KENÉZ HEKA ETELKA ÁRNY ÉS FÉNY KÖZÖTT A LÉT

KENÉZ HEKA ETELKA

ÁRNY ÉS FÉNY KÖZÖTT A LÉT című költeményei

KENÉZ HEKA ETELKA

ÁRNY ÉS FÉNY KÖZÖTT A LÉT című költeményei

Felelős kiadó: Kenéz Heka Etelka Nyomdai munkák: „Norma” Nyomdász Kft. Hódmezővásárhely ISBN:

A nap A Nap keleten alussza rózsaszín álmát, az Isten igazgatja szép nyoszolyáját, s aluszik, mint egy kisded, mosollyal arcán szenderegtet. S kora reggel ébred, kipirul az arca, s felpattan lovára, s elindul a harcba. Elindul keletről, délnek veszi az útját, s kalapban átvágtat nyugatra.

Tajtékos lovának Tüzes a patája, megérkezik nyugatra, esti ünnepi vacsorára -, s eltűnik északon, az esthajnal csillag látja, miként bukik le piros koronája: nehéz volt a napja, ő az égnek óriása, mégsincsen hatalma, a céltalan útját járja, úgy, amint az ember, a hevített életet a földi élet örökre áldja. Vöröslő palástját Az Isten áldja.

3

Fátyol

Felezett lélek

A csend fátyolban engem körül leng, s a halottaim ide gyülekezdnek, s mindegyik szent! S holtak napján leszálltak, s bejárja szellemük a halott tájat, és vetít az aurájuk selymes fényes csillag karikákat. A világ elől ma, befele fordulok, ma a halottaimmal vagyok! Éteri tüzet kapok, egyesülnek bennem velük a lelki templomok! Nézek fel az égre az Isten tüzében, s az Úr tesz arcunkra jelet, a szeretet jeléül beégetett, tüzes bélyeget!

Elhagyom a fele lelkem nem szeret már engem, nem, nem, nem élhetek, mint egy árva csalódások ostromába örömömnek lepke árnya fele lélek gyászruhába közönytől a reszketésem sikít mindig egyre érzem lélekvesztő csillagálma kihaló lett bánatában.

4

Hova üljek

Fáradt élet

Óh, hova is üljek, hogy lássam jobban a szemed, óh, hova üljek, hogy érezzem jobban, amint lelkem a lelkedben süllyed! Megyek előre, megyek a hold udvarán körbe, s elér az égi este téged ott is kutat szemem, kutat keresve. A Hold holtvidéke néz le lesve, nevemet kéri csendbe, tégedet keresve sírok közt járok álmodó szeretetben.

Az eget szolgálom, vonz a titkok hangja végzetemnek űz a hatalma, hamis földi örömök ajka, a szívnek büntető siralma. Elfáradt az életem! A lélek csalódott, elégtelen, Isteni, fénymag, Szent égi jel. Szép lenne Élni Kristályszigeten, hol Távol van a lelki szenny! ahol a Hold meséje a gyöngytó csöndje, ahol a Madonna lelki árnya lélekvesztő-dobbanásban tükrös sziget vízesésben csillagnyílása vetülő, mily szép a szív meséje, sötétlő lét a földnek csendje, életem hűlőben benne!

5

Illúziók

Misztikus kör

Lecsukom a szemhéjam s merengek Illúziók árnyaiban, Rózsaszín, Piros érzelmekben, ősrégi szerelem tükör mélyében fényt gyűjteni kéne, neked gyűjtök, nekem, a csukott szemem mögött, míg hozzád visszahoznak a bűvös fénykörök, hogy legyen elég addig, míg testemből levetkőzöm!

A szél zenéje a virágnyílást lázba borítja. Álmaim az illatával gyógyítja, látomásokkal teleszórja az égi fénnyel a lelkem óvja. Ős álmok közt bujkálok halkan elnémuló hangban lelkem mécsesén. Az olajfák ösvényein a kiszabadult pályán a csillagkapu ékkövén érzem, csillagom lép felém.

Bölcs Az alkotó képzeletem az energia húrján Megszólaltatja az eszmény fénypontját S életre kel, s lát! Magára ölti anyagát, S berobbanva szétszórja az atomját! 6

Az őszi bánat Titkos erő az őszi vihar, siralom kertje dermedő ravatal! Léleksuhanás érzelmem átültetett ág, Tehozzád. Régóta felhő ül napomon, érzem, csillaggá változom. Lehet, hogy nem igaz, elveszett újra

egy ősz, egy tél, s egy tavasz? Magányos estéken ültem hófehér telekben, s közben elmúlt a tavasz, s a nyarat kergetem, óh, zengő napvilág, Bejártam Japánt, Indiát, lelkem lebegett Szibéria felett, s figyeltem a Jeges tengert, s éreztem miként szíve a jégtől elrepedt.

Bölcs Jellemed fény, s árny Köti össze erővel, gyengeséggel Az erő a gyengével csap össze A fény az árnnyal csap össze az élet Misztikus színpadán az életed közében. 7

Áldozom a csendnek

Reggel van

Áldozom a csendnek Áldozom Keletnek A napot érzem, szentnek ivadéka vagyok az Úristennek ő határtalanul vezet. ringó pálmafák, gyönyörű éden verseket suttog az éter, s a csillagok az Úrról nékem fülemben keleten vagy délem dúdolják versem, s élvezik az üde virágok táncát, áldozom az égnek, a bölcsesség törvényének, a szívnek ő a kristályos adása, bennem az Úr gyönyörűen kifundálta.

Reggel van, elkezdődött újra a nap. S a gondolatom a szívemben sarjad, s az érzelmem bennem hevül, s hozzád menekül. Kihajt a lelkem. Minden versben. Ihletben átlépem A földet, ha kell! Óh, mily boldog a lelkem, ha az Úrnak díszítem, s jön a tiszta fény, enyém az ég, nem érdekel már a sötétség.

Bölcselet Ha a lényen teljességének Érzetét magamba nyomban, Központja leszek anélkül, Hogy erőfeszítéseket teszek! 8

Éjfél

Ösvény

Eljött újra az éjfél, nem tudok álomba merülni, s verset írok rólad, rólam, rájövök a végén, jobb lenne sírni, s lelki romokban magammal csatázom, s rápillantok a holdra, hozzáhajolva néz reám szépen, ragyogva kitárja fényét énreám, a lelki roncsra. Drágám, benne látlak alvászavarba ablakomban!

Megyek az ösvényen szenderegve, holt emlékeket a ködben – keresve, az idő szeme néz reám nevetve a keze csukva maradt és keresztbe, nevem felírva a keresztre, s mielőtt az alkony reám rohan magamban keresztet vetek, boldogan mielőtt elhervad árnyam a holdudvarában.

9

Habok

Sugár

Tenger vizét fehér habja csillogón befedi! Dermedt tudatom az anyag magába szövi. Minden érzi, minden tudja, a tenger is azt súgja, belezuhan a múltba, a múlt a jelent hordja, nincs sohasem jelen, sohasem! Igen nincs se égen, se földön, se tengeren, a jövő nem szaladna a múltba, ha jelen volna így örök valóság uralkodna. A világ az örök valóság árnyéka. Az élet az idő titkos káprázata, az őstenger is ezt suttogja.

Óh, tenger mélye menedéket nyújt – nékem a vized – fénye s bennem tükröződik a sugarát a szívemnek mélyén érzem, s a Tengernek visszatükrözöm. Az ős elemmel, s az enyémmel összeszövöm, itt a földön a lelki tüzet bennem őrzöm, az életkörön.

10

Fonnyadt szív

Rózsafüzér

Remény nélkül a szív csak fonnyad, kihajt rajta a bánat! Ősrégi csillagok tépjétek fel, szürkeségből szívben a varázslatot, mielőtt az idő képéből eltűnnek a szép – pillanatok! Lelkem fázik nincs gyarapodásom eltűnik benne, éber álmok közt a méltóságom! Homály – elül az árnyakon süllyedőben szomorkodom, s reám vetül a hold árnya fekete udvarának ájulásában.

Egy Rózsafüzér fölé hajoltam lassan. S azt sugallta eltűnhetek minden pillanatban. Eltűnhetek a vízsodrásban a szél áramlatában őszi leveleknek locsoló harmatjában szívemben a szerelmed tánca fölém hajolt az utolsó nyári napban, s ott maradt bennem fényragyogásban, a szívem archívumában, bíborszínű – balladában.

11

Lélek tisztulása Mily nemes érzelem hevít, ha fáj a szív a fájdalom tisztaságból születik! Föltépi a szívet mélyen – lélegzik, s a lélek megtisztul s a fájdalom elvirágzik, megnyugszik a szeretettel találkozik ajkad lehet néma, de nem úgy a szív. Ő megárad, akár a folyó, s olykor kiönt, ha szükséges, és neki jó!

Bölcselet I. Nincs erő a szavaidban, Mert nincsen néked hited Hát néked hogyan higgyenek. 12

Árnyak Este van újra elvérzett a nap, ravatalozza az est az árnyakat. Egy kis fény gyász ruhában az égen fennakadt újra sötét lett, s szúrja árnyamat a sötét gondolat. Ha leszáll az estharmat, ha boldog vagy virágillatnak hiszed magad, s egy percre elfelejted a ködfalat, virágcsokorral áldozol az Úrnak, estharmattal locsolod az égi virágokat.

Igazság fogja a gazságnak Szomjazom folyton az igazságra, kihaló fénye leszállt az alvilágba, s alussza álmát időtlen lappangásban! Az emberi létet befedik az árnyak! Nincs fogadó órája a világon az igazságnak, s a szív elvonul a sötét reménytelenségbe, az ember folyton alázva, ő az uralkodók prédája, a lét harcát fedik az árnyak, örökös foglya lett az időutazásnak, a vér pecsétje búcsúzóul könnyet sír a világnak!

Zaj Óh, a földön el nem múló a zaj, halotti lepelben vonuló ember raj! Fordul a föld, előre menj, hajt a nap, előtted szökell halálos hullámzó tenger part. Csak vonul a nép, súlytalan lesz az elhulló lét. Felettünk tombol az idő mormolása föld, az embert magába ássa, s egy ujjmozdulat egyszer, a létbe újra visszarántja.

13

Szikra gondolat

Magyarok

Gondolatomban a verseim felfényesednek, élő lángok a szívben – égetnek! Ha nem írom le őket, verseim feledésbe vesznek. Ha valami fáj, az Úrnak Panaszolom el! Ő az egyetlen, ki reám figyel! S a szavakkal játszom, reszkető véremben érzem a táncom! S a néma csend, körülöttem muzsika, s a gondolatomnak színes szárnya fényével átvilágít, s kipattan a magasztos szikra, a földön semmi sem pótolhatja.

Figyeld az eget nékünk követet küldenek éteri fény, szeretet. Megdermedt álmok rabságában szenvednek az emberek, Te vagy az ős erő, ne félj az Úrtól, földön van a bérleted, nézd az eget! Csillagkapuk tükörüzenetek, az igéző hold idézett játéka, s száll az égnek Tengerén, s uralkodik Harmónia, a szféra csupa ének. Tegyél valamit, hogy hazád a földön ne legyen csurom vércsepp!

14

A Hold

Feket álom

Odakünn megnő a forgószél, már szívemig ér! Vonszol, visz magával hajnali csöndben gyászos méltósággal! Szívem bús árnyban, könnyet csöpögtető halvány gyertyalángban, elfutnék rég a pillanat nyomában, a csillag-mezőkre. A szívem tükrét a sorsom összetörte! Éjfélt üt a Toronyóra szorgalmas járása, arcomra ér a hold korong – árnyas, villanása a halott éjszakát átszövi a némaságban.

Ördög font Virágos hurok régóta az érzelmek rabja – vagyok! Körülöttem égi – némaság hallgatom a szívverésem – taktusát! Rabold vissza magad öntudat! Az idő – velem együtt fut, előre szalad. Holdtöltekor rólad álmodom, szerelmed siratom, óh, fekete álom! A bánat kihajt a szivárványon, haldokló szerelmem végső éjjelén a vágy ott remeg a szív mélységén.

15

Szibéria feletti vízió Szibéria! Amikor jártam arra, síri csendben, napsütéses tiszta levegőben mínusz ötven fokban. Kecses sírhalmokat alkottak a hófúvások, s láttam rajtuk a zord időtől kifaragott peremeket s rajtuk jégvirágok ezrével díszelegtek! S koszorúkba font millió kristályvirágot, szivárvány szőtte napsugár fényével a fagy, a halmokon barázdát szántott, s a szűzies árnyán, mind, mind villogott. Gondolatom bejárta az ezredek óta megfagyott kies Tájat, éreztem a szomorúságot, s minden jégvirágban, s a szívverésem követi őket, 16

s a lélek fényében kihajtanak, s követnek engem, mint színes futóvirágok. Amerre megyek szinte űznek, bennem élnek kristály rezdülések, a csillogásban magamban gyújtok éteri tüzet, ez idő alatt már közben az alkony leszáll Szibéria felett, a szél sírva jár, érzem a sötétséggel, s a gondolatom velem tovább beszélget. Mit vétett az égnek a nagy természet, vagy az emberiség hajdan tetlegelt, a föld mártírja lett. Nincs sehonnan felelet, s a gondolatom velem tovább beszélget.

Marscsillag a Skorpió jegyében Az év októberében sötét az ég, álomba ring lassan a mindenség, halálos álom száll a fákon minden virágon Talán a hold is lassabban forog, elnyelik álmában őt a csillagok. S lassan szembeötlik miként az újholdat töltik, s a Skorpió jegyében megszületik a gyermek, midőn meghalni készül a természet. S a bölcsője a keringő anyaölén ring a kisded, lelke mereng az almafák lehullt virágain,

valahol talán az Isten is aluszik, s a sötétséggel az ember megalkuszik. S a gyermeknek konok a képe, szeme előtt lát különös árnyakat, de álma fényt bont a sötétbe lassan, s a tavaszban lelkében szent lesz az Úrnak arca, s nem gondol az őszi rothadásra, a Teremtő él minden virágban. S újra felébredt az Úr, reá teríti az égre az ő kék palástját, s fürkészve nézi virágos alkotását.

17

Halottak napja

Elvész a nap

Előttem a gyertya, nem rebben a lángja, csodás harmónia uralkodik a szobámba, Hozzámtartozók szellemét idéztem meg a reggeli imámban… szépen besüt a nap ablakomban, s a lelkük a fényszálakon jönnek be hozzám, sorba. Óh, hosszú lángtűz madár, holt lett a szép táj. Ha boldog vagyok, a halottaim megidézem, s itt vannak vélem mindannyian, a szeretet vendégem, a túlvilágról bűvös meséket mesélnek nékem, Szórják reám a fénymagot, fényévben mérem a napot!

Az életet az idő csokorba szedi egy életen át nem lehet sivár ürességben fuldokolni! Elvész a nap lassan a halottak, azok kik bennünket vígasztalnak Hold bejárja naponta a Tájat, gyűjti a sok legendákat, és rakja a földre titkos üzenetét, s a csend – hallgat, s az ébrenlét sok apró csalódása pillanat, a fény a szív szögletében elakad, s a szívben jő mélyedő seb nyilása, s reszket a nyárba, előjön a téli homály avatása.

18

Halottak napja

Ember

A temetőben mindenki sírja – ki van ásva! Csendes vonulással osonunk az élet homályában. A túlsó élet legyen olyan fényes bár, mint egy földi kristály! Ne járjak az éjben! Hanyatló fényben! Lelki szegényen. Mielőtt a nap alatt agyamban a Tekergő csodák haldoklanak! Aranymetszetű égi fénykör fejemre szállj, súg az ösztön, ha elmúlok a földről, mint fényelhajlás legyen fénygyűrű köröm, a halálban leljem fénytükröm örömöm!

Az ember bolyong a sötét ég alatt, bárhova megy mindenhol hazátlan marad. S bolyong tovább nevet, hallgat, orra bukik a nap alatt, s alussza álmát örökre, majd egy korhadt fa alatt! S majd hullanak a levelek – s reám hullnak a hópelyhek, s tükör fénye lesz az estnek s a bánat felemel az égbe végre.

Bölcs Elmegyek mellette, S mégsem találkozom vele, Mert nem a tiéd Ez az Isten üzenete 19

Félelem

Az éj

A félelemnek Várom, hogy hangja van, Sötét legyen, hogy az éj ő fogva tart, Ringassa el a szemem zakatol a gondolat. Egy rossz szellem Benned él, Álmaim elrabolta benned hál, Nyugalmat hol nyerek? mint a sötét halál, Menék érte bárhova. mely mint a sír Kérlek ringass olyan halk, de Uram álomban. téged fogva tart, Túlsó part eltűnt a szívből ilyenkor a fény, Érzelem suhan át, a gondolat sötétén Ha elmegyek megvakul a fény, egyszer a túlsó elbújik saját árnyékában, legyőzte őt a sötétnek hatalma. partra, odaát sírni fog, tudom A világot a fényből szemed, szád, a sötétbe kormányozza, mert én vagyok az embereket saját néked a világosság. gondolata agyon sújtja, Apád, Anyád, ültess ember szívedbe egyetlen hazád, fénymagot, én vagyok az mely kiüldözi belőled egyetlen a földön, a sötét állapotot! ki vigyáz reád! 20

Árnyak Belepik lelked sötét árnyak, fölemeltelek bennem fehér Királynak, s így is sírva szeretlek, kívánlak, saját lelkemmel az égbe rántlak, befed az árnyad, hulló könnyek bosszút állnak, maradj meg szívemen szomorúságnak, maradjak benned örökre vágynak, örök imájának.

Vérkeringés Vérem révedő – alomban folydogál mély titokzatban, halálos útját rója – lassan olykor villámló viharokban. S szívben a vér nagyot dobban, nincs a Testben Sziget, mely A vértől lakatlan, s ha leszáll az éj a szív csöndes lesz, s a nyugalom mély! Öntükrében álomba ring a Piros vér, s rejtőzik csöndben a halálos keringése.

21

Kigyúlt kereszt Veled a Csillagösvényt járom. Ez az utolsó, legszebb vallomásom. Kezem a kezedbe, csak a csillagok járnak erre. Kigyúlt kereszttel remegő színekben, vágyak tüzében a csillagösvényen álmodón nézlek, Keresztényként halok, vagy élek! Itt fent égszilánkok gyönyörűn törnek, a vágy olyan itt, mint szűzi gyermek, Fehér angyal tiszta sziget, árnyas szép liget.

22

Tragédia Behódoltam, hódoltan élek, a lopott fénynek a sugarát áldom, tőle égek. Sírásba lök, olyan vagyok, mint egy részeg! Áldott fény, mi vagyok én, csak egy falevél! S felkap a szél, s repülök dalolva, sírva betakar a lopott fénynek árnya, s mégis áldásba mi az élet? hazugság Dráma? Színpadi lámpa? Tragédia!

Hang

A világ

A lélek hangja éled az éj csendjében megütötte bennem a gongot, s éreztem a szerelemben aranyból a szobrod, régen mesékben tündérek jelenésében szerelem fényét hozták a létben, óh a szívem aranyat szövő szerelem Istennő mámoros arcod. Szívembe vésett a vágyak áldozatából aranyszobrot rólad.

Összetört lélekkel járok a nap fényében sötétnek látom a világot óh micsoda átok lelkemen véres sujtások álmok közt sírnak a mélyén összetapadt dallamok az égig elhajolok összebújnak a csillagok suhannak egymásért remegnek, összesimulnak, s szomorúan a fejünkre hullnak. S szívemben egymásért dalolnak. 23

Majd S ha feljön a piros hajnal, szemed tükre belémvillan, s felgyújtja vérem a szenvedélyben, s az égen a hajnalcsillag is lehull a gyönyör reszketésben, s együtt szállunk a kínoknak félelmes kéjében, s zuhanunk a boldogság titkos bűnében.

24

Mennyei szonett Bár lennék szíveden szárnyas oroszlán, fekete hajjal aki vigyáz reád, bársonyos aranyos karommal. Őriznélek a sötét éjben, mint egy földre szállt óriás angyal! S őriznélek óriás várban lélekjárás fogságában.

Látomás

Üzenetek

Álmaim látomása szívem vércsillogásban előttem ölel fekete vízsodrása. Csillagom nézi, csodálja lelkemben könnytavak hullámos áradása. A világ végén néma zúgásban Az ég ölén a szél regél a földről az Úrnak a keservemről.

Jönnek s mennek a napból fényes üzenetek a délibáb rezeg különös vidéket. üzenetek bennem boldogan kikötnek, s az égnek szép aranyköre, a földet öleli körbe, s az angyalok ölelik az ég varázsálmát körös körbe a körhintáját. Az égnek s földnek röpköd a lelke, mélye sejtelmes szívemben.

25

Magasztos ének

Torony alatt

Magasztos ének maga élő erő Isten hajlékában felszökellő csillagokhoz hatoló szócső Himnuszok zenéje hatalmas égi erő. A bűnök tőle vesznek tűnnek. tanúskodnak s a földbe hullnak áldozat szövő a gyilkos múltnak.

Az Úrnak kék Tornya alatt Ember törvényt ülsz, hitványat, gondold meg minden szavad, ha bűnt koholsz, a tornyok alatt. Ajkad lehet néma, a szíved legyen folyó, a csepegő vér ha elönti, a csillagvilágnak így jó! Babérjaid majd learatja az újhold sarló.

Szél Mily jó lenne, ha a szél dudolná a jövő titkos dallamát úgy érezném, mintegy titkos talizmánt. 26

Fantázia

Bolygók

Fantázi síkon járja útját égi határokon kiterjedése fényben dívik Istenhez felfelé közeledik, megy előre kutat, áttöri az utat, járható határok élményeim magasak, nem riadok, vonzanak a felfelé ívelő rezgésszámok Az ember szellemi, s az ég is vissza reszketi.

Az ős régi bolygók suttognak a csendességben. A Természet szomorú kertjében szívemnek konok dobogás csillagom sírása. A föld fordul a vérem kihűl a határon túl az égtől ezt kapom jutalmul.

Bölcselet III Halálos beteg vagyok Félek, hogy Mindent fölélek Takarékoskodom Uram ígéretet teszek. Ha meggyógyulok 27

Ünnep

Falevél

Ünnepel a szívem, az értelem tőled fölgerjed, érzi bennem hömpölyög a szerelmed A szívnek ünnep, ő a föltámadás, fénytől csupa láz, lüktet köztünk a vérsuhanása.

Ami elmúlt, olyan, mint a falevél, mely lehullt. Az ég alatt Minden egyszer elmúl, az ész belőle sokszor tanul, Kígyómarás nem ér el tanulságból szívemben madár fészkel. Gondolatom soha el nem múl, míg élek, maga kárán tanul.

Bölcselet Visszafojtom szavaimat Vonakodva nyitom ajkamat Nem értenek, úgy hiszik fecsegek Pedig csak bölcselkedek 28

Látás

Lépteim

Ha lelkem kigyúl a fénytől lát olyan, mint egy tiszta imádság Te titkos ablak, mélységedből a titkok rám találnak velem szót váltanak feleletet várnak, a lélek gyökere csak ő örüljön, s ki ne hűljön, a jósága mélyébe kerüljön gyökere szám rezgése kristályok darabját töri szét benne.

Lépteim mellett látom lehajtotta fejét a rózsaszirom! Óh, csak éledne – virág, s levél, Óh, csak jönne még felém, keletről megtelt erényes sugarú fény óh, csak látnám, bár a csillagok folyamán, amint lelkemre magasztos fény vetül, s bennem a fény fényeket szül, s megtelik fényemmel a titkos Űr, s a csillagom csak száll Repül, s a földön fejemre porszemet szül, s felettem csak ring, s vetíti reám a bűneim!

29

Az ember Az ember mily boldog, ha lelke szabad, felemelkedik a magas csúcsra. A földtől elszakad, s pillanatokra elfelejti a hétköznapokat Versekben szétszórom a világnak az ihletett vágyamat. Boldogítom benne érzékvilágomat, égtől eredő Ihlet fentről fakad s örökre megmarad.

Bölcselet II Isten szelleméből Való a szellemem Az örök szeretet Az életben a lényegem. 30

Mély ihlet Az idő időzetlenül leng körös körben a gondolatomban, sötéten, s fényben, ezüstben, nap színű ékes-aranyban, valótlan, valóságban, színek káprázatában, kerengek illúziókban, s álmaim a valótlan ringatja, lelkemet szótlan. Ékesebb a szavaknál, s táncol fényben a szív, s benne eltünt az orkán, lengve száll a gyöngyfüzér a gondolatom merengő álmán s a csönd fénykötelén a vízió tükrében ellazulok, a föld leáll, nem forog, úgy érzem, boldog vagyok!

Árny Lelkem már rég nem kacag körbe vette a néma árny. Szépet nem ad feltámad a szél hajamba kap! A levelek hullanak a tétova táj néz, mint a vak! A hold hűvös tavalyi tükrében fürdik hűvös színére emlékszik. Napod fénye hull a véremre, velem vagy, lehetsz hallgatag, lelkünk egymásba szalad! Az idő sírba teszi az élőket, s a holtakat.

Szeptemberi levélhullás Miért vagy velem? Szófukar szívedben talán valami mar? Lemondok én jaj Lassan magamról, szívem nélküled fekete vérben úszik, mint sötét felhő az égen, szólj hozzám nem látom orcád, nélküled üres a színes világ. Óh, érzelem mámor panaszlevelem csurom zápor, összeboruló szóban egymástól távol boldogan.

31

Bánat

Madár

Belepte a Dunát a bánat! Felhők közt nézek utánad. Elhagytad házamat a falak omlanak, összenőtt velem tudom, a gondolatod, csak nem hallod! Óh, a szívem csupa titok, szerelmed nélkül érzem, pusztulok. Veled szállni vágyom! Óh összepréselt levelekként e világon.

Mint madár hozzád én úgy repültem, sóhajod felé szökelltem, mennem kell feléd, csak mennem nyomodat óh, el ne veszítsem! A lelkedet hozzám menekítsem, késő estig mi ketten megszentelve együtt maradjunk az érzelmekben.

Bölcselet

A föld porában tengernyi az élet Rengeteg a bogár, s féreg, Mely a porban vánszorog Ez vagyok én, ez nem titok Nem Istenhez, a féreghez hasonlítok! 32

Kincs

Érzem

Elástam bennem kincsedet, odaajánlom az égieknek, rajta had vetekedjenek az anyaglok, kik Kedvesek, és szépek. Ég alatt bomolva üdvömért, benned elégek lelkemben, a rímek téged ölelnek, nékem kellenek, engem – hozzád ölelnek, aztán elégetnek. Velem a halálban hervadnak az évek, s jönnek az időtlen messzeségek.

Ha lelkem érzem agyon gyötörve, mily szép is, ha lelked őszinte lehelete ölel körbe! Forrásvíz vagy remegő ölbe árnyas pázsit csöndjébe őszinteségedben, védettségben élek, örömök ünnepében, csak így legyen a két lélek mindig érjen el a zúgó tölgyfák ligetében.

Bölcselet

A szenvedélytől halálosak a sebek A halállal egyenlőek a szenvedések Testem, lelkem óhajtja a minőséget. 33

Az ég zúg… Az ég zúg, a földre vihar sújt, égi jelekről dalolnak a fehér hattyúk, jelzik, az égen új csillag születik, megváltja a bűntől az ember életét. A cserje lomb alatt a kígyó tojás az őskortól élt, Felzeng a tölgy s a víz hangja ömlik beléd, s a kígyó bűne mindig él, túléli a csillagok ragyogó életét!

34

Úgy figyel a Tenger… Úgy figyel a Tenger, a vize se Rebben, s éled a szellő, s a hullámok magasra nőnek, fehér habokat fénylőket szülnek, a Tenger vize az ostromban fodroz, az éj a hegyre is zivatart hoz, s a Tengeren az orkánok Istene dalol, kínzó vágyait kiéli, égen, földön, bárhol a világon.

Eltörted szívem… Eltörted szívem, tiéd bennem egész töretlen. Találkoztam magammal a tükörben, s törött volt szívem, igen a tükör mélyében Zaklatás, bánat bélyege ült a szemeden, s a mély csöndje van most is velem, csillagok sápadt fénnyel – égnek emlékek veled tőlünk már messze értek, s mégis mindig enyhén szépek az örök emlékek.

Álmaim tükrében… Álmaim tükrében vagy ébren, villansz te szívem színében, s az égen titkos angyalnak érzem őt bennem. Zengedez a felhő, Ikreket szül többet is, biztos kettőt. Óh, szívek, lelkek, szeretők, vérben úszó szívben szenvedők. Lélek csillag egybenőtt Ikreket szült az ős idő, lótusz illatával töltődj föl levegő.

35

Őszi oratórium Őszi oratórium, pusztító hangján, halottak napján az ősz arca ér hozzám, a halál árnyékában, elképesztéssel süllyedt rejtekben, elvonul a szív összezúzott holtak titeket lám a szomorú magány, hol van apám, anyám, éjnek túlsó partján, a lelkem érzem halálsápadt érintéssel rabolja el szívem, érzem!

Tudom, a holtak élnek, mesélik ők a szélnek, holtak lelke, mint letépett élet, száll tova beillik tollpihének. A nap árnyékában remegő vérem szeszélyes lüktetésén élek, őszi oratórium. Üzenem a szélnek, halottak napján hullik szanaszét az élet, óh, micsoda vérengzések, szeretetből, égből hulló veszteségek.

Bölcselet Mágikus erő járj át! Győzd le bennem a démonok hazáját Lelkemnek hozd el az Isteni adományát! 36

Őszi álom

Sugalom

Már újra ősz van, Óh, halottak napja, az égen gyéren verseim szakadva hull látszik a csillagfolyam, a Halottak napjára! levegőben Kimegyek a temetőbe, ködkabát van! hogy lelkem érezze, Az éltető nap szemem lássa hova tűnik el ugyan, rengetem versem úgy, mint egy pillanat, könnyes – futásába, mint magányos hanyatló fényben néma, sóhajtás, Telihold árnyán nap nélkül. Sugalmak lelkem Az élet – gyászmenet felavatják, ki is szereti a Telet? gyertyalángok Ilyenkor reánk köztünk lelő csak is a hold nevet! merev határok! Azért, hogy a Téli zord időben álmodjak szépet!, mint egy gyermek, Bölcselet mely sírásában boldog, ha Valaki bennem háborút okozott megpihenhet! A kitartás szül akaratot A győzelembe rejtett hitem Meghozza a várt győzelmem. 37

Magyarok Magyarok, Hunok, Avarok, Orion csillag, a Mars, s Nyilas bennünk kavarog! Napimádó nép nektek e föld mit ád? Álmaink Tragédiája lett e világ? Réges rég akartál, amerre jártál sivatag közt oázisoknál. Fejünk fölött régóta már kies örvénytánc jár. Ne üldözzön folyton népem, a téli alkony,

38

gyász, elmúlás, üldözött nép a sors rabigára hány, (régóta) lelkünk mélyén él még az ősi tükörkép. Őseink törzse vetíti reánk az Orion csillagot! Előre néz, mögötted sírkövek vetítik az árnyékot! Légy szelíd, bölcs, s olykor vad, mint az Orionban a Mars csillag. Rabláncot vesse el a gondolat, a múlt ne legyen tovább kísértéses álomkör! A rejtett fény jöjjön elő benned, mielőtt a sötét megöl!

Szellemek

Zokogás

Óh, szellemek, ti kik az éjben vesztegeltek bűvös, holt árny! A szellemek holt tánca a hold az égen jár sírkamrákra vetülő szellemárny csüggsz, kapaszkodsz az ember vállán, itt hagyott valaki titeket a föld hátán, szállnátok felfelé hűn, szomorú őszi égben, ezüst hegedűn a szívetek dallama bennetek feszül, s az Úr zsámolyáig a lelketek ki nem hűl!

Eszembe jutsz felzokogok s reád én sírva gondolok! messze tűnő évek előttem még hattyú szárnyakon lebegnek éber jelenések óh, Távoli csillagok az élet csendje bennetek ragyog. Érzem, az élet egészen áldott a síron a szerelem kihajtott virága érzelmi sóhajok.

Szív A szív gyűlöl, vagy szeret így nyilvánítja meg az érzelmeket a szívem rokon a tiéddel hallgasd meg, hogy egyszerre ver! 39

Halkan

Villanás

Az éjben, álom közben osonok halkan, telihold körében, holdkórosan. S figyeli a hold vándorlásomat, tükrözi arca arcomat. s a szempillája a lelkembe pillant! S elönt az erő mágikus áramlása, elmerít mélységében a fényének játéka, s vegyül bennem, s fénymagot érlel, s az álom gyötrése elhagy, Távozik tőlem. Istenhez kapcsol vissza lelkem szent gyökere.

Szívemben apró villanás, szemed, szád szívemben ír rólad képírást. Villanás, fent az égen, fent amott kigyúlnak a fényes csillagok. Villanás keserű életben mennyi csillogás s elmúlik a nyár lehull a csillagom, itt feledett nyomát a hóba felírom. A varjú károgja kár, kár, s a megrémült fekte tolla a hóesésben száll!

40

Holt tengereken A holt tengeren evezek csendesen keresem az eget véres kereszttel – Istenem keress fel, az idő válságából eressz fel! Vérsuhanás az égre hozzád felszökik, a hold is mutatja az utat, fölöttem kúszik arcomra, s árnyéka életemet elringatja!

Árnyék Bárhova is csak mennék, szívemre zuhan az árnyék, hiába ringat az esti szél a fák ölén, belep a köd, s bástyát húz fölém. S csak némán, süketen figyelem, s állom, kihunynak az égen a lángok, lebegnek előttem partra szállt dagályok! Visszhang fájdalmat hordoz, virrasztó sötétség halála a fényre, az égre szállott.

Remény Ha már a haláltól megbékél szellemed, s leveti a föld véres porát majd az égen szellemed érzi a fény sugarát! 41

Holnap

Csigaház

Várom, este mit hoz a holnap, s várom a hajnalt, reám adja az új ruhámat. S felragyog a nap, a tegnapi gondnak vége van, de újra a gond jön, s rám zuhan. S a szívnek komor lesz vidéke, vízesésként esik a fénye, a napot is hanyatlón látom, s a pillangók eltűnnek a sok halott virágon.

Az idő – sorba az életeket elsodorja jönnek értem, zörögnek, az idő vetkőztet! Megaláz fekete gyász, fekete hajam holnap csigaház. Megcsúfol az idő, szégyen, ő a vezérem, meghalok, akarod, hát Keress fel, halálos béke száll lelkemen.

Bölcselet Az ember étellel, Itallal ünnepel A szív, ha boldogságra lel Lelkem ilyenkor egyben van A szellememmel. 42

Idő Igen, az idő kinevet, téged, engem Foszladozó szép-szerelem liliom virágot lenget illatával, szépség erős világával, s idézlek a szélben szép szerelem múló szeszélyével, virágméz ízével, óh lopott fény, mélységem rejtekén boldogtalan voltam én csillogtál, melegen, s elvesztél. Hajamban nem volt babér! A tömjén illat száll az idő emlékén, úszik a bánat a pohár bor tetején.

Sötét Sötét volt az ég s vágyva vártalak, nélküled sötét színű volt a szomorkás hangulat! S figyelem, egy pillanat, a felhőkből kilép a csodás nap, fején szép piros kalap, a felhő fodra elvonul szipogva, s fénylik a Természet öröme újra! Érezni lassan jön az ősz A nyár még visszanéz, maholnap a fa levelét hullajtja: a kertben mélán ülök megy le a nap újra a hegyek között.

43

Nyár

Bánat

Gondolatim hozzád száll a szemem mögött, s közben már emlékké vált a derűs nyár. S a székemben ülök még s az ősz a kertembe lép, s ijedten néz az idő reám. Eltűnik az arcomról a mosoly, a nyár, s villan titkon a hold a fán, s téged szívem hiába vár!

Villámcsapásként ordít a bánat, fejemet a halál kérte magának, ha megtámad a szenvedés, szívembe a kín fájdalmat vés. Sha bezárkózna szívem életköre, összepréselődne, figyelem, álmomat rámadja folyton az izgalmat földön, nap, mint nap lehetek percenként lebukott áldozat.

Bölcselet Uram, az idő felettem gyorsan kering Meddig keringhetek a kedvem szerint Amíg az uralkodó idő le nem int. 44

Örvények Csillag ösvényen élek, napkitörések, lángörvények itt nincsenek, menedéket az Úrtól kértem idemenekítsen. Itt reám örköd a napfény, Isten, védelmi ének a költemény, a földön sötét a gondolatom, nem tudok már járni a lábamon, szebb itt az álom csillagok közt szállni szárnyakon, írom Uram, írom a versemet, óh a világ mögül, s a szívem csenget, s örül!

Az ég Az ég végtelenségében nyomulj lélek előre Tévedhetetlen végtelenségben elnyelődni az örök sötétben! Csillagok közt menni küzdve a fény kering körbe, s elenged a végén az űrbe, arctalan lesz a fényes arca, hangtalan a varázs hangja mögötte a nap, az hajtja, nem hagyja leállni egy pillanatra. Érzem, látom, amint hullsz utánam, vonulok veled a fényben előtte beleesünk a mélységes sötétben.

45

Mily szép

Arcod

Mily szép is a bánat nékem, megtisztítja az én lelkem. Bíbor színű bort iszom a lemenő napban, pezseg szép halkan, s gyöngyei rajta eltűnnek lassan! S áthat a távoli öröm zenéje! halványuló szárnyán hozzám érve. A lemenő nap még egyszer felragyog, s a poharamban látom az esthajnal csillagot.

Elrejtem hajamban arcodat, szívemen aranylakat, elzártam a boldogságot, ne őrőljék bús kínok lelkedet. Kegyelmével boldogan sírok, Nyugaton felgyúlt a csillagod, s benne a szemed – nézem elkárhozult üdvösségben, a lemenő nap ma-holnap elviszi másvilágra csókjainkat, két szomjas lélek a légben összeolvad.

46

Fuvallat Hűs fuvallat átjárja a sziklafalat. A sötét árnyon vetülő csillag lelkeket hullajt a titkos éjben. Bús felhők vonulnak a nyílt égi folyosón, mint opálos koporsók régi álmok, melyet a szív elbocsátott, hulljanak a csönd ölébe. Te megmaradsz mindig nékem, gyönyörrel égő reszketésem.

Örökség Örökségem a vérem hullámos vérfolyamában borús égen óh szívem tudom, fölmegyek egyszer majd káprázatos fénnyel szilárd keménységgel, tudom, magas mérce, kering a bolygó kristály értékében. Rezdülése fűzött gyöngyszemek. Érzelemvirág valótlan valóság árnyékos reményben, nem gyúl a szemed tüzes lángja az égi pályán haldoklik a szívkomor dobogása.

47

Bölcsek

Égbolt

Bölcsek és szellemek! Fényben úszó a ti lelketek, mágikus dicsfénye glóriakoszorút fon a fejetek fölé, fénygyűrű a napkör éke, kivirágzik a szellem fölében.

Az égbolt éjjel is lát, megtölti fénnyel az éjszakát. Csillog a világ, csillogva fénylik, az ember mégis a sötétben él, s a tűz fénye szívében rejlik, az ember egy lepecsételt fény kódolva Istennel, s várja az örök fénylő békességét.

Bölcselet Alkímia folyamat! Mikor elkülönül Egymástól a jó és rossz, Szellem az emberben Olyan ez mint a felforrt bor, Kivál belőle a tiszta alkohol. 48

Az ember Az ember őszkor gyászol, s lépked erdőn mezőn – bárhol, sok halott virágon. Viszi a szél gyászos dalukat, elviszik hozzád a szomorúságomat. A lemenő nap ott jár a nyugati kapunál, s a sok halott virágban könnyem reád hull, elsápadt dallamom benned elsárgul!

Világ

Tél A nap nyugaton Este lement, Mint suhanó szellem Minden fehér, Az idő leple Bennünk fehér – dér, Az álmos tél, S éjjeli ködben Bennünk néha Visszaszökik a nyár. Az idő szárnya alatt Bujkálok halkan, Fejem fölött suhan Fájdalmak közt Haldoklik az árnyam. Olykor még beleszáll A szerelem szele fekete hajamba, Távolléte elgyötör, ha jő, Sír a szívben a gyönyör!

Néha bús rég a világ álma, Révületben mereng Szüntelenül az árnya

49

Fűzfa

A föld

Temetőben mennék Mióta forog a föld lehajtott fővel A nap időben állok, mintha A fényszórója sSzomorú fűzfa lennék, hisz Az ég fátylát, nincs köztünk Száműzi a sugara. távolság – idegenség! Szép tavasz a föld Éljük a krizantémok idejét Féltett világa bennük rejlik A hitnek szűzies szépség, Gyógyító némaság bűvös keverék, Nyílnak csendben elmúlhatatlan mélyülő illatuk A virágos fák, a síron bűvös emlék! S a szívben kristályt szertartásos ajándék, Éget a boldogság. őszi könnyből írt versek szívemben, az arcom magánya temetőben – árva, Bölcselet az égben nyugtató folyók várnak, Ha megkülönböztetni bíbor üzenet áthat, Tudom a dolgokat szentnek látlak Többet ér mint, ha szívem morajlásában Cselekszem Temető szomorúság van. Nem átlátó bizonytalant.

50

Égövi vízió

Avar

Száll az őszi ének, Ilyenkor már Szendereg az élet, Lelkem áthelyezem Magasabb síkra, Járható határon Istenhez közel. Itt a tisztaság körbe ölel, A misztikus hold Kristály folyásokat hord, S gyöngy folyókat Mutat az éghajlat Forrásában a víz neme, Minden cseppje Kristályokat olvaszt, Selymes utak fényesednek, S találkoznak itt a lelkek, S a hajnal elkápráztatja a tejutat, aranyban ringatja az ég, Az átkelő hidat.

A szívben rég őszi tangó él, s visz – feléd a hervadt krizantém, s a suttogása a szívben élő rögös – mélyedésben. Sodrása zaklat magához ragad álmokból szőtt régi – áramlat, titkos üzenet kitisztult mély arany fájdalmak.. könnyből fűzött gyöngyfűzér tánca. Temetőben az utolsó őszi hideg napsugárban a szélfútta levelek repkedő csendes – avarában.

51

Legenda a Kárpátok közt Álmomban a virágok, s a fák énekelték a hegyek himnuszát! Hazámban volt a tündérország, itt ülte a Hegyek Istene a földi nászát. Álmok közt fénylett a trón, s a Korona, fejünk fölött nyitva álltak a csillagkapuk sorra. Hajnal csillag fénye alatt ringott az édeni almafa! Itt élt az Isteni legenda, fénymag, s lélekszikra Birodalma nem volt legyőzött

52

a szép – haza. Vízió hova tűntél? Benned volt az élet – titka.. Éden tüze éledj újra, Hulljon örömre az idő – szárnya, az Isten tüzében nem lesz a lélek sohasem homályban. Hitem varázsa, a gyöngy színű éden, régi álmok közt ne haljon el a vérkeringésben, szívem sugalma kísértő érzelem! Szállj üzenet virágbeszédben, ne legyen csak kísértés, álmomban reám szállt szép emlékem!

Harangszó

Pillanatok

Ki is vagyok, kitől kérdjem, kinek bocsássak meg, s kibocsásson meg nékem. Teremtő Isten, harangok zúgnak bennem, s robog felém az ősz titkos szekéren. Óh, nagy Isten, erősen fogd a kezem, hogy látni tudjak újra, töröld le a könnyem! Lábom nyoma ritkul a földön, múlandóságom nem tudom, még meddig őrzöm. Bár lehetnék Próféta, ki a sorsát előre látja, s a titkos hold, bűneimet feloldja.

Pillanatok kigyúlnak a gondolatban, s virulnak, csillagok elvonulnak, lehullnak, s újra gyúlnak. Szememben szemed lüktetése leng, síri a csend, előttem ülsz, amint szemed bennem a mélyből földereng! Csillagképek benned égnek, s a csillagommal összeégnek.

53

Vágy

Titkok

Visz a vágyam égkék színű ruhában, visz a szívem lángja, lelkem emelkedését az érzelembe ojtsam, kár lenne haldokolni a vágyban szomjan, vagy mit tegyek, bocsássam el a szerelmedet, mint őszi lomb a sárgult levelet? Lehet, hogy az a végzet, várni, hogy ahol élek, majd egyszer arra téved.

Titkot rejt a végtelenség, tündöklő szerelem lépte jöhet felém. Lelkem vágya idején Lidérces fény titkot súg, s rebben, dobban a szív, lüktet a csönd ölében. Megyek, ha kell előre a csillagösvényen, hol van az átjáró a múltból a jövőben, hogy az Úrhoz felvezessen!

Fény Fénygyűrű a napfény éke Kivirágzik a szellem fölében.

54

A nap

A hold

Támad a nap újra kelet felöl, s fogom a kezed, nézek az égre föl, s összefon veled érzem, a mágikus kör. Micsoda hő, összefont erő, micsoda irgalom, ha átfogod a két karom, szívem a fénytől rád talál, s a lélek kapura tör, s összekulcsolt kezünk energiát hoz le az égből! s a fény hegyén fényed a fényemre dől, a fény majd megöl, s a két szívből lesz egy fényes, mély tükör!

Besüt ágyamra a hold, sugara arcomra szállt, úgy érzem beolt, s figyel, mint aki az ember lelkében ás. Olyan, mint egy őrült égi vadász, S a súlyos szárnyú képzelet, az álomban összetör, a hold, amit lát, az égre írja föl! S beterít a szaladó idő – a hold karimája egyre nő, s az éjben merengve ül, s a csillagok rendje lassan szétterül. S reggel a nap az égre feltalál, s utána a hűs pára felszárad már.

55

Kíméllek Kíméllek téged innen messze eltakarnálak szememmel fehér zászlós jelemmel! A szívem vedd el! Örömmel viszem másvilágra a szépet vinnélek messzire téged, nyújtsad a kezed! Bús a nézésed, fáj a lelkem, ha búsan nézlek, mond, mit tehetek érted! Talán semmit, talán mindent, örökre őrizem hited – s szerelmed.

Hol lelem

Hova menjen, hol lelem meg a csillagokkal füstölgő égi szeretetet, Kőnél maradandóbb, égi szerelmet, vagy a csillagok elzárják előlem, az ősi titkot gyötörnek az anyagba burkolt véres álmok! Tégelyekbe elzárt csillagok koronái, vagy áldott Bölcs örök virágzó fényes gyilkolások, Az ember egy lepecsételt fény. óh, a fényben Kódolva Istennél, lelitek meg S az ember még is a halálotok. szívében sötétben él. 56

A Csendes óceán Hullámzik a Csendes-óceán Tolong a víz a széllovas hullámok hátán a víz táncoló szeszélyes verése beleszalad az örvénynek mélyébe, s ha elvonul a víznek harca, a szökőár végül úgy, ahogy jött elköltözik rajta, az ördögfonta hullámok hulláma, s gyorsan kisüt a nap s mosolyog rád, a fehér Japán Cseresznye Virág.

Béke Az álmok megnőnek békés ringásuk szívemben – időznek, aztán továbbnőnek mélyén az időnek, s a titkok rejtelmet zengenek – a léleknek, s az érzelem jön garral, lendülő, zörgő robajjal a lélekpárkányon a lelket mélyen ostromolja, s visz a csúcsra, egymás közelében sikoltva, a szerelem vérkörei reszketnek bennünk, s vásott emlékek maradnak, a titkok porrá omlanak!

Bölcs Az égen fénylenek a csillagok belőlük Lettek a kitisztult kristályok. 57

Úszik az ég Gondolatom mélye halottként úszik a síri égen, s von magával a semmiségben. A múlt álmok súlya ráül az arcomra, a kék ég sorvadásom magában hordja, s az énem eltávozik árny-alakban, s agyamon új kongatás, s agyam másfele ás, selymes ösvényen jár-túl-odaát, s fordul velem a föld, és surlódnak óriás fakoronák, rajtam szédület, s révület jár, s forgok tovább –

58

Pecsétnek belém van égetve ég-föld, e káprázó világ. S fordul a föld újra még, másik káprázat, másik ég, s fordul a föld lent és fönt, s hoz magával vízözönt, s kívül reked, mit magában hord, ami egykor Pompa volt. Ég és föld között, tudja mind a titkos hold, mind csak káprázat volt.

Képek

Piramis

Csillagképek Piramisok reszketnek benned, Ezredek óta regélnek csillognak Míg energiájuk él kiszemelnek! Addig élnek Szívedben Ők formához kötött az érzelmek Magikus erők újjászületnek. Ők halhatatlanok Földön és égbolton Szellem energia központok. nélküled életem kioltom. Szeretlek, fogom a Kezedet, Szél összeköt bennünket kezünkben Dérmezőn Táncol a szél az erezet. Belekap a hajamba, mint aki segélyt kér, Nem szeretik őt, Tőle mindenki borzong, s fél, az élet vele ridegség. Ezután már fagyban jár a kedvem, a melegséget távolba elkísérem, elkerülő boldogságot kérem Térjen vissza szívem rejtekében. 59

Újévi Ima

Jelenések

Árva szívünk fölött Halál, élet, ott lebeg Hatalmas, szenvedések, Kristály angyal! szikrázó enyészete Az űrnek ő a legnagyobb fészkel a létben, csodája, ő a s milliárd alakú csillagok óriása, hajdani szerelem feje fölött lebeg fonadéka fészkel, az embereknek körénk gyűlnek szánt boldogság óriás költői tiszta üzenete Jelenések. ott lebeg az űrben Kristály csillagképek a létünk számára, a merengő árvaságunk a szenvedés hatalmas kiapadhatatlan, Tövis koronája. megvalósulatlanság Kőkemény, bonthatatlan sorstalanságában. anyagú – összefonódásban. Víz és föld nélkül, Gyökerek lángkoszorúk – csillagkoronában. Az emberek bárhol élnek, mint vándor madarak Hazatérnek visszahívják őket a gyökerek Rátalálnak a kezdő útra Rátalálnak a gyújtópontra. 60

Őskori duál Elmúlt az újév, jön majd a kikelet, s jönni fognak Napvirágos szemű Istenek, s a régi bánatok lassan eltűnnek, s régi érzetek visszatérnek, ezer éve szeretlek, s ezer éve rabolod a szememet. Nézésed épít engemet, benned a vágyak ezer éve engem szépnek látnak, égnek, s ölnek, Régi szerelmem hajdani szeretőm, régi sóhaj, újra óhaj!

Bölcsőm és koporsóm Bölcsőm és koporsóm között a lábam – ide-oda szalad, csodálkozom, nyitva az ajkam óh, Uram! Bennem járkálsz halkan! Figyeli a hajnal könnyes arccal, ha nem érzem, hogy velem vagy itt! Vérem is fázik, s jólesik a szívemnek, ha tőled Uram hevül, s ki nem hűl az erem, s árad bennem a süppedő sejtelem, Piros, fehér, s zöld oltár vagy te énbennem!

Kincs

A rejtett kincseim máglyák tüze őrzi Betörő hiában keresi, mert tiszta érzelme Isteni. 61

Szívek Az ember űzi az érzelmeket, elhagyatottan nézi az eget. Csinál magának Karácsonyt, Szilvesztert, csillagoknak figyelmet – szentel. Imádkozik, sír, s énekel, de nyugalmat nem lel. Dermedtek az érzelmek az égtől, ezredek óta nem jön a nagykövet, kemény márványok lesznek a szívek. Egy napon vérbe fagyva az égtől kegyet nem élveznek! Búcsúzkodik a Szilveszter, s újévre – ébred – az ember, ha fölébred

62

kezében a fegyver. Bánattal, örömmel, s tovább harcol szívében, lelkében az éggel, s a földdel. S kegy már az is, ha valaki a végén elföldel. Mereng belül a December, ő is szomorú, mint az ember, a Föld forog, egyfolytában az eget körbejárja, ha lehetne, rég leállna, álmaink Tragédiája, s végének nincsen sohase kilátása.

Száraz virág

Titkok

Aranyhangon zörgő eltikkadt Száraz virág a nagylángú életben ha nem vigyázol, gyorsan elvirágzol! Óh ember, ravatalra fektetett az élet, szívnek csöndjét a a titkok csöndjében, oda túl fölismered! A füstölgő gyertyák lobogó fényű verejtékében, az eszme szent túlsó szabadság. Várát, itt a földön építed, s körbefognak fekete eső halálszagú virágai, sivatagnak kőrózsái!

A titkok harca szent pusztulásban hal el. Deres jégkoporsók jégüveghegyek a mindenség szent a titkok tudója a lelkek, s a könnyek fénylenek Az ember nézi az eget magában beszélget s az Istenben érzi az ősrejtelmet a szív ütése dobogja el, s a vak várakozás szégyenét a fehér halál váltja fel!

Hold

Gyermekkoromban esténként Lestem a holdat, Simogatta arcomat, S kerestem arcom a holdba, S úgy sejtettem, mintha A rózsabokorba hullna. 63

Újévi elmélkedés a mindenségről Szerelem és halál Te vagy az életnek egyetlen kegyetlen tisztasága, melynek soha nincs vége, csak folytatása. Halál erejéből jövő ős szívünk üvöltése, a pusztulás láza a csillagok tudatába a fájdalmat bele zárja, a költészetben a Költő nagysága rettentő magányos – árva. Fáj néki a világegyetem sorstalansága. A föld tüze, s vize, megemészt mindent, a vér beissza, a világszennyét, sejtelmesen hörög, árva, s kristály tiszta.

64

Feltörő nap Várom, hogy az égen a nap újra feltör, s tudom, a fény, ha jön bennem majd minden rosszat megöl, s a gyönyör a szívben mélységesen kiömöl, és sugarakban tündököl, s a lelkem lesz a száz színű tükör, s a szívem mélyen úszik a vérben, s a rejtélyek benne surrannak, égetnek, s álmok közt ringok, s álmokat ringatok, Félelmes szép játék egy napon hanyatlik a Szépség!

Karácsony Fenyőfám dallal ringat! Zöld szárnya szeretettel simogat, odakünn a szél dúdol opera áriákat. Hajnal van már, ütemel az óra a körbejáró fordulatán, az égen vadliba csapata kerinve száll, pislákol egy gyertyaszál, mellette verset írok, gondolatom fejteget világi titkokat, a szívben éled

kifinomult selymes kongatás, vele élni, mily pompás. Szép karácsony, Te kör, szédület fénybe burkolt fenyőfád szentté lett, összenövök veled, és a csenddel, a fénykötelem ring lelkemben, gyöngyfűzéren leng a versem.

Tavasz A tavasznak csillog a ruhája Színes lepke az álma Boldog a tavasz, a boldogság lát, Hatalmas lesz benne a kebled, Átöleled az egész földet. 65

Lelki filozófia

Óév alkonya

A nap vére folyik szívemben. S naponta a világot járom körbe Isten tenyerében, s mégis minden pillanatban életem – veszélyben! Szorgalmas hangyaként dolgozom, a föld felhasadt eleven – köpenyén, s egy napon odavész éltem, világomlás marad a lelkemben, Tengernyi rejtéllyel, szenderülésben, a fénytemetésen!

Kibomló fények, a szívnek örömjátszma. a pislákolásban, világos dél ne légy szívem szélénél! Vetülj Új fénye a szív mélyére, Tűnjön el bennem hosszan az életnek halálos sötétsége, múljanak el bánatok, bajok szilveszterre, óh, magasztos kert tűnjön el egyszer már az élet végzetes kérdése, megújuló szívvel lépjünk kétezer-tízbe.

Tó A tavat fényével tölti meg a nap. A levegő lélekzetélve, s a tükrét simogatja a Hold Isten. 66

Fiatal kori versek álma Az eső láza Áldozás Az eső esett! Víztócsában látom a szemed, sötétben járok, fáradt a szemem, könnyektől ázik, sosem vagy velem! Látják rég – mások a szememben ülő csúf bánatot. Tüzes a szemed összeborulnék szívből veled, Tegnap a tükre nem engem nézett, nincs helye a szívben – az ölelésnek! Valaha szemed mást nézett, s engem áldott most engem néz szemed, s nem ragyog, szememben mást keres, s engem magamra hagyott.

Szívemen sebhely, micsoda élet! Legbelül valami éget, majdnem – elégek! Szívedbe, érzem, bele nem férek, mit kezdjek veled, sápadtan lángol a szemed, micsoda rém, és micsoda játszma, bennünk ég nagy rakás máglya. Miért okozol nékem sebhelyes létet, kínos seb vagyok néked, szívemben vérzek, véresen áldozom az égnek!

Jelen Csak a jelen lát így a jövő és a múlt. emlék szilánkokban hull. 67

Várlak Hiába várlak hófehéren, hiába süt a nap lent délen, néha szerelmed lángja ég az ősz szemében, keresem magam a tükör varázsában, lelkem mélyén ájulásban, s szalad az idő, lábakon jár, senki sem él, ki eddig várt, s mint alvajáró a tetőn, hűvös hó száll a mezőn, süvítő szavakat dúdolok reszketőn, s nem hallja senki, csak a szél jár arra, ő felel a visszhangra, mielőtt szavaim lassan elhalnak.

68

Arcok Jönnek felém kutató arcok, elmosottak régi harcok, szívem emléket ás, s csak hallgatok, s várom, hogy emlékből felbukkan egy lángírás. A múltban éltem én már egyszer, s újra felébredtem egy reggel, más személyben, más nevével, s lángolok a rabságom tetejében, vérszerződés, csöpögő vérrével.

Ima

Álom

Életem Ifjúságában mondtak értem imát, virágok közt én voltam a futóvirág! Az élet adott szép évszakokat, viharos hullámokat, s csillagfényű hullásokat, s ólálkodott körülöttem a búsuló világ. S nyakamba tett réges-régen fájó bús igát, hiába rebegek már imát, az életem olyanná vált, mint Pihenő ima könyvből kihullt, régi hervadt Virág.

Álmomban Elrejtett téged, A zöld lomb Nem láttalak Csak a fekete szemed, S arcodon árnyakat Szentnek láttalak. Lábod alatt volt egy patak, S a víz sodrása Fényt bontott, S mint egy messiás Olyan volt arcod Az ég szeretet lángja Lelkemnek csodás Álma volt.

Öröm Olyan vagyok, mint tavaszkor a virágok Követem én is velük a napot Nap felé fordulok, S úgy érzem boldog vagyok. 69

Árny

Különös álom

Feketébe borult a holttenger árnya, Csöndes a fekete színű glóriája, mélyében sír haldoklása, szerelmem követlek a halálba, akár az árnyék, elküldesz tőled, hova is mennék? Nélküled árvulásba, fekete nászba? Halálos vágyban szerelmet ültetsz belém, s érzem, amint lelkemben mélyen elsüllyedsz óh, fekete gyász, Vérünk Piros áramlás. Óh égi glória mélyéből a szerelem halála, ne ébredjen fel soha.

Álmodom, mint álmomban a csillagod ébreszt, előkelőséged, szenvedélyed éget! Kalandokra hívsz „Merkúr Isten”, értéked csillagomhoz hű, égi eredetű.. Átjárod tudatomat, befutod a lelkem, nő a szenvedélyem, nő roppant a hőm, lángol az agyvelőm. Korlátozod életem, magaddal sodrod a lejáró időm!

70

Érzelem Óh az érzelmet nem lehet meghatározni, jön és él, az több a puszta létnél Több a földön mindennél Az értelem határán túl él.

A nap téli ideje Keletről jön a nap, Isten fia, Piros sugarú lángokban, Vörös tőle az ég alja, fel-felzúg a szelek kórusa, s fölzárkózik az árnyékok kara, elbújuk a nap, az égen fönn, északon életet öl, sikolt a vihar, a szeme-szomorú, benne virágzik a halott koszorú, tombol a vihar, a hulló hópehelyben, a hó eloson dideregve. Őrjöngve néz a fúria, halálos, az arcát fekete fátyol takarja.

Ajka vértelen, gonosz, Temető kapuja csikorog, a délceg szél sóhajtoz, s a régi sóhaj üldözi a saját árnyát, űzlek, kívánlak, várlak. Sok ezeréve űzlek, áldalak, nevezz engem sóhajtásnak, szent árnyam követsz engem, akkor is, ha bántlak. Érzem, rádől testem a testedre, gyönyörű harc bennünk lesben.

71

A Hold

Virág

Ha fekete a hold, les engem, kéjjel bánat ül a fény helyébe, szeme olyan, mint a holtnak, örvényes vágyuk a csillagoknak, figyelik a szomorú fekete holdat! Csendes árnya rávetül a Tejút hajlatára, Fekete lett most az álma, mint a holtak, olyan árva.

Óh virágom Hajtsál ki A földi sárból, S ha majd hullajtod A kecses szirmod Szálljon föl a légbe Emelkedjen szellemire, Mert a virág Lelke tiszta Égi fényből Van az álma.

Csúcs Olimposz virágos csúcsa Körülvesz téged fénylő Csillogó éteri pompa. Körbevesz engem újra a bánat, Hiába nézem a virágos ruhámat, Arcomra nőnek árnyak, árkokat ásnak. 72

Titkos élet

Vak

Izzó égi Testek Koronái titkos életet küldtök végtelen életeimbe, csillagtüzek égi nászát bilincsekkel szívemre akasztják, s összenőnek velem, s forró lesz érzelmem, s forgok a mindenségben. Mint magzatvízbe bújtatott rózsaszirom, s a fény zuhanásában felbomlok, s elérem halálom őstüzek előlem elzárják a misztikus titkot! fekete gyilkolások, agyagba burkolt véres álmok, s örökké virágzó állapot a világ tengelyében csikorognak a véres csillagok.

Vak vétkek, keserű bűnök elsorvasztják az embert, s a mindenséget, s a gyökerekben bújó égbe visszavágyó szívet adja a hit, remény, szeretet.

A nap Elszáll a magasban A vágyódó lélek Este búcsút mond A nap az égnek A lelkem magával Tovább beszélget.

73

A nap

Ragyogás

Jön bennem Fel a nap Gyülekeznek A sugarak Kihajt a lelkemben, S belém hömpölyög A tavasz föltámadása, S óriásnak érzi Minden fa magát. Az álmodozásában.

Ott ragyogsz a halálomban, ott ragyogsz fényemben mindenség gomolygásában lüktet sejtemben egyszerre. Lángoló árnyéka tiszta, próféta ajkad hatalma, csillagokat füstölgő szeretet égő éneke. Kőnél s csillagoknál maradandóbb szeretet szerelem csillagok gömbjében élek sírok-halok, az égnek verset írok.

Arc Meztelenül, s bátran harcolok a titkokkal! Ez a csillaglángok arca féktelen őszinteségben, a bolygókkal harcolok. Költői szabadságra, érzelmek kimondására bíztat az ég magja, arra vágyom, hogy elnyerjem szabadságom 74

Április Ma, holnap április van A szeszélyes szélben szállj el Velem szárnyas lovam, Az ég magasában Szent gyönyör zivatarában Istent szomorúnak láttam Az emberek háborújában.

Őstüzek

A Tengertánc

Őstüzek üszkös lesz maholnap az álmom, míg élek megtudni, ki okozza vágyam. Ki okozza, kérdem, a fényzuhanásom! Csillagok gömbjében él bolygókon, s a gondolatvilágom hol lelem pusztulásom. Költői szabadságra meztelen lélekkel vágyom, bennem él az égi fehér liliom, Az égnek álmát magamba zárom.

Hullámzik a Csendes-óceán, Újra dalol a sirály. Tolong a víz, a széllovas hullámok hátán! S a víz táncoló verése beleszalad az örvénynek mélyébe. Ha elvonul a víz harca, a szökőár, s aztán úgy, ahogy jött! Elköltözik az ördög vonta Tenger-hullám. S kisüt a nap, s mosolyog rád a Japán Cseresznye virág!

75

Szél

Gyökér

Karácsony van, a fenyőfákat fújja a szél, csapkodja kéjjel. Uram, nézek a sötét szürke égre fel! Uram, a kegyed súgd meg, hogy érjem el? Kérlek, adjál nékem biztonságot, egyedül a Pusztában állok. Kérem, a lelkednek aranyköre, mindig díszelegjen szívemben, Adjál nékem szeretetet, hogy legyen erőm vinni a keresztet!

Óh a szívem te benned, a lüktető kitörő vérem a világnak érdemtelen! Oly vérszegény a nagyvilág, belepi a köd, s homály. Játszanak Vele a szívtelenek, a földön sokan elveszített gyökerek nélkül élnek, sóhajok közt éldegélnek, haldoklanak, s magukról lemondanak, gyökerek nélkül végül összezúznak, s elkárhoznak.

Isten Isten szelleméből való a szellemem. Az igaz szeretet a légyegem! 76

Istenek Óh, a lelkemnek atyja meghalt ezredek óta, álmomban látok egy óriás teret, rajta fekszenek óriás halott Istenek! sötét volt már, s a fehér sok csont a téren fényt bontott, nagyszerű fény, melegség szállt közénk. Aztán magyar hon feküdt egy vörös ravatalon meghűlt bennem a vér, valaki nevetett felém, fülembe súgta a fény, Idekerültél? Tetemek közt kereslek, halottan is szeretlek, fénylény lettem, fényem vakított nevettem. S, fölébredtem, tovább feküdt a magyar hon a ravatalon!

Szent János napjára Beborult az ég újra, Édesapám névnapjára, piros rózsát küldök gondolatban, a sírhalmára. Apám, megosztom Véled mindig a szeretetem, ha rád gondolok könnyes lesz – a szemem, elmondom néked, az elpanaszolt élet-könyvem, s a kitépett oldalak bennem, sebet ejtenek, amikor a lelked itt hagyott, magamra öltöttem a bút, a bánatot! Ha valakit szeretünk, fáj nékünk, ha nincs velünk, fogjad most is a kezem, árnyékos utcákon járok Veled, azt álmodom, a neved suttogom. 77

Karácsony az újév kezdete az ős nyelven

Fehér csend

Karácsony – Kerecsen. Véget ér a sötétség már, ilyenkor megnő a fény elszáll – a Kerecsenmadár. Fekete színe eltűnik az égről, hosszabbodnak a napok, lassan előjön a fénykör, el kezdünk élni egy újesztendőt, s várjuk a szebb jövőt, s ringatjuk az álmokat! Száll a bolygó le-föl, Isteni-vagy, ördögi kör, leszállni csak a halállal tudunk róla, ha elvál a lelkem a testemtől!

Az éjben esett a hó, hullott egész éjen át, s láttam reggel a kemény hóban, Hercegem lábnyomát, s hajnalban a Teli hold, nyugatra szállt, s a felhőkben láttam egy-csoport fehér paripát.. fehérlett – a csönd néz reám, s nem felel! Befedi a világot a fehér-hólepel! Az éjjel fehér volt az álmom, s ott járt a hold, a Tejúton a fekete árnyon.

Remény

Színes virág a zöldben, Óh ha itt lehetnél szívemben Reményt ültetnél. 78

Ragyog Ha egyszer meghalok, valaki szememben tovább – benne ragyog! elkerget az élet kerget a szív elébed! Haldokló-vágyak hódolni hozzád szállnak, s Tombol a büszke éned, az éhes vad büszke vérnek, a Kéjekben rejlő vágyad átka a legszebb Valóságnak! Halvány az ajkunk, szétfut az utunk, a fehér csönd sikolt, fekete hajad sima volt, mára ősz lettél, de a lelkeden tengernyi folt látja a fekete hold, mikor az éjben lecsuktam a szemem, szemed a szememben volt.

Feltör Várom, hogy az égen a nap újra feltör, s tudom a fény bennem majd minden rosszat megöl! Majd a gyönyör kiömöl, mélyen tündököl, s a lélek lesz a százszínű tükör s a szív mélyén ide-oda úszik a vérben, s benne a rejtélyek surrannak, égetnek, álmok közt ringok álmokat ringatok Félelmes szép játék, majd hanyatlik egy napon a szépség!

A nap Kisütött újra a nap, Elszálltak a sötét ködök, Istenem merengve sétálok A virágok között. 79

Téli révedés Künn jártam a magasztos sírkertben, árnyékod rávetült a márvány sírkőre! A Holdfény rávetült a tó jegére! E téli komorság az égi tükörképe földön, pihen a fehér hó, s rajta pihen a csillagtakaró, s felkel reggel az üde nap, s találkozik a csenddel, Álmos a februári uralkodó szellem. Van lélekbotladozás a suhanó

80

természetben, a szél zenél, rejtve a fény, Te, szívem a földet bérled, Rezgéseket mér a lélek Idézett játék a szeretetképlet, nélküle dermednek a léptek! Mélyülő titkok magányos gondolatok benső éjszaka a Tudatom álma. A szív fogsága botladozásba. Csillagom lázba réved, és a tavaszt várja.

Régi időkből Látnak

Kezem

Szemeink egymásba látnak, szemeink a mélyben egymás szemében múltakat ásnak. Bor, amit iszunk, bora a közös hitünknek, vérünkből vérzett büszke vére lelki testünknek, Úrasztali-kenyér, mennyei, s ha szemünk találkozik minden megváltozik! Szívem-szívedre hajlik ez a nagy-vérnász élő ajándék ez a megkívánás, te fényes biztonságom, tépett, véres szárnyon, feléd sikolt áradásom! Mily szép álom, e szíves bolondulásom!

Kezem a kezdbe hullott! Szíved a szívemben örömtüzet gyújtott! Fölséges álmunk, fölséges háborúzásunk Világok Pusztulása, átok kéj himnusza, s a kép feléje int. Vétkekkel megint teli! Óh, csak még egyszer szerelmem lássam vérző szívem érte – ájulásban, sírásod könnyét fölissza ajkam, a mindenség dacol, dacolva rajtam!

81

Végzet

Szonett

A végzetnek nincsen lába elvisz a fogyó idő sírjában. Szalad a szívem hozzád reménytelen gyötri az éhség, kerget egyfolytában, Téged, mint féltett ősi szökevényét! A mélységedben tudom elveszek, de a végzetnek nem adom a szívemet. A fénylő erőd érzem visszatükröz benned, engemet!

Őszi szonett jött a reggel némán-fázva, felébredésem szomorúságában üvölt a vihar, hangja éled, sírt kitáró, a hegytetőn kavar, száll a sárga avar, szépséges élet érdemes-e harcolni érted? Didergő a világ levetkőzött pőre szerelmetes virágomat ökörnyál beszőtte, feledésbe esnek legszebb percek, versek, csak az énekek siratói nőnek szívemben, temetőnek!

Beszéd Behunyom a szemem Virágos tavaszi éjben S rád gondolok, A csönd beszéljen 82

Itt az ősz Itt az ősz, gondolatomban az égen ások, elapadtak a fényforrások, s reánk lehel az ősz szomorúságot. Suhannak a hűvös légben a sárgult levelek, rezdülések bennem, kottázott fejek bánata, szeretni álmokat kerget! S kopár ligetbe érek, Isten sugallata bennem éled, maga a rezdülés én vagyok a levél, a fa, én vagyok te! Bennem rezdül szíved újra, s a kislevélben mi vagyunk az Isten maga, s a világ középpontja.

Mondatok Óh, a Karácsony előrevisz magával, az égtombolással, lelkem sugalmával! Halott mondatok Karácsony napján a könnyek közt párolog lassan! A világtól búcsúztat elhagyott árvulásban! S a világot a bánat a dermesztő bú magába zárja, mint éjszakai, fekete kaput.

Lélek Lelkemben világokat viszek, Fénnyel a lelkem mélye Világomlás lehet rejtéllyel.

83

Felhők Őszi felhők sötét fodra napsütését fogva tartja. Őszi köd reá borult a csendes-tájra. Kopár fáknak siralmára. A föld ölére A lombos erdő sárgult-piros szemfedelet sző, a levelek csak halkan hullnak, s csendben elosonnak, amerre a szem lát

sárgult levél egyre pereg, a völgyön is végig remeg, a szél összegyűjti a levelek árva dallamát, s hallgatom a levél-mesék Rapszódiáját. Behinti az ősz a bánatos csendet, a sárgult, aranyos szerelmet, Téged is tőlem az ősz elkerget, elsiratja a szél az őszi szerelmed!

Lélek Lehet, hogy valamikor már lényem vágya voltál A gondolat, mint egy kődarab súrlódott hozzám. Ki tudja törékeny a tudás Az ösztön érzi a lényeget folyvást. 84

Fohász Gondolatom hozzád száll a névnapodon. Az Úrhoz fohászkodom, hogy egészségben tartson meg téged! A napfény oltárán gyógyító erőd járja be a földet, s töltődjön fel Isteni erővel a lelked s töltsd fel szívüket, testüket, belőled a fáradt embereknek mielőtt nyugovóra térnek, s ha baj ér, s ha rádszállnak az árnyak, érted ők zokognak,

s letépi az éj fejedről a fényszálat, ők azok, kik reád vigyáznak. Te vagy nékük a Szent Ferenc, Te vagy az Atilantiszi Szent Kereszt, s te vagy nékük a szeretet, ha valami fáj, te vagy nékük az égi kristály. Boldogságot, erőt, egészséget, hosszú életet kíván néked lelki Testvéred, Ken He Etelka

Vétek Isten előtt tudom, hogy van vétkem. Nem marad a vétkem észrevétlen. Lehajtom, fejem a teremtő lába elé, Emelem homlokom a tisztaság fölé. 85

Esti séta az óceánpartján

Honvágy

Ha az ember a világban Mikor ott jártam Japánba, otthon van, a hold merengése s minden rásütött a Csendes óceánra. a helyén van Az égnek álma aluszik, a lelke vágya visszatükröződik! a gyertya S előjönnek bűnös felhőárnyak, az asztalon égve a kenyér ott van sötétek, majd megölnek! édesanyám kezében Olyanok, mint keresztre a széles fa az udvaron feszített lelkek, boldogan átölel, kik beisszák gondolatodat, s ráborul az éjben s a bánat benned, az Apám házára tőle ki-be sóhajt. kéklő hegyek alja Nem hallasz semmi neszt, aranysárga gabona a Tenger felavatja a zajt! Elnyeli, mint a fehér habokat! akkor az ég békésen ring S a rejtélye téged, s a karjaidban. engem, összeringat! S reggel feljön a nap, s arcunkat lassan beszövik az áldott sugarak!

86

Szelek

Reggel

Karácsony van, odakünn bánatosan fújnak a szelek, egyedül ünnepelek! Beborította fejem fölött az eget a szürkület, várom a kibomló fényeket, az ablakból kinézek, s látom a tócsa vizet, halálba ringatják az árnyas-szelek, hamarosan elsűllyed. Figyelem az udvaron a havat, ő is halott – maholnap.

Reggel van, Borús az ég, mily titokzatos fátyla, sötét, szellő-fuvallat a hegy gerincen ül, mire lejjebb száll eget verő viharrá lelkesül, felhőt szakít, fákat rabol! Lobogó hajjal, fejét vesztve tör, zúz, sír-dalol, erdőt, rétet tarol, s ha ereje gyengül, elenyészik, valahol.

Fény A pocsolya közepén Halvány kis gyertyafény, Ha nem mászom ki Belőle nagy szégyen ér Csak egy fa áll az út végén S, ezt látja a gyertya, s fény.

87

December 24. Ezen a napon megszülettél, amikor elmúlt éjfél, most hatodik dimenzióba léptél. Valamikor régen, akkor én még ezen a földön nem éltem. Mint egy mesebeli daliás hős, átvonultál a titkos világon, Teleszőtted a szép lelked – varázsával az én álmom.

Ma is te vagy az egyetlen igaz látomásom. Gyertyák közt írom e sorokat neked, itt érzem belőled a fényrezgésedet. Rólad küld az Úr nekem látomásképeket, Karácsonyi szentélyként, égő gyertyafénynél belém ömlenek, s a születésnapodon veled ünnepelek.

Drágám Pihenj, s álmodj szépen a havas télben Az anyaföld mélyében átölel, Téged az Isten csillagod a féltett kincsen Bánatomban csak őt keresem.

88

Sírdogál az ősz

Fényláz

Bennünk sírdogál az ősz, odakünn a szelek mérnek reánk viharos lökéseket. Mint a fúria, a világon rohan át, Lombokat kéjjel karol át, s szeles meséi szívünkbe ülteti a halálnak karmát, és szertehull a virágok álma, s figyeli az ember, a virág-lomb, s fa, mikor jelenik meg az égen a nap sugara újra!

Fenyőfámon dérvirágok lengenek, óh, Karácsonyi gyermek. Te vagy a szent üzenet, gyúlj fény szívemben. Csodás fényszálam, az Úr égi borogatásától csendesül a fénylázam!

Álom A lelkemben a gyöngyöm Igaz nagy örömöm, S ha a mindenség Célja fényben ér Megfordul az árny A halál feketén Álmában megalvadt a vér.

Szellem kérdelek A szellemem! Még mit tegyen? Energiám legyél végtelen A jó cselekvésem legyen jelképem. 89

Őrcsillag

Támadó nap

Csont színű a tél, az emberben él a szürkület, s az ami az égen ritkán elővillan, egy kis fény! havas mező szíveden sebet sző, suhanó ködfoltok! Beléd vésik a nyomot, s az árnyain, mélyen álmodik a Táj! reméli, hogy majd egy nap menedéket talál, Álmokban ringó óh, az én gondolatom, óh természet, te hű rokonom, ne hagyd, hogy rajtad elfogyjon a nyomom, ne légy csillaghasadék, énbennem őrcsillagom!

Támad a nap újra, kelet felöl. Fogom a kezed, s nézek az égre föl. Érzem összefon veled a mágikus kör. Óh, micsoda hő az, összefont erő, micsoda irgalom, ha átfogod két karom, szívem repdes a fénytől, s a lélek kapura tör. Összekulcsolt kezünk energiát szakít az égből, s a fény hegyén fényed fényemre dől, s a két szívből lesz – egy mély tükör!

90

Bűvös hold

Almavirág

Hajnalban szálltak az égen a vadludak. hangjukban éreztem a fájdalmat, óh, mily árva a szívnek a leadó rezgésszáma, a lelkemben fázom, havat jósolnak, esni fog, tudom, hideg van odakünn, reszket a csillagom, s lassan benéz a Pitymallat az ablakomon, s a sötét felhők közt bujdokol a holdsugár, árnyéka arcomra száll, s a világ fájdalmát vetíti reám.

Álmomban arcodat csodáltam az almafa virágok fehér mosolyában mindenhol ott vagy, érzem a patak partján a vízesésben az álmok üde lélegzetében, s mily boldogok ilyenkor a lelkek, ha együtt összeborulva szeretnek.

91

Várás Szívemet rettenti a szomorú várás, vértor lakodalom, sírásás – sírásó.. tűnő idő, fogóháló szalad az estben, szalad-hálni jövő időt betakarni! Világok Pusztulásán űz a rettenet, mindent lát, nem huny szemet.. figyeli vénülő, ráncos kezemet!

Nem tudom, itt meddig maradok, meddig hordom Testemben a sárt, az agyagot, meddig révedek a véres jövőben, s a múltban: ajkam rezdül Pohár Piros borban égi zenét hallok magyar Himnuszomban, Fekete jegenyék kísérnek halálomban!

Érzelem Mily különös az érzelem A szerelem értünk Születetik meg A varázs hatalma A szívnek ajándékban adja S tőle az égig árad A boldogság 92

Isteni nász Duzzad az érzelem, Duzzaszt, ha a szív fáj, erősíti érzelmem az akadály. Építeni gátakat gerjeszti a vonzásokat! Mindig voltak áramütések, szerelmi-harcok Vénusz Istennő is várta a harcból, hazatérő Marsot. A szerelem ezer tövis szúrás,

a Szívben ennyi Istenné tud tenni. mily szép a szerelemben lelt – halálozás. szerelemed örökre az alvilágban is a gyöngyök Tengere! S a napsugár tüzes homokja sivatagi rózsa, ha rád gondolok Istennőm: Haldoklásomban is boldog vagyok, ha föltámadok.

Csokrok Sétálok elmerengve Átmegyek a szigetekre Elbujdosott régi Isteneket Szemem kutat keresve Este lesz figyelem a dombokat Kezemben elvirágzik a nap S a lelkemben viszek haza Napbarnított virág csokrokat. 93

Lángoló nap

Költő

Fényvillogású lángok a nap mindig csak lángolni vágyott! Óh, Teremtő Isten sok embernek hite nincsen! Szemét kibontja a hajnal, felkel együtt a nappal! Valamiért harcolni, elfáradni, s a nap árnyékában megpihenni, a halált naponta bennem – legyőzni! Az árnyékom, mint kísértet kísér, árnyékom belőlem él! Félek tőle, oly komoly! Ő tudja, elválunk egyszer, a kínpadon, valahol! Ő is megszűnik Velem a világban, csak egyikünk sem tudja, mikor, és hol? Igy jobb is talán, elmenni a világból!

Ki is a költő? Pálma ág ő! Az Ararát hegyén Ha meghal, eszméi kikelnek a földben. A világot szorítja a markában, törvényt hozó a verse, sírja lelki koldusok zarándok helye! Ökle forradalmat int az égre… mint csillag ragyog, magában békés hajnalt hord! Vállára veszi a világ gondját, Rózsa díszíti kabátja gomblukját! S az égtől várja a csodát, csak jönne elénk, s elé az Úr, ki néki megbocsát.

94

Hold árnya A fekete hold árnya a fényes holdnak. Sötét sorsok folyói folynak! Halottak száma ma és holnap növésben van, Isten fiai a földön elfogynak. Árnyékok értük kórusban – dalolnak! Fényében fürdik a hold, körülötte minden holt, az árnya örül a fénynek, a csillagok kihunynak, nyugovóra térnek. Óh, ember, ha aranyból volnál,

a földön soha meg nem halnál, de így egymásnak szent dalokat énekelünk – s lassan a földbe süllyedünk. Az ég óhaja, hogy Koporsóban feküdjünk, éjjel, nappal szemeinkkel az eget figyeljük, ne legyen sötétben a halott éjünk, az égről figyeli halott testünk, az elvándorolt lelkünk.

Kéz A kezeink állandó Munkában élnek Ez kell az ember Legbensőbb szükségletének Ez a legbensőbb lénye Az ember tüzének. 95

Tenger

Sors

Ha lent járok a Tengeren, hulláma elringat, csobbanása altató dalt sóhajt, s Fentről tekint reám kék, fátylas égdarab, ősi viharok ölelése-harca úgy karol át, mintha az orkán karolna: bátor, erős szívvel! Forró, hevülő vérrel. Vágyódástól süvöltenek benne az erők! Véres ostroma nőtt, s lassan hanyatlanak a hanyatló erők, mint a halál előtt! A fekete hullámok szövik a habos fehér szemfedőt.

Mit köszönjek én a sorsnak, Ifjúságomban már rég elmúltak kik engem szerettek, és pártfogoltak. Naponta tűnő árnyak körbeszállnak! Uram, téged soha meg nem tagadlak, körülöttem lengnek fekete nyárfák rég, szomorú új vidék. Hova is mennék, a sorsom mindenhol árva-emlék. Lám csak a bánat hajol reám. Voltam szigetek világában, erdőkben sétáltam halkan, s új szívre vágytam. S vezet az út Testem árnyában!

96

Szent tűz

Ősköd

Az ég kék selyme, mintha feketében lengne, mintha az ég új Istent keresne! Összekulcsolt kezünk a lélek kapura tör, erőt vár a fénytől, hol marad az erő, az ős szent tűzből! Szívemben Teljen a színek fényes orgiája, ne éljek a tűnő fények – világába, hunyó világ árva szélén gyúljon fel a vágyak lángja, s az őskert-rögén kering az elbocsátott álmok felett, a rég lehullt almafa levelek. S odafent a forgó planéták Táncolnak-harcolnak, s várják az örök életet. Talán az Úr az ég sarkában, számolja valahol a szőlőskerteket.

A köd a tengerre ereszkedik a hold vegyül, s benne rejlik, felcsörren a halotti lepel víz a hullám hátán merevedik a titkon, kő körök kör álmán ezredeken át sorlódik s egy napon széthullik. az állatvilág elmúl, s éled viszik, hozzák az idő ős jeleiket. mi marad meg belőled, ember? Beléd gyúrva van a napnak fényes sárga arany táblája Te vagy a földi tükör mása.

97

Eszme Figyeld az álmokat, figyeld a sugallatokat. A gondolatod folyton ás, az élet mi is lehet más, Istennel sakkozás. Fényt termel a szeretet, Lángot a lélek, és magas eszméket, elmém a gondolatokat… s a földből lett Testem, az anyag… Elmém tíz százaléka dolgozik – gondok közt – szalad kilencven fekszik-hanyatt! Énem perel velem, jaj, mit gondolsz, ennyi agyat miért adott az Úr. Ember teremtette a számítógépet, számold ki, aggyal miért kell meghalni néked. Rövid a mosolyod az ég alatt, kergeted az álmokat, a szíved – szomorú, hallgatag, újra sugall a gondolat, 98

az életem mi lehetne más, a Teremtővel sakkozás? Lényemben zörget a fénylő eszme, a sötét pillanatok átvonulnak, s bennem csillagok gyúlnak. Fejemben ott rejlik egy óriás vagyon, s lehet, hogy csak ott fekszik parlagon. Akár a barlangban a mély csend, mely kihülve leng, s olykor földereng? Anyagból a testem, anyag vagyok, olykor élve is átalakulok. Bennem tanyázik lélek és fény, ki-bejárok a semmiség ködén, miért nem építheti agyamnak a sok-sok fény, a finom-fonalát. Talán kikerülhetem a fekete halált, s az Úr is örül odaát, s a boldogságtól vérköreim reszketnek, viszik az örök áramot, s a sejtjeid suttogják, ők a kicsi sakkfigurák, hát így békés lehet a világ! 99

Sepsei Bikus forrás Sepsei hegy Édesapám Szülőfaluja, Édesanyám, S édesapámnak Téged már sosem látnak Dombjaid domborulnak, Mint a kecses ajkak Bikus forrása Medrét ássa Őskor óta A hallgatás trónusában A táj tiltást zár Magában. Óh elhallgatod a sok panaszt ami fáj nem kapsz rá vigaszt legyen bölcs a lelked. Vizedben ragyognak Az égi tüzek Arra gondolj Nem vagy halott Őriznek téged A remegő csillagok. 100

Baranya Szülőföldem Kecses dombja Küszködünk A dombon Fölfele a sárban Csak a híd néz felém Vár rég rombadőlt Gyönyörű vidék Elmosódott Magyar akvarell kép Tárulnak elém Völgyek sorban A szélben arcomban Ott lent a szurdokban Barátságos kedves Emberek laknak Dél-Baranya térképe Színei elsárgultak De pirosak maradtak Az emberek szíve alatt.

Sóhaj

Szeretet

Az égen hajnal hasad álmaim közt lelkem – sóhajt, figyeli a benne élő megcsendesült bánatot, s a csönd ormán hallgatok. A szív feledni akarja, mit ébren álmodott! Az égen a holt csillagvilággal, vagy a vízsodrással az ember tehetetlen, vagy ami jön szemben. Mily sok kellemetlen vesz körül a földön, s mégis boldog vagyok a te élő kellemedben. Mentünk ketten, s a szél arcomba vágott, s a hold állhatatos káprázata visszatartott, s te féltve öleltél, szembetűnőn belém estél. S az idő haladt, s tovább szemembe lestél. Én átkaroltalak, s boldog voltam ez alatt.

Boldog ember, Az, akit szeretnek. Annak a hétköznap Is örömünnep Fordulj fény felém Sugarak járása Ne legyen a bánat Szívemen járvány Melegebb szívem Érzem, nyárnál Melegebb, árvább A tövisfánál. Tavaszi fény Űzd el a vihart, A bolondos szeszélyt, Ha kitör újra a veszély Fogd meg Uram a kezem, S elszáll a kételyem.

101

Ünnep Minden elmúlik egyszer, elfogynak a remények mikor a szívben nincsen már ünnep, merengve látszanak messze a fények, s az emlékek nyomában titkok élnek! Holt szépségek, s mégis értékek a szívnek. Elgyötört élet álmodón remeg, mint ajkadon egy lázas szonett,

mint régi szerelem a bánatban kiszikkadt, nehezen feledjük szép álmainkat! S figyeld a fát, mint új virágot ringat, s új tavasz jő szép, és erős, lehet a hajad ősz, úgy érzed, Tavaszban a szíved lehet akár hős, virágai az eltűnt édennek, mindig vannak, selymét adják rád az álmaidnak.

Mulandóság Nem hiszünk az elmúlás idejének, S nem tudjuk még mit nyújt az élet Fejünk fölött árnyak gyülekeznek A világban szomorú állapotok Mégis reméljük az örök valóságot! 102

Szürkület

Téli ábránd

Szürkület vonul az égen, a föld csöndje ázik a fagyos télidőben! A képzeletben telten ólom súlya alatt szomorúan leng a lelkem! Óh, bús téli éj, benned az énem, tengere él, S hamarosan a végtelenbe ér! S gyérek a csillagok az ég tetején, amit látsz olyan, mint petróleum lámpa fény! Unom már a ködöt. Olyan, mint, aki az embernek bosszút esküdött! Sötét az ég, sötét az ablak, úgy élünk Télen, mint aki vak. Világtalan-világ, lelkem a fényért kiált. Nincs szememen álom, lehet, hogy ide-oda dobál a halálom!

A nyárban agyvérzést kap a hőség, sikolt a fagy most! Megreped tőle a jég, s jön lassan a Tavasz, elmúl a tél, s a föld bölcs rendje visszatér, s a fényben a tavasz újra él, a fönix imája napos keletről gyöngyös hajnalok álmában a Természet szerelmet szőni fog az álmok virágaiból! S nevet reánk majd az Ifjú nap, karjában Rózsák ringanak, lassan beáll az alkonyat a lombos fák alatt. 103

Találkozás önmagammal Bele van írva szívemben, az emlékek fénye sodor magával álmok rebbenése! Az elmúlt vágy ölébe, kék ködök közt Tarka pompa éledésben. Tört-könnyes szememben, szent Hazám, szerettem, a sok bánatot, róla soha nem feledtem. Óh, vallomásom rólam minden versem bennem élnek, szomorú békében! Előttem a falon Szűz Mária képe lóg a falon, odakünn havas színű Téli nyugalom, minden halálra vágyik, összeroskad a hó – Talán Szent György napjáig. 104

S csak fut az idő előre süketen, vakon! Míg ki nem süt a nap Tavaszig, alig lesz egy jó napom! S majd eltűnik az árnyék a tájon, hogy azután a szív, ne fájjon! Tekintetemben a régi bánatok boronganak akár a borús ég, ha nem süt a nap. Hattyú szárnyon lebegtek előttem hulló jelenések! Szememben Távolok – üzennek! Szívem mélyén emlékképek rajzolódnak, mint oltáron a régi szentek szent énekek

és mond a Táltos lát rólam régi regéket, s bennem ébred diadal és árny édenen túli táj, Anpeni Isztri Atlantiszi lány örömben élt, mennyei úrnő volt körülötte sok cseléd, Naptemplomok, Aranypalota, az Úr derűje ragyogott rajta.

Ihlet Az Ihlet égi fénye, ott ragyog Isten közelében. Az ember lett a földi tükörképe. A szívben rak éltető szentéji mandalákat! Összeköt eget – s földet, Így életem az Úrnak Központja lesz.

Derű Az Úrnak fényén elszállok én. A versem szárnyán az Úr derűje vár, s visszaadja ő az őshitem álmát, az ősszabadságát, s a fény bennem tárul, úgy érzem szikra vagyok Isten homlokárul!

Fény Óh, Uram, kérem köss a lábaidhoz égi fénnyel, köss engem hozzád a szeretet kötelével.

105

Fájdalom

A nap

Ellepik a világot az ordító fájdalmak. Mindegy, hogy ember, vadállat-sakál, a csillagoknak támasztja a hangját, ha valamilye fáj. Vagy ott fagyoskodik a jeges ágon a kicsi madár, kétségbe esve sír, szeme az ég aljától segélyt vár! Karóba nem húznak embert, ma már! De a jövőnk körben árnyas, sivár! Óh, eget zengető szép költemény hiába várom én, hogy az Úr meghallja az arany palotája küszöbén! ha versem elmerül a zúgó föld fenekén!

Figyeld – kigyúlt a nap, majd megigazítja a csorba levelét a kis virágnak! Patakban hull a fény, a Patak minden csobbanása néki gyönyörű remény, ódákat zeng a kristály vize és a csend! S a vizébe hajlik mennyi bokor, s virágos gyönyörű ág. Olyan lesz, mint hetvenhét mennyország. Benne él Istennek országló törvénye.. napsugarak fénye! Óh, milyen jó lenne ilyen tiszta, csendes béke, ha a küzdelem is megpihenne a gyökerében.

106

Marsbolygó uralma Az év októberében sötét az ég, álomba ring lassan a mindenség, halálos álom száll a fákon, s minden virágon, Talán a hold is lassabban forog, álmában elnyelik őt a csillagok! S szemembe ötlik, miként az újholdat töltik, A Skorpió jegyében megszületik a gyermek! Midőn meghalni készül – a természet! S a kisded bölcsője a keringő anya ölén körbe ring, s a kicsi lelke – mereng. Az almafák lehullt fehér – virágain valahol, talán Az Isten is aluszik,

a sötétséggel az ember megalkuszik. A gyermeknek komor a képe, különös árnyakat lát a kicsi szeme, s álmai, lassan fényt bont a sötétben, s jön a Tavasz hangja lelkében, szent lesz az Úrnak arca, s már nem hat rá az ősznek rothadása, elmúlt a télnek fehér Kristály álma. A teremtő ott él minden virágban. Újra felébredt az Úr, s reáteríti az égre, az ő gyönyörű kék palástját, s fürkészve nézi fentről, a föld virágos alkotását. 107

A föld krónikája A földünket víz borítja hetven százalékban. Harminc százalékán ember él, Óceánok, Tengerek tőlük veszélyeztetett. Az ember kihalássza a halak összes állományát, Melyre nincs is szükség, egymást pusztítják. Élelmüket az embercsorda ellopta, a Tengert kifosztotta. Partonélők a fákat is, s madarak élelemért messze vándorolnak. Elvitt az ember előlük apró halat, rákot. Éh-halál ül rajtuk, emberi, rablás, átok, 60 éve berobbant a tüzelem, mint egy rossz szellem, megváltoztatta a földet, ember-milliárdok szaporodtak. Természet kizsákmányolására világszerte elindultak. Folyik a pocsékolás, a Földanya kincseit elraboltuk, kiürült a gyomra, roskatag, elnyeli az ember – ma, holnap, 12 ezer éve, vízözön után volt éden, kánaán, mulatoztunk, ittunk, ettünk, a földet csak raboltuk, s nem vigyáztuk, nem építettük. Ütött az óra, az ember nem hasonlít, sem Istenre, sem állatra, csak ősvérengző fajú rabolóra. Csak a földünk csalatkozott bennünk, majd eljön hamarosan a keservünk, a föld rúdját visszafordítani, gyenge már a kezünk, elhagy az Istenünk. 108

Temető fénye

Tavasz

Mily mélyen szunnyadnak a titkok a temetőben! Igazságom megosztom az éggel, titkomat a sír mélyével! Ó, odakünn a sírok alatt, mennyi fájdalmak nyugszanak, ha benne lelem igazságom, megnyugszik a fájdalom, mert az igazságban ha lelem a halálom! lehet a legszebb az ég alatt a világon! Ha a temetőbe érek Áldozom a csendnek! Megszentelem lelkemmel a földet, a csillagom reszket, magában már sokszor könnyet ejtett! S a csillagok az égen nőnek, fényt gyújtanak, a temetőnek!

Óh tavaszi fények Benned előjönnek Varázs képterek Vérré oldódó Színes csodák Színekkel festet Fényes világ Bennünk az érzelem Sejtelme száll Az égi törvény Mindent bennünk Átformál. Óh a szív reménye Öltözött zöldbe S kihajt tőle A szíved rezgése.

109

Január 12. (Ernő névnap) A búcsú ajkán a lelkünk sóhajt! Tudom, találkozunk valahol, majd! Szélcsendben, viharban, Künn a Temetőben. Sírodon, s enyémben, virágcsokorban a neved napján, csöndben, a Téli szélben!.. elhunyt. Költők figyelik lelkünk sóhaját,

mitikus Istenek, hős szerelmesek, Lángoló fáklyákkal, ünneplőn, suttogásuk a sírig visszhangzik. A varázst, a tiszta érzelmet, a körforgás, a halál nem olthatja ki bennünk, se itt, sem odaát, visszakapja szívünk a választottját.

Szabadság Körben ring a szemem A napra emelem A fénye reám csodásan hat Átölel a fény, s égi szabadságot ad.

110

Az ember tragédiája Égi nagy fal Súgd meg nékem Jaj! Emberek milliárdja egyedül él, hal, lelki – lázban, Földön nagy a baj! Suhannak az évek Ezredek óta meghaltak szellemei bennünk élnek, a fájdalomban kísértenek! Pusztulás vár reám, érzem a világ üregében, a halál elöl bujdokol az ember, egész életében! Megy előre a fényben,

s örül, és boldog, s a csillogó rezgése belül leáll, s nem világít, s ténfereg a földön árnyaktól, árnyakig, szíve lüktetése félelmében botladozik. Keresi a fényt a lelke csalódása hitére sötétséget borít, alig tud kijutni a Temetőbe, pusztulást választja a hit, becsapták, utoljára megint, s a Pusztulás feléje int.

A fák Ha elmúl a hó, ringón álmodnak A rügyező, bizakodó fák! Várják az égnek a méltó áldását. Óh tavasz ébredj a napsugárban, Hozzon el a suhanó madarak szárnya. 111

Tél A világ álma révületben, árnya mereng szüntelen. Reszketésem a zajában zörren megsemmisülten a sötétben. Csillagomban kapaszkodom, ne legyek átkozott. Kirótt jelek keblemen égnek bővül mélyed! Szívem haldokol az ég arca és komor a nap messze vándorol, az ég fekete gyászban, a nap haldoklásban leesik holtan. Ó, világkatlan, nincs hatalmam, süllyedőben járok, ó, szökő álmok! Eltemet az idő, elér engem bárhol járok! 112

A nap játéka Arcodra ért a nap. Úgy érezted, én simogatlak. Isten ujja volt közben rajtad! Boldog voltál tőle, s elaludtál, s közben beesteledett. S álmodoztak a szerető szívek, az Isten is alszik, a világ süket, s odafent az égen a csillagok boldogan ölelkeznek.

Csillag A csillagom a Hitem világa Ő a boldogság Tiszta kristálya Ő remeg a szívben Mint hangszer a zenében.

2010. Az ég éjjel Megbúvok öledben, anyaföld Isten! Biztonságot nyújtsz nékem a szereteted könyörületében! Költeményem nappal testeden fényjel. Könny – s vércsepp rapszódia, éjjel! Széttépet hazám, a zászlód verseimmel díszítem, aranyszegéllyel! Rajtad ül az átok, vértanúk, ti tudjátok, a föld vörös a vértől fehér a hótól, a fény pályája vak, a hite is sötét.

Benne hal meg a nap, kialszik az Isteni tűzijáték, fekete véremnek Dobbanása, árnyesésben Haldokló erő sötét képkeretében az évszakok képírása! Bizonytalan lépés a föld körforgás a tükör tűző nap sugár a szép Kárpátkoszorú Arkánuma nagy álma! a dobogó szívnek ez a biztonsága.

A hitem folyton növekvő Hajlandósága az Úr iránt Nagy a múlhatatlan szolgálata. 113

Az élet

Emlékírás

Süllyed az élet, előre vonulásban vannak a vér süllyedések! A sok vért a föld alig issza, s a létben vonulna vissza. S kísérnek a vérrögök élet, és halál között. A vándorlásuk visszanyúl ezredekig, s az árnyaim egymást fölismerik. Szellemem árnyán egymást követik, lelkem tőle búcsúzkodik, s az anyagtest a föld mélyében esik.

Csillagkapuk elzárják a szem elől az eget! Emlékírások díszítik a világon a sírköveket.. Hideg márvány befogadja Pusztulásod. S benned élednek az elhunyt szenvedők, Keresztfán föld és ég örökös Prédáivá lettek.. elképzelhetetlen elképesztések. Uram, látod! Uram, figyeled! szeretetből pusztít a szent szeretet! Ébrenlétem rádöbben a valóságra. Reménynélküliségben a létem halálos Trónfosztásban.

Öröm Nézz az égre föl Az igazság Elvál a félelemtől Istent szolgálni nagy öröm. 114

Búcsúpillanat

Bölcs gondolat

Február elseje, esik a hó. Rajongó Isten Nagy pelyhekben hull! Szeretetemben A hegyeken túl a szél süvít, zúg, Az Úr fele a szívben szép fehér minden, A lélek szikra s a világ, mégis hazug! Visz fénye Ha végérvényesen Drágám, Határtalanul lehunytad a szemed, Ragyog bennem a síron túl Istennél Rezdül az Úrnak tudom, megbékél Szentélye a Te tiszta szellemed! A szeretetben, Tél, ó, te fehér némaság, S a lelki vágyódás az ember benned, Az Úr fele, gyászban érzi magát. Ha bennem ég Sorsom te sem vagy, A hőfoka ma a szívemben vígaszt hozó. Magasabbra Óh szörnyű világ, te fekete sírásó Helyezi az iszonyú kiábrándító. Úrnál a szeretetét. Bánat űzi lelkemet, hogy elmentél, a fájdalom utolért, ég törvénye roncsol, az ítélete. Holdas éj, nyugtass meg, Teremtőm, fedd be a szememet. Arkangyal, szárnyaiddal védd meg égen-földön szeretteimet. 115

Remény

Törvény

Márciusban Elerőtlenedett Bennem a fák erőim mezein Reményt hajtanak, csak a határozott Oly szép zsenge mágikus erőm A zöld álom lendülete segít. Kivirágzik A kitörő-szétvető A lelkem óh törvénye-ritmusa Minden virágon, különös szellemi Lüktet a fénynek forradalmak Föltámadása az energiamezőmre hatnak. A madarak is Éneklik szerte szét Szerelem A nagy világban A boldogság Idejét múlta a szerelem. Lélegzetét Érzem lelkemben Lakozik a képkeretemben, áldott állapotban lévő érzelem Egyre közelebb. virágzik bennem! Álmomban itt voltál nálam, velem belehulltál karjaim ölelésében, mint érett gyümölcs a fáról, az elmúlás végtelenségében meghaltunk átszellemülve, meghaltunk magunknak, a szerelem nász Tengerében. 116

Földi állomás Legmélyebb titkom, saját magammal a kapcsolatom! Érzem, átalakulásban van az énem. Égő lény vagyok. Értem jött létre a gubó, s az életcsíráim benne hordom! Válságaim, s győzedelmeim néki köszönöm, ő érte teszem, az időmértéket benne leállítom. Földön lévő állomásom néki köszönöm, az életáramom ő hajtja, a nagy titkom, amim van, néki adom. Lelkem a mélységében hű tükröm nékem.

Újra Ősz lett, viharos szelek fújnak, törekvése kéjjel zörget, ajtóm elé fújja a fehér telet. Lelassul a Törvénye a fénynek. A napfogyása rászáll a virághervadásra. Szomorú az avar hulló álma, benne haldoklik a leveleknek színes világa. Hull a csillag, földre ér, belepi az égi porát a dér. Múlik az idő, sötét a tér, kihűl a remény! Homályos érzelmek szürke egén, a gondolatom magával beszél! 117

Szibéria hidege Az éjjel olyan hideg volt, odafagyott az égre a hold, s látszottak az űrben odaragadt fagyos láncolatok. Csörögtek a mennybolton a félhalott csillagok. Mérgeket bocsátanak ki. A lehullott levelek halálos szőnyegek. Csonttá fagytak földön a fák, hófehér, gyászos tisztaság.

118

Kihalt az édeni, ős színes virág. S ha eljön a Tavasz, enyhülnek az éjszakák, a hó nedvét a kővirágok magukba zárják. Halálos fájdalmat suttognak a fellegek, e kies tájon sírnak sok évezredek, s kik nem fagytak meg, emberek, kétségbe esettek, s reménytelenek. Égfelé nyúló ujjak, kezek, visszahullni sem képesek!

Napláng Eltörött a képzeletvilágom, romba dőlt a lelki oltárom. Lelkem rádfagyott, mikor a sors nélküled Itt hagyott! De hangod még bennem ki nem hűlt, lelkem mindig futólag lengi körül, s látom az elmúló szép, sápadt arcodat. Kezemből kiejtem az üres poharat, s a kristálydarabokban látom szemedet, arcodat, s látom, mint szemed az arcodon tündököl, lelkem mélyét ő repíti föl. Gondolattól ajkam ég, most is érzem közeled melegét. Mintha bennem egy olvadt nap lángja folyna szét!

Február elsejei égi kirándulás Víziód szakadozó hullámokon felém bólogat! S a lüktető erem a benső ösvényem hatásába kerít, s a vér kötelén az égbe irányít. Érzem a Törvény suhanó idő szárnyát, s visz lázasan a képzelet hozzád, s keresem az éned, örökös csillagát, s a fény köre érzi szívem lázát, s magához vonzza a csillagod a vonzó fényem csillogását.

119

Februári tél

Költő

Suttog a folyó, teteje jégkoporsó, nyitva áll a templomajtó. Kérdi a lélek, van a földön őszinte, igaz szó, megszólal a lélekharang! S a lelkemig száll, szellemem temploma Istenhez feltalál! Hideg sötét, halálos éj a szemfonál, a csillagokhoz néz, s tudja, hogy ő az egyetlen, Isten titkos égi oltára, s az ember érzi, tudja, háborúja a sors titka!

Az ihlet égi fénye ott ragyog Isten közelében. Az ember lett a földi tükörképe. Hallgatom a szélben a fenyőáriákat, a szívben raknak szentéji mandalákat, s összeköt eget, s földet, Így életem az Úr központja lesz!

120

Istenem Óh, a hazám ha fényben tündökölhetnél, mint valamikor régen, s nem járnál a sötétségben, meggyógyulna az én lelkem, fohászom, szállj Isten kebelére, könyörgöm, hallgass meg végre.

Képzelet

Csillaghullás

Titkos képzeletem varázsa, áthat a kép rejtett érzésvilágra, s a misztérium védtelenségét érintik, különösen hat magas eszmények, műalkotások írására, Ódákra. Hajtóerők élnek bennük, áthatnak a lelken, s híreket hoz a mélyből, benső önmagáról, az égi magasságból, nyersanyagból, varázsfogalmakká szövi, s a lelkében méri, s a világnak tükrözi!

Ma február elseje, a hegyeken túl havat hordó szélvihar fúj! Holdas árnyakon Párom csillaga a földre hull. Szívem üt vadul, Rezgése szórja reám a fájdalmat, végét látom a világnak, az életfája behódolt a tűzhalálnak.

Az idő Hatalmas Úr az idő, mindenre kiterjedő. A napvilág is az idő fogja, s idővel rakja darabonként a halál a ravatalra. 121

Transzjáték Újholdkor az év minden negyedében, misztériumom mélyen élem, s írásomban az örökkévalóságot idézem! Múltak sora a mélytudatban, élménye feszül az emlékezetben. Az extázis szent fénye hevíti át! a Teremtő igazság fényfigurák lelkünk sötétségét fénnyé váltja át,

122

törekvő ösztönével elüldözi a halált. A gondolat halhatatlan ábrákká alakítja át! A misztérium lüktetése extázisfokon kihat, hat a művészre. Köddé-mosódó fény! a végtelen fele ringó játéka hűl, az érzelem elcsendesül, s transzállapotba lép, éned leveti utolsó leplét, s szétolvad a kristályállománya, s éned elmerül a misztikus Transzba.

A lélek

Szabad

Nem érzed? legnagyobb harcmező a lélek! Titokzatok kristálya kapcsolatban áll a befelé fordulás tisztaságával! Fénymagot érlel kristály eszmével, dimenziókon át terjesztő hatalma, s lát, érett fénymagot útjára bocsát!

Csillagom oldott, nincs körvonala. nem nehezül, ereje szabad körenergiákat gyengéden befogad. Csillagrégióm kellemes tűzben ég, formát ölt erős, s szerelmes. A képzeletvilág meggyúl-ég elmenekül tőle lanyha, ködjáték! Csillagom sejtelme égbe emelt, fej és száj csillagerőm elismert a csillagoknál!

Derű Az Úrnak fényén elszállok én, a verseim szárnyán, az Úr derűje vár, s visszaadja ős szabadságát! S a fény bennem tárul, úgy érzem, szikra vagyok Isten homlokárul.

123

Extázis

Játék

Sugallatomban a hidat a gyönyör fénnyé borítja extázis-áramban. Dimenziót kreáló fantáziám benső-kozmosza elindul felfedő útjára. Visszahódítására a régi tudat alatti misztérimot, mely küszöbömig vezet, Túlonszállva, víziók látása több dimenziót érint, mély tudatösztönök okult kiterjedése. Teremtő ideák erőket árasztanak, mint gyenge méreg befolyásolnak.

Ha csillagodban szerelem ég, arany felhőt borít az ég körénk. Erőörvények bennünk forrnak, égnek, gyötrő szépségű tűzijáték szökőkutak kéje, kitörő szerelem extázis ömlése, szenvedély önti a bódító aranyát szívünk mélyére.

124

Tél

Hóesés

Hideg Tél a hópelyhek szállnak végét látom benned a világnak! Keresem, hogy a szépet a szívben megtaláljam Tollam és a versem fogságában! Télen gyűjtöm a fényt bennem, feltöltöm az árnyékokat, lassan töltődik lelkem, s tavaszig bizakodást hajtanak! Lassan elmúlik a tél, s mily szép is ma-holnap a Tavaszi napsütéses felmerülő pillanat!

Esik a hó, kristály fehér, a fagytól csikorog, vacognak az égen a csillagok. Tombol a Tél, söpri a havat a bércekig, majd egyszer vége lesz a hideg fagynak, a csillagok dalra fakadnak. Jöjj vissza egy szóra életöröm, várom újra, hogy a szívem magára derűt öltsön.

125

Bolyongás Hogy bírjam az eget szóra mióta elmentél, melyik bolygónak vagy te a lakója, szellemed hol él, mely dimenzióban. Gyertyák közt tükörbe nézek, s érzem könny és mosoly közt Istent, s mellette téged, s az égnek magas sejtelmét magamban hordom. Ostromolt szívem veled dobban bennem. Sírba dőlt már sok-sok évem. S ébred bennem az éden, velem voltál este, délben. Mily jó is lenne újra veled élnem.

126

Dimenzióváltás Tizenkét év, tizenkettedik dimenzió, vagy bolygó álmaim verseiben már láttam az orcád, ajkad, mosolygását. Más életből, más bolygóról ringatták a csillagok hozzám át! S álmaimban nem voltak szavak, csak szívek, s szemek. Verseim énekjelek álmaimban újra, sújra megszerezlek, bárhol jársz, visszanyerlek.

Február 6. Hajnal óta rogyik az égből nagy Pelhyekkel a hó! Drága Párom! Ma örök nyugalomra hívott az Úr, Óh! Egy kéz, egy titkos indító, vonszolt magával, légy az ő kedvese. Tizenkétéve, akkor is havas némaság fedte Isten, békekertjét, s fújta a szél, az őrök gyilkos szemfedelét, s a hó betakarja a sok sírhalmot, ne látszódjanak, olyannak, mint a lövészárkok. A néma hópehely ma is szállott, s visszaadja az elhunytaknak a méltóságot. S a holdtalan éj, s az elkóborolt csillagok suhanása sejteti velem a fekete titkot. Göröngyök közt érzem arcod árnyát, rólam mindent tud, s lát. Holnap ígérem elmegyek hozzád, Hosszú éveken át átélem az emlékek fellobbanását, s érzem a múlt idő-szálló csóváját.

127

Kétsoros bölcseletek A holnap, bizalom… a cél-remény üzenet.

Tiszta érzés, Isteni kitüntetés.

Ha lábod rosszul lép, …vesztés, zűrös sorsjáték.

Küzdelem súlya, csillagod háborúja.

Előre haladás: égi kitüntetés

Ha benned a csend, meglelted Istent!

Illúzió rombadöntés, Téveszme képződés.

A hold szépsége, álmaim ébredése.

Zavarosság titka az árnyéknak tánca.

A hold jár körbe, a folyó szökésébe.

Szív csillogása, az élet lángja.

Selyem pillangók, cifra ruhákba.

Varázs mélyforrása, a lélek alkímiája.

Légben kering, suhanó tánca.

Szellemöröm a lényem magja.

128

Kétsoros bölcseletek Égi pontgyűjtés, Hosszú várakozás, agyközponti ellenőrzés. Elmélkedés, bensőhang-lökés, mágikus érzelem. Titkos érzés az ér áramlatban gazdag vérkeringés. Nemzetszeretet, igaz vonzódásfényt szövő mágnes. A halál olyan, mint egy dajka, sok-sok halál közt az embert elaltatja.

129

Bölcselet

Gonosz tékozló

Gyermek útja, Elmém egyensúlya megőrzi békémet nyugalmamat! Hűséget nyújt Isten, s bennem rak falat, útmutatást elsőként édesanya ad. Őrzi lelked tisztaságát, Tanulod az alázatot, szeretetet, Angyalnak érzed magad röpít az álmod! S a tiszta szeretettel szívnek puha kenyér s a lelkedben él sokszínű álom, s arcodon nyílik, Isten mása. Benned ő a rejtelem sziget világa.

Gonosz tékozló, szenvedő kacaj a világ ölében ül a Démoni eszme soha ki nem hül csak egyre hevül. Megszületni lehet, hogy bűn? Égi kódolt sorscsapás. Hogy fejtselek meg égen, sok milliárd fényes lángírás? Uram, kérlek Jöjjön már a szememre álom Te nyugtatod meg életem, s halálom.

130

Tavasz Tokióban Októbernek valamely napján, amikor leszállt a gép Tokió dombos oldalán. a Csendes óceán óriás vizével, nézett csillogón reám. Ott tavasz volt, nyitott fehéren a Cseresznyevirág. A csodás napsugár, kitárta fényével, a Kelet bűvös kapuját. Aranyos szálakon csüngött az égen át, én boldogan élveztem Mosolyország mosolyát.

Tavasz Tokióban Óriás élményem Tokióban kéjjel élvezem. Itt most tavasz van, minden virágos körülöttem. Otthon most hideg van. Télen az öröm haldoklik bennem, amíg lehet a napos Tokiót élvezem.

131

Tavasz Tokióban Nem tudtam figyelni a lábnyomom, bűvkörébe vont a sok torony. S a csodálkozásom figyelték, hallották, a csillagokig érő tükör-Paloták! A Tenger vize öblös virágos utcák álomba ringó, hidakkal összekötő Csendes óceán, s felfigyeltek csodámra a szép terek, megmaradt ős utcák csendes vallomását hallgattam. S csobbant a víz, a lelkemen át figyeltem az ezredek óta ottmaradt ős kövek surlódását.

132

A szem krónikája a szerelmes szem alkímiája Szemed gyémántköve, s a szemem fénye oh mily boldog ha egymásban ragyog egyik fény a másikra, visszacsillog. A kettő szem fényt szül, s gyémántként fényesül, együtt boldogan érvényesül. Óh a szemed sugárzását, felfogja a szemem fénye, a szemed világításában helyezkedik el a fényem, árnyékából emelem olykor reád a szemem. A gyémánt csillogását még jobban érzem, mint villogtatja a szemed bennem. Áttetsző csillogását szemem elnyeli egyfolytában, mert szemem a szemed csillogását hozzávonzza, megtalálja, a szempár, csillogásban rántja az egymás vágyát, hogy elérjék a kitisztult gyémánt fénynek óriás törvényű csillogását! 133

Emlékek Emlékeim tette Ha kell, bennem most is átjárom az égi falat egy perc alatt ez a legszebb kaland. Emlékeim a gondolatnak hatalmat ad. S a zaklatott szívnek nyugalmat.

Mágus A föld mágusa Istennel van kapcsolatban, Behatol, ha akar más Planétákba, Ő csak misztikusan figyel, más dimenzióban a látása. Átéli, ami már volt egyszer, mert az soha nem veszhet el. Az őskori Isteni állapot, Térváltó anyagállapot, szerve éled fel, anyag nélkül benne!

134

A föld Mi is a föld? az emberre nézve, a létnek forgatag vihar szelében, a szenvedések lakóhelye, az elmúlásnak emlékhelye. A nép mellettem csak vonul előre: kikosarazza őket a föld. Fentről irányítja őt a csillagöv. Figyelik a titkos utat a légben Hóhérként fölöttük kárognak a varjak, A szél az arcukba csap, s fehér palástként fújja a havat, vállukra utolsó óhajuk, Megpihenni a végső álomban.

A zenében A zenében az érzelem formája rezdül, a fizikai síkot elfedi az elme a magasabb rezgésen keresztül, s árama érinti az eget, s tiszta fény tölti meg a szellemet!

135

Rezgő titkok Rezgő titkok, rezgő látomások az emlékezésben, pecsétként otthagyott magasabb rezgésből ottmaradt régi állapotok, átélheted újra, a maradványai rezegnek vissza.

Mítikus zene Mítikus zenét lelkedben érzel, nem győzheti le soha, semmi kétely. Az embernek hite felülről érzékel, a Kristályosult zene egyensúlyát benned idézi fel! Mágikus égi hangárnyak, az őshomályból ismerőssé válnak!

Forrás Lelki forrás fakadó fénye az Isten szeretete! Emeld fel hozzád Uram a szeretetem, Az elesett lelket vetem el bennem!

136

Tartalom A nap 3 Fátyol 4 Felezett lélek 4 Hova üljek 5 Fáradt élet 5 Illúziók 6 Bölcs 6 Misztikus kör 6 Az őszi bánat 7 Bölcs 7 Áldozom a csendnek 8 Bölcselet 8 Reggel van 8 Éjfél 9 Ösvény 9 Habok 10 Sugár 10 Fonnyadt szív 11 Rózsafüzér 11 Lélek tisztulása 12 Bölcselet I. 12 Árnyak 12 Igazság fogja a gazságnak 13 Zaj 13 Szikra gondolat 14 Magyarok 14 A Hold 15 Feket álom 15 Szibéria feletti vízió 16 Marscsillag a Skorpió jegyében 17 Halottak napja 18

Elvész a nap Halottak napja Ember Bölcs Félelem Az éj Túlsó part Árnyak Vérkeringés Kigyúlt kereszt Tragédia Hang A világ Majd Mennyei szonett Látomás Üzenetek Magasztos ének Szél Torony alatt Fantázia Bolygók Bölcselet III Ünnep Bölcselet Falevél Látás Lépteim Az ember Bölcselet II Mély ihlet Árny Szeptemberi levélhullás

18 19 19 19 20 20 20 21 21 22 22 23 23 24 24 25 25 26 26 26 27 27 27 28 28 28 29 29 30 30 30 31 31 31

Bánat 32 Bölcselet 32 Madár 32 Kincs 33 Bölcselet 33 Érzem 33 Az ég zúg… 34 Úgy figyel a Tenger… 34 Eltörted szívem… 35 Álmaim tükrében 35 Őszi oratórium 36 Bölcselet 36 Őszi álom 37 Bölcselet 37 Sugalom 37 Magyarok 38 Szellemek 39 Szív 39 Zokogás 39 Halkan 40 Villanás 40 Holt tengereken 41 Remény 41 Árnyék 41 Holnap 42 Bölcselet 42 Csigaház 42 Idő 43 Sötét 43 Nyár 44 Bölcselet 44 Bánat 44 Örvények 45 137

Az ég Mily szép Arcod Fuvallat Örökség Bölcsek Bölcselet Égbolt Az ember Világ Tél Fűzfa Bölcselet A föld Égövi vízió Avar Legenda a Kárpátok közt Harangszó Pillanatok Vágy Fény Titkok A nap A hold Kíméllek Bölcs Hol lelem A Csendes óceán Béke Bölcs Úszik az ég Képek Szél Piramis Újévi Ima 138

45 46 46 47 47 48 48 48 49 49 49 50 50 50 51 51 52 53 53 54 54 54 55 55 56 56 56 57 57 57 58 59 59 59 60

Gyökerek Jelenések Őskori duál Kincs Bölcsőm és koporsóm Szívek Száraz virág Hold Titkok Újévi elmélkedés a mindenségről Feltörő nap Karácsony Tavasz Lelki filozófia Tó Óév alkonya Fiatal kori versek álma Az eső láza Áldozás Jelen Várlak Arcok Ima Öröm Álom Árny Különös álom Érzelem A nap téli ideje A Hold Csúcs Virág Titkos élet

60 60 61 61 61 62 63 63 63 64 64 65 65 66 66 66 67 67 67 67 68 68 69 69 69 70 70 70 71 72 72 72 73

Vak 73 A nap 73 A nap 74 Arc 74 Ragyogás 74 Április 74 Őstüzek 75 A Tengertánc 75 Szél 76 Isten 76 Gyökér 76 Istenek 77 Szent János napjára 77 Karácsony az újév kezdete az ős nyelven 78 Remény 78 Fehér csend 78 Ragyog 79 Feltör 79 A nap 79 Téli révedés 80 Régi időkből 81 Látnak 81 Kezem 81 Végzet 82 Beszéd 82 Szonett 82 Itt az ősz 83 Mondatok 83 Lélek 83 Felhők 84 Lélek 84 Fohász 85 Vétek 85 Esti séta

az óceánpartján 86 Honvágy 86 Szelek 87 Fény 87 Reggel 87 December 24. 88 Drágám 88 Sírdogál az ősz 89 Szellem kérdelek 89 Fényláz 89 Álom 89 Őrcsillag 90 Támadó nap 90 Bűvös hold 91 Almavirág 91 Várás 92 Érzelem 92 Isteni nász 93 Csokrok 93 Lángoló nap 94 Költő 94 Hold árnya 95 Kéz 95 Tenger 96 Sors 96 Szent tűz 97 Ősköd 97 Eszme 98 Sepsei Bikus forrás 100 Baranya 100 Sóhaj 101 Szeretet 101 Ünnep 102 Mulandóság 102 Szürkület 103 Téli ábránd 103

Találkozás önmagammal 104 Derű 105 Ihlet 105 Fény 105 Fájdalom 106 A nap 106 Marsbolygó uralma 107 A föld krónikája 108 Temető fénye 109 Tavasz 109 Január 12. (Ernő névnap) 110 Szabadság 110 Az ember tragédiája 111 A fák 111 Tél 112 A nap játéka 112 Csillag 112 2010. Az ég éjjel 113 Az élet 114 Öröm 114 Emlékírás 114 Búcsúpillanat 115 Bölcs gondolat 115 Remény 116 Szerelem 116 Törvény 116 Földi állomás 117 Újra 117 Szibéria hidege 118 Napláng 119 Február elsejei égi kirándulás 119

Februári tél 120 Istenem 120 Költő 120 Képzelet 121 Csillaghullás 121 Az idő 121 Transzjáték 122 A lélek 123 Derű 123 Szabad 123 Extázis 124 Játék 124 Tél 125 Hóesés 125 Bolyongás 126 Dimenzióváltás 126 Február 6. 127 Kétsoros bölcseletek 128 Kétsoros bölcseletek 129 Bölcselet 130 Gonosz tékozló 130 Tavasz Tokióban 131 Tavasz Tokióban 131 Tavasz Tokióban 132 A szem krónikája 133 Mágus 134 Emlékek 134 A föld 135 A zenében 135 Rezgő titkok 136 Forrás 136 Mítikus zene 136 Tartalom 137

139