmondta, hogy szerinte mi a teendő. A döntését szinte mindig jóváhagyták. Olegnek jó ítélőképessége volt, és a felettesei ezt kezdték felismerni. Már nem is állt olyan távol attól, hogy őrnagy legyen. Több pénz, gyakoribb vásárlások a “zárt” üzletekben, és – fokozatosan – nagyobb függetlenség, bár ez így nem volt teljesen igaz. Inkább valamivel kevesebb előírás. Egy szép napon talán még azt is megkérdezheti, van-e értelme egy kimenő üzenetnek. Valóban akarjuk ezt, elvtárs? – mondhatja majd ki az eddig csak gondolatban feltett kérdést. Például ha kimegy a 457-es római tisztnek egy műveleti utasítás, ami az ő megítélése szerint több kárt fog okozni a hazának, mint amennyi hasznot hoz. Amire gyakran volt példa. Például két hónappal ezelőtt, amikor Bonnból üzenet jött, hogy a nyugatnémet elhárítás készül valamire. A helyi műveleti tiszt sürgős intézkedést kért, ami annyiból állt, hogy ráparancsoltak, folytassa a küldetését, és többé ne merje kétségbe vonni a felettesei hozzáértését. Nem sokkal később a tiszt eltűnt. Letartóztatták vagy lelőtték?, tűnődött Oleg. A legtöbb műveleti tisztnek a nevét is tudta, emellett ismerte gyakorlatilag az összes művelet nevét, többnek pedig a célját, célpontját is. S ami a legfontosabb, a KGB-nek dolgozó száz és száz helyi ügynök fedőneve is az emlékezetébe vésődött. Mint egy kémregényben. Egyes műveleti tisztek írói vénával rendelkeztek: az ő üzeneteiket egy világ választotta el a katonatisztek nyers, lakonikus jelentéseitől. Nem, ők szerették érzékeltetni az ügynökeik lelkiállapotát, az információ által keltett benyomásaikat, a küldetésről kialakult véleményüket. Mintha nem is kémek lettek volna, hanem turistáknak írogató utazó szerkesztők. Zajcevnek nem tartozott a feladatai közé az effajta információ megemésztése, de gondolkodó ember volt, és mellékesen minden üzenet beszédes kódokat tartalmazott. Ha például elírták a harmadik szót, az azt jelentette, hogy a tiszt lelepleződött. Minden tiszt más kulcssorozatokkal dolgozott, de Zajcev mindegyikhez hozzáfért. Kétszer is felfedezte ezt a hibát, de az egyik

alkalommal a felettese azt mondta neki, hogy tekintse véletlen elírásnak. A dolog megdöbbentette, de aztán jöttek az újabb üzenetek a tiszttől, és azokban már nem fordult elő a kód. Talán valóban csak elírás volt. Végtére is, mondta neki a felettese, a Központban képzett tiszteket nem volt olyan könnyű lebuktatni. A legjobbak voltak a világon, nyugati ellenlábasaik pedig messze nem voltak olyan jól képzettek, nemde? Zajcev százados egyetértően bólintott, de azért papírra vetette a megfigyelését, és gondoskodott róla, hogy az állandó iratok közé kerüljön. Ő megtette a dolgát. Néha elgondolkodott rajta, főként tévénézés közben, egy-két pohárka után, hogy mi is van akkor, ha a felettesét beszervezte valamelyik nyugati kémügynökség. Az lett volna a tökéletes “fogás”! Igaz ugyan, hogy a 20-as években, vagy tán még korábban bevezetett rekeszelvnek megfelelően a KGB-nél nem létezett egységes lista a tisztekről – még magának az elnöknek, Andropovnak sem állt rendelkezésére ilyen –, Oleg osztálya azonban, és csakis ez az osztály, olyan bőséges információmennyiséghez fért hozzá, hogy könnyen elkészíthetett volna egy ilyet. Ezért is nem tartoztak a műveleti személyzethez. Hát nem maga a KGB is éppen a kódszoba alkalmazottjait próbálta meg kompromittálni a követségeken? Látszólag jelentéktelen személyek voltak, akik nagyon is jelentős munkát végeztek, ezért sokszor érezték úgy, hogy mellőzik őket. A leggyakrabban nők végezték ezt a munkát, a KGB tisztjei pedig értették, hogyan kell elcsábítani őket, mert ezt is alaposan megtanították nekik. Nem egy ilyen esetről továbbított beszámolót, sokszor felháborítóan aprólékosat, mintha ezek a tisztek így akarták volna bizonyítani, mennyire férfiasak, és mennyire elkötelezték magukat az államnak. Zajcev egyáltalán nem tartotta olyan hőstettnek, hogy munkaköri kötelességből két vállra fektettek egy nőt. Persze, ha az illető hölgy nagyon csúnya, esetleg idős is hozzá… Ami mindebből leszűrődik, tűnődött Oleg Ivanovics, az az, hogy a hivatalnokokra gyakran kozmikus titkokat bíznak. És ő is ezek egyike, hát nem mulatságos? Sokkal mulatságosabb, mint a káposztalevese, bármennyire tápláló legyen is. Ezek szerint tehát a Szovjetunió is megbízott egyesekben, bármennyire távol állt is a bizalmaskodás a kollektív gondolkodás ideológiájától. Nos, ennek az iróniának az eredménye volt az a zöld ingecske is, amit a kislánya viselt. Rápakolt néhány könyvet a hokedlire, hogy Szvetlana elérje a konyhaasztalt, és ráemelte a kislányt. Szvetlana kezecskéje még túl kicsi volt az ormótlan cink-alumínium evőeszközökhöz, de legalább nem voltak túl nehezek számára. A kenyeret még nem tudta megkenni egyedül, Oleg segített neki. Igazi vajjal, adott magában hálát a szerencséjének. – Hazafelé jövet láttam valami szépet a különleges boltban – közölte Irina a vacsora felett, a gyomrán keresztül közelítve a férje pénztárcájához. Régi női trükk volt ez, és úgy nézett ki, ezúttal be is jön, mert a káposzta igen jól sikerült, s a lengyel importsonka is ízletes volt. Irina tehát ma is a “zárt” üzletben vásárolt. Csak kilenc hónapja volt ez, de már most sem értette, hogyan tudtak eddig meglenni e nélkül. – Mit? – kérdezte Oleg a grúz teáját kortyolgatva. – Melltartót. Svéd – tette hozzá Irina. Oleg elmosolyodott. Az orosz gyártmányúakat mintha tehenészlányoknak tervezték volna, olyan tehenészlányoknak, akik csecsemők helyett bocikat

szoptatnak. Sokkal emberibb arányokkal megáldott felesége valósággal elveszett bennük. – Mennyibe kerül? – kérdezte Oleg anélkül, hogy felnézett volna. – Csak hetven rubel. Hetven aranyfedezetű rubel, javította ki gondolatban Oleg. Az aranyfedezetű rubelnek valódi értéke volt. Elméletileg akár külföldi valutára is válthattad volna, ellentétben azzal az értéktelen papírral, amellyel az átlag gyári munkást fizették. Annak ugyanis csak elméleti értéke volt… mint lényegében mindennek ebben az országban, ha az ember jobban belegondolt. – Milyen színű? – Fehér. Lehet, hogy volt fekete vagy vörös is az üzletben, de ritka volt az a szovjet nő, aki ilyet vett volna fel. Az emberek errefelé roppant konzervatívak voltak. A vacsora végeztével Oleg bevonult Szvetlánával tévézni. Irina még a konyhában tett-vett. A híradóból megtudták, hogy már zajlik az aratás, és a hősies aratómunkások már leadták az első kalászokat az északi területeken is, ahol a termesztésre és az aratásra jóval kevesebb idő jutott, mint a melegebb vidékeken. Jó termés lesz, állította a tévé. Nagyszerű, gondolta Oleg, legalább nem lesz hiány télen. Remélhetőleg… mert sohasem tudhattad, mikor mondanak igazat. A következő blokkban az amerikaiakra panaszkodtak, akik megint atomfegyvereket készültek telepíteni a NATO-tagországokba, a Szovjetunió tiltakozása ellenére. Az amerikaiak nem akarták megérteni, hogy csak bizalmatlansághoz, destabilizációhoz vezethet, és könnyen provokatív akciók melegágya lehet. Arról persze nem beszéltek, amiről Zajcev tudott: hogy a szovjetek ugyanígy SS-20-asokat telepítenek imitt-amott. Mintha ez nem okozhatott volna destabilizációt… A fő műsoridőt A Szovjetuniót szolgáljuk című sorozatnak szánták. A műsorkészítők azt ígérték, hogy a ma esti részben az Afganisztánban “nemzetközi szolgálatot” teljesítő fiatal és lelkes katonákról fognak tudósítani. Ritkán fordult elő ilyesmi, ezért Oleg kíváncsi volt, mit fognak a tévénézők elé tárni. Ebédidőben néha szóba került az afganisztáni háború. Oleg inkább csak hallgatta, amit a többiek mondanak – hogyan is szólhatott volna bele, amikor őt magát felmentették a sorkatonai szolgálat alól? Nem mintha bánta volna. Sokat hallott a katonaságnál előforduló brutalitásokról, s az egyenruháért sem rajongott. Szerencsére a KGB-nél ritkán kellett egyenruhát ölteni. Ez a tudósítás viszont nagyon érdekelte. A mozgóképek, tűnődött, még ha gondosan meg is válogatják őket, beszédesebbek minden szónál, és neki volt szeme a részletekhez – végül is ezzel kereste a kenyerét. – Kansasban is minden évben aratnak, mégse adják le az NBC esti híreiben – jegyezte meg Ed Foley a feleségének. – Gondolom, nekik már az is nagy teljesítmény, hogy etetni tudják magukat – felelte Mary Pat. – Mi a helyzet odabent? – Akkora irodát kaptam, mint egy egérlyuk – válaszolta Ed, aztán intett a kezével, jelezve, hogy semmi említésre méltó nem történt. Mary Pat tudta, hamarosan körbe kell autóznia, hogy ellenőrizze a vészjeleket. A BÍBOROS fedőnevű ügynök az ő felügyeletük alá tartozott, és a pasas a Hivatal egyik legfontosabb informátora volt. Az ezredes már tudott róla, hogy új irányítókat

kap. Nem lesz könnyű kiépíteni és fenntartani vele a kapcsolatot, ezzel Mary Pat tisztában volt, de nem aggódott: hozzászokott a kényes ügyekhez.

4. fejezet ISMERKEDÉS

Londonban délután öt volt, Langleyben pedig dél, amikor Ryan bekapcsolta a biztonsági vonalat, hogy hazatelefonáljon. Az időzónák alaposan megkavarták a napirendjét. Két olyan szakasza volt a napnak, amikor igazán hatékonyan tudott dolgozni: reggel és délután. Reggel az információ feldolgozása ment jobban, délután a gondolkodás. Greer tengernagy is hasonlóképpen működött, ami remek dolog volt, egészen mostanáig. – Greer – szólt egy hang, miután a kódolt kapcsolat létrejött. – Itt Ryan, uram. – Hogy érzi magát Angliában, Jack? – Még nem láttam esőt. Cathy holnap reggel áll munkába. – Hogy viszonyul magához Basil? – Nincs okom panaszra, uram. – Most hol van? – A Century House-ban. A felső szinten kaptam irodát egy Oroszország-szakértő mellett. – Lefogadom, hogy otthonra is szeretne egy ilyen telefont. – Beletrafált, uram. – A vén bakkecske jelesre végzett volna gondolatolvasásból. – Más? – Per pillanat nem jut eszembe semmi. – Ilyen unalmas lett az élete? – Még most próbálok berendezkedni, uram. Az orosz szekciójuk egészen biztató. A fickó, akivel dolgozom, Simon Harding, egészen ügyesen olvas a kávézaccból. – Ryan remélte, hogy nincs bepoloskázva a készülék. Csak nem fognak lehallgatni egy Viktória-renddel kitüntetett lovagot. Vagy igen? – A gyerekek jól vannak? – Igen, uram. Sally a helyi tévécsatornákkal barátkozik. – A gyerekek könnyen alkalmazkodnak. Sokkal jobban, mint a felnőttek. – Ha van valami, tájékoztatom, tengernagy úr. – A Hopkins-dokumentum holnapra az asztalán lesz. – Köszönöm. Biztos vagyok benne, hogy értékelni fogják. Bernie mondott néhány érdekes dolgot. Ez a másik dolog a pápával… – Mit szólnak hozzá a rokonok? – Aggódnak, akárcsak én. Őszentsége borsot tört az orruk alá, és attól tartok, iván ezt nem fogja jó néven venni.

– Basil mit mond? – Egyelőre nem nagyon mond semmit. Gondolom, egyelőre várják, milyen irányban fognak elmozdulni az oroszok. – Jack szünetet tartott. – És nálunk született valami ez ügyben? – Még nem. – Ez alig volt több annál, hogy semmi olyan, amiről beszélhetnék magának, Jack. Bízik még bennem egyáltalán Greer?, tűnődött Jack. Azt tudta, hogy kedveli, de hogy jó elemzőnek tartja-e, az már egyáltalán nem volt olyan biztos. Talán Londonba is csak azért küldte el, hogy megnézze, mire képes. A tengerészgyalogságnál is ezt csinálják a hadnagyokkal. Még egyszer vissza az iskolába, hogy kiderítsék, szót tudnak-e érteni az emberekkel. Ryan annak idején könnyedén vette ezt az akadályt. Az osztály legjobbja volt. Vagy csak szerencsés. Sajnos, nem szolgált eleget ahhoz, hogy ez kiderüljön. Az a Kréta fölötti incidens a CH-46-ossal még mindig kísértette álmaiban. Már attól is kiverte a hideg veríték, ha a helikopter szóra gondolt. – Maga mit gondol, Jack? – Ha az én feladatom lenne életben tartani a pápát, akkor most nagyon ideges lennék. Az oroszok nagyon be tudnak durvulni. Amit nem tudok megjósolni, az a Politbüró reakciója, mármint az, hogy mennyi keményítő van a gerincükben. Amikor Basillel beszélgettünk, azt mondtam neki, hogy szerintem minden azon múlik, mennyire ijesztette meg őket ez a fenyegetés, már ha egyáltalán annak nevezhető. – Maga minek nevezné, Jack? – kérdezte a főigazgató 3400 mérföld távolságból. – Most megfogott, uram. Ha az ő fejükkel gondolkodnék, lehet, hogy fenyegetésnek tekinteném. – Az lehet itt nem elég, Jack. Fenyegetés számukra vagy sem? – Jim Greer vérbeli vizsgáztató lehetett volna egy történelem- vagy politikatudományi tanszéken. Akár a Georgetownon is, Riley atya mellett. – Fenyegetés, uram, és annak is fogják tekinteni. Azt viszont nem tudom megmondani, hogy mennyire komoly fenyegetésnek. Nem mintha Isten haragjától tartanának. Számukra Isten nem több egy ideológusnál. – Jack, meg kell még tanulnia az ellenfél szemén át látni a dolgokat. A maga elemzőképessége elsőrangú, de a beleélő képessége még nem az igazi. Ez nem a tőzsde. Itt nem rideg számokkal van dolga, hanem emberekkel. Azt mondják, El Grecónak asztigmatizmusa volt, ezért mindent egy kicsit másképp látott. Ők is másfajta lencsén keresztül szemlélik a világot. Ha ezt reprodukálni tudja, Jack, akkor a legjobbak közé fog tartozni. Harding elég jó ebben. Tanulja meg tőle, hogyan lehet belelátni az oroszok fejébe. – Ismeri Simont? – kérdezte meglepetten Jack. – Évek óta olvasom az elemzéseit. Szóval ez sem véletlen, gondolta Jack. Nem is értette, miért lepődött meg ennyire. Sejthette volna. A nap második leckéje. – Értem, uram. – Nem tűnik meglepettnek, fiam. – Aye-aye, uram – hagyta rá Ryan tengerészgyalogos stílusban. Ezt a hibát nem fogom még egyszer elkövetni, tengernagy. Ez volt az a pillanat, amikor John Patrick Ryanből igazi hírszerzési elemző lett. – A készüléket a nagykövetségen keresztül megkapja. Tudja, hogy kell

használni – tette hozzá figyelmeztetésként a főigazgató. – Igen, uram. Tudom. – Nagyszerű. Nos, itt épp ebédidő van. – Igen, uram. Holnap jelentkezem. – Ryan letette a kagylót, és kihúzta a műanyag kulcsot a telefonkészülékből. Zsebre vágta, aztán a karórájára nézett. Legfőbb ideje volt lehúzni a rolót. A titkosított aktákat már eltakarította az asztalról. Fél öt körül jött egy nő bevásárlókocsival, és visszavitte őket a központi archívumba. Mintha végszóra jelentkezett volna, Simon jött be a szobába. – Mikor indul a vonata? – Hat tízkor. – Akkor bőven van ideje egy sörre, Jack. Érdekelné? – Már hogyne, Simon. – Felállt az asztal mellől, és követte a szobatársát. A Fox and Cock, egy nagyon hagyományos pub mindössze egy háztömbnyire, azaz négy-öt percnyi sétára volt a Century House-tól. Egy kicsit túl hagyományos is volt: masszív fagerendáival, fehérre meszelt falaival mintha Shakespeare idejéből maradt volna hátra, ami persze képtelenség volt. Vagy mégsem? Bent sűrű dohányfüst és zakós-nyakkendős férfiak sokasága fogadta őket. Előkelő hely lehetett, Harding szerint a vendégek többsége a Century House alkalmazottjai közül került ki. – Ez a mi ivóhelyünk. A kocsmáros egykori kollégánk. Többet keres, mint annak idején nálunk. – Harding minden kérdezés nélkül rendelt két pint Tetley’st. Amint megkapták, az egyik sarokban ásítozó bokszba terelte Jacket. – Nos, Sir John, hogy érzi magát nálunk? – Egyelőre nincs okom panaszra. – Jack belekortyolt a sörbe. – Greer tengernagy okos fickónak tartja magát. – Basil pedig őt. Milyen főnök? – kérdezte Harding. – Nagyszerű. Meghallgatja az embert, és segít, ha gond van. Nem lép a farkadra, ha baklövést követsz el. Inkább tanít, mint lehord, legalábbis ez az én tapasztalatom. A vezető elemzők közt ugyanis akad jó néhány, akit alaposan fenéken billentett. Gondolom, én még túl kicsi vagyok ehhez – mosolyodott el Ryan, majd váratlanul megkérdezte: – Maga lesz itt a kiképzőtisztem, Simon? A köntörfalazás nélkül nekiszegezett kérdés meglepte a britet. – Ez azért túlzás, Jack. Én szovjetszakértő vagyok, maga pedig általános, ha jól tudom. – Itt csak gyakornok – szerénykedett Ryan. – Rendben. Nos, mit szeretne tudni? – Úgy gondolkodni, mint egy orosz. Harding belenevetett a sörébe. – Ezt nekünk is nap mint nap újra kell tanulni. A legfontosabb az, hogy sohase feledje: nekik minden csak politika, a politika pedig nem több ködös elképzeléseknél, esztétikánál. Különösen Oroszországban, Jack. Ők képtelenek olyan igazi termékeket előállítani, mint a tévé vagy az autó, ezért minden erejükkel azon vannak, hogy a politikai elméleteiknek, Marx és Lenin aranyköpéseinek megfelelő szabályok közé igazítsák az életet. Márpedig Marx és Lenin vajmi keveset tudott a való világról. Olyan ez, mint egy elvadult vallás, csakhogy itt mennydörgés és pestis helyett kivégzőosztag pusztítja a hitetleneket. Az ő

szemükben minden, ami nem úgy működik, ahogy kell, ellentétes a vallásukkal. A politikai elméletük nem számol az emberi természettel, és mivel a politikai elméletük szentírás, sohasem tévedhet, következésképpen az emberi természettel van baj. Totális csőd. Tanult valaha metafizikát? – Boston College, második évfolyam. A jezsuiták egy egész szemesztert rááldoztak – felelte Ryan két korty között. – Nem mondhatom, hogy nagy volt a lelkesedés. – Nos, a kommunizmus nem más, mint a való világra ráerőszakolt metafizika. És ha a kocka nem akar beleilleni az ő szent kerek lékeikbe, azért a kocka a felelős. És ez nagyon fel tudja dühíteni őket. Sztálin Joe ezért öletett meg durván húszmillió szovjet embert. Illetve csak részben, mert mellesleg őrült is volt. Az az ember maga volt a megtestesült paranoia. A legrosszabb kombináció: egy őrült, kezében egy képtelen rendszer által biztosított hatalommal. – De mennyire hű Marx teóriáihoz a jelenlegi vezetés? – Ez jó kérdés, Jack – bólogatott tűnődve Simon. – A válasz az, hogy nem tudjuk. Mind azt állítja, hogy hű követője, nem igaz? – Harding adott magának egy kortynyi gondolkodási időt. – Persze ők is emberek, és az ember általában érdekből cselekszik. Igaz, vannak kivételek. Szuszlov például szentül hisz abban, amit csinál. De a többiek… Ahhoz a keresztényhez hasonlíthatnánk őket, aki valamikor minden vasárnap templomba ment, aztán valahogy leszokott róla. Egyesek még mindig hisznek, mások már nem. Ha az állami vallásban nem is hisznek mindannyian, abban igen, hogy az hatalmuk és státusuk forrása, így tehát az “alattvalók” előtt úgy kell tenniük, mintha hinnének, mert ez az egyetlen, ami a nyeregben tartja őket. – Intellektuális tehetetlenség? – Pontosan, Jack. Newton dinamikájának első törvénye. Ryan énjének egy része tiltakozni akart. Az embernek ennél értelmesebb lénynek kell lennie. De az-e? Miféle törvény mondja ki, hogy annak kell lennie? És ha volna is ilyen törvény, ki tartatná be? Amit Harding megpróbált összefoglalni tíz percben, az nem volt más, mint az indoklása annak, miért kell dollárszázmilliárdokat költeni elképzelhetetlen erejű fegyverekre és egyenruhások millióira – a másik minél hatékonyabb elpusztítására. Az élet azonban eszmékről szól, jókról és rosszakról, s éppen ezek konfliktusa volt az, ami meghatározta a valóságot, melyben dolgozott, meghatározta azoknak az embereknek a hitét, akik meg akarták ölni őt és a családját. Márpedig az elég valós volt, nem igaz? Hogy is lehetne hát azt mondani, hogy létezik olyan törvény, amely józan gondolkodásra kényszeríthetné az embereket? Az emberek saját maguk akarják eldönteni, hogy mi a helyes és mi nem. Ezek szerint tehát a világ nem más, mint az egyéni érzékelés függvénye? Az elme terméke? Mi hát a valóság? Ezzel el is érkezett a metafizika alapkérdéséhez. A Bostonon olyan szárazon, pusztán elméleti síkon boncolgatták ezeket a kérdéseket, mintha semmi közük nem lett volna a valósághoz. Nehéz volt megemészteni tizenkilenc évesen, és – döbbent rá – éppolyan nehéz most, harminckét évesen. Csakhogy most nem a leckekönyv tartalma, hanem emberek élete múlt a felfogóképességén. – Jézusom, Simon. Ha legalább hinnének Istenben. Akkor sokkal könnyebb dolgunk lenne.

– Az csak egy újabb vallási háborút eredményezne, Jack, és ha visszaemlékszik a történelemórákon tanultakra, azok a háborúk nagyon véresek tudtak lenni. Gondoljon csak a keresztes hadjáratokra: Isten egyik verziója egy másik ellen. Csúnya ügy volt. A moszkvai igazhitűek azt hiszik, hogy történelmi küldetést teljesítenek: az ő tisztük a tökély szintjére emelni az emberi létet. Keserű pirula lehet, hogy ehhez képest még etetni is alig tudják a népüket, ezért aztán úgy tesznek, mintha ez a probléma nem is létezne. Csakhogy a korgó gyomrot nehéz figyelmen kívül hagyni! Ezért aztán minket hibáztatnak meg az otthoni “bomlasztó elemeket”. Árulók és szabó tőrök. Tele vannak velük a börtöneik. – Harding vállat vont. – Személy szerint pogányoknak tekintem őket, egy hamis vallás követőinek, így sokkal könnyebb. Tanulmányoztam a politikai teológiájukat, de nem sokra megyek vele, mert mint mondtam, sokan nem hisznek benne. Néha úgy gondolkodnak, mint a törzsi idők oroszai, akik a mi szabványaink szerint mindig is ferde szemmel néztek a világra. Az orosz történelem olyan ingatag posvány, hogy az már életveszélyes a nyugati történész számára. Idegengyűlölők, nem kismértékben, és mindig is azok voltak, bár el kell ismerni, hogy nem ok nélkül. Állandó fenyegetettségben éltek. A mongolok például egészen a Balti-tengerig eljutottak, a németek és a franciák pedig Moszkva kapuit döngették. Mondhatnánk, fura népség. Az biztos, hogy épeszű ember nem akarhatja őket az urainak. Igazán kár értük. Annyi csodálatos költőt és zeneszerzőt ajándékoztak az emberiségnek. – Virágok a szemétdombon – jegyezte meg Ryan. – Pontosan, Jack. – Harding előhalászta a pipáját, és meggyújtotta egy háztartási gyufával. – Nos, hogy ízlik a sör? – Kiváló. Sokkal jobb, mint az otthoni. – Nem is értem, hogy bírja azt a löttyöt a gyomruk. A marhasültjük azonban jobb, mint a miénk. – Mifelénk kukoricával táplálják a marhákat. Sokkal jobb lesz tőle a húsuk, mintha füvet rágnának. – Ryan sóhajtott egy nagyot. – Még annyi mindenhez hozzá kell szoknom. Valahányszor kezdeném jól érezni magam, mindig kapok egy fricskát az orromra. – Nos, alig egy hete volt rá, hogy hozzánk szokjon. – A gyerekeim viccesen fognak beszélni. – Civilizáltan, Jack, civilizáltan – javította ki nevetve Harding. – Maguk, jenkik, rombolják a nyelvünket. – Igen, igaza van. – Hamarosan ő is “rounder”-nek fogja nevezni a baseballt, pedig az, amit itt játszanak, cserkészlányok szórakozása ahhoz képest. Ezeknek itt fogalmuk sincs, milyen egy igazi, gyors indítódobás. Ed foleynak hirtelen elege lett a poloskákból, amelyekről tudta, hogy valahol ott kell lenniük elrejtve a lakásban. Ha a feleségével szeretkezett, mindig arra gondolt, hogy valahol egy KGB-s pöcs hallgatja őket. Minden bizonnyal izgalmas időtöltés volt az unatkozó kémelhárítók számára, de a fenébe is, ez a magánélete volt, legalább ezt tiszteletben tarthatták volna! Mary Pattel fel voltak készítve erre, még viccelődtek is rajta a repülőn idefelé jövet – a repülőgépeket nem lehet lehallgatni –, mondván, hogy majd megmutatják ezeknek a barbároknak, hogy élnek az életvidám emberek. Akkor csak nevetett rajta, de itt és most már nem is

volt olyan mulatságos. Úgy érezte magát, mint egy ketrecbe zárt vad az állatkertben, ahol az emberek egész nap bámulják és ujjal mutogatnak rá. Azt is nyilván tartaná a KGB, hogy milyen gyakran szokták csinálni a feleségével? Ha igen, akkor bizonyára csak azt várják, mikor fog megrendülni a házasságuk, hogy akcióba léphessenek. Ezek szerint rendszeresen kell szeretkezniük, hogy láthassák, minden rendben. Bár azt is érdekes lenne látni, hogy mit lépnének, ha ennek ellenkezőjét tennék… Amire nem fog sor kerülni, döntötte el Ed. Csak még bonyolultabbá tenné a dolgokat, amikor moszkvai állomásfőnöknek lenni is bőven elég. Csak a nagykövet, a védelmi attasé és a saját tisztjei tudták, hogy miért is van itt valójában. Az állomásfőnök szerepét látszólag Ron Fielding töltötte be. Az ő feladata az volt, hogy fickándozzon a horgon, mint egy kukac. Ha leparkol az autóval, alkalmanként lehajtja a napellenzőt, kilencven fokkal elforgatva; máskor virágot fog tenni a gomblyukába, és sétál vele néhány háztömbnyit, mintha jelt adna valakinek; vagy ami még jobb, találomra bele fog ütközni járókelőkbe, úgy téve, mintha átadott volna valamit. Ezzel majd szépen az őrületbe kergeti a kettes igazgatóság embereit, akik így ártatlan moszkvaiak után fognak loholni – talán még ki is hallgatnak néhányat. Ha másra nem is lesz jó ez, arra igen, hogy lekösse a KGB figyelmét, és szerencsés esetben azt a benyomást keltse az itteniekben, hogy Fielding egy idétlen állomásfőnök. Ettől a másik fél mindig jobban érezte magát, amit a CIA remekül ki tudott használni. A legrosszabb ebben a poloskás dologban az volt, hogy úgy kellett tennie, mintha nem is tudna a létezésükről. Nem hangosíthatta fel például beszélgetéskor a rádiót, mert akkor egyből rájöttek volna, hogy nem az a bugyuta állami alkalmazott, akinek kiadja magát. Csakhogy következetesen megjátszani az ostobát egyáltalán nem volt egyszerű dolog. Rengeteg energiát, önfegyelmet és koncentrációt igényelt. Nem hibázhatott, mert a legkisebb hiba is emberek életébe kerülhetett volna, és Ed Foleynak volt lelkiismerete. Nem egy előnyös tulajdonság, ha az ember hírszerző, de nélküle mi értelme az életnek? Ráadásul az orosz ügynökök szinte mindegyike magánéleti problémákkal küszködött. A legnagyobb gond az alkoholizmus volt. Ed fel volt készülve rá, hogy többnyire alkoholistákkal lesz dolga. Azok, akiket be lehetett szervezni, néha egészen őrültek voltak. A legtöbben a számlájukat akarták rendezni – a főnökükkel, a rendszerrel, az országgal, a kommunizmussal, a házastársukkal, az egész perverz világgal. Néha, egészen ritkán, kedves, szimpatikus emberek is akadtak közöttük. Foley azonban nem válogathatott. Ők lesznek azok, akik vagy mellette döntenek, vagy nem. A lapokat soha nem ő fogja osztani, de játszania kell, mégpedig igen kemény, átkozottul kemény szabályok szerint. Az ő élete ugyanakkor nem volt veszélyben. Konfliktusok persze előfordulhatnak, de diplomata-útlevele van, akárcsak Mary Patnek, és ha nagyon beléjük kötnek, akkor valahol az Államokban egy szovjet diplomata is pórul járhat – mondjuk elkapja és jól helybenhagyja egy utcai bandának álcázott különítmény. Az oroszok tisztában voltak ezzel, és igazság szerint sokkal következetesebben betartották a játékszabályokat, mint az amerikaiak. Ő és a családja tehát biztonságban volt, az ügynökeik azonban, ha lebuknak, annyi kegyelemre se számíthatnak, mint az egér egy különlegesen szadista macska részéről. A kínzás itt még nem csupán a múlt kellemetlen emléke volt, s a kihallgatások maratoni hosszúságúra tudtak nyúlni. A kormány

mindig azt csinált, amit akart; az egyén élete gyakran attól függött, töltve van-e a kihallgatást végző tiszt pisztolya vagy nem. Egy ügynök tehát, legyen részeges, szajha vagy megrögzött bűnöző, több figyelmet igényel, mint egy gyermek. Tutujgatni kell, itatni és ruházni, és vigyázni minden lépését. Pokoli egy szakma, állapította meg Ed Foley. A gondolatai éjszaka is ébren tartották. Vajon látják ezt az oroszok? Kamerák is lennének a falakban? Ennyire romlottak lennének? Az amerikai technika mindenesetre még nem állt ezen a szinten, így vélhetően az orosz sem. Vélhetően, mert akadtak itt szép számmal okos emberek, és ezek közül nagyon sokan a KGB-nek dolgoztak. Egyszerűen nem értette, hogyan tud Mary Pat ilyen jóízűen aludni mellette. Valószínűleg azért, mert sokkal jobb műveleti tiszt, mint ő. Olyan természetesen mozog ebben a közegben, mint a halászó fóka az óceán vizében. Csak ne lenne az a víz tele cápákkal! Mert diplomata-útlevél ide vagy oda, Ed aggódott a feleségéért. Mary Pat ugyanis nemcsak egy nagyszerű kém volt, hanem annál sokkal, de sokkal több. Ahogy ott aludt mellette a halvány lámpafényben, azzal a helyes kis álommosollyal az arcán, a párnán szétterült haja aranykeretében, olyan volt, mint egy földre szállt angyal. Az oroszoknak csak egy potenciális kém volt, Edward Foleynak azonban az imádott nő, a gyermekük anyja, a nélkülözhetetlen munkatárs. Ahány nézőpont, annyiféle szerep. Milyen érdekes, milyen sokszínű és milyen kiismerhetetlen tud lenni az ember. Ezzel a bölcs zárógondolattal Foley behunyta a szemét. Pihenésre volt szüksége. – Szóval mit mondott? – kérdezte Bob Ritter. – Morgolódott – felelte Moore. A válasz senkit nem lepett meg. – De megérti, hogy egyelőre tehetetlenek vagyunk. Úgy néz ki, hogy a jövő héten beszédben fogja méltatni a munkásokat, különösen a szakszervezeti tagokat. – Nagyszerű – dünnyögte Ritter. – Hadd mondja a légiforgalmi irányítóknak. – A műveleti igazgató mestere volt az ízetlen poénoknak. – Hol fogja tartani a beszédet? – kérdezte a hírszerzési igazgató. – Chicagóban. Elég sok lengyel él ott – magyarázta Moore. – Természetesen beszélni fog a hajógyári munkásokról, és emlékeztetni fogja az embereket arra, hogy egykor ő maga is szakszervezeti vezető volt. Még nem láttam a beszéd szövegét, de gondolom, nagyobbrészt vanília lesz, néhány darabka csokoládéval. – Az újságok pedig majd arról fognak cikkezni, hogy a kétkezi munkásoknak udvarol szavazatokért – jegyezte meg Jim Greer. Bármennyire is körmönfontnak hitték magukat, az újságírók nem sokat fogtak fel a dolgokból mindaddig, míg sült krumplival és ketchuppel eléjük nem tálaltad. Mesterei voltak a politizálásnak, de halvány fogalmuk se volt arról, hogy mire megy ki a játék, míg be nem avatták őket. – Az orosz barátaink vajon venni fogják a lapot? – Bizonyára. Remek elemzőik vannak az Amerika-Kanada Intézetben. Esetleg majd ráveszünk valakit, hogy ejtsen el egykét homályos megjegyzést Foggy Bottomban arról, hogy mennyire aggódunk a lengyeleknél kialakult helyzet miatt. Mivel sok amerikai állampolgár lengyel származású stb. Pillanatnyilag ez minden, amit tehetünk – tárta szét a kezét Moore. – Vagyis egyelőre csak Lengyelország aggaszt minket, nem a pápa – próbált tisztán látni Ritter. – Arról az ügyről még nem tudunk – emlékeztette a főigazgató.

– Nem fogják azt feltételezni, hogy a pápa minket is értesített? – Nem hiszem. A levél szövegezése arra utal, hogy a pápa ezt privát üzenetnek szánta. – Annyira azért nem volt privát, hogy Varsó ne továbbítsa Moszkvának – tiltakozott Ritter. – Ahogy a feleségem szokta mondani, az más – vágta rá Moore. – Ez a csel kicselezésének a kicselezése néha egészen meg tudja fájdítani a fejemet – panaszkodott Greer. – Ilyenek a játékszabályok, James. – A boksznak is vannak szabályai, csak azokat sokkal könnyebb kiismerni. – Mindig védd magad – mondta Ritter. – Itt is ez az első számú szabály. Na és mit mondott még az elnök, Arthur? – Szeretné, ha kiderítenénk, hogy veszélyben van-e őszentsége. Ha valami történik vele, az őt is kellemetlenül fogja érinteni. – Meg még kb. egymilliárd katolikust – bólintott Greer. – Azon tűnődöm, szóba jöhetnek-e az északír protestánsok mint végrehajtók – mondta Ritter. – Ők sincsenek oda a pápáért. Ha az oroszok felveszik velük a kapcsolatot… Nem ártana, ha Basil utánanézne ennek. – Ez azért egy kicsit erős, Bob – vélte Greer. – Legalább annyira gyűlölik a kommunistákat, mint a katolikusokat. – Nem hiszem, hogy Andropov ennyire túl fogja bonyolítani a dolgot, ha mégis úgy döntenek, hogy el kell intézni a pápát. Valószínűbbnek tartom, hogy a saját eszközeivel fog dolgozni. Már ha nem koppintunk időben az orrára. – Én ebben nem lennék olyan biztos – rázta meg a fejét a főigazgató. – A Politbüró tagjai nagyon óvatosak. Egy sakkjátékos ennél rafináltabban operál, és ne feledjük, a sakk náluk még mindig nemzeti játék. – Mondja ezt Leo Trockijnak – vetette oda Ritter. – Az személyes ügy volt. Sztálin a máját akarta vacsorára fokhagymával és mártással – válaszolta Greer. – Puszta gyűlöletből végzett vele, politikailag semmit nem nyert vele. – Joe bácsi ezt egészen másképp látta. Ő tényleg félt Trockijtól. – Nem, ez sem igaz. Lehet, hogy egy paranoiás gazember volt, de még ő is tudta, mi a különbség az üldözési mánia és az igazi félelem között. – Alighogy kimondta, Greer már rá is jött, hogy nem kellett volna, ezért gyorsan hozzátette: – És még ha félt is volna a vén bakkecskétől, a mostani banda nem ilyen. Belőlük nemcsak Sztálin paranoiája hiányzik, hanem a határozottsága is. – Tévedésben van, Jim. A varsói levél potenciális veszélyt jelent a politikai stabilitásukra, és ezt komolyan fogják venni. Hogy ez elég-e egy közvetlen akcióhoz? Nem tudom, de a nyakamat rá, hogy fontolóra fogják venni. – Ezt majd meglátjuk – mondta semleges hangon Moore. – Arthur, ez az én hivatalos véleményem! – húzta fel magát a műveleti igazgató. – Mitől változott meg a véleménye, Bob? – kérdezte Moore. – Minél többet gondolkodom rajta az ő fejükkel, annál komolyabbnak látom az ügyet. – Tervez valamit? A kérdés szemmel láthatóan nyugtalanná tette Kittért.

– Korai lenne ekkora feladatot bízni Foleyékra, de tájékoztatni fogom őket, hogy legalább gondolkodjanak el az ügyön. Ez műveleti kérdés volt, és ilyen esetekben általában Bob Ritterre bízták a megoldást. Általában egyszerűbb volt információt átvenni egy ügynöktől, mint utasításokat eljuttatni neki arról nem is beszélve, hogy az előbbire gyakrabban került sor. A KGB elméletileg a moszkvai nagykövetség összes alkalmazottját megfigyelés alatt tartotta, Foleyékat pedig – mivel még újak voltak – fokozottan. Ritter nem szerette volna lebuktatni őket, a szokásos okok miatt és még valamiért: az ő ötlete volt, hogy egy férj-feleség csapatot küldjenek ki; ha kudarcot vallanak, neki kell tartania a hátát. Márpedig Ritter nagy reményeket fűzött Foleyékhoz. Moore sóhajtva hátradőlt a székében. – Azért ez szomorú… Ha valakinek, nekünk tudnunk kellene, hogy mitől döglik a légy, most viszont csak ülünk itt, és a kezünket tördeljük. – Ez igaz, Arthur – értett egyet vele Greer. – De inkább tépelődjünk, mint kapkodjunk. Az jót úgysem szülhet. A többiek kénytelenek voltak igazat adni neki. Valóban vigyázniuk kellett arra, hogy mit mondanak, mert az emberek hajlamosak voltak készpénznek venni a szavaikat. A jövőt sajnos ők sem tudták megjósolni. Ha képesek lettek volna rá, valami sokkal jövedelmezőbbel keresték volna a kenyerüket. Mondjuk tőzsdézéssel… Ryan befészkelte magát a karosszékébe egy Financial Timesszal. Az emberek többsége reggel szerette olvasni, Jack azonban nem tartozott közéjük. A reggel az általános híreké volt ezzel készült fel a Century House-ban rá váró napi munkára. Otthon az egyórás autóút alatt a híreket hallgatta a rádióban, itt viszont ez kimaradt a vonatozás miatt. A gazdasági híreket pihenésképpen böngészte. A brit újság egészen másképpen tálalta a dolgokat, mint a The Wall Street Journal, inkább a háttérben zajló folyamatokra koncentrált, de annál érdekesebb volt olvasni – és amerikai tapasztalatai alapján értékelni az olvasottakat. Ráadásul segített napirenden lenni tőzsdei ügyekben. Ryan biztos volt benne, hogy itt is lesznek learatni való gazdasági babérok; legalább anyagilag sem fog kiesést jelenteni az európai kaland. Még mindig úgy tekintett a CIA-nál végzett munkájára, mint mellékvágányra, melynek célállomása túl messze van a ködben ahhoz, hogy látni lehessen. – Apa ma felhívott – közölte Cathy egy orvosi folyóirat mögül. Ez történetesen a The New England Journal of Medicine volt a hatból, amire előfizetett. – Mit akart Joe? – Csak tudni akarta, hogy boldogulunk, hogy vannak a gyerekek, meg effélék. Rám egyetlen szót sem vesztegetett el, nem igaz? Ryan anélkül is tudta a választ, hogy hangosan kimondta volna. Joe Muller, a Merrill Lynch alelnöke nem tudta megbocsátani azt, ahogyan a veje otthagyta az üzletet, először azért, hogy tanítson, aztán azért, hogy rókavadászatot játsszon kémekkel és egyéb kormányalkalmazottakkal. Joe nem kedvelte a kormányt és kiszolgálóit – szerinte csak arra voltak jók, hogy elvegyék azt, amiért ő és a hozzá hasonlók megdolgoztak. Jack elismerte, hogy van ebben némi igazság, de ugyanakkor az is tény volt, hogy a külvilág farkasaival is meg kellett küzdenie valakinek. Ilyen valaki

volt John Patrick Ryan is. Ő sem vetette meg a pénzt, de számára nem végcél volt, hanem eszköz. A pénz olyan, mint egy jó autó: sok szép és izgalmas helyre eljuthatsz vele, de ha egyszer odaértél, nem fogsz benne aludni. Joe ezt másképp látta, és meg se próbálta megérteni azokat, akik másképp gondolták. Ugyanakkor imádta a lányát, és sosem piszkálta amiatt, hogy sebész lett. Talán mert úgy gondolta, hogy embereket gyógyítani bocsánatos dolog egy nő esetében, de egy férfinak pénzt kell csinálni, és punktum. – Igazán kedves tőle, szivi – dünnyögte Ryan az FT túloldaláról. A japán gazdaság mintha kezdett volna meginogni. Ez Jack megállapítása volt, mert az újság szerkesztőinek még nem tűnt fel. Nos, gondolta, nem ez lesz az első tévedésük. Jurij andropovnak nem jött álom a szemére. Már jócskán túllépte a napi Marlboro-adagját, de csak egy pohár vodkát ivott a spanyol nagykövetnek rendezett fogadás után. A fogadás egyébként pénz- és időpazarlás volt. A friss NATO-tag Spanyolország elhárítása lehangolóan sikeresen akadályozta meg minden abbeli igyekezetét, hogy beépítsen egy ügynököt a kormányukba. Andropov azon tűnődött, nem lenne-e érdemesebb a királyi udvarral próbálkoznia. Az udvarnokok eléggé beszédesek, és a kormánytagok bizonyára tájékoztatni fogják a királyt a NATO ügyeiről is, ha nem másért, hát azért, hogy jó pontot szerezzenek nála. Andropov tehát nem is törte magát a fogadáson. Kortyolgatta a bort, falatozott és hétköznapi dolgokról csevegett. Ugye, hogy milyen szép nyarunk volt? Néha már azt kérdezte magától, megérte-e a Politbüró-tagság ezt a rengeteg időt és energiát. Már olvasni se volt ideje – a diplomáciai és politikai tennivalók az egész napját kitöltötték. Most már értette, miért zsémbelődnek annyit a munkahelyen és otthon egyaránt túlterhelt asszonyok. A varsói levél azonban nem hagyta nyugodni. Ha a lengyel kormány továbbra is ilyen esztelen elnyomó politikát folytat, kénytelen leszek lemondani a pápaságról és visszatérni népemhez, hogy velük legyek a megpróbáltatások idején. A szemétláda! A világbékét fenyegeti ájtatosságával! Az amerikaiak tüzelték volna fel? A tisztjei nem tettek jelentést erre utaló jelekről, de sohasem lehetett tudni. Az amerikai elnök nem szerette a Szovjetuniót: minden alkalmat megragadott rá, hogy alátegyen Moszkvának. Annak a senkinek, a ripacsnak volt képe azt terjeszteni, hogy a Szovjetunió a gonosz birodalma! Még az amerikai média és az értelmiségiek tiltakozása sem csillapíthatta a szavai által okozott sebet. És az európaiak is hogy ráharaptak! Ami még rosszabb, a kelet-európai intelligencia is őt majmolta, alaposan megdolgoztatva a Varsói Szerződés tagországainak kémelhárítását. Mintha nem lett volna így is épp elég dolguk, morogta Jurij Vlagyimirovics, miközben elővett egy újabb cigarettát a piros-fehér kartondobozból. Már a zenére sem figyelt. Azokat az átkozott danzigi ellenforradalmár bajkeverőket különös módon még mindig a német nevén gondolt a lengyel kikötővárosra – Varsónak kell levernie, hogy Moszkva keze tiszta maradjon. Az utasításokat már megkapták, és a lengyelek hűséges kutyák voltak. A szovjet tankok jelenléte a hazájuk területén segített nekik megérteni, mi szükséges és mi nem. Ha nem vetnek időben véget neki, ez a lengyel “szolidaritási” lépfene tovább terjedhet, nyugatra, az NDK és délre, Csehszlovákia felé. És ki tudja, talán keletre is, a Szovjetunióba. Nem, ezt

nem engedhetik meg. Ha viszont a lengyel kormány el tudja nyomni a mozgalmat, akkor a helyzet normalizálódhat. De meddig?, tette fel magának a kérdést Andropov. Csak egy kicsivel kellett volna szélesebb látókörűnek lennie, hogy megragadja a probléma gyökerét. A Politbüró tagjaként nem ismerte a lakosság mindennapos problémáit. Nem szenvedett hiányt semmiben. Dúskált az élelemben, a lakása pazarul volt bútorozva, német műszaki cikkekkel felszerelve. A lift soha nem romlott el a házban. Az irodába sofőr szállította, s ha valahova gyalog ment, egy egész különítmény gondoskodott róla, hogy a huligánok messze elkerüljék. Ugyanúgy védték, mint annak idején a testőrei II. Miklóst, és ahogy az lenni szokott, hajlamos volt elhitetni magával, hogy ez a normális, hogy más is így él. Amikor néha mégis elfogta a kétely, azzal mentette magát, hogy ennivaló mindenkinek jut, tévét és filmeket az átlagemberek is nézhetnek, s ha elég ügyesek, még egy autóra-valót is összespórolhatnak. Cserébe azért, hogy ő biztosította nekik mindezt, valamivel jobb életkörülmények illették meg. Ez jogos volt, nem? Végtére is nem keményebben dolgozott, mint ők? Mi a fenét akarhatnának még az emberek? És most ez a lengyel pap tönkre akarja tenni az egészet. Csak nehogy sikerüljön is neki. Sztálin egyszer megkérdezte, hogy hány hadosztálya van a pápának – pedig még neki is tudnia kellett, hogy hatalom nemcsak a vérmezőn teremhet. Na és ha Karol lemond a pápaságról, akkor mi lesz? Megpróbál visszajutni Lengyelországba, de a lengyelek megakadályozhatják benne. Mondjuk visszavonják az állampolgárságát. Nem, ez nem lenne megoldás, úgyis bejutna az országba. Ahogy neki és a lengyeleknek voltak ügynökeik a Vatikánban, ugyanúgy a pápának is lehettek beépített emberei a kormányaikban. Lengyelországból kirekeszteni őt tehát reménytelen próbálkozás lett volna; ha viszont bejut a szülőhazájába, az kész katasztrófa. Próbálkozhatnának diplomáciai fogásokkal. A megfelelő külügyminiszteri hivatalnok Rómába repülhetne, hogy titokban találkozzon Karollal, és megkísérelje lebeszélni a hazatérésről. De mivel lehetne hatni rá? Egy burkolt életveszélyes fenyegetés csak rontana a helyzeten: ezzel az erővel akár azt is mondhatnák neki, hogy készek mártírt és szentet csinálni belőle – ettől pedig csak még elszántabbá válna. Ez tehát kizárva. Esetleg kilátásba helyezhetnék, hogy a népén fogják megtorolni a lépését… de ez se lenne jó, mert akkor még inkább úgy erezné, hogy odahaza nagy a baj. Minél jobban törte a fejét, annál inkább rá kellett jönnie, hogy a levél mesteri húzás volt a pápa részéről. De ha levelet írt, akkor választ is fog kapni, ígérte meg magának Andropov. Akkor majd eldöntheti, hogy van-e isten. Van isten? Egy kérdés, ami időtlen idők óta foglalkoztatta az embert, mígnem Karl Marx és Vlagyimir Lenin ki nem jelentette a választ – legalábbis ami a Szovjetuniót illeti. Nem, mondta magának Jurij Vlagyimirovics, túl késő újragondolnia a kérdést. Nincs isten. Az élet az, ami itt és most van, és ha véget ér, akkor tényleg vége. Ezért kell maximálisan élni, leszakítani azokat a gyümölcsöket, amelyeket elérsz, és létrát építeni azok alá, amelyeket nem. Karol azonban meg akarja változtatni az egyenletet. Meg akarja rázni a létrát – vagy talán a fát? Andropov töltött magának az üvegkorsóból, és tűnődve

belekortyolt a vodkába. Karol rá akarja kényszeríteni a téveszméit a honfitársaira. “Jobb” ideológiát akar kínálni nekik, ezzel automatikusan aláaknázva a Szovjetunió tekintélyét. Ezzel nemzedékek fáradságos munkáját szándékozik tönkretenni, amit egyszerűen nem engedhetnek meg neki. Ha nem tudja megakadályozni ebben és nem tudja jobb belátásra bírni, akkor csak egyetlen lehetőség marad: egyszer s mindenkorra leállítani. Nem lesz könnyű vállalkozás, és nem lesz kockázatmentes sem, de még rosszabb lenne csak ülni és várni, hogy mi fog történni. Karolnak meg kell halnia.

5. fejezet KÖZEL

A korán kelő Jurij Vlagyimirovics reggel hétre már lezuhanyozott, megborotválkozott, felöltözött és megreggelizett. A reggelije általában sült szalonnából, háromtojásos rántottából és dán vajjal kent, vaskos orosz kenyérből állt. A kávé német termék volt, akárcsak a konyhai gépek, melyekkel a lakása büszkélkedhetett. Az asztalon a reggeli Pravda hevert, válogatott cikkek nyugati újságokból – a KGB nyelvészeinek fordításában –, továbbá néhány rövid beszámoló. A paksamétát a kora reggeli órákban állították össze a Központban, és reggel hatkor egy futár kézbesítette a lakására. Ma, állapította meg Andropov a harmadik cigaretta és a második csésze kávé után, semmi lényeges nem várható. Az amerikai elnök előző este nem csörgette a kardját, ami meglepte. Talán elaludt a tévé előtt, mint azt Brezsnyev igen gyakran megtette. Vajon meddig fog még elvegetálni az öreg a Politbüró élén?, merengett Andropov. Világos, hogy önként nem fog visszavonulni, mert a családja nem fogja hagyni. Ha megtenné, le kellene mondaniuk mindazokról a kiváltságokról, melyekben a szovjet “királyi család” tagjaiként részesülnek. Andropov mélységesen megvetette őket ezért. A Szovjetunió a káosz felé rohant, de ezeket csak a saját kisded játékaik érdekelték. Brezsnyevnek mielőbb meg kell halnia, különben baj lesz. Leonyid Iljics felhagyott a dohányzással – ami hetvenhat éves korára való tekintettel szép teljesítmény volt –, de ez nem sokat változtatott aggkori gyengeségén. Képtelen volt koncentrálni, mindent elfelejtett, és gyakran elaludt a megbeszéléseken. A hatalomhoz azonban ragaszkodott, olyan görcsösen, mint a haldokló az élethez. A gond az volt, hogy azok a politikai trükkök, melyekkel Nyikita Szergejevics Hruscsovot megbuktatta – a moszkvaiak soha nem tudták elfelejteni neki ezt, bármilyen mesterien hajtotta is végre őket –, nyilvánvaló okokból nem voltak bevethetőek ellene. Szép szóval sem mertek hatni rá, pedig érvelhettek volna azzal, hogy ha a valóban fontos kérdésekre összpontosítja az erejét, akkor nagyobb sikereket érhet el, s közben teret ad más elvtársaknak is. Különben az amerikai elnök sem volt sokkal fiatalabb, mint Brezsnyev, de egészségesebben élt, s talán keményebb fából faragták. Borús pillanataiban Andropovot bosszantotta, hogy ő maga képtelen korrupt lenni. Hogy miért képtelen rá, azt még maga sem tudta volna pontosan meghatározni. Lehet, hogy évekkel ezelőtt elhagyott marxista hite volt az ok – néha visszakanyarodott hozzá, mert ez volt életében az egyetlen kapaszkodó. Különös módon éppen ez a terület volt az, ahol a marxizmus és a keresztény hit átfedte egymást. Ez csakis véletlen lehetett, hiszen Karl Marx nem keresztény volt, hanem zsidó, és ha merített egy vallásból vagy elutasított belőle tanokat, az a

sajátja kellett, hogy legyen, nem egy tőle idegen kultúra terméke. A gondolatsornak egy kopogtatás vetett véget. – Jöjjön be – szólt ki Andropov, mert tudta, hogy ki az. – Az autója indulásra kész, elnök elvtárs – jelentette a biztonsági különítmény vezetője. – Köszönöm, Vlagyimir Sztyepanovics. – Felállt az asztal mellől, és magára öltötte a zakóját. A szokásos, Moszkva központján átvezető reggeli út negyven percig tartott. ZIL típusú autója egyedi, kézi készítésű darab volt – és mellékesen kiköpött mása egy amerikai kockás taxinak. A tágas sugárutak közepén száguldott, a moszkvai milícia által kizárólagosan a magas rangú politikai vezetők részére fenntartott sávban. Ott álltak egész nap, a nyári kánikulában és a kegyetlen téli hidegben, kereszteződésenként egy zsaru, hogy senki ne foglalhassa el a sávot egy átkanyarodás idejénél hosszabb időre. A moszkvai Központ, ahogy a hírszerzés világában a KGB-t hívták, az egykori Rosszija Biztosítótársaság impozáns méretű palotájában volt berendezve. Az autó begördült a kapun át a belső udvarra, egyenesen a bronzajtó elé, ahol a nyolcas igazgatóság egyenruhás emberei fogadták Andropovot. Odabent a külön lift várta, hogy felvigye a legfelső szintre. A liftben a kísérői lopva az arcára pillantottak, hogy felmérjék, milyen hangulatban van; nem lettek okosabbak, mert ugyanolyan jól leplezte az érzelmeit, mint egy profi pókerjátékos. A felső szinten mintegy tizenöt lépést kellett megtennie, hogy elérje a titkári szoba ajtaját. Az irodájának ugyanis nem volt külön bejárata, s a titkári szobából is csak egy hatalmas komódnak álcázott ajtón át lehetett bejutni hozzá. Ez a “fondorlatos” megoldás Lavrentyij Berija érdeme volt: Sztálin titkosszolgálatának a vezetője betegesen rettegett attól, hogy meg akarják ölni, s ily módon próbált védekezni ez ellen. Andropov teátrálisnak tartotta, de a komód használata immár hagyománnyá vált, s a maga módján jópofa dolog is volt, különösen a látogatók szemében. Biztonsági szempontból természetesen fabatkát sem ért. Túl régen használták már ahhoz, hogy aki idáig eljutna, ne tudjon róla. A napirendje szerint az eligazítás előtt még volt egy üres negyedórája – épp elég arra, hogy átfussa az asztalán hagyott papírokat. Az eligazítás után napokkal, sőt egyes esetekben hetekkel előre rögzített megbeszélések sora következett. Ezen a napon szinte kizárólag belbiztonsági kérdésekkel kellett foglalkoznia, az egyetlen kivételt egy pártfunkcionárius jelentette, aki azért jelentkezett be, hogy szigorúan politikai ügyekről beszélgessenek. Igen, az a kijevi eset, jutott eszébe. A Helsinki Jogőr sok bosszúságot okozott a KGB-nek. Hét évvel korábban, a finn fővárosban a Szovjetunió ígéretet tett az emberi jogok tiszteletben tartására, s ezek komolyan vették a dolgot. Ami még rosszabb, folyamatosan leadták a drótot a nyugati riportereknek, azok pedig levakarhatatlannak bizonyultak. A gond az volt, hogy nem lehetett a szokásos módon félreállítani őket, mert a kapitalisták félistenként kezelték a “média hőseit”, és elvárták, hogy mások is ezt tegyék velük, holott mindenki tudta, hogy így vagy úgy mindegyikük kém. Az amerikaiak egészen odáig elmentek, hogy megtiltották a hírszerző szolgálataik számára a riporteri szakma álcaként való használatát. Mintha csak azért találták volna ki ezt, hogy boldoggá tegyék az összes többi országot: mindenki más ennek ellenkezőjét tette. Nevetséges. A Szovjetunióban minden külföldit kémnek tekintettek. Ezért

képezte az elhárítással foglalkozó kettes igazgatóság a KGB jelentős részét. Jurij Vlagyimirovics lecsapott a telefonjára. Ideje volt a tettek mezéjére lépni a pápa ügyében. – Elnök elvtárs! – válaszolt szinte azonnal a titkára. – Küldje be Alekszej Nyikolaj’icsot. – Máris, elvtárs. Andropov asztali óráján négyszer járt körbe a másodpercmutató. – Szolgálatára, elnök elvtárs. – Alekszej Nyikolajevics Rozsdesztvenszkij ezredes az egyes, “külföld” igazgatósághoz volt beosztva. Tapasztalt műveleti tiszt volt, több nyugat-európai művelettel a háta mögött. Átlagos testalkatú, mérsékelten jóképű férfi lévén az ezredes a világ bármely városában észrevétlenül el tudott vegyülni a járókelők között. Részben ez magyarázta a terepen elért sikereit. Egy ideje a Központban szolgált, Andropov tanácsadójaként. – Alekszej, van egy elméleti problémám. Maga dolgozott Olaszországban, ha jól emlékszem. – Három évig a római állomáson szolgáltam, elnök elvtárs. Goderenko ezredes alatt. Még mindig ő a rezidens. – Jó szakember? – akarta tudni Andropov. Rozsdesztvenszkij határozottan bólintott. – Kiváló, elnök elvtárs. Nagyszerűen irányítja az állomást. Sokat tanultam tőle. – A Vatikánnal hogy állnak a római embereink? Rozsdesztvenszkijt meglepte a kérdés. – Sok mindent nem tudhatunk meg tőlük. Vannak kapcsolataink, de sosem helyeztünk nagy hangsúlyt a Vatikánra. A katolikus egyházba nehéz beszivárogni, nyilvánvaló okokból. – És mi a helyzet az ortodox egyházzal? – Ott is vannak kapcsolataink, és visszajelzéseket is szoktunk kapni, de csekély hírértékkel. Inkább pletykákról értesülünk, s általában olyan ügyekről, amelyekről más csatornákon keresztül is tudomást szerzünk. – Milyen a pápa helyzete biztonsági szempontból? – Fizikai értelemben? – kérdezte Rozsdesztvenszkij, azon tűnődve, hová akar kilyukadni a nagyfőnök. – Pontosan. Rozsdesztvenszkij érezte, hogy pulzusa száma megemelkedik. – A testőrei ugyanazok a svájciak, akik az idejük nagy részében csíkos egyenruhába öltözve bohóckodnak. Meglehetősen passzív védelemnek nevezném. Alkalmanként galléron ragadnak egy túlontúl fellelkesült hívőt, aki a kelleténél közelebb nyomult a pápához, de ez minden. Még abban sem vagyok biztos, hogy fegyvert viselnek, bár feltételezem, hogy igen. – Értem. Azt szeretném tudni, lehetséges lenne-e fizikailag közel férkőzni a pápához. Van elképzelése? Aha, gondolta Rozsdesztvenszkij. – Nincs, elvtárs. Ellátogattam a Vatikánba néhány alkalommal, amikor Rómában dolgoztam. A műgyűjteményük káprázatos, és a feleségemet érdeklik az effélék. A hely tele van papokkal és apácákkal, meg a szokásos múzeumi őrökkel, de ettől eltekintve nem tapasztaltam azt, hogy nagyon védenék. Az őrök is mintha csak azért lennének ott, hogy megmutassák a látogatóknak, hol találják

a vécét. A pápa a Szent Peter-székesegyházhoz hozzáépített rezidenciában lakik. Ott még sohasem jártam, egyszerűen nem volt rá okom. A nagykövetünk néha megfordul ott diplomáciai okokból, de engem egyszer sem hívtak meg. Túl alacsony volt a rangom, mindössze kereskedelmi segédattaséként működtem Rómában – folytatta Rozsdesztvenszkij. – Önt az érdekli, hogyan lehetne a pápa közelébe jutni. Feltételezem, ez alatt azt érti, hogy… – Öt méterre, vagy ha lehet, még jobban megközelíteni. Merénylet testközelből, szakadt rá a felismerés az ezredesre. – Ehhez én kevés vagyok. Goderenko ezredesnek és az embereinek való munka. A pápa rendszeresen tart meghallgatásokat a hívők számára, de fogalmam sincs, hogyan lehet bejutni ezekre. Nyilvánosan is szokott mutatkozni különböző alkalmakkor. Ezek menetrendjét sem ismerem. – Akkor derítsük ki – javasolta Andropov. – Közvetlenül nekem jelentsen. Senki mással nem beszélhet erről. – Igenis, elnök elvtárs! – vágta magát vigyázzba az ezredes. – Az ügy prioritása? – Azonnali – felelte közömbös hangon Andropov. – Magam fogok utánajárni, elnök elvtárs – ígérte Rozsdesztvenszkij ezredes. Az arca kifejezéstelen maradt. Nem mintha lett volna mit tükröznie. A KGB tisztjeit nem arra képezték ki, hogy véleményt alkossanak a parancsokról, ne adj’ isten lelkiismeret-furdalást erezzenek a végrehajtásuk miatt. A parancs szent volt és kétségbevonhatatlan. Ha voltak is az üggyel kapcsolatos gondolatai, azok a várható politikai következmények körül forogtak. De ez sem tartozott rá. Míg ezek átvillantak rajta, az elnök asztalán megcsörrent a telefon. Andropov lenyomta a jobb felső gombot. – Igen? – Elnök elvtárs, megérkeztek az első napirendi ponthoz – közölte a titkár. – Mit gondol, Alekszej, mennyi időre lesz szüksége ehhez? – Néhány napra, talán. Amennyiben csak egy előzetes becslést szeretne. – Pontosan. Egyelőre csak azt – bólintott Jurij Vlagyimirovics. – Konkrét műveletet egyelőre nem tervezünk. – Értettem, elnök elvtárs. Máris indulok a kommunikációs központba. – Remek! Köszönöm, Alekszej. – A Szovjetuniót szolgálom – hangzott a gépies válasz. Rozsdesztvenszkij ezredes másodjára is vigyázzba vágta magát, hátraarcot csinált, és az ajtó felé indult. Mint a legtöbb embernek, neki is le kellett hajolnia, hogy át tudjon lépni a titkári szobába. A kérdés tehát az, hogy lehet a pápának, annak a lengyel papnak a közelébe jutni, gondolta a folyosóra érve. Érdekes elméleti kérdés volt. A KGB-nél nem volt hiány elméleti szakemberekben: az erre szakosodott kollégák alaposan megvizsgáltak és megrágtak mindent, kezdve attól, hogy hogyan lehet megölni egyes külföldi országok politikusait, egészen addig, hogy mi módon lehet kilopni és felhasználni betegek adatait egy adott kórházból. Ötletekben nem volt hiány. Az ezredesnek negyven másodpercig kellett várnia a liftre. Rezzenéstelen arccal állt, míg ki nem nyílt az ajtó. – A pincébe – mondta a liftesnek. Minden felvonónak saját kezelője volt. Egy ilyen helyet, ahol emberek mások tekintetétől elzárva ennyire közel kerülhettek

egymáshoz, nem lehetett felügyelet nélkül hagyni éppen a KGB épületében. Ha volt hely a Szovjetunióban, ahol az ellenség információt szeretett volna gyűjteni, az a Központ volt, ezért az itt dolgozók “mindenki gyanús” alapon állandóan nyitva tartották a szemüket, és nem kevésbé a fülüket. Az emberek itt is barátkoztak egymással, mint a munkatársak bárhol másutt, de soha nem beszéltek egymásnak a munkájukról. A család, a sport, az időjárás terítéken lehetett, s a vágyaikról sem volt tilos beszélniük, bizonyos korlátok között. A szerencsésebbek az autóvásárlásról, a magasabb rangúak a vidéki dácsák fenntartásának gondjairól is szót ejthettek egymással, de abba, hogy éppen min dolgoznak, illetéktelent nem avathattak be. Még a közvetlen munkatársaikkal is csak a megfelelő helyen és a megfelelő keretek között tárgyalhattak a tennivalókról. Rozsdesztvenszkijnek eszébe sem jutott, hogy ez a merevség esetleg a hatékonyság rovására mehet. A merevség szerves része volt az Állambiztonsági Bizottság intézményi vallásának. A kommunikációs szoba előtt át kellett haladnia egy ellenőrzési ponton. A tiszthelyettes megnézte fényképes igazolványát, aztán intett neki, hogy mehet. Rozsdesztvenszkij belépett a hangorkánba. A háttérzaj olyan nagy volt, hogy a – nem véletlenül – gyéren elhelyezett asztaloknál ülő távírókezelők még ha akartak se tudtak volna beszélgetni egymással. Ráadásul mindegyik zajvédőt viselt, hogy ne bolonduljon meg az ódon – vicces módon a legrégebbit Németországból lopták még valamikor a 30-as években – nyomtatók folyamatos, géppuskaropogással vetekedő zajától. A hely maga volt a megtestesült elszigeteltség, annak minden pozitívumával és negatívumával együtt. Az ezredes odament az ügyeletes tiszthez. – Oleg Ivanovics – üdvözölte. Zajcev felnézett az ötödik látogatójára. A nap jóformán még el sem kezdődött, de már ötödszörre zavarták meg. Átok volt ügyeletes tisztnek lenni itt, különösen a délelőtti műszakban. Az éjszakai műszak unalmas volt, de az ember legalább háborítatlanul végezhette a munkáját. – Igen, ezredes, mit tehetek magáért? – kérdezte barátságos hangon, ahogy az elvárható volt egy alacsonyabb rangú tiszttől. – Rómába kell elküldeni egy üzenetet a rezidensnek. Legyen ezúttal egyszer használatos kódlap, és kérem, saját kezűleg végezze el a titkosítást. Ez meglehetősen szokatlan volt, ezért rögtön felkeltette Zajcev érdeklődését. – Rendben. – Zajcev ceruzát ragadott. – Hallgatom. – SZIGORÚAN TITKOS. AZONNALI PRIORITÁS. FELADÓ: ELNÖKI IRODA, MOSZKVA. CÍMZETT: RUSZLAN BORISZOVICS GODERENKO REZIDENS, RÓMA. ÜZENET: DERÍTSE KI ÉS JELENTSE, MI MÓDON LEHETNE FIZIKAILAG MEGKÖZELÍTENI A PÁPÁT. VÉGE. – Ez minden? – lepődött meg Zajcev. – És ha megkérdezi, hogy ez mit jelent? Eléggé homályos. – Ruszlan Boriszovics tudni fogja, miről van szó – biztosította Rozsdesztvenszkij. Tudta, hogy Zajcev nem túlbuzgóságból kérdezi ezt. Az egyszer használatos kódlapokkal eléggé macerás volt dolgozni, ezért az üzenetnek egyértelműnek kellett lennie, hogy elkerüljék a felesleges oda-vissza üzengetést. Ezzel nemcsak munkát lehetett megspórolni, hanem azt is, hogy minél kevesebb rejtjelezett üzenet kerüljön az amerikai és a brit kódfejtők kezébe.

Azok az átkozott nyugati hírszerző ügynökségek olyan szorosan együttműködtek, hogy ha valamelyikük megtudott valamit, az a többiek számára sem volt titok. – Ön tudja, ezredes elvtárs. Még ebben az órában elküldöm. – Zajcev a faliórára pillantott, hogy megbizonyosodjon róla, valóban meg tudja tenni. – Mire Goderenko elvtárs beér az irodájába, az üzenet az asztalán lesz. Húsz percre lesz szüksége, hogy megfejtse, saccolta Rozsdesztvenszkij. Aztán lehet, hogy mégis Zajcevnek lesz igaza, és megerősítést fog kérni. Nem kizárt. Ruszlan alapos és óvatos fickó. – Ha válasz érkezik, értesítsen, amint megvan a tiszta szöveg. – Ön lesz az összekötő ebben az ügyben? – kérdezte Zajcev, csak hogy világos legyen számára. Végtére is az üzenet fejlécén az állt, hogy “elnöki iroda”. – Úgy van, százados. Zajcev bólintott, aztán odaadta a kitöltött formanyomtatványt Rozsdesztvenszkij ezredesnek, hogy írja alá. A KGB-nél mindent dokumentálni kellett. Papírral. Zajcev ellenőrizte a mezőket. Üzenet, feladó, címzett, titkosítási mód, összekötő… Igen, minden rendben volt. Felnézett. – Máris hozzálátok, ezredes. Ha kiküldtük, tájékoztatom. – Egy jelentést is fel kell küldenie az emeletre a megtartandó műveleti akták közé. Firkantott még valamit, és odaadta az indigómásolatot az ezredesnek. – Ez a továbbítási szám. Míg nem kerül iktatásra, ez lesz a hivatkozási szám. – Köszönöm, százados. – Az ezredes távozott. Oleg Ivanovics megint az órára nézett. Rómában három órával kevesebb volt, mint Moszkvában. A rezidensnek tíz-tizenöt percre lesz szüksége, hogy megfejtse az üzenetet – a hírszerzők olyan ügyetlenek ezekben a dolgokban –, aztán át kell gondolnia, aztán… – Zajcev fogadást kötött magával. A római rezidens megerősítést fog kérni. Száz százalék. Már évek óta küldött ennek az embernek és fogadott tőle üzeneteket. Goderenko megfontolt ember, szeret tisztán látni. Éppen ezért, döntötte el, a fiókban fogja hagyni a római kódjegyzéket, hogy kéznél legyen, ha megint küldeni kell. Megszámolta az üzenetet. Kétszázkilenc karakter, beleértve a szóközöket és az írásjeleket is. Kár, hogy nem csinálhatják ezt is azokon az amerikai számítógépeken, amelyeken néhány emelettel feljebb játszadoznak. De semmi értelme álmodozni. Zajcev kivette a fiókból a kódjegyzéket, és gondosan felírta magának a számát. Felesleges volt, mert fejből tudta szinte mindegyiket – ezt valószínűleg sakkozói előéletének köszönhette –, de ez így volt rendjén. – Egy-egy-öt-nyolc-kilenc-zéró – mondta a vasrács mögött ülő hivatalnoknak. A férfi, aki hetvenöt éve javát itt élte le, felállt, és előkereste a megfelelő kódkönyvet. Egy tízszer huszonöt centiméteres tömb volt, lyukfűzött lapokkal. Lehetett belőlük vagy ötszáz. Az aktuális lapot egy sárga műanyag lapocska jelezte. A lapok úgy néztek ki, mint egy telefonkönyv oldalai, de ha figyelmesen megnézte az ember, láthatóvá vált, hogy a betűk nem alkotnak értelmes szavakat egyetlen emberi nyelven sem. Moszkva mellett, a körgyűrűnél volt található Zajcev osztályának igazgatósága, a nyolcas számú, mely a kódok előállításával és feltörésével foglalkozott. Az épület tetején volt egy nagyon érzékeny antenna, amelyet egy távírógépre kötöttek. Az antenna és a távíró közé beiktatott vevő felerősítette a véletlenszerű atmoszferikus zajokat, és az írógép által megjeleníthető karakterkódokká alakította őket. Az erősítő-távírógép párosból

több is volt, és ezek egymást is befolyásolták, még zajosabbá téve az atmoszferikus jel véletlenszerűségét. Ennek a “zagyvaságnak” az alapján készültek az egyszer használatos kódlapok, melyeket véletlenszerűségük folytán elméletileg semmilyen matematikai módszerrel nem lehetett kiismerni és ezáltal megfejteni. Erre szükség is volt, mert az amerikaiak rendkívül tehetséges kódfejtőknek bizonyultak. “Venona” fedőnevű műveletük során, a 40-es, 50-es években ezt be is bizonyították, nem kis bosszúságot okozva a Központ ősének. Amilyen biztonságos volt az egyszer használatos kódlap – ami azt illeti, a legbiztonságosabb, legalábbis mindenki ennek tartotta –, olyan nehéz volt használni. Még a gyakorlott Zajcevet is alaposan megizzasztotta. Andropov azonban tudni akarta, hogyan lehet a pápa közelébe jutni, így hát nem volt mese, meg kellett csinálni. Ekkor esett le a tantusz Zajcevnek. Fizikailag megközelíteni a pápát. De miért akarná bárki is ezt tenni? Aligha azért, hogy meggyónja a bűneit. Jurij Vlagyimirovics biztosan nem. Mi az hát, amit valójában továbbít? A római rezidens, Goderenko tapasztalt műveleti tiszt volt, “rezidentúrájában” számos olasz és egyéb nemzetiségű ügynökkel. Az általa szolgáltatott információk rendkívül sokrétűek voltak: némelyek kézzelfoghatóan hasznosak, mások inkább szórakoztatóak – bár ezeknek is hasznát lehetett venni, ha zsarolni vagy kompromittálni akartak valakit az általa elkövetett malacságokkal. Zajcev sokszor elgondolkodott ezen. Lehetséges lenne, hogy csak a fontos embereknek vannak ilyen ferde hajlamaik, vagy inkább a pozíciójuk következménye ez, mert ők megengedhetik maguknak? Bármelyik is volt a helyes válasz, Róma kiváló helynek bizonyult ebből a szempontból. A császárok városa, gondolta Zajcev. Eszébe jutottak az útleírásokban és történelemkönyvekben olvasottak. A marxista politikai kommentár ezekből sem maradhatott ki, még ha az ókor esetében ezt nem is vitték túlzásba. A szovjetunióbeli élet talán legbosszantóbb aspektusa volt az, hogy mindig mindenbe belekeverték a politikát – épp elég ok arra, hogy az ember az italba meneküljön, ami persze egyáltalán nem volt idegen az orosz embertől. Ideje volt visszatérni a munkához. Zajcev elővett egy rejtjelező korongot a felső fiókból. Olyan volt, mint egy telefontárcsa: a kulcs soron következő betűjét mindig a kódolandó betűhöz kellett forgatni. Zajcev ezúttal a 284. oldal tizenkettedik sorával dolgozott. Ezt az adás első sorában kellett jelezni, hogy a címzett tudja, hogyan lásson neki a visszafejtésnek. Fáradságos munka volt a rejtjelező korong ellenére. Minden egyes karakternél be kellett állítania a tárcsát, aztán le kellett jegyeznie az eredményt, mielőtt még elfelejti. Ceruzát le, tárcsát fordít, ceruzát fel, ellenőriz – kétszer is –, aztán ugyanez újra és újra. (A rejtjelezők, akik mást se csináltak egész nap, két kézzel dolgoztak, Zajcevnek azonban még nem sikerült elsajátítania a technikájukat.) Monoton, unalmas munka volt, nem egy matematikus számára való. Mintha egy írót beültetnének a katedra mögé, hogy elemisták helyesírási hibáit javítsa, morogta magának Zajcev. Több mint hat percébe telt. Kevesebb is elég lett volna, ha valaki segít neki, de az szabályellenes lett volna, és itt a szabályok kőbe voltak vésve. Miután a végére ért, még egyszer végigcsinálta az egészet, hogy biztos legyen

benne, minden rendben. Gyakran előfordult, hogy a vonal valamelyik végén valaki eltolt valamit, és a zagyvaságból a megfejtés után értelmetlen szöveg kerekedett. Ilyenkor persze mindenki a gépírókat hibáztatta. Zajcev inkább ellenőrizte a munkáját. Újabb négy és fél perc múlva már biztos volt benne, hogy tökéletes munkát végzett. Nagyszerű. Felállt, és átment a zajos közvetítőterembe. A távírókezelők – mindannyian férfiak – úgy ültek a gépeik előtt, egyenes derékkal, látszólag a billentyűkhöz nőtt kezekkel, mintha a hely maga lett volna a csend szigete. Zajcev a műszakvezetőhöz lépett, aki némán elvette a papírt – ő maga is zajvédőt viselt –, és az utolsó asztalsor bal szélén ülő rejtjelezőhöz vitte. Felcsíptette a billentyűzet fölé szerelt tartóra, és hagyta, hogy a férfi végezze a dolgát. A címzett azonosítója a nyomtatvány tetején volt feltüntetve. A rejtjelező ezt betárcsázta, aztán várt, hogy a vonal túlsó, végéről visszacsiripeljen a távíró és kigyulladjon a vételt jelző sárga lámpa. Amint ez megtörtént, begépelte az eléje rakott karakterhalmazt. Zajcev képtelen volt megérteni, hogyan képesek ezt csinálni nap mint nap. Az emberi elme mintákat és jelentést keres mindenben – de hol van ettől a TKALNNETPTN? Robotnak való munka, abszolút természetellenes. Voltak, akik azt állították, hogy a gépírók valójában zongoristák, de aligha volt igaz. Még a legdisszonánsabb modern zongoraműben is van némi harmónia. Nem így egy egyszer használatos kódlappal rejtjelezett üzenetben. Néhány másodperccel később a gépíró felnézett. – Üzenet elküldve, elvtárs. – Zajcev bólintott, és visszament a műszakvezetőhöz. – Ha válasz érkezik ezzel a továbbítási számmal, haladéktalanul küldje át hozzám. – Igenis, százados elvtárs. – A műszakvezető felírta magának a számot a “forró” üzenetek listájára. Most, hogy ezzel megvolt, Zajcev visszatérhetett az asztalán állhatatosan növekvő aktatoronyhoz. Ha őszinte akart lenni magához, be kellett látnia, hogy ez a munka se sokkal szórakoztatóbb, mint az, amit a “robotok” a szomszédos teremben végeznek. Talán ez lehetett az oka annak, hogy egy hang suttogni kezdett odabent. Fizikailag megközelíteni a pápát. De miért? Az ébresztőóra negyed hatkor verte ki az ágyból. Embertelen időpont, gondolta Ryan. Odahaza még csak negyed egy volt, de ez nem jelentett mentséget számára. Lelökte magáról a takarót, és kibotorkált a fürdőszobába. Még sok mindenhez hozzá kellett szoknia itt. A vécé nagyjából úgy öblített, mint otthon, de a mosdó… Mi a fenének kell két külön vízcsap egyetlen kagylóhoz? Egy hideg és egy meleg. Otthon csak a cső alá kellett tartanod a kezed, de itt előbb meg kellett várnod, míg megtelik a kagyló, és összekeveredik a víz. Addig pedig bámulhattad a tükörképedet. Kora reggel. Hát ez nem volt egy nagy élmény. Tényleg ilyen szarul nézek ki?, kérdezte magától, mielőtt visszacaplatott volna a hálószobába, hogy a felesége hátsójára paskoljon. – Ideje előbújni, szivi. – Tudom – morogta egy zsémbes női hang. – Felébresszem Jacket? – Hadd aludjon még. – A kiskrapek este nem akart elaludni, most meg

nyilvánvalóan felkelni nem akart volna. – Ahogy gondolod. – Jack a konyha felé vette az irányt. A kávéfőzőt csak be kellett kapcsolni, és erre még ő is képes volt. Mielőtt eljöttek volna, rábukkant egy ígéretes IPO-ra*. A cég amerikai volt és kávét árult, méghozzá elsőrangút, Jack pedig, afféle “kávésznob” lévén, beléjük fektetett százezer dollárt, és bespájzolt magának az illatos babszemekből. Mondván, hogy bármennyire remek hely legyen is Anglia, nem a kávéjáról híres. Igaz ugyan, hogy a légierőnél lehetett Maxwell House-t kapni, de azért remélte, el tudja intézni a Starbucksszal, ezzel az új céggel, hogy rendszeresen szállítsanak neki. A kérdés már csak az, kanyarodott vissza a konyhába, hogy lesz a reggeli. A konyha Cathy felségterülete volt: a férjének legfeljebb szendvicset és koktélt volt szabad készítenie. Jack persze ezt egyáltalán nem bánta; a tűzhely még mindig misztikus dolog volt számára. A tűzhely itt gázt jelentett. Jack anyja is ezt használt, csak más márkát. Az ajtóhoz lépett, és kinyitotta. Az újság már ott volt, mint remélte. A Timest fizette elő, az International Herald Tribune-t pedig az állomáson vette meg munkába menet. Szerencsére a környéken elkezdték kiépíteni a kábeltelevíziós hálózatot, és a csatornák közt volt az új amerikai hírcsatorna, a CNN is. Így a baseballbajnokság állását is követni tudta. Anglia tehát egészen civilizált helynek bizonyult. Az Orioles 5-4-gyel, tizenegy helycserével kiütötte a Clevelandét előző este. A játékosok már biztosan ágyban voltak – a hotel bárjában bevedelt esti sört igyekeztek kialudni magukból. Jack irigyelte őket. Még nyolc órát alhatnak. Alsó hangon. A CNN összefoglalója szerint semmi említésre méltó nem történt előző nap. A gazdasági helyzet még mindig bizonytalan volt. A Dow Jones szépen felkúszott, de a munkanélküliségi ráta – s ennélfogva a munkásosztályhoz tartozó szavazók lelkesedése – kívánnivalót hagyott maga után. Számukra, gondolt bele Ryan, biztosan mást jelentenek ezek a hírek. Az apja is szakszervezeti tag volt, bár a végrehajtó hatalom hadnagyaként, nem munkásként, és mindig a demokratákra szavazott. Ryan egyik párthoz sem tartozott: függetlennek tartotta magát. Az sem volt mellékes, hogy így kevesebb szemetet gyömöszöltek a postaládájába. – Jó reggelt, Jack – jelent meg egy elnyűtt rózsaszín köntösben az öltözködésére egyébként kényes Cathy. Ryan nem kérdezte, de sejtette, hogy nosztalgiából öltötte magára. – Helló, bébi. – Jack felállt, hogy megcsókolja és erőtlenül magához ölelje a feleségét. – Újságot? – Nem, kösz. Majd a vonaton. – Cathy kinyitotta a hűtő ajtaját, és rámolni kezdett. Jack nem figyelte, hogy mit. – Kávét? – Kérek. Mára nem terveztem műtétet. – Egyébként nem ivott kávét, mert a koffein kézremegést okozhatott. Ami nem kimondottan előnyös, ha egy szemgolyót kell visszapászítanod a helyére. Nem, ma Byrd professzorral volt találkozója. Bernie Katz a barátjának nevezte, ami ígéretesen hangzott, és Cathy-nek, aki volt olyan jó szemész, mint bármelyik másik kollégája, különben sem volt oka aggodalomra, de ha az ember munkahelyet és főnököt vált, természetes, hogy egy kicsit izgul. Amit Cathy nem mutatott ki, mert ahhoz túlságosan “macsó” volt. – Mit szólnál egy szalonnás rántottához? – Szabad koleszterint zabálnom? – kérdezte meglepetten a férje.

– Hetente egyszer igen – felelte szigorúan Mrs. dr. Ryan. Holnap már zabpelyhet fog kapni. – Jöhet, bébi – mondta fülig érő szájjal Ryan. – Úgyis tudom, hogy odabent valami szörnyűséget fogsz venni magadnak. – Moi? – Igen, te. Mondjuk vajas pirítóst. Ezek itt tényleg vajat tesznek rá. – A kenyér vaj nélkül olyan, mint a zuhanyozó szappan nélkül. – Mondd ezt majd akkor, ha megkaptad az első infarktusodat. – Mennyi is volt legutóbb a koleszterinem? – Egy-ötvenkettő – felelte bosszúsan Cathy. – És az jó? – kötözködött Ryan. – Elfogadható – ismerte el a felesége. Igaz, az övé egy-negyvenhat volt. – Köszönöm, drágám – tért vissza elégedetten Ryan a Times-hoz. A kiadónak írt levelek egészen értelmesek voltak, s az írások minősége az egész újságban olyan szintet ütött meg, amihez az amerikai sajtóban nem sűrűn lehetett szerencséje az embernek. Nos, végtére is itt találták ki az angol nyelvet, látta be Ryan. A mondatszerkesztés néha már-már költői volt, s gyakran túl körmönfont az ő amerikai gondolkodásának. De majd csak hozzá fog szokni, remélte. Ismerős neszek és sercegő szalonna illata töltötte meg a konyhát. A kávé – tejszín helyett tejjel szelídítve – egészen jól sikerült, s a reggeli hírek közt se volt olyan, ami elvehette volna Ryan kedvét a reggelitől. Az időpontot kivéve minden rendben volt, ráadásul már az ébredés nehezebbik részén is túl volt. – Cathy… – Igen? – Mondtam már, hogy szeretlek? Cathy megnézte a karóráját. – Egy kicsit elkéstél vele, de a korai időpont számlájára írom. – Ma mit fogsz csinálni, szivi? – Találkozom néhány emberrel, és megnézem, mi merre és hogyan. A műtősökre vagyok a leginkább kíváncsi. Remélem, elég jók. – Annyira fontosak? – Semmi sem ronthat el jobban egy műtétet, mint egy ügyetlen műtősnő. A Hammersmith azonban nem egy utolsó hely, és Bernie azt mondja, hogy errefelé Byrd professzor a legjobb. Már húsz éve ismerik egymást Bernie-vel. Sokszor járt már a Hopkinsban, de valahogy mindig elkerültük egymást. Mindkét oldalán? – Igen. Tojások reccsenése hallatszott. Akárcsak Jack, Cathy is az öntöttvas serpenyőt szerette. Nehezebb volt ugyan tisztítani, de a benne sütött tojásnak sokkal finomabb volt az íze. – Hogy teljesített tegnap este a Yankees? – nyomta le a kenyérpirító karját Cathy. – Kit érdekel? – morogta Jack. Brooks Robinsonnal, Milt Pappasszal és az Oriolesszal nőtt fel. A felesége viszont a Yankeesnek szurkolt. Nagy terhet jelentett ez a házasságuk számára. Igaz ugyan, hogy Mickey Mantle remek labdajátékos volt, tán még az anyját is tisztelte és szerette, de hiába, ha hajszálcsíkos mezben játszott. Ryan felállt, elkészítette a feleségének a kávét, Cathy pedig felszolgálta a

reggelit. A “csereüzletet” csókkal pecsételték meg. – Kösz, szivi. Még a tojás is más volt, mint odahaza, mintha a tyúkokat itt narancssárga kukoricával etették volna, hogy a tojássárgájának szép színe legyen. Az íze is csodálatos volt. Ryan öt perc alatt eltüntette a reggelit, és a fürdőszoba felé vette az irányt. Újabb tíz perc múlva már az ingét – hagyományos fehér darab volt – gombolta. Csíkos nyakkendőt vett hozzá, és tengerészgyalogos-nyakkendőtűjét is feltette. 6.40-kor kopogtattak. – Jó reggelt. – Margaret van der Beek volt az, a dada és gyermekfelvigyázó. Alig egy mérföldre lakott tőlük, és autóval járt. Hatalmas oldaltáskát cipelt magával. Csinos lány volt, napalmvörös haja ír ősökről árulkodott. Másképp beszélt, mint az itteniek, de az akcentusa kellemes volt Jack fülének. – Jó reggelt, Miss Margaret – engedte be Ryan a házba. – A gyerekek még alszanak, de bármelyik percben felébredhetnek. – Öt hónapos létére jól alszik a kis Jack. – Biztosan az időeltolódás miatt – mondta ki Jack, mielőtt még eszébe juthatott volna, mit mondott Cathy: a gyerekeket ez nem érinti. Jack képtelen volt megemészteni ezt. – Mindjárt indulnunk kell, szivi – kiáltott fel Jack. – Tudom! – hallatszott a válasz, aztán Cathy is előtűnt, a karján a fiukkal. Mögötte Sally totyogott sárga nyuszis pizsamájában. – Hé, kisasszony! – kapta fel Jack. Sally mosolyogva hozzábújt. Ryan nem értette, hogyan képesek a gyerekek ilyen jókedvűen ébredni. Mintha attól tartanának, hogy ha nem elég kedvesek a szüleikhez, azok nem fognak gondoskodni róluk. Ravasz kis jószágok ezek a kis korcsok. Cathy ki nem állhatta, ha így hívta őket. – Jack, tegyél oda egy üveget – parancsolt Cathy a pelenkázóasztal felé menet. – Vettem, doki – felelte kötelességtudóan a hírszerzési elemző, és már robogott is vissza a konyhába egy üvegért abból a löttyből, amit még este kevert ki. Az ugyanis férfimunka volt, ezt Cathy már Sally csecsemőkorában világossá tette. Mint a karbantartás, a bútortologatás meg a többi ház körüli munka, amire a férfiakat genetikailag programozták. Ment, mint hivatásos katonának a fegyvertisztítás: tetejét lecsavarni, cuclit megfordítani, beletenni négy-öt ujjnyi vízbe és begyújtani az edény alatt a gázt, majd várni néhány percet. Ez viszont már Miss Margaret dolga lett volna. Jack az ablakon át látta, hogy a taxi a ház elé húz. – Megjött a kocsi, bébi. – Értem – jött a válasz egy sóhaj kíséretében. Cathynek ez mindig fájdalmas pillanat volt. Lemondóan bement a fürdőszobába, hogy kezet mosson, kifelé jövet pedig leakasztotta a vállfáról a szürke kosztümkabátot. Elegáns volt, de visszafogott. Jó benyomást akart kelteni. Csókot nyomott Sally, aztán a kiskrapek arcára, és a nyitott ajtó felé indult. Jack már odakint várt. A taxi egy közönséges Land Rover volt. A klasszikus angol taxit csak Londonban lehetett megtalálni, bár néhány kimustrált darab előfordult vidéken is. Ryan még előző nap rendelte oda a kocsit. A sofőr – Edward Beavertonnak hívták – a korai időpont ellenére olyan élénk volt, hogy Jacket egy pillanatra elfogta a

sárga irigység. – Hogy s mint? – üdvözölte Ryan. – Ed, ő az én feleségem. A csodálatos dr. Ryan. – Jó reggelt, asszonyom. Ha jól értettem, ön sebész? – Igen. Szemsebész. – Szemgolyókat vagdos szét, aztán összevarrja őket – tette hozzá Jack. – Látnia kellene, Ed. Lenyűgözően csinálja. A sofőr megrázkódott. – Köszönöm, uram, de inkább nem. – Jacknek csak a szája nagy – világosította fel a taxist Cathy. – Túl nyámnyila ahhoz, hogy végig merjen nézni egy műtétet. – Tökéletesen megértem a férjét, asszonyom. Inkább okozzam a műtenivalót, mint hogy néznem kelljen. – Ezt hogy érti? – Ön tengerészgyalogos volt, uram, nem igaz? – Igen. És maga? – Én ejtőernyős. Ott azt tanították: inkább te árts másoknak, mint hogy azok ártsanak neked. – A legtöbb tengerészgyalogos egyetértene magával, cimbora – kuncogott Ryan. – Örüljetek neki, hogy mi, orvosok nem így gondoljuk – pirított rájuk Cathy. Rómában egy órával előbbre járt az idő. Goderenko ezredes, névleg a szovjet nagykövetség helyettes titkára naponta két órát foglalkozott diplomáciai ügyekkel. Ideje nagyobb részét a rezidensi, vagyis állomásfőnöki tennivalói töltötték ki. Abból pedig akadt bőven, mert Rómában sem politikai, sem katonai, sem NATO-val kapcsolatos információkban nem volt hiány. Csak bányászni kellett szorgalmasan, ami már nem volt olyan egyszerű. Goderenko hat tiszttel dolgozott, akikkel együtt huszonhárom ügynököt futtattak. A legfőbb gond az volt, hogy az ügynökök többsége – egy német kivételével mind olasz volt – már nem politikai indíttatásból szállította nekik az információt, hanem pénzért. Hol voltak már a régi idők, amikor az embereket az elveik irányították? Pedig sokkal jobb lett volna. Ezért is volt jobb a légkör a bonni rezidentúrán. A nyugatnémeteket sokkal könnyebb volt meggyőzni arról, hogy nemesebb kisegíteni keletnémet testvéreiket, mint a magukat szövetségeseiknek nevező amerikaiakat, angolokat és franciákat szolgálni. Azt pedig, hogy az oroszok sem fogják soha igazi szövetségeseiknek tekinteni őket, nem kellett az orrukra kötni. Olaszországban másképp mentek a dolgok. Benito Mussolini emléke már nagyon elfakult, a helyi kommunistákat pedig sokkal inkább érdekelte a bor és a pasta, mint a marxizmus forradalma. Egyedül a Vörös Brigád jelentett kivételt, de annak tagjai is inkább voltak huligánok, mint megbízható harcosok. Módjával azért hasznukat lehetett venni, ezért időnként oroszországi utakat szerveztek számukra, hogy politikaelméletet és harcászatot tanítsanak nekik. Ez utóbbinak legalább valami értelme is volt. Az íróasztalon egy halom éjszakai küldemény várta a ezredest. Legfelül egy papír a moszkvai központ üzenetével. A fejléc azt mondta, hogy fontos, és hogy a 115890-es számú kódkönyvet használja. Ezt a széfben tartotta, az asztal mögötti

szekrényben. Beletelt néhány másodpercbe, mire kikapcsolta a tárcsát biztosító riasztót, és kinyitotta magát a széfet. A könyv tetején egy rejtjelező korong hevert. Goderenko szívből utálta az egyszer használatos kódlapokat, de az élete részei voltak, akárcsak a vécézés. Undorító, de nélkülözhetetlen. Az üzenet megfejtése tíz percébe került. Csak amikor már készen volt vele, fogta fel, hogy miről van szó. Magától az elnöktől? Ez nem fordult elő mindennap. A pápa? Mi a fenéért akarhat Jurij Vlagyimirovics közel kerülni a pápához? Még egyszer elolvasta az üzenetet. Hát persze. Nem a katolikus egyházfejéről van szó, hanem Lengyelországról. Vagyis politikáról. Goderenko most már értette, de egyáltalán nem örült neki. “DERÍTSE KI ÉS JELENTSE, MI MÓDON LEHETNE FIZIKAILAG MEGKÖZELÍTENI A PÁPÁT.” A KGB nyelvén ez csak egyvalamit jelenthet. Megölni a pápát?, hasított bele Goderenkóba. Az politikai katasztrófához vezetne. Nem mintha az olaszok annyira vallásosak lettek volna. La dolce vita, az édes élet – nekik ez volt a vallásuk. Az olaszok a világ legszeleburdibb, legrendetlenebb népe, gondolta az ezredes. Rejtély, hogyan mert szövetkezni velük Hitler, amikor a németeknek a rend, az Ordnung a mindenük. Náluk mindennek megvan a helye, minden tiszta és tökéletes, minden pöccenésre indul. Az olaszok ezzel szemben csak a konyhájukat és legfeljebb még a borpincéjüket képesek rendben tartani. Ezektől eltekintve itt minden olyan esetleges. Az első római látogatás minden orosz számára valóságos kulturális sokk, felér egy bajonettdöféssel. Az olaszoknak a leghalványabb érzékük sincs a fegyelemhez. Elég megfigyelni a közlekedésüket. Úgy vezetnek, mintha vadászgépekkel közlekednének. Van viszont valami más, amiben verhetetlenek: van stílusuk, és van önérzetük. Ha ezt nem tartja tiszteletben, annak komoly következményei lehetnek. Például könnyen elveszítheti az informátorait. Hiába dolgoznak neki pénzért, a vallásukat ők sem fogják elárulni. Minden embernek vannak aggályai, még itt is. Nem, javította ki magát. Főleg itt. Egy ilyen akció tehát igen hátrányosan érinthetné a rezidentúra működését, és komolyan visszavetné a toborzásokat. Akkor hát mi a fenét csináljak?, kérdezte magától. Az első igazgatóság ezredeseként, és az egyik legsikeresebb rezidens lévén, bizonyos mértékig rugalmasan kezelhette az ügyeit. Továbbá tagja volt egy hatalmas bürokráciának is, így nem jelenthetett gondot azt tenni, amit a legtöbb hivatalnok csinál, ha nem tudja, hogyan tovább: húzni fogja az időt, ameddig csak lehet. Ez némi gyakorlatot igényelt, de Ruszlan Boriszovics Goderenkónál abban sem volt hiány.

6. fejezet DE NE TÚL KÖZEL

Az új dolgok mindig izgalmasak, és ez igaz a sebészekre is. Míg Ryan az újságot olvasta, a felesége a tájat nézte a vonat ablakán át. Újabb ragyogó nap kezdődött, az ég olyan kék volt, mint Cathy szeme, de ez nem akadályozta meg Jacket abban, hogy egy idő után elbóbiskoljon. Neki már nem jelentett újdonságot a vonatozás. – Alszol, Jack? És ha túlmegyünk az állomáson? – Nem mehetünk – motyogta Ryan. – A végállomáson fogunk leszállni. Különben meg ne állj, ha ülhetsz, és ne ülj, ha fekhetsz. – Ezt meg ki mondta neked? – A törzs – felelte csukott szemmel Jack. – Ki? – Phillip Tate törzsőrmester, Egyesült Államok tengerészgyalogsága. Ő irányította a szakaszomat, míg ki nem nyírtak abban a helikopterben. Gondolom, utána is. – Ryan még mindig küldött neki karácsonyi üdvözlőlapot. Ha Taté nem lett volna, akkor a “kinyírtak” kifejezés szó szerint lett volna értendő. Taté és egy Michael Burns nevű másodosztályú haditengerész szanitéc rögzítette a hátgerincét, megmentve Ryant a bénulástól. Az üdvözlőlap Burnsnek is járt. Tíz perccel a Victoria előtt Ryan megdörzsölte a szemét, és felült. – Isten hozott – mondta morózusan Cathy. – Egy hét múlva te is ezt fogod csinálni. – Azért nem ezt várná el egy nő egy egykori tengerészgyalogostól. – Ha unatkozol, szivi, miért nem olvasol? – Azt tettem – mutatott fel egy Lancetet Cathy. – Miről olvastál? – Úgysem értenéd. – Ami tökéletesen igaz volt. Ryan biológiatudása arra a békára korlátozódott, amit még középiskolás korában szereltettek szét vele. Cathy is megtette annak idején, de ő valószínűleg össze is rakta, s a breki utána még sokáig ugrált vidáman valamelyik park tópartján. Fantasztikus kézügyességgel volt megáldva, úgy keverte és osztotta a kártyákat, mint egy vegasi hamiskártyás. Egy pisztollyal viszont nem tudott volna mit kezdeni, mint az orvosok többsége. Itt pedig egyenesen piszkos dolognak tartották a fegyvert. Még azok a zsaruk is, akik fegyvert hordhattak. Fura egy ország, szögezte le magában sokadszorra Ryan. – Hogy jutok el a kórházba? – kérdezte Cathy, amikor a vonat lassítani kezdett. – Most menj taxival – javasolta Jack. – Egyébként földalattival is eljuthatsz. Még új vagy a városban. Időbe fog telni, míg kiismered magad. – Milyen a környék? – Cathy New Yorkban nőtt fel és Baltimore belvárosában

dolgozott. Egyik helyen sem árt nyitva tartani a szemet. – Sokkal jobb, mint a Hopkins tájékán. Nem sok lőtt sebbel lesz dolgod a sürgősségi osztályon. Az emberek pedig végtelenül kedvesek. Ha rájönnek, hogy amerikai vagy, még inkább. – Tegnap tényleg kedvesek voltak velünk az élelmiszerboltban – ismerte el Cathy. – A gond csak az, hogy nem árulnak szőlőlevet. – Micsoda barbár népség! – nevetett Jack. – Valamit csak isznak az itteni gyerekek. Talán sört? – Tökfej! – mosolygott Cathy. – Sally a szőlőlevet szereti, ha elfelejtetted volna, meg a C-vitaminos cseresznyét. Itt viszont csak feketeribizli-levet lehet kapni. Nem mertem megvenni. Jack nem aggódott Sallyért. A gyerekek hihetetlenül alkalmazkodóképesek. Ki tudja, lehet, hogy még a krikett szabályait is meg fogja tanulni. Ha így lesz, akkor legalább lesz, aki elmagyarázza az apjának ennek a felfoghatatlan játéknak a lényegét. – Te jó ég, itt mindenki dohányzik – jegyezte meg Cathy, amikor a vonat behúzott az állomásra. – Legalább nem maradnak munka nélkül a tüdőgyógyász kollégáid. – Szörnyű és ostoba módja a halálnak. – Igen, szivi. – Valahányszor Jack cigarettára gyújtott, súlyosan vezekelnie kellett. Ez is csak egy volt a sok hátrány közül, amit az embernek el kell szenvednie, ha egy orvossal kötötte össze az életét. Cathynek persze tökéletesen igaza volt, ezt Jack nem tagadta, de hát senki sem tökéletes. Kivéve Cathyt, akinek, ha volt is valamilyen bűnös szenvedélye, azt nagyon ügyesen leplezte. A vonat lassított. Felálltak, és kinyitották a fülke ajtaját. Leléptek a munkába siető irodai dolgozók áradatába. Mint a Grand Central terminál New Yorkban, gondolta Jack. Csak nem annyira zsúfolt. Londonnak rengeteg állomása volt, a vonalak úgy fogták át a várost, mint egy gigantikus polip ölelő karjai. A peron széles volt, a rohanó emberek pedig sokkal udvariasabbak, mint amilyenek a New York-iak valaha is lesznek. A csúcsidő mindenütt csúcsidő, de az angol főváros lakóiban volt valami ódon előkelőség, amit lehetetlen volt nem megkedvelni. Ryan biztos volt benne, hogy hamarosan Cathy is csodálni fogja őket érte. Kimentek az épületből a sorban várakozó taxikhoz. Odakísérte a feleségét az elsőhöz, és beszólt a sofőrnek: – A Hammersmith Kórházba. Megcsókolta a feleségét, és kinyitotta neki az ajtót. – Viszlát este, Jack. – Cathynek mindig volt számára egy mosolya. – Sok sikert, bébi. – Ryan elindult, hogy megkerülje az épületet. Néha nem örült neki, hogy Cathy dolgozik. Az anyja sohasem dolgozott. Az apja, mint nemzedéke minden férfitagja, azt vallotta, hogy a férfi dolga megkeresni a kenyérrevalót. Emmet Ryannek nem volt kifogása az ellen, hogy a fia egy orvosnőt vett feleségül, Jack azonban örökölhetett valamit a hímsovinizmusából. Pedig Cathy jobban keresett, mint ő. Úgy tűnt, hogy a társadalom, vagy inkább a piac fontosabbnak tartja a szemészek munkáját, mint a hírszerzési elemzőkét. Nos, ettől még Cathy nem tudta volna elvégezni az ő munkáját, ő meg a Cathyét, és ez volt a lényeg. A Century House-ban az egyenruhás őr széles mosollyal és karlendítéssel

üdvözölte. – Jó reggelt, Sir John. – Üdv, Bert. – Ryan a nyílásba csúsztatta a kártyáját. A lámpa zöldre váltott, Jack átkelhetett a biztonsági kapun. Innen már csak pár lépés volt a lift. Simon Harding már bent volt. – Jó reggelt, Jack – üdvözölte a már megszokott módon. – Üdv – morogta válaszképpen Jack. Az asztalon egy sárgásbarna boríték várta. A címzés szerint az amerikai nagykövetség küldte a Grosvenor Square-ről. A boríték belsejében a Mihail Szuszlovról írt Hopkins-féle jelentés lapult. Jack végigpörgette, és valami olyat talált benne, amiről egészen megfeledkezett. Bernie Katz, a végletekig alapos doki előrehaladottnak ítélte meg Szuszlov cukorbaját, és azt jósolta, hogy az orosz nem lesz hosszú életű. – Amit ígértem, Simon – adta át Hardingnak a jelentést. – Azt írja, hogy a főkomcsi betegebb, mint amilyennek látszik. – Lássuk csak – motyogta a pipája felett Simon. A boríték alatt a reggeli tájékoztató lapjai hevertek. “TITKOS”-nak minősítették őket, ami azt jelentette, hogy a tartalmuk leghamarabb egy-két nap múlva fog megjelenni a sajtóban. Még így is érdekes volt olvasni őket, mert néha a forrást is megjelölték bennük, az pedig általában elárulta, hogy értékes információról van-e szó vagy sem. A hírszerző szolgálatok által összegyűjtött adathalmaznak ugyanis csak egy része volt megbízható. Jelentős része nem volt több rosszindulatú híresztelésnél. – A legfelsőbb állami vezetők pont úgy csipkedték és döfködték egymást, mint mindenki más. Különösen Washingtonban. Vagy Moszkvában talán még inkább? – kérdezte Jack a brit kollégától. – De még mennyire! A társadalmukban a státusszerzés a boldogulás útja, ezért a másik hátbadöfése nemzeti sportnak tekinthető. Persze, előfordul itt is, de odaát nagyon el tud vadulni a dolog. Akár egy középkori királyi udvarban. A vezetők idejük nagy részét a pozíciókért vívott harccal töltik. A fontosabb hivatalokban iszonyú belharcok dúlhatnak. – Mit tehet ilyenkor a hírszerzési elemző? – Gyakran bánom, hogy nem végeztem el a pszichológia szakot is Oxfordban. De vannak szép számmal szakembereink, ahogyan gondolom, odaát Langleyben is. – Ja. Ismerek néhány fejzsugorítót. Főként a mi igazgatóságunknál, de a kutatás-fejlesztésnél is. Sajnos, nem vagyunk olyan jók ezen a területen, mint kellene. – Hogyhogy, Jack? Ryan elterpeszkedett a székében. – Néhány hónappal ezelőtt elbeszélgettem Cathy egyik hopkinsos kollégájával, egy Solomon nevű ideggyógyásszal. Rendkívüli fickó. Orvosi munkája mellett igazgatósági tag meg minden. Szóval Solomon azt mondja, hogy ő nem hisz a “beteget a kanapéra és beszélgessünk” módszerben. Szerinte a legtöbb lelki betegséget az agyműködésben részt vevő vegyületek egyensúlyzavara okozza. Kis híján kiebrudalták az egészségügyből a nézeteiért, aztán húsz évvel később rájöttek, hogy igaza van. Nos, Sol mondta azt egyszer, hogy a legtöbb politikus olyan, mint egy filmsztár. Talpnyalókkal és semmittevőkkel vetetik körbe magukat,

akik aztán olyan dolgokat súgnak a fülükbe, amiket hallani akarnak. Ők pedig elhiszik nekik, mert hinni akarják. Nekik az egész csak egy nagy játék, amelyben gyakorlatilag csupán folyamatok vannak, termelés, igazi eredmények elvétve. Képtelenek úgy élni, mint az átlagember. Nem végeznek igazi munkát, csak úgy tesznek, mintha dolgoznának. Van egy mondat az Advise and Consentben, ami nagyon megragadott: “Washington az a város, ahol nem érdemeik, hanem hírnevük szerint bánnak az emberekkel.” Ha ez Washingtonban is így van, mennyire igaz lehet Moszkvára, ahol minden politika! Úgy vélem, ez kétféleképpen érint minket. Először is azt jelenti, hogy a kapott adatok jelentős része torz, mert az informátor vagy tudatosan ferdít, vagy nem tudja, hogy mi is az igazság. Ugyanakkor ez azzal is jár, hogy gyakran még a túloldalon lévők sem tudják, hogy mi igaz és mi nem. Ha tehát mi ügyesebbek vagyunk, mint ők, és feltérképezzük a helyzetet, miközben ők vagy tévesen ítélik meg, vagy tanácstalanul egy helyben toporognak, akkor előnybe kerülhetünk velük szemben. De hogyan lehetünk képesek erre, amikor még nekik is gondot okoz kideríteni az igazat? Harding elvigyorodott a pipa mögött. – Nagyszerű, Jack. Látom, megértette a lényeget. Amit csinálnak, annak, objektíven nézve a dolgokat, nem sok értelme van. A reakciójukat ugyanakkor egyáltalán nem nehéz megjósolni. Eldönti magának, hogy mi lenne a logikus lépés, és a fonákjára fordítja. Mindig bejön – nevetett Harding. – Ami a legjobban aggaszt a Sol által mondottakból, az az, hogy azok, akiknek aránytalanul nagy hatalom összpontosul a kezükben, gyakran nem tudják, hol a határ. Képtelenek megálljt parancsolni maguknak, és képtelenek értelmesen használni a hatalmukat. Gondolom, így kezdődött Afganisztánnal is. – Pontosan – komorodott el Simon. – A saját ideológiai illúzióik rabjai. A gond akkor kezdődik, amikor úgy érzik, hogy eljött az ideje valóra váltani az elképzeléseiket. – Egy csomó mindent még mindig nem értek – vallotta be Ryan. – Nincs vele egyedül, Jack. Ez már csak egy ilyen szakma. Ideje volt témát váltani. – Mi hír a pápáról? – Egyelőre semmi. Ha Basil tud valamit, ebéd előtt hallani fogunk róla. Aggasztja az ügy? – Igen – felelte Jack. – A gond az, hogy ha be is bizonyosodik, hogy veszélyben van, nem tudjuk megvédeni. Mégse vehetjük körbe tengerészgyalogosokkal! Rengeteget van a kirakatban. Úgy értem, a nyilvánosság előtt. – És a hozzá hasonló emberek nem húzzák be a fejüket, ha veszélyt éreznek, nem igaz? – Emlékszem arra, amikor Martin Luther Kinget elintézték. Biztos vagyok benne, hogy tudta, tudnia kellett, hogy fegyverek vannak körülötte, s a fegyverekben golyók, amelyeket neki szántak. Mégse hátrált meg sohasem. Nem az a fajta volt, aki elfut és elbújik. Rómában se lesz másképp, pajtás, és másutt sem, ahová menni fog. – A folyamatosan mozgásban lévő célpontok ellen nehezebb megszervezni egy merényletet – jegyezte meg Simon.

– Igen, ha nem tudod előre, hogy hová fog utazni egy-két hónap múlva. Különben teljesen mindegy, ha valaki a KGB-vel húz ujjat. Akit ők hidegre akarnak tenni, azt hidegre fogják tenni. Nem is tudom, mit tehetnék. – Figyelmeztetjük a veszélyre. – Nagyszerű! Hogy aztán kiröhögjön minket! Nácik és kommunisták közt élt negyven éven át. Mi a fenével lehet megijeszteni még egy ilyen fickót? – Ryan elhallgatott egy pillanatra. – Ha úgy döntenek, hogy megteszik, ki fogja megnyomni a gombot? – Valószínűleg a Politbüró fog szavazni róla valamelyik plenáris ülésén. A politikai következmények túl komolyak ahhoz, hogy bármelyikük megpróbálja a saját szakállára. Ne felejtse, mennyire kollegiálisak egymáshoz. Senki nem lép a többiek beleegyezése nélkül, még Andropov se, aki pedig a társaság legönfejűbb tagja. – Akkor hát lássuk, mit jelent ez a gyakorlatban. Tizenöt pasas, akinek döntenie kell. Tizenöt száj, plusz a személyzet és a családjaik. Mennyire jók az informátoraink? Hallani fogunk róla? – Kényes kérdés, Jack. Attól tartok, erre nem válaszolhatok. – Nem tud vagy nem lehet? – Vannak forrásaink, Jack, amelyekről tudok, de nem beszélhetek róluk. – Harding szemmel láthatóan zavarban volt. – Semmi gond, Simon. Megértem. – Fordított helyzetben Jacknek is ugyanilyen kitérő választ kellett volna adnia. Nem ejthette ki például azt, hogy TALENT KEYHOLE, mert azt a NOFORN, azaz “ne beszélj róla idegennek” kategóriába sorolták. Pedig Simon és Sir Basil biztosan tudott róla ezt-azt. Annyira morbid volt: olyan emberektől kellett megtagadni az információt, akik jó célra használhatták volna. Ha a Wall Street is így működne, gondolta Jack, akkor Amerika a szegény országok sorába tartozna. Egy ember vagy megbízható, vagy nem. A játéknak azonban megvoltak a maga szabályai, és Ryan tiszteletben tartotta őket. Ez volt az ára annak, hogy bekerüljön ebbe a klubba. – Átkozottul érdekes – lapozott Harding a Bernie Katz-féle jelentés harmadik oldalára. – Bernie okos fickó. Ezért szeret annyira vele dolgozni Cathy. – De ő szemész, ha jól értettem, és nem pszichiáter. – A gyógyászatnak azon a szintjén mindenki egy kicsit az is. Megkérdeztem Cathyt: a diabetikus retinopátia, amiben Szuszlov szenved, súlyos szívproblémákra utal. A cukorbetegség összekutyulja a szemfenék apró véredényeit. Bernie-nek és kollégáinak sikerült részben rendbe rakni. Részben, mert teljesen lehetetlen. Visszaadták a látása hetvenöt-nyolcvan százalékát, ami elég ahhoz, hogy autót vezethessen, de a probléma gyökere ettől még marad. Nemcsak a szív ereiről van szó. Az egész teste beteg. Számíthatunk rá, hogy Vörös Miki két éven belül elpatkol veseelégtelenségben vagy szívbajban. – A mieink még öt évet adnak neki – közölte Harding. – Nos, én nem vagyok orvos. Az orvosaik konzultálhatnak Bernie-vel, ha akarnak, bár mindent leírt, amit kell. Cathy azt mondja, hogy a cukorbetegség esetén a szemgolyó olyan, mint a varázsgömb: mindent kiolvashatsz belőle. – Szuszlov is tudja mindezt? Ryan vállat vont.

– Jó kérdés, Simon. Az orvosok nem mondanak el mindig mindent a betegeiknek. Lehet, hogy odaát még kevésbé. Gondolom, Szuszlovot egy politikailag megbízható orvos kezeli. Nálunk ez egy magasan képzett embert jelentene, aki érti a dolgát. Hogy náluk… Harding bólintott. – Jól látja. Lehet, hogy jobban ismeri Lenint, mint Pasteurt. Hallott Szergej Korolevről, a rakétáik főtervezőjéről? Nagyon csúnya ügy volt. A fickót gyakorlatilag meggyilkolták a műtőasztalon az orvosai, mert ki nem állhatták egymást, és az egyik nem akart segíteni a másiknak, amikor az marhaságot csinált. A Nyugat persze nem bánta, de kiváló mérnök volt, és az orvosok hozzá nem értése végzett vele. – Na és valaki megfizetett érte? – kérdezte Ryan. – Ugyan. Mindketten túl fontosak voltak bizonyos embereknek. A hajuk szála se görbülhet, míg meg nem ölik valamelyik pártfogójukat. – Tudja, mire lenne szükségük az oroszoknak? Ügyvédekre. Ki nem állhatom őket, de tény, hogy segítenek észnél lenni a tévelygésre hajlamosaknak. – A mi orvosaink szerint Szuszlov nem tudja, hogy mennyire beteg. Még mindig keményen vodkázik a HUMINT jelentése szerint, ami pedig kontraindikált. – Harding elfintorodott. – Az utódja pedig Alekszandrov lesz, aki legalább annyira kellemetlen figura, mint a mentora. Azi hiszem, nem ártana felfrissíttetni az aktáját. – Fel is jegyezte magának. Ryan átnézte a tájékoztatót, aztán nekilátott a napi feladatának. Greer azt akarta, hogy állítson össze egy tanulmányt a szovjet fegyvergyártásban alkalmazott munkaszervezési gyakorlatról. A tengernagy arról akart tiszta képet kapni, hogyan működik – ha egyáltalán működik – a szovjet gazdaságnak ez a szelete. Ryan és Harding közösen dolgozott a tanulmányon, mind az amerikai, mind a brit hírszerzés információit felhasználva. Ryannek kiváló lehetőségnek tartotta a feladatot a szárnypróbálgatásra. És nemcsak arra. Ha jól csinálja, talán értékelni fogják odafent. A válasz már 11.32-kor megérkezett. Gyorsan dolgoznak Rómában, gondolta Zajcev, miközben nekilátott a dekódolásnak. Amint kész van vele, értesíti Rozsdesztvenszkij ezredest, de az még odébb lesz. A százados a faliórára nézett. Késni fog az ebéddel, de a munka fontosabb, mint a gyomra korgása. Még szerencse, hogy Goderenko a 285. oldal tetejével kezdte a rejtjelezést. SZIGORÚAN TITKOS AZONNALI PRIORITÁS FELADÓ: RÓMAI REZIDENS CÍMZETT: ELNÖKI IRODA, MOSZKVAI KÖZPONT REFERENCIASZÁM: 15-8-82-666 A PAP MEGKÖZELÍTÉSE ELVILEG NEM JELENT PROBLÉMÁT. KÉRJÜK A KRITÉRIUMOK PONTOSÍTÁSÁT. A PAP ELŐRE RÖGZÍTETT ÉS BEJELENTETT IDŐPONTOKBAN TALÁLKOZIK A HÍVEKKEL. KIHASZNÁLNI EZEKET A LEHETŐSÉGEKET NEM, ISMÉTLEM, NEM LESZ KÖNNYŰ AZ ESEMÉNYEKEN RÉSZT VEVŐ NAGY TÖMEG MIATT. IGÉNYEK PONTOSÍTÁSA ESETÉN TOVÁBBI FELDERÍTÉS PONTOSÍTHATJA A LEHETŐSÉGEKET. A VÁRHATÓ POLITIKAI REAKCIÓK MIATT NEM

JAVASOLJUK FIZIKAI AKCIÓ KIVITELEZÉSÉT A PAP SZERVEZŐK KILÉTÉT NEHÉZ LENNE TITOKBAN TARTANI. VÉGE.

ELLEN.

A

Nos, gondolta Zajcev, a rezidensnek nem tetszett az ötlet. De hallgatni fog-e Jurij Vlagyimirovics egy tapasztalt műveleti tisztre? Felemelte a telefonkagylót, és tárcsázott. – Rozsdesztvenszkij ezredes – felelte egy nyers hang. – Zajcev százados, kommunikációs központ. Válasz érkezett az ön hat-hat-hatosára, ezredes elvtárs. – Máris megyek. Az ezredes három perc múlva már ott is volt. Zajcev addig visszavitte a kódkönyvet a raktárba, és borítékba tette az üzenetet, valamint a fordítást. – Látta valaki más? – vette át tőle a barna borítékot Rozsdesztvenszkij. – Dehogy, elvtárs. – Nagyszerű. – Rozsdesztvenszkij ezredes szó nélkül elsietett. Zajcev is otthagyta az íróasztalát, és átment ebédelni. Már csak az ellátásért is érdemes volt a Központban dolgozni. Az üzenet azonban nem hagyta nyugodni. Még kézmosás közben is ezen gondolkodott. Jurij Andropov meg akarja ölni a pápát, a római rezidens azonban nem díjazza az ötletet. Zajcev véleményére senki sem volt kíváncsi. Az Állambiztonsági Bizottság vezetőségének ritkán jutott eszébe, hogy az alkalmazottak is gondolkodó lények. És hogy lelkiismeretük is van… Zajcev beállt a hosszú sorba a fémtálcával és az evőeszközökkel. A marharagu mellett döntött. Négy vastag szelet kenyeret és egy nagy pohár teát is kért hozzá. A pénztárnál ötvenöt kopejkát fizetett. Azok, akikkel ebédelni szokott, már elmentek, így ismeretlenek közé volt kénytelen leülni az egyik asztal végén. Fociról beszélgettek, de neki most nem volt hangulata bekapcsolódni a társalgásba. A ragu elég jól sikerült, s a kenyér is friss volt, most kerülhetett ki a kemencéből. Az étkezde egyetlen szépséghibája az volt, hogy itt is ugyanazokat a cink-alumínium evőeszközöket használták, mint minden szovjet háztartásban. Használhatóak voltak, de pehelykönnyűek lévén sután álltak a kezében. A vezetőségnek persze nem kellett ilyen játék evőeszközökkel piszmognia. Mégiscsak igazam volt, állapította meg Zajcev. Az elnök meg akarja ölelni a pápát. Nem volt vallásos ember. Templomban sem járt még, kivéve azokat a hatalmas épületeket, amelyekből a forradalom után múzeumot csináltak. A vallásról is nagyjából csak azt tudta, amit a szovjet kommunista propaganda terjesztett. Az iskolában azonban volt néhány gyerek, akik arról beszéltek, hogy ők hisznek istenben; fel kellett volna jelentenie őket, de nem tette, mert nem volt az a fajta. Az élet nagy kérdései különben sem izgatták. A szovjetunióbeli élet nem tette lehetővé, hogy az ember hosszú távra tervezzen. Nem volt ingatlanpiac, hogy házvásárlásra vagy építkezésre gyűjthess, nem voltak luxusautók, amiről álmodozhattál volna, sem egzotikus vakációk. A szocializmusban nem akarhattál többet, mint más, ami azt jelentette, hogy ugyanazt kellett akarnod, mint mások, ízlésedtől függetlenül, és azt is csak akkor kaptad meg, ha a vég nélküli listán rád került a sor. Ha egyáltalán rád került, mert mint mindenütt, az “egyenlőbbek” – a magasabb pártpozíciókban lévők – ebben az országban is elsőbbséget élveztek.

Ha jobban belegondolt, úgy élt, mint egy állami gazdaság marhája. Viszonylag jól táplálták, de mindig pontosan ugyanakkor, ugyanazokkal az ételekkel, ugyanolyan, egymástól hajszálnyira sem különböző napokon. Az élet minden területét ez a szürkeség, ez az ásító unalom és érdektelenség jellemezte, amit az ő esetében legfeljebb a továbbított üzenetek tartalma tört meg. Nem lett volna szabad töprengenie rajtuk, emlékeznie a tartalmukra, de ha nem tette volna, belebolondul a munkahely magányába. Ez az üzenet azonban még a szokásosnál is makacsabbnak bizonyult. Mintha egy papagáj telepedett volna a vállára, hogy megállíthatatlanul a fülébe rikácsolja: Andropov meg akarja öletni a pápát. Andropov meg akarja öletni a pápát… Már korábban is volt dolga merényletekkel kapcsolatos üzenetekkel, de nem sokkal, és egyre kevesebbel. A KGB kezdett leszokni róla. Túl sok minden alakult kedvezőtlenül. A műveleti tisztek képzettek voltak és tapasztaltak, de az idegen országok rendőrei is legalább annyira, és olyan állhatatosan végezték a munkájukat, mint a hálóját szövögető pók. Bármilyen ügyesen végezték is a dolgukat a KGB emberei, mindig akadt valamilyen nyom, mert a láthatatlanná tévő köpeny, bármilyen jól jönne is ebben a szakmában, csak a mesében létezik. Az üzenetek a leggyakrabban disszidensekről vagy potenciális disszidensekről szóltak, rosszabb esetekben olyan tisztekről és ügynökökről, akiket azzal gyanúsítottak meg, hogy “kettős” munkát végeznek, az ellenséget is szolgálva. Nem egy olyan üzenetet továbbított, amelyben a bizonyítékot küldték, vagy amellyel hazahívták az illetőt “konzultációra”, ahonnan aztán ritkán tértek vissza a rezidentúrájukra. Hogy pontosan mi történt velük, arról csak pletykákat lehetett hallani, azok viszont egytől egyig hátborzongatóak voltak. Az egyik megtévelyedett tisztet például a szóbeszéd szerint elevenen égették el egy krematóriumban, ahogyan azt a német SS is csinálta annak idején. Zajcev azt hallotta, hogy filmfelvétel is készült róla, és beszélt olyanokkal, akik azt állították, hogy ismernek olyanokat, akik ismernek olyanokat, akik látták is a filmet. Ő maga azonban sose látta, és olyat sem ismert, aki maga látta volna. Nem, ez már a fantázia szüleménye, gondolta Oleg Ivanovics. Azt viszont mindenki hihetőnek tartotta, hogy egy részüket kivégzőosztag elé állították – a történetek mesélői szerint itt is előfordultak csúnya dolgok –, mások pedig pisztolygolyóval a fejükben végezték. Annak idején Lavrentyij Berija maga is részt vett ilyen kivégzésekben – Zajcev látott róla néhány fényképet, valósággal csepegtek a vértől –, Vas Félixnek pedig ez volt a kedvenc időtöltése két szendvics között. Az az ember maga volt a megtestesült gonosz. Mindezek ellenére a Központ alkalmazottai egyetértettek abban, hogy a KGB sokkal “kulturáltabbá” vált az utóbbi időkben. És civilizáltabbá meg megértőbbé. Az árulókat persze kivégezték, de előtte tárgyalást tartottak, ahol a vádlottak elvileg esélyt kaptak arra, hogy megmagyarázzák botlásukat, vagy – ha úgy állt a dolog – bebizonyítsák ártatlanságukat. Ez utóbbira ritkán került sor, ami nem volt meglepő, hiszen az állam csak a valóban bűnösök ellen emelt vádat. A kettes igazgatóság nyomozói a Szovjetunió legjobban képzett és legjobban rettegett emberei közé tartoztak. Azt híresztelték róluk, hogy sohasem tévednek és sohasem hagyják magukat becsapni. Afféle félistenek voltak – egy országban, ahol azt tanították, hogy nincsenek istenek. Ezért működhetett a VERÉB fedőnevű “lányiskola”, amelyről a Központban

mindenki tudott, s amelyről a férfi kollégák lelkesedéstől csillogó szemekkel, sóhajtozva beszéltek. Ah, instruktornak lenni ott, vagy még inkább minőségbiztosítási ellenőrnek!, álmodoztak. És még fizetnének is érte! Mint Irina azt gyakran megjegyezte, a férfiak disznók. Csakhogy, tűnődött Zajcev, disznónak lenni néha egészen kellemes dolog. De miért akarná valaki a pápát megölni?, kanyarodott vissza elmélkedése tárgyához. Hiszen nem jelent veszélyt az országra. Még maga Sztálin sem tartott tőle, mondván, hogy a pápának nincsenek hadosztályai. Miért kell hát megölni? A rezidens is berzenkedik tőle. Fél a politikai következményektől. Amikor Sztálin elrendelte Trockij meggyilkolását, egy KGB-tisztre bízta a munka szennyesét, tudva, hogy az hosszú évekre börtönbe fog kerülni tettéért. A tiszt azonban engedelmeskedett, mert hű volt a hazájához, és mert profi volt. Áldozatkészsége azóta is mintapélda volt az akadémián, ahol ugyanakkor azt is hozzátették, hogy “ilyesmire többet nem kerülhet sor”. Mert nem kulturnij eljárás, bár ezt a tanárok nem mondták ki. A KGB tehát igenis kezdett eltávolodni a régi gyakorlattól. Egészen mostanáig. Egészen máig. Nem csoda, hogy a római rezidens is a merénylet ellen van. Nyilván mert nem akarja, hogy az ügynöksége – és a hazája! – nyekulturnij legyen. Mert helytelen lenne megtenni. Helytelen? Ez a szó ismeretlen volt a Szovjetunió lakói számára. Ebben az országban az erkölcs a politikailag hasznos és káros fogalmára cserélődött le. Ami a politikai rendszer érdekeit szolgálta, az dicséretet érdemelt, ami nem, az pedig… halált? És ki döntötte ezt el? Emberek. Emberek, mert nem volt mérvadó erkölcs, és nem volt egy isten, aki megmondja, mi a jó és mi a rossz. És mégis… És mégis, minden ember érzi, hogy mi a helyes és mi nem. Megölni valakit helytelen dolog. Ahhoz, hogy meglehesd, halálos veszélyt kell jelentenie rád. Csakhogy azt is emberek döntik el, hogy mi jelent halálos veszélyt. A megfelelő időben megfelelő helyen ülő megfelelő embernek tehát joga és hatalma van elvenni más életét… De miért? Mert Marx és Lenin ezt mondta. Erre alapozta a hatalmát ennek az országnak a mindenkori kormánya. Zajcev megvajazta az utolsó falat kenyeret, és belemártotta a szószba. Tudta, hogy túl messzire ment, még ha csak gondolatban is. A társadalom nem bátorította, mi több, nem tűrte az önálló gondolkodást. A pártban és bölcsességében nem kételkedhettél. Főleg itt nem. A KGB étkezdéjében még soha senki nem kételkedett abban fennhangon, hogy tévedhet-e a hazát irányító párt. Néha, nagy ritkán előfordulhatott, hogy szóba került a hatékonyság, de akkor is olyan óvatosan kerülgették a témát, hogy kár volt felhozni. A Szovjetunió erkölcsének alapjait, merengett Zajcev, egy Londonban élő német zsidó vetette meg. Ezt fejlesztette tovább és helyezte át a gyakorlatba egy cárista hivatalnok fia, aki egyszerűen gyűlölte a cárt, mert az kivégeztette ellene törő bátyját. Ez az ember aztán éppen a nyugati világ legtőkésebb országában, Svájcban lelt menedékre. Oroszországba a németek segítségével jutott vissza, mert megígérte nekik, hogy megbuktatja a cárista kormányt és megszünteti a keleti frontot. Ezzel Németország számára lehetővé vált volna, hogy legyőzze

ellenségeit az első világháború nyugati frontján. Nos, ha az ember jobban belegondolt, nem volt ebben semmi fennkölt, semmi nagyszerű. Néhány könyv és egy ember, aki mindenáron egy ország vezetője akart lenni – egy új rendszer keretében, mert a régiben esélytelen lett volna. A marxizmus-leninizmust egyetlen dolog különböztette csak meg a többi vallástól: nem szerepelt benne isten. Ettől eltekintve ugyanúgy rendelkezni akart az emberek érzelmeivel, ügyeivel, egész életével, ugyanúgy kizárólagosságot követelt magának. És hogy ezt elérje, nem habozott bevetni a legkeményebb eszközöket sem. A Szovjetunió azt hangoztatta, hogy az egész világ elnyomott munkásaiért és parasztjaiért küzd. Csakhogy azok, akik önfeláldozásról, egyenlőségről és alázatról papoltak, fényűzően berendezett dácsákban és luxuslakásokban éltek, autót és sofőrt tartottak és egyéb előjogokkal bírtak. Miféle előjogokkal! Hányszor érezte Zajcev porig alázva magát, amikor harisnyákkal és parfümökkel kapcsolatos üzeneteket kellett továbbítania, mert a nagyok női annyira vágytak ezekre a holmikra, hogy nem hagyták békén férjüket, kitartójukat, míg az meg nem szerezte nekik. Az áhított holmik aztán többnyire diplomáciai csomagokban érkeztek meg valamelyik nyugati követségről. Csupa olyan holmi, amit a Szovjetunió képtelen volt előállítani, köztük nem egy német termék, mint a nómenklatúra tagjai által használt hűtőszekrények és tűzhelyek. Ha látta a sugárutakon sofőr vezette ZIL-jükben száguldó fejeseket, Zajcev tökéletesen meg tudta érteni, mit érzett a cár láttán Lenin. A cár azt állította, hogy isten kegyelméből uralkodik; a párt vezérei azt, hogy a nép akaratából. A kérdés csak az volt, hogy mikor történt meg ez az akaratnyilvánítás a nép részéről. A nyugati demokráciákban választásokat tartottak, és hiába fröcsögte le őket a Pravda, azok igenis választási lehetőséget nyújtottak az emberek számára, így fordulhatott elő, hogy Angliát most egy szigorú arcú nő irányította, Amerikát pedig egy kiöregedett színész. Mindkettőt a nép akarta, és mindkettő elődjét a nép távolította el. Zajcev egyiket sem kedvelte különösebben, de bármennyire szeszélyes és megbízhatatlan vezetők voltak is, a népük választotta őket. A Politbüró hercegeit viszont nem. És most a kommunista hercegek azt fontolgatták, hogy meg kellene ölni egy lengyel papot Rómában. De hát milyen fenyegetést jelenthet az a pap a rogyina számára? Hiszen nincs hadserege! Talán politikai fenyegetést? De hogyan? A Vatikánnak van diplomáciája, de haderő nélkül mit érhettek vele? Ha nincs isten, akkor a pápa hatalma illúzió csupán. Egy délibáb. Ezzel szemben a Szovjetunió a világ legnagyobb hadseregével rendelkezett, amiről A Szovjetuniót szolgáljuk adásaiból mindenki saját szemével is meggyőződhetett. Miért kell megölni hát valakit, aki nem jelent veszélyt? Talán szét akarja nyitni az óceánokat egy karlendítéssel? Vagy pestist akar zúdítani a világra? Persze, hogy nem. Márpedig megölni valakit, aki nem jelent veszélyt ránk, az bűn, merészkedett túl, ha csak gondolatban is azon a bizonyos határon Zajcev – először azóta, hogy a Dzerzsinszkij tér 2. alatt szolgálatra jelentkezett. Jó lett volna, ha valakivel meg is oszthatja a gondolatait, de erről természetesen szó sem lehetett. Így hát magában őrlődött, ami pedig nem mehetett következmények nélkül a végtelenségig.

Miután az étellel végzett, a teát kezdte szürcsölgetni és egy cigarettára is rágyújtott, de ez sem segített. A papagáj még mindig ott ült a vállán, és nem fogta be a csőrét egyetlen pillanatra sem. Az étkezdében ülők persze mit sem sejtettek az egészből. Azok számára, akik egyáltalán észrevették, Zajcev csak egy elégedetten emésztő-pöfékelő férfi volt. Mint minden szovjet állampolgár, Zajcev is tudta, hogyan rejtse el az érzéseit, így az arcáról semmit sem lehetett leolvasni. Látszólag még mindig csak egy volt az épületben dolgozó számtalan robot közül. Odafent más volt a helyzet. Rozsdesztvenszkij ezredes nem akarta ebéd közben zavarni az elnököt, ezért inkább szendvicset majszolt, és az óramutató vánszorgását figyelte. A leveséhez hozzá sem nyúlt. Akárcsak az elnök, ő is amerikai Marlboro cigarettát szívott; finomabb és jobb minőségű volt, mint az orosz termékek. Még műveleti tiszt korában szokott rá, de itthon sem kellett lemondania róla, mert az egyes főigazgatóság tisztjeként a Központ üzletében is megvásárolhatta. Drága mulatság volt, még annak is, aki aranyfedezetű rubelben kapta a fizetését, viszont olcsó vodkát ivott, és a kettő költség szempontjából kiegyenlítette egymást. Kíváncsi volt, hogyan fog reagálni Jurij Vlagyimirovics a római üzenetre. Ruszlan Boriszovicsot rendkívül tehetséges rezidensnek tartotta, aki ráadásul elég jelentős tekintélyt vívott ki magának ahhoz, hogy szükség esetén véleményt formálhasson. Végtére is azért volt Rómában, hogy információt szerezzen Moszkvának, és ha a küldetését veszélyeztette valami, kötelessége volt figyelmeztetni rá a Központot. Az üzenet különben sem tartalmazott műveleti parancsot. Nem, Ruszlan Boriszovics biztosan nem fog bajba kerülni emiatt. Andropov viszont valószínűleg ugatni fog, és ezt neki kell eltűrnie. A helyzete egyrészt irigylésre méltó volt, másrészt egyáltalán nem. Közel volt az elnök füléhez, de ez egyben azt is jelentette, hogy a fogaihoz is közel van. A KGB történetében nemegyszer előfordult már, hogy valaki más tetteiért fizetett. Rozsdesztvenszkijnek azonban nem kellett ettől tartania. Andropov kemény ember volt, de egyben igazságos is. Ettől persze még nem volt kellemes a tudat, hogy hamarosan egy kirobbanó tűzhányó közelében fog állni. Megcsörrent a telefon. Andropov titkára volt az. – Az elnök látni akarja, ezredes elvtárs. – Szpasziba. Egy fél perccel később már Andropov előtt állt. – Goderenko ezredes válaszolt – adta át a borítékot. Andropovot nem lepte meg a gyors válasz, és Rozsdesztvenszkij ezredes határtalan megkönnyebbülésére ingerültnek sem látszott. – Pontosan erre számítottam. Az embereink nagyon elpuhultak, nem igaz, Alekszej Nyikolaj’ics? – Elnök elvtárs, a rezidens szakmai véleményt közölt – felelte az ezredes. – Folytassa – parancsolta Andropov. – Elnök elvtárs – mondta Rozsdesztvenszkij, gondosan megválogatva a szavait –, egy ilyen műveletet, mint amit ön nyilvánvalóan fontolgat, nem lehet végrehajtani politikai következmények nélkül. A papnak jó kapcsolatai vannak, bármennyire illuzórikus legyen is a hatalma. Ruszlan Boriszovics attól tart, hogy ha támadást intéznek ellene, az veszélyeztetheti információgyűjtő tevékenységét, elvtárs, márpedig neki ez az elsődleges feladata.

– A politikai következmények mérlegelése az én feladatom, nem az övé. – Ez igaz, elnök elvtárs, de Róma az ő területe, ezért kötelessége felhívni az ön figyelmét a kockázatra. Ha ügynököket veszít a pap miatt, az sokba fog kerülni nekünk mind közvetett, mind közvetlen módon. – Mennyire sokba? – Ezt lehetetlen megjósolni. A római rezidentúrának dolgozó ügynökök mind a NATO-tól, mind kulcspozíciókat betöltő politikusoktól szállítanak nekünk. Meg tudunk lenni ezen információk nélkül? Valószínűleg igen, de ha rendelkezésünkre áll, még jobb. Az emberi tényező miatt nehéz megjósolni a következményeket. Tudja, elvtárs, az ügynökök futtatása nem tudomány, hanem művészet. – Ezt már hallottam, Alekszej. – Andropov fáradtan megdörzsölte a szemét. A bőre ma különösen fakó, állapította meg Rozsdesztvenszkij. Már megint kiújult volna a májbetegsége? – Az ügynökeink emberek, és mint egyéneknek, mindannyiuknak megvan a maga bogara – magyarázta Rozsdesztvenszkij talán századszorra. Ennél rosszabb is lehetett volna; Andropov legalább néha figyelt. Az elődei nem voltak ilyen racionálisak. – Pont ezt szeretem az elektronikus hírszerzésben – morogta a KGB elnöke. Mind ezt mondja, gondolta Rozsdesztvenszkij ezredes. A gond csak az volt, a Nyugat sokkal jobb volt ebben, annak ellenére, hogy sikerült beszivárogniuk a kapitalisták érintett ügynökségeibe. Különösen az amerikai NSA és a brit GCHQ végezte jól a munkáját. Mindent megtettek annak érdekében, hogy feltörjék a szovjet kommunikációs védelmet, és néha sajnos sikerült is nekik. Ezért függött annyira a KGB az egyszer használatos kódlapoktól. Másban nem bízhattak. – Mennyire megbízható ez? – kérdezte Ryan Hardingtól. – Szerintünk hiteles, Jack. Egy része ugyan szabadon hozzáférhető forrásokból származik, a java azonban a minisztertanács számára előkészített dokumentumokból. Azon a szinten nem hazudnak maguknak annyit. – Miért nem? – akarta tudni Jack. – Odaát mindenki más ezt teszi. – Csakhogy itt konkrét dolgokról van szó, termékekről, melyeket le kell szállítani a hadseregüknek. Ha nem érkeznek meg, azt észreveszik, és arról újabb jelentés készül. Itt különben is tervezésről van szó, márpedig azzal semmit sem nyernek, ha hamis terveket szőnek maguknak. – Hogyne. Tudja, a múlt hónapban majdnem leharapták a fejemet Langleyben, miután átnéztem és véleményeztem egy jelentést, amelyet az elnök asztalára készültek tenni. Közöltem velük, hogy a benne leírtaknak nem sok közük lehet a valósághoz. A fickó, aki elkészítette, azzal érvelt, hogy a Politbüró elé tárt jelentésekből merített, azok pedig biztosan hitelesek. – És maga mit mondott erre, Jack? – Azt, Simon, hogy akár látta az adatokat a Politbüró, akár nem, az egész egy nagy rakás szar, és vesszek meg, ha értem, hogyan hozhat döntéseket a vezetésük, ha a rendelkezésére álló adatok annyira valóságosak, mint Alice csodaországbeli kalandjai. Annak idején, amikor még a tengerészgyalogságnál szolgáltam, tényleg azt hittük, hogy Iván Ivanovics, az orosz katona tíz láb magas óriás. Nem az. Lehet, hogy sokan vannak, de a nagy többség kisebb, mint a mi embereink, mert gyerekkorukban rosszul táplálták őket, és most sem dúskálnak.

A fegyvereik pedig rengeteg kívánnivalót hagynak maguk után. Az igaz, hogy az AK-47-es egészen tűrhető, de sosem adnék oda érte egy M-16-ost. És ez csak egy puska! Hol van ettől egy rádió? Amikor bekerültem a CIA-hoz, utánanéztem, hogy milyen rádiókat használnak taktikai célokra, és kiderült, hogy szart se érnek. Mégiscsak igazam volt, amikor tejfölösszájú hadnagy koromban a nyálamat vertem. De ami a lényeg, Simon: ha még a Politbüró is hamis gazdasági mutatók alapján dolgozik, akkor minek lehet hinni náluk? Semminek! – Na és mi történt az elnöknek szánt jelentéssel? – Elküldték neki, de a végéhez hozzáfűzték egy ötoldalas kommentáromat. Remélem, eljutott odáig. Azt mondják, rengeteget olvas. Amit mondani akarok, Simon, az tehát az, hogy sokkal pontosabb képet tudnánk alkotni róluk, ha előbb kiderítenénk, hogy valójában hogyan is állnak gazdaságilag. Ha engem kérdez, Simon, szerintem padlón vannak. Az nem lehet, hogy olyan jól teljesítsen a gazdaságuk, mint ahogy azt az adatok mutatják. Ha úgy lenne, akkor a termékeik is tükröznék azt, de nem ez történik, nem igaz? – Miért tartanánk egy országtól, amelyik még etetni sem képes a lakóit? – Úgy van – bólintott Ryan. – A második világháborúban… – 1941-ben egy olyan ország katonái rohanták le őket, amelyet sohasem kedveltek, de ha nem lett volna annyira hülye, Hitler ettől még a saját javára fordíthatta volna a nép Sztálin iránt érzett ellenszenvét, de ehelyett jött a fajelméletével, és Joe bácsi kebelére kergette őket. A nagy honvédő háború tehát nem megfelelő összehasonlítási alap, Simon. A Szovjetunió alapjában véve egy ingatag alkotmány. Hogy miért? Mert egy igazságtalan rendszer működik benne, és olyan, hogy stabil igazságtalan rendszer nem létezik. A gazdaságuk… – Jack szünetet tartott. – Azt hiszem, tudom, hogyan használhatnánk ki… – Mire? – Hogy megrendítsük az alapokat. Felérne egy enyhébb földrengéssel. – És ha porrá omlik az egész? – vetette fel Harding. – Ne felejtse el, hogy rengeteg atomfegyverük van. – Jó, majd vigyázni fogunk, hogy ne essenek túl nagyot, ha a hátsójukra huppannak. – Milyen rendes magától, Jack.

7. fejezet FŐZŐCSKE

Ed foley sajtóattaséi munkája abból állt, hogy időnként kedvesen megvakarta valamelyik amerikai tudósító vagy orosz újságíró füle tövét. Utóbbiakkal annak tudatában foglalkozott, hogy elvileg mindegyikük a KGB embere volt. Az oroszok ugyanis előszeretettel álcázták riporternek a tisztjeiket, ami azzal a kellemetlen következménnyel járt az FBI számára, hogy minden Amerikában dolgozó szovjet tudósítót figyeltetnie kellett – már ha volt kivel, ami ritkán fordult elő. Utoljára egy Pavel Kuricin nevű pravdás fickóval puhatolózott nála. Az illető vagy kém volt, vagy túl sok kémregényt olvasott, Foley mindenesetre adta a bárgyút, és szánalmas orosz tudásával villogott. Kuricin nem is mulasztotta el megjegyezni, hogy ha többet nézné az orosz tévét, hamarabb elsajátíthatná a helyes orosz kiejtést. A beszélgetés után Foley jelentést írt a CIA-nak, tájékoztatva őket, hogy ennek a Pavel Jevgenyijevics Kuricinnak borzasztóan kettes igazgatóság szaga volt, és azért jött, hogy levizsgáztassa őt. Azt is odaírta, hogy véleménye szerint sikerrel vette az akadályt. Persze nem lehetett biztos benne. Az oroszok állítólag gondolatolvasókat is alkalmaztak. Foley tudta, hogy mindennel kísérleteznek, még távolbalátással is, ami szakmai véleménye szerint még a tenyérjóslásnál is nagyobb humbug volt, s ami arra késztette az ügynökséget, hogy válaszképpen elindítsa a saját programját. Ez aztán végképp szánalmas volt. Ed Foley csak azt hitte, amit látott. A hírszerzési igazgatóság buzgómócsingjai azonban bármire képesek voltak, csak hogy keresztbe tegyenek a műveleti ág embereinek, az igazi kémeknek. Foleynak az is épp elég volt, hogy ivánnak szeme és csak a jóisten tudja, hány füle van. A követség sem volt biztonságos terület ebből a szempontból, noha rendszeresen irtották a poloskákat; az oroszoknak egyszer még a nagykövet irodájába is sikerült becsempészniük egy lehallgatókészüléket. Az utca túloldalán, a követséggel átellenben egy templom állt, amelyet most a KGB használt. A követségen csak a “Mikrocsipes Miasszonyunk” néven emlegették, mert tömve volt mikrohullámú adókkal, melyekkel az oroszok a moszkvai CIA-állomás rádióvételi lehetőségeit igyekeztek a nullával egyenlővé tenni. Az épületet bombázó elektromágneses sugárzás mértéke az egészségügyi határértéket környékezte, ezért a követséget fémlemezekkel bélelték ki, az utca emberére verve vissza a káros sugarak jelentős részét. A helyiek tiltakoztak ugyan a mikrohullámok miatt, de mindenki csak a vállát vonogatta, és minden ment tovább változatlanul. A követség orvosa azt mondta, hogy ő nem aggódik – csakhogy a rendelője a pincében volt. Mások szerint akár virslit is főzhettél magadnak a keletre néző ablakpárkányokon.

Az épületben két ember tudott Ed Foley igazi szerepéről: a nagykövet és a védelmi attasé. Előbbi, Ernest Fuller úgy nézett ki, mint a nemesek a régi könyvábrázolásokon. Magas volt, sovány, a haja ősz sörény. Egy iowai sertésfarmon nőtt fel, ahonnan az útja a Northwestern Egyetemre vitt. Itt jogi diplomát szerzett, aztán különböző vállalatok vezetőségi irodáin át egy nagy autógyárhoz került, ahol egészen a vezérigazgatói posztig vitte. Közben, még a II. világháború idején, három évig a haditengerészetnél szolgált a USS Boise könnyűcirkáló fedélzetén, és részt vett a guadalcanali hadjáratban. A követség biztonsági tisztjei szerint ügyesen keverte a lapokat. A védelmi attasé, George Dalton dandártábornok, profi tüzér lévén, jól kijött orosz ellenlábasaival. Akkora volt, mint egy medve, göndör fekete hajjal, és húsz-egynéhány évvel korábban sorhátvédként játszott a West Pointban. Foleynak megbeszélése volt velük – a látszat szerint arról, milyen viszonyt alakítson ki az amerikai tudósítókkal. A szerepét még a követségen belül is játszania kellett. – Hogy érzi magát itt a kisfia? – kérdezte Fuller. – Hiányolja a rajzfilmeket. Mielőtt átjöttünk, vettem egy videókészüléket. Tudja, azt a betamaxos kütyüt. Van hozzá néhány szalag is, de addig tartanak, és az ember fél veséjét elkérik értük. – Van a Kengyelfutó Gyalogkakukknak egy helyi változata – tájékoztatta Dalton. – Megállj csak a címe, vagy valami ilyesmi. Nem olyan jó, mint a Warner-rajzfilm, de sokkal jobb, mint az az átkozott reggeli tornaműsor. Az a lány egy főtörzset is megizzasztana. – Láttam tegnap reggel. A hölgyike az olimpiai súlyemelő csapat tagja lenne? – vigyorgott Foley. – Mindenesetre… – Első benyomások? – kérdezte Fuller. – Másra számított? Foley megrázta a fejét. – Nagyjából ezt vártam az eligazítások alapján. Bárhová megyek, árnyékom van. Meddig lesz ez így? – Körülbelül egy hétig – felelte Dalton. – Számíthatunk valamilyen nagyobb műveletre? – érdeklődött Fuller. – Nem, uram. Pillanatnyilag csak rutinműveletek folynak. Az oroszok viszont nagyon nyüzsögnek. – Miről lenne szó? – A művelet neve RYAN. Váratlan Nukleáris Támadás a Haza ellen. Attól félnek, hogy az elnökünk atomot akar adni nekik, és most minden erejükkel azon vannak, hogy kielemezzék a lelkiállapotát. – Ez komoly? – Mint egy szívroham. Attól tartok, a kelleténél komolyabban vették a kampánybeszédét. – Fel is tett nekem néhány fura kérdést a külügyminiszterük – mondta a nagykövet. – Valójában az aggasztja őket, uram, hogy rengeteg pénzt ölünk a védelmi rendszerünkbe. – És az, hogy ők tízezer tankot vásárolnak, teljesen normális? – tette fel a kérdést Dalton. – Pontosan – bólintott Foley. – Ha az én kezemben van fegyver, az

önvédelem, de ha az önében, az már támadó szándék. Nézőpont kérdése. – Látta ezt? – tett eléje egy Foggy Boltomból érkezett faxot Fuller. Foley végigfutotta. – Ejha. – Azt mondtam Washingtonnak, hogy a szovjeteket nagyon fogja aggasztani. Magának mi a véleménye? – Egyetértek, uram. Több okból is. A legveszélyesebb számukra a lengyelországi nyugtalanság, amely könnyen átterjedhet a birodalmuk többi részére is. Márpedig a politikai stabilitás mindennél fontosabb számukra. Mit mondanak Washingtonban? – Az ügynökség most tárta az elnök elé, ő pedig áttolta a külügyminiszternek, aki átfaxolta nekem véleményezésre. Ki tudná deríteni nekem, mit gondolnak erről az egészről a Politbüróban? Foley rövid tűnődés után igent intett a fejével. – Megpróbálhatom. – A felkérés azt jelentette, hogy üzennie kell néhány ügynöknek, de hát végül is ezért voltak, neki pedig ez volt a munkája. Sokkal inkább nyugtalanította az, hogy ehhez Mary Patet is be kellett vetnie. A felesége persze örülni fog neki, gondolta keserűen. Imádja ezt a játékot, minden veszélye ellenére. – A prioritás? – A washingtoniak nagyon türelmetlenek – válaszolta Fuller. Ez azt jelentette, hogy az ügy fontos, de nem sürgős. – Rendben, intézkedni fogok, uram. – Nem tudom, kiket futtatnak itt Moszkvában, és nem is akarom tudni, de azért érdekelne, hogy mennyire veszélyes ez számukra. – A hazaárulókat itt lelövik, uram. – Mindig is sejtettem, hogy ez egy keményebb szakma, mint az autógyártás. Tudomásul vettem, Foley. – A fenébe, a Központi-fennsíkon se volt ilyen durva a helyzet – jegyezte meg a dandártábornok. – Iván nagyon kemény tud lenni. Az igazság az, hogy mostanában többen is érdeklődtek nálam az elnök hogyléte felől. Csak úgy diszkréten, egy pohár fölött, többnyire magas rangú tisztek. Ennyire aggódnának? – Úgy tűnik – erősítette meg Foley. – Nagyon helyes. Nem árt néha megingatni a konkurencia bizalmát. Hadd izzadjanak egy kicsit. – Csak nehogy túllőjünk a célon – aggódott Fuller. Még most kezdett beletanulni az új “szakmába”. – Van még valami, amiről tudnom kellene? – Részemről nincs – felelte az állomásfőnök. – Még szokom a dolgokat. Ma egy Kuricin nevű riporter járt nálam. Valószínűleg kémelhárító. – Szerintem is – vágta rá Dalton. – Gondolom, megpróbál utánam érdeklődni a Times tudósítóján keresztül. – Ismeri az illetőt? – Igen. Anthony Prince. Néhányszor összefutottunk, amikor a lapnál dolgoztam. Okos fickó, de nem annyira okos, mint képzeli magáról. – Hogy áll az orosz nyelvvel? – Elmehetnék “bennszülöttnek”, a feleségem viszont költőnek, de tényleg. Ja, és még valami. Van a szomszédban egy család. Haydock. A férj Nigel, az asszony Penelope. Gondolom, ők is játékosok.

– Méghozzá profi játékosok – tette hozzá Dalton. – Megbízhat bennük. Foley is így gondolta, de biztos akart lenni benne. – Nos, isten hozta a fedélzeten, Edward – mondta a nagykövet. – Nem olyan rossz itt lenni, ha egyszer hozzászokott az ember. A külügyminisztériumukon keresztül annyi balett- és színházjegyet kaphatunk, amennyit csak akarunk. – Én jégkorongpárti vagyok. – Az se jelenthet gondot – tájékoztatta Dalton. – Valami jó helyre? – Az első sorba. – Pöpec – vigyorgott Foley. Mary pat kint sétált a fiával. Eddie túl nagy volt a sportbabakocsihoz – sajnos. Pedig egy babakocsi hihetetlenül sok mindenre jó, s az oroszok bizonyára nem kötnének bele egy gyereket toló, pelenkástáskájában kotorászó nőbe, főleg ha annak diplomata-útlevele van. Most azonban tényleg csak sétált, hogy szokja a környezetet, a látványt és a szagokat. A fenevad gyomrában volt, akár egy vírus; halálos vírus, remélte. Mary Kaminszkinak született, a nagyapja a Romanov-dinasztia egyik udvarnoka volt. Ványa papa a gyermekkora központi figurája volt. Tőle tanult oroszul még totyogó korában, és nem a mai konyhanyelvet, hanem a letűnt idők irodalmi nyelvét. Ha Puskint olvasott, könnybe lábadt a szeme, és ebben sokkal inkább volt orosz, mint amerikai, mert az oroszok felnéztek a költőikre, míg az amerikaiak legfeljebb akkor figyeltek fel rájuk, ha jó dalszöveget írtak. Sok csodálni- és imádnivaló akadt ebben az országban. A kormány nem tartozott ezek közé. Tizenkét éves volt, amikor Ványa papa elmesélte neki Alekszej, a koronaherceg történetét. A herceg jó fiú volt, mondta Ványa papa, de balszerencsés: vérzékenységben szenvedett, és ez rendkívül sebezhetővé tette. Ványa Boriszovics Kaminszkinak, a cári lovas testőrség kisnemesi származású ezredesének kellett megtanítania őt lovagolni, ami a herceg állapotát tekintve nem volt könnyű feladat –, de odafigyeléssel és türelemmel sikerült baj nélkül teljesíteni. II. Miklós cár és Alekszandra cárnő hálás volt érte, a herceg és az ezredes úgy összeszoktak, mintha nagybáty és unokaöcs lettek volna. Aztán jött a háború, és Ványa papa elment, hogy a németek ellen harcoljon, de már az elején fogságba esett Tannenbergnél. Egy német hadifogolytáborban érte a hír, hogy kitört a forradalom. Sikerült hazatérnie Oroszországba, és beállt a fehérgárdistákhoz, de az ellenforradalom kudarcra volt ítélve, s amikor a cári családot meggyilkolták Jekatyerinburgban, világossá vált, hogy a háborút elvesztették. Ványa papának sikerült elmenekülnie, és Amerikába ment, hogy új életet kezdjen. Azokról azonban, akiket elvesztett, sohasem feledkezett meg. Mary Pat emlékezett a könnyekre a szemében. A fájdalom és a bolsevikok iránt érzett gyűlölet könnyeire. Az utóbbi örökletesnek is tűnt valamilyen szinten. Mary Pat nem volt fanatikus, de ha egyenruhás oroszt látott vagy utasát pártgyűlésre repítő ZIL-t, az ellenséget látta benne, akit le kell győzni. Az, hogy a kommunizmus a hazája számára is veszélyt jelentett, csak ráadás volt. Ha lett volna egy gomb, amivel le lehetett volna rombolni ezt a gyűlöletes rendszert, habozás nélkül megnyomta volna.

A moszkvai megbízatással tehát egy álom vált valóra. Amikor Ványa Boriszovics Kaminszki elmondta neki szomorú történetét, egy életre beoltotta a harc szellemével, és az ahhoz szükséges elszántsággal. Olyan természetes volt számára az, hogy a CIA-nak dolgozik, mint az, hogy mindennap kifésülte mézszőke haját. Most, hogy itt sétált ezeken az utcákon, megértette, miért ragaszkodott a nagyapja olyan szenvedéllyel a múltjához. Minden más volt, mint Amerikában – a tetők hajlásszögétől az aszfalt színén át az utca emberének üres arckifejezéséig. Mindenki megnézte, aki mellett elment, mert amerikai ruhájában feltűnő volt, mint a varjak közé keveredett páva. Néhányan még egy félmosolyt is kipréseltek magukból Eddie láttán, mert bármennyire keserű legyen az orosz ember, a gyerekeket mindennél fontosabbnak tartja. Mary Pat a móka kedvéért útbaigazítást kért egy milicistától – így hívták itt a rendőröket –, aki udvariasan tájékoztatta, és kijavította hibás orosz kiejtését. Közben az is kiderült, hogy árnyéka van, egy harmincöt körüli férfi, aki mintegy ötven méterről követte, és mindent megtett annak érdekében, hogy láthatatlan maradjon. A hibát azzal követte el, hogy félrefordította a fejét, amikor Mary Pat hátranézett. Nyilván ezt tanították nekik, hogy a célszemély ne jegyezhesse meg az arcukat. A járdák és az utcák szélesek voltak, a forgalom azonban viszonylag gyér volt. A legtöbb orosz dolgozott a napnak ebben a szakában, férfiak és nők egyaránt. Legfeljebb a pártvezetők feleségei értek rá ilyenkor. Mint az otthoni unatkozó gazdagok, vont párhuzamot Mary Pat. Az anyja is dolgozott, amikor ő még gyermek volt, sőt még most is, de nem lapátolt, mint az itteni nők, akik az utat javították. Úgy tűnt, itt is állandóan a kátyúkat javítják, mint New Yorkban és Washingtonban, de akárcsak ott, képtelenek rendesen megfoltozni őket. Utcai árusok itt is akadtak, az egyiktől vett is egy fagylaltot Eddie-nek, aki tágra nyílt szemmel itta magába az újat. Mary Patet bántotta a lelkiismeret, amiért őt is ide- és belerángatta ebbe az egészbe, de a fia még csak négyéves volt, és sokat profitálhatott az itt szerzett élményekből. Legalább kétnyelvű lesz, ha felnő, és megtanulja értékelni a hazáját, ellentétben az amerikai gyerekek többségével. Tehát árnyéka van, tértek vissza a gondolatai a nyomában ügető KGB-shez. Vajon mennyire jó? Legfőbb ideje kipróbálni. A táskájába nyúlt, és kivett belőle egy darab élénkpiros szalagot. A sarkon befordulva egy diszkrét mozdulattal rátapasztotta egy villanyoszlop oldalára, és továbbment, majd ötven yarddal odébb megtorpant és szétnézett, mintha eltévedt volna. A pasas elment az oszlop mellett. Nem állt meg, nem nézett oda, tehát nem vette észre. És ő volt az egyetlen, aki követte, tehát nem tulajdonítottak neki különösebb jelentőséget. Ami nem lepte meg, hiszen az eddigi küldetések során még egyszer sem kompromittálódott. Pontosan emlékezett a tidewateri, virginiai Farmon kapott kiképzés minden egyes pillanatára. Osztályelső volt, és tudta, hogy ő a legjobb, de azt is tudta, hogy sosem lehet elég jó ahhoz, hogy ne kelljen óvatosnak lennie. Ha viszont elég óvatos, bármelyik lovat meglovagolhatja. Ványa papa lovagolni is megtanította. Eddie-vel sok kalandjuk lesz még ebben a városban, gondolta Mary Pat. Meg fogja várni, hogy a KGB ráunjon a figyeltetésére, aztán munkához lát. Azt egyelőre még nem tudta, hogy kiket kellene megnyerni a CIA-nak a jelenleg futtatott ügynökök mellé, de majd az is kialakul. A lényeg az, hogy végre itt van a fenevad

gyomrában, és ha rajta múlik, akkora gyomorfekélyt fog okozni neki, hogy belepusztul. – Jól van, Alekszej Nyikolaj’ics – mondta Andropov. – Maga jól ismeri azt az embert. Mit válaszoljunk neki? Ez is az elnök rendkívül intelligenciájának a jele volt. Megtehette volna, hogy lehordja a római rezidenst, de okos ember nem alázza porig magas rangú beosztottjait. – Pontosítást kért. Tudni szeretné, hogy mire megy ki a játék. Véleményem szerint tájékoztatni kellene, elnök elvtárs. A kérdés az, mennyire gondolta ön végig ezt az egészet. – Nos, ezredes, maga szerint mit kellene tennünk? – Elnök elvtárs, van erre egy igen találó amerikai kifejezés: ez már nem az én bérkategóriám. – Soha nem szokott eljátszani a gondolattal, hogy maga az elnök? Ne akarja bemesélni nekem. – Hogy őszinte legyek, nem. A gondolataimat azokra a dolgokra korlátozom, amiket megértek. Ezek pedig a műveleti kérdések. A politikai összefüggések átláthatatlanok számomra, elvtárs. Okos válasz, gondolta Andropov, mégha nem is teljesen őszinte. Az viszont kétségtelenül igaz volt, hogy Rozsdesztvenszkijnek a biztonsági előírások miatt nem volt kivel megosztania ilyen irányú elmélkedéseit. Legfeljebb a Politbüró utasítására fejthette volna ki álláspontját, de ehhez is Brezsnyev engedélye kellett volna. Arra pedig, hogy ez megtörténjen, Andropov nem sok esélyt látott. Az ezredes tehát, aki profi KGB-tiszt volt, nem pedig csörtető pártaktivista, valóban nem lehetett motivált az ábrándozásban. – Rendben, akkor tekintsünk el a politikai összefüggésektől, és közelítsük meg elméleti síkon a kérdést: hogyan lehetne megölni a papot? Rozsdesztvenszkij nyugtalannak látszott. – Üljön le – parancsolt rá Andropov. – Maga már korábban is tervezett komplex műveleteket. Gondolja végig, és mondja el nekem, hogyan látna neki. – Először is – helyezkedett el a széken Rozsdesztvenszkij –, tanácsot kérnék valakitől, aki jobban ért az efféle ügyekhez. Van néhány szakértőnk a Központban… De mivel ön azt mondta, hogy mozogjunk elméleti síkon… – Az ezredes elhallgatott, tekintete a távolba révedt. – Először is – mondta hosszas tűnődés után, alaposan megrágva minden szót –, Goderenko állomását kizárólag információszerzésre fogjuk használni. Mi több, azt javasolnám, hogy a végrehajtási fázisban egyáltalán ne használjuk a saját embereinket. – Miért ne? – kérdezte Andropov. – Az olasz rendőrök nagyon jól képzettek, és közülük is a legjobbakat fogják bevetni. A körülmények miatt szinte biztos, hogy lesznek szemtanúk. Az embereknek szemük van, némelyeknek még eszük is, nem tudhatjuk előre, kivel gyűlik meg a bajunk. Ez ugyan azt sugallja, hogy érdemesebb lenne távolról, mesterlövészpuskával elintézni a papot, de nem szabad figyelmen kívül hagynunk azt, hogy a módszer állami szinten végrehajtott műveletre utalna. Egy ilyen orvlövésznek jól képzettnek és jól felszereltnek kell lennie. Ez katonát jelent, a katona hadsereget, a hadsereg pedig nemzetállamot. És melyik nemzetállam

akarhatja megöletni a pápát? – mutatott rá Rozsdesztvenszkij. Andropov cigarettára gyújtott és bólintott. Jól döntött. Ennek az embernek helyén van az esze. – Folytassa. – Az ideális az volna, ha a merénylőt nem fűzné semmiféle kapcsolat a Szovjetunióhoz, így ha le is tartóztatják, és beszél, akkor még akaratlanul se árulhasson el minket. – Rozsdesztvenszkij a zsebébe nyúlt, és elővette a cigarettáját. – Olvastam egyszer egy maffiás kivégzésről. Amerikában történt. – A hangja elhalkult, a gondolatai valahol a múltban kutakodtak. – És? – New York Cityben. Az egyik főemberük összetűzésbe keveredett a társaival, azok pedig úgy döntöttek, hogy ezért az életével kell fizetnie, mégpedig úgy, hogy az minél megalázóbb legyen számára. Egy feketét bíztak meg a megölésével. Az ő köreikben ez valóban roppant megalázó – magyarázta Rozsdesztvenszkij. – De ami a lényeg, a gyilkost rögtön a kivégzés után szintén megölték. Ezt vélhetően már a maffia egyik embere tette, akinek aztán sikerült biztonságban elmenekülnie. A bűntényt soha nem oldották meg. Tökéletes gyilkosság volt. Nemcsak a célpont halt meg, hanem a gyilkosa is. Az igazi tettesek, azok, akik kitervelték az egészet, elérték céljukat: visszaszerezték a tekintélyüket, és mosták kezeiket. – Fehérgalléros bűnözők – horkantott megvetően Andropov. – Azok, elnök elvtárs, de a módszer ettől még figyelmet érdemel. A mi esetünkben nem másolható le teljes egészében, mert a célja a példa statuálása volt a maffia részéről, az viszont elgondolkodtató, hogy a gyilkos azért kerülhetett közel a célponthoz, mert nem ismerte megbízóit, s így lebukása esetén sem azonosíthatta volna őket. Éppen ez az, amire nekünk is szükségünk van. A merénylőt ugyanakkor nem likvidálhatjuk, mert az szintén magas fokú szervezettségre utalna. Ez nem a Leo Trockij-féle merénylet, ahol szinte meg sem próbálták leplezni, hogy kik voltak a felbujtók, és nem leszámolás, ahol az erőfitogtatás és a félelemkeltés a cél. – Az, hogy a Trockij-gyilkossággal és a maffiával állít párhuzamba egy KGB-műveletet, a legkevésbé sem zavarta Rozsdesztvenszkijt. – Időre lenne szükségem, elvtárs, hogy alaposabban átgondoljam. – Kap két órát – mondta nagylelkűen az elnök. Az ezredes felállt, vigyázzba vágta magát, és a komódon át távozott. Rozsdesztvenszkij irodája apró volt, de csak az övé, és ugyanazon az emeleten rendezték be, mint az elnöki irodát. Az ablaka a Dzerzsinszkij térre nézett, Vas Félix szobrára és az utca forgatagára. A forgószéke kényelmes volt, az asztalán három telefon sorakozott – a Szovjetunióban valami rejtélyes oknál fogva nem gyártottak többvonalas készülékeket. Saját írógépe is volt, de ritkán használta, inkább áthívatott egy titkárnőt a vezetőségi osztályról. Azt beszélték, hogy Jurij Vlagyimirovics nemcsak diktálásra használja az egyiket, de Rozsdesztvenszkij nem hitte ezt el. Az elnök túl intelligens volt ehhez. A korrupciót is gyűlölte, ami imponált az ezredesnek. Nem lehetett könnyű hűségesnek maradnia egy olyan emberhez, mint Brezsnyev. Rozsdesztvenszkij komolyan vette az ügynökség mottóját. A feladatuk az volt, hogy megvédjék a hazát és népét, s erre a védelemre szükség is volt – néha éppen a Politbüró valamelyik tagja ellen.

De miért kellene megvédeni őket egy paptól?, kérdezte magától. Megrázta a fejét, és megpróbált a feladatra koncentrálni. Nyitott szemmel szeretett gondolkodni, mintegy maga elé vetítve a gondolatait. Először is a célpontot kellett megvizsgálni. A pápa a felvételeken magas férfinak látszik, és általában fehér ruhát visel. Lehetetlen lesz szem elől téveszteni, eltéveszteni pedig úgyszintén, hiszen a nyitott autó, amivel közlekedik, lassan gurul, hogy a hívek kellőképpen megcsodálhassák. De ki legyen a merénylő? KGB-tiszt semmiképpen. Szovjet állampolgár sem. Esetleg egy orosz kivándorló? Nyugat-Európa tele van velük, és sokan közülük alvóügynökök – élik az életüket, és várják, hogy aktiválják őket. A gond csak az, hogy sokan közülük elárulták a hazát: vagy nem reagálnak az ébresztésre, vagy ahelyett, hogy a dolgukat tennék, összejátszanak a lakóhelyük kémelhárításával. Rozsdesztvenszkij nem szerette az ilyen hosszú távú megbízatásokat. A tiszt, azonosulva a szerepével, könnyen elfelejtheti, hogy voltaképpen ki és miért van ott, ahol. Nem, a merénylőnek egy kívülállónak kell lennie, egy olyan személynek, akinek semmi köze a Szovjetunióhoz és a KGB-hez. A legjobb lenne egy lázadó papot vagy apácát találni, de ilyenek csak a nyugati kémfilmekben pottyannak az ember ölébe. A való világban sohasem ilyen egyszerű. Tehát kiféle-miféle legyen az a merénylő? Ne legyen keresztény? Ha nem, akkor zsidó legyen vagy mohamedán? Egy ateistát rögtön a Szovjetunióval hoznának összefüggésbe, az tehát kizárva. Egy zsidóval végeztetni el a piszkos munkát – ez aztán pazar lenne! A kiválasztottak egyike. Még jobb lenne egy izraeli. Izrael tele van vallási őrültekkel, könnyen rájuk lehetne kenni a dolgot. A KGB-nek ott is vannak emberei, a kivándoroltak közt rengeteg alvóügynök akad. Ugyanakkor az izraeli kémelhárítás rendkívül hatékony, ez pedig elfogadhatatlanul megnöveli a kockázatot. Zsidók szintén kizárva. Esetleg egy őrült északír. A protestánsaik szívből gyűlölik a katolikus egyházat, olyannyira, hogy az egyik vezetőjük – Rozsdesztvenszkij nem emlékezett a nevére – azt mondta, szeretné holtan látni a pápát. Pedig állítólag ő is pap volt. A gond csak az, hogy a Szovjetuniót még jobban gyűlölik, mert ellenfeleik, az IRA tagjai marxistának vallják magukat. Ha valóban azok lennének, a párton keresztül elérhetné, hogy valamelyikük vállalja az akciót. De nem azok. Azt kérni tőlük, hogy helyezzék nacionalista törekvéseik fölé a marxista pártfegyelmet, reménytelen próbálkozás lett volna. Maradtak tehát a mohamedánok. Fanatikusokban náluk sincs hiány, és annyira szeretik a pápát, mint az Karl Marxot. De honnan szerezzen egy mohamedánt? A KGB-nek vannak kapcsolatai a mohamedánokkal, de ezeket jobb lesz kihagyni a kompromittálódás veszélye miatt. A szövetséges országok titkosszolgálatai viszont… Igen, ez jó ötlet. Fel kell használni valamelyiket. Na de melyiket? A legjobb az NDK Stasija mind közül, fűzte tovább a gondolatait Rozsdesztvenszkij. Az igazgatója, Markus Wolf egyszerűen remek munkát végez. A gond csak az, hogy náluk kevés a mohamedán. A lengyelek is jók, őket azonban mindenképpen mellőzni kell ebben az ügyben. A katolikus egyháznak sikerült beszivárognia közéjük, a legrosszabb választás lenne őket használni. Magyarország… Nem, ez az ország is túl katolikus, s mohamedánok legfeljebb a

terroristák ideológiai képzésére szervezett táborokban fordulnak elő náluk. Ugyanez a helyzet a csehekkel is. Románia még csak nem is tekinthető igazi szövetségesnek, a vezetője pedig inkább nevezhető gengszternek, mint kommunistának. Maradt tehát Bulgária. Hát persze! Törökország szomszédja, a törökök pedig mohamedánok. A bolgároknak rengeteg kapcsolatuk van odaát. A csempészet álcája alatt NATO-val kapcsolatos információkat vesznek tőlük, akárcsak Goderenko a rómaiaktól. A piszkos munkát tehát a bolgárok fogják elvégezni a szófiai rezidens felügyeletével. Úgyis tartoznak a KGB-nek: annak idején a moszkvai Központ tette lehetővé számukra, hogy megszabaduljanak egy csökönyös honfitársuktól a Westminster hídon. Akkor majdnem lelepleződtek, de most ez semmiképpen nem fordulhat elő. A nyugati kormányok gyanakodni fognak, de ha még közvetett kapcsolatot se találnak az ügy és a KGB között, nem vádolhatják nyilvánosan. Na és az elég lesz? Ha az olaszok, az amerikaiak vagy a britek gyanút fognak, arról előbb-utóbb a sajtó is értesülni fog. De számít az? Attól függ, mennyire fontos a művelet Andropovnak és a Politbürónak. Vannak kockázatai, de kockázat nélkül nincs politika. A felderítést a római állomás fogja végezni. A szófiaiak majd felveszik a kapcsolatot a bolgárokkal, azok pedig felbérelik a merénylőt. Valószínűleg pisztolyt fog használni, mert a puska túlságosan feltűnő, olyan közel pedig úgysem juthat a pápához, hogy késelni tudjon. A géppisztoly viszont szóba jöhet. A merénylőnek valamelyik NATO-tagország polgárának kell lennie. Ez okozhat némi bonyodalmat, de nem megoldhatatlan. Rozsdesztvenszkij rágyújtott egy újabb cigarettára, s újra meg újra végigvette az eddig kigondoltakat. Hibákat és gyenge pontokat keresett, s talált is. Egy ilyen gyenge láncszem volt a bolgárok titkosszolgálata. Az ezredes még nem dolgozott velük, de azt hallotta, hogy elég primitív társaság. Mint a kormányuk: nyersek és mohók. Nyekulturnij. Legalább egy használható tiszt azért csak akad közöttük, reménykedett. Lehetőleg egy olyan, akit Moszkvában képeztek ki. A KGB-akadémia archívumából ez kideríthető, s az sem lehetetlen, hogy a szófiai rezidens személyesen is ismeri. Nem is olyan reménytelen ez az ügy, állapította meg elégedetten Rozsdesztvenszkij ezredes. Önmagával is elégedett volt: aktakukac lett, de lám, lám, mégse felejtette el, hogyan kell megtervezni egy hús-vér embereket megmozgató műveletet. Mosolyogva elnyomta a cigarettáját, aztán felvette a fehér telefon kagylóját, és három egyest tárcsázott. Az elnököt hívta.

8. fejezet TÁLALÁS

– Köszönöm, alekszej nyikolaj’ics. Nagyon érdekes elképzelés. Mi legyen hát a következő lépésünk? – Utasítanunk kell a rómaiakat, hogy szerezzék meg a pápa időbeosztását. Minél hosszabb távra, annál jobb. A műveletről nem tájékoztatjuk őket. Nem is kell tudniuk, hogy egyáltalán létezik művelet. Ők csupán információt szolgáltatnak nekünk. Ha eljön az ideje, esetleg egy tisztjüket a helyszínre küldjük megfigyelőként. Addig is sötétben tartjuk őket, még Goderenkót is. – Nem bízik benne? – Nem erről van szó, elnök elvtárs. Nem állt szándékomban ezt a benyomást kelteni önben. De minél kevesebbet tud, annál kevésbé valószínű, hogy olyan dolgokat kérjen vagy kérdezzen az embereitől, amik felkelthetik azok gyanúját. Az állomásfőnökeinket az intelligenciájuk miatt választjuk ki, mert képesek olyasmit is meglátni, ami más figyelmét elkerüli. Ha rájön, hogy a tettek mezejére kívánunk lépni, aggódni fog a küldetése miatt, és ezzel akaratlanul is veszélybe sodorhatja az egész műveletet. – Szabadon gondolkodók – morogta maga elé megvetően Andropov. – Az intelligens ember ára, elvtárs. Valamit valamiért. Andropov bólintott, jelezve, hogy tudomásul vette a kioktatást. – Jó munkát végzett, ezredes. Más? – Az időzítés, elnök elvtárs. Ez nagyon fontos. – Mennyi időre lesz szüksége a művelet megszervezéséhez? – kérdezte Andropov. – Egy hónapra biztosan, de az is lehet, hogy valamivel többre. Tudom, hogy soknak tűnik, de ha nincsenek a helyszínen parancsszóra váró emberek, ez a helyzet – magyarázta Rozsdesztvenszkij. – Nem gond. Nekem is időre lesz szükségem, hogy elfogadtassam a tervet. A szervezést azonban elkezdjük, hogy amint a jóváhagyás megjön, azonnal végrehajthassuk. Az ezredes figyelmét nem kerülte el, hogy az elnök a “ha” helyett az “amint” szócskát használta, és ez imponált neki. Jurij Vlagyimirovics lett a Politbüró húzóembere, és ez sok mindent jelenthetett. Például tábornoki csillagokat Rozsdesztvenszkij számára. – Mit fog most tenni? – kérdezte az elnök. – Üzenetet küldök Rómába, hogy eloszlassam Goderenko aggodalmait, és biztosítsam, hogy az ő feladata továbbra is kizárólag a hírszerzés lesz. Aztán üzenek Ilja Bubovojnak is, a szófiai rezidensünknek. Ismeri őt, elnök elvtárs?

Andropov gyors leltárt készített az emlékeiről. – Igen, egy fogadáson találkoztunk. Kissé túlsúlyos, nemde? Rozsdesztvenszkij elmosolyodott. – Igen, Ilja Fjodorovicsnak mindig is voltak súlyproblémái. Egyébként remek tiszt. Négy éve szolgál a bolgároknál, és nagyon jó kapcsolatot ápol a Dirzsavna Szigurnoszttal. – Tán bajuszt is növesztett? – csillantotta meg jól leplezett humorérzékét Andropov. Az oroszok gyakran ugratták déli rokonaikat arcszőrzetük miatt, amely már-már nemzeti sajátosságukká vált. – Azt nem tudom – felelte az ezredes. Annyira szolgálatkész azért nem volt, hogy megígérje, rögtön utánajár. – Csak annyit üzenjen neki – döntötte el váratlanul Andropov –, hogy repüljön ide. Személyesen akarok beszélni vele. – Ahogy óhajtja, elvtárs. Az első géppel? – Da. Azonnal. Az ezredes felállt. – Máris, elnök elvtárs. Andropov elégedetten hátradőlt a székében. Ezt szerette a KGB-ben. Ha itt kiadott az ember egy parancsot, azt általában végre is hajtották. Nem úgy, mint a párttitkárságon. Rozsdesztvenszkij lement a lifttel az alagsorba, és a kommunikáció felé vette az irányt. Zajcev az asztalánál ült, és – mint mindig – papírmunkát végzett. – Két újabb üzenetem lesz – lépett oda hozzá Rozsdesztvenszkij. – Rendben, ezredes elvtárs – nyújtotta a kezét Oleg Ivan’ics. – Előbb még meg kell fogalmaznom őket – pontosított Rozsdesztvenszkij. – Ahhoz az asztalhoz nyugodtan leülhet, elvtárs – mutatta a százados. – Ugyanaz a biztonsági fokozat, mint a korábbiaknál? – Igen, mindkettő egyszer használatos kódlapokkal lesz. Az egyik Rómába, a másik a szófiai állomásnak. Azonnali prioritás. – Értem. – Zajcev odaadott két üres formanyomtatványt, majd visszatért a munkájához. Remélte, hogy egyik üzenet sem lesz túl hosszú. Nagyon fontosak lehettek, ha az ezredes lejött, még mielőtt megfogalmazta volna őket. Vagy Andropovnak van zabszem a seggében. Eléggé megalázó lehet Rozsdesztvenszkijnek, hogy ilyen képességekkel az elnök aktatologatónak használja. Bizonyára ő is sokkal szívesebben lenne rezidens valami izgalmas helyen. Végtére is az utazás lehetősége a KGB egyik legfőbb vonzereje. Nem mintha Zajcev olyan sokat utazhatott volna: túl sokat tudott ahhoz, hogy kiengedjék Nyugatra. Hiszen akár ott is ragadhatott volna. Na és?, tette fel magának a kérdést. Ez már csak egy ilyen nap volt. A kérdések napja. Miért rettegnek annyira attól, hogy az ügynökeik kint maradhatnak? Hány olyan üzenetet továbbított, amelyben hazahívtak egy-egy tisztet, “elbeszélgetni” a kérdésről, s aztán az illető soha nem került vissza a szolgálati helyére? Zajcev tudta, hogy van ilyen, de soha nem foglalkozott a kérdéssel harminc másodpercnél tovább. Egészen mostanáig. Tényleg olyan rossznak tartották ezek az emberek a rendszert? Annyira rossznak, hogy a hazaárulástól sem riadtak vissza? Zajcevet megrémítette a

gondolat, de továbbfűzte. Hiszen a KGB működése is az áruláson alapult! Hány ezer olyan üzenetet olvasott, ami ezt tanúsította! Az a sok amerikai, brit, német és francia, akit a KGB arra használt, hogy a hazának szükséges információt megszerezze – ők is mind hazaárulók voltak, nem igaz? Hiszen pénzért csinálták! Azokat az üzeneteket is látta, amelyekben a kifizetésekről volt szó. A Központ mindig szűkmarkúan fizetett, ami érthető is volt. Az ügynökök amerikai dollárt, brit fontot, svájci frankot akartak. És készpénzt, minden esetben. A rubel nem érdekelte őket, még az aranyfedezetű rubel sem. Csak a saját pénzükben bíztak, éppen annak az országnak a fizetőeszközében, amelyet elárultak. Egyesek milliókat kértek, de még soha senki nem kapott ennyit. A legnagyobb összeg, amit brit és amerikai haditengerészeti kódokért fizettek ki, ötvenezer angol font volt. De mit meg nem adnának a nyugati ügynökségek azért az információért, ami itt lapul a fejemben!, villant át Zajceven. A kérdést átgondolni sem volt ideje, nemhogy megválaszolni. – Tessék – adta vissza Rozsdesztvenszkij a kitöltött nyomtatványokat. – Azonnal küldje el őket. – Amint rejtjeleztem őket – felelte a százados. – Az azonosító ugyanaz legyen? – Igen. Ez – mutatta Rozsdesztvenszkij a három hatost a jobb felső sarokban. – Parancsára, ezredes elvtárs. Máris nekilátok. – Ha elküldték, szóljon. – Igenis, ezredes elvtárs – biztosította Zajcev. Most már biztos volt benne, hogy valami nagy disznóság készül. Átment a raktárba, hogy elkérje a római és a szófiai kódkönyvet, aztán elővette a rejtjelező korongot, és nekilátott átírni az üzeneteket. Negyven percébe telt. A Szófiába küldendő üzenet rövid volt és velős: azonnal Moszkvába repülni konzultációra. Nem szeretett volna Bubovoj ezredes helyében lenni. A három hatosból Zajcev sejtette, hogy Andropov a római ügy miatt akar beszélni vele, a római rezidens azonban ezt nem tudhatta. A nap további része eseménytelenül telt Zajcev számára. Délután hatra sikerült letakarítania az íróasztalát. A bizalmas jellegű anyagot gondosan elzárta, és hazaindult a családjához. Ryan hamar megkedvelte a Century House-féle tagadhatatlanul brit ebédet, a “napszámos elemózsiáját”*. A kenyér egyszerűen fantasztikus volt. – A felesége tehát sebész? – Aha – bólogatott Jack. – Szemgolyókat vagdos. Újabban lézerrel is csinálja. Úttörő az alkalmazásában. – Lézerrel? Minek? – kérdezte Harding. – Végeredményben hegeszt vele. Lézerrel kauterizálják a sérült véredényeket a szemgolyóban. Szuszlovval is ezt csinálták. Vér került az egyik szemébe, ezért lyukat fúrtak bele, kiszívták a folyadékot, majd lézerrel lezárták a szivárgó ereket. Hátborzongató, mi? Harding megrázkódott. – Igen, de még mindig jobb, mint megvakulni. – Ezzel egyetértek. Én se repestem az örömtől, amikor a lányomat fel kellett nyitniuk az orvosoknak. – Az “átkozottul szar érzés volt” sokkal megfelelőbb kifejezés lett volna. A hegeket még mindig látni lehetett Sally hasán és mellkasán,

bár a műtét óta sokat halványultak. – És maga Jack? Maga is feküdt már kés alá? – kérdezte meg Simon. – Aludtam, és nem készítettek felvételeket a műtétről. Pedig Cathy biztosan szívesen megnézné mindhármat. – Három is volt? – Az első kettő még tengerészgyalogos koromban. A hajón stabilizáltak, aztán a Bethesdára repítettek. Gyakorlatilag az egészet átaludtam. Mint kiderült, az idegsebészek nem végeztek tökéletes munkát. Cathyvel épp Kis-Itáliában randiztam, amikor a romantikus vacsora közepén a hátam beadta a kulcsot. Cathy elvitt a Hopkinsba, és megnézetett Sam Rosennel, aki aztán helyrepofozott. Rendes fickó, és átkozottul jó orvos. Tudja, néha jó orvosférjnek lenni. A világ legjobb koponyáit ismerhettem meg általa. – Ryan beleharapott a pulykahúsos szendvicsbe. Sokkal ehetőbb volt, mint a CIA kávézójában vesztegetett hamburger. – Nos, ez annak a hároméves kalandnak a rövid története, amely egy helikopterzuhanással kezdődött Kréta szigetén. A végén megnősültem, úgyhogy elmondhatom, a kezdeti bajok ellenére jól végződött. Harding megtömködte a pipáját egy bőrzacskóból, és rágyújtott. – Hogy halad a szovjet gazdaság feltérképezésével? – kérdezte. Jack letette a sörét. – Elképesztő, hogy mennyire elcseszték az egész ipart. Különösen ha összevetjük a kimutatásaikat az embereink által feltárt valósággal. Amit ők minőség-ellenőrzésnek neveznek, azt mifelénk barmolásnak hívják. Langleyben láttam néhány orosz vadászrepülő-részletet, amihez az izraeliek jóvoltából sikerült hozzájutni. Akkora hézagok voltak az alkatrészek közt, hogy még nézni is rossz volt! Még egy alumíniumlemezt se tudnak rendesen kiszabni. Nálunk egy szakmunkástanulót páros lábbal rúgnának ki az iskolából, ha még erre se lenne képes. Tudjuk, hogy remek mérnökeik vannak, különösen a tervezőik azok, de a gyártósoraik olyan primitívek, hogy az embernek sírhatnékja támad. – Azért vannak kivételek, Jack – figyelmeztette Harding. – Hogyne, tudom. A Csendes-óceán se csak víz. Vannak benne szigetek és vannak vulkánok is. Világos. De ettől még a Csendes-óceánt a víz kékje, a Szovjetuniót pedig az igénytelen munka jellemzi. Az a gond náluk, hogy a dolgozóik nem érdekeltek a teljesítmény és a minőségjavításában. Ahogy a közgazdászok mondani szokták: a rossz pénz elkergeti a jó munkást. – Néhány dologban mégis sikerült kiemelkedőt alkotniuk – makacskodott Harding. – A Bolsoj Balettel nem tudják elfoglalni Nyugat-Berlint, Simon. Ahogy az olimpiai csapattal sem – vágott vissza Jack. – Lehet, hogy a hadvezetésük jól képzett, de középvezetés gyakorlatilag nem létezik, a felszerelésük pedig ormótlan. A törzsőrmesterem és a szakaszvezetőim nélkül képtelen lettem volna hatékonyan irányítani a tengerészgyalogosaimat, márpedig a Vörös Hadseregben nincsenek a mi kritériumainknak megfelelő őrmesterek. Vannak hozzáértő tisztjeik, vannak jó stratégáik, s a katonáik bizonyára szeretik a hazájukat meg minden, de megfelelő taktikai szintű kiképzés nélkül annyit érnek, mint a szép autó lapos kerekekkel. Lehet, hogy felbőg a motor és szépen csillog a festés, de az autó sehova sem fog menni. Harding tűnődve pöfékelt egy sort.

– Akkor hát miért tartunk tőlük mégis? Jack vállat vont. – Átkozottul sokan vannak, Simon. De ha folytatjuk a védelmi rendszerünk fejlesztését, meg tudjuk állítani őket, akárhányan legyenek is. Egy orosz tankezred csak egy célponthalmaz, ha megfelelő fegyverzet és jól képzett kezelőszemélyzet áll vele szemben. Lényegében éppen ez a tanulmányom lényege. – Nem korai még levonni a következtetést? – kérdezte Simon amerikai kollégájától. Úgy tűnt, Ryan még nem tudja, mit jelent a bürokrácia. – Én a tőzsdén kerestem a pénzemet, Simon, ott pedig akkor van sikered, ha gyorsabban hozol döntést, mint a többiek. Ez pedig azt jelenti, hogy nem várhatsz addig, míg bejött az utolsó információmorzsa is. Az már most is világosan látszik, hogy mi a helyzet odaát. Szar, és még inkább az lesz. A hadseregük a társadalom legkiválóbb egyéneinek és legaljasabb söpredékének a gyűjtőhelye. Nézze meg, mit művelnek Afganisztánban. A maguk által gyűjtött adatokat még nem ismerem, de a CIA-féléket igen, és azok azt mondják, hogy a hadseregük nagyon siralmasan teljesít. – A végén úgyis győzni fognak. – Előfordulhat – engedett Jack –, de csúnya győzelem lesz. Mi sokkal jobban teljesítettünk Vietnamban. – Szünetet tartott. – Maguknak, briteknek, Afganisztánról vannak csúnya emlékeik, nem igaz? – A nagybátyám ott volt 1919-ben. Azt mondta, rosszabb volt, mint a somme-i csata. Kipling írt egy verset, amelynek a végén a katona azt az utasítást kapja, hogy inkább lője szét a fejét, de ne hagyja magát foglyul ejteni. Attól tartok, nem egy orosz a saját bőrén tapasztalhatta Kipling igazát. – Igen, az afgánok bátrak, de nem valami civilizáltak – értett egyet Jack. – Szerintem ők fognak győzni. Otthon azt fontolgatják, hogy ellátják őket Stinger SAM-okkal. Azzal kiiktathatnák az orosz helikoptereket, amelyek nélkül iván igencsak gondban lenne. – Tényleg annyira jó a Stinger? – Még soha nem próbáltam, de szép dolgokat mondanak róla. – És az orosz SAM-7? – A kézi föld-levegő rakéta? Szereztünk belőle néhányat az izraelieken keresztül még 73-ban, de az embereink nem voltak elragadtatva tőle. A szokásos sztori: iván már megint kitalált valami jót, csak nem tudta rendesen legyártani. Ez az ő átkuk, Simon. – Akkor magyarázza meg nekem a KGB sikerét – provokálta Harding. – Ugyanaz van vele, mint a Bolsoj Balettel és a jégkorongcsapataikkal. Rengeteg pénzt ölnek a Központba, a legjobb koponyákat veszik fel, és ennek meg is látszik az eredménye. De ugyanakkor rengeteg emberük ragad Nyugaton, nem igaz? – De – ismerte el Simon. – Na és vajon miért? – tette fel a kérdést Jack, hogy mindjárt meg is válaszolja. – Mert otthon azzal tömik a fejüket, hogy korruptak vagyunk és idióták, s amikor idejönnek, kiderül, hogy az egész szemenszedett hazugság volt, és egyáltalán nem olyan rossz itt élni. A fenébe is, Amerika tele van tévét bámuló és popcornt zabáló egykori KGB-sekkel. Még soha nem volt dolgom átállt orosz kémmel, de olvastam néhányuk aktáját, és mind azt mondja, hogy a mi

rendszerünk sokkal jobb az övéknél, és nem kell diploma ahhoz, hogy az ember ezt észrevegye. – Itt is akad belőlük néhány – mondta Harding. Azt inkább nem tette hozzá, hogy a Szovjetunióban is vannak átállt britek. Jóval kevesebben ugyan, de épp elegen ahhoz, hogy az kínos legyen a Century House számára. – Maga aztán kemény vitapartner, Jack. – Csak az igazat mondom, pajtás. Végtére is ezért vagyunk itt, vagy nem? – Elméletileg igen – bólintott Harding, és megállapította magának, hogy Ryanből soha nem lesz igazi bürokrata. Hogy ez jó vagy rossz, azt nem volt könnyű eldönteni. Az amerikaiak sok mindent másképp láttak, néha egészen mulatságosan viszonyultak a dolgokhoz. Ryannek még sokat kell tanulnia… de ő is tanulhat tőle ezt-azt, látta be Harding. – Na és a könyvvel mi a helyzet? Ryan elfintorodott. – Mostanában nem sokat dolgoztam rajta. Még a számítógépet se állítottam össze. Mire hazaérek, már nincs kedvem hozzá. De tudom, hogy ha nem szánok rá időt, soha nem fog elkészülni. A szomorú igazság az, hogy a szívem mélyén lusta vagyok. – Akkor hogy gazdagodott meg? – kérdezte Harding. – Úgy, hogy kapzsi is vagyok – vigyorodott el Jack. – Gertrude Stein mondta egyszer: “Voltam már szegény, és voltam gazdag. Gazdagnak jobb lenni.” Ennél igazabb szavakat nem sokan mondtak. – Ezt nekem se ártana belátni – jegyezte meg a brit hivatalnok. Meglehet, pajtikám, gondolta Ryan. Simon elég okos pasas volt ahhoz, hogy a való világban is elboldoguljon, de úgy tűnt, ez idáig nagyobb vonzerőt jelentett számára a haza szolgálata, mint a meggazdagodás lehetősége. Végül is lehet, hogy ő is ugyanígy lett volna ezzel, ha hamarabb a CIA-hoz kerül. De szerencséjére nem így történt, és a magánvagyon, valamint az, hogy bármikor visszamehet tanítani, olyan szabadságot adott neki, amiről a legtöbb közalkalmazott álmodni se mert volna. Ami sokszor a munkájukon is meglátszott. Zajcevnek ellenőrzési pontok egész során kellett áthaladnia. Az őrök szúrópróbaszerűen megmotoztak néha valakit, de az ellenőrzés – neki is volt benne része épp elégszer – túl véletlenszerű volt ahhoz, hogy hatásos lehessen. Arra bőven elég volt, hogy felbosszantsa az embert, de nem jelentett valós veszélyt annak, aki ki akart vinni valamit. Átlag havonta került sor az emberre, és ha egyik nap megmotozták, biztos lehetett benne, hogy a következő néhány napban békén fogják hagyni. Az őrök ugyanis személyesen ismertek mindenkit, és baráti viszonyban voltak az alkalmazottakkal, főleg az alacsonyabb szintek dolgozóival. Afféle proletárszolidaritás alakult ki közöttük, ami a hely múltját ismerve egészen meglepő volt. Zajcevet ezúttal sem állította meg senki. A százados kisétált a térre, és a metróállomás felé vette az irányt. Ritkán vette fel félkatonai egyenruháját. A legtöbb KGB-alkalmazott így volt ezzel, mintha attól tartottak volna, hogy az emberek ferde szemmel fognak nézni rájuk. Zajcev nem hordta, de nem is szégyellte az egyenruhát. Ha bárki kérdezte, hogy hol dolgozik, őszintén válaszolt – a téma itt általában le is zárult, hiszen ki mert volna egy állambiztonságist a munkájáról faggatni? Akit mégis érdekelt a téma, az alkalmanként filmekből vagy

tévéműsorokból tájékozódhatott. Bár ezek meglehetősen keveset árultak el a szervezetről, meglepő módon csúsztatásokat sem tartalmaztak. A Központban külön iroda foglalkozott ezekkel a műsorokkal; általában megkurtították őket, néha pedig – igen ritkán – hasznos adalékokkal szolgáltak. Az elv egyszerű volt és érthető: az ügynökségről kialakított képnek tiszteletet és óvatosságot kellett kiváltania mind a szovjet állampolgárokból, mind a külföldiekből. Vajon hány olyan civil van, aki azzal egészíti ki a jövedelmét, hogy információt szolgáltat a környezetéről?, tűnődött Zajcev. Ilyen ügyekkel kapcsolatos üzenetváltásokkal csak nagy ritkán találkozott. Ezek a dolgok könnyebb műfajba tartoztak, mint a Nyugaton dolgozó tiszteknek továbbítandó üzenetek. Ez utóbbiak is épp elég munkát és – ezúttal – fejtörést okoztak neki. Várható volt, hogy Bubovoj ezredes már holnap Moszkvában lesz. Az Aeroflot rendszeres járatot tartott fenn Moszkva és Szófia között. Goderenko ezredes azt a parancsot kapta, hogy szerezze meg a pápa időbeosztását a közeli jövőre nézve, a többivel pedig ne törődjön. Andropovot tehát még mindig érdekelte a pápa, és most a bolgárokat is be akarták vonni. A képlet világos volt. Zajcev kezén átment már jó pár, a bolgár állambiztonsági szolgálatnak – a KGB hű csatlósának – címzett üzenet, melyeknek lényege az volt, hogy valakit el kellett takarítani az útból. A KGB saját kezűleg már nem csinált efféléket, a Dirzsavna Szigurnoszt azonban igen. Zajcev nem tartotta elképzelhetetlennek, hogy külön egységet tartanak fenn erre a célra kiképzett, ebben tapasztalt DSZ-es tisztekből. Az pedig, hogy mindkét üzenet fejlécén szerepelt a három hatos, egyértelművé tette, hogy a pápa ügye és Bubovoj hazahívása szoros kapcsolatban állnak egymással. Valami tehát beindult, és az is sejthető volt, hogy mi: az ügynökség, a hazája meg akarta öletni a lengyel papot, ez pedig, akárhogyan is nézte Zajcev, nagy disznóság volt. Bevetette magát a mozgólépcső felé áramló délutáni tömegbe. A közeg általában megnyugtatta. Közéjük valónak érezte magát: a honfitársai voltak, egyszerű emberek, mint ő, akik a hazát és egymást szolgálták. De vajon mit gondolnának, ha tudnák, mire készül Andropov?, fogta el a kétség. Nehéz lett volna megmondani. A metrószerelvényen csend volt, mint általában. Azok közül néhányan, akik nem egymagukban utaztak, halkan beszélgettek egymással, de a csoportos társalgás ritka volt, általában csak kiemelkedő sportesemények után fordult elő, ha egy bíró igazságtalanul fújta meg a sípját, vagy egy jégkorongozó kivételesen szép manővert hajtott végre a pályán. Most azonban nem volt ilyen alkalom, így az emberek többsége befelé fordult. A szerelvény megállt, Zajcev engedelmesen odébb húzódott. Szokás szerint nem volt szabad ülőhely. Megmarkolta a kapaszkodót, és visszatért a gondolataihoz. Vajon ők is gondolkodnak?, nézett körül. És ha igen, mire vagy kire? A munkájukra? A gyerekeikre? A hitvesükre? A szeretőjükre? Az ennivalóra? Nem tudta, pedig évek óta közöttük utazott. Ugyanazokkal az emberekkel. A nevét kevésnek tudta, azt is többnyire véletlenül, fél füllel hallotta meg. Nevetséges volt, de ha azonosítani kellett volna őket, a kedvenc futball- vagy jégkorongcsapatuk alapján tudta volna csak megtenni… Most döbbent csak rá, hogy voltaképpen milyen egyedül is van ebben a társadalomban. Hány igazi barátom van?, kérdezte magától. A válasz még őt is meglepte. Tudta a legintimebb részleteket is a feleségükről és a gyerekeikről, de

olyan barátja, akiben megbízott volna, akivel megbeszélhette volna a gondjait, és akitől támogatást is kaphatott volna súlyos helyzetben, egy sem akadt. Ez pedig ritka madárrá tette Moszkvában. Az orosz ember gyakran és szívesen köt mély, őszinte barátságokat, hogy aztán legmélyebb és néha legsötétebb titkait is a másikra bízza, mintha egyetlen vágya az lenne, hogy a Gulag lakójává válhasson. Zajcev számára azonban ezt nem tette lehetővé a munkája. A munkahelyi dolgokról senkivel nem mert beszélgetni, még a kollégáival sem. Ha tehát a 666-os ügy fejfájást okozott számára, egyedül kellett megoldást találnia rá. Még Irinát sem avathatta be. Még az hiányzott volna, hogy elkotyogja a kolléganőinek a GUM-ban, aláírva a férje halálos ítéletét. Zajcev sóhajtott egy fájdalmasat, és megint körülnézett. Az amerikai már megint ott volt, a Szovjetszkij Szportot olvasta. Esőkabátot viselt – az előrejelzés esőt jósolt, ami végül nem érkezett meg –, a kabát pedig nyitva volt. Alig két méter választotta el őket egymástól… Zajcev hirtelen ötlettől vezérelve elengedte a kapaszkodót, és úgy téve, mintha közelebb akarna kerülni az ajtóhoz, az amerikai mellé oldalazott. Maga sem értette, hogy volt mersze benyúlni a szabadon lógó kabátszárny zsebébe, de megtette. Semmit nem talált benne, se kulcsot, se aprót, még egy zsebkendőt se, de nem is ez volt a lényeg, hanem az, hogy meg tudta tenni, és a jelek szerint senki nem vette észre. Még csak oda se néztek, s úgy tűnt, az amerikai sem fogott gyanút. Foleynak még a szeme se rezdült, mintha még mindig a jégkorongról szóló cikkbe lett volna belemélyülve. Ha New Yorkban lett volna vagy valamelyik másik nyugati városban, arra gondolt volna, hogy ki akarták zsebelni. De itt? A szovjet állampolgárok nem tarthattak maguknál nyugati valutát, így nem volt értelme kirabolni egy amerikait az utcán vagy lenyúlni a pénztárcáját. Abban is biztos volt, hogy a KGB se így csinálná, ha ilyen módon akarna hozzájutni az irataihoz. Akkor már profi módon próbálkoznának, két emberrel, ahogy a zsebesek is csinálják az egyik eltereli a figyelmedet, a másik megszerzi a zsákmányt. Ezzel a módszerrel bárkit meg lehet lopni, feltéve, hogy nem figyel. Márpedig előbb-utóbb mindenkinek ellankad vagy elkalandozik a figyelme, még egy viharvert kémnek is. Így hát marad a passzív védelem, például a pénztárcára tekert gumikarikák – egyszerű, de hatásos védelem, és a tolvaj nem fog arra gyanakodni, hogy a CIA-nak dolgozol. A New York-i rendőrség ugyanezt tanácsolta Manhattan járókelőinek, és Foleynak átlag amerikaiként kellett viselkednie. Mivel diplomata-útlevelet kapott, a személye elméletileg sérthetetlen volt. A státus persze nem a bűnözők ellen nyújtott védettséget, márpedig sem a KGB, sem az FBI számára nem volt idegen módszer felbérelni egy utcai csibészt és vele végeztetni el a piszkos munkát, de erre ritkán került sor, mert egyik sem szeretett amatőrökkel dolgozni. A szabályok különben is annyira megbonyolították az ügynökségek életét, hogy ahhoz képest a bizánci császári udvar államügyei egyszerűnek tűnhettek. Ezek a szabályok tiltották meg most Ed Foleynak, hogy ellenőrizze a zsebét, vagy hogy jelezze, észrevette, hogy valakinek a keze ott járt. Lehet, hogy valaki üzenetet csúsztatott bele – talán éppen azt akarja közölni, hogy át akar állni. De miért pont vele? A szerepét jól játssza, hacsak valaki a követségen gyanút nem

fogott és nem kotyogott, akkor senki nem ismerheti ittléte igazi okát. A KGB se tenné próbára ilyen hamar. Előbb még megfigyelnék néhány hétig, és legfeljebb azután, ha értelmét látnák. Óvatosan dolgoznak, nem szokták elkapkodni. Szóval majdnem biztos, hogy nem a kettes igazgatóság valamelyik embere kotorászott a zsebében. És nem is egy zsebtolvaj. De akkor ki? Türelmesnek kellett lennie, türelemben pedig Foley nem szenvedett hiányt. Tovább olvasta az újságot. Ha valaki üzletet akar kötni vele, akkor miért ijesztené el? Legalább ügyesnek és ravasznak fogja hinni magát az illető, az pedig sohasem árt. Minél magabiztosabb valaki, annál könnyebben hibázik. Három megállóval később elhagyta a kocsit. Már az elején tudta, hogy sokkal produktívabb lesz így közlekedni, mint autóval. A Mercedes különben is túl feltűnő volt ebben a városban. Ha Mary Pat vezeti, akkor is, az ő munkastílusához azonban jobban illik. A felesége tehetséges kém volt, kiváló ösztönökkel megáldva, és olyan merész, hogy Ednek néha égnek állt tőle a haja. Nem mintha több kockázatot vállalt volna, mint mások, hiszen minden terepen dolgozó tiszt az életét kockáztatta, de az a hév, amivel belevetette magát a küldetésekbe, néha aggasztó volt. Ed számára az oroszokkal való játék a munka része volt. Üzlet, ahogy Don Vito Corleone mondta volna, nem személyes ügy. Mary Patríciának azonban nagyon is személyes ügy volt, mégpedig a nagyapja miatt. Mary Pat már azelőtt a CIA-nak szeretett volna dolgozni, hogy a fordhami diákegyesületben megismerkedtek. Nem sokkal utána aztán meg is próbálták. Mary Pat már jól beszélte az oroszt, olyan jól, hogy akár igazi oroszként is eladhatta volna magát. Képes volt bármelyik régió lakóinak a dialektusát utánozni, vagy elhitetni idegenekkel, hogy költészetet oktat a Moszkvai Állami Egyetemen. És csinos volt, márpedig a csinos nők mindenki mással szemben előnyben vannak. Régi és ostoba előítélet, hogy aki szép, az jó is, és hogy a rossz emberek csúnyák, meg csúnya dolgokat tesznek. A férfiak különösen szolgálatkészek tudnak lenni, ha szép nővel van dolguk; a nők már kevésbé, mert irigyek rájuk, de ösztönösen ők is kedvesek velük. Mary Pat tehát sok mindent megengedhetett magának, pusztán azért, mert csinos amerikai lány volt, látszólag az a könnyelmű kis szöszke, mert a szőkéket mindenütt butának tartották, még itt, Oroszországban is, ahol pedig nem mentek ritkaságszámba; ráadásul valószínűleg természetes szőkék voltak, mert a helyi kozmetikai ipar valahol ott tartott még, mint a magyarországi a tizenkettedik században, és a boltok polcai nem Clairol Blond #100-as festékektől roskadoztak. Nem, az oroszok magasról tettek a nők igényeire. Éppen ezért volt olyan érthetetlen Ed számára, miért állt meg Oroszország egyetlen forradalomnál. Amerikában iszonyú botrány lett volna, ha a nők nem tudnak elég kozmetikum és ruhanemű közül válogatni… A mozgólépcső közepén a kíváncsiság felülkerekedett rajta. Megdörzsölte az orrát, mintha csiklandozná valami, aztán előhúzott egy zsebkendőt a nadrágjából, megtörölte az orrát, majd visszatette a kabát zsebébe, amely, állapította meg, tökéletesen üres volt. Mi értelme volt hát az egésznek? Puszta, ostoba véletlen lett volna? Edward Foleyt azonban nem arra képezték ki, hogy amit nem tud megmagyarázni, azt írja a véletlen számlájára. Úgy döntött, hogy az elkövetkező egy hétben mindig ugyanezzel a kocsival fog jönni, mindig ugyanabban a pillanatban, és még jobban nyitva tartja a szemét. Ha valaki akar tőle valamit, az

előbb vagy utóbb ki fog derülni. Albert byrd hozzáértő szemsebész benyomását keltette. Alacsonyabb és idősebb volt, mint Ryan, fekete szakállal, amelybe már ősz szálak is vegyültek – ez egyébként gyakori jelenség volt a brit szakállaknál, figyelte meg Cathy. És tetovált volt, több letörölhetetlen ábra díszelgett rajta, mint amennyit Cathy egész eddigi életében látott. A személyzet azonban, állapította meg, ennek ellenére kedvelte és tisztelte, márpedig a jó orvost erről lehetett megismerni. Tanárnak is elsőrangú lehetett, de igazság szerint Cathy már nem sok újat tanulhatott tőle, a lézerekről pedig egyenesen többet tudott, mint a professzor. Az itteni argonlézer modern volt, de nem annyira modern, mint az otthoni, a xenon Mézért pedig még csak most készültek üzembe helyezni, miközben Cathy a Wilmer Szemészeti Intézet ászának számított a használatában. A kórház nem csupán a műszerezettségét tekintve maradt el a Cathy számára megszokottól. Az egészségügyi ellátás Nagy-Britanniában állami monopólium volt – azaz gyakorlatilag ingyenes –, s ez meg is látszott rajta. A várószobák jóval szegényesebbek voltak, mint odaát Amerikában, s ezt Cathy szóvá is tette. – Tudom – mondta fáradt hangon Byrd. – Vannak ennél fontosabb dolgok is. – Mrs. Dover, a harmadik beteg, akit megvizsgáltam ma reggel, már tizenegy hónapja várólistán volt – egy hályogvizsgálatért, ami húsz percembe telt. Az isten szerelmére, Albert, otthon a háziorvosa felhívja a titkáromat, és én három-négy napon belül fogadom. Igaz, hogy keményen dolgozunk a Hopkinsban, de annyira azért nem. – És mennyit számít fel egy ilyen beavatkozásért? – Mennyit? Hm… kétszáz dollárt. Mivel tanársegéd vagyok a Wilmerben, valamivel magasabb a díjam, mint egy rezidensnek. – Azt már nem tette hozzá, hogy nem véletlenül, mert sokkal gyorsabb és precízebb munkát végez, mint az átlag rezidens. – Mrs. Dovernek műtétre lesz szüksége. Akarja, hogy elvégezzem én? – Mennyire súlyos? – kérdezte Byrd. – Rutineljárás. A kora miatt kb. kilencven perc, de úgy tűnik, nem kell komplikációtól tartani. – Nos, akkor Mrs. Dover felkerül egy újabb listára. – És mennyit fog várni? – Nem sürgősségi eljárás… Kilenc-tíz hónap. – Viccel? – Más is ennyit vár. – De ez azt jelenti, hogy újabb kilenc-tíz hónapig nem fog rendesen látni! Autót se vezethet! – És számlát se fog látni! – mutatott rá Byrd. – Remek. Újságot sem tud olvasni, majdnem egy évig! – Ilyen a brit egészségügyi ellátás – tárta szét a kezét Byrd. – Értem – felelte Cathy. Pedig nem értette. A személyzet profinak tűnt, mégis feleannyi műtétet végeztek, mint ők a Hopkinsban. És még így sem fordult elő, hogy Cathy kimerültnek érezte volna magát. Igaz, kipihentnek sem, de ez nem számított, mert tudta, hogy az embereknek szükségük van rá, és ő azért tanult és dolgozott, hogy segítsen rajtuk. Caroline Ryannek, a sebészkollégium tagjának ez

volt a vallása. Nem mintha az itteni kollégák lusták lettek volna, csak a rendszer lehetővé tette – vagy inkább arra bátorította őket –, hogy addig húzzák-halasszák a dolgokat, ameddig csak lehetett. Ez nagyon nem volt szimpatikus Cathynek. Komputertomográfot sem látott. A készüléket a brit EMI fejlesztette ki, csak egy sóher hivatalnok a Belügyminisztériumban úgy döntött, hogy bőven elég lesz belőle néhány az országban, így nem jutott minden kórháznak – a Hammersmithnek sem. A CT alig néhány évvel azelőtt jött divatba, hogy Cathy elkezdte az egyetemet, de szűk egy évtized leforgása alatt olyan nélkülözhetetlen részévé vált a gyógyászatnak, mint a sztetoszkóp. Amerikában gyakorlatilag minden kórháznak volt saját CT-je. Nem volt olcsó mulatság, darabja durván egymillió dollárba került, de a betegek fizettek a használatáért, így hamar “megkereste” az árát. Cathynek ritkán volt szüksége rá – például akkor, ha tumorokat kellett lokalizálnia a szemgolyó körül –, de akkor rögtön. És a Johns Hopkinsban mindennap felmosták a padlót. Az emberek azonban itt is ugyanazokkal a betegségekkel küszködtek, Cathy pedig itt is orvos volt – a felállás tehát nem változott. Az egyik kollégája az egyetem után Pakisztánba ment, és olyan szemészeti tapasztalatokat szerzett, melyekre máshol nem lett volna módja. A tapasztalatok mellé sajnos amőbás dizentériát is szerzett, de ez a veszély itt nem fenyegetett. Legalábbis Cathy nagyon remélte.

9. fejezet ÁRNYAK

Ryannek eddig egyszer sem sikerült elérnie azt a vonatot, amelyikkel a felesége utazott, így a hazaút magányában ráért a Halsey-könyvön gondolkodni. Már hetven százalékban kész volt vele, a kutatómunkát pedig teljes egészében maga mögött tudta. Már “csak” le kellett volna írni – vagyis a java még hátravolt. A kívülálló úgy gondolná, hogy az anyaggyűjtés a munka legnehezebb része, de ez nem igaz. Időigényes feladat, és türelem kell hozzá, de nem kell egyebet tenni, mint megkeresni és rögzíteni az adatokat. Az, hogy ezek az adatok aztán összefüggő történetté álljanak össze, az a bonyolult. Az emberi élet ugyanis nem logikusan egymásra épülő események láncolata, különösen nem egy olyan keményen ivó harcos esetében, mint ifjabb William Frederick Halsey. Kiragadsz belőle eseményeket, és megpróbálsz átmenetet keresni közöttük, de ha nem ismered az életút apró mozgatórugóit – a verekedést harmadik osztályban vagy a vénkisasszony Helen néni dorgálásait, melyek egész életében kihatottak rá –, reménytelenül kísérletezel. Ryannek is voltak ilyen, látszólag jelentéktelen emlékei, melyek vissza-visszatértek a legváratlanabb pillanatokban. Ha például Frances Mary nővér szavai ugrottak be a St. Matthews Iskola padjaiban eltöltött évekből, néhány másodpercig újra hétévesnek érezte magát. Egy tapasztalt életrajzíró képes szimulálni ezeket a dolgokat, de ez – főleg ha a saját életéből merít – már fikció, és Ryan nem kitalált történetet akart írni. Igaz, újságcikket sem, bár személyes tapasztalatból tudta, hogy a “hírek” nagy részét a riporterek a kabátjuk ujjából rázzák ki. Ugyanakkor senki sem ígérte neki, hogy az életrajzírás könnyű dolog. Az első könyve, a Halálra ítélt sasok, így visszatekintve egyszerűbb vállalkozás volt. Bill Halsey, az amerikai haditengerészet tengernagya azóta a hatása alatt tartotta, hogy még kölyökkorában elolvasta az önéletrajzát. Halsey tengeri csatákban volt parancsnok, és míg ez a tízéves gyermek számára izgalmas feladatnak tűnt, határozottan hátborzongató volt a harminckét éves Jack számára, mert most már tudta mindazt, amit a tengernagy a könyveiben nem taglalt: az ismeretleneket, azt, hogy bíznia kellett a hírszerzési adatokban, holott azt sem tudta, honnan származnak, hogyan gyűjtötték és elemezték őket, elcsípte-e őket az ellenség vagy sem. Ryan most hasonló cipőben járt, és a tudat, hogy életek múlhatnak a munkáján, időnként páni félelemmel fogta el. Volt egy vicc, amelyet még tengerészgyalogos korában hallott, gondolta, miközben a zöld angol táj fáradhatatlanul tovafolyt az ablak mögött. A vicc szerint a hírszerzés mottója ez: “Az életedre esküszünk.” Most ő is ezt csinálta. Mások életével játszadozott. Elméletileg az sem volt kizárható, hogy egy téves értékeléssel az egész nemzetet veszélybe sodorja. Ebben nem különbözött a

munkája a Cathyétől: átkozottul magabiztosnak kellett lennie, különben… De hogyan lehetne egy ember mindig magabiztos? Gyakran kritizálta más elemzők munkáját, de mennyivel könnyebb leköpni mást, mint nála jobbat produkálni! A harcoló tengerész – ez volt a Halsey-könyv munkacíme – éppen erről szólt. Halseyre is könnyű volt utólag azt mondani, hogy rengeteg téves döntést hozott. Ez azonban csak megállapítás volt, a tengernagy számára akkor nem hozzáférhető tények ismeretében. A rendelkezésére álló információk alapján azonban Halsey igenis jól döntött, arról pedig, hogy ez az információ nem volt elegendő, nem ő tehetett. Az orvost sem lehet csak azért rossz szakembernek nyilvánítani, mert nem tud meggyógyítani minden rákos beteget. Ha rendelkezésére állna a gyógymód, bizonyára örömest megtenné. Halsey is sok mindent másképp csinált volna több adat birtokában, így azonban kénytelen volt beérni azzal, ami volt, s ezt a tapasztalatával, valamint az ellenség taktikáját ismerve próbálta a lehető legjobban felhasználni. Arról nem is beszélve, hogy az ellenség sem élettelen lőtéri célpont volt, hanem intelligens, győzni akaró emberek szervezett hada. Ez a munkám, gondolta maga elé révedve Ryan. A tényeket keresni, és az ellenség bőrébe bújva időben megjósolni a következő lépését. Na és persze megértetni a fejesekkel, hogy mennyire fontos ismerni az ellenfelet. Néha sarlatán pszichológusnak érezte magát. Mókás játék volt, míg bele nem gondolt, hogy voltaképpen mi is a tét. Két szó: emberi életek. A quanticói tengerészgyalogos-iskolában alaposan a fejükbe verték a leckét. Hozz rossz döntést, és kevesebben fogtok hazatérni, mint ahányan elindultatok. A történtek terhét pedig neked, a szakaszvezetőnek kell majd cipelned egy életen át. A fegyveres testületek tagjainak mindig hatalmas árat kell fizetniük a hibáikért. Ryan nem szolgált eleget ahhoz, hogy saját bőrén is megtapasztalja ezt, de hányszor elfogta a félelem az éjszaka magányában, miközben a hajó az Atlanti-óceán vizét hasította! Beszélt róla Gunny Tate-tel, a törzs pedig, akkor már harmincnégy éves “öreg” volt, azt mondta neki, hogy tartsa magát a kiképzéseken tanultakhoz, bízzon az ösztöneiben, és cselekvés előtt gondolkodjon, ha van rá ideje. Ami, tette hozzá rögtön, ritkán szokott előfordulni. Azt is mondta még fiatal felettesének, hogy nincs oka aggodalomra, mert alhadnagy létére egészen okos fickónak látszik. Ryan soha nem felejtette ezt el. A tengerészgyalogos törzsőrmesterek nem dobálóznak az elismerésekkel. Az esze tehát megvolt hozzá, hogy jó elemző legyen, s a bátorsága is, hogy a nevét adja az elemzésekhez, de száz százalékig biztosnak kellett lennie, mert ebben a szakmában is emberi életek múltak a döntésein. A vonat berobogott az állomásra. Jack felkaptatott a lépcsőn, ahol egy egész sor taxi várta a vonat utasait. Élelmes fiúk, mosolygott magában Ryan. – Jó estét, Sir John – üdvözölte a reggeli taxi sofőrje. – Üdv, Ed – ült be Ryan az első ülésre, ahol jobban ki tudta nyújtóztatni a lábát. – Tudja, a nevem valójában Jack. – Nem szólíthatom így – tiltakozott Beaverton. – Ön lovag. – De nem igazi, csak tiszteletbeli. Kardom sincs. Na jó, van egy a tengerészgyalogságtól, de az is odahaza, az Államokban. – Éppen ez az. Ön hadnagy volt, én pedig csak tizedes. – Maga viszont repülőkből ugrált ki. Nekem soha nem lenne hozzá

bátorságom, Eddie. – Csak huszonnyolcszor, és egyszer sem tört el semmim – kanyarodott a domb felé a taxis. – Még a bokája sem? – Csak megrándult, egyszer-kétszer. A bakancs sokat segít, tudja – magyarázta Ed. – Nekem már azzal is bajom van, ha repülni kell. – De még mennyire, hogy baja volt vele. Nem is értette, hogyan képesek a felderítők önként vállalni a kockázatot. Valószínűleg egy kerékkel több van nekik. A saját bőrén tapasztalhatta, milyen veszélyes átrepülni egy ellenséges partszakasz felett. Máig rémálmai voltak. A zuhanásról, a feléje rohanó földről… de mindig felébredt, mielőtt a becsapódásra sor kerülhetett volna. Ilyenkor ülő helyzetbe pattant az ágyban, és körülnézett a sötét hálószobában, mintha így akart volna megbizonyosodni róla, hogy tényleg nem a leállt hátsó rotorral Kréta sziklái felé rohanó CH-46-osban ül. Kész csoda volt, hogy túlélték, és az övé volt az egyetlen komoly sérülés. A többiek megúszták néhány zúzódással. Mi a fenéért gondolsz most erre?, kérdezte magától. Már nyolc éve, hogy megtörtént. A taxi a Grizedale Close-beli ház elé húzott. – Itt is vagyunk, uram. Ryan kifizette a viteldíjat, egy kis borravalóval megtoldva. – Jacknek hívnak, Eddie. – Köszönöm, uram. Reggel várni fogom. – Vettem. – Ryan a ház felé indult. Már most tudta, hogy ezt a csatát sose fogja megnyerni. Az elülső ajtó nem volt bezárva, hogy a ház ura mielőbb betérhessen. Jack ledobta a nyakkendőjét, és bevonult a konyhába. – Apa! – kiáltotta őszinte örömmel Sally. Jack felkapta, és magához ölelte. – Hogy van az én nagylányom? – Remekül! Cathy a tűzhelynél szorgoskodott, a vacsorát készítette. Jack letette Sallyt, és odament a feleségéhez, hogy megcsókolja. – Hogy lehet az, hogy itt mindig te érsz elsőnek haza? – kérdezte Cathytől. – Otthon általában te vagy késésben. – A szakszervezet miatt van. A Hopkinsszal ellentétben itt nincs túlóra. – Biztos, hogy kórházban dolgozol? Nem egy bankban véletlenül? – Nem kell annak lennie. Otthon még apa se hagyja el az irodáját ilyen korán, itt viszont mindenki elhúz haza, amint teheti. Az ebédidő pedig egy egész óra, úgyhogy akár ki is mehetsz ebédelni a városba. – Mi lesz a vacsora? – Spagetti. Közben Jack is rájött, hogy Cathy spéci húsos szószával van tele a lábas. A pulton egy rúd francia kenyér sárgállott. – Hol van a kiskrapek? – A nappaliban. Ryan arrafelé vette az irányt. Kicsi Jack az állókában üldögélt – nemrég tanult

meg magától felülni, apja büszkeségire korábban, mint a legtöbb gyermek –, és a játékait kóstolgatta. Amint megpillantotta az apját, kis szája fogatlan mosolyra húzódott. Ez megérdemelt egy ölbe emelést, amit Ryan végre is hajtott. A pelenka frissnek és üresnek tűnt. Miss Margaret bizonyára kicserélte, mielőtt elhúzott volna – amire eddig még minden alkalommal azelőtt került sor, hogy Jack hazaért volna. A lány egyébként kiválóan végezte a dolgát, és Sally is kedvelte. Jack visszatette a fiát a rácsok közé, a kiskrapek pedig folytatta a kóstolgatást – egy műanyag csörgővel –, és fél szemmel a tévét figyelte, hogy aztán a képernyőre tapadjon, ha reklám következett. Jack átment a hálóba, hogy átöltözzön, aztán visszatrappolt a konyhába. Alig fékezett le, valaki csengetett. Ez mindkettőjüket meglepte. Jack ment ajtót nyitni. – Dr. Ryan? – kérdezte egy férfi amerikai hanglejtéssel. Zakót és nyakkendőt viselt, és egy jókora dobozt tartott a kezében. – Az vagyok. – Meghoztam a telefont, uram. A követség kommunikációs osztályán dolgozom – magyarázta a férfi. – Mr. Murray küldi. Ryan beengedte a házba, és a birodalmába vezette. Beletelt vagy három percbe, mire a túlméretezett telefont elő tudták csalogatni a kisebb tévésdoboznak is beillő kartonkockából. A készülék Jack Apple IIe számítógépe mellé került. – Az NSA-nak dolgozik? – kérdezte Ryan. – Igen, uram. Civilként. Azelőtt a katonai biztonsági ügynökségnél dolgoztam. Az E-5-nél. Kiléptem, mert civilként jobban fizetnek. Két éve vagyok itt. Nos, itt a kódkulcsa, uram – adta át a műanyag kártyát. – Tudja, hogy működik? – Persze – bólintott Ryan. – Van egy az irodámban is. – Akkor a szabályokat is ismeri. Ha elromlik, hívjon engem – adott át egy névjegykártyát. – Csak én vagy az embereim nézhetnek bele a készülékbe. Ha illetéktelen próbálkozna vele, megsemmisíti magát. Nem lesz tűz vagy ilyesmi, de elég bűzös tud lenni a műanyag miatt. – Megkínálhatom egy kólával vagy valami mással? – Köszönöm, nem kérek. Már várnak otthon. – A távközlési szakértő összetaposta a dobozt, és az ajtó felé indult. – Mi volt ez, Jack? – érdeklődött Cathy, miután a férfi elment. – Az új bombabiztos telefonom. – És minek? – Hogy itthonról is beszélni tudjak a főnökkel. – Az irodából nem tudod megtenni? – Az időeltolódás, tudod, meg vannak dolgok, amikről odabent nem beszélhetek. – Titkos dolgok, mi? – morogta Cathy. – Pontosan. – A felesége nem rajongott ezekért a dolgokért, ahogyan a pisztolyért sem, amit Jack a fiókban tartott. A vadászpuskát eltűrte, mert szerette a vadhúst, és mert nem volt megtöltve, de a pisztoly az más volt. A pisztoly nyugtalanította. Pedig alaposan el volt zárva, és Sally is tudta, hogy az apja szekrényében semmi keresnivalója. Cathyvel szemben Ryan rajongott a 9 mm-es Browning High Powerért, amit a vadászpuskával ellentétben töltve tartott. Tizennégy szövetségi hollowpoint töltény ment bele, és volt hozzá két tele tölténytár meg egy tríciumos célzó is. Ha valaha megint pisztolyra lesz szüksége,

gondolta Ryan, akkor ennél jobbat nem kívánhat a kezébe. Addig viszont nem ártana gyakorolnia vele, emlékeztette magát. Talán a közeli Királyi Haditengerészet támaszpontján. Sir Basil biztosan el tudja intézni. Ha már kardot nem kapott, legalább a célba lövést gyakorolhassa. – Iszol egy pohár chiantit? – kérdezte a feleségétől. – Miért is ne? Holnapra nem terveztem műtétet. – Sose értettem, Cath, hogy tulajdonképpen mi köze van egykét pohár esti bornak a reggeli műtéthez. Addig még legalább tíz-tizenkét óra. – Az alkohol és a sebészet kizárják egymást, Jack – felelte türelmesen Cathy. – Mint a vezetés és az ivás. Szerintem egyszerű és logikus. – Igenis, doktornő. Holnap tehát csak szemüvegeket fog felírni a betegeinek? – Nagyjából. Sima napom lesz. És neked? – A szokásos. Ugyanaz a szar, mint ma, csak holnapot fogunk írni. – Nem értem, hogy bírod. – Nos, ez érdekes, titkos szar. Aki nem kém, az nem értheti ezt. – Aha. – Cathy egy tálba öntötte a spagettiszószt. – Segítenél? – Még ki sem nyitottam a bort. – Akkor csipkedd magad! – Feltétlenül, Lady Ryan professzor asszony. – Jack az asztalra tette a tálat, aztán kihúzta a dugót az üvegből. Sally az etetőszékhez már túl nagy volt, a konyhai székhez viszont túl kicsi, így székmagasítót használt, amelyet maga cipelt oda az asztalhoz. Mivel a vacsora “pizgetti” volt, Jack asztalkendőt kötött a nyakába, aztán kitöltötte a bort. Sally nem kért belőle kóstolót. Az apja egyszer megkínálta (Cathy tiltakozása ellenére), és ez az egy alkalom bőven elég volt rá, hogy Sally rájöjjön, a Coca-Cola sokkal finomabb. Szvetlana végre elaludt. Szeretett fent lenni, amíg csak lehetett, míg el nem nyomta az álom. Mosolyogva aludt, mint egy kis angyal, mint azok a szobrok az olasz katedrálisokon, az agyonlapozott útikönyvek lapjain. A háttérben a tévé villogott. Valami második világháborús filmet adtak. Egyiket a sok közül. Mind egy kaptafára készültek: a németek könyörtelenül támadtak – bár néha akadt egy emberi érzések jeleit mutató német, többnyire egy kommunista, derült ki a film végére, aki az eskü követelte engedelmesség és az osztálytudat közt vívódott –, a szovjetek pedig bátran dacoltak velük. Eleinte meghátrálni látszottak a heves offenzíva alatt, aztán felülkerekedtek, és megfordították a csata kimenetelét. A helyszín vagy Moszkva volt 1941 decemberében, vagy Sztálingrád 43 januárjában, vagy a kurszki vonal 1943 nyarán. A szereplők között mindig volt egy hős politikai tiszt, egy bátor közkatona, egy bölcs öreg őrmester és egy ragyogóan tehetséges fiatal tiszt. Na meg az elvesztett fiait sirató, majd érzelmeit félretéve, a többieket harcba küldő tábornok, aki el sem maradhatott volna. A filmek közti egyetlen lényeges különbséget az jelentette, hogyan viszonyultak Sztálinhoz. A régebbiekben istenként szerepelt, a későbbiekben meg sem említették a nevét. Sztálin 56-ban vesztette el a filmesek kegyét, amikor Nyikita Szergejevics Hruscsov akkor még titkos beszédében feltárta rémtetteit – amiket sok szovjet máig nem tudott megemészteni, különösen a taxisofőrök nem. Az igazság ritka luxus volt ebben az országban, és éppen ezért nehezen lenyelhető az emberek

számára. Zajcev azonban nem a filmet nézte. Oleg Ivanovics a vodkáját kortyolgatta, és bár a tévé képernyőjére bámult, csak a fény játékát észlelte belőle. Azon merengett döbbenten, milyen hatalmas és vakmerő lépésre szánta el magát délután a metrón. Abban a pillanatban szinte kópéságnak tűnt, mintha nem is meglett férfi lett volna, hanem egy vásott suhanc, akinek az jelent szórakozást, hogy mások zsebében kutat. Örülhetett, hogy senki nem vette észre. Valószínűleg még az amerikai sem, különben csak reagált volna. Tehát sikerült bebizonyítania magának, hogy képes… De mire?, szegezte magának a kérdést Oleg Ivan’ics. Mire képes? Voltaképpen mi a fenét csinált a metrókocsiban? Mit forgatott a fejében? Hiszen valójában át se gondolta. Csak úgy, valami bolondos ötlettől vezérelve cselekedett. Vagy nem? Megrázta a fejét, és ivott még egy kortyot a vodkából. Intelligens ember volt. Egyetemet végzett. Kiváló sakkjátékos volt. Olyan munkát végzett, amihez a legmagasabb biztonsági előírásoknak kellett megfelelnie, és jól fizették érte. A nómenklatúra tagja volt, még ha csak belépőszinten is. Fontos ember volt. Egy egészen kicsit, de fontos. A KGB sok titkot rábízott. A KGB bízott benne… De… De mi?, kérdezte magától. Mintha nem lett volna ura a gondolatainak. A pap. Erről van szó, nem igaz? Vagy mégsem? Igen, biztosan a pap. Átok ülne rajta? Külső erők vették volna át a hatalmat a teste felett? Nem! Ez lehetetlen!, borzongott meg. Ez csak mese, ostoba babona, amiben a falusi vénasszonyok hisznek. De akkor miért tettem a kezem az amerikai zsebébe?, követelte önmagától a választ. De egyelőre nem volt válasz. Te is bűnrészes akarsz lenni egy gyilkosságban?, kérdezte egy belső hang. Segédkezni akarsz egy ártatlan ember megölésében? Csakugyan ártatlan?, kortyolt egyet. Egyetlen olyan üzenet se ment át az asztalán, ami ennek az ellenkezőjére utalt volna. Mi több, még a neve se szerepelt a KGB üzenetei közt az elmúlt két évben. Igen, akkor figyeltek rá, amikor pápává választása után hazalátogatott Lengyelországba, de ki nem tette volna a helyében? Csak látni akarta a barátait, és az áldásukat akarta kérni. A pártot is emberek alkotják, tehát a párt is tévedhet. Még Leonyid Iljics is. Az emberek gyakran kuncogtak rajta az ebédidő alatt. A gyerekei állítólag nagyon kapzsik voltak, különösen a lánya, aki kifejezetten korrupt nő hírében állt. Ki hitte volna, hogy még ennél nagyobb korrupció is létezhet? Pedig ha meg akarta volna válaszolni a kérdést, hogy honnan származik az állam legitimitása, bajban lett volna. Elméletileg ugye az emberektől, csakhogy nekik nem volt beleszólásuk a dolgokba. A pártnak igen, viszont az embereknek csak egy elenyésző hányada vett részt a párt munkájában, és azoknak is csak töredéke került olyan pozícióba, hogy egyáltalán a hangját hallathatta. Az állam tehát egy valójában nem létező bázisra épült, ennélfogva a legitimitása is nem létező volt. Ez pedig nagy baj volt, mert a nyugati államok nemcsak állították, hogy demokráciát működtetnek – amit a Szovjetunió minden erejével cáfolni igyekezett –, hanem valóban azt tették. Választásokat tartottak, és azok valódi választási lehetőséget biztosítottak – különben a KGB minek próbálta volna befolyásolni a kimenetelüket, pénzt és időt nem kímélve? Hogy ez a lehetőség valójában

mekkora volt, azt már Zajcev nem tudhatta, mert az orosz tévében sugárzott adások elferdítették az igazságot, az Amerika Hangja rádió pedig nyilvánvalóan a nyugati propagandagépezet eszköze volt. A papot tehát nem a nép akarta megölni, hanem Andropov, meg esetleg a Politbüró. Még a Központban dolgozó kollégáknak se volt bajuk Karol atyával. Az állami tévé és rádió sem uszított ellene való gyűlölködésre, amint azt tették nem egy külföldi ellenséggel szemben, és nem jelentek meg róla lejárató cikkek a Pravdában. Egyedül a lengyelországi szakszervezeti problémákat lehetett hozzá kapcsolni, mert Karol is lengyel volt – amire a honfitársai nagyon büszkék voltak –, és minden politikai és szellemi befolyásával azon munkálkodott, hogy megoldást találjon a szülőhazájában kialakult helyzetre. Ez érthető volt, nem? De mi volt érthető abban, hogy meg akarják gyilkolni? Ki fog felszólalni, hogy azt mondja: “Nem, nem ölhetik meg ezt az embert csak azért, mert nem tetszik a politikai hovatartozása.” A Politbüró? Nem, ők Andropov után fognak menni. Nagyon úgy néz ki, hogy ő fogja elfoglalni a megüresedett helyet az asztalfőn, ha Brezsnyev elment, tehát melléje fognak állni. Egy újabb Pártember. Ki más lehetne egy utód? A párt a nép lelke, ahogy mondani szokták. Az egyetlen kontextus, melyben a “lélek” szó használatát engedélyezték. Vajon életben marad-e valami egy emberből a halála után? Ha igen, akkor a lelke az, de a Szovjetunióban a párt volt a lélek, a párt pedig nem volt több, mint emberek gyülekezete. Korrupt embereké. Akik meg akarnak ölni egy papot. Látta az üzeneteket, tehát, ha csak kis mértékben is, ő, Oleg Ivanovics Zajcev is segédkezett ebben a gyilkosságban. Ez pedig… emésztette belülről. A lelkiismeretét? Ha erről van szó, akkor nagy bajban van, állapította meg rémülten. Hiszen a lelkiismeret nem nyugszik addig, míg gazdája nem tesz valamit a kiváltó ok jóvátételére vagy – ebben az esetben – a megakadályozására. De mit tehetne? Hogyan akadályozhatná meg bármiben is a pártot és a KGB-t? Ehhez minimum demonstrálnia kellene nekik, hogy amire készülnek, az ellentmond a politikai elméletnek, vagy aránytalanul kellemetlen politikai következményekkel járhat – mert itt a politika a jó és rossz mértéke. De nem túl ingatag alap ez? Nem kellene-e, merengett, a jó és a rossz tudásának valami sokkal szilárdabb értékrendszeren alapulnia? A politika végtére is csak taktika, és bár a taktika fontos, a stratégia még annál is inkább, hiszen előbbi éppen érte van. De vajon hogy hozzák a döntéseket a pártban? Gondolnak egyáltalán ezekre a dolgokra. Gondoltak valaha? Arra, hogy mi a jó a népnek? És ha igen, ki döntötte el ezt? Egyének, mint Brezsnyev, Andropov, Szuszlov, meg a Politbüró szavazó tagjai, akiknek a minisztertanács meg a nómenklatúra egyéb, szavazási joggal nem rendelkező tagjai súgnak tanácsokat – azok, akiknek a párizsi rezidens diplomáciai táskában parfümöt és női harisnyát exportál. Zajcev rengeteg ezzel kapcsolatos üzenetváltásnak volt tanúja, és sok történetet hallott. Ezek voltak azok, akik ajándékokkal és státusokkal halmozták el a gyerekeiket, akik a széles moszkvai sugárutak középső sávjában száguldoztak, a korrupt marxista hercegek, akik vaskézzel irányították ezt az országot. Gondoltak ezek egyáltalán arra, hogy mi lenne jó a narodnak – a tömegeknek, ahogy nevezték őket –, az egyszerű munkásoknak és parasztoknak, akik fölött

azzal az ürüggyel uralkodtak, hogy az érdekeiket szolgálják? Romanov Miklós alatt is hasonlóképpen viselkedhettek a különféle hercegek – akiket Lenin aztán kivégeztetett mint a nép ellenségeit… A szovjet filmeken mind olyan ostobák voltak, olyan szánalmas ellenfelek, akiket könnyű volt gyűlölni és könnyű volt megölni, mintha nem is emberek lettek volna, hanem karikatúrák, szöges ellentétei azoknak, akik felváltották őket… Régen a hercegek hajtottak át trojkáikkal az előttük “lábatlankodó” parasztokon, most a milícia tartotta tisztán a középső sávot az új nómenklatúra tagjai számára, akiknek mindig olyan sietős volt a dolguk, hogy nem értek rá alkalmazkodni a forgalomhoz. Valójában semmi sem változott. Kivéve talán azt, hogy a régi idők cárjai tisztelték az egyházat. Felépítették a moszkvai bazilikát, vidéki nemeseik pedig számtalan templomot a távoli városokban, és támogatták a papságot, mert ők még azt tartották, hogy létezik egy náluk felsőbb hatalom is. A párt azonban saját magát tartotta mindenhatónak, és aszerint is cselekedett. Gyilkolt, ha a taktika úgy kívánta, és tette ezt lelkiismeret-furdalás nélkül, mert etikája szerint joga volt eltávolítani azokat, akik a stabilitását veszélyeztették, és mert ez volt számára a legkényelmesebb megoldás… Erről lenne szó? Azért akarják megölni a pápát, mert ez a legkényelmesebb számukra? Oleg Ivan’ics teletöltötte a poharát, és ivott egy kortyot. Sok a kényelmetlenség az életében. A mosdó például túl messze volt az irodájától. Voltak olyan kollégái, akiket ki nem állhatott: például Sztyefan Jevgenyijevics Ivanov őrnagy. Hogy mi módon sikerült négy évvel ezelőtt előléptetnie magát, az máig rejtély volt az osztályon dolgozók számára. A felettesei sem kedvelték, mert egy semmirekellő volt, Zajcev pedig egyenesen gyűlölte, mert ha Ivanov nem lett volna, akkor őt léptetik elő – ha nem is őrnaggyá, legalább részlegvezetői pozícióba. Ivanov jelenléte, a puszta létezése kényelmetlen volt Zajcev számára, de vajon feljogosította-e volna ez arra, hogy megölje őt? Dehogy! Letartóztatták és bíróság elé állították volna. Talán ki is végeznék emberölés bűntette miatt. Mert tiltotta a törvény, mert helytelen volt. A törvény, a párt és a lelkiismerete mind ezt mondta. Andropov azonban meg akarta ölni Karol atyát, és az ő lelkiismerete nem mondta azt, hogy nem szabad. De akkor ki mondhatná? Ki téríthetné jobb belátásra őt és a Politbürót? A KGB-ben nem volt helye ellenvetésnek. Egy műveleti tiszt nem írhatta vissza azt, hogy “elvtárs, szerintem ezt nem kellene, mert ez erkölcsi szempontból helytelen”. Talán éppen Goderenko volt az, aki a legmesszebbre merészkedett, amikor megjegyezte, hogy Karol likvidálása súlyosan veszélyeztethetné a római műveleteket. Ruszlan Boriszovicsnak is megszólalt volna a lelkiismerete? Zajcev nem tartotta valószínűnek. Goderenkónak három fia volt: az egyik a szovjet haditengerészetnél, a másik a KGB akadémiáján, a harmadik pedig a Moszkvai Állami Egyetemen. Ruszlan Boriszovics egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy lelkiismerete legyen. Túl veszélyes lenne a fiai számára. Az enyém lenne hát az egyetlen működő lelkiismeret a KGB-nél? Zajcevnek

erre innia kellett. Talán mégsem. Sok ezren dolgoztak a Központban, és sok ezren másutt, ami azt jelentette, hogy statisztikailag sok “jó embernek” kellett lennie közöttük. De ha voltak is, ki tudhatta, hogy kik azok? Megpróbálni felkutatni őket egyet jelentett volna a biztos halállal. És ez volt itt a legnagyobb gond: hogy nem volt senki, akivel megoszthatta volna a problémáját. Még a feleségével se beszélhetett róla. A vodkásüveg volt az egyetlen társa és vigasztalója ebben az ügyben. Az orosz férfitól nem idegen a sírás, de most még ezt sem engedhette meg magának. Irina még megkérdezné, mi baja, és ha nem tud valami meggyőzőt kitalálni… Az lesz a legjobb, ha alszol, mondta magának, de ez sem ment olyan könnyen. Még két óráig iszogatnia kellett, hogy megkörnyékezze az álom. A felesége már elaludt a fotelben a tévé előtt. A Vörös Hadsereg ezúttal is megnyerte a kurszki csatát, és lelkesen felkerekedett, hogy bevegye a távoli Reichstagot. Zajcev kikapcsolta a tévét. Kivitte az üres üveget a konyhába, aztán felébresztette a feleségét, és együtt átbotorkáltak a hálószobába. A negyed liter alkohol végül megtette a hatását. Zajcev elterült az ágyon, és boldog öntudatlanságba zuhant. – A helyzet az, arthur, hogy még mindig elég keveset tudunk róla – mondta Jim Greer. – Andropovra gondol? – Még azt sem tudjuk, hogy egyáltalán nős-e az a gazember – tette hozzá a hírszerzési igazgató. – Nos, Robert, ez a maga asztala – nézett jelentőségteljesen Bob Ritterre a CIA igazgatója. – Úgy gondoljuk, igen, de még soha nem hozta el a feleségét egyetlen hivatalos eseményre sem. Általában onnan tudjuk – vallotta be a műveleti igazgató. – Gyakran elrejtik a családjukat, mint a maffia vezérei. – Odaát mániákusan elrejtenek mindent. És igen, nem vagyunk túl hatékonyak az efféle információ felkutatásában, mert műveleti szempontból nincs túl nagy jelentősége. – Az, hogy hogyan bánik a feleségével és a gyerekeivel, ha vannak neki, sokat segíthet a jellemrajz kialakításában – vetette ellen Greer. – Vagyis azt akarja, hogy bízzam meg ezzel a BÍBOROS-t? Ki tudja deríteni, az nem kétséges, de minek erre pazarolni az idejét? – Pazarolni? Ha Andropov veri a feleségét, az mond valamit, és ha odaadó apa, az is – makacskodott a hírszerzési igazgató. – Andropov egy gengszter – felelte Ritter. – Elég ránézni a fényképére. Nézze, hogy állnak körülötte az emberei. Mintha karót nyeltek volna. Hitler fotóin látni ugyanezt. Néhány hónappal ezelőtt egy kormányzókból álló küldöttség Moszkvába repült egy titkos tárgyalásra. A marylandi kormányzó, egy liberális demokrata azt jelentette utána, hogy amikor először megpillantotta Andropovot, rögtön az ötlött fel benne, hogy ez az ember egy gengszter. Aztán kiderült, hogy a KGB elnöke áll előtte. A kormányzó jó emberismerő hírében áll, ezért az értékelése bekerült Andropov aktájába. – Nos, nem hiszem, hogy jó bíró lenne belőle – szólalt meg Moore. Ő is olvasta az aktát. – Legalábbis fellebbviteli szinten. Az a fajta lenne, aki alig várja, hogy fellógathassa a vádlottat, mert kíváncsi rá, vajon elbírja-e a kötél vagy sem. De

hagyjuk a kormányzót. Minket most a következő pártfőtitkár érdekel. Nem ártana kivesézni egy kicsit, hogy lássuk, mire számíthatunk. Mindenesetre elég jól hangzik, nem? – Megnézem, mit tudok tenni. Na és Sir Basiltől is segítséget kérhetünk. Ők sokkal jobbak a társasági ügyekben, mint mi. – Kedvelem Bast, de nem szeretnék függni tőle – felelte Moore. – Nos, James, a protezsáltja odaát van. Miért nem kéri meg, hogy szedje ki belőlük ő? Megkapta már az otthoni készüléket? – Még tegnap. – Akkor hívja fel, és vegye rá, hogy finoman érdeklődjön. Greer kérdőn Moore-ra nézett. – Arthur? – Engedélyezve. De mondja meg Ryannek, hogy csak óvatosan. Nem élet-halál kérdés. A tengernagy a karórájára nézett. – Még beszélni tudok vele, mielőtt hazaindulnék. – Nos, Bob, hogy haladnak A VÖRÖS HALÁL ÁLARCÁVAL? – kérdezte vigyorogva Moore a délutáni megbeszélés levezetéseként. Mulatságos, de nem túl komoly ötletnek tartotta a kezdeményezést. – Ne becsülje le, Arthur. Az orosz medve sérülékeny, csak meg kell találnunk a megfelelő töltényt, és mi azon vagyunk. – El ne merje mondani ezt a kongresszus előtt, mert még betesznek a nadrágjukba! – figyelmeztette nevetve Greer. – Mi mindannyian a békés egymás mellett élés hívei vagyunk, nem igaz? – Szép elv, csak néha nehezen ültethető át a gyakorlatba. Gondoljon csak Hitler és Chamberlain, illetve Sztálin esetére. Mindkettő megpróbált szót érteni vele, és mire jutottak? Ők az ellenségeink, uraim, és a szomorú igazság az, hogy nem bízhatunk bennük, bármennyire is szép lenne. Túlságosan különböző elveket vallunk, egyszerűen nem vagyunk kompatibilisek. – Ritter védekezően felemelte a kezét. – Tudom, nem lenne szabad így gondolkodnunk, de hála istennek, az elnök ezt teszi, és mi egyelőre még neki dolgozunk. Ehhez nemigen volt mit hozzáfűzni. Mindhárman a jelenlegi elnökre szavaztak, noha a cégnél az a vicc járta, hogy Langleyben csak kétfajta ember nem fordul elő: kommunista és… republikánus. Az elnök azonban kivételes ember volt: gerinces és ösztönösen jó opportunista. Ritternek, a cowboy lelkű hírszerzőnek ez különösen imponált. – Akkor hát mindent megbeszéltünk. Most mennem kell, hogy felkészüljek a holnapi szenátusi meghallgatásra – közölte Moore, berekesztve a megbeszélést. Ryan a számítógép előtt ült, és a Leyte-öböli csatán vívódott, amikor a telefon csörögni kezdett. Ez volt az első alkalom, hogy az új készülék trillázó hangját hallatta. Jack a zsebébe nyúlt a műanyag kulcsért, a nyílásba helyezte, és felvette a kagylót. – KÉREM VÁRJON – mondta egy géphang. – A VONAL SZINKRONIZÁLÁSA FOLYAMATBAN. KÉREM VÁRJON. A VONAL SZINKRONIZÁLÁSA FOLYAMATBAN. KÉREM VÁRJON. A VONAL BIZTONSÁGOS. – Halló – szólt bele Ryan azon tűnődve, ki lehet az, aki ebben az istentelen

időpontban keresi és lehallgatásbiztos telefonnal rendelkezik. Sejthette volna, hogy ki az. – Üdv, Jack – hallotta Greer ismerős hangját. A biztonság mellett ez is az STU tagadhatatlan előnye volt: a digitális technológiának köszönhetően olyan tisztán adta vissza a túlsó vonalon lévő hangját, mintha az itt ült volna a szomszéd szobában. Ryan az asztali órára pillantott. – Odaát is meglehetősen későre jár, uram. – Nem annyira, mint a jó öreg Angliában. A család? – A gyerekek alszanak, Cathy pedig egy orvosi lapot olvas. – Cathy általában ezt tette tévézés helyett. – És én mit tehetek önért, tengernagy? – Lenne egy kis munkám a maga számára. – Hallgatom, uram. – Szeretném, ha feltűnés nélkül kérdezősködne egy kicsit a brit kollégák közt Jurij Andropovról. Van néhány dolog, amit nem tudunk róla. – Közelebbről, uram? – Nős-e, és vannak-e gyerekei. – Nem tudjuk, hogy nős-e? – Ryan emlékezett rá, hogy hiányolta ezeket az adatokat Andropov dossziéjából, de akkor azt gondolta, hogy valahol másutt biztosan megvannak, csak nem vezették át. – Így van. A főnök kíváncsi rá, hogy Basil mit tud erről. – Jó, majd megkérdezem Simont. Mennyire fontos ez, uram? – Mint mondtam, feltűnés nélkül, mintha kíváncsiságból kérdezné. Ha megtud valamit, hívjon fel otthonról. – Rendben. Ismerjük az életkorát, a születésnapját, a végzettségét meg a többit, de azt nem tudjuk, hogy nős-e és vannak-e gyerekei. Fura. – Van ilyen, Jack. – Igen, uram. – Jack azért ezt elgondolkodtatónak találta. Brezsnyevről mindent tudtak, az intim méretét leszámítva, még azt is, hogy a lánya tizenkettes méretű ruhát hordott. (Valaki tartotta ezt annyira fontosnak, hogy elfáradjon a belga ruhakészítőhöz, akitől a szerető apja megrendelte lányának az esküvői ruhát a nagykövetségen keresztül.) Azt azonban nem tudták, hogy a Szovjetunió következő főtitkára nős-e vagy sem. Te jó ég, a fickó már hatvan körüljár, és ezek nem tudják! Hogy a fenébe lehetséges ez? – Oké, ki fogom deríteni. Nem hiszem, hogy gondot jelenthet. – Különben milyen London? – Szeretek itt lenni, ahogyan Cathy is, bár vannak kétségei az egészségügyi rendszerüket illetően. – Közgyógyászat? Tökéletesen megértem a feleségét. Máig a Bethesdában kezeltetem magam, de ha nem lenne a nevem elé odabiggyesztve a “tengernagy”, napestig a váróban ülhetnék. – Elhiszem. – Ryan esetében is sokat segített, hogy a felesége a Johns Hopkins tantestületéhez tartozott. Ennek köszönhette, hogy mindig a legjobb orvosok gyógyították. Tanársegédek, professzorok. Az élet egyéb területeivel szemben ugyanis az orvostant azok tanították, akik a szakmájuk legjobbjai voltak. Az álmok éjfél után jöttek, bár ő ezt nem tudhatta. A helyszín a moszkvai Vörös tér

volt egy ragyogó nyári délutánon, háttérben a bazilikával. Egy fehér ruhás férfi sétált a Lenin-mauzóleum felé igyekvőkkel szemben. Gyerekek vették körül, és ő kedvesen beszélgetett velük, úgy, ahogy a nagybácsik, vagy még inkább a lelkészek szoktak. Igen, Oleg most már biztos volt benne, hogy pap, csak azt nem értette, hogy akkor miért visel fehér reverendát. Aranybrokáttal! A gyerekek, négy-öt kisfiú és kislány, a kezét fogták, és ártatlan mosollyal néztek fel rá. Oleg ekkor elfordította a tekintetét, és a mauzóleum tetején, ahol a parádék idején a vezetők állni szoktak, a Politbüró tagjait pillantotta meg: Brezsnyevet, Szuszlovot, Usztyinovot és Andropovot. A KGB elnöke puskát tartott a kezében, a gyerekekkel körülvett papra irányított csővel. Más emberek is voltak a téren, arctalan személyek, akik közül egyesek céltalanul ődöngtek, mások siettek, hogy ügyes-bajos dolgaikat intézzék. Oleg ekkor hirtelen Andropov mellett találta magát. A KGB elnöke beszédet tartott a puska mögött: azt magyarázta, hogy miért van joga lelőni azt a férfit. Jó, csak a gyerekekre vigyázzon, Jurij Vlagyimirovics, figyelmeztette Szuszlov. Igen, legyen óvatos, mondta Brezsnyev is. Usztyinov közelebb hajolt, és megigazította a teleszkópot. Zajcev megpróbált közéjük furakodni, hogy felhívja magára a figyelmüket, de ügyet sem vetettek rá. Miért?, szólalt meg végül. Miért csinálják ezt? Ki ez az ember?, kérdezte Brezsnyev Andropovtól. Ne törődjön vele, morogta Szuszlov. Csak lője le azt a rohadékot! Máris, felelte készségesen Andropov. Gondosan célzott, és Zajcev képtelen volt közbeavatkozni, pedig ott volt a közelében. Az elnök meghúzta a ravaszt. Zajcev újból a téren találta magát. Az első lövedék egy kisfiút talált el a pap jobbján. A gyermek szótlanul elterült. Nem őt, maga őrült! A papot!, vonította Mihail Szuszlov, mint egy veszett kutya. Andropov megint lőtt, és ezúttal a paptól balra álló kislányt találta el. A szöszke fej vörös felhővé robbant szét. Zajcev lehajolt, hogy segítsen rajta, de a kislány azt mondta neki, hogy jól van. Miért nem vigyáz? Vigyázzon, mit csinál, elvtárs! mondta kellemes hangon a pap, aztán apró kísérőire nézett. Gyertek, gyerekek, menjünk, nézzük meg Istent. Andropov harmadszor is lőtt. A golyó a pap mellkasába fúródott. A fehér reverendán rózsa alakú vérfolt serkent, és a pap grimaszt vágott, de csak ment tovább a mosolygó gyerekekkel a nyomában. Újabb lövés, újabb rózsa a mellkason, a másiktól balra, a pap azonban még mindig nem állt meg. Megsebesült?, kérdezte tőle Zajcev. Nem vészes, felelte a pap. De miért nem állította meg? Megpróbáltam! A pap megállt, és hátrafordult, hogy a szemébe nézzen. Tényleg? Ekkor talált a harmadik golyó, bele egyenesen a szíve közepébe. Tényleg?, kérdezte megint a pap. A gyerekek most Zajcevet nézték. Oleg Ivan’ics verejtéktől lucskosan felült az ágyban. Hajnali négy volt. Felkelt, kiment a vécére pisilni, aztán töltött magának egy pohár vizet, és átslattyogott a konyhába. Leült a mosogató mellé, és rágyújtott egy cigarettára. Nem akart úgy visszafeküdni, hogy még nem ébredt fel teljesen. Nem akart visszasüllyedni abba az álomba.

Az ablakon túl Moszkva csendbe burkolózott. Az utcák tökéletesen üresek voltak, még egy hazafelé támolygó részeget se lehetett látni. Autók se közlekedtek. Errefelé ez megszokott dolog volt ebben az órában. A cigaretta megtette hatását. Zajcev most már eléggé éber volt ahhoz, hogy vissza merjen aludni. Abban azonban biztos volt, hogy ezt az álmot sosem fogja elfelejteni. A legtöbb álom emléke idővel szétfoszlott, mint a cigaretta füstje, de ez nem az a fajta volt. Zajcev erre már most mérget mert volna venni.

10. fejezet DERÜLT ÉGBŐL

Az álom nem hagyta nyugodni, s mintha a gondolatai is önálló életre keltek volna, átvéve az uralmat az agya, és ezen keresztül a teste fölött, tehetetlen nézővé degradálva énjét. Mint a legtöbb orosz, reggelente nem zuhanyozott, hanem mosakodott, aztán megborotválkozott egy zsilettes borotvával. Ez alkalommal háromszor is megvágta magát, de sikerült elállítania a vérzést egy darab vécépapírral anélkül, hogy feltűnő nyoma maradt volna. Az álom képsorai reggeli közben is úgy peregtek lelki szemei előtt, mint az a háborús film a televízióban. A felesége észrevette, hogy valami nyomasztja, de úgy döntött, nem teszi szóvá. Úgyse lett volna idejük megbeszélni, mert Olegnek indulnia kellett. Az utcán úgy ment, mint egy gép, automatikusan a megfelelő irányba kanyarodva a megfelelő pontokon. Az agya egyszerre volt higgadt és dühödten aktív, mintha hirtelen két távoli, de egymással mégis kapcsolatban lévő személyiségre szakadt volna, akik egymással párhuzamos úton haladnak ugyanazon, egyelőre mindkettőjük számára ismeretlen úti cél felé. Sodortatva érezte magát, apró gallydarabnak egy rohanó patakban, melynek két partján olyan gyorsan suhantak tova a sziklák, hogy semmit sem lehetett kivenni belőlük. Meglepődött, amikor a metróban találta magát, az alagútban, amelyet Sztálin politikai rabjai építettek Nyikita Szergejevics Hruscsov irányítása alatt. Csendes, arctalan szovjetek vették körül, akik hozzá hasonlóan egy olyan munkahelyre igyekeztek, ahol sem otthon, sem megbecsülve nem érezték magukat. De mentek, mert a családot el kellett tartani, és ehhez szolgálni kellett az államot, amely állítólag azért volt, hogy őket és a családjukat szolgálja viszont. Csakhogy ez mind hazugság, mondta magának Zajcev. Hát nem? Hiszen mi módon szolgálhatná egy pap halála a szovjet államot? És hogyan szolgálhatja az állam ezeket az embereket? Hogyan szolgálja őt és a feleségét, meg a kislányukat, Szvetlánát? Azzal, hogy eteti őket? Hogy bejárást enged nekik a “zárt” üzletekbe, ahol olyan dolgokat vehet maguknak, amikről az egyszerű munkás álmodni se mer? Na és a hála?, emlékeztette magát Oleg Ivan’ics. Nem kellene hálásnak lennie azért, hogy jobban el van eresztve, mint bárki más ebben a földalattikocsiban? Nem finomabb ételeket eszik, jobb tévékészüléket néz, szebb lepedőkön alszik, mint ezek az emberek? Nincs meg minden kényelme, amire bármelyikük is vágyhatna? Mi bajom hát akkor? A válasz olyan egyszerű volt, hogy beletelt egy percbe, mire fel tudta dolgozni. A gondot az okozta, hogy pozíciójából kifolyólag nemcsak különleges árucikkekhez juthatott hozzá, hanem információhoz is. Eletében először érezte úgy, hogy ez a tudás nem szórakoztató, hanem valóságos

átok. Ismerte az országot irányító nagykutyák szinte minden gondolatát, és most már tudta, hogy az, amerre terelik ezt a népet, az nem a helyes irány. Innen már csak egy ugrás volt a kéretlenül életre kelt belső hang számára kimondani, hogy bűn önmagának megtartani ezt a tudást – vagyis hogy cselekedni kell, tenni valamit, változtatni a dolgokon. A kérdés csak az volt, hogy mit. A hazájában nem létezett olyan fórum, ahol büntetlenül felszólalhatott volna, hogy másokat is figyelmeztessen a vezetés tévedéseire, vagy megkérje a pártvezetés tagjait, hogy gyakoroljanak önkritikát és változtassanak irányelveiken. Nem, amíg ebben a rendszerben élt, semmit nem tehetett. És ezzel mindenki így volt, még azok is, akik a legmagasabb pozíciókat bitorolták. Ő a szabadságát – már ha létezett egyáltalán ilyesmi a Szovjetunióban – kockáztatta volna, ők pedig a széküket. Ezért nem akadt mindeddig egyetlen olyan vezető sem, aki fel mert volna állni, hogy az elvtársak szemébe mondja: rossz úton járnak. A rendszer gondoskodott erről. Korrupt emberek csak korrupt embereket választanak társukká, mert így nem kell kellemetlen kérdésektől tartaniuk azok részéről. Kéz kezet mos. A világ mit sem változott a cári idők óta. Akkor a hercegek tekintették természetesnek azt, hogy rátelepszenek a népre, most a marxizmus újhercegei gondolták ugyanezt. Az egyetlen különbséget a csomagolás jelentette – a cári fehéret felváltotta a kommunista vörös. És milyen jól beleolvadt a kiontott vér a vörös háttérbe! A szerelvény megállt, és Zajcevet vitte a lába, ki a peronra, fel a mozgólépcsőn az utcára, ahol a tömeg, mintha a ragyogó késő nyári napfény lett volna rá ilyen hatással, pillanatok alatt szétoszlott. Egy részük a Központ épülete felé tartott. Zajcev felmutatta az igazolványát a bronzkapu mögött posztoló őrnek, az pedig intett a fejével, hogy bebocsátást nyert a titkok világába. Zajcev ugyanolyan közönyös arccal, mint máskor, lement a lépcsőn a pincébe, átment egy második ellenőrzési ponton, és belépett a kommunikációs központnak otthont adó csarnokba. Az éjszakai műszak most végzett. Zajcev asztalánál még ott ült a kolléga, a vele együtt frissen őrnaggyá előléptetett Nyikolaj Konsztantinovics Dobrik. – Jó reggelt, Oleg – üdvözölte bajtársiasan a férfi, és jólesően kinyújtózkodott a forgószékben. – Neked is Kolja. Milyen volt a műszak? – Egy csomó üzenet érkezett Washingtonból. Az az őrült elnökük már megint kinyitotta a száját. Te tudtad, hogy mi vagyunk “a gonosz gyújtópontja a modern világban”? – Ezt mondta? – kérdezte hitetlenül Zajcev. Dobrik bólintott. – Úgy bizony. A washingtoni rezidentúra elküldte a beszéd teljes szövegét. Nem szeretnék a nagykövetük helyében lenni. A külügyminiszter biztosan be fogja hívatni, és a Politbürónak is lesz egy-két szava hozzájuk. Én mindenesetre jól szórakoztam. – Ezek szerint nem írták át egyszer használatossal? – Ha az egész beszédet egyszer használatos kódlapokkal rejtjelezték volna, annak visszafejtése minden lett volna Dobrik számára, csak szórakozás nem. – Nem, hál’ istennek – felelte Dobrik. Nem iróniából mondta így: gyakran használt kifejezés volt, még a Központban dolgozók körében is. – A tisztjeink már

nekiláttak a kielemzésének. Órákig, vagy még valószínűbb, hogy napokig el fognak rágódni rajta. Pszichológusokat is bevetnek, le merném fogadni. Zajcevnek sikerült elkuncognia magát. Ha levelezés lesz belőle, az rajtuk fog keresztülmenni; mint jó hivatalnokok, mindig elolvasták az izgalmasabb küldeményeket. – Nem értem, hogy irányíthatja egy ilyen ember a világ egyik legnagyobb országát – jegyezte meg Dobrik. Felállt az asztal mellől, és cigarettára gyújtott. – Azt hiszem, ezt hívják demokráciának – válaszolta Zajcev. – Nos, ez esetben hála az imádott pártunkon át kifejezett kollektív népakaratnak. – Dobrik, dacára a hangjából érezhető iróniának, jó párttag volt. Mint mindenki a Központban. – Úgy van, Kolja. – Zajcev a faliórára nézett. Hat perccel korábban érkezett. – Most pedig átveszem a műszakot, őrnagy elvtárs. – Én pedig megköszönöm neked, őrnagy elvtárs. – Dobrik a kijárat felé indult. Zajcev leült a Dobrik ülepétől még meleg székre. Aláírta a jelenléti ívet, kiürítette a hamutartót a szemetesbe – Dobrik erről valahogy mindig megfeledkezett –, és belekezdett egy új munkanapba. A hamutartótól eltekintve kellemes dolog volt Dobrikot leváltani, mert sohasem hagyott befejezetlen munkát az asztalon. Egyébként alig ismerte a kollégáját; csak ilyenkor, reggelente váltottak néhány szót, így azt sem tudta, hogy miért vállalt önként állandó éjszakai munkát. Még volt néhány üres perce, de képtelen volt összeszedni a gondolatait, így hát Oleg Ivanovics rágyújtott a munkanap első cigarettájára. Közben szórakozottan a papírjait rendezgette, hogy legalább úgy nézzen ki, mintha dolgozna. Óra után tíz perccel egy kódfejtő jött az asztalához egy mappával. – A moszkvai állomásról, őrnagy elvtárs. – Köszönöm, elvtárs – bólintott Zajcev. Kinyitotta a pergamenszínű mappát, és átlapozta az üzeneteket. Aha. CASSIUS jelentkezett, állapította meg. Nem ismerte sem az igazi nevét, sem az arcát, de biztos volt benne, hogy minimum egy kongresszusi képviselő mellett dolgozik, de az is lehet, hogy egy szenátor környezetében. Mindig értékes politikai hírekkel látta el a Központot, és ingyen csinálta, pusztán elvi okokból. Az ilyenek voltak a legjobb ügynökök. Elolvasta az üzenetet, aztán előkereste a memóriájában a megfelelő – a föld színe felett lakozó – személyt. Anatolij Gregorovics Fokin ezredes, egyes igazgatóság, politikai osztály, Washington-részleg. A negyedik emeleten. Ilja fodorovics bubovoj ezredes lebaktatott a szófiai járat lépcsőjén. Reggel háromkor kellett kelnie, hogy elérje a gépet. Szerencsére Alekszej Rozsdesztvenszkij, akit évek óta ismert, volt olyan kedves, és előző nap felhívta, hogy megnyugtassa, nem megrovás miatt hívatták be a Központba. Bubovojnak tiszta volt a lelkiismerete, de azért jó volt biztosnak lenni benne – a KGB-nél sose lehetett tudni. Mindenesetre rendesen megkötötte a nyakkendőjét, és felvette a legjobb cipőjét. Egyenruha nem volt rajta, mert elméletileg titok volt, hogy ő a szófiai rezidens. A kapunál egy tiszt várta, aki egy autóhoz vezette. A férfi a Vörös Hadsereg egyenruháját viselte, de valójában KGB-s volt. Bubovoj kifelé menet vett egy

Szovjetszkij Szportot a kioszkban – a Központ innen harmincöt perc autóútra volt. A Szófia focicsapata pár nappal korábban 3-2-re verte a moszkvai Dinamót. Az ezredes kíváncsi volt, milyen visszhangja van a vereségnek Moszkvában. Egy szocialista sportcsapat sohasem veszíthetett. A Dinamó edzője és játékosai örülhettek, hogy az ellenfél ezúttal egy szintén szocialista futballcsapat volt. A bűnük így mégsem volt olyan égbekiáltó. Foley ezen a reggelen később szállt metróra. Egy éjszakai áramkimaradás lenullázta az ébresztőórát, így a megszokott fémes berregés helyett a hasára sütő nap ébresztette fel. Mint mindig, ezúttal is próbált közönyösnek látszani, de nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy végigpásztázza az arcokat az előző napi kéz gazdája után kutatva. Az utasok közül azonban senki nem nézett vissza rá. Eldöntötte, hogy délután megint a 17.41-es szerelvényre fog felszállni. Sose lehet tudni. Ha véletlen volt, akkor annyi, de ha mégsem… Az elkövetkező napokban ugyanabban az időpontban, ugyanabban a kocsiban, ugyanott fog utazni. Az árnyéka – ha van – úgysem fogja észrevenni. Mi több, örülni fog neki, hogy a megfigyelt személy kiszámíthatóvá vált. Az amerikaiak kiszámíthatatlansága az őrületbe tudta kergetni a KGB embereit. Úgyhogy “jó” amerikai lesz, fogadta meg Foley, és azt fogja adni nekik, amit kapni akarnak. A metró kijáratától már csak egy rövid séta volt a nagykövetség – a “Mikrocsipes Miasszonyunk”-kal, a világ legnagyobb mikrohullámú sütőjével szemben. Foley szemének jólesett látni a csillagos-sávos lobogót és az őrt álló, fehér sapkás tengerészgyalogosokat; valahányszor megpillantotta őket, úgy érezte, hazatért. Az irodájában káosz uralkodott. Ez is az álca része volt: a szertelen publicistát kellett alakítania – de nem a kommunikációs osztály vezetője előtt. Mike Russell egykor az ASA-nál* dolgozott alezredesként, most pedig az NSA-nál** végezte ugyanazt a munkát a kormány számára civil alkalmazottként. Moszkva nehéz terep volt Russell számára. Elvált fekete lévén nem sok örömét lelhette a női nemben, az oroszok ugyanis hírhedten gyanakvóak voltak a színes bőrűekkel szemben. – Jöjjön be, Mike – mondta Foley a diszkrét kopogás hallatán. – Jó reggelt, Ed. – Russell meglehetősen alacsony fickó volt, és szemmel láthatóan szerette a hasát. Viszont remekül végezte a munkáját, és most csak ez számított. – Csendes éjszakája volt. – Hogy? – Csak ez jött magának. – Elővakart egy borítékot a zakója zsebéből, és odaadta Foleynak. – Nem tűnt fontosnak. – Személyesen dekódolta az üzenetet; még a nagykövetnek se volt olyan magas biztonsági minősítése, mint a kommunikációs osztályvezetőjének. Foley azon kapta magát, hogy örül az oroszok rasszizmusának. Így sokkal kisebb volt a valószínűsége annak, hogy Mike eladja magát nekik. Még elképzelni is rossz volt. Mike Russell volt az egyetlen ember az épületben, aki bármelyiküket le tudta volna leplezni: éppen ezért környékezték meg a hírszerzők olyan előszeretettel a követségek kódfejtőit, azokat az igazságtalanul lenézett és mellőzött embereket, akik az évek során félelmetes mennyiségű információ birtokába jutottak. Foley kinyitotta a borítékot. Az üzenet alacsony prioritású volt, és újabb ékes

bizonyítéka annak, hogy a CIA is csak egy bürokratikus állami intézmény. Foley morogva belenyomta a papírdarálóba. – Jó dolog lehet tíz másodperc alatt túllenni a napi tennivalókon – nevetett Russell. – Gondolom, Vietnamban nem így ment. – De nem ám. Emlékszem, egyszer az egyik emberem bemért egy vietkong adót a MAC-V főhadiszállásán. Mozgalmas éjszaka volt. – Elkapták? – Persze – bólintott Russell. – A helyiek irtó dühösek voltak rá. Azt mesélték, csúnyán végezte. – Russell akkoriban főhadnagy volt. Detroitban született, az apja a második világháború idején B-24-es bombázókat épített. Sokkal hálásabb munka volt, mondogatta, amikor csak alkalma nyílt rá, mint Fordokat készíteni. Russell ki nem állhatta a Szovjetuniót (ezek még a jó soulzenét se tudták értékelni!), de a pótlékok, amelyek a moszkvai szolgálatért jártak, fontosabb szempontnak bizonyultak. Russell ugyanis egy magánbirtokra gyűjtött, hogy egy szép napon majd nyugállományba vonulhasson és kedvére vadászhasson. – Kimenő üzenet, Ed? – Nincs. Legalábbis egyelőre. – Vettem. Akkor hát további jó napot! Egyáltalán nem úgy ment, mint a kémregényekben. A CIA-tiszt munkájában lényegesen több a dögunalom, mint az izgalmas epizód. Foley az ideje legalább kétharmadát azzal töltötte, hogy jelentéseket írt – amit aztán valaki vagy elolvasott Langleyben, vagy nem –, meg találkozókra várt, melyek vagy létrejöttek, vagy nem. Az utcai munkát nem személyesen végezte, hogy feleslegesen ne kockáztassa az identitását; erről nem győzött eleget beszélni a feleségének, de az nem zavartatta magát. Mary Pat imádta az akciót, ami aggasztó volt, bár ez idáig még egyikük se került életveszélyes helyzetbe a munka miatt. Mindketten diplomáciai védelmet élveztek, és az oroszok ezt tiszteletben tartották. Még ha bajba is kerülnének, akkor se kellene nyers erőszaktól tartaniuk. Legalábbis Foley remélte. – Jó reggelt, Bubovoj ezredes – mondta barátságos hangon Andropov, anélkül hogy felállt volna. – Jó napot, elnök elvtárs – válaszolta a szófiai rezidens, megkönnyebbülten, hogy Rozsdesztvenszkij nem hazudott. Ebben a szakmában az ember sohasem lehetett eléggé paranoiás. – Hogy mennek a dolgok Szófiában? – intett a hatalmas tölgyfa asztal elé helyezett fotelre Andropov. – Szocialista barátaink továbbra is készségesek, elvtárs, a törököket illető ügyekben különösen. – Nagyon helyes. Van egy művelet, egyelőre még csak terv szintjén, amelyben a tanácsára és a segítségére lehet szükségünk. – Az elnök hangja még mindig barátságos volt. – Állok rendelkezésére, elnök elvtárs. Andropov, az ezredes arckifejezését fürkészve, felvázolta a tervet. Bubovojnak egyetlen arcizma se mozdult. Tapasztalt hírszerző volt, és jól ismerte ezt a nézést. – Mikor szeretnének sort keríteni rá? – kérdezte, amikor Andropov elhallgatott.

– Mennyi időre lesz szüksége az előkészületekre? – Először is együttműködésre kell bírnom a bolgárokat. Már tudom is, hogy kivel fogok beszélni: Borisz Sztrokov ezredessel. Ő irányítja a törökországi műveleteket, csempészet meg effélék, így kapcsolatban áll a török alvilággal. Ezek a kapcsolatok roppant hasznosak tudnak lenni, különösen, ha likvidálni kell valakit. – Folytassa – intett neki Andropov. – Nem lesz egyszerű, elnök elvtárs. Ha a merénylőt nem tudjuk bejuttatni a rezidenciára, az azt jelenti, hogy egy nyilvános szereplés alkalmával kell akcióba lépnie, ez pedig nagy tömeget jelent. Elhitethetjük vele, hogy lehetősége lesz elmenekülni, de ez nem igaz. Taktikai szempontból egyszerűbb lenne egy második embert is alkalmazni, aki a merénylet után végezne vele egy hangtompítós fegyverrel. Neki már lenne esélye elmenekülni, hiszen a figyelem ekkor már úgyis az áldozatra, illetve a merénylőre összpontosulna. Ezzel elejét vehetnénk annak is, hogy a merénylőnk beszéljen a rendőrségnek. Az olasz rendőrségnek nincs túlzottan jó híre, de ez nem egészen megalapozott. A római rezidensünk szerint a nyomozóik rendkívül jól képzettek és hatékonyak. Ennélfogva tehát azt javaslom, hogy még a helyszínen szabaduljunk meg a merénylőtől. – De nem fogja ez szervezett, titkosszolgálati akció benyomását kelteni? – kérdezte Andropov. Bubovojnak most adott volt a lehetőség, hogy azt mondja Andropovnak, amit az hallani szeretne. Nem habozott kihasználni. – Elnök elvtárs, mérlegelni kell a kockázatokat. A legnagyobb veszélyt az jelentheti, ha a merénylőt szóra bírják. Egy halott viszont nem mesél, így a másik oldal számára nem marad más lehetőség, mint spekulálni, az pedig az ő bajuk. Ami minket illet, az ellenőrzésünk alatt álló sajtóinformátorokon keresztül elterjeszthetjük, hogy mohamedán szélsőségesek állnak az ügy hátterében. A nyugati hírügynökségek harapni fognak a hírre, és ha ügyesen manőverezünk, mindenki meg lesz győződve róla, hogy valóban ez történt. Az Amerika-Kanada Intézet szakértői megfogalmazzák a propagandaanyagot, az egyes igazgatóság emberei pedig eljuttatják a megfelelő helyre. Ez a művelet nem lesz kockázatmentes, de összetettsége ellenére kivitelezhetőnek tartom. Gondot csak az okozhat, ha nem sikerül a háttérben maradnunk. Ezért olyan fontos késlekedés nélkül kiiktatni a merénylőt, és sötétben tartani mindenkit, akit csak lehet. Feltételezem, nem sokan tudnak a tervről. – Magával együtt négyen. A kérdés az, hány embert kell még beavatnunk. – Andropovot őszintén meglepte Bubovoj hozzáértése és higgadtsága. – Legalább három bolgárt. A törököt már ők fogják kiválasztani. A merénylőnek mindenképpen töröknek kell lennie. – Miért? – kérdezte Andropov, bár sejtette a választ. – Törökország iszlám ország. Köztudott, hogy a mohamedánok meg a keresztények kölcsönös ellenszenvvel viseltetnek egymás iránt, így amellett, hogy a merénylő nemzetisége valószínű magyarázatot fog adni a történtekre, egyben ellenségességet is szít a két csoport közt, amiből mi csak profitálhatunk – magyarázta a szófiai rezidens. – Tekintse ezt ráadásnak, elnök elvtárs. – És hogy fogja kiválasztani a merénylőt?

– Ezt Sztrokov ezredesre bízom, aki mellesleg orosz származású. A családja a századfordulón telepedett le Szófiában, de ő még mindig úgy gondolkodik, mint mi. Egy igazi nasi – biztosította a főnökét Bubovoj. A mi akadémiánkon végzett, és igen tapasztalt műveleti tiszt. – Mennyi idő? – Ez sokkal inkább függ Moszkvától, mint Szófiától. Sztrokovnak engedélyt kell kérnie a DSZ igazgatójától, de ez sokkal inkább politikai kérdés, mint műveleti. Ha megkapta, akkor kettő, legrosszabb esetben négy hét. – Mekkora esélyt lát a sikerre? – akarta tudni az elnök. – Jó esélyt. A DSZ tisztje a helyszínre fogja irányítani a merénylőt, aztán, ha az teljesítette a feladatát, megöli. Ez persze nem lesz olyan egyszerű feladat, mint amilyennek hangzik. A merénylő valószínűleg pisztolyt fog használni, és nem hangtompítósat, így a tömeg tudni fogja, hogy honnan jött a lövés. A többség menekülni fog, de lesznek néhányan, akik megpróbálják rávetni magukat, hogy elejét vegyék egy újabb lövésnek. Az emberünknek tehát nagyon rövid idő fog a rendelkezésére állni arra, hogy likvidálja. – Bubovoj maga elé képzelte a jelenetet. – Igen… és azzal is számolni kell, hogy a merénylő lövése nem lesz feltétlenül halálos. A harctéren is két-három sebesült jut egy halottra, a mi esetünkben pedig a merénylő legfeljebb négy-öt méterre tudja megközelíteni a célpontot. Egy profinak ez elég, de a mi törökünk nem lesz az. Tovább rontja az esélyeinket a gyors orvosi beavatkozás valószínűsége. Hacsak a golyó nem a szívbe vagy az agyba hatol, egy jó sebészcsapat a sírból is visszarántja az áldozatot. Én tehát egy olyan ötven százalék esélyt adnék. Ennélfogva nem szabad megfeledkezni a kudarc következményeiről sem. Ez viszont már politika, elnök elvtárs – zárta le a mondandóját Bubovoj, jelezve, hogy ebben az esetben nem sokat tud tenni. Ugyanakkor azzal is tisztában volt, hogy ha az akció sikerrel jár, a vezetés tábornoki csillagokkal fogja honorálni a közreműködését. Kis kockázat, nagy nyereség. Ez tetszett. – Hm. Nos, mit javasol, hogyan fogjunk hozzá? – A DSZ politikai ellenőrzés alatt működik, Sztrokov ezredes részlegét pedig közvetlenül a bolgár Politbüró felügyeli. Ahhoz, hogy ők engedélyezzék Sztrokov számára a közreműködést, a mi kormányunk hivatalos felkérésére lesz szükség. Ha ez megvan, gyakorlatilag szabad az út. – Értem. – Andropov a gondolataiba mélyedt. Már csak két napja volt a Politbüró következő üléséig. Nem lesz túl korai?, tűnődött. Ha meg akarja győzni őket, meg kell mutatnia nekik a varsói levelet, annak pedig nagyon nem fognak örülni. Úgy kell előadnia az egészet, hogy nyilvánvalóvá váljon az ügy tarthatatlan volta… és hogy a többiek megrémüljenek. Ez csak nem jelenthet gondot, döntötte el. Majd segíteni fog nekik benne. – Más, ezredes? – Az csak természetes, hogy mindennek a legnagyobb titokban kell történnie. A Vatikánnak is megvan a maga hírszerzése, nagy hiba lenne alábecsülni őket – figyelmeztette az elnököt Bubovoj. – Mind a mi Politbürónknak, mind a bolgárokénak hangsúlyozni kell, hogy erről az ügyről senkinek nem beszélhetnek. A mi részünkről ez azt jelenti, hogy még a Központi Bizottság és a párttitkárság más tagjai sem tudhatnak róla. A legkisebb szivárgás is végzetes lehet a küldetésre nézve. Ugyanakkor sok minden dolgozik a mi javunkra. A pápa hivatásánál fogva nem zárkózhat el a külvilágtól, és nem is védheti magát úgy,

mint más államfők, ha fenyegetve érzi magát. Ennélfogva tehát könnyű célpont. Feltéve, persze, hogy találunk valakit, aki hajlandó az életét kockáztatva a közelébe férkőzni. – Akkor tehát, ha megszerzem a Politbüró hozzájárulását, és a bolgár testvérek is áldásukat adták Sztrokov közreműködésére, mikor kerülhet sor a végrehajtásra? – Egy, legfeljebb két hónap múlva, de addig mindenképpen. Szükségünk lesz a római állomás támogatására, de csakis információszerzés szintjén. A mi kezünk tiszta marad, különösen ha Sztrokov vállalja, hogy likvidálja a merénylőt. – Szeretné, ha személyesen csinálná? – Da – bólintott Bubovoj. – Borisz Andrejevics nem fél meghúzni a ravaszt. Már korábban is megtette. – Nagyszerű. – Andropov végignézett az asztalán. – A műveletnek nem lesz semmiféle írásos nyoma. Amint megszereztem az engedélyt, tájékoztatni fogom, de az üzenetben csak a művelet kódja fog szerepelni: 15-8-82-666. Az utasításokat minden esetben futár fogja átadni vagy személyesen, négyszemközt közlöm magával. Világos? – Világos, elnök elvtárs. Semmi nem szerepel papíron, kivéve a művelet kódját. Ez egyben azt is jelenti, hogy az előkészítés ideje alatt sokat fogok Szófia és Moszkva közt ingázni, de nem hiszem, hogy ez gondot jelenthet. – Megbízhatónak tartja a bolgárokat? – fogta el az aggodalom Andropovot. – Igen, elnök elvtárs. Régóta együttműködünk velük műveleti szinten, és nagy szakértői az effajta ügyeknek. Igazság szerint még nálunk is jobbak benne, mert nagyobb a gyakorlatuk. Ha valakinek meg kell halnia, általában a bolgárok likvidálják helyettünk. – Igen, ezt Rozsdesztvenszkij ezredes is említette. Csak… nem ismerem őket eléggé. – Ha óhajtja, megszervezhetek egy találkozót Sztrokov ezredessel. Andropov határozottan megrázta a fejét. – Nem. Jobb lesz, ha nem érintkezünk. – Ahogy óhajtja, elnök elvtárs. – Nem is számítottam másra, gondolta Bubovoj. Andropov politikus volt, és a politikusok mind egyformák: vérszomjasak, de nem szeretik beszennyezni a kezüket. Hadd végezze el helyettük más a piszkos munkát… Nos, végül is ezért fizetnek, látta be az ezredes. Egy olyan társadalomban élt, melyben a jó dolgokat a politikusok ellenőrizték, neki pedig a kedvükben kellett járnia ahhoz, hogy ő is részesülhessen belőlük. Márpedig Bubovoj ugyanúgy szerette a jó dolgokat, mint mindenki más a Szovjetunióban. Már látta magát vállán a tábornoki csillagokkal, egy kényelmes moszkvai lakás és egy szerényebb Lenin-hegyi dácsa tulajdonosaként, és nem volt ellenére a dolog. Ezért szívesen tért volna vissza Moszkvába, ahogyan a felesége is. És ha ennek az volt az ára, hogy meg kellett ölni egy külföldit, aki politikai veszélyt jelentett a hazája számára, akkor mi van? A pápa tudhatta volna, hogy ez lesz a következménye, ha ujjat mer húzni a Szovjetunióval. – Köszönöm, hogy eljött és tanácsot adott, ezredes elvtárs. Még hallani fog felőlem. Bubovoj felállt. – A Szovjetuniót szolgálom – mondta, és kiment a rejtekajtón.

Rozsdesztvenszkij a titkár szobájában várta. – Hogy ment, Ilja? – Nem tudom, hogy beszélhetek-e róla – felelte óvatosan Bubovoj. – Ha a 666-os műveletről volt szó, akkor nekem igen – biztosította Rozsdesztvenszkij, miközben a folyosó felé tessékelte vendégét. – Ez esetben azt kell mondanom, Alekszej Nyikolaj’ics, hogy jól ment. Ennél többet csak az elnök jóváhagyásával mondhatok. – Ez végtére is lehetett megbízhatósági teszt is, bármennyire jóban voltak is Rozsdesztvenszkijjel. – Én megmondtam neki, hogy rád számíthat, Ilja. Meglátod, mindketten nyerni fogunk ezen az ügyön. – Mi szolgálunk, Alekszej, mint mindenki más ebben az épületben. – Hadd kísérjelek le az autóig. Még eléred a déli gépet. Néhány perccel később már Andropov irodájában volt. – Nos? – kérdezte az elnök. – Azt mondta, hogy jól alakult a megbeszélés, de többet nem árulhat el az ön engedélye nélkül. Ilja Fjodorovics igazi profi, elnök elvtárs. Ha jól sejtem, én leszek az összekötőjük a művelet idejére? – Igen, maga lesz az, Alekszej – erősítette meg Andropov. Nem látta értelmét, hogy maga irányítsa a műveletet. Ő stratéga volt, nem végrehajtó. – Mit tud erről a Borisz Sztrokov nevű ezredesről? – A bolgárról? Merényletekre szakosodott, és bőséges tapasztalatot szerzett e téren. Ilja nyilván jól ismeri. – Hogy szakosodhat valaki a merényletekre? – kérdezte az elnök. Ebben a témában meglehetősen tájékozatlan volt. – Az igazi munkája valami más, de tagja annak a DSZ-tisztekből álló csapatnak, amely a likvidálásokat végzi. Az évek során rengeteg tapasztalatot szerzett e téren. Ha jól emlékszem, hét vagy nyolc embert távolított el az útból. Úgy tudom, többnyire bolgárokat. Talán egy-két török is volt köztük, de nyugati egy sem. Mindig hibátlanul végezte a dolgát. – Nem nehéz megtenni? – érdeklődött Jurij Vlagyimirovics. – Ezen a téren nem rendelkezem tapasztalattal – vallotta be Rozsdesztvenszkij, gondolatban hozzátéve, hogy nem is szeretne. – Azok szerint, akik csinálják, nem a végrehajtás a feladat nehezebbik része, hanem a nyomok eltüntetése. A gyilkossági csoportok rendőrnyomozói ugyanis rendkívül hatékonyan dolgoznak. A mi esetünkben rendkívül alapos nyomozásra lehet számítani. – Bubovoj azt akarja, hogy ez a Sztrokov likvidálja a merénylőt, amint az elvégezte a feladatát. Rozsdesztvenszkij tűnődve bólogatott. – Az nem ártana. Úgy emlékszem, korábban mi is beszéltünk erről. – Valóban. – Andropov behunyta a szemét egy pillanatra, és maga elé képzelte a jelenetet. Igen, szükség volt rá. Sok kellemetlen következménytől menthette meg őket. – Nos, a következő lépésem az lesz, hogy megszerzem a Politbüró beleegyezését. – Mit gondol, elnök elvtárs, mennyi időre lesz szüksége ehhez? – kérdezte kíváncsian Rozsdesztvenszkij. – Néhány napra – felelte Andropov. – Nagyon remélem.

Lent, a kommunikációs osztályon Zajcev a munkájába temetkezett. Legalábbis próbált, mert még soha nem érezte ilyen intenzitással, hogy mennyire embertelen az, amit csinál. Mintha nem is ember lett volna, hanem gép, egy robot, amelytől azt várják el, hogy gondolkodás nélkül cselekedjen. Csakhogy nem volt gép. A rutin az agyába ivódott döbbenetes információmennyiséggel karöltve ugyan tette a dolgát, de a gondolatai minduntalan a 15-8-82-666-os ügy körül keringtek… – Zajcev! – szólította meg valaki. Felnézett. Rozsdesztvenszkij volt az. – Ezredes elvtárs! – Üzenet a szófiai rezidensnek – adott át az ezredes egy megfelelően kitöltött nyomtatványt. – Géppel vagy egyszer használatos kódlappal, elvtárs? Az ezredes mérlegelt. – Legyen az egyszer használatos – mondta, hogy következetes legyen. – Ahogy óhajtja, ezredes elvtárs. Néhány perc, és továbbítom. – Rendben. Akkor az asztalon fogja várni Bubovojt, mire visszatér – tette hozzá gondolkodás nélkül. Az ember mindig többet beszél a kelleténél, és nincs az a tréning, amely ki tudná gyógyítani ebből a betegségből. Ezek szerint a szófiai rezidens itt járt?, villant át Zajceven. – Igyekezni fogok, elvtárs. Értesítsem, ha elment az üzenet? – Igen, kérném, őrnagy elvtárs. – A Szovjetuniót szolgálom – válaszolta Zajcev. Rozsdesztvenszkij visszament a felszínre, Zajcev pedig nekilátott a kódolás őrjítően monoton munkájának. SZIGORÚAN TITKOS AZONNALI PRIORITÁS FELADÓ: ELNÖKI IRODA, MOSZKVA CÍMZETT: SZÓFIAI REZIDENS REFERENCIASZÁM: 15-8-82-666 A TOVÁBBIAKBAN ÜZENETEIT EZREDESNEK. AZ ELNÖK.

CÍMEZZE

ROZSDESZTVENSZKIJ

Az üzenetnek nem volt jelentősége, de a prioritásnak és a referenciaszámnak annál inkább. Ezek tényleg meg akarják tenni, rémült meg Zajcev. Most mi a fenét csináljon? Senki nincs, aki megállíthatná őket. Itt, ebben az épületben nincs. De odakint? Zajcev cigarettára gyújtott. A szokásos időben fog metróra szállni. Vajon az amerikai is ott lesz? Ha megteszi, az hazaárulásnak minősül, borzongott meg. Még rágondolni is rossz volt. De vajon jobb lett volna itt ülni tétlenül, és olvasni az üzeneteket, melyekkel egy ártatlan ember meggyilkolását készítik elő? Letépett egy lapot a jegyzettömbről, és grafitceruzával ráírta: HA ÉRDEKLI, HOLNAP VISELJEN ZÖLD NYAKKENDŐT. A papírt összehajtotta, és észrevétlenül a cigarettásdoboz belsejébe dugta. Aztán fogott egy másik papírt, ráfirkált valamit, majd összegyűrte, és a szemetesbe hajította. Az elkövetkező három óra gyötrődéssel telt. Az egyik pillanatban Oleg Ivan’ics legszívesebben

cafatokra tépte és az elégetni való papírok zsákjába dobta volna a lapot, a másikban pedig azt bizonygatta magának, hogy biztonságos helyen van, és amíg nem használta fel, addig nincs gond. Közben dolgozni is próbált, hogy teljen az idő. Végül arra a megállapításra jutott, hogy a sorsát többé már nem is ő, hanem a körülmények irányítják, ilyen körülmények közt pedig felesleges rágódnia. Ha az amerikai a kocsiban lesz, a zsebébe csempészi a lapot, ha nem, akkor hazaviszi, és elégeti. Délután négy körül felnézett a kommunikációs osztály vízfoltos mennyezetére, és elmotyogott egy imafélét. Végre-valahára letelt a munkaidő. A szokásos útvonalon, a szokásos tempóval ment le a szokásos metróállomásra. A metrójárat olyan pontosan érkezett, mint az esti dagály. Zajcev felszállt ugyanabba a kocsiba, amelyikben előző nap is utazott, és a szívverése kihagyott egy ütemet: az amerikai pontosan ott állt, ahol előző nap, kigombolt esőkabátban, jobb kezében újsággal, a ballal a csőbe kapaszkodva. A kabát zsebe olyan hívogatóan ásított Zajcev felé, hogy lehetetlen volt ellenállni neki. Zajcev közelebb oldalazott az utasok között. A jobb kezével az ingzsebébe nyúlt, ahol a cigarettáját tartotta, és óvatosan kivette belőle a papírt. A markában tartotta, míg el nem érték a következő megállót, s amikor a leszállók tömege meglódult, hagyta, hogy nekilökjék az amerikainak. A zsebébe csúsztatta az üzenetet, és szemérmesen odébb húzódott. Tökéletesen sikerült. Fellélegzett. Amit tehetett, megtette. A továbbiak már nem rajta múltak. De vajon tényleg amerikai volt az illető, vagy csak egy álkülföldi a kettes igazgatóságról? És vajon látta-e az arcát? Számított ez? Az ujjlenyomata úgyis rajta volt a papíron. Ami elvezette volna hozzá a kollégákat lebukás esetén, de nem feltétlenül jelentett bizonyítékot a bűnösségére. Hiszen a jegyzettömbjét nem tartotta elzárva – a Központban dolgozók közül bárki letéphetett róla egy lapot! Nem sokkal az elszánt tett után leszállt, és felment a friss levegőre. Remélte, senkinek nem tűnt fel, hogy remegett a keze, amikor cigarettára gyújtott. Foley a lazán lógó kabátszárny miatt nem érezte, hogy bárki is a zsebébe nyúlt volna, de amint a peronra kilépve a zsebébe nyúlt, kiderült, hogy csak jól idomított érzékei mondtak csődöt. A zsebében volt valami, és azt a valamit nem ő tette oda. Ez annyira megdöbbentette, hogy majdnem megtorpant. Egy pillanatra az is eszébe jutott, hogy ellenőriznie kellene, követik-e, de aztán eszébe jutott, hogy kiszámítható napirendje miatt a felszínen bizonyára új árnyék várja, vagy még valószínűbb, hogy valamelyik épületből figyelik kamerával. A filmszalag itt is ugyanolyan olcsó volt, mint bárhol a világon, így hát hazasétált, ahogy máskor is szokott, és egészen addig nem nyúlt a papírhoz, míg be nem lépett a lakásba. – Hazajöttem, drágám – kiáltott be a feleségének, és mohón előhúzta a papírt. Abban biztos volt, hogy a lakásban nincsenek kamerák. Még az amerikai technika sem volt ennyire fejlett, azok alapján pedig, amit Moszkvából látott, nem volt elájulva az orosz ipar képességeitől. Széthajtotta a papírt, és érezte, hogy megáll benne az ütő. – Mi a vacsora? – szólalt meg kis idő múltán. – Gyere és nézd meg! – felelte Mary Pat a konyhából. A tűzhelyen hamburgerpogácsa sistergett, mellette burgonyapüré, mártás és szárazbabfőzelék, a klasszikus amerikai vacsora elengedhetetlen elemei. A kenyér orosz volt, de ez egyáltalán nem jelentett hátrányt.

Kicsi Eddie a tévé előtt ült, és egy Transformers-kazettát nézett. Ez egyelőre teljesen lekötötte a figyelmét. – Történt ma valami érdekes? – kérdezte Mary Pat a tűzhely mellől. Ed megcsókolta, majd jelezte neki az előre megbeszélt módon, hogy valami szokatlan történt. – Semmi, bébi. A felesége elkerekedő szeme azonban egészen mást mondott. Nem is annyira a kézzel írt üzenet lepte meg, hanem a nyomtatott fejléc: ÁLLAMBIZTONSÁGI HIVATAL, KOMMUNIKÁCIÓS OSZTÁLY. A mindenül, formálták Mary Pat ajkai a szavakat. A moszkvai CIA-állomás főnöke tűnődve bólintott. – Vigyáznál a hamburgerekre, szívem? Be kell hoznom valamit. Ed átvette a szedőlapátot, és megfordította az egyik húspogácsát. A felesége hamar visszatért. Egy zöld nyakkendő volt a kezében.

11. fejezet KEZEK

Egyelőre nem sokat tehettek. Megterítettek és megvacsoráztak, aztán Eddie visszament a videóhoz és a rajzfilmes kazettáihoz. Egy négyéves gyereket nem volt nehéz boldoggá tenni még Moszkvában sem. A szülők munkához láttak. Még évekkel ezelőtt láttak egy filmet a tévében, a The Miracle Workert, melyben Annie Sullivan (Anne Bancroft) egy kézjeleken alapuló ábécére tanította meg a sérült Helen Kellert (akit Patty Duke alakított). Akkor úgy döntöttek, ők is kialakítják a maguk “kéznyelvét”, hogy szükség esetén hang és írás nélkül is kommunikálni tudjanak egymással. Nos, mit gond[olsz]?, kérdezte Ed a feleségétől. Nem sem[mi], felelte Mary. De nem ám! Ed, ez a fic[kó] az or[osz] MERCURY-ban dolg[ozik]! Bing[ó]! Attól, hogy a nyomtatv[ányukat] haszn[álta], még nem bizt[os], igyekezett józan maradni az állomásfőnök. De fel fogom ven[ni] a zöld nyakk[endőt], és ugyanaz[on] a szerelv[ényen] fogok utaz[ni] az elköv[etkező] hetek[ben]. Naná!, értett vele egyet a felesége. Rem[élem], nem csapd[a], közölte Ed. Ben[ne] van a pakl[iban], drág[ám], tárta szét a kezét MP. A lebukás gondolata nem ijesztette meg. Nem szeretett volna kellemetlen helyzetbe kerülni, de elfogadta, hogy a kockázat a munka része. Ed nem zárhatta ki a provokáció lehetőségét, de nem tartotta valószínűnek. Még ha a KGB ki is szúrta volna, hogy ő az új állomásfőnök – ami igen valószínűtlen volt –, akkor se folyamodott volna ilyen amatőr trükkhöz, és főként nem próbálkozott volna vele ilyen hamar. Ha a politika nem avatkozott közbe, a KGB olyan hűvös logikával dolgozott, mint Mr. Spock a Vulkán bolygóról. Még az FBI se volt ennyire laza. A kapcsolatfelvételi szándéknak tehát őszintének kellett lennie. Az a lehetőség, hogy a KGB a követség minden egyes alkalmazottját próbára akarja tenni, afféle “rázzuk meg a fát, hadd lássuk, mi potyog le róla” gondolatmenetet követve, még lehetőségnek is nevetséges volt. A zöld nyakkendő tehát a helyén lesz, döntötte el Foley. A többi meg majd kiderül. Mindenesetre nagyon figyelni fogja az arcokat a metrón. Tájék[oztassuk] Lang[leyt]?, kérdezte Mary. Ed megrázta a fejét. Túl kor[ai] lenn[e]. Mary Pat egyetértően bólintott, majd úgy tett, mintha lovagolna. Ez azt jelentette, hogy úgy érzi, kezdenek beindulni a dolgok. Mintha attól tartott volna,

hogy be fog rozsdásodni az itt-tartózkodása alatt. Aligha, gondolta Ed. Ha valaki le tudta kötni magát, az Mary Pat volt. Nem mintha ő ezzel másként lett volna. Holn[ap] izg[almas] nap[unk] lesz, mondta MP-nek, aki erre csábosan bólintott. Csak az a holnap ne lett volna olyan messze. Bármennyire is igyekeztek, képtelenek voltak kiverni a fejükből az egyelőre még ismeretlen oroszt. Ha tényleg a KGB MERCURY-jában dolgozott, olyan nagy dobás lett volna beszervezni, hogy amellett még a Reggie Jackson baseballjátékos három “hazafutása” is eltörpült volna. Pedig az se volt semmi! – Szóval, simon, mit tudunk a pasasról? – A magánéletéről nem sokat – felelte Harding. – Pártember, mindenekfelett és mindenekelőtt. A KGB elnökeként a látóköre eléggé beszűkülhetett, gondolom. Azt mondják, hogy jobban kedveli a nyugati italokat, mint a vodkát, és állítólag az amerikai dzsesszt is szereti. Előfordulhat, hogy csak a Központ találta ki és terjeszti ezt, hogy kedvező színben tüntesse fel a Nyugat előtt, bár szerény véleményem szerint nem túl valószínű. Az az ember egy gengszter. A pártnál elért eredményei nem a kedvességéről szólnak. Egy ilyen szervezetben csak az juthat feljebb, aki hajlandó bárkin és bármin átgázolni, gyakran még a saját mentorain is. Maga a darwini evolúció felpörgetve, Jack. A legerősebb életben marad, a többiek pedig a sárba tiportatnak. – Ész dolgában hogy áll? – kérdezte Ryan. Harding pöfékelt egyet rózsafa pipájából. – Nem kell félteni. Rendkívül jó emberismerő, és úgy tűnik, kiváló amatőr pszichológus. – Érdekes, hogy nem hasonlította egyetlen csehovi vagy tolsztoji alakhoz sem – jegyezte meg Jack. Végtére is Simon irodalomból doktorált. – Azzal legfeljebb párhuzamot vonnék – legyintett Harding. – Kevés irodalmi műben találni hozzá hasonló alakokat, egész egyszerűen azért, mert az írók nem tudják kitalálni maguknak őket. Egy eljövendő Hitlerre se volt figyelmeztetés a német irodalomban, Jack. Sztálin egy újabb Rettegett Ivánnak képzelte magát, és Szergej Eizenstein epikus filmjével meg is hagyta ebben a hitében. De az ilyesmit csak azok veszik be, akik képtelenek annak látni az embereket, amik, akiknek képzelet híján mankó kell. Sztálin nem Rettegett Iván volt, és nem megérteni való szenvedő lélek, hanem szörnyeteg. Lehet, hogy egy pszichiáter másképp látná, de én nem vagyok az. Az embernek különben sem kell megértenie őket ahhoz, hogy képes legyen megjósolni a tetteiket, mert a maguk módján nagyon is racionálisak. Én legalábbis így gondolom. – Néha azon tűnődöm, nem kellene-e Cathyt is bevonnom a munkámba. – Mert orvos? – kérdezte Harding. – Igen, és nagyon jó emberismerő. Ezért vettük olyan komolyan a dokik Szuszlovról írt beszámolóját. Pedig egyikük se volt pszichiáter – emlékeztette a munkatársát Jack. – A helyzet tehát az, hogy alig tudunk valamit Andropov magánéletéről – ismerte el Harding. – Még senki nem szentelt energiát ennek. Ha főtitkárrá lép elő, gondolom, a felesége is mutatkozni fog a nyilvánosság előtt. Mindenesetre nincs okunk azt feltételezni, hogy homoszexuális vagy ilyesmi. Odaát eléggé

intoleránsak az efféle aberrációkkal szemben. Ha lenne rejtegetnivalója, akkor azt a vetélytársai már régen felhasználták volna ellene. Amilyen paranoiások az emberek a Szovjetunióban, inkább fogadnak szeplőtelenséget, mint hogy ilyen veszélyes dolgokra ragadtassák magukat. Oké, gondolta Ryan. Akkor nem maradt más hátra, mint felhívni a tengernagyot, és közölni vele, hogy a britek se tudják. Kiábrándító volt, de nem meglepő. A kívülállók általában meg voltak győződve róla, hogy a titkosszolgálatok mindig mindenről tudnak, ez azonban távolról sem volt így, sőt. A bennfentesek tisztában voltak ezzel, és beletörődtek, Ryan azonban még elég új volt ahhoz, hogy bosszantónak találja. A nős férfiak hozzá vannak szokva a kompromisszumokhoz, mert mindannyian papucsok kisebb-nagyobb mértékig – ha mégsem, akkor totális tahók, de ez elenyésző kisebbséget jelent. Még kevesebben vannak köztük, akiknek sikerül magas pozícióba felkúszni, mert ehhez úgy kell viselkedniük, ahogy azt a nagy többség elvárja tőlük. Még akkor is, ha ez a többség a szovjet kommunista pártot jelenti. – Nos – nézte meg a karóráját Harding –, azt hiszem, épp eleget szolgáltam ma Őfelségét. – Egyetértek. – Ryan felállt, és leemelte a zakóját az állófogasról. Annak ellenére, hogy már egészen hozzászokott a vonatozáshoz, nem bánta volna, ha bent laknának a városban, valahol a közelben. Cathy azonban kikötötte, hogy Sally miatt csakis kertes házban hajlandó lakni, és Jack beadta a derekát. Ez is csak azt igazolta, állapította meg öniróniával, hogy ő is papucs, mint a férjek többsége. Szerencséjére ezt a papucsot egy csodálatos feleség viselte. Bubovoj ezredes a repülőtérről egyenesen a nagykövetségre ment. Az asztalán rövid üzenet várta, amelyet gyorsan meg is fejtett. Csak annyit akartak közölni vele, hogy Rozsdesztvenszkij lesz az összekötője. Ezen egyáltalán nem csodálkozott. Alekszej Nyikolaj’ics az elnök ölébe volt – ami nem is lehetett olyan rossz munka. Csak a kedvében kellett járni a főnöknek, aki minden bizonnyal nem volt olyan követelőző, mint az a rohadék Berija. A sztálini idők bizony már elmúltak. Kíváncsi volt, hogyan fog reagálni Borisz Sztrokov. A DSZ tisztje vérbeli profi volt, sosem keverte a munkát és az érzelmeket, de ilyen célponttal még egyszer sem volt dolga egész titkosszolgálati pályafutása alatt. Vajon el fogja-e rettenteni ez Sztrokovot, vagy éppen ellenkezőleg, izgalommal tölti el? Érdekes lesz látni, gondolta Bubovoj. Mindig is csodálta a bolgár kolléga hidegvérét, és örült neki, hogy egy oldalon állnak. Nem szeretett volna a lengyel helyében lenni. De az ő baja volt, és különben is, ha annyira hitt a túlvilágban, igazán nem lehetett kifogása az ellen, hogy időnap előtt átsegítik. Ezek a papok úgyis mind arra vártak, hogy mártír legyen belőlük. Bubovoj csak a politikai következmények miatt aggódott. Szerencsére csak közvetítői szerepet játszott az ügyben, így baj esetén moshatta kezeit. Sztrokovval a fellelhető legalkalmasabb embert javasolta a feladat elvégzésére, és arra is figyelmeztette az elnököt, hogy egyetlen pisztolylövéstől, még ha azt közelről adják is le, ne várjon százszázalékos eredményt. Ezt le is fogja írni, határozta el, hogy dokumentálva legyen. Az eredetit elküldi diplomatacsomagban a Központba, a másolatot pedig elzárja a páncélszekrényébe, hogy fedezve legyen a hátsója.

Már ha egyáltalán lesz valami az egészből, emlékeztette magát. Ha az öregeknek, élükön az agyalágyult Brezsnyevvel, lesz merszük engedélyezni a műveletet. Amire nem sok esély lett volna, ha nem tagja Jurij Vlagyimirovics is a Politbürónak. Azt rebesgették, ő lesz a vénember örököse. Ha tényleg így van, akkor itt a nagy lehetőség, hogy bizonyítsa alkalmasságát. – Szóval, mihail jevgenyijevics, számíthatok a támogatására holnap? – kérdezte Andropov. A lakásában üldögéltek, pohárral a kézben. Alekszandrov meglötyögtette a pohárban a méregdrága barna vodkát. – Szuszlov nem lesz ott. Azt mondják, a veséje felmondta a szolgálatot, és legfeljebb két hete van hátra – tért ki a kérdés elől az eljövendő ideológus. – Támogatni fog a széke megszerzésében? – Minek ezt kérdezni, Misa? Hát persze, hogy támogatni fogom! – Rendben. Nos, mekkora az esélye annak, hogy ez a művelet sikerrel jár? – Az embereim szerint ötven-ötven. Egy bolgár tiszt fogja megszervezni az akciót, de a merénylőnek töröknek kell lennie. – Egy fekete seggű mohamedánnak? – kérdezte döbbenten Alekszandrov. – Bárki is legyen, Misa, az akció végén ő is halott lesz. Ideális esetben képzett mesterlövészt használnánk, például valakit a Spetsnaztól, aki háromszáz méterről is biztosan megölné a célpontot, de így nyilvánvaló lenne, hogy titkosszolgálati akcióról van szó. Mi azonban azt szeretnénk, hogy egyetlen fanatikus őrült tettének látsszon, ahogy az amerikaiak is csinálták Kennedyvel. Odaát máig akadnak olyanok, akik a bizonyítékok ellenére meg vannak győződve róla, hogy mi követtük el. A legfontosabb tehát az, hogy eltereljük magunkról a gyanút, és eltüntessünk minden bizonyítékot, ami arra utalhat, hogy mi állunk a háttérben. Ez persze lényegesen beszűkíti a rendelkezésünkre álló lehetőségeket. Mindezekkel együtt ez a legbiztonságosabb terv, amit ki tudtunk találni. Alekszandrov megnedvesítette a torkát egy korty vodkával. – Hányan tudnak róla? – Alig néhány ember, csak azok, akik részt vesznek benne. Nagyon óvatosnak kell lennünk, Mihail Jevgenyijevics. A pártember értette a célzást. – Hogyne, Jurij, de a kudarc kockázata… – Kockázat nélkül nincs siker, Misa. A legfontosabb az, hogy ne hozhassanak minket összefüggésbe a művelettel, ezt pedig biztosítani tudjuk. Ha nem is lesz teljes a siker, egy komoly sérülés alaposan le fogja hűteni Karol bajkeverő kedvét, nem igaz? – Meglehet… – És ha ötven százalék az esély a kudarcra, az egyben azt is jelenti, hogy a sikerre is ötven százalék esélyünk van. – Jól van, támogatni fogom. Leonyid Iljics is benne lesz. A Politbüró tehát nem fog akadályokat gördíteni maga elé, Jurij, de mi lesz azután? Mennyi idő múlva lesz belőle valami? – Egy hónap, legfeljebb hat hét. – Olyan hamar? – A pártnál nem mentek ilyen gyorsan a dolgok. – Különben mi értelme lenne? Ha meg kell tenni, akkor tegyük meg mielőbb, mielőtt még ez a pap további károkat okozhatna.

– Azt lehet tudni, hogy ki lesz az utódja? – Egy olasz, gondolom. A megválasztása ritka aberráció volt. A halála remélhetőleg arra fogja buzdítani a rómaiakat, hogy visszatérjenek a hagyományokhoz. – Ezek a vallási fanatikusok szörnyen kiszámíthatók – nevetett Alekszandrov. – Tehát ha holnap felvetem a kérdést, támogatni fog? – Andropov biztosra akart menni. – Igen, Jurij Vlagyimirovics. Támogatni fogom. Maga pedig támogatni fog, hogy megkapjam Szuszlov helyét. – Akkor holnap, elvtárs.

12. fejezet KÉRDÉSEK

Az ébresztőóra ezúttal működött, és mindkettőjüket felverte. Kimentek a fürdőszobába, aztán Ed a gyerekszoba felé vette az irányt, hogy felébressze Eddie-t, Mary Pat pedig nekilátott reggelit készíteni. Eddie rögtön bekapcsolta a tévét, és tornázni kezdett egy lenyűgöző méretekkel rendelkező szovjet nő irányítása alatt. Ezekkel az izmokkal, gondolta Ed, sikeresen vette volna az akadályokat akár a Fort Benning-i kommandókiképzésen is. Mivel az otthoni kábeltévén Lynda Carterrel tornázott, Eddie a nőt “munkásnéééni”-nek keresztelte el. Mary Pat azon a véleményen volt, hogy a nő szőkesége egy tubusból származott, Ed viszont rá se mert nézni a képernyőre, mert a gyakorlatoknak már a látványától is rosszul volt. Tisztességes reggeli lap és sportújság híján végül mégis arra kényszerült, hogy a tévé előtt vegetáljon, miközben Eddie kuncogva végigtornázta az egész “ébredj és izzadj” műsort. A műsor élőben ment, ez nyilvánvaló volt. Bárki is volt hát ez a tyúk, reggel négykor fel kellett kelnie; valószínűleg a reggeli edzését adták le reggeli tornaként, ezért volt olyan brutális. De legalább nem volt benne semmi mesterkéltség. A férje minimum ejtőernyős lehetett – ami persze nem jelentette azt, hogy ez a nő nem tudta volna péppé verni, ha okot ad rá, állapította meg Ed, miközben a híradót várta. A műsor 6.30-kor kezdődött. A trükk az volt a dologban, hogy az ember megnézte, aztán megpróbálta kitalálni, hogy valójában mi is történik a világban. Akárcsak otthon, gondolta a korán keléstől zsémbesen Ed. De legalább volt mit összevetnie az Early Birddel, amit minden reggel átfaxoltak Washingtonból egy kódolt vonalon. Az otthoni információözön után az amerikaiak joggal érezhették magukat Moszkvában úgy, mintha egy lakatlan szigetre vetődtek volna. Szerencsére a követségen volt parabolaantenna, így a CNN-t és más csatornákat is nézni tudtak. Ez sokat segített abban, hogy embernek érezzék magukat. A reggeli a szokásos volt. Kicsi Eddie a Frosted Flakes-et szerette, amit finn tejbe áztatott, mert az anyja nem bízott a helyi üzletekben. A poloskák miatt nem sok szó hangzott el evés közben, de különben sem beszélgettek munkával kapcsolatos ügyekről a fiuk előtt. Ennek ellenére bíztak benne, hogy mostanra a KGB megunta figyelni őket. Keményen megdolgoztak érte, igyekeztek pontosan azt adni nekik, amire azok egy amerikaitól számítottak. Langleyben gondosan megtervezték és begyakorolták ezt egy átállt KGB-tiszt segítségével. Mary Pat az ágyra terített egy öltönyt és egy inget. A zakó és a nadrág barna volt, mert ez passzolt a zöld nyakkendőhöz, és mert MP szerint a barna ugyanolyan jól állt Ednek, mint az elnöknek. – Mi a terved mára? – kérdezte Ed a nappaliban.

– A szokásos. Ja, és lehet, hogy összeröffenünk Pennyvel ebéd után. – Tényleg? Akkor üdvözöld a nevemben. Talán összehozhatnánk velük egy vacsorát valamikor a hét folyamán. – Jó ötlet – bólintott a felesége. – Hátha elmagyarázzák nekem is a rögbi lényegét. – Ugyanaz, mint a foci, drágám, meglehetősen bárgyú szabályokkal – magyarázta Ed. – Nos, mentem boldoggá tenni a riportereket. – Mintha megérdemelnének! – nevetett Mary Pat a falat pásztázva. – Az a Boston Globe-os fickó szerintem egy seggfej. Kint kellemes volt az idő, egy egészen pici hűs légáramlattal fűszerezve, mintha a természet jelezni akarta volna, hogy közeleg az ősz. A kolónia kapujában álló őr kurta mosollyal nyugtázta Foley biccentését. A milícia egyenruháját viselte, de túl intelligensnek látszott ahhoz, hogy tényleg rendőr legyen. A moszkvaiak meglehetősen alacsony létformának tekintették a rendőreiket, egy ilyen szervezet pedig nem igazán jelent vonzerőt egy tehetséges ember számára. A földalatti bejárata nem volt messze, s azon a néhány kereszteződésen sem volt nehéz átkelni. Nem sok magánautó akadt errefelé, de ez nem is volt baj, mert az oroszok vezetési stílusa mellett az olaszoké kifejezetten megfontoltnak és komótosnak volt mondható. Az utcák állandó kellékének tűnő dömperek sofőrjei fiatalabb korukban tankot vezethettek, vagy ha mégsem, mindent megtettek annak érdekében, hogy úgy látsszon. Ed vett egy Pravdát a kioszkban, aztán ráállt a mélybe vezető mozgólépcső tetejére. Minden reggel pontosan ugyanabban az időpontban állt be a peronon várakozók közé, s a szerelvény is embertelenül precízen, pontban 7.43-kor futott be. Ed igyekezett a lehető legközönyösebben viselkedni, és nem nézelődni jobbra-balra, hogy még véletlenül se keltse fel egy esetleges árnyék érdeklődését. Hadd eméssze csak nyugodtan a reggeli kásáját és pocsék szovjet kávéját. Úgy tűnt, a minőség-ellenőrzés errefelé csak a rakétaiparban ismeretes fogalom, bár Ednek ezzel kapcsolatban is voltak fenntartásai. Főleg azok után, amit Moszkvában látott, ahol a metró volt az egyetlen megbízhatóan működő dolog… Az embernek az volt a benyomása, hogy a KGB sem azért létezik és működik, hogy elrejtse a külföldiek elől azt, ami van, hanem azért, hogy leplezze azt, ami nincs. A BÍBOROS jelentéseiből kitűnt, hogy hadászatilag a szovjetek egyáltalán nem állnak a helyzet magaslatán, de ettől még okozhattak kellemetlenségeket. Ezért volt olyan fontos minél több politikai információt szerezni, hogy – amennyire ez lehetséges – kiszámíthassák a lépéseiket. Langley pillanatnyilag a pápa ügye után érdeklődött intenzíven. Valamivel nagyon felbosszantotta az oroszokat, és iván ugyanúgy nem szerette, ha beleköptek a levesébe, mint az amerikai politikusok. Csakhogy iván nem a The Washington Posthoz rohant panaszkodni, ha valami nem a számításai szerint alakult. Rittert és Moore-t éppen ez aggasztotta. Pontosabban az, hogy mire készül Jurij Andropov. Ed Foley nem kedvelte az oroszt. Mint a legtöbben a CIA-nál, ő is mindent tudott a KGB elnökéről, amit tudni lehetett, beleértve azt is, hogy májproblémái voltak. Ez az információ vélhetően a britektől származott, így Ed nem tudta, mennyire lehet bízni a hitelességében. Persze bíznia kellett volna a szövetségeseikben, de valahogy mindig ideges lett, ha erre kellett építenie. Nos, ők bizonyára a CIA-val voltak ugyanígy. Ilyen őrült játék volt ez.

Megnézte a címoldalt. Semmi különöset nem írtak, a Varsói Szerződésről szóló cikk viszont tanulságos volt. Még mindig tartottak a NATO-tól. Mintha attól rettegtek volna, hogy a német hadsereg megint felkerekedik, és keletnek indul. Tiszta paranoia! Edet nem lepte volna meg, ha kiderül, hogy itt találták fel az üldözési mániát. Biztosan Freud fedezte fel egy utazása alkalmával, merengett, felemelve a tekintetét, hogy egy pillantás erejéig megnézzen magának egy párt. Úgy érezte, hogy őt figyelik, de nem, legalábbis ezt hitte. Csak a feszültség dolgozott benne. Mi van, ha az üzenet csalétek volt, és ő szépen belesétált a rikító zöld nyakkendőjével? Ha ő lebukik, akkor a felesége is, ez pedig két ígéretes CIA-s karrier végét jelentené. Ed és Mary a főnök, Bob Ritter kedvencei voltak, a szőke pár, az ászok, akikbe annyi energiát és bizalmat fektetett, ezt pedig illett megbecsülni, és ha már adott volt a lehetőség, építeni rá. Az általuk szolgáltatott információt maga az Egyesült Államok elnöke is olvasni fogja, és ami még fontosabb, a döntéseire is hatással lesz. A fontos döntésekre, melyek az egész nemzet jövőjét meghatározhatják. Erről nem volt szabad megfeledkeznie, de még kevésbé volt ajánlatos rágódni rajta, mert vagy az őrületbe kergethetted magad az aggodalommal, vagy annyira óvatossá válhattál, hogy a végén már semmire nem voltál jó. Talán éppen ez volt a legnehezebb a hírszerző munkájában: megtalálni az egészséges egyensúlyt az éberség és buzgalom között. Olyan volt ez, mint két kő között őrlődni; tökéletesen elég ahhoz, hogy egy ember az alkoholizmusba meneküljön. A metró megállt a nagykövetség melletti állomáson, és Foley kilépett a peronra, ahonnan egyenesen a mozgólépcső felé indult. Száz százalékig biztos volt benne, hogy senki nem horgászott a zsebében, de azért az utcára kiérve megnézte. Tényleg semmi. Bárki volt is az üzenet írója, vagy másik szerelvényen utazott reggelente, vagy… vagy sikerült kompromittálnia az új moszkvai CIA-állomásfőnököt. – Ez a tiéd – mondta Dobrik. – Szófiából érkezett. – Benne van a könyvben, csak te láthatod – mondta az éjszakai tiszt. – De ne aggódj, elég rövid. – Hm. – Zajcev átvette az üzenetet, és megnézte a fejlécet: 15-8-82-666. Ezek szerint úgy gondolták, hogy ha név nem szerepel a fejlécben, csak hivatkozási szám, akkor felesleges kódolni. Zajcev igyekezett közömbös maradni. Kolja biztosan kombinált már, de ebben nem volt semmi különös. Ez afféle népsportnak számított az osztályon. Az üzenet alig negyven perccel azután jött be, hogy előző nap leadta a műszakot. – Legalább lesz mivel elkezdeni a napot. Más, Nyikolaj Konsztantinovics? – Nincs, attól eltekintve, hogy üres asztalt hagyok rád. Akárki akármit mondott is rá, Dobrik jó munkaerő volt. – Most pedig végre irány az édes otthon, ahol vár rám egy csinos üveg vodka. – Előbb enned kellene – figyelmeztette Zajcev. – Anyám is mindig ezt mondja, Oleg. Majd meglátom. Lehet, hogy egy szendvicset is beiktatok a reggeli mellé – vigyorgott Dobrik. – Jó pihenést, őrnagy elvtárs. Ezennel átveszem a műszakot. – Zajcev elfoglalta a helyét az asztal mögött. Tíz perccel később elkészült a dekódolással.

A szófiai rezidens nyugtázta, hogy Rozsdesztvenszkij ezredes lesz az összekötője a 15-8-82-666-os ügyben. A művelet tehát beindult. Zajcev borítékba tette az üzenetet, lepecsételte, majd forró viaszt csepegtetett a pecsétre. Ezek tényleg meg fogják csinálni, ráncolta össze a homlokát. Most mit tegyek? Ledolgozza a napot, ahogy szokta, aztán keresni fogja a zöld nyakkendőt a metrón. És imádkozni fog, hogy megpillantsa? Vagy azért, hogy ne? Zajcev elhessegette magától a gondolatot, az üzenetet pedig felküldte a legfelső szintre. Pár pillanattal később egy friss üzenetekkel teli kosár landolt az asztalán. – A fenébe! – morogta Ed Foley az íróasztalánál ülve. A novella hosszúságú üzenetet Ritter és Moore írta az elnök nevében, komoly fejtörést okozva Ednek. A moszkvai állomáson nem volt ügynöklista, még fedőnév szerinti sem, annak ellenére, hogy Foley irodájában egy dupla számzárral és kétfázisú riasztóval felszerelt széf terpeszkedett. Riasztás esetén a tengerészgyalogosok pillanatok alatt itt termettek volna, és nem haboztak volna a fegyverüket használni, hiszen ebben a széfben őrizték a nagykövetség legfontosabb dokumentumait. Foley azonban papírok helyett az emlékezetébe véste az ügynökségnek dolgozó oroszok nevét és szakterületüket. Jelenleg tizenkét ilyen ügynök dolgozott nekik. Egyet alig egy héttel azelőtt veszítettek el, hogy Ed és a családja Moszkvába érkeztek volna. Senki nem tudta, hogyan bukhatott le, Ed azonban meg volt győződve róla, hogy az árulót Langleyben kellett keresni. Eretnek gondolat volt, de ahogy a CIA folyamatosan próbált beférkőzni a KGB-hez, ugyanúgy a KGB is ugyanezen munkálkodott, és nem volt játékvezető a pályán, aki megmondhatta volna, melyik csapat hány gólt vitt be. Az elvesztett, SOUSA fedőnevű ügynök, aki a GRU-nál volt alezredes, több szivárgást is segített megszüntetni a német Védelmi Minisztériumban és más NATO-hivatalokban. A fickó azonban halott volt. Lehet, hogy fizikailag még nem, de lelkileg mindenképpen. Foley remélte, nem fog úgy járni, mint az az 50-es években lebuktatott GRU-s informátoruk, akit az oroszok elevenen égettek meg egy kemencében. Ez még a hruscsovi Szovjetunióban is rendkívül kegyetlen kivégzési módnak számított. Foley biztos volt benne, hogy az összekötő tisztjét azóta is rémálmok gyötörték. Szóval két, talán három ügynöküket is rá kell állítaniuk az ügyre, rágódott Ed. Volt egy szemfüles emberük a KGB-nél, egy másik pedig a párt központi bizottságában. Valamelyikük csak hallott egy-két elejtett szót, ha az oroszok tényleg készülnek valamire a pápa ellen. Ez nem lehet igaz, gondolta Foley. Ezek tényleg ennyire őrültek? Nem akarta elhinni, hogy valaki képes lehet erre. Ír ősök leszármazottja volt, római katolikus neveltetésben részesült; képtelen volt nem személyes ügyként kezelni az ügyet. Ezeknek viszont a pápa csak egy politikus volt, aki a politikai rendszerüket veszélyeztette. Itt ez számított szentségtörésnek. Mary Pat jól mondta. Tényleg a fenevad gyomrában voltak. – Apa! – mosolyogott rá álmából ébredve Sally. Jack a fürdőszobába terelte, aztán a konyhába, ahol a zabpehely várta. Sally még mindig csak nyuszis tipegőben volt hajlandó aludni. Ezúttal a sárga volt rajta, a fellelhető legnagyobb

szám, de a lábfejénél még így is pattanásig feszült. Legfőbb ideje lett volna más hálóruhát választani, de ez Cathy területe volt, ahogyan az etetés is. Jack megreggelizett, és míg a gyerekek majszoltak, felment borotválkozni. Mire felöltözött, Cathy is készen volt a konyhai tennivalókkal, és elvonult a fürdőszobába. Jack ezalatt megböfiztette a kiskrapeket, majd zoknit adott a lábára. Fél perccel később a zokni már a földön volt, a puha tappancsos láb pedig kis Jack szájában – muszáj volt ellenőrizni, hogy ugyanolyan íze van-e, mint előző nap. Nem sokkal ezután Margaret van der Beek kisasszony érkezett meg, majd Ed Beaverton is feltűnt a taxijával, lehetővé téve, hogy a szülők a munkahelyükre szökjenek. A Victoria pályaudvaron Cathy csókot nyomott Jack szájára, és a földalatti bejárata felé vette az irányt, hogy átrobogjon Moorefieldsbe. Jack egy másik vonattal gurult át a Century House-hoz. Elkezdődött a nap. – Jó reggelt, Sir John! – Üdv, Bert! – fékezett le Ryan. Bert Candertonról ordított, hogy a seregnél szolgált. – Melyik ezrednél volt? – A királyi zöld zubbonyosoknál voltam törzsőrmester, uram. – Gyalogság? – Igen, uram. – Azt hittem, maguk vörös zubbonyt viseltek – jegyezte meg Ryan. – Nos, ez a maguk hibája, uram. A jenkiké. A függetlenségi háború idején a lövészeik olyan sok emberünket kilőtték az ezredből, hogy a parancsnok úgy döntött, a zöld zubbony biztonságosabb lesz. Azóta is azt viseljük. – Ide mi szél sodorta? – Arra várok, hogy üresedés legyen a Tower őrségénél, uram. Azt ígérik, hogy egy hónapon belül vörös zubbonyos lehetek. Jack figyelmét nem kerülték el a bérzsaru ingén díszelgő szolgálati kitüntetések sem. Biztos volt benne, hogy Canderton nem fókázásért és krumplipucolásért kapta őket. Egyébként is, a brit hadseregben a törzsőrmester már volt valaki, ugyanúgy, mint odahaza, a tengerészgyalogságnál. – Jártam náluk. A klubban – mondta Ryan. – Remek társaság és jó katonák. – Valóban azok. Van ott egy barátom, Mike Truelove. A királynő ezredében szolgál. – Nos, törzsőrmester, jó munkát, és igyekezzen odakint tartani a rosszfiúkat. – Ryan a kaput nyitó szerkezetbe helyezte a kártyáját. – Rajta leszek, uram. Harding már az íróasztalánál ült, amikor Ryan bement. – Korábban bejött, Simon? – lendítette a fogasra a kabátját Jack. – A maguk Moore-ja ezt küldte át éjfél után Basnek. Ryan megnézte a faxüzenetet. – A pápa, mi? – Az elnöküket nagyon érdekli, ahogyan a jelek szerint a miniszterelnökünket is – gyújtotta meg kialudt pipáját Harding. – Basil behívatott minket, hogy nézzük át a rendelkezésre álló adatokat. – És mit tudunk? – Keveset – vallotta be Harding –, és erről a kevésről sem árulhatom el, hogy

honnan… – Nem ejtettek a fejemre, Simon. Lennie kell valakijüknek vagy valamelyik Politbüró-tag közelében, vagy valahol a párttitkárságon. Nem létezik, hogy semmit sem mondott maguknak. – Ryan látott néhány érdekes “fogást”, amióta itt volt, és biztos volt benne, hogy a nagy vörös sátor valamelyik lakójától származott. – Nem erősíthetem meg a gyanúját – felelte óvatosan Harding –, de nem, egyik informátorunk sem jelzett semmit. Még azt sem, hogy a varsói levél Moszkvába érkezett, holott ennek kétségtelenül meg kellett történnie. – Vagyis szart se tudunk? Simon komoran bólintott. – Pontosan. – Elképesztő, hogy milyen gyakran előfordul ez. – Ilyen ez a munka, Jack. – Na és a miniszterelnök asszonyt hogy akarják kielégíteni? Harding értetlenül pislogott. – Tudják már, mit fognak mondani neki? – tolmácsolta a saját szavait Jack. – Ennyivel én nem mernék eléje állni. Basil mennyire jó a tálalásban? – Nagyon. Majd azt fogja mondani, hogy maguk se tudnak többet. – A többi NATO-szövetségessel nem fognak konzultálni? – Nem – rázta meg a fejét Harding. – Egyrészt mert így az ellenség is megneszelheti, másrészt meg nem akarjuk a tudtukra adni, hogy ennyire keveset tudunk. – A barátaink mennyire jók? – Attól függ. A francia SDECE néha egészen használható információkba botlik, de nem szeret osztozkodni. Az izraeliek úgyszintén. A németek erősen kompromittálva vannak. A keletnémet Markus Wolf zseniálisan keveri a lapokat, talán a legjobb az egész szakmában, és orosz ellenőrzés alatt áll. Az olaszoknak is van néhány tehetséges emberük, de az ő soraikba is beférkőztek. Tudja, könnyen előfordulhat, hogy a Vatikáné a legmegbízhatóbb hírszerzés a kontinensen. Csakhogy iván, ha készül is valamire, egyelőre nagyon csendben van. Ebben nagyon jók, tudja. – Igen, én is azt hallottam – értett egyet Ryan. – Mikor lesz jelenése Basilnek a Downing Streeten? – Ma délután három órakor, ha jól tudom. – Akkor hát mit mondanak neki? – Jó kérdés. Attól tartok, Basil majd engem is magával akar vinni. – Ejha! – vigyorodott el Ryan. – Nem semmi. Találkozott már vele? – Még nem, de a miniszterelnök már olvasta az elemzéseimet. Bas azt mondja, szeretne személyesen is megismerni. – Harding megrázkódott. – Sokkal jobban erezném magam, ha lenne valami mondanivalóm is számára. – Ez esetben nézzük meg, mit tudunk arról, hogy mennyire érezhetik magukat fenyegetve az oroszok – javasolta Ryan. – Konkrétan mit is tudunk? Harding átadott neki egy köteg papírt. Jack hátradőlt a székben, és átlapozta őket. – A varsói levelet egy lengyel informátortól szerezte meg, nem igaz? Harding habozott, de elkerülhetetlen volt, hogy válaszoljon a kérdésre. – Valóban.

– Moszkvából viszont semmi, úgy van? Simon megrázta a fejét. – Semmi. Azt tudjuk, hogy a levelet továbbították Moszkvába, de ez minden. – Hát… ami azt illeti, tényleg sötétben tapogatózunk. Ez így nagyon kevés. Harding felnézett a jegyzeteiből. – Köszönöm, Jack. Épp erre volt szükségem. Most aztán megvigasztalt! Egy darabig csendben voltak. – Számítógépen gyorsabban dolgozom – közölte Ryan. – Mennyire nehéz behozni ide egyet? – Nem könnyű. Előbb ellenőriztetni kell, hogy nem olvasható-e le a gépelés által keltett elektromágneses tér az épületen kívülről. Ha megkérdezi az adminisztrációt, ők részletesen elmondják. Az nem ma lesz, gondolta Ryan. Azt már most tudta, a Century House-ban legalább olyan kemény a bürokrácia, mint Langleyben. Ez a magánszektorban eltöltött évek után az őrületbe tudta kergetni. Jól van, majd megpróbál kitalálni valamit, hogy megmentse Simont a totális lebőgéstől. A miniszterelnök nő volt, de ez most semmit sem jelentett. Jack georgetowni tanára, a könyörtelenül szigorú Tim atya kismiska volt hozzá képest. Oleg ivan’ics visszatért az étkezdéből, és merészen szembenézett a tényekkel. Hamarosan el kell döntenie, hogy mit mondjon az amerikainak, és azt is, hogy hogyan mondja. Ha a férfi követségi alkalmazott, akkor biztosan átadta az üzenetet a követség CIA-főnökének. Lennie kell ilyennek, ebben biztos volt, egy amerikai rezidensnek, ahogyan a KGB-nek is vannak emberei világszerte az orosz követségeken. A kérdés csak az, gondolta zakatoló szívvel, hogy őt figyelteti-e a Központ. A kettes igazgatóság embereitől, akik még az ördögre is ráhozták volna a frászt, ez is kitelt. Ahogyan az is előfordulhatott, hogy az amerikai nem is volt amerikai, hanem annak beöltözött csalétek. Először is tehát, szögezte le magában, ki kell deríteni, hogy valóban az-e, akinek kiadja magát. De hogyan csinálja? Sokáig törte a fejét, aztán egyszer csak bevillant. Igen, gondolta. Erre csak az lesz képes, akire neki szüksége van. Ezt nem tudják megjátszani a kollégák. Örömében cigarettára gyújtott, és folytatta a washingtoni rezidentúráról érkezett üzenetek feldolgozását. Nehéz volt kedvelni Tony Prince-et. Az, hogy az oroszok mégis képesek rá, csak azt bizonyította Ed Foley számára, hogy a The New York Times moszkvai tudósítója gyenge jellem. – Nos, milyennek találja az új munkakörét, Ed? – kérdezte Prince. – Még kóstolgatom. Az orosz sajtó, hogy úgy mondjam, meglehetősen érdekes. Kiszámítható, de kiszámíthatatlan módon. – Hogy lehet valami egyszerre kiszámítható is meg nem is? – kérdezte fölényes mosollyal a Times tudósítója. – Nos, Tony, én ezt úgy értem, hogy tudjuk, mit fognak kérdezni, csak azt nem, hogyan. – És a társaságnak legalább a fele kém vagy besúgó, ha nem vette volna észre. Prince mesterkélten felnevetett. Szellemileg magasan a sajtóattasé fölött

állónak érezte magát. Foley New Yorkban kudarcot vallott riporterként, míg Prince, ügyesen kamatoztatva képességeit, a csúcsra verekedte fel magát. Jó viszonyban volt egyes szovjet kormánytagokkal, s ezt a viszonyt ápolta is buzgón, gyakran összeröffenve velük, hogy közösen elmerengjenek a jelenlegi washingtoni vezetés durva, nyekulturnij magatartásán. Ilyenkor aztán nem győzte hangoztatni, hogy ő bizony nem adta a voksát arra az átkozott ripacsra, ahogyan egyetlen kollégája sem a New York-i irodából. – Találkozott már az új emberrel, azzal az Alekszandrowal? – kérdezte Foley. – Nem, de az egyik informátorom ismeri, és azt mondja, hogy nagyon józan a pasas, és úgy beszél, mint aki a békés együttélés híve. Sokkal liberálisabb, mint Szuszlov. Azt hallottam, hogy az öreg nagyon beteg. – Ezt én is hallottam már, de azt nem tudom, hogy voltaképpen mi baja. – Cukorbeteg. Ezért jöttek át Baltimore-ból a dokik, hogy megműtsék a szemét. Diabetikus retinopátia – magyarázta Prince, lassan ejtve ki a betegség nevét, hogy Foley is felfoghassa. – Meg fogom kérdezni a követség orvosától, hogy ez voltaképpen miben is áll – írt be a jegyzettömbjébe Foley. – Szóval azt mondja, hogy ez az Alekszandrov liberálisabb? – A “liberális” szó Prince szótárában azt jelentette, hogy “derék fickó”. – Nos, én magam még nem beszéltem vele, de az informátoraim ezt mondják. Azt is tudni vélik, hogy ha Szuszlov távozik az élők sorából, Mihail Jevgenyijevics fogja átvenni a helyét. – Valóban? Azt hiszem, erről tájékoztatnom kell a nagykövetet. – És az állomásfőnök? – Maga tudja, ki az? Mert én nem – felelte Foley. Prince reménytelenül megforgatta a szemét. – Ron Fielding. Mindenki tudja. – Nem, ő nem lehet – tiltakozott Ed. – Fielding nem kém, hanem irodavezető! Prince magabiztosan elmosolyodott. Sose jöttél volna rá magadtól, mi? Az orosz informátoroktól tudta, hogy Fielding a CIA helyi állomásfőnöke, és miért ne mondtak volna igazat? – Nos, ez csak sejtés, természetesen – tette hozzá. És ha azt hinnéd, hogy én vagyok, azt is rögtön elkotyognád, nem igaz?, gondolta Foley. Pedálozó barom. – Nos, jogom van hozzáférni bizonyos információkhoz, de nem ilyen jellegűekhez, a nagykövettől pedig mégse kérdezhetem meg. Páros lábbal rúgna ki. – Vele időpocsékolás lenne foglalkoznia, Ed. Politikai megfontolásból nevezték ki, a diplomáciához egy fikarcnyit sem ért. Nekem lett volna néhány ötletem, hogy kit lenne érdemes ide küldeni, de az elnök nem kérte a tanácsomat. Hála az égnek, gondolta az állomásfőnök. – Fielding sokat van bent nála, nem igaz? – folytatta Prince. – Irodavezetőként közvetlen munkatársa a nagykövetnek, Tony. Ezt maga is tudja. – Igen. Milyen kézenfekvő. Maga hányszor látja egy nap? – A főnököt? Általában egyszer – felelte Foley. – És Fielding?

– Többször. Kétszer-háromszor. – Hát ez az – mutatott rá Prince. – Kilóg a lóláb! – Túl sok James Bond-könyvet olvas – legyintett Foley. – Vagy Matt Helmet? – Gondolkozzon, Ed! – Ha Fielding a kémfőnök, akkor kik a beosztottai? Átkozott legyek, ha tudom. – Nos, ők elég ügyesen fedezik magukat – ismerte el Prince. – Fogalmam sincs. – Kár. Épp ez az egyik legérdekesebb társasjáték egy nagykövetségen: találd ki, hogy kik a kémek. – Nos, ebben nem segíthetek. – Nem gond. Úgysem tartozik rám – vont vállat Foley. Ezért nem lett belőled jó riporter, gondolta Prince lekezelően mosolyogva. Sohasem voltál elég kíváncsi. – Akkor hát elégedett a munkájával, Ed? – Nem szakadok bele. De mondja, Tony, köthetnénk egy üzletet? – Hogyne. Miről lenne szó? – Ha megtud valami érdekeset, tájékoztat minket? – Ha megtudok valamit, azt megtalálják a Times címoldalán, a lap közepén – felelte gőgösen Prince, hogy Foley érezze, kivel van dolga. – Nos, azért vannak dolgok, amiket a nagykövet szeretne előre tudni. Az ő kérése. Nem hivatalos, természetesen. – Ez etikai kérdés, Ed. – Ernie ettől nem lesz boldogabb. – Nos, maga neki dolgozik. Én nem. – Maga is amerikai állampolgár, nem? – Ne lengesse nekem a zászlót, Ed – mondta unott képpel Prince. – Jól van, ha megtudom, hogy atomrakétát akarnak kilőni, tájékoztatom. De sokkal valószínűbbnek látszik, hogy ha valaki elköveti ezt az ostobaságot, azok mi leszünk. Ez a “gonosz gyújtópontja” beszéd nem egészen Abe Lincoln szellemiségében íródott. – Azt mondja, hogy az elnök téved? – kérdezte az állomásfőnök, azon tűnődve, vajon meddig merészkedik ez a seggfej. – Én is tudok a Gulagról, rendben? Csakhogy az már a múlté. Az oroszok sokat szelídültek Sztálin halála óta, az új kormányunk azonban egyszerűen nem hajlandó tudomást venni erről. – Nézze, Tony, én csak egy egyszerű dolgozó vagyok itt. A nagykövet megbízott, hogy továbbítsam a kérését, és én megtettem. Ezek szerint vegyem úgy, hogy a válasz “nem”? – Látom, vette a lapot. – Nos, ez esetben ne várjon karácsonyi üdvözlőlapot Ernie Fullertől. – Ed, én csakis a The New York Timesnak és az olvasóimnak tartozom elszámolással. – Jól van, rendben. Meg kellett kérdeznem – mentegetőzött Foley. Pontosan erre számított. A kérés valójában az ő ötlete volt, és a nagykövet beleegyezésével azért tette fel, hogy tesztelje Prince-et. – Értem. – Prince a karórájára nézett. – A mindenit! Megbeszélésem lesz az SZKP Központi Bizottságának az épületében.

– Megtudhatom, mi lesz a téma? – Mint mondtam, elolvashatja a Timesban. A washingtoniak mindennap átfaxolják az Early Birdöt, ha jól sejtem. – Igen, még ide is eljut. – Nos, akkor holnapután elolvashatják a cikket – állt fel Prince. – Mondja meg Ernie-nek is. – Azt fogom tenni – ígérte Foley. Kezet nyújtott, aztán hirtelen úgy döntött, kikíséri Prince-et a felvonóig. A következő útja a nagykövethez vitt. – Üdv, Ed. Mire jutott Prince-szel? – Az imént szabadultam meg tőle. – Ráharapott a horogra? – Ahogy illik. Fuller elvigyorodott. – Mit mondtam magának? Amikor még annyi idős voltam, mint maga, akkor még akadt néhány hazafias riporter, de az elmúlt években mind kinőtt belőle. Prince nem próbálta megdolgozni magát? – Nem, uram. Nem tart eléggé fontosnak ahhoz. – Mi a véleménye a pápával kapcsolatos washingtoni felkérésről? – váltott témát Fuller. – Rá fogok állítani néhány embert az ügyre, de… – Tudom, Ed. Nem érdekelnek a részletek, de ha megtud valamit, legalább jelezze. Gondolja, hogy megteheti? – Az attól függ, uram – felelte Foley, ami gyakorlatilag annyit jelentett, hogy valószínűleg nem. – Értem – fogadta el Fuller. – Más? – Prince megneszelt valamit, amiről az újságja a holnaputáni példányban fog beszámolni. A Központi Bizottság épületébe igyekezett, legalábbis nekem ezt mondta. Megerősítette, hogy Alekszandrov lesz Vörös Miki utóda. Ha neki is elmondták, akkor az már hivatalosnak tekinthető. Azt hiszem, ezt elhihetjük neki. Jó kapcsolatban van az oroszokkal, és az információ egybevág azzal, amit a szakértőink mondanak Szuszlovról. – Még nem volt szerencsém a fickóhoz. Mit lehet tudni róla? – Egyike az utolsó igazhitűeknek. Alekszandrov is ugyanaz a fajta. Meg van győződve róla, hogy Marx az egy és örök isten, és Lenin a prófétája. Meg hogy a politikai és gazdasági rendszerük jól működik. – Komolyan? Hogy egyesek sohasem tanulnak! – Ez van, uram, és erre mérget vehet. Leonyid Iljics azonban nem tartozik közéjük, ahogyan a jelek szerint az utóda, Jurij Vlagyimirovics sem. Alekszandrov ugyanakkor Andropov szövetségese. Ma délután a Politbüró ülésezni fog. – Mikor fogjuk megtudni, hogy miről tárgyaltak? – Remélhetően néhány napon belül. – De azt, hogy hogyan, nem kell tudnia, uram, gondolta hozzá Foley. Fuller nem is feszegette. Jól ismerte a játékszabályokat. Mielőtt Moszkvába küldték volna, alaposan teletömték a fejét Foggy Bottomban és Langleyben. – Remek. Ha valamit megtud, tájékoztasson. – Azt fogom tenni, uram – ígérte az állomásfőnök.

13. fejezet KOLLÉGÁK

Andropov egy negyedórával hamarabb érkezett a délután egy órára megbeszélt találkozóra. A ZIL áthajtott a Szpasszkij-kapu tornyosuló téglatömege alatt, és elhaladt a Tamanszkij gárda szolgáltatta őrség katonái előtt. A Moszkván kívül állomásozó hadosztály katonái tisztelegtek, de az autó utasai még csak észre sem vették őket. Innen már csak százötven méter volt az úti cél, ahol egy újabb katona kinyitotta a jármű ajtaját. Andropov ezúttal viszonozta a tisztelgést, egy kurta biccentéssel, hogy az őrmester láthassa, tudomást vettek a létezéséről, aztán eltűnt a krémszínű épületben. Csak az első emeletre kellett felmenni, de Andropov a kőlépcsők helyett a felvonót választotta. Rozsdesztvenszkij ezredes követte. Mióta belépett a KGB-hez, ez volt a legérdekesebb és egyben legstresszesebb megbízatása. Az emeleten a Vörös Hadsereg tisztjei őrködtek, készen rá, hogy baj esetén előrántsák a pisztolyt az oldaltáskájukból. A főtitkári posztra való felemelkedésével azonban nem lesz baj, gondolta Andropov. Ez nem palotaforradalom lesz: az elvtársai fogják megválasztani, a jól bevált procedúra szerint. A Szovjetunióban mindig így ment a hatalom átruházása, és ha nem is volt tökéletes megoldás, legalább tudni lehetett, hogy mire számíthat az ember. Mindig a legnagyobb politikai tőkével rendelkező elvtárs került a megüresedett vezetői székbe, de újabban már nemcsak ez volt a szempont, hanem az is, hogy bízni lehessen benne, és hogy legyen benne kompromisszumkészség. Senki nem akart egy újabb Sztálint, de még egy Hruscsovot se. Ezek a férfiak nem kalandokra vágytak. A történelem alaposan megtanította nekik, hogy aki hazárdjátékot űz, az könnyen veszíthet is, és egyikük se azért kapaszkodott fel ilyen magasra, hogy kockára tegye azt, amit eddig elért. Egy sakkozó nemzet legjobb sakkjátékosai voltak, akik tudták, hogy a győzelmet csak lépésről lépésre, jól bevált taktikák alkalmazásával, türelemmel lehet kivívni, de akkor olyan biztosan, mint amilyen biztos az, hogy este a láthatár mögé bukik a nap. A mai játszma is hasonló keretek közt fog lezajlani, gondolta Andropov, miközben elfoglalta a helyét Usztyinov honvédelmi miniszter mellett. Mindketten az asztalfő mellett ültek, a védelmi tanács – az orboronij – tagjainak, a szovjet kormány öt legfontosabb emberének, köztük Szuszlovnak is fenntartott helyen. Usztyinov felnézett a jelentéseiből. – Jurij – mondta üdvözlésképpen. – Jó napot, Dmitrij. – Andropov jóban volt a Szovjetunió marsalljával. Soha nem állított akadályokat, ha Usztyinov pénzt kért túlduzzasztott és rosszul irányított hadseregének. Amely egyébként olyan esetlenül vergődött

Afganisztánban, mint egy szárazra vetődött bálna… Persze, végül úgyis győzni fognak, ebben mindenki biztos volt. Végtére is a Vörös Hadsereg még soha nem veszített el egyetlen háborút sem. Kivéve a Lengyelország Lenin kezdeményezte lerohanását 1919-ben, amely csúfos vereséggel végződött, s amit ezért mindenki gyorsan el is felejtett. Sokkal szívesebben emlékeztek arra, hogy visszaverték a Moszkva határát ostromló németeket. Azt is akkor, amikor Oroszország legfőbb szövetségese, Tél tábornok támadásba lendült. Andropov nem rajongott a szovjet hadseregért, de tisztában volt vele, hogy a KGB és a belügy mellett a Vörös Hadsereg az a bázis, amelyre a Politbüró támaszkodhat. Ez tény volt, amit kár lett volna firtatni. Leonyid Iljics Brezsnyev utolsónak érkezett. Lassan totyogott, mint egy agg paraszt – aminthogy az is volt –, a bőr valósággal lötyögött egykor férfias arcán. Nyolcvan felé közelített, amit talán még megérhetett, de az állapotából ítélve túl már nem fog lépni, állapította meg sokadszorra Andropov. Pedig milyen határozott, erőtől sugárzó ember volt valamikor. Andropov még jól emlékezett rá. Életvidám férfi volt, imádta az erdőt járni és szarvasra, medvére – a legnagyobb vadakra – vadászni. Most viszont… Már évek óta nem lőtt semmit – legfeljebb embereket, azokat is papíron. A kor azonban semmit sem lágyított rajta. A barna szempár még mindig gyanakvóan pislogott a világra, mindenütt árulást keresve, s gyakran ott bukkanva rá, ahol nem is volt. Sztálin idejében ez általában kivégzést jelentett volna a balszerencsés illetőre. Nem így most. Most legfeljebb megtörtek, megfosztottak a hatalmadtól és elküldték egy távoli tartományba, ahol nem golyó, hanem az unalom végzett veled. – Jó napot, elvtársak! – mondta a főtitkár olyan barátságos hangon, amennyire lehetett ilyen reszelős, dörmögő hanggal. Az öreg állapota miatt már a talpnyalás is elvesztette értelmét, a kommunista udvarnokok már nem törtek lándzsát egymás páncélján, hogy elnyerjék a marxista császár kegyét. A megbeszélés fele ezzel telt volna el, márpedig Andropovnak fontos megbeszélnivalói voltak. Leonyid Iljicset már tájékoztatták a napirendről, így, miután beleszürcsölt ebéd utáni teájába, Andropov felé fordult, és megkérdezte: – Halljuk, Jurij Vlagyimirovics, mit szeretne megtárgyalni velünk? – Köszönöm a szót, főtitkár elvtárs. Elvtársak – nézett végig az egybegyűlteken Andropov –, a kezünkbe került valami, amiről tudniuk kell. – Intett Rozsdesztvenszkij ezredesnek, aki erre fürgén megkerülte az asztalt, kiosztva a varsói levél másolatait. – Amit látnak, az egy levél, amelyet a pápa írt a varsói kormánynak a múlt héten. – Mindenkinek volt egy példánya az eredeti szövegről, ugyanis néhányan lengyelül is beszéltek, de csatolva volt a levél pontos fordítása is. – Attól tartok, hogy ez potenciális politikai fenyegetést jelent számunkra. – Már láttam ezt a levelet – mondta Alekszandrov távolabbi, “jelölti” székéből. A Brezsnyev bal keze felőli, Andropov melletti helyre, ahol máskor Mihail Szuszlov ült, a beteg iránti tiszteletből ugyanúgy kiosztották az olvasnivalókat, mint a jelenlévőknek. Mintha Misát még most a halálos ágyán is ez érdekelné, gondolta Andropov. Na persze! Majd elolvassa, miközben az utolsókat rúgja, és cselekvést követelve ki fog járni a Kreml falába vájt fülkéjéből. – Ez felháborító! – jelentette ki Usztyinov marsall. Ő is jócskán benne volt már a hetvenes éveiben. – Kinek képzeli magát ez a pap?

– Lengyelnek – emlékeztette a kollégáit Andropov. – Úgy érzi, kötelessége politikai védelmet nyújtani egykori honfitársai számára. – Mégis ki ellen? – akarta tudni a belügyminiszter. – Ha valaki fenyegeti Lengyelországot, az a saját ellenforradalmár csürhe. – A kormányuknak pedig nincs mersze elbánni velük. Én már tavaly megmondtam, hogy be kell vonulni hozzájuk! – szólalt meg a párt moszkvai főtitkára. – És ha ellenállnak? – vetette fel az asztal túlsó végéről a mezőgazdasági miniszter. – Abban biztosak lehetünk – gondolkodott hangosan a külügyminiszter. – Legalábbis politikailag. – Dmitrij Fjodorovics? – nézett Alekszandrov a marsallra, aki szinte ki sem látszott a rengeteg zsinór és a két Szovjetunió Hőse aranycsillag mögül. Mindkettőt a politika, és nem a harcmezőn tanúsított bátorságért nyerte, az egyiket azért, mert a nagy honvédő háború idején népbiztosként a hadiipart felügyelte, a másikat pedig azért, mert segített beleterelni a Szovjetuniót az űrkorszakba. A véleménye kiszámítható volt, de adtak rá. – A kérdés az, elvtársak, hogy vajon a lengyelek fegyveresen is ellenállnának-e. Katonai szempontból ugyan nem jelentene problémát, de politikailag annál inkább, mind itthon, mind külföldön. Ezért támogattam tavaly azt a javaslatot, hogy gyakoroljunk politikai nyomást Varsóra, ami sikeresen meg is történt. – Hetvennégy évesen Dmitrij Fjodorovics óvatos volt, legalábbis ha nemzetközi politikáról volt szó. Ezúttal, kimondatlanul, a minden lében kanál Egyesült Államokra utalt, amely nem hagyott volna szó nélkül egy fegyveres bevonulást. – Nos, az elemzőim szerint ez csak további nyugtalanságot szítana Lengyelországban – közölte Andropov. – Mennyire komoly ez az ügy, Jurij Vlagyimirovics? Mennyire válhat komollyá? – szólalt meg bozontos szemöldöke alól Brezsnyev. – Az ellenforradalmi erők ténykedése következtében nagyon instabillá vált Lengyelország helyzete. Különösen a munkásszektor nyugtalankodik. Megvannak a magunk forrásai ezen a “Szolidaritás” nevű bandán belül, és ők azt mondják, hogy a helyzet egyre rosszabb. A pápa hazatérése olyan lendületet adhat a forrongó magnak, hogy akár az egész kormányt is elseperhetik, új államformát hozva létre – vetítette előre a lehetséges következményeket Andropov. – Ez elfogadhatatlan – mondta halk hangon Leonyid Iljics. Csak akkor kiabált, ha a feszültségét akarta levezetni. Ilyenkor, csendesen, sokkal veszélyesebb volt. – Ha Lengyelország elesik, akkor Németország is… – és az egész Varsói Szerződés, ütközési zóna nélkül hagyva a Szovjetuniót nyugati irányban. A NATO erős volt, s az amerikai fegyverkezés csak még jobban megerősítette. Riasztó hírek érkeztek. A Nyugat-Németországnak szánt első tankok már legördültek a gyártósorokról, ahogyan az új repülőgépek is. A legijesztőbb azonban az amerikai hadsereg új kiképzési programja volt. Mintha arra készültek volna, hogy lerohanják a Szovjetuniót… Lengyelország és Németország elvesztése azt jelentette volna, hogy a szovjet területekhez vezető út több mint ezer kilométerrel megrövidül, és nem volt olyan a jelenlévők között, aki nem emlékezett volna arra, amikor a németek behatoltak a

Szovjetunióba. Dacára annak, amit a NATO hangoztatott hogy nem több egy önvédelmi tömörülésnél, melynek egyetlen célja megakadályozni a Vörös Hadsereget abban, hogy végigmasírozzon a Champs Élysées-n –, az oroszok egy gigantikus huroknak érezték, amit a nyugatiak éppen az ő nyakukra méreteztek. Ennek fényében igazán nem volt szükségük még politikai instabilitásra is. A kommunisták, még ha a többségük nem is volt olyan lelkes “hívő”, mint Szuszlov és utódja, Alekszandrov, rettegtek attól, hogy a nép elfordulhat az Igaz Hittől, jólétük és a hatalmuk zálogától. Bár ők maguk nem vettek részt benne, tisztában voltak azzal, hogy a parasztforradalom hogyan döntötte meg a hatalmat és tüntette el a Romanovokat, így lehetett némi fogalmuk arról, hogy az ő sorsuk mi lenne, ha egy újabb forradalom elseperné a jelenlegi vezetést. – Ez a lengyel pap tehát veszélyt jelent számunkra – állapította meg Brezsnyev. – Igen, elvtárs – felelte Andropov. – A levele nyílt fenyegetés a lengyel kormány, és így az egész Varsói Szerződés számára. Már önmagában az is jelentős politikai bonyodalmat okozhat, ha lemond a pápaságról és hazaköltözik. – Joszif Visszarionovics Sztálin egyszer azt kérdezte, hány hadosztálya van a pápának. Természetesen egy se, de ez még nem jelenti azt, hogy ne lenne befolyása. Azt hiszem, először diplomáciai úton kellene megpróbálnunk jobb belátásra téríteni. – Csak az időnket vesztegetnénk – jelentette ki a külügyminiszter. – Időnként kapcsolatba lépünk velük, és ők udvariasan meghallgatják a kérésünket, logikusan válaszolnak, aztán folytatják azt, amit elkezdtek. Nem, nem tudjuk befolyásolni őt, még leplezetlen fenyegetőzéssel sem. Minél veszélyesebb valami, annál nagyobb kihívást jelent számukra, és ezek szeretik a kihívásokat. A kérdés ezzel el volt döntve. Andropov hálás volt a külügyminiszternek (akit szintén a támogatójaként tarthatott számon). Már csak az volt a kérdés, hogy Brezsnyev tisztában van-e azzal, hogy mi fog történni a halála után, és egyáltalán érdekli-e. Nos, a családja sorsa bizonyára őt is foglalkoztatja, de ezt a problémát könnyen megoldhatták: mind a gyerekei, mind a felesége számára akadtak biztonságos megélhetést nyújtó pártpozíciók. – A KGB mit tud tenni ez ügyben, Jurij Vlagyimirovics? – kérdezte Brezsnyev. Könnyű manipulálni, gondolta elégedetten Andropov. – A fenyegetést úgyis megszüntethetjük, hogy eltávolítjuk azt a személyt, aki felelős érte – felelte szenvtelen hangon a KGB elnöke. – Úgy érti, likvidáljuk? – kérdezte Usztyinov. – Igen, Dmitrij. – És az milyen kockázatokkal jár? – kérdezte rögtön a külügyminiszter. A diplomaták mindig a rizikófaktorok miatt aggódtak. – Nem tudjuk kizárni őket, de csökkenthetjük, illetve korlátozhatjuk őket. Az embereim kidolgoztak egy tervet, melynek a lényege az, hogy a merénylő egy nyilvános szereplésén végez a pápával. Magammal hoztam a tanácsadómat, Rozsdesztvenszkij ezredest, aki tájékoztatni fog minket a részletekről. Engedelmükkel, uraim, Alexszej Nyikolaj’ics. – Elvtársak! – Rozsdesztvenszkij felállt, és átvonult az előadói emelvényhez. – A műveletnek nincs neve, és biztonsági okokból nem is lesz. A pápa minden szerda délután megjelenik a nyilvánosság előtt. Egy motoros járművel vonul körbe

a Szent Peter téren, három-négy méterre az összegyűlt tömegtől. A jármű nem jelent számára védelmet. A kérdés az, hogyan lehet a pisztollyal felfegyverzett személyt elég közel juttatni ahhoz, hogy a találat valószínűsége minél magasabb legyen. – Nem biztosak benne, hogy sikerül? – kérdezte megütközve a belügyminiszter. Rozsdesztvenszkij igyekezett összeszedetten viselkedni, de a térde remegett a pulpitus mögött. – Miniszter elvtárs, a helyzet az, hogy még egy profi lövész sem tudja garantálni a pontos találatot mozgó célpont esetén. Ráadásul a körülmények miatt ezúttal arra sem lesz mód, hogy a merénylő pontosan célozzon. A fegyvert gyorsan kell előrántania, és azonnal lőni fog. Két, esetleg három lövésre lesz ideje, mielőtt a tömeg rávetné magát. Ekkor fogja egy második emberünk hátulról kivégezni egy hangtompítós pisztollyal, majd feltűnés nélkül elhagyja a helyszínt, így a merénylő nem kerülhet az olasz rendőrség kezére, hogy beszéljen. Kiválasztani és a Vatikánba vinni egy bolgár kollégánk fogja, és szintén ő lesz az, aki végez vele, ha a feladatát végrehajtotta. – És ő hogyan fog kijutni onnan? – akarta tudni Brezsnyev. – A tömeg remélhetően a merénylőre és az áldozatra fog koncentrálni. Az emberünk lő, és észrevétlenül kihátrál. A zsivaj elég nagy lesz ahhoz, hogy a pukkanás hangját elnyomja, így a közelben állók sem fogják tudni, hogy milyen irányból lőtt, és mire felocsúdnak, már késő lesz – magyarázta Rozsdesztvenszkij. – A tiszt, akit megbízunk ezzel a feladattal, kiemelkedő tapasztalattal rendelkezik ilyen ügyekben. – Van neve? – kérdezte Alekszandrov. – Igen, elvtárs, és meg is adhatom, ha óhajtják, de biztonsági szempontból… – Úgy van, ezredes – vetette közbe Usztyinov. – Igazából nem is vagyunk kíváncsiak a nevére, nem igaz, elvtársak? – Az asztal körül ülők megrázták a fejüket. A titkolózás olyan természetes dolog volt számukra, mint a vizelés. – Miért nem inkább egy mesterlövészpuskával? – vetette fel a belügyminiszter. – Az sokszorosára növelné a kockázatot. A tér körüli épületeket a Vatikán biztonsági szolgálata, a Svájci Gárda felügyeli, és… – Mennyire jók ezek a svájci milicisták? – érdeklődött egy másik hang. – Mennyire kell jónak lenniük ahhoz, hogy észrevegyenek egy puskát és riadót fújjanak? – kérdezett vissza Rozsdesztvenszkij. – Elvtársak, amikor egy ilyen műveletet tervezünk, rendkívül fontos, hogy amennyire csak lehet, kézben tartsuk a változókat. Az egyik legnagyobb ellenségünk a bonyolultság. A jelenlegi terv szerint nem kell egyebet tennünk, mint bejuttatni két embert a tömegbe, a pápa közelébe. Aztán már csak lőniük kell. Egy pisztolyt nem nehéz elrejteni, és a térre belépőket nem ellenőrzik. Elvtársak, ez a legjobb és legbiztonságosabb módja a célunk elérésének. Nem mondom, hogy nem lenne biztosabb beküldeni egy Spetsnaz egységet a pápai lakosztályba, de akkor képtelenség lenne eltitkolni, hogy ki áll a háttérben, így viszont az egész két emberen múlik, akik közül csak egy fog életben maradni, s az is szinte biztosan elmenekül. – Mennyire bízhatunk a résztvevőkben? – kérdezte a pártellenőrzési bizottság elnöke. – A bolgár tiszt már nyolc embert ölt meg saját kezűleg, és jó kapcsolatokat

ápol a török alvilággal, ahonnan a merénylőt ki fogja választani. – Egy törököt? – kérdezte a bizottsági elnök. – Igen, egy mohamedánt – erősítette meg Andropov. – Ez is segíthet elterelni rólunk a gyanút. – Jó ötlet – ismerte el a külügyminiszter. – Még további hasznot is hozhat nekünk, hiszen így az iszlám még barbárabbnak fog tűnni a nyugatiak számára. Amerika növelni fogja az Izraelnek nyújtott támogatást, ami persze bosszantani fogja azokat a mohamedán országokat, ahonnan a kőolajat veszik. Tetszik a terv, Jurij. Elegáns. – A művelet kockázata tehát nem is annyira a végrehajtásában, mint a következményeiben rejlik – állapította meg Usztyinov marsall. – Valóban, Dmitrij – bólintott Andropov. – Annak mennyi az esélye, hogy velünk hozzák összefüggésbe a merényletet? – kérdezte az ukrán pártfőtitkár. – Ha mindössze egy halott törököt hagyunk hátra, nehéz lesz összefüggést találni – válaszolt a KGB elnöke. – A műveletnek nincs neve, legfeljebb húszan tudnak róla, és nagyobbik részük itt tartózkodik, ebben a teremben, írásos nyoma nem lesz. Elvtársak, ez az egész abszolút titokban fog lezajlani. Éppen ezért kérem önöket, hogy senkinek se tegyenek említést róla, még a feleségüknek vagy a tanácsadójuknak se. Így elejét vehetjük a szivárgásnak. Ne feledjék, hogy a nyugati hírszerző szolgálatok mindig résen vannak. Erről az ügyről nem szerezhetnek tudomást. – A védelmi bizottságra kellett volna korlátoznia a megbeszélést – gondolkodott hangosan Brezsnyev. – Gondoltam rá, Leonyid Iljics – bólintott Andropov. – A politikai következmények azonban az egész Politbürót érintik. – Igen, ez igaz – látta be a főtitkár. Amit nem látott, az az volt, hogy Andropov így akarta bebiztosítani magát. Ezzel gyakorlatilag sikerült elérnie, hogy azok, akiknek a szavazatára szüksége volt a megválasztásához, ne tartsák vakmerő kalandornak. – Jól van, Jurij. Nincs ellenvetésem. – Be kell vallanom, hogy én nem vagyok teljesen nyugodt – mondta az Oroszországi Szovjet Szocialista Köztársaság főtitkára. – Elég veszélyesnek tartom ezt a tervet. – Én pedig akkor nem leszek nyugodt, Gregorij Vaszil’jevics, ha a pápa megbuktatja a lengyel kormányt – vágta rá az ukrán pártvezető. És azt hiszem, maga sem. Ha ez a pap hazatér Lengyelországba, az mindannyiunk számára végzetes lehet. – Ezt megértem, de akkor sem szabad félvállról venni egy államfő meggyilkolását. Szerintem előbb figyelmeztetni kellene. Valahogy csak jobb belátásra térítjük. A külügyminiszter megingatta a fejét. – Már mondtam, hogy időpocsékolás. Ezek nem félnek a haláltól. Zsarolhatnánk őket a Varsói Szerződésben élő katolikusokkal, de nagyon valószínű, hogy ez is visszafelé sülne el, és utána már nem lenne lehetőségünk félreállítani a papot, mert mindenki tudná, hogy mi voltunk azok. Nem – jelentette ki nyomatékosan. – Ha lépni kell, akkor lépjünk gyorsan, határozottan és eréllyel. Jurij Vlagyimirovics, mennyi időre lenne szükségük?

– Rozsdesztvenszkij ezredes? – fordult a tanácsadója felé Andropov. – Miniszter elvtárs… – Az ezredes igyekezett nyugodt hangon beszélni a rászegeződő pártfőtitkári és miniszteri tekintetek kereszttüzében. Nagyon mély víz volt ez egy egyszerű ezredes számára. Csak most döbbent rá, hogy voltaképpen az egész művelet terhe az ő vállát nyomja. De ha tábornoki csillagokat akar, akkor vállalnia kell a felelősséget, nem? – …úgy számoltuk, hogy durván egy-másfél hónap múlva túl leszünk rajta, feltéve, hogy már most értesítik döntésükről a bolgár Politbürót. Szükségünk lesz az engedélyükre, hiszen az ő emberüket fogjuk felhasználni. – Andrej Andrejevics? Mennyire készséges Szófia? – kérdezte Brezsnyev. A külügyminiszter eltöprengett a kérdésen. – Ez attól függ, hogy mit kérünk tőlük, és hogyan kérjük. Ha megtudják, hogy miről van szó, lehet, hogy habozni fognak. – Kérhetjük az együttműködésüket anélkül, hogy beavatnánk őket? – kérdezte Usztyinov. – Igen, azt hiszem. Ha a szocialista összetartás jegyében felajánlunk nekik vagy száz tankot és néhány repülőgépet, akkor igen – felelte a külügyminiszter. – Legyen velük nagylelkű – bólintott rá Brezsnyev. – Biztos vagyok benne, hogy van egy épp elbírálás alatt lévő kérésük a honvédelmi minisztériumban. Nem igaz, Dmitrij? – Mindig! – erősítette meg Usztyinov marsall. – Folyton csak ez kell nekik: még több tank és még több MÍG! – Akkor tegyék vonatra a tankokat, és küldjék őket Szófiába. Elvtársak, szavaznunk kell – mondta a főtitkár a Politbüró tagjainak. A tizenegy szavazattal rendelkező tag úgy tett, mintha fontolóra venné a kérdést, a hét “jelölt”, vagyis nem szavazó tag pedig szerényen bólintott. Mint mindig, a döntés ezúttal is egyhangú volt. Senki nem szavazott nemmel, annak ellenére, hogy néhányuknak, bár ezt megtartották maguknak, erős fenntartásai voltak. Ennél az asztalnál nem volt ajánlatos túlságosan kilógni a kollektívából. A játékszabályok ugyanolyan szigorúak voltak, mint bárhol másutt a világon, azon pedig, hogy miért éppen olyanok voltak, amilyenek, felesleges és ártalmas lett volna rágódni. – Nagyszerű. – Brezsnyev Andropovra nézett. – A KGB felhatalmazást kap a művelet végrehajtására. Isten irgalmazzon a lengyelnek – tette hozzá parasztosan nyers humorral. – Nos, mi a következő napirendi pont? – Elvtárs, ha lehetne… – szólt Andropov. A főtitkár intett neki, hogy folytassa. – Testvérünk és barátunk, Mihail Szuszlov elvtárs, a párt szolgálatában eltöltött hosszú és termékeny élet után hamarosan eltávozik közülünk. A széke már most is üres a betegsége miatt, és bármilyen fájdalmas is, be kell tölteni. Javaslom utódjának a Központi Bizottság ideológiai titkári posztjára, teljes szavazati joggal, Mihail Jevgenyijevics Alekszandrovot! Alekszandrovnak sikerült elpirulnia. Felemelte a kezét, és szívből jövő hangon közölte: – Elvtársak, a mi barátunk még életben van. Nem foglalhatom el a helyét, míg él. – Ez igen derék magától, Misa – szólította a keresztnevén a főtitkár –, de Mihail Andrejevics súlyos beteg, és már nem sok van neki hátra. Javaslom, hogy

terjesszük a Központi Bizottság elé Jurij indítványát. Ehhez ugyanis az ő beleegyezésükre is szükség van. – Ez azonban puszta formalitás volt, ezt mindenki tudta. Brezsnyev az imént áldását adta Alekszandrov előléptetésére, és ez volt a lényeg. – Köszönöm, főtitkár elvtárs. – Alekszandrov most már abban a tudatban nézhetett az Andropov melletti székre, hogy az néhány héten belül hivatalosan is az övé lesz. Sírni fog Szuszlov temetésén, mint a többiek, és a könnyek, amiket potyogtatni fog, ugyanolyan hamisak lesznek. Addig is Mihail Andrejevics biztosan nem fog neheztelni rá, hiszen kit érdekel a hatalom, amikor az élet legnagyobb rejtélyével, a halállal kell szembenéznie. A jelenlévők mindegyike tudta, hogy rá is ugyanez a sors vár, de ez most még olyan távoli volt, vagy legalábbis annak tűnt… Ebből a szempontból Szuszlov és a pápa egy csónakban eveztek: mindkettőjüknek meg voltak számlálva a napjai. A megbeszélés délután négykor ért véget. A tagok kezet ráztak egymással, aztán ki-ki ment a maga útjára. Andropov és Rozsdesztvenszkij a sor végén ballagott ki a teremből. – Ha egy pillanatra megbocsátana, elvtárs. – Rozsdesztvenszkij a férfimosdó felé vette az irányt. Másfél perccel később megkönnyebbülten tért vissza. – Elégedett vagyok magával, Alekszej – mondta neki Andropov lefelé menet. Ezúttal a lift helyett a lépcsőt vették igénybe. – Nos, mit gondol? – Brezsnyev elvtárs sokkal rosszabb állapotban van, mint amire számítottam. – Igen, valóban rossz bőrben van. Az sem sokat segített rajta, hogy abbahagyta a dohányzást. – Andropov a zsebébe nyúlt a Mariborójáért. A Politbüró megbeszélésein, a főtitkárra való tekintettel, senki nem dohányzott. – Más? – Példás ez az együttműködési készség. Arra számítottam, hogy sokkal nagyobb ellenállásba fogunk ütközni. – A Dzerzsinszkij tér 2. alatti megbeszélések sokkal vehemensebbek voltak. – Nagyon óvatos emberek, Alekszej. Ekkora hatalom birtokában kénytelenek azok lenni. Éppen ezért félnek annyira az új dolgoktól is. – Márpedig az országnak új dolgokra van szüksége, gondolta Andropov. Ez nem is volt kérdéses. Inkább az, hogy milyen áron lehet majd bevezetni őket. – Hogy lehet, hogy akkor mégis… – Ez valami egészen más, ezredes. Most fenyegetve érzik magukat, ezért nem haboztak. Félnek a pápától, és valószínűleg joggal. Maga mit gondol? – Én csak egy ezredes vagyok, elnök elvtárs. Én csak szolgálok, nem véleményezek. – Ne is akarjon sokkal több lenni, Alekszej. Jobban jár. – Andropov beszállt a kocsiba, elfészkelte magát az ülésben, és a gondolataiba merült. Egy órával később Zajcev befejezte a napi tennivalóit, és várta, hogy megérkezzen a váltás. A délutános kolléga helyett azonban Rozsdesztvenszkij ezredes jelent meg az asztalánál. – Őrnagy, ezt azonnal el kell küldeni Szófiába. – Az ezredes pillanatnyi szünetet tartott. – Tud más is ezekről az üzenetekről? – Nem, ezredes elvtárs. A fejléc egyértelműen jelzi, hogy csak én foglalkozhatom velük. Benne van az iktatókönyvben.

– Nagyszerű. Maradjon is így. – Rozsdesztvenszkij átadta a nyomtatványt. – Parancsára, ezredes elvtárs – mondta a távozó tiszt hátának Zajcev, és máris nekilátott. Mielőbb be akarta fejezni, hogy időben hazaindulhasson. SZIGORÚAN TITKOS AZONNALI PRIORITÁS FELADÓ: ELNÖKI IRODA, MOSZKVA CÍMZETT: SZÓFIAI REZIDENS REFERENCIASZÁM: 15-8-82-666 MŰVELET JÓVÁHAGYVA. KÖVETKEZŐ LÉPÉS A BOLGÁR POLITBURO ENGEDÉLYÉNEK MEGSZERZÉSE. LEGFELJEBB TÍZ NAPON BELÜL MEGLESZ. FOLYTASSÁK AZ ELŐKÉSZÜLETEKET. Zajcev elküldte, a másolatot pedig felküldte egy hivatalsegéddel az emeletre. Ezután szedelőzködni kezdett, és sietve elhagyta az épületet. Az utcán kipiszkált magának egy szál Trudot, hogy ne a mozgólépcsőn kelljen bajlódnia vele, és rágyújtott. Odalent a mennyezeti órára pillantva megállapította, hogy túl hamar ért ide, ezért elengedett egy szerelvényt, és megint elővette a cigarettát, hogy úgy tegyen, mintha a füstölés miatt döntött volna így. Felesleges színjáték volt. Ha figyelik, akkor már úgyis mindegy. Akkor már halott ember, villant át rajta. A gondolattól remegni kezdett a keze, de már késő volt. A szerelvény kirobogott az alagútból, pontosan a megszokott időben. Zajcev, tíz-egynéhány másik utassal együtt, felszállt a megfelelő kocsiba… És ott volt. Fél kezével a krómcsőbe kapaszkodva, kigombolt esőkabátban újságot olvasott. Zajcev közelebb oldalazott. Igen, a férfi zöld nyakkendőt viselt, élénkzöld színűt, aranyozott csipesszel az ingéhez szorítva. Az ing jó minőségű volt és patyolatfehér, az öltöny a zöld nyakkendőhöz illő barna. A férfi az újságra koncentrált, látszólag nem figyelt a környezetére. Zajcev, jobbjában az összehajtogatott papírral, még közelebb húzódott. Többek közt ez is egyike volt azon képességeknek, amiket Ed Foley a Farmon sajátított el. Megfelelő tréninggel és kellő türelemmel elérhetted, hogy az optikai érzékelésed a normálisnál sokkal szélesebb szögben működjön, azazhogy fejlődjön a periferikus látásod. Foley például az utcán sétálva úgy is le tudta olvasni a házszámokat, hogy közben az előtte haladók hátát nézte. A legjobb az volt benne, hogy ezt is lehetetlen volt elfelejteni, akár a biciklizést. Ha egyszer megtanultad, mindig kéznél volt ez a képesség. Most is jól jött, mert így anélkül szemügyre vehette a feléje araszoló férfit, hogy az tudomást szerezhetett volna erről. Fehér férfi volt, nagyjából öt láb kilenc hüvelyk magas, közepes testalkatú, barna szemű és hajú. Kopott ruhát viselt, és ideje lett volna felkeresnie a fodrászát. Ed nem látta elég tisztán az arcát ahhoz, hogy később is felismerje, de annyit meg tudott állapítani róla, hogy tipikus szláv arc, kifejezéstelen, és a tekintete rá szegeződik. Gyere, iván. Felvettem ezt az undok nyakkendőt, ahogy kérted. A pasas annál a megállónál szállt fel, amelyiktől alig egy háztömbnyire volt a KGB központja, tehát valószínűleg tényleg kém volt. És nem csalétek. Ha a kettes igazgatóság

embere lett volna, akkor másképp szervezik meg ezt az egészet. Nem ilyen amatőr módon, és nem a KGB közelében. Ez a fickó olyan valódi, mint én. Szeretett volna odafordulni és szembenézni vele, de nem lehetett. A legtöbb, amit tehetett, az volt, hogy türelmesen vár, és ha érzi, hogy megmozdul a kabát szárnya, akkor örül neki. Azt is titokban… Zajcev hanyagul körülnézett a kocsiban. Senki nem figyelte, még csak nem is néztek abba az irányba, úgyhogy hagyta, hogy a jobb keze beóvakodjon az esőkabát zsebébe. Beleejtette a papírt, és lassan kihúzta a kezét. Bingó, gondolta Foley, miután a szívverése rendeződött. Oké, iván, ezúttal mit hoztál nekem? Még mindig türelmesnek kellett lennie. Semmi értelme megöletni ezt a fickót. Ha tényleg az orosz MERCURY-tól van, akkor felbecsülhetetlenül értékes fogás lesz. Az első fogás az orosz tengeren… de vajon marlin, cápa vagy csak egy lyukas csizma? És ha egy szép kék marlin, akkor mekkora? Még nem ránthatta hátra a horgászbotot, hogy megnézze, mi akadt a horogra. Nem, erre majd később fog sor kerülni, ha egyáltalán sor kerül rá. A terepműveletek toborzási fázisa – megkörnyékezni egy ártatlan szovjet állampolgárt és ügynököt csinálni belőle, információforrást a CIA számára, kémet – sokkal bonyolultabb folyamat, mint levenni a lábáról és két vállra fektetni egy szende katolikus lányt a vasárnapi mise után. Megfontoltan kellett cselekedni, nehogy a “kislány” megijedjen és elszaladjon. Első alkalommal csak közeledni, aztán a következőn esetleg jöhetett egy lassú tánc, a harmadikon egy csók, majd az óvatos tapogatózás, és csak azután, ha szerencsés voltál, a blúz kigombolása, majd… a többi. A gondolatai visszazökkentek a jelenbe, ahogy a szerelvény lefékezett. Foley elengedte a korlátot, és körülnézett… A férfi ott állt, és épp őt nézte, beleégetve arcát Ed elmebeli fényképalbumába. Rossz lépés, pajtás, így nem leszel hosszú életű. Nyilvános helyen soha ne nézz az összekötőd szemébe. Foley tekintete átsiklott a férfin, anélkül hogy egy pillanatra is elidőzött volna az arcán. Aztán a leszállók tömege mozgásba lendült, és Ed hagyta, hogy kisodorják a peronra. Zajcev le volt nyűgözve. Az amerikai megnézte őt magának, anélkül hogy egyenesen ránézett volna. Egy pillanat volt az egész, annyi idő, amíg a férfi tekintete átsiklott rajta, aztán el is tűnt. Legyél az, akinek reméllek, ordította Oleg Ivan’ics elméjének lázadó fele, olyan hangosan, ahogy csak telt tőle. Ötven méterrel feljebb, a nyílt utcán Foley még mindig nem engedte a kezét a kabát zsebébe nyúlni. Biztos volt benne, hogy ott járt egy idegen kéz. Érezte. És tudta, hogy Iván Akárki nem aprót keresett benne. Egy másodpercre sem lassított, míg haza nem ért. Csak amikor bezárta maga mögött a bejárati ajtót, akkor mert belenyúlni a zsebébe. Mary Pat ott állt, vele szemben, és kérdőn figyelte. Látta, hogy történt valami. Ed kivette a papírt. Ugyanaz a fejléces jegyzetlap volt, mint előző alkalommal. Foley elolvasta az üzenetet, kétszer is, aztán harmadszor is, majd szó nélkül átadta a feleségének.

Hal volt, gondolta. Még az is lehet, hogy egy szép nagy példány. És amit kért, annak volt értelme. Bárki is legyen ez az ember, nem ejtették fejre. Nem lesz könnyű megadni, amit kér, de meg fogja kapni. Persze, a törzsőrmester nem fog örülni neki, és nagyon nem fog örülni, mert a nagykövetség állandó megfigyelés alatt áll. Oscar-díjra méltó összjátékra lesz szükség, de Ed biztos volt benne, hogy a tengerészgyalogosoknak menni fog. Mary Pat kezét érezte a kezében. – Szia, édes – mondta a mikrofonoknak. – Szia, Ed – felelte MP. Ez a fickó val[ódi], mondták az ujjai. A férje bólintott. Holn[ap] reg[gel]?, kérdezte Mary Pat, amire egy újabb bólintás volt a válasz. – Vissza kell szaladnom a nagykövetségre, drágám. Az asztalomon felejtettem valamit. Mary Pat felfelé tartott hüvelykujjai jelezte, hogy szorít neki. – Ne legyél oda sokáig. Már készül a vacsora. Gyönyörű pecsenyehúst szereztem a finn üzletből, és lesz babfőzelék meg sült kukorica is. – Jól hangzik. Egy félóra múlva itt vagyok. – Várlak. – Hol vannak az autó kulcsai? – A konyhában. – Mindketten kimentek. – Csók nélkül kell elmennem? – kérdezte Ed a legjobb papucsférj hangján. – Azt hiszem, akad még belőle a zsákomban – válaszolt cuncimókus hangnemben Mary Pat. – Történt valami érdekes odabent? – Csak az a Prince járt nálam a Timestól. – Az a seggfej? – Az. Majd beszélünk még, drágám. – Foley az ajtó felé indult. Még mindig rajta volt a felöltő. Kifelé menet integetett az őrnek, és kényszeredetten rávigyorgott. Biztos volt benne, hogy az őröknek jelenteniük kell minden mozgást, hadd lássa hát, hogy zavarban van a feledékenysége miatt. Ha lehallgatják, úgyis tudni fogják, hogy miért ment vissza a követségre, és talán még el is hiszik neki. Visszafelé jövet majd ráhajít egy nagy sárga borítékot a Mercedes anyósülésére, hogy minden részlet a helyén legyen. Működnie kellett, hiszen ezért kapta a pénzét: hogy ügyeljen a részletekre, és ne feledkezzen meg semmiről. Jóval hamarabb a nagykövetségnél volt, mint metróval be szokott érni. Behajtott az őrt álló tengerészgyalogos mellett a kapun, beállt a látogatóknak fenntartott parkolóhelyek egyikére, és felrobogott az irodájába. Telefonált egyet, aztán kerített egy sárgásbarna borítékot, és belecsúsztatott egy International Herald Tribune-t. – Ed? – A hang Dominic Corsóhoz, Foley egyik műveleti tisztjéhez tartozott. A főnökénél idősebb Corso kereskedelmi attaséként tartózkodott Moszkvában. Három éve dolgozott itt, és az előző állomásfőnök nagyon elégedett volt vele. Ő is New York-i volt, pontosabban Richmondból, Staten Islandről való, egy NYPD-s nyomozó fia. Igazi “New Yorki-i tengerimalac” volt, de az élénken csillogó barna szempár mögött félelmetes intelligencia rejtőzött. – Meg szeretném kérni valamire. – És mi lenne az?

Foley elmondta neki. – Komolyan? – Nem mindennapi kérés volt. – Ühüm. – Jól van, szólok a törzsnek, de biztosan tudni akarja majd, hogy miért. – Tom Drake törzsőrmester, a nagykövetséget őrző tengerészgyalogos-különítmény rangidős tiszthelyettese tisztában volt vele, hogy mi Corso valódi munkája. – Mondja azt neki, hogy vicc, de nagyon fontos. – Rendben. Van még valami, amit tudnom kell? – kérdezte Corso. – Egyelőre nincs. Corso nem tiltakozott. Ha az állomásfőnök nem akarta megosztani az információt, arra jó oka lehetett. Nem volt ebben semmi különös. A CIA-nál gyakran előfordult, hogy fogalmad sem volt, min dolgozik a csapatod. Foleyt ráadásul alig ismerte még, de épp eleget tudott róla ahhoz, hogy tisztelje. – Oké, máris lemegyek hozzá. – Kösz, Dom. – Hogy bírja a fiú Moszkvát? – kérdezte az ajtóból a műveleti tiszt. – Szép lassan megszokja. Ha korcsolyázni is elviszem, imádni fogja. Odáig van a jégkorongért. – Nos, ez esetben nem is jöhettek volna jobb helyre. – Ugye? – Foley fogta a borítékot, és felállt. – Akkor hát csináljuk meg ezt, Dom, rendben? – Máris, Ed. Holnap találkozunk.

14. fejezet FESZÜLTSÉG

Ha van valami állandó a kémszakmában, az a szereplők kialvatlansága. Az állandó stressz pocsék altatószer, márpedig stresszből soha nincs hiány. Ednek és Mary Patnek annyiban szerencséje volt, hogy a gondjaik közösek lévén, általában az álmatlanságban is osztoztak. Ilyenkor általában beszélgetéssel ütötték el az időt. Ezúttal kézjelekkel kommunikáltak. Olyan val[ódi], béb[i], mint én, jelezte Foley a feleségének a takaró alatt. Aha, értett egyet MP. Volt már enn[yire] bennf[entes] inf[ormátorunk]?, tűnődött. Még so[ha]. Lang[leyben] hátast fog[nak] dob[ni]. Hát n[em] fantasztikus]?, örült Ed is. Kilencedik játékrész második fele, a bázisok töltve, két out, full count, és a labda egyenesen feléje száll, szinte vonzza az ütőjét. Ha telibe találja, átszáll az eredményjelző tábla felett. Feltéve, hogy nem cseszed el, figyelmeztette magát Foley. Akar[od], ho[gy] én is beszál[ljak]?, kérdezte Mary Pat. Maj[d] megl[átjuk]. Mary Pat egy sóhajjal jelezte, hogy igen, tudja. Idegőrlő volt ez a várakozás. Foley már érezte a labda szelét, és úgy markolta a Louisville nyelét, hogy az ujjai belefehéredtek. Már a varrásokat is látta a közeledő labdán, és tudta, ha eltalálja, akkorát fog szállni, hogy nemcsak a parkot repüli át, hanem az egész várost is. Majd megmutatja Reggie Jacksonnak, hogy ki az ütőjátékos ezen a pályán… Ha nem cseszi el, gondolta megint. Teheránban azonban már volt része hasonló műveletben. Akkor a forradalmárok közül sikerült beszerveznie valakit, és ő volt az egyetlen műveleti tiszt az állomáson, aki megneszelte, hogy mi vár a sahra. Ezzel vívta ki magának Langley elismerését, és ez tette őt Bob Ritter egyik kedvencévé. Ezzel is meg fog birkózni, határozta el. Langleyben a MERCURY volt az egyetlen hely, amelytől mindenki félt: elég lett volna az ott dolgozók közül csak egynek idegen befolyás alá kerülnie, és az egész cég bukott volna. Ezért volt az, hogy az alkalmazottakat évente kétszer is poligráfos hazugságvizsgálatra küldték az FBI-hoz, ahol a legjobb szakértők vizsgálták őket – ilyenkor még a CIA saját poligráfszakértőiben sem bíztak. Egy korrupt műveleti tiszt vagy elemző ügynökök és műveletek garmadát tehette volna tönkre, ami hatalmas érvágás tudott lenni egy hírszerző ügynökségnek, de ha a MERCURY-ban történt volna szivárgás, az olyan lett volna, mint szabadjára engedni egy nőnemű KGB-s tisztet az Ötödik sugárúton, kezében egy arany

American Express kártyával. Mindent megszerezhetett volna, amit csak akar. A KGB milliókat érő információhoz juthatott volna. Igaz, ehhez mélyen a “pénztárcájába” kellett volna nyúlnia, sőt valószínűleg ki is ürítette volna azt, de elég lett volna eladniuk egyetlen darabot II. Miklós Fabergé-tojásaiból, hogy az egyenleg pozitív irányba billenjen. Abban mindenki biztos volt, hogy lennie kell egy orosz MERCURY-nak, de mindeddig nem volt szerencséjük olyan emberhez, aki konkrétan ott is dolgozott. Ed megpróbálta elképzelni magának a helyet. Langleyben egy hatalmas, mélygarázs méretű csarnok volt, belső válaszfalak és térelválasztók nélkül, hogy mindenki láthasson mindenkit. Az adatokat hét hordó alakú kazettás szerkezet tárolta, amiket Disney hét törpéjéről neveztek el. Még tévékamerát is szereltek az oldalukra, bár ha akadt volna olyan holdkóros, aki bemerészkedik közéjük, a figyelmeztetés nélkül mozgó szalagkezelő karok pillanatok alatt végeztek volna vele. Különben is, csak a központi számítógépek – köztük a Cray Research készítette szupergép – tudta, hogy melyik adat melyik tároló mely kazettáján található. Az ellenőrzés embertelen volt, többszörös, és naponta – vagy az is lehet, hogy óránként – tesztelték. Az itt dolgozókat mind rendszeresen, mind szúrópróbaszerűen megfigyelték, még azután is, hogy elhagyta az épületet. Ezt a munkát vélhetően az FBI végezte, amely ahhoz képest, hogy nem volt több öltönyt viselő rendőrök hadánál, egész jól végezte a dolgát. Nem lehetett könnyű a MERCURY dolgozójának lenni, de ha panaszkodtak is emiatt, Ed Foley arról nem értesült. A tengerészgyalogosoknak mindennap loholniuk kellett három mérföldet, a CIA-soknak pedig az intézményesített paranoiát kellett elviselniük. Ez volt a dolgok menete. A hazugságvizsgáló különösen nyűgös volt, de ennek ellenére rendszeresen eléje ültették még azokat is – Edet és Mary Patet beleértve –, akiket éppen a CIA pszichológusai képeztek ki a készülék kijátszására. Hogy ezzel a hűségüket akarták ellenőrizni, vagy inkább azt, hogy még mindig formában vannak-e, senki sem tudta. Vajon a KGB is ugyanezt csinálta? Ed biztos volt benne, abban viszont nem, hogy van poligráfos technikájuk is. Ugyanakkor annyi minden volt a KGB-nél, amiről a CIA nem tudott… Annyi ostoba feltételezés kelt szárnyra Langleyben. Egyesek ugyanis meg voltak győződve róla, hogy ha ők így csinálnak valamit, akkor azt az oroszoknak is ugyanígy kell tenniük, ami persze hatalmas baromság volt. Nemhogy két ország, de még két ember sem csinál mindent ugyanúgy; Ed tisztában volt ezzel, ezért lehetett az egyik legsikeresebb játékos ebben az őrült szakmában. Mindig nyitva tartotta a szemét, és soha nem használta fel kétszer ugyanazt a trükköt, kivéve, ha így akart félrevezetni valakit. Az oroszokat könnyen át lehetett verni ezzel, mert ugyanúgy rugóra járt az agyuk, mint a CIA bürokratáinak. Mi van, ha a pas[as] jegyfet] ak[ar] az Áll[amokba]?, kérdezte Mary Pat. Els[ő] oszt[ály] a Pan Amen, válaszolta Ed, olyan gyorsan, ahogy az ujjai engedték. És még a légi[kisasszonyt] is megkap[hatja]. Csú[nya] fiú vagy, kuncogott MP a takaró alatt, de tudta, hogy a férjének igaza van. Ha ez az orosz kémet akar játszani, akkor az lesz a legjobb, ha kirántják a seggét a Szovjetunióból, Washingtonba repítik, és a kezébe nyomnak egy örökös belépőt a Disney Worldbe. Egy orosz érzéki túlcsordulást kapna a Mesebeli Királyságban, az újonnan megnyitott Epcot Centerről nem is beszélve. Az

Űralagútból kijövet Ed viccesen azt mondta egyszer, hogy érdemes lenne kibérelni egy napra a helyet, és körbevezetni a szovjet Politbürót, felültetni őket mindenjárműre, megkóstoltatni velük a hamburgereket és kólákat, hogy kifelé menet közölhessék velük: “Ezt csinálták az amerikaiak, ha szórakozni akarnak. Azt sajnos nem mutathatjuk meg, hogy mit művelünk olyankor, amikor morcosak vagyunk.” Ha ettől nem fagyna beléjük a szar, akkor semmitől. De beléjük fagyna, ebben mindkét Foley biztos volt. Még ők is, a “fontosak”, akik mindenhez hozzájutottak, amihez hozzá lehetett jutni ebben az országban, még ők is szörnyen szűk látókörűek, mondhatni, póriasan egyszerűek voltak. Groteszk módon ugyanúgy áldozatai voltak a saját propagandájuknak, mint az egyszerű muzsikok és munkások, akikkel elhitették, hogy a nyugati életforma nyomorba döntené őket. Megtes[szük], amit kér, aztán mi?, kérdezte Mary Pat. Egysz[erre] cs[ak] egy lép[ést], felelte Ed, és a felesége egyetértően bólintott a sötétben. Akárcsak a gyerekcsinálást, ezt sem volt szabad elsietni, hacsak nem akartál vicces kölyköt magadnak. Mary Patnek imponált a férje megfontoltsága. Csókkal jutalmazta. Zajcev nem kommunikált a feleségével. Amilyen állapotban volt, még egy liter vodka se tudott volna álmot hozni a szemére. A kérését közölte, de az csak holnap fog kiderülni, hogy az amerikai tud-e segíteni. Amit kért, az nem volt teljesen racionális, de nem volt se ideje, se mersze racionálisnak lenni. A lényeg az volt, hogy a KGB képtelen lett volna teljesíteni. A lengyelek, a románok vagy valamelyik másik szocialista ország segítségét kérhették volna, de az amerikaiakét aligha. A KGB-nek is megvoltak a maga korlátai. Így hát várnia kellett, az álom pedig sehogy sem akart jönni. Holnap savanyú ember lesz. Már érezte a másnaposság előjeleit. Mintha földrengés készült volna a koponyájában. – Hogy ment, Simon? – kérdezte Ryan. – Lehetett volna rosszabb is. A miniszterelnök legalább nem tépte le a fejemet. Elmondtam neki, hogy csak az van, amink van, és Basil tartotta a hátát. Persze nem éri be ennyivel, és ezt tudtunkra is adta. – Nem lep meg. Hallott már olyan elnökről, aki kevesebb információt akart? – Eddig még nem – ismerte el Harding. Pipára gyújtott, és alaposan megszippantotta. Csak most jött ki rajta a feszültség. – Ha ettől jobban érzi magát, Langley se tud többet – vigasztalta Jack. – Ja. Basil is ezzel érvelt. Gondolom, előtte egyeztetett a maguk Moore-jával. – Ezek szerint ketten vagyunk tudatlanok. – Átkozottul megnyugtató – morogta Simon Harding. A munkaidő már régen lejárt, de Ryan maradt, mert hallani szerette volna, mit mondott Simon a Downing Street-i megbeszélesen. Végtére is azért volt itt, hogy információt gyűjtsön a britekről. – Nos, ideje hazazötyögnöm. Viszlát holnap. – Jó pihenést – szólt utána Harding. Ryan biztos volt benne, hogy a kollégájának nem sok része lesz benne. Üres kézzel a miniszterelnök elé állni… nos, ez egy kicsit sok lehetett egy egyszerű hivatalnok számára. De hát, mondta

magának kint az utcán, a Nagyvárosban már csak ilyen az élet. – Mit mondott az embereinek, Bob? – kérdezte Moore. – Pontosan azt, amit mondott, Arthur. Az elnök információt akar. Egyelőre még nem kaptam visszajelzést. Mondja meg a főnöknek, hogy türelmesnek kell lennie. – Épp azt tettem. Nem repesett az örömtől. – Nos, Arthur, nem állíthatom meg a zuhogó esőt. Vannak dolgok, amik felett nincs hatalmunk, és az idő ezek közé tartozik. Az elnök nagy fiú. Igazán megértheti, nem? – Igen, Robert, de szereti megkapni azt, amire szüksége van. Aggódik őszentségéért. Meg van győződve róla, hogy darázsfészekbe nyúlt. – Nos, szerintünk is, de ettől még reménykedhetünk benne, hogy az oroszok okosak lesznek, és ahelyett, hogy valami ostobaságot követnének el, diplomáciai úton próbálják meggyőzni. – Az nem fog működni, Bob – vetette közbe Greer tengernagy. – Nem az a fajta fickó, aki hagyja, hogy megfutamítsák. Igazam van? – Igen – ismerte el Ritter. A pápa tényleg nem ismert kompromisszumot. Sok kellemetlenségben volt része emiatt, a német náciktól az orosz NKVD-ig, és szekértáborokban tartotta össze a nyáját. A puszta elszántságával, és nem azzal, hogy engedményeket tett. Ez az erkölcsi tőke tette olyan hatalmas tekintéllyé, hogy veszélyt jelenthetett egy szuperhatalomra nézve. Greernek igaza volt: ez a pasas nem fog meghajolni a nyomás alatt. A legtöbb ember félt a bukástól és a haláltól. Ez nem. Az oroszok soha nem fogják megérteni ezt, gondolta Ritter, de azt igen, hogy nem hagyhatják figyelmen kívül. Egyre világosabbá vált, hogy ilyen körülmények közt a Politbüró csak egy módon válaszolhat: merényletet szervez a pápa ellen. – Bob, van odaát olyan emberünk, akitől megtudhatjuk, miről tárgyaltak ma a Kremlben? – Van néhány, és riasztani fogom őket az elkövetkező két napban. Az is lehet, hogy önként fognak jelentkezni; ha megtudtak valami fontosat, biztosan jelezni fogják – felelte Ritter az igazgatónak. – Én se szeretek tétlenül malmozni, Arthur, sötétben tapogatózni még kevésbé, de nem kapkodhatunk. Mindannyian tudjuk, mivel járhat. Nem kellett megmagyaráznia, mire gondol. Oleg Penkovszkij is így halt meg. Az információ, amit kijuttatott, valószínűleg elejét vette egy atomháborúnak, és a Cl A egyik leghosszabb ideje működő ügynökének, a BÍBOROS-nak a beszervezését is elősegítette, de Penkovszkij nem örülhetett a sikernek. Amikor lelepleződött, maga Hruscsov kívánta a vérét – és meg is kapta. – Végül is nem sürgős, nem igaz? – kérdezte Greer. – Nem – felelte Moore, holott ő volt az, akinek meg kellett ezt értetnie az elnökkel. Szerencsére az új főnök nagyon megértő tudott lenni, ha rendesen elmagyaráztad neki a dolgokat. Inkább az volt ijesztő, amit az elnök léphet, ha a pápát váratlanul megölik. A főnöknek ugyanis nemcsak elvei voltak, hanem érzései is. Olyan lett volna ez, mint meglengetni egy szovjet zászlót egy feltüzelt bika előtt. Egy államférfi azonban nem engedhette meg magának, hogy az érzelmei vezéreljék. Az elnök esetében ez nem is áll fenn, emlékeztette magát az igazgató. Az új elnök megfontolt ember volt, aki az érzelmeit az intellektusa

szolgálatába állította, ez utóbbi pedig nem hagyott kívánnivalót maga után, bármit is mondott róla a média. Igen, az elnök meglehetősen teátrálisan viselkedett, a média pedig erre koncentrált, mert a külsőségekkel foglalkozni sokkal kevesebb észt kívánt, mint meglátni a mögöttük rejlő valóságot. A riportereknek ebben sok közös vonásuk volt a politikusokkal. Moore a két helyettesére nézett. – Jó, de azért ne felejtsék el, hogy szörnyen kínos tud lenni, amikor az ember ott áll vele szemben az Ovális Irodában, és csak makogni képes. – Abban biztos vagyok, Arthur. Biztos vagyok – bólogatott együtt érzően Ritter. Még mindig van visszaút, gondolta Zajcev. Irina békésen aludt mellette. Az igazak álmát aludta. Nem kellene egyebet tenned, mint leállni, mondta magának. Tett két apró lépést, de ez volt minden. Az amerikai ismerte az arcát, de ez nem jelenthetett gondot. Legfeljebb más időpontban fog földalattira szállni, és másik kocsiba. Soha többé nem találkoznak, a kapcsolat megszakad, mielőtt még kiépülhetne. Az élete visszatér a megszokott kerékvágásba, és a lelkiismerete… …nem fogja gyötörni? Bosszúsan fújtatott egyet. Hiszen éppen a lelkiismerete miatt jutott ide! Azzal, hogy behunyja a szemét és betapasztja a fülét, még semmi sincs megoldva. Na és ha tovább csinálja? Akkor mi vár rá? Örökös rettegésben élhet. Még nem ízlelte meg igazán a félelmet, de tudta, hogy az is el fog következni. Az árulást egyféleképpen büntetik: az elkövetőt kivégzik, a családját pedig Szibériába küldik “fákat számolni”. Az a hely maga a pokol. A szovjet pokol, az örök kárhozat, ahonnan egyetlen módon szabadulhat meg az ember: a halála árán. De mennyivel lenne hozzá kegyesebb a lelkiismerete, ha most kiszállna?, tette fel magának a kérdést. Semennyivel, állapította meg. Az énje két fele közt dúló háború ezzel véget ért. Zajcev behunyta a szemét, és mély álomba merült. Egy másodperccel később, legalábbis neki így tűnt, az ébresztőóra vadul csörögni kezdett. Legalább nem kínozták rémálmok – és ezzel ki is merült az erre a napra várható jó hírek tárháza. Az agya lüktetett, mintha ki akarta volna túrni a szemgolyóit a fejéből, a gyomra pedig úgy kavargott, hogy gondolni se tudott a reggelire. Meglocsolta az arcát hideg vízzel, és bevett három aszpirint, hiún azt remélve, hogy segíthetnek. A konyhában a reggelire felszolgált kolbász helyett gabonapelyhet és tejet választott, s egy kis vajas kenyeret is elmajszolt. A kávét nem bírta magába önteni, így inkább töltött még egy pohár tejet. – Túl sokat ittál tegnap – jegyezte meg a felesége. – Igen, drágám, tudom – ismerte el bűnbánóan Zajcev. Irina igazán nem tehetett erről az egészről, és olyan jó feleség volt, olyan jó anyja az ő kis zajcsikjának. Kínkeservvel megborotválkozott. Tiszta inget és nyakkendőt vett, hogy legalább emberi formája legyen, aztán belecsúsztatott még négy szem aszpirint a kabátja zsebébe, és elhagyta a lakást. Lépcsőn ment le, hogy felfrissítse a vérkeringését. A reggeli levegő kellemesen csípős volt, ami szintén frissítően hatott. Zajcev vett magának egy Izvesztyiját, és elszívott egy Trudot. Ez is segített. Ha fel is ismerték néhányan, nem sokan lehettek. Nem a szokásos kocsiban utazott, és nem a megszokott időpontban: máskor egy negyedórával később

indult. Most csak egy névtelen arc volt a névtelenekkel tömött földalattin. Senkinek nem tűnhetett fel, hogy nem ennél a megállónál kellett volna leszállnia. Az amerikai nagykövetség innen már csak néhány saroknyira volt. Zajcev arrafelé indult. Ismerte a helyet, mert egyszer már járt itt, még KGB-kadét korában, amikor egy reggel kihozták busszal negyvenöt társával együtt. Akkor időpocsékolásnak tartotta, ahogyan a többiek is, az akadémia parancsnoka azonban keményvonalas volt, és ragaszkodott hozzá, hogy “farkasszemet nézzenek” az ellenséggel. Honnan is sejthette volna, hogy egykori növendéke milyen célra fogja felhasználni az egykori tapasztalatot. Miközben az épület a látóterébe került, Zajcev rágyújtott egy újabb cigarettára. A karórájára pillantott. Minden reggel, pontosan fél nyolckor, felvonták a lobogójukat. Tíz évvel e/előtt az akadémia parancsnoka a zászlóra mutatott, és azt mondta: “Látjátok, elvtársak? Az ott az ellenség! Itt laknak a mi csodálatos Moszkvánkban, ebben az épületben, itt a szemünk előtt. Azok közületek, akik a kettes igazgatósághoz fognak kerülni, azok lesznek, akik majd lefülelik ezeket a kémeket, és elkergetik őket gyönyörű hazánkból. Itt élnek és működnek azok, akik a mi hazánk és a mi népünk ellen kémkednek. Az az ő zászlajuk. Ezt ne felejtsétek el.” A hófehér zászlórúd tetején pontban fél nyolckor megmozdult a bronzsas. Most… most fog kiderülni, gondolta Zajcev. A kürtös egy Zajcev számára ismeretlen indulót fújt. Az épület tetejét koronázó kőfal felett egyelőre csak a tengerészgyalogosok fehér sapkáját lehetett látni. Zajcev az utca túloldalán volt, az elektronikai eszközökkel telezsúfolt régi templom előtt. Ez az, gondolta, miközben a többi járókelőhöz hasonlóan a hang irányába nézett. Igen! Ahogy a zászló előbújt a fal mögül, láthatóvá váltak a vörös és fehér csíkok, de a kék mező az ötven csillaggal egyelőre még sehol sem volt. Az amerikaiak fejjel lefelé vonták fel a lobogót! Nem lehetett nem észrevenni, de ennek ellenére egészen a rúd tetejéig felhúzták. Hát megtették, amit kértem tőlük! Zajcev megállás nélkül továbbment a sarokig, ott jobbra fordult, aztán megint, és visszasétált a metróállomáshoz, ahol ötven kopejka áráért másik jegyet váltott magának a Dzerzsinszkij térre. A másnapossága elmúlt, mintha este egy kortyot se ivott volna. A térre már egy friss, életvidám embert vitt fel a mozgólépcső. Az amerikaiak segíteni akarnak. Nekem. Talán mégis megmenthetem a pápa életét, mondta magának, miközben ruganyos léptekkel a Központba sietett. – Mi a fene volt ez, uram? – kérdezte Drake törzsőrmester Dominic Corsótól. – Nem árulhatom, el törzs’ – tárta szét a kezét Corso. – Aye-aye, uram. Hogyan naplózzam? – Ne naplózza, törzs’. Valaki hibázott, maga pedig kijavította, és ezzel el is van felejtve. – Ahogy gondolja, Mr. Corso – sóhajtott Drake. Az emberei nem lesznek elégedettek a válasszal, de ő legalább tényleg nem tudja, hogy mi volt ez az egész. Ha pedig valaki nagyon kíváncsi rá, akkor menjen d’Amici ezredeshez, és érdeklődjön nála. Az ezredest pedig Corsóhoz fogja küldeni. Ők úgyis jobban szót

tudnak érteni Corsóval, hiszen mindketten digók, reménykedett a montanai Heléna büszke fia. Nagyon nem szerette volna, ha az ezredes szétrúgja a seggét. Zajcev leváltotta Dobrik őrnagyot, és elfoglalta a helyét az íróasztalnál. A reggeli forgalom gyérebb volt, mint általában, így hamar nekiláthatott az adminisztrációs teendőknek. Negyven perccel később aztán beindult a nagyüzem. – Őrnagy elvtárs – mondta egy ismerős hang. Zajcev hátrafordult. Rozsdesztvenszkij állt mögötte. – Jó reggelt, ezredes elvtárs. Mit hozott? – Ezt – bízott rá egy kitöltött űrlapot Rozsdesztvenszkij. – Kérem, azonnal küldje el egyszer használatos kódlappal rejtjelezve. – Parancsára. Másolatot kér? – Igen – bólintott Rozsdesztvenszkij. – Küldhetem belső futárral? – Igen. – Rendben. Néhány perc, és meglesz. – Nagyszerű. – Rozsdesztvenszkij magára hagyta. Zajcev nekilátott. Az üzenet nem volt hosszú, egy negyedóra múlva már el is ment. SZIGORÚAN TITKOS AZONNALI PRIORITÁS FELADÓ: ELNÖKI IRODA, MOSZKVA CÍMZETT: SZÓFIAI REZIDENS REFERENCIASZÁM: 15-8-82-666 JÓVÁHAGYÁS MÁRA VÁRHATÓ A MEGBESZÉLT CSATORNÁN. HA A KAPCSOLATOK KIÉPÍTÉSE SIKERÜLT, JELENTKEZZEN. Ami azt jelentette, hogy a 666-os művelet teljes gőzzel folytatódott. Előző nap ez teljesen letaglózta Zajcevet, de nem így most. Most már nem érezte magát tehetetlennek. Innentől kezdve, ha valami rossz történik, az csakis az amerikaiak hibája lesz. Ez nagy megkönnyebbülést jelentett. Már csak azt kellett kitalálnia, hogyan lehetne rendszeres kapcsolatot fenntartani velük. Odafent Andropov a külügyminiszterrel beszélgetett. – Nos, Andrej, hogy fogunk eljárni? – Normális esetben a nagykövetünk megkeresné a főtitkárukat, de ezúttal ezt nem tartom biztonságos megoldásnak. – Mekkora hatalma van a főtitkáruknak? – kérdezte a KGB elnöke. – Mint a mi Kobánknak harminc évvel ezelőtt. Bulgáriát erős kézzel irányítják. A Politbüró tagjai választókörzeteket képviselnek, de nem sok beleszólásuk van a dolgokba. A döntéseket valójában a főtitkár hozza. – Ah. – Ez jó hír volt Jurij Vlagyimirovics számára. – Küldje be Rozsdesztvenszkij ezredest – szólt ki a titkárjának. Az ezredes két perccel később átbújt a komód hátulján. – Elnök elvtárs! – Andrej, ő itt Rozsdesztvenszkij ezredes, a tanácsadóm. Ezredes, bejárása

van a mi szófiai rezidensünknek a bolgár kormányfőhöz? – Túlzás lenne ezt mondani, de találkoztak már néhányszor. – Rozsdesztvenszkij t meglepte, hogy az elnök nem tud erről. Úgy tűnt, még sok mindent nem tud a terepműveletekről. Az mindenesetre szimpatikus volt, hogy nem tesz úgy, mintha minden a kisujjában lenne. – Értem. Biztonsági okokból azt szeretnénk, hogy a bolgár politbüró ne szerezzen tudomást a 666-os műveletről. Ezért kellene Bubovoj ezredesnek személyesen tájékoztatnia a főtitkárt. Gondolja, hogy meg tudja csinálni? – Egy Brezsnyev elvtárs által aláírt levél birtokában mindenképpen – felelte Rozsdesztvenszkij. – Igen, ez lenne a legjobb módja. Jó ötlet, ezredes – mondta elismerően a miniszter. – Jó, akkor holnap megszerezzük azt a levelet. Leonyid Iljics bent lesz az irodájában? – Bent, Jurij. Fel fogom hívni, és tájékoztatom, hogy tudjon róla. A levél vázlatát is elkészíttetem, vagy inkább itt szeretné megtenni ezt? – Engedelmével, Andrej – válaszolta Andropov –, jobb lenne itt csinálni. Holnap vagy holnapután aztán futárral átküldőm Szófiába. – Adjunk néhány napot a bolgár elvtársaknak, Jurij. Szövetségeseink, de végtére is szuverén állam. – Igaza van, Andrej. – A világ minden országának volt bürokráciája, melynek az volt a feladata, hogy késleltesse a dolgokat. – A rezidensünknek is időre lesz szüksége, hogy feltűnés nélkül találkozni tudjon a főtitkárral – tette hozzá a miniszter, leckét adva műveleti biztonságból a KGB elnökének. – És utána? Még mennyi idő, Alekszej Nyikolaj’ics? – kérdezte Andropov a tanácsadóját. – Néhány hét, minimum. – Látva, hogy ez nem tetszik a főnökének, hozzátette: – Elnök elvtárs, a merénylő kiválasztása nem úgy történik, hogy felemeljük a telefont, és tárcsázunk egy számot. Sztrokovnak roppant elővigyázatosnak kell lennie. Semmit sem bízhat a véletlenre. – Igen, azt hiszem, igaza van, Alekszej. Rendben. Értesítse Bubovojt, hogy egy futár úton lesz a küldeménnyel. – Most, elnök elvtárs, vagy ha már aláírta a főtitkár? – kérdezte az ezredes, diszkréten figyelmeztetve a főnökét. Ez az ember még sokra fogja vinni, gondolta a külügyminiszter, megjegyezve magának a Rozsdesztvenszkij nevet. – Természetesen csak akkor, ha Brezsnyev már aláírta – bólintott Andropov. – Parancsára, elnök elvtárs. Szüksége van még rám? – Egyelőre ez minden – engedte útjára Andropov. – Remek tanácsadója van, Jurij Vlagyimirovics – jegyezte meg a miniszter. – Sokat kell tanulnom még – ismerte el Andropov –, és Alekszej nagy segítségemre van. – Szerencsés, hogy ilyen sok jó szakember veszi körül. – Így igaz, Andrej Andrejevics. Így igaz. Valamivel odébb, az irodájában Rozsdesztvenszkij a Bubovojnak küldendő

üzenetet szövegezte. Az események beindultak, és a szokásosnál gyorsabban peregtek, de az elnöknek még ez sem volt elég. Nagyon meg akart szabadulni a paptól. A Politbüró politikai földrengéstől tartott, amit Rozsdesztvenszkij túlzásnak tartott – végtére is a pápa nem volt több egy köztiszteletben álló embernél –, de a véleményét megtartotta magának, és jó hivatalnokként azt mondta a felettesének, amit az hallani akart. Ilyen értelemben nagy hatalommal bírt: gyakorlatilag bármelyik kolléga karrierjét derékba törhette volna és a műveleteket is jelentős mértékben befolyásolni tudta volna. Ha a CIA beszervezi, felbecsülhetetlen értékű szolgálatokat tehetett volna nekik. Rozsdesztvenszkij azonban jó hazafi volt, és különben is, az amerikaiaknak nyilván fogalmuk sem volt róla, hogy ki ő és mit csinál. A CIA hírneve sokkal jobb volt, mint amit megérdemelt. Az amerikaiaknak nem volt érzékük a kémkedéshez. Az angoloknak igen, de a KGB-nek és elődeinek sikerült beszivárogniuk a soraikba. Legalábbis a múltban, mert újabban nem nagyon akart összejönni. A 30-as évek ifjú cambridge-i kommunistái már mind vénemberek voltak, és vagy börtönben csücsültek, vagy a brit kormány által biztosított nyugdíjukat élvezték. Néhányan Moszkvában éltek mint Kim Philby, de ő még moszkvai mértékkel számítva is iszákosnak számított. Biztosan azért ivott, mert hiányzott neki a hazája – az a hely, ahol felnőtt, melynek konyhája, kultúrája és sportja az évtizedek során énje részévé vált. Még azok az újságok is hiányozhattak neki, amelyek tartalmával annyira nem értett egyet. Szörnyű dolognak lehet hazaárulónak lenni, szűrte le Rozsdesztvenszkij. Mi legyen a következő lépés?, kérdezte magától Zajcev. Mit kérjek tőlük? Pénzt? A CIA biztosan jól megfizetteti az ügynökeit. Több pénzt kaphatna tőlük, mint amit valaha is elkölthet. Olyan luxuscikkeket vehetne, amikről eddig álmodni se mert. Például videomagnót! Most kezdtek bejönni a Szovjetunióba, főleg Magyarországról, ahonnan nyugati licenc alapján gyártották őket. De mit érne egy videóval, ha nincs hozzá film? Főleg pornografikus tartalmú kazettákhoz volt nehéz hozzájutni, pedig nagy volt rá az igény. Egyszer az egyik kolléga mesélt egy ilyen filmről. Zajcev még sosem látott pornót, de kíváncsi lett volna rá, mint minden egészséges ösztönű férfi. Csak hát a Szovjetuniót olyan konzervatív emberek irányították! A koruk miatt lettek volna ilyen prűdek? Túl öregek voltak a szexhez, és irigyelték a fiatalokat? Zajcev megrázta a fejét. Elég! El kell döntenie, hogy mit üzenjen az amerikaiaknak. Egész ebédszünetben ezen rágódott.

15. fejezet ELHATÁROZÁS

Mary Pat időnként megmutatta magát a nagykövetségen. Illendőségből, és hogy a raktárostól megrendelje azokat a dolgokat, amiket máshol nem tudott beszerezni. Ilyenkor mindig kirittyentette magát, a haját gondosan kifésülte, és cicababás hajpántot tett, hogy a követség munkatársai annak lássák, aminek látszani akart: üresfejű amerikai szőkének. Most is így viharzott be a főbejáraton. Vidáman intett a mindig udvarias tengerészgyalogosoknak, és beszállt a liftbe. A férjét egyedül találta az irodájában. – Szia, bébi. – Ed felállt, hogy megcsókolja, aztán hátrébb húzódott, és szemügyre vette a feleségét. – Dögös vagy. – Inkább mondjuk azt, hogy hatásos álca. – Iránban is remekül bevált, különösen akkor, amikor állapotos volt. Az irániak nem kényeztették el a nőket, de vele valahogy mindig tisztelettel bántak, főként akkor, amikor már nagy hasa volt. De azért nem sírta vissza azokat az időket. – Az, bébi. Már csak egy szörfdeszkára és egy tengerpartra lenne szükséged. A Banzai csőhullámokhoz mit szólnál? – Nem szeretem a bezártságot. Banzai Beach különben is Hawaiin van, tökfej. – Mary Pat témát váltott. – Fordítva ment fel a zászló? – Ühüm, de senkit nem láttunk a kamerákon keresztül, akit különösebben érdekelt volna a dolog. Persze a sarokról is figyelhette, és odáig nem látnak el a kameráink. Egyébként mindegy, úgyis kiderül majd, ha az emberünk üzenetet hagy ma délután a zsebemben. – A tengerészgyalogosok mit szóltak hozzá? – Kérdezték, hogy miért, de Dom nem mondott nekik semmit. Igaz, ő se tudta a választ. – Dom jó spion – jegyezte meg Mary Pat. – Ritter is kedveli. Ah. – Foley kihúzta a fiókot, és kivett belőle egy üzenetet. – A mindenségit! – motyogta a felesége, miután végigfutotta. – A pápát! Ezek a rohadékok meg akarják ölni a pápát? – morogta egy kaliforniai szőkéhez méltatlanul Mary Pat. – Nos, egyelőre nincs rá bizonyíték, de ha meg akarják tenni, akkor azt nekünk kell kiderítenünk. – Akkor ez éppen a FAVÁGÓ-nak való feladat. – A férfi a pártfőtitkárságon dolgozó emberük volt. – Vagy a BÍBOROS-nak? – tűnődött Ed. – Még nem vettük fel vele a kapcsolatot – emlékeztette MP. Addig is naponta ellenőrizték a nappalija ablakában a fényt és a redőnyök állását. A lakása elég

közel volt az övékéhez, és a kommunikáció is be volt járatva, az elindításához egy darab papír ragasztószalagot kellett egy lámpaoszlopra biggyeszteni. Ez MP feladata volt. Kicsi Eddie-vel már vagy fél tucatszor elment a lámpa mellett. – Gondolod, hogy érdemes lenne bevetni? – Az elnök információt akar – mutatott rá a férje. – Tudom. – Csakhogy a BÍBOROS túl értékes volt ehhez, az a fajta ügynök, akit vészhelyzetben riaszt az ember. Különben is, ha tudomást szerzett volna egy ilyen horderejű ügyről, a BÍBOROS magától jelentkezett volna. – Én várnék vele, amíg Ritter mást nem mond. – Egyetértek – adta meg magát Ed Foley. Ha Mary Pat óvatosságra intette, annak alapja volt. – A többit pedig még meglátom. – Kíváncsi vagyok, mi lesz az új emberünk következő lépése. – Azt meghiszem, bébi. Akarsz beszélni a nagykövettel? – Azt hiszem, itt az ideje. – Sikerült kiheverni a tegnapot? – kérdezte Ryan a brit kollégától. Ez volt az első alkalom, hogy hamarabb ért be az irodába, mint Harding. – Igen, azt hiszem. – Ha ettől jobban érzi magát, nekem még nem kellett az elnök elé állnom, és nem is vágyom rá. Ahogy Mark Twain mondta a fickóról, aki bekente magát szurokkal és utána tollban hempergett, ha nem becsület kérdése lett volna, inkább kihagyja. Hardingnak sikerült kierőszakolnia magából egy hahotát. – Pontosan, Jack. Az embernek valahogy kimegy a lábából az erő. – Tényleg olyan kemény az öreglány, mint mondják? – Az biztos, hogy nem mernék kiállni ellene rögbiben. Az esze is nagyon a helyén van. Semmi sem kerüli el a figyelmét, és átkozottul kényelmetlen kérdéseket tud feltenni. – Nos, azért fizetnek minket, Simon, hogy válaszoljunk rájuk. – Nem volt értelme attól rettegni, akinek dolgoztak, és aki csak azért követelt, hogy jól végezhesse a saját munkáját. – Ahogyan őt is, Jack. Neki is kérdésekre kell válaszolnia a parlamentben. – Ilyen ügyekről? – kérdezte meglepetten Jack. – Nem erre gondoltam, de néha igen. Egyébként mindig szigorúan meghatározott keretek között. – Szivárgástól tart? – tűnődött Jack. A CIA is aggódott amiatt, hogy a kongresszusi bizottságok tagjai elfecseghettek olyan dolgokat, amiket nem kellene, de nem emlékezett olyan esetre, hogy ez meg is történt volna. A kiszivárogtatott információk tehát nem a Dombról, hanem általában az ügynökségen belülről vagy a Fehér Ház nyugati szárnyából származtak. A legtöbb esetben sikerült fülön csípni a szószátyár vétkeseket, de igen sok esetben szándékos, politikai célú dezinformációról volt szó. Ez itt sem lehetett másként, annál is inkább, mert a brit média olyan szigorú ellenőrzés alatt állt, hogy az odaát, az Államokban elképzelhetetlen lett volna. – Az ember sohasem lehet elég óvatos, Jack. Nem kapott hírt az éjszaka folyamán? – A pápáról? Semmit. Az informátoraink mintha kőfalnak ütköztek volna. És

maguk? Riasztani fogják az odaát dolgozó embereiket? – Kénytelenek vagyunk. A miniszterelnök információt akar. Ha valami történik őszentségével, és mi nem… – Akkor szétrúgja a valagukat? – Maguk aztán nem szépítik a dolgokat, Jack. És az elnökük? – Nagyon zabos lesz, és nem a reggeli pehelykásától. Az apja katolikus volt, és bár az anyja protestáns szellemben nevelte, már az is megviselné, ha a pápa elkapna egy könnyű kora őszi influenzát. – A gond az, hogy még ha ki is derítünk ezt-azt, akkor sem biztos, hogy kezdeni tudunk valamit. – Erre magam is rájöttem, de így legalább a testőrségét figyelmeztethetjük, akik esetleg meggyőzhetik arról, hogy ajánlatos lenne megváltoztatnia a programját. Ennek azonban minimális a valószínűsége. Ez az ember makacs, mint egy öszvér. Képes lesz kiállni a golyó elé. De ki tudja, talán bele tudunk köpni a rosszfiúk levesébe. Sose lehet tudni. Ha több infónk lesz, akkor majd kiderül. De ez nem rajtunk múlik, nem igaz? Harding letette a reggeli teáját, és szomorúan bólogatni kezdett. – Az anyagot a műveleti tisztjeink szállítják, mi csak értékelünk. – És ez konfliktust okoz? – kérdezte Ryan. Hozzá képest Harding régi motorosnak számított ebben a szakmában. – Az túlzás, de azért vannak nézeteltérések. Tudom, hogy a műveleti tisztjeink vért izzadnak, és hogy sokan a bőrüket viszik vásárra, a hátunkat viszont mi tartjuk. Ez persze nem hatja meg őket. Találkoztam jó néhányukkal az évek folyamán, és tényleg remek fickók, de valahogy az volt az érzésem, hogy elbeszélünk egymás mellett. Azt azért el kell ismerni, hogy elemzőkészség nélkül a terepen dolgozók se boldogulnának, gondolta Ryan. Nem csoda, ha úgy érzik, hogy ők többet vállalnak. Ezt érdemes volt jól megjegyezni. Végtére is az ügynökségnek egyetlen nagy, boldog családnak kellett volna lennie. Persze nem volt az, még a hatodik emelet szintjén sem. – Ez jött az NDK-ból – adott oda Simonnak egy aktát. – Mintha készülnének valamire. – Átkozott poroszok – lapozott vissza az első oldalra Simon, miután végigolvasta. – Fel a fejjel! Az oroszok se csípik őket. – Nem csodálom. Zajcev keményen törte a fejét, miközben az agya munkás fele robotpilóta üzemmódban a dolgát tette. Találkoznia kellett új amerikai ismerősével. Rizikós vállalkozás volt, hacsak nem talál egy semleges, névtelenséget biztosító helyszínt. Moszkva szerencsére tele volt ilyen helyekkel. Ez volt a jó hír. A rossz pedig az, hogy a kettes igazgatóság emberei is ismerték őket. De ha elég zsúfolt, gondolta Zajcev, akkor ez sem számít. Na de mit mondjon neki? És mit kérjen tőle? Mit tud nyújtani nekik? Feltenni könnyű volt ezeket a kérdéseket, megválaszolni annál kevésbé. Az

viszont kétségtelen volt, hogy ha belevág ebbe, minden egyes nap elteltével egyre nagyobb veszélyben lesz. Erre pedig csak egy megoldás létezhetett: az, hogy végleg elhagyja a Szovjetuniót a feleségével és a lányával. Igen, döntötte el. Ezt fogja kérni tőlük, és ha az amerikaiak nemet mondanak, akkor egyszerűen visszaolvad a megszokott mindennapokba, és legalább tudni fogja, hogy megpróbálta. Az élet Nyugaton, gondolta. A dekadencia, amiről a szovjet propaganda papolt. A sok szörnyűség, a kisebbségiek elnyomása. Még a gettókat is bemutatták a tévében, azokat a lakónegyedeket, ahol a feketék nyomorognak. Állítólag, mert közben autókat is lehetett látni, és ha annyira el vannak nyomva azok a feketék, akkor honnan van pénzük autóra, és hogy tehetik meg azt, hogy kivonulnak az utcára tiltakozni? Ha a Szovjetunióban próbálta volna megtenni ugyanezt valaki, a kormány a hadsereget küldte volna rájuk. Az állami propaganda tehát mégsem lehetett teljesen igaz, nemde? És különben is, ő fehér volt. Mit érdekelte az, hogy nem elégedett néhány fekete, holott olyan autót vehet magának, amilyet csak akar. Mint a legtöbb orosz, ő is csak a tévében látott feketéket. Először elég nehéz volt elhinni, hogy tényleg léteznek ilyen csokoládébarna emberek, pedig tényleg voltak. A KGB Afrikában is ügyködött. Na és Amerikában volt olyan művelet, amelyben feketéket használtak, tűnődött el. Igen. Ha nem is sok, egy-kettő azért akadt. Emlékei szerint mindkét esetben a hadseregnél szolgáló őrmestereket vesztegettek meg. Ha a feketéket tényleg elnyomták volna, akkor hogyan lehetett belőlük őrmester egy fegyveres testületnél? A Vörös Hadseregben csak a politikailag megbízható egyének kerülhettek be a tiszthelyettesképző iskolába. Eggyel több hazugság leleplezve hát – de csak azért, mert a KGB-nél dolgozott. Hány hazugság lehetett még, amit megetettek velük? Miért is maradna egy olyan országban, ahol az embereket sötétségben tartják? Miért ne kérhetné meg az amerikaiakat, hogy segítsenek neki és a lányoknak kijutni innen? De vajon meg fogak tenni? Miért ne tennék meg? Rengeteg Nyugaton folyó műveletről van tudomása, és nemcsak a tisztek nevét ismeri, hanem a nekik dolgozó ügynökök fedőnevét is. Olyan emberekét, akik elárulták a saját kormányukat, s akik működésének minden perce veszélyt jelent az adott országra nézve. És nem jelent ez gyilkosságban való bűnrészességet?, kérdezte magától. Miért jelentene? Azok az emberek árulók. Egy áruló pedig… Na és te mi leszel, Oleg Ivanovics?, kérdezte egy vékonyka belső hang, Zajcev azonban egy vállrándítással elhallgattatta. Hogy áruló-e? Megakadályozni egy ártatlan ember meggyilkolását nem árulás, hanem hőstett. Tehát nem áruló lesz, hanem hős. De ettől még ki kellett találnia, hogyan hajtsa végre. Először is, találkozik egy amerikai hírszerzővel, és elmondja neki, hogy mit akar. Hol és mikor? Egy olyan helynek kell lennie, ahol az emberek akaratlanul is érintkezhetnek egymással, ugyanakkor kizárható, hogy a nem kívánatos személyek – a kettes igazgatóság emberei – hallótávolságon belül legyenek. Még végig se gondolta, már tudta is, hogy mi felel meg ezeknek a kritériumoknak: a felesége munkahelye! Le fogja tehát írni egy üres jegyzetlapra, és átadja a metrón, ahogy azt már

kétszer is megtette. Aztán várni fogja, hogy az amerikaiak megtegyék, amit kért. Az ugyanis egyre kevésbé volt kétséges számára, hogy kelleni fog nekik. Hát nem nagyszerű?, nevetett magában. Azt teheti majd, amit a KGB mindig is szeretett volna: diktálni fog a CIA-nak. Egy nap erejéig király lehetek, gondolta jókedvűen. Legfőbb ideje volt. Cathy két szemsebész kollégát figyelt, akik egy Ronald Smithson nevű kőművest műtötték. A férfinak a jobb szeme mögé nőtt daganat. A röntgen szerint golflabdaméretű volt, eléggé aggasztó volt ahhoz, hogy Mr. Smithsonnak mindössze öt hetet kelljen várnia. Ez harminchárom nappal több volt, mint amennyi a Hopkinsban lett volna, de az itteni viszonyok közt még így is gyors beavatkozásnak számított. A két sebész Clive Hood, illetve Geoffrey Phillips volt, mindkettő tapasztalt rezidens, a műtét pedig rutineljárás. Miután a daganatot feltárták, egy darabot eltávolítottak és lefagyasztották laboratóriumi vizsgálat céljából. Egy remek hisztopatológus kolléga volt szolgálatban a patológián, neki kellett kiderítenie, hogy a daganat rosszindulatú-e avagy nem. Cathy nagyon remélte, hogy utóbbi, mert ennek a fajta tumornak a rosszindulatú változata nagyon veszélyes tudott lenni. A betegnek azonban jó esélyei voltak. A daganat ránézésre nem látszott túlságosan agresszívnak. Cathy az esetek nyolcvan százalékában jól tippelt, de a laborvizsgálat előtt nem szeretett véleményt mondani. Persze tudta, hogy ez mit sem változtat az eredményeken, de sebész volt, és a sebészek ugyanolyan babonásak, mint a baseballjátékosok. A zoknijukat – nők esetében a harisnyát ugyanúgy húzzák fel minden reggel, és minden mást is igyekeznek a jól kialakított minta szerint csinálni, mert ettől úgy érzik, hogy a műtőben is a megszokott kerékvágásban fognak menni a dolgok. Most, hogy a mintát levették a szürkés rózsaszín masszáról, egyelőre nem volt több tennivalójuk. – Mennyi az idő, Geoffrey? – kérdezte dr. Hood. – Háromnegyed egy, Clive – olvasta le a falióráról dr. Phillips. – Mi lenne, ha addig megebédelnénk? – Jól hangzik – felelte az aneszteziológus. – Már nagyon korog a gyomrom. Szólok egy kollégának, hogy helyettesítsen. – Nos, akkor tegye, Owen – bólintott Hood. – Máris. – Dr. Ellis felállt a beteg feje mellől, és a falitelefonhoz lépett. – Két perc, és itt lesz – tért vissza néhány másodperccel később. – Kitűnő. Hova, Geoffrey? – nézett a kollégájára Hood. – A Béka és Varangy? Szalonna, friss saláta, paradicsom és sült krumpli. – Mennyei – bólintott Hood. A dr. Phillips mögött álló Cathy egy szót sem szólt, de kék szeme elkerekedett a sebészmaszk fölött. Itt hagynak egy öntudatlan beteget a műtőasztalon és elmennek ebédelni? Kik ezek? Mágusok? A tartalék aneszteziológus jelent meg beöltözve, készen rá, hogy átvegye a beteget. – Van valami, amit tudnom kell, Owen? – kérdezte Billstől. – Rutineljárás – válaszolta a “gázmester”. A beteg életjeleit mérő készülékekre mutatott. Cathy látta, hogy mindegyik normális értéket mutat, de akkor is…

Hooddal az élen kimentek az öltözőbe, és levedlettek magukról a zöld sebészruhát. Nemsokára az utcán voltak. – Nos, Caroline, hogy tetszik London? – kérdezte Hood. – Nagyon – felelte még mindig döbbenten Cathy. – A gyerekek? – Van egy kedves dadánk, egy fiatal hölgy Dél-Afrikából. – Remek intézmény, nem? – jegyezte meg Phillips. A kocsma néhány saroknyira volt, a City Roadon. Kerestek egy üres asztalt, és kényelmesen letelepedtek. Hood cigarettára gyújtott. – Tudom, Mrs. Ryan – mondta Cathy rosszalló tekintete láttán. – Nem egészséges és csúnya szokás, főleg egy orvosnak, de nekünk is lehet valami gyengénk, nem igaz? – Nem a megfelelő emberhez fordult, ha bátorításra vágyik – felelte Cathy. – Ne aggódjon, nem fogom maga felé fújni a füstöt – nevetett Hood, aztán a pincérre emelte a tekintetét. – Milyen sört lehet itt kapni? Még jó, hogy dohányzik, gondolta Cathy, így legalább nem érte olyan felkészületlenül az újabb hideg zuhany. Hood és Phillips egy-egy John Courage mellett döntött, Ellis pedig Tetley’st kért. Cathy Coca-Colát. A beszélgetés benti ügyekről folyt, így Cathy, ha akarhatott volna, se tudott volna mit mondani. De nem is akart. Elég volt feldolgozni azt, amit eddig tapasztalt, s amit most is látnia kellett. Ott ült vele szemben három orvos, és sört vedeltek egy kocsmában, miközben a betegük kiütve feküdt a 3-as számú műtő asztalán. Ez aztán tapasztalat volt a javából… – Nos, milyennek találja a módszereinket? Másképp csináljuk, mint maguk a Johns Hopkinsban? – nyomta el a cigarettáját Hood. Cathy szívesen beolvasott volna nekik, de nem lett volna értelme ajtóstul rohanni a házba. – A sebészet az mindenütt sebészet. Ami meglep, az az, hogy olyan kevés CT van errefelé. MR és PÉT úgyszintén. Hogy boldogulnak nélkülük? Úgy értem, odahaza nem mertem volna felnyitni Mr. Smithsont, míg alaposan körbe nem szkenneltem a tumorját. – Lehet, hogy mi se tettük volna – felelte némi tűnődés után Hood. – Ha tudjuk, hogy csak ekkora a tumor, még várhatott volna néhány hónapot. – Ilyen sokáig várakoztatják a haemangiomásokat? – bukott ki Cathyből. – Otthon azonnal megműtjük őket. – Felesleges lett volna hozzátennie, hogy ez a daganat iszonyatos fájdalmat tudott okozni a koponyában. Ráadásul a szemgolyót is előrenyomta, amitől a beteg látása homályossá válhatott. Mr. Smithson is ezért ment orvoshoz. Elviselhetetlen fejfájásra is panaszkodott, és tényleg az lehetett, míg tele nem tömték kodeinalapú fájdalomcsillapítóval. – Nos, itt kissé másként működnek a dolgok. Aha. Kényelmes lehet praktizálni – a műtő helyett a kocsmában. Az ebéd megérkezett. Az étel rendben volt, de Cathy még mindig nem tudta túltenni magát azon, hogy ezek az emberek sört isznak. Az itteni sör kétszer olyan erős volt, mint az amerikai, és ezek egy egész pintet megittak belőle. Tizenhat unciát! Mi a fenét jelentsen ez az egész? – Ketchupöt a sült krumplihoz, Cathy? – lökte eléje az üveget Ellis. – Vagy hívjam Lady Caroline-nak? Azt hallottam, hogy őfensége, a herceg a fia

keresztapja. – Nagyjából igen. Jack a pillanat hevében kérte meg rá a haditengerészeti kórházban. Az igazi keresztszülők Robby és Sissy Jackson. Robby vadászpilóta a haditengerészetnél, Sissy zongoraművész. – Az a fekete fickó az újságokban? – Úgy van. Akkor barátkoztak össze Jackkel, amikor még mindketten a tengerészeti akadémián tanítottak. Azóta is jóban vannak. – Valóban. A híradások tehát igazat mondtak? Úgy értem… – Nem szeretek visszagondolni rá. Az egyetlen jó dolog az volt azon az éjszakán, hogy megérkezett kicsi Jack. – Tökéletesen megértem, Cathy – mondta teli szájjal Ellis. Az újságok szerint szörnyű éjszaka volt. – Az volt. – Cathy kényszeredetten elmosolyodott. – A vajúdás és a szülés volt a legkellemesebb része. A három brit nagyot nevetett a megjegyzésen. Mindegyiknek voltak gyerekei, és mindegyik ott volt a szülésnél, ami a brit nők számára sem volt könnyebb, mint az amerikaiak számára. Egy félórával később visszaindultak a Moorefieldsbe. Hood megint cigarettázott, de volt benne annyi jó modor, hogy ügyeljen a füst irányára. Tíz perccel később már megint a műtőben voltak. A “gázmester” közölte, hogy semmi említésre méltó nem történt, és a műtét folytatódott. – Akarja, hogy asszisztáljak? – kérdezte reménykedve Cathy. – Köszönöm, de nem kell – felelte Hood. – Ura vagyok a helyzetnek – tette hozzá, és bátran a beteg fölé hajolt. Nem kellett attól tartania, hogy Mr. Smithson megérzi a sörszagot. Dr. Caroline Ryan, az amerikai sebészkollégium tagja gratulált magának, amiért meg tudta állni, hogy ne rúgja szét a brit kollégák seggét. A biztonság kedvéért azért közelebb furakodott, és árgus szemmel figyelt minden mozdulatot, nehogy tévedésből a beteg fülét távolítsák el. Lehet, hogy éppen az alkoholtól lesz biztos a kezük?, tűnődött. Neki mindenesetre remegett, pedig nem ő volt az, aki alkoholt fogyasztott. A Korona és Párna kellemes, jellegzetes londoni kocsma volt. A szendvics jól csúszott, különösen egy-egy korty John Smithszel meglocsolva, s a beszélgetés sem akadozott. Miközben benti dolgokról beszélgettek, Ryanen átvillant, milyen is lenne az, ha a CIA étkezdéjében sört árulnának. Akkora ribillió lenne belőle, hogy olyat még nem látott az ég. Mást se lehetne látni a C-Span műsorán, és néhány képviselő remekül profitálna belőle – politikai értelemben. Közben meg Chardonnay-val vagy valami erősebbel koccintanának a tévéképernyő előtt, diadalukat ünnepelve. Itt másképp mentek a dolgok, és Jack ezt most egyáltalán nem bánta. Vive la difference, mosolygott, miközben átkeltek a Westminster Bridge Roade-on a Big Ben – a tévhittel ellentétben nem a torony, hanem a Szent Mária-harangtoronyban található harang – irányába. Ryan biztos volt benne, hogy a Parlament épületében is található néhány kocsma, ahogyan abban is biztos volt, hogy a brit honatyák ettől még nem kevésbé józanok, mint amerikai kollégáik. – Tudja, Simon, ez az ügy mindenkit nagyon aggaszt. – Kár, hogy elküldte azt a levelet Varsóba, nem igaz?

– Mit várt tőle? – tiltakozott Ryan. – Az ő népe. A hazájáról van szó, nem? Az ő gyülekezetét akarják eltiporni az oroszok. – Ez nagy gond – ismerte el Harding. – De az oroszok ettől még nem fognak megváltozni. Patthelyzet. Ryan bólintott. – Az. Mekkora az esélye annak, hogy az oroszok meghátrálnak? – Nyomós ok híján nem sok. Az elnökük nem fogja megfenyegetni őket? – Még ha tudná, se tenné. Egy ilyen ügy miatt semmiképp. – Mondom, hogy patthelyzet. Egyfelől ott van a pápa, aki erkölcsi kötelességének érzi, hogy kiálljon a népe mellett, másfelől meg ott van a politika és az engedékenység következményeitől való félelem. Melyik erősebb a másiknál? – Tim atya, a georgetowni tanárom mondogatta, hogy a háborúkat mindig rémült emberek kezdeményezik. Félnek a háború következményeitől, de még jobban félnek attól, hogy mi lesz, ha nem cselekszenek. Ijesztő, hogy ilyen emberek irányítják a világot – gondolkodott hangosan Ryan, miközben kitárta Hardingnak az ajtót. – 1914 augusztusa ragyogó példa, nemde? – Az, de azok a fickók még legalább hittek istenben. A második eset már egy kicsit másként alakult. Ott már a játékosok, legalábbis a rosszfiúk, nem zavartatták magukat. Ugyanez van a moszkvai fiúkkal is. Tudja, létezniük kell bizonyos gátaknak, amelyek korlátot szabnak a tetteinknek, különben könnyen előbújik belőlünk a szörny. – Mondja ezt a Politbürónak, Jack – javasolta Harding. – Hogyne, Simon, hogyne. – Jack a férfimosdóba indult, hogy megszabaduljon az ebéd folyékony részétől. A délután nehezen akart eljönni Ed Foley számára. Semmi nem garantálta, hogy az orosz megint ott lesz, és ezen nem tudott változtatni. Bármikor meggondolhatta magát – mi több, éppen ez lett volna a normális. Ed azért felvette a zöld nyakkendőt – a másikat, mert kettő is volt –, és a szerencsére bízta magát. Itt már csak ez segíthetett. Gyere, iván, csak gyere, és mi majd mindent elintézünk, próbálta telepatikus úton meggyőzni az oroszt. Életre szóló belépő Disney Worldbe, és annyi focimeccs, amennyit csak el bírsz viselni. Oleg Penkovszkij Kennedyvel akart találkozni, neked talán összehozhatjuk az új elnökkel. A fenébe, még mozit is vetítünk neked a Fehér Ház színháztermében. A város egy másik részében Mary Pat ugyanezt csinálta. Még egy lépés, gondolta, és a gépezet beindul. Ha ez a fickó tényleg az orosz MERCURY-ban dolgozik, és tényleg meg akar szabadulni “Orosz Anyácskától”, akkor törhetik a fejüket Eddel, hogyan juttassák ki. Voltak módjai ennek, és egyes esetekben be is váltak, de túlzás lett volna őket rutineljárásnak hívni. A szovjet határőrizet, ha nem is volt tökéletes, nagyon szigorú volt, épp elég szigorú ahhoz, hogy vért verejtékezz, ha ki akarod játszani. MP szerette a veszélyt, és szeretett izgalmas játékokat játszani, de ennyire azért nem. Így hát törte a fejét, lehetséges forgatókönyveket írt meg és játszott végig

gondolatban, s mindeközben a lakásban tett-vett, óvatosan, nehogy felébressze az édesdeden alvó Eddie-t. Az idő azonban még így is gyötrő lassúsággal telt. Eddie még semmit nem üzent Langleybe. Egyelőre nem volt mit, és minek izgassa fel Bob Kittért olyasvalamivel, ami még sehol sincs? Gyakran előfordult, hogy valaki felvette a kapcsolatot a CIA-jel, aztán megrémült, és mielőtt még bármi is történhetett volna, meghátrált. Ezeket nem üldözhetted az ajánlataiddal. Sokszor azt se tudtad, hogy voltaképpen ki volt az illető; vagy ha mégis, és az illető nagyon féltette az irháját, az is könnyen előfordulhatott, hogy feljelentett a KGB-nek, lerántva rólad a leplet. Ezzel gyakorlatilag használhatatlanná váltál – legalábbis mint kém –, ő pedig megkapta a derék és éber szovjet állampolgárnak kijáró vállveregetést. A CIA ritkán toborozta az ügynökeit; az esetek többségében azok maguktól keresték meg – ki ügyesen, ki botor módon, ki azért, hogy csapdát állítson. Ez utóbbi az orosz kémelhárítás kedvenc trükkjei közé tartozott (de az FBI-tól sem volt idegen). Valaki felajánlotta a szolgálatait, te pedig hittél neki, és ezzel máris kompromittáltad magad. Ha ezt sikerült úgy megjátszaniuk, hogy nem fogtál gyanút, akkor nemcsak neked volt véged, hanem az ügynökeidnek is. A kettes igazgatóság embereinek nem kellett egyebet tenniük, mint figyelni téged, és figyelni azt, kikkel lépsz kapcsolatba. Ha szerencséjük volt, egy egész kémhálózatot leleplezhettek így, amiért már aranycsillag – vagy szép vörös csillag – járt. Egy kémelhárító egész karrierjét megalapozhatta egyetlen ilyen üggyel mind Oroszországban, mind Amerikában, így érthető, hogy keményen dolgoztak rajta. A kettes igazgatóság emberei sokan voltak, egyes becslések szerint a KGB állományának a fele itt dolgozott, jól képzett, okos emberek, egy éhesen köröző dögkeselyű türelmével. A KGB azonban sokkal veszélyesebb volt, mint egy keselyű. A dögevő ugyanis megvárta, míg a sivatagban vánszorgó állat kimúlik, és csak aztán ereszkedett le lakmározni a teteméből; a KGB inkább tőrbe csalta. Ed nem lehetett biztos benne, hogy az új fickó nem csalétek. Az, hogy ilyen amatőr volt, még nem volt garancia arra, hogy nem a kémelhárításnak dolgozik. Könnyen lehetett ez is a terv része. Ha nem is dől be az orosznak, lehet, hogy megpróbálja lerázni, és már az is épp elég bizonyíték lett volna számukra. A megfigyelés és az elhárítás technikáit minden hírszerzőnek megtanítják, és ezek a fogások univerzálisak. Foley éppen ezért soha nem alkalmazta őket. Még egyszer sem. Ebben a játékban túl veszélyes volt ügyesnek lenni, mert sohasem lehettél elég ügyes. De bármilyen nehéz is volt hírszerzőnek lenni, még nehezebb volt az ügynökök dolga, mert nem védte diplomáciai mentesség. A bécsi egyezmény értelmében ez sérthetetlenné tette a személyét. Még háború idején is, bár ott természetesen nagyobb volt a kockázat. Persze nem ez volt a lényeg, hanem az, hogy ha lebukik, akkor az egész moszkvai kártyavár összedőlhet, s az nemcsak neki, hanem még nagyon sok embernek kellemetlen lehet. Egyeseknek nagyon kellemetlen… Nos, akár csapda volt, akár nem, a pasasnak ott kellett lennie a metrón, hogy a játszma tovább folytatódjon. Ha csak azért csinálta ezt, hogy megviccelje az amerikaiakat egy hűvös moszkvai reggelen, akkor nem lesz ott, és többé sohasem fogja látni. Ha viszont tényleg komolyan gondolja… Ez hamarosan ki fog

derülni. Nemsokára felfordítják a lapokat, és akkor majd eldől, hogy blackjack volt-e vagy csak két négyes. Hiszen éppen ezért választottad ezt a hivatást, Ed, emlékeztette magát Foley. A játék izgalma miatt. Mert az volt, kellemesen hátborzongató, még akkor is, ha a vad eltűnt az erdőt megülő ködben. Izgalmasabb volt nyúzni a medvét, mint szagolni. Sok minden múlhatott azon is, hogy miért csinálja az orosz. Pénzért? Elvi okokból? Lelkiismeret-furdalásból? Önérzetből? Ezek voltak a klasszikus mozgatórugók. Egyesek azt remélték, hogy így mindig tele lesz a befőttesüveg százdollárosokkal; mások, csalódva a rendszerben, egy másik ország politikai rendszerében kezdtek hinni, s az újonnan “megtértek” buzgalmával szolgálni is akarták azt; a lelkizőket zavarta valami, amit az államuk művelt, és úgy érezték, tenniük kell ellene; végül voltak olyanok is, akik úgy érezték, nem értékelik őket eléggé a munkahelyükön, és így akartak alátenni a főnöknek. Az idők folyamán az elvi indíttatásból dolgozó kémek bizonyultak a legtermékenyebbeknek. A férfiak az életüket is kockára tennék a hitükért – ezért olyan véresek a vallási háborúk. Foley a pénz által motiváltakat szerette. Ők mindig racionálisan viselkedtek, de hajlandóak voltak kockázatot is vállalni, mert minél nagyobb volt a veszély, annál több volt a pénz. Az önérzet hajtotta ügynökökkel sokkal több volt a baj. Könnyen megsértődtek, és kiszámíthatatlanok voltak. A bosszú rossz tanácsadó, és ez itt is megmutatkozott. A lelkiismeret viszont majdnem olyan jó volt, mint az elvek. Ezeknek az embereknek legalább volt erkölcsük. De bármi is vezérelte az ügynökeit, a CIA mindig jól megfizette őket. Egyrészt a fair play miatt, másrészt azért, mert jó reklám volt. A tudat, hogy szép summákat fog bezsebelni, sok embernek segített átlendülni a “tegyem vagy ne tegyem” szakaszon. Bármi is motiválta őket, a pénz jól jött. Az elvek emberének is ennie kellett, az önérzetes pedig egyenesen úgy érezhette, hogy már a puszta jóléte is a bosszúnak egy – kellemes – formája. Te melyik vagy, iván?, merengett Foley. Mi vitt rá, hogy eláruld a hazádat? Az oroszok szenvedélyes hazafiak voltak. Amikor Stephen Decatur azt mondta, hogy “A mi hazánk, akár jó, akár rossz”, akár az oroszok nevében is beszélhetett volna. Az országot azonban olyan rosszul kormányozták, hogy az már tragikus volt. Az oroszok a világ legpechesebb nemzete voltak. Az ország eleve túl nagy volt ahhoz, hogy hatékonyan irányítani lehessen, a Romanovok azonban egyébként is képtelenek voltak rá. Reménytelen bagázs volt, nem csoda, hogy az első világháború pokla annyira megrendítette hatalmukat, hogy Vlagyimir Iljics Uljanov – Lenin – átvehette a hatalmat, kiépítve egy minden addiginál önpusztítóbb rendszert. Aztán jött a legveszélyesebb pszichopata, akit Caligula óta hátán hordott a föld: Sztálin Jóska. Ennyi szenvedés, ennyi ocsmányság után még egy orosznak is nehéz lehetett őriznie a hazájába vetett hitét. Nagyon elkalandoztál, Ed, figyelmeztette magát az állomásfőnök. Még egy félóra, és lejár a munkaidő. Mehet a földalattihoz, kigombolt esőkabátban, zöld nyakkendővel. És várhat. Felállt, és kiment a férfimosdóba. A húgyhólyagja néha éppen olyan izgatott tudott lenni, mint az intellektusa. Zajcev nem akarta elkapkodni az üzenetírást. Ha elrontja, akkor el kell dobnia a lapot, és az túl veszélyes lehet. A hulladékégetőkben nem bízott, a

hamutartójában pedig mégsem égethette el mindenki szeme láttára, így hát gondolatban fogalmazta meg az üzenetet, s amikor megvolt, újra és újra végigment rajta, ízlelgetve, elemezve a szavakat. Majdnem egy egész órát eltöltött vele, mielőtt papírra vetette volna. Ellenőrizte, hogy rendben van-e, aztán lopva összehajtogatta a papírt, és a cigarettapakkjába rejtette. Kicsi Eddie a videomagnóba tolta kedvenc Transformers-kazettáját. Az anyja a nappali ajtajából figyelte ténykedését. Ekkor hasított bele a felismerés. Én is az vagyok, döbbent rá. Butuska szőke háziasszonyból CIA-spionná vedlek át. Átmenet nélkül. Tetszett neki a gondolat. Gyomorfekélyt fog okozni a nagy orosz medvének, remélhetőleg vérző fajtát, amelyet nem lehet tejjel és pirulákkal kezelni. Negyven perc múlva Ed kideríti, hogy új barátunk tényleg nekünk akar-e dolgozni. Ha igen, akkor majd én kezelésbe veszem. Fogni fogom a kezét, végigvezetem az ügynökké válás útján, és megszerzem az információt. Langley pedig hálás lesz. De milyen információt? Mi van, ha nem több egy szaftos sztorinál? Mi van, ha nem is dolgozik a kommunikációs részlegen, csak hozzájutott a papírjaikhoz? Lehet, hogy tele van velük a Központ… de az is lehet, hogy nem. Ez a biztonsági előírásoktól függ. Abban pedig nem kételkedhetett, hogy azok kellően szigorúak. A KGB nem osztogatta boldog-boldogtalannak a fejléces papírjait. Na és ha éppen az a csali a horgon? Ez is benne van a pakliban, sóhajtott, miközben a tévé képernyőjét figyelte, ahol egy Kenworth dízeltraktor kétlábú robottá alakult át. Sejthető volt, hogy Eddie ilyen szuperhősjárgányokat fog kérni karácsonyra. Mary Pat bízott benne, hogy nem neki kell majd rájönnie, hogyan lehet átalakítani őket. Idő volt. Ed gondosan ügyelt arra, hogy pontosan a megszokott időben hagyja el a nagykövetséget. Ha követik, akkor ez nagy megnyugvást fog jelenteni az árnyékának. A zöld nyakkendőt is azért vette fel, hogy láthassák: az előző nap semmiben nem különbözött a maitól, meg a többitől sem. Annyira nem, hogy abból egy ügynök bármit is jelzésnek vehessen. Még a KGB se gondolhatja komolyan, hogy minden követségi alkalmazott kém, biztatta magát Foley. A Szovjetunióban népbetegségszámba menő paranoia dacára. Derék barátja, a The New York Times illusztris tudósítója már nyilván szétkürtölte, milyen csökkent értelmi képességű ez a Foley, aki még bűnügyi riporterként se tudott megélni New Yorkban, ahol pedig a rengeteg bűntény miatt nagyjából olyan nehéz feladat ez, mint tévét nézni egy karosszékből vasárnap délután. Ki gondolhatná, hogy egy ilyen sötét fickó kém? Hálás lehetett érte Tony Prince-nek, annak az arrogáns seggfejnek. A kinti levegő hűvös őszt ígért. Ed azon tűnődött, vajon tényleg olyan kemény-e az orosz tél, mint mondják. Ha az, hát majd jól felöltözik. A hőséget sokkal jobban gyűlölte – amióta felnőtt volt. Gyerekkorában, amikor stickballt* játszottak az utcán, fel sem vette. Persze azért jó móka volt megnyitni a tűzoltócsapot és a spriccelő víz alatt hűsölni. De hol volt már az? Átkozottul messze, gondolta Ed, miközben bement a metróállomásra. Időben jött, és a szerelvény ezúttal is pontosan érkezett.

Most vagy soha, gondolta Zajcev, miközben az amerikai felé manőverezett. Újdonsült barátja mindent pontosan ugyanúgy csinált, mint eddig: újságot olvasott, a jobb kezével a kapaszkodót markolta, a kabát lazán lógott rajta… Két perc múlva Zajcev már ott állt mellette. Foleyt nem hagyta cserben a periferikus látása. Az alak ott állt mellette, ugyanúgy öltözve, mint előző nap. Oké, iván, csináld… de óvatosan, fiú, nagyon óvatosan. Ez már a harmadik alkalom volt, ami már-már elfogadhatatlanul magas kockázatot jelentett. Változtatniuk kellett rajta, találni egy új átadóhelyet, de ehhez előbb találkozniuk és beszélniük kellett. Majd Mary Pat elintézi, gondolta Ed. Az ő álcája sokkal jobban működik… Zajcev megvárta, hogy a szerelvény lassítson, s ahogy az utasok meglódultak, gyorsan az amerikai zsebébe csúsztatta a papírt. Egy pillanat volt az egész. Ez az, iván! Jól csináltad! Foley minden idegszála azt kívánta, hogy forduljon oda, és nézze meg magának a fickót, de nem tehette. Ha valaki követi, ez nem kerülte volna el a figyelmét, és Ed Foleynak az volt a dolga, hogy ne figyeljenek fel rá. Megvárta türelmesen, hogy a metró megálljon, és ezúttal az ivánnal átellenes ajtón szállt le. Az utcára felérve nem nyúlt a zsebébe. Szép komótosan hazasétált, és beszállt a liftbe. Még itt sem nézte meg a papírt, mert a mennyezetben elrejthettek egy kamerát. Csak akkor tépte ki a zsebéből, amikor már bent volt a lakásban. A papír szinte fekete volt a tintával írt betűktől. Akárki is volt ez a fickó, tanult lehetett, mert angolul fogalmazott. Ez jó hír volt. – Szia, Ed. Hogy telt a napod odabent? – kérdezte a mikrofonok kedvéért Mary Pat. – A szokásos dögunalom. Mi a vacsora? – Hal – felelte MP, miközben a fejléces papírt figyelte Ed kezében. Ez az!, mutatta felfelé tartott hüvelykujjai. Bingó!, gondolták mindketten. Nem akármilyen fogás volt ez. Egy igazi aranyhal a KGB-től! És nekik dolgozott!

16. fejezet BUNDASAPKA TÉLRE

– Mit csináltak? – kérdezte szórakozottan Jack. – Ebédszünetet tartottak a műtét kellős közepén, és kimentek egy kocsmába sört vedelni! – mondta el még egyszer Cathy. – Nos, én is azt tettem. – De te nem egy műtétről mentél el! – Mi lett volna, ha otthon csináljátok ugyanezt? – Ó, semmi különös – felelte gúnyosan Cathy. – Legfeljebb elvették volna a működési engedélyemet… miután a biztonság kedvéért Bernie amputálta a kezemet egy kibaszott láncfűrésszel! Erre már felfigyelt Jack. Ez a beszéd nem vallott Cathyre. – Komoly? – Az. Volt hozzá szalonna, zöld saláta és paradicsomos szendvics, meg chips. Nekünk, ostoba gyarmatbelieknek sült krumpli. Megjegyzem, én kólát ittam. – Ez igen, doktor. Gratulálok. – Ryan odament a feleségéhez, és megcsókolta. Nagyon úgy nézett ki, mint akinek szüksége van rá. – Otthon még nem láttam ilyet – folytatta Cathy. – Lehet, hogy Montanában, Kurvabaszódon előfordulhat, de nem egy igazi kórházban. – Nyugodj meg, Cathy. Úgy beszélsz, mint egy dokkmunkás. – Vagy egy mocskos szájú ex-tengerészgyalogos. – Cathy végre felengedett. – Jack, én szégyellem magam. Egy szót se mertem szólni nekik. Az a két szemvagdosó technikailag a felettesem. De ha otthon csinálnák ugyanezt, vége lenne a karrierjüknek. Még kutyákat se gyógyíthatnának. – Jól van a beteg? – Igen. A laborban kimutatták, hogy a daganat jóindulatú, így kivették, és összevarrtak. Négy-öt nap lábadozás következik, és remekül fogja érezni magát. Nem lesz látászavara és nem lesz több fejfájása, de az a két bolond akkor is alkoholos állapotban dolgozott rajta! – Ha nincs kár, nincs vétkezés sem, bébi – próbálkozott Jack. – Ez akkor sem helyénvaló, Jack. – Akkor jelentsd az esetet Byrdnek. – Kénytelen leszek. Nincs más választásom. – És aztán? Utána mi lesz? Cathy ettől megint elkomorodott. – Azt nem tudom! – Nem kis dolog elvenni valakinek a kenyerét – figyelmeztette Jack. – És arra is számíthatsz, hogy ezután bajkeverőnek fognak tartani.

– Otthon, a Hopkinsban habozás nélkül elvettem volna tőlük a műtétet, de itt… itt csak vendég vagyok. – És ahány hely, annyi szokás. – Annyira azért nem lehet más, Jack. Ez egyszerűen ellentmond minden szakmai szabálynak. Potenciálisan veszélyes a betegre nézve, és egy olyan határvonal, amelyet nem léphetsz át. A Hopkinsban, ha beteget kell vizsgálnod vagy műtéted van másnap, még egy pohár bort se ihatsz meg vacsorára. Persze, ha hazafelé tartasz egy partiról, és épp szemtanúja vagy egy balesetnek, akkor segítesz rajta, ha más nincs kéznél, de miután elsősegélyben részesítetted, mentőt hívsz, és rábízod egy olyan orvosra, aki színjózan. Esetleg még azt is elmondod neki, hogy előtte ittál néhány pohárral. Az rendben van, hogy a gyakorló orvosi évek alatt a lelket is kihajtják belőled a hosszú ügyeletekkel, hogy megedződj, és akkor is képes legyél jó döntéseket hozni, ha nem vagy teljesen működőképes, de olyankor mindig ott áll melletted valaki, s ha teljesen használhatatlanná váltál, azt neked is érezned kell. Tudom, hogy miről beszélek, Jack, mert egyszer megtörtént velem a gyermekgyógyászati gyakorlat ideje alatt. Azt hittem, villám hasított ketté, amikor annak a kisgyereknek megállt a légzése, de ott volt mellettem egy tapasztalt nővér, s a rangidős rezidens is lejött egy pillanat alatt, és hála istennek sikerült visszahozni őt maradandó károsodás nélkül. De akkor sem mész szándékosan neki a falnak, Jack. Egy műtét nem arra való, hogy megmutasd, ki a legény a gáton. Váratlan helyzetek, nehézségek bármikor adódhatnak, de nem keresni kell őket, hanem örülni, ha elkerültek. – Oké, Cathy. És most mit szándékozol tenni? – Nem tudom. Otthon egyenesen Bernie-hez mennék, de nem vagyok otthon. – Ezért a tanácsomat kéred… Cathy a férjére szegezte kék szemét. – Nos… igen. Te mit gondolsz? Hogy mit gondol, az most nem számít, gondolta Jack. Cathy nem megoldást várt tőle, hanem azt, hogy segítsen neki vállalni a döntését. – Ha semmit sem tennél, hogy ereznéd magad az elkövetkező napokban? – Szörnyen, Jack. Láttam valamit, amit… – Cathy. – Jack magához ölelte a feleségét. – Nem kellek neked én ehhez. Menj, és tedd, amit helyesnek tartasz, különben csak emészteni fog a lelkiismeret. Soha ne sajnáld megtenni azt, amit jónak látsz, Lady Caroline, bármi is legyen a következménye. – Ők is így szólítottak. Nem szeretem, ha… – Tudom, bébi. Néha engem is Sir Johnnak hívnak odabent, de tudod, nem sértésnek szánják. – Itt az orvosoknak nem azt mondják, hogy dr. Jones, hanem Mr. vagy Mrs. Jones. Mi a fenét jelentsen ez? – Helyi szokás, az eredete a tizennyolcadik századi királyi haditengerészetnél keresendő. Akkoriban a hajóorvos általában egy fiatal hadnagy volt, és a hajón nem hadnagy úrnak, hanem misternek szólították. Ez került át valahogyan a civil életbe. – Ezt meg honnan tudod? – Ha elfelejtetted volna, én is doktor vagyok. A történelem-tudományoké, bébi. Én ehhez értek, te pedig a foltozáshoz. Ha már a történelemről beszélünk, a múlt

télen is egészen tűrhetően összeraktál. Megköszöntem egyáltalán? – csókolta meg a feleségét. – Kösz, szivi. – Beszélnem kell Byrd professzorral. – Ha kétségeid vannak, tedd azt, amit helyesnek látsz. Ezért van a lelkiismeretünk. Hogy a zsigereinkben érezzük, mi a helyes és mi nem. – Egy életre meggyűlölnek. – Na és? Neked kell jóban lenned önmagáddal, Cathy. Nem másnak. Meg nekem is, persze – tette hozzá Jack. – És jóban vagy velem? Határozott mosoly volt a válasz. – Lady Ryan, imádom a csipkés alsóit. Cathy végre megnyugodott. – Nos, köszönöm, Sir John. – Felmegyek és átöltözöm. – Jack lefékezett az ajtóban. – Öltsem fel a díszkardomat is a vacsorához? – Ne, elég lesz a hétköznapi is. – Most már a mosolygás is ment. – Az irodában hogy mentek a dolgok? – Azt igyekeztünk kideríteni, hogy mit nem tudunk. – Úgy érted, sikerült új információkat szerezni? – Nem. Egyelőre csak azt sikerült megtudni, hogy mit kellene tudnunk. Őrjítő, hogy sohasem áll elég információ az ember rendelkezésére. – Emiatt ne búsulj. Ez az én szakmámban is így van. Jacknek be kellett látnia, hogy tényleg. Mindkét esetben ugyanaz volt az eredmény, ha valamit eltoltál: emberek halhattak meg. És ez egyáltalán nem volt izgalmas. Amikor visszatért a konyhába, Cathy kicsi Jacket etette. Sally tévét nézett, a “vizuális cumit”, ezúttal valami helyi gyerekműsort a szokásos Gyalogkakukk helyett. A vacsora a tűzhelyen rotyogott. Jack sohasem értette, miért ragaszkodik egy szemész tanársegéd ahhoz, hogy maga főzzön – akár egy kamionsofőr felesége –, de nem tiltakozott: Cathy jól csinálta. Lehet, hogy az egyetemen főzni is tanították őket? Odahúzott magának egy széket, és töltött egy pohár fehérbort. – Remélem, ezért nem haragszik a doktornő. – Amennyiben holnap senkit nem akar feltrancsírozni a Century House-ban… – Még nincs tervbe véve, Lady Ryan. – Akkor mehet. – Cathy a vállára emelte a kiskrapekot, aki nagy élvezettel böffentett egy öblöset. – Ez az, junior! Apád fia vagy! – Az nem kétséges. – Cathy a vállára terített textilpelenka szélével megtörölte a kisfiú száját. – Na, mit szólnál még egy kis hamihoz? Ifjabb John Patrick Ryan nem tiltakozott. – Mi az, amit még mindig nem tudtok? Azt, hogy nős-e? – Ebben a kérdésben se sikerült előrébb lépnünk – felelte Ryan –, de pillanatnyilag valami más aggaszt minket. Úgy tűnik, készülnek valamire. – És nem mondhatod el, hogy mi az? – Nem. Simon barátunk szerint egy részeges bandával van dolgunk. – Sajnos, úgy tűnik, hogy nekem is – jegyezte meg Cathy. – Te jó ég, Carrie Nationt* vettem feleségül! – Jack ivott egy kortyot. Pinot

Grigio volt, egy különlegesen finom, fehér olasz bor, amit a helyi boltokban lehetett kapni. – Az igaz, hogy én is kikapartam néhány szemet. – Akkor mondott ilyet, ha azt akarta, hogy Jacknek lúdbőrözzön a háta. Ryan felemelte a poharát. – Kérsz? – Ha kész vagyok, talán. – Csendben etette egy darabig a kicsit, aztán megkérdezte: – Tényleg nem beszélhetsz róla? – Sajnálom, bébi, de tudod, a szabályok. – És te soha nem szeged meg őket? – Félek, hogy könnyen hozzászoknék. Jobb el sem kezdeni. – Akkor hogyan várhatjátok el egy orosztól, hogy nektek dolgozzon? – Az más. Lehetőséget kap, hogy a szépség és az igazság bajnokainak segítsen. Mi a jó fiúk vagyunk. – Ők is így gondolják? – Persze, hogy nem. Szerintük ők azok. Egy Adolf nevű fickó meg magát tartotta annak – emlékeztette Jack. – Bernie-vel nagyon nem csípték volna egymást. – Adolf már régen meghalt. – Mindig vannak újak, bébi. Higgy nekem. – Valami nagyon aggaszt, Jack. Látom rajtad. Hogyan segíthetnék? – Sehogy. Esetleg azzal, hogy nem faggatsz. – Jól van – bólintott Cathy. A titkosszolgálati munka nem érdekelte különösebben, de orvosként ki nem állhatta, hogy nem segíthet Jacknek. Persze orvosként azzal is tisztában volt, hogy nem tud minden betegséget meggyógyítani. Ezt el kellett fogadnia. Csakhogy az orvoslásban, ha valaki felfedezett egy új gyógymódot, azt rögtön közzétette valamelyik neves szaklapban, hogy az egész világ tudjon róla és alkalmazhassa. A CIA viszont átkozottul ritkán követett el ehhez hasonlót, ami borzasztóan zavarta Cathyt. Ezért járt még egy próbálkozás. – Mondd csak, ha megtudtok valami érdekeset, akkor mi történik? – Feljebb passzoljuk. Az itteniek Sir Basilnek, én meg Greer tengernagynak. Ezért kaptam azt az új telefonkészüléket. Ha nagyon kényes témáról van szó, akkor pedig a nagykövetség futárszolgálatát használjuk. – Azt hittem, hogy a telefonvonal kódja feltörhetetlen. – Nos, elég nehéz lenne lehallgatni, az biztos, de azért vannak esetek, amikor nem kockáztat az ember. Ugye ismerős? – És mi lenne egy ilyen eset? Nem konkrétan, csak egy példát mondj – tette hozzá ravasz mosollyal Cathy. – Látom, nem nyugszol, amíg ki nem elégítettem a kíváncsiságodat. Tegyük fel, hogy infót szerzünk a mondjuk a nukleáris arzenáljukról. Egy olyan ügynöktől, aki nagyon jó helyen dolgozik, éppen ezért, ha az oroszok elfogják és megfejtik a küldeményt, az egyértelműen leleplezi őt. Na, ilyenkor használjuk a diplomáciai táskát. A játék egyik legfontosabb eleme éppen ez: az informátoraink védelme. – Mert ha lebuknak… – Akkor meghalnak, méghozzá nagyon kellemetlen módon. Egyszer állítólag élve krematóriumba dugtak egy pasast, és begyújtották a gázt. Még le is filmezték, pour encourager les autres, ahogy Voltaire mondaná.

– Ez eléggé hihetetlen – csóválta meg a fejét Cathy. – Pedig az egyik emberünk látta a filmet. A szerencsétlent, akit elevenen megégettek, Popovnak hívták. A GRU tisztje volt, és nekünk dolgozott. A főnökei nagyon elégedetlenek voltak vele. – Ez komoly? – kérdezte még mindig hitetlenül Cathy. – Mint egy szívroham. Azt mondják, hogy egy időben rendszeresen vetítették a filmet a GRU akadémiáján. Elrettentésként. Szerintem elég rossz taktika, de mint mondtam, egy emberünk a saját szemével látta. Mindenesetre ez is egyik oka annak, hogy védeni próbáljuk a forrásainkat. – Akkor sem hiszem. – Tényleg olyan hihetetlen? És az nem, hogy egy sebész félbeszakítja a műtétet, hogy megebédeljen és legurítson egy korsó sört? – Nos… de igen – ismerte el Cathy. – Tökéletlen világban élünk, bébi. – De azért senkinek nem fogjuk megengedni, hogy a fejünkre nőjön, tette hozzá gondolatban. Cathy majd szépen átgondolja a hétvégén, hogy mit akar tenni, ő meg addig dolgozik egy kicsit a Halsey-könyvön. Moszkvában az ujjaké volt a szó. Ho[gy] fog[sz] üzen[ni] Lang[leybe]?, kérdezte Mary Pat. Még n[em] tud[om], felelte Ed. Fut[árral], javasolta MP. Úgy lesz a legbizt[onságosabb]. Ed egyetértően bólintott. Rit[er] be fog gerj[edni]. De még menn[yire]. Akar[od], ho[gy] én szerv[ezzem] meg a találk[ozót]?, ajánlkozott Mary Pat. Végr[e] haszn[át] vehet[néd] az or[osz] tudás[odnak], mosolyodott el Ed. Ezúttal Mary Pat bólintott. Tényleg jól beszélte az oroszt, olyan magas szinten, ahogy csak a legtanultabbak képesek még a tősgyökeres moszkvaiak közül is. Amerikai feleségként természetesen nem vehette hasznát. Amikor az utcán eligazítást kért, vagy szót váltott egy eladóval, mindig törte a nyelvet, és tőmondatokban beszélt. Ha nem így tette volna, feltűnést kelt, azt pedig nem akarta. Sokkal biztonságosabb volt butácska amerikai szöszinek lenni. Mikor? Iv[án] holn[ap] akar[ja], felelte Ed. Kész[en] állsz rá? Mary Pat megpaskolta a férje fenekét. Arra mérget vehetsz, mondta a mosolya. Ed nem csupán ezért imádta annyira, de ez is szerepet játszott benne. Mary fantasztikus munkatárs volt – és még fantasztikusabb feleség. Ed biztos volt benne, hogy ezen az éjszakán szerelmeskedni fognak. Lehet, hogy a boksz szabályai szerint a ringbe szállás előtt tilos volt a szex, Mary Patnél azonban épp az ellenkezője volt érvényben. – Mikor megy, Bob? – kérdezte Greer a műveleti igazgatót. – Vasárnap. Az ANA-val Tokióba, onnan Szöulba. – Az az igazság, hogy nem irigylem. Ki nem állhatom a hosszú repülőutakat. – Aludni kell, és akkor hamar eltelik. – Ritter jó volt ebben. – Egyébként ráérek. Nem sok mozgás van az igazgatóságon. – A Távol-Keleten viszont az

Észak-Korea és Kína miatt aggódó KCIA várta. – Kedves magától, hogy éppen akkor lép le, amikor az elnök a seggemet rugdossa a pápa miatt – gondolkozott hangosan Arthur Moore. – Igazán sajnálom érte – felelte gúnyos mosollyal Ritter. – Mike Bostock fog helyettesíteni. Bostockot mindannyian kedvelték; műveleti tisztként kezdte a karrierjét, a Szovjetunió és Közép-Európa szakértőjévé küzdve fel magát. Az egyetlen hibája, amely távol tartotta a Dombtól, cowboytermészete volt. Ettől persze nem volt kevésbé értékes – ahogyan Mary Pat Foley sem. – Még mindig semmi hír a Politbüró megbeszéléséről? – Semmi, Arthur. Lehet, hogy nem is esett szó semmi különösről. Tudja, nem terveznek atomháborút, valahányszor csak összeülnek. – Nem – kuncogott Greer. – Viszont meg vannak győződve róla, hogy mi igen. Jézusom, micsoda paranoiás egy banda! – Ne feledje, mit mondott Henry: “Még a paranoiásnak is vannak ellenségei.” Minket meg egyenesen azért fizetnek, hogy azok legyünk – emlékeztette Ritter. – Még mindig A VÖRÖS HALÁL ÁLARCÁ-n rágódik, Robert? – Még semmi lényeges nem történt. Azok, akikkel beszéltem róla… A fenébe, Arthur, ez kiábrándító! Azt mondom nekik, hogy merjenek eredetiek lenni, és mi erre a reakciójuk? Még jobban beszűkül a látóterük. Miért? – Mert ez egy kormányhivatal. Az embereink többsége tipikus hivatalnok. Szeretik a megszokott, jól bevált, biztonságos megoldásokat. Legalábbis amit ők annak hisznek. De éppen ezért vagyunk itt mi – mutatott rá Moore. – Hogy felpiszkáljuk az állóvizet. – És szerencsére akad néhány merész, kreatív segítőtársunk. Az egyik éppen az én csapatomban dolgozik. Ha valaki nem szereti a korlátokat, akkor az ő. – Ryan? – kapta fel a fejét Ritter. – Eltalálta – bólintott Jim Greer. – Ő nem illik közénk – vágta rá a műveleti igazgató. – Válasszon, Bob, mit akar: aktatologatókat, akik képtelenek a számok mögé látni, vagy gondolkodó emberi lényeket. Ryan makacs, de ex-tengerészgyalogosként tudja, hol a határ, és állítom magának, hogy néhány éven belül az egyik legjobb elemzőnkké növi ki magát – mondta hévvel Greer. – A legjobb tisztem már nem is tudom, mióta, és meg kell mondjam, hogy nem értem, mi baja vele, Robert. – Basil is kedveli – tette hozzá Moore. – Ez pedig jelent valamit. – Legközelebb, ha találkozom Jackkel, be szeretném avatni a VÖRÖS HALÁL-ba. – Biztos benne? – kérdezte Moore. – Ez azért jóval fölötte van az ő bérkategóriájának. – Jack jobban ismeri a gazdasági folyamatokat, mint bárki más az igazgatóságomon. Ha nem féltem volna attól, hogy ezzel a szárnyát szegem, a gazdasági osztályra tettem volna. Ha tönkre akarja tenni a Szovjetuniót, Bob, és háború nélkül szeretné elérni ezt, akkor annak egyetlen módja az, hogy tönkreteszi a gazdaságukat. Ryan egy halom pénzt keresett magának, mert a gazdasági mutatók mögött a mozgatórugókat is meglátta. Éppen erre van szükségünk: hátha megtalálja nekünk azt a helyet, ahol megakaszthatjuk a

gépezetet. Különben is, mit árthat? A projekt egyelőre csak elméleti síkon létezik, nemde? – Nos? – nézett a CIA igazgatója Ritterre. Végül is Greernek igaza volt. – Mit bánom én… Rendben – morogta Ritter. – Csak aztán nehogy a The Washington Posttal vitassa meg az ötleteit. – Hogy Jack köpjön a sajtónak? – hördült fel Greer. – Ez az ember nem talpnyaló, pénzre pedig nincs szüksége. A KGB nem tudna annyit ajánlani neki, hogy ne röhögje ki őket. Amit magamról nem mondhatok el – tette hozzá poénként. – Ezt megjegyeztem, James – mondta halvány mosollyal Ritter. A GUM áruház rangját tekintve a New York-i Macy’shez volt mérhető. Elméletileg, gondolta Ed, miközben besétált a főbejáraton. Ahogyan elméletileg a Szovjetunió köztársaságok önkéntes szövetsége volt, és ahogyan elméletileg a szovjet alkotmány felette állt a kommunista párt akaratának. Hát igen, nézett szét maga körül. Elméletben a húsvéti tojást tojó nyuszi is létezett. Mozgólépcsővel mentek fel a második emeletre. A szerkezet a régi fajta volt, a Nyugaton már évtizedek óta használt fém helyett fából készült lépcsőfokokkal. A bundarészleg hátul volt, jobbra, első ránézésre egészen tűrhető kínálattal. Okos ez a fiú, gondolta Foley. Az áruház egyéb osztályain az árucikkek a legjobb esetben is közepes minőségben és választékban “kellették” magukat. Ha Mary Pattel valahová máshová térnek be nézelődni, feltűnést keltettek volna. A bundarészleg azonban egészen más volt. Az orosz tél mindig is hideg volt – olyan hideg, hogy ezeken a tájakon valamikor még az elefántok is bundát viseltek –, így az ember, akár helyi volt, akár amerikai, sapka nélkül nem mehetett neki a morcosabb évszakoknak. Ezeket a vastag fejfedőket formájukat tekintve nehezen lehetett volna bárhová is besorolni, viszont kényelmesek voltak, puhák, és ami a legfontosabb, jó melegek. Az itt megvásárolható darabokat pézsmapatkányból készítették – a nyérc és a nyest a “zárt” üzletekbe került, s a pártvezérek és feleségeik/szeretőik kiváltsága volt. Foley sohasem hitte volna, hogy valaha is egy mocsári patkány kültakaróját fogja a fején hordani, de végül is finom bundája – vagy szőre? – volt, és télen biztosan jól jön majd. Egyébként meg nem ez volt a lényeg. Foleyék a szemükkel is kommunikálni tudtak, bár ilyenkor meglehetősen keskeny volt az információátvitel sávszélessége. Az idő azonban a segítségükre sietett. A téli sapkák csak nemrégiben érkeztek meg az üzletbe, és nyárutó lévén, az emberek még nem rohamozták meg a készletet. Csak egy barna öltönyös fickó téblábolt a polcok között. Mary Pat elhessentette a férjét, mintha ajándékkal akarná meglepni, és a férfi felé indult. Nem ejtették a fejére, gondolta. Tökéletes helyszínt választott. – Elnézést – szólította meg oroszul. – Igen? – fordult feléje a férfi. Mary Pat egy szempillantás alatt végigmérte. Nem lehetett sokkal több harmincnál, de jóval idősebbnek látszott: az élet hamar megöregítette a moszkvaiakat, még hamarabb, mint New York City lakóit. A haja és a szeme barna volt. A tekintetéből intelligencia sugárzott. Ez jó jel volt. – Téli sapkát vásárolok a férjemnek. Mint azt ön – tette hozzá – a metrón javasolta neki.

Látta a szemén, hogy nem egy fiatal nőt várt. A pislogása azt is elárulta, hogy nehezen tudja összeilleszteni a tökéletes orosz nyelvtudást azzal, hogy a nő nyilvánvalóan amerikai. – A metrón? – Igen. A férjem jobbnak látta, ha én találkozom önnel. Nos… – Felemelt egy sapkát, és megborzolta a szőrét, aztán a férfira nézett, mintha a véleményét várná. – Nos, mit akar tőlünk? – Hogy érti? – nyögte az orosz. – Kapcsolatba lépett egy amerikaival, és találkozni akart vele. Vagy csak a sapkavásárlásban akart segíteni? – Maguk a CIA-nak dolgoznak? – szedte össze magát a férfi. – Igen, a férjem és én az amerikai kormánynak dolgozunk. Maga pedig a KGB-nek. – Úgy van. A kommunikációs osztályon. A Központi Kommunikáción. – Valóban? – Mary Pat visszatette a sapkát a helyére, és kiválasztott egy másikat. Te jó ég, gondolta. Remélem, hogy az igazat mondja. Vagy csak egy olcsó jegyet szeretne New Yorkba? – Honnan tudhatom, hogy igazat mond? – Onnan, hogy itt vagyok – felelte meglepetten, és kissé dühösen az orosz. Mégis mit gondol ez a nő? Hogy szórakozásból kockára teszi a saját életét? – Miért beszél velem? – Az üzenet, amit a metrón átadott, felkeltette a figyelmemet. – MP maga elé emelt egy sötétbarna sapkát, és összeráncolta a homlokát, mintha túl komornak találná a színét. – Hölgyem, én a nyolcas főigazgatóságon dolgozom. – Melyik osztályon? – Kommunikációs feldolgozás. Kommunikációs tiszt vagyok. Rajtam keresztül mennek ki az üzenetek a különböző rezidentúráknak, s a válaszokat is én osztom szét a címzetteknek. Ennek következtében sok mindenről tudomást szerzek. Elegendő ez az önök számára? – Legalább jól játszott. A sapkára mutogatott és a fejét rázta, aztán egy másik sapkára mutatott, amely jóval világosabbra, csaknem szőkére volt festve. – Valószínűleg. Mit kér tőlünk? – Fontos információ birtokában vagyok. Nagyon fontos. Cserébe azt kérem, hogy juttassanak ki Nyugatra engem, a feleségem és a kislányunkat. – Mekkora a kislánya? – Három éves és hét hónapos. Teljesíteni tudják a kérésem? Mary Pat érezte, hogy egy korsó sornyi adrenalin ömlik a vérébe. Válaszolnia kellett, és ha válaszol, be is kell tartania, amit mondott. Kijuttatni két felnőttet és egy gyereket a Szovjetunióból… Ez nem ígérkezett könnyű falatnak. De ez a pasas a MERCURY-ban dolgozik, jutott eszébe. Olyan dolgokat tudhat, amikről lehet, hogy száz másik ügynök sem szerezne soha tudomást. Ez az ember, aki itt áll előtte, a legnagyobb orosz államtitkok őrizője. Az általa birtokolt információk értékesebbek lehetnek, mint Brezsnyev töke. Vagyis… – Igen, ki fogjuk vinni magát és a családját. Mikor? – Mielőbb át kell adnom az információt, különben késő lesz, de csak akkor vagyok hajlandó rá, ha már odaát vagyunk. Biztosíthatom, nem fognak csalódni. Egy komoly ügyről van szó, elég komolyról ahhoz, hogy erre az elkeseredett

lépésre kényszerítsen – tette hozzá végső érvként. Azért nem kell túlzásokba esni, iván, gondolta Mary Pat. Nem kell mindjárt a stratégiai rakétaütegek indítókódjait megadnod, de azért annak se örülnénk, ha kiderülne, hogy csak a nagyanyád borscsreceptjét akartad ránk bízni. Egy vesékig hatoló pillantás mindenesetre azt mondta MP-nek, hogy a férfi őszintén beszél. Valószínűleg… – Gyorsan el tudjuk intézni, ha valóban szükséges. Addig is meg kell beszélnünk a kapcsolattartás további módját. Itt tovább nem folytathatjuk a beszélgetést. Mondjon egy helyet, ahol megbeszélhetjük a részleteket. Zajcevet nem érte felkészületlenül a kérdés. Másnap reggelre beszéltek meg újabb “randevút”. Tényleg nagyon sietős neked, állapította meg Mary Pat. – Hogy hívhatom? – kérdezte az orosztól. – Oleg Ivan’ics – felelte automatikusan Zajcev. Lehet, hogy nem kellett volna az igazi nevét megadnia, de már nem szívhatta vissza. – Az én nevem Mária. Nos, melyik sapkát javasolja? – A férjének? Azt – mutatott Zajcev a piszkosszőke színűre. – Akkor ezt veszem meg. Köszönöm, elvtárs. A sapka száznyolcvan rubelbe került, egy átlagos moszkvai munkás bő egyhavi fizetésébe. Ahhoz, hogy birtokba vehesse a sapkát, Mary Patnek előbb le kellett adnia egy eladónál, majd át kellett mennie a pénztárhoz, ahol kiegyenlítette az árát készpénzzel – az oroszok még nem fedezték fel a hitelkártyát –, majd az ott kapott bizonylattal visszasétált az eladóhoz, és kicserélte a sapkára. Tehát igaz volt: az oroszoknál még az amerikai kormány is hatékonyabb. Hihetetlen volt, de igaz. Mary Pat fogta a barna papírtáskát, és a férjével együtt elhagyta az áruházat. – Na, mit vettél apucinak? – Valamit, ami tetszeni fog – mutatta fel a táskát Mary Pat, de sziporkázó kék szeme egészen másról beszélt. A karórájára nézett. Washingtonban még csak hajnali három volt, túl korán ahhoz, hogy telefonáljanak, az üzenet pedig túl fontos volt ahhoz, hogy az éjszakai csapatra bízzák. Mary Pat saját kellemetlen tapasztalataiból tudta, hogy jobban járnak, ha rejtjelezik, és diplomáciai futárral küldik el. Így is hamar meg fog érkezni, és akkor már csak a jóváhagyásra kell várni. A nagykövetség szerelője előző nap átnézte az autójukat ezt időnként mindenkinek megtették, így nem terelhette rájuk a KGB vagy a többi ott dolgozó figyelmét –, az ajtón és a motorházon hagyott apró jeleket pedig senki nem háborgatta az éjszaka folyamán. A Mercedes 280-as ráadásul bonyolult riasztóval is fel volt szerelve. Ed Foley a biztonság kedvéért betett egy Bee Gees-kazettát az autórádióba, és feltekerte a hangerőt. Mary Pat riszálni kezdte magát az ülésben, ahogy az egy szőke kaliforniai lánytól elvárható volt. – A barátunk utazni akar – közölte alig hallható hangon. – A feleségével és a három és fél éves kislányukkal együtt. – Mikor? – Hamarosan. – Hogyan? – Az rajtunk múlik.

– Komoly? – kérdezte Ed. – Szerintem igen. Sose lehetett biztos benne az ember, de Mary Patnek jó szeme volt. – Rendben – felelte Ed. – Tiszta a levegő? – nézett körül MP. Ed is ugyanezt tette. Ha figyelte is őket valaki, láthatatlan volt. – Tiszta. – Nagyszerű. – MP lejjebb vette a hangerőt. – Tudod, hogy én is szeretem, de szétmegy a fülem. – Bocs, szivi. Még vissza kell mennem az irodába. – Minek? – kérdezte a durcás feleség hangján MP. – Még maradt egy kis befejezetlen papírmunkám tegnapról… – És persze a baseballeredményeket is meg akarod nézni – dohogott MP. – Miért nem lehet egy tányérantennát szereltetni a házunk tetejére, Ed? – Már rajta vagyunk, de az oroszok akadékoskodnak. Attól tartanak, hogy kémkedésre fogjuk használni – tette hozzá megvetően Ed. – Na persze! Ekkora marhaságot! – tette hozzá a KGB kedvéért Mary Pat. Nem tartotta valószínűnek, hogy az éjszaka észrevétlenül be tudtak volna csempészni egy rádiós poloskát az autóba – az FBI meg tudta volna csinálni, az orosz elektronikai készülékek viszont túl bumfordiak voltak ehhez. De azért nem ártott óvatosnak lenni. Paranoiások voltak, rendben, de vajon eléggé azok voltak-e? Cathy kivitte Sallyt és kis Jacket a közeli játszótérre. Volt itt néhány hinta, Sally nagy örömére, és fű is akadt, hogy a kiskrapeknek legyen mit tépkednie és kóstolgatnia. Még most tanulta használni a kezét, és ha valamit sikerült megfognia vele, az rögtön tovább került a szájába – ami ebben a korban aligha volt felróható neki. Cathy úgy gondolta, addig kell a napon lenni a gyerekekkel, amíg be nem köszöntének a hosszú, sötét angol éjszakák. Meg aztán így Jack is végre nyugodtan dolgozhatott egy kicsit a Halsey-könyvön. Otthon Jack a felesége egyik orvosi könyvét, a Belgyógyászat módszereit bújta. Az övsömörről olvasott, arról a bőrbetegségről, amely az idős tengernagyot a lehető legrosszabb időpontban teperte le. Az alfejezet tanúsága szerint a tisztnek a középkori inkvizícióhoz illő kínokat kellett kiállnia egy régi bárányhimlő-fertőzés következményeképpen. Még fájdalmasabb lehetett számára az, hogy az imádott harccsoportjának, az Enterprise-nak és a Yorktownnak nélküle kellett csatába indulnia. Ifjabb William Frederick Halsey azonban azt tette, amit mindig is: férfiasan tűrt. A helyére barátját, Raymond Spruance-ot ajánlotta. A két férfi szöges ellentéte volt egymásnak. Halsey a nyers, nagyivó, éjjel-nappal bagózó egykori focista; Spruance az antialkoholista, nem dohányzó értelmiségi, aki arról volt híres, hogy még sohasem emelte fel a hangját. A barátságnak azonban ez a különbözőség nem állhatta útját, olyannyira, hogy később, amikor a harmadik és az ötödik flotta egyesült, felváltva, teljes egyetértésben gyakorolták a parancsnoki feladatot. Ez, gondolta Ryan, világosan bizonyítja, hogy Halsey is intellektuel volt, és nem egy forrófejű bika, aminek a korabeli újságok leírták. Spruance, a finom modorú aligha barátkozott volna egy agresszív tökfejjel. Bármilyen jó barátok voltak is, a személyzetük gyakran összerúgta a port, afféle

gyerekes, “az én apukám úgyis erősebb a te apukádnál” módra. Ez viszont eléggé lehangoló volt. A betegségéről maga Halsey is nyilatkozott, de hogy pontosan mit mondott, azt nem lehetett tudni, mert a szerkesztő megszépítette a nyelvezetét. Bill Halsey ugyanis úgy beszélt, mint egy hullarészeg fedélzetmester – talán éppen ezért kedvelték annyira a riporterek: mindig jó téma volt. A jegyzetei és a könyvei az Apple He típusú számítógép mellett tornyosultak. Jack a WordStart használta szövegszerkesztésre. Meglehetősen bonyolult program volt, de még mindig előnyösebb volt ezt használni, mint írógéppel vacakolni. A kiadóról még nem döntött. A Haditengerészeti Intézet nyomdája már megint megkörnyékezte, de lehet, hogy nem ártott volna egy igazi, nagy kiadót keresni inkább. Előbb persze be kellett volna fejezni a könyvet… Jack nagyon igyekezett, de ma valahogy nem fogott az agya. Az ujjai – már nem kettőt használt, hanem négyet, jobb napokon ötöt – szorgalmasan kopácsoltak volna, az írnivaló azonban nem akart megszületni a fejében. Odafent mással voltak elfoglalva. Az elemzői munka átka volt ez: ha egyszer valami befészkelte magát az ember gondolatai közé, nehéz volt kiverni onnan. Néha egészen jelentéktelennek tűnő dolgokról volt szó, de Jack nem nyugodott, míg megoldást vagy választ nem talált rájuk. A Merrill Lynchnél is gyakran előfordult ez, amikor az eladásra kínált cégek megvásárlásában rejlő kockázatokat és lehetőségeket kutatta. Olyan dolgokat is meglátott, amit mások nem, ezért időnként összetűzésbe került a főnökeivel, de nem zavartatta magát. Nehezen befolyásolható és nehezen irányítható pasas volt, és az ügyfeleknek pont ez kellett. Ők azért bízták rá a pénzüket, hogy őrizze és kamatoztassa, és Jack igyekezett legjobb tehetsége szerint eleget tenni ennek. Általában sikerült is. Amikor a Chicagói és Északnyugati Vasúti Társaságba fektette a pénzét, a felügyelői nagyon támadták, Ryan azonban kitartott az álláspontja mellett, s azon klienseivel együtt, akik hallgattak rá, egy halom pénzt keresett. Ettől kezdve özönlöttek hozzá az ügyfelek. Ryan tehát megtanult hallgatni az ösztöneire, meglátni azt, amit nem lehetett látni, vagy csak nagyon kevesen vehettek észre. Ez a “pápás” ügy is ilyen volt. A rendelkezésre álló információ nem volt több a teljes kép mozaikdarabkáinál, de csak ez volt, ezzel kellett kezdeni valamit. Ami nem volt újdonság számára: bróker korában egész nap ezt csinálta, és tíz esetből kilencszer bejött. Azért ez így se volt valami sok. Valami készült, ezt érezte a zsigereiben, de hogy mi? Honnan tudhatta volna? Csak egy Varsóba küldött levél másolatát látta, és feltételezte, hogy Moszkvában is látta már egy rakás vénember. Azt is feltételezte, hogy fenyegetésnek fogják tekinteni. Ez nemhogy sok nem volt, hanem szánalmasan kevés. Jól jött volna most egy cigaretta. Általában segített ilyen helyzetekben, de ha Cathy megérezte volna a füstszagot a házban, páros lábbal rúgja ki. Szüksége volt Jim Greerre. A tengernagy fiaként kezelte – a sajátja tengerészgyalogos hadnagyként Vietnamban esett el –, és mindig meghallgatta, ha gondja volt. Cathyvel is jó lett volna megbeszélni, de ez lehetetlen volt, ráadásul Cathy nem is volt igazán tisztában a körülményekkel, így nem igazán tudott volna mit mondani. Honnan is tudhatta volna egy milliomos burokban felnőtt lánya, aki a tizenhatodik születésnapjára saját autót kapott ajándékba, és aki egy

pazar Park Avenue-i apartmanból járt a legjobb iskolába, hogy milyen a való világ, és milyenek tudnak lenni benne az emberek. Jack apja rendőr volt, többnyire gyilkossági ügyekben nyomozott, és noha nem hozta haza a munkáját, épp eleget ki lehetett szedni belőle ahhoz, hogy leszűrődjön belőle: az élet tele van váratlan és veszélyes meglepetésekkel, meg azokkal, akik házhoz szállítják őket. Ők a rosszfiúk, és tényleg nagyon rosszak tudnak lenni. Jack nem tudott lelkiismeret nélkül élni. Hogy hol szerezte – még valamikor egészen kisgyerekkorában, a katolikus iskolában vagy az anyaméhben –, azt nem tudta, de azt igen, hogy a szabályok általában a józan ész termékei, ezért érdemes tiszteletben tartani őket. De mivel éppen a józan ész a legfőbb irányító, hajó okod, ha nagyon jó okod van rá, áthághatod a szabályokat, hogy érvényt szerezz az értelemnek. Ezt hívják ítélőképességnek, és a tengerészgyalogosok nagy becsben tartják. Felértékeled a helyzetet, fontolóra veszed a lehetőségeket, és aztán cselekszel. Néha nagyon gyorsan kell csinálni – ezért kapnak a tisztek több pénzt, mint a tiszthelyettesek, de azért, ha van rá időd, nem árt meghallgatni a törzsőrmester véleményét is. Az elemzői munka annyiban különbözött ettől, hogy a veszély itt nem mutatta meg magát, hanem neked kell kitapogatnod, kiszagolnod. Ha volt miből, mert most még ezt se lehetett elmondani. Az egész csak egy lehetőség volt, egy elképzelés olyan emberekről, akiket személyesen nem ismert, akik csak száraz adatok voltak mások – szintén ismeretlen emberek – által előállított dokumentumokban. Kolumbusz érezhette magát így, amikor kicsiny flottájával nyugat felé hajózott. Sejtette, hogy valahol ott van előtte a föld, de hogy milyen távol van és mikor fog felbukkanni, azt nem tudhatta. Legfeljebb remélhette, hogy nem éjszaka, nem ködben, és nem egy halálos veszélyt jelentő korallzátony formájában fog sor kerülni rá. Jack élete nem volt veszélyben, de ahogy brókerként jobban kellett vigyáznia az ügyfelek pénzére, mint a sajátjára, úgy most is ugyanolyan fontosnak kellett tartania egy potenciálisan veszélyben lévő ember életét, mint a saját szeme fényét. Innen jött a késztetés, hogy felhívja Greer tengernagyot, de Washingtonban még nem volt reggel hét, és a főnök biztosan nem örült volna, ha otthoni STU-ja trillázása ébreszti. Annál is inkább, mivel Jacknek nem volt különösebb közölnivalója. Jobb híján hátradőlt a székben, és az Apple üres képernyőjén válaszokat keresett.

17. fejezet SORON KÍVÜL

PRIORITÁS: VILLÁM CÍMZETT: MŰVELETI IGAZGATÓ, CIA MÁSOLATOT KAP: FŐIGAZGATÓ, HÍRSZERZÉSI IGAZGATÓ FELADÓ: MOSZKVAI ÁLLOMÁSFŐNÖK TÁRGY: NYÚL SZÖVEG: VAN EGY NYUSZINK, AKI ÁLLÍTÁSA SZERINT A KGB KÖZPONTJÁBAN DOLGOZIK, ÍGÉRETES POZÍCIÓBAN, ÉS A KORMÁNYUNK SZÁMÁRA HASZNOS INFORMÁCIÓT SZÁNDÉKOZIK ÁTADNI. BECSLÉS: MEGBÍZHATÓ, 5/5. SÜRGŐSEN KÉREK ENGEDÉLYT AZONNALI KISZÖKTETÉSRE. A NYÚL A FELESÉGÉT ÉS KISLÁNYÁT (3) IS MAGÁVAL AKARJA HOZNI. 5/5 PRIORITÁST KÉREK. VÉGE Foley még egyszer átnézte a szöveget. Rövid volt és velős. Az ilyen üzeneteknél az volt a jó, ha az ember rövidre fogta őket: így kisebb volt az esélye annak, hogy ha a túloldal kezébe kerülnének, megfejtsék. Ed azonban jogosan bízhatott benne, hogy az illetékeseket leszámítva senki nem fogja kézbe venni. Sokat kockáztatott ezzel a küldeménnyel. Az 5/5 azt jelentette, hogy 5-ös osztályúnak, a legmagasabbnak ítélte meg a kinyerhető információ fontosságát, és ugyanezt írta az alanyról is. Az ember ritkán küldött ilyen minősítésű üzenetet. Oleg Penkovszkij és a BÍBOROS tartozott ebbe a kategóriába, és egyik sem volt kispályás. Egy pillanatra elfogta a kétség – mi van, ha túlbecsülte ezt az embert? –, de a karrierje folyamán megtanult bízni mind a saját, mind a felesége ösztöneiben. A “Nyúl” – így hívták a CIA-nál azokat, akik a segítségüket kérték abban, hogy sürgős jelleggel elhagyhassanak egy országot – sokat akart, de minden jel arra mutatott, hogy valóban az, akinek mondja magát: felbecsülhetetlen értékű adatok tudója. Mivel úgy tűnt, hogy a lelkiismeret hajtja, megbízhatónak ígérkezett. Ha csali lett volna, akkor pénzt kér, mert a KGB azt képzelte, hogy ha valaki átáll, azt csakis a mohóság hajthatja. A CIA meg is tett mindent, hogy megmaradjanak ebben a hitükben. Egyszóval úgy érezte, hogy nagy fogás lesz, bár az ember nem küldhet érzéseket diplomáciai táskában a hatodik emeletre. Bizalmat viszont kérhet, gondolta, és miért ne kapná meg tőlük? A moszkvai CIA-állomás főnöke, azért

van itt, mert bíznak benne. Ezt kell mérlegre tenniük a kételyeikkel, az óvatosságukkal szemben. Ha az elnök vagy legalább a külügyminiszter moszkvai látogatásra készülne, az bekavarhatna, de ilyesmiről most szó sincs, tehát Langleyt elméletileg semmi nem akadályozza abban, hogy lépjen. Feltéve, hogy szerintük is megéri a kockázatot. De miért ne gondolnák így, ha ő, a “moszkvai emberük” ezt javasolja? Felemelte a telefonkagylót, és beütött három gombot. – Russell – felelte egy hang. – Mike, itt Ed. Szükségem van magára. – Máris ott vagyok. Másfél perc múlva az ajtó kinyílt. – Miben segíthetek, Ed? – Lenne valami a táskába. Russell a karórájára nézett. – Akkor nagyon csipkednünk kell magunkat. – Rövid lesz. Nekem is ott kell lennem. – Akkor gyerünk, essünk túl rajta. Russell irodája nem volt messze, és szerencsére senki nem tartózkodott a folyosón. Russell leült a forgószékébe, és bekapcsolta a rejtjelező gépet. Foley odaadta neki az üzenetet. – Tényleg rövid – bólintott Russell, és gépelni kezdett. Majdnem olyan gyorsan verte a billentyűket, mint a nagykövet titkárnője, így egy perc alatt beírta a szöveget, plusz egy kis tölteléket is tizenhat vezetéknév formájában, amelyet egy prágai telefonkönyvből választott ki találomra. Miután a gép kiköpte a lapot, Foley összehajtogatta, borítékba tette, és forró viasszal lepecsételte, így adta vissza Russellnak. – Öt perc, Ed – mondta az ajtó felé menet a kommunikációs tiszt. A diplomáciai futárt a földszinten találta. Tommy Coxnak, az 1. lovashadosztály egykori helikopterpilótájának, akit négyszer lőttek le a Központi-fennsík felett, minden oka megvolt rá, hogy gyűlölje hazája ellenségeit. A diplomáciai táska egy ponyvából készült kézipoggyász méretű táska volt, amelyet Coxnak az út alatt végig a csuklójára bilincselve kellett tartania. A helye már le volt foglalva a Pan Am New York-i járatára. Három ponyvaregénnyel felszerelkezve készült a tizenegy órás repülőútra, ami alatt nem ihatott és nem alhatott. Ha Ed tíz perccel később küldi le a küldeményt, már nem találja itt. A hivatali autó már indulásra készen várta, hogy kivigye a reptérre, ahol külön bánásmód illette meg. Az oroszok nem háborgatták a diplomáciai futárokat, bár nyilván kíváncsiak voltak rá, hogy mi lehet a táskájukban. Abban biztosak lehettek, hogy nem orosz parfüm vagy harisnya egy Amerikában hagyott barátnőnek. – Jó utat, Tommy. Cox bólintott. – Vettem, Mike. Foley ezalatt a széfjébe zárta az üzenet másolatát, és átállította mind a szekrény, mind a riasztó kódját. Ezután, mint aki jól végezte a dolgát, lesétált a nagykövetség büféjébe, hogy belenézzen az ESPN műsorába. Jobb lett volna, ha nem teszi: mint kiderült, a Yankees egy-háromra elvesztett egy bajnoki mérkőzést. Hát nincs igazság a földön?, morgolódott magának Ed.

Mary Pat házimunkát végzett, ami dögunalom volt számára, de ugyanakkor jó alkalom arra, hogy üresbe tegye az agyát, szabad folyást engedve a gondolatainak. Rendben, megint találkozni fog Oleg Ivanoviccsal. Viszont addig ki kell találnia, hogyan fogja átvenni a “csomagot” – ez a CIA értelmező szótárában az országból kicsempészendő anyagot vagy személy(eke)t jelentette –, és biztonságos helyre juttatni. Sok módja volt ennek, sok veszélyes módja, de a CIA tisztjeit éppen ezeknek a nehézségeknek a leküzdésére képezték ki. Moszkva milliós nagyváros volt, és egy ilyen környezetben három ember mozgása annyira volt feltűnő, mint egy falevél az őszi lombhullásban, eggyel több bölény a Yellowstone Nemzeti Park csordájában vagy egy autó LA autópályáin a délutáni csúcsforgalomban. Elméletileg, mert a Szovjetunióban minden és mindenki ellenőrzés alatt állt. Itt egyetlen napra sem tűnhettél el anélkül, hogy az valakinek ne tűnjön fel, és ha nem tudták, hol lehetsz, rögtön összeesküvést sejtettek mögötte. Lehet, hogy éppen ez a megoldás?, állt meg Mary Pat egy pillanatra. Hát nem lenne nagyszerű így kijátszani őket?, vette elő a porszívót. Az éles motorhang újabb ötletet adott. Hiszen ez nemcsak poratkák, hanem poloskák ellen is hatásos, mosolyodott el MP. Rögtön ki is kapcsolta a készüléket. Minek elpazarolni egy ilyen lehetőséget? Eddel jól tudtak kommunikálni kézjelekkel is, de a sávszélesség olyan volt, mint a juharszirup januárban. Kíváncsi volt, mit fog szólni az ötlethez Ed. Nem kizárt, hogy vevő lesz rá, gondolta. A férje saját magától sosem talált volna ki ilyet. Bármilyen tehetséges és elszánt volt is, nem tartozott a cowboyfajtába. Ha pilóták lettek volna, Ed a bombázót választja, ő pedig a vadászgépet. Szüksége volt a kihívásokra, mint Chuck Yeagernek az X-1-esre és Pete Conradnek a holdra szálló egységre. Az ötletnek stratégiai gyümölcsei is lehettek. Ha a Nyulat ki tudják vinni úgy, hogy a túloldal nem fogja hiányolni, akkor az utolsó információmorzsáig ki tudják használni mindazt, amit tud. Ez nagyon csábító lehetőség volt, és talán a legjobb érv arra, hogy meggyőzze Edet. És ha ő is úgy látja, azzal a higgadt fejével, hogy kivitelezhető és megéri a kockázatot – bár kétségkívül meg fogja bonyolítani a dolgokat –, akkor már csak meg kell szervezni. Ami nem lesz könnyű feladat, de nem is lehetetlen. Lehetetlen egyébként sem létezik, nem igaz? Hát persze, hogy nem! A Pan Am gépe időben kigördült, végigdöcögve a Seremetyjevo repülőtér göröngyös taxiútjain, melyek arról voltak híresek a repülés világában, hogy egy hullámvasúttal is felvehették volna a versenyt. A kifutópályák azonban megfelelőek voltak, és a hatalmas JT-9D Pratt and Whitney turbómotorok kellően fel tudták gyorsítani a repülőgépet ahhoz, hogy elrugaszkodhasson a földtől. Tommy Cox a 3-A ülésben mosollyal nyugtázta az ilyenkor szokásos reakciót: valahányszor egy amerikai repülő maga mögött hagyta Moszkvát, az utasok üdvrivalgásban törtek ki. Senki nem vezényelte őket, spontán megnyilvánulás volt: ennyire örültek annak, hogy megszabadulnak a szovjet “vendégszeretettől”. Cox szívből együtt érzett velük. Képtelen volt megszeretni azt a népet, amelyik fegyverekkel látta el azokat, akik négyszer is kilőtték, még ha ez három Bíbor Szív kitüntetést eredményezett is számára. Büszkén viselte őket mindenkori zakója

hajtókáján: a miniatűr szalagot és a második, illetve harmadik kitüntetést jelentő csillagokat. Az ablakon át a zsugorodó tájat nézte, míg meg nem szólalt a várva várt gongszó, jelezve, hogy utazómagasságba értek. Végre elővehette a Winstont, hogy rágyújtson. Sajnos, nem ihatott és nem alhatott ezeken az utakon, de legalább jó filmeket vetítettek, és ezt, amit most indítottak el, még nem is látta. Ebben a szakmában az ember megtanulta értékelni az apró örömöket. Tizenkét órányi repülés várt rá New Yorkig, de jobb volt egyben megtenni az utat egy közvetlen járattal, mint megállni Frankfurtban vagy a Heathrow-n, és jobbra-balra lófrálni a kezére bilincselt táskával. Végül is nem ígérkezett olyan szörnyűnek ez a fél nap. Volt egy csomag cigarettája, s a menü szerint finom vacsorára lehetett számítani. Ráadásul nem ingyen csinálta, a kormány fizetett neki azért, hogy egy olcsó táskát dajkáljon. Jobb volt, mint egy Hueyban röpködni a Központi-fennsík felett. Az pedig már régen nem érdekelte, hogy mi van a táskában. Ha másoknak fúrta az oldalát a kíváncsiság, az az ő bajuk volt. Ryannek sikerült megírnia három oldalt. Nem sok volt, és még csak arra sem hivatkozhatott, hogy a gondos fogalmazás hátráltatja. A nyelvezete választékos volt – a nyelvtant papoktól és apácáktól tanulta, és a szókincse is meglehetősen bő volt –, de nem művészi. Az első könyvéből, a Halálra ítélt sasokból a szerkesztő gondosan kigyomlált minden ilyen jellegű elemet, minek következtében egy alapos, de nehezen emészthető mű látott napvilágot. Legalábbis az a néhány kritikus, aki elolvasta, ezt írta róla. A könyv mindössze 7865 példányban kelt el, ami két és fél évi munka után siralmasan kevés volt. Jack azonban nem hagyta, hogy ez elvegye a kedvét. Azzal biztatta magát, hogy ez még csak az első próbálkozása volt, meg hogy egy másik kiadó remélhetően egy olyan szerkesztőre fogja rábízni az anyagot, aki inkább jóakarója, mint ellensége. Csakhogy ehhez előbb be kellett volna fejezni a könyvet, és ez a szánalmas három oldal nagyon kevés volt egész napi termésnek. De csodálhatta-e, hogy csak ennyire futotta, amikor nem is az írásra koncentrált? – Hogy ment? – kérdezte váratlanul Cathy a háta mögül. – Tűrhetően – hazudta Jack. – Hol tartasz? – Májusnál. Halsey bőrbetegséggel küszködik. – Dermatitis? Az nagyon csúnya tud lenni, még manapság is. Az őrületbe tudja kergetni szegény betegeket. – Mióta vagy te bőrgyógyász? – Az orvostudományok doktora vagyok, Jack, nem emlékszel? Lehet, hogy nem tudok mindent a bőrbetegségekről, de a lényeget igen. – Milyen okos, és hozzá még szép is – vigyorodott el Ryan. – És praktikus. Mindig kéznél vagyok, ha elkap a nátha, nem igaz? – Ezt nem tagadhatom. A kölykök? – Remekül érezték magukat. Sally kihintázta magát és megbarátkozott egy kisfiúval. Geoffrey Froggattnek hívják, az apja jogtanácsos. – Remek. Csak ügyvédek laknak errefelé? – Nos, van egy orvos meg egy kém is – mutatott rá Cathy. – A gond az, hogy én nem mondhatom el az embereknek, hogy te mivel foglalkozol. – És akkor mit mondasz nekik?

– Azt, hogy a követségen dolgozol. – Ez majdnem igaz volt. – Szóval tintanyaló vagyok – morogta Jack. – Miért, jobb lenne visszamenni a Merrill Lynchhez? – Soha ebben az életben! – Ha megtette volna, egy évig mást se hallott volna az apósától, mint “ugye, megmondtam”. – Vannak fontosabb dolgok is, mint tonnaszámra keresni a pénzt. – Mint például? – Nem mondhatom meg. – Tudom – mosolygott Cathy. – De legalább biztos lehetek benne, hogy nem bennfentes kereskedés. Ryan nem árulhatta el neki, hogy voltaképpen erre épül az egész szakma, mégpedig a legcsúnyább fajtájára. Emberek ezrei ügyködnek nap mint nap azon, hogy olyan dolgokat derítsenek ki, amit nem lenne szabad tudniuk, és olyan módszerekkel, amilyeneket nem lenne szabad alkalmazniuk. Ráadásul itt nem pénzről volt szó, hanem életről és halálról, ami véresen komollyá tette ezt a játékot. A vér persze Cathy munkájából sem hiányzott, de mégiscsak más volt egy kiműtött daganatot a hulladékégetőbe küldeni, mint azzal élni együtt, hogy ugyanez miattad egy eleven emberrel történt meg. Jack megborzongott. Még belegondolni is rossz volt. Bubovoj elolvasta az üzenetet, és az asztalra dobta a papírt. Nem remegett a keze, de szüksége volt egy cigarettára, hogy össze tudja szedni a gondolatait. A Politbüró tehát benne van. Maga Leonyid Iljics írta alá a bolgár pártelnöknek címzett levelet. Hétfőn reggel fel kell hívnia a nagykövetet, hogy megszervezzék a találkozót. Nem számított tiltakozásra. A bolgárok a Szovjetunió ölebei voltak: szolgálatkész és néha igen hasznos ölebek. A szovjetek segítettek nekik likvidálni Georgij Markovot – a KGB bocsátotta a rendelkezésükre a “fegyvert”, egy esernyőt, amellyel a ricinust tartalmazó fémgolyócskát kilőtték rá a Westminster Bridge-en –, és ezzel elhallgattatni egy roppant kellemetlen emigránst, aki túl sokat locsogott a BBC World Service-en. Nem most történt, de az ilyesmit nem lehet csak úgy elfelejteni. A bolgárok tehát tartoznak nekik. Különben is, még 1964-ben született egy megegyezés, melynek értelmében a DSZ végezte a piszkos munkát Nyugaton a KGB helyett. Ráadásul Leonyid Iljics egy egész zászlóaljnyi tankot is ígért nekik, a legmodernebb T-72-esből, az ilyesmi pedig mindig megmelengette a pártvezérek szívét, hiszen a tankok a politikai stabilitást jelentették számukra. Persze olcsóbb is volt, mint a MIG-29-esek, amelyeket a bolgárok kértek. Bubovoj nem is értette, mit akartak kezdeni a vadászgépekkel. Hiszen nem is volt olyan pilótájuk, aki vezetni tudta volna őket! Az orosz vicc szerint azért nem, mert a bajszuk nem fért bele a sisakba. De bajusz ide vagy oda, Bulgáriát mindig is Oroszország gyermekének tekintették – már a cári időkben is –, és akként is bántak vele. Ők pedig engedelmes gyermekek voltak, és tették, amit mondtak nekik, a legkevésbé sem törődve azzal, hogy az helyes-e vagy sem. A lényeg az volt, hogy ne kapják őket rajta, és meglegyen a jutalom. Ezért nem számított igazi ellenállásra a pártelnök részéről. Persze majd elő fogja adni magát, mint Alekszander Godunov a színpadon, ugyanolyan átéléssel és ugyanolyan kiszámíthatóan, mint a balett-táncos, ő pedig belemegy a játékba, és mindketten jól járnak.

Aztán találkozni fog Borisz Sztrokovval, hogy kiderítse, mennyi időre lesz szüksége. Borisz Andrejevics odáig lesz érte. Élete legnagyobb küldetése lesz, a csúcs, az, ami egy sportolónak az olimpia. És a díj… egy új autó vagy egy dácsa Szófia mellett. Esetleg mindkettő. Na és nekem?, tűnődött az ezredes. Előléptetés, minden bizonnyal. Tábornoki csillagok és egy kényelmes iroda a Központban, meg egy lakás a Kutuzovszkij proszpekten. Sok időt töltött a rogyina határain kívül, még túl sokat is. Szívesen visszatért volna Moszkvába. – Hol lehet most a futár? – tűnődött Mary Pat, miközben a nappali szőnyegét porszívózta. – Valahol Norvégia felett – felelte Ed. – Van egy ötletem – rukkolt elő a felesége. – Tényleg? – kérdezte izgatottan Ed. – És ha kijuttatnánk a nyuszikat, és ők ezt észre sem vennék? – Hogy a fenébe lehetnénk képesek erre? – tátotta el a száját Foley. Mi járhatott Mary Pat fejében? – Még úgy se lesz könnyű, hogy a barátaink tudomást szereznek róla. Mary Pat beavatta a tervbe, ami csinos és trükkös kis fejecskéjéből pattant elő, és Ed most már az állat keresgélte a frissen takarított szőnyegen. Szinte sejtettem, hogy elő fogsz állni valamivel. Átgondolta az ötletet, aztán semleges arccal közölte: – Túlságosan bonyolult. – De végrehajtható – tette hozzá MP. – Ez hajmeresztő, drágám – felelte Ed, de azért látszott, hogy erősen gondolkodik rajta. – Igen, de ha megcsináljuk, irtózatosan jó húzás lesz – érvelt Mary Pat, támadást indítva a kanapé alatti terület ellen. Eddie közelebb húzódott a tévéhez, hogy hallja, mit mondanak a Transformer robotok. Az anyja elmosolyodott. Jó ötlet volt ez a porszívós trükk. Ha Eddie nem hallja a tévét, akkor a KGB mikrofonjai se hallhatják őket. – Megfontolandó – engedett Ed –, de végrehajtani… – Végül is azért fizetnek minket, hogy kreatívak legyünk, nem? – Képtelenek lennénk végigcsinálni ezt épp itt. – Hacsak nem vonnak be egy halom ügynököt, akik közül nem bízhatnak meg mindenkiben, ez pedig hatalmas és kivédhetetlen kockázatot jelent. Ha a KGB beazonosította valamelyik ügynöküket, és fenyegetéssel vagy bármilyen más módon rávette, hogy két kapura játsszon, akkor a Nyúl élete egy fabatkát sem ér. Az ügynökök tudják, hogy kell jelezniük, ha bajban vannak, de ki garantálja, hogy meg is teszik? Ez olyan elszántságot és elkötelezettséget feltételez, ami a többségükre nem jellemző. – Van néhány hely, ahova könnyen átmehetnének. Például Kelet-Európába. Vigyük őket oda – javasolta Mary Pat. – Az sem lehetetlen – felelte Ed –, de a célunk az, hogy kijuttassuk őket, és nem az, hogy munkát adjunk a keletnémet titkosszolgálatnak. – Tudom, de gondold csak végig. Ha már nem lesznek Moszkvában, sokkal könnyebb dolgunk lesz. – Igen, drágám, csakhogy ez ugyanakkor kommunikációs problémákat is

eredményezhet. – Ez pedig az egész műveletet veszélybe sodorhatta. Az “egyszerűen és nagyszerűen” elv ugyanolyan szerves kelléke volt a CIA filozófiájának, mint a viharkabát és a puhakalap a kémfilmeknek. Azt szokták mondani, hogy sok szakács elsózza a levest. Ugyanakkor Mary Pat ötletének volt egy vitathatatlan előnye: ha sikerül úgy kijuttatni a Nyulat, hogy a szovjetek halottnak hiszik, akkor nem fogják keresni, és nem fognak óvintézkedéseket sem hozni. Olyan lenne ez, mint besugarazni Kirk kapitányt a KGB központjába – láthatatlanul –, aztán ugyanúgy kihozni onnan, egy tonna forró információval együtt, mintha ott se járt volna. Maga lenne a tökély. A tökéletes művelet, gondolta Ed. A fenébe is, ilyet még senki sem csinált. Hálás volt a sorsnak, hogy ilyen feleséggel áldotta meg, és hálás Mary Patnek, hogy nem csak az ágyban kreatív. Nem mintha ez utóbbi mellékes lett volna… Mary Pat számára a férje arca nyitott könyv volt. Ed biztonsági játékos volt, de a felvetés olyan lehetőségeket ígért, hogy nem lehetett pusztán a kockázat miatt elvetni. Valóban bonyolult manővernek ígérkezett, de talán mégse olyan nagyon bonyolultnak. A legkedvezőbb körülmények esetén sem lett volna gyerekjáték kijuttatni a “csomagot” az országból. A finn határ átlépése jelenthette volna a legnagyobb gondot, hiszen mindenki errefelé igyekezett. Azért megvoltak erre is a módszerek. Egy diplomáciai útlevél birtokában, egy megfelelően átalakított teherautóval sok mindent át lehetett hozni-vinni a határon. Egyesek éltek is a lehetőséggel, a csempészet biztosította extraprofittal egészítve ki közalkalmazotti fizetésüket. De mint mindenütt, itt sem volt olyan egyszerű a helyzet. Ha az oroszok nagyon kerestek valakit, habozás nélkül megszegték a szabályokat, egy ilyen emberért pedig, pontosabban a fejében lévő információért sok mindenre képesek lettek volna. Arról nem is beszélve, hogy az Államok a legrosszabb esetben is csak tiltakozhatna, miközben az oroszok azzal érvelhetnének, hogy az amerikaiak kémkedni küldték egyik diplomatájukat az országba. Mary Pat azon tűnődött, vajon tisztában van-e ez a pasas azzal, hogy mekkora veszélyben van, és hogy milyen nagy erőkkel készül szembeszállni. Azt csak remélni lehetett, hogy a KGB egyelőre semmit sem sejt. Ha ez így van, akkor kijátszhatják őket, mert alaposak ugyan, de kiszámíthatóak. Ha viszont szagot fognak, egész Moszkvát lezárhatják. A CIA titkosszolgálata azonban körültekintően dolgozott, és baj esetére is megvoltak a megfelelő technikák. Persze jobb volt nem rákényszerülni a bevetésükre. – Kész vagyok – figyelmeztette a férjét. – Oké, Mary Pat. Bogarat ültettél a fülembe. Mary Pat most már biztos lehetett benne, hogy a férje alaposan meg fogja rágni a dolgokat. Néha egy kis ösztökélésre van szüksége, gondolta, de ha egyszer elindult a megfelelő irányba, tántoríthatatlan volt, akár George Patton. Kíváncsi volt, mennyit fog aludni Ed az éjszaka. Nos, majd megtudom, nem igaz?, mosolygott ravaszkásan. – Basil kedvel téged – közölte Murray. Az asszonyok a konyhában vertek tábort, Jack és Dan pedig a kertben, úgy téve, mintha a rózsákat csodálnák. – Tényleg? – Tényleg.

– Átkozott legyek, ha tudom, hogy miért – mondta Ryan. – Nem sok hasznuk volt még belőlem. – A szobatársad mindennap beszámol neki rólad. Harding nagy becsben áll náluk, ha még nem mondták volna neked. Ezért is vitte magával Bas a tíz szám alá. – Azt hittem, az Irodának dolgozol, Dan – jegyezte meg Ryan. Jogi attasé létére Dan nagyon tájékozott volt. – Nos, a folyosó másik végén dolgozó fiúk jó cimborák, és a helyi kémekkel is remekül kijövök. Dan a CIA embereit hívta a “folyosó másik végén dolgozó fiúk”-nak. Jack kíváncsi lett volna, hogy valójában melyik kormányzati szervnek dolgozik is Murray. Igaz, minden jel arra mutatott, hogy ízig-vérig zsaru, és ha valaki, Jack tudta, mik ezek a jelek. Vagy ez is csak egy nagyon trükkös álca lett volna? Nem, nem tartotta valószínűnek. Dan az FBI profi és mértéktartó igazgatójának, Emil Jacobsnak a személyes “problémamegoldója” volt, ami álcának azért elég feltűnő lett volna. Különben is, Murray nem futtatott ügynököket Londonban. Vagy mégis? Semmi sem az, aminek látszik, emlékeztette magát Jack. Gyűlöletes szakmai ártalom volt ez, de segített mindig ébernek lenni, még akkor is, amikor az ember sört iszogatott a saját kertjében. – Nos, biztosan örülnöm kell neki. – Basilre nem könnyű jó benyomást tenni, fiú. Viszont nagyon jóban vannak Moore-ral. Meg Jim Greerrel. Basil egyszerűen imádja az elemzői képességeit. – Ez érthető – bólintott Ryan. – Rengeteget tanultam tőle. – Sztárt fog csinálni belőled. – Hogyne. – Ryan egyelőre ennek nem sok előjelét látta. – Még nem tűnt fel, milyen gyorsan tol felfelé? Mintha valami professzor lennél a Harvardról, vagy mi. – Hát igen, mi jezsuiták irányítjuk a világot, csak olyan szerényen csináljuk, hogy mások ezt észre sem veszik. A Harvardon nem tanítanak alázatra. – És nem bátorítják a végzőseiket olyan pórias dolgok vállalására sem, mint a rendőri munka. Jól emlékezett a harvardos fiúkra Bostonban. A legtöbbjük azt képzelte, hogy övé az egész világ, mert apuci azt is megvette neki. Szerencsére Cathy nem volt ilyen, pedig ő aranykanállal a szájában született. Lehet, hogy Joe Mutter nem is olyan rossz ember?, merengett Ryan. Végül is segített felnevelni egy nagyon helyes lányt. Csak a vejével ne lett volna annyira seggfej. – Szóval elvagy a Century House-ban? – Sokkal jobb, mint Langley. Ott mindig úgy érzem magam, mintha egy kolostorba lennék elzárva. A Century House legalább London szívében van. Ebédidőben fogod magad, és kilépsz meginni egy sört vagy elintézni a bevásárlást. – Milyen kár, hogy az épület lassan szétmállik. Előfordult már néhány épülettel Londonban. Kivitelezési hiba, a habarcs nem volt elég jó minőségű, és a homlokzat bemondta az unalmast. Kellemetlen, mert az építő már régen a föld alatt nyugszik, és egy csontvázat mégse lehet bíróság elé citálni. – Te még soha nem csináltál ilyet? – kérdezte vidáman Jack. Murray megrázta a fejét. – Még élő emberrel sem. Egyszer majdnem megtettem, de még időben

elálltam tőle. Szerencsémre, mert kiderült, hogy a fickónál nem is volt fegyver. Elég kínos lett volna magyarázkodni a bíróság előtt – tette hozzá a sörét kortyolgatva. – Milyenek a brit zsaruk? – Murray feladata volt tartani velük a kapcsolatot. – Egész jók. Jól szervezettek, a nyomozóik képzettek, és a közbiztonsággal sincs gond. – Nem úgy, mint New Yorkban vagy D. C.-ben. – Bizony. Nos, mi újság a Century House-ban? Találtál valami érdekeset? – Nem igazán – felelte Ryan. – Főként régi elemzések közt bányásztam, az újabb adatokkal próbáltam összevetni őket. Semmi olyan, amiről érdemes lenne hazaírni, de most már mindenképpen írnom kell nekik valamit. A tengernagy hosszú pórázon tart, de attól még póráz. – Mi a véleményed a rokonainkról? – Basil rendes pasas, de nagyon óvatos velem szemben. Ami szerintem teljesen érthető részéről. Tudja, hogy jelentek Langleynek, és a munkámhoz nem kell ismernem a forrásokat. De azért van néhány tippem. A hatosnak jó posztokat betöltő emberei lehetnek Moszkvában. – Ryan szünetet tartott. – Átkozott legyek, ha vállalnám a helyükben. Már a mi börtöneink is épp elég ijesztőek, belegondolni se merek, milyenek lehetnek a Szovjetunióban. – Nem élnél annyit, hogy megtudd, Jack. – És nálunk? – Elképesztő, hogy mennyire hazafiasak tudnak lenni az elítéltek. A kémeknek nagyon rossz soruk van a szövetségi börtönökben. Nekik meg a pedofiloknak. Esténként meglátogat néhány izmos fiú. Hajtja őket a betyárbecsület, tudod. – Igen, az apám egyszer mesélt a börtönbeli hierarchiáról. Ha a legalján vagy, akkor véged. – Addig viszont baromira fáj, és még síkosítót se adnak – tette hozzá savanyú mosollyal Murray. Ideje volt témát váltani. – Na és te, Dan, hogy boldogulsz? Murray a láthatárra szegezte a tekintetét. – Elég jól. – Ennél többet nem volt hajlandó elárulni. A gikszer Budapesten történt, mégpedig puszta balszerencséből. Pedig az ügynök nem volt különösebben fontos személy. A magyar légierőről szállított információt, de ezt a szervezetet senki nem vette komolyan, ahogyan magát a hadsereget sem, amely igencsak ritkán tüntette ki magát a harcmezőn. A marxizmus-leninizmus nem eresztett itt igazán gyökeret, az államnak azonban volt egy keményen dolgozó, még ha nem is túl hozzáértő hírszerző-kémelhárító szolgálata, melynek néhány tagját maga a KGB képezte ki. Egyikük, Móricz András a reggeli kávéját szürcsölgette egyik kedvenc cukrászdájában, amikor teljesen véletlenül felfigyelt valamire. Ha az újság nem lett volna annyira unalmas, akkor nem néz oda, de így… Egy magyar állampolgár – az öltözéke erre utalt – leejtett valamit. Körülbelül akkora volt, mint egy bádog tubákosszelence. A férfi lehajolt, és gyorsan felvette, majd eléggé feltűnően az asztal aljához nyomta, és elengedte. András látta, hogy ott marad. Dupla ragtapasz lehetett rajta. A tiszt rögtön tudta, hogy miről van szó: már látott ilyet egy oktatófilmben a Moszkva

melletti KGB-akadémián. Egyszerű és elavult módja volt az információátadásnak: kémek továbbították így az anyagot az összekötőiknek. Pont olyan, gondolta András, mintha beülnél egy moziba megnézni egy filmet, amit már ezerszer láttál, és mindig tudnád, mi fog következni. A forgatókönyv szerint pedig most az következett, hogy kimegy az előtérbe, ahol a nyilvános telefonkészülék van, és felhívja az irodáját. Meg is tette. Miután beszélt velük, bement a vécébe könnyíteni magán. Tudta, hogy ezután egy darabig nem fog ráérni, meg az izgalom is elfogta. Aggodalomra viszont nem volt ok. Az ügynökség központja mindössze hatsaroknyira volt innen. Két kolléga hamarosan meg is érkezett. Beültek, kávét rendeltek, és nagy hévvel beszélgetni kezdtek valamiről. András viszonylag új volt ebben a szakmában – alig két éve lépett be –, és ez volt az első esete, hogy tetten ért valakit. Nagy nap volt ez a mai. A kémre sandított. Egy magyar, aki külföldieknek ad el információt. Súlyos bűncselekmény, még akkor is, ha a vevő esetleg maga a KGB – bár ebben az esetben a szovjetek eltussolhatják az ügyet. Tíz perccel később az ügynök felállt, és kisétált a cukrászdából, nyomában a két tiszttel. Ezután körülbelül egy óráig semmi említésre méltó nem történt. András rendelt egy rétest – amely ugyanolyan finom volt, mint háromszáz kilométerrel nyugatabbra, Bécsben, mert a marxista kormányzás ellenére a magyarok szerettek jól élni, és termelékeny mezőgazdaságot működtettek még parancsgazdasági körülmények között is. András elszívott egy halom cigarettát, kiolvasta az újságot, és várta, hogy végre történjen valami. Amikor már azt hitte, hogy az összekötő gyanút fogott, egy magyarhoz képest túlságosan jól öltözött férfi jelent meg a cukrászdában. Letelepedett a szomszédos asztalhoz, cigarettára gyújtott, és szétnyitotta az újságját. Most vált előnyére Andrásnak, hogy rövidlátó. A szemüvege olyan vastag volt, hogy lehetetlen volt megállapítani, merre néz a szemével, és persze arról sem feledkezett meg, amit a kiképzésen tanítottak, hogy egyetlen pontra soha ne nézzen néhány pillanatnál hosszabb ideig. Úgy tett, mintha még mindig az újságot böngészné, mint még vagy féltucatnyian az elegáns kis cukrászdában, melynek valami csoda folytán sikerült túlélnie a második világháborút, és közben időnként az amerikaira pislogott – merthogy azt már most eldöntötte magában, hogy a férfi amerikai. A megfigyelt személy békésen kávézgatott és olvasgatott egy darabig, aztán elővett egy zsebkendőt, hogy megtörölje az orrát. A zsebkendő visszakerült a zsebébe, de útközben a dobozka is levált az asztal aljáról, és az is a zsebében kötött ki. Olyan ügyesen csinálta, hogy csak egy jól képzett kémelhárító láthatta meg a mozdulatot, gondolta elégedetten András. Éppen ez az önelégültség volt az, ami miatt nem sokkal később elkövette a nap első, de annál súlyosabb baklövését. Az amerikai felhörpintette a kávéját, fizetett, és elhagyta a cukrászdát. András követte. A külföldi az egysaroknyival odébb lévő metrólejárat felé igyekezett, és majdnem oda is ért. De csak majdnem. Egy kéz nehezedett hátulról a vállára. – Láthatnám azt a bádog tubákosszelencét, amelyet az asztal alól vett ki? – szólította meg illedelmes hangon András, sejtve, hogy a férfi valójában diplomata. – Tessék? – kérdezte meglepetten a másik. Az akcentusa alapján amerikai vagy brit lehetett. – Azt, amit a nadrágzsebébe tett – pontosított András.

– Nem tudom, miről beszél, és nem érek rá, mert sürgős üzleti ügyem van. – A férfi lerázta magáról András kezét, és elindult. Nem jutott messzire. András egy cseh gyártmányú Agrozet Model 50-est nyomott az oldalába. – Mi ez? Ki maga? – A papírjait! – tartotta a tenyerét András. – A kapcsolatát már elfogtuk, és ezennel önt is letartóztatom! Egy filmben az amerikai előrántotta volna az oldalfegyverét, és megpróbált volna lerohanni az ősrégi metróba, hogy elvegyüljön a tömegben. Az amerikai viszont éppen attól tartott, hogy a magyar túl sok ilyen filmet látott, és idegességében meghúzhatja a ravaszt bóvli cseh pisztolyán, így hát lassan, nagyon lassan, nehogy megijessze ezt az idiótát, a zakója zsebébe nyúlt, és óvatosan előhúzott belőle egy útlevelet. Fekete volt, az a fajta, amit a diplomatáknak adnak, hogy még az olyan seggfejek is rögtön felismerjék, mint ez a hülye hunky. Az amerikait James Szellnek hívták; az ősei magyarok voltak, de már jó régen, még a tizenkilencedik században vándoroltak ki Amerikába. Akkor még tárt karokkal vártak mindenkit, aki szerencsét akart próbálni. – Amerikai diplomata vagyok, az Egyesült Államokat képviselem az önök országában. Azonnal vigyen a nagykövetségre! Nem mutatta, de nagyon maga alatt volt. Ötévi sikeres terepmunka után most egyszer s mindenkorra használhatatlanná vált mint műveleti tiszt. És mindez egy zöldfülű ügynök miatt, aki másodrangú információt szállított egy harmadrangú kommunista légierőről. A fenébe! – Először velem jön – mondta neki András. – Erre – intett a pisztolyával. A Pan Am 747-ese a kedvező szeleknek köszönhetően fél órával hamarabb landolt a Kennedy reptéren. Cox eltette a könyveit, és felállt az ülésből. Az utaskísérő segítségével sikerült elsőként leszállnia a gépről. A vámon pillanatok alatt átjutott – a ponyvatáskának nagyobb ereje volt, mint a Szent Grálnak –, és máris kanyarodott kifelé egy másik terminálon át a Washington Nationalre induló géphez. Kilencven perccel később már egy taxi hátsó üléséről szállt ki a Külügyminisztérium épülete előtt Foggy Bottomban. Bent kinyitotta a táskát, és szétválogatta a küldeményeket. Foley borítékja egy másik futárhoz került, aki a George Washington autópályán végigszáguldva Langleybe repítette az üzenetet. A levél a MERCURY-ba került, a CIA üzenetközpontjába, ahol dekódolták és kinyomtatták a szöveget, majd felküldték a hatodik emeletre. Az eredeti az égetőzsákba került, egy elektronikus másolat pedig VHS kazettán Szundi egyik rekeszébe. Mike Bostock az irodájában volt, amikor megérkezett a moszkvai levél. A prioritását látva úgy döntött, hogy minden más várhat. Mivel Bob Ritter a levegőben volt, valahol Ohio felett egy All Nippon Airlines 747-es fedélzetén, Bostock a főigazgatót hívta fel az otthonában, és megkérte, hogy azonnal jöjjön be. Moore morgolódva megígérte, hogy jönni fog, és utasította Bostockot, hogy hívja fel Greert is. Mindketten viszonylag közel laktak a CIA főhadiszállásához, és nyolc perc különbséggel be is futottak. – Mi az, Mike? – kérdezte Moore már messziről. – Foleytól. Úgy tűnik, valami érdekeset talált. – Cowboy lévén kerülte az erős

jelzőket. – Az istenit – dünnyögte a főigazgató. – Bob már elrepült? – Igen, uram, egy órával ezelőtt. – Mi az, Arthur? – kérdezte a tengernagy. Olcsó golfing volt rajta. – Van egy Nyulunk. – Moore odaadta neki a levelet. Greer alaposan elolvasta magának. – Ez tényleg érdekes lehet – mondta végül. – Igen, az lehet. – Moore a műveleti igazgatóhelyettes felé fordult. – Mi a véleménye, Mike? – Ed az egyik legjobb műveleti tisztünk, csakúgy, mint a felesége. Ha ő úgy gondolja, hogy nagy fogás, akkor nagy valószínűséggel az is. Persze, semmi sem biztos mindaddig, míg az orosz kint nem lesz a feleségével és a kislányával. Kénytelenek leszünk a megérzéseinkre hagyatkozni, uram. – Nehézségek? Bostock az épület egész hosszán végighúzódó ablakra nézett, ahol a VIP parkolón túl a Potomac folyót lehetett látni. – A “csomag” felesége és gyereke gondot jelenthet – felelte tűnődő hangon. – Jobb lenne ügynökként futtatni az illetőt, és folyamatosan átvenni tőle az információt, de valami oknál fogva ez vagy nem kivitelezhető, vagy Ed úgy látja, hogy nincs is rá szükség. – Miért volt ilyen szűkszavú? – dünnyögte Greer még mindig az üzenetre szegezve tekintetét. – Nos, lehet, hogy nem volt ideje ennél többet írni a futár időbeosztása miatt, vagy nem tartja elég biztonságosnak a futárszolgálatot egy olyan üzenethez, amely alapján a Nyúl beazonosítható. Bárki is ez az ember, Ed nem bízott meg a szokásos kommunikációs csatornákban, ez pedig, uraim, már önmagában üzenet. – Tehát azt javasolja, hogy hagyjuk jóvá a kérését? – kérdezte Moore. – Mást nemigen tehetünk – mutatott rá Bostock. – Rendben. Jóváhagyva – mondta hivatalosan a főigazgató. – Közölje vele, késlekedés nélkül! – Igen, uram. – Bostock kirobogott a szobából. Greer elkuncogta magát. – Bob nagyon pipa lesz. – Mi lehet annyira fontos, hogy Foley képes érte mellőzni minden előírt eljárást? – gondolkodott hangosan Moore. – Nos, ha minden jól megy, akkor hamarosan megtudjuk. – Remélem, de a helyzet az, hogy a türelem sohasem volt erősségem. – Nos, akkor vegye úgy, Arthur, hogy itt a nagy lehetőség magáévá tenni ezt a nagyszerű erényt – javasolta mosolyogva Greer.

18. fejezet KLASSZIKUS ZENE

A válasz éjfél után érkezett meg Moszkvába, ahol azonnal kinyomtatták, és Mike Russell asztalára tették, majd gyorsan meg is feledkeztek róla. A nyolcórás időeltolódás miatt ez volt a legzsúfoltabb időszak a bejövő üzenetek szempontjából, és ez is csak egy újabb papír volt, tele zagyvasággal, amelyet az ügyeletes kommunikációs tiszt nem fejthetett vissza. Ahogy azt Mary Pat sejtette, Ed szemhunyásnyit sem aludt. Viszont volt olyan figyelmes, és nem forgolódott túl sokat, hogy legalább a feleségét ne zavarja. Az örök kételkedés elválaszthatatlan része volt a kémkedés művészetének. Lehetséges volna, hogy Oleg Ivan’ics egy csalétek, amelyet az oroszok lógattak az orra elé? Próba szerencse alapon horgásznának, és most egy mohó és meggondolatlan marlin akadt volna a horgukra? Szokott ilyet csinálni a KGB? A Langleyben tartott eligazítások szerint nem. Régebben volt néhány hasonló próbálkozásuk, de azok is olyan személyek ellen irányultak, akikről az oroszok tudták, hogy kémek, és így akarták az egész hálózatukat felgöngyölíteni. Így viszont biztosan nem csinálták volna. Mit nyertek volna vele, ha már most lebuktatják? Hiszen Mary Pattel gyakorlatilag még meg sem melegedtek Moszkvában. A nagykövetségen is alig egypáran tudták, hogy kik ők valójában. Nem szerveztek be senkit, nem vették fel a kapcsolatot a régi ügynökökkel… igaz, ez nem az ő dolga volt. Az állomásfőnöknek elvileg nem kellett terepmunkát végeznie, az ő feladata az volt, hogy irányítsa és összehangolja azokat – mint például Mary Pat és Dom Corso –, akik az ügynökökkel kapcsolatban voltak. Az egyetlen reális indok az lett volna, hogy nem csupán azonosítani akarják, hanem a Nyúlon keresztül hamis információkkal ellátni, azaz őt és rajta keresztül a CIA-t félrevezetni. De hogyan pécézhették volna ki maguknak anélkül, hogy tudnák, kicsoda voltaképpen? A KGB hatalmas erőkkel dolgozott, de még így is sziszifuszi munka lett volna minden egyes nagykövetségi alkalmazottnak csapdát állítani, arról nem is beszélve, hogy valamelyikük csak rájött volna a turpisságra, és akkor hiába minden igyekezetük. Nem, a KGB túl profi volt ehhez. Ami azt jelentette, hogy gyanúsítják kémkedéssel, akár nem, békén hagyják, mert ezt diktálják az érdekeik. Vagyis Oleg Ivanovics nem lehet csali, és ezen kár tovább rágódni. Azért elrágódott még egy darabig, de akkor sem tudott olyan logikus forgatókönyvet kitalálni, amelybe beleillett volna egy hamis Nyúl. De ki állította, hogy a kémkedésben minden a logika szabályai szerint zajlik?

Azt viszont Ed sem tagadhatta, hogy az egyetlen logikus dolog, amit tehet, az, hogy kijuttatja ezt az embert az országból. A nyuszi menekülni akart a nagy medve elől, és neki segítenie kellett rajta. – Ma sem mondhatod el, hogy mi bánt? – kérdezte Cathy. – Ma sem. – De valami fontos dolog? – Az – bólintott Jack. – A gond az, hogy nem tudjuk, mennyire. – Valami olyan, ami minket is érinthet? Ami miatt nekem is aggódnom kellene? – Nem, szivi. Nem a harmadik világháború, vagy ilyesmi. De tényleg nem beszélhetek róla. – Miért nem? – Mert titkosítva van. Te sem adhatod át nekem a betegeid személyes adatait, nem igaz? Mert köt az orvosi titoktartás. – Nem segíthetnék legalább valamiben? – kérdezte csüggedten Cathy. – Ha be is avathatnálak, akkor sem biztos, hogy tudnál. Nem vagy pszichológus, ide pedig az kell: megítélni, hogyan reagálhatnak egyesek a fenyegetésre, mik mozgatják őket, milyennek látják a valóságot és hogyan hat ez a cselekedeteikre. Régóta próbálkozom azzal, hogy mások bőrébe bújva megjósoljam, mi lesz a következő lépésük. Már azelőtt szükségem volt erre, hogy beléptem az ügynökséghez, de tudod… – Igen, tudom. Nehéz belelátni mások fejébe. És tudod, mit? – Hallgatlak. – Az őrültek általában sokkal következetesebbek, mint az épeszű embertársaik. Amiért valaki racionálisan gondolkodik, attól még követhet el őrültségeket. – A felfogása miatt? Cathy bólintott. – A hit annyira el tudja vakítani az embert, hogy teljesen normálisnak tart mások számára elfogadhatatlan dolgokat is. Ez felkeltette Ryan érdeklődését. – Oké, szivi. Beszéljünk még erről. Például Sztálin Joe-ról. Rengeteg embert megöletett. Miért? – Részben számára racionális okokból, részben puszta paranoiából. Ha veszélyt látott, erős kézzel lesújtott, de hajlamos volt ott is fenyegetést látni, ahol nem volt, vagy ha volt is, nem elég komoly ahhoz, hogy a vétkes halálbüntetést érdemeljen. Sztálin az őrület és az épelméjűség határán élt. Egyik lábával itt, a másikkal odaát. Nemzetközi ügyekben ugyanolyan józan tudott lenni, mint bárki más, viszont ilyenkor sem tűrt ellentmondást, és a környezete nem is mert mást tanácsolni neki, mint amit elvárt tőlük. A Hopkins egyik orvosa könyvet írt róla. Még hallgatókoromban olvastam. – És mit mondott róla? Mrs. dr. Ryan vállat vont. – Nem lettem tőle okosabb. A jelenlegi felfogás szerint az agy kémiai egyensúlyzavara okozza az elmebetegségeket, és semmi közük ahhoz, hogy az apád rendszeresen püfölt, vagy hogy egy kecske társaságában láttad az anyádat a hálószobában. De ez most már teljesen mellékes, hiszen ki vehetne vérmintát

Sztálintól? – Hála égnek már nincs köztünk. Azt hiszem, elégették, és bedugták a… hova is? Már nem emlékszem – vallotta be Jack. Valószínűleg nem a Kreml falába. Még az is lehet, hogy nem égették el, csak elhantolták. Teljesen mindegy volt. – Milyen vicces. Egy csomó történelmi figura azért követte el szörnyű tetteit, mert agyilag instabil volt. Ma már kezelni tudnánk őket lítiummal meg az utóbbi harminc év egyéb vívmányaival, de akkoriban csak az alkohol volt meg a jód. Meg az ördögűzés – tette hozzá mosolyogva. – Raszputyin is kémiai egyensúlyzavarban szenvedett? – gondolkodott hangosan Jack. – Nem lehetetlen, bár nem sokat tudok róla. A cár papja volt, nem? – Nem pap volt, hanem szélhámos. Ha ma élne, televíziós hittérítő lenne. De bármi is volt, a lényeg az, hogy megbuktatta a Romanov-dinasztiát. Igaz, nélküle se húzhatták volna sokáig. Nagyon gyenge társaság volt. – Akkor vette át Sztálin a hatalmat? – Előbb Lenin. Őt agyvérzések sora vitte el. – Magas vérnyomás vagy túl sok koleszterin. De Sztálin volt a rosszabb, nem? – Lenin se volt kutya, de Sztálin mindenkin túltett. Mintha Timur Lénk tért volna vissza, vagy valaki a római császárok közül. Amikor a rómaiak visszafoglaltak egy lázadó várost, mindenkit megöltek benne, még a kutyákat is. – Komolyan? – Igen. A britek viszont mindig megkegyelmeztek a kutyáknak. Szentimentális emberek voltak – tette hozzá keserű gúnnyal Jack. – Sallynek hiányzik Ernie – mondta Cathy, a nőkre jellemzően a mindennapjait érintő kérdésre térve el a témától. Ernie az otthon hagyott kutyájuk volt. – Nekem is, de remekül fogja érezni magát nélkülünk is. Itt az ősz és vele együtt a kacsavadászat ideje. Neki kell majd kihoznia az összes döglött madarat a vízből. Cathy megborzongott. Soha nem vadászott a mélyhűtött hamburgernél élőbb dolgokra – viszont embereket vagdosott a szikéjével. Igaz, nem azért, hogy megegye őket. – Ne aggódj, bébi. Ernie csípni fogja. Nagyon is. Imád úszni. – Igen, tudom. – Na és volt valami érdekes eset a kórházban az elmúlt héten? – váltott témát Jack. – Csak a szokásos. Szemvizsgálatok és szemüvegrecept-írás. – Hát, ez tényleg nem annyira mókás, mint kettőbe vágni egy pasas szemét, és utána összevarrni. – Olyat soha nem csinálunk – tiltakozott Cathy. – Bébi, én másképp se lennék képes belevágni egy ember szemébe úgy, hogy ne dobjam ki a taccsot, vagy ne fogjak padlót. – Már a puszta gondolattól is felállt a hátán a szőr. – De azért elmentél tengerészgyalogosnak – emlékeztette Cathy. Mary Pat ÉREZTE, hogy a férje ébren van, de jobbnak látta, ha most nem háborgatja, sem szavakkal, sem kézjelekkel. Inkább a műveletre gondolt – arra, hogyan fogja kijuttatni a “csomagot”. Moszkva kemény dió volt, de a Szovjetunió

többi része sem ígérkezett könnyebbnek, mert az állomásnak nem volt elég kapcsolata és embere ahhoz, hogy becsületesen lefedje ezt a hatalmas országot. A hírszerző ügynökségek egyébként is inkább a fővárosokra koncentráltak, mert ezekben lehetett fellelni a legtöbb információt, és mert ezekben voltak a nagykövetségek, ahonnan a “diplomatáik” az akciókat irányíthatták. A nyilvánvaló ellenszere ennek az lett volna, hogy a kormányok csak a minimálisan szükséges adminisztrációt telepítik a fővárosba, minden mást pedig – a hadsereg irányítását, a titkosszolgálatokat és egyéb “kényes” intézményeket – attól távol, jól védhető és ellenőrizhető helyekre. Mégse tette ezt senki, mert a nagykutyák szerették karnyújtásnyi távolságban tudni az embereiket, hogy szemmel tarthassák őket és éreztethessék velük, ki az úr a háznál. Hiszen ezért törtek fel ilyen magasra, ezért éltek. Itt, Moszkvában, a hitleri Berlinben és Washington D. C.-ben egyaránt. De ha nem Moszkván kívülre, akkor hová? Nem sok hely volt, ahová a Nyúl szabadon mehetett. A dróttól – az Európát 1945 óta kettéosztó vasfüggönytől – nyugatra semmiképpen. Egy olyan helyre volt szükség, ahová úgy utazhat el a családjával, hogy nem kelt gyanút, s ahol a CIA is könnyebben mozoghat. Szocsi tengerpartja? A haditengerészet elméletileg odaküldhet egy tengeralattjárót, hogy felvegye őket, de egy ilyen ötletért senki nem lelkesedne. Ez azt jelentette, hogy maradtak a keleti blokk baráti országai, melyek kb. annyira voltak izgalmasak turisztikai szempontból, mint Közép-Mississippi kánikulában: jó hely, ha gyapotültetvényeket szeretnél látni és hőségre vágysz, de egyébként? Lengyelország kiesett. Varsót újjáépítették Hitler drasztikus városrendezési ámokfutása után, de a belpolitikai problémák miatt a lengyel és az orosz titkosszolgálatok kiemelt figyelmet szenteltek az országnak, az eddig könnyű kijutást biztosító Gdansk pedig hermetikusan le volt zárva, jobban őrizték, mint a lengyel-orosz határt. Az sem segített, hogy a britek megfújtak egy T-72-es tankot. Mary Pat remélte, hogy legalább hasznát veszi valaki, ha már ekkora botrány lett belőle – miután egy londoni idióta elkotyogta az újságoknak, hogy ők voltak a tettesek. Gdansk tehát használhatatlanná vált az elkövetkező néhány évre. Esetleg az NDK? Ezzel az volt a gond, hogy az oroszok magasról tojtak Németországra, meg látnivaló se igen akadt. Csehszlovákia… Prága egészen érdekes város, birodalmi épületekkel, pezsgő kulturális élettel. A szimfonikus zenekaruk és a balettjük az oroszokéval vetekszik, a múzeumaik pedig elsőrangúak. A cseh-osztrák határt viszont szigorúan őrzik. Maradt tehát… Magyarország. Magyarország, gondolta Mary Pat. Budapest régi birodalmi város, mely egykor az osztrák Habsburg-dinasztia szigorú ellenőrzése alatt állt, majd 1945 és a németekkel vívott ádáz küzdelmek után orosz kézre került. Minden bizonnyal újjáépítették, és most száz évvel ezelőtti dicsőségében pompázik. A magyarok nem túlzottan lelkes kommunisták, mint azt bebizonyították a világnak 56-ban, amikor Hruscsov parancsára a Vörös Hadsereg vérbe fojtotta a forradalmukat, hogy aztán az akkor magyarországi nagykövet, Andropov új, boldog kommunista barátságot építsen ki velük. A lázadókat kivégezték – a megbocsátás nem a marxista-leninisták erénye –, de próbálkozásuk nem volt hiábavaló, mert a magyar nép ezután lazább gyeplőre lett fogva. Az oroszok pedig előszeretettel látogattak Budapestre. Az ország Jugoszlávia, a kommunista San Francisco szomszédja volt, ahová az oroszok nem juthattak át,

viszont a magyarok igen, így itt is kaphatóak voltak az onnan behozott termékek videomagnók, Reebok edzőcipők, Fogal harisnyanadrágok és így tovább. Az oroszok általában egy teli és két-három üres bőrönddel, meg az ismeretségi kör által feldiktált listával ruccantak át a magyarokhoz. Budapest végeredményben a keleti blokk butikja volt, ahonnan még pornókazettát is szerezhettél magadnak az ott vásárolt videódhoz. Ez utóbbiak a japán készülékek másolatai voltak, magyar mérnökök által lekoppintva, magyar gyárakban legyártva és összeszerelve. A kazettákat Jugoszláviából csempészték be, majd sokszorosították őket – A muzsika hangjától a Debbie Does Dallasig mindent, ami csak VHS formájában létezett. Budapestnek komoly művészi galériái és történelmi nevezetességei, jó zenekarai voltak, s a konyháját is dicsérték. Egészen érthető lett volna hát, ha a Nyúl Magyarországra akar látogatni a családjával. Mindenki ezt csinálta, aki csak tehette, és mind vissza is tértek imádott rogyinájukba. Elgondolásnak nem is rossz, állapította meg Mary Pat. Ez már elég volt ahhoz, hogy aludni tudjon az éjszaka hátralevő részében. – Pontosan mi is történt? – kérdezte a nagykövet. – Egy ávós tiszt a szomszéd asztalnál kávézott, amikor az ügynököm elhelyezte a küldeményt – magyarázta Szell a nagykövet irodájában. A szoba a legfelső emeleten volt, a sarokban, és arról volt nevezetes, hogy itt lakott Mindszenty József bíboros, amikor hosszú ideig az amerikai nagykövetségen kényszerült élni. A mind az amerikai személyzet, mind a magyar nép által kedvelt papot először a nácik börtönözték be, és az oroszok engedték ki, majd börtönözték be újra, amikor nem tanúsított kellő lelkesedést az “új hit” iránt. Színleg azzal vádolták, hogy megrögzött rojalista, aki a Habsburgok visszatérését akarja előkészíteni, ami nevetséges volt, hiszen a magyaroknak az osztrák uralkodóház mindig is púp volt a hátukon. – Miért maga csinálta, Jim? – kérdezte Peter “Tüske” Ericsson. Neki kellett válaszolnia a dühös levélre, amelyet a magyarok arrogáns módon magával az állomásfőnökkel kézbesíttettek. – Bob Taylor Kaiserslautenbe repült a feleségével. Az asszonynál – aki terhes volt, és ezt a nagykövet is tudta – valami komplikáció lépett fel, és a 2-es tábori kórházban akarja kivizsgáltatni. – Valóban. Teljesen kiment a fejemből – morogta a nagykövet. – A lényeg az, hogy elszúrtam – ismerte el Szell. Általában körültekintőbben dolgozott, de ez volt, már nem lehetett rajta változtatni. A karrierjének lőttek, de még így is örülhetett, hogy nincs a szerencsétlen ügynök helyében. A magyar Államvédelmi Hatóság utódjának, a titkosrendőrségnek a tisztjei biztosan jót röhögtek rajtuk: ilyen könnyű fogásuk nem lesz még egy ebben az életben. Amatőr seggfejek, dühöngött magában Szell. A magyar állam persona non grata listára helyezte, és követelte, hogy negyvennyolc órán belül, lehetőség szerint behúzott farokkal, hagyja el az országot. – Sajnálom, hogy elveszítjük, Bob, de semmit sem tehetek. – Igen, tudom. Különben se lennék már hasznára a csapatnak. – Szell sóhajtott egy fájdalmasat. Viszonylag régóta itt volt, és egészen szép kis kémhálózatot épített ki, amely folyamatosan ellátta őket politikai és katonai információval. Nem igazán fontos infókkal, mert maga az ország sem volt

különösebben fontos, de sohasem tudhatta az ember, hogy mikor és hol bukkan valami érdekesre. Ez, mondjuk, Lesothóra is igaz, gondolta Szell, ami könnyen lehet a következő posztja. Jobb lesz, ha mielőbb beszerez néhány flakon naptejet és egy kényelmes bozótdzsekit… Addig viszont, míg otthon lesz, legalább nyomon követheti a bajnokság meccseit. Ez a jó hír. A rossz az, hogy egy időre az egész budapesti állomás használhatatlan lesz. Nem mintha ez olyan nagy kiesés lenne Langley számára, vigasztalta magát Szell. Miután Szell távozott, a nagykövet jelentést küldött a nagykövetség faxvonalán keresztül, természetesen kódolva, Foggy Bottomnak, majd nekilátott megfogalmazni a magyar Külügyminisztérium által várt válaszlevelet. Ebben kerek perec visszautasította a felháborító vádakat, amelyek James Szellt, a nagykövetség másodtitkárát a diplomáciai státusával össze nem egyeztethető ténykedéssel vádolták, és hivatalos tiltakozást nyújtott be az Amerikai Egyesült Államok Külügyminisztériuma nevében. Várható volt, hogy az elkövetkező napokban-hetekben válaszképpen Washington is kiutasít egy magyar diplomatát – hogy egy bárányt vagy egy báránybőrbe bújt farkast, az már rajtuk múlt. Ericsson arra tippelt, hogy egy bárány lesz. Minek is fedné fel az FBI, hogy beazonosított egy kémet? Hadd garázdálkodjon csak tovább az ő vigyázó szemük előtt. A játék tehát tovább folytatódik. A nagykövet ostoba játéknak tartotta, de a személyzete minden tagja részt vett benne, kisebb vagy nagyobb lelkesedéssel, és ő sem vonhatta ki magát ez alól. A budapesti nagykövet üzenetének senki nem tulajdonított különösebb jelentőséget. A külügy átküldte a CIA-nak, ahol úgy döntöttek, várhat a többivel együtt. Nem akarták zavarni miatta a hétvégéjét töltő főigazgatót; Moore egyébként is részletes tájékoztatást kapott minden egyes reggel. A küldemény tehát várhat vasárnap reggelig, határoztak kollektíven az ügyeletes tisztek. Különben is, gondolták, mi érdekes történhetne Budapesten? A vasárnap reggel nagyjából ugyanolyan nap volt itt is, mint a világ más tájain, azzal a különbséggel, hogy nem lehetett a templomok felé igyekvő családokat látni. Kivételek azért akadtak, de Foleyék ezúttal nem tartoztak ezek közé. Egy katolikus pap minden vasárnap reggel misét celebrált az amerikai követségen, de eddig még egyszer sem volt idejük rá, hogy részt vegyenek rajta. Hithű katolikusok lévén mardosta is őket a bűntudat, amit csak az enyhített, hogy tudták, munkájukkal nem csupán Amerikát, hanem istent is szolgálják – itt, a pogányok földjén. A délelőtti program tehát egy séta volt a parkba, hogy Eddie eljátszhasson a helyi gyermekekkel. Legalábbis neki ezt mondták. Ed kigurult az ágyból, és kiment a fürdőszobába. A felesége követte, majd kicsi Ed. Reggeli újság nem volt, a tévéműsor ilyenkor is éppen olyan pocsék volt, mint máskor, így reggeli közben kénytelenek voltak beszélgetni egymással, ami egy amerikai család számára eléggé szokatlan feladat. A fiuk eléggé kicsi és fogékony volt ahhoz, hogy érdekesnek találja Moszkvát, bár a játszópajtásai szintén amerikaiak vagy britek voltak: fegyenctársak az MGB vagy KGB által őrzött “gettóban”. Hogy a kettő közül melyik őrizte a kolóniát, arról megoszlottak a vélemények, de különösebben senkit nem érdekelt, mert teljesen mindegy volt.

A találkozót tizenegy órára beszélték meg. Oleg Ivan’icsot nem lesz nehéz észrevenni, ahogyan őt sem, gondolta Mary Pat. Mint páva a pulykák közt, ahogy Ed mondani szokta. Úgy döntött, ezúttal szerényebben fog öltözni. Semmi smink, csak a haját fésüli ki, és farmernadrágot meg pulóvert ölt. Az alkatán már nem tud változtatni – a vele azonos magasságú moszkvai nők jó tíz kilóval súlyosabbak. A diéta itt nem divat – ami nem is csoda egy olyan országban, amely élelmezési gondokkal küzd –, s az is lehet, hogy a vastagabb zsírréteg elviselhetőbbé teszi a hideg teleket. – Te is jössz, Ed? – kérdezte a reggeli után. – Nem, szivi. Rendet rakok a konyhában, aztán belekezdek abba az új könyvbe, amelyet a múlt héten kaptam. – A sofőr volt – közölte Mary Pat. – Már olvastam ettől az írótól. – Kösz – morogta Ed. – Irtó hálás vagyok érte. Mary Pat kézen fogta Eddie-t, és elhagyták a lakást. A park három hosszú tömbre volt a kolóniától. MP intett a kapunál álló őrnek – határozottan KGB, állapította meg –, és balra kanyarodott. A forgalom amerikai mércével mérve minimális volt, de a levegő nemcsak tisztább volt, mint a hétköznapokon, hanem néhány fokkal hidegebb is, mint az előző nap. A jelek szerint senki nem követte őket. Persze előfordulhatott, hogy távcsővel figyelik valamelyik szemközti ház ablakából, de Mary Pat ezt valahogy nem tartotta valószínűnek. Az álcája jól működött, olyannyira, hogy még Ed sajtókapcsolatai is csinos, de butácska szöszinek tartották, akinek még annyi esze sincs, mint együgyű férjének – merthogy ő is kiválóan alakította a szerepét. Ezek a rigók aztán olyan gyönyörűen továbbfütyülték mindazt, amit Ed vagy MP mondott, hogy a KGB csak akkor nem szerezhetett volna tudomást róla, ha nem akar. Egy ügyes műveleti tiszt mindig mással építteti fel a saját álcáját. Csak arra kell vigyáznia, hogy következetes maradjon – vagyis hiteles legyen –, és ne essen túlzásokba. A többi megy magától. A park kopár volt, mint Moszkvában minden. Néhány fa, agyontaposott fű – mintha a KGB gondosan megnyírta volna a parkokat, hogy ne lehessen találkahelynek használni őket. A Nyúl azonban ettől függetlenül ott volt, a hinták és mászókák között egy meglepően jól öltöztetett kislány társaságában. A gyermek öltözetén látszott, hogy a pártvezetés és a KGB dolgozói számára fenntartott különleges üzletek valamelyikéből származik. Ez jó jel volt, mert egyrészt azt igazolta, hogy a férfi valóban KGB-s, másrészt pedig arra utalt, hogy jó apa, vagyis remélhetően rendes ember, és ezzel ritka az ügynökök közt, mint a fehér holló. A legtöbben akkora csirkefogók voltak, hogy egy dél-bronxi útonálló ártatlan óvodás volt mellettük. A férfi nem mutatta, hogy észrevette volna Mary Patet. Unott arckifejezéssel legeltette a tekintetét a parkon, mint aki szívesebben lenne otthon, a fotelben, egy üveg vodka társaságában. Mary Pat a közelben játszó kislány felé terelte Eddie-t. – Köszönj neki szépen, és próbálj oroszul beszélni vele – mondta neki. – Oké! – szaladt el lelkesen Eddie. – Szia! – köszönt a kislánynak. – Szia. – Az én nevem Eddie. – Engem Szvetlana Olegovnának hívnak. Hol laksz? – Ott – mutatott Eddie a külföldiek telepe felé.

– A fia? – kérdezte a Nyúl. – Igen, ifjabb Eddie. Maguk Edward Edwardovicsnak hívnák. Én pedig Mary Patricia Foley vagyok – nyújtott kezet a férfinak arra az esetre, ha valaki figyelné. – Örvendek. Hogy tetszik a férjének a sapka? – Nagyon. Maga nagyon ért a bundákhoz. – Orosz vagyok – felelte szerényen Oleg Ivan’ics, és témát váltott. – Eldöntötték, hogy segítenek-e vagy sem? – Igen, Oleg Ivan’ics, segíteni fogunk. Nagyon helyes kislánya van. Szvetlánának hívják? A kommunikációs tiszt bólintott. – Igen, ő az én kis zajcsikom. Mary Pat elmosolyodott. Ez tetszett: a Nyúl nyuszikának becézi a kislányát. – Hogy juttathatjuk ki Amerikába, Oleg? – Engem kérdez? – nézett rá döbbenten a férfi. – Információra lesz szükségünk. Például, mi a hobbija, az érdeklődési köre. A feleségéé is érdekel. – Én sakkozom, és szeretek nagy sakkjátszmákról írt könyveket olvasni. A feleségem a zenéért bolondul, de nem azért a szemétért, amit maguk állítanak elő Amerikában, hanem a komolyzenéért. – Van konkrét kedvence? Zeneszerző. Az orosz nemet intett a fejével. – A klasszikusok általában. Bach, Mozart, Brahms stb. Gyerekkorában zongorázni tanult, de nem volt elég tehetséges ahhoz, hogy bekerüljön a zeneakadémiára. Ez nagyon letörte, és az is fáj neki, hogy még egy zongoránk sincs, amin játszhatna. – Vannak bármelyiküknek egészségügyi problémái? Szednek gyógyszereket? – Ezúttal is oroszul beszéltek, és Oleg nem győzte csodálni a nő cizellált nyelvezetét. – Nem, mindannyian egészségesek vagyunk. Szvetlana túl van a szokásos gyerekbetegségeken, szövődmények nélkül. – Nagyszerű. – Ez jó hír volt. – Aranyos kislány. Biztosan büszke rá. – Vajon fogja szeretni az életet Nyugaton? – tűnődött az apa. – Oleg Ivan’ics, eddig még nem láttam olyan gyermeket, aki ne szeretett volna Amerikában élni. – És hogy boldogul a kis Eddie a Szovjetunióban? – Hiányolja a barátait, ez természetes, de mielőtt átjöttünk volna, elvittük a Disney Worldbe. Még mindig arról beszél. – Disney World? Az mi? – kérdezte Oleg Ivan’ics. – Egy hatalmas vidámpark a gyerekek és a gyerekkorukra még emlékező felnőttek szórakoztatására. Floridában található – tette hozzá Mary Pat. – Még soha nem hallottam róla. – Imádni fogja, de még inkább a kislánya. – MP-nek erről eszébe jutott valami. – A felesége mit gondol a terveiről? – Irina semmit nem tud erről – felelte Zajcev. A szavai hideg zuhanyként hatottak amerikai beszélgetőpartnerére. – Mit mond? – Neked teljesen elment az eszed? – Irina jó feleség. Azt fogja tenni, amit én jónak látok. – Az oroszok a

hímsovinizmus agresszívabb változatát gyakorolták. – Oleg Ivan’ics, ön veszélyes játékot űz. Ugye tisztában van ezzel? – A veszélyt számomra az jelenti, hogy a KGB tudomást szerez a szándékomról. Ha engem elkapnak, akkor… Nagyobb biztonságban van, amíg semmit nem tud. A többi meg majd csak lesz valahogy. – Miért akar elmenni? Mi ösztönzi erre? – kérdezte Mary Pat, mert meg kellett kérdeznie. – A KGB likvidálni akar valakit, aki nem ezt érdemli. – Kit? – Ezt is meg kellett kérdeznie. – Ezt majd akkor mondom el, ha már Nyugaton leszünk. – Ez őszinte válasz volt – fogadta el Mary Pat. Nagyon bizalmatlan vagy, nem igaz?, tette hozzá gondolatban. – Még valami – mondta az orosz. – Éspedig? – Legyenek nagyon óvatosak a központjuknak címzett üzenetekkel. Jó okom van azt feltételezni, hogy a kommunikációs rendszerük kompromittálódott. Egyszer használatos kódlapokat kellene használniuk, mint mi is tesszük. Érti, amit mondok? – Minden magával kapcsolatos üzenetet kódolunk és diplomáciai táskában küldünk Washingtonba. – Mary Pat látta, hogy az orosz megkönnyebbül, mintha mázsás súlyt emelnének le róla. Aminek egy része most mintha az ő vállára nehezedett volna. – Azt akarja mondani, hogy meglékeltek minket? – Erről is csak később vagyok hajlandó beszélni. A francba, gondolta Mary Pat. Ezeknek téglájuk van valahol. Ez nem hiányzott! – Nyugodjon meg. A legnagyobb diszkrécióval fogunk eljárni – ígérte a férfinak. Ami viszont azt jelentette, hogy minden üzenetváltások közt két napig várni kell. Az első világháború idején alkalmazott módszerekhez kellett visszatérniük ezzel a pasassal. Hacsak… – Azt nem tudja, milyen módszer lenne biztonságos? – A britek négy hónappal ezelőtt cserélték ki a rejtjelező gépeiket. Mind ez idáig nem sikerült megfejtenünk az üzeneteiket. Ezt biztosan tudom. Hogy az önök módszerei közül pontosan melyeket tudunk hatástalanítani, azt nem tudom, de azt igen, hogy néhányat teljes mértékben. Ezt ne felejtse el. – Nem fogom, Oleg Ivan’ics. – Ha ez az ember igazat mondott, akkor a CIA komoly bajban volt. Ennél nagyobb veszély nem fenyegethetett egy titkos ügynökséget. Háborúkat nyertek meg és veszítettek el emiatt. Az oroszoknak nem állt rendelkezésükre a fejlett amerikai komputertechnológia, de öveik voltak a világ legjobb matematikusai, olyan koponyák, akiknek a kreativitásával semmilyen gép nem kelhetett versenyre. Vajon van még Mike Russellnak azokból az egyszer használatos lapokból a követségen? A CIA egykor használta őket, de nehézkes kezelésük miatt kimentek a divatból. Az NSA azt harsogta, hogy a rejtjelezési módszerük megfejthetetlen, még Seymour Cray se tudná feltörni a legújabb CRAY-2 szuperkomputerével és minden zsenialitásával együtt. Ha tévednek, akkor az olyan sokba kerülhet még Amerikának, hogy ép ésszel fel se lehet fogni. Szerencsére több módszert is alkalmaztak, és az, hogy az egyiket valaki meg tudta fejteni, még nem jelentette szükségszerűen azt, hogy egy másikkal is boldogulni fog. Legalábbis ezt mondták… A kommunikáció biztonsága azonban

nem volt Mary Pat szakterülete. Még neki is meg kellett bíznia időnként másokban. – Ez roppant kellemetlen, Oleg Ivan’ics, de ne aggódjon, mindent megteszünk annak érdekében, hogy biztonságban legyenek. Gondolom, mielőbb szeretne kijutni. – Akár már ezen a héten is. Nem annyira miattam, mint azért, akinek az élete veszélyben van. – Értem – válaszolta Mary Pat. Azért megint átvillant rajta, hogy mi van, ha ez az ember csak a mézesmadzagot húzgálja az orra előtt. Ha ezt csinálja, nagyon profin teszi, márpedig egyáltalán nem látszik annak. Nem, döntötte el Mary Pat, ez a fickó nem lehet tapasztalt műveleti tiszt. A KGB játékosa, de másban utazik. – Rendben. Holnap, amint munkába állt, tegyen jelentést arról, hogy találkozott velem. Az orosz nem akart hinni a fülének. – Komolyan mondja? – Igen. Mondja meg a felettesének, hogy megismerkedett egy amerikai diplomata feleségével, írjon le nekik engem és a fiamat… – És mondjam azt, hogy egy csinos, de felszínes amerikai nő egy helyes, jól nevelt kisfiúval – fejezte be Mary Pat helyett a férfi. – Meg hogy szánalmasan gügyögi az orosz nyelvet. – Gyorsan tanul, Oleg Ivan’ics. Lefogadom, hogy nagyon jó sakkozó. – Nem eléggé. Soha nem leszek nagymester. – Mindannyiunknak megvannak a maga korlátai, de majd meglátja, Amerikában nem ütközik beléjük olyan hamar, mint itt. – Tehát a hétvégén? – Ha rikító piros nyakkendőt lát a férjemen, közli velünk, hogy hol és mikor találkozhatunk. Addig is legyen készen, és találjon valami jó helyet. – Megkérdezhetem, honnan tud ilyen jól oroszul? – A nagyapám Alekszej Nyikolajevics Romanov testőrségében szolgált. Gyermekkoromban sokat mesélt nekem a fiatal hercegről és korai haláláról. – Innen hát a Szovjetunió iránt érzett gyűlölete. – Csak a vezetést gyűlölöm, Oleg. Nem a népet és nem az országot. Szeretném szabadnak látni magukat. – Egy napon talán arra is sor kerül, de az nem most lesz. – A történelem, Oleg Ivan’ics, nem néhány nagy dologból, hanem sok kicsiből áll. – Ez volt Mary Pat hitének egyik alappillére. A kamerák kedvéért megint kezet nyújtott a férfinak, majd Eddie-ért kiáltott. Még sétáltak egy órácskát a parkban, aztán hazamentek Edért, és átautóztak a nagykövetséghez. Útközben a csodásan tiszta időről beszélgettek, meg más apróságokról, ennél lényegesebb dolgok nem kerültek szóba. A követség étkezdéjében bevágtak egy-egy hot-dogot, aztán átkísérték Eddie-t az óvodai szobába, ők ketten pedig felmentek Ed irodájába. – Mit mondott? – robbant ki az állomásfőnökből a kérdés. – Azt, hogy a felesége, akit mellesleg Irinának hívnak, semmit sem tud az egészről – ismételte meg Mary Pat. – A rohadék! – húzta fel magát Ed. – Nem biztos, így legalább nem kell attól tartanunk, hogy a felesége véletlenül lebuktat minket. – MP mindig igyekezett a dolgok jó oldalát látni.

– Ez igaz, bébi, de előbb-utóbb neki is tudomást kell szereznie róla, hiszen mégse rabolhatjuk el. És ha az utolsó percben úgy dönt, hogy köszöni, de inkább marad… – A Nyúl mondta, hogy a felesége azt fogja tenni, amit mond neki. Errefelé a férfi az úr a háznál. – Próbálnék csak meg én diktatúrára törni – dünnyögte az állomásfőnök. Nem sok esélye lett volna, sok minden egyéb mellett azért nem, mert MP semmivel sem volt kevésbé tökösebb, mint ő. – Én nem vagyok orosz, Eddie. – Oké. Na és mit mondott még? – Azt, hogy nem bízik a kommunikációs rendszerünkben, mert szerinte egy része kompromittálódott. – Úristen! – sápadt el Ed. – Van jó híred is? – Azért akar lelépni, mert a tudomására jutott, hogy a KGB likvidálni akar egy jobb sorsra érdemes személyt. – Azt nem mondta, hogy kit? – Nem hajlandó, míg be nem szívta a szabadság levegőjét. Ami viszont nagyon jól jöhet: a felesége rajong a klasszikus zenéért. Találnunk kell egy jó karmestert Magyarországon. – Magyarországon? – Gondolkoztam az éjjel. A legjobb hely arra, hogy kijuttassuk. Az Jimmy Szell állomása, ugye? – Igen. – Mindketten még a Farmról, a virginiai Tidewaterben található CIA-kiképzőbázisról ismerték Szellt. – Előbb Magyarország, aztán Jugoszlávia? Így képzelted? – Mindig is tudtam, hogy okos fiú vagy. – Oké. – Ed a fal egy üres pontjára szegezte a tekintetét, és gondolkodott. – Oké, azt hiszem, meg tudjuk csinálni. – Ez esetben piros nyakkendőt kell viselned a metrón. A Nyúl válaszképpen a zsebedbe csúsztatja a következő találkozó helyszínét. Mi előkészítjük a terepet, ő meg szépen elhagyja a várost Mrs. Nyúllal és a Nyuszikával együtt. Ó, ezt imádni fogod: a kislányát zajcsiknak becézi. – Filces, Foltos és Pamacs – nevetett Eddie. – Pontosan. Nevezzük BEATRIX műveletnek – javasolta. Gyerekkorukban mindketten imádták Beatrix Potter könyvét, a Nyúl Petit. Ki nem? – Már csak Langley jóváhagyása szükséges. De ha nem használhatjuk a megszokott kommunikációs csatornákat, marha nehéz lesz koordinálni a műveletet. – Senki se ígérte, hogy könnyű munkánk lesz. Gondolj inkább arra, amit John Clark mondott: légy rugalmas. – Ja. Mint a főtt tészta. – Ed sóhajtott egy hatalmasat. – Ha ennyire korlátozva leszünk a kommunikáció terén, az azt jelenti, hogy lényegében Langley segítsége nélkül kell megterveznünk és végrehajtanunk a műveletet. – Egyébként is ez lenne a dolgunk, Ed. Langley csak hátráltatna minket: ezt nem kellene, azt nem úgy, ez túl kockázatos… Kell ez? De ha mindenáron üzenni kell nekik, és gyorsan kell célba juttatni az üzenetet, akkor ott vannak a britek. A Nyúl szerint az ő rendszerük biztonságos. Legalábbis egyelőre. Van még azokból

a régi, egyszer használatos kódlapokból? – Nem hiszem. – Foley átszólt Mike irodájába a házi telefonon. – Mike! Át tudna jönni? Köszönöm. Russell két perccel később befutott. – Üdv, Ed. Helló, Mary. Mi dolguk idebent vasárnap délután? – Lenne egy kérdésünk. – Hallgatom. – Van még az egyszer használatos kódlapokból? – Miért kérdezi? – Szeretünk biztosra menni – felelte hanyagul Mary Pat, de nem jött be. – Azt akarják mondani, hogy a rendszerünk nem elég biztonságos? – kérdezte Russell, jól leplezve rémületét. – Okunk van feltételezni, hogy a rejtjelezési módszereink némelyike nem biztonságos – közölte Ed a nagykövetség kommunikációs tisztjével. – A francba! – motyogta Mike, majd bocsánatkérőn Mary Patre nézett. – Elnézést, Mary. – Semmi gond, Mike. Nem tudom, mit jelent a szó, de már használtam én is. – Russell nem mosolygott a megjegyzésen. A hír teljesen letaglózta, a humorérzékével együtt. – Mit tudnak még erről? – Semmit, Mike – felelte az állomásfőnök. – De hitelesnek tartják az információt? – Sajnos, igen. – Oké. Valahol a széfem legalján lennie kell még néhány kódlapnak. Vannak vagy nyolc-kilenc évesek. Nem volt szívem megsemmisíteni őket. Gondoltam, egyszer még jól jöhetnek… – És milyen jól gondolta, Mike – bólogatott hálásan Ed. – Kb. tíz darab százszavas üzenetre elegendőek. Reméljük, Fort Meade-ben még megvan a párjuk. Ahogy az ottani fickókat ismerem, elég jó esélyünk van erre. Nem szokásuk a papírkosárba dobálni a nyomtatványaikat. – Mennyire bonyolult használni? – Annyira, hogy egyenesen gyűlölöm. De a fenébe, hogy lehetséges, hogy feltörték? Az új STRIPE rendszer alig egyéves, az új brit rendszer pedig éppen ennek az adaptációja. Ismerem a Z osztályról a tagot, aki kifejlesztette. 128 bites kulcs, plusz a napi kulcs, amely gépenként eltérő. Lehetetlen feltörni. – Feltéve, hogy nincs beépített emberük Fort Meade-ben – mutatott rá Ed. – Ha van, és a kezem közé kerül az a szemét állat, élve nyúzom meg a vadászkésemmel! – Mike-ot már maga a puszta gondolat annyira felháborította, hogy ezúttal már eszébe sem jutott elnézést kérni a hölgytől kirohanásáért. Ez a fekete férfi annyi fehér farkú szarvast ejtett el és nyúzott meg eddigi élete során, hogy talán már unta is, és talán éppen ezért vágyott annyira arra, hogy végre egy medvéből készíthessen szőnyeget. Egy orosz medve tökéletesen megfelelt volna. – Oké. Fort Meade-et értesíthetem erről? – A STRIPE-pal nem – felelte Ed. – A legjobb lesz, ha egyelőre senkinek nem beszél erről, Mike – mondta Mary Pat. – Hamarosan úgyis tudomást szereznek róla, más csatornákon keresztül. Russell ebből arra következtetett, hogy a Nyúl, akiről szó volt az előző nap

elküldött üzenetben, kommunikációs szakértő lehetett. Ezért volt ennyire sürgős az ügy. – Oké. Küldjék át az üzenetet, és kódolni fogom előbb az egyszer használatos kódlappal, aztán a STRIPE-pal. A kérdés csak az, hogy mi van, ha a beépített emberük az egyszer használatos kódlapokhoz is hozzáfért? – A barátunk szerint a kódlapok biztonságosak, Mike. – Nem irigylem ivánékat. Őrületesen fárasztó lehet minden egyes üzenetet így rejtjelezni és visszafejteni. – Dolgozott már a kódfejtőknél? – érdeklődött Ed. Russell megrázta a fejét. – Nem vagyok elég okos hozzá. Szerencsére. Egy idő után elkerülhetetlenül a gumiszobában kötnek ki. Rengeteg embert ismerek a Z osztályról. A főnök a Cal Tech matematika tanszékén volt professzor. Ő okos – mondta Russell. – Annyira okos, hogy az már ijesztő. Görög származású, Ed Popadopolousnak hívják. Az apjának görög vendéglője volt Bostonban. Kérdezze meg, hogy szeretnék-e a helyében lenni. – Nem, mi? – De nem ám, még akkor sem, ha Pat Cleveland lenne a ráadás. Pedig az igen finom kis hölgyike, gondolta Ed Foley, és Mike Russellra nagyon ráférne egy kis női társaság. – Oké. Egy órán belül átmegyek az üzenettel. – Várom. – Russell visszament az irodájába. – Nos, attól tartok, alaposan ráhoztuk a frászt – jegyezte meg Mary Pat. – Bennett tengernagy se lesz sokkal boldogabb. Fort Meadenek is üzennem kell. – Csináld csak. Addig én megnézem, hogy boldogul Eddie a színes ceruzáival – mondta Mary Patricia Kaminsky Foley, és magára hagyta a férjét a gondolataival. Arthur Moore minden reggel pontban 7.30-kor kapott tájékoztatást, kivéve a vasárnapot, amikor később kelt. Ilyenkor az időpont 9.00-re módosult. A felesége már megismerte a napi híreket szállító NIO kopogását. Arthur mindig a Great Falls-i ház dolgozószobájában fogadta, amelyben hetente rovarirtást tartott az ügynökség legjobb szakembere. A világ viszonylag nyugodt volt az előző nap – Moore azt tapasztalta, hogy még a kommunisták is lazítanak hétvégén. – Más, Tommy? – kérdezte a főigazgató. – Egy rossz hír Budapestről – felelte a nemzeti hírszerző tiszt. – Az állomásfőnökünk, James Szell lelepleződött, amikor át akart venni egy csomagot. A részletek ismeretlenek, de a magyar kormány PNG-nek nyilvánította. A helyettese, Robert Taylor még korábban elhagyta az országot magánügyben. A budapesti állomás tehát jelen pillanatban gyakorlatilag nem működik. – Mekkora gondot jelent ez nekünk? – Túl nagyot nem jelenthet, gondolta Moore. – Nem tragédia. Nem sok érdekes történik Magyarországon, a hadseregük pedig jelentéktelen erőt képvisel még a Varsói Szerződésen belül is. A külpolitikájuk, eltekintve a közvetlen szomszédaikkal kapcsolatos ügyeiktől, a

moszkvai döntéseket tükrözi. Az állomás jelentős mennyiségű katonai információt szállított, de a Pentagonnál lassan már el sem olvassák, annyira érdektelen. A hadseregük nem eléggé képzett ahhoz, hogy veszélyt jelenthessen, az oroszok pedig nem bíznak bennük – tette hozzá magyarázatképpen a tiszt. – Milyen hírszerző ez a Szell? – Halványan emlékezett rá, hogy egyszer beszélgetett a pasassal az egyik összejövetelen. – A helyzet az, hogy Jimmyt mindenki nagyra tartja. Mint említettem, uram, a részleteket még nem ismerjük. A jövő héten már valószínűleg itthon lesz, és akkor többet is megtudhatunk. – Ráérünk várni addig? – Úgy vélem, igen. – Értem. A pápáról mi hír? – Egyelőre semmi, uram, de előbb-utóbb csak megtudunk valamit. Az embereink dolgoznak rajta, de időbe telik, míg megmozgatnak minden követ. – Ritter is mindig ezt mondja. Foleynak közel egy órájába telt megfogalmazni a küldeményt. Rövidnek, de velősnek kellett lennie, ami alaposan próbára tette az állomásfőnök fogalmazókészségét. Amikor megvolt ezzel, átment Mike Russell irodájába. Leült, és figyelte, hogy a morgolódó kommunikációs főtiszt betűnként kikeresi az egyszer használatos kódlapon a megfelelő karaktert, majd kiegészíti a szöveget cseh vezetéknevekkel, hogy végül az egészet újrakódolja STRIPE gépén. Az anyag ezután egy különleges faxkészülékbe került, amely még egyszer rejtjelezte a szöveget, de ezúttal nem karakteres, hanem grafikus módon. Ez az algoritmus nem volt túl bonyolult, de mivel az oroszok – akik feltételezhetően folyamatosan figyelték a nagykövetség műholdas adásait – ezt nem tudhatták, arra kiválóan megfelelt, hogy eggyel több akadályt gördítsen a kódtörőik elé. A jelet egy geostacionárius pályán keringő műholdra lőtték fel, ahonnan aztán három különböző földi központ vette – a virginiai Fort Belvoir, a kaliforniai Sunnyvale és természetesen a marylandi Fort Meade. Az első kettő a “fogást” optikai kábelen továbbította Fort Meade-be. A kommunikációs központ E-5 beosztású légierős altisztje végigfuttatta a gépén, és igencsak meglepődött, amikor a fejlécből kiderült, hogy a kapott karaktersor megfejtéséhez az NHG-1329-es számú, egyszer használatos kódlapra van szükség. – Az meg hol a fenében lehet? – kérdezte a felettesétől, egy haditengerész hajómestertől. – Érdekes – morogta a hajómester. – Már nem is tudom, mikor láttam utoljára ilyet. – Kinyitott egy poros iratrendezőt, és kikereste belőle a kódlapok tárolási helyét. A terem túlsó végéből nyíló páncélteremben voltak. Ezt egy tengerészgyalogos törzsőrmester őrizte, akinek a Fort Meade-ben szolgáló bajtársaihoz hasonlóan a Bethesda Haditengerészeti Kórházban kiműtötték a humorérzékét, mielőtt ide kijelölték volna. – Hé, őormi, be kellene mennem valamiért – mondta a hajómester a kockafejnek. – Engedélyt kell kérnie az őrnagytól – közölte a törzsőrmester. A hajómester tehát átballagott a légierős őrnagyhoz, aki az asztalánál ülve egy

reggeli lapot olvasott. – Jó reggelt, őrnagy. Ki kell vennem valamit a páncélteremből. – Mi lenne az, hajómester? – Egy egyszer használatos kódlap. Az NHG-1329-es. – Még van belőle? – lepődött meg az őrnagy. – Nos, ha nincs, uram, akkor akár tüzet is gyújthat ezzel a kerti grill alatt – tette eléje a küldeményt a tengerész. Az őrnagy megvizsgálta. – A mindenségit! – Kitöltött és aláírt egy nyomtatványt. – Adja ezt oda a tengerészgyalogosnak. – Aye-aye, uram. A hajómester visszament a páncélteremhez, magára hagyva a nagyképű légierős hólyagot – aki eközben azon tűnődött, hogy vajh miért beszélnek ilyen röhejesen ezek a szárazra vetett tintahalak. – Itt van, amit kért, Sam – adta át a papírt a hajómester. A tengerészgyalogos kinyitotta az ajtót, és a hajómester bement. A kódlapokat tartalmazó láda nem volt lezárva. Minek is lett volna? Ha valaki a hétszintű biztonsági szűrőn át idáig eljutott, hűségesebb volt az elnökhöz, mint a saját felesége. A kódlapok egy kisméretű, gyűrűs iratrendezőbe voltak gyűjtve. A hajómester kifelé menet aláírta az átvételüket, aztán visszament az asztalához, és a légierős őrmesterrel együtt nekiláttak megfejteni az üzenetet. – Azt a… – bukott ki a fiatal altisztből, amikor már a szöveg kétharmadánál jártak. – Figyelmeztessünk valakit? – Ez nem a mi bérkategóriánk, fiam. Biztos vagyok benne, hogy a CIA igazgatója tájékoztatni fogja a megfelelő személyeket. Jobb lesz, ha kitörli a fejéből az egészet – tette hozzá, de tudta, hogy képtelenek lesznek rá. A gondolat, hogy a hétpecsétes titokként őrzött rendszer korrupt lehet, olyan groteszk volt számukra, mintha valaki azt mondta volna, hogy látta az anyjukat D. C. Tizenhatodik utcáján strichelni. – Értem, főnök, igaza van – felelte a fiatal repülős. – De hogyan továbbítsuk? – Az lesz a legjobb, ha futárral. Nem akar idefüttyenteni egyet? – Aye-aye, uram. – A USAF őrmestere mosolyogva elhagyta a termet. A futár a seregnél volt törzsőrmester, és egy sárgásbarna Plymouth Relianttel hozta-vitte a küldeményeket. A törzs’ átvette a lepecsételt borítékot, beletette egy aktatáskába, amit útközben mindig maga mellett, az anyósülésen tartott, és kihajtott a Baltimore-Washington autópályára. Innen átkanyarodott a D. C. körgyűrűre, majd nyugat felé haladva a George Washington autópályára, melynek jobb oldalán volt található a CIA központja. A futár átadta a küldeményt, és ezzel együtt a felelősséget. A borítékot a címzése rögtön a hatodik emeletre juttatta tovább. Mint sok más a kormányügynökségnél, a CIA-nál sohasem szünetelt a munka. A legfelső emeleten éppen Tom Ridley ügyelt, az a “nemzeti hírszerző” besorolású tiszt, aki a hétvégeken a híreket szállította Moore-nak. A NIO-nak három másodpercébe telt megállapítani, hogy haladéktalanul tájékoztatnia kell. a főigazgatót. Felemelte a STU kagylóját, és beütötte az 1-es gyorsgombot. – Itt Arthur Moore – válaszolt némi késlekedéssel egy hang.

– Igazgató úr, itt Ridley. Valami jött. – A “valami” azt jelentette, hogy nagyon komoly. – Most? – Igen, uram. – Ide tud jönni? – Igen, uram. – Jim Greer? – Igen, uram, és valószínűleg Mr. Bostock is. Tényleg fontos lehetett, ha már rájuk is gondolt, állapította meg Moore. – Rendben, hívja őket, aztán jöjjenek. Ridley elképzelte, hogy Moore leteszi a kagylót, és odamorogja a néma készüléknek: “a fenébe, egy perc nyugta sincs az embernek”. Néhány perc alatt sikerült elérnie Greert és Bostockot is. Készített három fénymásolatot az üzenetről, aztán lesietett az autójához, hogy mihamarabb odaérjen. Great Fallsban ebédidő volt. Mrs. Moore, a mindig tökéletes háziasszony megterített a vendégeknek is, előkészítette az ennivalót, aztán tapintatosan visszavonult emeleti szobájába. – Mi a helyzet, Tommy? – kérdezte Moore. Kedvelte az új NIO-t. Ridley a Marquette Egyetemen végzett, így lett orosszakértő, Greer egyik sztárelemzője, most pedig tanácsadó. Hamarosan egyike lesz azoknak a fickóknak, akik állandóan az elnök mellett vannak az elnöki különgépen, az Air Force Oneon, gondolta a főigazgató. – Ez jött délelőtt Fort Meade-en keresztül – osztotta szét a másolatokat Ridley. Mike Bostock olvasott a leggyorsabban. – Te jóságos ég! – Chip Bennett repesni fog az örömtől – jósolta James Greer. – Mint akit fogorvosi kezelésre kísérnek – tette hozzá utolsóként Moore. – Jól van, emberek, mit jelent nekünk mindez? – Azt, hogy mielőbb a házacskánkba kell juttatni ezt a Nyulat – mondta habozás nélkül Bostock. – Budapesten át? – kérdezte Moore a reggeli jelentésre utalva. – Muszáj lesz – bólintott Bostock. – Jól van. – Moore közelebb hajolt a többiekhez. – Akkor szedjük össze a gondolatainkat. Először is, mennyire fontos ez az információ? – Azt mondja, hogy a KGB likvidálni akar valakit, aki jobbat érdemel – szólalt meg James Greer. – Ez nagyon ráillik a pápára, nemde? – Ami még fontosabb, azt is mondja, hogy a kommunikációs rendszerünk kompromittálódott – vette vissza a szót Bostock. – Szerintem ez még fontosabb, James. – Oké, ezen most ne vesszünk össze. A lényeg az, hogy bármelyik legyen is igaz, a mi oldalunkon akarjuk látni a pasast, ugyebár? – Arra mérget vehet, James – vágta rá a műveleti igazgató helyettese. – Mégpedig olyan gyorsan, ahogy csak lehet. – A saját embereink képesek lesznek rá? – akarta tudni Moore. – Nem tudom. Budapest kiesett egy időre. – Akkor segítségre lesz szükségünk.

– A britekre gondol? – kérdezte Greer. – Nem ez lenne az első eset, hogy segítenek nekünk. Jó kapcsolatot ápolunk velük, és Basil imád lekötelezni minket. Mi a véleménye, Mike? – Nincs ellenvetésem, uram – bólintott határozottan Bostock. – De azt azért nem bánnám, ha egy emberünk a közelben lenne. Ez ellen Basilnek sem lehet kifogása. – Oké, ezt még ráérünk eldönteni. Akkor hát: mi legyen a válaszunk, uraim? – nézett végig a többieken Moore. – Foley azonnali intézkedést kér, és nyilván nem ok nélkül. Bízzunk benne, és hagyjuk, hogy Budapestre vigye a Nyulat. Onnan könnyen kijuthat. – Egyetértek – mondta Mike Bostock. – Nem fog feltűnést kelteni, ha odautazik vakációzni. – Az viszont igen, ha eltűnik onnan – gondolkodott hangosan Moore. – Azt is tudták, hogy Arkagyij Sevcsenko átállt, de ettől még használható volt az információ, amit átadott, nem igaz? – mutatott rá Bostock. Ő is részt vett a művelet irányításában, amit a túlbuzgó New York-i FBI-nak majdnem sikerült ellehetetleníteni. – Akkor tehát mi a válaszunk Foleynak? – Egyetlen szó: jóváhagyva. – Bostock mindig támogatta az embereit. Moore még egyszer végignézett a társaságon. – Ellenvetés? Megjegyzés? – A többiek a fejüket rázták. – Oké, Tommy. Menjen vissza Langleybe, és írja meg Foleynak. – Igen, uram. – A NIO felállt, és elhagyta a házat. Ezt nagyon csípte Arthur Moore-ban: ha dönteni kellett, döntött.

19. fejezet ZÖLD ÚT

Az állomás legnagyobb hátránya az időkülönbség volt. Éppen ezért Ed nem is várt a válaszra, hanem begyűjtötte a családját, és lement velük az autóhoz. Nem indultak haza üres kézzel, legalábbis a fiúk nem: Eddie egy újabb hot-dogot rágcsált, Ed pedig a New York-i Daily News faxmásolatát vitte magával. Ennek a sportrovatát szerette a legjobban. Mike Lupica jobban ismerte a baseballt, mint a játékosok többsége, és olyan elemzéseket írt, hogy Greer tengernagy emberei is megirigyelhették volna. Ha ő is kémnek szegődött volna el, fényes karriert futhatott volna be az ügynökségnél. Lupica cikkéből most már világossá vált, miért ült seggre a Yankees ebben a szezonban. Nagyon úgy nézett ki, hogy az Orioles fogja átvenni a zászlót, ettől pedig sajgott Ed New York-i lelke. – Nos, Eddie, várod már, hogy korcsolyázhass? – szíjazta be a fiát a hátsó ülésre. – Aha! – vágta rá a kiskrapek. Apja fia, állapította meg büszkén Foley. Ki tudja, talán még igazi jégkorongos is válhat belőle Moszkvában. A szekrényben egy pár gyerekkorcsolya várta, hogy felvegyék, a legjobb, amit pénzért meg lehetett venni, s volt egy másik pár is, ha nőne a lába. Mary Pat már utánanézett a gyerekekkel is foglalkozó egyesületeknek, és olyan is akadt köztük, amelyek a legjobbak közé tartoztak Kanadától keletre. A hétvégék voltak a legunalmasabbak. Nem mintha sajnálták volna az Eddie-vel eltöltött időt, de erre otthon is mód lett volna, a virginiai házukban, sokkal jobb körülmények közt. A munka miatt jöttek Moszkvába; szenvedélyesen szerették csinálni, és remélték, hogy egy napon a fiuk majd értékelni fogja. Ez azonban még messze volt, Eddie pillanatnyilag sokkal inkább értékelte azt, hogy az apja mesét olvas neki. Néha ő is besegített. A betűkkel már egészen jó barátságban volt, fel is ismerte nagy részüket, de szavakká fűzésük még gondot jelentett. Néhány szót viszont megismert a formájáról, bár az anyja valószínűbbnek tartotta, hogy Eddie kívülről fújja a szöveget, és tudja, hogy mi fog következni. Félórányi közös olvasás után a kiskrapek kezdett mesélni Ednek a Transformers sorozatról. Remekül szórakoztak mindketten, de az állomásfőnök agyának másik fele közben Mary Pat ötletén dolgozott. Szép is lett volna úgy eltüntetni a “csomagot”, hogy a KGB ne fogjon gyanút. A bűvészet lényege, hallotta egyszer Doug Henningtől, nem más, mint kézben tartani a közönség érzékeit. Ha irányítani tudod a figyelmüket, akkor azt fogják látni, amit mutatni akarsz nekik. A lényeg az, hogy azt kapják, amire számítanak, még akkor is, ha ez valami teljesen abszurd dolog. Az emberek – még az intelligens emberek is – sok mindent elhisznek. Moszkvában ez kétszeresen is így volt. Ennek a hatalmas

országnak a vezetői egy olyan politikai vallásban hittek, aminek annyi köze volt a valósághoz, mint a királyok “isteni jogának”. Ami még fontosabb, ezek az emberek tudták, hogy tévedésben vannak, mégis makacsul ragaszkodtak a filozófiájukhoz. Miért ne lehetne hát megtéveszteni őket?, kérdezte magától Foley. Hiszen ők maguk is éppen ezen munkálkodnak. Jó, de hogyan? Mutasd nekik azt, amire számítanak, és ők el fogják hinni, akár igaz, akár nem. Hitesd el velük, hogy a Nyúlcsalád nem azért tűnt el, mert disszidált… hanem mert meghalt. A halott ember, mondta állítólag Kidd kapitány, nem beszél. Még az áruló sem. Mintha a britek is csináltak volna valami hasonlót a második világháborúban, tűnődött Ed. Igen, még a gimnáziumban olvasta a könyvet, és már akkor, a Fordhamben nagy hatással volt rá. LÖNCSHÚS művelet, ez volt a neve. Az ötlet nagyon elegáns volt – és még arra is ügyeltek, hogy az ellenség ravasznak érezhesse magát. Az emberek mindenütt szeretik okosnak képzelni magukat. Különösen az ostobák. A második világháború német hírszerzői annyit sem értek, mint a puskapor, amivel a pokolra küldték őket. Annyira alkalmatlanok voltak, hogy Hitler jobban járt volna, ha nélkülük próbál meg boldogulni. Még az asztrológusa is nagyobb hasznára lehetett volna… Az oroszok viszont nagyon veszélyes ellenfelek tudtak lenni. Az embernek kétszer is meg kellett gondolnia, hogy ujjat merjen-e húzni velük, de annyira okosak azért ők se voltak, hogy ne akarják még okosabbnak érezni magukat. Ha azt rakod eléjük, amit meg akarnak találni, akkor örülni fognak neki, aztán félrelökik, és új zsákmány után néznek. Az emberi természet már csak ilyen, és ez alól az “új szovjet ember” sem kivétel. Akkor hát hogyan fogjunk hozzá?, merengett Foley, miközben a tévé képernyőjén egy traktor kétlábú robottá változott, hogy felvehesse a harcot a gonosz erőivel. Nyilvánvaló, nem? Azt kell adni nekik, amit látni akarnak ahhoz, hogy a Nyulat és pajtásait halottnak hihessek. Azt kell kapniuk, ami minden halott emberből megmarad. Ez nem ígérkezett könnyű feladatnak. Megoldhatatlannak sem, feltéve, hogy van segítségük. Ettől viszont Ed egyáltalán nem érezte jól magát. Ebben a szakmában az ember csak egyvalakiben bízhatott igazán: saját magában. Ezután következtek csak a kollégák, de azok közül is csak néhány, s a sor legvégén, ha szükség volt rá, más szervezetek emberei, de ha már ezekre voltál utalva, akkor joggal visíthattál. Persze, a Langleyben tartott eligazításon azt mondták, hogy számíthat Nigel Haydockra mint segítőkész és hozzáértő kémre, de a fenébe is, bármennyire szimpatikus volt a fickó, nem az ügynökség embere volt, hanem a briteké. Viszont a Nyúl azt állította, hogy a britek kommunikációs rendszere egyelőre biztonságos, ez pedig nem volt egy elhanyagolható szempont. A brit nagykövetség, ahol a látszat szerint Nigel kereskedelmi attaséként dolgozott, éppen a Kremllel szemben, a folyó túlpartján helyezkedett el. A cári idők óta működött, és ez alól Sztálin “uralkodása” sem volt kivétel. Ed el tudta képzelni, mennyire örülhetett neki a vezér, hogy az irodája ablakából nap mint nap a Union Jacket láthatta lobogni. A britek sokat segítettek Amerikának, még toboroztak is nekik, és ők futtatták Oleg Penkovszkijt, a GRU ezredesét, azt az ügynököt, aki segített megelőzni a harmadik világháborút, és aki beszervezte a BÍBOROS-t, a CIA koronaékszereinek legfényesebb gyémántját. Elvileg tehát, ha valakiben Ed

bízhatott, az Nigel volt. A szükség nagy úr, és ha a Nyúl pórul jár, akkor legalább tudni fogják, hogy a SIS-nél szivárgás van. Ed restellte magát, amiért ilyeneket gondol, de minden lehetőséggel számolnia kellett, és különben is, Nigel valószínűleg ugyanígy volt vele. Ez már csak egy ilyen játék volt. Viszont ha sikerül kijuttatni a Nyulat, akkor tudni fogja, hogy Haydock jó fiú. Egy ilyen nyuszit nem hagyna szökni iván. Egyszerűen túl értékes. De vajon ő tisztában van-e azzal, hogy ez mekkora veszélyt jelent rá? Ez az ember bízik a CIA-ban, és abban, hogy élve kijuttatják a családjával Nyugatra. Ha tényleg az, akinek kiadja magát, akkor tisztában kell lennie a veszélyekkel, döntötte el Foley. A szalag a végéhez ért, és a Master Truck Robot visszaváltozott kamionná, hogy a “Transzformerek több mint látszat…” zenéjére elrobogjon. Edre nem tett különösebben mély benyomást a rajzfilm, Eddie viszont nagyon élvezte, és ez volt a lényeg. Végül is egyáltalán nem alakult rosszul ez a vasárnap, állapította meg Foley. – Mi legyen hát, Arthur? – kérdezte Greer. – Jó kérdés, James. A tévé előtt ültek a főigazgató házában, és a Baltimore-ból közvetített Orioles-White Sox-meccset nézték. Mike Flanagan dobott, olyan bravúrosan, hogy már szinte biztosnak látszott az újabb Cy Young-díj. Az Orioles újonc beállósa is különösen jól játszott, pontosan úgy, ahogy a jövő nagy ligabeli játékosához illik, mert nem volt kétséges, hogy oda kerül, ha így folytatja tovább. Moore és Greer sört kortyolgatott és perecet rágcsált, mintha ők is “igazi” amerikaiak lennének, akik azért jöttek össze, hogy ejtőzzenek egyet vasárnap délután. Ez azonban csak részben volt igaz. – Basil segíteni fog. Benne megbízhatunk – mondta Greer tengernagy. – Egyetértek, de azért nem ártana, ha valaki a mieink közül is ott lenne. – Van jelöltje? – A londoni állomásfőnök kizárva. Mindenki tudja, hogy ki, még a taxisofőrök is. – Ez így is volt. Legfőbb londoni emberük már nagyon régen űzte az ipart, így most már inkább volt adminisztrátor, mint aktív műveleti tiszt. Ugyanez igaz volt a Londonban dolgozó tisztek többségére is: általában azok kerültek ide, akik nyugdíjazás előtt álltak. Derék és sokat látott férfiak voltak mindnyájan, de letenni készültek a lantot. – Akárki legyen is, Budapestre kell mennie és láthatatlanná kell válnia. – Vagyis egy olyan ember kell nekünk, akit még nem ismerhetnek. – Úgy van. – Moore beleharapott a szendvicsébe. – Nem kell sokat tudnia, csak hadd érezzék a britek, hogy ott van. Nehogy kísértésbe essenek. – Basil majd biztosan meg akarja interjúvolni. – Ez természetes. Ahogyan az is, hogy az emberünknek joga lesz beleütni a csőrét a dolgokba. – Ezt még bíróként tanulta egy bűnbanda fellebbezési ügyében. A vádlottak kérelmét 5-0 arányban elutasították a bíró társakkal, de utána még hetekig nevettek a bandatagok nyelvhasználatán. – Egyetértek. Az idő rövidsége miatt valaki olyat kellene választanunk, aki már odaát van. – Vili.

– Mit szólna Ryanhez? – rukkolt elő vele Greer. – Basil kedveli, az oroszok számára viszont ismeretlen. És nem ejtették a fejére. – Viszont benne volt az újságokban – tiltakozott Moore. – Gondolja, hogy a KGB a társasági rovatot olvassa? Ha fel is figyeltek rá, legfeljebb mint gazdag, önjelölt írót tartják nyilván, s az aktája valahol a Központ pincéjének legmélyén dohosodik. Ez aligha jelenthet gondot. – Biztos benne? – tűnődött Moore. Az egy pillanatig sem volt kétséges számára, hogy Bob Ritternek alapos fejfájást fognak okozni vele. Bob a látomásaiban egymaga irányította a CIA műveleteit, és bár jó szakember volt, Moore mérget mert volna venni rá, hogy soha nem lesz belőle főigazgató. Egyebek mellett azért, mert a kongresszus nem szerette a napóleoni komplexussal küzdő kémeket. – Képes rá? – A fiú tengerészgyalogos volt. Tud önállóan gondolkodni. Éppen ez az, amiért kedvelem. – Ryan már épp eleget tett a hazáért, James. Az íróasztal mögött nem fog golyót kapni. – Csak annyit kérünk tőle, Arthur, hogy tartsa rajta a szemét a barátainkon. Nem kell ellenséges földön kémkednie. – Bob dührohamot fog kapni. – Túl fogja élni. – És ha sikerrel járunk, egy szava sem lehet. Márpedig miért ne sikerülne? Ha a “csomagot” kijuttatták Moszkvából, onnan már rutinművelet lesz. Nem lesz könnyű, de rutinművelet lesz. – És ha Ryan eltolja? – Jimmy Szell is eltolta Budapesten, pedig ő igazán tapasztalt műveleti tiszt. Biztos vagyok benne, hogy nem az ő hibája, az is lehet, hogy csak a balszerencse hozta így, de éppen ez a lényeg. A britek mindent meg fognak tenni a siker érdekében, és az sem kétséges, hogy Basil a legjobb embereit fogja beleválogatni a csapatba. Moore elgondolkodott rajta. Ryan még nagyon új volt a CIA-nál, de az nem volt kétséges, hogy egy ifjú üstökössel van dolguk. Az előző évben két alkalommal is tűzharcba keveredett, és mindkét alkalommal megúszta. Bárki bármit mondjon is, tűnődött Moore, a tengerészgyalogság férfit farag az embereiből. Az sem volt mellékes, hogy Ryan tudott és mert önállóan dönteni és cselekedni. Ráadásul a britek is kedvelték, Sir Basil csupa jót mondott róla. Végeredményben semmi akadálya nem volt annak, hogy őt küldjék, és még csak azt sem mondhatta róla senki – még Bob Ritter sem –, hogy pátyolgatni akarják. Ryan nem egy kis vérszegény nebáncsvirág volt, hanem egy merész, tökös legény, akinek nem egy elejtett farkas szegélyezte az útját. – Nem lesz szokványos eljárás, James, de ez még nem jelenthet akadályt. Oké, engedjük szabadon. Remélem, nem fog a nadrágjába csinálni a fiú. – Minek is keresztelte el Foley a műveletet? – BEATRIX-nak. Tudja, a Nyúl Peti írója után. – Ez a Foley belevaló srác. A felesége pedig egy igazi kincs. – Ebben egyetértünk, James. Abból a lányból nagyszerű rodeós lenne, vagy seriff a Pecostól nyugatra. – Moore nem győzött gyönyörködni az ügynökség által “kitermelt” fiatal tehetségeken. A legkülönbözőbb egyéniségek voltak, de a keblükben lobogó tűz közös volt. Ugyanaz a tűz volt ez, amely annak idején,

amikor még Hans Toftéval dolgozott, őt is hajtotta. Ebből a szempontból nem sokban különböztek a texasi rangerektől, ezektől a kemény, agyafúrt és rettenthetetlen fickóktól, akiket gyerekkorában példaképének tekintett. – Hogy üzenjünk Basilnek? – Már szóltam Chip Bennettnek, hogy kerítsen nekünk egy jó adag egyszer használatos kódlapot. Ha minden igaz, este már viszik a futárok Londonba és Moszkvába, így majd nyugodtan kommunikálhatunk, még ha nem is a szokványos módon. Fort Meade-ben az illetékesek éppen ezt igyekeztek lehetővé tenni. Az egyébként a nemzetközi morzekód vételére használt számítógéprendszert egy érzékeny rádióvevőre kötötték – amely egy olyan hullámhosszra volt hangolva, amelyet senki nem használt –, s egy szoftverrel latin betűkké alakították az éterből vételezett zajt. Az egyik technikus megjegyezte, hogy most tulajdonképpen a Nagy Bumm statikus recsegését fogják, ami annyira véletlenszerű, amennyire csak lehetséges – hacsak nem isten kódolta a teremtés pillanatában, hogy borsot törjön az NSA Z osztályán dolgozók orra alá. Egy mátrixnyomtató hárompéldányos lapokra nyomtatta a betűsorokat; egy példány a felhasználók számára készült, a másik kettő pedig a CIA-nak, illetve az NSA-nak. A csomag elegendő betűt tartalmazott ahhoz, hogy akár a Biblia első harmadát is átírhassák vele, és minden egyes oldal, minden egyes sor meg volt számozva, hogy a kódlapokkal rejtjelezett szöveg visszafejthető legyen. Három ember szétválogatta a lapokat, gondosan ügyelve arra, hogy az egyes készletek megfelelően össze legyenek rendezve, és gyűrűs iratrendezőkbe tették őket, hogy amennyire ez lehetséges, megkönnyítsék a használatukat. Két példánykészlet ezután egy légierős futárhoz került, aki elszáguldott velük Langleybe, a CIA-hoz. A technikusok műszakvezetője kíváncsi lett volna, mi lehet annyira fontos, ami miatt képesek egyszer használatos kódlapokkal pepecselni, de ezt senki nem kötötte az orrára, és biztos lehetett benne, hogy nem is fogja. Fort Meade-ben semmiképpen. Ryan a tévé előtt ülve a brit helyzetkomikummal barátkozott. Az angol humorral nem volt semmi baja – Benny Hillt például nagyon szerette, még ha nem is értette, hogyan lehet valaki ennyire lüke –, de a tévésorozatokat szoknia kellett. A poénoknak más íze volt, mint otthon, ráadásul rengeteg olyan szófordulat volt bennük, amit vagy nem értett, vagy nem talált viccesnek. Nem így a felesége. Cathy akkorákat nevetett, hogy majd leesett a kanapéról. Mielőtt még Jack megkérhette volna, hogy őt is avassa be, az emeleten trillázni kezdett a STU. Jack felvágtatott az emeletre. Ezen a vonalon, ezzel a számmal nem lehetett téves. A telefonközpontban egy olyan sávból választották ki a hívószámát, amelyet civilek nem használtak, így elvileg csak egy vaktában próbálkozó gyermek csöröghetett volna rá illetéktelenül. – Ryan – szólt bele, miután a két készülék egymásra hangolódott. – Jack, itt Greer. Hogy telik a vasárnap este a jó öreg Angliában? – Esett. Még a füvet se tudtam lenyírni – felelte Ryan. Nem mintha bánta volna. Utált füvet nyírni. Már gyerekkorában megtanulta, hogy a fűnyírás szélmalomharc: amit ma levágsz, néhány nap alatt úgyis visszanő.

– Nos, itt nálunk az Orioles öt-kettőre vezet a White Sox ellen hat játékrész után. Úgy tűnik, a maga csapata fogja elnyerni a zászlót. – Ki fog bekerülni a nemzeti ligába? – Ha fogadnom kellene, azt mondanám, hogy a Philadelphia. – Egy zöld hasúba, uram, hogy téved. Az O’s nagyon ígéretesnek látszik innen. – Ami sajnos nem ott van. Miután elvesztette a Coltsot, átpártolt a baseballhoz. Taktikai szempontból sokkal érdekesebb játék volt, viszont hiányzott belőle az a férfias küzdelem, ami az amerikai futballt annyira népszerűvé tette. – És Washingtonban hogy telik a vasárnap délután, uram? – Csak fel akartam készíteni. Úton van egy üzenet, amely magát is érinti. Egy új megbízás. Három-négy napról van szó mindössze. – Értem. – Ez felcsigázta Jack érdeklődését, de nem akarta tanűjelét adni ennek mindaddig, míg nem tudja, hogy pontosan mit is várnak el tőle. Biztosan valami elemeznivaló. Valószínűleg gazdasági vonatkozású, mert a tengernagy szereti, ahogy a számok közt olvas. – Sürgős? – Nos, kíváncsiak vagyunk, hogy mit tud kezdeni vele. – A hírszerzési igazgató ennél többet nem volt hajlandó elárulni. Nesze semmi, fogd meg jól, gondolta Ryan. – Oké, uram, igyekezni fogok. Tudom, hogy szemtelenség, de megkérdezhetem, mi történt az elmúlt percekben a pályán? – Az új beállós, Ripkennek hívják, ha jól emlékszem, duplázott a bal mezővonalon. Megvan a hatodik pont. A hetedik játékrésznél járunk. – Köszönöm, uram. Ez magasan veri a Waczak szállót. – Az meg mi a fene? – Errefelé komédiának hívják, uram. Mulatságos, már ha érti az ember. – Legközelebb, ha átmegyek, megnézem magamnak – ígérte a hírszerzési igazgató. – Ahogy gondolja, uram. – A család jól van? – Remekül, uram, köszönöm a kérdését. – Oké. Jó éjt és viszlát. – Ki volt az? – kérdezte Cathy a nappaliból. – A főnök. Küldeni fog valami új anyagot. – Nem mondta, hogy mit? – A felesége sohasem adta fel. – Azt nem, csak annyit mondott, hogy fel akart készíteni rá. – De azt nem, hogy mire? – Nem. A tengernagy szereti a meglepetéseket. – Hm. – Ez volt Cathy minden szava. A futár elhelyezkedett az első osztályon lefoglalt ülésen. A ponyvatáskát az előtte lévő ülés alá tolta, a magazinokat pedig, amelyeket unaloműzőnek hozott magával, az ölébe vette. Mivel nem diplomáciai futár volt, úgy tehetett, mintha közönséges utas lenne. Egészen a Heathrow 4-es számú vámkapujáig, ahol már várta a nagykövetség embere, kint pedig egy hivatali autó. Miután a Grosvenor Square-en leadta a küldeményt, keresett magának egy pubot, hogy igyon egy kis angol sört, ha már átruccant a jó öreg Nagy-Britanniába. Pazarlás volt futárnak használni egy ilyen tehetséges műveleti tisztet, de mindenkinek meg kellett

fizetnie az adósságát, és a Farmról frissen útjára bocsátott fiatalember ezzel törlesztett. Azért bízott benne, hogy ha már vele küldték, valami fontos lehet, de azt nem hitte, hogy nagyon fontos. Ha az lett volna, akkor Concorde-ra ültetik. Ed Foley az igazak álmát aludta. Mielőtt hagyta volna, hogy leragadjon a szeme, elhatározta, hogy másnap bemegy a brit nagykövetségre, és leül Nigellel megtervezni a műveletet. Ha ez sikerül, akkor felveszi a legpirosabb nyakkendőjét, átveszi a következő találkahely címét Oleg Ivan’icstól, és durr bele! Meg sem állnak, míg a “csomagot” biztonságban nem tudják. Ki lehet az, tűnődött, akit a KGB el akar tenni láb alól? A pápa? Vagy valaki más? A KGB nem teketóriázott, ha valaki nem tetszett neki. A CIA más módszerekkel dolgozott. Az ötvenes évek óta – amikor Eisenhower álruhás hadseregként használta az ügynökséget – senkit nem likvidáltak. A Kennedy-adminisztráció is próbálkozott vele, de olyan ügyetlenül csinálták, hogy szinte mindent eltoltak, amihez hozzányúltak. Túl sok James Bond-könyvet olvastak. A regényekben minden könnyebben megy, mint a valóságban, még akkor is, ha a regény írója egykor kém volt. A való világban még az ágyba pisilés se megy olyan könnyen, mint ahogy azt a szólás tartja. Akkor miért bizonygatod magadnak, hogy ez a művelet nem is olyan bonyolult, amikor az?, vonta kérdőre magát. Nem önámítás ez?, keringtek a gondolatai, miközben a tudata többi része pihent. Még álmában is újra és újra végigvette a dolgokat. Nyulakat látott egy zöld mezőn szaladgálni, miközben rókák és medvék figyelték őket. A ragadozók nem mozdultak rájuk, talán mert a tapsifülesek túl gyorsak voltak, vagy túl közel voltak az üregükhöz, így felesleges lett volna üldözni őket. De mi történne akkor, ha a nyulak túl messze merészkednének a búvóhelyüktől? A rókák és a medvék utánuk vetnék magukat, és felfalnák őket. A nyulak azonban nem távolodtak el, mert ő, a sas fent körözött, és visszaterelte őket. Pedig nem jelentett volna gondot elkapni egy rókát, csak jó helyen kellett volna belekapaszkodnia a karmaival, és ha eltörte a nyakát, otthagyhatta volna a medvéknek, hogy abból lakmározzanak, mert nekik mindegy volt, hogy mit esznek. Mackó urat nem érdekelte, hogy mi a menü, csak legyen valami a terítéken. A medvék még őt, a sast is megették volna, ha nem lett volna olyan gyors és nem tartja nyitva a szemét, így viszont, amíg résen volt, nem érhette baj sem őt, sem a nyuszikat. Az életük viszont rajta múlt, mert nem voltak valami okos jószágok. Csak ugrándoztak a fűben, és falatoztak jóízűen, de szinte soha nem néztek körbe. Ez az ő feladata volt, a meleg légáramlatokon vitorlázó nemes sasé. A nyulak dolga az volt, hogy szaladjanak, ha elhessenti őket, és szükség esetén újabb rétet találjanak maguknak, ahol nyugodtan élhetnek és nevelhetik kis nyulaikat, boldogan és gondtalanul, mint Filces, Foltos és Pamacs a mesében. Foley átfordult a másik oldalára, és az álom véget ért. A nyulak, és az őket figyelő rókák és medvék azonban ott voltak valahol, de senki nem mozdult. Mindenki arra várt, hogy történjen valami. Az ébresztőóra célzottan idegesítő csörgése felpattintotta Foley szemét. Az állomásfőnök lecsapta az órát, aztán kimászott az ágyból, és kivonult a fürdőszobába. Hirtelen elkapta a virginiai házuk utáni sóvárgás. Ott nemcsak egy

fürdőszoba volt, hanem voltaképpen kettő és fél, ami lehetővé tette, hogy mindenki annyit időzzön a zuhany alatt és a tükör előtt, amennyi jólesik neki – és amennyire telik az idejéből. Mire végzett, Eddie is felkelt, és szinte azonnal a tévé elé telepedett, ahol a reggeli tornaműsor láttán elkiáltotta magát: “munkásnéééni”, mosolyt csalva a szülők arcára. Talán még a poloskavonal túloldalán ülő KGB-sek is kuncogtak rajta. – Van valami terved mára? – kérdezte Mary Pat a konyhában. – Átnézem a hétvégi termést, aztán, még délelőtt, átugrok a brit nagykövetségre. – Tényleg? És miért? – kíváncsiskodott a felesége. – Meg kell beszélnem néhány dolgot Nigel Haydockkal – felelte Ed, miközben a felesége a szalonnás rántottat készítette. Mindig ez volt a reggeli, ha akcióba indultak. Ed azon tűnődött, vajon figyelemmel kísérik-e az étrendjüket a KGB-sek. Nem tartotta valószínűnek. Senki nem volt ennyire alapos, és az amerikaiak étkezése legfeljebb annyiban lehetett érdekes számukra, hogy jobb volt és bőségesebb, mint az oroszoké. – Nos, akkor üdvözöld a nevemben. – Rendben. – Ed ásított egyet, aztán belekortyolt a kávéjába. – Nem adnád le a rendelést a követségen? Marhahús meg a szokásos dolgok. – Hogyne. Fagyaszott csöves kukoricát is kérjek? – A piacon lehetett házi termesztésű kukoricát kapni, és egészen jó minőségű volt, de mégsem a Silver Queen, amelyet Virginiában annyira megkedveltek. A Chicago Red virslit is az íze miatt hozatták Németországon keresztül a többi, Moszkvában nem vagy nehezen beszerezhető élelmiszerrel együtt. A hazaihoz való ragaszkodás természetes vonzata volt egy ilyen kiküldetésnek. Valószínűleg Párizsban se lenne másként, gondolta Ed. A reggelit hamar betermelte, és egy félóra múlva már az ingét gombolta. – Melyik nyakkendőt vegyem, szivi? – Nos, ha Oroszországban van az ember, illő, hogy legalább néha vörös nyakkendőt tegyen – adott oda neki kacsintva egy piros nyakkendőt és egy ezüstcsipeszt Mary Pat. – Ühüm – értett vele egyet Ed. A tükör elé állt, és az ing gallérja alá igazította a nyakkendőt. – íme, idősebb Edward Foley, külszolgálati munkatárs. Hogy tetszik? – Nekem megfelel. – A feleség egy zajos csókot nyomott a szájára. – Szia, apu! – kiáltotta az ifjabbik Edward Foley. Puszi helyett egymás tenyerébe csaptak. Sokkal férfiasabb dolog volt, mint a nyalakodás. Lement az utcára, és elsétált a metróhoz. Ugyanúgy, mint a többi hétköznapon. Megvette az újságot a kioszkban, és felszállt a metróra. Ugyanúgy és ugyanakkor, mint a többi hétköznapon. Egyedül az ötkopejkás, amellyel fizetett, nem volt ugyanaz. Már-már nevetséges volt, de a KGB-t minden bizonnyal elégedetté tette. A követségre érve felment az irodájába, és várta, hogy Mike Russell behozza a neki címzett üzeneteket. Ezúttal jóval több érkezett, mint szokott. – Nem írtak semmit arról, amiről beszéltünk? – téblábolt el néhány másodperc erejéig a kommunikációs tiszt. – Úgy látom, nem – felelte Foley. – Aggódik? – Már hogyne aggódnék, Ed? Az én dolgom az, hogy az üzenetek

biztonságban menjenek ki és jöjjenek be. – Nehogy azt higgye, Mike, hogy én könnyebb helyzetben vagyok. Ha én itt lebukom, akkor foghatom a cókmókomat, és mehetek haza. Arról nem is beszélve, hogy milyen sorsra jutnak azok az ügynökök, akiket beazonosíthatnak az üzeneteim alapján. – Igen, tudom – sóhajtozott Russell. – De akkor se tudom felfogni, hogy a rendszeremet bármikor feltörhetik. – Nehéz elhinni, de még mindig jobb félni, mint megijedni. – Próbáljon csak meg valaki a gépeim közelébe férkőzni! Garantálom, hogy az FBI már nem lesz kit kihallgasson! – morogta Russell. – Ne ragadtassa el magát, Mike. – Amikor Vietnamban szolgáltam, katonák haltak meg az elfogott üzenetek miatt. Ez nem gyerekjáték. – Ha megtudok valamit, azonnal értesítem, rendben? – Oké. – Russell füstölögve kiment. Foley sorba rendezte az üzeneteket – természetesen nem személy szerint neki, hanem a moszkvai állomásfőnöknek voltak címezve –, és nekilátott az elolvasásukhoz. Otthon még mindig aggódtak a KGB és a pápa miatt, de a Nyúltól eltekintve nem sok jelentenivalója volt számukra, azt pedig csak remélhette, hogy Filces segíteni tud nekik ebben. A Politbüró megbeszélése is érdekelte őket; erről sem állt rendelkezésére anyag, egyelőre. Mások Brezsnyev egészségi állapota felől érdeklődtek. A pártfőtitkárt kezelő orvosokról tudtak egyet s mást, de a CIA egyikükkel sem állt kapcsolatban. Persze sejthető volt, hogy az öreg nem fog indulni a következő olimpián – elég volt megnézni a tévében –, de ez még nem jelentette azt, hogy nem vegetálhat el évekig, és azt sem remélhették, hogy az idő múltával tisztulni fog az agya. Éppen ellenkezőleg, számítani lehetett rá, hogy egyre nagyobb szamárságokat fog elkövetni, az meg egyenesen biztos volt, hogy még azért sem fogja kivonni a csapatait Afganisztánból. Mit érdekelte a fiatal orosz katonák élete, amikor már az ő napjai is meg voltak számlálva! Ami az utódlást illeti, a jelenlegi felállás szerint úgy nézett ki, hogy Jurij Andropov lesz az, aki elfoglalja a helyét az asztalfőn – hacsak nem halálozik el idő előtt, vagy nem követ el valami ostobaságot. Andropov azonban túl körmönfont játékos volt ahhoz, hogy ez utóbbi megtörténhessen, az egészségével viszont neki is gondjai voltak. Legalábbis az a hír járta, hogy a mája nincs rendben. Valahányszor látni lehetett az orosz tévében, Foley a sárgás árnyalatot, a májbetegség tünetét kereste az arcán. Egy kis sminkkel azonban könnyen el lehetett leplezni ezt, már ha az oroszok sminkelték a “véneiket”. A tudományos és technológiai osztály talán tudott volna mondani erről valamit. Miután leváltotta Kolja Dobrikot, Zajcev leült az asztalához, és átnézte az éjszakai küldeményeket. Igyekezett megjegyezni, amit csak tudott, ezért lassabban ment, az üzenetek egy hangyányival később jutottak fel a címzettekhez. Volt megint egy üzenet CASSIUS-tól; ez a politikai elemzőkhöz ment fel, de jutott belőle egy másolat az Amerika-Kanada Intézetnek is “több szem többet lát” alapon. Aztán írt NEPTUN is, pénzt kért annak az ügynöknek, aki az amerikai kommunikációs rendszerekről szállított adatokat. A NEPTUN a tengerre utalt, nem igaz? Zajcev megpróbált visszaemlékezni a tiszt korábbi üzeneteire. Úgy rémlett, hogy a

fedőnevéhez hűen főként az amerikai haditengerészetről szolgáltatott információt. És persze az amerikai kommunikációs rendszerekről. NEPTUN volt az, aki miatt a napokban annyit fájt a feje. Az ügynöke szemmel láthatóan jól keresett – százezreket dollárban. A KGB-nek nem lehetett könnyű előteremteni a pénzt. Sokkal egyszerűbb lett volna gyémántban fizetniük – abból volt bőven Kelet-Szibériában. Ki is próbálták néhány amerikai esetében, de a mindig éber FBI rögtön lekapcsolta őket, és a KGB meg sem kísérelt közbenjárni az érdekükben. Ennyit a lojalitásról. Az amerikaiak mindig megpróbáltak tárgyalni az ügynökeik érdekében, de nem sokra mentek vele. A legtöbb árulót kivégezték a Szovjetunióban. A gondolat elborzasztotta, de már nem volt visszaút. Különben is, ha a CIA tényleg olyan jó, mint ahogy azt tartják róla, akkor jó kezekben lesz. Erről jutott eszébe, hogy még meg kell tennie valamit. A fiókjában volt egy nyomtatványtömb a külföldiekkel való érintkezések jelentésére. Mary azt mondta, hogy számoljon be a találkozásukról. Csinos, a húszas évei végén, a harmincas évei elején járó nőnek írta le, aki egy helyes kisfiú édesanyja, és nem tűnik túlzottan értelmesnek. Tipikus amerikai, írta, pocsék orosz nyelvtudással és kiejtéssel. Arra nem tért ki, hogy mit gondol a nőről, lehet-e hírszerző tiszt vagy sem. Minek bogarat tenni a fülükbe? Negyedórányi körmölés után odavitte a lapot az osztály biztonsági tisztjéhez. – Időpocsékolás, de kötelességemnek tartottam – mondta a századosnak, aki már kétszer is kimaradt az előléptetésből. A biztonsági tiszt végigfutotta a jelentést. – Hol találkoztak? – Ott van az is – mutatott Zajcev a papírra. – Elvittem az én kis zajcsikomat a parkba, és ő összebarátkozott a nő kisfiával. A neve Eddie, azt hiszem az Edwardot becézik így az amerikaiak, és az apjáról kapta a nevét. Ha jól emlékszem, az anyja azt mondta, hogy négyéves. Aranyos gyermek. A gyerekekről beszélgettünk vagy két-három percen át, aztán továbbsétáltak. – Mi volt róla a benyomása? – Ha az a nő kém, akkor én vagyok Iván, a rettegett. Csinoska, de túl sovány, és nem sok ész szorult a szöszi fejecskéjébe. Igazi amerikai háziasszony. – Más? – Mindent leírtam, százados elvtárs. Több időbe telt papírra vetni, mint amennyit beszélgettem vele. – Az ébersége elismerést érdemel, őrnagy elvtárs. – A Szovjetuniót szolgálom. – Zajcev visszament az asztalához. Jó ötlet volt Mary részéről ilyen határozottan áthúzni azt a “t”-t. Lehet, hogy árnyéka van, ha pedig nem, akkor lesz egy új bejegyzés a KGB-aktájában, és ezzel hivatalosan is meg lesz állapítva, hogy nem jelent veszélyt a szocialista világrendre. A nap hátralevő részében igyekezett annyi mindent megjegyezni, amennyit csak bírt. Minél több információt ad át a CIA-nak, annál több pénzt fognak fizetni neki. Még az is lehet, hogy el tudja vinni az ő kis zajcsikját abba a Disney Planet nevű vidámparkba, hogy jól érezze magát új hazájában. Az üzenetek közt más országokból valók is akadtak. A MINISZTER kódnevű angol kifejezetten érdekesnek látszott. Valószínűleg a külügynél dolgozott, és remek politikai/ diplomáciai hírekkel látta el az emeletieket. Egyszerűen imádták.

Foley egy követségi autóval ment át a brit külképviseletre. A diplomata-útlevelével könnyen bejutott, és nem kellett sokáig várnia, hogy Nigel lejöjjön érte az épület tágas előterébe. – Helló, Ed! – szorongatta meg a kezét a szomszédja. – Erre jöjjön. – Felmentek a márványlépcsőn, egyenesen Nigel irodájába. Haydock becsukta az ajtót, és egy karosszékre mutatott. – Miben segíthetek? – Nyulat fogtunk – mondta minden teketória nélkül Foley. – Haydock tudta, hogy kém, a britek terminológiájával “kuzin”. – Miért mondja el ezt nekem? – A segítségüket akarom kérni, hogy kijuttassuk az országból. Budapesten keresztül szeretnénk, de az ottani állomásunk pillanatnyilag használhatatlan. Maguk hogy állnak Magyarországon? – Az állomásfőnökünk Andy Hudson, egykori ejtőernyőstiszt, igazán belevaló pasas. De ne szaladjunk ennyire előre, Ed. Mit mondhat el nekem, és miért ennyire fontos maguknak? – Egy bennfentesről van szó. Állítása szerint a Központ kommunikációs osztályán dolgozik, és nagyon úgy néz ki, hogy igazat mond. Engedélyt kértem az azonnali kijuttatására, és Langley zöld utat adott. Dupla ötös, Nigel – tette hozzá. – Magas prioritás és megbízhatóság? Foley megbillentette a fejét. – Pontosan. Akarja hallani a jó hírt? – Ha van. – Azt mondja, hogy a mi kommunikációs rendszerünk kompromittálódott. A maguk új rendszere viszont még nem. – Ez roppant kínos lehet maguknak. – Nemcsak kínos, hanem átkozottul kellemetlen is. Ma reggel közölték velem, hogy már úton van a megoldás, gondolom, egy pakk egyszer használatos kódlap képében. Haydock hátradőlt a székében, és rágyújtott egy cigarettára, egy alacsony kátránytartalmú Silk Cutra. A felesége kedvéért váltott át erre a termékre. – Van valami terve? – Úgy gondoltuk, hogy vonattal Budapestre utazik a családjával. Ami a továbbiakat illeti, nos… – Ed felvázolta Mary Pat továbbfejlesztett ötletét. – Nagyon kreatív, Ed. Mikor olvasta a LÖNCSHÚS-t? Nálunk az akadémián a tananyag része. – Még kölyökkoromban. Fantasztikus történet, nem igaz? – Elméletileg jó ötlet, de tudja, a kellékeket, amikre szüksége lesz, nem veheti meg egy hulladéktelepen. – Ezt én is tudom, Nigel. Éppen ezért kell mielőbb nekilátnunk a szervezésnek, ha lépni akarunk. – Egyetértek. – Haydock egy pillanatra elhallgatott. – Basil tudni akar majd néhány dolgot. Mit mondhatok még el neki? – Még a mai nap folyamán futár fog érkezni hozzá Moore levelével. Csak annyit mondhatok, hogy a fickó hitelesnek tűnik. – Ha tényleg a Központ kommunikációs tisztje, akkor értékes fogás lesz – jegyezte meg Haydock. – Különösen akkor, ha rajta mennek keresztül az

üzenetek. Foley ezúttal lassabban bólintott, a tekintetét végig a vendéglátóján tartva. – Nagyon úgy néz ki, Nigel. A brit nem akart hinni a fülének. – Az áldóját! – suttogta kiszáradt torokkal. – Ha ez igaz, akkor a pasas aranyat ér! Ez túl szép, hogy igaz legyen. Biztos, hogy nem csapda? – Először mi is erre gondoltunk. – Nigel tudta, hogy az ügynökségnek dolgozik, de azt nem, hogy ő az állomásfőnök. – De ha beazonosítottak volna, akkor mi értelme lenne máris felfedni a lapjaikat? – Ez igaz – látta be Nigel. – Nem vallana rájuk. Szóval Budapest? Jó ötlet. Könnyebb lesz, mint közvetlenül Moszkvából megszöktetni őket. – Azért rossz hírem is van. A felesége még semmiről nem tud. – Ezt kénytelen volt elmondani. – Viccel, Edward? – Bárcsak vicc lenne. – Értem. Nos, mi lenne az élet bonyodalmak nélkül? A továbbjuttatásukra is van tervük, vagy bízzuk ezt a budapesti embereinkre? – A világért se akarnám megszabni a maguk Hudsonjának, hogyan dolgozzon. Budapest egyébként is ismeretlen pálya számomra. Haydock is így gondolta. Ez volt a természetes, de illett megkérdeznie. – Mikor? – Amilyen hamar csak lehet. Langleyben nagyon ráizgultak a témára. – Azt már nem tette hozzá, hogy neki is jó pontot fog jelenteni, ha sikeresen lezavarja ezt a műveletet. – Róma miatt? Sir Basil folyamatosan ezért zaklat. – A miniszterelnöküket is aggasztja a helyzet? – Akárcsak a maguk elnökét, gondolom. Ez a közjáték alapos vihart kavart és fog még kavarni. – Attól tartok – bólintott Foley. – Nos, csak szólni akartam, hogy ne érje váratlanul, ha Sir Basil üzenni fog. Valószínűleg még ma délután sort kerít rá. – Rendben, Edward. Amint megjön az utasítás, intézkedem. – Nigel az órájára nézett. Még túl korán volt ahhoz, hogy meghívja a vendégét egy pofa sörre a követség pubjába. Milyen kár. – Ha megkapta a felhatalmazást, kérem, értesítsen. – Természetesen. Ne aggódjon, Ed, mindent elintézünk. Andy Hudson az egyik legjobb tisztünk, és kézben tartja a dolgokat Budapesten. – Remek. – Foley felállt. – Mit szólna egy vacsorához valamikor a közeljövőben? – kérdezte Haydock. – Minél előbb, annál jobb. Penny már nagyon gömbölyödik. Mikor repülnek haza? – Két hét múlva. A kis gazfickó már nem fér az anyja bőrébe. Úgy rugdalózik és forgolódik, hogy az kész őrület. – Ez mindig jó jel, Nigel. – Szerencsére van egy jó orvosunk a követségen, így akkor sem lesz gond, ha korábban érkezik. – Legfeljebb az orvos nem fog örülni neki. A követségeken dolgozó orvosok valami oknál fogva nem szerettek szülészként funkcionálni. – Nos, ha fiú lesz, akkor Eddie majd kölcsönadja neki a Transformers-kazettáit

– ígérte Ed. – Mit? Mi az a Transformers? – Ne aggódjon, Nigel. Ha fiú lesz, megtudja.

20. fejezet ELŐKÉSZÍTÉS

A fiatal műveleti tiszt reggel hét előtt érkezett meg a londoni Heathrow négyes termináljára. Átviharzott a vámon, és kirobogott az épületből, hogy rögtön meg is pillantsa a táblát tartó sofőrt. Természetesen álnév szerepelt rajta, hiszen a CIA spionjai csak akkor használták az igazi nevüket, ha nagyon muszáj volt. A sofőrt Leonard Wattsnak hívták. A férfi a nagykövetség egyik Jaguarját vezette, mégpedig igen “sportosan”, mivel úgy gondolta, hogy diplomata-útlevél és forgalmi rendszám birtokában rá nem vonatkoznak a legnagyobb megengedett sebességet hirdető táblák. – Hogy telt az út? – Jól. Majdnem végig aludtam. – Nos, isten hozta a terepműveletek világában – mondta Watts az újoncnak. – Az alvás mifelénk nagy kincs. – Elhiszem. – Ez volt az első tengerentúli megbízatása, de nem ígérkezett nagy számnak. – Itt van a csomag. – A tiszta inget és alsót, valamint a borotválkozókészletet leszámítva ez volt minden poggyásza. – Szólítson Lennek. – Oké. Én Pete Gatewood vagyok. – Először van Londonban? – Először – felelte Gatewood, aki nagyon hülyén érezte magát, hogy ott van a bal oldali ülésben, de sehol egy kormány, amibe belekapaszkodhatna. Ráadásul a sofőr olyan őrülten vezetett, mint egy NASCAR-pilóta. – Egy félóra. – Watts a vezetésre koncentrált. – Mit hozott? – Valamit az állomásfőnöknek. Ennél többet én se tudok róla. – Nem hétköznapi szállítmány, az biztos. Felébresztettek miatta – morgolódott Watts. – Merre dolgozott még? – kérdezte Gatewood, abban reménykedve, hogy a beszélgetés majd lassításra készteti Wattsót. – Sokfelé. Bonn, Berlin, Prága. Nyugdíj előtt állok, Indianába fogok visszavonulni. Remek focicsapatunk van. – Meg kukoricatábláik – tette hozzá Gatewood. Még soha nem járt Indianában, de nem is vágyott különösebben a farmerállamba, amely, ezt el kellett ismernie, a kukorica mellett remek baseballjátékosokat is termelt. Nem sokkal ezután maguk mögött hagytak egy hatalmas parkot a bal oldalon, aztán a Grosvenor Square zölddel teleültetett téglalapja bukkant fel. Watts megállt, hogy Gatewood kiszállhasson. A fiatal tiszt átszlalomozott az illetéktelen autósok távol tartására odatelepített “virágcserepek” közt, és bement a beton

mellvéddel körülvett, döbbenetesen ronda épületbe. Bent egy tengerészgyalogos ellenőrizte a személyazonosságát, majd feltelefonált valakinek. Egy fél perc múlva egy középkorú nő jelent meg, aki felvitte lifttel a második emeletre, és betessékelte a technológiai csoport birodalmával szomszédos irodába, ahol egy szintén középkorú férfi fogadta. – Maga Gatewood? – Igen, uram. Ön… – Randy Silvestri – mutatkozott be az állomásfőnök. – Nekem hozta a csomagot. – Valóban, uram. – Gatewood kinyitotta a táskát, és kivette belőle a hatalmas borítékot. – Szeretné tudni, hogy mi van benne? – kérdezte Silvestri a fiatalembert méregetve. – Ha tudnom kell, akkor ön biztosan elmondja, uram. Az állomásfőnök elismerően bólintott. – Nagyon helyes. Annié vissza fogja kísérni a földszintre reggelizni, vagy ha inkább pihenni óhajt, taxit hívat magának. Van brit pénze? – Száz fontot kaptam, uram, tízesekben és húszasokban. – Az elegendő lesz. Köszönöm, Gatewood. – Szívesen, uram. – Gatewood elhagyta az irodát. Silvestri megnézte, hogy nem nyúltak-e hozzá a pecsétekhez, aztán feltépte a borítékot. A gyűrűs iratgyűjtő negyven-ötven, másfél soros közzel gépelt karaktersort tartalmazott. Egyszer használatos kódlap, moszkvai állomás, írta a fedőlapon. Ez a déli British Airways járattal továbbmegy Moszkvába, tette félre Silvestri. Volt két levél is, az egyik Sir Basilnek, a másik Jim Greer kedvencének, annak a Ryan kölyöknek, mindkettő személyes kézbesítésre. Az állomásfőnök kíváncsi volt, mi készül. Ritkán fordult elő, hogy személyesen kellett átadnia egy küldeményt. Ez csak jelentett valamit. Lenyomta a telefon 5-ös gyorsgombját. – Itt Basil Charleston. – Randy vagyok, Basil. Valami jött magának. Átvihetném? Papírzizegés hallatszott. Basilnek tudnia kellett, hogy fontos. – Tíz óra megfelel, Randy? – Tökéletes. Tízre ott leszek. – Silvestri ivott egy korty kávét, aztán átszólt a titkárnőjének: – Annié, el kell küldenem egy csomagot Moszkvába. Van futárunk? – Igen, uram. – Levinné neki? – Igen, uram. – A CIA titkárnőit nem azért fizették, hogy bőbeszédűek legyenek. – Remek. Köszönöm. – Silvestri letette a kagylót, és visszatért a kávéjához. Jack és Cathy vonata Elephant and Castle-nél járt. Még mindig nem nézett utána, honnan származik ez a fura helységnév, de ami késik, nem múlik, ígérte magának Jack. Az időjárás nem sok jót ígért, de vihartól talán nem kellett tartaniuk. Az Atlanti-óceán felől érkező felhők általában nem sokat időztek Anglia felett, mert mire ideértek, a szél már tovább is fújta őket a csatorna fölé. Legalábbis ez volt Jack tapasztalata.

– Csak szemüvegek ezen a héten is? – kérdezte a feleségét, aki a szokásos orvosi lapjába volt temetkezve. – Egész héten – erősítette meg Cathy, aztán felnézett. – Nem olyan izgis, mint a sebészet, de azért ez is fontos. – Ha csinálod, akkor biztosan az, Cath. – És te még nem tudod, hogy ma mit fogsz csinálni? – Nem, míg el nem olvastam a reggeli üzeneteket. – Amit várhatóan futárral küldtek, de ettől még időben meg kellett érkeznie. A Dullesról induló gépnek hat és hét között kellett földet érnie a Heathrow-n, onnan pedig kb. negyven perc volt az asztala. Ha akarta, a kormány gyorsabb tudott lenni még a Federal Expressnél is. Eltöltöttek még tizenöt percet, Jack a Daily Telegraph, Cathy pedig a NEJM társaságában, aztán a Victoriára érve elbúcsúztak egymástól. Cathy perverz módon a metró mellett döntött, Ryan viszont a taxit választotta. Az autó elrobogott a Westminster-palota mellett, aztán átvágtatott a Temzén. Ryan négy font ötvenet fizetett, amit bőséges borravalóval toldott meg. Tíz másodperccel később már bent volt. – Jó reggelt, Sir John – üdvözölte Bert Canderton. – Hogy s mint, törzsőrmester? – Ryan átsiklott a kapun, és beszállt a liftbe. Simon már a helyén ült, és a reggeli üzeneteket olvasta. – Jó reggelt, Jack – nézett fel a papírokból. – Üdv, Simon. Hogy telt a hétvége? – Semmire nem jutottam a kertben. Már megint esett, hogy a fene vinné el! – Van valami érdekes? – Jack töltött magának egy csésze forró kávét. Simon English Breakfast Tea-je nem volt rossz teának, de Jacknek valami erősebbre volt szüksége. Medvekörmöt sajnos nem lehetett kapni itt, croissant-t pedig elfelejtett venni munkába jövet. – Egyelőre nincs, de hamarosan érkezni fog valami Amerikából. – Mi? – Azt nem mondta Basil, de amit hétfő reggel személyesen kézbesítenek, az általában érdekes szokott lenni. Gondolom, a szovjetekkel kapcsolatos. Basil azt mondta, legyen elérhető. – Nos, én egyáltalán nem bánnám, ha végre valami érdekessel kezdenénk a hetet – szürcsölt bele a kávéjába Ryan. Nem volt olyan jó, mint amit Cathy főzött, de erősebb volt, mint a tea. – Mikorra várható? – Tíz körül. Az állomásfőnökük, Silvestri fogja áthozni. Ryan csak egyszer találkozott vele. Hozzáértőnek tűnt, de ez elvárható volt egy állomásfőnöktől, még egy ilyen helyen is, ahol a tisztek legfőbb gondja az volt, mivel fogják elütni közelgő nyugdíjas éveiket. – Moszkvából semmi? – Csak néhány pletyka Brezsnyev egészségi állapotáról. A jelek szerint nem sokat használt neki, hogy abbahagyta a dohányzást – gyújtott rá a pipájára Harding. – Vén szarzsák – tette hozzá. – Afganisztánban mi a helyzet? – Iván kezdi feltalálni magát. Azok a MI-24-es helikopterek nagyon hatékonyak. Rossz hír az afgánoknak. – Maga szerint mit fog ez eredményezni?

Harding vállat vont. – Attól függ, mekkora emberáldozatra hajlandó iván. A tűzerejük megvan, így csupán politikai akarat kérdése az egész. A mudzsaheddinek balszerencséjére Moszkva magasról tesz arra, hogy hány katonájuk hagyta már ott a fogát. – Mindaddig, míg valami meg nem változtatja az egyenletet – gondolkodott hangosan Ryan. – Mint például? – Mint például egy hatékony föld-levegő rakéta, amellyel semlegesíteni lehet a helikoptereket. Még nem használtam Stingert, de azt mesélik róla, hogy átkozottul ügyes szerkezet. – De képes egy analfabéta megfelelően használni? – kétkedett Harding. – Egy modern puskát igen. Még egy géppuskát is. De egy rakétát? – Éppen ez volt a lényeg a kifejlesztésénél, Simon. Tudja, amikor a levegőből támadják az embert, nem sok ideje marad gondolkodni. Minél könnyebben és minél hamarabb célba juttathatja a rakétát, annál nagyobb a túlélési esélye. Mint mondtam, Stingert még nem használtam, tankelhárító fegyvereket viszont igen, és nem kellett napokig tanulmányoznom a használati utasítást. – Nos, a kormányukon múlik, hogy odaadják-e nekik a SAM-et, de ha olyan nagyon akarnák, már régen megtehették volna. Egyébként tökéletesen érthető a vonakodásuk. Igaz, hogy az afgánok oroszokat ölnek, de ettől még vademberek. Akik valamikor sok britet is megöltek, tette hozzá gondolatban Ryan. Márpedig a britek ugyanolyan nehezen felejtenek, mint bárki más. Az sem volt mellékes, hogy a harcok során az oroszok óhatatlanul rátehették volna a kezüket néhány Stingerre, aminek az amerikai légierő nagyon nem örült volna. A kongresszust is éppen ez aggasztotta. Jack megitta a kávéját, aztán nekilátott átnézni az üzeneteket. Mielőbb túl akart lenni rajta, hogy folytathassa a szovjet gazdaság feltérképezését – már ha ez egyáltalán lehetséges volt. Könnyebb dolga lett volna, ha egy tál spagettiről próbál autóstérképet készíteni. Silvestri pozíciója nem volt titok Londonban. Túl régóta dolgozott a szakmában, hogy ne így legyen, és bár soha nem bukott le, termékeny varsói ügyködése végére a keleti blokknak sikerült kikövetkeztetnie, hogy valójában kinek dolgozik. London az utolsó állomás volt a nyugdíjazása előtt – akárcsak a tisztek többségének –, és a körülményekből adódóan itt nem annyira a kémkedés, mint a brit SIS-szel való kapcsolattartás volt a legfőbb feladata. Ezért engedhette meg magának, hogy egy nagykövetségi Daimlerrel vitesse át magát a folyó túlpartjára. Még engedélyre se kellett várnia a belépéshez. Maga Sir Basil várta a bejáratnál, hogy felkísérje az emeletre. – Mi újság, Randy? – Van egy levelem önnek, egy pedig a Ryan fiúnak – jelentette be Silvestri. – Valóban! Szólhatok neki? A CIA londoni állomásfőnöke már tudta a kísérőlevélből, hogy miről lesz szó. – Hogyne, Bas. Harding is jelen lehet, ha gondolja. Charleston átszólt a két elemző irodájába. Ryan és Harding nem késlekedett. Mindannyian találkoztak már egyszer Silvestrivel, így nem kellett bemutatkozással vesztegetniük az időt. Sir Basil intett nekik, hogy foglaljanak helyet. Ő maga már

feltépte a borítékját. Silvestri átadta Ryannek is a levelét. Jack rosszat sejtett. Ez a váratlan reggeli gyülekezés nagyon nem illett bele a hétfőbe, márpedig a CIA-nál megtanulta, hogy a váratlan és szokatlan dolgoktól óvakodni kell. – Ez tényleg ígéretes – jegyezte meg Charleston. – Kinyithatom? – kérdezte Ryan. Silvestri bólintott, Jack pedig elővette svájci katonai bicskáját, és felnyitotta a párnázott borítékot. A levél három oldal hosszú volt, és a végén Greer tengernagy aláírása díszelgett. Egy Nyúl, állapította meg Jack. Valaki ki akar jutni Moszkvából… és a CIA hajlandó segíteni neki… a SIS közreműködésével, mert a budapesti állomás jelenleg üresjáratban volt. – Mondja meg Arthurnak, hogy szívesen segítünk. Gondolom, megengedik nekünk, hogy beszéljünk vele, mielőtt továbbküldenénk Londonból. – Ez így fair, Bas – bólintott Silvestri. – Mi a véleménye, mennyire lesz nehéz kijuttatni őket? – Magyarországról? – Charleston elgondolkodott a kérdésen. – Azt hiszem, nem lesz túl nehéz. A magyaroknak meglehetősen undok titkosszolgálatuk van, de maga a nemzet nem rajong a marxizmusért. Ah, és az a Nyúl azt mondja, hogy a KGB kompromittálta a kommunikációs rendszerüket. Ezért annyira izgatottak Langleyben. – Így van, Basil. Ha léket kaptunk, akkor gyorsan be kell tömnünk. – Ez a fickó a KGB MERCURY-jában dolgozik? – döbbent rá Jack. – Úgy bizony, fiam – felelte Silvestri. – Na és nekem mi a fenének kell terepre mennem? Nem vagyok műveleti tiszt! – Azért, hogy nyitva tartsa a szemét. – Tökéletesen megértem, Randy – jegyezte meg Charleston még mindig a levelet bújva. – Valaki olyat szeretnének, akit a túloldal még nem ismer? – Úgy tűnik. – De miért pont engem? – makacskodott Ryan. – Maga csak megfigyelő lesz, Jack – csitította Sir Basil. – Formaság az egész. – És mi lesz az álcámmal? – Kap egy brit diplomata-útlevelet – felelte Charleston. – Biztonságban lesz. A bécsi egyezmény, tudja. – De… de az hamis lesz. – Azt ők nem fogják tudni, édes fiam. – És az akcentusom? – Elég lett volna néhány szót mondania, hogy nyilvánvalóvá váljon, nem brit, hanem amerikai. – Magyarországon? – mosolygott Silvestri. – Amilyen kacifántos nyelvet beszélnek, Jack, erősen kétlem, hogy észre fogják venni a különbséget. De bárhogy is legyen, a dokumentumok eredetiek lesznek, a személye pedig ezáltal sérthetetlen. – Nyugalom, fiú. Jobb dolga lesz, mint a kislánya Teddy mackójának. Bízzon bennem, oké? – nyugtatta Silvestri. – Ráadásul egy biztonsági tiszt állandóan maga mellett lesz – tette hozzá Charleston. Ryan hátradőlt a széken, és vett egy mély lélegzetet. Nem akart gyávának látszani, sem ezeknek a fickóknak, sem Greer tengernagynak a szemében.

– Oké, elnézést, csak teljesen váratlanul ért. Még soha nem végeztem terepmunkát. Ez egészen új nekem. – Bízott benne, hogy ezzel sikerült visszapedáloznia magát. – Pontosan mit is kell tennem? – A Heathrow-ról Budapestre fog repülni. Az embereink várni fogják a repülőtéren, és a nagykövetségre kísérik. Ott várni fog néhány napot, aztán nézni fogja, hogy juttatja ki Andy a Nyulaikat Redlandből. Mikorra várható, hogy Budapestre érkeznek a moszkvaiak, Randy? – A hétvégén, esetleg egy-két nappal később. Azt még nem tudom, hogy vonattal-e vagy repülővel. És a maga embereinek mennyi időre lesz szükségük, Bas? – Két-három napra. – Oké, ez azt jelenti, hogy legalább négy napig nem leszek otthon – összegezte Jack. – Mi lesz a fedőtörténetem? – A feleségének? – kérdezte Charleston. – Mondja azt neki, hogy… Bonnba kell mennie, mondjuk NATO-ügyben. Az otttartózkodása idejét illetően ködösítsen. – Magában jól mulatott azon, hogy ezt neki kell elmagyaráznia. Szűzies egy amerikai, gondolta. – Oké – adta meg magát Ryan. Nem mintha lett volna más választása. Az amerikai követségre visszatérve Foley bement Barnes irodájába. Barnes volt a kulturális attasé, a moszkvai követség egyik legfontosabb embere: a Szovjetunióban pezsgő művészeti élet folyt, részben a hagyományok miatt – ez esetben a vezetés eltekintett attól, hogy jobbára a cári idők hagyományairól volt szó –, részben mert a jelenlegi nagykutyák – mint ahogyan elődeik is, politikai hovatartozástól függetlenül – kulturnijnak, messze a nyugatiak fölött állónak akartak látszani. Különösen az amerikaiaknak akarták megmutatni, akiknek a “kultúrája” sokkal újabb és nyersebb volt Borogyin és Rimszkij-Korszakov országáénál. Barnes a Juilliardon és a Cornellen tanult, s odáig volt az orosz zenéért. – Üdv, Mike. – Üdvözlet, Ed. Mi újság a sajtó világában? – érdeklődött Barnes. – Semmi különös, viszont lenne egy kérdésem. – Ki vele! – Mary Pattel azt tervezzük, hogy szétnézünk Kelet-Európában. Prága meg a szomszédai. Arra lennénk kíváncsiak, hogy hol lehet jó zenét hallani? – A prágai szimfonikusok még nem kezdték el az évadot. József Rózsa viszont a napokban fog Budapestre érkezni egy berlini koncertje után. – Ki ő? – kérdezte Foley, miközben érezte, hogy a szíve ki akar ugrani a helyéről. – Még nem hallottam ezt a nevet. – Magyar karmester, Miklós Rózsa hollywoodi zeneszerző unokatestvére. A Ben Hur meg a többi, tudja. Tehetséges családból származnak. Azt mondják, nagyon érti a dolgát. Hihetetlen, de a Magyar Államvasutaknak négy zenekara is van, és József Rózsa az első számút fogja vezényelni. Vonattal is eljuthatnak Budapestre, vagy repülővel, attól függ, hogy engedi meg az idejük. – Érdekes – gondolta hangosan Foley. Fantasztikus, gondolta magában. – A moszkvai állami zenekar csak a jövő hónapban kezdi el az évadot. Új vezetőjük van, egy Anatolij Sejmov nevű pasas. Még nem hallottam, de állítólag

igazi virtuóz. Ha akarja, szerzek maguknak jegyeket. Iván szeret elkápráztatni minket, külföldieket, és a zenében tényleg világklasszisok. – Kösz, Mike, még meggondolom. Még beszélünk. Foley visszament az irodájába. Fülig ért a szája. – A mindenségit! – morgolódott Sir Basil a legújabb moszkvai üzenetet olvasva. – Ki volt az a nagyokos, aki kitalálta ezt? – kérdezte a levegőtől. A válasz benne volt az üzenetben. Az az amerikai tiszt, Edward Foley. Hogy az ördögbe akarja megcsinálni?, tűnődött a főigazgató. A folyó túloldalára, a Westminster-palotába készült ebédelni, és nem volt hajlandó lemondani róla az üzenet miatt. De sebaj, vigasztalta magát. Legalább lesz min rágódnia, míg elérakják a marhasültet és a Yorkshire-pudingot. – Átkozottul szerencsés vagyok – jegyezte meg Ryan, miután visszamentek az irodájukba. – Nagyobb veszélyben lenne, Jack, ha az utcán próbálna átkelni. – Ami Londonban tényleg veszélyes tudott lenni. – Tudok vigyázni magamra, Simon – emlékeztette a munkatársát Ryan. – Csakhogy ezúttal nem én fogok szívni, ha eltolom. – Magát semmiért sem fogja felelősség terhelni, Jack. Csak megfigyelő lesz. Andy Hudsont sajnos nem ismerem személyesen, de jó szakmai hírneve van. – Nagyszerű – dünnyögte Ryan. – Ebédidő, Simon. Meg egy sör is rám férne. – Duke of Clarence, rendben? – Nem ő volt az a fickó, aki belefulladt egy hordó malmsey borba? – Kellemetlenebb módja is van a halálnak, Sir John – érvelt Harding. – Egyáltalán, mi az a malmsey? – Erős és édes, mint a madeira. Mostanság éppen onnan, a szigetekről szállítják. Ennyivel is okosabb lettem, gondolta Ryan, miközben leemelte a kabátját a fogasról. Moszkvában Zajcev megnézte a személyi lapját. Nyáron nem kapott beutalót Szocsiba, így még megmaradt a tizenkét összespórolt napja. De miért is ne mehetett volna most vakációzni a családdal? Szvetlana még óvodás, senkit sem fog zavarni, ha kiveszi egy-két hétre a színes ceruzák és a játékok mellől. Már csak a feleségével kellett elhitetnie, hogy nincs semmi rendkívüli ebben az utazásban. Az emeleten Rozsdesztvenszkij ezredes Bubovoj frissen érkezett, futár kézbesítette üzenetét olvasta. A bolgárok tehát belementek, és még csak nem is kérdezősködtek. Tudták a helyüket. Nagyon helyes, gondolta az Állambiztonsági Bizottság tisztje. Sztrokov most már nekiláthat kiválasztani a merénylőt, és a 666-os művelet kezdetét veheti. Az ezredes már alig várta, hogy beszámolhasson a jó hírről Andropovnak. – Három holttestet? – kérdezte döbbenten Alan Kingshot. Sir Basil első számú műveleti tisztje volt, tapasztalt spion, aki Európa minden nagyobb városában

végzett már terepmunkát, először “legális” tisztként, majd a központ problémamegoldójaként. Harminchét éve szolgálta a királynőt és a hazát. – Jó kis csavar, mi? – Az – felelte Basil. – A pasasnak, aki javasolta, a LÖNCSHÚS lehetett a kedvenc gyerekkori olvasmánya. A LÖNCSHÚS művelet egy második világháborús legenda volt. Azért találták ki, hogy elhitessék a németekkel, hogy a soron következő szövetséges hadművelet nem a tervezett HUSKY lesz, Szicília lerohanása, hanem egy Korzika elleni támadás. Hogy ezt elérjék, a németek kezére játszották egy alkoholmérgezésben elhunyt iszákos holttestét, amelyből brit tengerészgyalogos őrnagyot csináltak. Minden gondosan elhelyezett jel azt bizonyította, hogy a tiszt részt vett a Korzika ellen tervezett invázió megszervezésében. A tetemet őfelsége Seraph nevű tengeralattjárójáról dobták a spanyol partok menti vízbe. A hullámok szárazra vetették, és a test a boncterembe, a csuklójához bilincselt aktatáska pedig az Abwehr helyi tisztjéhez került. A papírok továbbvándoroltak Berlinbe, ahol meghozták a kívánt hatást: a vezetés több német hadosztályt is átirányított egy szigetre, melynek egyetlen hadászati jelentősége az volt, hogy itt született Napóleon. A történet könyvben és filmen is megjelent, A sosemvolt ember címmel. Semmi sem bizonyíthatta volna ennél ékesebben, hogy a német hírszerzés nem alkalmas a feladata ellátására – hiszen még egy megrögzött alkoholista és egy hivatásos katona holtteste közt se tudtak különbséget tenni. – Mit tudunk még, uram? Úgy értem – pontosított Kingshot –, életkor, nem, alkat? – Hajszín stb. A halálok sem mellékes. Ezeket egyelőre nem tudjuk. Most tehát csak ennyit kérdeznék: mit gondol, megvalósítható? – Elméletileg igen, de mielőtt még továbbmehetnénk, sok apró részletet tisztáznunk kell. Magasság, testsúly, nem, szemes hajszín, hogy csak a legfontosabbakat említsem. Ha ez megvan, akkor továbbléphetünk. – Nos, akkor gondolkodjon el rajta, Alan. Írjon nekem holnapra egy listát arról, hogy mi az, amit feltétlenül tudnia kell. – Melyik város lesz? – Valószínűleg Budapest. – Az igen! – gondolkodott hangosan a spion. – Átkozottul mocskos munka lesz, hogy a fene vinné el! – dünnyögte Sir Basil, miután az embere magára hagyta. Andy Hudson az irodájában ült, és a nagykövetség pubjában elköltött “napszámos elemózsiáját” emésztette, amit egy pint John Courage-dzsal nyomtatott le. Az alacsony férfi nyolcvankét ejtőernyős ugrást tudhatott maga mögött. A térde teljesen tönkrement a sok ugrálástól, ezért nyolc évvel ezelőtt leszerelték; Hudson azonban imádta a kalandokat, ezért úgy döntött, belép a SIS-hez. Szélsebesen kaptatott felfelé a ranglétrán, és ezt főként a nyelvérzékének köszönhette. Itt, Budapesten szükség is volt rá. A magyar nyelvet az uráli nyelvcsaládba sorolják a nyelvészek, legközelebbi rokona a finn, utána pedig a mongol. A finnt leszámítva nincs köze egyik európai nyelvhez sem, kivéve néhány keresztnevet, amelyet a magyarok még akkor vettek át, amikor átálltak a keresztény hitre. Közben annyi misszionáriust öltek meg, hogy egyszer s mindenkorra elegük lett belőle, s szép

lassan elvesztették minden harciasságukat, a kontinens legbékésebb népévé csillapítva le magukat. Az intrikában azonban továbbra is jók voltak, s mint minden társadalomból, az övékéből sem hiányozhattak a bűnöző elemek – melyek az ő esetükben a kommunista pártban és hatalmi szerveiben találták meg a számításukat. A titkosrendőrség, az Államvédelmi Hatóság utódja alkalmanként ugyanolyan embertelen tudott lenni, mint a Cseka Vas Félix alatt. Ez azonban még nem jelentette azt, hogy ugyanolyan hatékonyan is működött. Az embernek az volt az érzése, hogy az ügyetlenségüket akarják a gonoszságukkal pótolni, azoknak a szerencsétleneknek a rovására, akik valami véletlen folytán fennakadtak a hálójukon. A rendőrségük híresen ostoba volt. Jól példázza ezt a magyar aforizma, az “olyan hülye, mint hat pár rendőrcsizma”, amit Hudson döbbenetesen helytállónak talált. A magyar rendőrök nem a Metropolitan Police emberei voltak. Igaz, Budapest sem volt London. Ugyanakkor egészen kellemes tudott itt lenni az élet. Budapest zavarba ejtően szép város volt, Párizsra emlékeztető épületekkel, és a kommunista fővárosokra nem igazán jellemző lezser közhangulattal. Az ételek figyelemre méltóan finomak voltak, még a minden utcasarkon fellelhető önkiszolgáló éttermekben is, ahol a munkás nevetségesen kevés pénzért pakolhatta tele éhes gyomrát. A tömegközlekedés is megfelelt Hudson céljainak – ami nagyobbrészt a hírszerzést jelentette. Volt a Külügyminisztériumban egy forrása – PARÁDÉ fedőnéven –, aki hasznos információkkal látta el a Varsói Szerződésről és egyéb, a keleti blokkal kapcsolatos politikai ügyekről. Cserébe pénzt kapott, de nem voltak nagy igényei, aminek Hudson szívből örült. Akárcsak Közép-Európa többi része, Budapest is egy órával London előtt járt. A követség futára kopogott Hudson ajtaján, aztán belépett, hogy az asztalára tegyen egy borítékot. Az állomásfőnök letette a cigarettáját, és a kezébe vette a borítékot. Londonból küldték, maga Sir Basil volt a feladó… Mi a fene, villant át Hudsonon. Valami azt súgta, hogy az elkövetkező napokban nem fog unatkozni. “További részletek várhatóak”, állt a levél végén. Mindig ez volt: az ember csak akkor tudta meg, hogy tulajdonképpen mit is kell tennie, amikor már nyakig benne volt. Sir Basil nem volt rossz főnök, de mint a kémfőnökök általában, szeretett trükkös lenni, amit a terepen dolgozó méhecskék, akiknek nap mint nap darazsak miatt kellett aggódniuk, nagyon nem díjaztak. Hudson személyzete mindössze három főt számlált, s ebben a háromban ő is benne volt. Budapest nem volt egy nagy állomás, és Hudson nem is tekintette többnek tranzitnál valami fontosabb helyre. Tapasztalatszerzésnek viszont egyáltalán nem volt rossz, és unalmas helynek sem lehetett nevezni. Hudson – ellentétben sok kollégával, akik egész nap az irodájukban ültek, és különböző köteleket rángattak, hogy este aztán vaskos jelentéseket körmöljenek róluk – maga is részt vett az akciókban. Ez persze magában hordozta a lebukás veszélyét, bármikor úgy járhatott, mint Jim Szell, aki kizárólag a nyomorult balszerencsének “köszönhette” a történteket – ezt Hudson egy CSIZMA fedőnevű informátortól tudta, aki a titkosrendőrségnél dolgozott. De éppen az izgalom tette annyira vonzóvá ezt a munkát. Különben is, egyáltalán nem volt olyan veszélyes, mint harmincfontnyi szerelvénnyel a hátadon kiugrani egy Lockheed Herculesből, vagy Belfastban járőrözni provók között. Az

utcai munkához elengedhetetlen fogások nagy részét viszont Ulsterben tanulta meg. Az élet már csak ilyen. Minden rosszban van valami jó. Szóval egy Nyúl akart kijutni rajtuk keresztül. Ez nem jelenthetett gondot, bár ez a Nyúl nem akárki lehetett, ha a CIA a “Six”-től kért segítséget. Vagy nagyon eltoltak valamit, ami a jenkikkel eléggé sűrűn előfordult… Egyelőre azonban nem volt tennivalója. Mindaddig, míg nem tudott közelebbieket az ügyről, nem láthatott neki a szervezésnek, de elméletben tudta, hogyan lehet kijuttatni embereket Magyarországról. Eléggé könnyen. A magyarok nem vették eléggé komolyan a marxizmust ahhoz, hogy komoly ellenfelek legyenek, így hát Hudson elküldött egy “Üzenet átvéve” jelzést a Century House-nak, és várta a további utasításokat. A British Airways déli moszkvai járata egy ikerhajtóműves Boeing 747-es volt. Az út nagyjából négy órát tartott, a légáramlatok függvényében, melyekre ma igazán nem lehetett panasz. A Seremetyjevo reptérre érkezve a diplomáciai futár átkelt a vámon – a diplomata-útlevél és a ponyvatáska birtokában semeddig sem tartott –, és kiment a rá váró követségi autóhoz. A sofőr már jól ismerte, ahogyan a tengerészgyalogosok is, ő maga pedig nem először járt az épületben. Gyorsan leadta a küldeményeket, aztán lement a kantinba egy hot-dogért és egy sörért. Leült egy asztalhoz, és elővett egy frissen beszerzett regényt. Egy pillanatra felötlött benne, hogy nem ártana többet mozognia. Egész nap csak ül – repülőn, autóban, itt –, és ennek bizony nem lesz jó vége. Mike Russell a vaskos kódlaptömböt fixírozta, és azért fohászkodott, hogy ne kelljen az egészet egyetlen nap alatt felhasználnia. Kézzel, betűnként, véletlenszerű karaktersorozat alapján… A kódolás eléggé lélekölő volt ahhoz, hogy az őrületbe tudjon kergetni bárkit. Volt a rejtjelezésnek ennél kellemesebb és hatékonyabb módja is: a KH-7-es. Ilyen körülmények közt nem csoda, hogy háborgott a lelke, amikor azt kellett hallania Foleytól, hogy a gép nem biztonságos. A KH-7-es a legbonyolultabb rejtjelező rendszer volt, amit ember valaha készített. Russell jól ismerte a mögötte álló matematikuscsoportot. A 7-esben alkalmazott algebrai egyenletek olyan összetettek voltak, hogy hozzájuk se tudott volna szagolni. De amit egy jó matematikus megcsinált, azt elméletileg egy másik jó matematikus visszafejthette, és jó koponyákban az oroszoknál sem volt hiány. Főleg akkor, ha valaki bentről segített neki. Nem maradt tehát más választása, mint a kódlapok használata, akár tetszett, akár nem. A biztonság mindennél fontosabb volt, és különben is, bőven ráért piszmogni velük. Moszkvában nem sok lehetősége volt társadalmi életet élni. Az átlag orosz sötét bőre alapján annyira tartotta érdekesnek és értelmesnek, mint az állatkert fáin gubbasztó majmokat. Russell ezt annyira megalázónak tartotta, hogy nem is beszélt róla senkinek, csak hagyta, hogy gyűlöletet gerjesszen a szívében, azt a mélységes fajtát, amit a Ku-Klux-Klan iránt is érzett, mielőtt az FBI szétverte volna azt a tudatlan csűrhet. Lehet, hogy még mindig gyűlölték a “fajtáját”, de egy tinó sok mindenre vágyhat anélkül, hogy alkalma lenne meghágni, így voltak ezzel most már ezek a bigott idióták is – akik valahogy elfelejtették, hogy Ulysses Simpson Grant legyőzte Bobby Lee-t. Azt gondolhattak és érezhették, amit

akartak a Leavenworth szövetségi börtön hűs vackainak mélyén. Az oroszok fikarcnyival sem jobbak, elmélkedett Russell. Rasszista faszszopók. De ott voltak a könyvei, meg a remek dzsesszkazettái, és a fizetéskiegészítés, ami ezért a szar posztért járt. Most meg itt voltak ezek a kódlapok is, amelyeket iván sose fog megfejteni, és amelyekkel segíteni tud Foleynak kijuttatni a Nyulat. Felemelte a telefont, és tárcsázott. – Foley. – Russell. Le tudna jönni hozzám néhány percre? – Máris – felelte az állomásfőnök. Négy perc múlva ott volt. – Mi a gond, Mike? – kérdezte már az ajtóból. Russell felemelte a kódlapgyűjtőt. – Csak három példány létezik belőle. Egy nálunk, egy Langleyben és egy Fort Meade-ben. Ezt törjék fel, ha tudják! Csak arra kérem, hogy igyekezzen rövidre fogni az üzeneteket. Ez a pepecselés hamar fel tudja vinni a vérnyomásomat. – Oké, Mike. Tiszta szégyen, hogy nincs könnyebb módja. – Egy napon talán lesz. Mondjuk, ha flopira írják a tartalmát. Lehet, hogy írnom kellene erről Fort Meade-be? Ettől a sok betűtől egy idő után keresztbe áll az ember szeme. Foley mégse mondhatta, hogy inkább a tiéd, mint az enyém. – Oké. Még a mai nap folyamán hozni fogok valamit. – Rendben – bólintott Russell. Azt nem tette hozzá, hogy a KH-7-essel is kódolni fogja. Hadd tököljenek vele ivánék, ha elfogták. A gondolat, hogy azok a rohadékok be fognak golyózni a nagy igyekezettől, mosolyt csalt az arcára. Az élet azonban nem volt ilyen egyszerű. Ha például ivánnak sikerült poloskát telepítenie az épületbe – ami időnként előfordult, és mint kiderült, nem elemmel működő szerkezetek voltak, hanem mikrohullámokkal táplálták őket a szemközti “Mikrocsipes Miasszonyunkéból –, akkor… Jobb volt erre nem is gondolni. Mindenesetre két embere állandóan át- meg átfésülte az épületet. Két év óta nem találtak poloskát, de ez még nem jelentett semmit. Iván túl okos volt, és sohasem adta fel. Russell remélte, hogy ezzel Foley is tisztában van, és ennek megfelelően kezeli az álidentitását, de ez már nem az ő gondja volt. Neki arra kellett ügyelnie, hogy a kommunikáció biztonságos legyen, és ez is épp elég volt. Foley eközben az üzenetet fogalmazta. Igyekezett olyan szűkszavú lenni, amennyire csak lehetett, hogy megkönnyítse Russell dolgát. Még így is számíthatott rá, hogy jó néhányan ki fognak akadni a hatodik emeleten. Bízott benne, hogy a britek még nem szóltak az ötletükről Washingtonnak. Odafent nem nagyon díjaznák, hogy a briteket hamarabb beavatta, mint őket, de hát istenem, van ilyen. Az idő sürgeti, a kommunikáció lassú, és mint állomásfőnök, nem ülhet ölbe tett kézzel. Kezdeményezőkészség, magabiztosság – a jó állomásfőnök legfontosabb tulajdonságai. Foley a karórájára nézett. Még másfél órája volt a munkaidőből. A legpirosabb nyakkendőjét viselte, hogy a Nyúlnak még véletlenül se lehessenek kétségei. Egy belső hang azt súgta, hogy jó lesz mielőbb elindítani a BEATRIX-ot. Hogy a Nyúl volt-e veszélyben, vagy bárki más, azt Ed nem tudta, de azt igen, hogy hallgatnia kell a megérzéseire.

21. fejezet VAKÁCIÓ

Bárcsak minden ilyen könnyen ment volna. Foley leadta az üzenetet Russellnak, aztán magára öltötte az esőkabátját, és kisétált a követségről. Mindent a jól kialakított időzítés szerint, a megszokott tempóban csinált. A peronra érve nézett csak az órára – a mennyezetire –, hogy ellenőrizze, jókor érkezett-e. Igen, tökéletesen csinálta, és a metró – az egyetlen kiszámítható dolog Moszkvában – nem hagyta cserben. A szerelvény befutott, és a megfelelő kocsiban ott volt a Nyúl. Foley kigombolta az esőkabátját és szétnyitotta az újságot. Bármennyire készült is rá, Zajcevet megdöbbentette a piros nyakkendő látványa. A férfi apránként közelebb férkőzött. Szinte rutinszerűen megy, gondolta Foley. Halványan érezte, hogy egy kéz nyúl a zsebébe, aztán az orosz eltávolodott. Az állomásfőnök remélte, hogy már nem lesz sok ilyen alkalom. Számára nem volt veszélyes, a Nyúl számára viszont annál inkább, bármennyire is belejött a manőverbe. A kocsiban utazók közt – néhányuk már ismerős volt – könnyen lehettek más dolgozók is a Központból, akár a kettes igazgatóságról. Arról nem is beszélve, hogy célzottan is figyelhették őt, ne adj’ isten a kommunikációs részleg tisztjét. Mi több, elvárható volt tőlük, hogy legalább időnként, szúrópróbaszerűen megtegyék ezt. A metró a megfelelő időben megállt a kolóniához közeli állomáson, és Foley elhagyta a kocsit. Még néhány hét, gondolta a felszínre érve, és beleteheti a kabátba a bélést, sőt talán még a Mary Pattól kapott bundasapkát is használatba veheti. Bizony, arra is gondolnia kellett, hogy mi lesz azután, ha a “csomagot” kijuttatták. Lehet, hogy akkor az lesz a legbölcsebb, ha felhagy a metrózással. Úgyis beáll a hideg, minek gyalogoljon, amikor autóval is mehet? Az amerikaiak különben is arról híresek itt, hogy mindenhová autóval mennek. Különben is, már kezdett elege lenni a metróból: zsúfolt volt, és túl sok olyan ember utazott rajta, aki még csak nem is sejtette, mire való a zuhanyrózsa. Hogy mire nem képes az ember a hazájáért, sóhajtott Foley. Ezért dolgozott, hogy alátegyen az Egyesült Államok ellenségeinek. Megfeküdni a medve gyomrát – ha lehet, annyira, hogy elpatkoljon, somolygott a telep felé menet. – Hallgatom, Alan – nézett fel Charleston az íróasztal mögül. – Jól sejtem, hogy ez nem akármilyen művelet lesz? – kérdezte Kingshot. – A célját tekintve valóban – erősítette meg a főigazgató –, de végrehajtás szempontjából rutinművelet. Csak három emberünk van Budapesten, ha túl sok embert küldenek, az feltűnést keltene. – Ki jön még?

– Jack Ryan, az amerikai. – Ő nem műveleti tiszt – tiltakozott Kingshot. – Ez alapvetően egy CIA-művelet, Alan. Joggal kérték, hogy legyen valaki jelen az embereik közül megfigyelőként, és mi eleget teszünk az óhajuknak. Cserébe megengedik, hogy egy-két napig vendégül lássuk a Nyulat, és kérdéseket tegyünk fel neki. Nem kétséges, hogy lesz bőven mondanivalója, és mi leszünk az elsők, akik beszélhetünk vele. – Nos, őszintén remélem, hogy ez a Ryan nem fog beleköpni a levesünkbe. – Ryan már bebizonyította, hogy forró helyzetekben is tud hűvös fejjel gondolkodni, nem gondolja, Alan? – Végtére is tengerészgyalogos volt – ismerte el mogorván Kingshot. – És nagyon okos fiú, Alan. Kiváló munkát végeznek Hardinggal. – Ha ön mondja, uram. A holttestek megszerzéséhez segítséget kell kérnem a Különleges Szolgálattól, aztán térden állva imádkozhatok, hogy valami szörnyűség történjen. – Pontosabban? Kingshot elmagyarázta neki kialakulóban lévő elképzelését. Valóban ez volt az egyetlen módja annak, hogy végigcsinálhassák, még ha, amint a Sir Basil korábban megjegyezte, ugyanolyan hátborzongató volt, mint egy boncolás. – Mi a valószínűsége annak, hogy ez bekövetkezhet? – kérdezte Basil. – Fogalmam sincs. Még beszélnem kell a rendőrséggel. – Ki az ottani embere? – Patrick Nolan főfelügyelő. Ön is találkozott már vele. Charleston behunyta a szemét egy pillanatra. – Az a hatalmas fickó, aki egy rögbicsatárt is a hóna alá vághatna? – Az, uram. A kollégái Picinek becézik. Az a gyanúm, hogy súlyzótárcsákkal fűszerezi a zabkásáját. Beszélhetek neki a BEATRIX műveletről, uram? – Csak annyit, ami feltétlenül szükséges, Alan. – Értettem, uram – bólintott Kingshot, és elhagyta az irodát. – Hogy mit? – kerekedett el Nolan szeme a söröskorsó felett. A New Scotland Yardtól egy sarokra voltak, egy pubban, nem sokkal négy óra után. – Hallottad, Pici – felelte Kingshot, és cigarettára gyújtott, hogy ne lógjon ki a tömegből. – Nos, erre azt kell mondanom, hogy sok furcsaságot láttam és hallottam már a Yardnál eltöltött évek alatt, de ilyet még soha. – Nolan hat láb négy hüvelyk magas volt, és kétszázharminc fontot nyomott a mérlegen. Hetente legalább háromszor egy órát a Yard konditermében töltött, esélyt sem adva a zsírpárnáknak. Ritkán viselt fegyvert szolgálat közben. Eddig még egyszer sem érezte szükségét: a bűnözők így is hamar belátták, hogy az ellenállásnak semmi értelme. – Megkérdezhetem, hogy mihez kellene? – Sajnálom, de azt nem árulhatom el. Csak annyit mondhatok, hogy nagyon fontos ügyről lenne szó. A főfelügyelő megbillentette a korsót. – Azzal, gondolom, tisztában vagy, hogy ilyesmiket nem tárolunk a hűtőben, még a Fekete Múzeumban sem. – Közúti balesetre gondoltam. Az elég sűrűn előfordul.

– Igen, Alan, de nem minden esetben háromtagú családokkal. – Na és velük milyen “gyakran? – akarta tudni Kingshot. – Átlag húsz ilyen baleset történik évente, de ez nem jelenti azt, hogy két-három hetente biztosan. – Nos, ez esetben nincs más választásunk, mint bízni a jó szerencsében, és ha nem jön be, akkor hát nem jön be. – Ami nagyon kellemetlen lenne, gondolta Kingshot. Talán nem ártana segítséget kérni a jenkiktől. Ők legalább ötvenezer embert nyírnak ki évente az autópályáikon. Reggel javasolni fogja Sir Basilnek, határozta el. – Jó szerencse? Nézőpont kérdése, Alan – mondta szemrehányón Nolan. – Tudod jól, hogy értem, Pici. Csak annyit mondhatok, hogy nagyon fontos lenne. – És ha bekövetkezik, mondjuk az M4-esen, akkor mi lesz? – Begyújtjuk a tetemeket… – És a rokonaik? – Majd valami mást teszünk a zsákokba. Az állapotuk úgysem fogja lehetővé tenni a nyitott koporsós temetést, nem igaz? – Ez igaz. És azután? – Az embereink egy kicsit átalakítják őket. A részleteket nem árulhatom el, de szerintem nem is akarod tudni őket. Nolan megitta a sörét. – Ahogy mondod. A rémálmokat meghagyom neked, Alan – fintorodott el Nolan. – Gondolom, máris elkezdhetem nyitva tartani a fülem. – Máris. Akkor is szólhatsz, ha csak egy vagy két áldozat van. Lehet, hogy több helyről fogjuk összeszedni őket. Még egy kört? – Jó ötlet, Alan – bólintott Nolan. A SIS tisztje intett a pultosnak. – Tudod, azért egy nap kíváncsi leszek rá, hogy voltaképpen miben is vettem részt. – Ha már mindketten nyugdíjasok leszünk, akkor elmondom, Patrick. Nem lesz okod szégyellni magad, efelől biztosíthatlak. – Úgy legyen, Alan – zárta le a témát Nolan. – Mi a fene? – morogta Arthur Moore a legújabb moszkvai üzenetet olvasva. Átadta a frissen kinyomtatott lapot Greernek, aki elolvasta, majd továbbpasszolta Mike Bostocknak. – Ennek a Foleynak aztán van fantáziája, Mike – jegyezte meg a tengernagy. – Ez inkább Mary Patre vall. Ő a cowboy, vagyis cowgirl. Eredeti, nem? – Az nem kifejezés – forgatta meg a szemét a főigazgató. – Halljuk, Mike, megoldható? – Elméletileg igen, és tetszik az elképzelés. Szerezni egy KGB-s kommunikációs tisztet úgy, hogy közben iván mit sem sejt. Ez aztán stílusos, uraim – mondta elismerően Bostock. – A csúnya benne az, hogy kell hozzá három holttest, köztük egy gyermeké. A három hírszerzési vezető megborzongott a gondolattól. Moore-ban kellemetlen emlékeket kavartak fel Bostock szavai. Harminc évvel ezelőtt neki is sikerült beszennyeznie a kezét. Igaz, akkor háború volt, a körülmények egészen mások voltak, de ettől még nem érezte sokkal jobban magát. Ezért is döntött a bírói pálya mellett. A bűneit már nem tudta jóvátenni, de legalább segíthetett

abban, hogy többé ne történhessenek meg. – Miért éppen autóbaleset? – kérdezte. – Miért nem lehet tűz? Nem felelne meg jobban a céljaiknak? – Jó ötlet – bólintott rá Bostock. – így sokkal érthetőbb lesz a hozzátartozók számára, hogy miért kell zárt koporsóban temetni. – Ezt továbbítani fogom Basilnek. – Még a legragyogóbb elme is, döbbent rá Moore, egy idő után óhatatlanul pályára áll. Ezért sulykolta állandóan a beosztottainak, hogy merjenek egyediek lenni. Néha valakinek sikerült is. De nem elég gyakran. – Én azt mondom – szólalt meg némi tűnődés után Bostock –, hogy ha ezt összehozzuk, akkor az nagy durranás lesz. – Csak az a “ha” ne lenne – sóhajtott Greer. – Nos, ha csak úgy, minden trükk nélkül átjutnak, már az is siker – emlékeztette őket a műveleti igazgató helyettese. – Persze, azért az a hab jól mutatna a tortán. – Nos, akkor én át fogok telefonálni Emilnek az Irodába, hogy kikérjem a véleményét – mondta Moore. – Ez az ő területe. – És ha valamelyik ügyvédjük megneszeli, Arthur? – Majd leültetjük. Erre is megvannak a módszereink, James. Egy töltött pisztoly például nagyon jó módszer tud lenni, gondolta Greer, miközben jóváhagyólag bólintott. Jobban szerette, ha egyszerre csak egy lépést léptek meg. Ebben az átkozott szakmában sosem ártott mértékletesnek lenni. – Hogy mentek ma a dolgok, szívem? – kérdezte Mary Pat. – Mint máskor – felelte Ed a mikrofonoknak. Sokkal többet elárult a felfelé tartott hüvelykujj, amit a kabátzsebből elővett papír átadása követett. A következő találkozó helye és ideje szerepelt rajta. Ezt is MP-nek kellett lebonyolítania. Mary Pat elolvasta, és bólintott. Eddie-vel majd kimennek egy újabb sétára, hogy találkozzanak Szvetlánával, a kis zajcsikkal. Aztán már csak ki kell juttatni a Nyulat Magyarországra. Ez elméletileg nem jelenthetett gondot, hiszen a férfi a KGB-nél dolgozott. Egyfajta nemes volt ebben a proletárdiktatúrában, nem csak egy egyszerű muzsik egy gépgyárból. A vacsora bifsztek volt – ünnepi kaja. MP-t ugyanannyira fellelkesítette ez az ügy, mint őt – vagy még annál is jobban. Ha a BEATRIX művelet sikerrel zárul, és a Nyúl az, akinek mondja magát, akkora piros pontot fognak kapni, hogy még egy már rá se fér a személyi lapjukra. Ezt mindketten nagyon bírták volna. Ryan a megszokott időpontban ült fel a chathami vonatra. Hiányolta a feleségét, de Cathynek megint lazább napja volt, így valószínűleg már korábban hazament, rögtön a munkaidő lejárta után, mint állami alkalmazott felettesei, akiknek dolgozott. Jack azon tűnődött, vajon magával fogja-e vinni ezt a szokást Peregrine Cliffbe. Valószínűleg nem. Bernie Katz azt szerette, ha üres az asztala, és egyetlen beteg sem szerepel a várólistán, a brit szokások pedig az őrületbe kergették Cathyt. A jó hír az volt, hogy mivel nem terveztek műtéteket erre a hétre, esténként elkortyolhattak egy-egy pohár bort a vacsora mellé. Cathy dolgáról a sajátjára ugrottak a gondolatai. Nem volt hozzászokva ahhoz,

hogy távol legyen a családjától. Az elemzői munka egyik vitathatatlan előnye éppen az volt, hogy nem kellett ide-oda utazgatni, és minden délutánt – vagy legalábbis estét – a családjával tölthetett. Ritkán aludt a feleségétől távol, és ez így volt azóta, hogy összeházasodtak. Szerette, hogy ha hajnali háromkor felébred, és átfordul a másik oldalára, akkor megcsókolhatja alvó feleségét, aki ezt álmában mosollyal nyugtázta. A Cathyvel kötött házassága horgony volt, a tengely, ami körül az élete forgott. Egyáltalán nem örült annak, hogy néhány napig távol kell lennie. Annak sem örült, hogy repülőre kell ülnie, és egy kommunista országba kell utaznia hamis személyazonossággal, hogy egy illegális műveletet felügyeljen – az ilyen műveletekről szart se tud, kivéve azt a keveset, ami alkalmi beszélgetésekből ragadt rá Langley folyosóin… meg Londonban és chesapeake-i otthonukban, ahol Sean Miller és terroristái fegyverrel rontottak rájuk. Nem feleleveníteni akarta ezeket az emlékeket, hanem elfelejteni. Ha a tengerészgyalogságnál maradt volna, talán másképp alakul minden, de ott sem lett volna egyedül, körülvették volna a harcostársak. Együtt örülhettek volna a sikereknek, idézhették volna fel a hőstetteket, és adhatták volna tovább a tapasztalataikat a fiatalabbaknak, akár a kiképzések során, akár egy sör felett a tiszti klubban. És röhögtek volna olyan dolgokon, amit egy civil egyáltalán nem talál mulatságosnak. A tengerészgyalogságot azonban otthagyta a háta miatt, s a veszéllyel már rémült civilként kellett szembenéznie. Félelem nélkül azonban nincs bátorság, mondta egyszer valaki. Igen, félt, amikor megtámadták őket, de ettől függetlenül helyt állt, így nem volt miért restelkednie. Ráadásul Magyarországon csak megfigyelőként lesz jelen, a munka szennyesét Sir Basil fiai végzik. A SIS valószínűleg Londonban fogja meginterjúvolni az oroszt, utána pedig irány Washington, valószínűleg a légierő különleges KC-135-ösével Bentwatersből, remek ételekkel és italokkal a fedélzeten. Leszállt a vonatról, és felkaptatott a lépcsőn a taxiállomásra. Mire hazaért, Cathy már hazabocsátotta Miss Margaretet, és a konyhában tett-vett egy lelkes segítő társaságában. – Hé, bébi! – kapta fel Jack a kislányát, hogy begyűjtse a várva várt ölelést. Az aprócska kislányoknál jobban senki sem tud ölelni. – Nos, miről szólt az a nagyon fontos üzenet, amit vártatok? – kérdezte Cathy. – Semmi különösről. Mondhatnám azt is, hogy csalódást okozott. Cathy hátrafordult, és mélyen a férje szemébe nézett. Jack nem tudott hazudni. Ezért is szerette annyira. – Hát persze… – Tényleg, bébi. – Ryan jól ismerte ezt a nézést. – Nem lőttek rám, vagy ilyesmi – tette hozzá, tovább mélyítve a gödröt, amiben állt. – Oké – zárta le a kérdést Cathy. – Majd később megbeszéljük. Ezt eltoltad, Jack, mondta magának Ryan. – Hogy megy a szemüvegírás? – Láttam hat embert, miközben nyolcat vagy kilencet is meg tudtam volna vizsgálni, de csak ennyien voltak a listámon. – Beszámoltál már Bernie-nek az itteni munkakörülményekről? – Felhívtam ma, rögtön azután, hogy hazaértem. Jót nevetett, és kellemes vakációzást kívánt. – És ahhoz mit szólt, hogy a többiek bedobtak egy sört műtét közben?

– Azt mondta, idézem: “Jack a CIA-nál dolgozik, nem? Lövesd le vele a szarháziakat!” Idézet vége. – Cathy visszatért a tűzhelyhez. – Mondd meg neki, hogy nem szokásunk lelőni az embereket. – Jacknek sikerült kisajtolnia magából egy mosolyt. Ez legalább igaz volt, és remélte, hogy ezt Cathy is érzi. – Tudom. A lelkiismereted nem viselné el. – Túl katolikus – ismerte el Ryan. – Most már legalább tudom, hogy nem fogsz félrekacsingatni mellettem. – Sújtson prosztatarákkal a jóisten, ha olyat tennék. – Ez volt az egyetlen rákkal kapcsolatos átok, amit Cathy jelenlétében ki lehetett mondani. – Nem lesz okod rá, Jack. – És ez így is volt. Cathy nem szerette a fegyvereket és nem szerette a vérontást, de annál inkább szerette Jacket. A vacsora fenséges volt, s az este hátralevő részét a szokásos esti tevékenységekkel töltötték el, mígnem eljött az idő, hogy a négyéves belebújjon sárga tipegőjébe, és felmásszon “nagykislány ágyába”. Most, hogy Sallyt ágyba dugták, és kicsi Jack is békésen szundikált, Ryan azt hitte, hogy végre bambulhat egyet a tévé előtt. De tévedett. – Oké, Jack, halljuk. Mi a rossz hír? – Semmi különös. – Gyenge válasz volt. – És az mit jelent? – El kell utaznom. Bonnba – jutott eszébe Jacknek Sir Basil tanácsa. – NATO-ügyben. – Mire kellesz te ott nekik? – Azt nem árulhatom el, bébi. – Mennyi időre? – Három-négy nap. Előreláthatólag. Valami oknál fogva úgy gondolják, hogy különösen alkalmas vagyok erre. – Aha. – Jack szavainak igazságtartalma, még ha nagyon alacsony volt is, megzavarta Cathyt a gondolatolvasásban. – Nem kell fegyvert viselned vagy ilyesmi? – Isten őrizz! Én elemző vagyok, bébi, nem műveleti tiszt! Olyan dolgokat én nem csinálok. Egyszerűen nem tartozik a munkakörömhöz. Különben is kétlem, hogy a kémek pisztolyt hordanának. Elég nehéz lenne megmagyarázniuk, ha valakinek feltűnne. – De… – James Bond csak a mozivásznon létezik, bébi. Ryan a tévére szegezte a tekintetét. Az ITV-n a DangerUXB-t ismételték. Újra izgulni lehetett azon, hogy vajon Briannek sikerül-e túlélnie a hatástalanításra váró bombákat, hogy aztán a civil életbe visszatérve feleségül vehesse Suzyt. Nos, ez is egy elég veszélyes foglalkozás, állapította meg Jack, de itt legalább nem kellett egy életen át kínlódnod, ha hibáztál. – Bob nem üzent? – kérdezte Greer délután hat óra tájban. Moore felállt méregdrága forgószékéről, és nyújtózkodott egyet. Túl sokat ült és túl keveset mozgott. Odaát, Texasban volt egy farmja – azért farm, mert volt hozzá három lova; Texasban nem lehettél prominens polgár, ha nem tartottál legalább egy-két lovat –, és hetente legalább háromszor felnyergelte Aztékot,

hogy kilovagoljon vele egy-másfél órára kiszellőztetni a fejét. Egy-egy ilyen kiruccanás közben vagy után születtek a legjobb ötletei. Talán éppen ez hiányzott, ezért érezte magát ennyire kiégettnek. Egy irodában képtelenség produktívan gondolkodni, mégis minden vezető úgy tesz, mintha ennek az ellenkezője lenne igaz. Erre volt szüksége Langleyben: egy saját istállóra. Helyben nem volt hiány – az épületekhez tartozó terület legalább ötször akkora volt, mint a texasi birtoka –, de ha megteszi, az egész sajtó azzal lett volna tele, hogy az amerikai kémfőnök szórakozással tölti a munkaidejét. Ezt Moore nagyon nem szerette volna, így maradt az iroda, és maradt a fásultság. Meg a bosszúság, hogy bezzeg odaát, Angliában a jó öreg Bas nyugodtan lóhátra pattanhat és lezavarhat egy rókavadászatot, anélkül hogy az bárkit is zavarna. Még csodálnák is érte. Hogyne csodálnák, amikor az angoloknál kifejezetten erény excentrikusnak lenni, gondolta irigykedve Moore. A szabadság földjén azonban a férfiakat gúzsba köti a riporterek és a titkárnőjüket kefélő hivatalnokok álszentsége. Milyen értelmetlen. De hát ki mondta, hogy a világnak van értelme? – De igen. Azt írja, hogy jól mentek a tárgyalások a koreaiakkal – felelte a hírszerzési igazgatónak. – Tudja, az igazság az, hogy néha félek tőlük – jegyezte meg Greer. Nem kellett megmagyaráznia, hogy miért. A KCIA néha igen “nyersen” bánt a másik kormány embereivel. Arrafelé egészen más szabályok szerint játszottak. Észak és Dél még mindig hadban állt egymással, és háborús időkben emberek halnak meg. A CIA már harminc éve nem csinált ilyet. Az ázsiaiak viszont egészen másképpen értékelték az emberi életet, mint a nyugatiak. Talán azért, mert a városaik túlzsúfoltak voltak. Talán azért, mert más volt a vallásuk. Vagy egyéb okok miatt, de bármelyek is voltak azok, jóval tágabb korlátok közt végezték a dolgukat. Vagy éppenséggel korlátok nélkül. – Ők a szemeink Észak-Koreában és Kínában, James – emlékeztette Moore. – És nagyon hű szövetségesek. – Tudom, Arthur. – Persze, hogy jó volt időnként információkat kapni a népi Kínából. A CIA-nak sohasem sikerült igazából behatolnia a kormányszervekbe. – Csak ne osztanák olyan bőkezűen a halált. – Szigorú szabályok szerint játszanak, és ez mindkét félre vonatkozik. Vagyis mindkét oldalon a legmagasabb szinten engedélyezték az emberölést. Nem mintha ez olyan sokat számított volna annak, akit hidegre tettek… A “sáros” műveletek akadályozták az elsődleges küldetés végrehajtását, ami az információszerzés volt. Sokan ezt hajlamosak voltak elfelejteni, a CIA és a KGB azonban felismerte ezt, ezért tett le már régen az alkalmazásukról. De ha az így megszerzett adatok félelmet keltettek vagy felháborították a hírszerző szerveket felügyelő politikusokat, könnyen előfordulhatott, hogy olyan parancsot adtak ki, amit a kémeik nem szívesen hajtottak volna végre – és így azt tovább hárították a csatlósaiknak vagy a zsoldosaiknak… – Arthur, ha a KGB ártani akarna a pápának, maga szerint hogyan tenné? – Az biztos, hogy nem ők csinálnák – felelte Moore. – Túl veszélyes lenne. Politikai katasztrófát okozhatna, olyan lenne, mintha tornádó sepert volna végig a Kremlen. Jurij Vlagyimirovics politikai karrierje is veszélybe kerülne, azt pedig ő nagyon nem szeretné. A hatalom túl fontos számára. A hírszerzési igazgató egyetértően bólintott.

– Szerintem hamarosan le fog mondani az elnöki pozíciójáról. Kénytelen lesz. Nem hagyhatják, hogy KGB-elnökből rögtön főtitkár legyen. Ez még nekik is túl bizarr lenne. Még nem felejtették el Beriját. – Ebben lehet valami, James – fordult feléje az ablak előtt álló Moore. – Azon tűnődtem, vajon meddig fogja még kihúzni Leonyid Iljics. – A CIA többet foglalkozott Brezsnyev egészségi állapotával, mint a saját családja. – Andropov a legjobb indikátor erre. Biztosak vagyunk benne, hogy ő lesz Brezsnyev utódja. Ha Andropov pozíciót változtat, az azt fogja jelenteni, hogy Brezsnyev az utolsó kört futja. – Ez tetszik, James. Továbbítani fogom az Államok és a Fehér Háznak. – Ezért fizetnek minket, Arthur. De térjünk vissza a pápához – javasolta Greer. – Az elnök még mindig kérdezget. – Ha valamit csinálnak, nem orosz kéztől lesz. Túl sok lenne benne a politikai buktató. – Egyetértek, James. De akkor kik fogják besározni magukat? – A bolgárok – felelte a tengernagy. – Tehát bolgár merénylőre számítsunk? – Maga szerint hány bolgár zarándokol Rómába, Arthur? – Az olaszok ezt biztosan meg tudnák mondani, de nem hiszem, hogy bölcs dolog lenne rájuk bízni. Könnyen kiszivároghat, és akkor hiába törtük annyit a fejünket. Ráadásul a sajtó is kiszagolhatja, és elég hülyén fog mutatni az újságokban. Greer sóhajtott egy fájdalmasat. – Igen, tudom. Amíg nincsenek a kezünkben bizonyítékok, addig vigyáznunk kell. – Márpedig nincs bizonyítékunk, James. Egy marék füst az, ami a kezünkben van. – Milyen szép is lenne, gondolta Moore, ha a CIA-nak akkora hatalma volna, mint azt a bírálóink képzelik. De nem volt az, és ezen nem tudott változtatni. A következő nap Moszkvában kezdődött el a leghamarabb. Zajcev a rugós ébresztőóra csörgésére ébredt, morogva és zsémbesen, mint minden dolgozó ember. Kibotorkált a fürdőszobába, tíz perc alatt felöltözött, aztán leült elfogyasztani vajas kenyérből és teából álló reggelijét. Alig egy mérfölddel odébb a Foley család nagyjából ugyanezt csinálta. Ed ezúttal, a változatosság kedvéért, muffint evett szőlőlekvárral és kávéval. Kicsi Eddie is leült mellé, az apja kedvéért elszakítva magát a “munkásnéni”-től és a Transformers-kazettáktól. Izgatottan várta az óvodát, amit a kolónia területén rendeztek be a nyugati gyerekek számára, és ahol igen tehetségesnek mutatkozott a színezésben, a triciklizésben, valamint az “ülj és forogj” játékban. Még egy hét, gondolta Ed, és ha minden jól megy, sikerrel túl lesznek a BEATRIX műveleten, s akkor végre lazíthat, és figyelemmel követheti az otthoni bajnokságot. Az átkozott Baltimore Orioles visszavonhatatlanul döntős lett, és a Philadelphia Phillies ellen készült. A Bronx Bombers, az ő csapata csak a nyálát csorgathatta. De mi is volt ezzel a tulajdonosváltással? Hogy lehetnek a gazdag emberek ennyire hülyék? Addig is azonban a megszokott napirend szerint kell élnie, tért vissza a jelenbe. Metróval fog járni továbbra is, ugyanazzal a járattal, mint eddig, hogy ha

követik, ne fogjanak gyanút. Egy kérdés azonban nem hagyta nyugodni. Mi van, ha a későbbiek folyamán valakinek feltűnik, hogy Zajcev és ő ugyanazzal a járattal, ugyanazon a kocsin utaztak a KGB-s eltűnését megelőző időszakban? Lehetséges ez? Vannak annyira alaposak, hogy naponta feljegyezzék a metróra szállás pontos idejét? Ha a megfigyelők váltják egymást, akkor valószínűleg kénytelenek. Az, aki “leadja”, amikor felszáll a szerelvényre, minden bizonnyal feljegyzi, hogy mennyit mutatott a megálló órája. Az istenit!, bosszankodott, de aztán gyorsan le is csillapította magát. Hiszen tudta, hogy ez vár rá, és végül is izgalmas volt, nem igaz? Igen, mint XVI. Lajosnak, amikor a guillotine-hoz szállították, vetette ellen énje komorabbik fele. Egy nap talán előadást fog tartani erről a Farmon. Egy lecke, amit az élet írt. Biztosan tetszeni fog nekik. Negyven perccel később megvette az Izvesztyija aznapi számát, és ráállt a végtelennek ható mozgólépcső tetejére, nem törődve az oroszok kíváncsi tekintetével. Úgy bámultak az amerikaira, mint a majmokra szokás az állatkertben. Egy orosz soha nem erezné ezt New Yorkban. Ott aztán mindenféle népség megtalálható – különösen a sárga taxik kormánya mögött. A reggeli menetrend mintha kőbe lett volna vésve. Miss Margaret átvette a gyerekeket és lefoglalta őket, Eddie Beaverton a kellő pillanatban lefékezett az ajtó előtt és várt. A szülők megölelték-megcsókolták a csemetéiket, és munkába indultak. Ha Jack gyűlölt valamit, akkor az a reggeli vonatozás volt. Ha rá tudta volna venni Cathyt, hogy vegyenek egy lakást valahol Londonban, akkor mindennap két órával többet tölthettek volna otthon. Amilyen gyorsan rövidülnek a napok, gondolta borúsan, csak hétvégenként fogják látni a napot – meg ha kinéznek az iroda vagy a rendelő ablakán. Tíz perccel később már az északnyugat felé guruló első osztályú fülkében ültek. Cathy az orvosi lapjába bújt, Jack a Daily Telegraph mögé. Volt benne egy cikk Lengyelországról, egy meglepően jól tájékozott riporter tollából. A brit újságcikkek jóval szűkszavúbbak voltak, mint a The Washington Post írásai, és ez egyszer Jack sajnálta ezt. A fickó jó infókat kapott és/vagy jó elemző volt. A lengyel kormány valóban szorítóba került, és a nyomás napról napra nőtt, miközben azt rebesgették, hogy a hazájáért és népéért aggódó pápa felemelte a szavát. Ez pedig, jegyezte meg a riporter, még sok fejfájást okozhat egyeseknek. De még mennyire, gondolta öniróniával Jack. Annál is inkább, mivel valaki megszellőztette a varsói levelet. A kérdés csak az volt, hogy ki. A riporter neve ismerős volt számára. Külügyekre szakosodott, főként európaiakra. A külügynél lettek volna kapcsolatai? Ott is bizonyára akadtak olyan hivatalnokok, akik Foggy Bottomban dolgozó kollégáikhoz hasonlóan előbb beszéltek, és csak utána gondolkodtak. Ráadásul, amennyit az angolok söröztek, még az alkalom is megvolt hozzá. A büntetés persze nem maradhat el, hacsak… Hacsak nem Sir Basil szivárogtatta ki az információt, szőtte tovább a gondolatait Jack. Ha igen, akkor Simonnak is kell tudnia róla. Elég, ha valamelyikük odaszól valakinek a White hallból, hogy igyon meg egy pint sört a Fleet Street emberével. Persze azt sem zárhatta ki, hogy a riporter volt olyan okos fickó, és kiszámolta, hogy mennyi az egy meg egy. Nemcsak a Century House-ban dolgoztak jó

koponyák, ahogy Amerikában sem csak Langleyben. A tehetség általában oda ment, ahol pénz volt, mert a tehetséges emberek is szeretnek nagy házban lakni és jókat vakációzni. Azok, akik a kormány szolgálatába álltak, tudták, hogy kényelemben fognak élni, de nem bőségben. A legtöbbjük azonban azt is tudta, hogy az életének célja van – ezért volt annyi jó ember az egyenruhások között is. Ő maga is itt kötött ki, mert rá kellett jönnie, hogy bármennyi pénzt keressen is, önmagában az soha nem fogja kielégíteni. A tehetség tehát csak általában ment oda, ahol pénz volt – jutott belőle más, arra érdemesebb helyekre is. Mindig is voltak, és mindig is lesznek emberek, akik nem a jutalomért, hanem a kihívás kedvéért fognak ringbe szállni. Ő maga is ezt tette. – Hol járnak a gondolataid már ilyen korán reggel? – kérdezte Cathy, amikor a vonat befutott a Victoriára. – Mi? – Ismerem ezt a nézést – figyelmeztette a felesége. – Már megint rágódsz valamin. – Te most szemész vagy, Cathy, vagy pszichológus? – Neked pszichológus – mosolygott dr. Ryan. Jack felállt, és kinyitotta a fülke ajtaját. – Oké, lady. Magának szemgolyókat kell rendbe hoznia, nekem meg titkokat kell kifürkésznem. – Az ajtó felé tessékelte a feleségét. – Mi újat sikerült megtudnod A tompor és hónalj havi magazinból? – Úgyse értenéd. – Meglehet – hagyta rá Jack. A taxiállomás felé indultak. A szokásos fekete helyett ezúttal egy vörösbegytojáskék autóba szálltak. – Hammersmith Kórház – mondta Ryan a sofőrnek. – Utána pedig a Westminster Bridge Road 100. – MI-6, uram? – Megbocsát? – kérdezte ártatlanul Ryan. – Universal Export, ahol Mr. James Bond is dolgozott. – A férfi kuncogva besorolt a forgalomba. Nos, gondolta Ryan, valamikor a CIA leágazásánál is egy NEMZETI AUTÓPÁLYA-FELÜGYELET feliratú tábla állt. Cathy viccesnek találta a jelenetet. A londoni taxisok előtt nincs titok. Cathy kiugrott a Hammersmith alatti aluljáróban, a taxis pedig csinált egy U kanyart, és átgurult a néhány saroknyira lévő Century House-hoz. Ryan beviharzott az épületbe, biccentett Canderton törzsőrmesternek, és felment az irodájába, ahol ahelyett, hogy levette volna az esőkabátját, Simon elé dobta az újságot. – Már láttam, Jack – közölte Harding. – Ki beszélt? – Lehet, hogy valaki a külügytől. Tájékoztatnunk kellett őket. De az sem kizárt, hogy a miniszterelnöki hivatalban kell keresni a vétkest. Sir Basil sem örül neki – tette hozzá Harding. – Még nem hívták fel a kiadót? – Nem. Csak ma reggel értesültünk mi is. Az újságból. – Azt hittem, hogy itt sokkal jobb a viszony a sajtó és a kormány közt. – Általában igen, ezért is hajlok azt hinni, hogy a miniszterelnöki hivatal

szivárogtatta ki az információt. Jacknek valahogy az volt az érzése, hogy Simon nem mond igazat, de nem volt oka neheztelni rá. – Más? Harding megrázta a fejét. – Semmi különös. A BEATRIX műveletről sem. Beszélt a feleségének az utazásról? – Igen. Említettem már, hogy Cathy piszok jó gondolatolvasó? – Melyik feleség nem az, Jack? – nevetett Harding. Zajcev ugyanazt csinálta, mint minden átkozott reggel. Az üzenetek tartalma mindig más volt, de maga a munka és a tennivaló mindig ugyanaz: fogadni és szétosztani a terepen dolgozó tisztek jelentéseit. Több száz művelet nevét tudta már kívülről, és apró részletek ezrei követeltek maguknak helyet a fejében, akarata ellenére. Köztük néhány ügynök valódi neve, és sok-sok másik fedőneve. Ahogyan az előző munkanapokon, most is lassabb tempóban dolgozott, hogy minél több információ megragadjon benne. Most már nem bánta, hogy olyan könnyen megragadtak benne az olvasottak. Az adatok egy része természetesen többszörösen is rejtve volt. Volt például egy ügynökük a CIA-n belül, akiről azonkívül, hogy TROMBITA fedőnévvel működött, semmit nem lehetett tudni. Illetve valamit mégis kikövetkeztetett. A címzett egy ezredes volt az ötödik emeleten, egy CIA-szakértő, aki szorosan együttműködött a kettes igazgatósággal. Ez pedig könnyen azt jelenthette, hogy TROMBITA éppen Moszkvában működő ügynökökről tájékoztatja, hiszen a kettes igazgatóságot az ilyenek érdekelték. Az üzenetek tartalmát még ő sem ismerte, mert az ezredes maga fejtette vissza egyszer használatos kódlappal, de ennyi is bőven elég volt ahhoz, hogy kiverje a hideg veríték. Szerencsére az amerikaiak most már tudták, hogy nem bízhatnak meg a rejtjelező gépeikben, így a vele kapcsolatos üzenetekhez csak egy maroknyi CIA-s férhetett hozzá. Azt is tudta, hogy TROMBITA sok pénzt markol fel, ez pedig azt jelenthette, hogy nincs magas pozícióban, hiszen – legalábbis Zajcev így gondolta – azok úgyis jól meg vannak fizetve. Egy elvi okokból operáló ügynök sokkal veszélyesebb lett volna, de Zajcev nem tudott ilyenről Amerikában – márpedig ha lett volna, tudnia kellett volna róla, nem igaz? Egy hét múlva, biztatta magát, már Nyugaton lesz a családjával, nyugalomban és biztonságban. Remélte, hogy a felesége nem fog nagyon kiborulni, ha megtudja, hogy mire készül, de végül is nem volt oka rá. Irinának nem voltak közvetlen hozzátartozói. Az anyja tavaly halt meg, Irina nagy fájdalmára, és nem voltak sem fivérei, sem nővérei, hogy legyen, ami visszatartsa. A GUM-nál sem érezte jól magát a korrupció miatt. És meg fogja ígérni neki, hogy kap egy zongorát is, amire annyira vágyott, s amit itt még KGB-s volta ellenére sem tudott megszerezni neki, mert egyszerűen nem lehetett kapni. Így hát lapozgatta a papírjait, nem túl gyorsan, de nem is sokkal lassabban, mint általában, legalábbis így érezte. A Szovjetunióban senki nem törte magát a munkával, még a KGB-nél sem. Ahogy cinikusan mondani szokták: “Amíg ők úgy tesznek, mintha fizetnének minket, addig mi is úgy teszünk, mintha dolgoznánk.” Ha túllépted a normát, akkor a következő évben még jobban megemelték, anélkül

hogy ezt a fizetésed vagy legalább a munkakörülményeid tükrözték volna, így hát egyre kevesebben akadtak, akik tényleg kiérdemelték a Szocialista Munka Hőse címet. Valamivel tizenegy után Rozsdesztvenszkij ezredes jelent meg a teremben. Zajcev elkapta a tekintetét, és intett neki. – Igen, őrnagy elvtárs? – kérdezte az ezredes. – Ezredes elvtárs – mondta diszkréten Zajcev –, mostanában nem érkezett a 666-ossal kapcsolatos üzenet. Van valami, amit tudnom kellene? A kérdés megdöbbentette Rozsdesztvenszkijt. – Miért kérdezi? – Ezredes elvtárs – folytatta alázatosan Zajcev –, tudomásom szerint én vagyok az egyetlen kommunikációs tiszt, aki jogosult volt a fogadásukra. Valamit rosszul csináltam volna? – Ah! – legyintett megkönnyebbülten Rozsdesztvenszkij. – Nem, őrnagy elvtárs, egyáltalán nincs panaszunk a munkájára. A helyzet az, hogy a művelet a továbbiakban nem igényeli ezt a fajta kommunikációt. – Értem. Köszönöm, ezredes elvtárs. – Fáradtnak látszik, Zajcev őrnagy. Valami más is nyomasztja? – Nem, elvtárs, de egy kis vakációzás már jól jönne. Egész nyáron dolgoztam. Egy-két hét távollét, mielőtt még beáll a tél, igazi áldás lenne. – Milyen igaz! Ha akadályokba ütközne, csak szóljon, és segítek. Zajcev hálásan elmosolyodott. – Köszönöm a nagylelkűségét, őrnagy elvtárs. – Maga remek munkát végez, Zajcev. Időnként mindannyiunknak jár egy kis pihenés, még nekünk, állambiztonságiaknak is. – Köszönöm, ezredes elvtárs. A Szovjetuniót szolgálom. Rozsdesztvenszkij bólintott, és kisétált a teremből, Zajcev pedig visszatért a papírjaihoz. Még több üzenetet akart a fejébe vésni – de nem a Szovjetunió számára. Ezek szerint, gondolta, a 666-os művelet üzenetváltásai most már futáron keresztül zajlanak. Ezek szerint az ügyről többet már nem fog megtudni, de most már biztos, hogy kiemeltként kezelik. Tényleg meg fogják csinálni – hacsak az amerikaiak időben ki nem viszik innen, hogy megakadályozhassa. Az információ a kezében volt, de az erő, hogy tegyen is vele valamit, még nem. Kasszandra érezhette így magát, az öreg Priamosz lánya, aki előre látta Trója pusztulását, de képtelen volt megelőzni azt. Kasszandra valamivel felingerelte az isteneket, akik ezért átokkal sújtották – de mit tett ő? Mivel szolgált rá erre a keresztre?

22. fejezet KELLÉKEK

A második szemtől szembe találkozóra ismét a GUM áruházban került sor, ahol egy bizonyos Kis Nyuszinak őszi ruhát akart venni az apja. Az anyát, Irina Bogdanovát meglepte a hirtelen nekibuzdulás, de természetesen örült neki. Mary Pat, a Foley család profi bevásárlója végignézte a ruhakínálatot, és csodálkozva tapasztalta, hogy a holmik közt egészen tűrhetőek is akadnak – bár annyira azért nem, hogy vásároljon is belőlük. Megint benézett a bundaüzletbe is. Az itt kiállított darabok hamar elkeltek volna New Yorkban is, de inkább az áruk miatt, mert a Fendi termékei összehasonlíthatatlanul ízlésesebbek voltak. Egy olasz ruhatervező fantasztikus kollekciót tudott volna kihozni ebből az alapanyagból. A szőrmék rendkívül jó minőségűek voltak, csak hát az oroszok nem tudták megfelelően összeilleszteni őket. Milyen kár, gondolta Mary Pat. Talán ez volt a legszomorúbb a Szovjetunióban – ennek a szürke országnak a kormánya egyszerűen nem hagyta kibontakozni a polgárait. Olyan kevés eredeti holmival találkozhatott itt az ember. Ami igazán szép volt, az általában még a forradalom előtti időkből származott. Jószerével apróságok voltak ezek, szinte mindig vallási kegytárgyak, amelyek suttyomban cseréltek gazdát valamelyik bolhapiacon, hogy aztán az eladó a vételárukból élelmet vegyen a családjának. Már vett néhány csecsebecsét, de valahányszor kifizette értük azt a kevés pénzt, amiért elvesztegették, mindig úgy érezte, mintha meglopott volna valakit. Hogy a lelkiismeretét csitítsa, sohasem alkudott. Az már nem is lopás, hanem rablás lett volna, márpedig ő nem azért jött Moszkvába, hogy nyerészkedjen, hanem hogy segítsen ezeken az embereken, még ha meglehetősen különös módon is. A moszkvaiak azonban szimpatikusnak találták amerikai mosolyát és közvetlenségét, és örültek a kékcsíkos aranyfedezetű rubelnek, amivel fizetett, mert az igazi pénz volt, amivel luxuscikkeket vásárolhattak maguknak, vagy ha erre nem volt módjuk, három-négyszeres áron adhatták el a szerencsésebbeknek. Mary Pat nézelődött még vagy egy félóráig, mígnem a gyerekruházati részlegen megpillantotta a férfit. Abba az irányba manőverezett, időnként megállva, hogy megvizsgáljon egy-egy ruhadarabot. – Jó estét, Oleg Ivan’ics – nyomott a férfi kezébe egy háromnégy éves kislánynak való orkándzsekit. – Mondja csak, hogyan is áll szabadság dolgában? – Ki tudok venni két hetet… – Azt mondta, hogy a felesége pedig él-hal a klasszikus zenéért. – Úgy van. – Tudok egy remek karmestert. József Rózsa a neve. Vasárnap este fog vezényelni a budapesti operaházban. Szállásnak az Astoria Hotelt ajánlom. A

vasútállomás közelében található, és tele van szovjet vendégekkel. Mondja meg az ismerőseinek, hogy Budapestre utazik, és kérdezze meg tőlük, hozzon-e valamit. Csináljon úgy, mint minden szovjet, aki Magyarországra látogat. A többit mi elintézzük – tette hozzá. – Mindhárman megyünk – emlékeztette Zajcev. – Ugye maguk is így gondolták? – Hát persze, Oleg. A kis zajcsikja sok szép csodát fog látni Amerikában. Ráadásul a telek sem olyan kegyetlenek odaát. – Mi, oroszok szeretjük a teleinket – jegyezte meg önérzetesen Zajcev. – Akkor majd olyan helyen fog lakni, ahol rengeteg hó van. És ha melegre fog vágyni február közepén, felül egy repülőre, és másnap már a floridai tengerparton süttetheti a hasát. – Maga utazásszervező is, Mary? – kérdezte a Nyúl. – Magának igen, Oleg. Melyik a legjobb nyakkendője? – A kék, vörös csíkokkal. – Nagyszerű. Akkor viselje azt két nappal azelőtt, hogy felszállna a budapesti expresszre. Ütközzön bele a férjembe a metrón, és kérjen tőle elnézést. – Ennél egyszerűbbet nem tudott kitalálni. – Da, ez nem jelenthet gondot. Nagyon optimista vagy, hallod-e? – Remek. Legyen óvatos, Oleg. – Ellépett a férfitól, öt-hat méter után azonban megállt, és hátrafordult. A táskájában egy Minox fényképezőgép rejtőzött. Ellőtt vele öt kockát, aztán folytatta az útját. – Vettél valamit? – kérdezte a használt 280-as Mercedesben várakozó férje. – Nem, nem láttam semmi olyant, amiért érdemes lenne pénzt kiadni. Talán nem ártana átmenni Helsinkibe, venni néhány téli holmit – javasolta Mary Pat. – Akár vonattal is. Eddie biztosan élvezné. – Haza, szivi? – Milyen vicces lenne, gondolta Ed, ha kiderülne, hogy a KGB sohasem akarta lehallgatni sem az otthonukat, sem az autójukat, és teljesen feleslegesen játsszák privátban az idióta sajtóattasét és cicababa feleségét. Nos, ha ez így is van, vigasztalta magát, arra mindenesetre jó, hogy formában tartsa őket. – Menjünk. Mára elég volt a városból. – A fenébe! – füstölgött Basil Charleston. Felemelte a telefonkagylót, és beütött három számot. – Uram? – sietett be kisvártatva Kingshot. – Ezt nézze – tette eléje a küldeményt C. – A francba… Sir Basilnek sikerült elmosolyodnia. – Mindig a legegyszerűbb, legnyilvánvalóbb dolgok, nem igaz? – Igen, uram, de még így is lúdbőrözik tőle a hátam. Szóval egy tűzeset. Sokkal jobban megfelelne a céljainknak, mint az autóbaleset. – Van benne valami – ismerte el Sir Basil. – Hány ház ég le Londonban egy év alatt, Alan? – Fogalmam sincs, Sir Basil – felelte a SIS első számú műveleti tisztje. – De ki

fogom deríteni. – Szóljon róla Nolan főfelügyelőnek is. – Holnap reggel ez lesz az első dolgom, uram – ígérte Kingshot. – Ez jelentősen megnöveli az esélyeinket. A CIA is dolgozik rajta? – Igen. Ahogyan az FBI is ezen dolgozott. Emil Jacobs kapott már jó néhány furcsa felkérést “a folyó túlpartján” dolgozó népségtől, ahogy a CIA-t emlegették hivatalos körökben, de ez volt mind közül a legbizarrabb. A telefonhoz lépett, és a közvetlen vonalon a CIA főigazgatóját hívta. – Remélem, jó okuk van rá, Arthur – mondta minden bevezető nélkül. – Ne telefonon, Emil, de igen, jó okunk van rá. – Három europid, egy a harmincas évei elején járó férfi, egy hasonló korú nő és egy három-négy éves kislány – olvasta Jacobs a Langleyből kapott papírról. – Az ügynökeim furcsállni fogják, hogy ne kérjük a rendőrség segítségét. – Igen, de… – Tudom, könnyen kiszivároghatna. Oké, utasítani fogom a területi vezetőket, hogy figyeljék a baleseti híreket, de nem lesz könnyű titokban tartani, hogy mire vadászunk. – Ezzel én is tisztában vagyok, Emil. Igyekszünk a britektől is segítséget kérni ebben az ügyben. Világos, hogy az ilyesmit az ember nem tudja csak úgy előhúzni a kalapból, de azért számítok magára. – Mikor lesz jelenése a Dombon? – Holnap tízkor összeül a Hírszerzési Bizottság. Költségvetési kérdésekről lesz szó. – Állandó harc volt ez a kongresszus és a CIA között. A képviselők minden igyekezetükkel azon voltak, hogy ellehetetlenítsék az ügynökséget. Persze, mert így később a “rossz hatásfokkal működő” hírszerzésre kenhették a saját baklövéseiket. – Be tudna nézni útközben? Hallanom kell ezt a sztorit – jelentette ki Jacobs. – Nyolc negyven megfelel? – Tökéletesen, Arthur. – Akkor viszlát holnap, Emil. Alig várom, Arthur, dünnyögte az FBI igazgatója, miután letette a telefont. El nem tudta volna képzelni, mi lehet olyan átkozottul fontos, hogy azt kérik tőle, játsszon hullarablót. A metrón, miután vett az ő kis zajcsikjának egy fehér orkánkabátot piros és zöld virágmintával, Zajcev átgondolta a stratégiáját. Mikor mondja meg Irinának, hogy rögtönzött vakációra mennek? Ha az utolsó pillanatban szól neki, azzal az ürüggyel, hogy meglepetést akar szerezni, akkor Irina az állása miatt fog aggódni. Érthető, bár amilyen hanyagul vezetik azt az irodát, senki nem fogja észrevenni, hogy hiányzik. Ha viszont előre szól neki, akkor Irina majd megpróbálja kézbe venni a szervezést – mint minden feleség –, abban a mély meggyőződésben, hogy a férje képtelen lenne rendesen összehozni egy utazást. Ami, a körülményeket tekintve, eléggé vicces lett volna. Nos, döntötte el, az lesz a legjobb, ha csak az utolsó percben avatja be. Azt fogja mondani, hogy meglepetést akart szerezni neki – és az a magyar karmester

lesz a mentség. Az igazi meglepetést csak Budapesten fogja elárulni neki. Kíváncsi volt, hogyan fog reagálni rá Irina. Nem lesz könnyű megemésztenie, az biztos, de orosz feleség, arra nevelték, hogy engedelmeskedjen az urának. Szvetlana imádott metrón utazni. A gyerekek már csak ilyenek, gondolta Oleg. Nekik minden kaland, még az ilyen hétköznapi dolgok is, mint a metrózás. Szvetlana ritkán sétált vagy futott. Inkább ugrándozott, mint egy kiskutya – vagy inkább nyulacska, nézett le rá szeretetteljes mosollyal az apja. Vajon a Nyugatot is kalandosnak fogja találni az ő kis zajcsikja”? Biztosan. Ha élve eljutunk oda… Bűnösnek érezte magát, amiért ilyen veszélyes kalandba készül belerángatni a családját, de a saját életét nem féltette. Milyen érdekes. Vagy mégsem? A küldetéstudat egyre jobban elhatalmasodott rajta. Szinte már nem is érdekelte más. Tudta, hogy egy sötét alagúton kell átbotorkálnia, de csak a végén ragyogó fényt látta belőle, csak ez érdekelte. A fény, amely attól a pillanattól fogva, hogy megfogalmazódtak benne az első kételyek, egyre fényesebbé és fényesebbé vált, minden egyebet kiszorítva lelki szemei látóteréből. Mint az éjjeli lepke, úgy körözött, egyre közelebb és közelebb, és csak remélni tudta, hogy a fényesség nem fogja megölni. – Itt, papa! – kiáltott fel Szvetlana. Megismerte az állomásukat, és izgatottan megragadta az apja kezét, hogy az ajtó felé rángassa. Egy perccel később ráugrott a mozgólépcső aljára, és kuncogva várta az újabb kalandot. A gyereke éppen olyan, mint egy amerikai felnőtt, döbbent rá Oleg. Vagy legalábbis amilyennek az oroszok képzelik ezeket a bohó tengerentúliakat, akik mindenben a lehetőséget, a mókát keresik, ahelyett hogy a rájuk leselkedő veszélyekre figyelnének, mint a mindig óvatos szovjetek. De ha az amerikaiak ennyire bolondok, akkor miért járnak mégis mindenben a Szovjetunió előtt? Valóban jól működik náluk minden, ami a Szovjetunóban nem? Ezzel a kérdéssel eddig nem foglalkozott behatóan. Amerikáról csak azt tudta, amit esténként a tévében mutatott róla a propaganda, és amit az állami irányítás alatt álló újságok megírtak. Azt tudta, hogy nem szabad hinnie nekik, de hogy mit és mennyire ferdítettek el, arról fogalma sem volt, hiszen nem volt mivel összevetnie ezeket az információkat. Ilyen módon, mondhatni, puszta hitből állt át a nyugatiak oldalára. Ha a hazájában ennyire rosszul mentek a dolgok, akkor a szuperhatalmi mérleg másik serpenyőjén ülő országban ennél már csak jobb lehetett a helyzet. Veszélyes, vakmerő lépés, gondolta, miközben a járdán lépdelt a kislány kezét fogva. Oka lett volna félni. Félni és megijedni. De ezzel már elkésett. Ha most vissza akarna lépni, az ugyanolyan veszélyes lenne, mint továbbmenni a megkezdett úton. Úgy érezte magát, mint Lenin meg a többi forradalmár hős. Meglátott valamit, amit nem nézhetett tovább tétlenül, kezébe vette a kezdeményezést. Hogy miért? Mert ezt tartotta helyesnek. Azt csak remélni tudta, hogy a jó és a rossz a nyugatiaknak is ugyanazt jelenti, mint neki. De vajon tényleg így van ez? Miközben az amerikai elnök a gonosz birodalmának nyilvánította a Szovjetuniót, a szovjetek ugyanezt gondolták Amerikáról. Kinek van igaza? Ki téved? Csak annyit tudott, hogy az ő hazája és az ő felettesei voltak azok, akik meg akartak gyilkolni egy ártatlan embert. Csak eddig látott el jó és rossz kérdésében, de neki ez is bőven elég volt. Yorkban következett be, Észak-Anglia legnagyobb városában. A tűzvédelmi

szakemberek gyakran mondják, hogy tűz esetén a legkevésbé számít az, hogy mi okozta – mert mindig ugyanaz az ok. Ezúttal sem volt másként, a módja pedig nem is lehetett volna dühítőbb a tűzoltók számára. Owen Williams a kedvenc kocsmájában, a Barna Oroszlánban töltötte az estét. Egy fárasztó nap és hat pint sör után, mire felért a második emeleten lévő lakásába, már alig állt a lábán. Ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy bekapcsolja a tévét a hálószobában, és rágyújtson egy utolsó cigarettára. A feje alatt egy vaskos párnával pöfékelt néhányat, aztán megadta magát az alkohol és az ácsmunka fáradalmai okozta kimerültségnek. Ahogy ez megtörtént, a keze elernyedt, és a cigaretta az ágyneműre esett. Vagy tíz percig csak parázslott és füstölgött, aztán a fehér vászon lángra kapott. Mivel egyedül élt – a felesége egy évvel korábban vált el tőle –, nem volt, aki észrevegye a kesernyés szagú füstöt, amely fokozatosan, ahogy a tűz erőre kapott a matractól, megtöltötte a szoba levegőjét. A legtöbb esetben nem maga a tűz végez az áldozatokkal. A füst – a tűzoltók az “égésgázok” kifejezést használják – nagyobbrészt forró levegőből, szén-monoxidból és apró koromszemcsékből áll. Ezek közül a szén-monoxid a leghalálosabb, mivel megköti a vörösvérsejteket, lehetetlenné téve, hogy a hemoglobin a sejtek számára nélkülözhetetlen oxigént felvegye. Az ember eleinte úgy érzi magát, mintha jól berúgott volna, kellemes, eufórikus hangulat fogja el, aztán a kábulat és az öntudatvesztés következik, majd – ha nem érkezik időben segítség, ahogy ebben az esetben is történt – halál. Owen Williams belélegezte a szén-monoxidot, s miközben a tűz felemésztette körülötte a szobát, harminckét évesen öröklétbe szenderült. Egy kollégája és folyosószomszédja vette észre három órával később, hogy Williams ajtaja mögül dől a füst. Dörömbölni kezdett, s miután választ nem kapott, visszarohant a lakásába, és tárcsázta a 999-et. A tűzoltóság mindössze hatsaroknyira volt tőlük, és a tűzoltók, mint bármely kollégájuk a világon, pillanatok alatt kiugrottak ágyaikból, csizmát és védőruhát öltöttek, s a rézcsövet átkarolva lecsúsztak a garázsba, hogy egy Dennis fecskendővel és egy létrás autóval a tűz helyszínére robogjanak. A sofőrök ugyanolyan jól ismerték a város utcáit, mint a taxisofőrök, és tíz perccel a riasztás után már Williams lakása előtt voltak. Két tűzoltó gyakorlott mozdulatokkal az utcai tűzcsapra kötötte a tömlőt, a létrás csapat tagjai pedig – akiknek elsődleges feladata a mentés volt – berohantak az épületbe, ahol Williams munkatársa már felverte a második emelet lakóit, és a lépcsőház felé terelte őket. A férfi megmutatta a tűzoltóosztag parancsnokának Williams lakásának ajtaját, és a jól megtermett férfi két szekercelendítéssel beszakította azt. Bent sűrű fekete füst fogadta, melynek szagára rögtön a “matrac” szó jutott a tapasztalt lánglovag eszébe. Ezután elmormolt egy imát, abban reménykedve, hogy még időben érkeztek, majd rögtön utána arra gondolt, hogy biztosan nem. Minden, beleértve a napszakot is – a sötét kora reggelt –, ellenük szólt. A parancsnok berohant a hálószobába, kiverte az ablakot a szekercéjével, hogy a füst távozhasson, és az ágy felé fordult, ahol ismerős látvány fogadta. Ez volt a harmincvalahányadik ilyen esete: gomolygó füst és egy megégett ágy, benne egy mozdulatlan emberi alakkal. Két embere segítségével kivonszolta Williamset a folyosóra, és nekiláttak az újraélesztésnek. Az egyik mentősük oxigénmaszkot tett a férfi arcára, a társa

pedig rátenyerelt a mozdulatlan mellkasra, és nyomkodni kezdte, hogy újraindítsa a leállt szívet. Közben a fecskendősök is megérkeztek egy két és fél hüvelykes tömlővel, és vízáradatot zúdítottak a lakás belsejére. Minden úgy ment, mint ahogy az a nagy könyvben meg van írva. A tüzet három perc alatt eloltották. A füst hamarosan távozott, és a tűzoltók levették a maszkjaikat. Egyedül a folyosó kövén fekvő Owen Williams nem volt rendben. A szabály szerint nem kezelhették elhunytként mindaddig, míg egy orvos halottnak nem nyilvánította, ezért lecipelték az utcára, és beemelték a ház előtt várakozó fehér mentőautóba. A mentőknek is megvolt a maguk nagy könyve, és annak minden betűjét hűen követték. Először hordágyra tették, aztán megvizsgálták a pupillát és a légutakat – tiszta volt –, majd ők is oxigént pumpáltak a tüdőbe, és megpróbálták újraéleszteni. A külső égési sérüléseknek még várniuk kellett. A szív és a tüdő újraindítása volt a legfontosabb feladat. Mire a mentőautó a tűz helyszínétől egy mérföldre lévő Queen Victoria Kórházba ért, a mentősök már biztosak voltak benne, hogy csak értékes idejüket vesztegették. Az ambulancia már várta őket, A sofőr a bejáratához tolatott; kintről feltépték a hátsó ajtót, és a mentősök segítségével kigurították a hordágyat. Egy fiatal orvos szemügyre vette a beteget, de egyelőre nem nyúlt hozzá. – Füstöt lélegzett – közölte a tűzoltók mentőse, aki közben szintén befutott. – Szén-monoxidot lélegzett. – A kiterjedt, de nagyobbrészt felszíni égési sérülések még várhattak. – Mennyi ideig? – kérdezte az ambulancia orvosa. – Nem tudom. Nem valami biztató, doktor úr. Szén-monoxid-mérgezés, merev, tág pupilla, vörös körömágy, és nem reagált sem az oxigénre, sem az újraélesztésre. Az orvosok mindent megpróbáltak. Nem könnyű elengedni egy harminckét éves embert, de egy órával később már biztossá vált, hogy Owen Williams többé nem fogja kinyitni kék szemét. Az orvos utasítására az újraélesztést befejezték, és megállapították a halál beálltát. A rendőrség is megjelent, elbeszélgettek a tűzoltókkal, és megvárták, hogy elkészüljön a laboreredmény, amely 39%-os szén-monoxid-koncentrációt mutatott a vérben. Ez jóval több volt, mint a halálos adag. Az áldozat jóval azelőtt meghalt, hogy a tűzoltókat riasztották. A tűzoltók átadták az ügyet a rendőröknek, akik a fentről kapott parancs értelmében jelentették az esetet. A jelentés végigfutott a parancsnoki láncon, amely egy londoni acél és üveg épületben ért véget. Ez volt a New Scotland Yard, amely onnan kapta meglehetősen félrevezető nevét, hogy így hívták az utcát, ahol régebbi épülete elhelyezkedett. Itt egy telexkészülékre ragasztott noteszlap arra hívta fel a kezelő figyelmét, hogy tűz vagy autóbaleset miatt bekövetkező halál esetén azonnal értesíteni kell Nolan főfelügyelőt a Különleges Szolgálatnál. A távgépíró tehát felemelte a telefont, és tárcsázta a megfelelő számot. A Különleges Szolgálat ügyeletese válaszolt, aki, miután feltett néhány kérdést, felhívta Yorkot, hogy további információt kérjen. Csak ezután ugrasztottá ki “Pici” Nolant az ágyból. – Rendben – mondta a főfelügyelő, miután kinyitotta a szemét. – Mondja meg nekik, hogy ne nyúljanak a holttesthez. Érti? Ne nyúljanak hozzá! – Értettem, uram – felelte az őrmester. – Továbbítani fogom. Hét mérfölddel odébb Patrick Nolan visszafeküdt az ágyába, és aludni próbált,

de nem jött álom a szemére. Bárhogy is szorította a szemét, a kérdés mindig előjött: mit akarhat a SIS egy megpörkölődött hullával? Húsz percig forgolódott kíváncsiságtól és undortól gyötörve, mire végre sikerült visszaaludnia. Az Atlanti-óceán és Kelet-Európa felett egész éjjel röpködtek az üzenetek, bőséges munkát adva a kommunikációs szobák túlterhelt, ugyanakkor alulfizetett szakembereinek. Ezek az emberek munkájuk során olyan súlyos titkok tudóivá váltak, melyekről rajtuk és az üzenetet váltó magas rangú hivatalnokokon kívül senki sem tudhatott. Ami persze nem jelentette azt, hogy nem szerettek volna mások is ezen információk birtokába jutni, hírszerző ügynökségek és kémelhárító csoportok állandó párbajának kereszttüzébe kényszerítve ezeket az embereket. Az egyik ilyen titkos üzenet címzettje Nigel Haydock volt, az egyetlen személy őfelsége Moszkva-parti nagykövetségén, aki tudott a BEATRIX műveletről. Haydock újabban a követségen reggelizett, hogy ezzel is kímélje szülés előtt álló feleségét. Hadd aludjon csak reggel, ameddig tud, gondolta, hiszen ha a kis gazfickó megérkezik, úgysem lesz rá alkalma. Éppen a vajas teasüteményből és teából álló reggelijét fogyasztotta az íróasztalánál, amikor megkapta a londoni üzenetet. – Azannyát! – motyogta, miután elolvasta. Briliáns volt ez az amerikai LÖNCSHÚS művelet. Bizarr, de briliáns. Nem csoda, hogy Sir Basil is támogatta. Az a vén róka a régi iskola híveként odáig volt az ilyen trükkös dolgokért. Egy nap még az a fene nagy esze fogja a bukását okozni, dünnyögte Haydock, de azt el kellett ismernie, hogy van kurázsi az öregben. A Nyúl tehát, tért vissza az üzenethez, Budapestre fog utazni a családjával, és onnan kell megszöktetni… Andy Hudson szerette a reggeli kávét, tojás, szalonna, sült paradicsom és pirítós kíséretében. – Átkozottul briliáns – mondta fennhangon. Kalandos lelke éppen ilyen merész, sőt arcátlan tettre vágyott. Szóval egy férfit, egy nőt és egy kislányt kell titokban kijuttatniuk Magyarországról. Ez nem ígérkezett nehéznek, de azért alaposan rá akart készülni, nehogy eltolja. Túl fontos volt ahhoz, meg különben is. Nem tett volna jót a karrierjének. A SIS-nél nagylelkűen jutalmazták az ügyeseket, a baklövéseket viszont egyáltalán nem tűrték, és nem volt kémek szakszervezete, amely megvédhetett volna. A nyugdíját nem féltette, azt nem vehették el tőle, csak hát a nyugdíjazás még odébb volt. A nap első tennivalója tehát, állapította meg, felvenni a kapcsolatot a csempészekkel. Ezek megbízható emberek voltak. Sok idejébe telt kiépíteni velük a kapcsolatot, és alaposan a körmükre nézett. Most viszont újra ellenőriznie kellett őket, és beszélnie kellett az informátorával is. Vagy inkább mégse? Mit ért volna el vele? Legfeljebb annyit tudhatott volna meg, hogy készenlétbe helyezték-e a magyar titkosrendőrséget vagy sem. De ha igen, akkor azt a Nyúl úgyis kiderítette volna, és el sem indul. Az orosz nagyon fontos titkok tudója lehetett, ha a CIA ilyen nagy feneket kerített a kiszöktetésének, a KGB pedig túlságosan óvatos volt ahhoz, hogy egy ilyen esetben a magyarok orrára kösse a problémáit. Ebben a szakmában csak önmagádban bízhattál, és ezt az oroszok nagyon is jól tudták. Az informátora tehát valószínűleg semmit sem tudna az egészről.

Az egyetlen okos dolog tehát az lesz, ha nekilát kidolgozni a szökési tervet, de azt is csak óvatosan. Aztán, ha majd megjön ez a Ryan nevű fickó Londonból, akkor majd kiderül, hogy lesz-e még valami tennivaló. Ryan… hümmögött magában. …CIA. Az lenne, aki… Nem, az nem lehet, döntötte el. Véletlen egybeesés. Egészen biztosan. Az a Ryan egy tengerészgyalogos. Egy amerikai tengerészgyalogos. Ilyen véletlenek nincsenek, rázta meg a fejét a SIS budapesti állomásfőnöke. Ryan ezúttal nem feledkezett meg a croissant-ról. Már az állomáson beszerezte magának, a kávéval együtt, és hűségesen magával cipelte mindkettőt a Century House-ba. Simon kabátja már a fogason lógott, de a férfi nem ült az asztalánál. Sir Basilnél lehet, vonta le a következtetést Jack, és leült az asztalhoz, hogy átverekedje magát az este érkezett anyagon. A croissant – a mohóságának engedve mindjárt hármat is vett, s hozzá kisdobozos vajat meg szőlőlekvárt is – olyan rétegesre sikerült, hogy több jutott az ölébe, mint a szájába, a kávé pedig élvezhetetlen volt. Jack el is határozta, hogy írni fog a Starbucksnak, nyissanak néhány kávézót Londonban. Ilyen kávé mellett érthető volt, hogy a britek inkább a teát választották. A seattle-i cég nagyot kaszálhatott volna, feltéve, hogy talál itt olyan embert, aki képes rendesen lefőzni egy kávét. Harding lépett be a szobába. – Jó reggelt, Jack. – Üdv, Simon. Hogy van ma reggel Sir Basil? – Nagyon okosnak érzi magát, amióta beavatták a BEATRIX műveletbe. Egyébként elkezdődött. – Ez pontosan mit is jelent? Simon röviden összefoglalta. – Ezeknek elment az a maradék józan eszük is? – kiáltott fel Ryan, amikor Simon a beszámoló végére ért. – Igen, de állítólag nagyon kreatív ötlet – bólogatott Harding. – Ez még nem fog megakadályozni abban, hogy végigokádjam a küldetést – morogta komor arccal Jack. – Akkor tartson magánál egy nejlontasakot, ha javasolhatom. Vigye magával a repülőről. – Roppant vicces, Simon. – Ryan elbizonytalanodott egy pillanatra. – Biztos, hogy nem ugrat? Nem csak valamiféle beavatási szertartásról van szó? – Nem szokásunk olyat csinálni, Jack. Az ötlet a maguk embereitől származik, és maga Moore kérte a segítségünket. – Bassza meg! – adott hangot a véleményének Jack. – A piszkos részét meg végezzem el én, mi? – Jack, itt nemcsak az a feladat, hogy kijuttassák a Nyulat a feleségével együtt, hanem az is, hogy iván halottnak higgye őket. Harding tökéletesen együtt érzett az amerikaival. Pedig Ryan még nem is tudta az ocsmányabb részleteket. Harding örült neki, hogy kihagyta őket. Zajcev bement a Központ első emeletén lévő utazási irodába. Megmutatta a kártyáját a lánynak, aki leültette, majd néhány perc múlva szólt neki, hogy bemehet az ügyintézőhöz.

– Igen? – nézett fel fél szemmel a bürokrata. – Szeretném kivenni a szabadságomat. El akarom vinni a feleségemet Budapestre. Van ott egy jó karmester, akit hallani szeretne. Vonattal utaznánk. – Mikor? – Az elkövetkező napokban, ha lehetne. – Értem. – A KGB utazási irodájában sok mindennel foglalkoztak, még olyan triviális dolgokkal is, mint a helyfoglalás. – Meg kell néznem, hogy van-e még hely a vonatra. – Nemzetközi osztályon szeretnék utazni, hálókocsival. Három személyre. A kislányunkat is visszük. – Ez nem lesz olyan egyszerű – közölte a bürokrata. – Ha nehézség adódna, elvtárs, akkor kérem, vegye fel a kapcsolatot Rozsdesztvenszkij ezredessel – mondta szelíden Zajcev. A név hatott, a kérdés csak az volt, hogy az ügyintéző elvtárs fel fog-e telefonálni vagy sem. Az átlagos asztalkoptató annak örült a legjobban, ha az emeletiek nem is tudtak a létezéséről. Az igaz, hogy jó pontot jelentett volna számára, ha meghiúsít egy visszaélést, de ha nem történt ilyen… A bürokrata tűnődve végigmérte Zajcevet. – Jól van, őrnagy elvtárs, megnézem, mit tehetek. – Mikor érdeklődhetek? – Már ma délután. – Köszönöm, elvtárs. – Zajcev elhagyta az irodát, és a liftek felé indult. Ezt tehát elintézte, hála a legfelső emeleten lakozó pártfogójának. Minden eshetőségre felkészülve reggel gondosan összehajtogatta a vörös csíkos kék nyakkendőjét, és a zsebébe tette. Az asztalához visszatérve folytatta az üzenetek biflázását. Szívesen lemásolt volna néhány egyszer használatos kódlapot is, de nem volt rá lehetősége, megtanulni pedig reménytelen próbálkozás lett volna. A Langleyből küldött üzeneten egyetlen szó szerepelt: “Folyamatban.” Nagyszerű, gondolta elégedetten Foley. Odafent tehát ráizgultak a BEATRIX műveletre – vélhetően, mert a Nyúl arra figyelmeztette őket, hogy a kommunikáció nem biztonságos. Ez volt talán az egyetlen dolog, ami pánikot okozhatott a hatodik emeleten. De vajon igaz ez? Mike Russell szerint lehetetlen volt, és abban is volt valami, hogy ha igaz lett volna, akkor a moszkvai ügynökök egy részét a KGB begyűjtötte volna, mint a huzat. Hacsak nem sikerült mindből kettős ügynököt csinálnia, ami viszont nem kerülte volna el a figyelmét. Ahhoz, hogy az álca működjön, a kettes igazgatóságnak valódi adatokat kellett volna az ügynökök rendelkezésére bocsátania. Értékes adatokat – ezeket pedig önként aligha adták volna ki a kezükből. Az is a Nyúl állításának mondott ellent, hogy Fort Meade “Vörös Csapat”-a folyamatosan a saját rendszereik feltörésén dolgozott. És ami eddig nekik nem sikerült, az miért sikerült volna orosz kollégáiknak? Az orosz matematikusok mindig is első osztályúak voltak, de nem voltak sem felsőbb rendűek, sem földönkívüliek. Nem sok esélyük volt, hacsak valaki Fort Meade-en belülről nem segítette őket. És ez okozta a legnagyobb fejfájást mindenkinek. Mennyit is érhetett volna a KGB-nek egy ilyen informátor? Milliókat? Minden bizonnyal. Ha lett volna elég készpénzük fizetni az ügynökeiket. Ráadásul nemcsak

szűkmarkúak voltak, hanem megbocsáthatatlanul hűtlenek is. Az embereiket fogyóeszköznek tekintették. Ó, igen, persze, Kim Philbyt kijuttatták Moszkvába. A nyugati ügynökségek még azt is tudták róla, hogy hol lakik és mennyit iszik ami még orosz mércével is rengeteg volt. De ha egy ügynöküket letartóztatták, megpróbáltak alkut kötni érte? Nem, azóta nem, hogy 1961-ben lelőttek egy U-2-est, és a pilótáját, Francis Gary Powerst visszacserélték New Yorkban működő ezredesükre, Rudolf Abelre. Az Orosz Anyácska emlőjét szívogató amerikai ügynökök tehát nem számíthattak segítségre, és ez mindennél nagyobb elrettentő erő volt. A szövetségi börtönökben köztudottan mostohán bántak a hazaárulókkal. Árulók azonban, különféle okokból, mindig akadtak. Szerencsére az elvből dolgozó kémek kora letűnt. Ezek voltak a legtermékenyebbek és a legfanatikusabbak, mert hittek abban, hogy a kommunizmus az emberiség javára fog válni. Most már az oroszok sem hitték el ezt, kivéve Szuszlovot – aki már félig halott volt –, meg az utódját, Alekszandrovot. Nyugaton már csak a pénzéhes rohadékok dolgoztak a KGB-nek. Nem azok a szabadságharcosok, akiket Ed Foley Moszkva utcáin futtatott. Persze ez sem volt teljesen igaz, de azért jó volt hinni benne. Jézusom, sóhajtott fel Ed. Az a rengeteg nyűg, amit az embernek a vállán kell cipelnie ebben a rohadt szakmában. Pszichológusnak kellett lenned, szerető anyának, szigorú apának, jó barátnak és gyóntató atyának egy sor idealista, identitászavarral küszködő, dühös vagy egyszerűen csak kapzsi egyén számára, akik úgy döntöttek, hogy elárulják a hazájukat. Egyesek közülük túl sokat ittak, mások annyira dühösek voltak, hogy már a saját életüket se féltették. Voltak olyanok is, akiknek sokkal jobb helyük lett volna egy elmegyógyintézet zárt osztályán. Néhányan szexuálisan elfajzottá váltak az állandó feszültség miatt. Fenét! Már azelőtt is azok lehettek, csak rosszabbodott az állapotuk. Ed Foleynak azonban válogatás nélkül a szociális segítőjüknek kellett lennie, ami eléggé furcsa munkakör volt ahhoz képest, hogy a Nagy Csúnya Medve ellen harcoló vadásznak képzelte magát. Nos, biztatta magát, egyszerre csak egy dolgot. Senki nem kényszerítette, hogy ezt a pályát válassza, amely jó fizetést, elismerést nem ígért, veszélyeket, idegességet, álmatlanságot viszont annál bőkezűbben. A legszomorúbb az volt benne, hogy az amerikaiak milliói, azok, akikért annyi áldozatot hoztak a kollégákkal, a sajtó és a tévé “jóvoltából” egy sötét, titkos és alattomos célokat hajszoló szervezetnek képzelte az ügynökséget. Mégse állhatott ki eléjük, hogy felvilágosítsa őket! Micsoda egy élet! De azért voltak szép pillanatai is. Például kijuttatni a Nyulat Dodge Cityből. Ha a BEATRIX működik. Ed Foley egyre jobban el tudta képzelni, milyen lehet dobónak lenni egy World Series-meccsen. Kovács István a magyar parlamenttől néhány utcányira lakott, egy századfordulós bérház második emeletén. Hudson metróval ment el a londoni Westminsterrel vetekedő épületig, az út hátralevő részét pedig gyalog tette meg, hogy meggyőződjön róla, nem követték. Már odatelefonált a férfinak. A város telefonvonalai, vélhetően a központok elavultsága miatt, biztonságosak voltak, nem kellett attól tartani, hogy lehallgatják őket.

Kovács tipikus magyar férfi volt, olyannyira, hogy akár egy utazási iroda reklámfüzetén is szerepelhetett volna: öt láb nyolc hüvelyk magas, köpcös, kerek arcú, szeme barna, haja fekete. Ugyanakkor jobban öltözött volt, mint az átlagpolgár, mégpedig a szakmájából kifolyólag. Kovács ugyanis csempész volt, vagyis ebben az országban már-már köztiszteletben álló ember. Az illegális kereskedelmet a déli, papíron marxista szomszédon, Jugoszlávián keresztül folytatta, annak határai ugyanis eléggé nyitottak voltak ahhoz, hogy egy okos ember bármilyen nyugati cikket beszerezhessen és jó pénzért továbbadja azt Magyarországon, illetve a többi kelet-európai országban. Kovács pedig ilyen ember volt. – Helló, István – üdvözölte mosolyogva Andy Hudson. Az “István” a Steven magyar változata volt, a “Kovács” pedig a mindenütt oly gyakori Smith. – Magának is jó napot, Andy – felelte Kovács. Kinyitott egy üveg tokajit, egy magyar fehérborfajtát, amelyet nemes penésszel fertőzött szőlőszemekből készítettek. Hudson a sherry helyi változataként itta, bár az íze egészen más volt. – Köszönöm, István. – Hudson belekortyolt. – Kiváló. – A címke hat aszott szőlővel teli puttonyt mutatott, ami a legjobb minőséget jelentette. – Nos, hogy megy az üzlet? – Kitűnően. A videóink népszerűek a jugóknál, a kazettáik pedig népszerűek mindenütt. Ó, ha akkora farkam lehetne, mint azoknak a színészeknek! – nevetett Kovács. – A nőik se rosszak – jegyezte meg Hudson. Ő is látott már nem egy olyan filmet. – Hogy lehet egy kurva ennyire gyönyörű? – Az amerikaiak jobban fizetik a kurváikat, mint mi itt, Európában. De akármilyen szépek legyenek is azok a nők, István, szívük az nincs nekik. – Hudson még sohasem fizetett érte, legalábbis közvetett módon nem. – Nekem nem is a szívük kellene – nevetett fel megint Kovács. A tokaji jókedvre derítette. – Lenne egy feladatom a maga számára. – Mit kellene behozni? – Semmit. Kivinni kellene valamit. – Az jó. A határőrséget csak az érdekli, hogy mit hozunk be. De csak az is eddig, ni – dörzsölte a hüvelykujját a mutató- és a középső ujjához. – Nos, ez a csomag meglehetősen súlyos lesz – figyelmeztette Hudson. – Mennyire? Egy tankot akarnak kivinni? – A magyar hadsereg nemrégen kapta meg az új T-72-eseket, amiről még a tévében is beszámoltak, hogy meghozzák a katonák nem létező harci kedvét. – Azt nem lenne könnyű megszerezni, de végül is mindennek megvan a maga ára. – A lengyelektől már kaptak egyet, de ezt mégsem köthette Kovács orrára. – Nem, István, akkora azért nem lesz. Nagyjából az én méretem, háromszor. – Három ember? – kerekedett el Kovács szeme. – És én még örültem, hogy könnyű meló lesz, baszd meg! – Azt hittem, számíthatok magára, István – mondta huncut mosollyal Hudson. – Mennyi? – Három ember Jugóba… – Kovács gyors fejszámolást végzett. – Ötezer. Nyugatnémet márkában.

– Ez kurva drága! – tiltakozott Hudson magyar nyelven. Egyáltalán nem volt az, de ez hozzátartozott az üzletkötéshez. – Jól van, maga rabló! Megkapja, de csak azért, mert a barátom, és csak most az egyszer! – mondta, s felhajtotta a tokajit. – Tudja, megtehetném, hogy egyszerűen csak felültetem őket egy repülőre. – Na persze! – legyintett Kovács. – A reptér az egyetlen hely, ahol a határőrség sohasem hunyja be a szemét. A szerencsétlenek állandóan reflektorfényben vannak. Azokkal lehetetlen boltot csinálni. – Ha maga mondja – vont vállat Hudson. – Jól van. Majd hívom, hogy időt tudjon szakítani rá. – Rendben. Tudja, hol talál meg. Hudson felállt. – Köszönöm az italt, barátom. – Megolajozza az üzletet – nyitotta ki neki az ajtót Kovács. Ötezer nyugatnémet márkából jutni fog a tartozásokra is, és marad árucikkekre is. Ha ügyesen megforgatja, egészen szép haszna lesz belőle, gondolta csillogó szemmel.

23. fejezet TELJES LÉTSZÁMBAN

Zajcev fél négykor felhívta az utazási irodát. Türelmetlen volt, de ezúttal nem volt ebben semmi rendkívüli: mindenki türelmetlen, ha utazásra készül. – Őrnagy elvtárs, önök a holnaputáni vonattal fognak utazni. Tizenhárom óra harminc perckor indul a Kijev állomásról, és két nappal később, pontosan tizennégy órakor érkezik meg Budapestre. Ön és a családja a kilencszázhatos hálókocsiban lesznek elhelyezve, az A és B fülkékben. Budapesten a Hotel Astoriába foglaltam helyet, a háromszázhetes szobába, tizenegy éjszakára. A szálloda közvetlenül a Szovjet Kultúra Házával szemközt található, amely valójában a KGB egyik magyarországi bázisa. Ha bármi gondja adódna, forduljon hozzájuk. – Ez remek. Nagyon köszönöm a segítségét. – Zajcev rövid szünetet tartott. – Hozhatnék esetleg valamit önnek Budapestről? – Nos, azt megköszönném, elvtárs – derült fel a férfi arca. – Hozhatna néhány pár harisnyát a feleségemnek. – Milyen méretben? – A feleségem igazi orosz nő – felelte a férfi. – Értem. – Tehát nem egy balerina, gondolta Zajcev. – A feleségem biztosan fog segíteni a válogatásban. – Köszönöm, elvtárs. Jó utazást maguknak. – Az lesz – ígérte neki Zajcev. Felállt az asztala mellől, és átment a felügyelőhöz, hogy bejelentse az elkövetkező két hétre vonatkozó szándékait. – Van olyan művelet, amely egyedül magát jogosítja fel az üzenetek továbbítására? – kérdezte tőle az alezredes. – Igen, de megkérdeztem Rozsdesztvenszkij ezredest, és ő azt mondta, hogy ne aggódjak miatta. Nyugodtan hívja fel, és kérjen megerősítést tőle – felelte Zajcev. Az alezredes meg is tette, Zajcev jelenlétében. A kurta hívás egy “köszönöm, elvtárs”-sal ért véget. Az alezredes felnézett a beosztottjára. – Rendben, Oleg Ivan’ics. Holnaptól szabad. Mondja csak, ha már Budapestre megy… – Hogyne, Andrej Vaszilijevics. Majd kifizeti, ha hazatértem. – Andrej rendes főnök volt: sohasem kiabált az alkalmazottaival, és mindig segített, ha megkérték rá. Kár volt érte, hogy egy olyan ügynökségnek dolgozott, amely ártatlan embereket gyilkolt. Ezután már nem maradt más hátra, mint letakarítani az asztalát, ami nem volt nehéz feladat. A KGB szabályzata szerint minden íróasztalnak ugyanúgy kellett

kinéznie, hogy a dolgozók bármikor asztalt válthassanak, s Zajcev mindig az előírásoknak megfelelően tartotta a dolgait. Miután kihegyezte és sorba rendezte a ceruzáit, ellenőrizte és a megfelelő oldalhoz lapozta az üzenetnaplóját, majd megigazította katonás rendbe állított könyveit, kiöntötte a szemetet, és kiment a férfivécébe. Keresett egy üres fülkét, levette a barna nyakkendőt, és kicserélte a csíkosra. A karórájára nézett. Még volt egy kis ideje. Elüldögélt még egy kicsit, aztán kifelé menet elszívott két cigarettát a szokásos egy helyett, és vett egy újságot meg hat csomag Krasznopreznenszkijét, a legfinomabb cigarettát, amit maga Leonyid Brezsnyev is szívott, és csomagja kettő negyvenbe került. Egy kis kényeztetés a vonatra, gondolta. Különben is, minek tartogassa a rubeljét? Ott, ahová menni fog, úgysem lesz értéke. Ráérősen lesétált a metróállomásra, és megnézte az órát. A szerelvény, mint mindig, időben érkezett. Foley a szokásos helyen állt, a szokásos pózban, kezében a szokásos újsággal. A szerelvény lassított – a Központ állomása következett. Foley úgy tett, mintha az újságra koncentrálna, de az agyán ezer gondolat cikázott át. Érezte a leszállók lába alatt dobogó padló rázkódását, hallotta az egymásnak ütköző emberek morgolódását, aztán a szerelvény újra mozgásba rándult. A mozdonyvezetők – vagy minek is hívták őket – nem kímélték a gázkart. Egy pillanattal később Foley érezte, hogy valaki megállt a bal oldalán. Nem látta, de érezte a jelenlétét. Két perccel később a szerelvény megállt egy másik állomáson. Ahogy durván lefékezett, valaki nekiütközött. Foley odanézett. – Elnézést, elvtárs – mondta a Nyúl. Kék nyakkendő volt rajta piros csíkokkal. – Semmi gond – felelte Foley, miközben érezte, hogy a szíve szétveri a mellkasát. Minden rendben. Két nap múlva, Kijev állomás, budapesti vonat. A Nyúl odébb lépett. Ezzel is megvolt, az üzenet átadva. Mint két egymás mellett elszáguldó rakéta, gondolta Foley. Összehajtotta az újságot, és leszállt. Hazabandukolt, ahogy szokott. Otthon Mary Pat már a vacsorát készítette. – Tetszik a nyakkendőm? Nem is mondtad reggel. MP szeme felcsillant. Tehát holnapután. Remélte, nagyon remélte, hogy Langley alaposan előkészíttette a terepet. Nem gondolta, hogy ilyen gyorsan fognak peregni az események. – Mi lesz a vacsora? – Marhahúst akartam venni, de sajnos, be kell érned sült csirkével. A marhasültet majd megcsinálom holnapután, rendben? – Hát persze, szivi. Eddie? – Transformerst néz. Mi mást csinálhatna? – Mindjárt benézek hozzá. De előbb… – Foley gyengéden megcsókolta a feleségét. – Később, tigris. – Egy ilyen jó hír megérdemelt egy kis ünneplést. A siker még nem volt garantált, de már voltak jelei. És ez még csak az első moszkvai ügyük volt! – Előhívattad a fényképeket? – suttogta Mary Pat. Ed előhúzta a csomagot a zakója zsebéből. Nem lettek címlapra való minőségűek, de tökéletesen illusztrálták a Nyulat és az ő kis nyuszikáját. Azt nem

tudták, hogy Mrs. Nyúl hogy nézett ki, de ez is elég volt. A fényképeket Nigelnek és Pennynek készítették. Valamelyikük majd kimegy az állomásra, hogy meggyőződjön róla, a Nyúl és családja elment a vonattal. – Van egy kis gond a zuhanyozóval, Ed. A rózsája már megint vacakol. – Átmegyek Nigelhez, neki biztosan van hozzá szerszáma. – Foley kiment a folyosóra, aztán néhány perc múlva vissza is tért, a szerszámládáját cipelő Nigel társaságában. – Helló, Mary – mondta a fürdőszoba felé menet a brit. Odabent nagy zajjal-piszmogással kinyitotta a ládát, aztán megengedte a vizet, hogy megnézze, mi a baj. Ha volt is poloska a helyiségben, a KGB most nem sok hasznát vehette. – Oké, Ed, miről lenne szó? Ed odaadta a fotókat. – A Nyúl és a nyuszika. Mrs. Nyúlról még semmit nem tudunk. Holnapután indulnak Budapestre a délután egyórás vonattal. – A Kijev állomásról – bólintott Haydock. – Azért nem ártana egy kép az asszonyságról sem. – Kerítek egyet. – Rendben. Megcsinálom. – Haydock fejében forogni kezdtek a fogaskerekek. Kereskedelmi attaséként nem lesz nehéz fedőtörténetet kreálnia az állomásra tett kiruccanásához. Kerít egy készséges riportert, és kimegy vele sztorit csinálni… mondjuk a turizmusról. Paul Matthews a Timestól biztosan partner lesz benne. Hozat vele egy fotóst is, hogy profi fényképek készüljenek a Nyúl családról London és Langley számára. Iván pedig semmit sem fog sejteni. Bármennyire fontos legyen is az információ, ami a Nyúl birtokában van, akkor is csak egy rejtjelező, egyike a KGB sok ezer alkalmazottjának. Csak egy apró csavar a gépezetben, aki nem érdemel túlzott figyelmet. Holnap reggel fel fogja hívni a szovjet államvasutakat, és közli velük, hogy brit testvérvállalatukat, a szintén állami kézben lévő brit vasúti társaságot érdekelnék orosz kollégáik tapasztalatai. Igen, ez működni fog. A szovjetek imádják, ha a nyugatiak tanulni akarnak dicsőséges módszereikből. Jót tesz az önbizalmuknak. Nigel csörömpölt egy kicsit, aztán elzárta a vízcsapot. – Így ni. Most már egy darabig nem lesz vele gond. – Kösz, Nigel. Tud valami jó helyet Moszkvában, ahol szerszámokat vehetnék? – Fogalmam sincs, Ed. Ezek már legénykorom óta megvannak. Még az apámtól kaptam őket. Foleynak eszébe jutott, mi történt Nigel apjával. Nem lehetett kétséges, hogy Nigel mindent meg fog tenni a BEATRIX sikeréért. – Hogy van Penny? – Még nem pottyantotta el a bébit. Lehet, hogy kihúzza még egy hétig, vagy tovább is. Papírforma szerint még lenne három hete, de… – De az orvosok sohasem találják el, nem igaz, pajtás? Soha. Jobb lesz állandóan szemmel tartani. Mikor repülnek el? Végtére is csak egy kétórás repülőút. Gondolom, nem akarja, hogy egy angol úriember Moszkvában lássa meg a napvilágot. – Nem, Edward, nem szeretnénk. – Nos, akkor kímélje Pennyt – kacsintott rá Ed. – Azt fogom tenni – felelte Nigel. Az amerikaiak néha olyan ízléstelenek tudnak

lenni, gondolta kifelé menet. Milyen érdekes, kísérte ki az ajtóhoz Ed. Eddig azt hitte, hogy az angolok ötévesen születnek, és rögtön beíratják őket egy vidéki intézetbe. Lehet, hogy mégis úgy nevelik fel őket, mint az amerikaiak a gyerekeiket? Ezt látnia kellett. Owen Williams holttestéért senki nem jelentkezett. Mint kiderült, nem voltak közvetlen hozzátartozói, a volt feleségét pedig még életében sem érdekelte, nemhogy holtában. Amint a telex megérkezett Patrick Nolantől, a londoni Metropolitan Police főfelügyelőjétől, a helyi rendőrség alumínium szállítódobozba helyezte a tetemet, és egy furgonnal délnek küldte, London irányába. A sofőr azonban nem hajtott be a fővárosba, hanem egy megadott helyen, ahol egy másik, jelzések nélküli jármű már várta, megállt, és átadta a szállítmányát. A második furgon innen Észak-London Swiss Cottage nevű kerületébe, egy halottasházba vitte a halottat. A test rossz állapotban volt, és mivel még nem látta temetkezési vállalkozó, nem lett megtisztítva és átöltöztetve sem. Azok a testtájak, amelyeket a tűz megkímélt, kékesbíbor színűek voltak. Ha a szív megáll, a vért a gravitáció a test alsóbb régióiba vonzza – ez esetben a hátba –, ahol az oxigénhiánytól a világos európai bőrszín kékes árnyalatúvá válik, miközben a vér nélkül maradt tájékok viaszosan sápadttá válnak. A temetkezési vállalkozó egy civil volt, aki időnként a SIS felkérésére is dolgozott. Egy törvényszéki kórboncnokkal együtt megvizsgálták a holttestet, olyan jegyek után kutatva, amelyek azonosíthatóvá tehetik azt. Az égett emberi hús elviselhetetlen szagot árasztott, amit a sebészmaszk csak részben tudott kiszűrni. – Tetoválás a felkar alsó részén, részben leégve – közölte a temetkezési vállalkozó. – Szedjük le. – A patológus begyújtotta a propángázzal működő fáklyát, és leégette a tetoválást a bőrről. – Más, William? – kérdezte néhány perccel később. – Nem találtam mást. A felsőtest elszenesedett, a haj csaknem teljesen leégett. – Az égett emberi haj szaga különösen ocsmány tudott lenni. – Az egyik füle szintén. Szerintem már azelőtt halott volt, hogy megégett. – Kétségtelenül – felelte a patológus. – A vérben a halálosnál nagyobb szén-monoxid-koncentrációt mértek. Ez a szerencsétlen semmit nem érzett. – Az ujjbegyeit is alaposan megégették, hogy eltüntessék az ujjlenyomatokat, majd a két kezét is megperzselték, hogy ne legyen feltűnő az ujjak sérülése. – Ezzel megvolnánk – jelentette ki a patológus. – Most azonosítsa valaki, ha tudja. – Lefagyasszuk? – kérdezte a temetkezési vállalkozó. – Ne. Elég lesz két-három Celsius-fokra lehűteni, hogy ne történjen látható mértékű bomlás. – Akkor szárazjég? – Igen. A fémdoboz jól szigetel, és hermetikusan zár. A szárazjég nem fog megolvadni. Szilárd állapotúból közvetlenül gázzá alakul át. Most pedig felöltöztetjük. – A ruhákat a patológus hozta magával. Egyik sem volt brit termék, és mindegyiket alaposan megégették. Undorító munka volt, de már hozzászoktak. Más gondolkodásmódot kívánt, mint a többi szakma, és már mindketten birtokában voltak ennek, de ez az ügy még őket is próbára tette. Tipikusan olyan

eset volt, amin csak egy jó nagy adag szíverősítő után tudták túltenni magukat. Amikor elkészültek, az alumíniumdoboz visszakerült a furgonra, amely a Century House-ba szállította. Az egyes számú Nyúl készen állt utolsó repülőútjára. Még ugyanezen a napon, késő este, háromezer mérfölddel odébb, a massachusettsi Bostonban gázrobbanás történt egy kétszintes bérház első emeletén. Hárman voltak otthon, amikor a baleset történt. A két felnőtt nem volt házas, viszont mindketten részegek voltak, az asszony négyéves kislánya pedig már az ágyában feküdt. A tűz gyorsan elharapózott, túl gyorsan ahhoz, hogy a két ittas felnőtt reagálni tudjon. A sűrű füst percek alatt végzett mindhármukkal. A tűzoltók tíz perc alatt kivonultak a helyszínre. A létrás csapat két vizestömlő fedezékében betörte az ablakot, és kihozta a lángok közül a három testet, de már tudták, hogy elkéstek. A századosuknak nem telt sok idejébe megállapítani a szerencsétlenség okát. Gázszivárgás történt a konyhában, ahol a háziúr nem akarta kicserélni a régi tűzhelyet; zsugorisága miatt három embernek kellett meghalnia. Nem ez volt az első ilyen eset (ami után aztán a háziúr begyűjtötte a biztosító által kifizetett összeget, és mosta kezeit, hogy ő nagyon sajnálja, de hát ezek ilyen népek voltak), de a százados tudta, hogy neki és az embereinek még hetekig rémálmai lesznek, különösen a kislány miatt. Sajnos, ez egy ilyen szakma volt. Késő este volt, de még túl korai ahhoz, hogy a sztorit – a ha vér van benne, akkor kerüljön az elejére elvet követve – leadják a tizenegy órás híradó elején. Az FBI bostoni irodájának a vezetője a baseballeredményekre várt – egy hivatalos vacsora miatt lemaradt az NBC élő közvetítéséről –, így akaratlanul is látta a történteket. Azonnal eszébe jutott az aznap kapott holdkóros telex, ezért morgolódva felállt a tévé elől, és a telefonhoz csattogott. – FBI – mondta a fiatal telefonügyeletes. – Azonnal riassza Johnnyt – parancsolta a területi irodavezető. – Mondja meg neki, hogy egy család megégett a Hester utcában. Tudni fogja, mit kell tennie. Azt is mondja meg neki, hogy ha segítségre van szüksége, itthon elérhet. – Igen, uram. – És az ügyeletes már csörögtette is az irodavezető-helyettes otthoni telefonját. John Tyler már ágyban feküdt, és olvasott – dél-karolinai születésű lévén sokkal jobban kedvelte a főiskolai futballt, mint a profi baseballt –, amikor a telefonhívás megzavarta. Zsémbesen felöltözött, felcsatolta az oldalfegyverét, és felkapta a kocsikulcsot. Dél felé kellett mennie, a kikötő irányába. Ő is látta a washingtoni telexet, és ő sem értette, hogy mi ütött Emil Jacobsba, de ha nem közölték vele, akkor nem is kellett tudnia. Nem sokkal később, öt időzónával keletebbre Jack Ryan kibújt az ágyból, behozta az újságot, aztán bekapcsolta a tévét. A CNN épp a tűzesetről számolt be. Ryan végighallgatta, aztán elmormolt egy csendes imát az áldozatokért. Nekik is volt egy gáztűzhelyük a konyhában, de remélhetően jó állapotban volt, s a ház sem fából épült, mint a dél-bostoni lakóépületek többsége. Ezek könnyen kigyulladtak, s ha egyszer lángra kaptak, pillanatok alatt porig égtek. Eszébe jutott, mit mondott az apja a tűzoltókról: azt, hogy tiszteli őket, mert beszaladnak az égő házakba segíteni, miközben mások menekülnek belőlük. Szép hivatás, gondolta Jack, de

ha nem tudsz segíteni, az maga lehet a pokol. Kiment a konyhába a reggeli kávéért, és leült átnézni a reggeli újságot. Cathy még mindig a tévé előtt ült, a látottak hatása alatt. Még emlékezett az égési sérültre, akit harmadéves orvostanhallgató korukban kellett ellátniuk, amikor a kórházban voltak gyakorlaton. Emlékezett a szívet tépő sikolyokra, amikor lefejtették a megégett szövetet az alsóbb, még ép rétegekről, és a tehetetlenségre, amit ilyenkor érzett, mert nem tudott ennél többet segíteni. Azok a bostoni emberek azonban meghaltak, és ezen már nem lehetett változtatni. Nem tetszett neki, de belenyugodott, mert sokszor volt már dolga a halállal, és bármilyen ádázul küzdött is ellene, nemegyszer ragadott el tőle betegeket, így működtek a dolgok. Nem volt kellemes beletörődni ebbe egy gyermekes anyának, különösen most nem, hogy a tévében közölték, egy Sallyvel egykorú bostoni kislány már soha nem fog felnőni. Örült neki, hogy reggel műtétje lesz. Néhány nap múlva valaki sokkal jobban fogja érezni magát, s akkor majd elmondhatja, hogy nemcsak rossz dolgok történnek a világban. Sir Basil Charleston egy elegáns sorházban lakott London előkelő Belgravia negyedében, a Knightsbridge-től délre. Özvegy volt, és a gyermekei már régen kirepültek a családi fészekből, így hozzászokott az egyedülléthez, bár teljesen magányosnak sohasem mondhatta magát, hiszen a testőrei állandóan a közelében voltak. Egy takarítószolgálat hetente háromszor rendet rakott a házban, házvezetőnőt vagy szakácsot azonban Sir Basil nem volt hajlandó beengedni a konyhába. Inkább étteremben evett vagy ő maga ütött össze valami harapnivalót. Szeretett itt lakni, és gyakran akkor is itthon maradt, amikor más vezetők rohantak volna be, hogy úrrá legyenek az éppen aktuális rendkívüli helyzeten. Biztos volt benne, hogy az “ellenlábasai” megfigyelés alatt tartják, ezért úgy gondolta, hogy jobb, ha ilyenkor higgadt magatartást tanúsít, és inkább telefonon, telexen, új faxkészülékén vagy szükség esetén futár által tartja a kapcsolatot a Century House-szal. Mindegy volt, hol van, az elektronikus köldökzsinór úgyis a SIS-hez kötötte. Ezt a köldökzsinórt rángatták meg ma reggel is. Valaki odabent szükségét érezte, hogy tájékoztassa: találtak egy férfiholttestet, amelyet fel tudnak használni a BEATRIX műveletben. Épp erre volt szüksége a reggelije mellé, gondolta fanyar ábrázattal Sir Basil. Különben is, ez csak egy volt, nekik pedig három kellett összesen, köztük egy kislány. Erre aztán végképp nem akart gondolni a tea és a skót zabpehely közben. Ugyanakkor nehéz volt nem izgatottnak lenni. Ha ez a Nyúl az igazat mondta – nem mindig volt így –, akkor sok érdekes dolgot tartogathat számukra. A leghasznosabb az lenne, álmodozott Sir Basil, ha segíteni tudna nekik lebuktatni az őfelsége kormányában működő szovjet ügynököket. Ez elvileg a – tévesen MI-5-nek nevezett – Biztonsági Szolgálat feladata lett volna, de a két ügynökség szorosan együttműködött, akárcsak az amerikai CIA és FBI, legalábbis Charleston bízott benne, hogy így van. Az embereivel már régóta gyanították, hogy szivárgás van valahol a Külügyminisztériumban, mégpedig magas szinten, de mindeddig nem sikerült azonosítaniuk az illetőt. Ha tehát sikerült kijuttatni a Nyulat, ez lesz hozzá az első kérdésük. Sir Basil úgy döntött, hogy a Taunton melletti védett házba fogja vitetni a férfit és családját. Somerset lankás tájai el fogják rejteni őket

a kíváncsi tekintetek elől. Ott biztonságban lesznek. – Ma nem mész dolgozni? – kérdezte Irina a férjétől. Oleg ilyenkor már úton volt. – Nem, és van egy meglepetésem a számodra – jelentette be Zajcev. – Mi az? – Holnap Budapestre megyünk. Ez váratlanul érte. – Tessék? – Úgy döntöttem, hogy kiveszem a szabadságomat, és megtudtam, hogy Budapesten koncertezik egy híres karmester, Rózsa József. Mivel annyira szereted a klasszikus zenét, úgy döntöttem, hogy elviszlek téged meg a mi kis zajcsikunkat. – Ah – tátotta el a száját Irina. – És mi lesz a GUM-mal? – Nem tudnál elszabadulni tőlük? – Nos, végül is miért ne? – ismerte el Irina. – De miért pont Budapest? – Nos, a zene mellett azért is, hogy vegyünk néhány dolgot. A Központban már egész listát diktáltak nekem. – Ez igaz… Vehetnénk néhány holmit Szvetlánának. – Irina a GUM dolgozójaként jól tudta, mi mindent lehet kapni Magyarországon. Olyan dolgokat, amikhez Moszkvában soha nem jutnának hozzá, még a “zárt” boltokban sem. – Ki is pontosan ez a Rózsa? – Egy fiatal magyar karmester, aki Kelet-Európában turnézik. Nagyon jó híre van. A műsoron Brahms és Bach lesz az egyik magyar állami hangversenyzenekar előadásában. Jó zene… és egy kis vásárlás – tette hozzá csábításképpen, mert tudta, hogy egy nő ennek nem tud ellenállni. – Nincs is mit felvennem – bizonytalanodott el Irina. – Drágám, hiszen Budapestre megyünk. Azt vehetsz ott magadnak, amit csak akarsz. Bármit megvehetsz, amire szükséged van. – Nos… – És ne pakolj túl sok holmit. Egy táskában el kell férnie mindennek. A többit üresen visszük, hogy legyen mit megtöltenünk magunknak és a barátainknak. – De… – Gondolj úgy Budapestre, Irina, mint egy hatalmas áruházra. Magyar videomagnók, nyugati farmernadrágok, harisnyák, igazi parfümök. Mindenki irigyelni fog a GUM-ban – ígérte neki Oleg. – Nos… – Tudtam, hogy örülni fogsz. Vakációzni megyünk, drágám! – buzdított ünneplésre a családfő erélyével Zajcev. – Ha ragaszkodsz hozzá – felelte mohó csillogással a tekintetében Irina. – Akkor majd később betelefonálok az irodába, és tájékoztatom őket. Nem hiszem, hogy hiányozni fogok nekik. – Arra mérget vehetsz, ahogyan arra is, hogy ha megtudják, hova mész, bombázni fognak a kéréseikkel. Ezt is sikerült megoldani. Irina leült átgondolni, hogy mi legyen az, amit mindenképpen be kell pakolniuk. Oleg ezt rábízta. Egy hét múlva már sokkal jobb ruháink lesznek, gondolta a KGB kommunikációs tisztje. Egy-két hónap múlva pedig elmennek abba a Disney Planet nevű helyre Florida államban… Aztán arra

gondolt, hogy vajon tudják-e az amerikaiak, mekkora bizalmat fektetett beléjük, és elmormolt egy imát – meglehetősen szokatlan tett volt ez egy KGB-stől –, hogy minden úgy történjen, ahogy remélte. – Jó reggelt, Jack. – Üdv, Simon. Mi újság a világban? – Jack letette a kávéját az asztalra, majd levette a kabátját. – Szuszlov meghalt az éjjel – tájékoztatta Harding. – Benne lesz az esti lapjaikban. – Milyen kár érte. Egy újabb denevér nyert bebocsátást a pokol kapuján. – De legalább jó látással halt meg, hála Bernie Katznak és csapatának. – A cukorbetegsége miatt? Harding vállat vont. – Az öregség is közrejátszhatott, gondolom. Az informátorunk szerint szívroham vitte el. Hihetetlen, de annak a vén csirkefogónak ezek szerint mégis volt szíve. Az utóda természetesen Mihail Jevgenyijevics Alekszandrov. – Aki szintén nem piskóta. Mikor fogják elültetni az öreget? – Rangidős Politbüró-tag volt, ezért várhatóan állami temetése lesz, masírozó rezesbandával meg minden. Elhamvasztják, és kap egy helyet a Kreml falában. – Tudja, Simon, mindig is kíváncsi voltam rá, vajon mit gondolhat egy kommunista, amikor tudja, hogy meg fog halni. Rájönnek legalább akkor, hogy az egész egy kibaszott nagy tévedés volt? – Ezt nem tudhatom, de az biztos, hogy Szuszlov őszintén hitt abban, amit csinált. Talán arra a sok “jóra” gondolt, amit élete során a népéért és az emberiségért tett a “fényes jövő” felé vezető úton. Ennyire senki nem lehet hülye, akarta rávágni Ryan, de aztán arra gondolt, hogy Simonnak is igaza lehet. Semmi sem képes jobban elhatalmasodni az emberen, mint egy téves eszme. Csakhogy a kommunista legjobb esetben is azt várhatta a haláltól, amit Ryan a legrosszabb esetben, ha pedig tévedett, akkor szó szerint pokoli helyzetbe kerülhetett. Ez pech, Misa. Remélem, vittél magaddal naptejet. – Oké, mi vár ránk ma? – A miniszterelnök tudni szeretné, hatással lesz-e ez a Politbüró politikájára. – Mondja meg neki, hogy nem. Politikai szempontból Alekszandrov az elhunyt ikertestvére. Azt hiszi, hogy Marx az isten és Lenin az ő prófétája, Sztálinnak pedig igaza volt, csak kissé nyekulturnij módon alkalmazta a politikai elméletet. A Politbüró többi tagja már egy kukkot sem hisz el az egészből, de kénytelenek úgy tenni, mintha még mindig hinnének benne. Alekszandrovot tehát nyugodt szívvel nevezhetjük az ideológiai zenekar új karmesterének. Már nem szeretik ezt a muzsikát, de azért húzzák rendesen, mert ez az egyetlen, amit ismernek. Nem hiszem, hogy befolyásolni fogja a döntéseiket. Meghallgatják, de egyik fülükön be, a másikon ki. Úgy tesznek majd, mintha tisztelnék, de ez nem igaz. – Szerintem ennél azért bonyolultabb a helyzet, de a lényegét jól látja – mondta Harding. – A gond csak az, hogy mindezt tíz dupla sortávolsággal gépelt oldalban kell kifejtenem neki. – Bürokratául? – Ryan képtelen volt elsajátítani ezt a nyelvet; éppen ez volt az egyik oka annak, hogy Greer tábornok annyira kedvelte.

– Megvannak a standard eljárásaink, Jack, és a miniszterelnök ragaszkodik a megszokott formához. – A Vaslédi egy dokkmunkás szavait is megértené, fogadjunk? – Csak akkor, ha ő mondja ki őket, Sir John. Nem akkor, ha mások beszélnek úgy vele. – Látja, ezt elhiszem – engedett Ryan. – Milyen dokumentumokra lesz szükségünk? – Van egy vaskos dossziénk Alekszandrovról. Már átkérettem. Ez a nap tehát körmöléssel fog telni, állapította meg Ryan. Pedig sokkal érdekesebb lett volna a haldokló szovjet gazdaságot boncolgatni, mint halotti beszédet írni egy emberről, akit senki sem siratott. Könnyebben ment, mint képzelte. Sejtette, hogy az oroszok elégedettek lesznek, és így is történt: elég volt megeresztenie egy telefont a Közlekedési Minisztériumba, és csiribí-csiribá. Másnap reggel mehetett Paul Matthewszal és a Times fotósával a Kijev állomásra, hogy megnézze, ott hogyan működnek a dolgok, és mit csinálnak rosszul a brit vasútnál, ahol az utasok szerint sürgős változtatásokra lett volna szükség, különösen a legfelsőbb menedzsmentben. Lehet, hogy Matthews sejtette, hogy a kereskedelmi attasé “hatos” személy, de sohasem feszegette, és nem is beszélt róla másoknak. Minek tette volna, amikor Haydock így is mindig ellátta friss sztorikkal? Régi trükk volt ez – még a SIS akadémiáján is tanították –, de hivatalosan mindig is tagadták a CIA előtt. Az Egyesült Államok kongresszusa sorra szavazza meg azokat a törvényeket, melyekkel gyakorlatilag megfojtja a saját hírszerző ügynökségeit, gondolta Haydock. Az persze nyilvánvaló volt, hogy a terepen dolgozó embereik nap mint nap megszegik ezeket a törvényeket, ahogyan ő is áthágott már néhány értelmetlen szabályt. Eddig szerencsére büntetlenül megúszta, ahogyan ügynököket sem veszített el még Moszkva utcáin… – Üdv, Tony – nyújtott barátságosan kezet a The New York Times moszkvai tudósítójának Ed Foley. Kíváncsi volt, vajon Prince tudja-e, mennyire megveti. Az érzés tehát kölcsönös volt. – Mi járatban? – Tudni szeretném, mit gondol a nagykövet Mihail Szuszlov haláláról. Foley felnevetett. – Hallani akarja, mennyire örül, hogy a vén gazember feldobta a bakancsot? – Idézhetem? – mutatta fel a jegyzettömbjét Prince. Ideje volt visszakozol fújni. – Azt azért nem kellene. Nem kaptam utasításokat ebben a kérdésben, Tony, a főnök pedig jelen pillanatban mással van elfoglalva. Attól tartok, leghamarabb késő délután tudja fogadni. – Nekem viszont írnom kell valamit, Ed. – “Mihail Szuszlov a Politbüró nélkülözhetetlen tagja volt, fontos politikai húzóerő hazája számára. Halála mélységesen megrendített minket.” Ez megfelel? – Az első megjegyzése sokkal jobban tetszett, és őszintébbnek hatott – jegyezte meg a Times tudósítója. – Ismerte? – Beszélgettünk néhányszor. Azelőtt és azután is, hogy a Hopkins orvosai

megműtötték a szemét. – Ez igaz? Úgy értem, hallottam róla néhány sztorit, de semmi konkrétumot – játszotta a szerepét Foley. – Hogyne. Olyan vastag szemüveget viselt, mint egy kólásüveg feneke. Jól neveltnek és udvariasnak ismertem meg, de a felszín alatt kemény fickó volt. Azt hiszem, ő volt a kommunizmus főpapja. – Ó, és szegénységi meg szüzességi fogadalmat is tett? – Tudja, van benne valami kenetteljes elegancia, mintha tényleg pap lenne – felelte némi tűnődés után Prince. – Gondolja? – Igen, valami túlvilági, mintha olyan dolgokat is képes lenne meglátni, amit mi nem. Az biztos, hogy a kommunizmus számára hit volt. – Sztálinista volt? – Nem, de harminc évvel ezelőtt az lett volna. Látom magam előtt, ahogy szemrebbenés nélkül aláír egy halálos ítéletet. Nem lettek volna álmatlan éjszakái emiatt. A mi Misánknak nem. – Ki lesz az utódja? – Még nem tudom – ismerte el Prince. – A forrásaim azt állítják, ők sem tudják. – Ha jól tudom, jó viszonyban volt egy másik Misával, azzal az Alekszandrowal – jegyezte meg Foley, azon tűnődve, vajon Prince kapcsolatai tényleg olyan jók-e, mint azt ő hiszi. A szovjet vezetés imádta szívatni a nyugati riportereket. Washingtonban másképp volt, ott egy riporternek jog biztosította eszközei voltak a politikusokkal szemben. Itt erről szó sem volt. A Politbüró tagjai a legkevésbé sem tartottak a riporterektől. Inkább fordítva volt. Prince kapcsolatai tényleg nem értek túl sokat. – Lehet, de egyelőre semmi konkrétumot nem tudok. Itt mit gondolnak róluk? – Még nem voltam a büfében, Tony. Ma még egyetlen pletykát sem hallottam. – Csak nem tőlem vártál tippet? – Nos, holnap vagy holnapután úgyis kiderül. De azért jól mutatna, ha te lennél az első riporter, aki megjósolja. Ezért kell a segítségem, mi? Arra várhatsz!, gondolta Foley, de azért még egyszer átgondolta a dolgot. Az világos volt, hogy Prince-ből sohasem lesz hűséges barát, de használható talán igen, és ostobaság lett volna pusztán a móka kedvéért ellenséget szereznie magának. Másrészről, ha túl segítőkész, az azt sugallhatja a fickónak, hogy kém, vagy legalábbis azt, hogy tudja, kik a kémek. Márpedig Tony Prince, ha egyszer kiszagolt valamit, nem fogja a száját tartani. Nem, jobb lesz, ha Prince továbbra is azt hiszi, hogy egy seggfej vagyok, így is elégedett lesz, mén annál okosabbnak érezheti magát, én pedig megőrizhetem az álcámat. Nem mintha olyan jólesett volna hülyének látszani az emberek szemében, de a küldetés ezt kívánta, és a küldetés fontosabb volt az önérzeténél. Különben is… A pokolba azzal, hogy mit gondol Prince. A lényeg az, hogy én tudom, ki vagyok. – Tudja, mit? Körülnézek, kiszaglászom, mit gondolnak az emberek. – Az jó lesz. – Nem mintha mást vártam volna tőled, lehetett leolvasni Prince arcáról. Ebből se lesz soha jó pókerjátékos, gondolta az állomásfőnök, miközben az ajtóhoz kísérte. A karórájára nézett. Ebédidő volt.

A legtöbb európai állomáshoz hasonlóan, a Kijev is halványsárga volt – akárcsak a régi királyi paloták többsége, mintha a tizenkilencedik század elején túltermelés lett volna a kontinensen mustárból. Kész szerencse, hogy Britanniában nem vált divattá, gondolta Haydock. A tetőt fémkeretbe illesztett üveglapok alkották, mint Londonban, csak ezt még soha nem pucolták meg, legalábbis azóta nem, hogy a gőzmozdonyokat – melyek füstje koromfeketére színezte őket – kivonták a forgalomból. Az oroszok azonban még mindig oroszok voltak. Kijöttek a peronokra olcsó bőröndjeikkel, és soha nem egyedül, hanem családostul, még ha csak az egyikük utazott is. Az állomás tehát érzelmes búcsúzkodások helyszíne volt, szenvedélyes csókokkal, amelyek nemcsak nők és férfiak, illetve nő és nő, hanem férfi és férfi közt is elcuppantak. Egy angol számára meghökkentő látvány volt, de ez volt a helyi szokás, és a szokások meglehetősen furcsának tudnak hatni a látogató számára. A Kijeven át Budapestre tartó vonat indulása 13.00-ra volt időzítve, és az orosz vasút, akárcsak rokona, a moszkvai metró, tartotta magát a menetrendhez. A vonattól néhány méterre Paul Matthews a szovjet államvasutak képviselőjével társalgott. A mozdonyokról volt szó, amelyek kizárólag villanymeghajtásúak voltak, mióta Lenin elvtárs úgy döntött, hogy az egész Szovjetunió területén be kell vezetni a villamos áramot és ki kell irtani a terveket. Az előbbi, érdekes módon, könnyebb feladatnak bizonyult, mint az utóbbi. A 3. vágányon álló, kétszáz tonnás VL80T típusú mozdony mögött három postakocsi sorakozott, majd személyvagonok, egy étkezőkocsi és végül a hat nemzetközi osztályú hálókocsi. A peronon a személyzet tagjai álldogáltak; őket szemmel láthatóan a legkevésbé sem lelkesítette az utazás. Haydock az órájára nézett. Negyed egy volt. A Nyúlnak már itt kellett volna lennie. Megijedt volna? Vagy egyszerűen csak nem olyan mint ő? Haydock szeretett jóval az indulás előtt kint lenni, mert mindig attól félt, hogy valami közbejöhet, és lekési a vonatot vagy a repülőt. Persze, gondolta, nem mindenki ilyen. A felesége sem. Ő nem fél attól, hogy túl későre időzítik az utazást, és a repülőn vagy a kórházba menet, az autóban fog megindulni a szülés. Szép kis felfordulás lenne belőle, mélázott Haydock, miközben Paul Matthews kérdéseket tett fel az orosznak, s a fotós a fényképezőgépét kattogtatta. Végül aztán… Igen, a Nyúl volt az, Mrs. Nyúl és a kis Nyuszika társaságában. Nigel megérintette a fotós vállát. – Azt a közeledő családot is. Milyen imádni való kislány – mondta hangosan, hogy a közelében állók is hallhassák. A fotós ellőtt tíz képkockát, aztán átváltott egy másik Nikonra, és azzal is ellőtt tízet. Nagyszerű, mosolygott Haydock. Elő fogja hívatni őket, mielőtt a nagykövetség bezárna éjszakára, és elküld néhányat… nem, személyesen fogja átadni őket Ednek, a többit pedig a királyi hírnökre bízza – a britek ezzel az előkelő megnevezéssel illették a diplomáciai futáraikat. Kíváncsi lett volna, hogyan fogják elfedni Sir Basilék a tényt, hogy a Nyúl disszidált. Vagyis inkább nem. Biztosan hullák is szerepeltek a dologban. Inkább örült, hogy nem ismeri a részleteket. A Nyúl és családja mellettük haladt el. Nem szólították meg őket, a kislány azonban, mint a kislányok mindenütt, felnézett rá. Haydock rákacsintott, és a

Nyuszika apró mosollyal viszonozta. Valamivel távolabb megálltak, és a férfi odaadta a jegyeiket a kalauznak. Matthews közben tovább ostromolta a kérdéseivel az orosz vasutast, aki készségesen, mosolyogva válaszolt mindegyikre. Fél perccel az indulás előtt a kalauz becsukta a nyitva hagyott ajtókat, majd belefújt a sípjába, és intett a mozdonyvezetőnek. Pontban 13.00-kor a mozdony kürtje elbőgte magát, s a vonat elszakadt a perontól, hogy Kijeven át Budapestre vigye utasait.

24. fejezet START

Nagy kaland volt ez Szvetlana számára, de tulajdonképpen mindegyiküknek, hiszen még soha nem utaztak hálókocsival. Oleg és Irina cigarettára gyújtottak, és a nagy, de meglehetősen koszos ablakon át a hatalmas pályaudvar végtelen vagonsorait nézték. A kis zajcsikjuk egyelőre a fülkék felderítésével volt elfoglalva. Azt már megállapította, hogy mindegyikhez külön mosdó tartozik, s ez annyira megtetszett neki, hogy kijelentette, ő fog a másik fülkében aludni, egyedül. Mivel a két fülkét ajtó kötötte össze, a szülei nem tiltakoztak az ötlet ellen. Öt perccel azután, hogy elhagyták az állomást, a kalauz jelent meg, hogy érvényesítse a jegyeket. – Az állambiztonságnál dolgozik? – kérdezte tisztelettudóan a férfi. A KGB utazási irodája figyelmeztette őket, gondolta Zajcev. Milyen jól tették. Az a tintanyaló nagyon akarhatja a harisnyát a feleségének. – Erre nem válaszolhatok, elvtárs – felelte zord arccal Zajcev, hogy a kalauz érezhesse, fontos emberrel van dolga. Oroszországban csak így garantálhatta magának az ember a megfelelő ellátást. – Igen, elvtárs, hogyne – vágta rá gyorsan a kalauz. Nem volt félnivalója a KGB-től, de nem is szeretett volna ujjat húzni velük. – Ha valamire szüksége van, csak szóljon. A vacsorát tizennyolc órakor szolgálják fel. Az étkezőkocsi a következő, arra – mutatta az irányt. – Milyen az étel? – kérdezte Irina. Egy KGB-tiszt feleségeként lehettek elvárásai. – Nem rossz, elvtársnő – felelte a kalauz. – Én magam is ott étkezem – tette hozzá, ami csak jelentett valamit. – Köszönjük, elvtárs. – Jó utazást kívánok – mondta a férfi, és magukra hagyta őket. A felnőttek könyvet vettek elő, Szvetlana pedig az üveghez nyomta az orrocskáját, és a rohanó tájat nézte. Nyugat-Oroszországot többnyire dimbes-dombos síkságok és messzi láthatár jellemzi, mint Kansast vagy Kelet-Coloradót. Unalmas látvány volt, de a kis zajcsikot, akinek még minden új volt és izgalmas, nagyon érdekelte. Különösen a töltés mellett legelésző tehenek tetszettek neki. A tehenek, gondolta, jópofa állatok. Moszkvában eközben Nigel Haydock megköszönte a Közlekedési Minisztérium munkatársának a nagyszerű segítséget, majd a riporter és a fotós kíséretében visszament a követségre. A brit nagykövetségnek volt egy fotólaborja is; a fényképész elvonult ide, Matthews pedig követte Nigelt az irodájába.

– Nos, Paul, mit gondol, lesz ebből sztori? – Úgy gondolom, igen. Fontos, hogy legyen? – Nos, számomra fontos lenne, hogy a szovjetek hasznosnak tartsanak, olyan embernek, aki meg tudja értetni a világgal, milyen csodálatos is ez az ország és ez a rendszer – kuncogott Haydock. 6-os vagy, mi?, gondolta Matthews, de nem tett semmilyen megjegyzést. – Azt hiszem, tudok kezdeni valamit ezzel az anyaggal. Isten látja a lelkemet, a brit vasutaknak tényleg szükségük van a reformra. Ez a cikk talán fel fogja rázni az illetékeseket. – Úgy legyen – bólogatott Nigel. Világos volt, hogy a vendége gyanakszik, de volt olyan kegyes, és nem tett megjegyzéseket. Talán majd egyszer, ha újra Londonban lesznek, és Matthews meghívja egy sörre egy jó angol pubba. – Szeretné látni a fotókat? – Ha lehet. – Csak néhányat tartunk meg. A többi selejt. Haydock az asztal mögé rejtett bárszekrénybe nyúlt. – Egy italt, Paul? – Köszönöm, Nigel. Egy sherry jólesne. Két sherryvel később megjelent a fényképész, és az attasé elé tette a fotókat tartalmazó mappát. – Kiváló munka. Tudja, amikor én készítek fényképeket a Nikonommal, sohase tudom eltalálni a megfelelő fény-beállítás kombinációt. – Ennél azonban sokkal fontosabb volt az, hogy három fénykép is volt a Nyúl családról. Felállította a mappát, mintha így akarná közelebbről szemügyre venni az egyik fotót, és a fedezékében gyorsan a fiókjába csúsztatta a három fényképet. – Nos, ideje lenne visszamennem az irodába, hogy megírjam a cikket – állt fel Matthews. – Kösz az ötletet és a segítséget, Nigel. – Örömömre szolgált, Paul. Kitalál egyedül? – Hogyne, csak maradjon nyugodtan. Matthews és a fotós eltűnt a folyosón, Haydock pedig elővette a frissen zsákmányolt fényképeket. Mrs. Nyúl tipikus orosz nő volt kerek, szlávos arcával – milliónyi hasonmása lehetett Szovjetunió-szerte. Le kell adnia néhány fontot, és szüksége lesz egy alapos sminkelésre is, állapította meg Haydock, de mindent egybevetve nem csúnya asszonyka. Öt láb négy hüvelyk magas lehet, a súlya kb. száznegyven font. A kislány ennivaló volt élénkkék szemével, boldogságtól sugárzó arcocskájával. Még túl fiatal volt ahhoz, hogy maszk mögé rejtse az érzéseit, mint azt a felnőttek többsége tette a világnak ezen a táján. Nem, a gyerekek mindenütt egyformák: ártatlanok és kielégíthetetlenül kíváncsiak. A hírnök szobája a legfelső szinten volt, a nagykövet, Sir John Kenny irodája mellett. Haydock rábízott egy fémkapcsokkal, ragasztóval és viasszal lezárt borítékot. A hírnök a diplomatatáskájába zárta a borítékot. A méregdrága, valódi bőrből készült táska mindkét oldalát a windsori királyi család címerpajzsa díszítette; a fogantyújáról bilincs lógott, hogy a hírnök a csuklójához rögzíthesse – a bécsi egyezmény szigorú tiltása ellenére. Az autó már várta, hogy kivigye a Seremetyjevo reptérre a British Airways délutáni londoni járatához. Haydock biztos volt benne, hogy a fényképek Sir Basil asztalán lesznek, még mielőtt hazamenne, és a Century House szakértői éjszakába nyúlóan vizsgálni fogják őket. Ez lesz az

utolsó hivatalos ellenőrzése a Nyúl valódiságának, mielőtt átrántanák Nyugatra. Az arcát össze fogják hasonlítani az ismert KGB-s kémelhárítókéval – s ha talált és süllyedt, akkor Ed és Mary Foley bajban lesz. Haydock azonban nem tartotta ezt valószínűnek. Egyetértett CIA-s kollégáival. A Nyúl valódinak látszott. Igaz, a kettes igazgatóság emberei is nagyon valódinak tudtak látszani. Mielőtt visszatért volna az irodájába, még bement a kommunikációra, hogy egy rövid üzenetben figyelmeztesse a főhadiszállást: a hírnök valamit vinni fog nekik a BEATRIX művelettel kapcsolatban. Hadd fúrja az oldalukat a kíváncsiság, gondolta kaján vigyorral. Az út két óra húsz percig tartott a kedvezőtlen széljárás miatt, ami valamivel több volt a tervezettnél, így a gép némi késéssel szállt le a Heathrow repülőtérre. A hírnököt a Külügyminisztérium fekete Jaguarja repítette tovább a belvárosba. A SIS futárja a minisztérium előcsarnokában várta. Átvette a borítékot, és már száguldott is át vele a Temzén a Century House-ba. – Megvan? – kérdezte Sir Basil. – Igen, uram – adta oda a tiszt a borítékot. Charleston ellenőrizte, hogy érintetlen-e, aztán egy papírvágókéssel tett róla, hogy többé ne legyen az. Végre láthatta is a Nyulat, aki mindeddig csak szavak formájában létezett számára. Három perccel később Alan Kingshot is megérkezett. C eléje tolta a fényképeket. Kingshot alaposan megnézte őket magának. – Szóval ez lenne a mi Nyulunk. – Igen, Alan – bólintott Sir Basil. – Eléggé átlagosnak néz ki. A felesége is. A kislány viszont rendkívül édes – jegyezte meg a műveleti főnök. – Már úton vannak? – Öt és fél órája hagyták el a Kijev állomást. – Nigel gyors munkát végzett. – Kingshot még egyszer megnézte magának a Nyulat, de bármennyire is szerette volna, nem látott a fejébe. Azért bízott benne, hogy tényleg értékes információkat tartogat számukra. – A BEATRIX tehát beindult. Megvannak a holttestek? – A yorki férfi szerintem hasonlít rá, de attól tartok, le kell égetnünk az arcát – felelte fintorogva C. – Ez várható volt. És a másik kettő? – Két amerikai jelölt. Anya és kislánya. Egy bostoni házban égtek meg. Az FBI még dolgozik rajta. El kell küldenünk nekik a fotókat, hogy ne legyen differencia. – Máris elintézem, ha óhajtja, uram. – Megtenné, Alan? A földszinti színes fényképtovábbító készülék – ugyanolyan, mint amilyet az újságok is használtak-viszonylag új volt, és egyszerűen használható, legalábbis a kezelője szerint. A vonal túlsó végén, Langleyben egy ugyanilyen Xerox gyártmányú gép várta az adatokat. A művelet két percig sem tartott. Kingshot felmarkolta a fényképeket, és visszament C irodájába. – Kész, uram. Sir Basil intett neki, hogy üljön le, majd a karórájára nézett. Öt perc, gondolta. A CIA főhadiszállása nagy épület volt, és a kommunikációs központot a pincében rendezték be. Amint az öt perc letelt, felhívta Arthur Moore-t a közvetlen vonalon. – Jó napot, Basil – jött át Moore hangja a digitális áramkörökön.

– Helló, Arthur. Megkapta a fényképeket? – Az imént. Szép kis család – jegyezte meg a CIA főigazgatója. – A vasútállomáson készült? – Igen, Arthur. Jelen pillanatban a vonaton ülnek. Húsz… vagyis tizenkilenc óra múlva érnek Budapestre. – Oké. Készen állnak, Basil? – Majdnem. A férfi már megvan, és első ránézésre úgy tűnik, meg fog felelni a céljainknak. Már csak az a kérdés, hogy a bostoni holttesteket fel tudjuk-e használni. – Oké, meg fogom sürgetni az FBI-t – ígérte Moore. Mielőbb el kellett juttatnia a fényképeket a Hoover-épületbe. – Az nagyon jó lesz, Arthur. Ha valami történik, tájékoztatom. – Nagyszerű, Bas. Viszlát. Charleston letette a telefont, és Kingshotra nézett. – Mondja meg az embereinek, hogy készítsék elő a testet az utazásra. – Mikor indulunk, uram? – Három nap múlva. – Értettem. – Kingshot elhagyta a szobát. C eltűnődött egy kicsit, aztán úgy döntött, ideje figyelmeztetni az amerikait. Megnyomott egy másik gombot a készüléken. – Uram! – jelent meg másfél perccel később Ryan. – Három, legfeljebb négy nap múlva Budapestre utazik. – Mivel megyek? – Van egy reggeli járat a Heathrow-ról. Magával fog tartani az egyik emberünk is, Budapesten pedig az ottani állomásfőnökünkre, Andy Hudsonra lesz bízva. Derék hírszerző, egészen jó kis állomást működtet. – Értem, uram – felelte Ryan, mert mást nem tudott mondani. Épp elég volt neki feldolgozni azt is, hogy kémként fog működni egy kommunista országban. Végül mégis eszébe jutott egy kérdés: – Pontosan hogy is fogják csinálni, uram? – Azt még én sem tudom, de Andynek jó kapcsolatai vannak magyar csempészekkel. Gondolom, velük fogja átjuttatni őket Jugoszláviába, onnan pedig utasszállító repülőgéppel jönnek Londonba. Nagyszerű. Még több repülőgép, gondolta Ryan. Nem lehetne inkább vonattal? Egy ex-tengerészgyalogos azonban nem mutathatta ki, hogy fél. – Oké, azt hiszem, menni fog. – Beszélhet a Nyulunkkal, de csak diszkréten – figyelmeztette Charleston. – Somersetben is mellettük lehet, és gondolom, maga lesz az egyike azoknak, akik az Államokba fogják kísérni őket, valószínűleg egy U.S. Airforce szállítórepülővel a RAF bentwatersi támaszpontjáról. Egyre jobb, füstölgött magában Jack. Tudta, hogy a repüléstől való félelmét előbb-utóbb le kell győznie, és azt is tudta, hogy le fogja, de az még odébb volt. Nos, legalább nem CH-46-ossal kell repülnie. Erre semmilyen körülmények közt nem lett volna hajlandó. – Mennyi ideig leszek távol? – És kell a feleségem nélkül aludnom, tette hozzá gondolatban. – Durván négy napig, de lehet belőle hét is. Attól függ, hogy mennek a dolgok Budapesten – tájékoztatta C. – Ezt nem lehet előre megmondani.

Egyikük sem evett még óránként száz kilométeres sebességgel száguldó étteremben. A kaland, főleg a kislányuknak, egyre izgalmasabb és izgalmasabb lett. A vacsora egészen tűrhető volt. Marhahús, burgonyaköret és zöldség, meg persze egy kancsó vodka, a jobbik fajtából, gyógyírként az utazás nyűgjeire. A lenyugodni készülő nap felé száguldottak, kizárólag mezőgazdasági termelésre használt vidékeken át. Irina áthajolt az asztalon, hogy felvágja a húst a zajcsiknak, aztán csak gyönyörködött a kis angyalkájukban, aki már nagylánynak tartotta magát, ezért egyedül evett. Az étel mellé egy pohár hideg tejet szürcsölgetett. – Várod már, hogy odaérjünk, drágám? – kérdezte Oleg a feleségétől. – Igen. Főleg az üzletekre vagyok kíváncsi. – Hát persze. Oleg Ivan’ics énjének egy része nyugodt volt. Ami azt illeti, hetek óta nem érzett ilyen nyugalmat. Az árulása – énje másik része így gondolt rá –, már megkezdett, visszafordíthatatlan folyamat volt. Hány honfitársának, tűnődött, hány kollégájának lett volna bátorsága vállalni ezt, ha az ő helyében lettek volna? Nem soknak, gondolta, bár sohasem lehetett tudni. Egy olyan országban élt, és egy olyan munkahelyen dolgozott, ahol mindenki véka alá rejtette a gondolatait. A KGB-nél még az a szokás se élt, ami a civilek közt a barátság megpecsételését jelentette: itt senki nem mert olyan dolgokat elmondani a másiknak, amelyekről tudta, hogy ha a barátja nem volt méltó a bizalmára, börtönbe juttathatja. A KGB ugyanis nemcsak a hűségre épített, hanem a hűtlenségre is. Az államhoz hűségesnek kellett lenni, azokhoz pedig, akik a biztonságát veszélyeztették, hűtlennek. Zajcev azonban már nem hitt az államban – miért lett volna hűséges hozzá? Inkább a lelkét mentette. Az még nem volt reménytelenül korrupt. És most itt volt, nyakig benne. Ha a kettes igazgatóság emberei tudomást szereztek volna a tervéről, bolondok lettek volna felengedni őt a vonatra. Bármelyik közbeeső állomáson leszállhatott volna, vagy egyszerűen leugorhatott volna egy előre megbeszélt helyen, hogy a nyugatiak kimenekítsék az országból. Nem, egyelőre biztonságban volt. A vonaton mindenképpen. Éppen ezért, határozta el, nyugodt lesz, és várni fogja, hogy mit hoz a holnap. Jót cselekszik, és a jótett helyébe jót várhat, áltatta magát. Ha van isten, biztosan meg fogja védeni a gonosz elől menekülő gyermekét. Ryanéknél már megint spagetti volt a vacsora. Cathynek volt egy különösen jó receptje az édesanyjától – akinek az ereiben egyetlen cseppnyi olasz vér sem folyt –, és Jack imádta, különösen finom olasz kenyérrel, amit itt sem kellett nélkülöznie, mert a felesége talált a közelben egy kitűnő olasz pékséget. Reggel nem volt műtétje, így bort ittak a vacsorához. – Néhány nap múlva utaznom kell – állt vele elő Jack. – A NATO-ügy? – Az, bébi. Úgy néz ki, hogy ott leszek három-négy napig, de tovább is elhúzódhat. – Miről fogtok tárgyalni? Nem árulhatod el? – Sajnos, nem. – Kémügy? – Afféle. – Ennyit azért elmondhatott. – Mi az a kémrügy? – kérdezte Sally.

– Az, amit apu csinál – vágta rá gondolkodás nélkül Cathy. – Mint a boszorkány? – kérdezte Sally. – Tessék, drágám? – csodálkozott Jack. – A nyugati boszorkány, amikor az erdőt kémkedi – magyarázta Sally. Újabban az “Zóz” volt a kedvenc filmje. – Kémleli – javította ki Jack. – Nem, apu nem azt csinálja. – Akkor anyu miért mondta? – akarta tudni Sally. Minden adottsága megvan, hogy jó FBI-ügynök legyen belőle, gondolta Jack. Cathyn volt a sor. – Anyu csak viccelt, kicsikém. – Aha – nyugodott meg Sally, és visszatért a “pizgettijéhez”. Jack morcosan a feleségére nézett. Nem lett volna szabad a munkájáról beszélniük a lányuk előtt. A gyerekek képtelenek titkot tartani. Ha nem akarod, hogy holnap a The Washington Post címoldalán szerepelj, egy szót se a gyerek előtt, tanították az ügynökség elemzőinek. A Grizedale Close-ban mindenki úgy tudta, hogy John Patrick Ryan az amerikai nagykövetség alkalmazottja. Azt nem kellett tudniuk, hogy valójában a Központi Hírszerző Ügynökség tisztje. – Három-négy nap? – kérdezte Cathy. – Ezt mondták. Lehet, hogy több is lesz belőle, de akkor is legfeljebb egy hét. – Fontos? – kíváncsiskodott Sally. Az anyjától örökölhette kíváncsi természetét. Meg egy kicsit az apjától is, mosolyodott el Jack. – Elég fontos ahhoz, hogy repülőre ültessenek… – Ez hatott. A felesége tudta, mennyire gyűlöli a repülőeszközöket. – Nos, még van váliumod, és ha akarod, írhatok fel neked béta-blokkolót. – Nem kell, bébi. Kösz, de most nem. – Ha légibeteg lennél, azt megérteném. – És kezelni is könnyebb volna, gondolta Cathy, de nem mondta. – Ott voltál, amikor tropára ment a hátam, bébi. Rossz emlékeim vannak a repülésről. Igazán mehetnénk hajóval, ha majd eljön az ideje, hogy hazahurcolkodjunk – mondta reménykedő hangon. – Szerintem mókásabb repülőn – tiltakozott Sally. Ebben határozottan az anyja volt. Az utazás elkerülhetetlenül fárasztó dolog, ezért a Zajcev családot kellemes meglepetésként érte, hogy mire visszatértek a fülkébe, a személyzet megágyazott nekik. Irina átöltöztette a lányukat a kis sárga, virágmintás hálóingbe. Szvetlana megnézte, hogy nincs-e medve vagy valamilyen egyéb gonosz teremtmény az ágy alatt, aztán lefeküdt és betakarózott – egyedül, mert már nagy kislány volt. Még nem akart aludni. Felkönyökölt, és az ablakon át a tovasuhanó fényeket csodálta. Neki még ez is új volt. A szülei nyitva hagyták a két fülke közötti ajtót, hogy a kis zajcsik érezhesse a közelségüket, és ők is lefeküdtek. Még nem oltottak villanyt. Könyvet vettek a kezükbe, és csendben olvastak, míg a vonat zötyögése álomba nem ringatta őket is. – A BEATRIX beindult – mondta Greer tengernagy Moorenak. – A Nyúl és családja a vonaton vannak, talán épp ebben a pillanatban kelnek át Ukrajnába.

– Gyűlölöm ezt a tétlen várakozást – jegyezte meg a hírszerzési igazgató. Ilyenkor mindig az jutott eszébe, milyen jó is volt egyszerűen csak őrt állni egy tengeralattjárón, figyelni a szelet és a hullámokat, érezni az arcon a napsütést, és ha kell, néhány rövid szóval irány- vagy sebességváltoztatásra késztetni a hajót. Sokkal jobb, mint lent gubbasztani, és amiatt izgulni, vajon elég éber-e az odafent őrködő. Ott fent, legalább úgy érezhetted, hogy a kezedben tartod a sorsodat. – A türelem az egyik legnemesebb erény, James, ezért olyan nehéz megszerezni. És minél magasabbra jutsz, annál nagyobb szükséged van rá, hogy a fene vinné el. Olyan ez, mint a bírói emelvényen ülni és várni, hogy az ügyvédek rátérjenek a lényegre. Tudod, hogy mit fognak mondani, de végig kell hallgatnod őket, akár tetszik, akár nem. Sokszor már úgy érzed, hogy egy örökkévalóság óta nyomják a szöveget. – Igen, a tehetetlenség. A bírói székben rendesen megtanulta, hogy az ember nem ura a sorsának. A legtöbb, amit tehetsz, az az, hogy megpróbálsz elevickélni egyik stációtól a másikig, lehetőleg úgy, hogy minél kevesebb hülyeséget csinálj. – Tájékoztassuk az elnököt? Moore megrázta a fejét. – Egyelőre nincs értelme felizgatni. Majd ha lesz elég információnk a számára. – Soha nincs elég információnk, Arthur. Minél több lesz, annál világosabbá válik, hogy mennyire keveset tudunk. – Mi a kő, James? Csak nem filozófiát tanul titokban? – Az ősz haj teszi, Arthur. Mike Bostock jelent meg. – Még néhány nap, és a BEATRIX művelet bevonul a történelembe – közölte sugárzó arccal. – Mondja, Mike, a Télapóban is hisz? – kérdezte a főigazgató. – Pedig a képlet egyszerű: adott egy orosz KGB-s, aki szökni akar, és adott egy csapat, amelyik ki akarja szöktetni a vörösök földjéről. Vagy nem bízik a csapataiban, tábornok? – Nem a mi csapataink – mutatott rá Greer. – Basil remek munkát végez velük. Ezt nem tagadhatja. – Ez igaz – ismerte el Greer. – Látom, Mike, már alig várja, hogy kiderüljön, mit tesz a fa alá a Télapó – állapította meg Moore. – Megírtam neki a levelet, és a Télapó mindig teljesíti a kéréseket. Ezt mindenki tudja. – Mike nagyon elemében volt. – Hol fogjuk elhelyezni őket? – A winchesteri farmon – felelte Moore. – Adunk neki egy kis időt, hogy leeresszen. Nyugis hely, és ha akarja, beiktathatunk néhány egynapos kirándulást is. – Mennyi pénzt fog kapni? – kérdezte Greer. – Attól függ. – Moore volt az, aki az ügynökség feketekasszáját kezelte. – Ha értékes információ, akár egymilliót is. Meg egy jó kis munkahelyet, ha mindent kiszedtünk belőle. – Na és hol tudnánk elhelyezni egy orosz kommunikációs tisztet? – tűnődött hangosan Bostock. – Azt majd ő eldönti. A feladat egyszerre volt könnyű és bonyolult. A család minden tagjának meg

kell tanulnia angolul. Új személyazonosság. Mondjuk norvég bevándorlók, hogy legyen magyarázat az akcentusukra. A CIA évente száz új állampolgárt “hozhatott be” a Bevándorlási és Honosítási Hivatalon keresztül. (A keretet még soha nem merítették ki.) Nyúlék új társadalombiztosítási számot kapnak, autóvezetői engedélyt – ha kell, előtte egy autóvezetői tanfolyamon is részt vesznek –, mindezt Virginia államtól, melynek kormányával az ügynökség jó kapcsolatokat ápolt, mert Richmond soha nem tett fel kínos kérdéseket. Aztán jöhet a pszichológiai segítség, amire mindenkinek szüksége van, aki mindent felégetve maga mögött új életet kezd egy egészen új világban. Az ügynökség általában a Columbia Egyetem pszichológia professzorát bízta meg ezzel. Később néhány régebbi emigráns is besegíthet, átlendítve az új sorstársakat a nehézségeken. Az oroszoknak olyan volt Amerika, mint a játékbolt a kisgyermeknek. Lenyűgöző minden tekintetben, egy olyan hely, amit semmihez nem tudtak hasonlítani, mert nem volt viszonyítási alapjuk. Mintha egy másik bolygóra kerültek volna. Rendkívül fontos volt, hogy a szökevények be tudjanak illeszkedni. Először is az információ miatt, másodszor pedig azért, hogy ne akarjanak hazatérni, mert az a biztos halált jelentette volna, legalábbis a férj számára. Volt már rá példa, hogy a honvágy erősebbnek bizonyult az élni akarásnál. – Ha szereti a hideget, küldjük Minneapolis-Saint Paulba – javasolta Greer. – De uraim, nagyon előreszaladtunk. – Maga a megtestesült józanság, James – jegyezte meg mosolyogva a főigazgató. – Csak a földön járok. Még ki se keltek a tojások, de mi már a csibéket számoljuk. És mi lesz, ha szart se tud?, fogta el Moore-t a kétkedés. Ha csak egy kétségbeesett ember, aki ki akar jutni Amerikába? – Nos, Basil folyamatosan tájékoztatni fog minket, és ott lesz a maga Ryanje is, hogy védje az érdekeinket. – Egészen megnyugodtam. Basil meg biztosan röhög a markába. – Ryan ügyes fiú, Mike. Ne becsülje alá. Azok, akik ezt tették, most a marylandi börtönben várják, hogy elfogadják a fellebbezésüket – kelt a pártfogoltja védelmére Greer. – Igen, tudom, valamikor tengerészgyalogos volt – adta meg magát Bostock. – Mit mondjak Bobnak, ha telefonál? – Semmit – vágta rá a főigazgató. – Míg meg nem tudjuk a Nyúltól, hogy a kommunikációs rendszerünk mely része kompromittálódott, addig nagyon fogunk vigyázni, hogy mit közlünk dróton. Bostock bólintott, mint egy engedelmes kisdiák. – Értettem, uram. – A T&T-sekkel átvizsgáltattam az összes telefonvonalunkat. Azt mondják, tiszták. Chip Bennett még mindig a körmét rágja Fort Meade-ben, és az őrületbe kergeti az embereit. – Moorenak nem kellett hozzátennie, hogy ha a Nyúl igazat mond, akkora veszély fenyeget, mint amire Pearl Harbor óta nem volt példa. Azt ugyan nem tartotta valószínűnek, hogy a KGB olyat tud, amire a tudományos és technológiai igazgatóság emberei nem képesek, de ha az orosz nem figyelmezteti őket… Ebbe nem is mert belegondolni.

Ryan az útra csomagolt. Vagyis csomagolni próbált, mert fogalma sem volt, mire lehet szüksége egy kémnek. Tartalék öltönyre? Igen. Tengerészgyalogos-kiegészítőkre, rangjelzésre? Biztosan nem. Edzőcipőre? Még jól jöhetett. Végül két öltöny és két pár cipő – egy félcipő és egy edzőcipő – mellett döntött. Egy L. L. Beán ponyvatáskába tette őket, mert ebbe minden belefért, és eléggé hétköznapi volt ahhoz, hogy senkinek ne keltsen feltűnést. Az útlevelét az íróasztal fiókjában hagyta. Sir Basil új útlevelet ígért. Amihez – erre eddig nem is gondolt minden bizonnyal új név is fog járni. A fenébe, morgolódott. Egy új név, amit észben kell tartani, és amire reagálni kell. Már volt egy neve, és nagyon összenőttek. – Sikerült? – kérdezte a háta mögül Cathy. – Úgy néz ki. – Nem veszélyes, amire készülsz? – Nem hiszem, bébi. – Nem tudott hazudni, és Cathy rögtön megérezte a bizonytalanságát. – Hova mész? – Már mondtam. Németországba. – Valami NATO-izé? – Ezt mondták. – Mit csinálsz te voltaképpen Londonban, Jack? A Century House… – Tudod jól, Cathy, hogy elemző vagyok. Átolvasom a különböző forrásoktól származó anyagokat, értelmezni próbálom őket és jelentéseket írok róluk. Egyszóval majdnem ugyanazt csinálom, mint a Merrill Lynchnél. Információt bányászok, és igyekszem következtetéseket levonni belőlük. Azt tartják, jó vagyok benne. – De semmi köze a fegyverekhez, ugye? – Ez félig kérdés volt, félig figyelmeztetés. Cathy mint orvos ki nem állhatta a lőfegyvereket, mert tudta, hogy mire képesek. Még a gardróbban tartott, töltetlen Remington vadászpuskát is gyűlölte, a legfelső polcon elrejtett, töltött Browning Hi-Powert pedig még annál is jobban. – Szó sincs fegyverekről, szivi. Én nem az a fajta kém vagyok. – Oké – enyhült meg Cathy. Még mindig nem volt teljesen nyugodt, de belátta, hogy Jack ugyanúgy nem beszélhet neki a megbízatásáról, mint ahogy ő sem beszélheti meg vele a betegek kórtörténetét. – Ugye igyekezni fogsz haza? – kérdezte aggódva. – Tudod jól, bébi, mennyire nem szeretek távol lenni tőled. Még aludni se tudok rendesen, ha nem vagy mellettem. – Akkor vigyél magaddal! – Hogy vásárolgass Németországban? Mit akarsz venni? Dirndlit Sallynek? – Nos, ami azt illeti, szereti a Heidit. – Ez elég gyenge érv volt. – Ügyes próbálkozás, bébi. Szívesen vinnélek, de nem lehet. – A fenébe… – fakadt ki Lady Ryan. – Ilyen az élet, bébi. Cathy utálta ezt hallani. Mérgében morgott valamit, de még ő maga sem értette, hogy mit. Nem is feszegette tovább a kérdést. Percekkel később, az ágyban fekve Jack azon merengett, hogy vajon hogyan

fog végződni ez a kaland – ami még el sem kezdődött. A józan ész azt súgta, hogy nem kell aggódnia, mert semmi olyat nem fog tenni, amivel bajba keverheti magát. Kivéve azt az apróságot, hogy hamis útlevéllel utazik be Magyarországra. Abe Lincoln is jól érezte magát a színházban, egy apróságot leszámítva. Idegen területen lesz, idegen és ellenséges területen. Már így is egy idegen országban élt, és bármennyire is kedvesek voltak velük a britek, az otthont semmi nem pótolhatta. A magyarok azonban egyáltalán nem fogják kedvelni, ha kiderítik, hogy hamis személyazonosságot használ. Vajon mit mond az ilyen esetekre a bécsi egyezmény? De nem hátrálhatott meg emiatt. Egy volt tengerészgyalogos nem tehet ilyet. Azt várják tőle, hogy rettenthetetlen legyen. Hát hogyne. Amikor a rosszfiúk rajtuk ütöttek néhány hónappal ezelőtt, akkor is csak azért nem hugyozta tele a nadrágját, mert előtte kilátogatott a vécére. Elintézte őket, persze, de egyáltalán nem érezte magát hősnek. Sikerült életben maradnia, és kinyírta azt a fickót az Uzival, de örömöt csak az okozott, hogy azt a rohadék Sean Millert nem. Hadd penészedjen csak meg a marylandi fegyházban. Úgyis az lesz a sorsa, hiába fordult a legfelsőbb bírósághoz. Amikor megölte azokat a titkosszolgálati ügynököket, végleg elásta magát. De mi lesz Magyarországon? A fenébe, miért kell mindig ilyen őrült kalandokba keverednem? Mintha az ördög egy kalapba tette volna a nevét – csak az övét –, hogy kaján vigyorral folyton kihúzza. Sohasem lesz vége? Azért fizették, hogy a jövőbe nézzen, és jóslatokat mondjon, de sohasem folyamodott érte fekete mágiához. Sem most, sem a Merrill Lynchnél. Igaz, már az is az istenkáromlás határait súrolta, hogy a jövőbe akart látni. Az is igaz, hogy jól csinálta a tőzsdén, és rengeteg pénzt keresett vele. Csakhogy az üzleti életben nem függtek emberi életek a megállapításaitól. Most kipróbálhatta, milyen az, amikor egy íróasztal mögött valaki más úgy dönt, hogy neked vásárra kell vinned a bőrödet. Fasza. Egyszerűen fasza. A mennyezetre nézett. Miért festik mindig fehérre? Nem lenne jobb alváshoz a fekete? Mindig látni lehet a mennyezet fehérjét, még egy elsötétített hálószobában is. Van valami oka ennek? És annak, hogy nem tud aludni? Miért kell hülye, megválaszolhatatlan kérdéseken rágódnia? Bármi történjék is, egy haja szála sem görbülhet. Basil nem fogja hagyni. Langley nagyon morcos lenne miatta. Basil egyszerűen nem engedheti meg magának. Moore nem felejtené el, és a CIA-nál mindenki erről beszélne, évtizedeken át, ha a SIS szóba kerülne. Nem, a britek nem fogják hagyni, hogy bármi is történjen vele. Másrészt viszont nem ők lesznek az egyetlen csapat a pályán, és mint a baseballban, itt is mindkét fél azon lesz, hogy ő nyerje meg a meccset. De akkor sem hátrálhatsz meg, Jack. Mit gondolnának a csapattársaid? Azok, akik számítanak rád. Akikre szégyent hozna. És ami még rosszabb, önmagára is szégyent hozna. Akár tetszik, akár nem, fel kell öltenie a mezt, és ki kell vonulnia a pályára. Vagy dönthet úgy is, hogy visszamegy a Merrill Lynchhez. Kizárt dolog! Akkor már inkább néz farkasszemet a halállal. De tényleg, döbbent meg. rajta még ő is. Most akkor bátor volt, vagy reménytelenül keményfejű? Ez jó kérdés, gondolta. Amire eddig csak egyvalaki válaszolt, valaki, aki az egyenletnek csak az egyik oldalát tekintette meg. A fizikai részét, mert a lelki, a gondolati része nem érdekelte. Ez pedig aligha volt elegendő ahhoz, hogy ítéletet mondhasson, ahogy

az újságírók és a történészek is legfeljebb próbálkozhattak a valóság megformálásával, kilométerek és évszázadok távlatából. De azért próbálkoztak, és úgy tettek, mintha mindent értenének. Na persze. Mindenesetre felkészült az útra, és bízott benne – mi mást tehetett volna? –, hogy a kiruccanás legkellemetlenebb része a repülés lesz. Bármennyire is utálta, legalább kiszámítható volt. Feltéve, hogy egy vihar nem tépi le a repülő szárnyait. – Mi a jó büdös franc ez? – gondolkodott hangosan John Tyler. A telex csak parancsokat tartalmazott, de indoklást nem. Tyler gondolkodott még egy sort – ezúttal csendben –, aztán felhívta az ügyészhelyettest. – Mi? – kérdezte döbbenten Peter Mayfair. Harmadikként végzett a Harvard jogi karán három évvel ezelőtt, és máris az államügyész helyettese volt. Az ismerősei, akik mindnyájan maximalista embernek ismerték, egyszerűen csak Maxnek szólították. – Hallottad. – Mi ez az egész? – Fogalmam sincs. Közvetlenül Emil irodájából jött. Nagyon olyan szaga van, mintha a folyó túlpartjáról származna, de a telex szart sem árul el az indokokról. Hogy csináljuk? – Hol vannak a holttestek? – A városi hullaházban, azzal az utasítással, hogy nem lehet felboncolni őket. Gondolom, lefagyasztották őket. – És te nyersen akarod őket? – Fagyasztva, igen, de nyersen. – Hülye egy megfogalmazás, de végül is igen, gondolta a területi irodavezető helyettese. – A hozzátartozók? – A rendőrség még nem talált egyet sem. – Oké, reméljük, hogy így is fog maradni. Ha senki nem jelentkezik értük, rászorulónak nyilvánítjuk őket, és a továbbiakban a szövetségi állam fog gondoskodni róluk, mint a holtan talált hajléktalanokról. Beleteszik őket egy olcsó ládába, és elkaparják őket a Fazekasok mezején. Hová viszitek őket? – Még azt sem tudom, Max, de meg fogom kérdezni Emiltől. – Sürgős? – kérdezte Mayfair. – A múlt hétre kellene, Max. – Oké, értem. Máris indulok a hullaházba. – Akkor ott találkozunk. Kösz, Max. – Jössz nekem egy sörrel meg egy vacsorával a Legal Seafoodban – mondta az ügyész. – Megbeszéltük. – Ez volt a legkevesebb.

25. fejezet FÉLÚTON

A testeket olcsó alumíniumdobozokba tették, abba a fajtába, amit a halottak légi szállításához használnak, és furgonnal kivitték a Logan nemzetközi reptérre. Tyler különleges ügynök ezután további utasítást kért Washingtontól. Mint kiderült, Emil Jacobs nem gondolta végig a tennivalókat, ezért előbb egyeztetnie kellett Moore-ral, a CIA igazgatójával. Itt újabb egyeztetések következtek, de szerencsére eléggé gyors tempóban, így Tyler hamarosan megtudhatta, hogy a British Airways londoni járatára kell feltennie a dobozokat. Ez gond nélkül meg is történt, köszönhetően a BA-nek, amely mindig készséges volt, ha az amerikaiak a segítségét kérték. A 214-es járat a menetrendben megjelölt időpontban, 8.10-kor gurult át a kifutópályára, megkezdve a háromezer mérföldes utat, melynek végén a Heathrow 4-es terminálja és Sir Basil emberei várták. Hajnali öt felé járt, amikor Zajcev hirtelen felriadt a felső ágyban. Először nem tudta, hogy mitől ébredt fel, de aztán odébb gurult, hogy kinézzen az ablakon, és akkor rádöbbent: a vonat állt. Nem tudta, hogy milyen állomáson vannak, és ettől még rosszabbul érezte magát. Mi van, ha a kettes igazgatóság emberei állították meg az expresszt, hogy felszálljanak rá? A KGB-re vallana: az éjszaka közepén szokták a letartóztatásokat végezni, amikor a legkisebb ellenállásra számíthatnak, s amikor a legnagyobb sokkot okozhatják a delikvens számára. Léptek közeledtek a folyosón, és ettől kiverte a hideg veríték. A léptek az ajtóhoz értek, aztán megállás nélkül továbbhaladtak, s a következő pillanatban a vonat megrándult, és továbbindult, neki a sötétségnek. Zajcev fellélegzett. Ennyivel is messzebb voltak Moszkvától. Ahogy a megtett kilométerek száma nőtt, úgy nőtt benne a remény is, de tudta, biztonságban csak akkor érezheti magát, ha idegen föld van a talpa alatt. Idegen, nem szocialista föld. És az még odébb volt. Visszagurult a fal mellé, és aludni próbált. A vonat mozgása megint elringatta, de az álmai cseppet sem voltak megnyugtatóbbak, mint a valóság. A British Airways 747-ese is a sötétséget szelte. Az utasok nagy része aludt, a pilóták pedig kávét kortyolgattak, és hol a műszereket figyelték, hol a csillagokkal pettyezett égboltot, várva, hogy a hajnal pírja megjelenjen a láthatár szélén. Erre általában Írország nyugati partja felett került sor. Ryan korábban ébredt, mint máskor. Észrevétlenül kibújt az ágyból, magára

kapott valamit, és kiment a ház elé. A tejesember most kanyarodott be a Grizedale Close-ba. Megállt az autóval, és a fél gallon teljes tejjel – amit a kölykök úgy habzsoltak, mint a Pratt & Whitney hajtóművek az üzemanyagot –, meg egy kenyérrel a hóna alatt a ház felé indult. Már a kapunál járt, amikor észrevette a kuncsaftját. – Valami baj van, uram? – kérdezte. Arra gondolt, hogy biztosan valamelyik gyerek beteg. Különben mi másért lenne fenn ilyen korán egy kisgyermekes szülő? – Nem, csak korábban ébredtem – nyomott el egy ásítást Ryan. – Szüksége van még valamire? – Csak egy szál cigire – felelte gondolkodás nélkül Ryan. Cathy vasszigora alatt egyetlen szálat sem szívott, mióta itt voltak. – Tessék, uram – pöckölte ki egy cigaretta végét a pakkból a férfi. Ryan meglepődött. – Kösz, pajtás. – Elfogadta, a gázöngyújtó lángjával együtt. Az első slukktól köhögni kezdett, de hamar összeszedte magát, és utána már élvezte a füstöt. Elképesztő, gondolta, hogy milyen könnyű visszatérni a rossz szokásokhoz. Erős cigaretta volt, a Marlboróhoz hasonló, amit a középiskola utolsó évében szívott. A hatvanas évek végén ez elengedhetetlen kelléke volt a férfiúvá válásnak. A tejesembernek sem ártana leszoknia róla, de az ő felesége aligha sebész a Hopkinsban. – Szeret itt lakni, uram? – kérdezte a tejesember. – Igen. Errefelé nagyon barátságosak az emberek. – Igyekszünk, uram. További jó napot. – Kösz, pajtás. Magának is. – Milyen kár, gondolta Ryan, hogy a szupermarketek és a 7-Eleven üzletek miatt csaknem teljesen eltűntek a tejesemberek Amerikából. Még jól emlékezett a Peter Wheat kenyérre és a mézbe mártott fánkra gyerekkorából. Egyszer csak eltűntek, valamikor hetedikes korában. Minden előzetes figyelmeztetés nélkül, szinte egyik pillanatról a másikra. A cigi és a reggeli csend sokkal jobb kombináció volt, mint a kávé meg az ébresztőóra. Most, hogy a tejesember is elment, a legcsekélyebb neszt sem lehetett hallani. Még a madarak is aludtak. Ryan felnézett az égre. Egy repülőgép villogó fényei vonultak át a táj felett. Az irányból ítélve Skandináviába tarthattak, valószínűleg a Heathrow-ról. Mi lehet olyan fontos, hogy az éjszaka közepén kell kelniük és útnak indulniuk miatta?, tűnődött Jack. Elszívta a cigarettát, és a fűbe fricskázta a csikket. Bízott benne, hogy Cathy nem fogja észrevenni, de ha mégis, legfeljebb valaki másra keni. Mivel az újságosfiú még sehol sem volt, Jack bevonult a konyhába, és bekapcsolta a tévét. A CNN-en a sporthíreket mondták. Az Orioles már megint nyert, és a World Seriesben a Phillies ellen indult. Ez jó hír volt, vagyis majdnem. Ha otthon lett volna, megnézett volna legalább egy-két meccset a Memorial stadionban, a többit meg láthatta volna a tévén keresztül. Itt a kábelen nem lehetett fogni egyetlen olyan csatornát sem, amelyik baseballt közvetített volna. Haladásként lehetett viszont értékelni azt, hogy a briteket egyre jobban érdekelte az NFL-foci. Még nem igazán értették, mégis élvezték. Mert sokkal jobb, mint a hagyományos tévéműsoraik, vigyorgott magában Jack. Cathy szerette a bohóckodásukat, Jack azonban sehogyan sem tudott ráhangolódni. De hát, ahogy a rómaiak mondták, de gustibus non est disputandum. Ízlések és

pofonok. A hírműsoraik viszont egészen jók, ismerte el, hogy pozitív megállapítással kezdje a napot. Épp oda akart lépni a kávéfőzőhöz – a születésnapjára vette Cathynek –, hogy lefőzze az este belekészített kávét, amikor meghallotta, hogy az újságosfiú az ajtó elé hajította az újságot. Kiment érte. Napkeltéig még volt egy óra, de az égbolt alja már meghasadt keleten. – Korán keltél – mondta neki Cathy, amikor felment az emeletre. – Nem volt kedvem átfordulni. – Jack megcsókolta a feleségét. Cathy orra egyből kiszúrta a dohányszagot, de annyira valószínűtlen volt, hogy az agya elutasította az információt. – Bekapcsoltad a kávéfőzőt? – Be – felelte Jack. – A többit rád bízom. – Mit kérsz reggelire? – Választhatok? – kérdezte kétkedve Ryan. A felesége már megint diétára fogta. Egy időre búcsút mondhatott a fánknak. – Jó reggelt, zajcsik! – mondta Oleg a kislányának. – Papa! – Szvetlana az ébredő gyerekek angyali mosolyával kinyújtotta a karját. Oleg kiemelte az ágyból, és magához szorította. Miután az apja letette, Szvetlana végiglépdelt meztelen talpacskáival a szőnyegen, és behúzódott privát toalettjébe. Irina közben az ágyra terítette a ruháját, aztán a két felnőtt visszahúzódott a saját fülkéjébe készülődni. Tíz perc múlva már az étkezőkocsi felé tartottak. A kocsi végéből Oleg látta, hogy a kisegítő személyzet tagja a fülkéjükbe siet rendet rakni. Milyen kár, gondolta Zajcev, hogy mint minden csoda, ez is hamarosan véget fog érni. Pedig már kezdte élvezni, hogy így körüldongják. Valamikor az éjszaka a vonat megállt egy állami gazdaságnál, ahonnan friss tejet vételeztek. Szvetlana mindig ezt ivott a reggeli mellé. A felnőttek a legnagyobb jóindulattal is csak tűrhetőnek nevezhető kávét kaptak a vajas kenyér mellé. (A tojás kifogyott a konyháról.) A kenyér és a vaj legalább friss volt és ízletes. Az étkezőkocsi végében egy halom újság hevert. Oleg felvett egy Pravdát, és belenézett. A szokásos hazugságokkal volt tele. Groteszk módon éppen a KGB-sek tudták a legjobban, hogy az, amit az újságok írnak, nagyrészt hazugság. Az Izvesztyija legalább igazi embereket mutatott, akik néha igaz történeteket meséltek. Egy szovjet vonaton azonban csak a politika szempontjából kifogástalan újságoknak volt helyük. Az “Igazság”, gondolta megvetően Zajcev, ezek közé tartozott. Ryan két komplett borotválkozókészletet is magával vitt az utazásaira a biztonság kedvéért. A telepakolt Beán táska a gardrób rézfogasára akasztva várta, hogy Sir Basil kiadja a parancsot az indulásra. Jack tűnődve nézte, miközben a nyakkendőjét csomózta. Vajon mikor fog szólni az öreg? Cathy jött vissza a hálószobába, és ő is öltözni kezdett. – Cath? – Tessék? – A köpenyed. Rajta hagytad a hopkinsos jelvényedet, vagy újat kaptál? – Eddig nem jutott eszébe megkérdezni ezt. Most sem igazán értette, miért jutott

eszébe. Talán a fogas miatt? – Itteni jelvény van rajta. Fárasztó lenne minden egyes betegnek megmagyarázni, hogy miért “Hopkins” van rajta. – Igaz, így is akadtak szép számmal olyanok, akiknek feltűnt az akcentusa, vagy ha nem az, akkor a neve elé biggyesztett “Lady”. Ezt büszkén viselte. Jót tett a hiúságának. Cathy fésülködni kezdett, Jack pedig megállt mellette, és a hajában gyönyörködött. Csodálatos volt így kiengedve, ha egy kicsit növesztett volna még rajta, igazi bombázó lehetett volna. Cathy azonban nem akarta, hogy hosszabb legyen, mert – mint mondta – a sebészi sapka úgyis tönkretette volna. Majd másképp fogja gondolni, ha a partira hívják őket, bizakodott Ryan. A királynő mindkettőjüket megkedvelte, csakúgy, mint a walesi herceg, így értelemszerűen rákerültek az A lista helyi változatára. Ezeket a meghívásokat pedig nem mondhatta csak úgy le az ember, bár Cathy mindig hivatkozhatott arra, hogy másnap műtétje lesz. A spionoktól viszont elvárták, hogy örüljenek az effajta eseményeknek. – Mi lesz ma napirenden? – Előadást tartok a xenon ívlézerről. Venni akarnak egyet, és én vagyok Londonban az egyetlen ember, aki tudja, hogyan kell megfelelően használni. – Feleségem, a lézerzsoké. – Nos, én legalább beszélhetek arról, amit csinálok, “titkos ügynök ember”. – Jó neked, drágám – sóhajtott Ryan. Tizenöt perccel később a fülkéjükben ültek, és Északkelet-London felé robogtak. Cathy az orvosi lapjait, Jack a Telegraphot böngészte. Az újságban volt egy cikk John Keegantől, akit Jack remek történésznek és legalább olyan jó elemzőnek tartott. Rejtély volt számára, hogy Basil miért nem csábította át a Century House-ba. Talán mert nem tudta. Lehet, hogy Keegannek jól ment mint történésznek, és esze ágában sem volt elkötelezni magát a titkosszolgálat mellett. Brit hivatalnokként még senki sem gazdagodott meg, s a névtelenség sem lehetett túl vonzó számára. Még ha nem is akart az ember állandóan reflektorfényben lenni, azért néhanapján jólesett, ha megveregették a vállát. A hivatalnokoknak ez sem adatott meg. Nagyjából akkor, amikor a vonat elhagyta Elephant and Castle-t, a 214-es járat a Heathrow 4-es terminálja elé gurult, de nem a hídhoz, hanem egy kicsit odébb, ahonnan buszokkal szállították a kapuhoz az utasokat. Alig fékezett le a gép, máris kinyitották a rakodótér ajtaját. A Loganen a két koporsót rakták fel utoljára, így most ezeket szedték le legelsőnek. A munkások targoncára tették őket, és a közeli parkolóhoz vitték, ahol egy jelzés nélküli furgonba kerültek át. A SIS két emberének, akikre az alumíniumládákat bízták, fogalma sem volt, hogy mit szállít. Nem ez volt az első eset. Negyven perccel később megérkeztek a Westminster Bridge Road 100. alá. A ládákat átrakták egy másik targoncára, és a teherlifthez vitték, amely levitte őket a második pinceszintre. Két kolléga várta itt őket. Átvették a ládákat, és felnyitották, hálát adva az égnek, hogy a szárazjégnek köszönhetően a testek még nem indultak bomlásnak, megkímélve őket az elhalt emberi hús borzalmas szagától. A két férfi

gumikesztyűs kézzel átemelte a testeket – egyik sem volt különösebben nehéz – egy-egy rozsdamentes boncasztalra. Szánalmas látványt nyújtottak, különösen a kislány. Ami ezután következett, az pedig egyenesen iszonyatos volt, de meg kellett csinálni. Miután a halottakat összevetették a Times fotósa által készített képekkel, nyilvánvalóvá vált, hogy bár termetre hasonlítanak a fényképeken lévőkre, az arcuk – a nőét csaknem teljesen érintetlenül hagyta a tűz – elüt azokétól. Ezen változtatni kellett a BEATRIX művelet érdekében, és csak egy dolgot tehettek: felismerhetetlenné kellett tenniük őket. Ezt propángázos fáklyával érték el. Először is bekapcsolták a mennyezeti elszívót, aztán tűzálló védőruhát öltöttek, és begyújtották a fáklyákat. Könyörtelenül leperzselték a két arcot, a hajjal együtt, mert azok színe sem felelt meg. Gyorsan ment, de nem eléggé gyorsan a két férfi számára. Az, amelyik a kislányon dolgozott, szinte folyamatosan imádkozott, és azzal biztatta magát, hogy a gyermek lelke már régen oda került, ahová az ártatlan gyermekek jutnak a haláluk után. Ez vigasztalta, és az, hogy míg a kislánynak már nincs szüksége a testére, addig az Egyesült Királyságnak – és minden bizonnyal az Egyesült Államoknak is – igen. Ha nem így gondolta volna, képtelen lett volna végigcsinálni. Aztán a kislány bal szeme szétpukkant a belső nyomástól, és a férfinak el kellett fordulnia, hogy öklendezzen. De aztán folytatta, mert folytatnia kellett. A halott kislánynak más színű volt a szeme, mint a fényképen láthatónak. A végtagokat is feketére kellett perzselniük, és arra is ügyelniük kellett, hogy sehol se maradjanak tetoválások vagy egyéb felismerhető jegyek. Egyetlen ilyet sem találtak, még vakbélműtéti heget sem. Kemény másfél óra elteltével mindketten kijelenthették, hogy a testek felismerhetetlenek. De ezzel még nem végeztek. Szovjet gyártmányú ruhákat adtak a halottakra, aztán ezeken is végigmentek a fáklyákkal, hogy a textilszálak beleégjenek a test szöveteibe. Miután ezzel is megvoltak, visszahelyezték a testeket az alumíniumládákba, és pótolták a szárazjeget. A két láda egy harmadik mellé került a terem sarkában. Éppen ebédidő volt, de egyikük se tudott az evésre gondolni. Whiskyre volt szükségük, minél nagyobb mennyiségben; szerencsére akadt jó néhány kocsma a közelben. – Jack? – dugta be a fejét az ajtón Sir Basil. Ryant az asztala fölé görnyedve találta. Jó elemzőhöz illően a napi anyagot böngészte. – Uram? – nézett fel Ryan. – Becsomagolt? – Igen, de otthon van a táskám. – Nem gond. Ma este nyolckor indul a Heathrow 3-as termináljáról a BA járatával. Egy emberünk majd hazaviszi autóval a holmijáért. Fél négy megfelel? – Még nincs meg az útlevelem és a vízumom – mondta Ryan C-nek. – Mire megebédel, az is meglesz. Az álcája szerint könyvvizsgáló a Külügyminisztériumban. Ha jól tudom, valamikor könyvelést is tanult. Talán átnézhetné a könyvelésüket, míg ott lesz. – Charleston ezt roppant mulatságosnak tartotta. – Minden bizonnyal izgalmasabb lesz, mint a budapesti tőzsde – próbálta visszaütni a labdát Ryan. – Jön még valaki?

– Nem, de Andy Hudson várni fogja a repülőtéren. Ő a mi budapesti állomásfőnökünk. Derék fickó – ígérte Basil. – Mielőtt elindulna, még nézzen be hozzám. – Hogyne, uram. Basil feje eltűnt az ajtóból. – Simon, mit szólna egy pint sörhöz és egy szendvicshez? – kérdezte Ryan a munkatársától. – Jó ötlet. – Harding felállt, és belebújt a kabátjába. A Duke of Clarence mellett döntöttek. A vonaton felszolgált ebéd egészen finom volt: borscs, nudli, fekete kenyér és desszertnek eper. Az egyetlen gondot az jelentette, hogy Szvetlana nem szerette a borscsot, ami elég szokatlan egy orosztól, még ha gyermek is. Azért megpiszkálta a tetején a tejfölt, a nudliból már evett is, az epret pedig az utolsó szemig betermelte. A dél-erdélyi hegyek lábainál kaptattak felfelé, a bolgár határ közelében. A vonatnak még át kellett haladnia Szófián, aztán Belgrádon, s csak ezután következett Budapest. Még elidőztek egy darabig az étkezőkocsiban. Szvetlana az ablakon át a tájat nézte. Szófia közeledett. Oleg Ivanovics is a sűrűsödő házakat nézte, s miközben a cigarettáját pöfékelte, azon tűnődött, vajon melyik lehet közülük a Dirzsavna Szigurnoszt. Lehet, hogy Bubovoj ezredes épp ott van, és Sztrokovval a merénylet tervén dolgozik. Vajon hol tartanak? Veszélyben van már a pápa? Hogy erezné magát, ha a lengyelt megölnék, mielőtt még figyelmeztethetné az amerikaiakat? Hamarabb kellett volna lépnie? Megtehette volna egyáltalán? Ezek az átkozott kérdések! És senki nincs, akivel megoszthatná őket. Te mindent megtettél, Oleg Ivan’ics, győzködte magát. Mindent, ami csak telt tőled. A szófiai állomás egy lenyűgöző kőépület volt. Mintha nem is vasútállomás lett volna, hanem katedrális. Zajcev most valahogy nem aggódott a KGB miatt. Mással volt elfoglalva. Azt latolgatta, milyen esélyei lehetnek a kollégáknak a CIA-jel szemben. A KGB nagyon értett a szervezéshez, jobban, mint egy szemfényvesztő. Vajon a CIA mennyire jó? Méltó ellenfelek lesznek? Az orosz tévében mindig úgy ábrázolták őket, mint gonosz, de csetlő-botló idiótákat. A Központban azonban egyáltalán nem így gondoltak rájuk. Nem, a Dzerzsinszkij tér 2. szám alatt démonoknak tartották őket, akik eszesek, mint az ördög, és veszélyesebbek bármely másik ellenségüknél. Most akkor melyik az igaz? Ez hamarosan ki fog derülni – vagy így, vagy úgy, gondolta Zajcev. Elnyomta a csikket, és visszavezette a családját a fülkéjükbe. – Várja az utazást, Jack? – kérdezte Harding. – Hogyne, legalább annyira, mintha foghúzásra kéne mennem. És nehogy azt mondja, hogy menni fog, mint az ágyba pisilés. Maga sem dolgozott még terepen. – A maga felettesei javasolták, Jack, nem én. – Pontosan. Éppen ezért, ha hazatértem, az lesz az első dolgom, hogy megfojtom Greer tengernagyot. Nem vagyok kiképezve erre, Simon. – De volt már ennél veszélyesebb helyzetekben is, Jack – emlékeztette Simon. – Oké, tengerészgyalogos voltam valamikor. Meddig is? Tizenegy hónapig, míg le nem zuhantam a helikopterrel Krétán, és el nem törtem a hátamat. A

francba, hiszen még a hullámvasutat is utálom. A szüleim imádták, és rendszeresen elvittek a Gwynn Oak vidámparkba kölyökkoromban. Azt hitték, azért visítok én is, mert élvezem. Az apám ejtőernyős volt a százegyedik ejtőernyős századnál negyven évvel ezelőtt. A zuhanás rendjén való dolog volt számára. – Még szerencse, tette hozzá gondolatban, hogy a tengerészgyalogságnál nem kellett ugrani. A fenébe, Jack, csak nem félsz? Jobban félsz a küldetéstől, mint a repüléstől? – Hordanak fegyvert a műveleti tisztjeik? Hardingnak nevetnie kellett. – Csak a filmekben, Jack. Átkozottul nehéz elrejteni őket, és még nehezebb kimagyarázkodni, ha megtalálják az embernél. A SIS-nél nincsenek duplanullás ügynökök, legalábbis én nem tudok róluk. A franciák néha ölnek, az izraeliek úgyszintén, de bármilyen ügyesek is, néha nyomokat hagynak, és a sajtó… – Nemzetbiztonsági üggyé nyilvánítanák. – Elméletileg megtehetnénk, de nehéz lenne érvényt szerezni neki. A Fleet Streetnek megvannak a maga íratlan szabályai, tudja. – Ahogy a The Washington Postnak is, mint azt Nixon tapasztalhatta. Szóval ne öljek meg senkit. – Ha kérhetem – mosolygott Simon két falat pulykás szendvics között. Belgrád – a lakói számára Beograd – szintén szép állomással bírt, mintha a XIX. század tervezői azon versengtek volna, akár a középkori székesegyházak építői, hogy ki tud maradandóbbat alkotni. Zajcev döbbenten állapította meg, hogy a vonat többórás késésben volt. Nem értette, miért, hiszen sehol sem álltak hosszabb ideig. Talán nem mentek olyan gyorsan, mint kellett volna. Belgrádot elhagyva a vonat felkapaszkodott néhány szerényebb méretű domb közé. Most tényleg nem haladt gyorsan. Zajcev elképzelte ezt a tájat télen. Biztosan szép lehetett. Nem valahol itt készültek megrendezni az olimpiát? A tél itt is nagyjából akkor érkezhetett, mint Moszkvában. Ebben az évben egy kicsit késlekedett, ami általában azt jelentette, hogy a szokásosnál is keményebb lesz, ha megérkezik. Vajon milyen lehetett az amerikai tél? – Készen áll, Jack? – kérdezte az irodájában Charleston. – Azt hiszem. – Jack megnézte az új útlevelét. Díszesebb volt, mint az átlagpolgároké, és vörös bőrbe kötötték, amit elöl a királyi címerpajzs díszített. Jack végiglapozta, hogy megnézze mindazon helyek pecsétjét, ahol nem járt. Thaiföld, a Kínai Népköztársaság. Nocsak, gondolta. Én aztán nem sokat ülök a seggemen. – Miért a vízum? – kérdezte. Az Egyesült Királyság senkitől sem kért. – Magyarország meglehetős szigorral kezeli a ki- és belépéseket. Belépési és kilépési vízumot is kérnek. Az utóbbira azonban aligha lesz szüksége – jegyezte meg C. – Hudson valószínűleg dél felé fogja terelni magukat. Jó kapcsolatai vannak a helyi csempészekkel. – Hegyeken kell átkelnünk? – Nem – rázta meg a fejét Basil. – Ritkán csinálják gyalogosan. Személy- vagy teherautóval mennek, gondolom. Nem lesz semmi gond, fiam. – Aztán felnézett. – Rutinfeladat lesz, Jack. – Ha ön mondja, uram. – Nekem aztán biztosan nem.

Charleston felállt. – Sok szerencsét, Jack. Viszlát néhány nap múlva. Ryan megmarkolta a kezét. – Vettem, Sir Basil. – Semper fi, cimbora. Az utcán egy autó várta. Beült a bal első ülésre, és a sofőr dél felé fordult. Mintegy ötven percbe telt a gyér délutáni forgalomban. Majdnem ennyit ment volna vonattal is. Otthon Sally éppen szundított, kicsi Jack pedig a lábával játszott az állókában. Hiába, csodálatos kis tappancsok voltak. Miss Margaret a nappaliban ült és magazint olvasott. – Dr. Ryan… Nem számítottam rá, hogy ilyen hamar hazajön. – Én sem. Most tudtam meg, hogy üzleti útra kell indulnom. – Kiment a konyhába, és megpróbálta felhívni Cathyt, de nem lehetett elérni. Még mindig azt az átkozott előadást tartotta a lézerekről. Nem ezzel szokta visszahegeszteni a véredényeket?, tűnődött Jack. Lehet, de mit számított most ez? Morgolódva felment az emeletre a táskájáért. Majd felhívja a reptérről, vigasztalta magát. De azért, minden eshetőségre készen, írt neki egy fecnit. BONNBA REPÜLTEM. PRÓBÁLTALAK HÍVNI. MÉG HÍVLAK. SZERETLEK, JACK. A papírt a hűtőszekrény ajtajára rögzítette, aztán bement Sallyhez puszit adni, és felemelte a fiát egy nedves ölelésért. A kis fickó úgy csepegett, mint egy tűzoltóautó. Jacknek be kellett kanyarodnia a konyhába egy papírtörlőért. – Jó utat, Mr. Ryan – kiáltotta utána a dada. – Köszönöm, Margaret. Viszlát. Amint az autó elhúzott, a lány felhívta a Century House-t, és közölte, hogy Sir John elindult a Heathrow-ra. Aztán visszament a nappaliba, és tovább böngészte a Tattler legfrissebb számát. A vonat váratlanul megállt egy rendező pályaudvaron a magyar határ közelében, egy Zombor nevű város mellett. Zajcev nem tudta, mi lehet az oka, de hamarosan kiderült. A vonat mindkét oldalán daruk voltak, és alig fékezett le a vonat, kezeslábasba öltözött munkások vették körbe. A Magyar Államvasutak standard nyomtávot használ, ami azt jelenti, hogy a két sín 1435 milliméter távolságra van egymástól – a méret meglepő módon a római harci szekerek keréktávolságára vezethető vissza –, az oroszok azonban 1524 mm-es nyomtávot használnak, hogy miért, arra már senki nem emlékszik. A megoldás az, hogy a vasúti kocsik szekrényét leemelik az alvázról, és másik, megfelelő nyomtávú futófelületre helyezik. A művelet egy órát vett igénybe, de a munkások meglepően hatékonyan dolgoztak. Szvetlana tátott szájjal nézte, de még az apját is lenyűgözte a munka szervezettsége. Egy órával és húsz perccel később már egy keskenyebb sínen gurultak észak felé, Magyarország gazdag termőterületein át. Szvetlana szinte azonnal kiszúrt néhány lovast, akik egzotikus látványt nyújtottak. Ryan úgy döntött, hogy magával visz egy útitársat is. Vett magának egy csomag cigarettát a reptéren, és mindjárt rá is gyújtott egyre az előcsarnokban. A jó hír az volt, hogy ablak melletti ülést kapott, az első osztályon. A repülés egyetlen élvezhető része a felhők látványa volt, ráadásul ha azt bámulta, a többi

utas nem láthatta a félelmet az arcán. Az utaskísérő elől már nehezebb volt elrejteni, mert ahogyan az orvosok, ők is kiszagolták a szorongást. A gépnek ezen a részén azonban ingyen volt az ital, és Ryan mindjárt meg is próbált rendelni egy pohár whiskyt. Csak próbált, mert helyette scotchot, vodkát és gint ajánlottak. Az első kettőt nem szerette, a harmadiknak pedig a szagát sem bírta, így inkább bort kért. Miután utazómagasságba értek, a DOHÁNYOZNI TILOS! lámpa is kialudt, így Ryan rágyújthatott egy újabb cigire. Nem volt olyan jó, mint egy bourbon, de azért megtette a hatását, és legalább hátradőlhetett, és úgy tehetett, mintha behunyt szemmel lazítana. Csak időnként nyitotta ki a szemét, hogy megnézze, mi van odalent: zöld-e vagy kék. A repülő viszonylag zökkenőmentesen szelte az eget, csak néha-néha ugrott egyet, arra késztetve Ryant, hogy megmarkolja a karfát. Mire felhörpintett három pohár kiváló francia fehérbort, Ryan egészen megnyugodott. Már félúton jártak – valahol Belgium felett lehettek –, mire megint gondolkodni kezdett. Hányan gyűlölhetik a repülést? Minden harmadik ember? Vagy minden második? Körbenézve megállapította, hogy gyanúsan sok a közönyös arc. Az emberek igyekeznek leplezni a félelmüket – ő is azon volt. Tehát nem ő az egyetlen nyúlszívű a repülőn, vigasztalta magát. Különben is, ha az ULA terroristái Uzival sem tudták kilyukasztani a bőrét – otthon, a Chesapeake-öböl parti házban –, akkor talán mégsem lehet olyan könnyű elpusztítani őt. Úgyhogy akár élvezhetné is az utazást, ha már itt kell lennie. Ez utóbbi nem lehetett kétséges. A Boeing 737-es óránként ötszáz csomóval szelte a levegőt. Itt nem volt kiszállás. A leszállásnál volt egy kis pattogás, de Ryan számára ez volt a legbiztonságosabb rész: a visszatérés az anyaföldhöz. Persze tudta, hogy valójában ez a legveszélyesebb az egészben, de valahogy nem érzékelte. Hallotta a szervók vinnyogását, aztán a suhogást, amit a kiereszkedő futóművek okoztak, és látta a földet közeledni. Csodálatos volt. Végre felállhatott, és a saját lábán közlekedhetett. Ha nem Budapesten lett volna, most már biztonságban érezte volna magát. Egy újabb pályaudvarra értek, tele konténerekkel és marhavagonokkal, s a vonat jobbra-balra döcögött a rengeteg váltó között. A zajcsik az üveghez nyomta az orrocskáját, és figyelte, hogy begurulnak egy nagy üvegtető alá, ahol aztán a vonat végre megállt. Budapest Keleti pályaudvarán voltak. A poggyászkocsi mellett egyenruhás, ápolatlan külsejű hordárok jelentek meg. A zajcsik valósággal lepattant a kocsiról, hogy körbenézhessen, maga mögött hagyva az anyját, aki a kézipoggyászokkal küszködött. Oleg előrement a poggyászkocsihoz, hogy előkerítse a bőröndjeikét. Csak egy régi, meglehetősen kopott várótermen kellett átmenniük, és máris a taxiállomáson voltak. Rengeteg autót látott, kivétel nélkül orosz gyártmányú Ladákat – egy régi Fiat típus szovjet változatai –, és mind egyformán bézs színű a koszréteg alatt. Zajcev adott egy KGST-rubelt a hordárnak, és ügyelt, hogy a kétkerekű kuliról minden átkerüljön a taxiba. A csomagtartó szűkösnek bizonyult, ezért három táska az első ülésre került, Oleg pedig hátra, a felesége mellé. Szvetlánát az anyja az ölébe ültette. A taxi elrugaszkodott a járda mellől, csinált egy gyors és szabályellenes U kanyart, aztán nyaktörő sebességgel végigszáguldott egy bevásárlóutcán.

Az Astoria Szálló mindössze négy percre volt az állomástól. Impozáns épület volt, olyan, mint a régi idők úri szállodái. Az előcsarnoka szerény méretű volt, de minden más tekintetben pazar, tele faragott tölggyel. A recepciós már várta őket. Mosolyogva odaadta a szobakulcsot, majd az utca túloldalán lévő Szovjet Kultúra Házára mutatott, amelyről annyira ordított, hogy KGB műveleti bázis, hogy akár Vas Félix szobrát is kitehették volna eléje. A londiner felvezette őket a harmadik emeletre, a 307-es szobába. Miután ő is kapott egy rubelt, magára hagyta a családot a sarokszobában, amely alig volt nagyobb, mint a két vonatfülke együtt. Ráadásul fürdőszoba is csak egy volt, igaz, ez legalább kádzuhanyozós. Irina és Szvetlana rögtön be is vonult, hogy lemossa magáról az út porát. Amilyen kopott volt a szoba nyugati mércével, annyira elegánsnak tűnt szovjet szemmel. Zajcev leült egy székre az ablak elé, és az utcát figyelte, CIA-s tisztek után kutatva. Tudta, hogy hiábavalóság, de nem bírt ellenállni a kísértésnek. A férfiak, akiket keresett, nem a CIA-nak dolgoztak, hanem a brit Andy Hudsonnak. Tom Trent az állomáson várta a családot, Chris Morton pedig a szállodában vert tanyát. A Times fotósa által biztosított, jó minőségű fényképek birtokában gyerekjáték volt azonosítani az oroszokat. Miután a család felment, Morton, aki folyékonyan beszélt oroszul, odament a recepcióshoz, és egy kis pénzzel megoldotta a nyelvét. Miután megtudta a “régi ismerősök” szobaszámát, csapott egy kört a báron keresztül, hogy feltérképezze magának a helyet, aztán visszatért a nagykövetségre. Eddig, állapították meg Trenttel, minden olajozottan működött. A vonat késett ugyan, de a család rajta volt, és a szállodába menet sem tűntek el. Jöhetett a következő fázis. Andy Hudson átlagos alkatú férfi volt, de homokszínű haja nyilvánvalóvá tette, hogy külföldi. A magyarok egyébként meglepően, már-már zavaróan hasonlítottak egymásra. Legalábbis ezek a reptéren, gondolta Ryan. – Beszélhetünk? – kérdezte kifelé menet. – Igen, az autó tiszta. – Mint az ilyen járműveket mindenütt, ezt is rendszeresen átvizsgálták. – Honnan tudja? – A túloldal nem szegi meg a diplomácia szabályait. Fura, de így van. Emellett az autó egy rendkívül bonyolult riasztórendszerrel van felszerelve. Bevallom, még én se tudnám kijátszani. Mindenesetre isten hozta Budapesten, Sir John. – A város nevét “Bjudapesht”-nek ejtette, ellentétben azzal, ahogy Ryan gondolta. – Tehát tudja, hogy ki vagyok. – Igen. Tavaly márciusban Londonban voltam. Éppen akkor, amikor maga végrehajtotta azt a hőstettet. Őrültség volt, én mondom. Ha azok az írek nem lennének ekkora balfácánok, most alulról szagolná az ibolyát. – Ne higgye, hogy ez nekem nem szokott eszembe jutni, Mr. Hud… – Andy. – Remek. Én pedig Jack vagyok. – Jól utazott? – Most, hogy már szilárd talajt érzek a lábam alatt, igen. Meséljen nekem a küldetésről, és arról, hogyan akarják csinálni. – Rutinművelet lesz. Megfigyelés alatt tartjuk a családot, és ha elérkezett az

ideje, kivisszük őket a városból, át Jugoszláviába. – Hogyan? – Autóval. Gondot legfeljebb a magyar határőrök jelentenek. A jugókat nem érdekli, hogy ki jön-megy át a határaikon. Legalább egymillió polgáruk dolgozik a tengerentúlon. De nem kell aggódni, mindkét oldal határőreivel jóban vagyunk. – Zsebre vágták őket? Hudson bólintott, miközben megkerült egy reptérnek igencsak szűkös parkolót. – Ők is szeretik a divatos nyugati holmikat. Ismerek olyanokat is, akik jó pénzért kemény drogokat is átengednek. Ez az egyetlen, amire úgy-ahogy odafigyelnek, de mindig akad olyan, aki hagyja megvesztegetni magát. Elképesztő, hogy mit meg nem tesznek egy kis valutáért vagy egy pár Reebok edzőcipőért. A feketepiac nagyon élénk errefelé, és mivel valutát hoz az országnak, a politikai vezetés szemet huny felette. Amíg diszkréten csinálják, addig nem avatkoznak bele. – Akkor hogy bőghetett így le a CIA-állomás? – Pechesek voltak. – Hudson elmagyarázta, hogy mi történt. – Mintha elütne egy teherautó egy kihalt úton. – Gyakran előfordul az ilyesmi? – aggódott Jack. – Nem igazán. Olyan ez, mint megütni a lottófőnyereményt. – Csak az nyer, aki játszik is – dünnyögte Ryan a marylandi állami lottó jelszavát. Végeredményben, gondolta, a lottó is egyfajta adó, amit azok fizetnek, akik elég ostobák ahhoz, hogy a mézesmadzag után vessék magukat. Igen, pont olyan, mint az adó, csak a behajtás módja sokkal cinikusabb. – Igen, ez igaz. Vállaltuk ezt a kockázatot. – Előfordulhat ehhez hasonló a Nyúl családdal is? – Az esélye egy a tízezerhez. Ez úgy hangzott, mint egy sportfogadás, de nemcsak ez aggasztotta Ryant. – Mondták már magának, hogy a felesége és a kislánya még nem tudják, milyen hosszúra fog nyúlni a vakáció? Hudson azt hitte, rosszul hallotta. – Ugye viccel? – Eszemben sincs. Ezt maga a Nyúl mondta a moszkvai embereinknek. Gond? Hudson olyan erősen markolta a kormányt, hogy a bütykök elfehéredtek a kézfején. – Csak akkor, ha a nő hisztis. De azt is megoldjuk valahogyan. – Az arckifejezése ugyanakkor azt mondta, hogy baj, igenis baj. – Azt hallottam, hogy az európai nők nem olyan önfejűek, mint az amerikaiak. – Ez igaz – értett egyet vele Hudson. – Az orosz nőkre különösképpen. Nos, majd meglátjuk. Az utolsó kanyar következett, és ott álltak a brit nagykövetség előtt a Harmincad utcában. – Az az épület ott a Budapesti Rendőr-főkapitányság. Mint láthatja, biztonságos helyen vagyunk, nekünk pedig nem sokat árthatnak. A helyiek nem szeretik a rendőröket. A magyar nyelv átkozottul lehetetlen egy valami. A nyelvészek szerint valahonnét Mongóliából származik, ha hinni lehet nekik. Nem hasonlít egyetlen nyelvre sem, amit eddig hallott. Angolul elég kevesen beszélnek

itt, németül már többen, mert Ausztria a közvetlen nyugati szomszéd. Ne aggódjon, egyikünk mindig magával lesz. Holnap elviszem egy sétára. Nem tudom, maga hogy van vele, de engem mindig kifáraszt az utazás. – Engem is – ismerte el Ryan. – Én utazási sokknak hívom. – Nos, akkor nézzük meg a szobáját az emeleten. A konyhánk egészen tűrhető, a lakosztálya pedig kényelmes lesz, még ha fényűző nem is. Hadd vigyem én a táskáját. Az ellátásra egyetlen szava sem lehetett. Kényelmes ágy, saját fürdőszoba, tévé és videó meg egy tucatnyi kazetta. Ryan a Kegyetlen tenger mellett döntött, Jack Hawkinsszal a főszerepben. Végignézte az ágyból, aztán hagyta, hogy elnyomja az álom.

26. fejezet TURISTÁK

Először a kis zajcsik ébredt fel, aztán a neszezésére az anyja, majd az apja. A Hotel Astoriában még szobaszerviz is volt, a szovjet látogatók számára hallatlan luxus. Irina telefonon megkérdezte, hogy mi a menü, és miután döntött, közölték vele, hogy harminc perc múlva fent lesz a reggelijük. – Én hamarabb elkészíteném – csóválta meg a fejét Irina, de azért örült, hogy nem neki kell pepecselnie vele. Olyan jó volt lazítani egy kicsit. Ryan lezuhanyozott, és háromnegyed nyolc tájban lement a követség kantinjába. Abritek, állapította meg, ugyanúgy ragaszkodnak az otthoni luxushoz, mint ők, amerikaiak. Ryan kért egy jó nagy adag szalonnás rántottat – az angol szalonnát imádta, a kolbászuk viszont pocsék volt, olyan ízű, mintha fűrészporral töltötték volna meg – és négy szelet pirított fehér kenyeret, gondolván, kiadós reggelire lesz szüksége, hogy átvészelje a napot. A kávé egyáltalán nem volt rossz. Rákérdezett, és mint kiderült, osztrák eredetű volt, ami megmagyarázta a minőségét. – A nagykövet ragaszkodik hozzá – ült le amerikai vendégével szemben Hudson. – Dickie odáig van a kávéért. – Ki? – kérdezte Jack. – Richard Dover. Ő a nagykövetünk. Most épp Londonban tartózkodik. Tegnapelőtt ment el. Milyen kár. Szívesen megismerkedett volna magával. Jó főnök, de tényleg. Na és jól aludt? – Nem panaszkodom. Végtére is csak egyórányi időeltolódás van. Fel tudnám hívni valahonnan Londont? Tegnap nem tudtam beszélni a feleségemmel. Nem akarom, hogy aggódjon – tette hozzá Jack. – Nem gond, Sir John. Az irodámból beszélhet. – Azt hiszi, Bonnban vagyok NATO-ügyben. – Komolyan? – Cathy tudja, hogy az ügynökségnek dolgozom, de azt nem, hogy most nem elemzői munkát kell végeznem. Ugyanis elemző vagyok, nem műveleti tiszt. – Igen, olvastam. De rá se rántson – vigasztalta a brit. – Fogja fel úgy, mint tapasztalatszerzést. Legalább betekintést nyer a munkánkba. – Kösz, Andy – vigyorgott kényszeredetten Jack. – Most nagyon megnyugtatott. Tapasztalatban nincs hiányom. A gond csak az, hogy egyik sem nevezhető kellemesnek. – Azon leszünk, hogy az legyen. Ryan belekortyolt a kávéba. Messze állt a Cathyétől, de gyárinak nem volt

rossz. – Mi a tervünk mára? – Befejezzük a reggelit, aztán csapunk egy kört. Megismerkedik a várossal, aztán leülünk és kisütjük, hogyan tovább a BEATRIX művelettel. A Zajcev család kellemesen csalódott a reggeliben. Oleg sok jót hallott már a magyar konyháról, és mint kiderült, az ismerősök nem dicsérték alaptalanul. Ennek ellenére hamar betermelték az ennivalót, mert már alig várták, hogy szétnézzenek a városban. Felöltöztek, és lementek a recepcióhoz, hogy eligazítást kérjenek. Mivel Irinát elsősorban a vásárlás érdekelte, a férfi a Váci utcát javasolta nekik. Földalattival mehetnek ide, mondta nekik, és hozzátette, hogy ez a vonal a legrégebbi Európában. Mint nem sokkal később maguk is láthatták, a férfi igazat mondott: a metró voltaképpen egy föld alatt közlekedő villamos volt, melynek még a szekrénye is fából készült. De a föld alatt járt, még ha nem is túl mélyen, így fenti rokonainál gyorsabban közlekedhetett. Tíz perccel később már a Vörösmarty téren voltak, ahonnan már csak egy rövid séta volt a Váci utca. Nem vették észre a férfit – Tom Trent volt az –, aki követte őket, s aki nem tudta, hogy mit gondoljon. A család a brit nagykövetség irányába tartott. Ryan felment a szobájába az esőkabátért – Hudson javasolta a reggeli sétához –, aztán visszatrappolt az előtérbe, és Hudson kíséretében kilépett az utcára. Az ég felhős volt, esőt ígért. Az állomásfőnök biccentett az őrnek, aztán Ryan után kanyarodott, és azt hitte, elájul. Szemből Trent közeledett, előtte pedig, tőlük hetven-nyolcvan méterre… A Nyúl család? – Jack… – Andy? – Az ott a mi Nyulunk, Mrs. Nyúl és a kis Nyuszika. Ryan elfordította a tekintetét a rendőrség épületéről, és a feléjük tartó családra nézett. – Mi a fene… – Biztosan vásárolni mennek a szomszéd utcába. A turisták szeretik azt a helyet. Tele van üzletekkel, meg minden. Hátborzongató egybeesés, nem? – jegyezte meg Hudson, azon tűnődve, vajon jelent-e ez valamit. – Kövessük őket? – kérdezte Jack. – Miért ne? Rágyújtott egy miniatűr szivarra – ritkán fanyalodott cigarettára –, és megvárta, hogy Trent elmenjen előttük. Várt egy kicsit, aztán ők is elindultak. – Jelent ez valamit? – kérdezte Ryan. – Fogalmam sincs. – Hudson nem mutatta, hogy aggódna, de a hangja bizonytalannak tűnt. A helyzet hamar tisztázódott. Perceken belül nyilvánvalóvá vált, hogy Nyúlék vásárolni jöttek. A Váci utcát bevenni készülő kis hadat természetesen Mrs. Nyúl vezette, ahogy az egy nyúlmamától elvárható volt. A bevásárlóutca réginek tűnt, bár Ryan biztosra vette, hogy az épületek nagy részét a II. világháború után újjáépítették, 1945 elején ugyanis ádáz csatákat vívtak a városért. Ryan megnézett néhány kirakatot. Ugyanazokat a holmikat látta

bennük, mint az amerikai vagy londoni üzletek ablakaiban, csak gyengébb minőségben és kisebb mennyiségben. A Nyúl család azonban lenyűgözőnek találta őket, az anya olyan lelkesen gesztikulált, hogy Ryan már-már a férj testi épségét féltette. – A nő azt képzeli, hogy a Bond Streeten van – jegyezte meg Hudson. – Nem egészen – kuncogott Jack. Már volt “szerencséje” otthagyni a fizetése egy jelentős részét. Lehet, hogy a Bond Street a világ legszuperebb bevásárlóutcája volt, de hogy a legdrágább is, ahhoz nem fért kétség. De milyen lehetett Moszkva, ha ez a hely olyan nagy élmény volt az oroszoknak? Egy dologban minden nő egyforma, gondolta Jack. Imádnak kirakatokat nézegetni, és addig-addig kacérkodnak a kísértéssel, mígnem az berántja őket a legközelebbi üzlet ajtaján. Mrs. Nyúl esetében ez a saroktól számítva a negyedik üzletnél történt meg, egy ruhaüzletnél. Becsörtetett a boltba, magával vonszolva a kislányt, és Mr. Nyúl, szemmel láthatóan kelletlenül, követte őket. – Ez el fog tartani egy ideig – jósolta Ryan. – Tudom, miről beszélek, ültem már én is abban a csónakban. – Hogy érti ezt, Jack? – Maga nős, Andy? – Igen. – Gyerekek? – Kettő. Két fiú. – Szerencsés fickó. A lányok fenntartása sokkal többe kerül, pajtás. – Közelebb mentek, hogy szemügyre vegyék az üzletet. Női és lánykaruhákat árultak. Igen, gondolta Jack, ez elfog tartani egy darabig. – Nos, most már élőben is láthattuk őket. Ideje továbbállnunk, Sir John. – Visszafordultak, és Hudson mutogatni kezdett a vendégének, mintha Budapest építészeti érdekességeire akarná felhívni a figyelmét. A szeme közben pásztázott, mint egy radar tányérja. – Nem látom, hogy bárki is követte volna őket a mi emberünkön kívül. Ha csapda lenne, akkor nem engedték volna őket ilyen közel a követséghez. Én legalábbis nem tenném, és a KGB sem. Nagyon kiszámíthatóak. – Gondolja? – Igen. Iván nagyon ügyes, de ebben is kiismerhető, ugyanúgy, mint a futballban vagy a sakkban. Céltudatosan játszik, precízen hajtva végre a lépéseket, de nincs benne spiritusz, sem elegancia. Mindent előírások alapján tesznek. Ilyen a kultúrájuk. Nem bátorítja az embereket arra, hogy merjenek egyediek, merjenek nagyok lenni. – Ez igaz, de a vezetőik valahogy mindig kilógnak a sorból. – Az már régen volt. Az utolsó nagy egyéniségük harminc éve meghalt, és ők nem akarnak másikat. – Ebben egyetértek. – Nem volt értelme vitatkozni. A szovjet állam valóban nem tűrte az individualizmust. – És most hova? – Az Operához, a szállodához, egyéb érdekességekhez. Reméljük, hogy ma már nem ér minket újabb meglepetés. A kisfiúk többség utálja a ruhavásárlást, de nem így a kislányok. A zajcsik sem volt kivétel. Még soha nem látott együtt ennyi szép és színes ruhát, még a különleges boltban sem, ahová a szülei egy ideje vásárolni járhattak. A látvány, a

választék lenyűgözte. Az anyja irányítása alatt összesen hat kabátot próbált fel a lombzöldtől a fekete galléros tulipirosig, és bár felvett még kettőt ezután, a pirosat vették meg, amit a zajcsik rögtön viselni akart, és ezt ki is harcolta magának. Ezután egy elektronikai üzlet következett, ahol Oleg Ivan’ics vett három videorekordert, egy Sony Betamax készülék licenc nélküli koppintásait. Az üzlet, mint közölték vele, házhoz is szállította az árut, így legalább nem kellett rögtön visszatérniük a szállodába. Zajcev néhány felnőtteknek való kazettát is szerzett hozzá, hadd örüljenek a kollégák. A Központban feldiktált lista felét ezzel kipipálhatta, és persze búcsút mondhatott kétezer KGST-rubelnek is, de nem bánta. Nekik már úgysem volt rá szükségük. A portyázás egészen délig folytatódott, amikor is Irina technikai okok miatt kénytelen volt visszakozol fújni: úgy fel voltak pakolva, hogy már csak vánszorogni bírtak. Visszamentek a szállodába az antik metróval lerakni a holmikat, aztán rendbe tették magukat, és lementek az étterembe ebédelni. A Hősök Terét a Habsburgok építették a tizenkilencedik században, hogy így fejezzék ki tiszteletüket az alájuk rendelt magyar királyság alattvalóinak. A teret a korábbi magyar királyok szobrai díszítették, egészen Szent Istvánig visszamenően, akinek a koronáját – a félredőlt kereszttel – Jimmy Carter néhány évvel ezelőtt juttatta vissza az országnak. – Állítólag akkor hajlott el – magyarázta Hudson –, amikor István a régi tetejére tette a koronáját. Ügyes húzás volt Carter részéről, hogy visszaadta nekik. A korona a nemzeti öntudatuk része, így a kommunista kormány nem utasíthatta vissza, ugyanakkor azzal, hogy elfogadta, elismerte, hogy az ország történelme jóval a marxista-leninista idők előttre nyúlik vissza. Nem rajongok Mr. Carterért, de el kell ismerni, ravasz lépés volt. A magyarok többsége megveti a kommunizmust, Jack. Meglehetősen vallásos nép. – Tényleg sok itt a templom – állapította meg Ryan. Csak eddig hatot számolt meg. – Ezért van olyan nagy befolyásuk. A kormánynak persze nem tetszik, de túl nagy bázissal rendelkeznek ahhoz, hogy félreállíthassák őket. Azt teszik, amit ilyen körülmények közt a legbölcsebb: egyik sem avatkozik a másik dolgába. – Átkozottul nagy ez a tér – nézett körbe Ryan. – Legalább egy négyzetmérföld. – Valóban. 1956-ban a szovjetek azt akarták, hogy ha a magyarok megint fellázadnának, AN-10 “Cub” csapatszállítókkal is le tudjanak itt szállni. Tíz-tizenkét repülő is elfért volna itt, egyenként százötven katonával a fedélzetén. Ezekkel védték volna meg a városközpontot az ellenforradalmárokkal szemben, míg keletről be nem jönnek a tankok. Briliánsnak éppen nem nevezhető terv, de hát ők így gondolkodnak. – És mi lett volna akkor, ha a magyarok leparkolnak itt két autóbuszt, és kilövik a kerekeiket? – Én nem állítottam, hogy jó terv volt, Jack – tiltakozott Hudson. – Ami azt illeti, én inkább aláaknáztam volna. A levegőből nem vehették volna észre, és legalább kinyírt volna néhány rohadékot. A csapatszállító gépek pilótáinál vakabb és süketebb társaságot nehéz találni. Feltéve, hogy nem biztosította volna nekik valaki a helyet, próbált az oroszok

fejével gondolkodni Ryan. Lehet, hogy nem is olyan ostobák ezek az oroszok? – Tudja, ki volt a szovjet nagykövet ötvenhatban? – Nem… Vagyis várjon egy percet. Andropov? Hudson bólintott. – Úgy bizony, maga Jurij Vlagyimirovics. Ez megmagyarázza, miért vannak annyira odáig érte a helybeliek. Rengeteg magyar meghalt az 56-os eseményekben. Ryan akkor elemista volt: túl fiatal ahhoz, hogy felfogja, mi történik a világban. Egy elnöki választás évében jártak, és a britek meg a franciák épp a legrosszabb pillanatban döntöttek úgy, hogy lerohanják Egyiptomot, megvédeni a Szuezi-csatornához fűződő jogaikat. Eisenhower egyszerre két konfliktussal találta magát szembe, és mivel jobbról is, balról is bökdösték az oldalát, képtelen volt bármit is tenni. Az eltiport magyarok közül azonban sokan a tengerentúlra emigráltak, és Amerika nem bánta meg, hogy befogadta őket. – A titkosrendőrségük merre van? – Nem messze innen, az Andrássy út 60. szám alatt. Egy átlagos épület, legalábbis kívülről, mert a festék alatt a falak vértől vöröslenek. Az eredeti csapat Vas Félix hű követője volt, könyörtelenebb banda, mint Hitler Gestapója. A lázadás azonban ráébresztette őket arra, hogy túllépték azt a bizonyos határt. A vezetőjüket leváltották, a cég nevét pedig Államvédelmi Osztályról átváltoztatták Államvédelmi Hivatalra. Korábban a kínzási módszereikről voltak híresek. Ez állítólag már a múlté, de a rossz hírük még így is elegendő ahhoz, hogy a gyanúsítottak pillanatok alatt megtörjenek, ha beviszik őket. Jó dolog, ha az embernek diplomata-útlevele van. – Mennyire jók? – kérdezte Jack. – Tökfilkók. A lakosság annyira megveti őket, hogy épeszű ember nem áll be közéjük. Ráadásul még kivételezni se nagyon tudnának az ilyenekkel, ahogy azt a KGB teszi az övéivel, mert itt egészen mások a viszonyok. Pedig nagyon jó a felsőoktatásuk. Kiváló mérnököket és kutatókat képeznek, a Semmelweis Orvostudományi Egyetem pedig elsőrangú. – A pokolba, hiszen a Manhattan-terven dolgozó fickók fele magyar volt, nem? – Valóban, és sokan közülük magyar zsidók. Nem sok maradt belőlük, bár a háború idején a magyaroknak sikerült megmenteniük a zsidóik felét. Az államfőnek, Horthy tengernagynak valószínűleg ezért kellett meghalnia, úgymond “rejtélyes körülmények között”. Nehéz megmondani, miféle ember volt valójában, de vannak, akik azt mondják, hogy fanatikusan kommunistaellenes volt, ugyanakkor határozottan nem náci párti. Talán ő is csak egyike volt azoknak, akik rossz helyen születtek rossz időben. Ezt már soha nem fogjuk megtudni. – Hudson valósággal lubickolt az idegenvezető szerepében, de ideje volt visszatérni az “üzletre”. – Oké, akkor hogyan csináljuk? – kérdezte Jack. Körülnézett, árnyakat keresve, de nem látott gyanús személyeket, az autókat pedig – mindenütt Lada volt, és mind egyformán koszos – lehetetlen volt megkülönböztetni egymástól. Nem volt más választása, mint bízni Hudson képességeiben. – Visszamegyünk az autóhoz, és megnézzük magunknak a szállodát. – Csak néhány perc volt az elegáns, francia stílusú épületekkel szegélyezett Andrássy

úton. Ryan még soha nem járt Párizsban, de pont ilyennek képzelte el. – Az ott – húzott félre Hudson. Ez is a kommunista országok egyik pozitív jellegzetessége volt: pillanatok alatt találtál magadnak parkolóhelyet. – Nem figyelnek minket? – kérdezte Ryan óvatosan hátrasandítva a válla felett. – Ha igen, akkor nagyon ügyesen csinálják. Nos, az utca másik oldalán a helyi KGB-állomás található. A Szovjet Kultúra Háza. Kultúrából és barátságból nem sok akad benne, KGB-tiszt viszont annál inkább. Lehetnek vagy harmincan-negyvenen. Ha egy átlag magyarnak be kellene tennie oda a lábát, inkább levágatná, és úgy vágná hozzájuk. Nincs arra szó, hogy mennyire gyűlölik az oroszokat ebben az országban. Még nem felejtették el 56-ot. A szálloda még azokból az időkből felejtődhetett itt, amit H. L. Mencken aranykornak nevezett. Az évtizedek alaposan megkoptatták régi fényét. – Laktam már jobb helyen is – jegyezte meg Jack. Nem a New York-i Plaza volt, és nem is a londoni Savoy. – Az orosz barátaink aligha. Elképesztő. Ha sikerül kijuttatni őket Amerikába, azt fogak hinni, hogy a paradicsomban vannak. – Menjünk be. A bárjuk egész tűrhető. Valóban az volt. Jobbra kanyarodtak az előtérben, aztán lementek néhány lépcsőn, és egy New York-i diszkóra emlékeztető helyen találták magukat. A zenekar még nem volt ott, a zene – diszkrét hangerővel – egy hanglemezről szólt. Amerikai muzsika, figyelte meg Jack. Milyen fura. Hudson rendelt két pohár tokajit. Ryan megkóstolta. Nem volt rossz. – Azt hiszem, Kaliforniában is palackozzák. Maguk Tokaynek nevezik. A magyarok nemzeti itala. Elég érdekes íze van, de jobb, mint a grappa. – Volt hozzá szerencsém – nevette el magát Ryan. – Mario bácsikám odáig volt érte. De gustibus, ahogy mondani szokták. – Körülnézett. Senki nem volt hallótávolságon belül. – Beszélhetünk? – Csak nézelődjünk inkább. Ma este visszajövök. Látni akarom a személyzetet. A Nyulaink a 307-es szobában vannak, a harmadik emeleten, a folyosó végén. A tűzlépcsőn könnyen le lehet jutni. Az épületnek három bejárata van, egy elöl és egyegy a két oldalán. Ha csak egyetlen recepciós lesz éjszaka, amint azt reméljük, akkor ügyesen eltereljük a figyelmét, és a csomagokat észrevétlenül fel-, a Nyúl családot pedig kijuttatjuk. – Csomagokat akarnak feljuttatni? Miféle csomagokat? Hudson feléje fordult. – Nem mondták? – Mit? Az anyjuk istenit, gondolta Hudson. Hát nem mondták el neki? Mit csinálnak ezek egész nap? – Majd később megbeszéljük. Aha, vonta le a következtetést Ryan. Valami készül, aminek nem fog örülni. Olyan biztos ez, mint az, hogy most itt van. Mégiscsak jobb lett volna elhozni a Browningot. A fenébe! Megitta a bort, és megkereste a férfivécét. A sziluett segített. A helyiség már jó ideje nem látott tisztítószert, Ryan örült neki, hogy nem kell leülnie. Mire visszament, már Andy is végzett a borral. Fizetett, és

visszamentek az autóhoz. – Most már megbeszélhetjük? – kérdezte Jack, amint az ajtók becsukódtak. – Később – felelte Hudson. Ryan most már kezdett aggódni. A “csomagok” ezekben a percekben értek a reptérre. Három nagy láda diplomáciai ragacsokkal és Siemens felirattal ellátva, hogy a magyar vámosok azt higgyék, rejtjelező gép vagy valamilyen más, nagyobb méretű elektronikai cikk van bennük. A felhajtóról egy követségi alkalmazott felügyelte a kirakodásukat. A ládák a követség saját kisteherautójára kerültek. A diplomata jelenléte lehetetlenné tette, hogy megröntgenezzék a szállítmányt, ami szintén a terv része volt. A röntgensugarak tönkretehették volna a mikrocsipeket, gondolták a reptéri hatóságok, és jelentést írtak a Belügyminisztériumnak. Hamarosan már minden érdekelt tudta, beleértve a KGB-t is, hogy a budapesti brit nagykövetség új rejtjelező készülékeket kapott. Az információt gondosan rögzítették és irattárba küldték. Hamarosan már senki sem emlékezett rá. – Hogy tetszett a körút? – kérdezte Hudson, amikor visszatértek az irodájába. – Nagyon. Annyira, hogy viszonzásképpen szívesen átnézem a könyvelésüket – kacsintott rá Ryan. – Vagy inkább beavat a részletekbe is? – Az ötlet a maguk embereitől származik. Úgy kell kijuttatni a Nyúl családot, hogy a KGB halottnak higgye őket, és nem szökevényeknek, akik a Nyugattal akarnak együttműködni. Ennek érdekében három holttestet kell a szobájukba csempészni, miután Filcest, Foltost és Pamacsot kiloptuk. – Oké, eddig világos. Simon ezt elmondta. De mitől fognak meghalni, és hogy fogják a Zajcev családként azonosítani őket? – Fel fogjuk gyújtani a szobát. A három halott tűz áldozata lett. Ma kell megérkezniük. Ryan érezte, hogy felkavarodik a gyomra. Az arca hűen tükrözte az érzéseit. – Ilyen ez a szakma, Sir John – mondta a SIS állomásfőnöke. – Néha nagyon undorító tud lenni. – Jézusom, Andy! És honnan szerezték a tetemeket? – Számít ez? Ryan egy hosszú sóhajt hallatott. – Nem, azt hiszem, nem. S utána? – Dél felé visszük őket. Az ügynököm, István Kovács, egy profi csempész, várni fog minket. Átjuttat minket a határon Jugoszláviába. Dalmáciába fogunk menni, a tengerpartra, ahová sok brit jár a hasát süttetni. Ott feltesszük magukat egy utasszállítóra, és aztán már csak órák kérdése lesz, hogy mikor érkeznek meg Angliába, mindannyiunk örömére és elégedettségére. – Oké. – Mi mást mondhatnék?, gondolta Jack. – Mikor? – Két-három napon belül. Ha addig nem jön közbe semmi. – Fegyver lesz magánál? – Nem – rázta meg a fejét Hudson. – Csak bajt hozna ránk. Ha bajba keveredünk, akkor képzett, gépfegyveres katonákkal kerülünk szembe. Pisztollyal semmire se mennénk ellenünk, legfeljebb ürügyet adnánk nekik arra, hogy tüzet nyissanak ránk. Nem, ha bármilyen bonyodalom adódik, elővesszük a diplomata-útlevelünket, és megpróbáljuk kimagyarázni magunkat. A Nyulaink is

brit útlevelet kapnak. – Elővett egy vaskos borítékot az íróasztala fiókjából. – Mr. Nyúl állítólag jól beszél angolul. Az elég is lesz. – Mindent alaposan végiggondoltak, mi? – Ryan szerette volna azt hinni, hogy tényleg így van. – Ezért fizetnek, Sir John. Nekem pedig nincs alapom kételkedni ebben, látta be Ryan. – Oké, maga a profi, és maga van itthon. Én csak turista vagyok. – Tom Trent jelentkezett. – Hudson asztalán egy üzenet hevert. – Nem látott semmi gyanúsat a Nyúl család körül. A KGB tehát egyelőre nem fogott gyanút. Legalábbis nagyon úgy néz ki. Elmondhatjuk tehát, hogy jól haladnak a dolgaink. – Az a három jégbe hűtött ember a pincében biztosan nem így gondolná. – Szerencsénkre teljesen átlagos emberek, és ez sokat segíthet. Ha a nő egy bombázó lenne, mindenki felfigyelne rá. Mrs. Nyúlra senki nem fog. – Filces, Foltos és Pamacs – motyogta Ryan. – Igen. Csak annyi a dolgunk, hogy másik házikóba költöztessük őket. – Ahogy mondja, Andy – hagyta rá Ryan. Ennek a fickónak mást jelentett a veszély, mint neki. Ő ezzel kereste a kenyerét, Cathy pedig azzal, hogy széttrancsírozta az emberek szemét. Jack egyikre sem lett volna képes. Őt nem ilyen fából faragták. Zajcevék, Tom Trenttel a nyomukban, az állatkertbe mentek, ami mindig jó program a gyerekek számára. A hím oroszlán és a tigris is impozáns látványt nyújtott, a részeg arab pasztellkép stílusban épített elefántházban pedig jópofa ormányosokat lehetett látni. Már csak egy fagylalt kellett a kislány kezébe, és teljes volt a boldogság. A család visszaindult a szállodába. Az utolsó fél kilométeren az apa cipelte az alvó kislány. Trent számára ekkor következett a legnehezebb rész: csigatempóban vánszorogva láthatatlanná válni egy négyzetmérföld területű macskaköves leszállópályán. Szerencséjére Nyúl papát lekötötte a gyerek cipelése, az asszony pedig semmiről sem tudott. Az Astoriába érve Trent bement a bár férfivécéjébe, és kifordította a kabátját. Jobb lett volna, ha valaki leváltja, de be kellett érnie a “színcserével”. Egy félórával később Zajcevék újból lejöttek. Elhagyták a szállodát, és rögtön be is fordultak a szomszédos önkiszolgáló étterem ajtaján. A hely nem volt egy nagy szám, de jó nagy adagokat lehetett kapni, szinte jelképes összegért. Zajcevék telepakolták a tálcáikat, aztán leültek, hogy jóízűen megvacsorázzanak. Az étkezést almás rétessel zárták, amely ugyanolyan finom volt itt is, mint Bécsben, csak ott tízszer ennyit kellett fizetni érte. A jóllakottságtól elfoghatta őket a fáradtság, mert ahelyett, hogy egy kellemes sétával lejárták volna a fölös kalóriákat, egyenesen felmentek a szobájukba. Trent várt még egy félórát, és amikor már biztos volt benne, hogy nyugovóra tértek, taxit fogott, és a Vörösmarty térre vitette magát. Hosszú napja volt, és még jelentést kellett írnia Hudsonnak. Az állomásfőnök és Ryan a kantinban sörözött, amikor visszaért a követségre. Hudson bemutatta az amerikainak, és rendelt neki is egy pint sört. – Nos, mi a véleménye, Tom? – Pontosan erre számítottunk az előzetes tájékoztatás alapján: hétköznapi család egy kedves, aranyos kislánnyal. A férfi három videót vett a Váci utcában.

Az üzlet leszállította nekik a szállodába, aztán a család kiment sétálni. – Merre? – Céltalanul nézelődtek, ahogy a turisták szoktak, aztán végül az állatkertben kötöttek ki. A kislánynak nagyon tetszettek az állatok, de még jobban tetszett neki az a fekete galléros piros kabátka, amelyet délelőtt kapott. Mindent egybevetve nagyon helyes kis családnak látszanak. – Semmi szokatlant nem észlelt? – kérdezte Hudson. – Semmit, Andy, és ha követte is őket valaki rajtam kívül, láthatatlan volt. Az egyetlen meglepetést az okozta, még reggel, hogy a Váci utcába menet éppen a követség előtt mentek el. Az meleg pillanat volt, de úgy tűnik, teljes egészében a véletlen műve. Minden turista itt kezdi a vásárlást. Gondolom, a recepciós irányította őket ide. – Szóval eddig minden rendben? – szólalt meg Jack. – Úgy néz ki – bólintott Trent. – Oké, akkor mikor fogunk lépni? – érdeklődött Jack. – Nos, ez a Rózsa holnap este adja az első koncertjét – felelte Hudson. – Utána való nap? Hadd hallgasson Mrs. Nyúl egy kis muzsikát. Tudunk jegyet szerezni magunknak? – Már megtörtént – vigyorgott Trent. – Jobb hatos páholy, remek kilátással az egész nézőtérre. Mégiscsak jó dolog diplomatának lenni, nem igaz? – Mi lesz műsoron? – Bach első három brandenburgi versenye, meg még néhány másik mű, szintén tőle. – Egészen jól hangzik – jegyezte meg Ryan. – Ami azt illeti, a budapesti zenekarok nagyon jók, Sir John. – Elég ebből a szőrözésből, Andy, oké? A nevem Jack. John Patrick, hogy precíz legyek, de hároméves korom óta csak Jacknek szólítanak. – Nagy megtiszteltetés a címe, ugye tudja? – Hogyne, Andy, és roppant hálás vagyok érte őfelségének, de mifelénk ez nem módi, ugye megérti? – Nos, az bizonyára nagyon kényelmetlen tud lenni, ha az embernek karddal az oldalán kell ülnie egy páholyban – próbált együtt érző lenni Trent. – Arról nem is szólva, hogy a lovat etetni meg csutakolni kell – nevetett Hudson. – Lecsutakolom én, csak jussunk ki épségben Dodge Cityből– mondta Ryan. – Úgy lesz, Jack – ígérte Hudson. – Mindenki Budapesten van – jelentette Bostock. – A Nyúl és családja egy Astoria nevű szállodában lakik. – Nincs egy hasonló nevű New Yorkban is? – kérdezte a főigazgató. – Queensben – bólintott Greer. – A szállodáról mit tudunk? – Úgy tűnik, megfelel a céljainknak – tájékoztatta őket a műveleti igazgatóhelyettes. – Basil azt mondja, hogy minden a terv szerint történik. Az oroszok a jelek szerint nem fogtak gyanút, és a kuzinok jól haladnak az előkészületekkel. A három holttest is megérkezett. A SIS budapesti állomásfőnöke egészen hozzáértő embernek látszik. – Mik az esélyeink? – kérdezte a hírszerzési igazgató.

– Olyan három az egyhez, tengernagy – becsülte Bostock. – Talán egy kicsivel jobb. – Ryan? – Még nem panaszkodtak rá a britek. Azt hiszem, egészen jól boldogul a fiatalember. – Én mondtam, hogy jó gyerek. – Azon tűnődöm, vajon hogyan érezheti most magát – mondta Moore. A másik kettő elmosolyodott, és megcsóválta a fejét. Bostock szólalt meg elsőnek. Mint műveletisnek, fenntartásai voltak a létszámfölényben lévő elemzőkkel szemben. – Olyan jól biztosan nem, mint a kényelmes forgószékében az íróasztala mögött. – Jól fogja csinálni – állította Greer. Nagyon remélte, hogy igaza lesz. – Kíváncsi vagyok, mit tud mondani nekünk az orosz – dünnyögte Moore. – Nemsokára megtudjuk – mondta bizakodóan Bostock. Mindig is derűlátó volt, és a három az egyhez nem is volt olyan rossz, így, hogy nem ő vitte vásárra a bőrét. Moore megnézte az időt az asztali órán, és hozzáadott hat órát. Budapest már nyugovóra tért, és London is arra készült. A főigazgatónak a régi napok jutottak eszébe, amikor még ő is terepen dolgozott. A munkája nagyobbrészt abból állt, hogy ügynökökre várt előre megbeszélt helyeken, és jelentéseket írt az itthoniaknak. Az ügynökség is kormányhivatal volt, a szabályok és a bürokrácia itt is megkeserítették az emberek életét, de ezúttal sikerült megolajozni a fogaskerekeket, és a BEATRIX művelet eseményei soha nem tapasztalt tempóban peregtek. Ez még örömteli is lett volna, ha azért történik mindez, mert az orosz azt állította, hogy a kollégái likvidálni akarnak egy ártatlan embert. De nem. Azért roboghattak teljes gőzzel előre, mert az orosz azt is a tudomásukra hozta, hogy a kormány kommunikációs rendszerei kompromittálódtak. A politika mindig fontossági sorrendeket állít, és ez a sorrend csak néha egyezik azzal, amit a józan ész diktálna. A Központi Hírszerző Ügynökség főigazgatója volt, a szövetségi törvények szerint az Egyesült Államok hírszerzési és elemzési műveleteinek a főparancsnoka, de a feladat, hogy hatékony munkára bírja a bürokráciát, ugyanolyan reménytelen volt, mint szárnyalásra késztetni egy tengerparton megfeneklett bálnát. Szétordíthatod a fejedet, a gravitáció attól még nem fog megszűnni. A kormányzatot emberek hozták létre, tehát az emberek változtathatnak is rajta, de ez csak elmélet. Ha sikerült áthozni azt az embert és lecsapolni az agyából az információt, az nagyon szép és jó lesz, de a felállás ettől még nem fog megváltozni, és nem fog a CIA sem. – És most? – Ülünk és várunk – felelte Bostock. – És bízunk benne, hogy Sir Basil emberei értik a dolgukat. – Úgy legyen – bólintott Moore. A három pint sör ellenére Ryan nem aludt jól. Pedig hiába törte a fejét, nem talált semmi olyat, ami komolyan aggaszthatta volna. Hudson és csapata hozzáértőnek látszott, és úgy tűnt, hogy a Nyúl családdal is minden rendben van. Beleköthetett volna abba, hogy az oroszok a legfanatikusabb hazafiak a világon – miért akar hát

szökni a férfi? De mindenütt vannak kivételek, és ezt az embert a lelkiismerete hajtotta, hogy leleplezzen vagy megállítson valamit. Hogy pontosan mit, azt Jack nem tudta, találgatni pedig nem akart. Nem ezért fizették – még ha meglehetősen szűkmarkúan is –, hanem azért, hogy a tényeket elemezze. Azokat viszont érdekes lesz megtudni. Még sohasem beszélt az ő oldalukra átállt hírszerzővel. Olvasta az anyagaikat, néha még kérdéseket is tett fel nekik írásban, de még soha nem nézett egyiknek sem a szemébe, még soha nem látta az arcukat, amikor válaszoltak. De ha meg is tehette volna, akkor is, mit ért volna vele? Ő nem volt olyan, mint a felesége, aki olvasni tudott mások gondolataiban; igaz, hiszékeny óvodás sem volt. Beszélni akart az orosszal, “darabokra szedni” az agyát, és kielemezni minden egyes szavát, hogy eldönthesse, igazat mond-e. Hiszen semmi sem garantálta, hogy nem a KGB küldte. Nem ez lenne az első eset. Volt egy orosz, aki nem sokkal John Kennedy halála után állt át. A pasas olyan nagy hévvel állította, hogy a KGB-nek semmi köze a merénylethez, hogy az ügynökségnek egyre inkább meggyőződésévé vált, hogy igenis, köze van hozzá. A KGB nagyon trükkös tudott lenni, de előbb vagy utóbb ők is beleestek a trükkös ember hibájába: átestek a ló túloldalára. Nem, iván egyáltalán nem volt tíz láb magas, és nem volt zseni sem. Ugyanolyan emberek voltak, mint a többi, bármit is hittek róluk egyesek Washingtonban – sőt Langleyben. Hibázni bárki képes. Ezt még az apjától tanulta, aki azzal kereste a kenyerét, hogy gyilkosokat kapott el – olyan embereket, akik nem egy esetben nagyon okosnak tartották magukat. Az egyetlen különbség a bölcs és az ostoba közt az a hibáik nagysága. Hibázni emberi dolog, és minél nagyobb és befolyásosabb vagy, annál nagyobb bakot lőhetsz. Mint LBJ Vietnamban – abban a háborúban, amiről Jack épphogy lemaradt a kora miatt. Az tényleg kolosszális ballépés volt. Johnson tehetséges politikus volt, csak éppen nem számolt azzal, hogy egy ázsiai kommunista másként gondolkodik, mint amerikai szavazói, akikre rátukmálta a háborút. Mindenkinek vannak korlátai, de nem mindenki ismeri fel őket. A zseni tisztában van velük, az ostobaság azonban nem ismer határokat. Ryan rágyújtott egy cigarettára az ágyban, és a mennyezetet nézte. Vajon mit fog hozni a holnap? Azért mégse bánta volna, ha legalább Hudsonnál van fegyver. Ez valamiféle európai betegség lehet, gondolta. Az amerikaiak szeretik biztonságban érezni magukat, és mi nyújthatna nagyobb biztonságot idegen földön, mint egy hűséges, dörgő szavú jó barát?

27. fejezet NYÚLVÁGTA

Egy újabb nap egy idegen városban, gondolta Zajcev, amikor a nap, két órával hamarabb, mint Moszkvában, előbukkant a láthatár mögül. Otthon még aludna ilyenkor. Hamarosan, ha minden jól megy, egy egész más helyen, egy sokkal távolabbi időzónában fog ébredni. Addig is, mondta magának, élvezzük ki a pillanatot. Mozdulatlanul feküdt, és a környezetét figyelte. A szobában csend honolt, csak a lányok szuszogását lehetett hallani, s odakint, az utcán se mozdult semmi, leszámítva egy-két friss árut szállító teherautót. Még nem volt reggel, de már éjszaka sem volt: a fény és a sötétség ádáz harcot vívott egymással, de nem volt kétséges, hogy melyikük fog győzedelmeskedni. Olyan időszaka volt ez a napnak, amit a gyerekek biztosan szerettek volna. Varázslatos időszak, amikor a világ azon kévéseké, akik ilyenkor már fent vannak; amikor királynak erezheted magad, mert senki nincs, aki parancsoljon neked – míg a szülők valamelyike fel nem ébred a lépteid zajára, és vissza nem dug az ágyadba, hogy még aludj egy keveset iskolába vagy óvodába menet előtt. Zajcev azonban már nem volt gyermek, így csak feküdt mozdulatlanul, hogy ne zavarja a többieket, és gondolkodott. Mikor fognak kapcsolatba lépni vele? Mit fognak mondani neki? Nem fogják meggondolni magukat? Mi lesz, ha cserbenhagyják? Miért nyugtalanítja annyira minden? Nem lenne itt az ideje, hogy legalább egy kicsit bízzon a CIA-ban? Nem jelent elég nagy értéket számukra? Hiszen még a KGB is megbecsüli azokat, akik átallnak hozzá. Az a rengeteg alkohol, amit Kim Philby bevedelhetett. Az a sok zsopniki, akiket Burgess seggbe kúrt. Hogy mennyire volt ez igaz, azt persze nem tudhatta. Az biztos, hogy az étvágy mindkét esetben nagy volt, de az is biztos, hogy az ilyen sztorikhoz minden mesélő hozzátesz egy keveset, arról nem is beszélve, hogy a szovjetek nem tolerálják a homoszexualitást. Ő nem tartozott ezek közé. Te az elvek embere vagy, nem igaz?, kérdezte magától. Hát persze, hogy az volt. Az elvei miatt vette kézbe a sorsát, és kezdett vele zsonglőrmutatványokba. Ha tovább csinálja, és sikerül a mutatvány, akkor megtapsolják. Ha abbahagyja, akkor elmarad a taps, de a “tányérkészletnek” sem eshet baja. Oleg rágyújtott egy cigarettára, és újra meg újra átgondolta a helyzetét, harmadik lehetőséget keresve. Megtehetné, hogy elmegy a koncertekre, folytatja a bevásárlásokat, aztán felszáll a vonatra, és meg sem áll Moszkváig, ahol a munkatársai hősként fogják ünnepelni a portyáról hazahozott harisnyák, videók és pornókazetták miatt. És a

KGB soha nem fogja megtudni, hogy el akarta árulni őket. De akkor a lengyel meghal. Szovjet kezektől, akiket te lefoghattál volna. És akkor hogy nézel majd a tükörbe, Oleg? Mindig és mindig ugyanoda kanyarodott vissza. Jobb lett volna aludni inkább, de már nem tudott. Csak feküdt az ágyon, szívta a cigarettáját, és várta, hogy reggel legyen. Cathy Ryan szeméből akkor szökött ki az álom, amikor a keze önkéntelenül kitapogatta az üres helyet az ágyon. Egy pillanat alatt magához tért. Jack nincs itt, hasított bele a felismerés. Sem itt, sem Londonban, sem Nagy-Britanniában. Egyedül maradt egy idegen országban két gyerekkel, egyedül, mint az ujja. Persze tudta, hogy nem ő az egyetlen nő, aki így ébred – az apja is épp eleget volt üzleti úton gyerekkorában –, de Jackkel ez volt az első ilyen alkalom, és egyáltalán nem örült neki. Nem mintha egyedül nem boldogult volna. A kórházban ennél jóval nehezebb feladatokkal kellett megbirkóznia, nap mint nap. Attól sem tartott, hogy Jack esetleg félrekacsinthat a kiküldetése során. Az apjával már más volt a helyzet. A szülei házassága meglehetősen ingatag lábakon állt, az anyja (aki azóta meghalt) sohasem lehetett biztos benne, hogy a férje valóban üzleti útra ment, vagy ha oda is, akkor nem egy másik nő társaságában. Cathy legalábbis így gondolta annak idején, mert az anyja sohasem beszélt neki erről. Jackkel azonban más volt a helyzet. Jackkel őszintén szerették egymást. De akkor nem egymás mellett lett volna a helyük? Ha akkor ismerkedtek volna meg, amikor Jack a tengerészgyalogságnál szolgált, ez mindennapos probléma lett volna. El sem tudta képzelni, hogyan bírta volna ki ép ésszel, ha a férjét éles bevetésre küldik. Az maga lett volna a pokol. Ez azonban, szerencsére, kimaradt az életéből. Ironikus módon éppen az apja révén ismerte meg Jacket. Joe vacsorázni vitte a lányát, és hirtelen felindulásból Jacket is meghívta. John Patrick Ryan akkor még csak egy fiatal, elképesztően tehetséges bróker volt számukra, aki készen állt Baltimore-ból New Yorkba költözni a siker érdekében. A pénzcsinálás azonban, mint utóbb kiderült, nem volt életcél Ryan számára, és ez nagyon imponált Cathynek. Nem így az apjának, aki egyáltalán nem nézte jó szemmel, hogy Jack fogni akarja a pénzét, és vissza akar térni az eredeti foglalkozásához, a történelemtanításhoz. Az ellenszenv kölcsönösnek bizonyult, Jack nehezen tolerálta Joseph Mullert, a Merrill Lynch, Pierce Fenner és Smith – meg még ki tudja, hány azóta megszerzett cég – alelnökét. Mi a fenét csinálhat valójában odaát?, tűnődött Cathy. Bonn? Németország? NATO-ügy? Ez az átkozott hírszerzési munka. Titkokat őrizni és mások titkait felkutatni, majd jelentéseket írni, amelyeket odafent vagy elolvasnak, vagy nem. Ő legalább olyan munkát végzett, amit sem titkolnia, sem szégyellnie nem kellett mások előtt. Embereket gyógyított, minden tudásával azon fáradozott, hogy jobbá tegye az emberek életét. Nem így a férje. Nem mintha Jack nem végzett volna hasznos munkát. Nem is olyan régen megpróbálta megértetni a feleségével, hogy odakint, a nagyvilágban sok rossz ember van, és valakinek harcolnia kell ellenük. Még szerencse, gondolta Cathy, hogy nem fegyverrel a kezében teszi. Gyűlölte a fegyvereket, még azokat is, amelyek megvédtek az életüket és megakadályozták a terroristákat abban, hogy

elrabolják marylandi otthonukból azon az éjszakán, amely végül boldog véget ért: megszületett kicsi Jack. Épp elég lőtt sebet látott el gyakornokként az ambulancián. Igaz, ott csak azt a bajt láthatta, amit okoztak, azt, amit elhárítottak, sohasem. Tudta, hogy bizonyos értelemben ez korlátoltságra vall, de nem érdekelte. Azt még megengedte Jacknek, hogy fegyvert tartson otthon – olyan helyen, ahol a gyerekek azt nem érhették el –, de kézbe venni és kipróbálni őket már nem volt hajlandó. Lehet, hogy túlreagálta a dolgot, de így érezte jól magát, és kész, Jack pedig nem neheztelt érte. De miért nincs most itt?, kérdezte a sötétségtől Cathy. Mi lehet olyan fontos Jack számára, hogy képes volt magukra hagyni őket érte? Jack tudta, de nem mondhatta el neki, és ez átkozottul bosszantó volt. Az egyetlen vigaszt az jelentette, hogy biztos volt benne, nem egy német ribanc a távolléte oka. De akkor is. Azt akarta, hogy a férje mellette legyen. Nyolcszáz mérfölddel odébb Ryan már túl volt a zuhanyon, a borotválkozáson és az öltözködésen, készen rá, hogy szembenézzen egy új nappal. Nézett is volna, ha nem lett volna még túl korán. A kantin még nem nyitott ki, Hudsont nem zavarhatta ebben az időpontban. Mit tegyen? Leült az ágy szélére, és a telefont nézte. Jó lett volna felhívni Cathyt, de nem tudta, hogyan kell városi vonalat tárcsázni, és valószínűleg Hudson engedélyére is szüksége lett volna hozzá. A fenébe. Hajnali háromkor ébredt, és átgurult az ágy másik felére, hogy megcsókolja Cathyt. Minden reggel megtette, pedig Cathy sohasem emlékezett rá, amikor felébredt. De visszacsókolt, és ez jó jel volt. Cathy tényleg szerette, különben nem viszonozta volna a csókját. Az ember alvás közben nem tudja megjátszani magát. A rádiót sem volt értelme bekapcsolni. A magyar nyelv olyan idegen volt a füleinek, mintha nem is földi eredetű lett volna. Eddig még egyetlen olyan szót sem hallott, ami legalább emlékeztetett volna az angol, a német vagy a latin nyelv szavaira. Ráadásul a helybeliek olyan gyorsan beszéltek, hogy ha meg is tanult volna egy-két szót, esélye sem lett volna felismerni őket. Ha Hudson magára hagyta volna a város egy távolabbi részében, sohasem talált volna vissza a követségre. Ettől olyan kiszolgáltatottnak érezte magát, mint utoljára négyéves korában, amikor senki nem hitte el neki, hogy egy szörny költözött az ágya alá. Mint a legtöbb amerikai, eddig azt hitte, hogy egy útlevél és egy American Express kártya birtokában biztonságban beutazhatja a világot. Most azonban rá kellett jönnie, hogy ez csak a kapitalista világra vonatkozik, ahol mindig akad valaki, aki elég jól beszéli az angolt ahhoz, hogy elirányíthassa az eltévedt turistát a legközelebbi amerikai követségig – az épületig, melynek tetején amerikai zászló lobog, s melynek bejáratát délceg amerikai tengerészgyalogosok őrzik. Ebben a városban ez reménytelen próbálkozás lett volna. Mintha egy idegen bolygóra tévedt volna. Még annyit se tudott magyarul, hogy a vécére kitaláljon. Igaz, tegnap a szálloda bárjában sikerült, de ez volt minden, amit “felmutathatott”. A tehetetlenség már-már gúzsba kötötte, de nem hagyhatta, hogy eluralkodjon rajta. Végtére is felnőtt férfi volt, túl a harmincon, egykor az amerikai tengerészgyalogság tisztje, és általában nem így állt hozzá a problémákhoz. Rádiós utazóórájára tapasztotta a szemét, és várta, hogy a vörös számjegyek emberi időpontra váltsanak.

Andy Hudson már fent volt és intézkedett. Kovács István menetrend szerinti csempészútjára készült, ezúttal Reebok edzőcipőket szándékozott behozni Jugoszláviából. A valutája egy acéldobozban várta az ágy alatt, hogy felkerekedjen. Kovács egyelőre a kávéját hörpölgette, és a rádió zenés műsorát hallgatta. Reggeli ejtőzését kopogás zavarta meg. Alsóban és atlétában ment ajtót nyitni. – Andy! – kiáltott fel meglepetten. – Felébresztettem, István? Kovács beengedte a lakásba. – Nem, már fent vagyok egy ideje. Mi szél hozta ide? – Ma este ki kell vinni a csomagot. – Egészen pontosan mikor? – Hajnali kettő tájban. – Hudson a zsebébe nyúlt, és előhúzott egy köteg bankjegyet. – Itt az előre megbeszélt összeg fele. – Nevetségesen kevés volt, de jobb is volt ez így. Ha Kovács megtudta volna, milyen sokat érnek nekik az oroszok, az könnyen megváltoztathatta volna az egyenletet. – Remek. Kér egy kávét, Andy? – Kérek. Kovács leültette a konyhaasztalhoz, és töltött neki egy csészébe. – Hogy csináljuk? – Leviszem őket a határ közeléig, maga pedig átjuttatja őket. Gondolom, ismeri a határőröket az átkelőhelyen. – Hogyne. Éjszaka Budai László százados lesz ügyeletben. Évek óta üzletelek vele. Meg Kerekes Mihály őrmester. Jó fej a srác. Egyetemre szeretne menni, hogy mérnöknek tanuljon. Tizenkét óránként váltják egymást, éjfélkor és délben. Az éjszakai műszak nagyon unalmas tud lenni, örülni fognak, hogy megyünk. – Kovács összedörzsölte az ujjait. – Mennyi a szokásos tarifa? – Négy embernek? – Tudniuk kell, hogy embereket csempész át? – kérdezte Hudson. Kovács vállat vont. – Nem muszáj. Úgy elég lesz néhány pár cipő is. A Reebokok nagyon népszerűek errefelé. Meg néhány nyugati kazetta. A készülékük már megvan hozzá – tette hozzá Kovács. – Legyen nagylelkű hozzájuk, de azért ne vigye túlzásba, nehogy gyanút fogjanak. Ha van családjuk, akkor a feleségüknek és a gyerekeknek is adhat valamit. – Budai családját jól ismerem. Nem lesz gond. – Budainak volt egy fiatal lánya, Zsóka. Az ő korosztályába tartozókat nem volt nehéz lekenyerezni. Hudson úgy számolta, két és fél óra alatt leérhetnek a déli határhoz. Furgonnal mennek, aztán átszállnak István teherautójába. Hudson tudta, hogy Kovács arra számít, ha gond lesz, a SIS tisztje agyonlövi. A James Bond-filmekben ugyanis mindig ez történt… – Na és hova vigyem őket? – Este megtudja – felelte Hudson. – Rendben. Akkor várom magukat holnap hajnali két órakor Csurgón. – Ott leszünk, István. – Hudson megitta a kávéját, és felállt. – Jó dolog, ha az

embernek ilyen megbízható barátja van. – Jól meg vagyok fizetve – jegyezte meg Kovács, jelezve, hogy tudja, hol a helye. Hudson szerette volna közölni vele, mennyire megbízik benne, de ez nem lett volna teljesen igaz. Mint minden kém, ő sem bízott senkiben – legfeljebb azután, ha egy munkát elvégeztek neki. Ugyanakkor nem tartotta valószínűnek, hogy Kovács a titkosrendőrség bérlistáján lenne. Ők nem tudtak volna ötezer márkákat fizetni neki, márpedig Kovács szeretett jól élni. Ha az ország kommunista kormánya egyszer megbukik, gondolta Hudson, Kovács egyike lesz az első milliomosoknak, és egy Duna-parti villában fogja tovább “tengetni” életét. Húsz perccel később Hudson a kantinbeli sor elején találta meg Ryant. – Látom, ragaszkodik a tojásaihoz – jegyezte meg somolyogva az állomásfőnök. – Helyi vagy Ausztriából hozatják? – Helyből való. A mezőgazdasági termékeik egészen jó minőségűek. A szalonnánk azonban angol. – Én is megkedveltem – mondta elismerően Jack. – Mi történt? – kérdezte. Andy csillogó szeme elárulta, hogy jó hírei vannak. – Ma este. Előbb elmegyünk a koncertre, aztán kihozzuk őket. – Tudni fog róla? – Nem. Másképp viselkedne, és azt szeretném elkerülni. – És ha még nem áll készen? Ha kétségei vannak? – aggódott Jack. – Akkor a művelet lefújva, és eltűnünk a budapesti ködben. Hogy aztán Londonban, Washingtonban és Moszkvában ki mit fog gondolni, az nem a mi dolgunk. – Nagyon könnyen veszi, barátom. – Ebben a szakmában az ember megtanul beletörődni a dolgokba. Semmi értelme a falnak verni a fejünket. Amíg őfelsége shillingjét vágom zsebre, és amíg őfelsége kétszersültjét eszem, addig azt kell tennem, amit őfelsége parancsol. – Semper fi – tette hozzá Jack. Hozzátöltötte a tejszínt a kávéjához, és belekortyolt. Ivott már jobbat is, de pillanatnyilag megfelelt. Hasonló volt az étel a Hotel Astoria melletti, állami tulajdonban lévő kávézóban is. Szvetlana cseresznyés dán süteményt majszolt egy jókora pohár teljes tej társaságában. – Ma este lesz a koncert – mondta a feleségének Oleg. – Izgatott vagy? – Tudod, milyen rég voltam már rendes koncerten? – felelte Irina. – Oleg, soha nem fogom elfelejteni, hogy ilyen kedves vagy hozzánk. – A férje arckifejezése meglepte, de nem tette szóvá. – Nos, drágám, ma még vásárolnunk kell egyet s mást. Női holmikat. Segítesz? – Magamnak is vehetek még valamit? – Erre a célra van még nyolcszázötven KGST-rubelünk. Azt vehetsz belőle, amit csak akarsz – mondta sugárzó mosollyal Oleg. Még soha nem dobott ki az ablakon ennyi pénzt ilyen könnyű szívvel.

– A férje még mindig üzleti úton van? – kérdezte Beaverton. – Sajnos – felelte Cathy. Látom, gondolta az egykori ejtőernyős. Az évek során megtanult olvasni a tekintetekből és hangokból, és most mindkettő azt mondta, hogy ez az asszony nagyon boldogtalan a pillanatnyi helyzete miatt. Sir John minden bizonnyal valami érdekes ügyön dolgozhatott. Végzett egy kis kutatást a Ryan családdal kapcsolatosan, és érdekes dolgokat tudott meg. A nő valóban sebész volt, a férje viszont nem jelentéktelen hivatalnok volt a követségen, mint azt terjesztették, hanem valószínűleg a CIA tisztje. Ezt még akkor vetették fel az újságok, amikor az a “kis afférja” volt az ULS terroristáival. Aztán gyorsan el is felejtették a témát – nyilván valaki rábeszélte őket, hogy ne cikkezzenek erről többet, amivel gyakorlatilag igazolta, hogy a sejtéseik helytállóak. Az újságok azt is írták, hogy Ryan meglehetősen jómódú ember, amit a kocsifelhajtón álló Jaguar is alátámasztott. Sir John tehát valahol titkos küldetésben volt. Hogy konkrétan mit csinálhat, azon felesleges lett volna merengenie, gondolta a taxisofőr, miközben az állomás elé kanyarodott. – További jó napot, asszonyom. – Magának is, Eddie. – Cathy fizetett, a szokásos borravalóval toldva meg a viteldíjat. Igazán nagylelkű ügyfél volt. A vonatozás ugyanúgy telt, mint máskor: Cathy az orvosi szaklapját bújta, és várta, hogy fogyjanak a mérföldek. Valami azonban mégse volt olyan: a Daily Telegraphot olvasó, néha el-elbóbiskoló útitárs nem volt a fülkében. Milyen mulatságos, gondolta Cathy, hogy még egy csendesen szundítgató ember is ekkora űrt tud hagyni maga után. – Az opera. Mint Ryan régi Volkswagen Rabbitje, a budapesti Opera is takaros volt, de kicsi, ám tagadhatatlanul a kétszáz mérfölddel odébb, Bécsben található császári Opera kistestvére volt. Andy és Ryan bement, hogy begyűjtse a jegyeket, amelyeket a kulturális attasé a magyar külügyminisztériumon keresztül foglalt le számukra. Az előtér még a vártnál is kisebb volt. Hudson a pénztárnál jelezte, hogy meg szeretné nézni a páholyukat. A diplomata kérése parancs volt, egy jegyszedő készségesen felvezette őket. A látvány kellemesen meglepte Ryant. Mintha a Broadway valamelyik színházában – például a Majesticben – lettek volna. A terem nem volt nagy, de a vörös bársonnyal kárpitozott székek és az aranyozott gipszelemek rendkívül elegánssá tették, méltóvá a király fogadására, ha az úgy döntött, hogy meglátogatja az alárendelt fővárost. A magyar főurak nem rajongtak érte, de egy jó zenekar bizonyára segített nekik félretenni sérelmeiket. Az akusztika kiváló lehetett, és itt ez volt a lényeg. Ryan még soha nem járt a New York-i Carnegie Hallban, de úgy érezte, ahhoz hasonlíthatja ezt a helyet, legalábbis a stílusát és szellemiségét tekintve. Ryan körülnézett. A páholy éppen olyan volt, amilyennek egy kényelmes páholynak lennie kell. A terem minden egyes részét jól be lehetett látni belőle. – A barátaink hol fognak ülni? – Még nem tudom. Tom majd követi őket, és mielőtt csatlakozna hozzánk, megnézi, hova ülnek.

– Aztán? – kérdezte Jack. Hudson csak ennyit felelt: – Majd később. Tom Trent a kannát ellenőrizte. Tiszta szesz volt benne, kétgallonnyi 190 fokos, azaz 95 százalékos töménységű színtelen, szagtalan párlat, íze is éppen csak annyi volt – Trent a biztonság kedvéért megkóstolta –, hogy meg lehessen különböztetni a desztillált víztől. Technikailag iható volt, de nem sok örömét lelte volna benne az, aki a hörpölgetésére vetemedik, hacsak nem azonnali, alapos lerészegedés céljából teszi. A következő feladat már jóval kellemetlenebb volt: meg kellett néznie a tetemeket. A követség pincéje most tiltott terület volt mindenki számára. Trent letépte az ajtót védő pecsétszalagot, és felemelte az első láda tetejét. A testeket áttetsző műanyag zsákokba csomagolták, abba a füllel ellátott fajtába, amit a hullaszállítók is használnak. Az első ládában a kislány holtteste feküdt. Szerencsére a zsák elfedte az arcát, vagyis azt, ami az arcából megmaradt. Trent csak egy fekete foltot látott belőle, de ez is éppen elég volt. A zsákot nem kellett kinyitnia, hála az égnek. A másik két láda nagyobb volt, mégis valahogy könnyebbnek tűntek, ahogy a helyiség közepére tolta őket. A szárazjeget – fagyott szén-dioxidot – az egyik sarokba kotorta, hogy ne hűtse tovább a dobozokat. Még tizennégy óra volt az éjszakai akcióig, Trent remélte, hogy addig a testek kellőképpen kiolvadnak. Visszazárta a pinceajtót, aztán felment a biztonságiak irodájába. A követség belső védelmét hárman látták el. Közülük kettőre volt szüksége ezen az estén. Korábban mindkettő őrmester volt a brit hadseregnél, és ennek megfelelően mindkettő jó formában volt. – Fiúk, szükségem lesz a segítségükre ma éjjel – mondta Rodney Truelove-nak és Bob Smallnak. – Miről lenne szó, Tom? – kérdezte Truelove. – El kellene szállítani néhány holmit, mégpedig titokban – felelte rejtélyesen Trent. – Kilopni és belopni? – kérdezte Small. – Pontosan – felelte az egykori utásznak Trent. Small a walesi Harlech ezredében szolgált. – Mikor? – akarta tudni Truelove. – Hajnali kettőkor. Az egész nem fog tovább tartani egy óránál. – Hogy legyünk öltözve? – Ez megint Small volt. Ez jó kérdés volt. Az öltöny és a nyakkendő aligha lett volna megfelelő öltözék, kezeslábasban pedig feltűnést kelthettek volna abban a kései időpontban. – Vegyenek fel utcai ruhát – döntötte el Trent. – Zakót, de kabátot ne. Mint a helyiek. Ing és nadrág is jöhet, de ne legyenek élre vasalva. És kesztyűt is hozzanak. – Annak még nagyon fogtok örülni, tette hozzá gondolatban. – Számíthat ránk – bólintott Truelove. Mint katonák megszokták, hogy nem kell minden részletről tudniuk, és hogy olyannak kell elfogadni az életet, amilyen. Trent remélte, holnap reggel is ugyanígy fogják gondolni. A Fogal harisnyanadrág Franciaországból származott. A csomagolás ezt

tanúsította. Irina majdnem elalélt, amikor kézbe vette. A tartalma egyszerre volt valódi és nem létező: az anyaga olyan finom volt, mintha árnyékból szőtték volna. Irina már hallott ezekről a harisnyákról, de még soha nem tapintott ilyet, nemhogy viselt volna. És ha belegondolt, hogy Nyugaton egy nő akár mindennap ilyenben járhatott… Oleg munkatársainak a feleségei úgy fognak parádézni bennük, mint valami pávák. És mennyire irigyek lesznek a kolléganők a GUM-ban! Vigyázni fog rá, mint a szeme fényére. Hat párt fog venni magának, hogy tartson egy darabig, és vesz még tizennégyet az Oleg listáján szereplő feleségek számára. De milyen méretben? A túlméretezett ruha halálos sértés egy nőnek bármelyik kultúrában, még Oroszországban is, ahol a nők sokkal közelebb állnak a rubensi ideálhoz, mint a harmadik világ – vagy éppenséggel Hollywood – zörgő csontú feleségei. A csomagokon a méreteket A, B, C és D betűk jelölték, ami újabb fejtörést okozott Irina számára, hiszen a latin “B” az oroszban “V”-t, a “C” pedig “SZ”-et jelent. Irina végül gondolt egy merészet, és vett húsz pár C méretű harisnyanadrágot. Egy kisebb vagyont kellett fizetnie értük, de végül is az összeg nagyobbik részét az ismerősök pénzéből kellett fedezni. Irina tehát vett egy mély lélegzetet, és kipengette a kért KGST-rubeleket. A pénztárosnő mosolyogva figyelte, mintha tudta volna, mi játszódik le a vásárló lelkében. Az üzletből kifelé menet Irina már úgy érezte magát, mint egy cári hercegnő – és melyik nő ne élvezné ezt az érzést? Aztán eszébe jutott, hogy már csak 489 rubelje maradt, és ettől elfogta a kétségbeesés. Annyi szép holmi… és ilyen kevés pénz. Mit vegyen még? Mit vehet még? Cipőt? Kabátot? Egy új táskát? Ékszert nem akart, mert az Oleg dolga volt, bár a férjének, mint a férfiak többségének, fogalma sem volt arról, hogy mire vágyik egy nő. Vegyek alsóneműt?, tűnődött Irina. Egy Chantarelle melltartót? Merjen magának olyan elegáns holmit venni? Az legalább száz rubel, még ezen a kedvező árfolyamon is. Egy Chantarelle… Ha felveszed, mintha semmi sem fedné a kebledet. Olyan, mintha… mintha két gyengéd férfikéz tartaná őket. A szerelmed kezei. Igen, vennie kell egy olyat, döntötte el. És kozmetikumokat. Mindenképpen. A magyar nők bőre olyan ápolt. Be fog menni a boltba, és tanácsot kér az eladótól, mint nő a nőtől. A magyar nők arcáról sugárzik, hogy gondosan ápolják. Ebben senki sem olyan kulturnij, mint ők. Újabb kétórányi boldog röpködés következett, oly kellemes időtöltés Irinának, hogy a rá váró férje és kislánya csaknem megszűntek létezni számára. Végre ő is azt tehette, amiről minden szovjet nő álmodott: a pénzét szórta, ha nem is Nyugaton, de egy ahhoz nagyon közel álló helyen. Csodásan érezte magát. Ma este Chantarelle melltartót fog viselni, és Bachot hallgathat, és úgy fog tenni, mintha valahol egy egészen másik világban lenne, ahol mindenki kulturnij, és ahol jó nőnek lenni. Csak azt sajnálta, hogy a Szovjetunióban nincs ilyen hely. Oleg kint állt az üzlet előtt, és cigarettázott. Mint minden férfi, nagyon unta a vásárlást. Nem értette, mit tudnak annyira élvezni a nők abban, hogy egyik ruhaneműt a másik után tapogatják össze és mérik magukhoz, amikor úgyis tudják, hogy nem fogják megvenni – mert még nem nézelődtek és még nem bizonytalankodtak eleget, amit pedig képesek voltak reggeltől estig, kifulladás nélkül csinálni. Oleg az utóbbi időben sokat tanult a türelemről, de egyvalamire

még nem állt készen: arra, hogy végignézze azt az “ámokfutást”, amit Irina végzett Budapest üzleteiben. Csak állni, kezében és hóna alatt csomagok tucatjaival, akár egy hordár, és várni, mikor jön ki az asszony az üzletből, hogy mindjárt be is menjen egy másikba… ez egyszerűen idegölő volt. Már csak az tartotta benne a lelket, hogy nem fog örökké tartani. A jegyeik már megvoltak az esti koncertre, és még vissza kellett menniük a szállodába, hogy lepakoljanak és gyerekfelvigyázót keressenek a kis zajcsiknak. Hacsak a vásárlás nem fontosabb Irinának, mint a koncert és a jegyek ára, sóhajtott Oleg. Mintha nem lett volna így is éppen elég aggódnivalója. Szvetlana viszont, látta Oleg, remekül érezte magát. Jóízűen nyalogatta a jégkrémet, és kíváncsian nézelődött. Annyi látnivaló akadt ebben az új városban, és olyan érdekes volt mind. Milyen kár, gondolta Oleg, hogy a gyerekek olyan hamar felnőnek, és a gyerekkorral együtt oda lesz az ártatlanságuk is. Ha tudnák, hogy mekkora kincset veszítenek, hogy a világ csodái teherré válnak, ha felnőtt szemmel nézed őket, akkor biztosan nem az volna a legtitkosabb vágyuk, hogy holnap felnőttként ébredjenek. A felnőttkor csupa küszködés és fájdalom. És kétség. Megannyi kétség. De a kis zajcsik ebből még semmit sem sejt, és mire megtudja, már nem lesz alapja. Irina végül elverte az utolsó vasat is, és olyan üdvözült mosollyal lépett ki az üzletből, hogy Oleg minden mérgét elfelejtette. Utoljára akkor látta ilyen boldognak a feleségét, amikor a lányuk megszületett. – Ó, Oleg, olyan jó vagy hozzám! – Irina a férjéhez bújt, és szenvedélyesen megcsókolta. Ezért érdemes volt várni, gondolta Oleg. – Sietnünk kell vissza a szállodába, drágám. Át kell öltöznünk a koncertre. Az Astoriába érve úgy döntöttek, az lesz a legegyszerűbb, ha Szvetlánát is magukkal viszik. Kérhettek volna egy KGB-s tisztnőt a szemközti Szovjet Kultúra Házból, de sem Oleg, sem Irina nem lettek volna nyugodtak, hogy míg ők szórakoznak, a zajcsiknak egy idegennel kell lennie egy idegen országban. A zajcsik tehát megígérte, hogy viselkedni fog, ők pedig megígérték, hogy magukkal viszik. A jegyük a zsöllye hatodik sorába szólt, az A, B és C székekre. Ez a folyosó mellett volt, ami tökéletesen megfelelt Zajcevnek. Szvetlánának megengedték, hogy az új ruháját vegye fel, ami roppant boldoggá tette, hiszen ilyen szépet még sohasem viselt. Az apja remélte, hogy cserébe nyugton fog maradni az előadás alatt. A fürdőszobában egymás sarkát taposták, mivel Irina hosszan és fáradhatatlanul sminkelt, de aztán ezzel is megvoltak. Felöltöztek, aztán Oleg feladta Szvetlánára az új fehér harisnyanadrágot, amibe a kislány azonnal beleszeretett, és segített neki becsatolni fényes lakkcipőcskéjét. Aztán már csak a fekete galléros piros kabátkába kellett belebújtatni, és a kis Nyuszika készen állt az esti kalandra. Lementek a lifttel az előtérbe, és taxit hívattak. Trentnek már jóval nehezebb dolga volt, mert úgy kellett szemmel tartania az előteret, hogy a személyzet ne figyeljen fel rá, de a rutin és a szerencse a segítségére sietett. Amint a család elhagyta a szállodát, Trent autóba szállt, és követte a taxijukat. Az Opera az Astoriától szűk egy mérföldre volt. Trent keresett egy parkolóhelyet, és a bejárathoz sietett. Az előtérben italokat szolgáltak fel; Zajcevék egy-egy pohár tokaji mellett döntöttek. A kislány, állapította meg a brit

hírszerző tiszt, ugyanolyan elbűvölő volt, mint máskor. Imádni való gyermek, gondolta Trent. Őszintén remélte, hogy jól fogja érezni magát Nyugaton. Megvárta, míg Zajcevék elfoglalják a helyüket a nézőtéren, aztán felment a páholyba. Ryan és Hudson már ott volt. A páholy ódon, bársonnyal kárpitozott székein üldögéltek. – Andy, Jack – üdvözölte őket Trent. – Hatodik sor bal széle, az első három szék. A terem világítása kihunyt, és a függöny széthúzódott. Az eddig a hangszereiket hangoló zenészek elcsendesültek, és a jobb szélről színre lépő karmesterre szegezték a tekintetüket. A nézők az illem által megkívánt minimumnál is gyengébb tapssal fogadták. Ryan nem értette, miért: a sajátjuk volt, a Liszt Ferenc Akadémián végzett. Miért nem fogadták hát lelkesebben? Magas, sovány fickó volt, fekete hajjal, tipikus “művészarccal”. Elegánsan meghajolt a közönségnek, aztán a zenekar felé fordult, és felemelte a pálcáját. A teremben néma csend lett. A karmester a Magyar Államvasutak első számú zenekarának vonós részlege felé bökött. Ryan nem rendelkezett olyan zenei képzettséggel, mint a felesége, de Bach az Bach volt, a zenéje már az első pillanatoktól rabul ejtette az embert. Ryan tudta, hogy a zene, ahogyan a költészet és a festészet is, egyfajta kommunikáció, de azt valahogy sohasem sikerült kiszűrnie, hogy a szerzők mit akarnak üzenni. John Williams filmzenéivel sokkal egyszerűbb volt a helyzet, mert ott kép és zene kölcsönösen magyarázták egymást. De hol volt még Bach idejében a mozi? Neki a képek helyett is beszélnie kellett, s a mű eredeti címzettjei nyilván értették is, hogy mi mit jelent. Nem így Ryan, aki ily módon “csak” azt a csodálatos harmóniát élvezhette, amit a hangok alkottak. Egy idő után arra lett figyelmes, hogy a zongora nem úgy szól, mint ahogy kellene, és csak amikor odanézett, döbbent rá, hogy az nem is zongora, hanem egy antik csembaló, amelyből egy nem sokkal fiatalabb, lobogó fehér hajú férfi csalja elő a hangokat boszorkányos… sebészkezekkel. Jack a zongorához értett valamicskét, mert Cathy is játszott, és mert volt egy zongorista ismerősük, Sissy Jackson, aki a washingtoni szimfonikusoknál volt szólista. Sissy azt mondta, hogy Cathy túl gépiesen játszik, de Ryan csak annyit látott, hogy nem üt melléje – azt bárki észreveszi –, és neki ez bőven elég volt. Ez a pasas, gondolta, figyelte a kezét és a csembaló hangját a zenekar csodálatos összhangján keresztül, egyszer sem ütött melléje. Minden hang olyan hangos vagy halk volt, amilyennek a koncert megkívánta, olyan pontosan időzítve, hogy az már maga volt a tökély definíciója. A zenekar többi része ugyanolyan gyakorlott volt, mint a tengerészgyalogság Silent Drill Teamje, precízek és megbízhatóak, mint Cathy lézersebészi szikéi. Ryan csak egyvalamit nem értett: mi egy karmester dolga, és miért őt ünnepli mindenki, ha jó egy koncert? Nincs lekottázva a zenemű? Vezényelni nem csupán annyit jelent, mint ügyelni arra, hogy mindenki tudja a maga részét és időben adja elő? El is határozta, hogy meg fogja kérdezni Cathyt, bár sejtette, hogy mi lesz a reakciója. A szemét fogja forgatni, és közölni fogja vele, hogy tényleg olyan kispolgári, mint aminek mindig is hitte. Sissy Jackson viszont azt mondta, hogy Cathy egy zenegép, aki lélek nélkül játszik. Nesze neked, Lady Caroline!

A vonósok is nagyszerűek voltak. Ryan egyszerűen nem tudta felfogni, hogyan lehetséges az, hogy valaki egy húrral és egy íjszerű izével ilyen gyönyörű hangokat adjon elő, ráadásul pontosan abban a hangmagasságban, amely a kottában elő van írva neki. Talán azért, mert ezzel keresik a kenyerüket, gondolta, és hátradőlt, hogy átadja magát a zenének. Közben Andy Hudsonra pillantott, aki a “csomagokon” tartotta a szemét. Ő is odanézett. A kislány unottan fészkelődött, de csendben volt. Talán még tetszett is egy kicsit neki a zene, de az biztos, hogy az Óz, a nagy varázsló dalbetéteivel nem vehette fel a versenyt. Ennek ellenére jól viselkedett, ahogyan azt a tőle jobbra és balra ülő mamája és papája elvárta tőle. Nyúl mama mély átéléssel hallgatta a koncertet. Nyúl papa jól nevelten figyelmes volt. Talán szólni kellene a londoniaknak, hogy vegyenek Irinának egy walkmant és néhány Christopher Hogwood- meg Neville Mariner-kazettát, gondolta Jack. Cathy mindkettőt imádta. A menüett húsz perce végül lejárt, a zenekar elcsendesedett, és a karmester a közönsége felé fordult. Fergeteges tapsorkán szabadult el a nézőtéren, hangos “bravó”-kkal teletűzdelve. Jack nem tudta, hogy mit csinált másként a férfi, de a magyarok nyilvánvalóan tudták. Rózsa mélyen meghajolt, megvárta, hogy a nézőtér elcsendesüljön, aztán visszafordult a zenekarhoz, és felemelte fehér pálcáját. A második Brandenburgi verseny következett. Ezt a vonósok és a fúvósok kezdték, lenyűgözve Ryant a tudásukkal. Mennyit gyakorolhattak, hogy ilyen jók legyenek?, tűnődött. Cathy hetente kétszer-háromszor játszott marylandi otthonukban. A chathami ház nem volt elég nagy ahhoz, hogy egy versenyzongora is elférjen benne, pianínó pedig nem kellett Cathynek; azt mondta, hogy az nem az igazi. Sissy Jackson elmondása szerint minden egyes nap legalább három órát gyakorolt. Sissy azonban ebből élt, míg Cathynek volt egy másik, sokkal fontosabb szenvedélye is. A második Brandenburgi verseny rövidebb volt, mint az első. Mintegy tizenkét percig tartott, és rögtön utána jött a harmadik. Bach sokkal jobban szerethette a vonósokat, mint a többi hangszert, és a budapesti zenekar vonósai nagyon jók voltak. Más körülmények közt Jack átadta volna magát a zenének, és megfeledkezett volna minden bújáról-bajáról, de most nem kikapcsolódni, hanem dolgozni jött ide. A tekintete félpercenként a hatodik sor bal szélére siklott. A harmadik Brandenburgi verseny az első kezdete után egy órával ért véget. A fények kigyúltak, szünet következett. Nyúl papa és mama felállt a székről, és elhagyta a nézőteret. Az ok nyilvánvaló volt: a kis nyuszika meg akarta látogatni a női vécét, és bizonyára a papa is úgy döntött, hogy megnézi magának az Opera mellékhelyiségét. Hudson sietve elhagyta a páholyt. Trent követte. Ryan a helyén maradt, és igyekezett lazítani. A művelet teljes gőzzel beindult. Nem egészen ötven yarddal odébb Oleg Ivan’ics a férfivécé előtti sorban álldogált. Hudsonnak sikerült közvetlenül mögéje kerülnie. Az előtérben nagy volt a nyüzsgés, mint mindig a szünetekben. Egyesek a hordozható bárt keresték fel egy újabb pohár italért, mások cigarettát pöfékeltek, míg a férfiak közül vagy húszan a vécénél várakoztak, hogy könnyíthessenek magukon. A sor elég gyorsan haladt –

a férfiak ebben hatékonyabbak, mint a nők –, és Hudsonék nemsokára becsoszoghattak a mellékhelyiség ajtaján. A pissoir ugyanolyan elegáns volt, mint minden más: carrarai márványból faragták a nemes cél érdekében. Amint bekerültek az üvegezett ajtó mögé, Hudson vett egy mély levegőt, és elővette az orosznyelv-tudását. – Jó estét, Oleg Ivanovics. Ne forduljon hátra. – Ki maga? – suttogta Zajcev. – Az utazási ügynöke. Úgy tudom, hogy szeretne továbbutazni. – Merre? – Nyugat felé. Aggódik valakinek a biztonsága miatt, nem igaz? – Maga a CIA? – Zajcev alig hallható sziszegésként ejtette ki az amerikai hírszerző ügynökség nevét. – Érdekes foglalkozást űzök, az kétségtelen – felelte Hudson. Nem akarta összezavarni a pasast. – És mit akar tenni? – Reggelre már egy másik országban lesz, barátom. A feleségével és a kislányával együtt – tette hozzá Hudson. A hír szemmel láthatóan mély hatással volt az oroszra. Hogy ez félelem volt-e vagy megkönnyebbülés, azt a kémfőnök nem tudta megállapítani. Talán mindkettő. Zajcevnek meg kellett köszörülnie a torkát, hogy beszélni tudjon. – Mit kell tennem? – Először is erősítse meg, hogy folytatni akarja. A férfi csak egy röpke pillanatig habozott, aztán rávágta: – Da. Folytassuk. – Ez esetben tegyen úgy, mintha mi sem történt volna. – A sor elejéhez közeledtek. – Élvezze a koncertet, aztán menjen vissza a családjával a szállodába. Fél egy körül keresni fogom. Rendben? – Da – nyögte ki Oleg Ivan’ics. Most már tényleg szüksége volt a pissoirra. – Nyugalom, barátom. Mindent gondosan megterveztünk. Nem lesz itt semmi gond – biztatta Hudson. Nagyon ráfért az oroszra. Élete legnehezebb éjszakája előtt állt. Zajcev következett. Odalépett a pissoirhoz, kigombolta a nadrágját, könnyített magán. Kifelé menet nem nézett Hudson arcára. Trent azonban, aki az előtérben állt és egy pohár fehérbort kortyolgatott, látta az övét. Ha az orosz jelzett is egy KGB-s kollégájának, azt észrevétlenül tette. A brit hírszerző nem látott semmilyen gyanús mozdulatot: Zajcev nem dörzsölte meg az orrát kifelé jövet, nem igazította meg a nyakkendőjét, és más szokatlan mozdulatot sem tett. Csak átment a lengőajtón, és elfoglalta a helyét a hatodik sor szélén. A BEATRIX szépen alakult. A nézők visszatértek, és Ryan is felegyenesedett a székében, úgy téve, mintha türelmetlenül arra várna, hogy a karmester visszatérjen. Pár pillanattal később Hudson és Trent is megjelent. – Nos? – kérdezte türelmetlenül Ryan. – Átkozottul jól muzsikáltak, nem igaz? – válaszolta Hudson. – Ez a karmester elsőrangú. Hihetetlen, hogy egy kommunista országban ilyet is tudnak. Ah, jut eszembe, mit szólna hozzá, ha előadás után meginnánk valamit néhány új

ismerős társaságában? Jack nyelt egy nagyot. – Jó ötlet, Andy. Benne vagyok. – Szóval beszéltél vele, és nem hátrált meg, gondolta megkönnyebbülten. Még mindig voltak kétségei, de ez már határozottan biztató volt. Alakulhatott volna rosszabbul is. A koncert második fele egy újabb Bach-művel, a D-moll toccata és fúga cíművel kezdődött. A vonósok helyett ezúttal a fúvósok kaptak nagyobb szerepet. Az elsőtrombitás akár magának Louis Armstrongnak is tudott volna újat mutatni a magasabb hangokkal kapcsolatosan. Ez a mű annyira Bach volt, amennyire csak lehetett. Az öreg német fickó tényleg tudhatott valamit, ismerte el az egykori tengerészgyalogos, az est folyamán először mélyülve bele a zenehallgatásba annyira, hogy legalább egy kis időre megfeledkezhessen a gondjairól. Magyarországon, állapította meg, az emberek komolyan veszik a zenét. Ha volt is valami a zenekarral, ami nem stimmelt, azt Jack nem vette észre. Ami pedig a karmestert illeti, vigyorgott magában, olyan hévvel és átéléssel dolgozott, mintha élete legnagyobb szerelmével lett volna az ágyban. Jack azon tűnődött, vajon érdemesek-e erre a magyar nők. Volt bennük valami, de mosolyogni nem sokat látta őket. Talán a kommunista kormány tehetett erről. Az oroszok se a mosolyukról voltak híresek. – Nos, van valami hír? – kérdezte Moore. Mike Bostock odaadta neki a kurta londoni üzenetet. – Basil azt mondja, hogy a budapesti embereik ma éjszaka fogják végrehajtani az akciót. Ó, ezt imádni fogja: a Nyúl és családja a KGB rezidentúrájával szemközti szállodában lakik. Moore szeme elkerekedett. – Ugye viccel? – Gondolja, hogy viccet csinálnék belőle, uram? – Mikor lesz már itt Ritter? – Ma késő délután érkezik a Pan Am járatával. Az üzeneteiből az tűnik ki, hogy a KCIA-jel minden rendben ment. – Ha megtudja, hogy nélküle fut a BEATRIX, infarktust kap – jósolta a főigazgató. – Az biztos, hogy a szívéhez fog kapni – értett vele egyet a műveleti igazgató helyettese. – Különösen ha majd azt is közöljük vele, hogy Ryant küldtük Budapestre. – Nem kétséges, uram. A farmját, az összes marháját és a házát is feltehetné erre. Moore elkuncogta magát. – Csakhogy ezt az ügynökséget nem az érzelmek irányítják, nem igaz? – Azt rebesgetik, uram. – Mikor kapunk újabb infót? – Gondolom, ha a gép felszállt Jugoszláviából. Nem irigylem a barátainkat. A következő mű Bach 208. kantátája volt. Ryannek nagyon ismerős volt valahonnan, és hamarosan rá is jött, hogy honnan: a haditengerészet ezt

használta zenei aláfestésnek egy toborzóreklámjához. Rendkívül dallamos darab volt, sokkal lágyabb, mint az előzőek. Ryan nem tudta, hogy az estnek ki a főszereplője, Johann Sebastian vagy a karmester, de bármelyik is volt, az előadás fergeteges volt, a közönség pedig hozzáértő és lelkes. Ryannek volt egy műsorfüzete, de meg se nézte, mert magyarul nyomtatták, és olvasni legalább annyira nem tudta ezt a marsi nyelvet, mint beszélni. Az utolsó mű Pachelbel kánonja volt, egy méltán híres darab, amelyet hallgatva Ryan mindig egy csinos tizenhetedik századbeli lányt képzelt maga elé, aki térdre borulva vég nélkül imákat rebeg, hogy elterelje gondolatait a szomszéd farmon lakó jóképű fiatalemberről. Természetesen sikertelenül… A koncert végén Rózsa József megint a publikum felé fordult, az pedig egy emberként talpra ugrott, s szűnni nem akaró tapssal üdvözölte a produkciót. Igen, gondolta Ryan. A magyar fiú elvándorolt, hogy szerencsét próbáljon, de most hazalátogatott, hogy jót cselekedjen, és a régi fiúk örülnek, hogy visszakapták, ha csak egy kis időre is. A karmester alig mosolygott, mintha már nem lett volna rá ereje. És csörgött róla a verejték. Ennyire nehéz lenne zenekart vezényelni? Ilyen szinten talán igen. Ryan és brit társai is állva tapsoltak – nem akartak kilógni a tömegből –, míg az ünneplés alább nem hagyott. Rózsa ekkor a zenekar felé mutatott, ami újabb tapsorkánt eredményezett, aztán a hangversenymesterre, az elsőhegedűsre. Nagylelkű gesztus volt tőle, de nyilvánvalóan nem is tehetett volna másként, ha azt akarta, hogy legközelebb is kitegyék érte a lelkűket. A taps aztán lassacskán elhalt, és a nézősereg megindult a kijáratok felé. – Élvezte a muzsikát, Sir John? – kérdezte Hudson. – Jobb volt, mint amit otthon a rádióban játszanak – felelte Ryan. – És most? – Most pedig iszunk valami jót egy csendes helyen. Trent már eltűnt – az oroszokat követte –, Hudson pedig, Ryannel a nyomában, ráérősen lement az előtérbe, onnan pedig ki az épület elé. Odakint hűvös levegő fogadta őket. Ryan nyomban rágyújtott egy cigarettára, ahogyan a nézők közül szinte mindenki, akit csak látott, még a nők is. Úgy tűnt, a magyarok nem szeretnek sokáig élni. Ryan annyira függött Hudsontól ebben az ismeretlen közegben, mint a kisgyermek az anyjától, de ennek már nem kellett sokáig így lennie. Az utat bérházak övezték. Egy nyugati városban öröklakások lettek volna, de itt minden bizonnyal nem létezett ilyen. Kétsaroknyit mentek, aztán – harminc-egynéhány másik nézővel együtt – beléptek egy bárba. Andy betelepedett egy szeparéba a sarokban, ahonnan jól szemmel lehetett tartani a környéküket, és intett a pincérnek. – Tehát menni fogunk. – Igen – bólintott Hudson. – Mondtam neki, hogy fél kettő tájban a szállodában leszünk. – És azután? – Azután a jugoszláv határra hajtunk. Ryan nem kérdezett többet. Nem volt rá szükség. – Dél felé nem nehéz kijutni. Ausztria felé jóval bonyolultabb lenne – magyarázta Andy. – Jugoszlávia szocialista testvérállam, legalábbis ezt állítják róla. Valójában nem is tudom, hogy minek is lehetne nevezni. Mindenesetre a

magyar határőrök nem strapálják agyon magukat, annál is inkább nem, mert nekik is csurran-cseppen a csempészektől. Persze mindenki csak módjával csinálja, különben a Belügyminisztérium az orrukra koppintana, azt pedig senki sem szeretné. – De ha ez a Varsói Szerződés hátsó ajtaja… A KGB csak tud róla, hogy mi folyik ott, nem? – Akkor miért nem vetnek véget neki? – fejezte be a kérdést Hudson. – Gondolom, megtehetnék, de a magyar gazdaság azt nagyon megsínylené, márpedig az oroszok is itt szerzik be a luxuscikkeket. Trent szerint az orosz barátunk és felesége nagy bevásárlást csaptak. Videomagnókat meg harisnyanadrágokat vettek. Harisnyanadrágot! Az orosz nők ölni is képesek érte. A mennyiségből ítélve a moszkvai barátoknak és kollégáknak is vásároltak, ahogy az náluk szokás. Ha tehát a KGB közbelépne, vagy egy ilyen lépésre kényszerítené a titkosrendőrséget, azzal saját magát is megfosztaná ettől a lehetőségtől. Egy kis korrupció még nem fogja a bukásukat okozni, sőt. És ne feledjük, hogy ők is szeretnének ugyanolyan jól élni, mint mi. Mivel ezt a hivatalos csatornák nem teszik lehetővé számukra, kénytelenek a nem hivatalosakhoz folyamodni. Van egy magyar mondás, amit nagyon szeretek: a nagykapu mellett mindig van egy kiskapu. Errefelé ez a kiskapu tartja működésben a dolgokat. – És ezen fogok én is kimenni. – Pontosan. – Andy még megivott volna egy pohár bort, de végül lemondott róla. Még vezetnie kellett éjszaka, és nem autópályán, hanem sötét mellékutakon. Inkább rágyújtott egy szivarra. Ryan is a szájába biggyesztett egy cigarettát. – Még soha nem csináltam ilyet, Andy. – Fél? – Igen – vallotta be Jack. – Félek. – Az első alkalom mindig nehéz. Én is félnék, ha fegyveresek rontanának be a nappalimba. – Nem javaslom délutáni kikapcsolódásnak – jegyezte meg fanyar mosollyal Jack. – De szerencsére sikerült túlélni mindannyiunknak. – Nem hiszek a szerencsében. A szerencse nem fut az ember után, Sir John. – Meglehet. A fene tudja. – Ryan felidézte magában azt a szörnyű éjszakát. Szinte érezte a kezében az Uzit. Lőnie kellett, és telibe kellett találnia, mert nem volt második esélye. Fél térdre ereszkedett, célzott, és talált. Sohasem tudta meg a fickó nevét, akit telepumpált a golyókkal. Ha már megölsz valakit a házad közelében, tűnődött, illene legalább a nevét tudnod. Hudsonnak igaza volt. Ha azt meg tudta csinálni, akkor erre is képes lesz. A karórájára nézett. Még volt egy kis idejük, és éjszaka neki nem kellett vezetnie. Nem volt akadálya még egy pohár bornak. De szigorúan csak egynek. Az Astoriában Zajcevék ágyba dugták a kis nyuszikát, aztán Oleg vodkát rendelt a szobaszerviztől. Eredeti orosz vodka volt, az a fajta, amit a munkásosztály iszik, fóliakupakkal a tetején, ami arra késztetett, hogy az egészet egy ültő helyedben megigyad. Mire az ital megérkezett, a zajcsik már aludt. Oleg leült az ágy szélére, Irina pedig a kárpitozott székek egyikére, és koccintottak.

Mindkettőjüknek szüksége volt a vodkára, bár ezt egyelőre csak Oleg tudta. A felesége egyelőre nem sejtett semmit, Oleg viszont tudta, hogy boldogtalan, hogy gyűlöl a GUM-ban dolgozni, és hogy ez az utazás eddigi élete fénypontja volt. Egy percig sem volt kétséges számára, hogy Irina is szeretne jobban élni – de vajon elég erős-e benne ez a vágy ahhoz, hogy önként elhagyja érte a hazáját? Az sem volt mellékes, hogy az orosz nők neveltetésük folytán a végletekig engedelmesek. Általában azt teszik, amit a férjük parancsol nekik – a férje persze végül meg fog fizetni érte, mégpedig kamatostul, de csak később, jóval később. És Irina szerette a férjét, és végtelenül hálás volt neki azért, amiben az elmúlt napokban részesítette. Igen, gondolta Oleg, Irina nem fog nemet mondani. De még vár vele egy kicsit, döntötte el. Minek kockáztatni, amíg nem muszáj? A KGB rezidentúrája itt van velük szemben, az utca túloldalán. Ha azok megneszelnek valamit, akkor neki vége. A brit nagykövetségen Bob Small és Rod Truelove egyenként kicipelték a műanyag zsákokat egy jelzés nélküli furgonba – a rendszámtáblát már kicserélték. Mindketten igyekeztek nem gondolni arra, hogy mi van a zsákokban. Betették az utolsót is, aztán visszamentek az alkoholoskannákért, egy gyertyáért és egy karton tejesdobozért. Ezzel meg is voltak. Egyikük sem ivott ezen az estén még egy pohár sört sem, pedig most nagyon jól jött volna. Már nem sokkal éjfél után elindultak, hogy legyen idejük felderíteni a terepet, mielőtt akcióba lépnének, és megfelelő parkolóhelyet találjanak. Ez nem ígérkezett könnyű feladatnak, de volt rá bő egy órájuk, így biztosak voltak benne, hogy sikerülni fog. A bár kezdett kiürülni, és Hudson nem akart utolsóként távozni. A számlán ötven forint szerepelt, a brit pontosan fizetett. Errefelé nem volt szokás borravalót adni, nem lett volna bölcs dolog azzal emlékezetessé tenni a látogatását, hogy bőkezűen megtoldotta az elfogyasztott italok árát. Intett Ryannek, hogy mehetnek, de aztán megtorpant, és inkább a mellékhelyiség felé vette az irányt. Ryan jó ötletnek tartotta. Odakint aztán megkérdezte, hogy mi lesz a következő lépés. – Sétálunk egyet az utcán, Sir John – felelte Hudson. – Jót fog tenni egy séta a szállodáig. Harminc perc alatt odaérünk. – Testmozgásnak sem volt utolsó, de elsősorban alkalmat adott nekik arra, hogy ellenőrizzék, nem követik-e őket. Ha a túloldal tud a BEATRIX műveletről, képtelen lesz ellenállni a kísértésnek, és rájuk tapad. Akkor pedig nem lesz nehéz kiszúrni őket a néptelen utcán. Hacsak a “túloldal” nem a KGB-t jelenti. Ők okosabbak a helyieknél, nem is kicsit. Oleg és Irina már a harmadik pohárnál jártak, de az asszony mégsem úgy nézett ki, mint aki aludni akarna. Még mindig az est hatása alatt van, gondolta a férje. Talán jobb is így. Hadd örüljön, amíg lehet. Ki tudja, mit hoz még az éjszaka? Még mindig nem tudta, hogy akarják az amerikaiak kijuttatni Magyarországról. Helikopterrel az osztrák határ mellől, a magyar radarok észlelési magassága alatt? A helyükben így csinálta volna, de nem kérdezték. Vajon be fogják avatni egyáltalán? És mennyire lesz veszélyes az, amit kitaláltak? Nem fogja megrémíteni Irinát és a kis zajcsikot? Sikerülhet egyáltalán? Ha nem… nos, akkor nem nehéz kitalálni, hogy mi vár

rájuk. Oleg nem először gondolt arra, hogy a döntése akár az életébe is kerülhet, a feleségét és a lányát pedig egy életre nyomorba döntheti. A szovjetek nem fogják megölni őket, de meg lesznek bélyegezve, és senkitől nem várhatnak majd megértést és segítséget. A lelkiismerete tehát nem volt könnyű, még az elfogyasztott vodkamennyiség ellenére sem. Ki tudja, gondolta, hány szovjet tett le ugyanezért az emigrálási szándékáról? Az árulás, emlékeztette magát, a legnagyobb bűn, és a büntetés mértéke is ennek megfelelő. Zajcev kitöltötte magának a maradék vodkát, és legurította. Már csak egy félóra volt hátra a régi életükből. Percenként a karórájára nézett, miközben a felesége a koncert dallamait dúdolta, lassan álomba ringatva magát. Ha ez az éjszaka a véget hozná számukra az új élet kezdete helyett, legalább lesz mire emlékezzen, gondolta sajgó lelkiismerettel a férfi. A szálloda oldalsó ajtaja mellett találtak egy üres parkolóhelyet. Elég szűk volt, de Small még nem jött ki a londoni gyakorlatból, és addig manőverezett, míg be nem szorította a furgont a járda mellé. Ezután a várakozás percei következtek. Small cigarettára gyújtott, Truelove pedig elővette kedvenc rózsafa pipáját. Egyikük a kihalt utcát figyelte, a másik pedig a visszapillantóban a szemközti KGB-állomást. Az első emeleten néhány ablak világos volt, de nem lehetett mozgást látni. Lehet, hogy csak valaki elfelejtette lekapcsolni a villanyt, gondolta Small. Ott volt, alig háromsaroknyira tőlük, az út jobb oldalán. Ryan vett egy mély lélegzetet. Kezdődhet a műsor. Ahogy közelebb értek, Ryan a brit barátjukat pillantotta meg az épület sarkánál. Valahonnan – valószínűleg a pinceszinten lévő bárból – emberek tódultak elő. Záróra lehetett. Kettesével, hármasával jöttek, senki sem volt egyedül. A helyi szinglik ismerkedőhelye lehet, gondolta Ryan. Ezek szerint a kommunista országokban is akad belőlük. Amikor már majdnem a bejáratnál voltak, Hudson megvakarta az orrát. Ez azt jelentette, hogy Trentnek be kell mennie elterelni a recepciós figyelmét. Hogy mit csinált, azt Ryan sohasem tudta meg, de néhány perccel később, amikor besétáltak, az előtér üres volt. – Gyerünk! – Hudson a liftaknát körülölelő lépcső felé rohant. Egy perc múlva már a harmadikon voltak. Hudson megkereste a 307-es ajtót, és lassan elfordította a kilincset. Zajcev látta, hogy nyílik az ajtó. Irinára pillantott, majd látva, hogy alszik, felállt. – Helló – suttogta Hudson, és kezet nyújtott. – Helló – felelte angolul Zajcev. – Maga az utazási ügynök? – Igen, mindketten azok vagyunk. Ő Mr. Ryan. – Ryan? – kérdezte Zajcev. – Van egy ilyen KGB-művelet. – Tényleg? – tátotta el a száját Jack. – Később megbeszéljük, Zajcev elvtárs. Most mennünk kell. – Da. – Oleg a feleségéhez lépett, és felrázta. A nő riadtan felegyenesedett, amint megpillantotta a két idegent. – Irina Bogdanova – mondta szigorú hangon Oleg –, most tovább kell

utaznunk. Máris. Öltöztesd fel Szvetlánát. A felesége szeme elkerekedett a rémülettől. – Oleg! Mi ez? Mi folyik itt? – Tovább fogunk állni, egy új helyre. Sietned kell. Ryan nem értette a szavakat, de a jelentésük nyilvánvaló volt. A nő hipnotizáltan felállt a székből, és mint egy gép a kiságyhoz ment. Felemelte a kislányt, felébresztette – már amennyire fel lehet egy mélyen alvó kisgyereket az éjszaka közepén –, és öltöztetni kezdte. – Pontosan mit is fogunk tenni? – akarta tudni a Nyúl. – Angliába fogjuk vinni magukat. Még ma éjszaka – tájékoztatta Hudson. – Nem Amerikába? – Először Angliába – mondta Ryan. – Onnan fogom Amerikába kísérni önöket. – Ah. – A férfi feszült volt, de erre számítani lehetett. Kockára tette az életét, és most jött el a pillanat, amikor a kockákat összerázták, és a levegőbe dobták. Az ő dolguk volt gondoskodni róla, hogy csupa hatos érjen asztalt. – Mit hozzunk magunkkal? – Semmit – felelte Hudson. – Az égvilágon semmit. Az útlevelüket is hagyják itt. Újakat fognak kapni – mutatta fel a telepecsételt úti okmányokat. – Egyelőre még nálam lesznek. – Maga a CIA-nak dolgozik? – Nem, én brit vagyok. Ryan a CIA embere. – De… miért? – Hosszú történet, Mr. Zajcev – válaszolt Ryan. – Majd elmesélem, de most menjünk. A kislány már fel volt öltöztetve, de még nem tért magához. Mint Sally azon a szörnyűséges Peregrine Cliff-i éjszakán, gondolta Jack. Hudson körülnézett a szobában, és megpillantotta az üres vodkásüveget. Átkozott szerencse, gondolta. Nyúl mama még mindig bamba volt, a három-négy pohár ital és a váratlan események teljesen letaglózták. Öt percbe se telt, és mindenki indulásra kész volt. Aztán a nő meglátta a harisnyanadrágos bevásárlótáskát, és oda akart menni, hogy magával vigye. – Nyet – szólt rá oroszul Hudson. – Hagyja. Ott, ahová visszük, rengeteg lesz belőlük. – De… de… de… – Tedd, amit mond, Irina! – csattant fel Oleg. – Mindenki elkészült? – kérdezte Hudson. Irina, még mindig értetlen arckifejezéssel, felkapta a kislányát, és a férje mellé állt. Hudson kilesett a folyosóra, és intett nekik, hogy tiszta a levegő. Ryan zárta a sort. Behúzta az ajtót, de nem zárta be. A recepciós még mindig nem volt a helyén. Nem tudták, hogy Trent mit művelt vele, de bármit is tett, hatásos volt. Hudson kivezette a társaságot az oldalsó ajtón az utcára, a követségi autóhoz, amellyel Trent érkezett. A tartalék kulcs Hudsonnál volt. Útközben intett a furgonban ülő Smallnak és Truelove-nak. Az autó egy sötétkék Jaguar volt, bal oldali kormánnyal. Ryan beültette az orosz családot a hátsó ülésre, rájuk csukta az ajtót, aztán bevágta magát az anyósülésre. A bivalyerős V-8-as felbőgött – a Jaget éppen ilyen alkalmakra tartogatták –, és az autó gurulni kezdett.

A hátsó lámpa fényeit még látni lehetett, amikor Small és Truelove kiszállt a furgonból. Fogtak egy-egy zsákot, és beóvakodtak az oldalsó ajtón. Átügettek az üres előtéren, és felkaptattak a lépcsőn nehéz, ernyedten lógó terhükkel. A harmadik emeleti folyosó is üres volt. A két nyugalmazott katona a 307-es szoba ajtajához osont, és az egyikük kinyitotta az ajtót. Tiszta volt a levegő. Bementek, kicipzárazták a zsákokat, és kesztyűs kézzel kiemelték a testeket. Nehéz pillanatok következtek. Hivatásos katonák voltak, mindketten harctéri tapasztalattal a hátuk mögött, de a megégett testek látványa több volt, mint amire az ember lélekben felkészülhetett. A nőt és a férfit a dupla ágyra fektették, aztán összehajtogatták a zsákokat, és visszamentek a furgonhoz. Még hátravolt egy kör. Small hozta a gyerekméretű zsákot, Truelove pedig a többi kelléket. A legszörnyűbb feladat Smallra várt: neki kellett kihámoznia a kis testet a műanyag zsákból, hogy a kiságyba fektesse csaknem teljesen szétégett hálóingében. Ha nem égett volna le teljesen a haja, Small megsimogatta volna a fejét, de így csak elmormolt egy imát ártatlan lelkéért, és mielőtt még kidobta volna a taccsot, elfordította a tekintetét. Az egykori utász ezalatt a szoba közepére tette a tejesdobozt, majd meggyújtotta a gyertyát az öngyújtójával, és hagyta, hogy a viasz a kartondoboz aljára csepegjen. Amikor már a forró paca elég nagy volt ahhoz, hogy megfogja a gyertya alját, elfújta azt, és a doboz aljára tapasztotta. Ezután jött a veszélyesebbik rész. Truelove megtöltötte a tejesdobozt alkohollal, úgy, hogy a folyadék felszíne és a kanóc közt körülbelül egy hüvelyk távolság legyen, a többit pedig szétlocsolta a szobában, alaposan átáztatva a felnőttek és a gyermek ágyát, illetve a szőnyeget. Az üres kannát Small kezébe nyomta, és intett neki, hogy hagyja el a szobát. Oké, gondolta Truelove. Egy gallon színtiszta alkohol az ágyakon, egy másik pedig az olcsó szőnyegen. Robbanóanyag-szakértőként – több szakterülete is volt, mint az utászoknak általában – tudta, hogy a következő pillanatokban nagyon óvatosnak kell lennie. Lehajolt, lenyomta az öngyújtó fedelét, és olyan óvatosan, mint egy szívbillentyűműtétet végző sebész, begyújtotta a kanócot. Olyan gyorsan húzott ki a szobából, mintha puskából lőtték volna ki. Bezárta maga mögött az ajtót, kitette a NE ZAVARJANAK! táblát, és a társával együtt sietve elhagyta a szállodát. – Mennyi idő kell a gyertyának? – kérdezte már az autóban Small. – Legfeljebb egy félóra – felelte az utász. – Szegény kislány. Gondolod, hogy… – Biztosan nem. Épp elég baleset történik spontán módon is. Small bólintott magának. – Azt hiszem. Tom Trent ekkor bukkant elő az épületből. A fényképezőgépet, amit az egyik emeleti szobában felejtett, természetesen nem találták meg, de a recepciós egy jelentős összegű borravalóval lett gazdagabb. Mint kiderült, hajnali ötig ő volt az egyedüli alkalmazott a szállodában. Trent beszállt a furgonba. – Nyomás a követségre, fiúk – mondta a két biztonságinak. – Már nagyon vár

minket egy üveg tiszta scotch. – Remek. Rám férne egy pohárral – válaszolta Small a kislányra gondolva. – Vagy kettővel. – Megtudhatnánk, hogy mire ment ki ez az egész? – Ma éjjel nem, de később talán igen – felelte Trent.

28. fejezet ÁRKON-BOKRON TÚL

A gyertya nyugodt lánggal égett, mit sem sejtve arról, hogy milyen szerepet szántak neki az éjszakai kalandban. A láng lassan, ráérősen emésztette a viaszt és a kanócot, de így is percről percre egyre közelebb került az alkohol felszínéhez, hogy hamarosan pusztító tűzze erősödjön. Harmincnégy perc telt el így, mígnem a gyúlékony folyadék hőt kapott, és kialakult az, amit a szakemberek B osztályú tűznek neveznek. Az alkohol ugyanolyan heves lánggal ég, mint a benzin – ezért használtak a németek kerozin helyett alkoholt a V-2-es rakétákban. A tűz pillanatok alatt elemésztette a kartondoboz falát, a szőnyegre zúdítva egyliternyi égő alkoholt. A kék láng végigfutott az átáztatott szőnyegen, és belekapott az ágyakba, mohón körülölelve a három holttestet. Ha lett volna füstérzékelő, talán még megfékezhették volna a lángokat, de az Astoria régi épület volt, és nem elég drága ahhoz, hogy ilyesmire költsenek. A tűz így akadálytalanul támadhatta a szoba berendezését, és táplálékától megerősödve, úgy marcangolva a tetemeket, mint egy húsevő fenevad, aminek az ősi egyiptomiak képzelték. A pusztítás nagyobbik része már az első öt percben megtörtént. A tűz ezután valamennyire lecsillapodott, de még mindig nem aludt ki. A recepciósnak sokkal összetettebb volt a feladata, mint az ember gondolná. Minden hajnalban fél három tájban kitett egy KÉREM VÁRJANAK, MINDJÁRT JÖVÖK feliratú táblát a pultra, és felment a legfelső emeletre, hogy végigjárja a folyosókat. Fentről lefelé haladva ellenőrizte mindegyiket, és semmi különöset nem tapasztalt, míg a harmadik emeletre nem ért. A szag már a lépcsőforduló aljánál megütötte az orrát, de nem tudta beazonosítani, míg be nem fordult a folyosóra. Aztán megpillantotta a 307-es szoba ajtaja alól kiszivárgó füstöt… Odarohant, és megérintette a kilincset. Forró volt, de nem perzselően forró. Ekkor követte el a hibát. A zárba illesztette a kulcsát, és anélkül, hogy az ajtófelületet is ellenőrizte volna, benyitott. A tűz, miután elemésztette a rendelkezésre álló oxigént, lecsillapodott, de a szoba tovább parázslott, mintha az egész egyetlen hatalmas csempekályha lett volna. Az ajtó megnyitásával azonban hirtelen friss levegő áramlott be, és bekövetkezett az, amit a tűzoltók flashovernek hívnak. A recepciós alig vethetett egy pillantást a benti borzadályra, amikor a szobában robbanásszerűen fellobbant a tűz, olyan hévvel, hogy a hirtelen beáramló levegő-utánpótlás a szobába rántotta a férfit. Szerencséjére ugyanebben a pillanatban a hőtől kitáguló benti levegő az ellenkező irányba hatott, megmentve az életét. A recepciós feltápászkodott a folyosó szőnyegéről, és megperzselt arcára szorítva a kezét, a lift melletti tűzjelző karhoz botorkált – anélkül, hogy a

307-es ajtaját visszazárta volna. Megrántotta a kart, és a szálloda egész területén csörömpölni kezdtek a csengők. Ugyanabban a pillanatban a három kilométer távolságra lévő tűzoltóságra is befutott a jelzés. A recepciós a fájdalomtól jajgatva leszédelgett az előtérbe, ahol először is ráöntött egy pohár vizet az arcára, aztán felhívta a tűzoltóságot, hogy jelentse nekik, pontosan mi is történt. Közben a csengők hangjától felriadt szállóvendégek is özönleni kezdtek a lépcsőn. A recepciós előkapta a poroltó készüléket a pult mögül, hogy kéznél legyen, ha valakibe belekapott volna a tűz, de ahhoz már nem volt lelkiereje, hogy visszamenjen a harmadikra, és a fali tömlő segítségével felvegye a harcot a tűzzel. Különben sem lett volna már értelme. Az első tűzoltókocsi a riasztás után öt perccel ért a helyszínre. A tűzoltók felrohantak a lefelé igyekvő vendégek mellett, és alig egy perccel az érkezésüket követően már egy hetven milliméteres tömlővel locsolták a szobát. Öt perc alatt sikerült megfékezniük a tüzet, hogy aztán a füstön és az orrfacsaró bűzön át a szobába hatoljanak, ahol azt találták, amitől tartottak: egy megégett háromtagú családot. A csapatot vezető tűzoltó hadnagy az ölébe vette a kislányt, és kirohant vele az utcára, de tudta, hogy csak az idejét vesztegeti. A kislány megégett, mint egy sütőben felejtett hús. Vízsugárral lemosták a testét, de ezzel is csak annyit értek el, hogy a roncsolás, amit a tűz végzett rajta, még borzasztóbbnak látszott. A hadnagy – egy pap fivére, hithű katolikus ebben a marxista országban – már csak annyit tehetett, hogy elmormolt egy imát a kislány lelkéért. Nem tudhatta, hogy tíz nappal ezelőtt, négyezer mérföldre innen már megtette ezt valaki. Percek alatt kiértek a városból. Hudson óvatosan vezetett, betartva a táblák által jelölt sebességkorlátozásokat, nehogy egy unatkozó rendőr megállítsa őket. Forgalom gyakorlatilag nem volt, leszámítva néhány kamiont és teherautót, amelyek ki tudja mit, és ki tudja kinek szállítottak ebben a késői időpontban. Ryan az első ülésen ült, félig oldalra fordulva, hogy hátra is lásson. Irina Zajcev arcáról lerítt, hogy még mindig az ital és az események hatása alatt van. Jobb is volt így, legalább csendben maradt. A kislány aludt, mint minden gyermek ebben a késői időpontban. Az apa igyekezett sztoikusan higgadt lenni, de még így, a sötétben is látni lehetett, hogy fél. Ryan megpróbálta beleképzelni magát a helyzetébe, de nem ment. Még gondolatban sem lett volna képes elárulni a hazáját. Tudta, hogy voltak olyanok, akik hátba döfték Amerikát, többnyire pénzért, de nem tudta és nem is akarta megérteni őket. Persze, a 30-as, 40-es években olyanok is akadtak köztük, akik elvből tették, mert elhitték, hogy a kommunizmus lesz az emberiséget megváltó erő, de hol voltak már azok az idők és azok az eszmék? Meghaltak, mint V. I. Lenin. A kommunizmus haldokló eszme volt, már csak azok hittek benne – vagy talán még azok se –, akik arra használták, hogy a személyes hatalmukat biztosítsák általa. Azon kevesek pedig, akik őszintén vallották, vagy azért hittek benne, mert nem volt alkalmuk más tanokat is megismerni. – Mennyi idő múlva érünk a határhoz, Andy? – Bő egy óra, és Csurgón leszünk. A forgalom biztosan nem fog akadályozni minket. Így is volt. Néhány perc múlva maguk mögött hagyták a főváros határát, és

belemerültek az éjszakába. A fények eltűntek az út két széléről, mintha valaki kikapcsolta volna a biztosítékot. Az út kétsávos volt, meglehetősen keskeny, és korlátok helyett telefonoszlopok szegélyezték. Ilyen lenne itt egy főútvonal?, tűnődött Ryan. Mintha Nevada kellős közepén lettek volna. Kilométerenként egy-két fényes pontot ha láttak, farmokat, ahol egész éjszaka égették a kinti villanyt, hogy távol tartsák a hívatlan látogatókat. Az útjelző táblák özönvíz előttiek voltak, és ennek megfelelően fakók és nehezen olvashatóak, de ettől eltekintve ugyanolyanok, mint a többi európai országban, ahol a sebességhatárt egy vörös körrel szegélyezett fehér mezőbe írt fekete számjegy jelezte. Hudson jó sofőr volt. Olyan magabiztosan vezette az autót, mintha Londonban lett volna, úton a Covent Gardenbe. Ryan örült, hogy a bárban meglátogatta a mellékhelyiséget – ha nem teszi, most igencsak bajban lett volna. Azért bízott benne, hogy ha már ennyire izgul, legalább nem látszik rajta. Azzal persze tisztában volt, hogy az élete nincs veszélyben, de a hátul ülőkre ez már nem volt igaz, és ő felelt értük. Ez pedig, ahogy rendőr apjától tanulta, fontosabb volt, mint a saját testi épsége. – Mi a teljes neve? – törte meg váratlanul a csendet Oleg. – Jack Ryan. – Miféle név ez a Ryan? – Az őseim írek voltak. A John az Iván megfelelője, de az ismerőseim Jacknek szólítanak. Olyan, mint a Ványa. – És maga a CIA-nak dolgozik? – Igen. – Mi a feladata a CIA-nál? – Elemző vagyok. Többnyire íróasztal mögött ülök és jelentéseket írok. – Én is egy íróasztal mögött ülök a Központban. – Kommunikációs tiszt? A férfi bólintott. – Da, az a beosztásom a Központban. – Aztán eszébe jutott, hogy az információit nem egy autó hátsó ülésén kellene előadnia, és elhallgatott. Ryan vette az adást. A pasasnak van mondanivalója, de nem itt és nem most akar előrukkolni vele. Ez érthető volt. Az út eseménytelenül telt. Hudson elszívott négy szivart, Ryan hat cigarettát, és már a Csurgó nevű város közelében voltak. Ryan azért ennél valamivel többre számított. Egy csomó ház szétszórva az út mentén, és sehol egy benzinkút vagy egy éjjelnappal nyitva tartó 7-Eleven. Hudson lefordult a főútról egy földútra, melynek szélén, hárompercnyi zötyögés után, egy teherautó körvonalai sejlettek fel. Egy nagy Volvo volt, fekete ponyvával; két cigarettázó férfi állt mellette. Hudson kikerülte őket, beállt egy fészerre emlékeztető valami mögé, és leállította a motort. Kiszállt, és intett a többieknek is, hogy tegyék ugyanezt. Hudson odament a két férfihoz, és kezet fogott az idősebbikkel. – Helló, István. Megjöttünk. – Helló, Andy. Kik a barátai? – Ő Mr. Ryan, ők pedig a Somerset család – mutatta be őket Hudson. – Jani, a sofőröm. Andy, maga elöl fog utazni velünk a fülkében. A többiek jöjjenek hátra.

Elsőnek Ryan mászott fel, hogy segíteni tudjon Zajcevéknek, majd az alvó kislány következett, végül az anya és az apa. A ráktérben nagy, üres kartondobozok várták őket. Kovács is utánuk mászott. – A határ innen már csak öt kilométer – mondta angolul. – A dobozokban fognak elbújni. Kérem, legyenek csendben. Ez nagyon fontos. Egy hangot se, megértették? Zajcev lefordította a feleségének, aztán átvette tőle Szvetlánát. Kovács leengedte a ponyvát, és előrement. – Ötezer márka ezért? – mondta Hudsonnak. – Annyit kért – bólintott a brit. – Többet kellett volna, de nem vagyok kapzsi ember. – Nem bizony. Maga egy megbízható ember, barátom – biztosította Hudson. A Volvo dízelmotorja felmordult, és Jani visszakormányozta a járművet a főútra. Nem tartott sokáig, amit a kartondobozban ücsörgő Ryan nagyon díjazott. Ha legalább egy cigarettára rágyújthatott volna, mindjárt más lett volna, de nem merte megtenni, nehogy a határőrök megérezzék a füstszagot, ha benéznek. – Sima ügy lesz – ígérte Kovács a vezetőfülkében. A határállomás rendesen ki volt világítva, már három kilométer távolságból látni lehetett. Jani a szokásos tempóban közelítette meg, majd az ellenőrzési ponthoz érve lassított, és megállt. Egy határőr közlegény lépett a jármű mellé. – Budai százados itt van? – kérdezte Kovács. – Hoztam neki valamit. A közlegény bement az épületbe, hogy egy nála idősebb férfival térjen vissza. – László! Hogy van ezen a hideg éjszakán? – Kovács leugrott a vezetőfülkéből, és kezében egy papírtáskával a századoshoz lépett. – Hogy lennék, István? Megöl az unalom! – És a kis Zsóka? Szépen cseperedik? – A jövő héten lesz a születésnapja. Ötéves lesz. – Hogy elrepült az idő! – sóhajtott a csempész. – Egy kis ajándék neki – adta át a táskát. Budai százados belenézett a táskába. Egy pár gyerekméretű, tépőzáras Reebok edzőcipő volt benne. Budai kivette, hogy közelebbről is megnézze. – Nagyon fog örülni neki – jegyezte meg őszinte elégedettséggel. Boldog volt, mert tudta, hogy a kislánya is az lesz négy nap múlva, amikor megkapja. – Maga jó ember, István. Nos, mi járatban ma éjszaka? – A szokásos. Bevásárolok reggel Belgrádban, aztán irány vissza. Hozzak valamit? – A feleségem szeretne néhány kazettát a walkmanbe, amit a múlt hónapban hozott neki. – Kovács ezt szerette a századosban: nem volt kapzsi, mint a legtöbben. – Milyen együttestől? – A Bee Geestől, ha jól mondom. Nekem is hozhatna valamilyen filmzenét. – Van konkrét elképzelése? Mondjuk a Csillagok háborúja zenéje? – Az már megvan, de az új, A birodalom visszavág még nincs. – Megbeszéltük. – Kezet fogtak. – Na és egy kis nyugati pörkölt kávéhoz mit szólna?

– Milyen van? – Osztrák vagy amerikai. Van Belgrádban egy hely, ahol az amerikai Folgerst is kapni lehet. Nagyon finom – biztosította Kovács. – Még soha nem kóstoltam. – Legfőbb ideje. Nem kerül semmibe. – Nagyon kedves magától, István. További jó utat kívánok. Átmehetnek – intett az emberének. Kovács visszament az autóhoz, és beült Hudson mellé. A Kerekes Mihály őrmesternek szánt ajándék megmaradt. Nem bánta. – Ennyi? – kérdezte döbbenten Hudson. – Bele se pecsételnek az útlevelünkbe? – Mondtam, hogy a zsebemben vannak. A budapesti nyilvántartóból is néhányan, hogy ne kíváncsiskodjanak, ha feltűnik, hogy túl sokat járok át. Mohóbbak, mint Budai, de elenyésző kiadást jelentenek. Menjünk, Jani – mondta a sofőrjének, aki beindította a motort, és átkelt az aszfaltra festett csíkon. És ezzel elhagyták a Varsói Szerződés területét. Ilyen egyszerűen. Ryan még soha nem örült ennyire annak, hogy mozgásba lendült egy jármű. Egy perc múlva megint megálltak, de ez már Jugoszlávia volt. Ezt már Jani intézte el, pillanatok alatt. Még a fülkéből se szállt ki, sőt a motort sem állította le. Váltott néhány szót az őrökkel, és mehettek tovább, be a félkommunista ország belsejébe. Nem sokkal később a Volvo megállt. Mire félrehajtották a ponyvát, Ryan már kimászott a kartondobozból. – Itt vagyunk, Jack – mondta Hudson. – Egészen pontosan hol? – Jugoszláviában, barátom. A legközelebbi város Légrád, de oda már nélkülem fognak menni. Most elválnak az útjaink. – De… – A belgrádi kollégám, Vic Lucas veszi át magukat innen. Vic! A férfi, aki előbukkant a sötétből, akár az ikertestvére is lehetett volna, bár ő fekete hajú volt, és két-három hüvelykkel magasabb, mint Andy. A brit lesegítette Zajcevéket a teherautóról. A kislány még mindig aludt. Egy limuzinhoz vezették őket. – Sir John, akarom mondani, Jack, jól csinálta. Köszönjük a közreműködését. – Szart se csináltam, Andy, maga viszont átkozottul profi volt – fogadta el a férfi kézfogását Ryan. – Ha lesz egy kis ideje, ugorjon be hozzám Londonban egy pint sörre. – Azt fogom tenni – ígérte Hudson. Ryan besegítette Zajcevéket a brit Fordba, aztán beült Lucas mellé. – Hová, Mr. Lucas? – A reptérre. A repülő már vár minket – felelte a belgrádi állomásfőnök. – Valóban? Különgép? – Nem, a szokásos turistajárat, csak éppen “műszaki nehézségek” adódtak. Mire odaérünk, biztosan megoldódik a probléma. – Jó tudni – jegyezte meg Ryan. Inkább ez, mint egy tényleg lerobbant repülőgép. Most, hogy valamennyire biztonságban érezhette magát itt, a földön, a repülés iránt érzett gyűlölete újult erőkkel tört felszínre. – Akkor hát induljunk – javasolta Lucas, és rátaposott a gázpedálra. Hogy

kémnek milyen, azt Ryan még nem tudhatta, arra viszont pillanatok alatt rájött, hogy a brit Stirling Moss bátyjának képzeli magát. Az autó rakétaként szelte a jugoszláv éjszakát. – Nos, milyen volt az éjszakájuk, Jack? – Eseménydús – felelte Ryan, miközben szorosabbra húzta magán a biztonsági övet. A vidék itt jobban meg volt világítva, az út pedig jobb állapotú volt, mint a határ túlsó oldalán, már amennyire ezt hetvenöt mérföld per órás sebességnél meg lehetett állapítani. Robby Jackson vezetett így, de Robby vadászpilóta volt, aki autóban ülve joggal érezhette magát úgy, mintha csigaháton lovagolna. Vic Lucas is hasonlóképpen érezhette magát. Olyan higgadtan figyelte az utat és mozgatta a kormányt szükség szerint jobbra vagy balra, hogy azt öröm lett volna nézni, ha nem lett volna Ryan is az autó utasa. A hátsó ülésen utazókat viszont a sebesség a legkevésbé sem zavarta. Ok még mindig mással voltak elfoglalva. Olegen csak most kezdett igazán kijönni a feszültség, Irina pedig még csak most kezdett magához térni a sokkból. A kislány továbbra is édesen aludt, mint egy csöpp angyalka. Ryan egyik cigarettát a másik után szívta. Úgy érezte, segít valamelyest, bár ha Cathy megérzi az öltönyén, lesz érte nemulass. Ez a gond azonban nemsokára eltörpült egy újabb mellett: az út szélén egy rendőrautó tűnt fel. – Nem kell aggódni – nyugtatta meg Lucas. – Diplomatarendszám. Őfelsége jugoszláviai nagykövetének a politikai tanácsadója vagyok, maguk pedig a vendégeim. – Ha maga mondja. Mennyi idő még? – Fél óra, nagyjából. A forgalom eddig kegyes volt hozzánk. Néha annyi itt a kamion, hogy csigatempóban lehet csak haladni. A határ miatt, tudja. Ez a Kovács nevű pasas már évek óta dolgozik nekünk. Ha én is beszállnak az üzletbe, hülyére kereshetném magam. Gyakran hoz idefelé jövet azokból a videomagnókból, amiket a magyarok gyártanak. Egészen jó készülékek, és amilyen munkabérek vannak odaát… Csodálom, hogy még nem kezdték el árusítani őket Nyugaton. Bár lehet, hogy a japánok miatt nem lehet, mert a nyugati piacokon behajtanák rajtuk a jogdíjat, így viszont a magyarok nem nagyon zavartatják magukat miatta. – Lucas egy újabb kanyart vett be padlógázzal. – Jézusom, ember! Ha most így hajt, mennyivel száguldhat nappal? – Nem sokkal gyorsabban. Jó az éjszakai látásom, tudja, viszont ez a felfüggesztés pocsék. Amerikai tervezésű. Túl lágy a sportos vezetéshez. – Akkor vegyen egy Corvette-et. A barátomnak az van. – Nem rossz, csak az a baj vele, hogy műanyagból van. – Lucas megcsóválta a fejét, és egy szivarért nyúlt. Ryan biztosra vette, hogy kubai. Az angolok imádták. Egy félórával később Lucas vállon veregette magát. – Megérkeztünk. Éppen időben. A repülőterek a világ minden táján ugyanúgy néznek ki. Talán ugyanaz az építész tervezte őket, gondolta Ryan. Ez a reptér most mégis másnak bizonyult, mint a többi: a repülőgépet nem a terminálon át közelítették meg, hanem autóval, egy nyitott kapun keresztül. – Jól ismerem az igazgatót – magyarázta Lucas. – Szereti a tiszta malátát. – Végighajtott az autók számára sárga csíkkal kijelölt sávon, és lefékezett egy

sugárhajtású repülőgép mellett. – Itt vagyunk. Kiszálltak az autóból. A Nyuszikát ezúttal Mrs. Nyúl fogta a kezében. Lucas felvezette őket egy lépcsőn az utashídra, onnan pedig a repülőgép fedélzetére. A kapitány az ajtóban várta őket. – Ön Mr. Lucas? – Az vagyok, Rogers kapitány. Ők pedig a vendégeim – mutatott Ryanre és a családra. – Nagyszerű. Ültessék őket le, aztán jöhetnek az utasok – szólt a rangidős utaskísérőnek a kapitány. Az utaskísérő az első osztály első két üléssorához vezette őket, ahol Ryan azon kapta magát, hogy korábbi félelmeivel ellentétben boldogan csatolja a derekára az 1-B ülés biztonsági övét. Kisvártatva harminc-egynéhány lebarnult turista jött fel a fedélzetre. A dalmát tengerpart az utóbbi időkben nagyon felkapott lett a britek körében. A morgásukból ítélve nem örültek a többórás késésnek – a repülőnek még éjfél előtt fel kellett volna szállnia –, de a hajtóművek végre felüvöltöttek, és a BAC-111-es, a Douglas DC-9-es brit megfelelője, kigurult a kifutópályára, hogy megkezdje Manchesterben végződő útját. – És most? – kérdezte csaknem normális hangon Oleg. – Angliába repülünk – felelte Ryan. – Kb. két óra, és ott leszünk. – Ilyen könnyen? – Ez magának könnyű volt? – kérdezte döbbenten Ryan. Mielőtt még Zajcev válaszolhatott volna, a kapitány hangja recsegett rájuk a hangszóróból. – Hölgyeim és uraim, Rogers kapitány vagyok. Örömmel tájékoztatom önöket, hogy sikerült kijavítanunk az elektronikában talált hibát. Köszönöm, hogy ilyen türelmesek voltak. Kérem, engesztelésül fogadjanak el a légitársaság nevében egy-egy pohár italt. – A szavai hangos üdvrivalgást váltottak ki a turistaosztályon. – Előtte azonban kérem, hallgassák meg az utaskísérőket, akik elmondják önöknek, mit kell tenniük a felszállás előtt. Csatoljátok be a biztonsági öveket, tökfejek, és ha még nem vettétek volna észre, hogy van ilyen az autótokban is, így működik. Három perc, és a British Midlands légitársaság repülője a levegőbe emelkedett. Ahogy a kapitány ígérte, amint elérték az utazómagasságot, és a DOHÁNYOZNI TILOS! lámpa kialudt, egy utaskísérő betolta az italos kocsi. Oleg vodkát kért, és három miniatűr Finlandiát kapott. Ryan egy pohár bort kért és kapott. Nem alhatott ezen a repülőúton, de eldöntötte, hogy idegeskedni sem fog. Inkább örül, hogy ő és a kommunista világ óránként ötszáz kilométeres sebességgel távolodnak egymástól. Oleg Ivan’ics, látta a szeme sarkából, úgy itta a vodkát, mint más a vizet egy forró nyári napon, fűnyírás után. A felesége, odaát az 1-C-ben, ugyanezt tette. Ryan határozottan erényesnek érezte magát, az apró kortyokban iszogatott francia borocskájával. – Üzenet sir Basiltől – jelentette telefonon Bostock. – A Nyúl repülőre ült. Kilencven percen belül Manchesterben lesz. – Remek – sóhajtott fel Moore megkönnyebbülten, mint mindig, ha egy illegális művelet terv szerint haladt. Annak is örült, hogy Bob Ritter nélkül hajtották végre.

Bob jó szakember volt, de most végre bebizonyosodott róla, hogy mégsem nélkülözhetetlen. – Három nap és kihallgathatjuk – mondta Bostock. – A winchesteri ház legyen? – Igen. Reméljük, szereti a lovakat. – A házban egy Steinway zongora is van, hogy Mrs. Nyúlnak legyen min játszania, kint pedig rengeteg fű és fa, hogy a kislány is jól érezhesse magát. Alan Kingshot ebben a pillanatban parkolt le a manchesteri reptér előtt két emberével. Úgy tervezték, hogy csak reggel viszik tovább a társaságot Somersetbe, de aztán letettek róla. Kétórányi autóútra volt, nem akarták ennyi utazás után még ezzel is terhelni őket. Hadd pihenjék ki magukat, gondolta Kingshot. Utána úgyis ki fogják hallgatni őket, és az sem lesz egy leányálom. Vajon bírni fogják idegekkel? Ezen rágódott egész idő alatt, míg a repülőgépet várta. Ryan úgy érezte magát, mint aki jól berúgott, pedig nem ivott sokat. A kimerültség és az izgalom lehet az oka, gondolta, miközben – némi habozás után – kiment a vécére. A séta megviselte, de mire visszatért és becsatolta magát, már határozottan jobban volt. Utazás közben mindig magán tartotta a biztonsági övet. Az utaskísérők ételt szolgáltak fel. Szendvics volt, természetesen angol, és szokás szerint az elmaradhatatlan zsázsával ízesítették agyon. Ryan nem kért a gyomnövénnyel töltött kenyérből. Amire neki most szüksége lett volna, az egy kiadós adag marhavagdalt volt. Csakhogy a briteknek fogalmuk sem volt arról, hogy mi fán terem a marhavagdalt. Hogy mi nem volt az, azt már sikerült megfejteniük: az a kutyaeledelre emlékeztető konzervhús, amelyet annak neveztek, biztosan nem. Bár azt biztosan nem adták volna a kutyájuknak; a britek annál jobban szerették a házi kedvenceiket… A repülőgép alatt fénypontokkal teleszórt táj gurult hátrafelé. Ez már biztosan Nyugat-Európa volt. A kontinens keleti része, mint azt Ryan most már személyes tapasztalatból is tudta, nem volt ilyen szépen megvilágítva. Zajcevet elfogta a kétség. Mi van, ha ez az egész csak a kettes igazgatóság csapdája? Mi van, ha így akarják kiszedni belőle, hogy mit mondott el eddig az amerikaiaknak? – Ryan! Jack odanézett. – Igen? – Hova fognak vinni Angliában? – Fogalmam sincs. Valószínűleg tovább fogunk menni Manchesterből, de hogy hová, azt nem tudom. – Maga CIA-s? – kérdezte megint a Nyúl. – Igen – bólintott Jack. – Hogyan győződhetnék meg róla? – Nos… – Ryan elővette a pénztárcáját. – Itt van az autóvezetői engedélyem, a hitelkártyáim és némi készpénz. Az útlevelem természetesen hamis. Amerikai vagyok, de brit okmányokkal láttak el erre az útra. Csak nem attól tart, hogy ez az egész színjáték csupán?

– Honnan tudhatnám, hogy nem az? – Barátom, egy óra múlva a saját szemével is meggyőződhet róla, hogy nem az. Nézze… – nyitotta ki megint a tárcáját. – A feleségem, a lányom és az újszülött kisfiúnk. Az amerikai címem, tessék, a vezetői engedélyen: Peregrine Cliff Road 5000, Anne Arundel megye, Maryland. Ez közvetlenül a Chesapeake-öböl partján van, ahonnan az út Langleybe, a CIA központjába éppen egy óráig tart autóval. A feleségem a baltimore-i Johns Hopkins kórházban szemsebész. Híres kórház, bizonyára már hallott róla. Zajcev megrázta a fejét. – Nos, néhány évvel ezelőtt három doki a Hopkinsból helyrepofozta Mihail Szuszlov szemét. Még Londonban hallottam, hogy meghalt. Úgy sejtjük, hogy Mihail Jevgenyijevics Alekszandrov lesz az utóda. Tudunk róla egy s mást, de nem eleget. Mi több, Jurij Vlagyimirovicsról sem tudunk valamit sokat. – Mi az, amit nem tudnak róla? – Nős? Még soha nem láttuk a feleségével. – Pedig köztudott dolog. A feleségét Tatjánának hívják. Elegáns nő, a feleségem szerint nemes arcvonásokkal. Gyerekük viszont nincs – tette hozzá Oleg. Nos, íme az 1. számú tény a Nyúltól, gondolta Ryan. – Hogy lehetséges az, hogy nem tudtak róla? – kérdezte Zajcev. – Rengeteg dolgot nem tudunk a Szovjetunióról, Oleg Ivan’ics – ismerte el Jack. – Sok fontos és sok kevésbé fontos dolgot. – Tényleg? – Tényleg. Valami beugrott Zajcevnek. – Azt mondja, Ryannek hívják? – Igen. – Az apja rendőr? – Honnan tudja? – lepődött meg Ryan. – Van magáról egy aktánk. A washingtoni rezidentúrán készült. A családját huligánok támadták meg, nem igaz? – Én inkább terroristáknak nevezném őket. – Szóval érdeklem a KGB-t. – Meg akartak ölni engem és a családomat. Azon az éjszakán született meg a fiam. – És utána lépett be a CIA-hoz? – Hivatalosan igen. Már azelőtt is dolgoztam nekik. Évek óta kapcsolatban állok velük. Na és mit ír rólam az aktám? – engedett a kíváncsiságnak Jack. – Azt, hogy szemtelenül gazdag. A haditengerészetnél volt tiszt, amikor megismerte a feleségét, aki gazdag családból származik. Ezért is vette feleségül. Szóval még a KGB sem mentes a politikai előítéletektől, gondolta Jack. Ez érdekes. – Nem vagyok szegény, az igaz – mondta Jack a Nyúlnak –, de nem a pénzéért vettem el a feleségemet, hanem szerelemből. Csak egy bolond nősül a pénzért. – Na és hány kapitalista bolond? Ryan felnevetett. – Sokkal több, mint hinné. Amerikában nem kell túl okosnak lenned ahhoz, hogy pénzt csinálj. – New York és Washington különösképpen tele volt gazdag

idiótákkal, de Ryan úgy vélte, hogy a Nyúl ráér ezt később megtanulni. – Ki állította össze az aktámat? – Az Izvesztyija washingtoni tudósítója a KGB-nek dolgozik. Ő készítette még a nyáron. – És maga hogy szerzett tudomást róla? – Az én asztalomon keresztül ment fel az anyag az Amerika-Kanada Intézetbe. Az egy KGB-részleg. Tudnak róla? – Arról igen – felelte Jack. Pattogást érzett a fülében. A gép ereszkedett. Ryan legurította a harmadik pohár bor maradékát, és arra gondolt, hogy perceken belül túl lesznek rajta. Egy tanulságot már most levonhatott a BEATRIX műveletből: a terepmunkát nem neki találták ki. A DOHÁNYOZNI TILOS! lámpa kigyulladt. Mire Ryan felállította az ülés támláját, már látni lehetett Manchester fényeit, aztán a reptér kerítését is, és néhány másodperc múlva… bump, a futóművek rátapadtak a jó öreg Anglia talajára. Még jobb lett volna Amerikában lenni, de azért ez se volt rossz. Ryan észrevette, hogy Oleg az ablakhoz nyomta az arcát, és a repülőgép farrészén lévő jelzéseket tanulmányozta. Egyre kevésbé hitte, hogy ez csak egy szovjet légi támaszpont és egy nagy maszkirovka. Szemmel láthatóan kezdett megnyugodni. – Isten hozta önöket Manchesterben – mondta a pilóta a hangszóróból. – Hajnali három óra negyven perc van, a levegő hőmérséklete ötvennégy Fahrenheit-fok. Köszönjük szíves türelmüket, és reméljük, hogy legközelebb is a British Midlands légitársaságot fogják választani. Persze, gondolta Jack. Álmodban, nagyfiú. A repülőgép a nemzetközi járatok termináljához gurult. Egy teherautó az ajtóhoz tolatott a lépcsővel. Ryan és a Nyúl család voltak az elsők, akiket leengedtek. A lépcső aljánál Alan Kingshot várta őket. – Hogy ment, Jack? – nyújtott kezet. – Majdnem olyan jó volt, mint a Disney World – vigyorgott Ryan. – Helyes. Akkor nyomás az autóba, és keressünk valami kényelmesebb helyet! – Jó ötlet. Most akkor mennyi is az idő? – Nagy-Britannia egy órával Európa mögött volt. – Háromnegyed négy – felelte a műveleti tiszt. – A fenébe! – Még túl korán volt ahhoz, hogy felhívja Cathyt. Igaz, úgyse mondhatta volna még azt, hogy hazaért. Előbb még le kellett futnia további két kört: részt venni a Vörös Nyúl első kihallgatásán, és elkísérni őket Amerikába. Sir Basil talán éppen ezért választotta volna őt? Mert még tapasztalatlan volt? Nyald ki, Sir Basil, gondolta fáradtan Ryan. A stressz, állapította meg, ugyanolyan fárasztó, mint a kocogás – csak jobban megterheli a szívet. A holttesteket a városi halottasházba szállították, amely Budapesten ugyanolyan nyomasztó intézmény volt, mint a vasfüggöny másik oldalán. Amikor kiderült, hogy Zajcev szovjet állampolgár, értesítették a hazája nagykövetségét, ahol egykettőre megállapították, hogy a férfi KGB-tiszt volt. Ez már felkeltette a kigyulladt szállodai szobával szemközti rezidentúra érdeklődését is, ahol az előírás szerint intézkedni kezdtek. Még hajnali öt óra sem volt, amikor a titkosrendőrség emberei felkeltették Bíró

Zoltán professzort. Bíró a Semmelweis Ignác Orvostudományi Egyetem patológiaosztályát vezette. A tizenkilencedik századi orvoslást gyökeresen megváltoztató orvosról, a fertőzéselmélet egyik atyjáról elnevezett intézmény a határokon túl is jó hírnévnek örvendett, még nyugat-németországi hallgatói is akadtak. Ezeknek azonban egyike sem vehetett most részt a Belügyminisztérium által elrendelt boncoláson, amire a szovjet nagykövetség orvosának a jelenlétében került sor. Először a férfi áldozatot vizsgálták meg. – Europid férfi, körülbelül harmincöt éves, testhossza százhetvenöt centiméter körüli, súlya nagyjából hetvenhat kilogramm. A hajszíne nem állapítható meg, mert a szobában keletkezett tűz leégette. Elsődleges véleményem szerint tűzhalál végzett vele, valószínűleg szén-monoxid-mérgezés útján. A testen haláltusa nyomai nem láthatóak. – Ezután Bíró megejtette a szokásos Y metszést, hogy szemügyre vegye a belső szerveket is. A szívet vizsgálta – semmi különöset nem tapasztalt rajta –, amikor meglett a laboreredmény. – Bíró professzor, a szén-monoxid aránya mindhárom testben jóval a halálos érték felett van – mondta be egy laboráns a hangszóróba, majd megadta a pontos értékeket is. A professzor orosz kollégájára nézett. – Kíváncsi még valamire? Ha kell, teljes vizsgálatot végezhetek mindhárom testen, de a halál oka nyilvánvaló. Természetesen még ellenőrizni fogjuk, hogy nem kaptak-e mérget, de erősen kétlem. Testi sértésnek nincs nyoma, lőtt vagy szúrt seb sem látható. A tűz végzett velük. Délutánra meglesz a jegyzőkönyv. – Bíró felsóhajtott. – A kurva életbe! – bukott ki belőle az egyik legsűrűbben használt magyar kifejezés. – Ez a nap is jól kezdődik! – Milyen szép kislány volt – jegyezte meg az orosz. Zajcev tárcája, a családi fotókkal együtt, valahogy túlélte a tüzet. Szvetlana fényképe különösen jól sikerült. – A halál nem válogat, barátom – mondta neki Bíró. Ha valaki, hát ő tudta. – Jól van, professzor elvtárs. Köszönöm az együttműködést – mondta a szovjet kolléga. Kifelé menet már a Moszkvának írandó jelentésen törte a fejét.

29. fejezet KÉRDÉSEK

A védett ház pazar volt, látszott rajta, hogy egykor valaki olyan építtette, aki sem pénzben, sem ízlésben nem szenvedett hiányt. A stílusából arra lehetett következtetni, hogy még a tizenkilencedik században emelték, nem takarékoskodva sem a díszelemekkel, sem a szerkezetét alkotó vaskos tölgyfa gerendákkal. A hajók építéséhez használtak ilyeneket régen, olyan hajókéhoz, mint például őfelsége Victoryja. A ház azonban nem látott tengert, olyan messze volt attól, amennyire csak lehetett ezen a királyság méretű szigeten. Alan Kingshot olyan otthonosan mozgott a házban és környékén, mint aki nem először jár itt. A háztartást egy idősebb házaspár vezette, két nyugalmazott londoni rendőr. Kedvesen felkísérték a vendégeiket a szobáikba, amelyek még Ryan mércéjével mérve is fényűzőek voltak. Irina Zajcev nem győzött betelni a ház látnivalóival, Oleg Ivanovicsnak azonban már csak annyira futotta az erejéből, hogy ledobja magáról a ruháit, és elterüljön az ágyon. Öt perc múlva már hortyogott. Moore éjfél után értesült róla, hogy a csomag biztonságban van. Most már nyugodtan hajthatta álomra a fejét. A nehezén már túl voltak, már csak egy telefonhívást kellett elintéznie, hogy a Légierő a rendelkezésükre bocsásson egy KC-135-öst vagy valami hasonlót, amivel Amerikába repíthetik Zajcevéket és Ryant. Kíváncsi volt, mit tartogat számukra az orosz, de már nem kellett sokáig várnia rá, hogy megtudja. Most, hogy már biztonságban tudta az információforrást, könnyű volt türelmesnek lenni. Olyan volt ez a helyzet, mint a karácsonyeste. Nem tudhattad, hogy mi lesz reggel a fa alatt, de biztos lehettél benne, hogy örülni fogsz neki. Sir Basil Charlestont a reggelije közben értesítették belgraviai otthonában. Futár hozta a jó hírt a Century House-ból. Egészen kellemesen indul ez a nap, gondolta elégedetten a kémfőnök. Sokkal jobban, mint az utóbbi időben jó néhány. Hét óra előtt pár perccel hagyta el a lakást. Régen indult már ilyen jókedvűen dolgozni. Ryan a forgalom zajára ébredt. Bárki is építtette ezt a nagyszerű házat, nem számíthatott arra, hogy háromszáz yarddal odébb egy autópálya fog húzódni. Valami rejtélyes oknál fogva Jack nem volt másnapos, így mindössze hat és fél óra alvás után felkelt, lezuhanyozott, és kiment az ebédlőbe reggelizni. Alan Kingshot már ott volt, a teáját kortyolgatta. – Gondolom, inkább kávét kér.

– Ha van – felelte Ryan. – Csak instant – figyelmeztette Kingshot. – Jó lesz – mondta csalódottan Jack. – Eggs Benedictet? – kérdezte a nyugdíjazott rendőrnő. – Asszonyom, ezért hajlandó vagyok még a Starbuck hiányát is megbocsátani – mosolygott rá Jack. Aztán meglátta a reggeli újságokat, és hirtelen úgy érezte, hogy minden visszatért a megszokott kerékvágásba. Nos, majdnem. – Mr. és Mrs. Thompson vezeti ezt a házat – magyarázta Kingshot. – Nick a gyilkosságiaknál volt nyomozó a Yardon, Emma pedig a nyilvántartásnál dolgozott. – Az apám is ezt csinálta – jegyezte meg Ryan. – Na és hogy kerültek a SIS-hez? – Nick nyomozott a Markov-ügyben – világosította fel Mrs. Thompson. – És piszok jó munkát végzett – bólintott Kingshot. – Jó műveleti tiszt lett volna belőle. – Bond, James Bond? – jött be a konyhán át Mr. Thompson. – Én erősen kétlem. De úgy hallom, hogy a vendégeink mozgolódnak. A kislány bizonyára felébresztette őket. – Igen, a gyerekek már csak ilyenek – mondta Jack. – Nos, hol fogjuk kihallgatni őket? Itt vagy valahol másutt? – Azt terveztük, hogy Somersetben fogjuk csinálni – válaszolt Kingshot –, de tegnap este úgy döntöttünk, hogy épp eleget utaztak. Miért stresszelnénk őket feleslegesen? Tavaly óta használjuk ezt a házat, és éppen olyan kényelmes, mint bármelyik másik. A somerseti, Taunton melletti valamivel elszigeteltebb, de ezek az emberek úgyse akarnak megszökni, nem igaz? – Ha hazamegy, akkor halott Nyúl lesz belőle – gondolkodott hangosan Ryan. – Ezt ő is tudja. A repülőn attól félt, hogy a KGB emberei vagyunk, és ez az egész egy nagy maszkirovka. A felesége rengeteget vásárolt Budapesten. Talán itt is elvihetné őt valaki vásárolni. Addig legalább nyugodtan eltársaloghatunk a férjével. Egészen tűrhetően beszél angolul. Van itt valaki, aki tud oroszul? – Én – közölte Kingshot. – Először is azt kell megtudnunk, hogy miért akart átszökni. – Természetesen, de az sem mellékes, hogy mi a helyzet a kompromittálódott kommunikációs rendszerekkel. – Igaza van – sóhajtott Ryan. – Odahaza, az Államokban azóta már kopaszra tépkedhette a haját jó néhány illetékes. – Az könnyen előfordulhat – értett vele egyet Kingshot. – Jól tudom, hogy maga Moszkvában is dolgozott már, Al? – Kétszer is – bólintott a brit. – Érdekes volt, de nagyon feszült voltam egész idő alatt. – És még hol ügyködött? – Varsóban és Bukarestben. Lengyelül és románul is beszélek. Na és milyen volt Andy? – Vérprofi. Dörzsölt és magabiztos. Nagyon otthonosan mozog Budapesten, és jó kapcsolatai vannak. Egy percre sem hagyott magamra. – A kávéja, Sir John – tett eléje egy Taster’s Choice bögrét Mrs. Thompson. A britek jó emberek voltak, és az ételeiket alaptalanul becsmérelték más nemzetek

fiai, de hogy a kávéhoz nem értettek, ahhoz kétség nem férhetett. De még így is jobb volt, mint a tea. Nem sokkal ezután az Eggs Benedict is megérkezett, és ha a kávéhoz nem, hát ennek az elkészítéséhez Mrs. Thompson igazán értett. Ryan kinyitotta az újságot, és nekilátott szinkronba jönni a világgal. Egy tökéletes világban amerikai újság másolatát tartotta volna a kezében, vagy legalábbis az International Tribune-t, így viszont be kellett érnie a Timesszal. Nem sok értelme lett volna megkérdezni, hogy mi újság a World Seriesszel vagy hogy mennyire volt jó a Phillies a legutóbbi meccseken. – Milyen volt az út, Jack? – érdeklődött Kingshot. – Azt kell mondanom, Alan, hogy a terepen dolgozó tisztjeik alaposan megdolgoznak minden egyes pennyért, amit a királynő a markukba nyom. Nem értem, hogy bírják azt az állandó feszültséget. – Mint mindenhez, ehhez is hozzá lehet szokni, Jack. Én például képtelen lennék belevágni szikével valakinek a szemébe, a maga felesége viszont nap mint nap megteszi. Jack elnevette magát. – Én is így vagyok vele. És ő csak szemgolyókat vág. – Ah, Mr. Somerset! – hallotta Ryan a házvezetőnő hangját. – Jó reggelt, és isten hozta! – Szpasziba – felelte álmos hangon Oleg. A gyerekek lelkiismeret-furdalás nélkül képesek felébreszteni a szüleiket, ha unatkoznak vagy korog a gyomruk. – Ez az új nevem? – Egyelőre. Majd később kitalálunk valamit közösen – ígérte neki Ryan. – Isten hozta. – Ez Anglia? – kérdezte a Nyúl. – Manchestertől nyolc mérföldre vagyunk – tájékoztatta a brit műveleti főnök. – Jó reggelt. Ha esetleg nem emlékezne rá, a nevem Alan Kingshot. A hölgy Mrs. Emma Thompson. A férje, Nick is pillanatokon belül itt lesz. – A feleségem mindjárt itt lesz. Gondoskodik a zajcsikról – magyarázta Oleg. – Hogy érzi magát, Ványa? – kérdezte Kingshot. – Sok utazás, sok félelem, de most biztonságban vagyunk, igaz? – Igen, teljes biztonságban. – Na és mit szeretne reggelire? – kérdezte Mrs. Thompson. – Próbálja ki ezt – mutatott a tányérjára Jack. – Fantasztikus. – Jól van. Mi a neve? – Eggs Benedict. Mrs. Thompson, ez a holland szósz egyszerűen fenséges. Ha elárulná a receptjét a feleségemnek is, nagyon hálás lennék érte. – És cserébe Cathy megtaníthatna rendes kávét főzni. – Szíves örömest, Sir John – felelt sugárzó mosollyal az asszony. Jack még nem találkozott olyan nővel, aki tiltakozott volna, amikor a főztjét dicsérték. – Akkor én is kérnék – döntötte el Zajcev. – Teát vagy kávét? – Van angol reggeli tea? – kérdezte a Nyúl. – Természetesen – felelte az asszony. – Azt kérnék. – Máris hozom. – Mrs. Thompson eltűnt a konyhában.

Zajcev még mindig nem akarta elhinni, hogy ez a valóság. Itt volt, egy hercegekhez méltó vidéki kúria ebédlőjében, és egy házvezetőnő leste a parancsait, neki pedig az volt az egyetlen dolga, hogy eldöntse, mit készítsenek számára reggelire. Eddig azt hitte, hogy ilyen csak a cári időkben létezett, meg a filmeken. – Szép ház, nemde? – takarította el Tojás Benci utolsó morzsáit is a tányérról Ryan. – Elképesztő – suttogta megilletődve Zajcev. – Valamikor egy hercegi családé volt, aztán úgy száz évvel ezelőtt egy textilgyáros vásárolta meg, tavaly pedig a kormány tett rá visszautasíthatatlan ajánlatot. Konferenciák rendezésére és védett házként használjuk. A fűtési rendszere kissé primitív – magyarázta Kingshot –, de ez most aligha fog gondot jelenteni. Meleg nyarunk volt, és az ősz is kellemesnek ígérkezik. – Otthon golfpálya is tartozna egy ilyen házhoz – nézett ki az ablakon Jack. – Az biztos, hogy itt kiváló golfpályát lehetne berendezni – bólintott Kingshot. – Mikor megyek Amerikába? – kérdezte a Nyúl. – Három vagy négy nap múlva. Szeretnénk elbeszélgetni egy kicsit magával, ha nem veszi rossz néven. – Mikor kezdjük? – Reggeli után. De nem kell sietni, Mr. Zajcev. Már nincs a Szovjetunióban. Nem akarunk nyomást gyakorolni magára ígérte Alan. Egy frászt!, gondolta Ryan. Pajtás, ezek kifogják szívni az agyadat a koponyádból, és úgy kifacsarják, hogy egyetlen atomnyi gondolat sem marad benne. De itt volt, és vele együtt a családja is, jó helyen és biztonságban, ezért pedig nyújtania kellett valamit cserébe. Zajcevnek nagyon ízlett a tea. Nem sokkal ezután a lányok is megjelentek, és farkaséhesek voltak. Mrs. Thompson kis híján kifogyott a holland szószból, és a Tojás Bencik is alaposan megfogyatkoztak. Reggeli után Irina körbejárta a házat, és örömmel fedezte fel, hogy a zeneteremben egy igazi Bösendorfer versenyzongora terpeszkedik. Az izgatottságtól kipirult arccal megkérdezte, hogy kipróbálhatná-e. Már évek óta nem gyakorolt, de az ujjai még jól emlékeztek a dolgukra. Leült a zongora elé, és gyermeki örömmel játszani kezdte “Az avignoni hídon” című gyakorlódalt, amelyet annak idején annyiszor és annyiszor átvett a zongoratanárával. – Van egy ismerősöm, aki hivatásos zongorista – mosolygott az örömtől sugárzó arc láttán Jack. – Ki? Hol? – kérdezte Oleg. – Sissy, azaz Cecilia Jackson. A férje, jó barátom, a haditengerészetnél vadászpilóta. Sissy a washingtoni szimfonikusoknál szólista. A feleségem is elég jól játszik, Sissy viszont kiválóan. – Maguk nagyon kedvesek hozzánk – jegyezte meg Oleg Ivan’ics. – Csak igyekszünk a vendégeink kedvében járni – legyintett Kingshot. – Beszélgethetnénk a könyvtárban? – mutatta az utat. A könyvtár a tizenkilencedik századi asztalosmesterek tudását és lelkiismeretességét dicsérte. A polcokon sokezernyi könyv sorakozott, és három gurítható létra – egy angol könyvtár nem könyvtár létra nélkül – is volt a szobában, hogy minél kényelmesebben hozzájuk lehessen férni. A székek kényelmes,

plüssel kárpitozott műremekek voltak. Mrs. Thompson behozott egy kanna friss teát, csészéket készített elő, aztán magukra hagyta őket. – Nos, Mr. Zajcev, mesélne nekünk magáról? – tért rá az üzletre Kingshot. Zajcev mesélt nekik a családjáról, a születési helyéről és a tanulmányairól. – Nem volt katona? – csodálkozott Ryan. Zajcev megrázta a fejét. – A KGB kiszúrt magának, így megúsztam a katonaságot. – Ez még az egyetem idején történt? – akarta Zajcev szájából hallani Kingshot. Három magnó is rögzítette a beszélgetésüket. – Így van. Már az első évben megkörnyékeztek. – És mikor lépett be hozzájuk? – Rögtön azután, hogy befejeztem az egyetemet. A kommunikációs osztályra kerültem. – Mennyi ideig volt ott? – Összesen kilenc és fél évig, nem számítva az akadémián és egyéb továbbképzéseken eltöltött időt. – És most hol dolgozik? – A Központi Kommunikációs osztályon, a moszkvai Központ pincéjében. – Pontosan mit csinál ott? – akarta tudni Alan. – A feladatom az, hogy a terepről beérkező üzeneteket szortírozzam, és ügyelve a biztonsági előírásokra, továbbküldjem a megfelelő emeleti osztályokra vagy az Amerika-Kanada Intézetnek – nézett Ryanre az orosz. Jacknek két kézzel kellett tartania az állat, hogy a helyén maradjon. Ez a fickó tényleg a szovjetek MERCURY-jától lépett le, és az ő kezén mentek át az üzenetek. Mindent, vagyis majdnem mindent láthatott! Egy igazi aranybányát szöktettek meg a drótkerítés mögül. Az áldóját! Kingshot ügyesebben leplezte a reakcióját, de a pillantása mindent elárult. Basszus! – Ez azt jelenti, hogy ismeri a műveleti tisztek és az ügynökeik nevét? – kérdezte Kingshot. – Sok tisztnek az igazi nevét is tudom, az ügynökök többségének viszont csak a kódnevét. A legjobb brit ügynökünk kódneve MINISZTER. Értékes diplomáciai és politikai hírekkel lát el minket már legalább húsz éve. – A moszkvai kollégáimnak azt mondta, hogy a kommunikációs rendszerünk nem biztonságos – jegyezte meg Ryan. – Úgy van. Erről a NEPTUN kódnevű ügynökünk tehet. Hogy mennyi titkot árult el, nem tudom, de biztos, hogy a KGB olvasni tudja az amerikai haditengerészeti kommunikáció jelentős részét. – És a többivel mi a helyzet? – A haditengerészetét biztosan, a többit nem tudom. De nem ugyanazt a rejtjelező készüléket használják mindenütt? – Ami azt illeti, nem – árulta el neki Alan. – Szóval azt mondja, hogy a brit kommunikációs rendszer biztonságos? – Nem tudok róla, hogy megfejtették volna – felelte Zajcev. – A legtöbb amerikai információt egy CASSIUS nevű ügynöktől kapjuk. Ő egy magas rangú washingtoni politikus mellett dolgozik. Ő tájékoztatott minket arról, hogy mit csinál a CIA, és mit tudott meg tőlünk. – De ha jól értem, nem a CIA alkalmazottja – remélt megerősítést Ryan.

– Nem, azt hiszem, hogy egy politikus titkára, bizalmasa vagy valami ilyesmi – mondta határozottan Zajcev. – Értem. – Ryan elővett egy cigarettát, és Zajcevet is megkínálta, aki boldogan elfogadta. – Elfogytam a Krasznopresznenszkijéből – magyarázta. – Akár magának is adhatom az egész csomagot. A feleségem úgyis azt akarja, hogy szokjak le róla. Orvos – tette hozzá Jack. – Aha – bólintott a Nyúl. – Nos, miért döntött úgy, hogy eljön? – Kingshot teát töltött magának, és a szájához emelte a csészét. A választól kis híján megfulladt. – A KGB meg akarja ölni a pápát. – Komolyan mondja? – Hogy komolyan? Az életemet kockáztattam, a lányomét és a feleségemét. Da, komolyan mondom – biztosította őket nem csekély éllel a hangjában Zajcev. – A francba – dünnyögte Ryan. – Oleg, erről mindent tudnunk kell. – Augusztusban kezdődött. Augusztus tizenötödikén – fogott bele Zajcev, és öt percen keresztül megszakítás nélkül mesélt. – Nincs neve a műveletnek? – kérdezte Jack, amikor az orosz elhallgatott. – Neve nincs, csak nyilvántartási száma. Tizenöt-nyolc-nyolcvankettő-hat-hat-hat. A dátum, amikor Andropov a római rezidentúrának küldte az első üzenetet, és az üzenet száma, igen? Jurij Vlagyimirovics megkérdezte, hogyan lehet a pápa közelébe jutni. Róma azt mondta, rossz ötlet. Aztán Rozsdesztvenszkij ezredes, Andropov első asszisztense küldött egy üzenetet a szófiai rezidentúrának. A művelet Szófiából indul, igen? Valószínű a Dirzsavna Szigurnoszt intézi a KGB-nek. Azt hiszem, a tiszt neve Sztrokov, Borisz Andrejevics. Kingshot gondolt egyet, és kiment a szobából. Nick Thompsonnal, a Metropolitan Police egykori főfelügyelőjével tért vissza. – Nick, mond magának valamit a Borisz Andrejevics Sztrokov név? Az öreg zsaru arca megfeszült a név hallatán. – Hogyne, Alan. Ő az a fickó, aki a gyanúink szerint meggyilkolta Georgij Markovot a Westminster hídon. Megfigyelés alá helyeztük, de mielőtt még bezárult volna körülötte a hurok, elhagyta az országot. – Neki nem volt diplomatastátusa? – kérdezte meglepetten Ryan. – Nem. Nyomtalanul jött be, és úgy is ment ki. Sajnos, nem raktuk idejében össze a mozaikdarabkákat, és elkéstünk. Borzalmas eset volt. Az a méreg, amellyel Markovot meggyilkolták, csúnya munkát végzett. – A saját szemével is látta ezt a Sztrokovot? Thompson bólintott. – Igen, és lehet, hogy ő is látott engem. Attól tartok, nem voltam elég körültekintő. Ő volt az, aki megölte Markovot, ebben biztos vagyok. – Miért olyan biztos benne? – Közel húsz éven át gyilkosokat üldöztem, Sir John. Egy idő után az ember felismeri őket, és ez a Sztrokov az volt: egy gyilkos – állította mély meggyőződéssel Thompson. Ryant az apjára emlékeztette. Ő is ugyanígy megérezte a bűnt, de ez sajnos a bíróságnak nem volt elég. Nekik bizonyítékok kellettek.

– A bolgároknak van egy szóbeli szerződésük a szovjetekkel – magyarázta Kingshot. – Még valamikor 1964-ben vállalták, hogy “eltakarítanak” mindenkit, aki az oroszoknak útjukban áll. Cserébe bizonyos kedvezményeket kapnak, főleg politikaiakat. Sztrokov. Igen, hallottam már ezt a nevet. Van róla fényképe, Nick? – Legalább félszáz, Alan – biztosította Thompson. – Soha nem fogom elfelejteni az arcát. Olyan tekintete van, mint egy halottnak. Hideg és élettelen. – Mennyire jó? – kérdezte Ryan. – Mint merénylő? Nagyon jó, Sir John. Igazi profi. Az is ezt bizonyítja, ahogy Markovot megölte a hídon. A harmadik kísérlet volt. Az előző két merénylőnek nem sikerült, de Sztrokovnak annál inkább. Ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy, nem jövünk rá, hogy gyilkosság történt. – Úgy tudjuk, hogy máshol is dolgozott Nyugaton – vette át a szót Kingshot –, de semmi konkrétumot nem tudunk. Jack, ez nagyon komoly fejlemény. Azonnal értesítenem kell Basilt. – Ki is ment, hogy felhívja a Century House-t a ház kódolt telefonján. – Tehát ezért akart eljönni? – A KGB meg akarja ölni ezt az ártatlan embert, Ryan. Láttam, hogy szövik a műveletet. Andropov saját maga intézte. Én kezeltem az üzeneteket. Hogyan állíthatná meg egy ember a KGB-t? – kérdezte. – Én nem tudom megtenni, de nem is segítek megölni a papot. Ártatlan ember, igen? – Igen, Oleg Ivan’ics – sóhajtott Ryan. – Az. Te jóságos ég. A karórájára nézett. Neki is értesítenie kellett volna Langleyt, minél előbb, de odaát ilyenkor még senki nem volt ébren. – Az ördögbe! – mondta Charleston a kódolt telefonvonal túlsó végéről. – Ez megbízható információ, Alan? – Igen, uram, minden okunk megvan azt hinni, hogy az. A Nyúl becsületes fickónak tűnik. A jelek szerint a lelkiismerete mozgatja. – Kingshot ezután beszámolt a MINISZTER fedőnevű ügynökről. – Majd megkérem az ötöst, hogy nézzen utána. – A Brit Biztonsági Szolgálat, az egykori MI-5 látta el a kémelhárítás feladatait. Még szükség volt néhány támpontra, hogy be tudják lőni a tettest, de kiindulási pontnak már ez is nagyszerű volt. Húsz év. Milyen termékeny lehetett az a gazember!, gondolta Sir Basil. Legfőbb ideje volt elnyernie a jutalmát: egy szép kis cellát a Parkhurst börtönben a Wight-szigeten. Charlestonnak évekbe telt kitakarítani a KGB után, amely a játszóterének tekintette az ügynökségét. De ez nem fordulhat elő még egyszer, ígérte meg magának a Bath rend főlovagja. Soha többé. Kinek mondjam el?, tűnődött Ryan. Az nem volt kétséges, hogy Basil értesíteni fogja Langleyt. Jack is megtette volna, de Basil rendkívül megbízható pasas volt. Jöhetett a következő kérdés: Mit tehetek, tehetünk ebben az ügyben? Ryan rágyújtott egy újabb cigarettára, és törni kezdte a fejét. Ez sokkal inkább rendőrségi munka volt, mint hírszerzési… Akkor viszont gondok lehetnek a titokban tartásával. Igen, ez nagy problémát jelenthet. Minél több embert avatunk be, annál nagyobb lesz az esélye annak, hogy az oroszok rájöjjenek: Nyulat fogtunk. És tudod mit, Jack? A Nyúl sokkal fontosabb a CIA számára, mint a pápa élete.

A fenébe, bosszankodott Ryan. Olyan volt ez, mint egy dzsiudzsicu-trükk, mint az iránytű polaritásának hirtelen megváltozása. Az észak most dél lett, a kint pedig bent. Az amerikai hírszerzés szükségletei fontosabbak még a pápa életénél is. Ryan area elárulhatta, hogy gondterhelt, mert a Nyúl megkérdezte: – Valami nem stimmel, Ryan? Jack furának találta, hogy az orosz ismeri ezt a kifejezést. – Nem az információval van baj, Oleg. Már jó ideje aggódunk a pápa biztonsága miatt, de mindeddig csak megérzés volt. Most, hogy maga igazolta a sejtéseinket, valakinek döntenie kellene, hogy mit tegyünk, de ez egyáltalán nem olyan egyszerű. Mit tud még ezenkívül a műveletről? – Szinte semmit. Szófiában a rezidens, Bubovoj Ilja Fjodorovics ezredes koordinál a bolgár DSZ-szel. Sztrokov ezredes nevét régi ügyekből ismerem. O a DSZ kivégzőtisztje. Más dolgokat is csinál, de mikor valakinek golyó kell, Sztrokov célba juttatja, igen? Ez nagyon úgy hangzott, mint egy harmatgyenge akciófilm, csakhogy a filmekben a nagy, csúnya CIA volt az, amelyik külön “kivégzőosztállyal” rendelkezett, ahonnan szükség esetén az igazgató úgy szedte elő a merénylőket, mint a vámpír a denevéreket a nyikorgó ajtajú ruhásszekrényéből. A denevérek aztán kirepültek, elvégezték véres munkájukat, majd engedelmesen visszatértek, és a vállfatartón lógtak, míg megint meg nem kellett ölni valakit. Na persze. A hollywoodiak mindent szépen kitaláltak, csak arról feledkeztek meg, hogy a CIA is kormányhivatal, és mint olyan, a bürokrácia szorításában vergődik, ami azt jelenti, hogy mindennek, ami történik, papíron nyoma van. Ha tehát valakit meg kell ölni, az is papírmunkával kezdődik és végződik, márpedig ki olyan hülye, hogy aláírjon egy ilyen parancsot? Egy efféle papír soha nem kerül az iratmegsemmisítőbe, hanem szépen archiválják, hogy később bármikor elő lehessen venni – hát ezért nem akarta senki a nevét adni hozzá. A kormányhivatalnokok egyébként sem arról voltak híresek, hogy ki akartak tűnni a tömegből. Nem erre tanították őket, és nem ezt várták el tőlük. Kivéve engem, gondolta Ryan. De ő se lett volna képes hidegvérrel ölni. Még Sean Miller életét is megkímélte, pedig akkor minden volt, csak higgadt nem. Na és most mi a frászt csináljak? Hogy még cifrább legyen a helyzet, Ryan hithű katolikusnak tartotta magát. Igaz, hogy nem járt minden hétvégén templomba, és az is sejthető volt, hogy soha nem fogják szentté avatni, de a fenébe is, tizenkét évig a jezsuitáknál tanult, és ha valakik, ők tisztelték a pápát. És volt még valami, amit a tengerészgyalogság quanticói alapkiképző iskolájában vertek a fejébe: ha azt látod, hogy valamit meg kell tenned, hát tedd meg, aztán imádkozz, hogy a feletteseid utólag áldásukat adják rá. A hadtestet nem egy alkalommal a gyors cselekvés mentette ki a csávából. “Sokkal könnyebb megbocsátást nyerni, mint engedélyt kapni”, mondta neki az őrnagy, aki azt az órát tartotta. Aztán mosolyogva hozzátette: “De aztán nehogy rám hivatkozzanak.” Az embernek mérlegelnie kellett a döntéseit, és a mérlegelés képessége a tapasztalaton múlt – a tapasztalat viszont gyakran éppen a rossz döntésekből származott. Harminc múltál, Jack, és sajnos, vannak kellemetlen tapasztalataid. Ha nem tanultál belőlük, hát magadra vess! Ha nem zuhan le azzal az átkozott helikopterrel, most százados lenne, gondolta. Vagy őrnagy, mint Billy Tucker, aki

tanította őket. Kingshot jött be a szobába. – Van egy kis gondunk, Al – mondta neki Ryan. – Tudom, Jack. Most beszéltem Sir Basillel. Ő is ezen töri a fejét. – Maga műveleti tiszt. Mi a véleménye? – Jack, ez jóval többet kíván, mint az én szakértelmem és tapasztalatom. – Szóval kikapcsolja az agyát, Al? – kérdezte kötekedően Ryan. – Nem kompromittálhatjuk a forrásunkat, vagy igen? – vágott vissza Kingshot. – Itt és most ez a legfontosabb szempont. – Al, valaki le akarja vágni az egyházam fejét. Tudjuk a nevét, és Nicknek van róla egy egész albumnyi fényképe. – Ryan vett egy mély levegőt, mielőtt folytatta volna. – Nem fogok itt ülni és malmozni, míg megölik – jelentette ki, teljesen megfeledkezve a Nyúl jelenlétéről. – Semmit nem akarnak tenni? Én az életemet kockáztattam, és maguk nem akarnak tenni semmit? – kérdezte egyszerre dühösen és elképedve Zajcev. – Ezt nem mi döntjük el – tért ki a válasz elől Kingshot. – Nem kompromittálhatjuk a forrásunkat, Oleg, vagyis magát. És meg is kell védenünk, a családjával együtt! – Francot! – Ryan felpattant, és kiviharzott a könyvtárszobából. Megkereste a STU-t, és fejből tárcsázott egy számot. – Murray – jelentkeztek be a készüléken. – Dan, itt Jack. – Merre jártál, Jack? Két nappal ezelőtt kerestelek, és Cathy azt mondta, hogy Németországba utaztál NATO-ügyben. Szerettem volna… – Ryan félbeszakította. – Hagyjuk ezt, Dan. Valahol máshol voltam és valami mást csináltam. De most ide figyelj! Információra van szükségem, és nagyon gyorsan – jelentette ki Jack egy tengerészgyalogos-tiszt ellentmondást nem tűrő hangján. – Ki vele! – Tudnom kell a pápa jövő heti programját. – Péntek volt, Ryan remélte, hogy a szentatya nem tervezett semmi különlegeset a hétvégére. – Tessék? – kérdezte érthető döbbenettel az FBI embere. – Hallottad! – Mi a fenének az neked? – Nem mondhatom meg. A francba… Okunk van azt hinni, hogy valami készül a pápa ellen. – Kik akarhatnak ártani neki? – Nem a templomos lovagok, az biztos – felelte kitérően Ryan. – Tényleg, a francba, Ryan. Ez komoly? – Szerinted? – Oké, oké. Hadd eresszek meg néhány telefont. De előbb áruld el, hogy mit mondhatok? A kérdés felkészületlenül érte Ryant. Gondolkodj, ember, gondolkodj! – Mondd azt, hogy egy magánszemély vagy, aki a barátjával Rómába látogat, és szeretné a saját szemével is látni a pápát. Ezért tudni akarod, hogyan időzítsd az utazást. Elég hihető? – Na és Langley mit fog szólni ehhez? – Hogy őszinte legyek, Dan, szarok rá. Kérlek, derítsd ki, rendben? Egy óra

múlva hívlak. – Vettem, Jack. Egy óra múlva. – Murray letette a kagylót. Ryan tudta, hogy megbízhat benne. Dan is jezsuita termék volt, akárcsak ő maga, meg annyi más FBI-os, ráadásul szintén egy bostoni iskolában tanult. Ryan némileg megkönnyebbülten tért vissza a hercegi könyvtárba. – Kit hívott, Jack? – kérdezte Kingshot. – Dan Murrayt a követségünkön. Az FBI-t képviseli, biztosan ismeri őt. – A jogi attasé, hogyne. És mit kért tőle? – A pápa programját a jövő hétre. – De valójában még semmit sem tudunk – tiltakozott Kingshot. – És ettől maga jobban érzi magát, Al? – szegezte neki a kérdést Jack. – Ugye, nem kompro… – A forrásunkat? Ennyire hülyének néz? A brit eltűnődött a kialakult helyzeten, aztán bólintott. – Jól van, Jack. Végül is kárt nem okozhat vele. Az első kihallgatás következő órájában Zajcev elmondott mindent, amit a MINISZTER fedőnevű ügynökről tudott. Ez már elegendő volt ahhoz, hogy a britek, némi ügyességgel, azonosítani tudják az illetőt. Kingshot nem rejtette véka alá, hogy ha rajta múlna, élve megnyúzná, de erre aligha kerülhetett sor. Az viszont kétségtelen volt, hogy a férfi – Zajcev biztos volt benne, hogy hímnemű – a Whitehallból egy sokkal hűvösebb és puritánabb helyre fog költözni. Egy életre, vagy ahogy a britek mondani szokták, “míg a királynő meg nem kegyelmez” neki. Jacket azonban egy ennél sokkal időszerűbb probléma foglalkoztatta. Délután 2.20-kor visszahívta Dant. – Jack vagyok. – A római követség szerint zsúfolt hete lesz – mondta minden bevezető nélkül a jogi attasé –, de a lényeg az, hogy a nagyközönség előtt szerdánként szokott megjelenni. A Szent Peter téren parádézik ilyenkor egy nyitott fehér dzsipben. Megmutatja magát az embereknek, áldást szór rájuk, aztán visszatér a rezidenciájára. Ilyenkor gyakorlatilag védtelen, egyedül a hívek tömege jelenthet visszatartó erőt egy merénylő számára. Ha viszont a gyilkos nem az az öngyilkostípus, akkor inkább beszivárog a Vatikánba villanyszerelőnek, takarítónak vagy mit tudom én minek álcázva. Persze ez sem olyan egyszerű, mert a személyzet nagyon ragaszkodik a pápához, és nyitva tartja a szemét. Hogyne, gondolta Jack. Csakhogy éppen az ilyenek szoktak kést döfni a hátadba. Csak az tud igazán ártani, akit közel engedsz magadhoz. A fenébe! Ha figyelmezteti őket, a Vatikán titkosszolgálata megvédhette volna a pápát egy ilyen merénylőtől, csakhogy senkit nem ismert közülük, ahhoz pedig, hogy átverekedje magát a világ legrégebbi bürokráciáján, isteni beavatkozásra lett volna szükség. – Kösz, cimbora. Jövök neked eggyel. – Semper fi, pajtás. Nem mondhatsz el többet az ügyről? Ez nagyon úgy hangzik, mintha nagyon belenyúltál volna valamibe. – Azt majd meglátjuk, Dan, de nem rajtam múlik. Most rohannom kell. Még beszélünk. – Ryan letette a telefont, és visszament a könyvtárba. Az asztalon egy üveg bor várta, jófajta francia fehérbor a Loire völgyéből, szemmel láthatóan régi évjárat, mert a palack poros volt. Jó ideje lent lehetett már a pincében.

– Zajcevnek egy sor hasznos információ jutott még eszébe erről a MINISZTER fedőnevű alakról. – Már csak a maradékot kellene kikotorni, tehette volna hozzá Kingshot. Ryan tudta, hogy másnap pszichológusok fogják kezelésbe venni az oroszt, minden agyturkászképességüket bevetve, hogy az utolsó információmorzsát is kifacsarják a memóriájából. Lehet, hogy még a hipnózist is bevetik. Ryan nem értett hozzá, fogalma se volt, hogy tényleg használ-e vagy csak mondják róla. Sok rendőr esküdött rá, a védőügyvédek viszont habzó szájjal tiltakoztak ellene, és Jack nem tudta, melyik tábornak higgyen. Kár volt, hogy Zajcev nem tudott fotókat kilopni a KGB archívumából. Sokkal könnyebb dolguk lett volna, de persze nem várhatták el tőle, hogy mindent elvégezzen helyettük, így is elképesztően sok adatot megjegyzett. Hogy lehet-e a kettes igazgatóság embere, akit azért küldtek, hogy hamis információval lássa el az ügynökséget? Ezt sem lehetett kizárni, de ahogy mondani szokták, a puding próbája az evés. Ha azok a nyugati ügynökök, akiket lebuktat, hasznos tevékenységet végeztek a szovjetek számára, akkor ehető, gondolta Ryan. Bár az is igaz, figyelmeztette magát, hogy az oroszok sohasem voltak hűségesek az ügynökeikhez. Amerika mindig lelkiismeretesen kiállt a lebuktatott ügynökei mellett nemegyszer sikerült is kicserélnie őket –, az oroszok azonban fogyóeszköznek tekintették az embereiket, és ennek megfelelően kezelték őket. Aki kompromittálódott, az már úgysem volt hasznukra… Ryan nem értette, hogy lehet ennyire rövidlátó egy ilyen jól működő hírszerző ügynökség. Olyan nehéz lett volna belátniuk, hogy ha lelkiismeretesen gondoskodnak az ügynökeikről, akkor többen mernék vállalni a kockázatot? Az oroszok azonban nem tekintették embernek a hazaárulókat, még akkor sem, ha azok nekik dolgoztak. Ez volt az a helyzet, amikor a nemzeti értékrend győzött a józan ész felett. Elég gyakran előfordult a Szovjetunióban. Helyi idő szerint délután négykor Jack már biztos lehetett benne, hogy valakit bent fog találni Langleyben. Előtte azonban még valamit meg kellett kérdeznie Zajcevtől. – Oleg Ivan’ics, mit tud a kódolt telefonjainkról? Azokat is feltörték már? – Azt hiszem, nem. Nem vagyok biztos benne, de tudom, hogy van egy ügynökünk Washingtonban, KRIKETT kódnévvel, akit megkértünk rá, hogy szerezzen információt az amerikai STU-telefonokról. Eddig még nem sikerült ellátnia a technikusainkat azzal, amire szükségük lenne. Attól tartunk viszont, hogy maguk olvasni tudják a mi telefonforgalmunkat, ezért nem használjuk azokat fontos üzenetekre. – Kösz. – Ryan átment a szomszéd szobába. Ezúttal egy másik számot tárcsázott a STU-n. – James Greer. – Tengernagy, itt Jack. – Hallom, hogy a Nyuszik új házikóba költöztek – mondta üdvözlés gyanánt a hírszerzési igazgató. – Így van, uram, és a jó hír az, hogy az általunk használt kommunikációs rendszerek, beleértve ezt is, mégiscsak biztonságosak. A korábbi félelmek túlzottnak bizonyultak, vagyis inkább félreértés történt. – Ezek szerint van rossz hír is? – kérdezte aggódva Greer. – Igen, uram. Jurij Andropov meg akarja öletni a pápát.

– Mennyire megbízható az információ? – csapott le a kijelentésre a tengernagy. – Ezért szökött meg, uram. Holnapra, legkésőbb holnaputánra meglesz a teljes jelentés, uram, de addig is higgye el, hogy van egy hivatalos KGB-művelet, melynek célja a szentatya meggyilkolása. Még a művelet iktatószámát is tudjuk. Nem ártana tájékoztatni Moore-t, sőt az elnököt is. – Értem – mondta Greer altengernagy háromezer-négyszáz mérföld távolságból. – Ez rázós lesz. – De még mennyire! Ön szerint mit tehetnénk, uram? – Éppen ez a gond, fiam. Először is, tehetünk valamit? Másodszor pedig, akarunk egyáltalán tenni valamit? – Miért ne akarnánk, tengernagy úr? – igyekezett megőrizni az önuralmát Ryan. Tisztelte Greert, főnökeként és emberként egyaránt. – Nyugodjon meg, fiam, és gondolja végig még egyszer. A mi küldetésünk az, hogy megvédjük az Amerikai Egyesült Államokat. Nem másokat, hanem Amerikát, és maximum a szövetségeseit – tette hozzá Greer a vonalra kötött magnó kedvéért. – A legfontosabb tehát az, hogy a hazánk érdekeit védjük, nem egy vallási vezető életét. Megpróbálhatunk segíteni rajta, de ha nem megy, hát nem megy. – Értem – felelte fogcsikorgatva Ryan. És mi lesz a lelkiismeretünkkel?, szerette volna megkérdezni, de előbb meg akarta várni a megfelelő pillanatot. – Általában nem adunk ki titkosított információt, és azt gondolom, nem kell mondanom, hogy a BEATRIX művelet mennyire az – folytatta Greer. – Igen, uram. – De legalább nem volt NOFORN, azaz “ne beszélj róla idegennek” kategória. A britek is idegeneknek számítottak, de már tudtak a BEATRIX-ról és a Nyulakról. Csakhogy a britek tudták tartani a szájukat, még Amerikával is csak a legszükségesebb esetben osztottak meg információt, s akkor is szabályos “valamit valamiért” ügylet keretében. Ez volt a dolgok rendje. Ugyanígy Ryan sem beszélhetett számos olyan műveletről, melyekbe betekintése volt. Ilyen volt például a TALENT KEYHOLE, annak ellenére, hogy a falklandi háború idején a CIA és a Pentagon kezüket-lábukat törve bocsátották a britek rendelkezésére a kémműholdak által szolgáltatott nyers adatokat, meg még hozzá az összes dél-amerikai üzenetet, amit a Nemzeti Adatbiztonsági Ügynökség, az NSA elfogott. A vér nem válik vízzé, ahogy mondani szokták. – Arra már gondolt, tengernagy úr, hogy abból mekkora botrány lehet, ha a sajtó megneszeli, hogy a Központi Hírszerzési Hivatalnak tudomása volt a pápa ellen készülő merényletről, de meg sem próbált közbelépni? – Ez most… – Fenyegetés? Nem, uram, legalábbis részemről nem. Én a szabályok szerint játszom, és ezt ön is tudja. De nagyon valószínűnek tartom, hogy előbb-utóbb valaki ki fogja szivárogtatni az információt, ha másért nem, hát csalódottságból, és ha az bekövetkezik, akkor lesz nemulass. – Vettem – morogta Greer. – Javaslat? – Ez nem az én bérkategóriám, uram, de azt hiszem, erősen el kellene gondolkodnunk azon, hogy mit tehetnék az ügyben. – Mit tudtak még meg új barátunktól? – Három ügynök fedőnevét és tevékenységi körét. Az egyik a MINISZTER, aki

bel- és külpolitikai információkat szállít a Whitehallból. A másik kettő az Államokban rontja a levegőt. A NEPTUN a haditengerészetnél tevékenykedik, és ő az, akinek sikerült kompromittálnia a kommunikációs rendszerüket. Valaki Moszkvában olvassa a leveleiket, uram. A másik D. C.-ben lakozik, és CASSIUS-nak hívják. A jelek szerint a Dombon dolgozik, ahonnan magas szintű politikai híreket küldözget az oroszoknak, a mi műveleteinkről szerzett információkkal megspékelve. – A mi műveleteink? Úgy érti, CIA-műveletek? – kérdezte riadt hangon a hírszerzési igazgató. Bármennyire is régi játékos volt, bármennyi tapasztalat is állt mögötte, a gondolat, hogy az ügynökséget megfertőzték, rettegéssel töltötte el. – Úgy van – felelte Ryan. Nem kellett tovább részleteznie. Langleyben senki sem volt nyugodt azon anyagok felől, melyek a különböző alsóházi és szenátusi bizottságok elé kerültek. Ők abból éltek, hogy tartották a szájukat, a politikusok viszont abból, hogy jártatták. – Uram, ez az ember egy felbecsülhetetlenül értékes információforrás. Nagyjából három nap múlva továbbállunk innen. Ahogy elnézem, hónapokon át el fogunk társalogni vele. Megismerkedtem a feleségével és a kislányukkal is. Nagyon kedvesek. A kislány Sallyvel egyidős. Túlzás nélkül állíthatom, uram, hogy ez a fickó egy igazi aranybánya. – Hogy érzi magát az új környezetben? – Nos, nekem úgy tűnik, hogy kissé megzavarta őket ez a hirtelen ingeráradat. Valószínűleg pszichológusra lesz szükségük a sikeres és zökkenőmentes átálláshoz. Nem lesz könnyű elérni, de bármibe is kerüljön, busásan meg fog térülni. – Megvannak erre a megfelelő embereink, ezzel aligha lesz gond. Feltéve, hogy a Nyúl nem az a hazavágyó fajta. – Eddig még nem tapasztaltam ennek a jeleit, uram, de nem szabad elfelejtenünk, hogy nagyot ugrott, és ahová landolt, az nem egészen az, mint amihez hozzászokott. – Nem fogunk megfeledkezni róla, Jack. Más? – Pillanatnyilag ennyi. Még csak öt órát beszélgettünk vele, de úgy láttam, még bőven van mondanivalója. – Oké. Arthur épp Basillel beszél. Amint befejezte, beszámolok neki mindenről. Ah, majd elfelejtettem. Bob Ritter most tért haza Koreából. Amint kiheveri a jetlaget, tájékoztatjuk a maga budapesti kalandjáról. Ha le akarná harapni a fejét, Jack, a mi hibánk lesz: az enyém és Arthuré. Ryan a szőnyegre szegezte a tekintetét. Nem értette, mi baja vele Ritternek, de tény volt, hogy nem küldözgettek egymásnak karácsonyi üdvözlőlapokat. – Rendben, uram. Majd csak túlélem valahogy. – Ne izguljon. Abból, amit hallottam, az derült ki, hogy nagyon jól csinálta. – Kösz, tengernagy úr. Nem botlottam meg a saját lábamban, és az már valami. – Ez a beszéd, fiam. Aztán írja meg azt a jelentést, és küldje át mielőbb, mert már nagyon várjuk. Mike Russell faxkészülékére egy grafikus üzenet érkezett. Beatrix Potter Nyúl Petijének a borítója volt, alatta kézzel írt szöveggel: “Filces, Foltos és Pamacs új házikóba költözött.” Tehát sikerült nekik, mosolygott magában Russell. Átment Ed Foleyhoz, és

bekopogott. – Szabad – hallotta az állomásfőnök hangját. – Most jött Washingtonból, Ed – adta át az üzenetet Russell. – Pompás! – csillant fel Foley tekintete. Összehajtogatta a papírt, és a zsebébe tette, hogy otthon megmutathassa Mary Patnek. – Van egy másik üzenete is a faxnak, Mike. – Tényleg? – csodálkozott a kommunikációs tiszt. – A kommunikációs rendszereink biztonságosak. Másképp nem így küldték volna. – Hála az égnek – sóhajtott fel megkönnyebbülten Russell.

30. fejezet RÓMA

– Ryan? hogy mit csinált? – kérdezte elhűlve Bob Ritter. – Nyugi, Bob. Semmi oka így felkapni a vizet – csitította James Greer, aki Moore-ral együtt nagyon élvezte a helyzetet. – Jack csak megfigyelőként vett részt egy műveletben, amelyre nem találtunk alkalmas műveleti tisztet. Nem lépett a saját farkára, és nem akart hősködni sem, a Nyúl pedig egy védett házban van valahol Manchester környékén, és csicsereg, mint egy kanári. – Na és mit tudtunk meg tőle? – Először is azt – felelte Moore –, hogy Andropov barátunk merényletre készül a pápa ellen. Ritter felkapta a fejét. – Mennyire megbízható ez az információ? – A Nyúl ezért lépett olajra – felelte a főigazgató. – A lelkiismerete nem tudott megbirkózni a teherrel. – Oké, tegyük fel, hogy igaz. Mit tud még? – kérdezte a műveleti igazgató. – Az emberünk, a neve Oleg Ivanovics Zajcev, állítása szerint a KGB kommunikációs osztályán dolgozott. Ez olyan nekik, mint a mi MERCURY-nk. – Azannyát! – bukott ki Ritterből. – Nem álmodom? – Néha van ilyen – mondta Moore a beosztottjának. – Az ember bedobja az érmét a félkarúba, és megüti a jackpotot. És ami még szebb benne: iván nem is sejti, hogy az emberük meglépett. – Ez meg hogy a fenébe lehetséges? – Ed és Mary Pat fejéből pattant ki az ötlet. – Moore elmagyarázta neki. – Mindketten megérdemelnek egy vállveregetést, Bob. – És én ezalatt a világ másik végén voltam – dünnyögte Ritter. – A francba… – Nos, ahhoz képest egészen szépen alakultak a dolgok – jegyezte meg Greer. – Jack is kitett magáért. – Gondolom – adta meg magát a műveleti igazgató. – Mit mesélt még az orosz? – Ami érdekes lehet számunkra? Megadta két ügynökük fedőnevét. Az egyik, NEPTUN a haditengerészetnél garázdálkodik, a másik pedig, CASSIUS a Dombon. És ez még csak a kezdet. – Néhány perccel ezelőtt beszéltem Ryannel. Nagyon izgatott a fiú, azt mondja, hogy az orosz egy igazi aranybánya. – Márpedig Ryan tud egyet s mást az aranyról – tűnődött fennhangon Moore. – Rendben, majd befektetési igazgatót csinálunk belőle, de akkor sem műveleti tiszt – morgolódott Ritter.

– Ryan jól csinálta, Bob. Ez csak elismerést érdemel, nem gondolja? – elégelte meg a zsémbelődését Moore. – Hogyne, Arthur. Ha akarja, ajánlólevelet is írok neki. – Ritter látta, hogy jön a tehervonat, és esze ágában sem volt az útjába állni. Különben is, a CIA-nál írt ajánlólevelek az irattár számára készültek. Az ügynökség még azok nevét is titkosította, akik harminc évvel korábban haltak hősi halált. Afféle hátsó kapu volt ez a mennyországba, CIA módra. – Oké, uraim, most, hogy megbeszéltük az ügy adminisztrációs oldalát, beszéljük meg azt is, hogy mi legyen a pápával – javasolta Greer. Végtére is ezért fizették őket, nem pedig azért, hogy egymást csipkedjék. – Mennyire megbízható az információ? – akarta tudni Ritter. – Pár perce beszéltem Basillel. Szerinte nem ártana komolyan vennünk, én viszont azt mondom, hogy előbb beszéljünk mi is a Nyúllal. – Az elnököt tájékoztatjuk? – Egyelőre ne. Most törvényhozási kérdésekkel van elfoglalva, délután pedig Kaliforniába fog repülni. Vasárnap és hétfőn Oregonban és Coloradóban fog beszédet tartani. Leghamarabb kedden délután négy körül fogok beszélni vele. – Moore kérhetett volna rendkívüli meghallgatást az elnöktől, mi több, létfontosságú kérdésekben joga volt belerondítani a programjába, de amíg nem beszéltek a Nyúllal, ez ki volt zárva. Még az is előfordulhatott, hogy az elnök személyesen is beszélni akar az orosszal. Ő már csak ilyen volt. – Milyen állapotban van a római állomásunk? – kérdezte Greer a kollégáját. – A főnök Rick Nolfi. Derék fickó, de három hónap múlva nyugdíjba megy. Ő kérte, hogy Rómába helyezzük, mert a felesége, Anne odáig van Olaszországért. Hat tisztünk van, akik főként NATO-ügyekkel foglalkoznak. Két vén róka és négy zöldfülű – jelentette Ritter. – De mielőtt még riasztanánk őket, nem ártana alaposan körüljárni a kérdést és megszerezni az elnök jóváhagyását. A kérdés az, hogyan léphetünk anélkül, hogy a forrásunkat kompromittálnánk. Ha már ennyire ügyeltünk arra, hogy ne szerezzenek tudomást a szökéséről, nagy hülyeség lenne világgá kürtölni a tőle kapott információt, nemde? – Ez a mi nagy gondunk – bólintott Moore. – Ördögi kör – mondta ugyanebben a pillanatban Ryan. – Ha túl szabadon használjuk az információt, azzal kompromittálhatjuk a forrásunkat, és használhatatlanná válik. Ha viszont nem élünk vele ettől való félelmünkben, akkor szart se érünk vele. – Jack megitta a bort, és töltött magának még egy pohárral. Van erről egy könyv. Ismeri? – Mi a címe? – Kétélű titkok. Egy Jasper Holmes nevű fickó írta. A második világháború idején az amerikai haditengerészetnél volt kriptográfus. Joe Rocheforttal és csapatával dolgozott a FRUPAC-ben. Tanulságos olvasmány arról, mire képes a hírszerzés, ha mindenki teszi a dolgát. Kingshot megjegyezte magának a könyv címét, aztán az ablak elé lépett. Zajcev kint sétált a ház előtti csodaszép pázsiton a feleségével és a kislányával. Mrs. Thompson megígérte nekik, hogy elviszik mindannyiukat vásárolni. Lehetőséget kellett adni nekik, hogy magukban is lehessenek. Ahhoz, hogy a férfi jó hangulatban legyen, az asszonyt és a kislányt is jókedvre kellett hangolni. A

lakosztályukat természetesen lehallgatták, még a fürdőszobában is volt poloska, jó hatásfokú fehérzajszűrővel ellátva. – Én azt mondom, Jack, hogy bármit is akar tenni a túloldal, időre van szüksége a megszervezéséhez. A bürokrácia őket is éppúgy gúzsba köti, mint minket, ha nem jobban. – Biztos benne, Al, hogy a KGB-t is? – tűnődött Ryan. – Szerintem ez azon kevés intézményeik egyike, ha nem az egyetlen, amelyik elég rendesen működik. Ráadásul az elnöke, Jurij Andropov sem a türelméről híres. A fenébe is, hiszen 1956-ban a budapesti nagykövetük volt! Az oroszok elég határozottan léptek fel akkor, emlékszik? – Mert az események komoly veszélyt jelentettek az egész rendszerre nézve – mutatott rá Kingshot. – És a pápa nem? – kérdezte Ryan. – Most megfogott – ismerte el a kém. – Szerda. Dan ezt mondta nekem. A pápa minden szerdán kimegy a hívek elé. Tudom, máskor is megmutatja magát, és egy közepesen jó lövész számára már az elég, ha a fejét kidugja az ablakon, de ehhez puska kell, és az túl feltűnő, még a laikus számára is. Továbbá a puska azt is jelenti, hogy “katona”, a katona pedig azt, hogy “hadsereg” és “kormány”. Az ilyen alkalmak azonban nem rendszeresek, és nincsenek előre betervezve, az az átkozott szerda azonban, amikor kimegy a Piazza San Pietróra a nép közé, az igen, Al, és ilyenkor még egy pisztoly számára is lőtávolban van. – Ryan hátradőlt a székén, és ivott egy kortyot a borból. – Én nem vagyok biztos benne, hogy pisztolyt mernék fogni a pápára annyi hívő között. – Al, egyszer egy fickót arra vettek rá, hogy két láb távolságból támadjon rá egy jégcsákánnyal Trockijra. Persze, most más időket élünk, de az oroszok még ma sem haboznak feláldozni egy-két gyalogot, ha el akarnak érni valamit. Ez a gazember ráadásul bolgár. A maguk embere mondta róla, hogy profi. Elképesztő, hogy egy profi mire lehet képes. Ismertem a törzsőrmestert Quanticóban. A fickó le tudta írni a nevét egy negyvenötössel ötven lábról. A saját szememmel láttam. – Ryannek sohasem sikerült megbarátkoznia a böhöm Colt automatával, a törzs viszont mestere volt a fegyvernek. – Túlzásba viszi az aggódást. – Lehet – mondta Jack. – Sokkal jobban erezném magam, ha őszentsége szerdán golyóálló mellényt viselne a reverendája alatt. – Természetesen tudta, hogy a pápa nem lenne hajlandó rá. Az ilyenek nem félnek a haláltól. Nem mintha sérthetetlennek képzelnék magukat; egyszerűen csak nem érdekli őket a saját elmúlásuk. Elméletileg minden katolikusnak így kellett volna éreznie, de Jack képtelen volt rá. – Gyakorlatilag mi a fenét tehetnénk? – kérdezte Kingshot. – Bolyongjunk a tömegben, fényképpel a kezünkben, és keressük Sztrokovot? Na és ki állította, hogy ő maga fogja végrehajtani a merényletet? Mi van, ha felbérelt valakit? Kétlem, hogy hajlandó lenne feláldozni az életét a Szovjetunió érdekeiért. – Ha hangtompítós fegyvert használ, akkor megúszhatja. Úgyis mindenki az áldozatot fogja nézni, nem pedig a mellette állókat. – Ez igaz – ismerte el Kingshot. – Tudja, Al, átkozottul könnyű okot találni arra, hogy ne tegyünk meg valamit.

Hogy is mondta dr. Johnson? “A semmittevés minden embernek hatalmában áll.” Épp ezt tesszük, Al. Ürügyet keresünk arra, hogy ne tegyünk semmit. Hagyhatjuk meghalni a pápát? Jogunk van itt ülni, bort kortyolgatni és hagyni, hogy az oroszok kinyírják? – Nincs, Jack, de a pápához sem ugorhatunk oda, hogy lerántsuk az autó aljára. A terepműveleteket előbb mindig gondosan meg kell tervezni. Profikra van szükség, akik a gyakorlat szemszögéből látják a lehetőségeket. És bár a profik sok mindenre képesek, ha nem kapnak parancsot a végrehajtásukra, semmit sem tehetnek. És innen már nem rajtuk múlt. – Miniszterelnök asszony, okunk van azt hinni, hogy a KGB-nél folyamatban van egy művelet, melynek célja a pápa likvidálása – jelentette C. Rendkívüli meghallgatást kért, belezavarva a miniszterelnök délutáni programjába. – Valóban? – kérdezte rezzenetlen hangon az asszony. Már hozzászokott ahhoz, hogy a legfurcsább dolgokat hallja a hírszerzés főnökétől. – Ki az információforrás. – Néhány nappal ezelőtt beszéltem önnek a BEATRIX műveletről. Az amerikaiakkal sikerül kihoznunk a férfit és családját, ráadásul oly módon, hogy a szovjetek halottnak hiszik őket. Pillanatnyilag egy Manchester melletti védett házban tartózkodnak – tájékoztatta C a kormányfőt. – Az amerikaiak tudnak róla? – Igen, miniszterelnök asszony. Végtére is az ő fogásuk. A jövő héten továbbrepülnek Amerikába, de azért már tájékoztattam az amerikaiakat is. Tegnap beszéltem Arthur Moore-ral, a CIA igazgatójával. Várhatóan a jövő hét elején fog beszámolni az ügyről az elnöknek. – Mire számít, mit fognak lépni? – kérdezte a kormányfő. – Nehéz megmondani, asszonyom. A helyzet meglehetősen kényes. Az informátorunk, Oleg nagyon értékes szerzemény, ezért nagyon keményen meg kellett és kell dolgoznunk azért, hogy mind az ittléte, mind a személyazonossága titok maradjon. Éppen ezért olyan bonyolult kérdés, hogyan figyelmeztessük a pápát az őt fenyegető veszélyre. – Ez biztosan egy folyamatban lévő művelet? – kérdezte a miniszterelnök. Nehéz volt megemészteni, még az oroszoktól is, akiket pedig mindenre képesnek tartott. – Nagyon úgy néz ki, hogy igen – válaszolta Sir Basil. – A prioritását azonban nem ismerjük, ahogyan az ütemtervét sem. – Értem. – A miniszterelnök a gondolataiba mélyedt néhány pillanat erejéig. – A kapcsolatunk a Vatikánnal szívélyes, de nem szoros. – Ennek az oka még VIII. Henrik idejében gyökerezett, bár a római katolikus egyház az évszázadok során megenyhült a belőle kiváltakkal szemben. – Sajnálatos módon – bólintott C. A kormányfő megint elmerült a gondolataiban, s amikor megszólalt, a hangjából méltóság és erély szólt. – Sir Basil, őfelsége kormánya nem tűrheti, hogy egy baráti állam vezetőjét meggyilkolják az ellenségeink. Ezért utasítom, hogy vegye fontolóra a lehetőségeinket, és igyekezzen megakadályozni ezt az eseményt.

Egyesek csípőből tüzelnek, gondolta Sir Basil. Mások szívből. Minden keménysége ellenére az Egyesült Királyság miniszterelnöke az utóbbiak közé tartozott. – Értettem, miniszterelnök asszony. – A gond csak az volt, hogy a kormányfő azt már nem mondta, hogyan csinálja. Vezényeljen egy SAS-osztagot a Szent Peter térre? – Mit tudtak még meg a szökevénytől? – Felhívta a figyelmünket egy szovjet ügynökre, aki MINISZTER fedőnéven vélhetően a Whitehallban garázdálkodik. A Biztonsági Szolgálat már dolgozik az ügyön. – Érdekes. – A hír nem lepte meg a kormányfőt. Ez a személy is a cambridge-i csoporthoz tartozhatott, amely olyan nagy szolgálatot tett a Szovjetunió számára a háború idején, sőt még utána is, egészen az 1960-as évekig. Az sem volt lehetetlen, hogy ők szervezték be. Charleston ügyesen kigyomlálta őket a SIS-ből, de a Whitehall már jóval kényesebb terep volt. – Tájékoztasson, ha van valami fejlemény. – Ennek az egyszerű kérésnek akkora ereje volt, mint a kőbe vésett sínai-hegyi tízparancsolatnak. – Természetesen, miniszterelnök asszony. – Segítene, ha beszélnék az amerikai elnökkel erről a pápaügyről? – Úgy vélem, jobb lenne hagyni, hogy előbb a CIA tájékoztassa. Nem lenne szerencsés rövidre zárni a rendszerüket. A BEATRIX végtére is egy amerikai művelet, és Arthur dolga információval ellátni az elnököt. – Azt hiszem, igaza van. De ha beszélek vele, azt akarom, hogy tudja, komolyan vesszük az ügyet, és tőle is elvárjuk, hogy ugyanezt tegye. – Nem hiszem, asszonyom, hogy az elnök karba tett kézzel fogja nézni. – Egyetértek. Derék fickó. – A dél-amerikai országokkal ápolandó jó kapcsolat érdekében hétpecsétes titokként kezelték, de tény volt, hogy Amerika teljes mellszélességgel támogatta őket a falklandi háború idején. – Hogy ment a BEATRIX végrehajtása? – kérdezte a kormányfő a Downing Street 10. szám alatti konferenciaszobájában. – Hibátlanul, asszonyom. Az embereink mindent úgy csináltak, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. – Bízom benne, hogy gondoskodni fog azokról, akik részt vettek benne. – Hogyne, asszonyom – biztosította C. – Nagyszerű. Köszönöm, hogy átjött, Sir Basil. – Örömömre szolgált, mint mindig, miniszterelnök asszony. Kifelé menet Charleston arra gondolt, hogy ha Ryan is vele lett volna, most biztosan odasúgta volna neki, hogy a kormányfő “belevaló csaj”. Tényleg az volt, de a feladat, amivel most már hivatalosan is megbízták, ettől még nem lett könnyebb. Mi a fenét csináljon? Hogy védje meg a pápát az oroszoktól? Jó kérdés volt, de végül is azért fizették olyan bőkezűen, hogy válaszokat találjon. – Szia, szivi. – Hol vagy? – kérdezte egyből Cathy. – Nem mondhatom meg, de Angliában. A kontinensen végzett munka… nos, valami olyat eredményezett, amit itt kell folytatnom. – Hazaugorhatsz valamikor?

– Attól tartok, nem. – Ez volt a legrosszabb az egészben. Chatham nem lett volna messze autóval, de Jack nem volt biztos benne, hogy élve odaérne ezeken a visszájukra fordított utakon. – Mindenki jól van? – Jól, leszámítva azt, hogy nem vagy itt – felelte szemrehányóan Cathy. Egyvalamiben biztos volt: bárhol is járt Jack, az nem Németország volt. – Sajnálom, bébi. Csak annyit mondhatok, hogy amit csinálok, az nagyon fontos. – Biztos vagyok benne – enyhült meg Cathy, mert érezte a hangjából, hogy legszívesebben otthon lenne, velük. – Hogy megy a munka? – Egész nap szemüvegrecepteket írtam. Holnap reggel végre műteni is fogok. Várj csak egy percet. Sally akar beszélni veled. – Szia, apu – mondta egy másik, vékonyabb hang. – Szia, Sally. Hogy vagy? – Jól. – A gyerekek mindig ezt válaszolták. – Mit csináltál ma? – Miss Margaret és én színeztünk. – Valami szépet? – Igen! Bocikat és lovakat! – felelte lelkesen Sally. A bocik és a pelikánok voltak a kedvencei. – Még beszélnem kell anyuval. Odaadnád neki? – Oké. Ryan elképzelte, hogy a lánya visszamegy a nappaliba a “Zóz”-t nézni, s közben arra gondol, milyen tartalmasan és mélyen elbeszélgetett az ő apukájával. – A kiskrapek mit csinál? – kérdezte Jack a feleségétől. – Az állókában van. A tévét nézi és az öklét nassolja. – Sokkal könnyebb vele, mint annak idején Sallyvel volt – jegyezte meg mosolyogva Jack. – Mert nem hasfájós, hála istennek. – Hiányzol – mondta váratlanul Jack, és így is érezte. Tényleg hiányzott neki Cathy. – Te is nekem. – Vissza kell mennem dolgozni. – Mikor jössz haza? – Néhány nap múlva, ha minden jól megy. – Oké. – Cathy kénytelen volt belenyugodni. – Hívj. – Hívni foglak, bébi. – Szia. – Már csak néhány nap. Szeretlek. – Én is. – Szia. – Szia, Jack. Ryan a helyére tette a telefonkagylót, és megállapította, hogy ezt az életmódot nem neki találták ki. Mint az apja, ő is szeretett a feleségével egy ágyban aludni. Volt egyáltalán olyan, hogy az apja máshol töltötte az éjszakát? Nem emlékezett ilyenre. Elméletileg nála is működnie kellett volna ennek, hiszen elemző volt, aki a nappalát az íróasztal mellett, az éjszakáit a saját ágyában tölti. Elméletileg, mert

kezdett másként alakulni. Hogy a fene vinné el! A vacsora Wellington-bélszín volt Yorkshire-pudinggal. Mrs. Thompson egy előkelő étterem séfjeként is megállta volna a helyét. Jack nem tudta, honnan származott a hús, de sokkal zamatosabb volt, mint a füvön hizlalt brit marháké. Vagy valami különleges helyen szerezte – errefelé még voltak hagyományos mészárszékek –, vagy volt valami módszere, amivel ilyen ügyesen meg tudta bolondítani. A puding egyenesen mennyei volt. Ehhez jött még a francia bor, és a vacsora egyszerűen briliáns volt – a britek kedvenc jelzőjével élve. Az oroszok olyan lendülettel ostromolták a tányért, mint Zsukov marsall Berlint. – Kénytelen vagyok elárulni magának, Oleg Ivan’ics – mondta Ryan egy hirtelen támadt őszinteségi rohamában –, hogy Amerikában nem mindig ilyen ízletes az étel. – Asszonyom – fordult Mrs. Thompsonhoz –, ha valaha ajánlásra lenne szüksége egy séf pozícióhoz, csak szóljon, rendben? Emma hálásan elmosolyodott. – Köszönöm, Sir John. – Komolyan mondom, asszonyom. Ez fenséges. – Nagyon kedves. Jack azon tűnődött, vajon mit szólna Mrs. Thompson a grillezett marhasültjéhez és Cathy spenótsalátájához. A siker kulcsa a kukoricával táplált iowai marha volt, amit itt nemigen tudott volna beszerezni, hacsak Greenham Commonsban, a légierő üzletében nem. Vacsora után Nick röviditalokkal kínálta őket. Még Sztarka vodka is került a vendégek iránti figyelmességből. Oleg úgy itta, mint más a vizet. – Még a Politbüró se eszik ilyen finomat – jegyezte meg a Nyúl, amikor felálltak az asztal mellől. – Nos, a titka az, hogy remek marhákat tenyésztünk Skóciában. Ez aberdeeni angus volt – magyarázta Nick, miközben a tányérokat gyűjtötte. – Kukoricával táplálva? – kérdezte Ryan. Nem tartotta valószínűnek. Nem sok kukoricát lehetett látni errefelé. – Fogalmam sincs. Ki tudja? A japánok például sörrel itatták a köbe marháikat – jegyezte meg a nyugdíjas rendőr. – Lehet, hogy Skóciában is azt adnak nekik. – Az megmagyarázza a minőségét – kuncogott Ryan. – Oleg Ivan’ics, valamit el kell mondanom a brit sörről: a legjobb a világon. – Nem az amerikai? – csodálkozott az orosz. – De nem ám. Ebben is jobbak nálunk. – Tényleg? – Tényleg – erősítette meg Kingshot. – De az ír is nagyon jól csúszik. Én például a Guinness híve vagyok. Megjegyzem, Dublinban sokkal finomabbat kapni, mint Londonban. – Miért is pazarolnák magukra? – nevetett Ryan. – Egy ír mindig is átkozott ír marad – nevetett Kingshot is jókedvűen. – Nos, Oleg – gyújtott rá egy vacsora utáni cigarettára Jack –, van valami, amit még megtehetnénk a kényelmükért? – Nincs okom panaszra, de számítok rá, hogy a CIA nem fog ilyen szép házat adni, mint ez. – Oleg, én milliomos vagyok, mégsem lakom kastélyban – felelte mosolyogva Ryan. – De ne aggódjon, az amerikai otthona sokkal kényelmesebb lesz, mint a

moszkvai lakása. – Autót is kapok? – Persze. – És mennyit kell várni? – Várni? Mire? – Az autóra. – Semennyit, Oleg. Bemegy a több száz autókereskedés valamelyikébe, kiválasztja azt, amelyik tetszik, fizet, és elhajt vele. A színét általában az asszonyra bízzuk – tette hozzá Jack. A Nyúl nem akart hinni a fülének. – Ilyen könnyű? – Igen. Otthon Volkswagen Rabbitem volt, de újabban a Jaguarral szimpatizálok. Ha hazamegyek, lehet, hogy lecserélem rá. Remek motorja van. Cathy is szereti, de ahogy ismerem, nem lesz hűtlen érte a Porschéjához. Tinédzserkora óta azzal jár. Igaz, két gyerekkel nem túl praktikus. – Ryan nem szerette a német kétülésest. A Mercedest sokkal biztonságosabbnak tartotta. – És házat venni is ilyen könnyű? – Attól függ. Ha új házat vesz, akkor igen. De ha valaki lakik benne, akkor először meg kell egyezni vele, és meg kell várni, hogy másik házat találjon magának. De az ügynökség ebben is segíteni fog, ne aggódjon. – Hol fogunk élni? – Ahol akarnak. – Miután üresre facsartuk az agyadat. Nem kellett mondania, Zajcev nagyon is tisztában volt vele. – Ahogy Amerikában mondani szokták: ez egy szabad ország. És nagy is. Biztosan talál magának olyan helyet, ahol szívesen lakna. A szökevények közül sokan laknak Washington környékén. Fogalmam sincs, hogy miért. Én nem szeretem. A nyarak nagyon pocsékak tudnak lenni. – Átkozottul forróak – bólintott Kingshot. – A levegő nedvességtartalmáról nem is beszélve. – Ha azt hiszi, akkor próbálja ki egyszer Floridát – javasolta Jack. – Mégis sokan szeretik odalenn. – És útlevél nélkül utazhatok bárhová? – kérdezte Zajcev. Ahhoz képest, hogy KGB-s vagy, nem sokat tudsz rólunk, barátom, gondolta Jack. – Természetesen – biztosította Jack. – Csak egy American Express kártyára lesz szüksége. – Ryan megpróbálta elmagyarázni, hogy mi is az a hitelkártya. Nem volt könnyű. Mire sikerült nagy nehezen megértetnie, hogy mi a lényege, mindketten teljesen lefáradtak. – Azért a hónap végén fizetnie kell – figyelmeztette Kingshot. – Sokan megfeledkeznek róla, aztán egy idő után súlyos pénzügyi zavarban találják magukat. Charleston belgraviai lakásában üldögélt, és XIII. Lajos konyakot kortyolgatott egy barátja társaságában. Sir George Hendley, foglalkozására nézve ügyvéd, egész életében a brit kormánynak dolgozott, alkalmanként a Biztonsági Szolgálat és a Külügyminisztérium titkos tanácsadójaként. Jogosultsága volt a “Szigorúan titkos” minősítésű ügyekbe való betekintéshez, és hozzáférhetett zárolt információkhoz

is. Az évtizedek során több miniszterelnöknek is bizalmasa volt, és olyan megbízhatónak tartották, mint magát a királynőt. Sir Hendley meg volt győződve róla, hogy mindez a Winchester iskola nyakkendőjének köszönhető. – A pápát? – Igen, George – erősítette meg Charleston. – A miniszterelnök azt akarja, hogy védjük meg. A gond az, hogy fogalmam sincs, mit tehetnénk. A Vatikánt nem értesíthetjük. – Úgy van, Basil. A hűségükben megbízhatunk, de a politikájukban nem. Mondja, George, mennyire jó a vatikániak titkosszolgálata? – Mondhatnám, elsőrangú bizonyos területeken. Kiben lehet jobban megbízni, mint egy papban, és hol lehet könnyebben információt átadni, mint egy gyóntatófülkében? A politikai hírszerzésük ugyanolyan jó, mint a miénk, talán még jobb is. El tudom képzelni például, hogy mindent tudnak, ami Lengyelországban történik. Valószínűleg Kelet-Európa sem rejteget sok titkot számukra. Azok, akik nekik dolgoznak, meggyőződésből teszik. Mondanom sem kell, hogy bármire képesek. Évtizedeken át lehallgattuk a kommunikációs rendszereiket. – Valóban? – A második világháború idején felbecsülhetetlenül értékes információkhoz jutottunk általuk. Volt egy német bíboros a Vatikánban, bizonyos Mansdorf. Különös, nem? Egészen zsidó hangzású a neve. Szóval ez a Dietrich Mansdorf előzőleg Mannheim érseke volt, aztán előléptették vatikáni követté. Sokat utazott. 1938-tól kezdve egészen a háború végéig ellátott minket a náci párt legbelsőbb titkaival. Nem csípte Hitlert, ugye érti? – És a kommunikációs rendszerük? – Mansdorf megengedte nekünk, hogy lemásoljuk a kódkönyvét. A háború után megváltoztatták, így már jóval kevesebb üzenetet sikerült elcsípni, de maga a rejtjelezési rendszer maradt, és a GCHQ-s fiúknak időnként sikerül beletrafálniuk. Mansdorf érsek kiváló ember volt, de hogy mennyire, azt kevesen tudhatták. Ha jól emlékszem, ötvenkilencben halt meg. – Nos, akkor honnan tudhatjuk, hogy a Vatikán még nem szerzett tudomást a merényletről? Ez jó kérdés volt, Charleston rengeteget törte rajta a fejét. – A szökevényünk azt mondja, hogy alig néhányan tudnak róla, az üzeneteket pedig most már futárok kézbesítik. Az egyetlen használható név, amit tudunk, egy bolgár műveleti tiszté: Borisz Sztrokov, a DSZ ezredese. Meggyőződésünk, hogy ő ölte meg Georgij Markovot nem messze az irodámtól. – Ami, azon túl, hogy Charleston személyes sértésnek vette, a SIS semmibevételét is jelentette. A CIA és a KGB közt volt egy nem hivatalos egyezség: egyik sem likvidált a másik fővárosában. A SIS-nek nem volt ilyen egyezsége senkivel, ami Georgij Markov életébe került. – Tehát úgy véli, hogy ő a jövendőbeli merénylő? C széttárta a kezét. – Fogalmam sincs, George. – Ez nem sok – állapította meg Hendley. – Nem, de mégiscsak több, mint a semmi. Van egy rakás fotónk is erről a Sztrokovról. A Yardnak majdnem sikerült letartóztatnia, de ügyesebb volt náluk, és Párizsba repült a Heathrow-ról, onnan pedig haza, Szófiába. Megjegyzem, vérbeli

profival volt dolguk, tehát már az is nagy dolog, hogy egyáltalán azonosítani tudták a gyilkos személyét. – Szóval úgy gondolja, hogy most Olaszországban lehet. – Ez nem kérdés volt, hanem kijelentés. – Lehetséges, de ki tudhatja? Az olasz hatóságok jogköre bizonyos mértékig kiterjed a Vatikán területére is. A lateráni zsinat szabad kezet ad nekik, mindaddig, míg a Vatikán meg nem vétózza a ténykedésüket – magyarázta Charleston. Kénytelen volt utánanézni a jogi helyzetnek. – A Vatikánnak is megvan a maga biztonsági szolgálata, a Svájci Gárda, de bármennyire is jók a fiúk, a fentről jövő megszorítások miatt nem sokat érnek. Ugyanezen okból az olaszok sem áraszthatják el a rendőreikkel a területet. – Vagyis a miniszterelnök megoldhatatlan feladattal bízta meg. – Nagyon úgy fest, George – bólintott Sir Basil. – Akkor hát mit fog tenni? – A legtöbb, amit tehetek az, hogy beküldők néhány tisztet a tömegbe, és figyeltetem velük Sztrokovot. – És ha megpillantják? – Udvariasan megkérik, hogy hagyja el a területet – felelte nem csekély öniróniával Basil. – Az a pasas egy profi. Ha az embereim feltűnően fényképezni kezdik, biztosan visszavonulót fúj. – Nem túl meggyőző – jegyezte meg Hendley. – Tudom – értett vele egyet C. De legalább nem mondhatják azt, hogy nem próbált meg tenni valamit. – Kiket küld oda? – A római állomásfőnökünk, Tom Sharp megbízható ember. Négy tisztje van, és küldök még neki néhány embert a Century House-ból. – Értem. Már csak azt kell megkérdeznem, hogy engem miért hívatott. – Reméltem, hogy észrevesz egy olyan lehetőséget, ami az én figyelmemet elkerülte. – Basil ivott egy utolsó korty konyakot. Még elbírt volna néhány pohárkával éjszakára, de nem lehetett. – Elgondolkodom rajta – ígérte Hendley. – Túl jó ember ahhoz, hogy így végezze. Csak a népéért állt ki. Ezért jutalmat érdemelne, nem nyilvános kivégzést. – És ezt a miniszterelnök is így gondolja. – Úgy érezte, állást kell foglalnia az ügyben. – Ami a miniszterelnökre vallott. – Az amerikaiak? – kérdezte Hendley. – Még nem volt alkalmuk beszélni a szökevénnyel – vont vállat Charleston. – Bíznak bennünk, George, de ennyire azért nem. – Nos, én úgy vélem, hogy ha sor is kerül egy ilyen merényletre, az nem a közeljövőben fog történni. Egyébként mennyire hatékonyak az oroszok? – Majd meglátjuk – felelte C. Mi mást mondhatott volna? Sokkal nagyobb itt a csend, mint otthon, pedig közel az autópálya, gondolta Ryan, miközben 6.50-kor kigurult az ágyból. A mosdókagylónak brit módra itt is két vízcsapja volt, egy hideg és egy meleg, hogy az egyik kezedet mindenképpen leforrázd, a másikat pedig lefagyaszd kézmosás közben. Ennek ellenére jólesett megborotválkozni, és egyéb módon felkészülni az új napra.

Kingshot már az ebédlőben volt, mire Jack odajutott. Milyen vicces, gondolta, hogy az emberek vasárnaponként szeretnek sokáig aludni, de szombaton általában nem. – Üzenet Londonból – közölte Al üdvözlésképpen. – Mit írnak? – Egy kérdést: mit szólna ahhoz, ha Rómába kellene repülnie ma délután? – Mire készülnek? – Sir Basil a Vatikánba küld néhány embert, hogy körülszimatoljanak. Tudni akarja, hogy van-e kedve menni. Maga képviselhetné a CIA-t. – Mondja meg neki, hogy igen – felelte habozás nélkül Ryan. – Mikor? – kérdezte, aztán rájött, hogy nem kellett volna ennyire elkapkodni a dolgot. A fenébe. – A déli géppel a Heathrow-ról. Még van annyi ideje, hogy hazaugorjon. – Autó? – Nick odaviszi. – Olegnek mit fog mondani? – Az igazat. Hadd érezze magát fontosnak – gondolkodott hangosan Al. Ez mindig jót tett az átállt hírszerzőknek. Egy óra múlva már úton voltak. – Ez a Zajcev – mondta Nick, miután kihajtottak az autópályára – fontos embernek tűnik. – Az is, Nick. Olyan információk vannak a fülei közt, hogy ihaj! Úgy fogunk bánni vele, mint egy hímes tojással. – Rendes a CIA-tól, hogy a rendelkezésünkre bocsátotta. – Faragatlanság lett volna nem azt tenni. Maguk juttatták ki nekünk, s a nyomok eltüntetését is a maguk emberei végezték, pedig az aztán nem volt egy leányálom. – Jack nem mondhatott ennél többet. Bármennyire is bízott Nick Thompsonban, azt nem tudta, hogy milyen jogosultságokkal rendelkezik. Szerencsére az öreg tudta, hogy mit ne kérdezzen. – Szóval az apja is rendőrtiszt volt? – Az. Főként emberölési ügyekben nyomozott. Több mint húsz éven át. Hadnagyként vonult nyugdíjba. Sose akart kapitány lenni. Azt mondta, akkor csak papírmunkát végezne, és azt nagyon nem szerette. Szívesebben hajkurászta a rosszfiúkat és küldte őket a kaptárba. – Hova? – A börtönbe. A Marylandi Állami Börtön egy igen mogorva épület Baltimore-ban, a Jones Falls közelében. Olyan, mint egy középkori erőd, csak sokkal félelmetesebb. Az elítéltek Frankenstein kastélyának hívják. – Nagyon helyes, Sir John. Nem is való annál különb hely gyilkosok számára. – Apa nem sokat mesélt róluk. Nem hozta haza a munkáját. Anya hallani sem szeretett róla. Kivéve egy esetet. Egy apa megölte a fiát egy rákpogácsa miatt. Ez egy rákhúsból készült pogácsaféle – magyarázta Jack. – Az apa mindent bevallott, és teljesen összetört, de ez már nem segített a fián. – Elképesztő, hogy milyen nagy hányaduk reagál így. Brutális módon megölnek valakit, aztán nem győzik hangoztatni, hogy mennyire sajnálják. – Késő bánat, eb gondolat – idézte a régi bölcsességet Jack.

– Szomorú, de sajnos, így igaz. – Milyen ember ez a Sztrokov? – Teljesen más. Nem sok ilyen szaladgál az utcákon. Nekik olyan megölni valakit, mint magának odébb tenni egy aktát: munka. Indíték nincs a szó hétköznapi értelmében, így nyom se nagyon van, amelyen elindulhatna az ember. Nehéz felkutatni őket, de azért a legtöbb esetben mégis sikerül. Az idő a mi oldalunkon áll, és előbb-utóbb valakinek eljár a szája, mi pedig nyitva tartjuk a fülünket. A legtöbb bűnözőt a saját szája juttatja a börtönbe. Az ilyenek azonban, mint ez a Sztrokov, nem beszélnek. Hazamennek és jelentést írnak, de azt mi természetesen nem láthatjuk. A puszta szerencsének köszönhető, hogy az érdeklődési körünkbe került. Mr. Markov emlékezett rá, hogy milyen színű öltönyt viselt a férfi, aki megbökte az esernyőjével. Az egyik rendőrünk látta az illetőt, és fel is figyelt rá. Mint kiderült, azért nem repült haza rögtön, mert biztos akart lenni benne, hogy Markov meghalt. Két sikertelen kísérletük már volt, ezért hívták őt, a profit, hogy harmadjára biztosra menjenek. Sztrokov biztos akart lenni, hogy jó munkát végzett, tehát várta, hogy Markov halálhíre megjelenjen a lapokban. A Biztonsági Szolgálat is belebonyolódott a nyomozásba, és bár bizonyos dolgokban a segítségünkre voltak, nagyobbrészt hátráltattak minket. Aztán a kormány is beleszólt. Aggódtak, hogy nemzetközi ügy lesz belőle, ezért hátráltattak minket. Ez két napunkba került. Az első napon Sztrokov taxit fogott, kiment a Heathrow-ra, és Párizsba repült. Én is a megfigyelők közt voltam. Tizenöt lábnyira álltam tőle. Két kamerás detektívünk is volt, rengeteg fotót készítettek róla. Az utolsón Sztrokov a Boeing felé sétált az utashídon. Másnap a kormány megengedte, hogy bevigyük kihallgatásra. – Eső után köpönyeg – jegyezte meg Ryan. – Úgy bizony – sóhajtott Thompson. – Pedig mennyire szerettem volna a vádlottak padjára állítani az Old Baileyben. De hát elúszott. A franciák rátapadtak a De Gaulle reptéren, de nem hagyta el a nemzetközi terminált, és nem állt szóba senkivel. Látszott a rohadékon, hogy szemernyit sem zavarja az, amit tett. Mintha azért ugrott volna át Londonba, hogy vegyen magának egy pár kesztyűt – mondta keserűen az egykori nyomozó. – Mint a filmeken. Hidegre teszi a célszemélyt, aztán beül egy bárba, és rendel magának egy martinit. De ez a valóság, és ez nem leszámolás. Most egy jó embert készülnek hidegre tenni. – Markov talán ártott valakinek? Az volt az egyetlen bűne, hogy ki merte mondani a véleményét a BBC adásában – markolta szorosabban a kormányt Nick. – Gondolom, nagyon fájhatott nekik az igazság. – Azok ott a vasfüggöny túloldalán nem hívei a szólás szabadságának – emlékeztette Ryan. – Barbárok. És most ez a féreg a pápát akarja megölni! Nem vagyok katolikus, de elismerem, hogy a pápa Isten szolgálója, és egészen rendes fickó. Tudja, még a legelvetemültebb bűnöző is kétszer meggondolja, hogy kezet emeljen-e egy papra. – Igen, tudom. Minek ujjat húzni istennel, ha nem muszáj? De ők nem hisznek istenben, Nick. – Átkozott szerencséjük, hogy nem én vagyok isten. – Milyen szép is lenne olyan hatalommal bírni, amely lehetővé tenné, hogy jóra

fordítsunk mindent, ami rossz. A gond az, hogy Sztrokov főnökei azt hiszik, hogy ők éppen ezt teszik. – Ezért vannak törvényeink, Jack. Igen, tudom. Ők saját törvényeket alkotnak maguknak. – Ez a baj – bólogatott Jack, majd behajtottak Chathambe. – Milyen kellemes környék – kanyarodott rá Thompson a dombra vezető City Wayre. – Nem rossz. Cathy nagyon szeret itt lakni. Én szívesebben költöztem volna közelebb Londonhoz, de a feleségem a sarkára állt, és hát itt kötöttünk ki. – Ilyenek a nők – kuncogott Thompson. Egy jobb kanyar után a Fristow Way következett, aztán még egy kanyar, ezúttal balra, és máris a Grizedale Close-on voltak. – Apu! – sikította Sally, amikor meglátta az ajtóban. Ryan ledobta a táskát, és az ölébe kapta a lányát. – Hogy van az én kis Sallym? – Remekül – felelte angolosan Sally. – Ó, helló, dr. Ryan – üdvözölte Miss Margaret. – Nem számítottam önre. – Csak beugrottam. Tiszta ruhát veszek magamhoz, és már itt se vagyok. – Megint elmész? – kérdezte csalódottan Sally. – Sajnálom, kicsim. Apunak dolga van. Sally kihámozta magát az öleléséből. – Pfuj – mondta durcásan, és leült a tévé elé. Jack felment a hálószobába, és kifosztotta a gardróbot. Három… nem, négy ing, öt alsónadrág, négy nyakkendő és… igen, egy alkalmi öltöny. Két zakó, két nadrág. A tengerészgyalogos-nyakkendőtűje. Nagyjából elég is volt. Bepakolt, és a szennyest az ágyon hagyva lement a nappaliba. Alighogy leért, máris visszafordult az útlevélért. Nem lett volna értelme a hamis brit úti okmányt használni. – Szia, Sally. – Szia, apu. – Sally egy másodpercig még sértődötten ült, aztán meggondolta magát, és felugrott, hogy megint átkarolja az apját. Nem semmi egy nő, gondolta Jack. Ha felnő, nem is törni és tiporni fogja a szíveket, hanem kitépi és izzó parázson megsüti őket. De az még messze volt. Most csak egy kislány volt, aki az apját hiányolta. Kicsi Jack az állókában aludt. Jack úgy döntött, nem háborgatja. – Szia, pajtikám – dünnyögte neki, és az ajtó felé indult. – Mit mondjak a feleségének, uram? Hová megy? – kérdezte Miss Margaret. – Külföldre. Üzleti ügyben. Majd felhívom Cathyt a reptérről. – Jó utat, dr. Ryan. – Kösz, Margaret. – Azzal már kint is volt. – Időben vagyunk? – kérdezte, miután beült Nick mellé. – Hogyne. – De ha késtek volna, akkor se lett volna gond. Legfeljebb ennél a repülőnél is kisebb, gyorsan javítható meghibásodást észleltek volna. – Remek. – Jack hátradöntötte az ülést, és behunyta a szemét. Mire kinyitotta, már a Heathrow 3-as terminálja előtt voltak. Thompson egy civil ruhás férfi mellé hajtott. A férfi nagyon úgy nézett ki, mint aki a kormánynak dolgozik. Úgy is volt. Alighogy Ryan kiszállt az autóból, a pasas odalépett hozzá, és egy vastag

borítékot nyomott a kezébe. – A repülője negyven perc múlva indul, uram. Tizenkettes kapu. Rómában Tom Sharp fogja várni. – Hogy néz ki? – kérdezte Jack. – Ő meg fogja ismerni önt, uram. – Úgy is jó lesz. – Ryan fogta a táskáját, és indulni akart. – Majd én viszem, uram. Ennek a szakmának is megvannak a maga szépségei, gondolta Jack. Intett Thompsonnak, és bement a terminál épületébe, hogy megkeresse a tizenkettes kaput. Nem volt nehéz megtalálni. Leült a váróteremben, és megnézte a jegyet: már megint 1-A, első osztály. A SIS nagyon jó viszonyban lehetett a brit légitársaságokkal. Már csak az utazást kellett valahogy túlélnie. Húsz perccel később felszállt a gépre. Leült, beszíjazta magát, és egy órával előreigazította az óráját. Nem sokkal később ledarálták a biztonsági övekről szóló, teljesen felesleges monológot, és a gép felszállt. Az út két óráig tartott. A gép helyi idő szerint 3.09-kor szállt le a Leonardo da Vinci reptéren. Jack megkereste a kék sávot, hogy lepecsételtesse a diplomata-útlevelét. Várnia kellett vagy öt másodpercet, mert még volt előtte egy diplomata, és a nagyokos elfelejtette, hogy melyik zsebébe tette az útlevelét. Miután ez megvolt, Jack leemelte a táskáját a futószalagról, és kiment az épületből. Egy őszes-barnás szakállú férfi nagyon méregette a járda széléről. – Ön Jack Ryan? – Akkor maga bizonyára Tom Sharp. – Úgy van. Hadd vigyem én a táskáját. – Hogy miért csinálták, Ryannek fogalma sem volt, bár jobban belegondolva fordított helyzetben ő is csinált már ilyet, és hát a britek a jó modor világbajnokai voltak. – A római SIS-állomás főnöke vagyok – közölte Sharp. – C értesített, hogy ön jönni fog, Sir John, és hogy én várjam önt a reptéren. – A derék Basil – merengett hangosan Jack. Sharp autója egy bronzszínű négyajtós Bentley volt, bal oldali kormánnyal, tekintettel arra, hogy egy barbár országban tartózkodtak. – Szép járgány, pajtás. – A szerepem szerint én vagyok a nagykövet helyettese – magyarázta Sharp. – Akár Ferrarival is járhatnék, de az túl feltűnő lenne. Nem sok terepmunkát végzek, inkább a papírmunka az enyém. Olyan sok diplomáciai elfoglaltságom van, hogy az már őrület. – Milyennek találja Olaszországot? – Imádni való hely, imádni való emberek. Eléggé szervezetlenek. Azt mondják, hogy mi, britek nagyon szétszórtak vagyunk. Hát az olaszokhoz képest mi vagyunk a poroszok. – A rendőreik? – Egész jók. Több rendőri szerv is létezik. A legjobb a Carabinieri, a központi kormány félkatonai szervezete. Egészen kiváló nyomozóik is akadnak. Odalent Szicíliában a maffiával vívnak állandó harcot. Piszkos munka, de én azt hiszem, hogy végül sikerülni fog nekik. – Tudja, hogy miért küldtek ide? – Valaki kitalálta, hogy Jurij Vlagyimirovics meg akarja ölni a pápát. Ennyit írtak

a telexben. – Van egy emigránsunk, aki ezt állítja, és szerintünk igazat mond. – Részleteket is megtudhatok? – Attól tartok, nem. Azt viszont elmondhatom, hogy személyes véleményem szerint, ha lépnek, szerdán fogják megtenni. – Amikor körbeautózza a teret? Jack bólintott. – Pontosan. Az autópályán voltak. Ryan valahogy furának találta a tájat; néhány perc múlva aztán rájött, hogy miért: a háztetők lejtése más volt, mint amihez hozzászokott. Szinte laposak voltak. Nem sok hó eshetett errefelé télen. Máskülönben a házak úgy néztek ki, mintha ablakokkal ellátott kockacukrok lennének. Fehérre meszelték őket, hogy visszaverjék a forró olasz nap sugarait. Ahány ország, gondolta Jack, annyi építészeti stílus. – Szóval szerdán. – Igen. Egy Borisz Sztrokov nevű személyt is keresünk. Ezredes a DSZ-ben. Ha minden igaz, profi gyilkos. Sharp az útra koncentrált. – Ismerős név. Nem őt gyanúsították a Markov-gyilkossággal? – De igen. Fényképeket is fogunk kapni róla. – A futár a gépről, amellyel jött, csak őt valaki más hozza be a városba. – Van ötlete, hogy mit lehetne tenni? – Nálam megszállni, a követségtől két sarokra. Egészen kellemes hely. Lepakol, aztán kimegyünk a Szent Peter térre, és körülnézünk. Jártam már ott néhányszor, de egyszer sem azért, hogy felderítsem a terepet. A műkincseket néztük meg a feleségemmel. Volt mit nézni, az biztos. A pápa gyűjteménye a királynőével vetekszik. Járt már Rómában? – Soha. – Akkor tegyünk egy kis kört, hogy megbarátkozzon a légkörrel. Róma figyelemre méltóan szervezetlen város benyomását keltette, bár igazság szerint Londonról sem lehetett mást mondani a térképe alapján. Ráadásul Róma legalább ezer évvel korábban épült, amikor még a leggyorsabban mozgó jármű a lovas kocsi volt – és nem a John Ford-westernfilmek száguldó postajáratai, hanem az igazi, megfáradt paripák vontatta zörgő szekerek. Ennek megfelelően az utcák keskenyek és girbegurbák voltak, s olyan régiek, hogy Ryant nem lepte volna meg, ha valamelyikből egy dinoszauruszt lát elősétálni. Egyszóval nem volt könnyű összehangolni ezt a városszerkezetet a modern kor autóforgalmával. – Az ott a flaviusi amfiteátrum. Colosseumnak hívták, mert Néró hatalmas szobrot épített magának azon a helyen – mutatta Sharp. – Az emberek ezt a nevet használták, nem csekély bosszúságot okozva a Flavius családnak, akik a zsidóktól beszedett adókból építtették a stadiont. Jack már látta a tévében és mozifilmeken, de az nem egészen ugyanaz volt, mint elhajtani mellette, és belegondolni: gépek nélkül építették, nyers emberi erővel és kötelekkel. Az alakja kísértetiesen emlékeztetett a New York-i Yankees stadionéra. Csakhogy míg a Babe Ruth egyetlen ember beleit sem ontotta ki Bronxban, ezek a falak sok szenvedésnek lehettek szemtanúi. – Tudja, ha lenne egy időgépem, visszajönnék, hogy megnézzem, milyen volt –

vallotta be. – Barbárnak tart? – Nekik akkor az volt a rögbi – felelte Sharp. – Ami azt illeti, errefelé a futball is elég kemény tud lenni. – Az európai futball kislányoknak való – legyintett Jack. – Ön valóban barbár, Sir John. Az európai futballt úriemberek találták ki és fiúk játsszák, míg a rögbit nehézfiúk találták ki és urak űzik. – Ha maga mondja. Alig várom már, hogy belenézhessek az International Tribune-ba. A csapatom bejutott a World Seriesbe, de szégyenszemre semmit se tudok róla. – Baseball? Nos, az valóban kislányoknak való – vágott vissza Sharp. – Ezt mintha már hallottam volna. Maguk, britek egyszerűen nem értik. – Ahogyan ön sem az igazi futballt, Sir John. Olaszországban igazi nemzeti sport. Szenvedéllyel játsszák, nem úgy, mint a németek, akik előre beprogramozott gépekként terelik a labdát. Olyan volt ez, mint azon vitatkozni, hogy mi a különbség egy curveball és egy slider vagy egy screwball és egy forkball közt. Ryan nem volt olyan fanatikus baseballrajongó, hogy minden apró részletet meg tudjon különböztetni; néha még a tévékommentátorok is lódítottak, hogy okosabbnak látsszanak. Azt azonban tudta, hogy nincs olyan játékos, aki egy igazi curveballt tudna dobni a külső sarokra. A Szent Peter-bazilika öt perccel később következett. – A mindenségit! – tátotta el a száját Jack. – Nagy, mi? Nem nagy volt, hanem gigantikus. Sharp a bal oldalánál parkolt le, egy sor ékszerüzlet közelében. – Nézzük meg – javasolta Sharp. Ryannek jólesett egy kis séta ennyi üldögélés után, de nem feledkezhetett meg róla, hogy most nem azért jött, hogy Bramante és Michelangelo művészetét tanulmányozza. Azért jött, hogy felderítse a terepet. Most jól jött a Quanticóban szerzett tudás. Fentről a tér úgy nézhetett ki, mint egy régimódi kosárlabdagyűrű. A tér központi része jó kétszáz yard átmérőjű volt, hogy aztán nagyjából ennek harmadára szűküljön, ahogy a ménkő nagy bronzkapuktól a templom irányába távolodtál. – Az autó, amivel kijön a tömegbe, leginkább egy dzsip és egy golfautó keverékéhez hasonlít. Erre jön, és ott, a hívők által szabadon hagyott részen megy körbe, a tömeg közepén – mutatta Sharp. – Itt fordul vissza. Általában húsz perc, attól függően több vagy kevesebb, hogy megáll-e “húst fogni”, ahogy önök, amerikaiak mondják. Ettől eltekintve nehéz lenne egy politikushoz hasonlítani. Nagyon rendes pasas, igazi jó ember. Nem volt ilyen minden pápa, de ő az. És van benne egy jó adag bátorság is. Volt baja a nácikkal és a kommunistákkal is, de nem tudták letéríteni a keskeny útról. – Igen, úgy vettem észre, szeret borotvaélen táncolni – mormogta Jack. Valami egészen máson járt most az esze. – A nap arról fog sütni. A rosszfiúnak tehát ezen az oldalon kell állnia, háttal, hogy ne süssön a szemébe. A túloldalon, vele szemben állók így nem sokat látnak belőle. Nem egy életbiztosítás számára, de ha az életed a tét, minden szalmaszálat megragadsz. Volt valaha egyenruhája,

Tom? – Coldstream Guards, hadnagytól századosig. Láttam némi akciót is Ádenben, de többnyire a BOAR-ban szolgáltam. Egyébként jól mondja – nézett körül Sharp. – A profik bizonyos mértékig kiszámíthatóak. Na és ha mégis puskát használna? – Hány embert használhat erre a feladatra? – Négyet, és én is itt leszek. C még küldhet le néhányat Londonból, de túl sokan nem leszünk, arra mérget vehet. – Mi lenne, ha egyiküket felküldenénk oda? – mutatott Ryan az oszlopsorra. Milyen magas lehetett? Hetven láb? Nyolcvan? Lee Harvey Oswald nagyjából ugyanilyen magasságból lőtte le Kennedyt. Egy olasz puskával, borzongott meg Jack. – Fotósnak álcázva? Nem is olyan rossz ötlet. A teleobjektívet használhatná távcsőnek. – Rádió van? – Van vagy hat darab közönséges walkie-talkie. Ha nem elég, még hozathatok Londonból. – Jobb lenne katonai rádió, kisméretű, hogy ne legyen feltűnő. A hadtestnél olyat is láttam, amihez olyan parányi fülhallgató tartozott, mint amit a tranzisztoros zsebrádiókhoz adnak. Még jobb lenne kódolt típus, de gondolom, azt nehéz lenne beszerezni. – Ráadásul nem is megbízhatóak, tette hozzá gondolatban. – Szerintem meg tudom szerezni. Látom, van gyakorlata, Sir John. – Nem sokáig voltam tengerészgyalogos, de amit az alapkiképző iskolában egyszer az ember fejébe vernek, azt nehéz elfelejteni. Átkozottul nagy terület ez ahhoz, hogy hat ember lefedje. – És a SIS-nél nem erre képeznek ki minket – tette hozzá Sharp. – Az amerikai titkosszolgálat legalább száz embert küldene ide, továbbá elárasztaná az összes közeli szállodát, és minden olyan épületet, ahonnan lőtávolságból ide lehet látni. – Jack sóhajtott egy hatalmasat. – Mr. Sharp, ez így reménytelen. Mekkora szokott lenni a tömeg? – Attól függ. Nyáron, a turistaszezonban annyian vannak, hogy a Wembley stadiont is megtöltenék. Hogy a jövő héten hányan lesznek? Ezrek, az biztos. De hogy hány ezer, azt nehéz lenne megjósolni. Ez a küldetés egy nagy rakás szar, állapította meg Ryan. – Arra van esélyünk, hogy átfésüljük a szállodákat Sztrokov után? – Rómában több szálloda van, mint Londonban, pedig ott is akad épp elég. Négy emberrel lehetetlen. – Mit mondott Basil, segítséget kérhetünk a helyiektől szükség esetén? – kérdezte Ryan, bár már előre sejtette a választ. – Mindennek a legnagyobb titoktartás mellett kell történnie. Senki nem tudhat róla. Még a helyi CIA-állomáshoz sem fordulhat, döbbent rá Jack. Bob Ritter soha nem bocsátotta volna meg neki. A nagy rakás szar enyhe kifejezés volt.

31. fejezet CSŐRE TÖLTVE

Sharp hivatalos rezidenciája ugyanolyan lenyűgöző volt, mint a Manchester melletti védett ház. Hogy kinek építették és mikor, az nem volt a homlokzatára írva, és Ryan túl fáradt volt ahhoz, hogy megkérdezze. Most csak az számított, hogy jutott neki is egy külön lakosztály. A mennyezet magas volt a szobákban, feltehetően azért, hogy a levegő hűvös maradjon a forró római nyarak derekán is. Idefelé jövet az autó hőmérője 27 fokot mutatott, ami melegnek volt mondható, de nem túlságosan melegnek egy baltimore-i számára. Szóval a körülmények kellemesek voltak, a feladat viszont, amiért ideküldték, annál kevésbé. Három rázós nap következett, ami alatt ki kellett találniuk valami okosat Sharppal, hogy aztán a harmadik napon át is ültessék a gyakorlatba – reménykedve benne, hogy feleslegesen fáradoztak, mert a CIA időközben kitalálta a módját annak, hogyan figyelmeztesse őszentsége testőrségét. Hogy még hajmeresztőbb legyen, a pápa fehér reverendát viselt, mintha jóindulatúan ezzel is meg akarta volna könnyíteni egy esetleges merénylő dolgát; mint egy nagy papír céltábla, amelybe a rosszfiúnak csak bele kell pumpálnia a golyókat. George Armstrong Custer se indult csatába ennél rosszabb taktikai helyzetből, de ő legalább nyitott szemmel tette, bár a látását elködösítette a halálos büszkeség és a szerencsébe vetett vakhit. A pápa nem ringatta magát illúziókba. Ő tisztában volt vele, hogy isten akkor jön érte és gyűjti be, amikor szüksége lesz rá, és ezen senki sem változtathat. Ryan is ugyanabban hitt, mint a pap, de azt is hitte, hogy isten nem véletlenül adott neki agyat és szabad akaratot. Ez akkor most isten eszközévé tette?, merült fel benne a kérdés. Ugyanúgy, ahogy Cathy is felfoghatta a tehetségét úgy, mint eszközt, amivel azért ajándékozta meg isten, hogy az embereket gyógyítsa? Ryan hajlott ezt hinni, és az egyház is így gondolhatta, különben nem épített és tartott volna fent annyi kórházat világszerte. Akárhogy volt is, azt biztosra vehette, hogy isten nem nézi jó szemmel a gyilkolást. És ha ez így van, gondolta Jack, akkor neki kutya kötelessége megvédeni a pápa életét. Különben sem volt az a fajta, aki ölbe tett kézzel tűrte volna, hogy ártsanak valakinek. Abban is biztos volt, hogy ha a szeme láttára emelnének rá fegyvert, egy pillanatig sem habozna használni a sajátját. Lehet, hogy így volt összerakva, lehet, hogy az apjától tanulta, az is lehet, hogy a tengerészgyalogság tehetett róla, de bárhogyan is, nem hátrált volna meg. Akiket kénytelen volt pokolra küldeni, azok tanúsíthatták volna. Jack tehát megpróbálta lélekben felkészíteni magát arra, amit tennie kell, ha a rosszfiúk felbukkannak. Csak most esett le, hogy még felelnie sem kell érte: a diplomatastátusa megvédi. Tisztában volt vele, hogy a külügy visszavonhatja a

mentelmi jogát, ha terhessé válik számukra, de ebben az esetben aligha. Ez majdnem olyan volt, mintha szabad kezet kapott volna. Amíg Ritter közbe nem ugat, gondolta keserűen. Este a Sharp házaspár elvitte vacsorázni. Csak egy közeli kisvendéglőbe tértek be, de az étel fenséges volt, újfent igazolva, hogy a legjobb olasz éttermek a mama és papa vezette helyek. Sharpék gyakori vendégek lehettek, mert a személyzet ismerősként kezelte őket. – Mi a fenéhez kezdjünk, Tom? – kérdezte nyíltan Jack, feltételezve, hogy Annié tudja, mivel keresi a kenyerét a férje. – Churchill FAP-nak nevezte – folytasd a piszmogást. – A brit vállat vont. – Megteszünk mindent, ami csak telik tőlünk, aztán meglátjuk. – Sokkal jobban erezném magam egy szakasz tengerészgyalogossal a hátam mögött. – Én is, fiam, de az ember ahhoz nyúl, amihez tud. – Tommy! – méltatlankodott Mrs. Sharp. – Miről beszéltek egyáltalán? – Nem mondhatom meg, drágám. – Maga nem CIA-s? – kérdezte Jacktől a feleség. – De igen, asszonyom. Azelőtt viszont történelemtanár voltam az annapolisi Haditengerészeti Akadémián, előtte pedig részvényekkel kereskedtem, és még annak is előtte a tengerészgyalogságnál szolgáltam. – Sir John, csak nem ön az, aki… – Ezt már az isten sem fogja lemosni rólam – nevetett Jack, pedig egyáltalán nem találta viccesnek. Már nemegyszer eltűnődött rajta, hogy nem lett volna-e jobb ott maradni a fa mögött a feleségével és a lányával, és hagyni, hogy Sean Miller tegye, amit eltervezett. Legfeljebb Cathy csinált volna néhány fényképet; az is nagy segítség lett volna a rendőrség számára. A jótett sohasem marad büntetlenül, gondolta borúlátóan. – És kérem, hagyja ezt a Sir John dolgot. Se lovam, se páncélingem. – A kardja is az a handzsár volt, amit minden tiszt megkap a tengerészgyalogságtól, ha sikeres vizsgát tett Quanticóban. – Jack, a lovag az, aki a bajban az uralkodó védelmére siet. Maga ezt már kétszer is megtette, ha az emlékezetem nem csal. Tehát megérdemli, hogy tisztelettel szólítsák meg – jelentette ki Sharp. – Maguk aztán nem felejtenek. – Az ilyen dolgokat nem, Sir John. A veszélyben tanúsított bátorság példamutató értékű, nem lehet nem emlékezni rá. – Milyen kár, hogy ez a rémálmokkal is így van – beszélt róluk életében először Jack. – Holnap mi lesz a program, Tom? – Reggel dolgom lesz a követségen. Addig megint szétnézhetne odakint, aztán délben együtt ebédelnénk. – Jól hangzik. Hol találkozunk? – A bazilikában, közvetlenül a bejárattól jobbra található Michelangelo Pietája. Legyen ott pontban negyed kettőkor. – Ott leszek – ígérte Jack. – Hol van Ryan? – kérdezte a Nyúl. – Rómában – felelte Alan Kingshot. – Utánanéz annak, amit mondott. – Az egész nap azzal telt, hogy Zajcev az Egyesült Királyság területén futtatott

KGB-műveletekről beszélt. A Biztonsági Szolgálat három embere nem győzött jegyzetelni és az állat keresgélni. Ryan tévedett, gondolta vacsora közben Kingshot. Ez az ember nem aranybánya, hanem maga a Kimberly, és valahányszor kinyitja a száját, gyémántok peregnek ki rajta. Zajcev most már kezdett megnyugodni, sőt élvezni a státusát. Meg is volt rá minden oka. Többé nem kellett amiatt aggódnia, hogy meglesz-e a holnapi répaadagja, és a medvétől sem kellett többé félnie, mert ott voltak a puskás emberek, hogy megvédjék a kunyhóját. A Nyuszika, ahogy a kislányra gondolt, a délelőtt folyamán felfedezte magának a nyugati rajzfilmeket. Különösen a “Gyalogkakukk” tetszett neki, mert annyira hasonlított az orosz “No, megállj csak…” sorozathoz. Irina a zeneterem Bösendorferjébe szeretett bele. Szinte egész nap csak zongorázott, és bár időnként még melléütött, egyre jobban ment neki. Mrs. Thompson, aki sohasem zenélt, csodálattal eltelve hallgatta, és lelkesen ellátta kottákkal a könyvtárból. Ez a család, állapította meg Kingshot, jól fogja érezni magát Nyugaton. A gyermek az gyermek volt, az apa egy ragyogó elme, aki végre esélyt kaphatott arra, hogy kibontakoztassa tudását, az anyuka pedig, életében először, szabadon fellélegezhetett, és azt tehette, amit mindig is szeretett volna. Ahogy ők mondták volna, kulturnij család voltak, megtestesítői annak a gazdag kultúrának, amit még a kommunizmusnak sem sikerült kiirtania. Jó volt tudni, hogy nem minden emigráns alkoholista gazember. – Azt mondja Basil, hogy úgy csicsereg, mint egy amfetaminnal teletömött kanári – mondta Moore a házában összegyűlt vezetőségi tagoknak –, és hogy több információt fogunk kapni tőle, mint amit valaha is fel tudunk használni. – Tényleg? Állok elébe! – jegyezte meg arrogánsan Ritter. – Én is erre várok, Bob. Mikor tudjuk áthozni? – kérdezte Greer tengernagy. – Basil arra kért, hogy maradhasson még náluk két napot. Ez csütörtök délután. Akkor érte küldünk egy VC-137-est, és áthozzuk. Jut eszembe… Basil riadóztatta a római embereit, hogy tartsák nyitva a szemüket arra az esetre, ha az oroszok máris akcióba lépnének. – Annyira azért nem hatékonyak – állította magabiztosan Ritter. – Én nem lennék olyan biztos benne – reagált a hírszerzési igazgató. – Jurij Vlagyimirovics nem a türelméről híres. – Nem Greer volt az első, aki így látta. – Azt én is tudom, de a malmaik akkor is lassan őrölnek. – És a bolgárok? – kérdezte Moore. – Azt mondják, hogy a merénylő egy bizonyos Borisz Sztrokov lehet. Az, aki feltehetően Georgij Markovot is megölte a Westminster hídon. Basil szerint tapasztalt orgyilkos. – Logikusnak hangzik, hogy a bolgárokat használják – jegyezte meg Ritter. – Ők a keleti blokk Gyilkos Rt.-je. De ettől még ők is kommunisták. Inkább arról beszéljünk, hogyan figyelmeztethetnénk a Vatikánt. Beszélhetünk róla a nunciussal. Volt idejük elgondolkodni a kérdésen, és most dönteni kellett. A pápai nuncius a Vatikán követe volt, az Egyesült Államokban Giovanni Sabatino bíboros személyében. Sabatino már jó ideje tagja volt a pápa diplomáciai testületének, és a Külügyminisztérium tisztviselői kedvelték és tisztelték bölcsessége és diszkréciója miatt.

– Megtehetjük úgy, hogy ne kompromittáljuk a forrásunkat? – tűnődött Greer. – Mondhatjuk azt, hogy egy bolgár szólta el magát… – Nem biztos, hogy ez jó ötlet, Arthur – figyelmeztette Ritter. – A DSZ merényletekre szakosodott csoportja a forrásaink szerint közvetlenül a Politbüró irányítása alá tartozik. Nem sok jelentést írnak. Afféle komcsi Albert Anastasia. Ez a Sztrokov állítólag a csoport egyik oszlopos tagja. – Mondhatjuk azt, hogy a pártelnök fecsegte el az egyik szeretőjének – állt elő az ötlettel Greer. – Van neki néhány. – A hírszerzési igazgató sok ilyen szaftos információt tudott a világ vezető politikusairól, és a bolgár pártfőről volt mit összegyűjteni. Greer természetesen tisztában volt vele, hogy ha az információ kiszivárog, akkor az érintett hölgyek veszélybe kerülhetnek, de hát a házasságtörésnek megvoltak a maga kockázatai, és a bolgár vezető olyan nagyivó volt, hogy úgyse emlékezett volna arra, kinek (nem) fecsegett a merényletről. Ez valamelyest csökkentette volna a bűntudatukat. – Ez már sokkal jobban hangzik – mondta Ritter. – Na és mikor beszéljünk a nunciussal? – kérdezte Moore. – A hét közepén? – javasolta Ritter. Moore szerdáig nem ért rá: a költségvetésüket kellett megvédenie a Dombon. – Hol? – Ide mégse hozhatták, túlságosan kompromittáló lett volna a bíboros számára. Moore se mehetett el hozzá ugyanebből az okból. – Foggy Bottom – sugallta Greer. Moore elég gyakran benézett a külügyminiszterhez, és a nuncius bejáratos volt hozzá. – Jó ötlet – bólintott a főigazgató. – Akkor hozzuk össze. – Fáradtan kinyújtózott a székében. Nagyon utált vasárnap dolgozni. Még egy fellebbviteli bírónak is szabad volt a hétvégéje. – Azért ezzel nincs minden megoldva – figyelmeztette őket Ritter. – Az továbbra is kérdés, hogy mihez kezdenek az információval. Basil mire készül? – A római tisztjei körülszaglásznak. Csak öten vannak, de holnap átküld még néhány embert Londonból. Arra számítanak, hogy ha az oroszok lépnek, akkor ez szerdán fog megtörténni, amikor őszentsége kimegy a hívők közé. – Gondolom, felesleges lenne azzal próbálkozni, hogy lebeszéljük róla. – Arra mérget vehet – válaszolta Moore. Azt bölcsen elhallgatta, hogy Sir Basil Ryant is Rómába küldte. Ritter dührohamot kapott volna, és a fenének volt szüksége erre pont vasárnap. Ryan szokás szerint korán kelt. Lezuhanyozott, megreggelizett, aztán fogott egy taxit, és kivitette magát a Szent Peter térre. Körbesétálta a teret, aztán a templom felé indult. Fura volt belegondolni, hogy itt, az olasz főváros közepén egy elméletileg független államban található, melynek hivatalos nyelve a latin. Kíváncsi lett volna, mit szólnának a római császárok ahhoz, hogy az a szervezet, amely lerombolta világméretű birodalmukat, egyben nyelvük utolsó őrizője is. Persze hiába ment volna a Forumra, hogy megkérdezze az ott kísértő lelkeket. A templom figyelmet követelt. Méreteire nem volt kifejezés. Az építése olyan sokba került, hogy az egyház kénytelen volt bevezetni a búcsúcédulák árusítását, kiváltva ezzel Luther Márton tiltakozását, és útjára indítva a reformációt. A jezsuita rend is ennek köszönhette a létét, hiszen azért alapították meg, hogy a reformáció ellen harcoljon. De nem mintha ez olyan lényeges lett volna most.

Jack bemerészkedett a templomba. Sokkal tágasabb volt, mint amilyennek kintről látszott. Simán le lehetett volna játszani a belsejében egy focimeccset. A főoltár – amit csak a pápa használhatott – jó harminc yardra volt a bejárattól, alatta pedig a kripta, ahová a korábbi pápákat temették, köztük a legenda szerint Simon Petert is. “Te Peter vagy”, idézte a szentírás Jézus szavait. “Erre a kősziklára fogom építeni az egyházamat.” Nos, néhány építész és munkások tengernyi hada valóban felépítette, ha nem is magát az egyházat, ezt a templomot, amely úgy vonzotta a belseje felé, mintha szó szerint isten hajléka lett volna. A baltimore-i székesegyház belefért volna egyetlen falifülkébe. A közelben egy turistacsoport tagjai tátott szájjal a mennyezetet bámulták. És mindez acélszerkezet nélkül áll évszázadok óta, tűnődött Ryan. Kő kövön, semmi egyéb. Ezek aztán értették a dolgukat, gondolta elismerően. Ugyanolyan koponyák lehettek a maguk korában, mint most azok a mérnökök, akik a Boeingnek vagy a NASA-nak dolgoznak. Ezen a helyen, emlékezett vissza a valamikor tanultakra, eredetileg a római Circus Maximus állt. A Ben Húrban látott szekérversenyek számára épített pályát lerombolták, és templomot építettek a helyére, a régi Szent Peter-székesegyházat. Amikor az idő eljárt felette, újabb projekt vette kezdetét, és bő egy évszázaddal később, ha jól emlékezett, a tizenhatodik században, elkészült a jelenlegi épület. De nem ezért jött, figyelmeztette magát. Kiment a térre, hogy újból felmérje a lehetőségeket, és meg kellett állapítania, hogy az első benyomása megállta a helyét. A pápa arról jött az autóval, aztán erre kanyarodott, és a legveszélyesebb szakasz ez volt, itt. A gond csak az volt, hogy ez a rész legalább kétszáz yard hosszú volt. Oké, biztatta magát, gondolkodj. Képzeld magad a helyébe. A merénylő egy profi lesz. Egy profit két szempont vezérel: az egyik az, hogy elvégezze a munkáját, a másik pedig az, hogy élve el tudja hagyni a tetthelyet. Ideje volt tehát megnézni, milyen menekülési útvonalak léteznek. Baloldalt, a templom homlokzatához legközelebb lévő ponton nagy lesz a torlódás, mert sokan elsőként akarják majd megpillantani a pápát. Lejjebb a jármű számára szabadon tartott út kiszélesedett, növelve a célpont mozgásterét, ami negatívum volt a merénylő számára. A gyilkosnak azonban ki kellett jutnia a térről, és erre a legjobb lehetőséget az a mellékutca nyújtotta, ahol előző nap Sharp az autójával leparkolt. Ott beugorhat az autójába, hogy padlógázzal elhajtson a másik autóig, amellyel ténylegesen megszökik a rendőrök elől, akik az első autót fogják keresni. Vissza a tetthelyre. A templom közelében tehát nem lesz, mert ott túl sűrű a tömeg. A mellékutcára viszont az alatt a boltív alatt kell átjutnia. Az legalább hatvan-hetven yard. Kb. tíz másodperc, ha senki nem állja útját. A biztonság kedvéért legyen a duplája. Az sem kizárt, hogy kiabálni fog, hogy megzavarja a közelben tartózkodó rendőröket. “Ott szalad!”, mutat majd egy másik irányba, aztán elsétál a boltívig, és futás. Ezzel ugyan felhívja magára a figyelmet, és később azonosíthatják, de úgyis arra számít, hogy az éjszakát már Szófiában tölti. Ellenőrizni a repülőtéri menetrendet, véste az eszébe Ryan. Ha végrehajtja a kivégzést, és meglép, nem úszva fog hazamenni, nem igaz? A lehető leghamarabb ki akar majd jutni az országból – hacsak nincs valami tuti búvóhelye Rómában. Ez is egy lehetőség volt. Gondot esetleg az okozhatott, hogy egy tapasztalt

műveleti tiszttel volt dolguk, aki több forgatókönyvet is kidolgozhatott. Csakhogy ez nem kémfilm volt, hanem maga a valóság, ahol a profik igyekeztek a lehető legegyszerűbb megoldásokat választani. Az elv egyszerű volt: minél kevésbé bonyolult egy terv, annál nehezebb eltolni. Legalább egy tartalék terve biztosan lesz. Lehet, hogy több is, de egy mindenképpen. Lehet, hogy papnak fog öltözni? Volt belőlük épp elég errefelé. Apáca is, több, mint amennyit Ryan valaha is látott. Milyen magas lehet Sztrokov? Ha öt láb nyolc hüvelyknél magasabb, akkor apácának feltűnő lenne. Papnak viszont még úgy is elmegy, és a reverenda alatt akár egy átkozott RPG is elfér. Kellemes gondolat volt. De milyen gyorsan lehet futni reverendában? Ebből a szempontból az öltözék hátrányt jelenthetett. Tegyük fel, hogy pisztolyt fog használni, valószínűleg hangtompítóval. Puskával, még ha be is tudja csempészni a térre, nem sokra menne. Feltűnő lenne, és a csövét könnyen félrelökhetik a körülötte állók a nagy tolongásban. Ha géppisztolyt használ, azzal célozni nem tud. Csípőből csak a westernfilmekben tudtak célba találni. Ryan egyszer kipróbálta Quanticóban az M16-osával. Úgy érezte magát, mint John Wayne, de a golyók meg se közelítették a céltáblát. A célgömb, mondta a kiképzőjük, éppen erre való. Ahhoz, hogy úgy lőj, mint Wyatt Earp, és célba is találj, a másik kezednek a célpont vállán kell lennie. A célgömb azért van, hogy megmutassa neked, hová fog becsapódni a lövedék – feltéve, hogy nem mozdul el a kezed. Nem kell hozzá túl nagy távolság, és már egy aprócska kis mozdulat is elég ahhoz, hogy alaposan mellétrafálj. Az idegesség például rendesen bele tud zavarni a célzásba – hacsak nem vagy annyira profi, mint Sztrokov, hogy szemrebbenés nélkül tudj embert ölni. Lehet, hogy ő is olyan, mint Audié Murphy volt a harmadik gyalogsági hadosztály második világháborús hőse. Murphy csak egy volt a nyolcmillió amerikai katona közül, és senki nem sejtette, milyen halálos képességekkel van megáldva, míg a harctéren fény nem derült rá, hogy mennyire más, mint a nagy átlag. Sztrokov egy profi, és úgy is fog eljárni, mint egy profi. Gondosan megfog tervezni minden egyes mozzanatot, különösen a menekülést. – Maga bizonyára Ryan – mondta egy brit hang. Jack hátrafordult, hogy egy sápadt, vörös hajú férfival találja magát szembe. – Ki maga? – Mick King. Sir Basil küldött Rómába negyedmagammal. Körbeszimatol egy kicsit? – Ennyire nyilvánvaló? – fogta el az aggodalom Ryant. – Lehetne akár építészhallgató is – legyintett King. – Mire jutott? – Szerintem a merénylő valahol ott fog állni, és arra próbál majd kijutni – mutatta Jack. King körülnézett, mielőtt válaszolt volna. – Kockázatos próbálkozás annyi ember jelenlétében, de igen, valószínűleg úgy fog eljárni – értett egyet Ryannel. – Ha én lennék a helyében, puskával lőnék, onnan fentről. Nem szabad figyelmen kívül hagynunk azt a lehetőséget sem. – Egyetértek. Fel fogom küldeni oda John Sparrow-t. Az a rövid hajú fickó amott. Egy egész zsák kamerát hozott magával. – Kellene egy ember oda is, a mellékutcába. Ha ki akar jutni a városból, autóra

lesz szüksége, és azt ott parkolhatja le a közelben. – Túl kézenfekvő, nem gondolja? – Hé, én ex-tengerészgyalogos vagyok, nem sakkozó – tiltakozott Ryan. De azért jó volt valaki olyannal beszélgetni, aki szintén használta a fejét. Több szem többet lát, és lehet, hogy a bolgárok egészen más szemmel nézték a teret és környékét. – Szar ügy, hogy a fene vigye el. Adja az isten, hogy ez a Sztrokov a pápa közelébe se menjen. Hűha, majdnem elfelejtettem – adott át Ryannek egy borítékot. Tele volt jó minőségű nyolcszor tízes fotókkal. – Nick Thompson azt mondta, hogy olyan a tekintete, mint egy halottnak – nézte meg közelebbről is az egyik fényképet Ryan. – Eléggé hátborzongató egy fickó, nem igaz? – Ha kijövünk ide szerdán, lesz nálunk valami? – Nálam biztosan – felelte határozottan King. – Kilenc milliméteres Browning. Lennie kell még néhánynak a követségen. Azt hallottam, hogy stresszhelyzetben is jól tud lőni, Sir John – tette hozzá elismerően. – Az még nem jelenti, hogy szeretek is. – Annál is inkább, mivel pisztoly esetén a leghatásosabb távolság a testközel volt. Ha a rohadék bordái közé nyomod a fegyver csövét, aligha tévesztheted el, és még a zaj is kisebb. Arról nem is beszélve, milyen hatékony módja ez a rábeszélésnek. Az elkövetkező két órában az öt férfi keresztül-kasul járta a teret, de minduntalan arra az egy helyre tértek vissza. – Nem tudjuk lefedni. Legalább száz ember kellene ide – jelentette ki végül Mick King. – De ha nem tudsz megvédeni minden pontot, válassz ki egyet, és védd meg azt. Jack egyetértően bólintott. Az az eset jutott az eszébe, amikor Napóleon megparancsolta a tábornokainak, hogy dolgozzanak ki tervet Franciaország védelmére. Látva, hogy az egyik rangidős tiszt egyenlően szétosztotta a csapatait a határ mentén, Napóleon epésen megkérdezte tőle, hogy netán a csempészektől akarja-e megvédeni az országot. Tehát igen, ha nem tudsz megvédeni minden pontot, koncentrálj egy helyre, és imádkozz, hogy az derüljön ki: jól döntöttél. A lényeg, mint mindig, most is az volt, hogy az ellenfél helyébe kellett képzelni magadat. Pontosan úgy, ahogy azt a hírszerzési elemzőknek tanították. Gondolkodj az ellenség fejével, és légy gyorsabb nála. Milyen egyszerűnek is hangzott ez elméletben. Észrevették Tom Sharpot, mielőtt még bement volna a templomba, és a társaság elment ebédelni. – Sir Johnnak igaza van – mondta King. – A legjobb hely a bal szél. Megvannak a fotók a szarháziról. Te a kameráiddal az oszlopsor tetején leszel, John – közölte Sparrow-val. – Onnan fogod pásztázni a tömeget, és ha kiszúrnád, rádión jelented nekünk. Sparrow bólintott, de az arckifejezése elárulta, mit gondol a feladatról. – Jól sejtetted, Mick. Szar egy meló. Ide az egész SAS-ezred se lenne elég. – A 22. légideszantezred valójában egy-két század nagyságú volt csupán. – Ez nem ránk tartozik, fiúk – állította le Sharp. – A rádiókkal mi lesz? – kérdezte Jack.

– Már úton vannak. Kisméretűek, elférnek egy zsebben, és van hozzájuk fülhallgató, miniatűr mikrofon viszont nincs. – A francba! – mérgelődött Ryan. Az amerikai titkosszolgálatnak lett volna megfelelő felszerelése, de mégse hívhatták fel őket, hogy kölcsönkérjék tőlük. – Mi a helyzet a királynő védőkíséretével? Azt ki látja el? – Azt hiszem, a Metropolitan Police. Miért… – Gallérmikrofon – felelte Ryan. – Odahaza olyat használ a titkosszolgálat. – Megkérdezhetem – bólintott Sharp. – Jó ötlet, Jack. Nekik biztosan van. – Segíteniük kell – reménykedett Mick King. – Délután üzenek nekik – ígérte Sharp. Nos, gondolta Ryan, legalább eséllyel pályázhatunk majd “a legjobban felszerelt csapat, amelyik elszúrta “ címre. – Ezt sörnek hívják? – morogta az első korty után Sparrow. – Jobb, mint az amerikai dobozolt húgy – jegyezte meg az egyik frissen érkezett. Jack nem hagyta provokálni magát. Különben is, az ember a bor, nem pedig a sör miatt jött Olaszországba. – Mit tudunk még Sztrokovról? – kérdezte Ryan. – Átküldték a rendőrségi aktáját – közölte Sharp. – Ma reggel. Öt láb tizenegy magas, a tömege kb. tizenöt stone*. Szeret jól enni, nem egy atlétatípus. A sprint tehát kizárva. Barna haj, meglehetősen dús. Jó nyelvérzék. Az angolt akcentussal beszéli, a franciát és az olaszt azonban anyanyelvi szinten. Egyes jelentések szerint a kézifegyverek szakértője. Húsz éve dolgozik a szakmában, most negyvenhárom éves. Tizenöt évvel ezelőtt választották be a likvidáló csoportba, azóta legalább nyolcszor ölt, de valószínű, hogy többször is. Erről sincs pontos információnk. – Egészen vidám fickó lehet – állapította meg Sparrow. – Maga elé húzta az egyik fényképet. – Nem lesz nehéz kiszúrni. Jó lenne néhány kisebb másolatot készíteni róla, hogy elférjen a zsebünkben. – Meglesz – ígérte Sharp. A követségnek volt egy saját kis fotólaborja, amelyet többnyire ő használt. Ryan végignézett az asztal körül ülőkön. Legalább profik voltak. Ha cselekedni kell, tudni fogják a dolgukat, akár egy tengerészgyalogos-osztag. Ez persze még nem garantálta a sikert, de több volt a semminél. – Az oldalfegyverek? – érdeklődött Ryan. – A kilenc milliméteres Browning bőven elég lesz – biztosította Sharp. Ryan meg akarta kérdezni, hogy van-e hozzájuk hollowpoint töltény, de biztos volt benne, hogy a SIS tisztjei a genfi egyezmény miatt csak keményfém magvas katonai lőszert használhatnak. Az európaiak félelmetes erejűnek tartották a kilenc milliméteres Parabellum töltényt, de a 45-ös Colthoz képest, amellyel Jacket kiképezték, légpuska volt. Hogy akkor otthon miért tartott mégis Browning Hi-Powert? Azért, mert az szövetségi 147 graines hollowpointtal volt megtöltve, az egyetlen lőszerrel, amelyet az FBI szerint érdemes volt használni vele jó átütő- és nagy roncsolóképessége miatt. Ha egy olyat beléd eresztettek, garantáltan elvéreztél. – Remélem, közel tudunk férkőzni hozzá – mondta Mick King. – Már évek óta nem lőttem. – Ami megint csak arra emlékeztette Jacket, hogy a briteknél nincs

kultúrája a fegyvertartásnak, még a titkosszolgálatoknál sem. James Bond is csak azért tudott olyan jól lőni, mert kitalált alak volt. Lehet, hogy én vagyok a legjobb lövő az itt ülők közül?, kérdezte magától Ryan. Ennek most valahogy nem tudott örülni. Arra is számíthatott, hogy a pisztolyok, amelyeket Sharp szétoszt, katonai kiadásúak lesznek, láthatatlan célgömbbel és kényelmetlen fogással. Az otthoni pisztolyának Pachmayr markolata volt, olyan kényelmes, hogy szinte beleolvadt a kezébe. A fenébe is, semmi sem akart úgy menni ebben az ügyben, ahogy kellett volna. – Jól van. Tehát te, John, felmész az oszlopsor tetejére. Derítsd ki, hogy juthatsz fel oda, és szerdán kora reggel foglald el a helyed. – Rendben. – Sparrow-nak sajtóigazolványa is volt, így nem ígérkezett reménytelennek a feladat. – Egyúttal azt is megérdeklődöm, mi lesz a pontos menetrend. – Nagyszerű – bólintott Sharp. – Délután megint szemügyre vesszük a terepet, hátha valami elkerülte a figyelmünket. Arra gondoltam, hogy egy embert a mellékutcában kellene hagyni, hogy figyelje az átjárót. Hátha észreveszi Sztrokovot még befelé jövet. Ha megvan, akkor követjük. – Miért nem állítjuk meg kint? – kérdezte Ryan. – Bent könnyebben a közelébe férkőzhetünk, így kisebb lesz az esélye arra, hogy meglépjen. Ha vigyázunk, akkor úgysem tud ártani senkinek, nem igaz? – Biztos, hogy ennyire kiszámíthatóan fog viselkedni? – Ha itt járt, akkor ő is ugyanazt látta, mint mi. És biztos, hogy már járt itt. Lehet, hogy összefutunk vele holnap vagy holnapután. Ki tudhatja? – Nem tenném rá a farmot – jegyezte meg Jack. – Azokkal a lapokkal játszunk, Sir John, amelyeket kiosztottak nekünk – mondta King. – És reménykedünk benne, hogy szerencsénk lesz. Ez kétségtelenül így is volt. – Ha én tervezném meg ezt a műveletet, akkor igyekeznék mindent a lehető legegyszerűbben csinálni – vette vissza a szót Sharp. A legfontosabb itt alaposan előkészíteni a dolgokat – kopogtatta meg a halántékát. – Bizonyos mértékig ő is feszült lesz, bármennyire is tapasztalt. Tudom, okos és ügyes fickó, de nem a Superman. A siker kulcsa: meglepni az ellenséget. Nos, ez már aligha fog sikerülni neki, bár ő ezt még nem tudja. A fontos az, hogy ez így is maradjon. Ha észreveszi, hogy valami nem stimmel, egyszerűen elsétál, és csak akkor jön vissza, amikor mi már nem leszünk itt. Őt nem szorítja az idő. – Gondolja? – Ryan nem volt biztos benne. – Igen. Ha szorítaná, akkor már régen végrehajtották volna a küldetést, és a pápa már direktben csevegne istennel. A Londonból kapott információk szerint már legalább hat hete tervezgetik ezt a műveletet. Tehát van idejük bőven. Nagyon meglepne, ha holnapután sor kerülne az akcióra, de sajnos, nem zárhatjuk ki. – Bárcsak én is ilyen magabiztos lennék. – Sir John, egy műveleti tiszt műveleti tiszt, bármely nemzet fia legyen is – jelentette ki kétségbevonhatatlan igazságként Sharp. – Alaposan feladták nekünk a leckét, de úgymond ugyanazt a nyelvet beszéljük, mint ő, ezért nem reménytelen. Ha ez egy “hűbele mindent, de azonnal” akció lenne, akkor már végrehajtották volna. Egyetértenek, uraim? – kérdezte, és a többiek szorgalmasan

bólogattak, kivéve az amerikait. – És ha valami elkerülte a figyelmünket? – tűnődött Ryan. – Előfordulhat – ismerte el Sharp –, de ezzel mindig számolni kell ebben a szakmában. Csak azt tudhatjuk, amit tudunk, és csak annak alapján tervezhetünk, amit tudunk. – Nem sok választási lehetőségünk van, nem igaz, Sir John? – mondta Sparrow. – Ez igaz – bólintott végül Ryan is, pedig nagyon nyomorultul érezte magát. Valamiért az volt az érzése, hogy a dolgok egészen másként fognak alakulni, mint amire számítanak. Mi van, ha csak elterelő manőver ez az egész, és míg ők erre koncentrálnak, valaki máshol, másképpen fog akcióba lépni? Ez nagyon is valószínű lehetőség volt. A fenébe! – Mi ez az egész Ryannel? – viharzott be Moore irodájába Ritter. – Basil úgy gondolta, hogy mivel ez eredetileg egy CIA-művelet, nem ártana, ha a mi embereink közül is ott lenne valaki. Nem hiszem, hogy ez bárkinek is árthatna – tette hozzá a főigazgató. – Mi a fenét képzel Ryan, kinek dolgozik? – Nyugalom, Bob. Mit árthat nekünk? – A fene vigye el, Arthur… – Üljön le, Robert – dörrent rá egy elnöklő bíró ellentmondást nem tűrő hangján Moore. – Arthur – fojtotta suttogássá a hangját Ritter –, az a feladat nem neki való. – Nem látom értelmét, hogy tiltakozzam ez ellen, Bob. Egyikünk se tudja, hogy mi fog történni, tehát gyakorlatilag mindegy. – Nos… ez igaz – ismerte el a műveleti igazgató. – Ryan tehát csak tágítja a látókörét, és ezzel jobb elemző lesz belőle, nemde? – Lehet, hogy ez így van, de akkor sem tetszik, hogy egy aktakukac műveleti tisztet játszik. Nincs kiképezve erre. – Bob, a fiú tengerészgyalogos volt – emlékeztette Moore. – Nem fog belevizelni a nadrágjába. – Remélem is. – Különben sem valószínű, hogy történni fog bármi is, az pedig biztosan nem fog megártani neki, hogy megízleli a maguk munkáját is. – Britekkel van, nem a mieinkkel – tiltakozott erőtlenül Ritter. – Azokkal, akik áthozták nekünk a Nyulat. – Oké, Arthur, feladom. – Ha ennyi fölös energia van magában, Bob, miért nem használja értelmes célokra? – Igaza van, Arthur, de műveleti kérdésekben akkor is nekem kellene döntenem. Akarja, hogy beavassam Rick Nolfit? – Szükségesnek tartja? – Nem – rázta meg a fejét Ritter. – Akkor bízzuk a britekre ezt a miniműveletet, és tartsuk jégen itt Langleyben mindaddig, míg nem beszéltünk a Nyúllal, és fel nem mértük a pápát fenyegető veszélyt. Rendben?

– Rendben, Arthur. – A CIA műveleti igazgatója morgolódva visszahúzódott a szobájába. A vacsora vidám hangulatban telt. A britekről kiderült, hogy mindegyik házas, és hárman már apák, egy negyedik pedig hamarosan az lesz. – Magának kettő van, ha jól emlékszem – mondta Mick King. – Igen, és a második éppen azon a forgalmas éjszakán érkezett – felelte Jack. – Na igen – nevetett a Londonból küldöttek egyike, akit Ray Stonesnak hívtak. – És az asszony hogy viselte? – A szülést jól, de a többit visítva. – Elhiszem – bólintott King. – Szóval honnan is tudjuk, hogy a bolgárok hidegre akarják tenni a pápát? – kérdezte Sparrow. – Valójában a KGB akarja – tájékoztatta őket Jack. – Egy átállt ügynöktől tudjuk. A kihallgatása pillanatnyilag is folyik. Úgy dalol, mint a lány az Aidában. Eddig ez a legfontosabb, amit megtudtunk tőle. – Megbízható információ? – kérdezte King. – Ha nem lenne az, akkor Sir Basil nem küldte volna ide magukat – világosította fel Jack arra az esetre, ha a brit nem tudta volna. Személyesen is beszéltem a Nyúllal, és nagyon hitelesnek látszik. – CIA-művelet? – Ez Sharp volt. – Úgy van. Volt egy kis gondunk, és maguk, fiúk, kisegítettek minket. Ennél többet nem árulhatok el. Sajnálom. Nem is firtatták. Egyikük sem akart tudni egy illegális műveletről. – Andropov a megbízó? A pápa sok fejfájást okoz nekik mostanában. – Úgy tűnik. Lehet, hogy több hadosztálya van, mint szeretnék? – Ez akkor is durva. Hogyan fognak reagálni a világ politikusai, ha ezek mégis meggyilkolják a pápát? – háborgott King. – A jelek szerint ez kevésbé aggasztja őket, mint az, hogy mi lesz, ha Lengyelországban megbuktatják a rendszert – felelte Stones. – Attól félnek, hogy a pápa lesz a katalizátor. A kard és a szellem, ahogy Napóleon mondta. A végén mindig a szellem győz. – Úgy van. Ezért akarnak éppen a szellemi világ központja ellen támadást intézni. – Most vagyok itt először – mondta Stones. – Átkozottul lenyűgöző. Egyszer el fogom hozni a családomat is. Ezt látniuk kell! – Enni és inni is tudnak – jegyezte meg elégedett képpel Sparrow. A borjúszelet nagyon ízlett neki. – Mi van a helyi rendőrséggel? – Egész jók, de sajnos, nem kérhetjük a segítségüket – válaszolt Sharp. – Jól ismerik a terepet, végtére is itthon vannak. Ezek a fiúk viszont igazi profik Doverből, gondolta reménykedve Ryan. Csak ne lennének ilyen kevesen. – Tom, beszélt a rádiókról Londonnal? – Ah, igen. Tíz darabot kapunk tőlük. Fülhallgatóval és gallérmikrofonnal. Oldalsávos típusúak, mint amilyeneket a hadsereg használ. Nem tudom, hogy az üzenetet kódolják-e, de azt mondják, elég biztonságos, és be fogunk tartani minden előírást, így legalább a kommunikációval nem lesz gond. Holnap délután

kipróbáljuk őket. – És szerdán hogy lesz? – Reggel kilencre kimegyünk, mindenki elfoglalja a helyét, és várni fogjuk, hogy a tömeg összegyűljön a téren. – Hát nem erre képeztek ki a hadtestnél, az egyszer biztos – sóhajtott Ryan. – Minket se, Sir John – nyugtatta meg Mick King. – Ez testőröknek való feladat. A rendőreinknek, akik őfelségét és a miniszterelnököt védik, és a maguk titkosszolgálatának, amely az elnök biztonságát garantálja. Nem irigylem őket. Megdolgoznak a fizetésükért. – Azt hiszem, ezek után mindannyian más szemmel fogjuk nézni őket – bólogatott Ray Stones. A többiek sem rejtették véka alá az egyetértésüket. – John – nézett Ryan a Sparrow nevű angolra. – A magáé lesz a legfontosabb feladat. Magának kell kiszúrnia a rohadékot, hogy elkaphassuk. – Remek – dünnyögte Sparrow. – Nem kell egyebet tennem, mint végignézni ötezer arcot, és eldönteni, hogy köztük van-e vagy sem. Egyszerűen remek. – Mit fog használni? – Van három Nikon kamerám és egy rakás lencsém. Lehet, hogy holnap veszek egy hétszer ötvenes látcsövet. Remélem, találok valami jó helyet, ahonnan mindent rendesen belátni. Vagyis majdnem, mert az oszlopok töve, egy harminc láb széles sáv holttér lesz számomra. Oda nem fogok lelátni. Ez van, fiúk. – Tudomásul vettük – mondta Jack. – De még így is többet fog látni, mint mi lentről. – Ha nem lennénk ilyen kevesen, akkor feljöhetne még valaki. Ő az egyik szélére, én a másikra. Úgy lefedhetnénk az egész területet, feltéve, hogy a pápa emberei nem zavarnak le minket. Gondolom, őket nem avathatjuk be, különben már megtörtént volna. – Jó lenne figyelmeztetni őket, de… – De nem hagyhatjuk, hogy az egész világ tudomást szerezzen a Nyúlról. Igen, tudom. Az információ fontosabb, mint a pápa élete. Hát nem nagyszerű? – morogta Ryan. – Mennyit ér a hazája biztonsága, Sir John? És mennyit a miénk? – tette fel a költői kérdést King. – Többet, mint az ő élete – felelte Ryan. – Igen, tudom, de akkor se tetszik. – Öltek meg már valaha pápát? – kérdezte Sharp. A választ senki sem tudta. – Valaki egyszer megpróbálta. A Svájci Gárda hátramaradt, hogy biztosítsa a menekülését. A legtöbbjük meghalt, de a pápa élve megúszta – emlékezett vissza Jack egy képregényre, amelyet még valamikor harmadikos vagy negyedikes korában olvasott a St. Matthewsban. – Vajon a maiak is ennyire jók? – tűnődött Stones. – Az biztos, hogy nagyon csinosak a csíkos egyenruhájukban. Valószínűleg a motivációjuk sem hiányzik. A többi kiképzés kérdése – mondta Sharp. – Az egyetlen különbség civil és katona közt. Gondolom, a civil ruhás társaik biztosan rendes kiképzést kaptak, de ha van is pisztolyuk, használhatják? Végtére is az egyháznak dolgoznak. Azt is el tudom képzelni, hogy sohasem lőttek mozgó céltáblára. – Ott volt az a pasas, aki kiugrott a tömegből, és lőni kezdett a Parlament felé kocsizó királynőre – emlékeztette Ryan. – A lovas rendőr a közvetlen közelükben

állt, oldalán karddal. Teljesen megdöbbentett, hogy nem hasította kettőbe a fickót. A helyében én ösztönösen azt tettem volna. Ő azonban nem. – Az csak díszkard, különleges eseményekre. Szerintem még vajat se lehet vágni vele – mondta Sparrow. – Viszont majdnem agyontaposta a rohadékot a lovával. – A titkosszolgálat pillanatok alatt leszedte volna. Tudom, hogy vaktöltényt használt, de ez csak utólag derült ki. Akkor és ott nagyon mindenki azt hitte, hogy éles tölténnyel lőtt. Őfelsége egészen jól tartotta magát. A helyében én összeszartam volna magam. – Én biztos vagyok benne, hogy utána őfelsége is meglátogatta a Westminster-palota megfelelő helyiségét. Saját vécéje van ott, tudta? – világosította fel az amerikait King. – A pasas egyébként ideggyógyászati kezelés alatt állt, és valószínűleg áll azóta is – tette hozzá Sharp, de ettől még megfagyott az ereiben a vér, mint minden rendes alattvalónak, amikor a tévében látta az eseményt. Őt is meglepte, hogy a támadó életben maradt. Ha ott lett volna egy yeoman a Towerből, úgy az aszfalthoz szegezte volna a dárdájával, mint lepkegyűjtő a pillangót a gombostűvel. Lehet, hogy isten mégiscsak vigyáz a részegekre, a bolondokra és a gyerekekre? – Azt akarja mondani, Jack, hogy ha ez a Sztrokov rálő a pápára, akkor a nép ízekre szedi? – Csak remélni tudom – kottyantotta el magát King. Hát nem lenne nagyszerű?, gondolta Jack. A profik nem tudták megvédeni a pápát, de néhány pincér és helyi szabó halálra veri a merénylőt. Piszok jól mutatna az NBC esti híradójában. Manchesterben a Nyúl és családja egy újabb remek vacsorát költhetett el Mrs. Thompson jóvoltából. – Mit eszik egy átlagos angol munkás? – kérdezte Zajcev. – Ilyen finomakat biztosan nem – felelte Kingshot. De még mennyire, hogy nem! – Igyekszünk jól tartani a vendégeinket, Oleg. – Eleget mondtam a MINISZTER-ről? Ez minden, amit tudok. – A Biztonsági Szolgálat emberei a délután folyamán alaposan kifejték az agyát. Legalább ötször rákérdeztek minden egyes részletre, ami csak érdekelte őket. – Nagyon sokat segített, Oleg Ivan’ics. Köszönjük. – A Biztonsági Szolgálat valóban sokat megtudott tőle. A leggyakrabban úgy azonosították az ügynököket, hogy megnézték, milyen információt adnak át, és ez alapján behatárolták. Amikor sikerült a minimálisra csökkenteni a gyanúsítottak körét, az “ötös” emberei rájuk álltak, és addig figyelték őket, míg meg nem találták köztük azt, aki az adatokat kilopta. Ekkor még nem csaptak le rá, hanem kiderítették, hol történik az átadás, és várták, hogy jelentkezzen érte a KGB-s összekötő tiszt. Ezzel két legyet ütöttek egy csapásra, sőt, ha szerencséjük volt, még annál is többet, mert a tisztnek mások is dolgoztak, akik szintén nem voltak láthatatlanok. Ha a hálózatot sikerült felderíteni, mindig a legtávolabbi, legjelentéktelenebb ügynököt tartóztatták le először, hogy ne kompromittálják a forrásukat, és innen haladtak felfelé. A kémelhárítás olyan volt, mint a barokk művészet: szép, de őrjítően aprólékos. Művelői egyszerre imádták és gyűlölték, de ha horogra akadt egy rosszfiú, az maga volt számukra a mennyország.

– A pápával mi van? – Mint tegnap említettem, egy csapat Rómába utazott, hogy megnézze, mit tehet. Egyelőre nem sokat tudok mondani erről, aminthogy ők se sokat tehetnek, de rajta vagyunk, Oleg. – Az jó – bólintott az egykori KGB-s, remélve, hogy a szökése nem volt hiábavaló. Nem a pénz miatt jött, ami a lebuktatott nyugati ügynökökért járt, hanem azért, hogy megmentse annak a papnak az életét. Érdekből soha nem árulta volna el Oroszországot, de most köpnie kellett: csak így érdemelhette ki helyüket az új hazában. Kedd reggel Ryan tovább aludt, mint máskor, így akart erőt gyűjteni szerdára, mert érezte, hogy szüksége lesz rá. Sharp és a többiek már fent voltak. – Van valami hír? – kérdezte az ebédlőbe lépve Jack. – Megjöttek a rádiók – jelentette Sharp. Már szét is osztotta őket: minden teríték mellé egy rádió adó-vevő is jutott. – Nagyszerű készülékek. Ugyanaz, mint amit az amerikai titkosszolgálat is használ. Motorola gyártmányú. Vadonatúj, és kódolt. Ryan megnézte magának a készüléket. A fejhallgató átlátszó műanyagból készült, szinte láthatatlan volt. – Az akkuk? – Vadonatújak azok is, és mindegyikhez van két tartalék. Jó tudni, hogy őfelsége biztonságáról ilyen modern eszközökkel gondoskodnak. – Oké, szóval feltűnés nélkül kommunikálni tudunk egymással, és senki nem tud lehallgatni minket – állapította meg Ryan. Végre valami jó is történt velük. – Mi a tervünk mára? – A változatosság kedvéért kimegyünk a térre. Még egyszer szétnézünk, és figyelünk, hátha feltűnik Sztrokov is. – És ha igen? – kérdezte Ryan. – Követjük a szálláshelyére, aztán este megpróbálunk beszélni a fejével. – Jól értem, mit mond? – Miért, mit kellene tennünk, Sir John? – kérdezte hűvös hangon Sharp. Tényleg képesek lennétek ilyen messzire elmenni? Ahogy elnézte őket, igen. A pasas többszörös gyilkos volt, és bármennyire is jó modorúak és vendégszeretők voltak a britek, nem hagyhatták futni. Végül is meg lehetett érteni őket. Jack nem úgy gondolta, képes lenne együtt élni a tudattal, feltéve, hogy nem ő volt az, aki meghúzta a ravaszt. Sőt azt sem tartotta lehetetlennek, hogy a britek felajánlják Sztrokovnak, cseréljen hazát. – Nem vetne ez fel bizonyos kérdéseket? – Miért? Ő az, aki hidegre tette Georgij Markovot. Bármikor mondhatjuk azt, hogy csak őfelsége igazságszolgáltatása érte utol. – Nem szeretjük, ha Nagy-Britanniában embereket gyilkolnak – tette hozzá John Sparrow. – Örömmel vonnánk felelősségre. – Értem. – Igazatok van, fiúk. Biztos volt benne, hogy az apja is ugyanezt gondolta volna. A nap további részében turistát játszottak és a rádiókat tesztelték. Mint kiderült, az

adó-vevők jól működtek a templom falain kívül és belül egyaránt, s ami még fontosabb volt, a masszív falakon keresztül is. Mindenki a saját nevét használta azonosítóként. Az adás kódolva volt, így nem lett volna értelme fedőnevekkel vagy számokkal dolgozni – csak összezavarta volna őket, ha a szar a ventilátorba hull. Közben végig Borisz Sztrokov arcát keresték a turisták soraiban, azzal biztatva magukat, hogy néha történnek csodák. Az emberek időnként nyernek a lottón, a totón rendszeresen, úgyhogy volt némi valószínűsége, még ha oly csekély is. Ami a mai napon nem jött be. Hiába törték a fejüket, nem tudtak másik lehetséges forgatókönyvet kiagyalni a merényletre. Úgy tűnt, Ryan jól mérte fel a taktikai lehetőségeket. Ez jó érzéssel töltöttel el Jacket, mindaddig, míg rá nem döbbent, hogy ez egyben azt is jelenti, kudarc esetén őt fogják hibáztatni. – Ha minden igaz – mondta Mick Kingnek –, a tömeg fele ott bent lesz középen. Sharp már korábban visszatért a követségre, hogy úgy tegyen, mintha tényleg a nagykövet helyettese volna. – Az pont jó lesz nekünk, Jack. Csak egy bolond csinálná a tömeg sűrűjéből. Hacsak Scotty nem ígérte meg neki, hogy felsugarazza az Enterprise hídjára. Máskülönben nem jutna ki onnan élve. – Ez igaz – bólintott Jack. – És ha még azelőtt akarná, hogy a pápa beszállt az autóba? – Előfordulhat – vont vállat Mick. – Ehhez azonban már bent kellene lennie vagy neki, vagy egy emberének a pápai adminisztrációban vagy háztartásban, vagy minek hívják. Akkor pedig bármikor megölhetné, nem kellene megvárnia a holnapi napot. Én azt mondom, hogy nehéz lenne beszivárognia közéjük, vagy még inkább, huzamosabb időn keresztül álcázni magát. Nem – rázta meg a fejét. – Ennek nagyon kicsi a valószínűsége. – Remélem, igaza van. – Én is, Jack. Négy körül elhagyták a teret. Mindenki külön taxival ment vissza. A követség közelében szálltak ki, és a hátralevő utat gyalog tették meg. A vacsoránál nem sokat beszélgettek. Mindenki a saját gondolataival volt elfoglalva, és mindenki remélte, hogy bármit is tervez Sztrokov, azt nem szerdára időzítette. Ryan egyvalamit alaposan megtanulhatott most: hiába tapasztalt műveleti tiszt valaki, attól még ember, és a feszültség ugyanúgy őrli az idegeit. Csúnya dolog önzőnek lenni, de azért jó volt, hogy nem egyedül ő rágta tövig a körmeit idegességében. A második világháború szövetséges katonái érezhették így a D-nap előtti estén. Vagy túlzás volt ezt gondolni? Hiszen nekik nem egy hadsereggel kellett szembenézniük, és a fegyver nem ellenük irányult. Valaki másnak volt veszélyben az élete, valakinek, aki vagy nem tudott, vagy nem akart tudni erről, és ezért kénytelenek voltak ők vállalni a felelősséget az életéért. Mick King jól mondta előző nap: szar ügy volt. – Még több anyag a Nyúltól – jelentette Moore a szokásos esti összeröffenésen. – Halljuk. – Basil azt mondja, hogy van egy KGB-ügynökük a Külügyminisztériumban, és elegendő információt kaptak a Nyúltól ahhoz, hogy négy főre szűkíthessék a

gyanúsítottak körét. Az “ötös” már dolgozik rajtuk. Továbbá eszébe jutott még némi infó a mi CASSIUS barátunkról is. Tíz éve szállít nekik. Határozottan úgy néz ki, hogy valamelyik, a Hírszerzési Bizottságban ténykedő szenátor tanácsadója. Valaki, akit rendszeresen tájékoztatnak, és aki megfelelő jogosultságokkal rendelkezik. Ez egészen pontosan tizennyolc embert jelent. Az FBI majd szépen a körmükre néz. – Mit ad ki nekik, Arthur? – kérdezte Greer. – Mindent, amit a KGB műveleteiről jelentünk a bizottságnak. Maximum egy hét késéssel. – El akarom kapni azt a rohadékot – morogta Ritter. – Ha ez igaz, akkor miatta veszítettünk el több ügynököt is. – Akárki akármit gondolt is Bob Ritterről, azt nem állíthatta, hogy nem gondoskodik az ügynökeiről. Olyan elszántan védte őket, mint grizzlymama a bocsokat. – Nos, elég régóta csinálja ahhoz, hogy magabiztosan tegye. – És NEPTUN-nal mi a helyzet? – kérdezte Greer. – Róla egyelőre nem mondott semmi újat. Bárki lehet. Mennyire vigyáz a haditengerészet a rejtjelező cuccokra? Greer vállat vont. – Minden hajón van egy kommunikációs tiszt és több beosztott. Elméletileg napi rendszerességgel meg kell semmisíteniük a felhasznált beállításlistákat és áramköri kártyákat. A hulladékot a tengerbe dobják, két erre kijelölt személy jelenlétében, akik megfelelő jogosultságokkal rendelkeznek, vagyis tisztának találtattak. – Pont az ilyenek azok, akik rendszeresen seggbe kúrnak minket – emlékeztette őket Ritter. – Csak az árulhat el, akiben megbízol – bólintott Moore. Épp elég ilyen ügyben ítélkezett. – Ez itt a gond. Képzeljék csak el, hogy fog érezni iván, ha mégis tudomást szerez a Nyúlról. – Az nem ugyanaz – legyintett Ritter. – Hát persze, Bob – nevetett a főigazgató. – A feleségem is mindig ezt mondja. Ez a nők kedvenc csatakiáltása: az nem ugyanaz. A túloldal mindig azt képzeli magáról, hogy ő a jóság és a szépség megtestesítője. – Lehet, Arthur, de most akkor is móresre tanítjuk őket. – Még mindig A VÖRÖS HALÁL ÁLARCA foglalkoztatja, Robert? – Van néhány jó ötletem. Adjon még néhány hetet, és meglesz. – Rendben, Bob. Washingtonban hajnali egy volt, amikor Ryan felébredt. A zuhany magához térítette, a borotválkozás pedig segített kisimítani az arcát. Fél nyolckor már az ebédlőben volt. Mr. Sharp olasz kávét készített, aminek nagyjából olyan íze volt, mintha valaki a csészéjébe ürített volna egy hamutartót. Jack ezt nagyvonalúan az ízlés számlájára írta. A tojás és az angol szalonna viszont finom volt, ahogyan a vajazott pirítós is. Valaki úgy dönthetett, hogy a férfiaknak teli hassal kell csatába indulniuk. Milyen kár, gondolta Jack, hogy a britek nem ismerik az egyik legegészségtelenebb és egyben leglaktatóbb reggelit, a pirított krumplit. – Mindenki készen áll? – jött be Sharp. – Kénytelenek vagyunk. A többiek?

– A bazilika előtt találkozunk harmincöt perc múlva. – A tér csak öt percre volt innen autóval. – Itt lesz a segítőtársa – adott Jacknek egy pisztolyt. Jack átvette, és hátrahúzta a szánt. A fegyver nem volt megtöltve. – Ezekre is szüksége lehet. – Sharp elővett a zsebéből két tele tárat. Ahogy arra Jack számított, keményfém magvas lőszer volt bennük, az a fajta, amely átmegy a célponton, kilenc milliméteres lyukat hagyva maga mögött bemeneti és kimeneti nyílásként egyaránt. Az európaiak szerint azonban egy elefántot is le lehetett teríteni vele. Hogyne, gondolta Jack, azt kívánva, bárcsak egy 45-ös Colt M1911A1 lenne nála. Azzal garantáltan földre tudsz küldeni bárkit, és ott is marad, míg a mentők meg nem érkeznek. Igaz, sohasem sikerült jó eredményeket elérnie vele. A puskát már ügyesebben kezelte, azzal viszont nem volt nagy cucc célba találni. Pisztolytáskát nem adott Sharp, így Jack kénytelen volt az övébe tűzni a Browning Hi-Powert, és begombolva tartani a zakóját, hogy elrejtse a fegyvert. A pisztolyokkal az volt a baj, hogy ormótlanok voltak, és pisztolytáska hiányában folyton igazgatnod kellett őket, különben vagy kiestek az övedből, vagy belecsúsztak a nadrágodba, ahonnan elég nehéz lett volna előrántani őket. Leülni se volt kellemes velük. A tartalék tölténytárat a zakó zsebébe tette, aztán hátrahúzta a szánt, rögzítette, és a markolatba tolta a tárat. Amint a helyére kattant, lenyomta a biztosítókart, és a helyére csúsztatta a szánt. Némi tűnődés után óvatosan visszaengedte a kakast. A biztosítónak elégnek kellett volna lennie, de Ryant arra tanították, hogy ne bízzon meg bennük. Ahhoz, hogy el tudja sütni a fegyvert, előbb fel kellett húznia a kakast – amit szerencsére elfelejtett megtenni Sean Miller esetében. Most azonban biztos volt benne, hogy nem fogja elfelejteni. – Akkor hát kezdődjön a bugivugi! – Ez azt jelenti, hogy induljunk? – kérdezte a római állomásfőnök. – A múltkor már meg akartam kérdezni. – Igen. Ez egy amerikanizmus. A boogie-woogie egy tánc, ha jól tudom. Végül is mondhattam volna úgy is, hogy “induljon a tánc”. – A rádiót se felejtse itt – figyelmeztette Jacket a brit. – Oké. – Ryan a derekára csúsztatta az adó-vevő akasztóját, és a zakó gallérjára rögzítette a mikrofont. Még nem kapcsolta be a készüléket. A tartalék akkuk a bal zsebében voltak. Nem tartotta valószínűnek, hogy szüksége lesz rájuk, de elbírta őket. – Mi is a hatósugara? – A kézikönyv szerint három mérföld. Bőven elég lesz. Készen áll? – Ja. – Jack felállt, megigazította a pisztolyát, és követte Sharpot az autóhoz. A forgalom kellemesen gyér volt ezen a reggelen. Az olaszok egyáltalán nem voltak azok a habzó szájú ámokfutók, akiknek tartották őket. Igaz, ilyenkor a többség a munkahelyére tartott, oda pedig józanul illett menni, akár irodaház volt, akár raktár. A turisták hajlamosak voltak megfeledkezni róla, hogy egy másik város az csupán egy másik város, és nem egy hatalmas vidámpark, amit az ő szórakoztatásukra találtak ki. Ezen a reggelen Róma biztosan nem volt az, gondolta komoran Jack. Sharp annak a helynek a közelében állította meg a Bentleyt, ahol az elméletük szerint Sztrokovnak menekülnie kellett. Már más autók is parkoltak itt, bizonyára az üzletekben dolgozóké, és néhány vásárlóé, akik bölcsen úgy döntöttek, hogy elintézik a vásárlásaikat kora délelőtt, mielőtt még a szokásos szerdai káosz elkezdődne.

Mielőtt kiszálltak volna, Jack betette a fülhallgatót, és bekapcsolta a készüléket. – Oké – mondta a tér felé menet a hajtókájának. – Itt Ryan. Hall valaki? – Sparrow az oszlopsor tetejéről – felelte egy hang. – King, a helyemen vagyok. – Ray Stones a helyén. – Parker a helyén. – Phil Parker, aki utolsóként érkezett Londonból, a mellékutcát figyelte. – Itt Tom Sharp Ryannel. Tizenöt percenként rádió-ellenőrzést tartunk. Ha bármi szokatlant észlelnek, azonnal jelentsék. Vége. – Ryanre nézett. – Nos, ezzel megvolnánk. – Ja. – Ryan a karórájára nézett. Még jó néhány órájuk volt a pápa megjelenéséig. Most mit csinálhat? Azt beszélték róla, hogy szeret korán kelni. Az első napirendi pontja nyilván az volt, hogy reggeli misét mond, mint minden katolikus paptársa a világon, hogy emlékeztesse magát arra, honnan indult, ki volt: Isten felesküdött szolgája, aki negyven éven át, nácikkal és kommunistákkal dacolva vezette nyáját. Jacknek a tengerészgyalogságnál töltött idő jutott eszébe. Az Atlanti-óceánt szelték a helikopter-anyahajóval – úton jövendőbeli balesete helyszínére –, de bármilyen messze is voltak a szárazföldtől, a vasárnapi istentisztelet sohasem maradt el. Ilyenkor mindig felhúzták az egyház lobogóját, fel a nemzeti zászló fölé. A haditengerészet így akarta kifejezni, hogy létezik a hazánál is nagyobb szentség, az Isten maga, aki még az Amerikai Egyesült Államoknál is fontosabb számukra. És ez így is volt, Jack ezt most minden eddiginél jobban érezte. A tudat, hogy valaki meg akarja ölni a pápát – Krisztus földi helytartóját –, és rajta múlhat, hogy sikerül-e neki, mázsás súllyal telepedett a vállára. Ugyanakkor személyes ügye is volt, mert a hitét kérdőjelezték meg, abból akartak gúnyt űzni. A legrosszabb útonálló is békében elengedte isten szolgálóit, mert nem tudhatta, hogy nincs-e tényleg odafent valaki, aki nagyon nem venné jó néven, ha nyája pásztorait bántanák. Mennyivel jobban bosszantaná Istent az, ha legfőbb földi képviselőjét gyilkolnák meg. A pápa valószínűleg a légynek sem ártott egész életében. A katolikus egyház nem volt tökéletes – hogyan is lehetett volna, hiszen emberek alkották, de a Mindenhatóba vetett hitre épült, és fennállása óta a szeretetet és a könyörületesség fontosságát hirdette. Ritkán tért le erről az útról, ha egyáltalán letért valaha, a Szovjetunió mégis rettegett tőle, mert félnivalója volt, és most harapni akart, mint a sarokba szorított patkány. Jack azonban arra esküdött fel még tengerészgyalogosként, hogy harcolni fog a haza ellenségei ellen. A KGB nem ismert el a pártnál nagyobb hatalmat, ezzel pedig az egész emberiség ellenségévé nyilvánította magát. Mert az emberek Isten képére teremtettek. Nem Lenin vagy Sztálin képmásai voltak. Istené. Nos, volt egy John Moses Browning által tervezett pisztolya – a pasas amerikai volt, még az is lehet, hogy mormon, mert Utahból származott –, és készen állt rá, hogy megvédje vele a pápát. Az idő lassan telt, és hiába nézte sűrűn a karóráját, ez sem segített. Aztán lassan szállingózni kezdtek az emberek. Nem tömegesen, hanem egyesével, kettesével, családostul, kisebb csoportokban. Sok gyerek is volt köztük. Anyjuk,

apjuk hozta vagy tolta őket, másokat apácák, tanárok kísértek, hogy megmutassák nekik a Pontifex Maximust. Ez a kifejezés is a rómaiaktól származott, akik elképesztő tisztánlátásukkal a papokat pontifexnek – hídépítőnek – nevezték, mert azok hidat vertek az emberek és valami magasztosabb közé. Krisztus földi helytartója, visszhangzott Jack fejében. Az a gazember Sztrokov… a fenébe is, ez még Jézust is megölné. Egy új Poncius Pilátus, a gonosz birodalmának küldötte, aki most arra készül, hogy arcul köpje Istent. Nem mintha ártani tudna Istennek. Senki sem olyan hatalmas, hogy megtehesse, de egy ilyen durva támadás az intézménye, a személyes képviselője ellen – nos, ez már nagyon durva dolog. De mindenki elnyeri méltó büntetését. Hogy miként, azt csak az Úr tudhatja, de ki tudja, lehet, hogy egy ex-tengerészgyalogos is szerepel a tervében. Eljött a dél. Meleg napnak néztek elébe. Milyen lehetett a császári időkben itt élni, légkondicionáló nélkül? Nos, nem tudhatták, hogy mit nélkülöznek, és a testük minden bizonnyal alkalmazkodott a körülményekhez. Jó lett volna levetni a zakót, de a pisztollyal az övében nem tehette. A téren megjelentek az utcai árusok. Jégkrémet és hűtött italokat árultak. A modem idők pénzváltói?, jutott eszébe. Talán túlzás volt ezt gondolni róluk. A tömegben papok is akadtak szép számmal, mégsem kergette el senki az árusokat. Jack alaposan megnézte magának őket – az áruik közé rejtve bármit könnyedén becsempészhettek volna –, de egyik sem hasonlított Sztrokovra. A bolgár fényképét a bal kezében tartotta, és percenként megnézte magának. A gazember biztosan álcázta magát – bolond lett volna nem tenni –, de mindent nem változtathatott meg magán. A haja színét és hosszát igen, de a testmagasságát nem, és a súlyából sem faraghatott le. Az arcszőrzet? Oké, nézzük a szakállas és/vagy bajszos fickókat. Ryan végigpásztázta a közelben állókat. Semmi. Legalábbis semmi feltűnő. Már csak egy félóra volt hátra. A tömeg egyre izgatottabbá vált, csak a körülötte levők legalább tucatnyi nyelven duruzsoltak. A világ minden tájáról voltak itt hívők és turisták. Szőke skandinávok, fekete afrikaiak, ázsiaiak, néhány amerikai… Bolgárt viszont egyet sem látott. Hogy néz ki egy bolgár?, tűnődött Jack. Nem jutott eszébe hamarabb, hogy utánanézzen ennek. – Sparrow, itt Ryan. Lát valamit? – Negatív. Épp maga körül pásztázom a tömeget. Nincs jelentenivalóm. – Vettem – nyugtázta Jack. – Ha itt van, akkor láthatatlan – mondta a Ryan mellett álló Sharp. Nyolc-tíz yardra voltak a vaskorláttól, amely a pápai jármű számára kijelölt utat szegélyezte. A korlát elemei masszív daraboknak tűntek. Kettő – vagy négy? – ember emelte le őket a teherautóról, merengett Jack. De számított most ez? Ennyi ácsorgás után nem volt csoda, hogy a gondolatai is kóvályogtak, de ez most túlságosan veszélyes volt. A tömeget figyeld, utasította önmagát. Túl sok az arc! – tiltakozott az énje. És ha az a szemétláda elfoglalta a helyét, háttal lesz neked! – Mi lenne, Tom, ha végigmennénk a korlát mentén, hogy szemből is lássuk az elöl állókat? – Jó ötlet – bólintott rá Sharp. Nem volt könnyű előrejutni, de sikerült. Ryan a karórájára nézett. Még tizenöt perc. Elöl most már nagy volt a tolongás, mindenki a korlát közelébe akart kerülni.

A középkori időkben gyökerező babona szerint, ha valaki megérintett egy koronás főt, akkor kigyógyult betegségéből, ha pedig nem volt beteg, szerencsés ember lett belőle. A jelek szerint az emberek még mindig hittek ebben – és mennyivel hatásosabb lehetett a dolog, ha maga a Pontifex Maximus volt az, akit megérintettek! A jelenlévők közt minden bizonnyal akadtak halálos betegek is, akiknek isten csodája jelentette az egyetlen reményt. És a csoda néha megtörtént. Az orvosok spontán gyógyulásnak hívták, és olyan biológiai folyamatokkal magyarázták, melyeket még nem értettek igazán. Pedig lehet, hogy ilyenkor tényleg csoda történt – az érintettek számára mindenképp az volt. Sokan áthajoltak a korláton, és minden tekintet a templom ajtajára szegeződött. – Sharp, Ryan, itt Sparrow. Lehetséges célszemély húsz lábra, maguktól balra. A korláttól háromsornyira áll, kék kabát van rajta – recsegte a fülhallgató. Jack elindult a jelzett irányba. Lassan haladt a tömegben, de ha valaki a New York-i metrónyomorban edződött, annak ez semmiség volt. Senki nem fordult utána, hogy leteremtse a tolakodásért. Még néhány lépés, és megpillantotta. Ott volt. Jack hátrafordult, de nem látta Sharpot. Kétszer megérintette az orrát. – Ryan rajta vagyok – mondta bele a gallérmikrofonba. – Irányítsa ide Sharpot, John. – Sharp, itt John. Jack ott van magától tíz lábra, egy olaszosan öltözött, barna ruhás nő mögött. A barátunknak szőke haja van. Most balra néz. Bingó, gondolta csendes örömmel Jack. Két percébe telt, de sikerült észrevétlenül a rohadék mögé kerülnie. Helló, Sztrokov ezredes. Jack a tömeg fedezékében kigombolta a zakóját. A bolgár távolabb állt a korláttól, mint ahogy azt ő a helyében tette volna. A körülötte állók leszűkítették a látóterét, ugyanakkor az előtte álló asszony elég alacsony volt ahhoz, hogy a feje fölött átlőhessen. Oké, Borisz Andrejevics, ha játszani akarsz, akkor játsszunk, aztán nehogy meglepődj. Ha feljutnál a mennyországba, láthatnád, hogy az utcákat tengerészgyalogosok őrzik, gennyláda*. Tom Sharpot már csak egy tinédzserkorú fiú választotta el Sztrokovtól. A brit megállt, és feltartotta az öklét. Sztrokovnál fegyver volt. A zsivaj a tetőpontjára hágott, aztán hirtelen csend lett. Ryan látóterén kívül kinyílt egy bronzkapu. – Itt King. A pápa kijött. Látom a járművet. A tömeg hatalmas éljenzésben tört ki. Ryan óvatosan előhúzta a pisztolyt, és felhúzta a kakast. A tekintete Sztrokovra szegeződött. Még mindig nem látta a pápamobilt. – Itt Sparrow. Látom őt. Ryan, Sharp, mindjárt a látóteretekbe kerül. Jack azonban az előtte álló bolgár vállát nézte. Ha mozdítani akarja a karját, a válla is mozdulni fog, és akkor… Hátulról lelőni valakit gyilkosság, Jack. A szeme sarkából látta, hogy a fehér dzsip-golf autó lassan bejön a képbe bal oldalról. Az előtte álló férfi is arrafelé nézett… de nem pont oda. Miért? Mielőtt még választ találhatott volna a kérdésére, a bolgár jobb válla parányit megemelkedett. Az alkarja most párhuzamos lehetett a talajjal. A jobb lábát is

megmozdította, egy fél lépésnyit hátrafelé. Arra készült, hogy… Ryan a gerincének nyomta a fegyver csövét. Sztrokov megdermedt. – Ha elsüti azt a fegyvert, egész életében pelenkába fog pisilni – súgta a fülébe Jack. – Most pedig szépen a mutató- és a hüvelykujja közé fogja, és lassan hátraadja nekem. Nem tesz hirtelen mozdulatot és nem fordul hátra, vagy lelövöm. Küldetés teljesítve, jelentette ki Ryan agya. Ez a rohadék már senkit sem fog megölni. Gyerünk, állj ellen, ha akarsz. Annyira gyors úgysem lehetsz. Az ujja ráfeszült a ravaszra. Sztrokovnak elég lett volna egy hirtelen mozdulatot tennie, és a pisztoly abban a pillanatban elsül, és szétroncsolja a hátgerincét. Sztrokov habozott, nyilván a fénynél is sebesebben cikáztak a gondolatai, a menekülés lehetőségét keresve. A kiképzésen több fogást is tanítottak arra az esetre, ha fegyvert szegeznének a hátának, de az húsz évvel ezelőtt volt, és játék pisztollyal gyakorolták. És még ha sikerült volna is megmentenie a hátgerincét, vajon a veséje is megmenekült volna? Valószínűleg nem. Kénytelen volt hátraadni a fegyverét, ahogy mondták. Ez volt az a pillanat, amikor három pisztolylövés dördült el, tőlük alig tizenöt lábnyira. Az a pillanat volt, amikor az idő megáll, a szív és a tüdő elfelejt működni, mert minden idegszál ugyanarra az ingerre figyel. Jack ösztönösen a hang irányába nézett, aztán a szentatyára, és már csak azt látta, hogy a hófehér reverendán egy fél dollár nagyságú vörös folt jelenik meg, és Krisztus földi helytartója kétrét görnyedve összerogy. Ryannek minden önuralmára szüksége volt, hogy ne húzza meg a ravaszt. A bal kezével kikapta a fegyvert a bolgár kezéből. – Ne mozdulj, rohadék. Moccanni se merj! Tom! – kiáltotta. – Itt Sparrow. Elkapták a merénylőt. Leteperték a földre, legalább tízen fekszenek rajta. Ki sem látszik alóluk. A pápát két vagy három lövés érte. Az emberek azt tették, amire számítani lehetett: a közelben állók egy emberként a merénylőre vetették magukat, míg a távolabb állók lassan, de határozottan hátrálni kezdtek. – Gyerünk, Jack, vigyük innen ezt a szemetet – mondta Sharp, és a boltív felé rángatta a bolgárt. Egy perccel később már a Bentleyben ültek. Ryan hátraült a bolgár mellé, aki most már szemmel láthatóan jobb hangulatban volt. – Mit akarnak tőlem? Bolgár diplomata vagyok, és… – Nem fogjuk elfelejteni, hogy említette, de addig is őfelsége kormányának a vendégszeretetét fogja élvezni. Most pedig legyen jó fiú, és maradjon veszteg, vagy a barátom lelövi. – Érdekes diplomáciai módszerei vannak – nézte meg a bolgártól zsákmányolt pisztolyt Ryan. A keleti blokkban készült, ormótlan, konzervdobozra hasonlító hangtompítóval a veszélyesebbik végén. Sztrokov nem is tagadhatta, hogy ölni készült. De nem a pápát, ez most már biztos volt. A nagykövetség felé menet a Bentley megmutatta amerikai utasának, milyen rejtett képességekkel bír. Bivalyerős motorja volt, és Sharp tudta, hogyan kell kihasználni. Úgy lőtt ki a Vatikán mellől, mint egy rakéta, és csak akkor taposott rá a gázra, fülsértő csikorgást produkálva, amikor már a követség parkolójánál

jártak. Az oldalajtón mentek be az épületbe, és egyenesen a pincébe vitték a foglyot. Miközben Ryan fedezte, Sharp megbilincselte a bolgárt, és egy székre lökte. – Sztrokov ezredes, felelnie kell Georgij Markovért – közölte vele Sharp. – Azóta keressük. Sztrokov szeme elkerekedett. Bármilyen gyorsan is száguldott a Bentley, Sharp agya még annál is gyorsabban járt. – Ezt meg hogy érti? – Úgy értem, hogy lefotózták magát, amikor elhagyta a Heathrow repteret a Westminster hídon végrehajtott gyilkosság után. A Yard figyelte minden lépését, de mire megkapták az engedélyt a letartóztatására, maga lelépett. Balszerencséjére, mert így most a mi kezeink közé kerül. Minket bíztak meg azzal, hogy elkapjuk. Kénytelen lesz rájönni, ezredes, hogy a Yard sokkal civilizáltabb, mint mi vagyunk. Maga megölt valakit brit földön. Őfelsége, a királynő nagyon nem szereti az ilyesmit. – De… – Ne húzzuk az időt, Tom – kapcsolt Ryan. – Megkaptuk a parancsot, nem? – Türelem, Jack. Türelem. Én ráérek, az ezredes pedig úgyszintén, nem igaz? – Telefonálni akarok a bolgár nagykövetségre – követelte erőtlen hangon Sztrokov. – Utána meg ügyvédet fog kérni, mi? – gúnyolódott Sharp. – Nos, Londonban kérhet jogi tanácsot, csakhogy ez nem London, öregfiú. – Mi pedig nem a Scotland Yard vagyunk – tette hozzá Jack. – Jobb lett volna, ha már a templomnál kicsinálom, Tom. Sharp megrázta a fejét. – Túl nagy port kavart volna. Jobb lesz így. Majd szépen eltűnik a süllyesztőben, Jack. Biztos vagyok benne, hogy Georgij is helyeselné. Sztrokov arcáról lerítt, nincs hozzászokva ahhoz, hogy az ő sorsáról folytassanak eszmefuttatást a feje felett – úgy, ahogy azt ő tette, nemegyszer, másokkal. Pisztollyal a kézben, döbbent rá, sokkal könnyebb volt bátornak lenni. – Ami azt illeti, én nem akartam megölni. Csak szétlőttem volna a gerincét deréktájon, hogy egész életére tolószékbe kerüljön és inkontinens legyen, akár egy bébi. Mit gondol, számíthat a kormányára? Sharp elhűlt a kérdés hallatán. – A Dirzsavna Szigurnosztrat Kérem, Jack, legyen komoly. Kórházba dugnák, valószínűleg az elmeosztályra, és naponta kétszer kitörölnék a seggét. Ha szerencsés. Ez szemmel láthatóan hatott. A keleti blokk titkosszolgálatai tényleg nem arról voltak híresek, hogy szívükön hordják a bukott ügynökeik sorsát. A hűség náluk csak felfelé irányult, és ezt Sztrokov is tudta. Ha egyszer bebuktál, akkor megnézhetted magad, mert mindenki elfordította rólad a tekintetét. Még a barátok is felszívódtak, mint a reggeli köd. Sztrokov különben sem keltette olyan ember benyomását, akinek sok barátja van. Valószínű, hogy még a sajátjai is harci kutyaként kezelik – hasznos, de jobb messze elkerülni, amikor lehet. – Nos, Jack, ezt bízza csak rám. Mi itt szépen elbeszélgetünk Borisszái, maga pedig menjen, mert még lekési azt a repülőt. – Éppen ideje volt. Ryan már kezdett kifogyni az ötletekből. – Adja át az üdvözletemet Basilnek, rendben?

– Hát hogyne, Tommy. – Ryan felment a pincéből. Mick King és a többiek már csak őrá vártak. Valaki odaát, Sharp házában összecsomagolt neki, és áthozta a bőröndjét. A követség mikrobuszával vitték ki őket a reptérre, ahol már csak percek voltak hátra a British Airways londoni járatának az indulásáig. Mindannyian az első osztályra kaptak jegyet. Ryan King mellé került. – Mihez kezdünk vele? – kérdezte tőle. – Sztrokovval? Jó kérdés – felelte Mick. – De biztos benne, hogy tudni akarja a választ?

32. fejezet ÁLARCOSBÁL

A kétórás út alatt Ryan három miniatűr scotchot gurított le. Azért pont ezt, mert ez volt a legerősebb, amivel ki tudták szolgálni. A repüléstől való félelme lassan háttérbe szorult. Az is sokat segített, hogy sima volt az útjuk, olyan sima, mintha a földön álltak volna, de a valódi ok valószínűleg az volt, hogy ezernyi más gondolat kavargott a fejében. – Mit szúrtunk el, Mick? – kérdezte, amikor már az Alpok felett jártak. – Mi semmit, csak éppen Sztrokov nem maga akarta elintézni a pápát. Valaki mással végeztette el a piszkos munkát. – Akkor miért volt nála hangtompítós pisztoly? – Megmondjam? Szerintem azért, hogy utána végezzen a merénylővel, és feltűnés nélkül elhagyhassa a teret. Nem a mi hibánk, Jack. Nem láthattunk bele a fejükbe. – Kudarcot vallottunk – sóhajtott Jack. – Meglehet. Attól függ, hol érték őszentségét a golyók. John szerint az egyik a mellkasán, egy másik a karján, a harmadik pedig vagy mellément, vagy csak súrolta. Vagyis az, hogy túléli-e vagy sem, egyedül azon múlik, hogy ki műti ebben a pillanatban is. – King vállat vont. – Nem rajtunk múlt, barátom. – A francba! – morogta Ryan. – Megtett mindent, ami kitelt öntől, Sir John? Jack erre felkapta a fejét. – Igen. Úgy értem, természetesen. Mindannyian azt tettük. – Akkor hát nyugodjon bele, Jack. Én már tizenkét éve ezt csinálom. A dolgok néha terv szerint alakulnak, néha pedig nem. Ilyen kevés információ birtokában és ilyen kevés emberrel nem hiszem, hogy bárki is jobban csinálta volna. Maga elemző, nem igaz? – De. – Nos, ahhoz képest, hogy aktatologató, egészen jót alakított, és most már legalább tudja, hogy mit jelent terepen dolgozni. Itt aztán semmire sincs garancia. – King ivott egy kortyot az italából. – Nehogy azt higgye, hogy meg lehet ezt szokni. Két évvel ezelőtt elvesztettem Moszkvában egy ügynököt. Egy fiatal százados volt a Vörös Hadseregből. Rendes fickó, feleséggel, aprócska fiúgyermekkel. Agyonlőtték. Csak a jó ég tudja, hogy a családjával mi történt. Lehet, hogy munkatáborba dugták az asszonyt, vagy kiköltöztették egy isten háta mögötti szibériai városkába. Sohasem fogjuk megtudni. Névtelen, arctalan áldozatok. De áldozatok.

– Az elnök tombol – közölte a helyetteseivel Moore. A füle még mindig égett a tíz perccel korábban folytatott beszélgetéstől. – Ennyire bedühödött? – kérdezte Greer. – Ennyire – erősítette meg a főigazgató. – Tudni akarja, hogy ki tette és miért, és lehetőleg még dél előtt. – Az ki van zárva – jelentette ki Ritter. – Ott a telefon, Bob. Hívja fel, és mondja meg neki – javasolta Moore. – Még soha nem látta ennyire dühösnek az elnököt, és gondosan ügyelt rá, hogy ez így is maradjon. Erre tessék… – Szóval Jacknek igaza volt – mélázott Greer. – Szerencsésen rátapintott az igazságra. De nem akadályozta meg – tette hozzá epésen Ritter. – Nos, ez azért már valami, Arthur. Mondja az elnöknek ezt – javasolta Greer. – Lehet, hogy az lesz. Azon tűnődöm, vajon mennyire jók az olasz orvosok. – Mit tudunk a sérüléséről? – kérdezte Greer. – Van egy súlyos mellkaslövése. A másik kettő nem vészes. – Akkor hívja fel Charlie Weatherst a Harvardon, és kérdezze meg tőle, hogy szerinte mik az esélyei. – Ez Ritter volt. – Az elnök már beszélt a Walter Reed henteseivel. Azt mondják, hogy van rá remény, de nem mernének mérget venni rá. – Ez ismerős. Mindegyik, akit csak megkérdeznénk, ugyanazt mondaná: “ha én műteném, nem lenne vele semmi gond”. – Greernek voltak tapasztalatai a katonaorvosokkal. A vadászpilóták szerény ibolyák voltak hozzájuk képest. – Fel fogom hívni Basilt, és megmondom neki, hogy küldöm a repülőt a Nyúlért. Ha Ryan addigra visszatért Londonba, akkor őt is a repülőn akarom tudni. – Miért? – kérdezte Ritter. – Hogy tájékoztasson minket az esemény előtti helyzetelemzéséről. – Jézusom, Arthur – sóhajtott Greer. – Már vagy négy-öt napja tudunk a fenyegetésről. – De mi magunk is beszélni akartunk az orosszal – felelte Moore. – Tudom, James. Tudom. A repülő lépcsőjénél egy férfi állt. Nagyon úgy festett, mint akit a Century House-ból szalasztottak. A férfi Ryant nézte. – Dr. Ryan, kérem, kövessen. A csomagját majd ön után hozzák – ígérte a pasas. – Hová? – A helikopterhez, hogy a RAF mildenhalli… – Egy frászt. Amióta az egyik majdnem kicsinált, nem ülök helikopterre. Milyen messze van innen? – Másfél óra autóval. – Nagyszerű. Akkor kerítsen egy autót. – Jack a többiek felé fordult. – Kösz, hogy megpróbálták, fiúk. – Hálásan kezet fogott mindegyikkel. Tényleg kitettek magukért, pedig tudhatták, hogy senki sem fogja méltatni az erőfeszítéseiket. Eszébe jutott Sharp is. Kíváncsi lett volna, hogy vajon mit művelhet ebben a pillanatban Sztrokovval. Vagy inkább mégsem. Kingnek igaza volt. Nem akart tudni róla.

Mildenhall az egyetemeiről híres Cambridge-től északra található. Ryan sofőrje Jaguart vezetett, mégpedig igen “sportosan”, ügyet sem vetve a brit utakra érvényes sebességkorlátozásokra. Miután elhúztak a RAF légi támaszpontját őrző ezred barakkjai mellett, az autó nem a kifutópályán várakozó gép mellé gurult, hanem egy alacsony, VIP-terminálnak tetsző aminthogy az is volt – épület mellé. Ott egy férfi Ryan kezébe nyomott egy telexet, amely húsz másodperccel később, miután elolvasta, egy “nagyszerű”-t csalt ki a címzettből. Jack ezután keresett egy telefont, hogy hazaszóljon. – Jack? Hol a fenében vagy? – vonta kérdőre Cathy. Biztosan sokáig gyakorolta, mert ritkán beszélt így. – Mildenhallban, a királyi légierő támaszpontján. Washingtonba kell repülnöm. – Miért? – Hadd kérdezzek inkább én valamit, szivi: mennyire jók az olasz orvosok? – Úgy érted… A pápa miatt kérded? – Igen – bólintott is hozzá, mintha Cathy láthatta volna. – Minden országban akadnak jó sebészek. Jack, mit csinálsz? Ott voltál? – Alig negyvenlábnyira tőle, Cath, de többet nem mondhatok, és te sem beszélhetsz róla senkinek, rendben? – Oké – ígérte meg döbbent hangon a felesége. – Mikor jössz haza? – Néhány nap múlva, remélhetőleg. Beszélnem kell néhány emberrel a központban, és utána valószínűleg hazaküldenek. Sajnálom, bébi, de ez van. Nos, milyen jók azok az orvosok? – Nyugodtabb lennék, ha Jack Cammer műtené, de nekik is vannak jó orvosaik. Minden nagyvárosban vannak. Ha nem tévedek, a Padovai Egyetem a legrégebbi orvosi iskola a világon. A szemészeik ugyanolyan jók, mint a mieink a Hopkinsban. Ami az általános sebészeiket illeti, lennie kell legalább néhány nagyágyúnak, de aki szerintem a legjobb, az Jack. – John Michael Cammer a Hopkins sebészeti osztályát vezette, és állítólag piszok jól bánt a szikével. Cathy jól ismerte. Jack is találkozott vele néhányszor jótékonysági esték alkalmával, és lenyűgöző személyiségnek találta, de ahhoz, hogy eldönthesse, rászolgált-e a hírnevére, neki magának is orvosnak kellett volna lennie. – Ha a golyó nem roncsolta a májat vagy a lépet, a lőtt seb ellátása viszonylag egyszerű feladat. Veszélyt a belső vérzés jelenthet. Mint amikor Sally megsérült velem az autóban. Ha időben a kórházba kerülsz, és a sebész érti a dolgát, jó esélyed van életben maradni. Feltéve, hogy a májad és a léped nem sérült meg. A szívét nem érhette: abból a szögből ki van zárva. Én azt mondom, hogy elég jó esélye van a felépülésre. Nem fiatal már, és az most nem jó, de egy jó sebészcsapat csodákra képes, ha időben megkapják a sérültet. – Kellemetlen véletlenekről nem ejtett szót. Pedig a golyó megpattanhatott egy bordán, hogy a legváratlanabb irányban folytassa tovább útját a testben. Egyébként is, egy ötperces híradóbejátszás alapján nem lehetett diagnózist felállítani. A pápa esélyei tehát lehet, hogy “elég jók” voltak, de a kentucky derbin se mindig az a ló futott be elsőnek, amelyikre a legtöbben feltették a pénzüket. – Kösz, bébi. Ha hazamentem, akkor talán többet is elmondhatok. Öleld meg helyettem a kicsiket, oké? – Olyan fáradt a hangod.

– Fáradt vagyok, bébi. Zsúfolt napok állnak mögöttem. – És még álltak előtte. – Akkor viszlát. – Szeretlek, Jack – emlékeztette Cathy. – Én is szeretlek, bébi. Jó volt hallani. Ryan több mint egy órát várt Zajcevre és a családjára – vagyis ha helikopterrel jön, akkor csak még többet várt volna. Jellemző, gondolta. Leült egy kényelmes kanapéra, és elszundított. A Nyúl és családja autóval érkezett. Egy repülő őrmester felrázta Jacket, és a várakozó KC-135-ösre mutatott. Gyakorlatilag egy ablakok nélküli Boeing 707-es volt, amely képes volt más repülőket is ellátni üzemanyaggal. Az ablakok hiánya nem oldott a szorongásán, sőt éppen ellenkezőleg, de a parancs az parancs volt, így hát Jack felvánszorgott a lépcsőn, és keresett magának egy helyet a gép elejében. Alig szállt fel a gép, Oleg huppant le a szomszéd ülésre. – Mi történt? – kérdezte riadtan. – Elkaptuk Sztrokovot. Én magam, fegyverrel a kezében – közölte Ryan. – A gond az, hogy volt egy másik fegyveres is. – Sztrokovot? Letartóztatták? – Annak azért nem nevezném, de úgy döntött, hogy velünk jön a brit követségre. Most a SIS vendégszeretetét élvezi. – Remélem, megölik a zvolocst – torzult el Zajcev arca. Ryan nem válaszolt, de eltűnődött a kérdésen. Vajon bekeményítenek a britek? Ami azt illeti, elég csúnyán viselkedett brit földön, ráadásul a Century House-tól macskaugrásnyira. – A pápa életben marad? – kérdezte a Nyúl. Ryant meglepte a kérdés. Lehet, hogy a pasast tényleg a lelkiismerete hozta át? – Nem tudom, Oleg. Felhívtam a feleségemet. Ő sebész. Azt mondja, hogy ötven százalék az esélye az életben maradásra. – Az már valami – gondolta hangosan Zajcev. – Nos? – kérdezte Andropov. Rozsdesztvenszkij ezredes még jobban kihúzta magát. – Elnök elvtárs, egyelőre nem sokat tudunk. Sztrokov embere, mint tudja, rálőtt a pápára, és a mellkasán is megsebesítette. Sztrokov nem tudta likvidálni, mint terveztük, de hogy miért, az egyelőre rejtély számunkra. A római rezidentúránk már dolgozik az ügyön, megpróbálják kideríteni, hogy mi történt. Maga Goderenko ezredes vette kézbe az ügyet. Ennél többet csak akkor tudok mondani, ha Sztrokov ezredes visszatért Szófiába. A tizenkilenc órás járattal kell megérkeznie. Eddig tehát úgy tűnik, hogy részleges sikert könyvelhetünk el. – Részleges siker nincs, ezredes! – jelentette ki hevesen Andropov. – Elnök elvtárs, még a legelején felhívtam rá a figyelmét, hogy ez is egy lehetőség. Emlékezzen vissza. De még ha életben marad is a pap, egy darabig nem fog Lengyelországba utazni. – Gondolom – morogta Jurij Vlagyimirovics. – Márpedig ez volt az elsődleges cél, nem igaz? – Da – ismerte el a KGB elnöke. – Még nem jött üzenet? – Nem, elnök elvtárs. Még be kell tanítanunk egy új kommunikációs tisztet a…

– Miért? – Oleg Ivanovics Zajcev elvtárs és a családja meghalt egy szállodatűzben Budapesten. Ő volt a 666-os ügy kommunikátora. – Miért nem tájékoztattak erről? – Kivizsgáltuk az esetet, elnök elvtárs, és semmi gyanúsat nem találtunk – csitította Rozsdesztvenszkij. – A holttesteket Moszkvába hozattuk és illendően eltemettük. Mindhárman füstmérgezésben haltak meg. A boncolást egy szovjet orvos felügyelte. – Biztos benne, ezredes? – Ha óhajtja, felhozatom a vizsgálati jelentést – felelte magabiztosan Rozsdesztvenszkij. Andropovnak nem volt kedve boncolási jegyzőkönyveket olvasni. – Rendben. Ha bejön valami hír, tájékoztasson. És ha bármit megtud a lengyel állapotáról, azonnal jelentse. – Parancsára, elnök elvtárs. – Rozsdesztvenszkij elhagyta a szobát, az elnök pedig folytatta azt, amit félbeszakított a 666-os ügy miatt. Brezsnyev egészségi állapota rohamosan romlott. Már nem sok volt hátra addig a napig, amikor a helyére léphet, és ez most mindennél fontosabb volt. Különben is, Rozsdesztvenszkijnek igaza volt. Ha életben is marad a lengyel, még hónapokig nem fog gondot jelenteni, és ez pillanatnyilag elég volt számukra. – Nos, Arthur? – kérdezte Ritter. – Lehiggadt valamelyest. Beszéltem neki a BEATRIX műveletről, és elmondtam, hogy a britek és mi is ott voltunk. Találkozni akar a Nyúllal, amint megérkezett. Szóval még mindig dühös, de most már legalább nem ránk. – Moore néhány perccel korábban tért vissza a Fehér Házból. – A britek elkapták Sztrokovot – tájékoztatta Greer a főigazgatót. – Hinné, hogy maga Ryan csinálta? A bolgárt most a római követségükön tartják fogva. Nagyon úgy néz ki, hogy Sztrokov vezette az akciót, és ő bérelte fel a törököt, hogy rálőjön a pápára. A britek azt mondják, hogy egy hangtompítós pisztoly volt a kezében. Gondolom, azzal nyírta volna ki a merénylőt, miután az elvégezte a munkáját. Mint egykor a New York-i maffia tette, hogy eltüntesse egy leszámolás nyomait. – A maga Ryanje kapta el? – kérdezte meglepetten a főigazgató. – Egy kisebb hadseregnyi brit műveleti tiszt felügyelete alatt – tette hozzá Ritter. – Nos, James, előkészíthet egy újabb vállveregetést a szöszi fiacskájának. Csak aztán el ne harapd a nyelved, amikor aláírod az ajánlólevelét, gondolta, és kis híján ki is mondta Greer. – Most hol járhatnak? – Valahol félúton. A légierő hozza őket – közölte Greer. – Becsléseik szerint tizenegy negyvenre érnek az Andrewsra. A pilótafülkének, mint kiderült, ablakai is voltak, és a személyzet egészen barátságosnak bizonyult. Jack természetesen nem tudta megállni, hogy ne kérdezze őket a baseballról. Mint kiderült, az Oriolesnak már csak egy meccset kellett megnyernie, hogy kicsinálhassa a Philliest. Ez jó hír volt. A pilóták nem tettek fel viszontkérdéseket Jacknek. Nem ő volt az első, akit ripsz-ropsz haza kellett szállítani az Államokba, meg különben is, sohasem kaptak egyenes választ.

Hátul a Nyúl család békésen aludt. Ryan mélységesen irigyelte őket. – Mennyi idő múlva érünk oda? – Az ott már Labrador – mutatta a pilóta. – Még három óra, és megpillantjuk a kontinenst. Miért nem alszik egyet, uram? – A levegőben nem tudok aludni – vallotta be Jack. – Ne aggódjon, uram. Mi sem – mondta a másodpilóta. Ez viszont nagyon jó hír volt. Sir Basil Charleston ezekben a percekben számolt be a kormányfőnek. – Meséljen nekem erről a Sztrokovról – utasította a miniszterelnök. – Meglehetősen kellemetlen alak – mondta C. – A merénylet pillanatában hangtompítós fegyvert tartott a kezében, tehát úgy véljük, azért volt ott, hogy likvidálja a merénylőt. A halottak nem beszélnek… csakhogy ez nem halt meg. Az olasz rendőrök most hallgatják ki. Török állampolgár, és fogadni mernék rá, hogy jó hosszú bűnlajstroma van. Az se lepne meg, ha kiderülne, hogy csempész volt a török-bolgár határon. – Tehát az oroszok állnak a háttérben? – Igen, asszonyom. Ez csaknem száz százalékig biztos. Tom Sharp, a római emberünk Sztrokovot interjúvolja a követségen. Majd meglátjuk, mennyire hűséges a gazdáihoz. – Mit tegyünk vele? – kérdezte a miniszterelnök asszony. A választ kérdés formájában kapta, amire válaszolnia kellett. Megtette. Sztrokov nem fogta fel, hogy amikor Sharp kiejtette Alekszej Nyikolaj’ics Rozsdesztvenszkij és Ilja Fjodorovics Bubovoj nevét, a sorsa megpecsételődött. Csodálkozott rajta, hogy a brit hírszerzés ilyen mélyen beépült a KGB-be, de Sharp nem látta értelmét, hogy felvilágosítsa. A sokk és a brit által bevetett trükkök annyira megrendítették a bolgárt, hogy az, elfelejtve mindent, amit a kiképzések során belevertek, dalolni kezdett. A duettje Sharppal két és fél órán át tartott. Elejétől a végéig magnóra rögzítették. Ryan ugyanúgy robotpilótán volt, mint a Boeing, mielőtt leszállt volna az Andrews légi támaszpont 10-es kifutójára. Mióta is nem aludt? Huszonkét órája? Nagyjából. Tengerészgyalogos hadnagy korában (huszonkét évesen) sokkal jobban bírta ezt, mint most (harminckét évesen), két gyermek apjaként, egy stresszes nap után. Az ital is megtette a hatását. A lépcső aljánál – az Andrewson még nem volt utashíd – két autó várta őket. Zajcevvel az elsőbe szálltak, Mrs. Nyúl és Nyuszika pedig a másodikban foglalt helyet. Két perccel később már a Suitland autópályán robogtak, D. C. irányába. Angliába érkezésükkel ellentétben Zajcev most nem gondolta azt, hogy ez maszkirovka, s amikor megkerülték a Capitolium épületét, a maradék gyanúja is – ha volt még egyáltalán – szertefoszlott. Ilyet még George Lucas se tudott volna meghamisítani, akármilyen jó passzban legyen is. Az autók átkeltek a Potomac folyón, és észak felé kanyarodva a George Washington autópályán haladtak tovább, míg el nem érték a Langley feliratú kijáratot. – Tehát ez a Nagy Ellenség főhadiszállása – mondta a Nyúl. – Én csak úgy gondolok rá, mint egykori munkahelyemre.

– Egykori? – Nem tudta? Nagy-Britanniába küldtek. A kihallgatást végző csapat a főbejárat előtti lépcsőn fogadta őket. Ryan csak Mark Radnert ismerte közülük, egy dartmouthi Oroszország-szakértőt, aki szeretett a CIA-nak dolgozni, de csak részmunkaidőben. Ryan most már értette, hogy miért. Amint az autó megállt, kiszállt, és Greerhez sietett. – Fárasztó napok állnak maga mögött, fiam. – Ennyire látszik rajtam? – Milyen volt Rómában? – Előbb mondja, mi van a pápával? – kérte Ryan. – Sikeresen túl van a műtéten. Még kritikus az állapota, de megkérdeztük Charlie Weatherst a Harvardról, és azt mondja, hogy aggodalomra semmi ok. Ebben a korban műtét után mindenkit kritikus állapotúnak nyilvánítanak. Talán így akarják megfejni a biztosítót… Hacsak valami váratlan komplikáció közbe nem jön, meg fog gyógyulni. Charlie azt mondja, hogy egészen jó henteseket képeznek Rómában. Úgy véli, őszentsége három-négy héten belül hagyhatja el a kórházat. Az ő korában nem kapkodják el. – Hála istennek. Amikor elkaptuk azt a rohadék Sztrokovot, azt hittem, hogy sikerült. Aztán meghallottam a lövéseket… Iszonyú volt, tengernagy úr. – El tudom képzelni – bólogatott Greer. – De ezúttal a jó fiúk győztek. Ah, jut eszembe. Az Orioles elnyerte a kupát a Phillytől. Húsz perccel ezelőtt ért véget a meccs. Az új beállósuk, az a Ripken még nagyon sokra fogja vinni. – Ryan – jött oda hozzájuk Moore. – Jól csinálta, fiam – szorongatta meg Jack kezét. – Köszönöm, igazgató úr. – Szép volt, Ryan – nyögte ki Ritter is. – Biztos benne, hogy nem akar elvégezni egy tanfolyamot a Farmon? – A kézfogása meglepően baráti volt. Ihatott egy-két pohárkával az irodájában, hogy feloldódjon, gondolta Jack. – Uram, ebben a pillanatban legszívesebben visszamennék történelmet tanítani. A társaság bement az épületbe, elhaladt a szolgálat közben elhunyt tisztek emlékfala előtt – sokuknak még most is titkosítva volt a neve –, és beszállt a vezetőségi liftbe. Zajcevéket az épület szállórészébe vezették. Jack követte az igazgatókat Moore irodájába. – Mennyire jó az új tapsifülesünk? – kérdezte a főigazgató. – Nos, a pápát illetően helytállóak voltak az értesülései, uram – felelte meglepetten Ryan. – A britek is boldogok, hogy felhívta a figyelmüket a MINISZTER-re. Kíváncsi vagyok, ki lehet CASSIUS. – Meg NEPTUN – tette hozzá Greer. A haditengerészetnek biztonságos kommunikációs csatornákra volt szüksége, és James Greernek még mindig akadt jó néhány kék egyenruhája a gardróbban. – Más? – Gondolta volna bármelyikünk is, hogy az oroszok ennyire el vannak keseredve? Úgy értem, persze, hogy a pápa bizonyos értelemben veszélyt jelentett számukra, és jelent még most is, de a fenébe, ez akkor is őrültség volt tőlük! – ömlött a szó Ryanből. – Nekem nagyon úgy tűnik, hogy nagyon sötétnek látják a saját helyzetüket, és nem ártana kihasználni ezt. – Az alkohol és a

kimerültség együttes hatása megoldotta a nyelvét. Már egy fél napja rágódott ezen, és most végre szabad folyást engedhetett a gondolatainak. – Hogyan? – kérdezte Ritter, nem felejtve el, hogy Ryan állítólag pénzügyi zseni. – Mondok valamit: a katolikus egyház nem lesz boldog, márpedig Kelet-Európában rengeteg katolikus él. Ha intelligensen közelítjük meg az egyházat, lehet, hogy hajlandóak lesznek együttműködni velük. Tudom, hogy imádnak megbocsátani a vétkezőknek, de ehhez előbb gyónniuk kell. Moore felvonta a szemöldökét. – A másik pedig az, hogy a gazdaságuk nagyon gyenge lábakon áll – folytatta Jack. – Sokkal ingatagabb, mint azt az elemzőink gondolják. – Hogy érti ezt? – kérdezte Greer. – A jelentések, amelyeket elemeznek, a hivatalos moszkvai anyag részét képezik, így van, uram? – És éppen ezért nem kis fáradságunkba kerül megszerezni – jegyezte meg Moore. – De miért hiszünk azoknak a jelentéseknek, uram? – tette fel Ryan a kérdést. – Csak azért, mert a Politbüró is megkapja? Mi tudjuk, hogy ők hazudnak nekünk és hazudnak a saját népüknek. Miért ne hazudnának saját maguknak is? Ha én lennék náluk a pénzügyi felügyelet vezetője, a fele társaságot börtönbe csukatnám a pénzügyi mutatók meghamisításának a vádjával. Amit leírnak, annak semmi köze a valósághoz. A gazdaságuk az összeomlás szélén van. Elég lenne megpöccinteni, és porrá omlana. – Maga szerint hogyan érhetnénk ezt el, Ryan? – kérdezte Ritter. Néhány nappal ezelőtt ő is ugyanerre a következtetésre jutott a tervezőivel, de erről még Moore sem tudott. – Honnan szerzik a valutát? Úgy értem, miből? – A kőolajból – válaszolta meg a kérdést Greer. – Az oroszok ugyanannyi kőolajat exportálnak, mint a szaúdiak. – És ki kontrollálja a kőolaj világpiaci árát? – Az OPEC. – Na és az OPEC-et? – A szaúdiak. – Ők pedig a barátaink, nem igaz? – mutatott rá Jack. – Tekintsük a Szovjetuniót megszerzendő vagyonnak, ahogy azt a Merrill Lynchnél is tettük a cégekkel. A “vállalat” maga semmit sem ér a rossz vezetés miatt, de a benne rejlő lehetőségek annál inkább. Ezt nehéz belátni. – Még egy kimerült, másnapos fickónak sem, ötezer mérföld repülés után, gondolta hozzá. A CIA-nak sok okos ember dolgozott, de a legtöbben nem merték kiaknázni a képességeiket, mert féltek, hogy a hivatal rossz néven veszi ezt. – Senki nincs itt, aki mer másképp gondolkodni? – Bob? – nézett a műveleti igazgatóra Moore. Ritternek egyre jobban tetszett a fiatal elemző. – Ryan, olvasott valaha Poe-t? – A középiskolában – felelte Ryan. Nem értette a kérdést. – Emléksziké vörös halál álarca című novellára? – Amelyikben a pestis meglátogatja a partit, hogy elrontsa a mókát?

– Pihenje ki magát, és mielőtt visszarepülne Londonba, jöjjön be hozzám. Szeretném beavatni valamibe. – Jól hangzik, uraim. Hol eshetek össze éjszakára? – kérdezte Jack, hogy ha még nem vették volna észre, most ők is észrevegyék: már alig áll a lábán. – A Marriottban foglaltunk le magának szobát, Ryan. Mindent elintéztünk, csak a nevét kell megmondania a recepciósnak. Az autó a bejáratnál várja. Most menjen – mondta neki Moore. – Lehet, hogy nem is olyan ostoba, mint hittem – dünnyögte Ritter. – Ezek szerint maga se olyan reménytelen eset, mint amilyennek látszott – jegyezte meg mosolyogva Greer, miközben a Moore asztalán álló whiskysüvegért nyúlt. Most volt okuk az ünneplésre. Másnap reggel az olasz H Tempó című napilap arról számolt be, hogy egy bolgár turistát holtan találtak bérelt autójában. Az orvos szakértői vizsgálat szerint tiszta ügy volt, a férfival egy váratlan szívroham végzett. Hogy a lelkiismerete mennyire volt tiszta, arra nem tért ki a jelentés. Vége