Margit Sandemo. A titokzatos erdő

Margit Sandemo Varázsjelek 1.

A titokzatos erdő Tuan Könyvkiadó 2008

© Margit Sandemo, 2005 A sorozat eredeti címe: Trollrunor A mű eredeti címe: Skogen Bort om Dagen Varázsjelek 1. A titokzatos erdő ISBN szám: 978 963 87672 4 0 Fordította: Csikász-Kollár Zsuzsanna Borítófestmény: Sánta Kira Korrektor: Hajdú Éva Szerkesztő: dr. Pálinkás Imre Főszerkesztő: Hidegföldi Gyöngyi Tünde Műszaki szerkesztő: Massár Mátyás Magyar nyelvű kiadás: © Tuan Kiadó, 2008 Felelős kiadó: Hidegföldi Gyöngyi Tünde és Mórocz Tibor Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. – 280143 Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató

Valamikor nagyon-nagyon régen, amikor a történelem még a regék homályába veszett, a vendek földjén, a Keleti-tenger partjain különös események történtek. Néhány évszázaddal később a történetek eljutottak egy félig pogány, félig keresztény vallású herceghez. Őfelsége sokat hallott ezekről a titkon suttogott regékről, szerette volna tudni, mennyi valóság rejtőzik e mondák mögött. A szelek a Keleti-tengeren át az északi országokba is átfújták a meséket. Kérdés: Ez mind csak mese, vagy igaz? Kaphatunk-e választ Iliána történetéből?



ELSŐ RÉSZ „Tizenkét ember az erdőben ” Dübörgött a nehéz érc, amikor a Mihály templom óriásharangja egyetlenegyet ütött. A harangszó végigzúgott a város apró faházai felett, a mélyen zengő hang elnyomta a kolostor kis harangjának csilingelő szavát. A domboknál épült kolostorban a nyugtalanság és a riadalom mind jobban eluralkodott a szerzeteseken. A cellákban és a kolostortemplomban a barátok megborzongtak a harang mély kondulását hallva. Térdre rogyva, kezeiket szorosabbra kulcsolva, riadtan és hangosan imádkoztak. – Megteszi! Jaj nekünk! Jaj mindnyájunknak! – Miserere! Urunk, kegyelmezz nekünk! Megteszi, megteszi! Urunk, irgalmazz! Miserere! Miserere! – Urunk, hallgasd meg imáinkat! A bükkerdő csendes nyugalmát érces, magas hang törte meg. Egy vadászkürt hangja volt, kíméletlen élességgel jelezve a vadászat kezdetét. Lódobogás hallatszott, majd futó, gyors lábak üteme. A ziháló tüdőkből felszakadó hangok, a lábak és paták dobogása keveredett a hatalmas vadászkürtből felzengő harcias hanggal, mely így az utolsó ítélet harsonájához volt hasonló. A rémület szinte tapintható volt, az aggodalom láthatatlanul szőtte át a fákat. A rejtőző lény észrevétlenül próbált lopakodni apró lábain, szíve úgy kalapált, mintha kiugrana a helyéről. Az üldözők nem távolodtak; egyre közelebb értek. Vadságuk, a prédaszerzés részegítő vágya olyan erővel ruházta fel ezeket az embereket, hogy nem létezett már, aki megállította volna őket. Harsogtak a bekerítést vezénylő parancsszavak, nem volt kímélet a vadászokban. A békés, nyári bükkerdőben még a levegő is megtelt borzongató félelemmel. – Urunk, hallgasd meg imáinkat! Kyrie eleison! Urunk, irgalmazz! – A szerzetesek riadtan, fáradhatatlanul mormolták tovább az imát, bízva abban, hátha csoda történik. A nagyharang megint ütött. Az ütés hosszan visszhangzott a síkságon, a pipacsszegte szántóföldek és kaszálók fölött. – Ne engedd, hogy győzzön! Miserere, Urunk, légy ma velünk! – Az ima könyörgésbe fordult. Ez a nap ítéletnap lett – de a Herceg erről mit sem sejtett. A vendek népének hűbéres hercege, Bogiszláv Hród nem tartozott a jóságos urak közé. Azt szerette a legjobban, ha valami, bármi az ő dicsőségét hirdeti. Vagyonokat adományozott ezért a falu templomának építéséhez. Amikor készen lett, magasabb volt, mint a szomszéd uralkodóé. A harang is sokkal nagyobbra és nehezebbre sikeredett, mint az elegendő lett volna, mutatva a herceg nagyravágyását.

A harang majdnem leesett, amikor beemelték a helyére. A környező kis falvakban is jól hallatszott a hangja. A Herceg földet is ajándékozott a templomnak, hogy ezzel is biztosítsa túlvilági életét a mennyek országában. Erősen hitt benne, és mindent megtett ennek érdekében. Határozottan és kíméletlenül végigvitte akaratát, ha azzal egy kicsit is közelebb ért céljához. Akárcsak az aznapi vadászaton. A falun túli erdőben egy kisebb lovascsapat vesztegelt. Vadászathoz voltak öltözve, és úgy tűnt, azért álltak meg, hogy megvizsgálják a lovak patáit. Egy arra járó pásztorfiú, akin úrrá lett a kíváncsiság, tisztelettel megkérdezte őket: – Milyen vadra mennek az urak? – Nem vadra, de nem is állatra – jött a pökhendi válasz. A fiú szeme tágra nyílt a csodálkozástól. – Embervadászat? Az emberek egymásra néztek. Nyers, vad röhögés volt a válasz. A közeli várban ugyanúgy nyugtalanság honolt, mint a távoli kolostorban. – Anya, miért szól a harang? – Csönd, gyermek, ne törődj a haranggal! Fontosabb dolgokról kell most beszélnünk! A kis Iliána nem értette, mi történik. Gyermeki lelkének túl sok mindent történt egyszerre. Mi ez a nagy felfordulás a várban, a sok ingerült hang körülötte? A nagyharang rettenetes kongása visszhangzott a fülében, soha nem hallotta még így szólni. Nem értette, miről beszélnek felnőttek, és miért sír a dajkája, Rikissza. Iliána édesanyja megpróbálta szavaival megnyugtatni a fiatal dadust. – Drága Rikissza, ez nagy megtiszteltetés neked! Tudnod kell, hogy a Herceg szent joga elsőként bevezetni minden menyasszonyt a házasság rejtelmeibe. – De amikor olyan förtelmes! Azt akarom, hogy az én leendő férjem legyen az, aki először… – Csitt! – suttogta rémülten a kislány anyja. – Ne beszélj így Őfelségéről! Tudod, hogy a falnak is füle van! – Ugyan már, kint jár az erdőben valami nevetséges vadászaton, nem is hall minket! – Nem jól tudod, Őfelsége nincs az erdőben. Elküldte az embereit, de ő maga itthon maradt. És mindenütt vannak szimatolói, kémlelői: nem bízik senkiben. Mindenütt. ne felejtsd el. – suttogta a kamarásné csüggedten, majd fegyelmezően hozzátette. – Ne beszélj ilyen hangosan! A fiatal Rikissza megszeppenve fogta suttogóra a hangját: – Kegyelmes Asszonyom azt mondja, hogy a Herceg avat be minden arát. A Kegyelmes Asszonyt is. A dada arcán egy nagy pofon csattant. – Most már elhallgass! És ráadásul a gyermekem előtt!

A nő felpattant a helyéről, szavaiban nyoma sem volt az előbbi vigasztaló felhangnak, amikor dölyfösen odavetette: – Így van ez, ha az ember leereszkedik a szolgálókhoz! A kamarásné mérgesen kiviharzott a szobából, mondván, a ház dolgai után kell néznie. Nem tétlenkedik, mint egyesek, ezt még kifelé menet vetette oda Rikisszának. Iliána csendben ült, egy pillanatra megálltak ujjai, melyekkel ruhája szegélyét morzsolgatta addig. Lopva odanézett a síró fiatal nőre, akit anyja megpofozott. Nagyon szerette a dadáját, aki mindig kedves volt vele. Lassan felállt, odament hozzá és karjait válla köré fonta. – Ne sírj, Rikissza! Olyan szomorú leszek tőle. Rikissza megtörölte szemét, és felnézett a kislányra. – Holnap lenne életem legboldogabb napja. Barnim ifiúr hitveséül vesz. És akkor nekem meg muszáj. Félbeszakította beszédét és gyorsan megölelte a gyermeket – hiszen jót eddig csak tőle kapott. – Legdrágább Iliánám, ezt nem értheted. Te még csak tizenkét éves vagy, de Istenem, csak ez a sors ne érjen téged is! Menekülj el innen, mielőtt felnőtt leszel! – Miért? A dada két karját csüggedten maga elé ejtette, ültében előre-hátra dülöngélt kétségbeesésében. Riadtan nézett Iliánára. – Én már nem tudlak sokáig tovább kísérni, és megvédeni az életedben, drága, szeretett gyermekem. Én is saját családot alapítok holnap az én kedves Barnimmal. Nem lehetek sokáig a dajkád, és nagyon félek, miként alakul majd később a sorsod. Az átkozott Őfelsége, elveszi a fiataloktól a legtisztább örömet, a legszebbet ebben az életben. Az a vén disznó, hát nincs senki ebben a birodalomban, aki megállítaná? Iliánának ezen nevetnie kellett. – A vén disznó? De hisz pontosan úgy néz ki! Rikissza rémülten nézett körül: mellettük nyitva volt egy ablak, amely pontosan a belső udvar felé nézett. – Hallgass, felejtsd el, hogy mondtam! Csendesebben, még meghallják! Ha kinézel, láthatod, ott van valaki. Lehet, hogy egy az emberei közül, és minket figyel. Szimat az, aki ott lopakodik. Odakint, a belső udvaron meglapuló Szimat szúrós, gonosz tekintettel nézett föl az ablakban álló lányokra. „Folytonos vihogás, pusmogás és rendetlenkedés” – gondolta. Nők, lányok! A fiatal lányokról azt tartotta, hogy semmi értelmes nincs a fejükben, testük viszont annál értékesebb. A férfi folytatta útját a belső udvarban az árkádok alatt. Elmerengve gondolt a nagyobbik lányra, kicsit meg is dörzsölte ágyékát, mert Rikissza, aki nagyon jó alakú volt, gyönyörű mellekkel, felkeltette vágyát. A másik csak egy soványka lánygyerek, a kamarás úr kislánya, Iliána. Számára nem jelentett semmilyen izgalmat, nem úgy, mint a

másik. Irigyelte is urát, aki majd holnap este elveszi jogos jussát, Rikissza szüzességét. A nyárközépi nap alacsonyan állt a látóhatáron és fényesen bearanyozta az árkád íveit. Szimatot nagyon zavarta ez a világosság: az árnyékban érezte otthon magát, az volt az ő világa. Mérgesen hunyorgott a napra és nem tudta eldönteni, mi bosszantja jobban, ez a fény, vagy az a tény, hogy urának jelentenie kell. Vonakodva összeszedte magát, nem húzhatja tovább, be kell számolnia Őfelségének a fejleményekről. Minél tovább időzik, annál haragosabb lesz a Herceg.

2 Bogiszláv herceg a nagy ebédlő asztalánál ült, családja körülötte foglalt helyet. A hatalmas termet betöltötte az étkezés zsivaja. Szolgálók álltak mindenfelé, készen a herceg minden apró kívánságának teljesítésére, melyekkel meg is keserítette életüket. A Herceg elégedetten cuppogtatott és rágcsálta a zsíros sülteket. Egyik kedvenc, undorító szokása volt, hogy elkapkodta a jó falatokat mindenki elől; soha sem volt tekintettel senkire. A méretes tölgyfaasztal legalább tizennégy fogás alatt roskadozott, hiszen a Herceg szerint ennyi megilleti őt a kiadós ebéd után. A szerénynek mondott vacsorán csak a szűk család volt jelen. A Herceg jelenlegi, ötödik felesége és két, korábbi házasságából származott fia, a huszonöt éves Odo és a kisebb Vratiszláv ültek egy asztalnál. A többi gyermek, akik még kicsik voltak, a konyha és az ebédlő között meghúzódó tálalóban evett. A leányoknak még a nevüket sem tudta; azok nem is számítottak a szemében. Csak a fiai számára tartotta fenn az „utód” kifejezést. Odo, a nagyobbik fiú most duzzogva nézett apjára. – Miért nem mehettem én is vadászni? A Herceg olyat csapott az asztalra, hogy a tányérok nagyot ugrottak. – Azért, mert túl veszélyes, mondtam már! Te valamikor uralkodni fogsz, és Isten adja, hogy ez csak hosszú-hosszú idő múlva legyen! Az öcséd, Vratiszláv meg túlságosan is gyenge lenne a feladatra! Vratiszláv olyan erővel szorította össze ajkait, hogy szinte kifehéredtek. Nehezen viselte az ismétlődő megaláztatásokat. Amit apja gyengeségnek nevezett, az az ő szemében erőnek számított. Odo azonban nem adta fel, tovább kérdezősködött. – De én vagyok a legjobb vadászod, apa! A Herceg felfortyant. – Elküldtem tizenkét embert, nem elég ez? – kiabálta, szeme dühösen villant a fiára. Majd kissé csillapodva mormolta: – Nem engedhetem meg magamnak, hogy elveszítselek. – De mert úgy gondolta, hogy ennyi gyengeséget nem mutathat ki, mindjárt másfelé terelte a beszélgetést. – Na, a nagyharang megint ütött. De csak egyet. Várom az örömkondítást, hogy a vadászat sikeres volt – mintegy nyomatékul, nagyot harapott a sültből. A felesége szerette volna befogni fülét, hogy ne kelljen hallani a kondulást, de mert a tapasztalat bölccsé tette, nem mozdult. Okos nő volt, aki hamar megtanulta a szépségét

kihasználni. Gondot fordított arra is, mi mindent mondanak körülötte a népek, ami később a hasznára válhatott. Hallotta a suttogást is, hogy jó páran elődei közül, mint például Vratiszláv anyja is, azért vesztették életüket, mert a Herceg megunta őket. Inkább szenvedett ezért a kényelmetlen házasságban, megjátszva a Herceg előtt a boldog, alázatos nőt. Szépségével, szőke hajával, fiatal testével el tudta még bolondítani a Herceget, de nem áltatta magát. Tisztában volt vele, hogy szépsége múltával napjai meg lesznek számlálva. A városnak két dombja volt. Az egyiken szinte trónolt a vár, míg szemközt, a másikon a templom magasodott, nagy harangtornyával. A dombok egymáshoz közel voltak, ezért a nagyharang fülsértő kongása szinte kibírhatatlanná vált a falubeliek és a várban lakók számára. Ez alól kivétel volt a Herceg, aki egy kicsit süket volt, bár ezt soha el nem ismerte volna. Bogiszláv herceg származását tekintve pogány vallásúnak született. A Keleti-tenger déli partjain számtalan pogány törzs élt, mely megtartotta a régi hagyományokat és isteneket. A nagyúr szívében még most is harc dúlt, ha a gyermekkorára gondolt. A természet isteneinek tisztelete és félelme, meg az egy igaz Isten hite között őrlődött, mely utóbbit a papok kénköves esőt ígérve dörgedelmeztek a templomban. Ez a kettősség a hit dolgaiban egész életét végigkísérte. Korát tekintve nem volt több mint ötven éves, de meglehetősen megviselt ember benyomását keltette. Férfikora elején – legnagyobb bánatára – csak lányai születtek, így első feleségétől még időben meg kellett szabadulnia. Ez így volt rendjén, senki sem csodálkozott ezen. Utána megszületett Odo, a régóta várt örökös, majd megint pár lány. Aztán ismét új feleség, akitől Vratiszláv is megszületett, a második fiú. A kisebb gyermekek sorsát a Herceg már nemigen tartotta számon. A mostani feleségétől ugyan volt egy fia, akit anyja próbált a trón felé terelgetni, de a Hercegnek Odo, az elsőszülött volt a kedvence. Az asszony nagy buzgalma feleslegesnek bizonyult, de ezt nem kötötte az orrára. Amikor a tanácsadója, akit a legtöbben csak Szimatnak hívtak, bejött a nagy ebédlőbe, Bogiszláv kizavart mindenki mást. – Na? – nyögte türelmetlenül a megüresedett teremben. A herceg elhízott, súlyos arca a zsírtól fénylett, szakállát ételmaradék mocskolta. – Nyugalom van a várban, Magasságod. Sajnos, semmi egyéb jelenteni valóm nincs. A kövér ujjak egyre türelmetlenebbül doboltak a trón karfáján. – A vár nem érdekel. Az erdőben, ember! Az erdőben mi van? Szimat megrágta egy kicsit a választ, hiszen keveset tudott, kevesebbet, mint amennyit mutatni akart. – Jelentést kaptam – hazudta végül. – A vadászat jól megy. – Mást nem is mert volna mondani. Egy rossz válasz a Hercegből dührohamot válthatott volna ki. ilyen kényelmetlenséget meg csak vegyen magára más hírhozó.

– Jól van – mondta a Herceg. – Szent Iván-éj van és a nap már lement. A Herceg jól tudta, hogy miért fontos ez az éjszaka. Egyedül ez maradt az utolsó misztikus éj, amely – telve pogány rítusokkal és gondolatokkal – a rémület borzongásával hat a nép még primitív lelkére és ösztöneire. Ez az a nap, amikor a két világot elválasztó fal elvékonyodik, és átjárhatóvá válik. Ezért csak ez a nap alkalmas a vadászatra, hiszen a természetben ekkor minden életre kel, még az is, aminek nem kellene! Tavaly elmulasztották az év legrövidebb éjszakáján a vadászatot, hát most itt az idő, vagy soha nem találnak alkalmasabb időpontot! A babonaság mélyen, legbelül átfonta a Herceg szívét is sötét indáival. Bogiszláv töprengve nézett tanácsadójára. Azon tűnődött, hogy ez az egyetlen ember a birtokán, akiben megbízhat. Na és Odo. Természetesen! A többiek hamisak voltak, tele cselszövéssel és hatalomvággyal. A kisebbik fiát, Vratiszlávot nemigen értette, mert annak a kölyöknek rengeteg ismeretlen gondolata és vágya volt. Nem akart sem vadászni, sem vívni. Egy puhány kölyök, aki csak apja halálára vár, a trónt akarja – vélte a Herceg, aki kitűnő emberismerőnek tartotta magát. No és ez a mostani feleség? Ő is csak egy tyúk! „Meglátom, meddig tartom meg, szép nőkből bőven akad elég” – döntötte el, majd feleszmélt gondolataiból. – Gyere csak, jó ember! – intett Szimatnak. – Gyerünk fel a templomdombra, figyeljünk az erdő felé, és várjuk a jelet! Amikor meglesz, a harang ujjongó szava is hirdetni fogja, hogy nekem, a Hród nembéli Bogiszlávnak sikerült, amit még előttem senki sem mert megtenni! Szimat tapintatosan köhintett, majd felemelt ujjal figyelmeztette: – Ööööh. a dada, Rikissza! – Igen, mi van vele? – Holnap férjhez megy. A Herceg megállt, elmerengett. – Az ám, az egy jó kis falatocska! Igen. De sajnos, át kell tenni az esküvőt egy másik napra. Ma este nem érek rá. – Talán valaki helyettesíthetné Fenségedet? - Szimat csendes reménnyel merte a javaslatot tenni, hátha sikerül először neki megkapnia a lányt. – Mi? Odóra gondolsz? Nem, nem, csak várjon a sorára! Rikisszát én akarom! Mintha csak nekem teremtették volna! Na gyere, menjünk fel a templomdombra! Szimat összeszorított foggal, kedvetlen sóhajjal kullogott utána.

3 Rikissza boldogságot remélve szaladt le az istállókhoz, ahol az ő Barnimja dolgozott. Természetesen nem mint istállófiú; ez nagyon megalázó lenne az ő jövendőbelijének. Barnimot a Herceg saját maga alkalmazta: az ő istállómestere és felügyelője volt, bár még

nem töltötte be harmincadik évét. Barnim nagyon szép férfi volt. Arcvonásai annyira megkapóak, és csinosak voltak, hogy bármikor eljátszhatott volna egy női szerepet a lelepleződés veszélye nélkül. Arcéle lágynak, lányosnak, érzelemdúsnak tűnt, állán a szőrzet inkább pihe volt még csupán. Rikissza valósággal imádta a férfit és tudta jól, hogy remek partit csinál, ha hozzámegy feleségül. Ő maga sem maradt el annyira a rangsorban. A várnéphez tartozott, igaz, csak mint dada a kamarás úréknál, de ez sem számított alávaló munkának. Számos kérője akadt már eddig is, szépsége és jó alkalmazása miatt. A Herceg határozott végül úgy, hogy menjen Barnimhoz feleségül, és ezt ő igen szívesen elfogadta. Rikissza a férfit a csűrben találta meg. Barnim azonnal elküldte az istállószolgákat, hogy kettesben legyenek, és egy lisztesládán kínálta hellyel a lányt. Rikissza óvatosan ült le, szoknyáját elsimította, hogy ne gyűrődjön össze. Ideges volt, és a beszűrődő fénypászmák elárulták a szemein, hogy nemrég sírt. – Mi történt, Rikissza? Olyan szerencsétlennek, bánatosnak látszik – kérdezte a férfi meglepve. A lány azt sem tudta, hogy kezdjen hozzá, olyan megalázónak ígérkezett a mai este. Végül nagy nehezen kibökte. – Nem tudnám valahogy elkerülni Őfelsége látogatását ma éjszaka? Barnim meglepetten felugrott. – Mi? Nem, és ezt ön is jól tudja. Ez egy nagyon komoly megtiszteltetés. – Én azt akarom, Barnim, hogy ön legyen az első és az egyetlen, akivel. tudja, aki szívemnek kedves. Barnim ifiúr feldühödött. Ez már régóta nagyon érzékeny kérdés volt a házasulandó lányok között. A Herceg előjoga volt ez az éjszaka, jus primae noctis, mindenki tisztában volt vele, hogy ez a törvény. Mégis, kiskaput keresett majdnem minden lány, hátha elkerülhetné a rusnya Herceget. Ha mondjuk szép, erőtől duzzadó férfi lett volna, talán nem tiltakoznának annyira. de hát miért ne tudná, miért ne akarná Rikissza követni a törvényt? Barnim rosszkedvűen próbálta megmagyarázni: – Sok férfi szereti, ha ezt a kínos dolgot más intézi el helyette. Elvenni egy nő szüzességét meglehetősen terhes procedúra. Sikítás, jajgatás – és fájdalom, még a férfi számára is. Rikissza megdöbbent a szavak hallatán. – Hogyan mondhat ilyet? – Tudja, ez igencsak természetes dolog. Azonkívül más férfiak – elsősorban a Herceg – örömüket lelik a hártya áttörésében és a tudatban, hogy elvettek egy szüzességet. A szüzesség trófeának számít bizonyos férfiak szemében. – De ez nem jelent semmit Önnél? – Na, most igazságtalan velem, Rikissza kisasszony. Soha nem fogadnám el, ha valaki más, mint a mi Hercegünk lenne az elődöm.

Rikisszának ekkor egy mentő ötlete támadt. – Elszökhetnénk, át a tengeren, Skanéba! Hallottam, hogy holnap reggel megy egy hajó, rajta lehetnénk! – könyörögve nézett a férfira. – Átkeljünk a tengeren? De hát mi a fenét csinálnánk mi Skanéban? Azok a népek még egy rendes nyelvet sem beszélnek. A dánok meg a svédek örökös harcban állnak egymással! Nem, nekem ez nem tetszik, az ötlettel meg nem értek egyet! Nekünk itt a várban nagyon jó, biztos, kényelmes állásban vagyunk mindketten, én a hercegi istállóknál, ön a kamarás úréknál. Az életben ennél többet nem érthetünk el, hát miért kockáztatnánk? – De én nemsokára úgyis befejezem a munkámat mint a kis Iliána dadája. Már kész felnőtt, én pedig holnaptól az ön hitvese leszek, nincs már rám annyira szükség. Nincsen kisebb gyermek a várban, ahova kellenék. – No, de igazán, nem kellene feladni egy ilyen előnyös pozíciót! Ha maradunk, sok mindenbe belelátunk majd az udvar életéből. Ha úgy alakul, hogy adódik valami jobb, akkor talán tudunk majd úgy helyezkedni, hogy mindkettőnknek jó legyen. Majd meglátja! Minden jól fog menni. Legyen csak meg a Herceg akarata, ön is tudja, hogy milyen bőkezű a fiatal menyasszonyokkal. – Nem, nem akarom! Nem tudna mégis beszélni az Úrral? Rikissza egyre csüggedtebb lett, de egy újabb ötlet jutott az eszébe. – De ha ön és én megtennénk előbb, mondjuk most? Akkor már biztos, hogy nem akarna engem. Barnim most már végképp elvesztette a türelmét. – Teljesen megbolondult? Nem hallotta, mi történt azzal a nővel, aki így tett? A Herceg parancsára halálra kövezték! Rikissza csapdában érezte magát. A félhomályos takarmánycsűrben, ahol szalmapor csillogott a napfény beszűrődő sugaraiban, szinte érezte, ahogy apró darabokra hullik szét élete és fiatalsága ebben a zárt, kegyetlen férfivilágban. Nyíltsága, melyet a tisztaszívű Iliánától tanult, egy elkeseredett kiáltásban tört ki: – A fene, a vén trottyosát! A kénkő vinné el azt a rusnya Szutyokherceget! – nyögte. – Hogy tud egy zsenge, virágzó szerelmet így tönkretenni? Nem vagyunk számára egyebek, mint a dróton rángatott bábuk, mindannyian! – Csitt, hallgasson! – suttogta riadtan a fiatalember. – Szerencsétlenséget akar mindkettőnkre hozni? Gondolkozzon! Gondolja meg, mi történne, ha valaki meghallaná! – Nem érdekel! – vágta oda dacosan a lány, szemében düh villant. Erre már Barnimot is elöntötte a düh, úgy nézett rá, mintha Rikissza egy volna az ostoba, eszetlen istállószolgák közül. Elkapta a lány karját és erősen megszorítva felállásra kényszerítette. – Most aztán elhallgasson, Rikissza kisasszony! Szégyent, és szerencsétlenséget akar

hozni mindkettőnkre, csupán a női szeszélyei miatt? Menjen és hozza rendbe magát! Legyen szép a Hercegnek! Önnek az én becsületemre is kell már gondolnia. Ne akadékoskodjon, tegye azt, amit a Herceg kíván, legyen odaadó és kedves, hogy jó legyen nekünk a jövőben! Gondolja meg, engem előléptethetnek, ha jól viseli magát! Gazdagok is lehetünk a Herceg pénzadományából. Menjen! Rikissza lehajtott fejjel, szomorúan, csalódottan hagyta el a csűrt, és úgy érezte, a boldogsága is végleg ott maradt. A konyhában már javában folytak az esküvői előkészületek. Finom illatok szálltak a levegőben, egészen a nagyobb ebédlőig, ahol a vár cselédlányai díszítették az asztalokat és a falakat. Rikissza a konyhához érve megpróbálta elkerülni az embereket. Óvatosan körülnézett, felemelt valamit és olyan csendben, ahogy csak lehetett, átlopózott Iliána szobájába. A kamarás úrék lakosztályába menet senkivel sem találkozott, és még észrevétlenül el tudta rejteni az elcsent tárgyat köténye alá. Amikor a szobába lépett, Iliána éppen a másnapra való ünnepi ruháját próbálta. – Ugye szép vagyok, Rikissza? A dajka azért menekült ide, mert Iliána volt az egyetlen, akivel beszélni tudott. De Rikisszának most nem volt kedve a kislányos, ártatlan kérdésre válaszolni. Úgy érezte, az utóbbi percekben egy világ omlott össze körötte. – De Rikissza, mi történt? – kérdezte Iliána aggódva. A választ meg sem várva odaült a tölgyfaládára lerogyó Rikissza mellé. A dada hosszan ölelte kedves védencét, mialatt megpróbálta hangját megszilárdítani. – Drága gyermek, muszáj elárulnom valamit, mert nem akarom, hogy mástól tudd meg. Én most biztos, hogy elmegyek, és nem jövök vissza soha többé. Iliána kérdőn nézett rá. – Ezt nem mondod komolyan! Mi lesz akkor velem? – Te már nagylány vagy, nincs szükséged többé a dajkádra – próbálta a dada szomorúan vigasztalni a kislány. – Dajka? Hiszen te vagy az én legjobb barátom ezen a világon! – Igen, tudom, te pedig az enyém. De meg kell értened, hogy mindenki becsapott és elhagyott. Az is, akiről azt hittem, hogy szeretem, akinek a leginkább meg kellene értenie. Ezért ma este biztos, hogy megszököm. Kérlek, ne mondd meg senkinek. Becsületszóra! – Igen, de hová mégy? – Skanéba – suttogta Rikissza. – Van egy nagynénikém, aki ott lakik pár éve. Úgy gondoltam, hozzá költözöm. – Én is veled megyek! – vágta rá Iliána, tetszett neki az ötlet. Rikissza szomorúan ingatta a fejét.

– Szívesen vinnélek, de nem vehetlek el a szüleidtől. Te vagy a szemük fénye. Meghalnának a szomorúságtól. Iliána anyja lépett hirtelen a szobába, megzavarva őket a titkos beszélgetésben. Kérdőre vonta Rikisszát, hogy merre volt idáig, hiszen mindenki csak rá vár. Nincsen több kifogás: a fürdőkád készen áll a mosdószobában és a szolgálólányok várják, hogy tisztára fürdessék. – Tudod, hogy estére gyönyörűnek kell lenned. – De még egy dolgot el kell intéznem előbb? - próbálkozott Rikissza, valami kifogást keresve. – Nem, nem, az teljesen lehetetlen! Megváratnád a Herceget? Na, az lenne csak szép! Rikissza elfehéredett. – Csak nem jött már meg? – kérdezte riadtan. – Nem, van még elég időd elkészülni. Megtisztálkodni, szépen felöltözni a hálóruhádba, és a hajadat szépen kifésülni. Így ám! Na, indíts! Rikissza hosszan nézte Iliánát olyan tekintettel, mely elmondott mindent, amit nem volt már ideje szavakkal kifejezni: a szomorúságát, a vágyait és a hallgatásra való kérését. Nincs más választása, a másik tervét kell megvalósítania. Érezte a nagy konyhakést a ruha anyagán keresztül, amikor úrnője nyomában kiment.

4 A pásztorfiú végre rátalált a rémült bárányra. Az állatka az erdőbe szökött félelmében – a lovasok elől menekült, aki akkora zajjal jöttek, hogy még a föld is beleremegett. A fiú megállt pihenni egy kicsit, ledőlt a puha mohaszőnyegre. Még egy bárány is elég nehéz lesz, ha messzire kell vinni. Magabiztosan tartotta a kicsi állatot – aztán megütötték fülét az erdőtől idegen zajok. A vadászkürt és a nagyharang szava. A fiú megrémült, ugyanúgy, mint az előbb a szökött kis bárány. Az erdő nem volt kellemes, sőt biztonságosnak sem volt mondható ezen a Szent Iván-éjjelen. A fák között, a semmiből támadó szél elfeledett regékről mesélt. Tompán zúgó, éneklő fuvallat, mely félelmetesen suhogott, és ijesztően dühösnek tűnt. Az erdő sohasem szerette a betolakodókat. A pásztorfiú kezdetben talán még megnyugtatónak is vélte az idegen, fémesen zengő haranghangokat ebben a rövid éjszakában. de most már nem szerette hallani őket. Mélyen benn járt a sűrűben, és még ide is elhallatszott erős hangjuk. Izgatott hangok, feldúlt hangok. Miért jöttek, mit akarnak? Ezek voltak a vadászok. Hívatlan, nem kívánt betolakodók. Az erdejében, az ő máskor kedves, szelíd erdejében. Különösnek tartotta, hogy az év legrövidebb éjszakáján majdnem nappali fény volt

látható. A levelek mintha zöld – és áttetsző aranyfényt sugároztak volna magukból, az éjszaka varázslatosnak, és ijesztően csábítónak tűnt. A fiú nem tudta volna szavakkal kifejezni érzéseit. Úgy tetszett, a moha élt alatta, a lomb pedig suttogott, a csönd mégis teljes maradt. Nem tudta még magának sem elmagyarázni, mi ez a furcsa, bizsergető érzés. Hirtelen megrázkódott: egy kiáltást hallott. Egy rémült ember halálos sikolyát. Egy férfi hangja volt, rekedt, fájdalmas üvöltés, mely zokogásszerű hörgésben ért véget. A pásztorfiú felugrott, felkapta a bárányt és úgy futott kifelé az erdőből, hogy a nyakába vetett kis állat ide-oda himbálózott. – Most aztán megfogtuk! A hegyoldalhoz van beszorítva. Mojmir, vágtass a faluba és verd félre a nagyharangot! De azt is mondd el nekik, hogy én voltam, aki rabul ejtettem! A Herceg rendelkezése szerint nagy jutalom várta a legsikeresebbet a tizenkét vadász közül. Saját tanyát és nagy gazdagságot kap majd! De mi történik akkor, ha többnek sikerül együtt? Erről nem szólt rendelkezés. A késztetés, hogy ki lesz a legjobb, hasznos serkentőnek, izgató dolognak tűnt. Mojmir, aki a legfiatalabb volt, nem akarta elhagyni a helyet, de Kasimir kardjával kényszerítette az indulásra. Kénytelen volt engedelmeskedni az idősebb vadásznak, pedig sok reményt fűzött a préda elejtéséhez. Kasimir a hegyoldal felé fordította a lovát, és keményen megsarkantyúzta. Muszáj, hogy elsőnek odaérjen! De azt is tudta, hogy a többiek is oda tartanak. „Átkozott, ügyetlen puhányok!” – gondolta megvetően. Néhányan közülük büszke lovagok voltak. Mégsem tudtak semmit sem arról, hogy egy igazi vadász hogyan cselekszik, nem is konyítottak a valódi bátorsághoz, erőhöz, nem ismerték a vadont, a vadászösztönt. Naphosszat csak a kocsmában ültek, vedelték a sört, hőstetteikkel dicsekedtek a szájtáti népnek. Mintha itt minden értéktelen lenne! „Ez igazi férfiaknak való feladat, nem pedig hitvány nemeseknek!” – A gondolat csak a vadász elszántságát fokozta. Kasimir úgy vágtatott, ahogyan csak lova, és felszerelése engedte. Nem volt ideje hallgatni az erdő félelmetes zajait, nem is ért rá a közelgő éj fényeit figyelni, mint ahogy azt a természet egyszerű gyermeke, a vállain bárányt hordozó pásztor tette. Egyre csak a préda járt eszében. Ezért vágott neki egy cserjés, bozótos résznek. Előre tört, bár lova erősen dobálta fejét nemtetszésében, keményen megpróbált ellenállni. Kasimir is erősen megsarkantyúzta az engedetlenkedő hátast. Igazi lovas volt: a Herceg nemhiába választotta erre a nemes, bár megerőltető feladatra. Kasimir azonban nem engedte meg magának, hogy bármin elmélázzon; tudta, hogy a préda elejtésére maradt ideje fogytán már. Elfogni a prédát! Ez volt a parancs, mely most mindent jelentett a számára. Ő volt a legjobb, ehhez semmi kétség sem fér! Azon a részen, ahol majdnem áthatolhatatlan és ingoványos talajú az erdő, vastag ágú folyondár szőtte be a fákat. Az ágakra több hurokban csavarodott rá és úgy lógott le róluk,

mint egy nagy kéz mozdulatlan ujjai. A növény mintha csak erre várt volna, amióta az ágakra tekeredett, az alatta elhaladó lovas nyakára fonódott és megállította. A férfi a lendülettől és az erős rántástól hanyatt esett le a lóról, nyaka körül a folyondár egyre szorosabb lett. Kasimir még egy utolsót sikoltott, kése után próbált kapkodni, de már túl későn. Az egyik nyakcsigolyája halk reccsenéssel kiugrott a gerincoszlopból. Kasimir élete egy igazán méltatlan, bugyborékoló hanggal szállt el. A gazdátlan ló kicsit még tétován álldogált, fel-felkapta a fejét, majd megfordult. Kevéssel később megtalálta a faluba, az istállóhoz vezető utat. Az úton két ember jött lovagolva, szorosan egymás mellett. Szinte tapintani lehetett a feszültséget, ahogyan többször is egymásra néztek. Itt az volt a tét, ki ér oda elsőnek! Néha az utat nézték, majd villámló tekintettel méregették egymást, szemük sarkából kémlelték a másik mozdulatait. Hirtelen az egyik dühödten vágta kését társa hátába. Még egy gazdátlan ló fordult haza, a falu felé üres nyereggel. A kis Iliána az erdőben zajló eseményekről mit sem sejtve állt a vár folyosójának ablakában és a távoli rengeteg felé nézett. Hallotta régebben, hogy sötét meséket mondanak arról az erdőről, de ezeket neki tilos volt megismernie. Soha nem is árulta el senkinek, hogy akaratlanul kihallgatta a cselédek beszédét. Így most még ijesztőbbnek találta azokat a szavakat a sok elejtett, elhallgatott beszéd alapján. A lány lassan elfordult az ablaktól, valami megnyugtatóbbat keresve, és azon gondolkodott, merre is induljon, mit tegyen, mert nagyon céltalannak érezte magát. A folyosón, a maga szórakoztatására szökdécselve próbált menni, vigyázva, hogy ne lépjen a kövek közti vonalakra – mert ugye, akkor valami félelmetes történne vele – ezt is a cselédektől hallotta! De hogy mi történik, azt nem tudta, és így már nem is volt annyira érdekes. Nagyon egyedül érezte magát. A dadájának, Rikisszának másfelé akadt dolga. Vele egyidős barátai soha nem voltak, akikkel játszhatott volna. A Herceg gyermekei nem ereszkedhettek le az alacsonyabb rangú kislányhoz, márpedig Iliána apja nem volt nemes. Iliána csak a kamarás úr lánya volt, mégha apja a Herceg bizalmasai közé tartozott is. Más gyerek pedig nem volt a várban, csak a faluban, de oda Iliána nem járhatott: azok a gyerekek meg őnála voltak alacsonyabb származásúak. Ha most, ahogy Rikissza mondta, el is hagyja, ki fog majd virágfüzért kötni a hajába? Vagy kivel fog elalvás előtt beszélgetni? Állni együtt az ablakban és nézni a tér nyüzsgését a vár alatt, vagy még inkább, néha együtt lemenni oda? Kivel fog pusmogni erről-arról, és jókat nevetgélni? Anyának erre soha nincs, és nem is lesz ideje. Iliána elérte a nagytükröt, amely gyönyörűen volt díszítve, csiszolt üveggel és ólomkeret-berakással. Azonnal meg is fordult. Bele sem pillantott, amúgy sem tetszett neki a látvány. Nem szerette nézegetni magát. Anya úgyis nagyon elégedetlen volt a kinézetével, de ami még rosszabb volt, nem volt olyan szép, mint amit a kamarás úr gyermekétől megkívánt. Kívánt? Követelt! Állandóan

azon keseregtek, hogy lehet majd egy ilyen semmilyen kinézetű lányt férjhez adni – és anyának természetesen mindig igaza volt. Iliána túl fiatal volt még, hogy bármiben is bírálni tudná anyja ítéletét. Saját magát sohasem tartotta szépnek. A mai este azért mégis szép este volt, nappalról maradt egy kis fényes derengés még, a levegő a nyár illataival volt terhes. Iliána tudta, itt senki nem láthatja, így keresztültáncolt a folyosón és megpróbálta magát teljesen gondtalannak hinni. Ez nem mindig volt könnyű, de most úgy tűnt, Iliánának majdnem sikerült. A vadászok közül az egyik, maga sem értette hogyan, de eltévedt. A mocsár felett már jó ideje sűrű, átláthatatlan köd gomolygott. Olyan hirtelen jött, hogy az egyik pillanatban a férfi még látta a földet, aztán minden eltűnt a fehérségben. Káromkodva és értetlenül szállt le a lováról, és óvatosan megpróbált előre botorkálni. Visszafordulni már nem akart, mert úgy vélte, túl sok időt venne el a kerülőút. A vadász megdöbbenve vette észre, hogy itt valami nincs rendben az erdővel, a mocsárral. Balsejtelem gyötörte. Érzékenyebb volt a jelekre, mint a többiek. Nem értette, miért és hogyan gomolyog elő körülötte ez a megmagyarázhatatlan köd a semmiből, és magában félhangosan motyogva feltette a kérdést: – Mi a pokol van itt? Belekerült talán a tündérek játékába? Egy régi legenda, amiben valójában sohasem hitt, most újra életre kel? A köd lassan megmozdult: úgy hömpölygött, mint egy testetlen, torz alak, amely felkúszik az emberi testen, hogy mindörökre betapassza az élők szemét. A vadász lábai nem mozdultak: tehetetlenül kezdtek belesüppedni a puha mohába. A férfi kétségbeesetten próbálta erőltetni a szemét, hátha észrevesz valamit, ami alapján tájékozódhat, megfogódzhat, egy nagyobb kő, egy testesebb fa, vagy bármi. Igen! Ott, a távolban! De mi ez? Szíve fájdalmasan kezdett kalapálni. Egy magas, sötét árnyékot látott kibontakozni a ködből. Egy hatalmas, mozdulatlan alakot. Valaki talán a versenytársai közül? Nem. Ez magasabb volt bármelyiknél. A rémület újult erővel csapott le rá: biztos volt benne, hogy az alak őt figyeli. Fejét oldalra billentve nézi, méregeti, jéghideg fuvallat jön felőle, ahogy türelmesen várja a megfelelő pillanatot. A vadász kissé elernyedt, már lélegzetét is visszatartotta, majd hirtelen megkönnyebbülten kifújta. Csak egy magas kökénybokor volt, amit annak a szörnyű alaknak nézett. A bokor éppen a menekülést jelenthette, szilárd talajt az ingoványban. Legalább volt valami támpontja, amihez viszonyíthatott! Megörülve a lehetőségnek, oda akart sietni, ám rosszul lépett. Egyik lába eltűnt egy zsombék mellett, amely eddig szilárdnak látszott, s hogy innen kiszabaduljon, elengedte a gyeplőt. Erre a lova sem tétovázott, hiszen alig várta a szabadulást. Azonnal elmenekült erről a veszélyes helyről. A férfi hallotta még, ahogy ijedten horkantott az állat, és hitetlenkedve látta, ahogy a mocsaras talaj a ló patái alatt szilárd talajjá vált.

A lódobogás egyre messzebbről hallatszott. Már az sem segített, hogy a ló után kiáltott. Az állat nem fordult vissza – az istálló és a falu jobban vonzotta. Biztonságosabb menedéknek tűnt, mint egy elvarázsolt, sötét erdő. A vadász kezei belemartak a csúszós növényzetbe, de semmi kapaszkodót nem talált. A talaj már süllyedt a másik lába alatt is. Semmi nem volt, amire csak egy kicsit is támaszkodhatott volna! A kökénybokor túl messze volt, és úgy tűnt, mintha csúfondárosan nevetett volna rajta. A vadász segítségért kiáltott, karjaival hadonászott és csapkodott maga körül egy ködös, eszement forgásban, mely egyre jobban körbeölelte, lehúzta. Senki emberfia nem felelt, senki nem segített rajta. Suttogó, fenyegető hangok vették körül. A köd egyre csak sűrűsödött, a kökénybokor végképp eltűnt. – Ez a te műved, te átkozott erdő! – nyögte Marduk, a vadász, félelmében sírva kiabált, mialatt teste mind mélyebbre süllyedt a barna-fekete mocsárban. Egy másik páros, két hajtó közeledett a hegyi úton. Maguk sem értették, miért, de furcsa feszültség lett rajtuk úrrá, ahogy az erdő felé tartottak. Hirtelen, látszólag minden indok nélkül leszálltak lovaikról, aztán valami titokzatos erőtől hajtva elővették vadásztőrüket és kardjaikat. Reménytelen, elkeseredett kardvívásba, eszelős párbajba kezdtek. Csakhamar mindketten erősen megsebesültek, de egyik sem akarta feladni: győzni kellett bármi áron! Végül már egyikük sem tudott lábon maradni a sok sebtől és vérveszteségtől, de még fekve is megpróbálták egymást kivégezni. Erejük teljesen elfogyott, testükön a sebek előre vetítették végzetüket. Csak feküdtek, nem messze egymástól, a földön. A két gazdátlan ló már a párbaj elején menekülőre fogta a dolgot és eltűnt a hazavezető úton. A vadászat a két hajtó számára véget ért. Niclot lovag félt. Már kezdettől nem kedvelte ezt a mostani feladatot, melyet a Herceg erővel kényszerített rá. Niclot gyűlölte az erdőt, félt tőle, amint az teljesen illett is egy igazi, egyszerű pogányhoz, amilyennek született és vallotta magát. Ez az erdő olyan fajta vadon volt, ahol minden elképzelhető és elképzelhetetlen megtörténhet. Képzelete szerint tele volt ősi, pogány szellemekkel, gonosz, veszélyes teremtményekkel, akiknek már a nevére sem emlékezett senki. Igaz, hogy a néphit mindig beszélt róluk, de Niclot tudta, hogy a nép csak egy kis töredékét ismeri mindama gonoszságnak, ami itt bármikor megtörténhet. Most mégis itt bolyongott, ebben a félelmetes varázsbirodalomban, ennek is a legközepén! Gyűlöletteljes gyanakvással méregették egymást a többi vadásszal, akik

ugyanúgy a prédát akarták Herceg uruk elé vinni a busás jutalom reményében. Niclot végül megfontoltan úgy döntött, jobb lesz, ha külön megy az erdőn át. Mostanra azonban fogalma sem volt róla, hova keveredett, hiszen azelőtt soha nem járt itt. Mert sosem járta a rengeteget, azt nem is sejtette volna, hogy ez az erdő nappal kellemes, békés hely, és csak az év bizonyos éjszakáin lesz másmilyen. Mint például az aznapi. Az az éj is pont olyan elbűvölt, varázslatos, kiszámíthatatlan, túlvilági éj volt. Bogiszláv herceg biztos, hogy őrült volt, hogy egy ilyen tervbe belefogott. Saját magát természetesen nem tette ki veszélynek, dohogott Niclot, ő maga soha sem merne idejönni! Nem. Egy ígéretekkel megbolondított emberfalkát küldött maga helyett. Vadászokat és elkényelmesedett nemeseket. De vajon efféle embereknek sikerülhet egy ilyen különleges feladat? Soha! Niclot lovag soha nem is értette az egész vadászat fontosságát, nem is tudta, hogy pontosan miről is van szó. Nem tudta, és még nem is sejtette, mi az a titokzatos préda, amire vadásznak, fogalma sem volt, mibe került bele. Parancsolták, hogy jöjjön, és bármennyire is próbálta elkerülni a hajtóvadászatot, most mégis itt van, szerencsétlenségére. Egyedül állt az erdő szélén, amely körülvette a maga sajátos titokzatosságával, és fogalma sem volt, hogy mi létezhet, mi található az erdő mögött. – Hé! Hogyan lehet kitalálni ebből a zöld pokolból? – A férfi hangján kezdett úrrá lenni a kétségbeesés. Az erdő itt meglehetősen sűrű volt. Az ágak sötétzölden csillogtak a nedvességtől. Niclot úgy vélte, a közelben kell lennie az ingoványnak. Nagyon félt, hogy nem látja meg időben a veszélyes részeket az úton és egy rossz lépés után elnyeli a láp. – Rettenetes! – mormogta. Még így is elég szelíden fogalmazta meg, hiszen Niclot lovag valójában egész testében borzongott, ahogy a kutyák szoktak félelmükben. A fák között a hold feljött az égre, fényével beragyogta a tájat. A lovag így, ha csak egy pillanatra is, de villanásnyira átlátott az ágak között. A holdnak nem volt nagy ereje ezen a világos éjszakán. A félhold sápadtan és sárgásan tündökölt, így még jobban megerősítette az erdőt belengő bűbáj és a titokzatosság érzetét. Niclot lovag keresztet vetett, noha pogány hite erősebben, ősi időktől fogva, nemzedékek sokaságán át benne is élt. Minden ismeretlen, teremtett lénnyel szemben volt valami kellemetlen érzése, a megnevezhetetlen dolgoktól pedig egyenesen irtózott. A természet most másik arcát mutatta meg felé.

Az egész erdő pezsgett, olyan édes illatokat érzett, amiket eddig még soha, testén láthatatlan erők simítását érezte. A vágy, a bujaság, az üzekedés sóvárgása szinte érezhető volt a levegőben. Minden bimbózott, virágzott, ezen a Szent Iván-éjjelen, mikor is embernek nem volt tanácsos a házán kívül mutatkoznia. A természet készült valamire. Niclot lova ekkor hirtelen megtorpant. A lovag előtt az erdőben kis ösvény nyílott, látszatra egy enyhén lejtő út, melynek a vége tompán fénylett a gyönge holdfényben. A Fekete Tó! A lovag már sokat hallott erről. Az erdő egyetlen kis tava, inkább csak pocsolyaféle, és teljesen fekete! Mint egy gonosz szem, úgy sötétlett az út végén. Az a szóbeszéd járta, hogy már sokan belefulladtak ebbe a kicsinynek, veszélytelennek látszó tóba. Ha hinni lehet a mendemondáknak, aki a közelébe ér, azt gonosz erők húzták le, és szerencsétlenek a sárgászöld fövenyben eltűntek örökre. Niclot lovag rémülten, minden késlekedés nélkül megfordította lovát és teljes iramban vágtatott hazafelé. Tudta, hogy bár lápon, mocsáron, csúszós mohán át fog vezetni az útja, semmi, de semmi nem gátolhatja meg hazatérésében.

5 Iliána úgy gondolta, leballag a konyhába, arra számítva, hátha történik ott valami érdekes. Tulajdonképpen már elérkezett a lefekvés ideje, de az anyja teljesen el volt foglalva az esküvői előkészületekkel, így a lánykának magának kellett elvégeznie a nagymosdást. Nem értette, hogy miért, hiszen a karácsony még messze volt, és csak akkor szoktak ilyen nagy tisztálkodást csapni. Ahogy körbenézett, látta, hogy mindenki megállás nélkül futkos, dolgozik a konyhában, közben folyamatosan beszélnek egymással. Iliána így szinte észrevétlenül meg tudott húzódni egy sarokban, ahonnan mindent jól látott és hallott. Ezen a napon, a körülményeket tekintve, még ez tűnt számára a legérdekesebb helynek. A cselédlányok, neki háttal állva törtek valamit a mozsarakban, talán diót, és közben ment a szokásos konyhai pletyka. Rikisszáról folyt a szó, legalábbis az eddig hallott beszédből Iliána úgy vélte. – Nem tudom, miért békétlenkedik! – mondta az egyik. – Akarom mondani, nem értem őt. Ez csak természetes, ami vele fog történni, hiszen mindig is így volt. – Persze, tudom, ez a hagyomány, ez ellen nem tehet semmit – mondta a lány, aki egy kicsit idősebbnek tűnt a másiknál. – Csak hagyni kell az öreget, hadd kapja meg, amit akar és akkor gyorsan vége is van. – Neked talán jó is volt vele? – kérdezte az előző, és kíváncsian nézett az idősebb

lányra. – Hát, mint mondtam, gyorsan ment. Többet tudott, mint most a férjem, bár ezzel nem mondtam sokat. – Jól el volt látva? Mármint a Herceg, természetesen! – Á, az én uram sokkal jobban van felszerelve! De a hercegé, az csak egy hercegi szerszám, ugye! – Hamiskásan összenevettek, és Iliána nem értette, miről beszélnek. Arra gondolt, hogy a cselédek nagyon is tiszteletlenül beszélnek a Hercegről. Ekkor az egyik konyhalány hirtelen felkiáltott: – Hol van a nagy konyhakés? Nem látta valaki a nagykést? Nem tűnhetett csak úgy el! A nagy keresgélés közepette a konyhába betoppant egy gazdasszony. Arcán látszott a nagy igyekezet, szeme fénylett a kikívánkozó hírtől: – Nem lesz esküvő! Legalábbis holnap nem! – zihálta egy szuszra. Egy percig mindenki dermedten állt, majd leírhatatlan hangzavar kerekedett. A kétségbeesett szakácsnők jajgatásával, cifrán megfogalmazott tiltakozással egy pillanat alatt tele lett a konyha. Hogyisne, hiszen minden kimerítő munka, minden fárasztó, aprólékos előkészület, úgy tűnik, hiábavalónak bizonyult! Az erdőben a furcsa, megrendítő események körülbelül egy időben történtek, noha Szent Iván éjjeléből alig valamicske telt még el. A templomdombhoz érve a Herceg körülnézett, de még most sem látta feltűnni Mojmirt, ahogy a vár felé lovagolna. A nagyúr még bízott benne, hogy minél előbb tud szolgát küldeni a harangozóhoz, hogy engedje szabadon ismét a nagyharang vadul kongó, ujjongó szavát, a sikeres vadászat híradó jelét. Azt a parancsot kapták a vadászok, hogy egy nagy tüzet gyújtsanak a Szürkehegy oldalában az erdei tisztáson, ha sikeres a vadászat. Hadd tudja meg mindenki, ki volt az első, aki a prédát elejtette! Semmi. A Herceg erősen reménykedett abban, hogy Kasimir csupán elfelejtette a tüzet a nagy sietségében, hogy minél előbb idehozza neki a prédát. Türelmetlenségében megrántotta a gyeplőt, és lovát megsarkantyúzva, továbbügetett a harangtorony felé. Már csak öt ember volt az erdőben. Ugyanannyi, mint abban a rémisztő versben, amely a kis pásztorlányról, Tovéról meg a gonoszokról szólt. A „Tizenkét férfi az erdőben” című vers szerint mindegyik ember elvett egyet a lányka állatkái közül és sorban megölték őket. Bogiszláv herceg hajtói is egytől-egyig ugyanilyen gonosz szívűek voltak, mint a versbéliek. Alattomos terveik során megfeledkeztek róla, hogy egy ilyen feladat elvégzéséhez össze kellene tartaniuk, másképpen nem sikerülhet. Önző módon mindegyik mégis csak arra figyelt, gonosz szívük csak azt sugallta, hogy mihelyst a csapda bezárul a préda körül, azonnal kirekesszék egymást a jutalomból.

Bonyolult, trükkös csapdát állítottak fel, közel a sziklákhoz. Úgy gondolták, hogy majd áldozatukat beszorítják a sziklák közé, pontosan a Szürkehegy lábánál. Sombor, a fővadász, rangjához és korához mérten rögtön magához ragadta a parancsnokságot, mielőtt a megmaradt lovasok közül bárki egyet is tudott volna szólni. Csak úgy röpködtek a parancsszavak. – Ti, két fiatal szájtáti! Ti ketten mentek majd és támadtok középen. Te, hogy is hívnak, na, a keleti oldalról jössz felénk. Te pedig, lovag, a nyugati oldalról közelítesz. De egyvalamire nagyon vigyázzatok! El ne engedjétek magatok között a prédát! Én addigra majd felmászok a sziklák tetejére és leengedem a csapdát, ha úgy látom, hogy elérkezett az idő! A többiek csak szótlanul bólintottak. Nehézkes, kapzsi agyukkal szinte mindegyiknek eszébe jutott, hogy Sombort teszik el láb alól elsőnek. Miután elsőként lezárja majd a csapdát, munka legnehezebb részét ezzel el is végezte. Ha úgy vesszük, a valóságban a vad elejtése a fővadász sikere lesz. „Na, ezt a dicsőséget nem adják neki!” – gondolták, és szinte minden vadász fejében egyszerre állt össze a kép. Egyformán gondolkodtak, mind a négyen. A fővadászt, Sombort el akarták veszejteni, de már egymásra is ferde szemmel néztek. Gondolataikban megfogalmazódott, hogy nem járhat jól senki sem, nem kerülhet egyik sem a másik elé! Nemigen aggódtak, hogy a másik hét társuk vajon hová lett. A dolog senkit nem érdekelt különösebben. Amíg ők így együtt vannak, és egymást szemmel tudják tartani, addig nem lehet nagyobb baj. A fővadász, Sombor is hasonló következtetésre jutott. Ő is hasonlóan gondolkodott: „Leszedem én őket egymás után. Onnan fentről kezdem, ott még fedezékben vagyok. A leggyengébbel kell kezdenem. Az a lovag, bár idősebb, mint én, erős a nyeregben, de itt, lábon majd nem lesz az. Az a Jaromir meg túl fiatal, tapasztalatlan, igazából nem nagyon tud ellenállni nekem. A másik két szájtátival biztos, hogy kardra megyünk, de az is biztos, hogy ott én győzök.” Most már bizonyosnak tűnt, hogy egyikük sem akart osztozni a dicsőségben a másikkal. Senki senkivel. A tervet viszont végre kellett hajtani, így hát leszálltak lovaikról és legyező alakban szétszéledtek. Óvatosan lépkedtek, hogy minél kisebb zajt csapjanak, úgy nyomultak előre. Az alakzat egyre szűkebbre zárult, ahogy közelebb kerültek a sziklák közti hasadékhoz. A ravasz terv végrehajtása közben senki sem figyelt a lovakra. Az állatok, megszabadulva gazdáiktól, elbóklásztak legelni. A vadászokat hirtelen megmagyarázhatatlan rossz érzés kerítette hatalmába. A szél, amely ezzel az érzéssel egy időben feltámadt, újabb borzongásra késztette valamennyit. Nem úgy fújt, mint ahogy egy rendes szél szokott. Olyannak tűnt, mintha egyenesen a föld alól jött volna elő. Hosszan elnyújtott, kerengő széllökések táncoltak mindenfelé. Egymást kergetve körbe-körbe csavarodtak a fák koronája körül. Rothadó gőzt kavartak

fel magukkal a földből, amely úgy beleszúrt a vadászok orrába és olyan erősen kaparta torkukat, hogy majdnem megfojtotta őket. A szörnyű szagok egészen megbénították a férfiakat, agyuk furcsán eltompult. Akadt olyan is, akinek a szagról maga az ördög jutott az eszébe, de gyorsan másra terelte a gondolatait. Megmukkanni egyik sem mert. Ez nem olyan hely volt, ahol ilyen nem evilági hatalmakat csak úgy büntetlenül lehetne emlegetni! Abban, hogy az erdő megváltozott ezen az éjjelen, egyikük sem kételkedett. Valahol sejtették, hogy a mai éjszaka nem lesz olyan, mint a többi, hiszen Szent Iván éjjelén vadásztak. Titkon mégis abban bíztak, hogy őket majd megvédi valami láthatatlan erő. Nem így történt. A sápadt félhold nem segített, csak a nyomasztó, rossz érzéseket mélyítette el lelkükben. Nem volt keresnivalójuk az erdőben, ezen az éjszakán. A szagok után most hangok törtek fel a mélyből és szinte mindenhonnan. Honnan jönnek ezek a suhogások? Mintha százezer dühös méh zümmögő hangja hallatszana. Merre lehetnek? Talán valamelyik ló rátaposott egy méhkasra és most a dongók, vagy méhek gyülekeznek a dühödt támadás előtt? A rejtélyes hangok fokozták a szörnyű hangulatot. Azok a vadászok, akik nem ijedtek meg a pokoli szagú széltől, most már nyugtalanná váltak. Ezek olyan hangok voltak. Egyszerre olyan embertelen szorongás kúszott fel a gerincükön, a testbe olyan erős vágyat táplált egy ismeretlen érzés, hogy csak szaladni akartak, minél messzebbre ettől az elátkozott erdőtől. Még a lovaknak sem tudtak füttyenteni, hiszen ilyen őrült zajban nem is lehetett semmi mást meghallani! Alig várták, hogy vége legyen egyszer, örökre elmehessenek innen! De Sombor, a fővadász megpróbált csendet, és fegyelmet parancsolni ebben az őrülethez közeli állapotban. Úgy gondolta, hitte még, hogy a meglepetés ereje nagyon fontos lesz. Bízott még abban, hogy ezzel a tervvel még sikert arathatnak. A prédát ugyan még egyikük sem látta, mert pár fa eltakarta az utat, és a sziklák pereme is a látótérbe került. A fényviszonyok nem voltak a legjobbak, látni alig láttak, inkább a neszezésből sejtették, hogy ott van. A vadat, ahogy már előre kitervelték, megpróbálták a sziklák hasadéka felé terelni, úgy, hogy a bent elhelyezett csapdáig hátráljon. Nem volt menekvése annak a valaminek, már hallották is gyenge, rémült vinnyogását. A győzelem már igen közel volt! A kolostor harangja a nagytemplom harangjához képest egyhangúan és gyengén kongott. A barátok a félelemtől, és a hidegtől is reszketve a kápolna csupasz padlóján feküdtek

és imádkoztak. Már nem térdeltek, alázatos kérésükhöz hasra feküdtek, kezüket kétségbeesetten kulcsolták össze álluk alatt. – Kyrie eleison, Urunk! Vezess minket, mit tegyünk, mit tegyünk? – hallatszott a könyörgés. – Ha ez megszentségteleníti Hród városát… Urunk, légy velünk! – Félelmükben is borzongtak, nem csak a hideg kőtől. Egyikük így suttogott: – Beszélt a titokzatos erdőről, ó Uram. Szerencsétlenséget akar ránk hozni. – Az erdő! És mind oda mentek a szerencsétlenek. – felelt egy másik ugyanolyan halkan. – Igen, minden, és ami még mögötte van. – suttogták tovább rémülten. – A Farkasnemzetség! – Szinte megállt a levegőben a kimondott szó. – Csitt, csitt! – sziszegte a házfőnök. – Az Üdvözítőre, csend legyen!

6 Rikissza, a fiatal szűzlány a nagy fakádban feküdt. Mosakodott. Nagyon el volt keseredve a Herceg esti látogatása miatt. Nem értette, ép ésszel fel nem fogta, hogyan is juthatott el idáig pár nap alatt a boldogsága. Dühében elzavarta a segédkező cselédeket, akik mosdatni akarták és szépre megfésülni a haját. Egyedül akart maradni nagy bánatában, és nem utolsósorban a nagykés miatt is, melyet a levetett ruhái alá tett, elrejtve a padon. A menyasszonyi ruhája égővörös és holdezüst színekben pompázott, és természetesen a hercegi színek felhasználásával készült. A saját szobájában lógott felakasztva a szekrénynél. Itt, a mosdószobában csak egy szépen hímzett fehér ing volt elkészítve számára. Ebben kellene majd a Herceget este fogadnia. Rikissza összeszorította fogait elkeseredésében. Nagyot csalódott Barnim ifiúrban. Olyan mélységesen, hogy sírni sem tudott miatta. Most is úgy érezte, csak marcangoló üresség maradt a szívében. Semmi részvétet nem mutatott feléje Barnim, teljesen nyilvánvaló lett, hogy nem táplált iránta semmi érzelmet. Nem szerette, az most már egészen biztos. Legalábbis nem úgy, ahogy azt Rikissza vágyta volna. SZERETTE, múlt időben! Egyáltalán, szerette őt? Most már ebben sem volt biztos, már a saját érzelmeiben sem, annyira dühös volt a világra. Legjobban mégis az lepte meg, hogy már nem is érdekelte igazán, mit jelentett Barnim. Egy gyors pillantást vetett a padon fekvő ruhahalomra. Igen, az alatt ott volt. Most már komoly elhatározásra jutott. Úgy érezte, semmit nem veszthet. Semmit. A kis Iliána nesztelenül jött be az ajtón, és suttogva szólt a dadájához: – A cselédlány

nem mert bejönni, mert olyan haragos voltál vele az előbb. Így nekem kell elmondanom az új hírt. A víz már kezdett kihűlni, de Rikisszának sehogy sem akaródzott még kijönni belőle. – Milyen hírt kellene tudnom? – kérdezte kedvetlenül. – Azt, hogy az esküvődet el kell halasztani pár nappal. A Hercegnek nincs ideje ma este hozzád jönni, mert vadászik. Úgy értem, az emberei vadásznak. Azt viszont nem értem, ennek mi köze a te holnapi esküvődhöz? – Iliána próbálta pontosan elmondani a híreket, mert sejtette, hogy ez Rikisszának valamiért nagyon fontos. – Nagyon is sok köze van, sajnos. De mégse! Komolyan mondod? Hogy nem lesz esküvő holnap? – Egyszerre izgatott lett. Valami reményféle megcsillant a sorsában. – Igen. Anyám nagyon dühös, meg a szakácsnők is, és mind a konyhalányok is. „Az a sok étel” kiabált anyám. „Minden elromlik, a gyönyörű díszítés, a szép terítés. Muszáj leszednünk a megterített, nagyasztalt, ó Egek!” – idézte pontosan a lányka a konyhában elhangzottakat. Majd még hozzátette: – Megértheted, milyen nagy lett a zűrzavar. Azért te ne legyél szomorú Rikissza, ez. – Én, szomorú? – nyögött fel Rikissza, és nyomban kiugrott a kádból. Olyan gyorsan ölelte meg a kislányt, hogy annak ideje sem volt ellépni, így csuromvizes lett. A víz szerteszét spriccelt. – Szomorú? Sohasem voltam ilyen boldog. Egy kis haladékot kaptam. Köszönöm, köszönöm! Iliána kicsit sem haragudott, hogy elázott. Ha ez összefügg dajkája örömével, ő ugyan nem bánta, hogy vizes lett. Azért kérdően nézett a dadájára, mert azt nem igazán értette, miért örül ennyire a rossz hírnek. – Nem akarsz férjhez menni? – Ó, dehogynem, egyszer, majd. – felelte Rikissza könnyedén. Felkapta az odakészített törölközőket, és ezzel elmozdította a levetett ruháit. A nagykés csörömpölve esett a padlóra. Iliána meglepődve emelte fel. – Hoppá – folytatta Rikissza könnyedén a társalgást, mintha semmi sem történt volna. – Ezt meg kölcsönvettem és hát nem elfelejtettem visszatenni! No, de miről is beszéltünk? Ja, persze, hogy férjhez fogok menni egy nap, de már biztosan tudom, hogy nem Barnim ifiúrhoz. Ő olyan, olyan. – Ő igazán édes – mondta Iliána elmerengve, ahogy az ifjúra gondolt. – Édes, igen, eltaláltad. Gyerekesen megfogott az édes kinézete. De most már rájöttem, hogy valami férfiasabbra vágyom! – Kire? – Na, azt még nem tudom, nem gondoltam végig. Majd meglátjuk. Lehet, hogy Skanéban akad majd valaki, aki biztosan megfelelne. – De ugye, nem utazol el? – kérlelte Iliána reménykedve.

– Nem, most már nem olyan sürgős elmennem. Nem szököm meg holnap reggel, ezt megígérhetem. Majd találok valami módot arra, hogy megmeneküljek. – Megmenekülj? Miért kellene megszöknöd? – Azért, hogy megmeneküljek a nagy, undok, szürke disznótól, amelyik a kövek alatt lakik, tudod. Nem, ne is törődj az én beszédemmel. Annyira megkönnyebbültem, hogy táncolni tudnék. Töröld meg a hátam, légy szíves! Egy pillanatra megcserélődtek a szerepek, az úrilány segített a dadájának. Miután Rikissza mégiscsak egy esküvő főszereplője volt eddig a hírig, most valahogy már ez sem számított. Iliána egyébként is szeretett segíteni a dadusának, aki a legjobb és az egyetlen barátnője is volt egyben. A lány gyorsan felöltözött. Közben azon gondolkodott, hogy tudná visszacsempészni a lopott kést. A konyhához érve belestek az ajtón, a másik oldalon állt a nagyszekrény, ahol az evőeszközöket tartották. Át kellett menni az egész konyhán. Szerencsére ez most teljesen üres volt, mindenki az asztal leszedésén fáradozott a nagy ebédlőben. Rikissza gyorsan visszatette a nagykést a fiókba. Visszafelé, az ajtóban összefutottak egy konyhalánnyal, aki a leszedett tányérokat hozta vissza. – Igazán sajnálom, Rikissza, hogy el kellett halasztani az esküvődet – mondta a lány együttérzőn. – Nem történt semmi baj, tudok várni! – felelte Rikissza és saját maga is meglepődött, menynyire könnyed volt a hangja. Ezzel most nemigen törődött, másfelé jártak gondolatai. Szobájába érve megkönnyebbült sóhajjal elrakta menyasszonyi ruháját a szekrénybe, és mellé tette azt a gyűlöletes, fehér hálóinget is. Újabb sóhajtás, egy kicsit gondterheltebb, mint az előző: most az járt az eszében, hogy nem is tudja, mennyi időt kapott.

7 Ezalatt a Herceg és Szimat elértek a templomdombnál a harangtoronyhoz, amely a falu másik végében állt. Mielőbb hírt akartak hallani, tudni, hogy sikerrel jártak-e a vadászok. A dombnak erről a pontjáról megfelelőbb volt a kilátás a Szürkehegyre. A Herceg a legjobb lehetőséget kereste, hogy mindenkinél előbb lássa meg a jelzőtüzet – mint a győzelem jelét – amit majd a nagyharang erős hangja tesz mindenki számára egyértelművé. A nagyúr lóháton ült. Jobb szeretett lefelé nézni emberekre. Azonkívül lóhátról mindig többet és jobban lehetett látni. – De mi a fene. – szólalt meg hirtelen a Herceg homlokát ráncolva. – Magasságos Herceg! – szakította félbe Szimat is izgatottan. – Úgy látom, hogy

onnan jön egy lovas vágtatva. Egy küldönc! Ez aztán gyorsan ment! – Igen, igen, de nem látom a többieket. Te is látod, hogy üres nyergű lovak is jönnek? Szorosan követik a lovast! Megint egy! És ott jön további kettő! De hol van a jelzőtűz? Annak már égnie kellene, de itt nincs semmiféle tűz! Mi történhetett? – Majd meghalljuk a küldönctől, uram. Úgy látom, Mojmir az. Fiatal ez a fiú, és az is lehet, hogy csak megszökött. A gyávája! A Herceg nem hallgatott Szimat morgására. Türelmetlenségében megsarkantyúzta a lovát és Mojmir elé lovagolt. Félúton, a dombon találkoztak. A fiatal vadász lihegett, majdnem olyan kifulladt volt, mint a lova. – Hoztam a hírt, Magasságos Herceg. Kasimir elfogta a prédát! Mojmir látta a Herceg döbbent arcán, hogy az feszülten figyeli az erdő felé vezető utat. – Kasimir? – üvöltötte a Herceg sötétvörös arccal. – Azt mondod, Kasimir elejtette a prédát? Akkor mit keres Kasimir lova itt mögötted? Mojmir döbbenten megfordult és elsápadt. – Nem értem. – Láttad, amikor elfogta? – N…nem. De azt mondta, hogy megteszi, én meg vigyem a hírt elsőként. – Hogy megteszi? Hogy meg fogja tenni? És mit keresnek itt a többiek lovai, amik egymás után jönnek át a mezőn? Egy, kettő, három, négy ló. És ott jön még egy kifelé az erdőből! Lovasok nélkül! Mind! És semmi jelzőtűz, ó nem! Mi a poklok pokla történik itt? – Nem értem, nem értem. – dadogta Mojmir és félt, hogy mindenki hibájáért őt okolják most. Bogiszláv herceg mormogott és dörmögött, türelmetlenül léptetett előre-hátra a templomdombon. Nem tudott többé nyugodtan ülni a nyeregben. A látottak után már egyáltalán nem mert volna bemenni az erdőbe, hogy maga nézzen a dolgok után, hogy mi is történt valójában. Eltöprengve léptetett vissza a harangtorony tövéhez, Szimattal szorosan a sarkában. A kíséret többi tagja csüggedten, értetlenül, tanácstalanul nézte a visszaérkező, gazdájukat vesztett lovakat. A megriadt állatokat összefogdosták, és az istállóba terelték. Akkor rémültek meg igazán, amikor észrevették, hogy az egyik véres nyereggel jött vissza. Ettől még jobban elkomorodtak. Valami nagyon nyomasztó balsejtelem lett úrrá rajtuk. – Még egy érkezik! – kiáltott a harangozó, aki arra várt, hogy megkondíthassa a nagyharangot. Füleibe méretes viaszdugókat rakott, a kibírhatatlan hangok ellen. Megnyúlt ábrázatával, kiálló fogaival így erősen egy harangozni készülő nyúl benyomását keltette. A férfi sohasem értette, hogy amikor így indult harangozni, a falubeliek miért néznek rá olyan furcsán.

– Na, talán ettől többet is hallunk, legalábbis valami értelmesebbet – mormolta Bogiszláv herceg, aki mostanra alig tudott uralkodni magán. Már a hírhozó ábrázata sem derítette fel. Niclot lovag volt az, aki kantáron vezette lovát a mezőn keresztül. Arra aligha számított, hogy magával a Herceggel fog találkozni az istállókhoz vezető úton. A találkozás váratlanul érte és egyáltalán nem volt felkészülve a magyarázkodásra. Sejtette, hogy most nagyon kínos percek jöhetnek, akár az életébe is kerülhet a rossz válasz. Lassan ért eléjük, azok meg ott a dombtetőn sehogy sem akartak onnan elmozdulni. A Herceg haragosan kiabált, híreket, magyarázatot követelt. – Ugye a győzelem hírével jött, Niclot lovag? – kérdezte. – Meg tudná magyarázni, hogy is van ez. – mutatott az elárvult lovakra. A kérdés rögtön elárulta, hogy ajánlatos lenne valami örömhírt hozni a Hercegnek. Niclot lovag az egész testében megremegett a nemrég átélt élmények alatt, nagyot nyelt, mielőtt válaszolt volna. – A Fekete Tó. – nyögte, alig hallhatóan. – Varázslat! Ördöngösség! Az erdő teljesen. – zihálta. – Közel volt, hogy megfulladtam. A Herceg megmarkolta a lova kantárját és közelebb ugratott: – Szedd össze magad, ember! Hol vannak a többiek? Miért nem ég a máglya? Csak nem megszöktél, Niclot lovag? A lovag nagy levegőt vett, próbálta minden bátorságát összeszedni. „Most rögtönözni kell, vagy oda az életem” – gondolta. – Magasságos Herceg! Erősítést kell küldeni. Nincs minden rendben az erdő mélyén. Valami teljesen képtelen dolog van ott. – Erősítést? Miért? Nem elég tizenkettő a legjobb embereim közül? Niclotnak többször is nyelnie kellett, mielőtt folytatni tudta volna: – Láttam. Láttam Kasimirt. Kék volt az arca. A szemei kidülledtek, a nyelve kilógott. Megfojtotta egy folyondár. Láttam a többiek magányos lovait, vágtattak ki erdőből, reszketve a félelemtől! Távolabbról halálhörgést hallottam. Úgy döntöttem, hogy inkább idelovagolok, és Fenségedet tájékoztatom erről a helyzetről. A Herceg rámeredt, nem hitt a fülének. – Azt akarod mondani, hogy egy vadállat, egy vérengző vadállat garázdálkodik? Ez az, amit mondani akarsz? – Nem tudom. De ordításokat is hallottam mindenfelől. Egyet a vadászok közül leszúrva találtam, ott feküdt az utamban, mikor ebből a pokolból kifelé tartottam. – Ördögöt! – sziszegte a Herceg fogai között. Összekócolt haja alól sanda, vészjósló pillantásokkal méregette az erdőt.

A templomdombon ácsorgó emberekben meghűlt a vér. Egyszerű népek lévén, a hallottak után a gondolkodásra és a cselekvésre egyaránt képtelennek tűntek. Legjobban a Herceg kiszámíthatatlan haragjától tartottak: az erdő fenevadja alig tűnt veszélyesebbnek uruknál. A Szürkehegy tetején továbbra sem látszott semmiféle jelzőtűz.

8 A Keleti-tenger déli oldalán soha nincs teljesen sötét, sem pedig világos az egész Szent Iván-éj alatt. Az éjféli nap földje nagyon messze esett innen. Az éjszaka egy-két órája ugyanolyan sötét volt, mint az év bármely más éjszakáján, de így sem teljesen fekete. A sötétebb árnyakat jobban ki lehet venni, főleg akkor, ha van valami világosabb árnyalat is látszott mellette. De ennél több fényre nem lehetett számítani. A vadászok látták a fák tetejét és a Szürkehegyet elkülönülni az égtől. Feketét a kékesfeketével szemben. A sápadt hold, erőtlen fénnyel továbbra is világított. Lenn, a föld felszínén kísérteties árnyékok suhantak mindenfelé. A természetellenes szél továbbra is nyers, gőzölgő kipárolgásokat hozott fel a föld mélyéből. Valahonnan erős virágillat is érezhető volt, mely elkeveredett az emberek izzadságbűzével, és még egy újabb ijesztő, sajátságosan szúrós szaggal, a félelem szagával. Nagyon emlékeztetett a megrémisztett, és átázott kutyák bűzére. – Tulajdonképpen mire vadászunk? – kérdezte halkan a fiatal Jaromir és erőlködnie kellett, hogy hangján ne érződjön, hogy félelmében még fogai is összekoccannak. – Csönd, fiú – suttogta a másik. – Nem szabad beszélni, hallgass, még elriasztod! A kérdéshez senki nem tudott, vagy akart további magyarázatot fűzni. Most már senki sem tudta, mire vadásznak – de ezt nem merték bevallani. Az egyetlen, akivel ezt a kérdést a Herceg még indulás előtt megbeszélte, Kasimir volt. Ő már nem tudott beszélni: neki kellett elsőnek meghalnia. Niclot lovag ugyan kihallgatta őket, de nem jól hallott minden szót, így fogalma sem volt a prédát illetően. Maga a fővadász is abban reménykedett csupán, hogy a csapda, amely a legnagyobbak közé tartozott, elégséges lesz. Biztosat ő sem tudhatott. Sombor otthagyta a megfogyatkozott kis csapatot, és ahogy megbeszélték, illetve ő elrendelte, el kellett foglalnia a helyét. Indult is, hogy felosonjon a hegy sziklahasadékának a tetejére. A sziklahasadékból, ahová a prédát már beszorították, nem hallatszott semmilyen hang sem. Nem sokkal előbb meghallották a kaparászást, nyögéseket, mintha valaki a hegy sima oldalán akart volna felmászni. Sikertelenül. Sombor könnyen megtalálta az utat felfelé a hegyen, amely a hasadék fölé vezetett. Korábban, még a maradék napfénynél ide is készítette a csapdát. Most, hogy másodjára jött, könnyebb is volt felmászni, a többiek már nem láthatták lentről. A sötétben ennek nem sok jelentőséget tulajdonított.

Sombornak még a máglyát is meg kellett gyújtania, melyet szintén még nappal előkészítettek a többiekkel. Önteltségében először is a farakáshoz akart sietni, hogy mindenki számára bebizonyítsa, hogy ő, és csakis ő ejthette el a vadat, de nem merte ezzel az időt húzni. A prédának semmi esélye sem volt, hogy megszökjön. Így majd emlékezetes lesz mindenki számára az ő dicsősége, ez a mai Szent Iván-éjszaka, a június 24-e. A fővadásznak ott volt a tapló a kezében, éppen meggyújtotta, hogy jobban lássa a csapda tetejét. Arra is vigyázott, hogy el ne csússzon a hegyoldalon. A tapló tompa fényénél tapogatott előre, kiengedte a zárat, és a csapda bezárult. Egyszerre hangos kiáltás szelte keresztül az éjszakát az erdőben. – Megvan! – kiáltotta valaki odalenn. – Megvan a préda! – rikkantott még valaki. „Bármi is az” – gondolták, de nem akarták felfedni tudatlanságukat. – Ne feledjétek, hogy én ejtettem el! – fakadt ki Sombor felülről, de ekkor oly hatalmas ütés érte hátulról, hogy a szeme előtt hirtelen csillagok szikráztak fel. Már nem volt ideje eltűnődni az égi csodán, mert meredeken, tehetetlenül zuhant le a hegyoldalon. – Na mi van? Nem tudsz megállni a lábadon, Sombor? – hallatszott fentről. Az egyik vadász gúnyosan nevetett: ő volt az, aki utána lopakodott a sötétben. Vele nevettek a lent maradottak is. De Sombor már nem hallotta mindezt. Kitört nyakkal feküdt a földön, a szemei nyitva, fénytelenül néztek az ég felé. A lovasok sietve eloltották a testtel együtt lezuhant parázsló taplót, mert körülötte a fű égni kezdett. A csapda le volt zárva, így is meg úgy is. Amiért ők maguk jöttek, a nagyvadat elejtették.

9 Most már ideje volt hazaindulni! Győzedelmes diadalmenetben! Még akkor is, ha már csak négyen maradtak. Sombort, a fővadászt úgy hagyták ott, ahogy leesett. Nem törődtek vele, senkit nem érdekelt, hiszen a Herceg várja őket a zsákmánnyal. Ők meg a gazdag jutalmat várták már. – A lovakat! – kiáltotta az egyikük. – Hozza valaki ide a lovakat! A csapdát kettőre kell tennünk, túl nagy és nehéz lesz egy lónak. A fiatalabbak közül az egyik elfutott a lovakért. Hallották, ahogy füttyög és kiabál utánuk. Meghökkenve jött vissza. – Csak egyet találtam ott – mondta, és Jaromir lovát húzta maga mögött. – Az én lovam, majd fogom a kantárát – mondta Jaromir. – Nekem könnyebb lesz vezetni.

De amikor megpróbálták a nehéz, háromszögletű ládaforma csapdát, melyben a préda volt, feltenni a lóra, az teljesen megbolondult. Hangosan nyerített, dobálta a fejét, vadul rugdosott hol előre, hol pedig hátrafelé. Az egyik ember akkora rúgást kapott a mellére, hogy felbukott, lélegzete is elakadt egy kis időre. A többiek próbáltak távolabb kerülni a megvadult lótól, de elereszteni nem akarták. A ló végül kitépte magát a vadászok szorongató kezei közül és szabadságát visszanyerve, nyerítve elszaladt. – Mindjárt megfogom azt az átkozott lovat! – kiabált az egyikük fújtatva, valószínűleg egypár törött bordával is rendelkezett a csetepaté után. – Jaromir! Büntetésből te fogsz felmászni a Szürkehegy oldalába és meggyújtod a máglyát! – Szó sem lehet róla! – tiltakozott Jaromir is vadul zihálva. – Ez az én lovam, nekem kell elfognom, nem maradhat ebben az átkozott erdőben, ezen az elátkozott éjszakán! Mind a négyüket megbénította a felismerés: ott csengett fülükben, amit hallottak. A fiúnak igaza van, ez egy elátkozott, rémületes erdő. Rosszabb, mint bármi, amiről csak hallottak eddigi életükben. Valami nehéz és sötét árnyék telepedett rájuk, mely mintha ködből lett volna. Olyan érzésük támadt, mintha bebújt volna a ruhájuk alá; dermesztő gondolatokat sugárzott, gyászos gyávasággal töltötte el őket. Megbántak mindent, amit életükben valaha csak tettek, azt is, amit még nem tettek meg, csak gondoltak. Egy éjfekete felleg, amely olyan volt, mint a megtestesült kétségbeesés, ott lebegett felettük és nem akart távozni semerre. Olyan valami volt, melyet sohasem kívántak közelebbről megismerni. Volt valami nagyon félelmetes ebben a nehéz, sűrű ködben. Embertelen, megfoghatatlan fenyegetés, amely Jaromirt jajkiáltásra késztette. Megpróbált elfutni ugyanazon az úton, amerre a lova is elfutott. A másik három még időben elkapta a hisztérikus, fiatal vadászt. Ők is ugyanúgy el szerettek volna szaladni, mint Jaromir, de nem hagyhatták ott a prédát, és nem felejthették el a jelzőtüzet. Az a tűz majdnem olyan fontos volt, mint a préda maga! Elkeseredetten vitatkoztak egymás közt, de végül is nehezen megegyezésre jutottak. Senki sem mert egyedül felmenni a máglyához, és senki nem mert egyedül várakozni a csapda mellett. Egyedül sem akartak maradni: gonosz tervük, amely nemrég mindegyikük fejéből ugyanúgy kipattant, már semmivé foszlott. Nem akart már egyik sem a másik életére törni, közös kín tartotta őket fogva, és megszökni egyedül sem mertek. A két legfiatalabb felvette a taplómaradékot a fővadász mellől, majd felosontak az ösvényen. A lovag és a negyedik vadász egyre nyugtalanabbul őrizte a prédát. Mindannyian nagyon féltek, rémületükben szinte állandóan mindenfelé, főleg hátra tekintgettek. Egész testükben beleborzongtak, a félelem már teljesen úrrá lett rajtuk. Az erdő ellenségesen susogott; bosszúról mesélt. Érthetetlen módon a fejükben hallották a hangokat, melyek megtorlásról, kínok kínjáról szóltak. Az egyik vadásznak, aki a felmászástól és az idegességtől nagyon zihált, úgy remegett a keze, hogy nem tudta meggyújtani a taplót. Jaromirnak kellett megtennie, és ami a

félelmet illeti, ő sem volt jobb állapotban a többinél. Végre égett a máglya! Úgy rohantak le a hegyoldalon, mintha a Gonosz maga üldözte volna őket – és lehet, hogy ez így is volt. Rágondolni sem mertek, nehogy igaz legyen. Ebben a túlfeszített idegállapotban mindegyik megpróbált segíteni az ormótlan és nehéz csapda megemelésében. A tudat, hogy ezt egészen a várig kell így cipelniük, csüggedéssel és elkeseredéssel töltötte el őket. Többször is fel akarták adni a megerőltető erdei bukdácsolást, de elég volt hallani csak a surrogást körülöttük, mintha megannyi láthatatlan bogár repkedett volna, és félelmükben újra tovább cipelték a nehéz ládát. Nagyon fontos volt, hogy a préda a várba érjen. Egyszerűen nem mertek az elejtett vad nélkül, üres kézzel hazatérni. Akkor aztán igazán elszabadulna a pokol! Az egy kiszámítható, valódi veszély volt, szemben az itteni, megfoghatatlan, rémületkeltő árnyékokkal. Bogiszláv herceg mestere volt a kigondolt gonoszságoknak, kínzásoknak. Erről egész birodalmában méltán híres volt. Az egész hűbérbirodalom rettegte haragját. Legidősebb fia, Odo egy hajszállal sem volt jobb nála. Talán még rosszabbnak is bizonyult. Az erdő sötét árnyéka most viharfelhőhöz hasonlított. Elterpeszkedett felette, és a vadászok képzeletében nagyon is valódi, ordító, izzó tekintetű rémként űzte őket útjukon. Hiába, mégiscsak babonás pogányok utódai voltak mindannyian. Az a valami, amit nem tudtak jól azonosítani, újra és újra lecsapva suhant el felettük, majd tűnt el ismét. A lovag, aki köztük a legidősebb volt, erős fájdalmat érzett ekkor, amely mellkasából kiindulva karján át távozott el a testéből. Hörögve és sápadtan, verejtékezve esett térdre. – A szívem! – nyögte rekedten. – Ne hagyjatok itt! Ne hagyjatok itt! A többiek megpróbálták talpra állítani, de nem ment; túlságosan gyenge volt. Eldöntötték, hogy magukkal viszik, de már csak vonszolni tudták a testet. Kétszeres teher lett a még talpon lévő embereknek, azoknak, akik már úgyis kimerültek voltak az otromba csapda súlyától. A fák ekkor, mintha életre keltek volna, feléjük hajolva próbálták útjukat nehezebbé tenni. A lombok koronája szorosan összefonódott, és az előrehaladást akadályozva szinte ráterült a csoportra. A legfiatalabb Jaromirból egy hangos „Mama!” kiáltás szakadt ki kétségbeesésében, amire kimerült társai már egy gúnyos kacajjal sem tudtak válaszolni. Mindannyian erejük végén tartottak. Soha, soha nem lesz már vége ennek az átkozott erdőnek?

10

– Ott! – kiáltotta a Herceg diadalittasan. – Ott! Látjátok a füstöt, és a tüzet? A máglya ég, sikerült nekik! Szinte elakadt lélegzettel hadarta: – Én vagyok most már a leghatalmasabb! Én lettem a legnagyobb, aki valaha is élt. Ezek után minden sikerülni fog és a szerencse is mellém áll, sőt az enyém lesz. – Tovább gondolkodott, szeme eszelősen csillogott, valósággal megrészegült saját hangjától. – Most aztán már mindent elfoglalhatok! Új országokat, anélkül, hogy bárki is megállíthatna. Minden siker, győzelem az enyém! Elkergethetem az összes herceget, királyt, még az isteneket is. Nem, nem, ez az utolsó talán egy kicsit túlzás! – kapott észbe, majd tovább hadarta látomásait a jövőről: – Verhetetlen lettem! Senki sem tud legyőzni, hírnevem fennmarad örökre! A harangozó csendes morgását, miszerint „Ez csak egy régi, elfeledett legenda, ezt nem lehet.”, elengedte a füle mellett. Az sem érdekelte túlzottan, hogy további öt gazdátlan ló tűnt fel és trappolt haza, a faluba. Saját magát tekintette a hajsza hősének, mintha csak ő vitte volna véghez a nagy vadászatot. Senki és semmi nem tudta megzavarni dölyfös elégedettségét. Eltelt még egy kis idő, míg az igazi vadászok alakját is ki lehetett venni a mezőn. Már annyira sötét volt, hogy az emberek a templomdombon csak találgatták, hogy az a nagy, mozgó halom a távolban valószínűleg a hazatérő vadászokat rejti. – A csapda, az a ládaféle, ami olyan nagy – mondta Szimat, miközben szemét erőltette, hogy jobban lásson. – Innen úgy látszik, ott tolongnak körülötte – fejezte be mondatát a rá jellemző megvető hangsúllyal. – Hallják! Félelmükben kiáltoznak is – tette hozzá Niclot lovag. – Én már erről nem is akarok, és nem is tudok beszélni! – Mit jelentsen ez? – kérdezte a Herceg. – Ez az erdő nagyon furcsa, félelmetes ma éjszaka. – Igen, ezt már mondtad. Gyerekes állítás, nem felnőtt férfihez, nem is lovaghoz illő beszéd ez! – torkolta le a Herceg. – Hát, azért sok minden nagyon furcsa itt – mormolta a harangozó konokul. – Hagyd abba a károgást! – tört ki haragjában a Herceg. – Különben is, miért állsz te még itt? Fel, a toronyba, harangozó! Gyorsan! Most aztán kongjon az a nagyharang, vigye hírül dicsőségemet! Az öreg harangozó nehézkesen megmozdult. Nagyon is sok minden történt, és a pillanat izgalmában megfeledkezett kötelességéről. Ezért akár még fejét is vehetnék! Eliszkolt a haragvó Herceg veszélyes közelségéből. A harangtorony, amely régen készült, a lehető legrosszabb módon volt építve. Először is fel kellett minden lépcsőfokon mászni, hogy aztán harangozni lehessen. Ez a tortúra egy öreg, köszvényes embernek bizony időbe tellett. Ráadásul majdnem teljesen süket volt már, és a fülébe dugdosott viaszdugók sem használtak annyit, mint amennyire

mulatságossá tették külsejét. Valójában nem szeretett harangozni, de máshoz már nemigen értett. Így amíg bírta, tűrte a harang őrjítő hangját. Rövid idő múlva a három ziháló, verítékező, elgyötört vadász is odaért a harangtoronyhoz. Negyedik társukat lent hagyták a mezőn, a domb tövében, biztos távolságban az erdőtől. – Na – mondta a Herceg elégedetten. – Megfogtátok, ugye? Jaromir szemei az élmény említésére vadul kimeredtek, de elsőként válaszolt. – Fogtunk valamit! – mondta majdnem büszkén. – Valamit? Egy valamit? – ordította a Herceg, hogy mindenki azt hitte, rohamot kap. Egy pillanatra mindenkiben megállt a lélegzet. – Csak az egyiket? Kettőt kellett volna megfogni, idióták, mind a kettőt! Különben elszabadul a pokol! – Már meg is történt, pokol már az erdő? -mondta egyikük. – Átkozott hülyék – hörögte Bogiszláv herceg. – Semmit sem tudtok rendesen elvégezni? Mindent magamnak kell megcsinálnom? Mi? Zavart csend. Senki sem hitte a hercegről, hogy a vadászatot valaha is sikeresen véghez tudná vinni. Jaromir agya vadul dolgozott. Mielőtt megölné őket a Herceg, megpróbálta gyorsan kiköszörülni a csorbát. – Nem tudtuk, hogy kettő kell, senki sem mondta! – nyelt egy nagyot. A Herceg elgondolkodott hallottakon, de súlyos, párnás arca ismét elborult. – Hol vannak a többiek? Tizenkét ember lovagolt ki, tizenkét ló jött haza, itt meg csak öten vagytok! Ha Mojmirt és az ügyetlen Niclotot is beleszámoljuk. Hol vannak a többiek? Bogiszláv herceg már ordított. – Mi nem tudjuk – felelte reszkető hangon Jaromir. – Az öreg lovag kinn fekszik a mező szélén. Mi nem bírtuk még a testét is cipelni a csapda mellett. Talán az is lehet, hogy még él. Azt tudjuk, hogy Sombor meghalt. – Kasimir is halott – tette hozzá Niclot lovag. – És még másik két ember is. – De ki gyilkolta meg őket? – Az erdő. – Az erdő? Ne legyetek nevetségesek! -A Herceget újabb dühroham kerítette hatalmába. Jaromir megpróbált valamit kitalálni, mert már látta magukat a Herceg bosszúja miatt elpusztulni: – Uram, az még jól jöhet, hogy csak az egyiket fogtuk el. Ez majd az idecsalja magához a másikat is. Így majd azt is el tudjuk kapni. Mind a kettő a miénk lesz –

mondta egy szuszra, minden bátorságát összeszedve. A Herceg arca a lobogó fáklya fényében nem sok jót ígért – de aztán hamar felderült. A férfi gondolatai tovább csapongtak. – Na, elég ebből, fő az, hogy mégiscsak megkaptam a prédát! – „Legalábbis az egyik felét” – gondolta komoran. Emberei közül senki sem merte a kérdést feltenni a jutalmat, a megígért nagy díjat illetően. Egy ilyen pillanatban veszélyes lett volna! A Herceg tovább gondolkodott az előbb hallottakon. „Jaromir nem beszél bolondokat, még viheti valamire ennyi ésszel! Ezt a fogást meg kell ünnepelni! Még ma este! Igen, ma éjjel ünnepelni fogunk, nagy lakomát csapunk!” De jó hangulatában legelőször is hirtelen kedve támadt egy igen kellemes bimbó leszakítására. – Add parancsba mindenkinek a várban, Rikissza mégis férjhez megy holnap! Én most megtisztelem látogatásommal! Csak becsaptam korábban, hogy nem megyek! Ebben a pillanatban hallatta szavát a nagyharang. Néhányan a templomdombon kiabálni kezdtek a fájdalomtól és kivétel nélkül mindenki befogta a fülét. Még a Herceg is, pedig róla azt hitték volna, hogy igazán élvezi a diadal hangját. A harang olyan erővel szólt, mint még soha, a faluban a házak falai is beleremegtek. Az öreg emberek ijedtükben megugrottak, közülük néhánynak megállt a szíve. A kolostorban a barátok feltérdeltek csupasz celláikban és rémületükben kiáltoztak: – Megtette! Urunk, bocsásd meg bűneinket! Irgalmazz Hercegünknek az érthetetlen bűnért! – Ne hagyd, hogy a Herceg nagy bűne reánk szálljon! – Urunk, ne fordítsd haragod ránk, hű szolgáidra! – Kyrie eleison! Urunk, irgalmazz! A szerzetesek nem csak az Úr haragjától féltek. Két hatalmas, ősi erő közé lettek szorítva és nem voltak többé biztosak benne, melyik lesz a hatalmasabb. Az istenteleneké, vagy a hívőké. Vagy talán a harmadik, a megnevezhetetlen, az erdőn túli hatalom? Mi van akkor, ha mind a három ellenük fordul?

11 Rikissza, a dajka jó éjt kívánt Iliánának és bement a szomszédos szobájába. Lelke megkönnyebbült, majdnem olyan jól érezte magát, mint régen. Úgy gondolta most, hogy haladékot, egy kis időt is kapott a szabadulásra. Ő és Barnim kitervelhetnék, hogyan lehetne elkerülni a Herceg undorító látogatását. Az ötletek csak úgy száguldottak a fejében. Talán mégis rá tudná beszélni az ifiurat, hogy szökjenek át Skanéba? De úgy is tettethetné magát, mintha valami nehéz betegsége lenne, és akkor a Herceg biztos, hogy nem akarja majd megérinteni.

Elborongott. Barnim iránt nemrég még fájó ürességet érzett. Most már úgy tűnt saját magának is, mintha megbocsátott volna az ifiúrnak. Barnim nagyon is, túlságosan is engedékeny volt vele szemben. Úgy tűnt, hogy nem is érdekeli, hogy a Herceg csak úgy megerőszakolja. De persze ez nem így van, csak bizonyosan meg akarta nyugtatni őt. Biztosan meg is akarta védeni – akár még a Hercegnek is ellen akart szegülni. Most már végképp összezavarodtak az érzései Barnimmal kapcsolatban. Megborzongott, mikor arra gondolt, hogy tervei szerint a kést vagy önmagába, vagy Őfelségébe tervezte döfni. Ez egy nagyon elkeseredett gondolat volt, de korábban, amikor úgy érezte, hogy sarokba szorították, az egyetlen jó kiútnak tűnt. Hála az egeknek, hogy a kést vissza tudta tenni a helyére észrevétlenül, mielőtt bárki is felfedezte volna. Magában mosolygott, ha segítőjére gondolt. Iliána valóban nagyon rendes és kedves leány volt. Az egyetlen bizalmasa itt a várban. Ha Rikisszának hatalma lett volna, biztos, hogy eltörölte volna az utálatos szokást, a jus primae noctist, a Herceg elsőbbségi jogát a nászéjszakára. Nagyon szerette volna, hogy Iliánának ne kelljen majd szenvednie emiatt a jövőben, amikor eljön az idő a férjhez menésre. Iliána a legjobb barátnője, meg kell védenie. Rikissza szavának nem volt semmi súlya, senki nem hallgatott rá, de a gondolat is jól esett, hogy esetleg segíthetne. Hirtelen azokra gondolt, akik olyan sokat tettek az esküvőjéért, ami aztán hirtelen el lett halasztva. Sajnálta őket, lelkiismerete majdnem rossz lett miattuk, ha arra a sok feleslegesnek tűnő munkára gondolt. De hát ő végül is nem tehetett róla. Ki téríthette jobb belátásra a Herceget, töprengett tovább magában. Talán a kamarás úr, Iliána apja? Nem, az ő figyelme túlságosan szétszórt és másfelé irányuló volt. Nagyon ritkán lehetett a várban látni, és tulajdonképpen a Herceg egyik legbizalmasabb emberének számított. A saját családja nem nagyon érdekelte, amikor néha otthon tartózkodott, akkor is figyelmetlennek, szórakozottnak tűnt. De hogyan tudott belenyugodni abba, hogy a Herceg egyszer majd saját lányát is meg fogja gyalázni? Ez egy ugyanolyan vén disznó, mint a Herceg! Na végre, csakhogy abbamaradt a harangozás! Túl sokáig tartott. Valószínűleg azt jelentette, hogy a vadászat sikeres volt. Bármire is vadásztak, valami nagy lehetett, legalábbis ekkora kavarodásból, és a hangokból ítélve. Különös! El sem tudta elképzelni, mi lehetett a zsákmány. De mik ezek a hangok? Valaki erre jött a folyosón. Rikissza hálókamrája a folyosó végén helyezkedett el. A léptek elhaladtak Iliána szobája előtt, és egészen az ajtajáig folytatódtak. Ezen már igazán elcsodálkozott. Ilyen későn senki sem szokott erre járni. A ház szolgálói túlságosan is fáradtak voltak esténként, csak bezuhantak ágyukba, a háziakat meg sohasem érdekelte,

mit csinál a dajka egyedül a szobájában. Az ajtó akadály nélkül, szinte méltóságteljesen és tiszteletet parancsolóan nyílott ki. Bogiszláv herceg már előre örült a látogatásnak. Rikissza igazán jó, ínycsiklandozó falat volt a számára. Legjobban a szép, puha, bársonyos bőrű, fiatal, kívánatos menyasszonyokat szerette, ez illett magas rangjához. Rikissza ezen a hercegi ranglistán valahol középmezőny tetején állt. Szolgáló volt, az igaz, de nevelőnő és dada a kamarás házában, ez pedig bizonyos rangot biztosított neki. A Herceg eléggé jól ismerte Rikisszát, és sok mindent tudott róla. Többek között azt is, hogy tanult volt, tudott viselkedni, és abban is teljesen biztos volt, hogy egy kicsit majd udvarolnia kell a lánynak az esemény előtt. Csak úgy, játékból persze. A lány teste majd biztosan akarja őt, de illendőségből szabódnia kell először. Nagy élvezet lesz majd figyelni, ahogy egyre engedékenyebb lesz, és végül átadja magát neki. A legtöbb parasztlányka a faluból félt tőle, és mind összeszorított lábbal kerültek az ágyába. Azonban a nagy megtiszteltetéstől, hogy egy igazi herceg lovagolhat majd rajtuk, sohasem mertek nemet mondani. Ezek mind könnyű eseteknek számítottak. Általában úgy kezdődött, hogy a menyasszony kissé megszeppenve, kicsit szétrakott lábakkal várakozott. Majd egy kis sírás következett, és a végén az ara remegő testtel várta, hogy befejeződjön a nemkívánt aktus. Aztán akadtak ritkábban olyanok is, akik kimondottan várták nagy buzgón a hercegi kegy gyakorlását. Ezek persze nem voltak olyan izgalmasnak ígérkező előjogok, mint a megrémült lányok megerőszakolása, de sokkal egyszerűbbnek tűnt végigcsinálni. Ó, milyen sok nőt birtokolt már eddig! A férjek általában nem szólhattak semmit. Néha hallatszott ugyan egy kis zúgolódás, de nyíltan senki sem mert szembeszállni a Herceggel, így aztán üres fecsegésnek tűnt minden fenyegetés. Jus primae noctis: ez Bogiszláv herceg kivételes előjoga volt. Egy olyan hagyomány, amely mindig is létezett. Ha néhanapján megtörtént, hogy egy-egy hercegi gyermek született az előjogból, az csak amolyan toll volt a kalap mellett. Ez nem jelentett többet, mint hogy a gyermek tőle van, létezik ugyan, de nem számíthat semmire. A gyermek természetesen nem is örökölhetett. A Hercegnek ezidáig meglepően sok utódja született, a vonásokat könnyen fel lehetett fedezni a csemetéken. Az a pompázatos, széles orr, az erős szemöldökcsont és a négyszögletes áll, mind-mind hercegi örökség volt, ennyit biztosan megkaptak az apjuktól, többet aztán semmit sem! Nem lehetett nem észrevenni a jellegzetes vonásokat, eltéveszteni pedig semmiképp! Elgondolni is öröm, milyen dicsőség egy ilyen gyermek! – büszkélkedett néhanapján magában a Herceg. Gondolatai újból elkalandoztak. Emlékezett egypár olyan lányra, akik kötekedtek vele. Az egyiket, amelyik már nem volt szűz, meg is köveztette. A másik megpróbált megszökni ama bizonyos éjszaka előtt. Elfogták, és még aznap keményen meg kellett erőszakolnia, hogy megmutassa neki, ki az úr a háznál. Voltak persze csúnya lányok is. Ezek nem tetszettek neki, még a szemét be is kellett hunynia az aktus közben. Úgy ért hozzájuk és úgy tett velük, mintha csak lyukak volnának a szükségleteire, semmi mások.

De ez a Rikissza! Ez egy igazi ínyencfalatnak ígérkezett! A Herceg ott állt a lány szobájának nyitott ajtajában. Érezte, hogy férfiassága felébred, és harcra kész. A leánynak igen szép arca és igézően gyönyörű alakja volt. Ah, a mellei, a ringó, széles csípeje és a karcsú dereka! Ez ám neki való! Az a Barnim ifiúr meg csak várjon szépen a sorára! Vágya a lány iránt új ötletet adott. Mi lenne akkor, ha Rikissza lenne a következő Hercegné? Áh, túl alacsony a származása, de egyébként nagyon jól mutatna mellette. A mostani felesége kezdi már untatni. Na, ezen még töprengenie kell, döntötte el magában, de most más dolga van. A hálókamrát csak egy kis faggyúmécses világította be. A Hercegben már erősen lüktetett a vágy. Nézte a lányt mohón, aki hirtelen felült és nagy szemeket meresztett rá. – Fenséged? Mit csinál itt? – zihálta rémülten. – Odamegyek, ahová csak akarok, az én országomban – felelte a férfi hetykén. – Nem kaptad meg parancsomat? Az esküvődet mégiscsak megtartjuk holnap, és ma van az én estém veled, szépségem! – A herceg arcára kéjes vigyor ült. – Nem – suttogta Rikissza és kiugrott az ágyból. Az ágya melletti asztalkán álló vázából kikapta a virágcsokrot és azzal próbálta meg eltakarni magát. Bogiszláv játékosan megfenyegette az ujjával. – Na, na, kisasszony! Ezt nem is igazán hiszem el! Drágán akarod adni magad, ezt megértem, de ne vesztegessük másra az időt. Én már készen állok. Úgy ám, ide nézz! Széttárta arannyal hímzett bársonyköpenyét, hogy megmutathassa: a csizmán kívül semmi nincs rajta. Lehet, hogy szépnek és ellenállhatatlannak találta sápadtan kövér testét, a szürkésfekete szőrrel benőtt, megereszkedett bőrű altestét – amely a legnemesebb részén vigyázban állt – de Rikisszának küzdenie kellett, hogy hányingerét vissza tudja tartani. Felugrott és megpróbált kiszökni mellette, de a hálókamra túlságosan keskeny volt. Rikissza hangosan kiabált segítségért, de a Herceg elkapta és erővel lenyomta az ágyra, miközben szerszámával erőszakosan döfölve próbált előnyös helyzetbe kerülni. Rikissza sírva karmolt a férfi arcába, mire a Herceg igazán dühbe gurult. Már ütésre emelte a kezét, amikor halk, fémes puffanás hallatszott. A Herceg fennakadt szemmel, megmerevedett testtel előrezuhant, egyenesen Rikisszára. Aztán mozdulatlanul fekve maradt rajta. A tizenkét éves Iliána állt a Herceg mögött, kezében egy piszkavassal. A lányka meghallotta a kiáltást, és az első tárggyal, ami a keze ügyébe akadt, tarkón vágta a betolakodót. A legjobb barátnőjét akarta megmenteni attól a „fogalmasincsmitől”, amitől az olyan kétségbeesetten szabadulni akart. – Ajjaj! – mondta Iliána, mikor látta, hogy magát a Herceget intézte el. Rikissza legurította magáról a férfi magatehetetlen testét és undorodva csúszott ki alóla.

– Köszönöm! – suttogta kimerülten. – Agyoncsaptam? – kérdezte Iliána és gyerekesen szájába kapta a hüvelykujját. Igazán furcsa látvány volt attól a lánykától, aki az előbb még olyan felnőttesen viselkedett. – Nem. Csak elájult, mert érzem, hogy dobog a szíve. De most mit csináljunk? – kérdezett vissza Rikissza, mert sejtette, hogy most igazán nagy bajba kerültek mindketten. – Neked el kell tűnnöd, mielőtt felébred! Én majd megúszom valahogy. Senki sem fogja azt hinni, hogy ezt én tettem, a Herceg meg nem látott meg – válaszolta Iliána, és most ismét igazán felnőttnek tűnt. Rikissza még nem tudott rendesen gondolkodni, túl izgatott volt. Ez a kislány meg szinte mindent jól kigondolt. – A hajó Skanéba napfelkelte után indul – mondta végül Iliána. – Hallottam, mikor apám mondta valakinek. Siess! – Igen. De Barnim ifiúr. – Őt akarod? Rikissza csak egy pillanatig gondolkodott a válaszon. – Nem. Nem akarom. – Elmehetek én is veled? – kérdezte Iliána, és reménykedve nézett az idősebb lányra. Rikissza habozott a válasszal, mialatt elrakta a hamuvillát a helyére és a hálókamrát is rendbe hozta egy kicsit. – Egy pillanatra azt hittem, hogy eljöhetnél, de anyád nagyon bánatos és szerencsétlen lenne nélküled. Azt azonban ígérd meg, hogy utánam jössz, mielőtt még férjhez mennél. Ha eljön az az idő, mindent megtudsz akkor, és eldöntheted, melyik utat választod. Én mindig várni foglak, ezt jegyezd meg! – Megígérem. Most kikísérlek. – válaszolta a kislány ünnepélyesen. Összeszedték, amire Rikisszának szüksége lehetett. Iliána egy utazótáskát adott, amibe a holmikat rakták. A kislánynak volt egy kis erszényben megtakarított pénze, azt is odaadta Rikisszának. Kilopóztak a várból, és leszaladtak a kikötőbe. Már pirkadt, de a hajó árboca még sötét sziluettet mutatott. – Gondolod, hogy elvisznek? – kérdezte Iliána levegőért kapkodva. Nehéz volt futni, a nagy utazótáskát is együtt cipelve. – Ó igen, a kapitány rokona az én meghalt apámnak, tehát nekem is. Biztosan menni fog. Mikor látták, hogy még azért időben vannak és Rikissza eléri a hajót, megálltak, hogy elbúcsúzzanak. Szeretetteljes, érzékeny búcsút vettek egymástól, könnyek között. Megfogadták, hogy még látják egymást, bár már most nagyon hiányozni fog a másik.

Azután, szinte azonnal mindketten útjukra siettek. Nagyon fontos volt, hogy senki ne vegye észre Iliána kiszökését a várból. A lány az emelkedő tetején megállt egy pillanatra és visszanézett a kikötőre, de homályosan látott a sok könnytől. Máris nagyon egyedül érezte magát. Amikor visszalopózott a várba, a keleti égbolt éppen izzani kezdett a napkelte első sugaraitól. Azért, hogy ne kelljen a főkapun átmennie, ahol biztosan észrevennék, arra gondolt, másik úton jut be a várba. Egy járathoz sietett, ahol még gyermekkorában sokat játszott, egyedül. Ez egy komor, sötét járat volt, a vár pincéjén keresztül vezetett. Iliána hallotta ugyan a szóbeszédből, hogy a Herceg itt tartja a saját rabjait, de itt volt még a veszélytelennek tűnő borospince, és még sok más terem, amelyeket raktárként használtak. A lovagteremből lehallatszott a részeg férfiak hangos zsivaja, melyhez az incselkedő, játékos kedélyű nők csivitelése társult. Mikor az alsópince lépcsőjéhez ért, Iliána hangokat hallott lentről is, a legalsó részből. Gyorsan és észrevétlenül egy sarokba húzódott a vastag gerendák közé, melyek a felső padlót tartották. Néhány férfit látott közeledni, akik erősen nyögve cipeltek egy furcsa, nagy, háromszögletű ládát. Egy fiatal fiú világított nekik fáklyával, hogy lássanak a sötétben. Senki nem vette észre a rejtőző kislányt. Dohogva és morogva folytatták útjukat lefelé, velük együtt a fáklyafénye is lassan eltűnt. Iliána csak annyit értett mogorva beszédükből, hogy „majd szerencsétlenséget és züllést hoz ránk”, és még valami furcsa nyöszörgést is hallott, amit nem értett meg. A vékonyka hang a ládából jött és szívét is összeszorította. Nem állhatott meg, tovább kellett sietnie. Gondosan elkerülte a konyha tájékát, ahol a nappali munka már elkezdődött. Mikorra teljesen reggel lett, ő már ártatlanul feküdt és úgy aludt az ágyában, ahogyan egy korabéli kislánynak illett. Nem is nagyon hallotta azt a hangos hercehurcát, amit a Herceg a személyén esett sérelem miatt rendezett. Ő aztán tényleg semmit nem látott, vagy hallott, ez így volt természetes.

MÁSODIK RÉSZ Iliána

12 Mintha valami nagy árnyék borult volna a kis hűbérállam, Hród fölé. Úgy tűnt, mintha mindenki búskomorságba esett volna, ahogy valaki azt találóan megjegyezte. Ez a búskomorság kétségtelenül az erdő felől jött. Semmi máshoz nem mérhető, mély levertség lett úrrá az embereken. A letargia nem uralkodott mindenkor, különösen a hétköznapok voltak elfogadhatók. De az év bizonyos napjain kibírhatatlan vált minden. Azokon a napokon – és ezt mindenki jól tudta – veszélyes volt kimenni a házból. Ilyen napnak számított a Szent Iván-éj, ami június 24-én van, és karácsony éjszakája, ami december 24-ére esett, meg a Walpurgis-éj, ez április utolsó éjszakáját jelentette. Még egypár neves alkalom is ide tartozott. A természet túlvilági és evilági szellemei életre kelnek ekkor és minden útjukba kerülő emberrel kegyetlen dolgokat művelnek, de az épületekben sem biztonságos ilyenkor. Igazán meglepő és kellemetlen dolgok történtek Hródban is: eleinte csak apróbbak, később egyre rémisztőbbek. Leginkább a hercegi házzal álltak kapcsolatban az események, ahol ez a szinte láthatatlan árnyék a legtöbb gondot okozta. A szóbeszéd szerint itt volt a leginkább érezhető az emberekre gyakorolt, nyomasztó hatás. A várat egyik balszerencse érte a másik után. Legelőször tűz ütött ki Bogiszláv herceg hálótermeiben, majd a rákövetkező évben a mennyezetről vált le egy termetes gerenda, és fúródott a padlózatba, kis híján emberéletet követelve. A húsvét előtti nagycsütörtökön a lovagterem padlója hirtelen a semmiből olajos lett, és a lovagok meg a dámák sorban egytől-egyig elcsúsztak és fenékre estek. Luca napján titokzatos betegség ütötte fel a fejét a falu népe között. Később szerteszét mindenfelé torzszülöttek jöttek a világra. Eltűnt a falu halászainak szerencséje is: alig fogtak valamicske halat napokon, heteken keresztül. És nem győzték sorolni a szerencsétlen eseteket, hosszú sorban. Az erdőbe már senki sem merte betenni a lábát. Különösen az után az eset után nem, hogy az életben maradt két vadász visszament, hogy hazahozzák az öreg lovag testét, akit ott kellett hagyniuk az erdőből menekülvén, a baljós vadászat éjszakáján. Elmentek érte, de senki nem látta őket többé. Nem is mert senki a keresésükre indulni. A Herceg tizenkét vadászó embere közül csak Mojmir és Jaromir, valamint Niclot lovag maradt még életben. Az is igaz, hogy közülük egy sem volt túlzottan elszánt a préda elejtésében azon a bizonyos vadászaton, melyről azóta is – titokban – nagyon sok szó esett. A szerencsétlenségek sora bizonyosan akkor indult el, így suttogták az emberek. Azóta sem lehetett ezen az átkos helyzeten javítani, még a szerzetesek jajveszékelésével, a magasabb, isteni hatalomtól való segélykéréssel sem. A Herceg azóta gyakran dühösen, alattomosan pislogva ült tróntermében. Dicsősége és magabiztossága már rég megkopott, és állandóan a zsákmány „másik felét” követelte

mindenkitől. Folyamatosan azzal zaklatta a hozzá közelállókat, hogy mikor teljesül már végre az akarata. Naponta többször is kérdezte: – Nemde arról volt szó, hogy majd saját maga fog idejönni? Ugyebár? Hát akkor most hol van? Nélküle a szerencse sem fog visszatérni az országomba! – mondogatta indulatosan, de alighanem inkább úgy vélte, hogy a saját szerencséje nem fog visszatérni. Valahogy senkinek nem akarózott megkeresni, levadászni azt, ami még hiányzott ahhoz a szerencséhez. A legtöbben azt sem tudták pontosan, mit is kell keresni. De vajon el kell-e még ezután menni? Nincs elég baj így is? Érezni lehetett, hogy gonosz erők mozgolódnak a sötétben, azokon a „rossz” napokon. A várban is, de különösen a faluban. Semmi bizonyítható, vagy kézzelfogható dologról nem volt szó, inkább olyan volt, mint egy suttogás a semmiből, vagy hirtelen feltámadó széllökés. A jelenség mindenkit félelemmel töltött el és borzongatóan jelentkezett a csontokban és zsigerekben is. Senki nem tudta megnevezni, mi ez, de a falu papja a ministránsfiúkkal egy póznára erősített kereszttel járt mindenfelé, és szenteltvizet hintett nagy buzgón, amerre csak elhaladt. Talán úgy gondolta, elűzi ezáltal a gonosz erőket, de minden hiábavaló volt. A jelenség újra meg újra felütötte a fejét, az idő meg csak egyre telt, és a nép már nagyon elkeseredett. Iliána azóta sem tudta elfeledni azt a gyönge nyöszörgést, amit az alsó pince lejárójában hallott azon a Szent Iván-éjjelen, valamikor régen. Többször is megpróbált visszamenni a pincéhez, de mindig az útjába akadt valaki. A lejáratban állandóan két őr állt, akik mellett nem lehetett észrevétlenül lesurranni. Azonkívül kicsit bátortalan is volt. Hiába hajtotta a kíváncsisága, félt a sötétben. Nem volt senki, akivel lemehetett volna, és meg tudta volna beszélni ezt az érdekes titkot. Rikissza már régen elment. A rokonságon keresztül Iliána nagyon ritkán, de kapott titkos üzeneteket, melyből tudta, hogy dadája jól van. Skanéban telepedett le, az Österlen nevű településen élt, és már férjhez is ment egy fiatal halászhoz. Nem lett igazán gazdag, de boldogságban él és reméli, hogy Iliána még emlékszik az adott szavára, miszerint, ha szükséges lesz, utánaszökik. Rikissza már nagyon várja őt, szólt az üzenet. Iliána igazán hálás volt, hogy van valaki a nagyvilágban, aki a sorsáért aggódik, és bármikor odautazhat, de azt is érezte, hogy előbb még meg kell tudnia az alsó pince titkát. Az idő múlásával a szigorú őrizet alábbhagyott. Az őrök mintha látták volna, hogy egyáltalán semmi nem történik az egyszerűbb hétköznapokon, ezért már nem voltak ott egész nap. A vadászat óta már több mint két év telt el. Így aztán egy napon, amikor Iliána már tizenöt éves volt, úgy döntött, lemerészkedik a tiltott helyre. Az alsó pince melletti területnek, ahol a vár börtöncellái helyezkedtek el, már régóta félelmetes híre volt. Itt mindig álltak őrök, mert igazán veszélyes embereket is tartottak itt fogságban. Erre a részre Iliána nem is akart menni, mivel azok az emberek, akiket azon a

Szent Iván-éjjelen látott, az alsó pincébe tartottak. A sötét mélyben tűntek el nagy, ormótlan, nehéz ládájukkal. Ősszel a napok még sokáig világosak voltak, és ezen a napon az őrség megint nem volt a helyén. Iliána szabadon, minden nehézség nélkül lejutott a kőlépcsőkön. Senki nem is látta, mert mindenki az ebéd utáni pihenőjét töltötte. Eddig még valahogy eljutott, de már kezdett inába szállni a bátorsága. „Legalább valaki lenne velem!” – gondolta szomorúan. De kit kérhetne meg? A szüleit semmi esetre sem avathatná be ebbe a titokba, a vár szolgálói pedig – babonásak lévén – nagyon féltek a pincétől. A Herceg gyermekeivel nem volt semmilyen kapcsolata. Az a furcsa helyzet állt elő, hogy fiatalabbak voltak nála, ráadásul elkényeztetettek, és őt rangon alulinak tekintették. A nagy, idősebb fiúk, mint Odo és Vratiszláv, már egy másik, idősebb korosztályhoz tartoztak. Az idő múlásával Odo egyre inkább hasonlított apjához, a Herceghez. Iliána nem szerette a fickó sunyi, kéjsóvár pillantásait, amit időnként felé vetett. Hosszasan, kényelmetlenül vizslatta, mintha csak egy ínycsiklandozó étel volna. Iliána biztos volt benne, hogy soha életében eszébe nem jutna, hogy Odót kérje meg kísérőjének, bármikor is. Vratiszlávot csak nagyon ritkán látta. Szelídebb természete miatt magának való lett, és olyan távol tartózkodott apjától, amennyire csak lehetett, mert a herceg nem szerette a viselkedését. Mostanában már hosszú ideje nem volt Vratiszláv a várban. Azt mondták, a tengeren vitorlázik, de most éppen hazafelé tart. Iliánának, ez nem jelentett semmit, amúgy mindegy volt. A Hercegen erősen meglátszott az idő nyoma. Az a sok szerencsétlenség, ami házát és népét érte, még népszerűtlenebbé tette, mint amilyen azelőtt volt, és kora miatt abba kellett hagynia a fiatal nők „megtisztelését” is. A „kötelességet” Odo vette át, a kéjsóvár fickó nem kis örömére, aki ugyanolyan kegyetlennek bizonyult e téren, mint az apja maga. Mintha az más lett volna, hogy egy jóval ifjabb ember gyakorolja a hercegi kegyet ezután, de nem lett jobb, sőt! Iliána erősen fontolgatta, hogy megfogadja Rikissza tanácsát és Skanéba szökik. Már nagyobb lány lévén ő is értesült arról a bizonyos előjogról, amit eddig elhallgattak előle. Ráadásul nem nagyon szeretett otthon, a várban tartózkodni. Unatkozott. Az anyja a kézimunkázáson és hárfajátékon kívül mindentől eltiltotta. Esetleg még énekelhetett. Iliána azonban másra, többre vágyott. Tenni valami érdekeset, érezni, hogy él, valami hasznossal múlatni az időt. Nem pedig mindennap ugyanazokat az unalmas elfoglaltságokat ismételni. Ez a felderítés, mármint megnézni, hogy mi van az alsó pince zárkájában, hasznos dolog lehet! – határozta el magában. Legalább történik valami érdekes és izgalmas!

Felfedezőúton járt, és ebben a helyzetben azt kívánta, hogy bárcsak Rikissza vele lehetne! Nagyon hiányolta egyetlen barátnőjét! Borzasztó még elképzelni is, hogy milyen sötét tud lenni egy ilyen pince! Úgy sejtette, hogy most éppen a saját, illetve a kamarás úr lakosztálya alatt járhat. Azt, hogy itt van valahol az a misztikus láda, a titokzatos foglyával, biztosan tudta. Maga sem tudta, miért, de már régóta érezte ezt. Hosszú ideje, hogy éjjelente fel szokott ébredni álmából, akkor, amikor mindent bevilágított a Hold fénye. Ilyenkor mindig azt hitte, hogy álmodik. Ami a legfurcsább, mindig ugyanazt az álmot látta! Mindig úgy történt, hogy keresett álmában valakit, vagy valamit, ami szinte vezette, mert annak a valaminek csak Iliánára volt szüksége. Amikor jobban utánagondolt, feltűnt, hogy ezek az álmok mindig az év veszélyes, furcsa, elvarázsolt éjszakáin keresték meg. Eleinte még azt hitte, hogy saját félelme befolyásolta, és így magától szólította elő őket a semmiből. De mi van, ha valóban érzett, vagy hallott valamit, és arra ébredt fel? A pincében terjedő szagok elárulták, hogy a csűr körül járhat éppen. Ez kicsit megnyugtatta. Egyszerűbbnek tűnt a kaland, mint gondolta, majdnem biztonságban érezte magát. Az, amit megtalálni akart, és kikutatni a titkát, az a valami aligha érezte így magát. A lány lassan, óvatosan tapogatózva, aprókat mozogva haladt előre. Egy kis faggyúgyertyája volt egy tartóban, azt vitte csak magával, hogy útját megvilágítsa. Ahogy a félhomályban látta, egy kővel kirakott földúton ment, könnyen megbotolhatott a kiálló kődarabokban. Nehéz faajtók mellett haladt el, de nem is próbálta meg kinyitni őket. Kíváncsiságból ugyan kinyitotta az elsőt, de a szagok elárulták, hogy nincs itt semmi érdekes a számára. Csak egy gabonatároló kamra volt. Nem haladt valami gyorsan. Úgy tűnt neki, mintha már órák óta itt botorkálna, bár valójában nem sok idő telt még el. Ezen az úton viszont valamilyen félelmet érzett. Lehet, hogy valójában a sötétségtől félt. Gyertyát tartó keze remegett. A patkányok eddig még nem rémisztgették és erősen remélte, hogy ezentúl sem fog velük találkozni. Az út egy ponton szétágazott. Éles szögben kanyarodott jobbra, és volt egy út balra, amely ugyanolyan kövezetű volt. A vár területének széléhez ért és úgy gondolta, hogy kijutott a külső fal alá. Most melyik utat válassza? Először kicsit jobbra lépett, de érzékei azt súgták, hogy nem ez a jó út. Visszalépett a bal oldali folyosóra, és továbbindult rajta. Megkönnyebbülten tapasztalta, hogy egyre csak a megszokott illatokat érzi, és az út elég kitaposottnak tűnt. Itt is elágazáshoz ért, de most nem figyelt az érzéseire, rögtön az egyik irányt választotta. Nemsokára egy tágas, nagy helyiségbe ért, ahol mindenféle lomokat látott a gyenge fényben derengeni. Csalódottan megfordult és a másik irányba próbált indulni. Itt már kevesebb nyomot látott a földön. Kihaltabbnak és olyan nehézkesnek tűnt a

levegő. Nem találta rá a megfelelő kifejezést. Nyomasztóbbnak érezte talán maga körül a folyosót? Nem volt ideje sokat gondolkodni ezen, mert hirtelen akadályba ütközött. Egy nehéznek tűnő vasajtó állította meg. Lenyomta a kilincset, de az ajtó zárva volt. Iliána már nem akarta feladni ilyen könnyen, ha eddig eljutott! Lerakta a földre a gyertyát és úgy gondolta, valószínűleg a legegyszerűbb helyen kell keresni a kulcsot. Felmászott egy közeli párkányra a falon, és kezével végigsimította az ajtó tetejét. És valóban, ott volt a kulcs. Örömében majdnem felkiáltott, de gyorsan leugrott és kinyitotta a rozsdás zárat. Ösztönösen felemelte a gyertyát maga előtt – és szerencséje volt, hogy így tett, mert közvetlenül előtte egy meredek lépcső vezetett lefelé. Itt már nem volt érezhető az eddig megszokott éléskamrák szaga, sem pedig valamilyen más utálatos bűz. Jó és kellemes illatot érzett, olyan, mint a szabad levegő illata. Mint egy erdőben? Ez igazán meglepő! Óvatosan ereszkedett le a keskeny lépcsőkön. A falhoz lapult, úgy támasztotta meg magát, nehogy félrelépve leessen. Tizennégy lépcsőt számolt meg lefelé, és máris az aljára ért. Körbevilágított. Amit látott a gyér világításban, az alapján gyorsan megértette, hogy mire használták azelőtt ezt a pincerészt. A falakon még most is ott lógtak a kéz- és lábbilincsek. A terem közepén most csak egyetlen dolog volt. A nagy, háromszögletű faláda, amit azon a bizonyos, évekkel ezelőtti éjjelen látott. Iliána nagy lélegzetet vett. MEGÉRKEZETT.

13 Több év elteltével a láda feltehetően üres lehetett, bármi is volt benne eredetileg. Iliána még lélegezni is elfelejtett, ahogy lassan a láda felé lopakodott. Látta, hogy még erős fémláncokkal is meg volt erősítve, úgy, hogy többször is körbecsavarták, alig lehetett észrevenni a faanyagot alatta. Ezt nem fogja tudni egyedül leszedni, és a ládát kinyitni. De valahol csak van valami nyílás, vagy egy nyitható rész rajta. Az is lehet, hogy nem hagytak rajta semmilyen rést. Most érezte igazán, milyen jó lenne, ha legalább volna valaki vele! Egy nagy, erős

férfi például, aki segítene a láncokat leszedni. De hol vannak ezek manapság, csak a mesékből ismert ilyeneket. Azok a férfiak, akik rettenthetetlenek, magabiztosak, és megbízhatóak? Ilyet ő nem is ismert. A láda farönkökre volt felállítva. Iliána alaposan körbejárta, hogy jól megnézte magának. Megriadva, dobogó szívvel, és – miután levegője teljesen elfogyott – reszkető, visszafogott lélegzettel figyelte minden részletét a ládának. Ez az, itt van! Észrevette, hogy az egyik oldalon van egy kis hasadék a fában. Pontosan arra a részre esett, ahol még nem voltak láncok. Első ránézésre úgy nézett ki, mintha valakinek levegőre lenne szüksége odabenn. Remegő ujjakkal próbálta meg kiszélesíteni a hasadékot. Nem sikerült, a fa túl kemény volt az ő törékeny kezéhez képest. Maga sem értette, miért, de teljesen megzavarodva kérdezte halkan: – Van itt valaki? Természetesen csak csönd volt a válasz. Iliána megpróbált a gyertyával bevilágítani, de feje a fény útjában volt. Mégis, ahogy ott forgolódva kísérletezett, egy pillantást tudott vetni befelé. Nem látott semmit. Egyrészt a láda belsejének csak kis része került látószögébe, másrészt úgy tetszett, hogy nem is volt ott semmi. Ez bizony üres! Talán a sarokban van valami? Erőlködött, hogy talán más előnyösebb helyzetből többet látna, de hiába, ez reménytelen volt. – Nagyon szeretnék segíteni! – mondta félénken, leginkább csak saját magának. – De itt nincs senki, akinek segíthetnék! Nem értette, miért mondja, hogy segíthetne bárkin is, hiszen a láda úgy nézett ki, mintha évek óta nem lenne benne semmi. Az érzései pedig azt mutatták, mintha mégis rejtene valamit a láda. Gondosan még egyszer megnézte a láncokat és látta, hogy semmiképpen nem tudja azokat leszedni. Nem lehetett megtalálni sem a kezdetét, sem a végét, úgy lettek azok odakovácsolva. Végül egy szomorú sóhajtással a lány feladta. Nehéz szívvel és léptekkel vágott neki a felfelé vezető lépcsőnek. Küldetése, kutatása hiábavaló volt. Sikertelen. Mit is várt valójában, már ő maga sem tudta. A kudarc teljesen elvette a kedvét. Már majdnem felért a lépcső tetejére, amikor hirtelen, habozva megállt. Mintha hallott volna valamit, vagy csak a képzelete játszik vele? Teljesen mozdulatlanul állt, és fülelt. Sokáig várt egyhelyben, levegőt is alig mert venni.

A szíve nagyot ugrott, amikor megint meghallotta, de most már biztos volt benne! Alig hallható, csalódott nyöszörgés hangja szüremlett ki a ládából! Iliána olyan hevesen rohant le, hogy majdnem elesett. Odaszaladt a ládához, és gyorsan zihálta: – Visszajövök! És hozok ennivalót is! Azon már nem is gondolkodott, hogy tulajdonképpen mit eszik egy ilyen. semmi. ez a teremtmény? Egyáltalán, hogy maradt eddig életben, és miért az volt az első reakciója, hogy enni kell neki adni? Annyit értett, hogy azonnal cselekednie kell. Tapogatózva indult a szűk, nehéz úton visszafelé, amikor végre kiért a napfényre, mely most szúrta a szemét a sötétség után. Hosszú idő nem telhetett még el, a várban még mindig sokan pihentek. Az udvarra érve a kapuőr éppen elfordult. Az volt a feladata, hogy senki illetéktelen és hívatlan ne mehessen be a belső várba, a Herceg otthona felé. Iliána átszaladt az udvaron, egyenesen a konyhába. Az szerencsére üres volt, de azért sietnie kellett, mert bárki bejöhetett. Riadtan, tanácstalanul nézett körül. Mit? Mit tudna elvenni, ami jó lenne annak a lénynek? Az asztalon meglátott egy tálat, mely tele volt frissen szedett eperrel. Talált egy konyharuhát, és pár szemet óvatosan belerakott, majd belekötötte. Tovább szemlélődve talált még egy frissen sült húsdarabot, amit már a vacsorához készítettek. Mekkora ez lény, és mennyit eszik? Ezek mind olyan kérdések voltak, amikre nem tudta a választ. Innivaló is kellene. Hogy lehet valami ihatót bejuttatni azon a szűk hasadékon keresztül? Oldalt egy padon több vizestömlő feküdt egymás mellett. Biztosan a legények számára készítették ki, akik a mezőre mentek dolgozni. Elvett egyet, pedig túl nagy volt, de ez volt a legjobb, amit talált. Sietve elrohant az összeszedett holmikkal. Majdnem összefutott néhány szolgálóleánnyal, de megúszta, nem vették észre. A gyertyát a pince lépcsőjén hagyta. Most, hogy egy kicsit túl sok lett a cipelnivalóból, nem is tudott a falnak támaszkodni rendesen, de nagy óvatossággal mégiscsak nekivágott. Nehéz volt lemennie a lépcsőkön a régi cellákhoz, többször is kellett fordulnia, hogy mindent lehordjon. – Itt van egy kevés, amit találtam – suttogta. – Remélem, ízleni fog! Betömködte a húsdarabot a résen, és a konyharuhából is az eperszemeket. Legnehezebb dolga a bőrtömlővel volt. A víz egy részét ki is kellett öntenie, mire az befért valahogy a hasadékon. Amikor is már minden, amit hozott, bekerült, újabb gond adódott. „Mi legyen a vízzel?” – töprengett, mert minden alkalommal nem tud elhozni egy tömlőt. Azt biztos

nagyon hamar észrevennék. Végül is kitalálta, hogy ha a tömlő egyik csücskét beszorítja a lánc alá úgy, hogy a nyílása a ládán belül legyen, akkor így is hozzáférhet és a ládából, belülről is elérhető. Nagy vesződséggel meg is valósította, amit előzőleg kigondolt. – Legközelebb egy kisebb korsóval hozok vizet és utántöltöm a tömlőt! – ígérte annak, aki odabent van. – Minden jót! – köszönt el a teremtménytől, akiről nem is tudta, hogy kicsoda egyáltalán. Izgatottan és szinte boldogan ment vissza a várba, tudta, hogy valami nagyon fontosat és jót cselekedett. Sietve, de óvatosan haladt a visszafelé vezető úton, az udvarra érve már nem rohant, nehogy feltűnést keltsen. Egyenesen a szobája felé vette az irányt. Néhány emberrel találkozott ugyan, de azt már senki nem látta meg, hogy az előbb a pincéből jött. Ezek után nem sokkal egy titkos levél jött Rikisszától. Ez nagyon meglepte a lányt, mert úgy tudta, hogy Rikissza nem tud írni. A dajkája diktálta le és egy helybeli írástudó vetette papírra a mondanivalót – bizony sok hibával, mert ezt a levelet Iliána nyelvén kellett leírni és a helyesírás nem volt az írástudó legerősebb oldala. A levélből kiderült, hogy a hajdani dadus és jó barát nyugtalankodik miatta. Hallotta a hajózó emberektől, hogy a nép nagyon ráunt Bogiszláv herceg üzelmeire, ezért már fenyegetően közeleg a felkelés is. Rikissza arra kérte a levélben, hogy gondolja át ezt a helyzetet: jobb lenne, ha otthagyná országát és a biztonságos Österlenbe jönne. Megpróbálta rávenni a döntésre, mert ha kitör bármiféle felkelés, akkor nem lesz biztonságban a várban. Ígérte, hogy mindent el fog rendezni, csak jöjjön, mielőtt késő lesz. Siess, siess! – sürgette a levél aggodalmasan. Ő maga jól van, állította Rikissza, már saját kertje van, amit nagyon szeret művelni, és a férje is igazán rendes ember. Itt, nála jó helye lesz, tud Iliánának saját szobát biztosítani és környéken akad sok szabad, csinos fiatalember is – záratta sorait a dajka az írástudóval. Iliána jót nevetett ezen. Tőle ugyan teljesen idegen volt még bármiféle fiatalemberekre gondolni. Ezt még így gondolta ugyan, de már valami furcsa érzés kezdett bizseregni legbelül. Rikissza azt is tudatta még a levelében a lánnyal, hogy a nevét meg kellett változtatnia. Muszáj volt, mert a végén a „kissza” nem igazán illendőt jelent skaneiül. Most így Rikkének hívják. Az Iliána név sem nagyon megfelelő, túl nehéz megjegyezni. Javasolja az Hona nevet a régi helyett. Az olyan nevek meg, mint Bogiszláv, vagy Vratiszláv, teljesen lehetetlenül hangzanak Skanéban, mert senki nem tudná kimondani azokat. Még Odo járna a legjobban, mert őbelőle egyszerűen Ottó lenne. De hál’ Istennek ezek közül senki nem jön Skanéba. Ez megnyugtató gondolat, vélte Iliána. Majdnem kedvet is kapott az utazáshoz. A felkelést illetően Rikissza biztosan túloz. Hiszen láthatóan senki nem tervez lázadást a Herceg, és az udvar ellen. Unalom, ami talán rosszabb volt a felkelésnél a fiatal lány számára, az aztán volt a várban, kétségtelenül.

Sok tapasztalatlan fiatalhoz hasonlóan, Iliánában is volt valami hajthatatlan és megmagyarázhatatlan vágy. Valami erős kényszer, ami majd szétvetette kebleit, mozdulni, tenni szeretett volna – sokszor gondolta ezt magában. De most vágyai új színt kaptak, amit nem értett ugyan, és amit talán senki más sem tudott volna elmagyarázni, de. úgy tűnt, mintha valaki más vágya és magánya kapott volna helyet a szívében. A vágy és a magány nagyon közeli rokonok. Vajon ki lehet magányosabb, mint egy tizenöt éves lány, aki eltévedve érzi magát a világban, most, hogy a nagy, ijesztő élet, hirtelen kinyílik, és ott van előtte? Néha ezért fordulnak a fiatalok tapasztalat nélkül azok felé, akikről úgy gondolják, hogy törődnek velük. Iliána nem jutott ilyen messzire gondolataiban, csak magát a vágyakozást érezte. Gyengén és pislákolóan ott volt, de azt meg maga sem tudta megmondani, hogy mi után vágyott. Most, hogy maga sem tudta, mi történik vele, egy másik lélek minden gyászát és keserűségét is teherként vette magára. Rikissza leveléből egy kis rész meglepte, és komolyan elgondolkodtatta. „A levélvivőm elsuttogta, hogy az a törzs, tudod, szintén Bogiszláv herceg ellen készül háborúzni. Vigyázz, Iliána!” Az egész levél végén mindez azt engedte sejteni, hogy Rikissza mégsem érzi magát olyan jól, mint ahogy azt állítja. „Igaz, hogy férjem és én kissé szegények vagyunk, de valahogy csak kijövünk abból, amink van. Minden alkalmat meg kell ragadnunk, ami csak adódik, és sokszor kell szemet hunynunk afelett, amit az ember lát, sokszor meg részt is kell venni kétes dolgokban. Igen izgalmas dolgok ezek, bár talán nem egészen tisztességesek. De ne aggódj! Csak gyere mielőbb, mielőtt még valami történik a Herceg várában! Itt nyugalom és biztonság van.” „Igen, Rikissza, igazad lehet!” – gondolta Iliána. Egy nap majd biztosan jövök! Pedig Rikissza a levelében nagyon sokat elhallgatott! Nem másról, mint Sandhammarról.

14 Eltelt jó néhány nap, mire Iliána újra le tudott menni a ládához. A várban nagy kavarodást okozott a készülődés egy fontos ünnepségre. Férjhez fog menni egy a Herceg számos lányai közül. A szomszéd országból egy igencsak magas rangú úr volt a vőlegény. Amikor a nap vége felé a vár egy kicsit nyugalmasabb lett, Iliána elindult, hogy beosonjon a konyhába. Megpróbált elcsenni valamennyi ételt és vizet, természetesen a teremtmény számára. Nagyon izgult, hogy az a „valami” megette-e, amit a múltkor otthagyott neki. Azon is aggódott, vajon jóféle ennivalókat vitt-e a teremtménynek. Megállt a palotaszárny felső emeletén. Odalenn egypár férfi állt a nagycsarnokban és

beszélgettek. Az egyikük Odo volt, akivel nem akart találkozni. A másik háttal állt és kellemes, mély zengésű hangja volt, de kissé gondozatlannak tűnt a külseje. A férfi sötét haja túl hosszúnak, rövid zekéje elnyűttnek tűnt. Kicsit magasabbnak látszott, mint Odo. Iliána végképp nem akart előttük mutatkozni. Úgy érezte, élete legrosszabb korszakában van éppen. Arca még nem alakult ki teljesen, bőre pedig végképp lehetetlennek tűnt, tele pattanással. Könnyen elpirult, és minden jókedv és akarat lefoszlott róla, mióta anyja egyedül nevelte, a saját elképzelése szerint. Iliána soha nem kapott barátságos szót tőle, helyette gyakran hallotta, milyen lehetetlenül, szinte csúnyán néz ki. Naphosszat csak parancsszavakat hallott az anyjától. – Egyenesítsd ki a hátad! Viselkedj! Egy szűzlány alázatos, erkölcsös kell, hogy legyen! Soha ne beszélj bele a nagyok szavába! Így soha nem fogsz tudni férjhez menni! Ah, legalább rám hasonlítanál! Ahogy te kinézel, maradj mindig a háttérben! Ó, hogy pont ilyen lányomnak kell lennie! Apádra hasonlítasz és hát ő aztán tényleg nem szép! Ez nem hallatszott valami buzdítóan egy tizenöt éves lány számára. Mindennek tetejébe a haja, amely sötétszőke volt, mostanra vékonyszálú lett és kezelhetetlenül szögegyenes. Nem sok mindent lehetett vele kezdeni. És ezek után most hogy menjen le? Hiszen nem nézett ki sehogyan sem. Iliána élete amúgy meglehetősen unalmas volt, mert anyja keményen fogta, fantáziája és álmai nem sok teret kaptak a kibontakozásra. Éppen ezért lett olyan izgalmas a pince titka! Végre a két beszélgető férfi elvált egymástól, és láthatóan nem úgy, mint jó barátok. Az idegen gyors léptekkel sietett ki a várból. Na végre, tiszta volt a levegő! Iliána folytathatta útját, le a konyhába. Összeszedett innen-onnan egy kevés élelmet és egy kis cserépedényt megtöltött vízzel. Azután óvatosan, nehogy valaki észrevegye, eltűnt az alsó területek irányában. A gyertya ott volt, ahová még a múltkor rejtette. Most újra meggyújtotta. Itt lent csak nagyritkán járt valaki: akkor jöttek, ha valami kellett a nagy éléstárból. Hallotta az őrök hangját a várbörtönből, de ez a másik irányból jött. Amikor leért a lépcsőn, az első, amit meglátott, az a kicsiny darab hús volt, amit még ő hozott a múlt alkalommal. Kint feküdt a padlózaton. – Nem eszik húst – mondta magának. – Tehát nem ragadozó. Ez kis könnyebbséggel töltötte el: a teremtmény tehát nem fogja a kezét leharapni. Bevilágított a kis hasadékon és bekukucskált. Az eperszemek eltűntek, egy sem volt már ott. A víztömlő is kiürült. Tehát mégis van itt valaki, tűnődött, egy kicsit csalódva, hogy nem látta meg most sem. „Az biztos, hogy nem patkány, az megette volna a húsdarabot. Na, most vihetem vissza azt a húst is, amit most hoztam. Talán a halat megeszi?” – gondolkodott,

félhangosan magában motyogva. „Mindenesetre megpróbálom ezzel a kis darabbal, ami velem van. De a gyümölcs mind elfogyott. Most egy kevés málnát szereztem, de biztos, hogy megfelel ez is. Na, és itt a víz.” A pepecselés, különösen a vízzel, sokáig tartott. Továbbra sem mutatkozott senki a láda belsejében, de Iliána már tudta, hogy a börtönládának biztosan van lakója. Két nappal később Iliána látta a Herceget teljes kísérettel kilovagolni a várból. A kevés málhából ítélve csak kisebb utazásra mehettek. De az biztos, hogy nagyon sietett. Idegesen sürgette a többieket is, akik rendezetlenül rohangáltak körülötte. Ez az esemény szabadnapot jelentett majdnem az egész konyhaszemélyzet számára, így Iliána akadálytalanul tudott újból lemenni az alsópincébe, és vihetett élelmet védencének. Amikor elhaladt az anyja lakrésze előtt, szobájából fájdalmas nyögések hallatszottak. Iliána anyja beteg volt, a szokásos, féloldali erős fejfájása jelentkezett ismét. Hangosan panaszkodott, ki is hallatszott az ajtón át. – Ó, pont ma! Hogy pont ma tud elővenni! Meghalok! – mondta saját magának, szenvedő hangon. Az utolsó szót Iliána sokszor hallotta, de anyja mindig túlélte ezeket a rohamokat. Apja, a kamarás úr, aki udvarmesternek szerette hívatni magát, elkísérte a Herceget erre az útjára is, ezt jól látta Iliána. Így hát teljesen szabad volt az út számára, nem fogja keresni senki. Mikor már lenn járt az alsó pincénél, akkor ébredt tudatára: „Ma Mindenszentek napja van! Ezt el is felejtette. Nem is csoda, hogy mindenki elment a várból, szinte elmenekült. Ezért mondta anyja olyan kétségbeesetten, hogy ma kell betegnek lennie, és nem tud elmenni a többiekkel. Az év egyik legrosszabb napja volt ez. Ezen a napon elvékonyodott a két világot elválasztó határvonal, és minden, ami átkívánkozott a túlvilágról, utat talált az evilág lakóihoz. Mindegy, milyen formában, jók a jókkal, rosszak a rosszakkal találkoztak. A boszorkányok, a szellemek és a halottak büntetlenül tehették a dolgukat a mai napon. – Valami mozog a ládában! – Iliána szíve az izgalomtól és a felismeréstől vadul kalapált. Be merjen-e világítani a nagy rabkalitkába? Vajon mit fog látni? Próbaképpen megemelte a gyertyát. Ebben a pillanatban erős széllökés kerekedett a semmiből és a világosság kialudt. Iliána első gondolata az volt, hogy el kellene szaladni, elmenni erről a veszélyes helyről. De kezeivel erősen szorította az élelmiszeres batyut, és érezte a vizesedény súlyát is. Csak nem hagyja ezt az „istentudjamicsodát” élelem és víz nélkül! Még soha nem félt ennyire, mint most, ahogy kezét reszketve a hasadékba dugta. Idegesen engedte el az almadarabokat és málnaszemeket, kicsit még lelkiismeret-

furdalása is volt a konyhalánnyal szemben, aki olyan nagy gonddal szedte össze a gyümölcsöt. Kevés zöldség és fűszer is volt nála ez alkalommal. Nem látta ugyan, hová esnek a bedobált darabok, de az biztos, hogy a láda falán belülre kerültek. Végezetül itt volt a víz. Újabb nehéz, bonyolult szöszmötölés a sötétben. – Megpróbálom, hogy ne folyjon ki – mondta lassan. De kezei remegtek, így azért valami a padlóra is jutott. Mikor érezte, hogy azért a tömlőben is lett már elég, visszahúzta kezét. Ebben a pillanatban – biztosan tudta, nem képzelődött-úgy érezte, valami hozzáért. Könnyedén, gyorsan, és csak egy pillanatra. Ezt az érintést úgy értelmezte, hogy az a valami megköszönte fáradozását. – Kö… köszönöm – mondta maga is elképedve. – Most mennem kell, de visszajövök olyan hamar, ahogyan csak módomban lesz. Amikor megfordult, valami a padlóra csúszott mellette. Lehajolt és megtapogatta. A haldarabka volt, amit ma hozott le a konyhából. „Tehát halat sem eszik”- gondolta. Na, hát mindenkinek megvannak a saját szokásai! Előrebotorkált a sötétben a cserépedényig és a kialudt gyertyáig, majd visszament ezekkel a pincébe. Meglepően könnyen ment a tájékozódás, olyan könnyen, mintha látott volna a sötétben. Természetesen ez nem így volt, hiszen egy ember nem láthat ennyire jól a sötétben. Vidáman és könnyű szívvel szaladt fel a lépcsőkön, az udvaron át egészen az apja lakosztályáig. Az anyja szobája már csendes volt. Nem akadt a közelében senki, akinek panaszkodhatott volna, így csendben maradt. A szobájába érve Iliána leült és elgondolkodott. Mi is történt az előbb valójában? Nézte a kezét, ahol az a „valami” hozzáért. Három pici fehér nyomot látott a keze fején. Olyan, mint egy kismacska mancsnyoma! Ez igazán különös! Szédült a félelemtől és a felismerés zavarodottságától. A legenda? Az emberek mindig egy legendáról beszéltek. Egyszer utána is kérdezett, hogy mit is jelent valójában, de anyja nagyon haragos lett és csendre intette. Mi történt most vele? Tudta, hogy a megdöbbenéstől sokáig nem lesz nyugalma az elkövetkező időkben.

15 Iliána kezdetben egyáltalán nem vett észre semmit.

Bár. azért történtek változásra utaló jelek. A legelső napok egyikén, amikor szokásos sóhajjal a tükörhöz ment, megnézni, mikorra fog előjönni következő pattanása, nem talált újat, akárhogy is vizsgálgatta arcát. A legkülönösebb az volt, hogy még a régi is leszáradt és a helye kezdett elhalványodni. Eddig ilyen még nem történt, mióta, körülbelül két éve elkezdődtek ezek a pattanásgondok. Azonkívül szíve is különös módon könnyű volt. Anyja szidalmai úgy peregtek le róla, mint víz a libáról. Minden tetszett neki, ujjongással töltötte el, amit szobájából látott a faluból, a mezők, a tenger, az erdő, a magas fa, valahogy minden egyedülállóan szép és kedves volt előtte. A várat viszont sokkal sötétebbnek és súlyosabbnak, fojtogatóbbnak találta, mint eddig valaha. Jó párszor lement az alsó pince foglyát meglátogatni, de most minden csendes és nyugodt volt, mintha tényleg senki sem lenne ott. Iliána viszont tudta, érezte, hogy ez nem így van. Mindenesetre egy nap, mikor fésülködött, újabb felfedezést tett: haja, mely olyan vékonyszálú volt, hogy ritkának tetszett, mintha megvastagodott, és egy kicsit hullámossá is vált volna. Fényesebb lett, csak a sötétszőke színe maradt a régi. Most sokkal szebbnek nézett ki. Még anyja is észrevette a kedvező változást lánya külsején. – Teremtőm, milyen gyorsan nősz ki a kamaszkorból! – mondta meglepődve. – Majdhogynem kezdesz kinézni valahogy. De továbbra is apádra hasonlítasz! Iliána egyre gyakrabban nézett a tükörbe. Minden nap talált valamit, amin meglepődött. Alapvető arcvonásai megmaradtak, ez nem változott semmit. Iliána persze soha nem látta apját olyan csúnyának, nemes arca volt. A lány is örökölte vonásait, mégsem bánta, még ha nem is hasonlított anyja egykor ragyogó, mostanra kicsit megkopott kinézetére. Iliána meglepődve nézegette magát a tükörben. Mintha minden, ami szép volt rajta, sorban előjönne, és különös hangsúlyt kapna. – Ezt nem értem – mormolta, majd felderült a látottakon. Akárhogy is történt, egyáltalán nem volt ellenére a változás. Egykori vidámsága és életkedve visszatért, és anyja megjegyzései sem bántották már. A Herceg borongós kedélyét nem vidította fel az a bizonyos mindenszentek napi, meglehetősen sietős kirándulás. Ha lehet, még jobban elkedvetlenítette ez az eset. Az egész úgy történt, hogy őt és egész kíséretét feldühödött falusiak vették körbe. Vádolták az egész országot ért szerencsétlenségekért, mint azok bizonyos előidézőjét. Csak bajt hozott mindenkire a nagyravágyása, mondták, rosszabban megy a soruk, mint valaha. Bezzeg a szomszéd országnak, annak jól megy a sora! A Hercegnek és kíséretének szégyenszemre haza kellett menekülniük a várba, de ott sem volt nyugalmuk. Hirtelen hatalmas vihar tört ki. Olyan sok eső esett, hogy az

árvízhez hasonló víz és sárfolyam söpört végig falun és a váron. A felhőszakadás következményeként az összes ruha, amit mosás után száradni kiterítettek, meg a helybeli vadászok által felállított csapdák egytől-egyig tönkrementek. Kezdhettek minden munkát elölről. Az esküvőre való készülődés miatt volt a nagymosás, és a vadakat is már arra az ünnepre szánták. Ez az eset már nem kellemetlen, hanem egyenesen bosszantó volt. A nép a faluban egyre jobban félt, hogy még mi következhet? De Bogiszláv herceg csak konokul ismételgette, hogy a préda másik felét is akarja. Hangosan kiabálta a várban, hogy soha az életben nem engedi el foglyát most, hogy végre hatalmában tartja. Most már csak kis idő kérdése és a másik is az övé lesz, akkor majd fordul szerencséje – mondogatta, de már nem nagyon hittek neki az emberei. Arra már nem vette a bátorságot, hogy lemenjen az alsó pincébe és megnézze a foglyát. Azt már nem merte megtenni. Ahogyan ezt senki más sem merészelte. A herceg lányának esküvője nagyon gyorsan közeledett, ki sem látszottak a rengeteg tennivalóból. Az egyik ilyen esküvőhöz közeli, utolsó napon már mindenki elfáradt a feszített tempójú munka miatt. Egy kis pihenőt engedélyeztek maguknak, mert szinte reggeltől estig megállás nélkül dolgoztak. Mindig rengeteg munkával járt egy esküvő előkészítése, aztán az egész még több napig is eltartott, miután véget ér a mulatság. Szusszanásnyi időre pihentek csak le ebéd után, bár ezt a pihenőt az utóbbi időben a megsokasodott tennivalók miatt megtagadták maguktól. Iliána kapva kapott az alkalmon, csöndben, észrevétlenül surrant le a lakosztály előtti lépcsőkön. Éppen akkor, amikor úgy látta, senki sincs a közelben, és a tálalóba akart belopakodni, egy határozott hang állította meg. – Ki vagy te? – szólalt meg valaki mély, de kellemes bariton hangon. Rémülten fordult meg, és ekkor meglátta, hogy a kopott ruhájú idegen szól hozzá, akit Odóval látott beszélgetni. Most látta meg elölről is, és a lélegzete is elakadt. Vratiszláv volt az, a Herceg kisebbik fia. Ahogy rátekintett, egy szinte kész felnőtt férfit látott maga előtt, sokkal magasabbat, mint akire gyermekkorából emlékezett. Ez a férfi határozottságot, erőt, magabiztosságot és nyugalmat sugárzott. Nem volt szembetűnően csinos, vagy túlzottan romantikus, lányos arcú, mint Barnim, a dada volt vőlegénye, de mindenképpen méltóságot árasztott magából. Iliána azt is tudta, hogy a nagyúr családjából származik, de semmi sem emlékeztetett benne a Herceg, vagy Odo brutális, kemény vonásaira. Valószínűleg az édesanyjára hasonlított, akit Iliána már nem ismerhetett. Sokat hallotta viszont a cselédektől, hogy Vratiszláv édesanyja milyen kedves, és nemes szívű volt, mindig jól bánt velük. Azt, hogy intelligens és tanult volt, ő és a fia is, azt Iliána máshonnan, szülei elbeszéléséből eddig is tudta. – Én. én. – dadogta; meglepetésében és csodálkozásában nem tudott hirtelen mit

mondani. Vratiszláv közelebb lépett, kérdőn nézett a lányra. – Csak nem a kamarás úr kislánya vagy. hogy is hívnak? Ilona? – Iliána – javította ki a lányka szinte elhaló hangon. – Nahát! Hogy megnőttél! Hány éves is vagy? – kérdezte tovább érdeklődve az ifjú. – Tizenhat leszek, egy pár hét múlva! – vágta rá büszkén, azt még sem mondhatta ennek az igencsak vonzó férfinak, hogy tizenöt múlt, így is biztos kislánynak tartja. Tizenhat. – mondta a férfi elgondolkodva. – Akkor már majdnem eladósorban vagy, te lány! Odo, a bátyám már észrevett, mesélt is rólad sokat! „Hát igen!” – gondolta Iliána keserűen. Odo, aki azelőtt rá sem nézett, figyelemre egyáltalán nem tartotta méltónak, most már elégedett macskához hasonlóan méregeti, mint aki már megszerezte, és hatalmában tartja az egeret. Iliána valóban nagyon is szemrevaló fiatal lány lett. Nem volt olyan erőteljesen kidomborodó az alakja, mint Rikisszának, de megjelenésének saját, egyedi stílusa volt, amit nem lehetett nem észre venni. A haja fényes és dús lett, frizuráját arcából kifésülte, félig göndören hordta, hátul pedig vastag, szép fonatban hullt alá. Arcvonásai tiszták lettek, nemesen egyszerű vonásai kellően széppé tették. A tekintete nyílt és csillogó volt a szemöldöke alatt, mely egy sirály szárnyait idézte. Szép, fehér fogai sugárzóvá, ellenállhatatlanná tették mosolyát. „Nem is csodálom, hogy Odo megbámulja!” – gondolta Vratiszláv. Csodálkozva fürkészte, szemeit sehogy sem tudta levenni róla. A férfinak nagyon tetszett, hogy a lány csinosan, mégsem hivalkodóan van öltözve. Iliána egy hosszú, bársonyos anyagú, élénkzöld, rövid hasított ujjú ruhában volt, melyhez egy nyári nap sugarait idéző, finom anyagú sárga blúzt vett fel. A ruha derekán is ugyanabból az anyagból készített sárga övet viselt, amely kicsit lazán megkötve emelte ki a karcsú ívet. Vratiszlávon viseltes, az út során igencsak elhasznált bársonyzubbony volt, amely majdnem a térdéig ért. Egy pompás rézövvel volt összefogva, ezzel mintegy visszaadva a ruha eredeti méltóságát. Puha, bőr csizmáin sarkantyú, a kabátkája is meglehetősen kopott, de jól szabott, látszott, hogy nemesnek készült. A lányon végigpillantva, meglepődve mondta: – Úgy nézel ki, mint egy tündér, nem így emlékszem rád. Igaz, akkor még kicsi lány voltál. Iliána olyan zavarba jött, hogy habogva elnézést kért, mert neki hirtelen sürgős dolga akadt. Tudta, hogy gyorsan telik az idő, amit küldetésére szánhatott, de ennek a férfinak a felbukkanása és beszélgetésük teljesen összezavarta. Kisietett a konyhába, és csak remélte, hogy Vratiszláv nem fogja követni. Elég volt neki a védence miatt izgulni, nem kell még ide egy vonzó férfi közelsége is! Nem ment utána az ifjú, így nyugodtan össze tudott rakni egy megfelelő batyut abból, amit talált, hogy levigye a látszólag megint üres börtönládához. Iliána sokszor gondolt rá, hogy elmondja a titkát valakinek, és együttesen próbálják visszaadni a rab szabadságát. Egyedül nem lesz rá képes, ebben biztos volt az első perctől

kezdve, ahogy meglátta az összeláncolt ládát. De egyedül meg azért sem merte megtenni, mert nem tudta, ki van a ládában. Időközben a teremtménytől már nem félt annyira. Sajnos nem ismert senkit sem a várban, aki erre a kalandra alkalmas lett volna. Még Vratiszlávra sem gondolhatott, ő sem volt alkalmas személy! Oda tartozott, ahogyan ő nevezte magában, az ellenséges táborhoz – a Herceg családjához. Azt azért elismerte magában, hogy nagyon is jól néz ki a kisebbik hercegfiú. Ez azonban nem csábította annyira, hogy megérje elárulni a barátját az alsó pincéből. A közvetlen közelében többen is észrevették azokat az apró kis fehér foltokat a kezén. Ha kérdezték, mindig azt mondta, hogy ez egy csak régi emlék, egy forradás valami forrázás után. Akkor lett ilyen, amikor kezére forró viasz csöppent, mert felborított egy gyertyát. – Hanyagság! – sziszegte megvetően az anyja. – Mikor tanulsz már meg rendesen viselkedni! Ez a megszólás már régen nem zavarta Iliánát. Ez alkalommal nem hozott sem húst, sem halat a pincébe. Kicsit megdöbbenve és megrémülve gondolta, hogy ő maga sem kívánja, és nem is evett ilyesmit az utóbbi időben. Majdnem kétségbeesett, amikor anyja erősködött, hogy egyen kicsit abból a finom borjúhúsból. Azt sem tudta, hogy hirtelen mit tegyen, képtelen lett volna egy falatot is enni belőle. Iliána nem is tudta rászánni magát, ezért egy óvatlan pillanatban lecsúsztatta a húsdarabot a kutyáknak az asztal alá. Ezen azért alaposan elgondolkodott, nem értette a változás okát.

16 A várban már igazán elkezdődött a lázas sürgésforgás, közeledett az esküvő napja. A szomszédos országból – mely vazallusállam volt, akárcsak Hród – már várták a vendégeket. Jön a vőlegény menyasszonyáért, ez így volt szokás, mondták, és kikérték már a szülői háztól az arát. Nagy, híres, több napig tartó mulatságra számítottak mindkét országban. Bogiszláv herceg lányának, ha másban nem is, de ebben nagy szerencséje volt. A vőlegény igen jó partinak számított. Gazdag volt, fiatal és állítólag még elég vonzó is. A fiatalok a kor szokásának megfelelően még nem találkoztak. Iliána is szívesen elment volna más országba körülnézni, utazni, de úgy semmiképpen sem, mint egy ismeretlen ember menyasszonya. Az esküvő előtti utolsó napokban többször is találkozott Odóval és testvérével. Sehol sem akadt egy nyugodt zug, mindenhol szolgálók dolgoztak. A várat illően fel kellett ékesíteni, mutatva, milyen előkelő a menyasszony. Ez egészen a túlzott költekezéshez, sőt olyan pazarláshoz vezetett, ami még Iliánának is feltűnt.

Legtöbbször – vagy leginkább – Vratiszlávot látta meg, lent a faluban, a hajójavító műhelynél. Vratiszláv a legelső találkozásuk óta lenyíratta a haját, megborotválkozott és Iliána azt észrevehette, hogy nagyon szép, előkelő öltözékei is vannak. „Persze, biztos az esküvőre készülődik ő is” – gondolta a lány, hiszen sok gazdag pártában lévő hajadon is jön majd a menyasszony kíséretében. Néha ugyan volt Iliánához pár szava, de eléggé visszafogott stílusban, félig-meddig mogorván, mintha nehezményezné, hogy a lány mindig az útjába kerül, akárhová csak megy. Ez igen igazságtalannak tűnt tőle, mert Iliána csakúgy, mint ő, a dolgát tette. De mit is várhat el az ember Bogiszláv herceg kisebbik fiától? Iliána gyakran kiállt a várnak arra a részére, ahonnan jól láthatta az erdőt. Sokáig és sokszor nézte. Kimondhatatlanul szépnek találta, és úgy érezte, mintha csalogatná magához. Tudta, érezte, hogy egy nap nem tud majd ellenállni a csábításnak, és elindul majd az erdőbe. És ez az idő elérkezett. Ebben az általános kavarodásban, amikor a vendégek kíséreteikkel megérkeztek, senki nem törődött vele, észrevétlenül kiszökött a késő őszi mezőkre. Az erdő élénk színei most egy kicsit megfakultak. A fákon a még meglévő levelek is szárazan, fonnyadtan barnálltak. De a borostyán továbbra is zölden futott fel a fák oldalán, itt-ott teljesen be is takarta a törzseket. Iliána áhítatosan haladt a hatalmasnak tűnő fakoronák alatt. Természetesen hallotta a mendemondákat, miszerint az erdő veszélyessé vált, hogy aki oda bement, az soha többé nem jött ki belőle, de ez most egyáltalán nem zavarta. Otthon érezte magát itt, bár már nagyon régen nem járt erre. Legutóbb még – néhány éve – Rikisszával szedtek itt gombát. Az erdő az utóbbi években különösen veszélyes hírben állt, legalábbis a szóbeszéd szerint. De most, novemberben nem voltak olyan „veszélyes” napok. A lány szabadon kószált, élvezte a csendet, s a nyugalmat, amit a várban sosem talált meg. Nem nagyon akart beljebb menni, csak annyira, hogy a várat állandóan láthassa. Nem szeretett volna eltévedni. Elgondolkodott azon, hogy Barnim ifiúr, akivel Rikisszának kellett volna megesküdnie évekkel ezelőtt, mostanában gyakran rajta felejti szemeit, mint például előző nap is. Valami feladattal bízták meg, le kellett mennie az istállókhoz és kényelmetlenül érezte magát Barnim pillantásai miatt. Nem igazán szerette Barnimot. Nagyon jól emlékezett, hogy annak idején milyen közömbös maradt Rikissza várható szenvedésével szemben. Akkor még nem értette, hogy mi történik igazán, de most már mindent tudott. A konyhai beszédekből lassan megértette, hogy mit is szokott tenni Bogiszláv herceg a mennyasszonyokkal. Nagyon utálatosnak találta. Undorító! Noha mostanra Odo vette át ezt a szerepet, nem segített ez sem a helyzeten. Iliána megborzongott, ahogy csak belegondolt.

„Rikissza! Jövök hozzád, ha ilyesmire kerülhetne sor velem kapcsolatban! Az biztos, hogy sohasem fog ez a majom hozzám érni! Soha!” Barnim teljesen ellentéte volt Odónak. Barnim édes, nagyon szép arcú férfi volt, majdnem olyan, mint egy lány, de azt már tudta róla, milyen szívtelen. „No nem, köszönöm, ő sem kellene!” Iliána lehuppant a mohára, aminek a tetején avarszőnyeg volt, háttal támaszkodott egy vastag fatörzsnek és mélyen beszívta az erdő illatát. Itt olyan nagy nyugalom honolt! Majdnem furcsa, mozdulatlan békesség, olyan óvatos, várakozó. Egyre világosabban látta, érezte is, hogy valami történik körülötte. Úgy vette észre, nincs egyedül, bár még senki sem mutatkozott. Ez nem ijesztette meg, sőt, felkeltette az érdeklődését. Valamiféle kíváncsiságot érzett a levegőben. Mintha egy szarvastehén a borjával figyelné elrejtőzve, hogy kicsoda ő valójában. De ahogy körülnézett, látta, nem volt semmiféle állat a közelben, de még hely sem akadt, hogy az elrejtőzzenek. Az avar kicsit zizegett, ahogy mocorgott. A lány csendben ült tovább. Egyszer csak megszólalt. – Nem vagyok veszélyes! – suttogta, mintegy magának. Hiszen úgysem hallotta senki. Mégis, ki kellett ezt mondania, valami kimondatta vele. Lélegzetét is visszatartotta, mert úgy érezte, körbe van véve lényekkel. Ez egy igazán fura, sajátságos gondolat volt. Hiszen olyan egyedül ült ott az erdő közepén, ahogy csak elképzelni lehetett. Ekkor: jaj, igen! Egy kicsi madárka ugrált előtte, ágról-ágra. Iliána szelíd félmosollyal nézte a madarat. Az kíváncsian, ferdén tartott fejecskével repült közelebb hozzá. „Kár, hogy nincs velem valami ehető, amit neki adhatnék!” – gondolta a lány. Teljesen mozdulatlanná merevedett, mert a kis, szürkésbarna jószág még közelebb merészkedett hozzá. A madár jelentéktelennek nézett ki, de varázslatosan aranyosnak tűnt a maga egyszerűségében. Hoppá! Most ráugrott Iliána felhúzott térdére! Éhes lehetett, talán ezért közeledett, de Iliána nem tudott rajta segíteni. Még lélegezni sem mert, nehogy elriassza a kis állatot. Gyönyörű volt, és olyan könnyű, hogy Iliána csak valami csiklandozásfélét érzett a lábain, a madár súlyát egyáltalán nem. Olyan csend volt, mintha az erdő maga is visszatartaná lélegzetét. Iliána nem tehetett róla, de úgy érezte, mintha az őt körülvevő láthatatlan erő egészen megtöltené az egész testét. Úgy tűnt, azt érzi, amikor összpontosítani szokott egy nehéz próbatétel előtt, és egy középpontban sűrűsödik minden energiája. A tudata lebegett, érzett minden mozzanatot, a saját szíve dobbanásától az erdő lüktetéséig. Ekkor a kismadár előrehajolva megcsippentette a kis fehér foltokat a keze fején.

Pont ott? Ezt a furcsa jelet? A madár megint félrehajtotta fejét és szénfekete szemével kérdően nézett rá. Anélkül, hogy pontosan tudta volna, mit tesz, vagy mit mond, Iliána lassan suttogta a madárnak: – Adtam enni és inni a rabnak. Minden erőmmel megpróbálom kiszabadítani. Ígérem! Ekkor úgy tűnt, mintha a madárka bólintott volna, és azzal csivitelve elrepült. Iliána szíve megkönnyebbült. Felállt, mint aki elvégezte dolgát, és szoknyájáról leseperte a rátapadt leveleket. Szétnézett. Észrevette, hogy a várat már nem látja. Így nehezebben fog tájékozódni, mint gondolta. Jaj, nem már csak ez hiányzott! Úgy elmerült Barnim körüli gondolataiban, hogy csak ment, ment de egyszer csak leült. Annyira elgondolkodott, hogy elfelejtett mindent, a várat, és főleg a hazavezető utat, nem volt elég óvatos! Na, most mit tegyen? Feltűnt neki, hogy van itt egy út, de ezt mintha nem látta volna korábban, amikor erre jött. De most itt volt. Úgy döntött, hogy elindul rajta, mert a nap állásából úgy ítélte, az lesz a jó irány. Nemsokára fel is tűnt a vár körvonala a fák között a távolban. Messzinek tűnt, de legalább most már tudott mihez viszonyítani, és ki tudta találni az irányt. Megfordult és hangosan szólt az ő kedves erdejének: – Köszönöm! – De ekkor a szava is elakadt. Nem volt semmilyen ösvény a háta mögött! Csak előtte! Ahogy haladt rajta előre, úgy tűnt el a háta mögött. Iliána érezte, hogy reszket a keze. Szíve vadul, hevesen dobogott, hirtelen nem tudta, mi történik. Vajon tévúton jár ebben az elvarázsolt erdőben? Nem szabad szeme elől elvesztenie a várat! Semmiképpen sem szabad! Vagy csak látomás az is? Nem, így nem szabad gondolkodni! Gyerünk előre, csak gyorsan az ösvényen! Nem szabad gondolkodni! Iliána soha nem hallotta egészében az erdőről szóló legendát. Mindig csak kis részleteket értett meg, melyek nem árultak el sokat önmagukban. De az a tény, hogy a Herceg darázsfészekbe taposott, mikor megzavarta az erdő nyugalmát, már biztos volt számára! Hirtelen megtorpant, meghallott valamit. Egy közeledő lovas zaját hallotta. Talán az apja küldött ki valakit, hogy őt megkeresse? Ez a lovas gyorsan, céltudatosan jött felé, ahogy a zajokból kivette. Nem akart vele semmiképpen sem találkozni. Egyedül akart maradni az ő erdejével, és a nyugalmával, békéjével. És mindazzal, amit nem látott ugyan, de ott rejtőzött az árnyékban.

17 A lovas, amikor elérte az erdő szélét, megállt. A ló úgy lecövekelt, mintha nem is tudna továbbmenni. A férfi kezéből tölcsért formált, és bekiabált az erdőbe: – Iliána! – Hangja haragos volt és aggodalmas. Nagyon is aggodalmas. Iliána ettől elkedvetlenedve haladt az erdő széle felé, ahová az ösvény vezette. A lovas hátrált kicsit, hogy jobban belásson az erdőbe. Iliána ekkor meglátta, hogy Vratiszláv az. Maga a Herceg kisebbik fia. Hát. még ilyet! Ot valószínűleg nem az apja küldte ki a megkeresésére. Tudta, hogy Vratiszlávnak nem parancsol senki, még maga a Herceg sem. Iliána kijutott az erdőből, amely most visszatekintve egy vastag, áthatolhatatlan falnak tűnt. De neki mégis volt benne egy ösvénye, amin az előbb jött! – Itt vagyok! – kiáltotta, mert Vratiszláv nem feléje fordulva állt, úgy kémlelte az erdőt. A férfi elképedve fordult meg és tekintett rá, mialatt felé lovagolt. – De az egekre, Iliána! Azt hittem, egy tündér jön! Egyenesen a tüskés bozótból. Egy karcolás nélkül! Azzal leugrott a nyeregből és a lányra zúdította minden szidalmát. Onnan kezdte a dörgedelmet, hogy látta a várból, amint az erdő felé veszi az útját. Azt is észrevette, hogy eltűnt az előbb az erdőben, abban az életveszélyes erdőben. Nem lehet ennyire buta lánygyerek, mondta, hogy tehetett ilyen oktalan dolgot? Ahogy meglátta, hogy mi történik, nem várhatott tovább, és meg kellett keresnie a lovát, mely éppen nem volt az istállóban, és ez elég sok időbe telt. Amikor meg ideért, nem tudott bemenni az erdőbe, mert a sűrű bozót útját állta. Így aztán kintről próbált meg utána kiáltani. És ezek után, egyáltalán, Iliána tud arra magyarázatot adni, hogy tulajdonképpen mi folyik itt? Most már muszáj volt levegőt vennie, mert egy szuszra adta ki magából a dühét, amelybe talán még egy kis aggódás is vegyült. Iliána azon gondolkodott, hogy talán Vratiszlávot bizalmába avathatná, ha véget ér a szóáradat. Elindultak, Vratiszláv kantáron vezette lovát, míg hazafelé tartottak, át az őszi mezőn. Vratiszláv még eléggé feldúltnak tűnt. Iliána azon töprengett, miért érdekelte ennyire az ő személye a férfit, és hogy majd mi történik vele. De még túl korainak találta ezt végiggondolni, hiszen oly keveset tudott róla. Inkább közömbösen felelgetett: – Nem tudom, mi történt itt, csak szerettem volna látni az erdőt. Reméltem, hogy ott majd választ kapok egy kérdésre, amiről most nem akarok veled beszélni. – Milyen kérdésre? – mordult rá Vratiszláv. – Egy régi legendára. Meg arra mendemondára is, hogy mire vadászott apád úgy három évvel ezelőtt. Soha nem tudtam meg senkitől. Tudsz te erről?

– Igen, tudok, és bizony, valakinek már régen el kellett volna mondani ezeket neked. Akkor biztos nem mentél volna bele egy ilyen veszélyes játékba, mint most. – Nem akarnád. ezt elmondani nekem? – Most? A fiú körbenézett. – Ez nem a legmegfelelőbb hely. – Van erre megfelelő hely? – kérdezte izgalomtól kiszáradt torokkal a lány. – Nincs, tulajdonképpen nincs olyan hely. – Vratiszláv a lányra nézett, és megállt. Láthatóan eldöntött magában valami fontosat. – Ahogy akarod. De ne feledd, ez csak amolyan buta szóbeszéd, pletyka, nem tudhatod, mennyi belőle az igazság. – Ebben biztos vagy? Vratiszláv elmosolyodott. – Nem, nem vagyok biztos benne. Ez azon ritka alkalmak közé tartozott, hogy valaki mosolyogni látta a kisebbik hercegi fiút. Vratiszláv általában megvető, és lenéző arckifejezéssel járt-kelt mindenfelé. Így járkált a várban, és a faluban is. Iliána világa a falutól és a vártól eddig még nem terjedt messzebb. Lopva a fiúra nézett, mialatt az körbetekintett, és a lány rögtön érezte, hogy valami új, izgalmas érzés árad szét benne. A megismerés vágya fakadt fel benne, hogy az életben van valami más is, mint amit eddig ismert és átélt. Ez számára is titkolt és meglehetősen érthetetlen örömmel töltötte el. Kellemes várakozással nézett társára. Vratiszláv olyan. nem, nem is talált szavakat, hogy milyen is lett ezáltal a fiatalember. Ez az újfajta öröm belül arra késztette, hogy nézze a férfit, az a valami megmelegítette és kipirosította az arcát, az a valami elragadtatott mosolyt csalt ajkaira. Az, hogy élete első nőies vágyakozását élte át, nem tudatosult benne. Éppen csak annyit értett, hogy itt van egy férfi, aki mellette áll, egy rendkívül vonzó férfi, erős és értelmesebb, mint azok, akikhez a várban hozzászokott. Vratiszláv láthatóan észrevette, hogy Iliána érdeklődik iránta, ezért évődve meg is kérdezte, mit néz, van talán rajta valami rendetlen? Iliána gyorsan elkapta a tekintetét. – Nem. csak nem is tudtam, hogy kék a szemed! Neked a családodban nincs senki sem, akinek még ilyen színű szeme lenne. – Dehogynem! Az anyám volt az. Skanéból jött, onnan származott – felelte kissé meglepetten Vratiszláv, mert nem erre a válaszra számított. – Igen? – kérdezte Iliána, most rajta volt a meglepődés sora. Majdnem hangosan kimondta, ami hirtelen az eszébe jutott: „Onnan származik, ahol most Rikissza lakik”, de

sikerült még időben lenyelnie. Senkinek nem volt szabad tudnia, hogy hol van most Rikissza, aki még mindig erősen kegyvesztett volt a Hercegnél. Bárki, aki találkozik vele, egyszerűen megölheti a hercegi rendelet szerint. Iliána szíve, számára is meglepő módon, rendkívül erősen vert. Bármennyire is jólesett volna, nem mert többé Vratiszlávra nézni. Alig tudta magában legyőzni ezt az új, ismeretlen késztetést. – Beszélgethetünk, mialatt hazafelé tartunk – mondta Vratiszláv, anélkül, hogy fogalma lett volna, mire gondol Iliána. – Tulajdonképpen magam mögé akarlak ültetni a lóra. Azért, hogy gyorsabban otthon lehessünk, mielőtt a szüleid észrevennék a kis kirándulásodat, és veszekednének veled. „A háta mögé? Miért nem eléje?” No nem, oda most biztosan nem akarná felültetni. De hátul, a ló tomporán ülni olyan csúf, olyan megalázó lenne. – De gyalog is mehetünk, mialatt én mesélek – folytatta Vratiszláv, mintha hallotta volna a lány gondolatait. – Ha lassan megyünk, az egész szerencsétlen, homályos históriát el tudom neked mondani a Titokzatos erdőről. Iliána teljesen összezavarodva gondolt a beszélgetés eredeti témájára. A régi legendára, amire már nagyon kíváncsi volt, de ez az új érzés is kellőképpen felbolygatta lelkét. Ezt egy pillanatra már el is felejtette. – Az előbb azt mondtad, hogy az erdő, az a Titokzatos erdő – mosolygott. – Én meg azt hittem eddig, hogy az egész Hródot nevezik Titokzatosnak. Hallottam inasoktól így is emlegetni az országot. – Igen, de tulajdonképpen csak az erdő kapta ezt az igencsak sajátságos nevet. – Hát, ezt meg is tudom érteni – mondta Iliána elgondolkozva. Vratiszláv lenézett rá és valamit még akart mondani, de ekkor hirtelen egy fogolymadár szállt fel előttük és megriasztotta a lovat. Iliána ösztönösen nyújtotta ki kezét, hogy segítsen elkapni a kantárt és megtartani a hátast, de a férfi egyedül is elboldogult. Vratiszláv hirtelen megfogta Iliána csuklóját. – Mi ez a jel, ami a kezeden van? – kérdezte szigorúan. – Ez valami kiütés rajtad? – Nem. én. – hebegett a lány, egy másodpercig átvillant rajta, hogy most beavathatná a titkába a férfit, de aztán Iliána mégis a szokásos magyarázatot adta. – Ez egy régi sebhely. Csak egy égés nyoma. Viaszcseppek helye, ami egy feldőlő gyertyából esett rá. A férfi először gyanakodva nézte a heget, de aztán egy vállrándítással elengedte a lány kezét. Látszott rajta, hogy nemigen hisz a buzgón előadott magyarázatban. Csendben mentek tovább. A fű puhán zizzent lábuk alatt és a ló is már lenyugodva

poroszkált mellettük. Vratiszláv belekezdett a történetbe, és egyre csak mesélt az erdőről, miközben Iliána érezte férfias kisugárzását. A férfi könyöke időnként súrolva érintette Iliána karját. Az őszi szellő lágyan és langyosan fújt, az égbolt szikrázóan tiszta volt, a levegőben sem lehetett semmi zavarót érezni. Iliána biztosan tudta, hogy erre a napra élete végéig emlékezni fog. A csodálatos hangulatra, ami körülvette és a kismadárra az erdőben, a sétára Vratiszlávval az oldalán, az őszi mezőn át. A vágy testében ugyanaz volt, mint amit az utóbbi időben érzett: hogy valami egészen új történik vele, de most minden izgalmasabbnak tűnt. Nyugtalanságot érzett, nagyokat sóhajtva lélegzett, és emiatt még megszólalni sem tudott. Vratiszláv még a végén azt fogja róla gondolni, hogy ugyanolyan ellustult, buta valaki, mint a várbeli dámák nagy többsége. Pedig ő nem volt ám ilyen! Zavarbaejtő volt a helyzet, hogy szólni sem bírt, pedig annyi mindent kérdezett volna, úgy a szavába vágott volna kérdéseivel, de hang továbbra sem jött ki a torkán, és ez már kezdte kellemetlenül érinteni. Ugyanakkor azt kívánta, hogy bárcsak a hazavezető út minél tovább tartana, vagy legalábbis háromszor hosszabb legyen, mint amilyen valójában volt. Kíváncsian hallgatta a mesét a Titokzatos erdőről.

18 – Hród erdeje nagyon különlegesnek számít. De nem mindig volt ez így. Vratiszláv hangja mélyen zengett; öröm volt hallgatni. – Itt, a Keleti-tenger partján, a herulákok földjén Anthynnak hívták az első királyt. Körülbelül háromszáz évvel időszámításunk előtt élt, és természetesen pogány volt, legalábbis szerintünk, későbbi keresztények szerint. Nem is lehetett más, hiszen jóval Krisztus születését megelőző időben élt. Azért felmerül a kérdés, hogy mit értünk „pogány” alatt. Az akkor élő emberek hite legalább olyan őszinte és mély volt, mint a mi hitünk a mai időkben. Hogy Anthyn milyen nagy és mennyire jó király volt, azt nem tudom, mert a história Hród valódi uráról, a király legfiatalabb fiáról szól. A legidősebb fiú, Anavasz egy sokkal nagyobb területű országot vett át apjától, hogy uralkodjon rajta. Az öccse, név szerint Visiszláv, kapta meg Hródot örökül. Anthyn és Anavasz története később a regék homályába veszett. De Visiszláv fennakadt a valóság és az emlékezés szűrőjén. – Szóval Hród része volt a herulákok földjének, ott, a Keleti-tenger partján? Felosztották? – Iliánának mégiscsak megjött a hangja. Még vissza is kérdezett, amire a Vratiszláv meglepetten válaszolt. – Pontosan. Anthyn feleségül vett egy gót herceglányt, Szymbullát, ezzel a herulákok hatalma megnőtt, és meg is szilárdult abban a térségben. Tudod, nagyon jó beszélgetni

egy olyan lánnyal, aki meg is érti, amit az ember mond. Iliána nem volt benne biztos, hogy Vratiszláv nem gúnyolódik-e vele, mindenesetre egyáltalán nem úgy hangzott. Vratiszláv folytatta: – Ez a Visiszláv király nagyon babonás ember volt, módfelett babonás. Bármerre is ment, mindig mindenüvé elkísérte egy boszorkány. Ez az öreg jósnő, aki csontokból és állatok belső részeiből tudott jósolni, teletömte a király fejét mindenféle előjelekkel, amiket alighanem saját maga eszelt ki. Később aztán jól „megmentette” királyát a közelgő veszedelmektől és bajoktól. De azért Hród erdejére csak bajt hozott az a nő. – Hogyan? – kérdezte a lány, még lélegzete is akadozott az izgalomtól. Vratiszláv kicsit feléje fordult, ránézett és féloldalasan elmosolyodott. – A boszorkány mindig rémisztgette Visiszláv királyt, ugyanakkor az orránál fogva vezette. A király nem állt valami okos ember hírében, köztünk legyen mondva. Egyszer azt állította a boszorkány, hogy az erdőben, mélyen bent, egy hatalmas kincsen fekszik összegömbölyödve egy sárkány. Visiszláv elég ostoba volt, hogy ezt el is higgye, és minden emberét kiküldte, hogy azonnal vágják ki az erdőt. Azok pedig, vakon követve a parancsot, megtették: kivágták az utolsó fáig az erdőt. A hatalmas kincs persze nem volt sehol, a sárkány még kevésbé. Végül ez lett a boszorkány veszte. – És a szegény fák? – Iliána már nagyon aggódott az erdőért, amit ma délután szinte a magáénak érzett. Vratiszláv meglepődött, amikor is könnyeket látott Iliána szemében. Mintha a vadont élőlényként gyászolná. – Igazad van – mondta komolyan. – És itt válik el a legenda a valóságtól, mint ég a földtől, amit a legtöbb ember nem tud megérteni és követni gondolataival. – De én tudom! – mondta Iliána gyorsan. Nagyon félt attól, hogy itt a történet abbamarad, mert nem elég érett hozzá. De a férfi válasza megnyugtatta. – Igen, te tudod követni. „Te azokhoz tartozol, akik megértik” – gondolta a férfi, de nem merte hangosan kimondani. Innentől már óvatosan kell fogalmaznia, mert tudta, hogy most érkezett ahhoz a részhez, melynél a legtöbben csak nevettek. – Tudod, Iliána, valamikor az emberek és a természet sokkal, de sokkal közelebb álltak egymáshoz. Figyeltek egymásra, és nagyon tisztelték egymást. Nem úgy, mint most. – Hát nem is! – vágott közbe Iliána. – Most mind a kettő a saját világában él. „A mostani időkről beszél” – gondolta a férfi. – Igen, mindkettő a saját szférájában él. Úgy értetted? Iliána ízlelgette, kóstolgatta az előbb hallott szót. – Szféra. Ez egy igazán szép kifejezés, és ezentúl állandóan használni is fogom.

Ezzel majd imponálok mindenkinek. Légy szíves, folytasd tovább a történetet! Vratiszláv a hallottakon elnevette magát. Megállt, mert úgy tűnt, hogy a hátralévő út nagyon rövid lesz a történet befejezéséhez. Majd a lányhoz fordult. – Először kért meg engem valaki ilyen szépen! – Én meg úgy gondolom, te vagy az egyedüli rendes és kedves ember a várban. Legalábbis akkoriban így volt, amikor még fiatalok voltunk. – No, és most mik vagyunk? Osöreg emberek? De amúgy köszönöm a bókot! Visszatérve a történethez, egyébként úgy van, ahogy mondod, több szféra is létezik. – Igen, és ezek nem is vesznek tudomást egymásról. – Elgondolkodott, majd kijavította önmagát. – Azzal együtt kíváncsi vagyok arra, hogy ők vajon tudomást vesznek-e rólunk? – Igen, ha sikerül, mi láthatjuk őket az év bizonyos napjain. – Igen. – szólt Iliána álmodozva. – De most egy kicsit azért fennhéjázó lettél! Vratiszláv követte a gondolataiban, majd folytatta: – Ki az, aki nem fennhéjázó ebben a korban? Az ember azt hiszi magáról, hogy mindent tud, ami csak a földön létezik. – Hát igen! – kuncogott magában a lány. Nem vallotta be, hogy valójában ezt nem igazán értette meg, mivel még nem érte el ezt a bölcselkedő kort. Vratiszláv nem is vette észre a beállt kis szünetet. Fontoskodva vette tudomásul, hogy végre van valaki, aki csak rá hallgat, akinek figyelmét teljesen leköti. – Tudod, Iliána, a természet szellemei régen közöttünk voltak, teljesen emberközelben. Akkor nem volt gond együtt élni az állatokkal, ember és állat megértette egymást. Ezt tették azok az emberek is, akik az elsők között itt éltek. Azzal a ténnyel is együtt tudtak élni, hogy a vadászatot a „másik világ” lakói nem vették túlzottan jónéven. A legtöbb ember félt a természettől és imádkoztak az erőihez. Iliána szeme megint könnyes lett. – Hát ez a Visiszláv király valami nagyon rosszat tett azzal, hogy kivágatta Hród erdejét! – Bizony! Ebben az időben, több mint ezer évvel ezelőtt, még nem hívták az országot Hródnak. Nem is tudom, hogyan hívták. Ezt a földet mindig elfoglalták és feldúlták az idők során elég sokan, népek és törzsek. Valószínűleg így lesz ez ezután is. Az én apám uralma is veszélyben van, a Császár nem fogja tétlenül nézni ezeket az üzelmeit. – A saját népe sem! – szólt közbe Iliána. – Bocsánat, tudom, hogy apádról beszélünk most. – Nem tesz semmit, nem bántottál meg – felelte Vratiszláv. – Az embernek nem kell feltétlenül szeretnie a szüleit, ezt csak a papok állítják. A papok meg nem mindig tudják, miről beszélnek, néha a lényeget nem látják. Iliána csendesen megkérdezte, hogy mikor folytatják a beszélgetést a legendáról. De

nem akarta siettetni a fiút. Az, hogy most bizalmasan beszélt vele, már nagy szó volt önmagában is. Csodálatos! – Összegezve – mondta Vratiszláv – azt hiszem, minden egyes léleknek a Titokzatos erdőben nehezebb lett az élete, miután az erdőt kiirtották, és teljesen megsemmisítették. – Bizonyára – tűnődött Iliána mélyen meghatva. – Azoknak is, akiket mi földalattiaknak hívunk, a láthatatlanoknak is. A tündéreknek. A törpéknek is, vagy bárhogy nevezzük őket. Biztosan sokat szenvedtek, ez nagyon borzasztó. – Igen, a legenda így meséli el. Minden fatündér, vagy bármi is volt, elveszítette saját magának is egy részét, amit mi úgy nevezünk, hogy lélek. Együtt éltek a természetben, a növények és az állatok, egymáshoz tartoztak. Minden bokor, és minden kis palánta, és ezzel együtt minden állat az erdőben. Mindnek elveszett az otthona. A veszteségtől nyugtalanok, és otthontalanok lettek. Mindnek meg kellett halnia a másik lelkével együtt. De azért kaptak segítséget. – Kaptak? – sóhajtott Iliána nagy szemeket meresztve, és egyben aggódó reménnyel telve. Vratiszláv meghatódott ennyi aggodalmas törődést látva. Úgy látszik, a lányka elfelejtette, hogy a mese csak egy erdőről szól. – Igen, Iliána, kaptak. A legenda úgy szól, hogy a Nappal és az Éjszaka megsajnálta őket, mert az erdőlakók kétségbeesése megindította őket. A Nappal egy kis napsugáron, az Éjszaka pedig egy kis holdsugáron küldött egy-egy kis teremtményt le a földre. – Milyen szép gondolat és tett! Milyen alakban küldték őket? – Nem tudom, mert senki nem látta őket. De a legenda szerint két tündér volt, akiket felruháztak különleges tulajdonságokkal. – De igen, szerintem vannak olyanok, akik legalább az egyiket láthatták! Az a tizenkét vadász az erdőben. Akiket apád kiküldött, vagy legalábbis néhányan közülük. De akik túl közel mentek hozzá akkor, már mindannyian meghaltak mostanra. „Én magam is majdnem láttam az egyiket” – gondolta Iliána, de úgy tűnt, az nem akarta, hogy lássam. Azért is aludt el a gyertyám. Ösztönösen simogatni kezdte a kezén lévő jelet, a három pici foltot. Vratiszláv meglátta a mozdulatot és mélyet sóhajtott. De nem volt ideje bármit is szólni, mert Iliána felkiáltott: – Odanézz! Mi közeledik ott?

19 A falu szélén, nem messze attól a helytől, ahol éppen álltak, igen furcsa menet közeledett. Messziről is látszott, hogy sietős, céltudatos lépésekkel haladnak. Öt ember, öt szerzetes volt, akik hátukra kötözve egy-egy batyuban hozták magukkal kevés holmijukat is. Vratiszláv közelebb ment hozzájuk és odakiáltott nekik:

– Hahó, szerzetesek, hová siettek ennyire? Azok megálltak és tanácstalanul egymásra néztek. Az egyikük félénken közelebb lépett, és így szólt kétségbeesett hangon: – Nem maradhatunk itt tovább, fenség. Apjaura rossztettei kényszerítenek bennünket elhagyni ezt a bűnös helyet. – De miért éppen most? – kérdezte csodálkozva Vratiszláv. – Egy új ragály tört ki a faluban! – jött a szomorú válasz. – Ez csak olyan szokásos őszi nyavalya. Egy kis nátha és köhögés miatt nem kell még ragályról beszélni! – Hát, ezt nem tudjuk biztosan. De minden rossz elér azóta bennünket, amióta Őkegyelmességének, a Hercegnek merészsége lett mindenfajta istentelenséget elkövetni Hród erdejében. – Na, azért ez túlzás. Nem kell mindent erre fogni! – válaszolta Vratiszláv majdnem bosszúsan. – Ebben már biztosak vagyunk, és tudjuk, hogy mit láttunk! Varázslat ez, a legrosszabbik fajtából. Egyenesen az ördög műve! – Ez nem varázslat, barátok. Ezt maga a természet idézi elő, mert visszaüt, azért, amit elkövettek ellene. A barátok csak heherésztek, aprókat nevettek zavarukban a számukra furcsa válasz hallatán. De Iliána meglátta a félelmet az arcukon. A csuhások vihorászva, már-már eszelős vigyorral álltak újra menetbe, és sietős csoszogással folytatták útjukat. Látszott rajtuk, hogy gyorsan távol akarnak kerülni a falutól. Vratiszláv magában mosolyogva tért vissza, de egy kis harag még látszott arcán. Nem találta nyugalmát Iliána mellett sem. Csóválta a fejét, s mintha valami hihetetlen dologgal kerülne szembe, úgy kérdezte: – Te nagyon is megváltoztál, leányka! Mintha. mintha fénylene a levegő körülötted, nem is tudom szavakkal kifejezni. De felejtsd el, biztos csak képzelődöm! Iliána nem akarta, és nem is tudta elfelejteni ezeket a szavakat! Maga is észrevette már a változást. Nem mondta rosszul Vratiszláv, valóban fénylett a levegő körülötte. Nem merte elmondani a férfinak, hogy ezenkívül még sok sajátságos dolog történt vele mostanában. Minden sokkal egyszerűbbnek és természetesebbnek tűnt, új, szokatlan gondolatai támadtak. Különösen azok a gondolatok, amelyek az erdő körül jártak, és általában az egész természetről alakult ki újszerű felfogása. – Köszönöm, hogy utánam jöttél megkeresni – mondta csendesen. – Ez nagyon kedves volt tőled. – Ne köszönj semmit! – kérte a férfi és rögtön hozzá is tette, hogy miért. – Egy úriember nem fontolgatja, hogy segítsen, hanem megteszi. – Igen, az egyszerű ember nem mindig, de egy úriember. – válaszolt halkan a lány, és

halvány mosollyal nézett maga elé. Aztán Iliána hirtelen felrezzent. – De most térjünk vissza arra, amiről beszélgettünk legutóbb. Ahhoz a sok titokzatossághoz, ami az erdőt körülveszi. Ez a történet, ugye csak az egyik fele a legendának? Miért akarta apád elfogni a Nappal és az Éjszaka küldötteit? Mert azokat akarta, nem? – De igen. De neki mind a két Teremtmény kellene, máskülönben nem ér semmit az egész – felelte sokatmondóan Vratiszláv. – Mi az, hogy nem ér semmit? – Iliána úgy érezte, hogy végre választ kaphat mindarra, amit már hetek, sőt évek óta furcsának talál. – Lássuk csak sorjában. – és a Herceg kisebbik fia belekezdett a történet másik felébe. Továbbra is ott álltak egymással szemben és egyfolytában beszélgettek. A ló elhagyta őket és egy kicsit távolabb keresgélte az őszben ritkuló zöld szálakat, amiket még a mezőn találhatott. Iliána nem is gondolt arra, hogy a várból megláthatják őket. Nem jártak tilosban, csak beszélgettek. Elfoglalta az a sok izgalmas gondolat, melyek fejében kavarogtak. Egyszer csak amolyan természetes egyszerűséggel tört ki belőle a felismerés: – Olyan boldog vagyok, hogy minden, amiről csak tudni szeretnék, és amiről szó esik, olyan magától értetődő! Vratiszláv töprengve nézett rá. Már-már a nyelve hegyén volt valami, de elharapta, amit mondani akart, helyette így válaszolt: – Csak elmondtam azokat az egyszerű dolgokat, amelyeket el akartam mondani. Úgy gondolom, hogy mindenkinek, minden élőnek az idők folyamán valamiben, valakiben hinnie kellett. Az embernek szüksége van valakire, akiben hisz. Réges-régen volt az az idő, amikor csak a természet erőiben és szellemeiben hitt. Később már isteneket teremtett magának, akik teljesítették kívánságát, és ugyanezek az istenek elégedettek voltak, ha az ember imádkozott hozzájuk. – Aztán jött a kereszténység, és pogánynak kiáltotta ki az összes ilyen isteneket, és egyben megtiltotta az imádkozást is feléjük – felelte rá Iliána, és olyan érzése volt, mintha tudná a történet végét, csak nem emlékezne rá. – Pontosan így történt! Amikor Európában elterjedt a kereszténység, az összes embert megkeresztelték, de meg is osztották őket az új tanok hirdetésével és elfogadtatásával. Az eddig imádott természet istenei egyszerre nemkívánatosak lettek. Az emberek elvetették, és el is felejtették őket, az új hit felé fordultak. Szégyennek számított még az is, ha beszélni akartak róluk. – De azért ezek ott voltak. Vratiszláv oldalról nézett Iliánára. – Még a végén kiderül, hogy majdnem többet tudsz erről, mint én. – Azért szóltam közbe, mert állandóan eltérünk a tárgytól! A legendáról! – Ez nekem is feltűnt, hogy eltérünk. – mormogta Vratiszláv.

– Ott tartottunk, hogy most akartad elmondani nekem, miért akarta apád elfogni azokat a „tudodmiket”! – Igen, de mégsem ezzel akartam folytatni. Azt akartam neked elmesélni, hogy milyen volt azelőtt az élet és a vallás, mielőtt ez a két teremtmény Hród erdejébe került. – A Titokzatos erdőbe – pontosított Iliána. – Muszáj neked mindig félbeszakítanod? Lassan olyan idegesítő leszel, mint a palotahölgyek a várban! Azok az idegesítő tyúkok! – tört ki Vratiszlávból a méltatlankodás. Ez alapos rendreutasítás volt a részéről. Iliána összeszorította száját mutató és hüvelykujjával, mint valami zárral. Vratiszláv elnevette magát. – Jól van, visszavonom. Benned legalább van valami, ami belőlük hiányzik. Iliána gyorsan megkérdezte, hogy mi az, de anélkül, hogy ujjait elvette volna szája elől. – Látod, még akkor sem tudsz csendben maradni, ha ujjaiddal befogod a szád! Legalább van humorod! Azoknak a tyúkoknak még ez a szó is ismeretlen. Folytathatom? – kérdezte mosolyogva, mire Iliána szótlanul bólintott. – Köszönöm! Szóval, ezek a napsugár- és holdsugárgyermekek körbejártak az erdőben és megsimogatták a csúnyán összeroncsolt növényi sebeket, fákat, bokrokat mint vérző csonkokat. Olyan volt, mintha gyógyítanák őket. A fák, bokrok, és minden, ami sérült volt, egyszerre újra nőtt! Iliána majdnem felkiáltott: – Csak nem? – de emlékezett az iménti kifakadásra és megelégedett azzal, hogy meglepetve nagy szemeket meresszen. – Emlékezz csak! Ez egy legenda, semmi más. Az erdő nagyon hamar, pár hónap alatt újjáéledt, szebb lett, mint valaha. Ekkor az emberek megtanulták igazán tisztelni az erdő jótevőit. Ez sokáig így is volt, még te is emlékezhetsz rá! Hródban az emberek továbbra is imádkoztak a természet isteneihez, és igazán jól ment a soruk. Vratiszláv kis szünetet tartott, mint aki rendezi gondolatait. – Aztán egyszer lábra kapott egy híresztelés, hogy aki mind a két Teremtményt foglyul ejti, az kívánhat magának bármit, amit csak szeretne, az beteljesül. Ez elég régi hiedelem, és valószínűleg nem is igaz. Mindenesetre úgy mondják, hogy aki ezzel eddig megpróbálkozott, az mind fájdalmas és csúnya halált halt. Persze, az ilyen mendemondákra nincs mindig bizonyíték. „Legalábbis eddig nem volt” – gondolta magában Iliána. Annak a tizenkét vadásznak is nagyon rossz vége lett, meg azoknak is, akik elszántan kívánták a vadászat sikerét. De nem szólt semmit, hiszen ezt Vratiszláv ugyanolyan jól tudta, mint ő. – Azután újabb események is gazdagították a képet, bővült a legenda. Mint talán te is tudod, a Keleti-tenger délkeleti része volt az utolsó európai terület, amely kereszténnyé lett.

Ezt Iliána nem tudta, de azért buzgón bólogatott a hallottakon. „Pfuj, most aztán hazudok” – gondolta, nem kis lelkiismeret-furdalással. De nem akart olyan tyúkeszűnek mutatkozni, mint a palotahölgyek. – Többen is próbálkoztak a kereszténység elterjesztésével ezen a vidéken. Olyan hittérítő apostolokat küldtek ide többek közt, mint például Ansgart, aki korábban már a dánok földjén térített és a svédek országában is. De a Keleti-tenger déli partja pogány vallású maradt továbbra is. Egyszer egy püspök is jött ide Brémából, de igen nagy ellenállással találkozott. Itt szilárdan hittek az emberek az erdő isteneiben. A püspök erre nagyon megharagudott. Mérgében kiadott egy írást, mely szerint, akinek sikerül elfognia és megölnie a két erdei Teremtményt, kívánhat magának, amit csak akar! Akár örök életet is a mennyek országában. Teljesül a kívánsága függetlenül attól, hogy milyen életet élt itt a földön. De ehhez mind a kettőt el kell fogni! Nemcsak elfogni, de meg is kell őket ölni! – Várj csak, valamit mondanom kell! – vágott közbe Iliána értetlenül. – Te most két olyan feladatról beszéltél, melyek ellentmondanak egymásnak. Az egyik feladat az, hogy aki elfogja mind a kettő lényt, az kívánhat magának bármit. A másik feladat az, hogy el kell fogni és meg kell ölni őket. Akkor égi boldogságot is kap az illető. Most melyik az igazi? – Mind a kettő. De én inkább a másodikat gondolom igaznak. Apám egész életében betegesen félt a haláltól és főleg attól, hogy halála után a Pokolba kerül. Viszont azt is halottam tőle, hogy ha elfogja mind a kettőt, dúsgazdag lesz. Ő lesz majd a császár, minden uralkodók közt a legnagyobb, és azt tesz majd, amit csak akar. Övé lesz minden kincs és minden szép nő is. Úgy gondolom, apám hisz mind a két változatban, és alig várja, hogy a másikat is elfogja. – Meg akarja ölni az erdő jótevőit? – kérdezte Iliána megriadva. – Valószínűleg igen! Ha elfogta őket, akkor szinte biztos, hogy először magának akar minden jót, amit csak kaphat az életben, utána pedig meg is öleti őket, hogy az öröklétet is biztosítsa. – Tehát minden eshetőséget ki akar használni! – Igen, mindig is ilyen kívánságai voltak apámnak! – Vratiszláv hangja keserű volt. Iliána lágyan mosolyogva nézte őt. – Azt hiszem, az édesanyád nagyon jó ember volt. A férfi hálásan fogadta ezt a közvetett bókot a lánytól. Iliána izgalmában már el is felejtette, hogy nem szabad belebeszélnie. – De miért kell mind a kettőt elfogni? Nem elég csak az egyik? – Nem, sajnos nem. Ők úgy egészítik ki egymást, mint a nappal és az éjszaka, és ahogy a Nap és a Hold teszi az égen. – Aha – mondta Iliána anélkül, hogy pontosan értette volna az egészet. – És honnan tudták a vadászok, hogy melyik melyik? Honnan fogják tudni, hogy melyiket kell még

keresniük? Egyáltalán, hogy néz ki a két teremtmény? – Erre nem tudok neked választ adni. Erről a Herceget kell megkérdezned – válaszolta kicsit ingerülten és szomorúan Vratiszláv. A beszélgetés a vége felé járt, és ők időközben már jó nagy utat megtettek. Meglepődve vették észre, hogy már a vár kapujánál vannak, annyira lekötötte őket az izgalmas történet. Az őr beengedte őket anélkül, hogy vámot kért volna, hiszen mind a kettőt jól ismerte. Csak azoknak kellett fizetni, akik nem idevalók voltak. A ló szabadon poroszkált utánuk: már régóta Vratiszláv társa volt, így mindenhova követte gazdáját. A várban már teljes volt a sürgés-forgás. Iliána sietni akart, mielőbb feljutni a lakrészükbe, hogy megkérdezze, mit vegyen fel másnap. A ruházkodás mostanában nagyon érdekelte. Most pedig nagyon szép akart lenni! Még délelőtt a próbababán meglátta, hogy a varrónő valami új ruhát készített neki, és már nagyon kíváncsi volt. Vratiszlávval az útjuk az istállókhoz vezetett, Iliána is innen indult volna tovább. A karámok bejáratánál álltak meg, ahol Vratiszláv a lovát tartotta. A férfin látszott, hogy valami miatt feszeng, és nem akart még igazán elköszönni. – Iliána, olyan sok mindent nem értem rá megkérdezni tőled. most meg olyan sok mindent szeretnék mondani! – Ó, biztosan találkozunk még – mondta Iliána könnyedén. – Ha máskor nem, hát a holnapi esküvőn biztosan! A lány szíve vadul kalapált. Vratiszláv a tekintetével furcsán érdeklődve nézett rá, szinte fogva tartotta Iliána tekintetét. Egy kis, bizonytalan, halvány mosolyt küldött felé, aztán hirtelen megkeményedett a hangja: – Nem, nem találkozunk holnap. Én már nem leszek itt az esküvőn. Iliána mosolya eltűnt. – De miért.? – kérdezte elhaló hangon. – Utálom az ilyen családi ceremóniákat! Ennél jobban csak az utána következő mulatságokat utálom. Az apám először részeg, aztán macskajajos lesz, Odo meg majd a nőket fogja zaklatni, durváskodik és később kötekszik a többi férfival. Ráadásul azok a nők, azok a buta tyúkok egész este kotkodácsolni fognak. Iliána hirtelen nagyon szomorúnak érezte magát, annyira, hogy egy hangot sem tudott kinyögni. Nézte a férfit szótlanul. Vratiszláv egy kicsit sajnálkozva nézett vissza, majd hirtelen egy gyors mozdulattal magához húzta, átölelte és a fülébe súgta: – Te még csak egy gyermek vagy, Iliána. Kérlek, vigyázz magadra! A következő pillanatban már be is lépett az istállók bejáratán, erős kezével maga mögött tartva lovát. Nem nézett hátra, alakja eltűnt félhomályban. Iliána csak állt ott dermedten. Még érezte maga körül a férfi kezeit és arca melegét, mintha csak ott lenne vele. Most aztán hirtelen teljesen érdektelennek tetszett, hogy mit is fog holnap felvenni.

HARMADIK RÉSZ Farkasok népe

20 A nagyharang szava olyan hangos volt, hogy az esküvői párnak és az egész násznépnek be kellett fogni a fülét, amikor kifelé jöttek a templomból. Iliána, aki maga is részt vett a menetben, szomorúan nézte ezt az egész „cifra nyomorúságot”, ahogy magában nevezte ezt a pompás fényűzést az esküvő körül. Az előkelő vendégsereg a vőlegény részéről, a hölgyek és az urak mind külföldről érkeztek. A háziak meglehetősen nagy bosszúságára, nagyon újmódian voltak felöltözve. Az öltözékek egytől-egyig minden részletükben a legutolsó divat szerint készültek. Itt, ezeken a félpogány, északi területeken nemigen követték a divatot, és ez meg is látszott a viseletükön. Iliána úgy vélte, hogy a külföldi hölgyek kalapjai túlságosan is magasak, és a rajtuk levő tollakkal leginkább a csillagjósok, vagy valamiféle mágusok csúcsos kalapjaihoz hasonlítottak. A különbség csak annyi volt, hogy ezeknek nem volt karimájuk és a színük sem volt fekete, hanem a szivárvány minden színében tündököltek és pompázatosnak látszottak. Csúcsaikról egészen mélyen aláhullva aranyszínű, vagy fehér csipkefátylak lógtak. A nők, mi tagadás, szebbnél szebb ruhákban parádéztak. A kor divatja szerint, a szorosra fűzött derékövekkel és sonkaujjakkal olyan hosszúnak készültek, hogy majdnem a földet seperték. Ez a vékony hölgyeken igen előnyösen és jól mutatott, de az idősebb, testesebb dámák úgy néztek ki, mint a degeszre tömött kolbászok. Iliána szerint a férfiak újmódi bársonyzekéi túl rövidre sikerültek, és derékban azok is jó szorosra voltak befűzve. Olyan kurták lettek a kabátok, hogy a feszülős trikónadrágok anyagán át jól kivehette a peckesen megkötött, hímtagjukat védő gatyapőcöket. Amikor Iliána először meglátta ezt az új férfidivatot, el kellett fordulnia, hogy nevetését elrejtse, annyira mulatságosnak találta. A külföldi vendégek lenézően tekintettek a házigazdák 1300-as évi, régimódi ruhadarabjaira. Lerítt róluk, hogy idejétmúltnak, elavultnak tekintik azokat, amolyan barbár viseletnek. Már ugyancsak az 1400-as években jártak, és a vendégek ezt ruházatukkal is ki akarták fejezni. És persze, meg akarták mutatni ennek az elmaradott népségnek, hogy mi is a divat „jobb” helyeken! Iliána érezte, hogy nem egészen igazságos, amiért véleményt formált a vendégekről. Sem a háziakat, sem a vendégeket nem értékelte sokra, azt is lehetett mondani, hogy bosszús volt miattuk. Talán nem is annyira bosszús, mint inkább lélekben üres. Ez egy igazán nagy ünnep lehetett volna számára, de most, hogy Vratiszláv elment pont a vendégség miatt, az egész ünnepség csak egy nagyképű handabandázásnak tűnt előtte. A Herceg sorfalat állított mindenhová a katonáiból, ahol csak a nászmenet elhaladt a templom és a vár között. A falu népe a sorfal mögött bámészkodott. Bogiszláv herceg nem kockáztatott semmit, mint aki tudja, hogy lázadás készülődik a nép sorai között. Nehéz volt pontosan megtudni, hogy alattvalói éppen mit gondolnak róla. Lehet, hogy nagyon haragszanak a mérhetetlen pazarlás láttán, vagy esetleg el vannak ámulva a nagy

pompától? De a falubeliek semmiképpen nem tudtak megfeledkezni saját nyomorúságos szegénységükről. Amióta Bogiszláv herceg elfogatta az erdő jótevő szellemét, még az eddigi jólét is eltűnt, amihez azelőtt szokva voltak Hród kicsi országában. A nagy vadászat után csak balszerencsés események sora következett. A Herceg szerint minden jóra fordulhatna, ha végre el tudná fogni a másik teremtményt is. De senki nem vállalkozott arra, hogy ebben segítsen neki. Iliána a menetben meglátta Odót, nem messze előtte ment. Odo az utóbbi időben megtestesedett, dereka vastaggá vált a sok habzsolástól és ivástól. Sokkal nehezebb, súlyosabb lett, igen sokat hízott. A szolganép pletykái szerint irigy, gyanakvó és intrikáló természetű volt. Ráadásul Odo mielőbb herceg akart lenni. Hamar a trón felé vette az irányt! Ugyanakkor félt attól, hogy Vratiszláv túl komoly szerephez jut apjuk mellett, és túl nagy befolyással lehet a Hercegre. De ilyen veszély nem volt, mert a Herceg gyűlölte kisebbik fiát, Vratiszlávot – ahogy ő nevezte, a „gyávaságért”. A Herceg azért nagyon nem volt elragadtatva idősebb fiától sem. Látta a fiú sanda pillantásait és volt olyan pillanat, hogy majdnem félt tőle. Még egy ételkóstolót is szerződtetett az étkezésekhez. Mindent, amit csak a Hercegnek tálaltak, ennek a kóstolónak kellett megízlelnie először, hogy Odo meg ne rövidítse a „várakozási” időt. A menet végre visszaért a várba a templomból. A pap, aki az új párt eskette, és az őt kísérő barátok visszavonultak a kolostorba. Nagyon elítélendőnek tartották az emberek féktelen mulatozásait – legalábbis látszólag. Ők inkább a kolostorban itták tele magukat a saját készítésű likőrből. Iliána is szeretett volna már visszavonulni. Persze nem azért, hogy titkon likőrt igyon, mint a barátok, hanem csak azért, hogy békében gondolkodhasson. Teljesen egyetértett Vratiszlávval: ezek a túlfűtött parádék meglehetősen kibírhatatlanok voltak. „Savanyú a szőlő” – gondolta Iliána magában, miután a lelkiismeretét közelebbről megvizsgálta. Szeretném, ha valami már tényleg történne velem, de persze nem itt és nem így, mert ez csak biztos, hogy kellemetlen lenne. Talán az a legjobb, ha csak mulatunk saját nyomorúságunkon! Azért, hogy jobb kedvre derüljön, visszagondolt a tegnapi napra és az arca ismét felragyogott. Újra felidézte magában azt á csodálatos érzést, amikor a kismadár az erdőben odarepült. Az a tudat, hogy az erdő befogadta, nagy gyönyörűséggel töltötte el. Na és a találkozás Vratiszlávval. hát az sem volt közömbös számára. Mélyen, elgondolkozva sóhajtott. Miért nem lehet vele ma is? Valószínű, hogy kiment megint arra a buta tengerre! A keserűség ismét a hatalmába kerítette. Eszébe jutott, hogy valamit elfelejtett Vratiszlávtól megkérdezni. Most, hogy olyan kedves volt és elmondta a régi legendát,

Iliána szeretett volna minden megtudni a Farkasok népéről is. De ezt soha senki nem akarta elmondani neki. Még Rikissza sem. Csak annyit felelt a kérdéseire, hogy nem tudja, és nem is tud többet, mint Iliána maga. És ez pont a semmivel volt egyenlő. Iliána még a konyhalányokat is megkérdezte, de ezek csak bámultak rá, majd eldobták, ami a kezükben volt és útjukra szaladtak. Anyja meg majdnem elájult, mikor Iliána őt is faggatni próbálta, apja pedig olyan mérges lett, hogy szobafogságot parancsolt a leányára. A Herceg közelében egyszerűen ki sem volt szabad mondani ezt a szót. Valószínűleg lefejezés lett volna annak a büntetése, aki csak megkockáztatja, hogy megemlíti a Farkasok népét. A templomi ceremónia már olyan hosszúra nyúlt, hogy Iliána párszor közel került az elalváshoz. A pap nagyon szerette hallani saját hangját, és miután majdnem végig latinul beszélt, a lány nem nagyon tudta a beszéd értelmét követni. Az elhúzódott szertartás miatt Iliánának már nagyon ki kellett mennie egy bizonyos helyre. De úgy látszott, hogy ez másoknak is gondot okozott, mert hosszú sor kígyózott az árnyékszékek előtt. Ez az illemhely, a kis hasadékokkal a várfalon kívül volt, ahol minden szabadon lehullott a sáncba vagy a vizesárokba. Itt alul aztán senkinek sem volt tanácsos sétafikálni! Iliána úgy döntött, felszökik inkább a saját lakosztályukba. Mégiscsak kényelmesebb a saját illemhelyüket használni! Amikor újra lement a templomhoz, Iliána olyan hangos, rendkívüli morajt hallott, mintha mindenki egyszerre akarná bepótolni a kényszerű hallgatást. A fiatal pár még nem lett teljesen összeesketve. A kor szokásainak megfelelően csak akkor lehettek teljes értékű házaspár, ha mindkét család áldását adta frigyükre. Így a hivatalos ceremóniákat, mint mondták, meg kell majd ismételni az új férj hazájában is. Most még csak mint hivatalos jegyesek lehettek egymással, és ráadásul egy úgynevezett erkölcsi felügyelőt is kaptak maguk mellé. Ami természetesen azt is jelentette, hogy nemcsak nappal, de éjjel is mindig velük lesz, például egy ágyban fognak majd aludni. És ennek a napnak az estéjét sem várták valami túlzott izgalommal! Szimat szerencsésen túlélte a Herceg időnkénti „tisztogatási” hadjáratait. Mint mindig, most is körbejárt és hallgatózott az árnyékban fülelve, vagy az esküvői sokadalomban vegyült el. Szívesebben ment a nagyobb csoportok felé, mert ott nyugodtan tudott a finom ruhaanyagokhoz dörgölőzni, lehetőleg úgy, hogy közben a szép hölgyek testét is érintse. A besúgó mindenkinél hallgatózott és kedvét lelte benne, hogy az embereket egymásnak ugrassza. Ha hallott, vagy látott valami igazán titkosat vagy tilosat, azonnal ment jelenteni a Hercegnek vagy Odónak. Ez a két ember nagyon is egyforma két szörnyeteg volt a szemében, csak talán annyi különbséggel, hogy az igazi szörnyetegek talán kedvesebbek lehettek. A Herceg el volt foglalva azzal, hogy kincseit – lopottakat és a rablottakat egyaránt – a külföldi előkelőségeknek mutogassa. De Odónak nem volt éppen semmi dolga, csak úgy nézelődött. Szimat arra is figyelt, hogy amikor Odo mellé ér, ne lássa meg őket senki.

Halkan, fojtottan beszélt, miközben szemmel tartotta a termet. – Magasságod mélyen tisztelt öccse tegnap egy kis kalandon vett részt. Hogy is merjem mondani, amolyan gyermekrabláson! – Mit beszélsz? Csak nem Vratiszlávra gondolsz? – Délután erdei sétán volt egy fiatal kis szűzzel, a kamarás úr otthonából. Azt akarom mondani, hogy azt hiszem, még szűzzel. – Kivel? Talán Iliánával? – És nem nagyon siettek hazafelé. Sokáig álldogáltak a mezőn és beszélgettek. Biztosan illetlenkedtek is. Odo csak fél füllel hallgatta, mit suttog Szimat, Iliánát nézte, aki akkor jött le a lépcsőn. – A kis pimasz. – mondta csendesen, a szót ízlelgetve, furcsa tekintettel nézett a lány felé. – Túl jó lenne ez a lány Vratiszlávnak, ennek az unalmas alaknak! Szimat tovább szította a testvérek közötti ellentétet: – Nem tudom, mit szólna fenséged atyjaura egy ilyen mezalianszhoz. Rettenetes! Odo elgondolkodott. Neki egy mecklenburgi herceglány volt már elígérve, azért, hogy nőül vegye. No nem azért, mert Odo kívánatos partinak számított volna: csak azért volt ilyen jó esélye a nősülésre, mert sok eladó herceglány volt abban az országban. A férfi elgondolkodott a hallottakon, és gyorsan felelt: – Én majd beszélek vele! Nem mintha kifogása lett volna egy herceglány ellen, de vannak még ugye mellékutak is. Megint Iliánára nézett. Meglepte, hogy a semmitmondó kislányból micsoda szépség vált ilyen rövid idő alatt. Valami misztikus, valami tündéri volt a lányban – de a tündérek ritkán ébresztenek ennyire erotikus érzéseket az emberben. Teljesen tündéri volt. de nem, mégsem, Iliána nagyon is földinek nézett ki. Azzal együtt. nem tudta a szemét levenni róla. Vonzotta a lány. Előhívta a legrosszabb tulajdonságait. Úgy gondolkodott, hogy Vratiszláv nem érdemel meg egy ilyen ritka kincset. Ha jól ismeri öccsét, akkor az még nem tett semmiféle testi közeledést a lány felé – és ez a gondolat igencsak felajzotta Odót. Iliána nem vette észre a mohón bámuló szemet. Éppen azon gondolkodott, hogy most tudna csak igazán lemenni az alsó pincébe, amikor mindenki mással van elfoglalva. De ekkor a násznépet ebédhez szólították. Mindenki az ebédlőbe tódult, így az lassan megtelt. Iliána néhány ismeretlen úr közé került. Szándékosan intézte így, mert észrevette anyja mesterkedését. Úgy akarta elrendezni, hogy a lánya mindenképpen Barnim ifiúr mellé kerüljön. Ez pedig nagyon nem volt Iliána kedve szerint.

A bal oldali asztaltársa számára érthetetlen nyelvet beszélt. Valószínűleg egy külföldi úriember lehetett. A másik oldalán egy idősebb úr ült, aki vadul kokettált a szemben ülő szépséggel. Iliána így meglehetősen egyedül maradt. Pontosabban éppen erre vágyott. Az ebéd nagy lakomának számított a tartományban, megszámlálhatatlan fogással. Iliána elcsodálkozott azon, hogy némelyik vendég mennyi ételt tud magába tömni. Miután senki nem figyelt rá, észrevétlenül a ruhája zsebeibe csempészett egyet s mást a zöldséges és gyümölcsös tálakról. Még egy kis virágdíszt is eltett az egyik desszertes tányérról. Ezzel is meg akarta örvendeztetni azt a szegény, odalent raboskodó teremtményt. A Herceg nagyzolva fecsegett és fennhangon hencegett, míg Odo csak komoran ült és mérhetetlenül sokat nyakalt. Iliána elámult és egy kicsit meg is ijedt, amikor észrevette, milyen gyakran pislog őfelé. Csak nem látta meg, hogy a tányérról a zsebébe csúsztatott pár falatot? Remélhetőleg nem vette észre! Ó egek, mennyire utálta Odót! A vőlegény és a menyasszony nemigen néztek egymásra. Elég sápadtnak tűntek. Ez semmi jót nem ígért. Végre vége lett a hosszú lakomának. Miután páran már szedelőzködtek, így Iliána is elhagyhatta az asztalt. Ki kellett érnie az előtérbe, mielőtt mindenki felkelt. Természetesen egy szokásos rendreutasító tekintetet kapott anyjától, de úgy tett, mint aki nem is vette ezt észre. Miután máris sok volt a rovásán, nem számított, hogy egy vétekkel több vagy kevesebb. Az előtérben találomra magára kapott egy sötét köpenyt, hogy még észrevétlenebbé tegye magát. Hogy a köpeny kié lehetett, azt majd később tisztázza, döntötte el magában, amikor visszahozza. A konyhában ott volt mindenki, aki a lakománál segédkezett. Ételszag, füst, kiáltozások és tolongás mindenfelé. Az egyik széken az agyonfáradt szakácsnő ült, és egy konyharuhával legyezte magát. Munkája ugyan befejeződött, most már csak valami dicséretre és köszönetre várt, de Iliána annyira sietett, hogy még csak egy köszönömöt sem mondott. Senki nem is figyelt rá, mikor keresztül sietett a konyhán. Talán mégsem ez volt a legmegfelelőbb pillanat lesurranni az alsó pincébe. Majdnem nekiment néhány fiatal fiúnak, akik tűzifát hoztak be a konyhába. Szerencsére csak egy rosszalló pillantást kapott tőlük. Felgyűrte a köpeny gallérját, hogy senki se ismerje meg. Amikor végre a lépcsőhöz ért, és meg akarta gyújtani gyertyáját, nagyon megijedt. Valaki előlépett a sötétből, pontosan az oszlopok mögül és kezét szorosan a szájára tapasztotta.

21 – Ne kiabálj! – utasította egy fojtott hang a füle mellett, majd folytatta: – Többen is vannak a pincében. Ismersz engem, nem kell félned tőlem! Elveszem a kezem, de ne

sikíts! – és a suttogó levette kezét a szájáról. – Vratiszláv! – lehelte Iliána. – Mit csinálsz itt? Azt mondtad, elutazol! – Senki sem tudja, hogy itt vagyok. Téged vártalak. – Miből gondoltad. ? A férfi gyorsan behúzta az árnyékba, mert egy másik gyertyafény közeledett imbolyogva. Három szolgálólány jött feléjük, egymással beszélgettek, pletykálkodtak. Iliána igencsak meghökkent a lányok beszéde hallatán, el is pirult a sötétben. Az ő anyjáról folyt a szó. – Nem is értem, miért ilyen felfuvalkodott, pedig mi aztán igazán tudjuk, amit tudunk róla! – és a beszélgetés gúnyos vihogásban halkult el. Vratiszláv vigasztalón szorította meg a karját. „Úgy látszik, még ő is többet tud, mint én” – gondolta Iliána. Nagyon kényelmetlenül érezte magát. A férfi csak akkor szólalt meg, mikor végre csend és sötét lett újra. – Most már senki sincs itt. Miután a lakomának is vége lett, itt is nemsokára nyugalom lesz. De hogy az előbbi kérdésedre válaszoljak: – láttam, amikor az ebéd alatt eldugtál a szoknyazsebedbe egy almát és még más ennivalókat is. – Már akkor ott voltál? A férfi segített neki meggyújtani a gyertyát. – Fent álltam az erkélynél, egy oszlop mögött. Gondoltam, hogy idejössz majd. – Szóval tudod? – Nem tudom. Te egy nagy talány vagy számomra, Iliána. De kit is etetsz meg élelemmel? Hetente többször is. talán az egereket? Iliána habozott a felelettel. Sóhajtott, és elvékonyodott hangon mondta: – Nincs senkim, akivel beszélgethetnék erről. – De van. Itt vagyok én. Mikor a lány továbbra is hallgatott, kicsit sürgetőbben folytatta: – Iliána. ma láttam, hogy a lakomán Odo rajtad felejtette a pillantását. Vigyázz vele, nagyon kegyetlen tud lenni. Higgy nekem! Számomra te most is csak egy gyermeklány vagy, aki nagyon okos és melegszívű. Szívesen segítenék neked és megbízhatsz bennem. Teljességgel! Megálltak a levezető lépcsőnél. Vratiszláv, miután még mindig nem kapott feleletet, tovább folytatta: – Tudom, hogy valami nagyon furcsa történt veled mostanában. Ha jól sejtem, akkor te az ennivalót abba a nagy, üres ládába hordod. Nem így van? – Az nem üres! – szaladt ki Iliána száján. Vratiszláv mozdulatlan, merev arccal hallgatta. Iliána mégis megértette, hogy ez az elszólás kielégítette a férfi kíváncsiságát és valami módon még szórakoztatta is. Iliána nagyot nyelt.

– Valóban megbízhatok benned? – Teljességgel! – ismételte meg Vratiszláv komolyan. – Olyan. olyan sok minden van, amit nem értek! És nincs senki, akit megkérdezhetnék. De te azért elmondtad nekem azt a legendát. Ezt nagyon köszönöm! – Köszönd magadnak a bizalmadért! Lassan haladtak a sötét folyosókon. Iliána vezetett. – Vratiszláv, én nem igazán ismerlek téged. Persze, még a gyermekkorunkból ismerjük egymást, és akkor sem. Olyan magasan állsz rangban fölöttem. – Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte Vratiszláv óvatosan. – Amikor Rikissza eltűnt, elvesztettem az egyedüli barátomat. – Igen, gondolom, ez így volt. De azt hiszem, hogy te tudod, hogy hol van Rikissza. – Erre nem akarok felelni. Csak te vagy az egyedüli ember, akiben majdnem megbízom. – Nyugodtan elhagyhatnád azt a „majd-nem”-et. Én sem bízom meg senkiben, főleg itt a várban. – Hát én sem! Megígéred, hogy titokként őrzöd meg, amit most megtudsz? – Megígérem! A lány újra megállt. – Nagyon félek, Vratiszláv. És ha mégis elárulsz. – Soha nem tenném! Iliána végre határozottabb lett. – Na gyere, kísérj el! Úgyis szükségem van segítségre. Tudod, hogy hová megyünk? – Sejtem, mert én is voltam ott pár éve. Nem lehetett ott látni semmit. – Az egyszerű hétköznapokon valóban nincs is, de azért az a valami ott van! Iliána elmesélte, hogy miket dugdosott be a ládába. Mesélt a hús- és hal darabokról, amelyeket az a valami visszadobott. Beszélt a gyümölcsökről és zöldségekről és különösen a vízről, melyek viszont mindig eltűntek. – Biztos, hogy nem egér, vagy patkány volt, Vratiszláv. Azok mindent megettek volna. – De mi lehet akkor? – kérdezte Vratiszláv elgondolkodva. – Te láttad már? Iliána várt a válasszal. – Az ember nem láthatja. Semmi esetre sem egy egyszerű hétköznapon. De egyszer nekem majdnem sikerült. Azon a mindenszentek éjszakáján. – Mennyire majdnem? – Látni semmit sem láttam, mert a gyertya kialudt, de.

A férfi megfogta Iliána kezét. – Ezek a jelek a kezeden tőle vannak? – Igen, az a valami megérintett! – És utána mi történt. csak nem ezután kezdtél el megváltozni? – Igen, pontosan. Most mindent világosabban látok. Meghallom a hangokat már egészen messziről is. Rájöttem, hogy tudok az emberek lelkében olvasni. Azt ugye tudod, hogy neked nagyon szép lelked van, Vratiszláv? Erre a kérdésre nem kapott feleletet, Vratiszláv inkább tovább kérdezett: – De minden étel és ital, amit beadsz neki, eltűnik? Rendes hétköznapokon is? – Igen. Gyorsan megtanultam, hogy miket szeret. Vratiszláv, nem tudom megmondani, miért, de én nagyon vágyom az erdő után. És a szabadság után is. – Te bemerészkedtél abba a Titokzatos erdőbe, amit eddig még senki sem mert megtenni. – Igen, és nagyon barátságos volt a fogadtatás! Iliána elmondta minden csodálatos élményét, ami az erdőben történt vele, és azokat is, ami az erdővel történt. Azt a kismadarat is, amely csőrével megérintette azt a bizonyos jelet a kezén. Vratiszláv szó nélkül hallgatta végig a lányt, majd megkérdezte: – Mit gondolsz, mi az ott lent? Iliána fejét rázta. – Talán egy kis tündér lehet. Ki kell, hogy szabadítsuk onnan. De az biztos, hogy egyedül nem tudom ezt elvégezni. Vratiszláv eltökélten sóhajtott. – Én majd segítek neked! Gyere, Iliána, menjünk és adjuk oda, amiket hoztál. Nemsokára Luca napja lesz, és akkor. – Igen, ezt én is tudom. De a bizalmamért cserébe meg kell tenned valamit! – Mit? – Elmondanád nekem, mi az a Farkasok népe? – Iliána kapkodva szedte a levegőt az izgalomtól. – De Iliána, ennek semmi köze sincs ahhoz, amit most tenni akarunk! – Értem és tudom is, de senki sem akarja elmondani nekem ezt a történetet! Vratiszláv sokáig hallgatott, majd töprengve mondta: – El mersz majd kísérni egy olyan helyre, ahol teljesen biztonságosan tudunk beszélni? De erre majd később kerül sor! Iliána válaszul, minden bátorságát összeszedve megérintette Vratiszláv kezét. Ekkor már a bezárt vasajtónál jártak. Vratiszláv is Iliána keze után nyúlt. – Iliána. nem akarom, hogy túl sokáig itt maradj a várban. Nem láttad, hogy az apám asztalánál lakmározó idegenek milyen ellenséges tekintettel méregetik apámat? Gyűlölik őt, és az egész országát fel akarják majd falni. Apámból pedig még a saját népének is

elege van, itt Hródban. Ráadásul van még egy mindenkitől hatalmasabb ellensége is. Kérlek, kicsi lány, el kell menned innen, minél előbb! – De akkor neked is menned kell! Ha ezek a dolgok tényleg olyan veszélyesek! – Igen, nekem is el kell mennem innen. És ezt elég gyorsan kell megtennem. A várat bármelyik nap megtámadhatják és akkor már tényleg késő lesz! Iliána egyetértően bólogatott, hisz maga sem akart itt maradni. De ő csak a Titokzatos erdőbe kívánkozott! Vratiszláv nem erről beszélt! – Bemegyünk? – kérdezte a vasajtó előtt állva Iliána. Most valahogy minden jobb színben tűnt fel a lány szemében. Most, hogy végre van egy bizalmas barátja. Egy olyan ember, akiben teljesen megbízhatott. Valami mégis izgatta legbelül. Mintha valaki, akiről nem tudta, hogy ki, rá akarná beszélni valamire. Valamire, amiről szintén nem tudta, hogy mi lesz az. Ez az érzés nyugtalansággal töltötte el. Ekkor már szerette volna megfogni Vratiszláv kezét, de ezt túl gyerekesnek találta. Mi volt a hiba?

22 Óvatosan mentek le a lépcsőkön, azért, hogy ne zavarhassa meg őket senki, Vratiszláv bezárta az ajtót. Iliána lehalkított hangon beszélt a láda felé. – Hoztam magammal egy barátot, légy szíves, ne félj, kérlek. Hallotta, hogy Vratiszláv sértődötten kérdezi a háttérben: – Kérlek? Légy szíves? – A barátom csak segíteni szeretne, hogy ki tudjunk téged szabadítani! – folytatta Iliána, mintha nem is hallotta volna. – De hát senki sincs ott – suttogta Vratiszláv. – Dehogynem! – erősködött Iliána. Odamentek mind a ketten a nagy ládához és Iliána bedugdosta a résen azt az ennivalót, amit magával hozott. – Ma nem hoztam vizet, mert nem tudtam észrevétlenül elvenni! Túlságosan is sok ember volt a konyhában – magyarázta annak, aki benn volt, vagy lehet, hogy nem is volt bent. – De hozok olyan hamar, ahogy csak lehet. Viszont hoztam magammal egy kicsi virágot neked. Nagyon jó illata van. Vratiszláv csak csóválta a fejét. Kicsit meg is mosolyogta a találékonyságot, amellyel a lány rögzítette a láda hasadékában víztartó tömlőt, és csodálattal hangjában így szólt: – Hát Iliána, nem lehet azt mondani, hogy gyáva lennél! Lejöttél ebben a sötétben, és méghozzá teljesen egyedül? Nem is értem!

Megvizsgálta közelebbről a láncokat. Megpróbálta megkeresni a lánc egyik vagy másik végét, de mint ahogy Iliána sem, ő sem találta meg azokat. – Ezt valószínűleg egy kovács csinálhatta! – tanakodott hangosan Vratiszláv. – Meg kell kérdeznünk a kovácsot, tudna-e segíteni! – Iliánában feléledt a remény. – A kovács majd’ három éve, hogy meghalt – felelte szomorúan a férfi. Iliána már-már szipogott kétségbeesésében. – Ezt nem tudom egyedül felemelni – mondta Vratiszláv, miután megpróbálta megmozdítani a nehéz, háromszögletű ládát. – Hozzá van erősítve az alsó gerendákhoz és a láncok magukban is elég nehezek. – Láttam azokat az embereket, meg a ládát is, amikor idehozták. Akkor a láncok még nem voltak rajta a ládán, mégis elég nehéznek tűnt. – A láncokat valószínűleg utólag tették rá. Iliána kíváncsi volt arra, hogy azok az emberek vajon életben vannak-e még. De mivel elég sötét volt akkor este, nem is tudta, hogy kik is voltak egyáltalán. Tulajdonképpen nem is igazán akarta tudni a sorsukat. – Tudsz valamit szerezni, amivel a láncokat le lehet vágni? – kérdezte némi töprengés után. – Lehet. Gondolkoznom kell rajta! Nem tudok akárkit megkérdezni erről a láncról! Vratiszláv megpróbált bekukucskálni a résen. – Itt nincs is senki. – Nagyon elgondolkodott valamin. Iliána meg is kérdezte tőle, hogy mi ennek az oka. – Valahonnan segítséget kell szereznünk. – szögezte le végül. – De kit? Senki sincs, akiben megbízhatunk – kérdezte Iliána. Erre a férfi már nem tudott mit felelni. Mély csend telepedett a pincére, de végül Vratiszláv határozottan szólt. – Most mennünk kell! Iliána besuttogott a résen: – Hamar visszajövünk, ígérem! Amikor bezárták az ajtót, Vratiszláv a lányhoz fordult: – Van most időd velem jönni? Iliána egy pillanatig tétovázott, mert arra a szegény hölgyre gondolt, aki most már biztos keresi a köpenyét, de valahogy nem zavarta. Gyorsan igent mondott a férfi kérdésére. Vratiszláv ismeretlen, sötét folyosókon keresztül vezette. – Itt játszottam gyerekként – mondta a férfi. – Kiismertem az egész földalatti rendszert, ami a vár alatt van. Most egy olyan helyre megyünk, amit már nem használnak régóta, talán már el is felejtettek.

Amikor egy félig betemetett járathoz értek, Iliána megértette, miért van ez az alagút már használaton kívül. Vratiszláv keresztülsegítette a ledőlt és romos részeken. A kezébe kapaszkodva olyan biztonságot adott a lánynak, amit még eddig nem érzett. Iliána eközben jött rá, hogy milyen egyedül is volt a titkával. Hogyan is volt bátorsága ebbe belekeveredni? . Még mindig a fülében csengett az a gyenge nyöszörgés, amit három éve hallott. Ezt soha nem tudta elfelejteni. Azokat a holdfényes éjszakákat sem, amikor valakinek a segélyhívó hangját vélte hallani. – Most végre kapsz segítséget – suttogta magában. – Gondolom, ezt nem rám érted – mosolygott Vratiszláv. Iliána kérdőn nézett rá. – Mit értek? Jaj nem, én a teremtményre gondoltam, a ládában. Arra, hogy végre fog kapni segítséget. – Hát igen – mondta Vratiszláv színtelen hangon. A gyertya fénye pókhálókat a sarokban, és a földből rakott falakat világította meg. Ahogy beléptek ebbe a nagyobb terembe, hirtelen világosság szűrődött valahonnan. – Mi ez? – kérdezte Iliána és megállt. Vratiszláv is megállt, majd teljesen szembefordult vele. Ó, hogy szerette látni ezt az arcot Iliána! Megdöbbentette ez a felismerés. Valósággal beleszédült, szíve nagyot dobbant és az egész teste megtelt melegséggel. – Ez, Iliána, az én rejtekhelyem, még gyerekkoromból. A világosság, amit látsz, a kijárat volt régen. Már nem járható, ezért nem is használják, de amúgy sem is jön ide le senki. Iliána körbenézett. Látta, ahogy egy kisfiú berendezte a helyet saját magának, valamikor régen. Egyszerű fapad volt az ülőhely, de egy régi szék is akadt, amelyet valaha hozott le magának, egy korhadt, kopott asztal mellett. Az asztalon egy elfolyt viaszgyertya árválkodott. Vratiszláv elmosolyodott az ismerős tárgyak láttán. – Senki nem volt itt utánam, azt látom. Itt a szék és pad, itt nyugodtan tudunk beszélgetni. A porfelhő csak úgy szállt, amikor a széket kezével letörölte. – Szeretnék először a kijáraton kinézni! Megláthat valaki, ha odamegyek? – Nem. Biztosan nem látnak meg, mert már kicsi a kijárat. Iliána a nyíláshoz közeledett. Bár az évszak szerint késő őszben jártak, és az aznapi délután is már előrehaladt, mégis gyenge, de nappali világosság volt odakint. Iliána kitekintve látta, hogy a várdomb legmeredekebb pontján, a part kezdeténél vannak. Valamikor volt itt egy ösvény, mely a falun kívüli lápterülethez vezetett, de a domb felőli oldalon már nem volt látható. A távolban a tenger csillogott. Megpróbált

felfelé nézni, ahol a várat lehetett volna látnia, de egy kiálló perem eltakarta a látóhatárt. Nagyon biztonságos hely lehetett egy fiúnak, aki mindig is a saját útját járta. Ez a fiú mostanra már férfivá ért, és a lány, mint első vendége, a bizalom jogán volt itt mellette. Iliánát megint egy új érzés kerítette hatalmába. A torkában olyan csomót érzett, hogy nyelnie kellett. Arcához emelte a kezét és lopva eltüntetett pár könnycseppet a szeme sarkából. Ez egy igazán nagyszerű pillanat volt. Nagyon nagyszerű. Megfordult és leült a székre. Egy kicsit tartott tőle, hogy elsírja magát, de sikerült ezt elkerülnie. Vratiszláv leült a padra az asztal másik oldalán. Meggyújtotta a gyertyát és áttolta középre. Különös, mély csend telepedett közéjük, majd a férfi belekezdett a mondanivalójába: – Te egy csodálatos leány vagy, Iliána. Miként történhetett meg az, hogy ennyi ideig csak elmentünk egymás mellett, amikor ennyire egyformák vagyunk? – Talán azért, mert te mindig távol voltál – mondta Iliána lágyan ejtve a szavakat. – Tudod, hogy a hátad mögött csak Tengerésznek hívnak? – Hallottam, persze! – mosolygott Vratiszláv. – Nem igazán tudtam megmaradni itthon. Amikor az apám vagy két éve eltette láb alól az utolsó feleségét, akkor már nem bírtam tovább. Aztán meg az is közrejátszott, hogy Odo és én soha nem tudtunk kijönni egymással. – Hát ezt előnyödnek tudom be! – mosolygott vissza a lány. – Köszönöm! – A férfi kis ideig csendben maradt. – Nem tudom, hogy helyes-e tőlem az, amikor a Farkasok népéről akarok beszélni neked. De úgy érzem, hogy te különleges lény vagy. Neked a Titokzatos erdő, igen, az erdő a barátod, így talán el tudod viselni, amit hallani fogsz. Iliána szorosan bezárt szájjal buzgón bólogatott, de azért mégis megszólalt. – Te tudod, hogy kik ők, és mit csinálnak? – kérdezte végül. – Nem tudok mindent, de azt igen, hogy ők az erdőn túl laknak. Azért is fél apám annyira a te erdődtől. – Miért? – jött az újabb kérdés. – Azt tudod, hogy a vendek keletről jöttek, nem? Iliána ezt természetesen tudta. – Sokféle népek jöttek erre. Rabszolgatörzsek, akiket a már itt lakók nem szívesen fogadtak. A mi törzsünk is, a Hród nembéli vendek is, egyike volt ezeknek a népeknek. – Hródnak hívták a törzset már azelőtt is, mielőtt a várat felépítették? – Nem, ezt a nevet csak a vár felépítése után kaptuk. Mi Szvantibor utódjai vagyunk,

azt ugye tudod? – Igen, tudom. – Iliána megpróbált jól tájékozottnak mutatkozni. – Akkor azt is tudod, hogy a hród szó rokon az orosz górod vagy grád szavakkal, valamint a cseh hrad és a lengyel grad szavakkal is. Mindegyik várat, várost vagy udvart jelent. Ezek a vándorló törzsek a legádázabb harcokat a dánokkal vívták. Ismered Julin városát, itt van mellettünk a szigeten. A dánok Jomsborgnak nevezik. Ez egy erős dán erőd volt, és virágzó kereskedőhely. Mindenesetre elszánt harcot folytattak a betolakodó rabszolgatörzsekkel, akik a vend elnevezést kapták. Ezen egész egyszerűen azokat a rabszolgákat értették, akik ide, nyugatra telepedtek le. – Aha – bólintott Iliána értelmesen. Nem volt könnyű számára figyelemmel kísérni az elbeszélést. Anyja ügyes háziasszony volt, aki jól vezette apja házát, de semmi egyéb nem érdekelte. Apja pedig világéletében csalódott volt, hogy csak egy lánya van, és nem is nagyon törődött vele. Amit Iliána tudott az eddigi életében, az csak arra korlátozódott, amit Rikisszától hallott. De mivel mindent tőle tanult, és a dajka sem volt túlságosan járatos a történelemben, így a lány sem tudott sokat. Vratiszláv tovább folytatta: – Aztán jött egy néptöredék, valószínűleg keletről érkezett. Egy igen vad csoport, amelyik dúlt és égetett maga körül mindent. Őket nevezték el Farkasok népének, mert leginkább farkasbőrökbe voltak öltözve, és a mindennapokban is csak állatbőrökben jártak. Ebben az időben volt egy szép, nagy város, melyet Vinetának hívtak. Itt terült el a nagy szigeten, innen nem messze. A Farkasok népe megpróbálta elvenni mindenüket, úgymond kirabolni a várost. A jomsborgi vikingek, akiket az előbb említettem, pedig megpróbálták megvédeni Vinetát. – Elnézést, de én soha nem hallottam erről a városról! – szólt közbe Iliána. – Igen, mert már régen elmerült a tengerben, egy hatalmas vihart követő szökőárban. Vineta túlságosan is alacsonyan feküdt a tenger szintjéhez képest. – Mikor volt ez? A férfi bizonytalan mozdulatot tett a kezével. – Jó pár évszázaddal ezelőtt, pontosan nem is tudom. Sok rege szól Vinetáról és Julinról. Jumme, vagy Jomsborg, a városnak több neve is volt az évszázadok alatt. Ma már senki nem tudja, mennyi a mese és mennyi az igazság. Mindenesetre Jomsborg eltűnt valamivel az 1200-as évek előtt, Vineta pedig még előbb, sajnos csak ennyit tudok. „Milyen sokat tud!” – gondolta Iliána. – Értem, folytasd! – A Farkasok népét legyőzték. Mindet megölték, és csak egypáran tudtak megszökni. – És itt laktak az erdőben? – Pontosan.

Iliána kezdte nagyon okosnak érezni magát. Csodálatos érzés! – De miért gyűlöli apád őket? – Igen, gyűlöli, de fél is tőlük. Ezek mind teljesen vadak. Többször is megtámadták a falut. Meséltek nőkről, akik egyedül merészkedtek be a Titokzatos erdőbe, és soha nem is jöttek haza. Valószínűleg elrabolták őket. Szóval akkor ezért jött Vratiszláv vágtatva utána! Hogy épségben hazahozza! Iliána melegséget érzett a szíve körül, hálásan nézett a férfira. Vratiszláv annyira a gondolataiba merült, hogy nem vette ezt észre, tovább folytatta a történetet. – Egyszer aztán, több évvel a születésem előtt, az apám támadást intézett ellenük, és a Titokzatos erdőn keresztül ment. Ekkor még felnéztek rá az emberek, ahogyan egy új uralkodóra szokás, reményekkel telve. Akkor még fiatal volt és bátor. Azután később részegült meg a hatalomtól, így nem volt nehéz rábeszélni az embereket, hogy vele menjenek a vadak ellen, akik csak állatbőrökbe voltak öltözve. – Hogy alakult? Gondolom, nem túl jól. – Egyáltalán nem alakult jól. Amikor már csak három embere volt életben, apám fejvesztve menekült az erdőn keresztül. A Farkasok népéből valaki ekkor utána kiáltott, hogy addig nem nyugszanak, amíg meg nem sütik élve egy nagy tűz fölött. Az erdő pedig segítette őket, hogy a betolakodókat elfogják. A Herceg otthagyta embereit a vadaknak, csak így sikerült épp bőrrel hazatérnie. Egyedül. – Akkor nem csodálkozom, hogy úgy fél. – Fél? Retteg! Állandóan retteg az üldözéstől! – Megpróbálták elfogni őket? – Igen. A legádázabb ellensége a Farkasok népe. Többször is a közelébe férkőztek, ezért már kimenni sem merészel egyedül. Mindenütt őket látja, szegény, ártatlan polgárokat támad le, hogy biztosan a Farkasok népével paktálnak. – Elég furcsán hangzik. Az erdő olyan békés. – Veled szemben igen. De nem emlékszel, hogy mi lett a sorsa annak a tizenkét vadásznak? Iliána azért mégis kételkedett. – Valahogy nem tetszik ez. Vratiszláv folytatta: – Az őröknek, akik egyben katonák is, igen kemény munkájuk van. Őrizniük kell a várat és a falut is. Nekünk kiterjedt a kereskedelmünk a keleti országokkal. Az őröknek arra is figyelniük kell, hogy a Farkasok népe meg ne zavarja ezt a nyugodt kereskedést. Beszivárognak azok mindenhová, ahová csak tudnak. – De ide nem jönnek?

– Nem, ide nem tudnak bejönni. De a Herceg nagyot hibázott, mikor ezt a teremtményt elfogatta és ide, a várba hozatta rabnak az alsó pincébe. Azóta az erdő olyan, mintha csak kicserélték volna és a Farkasok népe is sokkal erőszakosabb lett. A fiatal nők elrablása egyre sűrűbben fordul elő, és ravasz csapdákat állítanak a Hercegnek. Bárki is legyen, aki megemlíti a nevüket a várban, igen kemény büntetést kap. – Hát ezért van ez a nagy hallgatás! Furcsa, de még soha nem láttam senkit a Farkasok népéből! – Őket nem lehet látni csak úgy, alig mutatkoznak. Egyszer csak ott vannak. Hirtelen. Eddig a Herceg megúszta, de az élete állandóan egy hajszálon függ. – Láttál már valaha egyet is közülük? – Egyszer. De nem volt valami épületes látvány. Az őrök alabárdjaikkal kergették el. Egy darabig csend volt. Iliána úgy érezte magát, mint aki hirtelen belekerült egy mesébe. Minden olyan csodálatos volt, pedig már fázni is kezdett egy kicsit. A sötétség leszállt, a kijárat sötétkék folttá vált a feketében, a gyertyafény gyengéden, és lágyan világított a kicsi barlangszobában, ahol ültek. Vratiszláv közelsége nagy nyugalmat adott Iliánának. Végre talált magának egy igazán jó barátot. Az elsőt Rikissza elutazása óta. Ez a barát azért egy kicsit más volt, mint a többi ember. Izgalmasabb. Nagy levegőt vett. – Köszönöm, hogy elmondtad. Csak egy kérdésem van: a másik tündér, vagy Teremtmény, hol van az most? – Senki sem tudja. A férfi hangja mély volt és szinte csiklandozta Iliána fülét. Fészkelődve folytatta: – Amint mondtad az előbb, segítségre van szükségünk. – Ezt arra értettem, hogy ketten együtt nem tudjuk megtenni. A faluban meg senkivel nem beszélhetünk erről. Nincs is kovács, akinek szerszámai lennének a láncok levágására. Mindenki fél a Hercegtől, senki nem merne bármit is megtenni. Ezeket már mind átgondoltam, Iliána. Csak egyetlenegy kiutat látok. Valakiket, akik mernek, és akarnak, akik eléggé gyűlölik az apámat, hogy segítsenek nekünk. – Kik azok? – A Farkasok népe.

23 Iliána nem hitt a fülének. Vratiszláv hangja azonban határozottan csengett. – A segítségeddel menni fog a dolog. – Mit értesz ezen? – Először is te vagy az egyetlen, aki át tud menni az erdőn. – De egyedül menjek? Ezt nem merem megtenni!

– Nyugalom! Én mindig veled leszek és megvédelek. Viszont neked kell jótállnod miattam. Én a Herceg fia vagyok, és mint ilyen, nem túlságosan népszerű. Iliána bólintott, megértette, mire célzott Vratiszláv. – De utána mi lesz? Vratiszláv elgondolkodva könyökölt az asztalra, szomorúan nézett a távolba. – A Farkasok népénél? Nem tudom, Iliána. Ez egy nagyon merész és veszélyes játék. A Farkasok népével nem lehet tréfálni! – Igen, ezt megértettem. De ha velem vagy? . Vratiszláv átnyúlt az asztalon és megfogta Iliána kezét. – Lesz elég merszed megtenni? A lány egész testében remegett. – Igen. Veled megteszem! – Kitűnő! – válaszolta a férfi, és büszkén tekintett a bátor lányra. – Mikor? – kérdezett vissza Iliána. – Holnap. Sürgős a dolog. – Értem. Megbeszélték, hogy napkeltekor találkoznak, amikor még majdnem mindenki alszik, különösen most, a lakodalom után. Vratiszláv visszakísérte Iliánát a várba felvezető lépcsőkig. Iliána egyedül sosem találta volna meg az utat. – Menj csak előre! Én még maradok egy kicsit. És. viszek vizet tudod, hogy hová. Még most este megteszem. – Tudom, és köszönöm, Vratiszláv! – Nekem van inkább köszönnivalóm. Új távlatot adtál az életemnek! – Új szférát. – mondta a lány mosolyogva, mert Vratiszlávtól tanulta nemrég ezt az új szót. Vratiszláv visszamosolygott. – Pontosan! Iliána szerette volna megölelni, de nem volt elég bátorsága hozzá. Gyorsan megfordult és felszaladt a lépcsőkön, a lelke csordultig megtelt egy nagyon szorongató érzéssel, de még ennél is nagyobb, megnevezhetetlen örömmel. Vratiszláv, miután vizet vitt a fogolynak és megigazította a tömlőt is, visszatért szobájába. Annyira lefoglalták a gondolatai, hogy megfeledkezett a megfelelő óvatosságról is. Hallotta a vendégek zaját az ebédlőből, így őket könnyedén ki tudta kerülni. De amikor már majdnem elérte szobáját, Odóval találta magát szemben. Ezzel végképp nem számolt, hogy ma még a fivérével is találkozik!

A leendő trónörökös ott állt, és ördögi nyájassággal mondta: – Hallom, hogy gyerekrabláson voltál, kisöcsém! Hát nem jut érett női hús neked itt a várban? Báránykára áhítozol? És mindjárt az erdőbe viszed? Milyen egy közönséges vagy! A „kisöcsém” magasabb volt, mint Odo, és a teste is kisportolt, izmos. Keményen visszaszólt a bátyjának: – Elhamarkodott megjegyzéseket teszel, Odo! Nagyon piszkos a fantáziád! Odo nem törődve a válasszal, továbbra is gúnyos hangot ütött meg. – Mit is csinálsz itt tulajdonképpen? Nem te volnál az, aki – nem törődve nővéred esküvőjével – pont most utaznál el? És most kisült, hogy csak egy gyermeklánnyal szórakozol? Egyébként rendkívül csinos a kicsike! Már arra is gondoltam, hogy elveszem, de túl alacsony a származása. De talán neked megfelelne, te amúgy is alacsonyabb rangban vagy, ugye? De tudod mit, felejtsd el! Nekem megvannak a jól bevált módszereim. És enyém az első éjszaka joga is! – Hagyd a lányt békében, Odo! – Talán féltékeny vagy? – Iliána nem a tied, és nem is az enyém. Ő különleges teremtmény lett! Odo prüszkölve fújtatott, de szemében kis bizonytalanság látszott. – Hát nem látod? – kérdezte Vratiszláv. – Mit? – Odo értetlenül nézett az öccsére. – Nézd meg jobban és akkor talán megérted. – Ugyan! – mondta Odo és elindult. – Te mindig ilyen fontoskodó voltál! Azt hiszed, mindent jobban tudsz, csak mert teletömted a fejed azokkal az ostoba könyvekkel! Vratiszláv nagyon haragos és felindult volt, mikor végre becsukta a szobája ajtaját. Kezére nézett; az remegett a visszafojtott dühtől. Eltelt egy kis idő, amire megnyugodott. Gondolatai visszatértek a mai este eddig megtörtént eseményeire. Az alsó pincére, arra a börtönlyukra. Furcsán érezte magát, amikor visszatért a vízzel. De ahogy gyertyájával bevilágított a láda hasadékába, látta, hogy az Iliána által hozott élelem már nem volt ott. Az a virágdísz pedig gondosan be volt dugva egy pici hasadékba a másik oldalon. Ezt egy állat nem csinálta volna így meg! Mélyeket lélegzett. Nyugtalan volt a jövőt illetően. Vajon helyesen cselekedett, amikor a lányt bevonta egy ilyen veszélyes vállalkozásba? Valószínűleg nem. De az a teremtmény, amelyik a vár alatti alsó pince börtönében sínylődik, jobb sorsot érdemel, az biztos.

És ebben csak Iliána tud segíteni!

24 Iliána alaposan bezárkózott a szobájába, mert az esküvői vendégek igen sokat ittak. Azonkívül a szobája mellett, a Rikissza egykori hálókamrájában is aludtak. Ő pedig nem akart hívatlan látogatót. Megpróbált elaludni, de még félig ébren volt, amikor zajokat hallott a folyosó felől. Kurjongatás és pohárköszöntő hallatszott kintről. Valaki még több sört követelt. Elgondolni is rossz, mi lenne, gondolta, ha nem volna ilyen jól bezárva az ajtaja! Később azért sikerült elaludnia és még időben fel is ébredt. Amikor az őr hajnalt kiáltott, már testileg-lelkileg felkészült a nap megpróbáltatásaira. Kicsit ugyan fáradtabbnak érezte magát, amikor kelt, de egy kis hideg vizes mosakodás felfrissítette. A ruháit már az este kikészítette, Vratiszláv útmutatásai alapján meleg és praktikus öltözetet választott, így az öltözködés gyorsan ment. Vratiszláv már várta a megbeszélt helyen. Iliána nagyon boldog lett, amikor meglátta. Egy jó barát! És milyen barát! Még félig sötét volt, de Iliána jól látta az ismerős alakot és megborzongott. Olyan erősnek, férfiasnak látta, hogy nem is értette, hogyan is vette észre őt, a félig gyermeklányt. Mindig úgy beszélt vele, mintha még gyermek lenne, bár Iliána már felnőttnek érezte magát. Most ébredt csak rá, hogy milyen keveset is tud a világról. Azt viszont tudta, hogy amit Vratiszláv iránt érez, már több, mint gyerekes csodálat. Valami kellemes érzés lassan érlelődött benne, és ez meg is ijesztette. Vratiszláv mégiscsak a Herceg fia volt. Igaz, hogy egész életét ismerte ez a férfi, de azt is tudta, hogy apja, a kamarás úr csak egy alattvaló. Ezáltal rangban mélyen a Herceg alatt állt, azonkívül a korkülönbség is jelentős volt a férfi és a lány között. – Na, ez magában még nem volna olyan nagy baj! – gondolta könnyedén. Iliána korábban érkezett, de Vratiszláv még így is megelőzte. – Régóta vársz? – kérdezte, igyekezett könnyeddé tenni hangját, egyben nem elárulni, hogy remeg az izgalomtól. – Nem, most jöttem én is. Ó! Ez a hang! Ez a mélyen zengő árnyalat, amelytől minden porcikája vibrálni kezd! Iliána látta, hogy Vratiszláv végigtekint rajta. Most örült igazán, hogy komor öltözéke mellé egy vidám, piros sálat is választott, mely élénken ütött el sötét posztókabátjától. – Akkor indulhatunk is – mondta a férfi, apró mosollyal nézve a lány szemébe. A kapun könnyen átjutottak. Vratiszláv már előző este ellátta az őröket jóféle itallal a vár borospincéjéből. A nagy eseményre való tekintettel, mondta nekik, hogy férjhez ment a nővére, gondoskodott róla, hogy az őrök se maradjanak ki az ünneplésből. Azok most

nyugodtan aludtak a várfalnak dőlve. A falu is csendes volt. Senki nem látta meg kettejüket, amikor elhagyták a várat. Vratiszláv most is magával hozta a lovát, és ezúttal Iliána volt, aki elöl ülhetett a nyeregben. Mereven, mint egy fadarab. Legalábbis eleinte így tett, már csak illendőségből is. Amikor már jó messze jártak a vártól, kint a mezőkön, csak akkor lett a tartása kicsit oldottabb. A levegő igen hűvös volt ezen a reggelen. A tél már közeledett, éreztette az erejét. – Ha most törne ki egy felkelés, esetleg egy háború, hová menekülnél? – kérdezte Vratiszláv a lánytól. – Rikisszához, gondolom – felelte a lány azonnal, meg sem gondolva, mit mond. Vratiszláv gúnyosan felnevetett: – Szóval mégis tudod, hogy hol van? – Persze. Sokszor hívott már magához! – Hová is? Iliána habozott a válasszal. – Megígértem neki, hogy nem mondom meg! – Akkor ne is tedd meg! – válaszolta incselkedve Vratiszláv. – De oda nem könnyű eljutni! – mondta Iliána, hogy azért nyomatékot adjon a titkának. – Ígérem, hogy elintézem, hogy biztonságban elérj, ahová csak menni akarsz! És egyedül akarsz utazni? Mi lesz a szüleiddel? – Ha Rikissza tudott egyedül menni, akkor én is tudok! – Igen – mondta Vratiszláv elgondolkozva. – Miután az apád a Herceggel fog majd tartani, anyádnak is ott lesz a helye mellette. Mindenképpen neked kell először elmenned. Nem lenne jó velük maradni mostanság. – Nem, nem is akarok – mondta a lány határozottan. „Biztonságban leszek” – gondolta, ha Vratiszláv elkíséri, természetesen csak a hajóig. Utána biztosan el kell válniuk. Ó, ez már most fájdalommal töltötte el! Közben elérték az erdőt. Megálltak a szélénél, és Vratiszláv lesegítette Iliánát a lóról. A lány boldog volt, hogy újra láthatta az erdőt közelről, de nem csak ennek örült. Már csak attól, hogy Vratiszláv leemelte, hogy szemük találkozott, arcuk közel került egymáshoz. Valami új, ismeretlen, szédítő érzés kerítette a hatalmába. Félelem nélkül követte a férfit, be az erdőbe. Ilyen mélyen még soha nem merészkedett be a sűrűbe. Vratiszláv most gyorsan haladt, de Iliána lépést tudott vele tartani.

Minden nagyon csendes volt. Kezdetben szép, ritkás bükkösön haladtak át, de később sűrűbbek lettek a fák. Majd lomb- és fenyőerdő keveréke következett. Az úton látszott, hogy elég ritkán használták. Félig már benőtte a növényzet a földutat. Iliána libabőrösen gondolt arra, hogy a Farkasok népe innen közelíthette meg Hródot. Aztán elhessegette a nyomasztó gondolatot. Akkor az út biztosan kitaposottabb lenne. Elhaladtak egy kis, fekete szuroktó mellett. – Feketeszurok – mondta Vratiszláv. – Ennek a helynek igen rossz híre volt. Iliána észrevette, hogy Vratiszláv nem élvezi az erdei sétát. Ezt igazán sajnálta, mert ő maga minden lépésnek örült. „Ez az én igazi otthonom” – hasított belé a felismerés. Meghökkent az érzéstől, de gondolatai tovább cikáztak. Most jött rá, amikor már készült elhagyni ezt a földet. A tengeri út veszélye viszont egy kicsit megrémítette. Csak annyit tudott róla, amit hallott, mert a várból nem lehetett átlátni a túlsó partra. Többet nem is sejthetett a távolságból, és fogalma sem volt, milyen messze van az a Skane. De most inkább azzal kéne foglalkoznia, hogy a titokzatos erdőt járják. Nagyon nagy területű vadonnak tűnt. Most, ahogy a lombozat lehullt, már nem volt olyan sötét, mint nyaranta. Iliána csak néhányszor jött be ide azelőtt, amikor még Rikisszával gombát szedtek. De akkor sem merészkedtek túl mélyen a sűrűbe. És akkor sem értette, hogy ez a szép, barátságos erdő miért kapott ilyen gonosz nevet. Vratiszlávon jól látszott a nyugtalanság. Valami mégiscsak lehetett abban a baljóslatú névben! – Állj! – Iliána suttogva sziszegett a férfinak. Vratiszláv azonnal megtorpant. – Gyorsan megyek? – Nem, de hallgasd csak! Kis idő múlva Vratiszláv megszólalt: – Én nem hallok semmit. – Most én sem, de valamit hallottam. Tudod, hogy a hallásom nagyon jó. Nem érzed úgy, mintha nem lennénk egyedül? Vratiszláv utánagondolt. – Sajnálom, de nem érzek semmi ilyet. – Pedig így van! – válaszolta a lány meggyőződéssel. Továbbmentek, de kicsit óvatosabban lépkedtek, hogy elkerüljék a recsegő ágakat. – A lovad velünk jöhetett volna – mondta Iliána csendesen. – Miért nem hoztad magaddal? – Mert szeretném megtartani, hogy még sokáig velem legyen. – Megértem. Ha arra gondolsz, ahová megyünk, lehet, hogy jól jött volna. Az út meredeken emelkedni kezdett.

– Útban vagyunk a Szürkehegy teteje felé – szólalt meg Vratiszláv. – Aha. Tehát ezt a hegyet látja az ember a várból, nemde? – De igen. És a hegy mögött további hegyek sorakoznak, amik apróbbak, de több is van belőlük. Itt van az erdő vége is. Iliána megpróbálta megérteni. – Tehát a Farkasok népe a hegyen lakik? – Ezek nem igazi hegyek, ez csak amolyan dimbes-dombos táj, néha szikladarabokkal tarkítva. – És ott laknak? – Gondolom. Még soha nem voltam ott. Oda nem megy senki jószántából! – De tudod az odavezető utat? – Azt hiszem. A Szürkehegy kapaszkodója egyre meredekebb lett. Iliána egyre kellemetlenebbül érezte magát. Volt valami körülöttük, ami nyugtalanította. Nem olyan szívélyes, és kíváncsi fogadtatás, mint amikor a legutóbb itt járt, ez most sokkal kellemetlenebb volt. Lehet, hogy azért, mert Vratiszláv vele volt? Ot már nem szívesen fogadta el az erdő? Semmi megnyugtatót vagy jólesőt nem érzett, inkább csak pánikot. Csak nyugalom! Ne túlozzuk el a dolgokat! Végre megálltak egy kis tetőn, az erdő pereménél. Innen jól lehetett látni a várat, és a templomot is. Vratiszláv megállt. – Most vagyunk ennek a meredek résznek a tetején, de még nem a hegytetőn. Látod a vár részeit, ugye? Iliána öntudatlanul megfogta Vratiszláv kezét. Szomorúan felkiáltott: – Itt ejtették fogságba a barátunkat, ugyebár? – Igen, ez az a hely. – Ez úgy fáj nekem, mintha újra átérezném az egészet. – Újra átérzed? Hiszen te sohasem voltál itt! – De igen, átérzem. – mondta Iliána csendesen, és a tekintete a távolba révedt. – Ez, amit látok, nagyon félelmetes, Vratiszláv. Ijesztő! – Te? Iliána megrémülve tért magához. – Nem, nem voltam itt! Vratiszláv szembefordult vele és tágra nyílt szemekkel nézte Ilianát.

– Az egekre, kislány! Te most nagyon hasonlítasz. egy tündérre! Most aztán jobban, mint valaha! – Vratiszláv, én félek! Saját magamtól a legjobban! – Ezt megértem – mondta lassan a férfi. Folytatták különös útjukat, mialatt a reggeli napnak sikerült rést találnia a felhők közt. A fénysugár rózsaszín-arannyal vonta be a fákat, és felmelegedést ígért. Erre szükség is volt a csípős reggel után. A terep egyenetlenné vált és Iliána egyre kedvetlenebb lett. – Vratiszláv, veszélyt érzek itt! Valaki figyel bennünket! – Amíg még nem támadnak meg bennünket, addig csak figyeljenek! – mondta Vratiszláv szilárd hangon. Iliána nem volt ilyen biztos a dolgában. Nyugtalanította, hogy megfigyelik őket. Ugyanakkor az erdő most olyan nyugalmat sugárzott felé, amelytől biztonságban érezte magát, és Vratiszláv társaságában is nagyon jól érezte magát. Csak attól félt, hogy a férfi valami csapdába lép, vagy megcsúszik és legurul a lejtőn. Nem tudta megérteni saját érzéseit. Az „emlékkép”, ami az előbb felvillant, megriasztotta, nem tudta, hogy honnan jött. Mintha őt űzték volna a vadászok, úgy, mint amikor vad állatokat akarnak elfogni. Úgy hajszolták bele ebbe a most látott szakadékba. Mintha semmilyen lehetősége nem lett volna egérutat nyerni. A látomás vége felé, mintha nagy puffanással valami nagy és nehéz ereszkedett volna rá, amitől nem tudott megszabadulni. Összegömbölyödött félelmében, hogy az éles csapdaszélek meg ne sértsék a testét. A látomás miatt lelkében eluralkodott a káosz. A terep most már lefelé ereszkedett. Lábuk mohába süppedt, és a lépéseik zaja egyáltalán nem hallatszott. Megint sűrű, és dús erdő következett, mely leginkább fenyőkből állt. Olyan nagy volt a csend körülöttük! Nem hallatszott egy ág roppanása sem, még egy madár csivitelése sem. De ő akkor is tudta! Valaki volt ott, és Iliána egyre csak félt tőle. Az érzés megállásra kényszerítette. – Várj! – suttogta a férfi felé. Vratiszláv megállt és kérdően nézett rá. Iliána meglátta, hogy kopott, rövid zekéje alatt kardot visel. Talán nem kellene fegyveresen jönni egy békés ügy intézésére? De másfelől meg nem lehet tudni, mivel találkoznak majd útközben, és nem szeretnének teljesen védtelenek lenni. Iliána a fejét csóválta.

– Nem tetszik ez nekem. Furcsa helyen vagyunk. „A helyzet még ennél is rosszabb” – gondolta Vratiszláv. Az egész erdő misztikus hely volt a számára, mindig is az volt, amióta eszét tudta. De három éve, amióta Bogiszláv herceg ezt az őrült dolgot megcselekedte, egyenesen félelmetes lett. Azért biztató mosolyt küldött a lány felé. – Gyere csak, menjünk! Ettől talán nem lesz rosszabb! Iliána habozva követte. De hirtelen, két lépés után a sűrű erdőnek minden előzetes jel nélkül vége lett. Megtorpantak mindketten. – Megérkeztünk – állapította meg Vratiszláv kiszáradt torokkal. Az erdőnél, ahol hirtelen véget ért, két domb közt volt egy kis tisztás, amely úgy nézett ki, mint egy nagyobb katlan. A területen látható volt egy kormos tűzrakó hely, amely mellett elszenesedett maradványai voltak valaminek, ami leginkább egy régi totemoszlophoz hasonlított. A szemközti domboldalban több lyuk is látszott, amelyek barlangnyílásokra emlékeztettek. Iliána látni vélte egy nő körvonalait gyermekkel a karján, aki gyorsan behúzódott az egyik nyílásba és eltűnt. De lehet, hogy csak a képzelete tréfálta meg. – Ó egek, milyen primitív itt minden! – Igen – felelte Vratiszláv. – Ebben a történetben eddig soha sem hittem, de most itt van a szemem előtt a bizonyíték. Félelmetesen borzongató hangulat uralkodott az egész hely felett. Vonakodva indultak el, a rövidebb utat választva a tűzmaradványok mellett. A talaj tőzeges volt és nyálkás, annyira, hogy Iliána megcsúszott. Vratiszláv éppen elkapta, amiért a lánytól egy hálás pillantást kapott. Iliána nem is tudott volna kínosabbat elképzelni, minthogy elcsússzon és hemperegjen. Annál kínosabb nincs, mint mondjuk fenékre esni, vagy elterülni szétnyúló lábakkal. Köszönet Vratiszlávnak, hogy ez nem történt meg, de cipőjével így is felrúgta a tőzeget. A lány ösztönösen lerakta kezeit, hogy megtámassza magát, ekkor felmarkolt néhány dolgot a földről. „Errefelé ehettek, vagy netán szemeteltek” – gondolta undorodva, és már el is akarta hajítani a holmikat. De aztán kíváncsisága eresebbnek bizonyult az undoránál és lerázva a földet a zsebébe dugta, amit felmarkolt. – Köszönöm a segítséget – mondta restelkedve. – Olyan ügyetlen vagyok, hogy nem tudok megállni a saját lábamon! Vratiszláv segített neki leseperni a földet a ruhájáról. Ennyi törődést, figyelmet utoljára Rikisszától kapott, azóta senki sem igyekezett vele foglalkozni. Úgy meghatódott ettől, hogy megint gombóc lett a torkában és nyelnie kellett. – Mit találtál? – kérdezte Vratiszláv.

– Fogalmam sincs róla. Érdekesnek vélem a tapintása alapján, de majd később megnézzük. Jaj, micsoda elhagyatott ez a hely! Szegények lehetnek azok az emberek, akiknek itt kell lakniuk! – Ez csak az ő hibájuk. Ezek itt nem úgy akarnak élni, mint más, rendes emberek. Ezek harcosok, a természetük szerint, és látod, nem is akarnak másképpen élni. – Én mégis sajnálom őket. Vratiszláv mosolygott. – Ezen nem csodálkozom. A te jó szíved tele van a másokkal való törődéssel. De senki nem gondolja. – hirtelen megszakadt a szava. Iliánában is meghűlt a vér. Miközben a lány elcsúszására figyeltek, hogy nem is vették észre, hogy időközben bekerítették őket.

25 A támadók nyolcan, vagy tízen lehettek, Iliána nem tudta megszámolni őket, mert páran a háta mögé is kerültek. Megfordulni pedig nem mert. Iszonyúan félt. Egy hatalmas, bozontos kutya ádázul vicsorgott felé. Természetellenesen vadaknak tűntek, ősi szabású ruháikban. Nyersbőr prémeikben, amely eléggé ócskáknak, és viseltesek voltak, mégis ijesztőnek látszottak. Hajuk hosszan, ápolatlanul, és ritkásan lógott le koponyájukról, mint ahogy a keletről jött idegeneknek általában. Lábaikat is állatbőrökkel tekerték körül. Az arcuk, szemük a szegénységről, az éhségről, a nélkülözésről és valami nagyon mély gyászról tanúskodott. De ugyanakkor erőszakosnak, haragosnak és gyanakvónak látszottak. Fegyvereik primitívek voltak, de hatékonynak tűntek. Lándzsák, és horgas nyilak voltak, melyeket talán még méregbe is bemártottak. Néhány balta, vagy rövid, széles kard is elővillant némelyiknél. Fenyegetően léptek közelebb. Iliánának hirtelen el kellett hajolnia egy rá szegeződő dárdahegy elől. Vratiszláv, hogy mentse a helyzetet, természetes könnyedséggel hajolt meg a tisztelet jeleként. Iliána is újból meghajolt, de már azért, hogy kövesse társa példáját, ő is tiszteletteljesen bókolt. – Legyetek üdvözölve! – mondta Vratiszláv anélkül, hogy hangja megremegett volna. – Békével jöttünk hozzátok, és a segítségetek akarjuk kérni! – Megértik, amit mondasz? – kérdezte Iliána riadtan. – Egész életükben itt éltek – mormolta a férfi fogai között. – A törzs legalább egy évszázada lakik itt, tudniuk kell ezt a nyelvet. Ekkor egy őszes hajú idősebb férfi, akinek a nyakában lógó láncán több varázsjellel díszített holmi is volt, röviden, fenyegetően megkérdezte: – Mit kívántok?

– Azért jöttünk, mert az erdő egyik jótevője a Herceg foglya. A körülöttük állók fenyegetően felmordultak: – Tudjuk! Ki fogjuk szabadítani a fogságból! – vetette oda az öreg dühödten. – Mi is meg akarjuk próbálni. De nekünk, kettőnknek szükségünk van segítségre, hogy ki tudjuk szabadítani a fogságából. – Szóval túl gyenge vagy! – állapította meg az öreg, megvetően és nyersen. – Csak mondd el, mi az, amit nem tudtok! Vratiszláv elmagyarázta az egészet. Leírta a nehéz láncokat, amelyeket a gerendákhoz forrasztottak. Elmondta azt is, hogy ez a rendkívüli teremtmény az alsó pince ládabörtönének egyedüli lakója, A vademberek saját, külön nyelvükön kezdtek el tanácskozni a hallottak alapján. Gyakran pillantottak Iliánára. Beszédük mélynek, monotonnak és torokhangúnak tűnt Iliánának. Azután a vadak megint feléjük fordultak. – Ki ez a nő, aki sértetlenül át tudott jönni Hród erdején? Mert te ezt egyedül aligha tudtad volna megtenni! – Ez így igaz! Ő volt az, aki megkönyörült a szerencsétlen foglyon. Egyedül vitt neki vizet, élelmet, és csak utána kért tőlem segítséget. Nem bízhatunk senkiben sem a várban. Mivel ti is gyűlölitek az apámat, így gondoltam, tudtok segíteni a kiszabadításban! A fogolynak nincs más segítsége, csak ránk számíthat! – Most már ránk is számíthatsz! – Köszönöm nektek! – felelte hálásan Vratiszláv, de nemcsak a segítség miatt könnyebbült meg, hanem azért is, mert – úgy tűnt – elnyerték a vadak jóindulatát. – Tudjuk, hogy te a Herceg fia vagy, de most ez nem érdekel. Mi tudjuk, hogy te vagy a Békés Fiú! Vratiszláv nemigen tudta, hogy ezt meg kell-e köszönnie, vagy sem. A vademberek megint tanácskoztak. A farkasforma kutya éberen őrizte Iliánát és Vratiszlávot. Minden mozdulatukat követte a szemével. – Honnan jöttek ezek, és miféle népek? – kérdezte Iliána halkan. – Nem is tudom, talán hunok? Vagy talán magyarok? Nem hiszem. Tatárok? Nem túl valószínű. Az biztos, hogy régi, vándorló népek leszakadt maradványai lehetnek. Iliána olyan közel próbált állni Vratiszlávhoz, amennyire csak lehetett, mert így biztonságban érezte magát. Azt azért észrevette, hogy Vratiszláv is nagyon feszült. A férfi aggodalma szinte vibrált, de nagy önuralommal tartotta magát. Ez azt jelenti, hogy bátor és okos is, gondolta a lány kicsit naivan. Egy buta ember sokkal felelőtlenebbül viselkedett volna ebben a helyzetben. Vagy esetleg el is szaladt

volna félelmében! De Vratiszláv igazi férfiként viselkedik – Iliána szinte hősként nézett a férfira. A tanácskozásnak közben vége szakadt. A fehérhajú újra Vratiszlávhoz fordult: – Először is tudnod kell, hogy mi le is üthettünk volna téged és meg is erőszakolhattuk volna ezt a hozzád tartozó nőt! Ez lett volna a világon a legegyszerűbb, amit meg kellett volna tennünk! De ezt a lányt az erdő védelmébe vette, és miatta téged is oltalmaz. Biztos vagy benne, hogy ez a lány hús-vér ember? Ekkor Vratiszláv megmutatta nekik Iliána kezén a jelet, azt a három, kis, fehéren világító pontot. A vademberek megértően bólogattak. Ezután elkezdtek beszélni a fogoly kiszabadításáról. Azokról a módszerekről, amelyek egyáltalán szóba jöhetnek. Az öreg megkérdezte: – Szeretnénk megtudni, hogyan gondoljátok kiszabadítani az Erdő Szellemét? – Az Erdő Szellemének nevezte! – mondta félhangosan magában Iliána, aki szinte azonnal megszerette ezt a nevet. – Most túl sok vendég van a várban, az esküvő miatt. Viselkedésük teljesen kiszámíthatatlan, bármikor az utunkba kerülhetnek – mondta Vratiszláv, lassan leírva a lehetőségeket. – Holnap viszont már Luca napja lesz, akkor számos mulatságot tartanak. Sokan emiatt maradnak a násznépből. Iliána gyorsan, magyarázóan hozzátette: – Másfelől pedig mi, itteni emberek félünk kimenni otthonainkból ezen az estén. Mert ezen az éjszakán már tudjuk, hogy csak rossz történhet, amióta a Herceg elfogta őt. Ezért most könnyebben tudunk becsempészni benneteket a várba is! – Ez így van – mondta az öreg. – De mégis, várnunk kell a vendégek miatt. Az utána következő napon, vagyis holnapután, a legtöbb vendég hazautazik. A többiek elgondolkodva bólogattak. – Szóval akkor nem ma este, és nem is holnap, hanem az azutáni napon tesszük meg. Természetesen csak a sötétben tudjuk kiszabadítani. – Igen – felelt rá Vratiszláv. – De mostanában már elég hamar sötétedik. Vagy ha úgy szeretnétek, akár hajnalban is lehetne. – Az este jobb. Az emberek fáradtak, nem olyan figyelmesek. Ti majd segítetek nekünk a várfalon belül. Mi gondját viseljük a fogolynak a várfalon kívül. De hogyan jutunk be? Ezen sokáig tanakodtak. A kapukon keresztül nem sétálhatnak be, ez nyilvánvaló. Végül is megegyeztek a legbiztosabb, és egyben legnehezebb módszerben. A vadak jól ismerték Vratiszláv titkos útját a szakadék mellett. Már többször is megmászták a szakadék fölé vezető ösvényt. De volt egy rész, amely a csupasz sziklákon át vezetett.

Vratiszlávnak ekkor eszébe jutott, hogy a pinceraktárban látott egy hosszú, erős kötelet összegöngyölve. Sokat segítene! Hosszúnak és megbízhatóan erősnek látszott. Azt odaköthetné egy erős oszlophoz a pincében. Azon aztán fel lehetne mászni. A pincének ez a része már romos volt, de Vratiszláv megígérte, hogy majd megvizsgálja, alkalmas-e egy ilyen vállalkozásra. – De hogy szedjük le a ládát? – kérdezte Iliána. – Hatalmas és nagyon nehéz. Az öreg megnyugtatta: – Majd mi leszedjük a láncokat, ehhez vannak megfelelő eszközeink. Az Erdő Szelleme meg ki tud jönni, hogy elkísérjen minket. Ha túl gyenge lenne, akkor majd visszük. – Elnézést, van egy kérdésem. – mondta Iliána óvatosan, mert nem szeretett ezekkel a barbárokkal beszélni, még a háta is borsózott tőle. – Mi nem tudunk semmit a másik tündérről, vagy kiről. Tudjátok, hogy ő hol van? – Természetesen. Az Erdő Lelke velünk van. Amikor a tizenkét vadász jött, el tudott szökni, még időben. Hozzánk jött. Sajnos, a másiknak ez nem sikerült. Iliána még meg akarta kérdezni, hogy az Erdő Lelke miért nem próbálta keresni bebörtönzött társát, de volt valami ezeknek az embereknek az arcában, ami visszariasztotta a kérdéstől. Így hát hallgatott inkább. Lehet, hogy a másik tündér szabadsága sem teljes? Továbbra sem szeretett ezekre a vademberekre nézni. Kinézetük még mindig rémülettel töltötte el. Kilencen voltak és akadt köztük egy fiatal fiú, körülbelül olyan magakorabeli. Hiába volt vele egyidős, Iliána egyáltalán nem vágyott közelebbi ismeretséget kötni vele. A tanácskozás végéhez közeledett, még egy rövid megbeszélés után elváltak. Iliána és Vratiszláv sértetlenül hazaindultak az erdőn keresztül. – Nem értettem, mit is mondtak a másik teremtményről? Magukkal akarják hozni holnapután? – kérdezte Iliána, még mindig nem hitte el, hogy megvan a másik lény is. – Hát ezt így nem mondták ki! Ha hozzák is, az egy kicsit más helyzet lesz! – válaszolta Vratiszláv, mert már ő is nagyon szerette volna látni a Teremtmények valamelyikét. Iliána csendben ment egy kis darabon, majd a férfinak feltette a kérdést, ami már foglalkoztatta egy ideje. – Vratiszláv, én egy kicsit nyugtalan vagyok! Lehet, hogy nem jól cselekszünk? – Mire gondolsz? – Olyan érzésem van, mintha a másik lény az ő foglyuk lenne. Lehet, hogy ők is ugyanúgy gondolkodnak, mint Bogiszláv herceg? Hogy a saját céljaikra akarják használni mind a kettőt? – Ennek nagy az esélye, ezen már én is gondolkoztam! – Akkor mit tegyünk?

– Csak egyvalaki tudna erre a kérdésre felelni! – Nem értem. Ki lenne az? Vratiszláv olyan hirtelen fordult meg, hogy akaratlanul is összeütköztek. Mind a ketten tettek egy lépést hátra. – A te fogoly barátod! – Nem, ez nem fog menni! – Emlékszel, mit beszéltünk, hogy milyen nap lesz holnap? – kérdezte Vratiszláv a lánytól. – Luca-nap! A fogoly látható lesz! – kiáltott fel Iliána. – Igen, és akkor beszélni is tud az emberekkel. Most végre megláthatjuk mind a ketten! Holnap este odamegyünk! Ebben Iliána nagyon is benne volt. Tetszett neki az ötlet minden szempontból. De addig még sok minden történhet. Az erdő szélénél, egy kis forrásnál megálltak. – Mi a baj, történt valami? – kérdezte Vratiszláv aggódva. – Nincs semmi, csak amiket találtam és magammal hoztam, azokat venném elő. Meg akarom őket tisztítani, hogy lássam, mik ezek! Erre már Vratiszláv is kíváncsi volt. Iliána kivette a földes, piszkos valamiket a zsebéből. – Fúj, de koszosak – mondta egy grimasszal. Mindketten megfogtak egy-egy darabot, és a lecsorgó víz alá tartották. Megpróbálták a makacsul rájuk ragadt földrögöket ledörzsölni. Vratiszláv készült el elsőnek. – Láttál már ilyet? – kérdezte, és ujjai közt forgatta kíváncsian. Együtt vizsgálgatták a dolgot. Vratiszláv az övét a fény felé emelte, mert úgy látta, mintha áttetsző lenne. És valóban, a napsugár átsütött rajta. Pont akkora méretű volt, hogy elfért a kezében. – Gyanta – mondta meggyőződéssel. – Ez bizony borostyán, és állatalakra van kifaragva, megcsiszolva. Milyen állat lehet ez? – Nehéz megmondani. – mondta Iliána bizonytalanul, mert az állatfigura elég elnagyolt volt, és Vratiszláv is túl közel volt hozzá, ami végképp elterelte a figyelmét. – Talán egy kutya? – Mmm. – mondta Vratiszláv kétkedve. – Én azt hiszem, inkább farkas ez. A tartása, a leszegett feje, hátracsapott fülei, mind farkasra utalnak, egy olyanra, amelyik a préda felé lopakodik. – Valószínűleg igazad van! Ez egy farkas.

– A Farkasok népénél találtuk, tehát igen, ez jól illik hozzájuk. Neked mi jutott? Iliána ledörzsölte az utolsó kis földdarabot is, és ekkor látta, hogy az egy göcsörtös csontdarab. Jobban szemügyre véve esetleg egy csontsíp lehetett, az ízülettel az egyik végén, mert a másik vége nyitott és kerekre csiszolt volt. – Aha. – szólt Vratiszláv – ez aztán biztos, hogy a hulladékból kerülhetett elő. – Ne mondd ezt! – vetett ellen Iliána. – Ez egy síp, a szárán még bevésések is vannak! A csont nagyjából ugyanakkora méretű volt, mint a borostyánfarkas. – Igazad lehet – mondta a férfi, amikor jobban megnézte a csontot. – Valami talán ide van írva. – Nem is tudtam, hogy a Farkasok népe írni is tud! – mondta csodálkozva Iliána. – Nem is tudnak. Ez egy jelírás, olyan rovásféle. Érdekes lenne megfejteni. Felálltak, már indulni akartak, de nagyon elzsibbadtak a hosszú guggolástól. Még álldogáltak egy kicsit. – Ezt hazaviszem – mondta Iliána a csendet megtörve. – Majd később jobban megnézzük! Vagy inkább te akarod magadnak? – Nem, csak tartsd meg! Legalább van okom rá, hogy ismét találkozzam veled. – mosolygott Vratiszláv a lányra. – Ne beszélj így. – kérlelte Iliána csendesen. – Félreérthetem a szavaidat. Jól tudom, hogy csak gyermeknek nézel. „Tulajdonképpen ennek csak örülnöm kellene” – vélte Iliána egy kicsit megrettenve, mert gondolatai másfelé kalandoztak. Veszélyesen elkalandoztak.

26 Még mindig elég korán reggel volt, amikor visszatértek a még sötét kővárba. Iliána nagyot sóhajtott, mert szívesen maradt volna az erdőben, a hideg, csípős levegő dacára is. Nem együtt mentek be a várba, nehogy valakinek feltűnjön. Iliána előbb, majd Vratiszláv kicsit később ment át a kapun. A várban legalább olyan hideg volt, mint odakint, de a kőfalak miatt az egész nyersebbnek érződött, mert megtartották a hideg levegőt. Iliána, aki a téli, leghidegebb napokra való öltözékben ment ki az erdőbe, most kénytelen volt lecserélni a ruháját otthonira. Egy kicsit téblábolt. Nagyon kényelmetlenül érezte magát a várban, vágyott vissza az erdőbe. Mindeközben az álomittas vendégek kezdtek előszállingózni, hogy valami iható után nézzenek, amivel szomjukat és fejfájásukat csillapíthatták. Iliánát természetesen cselédlánynak nézték, és ő inkább gyorsan elmenekült előlük, egy csendes zugot keresve. Odakint a nap már melegítette a földet. Iliána egy mély ablakfülkén át is érezte, ahol

menedéket talált. Ki akart újra a szabadba menni, de ekkor anyja elcsípte. Hatalmas szidást kapott az előző napi viselkedése miatt. Anya megállás nélkül korholta, mert kimaradt a lakoma utáni társalgásból. Sokáig beszélt, anélkül, hogy levegőt vett volna, végül azzal fejezte be, hogy Odo is kereste, és nagyon mérges volt, hogy sehol nem találta. – Igazán sajnálom, drága anyám, de nem éreztem jól magam tegnap! – Nem voltál a szobádban sem – vágta el anyja a magyarázkodást. – Muszáj volt levegőre mennem. – Ilyen hosszú ideig? – Egy nagy sétát tettem. – Egy fiatal leány számára elég veszélyes, amit tettél. A sötétség után is kint mertél tartózkodni? Na, mindegy. A te jó apád és én, tehát mi, majdnem egy nemesi címet vesztettünk el miattad! – Miattam? Hogyan? – Ezt majd megtudod őkegyelmességétől, a Hercegtől. Maga elé hívatott a trónterembe, hogy a reggeli után jelenj meg! Most szolgálják fel neki, tehát van még időd rendbe szedni magad. És viselkedj rendesen! A te hőn szeretett apád akár udvarmester is lehet! Akár még nemesi címet is kaphat, mint például grófit, hogy ha okosan viselkedsz! Iliána semmit nem értett ebből, de nem is nagyon érdekelte anyja karattyolása. Egészen másra gondolt most. Odo? Miért kereste ez az utálatos ember pont őt? Ez nagyon nem tetszett neki. Vratiszláv a lelkiismeretével viaskodott szobájában. Jobban mondva nem is csak a lelkiismeretével. Neki is meg kellett jelennie a trónteremben azon a megbeszélésen. Senki nem mondta el neki, hogy miről is lesz szó, de ez nem nyugtalanította. Apja gyakran tartott ilyen hirtelen gyűléseket. Legtöbbször a semmiről. Vratiszlávot sokkal inkább az idegesítette, hogy Odo győzelmes, és ördögi mosollyal az ajkán sétafikált ide-oda. Ez nem sok jót ígért. Elgondolkodva lépett az ablakhoz és lenézett a kis falura. Az ablaka a térre nyílt, és látta a mesterembereket, árusokat a kis bódéikban, ahogy ezen a reggelen elindult az élet a piacon. Az üstfoltozót, aki éppen egy rézfazékon dolgozott. A len-tilolókat a folyó öblénél, a halaskofákat. Mindennek élénknek, erőtől duzzadónak kellene lennie itt, de nem volt az. Vratiszláv már sok helyen járt a világban. Látta a szomszédos országok városait, azt a sokszínű gazdagságot, az utca forgatagát, a gazdag parasztokat. Itt, Hródban lerítt a szegénység a rongyos ruházatról, a sovány, fáradt arcokból nem sugárzott életerő. Vratiszláv tudta, hogy miért van ez így. Minden, ami csak egy kicsit is értékes volt, a várban kötött ki. Apja, Bogiszláv herceg mindent magának akart, de a nép semmit sem kapott.

Ez volt az igazi kizsákmányolás! És ő, Vratiszláv semmit sem tudott tenni ellene! Nem volt egy kimondott lázadó, a lelke valójában békés volt, azonkívül itt volt még Odo is. Ő volt a jogos trónörökös, tehát semmiképpen nem tehetett semmit sem! Vratiszláv elfordult az ablaktól. Elégedetlen volt saját magával. Ezen a napon azért történt valami jó is, amit senkinek sem kell tudnia. Amikor a mezőn át, az erdő felé lovagoltak. Muszáj volt erősen tartania Iliánát a nyeregben, hogy le ne essen. Úristen! De hiszen ő még csak egy gyerek! Vagy talán már nem az? Egy erdei nimfa? Egy erdei tündér? És ami azután történt. Amikor leemelte a lóról. Az egy olyan szédítő pillanat volt, és amikor azok a csodás szemek olyan közel kerültek hozzá! Ártatlanok, de mégis valami csalogató, táncoló villanással csábítanak, melyek egy ködös réten táncoló tündérhez illenek, nem pedig egy fiatal lányhoz. Beleborzongott akkor, ott, az erdőben, amikor olyan bizalommal fogta meg a kezét! A hazafelé vezető úton már a háta mögé ültette fel a lóra. De ez sem sokat segített! Akkor is érezte a lány puha, meleg testét a hátán. Elviselhetetlen, gyönyörű kínok ezek. Ő aztán igazán nem olyan, mit Odo! Talán egy örömlányt kellene felkeresni? És hátulról úgy meghágni, ahogy a kutyák szokták, hiszen másra nem is valók az ilyen nők? Nem! Nem, nem és nem! Ez a fantáziálás nem elégítette ki. Csak a kínt fokozta, ami belülről égette. Vratiszláv már csaknem a kezeit tördelte tanácstalanságában. Soha nem jutna eszébe, hogy egy gyereklányt molesztáljon. Ez teljesen ellentétes lenne a természetével. Mihamarabb le kell zárnia ezt a lehetetlen históriát, ami most már egyenesen a mesékbe lépett át. A megmagyarázhatatlan, és természetfölötti világba. Ez. pedig lehetetlen, érthetetlen, ilyen nincs, nem is létezik! Pedig mégis el kell hinnie, ami történt, mert ő látta a saját szemeivel! Muszáj segítenie azt a szerencsétlen lényt a börtönben. Azután muszáj lesz Iliánát a Rikisszájához kísérnie, legyen az bárhol is. Az biztos, hogy Hródon kívül van, a dajka. Biztos, hogy nem merne az országon belül élni. Azután el kell felejteni Iliánát teljesen. Azt a lányt, aki megbízható barátját látja benne.

Ez nagyon fájt, ahogy belegondolt. Vratiszláv csak remélni merte, hogy Iliána is szomorú lesz majd az elválás miatt. Akkor talán majd láthatja, hogy érez-e valamit iránta a lány. Tényleg el kell hagynia Iliánát, aki olyan nyilvánvalóan megváltozott a misztikus, erdei teremtmény érintése után? Vajon biztonságban lesz Rikisszánál? De Iliánának muszáj, igen, el kell innen mennie! Ekkor, ahogy fel s alá járkált a szobájában, a nyitott ajtón keresztül meghallott egy beszélgetést, ami a folyosóról szűrődött be. Néhány vendég beszélt suttogva a Hercegről. Vratiszláv tisztán hallotta a következő szavakat: „úton vannak”, „csatarendben” és „erősen felfegyverkezve”. Ez eddig bármit is jelenthetett: akár beszélhettek valamiféle szervezkedésről is a Herceg ellen. A várban nagyon borongós volt az általános hangulat ezen a napon. Mindez természetesnek tűnt, hiszen mindenki érezte a tegnapi ivászat hatását. De valami más is volt a levegőben. Óvatosság, cselszövés, kémkedő szaglászás, várakozás. Vratiszláv mélyeket lélegzett és próbálta lerázni magáról a lehangoló gyanakvást. Csak nem hathatott így rá az a fogoly erdei tündér, aki a pincében raboskodik? Vagy Iliána körül forgó gondolatai zavarták meg ennyire? Nem, ez így nem igaz! Valami készülőben volt, valami sokkal kézzelfoghatóbb, mint egy tündér vagy a meséje. Az apját már régóta fenyegették, több oldalról is. A német-római császár ráunt már üzelmeire és fel akarta számolni a hűbérállamot. Be akarta véglegesen olvasztani a nagy császárságba, melynek eddig önálló tagja volt. Meg akarta szüntetni ezzel Bogiszláv herceg privilégiumait is. Ez volt az egyik fenyegetés, a másik az, hogy a szomszédos hűbéresek nagyobb területet szerettek volna. A tartomány saját népe is a fenyegetésekhez tartozott, mert Hród népe sokat szenvedett a nélkülözéstől, és a Herceg állandósult, egyre kegyetlenebb és ravasz büntetéseitől. És akkor ráadásnak még itt van még a Farkasok népe, akik a Hercegnek személyes ellenségei! Minden szempontból úgy tűnt, hogy Bogiszláv herceg egy igen nagy puskaporos hordón ül, s mindenki, akinek érdeke volt, most közeledni látszott, égő fáklyával a kezében. De hogy mennyi idő kell ahhoz, amíg valamelyikük meggyújtja a kanócot? Ezt még Vratiszláv sem tudhatta biztosan. Ezeken azért eltöprengett. Mindenesetre, most csak két napot kell várni, amikor a foglyot kiszabadíthatják, és csak utána menekülhetnek el.

27 Mi az, ami nincs rendjén? Iliána maga sem értette, hogy miért rágódik ezen. Tulajdonképpen semmi nem volt rendjén. Egy erdő nem lehet élőlény, mint ahogyan ő azt tapasztalta. Egy tündért nem lehet bezárni egy börtönládába, hiszen, úgymond, tündérek nincsenek is! Nem létezhetnek torz vademberek sem, akiket Farkasok népének neveznek, és akiket nem is szabad megemlíteni! Ha ezeket mind így elfogadja, akkor, és ezzel együtt sem volt rendjén valami. Miért érezte úgy, hogy ezek mögött egy sokkal nagyobb titok rejtőzködik? Egy? Ez már több titoknak is elegendő! Idáig jutott a gondolataiban, amikor is az anyja az elviselhetetlenségig felcicomázva jött be az ajtón, anélkül, hogy kopogtatott volna. Soha nem szokott kopogtatni. – Felöltöztél már szépen, Iliána? – kérdezte parancsolóan, és alaposan szemügyre vette a lányát. – Jó, jó, így jó lesz! – Majd megigazított egy tincset Iliána hajában. A drága anya jobban ki volt öltözve, mint azt Iliána valaha is elképzelte volna. A túlöltözött nő, és a fiatal lány együtt lépdelt a trónterem felé. A Herceg már a széles trónon ült, ahol az oldalánál Odo állt. Iliána apja is ott állt a másik oldalon és természetesen Szimat is. Vratiszláv is ott volt, de egy kicsit távolabb a többiektől. Több illusztris vendég, az udvari népek nagy része, és persze a tanácsosok is a teremben tartózkodtak. Ünnepélyes alkalom tehát adva volt, csak eddig nemigen tudták, hogy miféle. Iliána gyors, kérdő tekintetet vetett Vratiszlávra. Látszott, hogy a férfi sem tudja, mi történik éppen. Ugyanolyan kérdőn nézett vissza. A Herceg ekkor intett a lány felé. Iliána roppant kellemetlenül érezte magát. Nem tetszett neki ez az egész helyzet, és valami balsejtelem lett úrrá rajta. A Herceghez olyan közel kellett mennie, hogy a kinyújtott keze elérte. – Nicsak, nicsak! A kisbaba hogy megnőtt! Iliána határozottan hátralépett. Apjára nézve, annak tekintetében mintha valami megbánásfélét látott volna. „Biztos nem miattam” – gondolta élesedő gúnnyal. Csak saját maga miatt aggódhatott az apja! Iliána ekkor egy hátbavágást kapott az anyjától. – Előre! A lány mélyen bókolt a Herceg előtt, ahogy illik, és látszólag türelmesen várakozott. A fejében viszont egymást érték a gondolatok, hogy mi történhetett?

Megtudtak talán valamit a terveiből? De olyan elővigyázatosak voltak! Vagy büntetést fog kapni, amiért tegnap este megszökött a vacsora utáni társalgás elől? Nem, ez most sokkal komolyabb dolognak tűnt. A Herceg egy mozdulatot tett a legközelebb álló tanácsos felé. Ez egy idősebb férfi volt, fehér csúcsos szakállal; úgy nézett ki, mint egy bakkecske. Hangosan kántálta: – Omagassága Odo úrfi, Hród országának trónörököse a következő hónapban házasságra lép őkirályi fenségével, Adelheiddel, a mecklenburgi hercegkisasszonnyal. Ebből az alkalomból önt, Iliána társaságul kérte apjaurától, a kamarás úrtól, akitől igenlő választ kapott. Iliána először nem értett semmit, csak amikor látta, hogy Vratiszláv egy gyors, haragos lépést tesz előre, akkor vált világossá az igazság előtte. – NEM! – zihálta a férfi teljesen elképedve. Akkor látta igazán, hogy Odo ördögien vigyorog, és a saját apja aggodalmaskodva nézi. Egész idő alatt aprókat bólogatott Iliána felé, mintha biztatná, hogy fogadja el. – Nem, ez teljesen képtelenség – dadogta a lány, majd elhűlve folytatta – kettős házasságot nem köthet egyetlen igaz keresztény sem! A Herceg elhessentően intett felé és beleszólt a társalgásba: – Ki beszél itt kettős házasságról? Te buta lány! Te túlzottan alacsony származású vagy! A hercegeknek joguk van egy nőre, akár balkézről is. – Nem, nincs joguk! – szólt közbe Vratiszláv. – Ők csak jogot formálnak rá maguktól, és az egészen más! – No, nem szoktuk így mondani – sziszegte mérgesen a Herceg a másik fia felé. – Egy ágyast igazán kaphat Odo anélkül, hogy te beleszólhatnál! – Ágyas! – nyögött fel Iliána és könnyei hullani kezdtek. – Apám, anyám! Ilyen mélyre akartok engem süllyeszteni? Szülei csak a kezükkel mutatták, hogy ez amolyan formaság, nem kell komolyan venni. A jelekből ítélve, egyszerűen elhessentették a lány kétségbeesett próbálkozását. Erre most már Iliána is méregbe jött, és hangosan kiáltotta: – Nekem nem kell Odo, még akkor sem, ha a feleségének kér! – Te soha nem lehetsz Odo felesége, te kis póri lotyó – fakadt ki a Herceg dühösen. – Vigyétek a szemem elől! Ti meg elfelejthetitek a grófi címet – folytatta Iliána apja és anyja felé fordulva. – Hogy micsoda háládatlan népséggel van dolgom. Anyja ekkor lekent egy pofont Iliánának, a kamarás úr pedig megragadta a lányát és rázni kezdte. Talán úgy gondolta, megpróbálja helyrebillenteni a fejében a rendet. Vratiszláv azonnal közbelépett. – Majd én beszélek vele – mondta nyugalmat tettetve. Iliánának gyorsan odasúgta: – Most

nem veszekedhetünk, mondd, hogy gondolkozol a dolgon! Bízzál bennem! – De én. Iliána gyorsan rájött, hogy Vratiszlávnak igaza van. Morcosan kért bocsánatot a Hercegtől és azt mondta, amire Vratiszláv kérte. De Odora nem nézett, bár egy pillantást azért csak vetett a fickó győzedelmes képére. Vratiszláv most már igazán gyűlöletet érzett bátyja iránt. A harc közöttük teljesen nyilvánvalóvá vált immár. Odo mindenáron ártani akart féltestvérének. Iliána kiszaladt a teremből, felfelé vette az irányt. Persze szobafogságot kapott. Mindaddig, „míg megjön az esze”, mint azt anyja mondta. – Amikor a vendégek elutaznak, Odo úr meg fog látogatni. És te leszel olyan kedves, hogy a kedvére teszel! Gondolj arra, hogy itt az alkalom, végre felemelkedhetünk! Iliánának nem volt ereje tovább vitatkozni. „Letapostak” – gondolta. „Odo soha nem fog hozzám érni. SOHA!” Most értette csak meg teljes valóságában, hogyan is érzett valamikor Rikissza. – Csak rágondolni is rossz, hogy ilyen nyakas lányunk van – panaszkodott anyja, amikor végre már kifelé ment az ajtón. – Hogy te ilyen rosszakaratú vagy a szüleiddel szemben! – Ez volt, amit még Iliána hallott, utána elsáncolta magát nehéz bútorokkal, a rendes záron kívül legyen más is, ami biztonságot ad. Egész nap ott volt a szobájában, bár anyja a vacsora idejére feloldotta a szobafogságot. Nem, nem kér semmi ételt. Nem, nem jön elő. Nem, nem akar beszélni senkivel! Olyan dacos volt, amilyen csak egy tizenéves lehet. Igaz, hogy ezúttal alapos oka is volt rá. Felkelt a hold. Sápadtan és titokzatosan settenkedett a felhők rongyos széle mögött. Ezüst szegéllyel vonta be a tépett részeket, sejtelmesnek és elérhetetlennek tűnt. Iliána látta az ablakmélyedésből, ahogy az ágyában feküdt és valahogy nem tudott elaludni. De nem csak a hold volt olyan furcsa ma. Valami más is. Honnan jön ez az érdekes hang? Először gyengén, hogy nem is figyelt rá, majd mindig erősebben. Tompa, surrogó zaj, mintha ezer bogár zizzenésének hangját hallaná. Fenyegető zümmögés, amit Bogiszláv herceg tizenkét vadásza biztosan felismert volna, ha még életben lennének. Iliána hallotta ugyan a szóbeszédet, hogy az utolsók, akik túlélték a vadászatot, egy surrogó, darázsdöngésszerű hangot hallottak a titokzatos erdőből. És most ezt hallotta a saját szobájában is! Közelről, fenyegetően! Rémülten gyújtotta meg az ágya melletti gyertyáját. Legszívesebben kiszaladt volna, de még csak egy legyet sem látott. Felkelt az ágyból, ahogy lelépett, a padló igencsak hideg volt, de most nem ért rá ezzel

törődni. Meg kell találnia a zaj forrását! Talán egy darázsfészek van valahol a falakban elrejtőzve, ide húzódtak be a hideg elől? A kőfalakban? Nem, valahonnan máshonnan jön az a zaj. De azért legbelül tudta, hogy ez a valami nem természetes. Nemcsak a hang, de valami nehéz is volt, ami úgy tűnt, mintha felette lebegne. Egy olyan levertség érzése, aminek nincs semmi oka sem. Nem mintha nem viselte volna meg Odo szégyenteljes ajánlata, de mégis annyi minden van, aminek még örülni lehet. Mint például Vratiszlávnak, ahogy kiállt érte! És annak is, hogy találkozni fognak a következő estén. Holnap? Iliána hallotta az őrt, amint éjfélt kiáltott. Akkor pedig már Luca napja van! Csak nem emiatt hallatszik ez a kibírhatatlan hang? Honnan jön? Tétovázva topogott, a gyertyával a kezében. Minden sötét zugba benézett, bevilágított, bár nagyon félt. Végül az ajtónál állt meg. Akkor vette észre, hogy ez a zaj itt van a szobáján belül! Kiskabátja ott lógott az ajtó mellett. Iliána meghökkent a félelemtől. Nem, nem, ez nem lehet! Közelebb ment. Most világosan hallotta, hogy a kiskabátja zizegett. Hosszú nyögésben tört ki – Juj! – és az első gondolata volt, hogy kidobja a kabátkát az ablakon. De nem tudta rászánni magát, mert a vizesárokba esett volna. Nevetséges lenne tőle, hogy így viselkedik, és különben is, szerette ezt a kiskabátot. De hogy így felvegye? Azt soha! Talán Vratiszláv meg tudja fejteni ezt a jelet, hogy mit jelent? Iliána mélyet sóhajtott és nagyon butának érezte magát, amiért minden aprósággal rögtön futna Vratiszlávig. Összeszedte a bátorságát, és elkezdett beszélni „annak ott”, ami a kabátjában volt. – Jól van, jól van, hallak! De én egy nagyon szelíd lény vagyok (felejtsük el, hányszor veszekedtem drága anyámmal!). Mi voltunk azok, akik segítettünk annak a teremtménynek a börtönben, és egy keresztet is rajzolhatnék most a kabátkámra, de nem teszem, mindenki tartsa meg a hitét akarata szerint, de nem volnál kedves most már csöndben maradni? Hát csend, az nem lett, de mintha kicsit szelídült volna a zsongás, Iliána legalábbis így képzelte. Most mit tehet az ember lánya? Végül is megtalálta a jó megoldást. Egy madzagot kötött a kabátka gallérjára és

kifüggesztette a ruhadarabot az ablakon keresztül, majd becsukta az ablakot. Másnap, azon a Luca napján sem hagyta el szobáját, bár anyja megfenyegette az ajtón keresztül, és ököllel verte is azt. – Beteg vagyok – magyarázkodott Iliána – És veszélyes is, hogy kimenjek egy ilyen nap, amikor az ember különösen ki van téve mindennek. – De Odo úr találkozni akar veled. Készen kell állnod. „Odo úr elmehet a pokolba” – gondolta Iliána, de azért még kikiabált: – Teljesen pöttyös az arcom! Végül anyja feladta, olyan nagy sóhajjal, amit az egész lakrészben jól lehetett hallani.

28 Amikor a kolostor harangja délidőre kongott, a barátoknak természetesen az önsanyargatás és a lelkiismeret-vizsgálás idejére, a várbelieknek pedig az ebéd utáni pihenőre – Iliána és Vratiszláv a pincelépcsőnél találkoztak. Még így beszélték meg korábban. Amikor a fáklyákat meggyújtották, Vratiszláv Iliánára mosolygott. – Milyen jó, hogy a Farkasok népének becsempészésével holnapig várunk – mondta halkan. – Túl sok még az a vendég, aki itt maradt. Ma este ismét mulatozni fognak, és nagy lesz a forgalom a borospince körül. – Hogy is bírják ezt? – Igen. De mi. mi most megnézzük a barátunkat a kalitkában. – Nem fogjuk tudni megnézni. A gyertya úgyis elalszik. – Majd meglátjuk! – mondta Vratiszláv titokzatosan. Mialatt a sötét járatokban haladtak, Vratiszláv kikérdezte Iliánát, kellemetlenkedett- e Odo azóta. Erre Iliána beszámolt az elsáncolt és bezárt ajtóról. – De az egyedüli, aki zörgetett, az én hisztérikus anyám volt – mondta Iliána nevetgélve zavarában. – Hogy ezek ilyen hitványul el tudják adni a saját lányukat egy grófi címért! – fakadt ki Vratiszláv felháborodva. Majd tovább mérgelődött magában. „És még nekem volt lelkiismeret-furdalásom, hogy elszakítom tőlük a gyermeküket! De ennek vége!” – Nem, ők velem sohasem törődtek, csak fel akartak használni. Ó, de éhes vagyok! Tegnap délután óta vagyok bezárva. Ehetek egy kis kenyérhéjat abból, amit a konyhából loptunk? – Persze, egyél csak!

„Köszönet, Istenem, Vratiszlávért” – gondolta Iliána a kenyérdarabot majszolva. Az egyetlen értelmes ember ebben az átkozott várban. Aznap, amikor meglátta a lépcsőn, csak egy vágya volt: odabújni hozzá, sírni és vigasztalódni, de nem volt biztos benne, hogy Vratiszláv ennek örülne. Volt valami „noli me tengere” – olyan „ne érints meg” – a férfiben. De most, a sötétben bátran foghatta a kezét, mert a padozat egyenetlen volt a sok kiálló kődarab miatt. – Mi történik majd, ha reményeink szerint sikerül megmenteni a kis teremtményt és elvisszük az erdőbe? – kérdezte Iliána. Vratiszláv utánagondolt, majd válaszolt: – Ne siessük el a dolgot! Majd a kellő pillanat megmutatja, mit kell tenni, és különben addig ne fessük a gonoszt a falra! Nem is biztos, hogy a várat megtámadják, és hogy mindenáron a Herceget akarják. De nekem nem tetszik Odo terve veled kapcsolatban! Azt tanácsolom, hogy a legnagyobb titokban készíts össze mindent, ami kell a szökéshez, hogy időben készen legyél. Azt gondolom, hogy most, a közeli napokban nem kell félned Odótól, mert a szomszédos országok hasonló uraival egy vadászatot beszélt meg. Holnap reggel indulnak. – Nagyon jó hír! Nagy kő esett le a szívemről. Egyébként meg már magamtól elkezdtem pakolni, jobban mondva elkezdtem összerakni a dolgaimat a szökéshez. – Olyan keveset csomagolj, amennyit csak lehet, de sok meleg ruhát hozzál! Tudod, hogy itt a tél nemsokára. Ne hozz viszont utazóládát, mert az magára vonná a figyelmet. Egy zsák, vagy egy batyu bőven elég. – Úgy fogom csinálni. Itt menni vele és a szökést tervezni! Ez izgalmas és csodálatos érzés volt! Iliána semmi szomorúságot nem érzett azért, hogy itt kell hagynia mindent, ami eddigi életét jelentette. Készen állt az új életre. De az erdő! Azt hogyan tudja elhagyni? Mielőtt az elváláson kesergett volna, éppen elérték a vasajtót és megálltak. Bezzeg Vratiszlávnak nem kellett felmásznia a kőpárkányra, hogy elérje és levegye a kulcsot! Mielőtt az ajtót kinyitották volna, egymásra néztek. Ünnepélyes pillanat volt. Látnak majd valamit, vagy most sem látnak semmit? Amint beléptek az ajtón belülre, rögtön észlelték a változást. Kis kaparászást hallottak a ládából. – Pont, mint legutóbb – suttogta Iliána, – mindenszentek napján volt. Tehát itt van! És látható! Közelebb lopóztak. Amikor végre a láda előtt álltak, Vratiszláv felemelte a gyertyát. A széllökés azonnal jött, és a gyertya nyomban kialudt. – Ahogy mondtam – suttogta Iliána csalódottan. Érezte Vratiszláv kezét a karján. Egy gyors szorítás, mintha jelezné: – Most figyelj! – Élelmet hoztunk magunkkal – magyarázta Iliána hangosan és tagoltan. Lerakta a gyertyáját. És akkor. Iliána nem látta, hogy Vratiszláv hogyan csinálta, de egy kezében tartott szerszámmal tüzet gyújtott, olyan gyorsan, hogy a Teremtménynek nem volt ideje

észrevenni. Könnyű, meglepett kiáltás hallatszott a ládából. A fény kialudt, de túl későn. Mindkettőjüknek volt ideje meglátni, mi van belül. Iliána meglepetésében a földre huppant, háttal a gerendáknak. Vratiszláv mellérogyott. Maga mellé húzta a lányt és ott maradtak ülve, miközben Iliána feje a férfi mellén nyugodott. A váratlan megrázkódtatástól mindketten remegtek.

29 Ezúttal azonban azért jöttek, hogy megkérdezzék a teremtményt néhány, számukra fontos kérdésről: – Hogy csináljuk? – kérdezte Iliána fáradtan, az iménti látványtól még mindig ijedten. – Nem tudom. – Nem merem. – Élelem is van nálunk, meg víz. Hogy tudjuk megetetni a sötétben? – kérdezte Vratiszláv. – Ezt legutóbb én meg tudtam oldani valahogy. Azt hiszem, tudom is, hogy hogyan – válaszolt a lány határozottan. Iliána lerázta magáról bénultságát és felállt. – Segíts most nekem! Hol van az ennivaló? Vratiszláv is felkelt és odaadta a kis batyut, amely a földre került az előbb. Iliána a láda hasadékához fordult. Hangja meglehetősen remegett. – Barátom – szólt halkan és nagyot nyelt – nem látunk a sötétben, de szükségünk van a tanácsodra. Nem is tudom, tudsz beszélni? Semmi válasz. Hát ez nem sok jót ígért. Iliána összeszedte minden reszkető bátorságát. – Holnap este jövünk, és kiszabadítunk. A Farkasok népe is velünk lesz, mert egyedül nem boldogulunk a ládával. Velük lesz a te barátod is. Most két kérdést kell feltennem, ezért bedobok két kicsi almadarabot. Válaszolhatsz igennel, vagy nemmel. Ha egy almadarabot dobsz vissza, az igent, ha kettőt, az nemet jelent. Fogalma sem volt, hogy a teremtmény érti-e, amit mond. Idáig csak be- és kidobált ételdarabokkal kommunikáltak, így most is ezt tartotta a legmegfelelőbbnek. Vratiszlávnak más volt a véleménye. – Csak bonyolítod, Iliána. Ez egy kicsit zavaros lehet. Honnan tudjuk, hogy egy, vagy két almadarabot dobott ki? Hogy találjuk meg a sötétben a padlón? Engedd nekem megkísérelnem! Odahajolt, a hasadékhoz.

– Egyszerűbben csináljuk. Tudsz koppantam a láda falán? Kis szünet. Majd könnyű koppantás. Először egyszer, azután kétszer. – Köszönöm! – mondták mindketten, örömükben szinte egyszerre. A teremtmény megértette a beszédüket! Tehát értelmes. Bár ezt Iliána már jóval korábban is felfedezte. Kicsit átbeszélte Vratiszlávval, hogy hogyan fogalmazza meg a kérdéseket és hagyta, hogy ő kérdezzen. – A barátod fogoly a Farkasok népénél? Kis tétovázás után két koppanás hallatszott. – Tehát nem az – állapította meg Vratiszláv. – Ez jó. Akarod, hogy a barátod is idejöjjön holnap este? Határozott koppanás volt a válasz. – Aha. Én is így gondoltam – mosolygott a férfi. – Köszönöm a válaszaidat! Már csak egy kérdésem van, amire nem muszáj mindenképpen felelned, ha nem akarsz. Igaz, hogy az erdőbe nap- és holdsugáron jöttetek? Vártak, de nem kaptak feleletet. Vratiszláv újra próbálkozott: – A napsugáron jöttél? Semmi válasz. – Talán a holdsugáron? Egy sor dühös kis koppintás hallatszott. – Jaj! Most aztán felmérgesítettük. Bocsáss meg, nem kérdezek többet. Elfogadták barátként a teremtményt, bármit is láttak. Vratiszláv ezt szóban is kifejezte. – Barátom, mindent megteszünk, hogy megszabadítsunk a hosszú szenvedésedből. De most nyugtalanság van a várban. Lehet, hogy megtámadják, de nem tudjuk biztosan. Teszünk róla, hogy te megszabadulj, mielőtt valami ilyesmi történne, mert akkor talán itt kell maradnod örökké, vagy esetleg gonosz kezekbe kerülsz. Azzal együtt várnunk kell a következő estéig, míg minden fölösleges ember elhagyja a várat. Akkor újra találkozunk! Talán nem mindent mondott helyesen, de egy igenlő koppantás hallatszott a megértés jeleként. Otthagyták az ételt-italt és visszamentek. Az ajtót rendesen bezárták és felrakták a kulcsot a tetejére. Vratiszláv ugyan gondolkodott egy pillanatig, hogy a kulcsot magával viszi, de aztán nem tette. Ha a várat megtámadnák, és ő nem tudna lejönni, a Teremtmény örök időkre bezárva maradna. Ezt nem kockáztathatták meg. Újra meggyújtották a fáklyát. Vratiszláv óvatos volt, nem tette kezeit túl közel a láda hasadékához. Félt az érintéstől, hogy majd ő is átváltozik. Először talán lassabban, de később annál markánsabban. És mi lesz, ha olyan lesz, mint AZ a ládában? Megborzongott. Egymásra néztek Iliánával. Eddig még a lélegzetüket is visszatartották, most végre

szuszoghattak egyet. A ládánál nehéz volt megtartani józan eszüket. Egyiküknek legalább emberi formájúnak kellene maradnia, gondolták, máskülönben túl nehéz lesz minden, ami rájuk vár. A pincén át vezető úton Iliána a nap élményeiről beszélt. Arról a förtelmes hangról és a vibrálásról. Vratiszláv csendben, elgondolkodva hallgatta. – Pontosan, mint az erdőben – mondta végül. – Iliána, én ezt egyre kevésbé értem. De valamit hallottam ma, és elmondom. Egy embernek be kellett mennie a Titokzatos erdőbe. Muszáj volt, hogy visszahozza a fiát, aki elszaladt. Valaki látta a gyereket beszaladni a fák közé. És gondold el, az erdő olyan volt, mint azelőtt! Szép, csöndes és békés. Te, én nem túlzottan szeretem, amit magunkra vettünk. Meg kell, hogy szabadítsalak attól a kabátkától! – Ó, nagyon szívesen venném! De hogyan? Anyám elájulna, ha meglátna a lakosztályunkban a várban. – Talán nem is ártana – mormolta Vratiszláv, de magában rögtön bocsánatot is kért ezért a gondolatért. Iliána természetellenes nyugalommal gondolkodott. – Nem szeretném vissza azokat a zümmögőket. De a kabátkám kedves nekem, azt viszont szeretném újra hordani, mert ez az egyetlen ilyen ruhadarabom. Csak egy mellény nem elég meleg, ha jön a tél. Ha viszont a vizesárok másik oldalán állnál, talán át tudnám dobni neked. – És ha beleesik a vízbe? – Akkor majd utána úszol – mondta a lány hidegen. – Nem, ez jól fog menni. Csak tisztítsd meg a kabátkát mindentől, mielőtt visszaadod. – Tisztán fogod megkapni. Meg is csinálhatjuk most rögtön, ahogy hazaérsz a szobádba. – Köszönöm, Vratiszláv! Köszönöm, hogy vagy! – Én is köszönöm neked, fiatal és bölcs barátom! Mint mindig, most is elváltak a pincelépcsőnél és egyedül mentek fel.

30 A Luca-nap estéje mozgalmas lett. Iliána kénytelen volt a lovagteremben ülni, amikor a vendégek folytatták az ivászatot. Mint mindig, most is ittak a hatalmas lakoma után. Mindenki meglepetésére Vratiszláv is ott volt, bár őt általában „túl finom”-nak tartották az ilyen mulatozáshoz. Azt, hogy csak a gyerekesen fiatal Iliána védelme miatt volt ott, senki sem gyanította. Odo állandóan kísérte Iliánát szemével, de személyesen nem kellemetlenkedett a lánynak. A két fiatal nem beszélt egymással, de egy-egy pillantást azért tudtak váltani. Végül is

Iliána jó lelkiismerettel kérhette anyja engedélyét a távozásra. Addigra a férfiak – az előkelő nemes urak – olyan durvák és közönségesen tolakodóak lettek, hogy még a drága anya is megértette lánya kívánságát. Késő éjszaka – inkább úgy hajnal felé – Iliána félig felébredt a várkertből jövő zajokra. De túl álomittas volt még, hogy csak úgy zavartatni engedte volna magát, és továbbaludt. Reggel – vagy inkább délelőtt – aztán már majdnem mindenki felébredt a nagy lármára, ami kintről jött. Lovak, kocsik zaja, parancskiáltások és ideges női hangok hallatszottak mindenhol. Valaki Bogiszláv herceg után kiáltott, de sem ő, sem Odo, de még Szimat – aki pedig minden eseményre elő szokott kerülni – sem mutatkozott. Iliána, aki látta, hogy mennyit ittak tegnap este, azt gondolta, mind részegen alszanak valahol. Odo csak délután lovagolt ki vadászmesterével. Iliána fellélegzett. Egy rövid levelet írt szüleinek, hogy ne aggódjanak miatta, de elutazott Rikisszához, hogy új életet kezdjen. Megköszönte eddigi gondoskodásukat, és áldást kért fejükre a jövőre nézve. Nem volt még biztos benne, hogy már ezen az éjszakán elmegy, de a levelet mindenesetre a párnája alá rejtette. Mikor már elég sötét volt, hangtalanul osont ki a folyosóra és elindult lefelé a lépcsőkön. A várban csend honolt. Az őrök, akik különben kinn szoktak állni a lépcsőfordulókban, most nem voltak sehol. Mindenki lazított, ha a Herceg nem volt a láthatáron. Szülei is így tettek, nekik sem akarózott felkelni egy ilyen nap után. Iliána előtt szabad volt az út! Vratiszláv várta a pincelépcsőnél, és magával hozta Iliána kabátkáját is. Kitisztítva. – Minden olyan nyugodt – suttogta Iliána. – Igen – felelte a férfi komolyan. – Nyugodt, mint ahogyan vihar előtt szokott lenni. – Hogy érted ezt? – A falu várakozik. Arra a hadra, amely útban van ide. A falu népe hozzájuk fog csatlakozni. Iliána megijedt. – Támadás lesz? – Valószínűleg. Hamarosan. Készen állsz az utazásra? – Igen, bármikor mehetünk. Még búcsúlevelet is írtam, meg minden. De a szüleim.? – Nem lesz semmi bajuk. Az apámat akarják az ellenségei. De te hová tetted a batyudat? – Itt van lenn a lépcsők lábánál. Már korábban lehoztam. A biztonság okáért. – Jól csináltad!

Elindultak az útjukra. Nem a börtön felé, hanem Vratiszláv gyerekkori búvóhelye felé vették az irányt. Iliána mosolyogva szólt: – Még Rikissza finom hímzéseit is bepakoltam, amit itt kellett neki hagynia a távozásakor. Biztos nagyon fog örülni neki. Remélem legalábbis. Vratiszláv sóhajtott. – Iliána! Most aztán muszáj elmondanod, hogy hol van Rikissza! Odakísérlek, de a további terveimet is elő kell készítenem. – Ezt megértem. Az is elég, ha csak a kikötőkig kísérsz. Majd találok egy hajót. – Egy hajót? Azt nem talál az ember „csak úgy”! Pláne nem ebben az évszakban! – Nem? – kérdezte Iliána csalódottan. – Most akkor hogy fogok.? Nem ülhetek a kikötőben egy örökkévalóságig! – Nem, valóban nem ülhetsz. Na? Hol van Rikissza? Kint a szigeteken? Iliána gondolatai kavarogtak. Gyorsan, mert Vratiszláv várja a választ! „Most elveszítem” – gondolta mély szomorúsággal. „Soha nem fogom elfelejteni a találkozásainkat a pincelejárónál. Ahogy ott várt rám! A magas, erőteljes alakját, ami olyan férfias! Mindig látni fogom magam előtt az arcát, ahogy elővillan az imbolygó fényben! És ez a férfi az én barátom! Egész életemben így fogok rá emlékezni. Most, mikor az életem megváltozik és később, még öreg koromban is. Hogy egyszer egy ilyen férfi bizalmát bírtam! Hogy váljak most el tőle? Nem szabad, hogy megtudjon valamit az én nevetséges, gyerekes csodálatomról! Biztos kinevetne – vagy talán megrémülne. Majd valamikor talál magának egy asszonyt, a saját életkorának megfelelőt. Már most gyűlölöm azt a nőt! Kitépném a haját, összekarmolnám! Na, most megint gyerekes voltam. De van-e valami annál szörnyűbb, mint mások szerelmét látni? Amikor nem kaphatom meg azt a szerelmet, ami esetleg nekem járna? De hiszen soha nem láttam egy másik nővel! Mit rágom itt magam? Nem, így akarok rá emlékezni, ahogy ez alatt a rövid idő alatt megismertem, és amikor csak velem törődött. Amikor a szívem vadul kezdett el verni, amikor csak megláttam! Emlékezni akarok a kezére, mikor hozzám ért, vagy mikor csak megláttam és csak úgy, szeretettel néztem. Miért, miért kell elveszítenem?” Vratiszláv kezdett türelmetlen lenni. – Na? Hogyan lesz? Hol lakik Rikissza? Kint a szigeteken? Így van? – Nem – felelt Iliána habozva. – Skanéban. Vratiszláv megtorpant. – Skanéban? – A férfi teljesen merev és tárgyilagos lett. – Skane nagyon nagy. Tudod

pontosan a helyet? – Az Österlenen. Mi az az Österlen? – kérdezte, és várta, hogy most már minden összeomoljon körülötte. A férfi megkönnyebbülten felnevetett: – Pont oda készülődöm én is. Az anyám rokonságához! Ez Iliánát elmondhatatlanul boldoggá tette. Melegség költözött a szíve köré. De azért józanul ezt mondta: – De, mint ahogy mondod, nem könnyű odajutni. – A hajóm a kikötőben van. – Van egy hajód? – Hát, nem egészen. Ezzel hajóztam eddig. Egy vitorlás, egy karavella, nem túlzottan nagy. A Földközi-tengerről jött, itt akar kitelelni. – Ez nem a Herceg hajója? – Nem, az ő lakóhajója, a kogg, sokkal nagyobb. Az is a kikötőben áll. Iliána, pontosan hol lakik az Österlenen Rikissza? Kellene a pontos címe! – Ő a. Hagestadnak hívják azt a helyet – válaszolta, megmutatva, milyen jól is tájékozott. – Aha – mondta Vratiszláv elgondolkozva. – Tudom, hol van. Nem tudunk pont odahajózni. Hagestad pontosan Sandhammar előtt fekszik. Én keletebbre megyek, az egy sokkal biztonságosabb kikötő. Iliána buzgón bólogatott. Minden olyan világos és könnyű lett hirtelen. Ezért aggódott ennyit? Egész arca ragyogott az örömtől. Vratiszláv leszögezte: – Ha komolyra fordul a dolog, mi ketten együtt utazunk. Te meg én. – Igen – suttogta üdvözülten a lány. Iliána egyszerre nevetni kezdett. – És akkor nekünk nevet is kell változtatni! Rikissza is így akarja. Én nevezhetném magam Ilonának. Ez amúgy tetszik is nekem. És te mi leszel? A Vratiszláv név a torkukon akad, mire kimondják. Te mondjuk, lehetnél Vatszlav, és ez egyszerűbb is. – Nem szükséges. Az anyám mindig a másik, északi nevemen hívott. Ravn. Ez hollót jelent. Iliána ízlelgette a nevet. – Ravn – mondta Vratiszláv, mert látta, hogy a lány nem tudja, hogy kell kiejteni, majd folytatta: – De Rafnnak írják! – Erre emlékezni fogok. Azt hiszem, sokszor el is fogom téveszteni és még sok Vratiszlávot fogok mondani. – Ez majd elmúlik. De még nem is biztos, hogy el kell hagynunk Hródot. A szóbeszéd, az szóbeszéd. Semmit nem tudunk pontosan arról a seregről, ami ide tart.

– Nem, ez így lesz, biztos, hogy készülődik valami, ha mondják – mondta Iliána egy kicsit meglepetten, mert ő már nagyon beleélte magát az új élet izgalmaiba. Főleg, mert Rikissza mellett lehet, és természetesen Vratiszlávval a közelben. – Na, megérkeztünk. Most aztán munkára fel! Már idekészítettem a kötélcsomót, és hozzákötöttem egy szilárd gerendához. A sötétkék ég belátszott a régi bejáraton keresztül, Iliána mélyeket lélegzett. Most kiszabadul végre a kis Teremtmény a börtönből. Vratiszláv látta a lányt a sötét ég előtt, a fáklya fényénél. Figyelmesen nézte, és mintha Iliána tündérré válása megállni látszott volna. A legtündéribbnek a Szürkehegy lábánál látszott, ott, ahol foglyul ejtették valaha a kis Teremtményt. Ott Iliána teljesen éterinek, igazán nem hús-vér embernek látszott, mintha egy másik világból való lenne. Azóta nem történt semmi különös. Iliána nem kérdezősködött a két hátborzongató tárgy után, amiket magukkal hoztak a Farkasok népétől. Nem is akart semmit sem tudni róluk. Vratiszláv rámosolygott. – Csak lassan. Most fel kell ide hozni a Farkasok népét, hogy visszavigye azt a kis szerencsétlent az erdőbe. Hadd találkozzon a társával, aki a Farkasok népének védelme alatt áll. Azután majd megvizsgáljuk a vár helyzetét. A lázadás, a felkelés, a támadás. Mi az igaz, és mi az, ami ijesztgetés. Gyere most, kedves barátom, engedjük le a kötelet és jelezzünk a lentieknek, hogy minden készen áll. Iliána még a kéz- és lábujjaiban is érezte az idegességet, és nagyot sóhajtott. Készen állt a munka megkezdésére.

31 A kötelet kibontották és leeresztették. Iliána hallotta a halk surrogást a hegy falán, ahogy aláhullott. „Nem lesz elég hosszú!” – gondolta. És hogy tud majd a Farkasok népe ilyen magasra mászni, ha elérik? Semmi nem látszott a sötétben. Csak várni lehetett, mást nem nagyon. Ekkor háromszor megrándult a kötél. Egymásra néztek Vratiszlávval. A Farkasok a helyükön voltak, és a kötél elég hosszúnak bizonyult ezek szerint. – Mintha csak horgásznánk – motyogta Iliána. – Nagy halakra – tette hozzá Vratiszláv. – Csúnya halakra. Megint egymásra mosolyogtak. Mert felhúzni nem tudták őket, egyedül kellett

felmászniuk. – Remélem, van annyi eszük, hogy nem terhelik meg a kötelet túlságosan – mondta Vratiszláv nyugtalanul. Úgy látszott, mégsem volt annyi eszük, mert egymás után bukkantak fel, gyorsan és könnyedén. Vratiszlávban meghűlt a vér, és nem értette, hogy mertek ilyen szorosan mászni egymás után. A kötél el is szakadhatott volna, amikor ilyen sokukat kellett egyszerre megtartania. De nem tett megjegyzést. Az ember mégsem korholhatja büntetlenül a Farkasok népét! Iliána újra érezte azt a kellemetlen érzést az idegenek közelében, mint a múltkor. Ennek nem a piszkosságuk, vagy a rongyos öltözetük, de még nem is az ijesztő csúfságuk volt az oka, hanem valami undok kisugárzás, ami belőlük áradt. Mintha olyasféle gőzölgő nyersességet, pogányságot és ősiségét érzett volna körülöttük, amit nem tudott nem észrevenni. Vratiszlávnak egyszerre rossz lelkiismerete támadt, mert beszabadította ezeket a várba, a sok alvó ember közé. A Herceg, a gyűlöletük legfőbb tárgya is ott volt karnyújtásnyira tőlük. Ezért, amikor mind fenn voltak az ő gyerekkorának színhelyén, szigorúan mondta: – Ezen az éjszakán csak egy feladatunk van. A foglyot kell kiszabadítanunk. Ezután ti mind visszamentek az erdőbe vele. Tényleg azt hitte, hogy szót fognak fogadni neki? Nemigen. De látta az Iliánára vetett tekintetüket. Látta a tiszteletet, ami világított égő, vad szemeikben, azokban a fanatikus szemekben. Látta, hogy Iliána nagyobb biztonságban van köztük, mintha Odo közelségében lenne. Ez őt is megnyugtatta. Az ősz hajú ember röviden vakkantott rá. – Mutasd az utat nekünk! Vratiszláv megfogta Iliána kezét, és vele együtt vezette a csapatot a pókhálós járatokon. A fáklya nem világított be túl hosszú utat. Mindig csak egy kis darabja lett látható előttük és mögöttük újra bezárult a sötét. Annak ellenére, hogy elég sokan voltak – tizenegy ember – nem ütöttek sok zajt. Ezek az emberek megszokták a lopódzkodást az erdőkben és Iliánának meg kellett erőltetnie magát, hogy ugyanolyan csendben tudjon mozogni, mint ők. Hirtelen egy furcsa gondolata támadt és teljesen hátrafordult – de ha a másik Teremtmény ott is volt köztük, egyáltalán nem látta. De hiszen a Luca-napnak (december 13.) már vége volt. Ha a következő „veszélyes” nap közel is volt, azért még néhány napot várni kellett rá. A karácsony éjszakájára

(december 24.). Vagy. a téli napfordulóra (december 21.), ami még közelebb volt. Iliána nem volt biztos benne, hogy az is a „veszélyes napok” közé tartozik-e. Azonkívül még abban sem volt teljesen biztos, hogy pontosan mikor van a téli napforduló. Egyesek Luca napját tekintették annak, de sokan december 21 -ét, mások pedig a karácsonyéj szakát. Ez mind lehetséges volt. Iliána megborzongott és nagyot nyelt. Amikor az előbb olyan hirtelen megfordult, egy ezekből a rettenetes emberekből olyan közel került hozzá, hogy egyenesen az izzó szemébe nézett. Természetesen a tekintete nem igazából parázslott. Ez csak amolyan kifejezés volt, de elég nyugtalanító volt így is. Most elgondolkodott ő is, hogy tulajdonképpen ők engedik be ezeket a vadakat az ősi ellenség várába. Hogy fog ez most végződni? Hát úgy végződött, ahogy senki közülük nem várta volna. Amikor a csapat a vasajtó körül gyülekezett, Vratiszláv felnyújtotta kezét a kulcsért. Sokáig motoszkált az ajtó keretén. Aztán leengedte a kezét és elképedve nézett. – Nincs itt a kulcs. Talán a padlón? Odavilágítottak. A kulcs sehol. – Az ajtó nyitva van – szólt Iliána tompán. Ott állt, keze a reteszen nyugodott. Vratiszláv feltépte az ajtót. Mindannyian egyszerre akartak leérni, így nagy kavarodás lett, de az ősz hajú és Vratiszláv rendet csináltak. A láncok levagdosva, és szabadon lógtak a gerendákon. A börtönláda eltűnt.

NEGYEDIK RÉSZ Tengeri utazók 32 – NEM! – kiáltotta Vratiszláv. – Ez nem lehet igaz! Felháborodott morgás hallatszott a Farkasok népe felől, bár ez nem irányult sem őfelé, sem Iliána felé. Vratiszláv felháborodott kiáltása teljesen őszintének tűnt, szemeiben könnyek csillogtak. Iliána legjobban arra a könnyű, csalódott kis kiáltásra figyelt fel legjobban, ami valahonnan a helyiségből hallatszott. Ez nem az eltűnt Teremtmény hangja volt, azt megismerte volna! Ez a hang meggyőzte Iliánát, hogy – bár láthatatlanul – a másik kis lény is itt van velük. Micsoda szomorúság lehet ez a számára! – Most felmegyek, és felelősségre vonom apámat – fakadt ki Vratiszláv mérgesen. – Most aztán tudni akarom, miben mesterkedik! Ha valami rosszat tett a kis barátunknak. Elhallgatott. Mikor látta Iliána kurta, elhárító mozdulatát, megértette. A fáklyát magával kellene vinnie – de nem hagyhatta itt Iliánát egyedül a sötétben ezzel a primitív, nyers, szokásaiban is idegen hordával. Ki tudja, milyen törvények érvényesek náluk egy ilyen esetben? Mikor arcukra pillantott, úgy gondolta, hogy talán nem is ismernek semmiféle törvényeket. Másrészt föl sem vihette ezt a hordát, de valakinek őriznie is kellene őket, hogy nehogy egyedül felmenjenek és saját maguk kezdeményezzenek valami elképzelhetetlen méretű vérfürdőt. Küldje fel Iliánát? Egy alig tizenhat éves, zsenge kislányt? A fehérhajú megértette Vratiszláv szorult helyzetét. – Nyugodtan hagyd velünk a lányt! Ő az erdő védelme alatt áll, és ezáltal szent előttünk! Vratiszláv Iliánára nézett, aki nyugodtan bólintott ugyan, de arca egy grimasszal pontosan az ellenkezőjéről tett tanúságot. Vratiszláv hallani vélte szívének őrületesen gyors kalapálását. – Mindjárt visszajövök – mondta, mialatt gyorsan végigsimította Iliána karját. Iliánát körülvette a sötétség, csak a vadak nyers szagát érezte maga körül. Vratiszláv, amikor felért, egy üresen kongó lovagterem fogadta a várban. Arra lett figyelmes, hogy Iliána apja, a kamarás úr jött le éppen a lakosztályokhoz vezető lépcsőn. – Hol van a Herceg? – kérdezte Vratiszlávtól. – Azt miért nem kérdezed meg, hogy hol van a lányod? – szegezte a kérdést Vratiszláv a kamarás úrnak.

– Hol lenne jobb helyen Iliána? Odo viseli a gondját. Odo nagyon szépen megfizette nekünk az árát, és biztosan el is vitte magával a vadászatra, amit a szomszédos országban rendeznek. Gondolom, így van, mert Iliána hagyott nekünk egy furcsa kis levelet a párnája alatt, hogy ne nyugtalankodjunk miatta. És ebben köszönetet mond nekünk azért, amit érte tettünk, és így tovább, és így tovább. Elég szentimentális búcsúlevél, mindenesetre. Nevetséges! A feleségem mérges is lett miatta. Hol van a Herceg? Miért hagyott bennünket itt, anélkül, hogy megmondta volna, hová megy? – Ömlött a szó a kamarásból. Ebben a percben egy fiatal őr bukkant fel. – Mit tegyünk? A falubeli nép háborúra készülődik és mind a Herceg, mind a trónörökös elment. Vratiszláv egy kézmozdulattal elhallgattatta a kamarás urat, aki időközben újrakezdte ostoba kotkodácsolását, és az őrhöz fordult. – Azt mondod, hogy a Herceg elment? Mikor? – Az éjszaka, a legnagyobb titokban. Ő, Szimat és még jó páran az udvarból. „Ez volt az a zaj, amit Iliána hallott” – gondolta Vratiszláv. Erről beszélt, de nem tudta, hogy álom volt-e, vagy valóság. Ez volt az oka, hogy Bogiszláv herceg nem állt a vár udvarán és nem vett búcsút a vendégektől! – Merre ment a Herceg? – Odo úr. – Odo nem fontos. A Herceg merre ment? – Azt mondják, a kikötőbe ment. Vratiszláv egyszerre igencsak indulatos lett. – A hajójához? – Úgy mondják. – Köszönöm, barátom! Vigyázz magadra, lehet, hogy a várat megtámadják. – Micsoda? – kiáltott a kamarás úr. – De hát csak nem szökött meg a Herceg? Nélkülem? – De, valószínűleg így tett! – felelte Vratiszláv most már hidegen, és nagy léptekkel az őr után sietett. – Vratiszláv herceg – kiabált a kamarás úr parancsoló hangon utána. – Ne hagyjon itt minket! Feleségemnek és nekem biztonságos helyre kell menekülnünk! „És Iliána?” – gondolta Vratiszláv keserűen. „Egy kérdésük sincs felőle? Persze, hiszen neki az én lelkiismeretlen bátyámmal kellene lennie!” Anélkül, hogy megfordult volna, megvetően hátrakiáltott a válla felett: – Menj fel, viseld gondját a feleségednek és próbálj meg végre magad gondolkodni. Nekem most más, fontosabb dolgaim vannak!

„Látszik, hogy amikor születtünk, Iliána is, és én is, igazán nagy gonddal választottuk ki apáinkat” – gondolta gúnyosan. „Ebben is egyformák vagyunk” – szögezte le magában, és ez egy kis megnyugvást adott neki. Vratiszláv az őrt magával vonta, hallótávolságon kívülre. Egyszerű falusi fiú volt, de a szemében a riadalmon kívül a bizalom is csillant. – Hogy hívnak, fiú? – Tasszónak. Új vagyok még itt. Vratiszláv megértően bólintott. Előfordult, hogy Odo erőszakkal „toborzott” új embereket, még a szomszédos falukból is. A saját emberei ritkán maradtak meg hosszabb ideig. Vagy megszökdöstek, vagy Odo maga ölte meg őket hirtelen haragjában. – Na, Tasszo. Láttad, amikor a Herceg elhagyta a várat? – Igen, éppen őrségben voltam. – Láttál egy nagy faládát is velük? – Igen, láttam, fenséges úr. – Azonnal lovagolj a kikötőbe, a karavella kapitányához. Nem tévesztheted el, csak egyetlenegy karavella áll ott. A kapitány a hajón lakik. Keltsd fel! Vidd el a parancsom! Mindenkit, akit csak elér, keltsen fel, még az éjjel kihajózunk, és készüljenek fel! Mondd meg, hogy egy nagyon fiatal lányka is lesz velünk, keressen neki egy megfelelő alvóhelyet. Tudd meg azt is, hová hajózott a Herceg, ha egyáltalán már elindult, mert azt még remélem, hogy a hajója még a helyén van. Iliána kisasszony és én jövünk, amilyen gyorsan csak tudunk. Az úton fogsz velünk találkozni! Az őr azonnal eltűnt, láthatólag megkönnyebbült a tudattól, hogy elhagyhatja a veszélyes várat. Vratiszláv állt egy pillanatig, és magában végiggondolta, mit kell még tennie, azután továbbsietett. Iliána egyedül volt az ország legrosszabb bestiáival. A szent erdő védte ugyan, de meddig?

33 A börtönpince lépcsőjén úgy állt Iliána, mint egy élő tilalomfa, hogy senki ne mehessen fel a várba. Remélte, hogy a többiek a csupasz gerendáknál álltak, mert látni ugyan nem látott semmit a sötétben. A nagy kutya természetesen nem volt velük. Elfojtva vidámságát, magában fel is nevetett, amikor erre gondolt. A kutyák nem tudnak felmászni a kötélen! Aztán kellemetlen gondolata támadt. Mi van, ha a vadak itt vannak, szorosan körülötte? Ha valamelyik ezek közül a félelmetes arcok közül itt van, egészen mellette. Nem, ezt azért valahogy csak megérezte volna!

Szomorú volt a szíve azért a kis szerencsétlen Teremtményért, aki ilyen közel volt hozzá, hogy megmentsék. Hol lehet most? Vajon mit csinált vele a Herceg? Talán szabadon engedte az erdőben? Ez nem valószínű! Ez volt a legnagyobb kincse – és most, hogy idejött a társa is, a Herceg jócskán lekéste. Azért ez veszélyes volt! Ha mind a kettőt hatalmába kerítené! Mindent elronthatna! Vagy talán valaki más volt itt, nem a Herceg? Iliána nem tudta elképzelni, ki más lehetett volna. Furcsa, de nem félt, mint ahogy azt el lehetett volna várni. Semmiféle ellenségeskedést nem érzett a vademberek felől. Rövid szavakkal beszélgettek a saját nyelvükön, amiből egy szót sem értett. De amilyen érzékeny és fogékony volt, érezte a másik Teremtmény jelenlétét. Azét a lényét, akit a Farkasok népe hozott magával. De mivel ez egy egyszerű nap volt, ember és tündér, vagy manó nem tudott összeköttetésbe kerülni egymással, így a szférák közötti kapu zárva volt. Iliána jól emlékezett a könnyű kis sikolyra, mikor felfedezték, hogy a láda eltűnt. Alig mert lélegezni. Most a kis lényt egészen közel érezte magához. Teljesen maga mellett, ott, ahol ült. Iliána suttogott: – Halló, napsugárgyermek! Megígértem, hogy segítem a társadat, a holdsugárgyermeket. De sajnos, sikertelenek voltunk. Most, sajnos. De még nem adtuk fel! Addig keressük, amíg meg nem találjuk, hogy újra együtt lehessetek. Valami könnyedén megborzolta a fejét. Könnyedén, mint egy szellőcske, és lehet, hogy csakugyan csak az volt. De Iliána feleletként értékelte. – Köszönöm – susogta. – Azt hiszem, te tényleg a napsugárgyermek vagy! A Farkasok népe pedig higgyen róla azt, amit csak akar. Végre léptek hallatszottak az ajtón kívülről és világosság lett a „fekete koporsó” – ban, ahogy Iliána nemrég elnevezte ezt a félelmetes börtönlyukat. Mindenki felállt. – Iliána, fuss és hozd el a batyudat – mondta Vratiszláv. Hangja a mennyországot idézte Iliánának. A lány kicsit mégiscsak félt, de azért csak tudott a félelmén uralkodni. – Az enyémet már lehoztam – mondta tovább a férfi. – Már nem megyünk fel, hanem kifelé tartunk a nyugati kapuhoz. Siess vissza, eléd megyek! A nyugati kapu? Az a pincelejáró volt, amit Iliána is használt több évvel ezelőtt. Ahol az egész elkezdődött. Azon az éjszakán, mikor Rikisszát kikísérte a kikötőhöz, és visszalopódzkodva észrevette a nehéz ládát cipelő embereket. Akkor hallotta azt a kis nyöszörgést is a ládából. Az emlékezés sírással töltötte meg torkát. Nagyot nyelt és bólintott, de felelni nem tudott. Remélte, hogy Vratiszláv megértette válaszát.

A keskeny lépcsőn felfelé még visszafordult félúton és látta a vadembereket. jobban mondva a fáklyafény csak a szakadozott állatbőröket világította meg, és a bőrszíjakat. – Köszönöm a segítséget! Köszönöm a barátságos viselkedést, és mindent! Mindent meg fogunk tenni, hogy megtaláljuk a., tudjátok kit! Most már nem a várról és annak védelméről volt szó, csak arról, hogy utolérjék az áruló Bogiszláv herceget. Iliána továbbsietett, de hamar belátta, hogy mégiscsak szüksége van valami világítóeszközre. Visszafordult újra, és meghallotta, hogy Vratiszláv egy gyors és titkos megbeszélést folytat a Farkasok népével. Azonnal abbahagyták, ahogy észrevették, hogy ott van és segítséget kér. – Jövünk mindannyian! – kiáltották. Erre mindenki otthagyta ezt a gyűlöletes helyet. Iliána kíváncsi lett, vajon miről beszélgettek? – Vedd el a fáklyát – mondta neki Vratiszláv. – De vigyázz, senki meg ne lásson! Egy kereszteződésnél megálltak, mire Vratiszláv továbbment, és az egész csapatot elnyelte a sötétség. Egyszerre furcsát észlelt, Iliána és úgy érezte, mintha valaki vele haladt volna, ott suhanna a feje magasságában. Ez az érzés egyáltalán nem volt kellemetlen. Biztonságban érezte magát. Csak képzelődés, nyugtatta meg magát. Ez csak az út kis darabján volt így, utána megint egyedül lett. Mikor visszaért a szégyentelenül hatalmas batyujával, Vratiszláv már egyedül volt. Várt rá. – Visszamentek azon az úton, amelyiken jöttek – mondta. Ezt Iliána tudomásul vette. Egyikük sem akart most a Farkasok népéről beszélni. – Hol a te csomagod? Vratiszláv előremutatott. Iliána odaadta neki a fáklyát és együtt ment vele, ki ebből a várból. Odakint állt a férfi lova, rajta nyeregtáskája teletömve. – Gondoltam, hogy a megszabadított fogollyal megyek majd az erdőbe – magyarázta Vratiszláv. – De hát nem úgy lett. Elmesélte a lánynak a találkozást a kamarás úrral és a fiatal Tasszóval, és elmondta, amit hallott tőlük. – Szóval így a kikötőbe megyünk – mondta Iliána szárazon. – A mi skanei utazásunkkal várni fogunk. Először meg kell találnunk a ládát a rabbal – mondta Vratiszláv szintén komoran. – Sokat gondoltam a mi kis barátunkra. Úgy érezheti, hogy cserbenhagytuk.

Gondolod, hogy így érez? Hogy nem érti meg, mi történt és most csalódott bennünk? – Iliána megriadt erre a gondolatra. – Hogy azt hiszi, mi állunk az utaztatása mögött? Ez nekem is eszembe jutott. Nagyon szomorú vagyok miatta. És nagyon dühös is! – A lány még nem látta Vratiszlávot ennyire mérgesnek. – Én is az vagyok. Hogyan tudta a Herceg ezt megtenni? Tudod, több mindenen is gondolkodtam az előbb. Most, hogy Odo megszökött és a nép is megunta őket. Odo és apád után. nem tudnád te átvenni a hatalmat? – A nép nem ismer engem. Én mindig külön utakon jártam. A magam útján. – Igen, ez így van. Iliána úgy gondolta, hogy Vratiszláv lehetne az új, egyesítő erő. Mindig is volt hatalma hozzá. De Vratiszláv nem akart uralkodni, és gyűlölte a hatalmat. Tehát ez így nem megy. Vratiszláv segített a lány formátlan batyuját egyensúlyba helyezni a ló hátán. – Van valami kényes holmi benne? Iliána utánagondolt. – Nem, nincs semmi olyasmi benne. – Nagyszerű! Akkor rá is ülhetsz! Magasan fogsz ülni, hát vigyázz, le ne gurulj! – Megteszek minden tőlem telhetőt – mondta Iliána mereven, mert elég ideges volt. A férfi felsegítette a lóra. Sötét éjszaka volt, senki sem láthatta őket. – Te Vratiszláv – szólt Iliána – ha a Herceg egyszer belenéz a ládába egy „olyan” napon, ami nemsokára lesz is, és meglátja a teremtményt. Gondolod, hogy agyoncsapja? Hallotta, hogy Vratiszláv nagyot sóhajt, mielőtt válaszolna. – Ha képes rá, akkor biztos, hogy agyoncsapja. Nagyokat hallgattak. Most nem volt semmi mondanivalójuk. A férfi óvatosan vezette a lovat, amelyik a sötétben nem igen látta, hogy hova tegye a patáit. Az út sötét volt és sietős.

34 Miután csak lassan, és lépésben lovagolhattak, tudtak beszélgetni. – Mit csinálsz most a kancáddal? – kérdezte Iliána aggodalmasan. – Magunkkal visszük – felelte Vratiszláv. – Már több, hosszú utamon is elkísért, hozzászokott a tengerhez. Saját karámja van a hajón. Különben sem hagynám el soha. – Ez nagyon határozottan hangzik – mondta Iliána elgondolkozva.

– Nem hiszem, hogy visszajövök ide. Az anyám rokonsága Skanéban szeretettel fogad. Sokszor hívtak eddig is. Már korábban is, ez év során oda akartam menni, de láttam, hogy. – Vratiszláv elhallgatott. A kikötőhöz vezető úton jártak. Távolabb a falu csendesen aludt. Nehéz felhő terült el felette, mintegy a veszély jeleként. – Mit akartál mondani az előbb? – Láttalak téged, hogy nehéz helyzetben vagy. Biztos vagy benne, hogy Rikissza szívesen lát? – Igen, így írja. Azt is jelezte, hogy kemény életet élnek és minden adandó alkalmat meg kell ragadniuk. – úgy gondolom, valami miatt veszélyesen élnek. – Hát igen – mondta a férfi, majd magyarázólag folytatta – Hagestad település pont a Sandhammar mögött fekszik. – Ez mit jelent? – Semmit. – És Rikissza még azt írja, hogy sok legény között választhatok majd. Iliána ezt nevetve mondta, de a háta mögött nagy lett a csend a nyeregben. Megközelíthetetlen, merev csend. Könnyed hangon csevegett tovább: – De előbb meg kell találnunk a ládát a rabbal. – Természetesen! És most ne is beszéljünk másról! – hallatszott hátulról a válasz. Iliána egyszer sem fordult hátra. – Most befejezem a régi életem – szögezte le határozottan. – Ezentúl a nevem Ilona. És a tied. Ravn? – Igen. – Halló, Ravn! – Halló, Ilona! Egy kis idő múlva megszólalt a férfi. – Tudod, hogy te egyszer sem szólítottál felségnek? Vagy Vratiszláv hercegnek? – Igen? – töprengett a lány. – Talán azért, mert ismerlek pelenkáskor óta. Mármint az én pelenkás korom óta. – Reméltem is, hogy akkor én már túl voltam az enyémen, hiszen hét évvel idősebb vagyok nálad! – Körülbelül. Haragudtál rám a tiszteletlenségemért? – Nem, soha nem is gondoltam rá! Két gyerek közt, akik egy várban laknak és mindig ismerték egymást, ez szerintem természetes. – Odo feldühödött, amikor letegeztem. – Ő akkor már félig felnőtt volt. És mindig is tudatában volt a rangjának, Ili. bocsánat,

Ilona! Tudod, hogy soha nem tűrtem volna el, hogy megalázzon téged! – Köszönöm! Azzal együtt örültem, hogy ma elutazott. – Hát igen, bonyolultabb lenne, ha itt volna. Nézd, itt van Tasszo! A fiatalember lovát gyeplőn vezetve bukkant elő a sötétből. – A karavella a kikötőben áll, és rendbe rakják, olyan gyorsan, ahogy csak lehet. De a legénység nagyobb része messze van. Nem lehet utolérni őket, már ezen a télen nem számítottak újabb tengeri útra! – adta hírül a választ, amivel megbízták. Egymás mellett lovagoltak ki a tengerpartra. Keleten már felderengett a hajnal egy kis csíkja. Egyébként csillagtalan, sötét volt az ég. – Hányan vannak itt most? – A kapitány, a kormányos és egy matróz. Vratiszláv úr, én egy kicsit értek a hajózáshoz. Sokszor mentem a nagyapámmal, aki egy koggal vitorlázott. Önökkel tarthatnék? – Nem akarsz a családoddal maradni? – kérdezett vissza a Vratiszláv. – Csak egy mostohaapám van. És semmi kedvem, hogy egy zsarnokért harcoljak. Elnézést, elfelejtettem, hogy atyjauráról beszélünk, ezer bocsánat! – Megértelek. Hát, gyere velünk! Lehet, hogy a kapitány talált valakit a kikötőben és elszegődtette. Hallott valamit a Hercegről? Elhajózott a koggjával? – Igen, elment. – No, akkor muszáj utána hajóznunk, mert elvitt valami nekünk igen drágát is magával. Ember. életről van szó. – Ó, ez nem jó! – Miért? – Felség, a kapitány mondta, hogy a kogg Skane felé hajózott. – Az is? Ez csak megkönnyíti a dolgunkat. De miért aggodalmaskodsz? – Mert a kapitány úgy mondta, hogy Bogiszláv herceg, aki nagyon rossz tengerész és rossz kormányos, a Sandhammarennél akar kikötni. – A Sandhammarennél!? Elment az esze? Tasszo csak megvonta vállát, mint akinek ez már nem újság. – Nagy legénységgel hajózott ki? – kérdezett tovább Vratiszláv. – Ezt nem tudta senki a körülmények miatt. Iliána érezte, hogy Vratiszláv minden izma megfeszül. Már hallotta a Sandhammarent többször is emlegetni, de mindannyiszor ijedten és borzadva. Várta, hogy valaki megmagyarázza. De most erre nem vállalkozott senki. Tasszo folytatta.

– A várban azt suttogják, hogy Odo úr saját maga fogja vezetni a támadó sereget a szomszédos országból. Nem akart tovább várni a hatalom átvételével. – Ez eggyel több ok arra, hogy elmeneküljünk. – Úgy gondolod? – szólt hozzá Iliána. – Odo úgy gyűlöl engem, mint a pestist. Jó párszor megpróbált már megölni. Ez nagyban hozzájárult az én gyakori elutazásaimhoz. Félig suttogva hozzátette, hogy Odo alighanem saját sírját ássa. A „barátai”-nak valószínűleg más tervei vannak, mint neki magának. Az út szűkebb lett, Tasszo mögöttük jött. Vratiszláv megígérte neki, hogy lovának jó helye lesz a hajón, megosztoznak a karámon – feltéve, hogy a két állat ki tud jönni egymással. Tasszonak egy heréltje volt, így ez nem okoz majd problémát. – Milyen nagy tulajdonképpen egy karavella? – kérdezte Iliána. Vratiszláv elmagyarázta, hogy a hosszúsága nem túl jelentős (mintegy tizennyolc lépés), sokkal kisebb, mint egy kogg. A karavella egy újfajta építésű hajó volt. Először a törökök használták, de azután elterjedt az egész Földközi-tenger térségében. Sigismund kapitány volt olyan merész, és elcserélte az ő öreg koggját ezért a csodáért. Vratiszláv nevetve mesélte, hogy Odo leszólta és lenézte a karavellát, és kijelentette, hogy egy ilyen hajónak nincs jövője a hajózásban. – Irigység – mondta Iliána és Vratiszláv egyetértett vele. – És mi a te dolgod a hajón? – kérdezte a lány. – Az én dolgom? Én már olyan régen vitorlázom, hogy mindenütt hasznos lehetek. És ráadásul jól fizetek. Ez egy olyan érv, ami mindig kitűnő és használható. – Szóval fizetsz ezért az utazásért? – Ó igen és drága lesz. Egyrészt nemsokára itt a tél, másrészt veszélyes célpont felé haladunk. – Mint? – Elhaladunk Borgundarholm mellett. Hatalmas erődítmény, a dánok gyűlölik, és sajátságos nyelvükön, amiben a fele szót elnyelik, Bornholmnak nevezik. De a legrosszabb a Sandhammaren. Már megint ez a név! Rikissza is megemlítette. Iliána meg akarta kérdezni, hogy mi a baj ezzel a hellyel, de Tasszo éppen melléjük lovagolt, hogy Vratiszlávval beszélhessen. Így a kérdés elmaradt. A férfiak beszélgettek kicsit, majd csendben haladtak tovább. Iliána hátrafordult. Látta a vár rajzolatát a kora hajnali derengésben. Anyjára és apjára gondolt, de hamar elhessegette az emlékeket. Soha nem mutattak szeretet iránta. Csak utasítottak és parancsoltak. Soha nem bocsátották meg neki, hogy nem fiú lett.

Csak a Herceg és az ő hamis elismerése számított nekik. Azért egy kis szomorúságfélét mégis érzett. Még szomorúbb lett, mikor a Titokzatos erdőre gondolt. Azt igazán szívből siratta.

35 A kikötők. Iliána csak néhányszor járt itt életében. Emlékezett, mikor Rikisszát kísérte el, körülbelül itt vettek búcsút egymástól. Egy fájdalmas villanás lett az emlékei között. De most elhozta magával Rikissza finom hímzéseit. A barátnője biztos örülni fog ezeknek. Fáklyák égtek mindenfelé. A kikötőben is, és azon a hajón is, melynek árboca sejtelmesen rajzolódott ki. Afelé lovagoltak éppen. Közel volt, gyorsan oda értek. Egy férfi, fáklyával a kezében jött eléjük. – Kevesen vagyunk, Vratiszláv herceg – mondta az idősebb férfi, a kapitány. Sötétbőrű volt és erősen törve a nyelvet, akcentussal beszélt. – Nem tudok most, az éjszaka csendjében ilyen rövid idő alatt több tengerészt összeszedni. – Majd kialakul, Sigismund! A barátunk, Tasszo és én alkalmasak vagyunk talán sok mindenre! – Bizonyára nem ok nélkül nevezik önt Tengeri Utazónak. De hát akkor is. Vratiszláv félbeszakította. – Nagyon sietünk! Utol kell érnünk a Herceget, mielőtt a vesztébe rohan! – Hová tartanak, uram? – Skedhlingébe, az Österlenen. – Vratiszláv Skillingének ejtette a hely nevét. – Ismerem oda az utat – mondta Sigismund. – Jó kikötő. – Azt hallottam, hogy az apám Sandhammarébe igyekszik. – A legrövidebb utat választja, az áramlattal akar hajózni. Pedig néha a legrövidebb út a hosszabb. Sokkal hosszabb. Félti az atyjaurát? Vratiszláv a tengert nézte. – Sokkal inkább féltem azt, amit ellopott és magával vitt. – A nagy ládát? – kérdezte a hajós óvatosan. – Azt. – Nagyon figyelt rá. Az emberei közül senki nem akarta még érinteni sem, és a Herceg őrjöngött dühében. Végül is aztán valahogy a fedélzetre került. Kincsek vannak benne? – Egy élőlény.

– Hmm. – dörmögött Sigismund, mint aki nem érti teljesen. – Azzal együtt túl kevesen vagyunk! Ha vihar lenne és a vitorlákat gyorsan kellene kezelni, nagy problémánk lesz majd! Ekkor Vratiszláv suttogott valamit, amit Iliána nem hallott. A kapitány bólintott. Vratiszláv már megint titkol valamit! Iliána megsértődött. A legtöbb hajó a fövenyen, néhányan a kikötőben, megint mások a tengeren álltak. A karavella az utóbbiak közé tartozott. Szerencse, mert különben nagyon sok idő kellett volna az induláshoz. Idő, amelyet most nem fecsérelhettek el. Iliána rémülten nézte a hullámokat, ahogy a partot nyaldosták. Soha nem utazott még tengeren, csak horgászgatott az öbölben egy kis ladikban Rikisszával, meg egy kuktával a konyhából. Hirtelen nagyon megbecsülte ezt a nagy vizet. És még ő akart egyedül utazni Rikisszához! Köszönöm, ó Istenem, Vratiszlávot! Nem, Ravnt! Ezt nehéz lesz megtanulni. Felmentek a fedélzetre. A férfiak azt akarták, hogy Iliána menjen be a hajó farában lévő kabinjába, és pihenjen, de ő inkább szerette volna végignézni a kihajózást. Így Vratiszláv hozott neki egy takarót és kijelölt számára egy helyet a sarokban, ahol nincs útban. Betakargatta és kérte, hogy ha eleget látott, azért csak menjen be a kabinba. – Nagyon fúj a szél – szólt Iliána kicsit reszketve. – A szél pont jó a kihajózáshoz. Egy szélcsend nem lenne alkalmas, és azért még vihar sincs. Minden jól fog menni! A lány hitetlenkedve bár, de bólintott. Amikor a lovakat vezették a hajóra, odakiáltott a férfinak: – Te. Mi a helyzet a Sandhammarennél? Az megfordult és komolyan nézett vissza. – A Sandhammaren a halált jelenti. És továbbment. Ez aztán kellemetlen volt, és ráadásul még csak okosabb sem lett tőle. Megtudták, hogy a Herceg koggja még az éj leple alatt elhagyta a kikötőt. Időbe telt, mire a Herceg csomagjai, akadékoskodó lakájai felkerültek a fedélzetre. Ráadásul a hajó már parton állt, így vízre is kellett bocsátani. A lovakat hátrahagyták. – Legalább ez jó hír – mondta Vratiszláv. A Herceg késői indulása azt jelentette, hogy van némi remény arra, hogy utolérhetik a gyorsabb karavellával. Nem volt lehetetlen vállalkozás. Onnan, ahol Iliána ült, nem lehetett kilátni a hajópárkánytól. Az ugyan bizonyos helyeken alacsonyabb volt, de pont nem itt. Viszont a fedélzetet jól látta. Vratiszláv kancája már járt a tengeren, így nem ellenkezett, mikor a pallón átvezették.

Tasszo heréltje viszont félt az odalenn csobogó víztől és mindenkinek segíteni kellett, hogy a hajóra kényszerítsék. A fedélzeti deszkák remegve inogtak Iliána alatt, és jól hallatszottak az ideges lódobogások. Amikor végre bekerült a rekeszébe, másik társa mellé, a ló lassan megnyugodott. Onnan nem látszódott az a rettenetesen sok víz. A karavella kétárbocos volt, ferde vitorlákkal, tehát jobban volt felszerelve, mint a Herceg koggja. A szél erejét jobban lehetett kihasználni a ferde vitorlákkal. Az elején és a farán magasan kiépített részek látszottak, a farán apró, ólomüveges ablakokkal. Iliána kabinjának is ilyen volt az ablaka, látta, mikor bement szétnézni. Megértette, hogy a kabin egy fontos személyé lehet, talán az elsőtiszté, mindenesetre olyasvalakié, aki most nincs velük. Semmit nem tudott a hajóról, a hajózásról, de még a tengerészek rangjáról sem. De a karavella nagyon tetszett neki. Nem csoda, hogy Odo úgy irigyelte! Fáradtnak érezte magát. Az utolsó napon alig akadt ideje az alvásra. A szeme minduntalan lecsukódni vágyott, de ő látni akarta, hogy mi történik. Úgy tűnt, Sigismund tiszteli Vratiszlávot. Hogy ennek oka a pénze, hercegi címe, vagy személye volt-e, arról senki nem beszélt. Bár a hajó nem az övé volt, a kapitány mégis gyakran kért tőle tanácsot és egyenlőként beszéltek egymással. Iliána megbizonyosodott róla, hogy Vratiszláv ügyes és hozzáértő. Azok közül való volt, akik szívesen végzik a legnehezebb munkát is. A kormányossal és a matrózzal együtt mászott az árbocra, nyugodtan, és érthetően beszélt velük. Igazi tengeri utazó, állapította meg nem kis meglepetéssel. Kis lélegzetvételnyi szünet támadt, láthatóan valamire vártak. Vratiszláv odajött és leült Iliána mellé. Sugárzott róla, hogy szereti ezt a hajós munkát. – Fáradt vagy, Ilona? Hú, de furcsa, hogy így hívják! Neki nehezére esik Ravnnak nevezni a férfit, a Vratiszláv név pedig megszűnt. Az utóbbi órákban kerülte a név használatát, csak „te”-t mondott. – Nem lehet letagadni, hogy kicsit kimerült vagyok – ismerte el. – Buta dolog frissnek tettetni magam, mikor a szemem állandóan lecsukódik. – Aludj csak! Beviszlek a kabinodba. – Nem, még mit nem! Te nem vagy az apám. – Nem. Inkább a bátyád. – Jól van – mondta a lány fáradtan. – Tudod, mire gondoltam pont most? – Nem, mire? A lány egy kicsit mintha sírósan nevetett volna. – Ma van a születésnapom. A tizenhatodik. – Gratulálok – mosolygott a férfi. – Tiszteletreméltó kor! – Igenis! Ez egy mérföldkő az életben, nem? Te, én félek, hogy tengeribeteg leszek.

Nem akarom! A férfi felállt és hozott valamit a csomagjából. Leült és késével vékony szeleteket vágott belőle. – Itt van. Rágd össze. Gyömbér, ez segíteni fog. A lány átvette a darabokat és a szájába tett egyet. – Csak a biztonságért. – mosolygott. – Milyen erős! De inkább ez, mint a rosszullét. Köszönöm! Egyébként mit csináltál azokkal a szörnyű dolgokkal, amik a kabátomban voltak? Hová dobtad őket? – Sehová. Elhoztam őket magammal. – Csak nem? – De igen. Nem értem rá megfejteni a jeleket a csontsípon. Azt hiszem, ebben van a gonoszság. A faragott farkas csak egy védőamulett lehet. A törzs állatjelképe egyszerű faragvány csupán. Csak nyugalom, nem hiszem, hogy egy átlagos hétköznapon is hatásosak lennének. Könnyedén beszélt. Iliána viszont megrémült. Hogy valami derűsebbről beszéljen, megkérdezte: – Jól érzed magad a hajón? – Igen. Minden vágyam, hogy egy nap saját hajóm legyen. – Pedig apád adott neked elég pénzt, ha jól tudom. – Ő? Nem, soha. Nekem megvan az anyám öröksége. Egy nagyon gazdag családból jött. Apám ezért vette el. Hogy aztán megölesse. Iliána már hallott erről. – Hány éves voltál, mikor meghalt? – kérdezte csendesen. – Hét. De csak sokkal később tudtam meg az igazat! Az a drágalátos Odo mesélte el nekem. Győzedelmesen! – Pedig a féltestvéred volt. – Igen. No, de most már szükség van a munkámra. Vigyázz magadra! Iliána valamit motyogott és Vratiszláv elment. A lány rázta a fejét, hogy ébren tartsa magát, szemeit kimeresztette. Az emberek a hajó másik végében voltak, hangjuk lefojtva érkezett hozzá, mintha egy gyapjútakarón keresztül hallaná őket. Hirtelen, egy hatalmas, szőrös állat, mint egy nagy árnyék, ugrott át a hajópárkányon. Egy kutya! Pár ember osont utánuk, hang nélkül. Egymás után másztak át a párkányon. Viseltesek, bőrbe öltözöttek, ijesztőek voltak. A számuk kilenc volt. Iliána megpróbált láthatatlanná válni.

Az emberek szó nélkül foglalták el helyüket a kapitány és Vratiszláv utasításai szerint. A várt személyzet megérkezett. A karavella lassan siklott ki a kikötőből. Iliána megrendülve ment kabinjába. Miért akarta Vratiszláv, hogy a Farkasok népe velük menjen a Keleti-tengerre? Iliána azt remélte, hogy soha többet nem kell találkoznia velük. Ekkor megérezte, hogy nincs egyedül. Egy megnevezhetetlen jelenlét, mint egy könnyed széllökés, elárulta neki, hogy az, akit napsugárgyermeknek hívott, itt van vele. Iliána mosolygott. – Tehát osztozunk a kabinon, te és én. Ezt szeretem. Igen, mind a ketten ugyanolyan türelmetlenül várjuk, hogy találkozhassunk a barátoddal. Ezt a többiek is szeretnék már, tudom. Kimentjük a Herceg karmaiból. Magában azért kíváncsi volt, hogy néz ki ez a másik teremtmény. Ugyanolyan hajmeresztően ijesztő-e, mint a másik. Leült az egyszerű, de takaros kis heverőre. – Mind a ketten visszakerültök abba a csodálatos erdőtökbe, ebben biztos lehetsz – mondta bátortalan hangon. – Tudod, én is nagyon vágyom oda vissza! Szeretném még egyszer látni és újra sétálni benne. Miután benn volt a kabinban, nem hallhatta a nagyharang hisztérikus kongását Hród városából. A várat megtámadták. Az erődítmény könnyű zsákmánynak ígérkezett. A Herceg távol volt, az őrök teljes egyetértésben voltak a lakosokkal, akik részt vettek a rohamban. A kamarás úr és felesége nyomban megadták magukat a túlerőnek. A Herceghez hű ember alig akadt a várban. A támadók azonban nem jutottak semmiféle hadizsákmányhoz. Bogiszláv herceg minden mozdítható kincset magával vitt. Iliána gerincén végigfutott a hideg. Mi történt? A tető és a padló furcsán nyikorgott. A kabin hasadékán át misztikus fény villant az ég alatt. A hullámok habosan csapódtak a hajó oldalához és a fel-feltámadó szél rémisztő lökéseket adott, mintha valaki segítségért kiáltana a karavella belsejéből. Félelemtől összekuporodva feküdt le a heverőre. Nem látta, mikor néhányan a Farkasok népéből – első szolgálatuk lejártakor – a kutyával együtt lementek a raktárrészébe, ahol majd megalszanak. Lefelé – az élők számára már látóhatáron kívül – eloszlottak a levegőben, eltűntek, amíg majd újra szükség nem lesz rájuk. Ha Iliána ezt látta volna, megérti, hogy érzései helytelenek voltak. Elgondolkozott volna azon a bizonyos nap- és holdsugáron is. Bármilyen szép is a legenda, ez nem lehetett rendjén. De mégis volt valaki, aki látta, hogy mi történt a hajón ezen a világosodó hajnalon.

Vratiszláv. A borzalom az ifjú férfi egész testét megrázta egy pillanatra, de Iliána mellett már annyi mindent megélt, hogy ez az újabb felfedezéstől sem roppant össze. Ehelyett megállította az utolsó vadembert, az ősz hajút, mielőtt még az is köddé vált volna a semmiben. – Aha – mondta Vratiszláv szárazon. – Most egy kicsit jobban értem a dolgokat. – Szóval nem félsz semmitől, te élő ember? – Nem. A szövetségeseiteknek érzem magam veletek. Nektek titkaitok vannak, amiket nem ismerek, de ti sem tudtok mindent rólunk. De mindannyiunknak közösek a céljaink. – Na, jól van – felelt a kísértet, visszataszító arcából egy ferde mosollyal. Vratiszláv folytatta: – Ugye ti voltatok, akik a falu körül ólálkodtatok, mint valami láthatatlan gonoszság? – Talán így van. – És a Herceg vadászai közül ti veszejtettetek el egy párat? – Talán. Nem mind. Az erdő is segített. Például a lápnál. De néhányan maguk okozták a vesztüket. – És ti voltatok Iliána körül az erdőben, ti küldtetek a kismadarat is hozzá? De nem értem teljesen. A Herceg életét akarjátok, ez világos. De a kellemetlenségek dacára, mint az olajos padló, a leomló gerenda és a tűz, ő mégis mindig megúszta. Miért? – Nem mehetünk ellene közvetlenül, ha tehetnénk, akkor már rég halott lenne. – Ezt magyarázd, meg kérlek! – Itt most nem tudom elmagyarázni! Majd egyszer, ha az idő megérik rá, elmondom, mi védi, és hogy mi miért gyűlöljük ilyen határtalanul! – Köszönettel veszem majd a magyarázatot! Csak még egy kérdést: ugye, ez a nap- és holdsugár históriája nem igaz? – Csak dajkamese – vihogott az öreg. – Neked, aki láttad az egyiket a két teremtmény közül, neked aztán jobban kellene tudnod. Vratiszláv bólintott. Már éppen meg akarta köszönni a beszélgetést, amikor a förtelmes emberi kísértet az előbb látott ferde, gunyoros mosolyával hozzátette: – Csak egy dolog van, ami előrehozhatja Bogiszláv herceg halálát, mielőtt a természetes öregség végez vele. Ő maga sem tudja, mi az. de már most ássa a saját sírját. Ezzel az öreg is lefelé indult a lejáraton, de eltűnt, mielőtt az aljára ért volna. Vratiszláv kicsit megkövülve állt. Látta eltűnni Hród partjait. Tudta, hogy Iliánának rossz a lelkiismerete szülei miatt, bár erről hetykén hallgatott. Nem kellett volna így éreznie. Ismeretes volt – persze nem Iliána előtt hogy anyja jéghideg volt házasságában és apja időnként másokkal töltötte kedvét. Bárkivel, akit csak

meg tudott kapni. Még az is lehet, hogy ezt még az anyja sem tudta. De erről Vratiszláv nem akarta felvilágosítani Iliánát. Most végképp nem, mikor a lánynak olyan sok más problémája is van. Valamikor később. Talán egyszer. Iliána hallgatta a monoton, gyászosan nyögő hangokat a hajóból és az árbocok felől. Mintha a karavellának elviselhetetlen terhei volnának, amiket nem szeret cipelni. Nyugtalanította a két talált tárgy, a borostyánfarkas és a csontsíp. Úgy érezte, meg kell szabadulnia ettől a két dologtól, mielőtt a következő varázséjszaka eljönne. Ami már nem volt messze, az év mostani szakaszában elég sok varázséjszaka követte egymást. A hajó lágyan ringani kezdett. Iliána megrendülten sóhajtott. Már a szigeteken kívül jártak. Kinn a nyílt tengeren! A távolban ott feküdt a Sandhammaren, és új áldozatokra várt. Vége az első könyvnek.