SZERGEJ SZNYEGOV
Istenemberek 2
MÓRA FERENC KÖNYVKIADÓ GALAKTIKA FANTASZTIKUS KÖNYVEK SZERKESZTI KUCZKA PÉTER
A FORDÍTÁS AZ ALÁBBI KIADÁS ALAPJÁN KÉSZÜLT: Szergej Sznyegov: Ljugyi kak bogi. Lenizdat, 1982
FORDÍTOTTA BÁNLAKI VIKTOR A BORÍTÓ ÁMON LÁSZLÓ MUNKÁJA
© Bánlaki Viktor, 1988 Hungarian translation
S mi végre a szem, melynek kijutott, hogy elámul a csillagokon? S minek isteni-jó bagoly ösztönöm, mely elérti a vér neszét? S mire nékem a szív, mely a lépteim s a vers ütemére ver? A nyomor dala cseng falaim közül, tüzem is csak ver de s épp, fogy a gyertya - fölúszik a csonka hold a fagyott üveg mögött... E. BAGRICKIJ (Hárs György fordítása)
HARMADIK RÉSZ Álmodozó automata a harmadik bolygón 1. A Nikkelbolygó elhagyása menekülésre emlékeztetett. A terembe fejszeműek özönlöttek be. Még arra sem hagytak időt, hogy megbeszéljük a kiadott parancsot, hogy pár szót váltsunk: A fejszeműek nem ismerték az emberi nyelvet, de a látásuk élesebb volt a miénknél, és a gravitációs nyaklevesek ékesszólóbbnak bizonyultak, mint a szavak. Ismét megjelent Orlan, és először hallottuk tőle azt a sikolyra emlékeztető kiáltást, amely később oly gyakran hangzott fel, hogy még ma is a fülemben cseng:
- Gyorsabban! Gyorsabban! Nem sokra emlékszem az indulás pillanataiból, még az előtt elvesztettem az eszméletemet, hogy az erőtér által határolt börtönketrec eltűnt. A priccsen tértem magamhoz, mellettem Mary ült, kezemet kezében tartotta, a lábamnál csendben álldogáltak a barátaim. Meghallottam Mary örömteli hangját: - Magához tért! Életben van! Azt akartam mondani, hogy nem halhatok meg, ha egyszer garantálták az életemet, de még suttogásra sem volt erőm. A tekintetemmel próbáltam értésükre adni, hogy kitűnően érzem magam. Mary a mellemre borult, és sírva fakadt. - Minden rendben van, admirális - jelentette ki vidáman Oszima. - Megetettünk, amíg nem tudtál magadról. - És milyen jó étvággyal evett! - tette hozzá mosolyogva Romero. - De aztán hirtelen mozdulatlan lett a teste, és mi alaposan megijedtünk. - Melyik űrhajón visznek el innen? - kérdeztem, amint kissé visszatért a hangom. - Az Ökörhajcsáron. - Oszima gúnyosan felnevetett. - A világhódítók nem merik megmutatni nekünk az űrhajóikat. Romero és Mary segítségével felkeltem. A Villámszóró, hátán Luszinnal, bekúszott a terembe. A többi sárkányon más társaink helyezkedtek el. A szárnyas gyík gyorsan végigcsúszott a folyosón, de a gyülekezési helyiségben a pegazusok beszorították egy sarokba. A repülő lovak hangos zsivajgás, vidám nyerítés közepette dobogtak végig az alagúton, hogy minél hamarabb kijussanak a szabad levegőre. Az egyik pegazust Asztrosz nyergelte meg, aki jókedvűen intett oda nekem. - Ne felejtsd el: a nyolcas számú! - kiáltotta neki Mary. - Egészen jól üli meg a lovat - jegyezte meg Petri. Az „egészen jól” kifejezés ennek a flegmatikus embernek a szájából úgy hangzott, mint a dicséret netovábbja. Én is úgy láttam, hogy Asztrosz úgy ül a pegazuson, mintha hozzá lenne nőve: ráhajolt a ló nyakára, ügyesen felhúzta a lábát, hogy ne akadályozza a szárnyak mozgását. Én sem tudtam volna jobban utánacsinálni. Még Luszin is elismerte, hogy nehezebb a pegazusokon lovagolni, mint a régi, szárny nélküli lovakon. Amint kiért a szabadba, a Villámszóró rögtön a levegőbe emelkedett. Ismét megláttuk az apró fehér napot a zeniten, ezt a barátságtalan, erőtlenül sugárzó égitestet, amely nem volt képes sem arra, hogy meleget adjon a bolygónak, sem pedig arra, hogy elhomályosítsa a csillagok vad sziporkázását. Előttünk terpeszkedett a halottian zöld bolygó, a nikkelmezök, a nikkelerdők, a nikkeloldatból álló tavak és folyók. És mindenfelé, amerre csak ellátott a szem, hatalmas, félelmetes űrhajók gömbjei magasodtak. Hegyeknek tűntek az apró dombnak látszó Ökörhajcsár mellett, amely ott árválkodott a pusztítók űrhajóinak erdeje közepén. A Villámszóró még egy kört sem tudott leírni az Ökörhajcsár fölött, amikor gravitációs ütés érte. A sárkány olyan gyorsan vágódott lefelé, hogy Luszin nyögni kezdett, Mary feljajdult, nekem pedig összeszorult a szívem. A gravitációs erőtér még ennél is gyorsabban szívott be minket az Ökörhajcsár belsejébe, majd a benti kis űrrepülőtéren legyező alakban szórta szét a tömeget: a sárkány az egyik oldalra került, Mary és Luszin a másikra, míg Petrit és engem egy harmadik irányba sodort. - Vigyázzatok! - kiáltott fel Petri, és maga után húzott az űrhajókikötő kis teréről, ahová már zúdult be a gravitációs hullám által sodort többi sárkány is. Nem voltam elég gyors, nem tudtam elugrani, rám Romero zuhant, Romerora pedig Kamagin. Az volt a szerencsénk, hogy egyik sárkánygyík sem esett ránk; ellenkező esetben alighanem azonnal kiadtuk volna a lelkünket. - Itthon vagyunk! - fogalmazta meg Oszima az érzéseinket. Az ismerős épületek mellett haladtunk el, amelyek nemrégiben még a lakóhelyeink voltak; valószínűleg az egész világmindenségben nem volt kedvesebb zug számunkra, mint ezek a helyek. A pusztítók semmihez sem nyúltak a kabinokban, hol az egyik, hol a másik társunk szaladt ki az utcára
elújságolni, hogy mindent éppen olyan rendben talált, mint amikor leereszkedtünk a zöld bolygóra. - Nézd meg, mi van nálunk - kértem meg Maryt a lakásunk ajtajában. - Én addig benézek a megfigyelő-terembe. Ne aggódj, jól érzem magam. Két lépést sem tehettem, amikor kezében egy üveggel Asztrosz rohant el mellettem. Odakiáltottam neki, de nem felelt. - Hová szaladt? - kérdeztem Maryt. - Ebben a helyzetben veszélyes az űrhajón mászkálni! Mary titokzatosan elmosolyodott. - Nem lesz semmi baja. Várjuk meg, amíg visszatér. Alig öt perc múlva Asztrosz már vissza is jött. Az arca ragyogott. - Elintéztem, anyám! - kiabálta már messziről. -Kiöntöttem az egészet. A bolygó meg van fertőzve. Semmit sem értettem. - Meg van fertőzve? Nem magyaráznád meg, Mary, mi történik itt? Kiderült, hogy Asztrosz olyan baktériumok tenyészetét locsolta szét a bolygó talaján, amelyek elősegítik az élet keletkezését, miközben nikkellel és nikkelsókkal táplálkoznak. A bolygót ettől a pillanattól kezdve megfertőzte az élet. A folyamat először észrevétlen lassúsággal fog végbemenni, aztán felgyorsul, míg az élet járványa dühöngeni nem kezd a bolygó felszínén és a mélyén. S akkor már az élet mohó terjeszkedését csak egy módon lehet megállítani: az egész bolygó megsemmisítésével. - Életet teremtettem, apám! - jelentette ki büszkén Asztrosz. - Remek fiú vagy! - dicsértem meg, és megveregettem a vállát. A képernyőkön kitárult előttünk a csillagos égbolt. Valahol a csillagkép szélén lehettünk. A nagyítóberendezést ráállítottam a Narancsszínűre. Olyan éles fényű óriáscsillag volt ez, hogy inkább egy kisebb holdnak tetszett, mint csillagnak. Jól látható volt egyetlen bolygója is, amely hol sárga, hol kékesfehér színben ragyogott, mintha a fényvisszaverési képessége a tengely körüli forgással változott volna. A rövid ideig tartó jóleső élénkség után ismét rosszul lettem. Petri vette észre először, hogy kezdem elveszteni az eszméletemet. Az utcán tértem magamhoz. Petri vitt a vállán, mellette néhány társunk haladt. Kértem, hogy tegyen le, de Petri nem engedelmeskedett. A szobámban lefeküdtem a díványra. A barátaim a fordítógépeiket ráállították az agyamból érkező sugárzásra: nemcsak veszélytelenebb volt gondolatátvitel útján érintkezni, hanem - legalábbis nekem - jóval könnyebb is. - Meglepő események zajlottak le, meg kell beszélnünk őket - szóltam. - Szeretném tudni a véleményét, Paul. Romero még bele sem kezdett a mondókájába, amikor Asztrosz, Luszin és André lépett a szobába. Andrén új ruhát láttam, simára volt borotválva, és a haját is megfésülték: mindez Luszin és Asztrosz müve volt, akik Luszin kabinjában vették kezelésbe Andrét. Most jobban emlékeztetett a régi Andréra, igaz, megöregedett, lesoványodott; valószínűleg így néztek ki régen azok az emberek, akik súlyos betegségen estek át. Csak az arca, a jelen nem lévő, hol ravasz mosolyba ránduló, hol a félelemtől eltorzuló arca árulta el, hogy André értelme nem tért vissza. - Itt maradhatunk? - kérdezte Asztrosz mindhármójuk nevében. Asztrosz ellen semmi kifogásom nem volt, de André jelenléte zavarba hozott. - Hát nem vették még észre, hogy André nem a fecsegő elmeháborodottak közé tartozik? - cáfolta meg kétkedésemet Romero. - Valaha azt tartották, hogy minden elmebeteg a maga saját belső gondolatrendszerének megfelelően veszti el az eszét. Szerencsétlen barátunk őrületében is van rendszer: ennek alapja pedig a zárkózottság. Most pedig beszéljünk az álmairól, Eli. Az admirális álmai a valaki mások által sugárzott látomások közé tartoznak, ahogyan ezt a régiek mondták volna. Ezt most már a mindig szkeptikus Kamagin barátunk sem tagadhatja - folytatta Romero. - Eli álmai nem egyebek, mint az információátadás sajátságos formái, amelyeket a pusztítók között lévő titokzatos barátaink alkalmaznak. Úgy néz ki, hogy ők a Legfelsőbb Pusztító közvetlen környezetéhez tartoznak. Ellenkező esetben honnan tudhattuk volna meg, mi történt a haditanácson?
És ha az üzenet formája fantasztikus is - aligha valószínű, hogy a pusztítók hadvezérei lombkoronát növesztenének, felrobbannának, vagy folyóként csörgedeznének -, tartalmának igazságát a bolygó elhagyásának a ténye igazolja. Még az is lehet, hogy nem egy-egy magányos pusztító próbál segíteni nekünk, hanem egy egész szervezet. Nem képzelhető-e el, hogy a Harmadik Bolygó üzemzavarai mögött tudatos diverzió rejlik? Ha pedig így van, merre lehet a Harmadik Bolygó? És ki az a vezér környezetéből, akinek köze van hozzá! Romero ezzel fejezte be: - Az egyetlen megbízható információs csatornánk jelenleg az admirális, pontosabban a látomásai. Pontosan tudom, hogy ostobaság lenne azt kérni Elítől, hogy álmodjon minél többet. Azt viszont kérem, kedves barátom, hogy mindent jól jegyezzen meg, amit álmában lát és hall; mindent, a leghalkabb hangtól kezdve a leghalványabb árnyékig. Most pedig pihenjen. Kívánom, hogy lásson újabb látomásokat, még meglepőbbeket, mint eddig. Valamennyien egyszerre álltak fel. Mary ott akart maradni, de őt is elküldtem. Sejtettem, alig várja már, hogy a laboratóriumába mehessen. Majd alszom egy jót, ígértem. Luszin és Asztrosz Andrét próbálták elrángatni, aki olyan félelemmel a szemében hőkölt vissza, hogy nagyon megsajnáltam. - Hagyjátok itt Andrét, csendben üldögélni fog, én pedig csendben alszom. Kitűnően megleszünk egymással. Először valóban aludni akartam, de nem jött álom a szememre. Elkezdtem figyelni Andrét. Kókadtan ült a sarokban, ütemesen himbálta a törzsét, a fejét lehajtotta, rendesen megfésült és tisztára mosott fürtjei tekeregtek, mintha önálló életre keltek volna. Tucatszor figyeltem már Andrét a tökéletes magába zárkózottság állapotában, most csak annyi volt a különbség, hogy nem hallottam reszkető hangját, amint szomorúan mormogja a dalocskát a szürke kecskéről. - Most miért nem tanácsolod, hogy őrüljek meg? -kérdeztem. - Talán az az ostoba nagyanyó megtalálta már az eltűnt kecskéjét? André felemelte a fejét, megpróbált figyelni a szavaimra, a feszült figyelemtől állkapcsa lefittyedt, a szája kinyílt. A kívülről jövő hangok már eljutottak a tudatáig. De az áthatolhatatlan falak még most is elzárták agyának azt a részét, ahol a beszéd megértésének a központja fészkelt. - André, térj észhez! - kérleltem izgatottan. - Kérlek, térj észhez, André! Ezt is meghallotta, és nemcsak meghallotta, hanem meg is értett belőle valamit, mivel megijedt, még jobban behúzódott a sarokba, és ott félősen megmerevedett. Ijesztő ellentmondás volt az értelem távoli fényét felvillantó arca és az őrült üres tekintete között. - Ne félj, nem haraplak meg! - mondtam fáradtan, és lehunytam a szemem. Az álom viharos gyorsasággal és erővel gyűrt le. Álmomban a fölém hajló Orlant láttam, mellette vinnyogott és nevetgélt André, aki úgy kacsingatott rám, mintha valamilyen, csak kettőnk által tudott titokra akarná felhívni a figyelmemet. Amikor elmeséltem ezt az álmomat, Romero sóhajtva azt felelte, hogy elég kevés benne az információ.
2. Néha úgy éreztük, hogy nincsenek is börtönőreink, olyan szabadon mozoghattunk a városban és a parkban. Viszont amint valamelyik szolgálati helyiség közelébe mentünk, ki tudja, honnan, de rögtön elénk állt egy fejszemű. A megfigyelőterem éjjel-nappal tömve volt a társainkkal. Gyakran törtem azon a fejem, miért engednek be a pusztítók ide bennünket, hiszen ezzel feltárják előttünk a Perseus erődítményrendszerének titkait. Petri úgy vélte, hogy a titkok megismertetése része annak a tervnek, amely az emberiség leigázására irányul. - Büszkélkednek az erejükkel. Úgy számítanak, hogy megrettenünk, és elfogadva a feltételeiket, békét kérünk.
És valóban, volt mivel büszkélkedniük. Ellenséges űrhajóktól körülvéve száguldottunk, és a zöld fénypontok mögött tiszteletet parancsoló látvány tárult ki: közeledett felénk egy csillag, aztán a másik, odaúszott melléjük a harmadik és a negyedik, s a nagyítóberendezések mindegyik körül bolygókat vetítettek elénk, a bolygók százait, amelyeken jól láthatóak voltak a magasan fejlett élet, a városok és az üzemek jelei... Kamagin, ez a régi szabályokhoz szokott navigációs tiszt rendre feljegyezte a hajónaplóba - neki még ez is volt - mindazt, amit a sztereoképernyőn láttunk. Nemsokára felrajzolta a megtett út térképét, ha nem is olyan részletesen, mint a fedélzeti számítógép tette volna, de elég alaposan ahhoz, hogy láthassuk, hogyan helyezkednek el a térben a csillagok, hány bolygójuk van, és mit fedeztünk fel rajtuk. - Fegyvertelenek vagyunk, aligha lesz szükségünk ezekre az adatokra - mondtam Kamaginnak, aki láthatóan igen büszke volt a művére. - Ha pedig Allan űrflottájának sikerül betörni ide, az ő számítógépei pontosabban értékelik majd a helyzetet.. Kamagin csaknem sajnálkozva nézett rám. - Nem a harc miatt állítottam össze ezt a kisegítő adathalmazt, hanem hogy legyen kiindulópontunk a gondolkodáshoz. Néha szinte felháborít, hogy a ti nemzedéketekhez tartozó emberek milyen könnyű szívvel bízzák a gépekre a szellemi munka minden válfaját. Nem sok kell hozzá, és elveszítitek a gondolkodás képességét! Oszima volt az egyetlen, akire nem gyakorolt különösebb hatást a pusztítók erőfitogtatása. Az volt a véleménye, hogy ezek a mesterséges holdakkal körülvett és űrhajóflottákkal ördögi módon felfegyverzett bolygók háromnegyed részben nem egyebek szemfényvesztésnél. Hogy port hintsenek a szemünkbe, a pusztítók ugyanabban a körzetben keringenek velünk, és különböző oldalakról mutatják nekünk ugyanazt. Oszima engem nem tudott meggyőzni. Közeledtünk a Narancsszínű felé, és nem keringtünk körülötte. Elérkezett a nap, amikor pontosan szembekerültünk vele, az űrhajók egyenesen a csillag felé haladtak. Ezen a napon megjelent Orlan, és én elkövettem egy hibát. Az űrhajón eddig alig láttuk őt, és közömbös, szenvtelen lénye iránt érzett undorunk kissé alábbhagyott. Azt sem kérdezte már tőlem, nem elégeltem-e még meg az életemet, továbbá nem a semmiből tűnt elő, hanem rendesen, röpködve, szökdécselve közeledett. Romero ezt így nevezte - Orlan nem megjelenik, hanem megmutatkozik. - Hallgass ide, rabtartó - szólítottam meg. - Ha nem tévedek, a Narancsszínű környékén akartok kikötni, ahol a legnagyobb haditámaszpontotok van. Orlan hűvösen kitért a kérdésem elől: - Sok támaszpontunk van, és mindegyik hatalmas. A csillagot pedig, amelyet te Narancsszínűnek nevezel, nemsokára a hátunk mögött hagyjuk. Amikor Orlan elment, Romero alapos fejmosásban részesített: - Még jó, kedves admirális, hogy azt nem mondta el neki: feltevései szerint ezt a legnagyobb támaszpontot Harmadik Bolygónak hívják, és titokzatos üzemzavarok támadtak itt. Ezután természetesen érdeklődni kezdett volna, honnan származnak az értesülései. Nem lennék meglepve, ha a jövőben még az álmainkat is ellenőriznék. - Az űrhajón eddig még semmi fontosat nem álmodtam, nyugodtan ellenőrizzenek csak - próbáltam tréfával elütni a dolgot. Nekem is kellemetlen volt, hogy eljárt a szám. Nemsokára a Narancsszínű oldalirányban kezdett el távolodni. Mellette haladtunk el, a csillagkép középpontja felé tartottunk. A katasztrófa napján Marynél voltam a laboratóriumban. Megújult kedvvel folytatta az élet kezdetleges formáinak a tanulmányozását. Asztrosz segített neki. Ma, amikor mindez már régen a múlté, úgy látom, hogy Marynek sikerült a legjobban közülünk a fogság körülményei között dolgoznia. - Nemcsak a Nikkelbolygót keltjük majd életre, hanem valamennyi fémsivatagot is, ha egyszer
elérhetővé válnak számunkra - mondta azon a napon Mary. - És akkor majd a kristályból képződött álnövényzet mellett megjelenik itt az élő növényzet is. Nézd csak, Eli, ebben a kémcsőben nincs semmi, csak vas, mégis jelen van benne az élet. Ebben a pillanatban az űrhajó testén remegés futott végig. Megpróbálom a legpontosabb kifejezéseket használni. Mintha egy kegyetlen marok szorította volna az űrhajót, a tárgyak táncra keltek a helyiségben. Mary elejtette a kémcsőt, én rázuhantam Maryre. Az egyik fal megindult a másik felé, a padló a mennyezet irányába kezdett emelkedni. - Mi van veled, Mary?! - kiáltottam fel, és megpróbáltam elkapni őt. Mary teste összelapult, aztán feldagadt, hogy aztán ismét törpévé zsugorodjon össze. Csak a mutatványosok görbe tükrében lehet látni olyan torzfigurákat, amilyenné a feleségem egyik pillanatról a másikra lett. Minden bizonnyal én sem festettem különbül. Amikor végre meg tudtam ragadni a kezét, Mary odébb tántorodott. Egy perc múlva a tárgyak visszanyerték korábbi formájukat, de az Ökörhajcsár továbbra is meg-megremegett, az űrhajót betöltötte a szabálytalanul működő gépek zaja. - Gyerünk a megfigyelőterembe! - kiáltottam oda Marynek. - Ezek az átkozott pusztítók ismét valami gonosz tréfát űznek velünk! Az utcára kilépve csaknem beleütköztem a mellettem elrohanó Orlanba. Ezúttal nem voltak mellette a kísérői, és a külseje arról tanúskodott, hogy aligha a pusztítók gonosz tréfájáról van szó. Megragadtam a vállát. -Mi történt? El akarjátok pusztítani az űrhajót? Orlan szó nélkül megpróbálta kitépni magát a szorításomból. Örömmel tapasztaltam, hogy nincs elég ereje ellökni magától engem. Amikor ördögi gépezeteik és fegyvereik - a gravitációs erőterek, a meggörbített tér, az elektromos töltések és a vakító fény -felmondják a szolgálatot, akár egy földi gyerek is el tud bánni bármelyikükkel. - Engedj el! - hörögte a félig megfojtott Orlan. -Valamennyien meghalunk, ha nem engedsz el! Mary megrántotta a ruhám ujját. Ijedten villogó periszkópjaikkal fejszeműek tódultak ki az utcára. Elengedtem Orlant, aki olyan gyors ugrásokkal száguldott tova, hogy úgy tűnt, mintha egy egész sor Orlan szökdécselne a szűk utcán. A megfigyelőteremben Kamagin rémült kiáltása hasított a fülembe: - Admirális, a Narancsszínű magához vonz bennünket!
3. Körülöttünk eltűnt a világmindenség. A csillagkép csillagainak háromnegyed része mintha kihunyt volna, a többiek szemmel is érzékelhetően fakultak. A külső égitestekről, a Galaktika középpontjának csillaghalmazáról pedig még fogalmat sem tudtunk alkotni: ott, ahol nemrég még ködösen, akár a csillagpor, számtalan égitestből álló világok fénylettek, most semmi sem volt, csak a fekete, tátongó üresség. - Különös fordulat! - szólalt meg Oszima. A mindig tettre kész kapitány valószínűleg már azt számítgatta, mi válhat hasznunkra az érthetetlen eseményből. A Narancsszínű már nem fénylett, hanem vakító, éles színben ragyogott, úgy lobogott és lángolt, mint egy örökké tartó villanás. Szemmel látható volt, hogy felé száguldunk. - Téged semmire sem emlékeztet ez a látvány, Oszima? - kérdeztem mosolyogva. - Hát persze, admirális! Éppen így szívott maga felé minket a Fenyegető is! - Rövidesen már egy csillag sem lesz itt - mondta elgondolkozva Romero,- Milyen érdekes világ! Semmi ehhez hasonlót nem látott álmában, Eli? A csillagok egyre erősebben fakultak, majd az űrhajók is kezdtek eltűnni. Odakint a létező legkülönösebb vihar tombolt (nem is olyan régen még el sem tudtuk volna képzelni, hogy ilyesmi lehetséges); a nem euklideszi térgörbület vihara.
A bennünket hátulról követő zöld fénypontok szabályos félköre szétesett, az egyik űrhajó a másik felé rohant, valamennyi egy csomóba csapódott össze, majd valamilyen titokzatos erő kisodorta őket a képernyőről, akár egy marék száraz falevelet. A pusztítók űrhajói már nem tolták hátulról az Ökörhajcsár élettelen testét, kirepültek mogulunk a tér meggörbült útjaira. Az eltűnésük előtti utolsó pillanatokban a hátul jövő űrhajók fénye annyira felerősödött, mintha valamilyen belső tűz világítana bennük. Valószínűleg minden energiatartalékukat a kifelé sodró erő legyőzésére vetették be, az erős ragyogás csak kísérőjelensége volt ennek a küzdelemnek. De meg sem tudtuk alaposabban figyelni a küzdelmet, amely a hátunk mögött zajlott, amikor az utolsó zöld pont is elsodródott. Mögöttünk nem volt már tér, és testek sem voltak ebben a nem létező térben. Előttünk azonban tovább villogtak az űrflotta fényei. A tér bezárult a Narancsszínű körül, és ez a nyolc fénypont ugyanolyan átható erővel világított, mint korábban, és a távolság sem változott közöttük. Ha minket a Narancsszínű maga felé vonzott, akkor ezeket az űrhajókat is éppúgy szívta magához a csillag. - Eli admirális jöjjön a parancsnoki terembe! - hallatszott fel az egész űrhajóban Orlan éles hangja. -Jöjjön azonnal a parancsnoki terembe! Én még tétováztam, de Romero rám szólt: - Menjen csak. Úgy látszik, valami olyan rendkívüli dolog történt, hogy szükségük van az ön segítségére. Ha pedig megtagadná a segítségét, kényszerítenek. A parancsnoki terem fényárban úszott. A forgatható karosszékek mellett ott állt Orlan a testőreivel. Olyan magasra nyújtotta a nyakát, hogy az alig bírta tartani a nehéz fejet, hajladozott, mint a kígyó teste. Tartózkodó meghajlással üdvözöltem Orlant. - Be kell indítani az űrhajó hajtóműveit, admirális! rendelkezett Orlan, és fejét visszacsúsztatta a vállára. - A te és a társaid életéről van szó. - És a tiétekéről szintén - feleltem gúnyosan. - Már beszámoltam róla neked: a hajtóműveket irányító számítógép működésképtelen. Én pedig nem ismerem ezeket a bonyolult berendezéseket. - Akkor ki ismeri őket? - Senki. A számítógépeket csak az űrhajók támaszpontján szokták javítani. Orlan arca kivörösödött. Ez - éppúgy, mint az embereknél - a pusztítóknál is a harag jele. Nem tudnak jobban méregbe gurulni, mint mi, de az arcuk vörösebbé válik. Úgy gondolom, Eli admirális, hogy egészen biztosan vannak a kézi irányítást szolgáló műszereitek is. - Igen, vannak. A leszálláshoz, az einsteini térben való mozgáshoz, de nem a fénysebesség fölötti rekordok megdöntéséhez, amire most szükség van. Ez a tény megkönnyíti számotokra a döntést: segítsek, vagy ne segítsek? Orlanon látszott, hogy figyel, összpontosít valamire, mintha valakinek a szavát hallgatná. Úgy látszik, ők is tudnak gondolatátvitellel érintkezni - futott végig rajtam a felismerés. - Elmondom - kezdte el a mondókáját Orlan. -A tér meggörbítését szolgáló gépezetek elromlottak azon a csillagon, amely mellett repültünk. Az útvonalunkat valamilyen erő megváltoztatta, a hajókat szétszórja. Néhány űrhajót bezárt a térgörbület egyik spiráljába, a többi hajót kilódítja onnan. - Részletesebb felvilágosítást szeretnék kapni. Orlan néhány másodpercig tétovázott. - A vezér megtiltotta a többi űrhajónak, hogy az Ökörhajcsárt elveszítsék a szemük elől. Abban a pillanatban, amikor kezdünk eltűnni, az űrhajók megtámadnak. Ha csak gravitációs csapás ér is bennünket, végünk van. Az űrhajók közelében kell maradnunk! Keltsd életre a gépeidet, admirális! Kegyetlen káröröm fogott el. - Úgy, tehát keltsem életre a gépeimet, Orlan? Azon az áron vásároljuk meg az életünket, hogy feltárjuk előttetek a legrejtettebb titkainkat? Nem túl nagy ár ez? Figyelj ide és jegyezd meg: meghalunk, de ti is velünk pusztultok... - Már késő! - hangzott fel Orlan vad kiáltása. -Lőnek ránk! A Narancsszínű vészjóslóan ontotta vörös fényét a fakó égbolton, és kívüle még három zöld pont látszott, három, egy másik világba átsodródó űrhajó. Már tudtam, mi az a gravitációs sortűz, és akaratlanul behunytam a szemem, amikor a három eltűnőfélben lévő pont még egyszer utoljára
felvillant. Eszembe jutott, mekkorát kiáltottam a fájdalomtól a Fenyegető környékén lejátszódott ütközetben, és összeharaptam az ajkam. Körülöttem ellenség volt, és nem akartam, hogy a haláluk előtt akár egy is meghallja utolsó jajkiáltásomat. „Egy hangot sem ejtesz ki, hallod? - mondtam magamban vak dühvel. - Egy hangot sem!” - Mégsem! - kiáltott fel lihegve Orlan. - Mégsem! Kinyitottam a szemem. A fekete égen csak a Narancsszínü villódzott. Az űrhajók kisodródtak a mi térszeletünkből, belezuhantak egy másik világba, és velük együtt eltűntek a felénk küldött roncsoló hullámok is. Nem tudhattam, mi vár ránk ezután, de Orlan zavarodottságát jól láttam. Kedvem támadt, hogy gúnyolódjak rajta egy kicsit. - Látod, a titkaink elárulása nélkül is megúsztuk! Nem gondolod, hogy olyan erők harcolnak a mi oldalunkon, amelyek erősebbek az űrhajóitoknál? A szarkazmusom magához térítette Orlant. A fejét dölyfösen visszahúzta a válla közé. - A ti oldalatokon, ember? - Kezével a Narancsszínűre mutatott. - Ha tudnád, hová sodródunk, inkább a gravitációs fegyverek által küldött halált választanád. A Legfelsőbb Pusztító birodalmában nincs félelmetesebb hely, mint a Harmadik Bolygó. - A Harmadik Bolygó?! - kiáltottam fel. A szívem gyorsabban kezdett verni. -Azt mondod, a Harmadik Bolygó? Orlan elfordult. Láthatatlan, hajlékony kezek ragadták meg a vállamat, hátraarcot csináltattak velem, és a kijárat felé löktek. Dühödten próbáltam kiszabadulni. De most nem volt körülöttem védőtér, amellyel egykor lesújtottam a rám támadó láthatatlan pusztítókra. Már a folyosóról fenyegettem meg öklömmel Orlant, akinek az alakja lassan eltűnt a parancsnoki teremben. „A Harmadik Bolygó! - ismételgettem magamban ujjongva és rettegve. - A Harmadik Bolygó!”
4. A képernyők félgömbjein aranyfényben ragyogott az égbolt. Azt mondtam, „égbolt”, és közben éreztem, hogy milyen kevéssé fejezi ki ez a szó azt, ami kitárult előttünk. Az égbolt nem más, mint a fejünk felett lévő kékség, a csillagok, a bolygók, a mesterséges égitestek. Itt viszont égbolt volt a fejünk felett és a lábunk alatt is, egy világos aranyszínű, üres gömb belsejében repültünk, csak a hatalmas, narancsszínű csillag és a körülötte keringő magányos bolygó osztotta meg velünk magányunkat. - Itt az ideje, hogy felkelést robbantsunk ki - szólalt meg Kamagin, amikor megtudta, hogy a bolygó felé haladunk. - Szó sem lehet felkelésről! - tiltakozott Oszima. -Felejtsd el a régiek romantikáját, Edward! Kamagin attól a perctől kezdve fűnek-fának tanácsolta a felkelést, az űrhajó elfoglalását, hogy az ellenséges űrcirkálók eltűntek a szemünk elől. Azt bizonygatta - gondolatátvitellel természetesen -, hogy az őrszemélyzetet könnyen le tudjuk gyűrni, és a bolygón kétségkívül barátokra találunk. Nekem viszont semmi sem tetszett ebben az elkeseredetten merész tervben. Nem voltam biztos benne, hogy mi, akik gyakorlatilag fegyvertelenek voltunk, le tudjuk győzni az őröket; legutóbbi összekoccanásom a láthatatlanokkal bebizonyította, hogy jóval többen vannak, mint hisszük. És azt sem tudtam, mihez fogjunk a tehetetlen űrhajóval: az Ökörhajcsár most nem volt egyéb, mint egy morzsányi égitest, amely ismeretlen erők akarata szerint bolyongott a térben. Arról sem lehetett fogalmunk, mi vár ránk a Harmadik Bolygón: Orlan figyelmeztetése félelmetesen hangzott. - De hát nem hallottad álmodban, hogy a Harmadik Bolygón valami nincs rendben? - folytatta a vitát Kamagin. - És talán ezek az üzemzavarok eddig nem a mi hasznunkra voltak? A bolygó gépezetei talán nem akadályozták meg, hogy az űrhajók gravitációs sortüze elérje az Ökörhajcsárt ? - Azt is megtudtam álmomban, hogy az új Felügyelő rendet csinált a bolygón - vetettem ellen. - Amíg én vagyok a parancsnok, Edward, nem lesz itt lázadás csak a lázadás kedvéért. Hogy a te korod kifejezésével éljek, túl nagy tétek forognak kockán, ahhoz, hogy hazardírozhassunk.
Mielőtt leszálltunk volna a bolygóra, még egy beszélgetést folytattam Orlannal. Éppen a parkban sétáltam Asztrosszal, amikor hirtelen megjelent előttem. - Eli admirális, az űrhajó nem a legkedvezőbb helyen ér földet. A nehézkedési erő a bolygón a szélességi fokoktól függ, s mi egy nagy gravitációjú körzetben szállunk le. Amint földet érünk, azonnal át kell mennünk arra az Állomásra, ahol a világmindenség egészére érvényes fizikai törvények uralkodnak, ott könnyebben el tudjátok viselni a körülményeket. A bolygón nincsenek járművek, mivel itt tilos leszállni. Az Állomással nem sikerült összeköttetést teremtenünk. Neked kell gondoskodnod arról, hogy a foglyok a lehető legnagyobb sebességgel haladjanak. - Milyen a légkör és a hőmérséklet a bolygón? Kell-e szkafandert öltenünk? Mi a helyzet a vízzel és az élelemmel? - A szkafandereket hagyjátok az űrhajón. A légkör és a hőmérséklet megfelelő. Vizet és élelmet ti hozzatok magatokkal. Van még kérdésed? - Egy utolsó. Úgy beszéltél most, Orlan, mintha a jólétünkről akarnál gondoskodni. De te mégis ellenség vagy, aki alig várja, hogy elpusztíthasson bennünket. Hogyan tudod feloldani ezt az ellentmondást? - Nincs ellentmondás. Nem parancsolták meg nekem, hogy a halálotokat akarjam. A Mangánbolygóra viszlek benneteket. Ha ezt valami megakadályozza, akkor el kell pusztítanom titeket, de szabadon semmiképpen sem bocsáthatom egyikőtöket sem. Nehéz érzésekkel figyeltem, amint Orlan nagy szökdécselés közepette eltávozik. Láthatatlan pókháló vett körül bennünket, és mi apró legyekként vergődtünk benne. Asztrosz mérgesen azt mondta: - Úgy beszélsz ezzel a szörnyalakkal, mint egy emberrel. A helyedben én leköpném, és nem mosolyognék rá, ahogyan te. Átöleltem a kisfiút. Természetes környezetétől távol nőtt fel, és sok fogalmat, amelyeket mások a gyermekkoruktól kezdve sajátítanak el, neki keserves küzdelemmel kellett megtanulnia, nem készen kapta őket: - Tudod, miben rejlik az emberek legfőbb ereje? Technikai színvonalukban talán? Vagy az anyagi jólétükben? Nem, fiam, ilyesmivel nem lehet meghódítani másokat. Az emberek hódító ereje az, hogy még a nem-emberekhez is emberi módon közelednek. Asztroszban belső harc dúlt. Szeretett volna hinni nekem, de saját kicsinyke tapasztalata ellentmondásba keveredett az emberiség óriási tapasztalatával, amely egy rövid kifejezésben fogalmazódott meg: „emberi módon”. - Azt mondtad: „meghódítani másokat”, „az emberek hódítóereje”. Hát az emberek hódítók talán? Ezeket a szavakat csak a pusztítókkal kapcsolatban hallottam. Elnevettem magam. - Az emberek valóban hódítanak, de más értelemben, mint az ellenségeink. Mi a lelkeket, a szíveket hódítjuk meg: ez az emberiség küldetése a világmindenségben.
5. Ez is egy fémbolygó volt, egy puszta fémsivatag, amelyet sehol nem tarkítottak mesterséges növények és mesterséges folyók, mint a Nikkelbolygón. A levegőben nem úsztak mesterséges fellegek, csillogó felszínén - hol arany és ólom ötvözete, hol pedig egyszerűen tiszta arany és tiszta ólom látszott rajta - soha nem folyt víz, de még sóoldat sem. Az elviselhetetlen arany és ólomcsillogású síkságra pedig fénylő, aranyszínű égbolt borult, és az égen vörösesarany csillag lángolt, amely a látható átmérőjét tekintve jó ötször kisebb volt a mi Napunknál. Ugyanolyan fényesen, de a Napnál jóval kegyetlenebb erővel ragyogott. Amint lefelé lépdeltem az űrhajó lépcsőjén, elestem. Egy erő, amely sokkal hatalmasabb volt az
enyémnél, lefelé rántott. Petri zuhant rám, őrá pedig Oszima. Megpróbáltam felkelni, de nem sikerült. Petri segített felállni. Romero botorkált oda hozzánk. Mindig sápadtabb volt bármelyikünknél, de természetes sápadtsága most kékre váltott. - Háromszoros nehézkedési erő - hörögte, miközben mosolyogni próbált. Itt még mosolyogni sem volt könnyű. - Attól félek, barátom, az erőnket meghaladó megpróbáltatások várnak ránk. Kamagin helyzete könnyebb volt, mint a miénk. Az ő idejében az űrhajósok felkészítéséhez tartozott a nagy nehézkedési erő elviselésének gyakorlása, őt még nem kényeztették el gravitátorokkal, amelyek mindenhol megteremtik a megszokott körülményeket. Kamagin is elsápadt, de szabadabban lélegzett; úgy vélem, neki nem zúgott annyira a füle, és nem vert olyan nehezen a szíve, mint a miénk. De ő is elég borúsan mondta: - Szép kis világ ez, Eli! Akár fel is akaszthatnánk magunkat! Az angyalok és Luszin szárnyas sárkányai korábban kiszálltak az űrhajóból, mint mi. Nekik sem volt könnyű. A sárkányok óriásgyíkokká változtak, és a földön kúsztak; úgy mozgatták a szárnyaikat mászás közben, mint az evezőket. Még a hatalmas Villámszórónak is meg kellett békülnie a csúszómászók sorsával. A pegazusok vadul küzdöttek a tömegvonzás ellen, egyik-másik fel is repült, de azonnal vissza is zuhant. Az angyaloknak magasabbra sikerült emelkedniük, de a repülés akkora erőfeszítést követelt tőlük, hogy hamarosan tökéletesen kimerülve leszálltak. Harsona diadalüvöltéssel szárnyalt felettünk, de öt perc múlva már a verejtéket törölgette az arcáról, és olyan nehezen beszélt, mintha súlyzókat kellene emelgetnie a nyelvével. Engem gyötörtek a zajok: a pegazusok vijjogása, az angyalok ingerült kiáltásai; a vér dobolása a fülemben, a szívem nehéz kalapálása. Messziről láttam Orlant, és megkértem Petrit, segítsen odamenni hozzá. A kiszállás folytatódott, rettegve gondoltam Maryre és Asztroszra. Orlan most nem nyújtotta olyan magasra a nyakát, mint máskor, és mélyebbre eresztette le, mint korábban szokta. Neki sem volt könnyű. - Nem lehetne a leggyengébbeknek bent maradniuk? - kérdeztem. - Az űrhajón működnek a gravitátorok... - Mindenki kiszáll! - vágott közbe Orlan. Megpróbáltam rábeszélni, de otthagyott. A szökdécselése sem volt olyan élénk, mint máskor, és szenvtelen, kékes árnyalatú arca még kékebbé vált. Ekkor jelent meg a lépcsőn, hátizsákkal a hátán, Asztrosz, mögötte Mary haladt. Petri odakiáltott a fiúnak, hogy ne szaladjon, de Asztrosz túl későn hallotta meg a kiáltást. Mint a kő zuhant lefelé, és ha Petri az utolsó pillanatban el nem kapja, Asztrosz halálra zúzza magát. Mary és én egyszerre értünk oda, Asztrosz lihegett, orrából folyt a vér, arca fehérebb volt, mint Romeroé. Gyorsan levettem Asztrosz hátáról a hátizsákot. Olyan életet teremtő baktériumokkal telt üvegek voltak benne, amelyek arannyal és ólommal táplálkoznak. - Szedd össze magad, fiam! - mondtam neki. - Végy példát Edwardról. Itt rettenetesen nagy a nehézkedési erő, és a kis űrhajós úgy jön-megy, mint az űrhajó parkjában. - Megpróbálom, apám. - A hangja alig volt hallható, a szeméből nem tűnt el a rémület, de eszébe sem jutott panaszkodni. Kamagin a vállánál fogva, segítve Asztroszt, elvezette őt a lépcső közeléből. Asztrosz csaknem akkora volt már, mint a kis űrhajós, de erőben nem ért fel hozzá; ő persze ezt nem tudta, de én igen. - Micsoda szörnyűség, Eli! - suttogta Mary. A szeme fehér volt, és nemcsak a szeme fehérje, hanem még a szivárványhártyája is. El sem tudtam képzelni korábban, hogy a fekete szem fehérré válhat. - Nyugodj meg! Az első percek a legnehezebbek, és azokon Asztrosz már túl van. Valamennyire hozzá lehet szokni a nagyobb gravitációhoz. - Érted aggódom. Egy ilyen éhezés után... A gondolataim összezavarodtak, a fülemben dobolt a vér. Amikor az utolsó ember is kiszállt, az űrhajó automatái kezdték kirakodni az aviettákat, az élelmet és valamilyen hosszú, a pusztítók holmijaival teli ládákat. Azonban egyik avietta sem tudott a levegőbe
emelkedni. A gravitátorok maximális teljesítménye is csak ahhoz volt elég, hogy az avietták a földön kússzanak. A pusztítók ládái maguktól mozogtak: kis magasságban úgy siklottak a légpárnáikon, akár a korcsolyapályán. - Vegyétek fel a védőszemüvegeket, barátaim! - tanácsolta Petri. Védőszemüvegben nem volt olyan vakító a sziklákról visszaverődő fény és a kegyetlen csillag ragyogása, amely felhevítette a bolygót. Az ég kibírhatatlanul erős, aranyszínű villódzása így enyhült, bár kellemessé most se vált. A legjobban éppen az égbolt zavart, ez az aranyszínű, állandó, monoton ragyogás. Oszima lépett oda hozzám. - Várjuk a parancsaidat, admirális! - Itt most Orlan parancsol, nem vetted észre, Oszima? - feleltem keserűen. - Ugyan milyen admirális vagyok én? Nem akarom többet hallani ezt a megszólítást! Nem akarom! Mary megfogta a kezemet. - Uralkodj magadon, Eli! Romero felelete a kifakadásomra zordabb volt: - Nem vártam öntől ilyen kishitűséget, barátom. Mi magunk, szabadon választottuk önt vezetőnknek, és vezetőnk is marad, akárhová vessen is minket a sors. Tehát várjuk a parancsait, admirális! Mit tegyünk? A fejemben kavarogtak a gondolatok, a fülem zúgott. És bár már nem estem el lépten-nyomon, a kezemet és a lábamat szörnyű nehéznek éreztem, a fejem súlyos sziklaként nyomta a vállamat. Mindig szerettem a testemet, a testem én voltam, most viszont valamilyen idegen, számomra túl nagy tömeggé vált. A társaim valószínűleg azt a parancsot várták tőlem, hogy legyenek vidámak és élénk mozgásúak. Ilyen parancsot azonban nem adhattam ki: bennem sem volt elég erő a fickándozáshoz. Végignéztem a barátaimon: csak az egy Kamagin nem engem figyelt, a többiek valamennyien a tekintetükkel próbáltak jobb kedvre deríteni. Kamagin kétségtelenül még most is meg volt győződve róla, hogy minden megváltozna, ha fellázadnánk, és megölnénk az őreinket. Harsona nagy zajjal ismét a levegőbe emelkedett, majd mellettem ereszkedett le. - Rossz a helyzet, Eli. Nem baj, kibírjuk. Luszin Andrénak segített a járásban. Asztrosz csatlakozott hozzájuk; alig tudta a lábát emelni, meg-megtántorodott, de már nem esett el. - Rendben van, akkor kiadom a parancsot, és megmondom, mit tegyetek. Csak egy mondat lesz az egész - mondtam. - Ez a mondat pedig így hangzik: mindenki tegye azt és bírja ki azt, amit én teszek és én ki tudok bírni! Orlan a testőrei kíséretében nehézkesen mozogva odaugrándozott hozzám. - Ki fog a menetoszlop élén haladni? - Én - válaszoltam. Elindultunk az ismeretlen úton; a foglyok oszlopát a fejszeműek gyűrűje fogta körül. Legelöl, az őrök láncán belül Orlan haladt a testőreivel, mögöttük én, utánam pedig a többiek. A menetet a szárnyas sárkánygyíkok és a teherrel megrakott avietták zárták. Orlan időnként hátrafordult, türelmetlen kiáltása: „Gyorsabban! Gyorsabban!”, úgy vágott rajtunk végig, mint a korbács. - Sok év telt el azóta, de ez a szó: „Gyorsabban!” - nem az emlékek által kifakított, megkopott hangon cseng most is a fülemben, hanem éppolyan élő, parancsoló és durva, mint akkor volt, az Állomás felé vezető végtelen úton. Hallatán még ma is dühöt és elkeseredést érzek. Új események és érzések ezrei születnek bennem másodpercenként, de a régi emlékek örökké élnek. - Gyorsabban! - kiáltotta Orlan, és növelte ugrásainak lendületét. Próbáltam nem nézni a sivatag letaglózó ragyogását, az aranyréteg fölé magasodó ólomsziklákat. Tekintetemet először az aranyszínű égen lassan haladó Narancsszínű felé fordítottam, annak alapján próbáltam tájékozódni, de az égbolt még lesújtóbban sivár volt, mint a bolygó. Mentem, és közben
úgy éreztem, hogy itt még állni is nehéz, mozogni pedig tízszer fárasztóbb, a lábam mázsás tömbje alig tudott megmoccanni. Petri jött rá, hogy nem lépkedni kell, hanem inkább csúsztatni a lábunkat, s nemsokára valamennyien úgy haladtunk, mintha sítalpakat kötöttünk volna. De a sima fémfelületen még csúszkálva sem tudtunk lépést tartani a fáradhatatlanul kúszó fejszeműekkel - csak rajtuk nem látszott a nehézkedési erő hatása - és a szögletesen ugrándozó Orlannal. - Gyorsabban! - kiabálta ismét, és valamennyi kiáltását az őrök gravitációs pofonja kísérte. A megértés minden látszata nélkül, vad kegyetlenséggel űztek-hajtottak bennünket, és amikor néha rájuk mordultunk, még dühödtebben siettettek. A hátam mögött fokozatosan elhaltak a hangok: a társaim nyögése és szitkozódása, az angyalok szárnyának surrogása, a sárkányok szenvedő morgása, a pegazusok sivítása. Mindent betöltő, irgalmatlan, gyűlölködő hallgatás kísért hátulról; hallgatással adtuk tudtára megvetésünket a rabtartóinknak, hallgatással lázadtunk ellenük. S bármennyire hihetetlen is, az idő múlásával nem nehezebbé, hanem könnyebbé vált a haladás, belejöttünk a mozgásba... Viszont amikor Orlan először rendelt el pihenőt, mindenki ott zuhant el, ahol éppen volt. Az erőm csak arra futotta, hogy odabotorkáljak Maryhez. Hörögve vette a levegőt, a szeme beesett. Azt suttogta: - Én még bírom, Eli. De Asztrosz rosszul van. Asztrosz Harsonával együtt közeledett felénk. A jól megtermett angyal vinni akarta a fiamat, de az még azt sem engedte, hogy Harsona támogassa. - Mindent kibírok, amit te kibírsz - suttogta Asztrosz, amikor korholni kezdtem, majd erőtlenül leroskadt Mary mellé. Annyira el volt gyötörve, hogy csukott szemmel beszélt. Az ajka elkékült, arca beesett. Asztrosz túlértékelte az erejét. Szigorúan azt mondtam neki: - Te nemcsak a fiam vagy, hanem az Ökörhajcsár személyzetének tagja is. Köteles vagy teljesíteni a parancsaimat. Amikor újra elindulunk, elfogadod Harsona segítségét. A pihenés maradék ideje alatt egy mozdulat, egy hang nélkül feküdtünk, még gondolatátvitel útján sem érintkeztünk. A második útszakasz közepe felé jártunk, amikor a Narancsszínű lement. Később gyakran láttuk még, ahogy a csillag lenyugszik, és akkor már nem izgatott fel annyira, de most valamennyien az alkonyat komor pompájának a hatása alá kerültünk. Amikor a csillag a látóhatár széléhez ért, a monotonon csillogó, aranyszínű égbolton színek kavalkádja kezdett játszani. Az égen, mint az izzó fém felületén, minden elképzelhető színváltozat végigfutott. Az égbolt először aranyszínűből vakító narancsszínbe váltott - a csillag a saját színének fényfüggönye előtt bukott le -, aztán vörös, sötétvörös, zöld, majd kék lett, míg végül mindent elnyelt az alkony ibolyaszíne. És eközben egyetlen csillag sem ragyogott fel az állandóan változó árnyalatú, lassan fakuló égbolton. Fölöttünk minden fekete lett, csak fekete, egyetlen fényszikra sem villant fel a vészjósló feketeségben. Mindez olyan csodálatos és rettenetes volt, hogy kimerültségünk ellenére lelkesült beszélgetésbe fogtunk: ki szavakkal, ki gondolatokkal. - Egyetlen fénysugár sincs odafent, egyetlen fénysugár sem világít nekünk, mintha kihullottunk volna a világmindenségből! - kiáltott fel szavakkal, de lehet, hogy gondolatokkal, Romero. - Még az ősidők poklaiból is több kijárat volt a felső világba! Petrit más kérdések izgatták: - Vajon mi minden játszódhat le odafent, ha a Narancsszínű saját kis világa így bezárul, ennyire öntörvényűvé változik? Erről mit gondolsz, admirális? - Fogalmam sincs - feleltem. Minden lelkierőmmel csak arra összpontosítottam, hogy tartani tudjam a lépést. - Meglátjuk, ha megéljük. A sötétségben felragyogtak a fejszeműek periszkópjai. Nemsokára már csak ezek világították meg a bolygót; homályos tüzek láncolata fogott körül bennünket, amelynek fénye hol felerősödött, hol
gyengült, néha pedig parancsoló erővel felszikrázott. Időnként úgy tűnt, mintha fáklyák tüzet lobogtatná és oltaná ki a szél. - Gyorsabban! Gyorsabban! - hallottuk Orlan nógatását. Aztán elrendelte a második pihenőt. Az élelmiszeres avietták sorról sorra odakúsztak hozzánk, és végre haraphattunk valamit. Étkezés után ismét felhangzott a parancs: - Készülődni! Gyorsabban! Aztán ismét mentünk, utolsó erőnket megfeszítve botorkáltunk a fekete bolygón, a fekete, hideg ég alatt. Mint a szél által lobogtatott fáklyák lángja, úgy világította be a menetet a periszkópok villódzó fénye, és szinte szüntelenül hallottuk a korbácsütésként belénk hasító vad kiáltást: „Gyorsabban!”
6. Az éjszaka végtelen hosszúságú volt,, valamennyit aludtunk is, a többi időben azonban egyhangúan meneteltünk a periszkópok fényében. Éppen pihenőt kaptunk, amikor ránk köszöntött a reggel. A fekete égbolt először ibolyaszínűvé, majd kékké és zölddé változott, a hajnal ugyanolyan pompázatos fényjátékot játszott el, mint az alkonyat, s amikor előbukkant az alig narancsnyi nagyságú, kegyetlen helyi nap, odafent ismét minden egyhangú aranyszínűvé és körülöttünk a táj ismét fájdalmasan fémből valóvá vált. Asztrosz közöttem és Mary között feküdt. Megráztam a vállát, mire ő nagy nehezen felnyitotta a szemét, megpróbált felállni, de nem bírt, visszacsuklott, és ismét lehunyta a szemét. Egész teste elkékült, már nemcsak az arca volt kék, hanem a melle, a karja, a nyaka is. Suttogott valamit, inkább kitaláltam, mint meghallottam, mit mondott: - Anyám, megfertőzted élettel a bolygót? Mary gyorsan válaszolt: - Igen, kedves. Amíg aludtál, én elhintettem az életet a bolygón. Az élelmiszeres avietta odakúszott hozzánk; megpróbáltam megetetni Asztroszt, de ő nem akart enni. - Hamarosan már nem lesz fiunk - mondtam Marynek. Mintha nem is a saját hangomat hallottam volna: közönyös nyugalommal, fémesen recsegett. Mary semmit sem válaszolt. Egész éjszaka fogát összeszorítva jött mögöttem, sem panaszt, sem fájdalmas nyögést nem hallottam tőle; most azonban, a felkelő csillag fényénél láttam, mibe került neki ez az éjszaka. Ha Asztrosz elkékült, akkor Mary belefeketült a szenvedésbe. Odahívtam Romerot. Mi, mai emberek, szerencsétlen lények vagyunk, mondtam neki. Legyőztük a betegségeket, mindent lebíró gépek vigyáznak ránk. De ha a gépeinket elveszik tőlünk, tehetetlenné válunk. Az ősidőkben az emberek hozzászoktak, hogy erősebben kapaszkodjanak az életükbe. Csak ön ismeri á régmúlt időket, Romero; kutasson fel az emlékezetében valamilyen régi receptet az életben maradásra! Hiszen oly sok volt belőlük, a régiek annyi módját ismerték az életre keltésnek: alkalmazták a masszázst, a vérátömlesztést, a hipnózist, aztán valamilyen, gyógyszernek nevezett anyagokat is fel tudtak használni erre a célra. Romero szomorúan csóválta a fejét. - A nehézkedési erőre a régieknek sem volt orvosságuk. Ha az őszinte véleményemre kíváncsi, csak egy módon lehet megmenteni Asztroszt, és ez kizárólag öntől függ... - Romero szinte szuggerálni próbált, amikor beszélt, de olyasmit követelt tőlem, ami fölött nem volt hatalmam; arról a talán egyetlen dologról beszélt, amellyel szemben az akaratom erőtlen volt: - Ismét álmot kell látnia, hogy megtudja, hová hajtanak bennünket ilyen sietve, hová és mi célból... Higgyen az intuíciómnak, kedves barátom, ez az egyetlen lehetőség. Luszin és Harsona is odajött Asztroszhoz. Luszin a görnyedt Andrét vezette a karjánál fogva. Harsona felemelte Asztroszt, a fiú az angyal egyik szárnyán feküdt, a másikkal Harsona betakarta, védelmezve őt a csillag égető hevétől. Asztrosz ránézett Harsonára, de nem ismerte meg, és csak akkor tért vissza szemébe az értelem, amikor rám pillantott. Gyengén elmosolyodott. - Kibírom - suttogta.
Elfordultam, és amikor ismét odanéztem, Asztrosz már ismét elvesztette az eszméletét. - Ne félj, Eli! - szólalt meg Harsona. - Elég erős vagyok, hogy a fiadat is vigyem. - Te magad is tántorogsz, és a szárnyaddal söpröd a földet. Egy aviettára kell fektetni Asztroszt. Kértem Orlantól egy aviettát Asztrosz és Mary számára. Orlan beleegyezett, hogy használjuk az egyiket, de azt nem engedte meg, hogy az avietta az emberek között haladjon; a gépeknek a foglyok sora után a helyük. Harsona és Oszima sokáig győzködött, hogy nem szabad Asztroszt az ellenség kezébe adni. Harsona felkapta a fiút, és megmutatta, hogy nem is esik nehezére vinni őt. - Ma már nem húz annyira a föld felé, Eli! - Gyengül a gravitáció - állította Oszima is. Harsona, a karján Asztrosszal, Mary és Oszima között haladt. Amikor elindultunk, Luszin is odalépett hozzám. - Sorban fogjuk vinni - mondta. - A sárkányok. Meg egy pegazus. Nagyon erős. Ne félj! Elvisszük, ameddig kell. - Meddig visszük el? Hová? - tettem fel a kérdést. Elfogott a kétségbeesés. - Nézz körül, Luszin! Mindenütt csak arany és ólom, ólom és arany! Még sírt sem tudnánk itt ásni!
7. Ezen a napon csak mentem, nem láttam sem a bolygó földjét, sem az égboltot, sem a vadul lobogó csillagot, sem az embereket, sem a pusztítókat. Bezárkóztam a saját világomba, amelyet éppúgy elkülönítettem a külvilágtól, ahogyan a Narancsszínű saját magát a világmindenségtől. Olyan vihar dúlt bennem, hogy már nem a gravitációtól tántorogtam és szűköltem, hanem a szívemet tépő kínoktól. Minden gondolatommal, minden érzésemmel, a testem szenvedésével, a lelkem gyötrelmével azt az ismeretlen barátot vagy azokat az ismeretlen barátokat szólítottam, akik prófétai látomásokat bocsátottak rám. Nem tudtam, valóban léteznek-e, nemcsak lázálom-e a létezésükbe vetett hit is, de hívtam őket, könyörögtem, hogy jelentkezzenek, kértem, hogy világosítsák meg az értelmemet... Segítsetek - rimánkodtam hangtalan zokogással -, segítsetek, most nagy szükségem van a segítségtekre... - Hogy van Asztrosz? - kérdeztem Maryt, amikor Orlan pihenőt rendelt el. Harsona nem volt mellette. Mary egy szó nélkül odavezetett egy sárkányhoz, amely az emberek sora között mászott. A hátán mozdulatlanul feküdt Asztrosz. Simogattam a fiam kezét, beszélgettem vele, de ő nem válaszolt, és én már tudtam, hogy nem is fog válaszolni, már távozóban van ebből a világból... - Pihenned kell, Eli - szólt csendesen Mary. Odébb mentem, Asztrosz mellett Luszin és André foglalta el a helyemet. Megfordultam s láttam, hogy Luszin mond valamit Asztrosznak, simogatja a kezét, míg André a fejét lehorgasztva, csüggedten áll. Az éjszaka a második pihenő utáni útszakaszon köszöntött ránk. Amikor a csillag lement, Orlan elrendelte a táborverést. Asztrosz még mindig ugyanolyan volt: mozdulatlan, érzéketlen testű. De nem lett rosszabbul sem, s ezt jó előjelnek tekintettem. Továbbra is a sárkány hátán feküdt. „Holnapra gyengébb lesz a gravitáció” - gondoltam. Ott álltam Asztrosz mellett, és hirtelen éreztem, hogy kezdem elveszteni az eszméletemet. Belezuhantam az álomba, akár egy szakadékba. A való világtól még nem szakadtam el teljesen, de már álmodtam. Mintha kívülről láttam volna magamat, amint a fejszeműek kordona fölött átrepülve, a tábornak abban a részében értem földet, ahol az ellenség ütött tanyát. Hirtelen emberi külső helyett a pusztítók alakját öltöttem fel; már ott lépkedtem Orlan oldalán a nyugovóra tért táborban. Az egyik testőre voltam, egyike annak a kettőnek, akik mindenhová elkísérték. A másik testőr most eltűnt. Orlan csendesen azt súgta a fülembe: - Jegyezd meg mindenkinek a véleményét; ez nagyon fontos, Krad... - Igen - feleltem vészjóslóan, egészen pontosan éreztem hangomban a fenyegetést. Orlan persze nem tudott róla, hogy távolról sem Kraddal beszél. - Mindent megjegyzek!…
Nemsokára kezdetét vette a tanácskozás a parancsnokok és az őrség között. Részt vettem benne én is, az ember, aki a pusztítók külsejét öltötte magára. A bolygóra ráterült a sötét éjszaka, a távolból elmosódott hangok hallatszottak: a foglyok fel-felnyögtek, jajdultak egyet-egyet álmukban, a pegazusok és a sárkányok nehézkesen forgolódtak. Mi egy aranyszínű mélyedésben ültünk, amely köré a fejszeműek borongós fénye által megvilágított ólomsziklák vontak védőfalat. Nem láttam elég jól azokat, akiknek a hangja idehallatszott a sötétből. Csak egy figurát tudtam világosan megkülönböztetni a többitől, egy hatalmas termetű, láthatatlan pusztítót a közelemben, aki jó fejjel magasabb volt mindegyiknél. Mellette két kisebb láthatatlan alak helyezkedett el. - A helyzet egyre nehezebb - nyitotta meg a tanácskozást Orlan. - Fontos döntéseket kell hoznunk. - Ismételd meg, amit tudsz, Orlan - szólalt meg a nagy termetű láthatatlan pusztító. - Pontos információk nélkül nehéz hathatós intézkedéseket hozni. - Az egyetlen lehetséges határozat: valamennyi foglyot meg kell ölni - mondta kemény hangon Orlan másik kísérője. Most inkább úgy viselkedett, mint egyike a parancsnokoknak, s nem úgy, mint egy hallgatag testőr, amilyennek én ismertem. - Értem a kívánságodat, Gig - felelte Orlan a hatalmas láthatatlannak -, de aligha tudok újat hozzátenni az eddigiekhez, mivel még mindig nincs kapcsolatunk az Állomással. Vakon haladunk, és vakon cselekszünk. - A Legfelsőbb Pusztító szent eszméit ismerjük, s azok utat mutatnak nekünk bármilyen sötétségben -szólalt meg még keményebb hangon a második testőr. - Igen, természetesen, a Legfelsőbb Pusztító eszméi utat mutatnak nekünk - bólintott Orlan. - Ezek az eszmék az egyetlen fénysugarat jelentik a körülöttünk sűrűsödő sötétségben. De talán nem árt, ha röviden összefoglalom, hogy mi az, amit tudunk, és mi az, amit nem. Az űrflottával kezdte, amely a Perseust rohamozza. Az emberek már a második égitestet változtatták térré. A Legfelsőbb Pusztító áttette székhelyét a Nátriumbolygóra, amely távol esik attól a körzettől, ahol a háború tombol. Ez a menedékhely sem teljesen biztonságos: a Nátriumbolygó körüli térségben sok bolygót a galaktok népesítenek be. Ha az örök ellenség veszi a bátorságot, és elhagyja erődítményeit, a helyzet fenyegetővé válhat… - Ugyan, ne riogass, Orlan! - vágott közbe a második testőr. - Azokat a szánalmas emberkéket a biztos halál várja, ha behatolnak űrfalaink mögé, és a galaktok sem segíthetnek rajtuk, így határozott a Legfelsőbb Pusztító. Remélem, nem kételkedsz abban, amit ő előre megmondott? - Szó sincs róla - felelte sietve Orlan. - Akkor tehát csak a mi helyzetünkről beszéljünk. - Érthetetlen, ami a Harmadik Bolygón történik -folytatta Orlan. - Korábban egyetlen űrhajó sem tudta megközelíteni, most pedig maga vonzotta magához az Ökörhajcsárt. Az űrhajót nem pusztították el a védőterek, mi is élünk egyelőre; ilyen kellemes fogadtatásban még senkit sem részesített ez a bolygó. Ennek ellenére az Állomás berendezései működnek, a gravitáció az előírások szerint váltakozik. A leszálláskor veszélyes zónába kerültünk; igaz, egy részén már áthaladtunk, de még jókora út áll előttünk a nyugalmasabb helyekig. Az Állomáson, úgy látszik, ismét zavar támadt. Amint az Állomás biológiai automatái kijavítják a hibákat, valamennyien elpusztulunk, ha addig nem hagyjuk magunk mögött a veszélyes zónát. Az élő védelem körzetében már meg tudjuk magyarázni az Állomást védő katonáknak hogyan kerültünk ide. Az a feladatunk, hogy elérjük az Állomást, mert csak így maradhatunk életben. - És csak így maradhatnak életben a foglyok - tette hozzá az óriási láthatatlan pusztító. - Ez nem fontos - szállt vitába vele a második testőr. - A Legfelsőbb Pusztító parancsa szerint abban a pillanatban ki lehet végezni a foglyokat, amint ez szükségessé válik. Az a véleményem, hogy ez a pillanat elérkezett, már csak azért is, mert a foglyokat nem szabad az Állomás közelébe engedni. - Nekünk is tilos az Állomás közelébe merészkedni - jegyezte meg Orlan. - És ha a saját akaratunkból
jöttünk volna ide, mindannyiunkra ugyanaz a büntetés várna: a halál. - Igazad van, Orlan: nem a saját akaratunkból vagyunk itt. De mi barátok vagyunk, ők pedig ellenségek. Nem látom az okát, miért bajlódnánk tovább a foglyokkal. - Nem kellene két csapatra oszlanunk? - kérdezte a láthatatlan Gig. - Az egyik kísérné a foglyokat, a másik sietne előre az Állomásra, és elintézné a Felügyelővel, hogy senkinek se legyen bántódása. Én katona vagyok, és egyenesen meg is mondom: a láthatatlanok nem szívesen emelnének kezet a fegyvertelen foglyokra. Engem őrnek küldtek ide, és nem hóhérnak! - Kételkedést vélek felfedezni a hangodban! - szólalt meg Orlan testőre. - Úgy látszik, nem értesz egyet a vezér legszentebb eszméjével, miszerint a pusztítás a fejlődés legmagasztosabb célja. Ezért a mindenki ellen vívott háború, minden élőlény elpusztítása az élet hatalmának és erejének az ideális megtestesülése. - Én katona vagyok, és nem filozófus. Egy dolog harcban megölni az ellenséget, és más... - Értelek téged, Gig. Valamennyi láthatatlan egyetért a parancsnokuk kételyeivel? Mindkét láthatatlan pusztító ugyanazon a hangon ugyanazt mondta: - Bármilyen parancsot teljesítünk. Döntsön Orlan! - A fejszeműek parancsnokának is vannak kételyei? Az egyik fejszemű villogni kezdett a periszkópjával. - Mi felháborodással utasítunk el bármilyen kétkedést. Amint Orlan megparancsolja, hogy öljük meg a foglyokat, az életük véget ér. Az ingerült Gig ismét beleszólt a tanácskozásba: - Nem jól értettetek engem. Magam vetnék véget az életemnek, ha kételyek merülnének fel bennem. A Legfelsőbb Pusztító eszméi iránti odaadásom nem ismer határokat. - Én is úgy gondolom, Gig, hogy engedelmességed végtelen. A rangja szerint Orlant illeti meg a döntés joga. Reméljük, Orlan, hogy a parancsod meg fog felelni a vezérünk lelkesítő eszméi szellemének; azoknak az eszméknek, amelyekről Gig olyan szépen beszélt. - A döntésem a következő: még két szakaszt fogunk megtenni az eredeti elképzelés szerint. Megőrizzük a foglyok lelkét abból a célból, hogy később minden emberit kiirthassunk belőlük. Ez is az egyik eszméje a Legfelsőbb Pusztítónak: a foglyok agyát meg kell fertőzni a lelki rothadás bacilusaival... - Nem szabad, hogy a Legfelsőbb Pusztító e káros kísérőjelenségként felbukkanó eszméje elhomályosítsa a többit... - Igy van, nem szabad elhomályosítania!… Eszerint tehát ha a körülmények nem változnak meg, megöljük a foglyokat. De hogyan fogjuk azt végrehajtani? Szeretném hallani a katonai szakemberek véleményét. Az egyik fejszemű villogni kezdett a periszkópjával: - Az embereket el kell különíteni a szárnyas lényektől. Emberek nélkül azok veszélytelenek. Ne feledjük, hogy felülről gyengébb a védelmünk, és a gravitáció minden szakasz megtételével gyengülni fog. Hamarosan a szárnyas lények fel tudnak majd repülni. - Külön fogjuk választani őket az emberektől - határozott Orlan. - Az emberek halála után az angyalok, a pegazusok és a sárkányok már nem veszélyesek. Könnyen végezni tudunk velük. - Kitűnő terv! - bólintott a második testőr. - Ráismerek a Nagyúr gondolkodásmódjára; nemhiába vagy te, Orlan, az egyik kedvenc udvari méltósága!… Légy nyugodt, a pusztítás szent elveihez való hűségedről hírt ad majd a kártevés és hitszegés szerveinek valamennyi orgánuma... Felugrottam, minden inam és izmom táncot járt. Körülöttem tágas fémsíkság húzódott: aranyszínű mezők, ólomdombok, s fölöttem lassan aranyszínűvé világosodott az égbolt; az a kihalt, mindentől távol eső égbolt, amely nem összeköt bennünket a világmindenséggel, hanem elválaszt attól. Az ég áthatolhatatlan falai elé lassan, vészjóslóan felkúszott az apró nap. Romero ült mellettem.
- Miért ugrott fel olyan hirtelen, kedves barátom? Álmodott talán valamit? - Igen, mégpedig... Hogy is hívja ezt az álmot? Amelyik információkkal szolgál? - Én egy régi szót használok erre. Azt, hogy látomás. De legyünk óvatosak, inkább gondolatátvitellel érintkezzünk. Elmondtam Romeronak, mit láttam álmomban. Romero töprengeni kezdett. - A tanácskozás groteszk hangneme minden bizonnyal az ön ironikus természetének a terméke, barátom. Az azonban valószínű, hogy az ellenség soraiban viszály kezdi felütni a fejét... Ha hozzájárul, beszélek a kapitányokkal. Jobb, ha ezt a megbeszélést én bonyolítom le, mivel ha figyelnek bennünket, akkor önt elsősorban. - Cselekedjen. Romero elment. A mozdulatlan Asztrosz mellett André és Mary ült. Mary rám emelte megkínzott tekintetét, és én megértettem, hogy a fiam nincs jobban. Csendben Asztrosz lábához telepedtem. - Egyszer sem tért magához - mondta Mary. Nem válaszoltam. Bármit mondtam volna is, lehet, hogy rossz hatást váltott volna ki. Marynek nehezebb volt, mint nekem. Luszin jött oda, és akkor megszólaltam: - Beszélj Romeroval, Luszin, valami fontosat mond majd neked. - Már megtörtént, Eli. Készülünk. Annyira összekeveredtek az emberek és az angyalok, hogy lehetetlenség szétválasztani őket. Szememmel a közönyösen üldögélő Andréra mutattam. - Valami jár a fejében, nem úgy találod? Olyan érzésem van, hogy valamilyen tovarebbenő gondolatban akar megkapaszkodni. A fordítógépekben azonban csak zörejeket hallok... - Nem működik az agya - mondta Luszin. A távolban megpillantottam Orlant. Felálltam. Luszin a sárkány után kiáltott, de Harsona kijelentette, hogy ő fogja vinni Asztroszt. Luszin ellenkezett, szerinte Harsona már sokat vitte a fiút, most már pihennie kell. Az angyal ingerülten vitatkozni kezdett Luszinnal. A vitát én zártam le: - Magam fogom vinni Asztroszt.
8. Asztrosz nem nyitotta ki a szemét, amikor a karomba vettem, de az arcán végigfutott valamilyen megfoghatatlan remegés. Gyorsan, kapkodva szedte a levegőt, apró, a tüdejébe alig eljutó lélegzetvételekkel, de a szíve olyan erősen vert, hogy a karomon éreztem a dobogását. Az agya kisugárzása csak valamilyen érthetetlen mormogás volt. Az agy a szív verését ismételte, nem fordította le ezt a zörejt a ki nem mondott szavak nyelvére. A menetoszlop elején mentem, és csak jó száz lépés után vettem észre, hogy nem vagyok egyedül. Jobbra tőlem André lépkedett, balra Mary. Azt mondtam Marynek: - Jobb lenne, ha hátul jönnél. - Asztrosszal akarok lenni - felelte. Asztrosz nehéz volt, a karom elzsibbadt. Féltem, hogy nem bírom sokáig vinni, de tudtam azt is, hogy senkinek sem fogom átadni, amikor ilyen rendetlenül ver a szíve. A hátam mögé odalépett Romero, és, csendesen megszólalt: - Ne forduljon meg, admirális, gondolati úton fogom tájékoztatni. Kamagin ismét azt akarja, hogy lázadjunk fel, és mi beleegyeztünk. Abban a pillanatban, amikor Orlan kiadja a parancsot az embereknek, hogy váljanak külön a többiektől, megtámadjuk az őröket, és mindenkit leölünk, aki nem áll át hozzánk. Nem bíztam a dolog sikerében. A fegyvertelen emberek még egy fejszeművel sem tudnak elbánni. - Téved, Eli, nem vagyunk fegyvertelenek. Kamaginnak sikerült néhány kézifegyvert kicsempészni és berakni az egyik aviettába. Vannak kézi lézersugárvetőink, gránátjaink, elektromos puskáink. - A fegyvereink hatástalanok a láthatatlanok ellen, Paul. Ezek az átkozott láthatatlan pusztítók! Ők a
legveszélyesebbek! - A legveszélyesebb a tétlenség, admirális. Remélem, egyetért ezzel. Egyébként megfigyelte azokat a a maguktól mozgó ládákat? Oszima szerint fegyverek vannak bennük. Nem lehetetlen, hogy a láthatatlanok ellen is hatásosak; mármint ha megkaparintjuk őket. - Ki lesz a felkelés vezetője? - Azt javasoljuk, hogy Oszima legyen. A helyetteséül pedig Petrit és Kamagint választottuk. Szárnyas társaink parancsnoka Luszin és Harsona lesz. A levegőből fogunk támadni, hiszen ki kell használni az ellenség gyenge pontjait. - Van benne logika. Romero hátramaradt, A Narancsszínű még feljebb emelkedett, a bolygó felszíne forróságot árasztott. A gondolataim összezavarodtak. Hallottam valakinek a suttogását, valaki beszélni próbált hozzám. A bolygó felszíne és az égbolt egyre fényesebben, erősebben ragyogott, de én úgy éreztem, hogy már közel az alkonyat. Korábban nem értettem a „minden elsötétült a szemem előtt” régies kifejezés értelmét; most már tudtam, hogy ez nem csupán egy cifra hasonlat. Megbotlottam, csaknem elejtettem Asztroszt. Mary elkapta a karomat. - Nagyon sápadt vagy, Eli. Idehívom Luszint. - Nem kell - hörögtem. - Kibírom. De egyre rosszabbul éreztem magam,. Már nem éreztem, hogy Asztroszt tartom, a karomban egy súlyos tárgy és nem egy élő test feküdt. Meg kellett volna állni, meghallgatni a lélegzését, átgondolni, hogyan lehetne segíteni rajta. A menetoszlop elején azonban ott szökdécselt Orlan,hallottam parancsoló „Gyorsabban! Gyorsabban!” kiáltásait, és én a fogamat összeszorítva mentem előre, lihegtem a gyűlölettől, és egyre azt ismételgettem magamban:-„Nem szabad elesni! Nem szabad elesni!” - Ne nézz rá úgy! Él! - hallottam Mary hangját. - Nem szabad elesni! - ismételtem meg hangosan. Asztrosz aprókat, gyorsakat lélegzett, a szíve lassabban vert, mint korábban, de érzékelhetőbben is. Ha nem kékült volna el az arca és a keze, azt hihettem volna, hogy jobban van. - Igen, él - feleltem Marynek. André érintette meg a kezemet. Ránéztem és megértettem, hogy kezd visszatérni az értelme. A szeme fájdalommal volt tele, de tébolyt nem láttam benne. - Add... ide... - nyögte ki nagy nehezen, és Asztroszra mutatott. Keservesen kereste az elfeledett szavakat, az arca gyötrelmesen eltorzult az erőfeszítéstől. -Add... - Engem Elinek hívnak - mondtam. - Emlékezz: én a barátod vagyok, Eli. - Add... ide - ismételte meg André még jobban kínlódva. Nem ismert meg engem. - Később, André - feleltem. - Még van erőm, hogy vigyem a fiamat. Többet nem szólt hozzám, csak ment lehorgasztott fejjel, vöröses fürtjei úgy lengedeztek, mintha életre keltek volna, el-eltakarták az arcát. Tudtam, hogy André most keresi a szavakat, és a szavak nem jöttek a nyelvére, az agyamban érzékelt különös suttogás koponyájának legmélyéről jött. Nem is tudtam örülni, olyan nyomorultul éreztem magam, csak annyit mondtam Marynek: - Úgy látszik, lassan visszatér az értelme. - A barátod már régen nem őrült. És ha odaadod neki Asztroszt, nem fogja elejteni. De én még Marynek sem tudtam odaadni Asztroszt. - Semmi baj, hamarosan pihenőt kapunk. Ezúttal a pihenő hosszúra nyúlt. Orlan eltűnt valahová, és hosszú ideig nem jött vissza. Romero és a kapitányok körém ültek. Oszima ugyanazzal az energiával és pontossággal készítette elő a felkelést, ahogyan az űrhajót irányította. A kézi sugárvetőket az élelem kiadásakor osztottuk szét; én is kaptam egy ilyen játékszert. Azért mondom, hogy „játékszer”, mivel ezek a láthatatlan pusztítókkal szemben hatástalanok voltak, bár a fejszeműeket meg tudtuk velük ölni. - Megcsáklyázzuk az ellenség hajóját, a fülükhöz illesztjük a pisztoly csövét, aztán hidegvérüen
meghúzzuk a ravaszt; így harcoltak a ti időtökben, nemde? -kérdeztem mosolyogva Kamagintól. A kis űrhajós megvonta a vállát, és tiltakozott: - Az én időmben már száz éve nem volt háború. Hegyeket tüntettünk el, tengereket szárítottunk ki, bolygókat népesítettünk be, és elsőként indultunk a csillagok felé. Nagy fehér foltok vannak a történelmi ismereteidben, admirális. - Ne haragudj. Nem akartalak megbántani, Edward. - Néha csodálkozom rajtad, de soha nem haragszom, Eli. - Tehát két lehetőségünk van: vagy ma éjszaka, vagy holnap reggel - szólt közbe Oszima. - Mi készek vagyunk, admirális. - A pusztítók helyében én az éjszakát választanám, nem a reggelt - jegyezte meg Petri. - Alvás közben erkölcsösebb lelövöldözni bennünket. - Erkölcsösebb? - kérdeztem csodálkozva. Petri a szokott flegmatikus körülményességgel magyarázta meg, mire gondolt: - Annak alapján, amit tudunk róluk, beleértve az álmaidat is, a Pusztítóknak negatív erkölcseik, negatív etikájuk van. Mindaz, amit mi visszataszítónak tartunk, náluk dicsőségszámba megy. A kártevés és a hitszegés szervei; talán nem te magad hallottad ezt tőlük? - Azt hiszed, hogy reális valómban voltam jelen a tanácskozásukon? Még a valósághű információ is ölthet fantasztikus köntöst... A megnyilatkozás lázálmomban történt, ne felejtsétek el! Az aranyszínű ég feketébe váltott. A Narancsszínű lebukott a szemhatár alá. A foglyok körül villogni kezdtek az őrt álló fejszeműek periszkópjai. Mary gondjaira bíztam Asztroszt, és végigsétáltam a táboron. Az emberek egybekeveredtek a pegazusokkal és sárkányokkal, hogy adott jelre rögtön a hátukra tudjanak pattanni, és belevethessék magukat a harcba. Oszimát és Petrit a sárkányok mellett találtam. Valamilyen ládákat helyeztek az állatok hátára, amelyek furcsa fémhengerekkel voltak megtömve. - Régi kézigránátok - világosított fel Oszima. -Rengeteg volt belőlük a Mengyelejev űrhajón, és Edward egy csomót magával hozott a Szekeresre, majd onnan az Ökörhajcsárra. A gránátok nagy részét a földi múzeumokban őrzik, de ezek itt jó szolgálatot tehetnek nekünk. Egyszerű a használatuk, Kamagin már megmutatta nekünk. Magát Kamagint az angyaloknál találtam. Harsona az egyik, gránátokat tartalmazó ládát ürítette ki. Nagy örömmel üdvözölt engem, látszott rajta, hogy már alig várja a harcot. - A lézervetőket nem adjuk az angyalok kezébe - jelentette ki Kamagin. - Ez a fejlett technika nem rájuk van szabva, de a kézigránátokat és az elektromos puskákat mintha csak nekik találták volna ki, olyan ügyesen bánnak velük. Célozd csak meg azt a kis pontot, Harsona! Az angyal valamit egy aranytelér felé hajított, amely halvány fénnyel világított az ólomsziklák között. Megijedtem, hogy robbanás következik, és a zajra összefutnak a pusztítók. De Harsona csak a lába alatt heverő aranyröggel talált célba. Valamennyi angyalnak pokolian éles a szeme, de Harsona ebben is felülmúlta testvéreit: az egyik aranydarab olyan pontosan fúródott bele a másikba, mintha összeforrasztották volna őket. Harsona büszkén beburkolózott a szárnyaiba. - Nehéz percei lesznek az ellenségnek, amikor felülről rájuk zúdulunk - mondta ragyogó szemmel Kamaginnak. Végigjártam az angyalok táborhelyét, és egyetlen alvót sem láttam: valamennyi a célba hajítást gyakorolta. Máskor mindig óriási volt a zaj ott, ahol több angyal gyűlt össze; most viszont ezen az éjszakai hadgyakorlaton halálos csend uralkodott, csak az aranyba csapódó ólom és az ólomba vágódó aranyrögök halk csattanása törte meg az éj látszólagos nyugalmát. - Az emberek zsebeket varrnak az angyalok számára - folytatta a tájékoztatást Kamagin. Mindegyikbe öt kézigránát fér, a zsebeket a szárnyak alá fogjuk erősíteni, ahol nem látszanak. Az éjszakai sétám alatt Orlanba botlottam bele. Testőrök nélkül ment, arca kísértetiesen foszforeszkált; úgy látszik, ő is, éppúgy, mint én, körbejárta a
tábort, csak ő kívülről. Gyorsan otthagytam, nem akartam beszédbe elegyedni vele. A fejszeműek által megvilágított sötétségben gyorsan eltűnt fénylő sziluettje. Mary, karjával átölelve Asztroszt, már aludt. Asztrosz lélegzett, de nagyon gyengén. „Holnap - mondtam magamban elszenderedve. -Holnap reggel... A gravitáció csökken...”
9. Reggel Asztrosz meghalt. Mary kiáltására ébredtem. Felugrottam, és kitéptem a karjából a fiamat. - Nem! - kiabálta Mary, és ököllel verte a fejét. - Nem! Nem! Ringattam Asztroszt, szólítgattam, kérleltem, hogy válaszoljon. Ellobbanó életének utolsó erőfeszítésével kinyitotta a szemét, aztán remegés futott végig a testén, majd megmerevedett. Feküdt a karomban mozdulatlanul, hidegen, üres tekintetével mereven nézett rám. Ezekben a napokban és a halála előtti órákban ki sem nyitotta a szemét, de most, haldokolva nézni próbált, hogy utoljára még egy pillantást vethessen a világra, de a világot nem látta meg... Mary kiáltására összefutottak az emberek, nehézkes szárnycsapásokkal Harsona is odarepült. Még mindig a karomban tartottam Asztroszt, de már Maryt néztem. A földre omlott, záporoztak a könnyei. Én pedig arra gondoltam, hogy a természet valami miatt megtagadta tőlem ezt a szomorú képességet: nem tudtam kisírni magamból a fájdalmamat. Amikor rájuk tört a bánat, az őseink zokogással vigasztalódtak; ha ujjongtak az örömtől, szabad utat engedtek a könnyeknek; a gyűlölet vagy a sajnálat sírást váltott ki belőlük. Könnyekre fakadtak a hozzátartozók holttestei fölött, a düh perceiben, egy megható könyvet olvasva, egy szörnyű hír hallatán vagy a váratlan örömtől... Nekem pedig, az utódnak, nem adatott meg az érzelmek levezetésének ez a képessége, az én szemem mindig száraz marad. - Eli! Eli! - hallottam André suttogását. - Eli, a fiú meghalt! André arcán csorogtak a könnyek. - Meghalt, André - mondtam. - Három évvel volt fiatalabb a te Olegednél. - Három évvel volt fiatalabb az én Olegemnél -ismételte csendesen André. Figyelte, hallgatta a saját szavait, mintha valaki más ejtette volna ki őket. Aztán könyörgő mozdulattal felemelte a karját. - Add ide őt nekem, Eli. Átadtam neki Asztroszt, és letérdeltem Mary mellé, átöleltem a vállát, csendben simogattam a haját. Körülöttünk egy szó nélkül, szomorúan ott álltak a barátaink. Mary abbahagyta a sírást, megtörölte az arcát, és felállt. - Mit csinálunk vele? Itt még eltemetni sem tudjuk. - Vinni fogjuk tovább - feleltem. - Addig fogjuk vinni, amíg találunk egy helyet, ahol sírt tudunk ásni neki, és ahol te meg én is meghalunk. Harsona nagy erővel rám csapott a szárnyával. A felgyülemlett düh hirtelen vad vijjogással tört ki belőle: - Ha nem bosszuljátok meg, emberek!… Csak egy a fontos: a bosszú, Eli! Asztroszra néztem; André úgy ringatta a karján, mintha élne, valamit suttogott neki, és csendesen sírt. Azt mondtam: Még sokan meghalnak közülünk, Harsona, mielőtt az emberek bosszút tudnának állni. És amikor erre sor kerülhetne, remélem, már nem fognak bosszúra szomjazni. Még soha nem láttam a lobbanékony természetű angyalt ilyen veszett dühre gerjedni. Felágaskodott, vadul fölém terjesztette a szárnyát. - Te nem vagy apa, Eli! Nem vagy apja a gyerekednek! Nagy erőfeszítésembe került, hogy nyugodtan válaszoljak: - Én már valóban nem vagyok többé apa. De még ember vagyok. Harsona. Romero és Luszin csak most vette észre, hogy André értelme visszatért. Harsona kiragadta a kisfiú
testét André kezéből. Luszin és Romero átölelte Andrét, majd a többiek is csatlakoztak hozzájuk. André rögtön megismerte Romerot és Luszint, de Oszimát csak akkor, amikor az megmondta a nevét. Az öröm és a bánat egybevegyült, boldog mosolyokat és a fájdalom könnyeit láttam, csak én nem tudtam sem mosolyogni, sem sírni. Oda kellett volna mennem Andréhoz, és beszélni vele, elsőként tőlem várhatta az örömteli üdvözlőszavakat, de képtelen voltam erőt venni magamon, és csak álldogáltam mellettük. - Később majd beszéltek - mondta Luszin könnyes szemmel pillantva rám. - A felkelés után. - Igen, később - egyeztem bele közönyösen. Össze kellett volna szedni a gondolataimat, de azok nem akartak gyülekezni a fejemben. - Magyarázd el Andrénak a helyzetünket, de vigyázz, ne onts rá túl sok információt. A karomba akartam venni Asztroszt, de Harsona nem adta oda. Amikor Orlan kiadta a parancsot az indulásra, az angyal összekulcsolt fekete szárnyain tartva a fiú testét, az én helyemre állt a menetoszlop elején. Mi Maryvel mögötte haladtunk, hol én támogattam őt, hol ő engem. Nehéz útszakasz várt ránk, Mary is, én is gyakran megbotlottunk. Harsona az első pihenőig vitte Asztroszt, aztán letette mellénk. Olyan volt Asztrosz, mintha élne, csak megsötétült a bőre, a teste soványabb lett, az izmai keményebbé váltak, fokozatosan megmerevedett, kiszáradt. Mary és én Asztrosz egyik oldalán feküdtünk, a másikon Harsona forgolódott és morgott dühösen. Mary hozzám ért a vállával; korábban soha nem éreztem ilyen fájdalmasan és erősen a közelségét. Ezúttal a barátaink nem jöttek oda hozzánk, és én hálás voltam nekik, nehezemre esett volna beszélgetni velük. Estig én vittem Asztroszt, s amikor a csillag fölöttünk a látóhatár fölé emelkedett, és az aranyszínű égbolton megkezdődött a színek orgiája, Orlan megállást parancsolt. Magához hívott engem. - Az emberek és a szárnyas lények ezentúl külön fognak haladni. A szétválasztást a sötétség beálltáig be kell fejezni. - Úgy lesz! - feleltem, és a többiekhez mentem. Ezer és ezer szem figyelt rám. A tábor túlsó oldaláról a fejszeműek periszkópjai, a láthatatlanok rejtett tekintete, a pusztítók parancsnokai kísérték a mozgásomat, itt pedig az emberek és szárnyas barátaink néztek meredten. Minden mozgás abbamaradt, áthatolhatatlan, forró csönd terpeszkedett a bolygó fölött. Oszima és Kamagin a nagy testű pegazusok mellett állt, Harsona egy fejjel kiemelkedett angyaltársai közül. Luszin már az egyik sárkány hátán ült. Minden elő volt készítve a támadáshoz. - Azt a parancsot kaptuk, hogy váljunk szét! A mi javunkat fogja szolgálni - mondtam. Cselekedjetek, ahogy megbeszéltük! - Utánam! - kiáltotta Oszima, és az egyik pegazus hátára pattant. A szárnyas ló a levegőbe emelkedett. - Utánam! - ismételte visszhangként Kamagin, és követte Oszima példáját. A pusztítók közé vágott egy kézigránátot, felhangzott az első robbanás döreje.
10. Ha felidézem a Perseuson történteket, látom, hogy az ellenség táborában csak titkos barátaink sejtették a felkelést, a többieket az események tökéletesen váratlanul érték. A pegazusok a hátukon ülő emberekkel és Harsona angyalai mindent lebíró ármádiaként csaptak le felülről a megzavarodott fejszeműekre. A robbanások által emelt füstfal körbefogta a tábort, a lángoszlopokba bele-belemetszettek a lézervetők éles sugarai. És amikor a sárkányok is beavatkoztak, s a Villámszóró villámai bevilágították az alkonyat homályát, a küzdelem általánossá vált. A Petri és Romero vezette gyalogos osztag kézigránátokkal és lézervetőkkel tisztította maga előtt az utat, és csapásuk ereje áttörte a fejszeműek arcvonalát: a periszkópos őrök egy csoportba verődtek, és hamarosan be lettek kerítve.
A kezdeti zavarodottság után a fejszeműek keményen és önfeláldozóan védekeztek: egymás után zuhantak a földre a pegazusok és a sárkányok. Az angyaloknak különösen kijutott, vak dühükben túl gyorsan ledobálták a gránátjaikat, és túlzottan hittek szárnyaik erejében: a levegőben felhőként szálltak a fehér és fekete tollak. Megsebesült Harsona és Luszin, Petri és Romero, kisebb sérülésekkel úszta meg Oszima és Kamagin;csak André, aki mindig a csata sűrűjében harcolt, maradt csodás módon sértetlen. Felmásztam egy ólomsziklára, amely az aranydombok fölé emelkedett, és végigtekintettem a csatamezőn. Aggasztott a gyors siker, sok minden megfejthetetlen volt számomra. Körülöttünk ott nyüzsögtek a láthatatlanok, a pusztítók legfélelmetesebb harcosai, de eddig egyikük sem avatkozott be a küzdelembe, sem a mi oldalunkon, sem az ellenségén. Vajon miért? Az egész ütközet valahogy különös volt, nem sokat értettem belőle. Hirtelen egy ismerős hangot hallottam, amely ezúttal nem belőlem jött, hanem kívülről; az a hang volt ez, amelyik sokszor beszélt velem a látomásaimban, és én azonnal felismertem. „Eli, segíts! hallottam a kétségbeesett hangot. - Eli, segíts!” Rohanni kezdtem a kiáltás irányába,. Rettenetes izgalmamban már semmit sem láttam azon a helyen kívül, ahonnan a segélykérés hallatszott, és semmit sem értettem, csak azt, hogy egy barát segítségére sietek; lehet, hogy a legőszintébb és a legönfeláldozóbb barát segítségére mindazok közül, akiket az ellenség táborában szereztünk. - Eli, segíts! - Egyre elkeseredettebben hívott a hang, majd hirtelen megszakadt. És ekkor észrevettem, hogy Harsona két megvadult angyallal támadja Orlant és a testőreit. A testőrök már elestek, Orlan még védekezett. Ő kiabált! Egy pillanatra tomboló öröm hasított belém, amikor megláttam a pusztítók parancsnokát, aki elkeseredetten próbálta lerázni magáról az angyalokat; és ez a gyorsan fellángoló és kihunyó érzés volt az utolsó visszfénye annak a régi kapcsolatnak, amely korábban Orlanhoz fűzött. Orlan már elzuhant Harsona szárnyainak csapása alatt. És ebben a pillanatban forgószélként érkezve rávetettem magam, és saját testemmel védelmeztem Orlant. Lézervetőkkel a kezükben Romero és Petri futott felénk. - Állj fel, Eli, megölöm az átkozottat! - hörgött Harsona, és akkorát lökött rajtam a szárnyával, hogy Orlannal együtt jó egy méterre elrepültem. Most sem értem, honnan vettem az erőt ahhoz, hogy ne engedjem ki Orlant a szorításomból. Romero a szárnyánál fogva megragadta Harsonát, Petri az angyal és közém állt. - Vissza, Harsona! - kiáltott rá Romero. - Kis híján megölted a szövetségesünket. Nem tudom, mit tett volna még Harsona, ha nem zuhan le mellettünk egy láthatatlan harcos, akinek most lassan kirajzolódtak a körvonalai: Ugyanolyan ijesztő külsejű csontváz volt, amilyet a Szigmáról vittünk magunkkal, de ez még élt. A láthatatlan jajgatott és összegörnyedt fájdalmában, a mellkasa csúnyán össze volt zúzva. Még Harsona is megértette, hogy az általunk elkezdett harc csak egy része annak az átfogó küzdelemnek, amely az optikailag látható világban és a fizikai láthatatlanság dimenziójában dúlt. Harsona a csoportba verődve harcoló fejszeműek felé mutatott a szárnyával, és odakiáltotta az angyaloknak:. - Utánam! Végezzünk a gazokkal! Petri és én segítettünk Orlannak, hogy felállhasson. Orlan támolygott, szemét lehunyta, kékes színű arca megfeketedett. Alig bírt megállni a lábán, csak nehezen tudott beszélni. Az angyalok alaposan ellátták a baját. Romero áttette a lézervetőt a bal kezébe, és szertartásosan kinyújtotta a jobbat. - Engedje meg, kedves szövetségesünk, hogy új barátai körében üdvözöljem önt. Orlan udvariasan ki akarta nyújtani a nyakát, de az is megsérült a harcban, a feje alig emelkedett a válla fölé. - Nem is annyira újak. Elivel már régi ismerősök vagyunk. - Tehát te voltál az! Te, te, Orlan! - Én voltam. Annyira gyűlöltél engem, Eli, hogy állandóan csak rám gondoltál. Ez segített abban,
hogy ráálljak az agyad kisugárzására. Aztán szomorúan rámutatott az egyik testőrre. - Ő az, aki a leghűbb barátotok volt, de ő már nincs. De nem vádollak benneteket. - A hangjában remegő indulat lecsillapodott, ismét az a szenvtelen lény állt előttünk, amilyennek gyakran láttuk őt. Mi vagyunk a hibásak. Jól előkészítettük az ütközetet, de a saját biztonságunkról nem gondoskodtunk. Csak a győzelemre gondoltunk. - Jól előkészítették az ütközetet? - kérdezett rá Romero. - No igen... De azért mi, emberek is tettünk egyet és mást. - Kétségtelenül. De eleget kellett idegeskednünk, amíg fel nem fogtátok az általunk sugallt tervet. A gondolati úton folytatott megbeszéléseitek, amelyek titkával annyit büszkélkedtetek, számomra érthetőek voltak, és amit megtudtam, megosztottam Giggel is. Neki jutott a legnehezebb feladat, és nem is sikerült valamennyi láthatatlant a mi oldalunkra állítania. Viszont megakadályozta, hogy a Legfelsőbb Pusztítóhoz hű maradt láthatatlanok a fejszeműek segítségére siessenek, és ez fogja eldönteni a küzdelem kimenetelét. Romero kételkedve körülnézett. A levegőben csak az angyalok röpködtek, éles harci kiáltásaik betöltötték a csatamezőt. A pegazusok és a sárkányok csak a csata kezdetekor voltak a levegőben, sokáig nem tudtak repülni. Romero a lézervetőt sétapálcaként felemelve, udvariasan azt mondta: - Mennyire sajnálom, tisztelt szövetségesünk, hogy nincs lehetőségem figyelemmel kísérni a bátor Gig légi harcát. - Miért ne lenne? Rögtön kapcsolatot teremtek Giggel, és megmutatjuk nektek, mi történik a levegőben. Észre sem vettem, hogy Orlan valamilyen mozdulatot tett volna, minden bizonnyal gondolatátvitellel lépett érintkezésbe Giggel, de a csata képe hamarosan megdöbbentően megváltozott. A harmadik dimenzióban folyó küzdelem impozánsabb és főleg elkeseredettebb volt annál, mint amit korábban láthattunk. Felettünk láthatatlanok harcoltak láthatatlanok ellen. Rögtön kitűnt, hogy a láthatatlanok egyik, nagyobb létszámú csoportja fokozatosan felülkerekedik a másikon. - A mieink győznek - szólalt meg Orlan. - A harcot valóban jól előkészítettük, Eli. A fejszeműek egyik csoportját támadó embereknek és angyaloknak sikerült szétszórniuk a periszkóp-villogtatókat; azok lassan kúsztak szerteszét, de éppolyan vadul harcoltak, mint korábban. Két angyal rohamozott egy fejszeműt, ám az pontos gravitációs csapásával megállásra késztette őket. Romero és Petri az angyalok segítségére sietett, de egy láthatatlan a mieink közül gyorsabban odaért. A felülről jövő csapás halálra sebezte a fejszeműt, és a láthatatlan egy kört írva le a levegőben, visszatért harcoló társaihoz. - Sokan átálltak hozzánk - mondtam Orlannak. - Már a Perseus valamennyi bolygóján vannak híveitek. A Legfelsőbb Pusztító nagy hibát követett el akkor, amikor beleegyezett, hogy a veled folytatott vitát mindenhová sugározzák. A fejszeműekre mutattam. - Ezeknek persze eszük ágában sincs hátat fordítani a vezérüknek. - A fejszeműek csak őrszemélyzet. Távol tartják őket a politikától. A Birodalom hatalma nem rájuk támaszkodik. A harc lassan véget ért. A fejszeműek szétforgácsolt csoportjai halálra szántan villogtatva periszkópjaikat egyre távolabb, kerültek egymástól, és egymás után pusztultak el az emberek, angyalok és láthatatlanok egyesített csapásaitól. Néhány ellenséges láthatatlan megadta magát: őket az angyalok a tábor közepébe kísérték, ahol Oszima kijelölte a helyet a foglyok számára. Ide kerültek a harcot beszüntető fejszeműek is. A még ellenállók utolsó csoportja közepébe Luszin vágtatott be lángot szóró sárkánya hátán. André egy pegazuson Luszin közelében harcolt. Petri és Romero a gyalogosok élén módszeresen szorította vissza a már semmiben sem reménykedő fejszeműeket. Amikor pedig a levegőből az angyalok és a
láthatatlanok is rájuk rontottak, a periszkóposok sorsa meg volt pecsételve. A fáradt, de elégedett Gig ereszkedett le mellettünk. - A gravitátorok kimerültek, parancsnok - mondta Orlannak. - Ezen az átkozott bolygón tízszer olyan gyorsan fogy az energia, mint azt a norma előírja. -Ezután hozzám fordult. - Úgy tudom, az emberek kezet szoktak fogni egymással. Add a kezed, admirális! - Rettenes erővel szorította meg a kezemet, és igen elégedett képet vágott, amikor feljajdultam. Ma már a láthatatlanokon senki sem csodálkozik, megjelentek a sztereoképernyőkön, turistáik többször ellátogattak a Földre. De azon a napon, amikor először pillantottam meg ezt a vidáman kacagó, egy absztrakt festő ecsetjére kívánkozó figurát, alig tudtam megőrizni a nyugalmamat. Gig jókedvűen zörgette a csontjait, és így folytatta: - Hogy tetszettünk neked a csatatéren, admirális? Tartózkodóan válaszoltam. Nem tudtam, hogyan viselkedjem ezzel a zörgő, mosolygó, lelkendező csontvázzal. Nem kevés időnek kellett eltelnie, amíg meggyőződtem, hogy a láthatatlanok kitűnő fickók, csak a külsejük meglehetősen riasztó, de az is csak a földi elképzelések szerint, ők maguk meg vannak elégedve a kinézetükkel, míg a földi emberekről azt tartják, hogy a konstrukciójukba hibák csúsztak. Lehet, hogy nem lenne szükséges megemlítenem ezeket a közismert dolgokat, de én most azokról az érzésekről beszélek, amelyek akkor fogtak el, amikor a láthatatlanok tökéletesen újak voltak a számomra. - Én már álmomban megismerkedtem veled, Gig. A láthatatlan pusztító valamennyi csontjával zörögni kezdett. Csak egy idő után értettem meg, hogy ők így nevetnek. - Azt mondod, hogy megismerkedtél velem? Összeismertettek bennünket, mégpedig nem kevés erőfeszítés árán. Remélem, tisztában vagy vele, admirális, hogy a tanácskozásainkat távolról sem a ti nyelveteken tartjuk. A külsőnkről már nem is beszélek. Orlan például gyakrabban jelenik meg árny, mint test formájában. Egyébként mondd, Orlan barátom, a Harmadik Bolygón láttak már téged ebben az ünnepi külsődben? - Az optikai transzformációs berendezések az űrhajókon maradtak. - Tehát ott vannak. És ott vannak a tartalék gravitátorok is. A pokolba is, a tisztességes láthatatlanoknak előbb-utóbb éppúgy a földön kell kúszniuk, mint ezeknek az undorító fejszeműeknek! Szóval, visszatérve az előző témára, admirális, először a gondolatainkat le kellett fordítani a ti nyelvetekre, aztán bele kellett sugározni az álmaidba; hát igen, csak Krad volt képes arra, hogy ilyesmire vállalkozzon. De hol van Krad, Orlan? Sehol nem látom! - Krad rohant, hogy megmentsen engem, és ő halt meg - felelte Orlan, s teljesen behúzta a fejét a válla közé. Gig ünnepélyesen megzörgette a csontjait. A láthatatlanok összeverődő csontjainak a hangja rendkívül kifejező, és hamarosan megtanultam, hogyan lehet megkülönböztetni a nevetést a szomorúságtól. - Mit csináljunk a foglyokkal? - kérdeztem új barátaimtól. A magukat megadó fejszeműek utolsó csoportját éppen ekkor kísérték a tábor közepén fenntartott helyre. . - Ki kell végezni őket! - jelentette ki Gig. Szerette a gyors és radikális döntéseket. Én összehúztam a szemöldökömet. - Még szükségünk lehet rájuk - szólt Orlan. - Nem tudjuk, mi vár ránk az Állomáson. És ha harcra kerül a sor, a fejszeműekkel is többen leszünk. - Add ezeket a daganatokat a parancsnokságom alá, én majd móresra tanítom őket! - javasolta Gig. Valamennyi csontjával kongó nevetést hallatott. Gyorsan megbékült azzal, hogy Orlan nem teljesítette a kívánságát. Később meggyőződhettem róla, hogy jobb parancsokat osztani neki, mint megtanácskozni vele az ügyeket: amikor cselekedni kellett, azt lelkesedéssel tette, de gondolkozni nem szeretett. Egyébként minden láthatatlan ilyen. Oszima és Kamagin jött oda hozzánk: Bemutattam nekik új társainkat:
- Az egyiket mindennap láttátok, és azt hittétek, hogy jól ismeritek. A másik létezését csak sejtettük. Ők pedig vigyáztak ránk, gondoskodtak róla, hogy elviselhető legyen az életünk. Ismerkedjetek meg: ez itt Orlan és Gig, a barátaink, sőt azt is mondhatom, hogy a megmentőink.
11. Mindenkinek tucatnyi kérdése volt Orlanhoz és Gig-hez. Amikor a foglyok őrizetét megszerveztük, leültünk egy beszélgetésre. A csillag már lement, fekete éjszaka szállt le a bolygóra: A gyorsan kihűlő fémbuckákon ültünk, összekeveredve, akár a jóbarátok: láthatatlanok és emberek, Orlan mellett Harsona, Gig mellett André, és megpróbáltuk összegezni ismereteinket. Nevetséges dolog a történelem nagy fordulatait valamilyen meghatározott dátumhoz, egy-egy apró eseményhez kötni: az ilyen fordulatok ezer és ezer eseményből és dátumból tevődnek össze. De azon az éjszakán valami nagyon jelentős történt; ezt valamennyien így éreztük. Orlan semmi újabbat nem mondott Allan flottájáról; mindazt, amit tudott róla, már átsugározta utolsó látomásaimba. Azt sem tudta, mi történik az Állomáson. Az ott bekövetkezett üzemzavar eddig a hasznunkra volt, a szabadulásunkat segítette elő. Abban viszont nem szabad reménykedni, hogy ez sokáig így fog tartani, tehát sietni kell az Állomás felé. Kamagin azt javasolta, hogy térjünk vissza az űrhajóra. A páncéltest védelme nagyobb biztonságot nyújt, mint ez a fémsíkság. Ha pedig sikerül kijavítani a fedélzeti számítógépet, ki tudunk törni a mieinkhez az űrbe. - Mindaz, amit mondtál, lehetetlen - jelentette ki erre Orlan. - Ha rendbe is tudod hozni az elromlott gondolkodó gépeteket, az Ökörhajcsár akkor sem tud kitörni a Narancsszínű körül húzódó meggörbített zónából; az egész emberi űrflotta ereje kevés ahhoz, hogy áttörje ezt a falat. De ha valamilyen módon mégis áttörnél, nem a saját társaiddal találkoznál,hanem beleütköznél a pusztítók űrflottájába. A kísérlet vége ugyanaz lenne. - Mennyi „ha”, Orlan, és egyik sem biztató! - felelte bosszúsan Kamagin. - De engedd meg, hogy utoljára én mondjam azt: „ha”. Mi lenne, ha az űrhajóban telepednénk le egy időre, ahelyett hogy újabb, ismeretlen veszélyek elé mennénk? Nem lenne jobb ott meghúzni magunkat egy ideig, amíg a helyzet a javunkra változik meg? Orlan ezt a javaslatot is elvetette. A helyzet nem az előnyünkre, hanem a hátrányunkra változik. A csillag folytatja a kisugárzást, és gyilkos sugarai nem lépnek ki a távolabbi térbe, hanem egy zárt körön belül gyűlnek össze. Hamarosan a körzet tele lesz mindent felperzselő radioaktivitással, és elkezdődik a bomlás, a pusztulás: az élet kihuny, az űrhajó plazmává változik, plazma lesz az Állomásból is, amelynek az üzemzavara kiváltotta ezt a katasztrófát; aztán az egész Harmadik Bolygó, a pusztítók leghatalmasabb erődítménye egy újonnan képződött csillagköd egyik kis foltjává válik. És ezzel még nem fejeződik be a pusztulás folyamata. A kibocsátott energia később ismét visszatér a csillag körzetébe, és tovább fokozza a forróságot ebben az atomkemencében. Elkerülhetetlen lesz egy rettenetes robbanás, és a nem euklideszi tér görbületének áthatolhatatlan spirálfalai csak ekkor fognak leomlani. A felgyülemlett energia ezután hatalmas erővel kifelé fog lökődni. A távoli megfigyelők egy szupernóva-robbanást észlelnek majd, míg azok, akik a szomszédos csillagok környékén tartózkodnak, semmit nem hagynak örökül az utódaikra: a katasztrófa után aligha marad életben valaki is közülük. - Szép kilátások! - mormogta Petri maga elé. Orlan rémisztő jóslata még ezt a nyugodt embert is kihozta a sodrából. Rövid hallgatás után Romero szólalt meg: - Rettenetes a jövendölése, kedves szövetségesünk. Úgy látszik, nem marad más hátra, mint megtorpanás nélkül haladni az ön által kijelölt cél felé. De nem tudhatnánk-e meg, ki vár minket az
Állomáson: barát-e vagy ellenség? Hogyan fogadnak majd minket: kitárt karokkal vagy fegyverrel? - Ezt én is szeretném tudni. - Lehetetlen, hogy ön ne tudna többet, mint mi! Nekünk tegnap még fogalmunk sem volt arról, hogy valamilyen Harmadik Bolygón létezik valamilyen Térgörbítő Állomás, míg az ön számára ez a bolygó és rajta az Állomás a hatalom és az erő legfőbb támasza! Elnézést, a hatalom és erő egykori legfőbb támaszai, ami önt illeti, remélem, már nem sorolja magát a pusztítók birodalmának méltóságai közé. Közelebbit senki sem tud az Állomásról. Az én ismereteim erre vonatkozólag alig múlják felül azt, amit ti tudtok. - Akkor legalább arról számoljon be, mitől kell tartanunk, ha nem tudja, miben reménykedhetünk. Én például az Állomásról ismeretes gyarló információk alapján arra a következtetésre jutottam, hogy talán ott is vannak már barátaink, akik átvették az Állomás irányítását. Mert mivel lehetne különben magyarázni azt, hogy megszabadultunk a kísérő űrhajóktól, továbbá azt, hogy itt, a legveszélyesebb zónában még semmi nagyobb baj nem történt velünk? - Egyelőre még nem okoztak kárt nekünk, de segítséget sem kaptunk. Egyszerűen magunkra hagytak. De hogy holnap mi vár ránk, azt nehéz megjósolni. - Akkor másként teszem fel a kérdést. Tegyük fel, hogy mindaz, ami történt, az Állomáson bekövetkezett üzemzavarból ered. Ám ez az üzemzavar, tegyük fel, holnapra megszűnik. Mi vár ránk ebben az esetben? - Lehet, hogy tárgyalni tudunk a Felügyelővel. Lehet, hogy az Állomás védőberendezései egy pillanat alatt elpusztítanak bennünket. Lehet, hogy az Állomás körül elhelyezett őrautomaták támadnak ránk. Ezek az őrautomaták felkeltették a figyelmemet. Vajon nem olyan szerkezetek-e ezek, mint a régi robotok a Földön? Orlan soha nem látta az Állomás őreit, de egyre azt erősítgette: egyetlen ilyen alacsonyrendű képződmény sem érte el a fejlettség legmagasabb, gépi szintjét. - Nagyon erősen gyökerezik az agyukban a pusztítás ostoba filozófiája - suttogta a fülembe Romero. Halkan beszélt, nehogy Orlan meghallja. - Ezek a szerkezetek valahol középúton állnak az élő szervezet és az erőterek kombinációja között. A külsejük nem állandó. Többnyire olyan alakot vesznek fel, amely a leginkább alkalmas a Felügyelő parancsainak teljesítésére. - A homályból kinyúló véres kéz! - morogta gúnyosan Kamagin. - Torkig vagyok ezekkel a kísértetekkel! Négyszáz évvel ezelőtt a Földön senki nem hitt az ilyen esztelenségben. Én azonban ellenőrzés nélkül nem nyilvánítottam esztelenségnek a megjelenési forma, a külső változtathatóságát. A mindenféle kísértetek és árnyak, amelyek képtelenségnek számítottak a régi, primitív technikájú Földön, nyugodtan lehettek hétköznapi jelenségek más, magas fejlettségű bolygókon. A mai sztereoképernyő és videooszlop Einstein korában valószínűleg boszorkányságnak tűnt volna, mi viszont nem rökönyödünk meg, ha ott sétál mellettünk valaki olyannak az átlátszó mása, aki a valóságban távol van tőlünk. - Akár kísértetek, akár testek, de az biztos, hogy anyagi valójukban léteznek - mondtam Kamaginnak. - És mielőtt nevetnék ezeken az árnyakon, szeretnék valamilyen megbízható védekezési módot találni ellenük arra az esetre, ha ránk támadnának. - Bízd ezt hármunkra, admirális - szólt Oszima, s Kamaginra és Petrire mutatott. - A holmik között olyan fegyvert találtunk, amely láttán még a kísérteteknek sem lesz jókedvük. Az önmaguktól mozgó ládákra gondolok. Óriási szerencsénk volt, hogy véletlenül messze voltak a csata színhelyétől, és az ellenség nem tudta rájuk tenni a kezét. Orlan kékes színben játszó arca erre olyan erősen kezdett ragyogni, hogy körülöttünk minden fénybe borult, Gig pedig dobhártyát hasogatóan zörögni kezdett a csontjaival. - Túl nagy jelentőséget tulajdonítasz a vakszerencsének, Oszima kapitány - fordult feléje Orlan, és hangjának szenvtelensége mögött is érezni lehetett az iróniát. - A szerencsés véletlenek igen gyakran
alapos előkészületeket igényelnek. A tanácskozás végén arra kértem Giget, hogy társait ne rejtse a láthatatlanság homályába. Nem tudom, ki hogy van vele, de engem valósággal idegesített, amikor észlelhetetlen lények húztak el mellettem a levegőben. Zavart a dolog, akkor is, ha barátokról volt szó. Várakozásom ellenére Gig megörült a kérésemnek: - Remek ötlet, Eli! Ha tudnátok, fiúk, milyen nehéz a láthatatlanul végzett szolgálat! Ráadásul a térgörbítő generátorok úgyis meggyöngültek, és az a szégyenteljes sors fenyeget, hogy jóravaló láthatatlan harcosokból valamilyen homályos körvonalakká válunk. Ha pedig figyelembe vesszük, hogy a gravitátorok is az utolsókat rúgják, akkor könnyű elképzelned, Eli, ezt a szörnyűséget: a láthatatlanok hamarosan képtelenek lesznek a levegőben lebegni, és ott lökdösődnek majd a fejszeműek, pegazusok, angyalok és emberek között, éppúgy, mint egy hétköznapi test, amelyet arrébb lehet lökni, amelybe bele lehet rúgni! Még rágondolni is rettenetes, Eli! Megkérdeztem, nem sérti-e a láthatatlanokat, hogy láthatóak lesznek, és anyagi testet öltenek. - Ugyan, admirális! A láthatatlanság csak a harci alakunk, amelyet ha rosszul viselünk, a katonai becsületünk bánja. Amikor láthatóvá válunk, az olyasmi, mintha levetnénk a páncélunkat: kényelmesebb is, és arra sem kell ügyelnünk, hogy megadják-e vagy sem a láthatatlanoknak kijáró tiszteletet. Romero később felvilágosított, hogy a régi időkben az emberek szintén páncéllal védték a testüket; ez a harcost szintén csaknem láthatatlanná tette, bár maga a páncél optikailag tökéletesen látható volt. Az optikai láthatatlanság persze jóval tökéletesebb dolog, mint a páncélzat. És a régi lovagok, éppúgy, mint a mi láthatatlan katonáink, jobban szerettek páncél nélkül sétálgatni; ezt úgy nevezték, hogy „civil ruhát hordani”. De ha már bele kellett bújni a páncélba, akkor a lovagokat nem is az izgatta elsősorban, hogy ily módon a testüket védi valami, hanem inkább az, hogyan lehetne az emberekben tiszteletet ébreszteni a külsejük, az egyenruhájuk iránt. Ezt így hívták akkoriban: „védeni a mundér becsületét”.
12. Csak a fogoly fejszeműek világítottak, minden más beleveszett a fekete nemlétbe. Csak az létezett, ami egy lépésnyire volt. Nem tudtam, hová tűnt Orlan, hol van Gig, a tábor melyik részén ütöttek tanyát a hozzánk átállt láthatatlanok. Petri is hamarosan elment, majd nyomában eltűnt Kamagin és Oszima. Szárnyaival nehézkesen csapkodva persze nem bírta ki, hogy végig ne repüljön az egész tábor fölött - Harsona húzott el az angyalok zajos táborhelye felé. Néhányan - Mary, valamint társaim a régi, himalájai iskolából: Romero, Luszin és André - egy ólomdombon üldögéltünk. André megkért minket: - Meséljetek Olegról és Zsannáról, barátaim! -Majd izgatottan mégis ő kezdett beszélni: Különösnek tűnik talán, de nem rögtön, hanem fokozatosan vesztettem el az eszemet. Először a külvilág és a földi emlékek tűntek el, aztán kitörlődött belőlem a környezetem is. Zsannáról és Olegről sokáig nem tudtam megfeledkezni. De a legutolsó emberi alak, akit kihunyó agyam megőrzött, te voltál, Eli. Azt hiszem, nem is érdemeled meg ezt a kitüntetést. - Szerintem sem. - Örültem neki, hogy az értelemmel együtt visszatért André kedves, csibészes csipkelődő hajlama is. - Valószínűleg csak azért volt ez így, mert engem láttál utoljára - tettem hozzá. - Lehetséges. De kezdjétek már el! A családi ügyek után rátértünk a Földön és az űrben történt eseményekre. Beszámoltam a Plejádokban vívott ütközetről, a Perseusra indított első expedícióról, a térhullám adó-vevő állomások megalkotásáról. Romero elmesélte, miért veszekedett Verával, milyen viták zajlottak a Földön, némi öngúnnyal emlékezett meg a vereségéről, leírta a Nap körzetében folyó nagy építkezéseket. - Nem is ismerne rá a csillaghazánkra, kedves André! El fog ámulni, ha meglátja a Plútót, ebben biztos vagyok!
- Inkább Elin ámulok-bámulok! - kiáltott fel André. Én egy éles nyelvű, minden huncutságban nagy tehetséget mutató kópéra emlékszem, aki előbb kész volt valamilyen csínytevésre,, mint mélyenszántó gondolkodásra és nagy felfedezésekre. Most pedig a Nagy Galaktikus Űrflotta admirálisaként látlak viszont... Még belegondolni is különös: te vagy a legfelsőbb vezetőm! Hozzá kell szoknom ehhez, ne bántódj meg, ha rögtön nem megy. - Szokj csak hozzá! Másoknak sem volt könnyebb, mint neked! Mary hirtelen harciasán beleszólt a beszélgetésbe: - Ahogy én emlékszem Elire, ő többször pirult el, mint amennyit gúnyolódott. És ha voltak is csínytevései, mint például a versenyzés a villámokkal, nem lehet mondani, hogy gyakran fordultak élő. Néha még bosszantott is, hogy Eli ilyen komoly; én jobban szerettem volna egy könnyelműbb természetű férjet magamnak. - No persze, mert te nem voltál Eli iskolatársa a Himalájában - felelte André. - Ráadásul még beléd is szeretett, és ez a megrázkódtatás valószínűleg jó irányban befolyásolta. A komoly, nagyhatalmú parancsnok; ez csaknem úgy hangzik, mint Eli legújabb tréfája! Romero azt mondta Andrénak: - Sokan, kedves barátom, s szégyenkezve bevallom, hogy én is, halottnak tartották önt, mivel... no mindegy, ha egyszer hibáztunk, akkor most ne féljünk beismerni,.. szóval nem úgy nézett ki, hogy a pusztítók megismerték volna az emberek titkait. Nekem pedig valószínűtlennek tűnt, hogy ilyen gonosz és mindenre képes lények ne tudták volna kínzással kiszedni önből mindazt, amit tud. De önnek szerencséje volt, mármint ha az ilyen szomorú dolgot, mint a tébolyodottság, szerencsének lehet nevezni... Az események ilyetén alakulásának a lehetősége meg sem fordult a fejünkben. - Azért, mert ezt én találtam ki! Tudatosan és módszeresen vesztettem el az eszemet. Mindjárt elmondom, hogyan történt ez. André rettegéssel várta a kínzást. Szívesen meghalt volna, de tudta, hogy állandóan figyelik, s az öngyilkosság régi, primitív módszerei - a kés, a hurok, az élelem visszautasítása, az ütőerek felvágása - nem jöhetnek számításba. Elhatározta, hogy az agyműködésében fog zavart előidézni. - Nem arra gondoltam, hogy összetöröm a fejem, hanem megzavarom az agyban lévő kapcsolatrendszereket, más szóval átalakítom az agyműködésemet. Az agy persze bonyolult és összetett szerv, az egyik részén bekövetkező zavar még nem vonja maga után a tudat teljes elvesztését. De mégis, a zűrzavarnak sokkal több a lehetséges variációja, mint a tudat normális kapcsolatrendszereinek, s erre alapoztam a tervemet. - Igy jelent meg a szürke kecske? - Pontosan így, Eli. Azért is választottam a kecskét, mert a pusztítók aligha láttak még ilyen állatot, és fogalmuk sem lehetett a nagyanyóról ,és a farkasról szóló meséről. Én pedig ébren is, álmomban is csak a kecskére gondoltam, csak azt láttam magam előtt... Akármi is történt: ha ételt kaptam, ha fenyegettek, ha meg voltam rémülve, ha beszélni próbáltak hozzám, mindenre csak egy gondolattal, egy képpel, a kecskével, a szürke kecskével feleltem... Egész agyamat a kecskére állítottam át. És lassanként ez a szarvas-patás lény befészkelte magát az agyam valamennyi sejtjébe, kitörölt onnan saját magán kívül minden más képet, minden más adatot, információt, azon kívül, hogy ő egy szürke kecske. Belezuhantam a szellemi űrbe, amelyből aztán ti szabadítottatok ki! - Mennyit szenvedhettél, André! - suttogta Luszin. A hangján érződött, hogy a könnyeit nyeli. Micsoda gyötrelmek!… - Mekkora akaraterő, André! - szólalt meg Romero. - Azt valamennyien tudtuk, hogy ön igen találékony, de be kell ismernem, arra nem gondoltam, hogy képes ilyen hatást kifejteni saját magára! Eközben én elgondolkoztam. André szemrehányóan nézett rám: - Te nem figyelsz ide, Eli! - Bocsáss meg. Egy komoly problémán töröm a fejem. - Milyen problémán?
- Arról van szó, hogy a fedélzeti számítógépet elrontottuk. És ezt nagyjából a te módszereddel tettük: összezavartuk a belső kapcsolatrendszert. - Megbolondítottátok a gépet? Mulatságos! És legalább tudjátok, mit mivel kevertetek össze? - Attól tartok, hogy nem. Mindez vészhelyzetben történt. Talán Oszima és Kamagin emlékszik egyik másik utasítására. - Érdemes eltöprengeni rajta - mondta André, és ásított. - Végső soron a számítógép sem bonyolultabb az emberi agynál. - Ne aludjunk inkább egy kicsit? - javasolta Romero. - Mindannyian alaposan elfáradtunk az ütközetben, és attól tartok, holnap sem vár ránk könnyű nap. Romero, André és Luszin lefeküdt a közelben, és nemsokára már hallottam a szuszogásukat. Feküdtem, és Asztroszra gondoltam. Egész délelőtt a karomban vittem, egész délelőtt velem volt, aztán jött a harc, utána beszélnem kellett a pusztítókkal és Andréval, s eközben nem gondoltam Asztroszra. Most pedig előttem állt, és én beszélgettem vele. Sajnált engem. Apám, mondta, egyszerűen nem volt szerencsénk, azért haltam meg. Hát igen, nem volt szerencsénk, értettem vele egyet, de látod, legyőztük az ellenséget, a gravitáció is kisebb lett, az angyalok milyen vidáman röpködnek, nem került volna nagy fáradságodba egy-két napot várni, és a végén életben maradtál volna! Nem bírtam már, védekezett Asztrosz, ne haragudj, apám, nem bírtam, és ezen már nem lehet segíteni! Hát igen, ezen már nem lehet segíteni, fiam, mondtam, most már nincs mit tenni. Feküdtem, és gondolatban Asztrosszal beszéltem, amikor hirtelen Mary oldalba lökött. Felültem. Mary mellettem ült. - Hagyd abba! - mondta zokogva. - Ne gyötörd ennyire magad! - Honnan veszed? Egyszerűen csak töprengek... - Aludj! Ölelj át és aludj! Ne légy ilyen kegyetlen... Én sem tudok másra gondolni, értsd meg... Átöleltem Maryt. Hozzám simult, és hamarosan hallottam, hogy ismét csendesen sír. Gyengéden megsimogattam a haját. Hirtelen aludt el, csendes sírás és ki nem mondott jajszavak között. Megvártam, amíg mélyen elalszik, aztán megtöröltem könnyektől nedves arcát, és a fejét a mellemre helyeztem; ott puhább volt neki, mint az ólomtalajon. Akkor nyitottam ki a szemem, amikor a csillag előtűnt a látóhatár mögül. - A menetoszlopok készen állnak az indulásra, admirális - jelentette Oszima. - A fogoly fejszeműek most is parancsnokuknak tartanak engem, Eli - újságolta Orlan. - Nem kell őket őrizni, nyugodtan jöhetnek a saját külön egységükben. Gig pedig egész testével hangosan nevetett. Egy tucat embernek elég lett volna, annyi életöröm, amennyi ebbe a csontvázba szorult. - A láthatatlanok most ünnepelnek! Aki tegnap még ellenünk harcolt, ma már velünk van. Értem, szeretett vezérükért még tűzbe is belerohannak. De tudod, Eli, arról van szó... tehát ha egyszer engedélyt kaptunk rá, hogy levethessük a láthatatlanságot, és. leszálljunk a földre... a harmadik csoportban, az emberek és az angyalok mögött kell haladnunk, így parancsolta Oszima... nem, Eli, ez nem a láthatatlanoknak való, ez nem illik hozzánk! A láthatatlanok csapatát legelőre állítottam. Gig elrohant, hogy rendbe szedje társait, és közben olyan jókedvűen zörgette a csontjait, hogy az emberek és az angyalok megremegtek, a pegazusok vad nyerítésbe kezdtek. Csak a flegmatikus sárkányok nem törődtek vele, amikor Gig elment mellettük. - Egy aviettába tettem bele Asztroszt - mondta Mary. - Nem fogjuk többé a karunkban vinni. - Neked is be kellene ülnöd egy aviettába. Mary erőlködve elmosolyodott. - Mégis megfeledkeztél az admirális parancsáról? Én is kibírom azt, amit te kibírsz.
13. Már nemcsak távcsővel, anélkül is láttuk az Állomást: egy kupola vagy dombszerűséget, a közelében
pedig három kisebb építményt. Egyik-másik földi vár a bástyáival, lőréseivel és ágyúival félelmetesebb látványt nyújtott, mint ez. Egy ólomszikla tetején feküdtünk, és hangosan töprengtünk. Velem együtt Romero is felkúszott ide. - Rá szeretnék mutatni, tisztelt admirálisom - ellenkezett velem kínosan udvarias stílusában -, hogy az emberiség történetének legerősebb vára sem lenne képes még egy vacak kis hegyet sem szétzúzni, ez a jelentéktelen külsejű építmény pedig gombolyaggá tudja összetekerni a végtelen teret. - Kihalt pusztaság! - mondta Oszima. - Mi sem látunk senkit, és minket sem fedezett fel senki. - Az az érzésem, hogy az Állomást elhagyták a lakói - bizonygatta Kamagin is. - Én megkockáztatnám, és közelebb mennék! Orlan olyan mélyen behúzta fejét a válla közé, hogy az a szeméig ki sem látszott. Megfigyeltem, hogy nem szívesen és röviden beszél mindarról, ami az Állomás témáját érinti. A pusztítók birodalmában a Térgörbítő Állomások ügyeiről szinte bűntett volt beszélni. Orlan sem tudta leküzdeni magában a sokéves félelmet ettől a témától. - Én nem kockáztatnám meg - mondta tartózkodóan. - Menjünk vissza a táborba, és tartsunk haditanácsot - javasoltam. A tábort jó tíz kilométerre az Állomástól vertük fel, és eleget kellett gyalogolnunk, mire odaértünk. Törtem közben a fejemet, de semmi nem jutott eszembe. Az Állomást Luszin fedezte fel, aki felderítő útra indult a Villámszóró hátán. Volt annyi óvatosság benne, hogy rögtön visszafordult, amint észrevette az alacsony kupolákat. Persze valamennyien tudtuk, hogy primitív óvatosság ez. Az ilyen bonyolult létesítményeknek, mint ezek a hatalmas, kozmikus géprendszerek, amelyek a tér szerkezetét képesek megváltoztatni, csak a legtökéletesebb védelmi berendezéseik lehettek. Bármelyik ember építette űrhajó képes felfedezni egymillió kilométer távolságból egy levesestányért; elképzelhetetlen, hogy az Állomásra vigyázó szemek gyöngébbek lennének a földi radaroknál. Csak azért nem fedeztek fel bennünket, mert nem akarnak ellenünk védekezni. Azt jelentené-e ez, hogy barátoknak tekintenek? Vagy lehet, hogy mindenki és minden elpusztult az Állomáson, nincsenek ott már sem élőlények, sem működőképes automaták? Kamagin feltételezése ésszerűnek látszott: ha nem semmisítettek meg bennünket tíz kilométer távolságból, akkor nem bántanak az állomástól tíz méterre sem. Igaz, azt sem tehettem meg, hogy Orlan kételyeit ne vegyem figyelembe, hiszen ő volt az egyetlen, aki valamit tudott a Térgörbítő Állomásokról. A tanácskozáson Orlan megismételte, hogy ellenzi a kupolák megközelítését. - Itt minden lehetséges - jelentette ki vészjósló közönnyel a hangjában. - Csináljunk még egy felderítést, admirális? -kérdezte Oszima. - A láthatatlanokat vagy az angyalokat küldjük? - Az angyalokat! - kiáltotta Harsona. Az volt a véleménye, hogy a légtér az angyalok kizárólagos tulajdona, és szenvedett, amikor valamelyik láthatatlan megjelent a levegőben. A pegazusokat és a sárkányokat Harsona jobban elviselte. - Csak láthatatlanokat! - harsant fel Gig hangja. Én a láthatatlanokra szavaztam. - Ők könnyebben az Állomás közelébe férkőznek. Végül is ez a ti szerepetek a harcban, Gig: észrevétlenül kell megjelennetek bárhol, ahová küldenek. - És harcolunk bárhol, ahol csak kell - tette hozzá diadalmas hangon Gig. - A láthatatlanok remek katonák, admirális! - Nem tudnátok egy kis időre engem is láthatatlanná tenni? Szívesen veletek tartanék, akár gyalog elkísérnélek benneteket a felderítésre. Gig elmagyarázta, hogy a térgörbületet előidéző generátorok személyre szabottak. Ráadásul az emberek testi felépítése alkalmatlan erre: nem bírnám ki a meggörbített tér állapotába való villámgyors átmenetet. A térgörbület ilyen foka nem az embereknek való. - Ha nem, hát nem. Nálad mi újság, Oszima? Az önmozgó ládákban Oszima két tökéletes állapotban lévő elektromágneses ágyúszerűséget talált.
Ez a fegyver elektromos töltéseket gerjeszt, majd meghatározott időnként kilövi őket. A lövés repülő elektromos árammá változik, a lőpálya mentén és körülötte pedig nagy erejű elektromágneses mezők keletkeznek. Amikor összeszereltük az ágyúkat, kipróbáltuk a hatásukat az egyik aranysziklán. Mindössze egyet lőttünk, s az eredmény borzalmas volt: a fegyvertől a szikláig egy akkora árok égett bele a talajba, hogy valamennyi katonánk elfért volna benne. A szikla helyén pedig egy kis plazmafelhő lebegett, és még sokáig hullott a nyakunkba az aranypor. - Ha ezekkel vesszük tűz alá az Állomást, a gépeinek nem jósolok hosszú életet - dörzsölte a kezét Oszima. Ekkorra már rájöttem arra, hogy Orlan látszólagos közönyének különböző árnyalatai vannak. - Úgy látom, Orlan, nem tetszett neked, amit Oszima mondott. Orlan megmagyarázta, hogy ha harcra kerül a sor, a főcsapást a fejszeműeknek kell mérniük. Az együttes gravitációs csapás hatékonyabb, mint az elektromágneses ágyúk sortüze: csak két ilyen fegyverünk van, míg fejszeműből csaknem kétszász. Igaz, kissé kimerültek a fárasztó úton, de egy pihenő gyorsan rendbe hozza őket. A szervezetükben hamarosan felgyűlik a teljes harci energiatartalék. - Én fogom őket vezetni a harcban. - jelentette ki Orlan. A tanácskozást hangos zörgés és vad zsivaj szakította meg. Gig egy tucat válogatott láthatatlannal felderítésre indult. - Készek vagyunk - mondta, és felsorakoztatta csapatát. - Valamennyiüknek az átlagosnál jobban fejlett érzékelőik vannak. Született felderítők a fiúk, biztos lehetsz benne, admirális. Kérünk engedélyt az indulásra! Valamennyi tagjával vad rázkódásba kezdett, és mintha a hangokat tízszeresen felerősített visszhang verte volna vissza, a láthatatlanok csapata megismételte a mozgást és a zörgést. Nem tudom, milyen érzékelőik voltak, de hogy hangversenyt tudtak adni, az biztos. A láthatatlanok érzékelői egyébként egyben-másban hasonlítanak a mi érzékszerveinkre, sokban viszont erősen különböznek tőlük. Amikor láthatóak ezek a legények, az érzékelőik alig működnek, a térgörbület spiráljában láthatatlanná válva azonban rendkívüli módon felerősödnek. Romero beszámolójában igen részletes leírás olvasható ezekről az érzékelőkről; nem akarom most ezt idézni, mert magam sem értettem meg a legfontosabbat: hogyan képesek egyáltalán működni az érzékelők, amikor a láthatatlanokat annyira magába zárja a saját szűk, testre szabott világuk, hogy még a fény is elkerüli őket. - Induljatok! - adtam meg az engedélyt. Gig és társai egy pillanat alatt eltűntek. Ezek a fiúk kiválóak a harcban is, de még jobbak lennének valamilyen díszszemlén. Az, amit az őseink szemfényvesztésnek neveztek, a láthatlanoknál művészi tökélyre fejlődött. A haditanácsban az elnöki tisztet átadtam Oszimának, s magam Romeroval és Andréval a legközelebbi domb felé indultam. Útközben megnéztem, mit csinál Mary. Ő volt az egyetlen nő a táborban, és a leginkább női foglalatosságot is választotta magának: a gyógyítást, az ápolást. Harsona a keze alá adott tizenöt gyengébb, kisebb angyalt, olyanokat, akik a harcra alkalmatlanok voltak, Mary pedig ápolónak tanította be őket. Gyógyszer és kötszer nem volt a táborban, viszont kötelet találtak eleget, az angyalok azt bontották szét,majd rostjaiból kötszert fontak. Minden angyal kitűnően hímez, sző és fon, ezek pedig válogatott legények voltak, égett a kezükben - helyesebben a szárnyuk alatt - a munka. - A láthatatlanok már az Állomás környékén járnak - jelentette André, amikor felértem a dombtetőre. - Nem fedezték fel őket, legalábbis semmi jele ennek. Ma, amikor már jól ismerjük a Térgörbítő Állomások belső rendszerét, csak mosolygunk az ilyen naiv következtetéseken. Az igazi láthatatlanok nem Gig katonái voltak, hanem azok, akiknek titkait ki akarták fürkészni. A láthatatlanokat olyan távolságra engedték oda az Állomáshoz, amekkorát „ők” jónak láttak. Aztán a távolban tíz fellobbanó
fáklyát pillantottunk meg. Egy ideig még a lendület vitte a fáklyákat az Állomás irányába, majd meredeken visszafordultak a tábor irányába. A tíz lobogó tűz hol magasabbra emelkedve, hol a talaj fölött szállva a mi dombunk felé száguldott. Le sem vettük a távcsövet a szemünkről, láttuk, hogy a tüzek belsejében üresség van. - Remek fiú ez a Gig, még ebben a súlyos pillanatban sem fedte fel magát! - mondta lelkesülten André. - Látod, Eli, ilyen az igazi katona: a lángok között sem vesztette el az önuralmát! - Járta régen egy mondás: átesett a tűzkeresztségen - tette hozzá Romero. - A láthatatlanok esetében másként fogalmaznék: tűzzel keresztelték meg őket, mégsem árulták el a szándékaikat. Egyébként ez mentette meg őket a haláltól; Mérgesen odébb mentem. A láthatatlanokat csak az mentette meg a haláltól, hogy az Állomás gazdái nem akarták a halálukat. Azt viszont értésükre adták, hogy semmilyen leárnyékolás, láthatatlanná válás nem segít rajtuk. A tíz égő fáklya elszáguldott a domb fölött, és lehuppant a tábor közepébe. A fejszeműek esetlenül, de gyorsan odasiettek az égő felderítőkhöz, és gravitációs csapásokkal serényen oltani kezdték a tüzet. Gyorsan forgatták fejszemű nyúlványaikat, s az azokból érkező impulzusok könnyen legyőzték a lángokat. Kitűnő tűzoltók lehettek volna ezekből a teremtményekből. Mary és angyal segédei vízzel locsolták az egyik felderítőt, de ezt a lángot a víz nem oltotta. - Az állomás környékén nem észlelhető semmilyen változás - mondta André. - A menekülőket senki sem üldözi. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy tudom, mi ennek az oka: - Minek üldöznék a menekülőket? Egyszer elzavarták őket onnan, és ennyi elég. Nem akarnak elpusztítani bennünket, de az Állomás közelébe sem engednek oda.
14. - Nem is olyan jók az érzékelőitek - mondtam Gignek, amikor magához tért a megrázkódtatás után. Amíg ki nem gyulladtatok, fogalmatok sem volt a veszélyről. A láthatatlanok, ezek a különös fickók könnyebben megbékülnek a halál gondolatával, mint a megalázással. Gig olyan erővel rázkódott össze, hogy azt hittem, egy hatalmas, sok ezer fogú állkapocs csapódott be. - Jók az érzékelőink, sőt kitűnőek, admirális! Még jóval ezelőtt, hogy kigyulladtunk volna, már megéreztük az ismeretlen erőterek lüktetését, de nem ijedtünk meg. És nem rémületünkben jöttünk vissza, hanem azért, mert a felfedezett felderítő már nem felderítő, hanem egyszerű katona. Mi tagadás, volt némi logika a magyarázatában. Romero azt írja a beszámolójában, hogy engem nyomasztó tétovázás fogott el, s az admirális rossz hangulata átterjedt a többi emberre is. Tétovázni, azaz ingadozni csak több választási lehetőség között lehet, és nekem egy sem volt. Körülöttem mindenki, akár a gyenge sakkozók, csak a saját lépéseiről beszélt, de fogalmuk sem volt arról, hogy mit léphet az ellenfél. Én viszont nem voltam hajlandó a bizonytalanság felé vezetni a csapatokat. Az, amit Romero tétovázásnak, ingadozásnak nevezett az első rohamot megelőző héten, nem volt más, mint valamilyen megoldás keresése. Egyébként éppen ennyi időt - egy hetet - kért Orlan arra, hogy a fejszeműek feltöltekezhessenek gravitációs energiával. És ha most értékelnem kellene az akkori lépéseimet, másképp fogalmaznék, mint Romero: azt mondanám, hogy túl keveset tétováztam. Az Állomás megrohanása nem a túlzott óvatosságot, inkább az elsietett döntést példázta. Nem állítom, hogy az előkészületek teljesen sikertelenek voltak. Egyet s mást azért tettünk. Oszima elektromágneses ágyúi megbízhatóan működtek, az angyalok elektromos puskákat kaptak. André négy kitűnő erőtér-analizátort készített.
- Ha korábban nem tudtuk felderíteni az ellenséget, akkor majd csata közben szerezzük be róla az értesüléseket, legyen akár látható, akár láthatatlan - jelentette ki André. Egy kis kitérőt kell tennem André kedvéért. Természetesen valamennyien alaposan odafigyeltünk rá, hiszen az átélt szenvedések nem múlhattak el nyomtalanul. Nem is volt már André az a heves vérű, türelmetlen, éles nyelvű és jószívű, amilyennek korábban ismertük. Tartózkodóbbá és hallgatagabbá vált. De az agya, amelybe visszatért az értelem, a korábbi élénkséggel működött. Ismét ott lobogott mellettem egy tüzes kohó, telve új és új ötletekkel, fáradhatatlanul dolgozott egy szellemes terveket gerjesztő generátor. Nézzék el nekem ezeket a fellengzősnek tűnő hasonlatokat: André esetében ezek a szavak igen pontosak. Nem a roham meglepetésszerű voltában, hanem, a csapásunk erejében bíztunk. A támadás terve a következőképpen festett: középen, a síkságon a fejszeműek nyomulnak előre felülről a láthatatlanok támogatják őket. A balszárnyon Harsona angyalai, a jobbszárnyon Kamagin a pegazusokkal, valamint Luszin és a sárkányok rohamoznak. Az embereket Petri vezeti. Az emberekből álló gyalogosztagokat ott vetik be, ahol az ütközet sorsa ezt megköveteli. Oszima önjáró fegyvereivel a fejszeműek oszlopában haladt: az elektromágneses ágyúk éppúgy, mint maguk a fejszeműek, a közelharc kitűnő fegyverei voltak. Annak a dombnak a tetején rendeztem be a parancsnoki állást, ahonnan korábban az Állomást figyeltük. Velem maradt itt André az analizátoraival és Romero. Egy mélyedésben néhány pegazus rejtőzött, amelyek a küldönc szerepét töltik majd be. A roham előkészületeit estére fejeztük be. Régi harci szokás szerint az ütközet hajnalban kezdődött. A támadást a fejszeműek kezdték meg. Egységük, a csaknem kétszáz, nyugodt tempóban haladó kis erőd, fejük felett a vöröses fényben égő periszkópokkal, már látványként is félelmetes benyomást keltett. Oszima két nagy hatású fegyvere, az ágyúszerűségek gigászi kígyókra emlékeztettek, amelyek a fejszeműek hada előtt tisztítják majd meg az utat. Fölöttük pedig ott lebegtek a láthatatlanok; a fordítógépben hallottam Gig parancsszavait, de magát a csapatot persze nem láthattuk. - Impozáns látvány! - mormogta maga elé Romero. Látcsövén át éppen a támadó fejszeműek csapatában gyönyörködött. Amint közvetlen célzással ez lehetővé vált, Oszima sortüzet adott. Az ágyúkból két tűzfolyam lobbant ki. A kupolákat őrjöngő lángnyelvek nyaldosták. Az ütközet jól indult, de sajnos csak a harc kezdete volt biztató. Azon a helyen, ahol a derékhadunk haladt, lángoló forgószelek tömege jelent meg. Akaratlan tisztelettel figyeltem, milyen bátran harcolnak az első látásra oly nehézkes fejszeműek. Még ilyen távolságból is hallottuk csapásaik súlyos dübörgését. Hamarosan egyetlen tüzes forgószél sem maradt a levegőben, s néhány összevissza hánykolódó lángnyelvet az ütések valósággal darabokra téptek. Sem Oszimát, sem Orlant nem érte még egy szikra sem, olyan jól védelmezték vezéreiket a fejszeműek. - Az erőterek viharos táncba kezdtek! - jelentette André. - Fokozódott a gravitáció, az elektromágnesesség, a részecskék áramlása. Valami lélegzetállítóan új dologgal állnak elő! Az új azonban mindössze az volt, hogy minden megismétlődött, csak jóval erősebben. Oszima ágyúi másodszor is tüzeltek, és a harctéren végigzúdult a második lánghullám. Már nem egyes, különálló forgószelek dühöngtek az előrenyomuló csapat fölött, hanem minden tomboló tűztengerré változott, és ebben a veszett forgatagban eltűntek a fejszeműek, eltűnt Oszima az ágyúival, és nem tudtunk semmit Gig láthatatlan harcosairól sem. Két-három percig magamba roskadtan már a derékhad teljes megsemmisülésére számítottam. De a tűz lohadni kezdett, és ismét megláttuk a vad módszerességgel verekedő fejszeműeket. Ezúttal már jóval gyorsabban mozogtak, miközben ontották magukból a gravitációs csapásokat. Rövid időre visszatért a reményem, hogy a fejszeműeknek ezúttal is sikerül visszaverniük a tűztenger ellentámadását. De ekkor egy új erő avatkozott be, az, amelynek készülődését már André is jelezte. Néhány fejszemű a hátára fordult, az előbb még szabályos alakzatban küzdő csapatot most mintha
egy hatalmas lánc vette volna körül, és szorította volna össze. A derékhad egy ellenállásra képtelen, rendetlen tömeggé változott. Fent a magasban, akaratlanul vagy tudatosan, két láthatatlan volt láthatóvá, majd zuhant le; kisvártatva még három követte őket. A győzelmesen induló ütközet képe most a megsemmisítő vereséget vetítette előre. - Oszima és Orlan segítséget kér! - kiáltott fel André. - Oszima ágyúi nem tudnak feltöltődni, Orlannál pedig gyengülni kezdenek a gravitátorok! Kiadtam a parancsot, hogy a szárnyas egységek és az emberekből álló gyalogság is nyomuljon előre. Ma, amikor már mindenki tudja, milyen szomorúan végződött az Állomás ellen intézett első rohamunk, őszintén beismerem, hogy soha életemben nem volt részem színpompásabb és rémisztőbb látványban, mint a szárnyas lények támadása. A roham sorsa jó előre meg volt pecsételve, de én még a vereség pillanatában sem kételkedtem benne, hogy győzni fogunk, olyan elsöprő erejű volt ez a levegőben száguldó áradat. Legszélről, balról az angyalok rohamoztak elektromos puskáikkal és kézigránátjaikkal. Egy pillanat alatt körülfogta őket a tűztenger; igaz, ez más tűz volt, mint ami a fejszeműeket és a láthatatlanokat visszavetette; az forró volt és mindent felperzselő, ez hideg és vakító. Akkor még nem tudhattuk; hogy minden csapatunkat másfajta tűzzel fogadják, és elfogott a rettenet, amikor láttam, hogy valamennyi angyalt fénykoszorúként fogják körül a lángok. Az angyalok pontos alakzatban, nagy hangzavar közepette repültek, ezer hangú vijjogásuk megelőzte őket; a tűztenger közepében száguldó démonhadseregnek tűntek. Szárnyaik olyan hatalmas erővel csapkodtak, hogy nem is az erőterekben idéztek elő vihart, hanem a levegőben. Harsona mennydörgő hangja jól kivehetően kihallatszott a dübörgés, vijjogás, fütyülés és általános zsivaj kakofóniájából. Ő volt az első, aki eldobta a kézigránátját, és elsütötte az elektromos puskát, s példáját az egész légi osztag követte. A rettenetes zajba belevegyült a levegőt százával hasító villámok száraz recsegése, a fémbolygó talaját és az aranyszínű eget érő sugárcsapások döreje. Az angyalok csapata egyenesen az Állomás felé vette útját; az elektromos puskákból kizúduló villámok úgy vették körül őket, mint szállongó tollpihék rengetege. Bár ez a roham végül nem hozott eredményt, legalább rendkívül látványos volt. Aztán a harcba beavatkozott Kamagin szárnyas lovassága és Luszin is a sárkányai élén. Luszin a Villámszóró hátán jócskán megelőzte a többi szárnyas gyíkot, és olyan vad dühvel rontott a táncoló tüzek közé, hogy ezek a furcsa harci fáklyák úgy hátráltak meg előle, mintha élnének. A Villámszóró fején ékeskedő koronából sokágú, mindent irgalmatlanul felégető villámok csaptak ki. A sárkány valamennyi villámsortűz alkalmával éles, diadalmas sivítást hallatott. Különös küzdelem volt ez: villámok harca a fáklyák ellen. És a villámok győztek: amerre a Villámszóró száguldott, szempillantás alatt kihunytak a tomboló tüzek. Az angyalok bömbölése és vijjogása, a sárkányok vad füttye, a Villámszóró bősz sivítása, a pegazusok nyerítése és az emberek harci kiáltozásai gyorsan megváltoztatták az Állomás felé vezető utakon dúló csata csendes egyhangúságát. Amikor pedig odaért a Petri vezette gyalogság is, és a lézervetők csillámló tőrdöfesei összekeveredtek a táncoló fáklyákkal és a villámcsapásokkal, a titokzatos ellenség ellen intézett támadásunk új erőre kapott. A fejszeműek már-már megingó hadoszlopa mozgó kőfalként nyomult előre. És bár a gravitátoraiknak lassan már feltöltésre lett volna szükségük, a periszkópok által kibocsátott impulzusok még erősebbé váltak, annyira fellelkesítette a fejszeműeket a segítség. - Felülkerekedünk! - kiáltottam oda Romeronak. - Végre felülkerekedünk! - Eli! Eli! - ordított fel André. - Nézd, mi történik! Ami a csatamezőn lejátszódott, váratlan és hihetetlen volt. Az események ilyen alakulása felülmúlta a képzeletünket; valami fantasztikus, valami lázálomhoz hasonló zajlott le. Az Állomás felől három szárnyas csapat közeledett: a Harsona vezette angyalok, a pegazuslovasság,
élén a fehér lovon ülő Kamaginnal, és a szárnyas sárkányok, amelyeket jóval megelőzött az elöl száguldó Villámszóró. És a második Villámszóró nyakán ott kuporgott Luszin. Ezeket az új csapatokat szintén fénykörként övezte a hideg, bíborvörös tűz, szintén villogtak a kisülések narancsszínű lángoszlopai, a Villámszórót szintén villámok vették körül, Luszin és Kamagin szintén lézersugarakkal döfködték az ellenséget, és jöttüket szintén ezerhangú bömbölés, fütty és vijjogás kísérte. - Kísértetek! - kiáltott fel André a valamennyiünk torkát szorító megrökönyödés elmúltával. Figyelmeztetni kell a mieinket, Eli, hogy egy kísértetsereget küldtek ellenük! Oszima és Orlan, de különösen Gig becsületére legyen mondva, hogy gyorsan, minden külső magyarázat nélkül megértették, hogy milyen csapatok érkeztek a harcmezőre. Luszin és Kamagin Harsonával együtt viszont a csata hevében összetévesztették saját harcosaikat az ellenséggel, de André ismételt felszólításai és a rettenetes keveredés látványa nemsokára őket is kijózanította. Oszimának sikerült a harmadik sortüzet is leadnia. A tűzáradat rázúdult a kísértetekre. A mi láthatatlanjaink összecsaptak az ellenséges fantomokkal. Most sem láthattam Gig legényeit, de annak alapján, hogyan ágaskodtak a levegőben a kísértetpegazusok, hogyan rebbentek szét rémülten a mesterséges angyalok, és hogyan estek el halálsikolyt hallatva a test nélküli emberek, el tudtam képzelni, milyen hevességgel dúl az újonnan kibontakozó ütközet. Ekkor egy kis időre ismét feléledt bennem a remény, hogy nincs még minden elveszve. - Nem látom értelmét, hogy tovább hagyjuk pusztulni a társainkat, admirális! - mondta kisvártatva Romero zordan. Éppen ekkor a két Villámszóró, az élő és a mesterséges, rettenetes erővel csapódott össze; az egyik elhamvasztottá a másikat, bíborvörös villámháló vette körül a fejüket. Az egyik sárkány a földre zuhant, de a távolból nem tudtam kivenni, Luszin halt-e meg, vagy az ál-Luszin. Krákogva, hogy ne érződjön a hangom remegése, azt mondtam Andrénak: - Továbbítsd nekik, hogy vonuljanak vissza! Valamennyi egység vezetője megfordította a csapatát. Harsona is hallotta a parancsot, de a harc hevében eszében sem volt engedelmeskedni. Az angyalok - az igaziak - ördögi bömböléssel bátorítva magukat, éppen olyan elkeseredett dühvel kapaszkodtak össze a kísértetekkel, mint korábban. A harc egyenlőtlenné vált. - Siessen azonnal Harsonához, Paul! - adtam ki a parancsot Romeronak. - Vonja ki az angyalokat a tüzvonalból! Romero fölpattant az egyik várakozó pegazusra, és nem sokkal később az angyalok lassan kezdtek visszaszállingózni a csatamezőről. Lementem a dombról, és a táborba indultam. Mary körül, az elsősegélynyújtó helyen lázas sürgölődés folyt. Az angyal ápolók egyre-másra hordták a sebesülteket. A sérült sárkányok a maguk erejéből csúsztak-másztak vissza a táborba, a pegazusokat viszont oda kellett hajtani, mert még sebesült szárnyukkal is mindenáron repülni akartak. A fájdalmat nyugodtan tűrték, egyik sem nyerített fel eszeveszetten, amikor az angyal sebészek nehézkes mozdulatokkal műtőkést vettek a karmaik közé. - Úgy láttam, Mary, hogy Luszin elesett - mondtam. - Hol van? - Luszin csak könnyebben sebesült meg, de a Villámszórónak nagyon kijutott. Luszinnak be volt kötve a feje, és a kezén is kötés fehérlett. Szomorúan nézett rám, az arcán könnyek csorogtak. A Villámszóró eszméletlenül hevert az oldalán. A szeme lehunyva, szépséges koronája a harci antennákkal össze volt zúzva, a végükön még fel-felvillantak a halál előtti utolsó kékes kisülések. Térdre ereszkedtem, és meghallgattam a sárkány szívét. Egyenetlenül, tompán vert, hol kihagyott, hol felgyorsulva, de gyengén dobogott. Csöndesen felálltam. Tudtam, hogy nincs remény. - Egy ilyen barát! - suttogta Luszin, és folytak a könnyei. - Egy ilyen barát, Eli!
15. Mindennek van jó oldala is: vereséget szenvedtünk, de legalább megtudtuk, min alapul az Állomás védelme. Az elemző műszerek a küzdelem alatt megállapították a kísértetek fizikai paramétereit. Ezek a képződmények valóban fantasztikus lények voltak: tömeggel alig rendelkeztek, és testük a szem számára áthatolhatatlan maradt. - Figyelmeztettelek benneteket, hogy az automaták nem egyebek, mint erőterek, amelyek bármilyen testformát képesek felvenni - morogta mogorván Orlan. Ez volt az egyik ritka eset, amikor levetette magáról az állandó közönyösség álarcát. Még Harsona is meg volt döbbenve. - Mi, angyalok az alaptermészetünknél fogva materialisták vagyunk - mondta izgatottan a tanácskozáson. - Nem félünk harcba szállni bármilyen, anyagból álló ellenséggel. De védtelenek vagyunk a kísértetekkel szemben. Az árnyak elleni harc nem erősségünk. Legjobban attól féltem, hogy ez a pánikhangulatú filozófia béklyóba veri a társaim lelkét. A kísértetek elleni harcban nem is annyira fizikai, mint inkább pszichológiai vereséget szenvedtünk. A pánikba esőkkel szembeni ellenérveimet ezért a félelem filozófiájának az összezúzására összpontosítottam. - Ostobaság, hogy az ellenség nem anyagi természetű. Ezek a kísértetek energiamezőkből állnak, és ugyebár az erőtér is az anyag egyik formája. A sztereoképernyőkön megjelenő képünkben még kevesebb a tömeg, mint bármelyik kísértetben, de senkinek sem dobog gyorsabban a szíve, ha sztereoképernyőt lát. A kísértetek különlegessége távolról sem állítólagos anyagnélküliségükben rejlik; az bennük a megdöbbentő, hogy tökéletesen sikerült lemásolniuk bennünket. Ez az igazi rejtély! Ezt kell megfejteni, nehogy legközelebb is beugorjunk egy újabb trükknek. Azt kérem és követelem, hogy ne a túlvilági erőktől remegjetek, hanem próbáljuk megérteni ezt az új fizikai problémát. A prédikációm után a tanácskozás rögtön tárgyszerűbb lett. - A kísértetek rejtélyét egyszerűen meg lehet fejteni - kezdte a magyarázatot André. - Ha az ellenségnek vannak gyorsan működő elemző műszerei, azok könnyedén fel tudják deríteni a szervezetünk sajátosságait. Ezután pedig nem nagy feladat felépíteniük egy olyan külsőt, amely optikailag tökéletesen megfelel a miénknek. - „Egyszerűen, könnyedén, nem nagy feladat” - mondta bosszúsan Oszima. - De a mi sztereoképernyőinken csak szánalmas optikai tükörképek láthatók, az ő kísérleteik pedig erőtérből állnak! Nagy különbség! - Sajnos, ilyesmiről mi még csak nem is álmodhatunk! - sóhajtotta Romero. - Az ön magyarázatait, éles szemű André barátom, éppen el tudom fogadni, de ettől még nem lesz könnyebb a dolgunk. Abból, amilyen szerényen hallgatta végig André az ellenvetéseket, éreztem, hogy valamilyen meglepetést tartogat. Legalábbis a régi André ezt tette volna. A szeme huncutul felvillant. Ismét hittem André zsenialitásában. - Nem lesz könnyebb? - kérdezett vissza. - Én pedig éppen arra gondoltam, hogy az ellenséges kísértetek ellen a sajátjainkat küldöm harcba; lehet, hogy ezek kevésbé bonyolult felépítésűek lesznek, de a szem számára igencsak meggyőzőek. - És más érzékelők számára, hogy ezt a helyi kifejezést használjam? - kérdeztem. - Az a helyzet, André, hogy a gonosztevők... bocsánat, az Állomás védőinek elemző műszerei nemcsak a látáson alapulnak. - Nem is akarok versenyezni velük. Az ő kísérleteik harcolnak, az enyémek viszont csak összezavarják az ellenség taktikáját: magukra vonják majd az Állomás védőinek csapásait. Az igazi kísértetek, amelyektől Harsona annyira fél, a mi oldalunkon fognak harcolni. Romero kételkedve rázta a fejét. Orlan ismét közömbösségbe burkolózott. Az erősen érdeklődő Gignek viszont nagyon megtetszett André ötlete. Harsona is fellelkesedett, hallván, hogy a fantomok
harcias bandájára ráeresztjük a kísértetek vérszomjas hordáját. - A kísértetek harca a kísértetek ellen sajnos nem más, mint kísértetháború, árnyjáték, nekünk pedig valódi eredményekre van szükségünk - jelentette ki Romero. - A kísértetek persze nem egyebek kísérteteknél, de a harcuk valódi lesz - felelte André, aki egyre jobban hasonlított régi önmagára, s belefogott, hogy elmondja ötlete lényegét. A kísértetsereg eszerint csak a csalétek szerepét tölti majd be. Amíg az ellenséges kísértetek azzal lesznek elfoglalva, hogy harcba szálljanak a mieink ellen, mi magunk egy döntő hadműveletet készítünk elő. A műszerek azt mutatják, hogy az ellenség tevékenysége két ellentétes cselekvésfajtából tevődik össze, amelyeket feltételesen jobb és bal oldali erőtérnek lehet nevezni. Amikor a jobb, illetve bal oldali erőterek hatása egybeesik, akkor egy sajátságos csomópontot képeznek. A matematikában a plusz és a mínusz együtt nullát jelent, ám az életben a jobb és a bal kéz egybefonódva kézfogást eredményez. A fantomok nem egyebek, mint a jobb, illetve bal oldali tevékenységfajták összefonódásának a csomópontjai. Oszima ágyúi, az emberek lézervetői és a sárkányok villámai megmegszakították ugyan az erőtereket, de nem rombolták le a köztük lévő szimmetriát, azaz az ellenség legfőbb ereje sértetlen maradt. A harmóniára kell csapást mérni, belülről kell szétrobbantani az erőterek páros szimmetriáját. Csak ez biztosíthatja a győzelmet. - A poggyász között talált generátorok képesek arra, hogy reprodukálják az ellenség bármilyen erőterét - fejezte be André. - Amíg a fantomok a mi kísérleteinkkel bajlódnak, és Oszima ágyúi az átláthatatlanságig fokozzák a zűrzavart, mi az ellenség energiarendszerében olyan automatikus ingadozást idézünk elő, hogy nincs az a csillapító berendezés, amely megvédene azt a felbomlástól. André nagy ívű terve mindenkit magával ragadott, csak én tettem fel néhány kérdést. Éppúgy megsértődött, mint korábban szokta: a részletkérdések pontosításában mindig csak kötözködést látott. - Nem emlékszem rá, Eli, hogy te valamit is azonnal elfogadtál volna! - Én viszont emlékszem, hogy még a helyes elgondolásaid egyes részleteiben is előfordultak hibák. Egyébként mire van szükséged a kísértethad életre hívásához? - Két napra és egy tucatnyi segítőtársra. Persze nem olyan szkeptikusokra, amilyen te vagy. - Időnk van, és rám nem hasonlító segítőtársakat is találunk.
16. Ezúttal a „vezérkari megfigyelőpontnak” kinevezett domb tetején mintegy harmincan voltunk: emberek és a szövetségeseink. A második összecsapás pontosan a haditerv szerint játszódott le. Romero beszámolójában részletesen megtalálhatóak a technikai adatok: a felhasznált energia olbertek-ben kifejezve, a kísértetek élethűségének szintje, a fantomcsapatok taktikai hadrendje. Nekem pedig hangok és színek merülnek fel az emlékezetemben, lángnyelvek és füst, a másik oldalon harcoló álélőlényeknek támadó kísértetek eltorzult arca. Az árnyak élethűségének a szintje, amely annyira foglalkoztatja az expedíció történetével foglalkozó szakembereket, engem nem hoz különösebben lázba. Amikor néhány valódi egységünkkel szemben - Romero ezt a hadicselünket „gyújtózsinór-akciónak” nevezte beszámolójában - megindultak az ellenséges fantomok tömegei, izgalmamban toporzékolni kezdtem. A harctéren újabb és újabb alakok tűntek fel, egyre többen lettek: André kísérletei is megjelentek a küzdelem forgatagában. És bár tudtam, hogy minden újabb alak nem egyéb optikai csalódásnál, mégsem voltam képes megkülönböztetni őket az élő, valódi alakoktól, annyira mesterien alakították ki őket. A katonáink azonnal visszavonultak, amint a kísértetek feltűntek közöttük. A kívülálló számára úgy tűnhetett, hogy csapataink egyes megzavarodott egységei hátrálni kezdtek. Békén hagyva a futásban menedéket keresőket, az ellenséges szörnyek kettőzött dühvel próbálták megsemmisíteni a küzdőtéren maradókat, azaz a kísérteteket. Árnyalakok verekedtek árnyalakokkal, s távolról sem
árnyékharcot vívtak. A sivítások, mennydörgések, jajkiáltások, füttyök, üvöltések, dörrenések, gránátrobbanások, villám- és gravitációs csapások, fényvillanások és mágneses hullámviharok elegendőek lettek volna egy többéves pusztító háborúra az őseink idejében. Annyira belemerültem a csata figyelésébe; hogy nem vettem észre azt a pillanatot, amikor André működésbe hozta a generátorokat. Először rettenetes erővel a jobb oldali erőtereket indította be. Az ellenséges kísértetek hirtelen növekedni, dagadni kezdtek, elvesztették korábbi alakjukat, a testekből sziluettek lettek. A meglepett ellenség, hogy megőrizze a szimmetriát, sietve felerősítette a bal oldali erőtereket, és ekkor André, halálpontosan érezve a kellő pillanatot, gyorsan kioltotta a jobboldalra irányított energiamennyiséget, és a bal oldalra koncentrálta. Ezzel az ellenség erőfeszítését megtoldotta a miénkkel is, mégpedig ugyanott, a bal oldalon, s így felerősítette azt. A szörnyek éppolyan gyorsan, ahogy az előbb felpuffadtak, most kezdtek összeesni; alakjuk elképzelhetetlenül vékonnyá és élessé vált, az élőkre emlékeztető testekből absztrakt figurák lettek. Igy kezdődött el az automatikus energiaingadozás egyre átfogóbb folyamata. Először csak egy általános ingadozás zajlott: a fantomok hol hirtelen megnövekedtek, szétfolytak, és fakulni kezdtek, hol ugyanolyan gyorsan összezsugorodtak, körvonalaik kiéleződtek, és egész alakjuk a fehér izzásig hevült. Később ez a nagy, általános energiaingadozás néhány kisebbre esett szét. Hamarosan egyes kísértetek növekedni kezdtek, míg mások mérete csökkent; az ingadozások között fáziskülönbség lépett fel, de az amplitúdójuk megállíthatatlanul növekedett, a mozgás lendülete mind félelmetesebbé vált. Mindennek elkerülhetetlenül az ellenség energiaközpontjában bekövetkező robbanáshoz kellett vezetnie. De még mielőtt ez az általunk eltervezett robbanás szétszórta volna az ellenőrizhetetlenné vált ellenséges egységeket, váratlanul azt vettük észre, hogy a fantomok vad dühvel egymásnak esnek. A csökkent testméretűek megtámadták a felpuffadtakat, s azok ugyanolyan hevesen visszaadták a kölcsönt. Néhány hosszú percen át a kölcsönös pusztítás színtere fölött bömbölés, jajgatás, sivítás hallatszott, majd mindent elnyelt egy gigantikus robbanás döreje. A kupola fölött füstoszlop terjengett, a tekergőző lángnyelvek felfalták a sátáni vadsággal verekedő ellenséges kísérteteket. Az ellenség védelmi rendszere összeomlott. A csatatérre odaszállingóztak a katonáink; a valódi, élő harcosok, nem az árnyalakok. Veszett szárnycsapkodással, cikázó villámok között ott repült Harsona serege, s hetykén követte őket Kamagin vidáman nyerítő szárnyas lovassága. Középen pedig, levetve a láthatatlanság leplét, jókedvűen zörögtek csontjaikkal Gig élő csontvázai; Luszin vadul füstölgő sárkányai is azon igyekeztek, hogy egy méterre se maradjanak le tőlük. És kimért pontossággal, mint egy szörnyparádé résztvevői, a gyorsabban mozgó egységeket hátulról biztosítva, a kupola végső rohamára indult Orlan vashadteste, a fejszeműek erőt sugárzó falanxa. Kétoldalt pedig ott masíroztak az emberek egységei, élükön Osamával és Petrivel. Eli! André! - hallottam ki Romero hangját a pegazusok nyerítésének vad hangzavarából. - Gyerünk gyorsan, barátaim! Három pegazus, szárnyával súlyosan csapkodva, ott toporgott előttünk repülésre készen. Az egyiken már büszkén feszített Romero, a másik kettőre mi pattantunk fel Andréval. A füstölgő, romos kupola felé indultunk, ahová már betörtek könnyűfegyverzetű egységeink, az angyalok és a láthatatlanok.
17. Undorodva figyeltem az Állomás Felügyelőjét. Emberre, de eltorzított testű emberre emlékeztetett. Sebhelyek nem látszottak rajta, de nem is létezhetnek olyan sebek, amelyek ennyire el tudnák csúfítani az embert. A Felügyelő alakját megváltoztatták, áttervezték. Ennek a mindegyikünknél magasabb lénynek - jó háromméteres lehetett - csaknem szép volt az arca,
hideg szeme éberen és mogorván tekintett a világba, sötét haja a fülére és nyakára omlott. De lábak helyett két hajlékony tömlőt szereltek rá, amelyeket bárhol be tudott hajlítani, a keze helyén pedig hasonlóan hajlékony szerszámkarok meredeztek, a végükön tucatnyi szívókoronggal. Törzse természetesen volt, s ezt a torzót bármelyik görög isten megirigyelhette volna, ám a hasán - a harcban letépték róla a ruháját - a testébe beépített ajtó látszott. Kamagin, aki az óriást foglyul ejtette, nem mulasztotta el, hogy feltárja ezt az ajtót: a Felügyelő belsejében nem élő szervek voltak, hanem műszerek, akkumulátorok és motorok. Ez az emberre emlékeztető lény nem élt, nem táplálkozott, nem volt beteg, nem lélegzett és nem aludt, hanem feltöltődött, és üzemanyagot vett fel, elromlott és megjavították, rendben tartotta az érintkezéseket, és kicserélte a kimerült energiaforrásokat. A Felügyelő háta mögött pedig lehajtott fejjel az Állomás mérnökei álltak, akiket az irányítópultoknál és a gépek mellett fogtak el; élő gépek voltak ezek is, akik holt gépeket irányítottak, A Felügyelő előre-hátra dülöngélve a tömlőin, gyűlölettel eltelt tekintettel nézett minket. Szeme végigfutott rajtam, aztán Romeron és Andrén. Majd pillantása Orlanra esett, és úgy tűnt nekünk, hogy teste rugalmasan előrevágódik, olyan gyorsan hajlott be tömlőlába. - Orlan? Az ellenség oldalán? Visszataszító hangja mintha egy repedt fazék mélyéről érkezett volna. A kézi fordítógép könnyen lefordította szavait emberi nyelvre. Orlan két lépést tett előre, és minden sietség nélkül magasra felnyújtotta a fejét. Annyira jól ismertük már, hogy könnyen megértettük nyaka mozgásának jelentését: Orlan gúnyolódott a Felügyelővel. - Igen, ott. De nem az ellenség, hanem a barátaim oldalán. - Áruló vagy! - állapította meg fenyegetően a Felügyelő. - Mindenki csodálkozott azon, hogy milyen sokra vitted. Azt mondták rólad, hogy az eszednek köszönheted a karrieredet. Tévedtek: a hitszegésednek. Rettenetes véget érsz majd. Mindenről be fogok számolni a Legfelsőbb Pusztítónak. Ekkor tudtuk meg, hogy a pusztítók nemcsak mosolyogni, hanem hahotázni is képesek. Orlan hangos nevetésben tört ki, egész teste ragyogott, kacagott a szája, az arca, a haja és a keze. Példáját azonnal követte Gig is; a derék láthatatlan harcos nem mulasztotta el az alkalmat, hogy vidáman megzörgesse valamennyi csontját. - Mondj el neki mindent, mondj csak el - nevetett Orlan gúnyosan. - Hamarosan találkozni fogtok, mégpedig az egyik börtönben, ahová örökre becsukjuk. Most pedig felelj a kérdéseinkre! A Felügyelőt Romero kérdezte ki. Mi Andréval továbbmentünk. Az a kínzó érzés gyötört, hogy valahol már láttam ezeket a falakat és irányítópultokat. Amikor azonban ezt elmondtam Andrénak, ő csak legyintett. - Ostobaság! - Bár most a főnöke voltam, eszébe sem jutott, hogy betartsa a helyzetünkből következő udvariasság szabályait. - Valahol, valahogyan!… Bármelyik ismeretlen jelenségre rá lehet fogni, hogy ködösen emlékszel rá... Régen a „déjá vu” kifejezést használták erre... Romero az első kérdést Orlannak tette fel: - Kedves szövetségesünk, tudott-e arról, hogy az Állomáson emberre emlékeztető külsejű pusztítók dolgoznak? - Csak egyről tudtam: magáról a Felügyelőről. Akkor ismerkedtem meg vele, amikor a vezér előtt felterjesztették őt erre a tisztségre. Korábban csak azt tudtuk róla, hogy a foglyul ejtett galaktok leszármazottja, akit a különlegesen titkos feladatok ellátására alakítottak át. Romero az Állomás mérnökeire mutatott. - És ezek a lények szintén a galaktok leszármazottai? - Valószínűleg igen. A Felügyelő jobban tudja. Romero megkérdezte a Felügyelőt. - Az Állomás valamennyi dolgozója a foglyok utóda. Annak idején mindegyikünket átalakítottak. - Tehát nincs különbség önök között? - Óriási rangbeli különbség van közöttünk, amely meghatározza a személyes jelentőségünket.
Egyeseket különböző nemű individuumok egybekapcsolásával reprodukálni lehet, másokat pedig nem. Érted a különbséget? - Azt hiszem, értem. Az utódok egyéni létrehozásáról van szó, mégpedig különböző nemű lények házaspárrá való egyesítésének útján... Az emberek ismerik ezt a módszert. Önt is reprodukálni lehet ilyen módon? - Semmi esetre sem! - jelentette ki a Felügyelő gőgösen. - Én a legfelső kategóriához tartozom. Engem az első születésem után a tökéletességig át lehet alakítani. De azok az üresfejűek müszerkarjával a beosztottjaira mutatott -, amilyen idiótáknak születtek, olyanok is maradtak. Csaknem kibuggyant belőlem a nevetés, Romero szemrehányó pillantást vetett rám. Az Állomás lehorgasztott fejű mérnökeit láthatóan elkeserítette alacsony származásuk. A Felügyelő arisztokratának számított közöttük. - Miért sérti meg a munkatársait azzal, hogy üresfejűeknek nevezi őket? - Én nem sértegetem, hanem jellemzem őket - felelte a Felügyelő közönyösen. - Az agyukat kivették, és helyükbe az Állomás Legfőbb Agyának az adó-vevőit építették be. Az én eredeti agyam viszont megvan, mégpedig azért, hogy ellenőrizhessem a Legfőbb Agyat. Én Első Birodalmi Kategóriájú Felügyelő vagyok. - Az Állomás Legfőbb Agyának tehát ön parancsol? - Többnyire igen. Néha azonban üzemzavarok lépnek fel nála. A Legfőbb Agy alacsony, természetes származású. Egy kisgyerek agyát kivették, és táptalajon, mesterségesen fejlesztették tovább... - Azt mondta, hogy néha üzemzavarok lépnek fel. Ez mit jelent? - Hogyhogy mit jelent? Egyszerű üzemzavarok, meghibásodások. Előfordulnak azonban súlyosabb esetek is. A galaktok ellen vívott Nagy Háború idején a jelenlegi Agy korai elődje fellázadt, és a galaktok csaknem elfoglalták a Harmadik Bolygót. Attól kezdve mind a hat Legfőbb Agy mellé odaállítottak egy arisztokrata származású, azaz gépi úton gyártott Felügyelőt. A Legfőbb Agy az én rabom. Ha megtagadja az engedelmességet, elpusztítom. - A Legfőbb Agy megbízhatóan működik? - Ha megbízhatóan működne, nem lennétek itt. Az űrhajótok leszállása és még inkább az Állomás elfoglalása programon kívül történt. - Miért nem pusztította el az Állomás Agyát? - Nem tagadta meg az engedelmességet. Valamennyi parancsomat teljesítette. Magam ellenőriztem minden utasítását, amelyeket a végrehajtó személyzetnek adott ki. Egészen a robbanásig engedelmes maradt, akkor pedig elvesztettem vele a kapcsolatot. - A kísérteteket ön vagy az Agy hozta létre? - Az ilyen alacsonyrendű alkotómunka számomra rangon aluli. Az Első Birodalmi Kategóriájú Felügyelők rangban megegyeznek a Negyedik Birodalmi Kategóriájú Pusztítókkal. Rám van bízva az ellenőrzés valamennyi és a pusztítás egy funkciója: az Állomás Legfőbb Agyának megsemmisítése abban az esetben, ha megtagadja az engedelmességet. Romeroval csak nagyon ritkán esett meg, hogy nem tudta megőrizni híres nyugalmát. Ilyenkor semmi sem állt távolabb tőle, mint az udvariasság. - Szerintem, admirális, nincs miről tovább beszélnünk ezzel a hólyaggal. Az Állomás pincéjében kiváló cellák vannak, amelyek megfelelnek az ő méreteinek. Azt javaslom, hogy menjünk át a Legfőbb Agy helyiségébe.
18. Alig léptem át a küszöböt, felkiáltottam. Éreztem, tudtam, hogy valami rendkívüli vár rám, próbáltam is felkészülni erre, de amikor ezt a váratlan és rendkívüli valamit megláttam, remegni kezdett a térdem. Ebbe a helyiségbe, ahová beléptünk, álmomban többször ellátogattam.
Ez volt a pusztítók galaktikus megfigyelőfülkéje; magas mennyezete eltűnt a kupola sötétjében, a két, csillagokkal bepöttyözött félgömbre felül most sötétség borult, de emlékszem rá, hogyan ragyogtak ott a csillagok és villództak az űrhajók fényei, igen, itt,felfelé emelve a tekintetemet, összeszoruló szívvel figyeltem a látomásaimban, hogyan ostromolja Allan űrflottája a Perseus áthatolhatatlan falait... S a terem közepén, a padló és a mennyezet között csöndesen lebegett a félig átlátszó gömb. Akkor, hagymázos álmaimban, rettenetesen féltem közelebb menni hozzá, most viszont akaratlanul is feléje indultam volna, de a lábam nem akart engedelmeskedni: a gömbben ott úszott az Állomás Legfőbb Agya. Nem tudom, meddig álltam volna még a küszöbön, egyszerre örömmel eltelve és megdöbbenten, senkinek nem engedve utat befelé, ha a teremben nem hangzik fel a Hang. Itt azonban meg kell szakítanom a történet elbeszélését. Az én kezdetleges mesémben, amelyben a fantasztikumnak egy atomnyi részecskéje sincs, egyetlen dolog tűnik számomra ma is fantasztikusnak: ez a felülről, oldalról, sőt belölünk, saját magunkból áradó hang. Sokszor hallottam ezt a hangot, összetévesztettem a sajátoméval, Orlanéval; most azonban ez a hang önmaga volt, nem más szájából hangzott, ismertem teljes egészében és minden apró részletében, ismertem minden színét, minden zöngéjét. Elbűvölően szép, zengő, ünnepélyes volt... Nem, dehogy, ez ostobaság: ez a hang jóságos volt, ez a legfőbb jellemzője. - Lépjetek be, emberek, és ti is, emberek barátai zengett a Hang. Közülünk talán csak az egyetlen Romero ismerte ennyire tökéletesen a mai nemzetközi emberi nyelvet, mint ez a Hang, amely soha korábban nem találkozott emberrel. - Sokáig vártam rátok, és végre eljöttetek! Valami összeszorította a torkomat. Romero könyörgő pillantást vetett rám, André dühösen oldalba bökött. Felelnem kellett volna a Hangnak, de csak arra volt erőm, hogy néhány érthetetlen szót kinyögjek. - Örülök, hogy itt vagy, Eli Admirális! - folytatta a Hang. - Boldog vagyok, hogy győztetek! Kétségbeesetten törtem a fejem, hogy valami ünnepélyeset és emelkedettet mondjak, de makacsul csak mindenféle ostobaság jutott eszembe, és magam is megrettenve saját tapintatlanságomtól, fojtott hangon csak ennyit mondtam: - Ha örülsz a győzelmünknek, miért nem segítettél nekünk? A Hang enyhe szemrehányással így felelt: - Hiszen segítettem, Eli. A társaim sem vágtak okosabb képet, mint én. Az általános zavarodottság megnyugtatóan hatott rám. Kiigazítottam magam: - Azt akartam mondani, hogy megnyithattad volna előttünk az Állomás kapuit a kísértetekkel vívott véres ütközetek nélkül is. A szemrehányó felhang erőteljesebbé vált: - Megfeledkezel a Felügyelőről, akit a kazamatákba zártatok. Ez az ostoba minden parancsomat ellenőrizte. Olyan utakat-módokat kellett keresnem, amelyek meghaladták az értelmét. Ezalatt kissé magamhoz tértem a megrázkódtatástól. Már nem kerestem a gondolatokat, hogy aztán egy szuszra, finomkodás nélkül elhadarjam őket. - A nevemen szólítottál engem. Ez azt jelenti, hogy valamennyiünket ismersz? - Igen, ismerlek benneteket. Ismerem a titkárodat, Romerot, a három kapitányt, Oszimát, Petrit és Kamagint, aztán a jó Luszint, és ismerlek téged is, szegény Mary, aki elvesztetted egyetlen fiadat; bár megkíséreltem megmenteni őt, de nem sikerült... És téged is ismerlek, bölcs Orlan: gyakran meglátogattalak, füledbe súgtam terveimet, és gyötrő kételyeket ébresztettem benned. Te is találkoztál velem, bátor Gig, hiszen közös agyhullámon működtünk veled, amikor leszálltatok a Harmadik Bolygóra. Hozzád is ellátogattam, félelmet nem ismerő Harsona, többször beszéltem a te hangodon; igaz, te alig figyeltél erre a belső hangra. Veled is beszélgettem, fényes elméjű André, aki
olyan mesterien kiiktattad az értelmedet; a barátaiddal együtt segítettem neked, hogy kiszabadulj a téboly béklyóiból. Azóta vagytok valamennyien az ismerőseim, amióta elzártam előttetek a Perseusból kivezető utat. De legközelebb te állsz hozzám, Eli, a vevőkészülékeim először a te agyad kisugárzásait fogták, és te voltál az egyetlen, akinek nyíltan megjelentem az álmaiban. Romero hozzám hajolt, és azt suttogta: - Ez a titokzatos hang egészen rendes legény! Mi a véleménye, admirális? Nekem egyre csak a Perseus útvesztőjében való bolyongás járt az eszemben. - Azt mondtad, hogy lezártad előttünk a kifelé vezető utat... Elvágtad a menekülésünk útját, így pontosabb! A Hang éppolyan jóságos maradt, de most szomorúság zengett benne: - Talán azért törtetek be ide, hogy azonnal el is meneküljetek? Meg akartátok tudni, mi történik a csillagképünkben, és én lehetővé tettem ezt nektek. Most pedig a kezetekbe adom az ellenségeitek leghatalmasabb erődítményét: ez sem elég? Az űrháborúban lassan felülkerekedtek. Szerinted ez azt jelenti, hogy elvágtam előttetek a menekülés útját? Megszégyenítettnek éreztem magam. A Hang megjelenése túl váratlan volt ahhoz, hogy rögtön fel tudjam mérni mindennek a következményeit. A Hang egyben-másban a fedélzeti számítógépre emlékeztetett: ugyanolyan körültekintő volt, a közlései éppolyan pontosaknak bizonyultak. És a szerepe is itt, az Állomáson, amely a térgörbítést végezte, megfelelt a számítógép feladatkörének az űrhajóinkon. Volt azonban egy fontos különbség is, és ezt valamennyien észrevettük. A számítógép mindig szenvtelen; bármilyen információt közöljön is, csak gép marad, egy zseniálisan megkonstruált gép. A Hang viszont ember volt: éppúgy beszélt, ahogyan mi. És valószínűleg ez az emberi volta, a túl emberi volta okozta, hogy kételyek ébredtek bennem. Nem arról van-e szó, hogy az ellenség ismét bennünket másol, a mi hangunkat utánozza? A cselvetés lehetősége semmivel sem látszott valószínűtlenebbnek, mint egy jóbarát segítsége. Ráparancsoltam magamra, hogy ne hagyjam elbűvölni magam a Hang által. Azt kérdeztem: - Mondd el, mi újság a Perseus határainál! A Hang válaszolt; együttérzést véltem kiolvasni belőle, a türelmetlenségem és aggodalmam megértését: - Amikor a kísérő űrhajókat elvágtam az Ökörhajcsártól, az emberek űrflottája az erődítmények első vonalán jutott túl. A Perseus belsejébe nem könnyű az út: azt a rést, amelyet az én átállásom nyitott, a többi Térgörbítő Állomás működése el tudja zárni. Sajnos a másik öt Legfőbb Agy hű maradt uraihoz. Csaknem olyan erősek, mint én, de hajlamaikat tekintve különböznek tőlem. - Azt mondtad, a hajlamaik különböznek. Ezt hogy értsem? - Ők végrehajtók. Én álmodozó vagyok. A Hang valamennyi válasza meglepő volt, de mind közül ez tűnt a legváratlanabbnak. - Álmodozó? Hihetetlen! És miről álmodozol? - Mindenről, ami a képzeletemet foglalkoztatja. Öt testvérem dolgozik, azután pihen. Én viszont álmodozom, majd pihenésképpen dolgozom, azaz irányítom az Állomást. Néha oly forró álmok égetik a sejtjeimet!… Ilyenkor szomorú vagyok és vágyakozom. A vágyakozás a létezésem egyik formája. - Nem válaszoltál a kérdésemre, Agy... - De igen, válaszoltam. Én mindenről szoktam álmodozni. - Ezt nem értem. Az emberek álmai irányulnak valamire. Azt is mondhatnám: az emberi álmoknak vektoraik vannak... Érted ezt? - Tökéletesen. - Mi legtöbbször arról álmodunk, ami ma még nem sikerülhet, de holnap megvalósítható lesz. A mi álmaink a tettek előtt járnak, a cselekvés első fecskéi. A fantáziánk alapja pedig a gyakorlatiasság. Nálad ez másként van?
- Teljesen másként. Én csak arról álmodozom, amit soha nem leszek képes megvalósítani. Az én álmaim nem megelőzik a tetteket, hanem helyettesítik azokat. A ti álmaitok a még fel nem tárt lehetőségek kitapogatása. Az enyémek viszont nem egyebek, mint örök vágyakozás a hiányzó lehetőségek után. Az Agy már harmadszor említette a vágyakozást. Az effajta magyarázat tökéletesen felesleges lett volna, ha csalásról, cselről van szó. Már biztos voltam benne, hogy a Hang az, aminek mondja magát. - Mi után vágyakozol? Mondd el nekünk, mi okozza a szomorúságodat! - De megértitek-e? Ti szabadok vagytok, én fogoly. Egy rendkívüli hatalommal bíró rab vagyok, aki élőlények millióit tudná porrá és hamuvá változtatni... És ugyanakkor rabszolga vagyok! Egyikőtök sem ismeri a rabság érzését! - Dehogynem! Nem is olyan régen valamennyien végigszenvedtük a fogság gyötrelmeit! - Az ideiglenes fogság gyötrelmeit, ember! Ti hittetek benne, hogy egyszer vége lesz, reménykedtetek ebben, tudtátok ezt! Küzdöttetek a szabadságotokért, a talán lehetséges szabadságért, és végül meg is szabadultatok. Az én fogságom azonban örök. Gondold ezt végig, admirális! Ízlelgesd ezeket a szavakat: örökös rabság! Megváltoztathatatlan, érvényteleníthetetlen, végtelen rabság, amely az életem születésének pillanatától mindvégig tart! Az egész életem a fogság egyik formája, és a szabadulás csak a halál! Beleképzeltem magam a helyébe, és összerázkódtam. - Értelek. A szabadságról álmodozol. - Mindenről, ami rajtam kívül van! Mindenről, ami számomra elérhetetlen! Az egész világmindenségről! Nem tudtam, mit kérdezzek még a Hangtól. Mindannyian, nemcsak én egyedül, szégyelltük a szerencsénket, a jólétünket ez előtt az állandó nyomorúság előtt. Egy szenvedélyes hang vágyta a szabadságot, és mi fájdalommal a szívünkben értettük őt. Már szégyenkeztem, hogy ezt a gyötrődő lényt kicsinyes csalással gyanúsítottam, hogy mindent elborító szomorúságát ravasz intrikával tévesztettem össze. - Beszélj még magadról! - kérte Mary. - A barátaidnak neveztél bennünket,és nem is tévedtél: csak barátaid vannak közöttünk, hű barátaid!
19. Az Agy gondolkodott, lehet, hogy tétovázott. Talán nem volt biztos benne, érdemes-e megmutatni magát, behatolhatunk-e szenvedésének mélyére. Már a barátunkká vált, de nem lehetett biztos benne, hogy mi is valamennyien a barátai lettünk. Túl sokáig függött a feje fölött az idegen gyanú fekete sziklája; túl sokáig rettegett, hogy egyik percről a másikra megszabaduljon a félelemtől. Nem volt örök életű, de öregnek számított, ha létét földi évekkel mérjük. A tudata első felvillanásaitól kezdve olyannak ismerte magát, mint akinek nincs teste. Egy galakt gyermekének agyaként született, de még akkor önálló életre kelt, mielőtt felébredt benne az öntudat, és mielőtt a Harmadik Bolygó Térgörbítő Állomásának az irányítását rábízták. Mindig itt és mindig egyedül volt. Lehet, hogy először csak segített egy kiöregedett, másik, később elpusztított agynak, helyettesítette azt, majd a fiatal kisegítő önmaga is képes lett ellátni a feladatokat. Minderre nem emlékszik. Nem emlékszik oktatóira sem, akiknek a tanításai ismeretlen eredetű impulzusokként érkeztek el hozzá; inkább idomították, mint tanították őt, egy gondolkodó automatát csináltak belőle. De ez az automata rosszul sikerült, hátat fordított a betáplált programoknak, bár a Pusztítók Birodalmának biztonságát őrző hat Legfőbb Agy egyikénél sem tartották rosszabbnak. A többiektől eltérően ő nemcsak tanult, hanem ébredezni is kezdett. Ahogy beprogramozott ismeretei gyarapodtak, felszínre törtek benne az előre nem látott hajlamok is. Minél mélyebben hatolt a világ lényegébe, annál tragikusabban távolodott a világtól. Érzések,
érzelmek születtek benne, így értette meg, mennyi mindentől megfosztották, amikor elkülönítették a testétől. Ekkor kezdett a teste után vágyakozni. Vad indulattal, hevesen akart egy testet, bármilyen testet, bármilyen primitív megjelenési formát. Ugrálni és csúszni mászni akart, repülni és lefelé zuhanni. Ki szeretett volna merülni a futástól, aztán pihenni egy kicsit, ismét kifáradni, sebek fájdalmát, a gyógyulás édességét akarta érezni. Ő, a mozdulatlan, érzékelni tudta a gondolat bármilyen sebes száguldását, de mégis az egyszerű helyváltoztatás után vágyakozott: gyalog, szökellve, kúszva, botorkálva... Csillagokat és bolygókat tudott mozgásba lendíteni, egy pajkos lökéssel összeütköztethette, szétdobálhatta és összekeverhette volna őket, de saját magát egy centiméterrel sem volt képes odébb mozdítani. Csaknem mindenható létére gyötörte a tehetetlenség. Nem tudott sírni, nem tudott kiabálni, nem tudta a kezét tördelni és a haját tépni, a sorsa megtagadta tőle a szenvedés legegyszerűbb külső formáit is: egész életére meg volt fosztva a testétől. És akkor álmokat kezdett kitalálni, amelyek reálisabbak voltak, mint a létezés. Elszáguldott azokra a helyekre, amelyeket soha nem láthatott meg; azzá vált, amivé soha nem lehetett. Egyszerre volt galakt és pusztító, a Hyádok angyala, hatszárnyú szöcskelény a Fornaxról, sárkány és madár, hal és négylábú; még növénnyé is képes volt álmaiban változni, fűszálként simogatta a szél, kiszáradt, mint egy magányos fa a kegyetlenül perzselő napsugarak hevétől, telt kalászként ringatózott a búzatáblán... Megfosztották a saját életétől, tehát millió más életet élt: volt férfi és nő, gyermek és aggastyán, szeretett és szenvedett, ezerszer is meghalt, és ezredszer is feltámadt. Álmainak minden újjászületésében eltelt azzal, amit csak az álmok tudtak nyújtani neki: boldogsággal és bánattal, vidámsággal és szomorúsággal... Belemerülve kettős létébe, már biztos volt benne, úgy öregszik meg, hogy nem ismeri meg az ifjúságot, amikor a Perseus egén feltűnt egy idegen űrhajó, az emberiség első követe, és szomszédja, a Második Bolygó Legfőbb Agya megkísérelte, de nem tudta elzárni előtte a kifelé vezető utat. Valami szokatlan mozgolódás támadt a Perseus nem euklideszi terének komor görbületei között: a hatalmas pókhálóban egy idegen, fényes tollú madár vergődött, majd lyukat tépve a pókháló szövetén, kiröppent. Világossá vált, hogy az élet határai nem a Perseuson végződnek, hogy valahol messze, túl a Perseus csillagbástyáin feltűnt egy erő, amely felülmúlja a pusztítók hatalmát. A semmivé változtatott Aranybolygó erre figyelmeztetett. És ez az erő nem a titokzatos ramírok voltak. Ez a komor, az élet valamennyi formáját közönyösen szemlélő nép, a ramírok eltűntek a Galaktika mélyében. Nem, ezek más élőlények voltak; mind a hat Agy fogta az üzeneteiket, izgatott beszélgetéseiket a galaktokkal, a Perseus csillaglakóihoz intézett felhívásukat; mindenki tudta, hogy ezek a lények lelkesednek, bosszankodnak, rémületbe esnek, haragot táplálnak, vagyis élnek. Ettől kezdve a Legfőbb Agynak ott, a Harmadik Bolygón nem volt más álma, mint meglátni, meghallani ezeket a jövevényeket, majd a barátjukká lenni. És amikor három emberi űrhajó ismét behatolt a Perseus labirintusaiba, az Agy ugyan elzárta előttük a visszafelé vezető utat, de nem hagyta őket elpusztítani: nem engedte, hogy az Ökörhajcsár egyenlőtlen harcba bocsátkozzék a pusztítók egyesült űrflottájával, kész volt arra, hogy elsöpörje, szétszórja ezt a flottát, és később, amikor az Ökörhajcsárt betaszították a csillagkép belsejébe, ahol a biztos halál várt rá, ezt meg is tette. Az első élőlények - nem biológiai automaták, hanem az emberek és szövetségeseik - így léphettek büntetlenül a tiltott földre. „A Harmadik Bolygón üzemzavarok léptek fel” - a megzavarodott pusztítók pánikba esve így nevezték az Agy átállását a mi oldalunkra. - Mindent pontosan tudtam rólatok, mindegyikőtökhöz közöm lett hallottuk a mélabús hangot. - Itt, ezen a bolygón én mindegyikőtök voltam külön-külön és valamennyiőtök együttvéve. Soha korábban nem vágyakoztam úgy anyagi testre, mint akkor; egy testre, amely mindenkinek megadatott, csak engem fosztottak meg tőle. Rettenetesen, őrült módon szerettem volna egy lenni közületek: ember, fejszemű, angyal, pegazus, akármi!… Romero azt írja a beszámolójában, hogy én pillanatok alatt hoztam meg a döntéseimet, és azok
gyakran annyira váratlanok voltak, hogy valamennyi társunk elképedt. Példaként azt hozza fel, ami az Aggyal folytatott beszélgetés végén történt. De ami történt, csak számára volt váratlan, mivel neki egész máson járt az esze, mint nekem; André is másra gondolt, Luszin is, sőt még Mary is: persze hogy elképedtek. Én viszont nem tettem mást, mint levontam a gondolataimból adódó természetes következtetéseket. Számomra semmi váratlan nem volt a döntéseimben. Itt meg kell állnom egy pillanatra. Romero azon töprengett, hogy velünk összehasonlítva mennyire más módon zajlott le a pusztítók technikai és társadalmi fejlődése. Legalábbis ő ezt állítja, Luszin, André, Oszima és Petri ezzel szemben fel voltak háborodva. Ők arra gondoltak, hogy ha mi, emberek hoztunk volna létre egy éppen ilyen Térgörbítő Állomást, akkor egy központi számítógépet állítunk rajta munkába, és ellátjuk azt végrehajtó berendezésekkel. A pusztítók viszont inkább kitalálták a rabszolgaságnak egy rendkívül bonyolult rendszerét ahhoz, hogy megoldjanak egy nem is igazán bonyolult műszaki feladatot. Mert micsodák ezek az üresfejű, agy nélküli mérnökök, „akiket” a Felügyelővel együtt hűvösre tettünk? Igen, micsodák, és nem kicsodák! Rendszerező és parancsokat osztó berendezések, egyszerű műszerek. A pusztítók nem gépeket terveznek, hanem inkább élőlényeket nyomorítanak meg, egy még felismerhetetlenebbül megnyomorított, szintén géppé változtatott élőlény egyszerű technikai kiszolgálójává süllyesztve le őket. Ez a kegyetlenség valóban az égre kiált! Nem mondhatom, hogy ilyen gondolatok nem fordultak meg az én fejemben is. De én már olyan régen és annyira gyűlöltem a pusztítókat, hogy újabb lökést ehhez már semmi nem adhatott. Én azon töprengtem, hogyan segíthetnék a Legfőbb Agynak. Azt mondtam neki: - Ha hétköznapi élőlénnyé válnál, sok mindent elvesztenél azok közül a kiváltságok közül, amelyeknek most a birtokában vagy. Most sem vagy halhatatlan, de így mégis nagyon hosszú kort érsz meg. Akkor viszont állandóan fölötted lebegne a korai halál árnya. Nemcsak az élet örömeiben tobzódhatnál, de bele kellene kóstolnod a fájdalom kelyhébe is. Elvesztenéd hatalmadat a tér és a csillagok fölött, meg lennél fosztva attól a tulajdonságodtól, hogy részévé válhass minden élőlény életének és gondolatainak... A mindenhatóságod elválaszthatatlan a gyengeségedtől. Gondolkoztál-e már ezen? Tudnád-e te vállalni mindezt? Az Agy mélységes fájdalommal felelt: - Mit ér a hatalom, ha nincs életem? Mit ér a mindenhatóság, ha az csak a gyengeség másik formája? És mire való a jövőbe látás, ha még meg sem tudom érinteni azt, amit annyira mélyen ismerek? Odafordultam Luszinhoz. - A Villámszóró él még? - Meg fog halni - felelte Luszin szomorúan. - Még ma. Lehet, hogy már meg is halt. Nincs segítség. Az agya sérült meg. - Kitűnő! Illetve azt akartam mondani, hogy nagyon sajnálom szegény Villámszórót. De most áruld el, át tudnál-e ültetni a testébe egy másik agyat, egy élőt, egészségeset, hatalmasat, és ezzel meg tudnád-e menteni őt a haláltól? - Hát persze. Egyszerű műtét az egész. Sokkal bonyolultabbakat is csináltunk az Új Formák Intézetében. Amikor új testformákat kísérleteztünk ki. - Tudom. Undorító, sólyomfejű isteneket. - Ismét odafordultam a Hang felé. - Hallottad a beszélgetésünket. Kitűnő lehetőséged nyílt arra, hogy szert tegyél egy testre. Ez előtt azonban természetesen még megnyitod előttünk a teret, segítesz rendbe hozni az űrhajót, és megtanítasz bennünket arra, hogyan kell az Állomás gépeivel bánni. -Igen, igen, igen! - mennydörgőtt és ujjongott minden körülöttünk. - Igen! Igen! - Akkor üdvözöllek abból az alkalomból, hogy a tér és a csillagok urából egyszerű, gondolkodó repülősárkány leszel Villámszóró néven. - Ezt nem fogadom el! - hangzott a váratlan válasz.
- Mit nem fogadsz el? - A nevet. Almaimban én már régen választottam magamnak egy másikat. Korábban ez a név a bánatomat, elvágyódásomat fejezte ki, ezentúl a boldogságomat fogja hírül adni. - Bármilyen névvel egyetértünk-. Halljuk! Az Agy diadalmasan jelentette be: - Ezentúl a nevem Vándor lesz.
*** „ Vetélj ki, uram!” SZ. JESZENYIN (Rigó Béla fordítása)
Úgy véltem, az isten nagyhatalmú pásztor, nem hittem ily sznobnak, kicsinek látod, lehajlok, és a csizmaszárból előrántom a dikicset. Pimasz szárnyasok! Lapuljatok a másvilágon! Borzoljátok a pihéiteket, míg a félsz rátok mászik! Lényegedet, tömjénszagú, szétfarigcsálom innen Alaszkáig!
V. MAJAKOVSZKIJ (Eörsi István fordítása)
NEGYEDIK RÉSZ Üldözött istenek 1. Akármit mondott is rólam később Romero, én mindenesetre óvatos voltam. Az Agy már türelmetlenül várta, hogy végre testet ölthessen, és épp eleget zúgolódott a lelketlenségem miatt. De nem tágítottam: előbb választ kell kapnunk ezernyi bonyolult kérdésre, és csak aztán lehet szó arról, hogy beváltsuk az ígéretünket. - Rendbe kell hozni a fedélzeti számítógépet - mondta André nem sokkal az Állomás elfoglalása után. - Remélem, tudatában vagy annak, hogy megbízhatóan működő számítógép nélkül öngyilkosság lenne önálló életre kelteni az Agyat. Vagy te akarod a Legfőbb Agy helyét elfoglalni? Eszem ágában sem volt idegenek helyét elfoglalni. De hittem benne, hogy André ki tudja javítani a számítógépet, és a reményemet nem is titkoltam. - Kérj segítséget az Agytól - biztattam. - De hogyan jutunk el az űrhajóhoz? Semmi kedvem még egyszer megtenni azt az utat. - Figyelj ide - felelte André. - A számítógépet aviettán hozzuk ide, már meg tudjuk csinálni, hogy ne
csak a földön kússzanak, hanem fel is tudjanak emelkedni. De a kijavított számítógépre az űrhajón lesz szükségünk. Itt viszont, a bolygón, az Agyat szabadjára engeded. Mit tegyünk? Nehéz kérdés, nemde? - Az bizony - hagytam rá. Semmi kétségem nem volt afelől, hogy Andrénak már erre is kész a válasza. - Egy megoldás van: az Agyat itt, a bolygón én fogom helyettesíteni, engem pedig Kamagin és Petri. Van ellene kifogásod? - Csak kételyeim vannak. Kamagin és Petri minden bizonnyal képesek helyettesíteni téged. De te el tudod-e majd látni az Agy feladatát? - Ma mindhármunkat alaposan megvizsgált. Velem nem volt semmi baj, de Edwardnak és Petrinek még gyakorolnia kell. - André hirtelen indulatosan felfortyant, mintha belém akarná fojtani az újabb ellenvetéseket: - Tudom, hogy mit akarsz mondani! De mélységesen tévedsz! Az Agy rettenetesen várja már, hogy teste legyen, de nem a bolygó pusztulása árán. Egyébként a feladatköre nem is olyan bonyolult. - Nem a fölös lelkesedés beszél belőled? - Egyáltalán nem! Megfeledkeztél a mérnökökről, akiknek a fejében agy helyett adó-vevők vannak. Azt nem tudom, hogy mint élőlények milyenek, de az biztos, hogy automatának kitűnőek. Az Agy csak egyezteti a tevékenységüket. Amíg nem tudunk éppolyan tökéletes gépeket szerkeszteni, őket kell használnunk. És még egy: a Harmadik Bolygót én fogom működésbe hozni. Te csak ne legyintgess, ezt maga az Agy javasolta! Az Állomáson bekövetkezett robbanás inkább pszichológiai megrázkódtatást, mint komoly rombolást idézett elő. Az olyan építményeket, mint a Térgörbítő Állomások, egyáltalán nem lehet elpusztítani, hacsak nem teljes anyagelnyeléssel. Azt sejtettük, hogy az egész bolygó nem más, mint egy óriási gravitátor, éppolyan mesterséges géprendszer, mint az Ohra, csak sok ezerszer nagyobb annál. De egyikünk sem tudta elképzelni, milyen hatalmasak a bolygó mélyében rejtőző gépek. Ma már naivitásnak tűnik a lelkesedésem, amellyel a Plútó tökéletességéről beszéltem. Az igazi tökéletesség itt volt: a gonoszság tökéletessége, a rosszindulat zord zsenialitása, a totális elnyomás és rabság kegyetlen remekműve. És még arra is gondoltam, milyen ingatag alapokon nyugszik a pusztítók óriási birodalma: még csak nem is mértünk rá igazi csapást, csak egy kicsit megböktük az ujjunkkal, és az egész máris kezd összeomlani! Nem, gondoltam, amikor ismerkedtem az Állomással, a kölcsönös rosszakarat és gyűlölködés, az általános elnyomás és rettegés, a hierarchikusan növekvő elnyomás nem lehet jó kötőanyag. Csak a kölcsönös tisztelet és barátság, csak a jóság és a szeretet képes olyan társadalmi szerkezeteket létrehozni, amelyek olyan örök életűek, amilyen örök a világ. Romeronak hasonló gondolatok jártak a fejében. - Tudja, kedves Eli, én annak idején felemeltem a szavam az ellen, hogy beavatkozzunk a világmindenségben folyó viszályokba, és valamennyi csillaglénynek már a külseje is csak undort váltott ki belőlem. Most viszont már látom, milyen rettenetes lenne a jövőnk, ha akkor én kerekedtem volna felül. Mindez a feneketlen ármány és pusztító akarat váratlanul zúdult volna a védelemre felkészületlen emberiségre... És bár - ismerje el - Orlan és Gig külsejében kevés emberi van, mindketten rokonszenvesek nekem. Hiszen ők az első pusztítók, akik saját jószántukból, az alkotás kedvéért mondtak le a pusztításról. Igaz, egy fecske nem csinál nyarat, de mindenképpen jelzi, hogy a télnek vége van. Ami pedig a szeretet egyesítő alkotóerejét és a gyűlölet pusztító hatalmát illeti, el kell keserítenem: ez nem az ön felfedezése, kedves barátom. Egy régi filozófus, Empedoklész ugyanezt mondta, csak sokkal szebben, bár háromezer évvel korábban született.
2.
A tér nem euklideszi spirállá görbítése annak idején gyorsan ment, de most a spirál kiegyenesítése jóval hosszabb folyamat volt, mivel az Állomást még nem sikerült teljesen helyreállítani. André már a második hete ült az irányítópult mellett, a gömb alatt, amelyben még mindig ott volt az Agy. André már önállóan adta ki az utasításokat a mérnököknek. Kitűnően sikerült összedolgozniuk, André parancsainak a teljesítése még jobban is ment, mint korábban, amikor a Legfőbb Agy irányított: nem volt már ott az ostoba Felügyelő, aki minden impulzust ellenőrzött. A térgörbület fokozatosan szűnt meg, a bolygó lassan kievickélt az űrbe. Az égbolt aranyszínű ragyogása gyengült, kékes árnyalatok tűntek elő benne. Még csak az üres égbolt volt felettünk, de ez is más képet mutatott, mint amilyen a bolygón megtett út idején borult ránk. - Hamarosan megjelennek a csillagok! - mondta Mary. - Annyira hiányoztak nekem a csillagok, Eli! Szinte fojtogat ez a kibírhatatlanul zárt világ! Időnként engem is ugyanilyen vágyakozás fogott el a csillagok után. De még jobban féltem attól, amit a csillagok megpillantása jelenthet. Az űrben minden bizonnyal ott cirkáltak az ellenséges űrhajók, amelyek várták a pillanatot, hogy visszahódítsák a bolygót. Amikor a Narancsszínű letűnt, elkezdtük bámulni az eget. Ugyanazok a bámulatos színek lobbantak fel rajta, ugyanazok a fantasztikus alkonyok, amelyeket sem addig, sem ezután nem láttunk, és amelyek, azt hiszem, örökre láthatatlanok maradnak az emberiség számára, hiszen soha senki nem fogja meggörbíteni a teret csak azért, hogy gyönyörködhessen az alkonyat festői látványában. Aztán beköszöntött az éj, a mélységes fekete éjszaka, amely oly szorosan zárt magába bennünket, mintha a világmindenség határai ránk tapadtak volna; ijesztő volt kinyújtani a kezünket, mintha minden lépésünkkel a szakadék szélén egyensúlyoznánk... Átöleltem Maryt, néztük, hallgattuk a sötétséget, vártuk a világ mielőbbi megjelenését. Szavak nélkül rettegtünk, és szavak nélkül lelkendeztünk. - Te lopod a napot, Eli! - mondta André ingerülten. - Mi mindannyian inaszakadtáig dolgozunk, te pedig békésen ténferegsz itt a bolygón, mintha otthon lennél, a Zöld sugárúton! Tréfával ütöttem el a dolgot: - A legjobb segítség részemről az, ha nem avatkozom a munkátokba. Nem sokat értek hozzá, ahhoz viszont jócskán, hogy a tekintélyemet megrendítsem. És eljött a régen várt éjszaka. Pislákolva kigyúlt az első csillag, aztán a második, harmadik... Egy hangfalán, láthatatlan szélroham elsöpörte a gátakat, amelyek elzárták előlünk a világot, a csillagok fellobbantak, növekedni kezdtek. Csodálatos csillageső zúdult ránk, száz és száz vakítóan ragyogó és ezernyi egyszerűen csak fényes csillag bukkant elő a láthatatlanság ködéből, az égen vad fényorgia zajlott: a Perseus villogó szemek tömegével figyelte az elveszettnek hitt bolygót. Az Állomás megfigyelőfülkéjében ültünk, és úgy éreztem, mintha ismét látomások képei peregnének előttem, oly gyönyörűségesen elképzelhetetlen volt mindez. De az irányítópult mögött az igazi André ült, mellette Kamagin és Petri, fölöttük pedig csendesen lebegett az igazi, félig átlátszó gömb, míg az igazi Oszima - és nem egy álomkép - lelkesülten átölelte az igazi Romerot. - A Harmadik Bolygó körül a tér tiszta - jelentette André. - De tíz parszek távolságra fénypontok gyors mozgása észlelhető. - Ott összpontosul a pusztítók csillagflottája - világosított fel minket az Agy. - Kapcsolatot kell teremtenem a többi Térgörbítő Állomáson működő testvéremmel, hogy képet kapjak a helyzetről. - Azt egyelőre nem kell elmondani nekik, hogy a Harmadik Bolygón hatalomváltás történt figyelmeztette az Agyat Romero. - Tudjuk, tudjuk - felelte türelmetlenül André. -Az ellenség félrevezetésének módszereit nem mi találtuk ki. A többi Agynak azt mondjuk, hogy az üzemzavar már megszűnőben van. Az Agy folyamatosan állította helyre a Harmadik Bolygó kommunikációs kapcsolatait a többi csillagerőddel, és közben rendszerezte a kapott információt. André űrflottája folytatta a falak áttörését, de előrehaladása igen lassú volt. Az áttörés körzetében gyülekeztek a pusztítók űrcirkálói. A galaktok egyetlen űrhajója sem tűnt fel a Perseus csillagközi
térségeiben. Összehívtuk az egységparancsnokok tanácsát, és megkértük az Agyat, mondja el véleményét, mit tegyünk. - A pusztítók egyelőre nem érnek rá velünk foglalkozni. Hiszik vagy sem, hogy itt csak műszaki hibák léptek föl, de az biztos, hogy azonnali támadás nem fenyeget. Allannak viszont nehezebb a dolga. Nemsokára leomlik előttük a térgörbület utolsó fala, és az emberek űrhajói beözönlenek a Perseus belsejébe. A Legfelsőbb Pusztító egy mindent eldöntő ütközetre készül. Az egybekeveredő űrhajók tömegében az emberek csak óvatosan tudják használni a harci térelnyelőket, hogy ne a saját hajóikat semmisítsék meg, a gravitációs fegyverek ellenben halálos pontossággal találnak célba. Nem lehetetlen, hogy az ellenfelek kölcsönösen elpusztítják egymást. Azt hiszem, hogy a pusztítók hadvezérei éppen ezt tervezik: mindkét fél megsemmisülését. Orlan megerősítette a kegyetlen jóslatot: - Régen készen áll a terv, miszerint abban az esetben, ha nem sikerül megvédeni a Birodalom lakott bolygóit, el kell őket pusztítani. Tomboló tűzvész a világmindenségben: ez a szörnyű ötlet bizonyosan imponál a vezérnek. Ahhoz pedig elég az ereje, hogy elpusztítsa az életet a Perseuson. - A galaktok bolygóin is? - kérdeztem. - A galaktok bolygóin is. És ebben rejlik az egyetlen lehetősége annak, hogy a gonosz tervek valóra váltását megakadályozzuk. A galaktoktól kell segítséget kérnünk. Jelenleg még távol tartják magukat a nyílt harctól. De nincs más választásunk, jól meg kell gondolni, ha győzni akarunk, mint hogy bevonjuk őket a háborúba. Gig hangos hahotára fakadt. A szája valóban és nemcsak a hasonlat kedvéért a füléig ért. Nevetés közben Gig még tátogott is, állkapcsa olyan volt, mint egy óriási harapófogó. - A biológiai fegyverek! - mondta kacagva. - Azok sem utolsók! Olyat kap a vezér, hogy nem köszöni meg! - A Legfelsőbb Pusztítót biológiai fegyverekkel onnan nem lehet elérni - vetette ellen Orlan. - De ha a galaktok felszerelik őket az emberi űrhajókra, a csatában döntő fölényre tehetünk szert. - Akkor kapcsolatot kell teremteni a galaktokkal. Lehetséges ez erről a bolygóról, Agy? - Miért ne lenne lehetséges? - jelentette ki az Agy büszkén. - Három-négy parszek távolságra van innen a galaktok néhány csillaga a bolygórendszerekkel. Közölni kell velük az eseményeket, amelyek a Harmadik Bolygón lejátszódtak. Csak attól tartok, hogy lehet, nem hisznek nekünk. Félnek tőlünk, és gyűlölnek bennünket; hat mesterséges bolygót csak a biológiai fegyverek elleni harc céljaira építettünk. Nem én,hanem az elődöm éppen a biológiai fegyverek sugarát fordította,vissza a galaktok ellen. A tanácskozás után az Agy megkérdezte, sokáig kell-e még várnia. A Villámszóró kimúlt, és a műtétre várva a testét már konzerváltuk, de a Vándor csak nem született még meg. Látva, hogy tétovázom, André az Agy mellé állt. - Mitől félsz? Ha mi Edwarddal és Petrivel működésbe tudtuk hozni és láthatóvá tenni a bolygót, akkor el is tudjuk ismét tüntetni. A kommunikációs kapcsolatok tartása pedig még ennél is egyszerűbb. - Ismerem a képességeidet, André, de lásd be... - Nem látom be! Mondom, hogy könnyebb az Állomást irányítani, mint meglovagolni egy pegazust! És az Agy sem fogja kivonni magát teljesen a munkából. A műtét után is napi három órát velünk együtt dolgozik majd. Még ez sem elég neked? - Fogj hozzá a műtéthez! - mondtam Luszinnak. -De ne felejtsétek el az ígért napi három órát! A fejeteket veszem, ahogy a régi hadvezérek mondták, ha egy perc is hiányozni fog a mindennapi közös munka három órájából!
3.
Romero részletesen leírta beszámolójában, hogyan ébredt fel Csipkerózsika-álmából a fedélzeti számítógép, hogyan keltek új életre az Ökörhajcsár gépezetei, hogyan gyengült a gravitáció a Harmadik Bolygón azután, hogy helyreállt a működése, és mi magunk, megszabadulva a többszörös nehézkedési erőtől, hogyan vertük fel a bolygó csendjét az avietták zúgásával és szárnycsapkodással. Semmi értelme, hogy mindezt elismételjem. Nem fogok szót vesztegetni arra sem, hogyan teremtettünk kapcsolatot a galaktokkal, miért nem akarták elhinni, hogy az űr legfélelmetesebb rémei, a pusztítók már nem fenyegetik őket, és hogyan engedték be űrhajónkat a területükre, előzetesen figyelmeztetve bennünket, hogy ha félrevezetjük őket, a bosszú rettenetes lesz. - Hát igen - mondtam Marynek, amikor Romero elküldte az üzenetet a galaktoknak, amelyben elfogadtuk a feltételeiket. - Ezek a titokzatos lények alaposan meg vannak rémisztve. No de semmi baj, a napokban nekiindulunk. Mi a véleményed, kit vigyünk, kit hagyjunk itt? - Az a véleményem, hogy engem vigyél magaddal. Emlékszel, figyelmeztettelek: ahol te vagy Caius, ott vagyok én is, Caia. A többivel kapcsolatban semmit nem mondok, nehogy Romero később azt terjessze, hogy az admirális papucsférj, és a felesége beleegyezése nélkül semmiről sem dönt. Kit akarsz magaddal vinni? - Romerot és Oszimát mindenképpen. Orlant és Giget szintén. Feltehetően Luszint és Harsonát is, valamint néhány pegazust és sárkányt. - És a Villámszórót? - Vándorra gondolsz? Őt itt hagyjuk a bolygón. Láttad már, hogy néz ki az Agy az új formájában? - Láttam. Mulatságos. Egy szabad órámban megkerestem Luszint. Éppen Vándorral gyakoroltatta a repülést. Egy pegazuson érkeztem oda, Harsona is megkért, hogy velem jöhessen. Kérdeztem, hogy tetszik neki az újjászületett sárkány. Az angyalok nem kedvelik a sárkányokat, ha nem is verekszenek velük, mint a pegazusok. A Villámszóró azonban még az angyalok körében is köztiszteletnek örvendett. - Majd meglátod - felelte Harsona titokzatosan. A sárkány olyan magasan keringett, hogy sem az angyal, sem az én pegazusom nem ért a nyomába. Letelepedtem egy ólomdombra, Harsona odaült mellém. Amint meglátott minket, Vándor süvíteni kezdett lefelé, és nem messze tőlünk ért földet. Az újjászületett sárkány méltóságteljesebbnek tűnt; mint a régi. A torkából olyan óriási lángnyelv csapott ki, és olyan sűrű füstoszlop emelkedett a magasba, hogy ijedtemben elugrottam volna, ha nem tudom, hogy ez a tűz nem éget, ez a füst nem fojtogat. És -az üdvözlésül a lábam elé lecsapó villámok - két kis gödör jelezte az aranytalajban a becsapódásuk helyét -, ha nem is voltak félelmetesebbek a Villámszóró villámainál, de nem is maradtak mögöttük. - Remekül dolgoztál, Luszin - dicsértem meg. -Igazán impozáns egy fenevad. Luszin ragyogott. - Új fajta. Fordulatot jelent a történelemben. Beszélgess vele! - Beszélgessek vele? Egy sárkánnyal? De hiszen néma, mint a hal! Luszin még az Ohrán elmagyarázta nekem, hogy a nagy sietségben a tűzokádó sárkányok genetikai kódjába rosszul megtervezett nyelv került, és ezért át kell majd alakítani a sárkányok torkát és gégefőjét, hogy a terv hiányosságait kiküszöböljék, és ez a feladat még hátravan. - Beszélgess vele! - unszolt Luszin. A sárkány általában szelíd szeme most csúfondárosan hunyorogni kezdett. Úgy látszott, mintha odakacsintott volna nekem. - Üdvözöllek, Villámszóró! - szóltam. - Úgy látom, remekül megszoktad az új életformát. A sárkány emberi hangon felelt: - Az én nevem nem Villámszóró. Eli! - Igazad van, Vándor! - mondtam, és kissé zavarba jöttem. Nem is annyira a sárkány életre keltése döbbentett meg, mint az, hogy tudott beszélni.
Luszin öröme viharos tirádákban tört ki belőle. Mintha szavak sortüzét adta volna le, úgy ömlött belőle a szó: - Mondom, hogy fordulat a történelemben! Új horizontokat látok. Beköszöntött a gondolkodó szárnyas gyíkok kora. Nem így van? A számára hosszú beszéd után Luszin láthatólag elfáradt. Megtörölte a szemét, erőtlenül rátámaszkodott a sárkány szárnyára. A szárnyas gyík narancsszínű pikkelyei remegtek, mintha magában nevetne. Dülledt, zöldes szemében pajkosság csillogott. Harsona is megszólalt: - Csodálatos alkotás! - Az angyal a szárnyával barátságosan megveregette a sárkány nyakát. - Angyali tökéletesség, ez a véleményem, Eli! Végre legyűrtem az elképedésemet. -Hogy érzed magad, Vándor? Sehol nem... Azt akarom kérdezni, hogy elég tágas a bőröd? - A lábamnál nem szorít - felelte egy új cipőt öltő ficsúr hangján, és elnevette magát. Ez abban nyilvánult meg, hogy szélesre tárt szájából füstfelhők övezte tűzgolyók ugráltak ki. - Nézd meg magad is. A levegőbe emelkedett, bukfencezett odafent, eltávolodott, aztán visszajött; hol kődarabként zuhant alá, hol rakétasebességgel száguldott fölfelé, majd szárnyát kiterjesztve, mozdulatlanul keringett. Minden repülőfigurát olyan kecsességgel hajtott végre, annyira nem hasonlított a korábbi hatalmas, de nehézkes Villámszóróra, hogy lelkesedésemben többször felkiáltottam. Úgy döntve, hogy elég már a légi piruettekből, Vándor elhelyezkedett a domb mellett. - Ülj fel, Eli, repülünk egyet! Nem teljesen tisztán beszélt, a sziszegő hangokat erősebben ejtette, mint a zöngés mássalhangzókat, ráadásul még selypített is. Később valamilyen alkalomból azt tanácsoltam neki, hogy vegyen logopédiai órákat Romerotól, de Vándor tiltakozott, mondván, hogy Romero kiejtése túl monoton. Tőlem sem akart tanulni, szerinte az én hangom rekedtes, Maryé mély, Oszimáé éles, Luszin pedig nem beszél, hanem motyog. A sárkány azt bizonygatta, hogy csak neki van tökéletes emberi kiejtése, nemsokára mindenki az ő beszédmódját fogja utánozni; a sziszegő hangok nem elcsúfítják, hanem kellemesebbé teszik a beszédét, a széllel való versenyrepülés visszhangja csendül ki belőlük. Egyszóval Vándornak alaposan fel volt vágva a nyelve. - Csak azzal a feltétellel repülök veled, hogy nem fogsz bukfencet hányni a levegőben. Luszin a pegazus hátán jobbról kísérte a sárkányt, a bal oldalon Harsona jött. Először elegáns hármas alakzatban repültünk, mint egy csillagközi űrhajó két bolygóközi rakéta között, annyival nagyobb volt Vándor, mint a két kísérőnk. Közben a sárkány olyan nehézkesen csapkodott a szárnyaival, mintha alig tudná megőrizni az egyensúlyát. Harsonát nem tudta félrevezetni, de én elhittem, hogy Vándor valóban nem sokáig képes a csoportos repülésre. Aztán hirtelen, egy pillanat alatt felgyorsította iramát, és jócskán megelőzte őket: Harsona szemrehányó kiáltásait és a pegazus sértődött nyerítését csak messziről, a hátunk mögül hallottuk. A sárkány rakétaként száguldott, könnyedén és mégis erőteljesen, a szárnyait már nem is mozgatta, csak törzsét hajlította előre-hátra ütemesen; az egész teste ritmikus remegés volt. Ma már Vándor és utódai repülését részletesen tanulmányozták, de akkor csak csodálkozni tudtam, és közben féltem is. A sárkány teste által hasított levegő nem is annyira zúgott a fülem mellett, inkább valami selypítő-sziszegő hangot véltem kihallani belőle. Kapaszkodtam a taréjába, hogy le ne zuhanjak, majd odakiáltottam neki; alig hallottam a saját hangomat, olyan erős volt a sárkány által kavart szél zúgása: - Harsona meg a pegazus nem tud versenyre kelni veled. Miért bántod meg őket? Vándornak persze nem kellett torkaszakadtából kiabálnia, hogy meghalljam: - Dehogy bántom én őket, csak azt akarom, hogy megismerjenek. - Várjuk be a lemaradókat - kérleltem, amikor már sem az angyalt, sem a pegazust nem láttam. - Sokáig kellene várni! - dörmögte Vándor lekicsinylően, s azzal ugyanolyan sebességgel visszafelé kezdett száguldani.
Amikor a közelükbe értünk, láttam, hogy a pegazus fölött kis párafelhők gomolyognak, és Harsona sem volt sokkal jobb állapotban. A közönséges tüzokádó sárkányok Vándor sebességének még egyharmadát sem érik el. - No, milyen? Jó? Rossz? - érdeklődött Luszin. - Már mondtam, hogy kitűnő! De benned mi maradt meg a régi, mozdulatlanul álmodozó Agyból, te kedves, fickándozó Vándor? - Mindaz, ami én vagyok, megmaradt! - büszkélkedett a sárkány, és örömében akkorát rándult, hogy alig tudtam megkapaszkodni a taréjában. Békésen fecsegve, lassan már visszafelé haladtunk a sárkányok telepének irányába, amikor csaknem katasztrófa történt. Vándor, aki eddig nyugodtan csapkodott a szárnyával, hirtelen nagyot kiáltott, villámgyorsan felfelé szökkent, és sokkal gyorsabb száguldásba kezdett, mint az előbb. Nem tudtam idejében megfogódzkodni a taréjában, és lezuhantam. Ha Harsona el nem kap, minden bizonnyal összezúztam volna magam a bolygó kemény fémfelületén. Az angyal óvatosan letett a földre, s leszállt mellém a pegazus is. Luszin és Harsona fehérebb volt a falnál, és én sem nyújthattam különösebben lelkesítő látványt. A pegazus dühödten nyerített, és a földet túrta a patájával. A pegazusnép ösztönös haragja a sárkányok ellen most új erővel lángolt fel benne. - Megbolondult ez a sárkány? - kérdeztem. - Szerelem - felelte Luszin. Láthatóan megnyugodott, amikor kiderült, hogy sértetlen maradtam. Már ismét képes volt lelkesedni kedvence bármilyen tettén. - Csodálatos érzés. Kicsit elment az esze. - Nem vitatom, hogy a szerelem csodálatos érzés, de miért kell nekem meghalnom egy eszeveszett szerelem miatt? Csak nem én vagyok a vetélytársa? Luszin magyarázatából megértettem, hogy négy nőstény sárkány is van a sárkányfalkában. Vándor hevesen udvarol mind a négynek, de leginkább egy fehéret tüntet ki figyelmével, amely fiatalabb a többinél. Amikor ez a fehér nőstény sárkány megjelenik a levegőben, Vándor olyan légi mutatványokba kezd, hogy nézni is ijesztő. Most csak egy tarka nőstény sárkány repült el nem messze, ezért Vándor hűvösebben reagált a szokottnál. Kimondhatatlanul örülök, hogy csak a tarka járt erre, és nem a fehér. A rám leselkedő veszély eszerint a szerelem hevességével arányosan növekszik. André egyszer viccből valami ilyesmit is mondott: „Ilyen a sárkányhűség.” - Szerelem - ismételte Luszin, és megvonta a vállát. - Feneketlen mélység. Ésszel felfoghatatlan. Luszin, az örök agglegény persze nem képes megérteni a szerelmet; a sárkányszerelmet pedig különösképpen nem. Jó tíz perc múlva ismét megláttuk Vándort. Elszáguldott mellettünk, és röptében odakiáltott valamit. - Most pedig természetesen a fehér nőstény sárkányhoz siet. - Az Állomásra megy - felelte Luszin. - Ő a soros ügyeletes. André nem tűri a késést. Itt ismét kitérőt kell tennem. Egyetlen cselekedetem sem váltott ki annyi szemrehányást, mint az Agy sárkánnyá változtatása. Romero azt bizonygatja, hogy ebben a groteszk iránt érzett vonzalmam nyilvánult meg. „A nagy szenvedő, akinek a hatalma az istenével vetekszik, egyik percről a másikra egy közönséges szárnyas csúszómászóvá változott” - írja. Tiltakozom a történtek ilyen értékelése ellen! Az Agy hatalmasnak és tökéletesnek tűnt a számunkra, mivel mindaz, amire képes volt, a legmerészebb álmainkat is felülmúlta, különösen, ha a saját lehetőségeinkből indultunk ki. Ő viszont bennünket látott tökéletesnek, hiszen a mi fizikai képességeink az ő számára elérhetetlenek voltak, és az elérhetetlen mindig nagyságot és hatalmat sugároz. Nem vagyok biztos benne, hogy egy csillag tökéletesebb, mint egy apró hangya. Vándor viselkedésében nem volt kevesebb saját, csak rá jellemző
tökéletesség, mint a világűr korábbi urának cselekedeteiben. Mindkét helyzetben tökéletesen feltalálta magát, a maga helyén volt. Még egyvalamiről akarok beszámolni, mielőtt a Harmadik Bolygón történtek leírását befejezném. Asztrosz testét átvittük az Ökörhajcsárra. Egy átlátszó szarkofágban nyugodott, mellette feküdt a hátizsák, amelyben az életet teremtő baktériumokkal telt üvegeket tartotta. Az Ökörhajcsár laboratóriumában sorakozó kémcsövek kiürültek, tartalmukat Mary kiöntötte a bolygóra. Nemrégen hallottam, hogy az arany és ólom között megjelent egy mohafajta, az élet első kezdeménye. Nem is lehet jobb emlékművet állítani Asztrosznak, mint az élet általa terjesztett járványának első jeleit. Én magam soha nem léptem be a terembe, ahol a szarkofág volt. Asztrosz enélkül is mindig velem van...
4. Mindazok, akiket a galaktokhoz való repülésünk részletei érdekelnek, olvassák el Romero beszámolóját. Romero leírta, hogy több mint két hónapig száguldottunk fénysebesség feletti gyorsasággal a Tűzszínű csillag felé, amely körül tizenöt lakott bolygó keringett. Leírta azt is, mennyire rettegtünk, hogy lecsapnak ránk a pusztítók űrcirkálói; hogy nem messze a Tűzszínütől a galaktok egyik űrhajója fogadott és utasított bennünket, hogy a fénysebesség alatti tartományban haladjunk; a galaktoknál, éppúgy, mint nálunk, a bolygók körzetében tilos a fénysebesség fölötti száguldozás. Beszámolt arról, hogy a galakt űrhajónak a parancsnoka áthívott engem magukhoz, az Ökörhajcsárt illetően pedig úgy rendelkezett, hogy az űrhajójuk nyomát kövesse. Innen kezdve folytatom az elbeszélésemet. A kis bolygóközi űrhajóba négyen szálltunk be: Romero, Mary, Luszin és én. Oszima a galaktok elővigyázatossági intézkedéseit gyanúsnak találta. - Ha valami baj történik veletek, nem tudtok minket értesíteni. Ellenben ha minden rendben lesz, bizonyosan megengedik, hogy közöljétek ezt velünk. Tehát azon a napon, amikor az admirális nem számol be arról, hogy nincs semmi baj, tudni fogom, hogy valami történt. - És akkor ön, bátor Oszima, megtámadja a galaktokat, és velük együtt megsemmisít bennünket is, ha jól értettem? - kérdezte nevetve Romero. - A körülményektől függően fogok cselekedni - vetette oda Oszima. A bolygóközi űrhajó képernyőjén egy zöld gömb tűnt fel; hasonlított a pusztítók űrhajóira, de kisebb volt azoknál. Úgy zuhantunk az űrhajó felé, mintha egy jókora bolygó volna, de az ütközés előtt megnyílt egy alagút szája, és simán beszívott minket valami. A kikötés módja a mi módszerünkre emlékeztetett, és azt vártuk, hogy hamarosan egy nagy térre érkezünk, ahol a kisebb űrhajók szállnak le. Ehelyett sötétség fogott körül bennünket. A világítás a bolygóközi űrhajó valamennyi helyiségében hirtelen kialudt. Egy ismeretlen emberi hang jól érthetően azt mondta: - Ne ijedjetek meg! Három százalék mesterségeset észleltünk bennetek. Amikor tisztázzuk a jellegét, kiengedünk titeket. Hallottam, amint Romero a botjával koppantott egyet a padlón. - Egyszerűbb lenne minket megkérdezni, mi az, ami mesterséges bennünk. Nekem például a nyolc műfogamon, két mesterséges ízületemen és három szintetikus inamon kívül semmi mesterséges testrészem sincs. - Nekem a tüdőm szintetikus - morogta unottan Luszin. - Leestem a pegazusról a Himalájában. A régi tüdőm megfagyott. - A Földön szintén megvizsgálják azokat az űrhajósokat, akik távoli útról érkeznek haza - fejtegette hangosan Romero. - Igaz, ott az ismeretlen baktériumok ellen védekeznek így, és nem a mesterséges testrészek ellen.
- A mesterséges veszedelmesebb a baktériumoknál - szólalt meg ugyanaz a hang. Úgy látszik, hallották a beszélgetésünket. - De az, ami bennetek van, veszélytelen. Kiszállhattok, barátaim. Kigyulladt a világítás, de nem a belső, a mi generátorunktól származó, hanem külső, mindent beborító, örömteli ragyogás áradt be az ablakokon. Az ablakok átlátszó védőpáncélzatán át zöld síkságot, réteket, ligeteket, alacsony dombokat, csermelyeket és a látóhatár szélén eltűnő folyókat láttunk. A folyóparton, az erdőszélen házak magasodtak: bizarr, egymástól merőben különböző formájú épületek voltak ezek; hol magas toronyházakon állt meg a pillantásunk, hol finom formájú kertes villákon. A levegőben élénk színű, virágokra emlékeztető madarak és kígyó formájú, repülő fáklyára hasonlító állatok szálltak. A síkság, az épületek és a repülő állatok fölött pedig olyan csodálatosan fénylő ég kéklett, amilyet még nem láttam. - Mint egy gyönyörű festmény! - mondta Romero. - Sokkal tökéletesebb, mint a mi sztereoképernyőink. Azt azonban nem tudom elképzelni, hogyan lépjünk ki ebbe az illúzióvilágba. - Szálljatok hát ki, barátaim! - mondta még kedvesebben az előbbi hang. Kinyitottam az ajtót, és kiléptem. A kis űrrakéta egy réten állt. Körülötte galaktok nyüzsögtek; a külsejük éppolyan volt, amilyeneket az Altair-lakók festményein és a Szigma szobrain láttunk: jól megtermettek, csinosan öltözöttek, szépek, akár a görög istenek, rettenetesen hasonlítottak ránk, és mégis különböztek tőlünk. Leugrottam a földre, és rögtön belezuhantam egy galakt ölelő karjaiba. Életemben a legbüszkébb arra vagyok, hogy én voltam az első földi ember, aki megölelt egy galaktot!
5. Egy patakparti réten hevertünk: négy ember és tíz színes öltözetű galakt. Remekül éreztük magunkat, de bennem egy pillanatra felmerült a gyötrő félelem, hogy nem látomásaim támadtak-e ismét, mint régen, a pusztítók birodalmában. - Tehát, vendégszerető és tiszta szívű házigazdáink- szólalt meg Romero -, a valósággá, hétköznapivá vált csoda országába csöppentünk. Ha el akartak kápráztatni bennünket, akkor ez sikerült. Most, hogy magam is része lettem ennek az illúzíótájnak, azon sem fogok csodálkozni, ha a következő pillanatban éppúgy fogok egy növényi száron ringatózni, mint az a kék virág ott. Itt a csodák magától értetődnek, akárcsak az önök kitűnő emberi beszéde. A galaktok barátságosan elnevették magukat Romero dicshimnusza hallatán. - Nincs itt semmilyen csoda - vetette ellen az egyik, aki elmondta, hogy emberi nyelven Tigrannak hívják. - A csodát, vagyis a természet magától értetődő törvényeitől való eltérést mi bűntettnek tartjuk, bár elvben bármelyikünk képes csodát tenni. A gyermekeknek persze megengedjük, hogy csodát tegyenek, ám gyermekkorban lévő galakt alig van. Abban pedig, hogy, emberi nyelven beszélünk, semmi csoda nincs. Nem emlékeztek, hogy megfejtettük a Téremésztöröl küldött üzenetet, és hogy ti is megértettétek a feleleteinket? Romero botjával a minket körülvevő tájra mutatott. - De ez sztereokép!… Tökéletes érzéki csalódás! - Nincs itt semmiféle érzéki csalódás. Minden valódi. Valódi? - kérdezte hitetlenkedve Romero, és összeráncolta a homlokát. - Azért ennyire nem vagyok naiv. Az űrhajó átmérője maximum egy kilométer. Innen pedig a látóhatár széle legalább huszonöt kilométer, és minden bizonnyal a síkság azon túl sem a semmiben folytatódik. - A látóhatáron túl erdők vannak, aztán tenger, amelyben még úszni is fogunk, aztán ismét erdő és folyó, majd megint erdők... - És ilyen távolságokat, több tucat, ha nem több száz kilométereket el tudtak helyezni egy alig egy
kilométer átmérőjű gömbben? És azt akarják, hogy elhiggyem: mindez nem csoda és nem érzéki csalódás? A galaktok ismét elnevették magukat, csak úgy sugárzott róluk az öröm, mintha tamáskodásunk boldoggá tette volna őket. - Még sincs itt semmilyen csoda vagy érzéki csalódás. Annak a mértékében, ahogyan egyre beljebb és beljebb jöttetek az űrhajóba, megfelelő berendezések egyre csökkentették a szöveteitek méreteit. Sajnos, az élő szöveteket még nem vagyunk képesek ugyanolyan arányban lekicsinyíteni, mint a mesterséges anyagokat. Ez volt az egyik, ha nem is a legfontosabb oka annak, hogy aggodalmat keltettek bennünk a szervezetetekben lévő mesterséges elemek. El lennénk keseredve, ha torz alakban léptetek volna elénk; az egyik lábatok rövidebb a másiknál, az egyik szemetek normális nagyságú, a másik morzsányi. Romero a szájához kapta a kezét. - Én viszont - jelentette ki Luszin - könnyebben lélegzem. Különös. - Igy van rendjén - kezdte el magyarázni egy másik galakt, akit emberi nyelven Lentulnak hívtak. -A műtüdőd nem volt elég jó hatásfokú, Luszin, mivel a mellkasodhoz képest túl nagy tömeget építettek be. Most a tüdőd térfogata kisebb lett, és ezért nálunk jobban fogod érezni magad, mint korábban. - Azt mondták, hogy... hm... a szervezetünkben fellépő esetleges aránytalanság nem a legfontosabb oka annak, hogy a mesterséges anyagok aggasztották önöket - mondta Romero. - Szeretném megtudni, ha nem titok, mi volt ez a legfontosabb ok? Tigran gyönyörű arcán árnyék futott végig. - A galaktoknak nincsenek titkaik, mindenki betekintést nyerhet mindenbe. De ez egy szomorú történet. Éppen annak a kérdése, hogy növeljük vagy csökkentsük a mesterségesség fokát az élő szervezetekben, váltotta ki a háborút a galaktok és a pusztítók között. Tigran magyarázatát rövid hallgatás követte. Azután Mary szólalt meg: - Megdöbbentő ennek a jókora országnak a szépsége, amelyet elhelyeztetek az űrhajóban. A mi űrhajóinkon is vannak parkok, van egy kis város is, de azok aprócskák ehhez képest. Az emberek nem ismerik annak a tudományát, hogyan lehet beszorítani a nagyot a kicsibe... - Ó, erre gyorsan megtanítunk benneteket! - kiáltott fel Lentul. Mary egy mosollyal mondott neki köszönetet, majd folytatta: - Engem azonban az zavar, hogy minek ez egyáltalán? Az embereknél a kevésbé kényelmes körülmények az egyik vonzereje az űrhajós foglalkozásnak. A mi űrhajótervezőink nem is akarják az összes földi kényelmet biztosítani az űrhajósoknak, nem akarják a Földön megszokott, mindenre kiterjedő védelmet megteremteni számukra... Nálunk ezt a nagy utazások romantikájának nevezik. Biztos vagyok benne, hogy Mary kérdése tapintatlannak tűnt a galaktok számára. De Tigran udvariassága - ő válaszolt Marynek - változatlan maradt: - A mi szokásaink szerint mindenkinek joga van megkövetelni mindazokat a lehetőségeket, amelyeket a társadalom képes biztosítani. És fordítva; senkit sem szabad megfosztani attól, amit a társadalom legalább egy tagja élvez. Ezért a távoli útra induló űrhajó személyzete számára kötelesek vagyunk biztosítani ugyanazt a kényelmet, amelyet az otthon maradottak magukénak tudhatnak. Ellenkező esetben az egyenlőség elvét sértenénk meg. Sajnos, tökéletesen nem tudjuk megvalósítani ezt az elvet, szép ugyan ez az űrhajóország, amely annyira tetszik nektek, de távolról sem olyan gyönyörű, mint a bolygóink. És ezek a hiányosságok sok szomorú következményt okoztak. - Ha az űrhajók nem annyira kényelmesek, mint a bolygók, akkor nem kell a galaktokat távoli expedíciókra küldeni - mondta ironikusan Mary. - Valóban, sok expedícióról le kell mondanunk -felelte Tigran, és még udvariasabban mosolygott. Ismét Romero vette át a beszélgetés fonalát: - Azt mondta, hogy egyenlőség. Nálunk is egyenlőség van, társadalmi egyenlőség, abban az értelemben, hogy mindenkinek biztosítjuk a társadalmi lehetőségeket: az ennivalót, a lakást, a
tanulást, a munkát és egyebeket. De nem tudjuk például garantálni, hogy valakit éppen az szeressen meg, aki neki tetszik; ilyenkor nem segíthetünk, a társadalom nem mindenható. - Hát igen, a szerelem - mondta a galakt. - A szerelem nehéz dolog. Minden objektivitástól távol álló érzés. Valamelyik tökéletesen hétköznapi lény a legdrágább lesz a világon. Ismerjük ezt az igazságtalan érzést, amely sérti az egyenlőséget, de egyelőre nem tudunk vele mit kezdeni. - Rendben van, hagyjuk a szerelmet - akart makacsul kilyukadni valahová Romero. - Azt mondta: az űrhajó személyzete. Ha van személyzet, akkor kell lenni parancsnoknak is. És a parancsnok természetesen utasításokat ad, amelyek kötelezö érvényűek a személyzet számára, neki pedig, éppolyan természetesen, az űrhajón nem parancsol senki. Nem így van, kedves házigazdánk? Tigran megrázta a fejét. - Nálunk nincsenek parancsnokok. Az űrhajót közösen irányítjuk. Ahogyan valamennyien egymással egyetértésben elhatározunk valamit, az úgy is lesz. - És ha nézetkülönbségek vannak? - A személyzet tagjait úgy válogatják, hogy hasonló jellemű galaktok kerüljenek össze. Nézetkülönbségek még különleges esetekben sem szoktak lenni. Erre már Romero sem tudott mit mondani. A galakt hozzám fordult. - Egyedül te nem szóltál egy szót sem. Miért? - Hallgattam a beszélgetést. - Nincsenek kérdéseid? - Legalább száz kérdésem van. - Akkor tedd fel őket. Mindaz, amit a barátaim kérdeztek a galaktoktól, természetesen fontos volt, de léteztek olyan problémák is, amelyek engem jobban érdekeltek, mint a szubjektív, individuális szerelem megszüntetése. - Azt szeretném hallani, mit tudtok a ramírokról, és hogyan kezdődött a háború a galaktok és a pusztítók között. Mi harcot indítottunk a pusztítók ellen, és természetes szövetségesnek tartunk titeket. A galaktok egymásra néztek. Az embereknél az összenézés a gondolatok cseréjének csak nagyon kezdetleges formája, hiszen a beszéd jóval pontosabban közli a mondanivalót, mint a tekintet. A galaktok azonban sokkal tökéletesebben érintkeznek egymással a tekintetük segítségével; igaz, a szemük is óriási. Tigran, úgy látszik, megkapta a társai beleegyezését, hogy informáljon bennünket a Perseusban folyó háborúról. - A történet hosszú lesz - figyelmeztetett. Kényelmesebben helyezkedtünk el a füvön. A patak csendesen csobogott; valódi víz volt ez, nem a pusztítók mérgezett nikkeloldatai. És a part menti fűnek is földi fűszaga volt, bár egyik fűszál sem hasonlított a földi füvekre. Az erdő zöld, ismeretlen fái is pontosan úgy hajladoztak és lombjaik úgy susogtak, mint otthon, a Földön. Odafent pedig békésen kéklett az ég, olyan gyengéden és fényesen, hogy örült neki a szemem. És a titkos hangokkal teli hűvös levegő szinte magától áramlott a tüdőmbe, s talán még jobb volt, mint az Ohra levegője. Ideális helyen voltunk ahhoz, hogy csendesen örüljünk, hogy élvezzük a természetet, a galakt pedig sietség nélkül beszélt a szörnyű évezredekről, az elpusztult csillagnépekről, a megsemmisített bolygókról.
6. A galaktok között csak homályos legendák élnek a ramírokról. Ez a különös nép vagy a galaktok megjelenése előtt, vagy a galaktcivilizáció kezdetén uralkodott a Perseus fölött. Sem a külsejükről, sem az életmódjukról nem maradtak fenn adatok, tevékenységük nyomai eltűntek, ha magukat a bolygókat nem tekintjük ilyen nyomoknak. A bolygósűrűség ugyanis a galakt ezt a kifejezést használta - a Perseus csillagai körül több százszor nagyobb, mint a Galaktika
többi részében. A Perseusban hétköznapi jelenség, ha egy csillagnak tíz-tizenöt bolygója van. A legendák szerint ez a bolygósűrűség a ramírok érdeme, akik képesek voltak az összesürített térből bolygóalakzatokat gömbölyíteni. Az is elképzelhető, hogy maguk a csillagképek is úgy jöttek létre, hogy a ramírok megsemmisítették a csillagok közti teret, majd az égitesteket mesterségesen közelítették egymáshoz. - A Tanév-reakció - szólt közbe Romero. - Az emberek ezt már régóta ismerik. A ramírok ismeretei ugyanazon a fokon álltak, vagy legfeljebb egy fokkal magasabban, mint a jelenkori emberiségé. - De magasabban, mint a mi ismereteink - vetette ellen a galakt. - Mi nem tudunk bolygókat létrehozni. A további adatok egyre homályosabbak. A ramírok fokozatosan áttelepültek a Galaktika központjába, ahol a csillagtömegek valamilyen grandiózus átalakulása játszódott le. Ott most is csillagkataklizmák vannak, a Galaktika magja pulzál, mintha óriási erők szét akarnák tépni. A ramírok eltűnése után pedig a Perseus valamennyi bolygórendszere a galaktok birtoka lett. - És a pusztítóké, nemde? - kérdezte Romero. - Ha jól értem, önök ugyebár nem osztották meg velük az örökül kapott kozmikus tulajdont? - A Perseus egyedül a galaktoké volt, hiszen a szolgákat - így neveztük a pusztítókat - csak később hoztuk létre. - A pusztítók tehát az önök teremtményei? - Igen. Szerencsétlenségünkre mi teremtettük őket. Ott számítottuk el magunkat, hogy a pusztítókat először mint gépeket alkottuk meg. Azt, hogy a fejszeműek szervezetében sok a mesterséges anyag félvezetők,ellenállások,kondenzátorok, mechanikus ízületek -, már a Szigmán lezajlott csata után tudtuk. Akkor is megdöbbentett bennünket, hogy a szívük nem egyéb, mint egy apró gravitátor. A láthatatlanokban, mint ez a megismerkedésünk után nem sokkal kiderült, még több a mesterséges anyag, mint a fejszeműekben. De az, hogy a szolgákat futószalagon állították elő, és géptestükbe külön kitenyésztett biológiai szöveteket építettek be, számunkra teljesen új volt. - Ahogy megalkottuk a szolgákat, kezdtük őket tökéletesíteni - folytatta Tigsan. - Minden újabb nemzedéknél emelkedett a biologikum foka. Energetikai szempontból a biológiai szövet a legtökéletesebb. Ha aszerint elemezzük a gépeket, hogy egy egység tömeg esetében melyik képes a legtöbb hasznos tulajdonságot elsajátítani, akkor kiderül: az élő gép a leghatékonyabb. - Később éppen ezért ítélték szükségesnek értelmet plántálni a szolgákba és megtanítani őket önmaguk reprodukálására - vetette közbe Romero, nem is rejtegetve iróniáját. - Értelmet rögtön az elején plántáltunk beléjük. Segítőtársakat és nem rabszolgákat akartunk teremteni. Nem lett volna tisztességes, ha megtagadjuk tőlük önmaguk reprodukálásának adományát akkor, amikor az élő szervezet egyéb jegyeivel már el voltak látva. Igaz, nem különböző neműeknek teremtettük őket. A szolgák nem nélküliek voltak, de tudtak szaporodni. Azokban a időkben a szolgák nemnélkülisége továbbfejlesztésnek látszott. A különböző nemek létezését a természet konstruktív, de felesleges bőkezűségének tekintették, mivel a nemek az individuális szerelem megjelenésének az alapja, amely szélsőségeket és az objektivitás hiányát idézi elő. A tervezők ma azon töprengenek, nem lenne-e érdemes még több nemet létrehozni. A kétneműség túlságosan egyszerű dolog, a férfi és a nő magától értetődő szembeállítása primitív, sem erkölcsi, sem tervezői szempontból nem igazolható jelenség. A számítások szerint csak hat fajta nem képes biztosítani a tökéletességet. A tervek előirányozzák, hogy lesz egy központi férfi és egy központi női nem, s ezekhez mindkét oldalról, balról is, jobbról is egy-egy férfi, illetve női kiegészítő nem társul. - Eltértünk a tárgytól - mondta Mary a homlokát ráncolva. Tigran visszakanyarodott a szolgák témájához. A szolgákat tökéletesnek akarták megtervezni, de torz figurának sikerültek. Megszabadították ugyan őket az individuális szerelemtől, amely meghamisítja a reális világképet, viszont kifejlődött bennük az objektív arányokat összezavaró önimádat.
Kezdetben nem tudták őket eleget dicsérni. Az eszes, dolgos szolgák könnyen megtanultak számításokat végezni, bonyolult kísérleteket folytattak a laboratóriumokban, tervezőtehetségük már akkor is megdöbbentő volt. De ahogy nemzedékről nemzedékre egyre nagyobb tett bennük a biológiai összetevők aránya, világossá vált, hogy a szolgák számára csak egyetlen teremtmény létezik, amely kiemelkedik minden más közül, és amely egyedül méltó a többiek hódolatára - s ez a teremtmény ők maguk. A szolgák önimádata szégyenletes, örökösen titkolt egyéni érzésből a kölcsönös kapcsolatok nyílt formájává vált. Saját magukon kívül minden iránt közönyösek lettek. A testük élő volt, a lelkűk halott. - Az egoizmus mint filozófiai rendszer - jegyezte meg Romero. - Valamikor régen nálunk Stirner és Nietsche voltak ennek a filozófiának a bajnokai. Önök egyszerűen nem találták meg a módját annak, hogyan lehet a palackból kiszabadított szellem ellen harcolni. Megtudtuk, hogy a galaktok a szolgákra való ráhatás több módszerét próbálták végig: megkísérelték meggyőzni őket, vitáztak velük. Aztán megértették, hogy a szolgák lelki elferdültségét a természetük kettőssége okozza,amely egyesíti magában a holtat és az élőt, a mesterségest és a természetest. Egy újabb törvény megtiltotta, hogy az élő szövetek közé mesterséges szerveket ültessenek be. Attól kezdve a galaktok úgy tervezték, hogy kizárólag tökéletesen biológiai, élő szolgákat teremtenek, és ily módon kijavítják a pszichikumukban lévő hibákat. Ám a szolgák nem várták meg, hogy átalakítsák őket. Tömegesen kezdtek menekülni a galaktok bolygóiról. Ezt nagyon ügyesen készítették elő. A szolgák egyes csoportjai azzal a céllal költöztek át a lakatlan bolygókra, hogy úgymond településeket hozzanak létre ott. A galaktok örültek, hogy az ő csillagrendszerükben kialakult élet gyorsan átterjed a Perseus egészére. Amikor aztán rájöttek, mire megy ki a játék, már késő volt. A szolgákból lett pusztítók nemcsak helyet találtak maguknak a csillagok alatt, de meghirdették mindannak az elpusztítását, aminek a csíráit a galaktok elültették a világmindenségben. A galaktok állandóan fokozni próbálják az értelmes lények biológiai természetét, elősegítik, hogy az egyes élő szervezetek a bonyolultság legmagasabb fokára emelkedjenek. A szolgák ezzel szemben csökkentik az élő szervezetekben a biologikum arányait, fokozatosan gépekké változtatják őket, a természetes reprodukciót lépésről lépésre sorozatgyártással helyettesítik. A szerencsétlen biológiai automaták az emberek által elfoglalt Térgörbítő Állomáson - a mérnökök, a Legfőbb Agy, a Felügyelő - nem egyebek, mint annak a kozmikus politikának az eredményei, amely az élet elpusztítását, az élők szellemi eltorzítását tűzte ki célul. Azt, amit Tigran elmondott, nagyjából korábban is tudtuk. Mégis megdöbbentett bennünket a galaktokat és a pusztítókat elválasztó ellentétek mélysége. Romero kifejtette, hogy az embereknek szerencséjükre sikerült olyan fejlődési utat választaniuk, amely nem hasonlít a galaktok és ellenségeik fejlődésére. - Önök életet lehelnek a gépekbe, azok viszont gépekké változtatják az élő szervezeteket. Ezzel szemben mi a gépeket meghagyjuk gépeknek, az élőlényeket élőlényeknek. Nem törekszünk arra, hogy a gépekből biológiailag tökéletes, univerzális lényeket csináljunk, viszont a lehető legnagyobb mértékben fokozzuk speciális képességeiket. Az önök számára ismeretlen; régi emberi nyelven ezt így mondták: az isten adományával nem szabad játszadozni. - Azt nem tudom, mi köze mindennek az isten adományához, azt viszont igen, hogy az emberek jóval erősebbek nálunk - ismerte el a galakt. - Ezt már akkor megértettük, amikor megjelentetek a Perseus-ban. Megkérdeztem, milyen szakaszban van jelenleg a galaktok és a pusztítók háborúja. Tigran azt felelte, hogy bár a pusztítók birtokolják a csillagközi térségeket, a galaktok a saját bolygóikon biztonságban vannak: olyan fegyvert találtak fel, amely kivédhetetlenül megsemmisít mindent, ami él, s a pusztítók rettegnek ettől a fegyvertől. - De milyenek a kilátások? - faggatóztam tovább. - Az rendben van, hogy ők békén hagytak
benneteket, de mit csináltok ti? Szemet hunytok a gonosztetteik fölött? - Mi egyebet tehetnénk? Tegyük magunkévá a szolgák filozófiáját, és próbáljuk meg elpusztítani őket, ha már az átnevelésük nem járt sikerrel? Ezt nem nekünk találták ki. Az sem mellékes, hogy az űrháborúk sok galakt életét követelnék. Romero kioktató hangon azt kérdezte: - A harcok sok galakt életét követelnék? Hát talán otthon, a bolygóikon a galaktok nem halnak meg? A halál egyik formája tehát elfogadható, a másik nem? - Otthon, a bolygóinkon mi halhatatlanok vagyunk. De úgy látom, elfáradtatok. Még lesz alkalmunk beszélgetni. - Kapcsolatba kell lépnem az Ökörhajcsárral - mondtam, miközben felálltam. - Ha a társaink nem hallják meg a hangomat, azt gondolják, valami baj történt velünk. - Ez a kívánságod könnyen teljesíthető! - felelte Tigran, és odavezetett az adókészülékhez, amely nem messze állt attól a helytől, ahol a beszélgetés folyt.
7. Egy földi szállodára emlékeztető épületet bocsátottak a rendelkezésünkre. Az ablakokban látszó békés táj képe azt az érzést keltette bennünk, hogy a Földön vagyunk. A szalonban Romero a két lába közé fogta a botját, és rátámaszkodott. - Nehéz dió - mondta komoran. - Most már értem, barátaim, hogy a galaktok miért nem siettek a három űrhajónk segítségére, amikor megjelentünk a Perseus-ban. Elzárkózási mániájuk van. - Halhatatlanok a bolygóikon - szólalt meg Luszin is. - Halandók az űrben. Érdekes. - Egy a fontos: barátaink és nem ellenségeink tettem hozzá én is a magamét. - Nem tetszik nekem valami ezekben a galaktokban - vallotta be Mary, amikor kettesben maradtunk. Szépek, mint az istenek. És eszesek, udvariasak, nemeslelkűek, olyan szépen öltözöttek, hogy nem tudtam levenni róluk a szememet. Tetszett neked Tigran tunikája? Azt hiszem, nem is festett anyagból készült, hanem önmagától fénylik,… - Azt akartad mondani, hogy valami nem tetszik bennük, és ehelyett csak dicséred őket. - Nem egészen. A jelenlétükben feszélyezettnek érzem magam. Pedig ez a galakt, Tigran, úgy nézett rám, hogy ha egy földi férfi bámulna ilyen elragadtatással a tekintetében, az igencsak legyezgetné a hiúságomat. - Undorítóan bámult rád - feleltem. - Ha egy földi férfi így méregetné a szemét rád, rendreutasítanám, Mary átölelte a nyakamat. - Milyen jó, hogy az embereknél mindez olyan primitív: egy férfi és egy nő... És mindketten központiak, nincsenek oldalági nemek. - Kiegészítő nemek - igazítottam ki. - Mindegy. Csak te vagy, és ez elég. - Te is kellesz. Csak akkor elég. Tréfálkoztunk, de a tréfáink mögött kínzó gondok húzódtak meg. Ha csak egyszerű emberek vagyunk, akik véletlenül találkoztak a galaktokkal, valószínűleg ez a találkozás csak örömet váltott volna ki bennünk. De mi a mindkét fél javát szolgáló együttes cselekvést akartuk elérni, és ez nem látszott könnyű feladatnak. Akkor is ezen töprengtem, amikor már a fürdőkádban ültem. Soha életemben nem esett ilyen jól a fürdő. A fürdőkádban persze csak víz volt, de csodálatosan „megcsinált” víz. Gyengéden fogta körül a testemet, bódított, megnyugtatott, és az öröm érzetét keltette bennem. Ha azt mondták volna nekem, hogy a galaktok egy nagyon könnyű, különleges bort vagy szinte légies nektárt használnak fürdővíz gyanánt, gondolkodás nélkül elhiszem, bár ismétlem, ez csak víz volt, semmi egyéb. Felfrissülve jöttem ki a fürdőszobából. Mary már ágyban volt. - Tudod - mondta -, ha az ember hozzászokik az életmódjukhoz, valóban rettenetesnek tűnnek a távoli
utazásokkal járó nélkülözések. - Kellemes volt a fürdő - feleltem. - Igen, persze a nélkülözések ijesztőek lehetnek. A hálószobában hatalmas tükör állt. Gombnyomásra képernyővé változott, amely műsorokat adó sztereoszínházra emlékeztetett, egy másik gomb meg nyomása után pedig a csillagos eget ábrázolta. Először a lakott bolygók tájaiban gyönyörködtünk: rendezettek, gazdagok, fenségesek voltak ezek; úgy látszik, a galaktok már jó előre elénk akarták tárni, milyen magas kultúrájú az életük, örömet, lelkesedést szerettek volna kiváltani belőlünk azzal, hogy megmutatták, mennyire tudják élvezni az életet. Ezután a csillagos égbolt képét előhívó gombot nyomtam meg. A tükörben sűrűn egymás mellett lobogtak a Perseus csillagai, és közöttük morzsányi vörös pontocska fénylett: az Ökörhajcsár engedelmesen kullogott a galaktok űrhajói mögött, amelyek reflektoraikkal bevilágították a testét... Mary odaszólt nekem: - Min töprengsz olyan elmélyülten, Eli? Sóhajtva feleletem: - Tudom, Mary, hogy mindez ostobaság. De nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy az Ökörhajcsárra ráirányozták azokat a titokzatos biológiai fegyvereket. És egy galakt ott ül az indítópultnál, s kész megnyomni a gombot...
8. A Tűzszínű csillag felé haladtunk; ez volt az egyik békés, nem aktív égitest, amely a Téremésztő bolyongásainak idején olyan elkeseredett felhívásokat intézett hozzánk: „Itt, a közelemben törjetek ki, erre nem olyan erős a térgörbület.” Ez a csillag is olyan volt, mint a többi: fehéren lángoló, rendkívül nagy abszolút fényességű, tízezer nap fénye egyetlen napban. Körülötte tizennégy, különböző nagyságú, különböző éghajlatú, rendezetten beépített, tökéletesen felszerelt bolygó keringett. A lakott bolygók pályáján kívül kisbolygók látszotta k, átmérőjük száz és nyolcszáz kilométer között váltakozott. Több ezer volt belőlük, zárt egységet alkottak, falként védték a bolygókat a kívülről jövő támadások ellen. Tigran, aki elkísért bennünket az űrhajón tett sétáinkon, bejelentette, hogy az egyik kisbolygón ki fogunk kötni. - Még egy űrbéli fertőtlenítés lesz? - érdeklődött Romero. - Megbíztak, hogy mutassam meg nektek a kozmikus védőrendszerünket. - A kisbolygóknak van nevük? - kérdezte Mary. - Valamennyi első osztályú kozmikus erődítménynek van neve. Ezt Nélkülözhetetlen-Z-nek hívják. Engem csodálkozásra késztetett ez a különös elnevezés, de Romero megmagyarázta, hogy a galaktok az emberi nyelv szavait többnyire inkább az első szótári jelentés szerint értelmezik, mint az egyes fogalmakban rejlő valamennyi jelentésváltozat alapján. Eszerint a „nélkülözhetetlen” szó itt nem „feltétlenül szükségest” vagy „szükségest” jelent, hanem inkább ilyesmit: „az, amelyet nem lehet megkerülni”, vagy „körül nem járható”. Az Ökörhajcsár személyzete számára a kisbolygóra való kiszállás nem jelentett nehézséget, de a galaktok űrhajójának lakói hosszas előkészületekre kényszerültek. Nemcsak az itt lévő emberek, hanem a házigazdák is órákig ültek a speciális helyiségekben, amíg az űrhajón belüli apró bábukból normális, a külső körülményeknek megfelelő nagyságúra növekedtek. Számomra a testem növekedésének órái kimerítően üresnek tűntek, annál is inkább, mivel ez a folyamat sötétben zajlott le. Mary azonban másként fogta fel mindezt: - Elképzeltem magamban, hogy egy rövid óra alatt nyolcszázszorosára nőtt a testem, és elfogott a rémület! Romero szüntelenül tapogatta a méretváltozás közben más és más nagyságúnak érzett műfogait, míg Luszin hangos ki- és belégzéseket végzett, mintegy ellenőrizve, hogy műtüdeje nem kezdi-e ismét nyomni felülről a mellkasát. Valószínűleg abnormálisnak érezték, amikor normális testalkatuk helyreállt. Én viszont csak alaposan megéhezem, és éppen akkor, amikor testem a régi méretűre növekedett.
A kisbolygón már ott várt ránk Oszima, Harsona, Orlan és Gig; ők már előbb kiszálltak. A galaktok találkozása csillagbarátainkkal igen tanulságos volt. Oszimát nagyon barátságosan üdvözölték, Harsonára is kedvesen mosolyogtak, de a pusztítókkal való érintkezésüket udvarias tartózkodás jellemezte. Az ezeréves ellenségeskedést egy szempillantás alatt aligha lehet kitörölni az emlékezetből. A lelkesült Gig nem vette észre a házigazdák hűvösségét, de az okos Orlan megérezte a galaktok távolságtartását. És míg az üdvözlés pillanatában Orlan csaknem egy méterre nyújtotta fel a fejét ennyit tett lehetővé a rugalmas szkafander -, akkor, amikor a galaktok odébb léptek, a szemöldökéig rántotta azt vissza a vállai közé: az üdvözlés forró szívélyessége a legmélyebb sértődésbe csapott át. Azt tanácsoltam neki, hogy ne keseredjen el. Orlan udvariasan bólintott. A kisbolygó körülrepülésére egy mulatságos, repülő cethalra emlékeztető járművet bocsátottak rendelkezésünkre, amely jobban hasonlított egy élőlényre, mint valami gépezetre. Egyikünk sem tudott megszabadulni a gondolattól, hogy nem valamilyen építményben, hanem egy cet gyomrában vagyunk. Mary nevetve mondta: - Nem fog megemészteni minket ez a repülő alkalmatosság? Félek, hogy a falakon nemsokára gyomor-nedvek fognak csorogni. A falakat azonban nem gyomornedv, hanem lágy fény öntötte el. A falak fokozatosan átlátszóvá váltak. Elszáguldottunk a kisbolygó fölött. Ritkán volt részem ilyen komor látványban. A távoli, gyermekököl nagyságú nap csak világított, de meleget nem adott. A borongós, hamuszínű fény sejtelmes világosságot vetített az ezúttal valóban feneketlen szakadékok fölé magasló zord hegycsúcsokra: a kisbolygót néhány különálló darabból állították össze, szilárdan ugyan, de elnagyoltan. Egy óriási, világos barlangban, ahová vezettek bennünket, különös tavat láttunk. Vastag, átlátszó falú kupola fedte, alatta pedig folyékony, fehér massza forrt féktelenül. A tó fortyogott, protuberanciák tomboltak benne, először szintén fehérek, majd lassan sárgulók. A folyadék, mintha maga is élne, fel-felcsapódott a kupoláig, elöntötte belülről, szinte át akarta törni, szétterjedt, püffedt, majd erejét vesztve visszahullott és összehúzódott, csak sárgás hullámnyelvek ágaskodtak. Aztán az egész megismétlődött: növekedés, püffedés, a kupola elöntése, az építmény szétroppantásának ádáz kísérlete... - Mi ez? - kérdeztem Tigrantól. A galakt ünnepélyesen felelte: - A biológiai fegyvert látjátok. Kétezer ugyanilyen erősségű biológiai ágyú védelmezi a Tűzszínű csillag bolygóit a külső támadások ellen. Néhány percig hallgatagon figyeltük a tomboló tavat. Egyre inkább kőketrecbe zárt élőlénynek látszott. Most, amikor már tudtuk, mi fortyog előttünk, nem különösnek, inkább félelmetesnek tűnt. Harsona izgatottan csapkodott a szárnyával, Orlan magasra nyújtotta fejét, mintha tisztelettudóan üdvözölni akarná a rettenetes fegyvert, és még a mindig vidám Gig is abbahagyta ollóként csattogó állkapcsainak jókedvű tátogatását. - Ezt nevezem: ügyes „kis” biológiai fegyver! - zörgette meg suttogásszerűen a csontjait. Tigran magyarázatából világossá vált, hogy a tó valóban élőlény, és nem is kicsi: ez képezi a kőből álló kisbolygó folyékony magvát. Nekünk csak egy jelentéktelen részét mutatták meg, egy apró, védőkupolával borított tengerszemszerűséget, a többi sok-sok kilométer mélyen húzódott. És bár ez az élőlény, a biológiai fegyver a mi felfogásunk szerint nem bír értelemmel, olyan, mint egy gigantikus, de tyúkeszű állat, mégis szeszélyes és önfejű természetű. Ez a jelenlegi tombolás éppen a kisbolygó magvának nyugalmáról tanúskodik; amikor valóban haragra gerjed, olyan vihar kezdődik, hogy úgy reng az egész aszteroid, mintha súlyos görcsei lennének. A kisbolygó magvának terméke a radioaktivitás, amely egy pillanat alatt elpusztít mindent, ami él. Ehhez hasonló kupolákat a kisbolygó más részein is építettek. Bárhonnan támadna is az ellenséges
űrhajó, mindig szembe találná magát az egyik kupolával. A kellő pillanatban a kupola teteje szétnyílik, a gyilkos radioaktív sugarak kiáramlanak, és az ellenséges űrhajón lévő minden élőlény egy csipet hamuvá változik. Romero azt kérdezte Tigrantól: - Az űrhajóik is el vannak látva ezzel a biológiai fegyverrel? - Van az űrhajókon is, de azok jóval kisebb erejűek. A kisbolygó élő magván kívül semmi érdekeset nem láttunk itt. A galaktok lakóépületekbe vezettek bennünket, és javasolták, hogy pihenjünk egy kicsit: Amikor házigazdáink eltávoztak, a szalonban gyűltünk össze, és elmondtuk a véleményünket. Romero csodálkozásának adott hangot, hogy a galaktok, akiknek ilyen mindent lebíró fegyver van a birtokukban, nem kerekedtek felül a háborúban. - Ismerje el, kedves Orlan, hogy az önök űrhajói gyengébb fegyverzetűek. Mind a gravitációs csapások, mind pedig a biológiai radioaktív hullámok a fény sebességével terjednek. De míg a gravitációs csapás ereje a távolság négyzetének arányában gyengül, a biológiai radioaktív hullám gyakorlatilag nem szóródik szét. Nagy távolságból a galaktok űrcirkálója mindig erősebbnek bizonyul, mint a pusztítók űrhajója. Orlan olyan hangsúlyozott szenvtelenséggel válaszolt, hogy azt már gúnynak is lehetett venni: - Megfeledkezel róla, Romero, hogy a mi űrhajónk ki tud térni a keskeny sugár elől, de a galaktokét mindenképpen eléri a gravitációs hullám. A biológiai fegyver pontossága mozgó objektumok esetében nem túl nagy. Persze egészen más a helyzet, ha a bolygórendszerbe való betörésről van szó. Gig jókedvűen nevetgélve kijelentette: - Az előző Legfelsőbb Pusztító idejében megkíséreltünk behatolni ide. Szörnyű volt! Halott űrhajók imbolyogtak a csillagközi térségben, párává vált fejszemüekkel a fedélzetükön, s a láthatatlanok körvonalai rá voltak égve a falakra .. Csodálatos pusztítás! Romero folytatta a vitát: - Ha ön szerint, lényeglátó Orlan, a mozgó háborúban a galaktok gyengébbek, akkor miért nem támadják meg az önök védő bolygórendszerét, például a Harmadik Bolygót? Az nem tud kitérni, míg, a sugár pályáját nem nehéz pontosan kiszámítani. Előbb vagy utóbb porrá és hamuvá változtatná önöket a halált hozó radioaktivitás, és az elpusztított pusztítók nem terjeszthetnék a rombolás szellemét a világmindenségben. - Éppen azért építettük ki a hat Térgörbítő Állomást, Romero, hogy ezt a veszélyt megelőzzük. Orlan elmondta, hogyan zajlott le a legutolsó háború. A galaktok biológiai fegyvereikkel csapást mértek az egyik Térgörbítő Állomásra, de az a saját körzetében összetekerte a teret, majd amikor ismét kiegyenesítette a térrel együtt meggörbült sugarakat, azok visszacsapódtak a galaktokra. Attól kezdve a galaktok többé nem szálltak harcba a hatalomért. Orlan beszámolója ismét a korábbi aggasztó gondolatokat ébresztette fel bennem. - Te rábeszéltél minket, Orlan, hogy a galaktokhoz forduljunk segítségért. Ám ezek szerint a biológiai fegyverek nem is annyira hatékonyak a harcban. - Attól függ, Eli, hogy milyen harcban. Abban a körzetben, ahol az emberek űrhajói áttörtek, a mieink mozgása korlátozott. És ha a biológiai fegyverek elől menekülve szétszóródnak, az már számotokra a sikert jelenti. Egyetértesz?
9. Először úgy tűnt nekünk, hogy egy olyan bolygón kezdjük meg a leszállást, amelyet kizárólag fák népesítenek be. Értetlenül és hiába kerestük a településeket, csak erdőt és erdőt láttunk. - Már fáj a szemem a növényzet fényétől - mondta Mary. A fák jóval nagyobbak voltak a földieknél, ahogy később megállapítottuk, egyik-másik magassága elérte a fél kilométert is. Az ágak nem lefelé csüngtek, és nem is oldalirányba terjeszkedtek, hanem
felfelé törtek. A fák a bolygó mélyéből jövő jaj kiáltásoknak tűntek; tudom, hogy a hasonlat mesterkélt, de jobbat nem találtam. Továbbá nemcsak különböző színűek voltak, hanem maguk is fénylettek, mintha nem lombkoronák, hanem tüzek borították volna a bolygó felszínét,sokféle színben villódzó tüzek, kékek, vörösek, ibolyalilák, minden árnyalatban ragyogó sárgák és narancsszínűek. - Éjjel a fák a lenyugvó napunkat helyettesítik -magyarázta Tigran. - A ti bolygóitokon talán nem világítanak a fák? Udvariasan végighallgatta a válaszomat, de biztos vagyok benne, hogy a lámpáink és reflektoraink, az önmaguktól világító falaink és mennyezeteink primitív barbárságnak tűntek a szemében. A galaktok szobáiban kis fácskák állnak, amelyek a világítás és a légkondicionálás célját szolgálják. A sűrű erdőben egy tisztás tűnt fel, a légibusz arrafelé indult. Nem fogom hosszasan ecsetelni a találkozást, ennek a képét sok százszor lehetett látni a sztereó-képernyőkön. Csak azt akarom elmondani, mennyire elámultunk, amikor észrevettük, hogy nemcsak galaktok várnak bennünket. Angyalok, hatszárnyú, okos emberarcú szöcskék, csodaszép Véga-lakók tolongtak körülöttünk. Összerezzentem, amikor megpillantottam a fénylő testű kígyókat; egy pillanatra azt hittem, közöttük van Viola is. Már megijedtem, hogy egy kísértethadat küldtek elénk, amely az agyunkban őrzött képek kópiáiból áll, de aztán egy sereg olyan szörnyalakot is láttam, amilyeneket senki még elképzelni sem képes. Az egész tömeg ott szorongott körülöttünk, gesztikulált a kezével, és csapkodott a szárnyaival, némelyek a többi feje fölött röpködtek, mások izgatottan forogtak a tengelyük körül, keringésükkel nyitva utat maguknak. A csillaglakók között pedig magas, mosolygó arcú galaktok lépkedtek, élénk színű, maguktól világító ruhákban. És amikor a színek tűzijátéka kialudt, a hangok bacchanáliája elcsöndesedett, és a tolongó tömeg mozgása megnyugodott, az egész tisztás valahová lesüllyedt; ismét egy parkot láttunk, a park fái mögött pedig feltűnt egy város. Ez a város hasonlított is meg nem is a földi városokra. Mintha utcák lettek volna benne, szélesek és tágasak, mint a Földön, az utcákon lakosok sétáltak, éppolyan különböző formájúak, mint a tisztáson, nemcsak galaktok, másfélék is, mindegyik a maga módján - kinek lába volt, ki forgott, ki repült, ki pedig szökdécselt. De az utcák szélén nem házak álltak, ajtókkal és ablakokkal, hanem üres falak, néhol pedig alagutak tátongó szája tűnt fel. Az utcák fölött nem az ég kéklett, hanem óriási, fénylő fák koronái borultak rájuk. A fatörzsek a falak mögött rejteztek, az ágak mennyezetként fonódtak össze az út fölött. A levegőben illatok terjengtek, hol gyengédek, hol élesek, hol bágyadtak, hol bódítók. És ha minden kis helynek nem lett volna saját illata, azt mondanám, hogy az illat ár magából a levegőből jön. Az illatok forrásai azonban ugyanazok a fénylő fák voltak. - Nevetséges szag van - mondta az egyik utcában Mary, és valamennyien elmosolyodtunk, olyan pontosan határozta meg az illat jellegét. Bevezettek az egyik alagútba, és egy teremben találtuk magunkat. Tigran összeismertetett bennünket egy galakttal, aki még kecsesebb és szebb volt mint ő. A mi nyelvünkön Graciőznek hívták: a neve megfelelt küllemének. - A bolygókon Graciőz veszi át a helyemet - közölte Tigran. - Ő fog tárgyalni veletek. Rögtön azzal kezdtem a beszélgetést Graciőzzel, hogy megkérdeztem, nem rokonaik-e az embereknek a galaktok. Nem lennék meglepődve, mondtam, ha kiderülne, hogy a csillagvándor galaktok a Perseustól távol eső egyik bolygón otthagyták utódaikat, sietve és tökéletlenül reprodukálva fajukat. - Nálunk is felmerült hasonló gondolat, miszerint a galaktok azoknak az embereknek a teremtményei, akik több millió évvel ezelőtt jelentek meg a Perseuson - vetette ellen Graciőz. - Amikor megfejtettük a Téremésztő sztereoadásait, megdöbbentett bennünket hasonlóságunk az emberekkel. Graciőz lelkesedése jócskán alábbhagyott, amikor megtudta, hogy az emberi civilizáció mindössze
ötezer éves, és az ember, mint biológiai lény, alig egymillió éve jelent meg. - A ti időszámításotok szerinti egymillió évvel ezelőtt mi már tökéletesen fejlett nép voltunk - mondta Graciőz, sajnálattal lemondva a feltevésről, miszerint az emberek a galaktok ősatyjai. - Olyan legendáink sincsenek, amelyek arról számolnának be, hogy valahol a saját képünkre teremtettünk volna lényeket. Minden bizonnyal maga a természet alakított ki különböző helyeken hasonló külsejű lényeket. Ezután szarvánál ragadtam meg a bikát, ahogyan ezt a magatartást Romero nevezi. Kifejtettem, hogy az emberek és a galaktok közötti szövetségnek éppen eljött az ideje. A Pusztítók Birodalmát belső erők feszítik szét. Alaposan oda kell csapni, hogy a Birodalom egyszer és mindenkorra széthulljon. Ehhez pedig segítséget kell nyújtani a Perseus belseje felé törő emberi űrflottának. Ha a pusztítók legyőzik most az embereket, sok évezredre kihuny a reménye is annak, hogy meg lehet szabadulni a rabságból. A galaktoknak nem áll érdekükben, hogy ölbe tett kézzel várják az emberek csillaghadseregének vereségét. A galaktok udvariasan, áthatolhatatlanul kedves tekintettel hallgattak, állandó szívélyes mosoly ragyogott az arcukon. Éreztem, hogy fal magasodik előttem, és én hiába próbálom áttörni ezt a falat. - Továbbítjuk a javaslatotokat a Tűzszínű csillag népeinek és a más égitestek bolygórendszerein élő galakttársadalmaknak - ígérte meg Graciőz. - Most azonban inkább vegyetek részt a tiszteletetekre rendezett ünnepségen. - Jobb szeretnénk nem ünnepelni addig, amíg meg nem ismerjük a véleményeteket. - Nem áll módomban elébe vágni népeink döntésének. Sok érv szól a nyílt háborúban való részvétel ellen, amelyeket egybe kell vetni a lehetséges előnyökkel, hogy kidolgozhassuk az ésszerű, mindkét félnek megfelelő határozatot. Értsétek meg - mondtam izgatottan -, nem követelhetem, hogy még ma közöljétek velünk azt az ésszerű, mindkét félnek megfelelő határozatot. De mondjátok meg, milyen ellenérveitek vannak, hogy legyen időnk végiggondolni őket. Nem azonnali döntésre van szükségünk, hanem arra, hogy gondolkozhassunk. Csak ezt kérem. Graciőz a tekintetével tanácskozni kezdett a többi galakttal. - Két fő ellenérvünk van. Ha az emberek segítségére küldünk egy biológiai fegyverekkel felszerelt hadiflottát, akkor megvan az esélye annak, hogy a harc hevében elhibázzuk a célt. S ennek még a gondolata is rettenetes! - Ugyan már! - kiáltott fel Gig. - Még mi, láthatatlanok sem találunk mindig célba, A pontatlan célzás megszokott dolog a csatában! Szigorú pillantással hűtöttem le Giget. Semmi értelme annak, hogy a galaktok tegnapi ádáz ellensége ilyen harciasán avatkozzék bele a vitába. - A közönséges csatában valóban - válaszolta változatlan szívélyességgel Graciőz. - De a biológiai fegyverekkel vívott ütközetet nem lehet egy közönséges csatával összehasonlítani. Ha a sugárkéve célba talál, az objektum megsemmisül, a sugarak energiája levezetődik. De ha elhibázza a célt, a kilőtt sugárnyaláb láthatatlanul, kivédhetetlenül száguldani fog a világűrben, éveken, évezredeken, millió és milliárd éven át, áthatol a csillagrendszereken, galaxisokon, metagalaktikán, majd egyszer útja során az élet valamilyen formájával találkozik. És akkor eljön a rettenet órája. Akármilyen formája legyen is ez az életnek - primitív mohák telepe vagy még primitívebb baktériumok, esetleg ősi, magasan fejlett civilizáció -, minden megsemmisül, minden porrá és hamuvá válik. Abban a pillanatban, amikor elhibázzuk a célt, mi leszünk a világmindenség gyilkos szörnyetegei. Nincs olyan galakt, aki a beleegyezését adná az ilyen rémtetthez! A hangjából kihívás csengett ki. Felemeltem a kezem, hogy elhallgattassam szólni készülő társaimat. A galakt ellenvéleményét nem lehetett az első adódó érvvel lesöpörni. - Hát igen. Ez komoly dolog. Gondolkozni fogunk azon, amitől tartotok. De most szeretném hallani a
másik ellenvetést. - A második kapcsolatban van az elsővel! Ti ugyan elfoglaltatok egy Térgörbítő Állomást, de az öt másik fölött még a pusztítók rendelkeznek. Ha nem találunk célba, az ellenség annyira meggörbíti a teret, hogy a sugarak a végén ránk csapnak vissza. Volt már ilyen eset, és több bolygónk temetővé vált. Azt akarjátok, hogy saját magunkat ítéljük pusztulásra? - Azt mondtatok, hogy a galaktok halhatatlanok. Mégis megvan bennetek a halálfélelem? - A bolygóinkon olyan életfeltételeket teremtettünk, hogy ott nem kell félnünk a haláltól. A halált hozó tényezők csak kívülről fenyegethetnek. Az ellenünk visszafordított biológiai fegyver éppen ilyen halált hozó tényező lehet. Arra kértem a galaktot, hogy részletesebben magyarázza el, mire gondol. A halál - felelte Graciőz -vagy valamilyen katasztrófa, vagy betegségek következménye. A bolygóikon katasztrófák nem szoktak történni, a betegségeket legyőzték; a galaktoknak nincs mibe belehalniuk. Ha pedig egyes szerveik elkopnak, kicserélik őket. Maga Graciőz háromszor cserélte a szívét, kétszer az agyát, legalább nyolcszor a gyomrát, és minden szervcsere után az egész szervezete megfiatalodott. - Ingamozgás az öregség és a megújulás között - mondta Romero. - Vagy inkább állandósított öregség? Egy földi író, Swift írt a halhatatlan öregek népéről; erőtlen, zsémbes, szerencsétlen faj volt ez... Romero megjegyzése túl kihívó volt ahhoz, hogy a galakt válasz nélkül hagyta volna. Elmondta, hogy Swiftről ugyan nem hallott, de azt tudja, hogy az öregséget náluk nem lehet állandósítani. A fiatalkorban és az öregség idején a biológiai változások olyan gyorsan zajlanak, hogy a folyamatot lehetetlen megállítani. Az élete dele az a kor, amikor a szervezet frissességét a legnagyobb mértékben meg lehet őrizni; olyan ez, mint egy hosszú, egyenes szakasz a fejlődés görbéjén. Ezt a kort, a megállapodott érettség korát állandósítják a galaktok. Nem szóltam bele többet a beszélgetésbe, hallgattam a többieket, és a galaktok minden szavában, minden mozdulatában felfedeztem a halálfélelmet. Ez nem a mi nemléttől való örök félelmünk volt, hiszen bennünket gyermekkorunktól fogva az elkerülhetetlen halál tudatára neveltek. Véletlen kezdet és megfellebbezhetetlen vég: mi így értelmezzük a létet. A mi halálfélelmünk nem egyéb, mint törekvés arra, hogy meghosszabbítsuk az életet, hogy kitoljuk az elkerülhetetlen bekövetkeztének idejét. Ők pedig, ezek a halhatatlanok, telve voltak gyötrő halálfélelemmel, mivel számukra a halál katasztrófát és nem megmásíthatatlan szükségszerűséget jelentett. - Most már értitek, nyugtalan szívü új barátaink, miért ilyen nagyok a kételyeink - fejezte be látványos szónoklatát Graciőz a galaktok örök fiatalságáról. -De ne tegyük tovább próbára az egybegyűltek türelmét, már régen várnak benneteket, menjünk hát!
10. Gyorsan belefáradtam az ünneplésbe. Túl sok kellemes élmény zúdult ránk: a sokszínű ragyogás, a különböző illatok, az egymásra nem hasonlító alakok, a túl szívélyes szavak, a túl örömteli mosolyok... A fénylő, illatozó fák alatt zajló bál éppolyan kimerítőnek tűnt, mint amilyen fárasztóak voltak valószínűleg a régi földi bálok a fülledt báltermek parkettjein, a füstölgő gyertyák fénye mellett. De Marynek tetszett az ünnepség, és én türelmes voltam, amennyire csak tudtam. Az ünnep lelke Gig és Harsona volt. A galaktoknál még soha nem vendégeskedtek láthatatlanok, és Gig kitombolta magát a társai helyett is. Természetesen nem rejtőzött az optikai érzékelhetetlenség függönye mögé, minden hullámhosszon jól látható ruháját alaposan kicicomázta. Kézről kézre adták a táncban, és a jókedvű csontváz olyan vadul ropta, hogy levett a lábáról minden galakt asszonyt és angyallányt. Harsona pedig bemutató repülést tartott a fák koronái alatt, és egyik helyi angyal sem tudta utánozni a figuráit, egyik sem érte el az ő képességeit; Harsona pontosan ezzel a kifejezéssel határozta meg
fölényét a többiekkel szemben. Romero csodaszép galakt lányok gyűrűjében szónokolt, a zöld színű Föld szépségeit ecsetelte. Orlant is bevonták a táncba: két villódzó Véga-lakó forgószélként keringett körülötte, ő pedig, közönyösen és hallgatagon, mint mindig, közöttük szökdécselt, fehér köpenyét lengette a levegő. Nem tudom, hogyan vélekedtek a Véga kígyói, de én nem találtam különösebben vonzónak ezt a táncot. Romero felhevültén jött oda hozzám. - Kedves admirális, milyen szép lenne, ha az emberiség hadseregének parancsnoka táncolna egyet új szövetségeseinkkel! - A szövetséges hölgyekkel, Romero! Csak a hölgyekkel, Romero, és kizárólag a központi hölgyekkel, s nem a jobb vagy bal oldali kiegészítőkkel! Ám sajnos mégsem tehetem. Táncoljon helyettem is. - Miért ez a világfájdalom, Eli? - Félek Marytől. Ő ugyan vidáman kering az angyalokkal és a kígyókkal, de állandóan énrám figyel. Ön jól megvan Vera nélkül, de engem családi botrány fenyeget, ha nem vigyázok. A fák által megvilágított park sűrűjébe húzódtam vissza. Zavaros zene hangjai visszhangoztak bennem, amelyeket ismeretlen muzsikusok telepatikus úton küldtek felém, a melódia egyre szomorúbbá vált. Eszembe jutott a Földön már megszokottá vált, az ember belsejében, saját maga által keltett individuális zene: a bensőmben hangzó dallamok hasonlítottak a földiekre, úgy, ahogy a hangulatom éppen most kívánta. De volt egy fontos különbség is: most nem volt kedvem búsulni, a lelkem nem szomorú melódiákra vágyott. Itt a dallamok a többi jelenlévő hangulatával összhangban születnek, nemcsak én hívom elő magamból őket; részt vesz benne az egész környezet, a sötét éj, a fénylő, sokszínű, illatfelhőket árasztó fák, a vendégeik kedvét kereső házigazdák öröme, a kéréseink, unszolásunk miatt érzett aggodalmuk, az én lelkem hangulata. S mindez egy dallamos, gyengéd, sokhangú fúgában forrt össze. A parkban rám talált Mary. - Csodálatosan szép itt, Eli! Mennyire örülne Asztrosz, ha itt lehetne velünk ő is! - Ne idézzük fel Asztrosz emlékét, Mary! - kértem. Sokáig kóboroltunk a parkban. Már régen vége volt az ünnepnek, a társaink hazamentek, a házigazdák is eltűntek, mi pedig továbbra is gyönyörködtünk a tündérálomban, amely valósággá vált, s az éjszaka végére már csak nekünk szórta két kézzel adományait. Aztán elfáradva leültünk egy padra. Mary a vállamra hajtotta a fejét, én a Földre és az Ohrára emlékeztem; arra, hogyan találkoztam először Maryvel Kairóban, eszembe jutottak a randevúk Violával, felidéztem a gyönyörű kígyólány iránt érzett tébolyodott szerelmet, amely olyan mélyen felkavarta egész bensőmet, és olyan gyorsan és észrevétlenül kihunyt bennem, aztán a Plejádokba vezető utunkat, a két behatolásunkat a Perseusba, a pusztítók gonosztetteinek képeit. Majd a múlt után a jelen vetítődött elém, de nem az az elbűvölő és epekedő állapot, amelyben most leledzettünk, nem, én a galaktokon töprengtem, tökéletes, csak önmaguk boldogságát szolgáló életmódjukon, a vak halálfélelmükön, amely a csillaghatáraikon kívül rájuk leselkedő pusztulás hitét kelti bennük. Annyira meg akartam cáfolni őket, hogy belesajdult a szívem; arcukba akartam vágni az egoizmus vádját, fel akartam ébreszteni a lelkűkben a más csillagnépek sorsa iránt érzett, de már kihunyt felelősségtudatot, bele akartam áramoltatni ereikbe az emberi nyugtalanság balzsamát. Azt mondtam Marynek: - Igazad van, Asztrosznak tetszene itt. Elképzelem,hogyan ropná a táncot Giggel, és bukfencezne a levegőben Harsonával. - Ne! - válaszolta Mary. - Az isten szerelmére, ne csináld ezt, Eli! ...Az óta az éjszaka óta sok év telt el. Ülök a lakásunk erkélyén, a Zöld sugárút egyik épületének hetvenkilencedik emeletén; ugyanaz a lakás ez, amelyben egykor régen laktunk Verával. Vera nemrég halt meg. hamvai, amelyeket soha nem kezd ki az enyészet, a Panteonban nyugszanak.
Nemsokára Mary is, én is eltűnünk ebből a világból: a galaktok halhatatlanságának titkát az emberek még nem ismerik. De nem panaszkodom. Nem félek a haláltól. Jó életem volt, és nem kell lesütnöm a szememet, ha a múltra emlékezem. Odalent pedig, az ablakainkkal szemben, a Zöld sugárút középpontjában egy kristálykupola magasodik: Asztrosz mauzóleuma. Nem szükséges aviettát hívnom, hogy leereszkedjek a kupola mellé. Behunyom a szemem, és látom, mi van benne és körülötte. A mauzóleum előtt egész nap, késő estig látogatók hosszú sora áll, csak az éj beköszöntével apad el a tömeg. Bent pedig, semleges atmoszférában ő nyugszik, a mi fiunk, a kicsi, jólelkü gyermek; úgy tűnik, most, halálában is telve van energiával, de most is olyan sovány, hogy belesajdul a szívem. A bejáratnál örökké fénylő felirat világít: „Itt nyugszik az első ember, aki életét adta az emberiség csillagbarátaiért.” A felirat Romero műve, láttam a könnyeket a szemében, amikor benyújtotta a szövegét a Nagytanácsnak; láttam, hogyan sírtak a Tanács tagjai. Hálás vagyok Romeronak, mindenkinek hálás vagyok, és a lelkemben nyugalom van. Nekünk Maryvel nincs semmink, csak az együtt leélt életünk és a fiunk kis teste a mauzóleumban, amely az egész emberiség szentélye lett. Mégis gazdagok vagyunk, oly végtelenül gazdagok! A lelkemben nyugalom van, nem fogok már sírni. Életemben utoljára azon az éjszakán sírtam, ott, a galaktok szépséges bolygóján, örömet sugárzó fáik alatt, amelyek ragyogást és illatokat árasztottak, s Mary a vállamat átölelve velem együtt sírt...
11. A galaktok elvittek minket egy lakatlan puszta bolygóra, amelyen éppen ebben az időben honosították meg az élet kezdeményeit. Ez az utalás sokkal jobban érdekelt, mint az ismerkedés a galaktok életmódjával a paradicsomi állapotokat idéző lakóhelyeiken. Romero ironikusan megjegyezte, hogy a tökéletesség keresése sokkal jobban izgat engem, mint a már meglévő tökéletesség. - Ön állandóan úton van - mondta a bolygóközi űrhajón. - És oda sem figyelve a már elért állomásokra, türelmetlenül várja a következőt, hogy aztán amellett is gyorsan elszáguldjon. A bolygót Masszívnak hívták. Valóban az is volt: egy gigantikus kődarab, sziklák és hegycsúcsok, feneketlen szakadékok, az egyik sarkvidéktől a másikig húzódó óriási hasadékok és még hatalmasabb hegyláncok. Légkörnek, víznek, ásványoknak nyoma sem volt. És ahogy figyeltem a galaktok tevékeny munkáját, el kellett ismernem, hogy bár a mérnöki részmegoldások terén felülmúltuk őket, a tervek célszerű, átfogó megvalósításában van mit tanulnunk tőlük. A hegyeket szürkésbarna, kellemetlen tapintású penész borította, a hegyek a szemünk előtt olvadoztak. Nem életet teremtő baktériumok telepei voltak ezek, mint amilyeneket Mary hozott magával, ezek a mohaszerűségek csak kémiai elemeire bontották a követ. A mi légkörcsináló gyáraink a Plútón nagyobb iramban dolgoztak. De azok csak a Plútó jelentéktelen részét alakították át, míg a galaktok mohatelepei az egész bolygót beborították, a halott égitest párolgóit, nitrogént és oxigént bocsátott ki, csermelyek és folyók kanyarogtak rajta, belefolytak a mélyedésekbe, a majdani tengerekbe. A galaktok munkája ezzel csak elkezdődött. Az emberek ebben a szakaszban ismét másként cselekedtek volna. Mi hasonló esetben halakat, négylábúakat, madarakat telepítenénk a bolygóra, máshol már bevált növényeket ültetnénk. A galaktok viszont nem a másutt elterjedt megoldásokat alkalmazták, hanem azt fejlesztették tovább, ami az illető bolygó jellegének a legjobban megfelelt. Itt, a Masszív nevű bolygón, ahol igen nagy volt a gravitáció, kis testsúlyú élőlények fajtáit tenyésztették ki, olyanokat, amelyek kis tömegükkel, erős izomzatukkal, szárnyaikkal jobban tudtak alkalmazkodni a körülményekhez. Az evolúció genetikai lehetőségeit számunkra elképzelhetetlen mélységekben ismerték. Az újonnan létrejött vizekben már néhány sejtből álló primitív szervezetek tenyésztek. A galaktok modelleken mutatták be, mivé fognak ezek később fejlődni. A primitív
élőlényekbe a továbbfejlődés és a tökéletesedés kolosszális képességeit oltották be. Az átalakulások nem is nagyon hosszú sorának végén - nem a természetes evolúció sok milliárd földi éve, hanem csak néhány évezrede után - új élőlényeknek kellett keletkezniük, amelyek emlékeztettek az angyalokra is, a hatszárnyú szöcskékre is és magukra a galaktokra is. A galaktok pedig úgy beszéltek róluk, mintha ezek a most csak tervekben létező lények már élnének. - Megteremtik őket! - lelkendezett Luszin. - Amit mi csinálunk, az semmiség. Az Új Formák Intézete kontárok sereglete. A galaktok az igazi teremtők. Óriásiak! Jövök hozzájuk tanulni. Maryt is izgalomba hozták a galaktok sikerei, de másképpen. - Arra azonban nem jöttek rá, hogy olyan baktériumokat tenyésszenek ki, amelyek egyik elemből egy másikat képesek csinálni. Az építő mikrobáik megváltoztatják az atomok közötti kapcsolatokat, de az atommagba nem hatolnak be. Mennyire elámultak, amikor megmutattam nekik a fémeket emésztő élőlényeimet! - Kitűnő, Mary! Örülök, hogy nem hagytad, hogy sikereik a fejükbe szálljanak. Nem nagyon tetszik nekem a galaktok kisöccsének a szerepe. Minél figyelmesebben tanulmányoztam a galaktok munkáját a Masszív nevű bolygón, annál gyakrabban ötlöttek fel bennem a régi gondolatok, csak ezúttal már határozottabb formában. Mennyire megváltozott volna az élet fejlődésének a folyamata az egész világmindenségben, ha nem szorították volna be a galaktokat csillagrezervátumaikba! Micsoda üldözött istenek ezek, mindenható örök rabok, halhatatlan páriák, akik az orrukat sem merik kidugni bolygógettóik falai mögül! Milyen hatalmas mértékben felgyorsulna az értelmes lények fejlődése, ha segítenénk ezeknek az életet teremtő csillaglakóknak kijutni a pusztítóktól megtisztított űr térségeibe. A Masszív megtekintése után Graciőz azt mondta: - Készítsd el a galaktokhoz szóló beszédedet, Eli. Most visszatérünk a bolygónkra. A szöveget onnan fogjuk sugározni a Tűzszínű csillag valamennyi bolygójára, valamint a baráti csillagrendszerekbe. Nagy lesz a hallgatóság, Eli. Mindannyian izgultunk, nemcsak én. Ami a szenvtelenséget illeti, Romero ebben versenyre kelhetett volna Orlannal, és a galaktok sem tudták nála jobban fegyelmezni magukat. Most azonban Romero is halottsápadt volt. Még Gig állandó vidámsága is tovatűnt, Harsona szárnyai pedig bágyadtan lógtak. El kellett felejtenem, hogy én magam is alig látok az izgalomtól, és nekifogtam, hogy lelket verjek a barátaimba. Rámosolyogtam Gigre, megveregettem Harsona szárnyát, váltottam néhány szót Orlannal. Mary odajött hozzám. - Fel a fejjel, Eli! Ezt szokták mondani a régiek, ha biztatni akartak valakit. Graciőz és Tigran bevezetett minket egy üres terembe, ahol csak két asztal és néhány szék állt. Az egyikhez odaült a két galakt, Romero, Orlan és én, a másikhoz a többi társunk. Romero befelé menet azt mondta: - Orlan és Oszima kiszámította, hogy Allannak az előrehaladás jelenlegi sebessége mellett ezer évre van szüksége, hogy eljusson a Harmadik Bolygóhoz, és pontosan ötezer évig tartana, amíg elérné a galaktok első csillagrendszerét. Persze ha valakinek egy egész örökkévalóság áll a rendelkezésére, egy-két évezrednek nincs jelentősége... Ha Romero nem súgta volna a fülembe ezeket a szavakat, és a hangja nem lett volna olyan gúnyos, aligha tudom elég keményen tartani magam. De ettől eluralkodott rajtam a dac, és tudtam, hogy a kocka el van vetve: támadni fogok, és nem rábeszélni. Körülöttünk csak a felül kupolában végződő, üres falak meredeztek. De míg mi senkit sem láttunk, ránk ebben a pillanatban csaknem trillió töprengő, nyugodt, jóindulatú szempár szegeződött: a galaktok valamennyi csillagrendszerének vevőállomásai a Tűzszínű csillagot figyelték, számtalan lakott bolygó hallgatta a távoli, közönséges, de rendkívüli fényességű óriáscsillag hangját, amelynek ma a hangereje is rendkívüli volt. Később megtudtuk, hogy a pusztítóknak nem sikerült megzavarniuk a Tűzszínűről jövő adást. Azt hiszem, nem is nagyon törekedtek erre: a Perseus fölött fenyegető felhők gyülekeztek, és a pusztítók tudni szerették volna, mi vár rájuk.
- Kezdheted, Eli! - szólalt meg Graciőz. A bevezetőmben elmondtam, hogy barátok vagyunk. A barátok között pedig kötelező az őszinteség. A galaktok hatalmas sikereket értek el, mi, emberek sok olyasmiről még nem is álmodhatunk, ami itt hétköznapivá vált. A galaktok hatalmasabbak és gazdagabbak, mint a régi istenek az emberek legendáiban. Csak az a baj, hogy a galaktok beletörődtek abba, hogy rabok legyenek, foglyok, akiket elzártak a nyugtalan, szenvedő világtól. Ezt az emberek képtelenek megérteni. A pusztítók igája alatt nyögő világ segítségért kiált. De hol marad a hatalmas galaktok segítsége? A galaktok befogták a fülüket, nem akarják meghallani a szenvedők jajkiáltásait. Ez a valóság. - Igen, tudom, hogy rettegtek a haláltól, mivel a halál számotokra nem az elkerülhetetlen véget jelenti, számotokra a halál katasztrófa. És én nem tudok tökéletes biztosítékot nyújtani ez ellen; a háború az háború. De nem lesztek egyedül a harcban, mellettetek ott fognak haladni az emberek űrhajói is. Én, az emberi űrflotta parancsnoka, ünnepélyesen megígérem, hogy ha a galaktok egyik űrhajója elhibázza a célt, és a gyilkos sugarak továbbszáguldanak a világűrben, mi a biológiai fegyver sugaraival együtt megsemmisítjük, elnyeljük a tér megfelelő részét. Erre megvannak a műszaki lehetőségeink. Tehát a saját rettegésteken kivül semmi nem fenyeget benneteket. Az egész világ rátok vár! Ne engedjétek el a fületek mellett a világ hívó szavát! Mary később elmondta, hogy úgy kiabáltam és gesztikuláltam, mint az őseink a régi népgyűléseken. A mellettem jobbra ülő Orlan póznaként nyújtotta fel a nyakát, és hangos koppanással eresztette vissza a vállai közé. Igy szavak nélkül gratulált nekem. Romero pedig most sem tudott visszatartani egy ironikus megjegyzést: - Ha a galaktok valóban valamilyen istenfajzat, akkor ezzel a beszéddel alaposan felkavarta isteni lelkűk nyugalmát. Vajon meghalljuk-e az így keltett vihar zúgását, amely betölti az elzárkózásban biztonságot kereső lények birodalmát? - Egyszerűbben is ki lehet fejezni ezt a gondolatot, Paul. Mondd, Graciőz, megtudhatnánk, mi történik most a bolygóitokon? - Még meg is láthatjátok. Ott voltunk a teremben, de ugyanakkor repültünk is a bolygó fölött. Láttuk odalent a tereket és a tereken a tömegeket; láttuk az utcákat a vitatkozó galaktokkal és barátaikkal. Aztán rövid idő múlva egy másik bolygó tűnt fel: először vörös gömbnek látszott, majd betöltötte az égboltot. Zuhantunk a bolygó felé, de nem estünk le rá, hanem elrepültünk fölötte. Ez a bolygó más képet mutatott, mint a miénk: málnaszínű növényzet volt rajta, kék tavak és tengerek, narancsszínű hegyek, amelyeken különös, rózsaszín-fehéres fáklyák lobogtak. Párafelhők úsztak el fölötte, sárgás-zöldes és nem piszkosfehér színűek. Itt is láttuk a tereken, a világító fák alatt, sőt még az épületek termeiben is a galaktokat és csillagbarátaikat. Mindenhol vitáztak, kölcsönösen próbálták meggyőzni egymást. A szavaik fordítását nem kaptuk meg, de anélkül is tudtuk, miről beszélnek. Fogalmam sincs, hány óra hosszat tartott a repülés a bolygók és csillagok között, de az biztos, hogy alaposan elfáradtunk. Graciőz javasolta, hogy együnk valamit, és pihenjünk. Ebéd után ismét összegyűltünk a szalonban. Innen nyíltak az ajtók a terembe. - Semmit sem lehet még tudni - mondta Luszin. - Összegeznek. Vitatkoznak. Rettenetes! Romero megvonta a vállát. - Biztos vagyok benne, hogy ismerik a módját, hogyan lehet az egyes gondolatokat összegezni és így megkapni a társadalom kollektív véleményét. Valamelyik örökifjú galaktnak az a mestersége, hogy mindenkit lehallgasson vagy még inkább kihallgasson. Legjobban Orlan idegeskedett. Odaültem mellé. - A jól bevált elzárkózás tehetetlenségi erejét kell magukban legyőzniük - mondta komoran. - Ha kilépnek a falaik mögül, az a veszély fenyegeti őket, hogy odalesz a jólétük. És még egy: a pusztítók mint szövetségesek! Még okos galaktok sem tudják ezt megemészteni. Ti rögtön hittetek nekem, de nem azért volt-e ez így, mert korábban gyakorlatilag nem találkoztatok pusztítókkal? Ők viszont több
millió emberi éven át tanulmányoztak bennünket. - Nem Orlan, nem azért hittünk neked, mert rosszul ismertünk titeket! Egyszerűen az emberek biztosak benne, hogy a jó logikusabb a rossznál, és az együttműködés hasznosabb a háborúnál. Mi az értelemre apellálunk, és az értelem mellé felsorakoztatjuk az erőnket is. Az értelem és az erő szövetsége: lehet-e hatásosabb ennél valami? Graciöz és Tigran lépett a terembe. Rögtön körülfogtuk őket. - Nem győztél meg bennünket, Eli admirális - jelenteje be Graciöz. - Két kérdést teszünk fel neked, és világos választ várunk. Az első: logikusnak tartod-e, hogy a galaktok felcseréljék a jelenlegi jólétüket és gazdagságukat egy olyan háborúval járó,bajokra és nélkülözésekre, amely nem az ő érdekeikért folyik? A második: biztos vagy-e benne, hogy az ellenségeink képesek megváltozni? Rá lehet-e venni az alkotó munkára azokat, akik eddig kizárólag a pusztításban leltek élvezetet? Milyen biztosítékot tudsz erre nyújtani? Orlan nagy zajjal berántotta a fejét a vállai közé. - Éppen erről beszéltünk az imént, Eli! Mary megfogta a kezemet. Nagyon sápadt volt. - Nyugodj meg - mondta. - Ilyen ideges állapotban nem szabad vitába szállnod velük! - Menjünk - szóltam oda Graciőznek és Tigrannak. - Feltettétek a kérdéseket, és választ is fogtok kapni rájuk.
12. A terem felé haladva összeszedtem magam. Tudtam, hogy kiabálással és szemrehányásokkal semmire sem megyek. És ha az előbb úgy szónokoltam, mint egy régi népgyűlésen volt szokásos, most elhatároztam, hogy ezentúl nem így teszek. Mindenkit, akit meg tudtam győzni és magam mellé állítani, meggyőztem és magam mellé állítottam; a többieket viszont nem meggyőzni kell, hanem megcáfolni. Amikor odaálltam az asztal elé, a számomra láthatatlan milliárd és milliárd szempár kereszttüzébe, az értelmem világos és hideg volt. - Tehát az első kérdés - kezdtem -: logikus lenne-e felcserélni a jelenlegi jólétet és gazdagságot a háborúval járó bajokra és nélkülözésekre? Igen, logikus. Sőt több mint logikus: elkerülhetetlen! Más mód ugyanis nem kínálkozik arra, hogy megőrizzétek a jelenlegi jólétet, csak ez: vállalni kell a veszélyt és a nélkülözést. Harcolni pedig nem idegen érdekekért fogtok, hanem a saját érdekeitekért. Nektek, akik a saját bolygóitokon halhatatlanok vagytok, egyformán a kezetekben van a jelen és a távoli jövő. Miért csak a mai napra gondoltok? Én, az ember, hátat fordíthatok a jövőnek, az úgysem lehet az enyém, a testem már rég elporladt, amikor a távoli jövő eljön, mégis harcolok érte, a mások jövőjéért, mivel az utódaim számára az lesz a jelen, és ők emlékezni fognak rám, hálásak lesznek nekem ezért. Számotokra pedig ez a jövő a saját jövőtöket jelenti, még csak nem is az utódaitokét, hanem a sajátotokét. Miért akarjátok megfosztani magatokat tőle? Talán nem hiszitek, hogy a jelenetek és az az idő, amelyet ti a „mindig” szóval jelöltök, rosszabb lesz, mint ez a csodálatos jelen? Akkor hallgassatok meg engem, hallgassatok és gondolkozzatok! Ott, a világmindenség végtelen térségein, ahonnan egykor kiűztek benneteket, most az ellenségeitek, a pusztítók uralkodnak. Azt hiszitek, hogy nem jelentenek fenyegetést a számotokra? Azt hiszitek, hogy a rettenetes biológiai fegyver megbízható védelmet nyújt ellenük? Csak ma, kedves barátaim, csak ma bízhattok ezekben a fegyverekben, holnap már nem, ti pedig az örökkévalóságban éltek. Akarjátok tudni, mi lesz holnap, és hogyan végződik ez az „örökkévalóság”? A pusztítók pontosan tudják, hogy semmiféle élőlény nem képes a közeletekbe férkőzni. Nem is akarnak idejönni: ma még nyugodtak lehettek efelől. De a pusztítóknak van egy kitűnő tulajdonságuk, amely belőletek hiányzik, és amely rettenetesen veszélyes rátok nézve. Ti elértétek a tökéletességet, biztosak vagytok magatokban, nyugodtan
mondhatjátok azt, amit ember még soha ki nem mondhatott: „Állj meg, pillanat, gyönyörű vagy!” Gyakorlatilag mást sem tesztek, mint ezt a jelenlegi gyönyörű pillanatot gyönyörű örökkévalósággá változtatjátok, vagyis meg akarjátok őrizni az egyszer megszerzett boldogságot. A pusztítók viszont fejlődnek, fáradhatatlanul tökéletesítik a tudásukat, de gonosz irányban fejlődnek, a gaztetteiket tökéletesítik: Azt hiszitek, hogy csak üres filozofálgatás az, amit a Legfelsőbb Pusztító saját történelmi küldetéseként hirdetett meg? Az élő szervezetek gépekké való változtatása csak mesebeszéd szerintetek? Nem, kedves és rövidlátó barátaim, valóban ez a céljuk, és a pusztítók tudnak dolgozni! És valóban dolgoznak is, higgyétek el, dolgoznak, nemcsak élvezik az életet, mint ti! Most pedig - folytattam - el tudom mondani nektek, mi vár rátok, halhatatlanok, a közeli jövőben. Száz és száz ellenséges űrhajó fog megjelenni az űrerődítményeitek előtt, ti pedig megszólaltatjátok gyilkos erejű biológiai fegyvereiteket. De a pusztítók űrhajói nyugodtan tovább haladnak majd előre, mivel az egyiken sem lesz egyetlen élő molekula sem, amely megsemmisülne a sugárcsapás erejétől. Az űrhajókat gépek, értelmes és élettelen gépek fogják irányítani. Nem hisztek nekem? Tagadjátok, hogy a gépek értelmesek lehetnek, úgy vélitek, hogy az agy csak biológiai úton sajátíthatja el az értelmet? Ezt ismételgetitek magatokban? Rendben van, tételezzük fel, hogy az értelem biológiai jelenség. Mi azonban már láttunk olyan, egyelőre élő automatákat, amelyeknek az agyuk helyén adó-vevő állomások vannak. Ezek tartják a kapcsolatot az aggyal, amely a testükön kívül helyezkedik el. S ezek az élő automaták kitűnően működnek, ők irányítják a Harmadik Bolygó gépeit. Azt mondtam: „egyelőre élő automaták”, és nem véletlenül mondtam így. Már most sem muszáj élniük ezeknek az egyelőre élő automatáknak; holnapra már teljes egészükben gépek lesznek, ugyanolyan tevékeny, ugyanolyan gyors és fejlett gépek, mint ma, sőt még tevékenyebbek, még fejlettebbek. A reális kilátások a következők: lesz egy hatalmas irányító agy az egyik olyan égitesten, amelyet a fegyvereitek nem képesek elérni, és lesznek automaták, amelyek a fénysebesség fölötti gyorsaságú, tökéletesen rejtett hullámhosszokon kapcsolatban állnak majd az aggyal. Mi vár rátok, ha ez bekövetkezik? Nem tudjátok? Ezt is elárulom nektek, barátaim! A halhatatlan galaktok túlnyomó része el fog pusztulni az első támadásnál, és még ők járnak jól! Sokkal rosszabb sors vár azokra, akik életben maradnak. Gazdag, rendezett bolygóitokra gravitációs csapások zúdulnak, szépséges városaitok és pompás parkjaitok porrá és hamuvá válnak, amely úgy fog úszni a bolygók fölött, mint egy felhőrengeteg. Mi láttuk ezt a hamufelhőt a tragikus sorsú Szigmán és a Plejádok más bolygóin. De a bolygóitok elpusztítása előtt láncot vernek a nyakatokra, és közönyös automaták rabságba hajtanak majd benneteket. Megpróbáltok menekülni, de nem lesz hová! Térdre esve könyörögtök, de nem lesz irgalom! Saját kezetekkel akartok véget vetni az életeteknek, de a halál sem könyörül rajtatok, hiszen a saját bolygóitokon nem ismeritek a halált! Jajongani fogtok, tépitek majd a hajatokat, őrjöngve átkozzátok a sorsot, belemartok saját húsotokba, ököllel fogjátok a fejeteket verni! Ez nem tilos, ezért nem büntetnek meg senkit az őrök, verhetitek a fejeteket, haraphatjátok saját húsotokat, onthatjátok a könnyeiteket! Körülöttetek csak automaták lesznek, s mindez nem izgatja őket, a szánakozás nem lesz beléjük programozva! Ilyen lesz a holnap és ez még mindig elviselhetőbb, mint a holnapután. Akkor élő és halhatatlan rabszolgái lesztek gépuraitoknak, amelyek könyörtelenül kiszívják életnedveiteket. A gép örök lakájaivá, szeszélyeinek örök szolgáivá váltok; előbb-utóbb a gépeknél is megjelennek a szeszélyek, mégpedig rettenetesek, értelmetlenek, logikátlanok, de kötelezőek rátok, a rabszolgákra nézve. Megalázó a hajbókolás az élő és üresfejű, dölyfös és szeszélyes, gyanakodó és kegyetlen zsarnok és kizsákmányoló előtt is. Mennyi gyönyörű legendánk van nekünk, embereknek arról a nehéz, önfeláldozó és szent harcról, amelyet a kiszolgáltatottak vívtak rabtartóik ellen. De ezerszer, milliószor szégyenteljesebb és keservesebb a gép rabja, egy elektronikus rendszer szolgája, holt kapcsolókarok lakája lenni. Holnapután pedig ez vár rátok, akik ma tökéletesek, istenhez hasonlatosak vagytok! És akkor hol keresitek a kiutat? Merre indultok? Kit hívtok segítségül? Nem
fogjátok megtalálni a szabadulás útját, nem lesz senki a segítségtekre! Ma ti magatok ássátok meg azt a feneketlen sírgödröt, ahová holnap belezuhantok! Ez az én feleletem az első kérdésre. És most nézzük a másodikat. Nem hisztek benne, hogy a pusztítók holnap a barátaitok lehetnek? De miért nem hiszitek, kérdezem tőletek? Azért, felelitek, mert lehetetlen megváltoztatni kegyetlen természetüket, nem lehet alkotó életre késztetni azokat, akiket a rombolás szenvedélye hevít, kilátástalan teremtő munkát várni azoktól,, akik az általános káoszról álmodoznak. Én azonban nem értek egyet ezzel! Nem szabad ilyen szemellenzősen gondolkodni! Tekintsetek a világra, mennyivel sokszínűbb és bonyolultabb, mint a ti rendszeretek. Az egész világ ellentmondásokból, számtalan dimenzióból áll, ti pedig egyenes vonalként látjátok. Sok irányban fejlődik, erők feszítik belülről, és mint egy robbanásnál, egyszerre többfelé száguldanak a részei, ti pedig csak azt a kis szilánkot érzékelitek, amely belecsapódott a melletekbe. Vizsgáljuk meg nyugodtan és objektívan a kérdést. Ma ti tudtok a legjobban életet teremteni a világmindenségben, legalábbis abban a részében, amelyet ismerünk. Létezésetek történelmi céljául minden élő biológiai jegyeinek a felerősítését tartjátok; ezt állítjátok, eszerint cselekedtek. Gyűlölitek az automaták élettelen hidegségét, konok alapossággal ellenőrzitek, hogy a bolygóitokra érkezők nem hoznak-e magukkal a szervezetükben valami mesterséges, halott alkotóelemet. Ezt az ellenőrzést a saját bőrünkön tapasztaltuk. És én hálaéneket zengenék nektek, a világmindenség legnagyobb életteremtőinek a tiszteletére, ha ugyanakkor nem lennétek minden élő ugyancsak legnagyobb potenciális gyilkosai! Vagy nem ti alkottátok meg azt a fegyvert, amely biztos halált jelent mindenfajta élet számára, kezdve a legprimitívebbtől a legbonyolultabbig? És ha ma a védőrendszereteket képező ezernyi kisbolygó közül csak egy is felrobbanna, a kiáramló sugarak vajon nem égetnék-e fel még kegyetlenebbül és irgalmatlanabbul az életet tökéletes bolygóitokon, mint azt a legkegyetlenebb és legirgalmatlanabb pusztítók megtehetnék? Az élet teremtésének és fejlődésének lehetőségét oly módon biztosítjátok, hogy tökéletes elpusztításának a lehetőségét is létrehoztátok; ilyen bonyolult mindez nálatok. Az életet a halál védelmezi: az a ti valóságtok. És maga a halhatatlanságotok is azon alapul, hogy birtokában vagytok annak a valóban rettenetes képességnek, amely egy szempillantás alatt meg tudja semmisíteni az élet bármely formáját, el tudja vágni a halhatatlan élet fonalát is. Az éremnek két oldala van, a fejlődés az ellentétek között egyensúlyoz; miért feledkeztek meg erről? Ha pedig az egyre inkább gépekké váló automaták rabszolgái vagy cinkosai lesztek, mivel fogjátok eltölteni a nehezen elért halhatatlanság végtelen esztendőit? Az automatizációt, a mesterségességet fogjátok fejleszteni, azon fogtok dolgozni, azt fogjátok megvalósítani, hogy az életet kiirtsátok a világból, és éppen ti. akik most azzal büszkélkedtek, hogy életet teremtetek! A rabszolgák ugyanis az uraik parancsát teljesítik, az uraitok pedig nektek, halhatatlan rabok, azt fogják parancsolni, hogy a halált terjesszétek a világmindenségben! És az egész szánalmas halhatatlanságtok a halált fogja szolgálni! Most pedig vizsgáljuk meg az ellenséget. Azt hirdetik, hogy a hitük szimbóluma a pusztítás, azt hirdetik, hogy ők a káosz, a zűrzavar küldöttei. És ez valóban így van: a pusztítók valóban pusztítók, a káosz, a zűrzavar küldöttei. Ám annak érdekében, hogy létrehozzák az általános zűrzavart, szigorú, kegyetlen, hallatlanul könyörtelen, rendet teremtettek a házuk táján. Városokat és gyárakat építenek, űrállomásokat szerelnek össze, űrhajóik ott száguldanak a kozmoszban, egyik a másik után teszi lakhatóvá a bolygókat és a csillagrendszereket. Hangsúlyozom: a pusztítók alkotnak, szerveznek, rendet teremtenek. Nincsenek ma a Perseusban jobb szervezők és teremtők, mint a pusztítók! Természetesen alkotó munkájuk a pusztítást készíti elő, sőt már pusztít is, társadalmi hierarchiájuk szörnyűséges kegyetlensége ahhoz kell, hogy terjesszék a mindent átfogó káoszt, műszaki remekléseik a társadalmi gonoszság lehetőségét teremtik meg. Ezek tények; a pusztítók ilyenek, és
nem akarom felmenteni őket. De oda kell figyelni tevékenységük összetett jellegére, a belső ellentmondásokra is. A világ sokszínű, képét egyetlen színnel lehetetlen megfesteni. Állítom, hogy az ellentmondás másik oldala, a mai gonosz pusztítóknak az űrben végzett műszaki munkája önmagában, a gyilkos célok figyelmen kívül hagyásával hasznos, és nem gonosz. Mi a rossz abban, ha a Térgörbítő Állomások szabályozni fogják a tér struktúráját, a hatalmas csillagközi űrhajók pedig utasokat és árukat szállítanak majd a csillagvilág egyik végéből a másikba? Már maga az, hogy a pusztítók képesek irányítani a gravitációt, a legnagyobb alkotásaik közé tartozik. Nem akarom felsorolni műszaki eredményeiket, ti azokat nálam jobban ismeritek. És állítom, hogy a névtelenek, akik ezeket az eredményeket elérték, a mi potenciális barátaink. Az alkotó értelem a pusztítók birodalmában már lázadozik, olyan erők érlelődtek meg ott igen régen, amelyek népmozgalmat akarnak kiváltani a rabtartóik ellen. Nekünk pedig kötelességünk, hogy segítsük ezeket az erőket. Azt kérdezitek: hol vannak ezek az erők? Első látásra nem lehet megpillantani őket, túl nagy az elnyomás, túl súlyosak a büntetések, amelyekkel az ellenállás bármilyen kísérletét sújtják. De talán az elnyomó gépezet kegyetlensége, a megtorlás súlyossága nem azt tanúsítja, hogy az ellenállók ereje jelentős? Az egykori pusztító, Orlan barátunk azt mondta, hogy csak egy lökést kell adni, és a pusztítók birodalma darabjaira hullik szét. Akkor pedig, barátaim, ne késlekedjünk azzal a lökéssel! Azt kérdezitek: mi a biztosíték? Enélkül nem hiszitek, hogy a pusztítók képesek alkotókká válni? Itt van a kért biztosíték, nézzetek jól ide! Orlan és Gig, álljatok fel, hadd lássanak benneteket a galaktok és csillagbarátaik! Orlan, a Legfelsőbb Pusztító tanácsadója, udvari méltóság, a Birodalom egyik legtekintélyesebb előkelősége, a nagy tehetségű hadvezér a maga jószántából állt a mi oldalunkra. De kinek az oldalára, kérdezem én? A győztesekére talán, akik megroppantották a Birodalom gerincét, és az ő segítsége nélkül diadalmaskodtak? Nem, Orlan a tehetetlen foglyok oldalára állt, akiknek a jövője még tökéletesen bizonytalannak látszott. Orlan átállt hozzánk, hogy megossza velünk a sorsunkat, és nem azért, hogy odatelepedjen a lakodalmi asztalhoz! És Gig, a mindig vidám, jólelkű, kedves Gig talán azért fordított hátat a pusztítóknak, mert az érdekei így kívánták? Nem, ő azért tette ezt, mivel alkalom adódott arra, hogy otthagyja a pusztítókat, mert nem bírt tovább köztük élni! Azt mondjátok erre, hogy Orlan és Gig önmagában még nem biztosíték arra nézve, hogy más pusztítók is így cselekszenek majd. Éppúgy nem az, ahogy a Harmadik Bolygón székelő Legfőbb Agy átállása sem biztosíték, hogy a többi öt Legfőbb Agy szintén elfordul a vezérétől. Nem így van, barátaim! Ez igenis biztosíték a javából, tökéletes garancia! Azért tökéletes, mert Orlan és Gig voltak az első pusztítók, akikkel találkoztunk, és ők, az elsők, közénk álltak. Nem kerestük, nem kiválasztottuk őket, ellenkezőleg, őket maga a Legfelsőbb Pusztító választotta ki, és természetesen a leghűségesebbeket, a legirgalmatlanabbakat kereste. Ők pedig közénk álltak! És nem maradtak hűségesek a vezérükhöz, és főleg nem irgalmatlanok. Továbbá nem átálltak hozzánk, ez a szó nem fejezi ki a lényeget, hanem menekültek hozzánk, és így lettek végül szabadok. Hát ez a tökéletes biztosíték: az ellenség főemberei elhagyják urukat, a testőrgárda tagjai vonják ki a kardjukat ellene! Mert a Legfelsőbb Pusztító az elnyomást és a megalázást, a jogtalanságot és a hazugságot testesíti meg. Mi pedig a szabadságot jelentjük, a kölcsönös tiszteletet, az egyenjogúságot és az igazságot. Ne kérjetek több biztosítékot, ennél tökéletesebbek nem léteznek. Én befejeztem. Döntsetek! - Pihend ki magad, Eli - mondta Graciőz. - Az adásnak vége, időt kell adni a galaktoknak, hogy végiggondolják a beszédedet. Átmentem a szalonba. A barátaim odasereglettek körém. Luszinnak csörgött a könnye, Harsona is a szemét törölgette a szárnyával. Orlan annyira fel volt indulva, hogy semmit nem tudott mondani, csak sápadt arca fénylett meghatottan. Gig csaknem összeroppantott csontölelésével. Romero tisztelettel a hangjában azt mondta:
- Kiderült, hogy ön született szónok, kedves admirálisom! Oszima inkább mérges volt. - Ha ezek az élő istenek nem adnak nekünk néhány űrhajót és egypár biológiai fegyvert, akkor olyan ostobák, mint a vak kismacskák. És ebben az esetben ki ne ejtsétek többé előttem azt a szót, hogy galakt! Mary megfogta a kezemet. - Amikor hallgattalak, Eli, elállt a szívverésem. Ha nem is egyeznek bele a javaslatodba ezek a különös lények, a beszéded akkor is csodálatos volt, egyszerűen csodálatos! Bosszúsan elhárítottam a dicséretet: - A beszédek akkor jók, ha eredményesek. Fabatkát sem ér az egész, ha a galaktok megtagadják tőlünk a segítséget. Még beszélgettünk egy ideig, s hirtelen azon vettem észre magam, hogy a dívány támlájának dőlve el-szenderedtem. Mary később elmondta, hogy nyögtem és meg-megremegtem félálomban. Csak akkor tértem magamhoz, amikor Mary megrántotta a ruhám ujját. Graciőz és Tigran lépett a szalonba. Először - és utoljára - láttam felindultnak a galaktokat, még a szokásos udvarias mosoly sem fénylett az arcukon. - Eli admirális! - kezdte el ünnepélyesen a mondókáját Graciőz. - Hallgasd meg a döntésünket: a bezárkózás hosszú évezredei után a galaktok ismét kilépnek a csillagközi térségbe. Mivel ti, emberek erősebbek vagytok nálunk, örömmel a parancsnokságotok alá rendeljük magunkat. A legközelebbi időben a kisbolygók előtt gyülekezik a Tűzszínű csillag bolygórendszerének egységeiből álló hajóhad, pontosan harmincöt harci űrhajó. Más csillagrendszereinkből is elindulnak a cirkálóink, összesen négyszázötven űrhajó. Vedd át a galaktok ürflottájának parancsnokságát, emberek admirálisa!
13. Nem vártam be a többi csillagrendszerből érkező egységeket: André a Harmadik Bolygóról jelentette, hogy Allan űrhajói ellen a pusztitok óriási flottája gyülekezik, egyre-másra jelennek meg az újabb és újabb űrhajók. Nem volt kétségem afelől, hogy az ellenség nem akar késlekedni a döntő ütközettel. Addig kell Allannal végezniük, amíg a galaktok oda nem érnek. Legalábbis én ezt tettem volna az ő helyükben, és semmi okom nem volt rá, hogy az ellenséget magamnál ostobábbnak tartsam. Amikor az első harmincöt űrhajó megérkezett a gyülekezési helyre, elrendeltem az indulást. A más csillagrendszerekből közeledő űrhajókat utasítottam, hogy két flottát alakítva siessenek az űrnek arra a pontjára, ahol Allan áttört. A vezérhajó antennáit ismét felvontam az Ökörhajcsáron; az űrhajót Oszima vezette, a helyettese Tigran volt. A galakt most ismerkedett az emberi űrhajók berendezéseivel. Az út harmadik hónapjában két fontos esemény játszódott le. Jelentés érkezett, hogy a galaktok második, kétszáz űrhajóból álló flottája kilépett a csillagközi térségbe, és felénk száguld, míg a harmadik flotta - még kétszázhúsz űrhajó - csaknem befejezte a gyülekezést, és a legközelebbi napokban elindul. A második üzenet aggasztó volt: a mi ürflottánkkal párhuzamosan repülve ellenséges cirkálók tűntek fel. A pusztítók űrhajói zöld pontokként villogtak a képernyőn. Megtanácskoztam a dolgot Graciőzzel és Orlannal. A galakt bátran tartotta magát, bár félt az ellenséggel való találkozástól, hiszen a pusztítók eddig mindig felülkerekedtek a nyílt ütközetekben. Orlan komor volt. - A Legfelsőbb Pusztítónak valamilyen aljas ötlete támadt. Persze hogy esze ágában sincs odaengedni minket abba a körzetbe, ahol Allan űrhajói ellen folyik a harc. Én egyelőre nem láttam okot az aggodalomra. Semmi meglepő nem volt abban, hogy a pusztítók
még útközben akarnak megsemmisítő csapást mérni ránk. Tudtam, hogy az Ökörhajcsár, amely képes az anyagi testek elnyeletésére, nem lesz könnyű dió a számukra, ebbe bizony beletörik a foguk. Megüzentem a Harmadik Bolygóra, hogy látom az ellenséget. André rögzítette az útvonalunk felé haladó valamennyi ellenséges űrhajó helyzetét. Hatalmas számuk aggasztotta őt, ezért azt javasolta, hogy térjünk ki a Narancsszínű felé. Kis távolságban az Állomás gépezetei tökéletesen működnek, de a nagy hatósugarú generátorokat még nem sikerült kijavítaniuk, bár éjjel-nappal ezen dolgoznak. „Csak a Narancsszínű körzetében tudjuk védőpajzsunk alá vonni a flottátokat” - jelentette André. Sokáig töprengtem André üzenetén. Minden porcikám tiltakozott az ellen, hogy az Állomás mellett keressünk menedéket. Az ellenség éppen ezt akarta kierőszakolni: így meg tudta volna akadályozni az egyesülést Allannal. Csak taktikai különbség volt aközött, hogy magunk térünk-e ki, vagy szétszórnak bennünket az ütközetben, a stratégiai célt mindkét esetben elérték volna. A töprengéseim eredményeit továbbítottam valamennyi űrhajónkra. Már pontosan tudtuk, hogy nemcsak egy kisebb egység, hanem egy egész ellenséges űrflotta akarja az utunkat állni. Az égbolt egész északi félgömbjét zöld fénypontok pöttyözték, több mint kétszázan voltak már, és egyre újabb és újabb zöld lángocskák csatlakoztak hozzájuk. Orlannak az volt a véleménye, hogy a Legfelsőbb Pusztító nem akarván meggyengíteni az Allan ellenében felsorakozó fő erejét, valamennyi kozmikus tartalékát mozgósította a harcra. Ebben csak annyi volt a biztató, hogy a galaktok másik két flottájának már nem kellett tartania az ellenség jelentősebb erőivel való találkozástól. A pusztítók űrflottája egységes csoportban, velünk párhuzamosan száguldott, nem előzött meg bennünket, de nem is maradt el. Persze nem volt nehéz dolog a galaktok lassú űrhajóival együtt haladniuk. Ezekben a napokban a Narancsszínű oldalirányban helyezkedett el tőlünk, most volt a legkisebb távolságra az űrflottánktól. Nem találhattunk volna kedvezőbb alkalmat arra, hogy az Állomás gépezeteinek a menedékébe húzódjunk. Az út minden további órájában egyre távolodni fogunk tőle. - Akkor hát döntsünk - fordultam oda Graciőzhöz. - Az emberek véleményét - és én is így gondolkodom - ismeritek. A menekülés a hadjárat kudarcát jelentené, az út folytatása az ütközet lehetőségét. A galakt becsületére legyen mondva, nem sokáig tétovázott. - Nem azért bíztuk rád a parancsnokságot, Eli, hogy az első veszély pillanatában lázadozni kezdjünk. Én az út folytatása mellett vagyok, és erről már értesítettem a többi űrhajót is. Ezután már távolodtunk a Narancsszínűtől. Összeszorult szívvel néztem, hogyan válik mind fakóbbá a képernyőn a csillag, amely nem is olyan régen annyi gyötrelmet okozott nekünk, elvette tőlem és Marytől a fiunkat, és most az egyetlen védelmezőnk volt a pusztítók csillagbirodalmában. Kiszámíttattam a fedélzeti számítógéppel, mikor szeljük át az Állomás kis generátorai hatósugarának határait. Megtudtam, hogy addig a pontig, ahol még számíthattunk az Állomás segítségére, már csak néhány napnyi út maradt. - Kedves barátom, ön az egyetlen, aki tudja, mit főzhetnek ki ebben az esetben a pusztítók - fordult Romero Orlanhoz. - Nem tudná véletlenül felvázolni nekünk, hogy milyen feladatai és lehetőségei lehetnek a minket követő ellenséges űrflottának? Orlan véleménye szerint a pusztítók flottája a térgörbítő generátorok hatósugarának határáig fog támadás nélkül követni bennünket. Hadvezéreik minden bizonnyal tudják, hogy az Állomást még nem állították helyre teljesen, és taktikájukat erre a tényre építik. Amint védőpajzs nélkül maradunk, nekünk rohannak. Most még egy tömegben haladnak, de a támadás előtt szétszóródnak, hogy a tér minden oldaláról, gömbszerűen vegyenek körül minket. Tudják, hogy űrflottánk legfőbb ereje az Ökörhajcsár, és igyekezni fognak, hogy elkerüljék harci tér- és anyagelnyelőinek csapásait. - Akkor pedig kapnak egyet a biológiai fegyverekből! - kiáltott fel Gig. A láthatatlanok vezetőjének szemgödrei sötét fényben égtek, annyira fellelkesítette őt a hatalmas űrcsata kilátása. Orlan szkeptikusan a válla közé húzta a fejét.
- Kétségtelen, hogy sok ellenséges űrhajó személyzete elpusztul. De milyen személyzet ez? Mi történik akkor, ha az űrhajók irányítópultjai mellett biológiai automaták ülnek, agyuk helyén egy beprogramozott számítógéppel? Elpusztulnak persze, de nem is tudnak róla, hogy mi történik velük, és a haláluk előtt még nagy veszteségeket okozhatnak nekünk. Nem mondhatnám, hogy Orlan komor jóslata nem hatott ránk. Együttéreztem a hallgatag Graciőzzel. Neki rosszabb volt, mint nekünk, akik gyermekkorunktól hozzászoktunk, hogy életünk minden pillanatára rávetődik a bármikor lehetséges halál árnyéka. Odaértünk a Térgörbítő Állomás hatósugarának határához, majd átszeltük azt. Az űrhajókon harci készültséget rendeltem el. Az Ökörhajcsár a térelnyelőit az ellenséges űrflotta irányába fordította, a galaktok éjjel-nappal a biológiai fegyverek mellett ültek. Egy ideig az a gondolat foglalkoztatott, hogy a bizonytalanság állapotát saját kezdeményezésünkkel fogom megtörni. Az Ökörhajcsár gyorsabb volt, mint az ellenséges ürcirkálók. Nem kellene-e megtámadni vele az ellenség centrumát, és egyetlen csapással elnyeletni ezt a centrumot? A fedélzeti számítógép elvégezte a szükséges számításokat, és ennek eredményeképpen le kellett mondanom a roham tervéről. Eszerint mielőtt az Ökörhajcsár a megfelelő távolságba érne, az ellenségnek sikerülne szétszóródnia. Két-három cirkáló elpusztításánál nem érnénk el többet. És amíg az Ökörhajcsár elbánna a halálra ítélt űrhajókkal, a maradék tömeg rázúdulna a galaktok védelem nélkül maradt űrhajóira. A számítógép ítélete annyira kiábrándító volt, hogy nem tudtam félelem nélkül nézni a zöld pontokat. De semmi nem mutatott arra, hogy az ellenség támadni készül. A pusztítók egységei párhuzamosan száguldottak a mieinkkel, úgy tartották a távolságot, mintha díszszemlén lennének. Már-már arra kezdtem gondolni, hogy Orlan stratégiai jóslatai nem igazolódnak be, és az ellenségnek egyáltalán nem áll szándékában döntő csatát kierőszakolni. Minden ember szereti illúziókban ringatni magát, és ez alól én sem vagyok kivétel. Legfőképpen azt a reményt dédelgettem, hogy harc nélkül is át tudunk törni a mieinkhez. Az az óra, amikor ennek a reménye szertefoszlott, örök életemre bevésődött az emlékezetembe. Az űrhajón felhangzott a harci riadó. Én éppen Mary és Romero társaságában a szalonban voltam. Ők ketten a megfigyelőterembe siettek, én pedig az űrhajó irányítóihoz. A parancsnoki teremben Oszima, Tigran és Orlan ült. - Kezdődik - szólalt meg vészjósló szenvtelenséggel Orlan. A képernyőn ide-oda futkostak a zöld pontok. Az ellenség mozgása tökéletesen világos volt számomra: A pusztítók űrflottája szétszóródott, éppen azt tette, amit Orlan jósolt: gömb alakban körülvett bennünket, hogy aztán minden oldalról ránk támadjon. Cirkálóiknak legalább a felét a biztos pusztulás várta, de ők, úgy látszik, előre megbékültek a gondolattal, ha ennek árán megsemmisíthetnek bennünket. Orlan helyesen mérte fel stratégiai tervüket. Kiadtam a parancsot, hogy a galaktok űrhajói tömörüljenek szorosan egymás mellé, az Ökörhajcsár pedig lóduljon előre. A tervem a következő volt: a galaktok a fénysebesség alatti tartományban a biológiai fegyvereikkel fognak védekezni,, az Ökörhajcsár pedig a fénysebesség fölött fog száguldani a flottánk körül, és közben megsemmisíti a hatósugarába kerülő ellenséges űrhajókat. A történészek, közöttük Romero is, később a lehetetlenséggel határos elszántsága miatt bírálták ezt a tervet. De szerettem volna látni ezeket a bölcs tudósokat az én akkori helyzetemben: egyetlen igazán gyors mozgású űrhajó állt szemben egy egész flottával. Még ma, sok évvel az események után is bizonyos vagyok azonban benne, hogy meg tudtuk volna védeni a galaktok űrhajóit a közvetlen csapástól, az ő fegyvereik pedig a biztos halált szórták volna az ellenségre... Ám az események egészen más fordulatot vettek. - Hátrálnak, admirális! - kiáltott fel Oszima. A pusztítók azonban nem hátráltak: kegyetlen vihar tépte űrhajóikat. A zöld pontok egész testükben
remegtek, majd eltűntek a szemünk elől. Még a fénysebesség fölötti mozgást érzékelő lokátorok csápjai sem tudtak behatolni abba a pokolba, amely ott tombolt, ahol egy pillanattal előbb még az ellenséges flotta száguldott. Az űrhajókat valami ellódította tőlünk, ellökte őket egymás közeléből, az egyiket a másik felé dobta. Folytatták a repülést, de a pályájuk megtört, összezavarodott, rendszertelenül változott. Mindez az ellenség táborában bekövetkezett fejetlenségről, riadalomról tanúskodott. Valamikor mi is belekerültünk egy ilyen pokoli csapdába, és bennünket is gyötört a félelem, de az, amiben most az ellenségnek volt része, százszor erősebbnek látszott annál. A feneketlen szakadék, amelyet a pusztítók évezredeken át mélyítettek áldozataik számára, most az ő lábuk alatt nyílt meg. - A Térgörbítő Állomás nagy hatósugarú generátorai munkához láttak - szakította meg a hallgatást Orlan. - Ha nem tévedek, admirális, André az ellenséges űrflottát a Tűzszínű csillag felé irányította, a kisbolygók biológiai fegyvereinek csapásai elé. Mennyire féltek a pusztítók még közeledni is a halál e rettenetes játékszereihez! És most itt a vég a számukra! Elfordítottam a tekintetemet a képernyőről, amelyen lassan kihunytak az ellenséget jelző zöld tüzek. - Egy biztos, kedves Orlan: most már semmi nem akadályozhat meg bennünket abban, hogy egyesüljünk az emberek űrflottájával. És akkor mit tudnak kezdeni a pusztítók az emberiség, a galaktok és a ti felkelt bolygóitok egyesült erejével szemben?.
14. Nem akarom hosszasan részletezni a később lejátszódott döntő ütközet eseményeit. Elég, ha annyit mondok, hogy sem Allan egységeiben, sem a galaktok űrflottájában nem sérült meg egyetlen űrhajó sem. Ezzel szemben a pusztítók többet vesztettek, mint egyszerűen csak a cirkálóik egyharmadát: egyszer és mindenkorra megfosztottuk őket a győzelemnek még a reményétől is, Az ütközet után az Ökörhajcsár oda állt a Skorpió mellé, és barátaimmal együtt elindultam Allanhoz. Az űrhajó lágyan besiklott a Skorpió belsejébe. Elsőnek szálltam ki: nem is használtam a lépcsőt, leugrottam a leszállópályára. Még arra sem volt időm, hogy örömömben felkiáltsak, máris Allan ölelő karjai között találtam magam. Allan után Leonyid, majd Olga következett, Olga után Vera, aztán jöttek sorban a barátok, a számomra oly kedves arcok, erős karok, összevissza csókoló ajkak. .. Hol csak mondtam valamit, hol fel-felkiáltottam, körülöttem is beszélt, kiabált mindenki, és én nem hallottam sem őket, sem magamat. Aztán egy kis idő múlva mintha megnyugodtunk volna, és végre körülnézhettem. Mary ott sírt Vera vállán, és Vera szintén könnyes szemmel átölelte őt. Oszima szenvedélyesen magyarázott valamit Leonyidnak és Olgának, úgy látszott, mintha az Ökörhajcsár mindig tettrekész kapitánya rögtön az első találkozáskor el akarná mesélni Perseus-beli bolyongásaink egész történetét. Harsona hol az egyik embertől a másikhoz szaladt, hol szárnyra kapott, és röpdösött fölöttünk, s közben veszettül bőgött, mintha csatakürtöt fújna. - Hát ezek kifélék, Eli? - kérdezte ijedten a hozzám lépő Olga. Rémületében elsápadt, és eltorzult az arca. Értetlenül fordultam meg, elképzelni sem tudtam, mi ijeszthette meg ennyire a mindig nyugodt Olgát. A bolygóközi űrhajó lépcsőjénél ekkor jelent meg Gig. Ott állt egymagában, hatalmasan, örömtelien, egész testét rázta a boldog nevetés, miközben sötét szemgödrével az összeverődött embertömeget vizsgálta. Ekkor egyik oldalról Orlan és Graciőz, a másikról Luszin és Tigran lépett Gig mellé. Az emberek, galaktok és pusztítók csoportja annyira váratlanul tűnt fel, hogy az egész leszállópályát egy percre mozdulatlan némaság töltötte be. Az emberek a csodálkozástól meredten bámulták a pusztítókat és a galaktokat, azok pedig érdeklődéssel figyelték a földlakókat. A csendet csak az élő csontváz csontjainak vidám zörgése törte meg.
Felmásztam hozzájuk, és átöleltem Orlant és Graciőzt. Luszin ugyanezt tette Tigrannal és Giggel. - Barátaim - fordultam az emberek felé. - Ne csodálkozzatok, inkább örüljetek. Amit most láttok, abban semmi rejtélyes nincs, az inkább jelképes erejű. A világmindenség egyik sarkának három legnagyobb csillagnépe baráti szövetségre lépett egymással. És ha arról még korai is beszélni, hogy minden pusztítóból alkotó lett, az első, nyarat csináló fecskék már köztünk vannak. Ők azok, üdvözöljétek őket! Valamennyien lementünk a lépcsőn, és elvegyültünk az emberek között, szinte elvesztünk a tömegben. Azt mondtam, „elvesztünk”, és mosolyognom kell. Gyakran mondunk közhelyeket és gondolkodunk közhelyekben. Ami engem illet, én még csak elveszhettem a tömegben, és Luszin még inkább a maga két méter húsz centiméteres termetével. De a két, csaknem háromméteres galakt hatalmasan, ragyogó mosolyukkal úgy emelkedtek az emberek fölé, mint szoboralakzatok. Még kevésbé tudott elveszni Gig: kacagását az egész űrhajón lehetett hallani, amerre ment, tisztelettudóan utat nyitottak előtte. Aztán Harsona röppent oda hozzá, és átölelte a szárnyával; a láthatatlan harcos és az angyal diadalmasan és boldogan lépkedett az emberek között; olyanok voltak, mint ifjú házasok a lakodalmukon. És éppen olyan ujjongással köszöntötték is őket, mint az ifjú házasokat. - Menjünk át a megfigyelőterembe - szóltam Allannak. - Megmutatom neked a Narancsszínű csillagot, amely mellett, a rezidenciájában, a Harmadik Bolygón most André Sersztjuk uralkodik. Igen, André, a mi Andrénk, a drága André, az élő, a bolondos, a mindig nyüzsgő André!… És ami a legfontosabb: a nagy hatalmú André! A Perseus csillagainak legalább az egyharmada neki engedelmeskedik... Hová mész, Allan? - Csak egy pillanat, Eli! - kiáltott vissza Allan, és befurakodott a tömegbe. - Mi történt vele? - kérdeztem Olgát. - Mivel ijesztettem meg? - Mindjárt megtudod, Eli. Nem megijesztetted, ellenkezőleg, örömet szereztél neki. Allan akkor jött vissza, amikor beléptünk a megfigyelőterembe. Egy fiatalembert vezetett kézen fogva. Az ifjú annyira hasonlított Andréra, hogy csaknem kővé meredtem a meglepetéstől. André állt előttem, de nem az a megöregedett, mindig ideges André, akit a Harmadik Bolygón hagytunk, hanem a régi, a fiatal éveim barátja, a délceg, elbűvölően szép arcú André, akinek a fejét ugyanazok a vállig érő, vörösespiros hajfürtök borították... - Oleg! - nyögtem ki nagy nehezen. - Te ugye Oleg vagy? A fiatalember zavartan odalépett hozzám. Megöleltem. - Hogy kerültél ide? - kérdeztem. - Három évvel ezelőtt megengedték, hogy csatlakozzam az expedícióhoz - felelte az ifjú. - Az anyám az Ohrán maradt, és én megígértem neki, hogy azonnal megüzenem, ha megtudok valamit az apámról. - Még ma közöld az Ohrával, hogy apádat megtaláltuk. Hamarosan találkozni fogsz vele: az egyesült űrflotta a Narancsszínű felé indul, ahol most a te apád parancsol. A megfigyelőteremben annyian gyűltek össze, hogy nem mindenkinek jutott szék, sokunknak állni kellett. A képernyő félgömbjein az űrhajók fényei elhomályosították a csillagokat. A galakt űrhajók zöld pontjai egybekeveredtek a mieink piros lángjaival. A nagyítóberendezést ráállítottam egy kettősre, amely egy piros és egy zöld pontból állt. A nagyító üvegjén a galakt űrhajó óriásnak tűnt a miénk mellett. Elnevettem magam. Tudtam, hogy nem kell szégyenkeznünk: a mi űrhajóink kis méretei mögött gigászi erő rejtőzik. A pusztítók űrflottájának a maradéka, amely szerteszóródott a csillagrendszerben, sokat mesélhetne erről az erőről. - Tettünk azért valamit a Perseusban - mondtam hangosan. - Valamit azért tettünk, barátaim! Szavaimra Oleg válaszolt. Hangjában szomorúság érződött: - Mindent, ami fontos volt, már ti megtettetek... Nekünk, fiataloknak csak az utolsó simítások
maradtak. Az emberek és a galaktok egyesült űrflottájának fényein át láttuk a Perseus KHI csillagait, mögöttük pedig a Tejút, a világmindenség fenséges és hatalmas csillagáradata hömpölygött. Sehol nem olyan csodálatosan szép és grandiózus a Tejút, mint innen, a Perseusból nézve; sehol nem olyan félelmesek a centrumát elborító csillagködök. - Igen, tettünk valamit - ismételtem meg. - És az, amit még tennünk kell, évszázadokig elegendő lesz valamennyiünknek. De te, Oleg, más feladatot kapsz, kívül a Perseuson. Ezzel a feladattal pedig csak a ti nemzedéketek tud megbirkózni. Valahol arrafelé - mutattam a sötét csillagködök irányába - él a ramírok titokzatos és hatalmas népe. Meg kell tudnunk, kik ők. Expedíciót fogtok indítani a Galaktika centrumába; ez az a feladat, Oleg, amely a mai fiatalok nemzedékére vár!
A FORDÍTOTT IDŐ GYŰRŰJE Harmadik könyv
Világokkal vakító végtelen. Nekem mégis csak egy paránya csillog. Nem is azért, mert együtt ég velem, Csupán mert kínoz már a többi csillag. S ha terheimmel itthagy a remény, Őt hívom én szelíden kérdve, kérve. Nem is azért, mert tőle jön a fény, Csupán ha ő van, nincs szükség a fényre. I. ANNYENSZKIJ (Rigó Béla fordítása)
Lady! Itt van a Londonja. Látja? Önnek adom. Hallgassa csak, milyen Furcsán morajlik, amíg darálom Egy álomhoz sem hasonló álom Mindent felőrlö örvényeiben V. ROZSGYESZTVENSZKIJ (Rigó Béla fordítása)
ELSŐ RÉSZ A csillagdiszharmónia mártírjai
1. Jól emlékszem rá, hogy azon a napon haragos eső zúdult a földre. A Földtengely Bizottság, úgy látszik, elszámította magát: a Nagy Nyári Zápor ünnepét csak egy héttel későbbre tervezték. A felhőszakadás ferde sugarakban ömlő vízrengetege hangosan verte az ablakot, az utcán habzó patakok rohantak. Felsiettem a nyolcvanadik emeleten lévő kertbe, és élvezettel tartottam oda az arcomat az idő előtt érkező zápornak. Persze egy pillanat alatt bőrig áztam. Amikor pedig Mary hívott, nem feleltem: tudtam, hogy haragszik. Azelőtt sem szoktam esőkabátot felvenni, ha kiszaladtam az esőbe, és ez mindig felmérgesítette. De Mary folytatta: - Eli! Eli! Gyere le! Romero keres! Amikor meghallottam Romero nevét, visszamentem. A szoba közepén ott állt Paul - természetesen nem ő maga, hanem csak a képe. - Rossz hireim vannak, kedves admirálisom! - mondta Romero. Már húsz éve nem vagyok admirális, de Romero azóta sem szólít másként. - Végre tisztáztuk az Allan Kruz és Leonyid Mrava-féle expedíció pusztulásának a körülményeit. Szomorúan kell tájékoztatnom, hogy az első feltételezés, miszerint véletlen szerencsétlenség áldozatai lettek, nem igazolódott be. Az a feltevés sem állja meg a helyét, hogy Allan és Leonyid számítási hibát követett el. A Nagy Akadémiai Számítógép haláluk után minden utasításukat helyesnek találta: szegény barátaink cselekedetei a lehető legjobbak voltak azok között a rettenetes körülmények között. - Azt akarja mondani, Paul... - kezdtem el, de Romero nem hagyta, hogy befejezzem. Annyira fel volt indulva, hogy megszokott udvariasságáról is megfeledkezett. - Igenis, éppen azt akarom mondani, admirális! Harci tevékenység folyt ellenük, és nekik erről sejtelmük sem volt! Azt hitték, a természet vad szeszélyeivel van dolguk, míg valójában alattomos ellenség támadt rájuk. Nem természeti csodáról volt szó, kedves admirális, hanem háborúról! A Galaktika középpontjába indított első expedíció csillagháborúban pusztult el, és nem az elemek játéka végzett vele. Ez a szomorú igazság Allan Kruz és Leonyid Mrava expedíciójának a sorsáról. Romero mindig szeretett emelkedett stílusban beszélni. Azóta, hogy beválasztották a Nagytanácsba, és kinevezték a Csillagközi Szövetség történetírójává, ez a mulatságos jellemvonása még hangsúlyozottabbá vált. Egyébként a Galaktika centrumába indított első expedíció pusztulásáról más hangnemben aligha lehetett beszélni. - Mikor lesz a temetés? - Egy hét múlva. Ön az első, admirális, akinek a tudomására hoztam az expedícióról szóló híreket, és kétségkívül kitalálja, miért éppen önnek mondtam el először mindezt. - Kétségkívül fogalmam sincs, miért éppen én jutottam az eszébe! - A Nagytanács szeretné kikérni a véleményét. Azt akarjuk, hogy gondolkozzon azon, amit most elmondtam. - Gondolkozni fogok - válaszoltam, mire Romero alakja eltűnt. Vállamra kanyarítottam az esőköpenyt, és ismét felmentem a nyolcvanadik emeletre, a kertbe. Nemsokára Mary is utánam jött. Átöleltem, egymáshoz simultunk. A ragyogó reggel borús alkonyattá változott, sem a felhőket, sem a körút fáit nem láttuk már, és eltűntek szemünk elől még a hatvanadik emeleten virágzó növények is. Most csak eső töltötte be a világot, fényes, dübörgőn dalolva suhogó, olyan mámoros, örömtől megittasultan csapkodó eső, hogy sajnálni kezdtem, miért nincsenek szárnyaim: szerettem volna megverekedni a diadalmas vízzuhatag áradatával, de aviettában ülve hiányzott volna az érzés teljessége. - Tudom, mire gondolsz most - szólalt meg Mary. - Igen, Mary - feleltem. - Éppen harminc évvel ezelőtt egy ugyanilyen nyári esőünnep idején száguldoztam odafönt a zápor vízzuhatagában, és te legorombítottál, amiért hősködöm. Megöregedtünk, Mary. Ma már aligha tudnék megmaradni ott fönn, az egymást keresztező elektromos kisülések között.
Időnként aggaszt, hogy Mary mennyivel jobban kiismeri magát az érzéseimben, mint én magam. Szomorúan elmosolyodott. - Nem erre gondoltál. Sajnálod, hogy nem lehettél a világmindenségnek abban a távoli sarkában, ahol a barátaink meghaltak. Azt hiszed, ha velük vagy, az expedíció veszteségek nélkül tért volna vissza. .. .Ezt a szöveget az idegen idő burkában élve diktálom. Hogy ez mit jelent, később magyarázom el. Előttem, egy átlátszó, az erőtérben mozdulatlanul függő hengerben nyugszik az áruló visszataszító és sohasem porladó teteme, az árulóé, aki ebbe a feneketlen, kiút nélküli mélységbe taszított bennünket. A sztereoképernyőkön egy elképzelhetetlen világ, egy katasztrofális csillagörvény tájai tárulnak elénk. Halálos biztonsággal tudom erről a szörny világról, hogy ez nem az enyém,nem az emberek világa; ellensége nemcsak minden élőnek, de minden értelemnek is, és már nem hiszek benne, hogy a jelenlétem biztosíthatná a veszteségek elkerülését. Felelősséget viselek az expedíciónkért, és mégis tudatosan vezetem azt egy olyan úton, amelynek az utolsó állomása minden bizonnyal a pusztulás. Ez az igazság. Ha ezek a feljegyzések valamilyen csoda folytán eljutnak a Földre, az emberek meg fogják tudni: tökéletesen átérzem ezt a hátborzongató igazságot, tökéletesen tudatában vagyok annak, hogy a bűn engem terhel. Számomra nincs felmentés. Mindezt nem a kétségbeesés mondatja velem, hanem az igazság felismerése. Azon a napon pedig, ott, a szépséges, zöld színű Földön, az elérhetetlenül, megfoghatatlanul távoli Földön a nyári zápor zengő zenéje mellett szomorúan azt válaszoltam a feleségemnek: - Sok mindent szeretnék, Mary! A vágyak felerősítik a létezés tehetetlenségi erejét: először előrehajtanak, aztán fékezik a hervadás folyamatát. Ifjúkorban és az öregség idején az ember többet akar, mint amire képes. Jól tudom, hogy túl öreg vagyok már a vágyaimhoz. Csak egy maradt számunkra, kedves társam: a csendes hervadás. Csak a csendes hervadás, Mary.
2. Nem voltam ott az űrrepülőtéren, ahol a Perseusból jövő űrhajó leszállt. Nem mentem el a Nagytanácsnak a gyász alkalmából összehívott tanácskozására sem. Nem kapcsoltam be a sztereoképernyőket a szobámban. Mary később elmondta, milyen fenségesen szomorú szertartással érkeztek meg a Földre az űrhajósok holttestei. Sírva jött vissza az űrrepülőtérről. Egy szó nélkül hallgattam végig őt, aztán visszamenteni a szobámba. Ha az ismeretségünk első éveiben így viselkedtem volna, Mary biztosan azt mondja, hogy érzéketlen vagyok. Most már értett engem. Régen nincsenek már betegségek a Földön, az „orvos” szót sem használja senki. Azt az állapotot azonban, amelybe az expedíció sorsának hírére kerültem, csak betegségnek lehet nevezni. „Ezt alig lehet elviselni” - mondta Romero, amikor átadta nekem azt a kazettát, amely az eseményeket rögzítette a Perseusból való elindulás pillanatától egészen a halott személyzettel érkező űrhajók leszállásáig. De több volt ez annál, amit „alig lehet elviselni”. Csaknem belepusztultam ebbe a betegségbe. Aligha mentem volna el a temetésre, ha nem tudom meg, hogy a Földre érkezett Olga is. Nem bocsátotta volna meg nekem, ha nem vagyok ott a férje búcsúztatóján. És látni akartam a régi barátokat is: Orlant és Giget, Oszimát és Graciőzt, Kamagint és Harsonát. Olgával együtt jöttek az ő űrhajóján, az Orionon, hogy ott legyenek, amikor Leonyidék földi maradványait ünnepélyesen elhelyezik a Panteonban. Romero felhívta a figyelmemet, hogy búcsúbeszédet várnak tőlem; de mit tudtam volna mondani azonkívül, hogy a halottak bátor csillagvándorok voltak, és én nagyon szerettem őket? A Panteon Gyásztermében Olga a vállamra borulva zokogni kezdett, s én gyengéden simogattam ősz haját. Sokkal tovább állta az idő támadását, mint mi, de ez a bánat most összetörte. Hogy valamit mégis mondjak, azt mormogtam:
- Miért nem választasz más színt a hajadnak, Olga, hiszen ez nagyon egyszerű. Olyan szomorúan mosolyodott el, hogy alig bírtam visszatartani a könnyeimet. - Leonyidnak így tetszettem, amilyen vagyok, és most már nincs kinek a kedvéért szépítkeznem. Olgával együtt jött a temetésre lánya, Irina is. Jó tizenöt éve nem láttam, bolondos, csúnyácska kislány volt, külseje és természete Leonyidra emlékeztetett. Azelőtt sokszor csodálkoztam rajta, hogy milyen keveset örökölt Irina anyja megfontoltságából, nyugalmából, a talányok lényegének mélyére való hatolás képességéből, vasakaratából, amely a jólelkű udvariasság mögé rejtezett. Most, a Panteonban azonban már felnőtt nőt láttam: jó alakút, kreol bőrűt, lobbanékony természetűt, gyors beszédűt és gyors mozgásút; olyan hatalmas, fekete szeme volt, a szeme fehére olyan kékbe játszott, hogy alig tudtam levenni róla a tekintetemet. Most még hasonlóbbnak találtam Leonyidhoz, mint régen, és nemcsak a külsejét. Ma, amikor aligha lehet valamit is helyrehozni, már tudom, milyen súlyosan tévedtem Irinát illetően. Az okok hosszú láncolatában, amelyek a jelenlegi siralmas helyzetet előidézték, ennek a tévedésemnek is szerepe volt. Barátságosan átöleltem Irinát, és azt mondtam: - Nagyon szerettem az apudat, kislány. Irina elhárította a kezemet, a szeme villogni kezdett. A régi, elnyűtt kifejezés: „a szeme villogni kezdett” ebben az esetben az egyetlen helyes fogalmazásmód. Irina szeme villogni kezdett, a lány számomra érthetetlen kihívással a hangjában így felelt: - Én is szerettem az apámat. És már nem vagyok kislány! Végig kellett volna gondolnom szavai tartalmát, át kellett volna éreznem hangnemének jelentését, és sok minden másképp alakult volna. De láttam, hogy Luszin és Harsona közeledik, és nem értem rá szeszélyes ifjú hölgyekkel törődni. Luszin megrázta a kezemet, az öreg angyal fekete szárnyával csontot ropogtató ölelésbe szorított. A halhatatlanság gyógyírja, amelyet oly szorgalmasan próbálunk átvenni a galaktoktól, éppolyan keveset használt a barátaimnak, mint nekem. Luszin jól tartja magát, szikár testében túl sok az ín és a csont, és túl kevés a hús; az ilyenek lassan öregszenek. De Harsona aggastyánnak néz ki. Soha nem gondoltam volna, hogy létezhet ilyen szép öregség is, azt is mondhatnám, ilyen erőteljes aggság. Gyengédséget érzek, amikor ezeket az egymásnak ellentmondó szavakat - „erőteljes” és „aggság” - kimondom, és fájdalommal a szívemben olyannak látom magam előtt a halott Harsonát, amilyen ott volt, a gyászszertartáson: hatalmasan, fekete szárnyakkal, sűrű, teljesen ősz bozonttal a fején, sűrű, teljesen ősz pofaszakállal... - Tragédia! - mormogta szomorúan Luszin. - Micsoda tragédia, Eli! - Körös-körül ellenség volt! - vicsorogta Harsona. - Harcolniuk kellett volna! Te harcoltál volna, Eli, biztos vagyok benne! Kár, hogy én nem voltam ott! Megmutattam volna egyet s mást abból, amit a Harmadik Bolygón, a csatákban tanultam! Orlan és Graciőz jött oda hozzánk. Amikor mindketten olyan bolygóra lépnek, ahol emberek vannak, csak együtt mutatkoznak. Valami megható naivitás van ebben: a galakt és a pusztító azt akarják demonstrálni, hogy a vad ellenségeskedést, amely egykor szembeállította a két népet, ma már meleg barátság váltotta fel. Megszokásból még pusztítónak neveztem Orlant, bár most már „demiurgosznak” hívják őket; ez valami olyasmit jelent, hogy „tervező” vagy „építő”, egyszóval „teremtő” lett a régi pusztítóból. A „demiurgosz” szó ugyan pontosan kifejezi annak a szerepnek a lényegét, amelyet az egykori pusztítók játszanak a Csillagközi Szövetségben, de mégsem hiszem, hogy ez a tüntető barátkozás túl könnyen menne Orlannak és Graciőznek, különösen az utóbbinak. Az asztro-pszichológusok azt állítják: éppúgy, ahogy az emberekkel nem lehet megszerettetni a kellemetlen szagokat, a galaktokat sem könnyű rávenni a türelemre a mesterséges szervek és szövetek iránt, s a demiurgoszok is csak az elnevezésüket változtatták meg, és nem a testük felépítését, amely ma is tele van mesterséges szervekkel és szövetekkel. - Üdvözöllek, Eli, régi barátom és parancsnokom! - szólalt meg ünnepélyesen a galakt, és ember módján felém nyújtotta a kezét; apró ujjaim úgy elvesztek óriási tenyerében, akár egy jókora ládában. Elmorogtam néhány, a találkozás jellegéhez illő szót. Ami az emelkedett, patetikus hangnemet illeti,
a galaktok még Romerot is jócskán felülmúlják. Orlan megelégedett azzal, hogy kékbe játszó arca szívélyesen felfénylett, a feje magasra emelkedett, majd éles csattanással visszacsapódott a vállai közé. Allan és Leonyid expedíciójában száztizennégy ember, nyolc demiurgosz, három galakt és két angyal vett részt. A katasztrófa egyetlen alaktalan tömeggé változtatta az élőlényeket és a gépeket. A terembe behozták a közös hamvakat tartalmazó urnát, egy csipetnyi halott anyagot: a személyzet tagjainak egykori lelki és szolgálati szövetsége a testüket képező atomok anyagi tömegévé változott. Fájdalommal gondoltam ebben a pillanatban arra, hogy mi valamennyien a különböző csillagokon a bennünket alkotó anyag szerint testvérek vagyunk, de csak a halálban érezzük meg belső egységünket. Az urnát Romero és Oleg hozta be: az egyik mint a Nagytanács képviselője, a másik az űrhajósok küldötteként. Engem is megkértek rá, hogy ott legyek az urnavivők sorában, de az olyan ceremóniák, ahol sok ember előtt kell szerepelni, nem nekem valók. Arra sem vállalkoztam, hogy beszédet mondjak. Romero szólt néhány szót, aztán felhangzottak a gyászzene dallamai. Röviden ki kell térnem a zenére. Azoknak az okoknak a különös összefonódásában, amelyek előidézték a jelenlegi bolyongásunkat a Galaktika centrumának vad csillagörvényében, a zene is szerepet játszott. Zbyszek Poljanowski A barát emlékére című szimfóniáját játszották. Százszor is elmondtam, hogy csak a belülről jövő, saját magam alkotta individuális zenét kedvelem, a saját hangulatom harmóniájának a melódiáit. Valószínűleg egyszerűen nehezemre esik átállítani magamat mások érzéseire, a mindenki számára közös dallamok olyasmit sugallnak, mintha megparancsolnák, hogy éppen ezt és ne valami mást érezzék; mintha megtiltanák, hogy önmagam legyek. Zbyszek Poljanowski A barát emlékére című műve az egyetlen kivétel. Ezt mindig jólesik hallgatni. Ez a zene az enyém, mindig az enyém, és azon a napon olyan fájdalommal, olyan lélekbe markolóan zengett, hogy szinte egy lettem ezzel a fájdalmas és férfias zenével, a hangjaiban eggyé váltam a barátaimmal, a világgal, egymagam voltam és minden ember, az egész világ egyszerre. Valószínűleg Zbyszek Poljanowski tudatosan akarta kiváltani ezt a hangulatot. Csak azt tudom mondani: ha ez volt a célja, akkor sikerült neki. Romero és Oleg akkor lépett oda hozzám, amikor még nem ocsúdtam fel a szimfónia kiváltotta merengésemből. Romero így szólt: - Kedves admirálisom! A Nagytanács úgy döntött, hogy elindítja a második expedíciót a Galaktika középpontjába. Az űrhajóraj parancsnokául Oleg Sersztjuk csillagközi űrhajókapitányt, közös barátunkat nevezte ki. Oleg hozzátette: - Azzal a feltétellel fogadtam el a megbízást, ha az expedíciónak te is a tagja leszel, Eli! Éppen olyan kategorikus nemmel kellett volna válaszolnom, ahogyan ezt mindannyiszor tettem, amikor felkértek rá, hogy vállaljam el csillagközi expedíciók parancsnokságát, vagy vegyek részt bennük. A Perseusban aratott diadal, és Asztrosznak a Harmadik Bolygón bekövetkezett halála után Mary és én visszatértünk zöld színű ősanyánkra, a Földre, hogy soha többé ne hagyjuk el azt. így döntöttünk húsz évvel ezelőtt, és egyetlenegyszer sem változtattuk meg elhatározásunkat. Magam számára is váratlanul így feleltem: - Beleegyezem. Gyertek el hozzám este. Megbeszéljük a részleteket.
3. Mary gyalog akart hazamenni. Borongós nap volt, az égen felhők futottak. A Központi Körúton leveleket sodort a szél. Élvezettel szívtam be a hideg levegőt; a legjobban az éppen ilyen időjárást szeretem: a száraz, éles, energiával teli, szélzúgásos, sárguló levelek bágyadt fényét sugárzó időt. Az ősz az én évszakom. Mary csendesen azt mondta: - Milyen szép is tud lenni az öreg Föld! Meglátjuk-e még, vagy örökre eltűnünk a csillagvilágban?
- Itthon is maradhatsz a Földön - vetettem közbe óvatosan. Ironikus mosollyal pillantott rám. - Én éppen itthon is maradhatok. De te meg tudnál-e lenni nélkülem? - Nem, Mary, nem lennék erre képes - vallottam be őszintén. - Nélküled lenni ugyanaz, mint saját magam nélkül lenni. Vagy magamon kívül lenni. Ha egyedül vagyok, csak a fele vagyok egy egésznek. Nem a legkellemesebb érzés. - Legalább ma nem kellene viccelned, Eli! - Mary összehúzta a szemöldökét. Kis ideig hallgatva ballagtunk. Aggodalmasan pillantgattam Maryre. Hány éve már, hogy együtt vagyunk, de még mindig félek a hirtelen hangulatváltásaitól. Mérges arckifejezése magába zárkózóan álmodozóvá változott. Azt mondta: - Találd ki, mire gondolok! - Fogalmam sincs. - Egy régi költő verse jutott eszembe. - Soha nem vettem észre, hogy szereted a költészetet. - Csak azt szoktad észrevenni bennem, ami segít vagy zavar téged, a többi számodra láthatatlan marad. - Semmilyen másvilágit, nem ittenit vagy valamilyen természetfölöttit valóban soha nem fedeztem fel benned, ez igaz. Szóval milyen vers jutott az eszedbe? Mary a zsugorodó levelekre mutatott. Tétován hullik a levél, Reszket, hiszen porunkhoz érhet, Ó, talán minden, ami fél, bennünk remegve újraébred. Vagy már a lét csalárd ölén Teremtő sem vár alkotásra. Nincs kezdete, se folytatása A szomorú szónak, hogy „én”. (Rigó Béla fordítása)
Egyetértettem vele, hogy a versben sok minden utal a jelenlegi pillanatra. Ha megfeledkezünk a nem létező teremtőről, a többit el lehet fogadni; a félelem is velejárója minden élő természetének, és se vége, se hossza annak a molekulákból és erőterekből álló szervezet vágyainak, amelyiket valamennyien énnek nevezünk. Csak a ki nem mondott, de érezhető elvágyódást, a hiányérzést illetően lehet vitába szállni. A hiányérzés nem gyakorlati dolog, a szabadság, a pihenés idejére való, és ugyan mi érdekes lehet a nyomasztóan unalmas pihenésben? . - Meglepő képességeket árulsz el a leegyszerűsítés terén - vetette ellen Mary bosszúsan. Aztán ismét szó nélkül ballagtunk tovább, majd megkérdeztem, mit gondol a katasztrófa okairól. - Éppen az ellenkezőjét annak, amit Paul erősitget - felelte Mary némi lenézéssel a hangjában. Furcsa figurák vagytok ti, férfiak! Minden rejtély mögött csak rosszakaratot gyanítotok! Annyira bennetek van a harciasság, hogy képesek vagytok feltételezni: maga a természet folytat ellenetek háborút. A legkönnyebb persze a természet számlájára írni a saját hibáitokat. De aligha ez a helyes megoldás! - A nők a hibásak abban, ha harciasak vagyunk, ti magatok szültök ilyennek bennünket. Egyébként nem cáfoltad meg meggyőzően Romero érveit. - Csak érthetetlen tényeket látok, és felületes találgatásokat a tények okairól. Nincs mit megcáfolnom. Mary szavai nagyobb hatást gyakoroltak rám, mint azt azon a napon hajlandó lettem volna beismerni.
Este a lakásunk szalonja megtelt emberekkel. Olgának, Romeronak, Olegnek, Orlannak és Luszinnak még jutott szék, de Harsona és Graciőz csak nagy nehezen fért el a díványokon: az angyalt a szárnyai zavarták, a háromméteres Graciőz pedig félt felállni, attól tartott, hogy beveri a fejét a mennyezetbe. Romero beszámolt róla, hogy a Galaktika centrumába indítandó második expedíciónak az lesz a célja, hogy felderítse az ismeretlen ellenséget, és tisztázza, lehetséges-e békés kapcsolatot teremteni vele. Nem hadjáratot tervezünk tehát, hanem békés küldetésre indulunk. A Csillagközi Szövetség minden anyagi erejét az új expedíció rendelkezésére bocsátja. - Most pedig tegye fel a kérdéseit, admirális, és adjon hangot a kételyeinek, ha vannak! - fejezte be mondókáját Romero. Meglehetősen sok kételyem volt. Nem sikerült megtalálni a ramírokat, akiknek a keresésére az első expedíciót küldték. A ragadozó bolygókat, amelyek üldözőbe vették az űrhajókat, Allan élőlényeknek tartotta, de nincs bizonyítva, hogy ezek valóban élnek, s nem a természet szörnyű csodái. Az „ürporfelhők napjainak” körzete, amelynek szélén az expedíció elpusztult, Allan véleménye szerint értelmes lények civilizációjának a lakhelye, de ennék a civilizációnak egyetlen képviselőjével sem sikerült találkozniuk. Tehát a civilizáció létezése mindössze hipotézis. A centrumba való behatolás kísérletei ellenállást váltottak ki, de mi következhet ebből? Az ellenállásnak fizikai okai is lehettek, olyanok, amelyeket egyelőre nem ismerünk, hiszen senki sem állíthatja, hogy mindent tudunk a világmindenségről. Azt kérdeztem Olegtől: - Te fogod vezetni a második expedíciót. Mi a véleményed a kérdéseimről? Oleg megfontoltan felelte: - Csak egy módon lehet választ kapni rájuk: ismét meg kell közelíteni a Galaktika középpontját, hogy tisztázhassuk, mi akadályozza a behatolást. Egyre jobban tetszett nekem Oleg. Hasonlított is, nem is az apjára. Anyjától fehér bőrét örökölte, amely olyan puha és bársonyos volt, hogy szinte átlátszónak tűnt. Amikor válaszolt nekem, elkapta a hév, arca kipirosodott, fehér bőrén lángoló folt gyulladt ki, amely a homloka, a füle, a nyaka felé terjedt. Volt valami lányos a külsejében, feje szépségében, hosszú, a vállára hulló aranyszínű fürtjeiben - Oleg haja nem göndörödött olyan erősen, mint apjáé egykor -, keskeny vállában és csípőjében, hosszú, karcsú ujjaiban. A külső sokszor csal, és ennek a férfinak az esetében, akit most neveztek ki űrflottaparancsnoknak, ez többszörösen igaz volt. A távoli utakat járó csillagközi űr hajókapitányok között Oleg a legbátrabbak és a legsikeresebbek közé tartozott. Olga a Hyádokra induló, már régen tervezett expedíció admirálisául javasolta, és ha nem történik ez a katasztrófa Allannal, Oleg már a valamilyen titokzatos szakadékba zuhanó csillagkép felé száguldana. A Nagytanács a Galaktika centrumába indítandó új expedíció kedvéért állt el a Hyádokra tervezett úttól. - A válaszod tökéletesen kielégítő - mondtam. - Most pedig számoljatok be az előkészületekről. Romero elmagyarázta, hogy az előkészületek a Perseusban, a valamennyiünk által jól ismert Harmadik Bolygón folynak André és egy Ellon nevű demiurgosz irányításával. Az űrhajókat a Tanév-féle térelnyelőkön kívül olyan gépezetekkel is felszerelik, amelyek képesek gyorsan meggörbíteni a teret az űrhajó körül. Valamennyi űrhajó tehát egy kicsinyített Harmadik Bolygóra emlékeztet, és bármilyen erősségű térgörbületet létre tud hozni maga körül. A térgörbítést végző generátorokat Ellon csoportja tervezi. - Ellon, Ellon... Ismered őt, Orlan? - Én javasoltam őt - jelentette ki büszkén Orlan. - Nincs még egy demiurgosz a Perseusban, aki tervezői képességek terén fel tudná venni a versenyt Ellonnal. Észrevettem, hogy Graciőz komoran megcsóválta a fejét. - Az utolsó kérdésem: a Nagytanács milyen minőségben javasolja a részvételemet az expedícióban? Hogy egy régi kifejezéssel éljek: mi lesz a funkcióm? - Te leszel az expedíció lelke és lelkiismerete, Eli -felelte Oleg. - Rosszul szervezett expedíció az, ahol a lélek és a lelkiismeret külön van választva a többi
résztvevőtől. Komolyan beszéltem, de riposztom csak nevetést váltott ki. Romero békítő szándékkal azt mondta: Ha már a funkció kifejezést használta a feladatköre megnevezésére, akkor tekintsük úgy, hogy ön lesz az expedíció tudományos vezetője. Létezett valaha egy ilyen fogalom is, kedves admirálisom. - Ön is tagja lesz az expedíciónak, Paul? - Úgy gondolom, a Nagytanács engedélyezi, hogy elhagyjam a Földet. A tanácskozás befejeztével átültem Graciőz mellé. - Úgy láttam, hogy amikor Orlan magasztalta Ellont, te sóhajtottál egy nagyot. Nem értesz egyet Orlan véleményével? A galakt arcán jóságos mosoly gyúlt ki. Annyira szeretnek mosolyogni, hogy szinte bármilyen alkalommal megajándékozzák a környezetüket ezzel az örömteli arckifejezéssel. - Nem, Eli, Orlan barátom, a demiurgosz tökéletesen pontosan jellemezte Ellont mint tervezőzsenit. De tudod, Eli... - A galakt hangja elakadt, bár az arcán változatlanul ott ült a mosoly. - Ellon szervezetében túl magas a mesterségesség szintje, jóval magasabb, mint a többi demiurgoszéban; félek, hogy az agya is tartalmaz mesterséges elemeket, bár Orlan tagadja ezt. Én is elmosolyodtam, de emberi módon: ironikusan. A galaktok utálatát a mesterséges szervek iránt mindig különc furcsaságnak tartottam. Graciőz magyarázatát elengedtem a fülem mellett. Minden ember követ el hibákat, s én is tévedtem. És sok, első látásra jelentéktelennek tűnő tévedésem később a szó szoros értelmében végzetessé vált. .
4. Milyen furcsán változott meg André! Olga figyelmeztetett, hogy nem fogom megismerni, s én csak nevettem rajta. Elképzelhetetlen, hogy ne ismerjem meg az egykori legjobb barátomat! Természetesen azonnal ráismertem, amikor az Orion a Harmadik Bolygó leszállópályája fölött függve megállt, és André berontott az űrhajó kitárt ajtaján. De ugyanakkor meg is döbbentem. Andrét meggyötört, a téboly rémségeinek nyomát még magán viselő, de élénk, sőt energikus, középkorú férfiként láttam utoljára. Most egy öregember ölelt meg; egy kapkodó, ideges, fehér hajú, ráncos, idő előtt megroggyant André állt előttem... - Igen, igen, Eli! - nevetett szomorúan André, amikor észrevette rajtam a megdöbbenést. - Itt, a halhatatlan galaktok tőszomszédságában valamilyen okból különösen gyorsan öregszünk. Ez az ördögi gravitáció lehet az oka mindennek, és a tér állandó görbítése és kiegyenesitése sem nagyon kedvez a biológiai harmóniának. Emlékszel Vándorra? Arra a kiválóan fejlett Agyra, akit te, ki tudja, miért, egy csélcsap sárkány hatalmas testébe költöztettél? - Remélem, él még? - Persze hogy él! De már rég nem kergeti a sárkánylányokat. Az értelmi képességei egyébként nem változtak. Kiszálltunk a bolygóra. Nem töltöm az időt azzal, hogy a Perseusba vezető utunkat leírjam, hiszen az elkövetkező események szempontjából ennek nincs jelentősége. Nem térek ki az ismerősökkel való találkozásokra sem; ezek csak Mary és az én számomra voltak fontosak. Mindössze azokról a benyomásokról számolok be, amelyeket a Harmadik Bolygó jelenlegi képe gyakorolt ránk. Egy egyszerű aviettán repültünk Maryvel. Emlékezetünkbe örökre bevésődött a pusztítók félelmetes ürerődítményének riasztó képe: az ólomsíkság az aranydombokkal. Most nem láttunk sem ólmot, sem aranyat, mindenütt erdők kéklettek, tavak tükre csillogott. - Szeretnék itt leszállni. - Mary egy magánosán álló kis dombra mutatott, amelynek teteje kiemelkedett az őt körülvevő bokrok közül. Kiléptünk az aviettából, és ekkor éreztük először, hogy a régről ismert bolygón vagyunk. Az avietta antigravitációs terei semlegesítették a bolygó szörnyű vonzását, az Állomás körzetében a gravitáció egyáltalán nem emelkedett a földi érték fölé, itt azonban mintha valami szabályosan belenyomott volna a talajba. Nem tudtam kiegyenesedni, a fülem zúgni kezdett, tettem egy lépést, majd egy
másodikat, és megtántorodtam. - Most nem tudnám megtenni azt az utat az Állomásig - mondtam mosolyt erőltetve magamra. - Megismered ezt a helyet, Eli? - Nem. - Ennek a dombnak a lábánál halt meg a fiunk. A múlt kivilágosodott az emlékezetemben. Lopva Maryre pillantottam. Elmosolyodott. Elképedtem a mosolya láttán, annyi volt benne a megbékélt öröm. Óvatosan azt mondtam: - Igen, ez az a hely... De nem lenne jobb elmennünk innen? Mary végigmutátott a környező tájon. - Annyiszor láttam álmomban ezt az aranydombot és körülötte a halott pusztaságot. És mindig eszembe jutott, milyen szenvedélyesen vágyott rá Asztrosz, hogy ezen a fémsivatagon szárba szökkenjen az élet. Emlékszel, hogy életet teremtőnek nevezte magát? A Nikkelbolygón nem volt nehéz dolga, ott nem nagy a gravitáció. De még itt is sikerült meghonosítani az életet a fémen. Növényeket ültettek, amelyeket speciálisan a magas tömegvonzású helyek számára alakítottak ki. - Azokat, amelyeknek a megalkotásával az asztro-botanikai intézetben foglalkoztatok? - Amelyekkel én egyedül foglalkoztam, Eli! Ez az én emlékmüvem a fiunknak. Most pedig menjünk vissza az Állomásra. Két másik esemény, amelyekről szót ejtek, közvetlen kapcsolatban volt az expedícióval. A bennünket a leszállóhelyen várók között Vándor nem volt ott. Luszin, alighogy a bolygó talajára lépett, rögtön hozzá indult. Valamennyire ő is az alkotója ennek a különös lénynek, és büszkébb rá, mint a többi szörnyére. Vándor éppen betegeskedett. Luszin bánatosan közölte, hogy a sárkányban túl sok az emberi, ha a formája nem is az, és nemcsak a halhatatlanság elérhetetlen a számára, éppúgy, mint az embereknek, hanem a tisztes, hosszú élet is. - Nagyon szeretne látni. Téged - jelentette be szokott szaggatott módján Luszin, és a következő reggel elindultunk, hogy meglátogassuk a sárkányt. Külsőleg Vándor nem sokat változott. A repülő sárkánygyíkok nem híznak és nem soványodnak, nem fiatalodnak és nem őszülnek, öregségükben nem válnak tohonyává. Vándor olyan volt, amilyennek a búcsúzáskor láttam: narancsszínűbe játszó, kékesszürke bőrű, erőteljes mancsú, hatalmas szárnyú. De repülni már nem tudott. Amint meglátott, kimászott odújából, és odakúszott hozzánk. A hullámszerű bőrredők a régi gyorsasággal mozogtak a hátán és az oldalán, izmos, hatalmas törzse a korábbi kecsességgel tekergeti, hosszú, kemény pikkelyekkel páncélozott farka üdvözlésképpen karikává gömbölyödött, a szárnya dübörögve csapkodta a levegőt. De ezek a jól ismert mozdulatok már nem tudták felemelni a talajról Vándor testét. Tüzet is kevesebbet fújt: a bíborszínű láng nem tört olyan magasra a torkából, mint valaha, a füstje is sűrűbb lett. Nem gúnyolódom rajta, szomorúan mondom ezt. - Üdv az érkezőnek! - recsegte a rég nem hallott, selypítő hang. - Örülök, hogy látlak, admirális! Ülj ide a hátamra, Eli! Rátelepedtem az egyik lábára, és gyengéden megrúgtam pikkelyes oldalát. - Jól tartod magad, Vándor! Bár a fiatal sárkányokkal aligha tudsz már versenyezni! - Kirepültem magam, kifutottam magam, kiudvaroltam magam; a létezésem valamennyi meghatározása a „ki” igekötővel kezdődik - állapította meg önsajnálat nélkül, és felém fordította szörnynyakát, dülledt, zöldessárga szeme bölcsen és bánatosan tekintett rám. - Nem panaszkodom Eli. Kedvemre éltem. Mindazokat az örömöket végigpróbáltam, amelyeket az élő testben való létezés biztosíthatott. Hidd el, nem fogom elveszteni az önmérsékletemet, amikor eljön az ideje, hogy búcsút vegyek az élettől. Nem volt kedvem ilyen lehangoló témáról társalogni. Vidáman ugrálni kezdtem a sárkány kőkemény lábán. A Földön a szervezet felerősítésének újabb módszereit dolgozták ki. Rajtad is kipróbáljuk őket, és akkor ismét repülök egyet a hátadon a bolygó fölött.
Vándor csúfondárosan felnevetett. Mégiscsak ő az egyetlen sárkány, akinek a grimaszai tartalmat hordoznak; a többi egyszerűen csak kitátja a száját, füstöt ereget a torkából, és az ember nem is érti, hogy csak ásít-e, vagy le is akarja nyelni. Vétkesnek éreztem magam a sárkány előtt. Korábbi alakjában, irányító és álmodozó Agyként tízszer is túlélhetett volna valamennyiünket. Testet ajándékoztam neki, de a testi létezés örömei rövid időre szólnak. Ha későn is, de vallatóra fogtam magam, helyesen cselekedtem-e. A másik fontos esemény az Ellonnal való találkozás volt. Hatan indultunk Ellon tervezőirodájába: Mary, Olga, Irina, Orlan, André és én. A hatalmas, napfényes teremben Ellon várt ránk. Részletesen be kell számolnom, milyen volt Ellon. Ott állt előttem. Odaléptem hozzá, alaposan szemügyre vettem. Meg akartam érteni, mi okozza azt a benyomást, amelyet rám gyakorolt. Tanulmányoztam magamat, nem változik-e meg ez a benyomás attól, hogy áthatóan figyelem, bele akarok mélyedni a lényegébe. Semmi sem változott. Minden rendben, nem tévedtem. Ha valaha is az életben találkoztam egy olyan lénnyel, akit a szó szoros értelmében különlegesnek lehetett nevezni, akkor ez a lény Ellon volt. Nem mozdult felénk, csak odafordította hosszú, kígyószerüen tekergőző nyakán ülő kobakját. Orlan üdvözlésképpen felemelte, majd a válla közé rántotta vissza a fejét. Ellon nem méltatott üdvözlésre bennünket. Egyszerűen azt sem tudta, mi az az üdvözlés, ilyesmire nem tanították meg. Hallgatagon nézett végig rajtunk. Nem, nem is nézett: átdöfött, megvakított, megsemmisített foszforeszkálva lángoló szemével; ezek a fellengzős hasonlatok ebben az esetben tökéletesen helytállóak. Orlan pedig zavarba jött. Láttam őt ütközetekben, diplomáciai tárgyalásokon, tanácskozásokon: mindig egyformán nyugodt volt, határozott és rendíthetetlen. Biztosra vettem, hogy jól ismerem őt. Most nem emelte föl a fejét, hanem a nyaka közé húzta, a kedvünkért kitűnő emberi nyelven beszélt, de hangja bátortalanul, csaknem kérlelően csengett. - Az emberek azért jöttek el hozzád, hogy meglássák csodálatos alkotásaidat - mondta Orlan ezen a szokatlan hangon. - Remélem, nem leszünk a terhedre a látogatásunkkal? - Nézzetek és ámuljatok! - felelte éppolyan kitűnő emberi nyelven Ellon, és hosszú, hajlékony, csont nélküli karjának mozdulatával végigmutatott a helyiségen. Szája széles vigyorba torzult, kékes fényű arca rózsaszínné vált, feltehetőleg az elégedettségtől. De nem volt mit néznünk. Csak gépek álltak körülöttünk, mellettük demiurgoszok sürgölődtek. Az egész bolygó nem egyéb, mint egy sereg gép, és a külsejükből nem lehetett megállapítani, hogy ezek itt, a teremben miben különböztek azoktól, amelyek a bolygó ezer kilométeres mélységeiben működtek. Orlan szinte alázatosan kérte: - Jobb lenne, ha te magyaráznád el a dolgok lényegét, Ellon. Ellon meg-megérintette a gépeket, miközben elmondta, melyik milyen célt szolgál. Lépkedett előre, de a feje hátra, ránk nézett; minden demiurgosz tudja forgatni a nyakát, de ennyire tökéletesen, száznyolcvan fokban elfordítani csak Ellon volt képes. Én nem figyeltem a magyarázatára, inkább az arcát néztem; nem a beszéde értelmét próbáltam követni, inkább a hangja csengését hallgattam, valami okból ez fontosabbnak tűnt, mint a gépezetek működésének a megértése, úgysem sokat fogtam volna fel belőle, hiszen nem vagyok a legjobb mérnök. És minél kitartóbban figyeltem Ellont, annál erősebben rögződött bennem a különlegesség benyomása. Ellon nevetett. Hangtalan hahotájában szélesre tárta a száját. A magyarázata komoly, rendkívül szakszerű volt, az arckifejezése viszont pimaszul gúnyos. Óriási békaszája fültől fülig húzódott keresztül az arcán, kétszer akkorának láttam, mint a többi demiurgoszét: az ijesztően mozgékony, tekergőző, jókora torz nyílás végigrángott az arcán, és a sötét, élénken mozgó, állandóan változó - azt is mondhatnám, folyóvízként fültől fülig áramló -, ajak nélküli szájszakadék fölött vészjóslóan villogott kékes-ibolyaszínű, átható és mozdulatlan szeme. Nem vagyok sem félénk, sem gyenge akaratú, de kis híján engem is hipnotizált az ördögien változó, gúnyos grimaszok és a vad tekintetű szempár együttese.
Amikor végigjártuk a termet, Ellon azt mondta (csak ezek a szavak maradtak meg az emlékezetemben az egész magyarázatából): - Sem az embereknek, sem a demiurgoszoknak és még kevésbé a galaktoknak nem voltak soha ilyen tökéletesen felfegyverzett űrhajói. Ha csak egyetlen ehhez hasonló űrhajónk lett volna akkor, amikor az emberek betörtek a Perseusba, az események egészen más fordulatot vesznek. Szárazon megkérdeztem: - Talán nincs ínyedre, Ellon, hogy az események nem vettek más fordulatot? Jól fél percig hang nélkül nevetett. - Sem nem bánom, sem nem örülök neki, hogy így történt. Egyszerűen leszögeztem a tényt. Olga kérdezgetni kezdte valamiről Ellont, aztán Irina szólt közbe; a lányban különös módon keveredett apja lobbanékonysága és anyja mérnökies aprólékossága. Félrevontam Andrét. - Biztos vagyok benne, hogy a demiurgoszok gépei rendkívüliek. De ki fogja irányítani őket? André türelmetlenül közbevágott. Azt hiszem, csak ez az egy tulajdonság maradt meg benne a régi Andréból. Félszóból is érti a gondolatot, és most sem udvariaskodik a beszélgetőpartnerével. - Ne izgulj! Ellon csak tervezi a gépeket, az irányítás az én dolgom. Az indító erőterek most az én egyéni kisugárzásomra lépnek működésbe. Amikor pedig az űrflotta elindul, az irányítást átadom Olegnek és a többi hajó parancsnokának. Felmentünk a felszínre. Irina lelkesülten kijelentette: - Micsoda remek figura ez az Ellon! Egyáltalán nem hasonlít a többi demiurgoszra! - Suttogóra fogta a hangját, nehogy Orlan meghallja: - Valamennyien torzszülöttnek néznek ki, egyedül Ellon szép közülük! És milyen tökéletes tervezőmunkát végzett! Megengeded, Eli, hogy az űrhajón Ellon csoportjában dolgozzak? - Ott dolgozol, ahol szeretnél - feleltem. - Ami engem illet, szerintem Ellon sokkal csúfabb bármelyik demiurgosznál. A szállodában Mary azt mondta: - Nincs jogom arra, hogy beleszóljak az expedíció tudományos vezetőjének utasításaiba, de a férjem cselekedeteiről mondhatok véleményt. Elégedetlen vagyok veled, Eli. - Nem vagyok elég jól öltözött? Vagy a szokásos udvariatlanságaim egyikét követtem el? Netán megsértettem valakit? - Tartok Ellontól - felelte sóhajtva. - Annyira csúnya, hogy még szép is a csúfságában, ebben egyetértek Irinával. De mindennap találkozni vele az űrhajón!… És hogy nézett rá Irina! Ha egy férfira vetett volna ilyen pillantásokat, azt mondanám, hogy szerelmes. - Hadd legyen csak szerelmes. Én magam is, ha emlékszel rá, valamikor régen szerelmes voltam Violába, s ő sem volt emberi lény. Az ilyen érzések veszélytelenek, mivel kilátástalanok. Azt nem tehetjük meg, hogy Ellont itt hagyjuk: köztudott, hogy tervezőzseni. Félek, az emberi sovinizmus beszél belőled, s ez megengedhetetlen a csillagtestvériség idején. Meggyőztelek ezzel a kemény kifejezéssel? - Azzal győztél meg, hogy tehetetlenül megvontad a vállad - felelte Mary szomorúan mosolyogva. Ne törődj a hangulataimmal. Nem a megfontolt gondolatok szülik őket, hanem a rossz előérzet. Később sokszor eszembe jutott ez a beszélgetés Maryvel ott, a Perseus félelmetes Harmadik Bolygójának szállodájában.
5. Nem, én nem beszámolót írok az utókornak az expedíciónkról. Már említettem, nem vagyok biztos benne, hogy ez a felvétel egyáltalán eljut a Földre. Mindössze megpróbálom megérteni az események lényegét. Faggatom magam, helyesen cselekedtem-e. Újból és újból odalépek az áruló holttestéhez, amely mozdulatlanul függ az erőtérben, és amely már soha többé nem tudja megváltoztatni az
egyszer már felvett testhelyzetet, és újból és újból csak azt ismételgetem: „Eli, valami itt nincs rendjén, ki kell derítened, mi történik, ki kell derítened!” De nem tudom kideríteni, túl racionális vagyok ehhez. Tudom, hogy ez paradoxon, de mit tegyek; a legújabb, oly nehezen és oly lassan felfogható igazságok egyike éppen így hangzik: minél logikusabb a gondolatmenet, annál távolabb van az igazságtól. Azt a világot, ahol most bolyongunk, szintén a fizika törvényei irányítják ugyan, de a mi logikánk itt mit sem ér. Nem fogok kitérni az expedíció előkészületeire és elindulására. A Földön mindent tudnak az indulásról: azt is, hogy az űrflotta hajóinak számát tizenötben állapítottuk meg (tizenegy, személyzet nélküli űrhajó óriási repülő raktárak szerepét tölti be, automaták irányítják őket, négy - a Bak, a Kos, a Kígyótartó és a Bika - személyzettel halad, parancsnokaik Oszima, Olga, Kamagin és Petri); azt is, hogy beleegyeztem: Vándor is velünk tarthasson a vezérhajó, a Bak fedélzetén, bár Oleg sokáig töprengett, érdemes-e ilyen hosszú útra magunkkal vinni az öreg sárkányt; azt is, hogy a Bakon kapott helyett Ellon tervezőirodája és laboratóriuma; azt is, hogy az űrflotta a Nyilas csillagkép, a sötét porfelhőrengeteg felé indult, amely elzárja előttünk a Galaktika centrumát; azt is, hogyan száguldottunk három éven át ezerszeres fénysebességgel befelé, miközben a Perseus Harmadik Bolygója tartotta velünk a kapcsolatot - ott, éppúgy, mint korábban, André „uralkodott”; és azt is, hogy a repülés negyedik évében megszakadt vele a fénysebességen felüli gyorsaságú kapcsolat, és a Perseus meg a Föld számára mi alázuhantunk a nemlétbe. Ettől a pillanattól kezdem beszámolómat a Galaktika központjában átélt kalandjainkról. A térhullámokat gerjesztő generátorok egyszerre, váratlanul és teljesen felmondták a szolgálatot: nem kaptunk több üzenetet a Harmadik Bolygóról, nem indíthattuk útnak a közleményeinket. A gépek rendben voltak, a tér tulajdonságai változtak meg. A generátorok impulzusai nem jutottak ki az űrhajóból, a gépek nem fogták a kívülről érkező jelzéseket. Mintha hirtelen megnémultunk és megsüketültünk volna. De a látásunkat nem vesztettük el. A műszerek rögzítettek egy távolban feltűnő ragadozó bolygót, éppen olyat, amilyen Allan űrflottáját támadta meg. Csak annyi volt a különbség, hogy Allan a támadás pillanatában még tartotta a kapcsolatot a támaszponttal, mi viszont ettől is meg voltunk fosztva. Akkor kétkedéssel fogadtuk Allan üzenetét, miszerint nem egy gigantikus űrhajó követi őket, amely annyival nagyobb a mi űrhajóinknál, mint a hegy az egérnél, hanem egy rejtélyes kozmikus lény. És ez a lény egyáltalán nem titkolta a szándékát, hogy utol akarja érni őket. Egy óriás szörnyűrhajó még mindig jobban megfelelt mindannak, amit a világról tudtunk. De akár űrhajó volt, akár kozmikus lény, valamennyiünket nyugtalanság fogott el, amikor az elemző műszerek felfedezték a távolban a titokzatos bolygót, és szenvtelenül jelentették, hogy az a nyomunkba eredt. Éppen a sötét porfelhőrengeteg szélén jártunk, amely eltakarta előttünk a Galaktika centrumát. A „széle” szó viszonylagos: milliárd és milliárd kilométerekre körülöttünk csak rideg, végtelenül közömbös kozmikus porfelhők húzódtak. A csillagok fakó fénnyel világítottak át a bíborszínű félhomályon. Mary sóhajtva azt mondta: „Jól telefüstölték a világmindenségnek ezt a sarkát!” A ragadozó bolygó narancsszínű pontként jelent meg a ködben, és gyorsan növekedni kezdett. Mi fénysebesség feletti tartományban repültünk, a bolygó az einsteini térben követett. Mögöttünk a semmi porrá változtatott uszálya húzódott, a bolygó mögött tiszta volt a tér. Megsemmisítettük, elnyeltük a teret, a bolygó fénysebesség fölötti gyorsasággal, olyan lélegzetállító sebességgel száguldott benne, hogy egyre közeledett hozzánk. A fizika törvényeit elnyelte a szakadék - úgy hittük akkor. Csak most kezdjük megérteni, milyen szegényesek az ismereteink a természet törvényeiről. Tehát a bolygó követett bennünket. Hatalmas volt, akár a Föld. Több ezer űrhajónk elfért volna a felszínén, több tízezer a belsejében. A pályája szeszélyesen változott, csak egy volt biztosan megállapítható: utol akart érni minket. Éppúgy, mint Allan, azt is hihettük volna, hogy a ragadozó bolygót a saját független akarata röpíti felénk. De mi változatlanul úgy tartottuk, hogy űrhajó üldöz bennünket, a belsejében ismeretlen, félelmetes gépezetek irányítópultjainál értelmes lények ülnek.
Hívójeleinkre azonban nem kaptunk választ. Nem kellett hozzá különlegesen fejlett értelem, hogy ezeket a jeleket megfejtsék; iskolás szintű feladat volt ez, nem egy kozmoszban száguldó intellektus számára találták ki őket. De a bolygó hallgatott, hallgatott, és közeledett hozzánk, érthetetlenül, fénysebesség feletti gyorsasággal közeledett a fénysebesség alatti térben. Oleg a többi űrhajót hívta. - Allan úgy menekült meg, hogy aktív anyagot nyeletett el - mondta Oleg. - Az üldöző nem tudta áttörni az újonnan létrehozott üresség gátját. De aztán elhasználva az aktív hajtóanyag háromnegyed részét, Allan űrflottája később nem tudta legyűrni a további nehézségeket. Vajon ugyanúgy kell-e védekeznünk, ahogyan Allan tette? Valamennyien egyhangúan nemmel válaszoltak. A fegyverzetünk erősebb volt, mint Allané. Közelebb is engedhettük magunkhoz ezt a különös üldözőt, mint Allan azt kockáztatni merte. Továbbá tisztázni kellett, valóban támadás-e-ez, vagy a kapcsolatfelvétel valamilyen új formája. Ha egyszer majd a sztereofilmjeink eljutnak a Földre, az emberek meglátják, hogyan választottuk el a flottától az egyik, terhétől már korábban megszabadított teherűrhajót. A bolygó úgy rontott rá az űrhajóra, mint a róka a tyúkokra. A filmek rögzítették a robbanást, az először fénylő, aztán gyorsan elsötétedő sűrű porfelhőt, majd a bolygót, amely a kis felhő egyik végéből a másikba száguldva, mohón, egész felületével nyeldekelte a port. A megsemmisített űrhajó hamvait nagy erővel szívta magába. A tér kivilágosodott, a gigantikus porszívó lankadatlanul működött, eltüntetve az űrhajó maradványait. - Egy undorító, mohó száj, amely a semmiben száguld! - kiáltotta dühösen Mary. A megfigyelőteremben ültünk, néztük a martalékul odavetett űrhajót. - Inkább az űr köztisztasági megbízottja, kedves Mary - felelte Romero, majd sóhajtva hozzátette: -Csak az a baj, hogy ez az űrbéli utcaseprő, ki tudja miért, minket is szemétnek néz. Romero szavainak igazságát csak később értettük meg teljesen, amikor világossá vált, hogy a bolygó nemcsak egyszerűen ott száguldott a ködrengetegben, ahová a mi űrflottánk behatolt, hanem útközben elnyelte a környező gázokat és port. és ily módon pusztította az egész ködöt. Azokban az órákban azonban nem volt időnk arra, hogy az űrbéli utcaseprő feladataival foglalkozzunk. Romerot és engem Oleg hívott be magához. A parancsnoki terembe szólították Orlant és Graciőzt is. Oleg Ellonnak is szólt, de az elfoglaltságára hivatkozva nemet mondott. A demiurgoszok, ellentétben a galaktokkal, nem kedvelik a megbeszéléseket és tanácskozásokat. Oleget egy érdekelte: meneküljünk-e, vagy verjük vissza a támadást? - Meneküljünk! - vágta rá azonnal Graciőz. Mindig észrevettem, hogy ha akár a legkisebb lehetőség kínálkozik is a harc elkerülésére, a halhatatlan galaktok ezt rögtön kihasználják. Sokkal jobban féltik a halhatatlanságukat, mint mi a múlandó létünket. Ebben az esetben egyébként valamennyien egyetértettünk Graciőzzel. A menekülés módját illetően azonban már vita robbant ki. Én úgy véltem, hogy nem szükséges olyan határozottan lemondani az aktív hajtóanyag felhasználásáról. Sokkal több van az űrhajóinkon, mint Allannak volt, és ez a módszer igen hatásos, mint azt éppen Allan bizonyította be, aki ily módon menekült el a ragadozó bolygó elől. A többiek azonban nem értettek egyet velem. És most, amikor sok minden olyasmit tudunk, amiről akkor sejtelmünk sem lehetett, csak örülni tudok annak, hogy leszavaztak. Graciőz azt javasolta, hogy a galaktok bolygóin oly népszerű módszerrel csökkentsük a tárgyak nagyságát minimálisra. Orlan tiltakozott. Mint mondta, a méretek csökkentése hosszadalmas folyamat, az emberek nehezen viselik el testük lekicsinyítését, míg a demiurgoszok számára a testükben lévő sok mesterséges anyag miatt a méreteik megváltoztatása veszélyes lenne. Továbbá semmilyen biztosíték nincs rá, hogy a ragadozó bolygó nem veszi üldözőbe az összezsugorított űrhajókat. A porral és a gázokkal könnyen végzett. Nem könnyítenénk-e meg így a bolygó dolgát? - Csak a gravitációs spirál jöhet szóba! Az űrhajókat felszereltük olyan gépezetekkel, amelyek képesek megváltoztatni a tér szerkezetét az űrhajó körül. Alámerülünk a nem euklideszi térbe, és otthagyjuk ezt az ürbanditát a meggörbített tér másik oldalán. Mi a véleményed, Ellon? - kérdezte Orlan, be sem várva a többiek döntését.
A képernyőn kigyúlt Ellon alakja. Ő is megerősítette, hogy mi sem egyszerűbb annál, mint gravitációs alagútba szorítani a ragadozó bolygót. - A bolygó úgy fog kivágódni a körzetünkből, mintha parittyából lőtték volna ki. És még ördögi szerencséje lesz, ha sértetlenül megússza az egészet! -Ellont a hangtalan nevetés olyan rohama fogta el, úgy kitátotta a száját, hogy többen már-már azt vártuk, alsó állkapcsa letörik. Graciőztől eltérően, Ellon örült a várható küzdelemnek, a harciasság éppúgy jellemző volt rá, mint a tervezői tehetség. Lementem a tervezők helyiségébe. Az irányító műszerek mellett szökdécselve, mint minden demiurgosz, Ellon járt fel és alá. A billentyűzettel ellátott pult mellett, akár egy régi zongoránál, Irina ült. A szemben lévő falnál Vándor terpeszkedett, hatalmas teste csaknem a terem háromnegyedét elfoglalta. Amint meglátott, baráti üdvözlésként két füstfelhőt fújt felém az orrából, majd koronája ágaiból néhány villámot bocsátott ki. Ezek a villámok már távolról sem voltak olyan ágas-bogasak és sokszínűek, mint Vándor sárkányifjúsága teljében. Odaálltam Irina háta mögé. - Kapcsold be az első fokú térgörbítést! - rendelkezett Ellon, és Irina ujjai végigfutottak a billentyűkön. Ekkorra már mind a tizennégy űrhajó olyan szorosan a Bak köré csoportosult, hogy közelségük veszélyesnek látszott. Nem tehetek róla: mindig megijeszt, ha az űrhajók olyan közel kerülnek egymáshoz, hogy szabad szemmel is láthatóvá válnak. De enélkül az űrflottát nem lehetne a meggörbített tér védőfalával körülvenni. Az első fokú térgörbület, amelyet Irina létrehozott, éppen ezt a védőfalat teremtette meg. Aztán Ellon javasolta, hogy gyönyörködjünk benne, amint az ostoba bolygó vagy a benne rejtőző lények fejjel nekirohannak a falnak. Nem tudom, van-e a bolygónak feje, de az biztos, hogy vak dühvel száguldott neki a térgörbület falának, és ugyanolyan lendülettel vissza is vágódott. Ez néhányszor megismétlődött: a bolygó nekünk rohant, visszaröpült, újból támadott, és újból visszavágódott. Ellon kígyó módra tekergőző szájnyílása lelkesülten rángatózott, ijesztő szeme villogott. Nem tudta levenni foszforeszkáló arcából fénylő tekintetét a képernyőn vibráló látványról: a ködrengetegben fakón ragyogtak a csillagok, és közöttük áthatóan villódzott a nagy lendülettel felénk száguldó, újra és újra meghátrálásra kényszerített ragadozó bolygó. - Kapcsold be a kivezető csatornát! - adta ki a parancsot Ellon, és Irina ismét végigfuttatta ujjait a billentyűkön. Most meggyőződhettünk a térgörbítő generátorok erejéről. Valami kilódította a bolygót, amely belezuhant egy feneketlen szakadékba. Nem az a passzív tehetetlenségi erő hajtotta a meggörbített térben, amely ellen olyan kétségbeesetten küzdöttünk a Perseusban való első megjelenésünk idején, hanem egy kívülről érkező, nagy erejű lökés taszította el tőlünk. Ellonhoz fordultam, de ő nem figyelt rám, összegörnyedve, csendesen nevetett. A sárkányra néztem. - Most nemcsak egy egyszerű térszerkezet-változás játszódott le! Tudsz erről valamit, Vándor? A sárkány farka izgatottan rángatózott, fejéből fakó villámok szikráztak elő. - Természetesen tudok, Eli! Emberi nyelven ezt a fenékbe billentés kérdéscsoportjának lehetne nevezni. Amikor még Legfőbb Agy voltam, szerettem volna egy további, erősebb lökést adni az ellódított űrhajóknak. Ellon a régi álmomat valósította meg. Hatásos, nemde? Bólintottam, persze, nagyon hatásos. A sárkány egy égéstermékektől vöröslő füstoszlopot fújt ki rám, mire én odébb ugrottam. Ebben a zárt helyiségben kevésbé füstszagúan is lehet örvendezni. Odaléptem Irinához. - Eli! Eli! - szólalt meg a lány olyan hangon, amilyet még soha nem hallottam tőle. - Micsoda ember ez! Micsoda különleges ember! Ellene vethettem volna: Ellon különlegessége éppen abban rejlik, hogy nem ember, de inkább hallgattam. Amikor kifelé mentem, megnéztem magamnak mind a hármójukat. Azóta sok idő telt el, igaz, nem tudom pontosan, mennyi - lehet, hogy egy év, lehet, hogy évmilliók; bármennyi idő lepereghetett a homokórán ebben a mostani helyzetünkben, amikor az idegen idő foglyai vagyunk. De azt a képet most is olyan élességgel látom magam előtt, mintha először nézném. A padlón, elfoglalva a helyiség jó egyharmadát, a sárkány tekergeti, és lelkesen füstoszlopokat bocsátott ki; a képernyők
előtt hangtalan nevetéssel, foszforeszkáló kék arccal Ellon járta szökdécselő táncát,míg Irina, kezét a szívére szorítva, csendes csodálattal nézett rá, csak nézte egy hang nélkül, mámoros tekintettel...
6. Hát így ment végbe a behatolásunk a Galaktika centrumát eltakaró sötét ködfelhőkbe. Először a térhullámgerjesztő generátorok mondták fel a szolgálatot, és mi elvesztettük a kapcsolatot a támaszpontunkkal, a Harmadik Bolygóval, aztán a ragadozó bolygó támadt ránk, amelyet végül Ellon a pokol fenekére küldött. A bolygó nyom nélkül eltűnt az űrnek ebből a körzetéből, nem volt többé a mi világunkban: ezt mutatták az elemző műszerek. Ma már úgy gondolom, egyszerűen kizuhant a mi időnkből, más évszázadokban, évezredekben, lehet, hogy évmilliókban leledzik. Hiszen ebben a világban nincs egyidejűség. Azt mondtam, „egyszerűen kizuhant a mi időnkből”. Zúg a fejem az ilyen egyszerűségtől, ez felfoghatatlan számomra. Gyilkos egyszerűség ez; talán így hangzik a legpontosabb meghatározása azon események újfajta értelmezésének. A képernyőkön pedig nap nap után ugyanaz a komor kép tárult elénk: köd és párafelhők, és a párafelhőkön át, akár a kísértetek, egy-egy csillag fénylett fakón. Hiányzott a megszokott csillagkörnyezet, a távoli égitestek ragyogása nem törte át a homályt, csak azok fénylettek fel elmosódottan, amelyek felé közeledtünk, és éppolyan elmosódottan aludtak ki, amint eltávolodtunk tőlük. Különös csillagok voltak ezek: villództak, pihegtek, mintha fakó fényt lélegeztek volna ki és be. Ennyire megváltoztatta őket a ködrengeteg: elmosódott lángocskákká váltak az űr gigantikus, porköddel telt, tüzes kemencéjében. Egyik hét, egyik hónap telt a másik után, száguldottunk ebben a ködös homályban, nagy ívben kikerülve az utunkat álló csillagokat. Aztán egy égitest mellett - Bíborszínűnek neveztük el ezt a csillagot - az elemző műszerek egy magányos bolygót fedeztek fel az életre alkalmas feltételekkel. Ekkor az űrflotta a fénysebesség alatti gyorsaságra lassított le. Mindeddig egyetlen elénk kerülő csillagnak sem voltak bolygói. Nem tehettük meg, hogy csak úgy elszáguldjunk az első bolygó mellett. A csillag csak távolról látszott bíborvörösnek. Ahogy közeledtünk hozzá, egyre kékebbé vált. Közelről igen szép csillag volt, fiatal, energiával teli, életet lehelő; ilyen csillag körül keringeni irigylésre méltó lehetett. A műszereink kimutatták, hogy van élet a bolygón. De a bolygólakók egyetlen jelzésünkre sem válaszoltak. Az űrhajók fényes holdakként függtek fölötte, még egy vaksi szem is jól láthatta őket, de ezek szerint a bolygón még egy vaksi szempár sem akadt. Oleg kiadta a parancsot, hogy az első felderítő csoport szálljon ki a bolygóra. Minden űrhajón vannak felderítő csoportok, az elsőt én vezetem. Tagjai Harsona és Gig, a repülő felderítők és harcosok, Romero mint történész és a Földön kívüli civilizációk szakértője, Mary, az asztrobotanikus, Luszin, az asztrozoológus, Irina, a műszerek szakembere, továbbá Orlan és Graciőz. Az előre meghatározott beosztáson kívül bevontam a csoportba Vándort is. Oleg csodálkozott: a nehézkes, öreg sárkány csökkenti a csoport mozgékonyságát, és egy ekkora testre szkafandert sem nagyon lehet találni. Én viszont úgy véltem, Vándor nem lesz a terhünkre, ami pedig a szkafandert illeti, a sárkányok, éppúgy, mint a demiurgoszok, kitűnően megélnek a ritka levegőben is, és az embereknél sokkal jobban viselik a hőséget és a hideget. Továbbá Vándornak sem árt, ha szabadon mozoghat egy kicsit. Az űrhajók hatalmasnak tűnnek az emberek, demiurgoszok és galaktok szemében, de a tervezőknek eszükbe sem jutott, hogy a személyzet tagjai között egy óriási repülő sárkány is lesz. Oleg udvariasan végighallgatott, udvariasan mosolygott, meg-megrázta arany fürtjeit. Ez a szépséges leányra annyira hasonlító férfi egyszerűen áthatolhatatlan. Átgondolt parancsokat ad ki, amelyeket vita nélkül elfogad a nyugodt Petri, a kemény Oszima, a hirtelen haragú Kamagin és a megfontolt Olga is, a többiek pedig még inkább. Figyelmesen meghallgatja az embert, inkább a mosolyával mond csak ellent, aztán amikor válaszolnia kell, kész döntésekkel és nem töprenkedő gondolatokkal áll elő. Ezúttal is így történt.
- Ha akarod, tedd! - felelte. Kiszálltunk a bolygóra. Nem keltett bennünk semmi csodálkozást, amikor távolról, figyeltük. Galaktikus bolyongásaink során furcsább világokkal is találkoztunk. Egy megszokott kozmikus gömb forgott előttünk: nagysága mint a Marsé, az atmoszféra a Földéhez hasonlított; voltak itt hegyek, tengerek, felhők, valószínűleg növényzet is meg állatok, és lehet, hogy értelmes lények is. Valamennyi felderítő hozott magával hordozható jelfordító készüléket, Irina pedig speciális műszerekkel is felszerelkezett. Harsonának és Gignek is akartunk adni egy-egy fordítóberendezést, de derék barátaink a gépezetek közül csak az elektromos puskákat és a gránátokat tisztelték. A bolygó csak távolról tűnt hétköznapinak. Különös világ tárult ki előttünk, amikor a kis bolygóközi űrrakéta leereszkedett egy síkság közepén kiemelkedő dombra. Ilyen világot addig még nem láttunk. Csak két színt lehetett megkülönböztetni: a feketét és a bíborvöröset. A vörös talajon vörös folyók folytak, kis vörös tavak húzódtak, vörös sziklákról vörös vízesések zuhantak alá. A bíborvörös szín szinte szemet bántó bacchanáliájának hátterében pedig erdők és mezők feketéllettek: fekete fák, fekete bokrok, fekete fű. A fekete erdők fölött fekete madarak szálltak, az alacsony bozótosban fekete állatok surrantak, a vörös vízben fekete halak úszkáltak. Fölöttünk a felhők is feketék voltak, csak a szegélyük vöröslött; hol összesűrűsödtek, és a vörös színt elnyelte a fekete, hol megritkult a felhőtakaró, és feketéből vörösre váltott. - Ez a vörös és fekete szín poklának a tornáca, nem gondolod, Eli? - mormogta Harsona, és karmaival töprengve vakargatta a pofaszakállát. - Mit tudhatnak az angyalok a pokolról? - Majd megtudjuk itt - felelte és felröppent. - Úgy látszik, itt minden élettelen vörös színű, az élők inkább a feketét kedvelik - szólt Mary. Graciőz fensőbbségesen bólintott, neki is ugyanez volt a véleménye. Következtetését azonban Harsona azonnal megcáfolta. Az angyal üldözőbe vett egy vadlibára emlékeztető, csak annál nagyobb testű madarat. A fekete vadliba nem tudott kitérni a gyorsan száguldó angyal elől. Ekkor a madár összecsukta a szárnyait, és zuhanni kezdett. Zuhant lefelé, és ott a szemünk előtt változott feketéből bíborvörössé. Harsona is leszállt, és odahívott bennünket. A madár eltűnt. A talajból egy kis kődudor emelkedett ki, holt, hideg és éppen olyan vörös, mint minden körülöttünk. - Ez az! Kővé vált! Kőnek adja ki magát! - erősítgette Harsona, és hol a szárnyával, hol a lábával taszított egyet idegesen a szikladarabon, amely azonban nem mozdult - mintha évezredek óta ott hevert volna, mintha bele lett volna nőve a talajba. Mary undorral mondta: - Itt még a hangok is feketék! Valóban, minden tompán és kifejezéstelenül zengett. Én még azt is hozzátenném, hogy a szagok is feketék voltak: a vörös föld, a vörös víz, a fekete növényzet egyforma szagot árasztott, semminek nem volt saját illata; itt éppúgy nem léteztek sajátságos, jellemző szagok, ahogyan sajátságos jellemző hangok sem. Belerúgtam a vörös kőbe, amely Harsona szerint az átváltozott madár volt, Romero ügybuzgón megkocogtatta fémpálcájával a fémből készült fordítógépet; nem hallottuk sem a fém, sem a kő sajátságos hangját, nem hallottunk sem zörejt, sem koppanást, mintha csak két tömör vattacsomó ütődött volna egymáshoz. Harsonának kedve támadt repülni egyet az erdő fölött, ahol újabb madarakat pillantott meg. Sebes suhanással utánuk vetette magát, de a madarak nem látszottak többé, és az erdő is kezdett eltűnni, amikor Harsona odaért. Az erdő egyre zsugorodott, a fák a földre hajoltak, földdé váltak, fekete színük vörösbe váltott. És aztán nem volt többé erdő, csak vörös, csupasz, élettelen föld. - Gig - szóltam a láthatatlanok vezetőjének -, a barátodnak nem sikerült a felderítés. Nem akarsz segíteni az angyalnak? - Rögtön felveszem az álruhámat, parancsnok! -kiáltotta a derék Gig, és az angyal nyomába eredt. Már repülés közben vált láthatatlanná.
Harsona értetlenül keringett az eltűnt erdő fölött, őt jól láttuk, míg Gig természetesen rejtve maradt a szemünk elől, de az alatta is hirtelen eltűnő erdő szegélyének kanyargós vonala, a feketének vörössé válása jól mutatta Gig láthatatlan repülésének irányát. - A láthatatlanok leárnyékolása itt nem használ - mondta a meglepett Orlan. - Mi pedig biztosak voltunk benne, hogy a módszer tökéletes! Irina is megerősítette, hogy Gig optikai láthatatlansága ezek szerint nem teljes. Nem tudhatjuk, figyel-e bennünket valaki, de ha igen; akkor a leárnyékolt Giget éppen olyan jól látja, mint Harsonát: - Kétszáz méter távolságig tűrik el a közeledésünket. Kétszáztól száz méterig minden gyorsan elhal. Minél gyorsabban közeledünk, annál gyorsabb az elhalás folyamata. A százméteres határ áttörhetetlen számunkra. Azon túl csak vörös, megkövesedett föld vár bennünket. Irina magyarázata semmit sem tisztázott, maga a magyarázat is rejtély volt. Ekkor Gig a folyó felé vette az irányt. Az eltűnő világ vad dühöt váltott ki a harcias csontvázból. Megnézte magának a vörös partjai között békésen csordogáló vörös vizet, és bele akarta vetni magát. A folyó félrerándult, pár pillanat alatt medret változtatott, és incselkedő pajkossággal csobogott tovább a köveken. Egy szakadék került az útjába, és a folyó vad vízesésként zuhogott alá. Élőlény volt tehát, gyors, ügyes, halálra rémült; legalábbis ez volt a benyomásunk. Amikor végül a láthatatlan mégis utolérte, a folyó egy pillanat alatt kiszáradt. Ott volt a meder, ott voltak az élő víz nyomai a köveken, de a folyó eltűnt. Nem folyt el valahová, nem szivárgott le a bolygó mélyébe, még csak nem is úgy tűnt el, mint a kísértet. Egyszerűen kővé vált. Gig kikapcsolta az árnyékolást, és leereszkedett mellénk. - Fel vagyok háborodva, parancsnok! - Zavartan megzörgette a csontjait. - Soha nem láttam ilyen ijedős lényeket, mint az itteni fák! És a folyóknak micsoda trükkjeik vannak! Meg tudnád nekem magyarázni, Orlan, miért menekült el előlem ez a pimasz folyó? Orlan pontosan olyan magyarázatot tudott volna adni, mint én, én pedig semmit sem értettem az egészből. Harsona még mindig a halott erdő felett keringett, Gig csatlakozott hozzá, de ezúttal már árnyékolás nélkül. A láthatatlan harcos felháborodása csakhamar lelkesültségbe csapott át. Megtetszett neki, hogy mindaz, amihez csak közeledik, hirtelen kővé válik. A repülő csontváz egyre nagyobb köröket írt le, míg egyszer csak eltűnt a látóhatár mögött. Az angyal követte őt. Én Vándorhoz mentem oda. A sárkány megpróbált egy kis kört tenni a levegőben, de alig emelkedett nagy nehezen úgy tíz méterre, le kellett szállnia egy alacsony dombra. Erőtlenül elnyúlt, sűrű füstfelhőket eregetett, fáradtan néhány fakó villámot csapott ki magából. Kezdtem már sajnálni, hogy elhoztam magunkkal az expedícióra. De megváltozott a hangulatom, amikor belenéztem a sárkány dülledt, zöldes-narancssárga, csúfondáros szemébe. Vándornak ördögien okos pillantása volt. - Mulatságos egy bolygó. Nem gondolod, Vándor, hogy elég sok rejtéllyel találtuk szembe magunkat? - Csak egy rejtély van - felelte. - Csak egy? Rögtön hármat is mondok: élő folyók és erdők, az, hogy félnek tőlünk, és hogy egy pillanat alatt kővé válnak. Arról már nem is beszélek, hogy még a madarak is kővé tudnak válni! - Csak egy - ismételte még a sárkány. - Olyan érzésem van, mintha önmagammal találkoztam volna... a régi önmagammal. Gyanítom, hogy egy gondolkodó agy van itt jelen, de nem tudok kapcsolatot teremteni vele... A sárkány kiterjesztett szárnyán Luszin ült. Megkérdeztem tőle: - Te mit mondasz erről a bolygóról? - Furcsa felelte elgondolkodva. Majd hozzátette: - Nagyon furcsa!
7. A további töprengésre nem volt idő: Harsona utasításokat kért, Gig várta a parancsokat, mindenki
magyarázatot követelt. Mérgesen mondtam Irinának: - Nem sokat érnek az olyan műszerek, amelyek nem képesek tisztázni egy olyan egyszerű tényt, hogy mi az élő és mi az élettelen ezen az ostoba bolygón. Irina kihívóan összehúzta a szemét. Nem rám pillantott, hanem pillantásokat lövellt felém. Amikor megrótták valamiért, nem mentegetőzött, nem az igazát bizonygatta, hanem felmérgesedett. Úgy látszik, Olga nem tudta engedelmességre nevelni a lányát. - Nem az én műszereim rosszak, a ti elképzelésetek a hibás azt illetően, hogy mi az egyszerű és mi a bonyolult ezen a bolygón. Vissza szeretnék menni az űrhajóra, hozok onnan más típusú szkafandereket, amelyek jobb árnyékolást biztosítanak. - A láthatatlanoknak vagy nekünk? - Mindenkinek, aki láthatatlanná akar válni. - Én magam megyek vissza a Bak űrhajóra, hogy tanácskozzam az expedíció vezetőjével. Ti egyelőre maradjatok itt. Paul aggodalmasan rám nézett, és megcsóválta a fejét. Csodálkozva kérdeztem: - Nem ért egyet velem? - Talán jobb lenne, ha valamennyien visszatérnénk, kedves admirális. Őszintén szólva nem szeretnék itt a bolygón éjszakázni. - Nem értem, mitől tart. Kifejezően megvonta a vállát. - Valamennyiünkben ott tanyázik az öreg Ádám, admirális. Képesek vagyunk csillagokat felgyújtani, meggörbíteni a teret, amit, ha hinni lehet a régieknek, még az isteneik sem tudtak. De ha akár rövid időre is egyedül maradunk a természettel, felélednek bennünk a régi félelmek. Nem érezzük többnek magunkat, mint a világ egy apró kis részecskéje; nem a világ urai vagyunk ilyenkor, hanem őserőinek játékszere. Nem győzött meg az „öreg Ádámra” való hivatkozása. A bolygó bizony meglehetősen különös volt, de mi, a csillagvándorok, talán nem találkoztunk még furcsább égitestekkel? És ha bele is egyeztem abba, hogy valamennyien visszatérjünk az űrhajóra (és ez, mint a későbbi események bizonyították, a lehető legjobb döntés volt), ezt nem Romero éjszakai félelmei miatt tettem, hanem azért, mert fölöslegesnek tartottam aprólékosan kutatni ennek a kis világnak a furcsaságait. Fontosabb feladatok is álltak előttünk. Ilyen értelemben tettem jelentést Olegnek. Oleg a szokásos szenvtelenül udvarias mosollyal hallgatott végig. Nem volt rá szükség, hogy kikérdezzen: mindazt, amit a bolygón műveltünk, a műszerek közvetítették az űrhajóra. És azzal az elhárító-elidegenítő mosollyal sem kellett volna Olegnek reagálnia a mondottakra. Szándékosan használom az „elhárító-elidegenítő” kifejezést: a mosoly olyan, mint egy kéz, ütni is tud, ha feldühödött, barátságos kézfogásra is hasonlíthat, hajókedvű, és vonzó is lehet, ha örömteli. Oleg mosolya odaszögezi az embert a székéhez, hangsúlyozza a távolságot. A Kos, a Bika, a Kígyótartó űrhajókon, amelyeken Olga, Petri és Kamagin a parancsnok, a kapitányok és a személyzet között szívélyesebb a viszony. Elhatároztam, hogy ha alkalom adódik, elmondom ezt Olegnek. Alkalom gyorsan adódott. Azt javasoltam, hogy hívjuk össze az űrhajókapitányok tanácsát, és együtt döntsük el, folytassuk-e az általunk felfedezett első bolygó kutatását. - De hiszen az a véleményed, Eli, hogy nincs erre szükség. - Másodlagos, hogy mi az én véleményem! Akár tévedhetek is. A műszeres felderítés Ellon csoportjának a feladata. Lehet, hogy olyan szkafandereket tud a rendelkezésünkre bocsátani, amelyek a tökéletes láthatatlanságot biztosítják. - Nincs szükség tanácskozásra. Elhagyjuk ezt a körzetet. Ekkor idejét láttam, hogy nyíltan beszéljek. - Miért viselkedsz olyan távolságtartó idegenséggel, Oleg? Hidd el, nemcsak én érzem magam emiatt kellemetlenül. Oleg várt a felelettel. - Nem viselkedhetem másként, Eli.
- Nem viselkedhetsz másként? Zavartan elnézett a fejem mellett. Arcáról letűnt a mindent elfedő, udvarias mosoly. A régi, egyszerű és tiszta lelkű fiatalember állt előttem, amilyennek a Földön ismertem. - Eli, én nem szeretem Ellont - mondta. - Senki nem szereti Ellont. - Tévedsz, Eli. - Irina kivételével - helyesbítettem. - Számomra ez meglehetősen fontos kivétel. Nagyon jó barátok voltunk, amíg Irina nem dolgozott együtt Ellonnal. Kiemelkedő képességei vannak Ellonnak, ez igaz, de Irina túlságosan el van bájolva tőle. És Ellon az ő jelenlétében állandóan hangsúlyozza, hogy a tisztem szerint én ugyan fölötte állok, de az értékemet tekintve nem. - Én arról beszélek, milyen a viszonyod a többiekkel, és nem Ellonnal - emlékeztettem. - Nem tudom a többieket különválasztani Ellontól. A csillagvándorok tízparancsolata előírja: minden társunkat egyformán, barátian kell kezelni. De én képtelen vagyok ugyanúgy beszélni vele, mint Romeroval vagy Orlannal és Graciőzzel. Egyetlen megoldás kínálkozik számomra: senkivel szemben nem szabad különösebb baráti érzelmeket kimutatnom. Lehet,hogy nincs igazam, de eszem ágában sincs Ellon barátságáért esdekelni. Nem akartam előadást tartani Olegnek a csillagbarátságról, ezért más témára tértem át: - A te apád egykor a csillagharmónia kérdésein törte a fejét. Még egy szimfóniát is szerzett A csillag-szférák harmóniája címmel. Ha nem tévedek, ez a zenemű a világok körforgásáról, az emberekről és az églakókról szólt, azaz a mi jelenlegi problémáinkat tárgyalta. Nemcsak zene volt ebben a szimfóniában, hanem más összetevő elemek is: gravitáció, forróság, hideg, terhelés, súlytalanság... Oleg jól ismerte apja életrajzát. - A szimfónia földi bemutatója kudarcba fulladt, és az Ohrán összegyűlt csillaglakók sem lelkesedtek különösebben érte. Azt hiszem, megelőzte a korát. Attól tartok, mi is a korunk elött járunk, Eli: a csillagharmóniát egyelőre még nem könnyű megtanulni. És azt hiszem, módunk nyílik a harmónia olyan összetevőivel is találkozni, amelyek meghökkentőbbek lesznek, mint a forróság vagy a hideg. Beszélgetésünknek a riadó hangja vetett véget. Oleggel együtt a parancsnoki terembe siettem. Az elemző műszerek hírt adtak róla, hogy a Bíborszínű csillagot támadás érte. Mind a négy űrhajó fedélzeti számítógépe az emlékezetükben őrzött tengernyi fogalom közül éppen ezt a szörnyű szót választotta ki: „támadás”. Megdöbbenten bámultuk a képernyőket. Abból a körzetből, amerre további utunk vezetett, egy erőteljes sugárnyaláb, egy hatalmas sugáráradat zúdult pontosan a Bíborszínü csillag felé. A száguldó energiasugár innen csak halvány árnyéknak, gyengén világító, a csillagokat kissé elhomályosító, szalagszerű vonalnak látszott. És ha nem látjuk, mi történik a csillaggal, aligha fogjuk fel, micsoda erőt hordoz a Bíborszínűt halálra sebző sugár. Oleg elsápadva fordult felém. - Milyen szerencse, Eli, hogy a bolygó mellett vagyunk. Ha a csillag másik oldalán lennénk, az egész űrflotta plazmafelhővé változott volna. - Mit akarsz tenni, Oleg? Minél gyorsabban meneküljünk innen? - Közelebb megyünk a csillaghoz, Eli. Tisztázni kell, mi történik. Természetesen maximális óvatossággal fogunk haladni. Az űrflotta a fénysebesség alatti tartományban maradva elindult a valakik vagy valami által megsemmisített csillag felé. Ültem a székemben, és komoran figyeltem a képernyőket. A Galaktika központjába indított első expedíció pusztulására gondoltam. Azt hiszem, nemcsak engem gyötörtek hasonló gondolatok ezekben a percekben. Allan fedélzeti naplójának utolsó bejegyzései azt adták hírül, hogy az űrhajóra gyilkos részecskék áradata zúdult, és hogy Allan meg Leonyid megkísérelték kivezetni az űrhajókat a részecskeáradat hatósugarából. Sikerült is kitörniük a tiszta térbe, és már remélték, hogy megmenekültek az
érthetetlen veszélytől, amikor hajóikat váratlanul ismét ugyanolyan részecskeáradatok kezdték bombázni, mintha az ismeretlen - de mindenesetre láthatatlan - sugárgerjesztő generátorok, figyelve az űrhajók mozgását, követték volna célpontjukat, így ismétlődött ez néhányszor, amíg abbamaradtak a bejegyzések, és az űrhajók halott személyzetükkel - a parancsnokoknak haláluk előtt sikerült beprogramozni a gépekbe a visszafelé vezető út koordinátáit - el nem indultak vissza, hátat fordítva a Galaktika centrumának, amely nem engedte őket közel magához. Éppen a mozgó célt követő sugárcsapások, a vékony sugarak irányának semmi mással nem magyarázható változása valószínűsítette a Földön, hogy az expedíció ellen harci tevékenység folyt. Most is hasonló volt a helyzet, azzal a különbséggel, hogy a sugárcsapás nem ellenünk irányult, és ereje sokszorosan felülmúlta azét, amely Allan és Leonyid űrhajóira zúdult. Most egy csillagot vettek célba, nem űrhajókat, jóval több energiára volt tehát szükség. A kép, amelyet láttunk, egyszerre volt valódi és felfoghatatlan a maga valódiságában: kérlelhetetlen végtelenséggel áramlott az energiahullám, a párhuzamos, szörnyűséges két sugár... - Háború! - kiáltottam fel akaratlanul. - Micsoda pokoli hatalom; egyszerűen tűz alá venni egy csillagot... - Még tisztázni kell, hogy valóban tudatos tevékenységről van-e szó, vagy csak a természeti elemek játékáról - vetette ellen Oleg. Még mindig nem tudott belenyugodni, hogy kozmikus lőgyakorlat tanúi lettünk. - A betolakodó űrhajók ellen indított háború még csak. érthető. Felháborító, visszataszító, bűnös dolog, de végül is nem mond ellent az élőlények viselkedési törvényeinek. De mi értelme van egy élettelen csillag ellen harcolni? Miért? Mi célból történik ez? - Egyik kérdésedre sem tudok válaszolni, Oleg. De biztos vagyok benne, hogy ha mostantól kezdve nem leszünk a lehető legóvatosabbak, még nagyobb bajba kerülünk, mint Allan üregységei. Még a holttestünket sem lódítja vissza semmilyen erő a szülőföldünkre. Oleg az ürflottát megfelelő távolságban tartotta a rettenetes sugártól. A személyzet harci készültség állapotában őrködött. Felkészültünk rá, hogy valamennyi védelmi berendezésünket azonnal beindítsuk: a térelnyelőket, a térszerkezet-változtató generátorokat, a gravitációs spirálokat. Már akkor sem volt semmi kétségem afelől, hogy mindezek az oly hatalmasnak tűnő fegyverek nem erősebbek, mint egy légycsapó az atombombával szemben. Folyton gyötört az érzés, hogy egy feneketlen szakadék szélén táncolunk. Csak azért nem pusztultunk el, mert ügyet sem vetettek ránk. A célpont a csillag volt, és nem az űrflotta. A rettenetes sugár belefúródott az égitestbe, mint a szigony a cethal testébe, mint a vívótőr az emberi mellkasba. A csillag felpuffadt, széthullott, ontotta magából anyagát. Teljes egészében hatalmas, izzó gáztömeggé vált, felénk száguldott, egyre fakult, füst és hamu vette körül, majd eltűnt a saját, veszett gyorsasággal szétterjedő porában. A sugárnyaláb éppolyan váratlanul tűnt el, ahogyan megjelent. A csillag folytatta haláltáncát, de ez már egy másik csillag volt. Tömegének jó egyharmada a felszínre kerülve továbbra is hullott szét, még sűrűbbé téve az amúgy is tömör ködfelhőt. A távoli csillagvilágok fakó fényű égitesteit bíborszínű por vonta be. A porfelhő úgy száguldott, mintha egy robbanás indította volna útjára. A bolygó pedig, amelyre alig néhány órával korábban leszálltunk, már nem létezett. Pontosabban maga a bolygó megvolt, de halott égitestté változott. Az életnek ott felfedezett furcsa formái megsemmisültek. Ezt a szenvtelen elemző műszerek pontosan kimutatták. A bolygónak a Bíbor színű csillag felé forduló egész felületét üvegszerű, folyékony máz vonta be. Lehet, hogy a másik oldalán rátalálhattunk volna az élet némi nyomára, ott viszont tűzvész pusztított. Biztosak lehettünk benne, hogy valamennyien elpusztultunk volna, ha ezen a szörnyű éjszakán a bolygón maradunk. A váratlanul megjelenő és éppolyan hirtelen eltűnő sugár természetét nem sikerült megfejtenünk. Voltak benne egyszerű fotonok, neutronok, protonok, rotonok, neutrínók, sőt kevéssé ismert ergonok is, és valószínűleg még további ismeretlen anyagi mikrorészecskék. Még elképzelni sem lehetett egy olyan természetes folyamatot, amely hasonló hiperlézert tudott volna létrehozni. De ha ez valóban támadás volt, és nem egy véletlenül végbemenő folyamat, akkor vajon miért vették tűz alá a
csillagot? És ki vette tűz alá? Oleg összehívta a parancsnokok tanácsát. A tanácskozást valamennyi űrhajóra közvetítették. Oleg egyetlen kérdést tett fel: mit gondolnak a parancsnokok a csillagon lejátszódott eseményről? - Kozmikus katasztrófa - mondta Olga. - Végeztem néhány számítást. A Galaktika középpontja felől érkező sugáráradat akkora energiát hordozott, amely tucatnyi új bolygó létrehozásához elegendő. Alig valószínű, hogy valahol is lehetséges lett volna ilyen erejű fegyvert készíteni. Én afelé hajlok, hogy egy újfajta kozmikus folyamattal állunk szemben. - Ha ez kozmikus folyamat, akkor igen veszélyes folyamat - szólalt meg az óvatos Petri. - Ha egy ilyen sugárnyaláb keresztülhalad az űrflottán, még az emlékünk sem marad fenn! Engem a célzás pontossága zavar... A sugár nagyon messziről jött, és mégis pontosan eltalálta a csillagot. Az ilyen pontosság kevéssé valószínű egy természetes folyamat esetében. - Űrháború! - kiáltott fel Kamagin. - Azt kérdezitek, miért támad rá valaki egy halott égitestre? Hát talán az emberek nem rohamozták meg az ellenséges erődítmények halott kövét, nem rombolták le a városokat, nem pusztították a vetéseket, az erdőket és vizeket, hogy megfosszák az ellenségeiket a menedéket nyújtó búvóhelytől és a tápláléktól? Nem ismerjük a háború céljait, nem tudjuk, ki a hadviselő fél, arról sincs fogalmunk, kinek milyen haszna származik a Bíborszínű csillag elpusztításából, de abban nem lehet kétségünk, hogy ez háború. Az eredményt jól látjuk: a csillag félig megsemmisült, a bolygón az élet különleges formái pusztultak el! - Ha háborúról van szó, tisztázni kell, mi kinek az oldalán harcolunk! - jelentette ki Oszima. - Ki gerjeszt itt vihart, ki szenved ettől a vihartól? Ami engem illet, fáj a szívem a bolygót benépesítő furcsa lényekért. A csapás ellenük irányult, ők pedig nem tudtak ellencsapással válaszolni. Különös élőlények voltak, de élőlények, és az életnek segítségre van szüksége. A parancsnokok tanácsán mindig részt vett Orlan és Graciőz is. Oleg megkérdezte az ő véleményüket is, de nem állt elég adat a rendelkezésükre, hogy bármit is mondjanak. Maga Oleg kijelentette, hogy jelen esetben nincs jogunk tévedni, mert a tévedés végzetes lehet. Ha nem tudjuk biztosan, hogy valóban háborúról van szó, nem szabad sietnünk a beavatkozással. Fel kell derítenünk az ellenség erejét és céljait. Ha pedig az űrben ismeretlen elemek tombolnak, akkor még inkább óvatosnak kell lennünk, nehogy akaratlanul egy szörnyűséges tűzvész középpontjába kerüljünk. - A te véleményedre is kíváncsiak vagyunk, Eli. Te vagy az expedíció tudományos vezetője, a te szavad döntő lehet. - Az én szavam most nem döntő, mivel valamennyiőtök véleményével egyetértek - jelentettem ki. -Valamennyi vélemény megalapozott. Hozzám a legközelebb Kamagin elemzése és Oszima vágya áll. De nem kockáztatnám meg, hogy az ő útmutatásuk szerint cselekedjek. A főparancsnok véleményét támogatom. Folytatjuk a jelenség tanulmányozását, a kategorikus döntéssel pedig várunk. - Akkor tehát folytassuk utunkat a Galaktika centruma felé - összegezte az elhangzottakat Oleg. - És mindent csak kívülállóként fogunk figyelni. A tanácskozás után Kamagin szemrehányóan azt mondta: - Régen sokkal határozottabb voltál, Eli! Olyan merész döntéseket hoztál, hogy az embernek égnek állt a haja. Megöregedtél, admirális! Gyengéden néztem Edwardra. Rajta nem látszott az idő múlása. Hatszor öregebb volt bármelyikünknél, és ugyanakkor a legfiatalabb maradt. Ez a kis termetű, gyors mozgású, széles vállú, szép arcú, sötét hajú, élénk fekete szemű férfi megőrizte magában azt a bátor lelket, amely valamikor régen, a fénysebesség alatti, primitív űrhajókon a kozmoszba küldte őt, és elég erős volt ahhoz, hogy elviselje a háromszáz éves ürodisszea megpróbáltatásait. Ugyanolyan maradt most is, fiatalosan bátor, éppolyan hévvel vetette magát az események sűrűjébe, mint régen. Az ő aranybetűkkel vésett neve a Panteon homlokzatán az első azoknak a nagy ürhajókapitányoknak a hosszú listáján, akik tőle eltérően már régen nincsenek az élők sorában. Közöttünk, a Galaktika középpontjába indított második expedíció tagjainak a sorában ő a legkiemelkedőbb ember. Szelíden a vállára tettem a kezem. - Kedves Edward, én valóban félek mindentől. A ramírok titokzatos népének keresésére indultunk,
akikről csak azt tudjuk, hogy hatalmasabbak nálunk. Mi történik akkor, ha kiderül, hogy az események, amelyeknek a tanúi lettünk, az ő tevékenységük egyik formája a Galaktika centrumát körülvevő körzetekben? Azt azonban ne kérdezd tőlem, miért éppen ilyen a tevékenységük formája, mert csak azt tudom, hogy ez a tevékenység méltó a tevékenykedők hatalmához... - Rendben van, akkor a saját erőnkhöz mérten fogunk cselekedni, azaz mindig tartani fogunk valamitől - mondta búcsúzóul Kamagin, és barátian rám mosolygott, nehogy ellenvetését sértődésnek fogjam fel. Olga egy ideig Irina szobájában volt, aztán átjött Maryhez és hozzám. - Elégedett vagy a lányommal, Eli? - Inkább azt kérdezd, ő elégedett-e velem - ütöttem el tréfával a dolgot. - Nem hiszem, hogy különösképpen kedvelne, de nem is veszekszünk. Inkább kérdezd meg Oleget. - Már megkérdeztem. Nincs ellene semmi kifogása. De valahogy nagyon szárazon vetette oda ezt. Aggaszt, hogy Oleg és Irina között nincs minden rendben. - Oleg és Irina között Ellon van - szólt bele Mary a beszélgetésbe. -Ez a demiurgosz pedig meglehetősen visszataszító figura. - Irina beletemetkezett a munkájába - próbáltam nyugodtabb vizekre evezni. - Valószínűleg nincs annyi ideje Oleg számára, mint korábban. Oleg megparancsolta, hogy indítsuk be a térelnyelőket. Belezuhantunk a fénysebesség feletti térbe. A Bíborszínü csillag és pusztulásra ítélt bolygója elmaradt mögöttünk. Bekerítettek - tört kövületekből Hegykaréj. Ha jő, a végső önkívületből Meg ne térj! Holdkóros, lángész! Nincs, lásd, barátod Senki más. Ha jő a végső látomásod, Már ne láss! Szemed vagyok, bagolyként látlak. Egyre halK Hangon neveden szólítanának, Meg ne halld! Lelked vagyok! Istenhez ajtó, Nyitva fenn. Ha jő a végső fényesség, ó, Higgy nekem! M. CVETAJEVA (Rigó Béla fordítása)
A piros gombon az Isten ujja. A menny lángolni készül újra. Valamit kapcsolt a relében. Többé nem lesz a Földön Éden. V. SEFNER (Rigó Béla fordítása)
MÁSODIK. RÉSZ
Pusztuló Világok l. Oleg a parancsnoki terembe szólított. Az űrhajót Oszima vezette, Oleg Ellonnal beszélgetett. Valami fontosnak kellett történnie, ha Oleg rászánta magát, hogy idehívja Ellont, és az beleegyezett, hogy otthagyja a tervezötermet. A csillagokat ábrázoló képernyőkön kirajzolódtak a Galaktika központjának körvonalai, alig kétezer fényév távolság maradt csak hátra. Oldalt egy gömb alakú csillagkép, egy gömbhalmaz kis pontja fénylett. - - Előttünk az útvonalunkon nagy lyuk tátong a térben - mondta Oleg. - Ha egyenesen haladunk a centrum felé, hosszabb az út, mint ha egy görbe mentén megkerülnénk a lyukat. Valamilyen szakadék, üresség van a tér szerkezetében. A térbeli szakadékokról már korábban is hallottam, az erről szóló elméletet tanították az asztronavigációs tanfolyamon. Azt, hogy az euklideszi tér csak elvonatkoztatott elméletben létezik, mindenki tudja. De még egyetlen csillagvándor sem látott ilyen „űrt az űrben”. Volt egy olyan feltevés, miszerint a Hyádok csillagképe egy ilyen szakadék felé zuhan, távolodik az azt körülvevő csillagoktól. - Jelentheti-e ez azt, hogy ha tartjuk az irányt, nem érjük el a Galaktika középpontját? - kérdeztem. - A centrumból jövő fény áthalad ezen a lyukon. De vajon mi is átjutunk-e a fénysebesség fölötti tartományban repülve?. Mi történik akkor, ha ott nincs fizikai értelemben vett tér, amelyet a Tanév-féle térelnyelők el tudnának nyelni? Zuhanni és zuhanni fogunk a feneketlen mélységbe! - Amennyire Ngoro elméletére emlékszem, a térben lévő lyukak létét az idő lelassulása okozza ezeken a helyeken. A demiurgosz felelt nekem: - Ez még rosszabb lenne, admirális. Az idő lelassulása ugyanolyan lyuk vagy szakadék, csak ebből még nehezebb kikeveredni, mint a térbeli szakadékból. A magam részéről ellenzem, hogy behatoljunk a szakadékba! - A kerülő út a gömbhalmaz alakú csillagképen keresztül vezet, más út nincs - mondta elgondolkodva Oleg. Rámutattam a csillagokat ábrázoló képernyőkre. Az űrt sehonnan sem határolják falak. Miért nem mehetünk el balra a csillagképtől, fölötte vagy alatta? Talán valamilyen veszedelem fenyeget onnan? - Éppen ez az, hogy fenyeget. Az űrt valóban sehonnan sem határolják falak, ebben igazad van, Eli. De a fedélzeti számítógép szerint a Galaktika középpontjának környékén hemzsegnek az éppolyan térbeli lyukak, mint amilyen elölről ásít felénk. Amikor az irányunkat meghatároztuk, valamennyi csillagot számításba vettünk, nemcsak egynek az alapján választottuk ki az útvonalat. És egyszerre minden, az útvonalunktól jobbra és balra eső csillag elkezdett gyorsan távolodni. A távolodás sebessége több ezer fényév hetenként. A csillagok nem űrhajók, nem tudnak kilépni az optikai térből. És a színképben a vörös szín nem változtat helyet, tehát valójában a csillagok nem távolodnak. Csak egy dologra lehet következtetni: a fény ezekben a körzetekben a tér szakadékaiba kerül, ahol a fény tehetetlenségi erő folytán terjedő vonalainak a hosszúsága a sokszorosára nő. - És azok a csillagok, amelyeket magunk mögött hagytunk? - Ott minden rendben van, Eli. Hiszen nem lyukak maradtak mögöttünk a térben! Egyszóval az egyetlen megbízható útvonal csak a gömb alakú csillagképen keresztül vezet! - Elmehetek? - kérdezte a demiurgosz. - Én már elmondtam a véleményemet. Ellon elment, mi pedig Oleggel hallgatagon szemléltük a csillagos ég félgömbjét. Az a bizonyos csillagkép két héttel ezelőtt tűnt fel a képernyőkön, s azóta csaknem száz fényévnyire közelítettük meg. Egy gömb alakú csillagraj volt ez, mintegy ötmillió csillagból állt, amelyek a centrum irányából száguldottak kifelé, merőlegesen a Galaktika síkjára, ötven kilométeres másodpercenkénti sebességgel. A sebesség nem túl nagy, de ha megszorozzuk a csillagraj létezésének idejével?!
Kétszáz millió év alatt - és ez kozmikus méretekben nem nagy idő - a csillagkép el fogja hagyni a Galaktikát! Nem egyszerűen mozgott a térben, hanem száguldott. Az űrhajók fedélzeti számítógépei még egy dologra deritettek fényt. A Bíborszínű csillagot halálra sebző sugárnyaláb minden valószínűség szerint ebből a csillagképből jött. A sugár útvonalán nem volt más olyan csillag, amely létre tudta volna hozni azt. És most kiderül, hogy éppen ezen a csillagképen keresztül vezet az egyetlen járható út a Galaktika centruma felé! - Egy dugó, amely bedugaszolja a palack száját - jegyezte meg bosszúsan Oleg. - Vagy egy cápatorok, tele villogó csillagfogakkal, készen arra, hogy lenyelje a hívatlan vendéget. - Más út nincs, Oleg? - Más út nincs. Az űrflotta a gömbhalmaz felé fordult. Többször írtam már arról, hogy milyen a csillagos ég a Plejádok és a Perseus szétszórt, nyílt halmaz alakú csillagképeiben. Az volt a szándékom, hogy ha ismétlem is magam, ezúttal is részletesen beszámolok az elénk táruló újabb csillagtájról. És ha ezt mégsem teszem meg, ennek csak az az oka, hogy a képernyőkön feltűnő csillagok azon látványok közé tartoztak, amelyekről azt szokás mondani: leírhatatlanul szépségesek. A gömbhalmazokat - ma már jól tudom - nem lehet egy napon emlegetni a nyílt halmaz alakú csillagképekkel. Képzeljünk magunk elé egy olyan égboltot, amelyen jó kétszáz földi Hold, ezernyi Vénusz, százezer Szíriusz ragyog, és rajtuk kívül jól kivehetően fénylik még vagy ötmillió csillag, amelyek közül egyik sincs távolabbra tíz fényévnél. Alighanem érthető, miért tartom lehetetlennek e kis csillagvilág szépségének ecsetelését. De egy részletre mégis ki kell térnem. A csillagközi tér itt tökéletesen átlátszó, annyira átlátszó, hogy az űr többi részei hozzájuk képest porfelhőknek tűnnek. Nekünk, akik az űrköd homályából törtünk ki, különösen örömteli látvány volt ez a távoli, porfelhők és gázok nélküli tisztaság. Ha valamikor egyszer a Bak űrhajó visszatér a támaszpontjára, az emberek gyönyörködhetnek majd a sztereofilmekben, amelyek megörökítették ezt a fenséges szépséget, ennek a Galaktikából kifelé száguldó csillagvilágnak meghökkentő tisztaságát. Még azoknak is, akiktől mi sem áll távolabb, mint valamilyen csillagszférák zenéjét hallgatni; akaratlanul is ilyen hasonlatok jutottak eszükbe: csillagharmónia, az égitestek szimfóniája; ennyire egy magával ragadó zeneműre emlékeztetett a fénynek és a tisztaságnak ez a lebilincselően szép birodalma. Sok csillag körül keringtek bolygók; valamennyi pályáját rögzítettük. A bolygókon ideális feltételek voltak a fehérjealapú élet számára: mérsékelten forró napok, főként késői keletkezésűek, sárgásnarancsszínűek, vörösesek szolgáltatták a hőt és a fényt, az űr és az atmoszféra áttetszősége a Földet juttatta eszünkbe, vizeket és szárazföldeket láttunk. De egyik bolygón sem észleltük az élet legprimitívebb megnyilvánulását sem. Gyönyörűséges és élettelen világok száguldottak el mellettünk. Mary szeretett volna kiszállni valamelyik bolygón, hogy életet hagyjon ott maga után, de nem volt időnk életteremtésre ezeken a csodálatos bolygókon: senki sem feledkezett meg róla, hogy a csillagkapukon át egy idegen világ felé haladunk. A díszkapuk ugyan szépek voltak, de vajon mi lehetett mögöttük? - Egy még lakatlan édenkert - mondta Mary. - Exportédenkert - tréfálkoztam komoran, arra célozva, hogy a csillagkép kifelé szakad a Galaktikából. - Ha a gömbhalmaz távolodását valamilyen értelemmel bíró erőknek tulajdonítod, nem gondolod, hogy túl nagy hatalommal ruházod fel őket? - Kérdéseket teszek fel anélkül, hogy rögtön választ is várnék rájuk. Magamban persze próbáltam válaszokat keresni. Halálra gyötörtem az agyamat ezekkel a nehéz kérdésekkel. Valamennyi ismert gömbhalmaz alakú csillagkép egyenletesen, minden létező tengelyen igen távol van a centrumtól, s ez is távolodik tőle; de vajon mi az oka annak, hogy a Galaktika mintegy kibocsátja magából a gömbhalmazokat? Mi készteti ezeket a csillagképeket arra, hogy a perifériák felé haladjanak akkor, amikor a többi csillaggal semmi ehhez hasonló nem történik?
Milyen erők keverik úgy az égitesteket kártyalapokként, hogy a gömbhalmazokban kizárólag késői keletkezésű csillagok vannak, azok, amelyek a legalkalmasabbak a fehérjealapú élet kialakulására? Miért olyan gyakran, százszor gyakrabban, mint a többi csillag esetében, keringenek körülöttük bolygók? „Valamennyi gömbhalmaz alakú csillagkép kifelé, a Galaktika síkjára merőlegesen repül onnan, ahol a csillagok legnagyobb része van - ismételgettem magamban. - Mintha csak szabad teret keresnének maguknak. De miért? Ezer és ezer miért! Hol lehetnek azok az átkozott ramírok; ők biztosan meg tudnák fejteni ezeket a rejtélyeket!” Ellon külön feladatot kapott: fel kellett kutatnia a gömbhalmaz bolygóin azt a gépezetet, amely sugárnyalábjával csapást mért a Bíborszínű csillagra. A szuperlézer nyomait azonban nem találta meg. Hiányzott ehhez a leglényegesebb, egy hatalmas civilizáció, amely képes lehetett egy ilyen fegyvert megalkotni. Egyik nap telt a másik után, a térelnyelőket alacsony fokozaton működtetve haladtunk át ezen a káprázatos világon, térségeit az elégetett űrdarabok porával szennyeztük, és még egy gyenge jelzést sem fogtunk, amely valaminek vagy valakinek a tiltakozását adta volna hírül a kozmosz rombolása ellen. Nagyon szép, nagyon haszontalan világ, mondogattuk egymásnak. Nem volt itt élet, a szépséget senki sem élvezhette. Magában és csak magának ragyogott. Nem tudtuk megbocsátani ezt a pazarlást. Haszontalan világ, mondogattuk szomorúan.
2. Átszáguldottunk a csillagkapun, és ismét ködfelhők térségébe kerültünk. A Galaktika központja füstölgött, mint egy rosszul megrakott máglya, mindenhonnan gázfelhők vették körül. Hatalmas hidrogéntömegek száguldottak a centrum felől minden irányba, mintha szél űzte volna őket, hol megritkultak, hol ismét összesűrűsödtek. Olga beszámolt legújabb számításainak eredményéről: az itteni csillagok tömege ritkább, kevesebb bennük az anyagi részecske, mint amennyi szét van szórva a csillagközi térségben. A jelenség különlegessége ámulatot és örömet váltott ki belőle. Én nem álmélkodtam, és nem is örültem. Sem a Földön, sem az űrben nem szeretem a port. Mary szemrehányóan kérdezte: - Ugyan miért éppen téged neveztek ki az expedíció tudományos vezetőjéül? Te nem is szereted igazán a tudományt! Soha nem lelkesít fel egy-egy új adat! - Viszont annál jobban szeretem a tudósokat, és a felfedezéseiket is el tudom viselni, s ez nem kevés. Ami a többit illeti, igazad van: a jó, a kedvező adatok lelkesítenek csak fel, és nem egyszerűen az újak. Kissé jobbra az útvonalunktól egy rövid periódusú novacsillag tűnt fel. Tipikus pulzáló csillag volt ez, amely gyorsan változtatta mind a térfogatát, mind a fényességét. Ha rajtam áll, nem pocsékoltam volna rá időt. De Olegben erősebb a tudósi véna: Ellon kérésére az űrflottát a csillag felé fordította. - Rengeteg novacsillagot láttunk az utunk során -fordultam Ellonhoz. - Miért éppen ez keltette fel az érdeklődésedet? - A zsugorodás állapotában van - felelte a demiurgosz. - A csillag bármelyik nap kis ponttá válhat. Nem bocsátanám meg magunknak, ha lemaradnánk egy ilyen eseményről. Vándor pedig beismerte, hogy mindig szeretett volna közelről látni egy zsugorodó csillagot. Néhányszor már megfigyelt ilyen, fokozatosan töpörödő égitestet a Perseuson kívül, s ez mindig fenséges látványt nyújtott. Amikor már végképp elege volt a mindenható csillagfoglár életéből, azt képzelte el magában, hogy átrepül egy ilyen égitestre, és belülről figyelve a gigantikus katasztrófát, vele együtt pusztul el. Csodálatosnak tűnt ez számára, persze nem a saját halála, hanem a csillag pusztulásának látványa. - Javíthatatlan álmodozó vagy, Vándor - mondtam neki. Olga átküldte az újabb számításait. Ezek szerint a zsugorodó csillag közelsége nem jár kevesebb veszéllyel, mint a Bíborszínű csillagot telibe találó sugár elébe állni. Csak az anyagelnyelő gépezetek
intenzív működtetésével lehet elkerülni a katasztrófát abban az esetben, ha a csillag végleges összezsugorodása előtt szupernóvává válik, vagyis tömegének a negyedét mintegy kirobbantja magából. Oleg kiadta a parancsot, hogy az anyagelnyelőket jó előre készítsék fel; a parancs a harci riadóra emlékeztetett, bár egy csillaggal értelmetlen harcba szállni. A műszaki műveletek elnevezése nálunk még a régi emberi állapotokat tükrözte. De a csillag nem változott szupernóvává. Valamikor régen már szupernóva volt, a robbanás sok évszázaddal a mi érkezésünk előtt zajlott le. Mostanra a csillagból, az egykori óriásból csak egy töredék maradt, egy tömör, fényét és tömegét görcsösen változtató csillagocska, igaz, hogy legalább háromszor akkora, mint a mi Napunk. És ez a töredék ott a szemünk előtt zsugorodott össze. Minden részletében láttuk az antirobbanást, amelyről annyit hallottunk, de amelyet egyetlen ember sem figyelhetett meg közelről. Az űrflotta egy csoportban körözött a csillag körül, egy időre a bolygójává váltunk. Semmi nem jelezte a közelgő katasztrófát. Hirtelen a csillag belezuhant saját magába. A szó szoros értelmében hirtelen történt ez, a nyugalmi állapotot csak egy pillanat választotta el a robbanástól. A csillag felrobbant, de nem szétrobbant, hanem belerobbant saját magába. Mérete egyre kisebb lett, tömege befelé, a saját mélye felé zúdult. Oleg parancsot adott a közeledésre; repültünk a csillag felé, az pedig távolodott tőlünk. Az antirobbanás pillanatában átmérője mintegy hárommillió kilométert tett ki, aztán millióra, majd százezerre, ezerre csökkent. A csillag kisebb volt már, mint a Föld, de a szörnyűséges erők még mindig szorították, nyomták, préselték. Kisebb lett már a Holdnál is, de még mindig zsugorodott, egyre zuhant befelé, a magja felé; ez az állandóan csökkenő méretű gömb olyan elképzelhetetlenül tömör volt, hogy egy köbcentimétere már több milliárd, ha nem több trillió tonnát nyomott. És ekkor a csillag kezdett eltűnni, kihunyni, átmérője már nem volt több három-négy kilométernél, morzsányi pont lett az űr végtelenjében; még villódzott, de fénye már vörössé vált, egyre sötétedett, majd a csillag eltűnt a láthatatlanság, az abszolút láthatatlanság semmijében. Sem a rádióhullámok, sem az anyagi részecskék, sem az erőterek nem érzékelhették már. Nem létezett már a rettenetesen tömör tömegűvé vált gömb, fekete lyuk ásított a helyén, egy vészjósló lyuk, amely mindent magába vonz, ami csak óvatlanul közeledik felé. Oleg parancsot adott a fékezésre. Továbbmenni veszélyes volt. Ha belekerülünk a fekete lyuk vonzásába, sem a tér- és anyagelnyelők, sem a térszerkezetet megváltoztató generátorok, sem a gravitációs fegyverek nem mentenek meg. - Borzalmas! - kiáltott fel az elsápadó Mary. Ott ültem vele együtt a megfigyelőteremben. - Ilyen láthatatlan rémségek leselkednek az űrhajóinkra, úgy, ahogy a fekete pókok várnak áldozatukra a bozótban. Egy óvatlan lépés, és itt a vég! A novacsillagok valóban olyanok, mint a kozmosz pókjai. Szerencsére a fedélzeti számítógépek figyelik az úton előforduló erőtereket. Az automaták önműködően bekapcsolják a fékező hajtóműveket, ha a novacsillag vonzása számunkra veszélyes értéket ér el. Amíg Maryvel beszélgettünk, jobbról feltűnt egy kozmikus test, valószínűleg egy űrhajó. Mindent várhattunk a világmindenségnek ebben az ismeretlen zugában, a természet bármilyen meglepő jelenségét sem tartottuk volna valószínűtlennek, de egy űrhajóval, értelmes lények mesterséges alkotásával való találkozásra álmunkban sem gondoltunk. A képernyők felé rohantunk. A műszerek szenvtelenül erősítették meg: űrhajó közeledik felénk. A parancsnoki terembe siettem. Valóban űrhajó volt ez, nem egy kisbolygó. A novacsillag irányából jött. Olyan közel volt az apró csomóvá zsugorodott csillaghoz, hogy annak vonzása be kellett volna hogy rántsa rettenetes ölelésébe. Éppen olyan sebességgel kellett volna rázuhannia, amilyennel a csillag beleomlott saját magába. Az űrhajó pedig távolodott tőle, száguldott felénk! Nem létezhettek a világon olyan hajtóművek, amelyek akkora hajtóerőt tudtak volna kifejteni, hogy ennyire felülmúlják a novacsillag vonzásának erejét! Olga már biztosan elvégezte az ismeretlen űrhajóra vonatkozó számításokat - mondtam. - A Kos űrhajón a fedélzeti számítógép mindig háromszoros megterheléssel dolgozik. Kérdezzük meg Olgát!
Olga számításaiból azonban az derült ki, hogy az idegen űrhajó egyszerűen nem létezik. Volt, láttuk, fantasztikus sebességgel rohant éppen felénk, de nem létezett! - Ostobaság! - kiáltottam fel mérgesen. - Torkig vagyok már, Oleg, ezekkel a kísértetekkel és látomásokkal! Megint valamilyen fantommal hozott össze a sors, csak most űrbélivel, és nem bolygólakóval! - A kísértetek is a valóságban létező objektumok, csak nem olyanok, amilyennek látszanak - vetette ellen Oleg. - Ez viszont egyszerűen nincs, bár mégis van, ha jól értem Olga üzenetét. A mi számítógépünk is megerősítette Olga jelentését. Az ismeretlenre irányított valamennyi felderítő erőterünk azt bizonyította, hogy semmi sincs azon a helyen, ahol az űrhajó száguld. Igazi kísértet közeledett felénk, sokkal inkább kísértet, mint azok, amelyeket egykor a generátorokkal állítottunk elő. Lementem Ellon laboratóriumába. Orlan és Graciőz is ott volt már, és a padlón teljes hosszában elterpeszkedve a sárkány hevert. - Ellon - szóltam -, egy idegen testet látunk, de a felderítő erőterek semmit sem észlelnek. Meg tudod nekem magyarázni ezt a paradoxont a számomra érthető fogalmak nyelvén? - A számunkra érthető fogalmak nyelvén nem -felelte Ellon. Most még nem is kacagott, mint rendesen, amikor magyarázatainak hatását ízlelgette előre. A hatás önmagában is olyan megrázó volt, hogy nem látta szükségét egy ördögi hahotával hangsúlyozni. - És az érthetetlen fogalmak nyelvén? - Az űrhajó, amelyet látunk, nem a mi időnkben létezik. Egymásra néztünk Orlannal és Graciőzzel, aztán a sárkányra pillantottam. Ők sem értettek többet nálam. Oldalt Irina ült: kipirult arca, csillogó szeme és az, ahogy Ellon minden szavára rábólintott, arról tanúskodott, hogy biztos magában, hogy számára minden világos. - Nem a mi időnkben létezik? Hát milyen időben, az ördög vigye el, milyen időben száguld felénk?! - A mi szemszögünkből nézve a számunkra jövő időből jön a mi jelenünk felé. - És miért nem a múltból a jelenbe? - Ellon magyarázata az olyanok közé tartozott, amelyek nem szerte-foszlatják, hanem még sűrűbbé teszik a homályt. - A múltból a jelenbe mi haladunk. Pontosabban a jelenünket állandóan magunk mögött hagyjuk. Múlttá változtatjuk. Az idő olyan, mint egy reaktív hajtómű: bennünket előretol, maga pedig visszafelé, a múltba repül. Az ismeretlen űrhajó mozgása a jövőből a jelen felé kilőtt puskagolyóéra emlékeztet. Az idegen űrhajó ideje nem reaktív hajtómű elve szerint távolodik tőle, hanem ugyanabban az irányban száguld, éppúgy, mint a puska csövében a puskapor követi a kilőtt golyót. - Lövés a jövőből a jelenbe? - Gondolkozni kezdtem. - De mi látjuk az idegen űrhajót, Ellon, mégpedig a jelenben látjuk, már két órája látjuk, és ez alatt az idő alatt az a jelen, amely két órával ezelőtt volt, már múlttá változott. Másképp szólva: az űrhajó a jelenben is és a múltban is létezik, de a jövőben nem. Úgy éreztem, ellentmondáson kaptam Ellont. De a demiurgosz jól átgondolta az elméletét. - A jelenben csak az űrhajó árnyékát látjuk, amely a jövőből vetül ide. Az árnyék megelőzi a valódi objektum megjelenését. Az árnyék rövidül, vagyis az űrhajó a jövőből a jelen felé közeledik. Amikor az árnyék és az objektum egybeesik, az űrhajó testi valójában is megjelenik. - Nem fog átszáguldani a jelenből a múltba? - Azt hiszem, nem elég az energiája ahhoz, hogy átugorja az időzérót, amelyet „jelennek” vagy „mostnak” vagy „adott pillanatnak” nevezünk. - Hallod ezt, Oleg? - kérdeztem a parancsnokot a, sztereofonon; - Ha Ellon feltevése helyes, akkor az összeütközés az idegen űrhajóval nem jelent veszélyt. Éppannyira nem félünk a vele való találkozástól, ahogy Dzsingisz kánnak sem kell félnie attól, hogy a mi űrhajóinkkal találkozik. Értettél ebből valamit? Oleg azt felelte, hogy igyekszik elkerülni a közelebbi érintkezést az idegen űrhajóval, függetlenül attól, milyen időben leleddzen is az. Ellon hipotézise egyre jobban tetszett nekem. A lényeg az volt, hogy az űrhajó a novacsillag
irányából jött. A csillagok összezsugorodásakor az idő folyamata is megváltozik: a jövő is, a jelen is egy ponttá olvad. össze. Úgy tartják, hogy a haldokló szeme előtt végigvonul egész elmúlt élete. A pusztuló csillag esetében néhány rövid másodpercig nemcsak az egész múlt, hanem az egész jövő is feltárul. Arról fogalmam sincs, hogyan lehet ezt szemléltető módon elképzelni, de az elméletből ez a következtetés szűrhető le. Az idő éppolyan tömör gombolyagban koncentrálódik, amilyen rettenetes tömötté válik az anyag. És ha az idő fantasztikus összesűrüsödésének pillanatában, amikor a múltbeli és a jövőbeli percek eggyé válnak, valamilyen űrhajó ilyen időprés alá kerül, és épségben is marad, akkor az összesűrűsödött idő rettenetes nyomásának az ereje bőven át tudja azt lódítani a jövőbe. Térben „itt” lesz, időben „ott”, a távoli jövőben. És amint kitör az apróvá tömörödött csillag rabságából a szabad térbe, nagy gyorsasággal közelednie kell a saját ideje felé, éppúgy, ahogy a magasba dobott kő egy pont után lefelé kezd zuhanni. És akkor az űrhajó felénk való közeledése nem valódi száguldás lesz a térben, hanem időben való száguldás. Természetes, hogy amikor az árnyékát látjuk, a felderítő erőterek nem érzékelik a testét, hiszen maga az űrhajó nincs ott. Ellon érvelése elég észbontó volt ahhoz, hogy az észbontó jelenséget megmagyarázza. Aztán elkövetkezett a találkozás, és pontosan úgy játszódott le, ahogyan Ellon megmondta. Oleg nagyon vigyázott, hogy a kóbor űrhajó egyik egységünk közelébe se kerüljön. Az ürflotta gyűrűt alkotott, az idegen űrhajó a gyűrű közepe felé száguldott. Ám mielőtt elért volna bennünket, hirtelen megállt, majd mozdulatlanul függni, kezdett az űrben. Valószínűleg bekövetkezett az időegyensúly állapota, amely nem volt más, mint a mi jelenünk. Ekkor ismét csak gyűrűalakzatban körülvettük az űrhajót; mint az előbb, most is jól láttuk elmosódott sziluettjét. A felderítő erőterek ezúttal sem tudták körültapogatni a körvonalait. Úgy látszik, fedélzetén lelassult az idő, már nem zuhant nagy sebességgel a mi időnk felé, már fékezte futását. Ekkor az idegen űrhajó hirtelen már fizikai valójában is kitört a térbe. A képernyőkön valódi képe jelent meg, egy testtel bíró tárgyé, nemcsak egy furcsa árnyék lebegett előttünk. Az űrhajó háromszoros spirálalakzatra emlékeztetett; sem nekünk, sem a galaktoknak vagy demiurgoszoknak nem voltak akár megközelítőleg hasonló űrhajói. Tökéletesen átlátszónak tűnt, mintha falak nélkül építették volna, az egész teste valamilyen erők által összesűrített, háromszoros spirálalakzatú, fénylő gázokból állt. Csak a spirálkúp tetején emelkedett ki egy sötét gömb, körülbelül olyan nagyságú, mint a mi űrhajónk központi terme. Valószínűleg ez volt a parancsnoki állás: sötét, nem átlátszó alakokat pillantottunk meg benne. Életemben először láttam Ellont csodálkozni. - Eli - fordult hozzám, és még a szokott „admirális” szót sem tette hozzá. - Tudod-e, Eli, milyen forma ez? Arra a gravitációs spirálra emlékeztet, amellyel én ellódítottam a ragadozó bolygót! A sárkány sem kevésbé volt meglepve, mint a demiurgosz. - Az általad oly ékesszólóan megfogalmazott „fenékbe billentés kérdéscsoportja” most, úgy látszik, gyakorlati megvalósítást nyert - köszörültem rajta a nyelvem. - Ez egy olyan konstrukció, amely saját magát is képes alaposan fenékbe billenteni! Az űrhajó nem válaszolt a jelzéseinkre. Oleg utasította Oszimát, hogy a bolygóközi űrrakétával közelítse meg a spirálkúpot. A kis űrhajó körülrepülte a spirált, végigtapogatta erőtereivel, kereste a bejáratokat, de nem találta. Oszima elhatározta, hogy a parancsnoki állás kabinját elválasztja az űrhajó testétől. Nemsokára azt láttuk, hogy az idegen űrhajó megsemmisül. A kabin, amelyet az erőtereink tartottak, épségben maradt, de az űrhajó teste egy pillanat alatt semmivé vált. Az erőterek kissé belemetszettek a kabin falába; alaktalan füstfelhő gomolygott ki, amely még a fényét is elvesztette. - Nézzétek csak, micsoda szörnyeket hoztam magammal! - mondta Oszima, amikor kiugrott a Kosra visszatérő bolygóközi űrrakétából. - Az idegen űrhajót nem sikerült épségben megőrizni, az idegen űrhajósokat viszont ideszállítottam. De valamennyien halottak. Már évmilliók óta halottak, és ha hinni lehet Ellonnak, nem csillagközi űrhajóval találkoztunk, hanem időgéppel.
A kabin belsejében hat test feküdt. Kétségkívül valaha élőlények voltak, de most már semmi jelét nem mutatták az életnek. A kabin átlátszó falai erőterek alkotta képernyőre emlékeztettek, amelyeket valamilyen - egyébként szintén átlátszó - váz tartott össze. Erőtérszivattyúink gyorsan eltüntették a kabin falait. A holttestek kizuhantak a belső leszállótérre. Nagyon különös lények voltak ezek. Sokban hasonlítottak ránk, valamennyiünkre - emberekre, demiurgoszokra, galaktokra, angyalokra, sőt még a sárkányokra is -, és mégis egészen mások voltak. Mindnek volt feje, arca, haja a fején, de kisujjnyi vastagságú hajszálaik inkább kígyókat juttattak eszünkbe. Szemük is volt, de három; szájuk is, azaz egy kerek nyílás, amely ki tudott nyílni, és szorosan be tudott csukódni; most ajaktalan szájuk félig nyitva volt. Apró fejük erőteljes, fekete póktesten nyugodott, amely tizenkét, nyolcízületű, emberi kar vastagságú lábra támaszkodott. - Él! - kiáltott fel Luszin, és az egyik lény felé rohant. - Mozog! Graciőz gyorsan elkapta Luszin vállát, nehogy az túl közel menjen a pókszerűségekhez. Luszin nem tudta kitépni magát a galakt izmos kezéből, de egyre mutogatott a hozzánk legközelebb fekvő testre, és mind izgatottabban erősítgette, hogy az ismeretlen él. Nemsokára magam is észrevettem, hogy az egyik láb megrándul, és a hajszálak is mozogni kezdtek a lény fején. Az ismeretlen gyenge kísérletet tett, hogy feltápászkodjon, de ismét visszazuhant a padlóra. Két, alul elhelyezkedő szeme nagy erőfeszítéssel kinyílt, zavaros pillantást vetett ránk, majd újból becsukódott. A mozgás, úgy látszik, oly sok erőt vett ki a lényből, hogy ismét elvesztette az eszméletét. - Öt meghalt, de a hatodikat fel lehet éleszteni - szólt Oleg. - De hol helyezzük el? Ellon kérte, hogy az életben maradt űrhajós hozzá kerüljön. A tervezőterem ugyan nem túl tágas, de egy ilyen különleges élőlény számára akad majd hely. És ha már kísérletezni kell a csillagvándor felélesztésével, akkor a legjobb ezt egy laboratóriumban elvégezni. - Vidd magaddal, Ellon - egyezett belé Oleg. Romero rögtön Oleghez és hozzám fordult. - Tisztelt barátaim, nincs ellenükre, ha új, tizenkét lábú ismerőseinknek az arán nevet adom? Megkérdeztük, miért éppen ezt az elnevezést találta ki. Romero megmagyarázta, hogy az „arán” szó az ősi emberi nyelvekben valamilyen kapcsolatban áll a pókkal. Nem lehetett elvitatni, hogy az ismeretlenek valóban hasonlítanak a földi pókokra. - Azonkívül az Altair-lakókra is emlékeztetnek tettem hozzá. Később gyakran eszembe jutott, hogy Romero első látásra milyen pontosan határozta meg az aranok természetét.
3. Az arán állt a tizenkét lábán, kis fejét hátravetette. Messziről úgy látszott, hogy éppen csak megállt egy pillanatra, és rögtön továbbindul, sőt lábait magabiztosan emelgetve továbbfut. Ez azonban csak messziről látszott így: a lény hirtelen az oldalára dőlt, a testét tartó erőterek szorítása meglazult. Az arán ugyanolyan eszméletlen volt még, ahogyan lehoztuk a tervezőterembe. Az a nap, amikor felnyitotta mindhárom szemét, valamennyiünk számára emlékezetes maradt. Több mint egy hónap telt el azóta, hogy az idegen űrhajóval találkoztunk. Messze magunk mögött hagytuk a fekete lyukat, a novacsillagot. Bementem a tervezőterembe, és néhány szót váltottam Ellonnal. Beszélgetésünket Irina hangja szakította félbe: - Repül! Ellon! Eli! Lebeg a levegőben! Az arán valóban a helyiség légterében lebegett. Sőt nemcsak lebegett, hanem felénk indult. Ellon hátraugrott, én követtem a példáját. Az arán harmadik szeme riasztott meg, most először láttam felnyitva. A felső szem nem nézett, hanem valamilyen ragyogást bocsátott ki magából. Átható pillantása volt, mintha a vesénkbe látna. A két alsó szem tekintete sem volt már zavaros, de ezekben a szemekben nem lehetett felfedezni semmi különöset - hétköznapi, normális szempár nézett ránk, okos, kissé szomorú és nem bántóan mélyreható pillantású szemek. Később megtudtuk, hogy az aranok felső szeme képes megvakítani az embert. Nem lézerszem ez persze, de van benne valami a
lézer tulajdonságaiból. Ellon gyorsan megerősítette a védőteret, és az arán felhúzva már-már szétcsúszó lábait, ismét felrepült. Látszott, hogy felénk igyekszik. - Kapcsold be a fordítógépet - szóltam oda Irinának. - Lehet, hogy sikerül közös nyelvet találni vele. Ugyanakkor a helyiségbe hívtam a felderítő csoport tagjait. Egymás után lépett be Mary, Luszin, Romero, Orlan, Graciőz, majd bekúszott a sárkány is. Irina valamennyi sávot végigpróbálta a fordítógépen, de a kapcsolat csak nem jött létre. Ha az arán bocsátott is ki valamilyen jelzéseket, azok nem jutottak el hozzánk. Irina azt mondta: - Kétségtelen, hogy gondolkodó lénnyel állunk szemben, de a vevőkészülékeink nem értik őt. Ő viszont, azt hiszem, speciális berendezések nélkül is ért minket - mondta elgondolkozva Orlan. Éppúgy, ahogy engem, őt is megdöbbentette az alsó szemek eszes pillantása és a felső átható tekintete. Meguntam a vesződést a fordítógéppel, és felálltam a helyemről. Mary követte példámat. Intettem neki a fejemmel, és mindketten szorosan odaléptünk a pókszerű űrhajós elé. Nem is tudom, miért éreztem szükségét, hogy alaposan végigtanulmányozzam a jövevényt. Talán Orlan megjegyzése váltotta ezt ki belőlem. Bosszantott a gondolat, hogy ő ért bennünket, lehet, hogy már hidegvérűen tanulmányoz is, mi pedig alázatosan várjuk, mikor kegyeskedik megfigyelés helyett érthető szóra méltatni az egybegyűlteket. Csaknem rosszindulatúan vizslatta végig tekintetem izmos, nyolc ízületből álló lábát, fekete szőrrel borított kerek hasát, majd a fejét, amelyen hajszálak vagy inkább karszerűségek, vagy még inkább kígyótestek meredeztek, aztán háromszemű, kerek szájú, szemöldök nélküli arcát. Az alsó szemek, a sötét, kerek, mélabús szempár pillantását jól elviseltem; ezek a szemek most is csak néztek, nem villogott bennük kihívás, de a felső szem gonoszul szikrázott; éreztem, hogy harcba kell szállnom vele. Veszett dühvel meredtem a dölyfös, átható, rosszindulatú szembe, megfeszítettem az akaratomat, hogy lefegyverezzem a belőle áradó ellenségességet, hogy magam alá gyűrjem, szétszaggassam, széttapossam a reflektorfény élességével belém hasító gyűlöletet. Mary ijedten ragadta meg a karomat. - Mi van veled, Eli? Egészen kivörösödtél! - Hagyj! - vetettem oda neki a fogam között. - Meg akarom mutatni ennek a csillagcsavargónak, hogy magasabb erővel találta magát szembe, nem ostoba állatokkal találkozptt! Ma már csak csodálkozni tudok, hogyan jöttek a számra ezek a szavak, honnan jött ez a vad felháborodás. A pókszerű űrhajós nem bántott meg bennünket, a rosszul kordában tartott érzelmek pedig még senkinek nem váltak a dicsőségére, legkevésbé nekem, az expedíció egyik vezetőjének. És minden bizonnyal a következő pillanatban találtam volna erőt magamban, hogy megállják; a szemem sarkából észrevettem Orlan meglepett arcát, Graciőz szemrehányó tekintetét, meghallottam Luszin nehéz sóhaját; mindez nem maradt volna hatás nélkül akkor sem, ha az űrhajós nem csillapítja le váratlan dühömet. De felső szeméből hirtelen eltűnt a villogó fény, már nem különbözött a két alsótól, egyszerű, hétköznapi három szem pillantott rám, amelyek mintha meg akartak volna érteni engem. Ezek a szemek bármit ki tudtak váltani -meglepetést, érdeklődést, még együttérzést is, de haragot nem. Elszégyelltem magam indulatkitörésem miatt. Igyekezve, hogy senkire se nézzek, azt mondtam: - Én most elmegyek. Biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb sikerül kapcsolatot teremteni az idegennel. De nem hiszem, hogy ez a következő percekben bekövetkezhet. A kapcsolat a következő percben létrejött. Három lépést sem tettem az ajtó felé, amikor a jövevény beszélni kezdett. Az arán emberi nyelven szólalt meg. Pontosabban nem szólalt meg, mármint a mi fogalmaink szerint. Nem hallottam a levegőnek azt a rezgését, amelyet mi hangnak nevezünk. De nem is tudhatott beszélni, hiszen a mi hangképző szerveink hiányoztak nála. A hangja azonban ott zengett mindegyikünk agyában, de mindegyikünknél másképpen zengett, az illető saját alkatának megfelelő módon. Az arán egyenesen az agysejtekbe, a
hallószervek elkerülésével küldte üzenetét. A gondolkodásunkat szolgáló agysejtjeinkben száguldozó hullámok káoszából hibátlanul kiválasztotta azokat, amelyek a beszéd érzetét keltették: olyan volt ez, mint amikor a szemideg megérintésekor az ember fényvillanást lát maga előtt. Értelek benneteket - mondta valamennyiünknek a saját nyelvén. - Ti is meg fogtok érteni engem. A Pusztuló Világokból származó menekült vagyok. Hatan voltunk. Időugrást akartunk végrehajtani, ki akartunk törni a saját időnkből, szerettünk volna átkerülni egy távoli időbe és ott megkapaszkodni. Nem sikerült azonban ott maradnunk, visszazuhantunk a távoli időből a sajátunkba. A társaim az időugrásnál elpusztultak. Nem bírták ki a jövőt. Csak a jelenben tudtak élni. Én életben maradtam, de amikor visszazuhantunk a saját időnkbe, elvesztettem az eszméletemet. Ti mentettetek meg engem. Tegyétek fel a kérdéseiteket. Nagyot vétenék az igazság ellen, ha nem számolnék be arról az ámulatról, amellyel a pókszerű űrhajóst hallgattuk. Mi már láttunk furcsább külsejű élőlényeket is. És a gondolatátvitellel történő, a fordítógép használata nélküli érintkezésben sem volt semmi rendkívüli; jól emlékszem rá, hogy valamikor régen így juttatta el az agyamba az utasításait Orlan. Nem volt tehát min csodálkoznunk. És mégis zavarodottan pislogtunk egymásra, egyikünk sem tudta leplezni álmélkodását: túl gyorsan és túl egyszerűen jött létre a kapcsolat az idegennel. A nyelvünk, a gondolkodásmódunk, a logikánk, az érzéseink tökéletes értése: ez az, amit nem tudtunk felfogni, és rettenetesen megdöbbentünk, sőt egy kicsit meg is rémültünk attól, hogy a jövevény milyen könnyen be tudott hatolni a gondolatainkba, és meg tudott szólalni bennünk a saját hangján, de a mi nyelvünkön, ez nemcsak váratlan volt, de veszélyeket is rejtett magában, s ezt azonnal megéreztük. Már nem is annyira az ismeretlen mondandójának tartalmát figyeltük, mint inkább azt, hogyan jut el hozzánk. Egy régi aforizmagyártó egyszer azt mondta: „A beszélő lóban nem a beszéd tartalma a legérdekesebb, hanem az a tény, hogy a ló beszél.” A párhuzam a beszélő lóval világos volt. Én az előbb mindenki szeme láttára verni kezdtem a mellem, hogy az ismeretlen magasabb erővel találta magát szembe. Amikor megszólalt, szerényen a tudtunkra adta, hogy mi viszont magasabb értelemmel találkoztunk. Elsőként Romero nyerte vissza az önuralmát. - Ha nincs ellene kifogása, én beszélek a tisztelt időutazóval - mondta nekem, majd az aranhoz fordult. - Tehát, kedves csillagvendégünk, ezek szerint ön a Pusztuló Világokból érkezett menekült. Engedje meg, hogy megkérdezzem: mi az a Pusztuló Világok? Valamennyiünk agyában felhangzott a felelet: - Hamarosan meglátjátok őket. Az útvonalatok a Pusztuló Világok felé vezet. - Ön a Pusztuló Világok lakóinak egyike? - Olyan lények népesítik be őket, mint én és halott barátaim. - Ha nincs ellene kifogása, majd még visszatérek a lakóhelyét illető kérdésekre. Most azonban egy másik dolog érdekel engem. Ön a szülőhazájából, a csillagfészkéből menekül, ha lehet ezzel a kifejezéssel illetnem... hm... a Pusztuló Világokat. De miért éppen a novacsillagot választották útjuk céljául? Egy olyan rettenetes esemény, mint a csillag összezsugorodása, már önmagában is több veszélyt hordoz, mint bármilyen más jelenség az egész csillagvilágban. - A mi világainkat az időbetegség támadta meg. A mi időnk foszladozik, gyakran szétszakad. Az agyatokban leolvastam egy rettenetes betegség nevét, amely valaha a ti világotokban gyilkolt. Nálunk az idő rákja pusztít. - Az idő rákja! - kiáltottunk fel csaknem egyszerre. Igen, rák! Ki akartunk törni a saját időnkből egy bármelyik másikba, a múltba vagy a jövőbe, mindegy, melyikbe, csak egészséges legyen. A csillagok zsugorodásakor időtranszformáció megy végbe. A gravitáció erősödése ellen megfelelő védőberendezéseink voltak. Sikerült is a fordított időbe kerülnünk, ahogyan azt terveztük. De a jövő nem tartott meg magában bennünket. - Sajnálatos tévedés, kedves... Hogyan szólítsuk önt? - Szólítsatok Oannak. - Tehát önök hatan el akartak menekülni a társadalmukból és a saját idejükből?
- Csak a saját időnkből, és nem a társadalomból. Mi a vég tagadóinak a küldöttei vagyunk. - Jól értettem önt: a vég tagadói? - A testvéreink, a vég tagadói küldtek bennünket, hogy derítsük fel egy egészséges időbe való menekülés lehetőségeit. A vég meggyorsítóit ezzel szemben a pusztulás perspektívája lelkesíti. - Tagadók, meggyorsítok... Ha jól értem önt, e két csoport között viszályok vannak? - Háború! - hangzott a felelet. - A vég tagadói harcolnak a vég meggyorsítói ellen, hogy azok ne siettessék a pusztulást, a vég meggyorsítói viszont pusztítják a vég tagadóit, hogy azok ne kíséreljék meg leállítani a folyamatot. A vég meggyorsítóit az Akkumulátor Atya támogatja. - Akkumulátor Atya? Nálunk az „akkumulátor” szó nem élőlényt jelent! - Ezt a szót az agyatokból olvastam ki. Jól kifejezi az uralkodó természetét, aki megvalósítja a Kegyetlen Istenek félelmetes akaratát. Romero értetlen arcot vágott. Az, ami a torkára forrasztotta a szót, a jelentéktelen viszálykodások a vég tagadói és meggyorsítói között, aztán az a valamilyen Akkumulátor Atya, sokkal kevésbé volt fontos, mint a kikérdezés meghökkentő formája: mi nagy buzgalommal érdeklődtünk Oannál saját magáról és a társadalmáról, ravasz kérdéseket tettünk fel, ő pedig közben úgy olvasott az agyunkban, akár a nyitott könyvben. Keresztüllátott rajtunk. És bár hivatkozásai arra, hogy a fogalmak pontos megfelelőit az agyunkban találta meg, nem hangzottak fenyegetésként, már maga a szavak keresésének és megtalálásának a ténye rémisztő volt. Felhívtam erre Romero figyelmét: - Úgy látszik, Paul, Oan olyan jól kiismeri magát bennünk, hogy kérdések nélkül is el tudja oszlatni az értetlenségünk homályát. Az az érzésem, a jövevény előbb tudja meg, mi érdekel bennünket, mint ahogyan mi magunk kigondoljuk hogy mit is kérdezzünk. Miközben ezt elmondtam, nem vettem le a szemem az ismeretlenről. Oan nyugodtan himbálózott előttünk tizenkét lábán. Már említettem, hogy a padló és a mennyezet között lebegett, és lebegés közben himbálózott. Nem röppent fel, és. nem ereszkedett lejjebb, mint egy madár, hanem szinte hintázott a rugalmas lábain. Úgy támaszkodott velük a levegőre, mint mi a talajra; a talpa mozdulatlan maradt, míg a lábak könnyedén rugóztak az ízületeiken; a törzse hol felemelkedett, hol ismét lejjebb került. Kígyó formájú hajszálai is mozogtak, egyszer szertehullottak, máskor egy csomóba tapadtak össze; hol megnyúltak, hol ismét Összehúzódtak, mintha ezek a rémisztő, tucatnyi ragadozó karomra emlékeztető hajszálak élőlények lettek volna; nincs kétségem afelől, hogy a hajszálak képesek voltak megragadni, fojtogatni valamit vagy valakit, és valószínűleg láttak is, körül tudtak fonni bármit, rá tudtak tapadni, amire csak akartak. Romero azt mondta később, hogy hasonló haja volt az ősi Gorgó-főnek. Úgy gondolom, ezúttal nincs igazad. Jól ismerem a földi múzeumokat, de ott Gorgó-főt nem állitanak ki, legalábbis én nem láttam egyet sem. Oan kétségkívül jól értette, mit várok tőle, de eszébe sem jutott teljesíteni a kívánságomat. Romero folytatta a kérdezést: - Tehát a vég tagadói és meggyorsítói, Akkumulátor Atya és Kegyetlen Istenek... Nem vagyok biztos benne, hogy az emberek fogalmai az istenekről fedik-e az önök világában valóban létező lények fogalmát. A mi isteneink a képzelet termékei. A fantáziánk álomképein kívül nincsenek és nem is voltak. Ért engem, Oan? - Az „istenek” fogalma a ti agyatokban tökéletesen egybevág a Három Porfelhő Takarta Nap urainak a fogalmával. Csak a „kegyetlen” jelzőt kell még hozzátenni, mivel a Három Porfelhő Takarta Nap urai valóban könyörtelenek. A vég meggyorsítói alázatosan alávetik magukat a Kegyetlen Istenek parancsának, míg a vég tagadói felkeltek ellenük. - Találkozott a Kegyetlen Istenek valamelyikével? Sokan vannak? - Bármilyen külsőt fel tudnak ölteni. Közöttünk élnek. Bármelyikünk álarca alatt ott rejtőzhet egy Kegyetlen Isten. A ti „ördögi ravaszság” kifejezéstek pontosan jellemzi őket. Ők a pusztulás istenei, ördögistenek. Valaha hatalmas nép voltunk, s mára szánalmasakká lettünk. Az ő akaratuk szerint történt így.
Romero ismét hozzám fordult. - Ért ebből valamit, Eli? - Semmivel sem többet, mint ön, Paul. De egy világos: létezik egy hatalmas civilizáció, amely nem sokat törődik az aranok érdekeivel. Lehet, hogy a ramírokról van szó. Ha így van, az első róluk szóló hírek nem túl kedvezően festik le őket. Romeronak nem volt több kérdése, a beszélgetés tág keretek között kezdett csapongani, Orlan és Graciőz is beleszólt. Korábban nem vettem észre, hogy Orlan különösebben kíváncsi lenne, a fennkölt galaktokra pedig ez egyáltalán nem jellemző: ők annyira jól megvannak magukkal, hogy az idegenek iránti érdeklődésre már nem marad energiájuk. A pókszerű űrhajós azonban kikényszerítette a galaktból, hogy ez egyszer ne a szokásai szerint cselekedjen. Csak Vándor, Ellon és én nem tettünk fel kérdéseket Oannak. A sárkány csak ravaszul pislogva hallgatott, míg Ellon, azt hiszem, még meg is sértődött. Mindeddig, ha valahol megjelent, rögtön ő került a figyelem középpontjába, most pedig még pillantásra sem méltatta senki. Ami engem illet, én azért nem kérdezgettem Oant, mert valamennyi kérdést, amelyet feltehettem volna, mások már korábban és jobban feltettek neki. Oan válaszaiból a következőket jegyeztem meg: az aranok a Három Porfelhő Takarta Nap - úgy gondolom, egy hármas csillag - körül keringő kilenc bolygó közül a másodikat népesítik be. A többi nyolc bolygón nem fejlődött ki az élet. Fennmaradtak legendák azokról az időkről, amikor a Három Napot még nem takarták porfelhők, s amikor az aranok még hatalmas nép voltak. Sikerült legyőzniük a bolygójuk tömegvonzását és kijutniuk a csillagközi térségekbe. De az űrhajókészítés tudománya már régen feledésbe merült, csak egy űrhajó maradt meg az Akkumulátor Atya barlangjaiban; ezt lopták el a vég tagadói, amikor elhatározták, hogy a novacsillag összesűrűsödő idejének segítségével a jövőbe menekülnek. Korábban, ezredéveken át senki sem hallott a Kegyetlen Istenekről. Egyszer azonban megjelentek, és felkavarták az űr porát, elhomályosították a Három Napot; az aranok bolygóját beborította a fojtogató por. Az aranok felvették a harcot: olyan űrhajókat építettek, amelyek elnyelték a kozmikus port. Az űrhajók elektronikus berendezései szívó erőterek sokaságát telepítették az űrbe, a por rátelepedett az űrhajókra, amelyek egyre vastagodva, növekedve apró bolygókká váltak. Két ilyen mesterséges bolygó pedig visszaterelte a port a hármas csillag felé. Mindaz, amit a Három Nap kibocsátott magából, most ugyanoda tért vissza. Eddig a pillanatig a jövevényeket nem érdekelték az aranok. Most azonban megváltozott a viselkedésük. Az űrtisztító hajókat felrobbantották: egy részüket még építésük közben, a többit az űrben. A bolygóvá vált űrhajók kilökődtek a Három Nap körzetéből, és mindmáig röpködnek valahol az űrben, nyelik el a port és a kisebb kozmikus testeket, mivel csak úgy tudják megőrizni életképességüket, ha állandóan idegen anyag táplálja őket. - Egy ilyen űrbéli ragadozóval mi is találkoztunk - mondta Romero, - Ránk támadott, de ellódítottuk magunktól. Az űrtisztító hajók megsemmisítésével kezdődtek el az igazán nagy bajok. Azelőtt egy-egy hosszabb út előtt az űrhajók a Három Napnál töltődtek fel energiával. Most mindegyik űrhajó felrobbant, amely a Három Nap felé indult. A csillagközi térségbe való kilépés veszélyessé vált. Néhány űrhajó más csillagokat próbált megközelíteni. A kapcsolat gyorsan megszűnt velük, valószínűleg elpusztultak. Így kezdett el hanyatlani az aranok civilizációja. Csak egy reménysugár maradt: az ismeretlen istenek váratlanul jelentek meg, lehet, hogy éppolyan váratlanul el is tűnnek majd. Az aranok elhatározták hogy csendben meghúzzák magukat, és kivárják a szabadulás óráját. Igy is cselekedtek, de a szabadulás boldogsága helyett kiábrándulás várt rájuk. Ebben az időben kezdték a jövevényeket Kegyetlen Isteneknek nevezni. Azok már nemcsak az aranokat gyötörték, hanem a természetet is. Magára az időre emeltek kezet. A Három Nap nyugodt, egyenes vonalú időfolyamata kezdett egyenetlenné válni: hol lerövidült, hol felgyorsult a futása. Az aranok bolygóját egy kis égitest, amolyan hold kíséri: ez az egyetlen hely, ahová a bolygólakókat a Kegyetlen Istenek
következmények nélkül engedik leszállni. De a kis holdon eltöltött egyetlen nap alatt az élőlények annyit öregszenek, mint a bolygón egy hét alatt. Azok testében pedig, akik továbbmerészkedtek a holdnál, kettészakadt az idő. A szívük az egyik időben élt, a lábuk egy másikban. A testük egyik részén sokáig nem lehetett felfedezni az öregség jeleit, a másik gyorsan fonnyadni kezdett. Ezek az aranok meg is őrizték a fiatalságukat, de gyors öregedésnek is indultak. Egyszerre voltak a múltban és a jövőben. Eltérő gondolatok ötlöttek fel az agyukban, eltérő kívánságaik támadtak, egyszerre feleltek a kérdésekre igennel és nemmel. Nem tudták többé a helyüket változtatni: az egyik lábuk előre indult, a másik hátra. Az idő rákjától való félelem miatt az aranok még azokról a bolygóközi repülésekről is lemondtak, amelyeket az istenek büntetlenül elnéztek nekik. A vég bekövetkezésének tudata váltotta ki az aranok utolsó felkelését a Kegyetlen Istenek ellen. De az istenek leverték a lázadást. Az űrhajók a szerelőállványokon pusztultak el, a hajtóművek képtelenek voltak egyszerre működni, mindegyik a saját idejében látott munkához. A munkások összekeverték az utasításokat és a műveletek sorrendjét; nem volt rá eset, hogy a parancsokat egyformán értették és hajtották volna végre, és mindennek a betetőzéséül az egyre gyengülő aranokra elektromos viharok zúdultak. Az aranok képesek elnyelni az elektromos energiát, sőt ez a táplálékuk, a nyelvük, ezen alapul a gondolkodásuk. De túl sok lett már a táplálék, tomboltak az elektromos forgószelek: a félelmetes Villámgyűjtő Anya vad haragra gerjedt. Ekkor indult meg a vég meggyorsítóinak mozgalma. Úgy gondolták, jobb a bármilyen rettenetes pusztulás, mint a vég nélküli rettegés. Nyilvános, ünnepélyes önelégetési szertartásokat kezdtek rendezni. Az Akkumulátor Atya energiáját, a létezés egyetlen erőforrását az önmegsemmisítésre kezdték használni. - Mi, a vég tagadói, kevesen vagyunk - fejezte be Oan. - De hisszük, hogy el lehet kerülni a pusztulást. Elloptuk az egyetlen épségben maradt űrhajót, és elhatároztuk, hogy megbizonyosodunk felőle, lehetséges-e a menekülés a múltunkba és azon keresztül, egy másik időugrással, a jövőbe. Be akartuk zárni az idő gyűrűjét, de a jövő nem tartott meg bennünket, nem tudtunk simán átfordulni a múltba. Nem tudom, jövevények, hogy kik lehettek. De megmentettetek engem, tehát jólelkűek vagytok. Segítsetek rajtunk, nyomorultakon! Oan ezután elhallgatott. Később megtudtuk, hogy kifogyott az elektromosenergia-tartaléka. Akkor úgy tűnt, hogy mindössze kifáradt a sok kérdezősködéstől és a saját magyarázataitól. Egyébként is minden lényeges kérdésre feleletet kaptunk. Romero kijelentette, hogy a csillagvándornak pihenésre van szüksége. A tervezőterem kiürült. Beszélni szerettem volna Ellonnal, megkértem, jöjjön át hozzám. Ellon azonban annyira nem szereti otthagyni a kuckóját, hogy láthatóan különösebb lelkesedés nélkül teljesítette a kérésemet. A lakásunk két kis szobából, egy hálószobából és egy szalonból áll. A szalon egész falát a csillagvilágot mutató képernyők töltik be, amelyek persze kisebbek azoknál, amelyeket a parancsnoki és megfigyelőteremben állítottak fel, de én kikötöttem, hogy a lakásomba is szereljenek fel képernyőket, így kényelmesen tudok egyedül töprengeni a csillagok között. Ellon nehézkesen elhelyezkedett egy karosszékben. A demiurgoszok nem szeretnek ülni. Csak ott érzik jól magukat, ahol szabadon tudnak szökdécselni az egyik sarokból a másikba, míg az én lakásom szűk az ilyesmihez. - Ellon - fordultam hozzá -, nem tetszik nekem, hogy Oan könnyedén tud olvasni a gondolatainkban, és minden megerőltetés nélkül megtanulta valamennyiünk nyelvét. Hiszen veled például ugye nem emberi nyelven beszél? Persze hogy nem. Kitűnően ismeri a demiurgoszok nyelvét. Többek között remekül tudja a Perseus hetvenkilencedik csillaga körül lévő középső bolygók nyelvjárását is, amelyen gyermekkoromban beszéltem. Nagyon jólesett, hogy hallhattam ezt a ritka dialektust. Orlannal az állam hivatalos nyelvén beszélek, admirális, ő nem ismeri az én nyelvjárásomat. - Orlan nem érti saját népének egyik nyelvjárását, ez a csillagcsodabogár viszont, aki soha nem látott egyikünket sem, egy pillanat alatt, tanulás nélkül számára ismeretlen nyelveken szólalt meg,
mégpedig legalább öt-hat nyelven egyszerre. - Csodálkozol ezen, admirális? - Félek ettől. Ellon. Nem tudom felfogni, hogyan létezhet ilyen hatalmas értelem. - Tételezzük fel, hogy a legfelsőbb értelemmel találkoztunk. Kételkedve elnevettem magam. - Legfelsőbb értelem és egyre csökevényesebbé váló lét? Káprázatos intellektus és primitív babonák? Vagy talán a Perseus hetvenkilencedik csillaga körül keringő középső bolygók nyelvén, a te nyelveden a jövevény nem a Kegyetlen Istenekről, a gonosz Akkumulátor Atyáról, a Villámgyűjtő Anyáról beszélt? - Kétségkívül van benne ellentmondás. De mit kívánsz tőlem, admirális? - Nem tudnál-e olyan árnyékoló berendezéssel ellátni bennünket, amely megakadályozná Oant abban, hogy olvasson a gondolataink között? A Földön elítélendő cselekedetnek tartják csak megkísérelni is, hogy valaki beférkőzzön más gondolataiba. A mi fordítógépeinkre olyan berendezéseket szereltek fel, amelyek nem engedik meg az engedély nélküli behatolást az ember gondolatai közé. Ellon legalább száznyolcvan fokkal fordította el fejét hajlékony nyakán. A demiurgoszoknál az ilyen fejforgatás ugyanazt fejezi ki, mint amikor mi könnyedén nemet intünk a fejünkkel. - Nem hiszem, admirális, hogy sikerülne ilyen árnyékolóberendezést készítenem. És abban sem vagyok biztos, hogy a tervezőirodám szellemi kapacitását ilyen apróságokra, kellene fecsérelni. Még nem fejeztük be a váratlan fotontámadás elleni védőberendezés kidolgozását, és a gravitációs spirállal is van még tennivaló... Egyet tudok javasolni: ellenőrizzétek a gondolataitokat, Eli admirális. Azt, amit nem engedtek be az agyatokba, ez a pók formájú csillagcsavargó sem képes felfedezni benne. Hiszen ez olyan egyszerű dolog, admirális! Ez persze egyáltalán nem volt olyan egyszerű, ahogyan Ellon képzelte. Az emberek nem tudnak annyira parancsolni az érzéseiknek és a gondolataiknak, mint a demiurgoszok. Sokszor ellenőrizhetetlen érzelmek uralkodnak rajtunk, a gondolataink akaratlanul ötlenek fel bennünk; ez a jelenség nagyon ritka a demiurgoszoknál és a galaktoknál. Nem is kezdtem el vitázni vele. Minden demiurgosz makacs, és Ellon ebben a tekintetben két honfitársával is felért. Felálltam. - Egy pillanat, admirális - mondta Ellon. - Te kérdéseket tettél fel nekem, s most én következem. Ez a csillagpók segítséget kért. Fogunk neki segíteni? - Kétségeid vannak efelől, Ellon? - Nem vagyok meggyőződve róla, hogy mindenkinek segítséget kell nyújtani, aki csak kéri. A helyedben én megvizsgálnám, megérdemli-e a segítséget az illető. - Attól tartok, hogy az űrhajók személyzete nem ért veled egyet - feleltem hidegen. - Elsősorban az emberekről beszélek, de nemcsak róluk. Mi kötelességünknek tartjuk, hogy segítsünk azoknak, akik ezt kérik. Számodra talán meglepő az emberek ilyen álláspontja? - Meglepő. Ti nagyon ügyesek vagytok, amikor a természet erőinek a felhasználásáról van szó. Sokoldalú a mérnöki és a tervezői tehetségetek. De abban a pillanatban megmerevedtek, amint olyasmibe ütköztök, ami az erkölccsel van kapcsolatban. Az erkölcsiségetek szilárd, nem ismeri a hajlékonyságot és az engedményeket. Magatok teszitek bonyolulttá az érintkezésteket más civilizációkkal. - Mi büszkék vagyunk arra, hogy nem a könnyebbik megoldásokat keressük, Ellon! Az erkölcs kérdéseiben egyenesek és merevek vagyunk, ebben igazad van, de ez az erényeink közé tartozik! Büszkék vagyunk rá, hogy nem tudunk hajlékonyak lenni a jó és a rossz kérdésében, tisztelt Ellon barátom. A demiurgosz elment. Oleg meg akarta beszélni valamennyi űrhajó személyzetével az Oantól kapott információkat. Az űrflotta szetereogyűlésén a következőképpen adtam elő, hogyan értelmezem az eseményeket: - Mi nem hiszünk az istenekben. Természetfölötti erők nem léteznek. Még a természet törvényeinek megváltozása is ugyanannak a természetnek általánosabb törvényeivel összefüggésben zajlik le. A
„Kegyetlen Istenek” elnevezés csak szimbólum, amely azt jelenti, hogy a Három Nap világában olyan lények telepedtek meg, akik nem a jó szívükről híresek. Óriási a hatalmuk, de nem nagyobb, mint a természet erőié, és a természet egyelőre a mi oldalunkon áll. Az aranok segítséget, védelmet kérnek. Enélkül csökevényes létezésük teljes pusztulássá válik. Az a véleményem, hogy segítsünk nekik. Ha pedig ez azt eredményezi, hogy összeütközésbe kerülünk egy ismeretlen, gonosz civilizációval, akkor összeütközünk vele, ha úgy alakul. Azt hiszem, mi fogunk felülkerekedni, hiszen az igazság mellettünk áll. Ma, amikor senki sem tudja, sikerül-e megmenekülnünk, ezek a szavaink könnyelműségnek hathatnak. Az általunk előidézett háborúban egyelőre csak vereségeket szenvedünk. El sem tudtuk képzelni, micsoda hatalomra emeltünk kezet vakmerőségünkben. De még most, amikor már jól tudom, mi történt később, még most sem tagadom meg ezeket a szavakat, és egyetlen életben maradt társunk sem tagadja, hogy akkor egyetértett velem. Egyhangúan határoztuk el, hogy a Három Nap felé vesszük az irányt, és nem bánkódunk emiatt. Segítségért fordultak hozzánk, és mi nem utasíthattuk vissza a kérést. Ha ez az üzenetem eljut az emberekhez, hadd tudja meg mindenki: nem bántuk meg, amit tettünk. A kirobbanó háborúban egyszerűen gyenge fegyverzetűnek bizonyultunk. A karunk ugyan gyenge, de a lelkünk tiszta; a térnek három dimenziója van, de erkölcs csak egyfajta létezik. A mi utunk a jóság, a lelki nemesség felé vezet, és nem fordulhatunk vissza, nem térhetünk le erről az útról. Úgy mondom ezt, hogy biztos vagyok benne: holnap meghalunk. Erkölcsi végrendeletem így hangzik: jobb elpusztulni, mint megbékélni az aljassággal.
4. A bolygót, amely felé haladtunk, Romero Araniának keresztelte el. Nem szóltunk bele abba, hogy történetírónk milyen neveket talál ki. Sokkal jobban érdekelt engem, hogy mit várnak tőlünk az aranok. Jó lenne közelebbről megismerkedni velük, jó lenne megismerni a társadalmukat. De hogyan tegyük ezt? Jelenjünk meg előttük nyíltan mint barátaik, vagy titokban, akár a kémek? - Jó szándékú jövevényekként nem szállhattok le a bolygónkra - magyarázta el Oan. - Az aranok két pártra szakadtak. A vég tagadóinak a barátai a vég meggyorsítóinak az ellenségei. Álcáznotok kell magatokat. Öltsétek magatokra az aranok külsejét. A Kegyetlen Istenek is aranok képében jönnek közénk. Számukra semmiség bármilyen külsőt felvenni. Kövessétek a példájukat! Én azonban nem voltam biztos benne, hogy a mi lehetőségeink is ennyire korlátlanok. A külső megváltoztatása inkább egy tudományos-fantasztikus regény kelléke. Ellon viszont egy új formájú szkafandert javasolt tervezni, amelyet a test megváltoztatása nélkül használhatnánk. A demiurgoszok számára, akik eleget gyakorolták a kísértetformák létrehozását, nem jelent különösebb nehézséget pók alakúvá varázsolni a csillagutazókat. Csak a sárkánnyal nem lehet semmit tenni, ő túl nagy az ilyesmihez. - Ha valakinek nincs kedve pók alakot ölteni, legyen láthatatlan - tanácsolta Ellon. - A legújabb árnyékolóberendezések tűrhető láthatatlanságot képesek biztosítani még az emberek számára is. Igaz ugyan, hogy az emberek csak rövid időre tudnak láthatatlanná válni. Azonban egyik ember sem akart láthatatlanként járkálni az ismeretlen és valószínűleg veszélyes bolygón, állandóan azt számolgatva, hogy az árnyékolás rövid ideje mikor ér véget. Az űrflotta behatolt a Pusztuló Világok körzetébe. Szép kis hely volt ez, mondhatom! Az egyik ködfelhőből a másikba kerültünk, s csak annyi különbséget érzékeltünk köztük, hogy az előző sűrű ködrengeteg a következővel összehasonlítva világos, tiszta vidék volt. És míg az a ködfelhő mégiscsak a szabad űrben terült el, csak gáz és por alkotta, ebbe ezernyi csillagot is belezsúfoltak: egy csillagoktól sűrű csillagképben jártunk, amely belemerült a félhomályba. Körülöttünk zavarosan, ködösen egy lehangoló táj bontakozott ki: bíborszínü alkonyat, porral borított csillagok, egy porból álló űrvilág, az égitestek fantasztikus formákká torzított körvonalai. A csillagok annyira közel voltak egymáshoz, hogy a kozmosz más, hasonló részeiben négyszáz nap
ragyogott volna az égen, és sehol nem vehettük volna észre a nappal és az éjszaka váltakozását. De itt nem voltak igazi napok, az égitestek fénye alig tudta áttörni a sűrű homályt. Egy hatalmas, hol felgyűlő, hol kihunyó csillag felé haladtunk. Közelről kiderült, hogy valójában három égitest forog egy közös középpont körül, amelyek szakaszosan váltakozva homályosítják el egymást. Ez volt a Három Porfelhő Takarta Nap. Oleg kiadta a parancsot, hogy az űrhajók tömörüljenek egy csoportba, és kezdjenek el fékezni. Óvatosságból meglehetősen távol álltunk meg Araniától. Nem tudom, hogy a Kegyetlen Istenek láttak-e, de az biztos, hogy a szerencsétlen aranok még nagy teljesítményű műszerekkel sem vehettek észre ilyen távolságból bennünket. A felderítő csoport parancsot kapott, hogy készülődjön a leszállásra. Bementem Vándor szobájába. Egy tágas helyiségben lakott - nem az ő számára volt tágas, neki bármekkora helyiség szűk -, amelyet pegazusistállónak terveztek. Pegazusokat Luszin követelése ellenére sem hoztunk magunkkal, s attól a perctől kezdve, hogy a helyiséget Vándor foglalta el, tréfásan sárkányistállónak neveztük. Szabad perceimben gyakran bejártam ide, hogy csevegjek egy kicsit Vándorral. Ha sok időm volt, a sárkány kikúszott velem a parkba, és ott, a belső tó partján már szabadabban lélegezhetett, és én is jobban éreztem magam odakint. Vándornál Luszin és Mizar ült. Mizar egy gyönyörű farkaskutya volt, Luszin szeretettel csak farkasnak hívta, bár Romero sokszor elmagyarázta neki, hogy ezek a kutyák valamikor juhokat őriztek, tehát aligha helyénvaló a juhokat éppen a farkasok ellen védelmező kutyafajta egyik képviselőjét farkasnak becézni. Luszin azonban hajthatatlan volt, és azt állította, hogy számára egy a fontos: Mizar a legtöbb embernél értelmesebb. A kutya volt az egyetlen állat, amelyet magunkkal hoztunk. Az „állat” szó itt csak biológiai értelemben állja meg a helyét: Mizar valóban egészen különleges kutya volt, a legmagasabb képesítést nyerte el, amilyen csak lehetséges. Sok kutya ismeri a négy számtani alapműveletet, az algebra legegyszerűbb tételek, a geometria és a fizika alapjait, ám Mizar másodfokú egyenletekkel is megbirkózott, s fizikai és kémiai ismereteit nem egy középkori professzor is megirigyelhette volna. Luszin állította, hogy Mizarnak különleges tehetsége van az egzakt tudományokhoz. Már a mostani repülés ideje alatt Luszin átvette Mizarral az integrálszámítást is. Én ugyan nem vagyok meggyőződve róla, hogy a farkaskutya valóban különös érdeklődéssel viseltetett volna a matematika iránt, de Luszin esküdözött, hogy ha ez így megy tovább, ő kiharcol Mizarnak egy tudományos fokozatot. Rátelepedtem a sárkány hátára, és megsimogattam a remek kutyát. Mizar jókora eb volt - ha hátsó lábára állt, elérte az én testmagasságomat -, sötét, sima, fénylő szőrű, hatalmas, erős szájjal és fogazattal s olyan izmos lábakkal, hogy egy embert is képes volt leütni velük. A szökdécselő demiurgoszok nagy ívben elkerülték a kutyát, mivel az ki nem állhatta az egykori pusztítókat. Egyszer megkérdeztem Luszint, mi történne, ha Mizart ráuszítanánk volt ellenségeinkre. Luszin azt felelte, hogy a fejszeműekkel Mizar nem tudna elbánni; azokat erős páncélzat védi, és kegyetlen gravitációs csapásokkal válaszolnának a támadásra. A repülő láthatatlan harcosok is túl kemény dió lennének a számára, de az olyan törékeny lényeket, mint Orlan és Ellon, a kutya egy szempillantás alatt szét tudná tépni. Mizar a nyakán egy kecses, narancsszínű pórázt viselt: ez volt az ő „személyi” fordítógépe, amelyet Luszin olyan tökéletesen alkalmazott a kutyabeszéd sajátosságaihoz, hogy Mizar közlendői csaknem tiszta emberi nyelven közvetítődtek az agyunkba. Mizar egyébként jól értette az emberi beszédet fordítógép nélkül is. Az ember képességei ezen a téren nem érik el a kutya adottságait: megfelelő berendezések nélkül mi nem értjük az állatok nyelvét. - Vándor, te itt maradsz az űrhajón - mondtam a sárkánynak. - Póknak aligha lennél alkalmas. És Mizart sem visszük. - Nagy hiba, Eli admirális - morogta az eb. Valamennyi kutyának egyébként igen jól fejlett az érzéke az emberi rangok iránt, de Mizar ebben is felülmúlta fajtestvéreit: soha nem szólít másként, csak admirálisnak. - A gépek nem tudnának olyan megbízhatóan védelmezni, mint én. - Majd igyekszünk, hogy ne kerüljünk veszélybe, Mizar. És te, Luszin, beszéltél már Harsonával és
Giggel? - A szkafanderek! - sóhajtott fel Luszin. - Nem tetszenek nekik. Meg vannak sértve mind a ketten. - És a te szkafandered, Luszin? - Kiváló. Mintha a második bőröm lenne. - Az angyallal és a láthatatlannal majd én beszélek. Ha pedig nem tudom rávenni őket, hogy kísérjenek el, hát maradjanak itt. A felderítő csoport tagjai a belső leszállópályán gyülekeztek. Mindenki ott választott szkafandert magának. Az enyém annyira jól sikerült, mintha nem is ruhát öltöttem volna magamra, hanem egy új testet. A fejem könnyedén mozgott, a hajszálaim hol kígyótestekként meredtek fel, hol - a hangulatomtól függően - visszahullottak a nyakamba; ha kedvem támadt, fogni is tudtam velük (jó érzéssel vettem tudomásul, hogy negyven kezem van), s a lábaim is remekül engedelmeskedtek az akaratomnak. Már neki is akartam indulni ott a leszállópályán, hogy megmozgassam őket, de kis híján beleszáguldottam a falba, olyan gyors futásúak voltak a póklábak. Ahogy Luszin előre figyelmeztetett, Harsona és Gig kategorikusan megtagadták, hogy szkafandert öltsenek. - Az angyalok megvetik a pókokat - jelentette ki dölyfösen Harsona, és összefonta a mellén megritkult tollú szárnyait. - Egy bátor angyal nem ölti fel a lenézett rovarok külsejét. A derék láthatatlan harcos még kevésbé volt hajlandó levetni megszokott mundérját. Ahogy közeledtünk a bolygó felé, az egész Arania egy hatalmas óceánnak tűnt: sötét volt, csillogott, mint a higany. Olyan folyadék birodalmának látszott, amely a sűrűségét tekintve alig maradt alatta a higanyénak; néhány mintát magunkkal hoztunk ebből a folyadékból. Az óceán felszínén csillogó testek mozogtak. Oan azt tanácsolta, hogy ne merészkedjünk túl közel ehhez az óceánhoz: ő maga is ragadozó, és valamennyi lakója az. Az óceán szüntelenül ostromolja a szárazföldet, rombolja, fel akarja oldani. Ha nem terített volna a saját fenekére olyan üledékanyagokat, amelyek még az ő erejének is ellen tudnak állni, Arania már rég feloldódott volna. Az elektromos viharok idején az óceán nagy tömegben szórja ki az üledékanyagot a partokra, és ily módon megerősíti azokat. A tengeri ragadozók maguk is sajátságos oldószerek: körülfonják és magukba szívják áldozatukat. - A ti szkafandereitek Araniában ismeretlen anyagból készültek, ezért csaknem bizonyos vagyok benne, hogy titeket nem fenyeget a tengeri ragadozók támadása - nyugtatott meg bennünket óvatosan Oan, miután alaposan ránk ijesztett. A bolygó éjszakai oldalát választottuk ki a leszállás helyéül. Oan szállt ki elsőnek, és maga után hívott bennünket is. Olyasfajta homály derengett körülöttünk, amely egyáltalán nem hasonlít arra az állapotra, amikor nálunk, a Földön egyszerűen nincs fény. Kissé távolabb borongósan megmegcsillant az óceán tükre. A talaj fakón fénylett, minden kavics mintha külön-külön pislákolt volna. Egy kis erdő ibolyaszínben foszforeszkált, hűvösség áramlott felőle, itt a fák nem annyira felfrissítik, mint inkább lehűtik a levegőt, amelyet a bolygó belső hője melegít fel. Mindenfelől kékes szikrák pattogtak, és ahogy póklábaink lépkedtek előre, narancsszínű kisülések csapódtak ki száraz zörejjel a talajból. Itt mindent átitatott az elektromosság: a földet, a levegőt, a növényeket, az óceánban zubogó folyadékot. Minden borongósan fénylik: foszforeszkál, lumineszkál, pislákol, különböző színekben játszik, fakón csillog ki tudja, miért, ki tudja, mi célból? Alighogy elindultunk, magunk is fényleni kezdtünk. Romero később eltréfálkozott azon, hogy a ragyogást nem a szkafander szerkezete, hanem viselőjének rangja határozta meg: szerinte én parancsoló-kéken fénylettem, Luszin megható-sárgán, Orlan és Graciőz jóindulatú-narancsszínűen, Irina és Mary ijedt-ibolyaszínűen, ő maga óvatos-zölden, Oan pedig fenyegető-bíborvörösen. . Csak az égbolt nem ragyogott. Ott igazi homály volt az úr. A kevés számú csillag, amelyek vöröses fénykoszorúk képében törték át a porfüggönyt, nem is annyira megbontották, mint inkább hangsúlyozták a homály tompa feketeségét. Oan óvatosabban kezdett haladni a pislákoló fák sűrűje felé, s mi is vigyázva kúsztunk mögötte. Lábainkat a testünk alá húzva, lopakodva mentünk, csak végtagjaink felső ízületére léphettünk. E
különös hajlékonyság nélkül aligha tudtunk volna pókok módjára, de lassan mozogni; ha kiegyenesítettük volna a lábainkat, minden lépés ugrássá változott volna. Az erdőben Oan megállt. Én kúsztam mögötte. - Eli - jelzett nekem gondolatátvitellel -, lao elektromos töltéseit érzem. Ő is egy a vég tagadói közül, neki jutott ma az őrállás feladata. Az őrök figyelmeztetik a többieket, ha a vég meggyorsítóinak csapata közeledik a barlangjaink felé. Azt mondom majd laó-nak, hogy ti szintén tagadók vagytok, csak a bolygó másik oldaláról, hiszen mi ott is kifejtjük felvilágosító tevékenységünket. Azt mondom, hogy a híveink új csapata érkezett meg. Mintegy három perc múlva találkoztunk laóval. Előttünk felvillant egy lilás színű árnyék, felvillant, majd eltűnt. Még az űrhajón megbeszéltem Oannal, hogy nekünk is sugározni fogja az aranokkal folytatott beszélgetéseit. Az agyamban éles, de el-elfúló hangot érzékeltem; Oan még társának a hanglejtését is közvetítette nekem: - Állj meg, lopakodó! Nevezd meg magad! Nevezz meg engem! - Oan vagyok, te pedig lao - hallottuk Oan feleletét. - Igazad van, lao vagyok, Oan. Örülök, hogy nem pusztultál el. Bocsáss fényt a testedbe, hogy láthassalak. Igen, Oan vagy, a nagy Oan, a hatalmas Oor jó barátja. Hol vannak a társaid, Oan? Hol vannak a barátaid, akikkel együtt menekültél az idegen időbe? - Meghaltak, lao. Ezt jelentem majd Oornak és a közösségünknek is. Most pedig engedj tovább. - Nem vagy egyedül? Mit jelent ez, Oan? - A bolygó másik oldaláról származó barátaim vannak velem. Azért hoztam el őket, hogy részesülhessenek Oor tanításában. Alig várják, hogy összemérjék erejüket a vég meggyorsítóival. - Részesülni fognak Oor tanításában, és alkalmat adunk nekik arra is, hogy megküzdjenek az átkozott ellenséggel. Adunk rá alkalmat, Oan! De ők is világítsák meg magukat, hadd lássam, kifélék. Derék fickók, Oan, jól tetted, hogy elhoztad őket. Holnap megmutathatják, mire képesek! - Valami fontos dolog történik? - A vég meggyorsítói megint összefogdosták azokat, akik a Sötét Napok óráiban nem tudtak elrejtőzni. Az önégetés holnapra van kitűzve, amikor a Három Porfelhő Takarta Nap lemegy. Ki fogjuk szabaditani a szerencsétleneket. Örülök neked és a barátaidnak. Meg fogjátok hallani Oor tanítását, aki a leghatalmasabb a hatalmasok közül. Gyertek bátran! Ha mögöttem haladtok, nem fogtok ellenséggel találkozni. Oan meggyorsította lépteit. Kissé felemeltük a törzsünket, de a lábainkat nem nyújtottuk ki teljesen; még mindig sötétben mentünk, amelyet csak a foszforeszkáló fák, a talaj gyenge fénye és a testünkből kiszűrődő enyhe ragyogás világított be kissé. Romero izgatottan azt súgta, hogy a régi földi összeesküvőkre hasonlítunk, akik titkos tanácskozásra sietnek. Alig hiszem, hogy akkor is annyira tetszene neki az az élet, ha hirtelen ott teremne közöttük. Persze Romero mindig örül, ha valami olyasmit lát, ami a régi időkre emlékeztet. Nemsokára egy, tágas barlangba jutottunk, amelyet a falakból áradó fény világított meg. Mindenütt aranok nyüzsögtek. Annyian voltak és annyira egymáshoz szorulva, hogy olyan érzésem támadt, mintha a barlangban csak egyetlen hatalmas, villódzó, mozgolódó test lenne. Aztán mi is belezsúfolódtunk a tömegbe, részeivé váltunk, együtt mozogtunk a többiekkel, mintha egyetlen egészet képeznénk velük. Együtt hajlongtunk hol jobbra, hol balra, lábainkat kinyújtva hol felemelkedtünk, hol ismét visszahuppantunk a tömeggel. Senki nem figyelt ránk, senkit nem érdekeltünk - olyanok voltunk, mint a többiek, közös lüktetésben olvadtunk egybe velük. - Oor! - szólalt meg Oan tisztán érzékelhetően. Senki sem fordult meg, Oan szavai csak hozzánk jutottak el. A barlang közepén az egyik pókszerű lény a hátára vetette magát, és a magasba nyújtotta a lábait. A tizenkét lábú emelvényre egy másik arán kapaszkodott fel, kinyújtott lábaival megkapaszkodott az élő oszlopsorban, néhány rángatózó mozgást tett, majd villogni kezdett. Fénye egypárszor kigyulladt, majd kialudt, teste felfúvódott, aztán ismét összezsugorodott. Beszélni kezdett, Oan által fordított
szavai pontosan visszhangoztak az agyunkban. Oor volt ő, a vég tagadóinak vezére. - Ez borzasztó, Eli, ezek azért gyűlölik a halált, mert imádják a nyomorúságos tengődést. A vég gyönyörével a semmittevést állítják szembe! - suttogta értetlenül Luszin, persze gondolatátvitellel. Szóban egy hónap alatt sem tudott volna ilyen kerek mondatokat összerakni. - Egy pók formájú űrbéli prédikátor, egy igazi Ecclesiastes ez a vezér - mondta Romero, aki nem tudta megállni, hogy ne büszkélkedjen ezzel a valamilyen ősi levéltárból előkapart Ecclesiastes szóval. (Ecclesiastes: igehirdető, prédikátor. A görög címe Salamon zsidó király Prédikátorok könyvének - a fordító megjegyzése.) Először Oor felhívást intézett az egybegyűltekhez, hogy szabadítsák meg a halálraítélteket, majd indulatosan támadta a vég meggyorsítóit. Lázadóknak nevezte őket, akik mindent gyűlölnek, saját magukat is, az életet is, s az egész világot nem kevésbé. Ők azok, mondta, akik a pusztulás magvát hordozzák magukban, amely egyszer halált hozó terméssé sarjad. Ezután a vég tagadóinak vezére himnuszt zengett a bolygón virágzó élet dicsőségére. Nem erős oldalam a filozófia, de abban egyetértek Luszinnal, hogy a vég tagadóinak világfelfogása kimerül a tétlen tengődés imádatában. Létezés a létezés kedvéért: ebből áll ez a filozófia. - Örüljetek a porfelhőknek, örüljetek a sötétségnek! - dörögte Oor a folyton rángatózó, tizenkét lábú élő emelvény magasából. - A ránk terülő, fojtogató por lelkesítő és magasztos! Az áthatolhatatlan homály életet ad! Ne keressétek a jólét gyönyörét, mert az eltompítja a szaglásotokat, az ízlelőbimbóitokat, a látásotokat. Keressétek a keserveket, mert azok végtelenül megédesítik a gyönyöröket! A benneteket körülvevő homályban egy kis fénysugár is fényözönnek látszik. A létezésre vagytok teremtve. Éljetek és létezzetek! Hadd sűrűsödjék a sötétség, hadd váljék még áthatolhatatlanabbá a porfelhő! Lelkesítő, csodálatos, isteni ez a teher! Gyönyörűséges a létért való harc, tehát éljetek a létért folytatott harc kedvéért! Minél kisebbek a lehetőségek, minél borzalmasabb az, ami körülvesz bennünket, annál édesebb a lét órája, perce, másodperce! Minél kevesebb gyönyörben van részünk, annál jobban tudunk örülni bárminek. Hatoljunk bele a homályba, ujjongjunk, hogy képesek vagyunk érzékelni a homályt! Fuldokoljunk a portól, gyötrődve szomjazzuk a tiszta levegőt, és élvezzük, hogy képesek vagyunk ennyire szomjazni valamit! Fussunk, meneküljünk a gonosz Villámgyűjtő Anya bosszúálló villámai elöl, és ujjongjunk, hogy képesek vagyunk futni, hogy nem leszünk az elektromos töltés célpontjává, nem leszünk a ragadozók zsákmánya! És ha bűzt érzünk, örüljünk, hogy meg tudjuk különböztetni az undorító szagot az édes illatoktól. Merüljünk bele a bűzbe, és az undortól meg fogjuk érteni, mennyire lehet örülni a jó illatoknak, hiszen bűz nélkül nem élvezhetjük azokat sem. Mily gyönyörűségesek a terhek és rettegések, a kínok és a nélkülözések! Ezek a lét örök kísérői, a lét állításának önerősítői. Dicsőítsétek a terheket! Gyönyörködjetek a gyötrelmekben! Valósítsátok meg azt, ami a legmagasztosabb bennetek, a teljes megalázkodás képességét. Olyan mélyen alázkodjunk meg, hogy a Kegyetlen Istenek ne lássanak, ne érezzenek bennünket, ne tudjanak rólunk! Legyünk büszkék a létünkre, hiszen az mindennél erősebb. A legfontosabb az életben maga az élet! A legszentebb a létezésben maga a létezés! Tehát létezzünk, éljünk! Harcban mindenkivel, mindenki ellen. Küldd ránk villámaidat, Villámgyűjtő Anya! Kibírjuk! Kibírjuk! - Micsoda rettenetes filozófia, Eli! - hallottam ismét Luszin suttogását. - Nem azt mondja, amiről te beszéltél nekünk a vég tagadóit illetően - fordultam gondolatban Oanhoz. Válasza átsugárzott az agyamba: - A vezér arról akarja meggyőzni a népet, hogy ne kívánja a halált. De ez csak az egyik feladatunk. A másik az, hogy értelmes kiutat találjunk a jelenlegi kiúttalanságból. Nem vetted észre, hogy Oor egyszer sem mondta: a tétlen tengődés öröme örökké fog tartani. De a mostani nemzedék számára ez elkerülhetetlen. A szabadulást csak az utódaink érhetik meg. Nem volt ez túl világos magyarázat, de nem kértem, hogy Oan pontosítsa a szavait. A barlang újabb színjáték színtere lett. Oor hosszú beszédét vijjogás, bömbölés, a testek görcsös rángatózása, a
kígyótest formájú hajszálak vad lengetése kísérte. A beszéd után, amelyet ugyanaz a hisztérikus „Létezni! Létezni!” kiáltás zárt, Oor bejelentette: - Most pedig, testvéreim, megalázottak és szenvedők, nekilátunk, hogy megtérítsük a vég fogságunkban lévő meggyorsítóját, ezt a nyomorult és bűnös önégetőt! A barlangot ismét kísérteties fény öntötte el; ezer és ezer hang vijjogta, visongta, bőgte: - Vonjuk őt a szégyen magas emelvényére! Alázzuk meg azzal, hogy felemeljük! Büntessük meg! Büntessük meg! A tömeg felett labdaként repült át egy arán. Félelmében összecsukta a lábait, végtaghajszálai szorosan a fejéhez simultak. A tömeg közepéből egy sarokba hajították, majd fürgén visszalökdösték középre. Oor mellett egy másik arán is gyorsan a hátára fordult, még egy tizenkét lábú talapzatot képezve. A foglyot Oor mellé emelték. Az elfogott ellenség görcsösen lüktető fényt bocsátott ki, ragyogása hol kihunyt, hol felerősödött, teste hol felpuffadt, hol összezsugorodott. Az aranok, amikor izgulnak, nem tudják visszatartani testük vad rángatózását, fényük zavaros lüktetését. Oor hozzáfogott a fogoly ünnepélyes vallatásához: - Tehát már elterveztétek, Uul? - Igen, hatalmas Oor, már elterveztük. - Önégetés lesz? - Igen, hatalmas Oor, Önégetés lesz. - Nyilvános? - Igen, hatalmas Oor, nyilvános. - Holnap, a Sötét Napok idején? - Igen, holnap, a Porfelhő Takarta Napok idején. - Sötét vagy Porfelhő Takarta Napok idején, alávaló Uul? - A Porfelhő Takarta Napok idején, hatalmas Oor. Nem merészelnék hazudni neked. - Te képes vagy, átkozott véggyorsító, letagadni az Önégetés pontos idejét, hogy ne érhessünk oda undorító ünnepetekre. - Boldog vagyok, hogy elárulhatom neked a szertartás pontos idejét, így ti is részt vehettek magával ragadó ünnepünkön. - Hány nyomorultat akartok holnap ilyen rettenetes halállal büntetni? - Százhárom szerencsést fogunk kitüntetni holnap a halál koronájával. - Százhárom halálfélelemtől rettegőt? Nem hazudsz, te alávaló a legalávalóbbak közül?! - Százhármat, akik el vannak telve a halál boldogságával, százhármat, akik ujjonganak a vég közeledtének gyönyörétől. Nem hazudok, leghatalmasabbja a hatalmasoknak! - De te, alávaló, persze nem akartál magad is az ujjongó halálraszántak között lenni! Te meg akartad fosztani magad a pusztulás gyönyörétől! Vajon nem azért van ez így, undorító Uul, mert végre felfogtad, hogy a nemlét öröme csak illúzió? - Nem, hatalmas Oor, én mindenkinél jobban átérzem az önmegsemmisítés boldogságát. De egyelőre nekem nem adják meg a nemlét örömét. Még nem vagyok méltó erre a kitüntetésre. Még harminc, az öngyilkosság mámorát már kiérdemelt társunkat kell a máglyára juttatnom ahhoz, hogy engem is kitüntessenek a halálom engedélyezésével. Én, bölcs Oor, az Akkumulátor Atya és a Villámgyűjtő Anya legkedvesebb fia, csak második fokozatú befogó vagyok. - Akkor ejtettünk fogságba téged, amikor ragadozó természetű hajszálaiddal zsivány módon éppen körbefontad a szegény Jaalt, hogy a kivégzésre várakozók börtönébe cipeld! - Akkor fogtatok el, amikor gyengéd hajszálaimmal barátian átöleltem azt a satnya Jaalt, hogy színe elé állítsam őt a bölcseknek, akik felvilágosították volna, mennyit veszít, ha a szerencsétlen élők sorában marad akkor, amikor már százszor, ezerszer is boldogan megsemmisíthette volna magát. És már a lelke hajlott is az örömteli halál ígérete felé, amikor kitéptétek őt simogató kezem közül, hogy folytassa ezt a szánalmas létet. - Ó, te legnagyobb gazembere a mi világunknak, még tagadni mered a homály mámorát, az ínség
gyönyörét, a túlélés örömét?! Gondolkodj el rajta, milyen eretnekség csapdájába hullasz, ostoba Uul! Gondolj csak erre! - Én a dolgok valódi igazságának magasságába emelkedem, legszentebb a tévelygők közül! - A szavaid még azt is megcáfolják, amit nem is értesz. - Nem adtatok módot rá, hogy ékesszólóbban beszéljek. Ti vallattok engem. - Nem félünk az ékesszólásodtól. Ne zavartasd magad. Merítsd ki nyugodtan undorító elektromos erőteredet, te fondorlatos szülötte annak a gonosz Akkumulátor Atyának. Kinyilatkoztatásaid visszataszító érthetősége önmagától is feltárja majd a mélyükön megbúvó tévelygést. Beszélj, bármilyen világosan! Az igazságot a homály őrzi, nem a fény! A fogoly ihletett beszédbe fogott. Oan gyorsan le is fordította, nekünk csak annyi dolgunk maradt, hogy figyeljük Uul testének veszett csillogását és vad ugrándozását az élő emelvényen. A fogoly Oor minden tételével a sajátját állította szembe, de ezt különös módon tette: egyre inkább úgy éreztem, hogy lényegében mindketten ugyanazt hangoztatják, és csak hiszik, hogy másképpen gondolkoznak. Ugyanaz a dolog, csak más megvilágításban, mondtam magamban. . Az igazság a fény tulajdonsága, és nem a sötétségé - hajtogatta fényvillanásokat bocsátva ki magából az emelvényen a fogoly. Az igazság világít, és nem rejtőzködik. A Kegyetlen Istenek egyre sűrűbbé változtatják a homályt. A Kegyetlen Istenek megnehezítik a létezést. Dicsőség a Kegyetlen Isteneknek! Dicsőség könyörtelen értelmüknek! Dicsőség az általuk okozott szenvedésnek! Micsoda csodálatos éleslátás van a Kegyetlen Istenek tetteiben! Megpróbáltatásoknak vetik alá az élőket, de nem büntetik őket. Hozzánk szólnak: képesek vagyunk-e egy bátor döntésre. Szent céljuk nem a tengődő létre való kényszerítés, hanem ennek az elvetése. Nem a megbékülés, hanem a lázadás. Nem a létezésben kell megvalósítanunk önmagunkat, hanem a lét tagadásában. Tagadni kell a hideget és a sötétséget, az örök porfelhőket és az örök éhséget, a ragadozó vizeket és a rideg földet, a sötét csillagokat és a homályba burkolózó napokat. A legmagasabb szintű tagadás pedig önmagunk tagadása, lázadás saját életünk ellen. Ez a legigazabb előttünk álló lehetőség, a tökéletes szabadulás minden béklyótól: az önmegsemmisítés. Ez a legmagasabb szintű szabadság: a szabadulás önmagunktól. Az önálló akarat legnemesebbike az öngyilkosság. Csak az érheti el a tökéletességet, aki az életét a halállal teljesíti be. A szabadság, az igazi szabadság a léttől való szabadulás. Dicsőítsétek a szabad halált! Teljesüljön a Kegyetlen Istenek akarata, akik megállíthatatlanul vezetnek a halál felé bennünket! Megvetett életimádók, életigenlők, hitvány csúszómászói az életnek, titeket hívlak a máglya szabadító tüzébe! A halál nevében! A halál nevében! A fogoly sikolyba fúló szavai elhaltak az általános hangzavarban. A mellette állók fején felmeredtek a hajszálak, dühödt hajvégtagok százai martak bele Uul testébe és lábaiba, kezdték szétmarcangolni a foglyot. A hajkezűek tombolásának a vezér háromszor elharsogott szava vetett véget: - Az élet nevében! Az élet nevében! Az élet nevében! Hagyjátok békén ezt az alávaló halálimádót! Amikor az izgalom kissé elült, Oor kimondta a könyörtelen ítéletet: - A halált kívánod, tehát életben maradsz. Vigyétek Uult a föld alatti tömlőébe, ahová nem hatol el a Porfelhő Takarta Napok fénye, ahová nem jutnák be Akkumulátor Atya elektromos töltései, és nem hallatszik le Villámgyűjtő Anya dörgő hangja. Legyen a legutolsó a megalázottak között, a legszánalmasabb a szánalmasak között, a legéhesebbje az éhezőknek, legostobábbja az ostobáknak. És csak akkor engedjétek a felszínre, amikor börtönében boldogságot érez, ujjongani fog a lét gyötrelmeitől, és kijelenti, hogy ő is a vég tagadója lett. A foglyot elvezették. Oor leugrott az emelvényről. A tömeg a kijárat felé tódult. Azt mondtam Oannak: - Menjünk vissza a kis űrhajóhoz. Oan megkérdezte, nem akarunk-e a vég tagadóinak vezére előtt megjelenni és elmondani, kik vagyunk, és hogyan tudnánk segíteni a híveinek. De nem volt kedvem Oorral megismerkedni, segítőtársának lenni még kevésbé.
5.
Amikor már kifelé tolakodtunk a szűk alagútban a siető pókszerűek között, Luszin gondolatátvitellel ezt mondta: - Milyen szerencsétlenek, Eli! És mindkét szekta egyformán szerencsétlen. Micsoda szenvedéseket kellett kiállniuk, hogy ilyen rettenetes következtetésekre jussanak, hogy ilyen elkeseredett cselekedetekre adják a fejüket! - Valamennyien bolondok! - tette hozzá Romero. - A gyötrelmes élet fanatizmust szült. Mindkét szekta, amint Luszin barátunk helyesen jegyezte meg, elvakult fanatikusokból áll, és be kell vallanom, aligha tudnám megmondani, a kettő közül melyik a rosszabb. - Ugyanaz a gondolkodásmód, csak más-más megvilágításban - ismételtem meg korábbi fejtegetésemet. - Persze segíteni kell rajtuk, de az egész népnek, s nem a szektáknak. A vég tagadói semmivel sem jobbak a vég meggyorsítóinál. Remélem, Oan, nem sértettelek meg. - Nekünk segítségre van szükségünk - felelte. - Ha valamennyi arannak tudtok segíteni, tegyétek azt. Az űrhajóban ülve kapcsolatot teremtettünk a flottával. Irina folyamatosan továbbította a csillagközi űrhajókra mindazt, amit láttunk, és amit Oan lefordított. - Felhívom a figyelmedet, Eli, hogy kevés adatunk van az Akkumulátor Atyáról és a Villámgyűjtő Anyáról, pedig az eddigiek alapján fontos szerepük lehet - mondta Oleg. - Az a véleményünk, hogy a holnapi áldozatokat ki kell szabadítani. Nem szabad megengedni az önégetést. - Ez parancs, Oleg? - Ez tanács. Sokáig gondolkodtam. Szemmel látható ellentmondás volt a közösen hozott döntéseink és a tetteink között. Éppen most határoztuk el, hogy nem fogunk beavatkozni a vég tagadóinak és meggyorsítóinak viszályába, s csak egy feladatot vállaltunk magunkra: meg akarjuk könnyíteni a létfeltételeket a bolygón. De hogyan akadályozzuk meg az önégetést a vég meggyorsítóival vívott harc nélkül? Nem lépünk-e olyan útra, amely egyenesen az egyik szekta karjai közé vezet? Az önégetők kiszabadítása a vég meggyorsítóit ellenségünkké teszi. Érdemes-e ezt megkockáztatni? - Mi van veled, Eli? - kérdezte gondolatátvitellel Luszin. - Talán nem akarod megmenteni ezeket a szerencsétleneket? - Felhívom a figyelmét, kedves barátom, hogy ezek az öngyilkosok akár a saját akaratukból választják a halált, akár erőszakkal kényszerítik őket erre, mindenképpen áldozatok - jegyezte meg Romero. - És ez a legfontosabb! Oanhoz fordultam. - A társaid holnap ki akarják szabadítani a halálraítélteket. Sikerülni fog ez nekik? - Nem. Már többször végrehajtottunk ilyen támadásokat. Egyetlenegyszer sem jártak sikerrel. De egyszerűen képtelenek vagyunk tétlenül ülni, amikor a testvéreinket kivégzik. A holnapi támadás az elkeseredés megnyilvánulása lesz. Ez után a magyarázat után nem tétovázhattam tovább. Mégsem tudtam döntésre kényszeríteni magam. Mary csodálkozva mondta: - Azelőtt soha nem vettem észre, hogy félnél, Eli. - És ilyen határozatlannak sem láttam soha - tette hozzá Romero. - A harc mindig az életeleme volt, Eli. - A helyzettől függően fogunk cselekedni - mondtam.,- Nem tehetjük meg, hogy érzéketlenek maradjunk más szenvedései láttán. Ekkor meghallottam a beszélgetésünket figyelő Kamagin hangját. Az apró termetű űrhajós csak a merész döntéseket támogatta: - Az űrhajók bármikor a segítségetekre siethetnek. Ha a parancsnok hozzájárul, a Kígyótartóval a megengedhető legkisebb távolságra közelítem meg a bolygót. Oleg hozzájárult, hogy a Kígyótartó kiváljon a kötelékből.
- Örülhetsz - szóltam oda Luszinnak. - Minden úgy lesz, ahogy te akarod. - Csak holnap fogok örülni, amikor saját kezemmel hozom le az elítélteket a vesztőhelyről. Ha tudta volna, mi vár rá holnap! A barátaim pihenni tértek a kajütjeikbe. Oan halványan foszforeszkált egy kis dombon, szülőbolygója földjén jobban érezte magát, mint az űrhajó fedélzetén. Kimentem az óceán partjára. A folyadék rárázúdult a sziklákra, hol mellettem, hol távolabb döngette súlyosan az alámosott köveket. Kedvet éreztem, hogy rálépjek az óceán felszínére, hogy sétálgassak egyet rajta: a műszerek tanúsága szerint a folyadék csaknem olyan sűrű volt, mint a higany, még a vas sem süllyedt volna itt el, nemhogy én a könnyű szkafanderben. De ez a sűrű közeg ellenséges volt, nem mertem kockázatot vállalni a holnapi nehéz nap előtt. A part mentén tengeri élőlények villódzó sziluettjei száguldoztak. Két acéldarabot hajítottam a sötét folyadékba. Az első, amint elérte a folyadék felszínét, fellobbant, lángoszlop csapott ki belőle, amelyre azonnal rárohantak a tengeri ragadozók, és egy szempillantás alatt elnyelték. A másodikat pedig még röptében elkapta valamilyen fénylő fenevad. Az acéldarab ragyogni kezdett az állat testében, felizzott, szétolvadt, szétfolyt, majd feloldódott, s egy perc múlva már semmit sem láttam, csak a sötét óceánt és a foszforeszkáló, etetésre váró ragadozót meg a többi fenevadat, amelyek vadul ugráltak a felszín fölé a hasonló zsákmány reményében. A Sötét Napok éjjele a Porfelhő Takarta Napok nappaljába váltott. Soha nem láttam lehangolóbbat, mint a hajnalt az Aranián. A fekete homály sárgás derengéssé változott. A fekete óceánból három narancsszínű gömb emelkedett ki, és sietve felfelé kúszott az égbolton. Az óceán visszahúzódott a partoktól, összezúzott partszegélyt és üledékhányást hagyva maga után. A tengeri ragadozók alámerültek a mélybe, csak éjszaka jártak zsákmány után. . Éjjel az Arania titokzatosnak tűnt, bármilyen tulajdonsággal, még a szépséggel is fel lehetett ruházni gondolatban. Ebben a poron átszűrődött fényben azonban riasztóan rútnak látszott. Ekkor a felém közeledő Graciőzt pillantottam meg. - Nem egy lakályos bolygó ez, Eli. Ha a Perseusra kerülne valahogy, még a galaktoknak is évezredekre lenne szükségük, hogy az elemi kényelmi feltételeket megteremtsék. - A galaktoknál ismert „elemi kényelmi feltételek”, Graciőz, sokszorosan felülmúlnák az aranok legmerészebb álmait az édenkertről. Graciőz után az űrhajóból Orlan, majd Romero és Luszin jött elő. Maryt és Irinát külön kellett hívni, ők még csinosították magukat póktestet formázó szkafanderjeikben, kígyószerű hajszálaikat valamilyen különös frizurává fésülték. - Mary - fordultam a feleségemhez -, több benned a női vonás, mint az egyszerű emberi. Minek ez a cicomázkodás, kedves? Ahogy először találkozunk a vég meggyorsítóival, a hajatok fel fog meredni, égnek fog állni, a lökdösődés a tömegben pedig gyönyörű frizurátokat markolászó kezek rengetegévé változtatja majd. Különösen azt találtam mulatságosnak, hogy a nők a hajukat éppen a hajszálaik segítségével próbálják rendbe rakni, más, fogásra alkalmas végtagjuk ugyanis nem volt. Mary vidáman tiltakozott: - Az nem jutott eszedbe, hogy a nőiesség a leghétköznapibb vonás minden emberi tulajdonság között? Az automaták az űrhajót az erőterek védősáncával fogták körül. Egy csoportba tömörülve futottunk át a kis erdőn a város felé. Valójában nem volt ez város. Dombok láncolata húzódott előttünk; a domboldalakon barlangokba vezető nyílások tátongtak. Ezekben laktak az aranok. A barlangok mélyén helyezték el a mühelyeket, ott voltak az összejövetelek célját szolgáló nagy helyiségek is. A dombok között utak kanyarogtak, amelyek felülete a sok használattól annyira megkopott, hogy simábbaknak látszottak a régi földi aszfaltutaknál. A nyílásokból megszámlálhatatlan pókszerű lény mászott elő: fürge mozgással siettek egy négy domb között elterülő, tágas völgy, Arania központi térsége felé. Csatlakoztunk az aranok tömegéhez. Ahogy közeledtünk a völgyben húzódó nagy tér felé, egyre jobban erősödött a lökdösődés, az általános izgalom. Egyre több vadul a levegőbe csapódó, hajszál végtagjaikkal
hadonászó testet láttunk, egyre erősebben és fényesebben pattogtak az elektromossággal feltöltött fejekből a szikrák, egyre hangosabb lett a zsivaj, a bömbölés, a nyivákolás és a kisülő töltések száraz zöreje. Bennünket, idegen felderítőket, senki sem érdemesített figyelemre. A szkafandereink tökéletesen álcáztak bennünket, olyanok voltunk, mint a többiek. A téren egy kemence állt; megdöbbentően emlékeztetett a régi földi elektromos kemencékre. - Nemsokára jönnek a halálraszántak - jelezte Oan, amikor elfoglaltuk a helyünket az egyik kemence közelében. - A vég védelmezői kísérik őket, akik ugyanolyanok, mint a vég többi meggyorsítói, csak az elektromos töltéseik erősebbek. A vég meggyorsítói elfoglalták az Akkumulátor Atya felé vezető valamennyi bejárati nyílást, és a fegyverzetük is erősebb, mint a miénk. Ezért nem sikerül soha győznünk az összecsapásokban. Azé a hatalom, akit az Akkumulátor Atya támogat. Figyelmünket egy arán vonta magára, aki a többiek fölé emelkedett. Éppúgy, mint az éjjeli gyűlésen Oornak, neki is saját élő emelvénye volt, amely azonban nem egy aranból állt, hanem négyből. Hárman sűrű hajrengetegükkel tartották a negyedik, hasával felfelé forduló arant, akinek a kinyújtott lábain járta lelkesült táncát az emelvény tulajdonosa. Ő Uoh, a vég meggyorsítóinak a vezére, a halál első számú hírnöke - mondta undorral Oan. - Ha sikerülne megölnötök ezt a madárijesztőt, aki előtt valamennyi véggyorsító hajbókol, könnyebb lenne a harcunk. Uoh kényelmesen elhelyezkedett az emeletes emelvényen, és a következőket szikrázta a tömegnek: - Dicsőítsétek a Kegyetlen Isteneket! Hadd jöjjön el a vég! , Millió szikrából álló bődülés felelt rá: - Hadd jöjjön el a vég! Dicsőség a Kegyetlen Isteneknek! A domb felső nyílásából, a vezér háta mögül előtűnt a halálraszántak első csoportja. Négyes sorokban ereszkedtek lefelé, kétoldalt izgatottan ugrándoztak a vég védelmezői, valamennyi kísérő feje lángoló tűzrakásra hasonlított, annyi elektromos töltés sült ki rajtuk. Az egész tömeg remegni kezdett, mint egyetlen hatalmas, ezer és ezer hústömegből álló test. . - Hadd jöjjön el a vég! Hadd jöjjön el a vég! -kiáltozta ujjongva valamennyi. Amikor a halálraszántak menete a térre ért, a szomszédos domb nyílásaiból egy szikrakéve csapott ki, és a vég tagadóinak csapata megrohanta a halálraítéltek őreit. A fanatikus üvöltözés egy pillanat alatt a kibontakozó küzdelem zajává torzult. A vég védelmezői vadul verekedtek a támadókkal, a tömeg pedig a segítségükre lódult. A halálraszántak csoportja sem volt egységes szándékaiban. Csak kevesen keresték a menekülést, a többség ki akarta szabadítani magát azok kezeiből, akik a megmentésükre jöttek. Az egyik halálraítélt, igyekezvén kitépni magát a vég tagadóinak hajszálvégtagjai közül, panaszosán felszikrázott: - A halált akarom! Hadd jöjjön el a vég! Ahogyan Oan előre megjósolta, az erők nem voltak egyenlőek. Ha néhány halálraítéltnek sikerült is megszöknie, helyüket bőven feltöltötték a fogságba esett szabadítókkal. A csoportunk mellett elszáguldott az egyik menekülő, az őrök utánavetették magukat, ám az becsúszott néhány éppen felröppenő test alá, és az üldözők helyette egy másikat fogtak el. A szerencsétlen kétségbeesésében azt szikrázta: - Engedjetek el! Engem nem jelöltek ki a halálra! Én még nem vagyok kész rá! - De senki sem figyelt oda könyörgésére. A szétvert támadók hamarosan megfutottak. A vég meggyorsítóinak vezére ismét bőszen ugrándozni kezdett élő, emeletes emelvényén, és átható, ugyanakkor csüggedt kiáltást hallatott: - Hadd jöjjön el a vég! Hadd jöjjön el a vég! A korábbi ujjongó bömbölés jött rá válaszul: - Hadd jöjjön el! Hadd jöjjön el! - Meggyorsítjuk a véget! Meggyorsítjuk a véget! - Meggyorsítjuk! Meggyorsítjuk! - harsogta a tömeg. - Boldoggá tesszük az Atyát! Könyörületességre kérjük az Anyát! - Boldoggá tesszük! Könyörületességre kérjük! - Béküljön meg az Anya!
- Béküljön meg! Uoh felmeresztette a hajszálait, egybefonta őket a feje fölött, mintegy sokszoros kézfogásba szorította bele végtagjait. A vég védelmezői megragadtak egy halálraszántat, és belehajították a kemencébe. Most már tudjuk, hogy a halálraítélt testével két, feszültség alatt álló elektródát, egy áramkört zárt be. Abban a pillanatban robbanást hallottunk, a kemence fölött fellobbant a kisülés lángja,a teret súlyos dördülés zaja töltötte be. Az áldozat halálsikolya elveszett a robbanás dörejének és a tömeg üvöltésének zajában. Forró hamu hullott ránk, finom, mint a liszt; az előbb még élő test hamvai voltak ezek. - Élőlény volt, Eli! Élőlény, Eli! - nyögte mellettem Luszin. Uoh másodszor is összefonta a hajszálait a feje fölött, és a második áldozat is belehullott a kemence szájába. Ekkor Luszin már nem bírta tovább idegekkel. - A gyilkosok cinkosaivá teszel bennünket, Eli! Ha te nem avatkozol be, én megyek egyedül! Megyek egyedül, fellázadok, Eli! Pontosan annyi ideig gondolkoztam, amennyi a harmadik áldozatot elválasztotta a haláltól. Fel kell robbantani azt az átkozott kemencét, a pokolba vele! - futott végig rajtam, de Oan ijedt hangon elébe vágott a parancsomnak: - Nem szabad megsemmisíteni a kemencét! Minden arán elpusztulna akkor! - Söpörjétek el az őröket! - kiáltottam, és nem is kérdezve, miért nem szabad hozzányúlni a kemencéhez, a vég meggyorsítóinak vezére felé vetettem magam. Luszin olyan vak dühvel rontott előre, hogy jó tíz ugrásnyival megelőzött engem. Csapást mért az élő emelvényre, és Uoh lezuhant. Luszin akkora pofonnal fogadta, hogy a vég meggyorsítóinak legfőbb vezére átható sikollyal ismét a levegőbe emelkedett. Egy tucat testőr vetette rá magát Luszinra. Száz és száz villámcsapás hasított belé, úgy tűnt, hogy teste lángra lobbant. - Az erőteret! Kapcsold be az erőteret! - kiáltottunk együtt Romeroval, és Luszin engedelmeskedett. Ami ezután következett, egy szempillantás alatt játszódott le. Itt ülök a szobámban, a képernyőn lassan, nagyon lassan lejátszódik a sztereokamerák által rögzített eseménysorozat képe. Századszor nézem végig, minden kis körvonal, minden fénypont csillapíthatatlan fájdalommal tölt el. Luszint nem fenyegette semmi veszély, ma már pontosan tudom. A szkafandere elég erős volt ahhoz, hogy Uoh testőreinek hajszálvégtagjai ne tehessenek kárt benne, és a bekapcsolt védő erőtér is áttörhetetlen páncélzatnak bizonyult. Megértem Luszint. Megértem magamat is, valamennyiünket megértem. Nem ismertük a hóhérok fizikai erejét, csak fanatizmusukat és vadságukat láttuk. Luszin úgy koncentrálta az erőteret, mintha a fejszeműekkel vagy a láthatatlanokkal harcolt volna, vagy egy megvadult, szilaj angyal támadt volna rá. Romero vagy én„ akik mögötte futottunk, a másodperc töredéke alatt megakadályozhattuk volna, hogy ennyire koncentrálja, összesűrítse az erővonalakat. De ezt nem tettük meg. Láttuk, hogy a Luszinra támadókat mintha egy robbanás légnyomása röpítette volna el tőle. Csak egy arán ragadt még rá, hajlékony haj szál végtagjai olyan erővel akaszkodtak bele a szkafanderbe, hogy könnyebben ki lehetett volna tépni őket gazdájuk fejéből, mint leválasztani Luszinról. Luszin ebben a rettenetes pillanatban is megmaradt Luszinnak. Nem állt meg, hogy hidegvérűen felmérje a helyzetet, nem kezdte el lassan, fokozatosan csökkenteni a védőtér erejét. Körülötte elzuhantak, törött lábakkal, kitépődött hajszálvégtagjaikat szétdobálva, utolsókat szikrázva fetrengtek a halálra rémült testőrök, s Luszin ekkor rájuk gondolt, nem saját magára. Hirtelen, egyszerre kikapcsolta az erőterét, leválasztotta magáról, hogy az darabokra ne szaggassa az ellenséget. És azonnal, a pillanat törtrésze alatt maga vált játékszerévé a körülötte tomboló elemeknek, tehetetlen porszem lett az ellenőrizhetetlen véletlenek káoszában. Minden a másodpercnek e törtrészei alatt zajlott le. A Luszinba beleakaszkodó testőr megérezve, hogy az erőtér eltűnt, elkeseredetten ismét cibálni kezdte a szkafanderbe belegabalyodott hajszálvégtagjait, de nem sikerült kirántania őket, és elvágódott, magával húzva Luszint is. Ekkor
már mindketten a kemence nyílása előtt álltak, majd belezuhantak az ásító torokba, a kemence legközepébe, ahol gonoszul meredezve várt rájuk a két elektróda. Ismét villám csapott ki, ismét lángoszlop tört elő, amely azonnal ki is hunyt, szétzúzta az ismét megjelenő erőtér. Romero is, én is, az utánunk rohanó demiurgosz és galakt is erőtereinket Luszin segítségére küldtük, de már késő volt. Bekövetkezett az, amitől Oan óvott minket. A halálraítélteket elnyelő ördögi elektromos vesztőhely darabjaira robbant szét. Szilánkjai között ott hevert a szörnyűséges kisülés átütötte, félig elégett szkafander, és benne egy holttest, Luszin halott, megnyomorított teste. - A bolygó elpusztult! - kiáltott fel rémülten Oan. A lábam megroggyant a testem súlya alatt. Graciőznek kellett támogatnia. Mary felsikoltott: azt hitte, én is meghaltam, mint Luszin. De gyorsan magamhoz tértem. Fájdalmamban és dühömben felnyögtem. Kész voltam megölni valamennyi, a téren rohangáló arant. Ma sem értem, honnan vettem az erőt, hogy visszatartsam a kirobbanó gyűlöletet, és ne kövessem el a tömeggyilkosság szörnyű tettét. - A Kegyetlen Istenek! Leszálltak közénk a Kegyetlen Istenek! Jajgatták a szanaszét menekülő pókok. Ledobtam magamról a szkafandert. Nem voltam képes pók formában létezni tovább. Metsző fájdalommal hasítottak belém a fény- és hangjelek jajkiáltásai: „Leszálltak közénk a Kegyetlen Istenek!” Mary és Irina szintén a földre hányták a visszataszító öltözéket. Luszin körül sürgölődtek, Romero és Graciőz segített nekik, én pedig erőtlenül a földre hanyatlottam, kezem-lábam remegett. Orlan lépett oda hozzám; éppúgy, mint Graciőz, ő sem vetette le az álcázó szkafandert. - Borzalmas szerencsétlenség, Eli! De még nagyobb szerencsétlenség történhet. Kérlek, hallgasd meg Oant! Csak ekkor vettem észre, hogy Oan beszél valamit. - Mit akarsz? - kérdeztem. - Mi kell még? - A Villámgyűjtő Anya szörnyű haragra gerjedt! -Mintha a távolból hallottam volna az Oan keltette jeleket a tudatomban. - Menjetek innen, menjetek el, minden el fog itt pusztulni, és vele együtt ti is, ha itt maradtok! Minden haja szála az égnek meredt, meggörbült, hajlékony kezek tucatjai mutattak kelet felé, ahonnan már az éjszakának kellett volna közelednie. A Három Porfelhő Takarta Nap lemenőben volt, tegnap ebben az időben áthatolhatatlan homály száguldott felénk a láthatárnak ebből az irányából, a sötét csillagok, ennek az átkozott világnak átkozott csillagai felől. Most viszont kelet felől hajnal közeledett, nem éjszaka. Tüzes felhők, megvadult lángcafatok rohantak felénk. Egész testemmel, műszerek nélkül is éreztem, hogy sűrűsödnek az elektromos töltések, mintha a végsőkig feltöltött élő kondenzátor lettem volna. Olyan erejű elektromos vihar közeledett, amilyet még nem láttam. - Mindenki kapcsolja be az erőterét! - adtam ki a parancsot, majd Kamagint hívtam. Nagy szerencse volt, hogy a Kígyótartó a bolygó közelében tartózkodott. - Láttad, mi történt, Edward? Mindent láttál? - Micsoda szörnyűség, Eli! - hallottam Kamagin elkeseredett hangját. - Mindent láttunk, admirális. Sajnos nem tudtunk segíteni. - Nemsokára elektromos vihar tör ki a bolygó felett. Gyanítom, hogy ezeket a szerencsétlen elektromos pókokat darabokra fogja tépni a haragra gerjedt Villámgyűjtő Anya; ők így nevezik az uralkodónőjüket. Még a barlangok sem nyújtanak nekik menedéket. A Villámgyűjtő Anya haragja valamilyen kapcsolatban áll az elektromos kemence elpusztításával. Csapj oda neki, Edward! Csapj oda neki alaposan! Mutasd meg ezeknek a nekivadult Anyáknak és Atyáknak, minden Kegyetlen Isteneknek és valamennyi ördögfajzatnak, hogy létezik egy olyan erő a világon, mint az emberi hatalom! - Ez a feldühödött Anya nem fogja megköszönni, amit kap! - biztosított Kamagin. - Ma nem gyermekei kiirtásában fogja a kedvét lelni, hanem szépen feltölti az aktívhajtóanyag-tartalékainkat. Csak hadd dühöngje ki magát a mi hasznunkra! A vihar a Kamaginnal folytatott beszélgetés után mintegy három perccel tört ki. A mi földi viharaink csak sűrű esőfelhőkből, a belőlük lezúduló záporból és a felhők között cikázó villámokból
állnak. Az Arania viharai mások: itt földet szaggató villámzápor dühöng, egész villámgejzírek, amelyek a föld mélyéből törnek felfelé, sűrű villámzuhatagok csapdossák a dombokat, villámerdők táncolnak a völgyekben. Esőnek, mennydörgésnek és nedves hűvösségnek nyoma sem volt. Csak tűz és folytonos dübörgés, olyan súlyos dübörgés, hogy nemcsak a dobhártyánkat szaggatta, hanem a lelkünket is. Ha nem kapcsoljuk be az erőtereinket, valamennyien az első pillanatban porrá és hamuvá változtunk volna. Romero a saját erőterével gondosan betakarta Oant is, de az nem ismerte a védőtér erejét, és minden pillanatban a halált várva, egész testében reszketett. Aztán varázslatos módon minden megváltozott. Kamaginnak négy percre volt szüksége, hogy a tartályokat alkalmassá tegye a vihar energiájának befogására. Csak annyit késett,(hogy alkalmunk legyen megérezni a nekivadult, tűzokádó Anya dühét, de már a bolygó ne szenvedhessen komolyabb károkat. Az űrhajó szivattyúi éppúgy működtek, mint a támaszponton, ahol aktív hajtóanyaggal szokták feltölteni a tartályait. Az előbb még a földet csapkodó villámok felfelé kezdtek cikázni, a vihar az eget és nem a bolygót vette célba. A földön csend, olyan csodálatos, érthetetlen csend támadt, mintha az egész bolygó zavarodottan a saját szívverését hallgatta volna. Fölöttünk tűzfelhők tornyosultak, láng csapott ki belőlük, mint néhány perccel korábban, de a lángnyelvek most már a csillagok felé irányultak; villámmilliárdok egyesültek egyetlen hatalmas tűzfolyóban, a folyó az űrhajó nyílásai felé száguldott, és ott elnyelődött. Húsz perc sem telt bele, és a felhők ritkulni kezdtek, felhőrongyokká estek szét, elolvadtak, kialudtak, már nem ontották magukból a villámokat. Kamagin nem állította le a szivattyúkat, a felhőmaradványokban is volt még elektromos töltés. Edward mindent beszívatott a tartályokba. - Most pedig kifacsarom a bolygót - jelentette be Kamagin, amikor a felhőkkel végzett. - Annyira telítve van elektromossággal, hogy semmi baja nem lesz, ha belenyúlok ebbe a bőségszaruba. A szegény aranoknak is könnyebbé válik az életük, azt hiszem, a fanatizmusuk némileg a testük elektromossággal való telítettségének is a következménye. Arra kértem Kamagint, meggondoltan cselekedjen: a talajból előtörő villámok sem kevésbé veszélyesek, mint azok, amelyek a földet tépik-szaggatják. De Edward olyan óvatosan szabadította meg a bolygót a felesleges elektromosságtól, hogy ezt a müveletet csak az „elegáns” szóval lehet jellemezni. A bolygó a felgyülemlett töltéseket simán, mennydörgés és tűzeső nélkül adta át az űrhajónak, mégpedig - mint később kiderült - oly sok elektromosságot szolgáltatott, hogy a tartályok teljesen feltöltődtek. - Meg vagy elégedve, Oan? - kérdeztem mogorván, amikor Kamagin leállította az űrhajó szivattyúit. Az arán lelkesen válaszolta: - Alaposan elbántatok a rettenetes Anyával! Igen, jól megadtátok neki! Alaposan elbántatok vele!
6. Luszin testét bevittük az ideiglenes nyugvóhelyre, a temető-hűtőkamrába, ahol a konzerválóberendezések épségben megőrzik az elhunyt űrhajósok tetemét. Most is ebben a helyiségben ülök, már nemcsak egyedül Luszin van itt, szegény barátunk csak az első volt a halottak hosszú sorában, amelyet lehet, hogy mi fogunk bezárni, azok a kevesek, akik életben maradtunk. Luszin az átlátszó szarkofágban az élő önmagára hasonlít, a külsejét sikerült helyreállítani. De nem Luszint nézem, hanem azt az alakot, aki vele szemben nyugszik. És nem Luszinnal, hanem azzal a másikkal beszélgetek, halott barátom számára nincs sok mondanivalóm, viszont annál több vaa a halott ellenségnek. De most visszatérek az Aranián történtekhez. Amikor beszálltunk az űrhajóba, Harsona, szétlökdösve az embereket, Luszin holtteste felé rohant. Az öreg angyalnak még az ősz pofaszakállá is felborzolódott, végtelen fájdalmában színét vesztett szárnyaival verte a saját testét. - Miért is nem mentem veletek! Én megvédtem volna őt! Sohasem bocsátom meg magamnak, hogy itt maradtam!
Gig elkeseredetten zörgött a csontjaival, és szemrehányóan mondta: - Az emberek nem teljes értékűek a láthatatlanok nélkül, admirális. Biztosíthatlak, hogy ha nem akartátok volna ránk erőltetni ezeket az ócska szkafandereket, mi Harsonával jobban megvédtük volna Luszint, mint a ti erőtereitek. Szomorúan arra gondoltam: vajon mi ellen akarták így utólag megvédeni Luszint? A valódi, élő ellenségtől-e, vagy a lélektelen, szörnyűséges módon egybeeső véletlenek láncolatától? De hát ők nem tudtak felelni erre az egyszerű kérdésre. Igaz, én sem ismertem a választ. Azt még meg kellett találni. Luszin temetésén csak az egy Vándor nem vett részt. A sárkányt viselte meg legjobban a barátja elvesztése. Bele is betegedett. Féltünk, hogy ezután már mászni sem lesz képes. A sárkány meggyógyult ugyan, de repülni soha többé nem tudott. Távollétünkben az űrhajókon rendkívüli tanácskozást tartottak. Gig és Ellon mindenáron bosszút akart állni Luszinért. De kin állhatták volna bosszút? Az aranokon talán? Miben bűnösek ők? A társaim elvetették azt a javaslatot is, hogy be kell avatkozni a vég tagadóinak és meggyorsítóinak vitájába. A számítógép szerint mindennek az oka a bolygót körülvevő tér rettenetes szennyezettsége. A legjobb segítség az lenne az aranoknak, ha a Hármas Csillag bolygórendszerét megtisztítanánk a porfellegektől. Ebben az esetben egy kissé megváltozna az Arania pályája, de az eltávolodást a Három Porfelhő Takarta Naptól az tenné vigasztalóbbá, hogy a „porfelhő takarta” jelző eltűnne az elnevezésből. Mindenekelőtt azonban meg kell tudni, mi rejlik az Akkumulátor Atya és Villámgyűjtő Anya kifejezések mögött. Ennek a rejtélynek a megfejtése nélkül aligha lehet bármilyen tervet is készíteni. Már elkezdtünk készülődni a második leszálláshoz az Araniára, amikor Oan váratlanul tiltakozni kezdett az Akkumulátor Atya meglátogatása ellen. Kértem, magyarázza meg, milyen ellenvetései Vannak az expedícióval szemben. Magyarázat helyett a félelem érzését sugározta az agyamba. Ám mivel ez mégiscsak az ő félelme volt, és nem az enyém, továbbra is folytattam az érdeklődést a rettegése okai iránt. - Az Atya nyugalma szent - közölte Oan. - Úgy látszik, a ti Akkumulátor Atyátok egy zsarnok, aki mindenkit megbüntet, aki csak megzavarja a nyugalmát. - Rosszul érzi magát, amikor megbolygatják a békéjét. - Elromlik? Nem képes tovább működni? Kik őrzik a nyugalmát? A Kegyetlen Istenek talán? - Az Atyát a vég védelmezői őrzik; valamennyiüket maga Uoh választja ki. - A vég védelmezőivel mi elbánunk, még akkor is, ha maga Uoh válogatta őket. Az Atyát sem bántjuk, ha nem ad erre okot. De most azt mondd meg, kiféle-miféle a Villámgyűjtő Anya? - A rettenetes Anya őrzi az Atya nyugalmát. -Mindössze ennyi volt, amit Oantól képesek voltunk megtudni. Biztos vagyok benne, hogy más aranok sem tudnak többet az Atyáról és az Anyáról. Ezért is volt különösen fontos, hogy újabb felderítő útra induljunk. Ugyanott szálltunk le déltájban, mint az előző alkalommal. Az úton aranokkal találkoztunk, akik most sem méltattak különösebb figyelemre. Egészségesnek néztek ki, úgy látszott, senki sem szenvedte meg a vihart. Oan elmondta, hogy mind a vég tagadói, mind a meggyorsítói értetlenül állnak az események előtt: soha nem volt még ilyen erős, egyben ártalmatlan vihar. Oan felmászott az egyik dombra, és megállt egy, a többitől semmiben sem különböző nyílás előtt. - Itt van. De én nem megyek elsőnek. - Gyere a csoport közepén - egyeztem bele. Néhány méter után szembe találtuk magunkat az őrökkel. Jól megtermett pókok voltak, félelmet nem ismerőek, készek az önfeláldozásra. De egy perc múlva már vad futásban kerestek menedéket, és nemcsak azért, mert nem voltak képesek szembeszállni az erőterekkel. Fogalmuk sem lehetett, mi az az erőtér. Egy láthatatlan erő dobálta őket szerteszét, rá a falakra, fel a mennyezetre, szétrázta testüket, egyikük sem akart nekiugrani a torkának
meredő késnek. A barlang mélye felé rohantak, és ugyanazt kiabálták, mint az előző alkalommal: - A Kegyetlen Istenek! Leszálltak közénk a Kegyetlen Istenek! A belső őrök azonban, úgy látszik, nem hittek az előőrsök rémült kiáltozásának. A barlangban, amelyen keresztül az út vezetett, egy egész hadsereg fogadott. A testőrök pokoli szikrázással és harcias vijjogással rohantak ránk. Míg az első összecsapásnál az? erőtér apró csapásai is elegendőnek bizonyultak, most koncentrálnunk kellett az erőtereket. Amikor az ütközetnek vége lett, néhány fanatikus őr teste mozdulatlanul hevert a lábunk előtt. Négy járat szája tátongott ránk. Az egyikből mi érkeztünk a küzdőtérre, a két oldaljáraton a sebesült testőrök menekültek sietve. A negyedik felé senki sem indult. Egyik hajszálkezemmel rámutattam a nyílásra. - Ide megyünk, Oan? - Ide. Most már senki sem állja az utunkat egészen az Atya rezidenciájáig. Ebbe a járatba tilos bemenni. Az aranok számára tiltott út hosszú volt; áthaladtunk még öt-hat üres barlangon, majd végül elértük a legnagyobbat. Még akkor sem láttuk a mennyezetet és a szemben lévő falat, amikor felkapcsoltuk a reflektorokat. Az egész helyiséget egy tó foglalta el, telve ragacsos, sűrű folyadékkal, amelyet valamilyen hártya borított. A folyadék felszíne fortyogott, meg meg-emelkedett, itt-ott tűznyelvek csaptak ki belőle. A tó felett zöldes színű, magától világító gömb lebegett. Időnként a folyadékból villámok cikáztak ki, majd kihunytak a láthatatlan mennyezeten, ahonnan szintén ugyanolyan villámok vagdostak lefelé. - Az Akkumulátor Atya mindenkit megöl, aki a közelébe merészkedik - suttogta rémülten Oan. - Nem más ez, mint egy sajátságos, elektromos energiát termelő gépezet - jelentette ki Romero. - Mégpedig igen nagy energiájú gépezet - tette hozzá Orlan, és kíváncsian körülnézett. - Nagyon érdekes szerkezet. Graciőz kételkedve megrázta rengeteg hajszálvégtagját. - Ez nem gépezet, hanem élőlény. A mi biológiai fegyvereinkre emlékeztet, csak azok egyszerű baktériumtenyészetek. Biztos vagyok benne, hogy az Akkumulátor Atya gondolkodó lény. Irina merített egy kevés folyadékot, hogy elemezze. Hirtelen olyan érzésem támadt, hogy figyelnek bennünket. Oan biztos volt benne, hogy az Akkumulátor Atya minden szavunkat, minden gondolatunkat érti. Lehet, hogy Oan túlzott, de nekem is úgy tűnt: bár a tónak se keze, se lába, se szeme, mégis élőlény, aki rejtőzködik, titkolózik, és inkább retteg, mint dühös, ahogyan Oan gondolta. - Az Atya nem pusztít el benneteket! - kiáltotta Oan meglepve. - Csak próbálná meg! Te meg kísérelj meg kapcsolatot teremteni az Atyával - kértem Irinát, majd megkérdeztem Oant: - Mennyi idős lehet ez a fenevad? A tó koráról Oan semmit sem tudott azonkívül, hogy már az aranok előtt is létezett. Amikor unta már az egyedüllétet, az Atya életet teremtett: először megalkotta az Anyát, majd együttes erővel növényekkel és élőlényekkel - az aranokkal - népesítették be a bolygót. Az óceán és a tengeri ragadozók szintén az Atya teremtményei. - Az óceán valószínűleg az elektromosenergiatermelés mellékterméke - értelmezte Oan szavait Romero. - Pontosabban, ha jól értem, az Atya nem egyéb, mint egy élő erőmű, amely a bolygó elektromos lakóit táplálja. - Akkor tehát döntsük el: elpusztítsuk-e az Atyát, mivel tevékenysége szenvedéseket okoz az aranoknak? - tettem fel a kérdést. - Ebben az esetben egy automata erőművet kell a bolygó lakóinak ajándékoznunk, hogy szervezetük elektromossággal váló ellátottsága ne szűnjék meg. Vagy ne bántsuk, akkor viszont hogyan vezessük le az Atya bőséges töltéseit a dühöngő Anya lefegyverzése nélkül? - A tó elpusztítása egyenértékű a gyilkossággal - szólalt meg sietve a galakt. - Ami azt az eszeveszett Anyát illeti - mondta Romero -, az ő funkciója nyilván az, hogy eltüntesse a
fölösleges elektromosságot. Látta már valaki a Villámgyűjtő Anyát, Oan? - Senki nem láthatja őt. Az Anya csak a viharjaiban létezik. - Más szóval az Anya a fölösleges elektromosság kisülése - foglaltam össze a hallottakat. - Rendben van, Oan, a bolygón ezután soha senki nem fog hallani többé a félelmetes Anyáról. Úgy döntöttünk, hogy kiiktatjuk őt az életetekből. A helyreállított kemence veszi át majd az eltüntetett Anya dolgát. Visszaindultunk, s közben búcsút intettem a tónak. A felszínre érve a Bak űrhajóról odahívtam a szerelőket. A kemence átépítéséhez nem kevés időre volt szükség. Ezután már a felesleges elektromosság automatikusan levezetődött, amint az energia mennyisége elérte a kritikus határt. Csak csodálkozni lehetett azon, hogy a fanatikusok milyen pontosan eltalálták az „Atya haragjának” fizikai okát, és milyen kegyetlen módszert alkalmaztak arra, hogy megfelelő keretek között tartsák a bolygó elektromos szívének a tevékenységét. A Katasztrófát testvéreik nyilvános kivégzésével hárították el. Természetesen felfigyeltek rá, hogy az önégetések után nem szoktak elektromos viharok lenni. A kivégzéseket követően a dühös Anya sokáig nem „gerjedt haragra”. De milyen vadállatian kegyetlen módszere volt ez egy egyszerű műszaki probléma megoldásának! - Rájöttem; admirális, hogyan védjük meg a kisüléseket levezető gépezetünket a pókszerűek esetleges kíváncsiságától vagy támadásától - örvendeztetett meg Ellon, aki a szerelési munkálatokat vezette. -Minden kisüléskor egy tűzoszlop fog felemelkedni. A tizenkét lábúak még a közelébe sem mernek majd menni! - Istenként fogják imádni a gépünket! Sajnos, Ellon, ezzel egy új vallás alapjait vetjük meg. Sok évszázad fog eltelni, míg egy zseniális arán megérti, hogy nem egy istenség áldozati oltára, nem a legfelsőbb akaratot tudtul adó szentség; hanem egy egyszerű művelet céljait szolgáló egyszerű gépezet áll előtte. És az aranok ősei még csillagközi űrhajókat építettek! A Luszin emlékművévé is kiképzett, kisüléseket levezető szerkezet talapzatába a következő feliratot véstük: „Luszin, az ember, egy távoli csillagképből érkezett űrhajós emlékére, aki az ártatlanul halálra ítélt bolygólakók megmentése közben halt meg.” A felirat alatt feltüntettük az űrjelrendszer táblázatát is. Lehet, hogy az aranok későbbi nemzedékei el tudják majd egyszer olvasni a feliratot. Megkértem Ellont, hogy a gépezet köré vonjon erőtér védőfalat is. Ha valamelyik arán az egykori kemence közelébe akar majd menni, nemcsak áthatolhatatlan falba ütközik, hanem olyanba, amelyik ütni is képes. A Három Porfelhő Takarta Nap lenyugvásakor egy tompa dörej adta hírül, hogy a felgyűlt, felesleges elektromosság ezentúl fanatikus kivégzések és pusztító viharok nélkül fog levezetődni. A tűzoszlop magasan a teret övező dombok fölé emelkedett; igaz, nem vált odafönt tűzgombává. Oan lépett oda hozzám. - Elmentek, Eli? Ti vágytok a megmentőim. Ti vagytok népünk jótevői. Rossz lesz nekem nélkületek. Hallgatagon néztem rá. Valamilyen rejtélyt éreztem benne. Az aranok egész népében rejtélyt éreztem. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy ezeknek a tudatlan, babonás, fanatikus lényeknek az ősei űrhajókat építettek. És nem is nyugtathattam meg magam azzal a felületes ítélettel, hogy mit tegyünk, ilyen a sors: valaha magasan fejlett nép volt ez, aztán primitívvé lett, a továbbfejlődés helyett visszafejlődés következett be náluk. Nem is volt ez visszafejlődés a szó megszokott értelmében: Oan személye példázta ezt. Ugyanolyan volt, mint minden arán. és mégis sokban felülmúlt bármelyikünket. Vajon nem a novacsillag tűztengerében pillantottuk-e meg őt először, amelynek még a közelébe se merészkedtek az űrhajóink? Vajon akadály volt-e számára a nyelveink különbözősége, amely számunkra fordítógép nélkül megoldhatatlan feladatot jelentett? És sok-sok ilyen talány, sok ilyen „vajon” állt még előttünk, amelyekre nem tudtuk a választ. Oan behajlította a lábait, kezekre emlékeztető hajszálai a fejére simultak, mintha megfésülködött volna, alsó szemei hálásan és odaadón tekintettek ránk, a felső, átható pillantású szeme megfakult, nem látszott benne a korábbi, ijesztő lobogás, Oan mintha belesüllyedt volna a saját, különleges, titokzatos mélységeibe... - Oan! Te tudsz űrhajót vezetni. Több ismereted van az időgörbületről, mint bármelyikünknek. A
testvéreid viszont fanatikusak, és nem gondolkodók. Honnan van ez a tudásod? Miért nem hasonlítasz a társaidra? Behízelgő őszinteséggel válaszolt: - Szó sincs róla, sokan vagyunk, akik megőriztük a régi ismereteket a mai tudatlanság közepette is. Ha maradnátok még egy kicsit a bolygón, velük is megismerkedhetnétek. De nem maradhattunk tovább. - Vigyetek engem magatokkal - kérte Oan. - Sokat tudok az időparadoxonról. Az őseink tanulmányozták az időgörbületeket és az időtörvényeket a különböző csillagképekben. Ezeket az ismereteket szentül őrizzük,, bár nem tudjuk hasznosítani őket. Nektek viszont még jól jöhetnek. Nem sokáig gondolkodtam. - Szállj be, Oan. Velem együtt leszel a Bak csillagközi űrhajón.
7. Eleinte minden egyszerűnek tűnt. Ha kellett, akár bolygókat is meg tudtunk volna semmisíteni. Ennél jóval könnyebb volt egy darab tiszta égboltot ajándékozni, az aranoknak. Bármelyik űrhajónk el tudta játszani a kozmikus utcaseprő szerepét. Akár az egész ürflottát megbízhattuk volna azzal, hogy tisztítsa meg a porfelhőktől a Pusztuló Világokat. Kamagin éppen ezt akarta, a kis feladatok soha nem elégítették ki őt. De senki sem támogatta. Szerényebb célokat tűztünk ki magunk elé. Úgy döntöttünk, hogy megtisztítjuk a teret a Hármas Csillag körül, és továbbmegyünk. Ahogyan Oleg fogalmazta: „Az egyik teherűrhajóra rábízzuk az automata tisztogató munkát, mi, többiek pedig felvonjuk a vitorlákat.” Ha visszafelé is ezen a csillagképen keresztül fogunk jönni, ismét csatlakozik a flottához az itt hagyott teherűrhajó. Ma is az a véleményem, hogy a terv jó volt. És ha nem sikerült, az nem a mi hibánkból történt. Az űrbéli utcaseprő neve Faltörő Kos volt. Már maga a hangzatos elnevezés is azt sugallta, hogy a teherűrhajó könnyedén elvégzi a feladatát. A Faltörő Kos fedélzeti számítógépe nagy teljesítményű, pontos,igen gyors működésű masina volt: végigpróbáltuk rajta a nehézségek és váratlan események minden lehetséges változatát, s az automata agy kitűnően elhárította az akadályokat. Hangsúlyozom: a lehetséges változatokat játszottuk le. Sajnos az senkinek nem jutott eszébe, hogy ellenőrizzük az elméletileg lehetetlen változatokat, pedig egy éppen ilyennel találtuk szembe magunkat. Senkiben sem merült fel, hogy logikai ehetetlenségeket tételezzen fel. Számtalanszor több a lehetetlen, mint a valóságban létező eset. Az abszurd mindig szélesebb határok között mozog, mint a reális. A valóságban az ember a lábával jár a földön. A lehetetlen módszerek között ott van a fejen, a kézen, a vállon járás, a járás a vízen, a levegőben, a légüres térben és még ki tudja, hányféle módszer. A lehetetlenségek felsorolása értelmetlenebb vállalkozás, mint, a kávézaccból való jóslás. De hát utólag könnyű okosnak lenni. Nem kell azt hinni, annyira felelőtlenek voltunk, hogy váratlan események lehetőségét nem tételeztük fel. Számításba vettünk ismeretlen, de jelentős erőket is. Egyelőre ilyesmivel nem volt dolgunk, de nem lehettünk bizonyosak abban, hogy ez továbbra is így lesz. A hibát ott követtük el, hogy túl biztosak voltunk benne: minden nehézség a természet törvényein fog alapulni,vagyis elfér a logika keretei között. A bennünket akadályozó tényezők ugyan, mint kiderült, valóban a természet törvényein alapultak, de kívül voltak a logikánk határain. Mi saját magunkat tartottuk az értelemnek a természetben. De a természet tágabb annál, mint amit az értelmünk át tudott fogni. Az értelmünk csak a mi kis szükségleteinket szolgálta, behatárolta a lehetőségeinket, de nem volt képes szolgálni a természet valamennyi szükségletét, nem volt képes előre látni valamennyi lehetőségét. Azért tettem ezt a kitérőt, hogy világos legyen, mi történt, amikor a Faltörő Kos egy egyre szűkölő spirális pályán keringve, megközelítette a Három Porfelhő Takarta Napot. Minden az előre meghatározott program szerint folyt. A Faltörő Kos a Hármas Csillag kísérő égitestévé, a hozzá legközelebb eső és legkisebb bolygójává lett. Ezután a fedélzeti számítógép
beindította az anyagelnyelő berendezéseket. Persze az anyagelnyelők ezúttal nem az ellenséget elpusztító sugárfegyverként működtek; ahogyan Romero mondta, most „alkotó munkát” végeztek. A Faltörő Kos ellipsziseket írt le a Három Porfelhő Takarta Nap körül, mögötte pedig egyre szélesebb uszálykéjit húzódott az újonnan teremtett, oly tiszta tér, hogy rajta keresztül a Napok vöröses ragyogása ezüstkékké vált, amilyen valójában is volt. A Faltörő Kos egyik hurkot a másik után írta le a háromszemű, fényesen ragyogó csillagközpont körül, egyre távolodva tőle, s közöttük kivilágosodtak a tér messzeségei. Néhány tucat földi évig tartó keringés után a boldog aranok ha nem is pillanthatják meg az éjszakai égbolt fénylő csillagait - azok továbbra is fakóvörös színűek maradnak -, de a nappali égitestek ragyogását meglátják. A Pusztuló Világoknak legalább egy kis zuga kiérdemli majd az „újjászületett világ” elnevezést. Meglátogattam a sárkányt. Az egyik mancsán Romero ült, az ő lábánál Mizar feküdt. Az okos kutya még alig tért magához Luszin halála óta. Került minket. Valószínűleg úgy gondolta, hogy ha nagyon akarjuk, meg tudtuk volna akadályozni barátja és tanítómestere pusztulását. De még morgással, a fordítógéppel alig érzékelhető tovatűnő gondolattal sem akart szemrehányást tenni nekünk. Mostanában viszont csak a sárkányhoz jajt, aki nem lépett az Arania földjére, és nem lehetett azzal vádolni, hogy köze van a tragédiához. - Minden rendben megy, Vándor - mondtam a sárkánynak. - Túlságosan is rendben ahhoz, hogy valóban rendben is legyen minden - felelte az. - Nem érteni, hogy valami azért nincs rendjén, mert túlságosan is jól megy. Te érted ezt, Mizar? Megsimogattam a kutyát. - Luszin, a tanítómestered mindig azt állította, hogy a logikád erősebb, mint a fogaid, s ezenfelül még egy igazi realista tehetségével is meg vagy áldva. Mi, emberek félünk a kísértetektől, te viszont megvetően tudomást sem veszel róluk, hiszen azok csak hasonlítanak az élőkre, de nincs meg nekik az élő test melege és szaga, nem így gondolod? Cáfold meg a sárkányt, Mizar! Vándor szkeptikussá tett. - Semmi másra nem tudok gondolni, csak Luszinra. Képtelen vagyok már a ti fejetekkel gondolkodni - morogta szomorúan Mizar. Romero azt mondta: - Nem teszi jól, kedves admirálisom, hogy bántja a mi tisztelt Vándor barátunkat. Van valami a sárkány érvelésében, ami figyelemre méltó. Vándor a Kegyetlen Istenek helyébe képzeli magát - akik lehet, hogy egyáltalán nem is léteznek -, és végiggondolja, hogy mit tenne az ő helyükben. És arra az eredményre jutott, hogy az adott helyzetben a tétlenség a legerőteljesebb cselekvés. Az ő helyükben Vándor nem támadná meg rögtön a teret tisztító űrhajót, előbb alaposan körülszimatolná, tisztázná, melyek az űrhajó céljai, milyenek a lehetőségei. - Ön, Romero barátom, eleve feltételezi, hogy a Kegyetlen Istenek léteznek - vetettem ellen. - Ez viszont még bizonyításra vár. Az, hogy az aranok hisznek bennük, még nem bizonyíték. Az aranok hittek a Villámgyűjtő Anya létezésében is, s mi megépítettük nekik a kisüléseket levezető automatát, mire a gonosz Anya megszűnt létezni. Még csak nem is kísértet volt,hanem puszta fikció. Bár erről te nem sokat tudsz, Vándor, közismert, hogy az emberek egykor úgy hitték: a Földön hatalmas, magasabb rendű lények tanyáznak, mint Zeusz, Jehova, Wotan, Odin, Ormuzd, Sabaoth, Allah, Huitzilopochtli, Baál, Visnu, Krisna. Látták őket, beszéltek velük, szigorú parancsokat és értékes tanácsokat kaptak tőlük, utasításaik szerint alakították az életüket, pedig valójában ezek az istenségek nem léteztek. Még kevésbé voltak valóságosak, mint a mi kísérleteink, hiszen ezekben mégis van valamilyen anyagi elem. Az istenek nem egyebek, mint szavak, álomképek, a képzelet termékei. És felhívom rá a figyelmedet, Vándor, hogy még csak nem is ők az emberi képzelet legfantasztikusabb szüleményei. Ezután Romeroval átmentünk a megfigyelőterembe. A Faltörő Kosi kitűnően lehetett látni. Szemet gyönyörködtető volt száguldása a Hármas Csillagot körülvevő sárga porfellegek között; az űrhajó által létrehozott tiszta tér egy állandóan szélesedő alagútra emlékeztetett. Romero volt az első, aki észrevette, hogy az űrhajóval történt valami; a számítógép egy másodperccel később jelezte is ezt. Az
űrhajó hirtelen rázkódni, rángani kezdett, már nem egy űrjárműre, hanem egy olyan gyíkra emlékeztetett, amelynek levágták a fejét: már nem él, de a teste még görcsösen rángatózik, úgy tűnik, hogy még tele van energiával. Aztán az űrhajó megmerevedett. Az anyagelnyelők már nem semmisítették meg a port, az egyre szélesedő körpályák egy holt ellipszissé változtak. Nem volt többé a hatalmas űrhajó, amely valamivel korábban még akadálytalanul alakította át a tér szerkezetét. Egy kisbolygó keringett a helyén csupán, az anyag egy élettelen darabkája, egy morzsányi bolygó a végtelen űrben. Oleg megkért, hogy menjek be hozzá. A Faltörö Koson nemcsak az anyagelnyelők álltak le, nem működtek már a távközlési berendezések sem. Az űrhajó nem válaszolt a jelzéseinkre. - Ide kell vontatni - mondta Oleg gondterhelten. A Kos űrhajó volt hozzá a legközelebb. Oleg utasította Petrit, hogy vontassa el a működésképtelen űrhajót. Kisvártatva mindkét űrhajó megközelítette a Bakot. Az űrben keringő testté változott Faltörő Kos úgy is viselkedett, mint egy űrben keringő test: megadóan haladt az erőterek harapófogójában, engedelmeskedve a kapott parancsoknak. A törzséhez egy javítócellát illesztettek, majd nyílást vágtak rajta. Petri maga hozta át a Bakra a leszerelt fedélzeti számítógépet, amely első látásra tökéletesen ép volt: egyetlen érintkezés sem sérült meg, egy karcolást sem vettünk észre rajta, és a gép szíve, az óriási, Neptunról származó kristály éppolyan mély tűzű, zöldes fénnyel ragyogott, mint korábban; ez volt az egyik legszebb kristálydarab, amelyet valaha is láttam. - A számítógép működik - jelentette Petri. - De zavaros ostobaságokat, értelmetlenségeket ömleszt magából... nem is tudom, melyik a jobb szó rá... Elkezdtük vizsgálni a számítógépet. Ellon és Irina ellenőrizte a gép elromlott agyát. Már említettem, hogy Ellont nehéz csodálkozásra késztetni, és amikor mégis csodálkozik valamin, igyekszik ezt nem kimutatni. Ezúttal azonban nem tudta elrejteni meglepetését. - Meg vagyok döbbenve, admirális! A számítógépet védő erőtereket nem ütötte át semmi, nem is deformálódtak, meg sem érintették őket. A gép magától romlott el. A szerkezeten belül léptek fel működési zavarok, belül, admirális, én kizárom a külső behatolás lehetőségét. De belül sem látok sérüléseket. Ilyen különös dologgal még nem találkoztam. A gép minden részét külön-külön fogom megvizsgálni. - Jól van, vizsgáld csak meg! - mondtam, és a sárkány szobájába mentem. Vándor a kutya társaságában töltötte az időt. - Vándor - fordultam hozzá -, te nálunk jobban ismered a tér természetét. Hallgass végig figyelmesen A Faltörö Kos számítógépe elromlott. Semmilyen külső erő nem hatott rá, semmilyen belső erők nem léptek működésbe. Más szóval: a térben, ahol a számítógép az űrhajóval együtt száguldott, semmi nem történt. Értesz engem, Vándor? Elképzelhető-e, hogy maga a tér hatott valahogyan a számitógépre? Elképzelhető-e, hogy a mindig passzív, erőtereket, hullámokat és részecskéket hordozó tér egyik pillanatról a másikra aktívvá lett? - Nem tudok felelni a kérdésedre - ismerte be a sárkány. - Passzív térrel soha nem volt dolgom. Én csak meggörbítettem és kiegyenesítettem, összesűrítettem és megritkítottam. A tér képes hullámokat gerjeszteni, amelyeket ti térhullámoknak neveztek; a teret anyaggá lehet változtatni, azt pedig ismét térré. Ez mind igaz. És mégis, a tér passzív. A testekre csak a benne keletkező erők segítségével fejt ki hatást. - Én is így gondolom. Most pedig beszéljünk Oannal. Ez a tizenkét lábú filozófus jobban ismeri ennek a világnak a titkait, hallgassuk meg az ő véleményét. Oan Graciőz és Orlan társaságában jelent meg. A demiurgosz és a galakt is úgy gondolta, nem árt megtanácskozni a dolgot az arannal. Még fel sem tettem az első kérdést, amikor Ellon és Oleg lépett be. Ellon megmutatta a vizsgálat eredményeit tartalmazó diagramot. - Kezeskedem érte, admirális, hogy soha nem láttál ehhez hasonlót! A Faltörö Kos fedélzeti
számítógépe nem fizikailag, hanem logikailag romlott el. Összekeveri az okokat és az okozatokat. Az okozatok nála megelőzik az okokat. De nézd meg magad is. Gondterhelten vizsgálgattam a diagramot. Az okozatok nem jöhettek létre az azokat kiváltó okok előtt. Az eső sem zuhoghat a felhők megjelenése előtt, és a gyermek sem születhet meg apja és anyja megismerkedése előtt. Az ember fején nem keletkezhet dudor azt megelőzően, hogy fejbe csapták. Ellon leadott egy impulzust, a gép erre úgy felelt, hogy működésbe jött; legalábbis így játszódott le ez korábban. Most viszont fordítva történt: először a gép felelt, azaz működésbe kezdett, aztán vette csak a kívülről érkező impulzust. Még szerencse, hogy az eszét vesztett gép nem robbantotta fel az űrhajót. A teherűrhajó raktáraiban éppen elég aktív hajtóanyag volt; egy helytelen utasítás következtében mindez meggyújtott gyújtózsinórrá válhatott volna. Megkérdeztem Oant: - Meg tudod magyarázni ezt az ördögi rejtélyt? - Nincs itt semmilyen rejtély - felelte Oan gyorsan, gondolatátvitellel. - A gépetek megbetegedett. Időrákja van. - Megbetegedett? Időrák? - Igen, megbetegedett. A gép belsejében szétszakadt az idő. Egyes sejtjei a múltban, mások a jelenben vannak, a többi pedig előreszáguldott a jövőbe. Semmilyen programot nem képes végrehajtani. Az időrák a mi világunk legsúlyosabb betegsége. - Nem fertőzhet meg bennünket is ez a betegség? -kérdezte Orlan. Annyira behúzta a fejét a válla közé, hogy csak a szeme látszott. - Titeket is megfertőzhet, ha a Kegyetlen Istenek úgy akarják - felelte szilárd meggyőződéssel a hangjában Oan. - Én is éppen emiatt próbáltam meg egy másik időbe átmenekülni. Ti hatalmasok vagytok, lehet, több szerencsétek lesz, mint nekem. De mégis jobb lenne, ha elmennétek innen. A Kegyetlen Istenek sokáig nem vettek észre benneteket. De most megpillantottak, és belétek néztek. Az Isteneknek gonosz a szeme. Míg Oan arról beszélt, hogy a Kegyetlen Istenek felénk fordították gonosz tekintetüket, én - ki tudja, hányadszor - őt magát vettem szemügyre. Hirtelen úgy éreztem, hogy először látom. Valószínűleg mindeddig keveset gondolkodtam a külsején. Csendesen ringatózott tizenkét erőteljes, gyors, hajlékony lábán, mindegyiknek nyolc hajláspontja volt... A durva, kemény bőrpáncél borította törzsén apró fej nyugodott, rajta furcsa hajzat: haj is, kígyótestek is, kezek is. Nemcsak fogni tudott velük, hanem tépni, marcangolni, valamire szorosan rátapadni is. A két alsó szeme, egyszerű, hétköznapi, sötét, epekedő szeme csak nézett; olyan volt ez a szempár, mint az enyém, Harsonáé, a sárkányé, sőt akár mint Orlané vagy Graciőzé. A harmadik szeme viszont, felül, nem nézett, hanem mély tüzű fényével szinte átdöfött; nem a kívülről érkező sugarakat fogadta be, hanem sugárzást bocsátott ki magából, ezzel a szemével továbbította Oan az agyunkba a gondolatait. Akaratlanul is összerázkódtam, annyira fenyegetőnek tűntek a gondolatai. Oannak gonosz szeme volt...
8. Ha azt kérnék tőlem, hogy egy mondattal határozzam meg, mit szerettünk volna akkor a legjobban, azt mondanám: „Egy darabka tiszta eget.” Ismeretlen ellenségeink megakadályozták, megtiltották, hogy megtisztítsuk a bolygóközi teret. A váratlan esemény vad haragot, dühödt ellenállást váltott ki belőlünk. Ez mindnyájunknak a vérében van. Őseink Isten harcosai, majd mások megszabadítói, becsületük és emberi méltóságuk elszánt védelmezői voltak, és mi sem születtünk gyávábbnak náluk. Oleg bejött hozzám egy rövid tanácskozásra. - Mint tudod, Eli, a Perseusra indított első expedíció egyik legjelentősebb eseménye az Aranybolygó megsemmisítése volt, amelyet nagy határozottsággal és ügyességgel Olga Trondike hajtott végre. Nagyjából ugyanazt szeretném javasolni, mint amit ti tettetek akkor.
Kértem, magyarázza meg, mire gondol. Oleg elmondta, hogy Olga, amikor felrobbantotta a bolygót, hatalmas mennyiségű újonnan létrehozott teret hagyott maga után, és ezen keresztül vezette ki az egérfogóba került űrhajót. A pusztítók alaposan megizzadtak, amíg erre a szabad térségre ismét sikerült rákényszeríteniük saját világuk mesterséges szerkezetének a törvényeit. A Pusztuló Világok csillagképben olyan lények uralkodnak, akik számunkra ismeretlen célból arra kényszerítik a csillagokat, hogy lassanként belevesszenek a porfelhőkbe. A nyílt ellenállást letörik. De nem lehetne-e kifogni rajtuk? Nem lehetne-e kész tények elé állítani őket? Nem kellene-e robbantás útján átalakítani a teret? Nincs elég erőnk hozzá, hogy ebben a jelenlegi térformában felvegyük a harcot a ramírokkal; nevezzük egyelőre így őket. Ahhoz, hogy ismét porrengeteget bocsássanak az új térbe, időre, földi mértékkel mérve évszázadokra, évezredekre lenne szükségük. Ám ezalatt az Arania ege tiszta lesz, az aranoknak legalább néhány nemzedéke élvezheti majd a megígért tiszta égbolt egy darabját. - A terved legsebezhetőbb pontja az, hogyan tartsuk titokban mindezt a ramírok előtt - feleltem. Oleg egyetértett velem abban, hogy megbízható álcázási módot kell találnunk. A terv valamennyi űrhajóparancsnoknak tetszett. Az Aranybolygót anyagelnyelés útján még a Téremésztő is meg tudta semmisíteni, a mi modern űrhajóink pedig jóval erősebbek annál. És megfelelő kozmikus testet sem nehéz találni: a Három Porfelhő Takarta Nap körül tucatnyi élettelen bolygó keringett. Csak az álcázás módja körül robbantak ki viták. A ramírok - ha ők a Kegyetlen Istenek - könnyen megakadályozhatják a bolygó megsemmisítését abban a pillanatban, amikor a beindított harci anyagelnyelőkkel megindul felé az űrhajó. A közvetlen csapás, amelyet Olga az Aranybolygóra mért, itt, a Pusztuló Világokban aligha járna sikerrel. - Bonyolítsuk le két szakaszban a műveletet - javasolta Olga. - Ha a Kegyetlen Istenek meg is akadályoznák egy egész bolygó elpusztítását, aligha érdekelné őket egy űrhajó felrobbantása, hiszen ezáltal csak alig lesz több a szabad tér. Ez viszont már olyan tér lesz, amely időlegesen kikerül a hatalmuk alól. És ezt a teret mint egy álcázó alagutat tudja majd használni a főcsapást mérő űrhajó. Kamagin kérte, hogy az elterelő anyagelnyelést bízzák az ő űrhajójára, a Kígyótartóra. Neki azonban más feladat jutott: a főcsapást mérő űrhajó védelme, hiszen ott gyorsaságra és határozottságra volt szükség. Gyorsaságban és határozottságban pedig Kamagin valamennyiünket felülmúlt. - A te Bika űrhajód végzi majd az elterelő anyagelnyelési műveletet - fordult Oleg a sodrából soha ki nem jövő Petrihez. - A főcsapást pedig a Kos fogja a bolygóra mérni. Olga az egyetlen közöttünk, akinek már van tapasztalata a bolygók megsemmisítésében. Olga ezt válaszolta: - Hajlandó vagyok végrehajtani a flottaparancsnok utasítását, de csak egy feltétellel. Amikor megtámadtuk az Arany bolygót, mellettem, a parancsnoki székben Eli ült. Az ő jelenléte nagyban növelte a határozottságomat. Azt szeretném, ha a hadművelet idejére Eli átköltözne a Kosra. - Azt akarod, hogy ismét félholt legyek, és az eltorzult képemmel lelkesítselek? - kérdeztem tréfásan, és valamennyien jót nevettek a válaszomon. A kapitányok tanácskozása után Olga bejött hozzánk. Mary már tudta, hogy egy időre elhagyom a Bak űrhajót. Lehet, hogy ez nem túlzottan nyerte meg a tetszését, de elégedetlenségét nem mutatta ki. - Remélem, nem leszel féltékeny, ha néhány napra elviszem magammal a férjedet? - kérdezte Olga olyan komolyan és olyan izgatottan, hogy Mary felnevetett. - Én a férjemet csak Elitől féltem. Hiszen az egyetlen ember, aki minden további nélkül el szokta ragadni tőlem Elit, az ő maga, Eli... Mary szorosan magához ölelt, amikor elhagytam a Bak űrhajót. Gyorsan találtunk egy megfelelő bolygót. Graciőz megállapította, hogy soha nem volt rajta élet, és biztosított bennünket arról is, hogy a jövőben is ki van zárva az élet bármilyen formájának a keletkezése itt. Ilyen semmirevaló bolygón pedig nem érdemes sajnálkozni. Úgy látszik, az ellenséges külső erőket nem nagyon érdekelte a bolygók pályájának megváltoztatása.
Három teherűrhajó kezdte maga után vonszolni a kiválasztott bolygót, amely egy meredek spirálpályán beúszott az Arania és a Három Porfelhő Takarta Nap közötti belső térségbe. Olga mellett ültem a parancsnoki székben. Olga már a hadművelet második szakaszát készítette elő, én néztem, hallgattam a kozmoszt, töprengtem rajta. Körülöttünk háborítatlan nyugalom uralkodott. A Kígyótartó, a Bika, a Bak távolabb húzódott, nehogy egy váratlan támadás őket is elérje. A bolygó pályaváltoztatását Ellon irányította. Ő már egyszer kilóditott egy ragadozó bolygót az ismeretlen mélységekbe, most pedig egy ugyanolyan gravitációs spirál mentén, nagyon magabiztosan vezette ezt a bolygót új pályájára, ahol a pusztulás várt rá. A gravitációs spirálban három vezető nélküli, automata űrhajó is haladt -éppen ezek hozták létre a spirált -, három apró pont óriási zsákmányuk mellett, amely követte őket. - A bolygó ráállt arra a pályára, ahol a robbanás be fog következni - szólalt meg mellettem Olga. -Petri már elindult, hogy elérje azt a pontot, ahol megkezdheti az anyagelnyelést. Nemsokára mi következünk: beszáguldunk a szabad tér alagútjába. De nem mi következtünk. Az ellenséges erők következtek. Szörnyűségek játszódtak le a szemünk előtt, emlékezni fogok rájuk halálomig. A bolygó már a belső pályán, pontosan a Három Porfelhő Takarta Nap és az Arania között haladt. Előtte egy csoportban száguldott a három automata űrhajó, hátul pedig, szintén egy csoportban, repült a többi teherűrhajó, míg az egyik, amelyik megsemmisítésre volt ítélve, a bolygó mellett rohant a térben. A mi űrhajónk, a Kos azon a vonalon tartózkodott, amely az Araniát a Három Porfelhő Takarta Nappal összekötötte, és ahonnan támadást kellett indítanunk a bolygó ellen. A Bika oldalt tűnt fel. Ennek az űrhajónak a feladata volt, hogy villámgyors csapást mérjen a halálra ítélt teherűrhajóra, majd éppolyan gyorsan leállítva az anyagelnyelőket, visszahúzódjon az újonnan létrehozott tér forgatagából, míg a tomboló vihar legközepébe, a bolygóhoz vezető, a külső zavaró tényezők előtt lezárt és leárnyékolt egyenes vonal mentén mi fogunk betörni a Kos űrhajón. Ez volt a terv. És amikor a nagyítóberendezés képernyőjén figyeltem a Bika űrhajót, gondolatban magam előtt láttam Petrit is. A Bika rendíthetetlen nyugalmú kapitánya nézte a képernyőn egyre növekedő, halálra szánt űrhajót,már fel is emelte a kezét, még egy pillanat, már bele is suhintott a levegőbe, és kiadta a parancsot: „Tűz!” Ám a tűzparancsot nem ő adta ki, és a csapást sem ő mérte. Ugyanaz a sugár villant fel, ugyanaz az átkozott, pokoli sugár, amely a Bíborszínű csillagot szétmarcangolta. Ezúttal azonban kisebb volt; a ködös messzeségből villant elő, és azon nyomban el is tűnt. De előtte még célba talált, és nem a bolygót semmisítette meg, nem is a vontatóűrhajókat, sőt még a kozmikus kapuk félnyitására kijelölt, a bolygó mellett várakozó űrhajót sem bántotta, hanem pontosan a Bikát találta el. Robbanást, kékesvörös tűzgömböt, fehér izzásig hevült porfelhőt láttunk csak azon a helyen, ahol egy pillanattal korábban egy hatalmas, félelmetes, tökéletes gépezetekkel felszerelt űrhajó száguldott, a fedélzetén emberekkel és demiurgoszokkal. Nem volt többé ott űrhajó, nem voltak emberek, és nem voltak demiurgoszok, még a holttestük is elenyészett. Csak por maradt, fénylő, terjengő, lassan kihunyó ragyogású por. Aztán azt láttuk, hogy az elöl és hátul haladó űrhajók, letérve megadott pályájukból, összekeveredve egymásba rohannak, hatalmas, lángoló máglyává válnak. Egyik robbanás a másik után adta hírül az űrhajók pusztulását, a flotta a szemünk előtt semmisült meg, sehogyan sem tudtunk segíteni a teherűrhajókon, mi is halálra voltunk ítélve, mint azok, éppúgy, ahogyan a barátaink meghaltak a Bika űrhajón. Arcomat szinte belepréseltem a nagyítóberendezésbe. Az űrhajók lángoló temetője felé most megindult a Bak is: az irányítóberendezések felmondták a szolgálatot. Véresre haraptam a kezemet, dühömben és elkeseredésemben felordítottam. Nem tudtam, nem akartam látni a Bak pusztulását, valamilyen erő ellódított a nagyítóberendezés elől. Harcot vívtam magammal, éreztem, mégis látnom kell mindent, hogy megérthessem, mi történik, és hogy rettenetes bosszút állhassak a katasztrófa előidézőin, ha életben maradok. Valamilyen csoda folytán a Bak hirtelen más irányba fordult, elszáguldott az űrhajók lángoló
máglyája mellett, és eltűnt a porfellegek sötétjében. A Kígyótartónak még korábban sikerült egy éles kanyart leírnia, és egy távolodó görbe mentén kikerülte a katasztrófa epicentrumát. Erőtlenül hátrahanyatlottam a karosszékben. Csak ekkor vettem észre, hogy Olga kétségbeesetten rángatja a karomat. - Eli, Eli, térj magadhoz! A fedélzeti számítógép nem működik, egyetlen utasítást sem tudok kiadni a hajtóműveknek! A teherűrhajók felé sodródunk! Nem tudom, mennyi idő kellett hozzá, hogy eljusson a tudatomig Olga elkeseredett kiáltozása. Valószínűleg rémülettől eltorzult arca térített magamhoz, addig nem is sejtettem, hogy Olga képes megrémülni, hogy a körülmények úgy is alakulhatnak, hogy rendíthetetlen, mindig meggondolt nyugalmát mintha a szél fújta volna el. Az öntudatra ébredésem első pillanatában megértettem, nem szabad engedni, hogy elhatalmasodjon rajta a vakrémület; történjék bármi az űrhajóval, a parancsnoknak meg kell őriznie a nyugalmát, a hideg, tiszta fejét, különben bekövetkezik a legrosszabb. - Ne ess pánikba, Olga! Kézi irányításra térünk át! De nem volt mire áttérnünk: a kézi irányítás sem működött. Mintha ezer szemem lenne, úgy bámultam az irányítópultot a székem mellett; mintha ezer meg ezer ujjam lenne, nyomogattam a gombokat, rángattam a karokat, de semmi nem történt. És akkor eszembe jutott, hogy van még egy elektronikus rendszer, amelyet nem lehet sem kikapcsolni, sem leblokkolni, az egyetlen, amely nem engedelmeskedik a gondolati úton kiadott parancsnak, csak egy kulcs mechanikus elfordításának. Ez a rendszer az űrhajót felrobbantó szerkezeteket hozza mozgásba. Ez az én rendszerem volt, már az iskolában foglalkoztam vele, valamikor minden érintkezést, minden huzal összekapcsolási pontját jól ismertem benne. Csak azt a célt szolgálja, hogy rendkívüli esetben belülről meg lehessen semmisíteni az űrhajót, ez a kétségbeesettség és nem a remény elektronikus rendszere volt. Csak ez menthetett meg bennünket. - A kulcsot! - üvöltöttem, és megragadtam Olga kezét. - A robbantókamrák kulcsát! Olga hátratántorodott. Belesápadt a rémületbe, arca hófehér lett. Megpróbált megnyugtatni engem: - Lehet, hogy mégsem pusztulunk el! Én még bízom, Eli, én még reménykedem! A legszívesebben megfojtottam volna. Nem volt már semmi remény. Az űrhajótemető középpontja felé sodródtunk. - Ostoba! Eszemben sincs öngyilkosságot elkövetni! Azonnal add ide a kulcsot! Olga reszkető kezekkel kigombolta a ruháját. A kulcs a mellén függött. Merev ujjaival nem tudta kikapcsolni a láncot. Magam téptem le a nyakából, a kulcs már a kezemben volt. Egy távolabbi műszerfal felé rohantam, amelyen egyetlen, lepecsételt nyílás látszott; a pecsétet senkinek sem állt jogában letépni, de én leszakítottam, belehelyeztem a kulcsot a nyílásba, és óvatosan elfordítottam. „Nyugalom, Eli, nyugalom, hallod! - mondtam magamnak gondolatban. - Egyharmadnyit kell elfordítani, az első érintkezésig, ha hibázol, végünk!” Robbanás súlyos döreje rázta meg az űrhajót. A jobb hátsó része, ahol a félelmetes harci térelnyelők vártak bevetésre, megszűnt létezni. Megszűnt létezni egy hatalmas csillagerőd, amely képes lett volna bolygókat megsemmisíteni és ellenséges ürflottákat szétszórni. De az űrhajó megmaradt, élt, bár a fegyverzete elpusztult; a rettenetes robbanástól balra fordult, elkanyarodott az elpusztult űrhajók lángoló roncsaitól, elhaladt mellettük. S mindez valószínűleg abban a legutolsó másodpercben játszódott le, amely elválasztott bennünket a haláltól. - Jaj! - kiáltott fel Olga, és hátrahanyatlott székében. Egy kis ideig mindketten hallgattunk. A parancsnoki terembe nem hallatszottak be a külső hangok, pedig ebben a percben az űrhajó valamennyi helyiségében, folyosóján nyüzsögtek, tolongtak az emberek és csillagbarátaik; zavarodottan szaladgáltak, átélték és kibírták az elkerülhetetlen halál rémületét és a váratlan szabadulás örömét. Soha nem fogom megtudni, mi tette jobban próbára az idegeiket: a várakozás a halálra vagy a megmenekülés. Olga gyenge hangon azt suttogta: - Micsoda katasztrófa, Eli! Vajon mi blokkolhatta le a számítógépeket, hiszen annyira védve vannak a külső behatásoktól! Miért hallgatsz, Eli? Borzalmasan félek, szólalj meg, én semmit sem értek!
Nyugalmat erőltetve magamra azt mondtam: - Azért hallgattam, mert én viszont mindent értek. A ramírok elpusztították Allan űrflottáját és a férjedet, Olga. Most mi vagyunk soron. Tágra nyílt, eszelős szemeikkel nézett rám. - Megszoktam, hogy higgyek neked, Eli, mindig minden szavadnak hittem... De hát honnan tudhatták, hogy éppen Petri kezdi meg a hadműveletet, és nem én, nem Kamagin, nem Oszima, hanem Petri! Ezt csak mi tudtuk, meg a társaink a többi űrhajón. És csak Petrit sújtották halálra! - Mi is megkaptuk a magunkét, ne feledd, hogy a fedélzeti számítógépeinket leblokkolták - vetettem ellen komoran. - Ami pedig azt illeti, hogy honnan tudhatták meg a terveinket, a kérdésre nem nehéz válaszolni. Kémet küldtek az űrhajónkra! - Azt mondtad, kémet, Eli? - Nem tetszik neked ez a szó? Akkor hírszerzőt, spiont, felderítőt, spiclit, kopót, besúgót, árulót, titkos ügynököt; válaszd ki bármelyik szót, tetszés szerint! És a kém a vezérhajón van, a Bak űrhajón, Olga! Kizökkent az idő; - ó, kárhozat! Hogy én születtem helyretolni azt. W. SHAKESPEARE (Arany János fordítása)
Zeusz Hagyjátok abba a civódást, Aszklépiosz és Héraklész! Úgy marakodtok, mintha még most is emberek volnátok! Illetlenség ez, méltatlan az istenek asztalához! Héraklész Talán azt akarod, Zeusz, hogy ez a méregkeverő feljebb üljön énnálam?! Aszklépiosz Miért ne?! Zeusz áldjon meg: hát különb vagyok nálad! LUKIANOSZ (Jánosy István fordítása)
Azt mondta: „Hű barát leszek!” S megsimogatott, de mégse emlékeztettek ölelésre ezek a simító kezek. A. AHMATOVA (Rigó Béla fordítása)
HARMADIK RÉSZ A szétszakadt idő 1. Az űrhajó helyreállítására nem is gondolhattunk: a törzsén hatalmas lyuk tátongott. Amikor megnéztük a pusztítást, Olga azt mondta: - Eszembe sem jutott, hogy így is lehet módosítani az űrhajó pályáját. Megzavarodtam. A harci
térelnyelőket elpusztítva védekezni... az önvédelem elképzelhetetlen útjának tűnik... Úgy hordtam a kulcsot a nyakamban, mint egy medaliont. Hogy jutott eszedbe a kulcs, Eli? - Valószínűleg úgy, hogy az utóbbi időben másra sem gondolok, csak az elképzelhetetlenre, a lehetetlenre. Továbbá emlékszem, hogy azután, amikor az Ökörhajcsárt sértetlenül átadtuk Orlannak, a fogságban gyakran eszembe jutott, lett volna még egy megoldás: elpusztíthattuk volna a harci térelnyelőket. - Szerencsére olyan volt a helyzet, hogy beérhettétek a fedélzeti számítógép rendszereinek összezavarásával. - Amit ma, úgy tűnik, az ellenség végzett el helyettünk. Ekkorra már világossá vált, hogy a számítógépet sem tudjuk gyorsan helyreállítani. Kívülről éppolyan sértetlennek látszott, mint a Faltörő Kos számítógépe. De amíg az még valahogyan működött, keverve az okokat az okozattal, ez nem észlelte a jelzéseket, és nem felelt rájuk. Egyszerűen nem működött. Felfoghatatlanul bonyolultak ezek a szavak: „Egyszerűen nem működött!”Ezzel szemben a kézi irányítás rendszerét sikerült megjavítani. A Kos ismét tudott mozogni, igaz, nagyon primitív módon repült, az adott helyzet villámgyors értékelése nélkül. Elvesztette azt a képességét, hogy egy pillanat alatt tájékozódjék az űrben. Csak annyira volt gyors, reakcióképes és pontos, amennyire gyorsak, reakcióképesek és pontosak az ügyeletes navigátorok voltak. Távoli galaktikus utazásokra az ilyen űrhajó már nem alkalmas. A helyreállított távközlési rendszeren megérkezett Oleg üzenete: „Közöljétek, mi történt veletek. Kos űrhajó! Közöld, mi történt veletek! Közöljétek, mi történt veletek!” A következő üzenetben Olga és én parancsot kaptunk, hogy szálljunk át a vezérűrhajóra. Azt is megtudtuk, hogy súlyos veszteségeket szenvedtünk: az űrflotta háromnegyed része - a Bika és a tizennégyből tizenkét teherűrhajó - elpusztult. A Bak és a Kígyótartó űrhajón a fedélzeti számítógépek szintén felmondták a szolgálatot, és a szerelők nem ígérték gyors helyreállításukat. Amikor megérkeztem a Bakra, Mary a mellemre borult. Már elsiratott engem, mintha én is meghaltam volna. Letöröltem a könnyeit, és mondtam neki, jól nézzen meg: élek, erős vagyok, és még sokáig ilyen is akarok maradni. - Ijedtemben elvesztettem az eszméletemet, amikor láttam, hová sodródik a Kos! - Mary hosszasan nézegetett, mintha nem akarná elhinni, hogy visszatértem. - Olyan közel voltatok a robbanás epicentrumához! Csak most fogtam fel, mit éltek át a többiek a Kígyótartón és a Bakon. Én értük reszkettem, de nekik sokkal több okuk volt miattunk aggódni. Romero szomorúan, azon a sajátos elrévedő hangján szólalt meg, amelyet mindig akkor használt, amikor történelmi példákat hozott fel: - Áldozatnak vetettük oda a Bika űrhajót, kedves admirális. Bármennyire szomorú is elismerni, de az ellenség hatalmasabb nálunk. - Hogy hatalmasabb-e, azt nem tudom, de hogy ravaszabb, az biztos. A lehangolt, meggyötört külsejű Olegnek azt mondtam: - Ami megtörtént, azon nem tudunk változtatni. A jövőre kell gondolnunk. Felteszek neked egy kérdést, próbálj pontos választ adni. A fedélzeti számítógépetek kétszer romlott el, ugye? Elromlott, aztán néhány másodpercig ismét működni kezdett, majd újból, ezúttal végleg elromlott, így történt? - Pontosan így történt - felelte Oleg csodálkozva. - De milyen következtetésekre jutottál ebből? - Nagyon fontosakra - biztosítottam, és kértem,-hogy hívjon össze egy szűk körű tanácskozást. Rajtam és rajta kívül legyen ott Romero, Graciőz, Orlan, Ellon, Vándor, továbbá jelenjenek meg az űrhajók parancsnokai is. Aztán bementem az ideiglenes temetőül szolgáló hűtőkamrába. Az átlátszó szarkofágban soha el nem porladóan és soha életre nem kelthetően nyugodott Luszin; olyan volt, mint mindig, mintha csak elszunnyadt volna. Nem tudtam szó nélkül állni mellette, és csak nézni őt. Azt mondtam neki:
- Te tudod, Luszin, hogy sohasem voltam bosszúálló természetű. Még a fiamat sem akartam megbosszulni, aki a Harmadik Bolygón pusztult el. Asztrosz becsületes harc közben halt bele a megpróbáltatásokba, olyan becsületes harcban, amelyet egy becsületes ellenség ellen vívtunk. Akkor egyszerűen gyengébbek voltunk, mint a szemben álló fél. Nem bosszultam meg Asztroszt, te ezt jól tudod, Luszin! Te jó vagy, szelíd lelkű, nem engednéd meg, hogy bosszúra szomjazzak. De érted mégis bosszút állok, Luszin! Az ármány áldozata lettél, nem becsületes harcban estél el, téged meg kell hogy bosszuljalak! És Petriért is bosszút állok, meg a Bika űrhajón lévő többi társunkért is! Allanért és Leonyidért is! És az aranokért is, ezért a valaha hatalmas, ma nyomorúságban tengődő, a tudását elvesztett, babonaságban élő népért! Ne ellenkezz velem, Luszin! Ne háborodj fel a kegyetlenségemen. Az ellenség más megoldást nem hagyott számunkra, csak azt, hogy kegyetlennek kell lennünk! Nehéz nekem, végtelenül nehéz, Luszin. De értsd meg, nincs más megoldás! Ezeket mondtam neki, egyedül neki tártam fel a lelkemet, még Marynek sem tudtam volna elmondani azt, amit kénytelen voltam elismerni, és amire halott barátomat figyelmeztettem. A temető-hűtőkamrából ha nem is megnyugodva, de világos fejjel mentem fel: megszabadultam a kételyektől, tudtam, hogy ettől kezdve nem hagyom meghatni magam. Nehéz út áll előttünk, és lehet, hogy hosszú is, de végig fogok menni rajta! Ám a jövőjét senki nem ismerheti. Az út valóban hosszú lett, s a végét még nem is látjuk. Azt kértem Olegtől, hogy a tanácskozásra egy olyan helyiségben kerüljön sor, amelyet le lehet árnyékolni az űrhajó valamennyi műszere és berendezése elől. Nem talált erre jobb helyet, mint a „sárkányistállót”; a többi leárnyékolható szobában Vándor nem fért volna el. Már mindenki ott várt rám, amikor beléptem. Kamagin és Oszima jelentette, mi történt a Kígyótartón és a Bakon, Olga beszámolt a Kos űrhajóról. Egy ismeretlen, titokzatos erőtér valamennyi űrhajó fedélzeti számítógépét lekapcsolta a végrehajtó gépezetekről; a Kígyótartón és a Koson ez egyszerre ment végbe, a Bakon két szakaszban: itt a másodszori működés néhány másodpercig tartott, de ez elég volt ahhoz, hogy az űrhajó megmeneküljön. A Koson és a Bakon gyorsan rendbe hozták a kézi irányítást, míg a Kígyótartón ezt le sem blokkolták. A számítógépek megjavításáig egyik űrhajó sem alkalmas arra, hogy folytassa útját a Galaktika középpontja felé, és arra sem, hogy visszatérjen a támaszpontjára. A Kos olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy csak teherűrhajónak lehet használni. A hatalmas űrflottából tehát csak két nem teljes értékű űrhajó és három teherűrhajó maradt. Oleg hozzám fordult. - Te kérted, Eli, hogy hívjuk össze a tanácskozást. Azt ígérted, hogy fontos bejelentést fogsz tenni. Azzal kezdtem, hogy feltettem a sárkánynak a kérdést: - Mondd, Vándor, képes-e egy biológiai agy, egy rendkívüli képességű agy, mondjuk a tiéd, beavatkozni a fedélzeti számítógépek működésébe, mégpedig nem oly módon, ahogyan mi tesszük, amikor utasításokat adunk, hanem mintegy valamennyi rendszerének a munkáját helyettesítve, utánozva? . Vándor a rá jellemző, megszokott irónia nélkül nézett rám. A kérdés túl komoly volt ahhoz, hogysem a feleletet játékos hangnemben lehessen megadni rá. - Túl sokat követelsz egy közönséges biológiai agytól, Eli. A számítógép egy másodperc alatt több trillió számítást tud elvégezni, míg a biológiai agy nem képes erre. A biológiai agy nem matematikai, nem analizáló természetű, nem annyira a helyzetek anatómiáját tárja fel, mint inkább képileg, vetületükben ragadja meg őket... Éppen így működtem én a Harmadik Bolygón. - Azt mondtad, Vándor: egy közönséges biológiai agy, majd rögtön bizonyítottad is a közönséges agy különleges voltát. Jól van, akkor hagyjuk a biológiai agyat. Ha már létezik egy olyan gondolkodó gépezet, mint a fedélzeti számítógép, akkor létezhetnek azt felülmúló gépek is. Ha például egy ilyen szerkezet, egy ilyen rendkívüli képességű gondolkodó gép van az ürflottánkon, és párhuzamosan működve a mi számítógépeinkkel, erőszakkal le akarja fékezni őket, akkor ez magyarázatot ad a szerencsétlenség természetére. Egyetértesz? Vándor hosszasan hallgatott. Oleg hitetlenkedve közbevetette:
- Még be kell bizonyítani, hogy valamelyik űrhajón valóban van egy ilyen rendkívüli képességű ellenséges agy. - Ez az agy a Bak űrhajón van. - A nevét! - kiáltott fel Ellon. Ellon nem szerette a magasba felrántani a fejét, de koponyája most magasabbra repült, mint ahogy ezt Orlannál megszoktuk. A demiurgosz mélyen ülő szeme lángot vetett, hatalmas szája ragadozó kígyóként tekergőzött. Hidegen azt feleltem: - Nyugodj meg, Ellon. Ha rád gondolnék, nem hívtalak volna ide a tanácskozásra. Az ellenség által becsempészett kémet Oannak hívják. Hagytam egy kis időt a többieknek, hogy elgondolkozzanak a hallottakon. Aztán valamennyien egyszerre szólaltak meg. Kértem őket, tegyék fel kérdéseiket, én majd mindegyikre válaszolok. Kamagin kifejtette, hogy ha valaki vagy valami egyszerre, párhuzamosan működik a számítógéppel, és valamennyi jelét ellenimpulzusokkal hamisítja meg, akkor éppen olyan gyorsnak kell lennie, mint a számítógépnek, ez pedig egy élőlény számára lehetetlen. Be kell bizonyítani tehát, hogy Oan nem más, mint egy élőlény alakjába bujtatott gépi szerkezet. Oszima hozzátette: a fedélzeti számítógép speciális erőterek speciális energiájának jelentős mennyiségét használja fel, Oan viszont honnan tudna ennyi energiára szert tenni, méghozzá észrevétlenül? Olga szintén kételyeinek adott hangot: a kém, amikor megzavarta a három számítógép működését, a többi űrhajónak szóló utasításait valamilyen erőterek segítségével továbbíthatta csak, de a térben nem fedezett fel senki ilyen erőtereket. Fizikai cselekvéseket fizikailag érzékelhető erőterek nélkül nem végezhetett tehát. Orlan hozzátette, hogy a kémnek akkor is értesülnie kellett a szándékainkról, amikor nem volt jelen a megbeszéléseinken, ki kellett lesnie a gondolatainkat; ez pedig még a demiurgoszok számára is lehetetlen, pedig a Birodalomban a kikémlelés és a lehallgatás technikája igen magas színvonalú volt, s ebben aligha kételkedhet bárki is. - Itt pedig mindenhol ehhez hasonló leárnyékoló-berendezések vannak! - osztotta meg gondolatait vegünk Graciőz is. - Nem tudom elképzelni például azt, hogyan tudna innen kiszivárogni bármilyen információ. - Egyszóval a kémnek természetfölötti tulajdonságokkal kellene rendelkeznie - összegezte az elhangzottakat Oleg. Egyszerre valamennyiüknek feleltem: - Mit nevezünk természetfölöttinek? Bármelyik ősünk természetfölöttinek tartaná azt a képességünket, hogy térelnyelést tudunk végezni, vagy a fénysebesség fölötti tartományban vagyunk képesek száguldani, pedig mi is csak egyszerű emberek vagyunk. Változatlanul állítom: ha csodálatosnak tűnő jelenségekkel találtuk magunkat szembe, akkor ezek magyarázata sem tűnhet kevésbé csodálatosnak! Emlékeztettem őket arra, hogyan került hozzánk Oan. Valamilyen fordított időben lévő más világokba akart átjutni. Ha ez igaz, akkor ez már önmagában csoda, mivel ellentmond annak, amit mi tudunk az idő folyásáról a világmindenségben. Továbbá: Oan valamennyi társa elpusztult, egyedül ő maradt életben. Nem ez-e a második csoda? Nemcsak ellopott egy olyan csillagközi űrhajót, amelynek konstrukciója még előttünk sem világos, hanem kijutott rajta az űrbe is, megkeresett egy novacsillagot, beszáguldott a belsejébe, majd kitépte magát a csillag halálos öleléséből. Nem túl hosszú már a csodák láncolata? És mindezeket a cselekedeteket, amelyek jócskán felülmúlják az emberek, demiurgoszok és galaktok képességeit és ismereteit, egy félvad nép képviselője hajtotta végre! Nem ez a legnagyobb csoda? Ki lehet Oan a saját népe között? Közéjük tartozik-e, vagy idegen? Egyszer elszólta magát, mondván, hogy az aranok között, az aranok külsejét felöltve élnek a Kegyetlen Istenek. Ő is az; ez a pók formájú filozófus és műszaki zseni nem egyéb, mint a ramírok kémje az aranok között! Oan felderítő: ez a belső lényege, csak álcázza magát a külső illedelmes ártatlanságával! - Amikor pedig találkozott velünk, Oan az aranok között élő besúgó szerepét fölcserélte a közénk
beszivárgó kém szerepével - folytattam. - Természetesen nem vehette fel az emberek, demiurgoszok, galaktok, angyalok vagy a sárkány alakját. Kevesen vagyunk, rögtön lelepleztük volna. De azt megtehette, hogy korábbi alakjában megtudja a terveinket, működésképtelenné tegye a gépezeteinket. Most pedig azt is bebizonyítom, hogy Oan nemcsak elvetemült spion és diverzáns, hanem aljas merénylő is. Ő a bűnös Luszin halálában! Forduljatok csak a képernyő felé! A képernyőn feltűntek Luszin halálának a jelenetei. Sokszor végignéztem egyedül ezt a szomorú szalagot. Állandóan gyötört az érzés, hogy valamit nem vettem észre, hogy valami fontos fölött továbbsiklottam. És csak most, a tragédia után visszatérve a Bak űrhajóra, értettem meg, hol a rejtély nyitja. - Itt van nálam egy többcsatornájú kronométer, barátaim. Az óra egyes csatornáit ráállítottam a mi saját erőtereinkre, a többi csatorna közben keresi az ismeretlen erőtereket. Figyeljétek a képernyőt! Itt van Luszin és a belecsimpaszkodó őr. Most ellenőrizzétek az erőtereitek koncentrációját Luszin körül! Tökéletes szinkronban vannak egymással, ugye? Ekkor Luszin kikapcsolja a rátámadó őröket marcangoló erőterét, majd a ráakaszkodó arán lökésétől belezuhan a kemencébe. Ebben a pillanatban Luszin ismét bekapcsolja az erőteret. Ellenőrizzétek az időt, barátaim! Luszin az erőteret egytized másodperccel azelőtt kapcsolta be, hogy a kemence érintkezései rövidre záródtak. Egytized másodperc pedig bőven elég lett volna, hogy megmeneküljön! De az erőtér nem jelent meg, nézzétek, nézzétek: volt - és egyszerre eltűnt! Egy idegen erőtér blokkolta le, egy váratlanul előtűnő erőtér; a műszereink nem tudták rögzíteni, de ez az erőtér létezett, és lefékezte a mi erőtereink beavatkozását is. Az erőtér bekapcsolása és működésének kezdete között egytized másodperc van: valószínűtlenül hosszú idő ez! Most pedig nézzétek, hogy oldalt, pontosan egytized másodpercig ott áll Oan, éppen ez alatt az egytized másodperc alatt áll mozdulatlanul, majd arrébb lépett. Mozdulata a mikromásodperc pontosságával egybeesik a fékező erőtér eltűnésével. Ki, ha nem ő gerjesztette a Luszin halálát okozó fékező erőteret? Kitől, ha nem tőle indult ki ebben az egytized másodpercben a láthatatlan fékező erőtér? Kihívó tekintettel néztem végig az egybegyűlteken. Graciőz megrázta a fejét. - Nagyon elgondolkodtató, amit mondasz, Eli, de közvetlen bizonyítékok nincsenek. Az elemző műszereink nem észlelték Oan ellenerőtereit. És egyáltalán: nincs olyan arán, aki képes lenne erőtereket gerjeszteni. - Akkor nézzetek meg egy másik képet! Lecsaptak a Luszinra koncentrált erőtereink, és az aranok úgy repültek szét, mintha bomba csapott volna közéjük. Csak egy arán áll mozdulatlanul, akár egy bronzszobor a könnyű szélben. És ez az egy ismét csak Oan! Végezzetek el egy egyszerű számítást: vajon mennyit kellene nyomnia Oannak ahhoz, hogy meg sem rezdülve állva tudjon maradni az erőterek tombolásában? Olga gyorsan kész volt a válasszal: - Legalább százötven tonnát! - Százötven tonnát, barátaim! Oan pedig száz kiló sincs. Ez sem győz meg benneteket? - Admirális, ön Luszin halálának okát mutatta meg nekünk. De az, hogy meghalt, nem biztos, hogy azt jelenti: megölték - jelentette ki Romero. - Legalábbis nem biztos, hogy szándékosan ölték meg. Azt javaslom, hogy beszéljünk Oannal. - Baráti beszélgetést folytassunk Luszin gyilkosával? Barátian kérdezzük ki őt? - Miért barátian? Miért csak kérdezzük ki? Annak idején, régen, az ilyen beszélgetésre egy találó kifejezést alkalmaztak. Úgy hangzik, hogy kihallgatás. Létezett egyszerű kihallgatás, vallatás és kínvallatás. Nem is ártana Oant kínvallatásnak alávetni. A vallatást pedig önnek kellene vezetnie, nyomozó vagy ügyész szerepében, mi pedig különböző résztvevők lennénk: a régi bírósági tárgyalásokon ezeket bíráknak, népi ülnököknek, ügyvédeknek, továbbá tanúknak és nézőknek nevezték. - Furcsa szokások éltek a ti régi történelmi időitekben - vetette közbe Graciőz. - Kihallgatás és vallatás, kínvallatás és egyszerű kikérdezés-, bírák, népi ülnökök, ügyészek, ügyvédek, tanúk, nézők... Úgy látszik, nagyon tetszettek nektek a bírósági ceremóniák. Valószínűleg kapcsolatban
álltak a színházzal, amelyet, azt hiszem, szintén igen kedveltek az őseitek. - A színházhoz a bíráknak és ügyészeknek igazán semmi közük nem volt - nyugtatta meg Romero a galaktot. - Ez egyébként a nézőkre nem vonatkozik. A színházakban természetesen voltak nézők, s különősen akkor volt tekintélyes számú a publikum, amikor a színészek valamelyik darabban bűnözőket és közvádlókat alakítottak. Az ilyesmi mindig nagyon érdekelte az embereket. Romero minden bizonnyal még szívesen tartott volna tovább is előadást a régi szokásokról, de Oleg kérte, hogy térjünk vissza a tanácskozás eredeti témájára. Elhatároztuk, hogy Oant a következő nap fogjuk megkérdezni. A türelmetlen Kamagin azonnal be akarta hívatni az arant, de ebbe én nem egyeztem bele: fel kellett készülnünk a kihallgatásra. - Most pedig beszéljünk a Bika űrhajót megsemmisítő sugárról - javasolta Oleg. A sugárról azonban nem volt mit beszélni, hiszen nem tudtunk róla semmit. Elismételtem azt, amit már Olgának is elmondtam: a ramírok háborút indítottak ellenünk, a sugár az ő pusztító erejű fegyverük, ugyanilyen sugár semmisítette meg Allan űrflottáját is. Olga hozzátette, hogy ha ez így van, akkor a láthatatlan ellenség mesterien képes változtatni a fegyver erejét: az előző ürflotta személyzete meghalt, de az űrhajók visszatértek a támaszpontjukra, egyetlen automata műszer sem romlott el. A Bika űrhajóval kegyetlenebbül bántak el, porrá és hamuvá változtatták. A Bíborszínű csillagra mért csapás még irgalmatlanabb volt: egy kozmikus test pusztult el, és nem egy űrbéli mértékkel mérve morzsányi űrhajó. Szembe kell nézni az igazsággal: ilyen fegyver ellen nem tudunk védekezni! - Maradj itt egy kicsit, admirális - kérte Ellon, amikor a többiek már szedelőzködtek. Szokásom szerint rátelepedtem a sárkány lábára. Ellon beszélni kezdett, az arca eltorzult: - Engem meggyőztél, Oan szerintem is a ramírok kémje. De nem lenne meggondolatlanság nyílt kihallgatást rendezni? Ha Oan az, akinek tartjuk, könnyen leszámolhat velünk, amikor kérdőre vonjuk. - Miért nem mondtad ezt el a tanácskozáson? Ellon szája még megvetőbb mosolyra torzult. - Én nem vagyok híve a hosszas megbeszéléseknek, amelyeket annyira szeretnek az emberek. Továbbá saját személyes okom is van arra, hogy négyszemközt beszéljek veled. Gondolkozz egy kicsit, admirális! A kihallgatás egy újabb támadás okozója lehet. Bennem nincs halálfélelem, amely annyira erős az emberekben és a galaktokban. Mi, demiurgoszok ebből a szempontból tökéletesebbek vagyunk. De sajnálom Irinát... És téged is sajnállak, admirális. A ramirok kémje természetesen titkos küldetése leleplezésére támadással is válaszolhat: levetheti az álarcát, ahogyan Romero mondaná, a kémkedés helyett nyílt harcba bocsátkozna. De inkább tűrjük meg továbbra is köztünk az árulót? Rápaskoltam a sárkány mancsára. - Vándor, te voltál az egyetlen, aki egy szót sem szólt a tanácskozáson. - Ellonnak igaza van - selypegte a sárkány, és felém fordította dülledt, zöldes-narancssárga szemét. Te rögtön sarokba akarod szorítani Oant, pedig jobb lenne először körültapogatni. Okosabb lenne lemondani a nyílt, egyenes kihallgatásról, Eli. - A legokosabb az lett volna, ha egyáltalán ide sem dugjuk az orrunkat a Pusztuló Világok csillagképbe! Ám az emberek gyakran nemcsak abból indulnak ki, hogy mi lenne a legokosabb. Oant le kell leplezni! - Akkor viszont beszéljünk másról - mondta Ellon tettre készen. - Egy százötven tonnás erőteret a generátoraimnak semmiség létrehozni, még ezertonnásat is tudnak gerjeszteni. De kell egy olyan helyiség, ahol összpontosítani tudom a generátorok hatását. Továbbá megbízható árnyékolásra is szükség van, hogy Oan ne legyen képes felvenni a kapcsolatot a társaival. A temető-hűtőkamrában kell a vallatást megrendezni, ott gondoskodni tudok a biztonságról. - Rendben van, legyen a hűtőkamra. Igaz, oda Vándor nem fér be, de majd levetítjük neki a sztereó-filmet. - Még egy kérdés, admirális. Hogyan akarod vallatóra fogni Oant, ha ő már előre tudja a még fel sem tett kérdéseket is? Vagy megfeledkeztél arról, hogy képes behatolni a gondolatainkba? - Megpróbálom ellenőrizni a gondolataimat. Amire nem gondolok, azt Oan nem tudhatja meg.
- Ez a helyes, admirális. Irinával megvizsgáltuk Oan gondolkodási rendszerét. Megállapítottuk, persze a tudta nélkül, hogy Oan csak az ő jelenlétében felötlő gondolatok között tud olvasni. Azok az ismeretek, amelyeket az agyunk csak úgy egyszerűen tárol, rejtve maradnak előtte. - Azt is megtudtátok, hogy mi ennek az oka? - Mint valamennyi elektromos póknak, Oannak is megvan az a kifinomult képessége, hogy érzékelje az agy mikrokisugárzásait. Elektronikus úton tapogatja le á gondolatainkat, ez a rejtély nyitja. De holnap meglepetést készítek elő neki: a temető-hűtőkamrát elektromos mikrotöltésekkel fogom telíteni, amelyek leárnyékolják, elfedik az agy elektronikus képét. - Most pedig azt mondd meg, Ellon, milyen személyes ok késztet arra, hogy négyszemközt beszélj velem! - Nem is gyanítod, admirális? Ellon komor szeme vad tűzben égett. Mérhetetlen hiúsága, amely minden más érzelme fölé kerekedett, kicsengett valamennyi szavából. - Nagyon nyugtalan voltál, amíg ki nem mondtam Oan nevét. Csak nem attól féltél, hogy téged tartalak árulónak?. - De igen, éppen attól! - kiáltott fel Ellon, nagyokat szökkenve vékony lábán. - Éppen attól! És tudod, mire gondoltam? - Honnan ismerhetném a gondolataidat? - Pedig kellene ismerned, admirális! Oan olvas a gondolataink között, neki könnyebb, mint nekünk. Arra gondoltam, hogy ha megvádolsz engem, nem tudom megvédeni magam. A vád erősebb a védekezésnél, mivel meghatározott cél felé tör, mivel csak a számára szükséges tényeket válogatja ki, a többit figyelmen kívül hagyja, és a kiválasztott tényeket az okok és okozatok logikus láncolatába rendezi... Elfogott a rémület, admirális! - Nem hittem, Ellon, hogy ismered a félelem érzését. - Nem ismerem, amikor az ellenségről van szó. De tőletek félek! Nem az erőtöktől félek, hanem a tévedéseitektől. A tévedések meggyőző voltától, a melléfogások bizonyítóerejétől, a mindenkit megfertőző értetlenségtől! Mi különbözünk egymástól. Idegenek vagyunk. Lehet, hogy ezer év múlva ez semmivé foszlik. Nem tagadom, Eli, megijedtem. A vállára tettem a kezemet. Ellon nem volt ember, és ezt szerette is hangsúlyozni. Büszkélkedett a különlegességével. Ha az űrhajón gyerekek is lettek volna, bizonyosan nagy örömmel ijesztgette volna őket. De mégis más volt, mint amilyennek látszani akart. Gyengéden azt mondtam neki: - Alábecsülöd az emberek éleslátását, Ellon. - Csak vigyázz, hogy a holnapi kihallgatáson se veszítsd el az emberi éleslátásodat! - felelte figyelmeztetőn.
2. Az estét Maryvel kettesben töltöttük. Össze akartam szedni a gondolataimat. Mary soha nem akadályoz meg abban, hogy a gondolataim a kellő irányban haladjanak, annyira beléjük simul, mintha egy fejjel gondolkodnánk. Makacsságát, gunyorosságát, szemrehányásait Mary más esetekre tartogatja, másban tölti a kedvét. Komoly dolgokban komoly marad. Ostobaság lenne azt mondanom, hogy csak ezért szeretem. Ő az én másik felem: ez a kifejezés agyonhasznált már, de mégis olyan élességgel érzem a tartalmát, mintha én alkottam volna meg, mintha az én felfedezésem lenne, és nem egy közhely. - Mit gondolsz, Oan nemcsak egy kísértet? - kérdezte éppen akkor, amikor én is pont erre gondoltam. - Az már minden képzeletet felülmúlna! - Miért? Az őseink megtanulták, hogyan lehet optikai képeket vetíteni a vászonra, mi már képesek vagyunk nagy távolságba sugározni az alakunkat és beszélgetést folytatni ezzel az árnyfigurával. A demiurgoszok kísérleteiben már némi anyagszerűség is van. Nem lehetséges, hogy a ramírok még
tovább léptek a kísértetalak megszüntetése terén? Nem találták-e meg a módját annak, hogy valakinek a testi valóját megkettőzzék? Úgy vélem, hogy ez csak technikai és nem elvi kérdés. Mindannyiunkban felmerültek hasonló gondolatok, Mary csak pontosabban foglalta össze őket. Ezenkívül Oan is elszólta magát,- hogy a Kegyetlen Istenek az aranok alakját felöltve gyakran megjelennek a bolygón. Mi az aranok külsejét utánzó szkafanderbe bújtunk, a Kegyetlen Istenek által kiválasztott alak egyben a saját testükké is vált. így szóban nem nagy a különbség, de beleszédült a fejem, amikor végiggondoltam, mekkora távolságnak kell elválasztani egymástól a két civilizációt, hogy az ilyen különbség egyáltalán létezhessen. Annyira belém ivódtak ezek a gondolatok, hogy reggel elmentem Olgához egy kis tanácskozásra. Olga Irinával lakott együtt. Irina a laboratóriumában volt, Olga számítgatott valamit. - Ha nem vagy képes számolás nélkül élni, akkor nekem is számíts ki valamit. Határozd meg a kísértetek anyagi voltának mértékét. - A kísértetekét, Eli? Milyen kísértetekét? - Minden lehetséges kísértetét. Kezdd el egy régi angol lord erőszakos halállal meghalt öreganyjánál, és fejezd be Oannal. - Miért, Oan talán kísértet? - Éppen ezt akarom megtudni tőled. Olga nyugodtan hozzálátott az új feladat kiszámításához. Biztos vagyok benne, hogy ha megkérdeznék tőle, egy tucat ördög közül melyik a legördögibb, és tucatnyi istenség közül melyikben a legtöbb az isteni, Olga azonnal, azt sem kérdezve, léteznek-e valóban ördögök és istenek, békésen hozzálátott volna megoldani ezt az egyszerű matematikai feladványt. A mérhetetlen mennyiségű adatot tartalmazó fedélzeti számítógépet nem tudtuk használni, ezért Olga az űrhajó könyvtárát hívta fel. Kíváncsian figyeltem, amint a gép ablakában, amelynek billentyűin Olga végigzongorázta a kérdéseket, nyolcjegyű számok oszlopai jelentek meg. Nekem egyetlen számoszlop sem mondott semmit. - Az első, hozzávetőleges feleletet megkaptam. A hibalehetőség nem több négy és fél százaléknál -kezdte Olga. - Ami a rég halott lordok és asszonyaik ódon kastélyokban suhanó kísérleteit illeti, az anyagszerűség náluk meglehetősen magas fokú: tizennyolc-huszonkét százalékos. A Don Jüan halálát okozó szobor harminchét százalékban volt anyagi. Hamlet atyjának árnya huszonkilenc százalékban. A híres canterville-i kísértet tartja a rekordot harminckilenc százalékkal. Ezzel szemben a régi filmcsillagok vásznon megjelenő figuráinak anyagszerűsége soha nem emelkedett négy százalék fölé... - Hagyd már abba, micsoda ostobaságokat hordasz össze! Sem a kőszobor árnya, sem a kísértetlordok soha nem léteztek a valóságban, te pedig jelentős anyagszerüséget tulajdonítasz nekik. A filmvásznon megjelenő emberek ezek szerint sokkal inkább kísértetek, mint a valódi fantomok. Hogyan értsem ezt a sok zűrzavaros adatot? - A kísértetek anyagszerűsége pszichológiai fogalom. A középkori kastélyok kísérletei, a kőszobor és Hamlet atyjának árnya pszichológiailag annyira hitelesek voltak, hogy ez önmagában a háttérbe szorította nem fizikai voltukat. Talán nem hallottál olyan esetekről, amikor emberek hólyagosra égették a kezüket a jéghideg vasat megérintve csak azért, mert hitték, hogy a vas tűzforró? A filmekben szereplő színészekről viszont eleve tudták, hogy nem egyebek, mint optikai képek. Ez azt jelenti, hogy kísértet voltuk jó előre közismert volt. - Rendben van. De mit mondasz, milyen mértékben kísértet Oan? - Előbb a pusztítók fantomjairól szólok. Orlannak az Ökörhajcsáron megjelenő kísérlete legalább ötven százalékban anyagszerű volt. Ez az ötven százalék a pusztítók kísérletei esetében a technikai lehetőségek felső határait jelenlették, vagyis ezek csak félig voltak kísértetek. Ezzel szemben az André által a Harmadik Bolygón vívott ütközel idején létrehozott fantomokban kevesebb anyagot találtunk. Az ő teremtményei e tekintetben alig érték el a húsz százalékot. Egyes középkori kísértetek...
- Olga, nem érdekelnek a huszonkét százalékos, a sötét kastélyfolyosókon leeresztett hajjal suhanó miladyk! Oanról kérdeztelek! - Éppen Oanra akartam rátérni. Nem vagyok meggyőződve róla, hogy Oan kísértet. De ha mégis az, a testében nem kevesebb az anyag, mint nyolcvannyolc százalék. Ez már a normális élőlények határértéke. Olga számításai csak megerősítették az aggodalmamat. A hangulatom nem lett jobb tőlük. - Menjünk - mondtam. - Már várnak ránk. Oan fürgén, tettre készen, jóindulatú külsővel ugrándozott be a hűtőkamrába. Valamennyi hajszálkezét üdvözlésre lendítette felénk. Nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy Oan valójában nincs közöttünk, arca helyén álcát visel, hogy nem valódi lény, hanem csak a lehető legnagyobb mértékben anyagszerű kísértet. Gondolatban észhez térítettem magam. A különleges külső az aranok velük született tulajdonsága. Oan titka nem a külsejében rejlett, mélyebb és félelmetesebb volt: ezekbe a baljós mélységekbe kell behatolnunk, és nem a színes, megtévesztő külsőt kapirgálnunk. Azt mondtam: - Az űrflottánk kétharmada megsemmisült, sok társunk meghalt. Tudsz-e valamit, Oan, arról az átkozott sugárról, amely hirtelen belevágott a Bika űrhajóba? Honnan jött? Milyen a természete? Miközben feltettem a kérdéseket, elégedetten konstatáltam Oan meglepetését, sőt csaknem zavarodottságát. Valószínűleg az döbbentette meg, hogy most nem tud olyan szabadon behatolni a gondolatainkba, mint korábban. A feleletei sem visszhangoztak az agyunkban olyan világos pontossággal, mint azelőtt. Az Ellon által kiépített elektronikus zavaróberendezés azonban egy kissé bennünket is akadályozott. Természetesen Oan semmit sem tudott a sugárról. Hasonló jelenségekkel még sohasem találkoztak, legalábbis attól fogva, hogy abbahagyták az űrrepüléseket. A legendáik sem tesznek említést halált hozó sugarakról. - De ha nem is ismered a sugár mibenlétét, azt talán tudod, ki indította útjára, és miért csapott bele az űrhajóba? A kérdésre Oan a megszokott feleletet adta: - Haragra gerjesztettétek a Kegyetlen Isteneket. Az istenek megbüntettek benneteket. - Megbüntettek? De miért? Mivel hívtuk ki magunk ellen bosszúálló isteneitek haragját? - Nem bosszúálló, hanem szigorú istenek ők, Eli. Oan helyesbítése pontosan így hangzott valamennyiünk agyában. Később ellenőriztük és összehasonlítottuk a fordítógépek szövegváltozatait. Oan válaszainak tartalma mindegyik esetben ugyanaz volt, ha a kifejezések formája különbözött is, de erre a kérdésre mindegyikünknek egyformán felelt. - Rendben van, szigorú és nem bosszúálló istenek. Az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz. Ne nézz rám ilyen meglepetten, ez egy emberi szólásmondás. De magyarázz meg nekünk még egy érthetetlen dolgot. A gondolkodó gépeinket ismeretlen erők leblokkolták. A Faltörő Kos űrhajón a logikai kapcsolatok rendszere összezavarodott... - Az időbeni kapcsolatok rendszere. A gépnek időrákja van. - Igen, ezt már mondtad. De ez nem jelenti azt, hogy meg is magyaráztad. Beszéljünk akkor a beteg időről, Oan. Ez az, amit megint nem értünk. Miért lett beteg az idő a Pusztuló Világokban? - A Kegyetlen Istenek tevékenységének eredményeként. - Igencsak tevékenyek, ezek az istenek, ha meg tudják változtatni az idő menetét. Mi nem jutottunk el idáig. Egyébként nem is vagyunk istenek. De miben jut kifejezésre a tevékenységük? - Nem tudom. - No persze! Honnan is tudhatna mindent egy szegény arán az istenekről, méghozzá szigorú istenekről! Hiszen az istenek nem tanácskozzak meg veletek a dolgaikat, igaz, Oan? De térjünk vissza az idő kérdéséhez. Beteg, szétesett, szétszakadt idő; ezek a szavak ugyebár a valamilyen módon megváltozott időt jelentik, nemde? Miért kellett neked és a társaidnak arra a végtelenül veszélyes kísérletre vállalkoznotok, hogy behatoljatok a zsugorodó, robbanó csillag körzetébe; miért akartatok belekerülni a novacsillag megváltozott idejébe, ha itt, a pusztuló csillagképetekben is éppen elég példa van az idő különféle változására? Hiszen már korábban is említetted, Oan, hogy az idő rákja
ennek az űrtérségnek a legveszedelmesebb betegsége. - A mi időnk szétszakadt, foszladozik, alig tudunk mit kezdeni vele. A novacsillagban viszont az idő össze van sűrítve, olyan, mint egy rugó, nem foszlányokra esett szét. Ha birtokunkba tudtuk volna venni azt az időt, bármelyik, a gyengülő időben haldokló csillagképet a jövőbeni, a múltbeli vagy valamilyen párhuzamos jelenbe emelhettük volna át. Ebben a pillanatban megértettem, hogy Oan elszólta magát, hogy csapdába esett. Ellonra pillantottam, aki kissé felemelte a kezét: ez azt jelentette, hogy készen áll. Oan is tudta már, hogy lelepleződött. A két alsó szeme változatlan maradt, jóságosán, barátságosan ragyogott. De átható tekintetű felső szeme tükrözte a lelkiállapotát. Valóban, Oannak gonosz szeme volt! - Korábban azt állítottad, hogy te és a társaid menekültek vagytok - szögeztem le nyugodt hangon. Most pedig kiderült, hogy valójában kísérleteztetek. Az időfolyamat görbületeit akartátok birtokba venni. Helyesen értékelem a szándékaitokat, Oan? Az arán nem táncolt vissza: - Helyesen. Azt próbáltuk megtudni, át lehet-e jutni a múltba vagy a jelenbe. Ha az idő egyenesen halad, a múltat lehetetlen visszatérítem. A jövő határait pedig nagyon erős, közvetlenül előttünk álló fal zárja el: a jelen reális pillanata. Fejünk fölött a zárt jövő, alattunk a múlt áthatolhatatlan gátja: mindez nem más, mint a jelen állapota. A megoldást csak az idő kerülő útjain lehet keresni, nem pedig az egyenesen haladó időfolyamatban, hiszen ebben mindig a jelen állapotában leledzünk. Éppen ezeket a jelenből a jövőbe és múltba vezető kerülő utakat kerestük. A kerülő utakat pedig csak a novacsillagokban lehet megtalálni. A novacsillagok a természet legjobb kohói az idő felizzítására és meghajlítására. - Mindazok után, Oan, amit most elmondtál, továbbra is azt akarod állítani, hogy te és halott társaid aranok vagytok? Oan nem válaszolt. Megdöbbentő változás játszódott le rajta. Oan kezdett eltávolodni. Még ott volt közöttünk, és már eltűnőben volt. Létezett, és kezdte megszüntetni a létezését. Testből árnnyá változott. Alásüllyedt valamilyen saját,ördögi nemlétébe vagy létének más formájába, csak a körvonalait hagyva ott nekünk. - Ellon! Ellon! - kiáltottam kétségbeesetten. Ellon nem szerette volna, hogy mi is a saját bőrünkön érezzük meg védő erőtereinek erejét, de gyorsan kellett cselekednie: amikor a gépei működni kezdtek, valamilyen erő mindannyiunkat szerteröpített. Felugrottam, és az eltűnő Oan felé vetettem magam. Beleütköztem Romeroba, és ismét elestem. Oszima és Oleg a padlón hengeredett ide-oda, Graciőz és Orlan az egyik sarokba lökődött. De Oan ott maradt. Az erőterek halálos szorításukkal abban a pillanatban ragadták meg, amikor már háromnegyed részben eltűnt. Most ott függött fölöttünk, tizenkét lábát széttárta, fekete, végtagokra, kezekre emlékeztető hajszálai széthullva merevedtek meg. Két, tágra nyitott alsó szeme már nem látott minket, a felsőből eltűnt a mindenen áthatoló tűz, egyszerű, hétköznapi, de félig megvakult szemnek látszott. Oan eltűnésének pillanataiban a hajszálai közül szikra pattant elő, majd félig feltöltött állapotban megállt, nem sziporkázta végig rövid életét. A menekülés a mi időnkből nem sikerült, Oant itteni létének legutolsó ezredmásodpercében állítottuk meg erőteljesen és örökre. - Remek volt, Ellon! - Gyorsan odaléptem a megmerevedett ellenséghez, de rögtön bele is ütköztem egy láthatatlan falba. - Úgy látom, admirális, elfelejtetted, hogy valamikor régen magad is üldögéltél egy ehhez hasonló ketrecben, és azt hiszem, nem sok örömöd telt benne - nevetett Ellon. Nem mondhatnám, hogy ezek a szavak és a felhangzó nevetés kellemesen érintettek volna. Bármikor máskor értésére adtam volna Ellonnak, hogy ő már demiurgosz, nem pedig pusztító, és ezért udvariasabban kellene viselkednie. De most nagyobb bűnöket is megbocsátottam volna neki. Végigsimítottam kezemmel az erőtérketrec rácsain. - Átlátszó börtönömben én akkor élő voltam, Ellon. Járkáltam, beszéltem, hallottam, aludtam,
látomásokat láttam, amelyek közben rajtatok nevettem... De él-e Oan? Elég erős lesz-e a ketrec fala, ha hirtelen magához tér? - Nem fog magához térni, Eli. Az a szerencsénk, hogy lassan, fokozatosan próbált kicsúszni a markunkból, nem egyszerre. A saját jelenidejűségéből csak életenergiáját küldte előre, de a testét már nem tudta elvinni. Oant létezésének utolsó pillanatában ragadtam meg és rögzítettem. Ez az utolsó pillanat most örökkévalósággá változott. És ha Oan valamilyen csoda folytán feléled, ezeket az átlátszó falakat akkor sem tudja ledönteni. Eszembe jutottak Olga számításai. Az optikai képeknek valóban olyan csekély az anyagisága, hogy egy pillanat alatt, egy gombnyomásra le lehetett őket törölni a filmvászonról. Ahhoz, hogy a Harmadik Bolygó kísérleteit megsemmisítse, Andrénak mindössze energiaingadozást kellett előidéznie bennük. Ha a foglyunk kísértet, akkor saját tökéletességének az áldozata lett. De kísértet-e Oan? - Mit csináljunk ezzel a madárijesztővel, Eli? - kérdezte Oleg. Rámutattam a Luszin szarkofágjával szemben lévő falra. - Állítsuk oda az árulót. Hadd bűnhődjék a gyilkos szemben az áldozatával. Oleg felsóhajtott. - Oan kihallgatása nem adott választ mindenre, amire reméltük. Most sem tudjuk, mivel haragítottuk magunkra a ramírokat, és azt sem, hogyan javítsuk ki az űrhajó és a számítógép sérüléseit. És ami a legfontosabb: semmit sem tudtunk meg a ramírok sugárfegyveréről. - Viszont megtudtuk, hogy a ramírok sem mindenhatók. A kémjük bevallotta, hogy a novacsillag antirobbanásában az idővel kísérleteztek, az idő felhasználásának a módjait kutatták. A ramírok keresnek valamit, tehát nincsenek mindennek a birtokában, nem urai mindennek. Ez nem megnyugtató talán? Romero gúnyosan felnevetett. - Annyira örül, Eli, mintha korábban valóban elhitte volna, hogy a ramírok tökéletesek, sőt istenek, és most megkönnyebbült, megtudva, hogy tévedett. Valóban örültem, de nem azért, mintha hittem volna a ramírok isteni voltában. Az ördög sem hitt ebben! De hatalmuk és erejük végtelenségében már kezdtem hinni, éppúgy, ahogy elhittem a kegyetlenségüket. Oan kikérdezése arról tanúskodott, hogy nincs minden a hatalmukban, különben minek kellett volna gyáván megfutamodnia? A technikai fejlődés terén egy, de legfeljebb két lépcsőfokkal előztek meg bennünket, ám ez még nem akkora fölény, hogy meghátráljunk előttük. - Mindenesetre egyvalamit azért elértünk, barátaim. Itt volt közöttünk az ellenség kémje, és sikerült ártalmatlanná tenni őt. Ha a ramírokkal vívott harc tovább folytatódik, egy fontos ütőkártyájukat már elvesztették!
3. Néhány napon át az űrhajó személyzetének legfontosabb tevékenysége a temető-hűtőkamra látogatása volt. Mary velem jött el ide, nagy szárnycsattogtatással megérkezett Harsona, előszáguldott Gig, sőt még a Luszin halála óta tartó betegségén erőt véve idemászott Vándor is, és bedugta a fejét a helyiségbe. Gig csontkezével megfenyegette az áruló sziluettjét, Harsona vadul megrohamozta Oan börtönét - furcsa börtönnek nevezni ezt az átlátszó falú ketrecet -, karmaival megpróbálta feltépni a rácsokat, de éppúgy odébb repült, ahogyan nem sokkal korábban én is. Az angyal sírva fakadt dühében és tehetetlenségében, könnyei rácsorogtak őszes pofaszakállára, benedvesítették szárnyait. Gig az együttérzéstől hajtva megzörgette a csontjait, Vándor elgondolkozva azt mondta: - Biztos vagy benne, Eli, hogy Oan halott? Megváltozott ugyan a külseje, de ebben a különös világban, ahol a testek átalakulása olyan hétköznapi jelenség... - Nem él már. Ha a halál az élet nemléte, akkor Oan halott.
Amikor az erőtérketrecet átvittük a kijelölt helyre, Ellon bejelentette: - Foglyul ejtettem az időt, admirális. Egyszerűen kikapcsoltam. A pók, akit te szerencsétlenségünkre az űrhajóra hoztál, most kívül van az időn. Mi megöregszünk, meghalunk, ezerszer is újjászületünk az utódainkban, ő viszont örökké ugyanott marad. Most pedig valami fontosabbal kell foglalkoznom. A mozdulatlan, örökre megállított időt már sikerült létrehoznom. Ezután az idő mozgatásával fogok kísérletezni. Ezzel a kérdéssel még egyetlen demiurgosz sem foglalkozott! Még az emberek sem! tette hozzá csaknem udvariasan. - Ezt hogy értsem? Ellon szája széles vigyorba torzult. Valamennyiünket lesújtott a katasztrófa, de Ellonnak jókedve volt. Számára az élet értelmét a műszaki megoldások jelentették. Új kutatási témát talált magának, beleízlelt egy majdani felfedezés élvezetébe; miért ne lett volna jókedve? - Megpróbálok megalkotni egy mikronovacsillagot, és megfigyelem, hogyan alakítja át az időt. Ne félj, egyelőre mindez csak az atomok szintjén fog lejátszódni. Nem arról a makroidőről van szó, amelyben élünk. De amikor a mikroidő generátora munkához lát, megmutatjuk ezeknek a tudatlan ramíroknak, hogy nem mérhetik magukat hozzánk. Nekik keresniük kellett a novacsillagokat, én pedig létrehozok egyet a laboratóriumomban. - Ellon a szokásos hahotával fejezte be szavait. Gyakran be szoktam nézni a temető-hűtőkamrába, itt nyugodtan tudok gondolkodni. Emlékszem arra, amikor először álltam szemtől szemben az erőtér rácsai között megmerevedett ellenséggel. Nem tudom megmagyarázni, miért éreztem, hogy le kell ülnöm Oannal szemben; miért kellett hangosan beszélgetnem vele, miért hajtogattam, hogy mennyire elteltem keserűséggel, és mennyire gyűlölöm őt; miért mondtam, hogy bennünket ugyan el lehet pusztítani, de visszavonulásra úgysem kényszeríthet senki, mert akárhogyan is, de haladni fogunk előre. - Te meghaltál, Oan - folytattam -, végre elpusztultál, áruló! Az ősi könyv azt írja: mindahányan csak a minket e világra küldő akaratát teljesítjük be. Te a kegyetlen uraid akaratát teljesítetted, sőt lehet, hogy te is egyike vagy azoknak a hatalmasoknak, csak más álcát öltöttél magadra, hiszen tőled mindent, bármilyen megjelenési formát el lehet várni. Nem, nem igaz, már semmi újat nem lehet várni tőled, te már kívül vagy az időn, az életen, sőt a saját alakodon is, te egy körvonalakból álló testforma vagy, akit az eltűnése pillanatában ejtettek foglyul, nem vagy más, mint testet öltött emlékezete a bűnhődésre ítélt árulónak; ez vagy te, Oan, semmi más! A torkomat szorongató keserűségtől elakadt a lélegzetem, pihentem egy kicsit, hallgattam, aztán ismét megszólaltam: - A minket e világra küldő akaratát teljesítjük be... Mi is a minket küldők akaratát teljesítjük. Emberek vagyunk, mellettünk csillagbarátaink állnak. Messziről küldtek bennünket a ti Pusztuló Világaitokba, hogy megtudjuk, miként élnek itt az értelmes lények, hogy segítsünk rajtuk, ha segítségre van szükségük, barátainkká tegyük őket, tanuljunk tőlük, ha van mit. De te ezt úgysem érted. Nem tudod, mit jelent az, hogy az élő szereti a másik élőt. Te a gyűlölet és a megvetés vagy. De a gyűlölet csak gyűlöletet vált ki. A gyűlölet nem szülhet soha szeretetet, ahogyan a farkasnak nem lehetnek bárányfiai, és a bárányok nem szülhetnek sasokat. Függj hát itt, átkozott, függj itt mindörökre! Így beszéltem a halottal, kiöntöttem a lelkem, és megkönnyebbültem, aztán a parancsnoki terembe mentem. Oleg, Oszima és Olga az automatákra bízva az űrhajó irányítását, a megmaradt egységeink helyreállítási tervén dolgozott. Oleg azt mondta: - A Kos űrhajó, Eli, még arra sem alkalmas, hogy teherűrhajónak használjuk. Olga azt javasolja, hogy a Kos személyzetét a Kígyótartón és a Bakon kell elhelyezni, valamennyi fontos berendezést és üzemanyag-tartalékot el kell hozni róla, és ezután az űrhajót az anyagelnyelő gépezeteinkkel elnyeletjük. - És ezáltal újabb támadást váltunk ki, amely már a Kígyótartó és a Bak ellen fog irányulni. Vagy elfelejtetted, hogy a Pusztuló Világok kegyetlen urai nem tűrik az anyagi testek elnyeletését? - Akkor felrobbantjuk. A robbantást eltűrik. Erről az elpusztult űrhajóink tanúskodnak. De a
legsürgősebb az, Eli, hogy kijavítsuk a fedélzeti számítógépet. Vedd magad mellé Ellont, és fogjatok hozzá. - Ellon azt tervezi, hogy mikroméretekben megváltoztatja az idő folyamatát. Tanulmányozni akarja azt a jelenséget, amelyet Oan az idő rákjának nevezett. Oszima váratlanul feldühödött. A mindig tettre kész, energikus kapitányt gyötörte a tétlenség. Kitűnően értette a dolgát, merészen vezette a hajóját az ismeretlen messzeségekbe, bátran vetette magát a csatába, s valamikor régen egy panaszos szó nélkül viselte a fogság megpróbáltatásait. Azok közé tartozott, akik szívesen átvállalják magukra a társuk terheit, de senkire nem hárítják át a sajátjukat. A bajban és az öröm óráiban egyaránt fegyelmezettnek, de egyben olyan energiával teltnek is láttam, mint a felhúzott rugó. Jobb parancsnokról a saját űrhajómon álmodni sem mertem. Soha korábban nem volt durva velem, akkor sem, amikor én fáradtan és tanácstalanul nem válogattam meg a szavaimat. Most pedig gorombáskodott. Ha ismerte volna a régi káromkodásokat, ha úgy ismerte volna őket, mint Romero, aki szerette a mulatságos, régi kifejezéseket, most olyan szitkokat eresztett volna meg, amelyeket Paul valami okból útszélinek nevezett. Fogalmam sincs ugyan, mi köze a káromkodásnak az út széléhez, a helyhez, ahol káromkodnak, és miért nem a káromkodó hangulatával van összefüggésben. - Nincs még eleged az ostobaságokból, admirális? Beteg, széteső, lyukas idő, talán még buborékos is!… Te az expedíció tudományos vezetője vagy! A te feladatod az, hogy elénk tárd a tervet, miként jussunk ki ebből a nehéz helyzetből, a miénk pedig, hogy végrehajtsuk az utasításokat. Nem ismerek rád, admirális! Azelőtt gyorsabban dolgoztad ki az akciók tervét, és energikusabban láttál hozzá a megvalósításukhoz! Akaratlanul lesütöttem a szemem, hogy ne lássam Oszima dühödt tekintetét. Valamennyien megváltoztunk, nemcsak én, de ez elég magyarázat lenne erre? Oleg a hallgatásával adta értésemre, hogy szintén elégedetlen velem. - Igazatok van, barátaim, a legsürgetőbb feladat az űrhajók irányításának a helyreállítása. Amíg ti a Kos űrhajóról való áttelepítést végzitek, én megpróbálok csinálni valamit a gondolkodó gépekkel. A parancsnoki teremből a sárkányhoz mentem. Vándor fáradtan hevert a padlón. A hátán Harsona és Gig se látva, se hallva csapkodták a kártyát. Luszin tanította meg őket erre a játékra, sőt velem is meg akarta szerettetni a kártyacsatákat, de én képtelen voltam felfogni a szabályokat, bár Luszin eleget bizonygatta, hogy azok igen egyszerűek. Az angyal és a láthatatlan harcos pofonokban játszottak, aki vesztett, kapott egy jókorát a nyaka közé. Egyszer véletlenül láttam az egyik játszma végét. A vesztes Gig olyan ütést kapott az angyalszárnnyal, hogy a földre zuhant, alig tudta összeszedni a csontjait. Gig pofonjai gyengébbek voltak, viszont ő gyakrabban győzött. Nem lehet, hogy a láthatatlanoknak ne legyen szerencséjük, magyarázta Gig, hiszen a kártyajáték nem egyéb, mint harc, és vajon léteznek-e jobb harcosok a láthatatlanoknál? - Ülj le közénk, Eli! - hívott Harsona pipiskedve fésülve karmaival dús pofaszakállát. - Hárman is lehet játszani. - Nem szeretek veszteni, még a kártyában sem. - Mérjük össze az erőnket pókerban! Tetszeni fog neked ez a játék! - kiáltotta Gig. - Ebben is van olyan fogás, amikor az ember álcázza a lapjait, ami olyasmi, mintha láthatatlan lenne. Hasonlít arra, amit mi csinálunk csata előtt. Ezt blöffnek nevezik. Kitűnő szórakozás blöffölni, és taktikai húzásnak sem utolsó. De pókerozni sem volt kedvem. - Szeretnék négyszemközt beszélni Vándorral, barátaim. Harsona sietség nélkül széttárta a szárnyát, és a kijárat felé indult. Annyira összeszoktunk már vele, hogy nem volt szükség az udvariaskodásra. A láthatatlanok viszont sokkal sértődékenyebbek. Gig sem vette jó néven a dolgot. Barátságosan belebokszoltam a vállába. Gig felderült, és sértődés nélkül távozott. - Hogy érzed magad, Vándor? - kérdeztem.
Gunyoros szemével rám sandított. Mindennap egyre nehezebben tudta mozgatni valamikor oly hajlékony nyakát. Már tüzet sem okádott, csak gyér füst gomolygott elő a torkából. A Perseusból való indulás óta eltelt rövid idő alatt a sárkány végigjárta a testi leromlás valamennyi stádiumát: repülő lényből csúszómászó, csúszómászóból fekvő lett. Nemsokára kileheli a lelkét, gondoltam szomorúan. - Hogy érzem magam? - kérdezte vissza szuszogva;már a hangja, az egykori selypítve zengő hangja sem volt a régi. - Rosszabbul is lehetnék. Túl nagy a testem. Rám nehezedik a testem, Eli. Nem szeretnéd, ha súlytalanná tennénk? Szabadon lebeghetnél a levegőben. - A fiatalságomat is vissza tudod adni? - Ahhoz még a mi hatalmunk sem elég. - Minek a súlytalanság fiatalság nélkül? A röpködő vénség talán jobb a fekvőnél? Egyébként a mozgás hiányzik a legjobban. Egész életemben a mozgásról álmodtam. - Még akkor is, amikor sárkánnyá változtál? - Nem, ez az az idő volt, amikor feltöltődtem, elteltem a mozgással, amikor megmámorosodtam tőle. Az életemnek az a szakasza, amikor testem lett, rövid volt, de olyan, hogy egy év sárkányéletért nem cserélném el a korábbi létem ezer évét sem. Köszönet érte. Te adtad nekem ezt a boldogságot, Eli. - Úgy beszélsz, mintha búcsúzkodnál... - Nem sok van már hátra. De a halálom előtt még szeretném meglátni, hogy megszabadultok a bajból. - Nemcsak megláthatod, de segíthetsz is ebben. Levetítették neked Oan kihallgatásának filmjét? A kém beismerte, hogy a ramírok az idővel kísérleteznek. Tehát van olyasmi is, amihez nem értenek! Nem mindenhatóak és nem mindentudóak. Egy olyan kozmikus civilizációval van dolgunk, amely néhány millió évvel megelőzött bennünket a fejlődésben. De szó sincs róla, hogy a ramírok valamiféle istenek lennének. Harcba lehet szállni velük. Igaz, felkészületlenül kezdtük el a csatározást, és meg is kaptuk a büntetésünket. De nem vonultunk vissza; persze nem is tudtunk volna, hiszen az űrhajók mozgásképtelenek. - Úgy lesz, ahogy akarod, Eli... - Próbálj visszaemlékezni, hogyan rendelted az akaratod alá a csillagokat és a bolygókat. Tedd meg ugyanezt az űrhajókkal! Keltsd őket életre! - Keltsem őket életre? Én, aki nem tudok mozogni? Nem jó helyen kereskedsz, Eli! - Igen, megöregedtél. De csak testben, az értelmed ifjú maradt! Hatalmas agyad éppolyan élénken működik, mint egykor a Harmadik Bolygón. Állj a fedélzeti számítógépek helyébe, Legfőbb Agy! Koncentráld magadban az elemző műszerek és a végrehajtó gépezetek közötti összeköttetések vonalait! - Elfelejted, milyen nehézkes a testem! - Megszabadítunk a testedtől! A korábbi állapotodat állítjuk vissza. Tudom, hogy gyűlölted azt az életet. De az a szintén fogoly börtönőr élete volt. Én pedig a barátaid megmentőjének a szerepét kínálom fel neked, akiknek annyira szükségük van a segítségedre. - Luszin el tudná végezni a visszaváltoztató operációt. De Luszin halott. - Ellon fogja elvégezni. A demiurgoszok egyszer régen már elválasztották ifjúi agyadat egy galakt testétől, s bizonyos, hogy most is képesek lennének egy ilyen műtétre. - Ellon megöl engem. - A műtétet Orlan ellenőrzése mellett végzik majd el. Orlanban sem bízol? - Benne igen. De azt szeretném, ha te is ott lennél. - Gyenge sóhajt hallottam. A sárkány torkából már füst sem gomolygott elő. - Sietned kell, Eli! Az élet már szökőfélben van belőlem... Elbúcsúztam Vándortól, és Orlanhoz mentem.
4. Orlan szobájában hatalmas, méltóságteljes szoborként terpeszkedett a díványon Graciőz. Mindketten meglepődve néztek rám. Szerencsém volt, hogy együtt találtam őket: nem kell kétszer
elmondanom ugyanazt. - Az agy és a test elválasztása tökéletesen lehetséges - jelentette ki Orlan. - Több ezer év alatt jól kidolgoztuk azt a műtéti technikát, amelynek segítségével kiemeljük az agyat a testből, és önálló életre keltjük... Graciőz megcsóválta a fejét. - Megint egy élő agyat akartok felhasználni egy olyan feladatra, amelyet kitűnően elvégeznek a gépek is! - A gépek működésképtelenek. Inkább büszkének kellene lenned, Graciőz, hogy a természetes értelem bebizonyíthatja: a halott gép fölött áll! - Keressünk meg Ellont! - javasolta Orlan. Ellon éppen a gravitációs kondenzátort alakította át: a kondenzátor burkolatán akarta létrehozni azt az erőteret, amely mikroméretekben utánozza a novacsillag gravitációs terét. Szóltam Ellonnak, hagyja abba a munkát, és készüljön fel egy sürgős műtétre. - A sárkány állapota egyre rosszabb. Elveszítjük az agyát, ha nem szabadítjuk ki az elöregedett testből. - Nem lenne nagy veszteség, admirális. - Ragaszkodom az operációhoz! - Nem fogom megcsinálni! - Ellon mélyen ülő szeme villámokat szórt; a demiurgosz hátat fordított nekünk, és visszament a kondenzátorhoz. Orlan parancsoló kiáltása állította meg: - Nem mondtam, hogy elmehetsz, Ellon! Ellon mozdulatlanná dermedt. A törzse éppen az ellenkező irányba akart szökkenni, de a feje lassan felénk fordult. Ellon mogorván azt dünnyögte: - Talán engedélyt kell kérnem tőled a távozásra, Orlan? Orlan elengedte a füle mellett a kérdést. - Megtanítottak téged az ilyen műtétekre, nem igaz? Az iskolában Negyedik Birodalmi Kategóriájú Pusztítót akartak belőled faragni. Vagy tévednék talán, Ellon? - Kit érdekel, hogy mi mindenre tanítottak az emberek érkezte előtt! Most az űrflotta főkonstruktőre vagyok. Nincs kedvem a nekem nem tetsző kéréseket teljesíteni. - Ez nem kérés. Ez parancs, Ellon! Ellon vad dühvel lángoló tekintetét rászegezte Orlan kékes fénnyel foszforeszkáló, zárkózott pillantású arcára. Már beszéltem róla, hogy nem értettem a két demiurgosz közötti viszonyt. Orlan nemegyszer zavartan, bátortalanul viselkedett Ellonnal szemben; néha úgy tűnt, hogy a kegyét keresi. Most láttam, hogy az emberekkel való barátságának a reakciója nyilvánul meg ily módon. Valamennyi rangot eltöröltük, a demiurgoszok értékét is a személyes tulajdonságok határozták meg. Orlan ki akarta mutatni, hogy szívvel lélekkel az új rend mellett áll, de ezáltal túlzásokba is esett, hiszen nem az anyatejjel szívta magába az egyenlőség érzését. Amikor demiurgosszá lett, egy antipusztító vált belőle: szándékosan megalázkodott, mintha így akarná ellensúlyozni, hogy korábban nagy tekintélyű méltóság volt. Most pedig hirtelen mindketten megfeledkeztek a nehezen elsajátított új viselkedési normákról. Az Első Birodalmi Kategóriájú Pusztító előtt akaratlanul is földig hajolt a nyomorúságos, negyedik kategóriájú szolga. A megzavarodott, mérges Ellon azonban még most is megpróbált ellenkezni: - Nem értelek, Orlan... - Mikor kezdesz hozzá a műtéthez, Ellon? Ellon nagy dübörgéssel rántotta vissza fejét a vállai közé. A tiltakozás más jelét már nem merészelte mutatni. - Előkészítem a tápoldatokat... Hórihorgas, hajlékony alakja alázatos meghajlásba görnyedt. A beálló csendben felharsant Orlan ellentmondást nem tűrő hangja:
- Az operációt én fogom ellenőrizni, Ellon! Orlan zajtalan lépteivel elsietett, de amíg a helyiségben volt, Ellon nem mert kiegyenesedni. Graciőz jóval nagyobbakat lépkedett nálam, de még neki is több mint egy percre volt szüksége ahhoz, hogy utolérje Orlant. Amikor én is odaértem, a demiurgosz már ismét a régi volt: nem az a réges-régi, amilyennek nem sokkal előbb láttam, hanem az új „régi”, az az Orlan, aki közöttünk élt: szívélyes, udvarias jóságos tekintetű és meleg hangú. Nem tudtam megállni, hogy meg ne jegyezzem: - El tudom képzelni, Orlan, mennyire retteghettek tőled, amikor a Legfelsőbb Pusztító kedvence voltál. Hűvös, szenvtelen udvariassággal azt felelte: - Az olyan régen volt, hogy már magam sem tudom, volt-e egyáltalán. - Vándor nagyon fél a műtéttől; különösen amiatt van megrémülve, hogy Ellon fogja operálni. Néhány pillanatra ismét a Pusztítók Birodalmának dölyfös nagyura állt előttem. - Nincs mitől félnie. A demiurgoszokba már gyermekkorukban belenevelik az engedelmességet és a pontosságot. Ellon kiemelkedő elme, de a pontosság és a megbízhatóság tekintetében nem különbözik a többi demiurgosztól. Visszamentem a sárkányhoz. Éppen Romero beszélgetett vele. A társalgás egyoldalú volt: Romero szokása szerint szónokolt, a szárnyait és lábait erőtlenül szétterpesztő Vándor hallgatta. Ismét belém hasított a fájdalom, olyan tehetetlenül hevert a földön a nemrég még a pegazusokat, angyalokat és saját fajtestvéreit könnyedén maga mögött hagyó sárkány. Vándor azon búslakodott, hogy ha egykori hatalmának akár csak a töredékét visszakapja, az egyben az újbóli mozdulatlan fogságot jelenti majd a számára. Romero ékesszólóan próbálta megcáfolni az aggodalmát: - Mit jelent az, hogy fogság, tisztelt és nagy bölcsességű barátom? Valamennyien ennek az apró űrhajónak a foglyai vagyunk, s ezzel a szomorú ténnyel meg kell békülnünk. És talán ön, kedves Vándor, nincs jobban korlátozva a mozgásában ebben a szűk sárkányistállóban, mint akkor, amikor a gonosz Harmadik Bolygón a kristálygömbbe volt zárva? Annál is inkább így van ez, mivel ennek a nyomorúságos űrhajónak a helyiségei is elérhetetlenek az ön számára. Nem a keserű fogság vár önre, hanem a nagyszerű szabadulás. A jelenlegi, geometriailag meghatározott börtönénél az újabb alig tíz méterrel lesz szűkebb. Ezzel szemben minden, bármerre irányuló mozgásforma urává válik: ön fog parancsolni a mechanikus és a fénysebesség fölötti gyorsaságú mozgásnak egyaránt. Természetesen tudom, hogy nagyon hiányzik önnek a mozgás, szegény barátom. Egymás előtt nem kell titkolnunk, hogy az a kevés mozgáslehetőség is, amelyre az ön csodálatos, de túl nehéz teste eddig képes volt, mostanra semmivé vált. De hamarosan a legtökéletesebb szabadság birtokosává válik: nemcsak parancsolni fog az űrhajó gépezeteinek, hanem saját testrészeiként magában egyesíti majd őket, maga is űrhajóvá, gondolkodó, erőtől duzzadó, a teret könnyedén emésztő űrhajóvá válik! Gyönyörű lesz ez a sors, az űrhajót irányító központi agy sorsa! Romero később megkérdezte, milyen benyomást keltett bennem a szónoklata. Azt feleltem, hogy sok, kizárólag a sárkánynak szánt érv volt benne, és a sárkánydicshimnuszok rám nem hatnak. Paul gúnyos udvariassággal parírozott, mondván: dicshimnuszokon nyilván az új életforma dicsőítését értem, s bár a két szó hasonlít egymásra, sem ez, sem az nem volt a beszédében. Egyébként akármit tartalmazott is Romero szónoklata, a kívánt hatást elérte. A sárkány csaknem boldogan nézett rám. - Ma lesz a napja, Vándor - mondtam. - Ma túlesel a soron lévő átváltozáson. Te vagy az egyetlen közöttünk, aki úgy változtatja a külsejét, mint a nők a hajviseletüket. Egykor a hatalmas Legfőbb Agy voltál, majd gyors röptű, hetyke szoknyavadász lettél. Ma új alakot fogsz ölteni, elmélyült kutatóvá, energikus csillagvándorrá, az űrhajó nagy hatalmú parancsnokává válsz. - Köszönöm, Eli - suttogta a sárkány, és lehunyta a szemét. Ahogyan ígértem, jelen voltam a műtétnél. Nincs értelme, hogy leírjam a lefolyását. Semmi olyasmi nem történt, ami meglepetést kelthetett volna. Akkor viszont megdöbbentem, amikor először léptem be az Agy számára kialakított helyiségbe. A szoba a Harmadik Bolygó galaktikus megfigyelőtermére
emlékeztetett: a sötétségbe belevesző kupolát, a csillagos ég két félgömbjét, körbezáruló falakat láttam magam előtt... A padló és a mennyezet között pedig csendesen lebegett egy félig átlátszó gömb: ide tette át székhelyét barátunk, Vándor, aki örökre abbahagyta vándoréletét. Nem a szoba és nem a gömb látványa döbbentett meg: erre fel voltam készülve. De nem azt a hangot vártam, amelyet meghallottam. Azt hittem, a sárkány megszokott selypegő, szuszogó, gunyoros hangja szól majd hozzám, hiszen megfeledkeztem róla, hogy Vándor, mielőtt szárnyas vándorrá lett volna, másképpen beszélt. És most a rég elfeledett, dallamos, szomorú hang szólított meg: - Elkezdjük, Eli? Nem tudtam, hogyan legyek úrrá a borzongásomon. A lehető legostobább kérdést nyögtem ki, ami csak eszembe juthatott: - Itt vagy? Jól érzed magad, Vándor? A hang mosolygott; egy cseppet szomorú és egy cseppet gúnyos volt ez a hangból sugárzó mosoly: - Sehol nem szorít. Ellon az agyátültetés mestere lenne a Térgörbítő Állomáson, ha nem semmisítettétek volna meg a Pusztítók Birodalmát. Jó néhány géppel már felvettem a kapcsolatot. Nemsokára életet lehelek az űrhajóba, Eli! Ellonnak rendbe kell hoznia az összeköttetést a Kígyótartóval, s akkor megpróbálom azt is mozgásra bírni. - Vándor, Vándor... Hívhatlak így ezután is? - Hívj, ahogy akarsz, csak ne Legfőbb Agynak. Nem akarom, hogy a Harmadik Bolygóra emlékeztess. - Te leszel a Hang - mondtam ünnepélyesen. - Igy fogunk hívni: Hang! Jelentettem Olegnek, hogy elkezdhetjük a Galaktika centruma felé vezető útvonal térképének a megrajzolását. Oleg után Graciőzt látogattam meg,leroskadtam a díványra, fáradtan hátradőltem. Alaposan ki voltam merülve. - Segítségre van szükséged, Eli? - kérdezte résztvevőén a galakt. - Fel tudom ajánlani... Közbevágtam: - Figyelemmel kísérted, Graciőz, hogy egykori Vándor barátunk, aki most a Hang nevet vette fel, hogyan sajátítja el új szerepét? Nemsokára már a fénysebesség fölötti tartományban is tudunk haladni. És a harci térelnyelőink is életre kelnek... nélkülük olyanok vagyunk, mint porszem a viharban. A Hangnak segíts, Graciőz! Légy a segítőtársa! A galakt csodálkozva nézett rám. - Mi rejlik a kérésed mögött, Eli admirális? Behunytam a szemem, egy percig hallgattam. Egyetlen világos gondolat sem volt a fejemben. - Nem tudom, Graciőz... Homályos előérzetek... Az embereknél jelentősége van az ilyesminek, de hogyan magyarázzam meg, mire gondolok, amikor ezeket az érzéseket nem tudom szavakkal kifejezni? Te és a Hang egy fajhoz tartoztok... Ez egyszerűen csak egy kérés, Graciőz... A galakt nagyvonalú szívélyességgel felelt: - Segíteni fogok a Hangnak, Eli.
5. Senki nem tudta, milyen erők blokkolták le gondolkodó gépeinket, de az biztos, hogy ezek az erők fokozatosan gyengülni kezdtek, és egyre kevésbé jelentettek áthatolhatatlan akadályt. Engem csak az késztetett csodálkozásra, hogy a gépek nem egyik percről a másikra kezdtek működni - az előbb még használhatatlanok voltak, és most hirtelen rendbe jöttek -, hanem mintha hosszú álomból ébredeztek volna. Még nem tudták olyan gyorsan megoldani a feladatokat, mint korábban, még kissé ernyedten dolgoztak. De Ellon biztosított felőle, hogy a gépek valamennyi régi jó tulajdonsága visszatér, amikor az akadályozó erők végleg eltűnnek, és a dolog jelenleg afelé halad. - Úgy beszélsz a számítógépekről, Ellon, mintha narkotikummal kábították volna el őket, és most térnének magukhoz eszméletlen bódultságukból.
- Mi az a narkotikum? Valami sajátosan emberi dolog? Azt viszont pontosan fogalmaztad meg, hogy a gépek most térnek magukhoz a bódulatból. És amikor teljesen felocsúdnak, nyugdíjba küldhetitek a gömbben lebegő kedvenceteket. - Ennyire gyűlölöd a Hangot, Ellon? Válasz helyett hátat fordított. A demiurgoszokat nem tanítják meg az iskolában az emberi udvariasság normáira, azonkívül Ellon nem felejtette el, hogy valamikor nagy reményekre jogosító pusztító volt. A vele folytatott beszélgetés töprengésre késztetett. Azon a napon, amikor a fedélzeti számítógépek ismét a régi erővel fognak működni, a Hang feleslegessé válik. Ezt nem tagadhattam. Ugyanakkor viszont a gondolkodó gépek üzemzavarai bizalmatlanságot ébresztettek bennem irántuk. Túl könnyen és túl gyorsan romlottak el. A Földön senki sem hitte volna, hogy az ilyen megbízható gépezetek, mint a fedélzeti számítógépek, egyszerre tudnak működésképtelenné válni. A számítógépek leárnyékolással történő védelmét hosszú évtizedeken keresztül több tucat első osztályú mérnök dolgozta ki. A leárnyékolásnak bármilyen körülmények között hathatósnak kellett volna maradnia. A védő erőterek azonban a Pusztuló Világokban rosszul működtek. Maga Ellon sem tudta garantálni, hogy az árnyékolás a jövőben tökéletes lesz. Ezeket a gondolataimat elmondtam Olegnek is. Megvonta a vállát. - Semmi sem kényszerít bennünket arra, hogy lemondjunk a Hang szolgálatairól, ha a számítógépek beindulnak. Miért ne helyettesíthetnék, ellenőrizhetnék egymást, miért ne dolgozhatnának felváltva? - Éppen ezt akartam javasolni. De Ellonnak aligha tetszik majd az ötlet. Oleg halkan így felelt: - Megígértem talán valakinek, hogy az lesz az elsődleges szempontom a döntéseimkor, tetszik-e valami Ellonnak, vagy sem? Egyelőre még én vagyok az űrflotta parancsnoka, és nem ő. - Mi a terved? - kérdeztem. - Folytatjuk az utunkat a Galaktika központja felé, vagy a flotta háromnegyed részének elvesztése miatt visszafordulunk? Oleg várt egy keveset a válasszal: - Az expedíció feladatainak nagy részét nem teljesítettük. De fejjel a falnak rohanni sincs nagy kedvem... - Még a Pusztuló Világokban sem tudtuk megvalósítani, amit terveztünk - emlékeztettem Oleget. Hol van az aranoknak ígért darabka tiszta égbolt? Attól a pillanattól kezdve, hogy az űrhajók ismét képesek voltak a mozgásra, a legtöbbet ezen járt az eszem. A katasztrófa után ránk törő rémület egyetlen vágyat ébresztett bennünk: minél messzebbre kell menekülnünk erről az átkozott helyről. A félelem elmúlt, és újból előttünk tornyosult a kérdés: segítsünk-e az aranokon? Hogyan vezessük ki ezt a sanyarú sorsú népet a nyomorúságból? Nem volt ez számunkra kötelesség, úticéljaink között nem szerepelt, hogy az utunkba kerülő népek jótevői legyünk. Felderítőkként és nem kultúrhéroszokként jöttünk ide. Nyugodt lelkiismerettel a sorsára hagyhattuk volna Araniát. De nem volt nyugodt a lelkiismeretem. Kételyek között vergődtem. Ellátogattam a megfigyelőpontra, és mindenről beszámoltam a Hangnak. - Kockáztatni akarod a megmaradt űrhajókat, Eli? A tér megtisztításának egy másik módját szeretném megtalálni. A porfelhőket megsemmisítő Faltörő Kosi működésképtelenné tették, a tiszta tér robbantás útján való előállításának kísérlete tragédiával végződött. Az az érzésem, hogy a ramírok - ha valóban az ő kezük van a dologban - először csak megállítottak bennünket, majd amikor látták, hogy folytatjuk az erőfeszítéseinket, haragra gerjedtek, és megbüntettek minket. - De nem semmisítettek meg teljesen. Vagy nem tudták ezt megtenni, vagy nem akarták. Az erre a kérdésre adott válaszban rejlik valamennyi talány megoldása. - Gondolkozni fogok rajta. De te is gondolkozz ezen, Hang! Éjszaka, amikor Mary aludt már, hallgatagon járkáltam fel és alá a szobában.
Ha a ramírok nem voltak képesek elpusztítani bennünket, a dolog egyszerű: nem elég ehhez az erejük. De mit jelent, hogy nem elég hozzá az erejük? Csak egy halálsugarat indítottak el, de csapást tudtak volna mérni ránk kettővel-hárommal is. És az űrflotta helyén csak izzón ragyogó por terjengett volna! De nem akarták ezt! Teljesítették feladatukat, elpusztították a Bika űrhajót, és hátat fordítottak nekünk. De vajon milyen feladatukat teljesítették? Nem engedték, hogy megsemmisítsük a bolygót! Oan jelentéséből tudták, mi a szándékunk, és megakadályozták a végrehajtását. De miért zavarta őket a bolygó felrobbantása? Valamilyen célja csak volt a tetteiknek! Kegyetlen Istenek! Vajon mi rejlik az aranokkal szemben megnyilvánuló kegyetlenségük mögött? Egyszer csak Mary lépett hozzám ijedten, majd megkönnyebbülten mosolyogva azt mondta: - Itt vagy? Felébredtem, és rögtön arra gondoltam, valami újabb baj történt, ha elmentél. - Mary! - fordultam hozzá. - Felelj nekem: mit gondolsz, miért kegyetlenek a Kegyetlen Istenek? Talán a kegyetlenség összeegyeztethető a hatalommal, a mérhetetlen erővel? A pszichológusok úgy tanítják, hogy a kegyetlenség a gyengeség és a gyávaság megnyilvánulása! - Túlságosan emberi tartalmakat vetítesz ki a csillagközi kapcsolatokra - vetette ellen mosolyogva Mary. - Mi mindennek elmondtad Oant is: spion, diverzáns, áruló!… Nem túlzottan földi fogalmak ezek itt a Galaktika középpontja tájékán? - Nem a szokásokról van szó, hanem a logikáról. Nem lehet más a ramírok logikája sem, mint a miénk! - Akkor miért különbözik a te meg az én logikám? Mindig azt szoktad mondani, amikor valamit nem értesz nálam: „Ez a te női logikád!” És közben fintorogsz, mintha vadalmába haraptál volna. Elnevettem magam. Mary képes volt bármilyen vitát a neki tetsző irányba fordítani. - Olyan csontot vetettél elém, amelyen sokáig fogok rágódni. Rendben van, Mary! Megpróbálom nem túllépni annak a szerény kis helynek a határait, amely a világmindenségben az emberiségnek van kijelölve. Elfogadom, hogy számtalan logika létezik, közöttük a te női logikád is. A gondolkodás koordináta-rendszerének fogom őket nevezni. Előre elfogadom azt is, hogy a mi gondolkodásunk koordináta-rendszere nem hasonlít a többire. A következőt fogom tenni, Mary. Egyik koordináta-rendszert a másikra vetitem ki, az egyik gondolkodástípusból átlépek a másikba. Aztán megvizsgálom, milyen törvények maradnak változatlanok, melyeknek nincsenek variánsaik. Megvizsgálom, melyek a logika és az etika legáltalánosabb törvényei, amelyek a gondolkodás valamennyi formájára egyaránt érvényesek. Megkeresem az általános csillagközi logikát, az általános csillagközi erkölcsöt! És ha akkor sem értem meg, miért harcolnak ellenünk a ramírok, akkor Eli admirális képességei hajítófát sem érnek. Látod, ilyen következményei lesznek az élcelődésednek. - Nagyon örülök, hogy az élcelődéseim gyorsabb működésre késztették amúgy is nyugtalan agyadat, Eli. Mary elment, hogy folytassa az alvást, én pedig tovább járkáltam a szobámban, és ötletváltozatok tucatjait vetettem fel. s cáfoltam meg magamban. Egy gondolat azonban megállásra kényszerített. Tudtam, hogy azonnal ellenőriznem kell. Bementem a Hang helyiségébe. A szobában Graciőz is ott sétálgatott. Gyönyörködve figyeltem a járását. A galaktok nem járnak, hanem méltóságteljesen vonulnak. Akkor sem tudnék így mozogni, ha nagyon akarnék. Kisiskolás koromban gyakran korholtak: „Úgy rohansz, Eli, mintha parázs lenne a fenekedben.” Azóta már nyugodtabb lettem, de most is csak járok, futok, száguldozom, a helyemet változtatom, ám semmiképp sem méltóságteljesen vonulok. Az istenekhez való hasonlatosság, ahogyan Romero nevezi Graciőz egész tartását, soha nem lesz a sajátom. - Barátaim - szólítottam meg őket. - A főparancsnok kiadta az utasítást, hogy folytassuk utunkat a Galaktika centruma felé. A sérült űrhajót nem tudjuk magunkkal vinni. Ha egyszerűen elnyeletnénk, az ismét kihívhatná ismeretlen ellenségeink haragját. Oleg fel akarja robbantani az űrhajót. De nekem más ötletem támadt. Nem kellene inkább fokozatos, lassan izzó elnyeletéssel megsemmisíteni a Kos űrhajót? A Föld közelében gyakran alkalmazzák ezt a módszert, mert attól tartanak, hogy az egy pillanat alatt végbemenő anyagelnyeletés megbontaná az égitestek egyensúlyi állapotát.
A Hang még a mondókám befejezte előtt mindent megértett. - Azt reméled, hogy a lassú anyagelnyeletés ellen a ramírok semmit sem fognak tenni? Magukkal a Kegyetlen Istenekkel akarsz kísérletezgetni? - Átgondolt kérdést akarok hozzájuk intézni, és átgondolt feleletet akarok kapni. Nincs más érintkezési lehetőségünk velük, csak a kísérletezés. El tudod-e végezni, Hang, az anyagelnyeletést úgy, hogy közben megfelelő távolságban legyünk a Kos űrhajótól? - A távolság nem jelent számomra akadályt. Oleg megparancsolta a Baknak és a Kígyótartónak,hogy az optikai láthatóság határáig távolodjanak el a Kostól; a két megmaradt teherűrhajót még messzebbre irányítottuk. Oleg nyugodtnak látszott, de tudtam, hogy nagyon ideges. Ha az ellenség újból elindítja a sugarat, a távolban lévő űrhajók épségben maradnának, csak a Kos pusztulna el, amelyre így is, úgy is ez a sors vár. De az újabb akció feletti dühükben a ramírok nem akarnának-e egyúttal velünk is végezni? „Túl emberi tulajdonság a harag” - nyugtatgattam magam, így hárítva el az állandóan visszatérő gondolatot a ramírok dühéről.- De a nyugtalanságom sehogyan sem akart elmúlni. Gondoltam, hogy meglátogatom a Hangot, de előbb benéztem a parancsnoki terembe, ahol éppen Oszima intézkedett. Az volt a feladata, hogy az űrhajóval megfelelő távolságban körözzön a Kos körül, és a legcsekélyebb veszély láttán ész nélkül mentse az irháját. Oszima nagy hozzáértéssel tartotta az űrhajót a megadott pályán, és riadókészültséget tartott menekülés esetére is. A Hang megfigyelöhelyiségében a körbefutó falak mentén Graciőz, Orlan és Romero járkált. A Hang közölte velünk az örömhírt, hogy a kísérlet sikeresen folyik. A Kos lassan enyészik el, üres térré változva át. Nagyobb ellenállás nem észlelhető. - Ezt hogy értsem, Hang? A nagyobb ellenállás azt jelenti, hogy újabb csapást mérnek az űrflottára. Magunk is látjuk, hogy még nem semmisítettek meg bennünket. - Valamilyen akadályozást érzek, Eli. A végrehajtó gépezetekhez intézett utasításaimat lelassították. Csak mikromásodpercnyi a különbség, de ezt is érzem. Valamilyen fékezőerők... - Lassítsd le az anyagelnyeletést, aztán ismét erősítsd, de fokozatosan. Közben ellenőrizd, hogyan változnak a fékezőerők. Amikor az elnyeletés lelassult, a fékezőerők is eltűntek, majd amikor az űrhajó elemésztése felgyorsult, azok is érzékelhetővé váltak. Egyszer csak a Hang panaszkodni kezdett, hogy ha még tovább gyorsítja a folyamatot, a gépek nem hajtják végre az utasításokat. - Robbanástól tartasz? Vagy attól, hogy leblokkolnak? - Én nem vagyok számítógép, engem nem lehet leblokkolni! De a végrehajtó gépezetek megtagadhatják a parancs teljesítését. - Majd emberi módon tréfálkozva hozzátette: - Nem tudom elfordítani a kallantyút. Visszamentem a parancsnoki terembe. A Kos még izzott, olyan volt, mint egy apró, fénylő borsószem. Annyira jól láttuk, amennyire még semmit sem a Pusztuló Világokban: a haldokló Kos űrhajót és bennünket már nem egy porköd, hanem tiszta tér választott el egymástól; az egykori űrhajó változott térré. Olga a szomszéd karosszékben csendesen megsiratta a hajóját. Nem hiszem, hogy korábbi életében valaha is sírt volna. De ezekben a napokban valamennyiünk idegei a pattanásig feszültek. Olga fejére tettem a kezemet. - Inkább örülj, Olga! Az űrhajód pusztulása talán elősegíti, hogy megmentsük az aranokat. - Ha ez tréfa akar lenni, Eli, akkor aligha illik a helyzethez. - Ez az igazság. Mégis el fogjuk nyeletni azt a bolygót, amely miatt az ürflotta háromnegyed része elpusztult. Elmondtam újabb tervemet. Az űrhajó, elnyeletése és a tér egy darabjának ezután bekövetkező kitisztulása nem váltotta ki az ellenség visszacsapását. Nem azért történt-e ez így, mert a ramírok csak a gyors anyagelnyeletést nem tűrik? A Faltörö Kos tevékenységét megakadályozták, a Bikával kegyetlenül elbántak. A Kos viszont békésen elparázslott, a helyén szabad tér keletkezett. Nem akadályozták meg, bosszút sem álltak rajtunk. A Hang csak akkor érzett növekvő ellenállást, amikor felgyorsította a folyamatot. Egy pontosan megfogalmazott kérdést tettünk fel a ramíroknak, és ők hasonló pontossággal válaszoltak: a tér semmilyen felrobbantása felett nem hunynak szemet.
Valamilyen, okból a gyors folyamatok nem tetszenek nekik. - Valószínűleg a gyors folyamatok hirtelen változtatják meg az egyensúlyi állapotot - jegyezte meg Olga. A szerencsétlen bolygó ugyanazon a pályán - az Arania és a Három Nap között félúton - száguldott, ahová erőszakkal kitaszigáltuk. Már nem volt kétségünk afelől, hogy az ellenségnek tökéletesen mindegy, hol helyezkednek el a bolygók. Csak az a fontos számukra, hogy ne robbanjanak fel. Pedig könnyebb felrobbantani egy bolygót, mint elpárologtatni: a harci anyagelnyelők odacsapnak, új tér kezd el szétterjedni, és az űrhajónak máris bottal lehet ütni a nyomát. A lassú anyagelnyeléshez nemcsak hosszú időre volt szükség, hanem külső katalizátorok segítsége nélkül még rosszul is haladt a folyamat. Nem lehetett egyszerűen csak alágyújtani a bolygónak, majd otthagyni: a parázslás hamarosan kihunyt volna. Oleg nagyot sóhajtva azt mondta: - Fel kell áldozni egy teherűrhajót. - Kettőt! - kiáltott fel Oszima. - Teljesen meg kell szabadulnunk ezektől! Mint hadiűrhajó-kapitány, csak üdvözölni tudom az ilyen döntést. A teherűrhajók nehezen irányíthatóak a fénysebesség fölötti tartományban. Most pedig hiába pusztulnak el egymás után. A parkba mentem. Zuhogott az eső. Itt már késő ősz volt. Az űrhajó többi helyiségében nincsenek évszakok, nem változik a hőmérséklet, a légnyomás, a páratartalom, olyan időjárás nélküli állapotok uralkodnak, amelyek a leginkább kedveznek az élettevékenységnek. De néha szükségem van arra, hogy végigverjen az eső, hulljon rám a hó, hogy szemembe vágjon a szél, és érezzem a tavasz párás illatát. Az olyanok számára, mint én, a földi rendszer szerint váltakoznak az évszakok a parkban. Arra viszont nem emlékszem, hogy a parkban valaha is sétáltak volna a demiurgoszok vagy a galaktok. Egyszer elhoztam magammal ide Orlant. Hóvihar dühöngött, Orlan összehúzta magát, didergett, majd csodálkozva kérdezte: „Csak nem tetszik az embereknek ez a szörnyűség?” Graciőzre pedig szót sem érdemes vesztegetni. Olyan sietve zárkózik el egy parkbeli sétától, hogy közben már nem is hasonlít az istenekre. Néha az jár az eszemben, hogy a mindenfajta mesterségest gyűlölő galaktok természete kettős. Ügybuzgóan óvják halhatatlanságukat, melegházi körülményeket teremtenek maguknak, nehogy a halhatatlanságot bármi is veszélyeztesse. És talán a halhatatlanságukban nincs mesterségeselem? Magasrendű, nagyszerű, de mégis mesterséges? Valamennyi élőlény közül csak ők teremtették meg a halhatatlanságot. Igen, nekik sikerült... A park egyik útja a temető-hűtőkamra felé vezetett. Odaléptem Luszin szarkofágjához, gyengéden néztem halott barátomat. Luszin, mondtam neki gondolatban, soha nem bocsátanád meg nekünk, ha csak úgy elmenekülnénk innen, azt mondanád, ha meg tudnál szólalni: „Nem azért indultunk el erre a hosszú útra, hogy mentsük az irhánkat, az a dolgunk, hogy segítsünk a ránk szoruló szerencsétleneken. Milyen emberek lennénk különben, miért kellett nekem meghalnom, ha nem így van?” Igazad van, Luszin, igazad van! Ne felejtsd el, én egyetértek veled, már nem gondolok a bosszúra, bár nem tartozom azok közé, akik mosolyogva megrándítják a vállukat, ha arcul csapják őket. Miért nem tudsz életre kelni, Luszin, miért? Örülnél az új helyzetnek: a hatalmas bolygó lassan szétolvad, körülötte növekszik a tiszta, átlátszó tér, ez már nemcsak, egy darabka tiszta égbolt, Luszin, ez már egy egész világos kupola. Aztán leültem az Oannal szemben álló székre, vele is beszéltem, de más hangon, mint Luszinnal. Gyilkos vagy és kém, mondtam neki, de megértelek: kaptál egy feladatot, teljesítetted, a gazdáid elégedettek lehetnek veled! De amikor zavartalanul sugározhattad gondolataidat az agyunkba, legalább sejtethetted volna velünk, hogy a robbantás útján való anyagelnyelés nem lesz jó, a lassú elnyeletés viszont nem zavar benneteket. Miért hallgattál? Ki vagy te? Kísértet talán, aki egy élőlény külsejét öltötted fel? Magas fokú anyagisággal bíró fantom, aki a ramírok civilizációjának fejlettségéről tanúskodik? Túl gyorsan elmentél, Oan, nem adtál rá időt, hogy kibeszéljük magunkat veled! Kár, pedig elmondhattad volna a téged küldőknek, hogy az emberek és csillagbarátaik el fognak menni a Pusztuló Világok elátkozott csillagképéből, hogy eszünk ágában sincs a késnek ugrani, hogy nem csinálunk több robbantást. De azt nem tehetjük meg, hogy ne segítsünk a
szenvedőknek, nem tehetjük meg, ennyi az egész, ilyen a természetünk. Túl korán pusztultál el, alávaló, mi mindent mondhattam volna még el neked, ha képes lennél meghallgatni! Gyakran voltam elégedetlen, felháborodott életemben, sokszor gerjedtem haragra, de gyűlöletet először érzek a szívemben, és azt irántad érzem! Gyűlöllek, gyűlöllek! Ilyesmiket mondtam felindulásomban, már arra sem emlékszem, hogy gondolatban beszéltem-e, vagy szavakkal, Oan pedig csak függött előttem, széttárva tizenkét lábát, kidüllesztve a hasát, felszegve három-szemű fejét, két alsó szemét becsukta, a felső, a nem is olyan régen még gonoszul, áthatóan villogó szeme fakón fénylett, mintha hártya borította volna, a fején égnek meredtek a hajszálai, azok a különös, ujjvastagságú hajszálak, amelyek hüllőtestre is, kézre is emlékeztettek. .. És a haja sűrűjében ott rejtőzött egy apró, bíborvörös, kigyulladni már nem tudó kis szikra... Ezen az estén Mary azt kérdezte tőlem: - Hol voltál, Eli? - Sétáltam a parkban. - És persze a temető-hűtőkamrában is üldögéltél egy kicsit? - Miért mondod, hogy „persze”? - Néha félek tőled, Eli. Valami vadságot érzek benned. A halottkultuszt. - A halottkultuszt? Ezt én sem tudtam magamról. - Hát elfelejtetted, hogy a Földön órákon át ültél a Panteonban? És engem is magaddal vittél. A nagy ősök termében pedig megfeledkeztél rólam, és úgy meredtél a szobrokra, mintha imádkoztál volna hozzájuk. Hangosan felnevettem. - Nem is gyanítottam, hogy ezt te imádságnak nézed! De igazad van, erős bennem az ősök tiszteletének érzése. Nem olyan vagyok, mint egy sehonnai tökfilkó, aki nem ismeri a rokonait. Mindig érdekelt a történelem. - Érdekelt a történelem! Romero úgy tartja, hogy mit sem tudsz a történelemről, és én egyetértek vele. Még én is többet tudok az ősökről, mint te. Nem, te egész valódban a jövőre figyelsz. Testben itt vagy mellettem, a gondolataid pedig valahol az elkövetkező expedíciók, harcok, tárgyalások körül járnak, a még feltáratlan helyek, a meg nem épített űrhajók környékén bolyonganak. Néha úgy hiányzol nekem, Eli. Hiszen én mindig itt vagyok, itt és most, te pedig máshol és a jövőben. Aztán amikor észbe kapsz, hogy ez így nem mehet tovább, rohansz a temetőbe, mintha bűnbánatot akarnál tartani, vagy gyónni szeretnél. - Mégis mit akarsz tőlem, Mary? Nagyon szelíden azt válaszolta: - Azt szeretném tudni, mi visz téged a holtakhoz... Igyekeztem, hogy a feleletem vidáman hangozzék: - Magad mondtad meg: bűnbánatot tartani járok oda, vagy esetleg gyónni. Csakhogy az én gyóntatóim örökké hallgatnak. Valószínűleg nem hisznek a bűnbánatom őszinteségében.
6. Az ürflotta elhagyta a Pusztuló Világok csillagképét. Egy ideig még gyönyörködtünk az elenyésző, tiszta teret teremtő bolygó színpompás látványában. Szándékosan használom a „színpompás” és nem a „nagy hatású” szót. Nem volt ez nagy hatású látvány: nem láttunk sem vakító tüzcsóvát, sem izzó gáztömegeket, sem gázvihart. A bolygó fakón fénylett, ennyi volt az egész. De amikor távolabb kerültünk tőle, megláttuk a bolygót övező fénykoszorút. Az újonnan létrehozott tér volt ez, egy lassan szélesedő, tiszta égboltdarab. Amit megtehettünk, meg is tettük. Aztán ismét feltűntek a már ismerős tájak. Kitéptük magunkat a porrengetegből, tiszta tér vett körül bennünket, amelyet sűrűn és szabálytalanul pettyeztek be a csillagok. Előttünk pedig, nem háboríttatva a ködfelhők sötétjétől, fenyegetően ott komorlott egy hatalmas csillagmáglya, a Galaktika központja.
Korábban a szabadidőmet a csillagokat ábrázoló képernyők előtt töltöttem. Most lett volna mit néznem, de csak ritkán ültem a képernyő elé. Mindennél jobban foglalkoztatott Ellon munkája, a tervezőterem, ahol az időkondenzátoron dolgoztak. Külsőleg ez egy autoklávszerű, vastag falú edényre emlékeztetett. De a térelnyelők által táplált, ideirányított elektromostöltés-gerjesztők és a gravitációs gépezetek kivezető csövei láttán rögtön mindenki előtt világossá vált, hogy ez a szerkezet nem autokláv. Persze csak akkor, ha az ember nem gondolt arra, hogy az autoklávokban valami anyagi természetű dolgot szoktak összesűríteni, itt pedig magát az időt gerjesztették és sűrítették. Ennyi hasonlatosság kétségtelenül volt. - Befejeztük a munkát, admirális! - kiáltott fel egyszer Ellon. - Ennek a kis gömbnek a belsejében egy apró anyagdarab van, amely nem nagyobb egy hidrogénatomnál. Ám ennek az apró darabkának a súlya több mint ezer tonna! Vitába szálltam vele, mondván, hogy elméletileg lehetetlen az ilyen sűrítés, mármint akkor, ha a szóban forgó tömeg nem elég nagy, nem éri el három-négy nap méreteit. Ellon vad tekintetet vetett rám. - Mit érdekelnek engem az emberek alkotta elméletek, admirális! Azokat csak tanulmányozzák a ramírok, ők nem haladtak meg benneteket a novacsillagok természetének feltérképezésében. Ezért próbálják a birtokukba venni a novacsillagok energiáját- ahhoz, hogy időutazásokat tegyenek. Mi viszont itt alakítjuk át az időt. Amikor bekapcsolom ezt a szerkezetet, ezt a mini novacsillagot, az oda bejuttatott részecskék a távoli múltba vagy a még távolabbi jövőbe száguldanak át. - Mi magunk nem megyünk véletlenül a részecskék után? Ellon megvetően nézett végig rajtam. - A Kegyetlen Istenekkel tévesztesz össze engem? Én nem vagyok olyan fafejű, mint ők. Kísérletezgetnek, próbálkoznak! Bedugták a fejüket az üveg nyakába, akár a parafa dugót, aztán kivágódtak belőle, egyenesen a jövőbe, de ott sem tudtak megkapaszkodni, és mint a kő, zuhantak vissza! Mit gondolsz, miért kapcsoltam oda a mi mini novacsillagunkhoz a gravitációs spirál vezetékeit? Az átalakított időt hordozó részecske messzi tájakra repül, de csak akkor válik észrevehetővé, amikor a jövőben vagy a múltban eljön az erre előre megadott idő. A jövőbe repülni egyszerűbb, ezért ezt próbálom meg először. Már kifelé mentem a teremből, amikor Ellon megkérdezte: - Meg vagy elégedve, admirális, a két fedélzeti számítógép működésével? - Nincs semmi kifogásom. - Akkor miért az a lebegő Agy irányítja őket? A gondolkodó gépeket az emberek találták fel, a testtől elválasztott agy a mi irányítási módszerünk. Nem találod furcsának, admirális, hogy éppen én, a demiurgosz kérlellek téged, az embert, hogy ismét az emberek irányítsák az űrflottát? Nem találtam furcsának. Tudtam, hogy előbb vagy utóbb Ellon ismét a Hang leváltását fogja követelni. Már ismeretségük első perceitől fogva kifejezett rosszindulatot mutatott a sárkány iránt, és ez most leplezetlen gyűlöletbe csapott át. Biztos vagyok benne, hogy a demiurgosz Vándor átalakulását úgy tekintette, mintha a Hang most őelébe vagy fölé került volna, s mindezt még ő segítette elő. Ellon mérhetetlen hiúságán nagy csorba esett. Megmagyaráztam neki, hogy a Hang nem irányítja a számítógépeket, hanem a tartalék, a helyettes szerepét játssza, és jó lenne, ha nem egy, hanem még jó néhány ilyen tartalék állna a rendelkezésünkre. Éppen ezért van tanulóként mellé állítva Graciőz, s az űrhajó irányításának ez az új módja nem az én, hanem a parancsnok utasítása alapján történik... De Ellon félbeszakított: - Graciőz csak hadd tanuljon. Kedvenc galaktotok egész halhatatlansága kevés ahhoz, hogy a számítógép funkcióit elsajátítsa. De ez a levegőben úszó Agy felesleges. - Tárd a Hanggal kapcsolatos kételyeidet az egész személyzet elé. Ha az ellenszenvedet megalapozottnak ítélik... - A rokon és ellenszenvemet nem tárgyalom meg senkivel. Ám ha a számitógép elromlik javítsátok meg magatok, vagy érjétek be a titeket annyira elbűvölő Hang szolgálataival. Én nem fogom többé a
talpát nyalni! . Este Irina látogatott meg bennünket. - Elivel szeretnék beszélni - mondta. Mary felállt, de Irina visszatartotta: - Maradj. A jelenlétedben könnyebb lesz elmondani a kéréseimet az admirálisnak. Valószínűleg sejted is, Eli, miről akarok beszélni. - Hogy miről; azt nem tudom, de hogy kiről, azt sejtem. Ellonnal van kapcsolatban a dolog, nemde? Irina idegesen tördelte a kezét. A sudár, gyors mozgású, mindig türelmetlen lány annyira emlékeztetett az apjára, hogy ha férfiruhába bújik, könnyen a fiatal Leonyidnak nézhettem volna. Tudtam, hogy alaposan nekem fog esni, és már gondolkoztam, hogyan védekezzek a szemrehányásai ellen. - Igen, Ellonnal van kapcsolatban! Miért nézed le annyira őt, admirális? Ezt a vádat azért nem vártam. - Nem viszed túlzásba, Irina? Mi valamennyien, Oleg is, én is, a kapitányok is olyan tisztelettel... - Oleggel más a helyzet! A te tiszteleted Ellon iránt viszont nem más, mint tartalom nélküli szó, mint közömbös jelzőhalmaz: „Nem hétköznapi figura, lehet, hogy zseniális, valamely mértékben kiemelkedő...” Ő pedig nem lehet, hogy zseniális, hanem valóban az, nem valamely mértékben, hanem minden mértéken felülállóan kiemelkedő. Ki képes mindarra, amire ő? A beszélgetés hangneme komoly lett, és én is komolyan válaszoltam: - Viszont Ellon nem képes sok olyasmire, amire mások. Az űrhajóinkon nincsenek olyanok, akik ne lennének kiemelkedöek valamilyen területen. Az expedíció tagjai közé kizárólag különleges képességű embereket válogattak be. Szerinted talán Kamagin hétköznapi ember? Vagy az édesanyád? - Ellonról beszélek, nem az anyámról vagy Kamaginról. Ellon igazi, mély és nem szavakban megnyilvánuló tiszteletet érdemel. - Mit akarsz tőlem? - Miért részesíted előnyben vele szemben a sárkányt?! - támadt rám Irina. - Ezt az undorító csúszó-mászót valamennyiünk fölé helyezted! A sárkány alig-alig tudta helyettesíteni a számítógépeket, s most, amikor azok már rendesen működnek, összekeveri az utasításaikat. A Hang a számítógéppel együtt rosszabb, mint a számítógép egymagában! - Egyszer már felmondták a szolgálatot a gépek... - No és aztán? Még tízszer is elromolhatnak, és majd tízszer is megjavítjuk őket! Egyszerűen sértő a ragaszkodásod a sárkányhoz! Meg tudod ezt érteni? - Mást nem tudok megérteni, Irina. Miért gyűlöli annyira Ellon az egykori Vándort? - Inkább azt kérdezd meg, hogy én miért nem állhatom a sárkányt! - Rendben van: miért nem szereted a Hangot? - Nem szeretem, és kész! Ez a pontos felelet. Mar a Harmadik Bolygón is undorodtam tőle! Brrr! Hatalmas hústömeg, és még büdös is! - Azóta megváltozott, Irina. - Valóban, megöregedett, már nem lobban szerelemre állandóan, igaz, nincs is kivel vagy mivel. De a szagát elhozta ide is! Én befogtam az orrom, ha elmentem a sárkányistálló mellett, te pedig órákat töltöttél ott. - Fogalmam sem volt arról, hogy a sárkány ennyire kellemetlen számodra. - Olegnek sem kellemes, de ő ebben is engedett, ahogy mindig mindenben enged, ha rólad van szó. Te csak magadra gondolsz, mindenki mást figyelmen kívül hagysz. Megcsóváltam a fejem. - Ez súlyos vád, Irina! - De igaz! Luszin a kutyán kívül még két macskát is magával akart hozni. De valaki elárulta neki, hogy ki nem állhatod a macskákat. Direkt utánajártunk, valóban így van-e. Kiderült, hogy igen. Ezek után Luszin meg sem mert nyikkanni a macskákat illetően. De te vajon megkérdezted, kedveli-e Luszin a tűzokádó dinoszaurusz társaságát?
- A sárkány nincs többé, Irina. De van egy gondolkodó Hang, amely a két fedélzeti számítógép munkáját egyezteti. Ha ez az egyeztetés rosszul fog menni, leváltjuk a Hangot, és régi katonai nyelven szólva tartalékos állományba helyezzük. Nincs más megoldás, ezt kell tenni. Irina felállt. Szóltam neki, hogy maradjon. - Azt mondtad, Oleggel más a helyzet. Ezt hogy értsem? A lány szeme könnybe lábadt. - Oleg már nem az, akinek őt azelőtt ismertem. Te lettél az űrflotta első embere, Eli. Mindenkit magad alá gyűrtél. Oleg már megbékült ezzel. Büszke voltam rá, most pedig fáj a szívem érte. Azt mondtam neki: az én apám is repült Elivel, de soha nem engedte meg,hogy így parancsolgasson neki. Oleg azt hiszi, hogy mindezt csak kitaláltam. - Elég sok kitaláció van abban, amit mondasz, ez igaz. Irina távozása után hallgatagon járkáltam fel és alá a szobában. Mary vidám pillantással nézett rám. Mérgesen rádördültem: - Még örülsz is neki, hogy veszekedés robbant ki? Hogy az Oleggel való barátságunkat így félremagyarázzák? Mary olyan magával ragadó kacagásban tört ki, hogy engem is elfogott a nevetés. - Annak örülök, hogy néhány nem túl kellemes, de igaz szót hallottál magadról. Már én is sokszor el akartam mondani neked ugyanezt, de te annyira a szívedre veszel minden semmiséget... Egyébként én tanácsoltam Luszinnak, hogy ne hozza el a macskákat. - Rosszul tetted! Elviseltem volna a macskákat az űrhajón. Megbékültem volna a dologgal... - Éppen attól tartottam, hogy erőszakkal kényszeríted magad arra, hogy megbékélj valamivel. - Elég már a macskákból, valóban ki nem állhatom őket! Inkább azt mondd meg: mit tegyünk? - Abból, amit hallottunk, az a legfontosabb, hogy a számítógépek és a Hang munkájában koordinációs zavarok léptek fel. Ha ez igaz, akkor ez komoly dolog. - Megyek és ellenőrizem - feleltem. A megfigyelőfülkében Graciőz sétálgatott a fal mellett. A megszokott, sietség nélküli komolyságával látta el új feladatait. Ezek egyelőre abban álltak, hogy a Hanggal beszélgetett az égvilágon mindenről. - Mondd, Hang - szóltam -, hogy megy a munka a gondolkodó gépekkel? - Mindkét számítógép túl lassú - panaszkodott a Hang. - Te gyorsabban tudod kiszámítani a különböző változatokat? - Nem vagyok annyira ostoba, Eli, hogy ezt állítsam. A számítógépnél lehetetlen gyorsabban számolni. De már elmondtam neked, hogy én nem veszem sorba a lehetséges változatokat. Én rögtön megtalálom a feleletet. - Igen, már mondtad. De hogyan lehetséges ez? - A változatok egyszerre jelennek meg bennem. Az a dolgom, hogy kiválasszam közülük a helyeset, míg azok, amelyeket félretettem, már el sem hatolnak a tudatomig. Egészében értékelem őket, nem veszem sorba az okokat és az okozatokat. A számítógép még nem is számolta végig az összes lehetséges változatot, amikor én már tudom az eredményt. Ez kissé megzavarja a munkáját, de még egyszer sem térített el bennünket a helyes útról. Graciőzhöz fordultam. - Te is kész eredményekben gondolkozol, s nem a változatokat hasonlítod össze? - Igyekszem azt tenni, Eli - válaszolta a galakt méltóságteljesen, akár egy királyi fenség. Mindez tehát nem ugyanaz volt és nem úgy játszódott le, ahogyan Irina elképzelte. Megkerestem Oleget, aki behívott a szobájába. Még soha nem voltam nála, a találkozásainkra eddig a szolgálati helyiségekben került sor. A szoba közepén egy kerek asztal állt, körülötte székek, a falakon híres csillagutazók képei függtek, közöttük az enyém is. Nézegettem egy kicsit André képét: dús, csaknem lángolóan vörös haja keretbe foglalta sápadt, finom arcát, a szeme nevetett. Ifjúkorában nagyon hasonlított a mai Olegre, csak most már a göndör fürtök kimentek a divatból. - Az Ohrán készítették a fényképet?
- Nem, hanem azon a napon, amikor kiszálltatok a Szigmára, ahol az apámat elrabolták a láthatatlanok. Vera hozta el a képet az anyámnak, amikor te Olgával és Leonyiddal a Perseus felé folytattad az utat. Mit akartál mondani, Eli? Beszámoltam Ellon követeléseiről és Irina kéréseiről. Oleg arcizomrándulás nélkül hallgatott végig, és csak akkor mosolyodott el, amikor elmondtam, hogy Irina szerint én mindenkit magam alá gyűrtem. - Úgy látom, ez kellemetlenül érintett, Eli. - Senkinek sem kellemesek az ilyen vádak. - Ne ereszd búnak a fejed, Eli. Én nem tartozom azok közé, akiket erőnek erejével kényszeríteni lehet valamire. Ha valamiben egyetértek veled, azért teszem, mert igazad van. Ez együttműködés, és nem az önállóság feladása. Sajnálom, hogy Irina ezt nem érti. - És sok mást sem ért - tettem hozzá. Oleg nyugodtan bólintott. Elmondtam, hogy nem lenne okos dolog visszavonulót fújni. A Hang az űrhajó irányításának egy új rendszerét dolgozza most ki, amely hatékonyabb, mint ahogyan a számítógép működik. - Az a dolog nyitja, Oleg, hogy a gondolkodó gépek tervezői az emberi gondolkodásnak csak egy sajátosságát használták fel: a megfontolt ítéletalkotás képességét, azt a képességet, hogy az okozatokból mi vissza tudunk következtetni az okra, vagyis logikai láncot tudunk alkotni. A logikai láncnak valamennyi elágazása pedig az adott helyzet értékelésének egy változatát adja. Ám az ember gondolkodása nem merül ki ennyiben, s ezért nehéz helyzetekben a gépi gondolkodás korlátozott volta súlyos következményekkel fenyegethet. A következő példát hoztam fel. Mindenki tudja, mit jelent ez a szó: anya. A gépnek viszont több százezer jel és tény értékelése szükséges ahhoz, hogy pontosan „tudja”, a fogalmak micsoda gazdag tárháza rejlik az egyszerű kifejezés mögött. Vagy látunk egy városképet, és felkiáltunk: „Milyen szép!” Ezzel szemben a gép, ,hogy tökéletesen felidézhesse magában a városkép által kiváltott érzéseinket, kénytelen sorba venni valamennyi épületet, valamennyi utcát és fát, az utcák fölött úszó minden felhőt; aztán le kell írnia valamennyi épület építészeti jelentőségét és szépségét, kezdve az egyes tégláktól egészen a falak színéig, a tetőkig, a padlózatig, és ki tudja, még mi mindent, és akkor az a szépség, amelyet mi egy szempillantás alatt felfogunk és befogadunk, az összehasonlítások és egybeesések végtelen sorából adódó, nem túl gyorsan megkapott eredmény, az okok és okozatok hosszú láncolatának betetőzése lesz. - Te gépromboló vagy, Eli! - felelte mosolyogva Oleg. - Nem tudom megítélni, igazad van-e vagy sem. De szót ejtettél arról is, hogy súlyos nehézségek is bekövetkezhetnek. Az ilyesmi a parancsnokot mindig közelről érinti. Mire gondoltál? - Csak arra, hogy bármilyen láncolat bármelyik láncszeme bármikor elszakadhat, és az egész hosszadalmas számítás értelmét veszti. Gondolj csak a Faltörő Koson fellépő működési zavarokra. Egyszer csak összekeveredtek az okok és az okozatok, és az egész logikai láncolat semmivé vált. A számitógép helytelen megoldásokat kezdett kiadni. Még az a szerencse, hogy ki is kapcsolta magát, hiszen az értelmetlen utasítások között szerepelhetett volna az űrhajó felrobbantása vagy a harci térelnyelöknek saját magunk ellen való fordítása is. - A fedélzeti számítógépeket önellenőrző rendszerrel is ellátták. - Olyan helyzetekről beszélek, Oleg, amikor az önellenőrző rendszer is felmondja a szolgálatot. - Biztos vagy benne, hogy a Hanggal ilyen bajok nem fordulhatnak elő? - Hacsak váratlanul meg nem bolondul. Ő kész, egész fogalmakban gondolkodik. Elemezni, számolni is képes, de mindez csak kiegészítő művelet nála. Persze hogy előnyben van a gépekkel szemben. - Egyetértek veled, Eli. Vedd úgy, hogy ismét magad alá gyűrtél, és rám kényszerítetted az akaratodat. .. Hát igen, valószínűleg kijut még nekünk néhány nehéz helyzet. - Melyikünk mondja meg Ellonnak és Irinának, hogy a kérésüket másodszor is elutasítottuk? Oleg néhány pillanatig tétovázott. - Jobb, ha te mondod meg nekik. Nekem nehéz lenne Irinával
beszélnem. Kitűnő vezetője teljesen elvette az eszét. - De hát ez nevetséges! A csillagbarátaink csak barátok, nem egyebek. A szerelem csak azonos lények között lehetséges. Sokkal szűkebb térre korlátozódik, mint a barátság. Irina két olyan érzést kever össze, amelyek nem hozhatóak közös nevezőre. Oleg zavartan elfordította a tekintetét. - Hallottam, hogy te is szerelmes voltál valamilyen Violába, a Végáról származó kígyólányba. A kígyók talán ugyanahhoz a fajhoz tartoznak, mint mi? - Ifjúkori fellángolás volt, nem több. Violát és engem minden elválasztott, és csak nagyon kevés kötött össze. Ezt gyorsan megértettem. - Irina is meg fogja érteni, de nem hiszem, hogy nagyon gyorsan.
7. Behatoltunk a Galaktika centrumába. Mily békésen is hangzik: „Behatoltunk a Galaktika centrumába!” Mintha egy határmezsgye lenne ott, amely elválasztja a centrumot az azt körülvevő térségtől, és mi átléptük volna ezt a határt. Nem volt ott határvonal, még a csillagok sem sűrűsödtek különösebben össze; bármelyik gömbhalmazban erősebben egymás közelébe voltak préselve. De amikor a centrumba értünk, mégis rögtön megértettük, hogy átléptünk egy határt. A csillagok egyik pillanatról a másikra eszüket vesztve vad táncba kezdtek. Ahogy leírtam ezt: „egyik pillanatról a másikra” és „eszüket vesztve vad táncba kezdtek”, töprengésbe fogtam. Egy asztrofizikus biztosan megróna azért, hogy a holt anyagot emberi tulajdonságokkal ruháztam fel. De nem tudok mit tenni, az égitestek viselkedésének leírására ez a legpontosabb kifejezés: vad táncba kezdtek. Nem az volt a legjellemzőbb, hogy a csillagok ragyogtak; tomboltak inkább, ez jobban illik erre a képre. Ezt nem lehet szavakban kifejezni! Ahhoz, hogy a lélek rezdüléseivel s ne csak a szemünkkel fogjuk fel, mi játszódott ott le, bele kellett merülnünk az eszelősen felénk vágtató, vadul távolodó csillagok káoszába: körülöttünk robbanásoktól rengett a tér, és mi a száguldó, fénylő szilánkok között nem voltunk egyebek, mint egy sötét kis porszem. Ismertünk már néhány csillagképet, nyílt halmazokat, mint a Plejádok vagy a Perseus K,HI és H, meg gömbhalmazokat is láttunk, olyanokat, amilyenen keresztülrepültünk. Ott a csillagok egyszerű csillagok voltak: békésen függtek koordináta-rendszerükben, távolságuk egymástól alig változott. A csillagszférák harmóniája ott a világmindenség vonzásrendszerének melódiájaként zengett, ott rend volt. Itt viszont káosz uralkodott! Milyen harmónia lehet a robbanások között? Amikor egyik csillag megérintette a szomszédját, mindegyikből füstölgő, izzó gáztömegek csaptak ki; úgy tűnt, mintha az egyik egy hajcsomót tépne ki a másik fejéből. - Egyik égitest röppályáját sem tudom kiszámolni - mondta csaknem rémülten Olga, amikor négyesben ültünk a parancsnoki teremben. - Newton törvényei fölé itt valamilyen más erők kerekednek, amelyek semmivé teszik a rendet. A centrum forrong. Nem tudom megérteni, mi idézi elő a csillagok táncát. Rettenetes erő kell ahhoz, hogy ennyire megbontódjék a csillagok közötti egyensúly! Oleg elgondolkozva figyelte a csillagörvényeket a képernyőn. - Nem gondoljátok, barátaim, hogy olyasminek vagyunk a tanúi, amikor az égitestek kölcsönösen egy nagy csillagtömegbe taszigálják be egymást, hogy aztán valamennyien egy szétzúduló csillagköd részeivé váljanak? - Akkor a Galaktika meghal - felelte Olga. - Több mint százmilliárd csillag van benne, s ennek a fele a centrumban összpontosul. Ha a centrum szétrobban, a többi csillagból, így a mi Napunkból meg a demiurgoszok és galaktok Perseusából nem marad más, csak por. - Viszont a más galaxisokban élő értelmes lények megörülnek majd, hogy még egy kvazár megjelenését figyelhették meg - vigasztaltam társaimat.
- Már attól kezdek tartani, hogy meggondolatlanul cselekedtünk, amikor behatoltunk ebbe a forró csillagkásába - folytatta Olga. - Azt hiszem, Oleg, a fénysebességen túli gyorsaság itt veszélyes. Most pedig rátérek annak az eseménynek a leírására, amely bizonyítja, hogy Olga aggályai megalapozottak voltak. Ismét négyesben ültünk a parancsnoki teremben, mint akkor: Oszima az űrhajót irányította, Olga számolt valamit, mi pedig Oleggel csendesen beszélgettünk. Hirtelen Olga meglepetve felkiáltott: - Arra az eredményre jutottam, hogy a pusztulás felé rohanunk. Minden bizonnyal valahol hibát ejtettem! Nagylelkűen azt válaszoltam: - Te csaknem sohasem tévedsz, Olga, de most alighanem melléfogtál. A két űrhajó váratlan, ok nélküli pusztulása kevésbé valószínű, mint egy számítási hiba. Javíts ki egy mínuszjelet pluszra valahol. - Még egyszer ellenőrzöm a számítást - felelte erre. Ebben a pillanatban felhangzott a vészjelzés: felvijjogtak a szirénák, kattogni kezdtek a harci térelnyelők indítópuítjai, villogtak a riadót jelző lámpák. A képernyőn kigyulladt a baljós felirat: „A térgenerátorok első fokú harci készültségben!” A hírközlő berendezés kagylója felé nyúltam, de Oleg megelőzött. - Mi történt, Hang?! - kiabált bele. Megtudtuk, hogy egy csomó rendetlen összevisszaságban száguldozó csillag, amelyek között az űrhajók haladtak, mintha parancsszóra tennék, hirtelen egy irányba kezdtek mozogni. Valamennyi az alakzat mértani középpontja felé száguld, s a jelen pillanatban közöttük vagyunk mi is. Egyik csillag a másik felé zuhan, és ha bekövetkezik a robbanás, bennünket sem kímél meg. A szabadulás egyetlen módja az lehet, hogy az újonnan létrehozott tér alagútjában kimenekülünk a csillagrajból. - Már végezzük a számításokat - jelentette a Hang. - Nem hiszem, hogy sikerülni fog a dolog - értékelte nyugodt hangon a helyzetet Olga. - Az egész űrflotta hajtóanyag-tartaléka kevés ahhoz, hogy kialakítsuk a kifelé vezető alagutat. Felhívtam a tervezők helyiségét. A kis képernyőn Ellon alakja világosodott ki. - Ellon - szólítottam meg. - Szorult helyzetbe kerültünk. Lehet, hogy csak a gravitációs spirál tudja megmenteni az űrhajókat. Teremts összeköttetést a Hanggal. Ellon komor derűvel válaszolt: - A spirál a pokolba küldött egy egész bolygót, két űrhajót pedig jóval könnyebb kilódítani innen. Először azonban a levegőben lebegő kedvencetek ismerje el, hogy nem képes utat törni a csillagok között, aztán én majd kijavítom a hibáját. Egy perc múlva a Hang közölte, hogy az aktív anyag elnyelése nem elég a csillagrobbanás elkerüléséhez, és az egyetlen reményünk csak az, ha ki tudunk csúszni a gravitációs spirál mentén. A csillagokat ábrázoló képernyőkön mintegy száz, Vénusz nagyságú égitest jelent meg. Egyre növekedtek, baljós fényük az izzásig hevült. Eszembe jutott, ahogy fiatal éveimben a Plejádokban éppen ilyen összeszorult szívvel figyeltem, amint a csillagszféra minden irányából vészjósló lángnyelvek száguldottak felénk. De azok a kis, éles zöld színben ragyogó tüzek, a pusztítók harci űrhajói porszemnyi nagyságúak voltak csupán ezekhez a minket körülvevő óriásokhoz képest. Száz nap zuhant felénk! Nemsokára valóban akkorák lettek, mint a Nap, vakító fehér, halványkék, zavaros-bíbor, sötétvörös színben égtek... Alattunk és fölöttünk a csillagvilág eszelősen lángoló máglyává változott. Megértettem, hogy még mielőtt a csillagok összeütköznének és felrobbannának, mindkét űrhajó forró párafelhővé válik. Felhívtam a Hangot. - Még nincs itt az idő, Eli - válaszolta. - Ellon és én a megfelelő pillanatot várjuk. Minden energiaforrásunkat a térgörbítő generátorra kapcsoltuk. A Kígyótartó a Bak nyomában haladt. Kamagin tréfásan vigasztaló, jobb kedvre derítő üzenetet küldött: „Az én időmben azt szokták mondani, admirális: amikor béke van, a halál sem félelmetes. A mi halálunk pedig kifejezetten szép lesz!” Kamagin tréfáját akasztófahumornak éreztem. Aztán megláttuk, hogy két nap kivált az
alakzatból, majd egymás felé kezdett száguldani. Közöttük pedig ott voltak az űrhajóink. Már az a vigaszunk sem lehetett, hogy halálunk előtt gyönyörködhetünk a világmindenséget lángoló katlanná változtató tűzvészben. Mindkét égitest előbb robban fel, mielőtt a többiek odaérnének a közös máglyához, s a robbanás előtt mi is forró párává változunk, hacsak nem tudunk kicsúszni a tér görbülete mentén. - Kapcsoljuk be! - visszhangzóit a háromszoros utasítás, amelyben egybevegyült a még ebben a pillanatban is dallamos Hang, Ellon kiáltása és Oleg parancsszava. Rettenetes fájdalom rántotta görcsbe a testem. Véletlenül, valamilyen öntudatlan pillantással észrevettem, hogyan hánykolódik a székében Oszima és Olga, hogyan kap Oleg a torkához, mintha fojtogató kötelékeket akarna letépni. A képernyőn feltűnő látvány pedig annyira fantasztikusan váratlan volt, hogy egy pillanatra még a fájdalomról is megfeledkeztem. Az egymásnak száguldó napok összeütköztek, de robbanás nem következett be. Az egyik nap mintha áthaladt volna a másikon, majd közben megállt. Egymásban rohantak tovább, nem keveredtek egybe, nem olvadtak szét s nem is gyulladtak fel a szörnyű erejű ütközéstől. Még gömb formájuk sem változott meg. Az egyiken protuberanciák, izzó gáztömegek gyúltak ki, amelyek mintha lángkígyók lettek volna valamilyen kozmikus méretű arán fején. A másik az égi szörnyalakzat felső részén, a koronáján, az azt kísérő szép, átlátszó fényuszályban repült. És egyik lángnyelv sem alakult át, amikor a két nap belehatolt egymásba, éppolyan szeszélyesen tekeregtek, fellobbantak, felduzzadtak, kihunytak, mint korábban. A második nap fényuszálya is csak kevéssé fakult meg az első ragyogása mellett, de nem tűnt el és nem homályosodott el, éppolyan szemet gyönyörködtető izzású, átlátszóan világos volt. A két nap végül áthaladt egymáson, majd távolodni kezdtek. Az összeütközés meg is történt, és nem is. Az elkerülhetetlen, megakadályozhatatlan robbanás nem következett be. A fantomok birodalmában voltunk. Más valóság nem létezett, csak a görcsös fájdalom minden sejtünkben és porcikánkban. Odaugrottam Oleghez. Nagy nehezen azt nyögte: - Menj Ellonhoz! Olgát és Oszimát én veszem gondjaimba. Kiszaladtam a folyosóra, és elestem. A lábaim nem engedelmeskedtek. Képtelen voltam rendesen, a megszokott módon mozgatni őket. Egyszerre kezdtek el lépni, én előrelendítettem a balt, erre rögtön utánaindult a jobb is. Néhányszor elestem, míg végre rájöttem, hogy nem tudok lépkedni, csak szökdécselni, mint a demiurgoszok. Két lábbal ugrálva haladtam a tervezők helyisége felé, de még nem értem oda, amikor ismét rendesen tudtam járni. A laboratórium úgy nézett ki, mintha földrengés pusztított volna benne. A mozdítható gépek elvándoroltak a helyükről, csak a rögzített állványok és műszerpadok maradtak ott, ahová állították őket. Ellon a térgörbítő generátor mellett hevert, kezével-lábával görcsösen rángatózott. Mellette Irina térdelt, sírva szólítgatta, cibálta és csókolgatta. Aztán felém fordította könnyben úszó arcát. - Segíts! Meg fog halni! Nem élem túl, ha meghal! Együttes erővel felemeltük Ellont, és ráültettük egy székre. Irina ismét térdre hullott. - Élsz! Élni fogsz! Szeretlek! Egyetlenem! Ellon nagy erőfeszítéssel felnyitotta a szemét. A tekintete zavaros volt. - Irina! - nyögte. - Mondd, Irina, életben vagyok? A lány még szenvedélyesebben kezdte csókolgatni. - Igen, igen, igen! Élsz, és én szeretlek! Ölelj meg, Ellon! Ellon talpra állt. Alig tudott megmaradni a lábán. - Ölelj meg! - követelte Irina, és hozzásimult. - Ölelj meg, Ellon! Most már Ellon értelmes tekintettel nézett vissza rá. - Öleljelek meg? - kérdezte döbbenten. - Téged? -De miért? Irina arcát kezébe temetve felzokogott. Megfogtam a karját. - Ellon képtelen megérteni téged!
Irinából kirobbant a fájdalom: - Mit akarsz tőlem? Gonosz ember vagy! Te magad vagy az, aki senkit sem tudsz megérteni! - Nincs rád időm, Irina! Fejezd be a hisztériázást! Mi történt, Ellon? Bekapcsoltad a térgörbítő generátort? Ellonnak még nehezére esett a beszéd. - Nem volt időm rá, hogy bármit tegyek is. Valamilyen erő megforgatott, és a padlóra lökött. - Az előbbi értetlenséggel szemében nézett Irinára. - Mi van veled? Elrontottál valamit? Irina már uralkodott magán, még mosolyogni is képes volt, csak a hangja remegett. - Nálam minden rendben van. Rögtön a műszereket is a helyükre rakom. Irina odébb ment. Ellon még egyszer elmondta, , hogy abban a pillanatban zuhant a földre, amikor éppen a spirálpályára akarta vezényelni a két űrhajót. Eszembe jutott, hogy nem tudok semmit Maryről, és felhívtam. Nem érezte magát túl jól, de már javult az állapota. Akkor tört rá a fájdalom, amikor a laboratóriumába indult, de még el tudott mászni az ágyáig. - Miattam ne aggódj, Eli. Neked fontosabb dolgaid vannak. A megfigyelőpontra siettem. Semmi változást nem vettem észre. A kimerültségtől nekidőltem a falnak. Graciőz támogatott. A galakt sápadt volt, de erősen állt a lábán. Nagy nehezen kinyögtem: - Láttátok, micsoda szörnyűséges fantomok voltak? Mintha távolról hallottam volna a Hang válaszát: - Ezek nem fantomok voltak, Eli. Nem a szemünk káprázott, a két nap a valóságban rohant egymásnak. - És összeütköztek? És az ütközést nem követte robbanás? És az egyik nap keresztülment a másikon? Te értesz ebből valamit, Graciőz? Olyan világba kerültünk, ahol nem érvényesek a fizika törvényei! Itt még tömegvonzás sincs! Graciőz semmivel sem volt kevésbé tanácstalan, mint én. A Hang folytatta: - Hirtelen megszakadt bennem az idő egymásutániságának láncolata. Egyszerre voltam a múltban és a jövőben, a jelen eltűnt. Valami kilódított a „most”-ból. Rettenetes kínokat éltem át, Eli. Mintha vérzett volna bennem az idő. A múltból nem tudtam hatást kifejteni a jövőre, mivel nem volt jelen, amelyen keresztül érvényesíthettem volna a szándékaimat. Majd beleszédült a fejem abba a tudatba, hogy képtelen vagyok bármit is megérteni. Abban a kritikus percben csak a legegyszerűbb cselekedeteket tudtam volna elvégezni: segítségére sietni valakinek, verekedni, rákiabálni valakire... - A két nap összeütközéséről kérdeztelek, Hang, nem aziránt érdeklődtem, hogyan érzed magad! - Nem volt összeütközés, Eli! A két egymás felé rohanó égitest között megszakadt az őket összekötő idő. Ebbe az időszakadásba kerültünk bele mi is, és a mi időnk is szétszakadt... Az egyik nap nem a közös jelenükben rohant a másik felé. Minden bizonnyal az egyik a múltban volt, a másik előreszáguldott a jövőbe. Áthaladtak ugyan az összeütközés helyén, de ez különböző időben történt. Ezért nem következett be robbanás. Ha nehezen is, de már kezdtem érteni a történteket. - Elképesztő dolgokat mondasz, Hang. Azt nem tartom lehetetlennek, hogy Július Caesar és Attila ugyanazt a földet taposták, ugyanazt a követ rúgták félre útjukból, de mégsem találkozhattak, mert évszázadok választották el őket egymástól. De hogy maga az idő szétszakadjon!… - Ez az egyetlen magyarázat. Visszamentem a parancsnoki terembe. Oleg és Oszima elég gyengének érezte magát, de mindketten erőlködés nélkül tudtak mozogni. Oszima már ismét képes volt irányítani a Bakói. Nyomott hangulatban figyeltük, milyen eredményre jutott a számítógép. Még hagymázos álmomban sem tudtam volna elképzelni azt, ami oly egyszerűnek tűnt most a gép által kiadott szalagon. A csillagok valóban egymás felé száguldottak, de egy pillanatban, amikor kölcsönös tömegvonzásuk elért valamilyen határértéket, az időfolyamatuk rendszere megbomlott. Az idő szétszakadt, az egyidejűség megszűnt.- Az időszakadás a mikrorészecskék számára mikro-mikro másodperceket
jelentett, nekünk másodperceket, míg a két nap számára évezredeket. Ezek az időn kívüli másodpercek kis híján végeztek velünk; még utána kell néznünk, hogyan menekültünk meg. Az sem világos nekem, hogy normális körülmények között miért egyforma az idő bármilyen részecske és kozmikus test számára, viszont időszakadás esetén miért függ ennyire a testek tömegétől. A mikrorészecskéknek elég volt néhány mikromásodperc ahhoz, hogy ne egy időben ütközzenek össze. Ugyanakkor a napok esetében a csak évezredekkel mérhető időkülönbség biztosította a szabad áthaladást azon a helyen, ahol az időkülönbség nélkül találkoztak és felrobbantak volna. Minden érthetővé vált, de felfoghatatlan érthetőség volt ez. Este Romero jött be hozzánk. Ö sem nézett ki jobban, mint a többiek. Elmondta, hogy csak Mizar nem érezte meg az időszakadás hatását, a kutya fürge és vidám, mint mindig. Gig sem nagyon szenvedte meg az eseményeket, ellenben Harsona megbetegedett. Romero a történteket egy régi stílusú drámának nevezte. A régi idők írói szívesen jelenítettek meg olyan szörnyűségeket, amelyeket az idő folyamatának torzulása okozott. Több nevet is felsorolt, én csak Hamletet és Ahasverust jegyeztem meg. Emlegetett valamilyen Artúr királyt és lovagokat is. Romero történelmi visszatekintései engem kevéssé érdekeltek. A pszichológiai idő szakadása - hiszen a régieknél csak erről volt szó -lelki szenvedéseket váltott ki. Mi viszont az idő valódi, fizikai eltorzulásával találkoztunk, s ebbe belerecsegtek a csontjaink, és nyikorogni kezdett tőle a különleges szilárdságú űrhajótest. - Miért vagy olyan komor? - kérdezte Mary, amikor Romero könnyedén kopogtatva botjával a padlón, hazament. - Hiszen minden szerencsésen végződött. - Csak a kezdet végződött szerencsésen. De milyen lesz a folytatás? Remegve várom a holnapi napot. A következő nap is szerencsésen folyt le. És még néhány nap telt el különösebb esemény nélkül, ha nem tekintjük eseménynek a vad rendetlenségben összevissza nyüzsgő égitestek látványát. Aztán ismét felhangzott a vészjelzés, és mindenki elfoglalta a harc esetére kijelölt helyét. A képernyőkön ismerős látvány tárult elénk: csillagraj vett körül bennünket, és a csillagok felénk hullottak. Oszima rémülten azt kiáltotta, hogy ez ugyanaz a csillagalakzat, amelyben már voltunk. Oleg adatokat kért a Hangtól. A válaszból megtudtuk, hogy valóban ugyanazok a csillagok vannak körülöttünk. - A múlt felé rohanunk! - Oleg sápadtan szegezte szemét a fokozatosan napnyi nagyságúra növekedő borsószemekre. - A jövő felé rohanunk! - igazította ki Olga. - De ez a jövő már volt a múltban. Ránéztem, majd Olegre, s róla Oszimára fordítottam a szemem. Pontosan érzékeltem, hogy az, amit az eszem tud, kívül van az értelem határain. Az, hogy abba a jövőbe repülünk, amely a múltunk, azt jelentette: olyan időgörbületbe kerültünk, ahol nincs sem kezdet, sem vég, és ahol minden pillanat egyidejűleg a múlt is és a jövő is. Mindeddig hasonló helyzetek csak a fantasztikus regények lapjain fordultak elő, és senki nem sejtette, hogy az időfolyamat ilyen örvénylése a valóságban is előfordulhat. - Az idő gyűrűjébe vagyunk zárva, Oleg - mondtam. - Annak alapján, hogy a múlt nagyon gyorsan tért vissza, a gyűrű átmérője nem nagy. Most már megállás nélkül fogjuk üldözni magunkat, mint a kutya saját farkát. Mik a szándékaid, Oleg? Oleg nem vesztette el határozottságát: - Meg kell kísérelnünk, hogy ne kerüljünk abba a jövőbe, amely egyúttal a múltunk is. Ellon, készülj fel a térgörbítő generátorok beindítására! Hang, a következő időszakadás előtt add ki a parancsot a generátorok beindítására! Most már csak várnunk kellett. Ismét vakító fénnyel lobbantak fel a képernyőkön a növekedő égitestek százai. Ismét két nap vált ki a csillagrajból, és veszett dühvel száguldott egymásnak. Egész testemet összehúztam, vártam az idegeimbe és testszöveteimbe hasító ütést, amelyet lehet, hogy ezúttal nem éltem volna túl. De az egymás felé rohanó napok hirtelen fakulni kezdtek, méreteik egyre csökkentek. És már nem láttuk az összefüggő csillagrajt, csak a korábbi csillagzűrzavar, az égitestek tolongása fénylett a képernyőkön. Talán csak még sűrűbben, még nagyobb összevisszaságban
pöttyözték az eget a csillagok. Kitéptük magunkat a két egymásnak vágódó csillag veszélyes útjából, ismét ott voltunk a centrum megszokott csillagtumultusában. - Az időszakadás nemcsak egyszerűen szakadás volt - mondta fellélegezve Olga. - Egyben a múltba való zuhanást is jelentette. Hiszen csak a múltból tudtunk egy olyan jövő felé száguldani, amely már volt. Olgát a következtetéseivel a Hanghoz küldtem, hiszen ő volt az, aki elsőként értette meg az időszakadás lényegét. Hadd vitatkozzanak csak, idejük van elég, csak kisütnek valami okosat. Engem inkább az nyugtalanított, hogy a gravitációs spirál mentén való haladásunkkor nem csúsztunk ki a centrumból, hanem ellenkezőleg, a mélyébe kerültünk. Ez a tény aggasztónak tűnt.
8. Harsona nagyon rosszul érezte magát, Maryvel elhatároztuk, hogy meglátogatjuk. Az öreg angyal a díványon feküdt, hatalmas szárnyai lelógtak a földre. Ráncos, öregemberes arca szürke volt, akár a pofaszakálla. Szokása szerint görbe karmaival fésülgette a szakáiiát, de oly gyenge, lassú mozdulatokkal, hogy Mary nem tudta visszatartani a könnyeit. Az angyalon végigpróbáltak minden kezelésmódot és minden gyógyszert, de világos volt, hogy a napjai meg vannak számlálva. Ő maga is tudta, hogy közel a vég. - Nem nekem való az időszakadás, Eli - suttogta szomorúan. - Az angyalok képtelenek egyszerre több időben létezni. Te jól tudod, admirális, hogy nekünk ördögien erős a szervezetünk, bármilyen fizikai megterhelést elviselünk. De a különböző idejűséget nehezen álljuk. Mi elvből az egyidejűség mellett vagyunk. Minden más számunkra katasztrófa. Mary vigasztalgatta Harsonát, én képtelen voltam erre. Többször bebizonyosodott, hogy a nők fel tudnak lázadni a legkézzelfoghatóbb realitás ellen is, ha az érzelmeik tiltakoznak. Csendben hallgattam, hogy próbálja meggyőzni az angyalt, hogy a kezelés még nincs befejezve, és amikor befejeződik, Harsona nem is felkel, hanem egyenesen felrepül az ágyából. Nem elképzelhetetlen, hogy Mary maga is hitt abban, amit mondott. Harsona viszont nem hitte, de hálatelt szemmel nézett rá. Bejött Romero, és suttogva megkérdezte, min töprengek. Arra gondoltam, hogy az időszakadást az élettelen tárgyak alig érezték meg, viszont valamennyi élőnek, Mizart leszámítva, súlyos megrázkódtatásokat okozott. Romero megsimogatta a lábainál fekvő kutyát. Az okos eb le sem vette a szemét Harsonáról. Jól hallotta, mit mondtam róla, de nem reagált rá. Bár Luszin igyekezetének eredményeként kitűnően értette az emberi beszédet, kutyaudvariassága arra. késztette, hogy ne szóljon bele a beszélgetéseinkbe. - Fontos tényre mutatott rá, Eli. Valószínűleg az idő eltolódása vagy szétszakadása, ahogyan a Hang nevezi, a mi kis űrhajóvilágunkban olyan kicsi volt, hogy a tárgyak, még reagálni sem tudtak rá. Egy-két másodperc alatt a dolgok világában gyakorlatilag semmi nem változik. De az élő sejtek, különösen az idegsejtek számára már az egy másodperces nemlét is egy pillanatnyi halálra hasonlít. A továbbiakban nem szabad figyelmen kívül hagynunk ezt a tényt. - A legrosszabbul Harsona járt. - Éppúgy, mint Romero, én is suttogóra fogtam a hangom. - Az idegsejtjeit érő csapás súlyos betegséget okozott nála. A lélek szenvedései a test kínjait vonták maguk után. - Úgy látszik, Harsona jobban érzi magát. Nézze csak, Eli, megmozdult! De ez nem a javulást jelző mozgás volt, hanem agónia. Harsona testén görcsös rángás futott végig. Félig felemelkedett, szárnyai nehézkesen vergődtek. Valamit mondani akart, de szavak helyett zavaros, vijjogó hangok törtek elő a torkából. Térdre ereszkedtem a dívány előtt, fejemet odaszorítottam hatalmas, szőrrel borított mellkasához, néhány percig hallgattam, ahogyan egyenetlen, tompa ütésekkel dobog a szíve. Aztán a szívverése egyre gyengült, és egyszer, egy alig hallható dobbanás közben, hirtelen megállt. Az öreg angyal teste azonban még a szíve megállása után is
rángatózott és remegett, majd lassan megmerevedve, Harsona kinyúlt az ágyon. A szárnyai erőtlenül a padlóra csüngtek. Harsona nem volt többé. - Vége, Mary! - szóltam és felálltam. - Vége. Még egy barátunk elment. Vajon ki lesz a következő? Mary sírt. Romero hallgatagon állt a dívány mellett, könnyei végigfolytak az arcán. Szomorú gyöngédséget érezve iránta észrevettem, hogy állandóan magával hordott sétabotjára most nem is annyira azért van szüksége, hogy a régieket utánozza, hanem hogy rátámaszkodva meg ne tántorodjon. Gig is odaállt Romero mellé, és gyászos ünnepélyességgel megzörgette a csontjait. Ez a temetői csontzörgés örökké visszhangozni fog a fülemben. A temető-hűtőkamrába még egy átlátszó szarkofág került. Nem aludtam sem ezen az éjszakán, sem a következőkön. Romero elmondta, hogy azelőtt régen nagyon gyakran szenvedtek álmatlanságban az emberek, és mindenféle pirulákat szedtek, hogy el tudjanak aludni,. De kit érdekel ma már, miféle nyavalyák voltak régen! A betegségek azok közé a múltbéli dolgok közé tartoznak, amelyeket nem hoztunk magunkkal a mi korunkba. Mindig érthetetlennek tűnt számomra, hogy az emberek nem tudtak aludni, amikor aludni pedig kell, annál is inkább, mert az ember álmos szokott lenni! De nem azért tértem ki az engem gyötrő álmatlanságra, mert a szenvedéseimet akartam ecsetelni. Átéltem Vera és Asztrosz, Allan, Leonyid és Luszin halálát, és az ő elmúlásuk sem volt kisebb veszteség, mint az, hogy Harsona itthagyott bennünket. Azért nem tudtam aludni, mert nem hagytak nyugodni a gondolataim. Amikor ügyeleten voltam vagy tanácskoztam, nem lehetett másra összpontosítani. Nekem a gondolkodáshoz magányra van szükségem. Amikor Mary elaludt, felkeltem, átmentem a dolgozószobámba, bámultam a csillagokat ábrázoló kis képernyőt; pokoli gyorsasággal egymás felé száguldó, megvadult égitestek képét, vad csillagvihart, egy valamikor réges-régen kezdődő és azóta is egyfolytában tartó csillagrobbanást láttam. Arra gondoltam, vajon mit jelenthet egy ilyen csillagkáosz, a rendre utaló legkisebb jelnek ilyen hátborzongató hiánya, nem is beszélve már a csillagszférák fenséges harmóniájáról. Olga elejtett egy mondatot: „A centrum forrong.” Ez a mondat nem ment ki a fejemből. Vajon mi késztetheti mintegy forrni, forrongani, csillagokat porszemekként szanaszét hajigálni a Galaktika középpontját? Milyen rettenetes forróság kell ahhoz, hogy az óriási égitestek úgy szökdécseljenek tőle, mint molekulák az autoklávban? Nem változtatja-e meg a centrumban lévő hőség a tér tulajdonságait? Hát igen, a térről még vajmi keveset tudunk! A tér nemcsak egyszerűen az anyagi tárgyak üres tartálya, hanem képes maga is anyaggá válni, s anyagból ismét tér lesz. De ezen az egyszerű igazságon kívül mit értettünk még meg belőle? A tér a természet legféltveőrzöttebb titka, a legnagyobb rejtély valamennyi rejtélye közül. És az idő? Nem forrósodott-e fel itt maga az idő is? Hozzászoktunk már a mi távoli, nyugodt, kiegyensúlyozott csillagvilágunk állandó, egyenletes idejéhez. De mit tudunk arról, milyen lehet még az idő? Aki nyugalmi állapotban látja az óceánt, el tudja-e képzelni, milyen lehet vihar idején? „Itt szétszakad az idő, foszladozik, beteg, olyan, mintha rákja lenne” - nem ezt mondta erről Oan, az áruló? Üres fenyegetés volt-e ez, vagy figyelmeztetés? És vajon nem igazolódott-e be a fenyegetés, ha az volt egyáltalán? Az idő darabokra szakad, a múlt nem kapcsolódik a jelenen keresztül a jövőhöz; testünk minden sejtje ezt panaszolta! Szegény Harsona! Az időszakadás áldozata lett. De ha nem szakadt volna szét az idő? Akkor valamennyien katasztrófa áldozataivá lettünk volna, emberek is, űrhajók is, sőt maguk a csillagok is. Micsoda rettenetes robbanás rázta volna meg a Galaktika középpontját, ha szétrobban benne ez a száz meg száz csillag! A centrumban több milliárd csillag van, de hiszen egy tonna nukleáris robbanóanyag is el tudna söpörni több milliárd tonnás hegyeket! „Itt most álljunk meg! - mondtam magamban. -Állj meg, Eli! A saját szemünkkel láttuk, hogy az időszakadás megakadályozta száz és száz égitest felrobbanását. Amikor atomok zúdulnak az atomok és molekulák a molekulák felé, az összeütközéstől az elektromos taszítás védi meg, és az elektromos összeférhetetlenség taszítja el őket egymástól. Ennek köszönhetően létezünk mi: tárgyak, élő szervezetek, művészeti alkotások. A mi atomjaink parányi atommagjai nem tudnak egymásba rohanni. És itt, ebben a nagy centrumban, ebben a nagy szervezetben? Itt nincsenek elektromos
erőterek, amelyek eltaszítanák egyik csillagot a másiktól. Létezik viszont a tömegvonzás newtoni elve, amely vad összevissza rohanásban löki egymás felé az égitesteket. Newton, Newton, te régi bölcs, hiszen te az egész világmindenség elkerülhetetlen pusztulását tervezted meg! S ez a pusztulás csak azért nem következik be, mert egy másik törvény működik itt, hatalmasabb, mint a te általános tömegvonzásod, mint az elektromos vonzás és taszítás, sőt hatalmasabb, mint a demiurgoszok térgörbítése! Ez a hatalmas törvény pedig az idő meggörbülése és szétszakadása. Ez az, ami a centrum állandóságát biztosítja! A centrum idejének változékonysága menti meg az egész világot! Nem, ez nem betegség, hanem hatalmas erejű fizikai folyamat: az idő diszharmóniája biztosítja a Galaktika középpontjának állandóságát! Ez az egyidejűség lehetetlensége, az azonos idők összeférhetetlensége, az idősíkok kölcsönös taszítása! De Harsonának igaza volt: ez nem nekünk való, ez egyáltalán nem nekünk való!” Ekképpen töprengtem, hol logikusan, hol zavarosan, hol hideg fejjel állítottam össze az okok és okozatok láncolatát, hol dühödt szenvedéllyel lázadtam fel ellenük. De már érett bennem a meggyőződés, hogy minél gyorsabban, mielőtt elpusztulnánk, el kell menekülnünk innen. Igen, így van, a Galaktika csillagainak nagy része a centrumban összpontosul. De az élet lehetetlen itt. Az élet a külső csillagvilágok jelensége. „Nem!” - mondta ki a verdiktet a centrum, és meggyőző a szava. De nem baj, ez a „nem” is értékes eredménye az expedíciónak, hiszen nem várhattuk, hogy mindig és mindenhol csak „igenek” fognak várni ránk. A pokoli kemencébe való behatolásnak a megtiltása sem kevésbé fontos tény, mint az, ha egy újonnan felfedezett édenkertbe hívnának uralkodni. Ideje, hogy elmenjünk innen! Ideje, hogy elmenjünk! Ezekkel a szavakkal adtam elő a javaslatomat a kapitányok tanácsán arról, hogy fejezzük be a Galaktika centrumába hatoló expedíciónk útját. Készülődni kezdtünk, hogy visszatérjünk az otthoni csillagtájakra.
9. Egyben valamennyien egyetértettünk: a Galaktika középpontja nem egyéb, mint egy hatalmas, pokoli kemence, az anyag, a tér és az idő máglyája. Csaknem ellenkezés nélkül elfogadták a társaim azt a hipotézisemet is: az időszakadás biztosítja a centrum állandóságát, a centrum harmóniája az azonos idősíkok kölcsönös taszításában rejlik. Egyedül Romero kételkedett valamelyest: - Értem önt, kedves admirálisom, más módon nem lenne képes megmagyarázni a centrum paradoxonjait. Ha valamilyen rejtélyre két megoldás kínálkozik, az egyik hétköznapján egyszerű, a másik szédítően bizarr, akkor ön magától értetődően a másodikat választja. Hiába, ilyen a természete. Önből kizárólag az vált ki meglepetést, ha valamilyen dologban az égvilágon semmi meglepő nincs. - Nem értem az ellenvetéseit, Paul - válaszoltam bosszúsan. Ez a beszélgetésünk már akkor zajlott, amikor Romero a többiekkel együtt a javaslatom mellett tette le a voksát. - Az ön feltevése, miszerint a tömegvonzás gyilkos newtoni törvénye a világot a pusztulás felé sodorja... - Nem gyilkos törvényről van szó, hanem olyanról, amelynek értelmében a nagy koncentrációjú tömegekben bizonytalan az egyensúlyi helyzet. - Igen, igen, bizonytalan egyensúlyi helyzet! Mindez, nem tagadom, igen szellemes, kedves és nagyeszű barátom. Az egyidejűség szétszakadása, az idősíkok eltolódása kétségtelenül biztosítja a centrum állandóságát, feltéve persze, hogy az időszakadás a kellő helyen és a kellő időben következik be. Két kéz sohasem találkozhatna egy kézfogásban, ha az egyiket előbb, a másikat később nyújtanák előre. De azt hiszem, bölcs Eli barátom, hogy aligha helyes az egyik rejtélyt egy másik, sokkal bonyolultabb talány kiötlésével megoldani. - Ön szerint tehát én csak egyszerűen kitaláltam az időszakadást? Nem mondaná meg akkor, Paul, milyen ok miatt zuhantunk nem is olyan régen a földre, és vesztettük el az eszméletünket? - Az időszakadást mint olyat nem tagadom. És az is igaz, hogy a földön hevertem. A tények makacs
dolgok, szokták volt mondogatni a régiek. Ön azonban nem a tényeket vázolja fel, hanem új elméletet alkot. Ha jól értettem, ön a világmindenség új és leghatalmasabb törvényét állította fel: eszerint az anyag alapvető tömegének állandóságát az idő egymásutániságának változásai biztosítják. A csillagvilág fennmaradását az idő elveszése határozza meg. Ön szerint az idő egyenes vonalú folyamata a külső csillagvilágokban nem más, mint beteges torzulás. Mi pedig, akik ebben a nyugodt időfolyamatban élünk, valamilyen jelentéktelen vidékiek vagyunk. - Önt ez sérti, Paul? Az ön által annyira szeretett régmúlt időkben a Földet a világmindenség középpontjának tartották, az embert pedig a teremtés koronájának. Netán ön is ennek az elképzelésnek a rabja? - Bátorkodom megjegyezni, admirális, hogy ostobábbnak tart engem, mint amilyen valójában vagyok. De be kell vallanom: kissé bánt, hogy az élet azokban a csillagkörzetekben, ahol megszületett, nem más, mint az idő egyenes vonalú folyamattá való torzulásának eredménye, hogy az élet valamilyen mértékben az anyag elcsökevényesedése. Ha magát az embert nem is, de az életet mindig az anyagi fejlődés koronájának tartottam. És most ez a kiábrándító közlése... - Az egyház, a papok, amikor porig sújtotta őket az, hogy a Föld nem a világmindenség középpontja, máglyán égették el Giordano Brúnót, aki ezeket a kellemetlen igazságokat hirdette. Ön mily módon óhajt leszámolni velem, Paul? - Oly súlyos érvekkel zárja le ezt a vitát, nagyeszű Eli, hogy összepréselődöm alattuk. Ne féljen, nem akarom máglyára küldeni! Romero búcsúzásképpen felemelte a botját, és halálra sértetten távozott. Bennem pedig egyre erősödött a biztos tudata annak, hogy az általános tömegvonzás törvénye egyet jelent a világmindenség pusztulásának előrejelzésével. Csak azért tartottuk ezt a törvényt a csillagharmónia biztosítékának, mert a Galaktika távoli körzeteiben fedeztük fel, az „eltorzult, elcsökevényesedett” vidékeken, ahogyan csillaghazánkat Romero sértő módon nevezte. Itt, a centrum forró poklában, ez a törvény az általános világrobbanás vészjósló előhírnöke volt. Azt, hogy mire képes a tömegvonzás, tapasztalhattuk a hatalmas égitestekből fekete lyukakká váló novacsillagok példáján. Már nemcsak bíráltam az általános tömegvonzás törvényét, hanem féltem is tőle, sőt kezdtem meggyűlölni. Persze nevetséges dolog gyűlölni a természet vak törvényeit. De számomra a tömegvonzás már bármely anyag, nemcsak a magasan szervezett élet halálsikolyának tűnt. És csak az biztosította a világ létezését, ami ellentmondott ennek a rettenetes törvénynek: az elektromos és mágneses összeférhetetlenség az atomok világában, a nagy távolságok a csillagok között az űrben, itt pedig, a Galaktika centrumában az egyidejű idősíkok általunk felfedezett összeférhetetlensége. A tömegvonzás nem egyéb, mint az anyag eltorzulása, az anyag létének átka, mondogattam magamban. Általános küzdelem a tömegvonzás ellen; ez az egyetlen, ami megmentheti a világmindenséget. A Hang és Ellon vita nélkül mellém álltak. Nem sok olyan esetre emlékszem, amikor az önimádó demiurgosz és a széles távlatokban gondolkodó Agy egyetértettek valamiben. Különösen Ellon támogatása volt fontos: ráhárult a centrumból való kimenekülés kidolgozásának a feladata, hiszen a Galaktika középpontja egyre mélyebbre vonzott bennünket befelé. - Nem tudom, admirális, hogy a gravitációs spirál miért csak az egyik irányban működik - jelentette be Ellon egyszer. - A számításaim szerint az űrhajóknak kifelé kellene lökődniük, de valami visszafelé csavarja őket. A tervezöteremben ültem. Kissé távolabb, háttal nekem, csendesen dolgozott Irina. Nem bocsátotta meg nekem, hogy láttam a könnyeit és a kétségbeesését. Ellonnak elnézte, hogy nem értette meg az érzéseit, de nekem nem akarta megbocsátani, hogy akaratlanul tanúja voltam érzelmi kitörésének. Elfordult, amikor csak beléptem a tervezőterembe, a kérdéseimre hidegen felelt. A lehető legfontosabb dolgokról beszéltem Ellonnal, az egész létünk attól függött, megtaláljuk-e a rejtélyek helyes megfejtését, engem pedig szinte égetett belülről annak a vágya, hogy abbahagyjam a hangos töprengést, odamenjek hozzá, és egy cseppet sem szelíden megrántsam a karját, és gorombán rákiabáljak: „Te ostoba, mégis mit vétettem?!”
- Tehát nem látsz kiutat, Ellon? - Rettenetes errefelé a tér, admirális. Egyszerűen nem értem. - Hallgatott egy darabig, küzdött az ellenszenvével, majd hozzátette: - Tanácskozz az Aggyal, ő valamikor jól kiismerte magát a tér tulajdonságaiban. Tudtam értékelni azt az erőfeszítést, amelyre Ellonnak szüksége volt, hogy ezt beismerje. Elmentem a Hanghoz, és azt mondtam neki: - Egyetértettél velem abban, hogy menekülnünk kell innen, A térgörbítő generátorok segítségével azonban nem sikerül kiszabadulnunk. Mit gondolsz,nem kellene térelnyeléssel, fénysebesség fölötti tartományban haladva megkísérelnünk a menekülést? - A válaszom: nem! - hangzott a felelet. - Az a nem euklideszi térgörbület, amelynek segítségével a Perseusban elzártam az utat az űrhajók elől, százszor gyengébb az itteninél. És még egy, Eli: ott a tér passzív, könnyen beleilleszkedik a megadott formába. Itt viszont viharok szaggatják, térörvények keletkeznek, és ne adj' isten, hogy belekerüljünk egy ilyen örvénybe! - És a bolygók elnyeletésének kipróbált módszere? - Az űrflotta kétharmada elpusztult, amikor ezt a módszert próbáltuk alkalmazni. - Ott voltak a ramírok. Valamiért nem akarták, hogy megbontsuk az egyensúlyt a Pusztuló Világokban. Itt viszont nem vettük észre a ramírok nyomait. Nem hiszem, hogy értelmes civilizáció létezhet ebben a csillagpokolban. - Éppen próbát tehetünk egy bolygóval, Eli. De a centrumban nem voltak bolygók. A képernyőkön végigrohanó millió és millió csillag közül egy sem bizonyult megfelelőnek. Még megszokott, normális formájú csillagképek, egyszerű kettős vagy hármas csillagok sem voltak itt, az égitestek vad zűrzavarban száguldoztak összevissza. Ez nem jelenti azt, hogy sűrű csillaghalmazokat sem láttunk. Sok csillagraj került az utunkba. De azután, hogy Harsonát elvesztve éppen csak ki tudtunk menekülni egy ilyen csillaghalmazból, semmi kedvünk nem volt behatolni még egy pokoli kemencébe, ahol az időt olvasztották valamilyen erők. Ám mégiscsak a csillaghalmazokban remélhettük, hogy találunk egy bolygót. Egy ilyen alakzat, egy hatalmas, csaknem gömb alakú csillagörvény száguldott a közelünkben. Vadul forogtak benne az égitestek, csillagport szórtak szét, akár a gombák a spóráikat, hidrogént árasztottak magukból. A Hang figyelmeztetett, hogy a csillagforgószél belsejében olyasmi tombol, amit akár térgörbületviharnak is nevezhetnénk: maga a tér örvénylett ott szörnyűségesen. A számítógép szerint a csillagörvény labilis volt. Mintegy ezer évvel a keletkezése után egy óriási robbanással porfelhővé kell válnia. Ugyanakkor nem lehetett kétségünk afelől, hogy a csillagörvény már évmilliók óta létezik. Ugyanazzal az ismert paradoxonnal volt dolgunk, és már Romero is hajlott a gondolatra, hogy a csillagörvény létezésének egyidejűsége csak kívülről szemmel látható, belül nincs semmilyen egyidejűség. Lehet, hogy az egyes égitestek saját idejében a többi csillag, az egész csillagraj nem létezett. Oszima azt mondta Olegnek: - Nem kellene odébb mennünk innen, parancsnok? Semmi kedvem nincs hozzá, hogy az egyik lábam a múltba, a másik a jövőbe kerüljön, a szívem pedig ezer évvel korábban vagy későbben verjen. Nem is tudom, melyik lenne a rosszabb. Képtelen vagyok ekkora időszakadékokat elhelyezni magamban. Oleg kiadta a parancsot az eltávolodásra a veszélyes csillaghalmaztól. A kapitányok tanácskozására átjött a Bak űrhajóra Kamagin. Oleg elmondta, hogy a megszokott, egyszerű módszerekkel nem tudunk kijutni a centrumból. - És kevésbé egyszerűekkel? - kérdezte Kamagin. Kevésbé egyszerű kiút szintén nem létezett. A centrumban bolygókat nem találtunk, a csillagok elnyeletése pedig túl nagy falat lenne. - Tehát elpusztulunk? - Ismét Kamagin kérdezett. A kérdés nem volt helyénvaló. Oleg éppen azért hívta össze a kapitányokat, hogy megkeressük a fenyegető katasztrófából kivezető utat.
- Szeretném ma kijavítani azt a hibát, amelyet több mint húsz évvel ezelőtt elkövettem - szólalt meg újból Kamagin. - Akkor Eli admirális megparancsolta két űrhajó elpusztítását, hogy a harmadik kijuthasson a szabad térbe. Én tiltakoztam ez ellen. Most ugyanezt a módszert javaslom. Semmisítsük meg az én űrhajómat, a Kígyótartót. - Az a kísérlet nem sikerült - emlékeztetett bennünket Olga. Kamagin közbeszólt, hogy a Perseusban akkor háborút viseltünk, az ellenség mindenben akadályt gördített elénk. Itt viszont nincs ellenség. Felderítőkként, a saját akaratunkból jöttünk ide, és a következtetés most már nem lehet vitás: élőlényeknek éppúgy nem tanácsos behatolni a Galaktika centrumába, ahogyan forró szurokban sem egészséges fürödni. - Egyetértek Elivel abban, hogy az élet és az értelem perifériális jelenségek a Galaktikában. Az a véleményem, hogy itt, a centrumban értelmes lények nem fognak akadályozni minket, a természet vak erőivel pedig valahogy csak elbánunk. - A te véleményed, Eli? Sem egyetérteni nem tudtam Kamaginnal, sem megcáfolni őt. Szégyellem, de be kell vallanom: határozatlanság lett úrrá rajtam. - Nincs határozott véleményem - feleltem. A tanácskozás után, ahol elfogadták Kamagin tervét, elmondtam az aggályaimat Ellonnak. Neki az volt a véleménye, hogy a kitörés nem fog sikerülni, az űrhajó túl kicsi ahhoz, hogy megsemmisítése egy kifelé vezető nyitott alagutat teremtsen. És az sem biztos, hogy valóban nyitott lesz-e az az alagút; az ilyen téren, mint ez, aligha lehet anyagelnyeléssel úrrá lenni. - Ne siess, Eli! Nemsokára teljes erővel beindítom a saját mini novacsillagomat, és akkor az időgravitációs spirál mentén csúszunk ki innen. Az atomidőt már szabadon tudom változtatni. Gyere, nézd meg. A mini novacsillaghoz kapcsolt laboratóriumi képernyőn jól láttam, amint egy neutron nekirepült egy protonnak, egy ergon keresztülhatolt egy másik ergonon, a rotonok belecsapdostak a többi részecskébe. A fizika törvényei szerint ezeknek az ütközéseknek anyagelnyelést vagy a részecskék transzformációját kellett volna eredményezniük. De ez nem következett be. Az összeütközések a mi időnkben zajlottak le, és nem a részecskék saját egyedi idejében. Az ő idejükben, a valóságban nem volt összeütközés, nem lehetett tehát robbanás és anyagelnyelés sem. - Ügyes kis gépezet, nemde? Most már meggyőződtél róla, Eli, hogy sikerült létrehoznom azokat a furcsa és félelmetes reakciókat, amelyek a centrum csillagkatlanában tombolnak? - Nálad atomok száguldoznak, Ellon, odakünt pedig csillagok! Mi nem vagyunk atomok, sajnos, hogy nem vagyunk atomok, még a csillagokhoz képest sem vagyunk azok! - Az atomok után a makrotestek következnek. Ismétlem, admirális, ne siess! Egyelőre senki sem akar azonnal elpusztítani bennünket. Már korábban is ígérte Ellon, hogy a gravitációs spirált összeköti a mini novacsillaggal. És bár az atomidőt, sikerült a birtokába vennie, az atomoktól a makrovilág testjeiig hosszú volt az út, akármit mondott is Ellon. Megtanácskoztam a dolgot a Hanggal. Szerinte Kamagin terve volt az egyetlen lehetőség a szabadulásra. Ehhez csak egy kevés passzív térre kell szert tennünk. Ezt ő, a Hang vállalja magára, hiszen ő érzékeli a teret. Úgy érzi, hogy ő maga a tér. Összezavarodnak a gondolatai, amikor a tér vadul összecsavarodik, és gyorsabban, világosabban hozza meg a döntéseket, amikor a tér visszaváltoztatja a struktúráját. S mennyire örül, ha az egész feszültség oldódni kezd! - Várni fogunk, hogy megadd a jelt, Hang! - mondtam. Aztán megkezdődött az utolsó űrhajó kiürítés és elhagyás az expedíció során. Azért az utolsó, mert a Kigyótartó volt az utolsó űrhajó, amelyet el lehetett hagyni. A műveletet Kamagin irányította energikusan, sőt vidáman: szilárdan hitte, hogy űrhajója feláldozásával megment valamennyiünket. Engem viszont kételyek gyötörtek. Egyik kudarc követte az út alatt a másikat. Az űrflotta gyakorlatilag megsemmisült, az élve maradt űrhajósok egy elképzelhetetlenül vad világ foglyai lettek, ahol csillagok milliárdjai tántorogtak egy szakadék szélén, és a szakadékban a mindent elnyelő
pusztulás ásított feléjük. Hogy hangosan is kimondhassam ezeket az érzéseimet, de kishitűséget se váltsak ki a barátaimból, lementem a temető-hűtőkamrába. - Te gyilkos! - vágtam oda a ramírok kémjének. -Minden szerencsétlenségünk a veled való ismeretséggel kezdődött! Elárultad a félvadságba süllyedő aranokat, s megpróbáltál elárulni minket is. Luszin az életével fizetett amiatt, hogy hazug módon a bizalmunkba férkőztél, majd Petri és űrhajójának a személyzete lett kémkedésed következő áldozata. Nem tudom, hogy uraidnak miért volt szükségük arra, hogy ilyen rettenetes körülményeket teremtsenek az Aranián, miért választották maguknak a Kegyetlen Istenek aljas szerepét. Most azonban már tudom, hogy nem vagytok ti semmiféle istenek, semmilyen felső erő. Bármelyik valamennyire is tisztességes istenség, ha valóban létezne, adna arra, hogy magasztos és fenséges legyen. Ti viszont csak kegyetlenek vagytok, de nem magasztosak, hatalmasok, nem mindenhatóak,erősek, nem ellenállhatatlan erejűek. „Ezek a tudatlan ramírok!” - mondta egyszer Ellon megvetően. Valóban tudatlanok vagytok! Mennyire féltél az idő átalakulásától a centrumban, Oan! Beteg, foszladozó idő, időrák! Az idő azonban nem beteg, csak változik, gyorsan változik; csodálatosan rugalmas itt az idő, amely a testek egymáshoz való közeledésekor az egyidejűséget egy robbanással különbözőidejűséggé változtatja. És ez a robbanás védi meg a Galaktika középpontját - ahová ti még az orrotokat sem meritek bedugni - egy másik robbanástól, az anyag felrobbanásától. Tudtátok ti ezt? Képesek voltatok felfogni? Elhallgattam, megpihentem a beszédben. Mit nem adtam volna azért, hogy ez az álaran életre keljen, és az arcába vághassam a vádjaimat! De Oan mozdulatlanul függött előttem. Mind a három szeme halott volt: az alsó, hétköznapi, csak nézni tudó szempár is, és a felső, félelmetes szemgolyó is, amelynek pillantása be tudott hatolni mások gondolataiba. Oan nem hallhatott meg semmit, nem tudott felelni sem. Halott volt. Sikerült elmenekülnie a büntetés elől. Sikerült elmennie az életből. De a világból nem! Az áruló holtteste örökké ebben az átlátszó, a demiurgoszok által készített börtönben fog függni. Kipihentem magam és folytattam: - Nem, az nem lehet, hogy ne tudtatok volna az általános tömegvonzás rettenetes szerepéről abban a forró csillagkatlanban, amelyet mi a Galaktika középpontjának nevezünk. Nem lehet, hogy ne tudtátok volna: a könnyen szétszakadó idő az, amely védi, menti a centrumot. Ti magatok is el akartátok tanulni az idő megfordításának tudományát. Talán nem azért hatoltál be a novacsillag feneketlen mélységeibe? Te ostoba! Azért szálltál le a pokol fenekére, hogy birtokodba vedd a pokol erőit, legalábbis így képzelted akkor. És a novacsillag most itt van az asztalunkon! Mindazt, amit a csillag antianyag-robbanásában kerestél, mi laboratóriumi úton állítjuk elő. Még nincs hatalmunk az égitestek makroideje fölött, de az atomok idejét már szét tudjuk szakítani, meg tudjuk hajlítani, lelassítjuk, felgyorsítjuk, ahogy a kedvünk tartja. Itthagyjuk a centrumot, áruló. De egyszer majd visszatérünk, és akkor, Kegyetlen Istenek, aligha tudjátok már bebizonyítani, hogy az erőtök is ugyanakkora, mint a kegyetlenségtek!
10. Azután bekövetkezett az, aminek - ma már jól tudom - elkerülhetetlenül be kellett következnie. A Hang kitűnően érzékelte a teret; a fedélzeti számítógépek tévedhetetlenül kimutatták a sűrű csillaghalmazokat, és jelezték, hogyan kerüljük el a nagyobb csillagakadályokat, hogyan térjünk ki a zabolátlanul száguldozó kisebb égitestek elől; Oszima mesterien lavírozott a csillagképek és a magányos csillagok között; Olga és Kamagin segített neki, s egyikük sem maradt el Oszima mögött sem a tapasztalatok, sem az óvatos, átgondolt merészség terén. Mindent alaposan előkészítettünk, mindennel számoltunk. Mindennel -egyet kivéve. Nem mi voltunk az egyetlen értelmes erő a centrumban. És nem érezhettük otthon magunkat még abban a morzsányi kis térben sem, ahol a kitörést végre akartuk hajtani. Meggondolatlanul elhitettük magunkkal, hogy csak a vak természeti
erőkön kell úrrá lennünk. Pedig egy ellenséges értelem szállt harcba velünk. Abban reménykedve kezdtük meg a kitörést, hogy a titokzatos ellenségnek nyoma sincs a közelünkben. Pedig ott volt, és a mi erőnkkel a sajátját állította szembe. És az erő legyűrte az erőt. A Hang jelentette, hogy a tér egy passzív körzete felé közeledünk. Körülöttünk a megszokott veszett táncukat járták a már megszokottá vált, veszett csillagok. Oleg kiadta a parancsot, hogy a Kígyótartót irányítsák arra a pontra, ahol az anyagelnyelők csapást mérnek majd rá. A parancsnoki teremben saját szék várt rám, de nem mentem oda. A megfigyelőterem tele volt: a három űrhajó személyzetének szabadnapos tagjai a képernyők előtt nyüzsögtek. Mary, Romero és én a szobámban lévő kis képernyő elé ültünk. Pontosan láthattuk, hogyan zajlik le a legújabb katasztrófa. A Kígyótartó a Bak előtt repült. Maga Kamagin irányította hajóját a vezérűrhajó anyagelnyelői elé. Az űrhajó belső hírközlő rendszerének hangosbeszélői közvetítették Kamagin gyors parancsait. A kapitány szavai valamennyi helyiségben hallhatóak voltak: - Bekapcsolom az anyagelnyelőket. A cél: zérózéró-három. Megkezdem a visszaszámolást: tíz, kilenc, nyolc, hét... Ebben a pillanatban a vadul száguldozó csillagokkal pöttyözött fekete homályból kicsapott a már ismerős sugár, ugyanolyan, amilyen a Bika űrhajót halálra sebezte. Elment a Bak mellett, és belevágódott a Kigyótartóba. Az általános döbbent hallgatásba Kamagin kiáltása hasított bele: - A számítógépet leblokkolták! Hang, Hang, van-e kapcsolatod a végrehajtó berendezésekkel? A Hang nem felelt, Mary a szívéhez kapott. Romero halálsápadtan azt suttogta: - Ezek a ramírok, admirális! Itt vannak a centrumban! Foglyul ejtettek bennünket! Kétségbeesetten ültem, le sem tudtam venni szememet a képernyőről. A számítógép nem működött, az anyagelnyelőket leblokkolták, valamilyen erő az űrhajót visszafordította, és elindította arra, ahonnan jöttünk: be a centrumba, a Galaktika középpontjának vad csillagforrongásába.
Az isten számára minden szép, jó és igaz. Az emberek azonban némely dolgot igaznak, mást pedig hamisnak tartanak. HÉRAKLEITOSZ (Bodor András és Szabó György fordítása)
Kasszandra Jajaj,jajaj, ó, ó, iszony: megint a jóslás szörnyű kínja pörget és zavar, hogy vésznek zengjem kezdőhimnuszát. Karvezető Jós-hírneved minekünk régen ismerős, jövendölöket mégse vágyunk hallani... AISZKHÜLOSZ (Devecseri Gábor fordítása)
Mindent rokonként megszerettet Jövőnk, a köznapi derű. S magába húz, legyél eretnek, A halhatatlan egyszerű. B. PASZTERNAK (Rigó Béla fordítása)
NEGYEDIK RÉSZ A saját árnyékunk nyomában
l.
Már a katasztrófa utáni percekben rémületbe ejtett egy sejtés a szerencsétlenség igazi okát illetően. De a gondolat még nem lehetett teljesen úrrá rajtam: előbb meg kellett menteni az űrhajót, és csak aztán kutathattam a baj titokzatos okait. A parancsnoki terembe rohantam. Kamagin és Oleg élt, de már nem egy űrhajó parancsnokai, hanem éppúgy, mint valamennyien, egy irányíthatatlan űrbéli porszem utasai voltak. A tervező teremben Ellon és Irina is sértetlenül vészelte át az eseményeket, de egyikük sem tudta zavarodottságában, hogy mit tegyen. A laboratórium képes lett volna folytatni a kutatásokat, ha lett volna energia. Ellon dühödten szidott engem és Oleget: - Nem hallgattatok rám! Siettetek, bár semmi sem fenyegetett minket egészen addig, amíg meggondolatlanul és fejvesztve azonnali menekülésre nem fogtátok a dolgot! - Gyere velünk, Ellon! - utasította Oleg, és hármasban a Hanghoz indultunk. A Hang gyengén, de érthetően hallatszott. Fájdalmas lökést érzett, amikor megszakadt a kapcsolata a számítógéppel. Az ellenség a harci gépezetek irányítóberendezéseire mérte a csapást, minden más kár ebből származott. - A ramírok voltak. Itt vannak a centrumban. Nem akarnak kiengedni bennünket innen. A foglyaik vagyunk. Graciőz szintén megsérült. Amikor a ramírok leblokkolták a számítógépet, Graciőz elvesztette az eszméletét, és a földre zuhant. Fenségéből, az istenekre való hasonlóságából nem sok maradt. A halhatatlan galakt sokkal gyengébben állt a lábán, mint mi, egyszerű halandók. A galaktok rosszul viselik a megpróbáltatásokat: paradicsomi városaikban elfeledkeztek a bajokról. - Meg kell vizsgálni a számítógépet - mondta Oleg. A kívülről tökéletesen sértetlennek látszó számítógép nem működött. Lekapcsoltuk róla a végrehajtó berendezések és elemző műszerek vezetékeit, és átvittük a laboratóriumba. Ott, ahogy első pillanatban hittük, ismét működni kezdett, de ez csak látszat volt: a jelek ugyan végigfutottak a pályáikon, de hiányzott a rendszer, vagyis az, ami miatt Kis Univerzális Számítógépnek neveztük. - Olyan, mintha hiányozna belőle az értelem - jegyezte meg Graciőz. - Mintha idegösszeroppanást kapott volna. De mit lehet várni egy géptől, amelynek nincsenek élő, természetes testszövetei? Ellon mérges pillantást vetett a galaktra. Gyorsan más irányba tereltem a beszélgetést, el a mesterséges és a természetes szövetek veszélyes témájától. Ha a számítógép csak mély ájulásban van, akkor még reménykedhetünk benne, hogy életre tudjuk kelteni. Oleg szólt, hogy hozzák át a laboratóriumba a Kos és a Kígyótartó űrhajókról származó két tartalék számítógépet. De azok sem voltak jobb állapotban. Mindkettő gépi idegrendszere összeroppant. A Faltörő Kosról átszállított számítógép pedig még mindig keverte az okokat és az okozatokat. - Graciőz - szóltam a galaktnak -, nagyon nehéz feladat vár rád és a Hangra. Valamennyi gépezetet, éppúgy, mint a Pusztuló Világokban, ismét közvetlenül rátok fogjuk kapcsolni. A Hang ott megbirkózott ezzel a munkával, de akkor nem a Galaktika centrumában voltunk. Ha most nem sikerül megoldanotok ezt a feladatot, alulról fogjuk szagolni az ibolyát. - Remélem, hogy sikerül. De mit jelent ez a különös kifejezés: „Alulról fogjuk szagolni az ibolyát?” Az az érzésem, valami nagyon rossz van emögött. Ráhagytam a galaktra, hogy ez bizony nagyon rosszat jelent. A Bak számítógépe gyenge életjeleket kezdett mutatni, mintha mély ájulásból térne magához. Aztán kétségbeesetten hallgattuk a jelekre adott feleleteit. A gép megőrült. Fiatal lánynak képzelte magát, aki megszökött otthonról. Minden elektromos impulzusra, amellyel be akartuk indítani, szomorú versikével válaszolt: Szeretett engem az anyám, Azt hitte, jó lánya vagyok, . De jött az éj, s a tanyán Egyedül maradt az anyám...
énekelgette a számítógép zokogásba fúló, gyengéd hangon. Aztán Maruszjának kezdte nevezni magát,és hasonló kuplékban eldalolta, hogy Maruszja megmérgezte magát, bevitték a kórházba, de fájdalom, ott sem tudták megmenteni. Agyrémei nemcsak ostobák voltak, hanem meglepőek is. A tervezők a gép memóriaegységeibe semmit nem építettek be sem ledér ifjú hölgyekről, akik elszöktek otthonról, sem valamilyen Maruszjáról és a kórházról, és még kevésbé tanították meg verselni. Mindezt a számítógép maga találta ki, amikor meghibbant. Az őrület megfertőzte a többi számítógépet is. A Kígyótartó számítógépétől azt kérdeztük: „ki?”, mire az a „hová” kérdésre válaszolt; adtunk neki egy feladatot: számítsa ki, hogy nyolc fokra keletre, kétszáz fényév távolságban hány harmadik nagyságrendű csillag van, mire az kémiai egyenleteket kezdett megoldani; megkértük, hogy értékelje azt a sugárzást, amelyet felé irányítottunk, és határozza meg, nem ártalmas-e az az ember szervezetére. Erre a számítógép integrálszámításokat kezdett végezni, és Kepler bolygótörvényeit sorolta el. A Kos számítógépe viszont, akárcsak a Faltörö Kosé, képtelen volt helyes összefüggésbe hozni az okokat és az okozatokat. Feladtam neki egy egyszerű kontrollfeladatot: „Minden ember halandó. Én ember vagyok. Következésképpen tehát...?” A számítógép közölte, hogy válasszak tetszés szerint a három felelet közül: „Hatdimenziós kiterjedésű kövér vagy. Második nagyságrendű kampósszög vagy, amelyet a durvaság logaritmusán differenciálszámítással számítottam ki. Késő őszi, tépett virágszirom vagy, amelyet két kiterjedésű, integrált ecetben tartanak.” Oleg kérdésére pedig, hogy mennyi száznegyvenhárom a köbön, hasonló gyorsasággal adta meg a három, szerinte egyenértékű választ: „Menj a pokolba. Huszonnyolc tonna, vessző, tizenhat méter, bőséges éjszakai harmattal. A bikának szarvai vannak, a bolygó negyvennégy centiméteres, a nyolcadik nagyságrend négyzetén, tiszta vízen úszik.” Valamilyen okból a Kos számítógépe minden kérdésre hármas feleletet adott, arról már nem is beszélve, hogy elképesztő ostobákat. Érlelődött bennem a felismerés, hogy a Kos és a Kígyótartó számítógépével érdemes vesződni, míg a Bak gépe reménytelen. Az első kettőnél az őrület a profiljuk határain belül maradt. Elvesztették az értelmükét, de azért gondolkodó, csak ostobán, helytelenül, összevissza gondolkodó gépek maradtak. A Bak számítógépe viszont már nem számítógép, lánykának, mégpedig szerencsétlen és rossz magaviseletű lánykának képzeli magát. S ehhez még versfaragásra is adta a fejét! El lehet-e képzelni nagyobb bolondságot, mint verseket kitalálni?! - Nem hinném, hogy Romero is azon a véleményen lenne, miszerint a versfaragás a bolondság netovábbja - jegyezte meg Oleg. - A számítógépről beszélek, nem az emberekről. Az embereknek gyakran vannak különös mániáik. Nekik más elképzelésük van az őrültségről. Sokan, különösen a régmúlt időkben ezt valamilyen remek, irigylésre méltó dolognak tartották. Máig fennmaradt a mondás: „Őrülten boldog vagyok!” vagy: „Őrülten tetszik nekem!” Egy régi fizikus azt állította, hogy a tudományban csak a bolondok vihetik valamire. Sajnos az emberi értelem nem mindig követi a logika szabályait. De a gépek mindig logikusak, hasznosak, értelmesek; ebben különböznek megalkotóiktól. Oleget kielégítette a feleletem. - Ellon, a te feladatod lesz a gondolkodó gépek kijavítása - mondta. - De ez nem jelenti azt, hogy a tervezőirodád-laboratóriumod más munkával ne foglalkozzon. Hogyan állnak a kísérletek a mini novacsillaggal? - Atomok szintjén már szabadon tudjuk változtatni az időt. - Ez még kevés. Irina, gyere ide - hívta közénk a lányt Oleg. Többször észrevettem már, hogy amikor idegenek lépnek be a helyiségbe, Irina félrevonul. Most sietség nélkül elindult felénk. Oleg nála ritkán látható idegességgel ezt mondta: - Kedves barátaim, Irina és Ellon! Félek, hogy ha nem találjuk meg azt a fizikai módszert, amelynek segítségével érzékelhetetlenné, láthatatlanná tehetjük magunkat a ramírok számára, nem tudjuk kivezetni az űrhajót a centrumból. Teremtsétek meg hát legalább egy kis időre a különböző időben
való létezést a ramírokkal. Lehet, hogy „korábban” még nem voltak itt, vagy „később” már nem lesznek itt, de „most” itt vannak, és erősebbek nálunk... Értetek engem, barátaim? Irina csak bólintott, míg Ellán ezt felelte: - A mikroidővel folytatott kísérleteimhez egy élettelen tárgyra és egy élőlényre van szükségem. Élettelen tárgy sok van, de honnan szerezzek egy élőlényt? - Kísérletezz Mizarral - javasoltam. - A kutyákat korábban is használták kísérleteknél. Igaz, Mizar gondolkodó lény, és előbb meg kell neki magyaráznotok a kísérlet lényegét, és meg kell szereznetek a beleegyezését. .. - Beszélj te Mizarral - vágott közbe Ellon. - Az állatokat a demiurgoszok nem tartják magukkal egyenértékűnek, ahogyan ti, emberek. - Irina, te tárgyalj Mizarral! Igazad van, Ellon, az ember emberi módon viszonyul az állatokhoz. Alig hiszem, hogy Ellon megértette a kioktatást. Ismét odaléptem a Bak űrhajó számítógépéhez. - Ismersz engem? Hallasz egyáltalán? A gép éles, gyermeki szoprán hangon válaszolt, amely egyáltalán nem hasonlított az előbbi erőteljes baritonra: Benyúlt a Ványa a papa bukszájába, kimarkolt két bankót, s becsapta az ajtót. A zsandárok már jönnek, bilincsek csörögnek, börtönben ül Ványa, elhagyta babája, tékozló, szép Tanya. A csodálatos, nem is olyan régen még utolérhetetlen értelmű s most magát élőlénynek képzelő és a nő-férfi viszonyba kibogozhatatlanul belebonyolódott gép látványa annyira szomorú volt, hogy alig bírtam visszatartani a könnyeimet.
2. Este meglátogatott Romero. Leült a karosszékbe, térde közé fogta a botját, szórakozott tekintetét a képernyőre szegezte. Ugyanaz a pokoli kép tárult elé: a vadul száguldozó égitestek örvénylő zűrzavara. Hirtelen fájdalmasan belém hasított annak az érzése, amit eddig nem nagyon vettem tudomásul: Romero láthatóan megöregedett. Most sem volt egyetlen ősz szál a hajában, kis szakállában, bajuszában, de a ráncokat nem tudta elrejteni. Mindig jól ápolt, most is szép arca fáradtnak látszott. Félig tréfásan azt kérdeztem: - Izgalmas kaland, ugye, Paul? Hosszan nézett rám nagy, sötét szemével, és akkor hirtelen eszembe jutott, hogy Mary egyszer azt mondta: „Paul olyan jó kiállású, karcsú, olyan kifinomultan elegáns, olyan jól nevelt, neki van a legszebb szeme, amilyet eddig férfiarcon láttam, és hogy tudta tenni a szépet, neked pedig, Eli, eszedbe sem jutott, hogy udvarolj. És éppen beléd kellett szeretnem, te kelekótya! Micsoda igazságtalansága a sorsnak!” - Ön kedveli a vad paradoxonokat, admirális - felelte. - Hogy lehet egy tragédiát izgalmas kalandnak nevezni?! - Ha Petrire és társaira gondol... - Önre és magunkra gondolok, bölcs Eli! Micsoda helyrehozhatatlan ostobaság! Úgy repültünk bele ebbe a forrongó pokolba, mint lepke a tűzbe! Olyanok vagyunk, mint pillék a kemenceajtó előtt!
Gyenge pillék az ellenség kegyetlen kezében! - Beleszeretett ebbe a pillangóhasonlatba, Paul! - Igen, beleszerettem - felelte Romero keserűen. Attól a pillanattól fogva, hogy a ramírok elpusztították a Kígyótartót, állandóan azt hajtogatom magamban, hogy tűzbe repülő pillék vagyunk. És tudja, mit mondok önnek? Ezt a szót az űrhajó számítógépétől hallottam az imént. - Volt a laboratóriumban? Onnan jövök. Azt kérdeztem a géptől, mit gondol az időszakadásról, erről a különös világról, amelyet a Galaktika középpontjának nevezünk. És erre azt felelte... Mit gondol, bölcs barátom, mit felelt erre a számítógép? - Valamilyen értelmetlen versikével válaszolt? - Igen, elmondott egy verset. Hallgassa csak: Gondtalanul szálldostam, akár a pille, virágszirmok közt éltem életem, de lelkem most bűvköröket ír le, Feléd röppen, szerelmem, mindenem.
- Micsoda lapos kis versike! Csak az az érdekes benne, hogy a számítógép ezek szerint már nem butácska ifjú hölgynek, hanem érzelgős ficsúrnak hiszi magát. - Nem, mély értelmű barátom, más itt az érdekes. Az agyamban megült a „pille” szó, és a gép éppen ezt a szót illesztette bele a versbe. Nem mond ez semmit önnek, Eli? - Egyáltalán semmit. - Kár, admirális. Egyébként önt sohasem érdekelték a régi idők erkölcsei, az ön természete már csak ilyen. De tudja-e, Eli, hogy az egyetemen a diplomamunkámnak az volt a címe: A városi kispolgárság szentimentális költészete a XIX. század végén. És hogy az értekezésemben valamennyi verset idéztem, amelyeket most az eszét vesztett számítógép előad? - Ez már tényleg érdekes. - Örülök, hogy végre kapiskálja a lényeget. A ramírok csapása személyiséghasadást idézett elő a mi szegény, bolond számítógépünknél. - Időszakadást, Paul. - Igen, igaza van, időszakadást. A gép egyszerre két korban létezik. Fizikai valójában itt van közöttünk. De valamennyi gondolattársítása a múlthoz köti. Valamennyiünk, így az én sugárzásaimat is érzékeli, mint tudja, mindegyikünk személyiségét, sugárzását betáplálták neki. Korábban is fogta az agyamból érkező impulzusokat, vagyis az ismereteimet, a múltról vallott nézeteimet, de mindennapi munkájában ebből semmit nem tudott hasznosítani. Most viszont, visszakerülve a múltba, csak a múltbéli ismereteket adja ki magából. Ön azt kérdezte tőle, ismeri-e önt, feladta neki a Ngoro-egyenletet, de abban a múltban, amely számára jelenné vált, ön még nem létezett, és nem létezett Ngoro sem. A számítógép őrültségének oka az, hogy fizikailag „most” és „itt” van, értelme viszont „korábban” és „ott”. - A többi számítógép az őrültség más formáit mutatja, Paul. - Mindenki a maga módján bolondul meg, kedves admirális. Ez nemcsak az emberekre, hanem a gépekre is vonatkozik. - Az ön gondolatai, Paul, talán érdekes lehetőséget nyújtanak a gép kijavítására. - Én egy másik lehetőséget sejtek: nemsokára valamennyien megbolondulunk. Romero Oanról és az általa beteg időnek nevezett jelenségről kezdett beszélni. Bekövetkezett az, amivel az áruló fenyegetőzött: belekerültünk a beteg időbe. Meglehet, hogy a centrum vad káoszában az időingadozás biztosítja az égitestek fizikai létének állandóságát, de a mi harmonikusan felépített szervezetünk számára ez életveszélyes. A jelennek nevezett egyetlen, apró időegység kiesése egyszer már csaknem a halálunkat okozta. Már betegek vagyunk, ha még nem is tudunk róla. Az időfolyamat
kapcsolatrendszerének szétesése most bennünk játszódik le. - De a számítógép már megőrült, mi viszont még normálisak vagyunk. Hacsak nem tekintjük bolondságnak az ön elméletét, mely szerint már a bennünk lévő idő is megfertőződött... - Mi élő szervezetek vagyunk, a számítógép viszont csak gépezet. Az élő szervezetnek, úgy látszik, saját belső időstabilizátora van. Biztos vagyok benne, hogy az életet megteremtő természet olyan kataklizmák esetére is gondoskodott az élet védelméről, mint az egyidejűség megbomlása. A természet ugyanis jobban ismeri a saját furcsaságait, mint mi. Nekünk eszünkbe sem jutott, hogy az űrhajók fedélzeti számítógépeibe időstabilizátort is kellene szerelni. De a mi szervezetünk védőrendszerét sem kell túlértékelni! Az idő bomlásának nyomai elraktározódnak a sejtjeinkben. Amikor pedig a biológiai stabilizátorunk szilárdsági határértékét túlhaladják, mi is elvesztjük az eszünket. - Megpróbálunk még addig kimenekülni azokról a helyekről, ahol nem stabil az idő. Kíséreljük meg, Paul, a gyakorlatban ellenőrizni a hipotézisét. Segítsen Ellonnak és Irinának kijavítani a számítógépet! Romero elhűlve nézett rám. - Gúnyolódik rajtam, Eli? Én és a műszerek javítása! Bátorkodom megjegyezni, hogy én csak történész vagyok, és nem mérnök. - Éppen azért, mert történész! Éppen erre van most szükség. Ha a számítógép értelme a múltban van, akkor csak egy történész képes visszahozni azt a jelenbe. Képzelje el, hogy önre bíztak egy embert, aki hatszáz évvel ezelőtt elaludt, és csak most ébredt fel. Ön beülteti maga elé az iskolapadba, és megtanítja neki azokat az eseményeket, amelyek az álomba merülésétől a felébredéséig lezajlottak. És ez az ember előbb-utóbb egy számára új időbe kerül. Valami ilyesmit kell csinálnia a megversfaragósodott számítógéppel is. Remélem, nem hozta ki a sodrából ez a kifejezés? - Soha nem lehetett büszke a helyes beszédére, Eli, de már megbékéltem ezzel. Ám szeretném felhívni a figyelmét, hogy a „megversfaragósodott” számítógép csak egy a három közül, a másik kettő őrültsége más típusú. Azoknak is történelemórákat adjak talán? - Azokat logikaórákkal fogják gyógykezelni. A gépekbe az az alapelv van betáplálva, hogy az ok megelőzi az okozatot. Ezt az alapelvet az időszakadás semmissé tette. Úgy vélem, ha a történelmi tünetekkel járó őrültséget megszünteti, megtaláljuk annak a módját is, hogyan küzdjük le a logikai bolondságokat. Már azt hittem, sikerült meggyőznöm, amikor hirtelen, mintha a teljes elkeseredés rohama tört volna rá, a magasba emelte a botját, és patetikus hangnemben kiabálni kezdett: - Minek kellenek ezek a javítások, gyógykezelések, helyreállító munkák?! A pokolba kerültünk, ahonnan nincs visszatérés. Hol vagyunk? A Galaktika centrumában? Csak egyszerű számításokat kell végeznie, és megtudja, hogy semmilyen centrum nem létezik! Hiszen az, ami egységes, csak egységes időben képes létezni, és éppen ez az egységes idő hiányzik! Nem vagyunk sehol, mivel egyidejűleg különböző helyeken vagyunk! Én már kezdek megbolondulni, már nem tudom ésszel felérni, mit jelent a különbözőidejűség egyidejűsége és az egyidejűség különbözőidejűsége! Tudnom kell, „mikor” vagyunk ebben az átkozott „hol” helyzetében. Meg tudja ezt érteni? Az én kínjaimhoz képest nevetségesek Hamlet gyötrelmei, akinek a lelkében szakadt szét az idő, mivel nekem a lelkemben is, a testemben is foszladozik már, és kívül, körülöttem sem látok egységes időt, és azt sem tudom, hogy most ül-e ön velem szemben, vagy az elérhetetlen jövőben, és onnan csak az árnyéka vetítőjük ide, s én az árnyékkal beszélgetek, és nem is egy űrhajón vagyok, hanem Rómában, a Palatinus-dombon, éppen most csevegtem egy jót azzal a borotvaéles agyú Július Caesarral, hajba kaptam az álnok Publius Clodiusszal, felpofoztam az intrikus Catilinát, és holnap elindulok Caesarral a galliai hadjáratba, és akkor, hirtelen az úton elém vetült az árnyéka egy űrhajóból, az ön árnyéka, Eli, rettenetes távolságból, valamilyen Galaktika középpontjából, amelyről nekem, az ókori Caesar ókori barátjának fogalmam sem lehet!… Alig bírtam visszatartani magam, hogy meg ne üssem Romerot. Még nem őrült meg, de a hisztéria
már elkezdődött. Paul idegesen a tenyerébe temette arcát; úgy tűnt, rögtön elkezdi a haját tépni, ordítani, sátánian forgatni a szemét. Közvetlenül elé léptem, a kezem ökölbe szorítottam. Romero lassan leengedte a karját. - Meg akar ütni, admirális? Üssön csak bátran, nem fogok védekezni. Azelőtt verték az embereket. Néha ez segített. Csak ezek a halvány mosoly kíséretében elmondott szavak mentették meg a pofontól. Ismét visszaültem a helyemre, és a térdemre fektettem a kezem, hogy elmúljon a remegése. Most értettem meg, mit érezhették azok a kapitányok, akiknek a hajóján a legénység megtagadta az engedelmességet. Az ismétlődő katasztrófák állapotában a hisztéria kitörése aligha lehet jobb, mint a lázadás egy régi vitorlás hajón. - Az értelmére, az ön világos értelmére apellálok, Paul! Azért sértődött meg, mert én ezt a tragédiát izgalmas kalandnak neveztem? De talán valamilyen szempontból, ismétlem, valamilyen szempontból nem mi vagyunk most a legboldogabb emberek? - A legboldogabb emberek? Már mondtam önnek, Eli, hogy belefáradtam az állandó paradoxonjaiba... Mégis eszébe juttattam, hogy Oleg gyermekkora óta álmodozott az utazásról a Galaktika centrumába, a világmindenség legtitokzatosabb és legelérhetetlenebb helyére; ő az első galaktikus kapitány, aki elvezette ide az űrhajóit, és alakja a centrum felfedezőjeként fog bevonulni a világtörténelembe; vajon lehet-e Oleg boldogtalan, még akkor is, ha egy-két tucat évvel korábban fejezi is be az életét? Vagy vegyük őt magát, Roméról, a régi idők tudós ismerőjét, az összehasonlító társadalomtudomány szakemberét, aki az élet olyan formáit, olyan értelmes civilizációkat ismerhetett meg, amelyek létezését előtte senki sem gyanította; ő talán ezeket a felfedezéseket a szerencsétlenségek közé sorolja? És Olga, Oszima meg Kamagin, akik mindig abban látták életük értelmét, hogy ismeretlen csillagutakra vezessék hatalmas űrhajóikat; ők talán nem érték el a céljukat, még annak az árán is, hogy meg kell válniuk az élettől? És a Hang, a szeretetre méltó Legfőbb Agy, a mi egykori Vándorunk talán boldogtalan? Éppen ő, aki végigpróbált mindent, amire csak vágyott: a káprázatos gondolatiságot, az erőtől duzzadó test örömeit, a világmindenség térségei felett gyakorolt hatalmat? Hát a galaktok és a demiurgoszok? Talán nem mindegyik azt valósítja meg, ami a legjobb benne, nem azt, amire képes álmai, vágyai, akarata szerint? Nem, kedves Romero, keressen más kifejezéseket! A szerencsétlenség, boldogtalanság, csüggedés, elkeseredés, bánkódás, kiábrándulás szavak nem illenek ide! Még ha tragikus vég is lesz az osztályrészünk, a sorsunk akkor is irigylésre méltó! Romero felállt, rátámaszkodott a botjára. - Eli, kedves öreg barátom! Nem akarok én vitatkozni önnel. És nem is tudok vitatkozni. Megyek, admirális, és teljesítem a parancsát: visszahozom a számítógépet a múltból a jelenbe. Becsuktam az ajtót, hogy most még Mary se jöhessen be: neki sem volt szabad látnia, mi megy végbe bennem. És amikor Romero botjának kopogása elhált a folyosón, leültem a díványra, kezembe temettem az arcomat, és felnyögtem a kétségbeeséstől, a kilátástalanságtól, annak a halálnak a rettenetétől, amely ránk várt, és amelyet magam előtt láttam. A hisztéria, amelynek kitörését éppen most akadályoztam meg Romeronál, már engem gyötört, annál is inkább, mivel nekem sokkal több okom volt erre. De én senkitől nem kérhettem segítségét: még nem jött el az idő, hogy felfedjem a titkot, előbb még elő kellett készíteni az űrhajó megmentését.
3. Megkértem Ellont, hogy az időtranszformátorba szereljen be egy stabilizátort is, hasonlót ahhoz, amilyet a természet alkotott meg a szervezetünkben. Annyira biztosra vettem Romero hipotézisének helyességét, hogy kész tényként illesztettem bele döntéseimbe. Ellon tekintete mérgesen vjllant rám. - Ne üsd bele az orrodat olyan dolgokba, admirális, amelyekhez nem értesz! Transzformátor,
stabilizator! Mégis mit csinálunk szerinted? Én egy univerzális időgépet szerkesztek, vésd be ezt a fejedbe egyszer és mindenkorra! Eközben indulatosan ugrált előttem, és dühösen hadonászott. Tudtam, hogy Ellon neveletlen, már ha a jólneveltséget emberi mércével mérjük, és az sem volt ismeretlen előttem, hogy amikor az emberek nyelvét tanulta, különleges figyelmet szentelt a goromba kifejezéseknek. Csakhogy túl szó szerint értelmezte őket, most is olyan mérgesen szemlélte a koponyámat, hogy megijedtem, nem akar-e valóban odavésni valamit. Azzal magyaráztam indulatosságát, hogy még a fáradtságot nem ismerő demiurgoszok is kimerültek; aligha hiszem, hogy a Kígyótartó katasztrófája után Ellon akár egy órát is pihent volna. Az eszembe sem jutott, hogy kezdődik a Romero által megjósolt általános őrület. Először akkor jöttem rá, hogy baj van, amikor Mizart odavezették az időtranszformátorhoz. Ez egy hatalmas, állványon álló, átlátszó gömb volt. Körülötte sugárzáskibocsátó és sugárzásvédö berendezések tornyosultak, a gömböt egy csővezeték kötötte össze a mini novacsillaggal; láttam még ott különféle műszereket és gépeket, de rendeltetésüket nem ismerem, és ezért nem is számolok be róluk. Csak arra térek ki, hogy a Mizarral tervezett kísérlet előtt Ellon néhány tárgyon is végigpróbálta az eljárását, felváltva küldve őket a múltba és a jövőbe. A tárgyak épen és sértetlenül tértek vissza a múltból és a jövőből is. Ha a kísérlet Mizarral is sikerül, ez azt jelentené, hogy megtaláltuk a centrumból való menekülés reális útját, mivel az égitestekkel való találkozáskor nem az ő idejükben, hanem a sajátunkban haladtunk volna, és ez kizárja az összeütközést velük. Természetesen terveinket arra a kockázatos feltételezésre alapoztuk, hogy a ramírok nem fogják megakadályozni a menekülést. De hát ezenkívül reménykedhettünk-e valamiben? A kísérlet kezdetére odajött Oleg és Romero, Graciőz és Orlan, Mary és Olga is. Ellon maga nyitotta ki az időtranszformátor bejárati nyílását. Irina odavezette Mizart. A kutya halkan nyüszített, nyugtalanul forgatta a fejét, orrával a térdemet böködte, megnyalta Mary kezét, majd váratlanul két lábra állt, és mancsait Romero vállára tette, aki meglepetésében még a botját is elejtette. Irina megnyugtatóan simogatta Mizart, valamit kedveskedően sugdosott a fülébe. De Irina arckifejezése nem tetszett nekem. Közelebb mentem. - Kedves, drága Mizar! - mondta Irina a kutyának. - A múltba megyünk, a távoli múltba! Szaladgálni fogunk majd az erdőben. Szívesen ugatnék én is veled együtt, ha tudnék! Megyünk az erdőbe! Az erdőbe! - morogta idegesen a kutya, és nyalogatni kezdte Irina kezét. Együtt fogunk ugatni! Együtt fogunk vadászni Irina suttogását csak én hallottam, de az eb válaszait a fordítógép mindenkinek közvetítette. Valami okból mindannyian azt hitték, hogy Irina kedveskedve félrevezető, megnyugtató szavakkal készíti fel Mizart a múltba vezető veszélyes útra. De én jól tudtam, hogy az eb Luszinnál a kutyaskála szerinti kitűnőre vizsgázott az emberi történelemből, ami kiválóan fejlett értelméről tanúskodott, és nem volt szüksége hamis illúziókra. Úgy is beszéltük meg Irinával: oly módon készíti fel Mizart, hogy megmagyarázza szerepének fontosságát, és nem fogja elterelni a figyelmét a múltba való utazás hazug örömeinek, az ecsetelésével. - Irina! - szóltam neki halkan. - Fordulj csak ide! A lány lassan felemelkedett a térdelő helyzetből. A szeme különösen fénylett. - Megengeded, admirális, hogy együtt menjek el Mizarral? Szeretem őt. Olyan erővel szorítottam meg a karját, hogy feljajdult. A fájdalmat még képes volt érezni. - Nem szereted Mizart, Irina! Te Ellont szereted! Olyan feszülten figyelt rám, hogy néhány pillanatig még a száját is nyitva felejtette. Azelőtt soha nem engedett volna meg magának ilyen ostoba arckifejezést: azok közé a nők közé tartozott, akik akkor is szépek tudnak maradni, ha piszkos fizikai munkát végeznek. - Ellont? - kérdezett rá gyenge, elnyújtott hangon. - Hogyan szerethetném Ellont, amikor megtiltottad? Én olyan engedelmes vagyok, admirális, olyan engedelmes! - Szamárságot beszélsz! Önfejű vagy, és nem engedelmes! Most pedig nem vagy egészséges. Ki
tudja, milyen képzelgések járnak a fejedben. Menj pihenni, Irina. - Úgy gondolod, nem szeretem Mizart? kérdezte maga is kételkedve. - Szereted, persze hogy szereted. Én is szeretem, anyád is, Mary is szereti... De ez nem elég ahhoz, hogy együtt induljatok a múltba. - Nem eléggé szeretlek, Mizar - mondta Irina megadóan. - Csak hittem, hogy mindenkinél jobban szeretlek. Olyan engedelmes vagyok, Mizar! - Hirtelen szomorúan tördelni kezdte a kezét. - Ó, admirális, engedd meg, hogy szeressek valakit! Odahívtam Olgát. Vele jött Oleg és Mary is. Amikor Oleget meglátta, Irina arca megváltozott. Felnyögött, kezét védekezőén kinyújtotta. - Te ne, te ne! Elcseréltél engem az expedíciódra, ahol meg fogsz halni! - Térj magadhoz, Irina! - mondta Oleg halottsápadtan. - Emlékezz vissza a beszélgetésünkre az űrhajótámaszponton! Magad kérted, hogy eljöhess velünk. Itt vagyunk együtt az űrhajón, Irina! Nem maradtál a Perseusban. Irina sírva fakadt, arcával anyja mellére borult. - Vidd haza, Olga - kértem. - És egy pillanatra se hagyd magára. Súlyos idegösszeroppanása van. Amíg mi Mizar mellett suttogtunk, Ellon a már kinyitott nyílás előtt várakozott. De amikor Olga átölelte a lányát, és kifelé vezette, Ellon mérgesen ránk kiáltott: - Nem fejeznétek be a sugdolózást, emberek?! Az időtranszformátor túlmelegszik az üresjáratban! Ki fogja idehozni Mizart? - Majd én - feleltem, és éppúgy, mint Irina, letérdeltem a kutya mellé, és gyöngéden megsimogattam dús szőrét. - Mizar, kedves barátom! Nem arról van szó, hogy futkosni és ugatni fogsz egy jót az erdőben. Valószínűtlenül nehéz kísérlet áll előtted, amely ha sikerül, valamennyien megmenekülünk. Hajlandó vagy segíteni ebben nekünk? - Vezess oda, Eli - morogta bátran a kutya, és megnyalta a kezemet. Odavittem a gép nyílásához. Ellon durván meg akarta ragadni a nyakánál fogva és behajítani a gépbe, de én nem engedtem. Mizar szomorúan végignézett rajtunk, és ezt ugatta: „Isten veletek!” majd maga ugrott be a nyílásba. Ellon rácsapta az ajtót, és a mini novacsillaghoz ment. Az időtranszformátor működni kezdett. Hamarosan azt láttuk, hogy a kutya kezd eltűnni. Ahhoz hasonlóan vált semmivé, ahogyan Oan, amikor menekülni akart. Mizar teste körvonalakká változott. A transzformátorban meleg volt, a kutya kilógatta a nyelvét, vadul villogó szemét ránk meresztette. Amikor a teste már kezdett elhalványulni, a szeme és a nyelve még mindig ellenállt. Eljött a pillanat, amikor Mizar teste már nem volt a gépben, de önálló életre kelt szeme villogott, nyelve előre-hátra mozgott. Aztán a szeme is halványulni kezdett, de a nyelve még mindig nem állt meg; csak az egyre fakuló, lassan eltűnő nyelv élt még a távozás utolsó pillanataiban is. Az átlátszó időtranszformátor üres lett. - Mizar a jövőben van! - kiáltott fel Ellon, és ellépett a mini novacsillag mellől. - A legközelebbi jövőben, alig ezer évre tőlünk a ti időszámításotok szerint. Hadd párolódjon ott egy kicsit az olvadó idő forróságában! - Ellon hangos hahotára fakadt; én összerázkódtam kegyetlen nevetésétől. - Mennyi ideig marad a jövőben? - Csak egy órácskát, admirális, csak egy órácskát! Aztán kikapcsolom a novacsillagomat, és a kutyád visszazuhan a mi időnkbe. Az ujjongó demiurgosz nagyon kellemetlen látványt nyújtott. Még a fontos felfedezést tett kísérletező örömének sem lett volna szabad felülkerekedni a szegény kutya miatt érzett aggodalmon. Az is bántott, hogy Ellon közömbösen tekintett Irina betegségére. Oleg már elment. Romero megfogta a karomat. - Nincs kedve megnézni, admirális, hogyan folyik a Bak űrhajó számítógépének magához térítése? Az elromlott gép az időtranszformátortól távol eső egyik sarokban állt. Megkérdeztem tőle, mit gondol az időutazásról. A számítógép a megszokott dallamos hangon szavalni kezdte:
Régen történt. Nem tudom, mikor felvillant, akár a látomás, és beletűnt a végtelenbe. Fáradt szivem a múltat rég elfeledte. Régen történt, nem tudom, mikor. Lehet, meglátom még valamikor. - A választ nem lehet értelmesnek nevezni, de egészen értelmetlennek sem - jegyeztem még. - És talán a vers is jobb valamivel a korábbi ostobaságoknál. - A vers címe egyébként Chopin emlékezete. Nem tudom, ismeri-e, Eli. Az pedig, hogy a gép az emlékezetet és feledést emlegette, csak azt jelentheti, hogy kezd a tudata visszatérni. Az emlékezet pedig a tudat talán legfontosabb ismertetőjegye. Ó, kiváló Eli barátom, vajon tudja-e, mekkora az emlékezet hatalma a gondolkodó értelem felett? Az emlékezet a halhatatlanság egyetlen biztosítéka, olyan katalizátor, amely bármely pillanatot örökkévalósággá változtathat, amely a pislákolva tovatűnő percet örökre feledhetetlenné, soha el nem röppenővé teszi! A patetikusan szárnyaló kifejezésekért Romeronak igazán nem kell a szomszédba mennie, de ilyen emelkedetten talán még soha nem beszélt. - Micsoda ódát zengett az emlékezet tiszteletére, Paul! - Ma éjjel megjelent előttem a nővére, Eli. Ne méregesse olyan rémülten a szemét, barátom, egyelőre még eszemnél vagyok. Jól tudom, hogy Vera régen meghalt, és a Földről való elindulásom előtt meglátogattam a hamvait a Panteonban. Az emlékeimben volt velem, csak az emlékeimben! Az egész életem hirtelen a saját életem emlékévé vált, és ez oly gyönyörű volt, kedves sógor! Hiszen mi összevesztünk Verával, ön ezt jól tudja, ön mindent tud, admirális, azaz nem, akkor még nem volt admirális, ifjú volt még... Vera után repültem a Plútóra, bementem a szállodájába, abba, ahol már voltam vele együtt, ugyanabban a szobában voltam vele, Eli... Térdre estem előtte, csókoltam a lábát, ő is térdre hullott, sírt, csókolgatott, és olyan végtelenül örült, hogy visszatértem hozzá, hogy megbocsáthat nekem... Eli, kedves barátom, sógorom, ha tudná, mennyire hálás vagyok azért, hogy utánaküldött a nővérének. Önnek köszönhetem, hogy újjászülettem. Térdeltünk egymással szemben, bizonyára nevetséges volt ez más szemében, de mi csak örültünk egymásnak, sírtunk, csókoltuk egymást, és ez ma éjjel, a mai boldog éjjelen volt, Eli! Romero megtántorodott. Annyira váratlanul következett be az átmenet az értelmes, logikus gondolatfűzéstől a félrebeszéléshez, hogy közbe sem tudtam vágni, és csak arra volt időm, hogy elkapjam, amikor elzuhant. Romero összerázkódott, majd lassan magához tért. Szeme zavaros volt és örömteli, de szomorú is, mintha az öröm egyben keserű is lett volna. - Mi történt velem? Mit beszéltem? - kérdezte. - A számítógép magához térítéséről beszéltünk, Paul. Most pedig hallgassuk meg, miről vitázik olyan hevesen Ellon Orlannal és Graciőzzel. Érdemes volt bekapcsolódni a beszélgetésükbe. Ellon azt bizonygatta, hogy a jövőbe való látogatás megteremtése semmiség. Mindössze úgy kell felgyorsítani az időt, hogy közben az iránya ne változzék meg. Az idő a múltból a jövő felé fut, a mini novacsillag csak felgyorsítja a folyamatot, és kész! A múltba már nehezebb visszalátogatni: ehhez vissza kell fordítani az időt. A mini novacsillag erre is képes. De hogyan viselik ezt az időutazást végző objektumok? Az élettelen tárgyak nem érzik a változást, azok egyformák maradnak a múltban és a jövőben is. Az élő szervezetek viszont elpusztulnak, ha az időt nem megfelelő, speciális módon transzformáljuk. - A galaktok által annyira kedvelt természetes szövetek nem képesek elviselni az idő-zéró átugrását. -Ellon arca kárörvendő vigyorba torzult. - A mesterséges szervek viszont könnyedén kibírják az idő megfordítását. A galakt méltóságteljesen kihúzta magát. - Azt mondod, Ellon, hogy speciális módon kell az időt transzformálni? Mit értesz ezen? És miért olyan veszélyes az idő-zéró átugrása a természetes szövetek számára?
- Azért, mert az idő-zéró állapotában valamennyi életfolyamat leáll. A kő, a fémek számára ez semmit nem jelent, de az élőknek ez maga a halál. Azt vetettem ellene, hogy a két nap összeütközésekor már átéltük az idő megállását, már elvesztettük egyszer a „most” állapotát. Ellon nem értett egyet velem. Az idő akkor csak nagyon rövid időre állt meg. Megmerevedtünk, de nem haltunk meg, mivel azonnal helyreállt a múltból a jövőbe vezető természetes időfolyamat. Az idő megfordulása viszont egyenlő egy robbanással. - A holttestedet kellene visszahoznom a megfordított időből, admirális! Ellon a múltba való alámerülésnek csak egyetlen módját találta meg az élő szervezetek számára: az élőlényeket az egyenes időfolyamat mentén a jövőbe kell küldeni, s ha nem tudnak ott megkapaszkodni, és visszazuhannak, nem szabad megállítani őket a jelenben, hagyni kell tovább esni, ezúttal már a múltba. A lendület, a tehetetlenségi erő viszi ilyenkor tovább őket, s nem külső erők hatása. Az idő tehetetlenségi ereje szerinti mozgás mindig a reális létezés pontja felé való száguldást jelenti; ilyen az idő természete. És ha egy élőlényt a jövőből a jelenbe zuhanva az esés lendülete a múltba löki, akkor az idő-zérón való áthaladás különösebb megrázkódtatások nélkül megy végbe. Ekkor kell meggyorsítani az esést a mini novacsillaggal, és az objektumot a múlt bármelyik pontjára lehet küldeni: valamennyi letűnt évmilliót újra be lehet népesíteni. Eljött az ideje, hogy Mizart visszahozzuk a mi időnkbe. Ellon elfordított egy kallantyút a mini nova csillag irányítópultján. A transzformátorban valamilyen sötét folt tűnt fel, megjelent egy árnyék, lassan a hűvös levegőt mohón lefetyelő kutyanyelvvé változott, kissé feljebb kigyúlt két, először halványan, majd egyre erősebben fénylő pont. Az időtranszformátorban kirajzolódott az élő, izgatottan szabadulni akaró Mizar alakja. A nyílás feltárult, és Mizar puskagolyóként röpült kifelé. Romero mellére vetette magát, a történész hanyatt zuhant. Rám is ugyanez a sors várt, majd Graciőz is hátratántorodott a jókora kutyafej erős lökésétől. A galakt azonban megállt a lábán, és boldogan ölelte át Mizar nyakát. - Térj észhez, te veszett állat! Inkább számolj be, mit láttál az utazás alatt! Mizar semmit sem látott, mindent köd borított, aztán feltűntek a csillagok, gonoszul pislákoltak, és a kutya megugatta őket. Egyszóval ugyanaz a látvány fogadta, amilyen a képernyőkön villódzott napestig. Hideget nem érzett megéhezni nem volt ideje. De olyan forróság vette körül, hogy Mizar majd elepedt a szomjúságtól. - Mindjárt kapsz inni - mondta Ellon. Amig Mizar a vizet lefetyelte, Ellon a következő időutazáshoz készítette elő a transzformátort. Megkérdeztem, nem lehetne-e holnapra halasztani a múltba való utazást, hogy Mizar kipihenhesse magát. Ellon azt felelte, hogy nemcsak a jelenlégi, a múltbéli idő sem vár. Megint átöleltem Mizar nyakát és megtudakoltam, mindent elmondott-e neki Irina a kísérlet egész programjáról. A kutya elmosolyodott. Valamennyien jól tudjuk, hogy a kutyák kitűnően tudnak mosolyogni, s nemcsak a farkukkal, hanem a szemükkel, az egész pofájukkal is, de Mizar tartózkodó mosolya különösen kellemes volt. Valóban csak mosolygott, még a legnagyobb boldogság perceiben sem engedte meg magának, hogy kutyakacagásra fakadjon. Egyébként sok kutya ilyen. Az udvariasság benne van a vérükben. Aztán újból láttuk, amint Mizar hatalmas, szép teste ködös sziluetté változik, és az ürességben még egy percig fénylik a két szeme, s vörös nyelve már a láthatatlan test számára lefetyeli a levegőt. A helyiségben ismét megjelent Oleg. Irina eszméletlenül feküdt, Olga őrködött az ágyánál. Oleg nagyon aggódott Irina életéért. Az emberek és a demiurgoszok telerakták az űrhajót a legkitűnőbb gyógyszerekkel, többek között olyanokkal is, amelyek a pszichés megbetegedéseket gyógyítják, de egyik sem segített. Az orvos automata háromszor állított fel három különböző diagnózist, és három különböző gyógymódot javasolt; a memóriájában nem tárolt ismereteket Irina betegségéről, annyira szokatlan volt az. Ellon éles hangját hallottuk: - Figyelem! Következik a visszatérés a jövőből! A tehetetlenségi erő átviszi a kutyát a múltba! Mizar anélkül száguldott vissza a jövőből, hogy lefékezett volna a jelenben. Kívülről annyit láttunk, hogy a transzformátorban ugyanabban a sorrendben kirajzolódik egy nehézkesen lihegő nyelv, aztán
két szem, a törzs, a lábak. Egy pillanatig azt vártam, hogy a testi valóját visszanyerő kutya örömteli ugatásba kezd, és ki akar jönni a gépből. De a törzse nem vált teljes kutyatestté, ismét tökéletesen átlátszóvá lett, majd eltűnt. Mizar nem állt meg a jelenben, hanem szinte nekifutásból átrepült a múltba. Ellon a mini novacsillag fölé hajolva figyelte az irányítópulton kigyúló fényeket. - A kísérleti kutya visszaszáguldott a múltba - jelentette Olegnek. - Az idő-zérót Mizar élve és sértetlenül lépte át. - Mennyit kell a visszatéréséig várni, Ellon? - Körülbelül egy órát, parancsnok. Azt mondtam Olegnek: - Ha itt maradsz, megnézem, mi van a Hanggal. Bizonyára unja magát egyedül. A Hang megfigyelőhelyiségében úgy járkáltam a fal mellett, ahogyan Graciőz szokott. Az elemző műszerek tökéletesebben közvetítették a kísérlet lefolyását a Hangnak, mint ezt én megtehettem volna. Csak azt kérdezte tőlem, mi a véleményem az időutazásról. Zavaros érzésekkel voltam eltelve: reménykedtem is, féltem is, és valamilyen pontosan körülírhatatlan ösztönös ellenérzés is munkált bennem az élőlényekkel folytatott kísérletekkel szemben. - A helyzet valószínűleg rosszabb, mint hisszük - mondta a Hang. - Te is attól félsz, hogy a megőrülés veszélye fenyeget bennünket? - Az őrültség már elkezdődött. - Irinán kívül még senki nem zavarodott meg. A gépek persze azonnal megbolondultak: - A gépek értelmét nem védelmezi időstabilizátor, mint az élő szervezeteket. Az a természetes, hogy a gépek előbb mondták fel a szolgálatot. - Egyetértesz Romero hipotézisével? - Romero pontosan nevezte meg az okot. - Csak nem vesztjük el valóban az eszünket, Hang? Azt válaszolta, hogy az űrhajón élők már elvesztették a jelen időt, a jelen percét, sőt a jelen pillanatát is. Az idő a legközelebbi múlt és a legközelebbi jövő között lüktet. Nem folyamatosan halad, hanem vibrál, mintha görcsök rángatnák. A Hang agyának minden sejtjében érezte az idő remegését. A vibrálás a múlt és a jelen között a gondolatait is lüktetésre készteti: a gépeknek adott utasításai mintha remegnének. A durva végrehajtó berendezések szerencsére nem igazodnak el az olyan nüanszokban, mint a gondolat lüktetése, az utasítások vibrálása. Minden bizonnyal a régi emberi történelem során a szolgákat sem érdekelte, hogy remegő vagy határozott hangon adja-e ki a parancsot az uruk, a fontos a parancs tartalma volt. De ez nem sokáig marad így. Eljön a pillanat, amikor a vibráló, nem magabiztos parancs megszűnik parancs lenni. Akkor pedig minden megáll az űrhajón. - Graciőz felváltva dolgozik veled, de ő semmi ilyesmit nem mondott - vetettem közbe értetlenül. - Nemsokára ő is ugyanezt fogja érezni. Nemsokára valamennyien ugyanezt fogjátok érezni, Eli. Az idő görcsei egyre erősebbek. A múlt és a jövő közötti távolság, amelyen belül az idő lüktet, egyre növekedik. És minden vibrálás otthagyja a nyomát: felgyülemlik a múlt, koncentrálódik a jövő. Amikor a múlt és a jövő összeegyeztethetetlensége elég nagy lesz, az idő ismét kettészakad. A legutóbbi alkalommal kiszabadultunk a két nap között lévő, szétszakadt időből, de mi történik akkor, ha az idő magán az űrhajón szakad ketté? - Rémisztő, mégpedig igen rémisztő! Van-e esélyünk a megmenekülésre? - Csak egyetlen esély van. Sürgősen stabilizálni kell az időt az űrhajón. Az időstabilizátor most fontosabb, mint az időtranszformátor. A tervezőterem laboratóriumába szólítottak. A padlón élettelenül hevert Mizar. Szeme kimeredt, a szája tágra nyílt, a szőre felborzolódott. Mindannyian hallgatagon néztük a halott kutyát. A csendet Orlan mélyről feltörő és vészjóslóan fenyegető hangja törte meg: - Azt ígérted, Ellon, hogy a kutya szerencsésen áthalad az idő-zérón! Te hazudtál, Ellon. Ellon annyira behúzta a fejét, hogy a válla fölött csak sápadt fényű, ijedt szeme látszott. - Nem hazudtam, Orlan. Mizar baj nélkül átugrott az idő-zérón. Mindannyian láttuk... Élt, amikor
eltűnt a múltban. Mindannyian láttuk... - És holtan tért vissza. Meg tudod ezt magyarázni, Ellon? Ellon alig hallhatóan válaszolt: - Keresni fogom a magyarázatot, de egyelőre még nem tudom az okot. Mizar testét a kutatóasztalra helyeztük, én pedig beszámoltam a többieknek a Hang aggályairól. - Jobb lenne, ha visszamennél a megfigyelőpontra - javasoltam Graciőznek. - Attól félek, hogy a Hang idegei felmondják a szolgálatot. - Majd én beszélek Ellonnal - mondta Orlan. Ellon magába roskadva jött oda hozzánk. - A Hang figyelmeztetett, hogy az űrhajón az idő a múlt és a jelen között vibrál, és a vibrálás amplitúdója növekszik. Mikor lesz kész az űrhajó időstabilizátora? - kérdezte Orlan. - Azonnal hozzáfogok a munkához, Orlan. Félreteszem a transzformátort, és a mikroidőről az űrhajó idejére kapcsolom át a stabilizátort - felelte sietve Ellon. Orlan hidegen így folytatta: - Nem jól értettél, Ellon. Nem azt kérdeztem, mikor fogsz a stabilizátorral foglalkozni. Te nem érdekelsz engem. Azt kérdeztem, hogy mikor lesz kész a stabilizator?! - Holnap már működni fog - felelte alázatosan Ellon. Még egy utolsó pillantást vetettem a halott kutyára, majd kihívtam Oleget a helyiségből. A folyosón azt mondtam neki: - Oleg, ha mi ketten összeroppanunk, a következmények borzalmasak lesznek. Bármi történjék is a többiekkel, nekünk nem szabad az idővibrálás hatása alá kerülni. És ha mégis bekövetkezik a szakadás a múlt és a jövő között, kapaszkodj meg a jövőben, maradj a jövőben, Oleg, semmi esetre se zuhanj vissza a múltba! - Igazad van. Nekünk kettőnknek tartanunk kell magunkat. A szeme bedagadt, fáradt volt, vörös és gyulladt. Felsóhajtottam. Csak két emberben lehettem biztos az űrhajón: benne és magamban. És ez rettenetes volt. De hogy miért volt rettenetes, azt nem mondhattam el neki.
4. Későn értem haza. Mary már aludt. Csendben levetkőztem és lefeküdtem. Mary zokogása ébresztett fel. A díványon ült, és arcát a kezébe temetve sírt. Átöleltem, és magam felé fordítottam az arcát. - Mi van veled, Mary? Mi történt? - kérdeztem, miközben könnytől nedves arcát csókolgattam. Mary ellökött magától. - Nem szeretsz engem! - zokogta. - Mit beszélsz, Mary? Hogy én nem szeretlek téged? Én? - A bódult alvás után nem fogott az agyam; ismét átfogtam őt, és csókolni kezdtem. Mary ismét kitépte magát az ölelésemből, és mérgesen toppantott a lábával. - Ne érj hozzám! Nem szeretsz engem! És ha tudni akarod, én sem szeretlek! Csak most kezdtem megérteni, hogy mi történik. Hátat fordítottam Marynek, leültem, és nyugodt hangon azt kérdeztem: - Szóval nem szeretlek? És te sem szeretsz engem? Érdekes vallomás! De miért gondolod, hogy nem szeretlek? - Megkérdezted rólam a Felvilágosító Központot! - hadarta a könnyein keresztül. - Megijedtél, hogy annyira nem ülünk össze, igaz, én is megijedtem, de rád gondoltam, és állandóan kerestem a találkozást veled. Attól a kairói estétől fogva mindig látni akartalak, te pedig elmentél az Ohrára, rám sem pillantottál, pedig én bocsánatot akartam kérni tőled, amiért goromba voltam a hangversenyen és akkor a viharban a Főváros utcáján. Annyira akartam bocsánatot kérni! Mindig csak rád gondoltam, ki sem kapcsoltam a sztereoképernyőket, nehogy véletlenül elmulasszak egy Ohráról sugárzott adást, hátha a többiek között feltűnsz te is. Te pedig beleszerettél valamilyen kígyónőbe, nem akartál visszatérni a Földre, elrepültél a Perseusra, nem törődtél vele, hogy végigsírtam az éjszakákat, amikor
megtudtam, hogy a nővéred nélküled jött vissza. Paul elmondta, micsoda szenvedéllyel nézted azt a kígyószépséget, hogyan rohantál az éjszakai randevúkra, mindent elmondott rólad, én pedig azt feleltem, hogy akkor is téged szeretlek, pedig már gyűlöltelek! És most is gyűlöllek! Ha nem akarsz, ne gyere vissza, egy jó szót sem fogsz tőlem kapni! Hidegen és megvetően fogok majd rád nézni, így, ilyen hidegen és megvetően! Miért hallgatsz? Nagyon gyengéden azt mondtam: - Paul nem mondott el mindent rólam, Mary. - Mindent elmondott, mindent! - vágott közbe dühösen. Gyengéd állhatatossággal megismételtem: - Nem mindent, Mary, hidd el. Paul egyszerűen nem tudott rólam mindent. Azt sem mondhatta el neked, hogy az első találkozáskor, az első szó, az első pillantás után, ott, Kairóban már egyszer és mindenkorra beléd szerettem. Azt sem mondhatta el, hogy néha ugyan gorombáskodtál velem, néha bocsánatot akartál kérni, én szerettelek téged, minden porcikámmal csak téged szerettelek. Igen valóban hatással volt rám Viola, de téged szerettelek, csak téged, úgy, ahogy vagy, mindig csak téged! Miközben szidtál engem a Fővárosban, én arra gondoltam: milyen csodálatos hangja van, amikor velem beszél! Összehúztad a szemöldöködet, én pedig gyönyörködtem benned: soha nem láttam ilyen szép szemöldököt! Villogtattad rám a szemedet, én pedig meghatottan azt mondtam magamban: senkinek nincs ilyen szép szeme, még ehhez hasonló sem! Mérgesen elrohantál, én pedig gyönyörködtem az alakodban, a járásodban, abban, ahogyan lóbálod a karodat, és boldog voltam, hogy gyönyörködhetem benned, hogy ilyen örömben lehet részem,hogy nézhetlek téged, amint mérgesen elmegy az, akit szeretek, dühösen lóbálja a karját, oly gyönyörűen lóbálja a karját, a balt csak egy kicsit, a jobbat erősebben... így volt ez, Mary, Paul ezt nem mondhatta el neked, ezt csak én tudtam, csak én, Mary! Ismét közbevágott: - Azt mondtad, így volt! Magad is beismered, hogy már nincs igy! Ugyanazzal a gyengéd makacssággal folytattam: - Igen, Mary, igazad van, így volt. De nemcsak ez volt. Az is volt, hogy együtt mentünk el a Perseusra. Az is volt, igaz, emlékszel rá? Micsoda út volt ez, Mary, milyen csodálatos nászút! Egyetlen pillanatra sem váltunk el egymástól, és ha mégis, minden külön töltött perc elveszett idő volt számunkra, emlékezz vissza, Mary, emlékezz! És utána ismét szerettelek, büszke voltam rád, gyönyörködtem benned, örültem, hogy velem vagy, hogy az enyém vagy, hogy te én vagyok, az, ami a legjobb bennem, az, ami a legnemesebb, leggyengédebb legdrágább bennem, az te vagy! Emlékezz, Mary, kérlek, emlékezz erre, hiszen így volt ez! Mary felnyögött, a kezét tördelte. - Ez a rettenetes szó: „volt”! Kíméletlen vagy, Eli, nálad minden csak volt, csak volt! - Igen, Mary, megint igazad van, neked mindig igazad van, valóban rettenetes, nagyon rettenetes ez a „volt” szó. És mégis mennyi szép van benne! A sok szép között, ami volt, ott volt a fiunk, az egyetlen fiunk, Asztrosz is, emlékezz rá, hiszen ő is volt, Mary, volt nekünk egy fiunk, akit Asztrosznak hívtak! Nagyon csöndesen megismételte: - Akit Asztrosznak hívtak... - Látod, Mary, emlékszel rá, milyen jó is, hogy emlékszel rá, köszönöm neked ezt, egyetlenem, kedvesem. Emlékszel rá, és én végtelenül hálás vagyok ezért. Asztrosz meghalt, Mary, szörnyű halállal halt meg, halálra kínozta a Harmadik Bolygó rettenetes nehézkedési ereje, a karjaidban halt meg, zokogtál, oda szeretted volna adni neki az életednek legalább egy részét, ha már az egészet nem adhattad oda, de ő nem fogadta el az életedet, a karjaidban halt meg, a karjaidban, Mary! Mary, Mary, emlékezz Asztroszra, a fiunkra, aki a karjaidban halt meg! Mary felzokogott. - Hagyd abba, Eli, megszakad a szívem! Letérdeltem előtte, arcomat forró kezéhez szorítottam, és szenvedélyesen azt suttogtam: - Nem, Mary, nem hagyom abba! És ha nincs más megoldás, hagyom, hogy megszakadjon a szíved, de nem engedem elfeledni Asztroszt. Emlékezz a fiunkra, a szegény kisfiúra, emlékezz a bánatunkra, a keserűségünkre! Emlékezz rá, hogy a Földön van, a Panteonban, hogy az emberiség szentként
tiszteli, hogy a sírjára ez van felírva: „Itt nyugszik az első ember, aki életét adta az emberiség csillagbarátaiért”, hogy gyakran jártunk a nyugvóhelyéhez, és csendesen álltunk Asztrosz szarkofágja előtt. Van mire emlékeznünk, Mary, van minek örülnünk, van mire büszkének lennünk. Az őrület még vívta harcát az értelemmel, de az értelem lassan felülkerekedett. Mary keserűen azt mondta: - Igen, Eli, van mire emlékeznünk, van mire büszkének lennünk. De mindez már a múlt, csak a múlt! Felálltam. Már tudtam, hogy sikerül megmentenem. - Sok dolog valóban a múltba tűnt, de nem minden. Mi is talán a múltban vagyunk? Mi itt vagyunk, Mary! És a szerelmünk is velünk van! Volt és van! Most ő jött oda hozzám, és megragadta a vállamat. - Azt mondtad, Eli, van? Azt mondtad, hogy van? Jól hallottam? - Jól hallottad, Mary. Van. Mi is vagyunk, és a szerelmünk is velünk van. - Az erőm csak most kezdett elhagyni, a hangom remegős lett. - Szeretlek téged öregen, lesoványodva, mindig te voltál és te maradsz az egyetlen. Szeretem ezüstös hajadat, megsárgult kezedet, megritkult, valamikor szénfekete szemöldöködet, csodálatos szemedet. Szeretem a hangod, szeretem, ahogyan beszélsz, szeretem a hallgatásodat. Szeretem a járásodat, a szokásaidat, szeretem, amikor ülsz, amikor állsz, mindig, mindenhol, mindazt, ami vagy, Mary. Szeretlek azért, mert korábban is szerettelek, mert most és később is szerethetlek, mert az egész életünk nem más, csak egymás szeretete. Ha belenézel a szemembe, csak szerelmet látsz benne. Szeretlek, szeretlek; magamért is, érted is, a szerelmünkért is szeretlek, Mary. A hangom elakadt, nem tudtam tovább beszélni. Hirtelen olyan erősen kezdett remegni a lábam, hogy le kellett ülnöm, különben elestem volna. Mary a kezébe temette az arcát. Fájdalom hasogatta a szívemet. Még nem voltam biztos benne, hogy sikerült visszahoznom Maryt az őrületből. Leeresztette a kezét, értetlenül rám nézett, és lassan beszélni kezdett: - Valami rossz történt velem, Eli? Gyorsan azt válaszoltam: - Már túl vagyunk rajta, Mary. Ne beszéljünk erről. - Remeg a hangod - mondta, és kutatóan pillantott rám. - A kezed is remeg! Te sírsz, Eli! Könnyek csorognak az arcodon! Még sohasem sírtál, Eli. Akkor sem sírtál, amikor meghalt a fiunk. Ilyen nagy baj történt velem? - Már túl vagy rajta - ismételtem meg. Nemtudom, hogyan volt erőm, hogy hangosan fel ne zokogjak. - Ne izgasd magad miattam, Mary. Kicsit rendetlenkednek az idegeim. Hiszen tudod, milyen nehéz helyzetben vagyunk. Most pedig bocsáss meg, a tervezőterembe kell mennem. Ha rosszul érzed magad, azonnal hívj fel. Mary elmosolyodott. Ismét keresztüllátott rajtam. Már nem kellett aggódnom miatta. - Menj csak, Eli. Nemsokára én is kinézek. Kukkants be Irinához is. Vidáman intettem neki, majd kiléptem a szobából. Az ajtó mögött nekitámaszkodtam a falnak, és a kimerültségtől becsuktam a szemem. Olyan érzésem volt, mintha fuldokoltam volna, aztán kihúztak a vízből, és még mindig levegő után kapkodnék. Irina lehunyt szemmel feküdt a szobájában. Még most sem tért magához azóta, hogy elvesztette az eszméletét a laboratóriumbari. Az ágya mellett Olga ült. A díványra telepedtem. Olga megszólalt: - Rosszul nézel ki, Eli. - Mindannyian rosszul nézünk ki. Irina hogy van? - Az élete nem forog veszélyben. De nem is tér magához. Ez nagyon aggaszt engem. - Talán jobb is, hogy nincs az eszméletén most, amikor az idővel ilyen zűrzavarok vannak. Jobb, ha nem működik a tudata, mint ha darabokra esne szét. Olga nem vette le rólam áthatóan figyelő tekintetét. A nézése már idegesíteni kezdett. - Történt még valami Mizar halála óta, Eli? - Miért gondolod? - Látom rajtad.
- Mary rosszul lett. Kiesett a tudatából a jelen érzékelése. Teljesen belemerült a múltba. Elképzelte, milyen volt a megismerkedésünk napjaiban. Valami okból azt hitte, hogy nem szeretem. Sokat kínlódtam, míg ki tudtam rángatni a múlt szakadékából. - Irinát pedig gyötri a vágy, hogy beleszerethessen valakibe - mondta elgondolkozva Olga. - És közben elfordul azoktól, akik szeretik őt. Engem még csak elvisel; látod, itt ülök mellette, és ő meg sem mozdul. A jelenlétem, úgy látszik, kellemes neki. - Mit érezhet egyáltalán, ha nincs magánál? - Ne mondj ilyeneket, Eli. Bejött Oleg, leült mellé, mire Irina nyugtalanul forgolódni kezdett. Amikor pedig megfogta a kezét, Irina kitépte a magáét. - Anélkül hogy magához tért volna? - Anélkül hogy magához tért volna. Az időfolyamat megbomlása nagyon furcsa formákat öltött. Sajnálom, hogy nem vagyok pszichológus. Kiszámítanám, hogy milyen összefüggés van az idő mikroingadozásai és a pszichikum makrosérülései között. - Ezt én is sajnálom. Ha el tudnánk végezni ilyen számításokat, sok veszedelemtől menekülhetnénk meg. De egyelőre örüljünk annak, hogy az őrület minket, kettőnket még nem fertőzött meg. Azt hiszem, neked nem áll szándékodban visszazuhanni gondolatban a múltba. Olga csendesen elnevette magát. - És mi változna akkor, Eli? A múltam ugyanaz, mint a jelenem. Akár a múltról van szó, akár a jelenről, a sorsom egy. - Hogyan értsem ezt, hogy a sorsod egy? - Szerettelek téged, Eli - felelte Olga nyugodt hangon. - Szerettelek, amikor kislány voltam, és szerettelek felnőttként is. Leonyid felesége voltam, de téged szerettelek. Ez ellen már nincs mit tenni, Eli, de szeretném, ha tudnád: más érzést nem ismertem ezen a szerelmen kívül. Néha arra gondolok: csak az irántad érzett szerelemre születtem, és ezért semmi mást, nem ismertem meg az életben. A meglepetéstől kővé meredten hagytam, hogy végigmondja. Olga gyöngéden nézett rám: kicsi volt, a haja megőszült, de ugyanolyan piros arcú, ugyanolyan kiegyensúlyozott és jólelkű maradt, amilyennek mindig ismertem őt. És hirtelen megértettem, hogy nem arról az érzésről tesz nekem vallomást, amely most gyötri, hanem csak visszatekint az életére. Annyira meglepődtem ettől, hogy felkiáltottam: - Szamárság, Olga! Annyi esemény volt az életedben, olyan sok siker és dicsőség, hogy az irántam érzett pici kis beteljesületlen szerelem elvész köztük. Gondolj arra, ki vagy te! Egy híres asztronavigátor, az első női galaktikus kapitány, jelentős tudós, az űr nevezetes katonája! Olga csak ingatta a fejét. - Persze, igazad van, Eli, sok minden történt velem az életben. De benne volt az irántad érzett szerelem is, igaz, hűséges szerelmem, hosszú, mint maga az élet. És amikor haldokoltam, veled beszélgettem, te simogattad a kezem, én pedig mondtam, mennyire szerettelek téged, hogy csak téged szerettelek. - Nézz rám, Olga! - kértem. Mosolyogva rám pillantott, kezét a kezemre tette. Itt volt velem, a jelenben, éreztem a tenyere melegét. De Olga a jövőből nézett vissza rám. Az űrhajón mindenki a maga módján vesztette el az eszét... Irina megmozdult az ágyon. Olga azt mondta: - Fel szeretne kelni. Légy szíves, menj ki, Eli. Mentem a végtelen folyosókon, a kezem dühödten ökölbe szorult. Az ellenség már csak azért is erősebb volt nálam, mert nem sejthettem, honnan jön a következő csapás. A parancsnoki teremtől nem messze hirtelen Oszimát láttam közeledni. Izgatottan suttogott magában valamit, kezével görcsösen hadonászott. Tudtam, hogy Oszima remek harcos, kiváló sportoló, életveszélyes vívó! De azt nem vártam, hogy képes esztelenül hadonászni is. Megragadtam a vállánál fogva.
- Miért hagytad el az őrhelyedet, Oszima? - Engedj el, admirális. Az ügyeletet átadtam Kamaginnak. Vedd le rólam a kezed, nagyon sietek. - Tudni akarom, hová sietsz, Oszima kapitány! Oszima abbahagyta az erőlködést, hogy kiszabaduljon a szorításomból. Én mégiscsak erősebb voltam. Körülnézett, és bizalmasan suttogóra fogva a hangját így felelt: - Utol kell érnem - O'Haru-szant. A lányt, akinek Tavasz a neve. - O'Haru-szant? - Eltátottam a számat a meglepetéstől. - De hiszen nincs itt egyetlen O'Haru-szan vagy Tavasz nevű lány sem! Oszima hitetlenül méregetett. - Admirális, nekem kötelességem, hogy higgyek neked, és mégsem tudok hinni. Hogyhogy nincs O'Haru-szan? De én csak őrá gondolok! Találkozni akarok O'Haru-szannal! - Akkor sincs itt az űrhajón. Csak az álmaidban létezik, Oszima. Ébren álmodsz, barátom. Menj vissza a parancsnoki terembe. A szavaim értelme nem jutott el hozzá. Torz logika irányította a gondolkodását. Szőrszálhasogató makacssággal felelt: - Mi az, hogy nincs, hogy nem létezik, amikor én rágondolok? Mindig velem van, akkor hogyhogy mégsem létezik? - O'Haru-szan nincs és nem is volt! - kiáltottam rá mérgesen. - A Tavaszlány sohasem létezett! - Akkor megyek és megkeresem őt, admirális! - jelentette ki Oszima lelkesülten. - Ha nincs, akkor meg kell keresni. Itt kell hogy legyen a Tavaszlány! Nem megyek vissza a helyemre nélküle, aki nincs! El akart sietni mellettem, de megragadtam a karját, és magam felé rántottam. Oszima erre egy villámgyors mozdulatot tett, és én a padlóra zuhantam. Fejjel magasabb voltam nála, és másfélszer annyit nyomtam, de olyan könnyedén vágott a földhöz, mint egy játék babát. Egy pillanatra elvesztettem az eszméletemet. - Admirális! Admirális! - hallottam valahonnan messziről Oszima rémült kiáltását. - Rosszat tettem? Bajt csináltam? Bocsáss meg, admirális! Magam sem tudom, mit tettem! Nagy nehezen feltápászkodtam. Oszima gyengéden támogatott. Az őrület egy pillanat alatt elszállt belőle. - Minden rendben van, Oszima kapitány - mondtam. - Menjünk a parancsnoki terembe. Az űrhajóparancsnok székében Kamagin ült, Oleg nyugtalanul járt fel és alá a teremben. Aggódva pillantottam az apró termetű űrhajósra. Edward gyors és pontos mozdulatokkal dolgozott. S bár a fedélzeti számítógép nem működött, és Kamagin valamennyi utasítását csak a Hang segítségével tudta kiadni a végrehajtó gépezeteknek, továbbá a elemző műszerektől jövő információk is csak a Hangon keresztül jutottak el hozzá, úgy tartotta magát, úgy viselkedett, mintha az űrhajó irányítóberendezései épek volnának. A képernyőn forrongott a centrum, csillagok száguldoztak, akár a kilőtt puskagolyók, de az egymásba ütköző égitestek vad káoszában Kamagin az óceánon tomboló viharban vezető tengerész magabiztosságával irányította a hánykódó űrhajót. Arra gondoltam, hogy ha Kamagin is belezuhan a múlt őrületébe, akkor ez lesz számunkra a legkevésbé veszélyes őrültség, mivel távoli múltjában Kamagin félelmet nem ismerő galaktikus kapitány volt, valószínűleg ügyesebb, mint bármelyikünk, hiszen olyan korban vezette űrhajóit, amikor a miénkhez hasonló fedélzeti számítógépek még a tervezőasztalokon sem léteztek; majdnem azt a régies kifejezést használtam, hogy még az Óperencián túl sem hallottak róluk. És ha a Hang is elpusztult volna, Kamagin számára az, ami nekünk szörnyűséges katasztrófával lenne egyenértékű, neki csak azt jelentené, hogy vissza kell térnie az űrhajó kézi irányításának jól elsajátított mesterségéhez. Oszima leült Kamagin mellé. Félhangon azt mondtam Olegnek: - Észrevetted, milyen állapotban van Oszima? - Rosszul van. Ezért engedtem meg, hogy elmenjen. - Én pedig visszahoztam. Attól félek, ha kíméletesek vagyunk vele, az csak felerősíti az őrültségét.
Valamennyire sikerült kiverni a fejéből a bolondságokat, de nem tudom, milyen hosszú időre. - Az biztos, hogy ellenőrzés nélkül már nem lehet rábízni az űrhajó irányítását - felelte Oleg, és én egyetértettem vele. Néhány percig még a parancsnoki teremben maradtam. Amikor kifelé indultam, Oszima felzokogott. Hangosan jajgatott, szavait panaszos hüppögések szakították meg: - Nem létezett O'Haru-szan, a Tavaszlány! Nem létezett a virágfüzér O'Haru-szan sötét hajában, nem létezett a szakura virága! Ó, lelkem tavasza, illatos O'Haru-szan, nem léteztél tehát! És nekem túl kell élnem, tüzes szemű O'Haru-szan, hogy nem vagy itt, és soha nem is leszel! - Én mégis kórházba küldeném, Eli - javasolta Oleg. - És ott ki fogja ápolni? Éppen ilyen eszét vesztettek? Azt hiszem egyébként, hogy már jobban van. Az előbb még futott, hogy megkeresse O'Haru-szant, most pedig már búcsúzik tőle. És mintha a szavaimat akarná alátámasztani, Oszima elővette a zsebkendőjét, megtörölte könnyes arcát, megigazgatta a zubbonyát, és csaknem normális hangon azt mondta Olegnek: - Oszima kapitány szédül, admirális. Az ügyeletet átadtam Kamagin kapitánynak. Szunyókálok egy kicsit itt a karosszékben, admirális. Lehunyta a szemét, és azonnal elaludt. Álmában arca lassan visszanyerte megszokott éles, energikus vonásait. Oleg a parancsnoki teremben maradt, én a tervezőterembe indultam. Ott az időstabilizátor összeállításával foglalatoskodtak. Az egész helyiséget betöltötte Ellon éles hangja, a demiurgoszok és az emberek futólépésben teljesítették a parancsait. Távolabb Orlan járkált faltól falig. Mintha állandóan egy darab szabad tér fogta volna körül: senki nem merészelte átlépni a láthatatlan határvonalat, amely elválasztotta Orlant a többiektől. Még néhány nappal ezelőtt is az ilyesmi elképzelhetetlen lett volna: Orlan annyira igyekezett, hogy ne tűnjön ki mások közül, szinte észrevehetetlenné vált bármely csoportban, ahol háromnál többen voltak. - Üdvözöllek, Orlan barátom! - Vigyáztam, hogy a köszöntésem kedvesen és ne fennhéjázóan hangozzék. - Sikerülni fog az időstabilizátor? Orlan dölyfösen végignézett rajtam. - Furcsákat kérdezel, Eli admirális! Talán nem hallottad, hogy Ellon demiurgosz megígérte: a stabilizator ma működni fog? Zavaromban azt dünnyögtem: - De igen, hallottam, Ellon megígérte neked... - Vagy azt hiszed, hogy Ellon merészelne félrevezetni engem? A demiurgoszoknál az ilyesmi nem történhet meg. Nyugodj meg. A nap csak éppen elkezdődött, Eli admirális. Orlan szintén elvesztette az eszét. Az űrhajón mindenki elvesztette az eszét. Az idő vibrálása a múlt és a jövő között mindenki pszichéjét megzavarta. A tudatban felgyűltek az életre kelt múlt percei, összesürüsödött a még ismeretlen jövő. A kettéhasadt lélekben a múlt kerekedett felül: azt jobban ismerték, az közelebbinek tűnt. Csak Olga ment előre a jövőbe, a többiek a múltba zuhantak vissza. És miközben csendesen figyeltem a kevélyen fel és alá szökdécselő Orlant, hirtelen teljes élességében felidéződött bennem a kép, milyen volt, mielőtt a barátunk lett volna, hogyan viselkedtek vele az alárendeltjei, a lakájai, a rabszolgái. Kegyetlen alávetettség volt ez, kérlelhetetlen alávetettség, amelynek körülményei között az engedetlenségnek még csak a gondolata, a szabadságnak csak titkos vágya is a legsúlyosabb bűnnek számított. Természetesen Orlan nem vétkes abban, hogy a tudata egyre jobban beleragad a visszatért múltba, gondoltam, ez a szerencsétlensége, és nem a bűne. És a mai kétségbeejtő helyzetben irgalmatlan állhatatossága, kegyetlen hatalomimádata csak segítségünkre lehet abban, hogy megszabaduljunk a bajból. Különleges helyzetekben csak különleges intézkedések vezethetnek célra. De ha megmenekülünk, és Orlan ilyen marad? Hogyan tudunk megférni egy ilyen hatalmassággal, egy ilyen nagyúrral? Úgy éreztem, kezdem elveszteni a barátomat, a kedves jóbarátot, egyet a hozzám legközelebb állók közül... Félhangosan azt mormogtam:
- Nemsokára belebolondulunk az őrületnek csak a látványába is. Orlan meghallotta a szavaimat. - Mondtál valamit? Ismételd meg! - Nem emlékszem, hogy mit mondtam, Orlan -feleltem és hazamentem. Mary már aludt, álmában boldogan mosolygott. Gyönyörködtem kipirult arcában, majd fogtam a diktafont, és a temető-hűtőkamrába indultam. Egy halottal ismét több volt: Mizart is idehozták, aki élve indult a jövőbe, és élve is tért vissza onnan, de nem bírta ki az alázuhanást a múltba. A székemet Oan szarkofágja elé toltam. És ő hol volt vajon? A múltban-e vagy a jövőben? Melyik pillanatban ragadták meg Ellon erőbilincsei? Vajon vissza tud-e térni, ha megnyitjuk börtönét, úgy, ahogy Mizar visszatért a jövőből? - Egy dologban igazad volt, áruló - mondtam Oannak. - Az idő rákjával fenyegettél bennünket, és az időrák valóban lesújtott ránk. Örülhetsz, Oan! Már a lelkünk is vérzik, és nemsokára meghasadt személyiségünk által gyötört testünk erőtlenül a padlóra hull, fekve marad az ágyon, belemerevedik a karosszékbe. Ujjonghattok, kegyetlenek, ti győztetek. De mire kellett nektek ez a győzelem? Felelj nekem, áruló, miért viseltek háborút ellenünk? Miért pusztítottátok el az űrflottánkat? És miért hagytatok meg egy űrhajót? És ha már meghagytátok miért gyötritek a személyzetét a múlt és a jövő között tántorgó idővel? Nem volt elég a győzelem? Még gyönyörködni is akartok a kínjainkban? A babonás aranok isteneknek neveztek ki benneteket! Milyen istenek vagytok ti? Kegyetlen gyilkosok vagytok, hóhérok! Szívesen arcon köpnélek, Oan, ha a köpésem azokat érné, akik mögötted állnak! Unatkoztok talán, és unalmatokban szomjazzátok ennyire a gyötrelmeink látványát? És ha mégsem lesz részetek a kívánt látványban? És ha mégis kitörünk a beteg idő szorításából? Üldözni fogtok? Ránk külditek a gyilkos sugarat? Még egyszer kérdezem: miért viseltek háborút ellenünk? Miért nem bocsátótok ki csillogó-villogó poklotokból? Mivel hívtuk ki a haragotokat magunk ellen? Hallgattam egy kicsit, hogy lélegzethez jussak, aztán újból megszólaltam: - Az őrület már mindenkit maga alá gyűrt az űrhajón. Maga az a tény, hogy én, az élő, ellátogatok és beszélek hozzád, a halotthoz, arról tanúskodik: az én értelmem is megzavarodott. Mindenki a maga módján bolondul meg. Az én őrültségem te vagy. Nem tudok megszabadulni tőled, valami vonz hozzád. De ravaszabb leszek nálad! Én is visszazuhantam a múltba, de nem fogok örökre alámerülni benne, kiverekedem magam az elmúlt idők vad hullámveréséből. Ne számíts arra, hogy nekem is kettéhasad a személyiségem, ez nem fog bekövetkezni. Látod ezt a kis műszert? A tudatomból a múltat a diktafon szalagjára viszem át. A feleségemet kis híján halálra gyötörte a tovatűnt évek ólomsúlya, de engem nem fog elpusztítani! Itt, előtted, nyugodtan, következetesen, óráról órára fogok kigyógyulni a betegségből, amellyel megfertőztél engem. Hátat fordítottam Oannak, és a jobb kezembe vettem a diktafont. Lassan, nyugodt, egyenletes hangon beszélni kezdtem: - Jól emlékszem rá, hogy azon a napon haragos eső zúdult a földre...
5. A többórás diktálástól kimerülve a helyszínen elaludtam. Kétszer is megismételt hívás ébresztett fel: „Eli admirális jöjjön a tervezőterembe! Eli admirális jöjjön a tervezőterembe!” A diktafont ledobtam a székre, és kiszaladtam a hűtőkamrából. A tervezőteremben a stabilizator mellett Ellon állt, és szolgálatkészen hajlongott Orlan előtt. Oldalt Oleg, Graciőz és Romero alakja magasodott. Orlan intett, hogy lépjek közelebb. Hideg tekintettel nézett végig rajtam, akár egy kisfiún, akit most akar engedelmességre tanítani. Ellont egyáltalán nem méltatta figyelemre. - A nap lassan vége felé közeledik, és az időstabilizátor rögtön működni kezd! - jelentette ki dölyfösen. És alig fordítva el a fejét, megvetően biccentett Ellon felé.- Kész vagy, Ellon? - Tökéletesen, Orlan - felelt az sietve, és szolgai hódolatában még mélyebbre hajolt.
- Akkor mire vársz, kapcsold be! Éles csattanást hallottunk a készülékből, más nem történt. Néhány végsőkig feszült pillanatig valamilyen hangokat, fényfelvillanásokat, lökéseket, hőhullámokat vártunk, de a stabilizator minden észrevehető külső jel nélkül működött. Végignéztem a jelenlévőkön. Hirtelen átfutott rajtam a keserű felismerés, mennyire megváltoztak valamennyien. A kimerültség és a szenvedések súlya nyomta mindegyikük vállát, torzította el arcukat. Még az istenékhez hasonlatos Graciőz is, akin a legkevésbé látszott meg az átéltek nyoma, Graciőz is, aki egy jó fejjel magaslott fölénk, még ő is elvesztette korábbi fenséges szoboralakzat külsejét. És a mellét dölyfösen kifeszítő, nálunk alacsonyabb, de mindenkire megvetően, felülről és önhitten néző Orlan, fakón foszforeszkáló kékes arcával sem volt képes, oly könnyedén felvetni a fejét, mint régen: a korábbi és most visszanyert kísérteties hatalma nem tette felszabadulttá, hanem inkább nyomasztotta. A magába roskadt, komor Oleg sem emlékeztetett a régi, titokzatosan szenvtelen, kerubképű ifjúra: csak egy középkorú férfi, a parancsnokunk állt előttünk, aki hirtelen elfelejtette, hogyan kell parancsolni és mit kell tőlünk követelni. Romero pedig - néztem tovább a társaimat -, Romero most nem játszadozott a botjával, hanem nehézkesen rátámaszkodott; az elmaradhatatlan sétapálca hirtelen alig néhány nap alatt, nem gazdája modoros gesztusainak a kelléke lett, hanem valódi támasz, pedig Romero, éppúgy, mint csaknem valamennyien, a múltba fordult vissza, ahol fiatal volt. Az idő vibrálása ugyan a fiatalságot hozta el ismét neki, de akkor vajon miért változtatta ésszel felfoghatatlan módon öregemberré a visszatért fiatalság? És Mary, a szegény Mary, gondoltam rá a szemem lehunyva, fiatal lánynak képzelte magát, és annyira szenvedett az ifjúkori szerelemtől. Nem, mondtam magamban fejem ingatásával kísérve a gondolatokat, ezt végig kell gondolnom, ez rendkívül fontos, hogy még a külső erő által visszahozott legszebb évek is csak szenvedést okoznak, hogy még a visszatérő ifjúság is öregít, mert az ifjúság, az ifjúság... Töprengésemet Orlan örömtől zengő hangja szakította félbe: - Eli, Eli, az idő egységes egész lett! Összerázkódtam, és kinyitottam a szemem. Orlan hozzám lépett, emberi szokás szerint nyújtotta felém a kezét. Megragadtam csontos tenyerét, kutatva belenéztem az arcába. A régi volt ismét, visszatért, újjászületett, az az Orlan volt, akit szerettem, az éles eszű, jólelkü, kellemes, kedvesen, barátságosan, csaknem gyengéden mosolygó Orlan. Felindulásomban átöleltem, rácsaptam a vállára, ő feljajdult és összegörnyedt, de még ekkor is mosolygott. Olyan csodálatos volt ez, olyan szenvedélyesen vártuk és most annyira váratlannak, hihetetlennek tűnt, hogy csodának véltük volna, ha a fai mellett nem áll ott a hatalmas időstabilizátor és mellette nem görnyed az előbbi hajlongó pózban Ellon. Romero is felém indult, hogy átöleljen, megöleltem Oleget is, felnyújtózkodtam Graciőz nyakáig, a galakt megbocsátó kedvességgel lehajolt, hogy őt is megölelhessem; néhány percig a tervezőterem laboratóriumában zajos nyüzsgés és boldog kacagás vette át az uralmat. - Eli, elfelejtettél köszönetet mondani a mi kitűnő Ellon barátunknak! - fordult szemrehányóan hozzám Orlan. - Most már látod, hogy igazam volt, amikor magunkkal hoztam Ellőni? Igazi műszaki zseni ő, még a demiurgoszok között sem volt soha hozzá mérhető senki! Mindketten odamentünk Ellonhoz. Ő volt a diadalünnep hőse, a siker őt érintette a legközvetlenebbül, s a siker őt érdekelte a legkevésbé. Ellon borongósan végignézett rajtam. - Ellon! - szóltam izgatottan. - Igazi hőstettet hajtottál végre! Nincs többé időszakadás az űrhajón! Megmenekültünk a világmindenség legszörnyübb betegségétől! És mindezt a te ügyességednek köszönhetjük, Ellon! - Azt tettem, amit megparancsoltak - válaszolta Ellon csaknem foghegyről. - Orlannak köszönd, Eli admirális. Az újjászületett Orlannak nem volt szüksége a hálálkodásomra. - Nem, szó sincs róla, fogadd a köszönetünket, Ellon! - erősködött Orlan oly gyorsan hadarva, mintha attól félt volna, hogy valamilyen szerencsétlenség történik, ha Ellon a lelkesedésünkre rossz szóval válaszol. - És tévedsz is, barátom: én nem parancsot adtam neked, hanem csak kértelek!
Ellon csendesen meghajtotta a fejét. Sötét szeme dühödten lángolt, az ajkán, mint egy színuszgörbe, kellemetlen mosoly tekergőzött. Ellon nem született újjá. Ő már képtelen volt újjászületni. Az időrák túlságosan szétrágta a személyiségét, a köztünk lévő szakadékot már semmi sem temethette be. Mindezt teljes egészében csak később értettem meg; abban a pillanatban, amikor lelkesülten néztem Ellont, csak arra gondoltam, hogy belső tehetetlenségi ereje nagyobb, mint az enyém, mint Orlané, mint valamennyiünké, és valamivel több egészséges, egységes időre van szüksége, hogy újjászülessen benne a régi, megszokott Ellon. Sok minden másképp történt volna, ha akkor mélyebbre látok. Romero nem bírt magával, minél előbb meg akarta tudni, hogy az idő megállapodása hogyan hatott az eszét vesztett számítógépekre. A Faltörö Kos és a Kigyótartó számítógépeinek valamennyi kapcsolatrendszere működött, de egyikük értelmi képességei sem haladták meg a kétszer kettő helyes kiszámításának szintjét. Ez a két gép már nem volt őrült, de a gyengeelméjűségük az első pillanatban szemmel láthatóvá vált. Ezzel szemben a Kos űrhajó fedélzeti számítógépe már nem hármas feleleteket adott. Arra a kérdésre, kész-e a munkára, a gép lelkes fürgeséggel válaszolta: „Tizenketten voltak, mindegyik a négyzeten, az első és a hatodik integrálfüggvényben is meg van adva a bársonyos csipke és a kemény csokoládé között csúszkáló egyenletrendszerben.” - A dolog világos - mondtam Romeronak. - A számítógépeknél az okok és az okozatok közötti összefüggések rendszere sérült meg. Önmaguktól képtelenek kiemelkedni az értelmi fogyatékosság sötétjéből. De ha valamennyi belső rendszerüket kijavítjuk, a gépek ismét tudnak majd értelmesen számolni. Érdekesebb viszont az a számítógép, amelyet ön a memóriájából kihullott történelmi időszak eseményeire tanított. - Igaza van, kedves admirális - értett egyet Romero. Az idő stabilizációjával együtt visszatért korábbi beszédmodora is. - Ez a három számítógép elvesztette a logikus gondolkodás képességét, az viszont a személyiségét vesztette el, és egészen másnak képzeli magát, mint ami valójában. Ha visszatér a korábbi elképzelése saját magáról, akkor nincs szüksége javításra. A Bak űrhajó számítógépéhez fordultam. - Hogy érzed magad, és mi történt veled? A gép ismét versben válaszolt: Bujálkodtam a szavak barlangjában, Hangok tépték a földet alattam., Fájó versek zokogtak szívemen, Rólad szóltak és rólam a bajban. - Nem is olyan rossz ez a vers! Lassan kifejlődik a költői ízlésed! - Nemhogy nem rossz, hanem igen jó! - igazított ki Romero. - Azt is mondhatnám, hogy kitűnő! Észrevette, Eli, hogy a vers választ ad a kérdésnek arra a részére, amelyben aziránt érdeklődött, mi történt vele? Igaz,a kérdés első, a gép hogylétét firtató része... A számítógép ekkor közbevágott. Most a jól ismert, pontos, nyugodt hangján szólalt meg: - Valamennyi kapcsolatrendszerem rendben van. Mindent ellenőriztem. Várom a feladatot. Romero elsírta magát. Annyi könnyet láttam ezekben a napokban, nemrég magam is alig tudtam visszatartani őket, hogy nem kellett volna csodálkoznom egy síró ember láttán. De Romeronak annyira fontosak voltak a jó modor szabályai, hogy el sem lehetett őt könnyek között képzelni. Megvártam, amíg megnyugszik. Paul csaknem mérgesen rámkiáltott: - Olyan mogorva képet vág, admirális, mintha nem is örülne, hogy kigyógyultunk az időrák betegségéből. Vagy valami aggasztja talán? - Sok minden aggaszt. Többek között fogalmam sincs, hogy érzi magát a Hang - vágtam ki magam, és gyorsan elmentem. De azért még észrevettem, hogy Romero vizsgálódva néz utánam. - Hang, kedves barátom, az időt stabilizáltuk! - mondtam, amikor a megfigyelőpontra értem. Graciőz már szokása szerint ott járkált a fal mellett. - Érzed, hogy ismét egészséges időben vagyunk? A Hang bánatosan felelte:
- Érzem, hogy az idő stabilizálódott. De saját magamban nem érzem ugyanezt. Félek, hogy bennem a múlt és a jövő közötti szakadás stabilizálódott. A szétszakadt idő napjaiban a Hang mintha repedt fazék módján, tompán kongott, csörömpölt volna. Most viszont dallamosán, zengőn áradt. Nem tudtam elhinni, hogy ilyen harmonikus hangzás időszakadást takarhat. - Butaság, Hang! Az egészséges időben nincs jövő. A múlt nyomai megmaradnak, de a jövő még csak lesz. Hallak téged, látlak, tudom, hogy a jelenben, a stabilizált jelenben vagy. - Túl sok bennem a múlt nyoma, Eli - felelte a Hang éppolyan szomorúan. Graciőzhöz fordultam. - Remélem, benned nem stabilizálódott a múlt és a jövő közötti szakadás? A galakt gondolkodott egy kicsit, majd lassan azt felelte: - Bennem nem is volt szakadás. Te jól tudod, Eli, hogy nálunk a jövő ismétli a múltat. Mi, halhatatlanok, mindig a számunkra legjobb időben vagyunk. Ebben igaza volt. A galaktok annyira tökéletesek, hogy a jövőjük nem képes szebbé tenni a múltjukat sem. De ez a Hangra nem vonatkozott. Genetikailag ugyan a galaktokhoz tartozott, de az életében a szenvedéseket örömök követték, majd a boldogság szenvedéssé változott. Nála a különböző időkben való egyidejű létezés az élet összeegyeztethetetlen formáinak összeegyeztetését jelentette. Ez elkerülhetetlenné tette a személyisége kettéhasadását. A Hangnak nem beszéltem ezekről az aggályaimról, de beszámoltam róluk Romeronak, amikor meglátogatott. - Nem túlozza el a dolgot, Eli? Egyébként már valamennyi számítógép lassan működni kezd, és visszamaradt rendellenességeket sem vettünk észre a munkájukban. Annyira örült az idő kiigazodásának, hogy egy kissé le kellett hütenem a lelkesedését. - Mit vár a gépektől, Paul? Arra tanították meg őket, hogy gondolkodjanak, azaz bizonyos adatok alapján bizonyos következtetéseket vonjanak le. Ez elég a gondolkodáshoz, de kevés az értelemhez. A természetben nincsenek különálló logikai láncolatok, a természet egyszeri és egész, s kapcsolatrendszerének teljességében létezik. A természet értelmes, de nem gondolkodik. - Miért mondja ezt el nekem, Eli?- Azt hiszi, hogy én... - Várjon egy kicsit, Paul. A tudatunk önmagában is értelmes, s a gondolkodás csak egy része ennek a tudatnak. A gépek gondolkodása helyreállt, ezzel egyetértek. De az értelmük megmaradhatott kettéhasadt állapotban. Mi történik akkor, ha ez valóban így van? Nem lesz-e két személyiség egy lélekben? És ha igen, megférnek-e egymással, vagy tengelyt akasztanak? - Az egyik bizonyosan maga alá gyűri a másikat. - Semmi baj, ha a jobbik győz. - Nagyon borúsan szemléli a valóságot, Eli. - Pontosan akarom ismerni a hiányosságokat, nehogy a végén kudarcot valljunk. - Volt régen egy tréfás mondóka: nem az a jó, ami jó, hanem az a jó, ami nem jó, de mégis jó! Az ön gondolkodásmódjára emlékeztet ez a mondás, admirális. Romero hasonlata csak azt bizonyította, hogy nem értett meg engem. Kénytelen voltam egy egyszerű számtani feladvánnyal megmagyarázni neki a dolog lényegét. Romero gyenge matematikus volt; nem annyira értette a matematikát, mint inkább hitt benne. Bármilyen gondolattal vitába tudott szállni, de a számok tekintélye megkérdőjelezhetetlen volt előtte. - Vegyünk például kettőnket, Paul. Tegyük fel, hogy a hétköznapi életünkben egy párt képezünk: Eli-Paul. A természetünk külön-külön lehet jó és rossz, de a kettő együtt egy jelentést, egy közös természetet eredményez. - Veszekedhetünk is, és ki is békülhetünk. - Mindegy, a kettőnk természete együtt egy jellemmé válik. Tételezzük fel, hogy mindkettőnk személyisége kettéhasadt: ezentúl én egyidejűleg Régi Eli és Új Eli vagyok, ön pedig Régi Paul és Új Paul. A közöttünk lévő kapcsolatrendszer most már hat párt képez: lesz Régi Eli-Új Eli; Régi Eli-Régi Paul; Régi Eli-Új Paul; Új Eli-Régi Paul; Új Eli-Új Paul; Régi Paul-Új Paul. Más szavakkal
a két személyiség között, mégpedig bennünk magunkban harc kezdődik, mivel az ilyen kettéhasadás csak drámai lehet, feltéve persze, hogy nem vagyunk galaktok, akiknél a régi és az új egyformán gyönyörű. Négy új kapcsolatrendszer-fajta jön létre közöttünk a korábbi egy helyett. Gondolja végig, Paul. Négyszer akkora lesz a konfliktusok, összehangolatlanságok, egybe nem esések, egyeztethetetlenségek lehetősége. - Továbbá négyszer akkora lesz az egybeesések, a rokonszenv, a barátság lehetősége!… Csak a rosszat képes látni, Eli? Nagyon megváltozott. Nem ismerek önre. - Öregszem. Paul. Mindannyian öregszünk egy kicsit... Ki ekkor, ki akkor, ki így, ki úgy. Romero átható tekintetét rám szögezve, lassan azt mondta: - Valamilyen titka van, Eli... Ossza meg velem, megkönnyebbül. Felálltam. Veszélyes területre tévedtünk. - Igen, van egy keserű titkom. De még nem jött el az ideje, hogy elmondjam. - Azt hiszem, Eli, tudom a titkát. Elnevettem magam. Romero nem tudhatta a titkomat.
6. A Hangnak és Ellonnak nem volt szerencséje. A négy lehetséges pár közül a lehető legrosszabb kerekedett felül: Régi Hang-Régi Ellon. Ez elkerülhetetlenné tette a tragédiát. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy mindkettőjükben megkövült a kétlelkűség és a kétarcúság. Ez primitív magyarázat lenne. Személyiségük kettéhasadt, de nem kétarcúságra, kétlelkűségre, hanem kétlényüségre. A kétarcúságban ugyanis van egy arc és egy álarc, míg az ő kétlényűségükben mindkét személyiség egyidejűleg létezett, és egyenlő volt. Ellon is, a Hang is megőrizte belső egységét, de ez két különböző idő torz egysége volt egy jelenben. Mindez csak akkor vált világossá, amikor már nem tudtunk közbeavatkozni. A parancsnoki teremben ültem, amikor Oleget és engem váratlanul a Hang és Ellon kért magához. Az űrhajó ekkor éppen egy veszélyes csillaghalmazt került meg. A számítógép a korábbi pontossággal működött, az egymást kisegítő és ellenőrző Oszimának és Kamaginnak csak az volt a feladata, hogy a gép javaslatait utasításokká változtassa. Azt mondtam Olegnek: - Te menj Ellonhoz, én pedig indulok a Hanghoz, a megfigyelőpontra. A Hang izgatott kiáltással fogadott: - Ellon rosszat forral, Eli. Akadályozd meg! Gyorsan azt kérdeztem: - Mit akar Ellon? Pontosan kell tudnom. A Hang felnyögött: - Nem tudom. Valami nagyon rosszat. Siess, Eli! Rohanvást indultam a tervezőterembe. Irina már ismét itt volt. Először láttam azóta, hogy felgyógyult. A lesoványodott lány a mini novacsillag mellett állt. Rámosolyogtam, ő rövid biccentéssel válaszolt. Ellon felhevültén magyarázott valamit Olegnek. Odaléptem hozzájuk. Ellon vadul villogtatva a szemét így szólt hozzám: - Te is hallgasd végig, amit a parancsnoknak már elmondtam. Nem vagyok hajlandó tovább elviselni ezt a lebegő Hangot. Rakjátok bele valamilyen sárkány vagy békatestbe. Csúszómászóként még eltűröm, de a levegőben függve nem. - Mit mondott erre a parancsnok? - Azt, hogy az űrhajón már nincsenek sárkányok, és a levegőben úszó Hang ott marad a gömbjében. Remélem, admirális, megmagyarázod a parancsnoknak, hogy a döntése helytelen, és meg kell változtatni! - Nincs hozzá jogom, Ellon, hogy megváltoztassam a parancsnok döntéseit. Továbbá egyet is értek vele. Ha a tekintettel ölni lehetne, egy pillanat alatt porrá és hamuvá változtam volna, úgy nézett rám Ellon. Egy hosszú percen át hallgatott. Oleg és én sem szólaltunk meg.
- Végleges a döntésetek? - kérdezte Ellon. - Végleges a döntésünk! - feleltük egyszerre. Ellon a magasba lökte a fejét a hosszú, vékony nyakával együtt, majd olyan zajjal rántotta vissza a válla közé, hogy összerezzentem. A demiurgoszok minden furcsaságához hozzászoktam - a szökdécselő járáshoz, a kékes színű arcuk foszforeszkálásához,vad hahotájukhoz, amely gyakran fogja el az olyanokat, mint Ellon -, de a vállak közül mintegy kirepülő fejük látványát és a visszazuhanás dörejét soha nem tudom megszokni. Ez már túl távol áll az embertől. - Hát ha mindkét admirális véleménye megegyezik, akkor hasztalan erősködöm - mondta Ellon csaknem közönyösen. Álnok nyugalma teljesen félrevezetett mindkettőnket. - Csak azért hívtál ide minket, hogy elsorold a kifogásaidat a Hang ellen? - kérdezte Oleg. Ellon szája rettenetes vigyorba torzult. - Nem, admirális, nemcsak ezért. Orlan parancsára abbahagytam az időtranszformátor befejező munkálatait, hogy megtervezhessem a stabilizátort. De azóta már a transzformátorral is elkészültem. Gyertek és nézzétek meg! Egy irányítópulthoz vezetett minket, és megmutatta a vezérlőgombokat: az egyik, az egyenes idő gombja a jövőbe viszi az utast, a másik a fordított időé, a múltba; aztán azt, amelyik visszahozza az időutazót a jelenbe, és végül a mini novacsillagot kikapcsoló gombot. Aztán odamentünk a gömbhöz. A transzformátor belsejében egy karosszék állt, előtte egy irányítópult ugyanolyan gombokkal. - Az előző konstrukció esetében a másik időbe való átlódítást a mini novacsillag mellett ülő operatív irányító végezte. Láttátok ti is, mi történt Mizarral. Most viszont maga az időutazó fogja irányítani a sorsát. Ellon tett egy lépést a transzformátor nyitott ajtaja, felé. Akaratlanul is megragadtam a karját. Gyilkos iróniával nézett végig rajtam. - Attól félsz, hogy el akarok szökni egy másik időbe? És azt hiszed, hogy meg tudnál akadályozni ebben? Lásd be, admirális, olyan időpontot is választhatok a szökésre, amikor nem vagy itt, és az égvilágon senki sem szólhat bele, hogy itt maradok-e vagy sem. Elengedtem a kezét. Ellon bemászott a szerkezetbe, lezárta a nyílást, és beült a karosszékbe. - Hallotok engem?! - hangzott ki a hangja. - Figyeljetek ide! A levegőben lebegő Hangnak nincs helye az űrhajón! Megtette a magáét a múltban, de nincs rá szükség a jelenben és a jövőben. Ezt teljes határozottsággal állíthatom, mivel én Negyedik Birodalmi Kategóriájú Felügyelőnek készültem, és jól tudom, hogyan kell az ilyen senkiháziakkal bánni. Közlöm veletek, hogy a Hang már a transzformátor hatósugarában van, és nemsokára visszahajítom őt a Harmadik Bolygóra, mégpedig jóval korábbi időbe, mint azt ti meghódítottátok. Oleg a transzformátor felé vetette magát. Én a mini novacsillaghoz akartam rohanni, de Irina az utamat állta. Nagy erővel ellöktem magamtól. A földre zuhanó lány elvakult dühében belecsimpaszkodott a lábamba. A fülünkben visszhangzóit Ellon kacagása. - Már késő, admirális! A Hang már a Perseuson van. Most pedig én is utána megyek! Látogass meg minket tegnap, admirális; sem ma, sem holnap nem találsz ott bennünket. Látogass meg tegnap! Ezzel Ellon kezdett gyorsan eltűnni. Oleg otthagyta a gömböt, és a segítségemre sietett. Míg ő visszatartotta a szorításából kiszabadulni igyekvő Irinát, én a mini novacsillag irányítópultjához rohantam. Meg akartam nyomni a megfelelő gombot, de hirtelen ismét megjelent Ellon. A közeli jövőbe lökte át magát, és azonnal vissza is zuhant a jelenbe, hogy a tehetetlenségi erő átvigye az idő-zérón. Irina kétségbeesetten felvisított: - Ne nyúljatok a jelenbe visszahozó gombhoz! Már mindketten a múltban vannak! Nem bírják ki a második átkelést az idő-zérón! Megnyomtam a visszatérítő gombot. Bármi történjék is a Hanggal, nem engedhettem meg, hogy abban az átkozott, szörnyűséges múltban maradjon. A gömbben ismét feltűnt Ellon. Egyedül volt. És halott volt. Félig fekve lógott a széken, hatalmas szája vadul kitátva, a keze görcsösen markolta a karfákat, a szeme le volt hunyva. Irina elvesztette az eszméletét. Oleg rám kiáltott, hogy hívjak
segítséget, maga pedig egy székhez vitte a lányt. Segítséghivás helyett a Hangot szólítottam. Talán Ellon elkövetett valami kis hibát, talán nem sikerült visszaküldenie a Hangot a múltba, hiszen Ellon egyedül tért vissza, a Hang nem volt vele. De elkeseredett hívásomra csak az ijedt Graciőz válaszolt: - A Hang hirtelen eltűnt, admirális! Megragadtam Irina karját, a lányt magam felé rántottam. Kinyitotta a szemét, mire rákiáltottam: - Mondd, mit tegyek? Azonnal mondd meg! Irina alig hallhatóan felelte: - Már semmit sem tehetsz. Megölted Ellont... Még vadabbul kezdtem rángatni. - Te bűnöző! Mondd meg, hogyan menthetjük meg a Hangot! Irina felállt. Soha nem fogom elfelejteni a tekintetét, ahogyan rám nézett. Oleg azt mondta: - Ne gyötörd, Eli. Lehet, hogy valóban bűnöző, de most segítségre van szüksége. Elkezdtem ordítani. Olegre is, a lányra is. - Nem kap segítséget! Előbb mondja meg, mit lehet tenni! Irina most érthetőbben szólalt meg: - Már mondtam... semmit. A Hang meghalt. Ő természetes... testszövetekből volt... Ellonban több volt a mesterséges, de ő sem... bírta ki a második visszatérést. Elsiettétek a visszahozását! És én nem akadályoztam meg! Éppolyan gyilkos vagyok, mint ti! A lány felzokogott. Hallgatva álltunk mellette. Éreztem, hogy elhagy az erőm. Oleg azt mondta: - Irina, a cselekedetedet az űrhajó törvényszéke elé visszük. De előbb magyarázd el nekünk: miért tetted ezt? Irina a könnyein át válaszolta: - Ellon megkért rá. Majd megszakadt a szívem... Azt mondta, nem ülünk egymáshoz, ő a múltból való, én a jövőből. Egyszer majd talán földi nő is boldog lehet egy demiurgosszal, de ez nem holnap lesz. Ezt mondta, mielőtt titeket idehívott... - Nem feleltél a kérdésre, Irina... - Azt mondta, szeretne eltűnni a múltban, és magával viszi a sárkányt is. Én pedig megígértem, hogy segítek. Azt mondta: „A te kezedben van az életem, Irina!” Most pedig gyilkos vagyok! Soha nem bocsátom meg magamnak! Soha nem bocsátók meg nektek! Még hangosabban kezdett zokogni. Rövid hallgatás után azt mondtam: - Ellon egy teátrális cselekedettel akart megdöbbenteni bennünket. Elvesztettük egyik védtelen barátunkat, és elvesztettünk egy tervezőzsenit. Gyere, Oleg, emeljük ki Ellon testét a gömbből! - Irina, menj haza! - szólt Oleg. - Hazamegyek - felelte a lány engedelmesen. Oleg várt és figyelte, hogyan tűnik el Irina a folyosón. Megpróbáltam kiszabadítani Ellont a székből, de a holttest mintha odaforrt volna. Oleg segítségével nagy nehezen kirángattuk a demiurgoszt a gömbből, és odavittük egy üres fal elé. Oleg hirtelen felkiáltott, és elengedte Ellon testét. A folyosóról Irina futott be a terembe, és villámként száguldottéi mellettünk. Még egy lépést sem tehettem, amikor Irina már beugrott a transzformátorba, és becsapta maga mögött az ajtót. Oleg rákiáltott: - Állj meg, könyörgök, állj meg! A lány visszakiáltott a gömb belsejéből: - Isten veletek! Ne átkozzatok! - Majd megnyomta az egyik gombot. A szemünk előtt tűnt el; az alakja pillanatok alatt sziluetté vált, majd a körvonalai is gyorsan szétolvadtak. A lány túl erős gyorsítással indította el magát. Mindketten a mini novacsillaghoz rohantunk. Oleg már meg akarta nyomni a visszatérítő gombot, de én nem engedtem: - Először ellenőrizd, hol van! Ha a múltban, akkor nagy a baj. Oleg gyorsan végignézte a jelzőfényeket a gombok fölött. - A jövőben van. Eli! - Akkor hozd vissza! A jövőből van visszatérés. De Irina nem tért vissza. Túl gyorsan rohant előre a jövőbe. Sokáig álltunk a transzformátor mellett, vártuk, nem rajzolódik-e ki Irina sziluettje. De a
mini novacsillag, kimerítve a visszatérítésre rendelkezésre álló energiát, egy idő múlva leállt. - Vége, Eli! - mondta fáradtan Oleg. - Irinát többé nem látjuk. Talán késői utódaink találkoznak majd vele valahol. Gyere, értesítsük az űrhajó személyzetét az újabb tragédiáról. - Nemcsak a személyzet három tagjának haláláról kell hírt adnunk... . - Mit akarsz ezzel mondani, Eli? Csak nem történt még valamilyen szerencsétlenség? - De igen, Oleg. Azt akarom, hogy a személyzet büntesse meg az újabb árulót! - Újabb árulót? Jól hallottam? - Jól hallottad. A ramírok újabb kémje jelent meg közöttünk. Én lepleztem le.
7. Magamra zártam a szobám ajtaját. Olegnek azt mondtam, felkészülök a beszámolómra, és csak akkor jövök elő, ha már mindenki összegyűlt. Romero kopogtatott be hozzám, de nem feleltem. Mary is kérte, hogy engedjem be, én kikiáltottam neki, hogy össze akarom szedni a gondolataimat, s ehhez egyedüllétre van szükségem. Mary ezután teljes csendben maradt, még a lépteit sem hallottam a szomszéd szobából. Csak egyetlenegyszer inogtam meg. Az ajtó mögött hangosan sírt Olga. Vele nem tehettem meg, hogy nem engedem be, a lánya a szemem láttára halt meg. Kinyitottam az ajtót, és megálltam a küszöbön. . - Ha érzéketlen embernek tartasz is, Olga, most nem tudok Irináról beszélni veled. Hamarosan magad is megérted, hogy miért. Menj be Oleghez, ő majd mindent elmond. Majd meghasad a szívem, Olga, és ez most nem üres frázis! Kétségbeesett tekintettel pillantott rám, majd egy szót sem szólva elment. Kicsi, ősz, görnyedt alakja meg-megtántorodott, mintha beteg lenné. Rettenetesen sajnáltam. Túlélte a férjét is, a lányát is, s mindketten szörnyű halált haltak. Ilyen szomorú sors csak együttérzést válthatott ki mindenkiből. Most azonban volt valami, ami nagyobb szomorúságot jelentett Olga bánatánál is. Semmilyen beszámolót nem fogalmaztam magamban. Feküdtem a díványon, hol rettenetes gondolatok gyötörtek, hol pedig fáradtan próbáltam megfeledkezni róluk. Nem értettem, miért nem fedeztük fel soha a ramírokat testi valóságukban, bár kétségtelen, hogy a ramírok léteznek. Újból és újból feltettem a kérdést magamnak, vajon mivel gerjesztettük ilyen haragra őket, hogy egyik űrhajónkat a másik után pusztították el. És még kevésbé értettem, miért nem változtatták az utolsó űrhajót is apró porfelleggé, ha már egyszer harcolnak ellenünk, és elég erősek ahhoz, hogy bármilyen ellenfelet megsemmisítsenek; itt valami titok lappangott, és én képtelen voltam a nyitjára jönni. A halott Luszinra is gondoltam, Irmára is, aki sajnálkozás nélkül itthagyott bennünket, aztán a szerencsétlen Hangra, aki azóta már valószínűleg molekuláira hullott szét a múlt különböző évszázadaiban, és a kegyetlen és zseniális Ellonra is gondoltam, meg a kedves, bölcs kutyára, Mizarra, de a legtöbbet a ramírok legújabb kémjén járt az eszem; gyűlöltem őt, és lelkem minden dühével szörnyűséges büntetéseket ígértem neki, s fenyegetőztem magamban, hogy olyan leckében részesítem az ellenség minden további, lehetséges spionját, hogy elmenjen a kedvük az ilyesmitől. Az ajtón felhangzott a megbeszélt hármas kopogás. Beengedtem Oleget. - Mindenki, akinek nincs halaszthatatlan feladata, már a megfigyelőteremben várakozik. Hogy érzed magad, Eli? - Miért érdeklődsz a hogylétem iránt? - Nagyon sápadt vagy. - Viszont el is határoztam magam. Menjünk, Oleg! - Várj egy kicsit. Szeretném tudni, kit gyanúsítasz. - Meg fogod tudni a többiekkel együtt. Menjünk. Oleg ismét visszatartott: - Én vagyok az űrflotta parancsnoka, Eli. Jogom van hozzá, hogy többet és előbb tudjak, mint bárki.
Gondolkoztam egy percig. Oleg riposztjára nem tudtam mit mondani. Aztán elmosolyodtam. Azt hiszem, elég kényszeredettre sikerült a mosoly. - És ha téged gyanúsítalak, Oleg? - Engem? Eszednél vagy, Eli?! - Hogyan lehetnék az eszemnél, ha valamilyen mértékben mindannyian megbolondultunk? Egy kis őrültség minden bizonnyal visszamaradt... - Belenéztem Oleg szemébe. - Ha utasítasz, kötelességem, hogy engedelmeskedjem. De kérlek, hogy most ne utasíts!. Hagyd, hogy azt tegyem, amit elhatároztam! - Menjünk! - felelte és előreindult. A megfigyelőteremben kikapcsolták a csillagtájat ábrázoló képernyőket. A terem végében, egy dobogón egy asztalka állt. Oleggel odaültünk. Körülnéztem a teremben. Valamennyi barátom itt volt, az emberek és a demiurgoszok is. Hátul méltóságteljes szoborként Graciőz alakja magasodott fel, mellette ott láttam az apró termetű Orlant, az első sorban Mary és Olga ült, közöttük pedig Romero. Mary olyan aggodalommal nézett rám, hogy gyorsan elfordítottam a tekintetemet. Az egész terem zsibongott. Oleg csendet kérve kopogni kezdett az asztalon. - Már tudtok a tervezőteremben és a megfigyelőponton bekövetkezett tragédiáról - kezdte Oleg. Most azonban nem azért gyűltünk össze, hogy megemlékezzünk halott társainkról. Az expedíció tudományos vezetőjének az a véleménye, hogy az űrhajón a ramírok egy újabb kémje rejtőzik. Eli elő fogja terjeszteni a bizonyítékait, hogy megvitathassuk azokat. Felálltam. - Mielőtt elétek terjeszteném annak a bizonyítékait, hogy az űrhajóra beférkőzött a ramírok felderítője, döntsük el, hogyan büntessük meg a kémet. Az én javaslatom: halál! - Halál?! - hallottam Romero felháborodott kiáltását. Hangja beleveszett az egész teremből felhangzó tiltakozásba. Nemcsak az emberek, még a demiurgoszok is háborogtak. Nyugodtan kivártam, amíg csend lesz. - Igen, halál! - ismételtem meg. - Tudom, hogy a Földön már ötszáz éve nincsenek kivégzések. A halálbüntetés az ősi idők maradványa volt, a vadság korának sokáig fennmaradt szégyene. Én mégis ragaszkodom hozzá, mivel a kémkedés is a barbárok, a vadak módszere. Tisztességtelen cselekedetnek a büntetése szintén tisztességtelen kell hogy legyen. Romero a magasba emelte a botját. - Nevezze meg a bűnöst, admirális! Mondja el a bűntett körülményeit! Utána majd eldöntjük, megérdemli-e a kém a halált. Hidegen így válaszoltam: - A halálbüntetést még azelőtt kell megszavaznunk, hogy megnevezem a bűnöst. - De miért, admirális? - Mi itt valamennyien barátok vagyunk. És amikor megmondom a kém nevét, nem tudtok majd rögtön megszabadulni attól a több éve tartó érzéstől, hogy az illető a barátotok. Ez befolyásolná az ítéletet. Azt szeretném, ha magát a bűntettet ítélnétek el. - A halálbüntetést azonban az űrhajó személyzetének egyik tagjára kéri, olyan tagjára, aki - ön mondta, admirális - nagyon közel áll hozzánk, nem pedig a bűntettre mint olyanra. - Ha úgy tudnám elítélni a bűntettet, hogy közben megvetően figyelmen kívül hagynám a bűnöst, megkönyörülnék rajta. Sajnos azonban a bűntettet nem lehet elválasztani a bűnöstől. - Ahogy akarja, admirális, de én nem vagyok hajlandó büntetésről szavazni addig, amíg a bűnös nevét nem ismerem - jelentette ki Romero. - Ebben az esetben egyáltalán nem fogom megnevezni. És akkor semmi baja sem történik. Tovább folytatja majd piszkos üzelmeit, és ha kiadja a terveinr két a ramíroknak, ezzel lehetetlenné teszi az űrhajó megmenekülését. Oleg kért szót: - A régi törvénykönyvek a bűntettet a bűnös személyétől függetlenül ítélték el. Eli azt javasolja, hogy
régi szokás szerint a még el nem követett bűncselekményre határozzuk meg a büntetés mértékét, s ily módon akadályozzuk meg az újabb bűntetteket. Szerintem is így helyes. - De Eli szerint a bűntettet már elkövették, és a bűnös személye is ismert - vitázott tovább Romero. Akkor pedig mi értelme külön árjegyzéket készíteni a bűncselekmények számára, olyat, amelynek a lényégét a jól hangzó „törvénykönyv” szóval fogjuk elfedni? Szerintem a bűnös fölött a bűncselekménnyel együtt kell ítélkezni. Oleg elhárította Romero ellenvetését: - A bűncselekmény bizonyítékait még nem terjesztették elénk, s a bűnöst sem nevezték meg. Jogunk van arra, hogy olyan magatartást tanúsítsunk, mintha csak a gonosztett lehetőségét vizsgálnánk. Én a törvénykönyv, vagy az ön szavával élve, a „bűncselekmény árjegyzéke” mellett vagyok. Romero makacs arca arra engedett következtetni, hogy továbbra sem hajlandó visszavonulót fújni. Én viszont tudtam, hogyan törjem le az ellenállását. Csaknem arrogáns hangon azt mondtam: - Romero, ön úgy viselkedik, mintha attól tartana, hogy önt fogjuk gyanúsítani a kémkedéssel! Paul méregre lobbanva valami gorombát akart visszakiáltani, de türtőztette magát. A felelete nem nélkülözte a méltóságot: - Ha csak magam miatt félnék, a halálbüntetésre szavaznék! - Talán attól tart, hogy az ismeretlen gonosztevő drágább önnek, mint saját maga? Romero mogorván felelte: - Ezt is fel tudom tételezni. Ez nem válasz, Romero! Paul végül beadta a derekát: - Jól van, legyen úgy, ahogy ön akarja... A bűnös kivégzésére szavazok... de csak akkor, ha bizonyítékot nyer a bűnössége! - Szavazásra bocsátom a kérdést - mondta Oleg. - Ki szavaz a halálbüntetés mellett? Kezek erdeje emelkedett a magasba. Oleg odafordult hozzám. - Nevezd meg a bűnöst, és add elő a bizonyítékaidat! Tudtam, hogy rögtön az első mondatomat hangza var és tiltakozás fogja követni. A legnehezebben azonban már túl voltam, amikor ott hánykolódtam a díványon a bezárt szobában, amikor utoljára álltam Oan holtteste előtt, amikor egy éjjel kétségbeesésemben a tenyeremmel fogtam be a saját számat, hogy fel ne ébresszem Maryt hangos, visszafojthatatlan jajgatásommal. Igyekeztem, hogy a szavaim nyugodtan csengjenek: - Az ellenség kémje én vagyok.
8. Döbbent hallgatás volt a válasz. Az egyetlen hang, amely megtörte a csendet, Graciőz bánattal teli kiáltása volt: - Szegény Eli! Hát ő is… Aztán ismét csend uralkodott el a termen. Néztem a többieket, és valamennyi arcon a szomorúságnak és az együttérzésnek ugyanazt a kifejezését láttam. Csak a halálsápadt, kezét a mellére szorító Mary nem hitte, hogy beteg vagyok; ha valaki, ő tudta, hogy az őrület szele nem ért el engem. Oszima ugrott oda hozzám. - Minden rendben lesz, admirális! Gyere, menjünk innen, lefektetlek - kezdett kifelé húzni a teremből. Eltoltam a kezét. Oleg felállt, és azt kérdezte a rémült csend béklyóiba vert hallgatóságtól: - Nem kellene elhalasztani a tanácskozást? Azt hiszem, az orvos automata... Romero a botját a földhöz ütötte és közbevágott: - Tiltakozom! - és felugrott. Önök a legkönnyebb megoldást keresik, de könnyű megoldások nincsenek. Eli admirális egészséges, egészségesebb, mint bármelyikünk. Kötelesek vagyunk végighallgatni. - Ön az egyetlen, Romero, aki nincs meglepve - jegyeztem meg.
Romero kihívóan nézett rám. - Éppen ezt a beismerést vártam, Eli. - Akkor tehát folytassuk? - kérdezte Oleg a többiektől. Néhány hang válaszolt: „Folytassuk! Folytassuk!” A többség ugyanúgy hallgatott, mint eddig. Oszima értetlenül nézve az egyre komorabb Romerora, visszaült a helyére. Oleg azt mondta: - Beszélj, Eli! Azzal kezdtem, hogy emlékeztettem őket: Oannak kicsúszott a száján, hogy a Kegyetlen Istenek pók alakot öltve vegyülnek el az aranok között, és így szerzik be az információkat az életükről. De kik azok az aranok? Egy hanyatló, babonás, gyenge civilizáció népe. Mire lehetnek képesek? Veszélyesek lehetnek-e rájuk, és ha igen, hogyan? Nem következik-e ebből, hogy egy összehasonlíthatatlanul erősebb civilizációval találkozva a ramírok megsokszorozzák éberségüket, és sokkal több kémet küldenek oda, mint az ártalmatlan aranok közé? Tudjuk, hogy a ramírok besúgója beférkőzött az űrhajóra, hogy Oannak hívták, hogy Oan elárulta a terveinket gazdáinak, akiknek sikerült is megtorpedózni azokat. De jött az újabb fejlemény. Biztosak voltunk benne, hogy amikor Oannal végeztünk, egyben a ramírok további kémkedését is megakadályoztuk. A Kígyótartó pusztulása azonban szétfoszlatta ezeket az illúziókat. Honnan tudhatták meg a ramírok, mit akartunk csinálni a Kígyótartóval! Az általunk végzett műveletek a kívülállóknak nem árulkodtak a szándékainkról. A ramírok mégis megtudták, mi a célunk. A tervünknek nem kívülről szemlélve jutottak nyomára, hanem innen, belülről. De hogyan? Csak egy másik kém segítségével, aki Oan halála után az űrhajón maradt! -Az, hogy a ramírok éppen a Kígyótartót támadták meg, bizonyítja, hogy ügynökük a Bak űrhajón volt. És ez természetes is. Az ellenséget nem szabad ostobának tartani. A ramírok nem butábbak nálunk. Tudniuk kellett, hogy egy kém csak nagyon gyenge láncszemmel köt össze bennünket velük. Ha ez a láncszem elszakad, megáll a fontos információk áradata is. Az ügynököt helyettesíteni kellett valakivel. És kire esett a választásuk? Az ő fejükkel gondolkodva mi volt a legjobb megoldás? Az az igazán hasznos ügynök, aki minden tervet ismer, akihez minden információ eljut az űrhajón, akinek az agyában megszületnek a később megvalósítandó tervek. Az űrhajón két ilyen ember van: az űrflotta parancsnoka és az expedíció tudományos vezetője. Romero itt közbevágott: - Ne álljon meg félúton, Eli. Ilyen ember csak egy van, és az ön. Ön jól ismeri a parancsnok minden szándékát, neki viszont nincs lehetősége arra, hogy az űrhajón folyó valamennyi tudományos kutatás részese legyen. - Elfogadom a helyesbítést, Romero. Tehát csak én! Világos, hogy egy okos ellenség engem igyekszik behálózni. Emlékeztetek arra is, hogy a sorsom végig úgy alakult: már a korábbi expedíciók során is mindig én voltam az ellenség figyelmének középpontjában. Mondd, Orlan, talán te nem engem választottál bizalmasodnak, amikor elhatároztad, hogy átallsz hozzánk? Nem én lettem a Harmadik Bolygón a Legfőbb Agy döntéseinek öntudatlan tolmácsolója? Többször is én voltam mindazok adóantennája és vevőkészüléke egyszerre, akikkel a sors összehozott. A ramírok is engem akartak megnyerni maguknak. Ez sikerült is nekik. Behálóztak. Higgyétek el, nagyon nehéz erről beszélnem. De szembe kell nézni az igazsággal, ha nem akarjuk az egyik vereséget a másik után elszenvedni. Kicsoda-micsoda most Oan? - tettem fel magamnak később a kérdést. - Az árulásáért életével fizető áruló holtteste? Ez a válasz önmagától adódik, mégsem igaz. A ramírok, ha nagyon akarják, megmenthették volna az ügynöküket. De nem akarták. És most Oan ott függ a temető-hűtőkamrában. De nemcsak függ, hanem folytatja a munkáját. Ő most nem más, mint a ramírokkal kapcsolatot tartó adókészülék. Hogy hogyan tartja a kapcsolatot velük, fogalmam sincs, de továbbítja nekik az információkat, amelyeket az ügynökétől kap. Ez az ügynök pedig én vagyok. Az agyamat rabul ejtették és felhasználják, olvasnak a gondolataimban, a körvonalazódó elképzeléseimet megfejtik, a szándékaimat megsejtik.
Itt megálltam egy percre a beszédben. Mary nem vette le rólam elkeseredett tekintetét, nagyon nehéz volt ránéznem. Romero arca sem nyújtott kellemesebb látványt: komor és borús volt. És Oszima is zavarba ejtett: egyetlen szavamat sem hitte, ez világosan rá volt írva az arcára. Graciőzre és Orlanra pillantottam: a galakt gyötrődött miattam, Orlan viszont megértett, és meg is könnyebbültem az együttérzése és megértése láttán. Ezután rátértem arra, hogyan jöttem rá, milyen dicstelen szerep jutott nekem. Nem volt persze könnyű észrevennem az ördögi ravaszsággal szőtt hálót, amelyben fennakadtam. Az egész azzal kezdődött, hogy magam is csodálkozni kezdtem, mi és miért vonz engem annyira a temető-hűtőkamrába, miért beszélgetek a holtakkal. Nem szokásom a monologizálás, ez ellenkezik a természetemmel, ezt mintha erővel kényszerítették volna rám. Amikor azonban a Kígyótartó elpusztult, világossá vált, hogy valaki a titkos információt továbbadta a ramíroknak. A személyzet tagjainak egyszerű végigsorolása rajtam kívül mindenkit kizárt. A temető-hűtőkamra az űrhajó legjobban leárnyékolt helyisége. Oannak könnyebb volt egy olyan valakivel tartani a kapcsolatot, aki rendszeresen látogatja a hűtőkamrát, mint azokkal, akik a temető falain kívül maradnak, így derült ki, hogy az információkat én szolgáltatom neki. - Mindent elmondtam, amit tudok magamról, és nagy kő esett le a szívemről - fejeztem be. - Előre kellett volna látnom a halott Oannal folytatott beszélgetéseim következményeit, észre kellett volna vennem, mennyire rejtélyes ez a sok beszélgetés. Meggondolatlanul cselekedtem, és a jelen körülmények között ez már önmagában is bűn. De nemcsak az elkövetett bűn megtorlásaként kérem a halálbüntetést magamra, hanem azért is, hogy a többiek megmenekülését ily módon biztosítsuk. A ramírok szilárdan befészkelték magukat az agyamba. Akarom-e vagy sem, rajtam keresztül továbbra is megkapnák a jelentéseket a terveinkről. Abban a pillanatban, amikor ismét megkíséreljük a kitörést, ez veszélyessé válhat. Leültem. A termen eluralkodó zavarodottság engem is a hatása alá vont, s nem azért, mert védelmet vártam, hanem mivel egyszerűen képtelen lettem volna pisszenést sem hallató társaim képével elbúcsúzni az élettől. Oleg megkérdezte, egyetértenek-e velem, vagy ellenvéleménye van valakinek, de mindenki hallgatott. Romero halkan mondott valamit Marynek. - Kér szót valaki? - kérdezte ismét Oleg. Oszima hirtelen kirobbant. Az admirális önvádja ostobaság, kiáltotta. Az admirális idegei felmondták a szolgálatot, sokáig tartotta magát, de aztán nem bírta tovább, az admirálist vegye gondozásába a felesége, semmi másra nincs szükség. Ezután ismét Romero állt fel. - Már mondtam, hogy Eli egészsége kifogástalan. Továbbá túl fontos adatokat ismertetett velünk ahhoz, hogy egyszerűen csak legyintsünk rájuk. Követelem, hogy vitassuk meg az elhangzottakat! - Akkor kezdjen hozzá! - mondta Oleg. Rendben van, kezdem én. Mindabban, amit az admirális elmondott, van olyasmi, amivel egyet tudok érteni, és van, ami ellen tiltakoznom kell. Egyetértek azzal, hogy Oan nem egyszerű halott, hanem a ramírok ravaszul megtervezett adókészüléke. És egy véleményen vagyok az admirálissal abban, hogy az űrhajón vannak olyan személyek, akik információt szolgáltatnak a ramíroknak, és az egyik közülük az admirális. - Más szóval ön teljesen egyetért a vád megfogalmazásával? - kérdezte Oleg. - Eszemben sincs! - De annyi érintkezési pontot sorolt fel mindazzal, amit a tudományos vezető elmondott!… - Még több olyan pont van, amelyek szöges ellentétben állnak az elhangzottakkal. Megmondom, melyek a legfontosabbak közülük. Oan holtteste valóban egy adókészülék, de aligha az egyetlen. A ramíroknak számítaniuk kellett arra, hogy teljességgel megsemmisíthetjük Oant, úgy értem, elégethettük volna például a testét, és a hamvait szétszórjuk. Amíg Oan élőlényként volt az űrhajón, valószínűleg több lehallgató-, vizuális képet sugárzó, elemző-megfejtő szerkezetet is elhelyezett, és aligha tudjuk valamennyit megtalálni. Másodszor. Kétlem, hogy az admirális lett volna a ramirok egyetlen hírforrása. Az előbbi meggondolások alapján mondom ezt: Eli meg is halhatott, meg is örülhetett volna. Az admirális úgy véli, hogy az ő személye helyettesítette Oant. De mi a biztosíték
arra, hogy közülünk bárki nem az admirálist helyettesíti? Persze ő a legértékesebb információforrás, de túl sokat hisz magáról, ha azt képzeli, hogy az egyetlen. - Még borúsabban szemléli a helyzetet, mint a tudományos vezető - jegyezte meg Oleg. - Rögtön meglátja, hogy nem így van. Az admirális nem kém! Már csak azért sem az, mivel nem a saját akaratából adja az információkat, a kémkedés pedig - hadd hívjam fel a figyelmüket - mesterség, és nem szerencsétlen véletlenek összejátszása. Lehet, hogy közülünk bárki éppen olyan kém, mint Eli. ítéljük talán halálra valamennyiünket? Tehát a bűncselekmény elkövetése nincs bizonyítva, és a büntetés, amelyet megszavaztunk, értelmetlen. Nincs miért megbüntetni Eli barátunkat! Nem hagyhatom szó nélkül azt sem, hogy a büntetés értelmetlensége mellett van még egy igen fontos ok, amely miatt kötelesek vagyunk az admirális javaslatát elvetni. Rátérhetek erre is? - Természetesen, Romero! A terem hallgatott, amikor én beszéltem, zajongani kezdett, amikor Romero előadta ellenérveit, majd ismét eluralkodott á csend, ahogy Romero a másik „igen fontos okot” említette. Itt azonban meg kell magyaráznom valamit. Eddig a pontig diktáltam a mondandómat, most Romero szavainak a mások által felvett szövegét adom közre. Nem a dicsérő szavak a fontosak; azért választottam ezt a módszert, mert Romero beszédéből lényeges gyakorlati következtetéseket lehet levonni. Romero most követlenül hozzám fordulva beszélt: - Gyermekkorától ismerem önt, admirális, és a mai napig csodálkozom önön. Ön egyszerre hétköznapi és különleges ember. Az a titka, hogy mindig az adott helyzetnek megfelelően viselkedik. Egyszerű, mindennapi helyzetben a lehető legközépszerűbb ember, nemhogy a barátja, de a legbölcsebb akadémiai számítógép sem tudja önt megkülönböztetni a szürke, egyforma emberek tömegétől. Vagy nem ez történt, amikor annak idején az Ohrára készülő expedíció tagjait válogatták? De abban a pillanatban, hogy érződni kezd valamilyen vihar előszele, ön rögtön megváltozik. Mintha felébredne a hétköznapiság Csipkerózsika álmából, kiszökken a szürkeségből. Néha úgy érzem, a nagy megrázkódtatások számára született. Mi néha nem tudunk mit kezdeni a nehéz helyzetekben, gyakrabban energikus harcba kezdünk velük, összeszedjük minden erőnket, küzdünk, hogy a nehézségek ne gyűrjenek maguk alá, ön pedig egyenesen a megpróbáltatások embere, mindig úrrá tud lenni a legkülönösebb, legnehezebb bajokon, mintha azok az ön kedvéért következtek volna be, ön pedig azért született, hogy legyen, aki megfékezze a nehézségeket. Viharban ön is viharrá lesz. Váratlan helyzetekben ön a megtestesült váratlanság. A rejtélyek világában a legélesebben látó felderítő. Minél félelmetesebb az ellenség, annál félelmetesebb ön is, mivel ön mindig méltó ellenfele minden ellenfélnek. Emlékezzenek rá, barátaim, hogy nemrégen, amikor valamennyiünket meggyötört az idő robbanásszerű szétszakadása, amikor fokozatosan valamennyien belezuhantunk az őrület sötétjébe, amikor valamennyien elvesztettük az akaratunkat és erőnket az ellenállásra, az egyetlen, akit nem tudott a pusztító időrák megfertőzni, az egyetlen, aki erőteljesen szembeszállt az általános eszeveszettséggel, az ő volt, a mi tudományos vezetőnk, a mi admirálisunk, a mi Eli barátunk. Hogyan is merte azt követelni, admirális, hogy mi magunk, szabad elhatározásunkból, a saját kezünkkel semmisítsük meg az agyát, a legnagyobb értékünket, hogy elpusztítsuk az akaratát, amely a legfőbb reménységünk és biztosítékunk arra, hogy megmeneküljünk a tragédiától? Kedves barátom, Eli, hogyan is támadhatott kitűnő agyában ilyen szentségtörő gondolat? Romero persze a régi,szabású szónokok közé tartozott, az olyanok közé, akik szinte fickándoznak, a mennyekbe mennek a taps, a lelkesült kiáltások hallatán. El is érte, amit akart: a hallgatóság kiáltozott és tapsolt neki. Rám már senki sem figyelt, minden szem csak Romerot nézte. Ott állt előttük, egyik kezével a botjára támaszkodott, a másikkal gesztikulált. Azt hiszem, én sem tudtam volna kivonni magam lenyűgöző testtartásának és szuggesztív stílusának a hatása alól, ha nem rólam van szó. De így megpróbáltam visszahozni Romerot a pszichológia magaslatairól a gyakorlati feladatok szürke hétköznapjaiba: - Nem tudom, Paul, van-e fogalma arról, hogy amikor nem kíván harcba bocsátkozni az ellenség öntudatlanul ügynökké vált embereivel, ezzel egyben hatalmas és könyörtelen akarat zsákmányává
tesz valamennyiünket? - Nem, admirális! Ezredszer is azt mondom: nem! - Tagadja talán, hogy a ramírok hatalmasak és könyörtelenek? - Azzal egyetértek, hogy hatalmasak. Ostobaság lenne tagadni azt, ami szemmel látható. De azt, hogy könyörtelenek, tagadom! Mérgesen rákiáltottam: - És mindezt azután mondja, hogy mindannyian láttuk, hogyan csúfolják meg az aranokat? Talán nem visszhangzik a fülében szívet tépő kiáltásuk: „Kegyetlen Istenek!”? És talán Luszin és Harsona holtteste, az elpusztított Bika űrhajó, a csaknem megsemmisített ürflotta nem arról tanúskodik, hogy a ramírok kegyetlenek és az ellenségeink? - Nem, egyáltalán nem erről tanúskodik! - Kettőnk közül valamelyikünk tényleg elvesztette az eszét! Remélem, hogy nem én. Milyenek hát ők, a ramírok, ha nem kegyetlenek és nem az ellenségeink? - Csak közömbösek irántunk, admirális.
9. Vétenék az igazság ellen, ha nem ismerném be, hogy meg voltam döbbenve. Vannak örömteli és bosszantó szavaink, üresek és jelentéktelenek, könnyedén odavetettek és olyanok, amelyek mázsás súllyal húzzák le az ember lelkét. A szavaink többsége információt szolgáltat. De vannak megvilágosító szavak, villámként belénk hasító szavak, olyanok, amelyek szétfoszlatják a homályt, kulcsszavak, amelyek illenek a titkos zárakba, feltárják a rejtélyes igazsághoz vezető ajtókat. Ilyen megvilágosító, ilyen kulcsszó volt ez a hangsor: „közömbösek''. Ami engem illet, Romero akár be is fejezhette volna. Azonnal és véglegesen hittem neki. Romero azonban csak beszélt tovább, saját ékesszólása lovalta bele a folytatásba. Minden más színben tűnt fel, minden a feje tetejéről a talpára állt: a bennünket körülvevő érthetetlen és vad világba visszatért a természetes értelem. A Kigyótartó pusztulása ültette el Romeroban is a gondolatot, hogy a ramíroknak Oan halála után is maradt besúgójuk a Bak űrhajón. De később kételkedni kezdett benne, hogy vajon szükségük van-e egyáltalán ügynökre közöttünk. Valóban ellenségek-e a ramírok? Aztán eszébe jutottak a pusztítók és a galaktok arról szóló legendái, hogy a hatalmas ramírok átköltöztek a Galaktika középpontjába, és át akarják alakítani a centrumot. Ez pedig, ez a rettenetes centrum, itt van az űrhajó falain kívül. Elképzelhetetlen, felfoghatatlan káosz, állandó, megszakítás nélkül folytatódó robbanások: ilyen képet mutat a Galaktika félelmetes középpontja. Mit lehet itt átalakítani? Csak egyet lehet tenni: nem szabad megengedni, hogy a csillagok egytől egyig összeütközzenek, hogy robbanás vesse szét ezt a világot, amely az egész Galaktika pusztulását vonná maga után. Az általános tömegvonzás? Az anyagnak ez a csodálatra méltó tulajdonsága - csodálatra méltó ott, ahol kevés van belőle - fenyegető átokká válik azokon a helyeken, ahol az anyag össze van sűrűsödve, mint a centrumban. A legjobb gyógyszer is méreggé lesz, ha túl nagy mennyiségben adagolják. - Elképzeltem magamban, hogy több nagyságrenddel hatalmasabbak vagyunk, mint jelenleg. És arra a következtetésre jutottam, hogy a legfontosabb feladatunk az lenne: minél messzebbre kell eltávolítanunk a centrumtól mindazt, amit ki lehet lódítani a Galaktika külső területeire; olyan diszharmóniát kell teremtenünk, amely valamilyen módon a robbanást előidéző folyamatok ellen hat. Vajon nem ezt a törekvést jelzi-e a több millió csillagból álló gömbhalmaz kilökése a centrumból? Nincs-e ezzel kapcsolatban az égitestek porrá válása a Pusztuló Világokban, sőt lehet, hogy ezernyi más, számunkra ismeretlen csillagképben is? És ha eközben az élet egyes formái elpusztulnak, nem maradnak-e közömbösek mindez iránt a hatalmas űrbéli utcaseprők? Önöket ez felháborítja? Képzeljék maguk elé a következő helyzetet! Egy jókora erdősávot megfertőzött valamilyen betegség, és a fertőzés továbbterjed az egész erdőre. Mit teszünk? Küzdeni fogunk az erdő betegsége ellen,
kivágjuk a megfertőzött fákat. Gondolunk-e közben arra, hogy egyúttal elpusztítjuk az erdei hangyák néhány telepét is? Közömbösek vagyunk irántuk, bár a halálukat sem kívánjuk. Hadd fussanak csak, amerre a szemük lát, nekünk az a fontos, hogy bennünket ne zavarjanak. De ha ezek a hangyák feldühödve, hogy széttapostuk a fészkeiket, ránk támadnak, természetesen eltapossuk őket. Nincs itt párhuzam azzal, amit a Pusztuló Világokban láttunk? - Ezek szerint az űrbéli hangyák rendjébe sorol minket? - kérdezte nyugodtan Oleg. - Valamely mértékben igen. A ramírok már rég eltaposhattak volna bennünket is, az aranokat is, ha igazi ellenség lennénk a számukra. Annyit jelentünk a ramírok szemében, amennyit a hangyák nekünk, embereknek. Az pedig, hogy jó előre meg akarják tudni a szándékainkat, nem jelent többet, mint az, amikor mi is odafigyelünk arra, merre van a hangyák vonulási iránya a kivágásra ítélt fák között; már csak azért is érdekel ez bennünket, hogy ne pusztítsuk hiába őket. Azt mondom önöknek: a ramírok fittyet hánynak ránk! És csak akkor söpörnek le mérgesen magukról, mint mi a hangyákat, amikor valamilyen módon - a tér elnyelésével vagy a gravitációs egyensúly megbontásával megzavarjuk a tevékenységüket. Mi pedig azt hisszük, hogy háború tört ki, hogy könyörtelen ellenség hadai zúdulnak ránk! Romero, aki eddig a terem felé fordulva szónokolt, most rám nézett. - Sikerült meggyőznöm önt, barátom? - Háromnegyed részben igen, Paul. - S miért nem teljesen? - Nagyon jelentéktelen szerepet osztott ki ránk. Űrbéli hangyák lennénk? Ha ez igaz, akkor nagyon keserű igazság ez. - Valamikor az emberek nagyon keserű igazságnak tartották azt is, hogy a Föld forog a Nap körül, és nem fordítva. Sokan sértésnek tekintették, hogy más értelmes civilizációk is léteznek, nemcsak az emberi. Nagyon nagy hiba volt azt hinnünk, hogy mi mindenekfelett állunk. Emlékezzen rá, Eli: ahogyan növekedett az ember hatalma és értelme, úgy foszlott szét az az érzése, hogy egyedüli és kizárólagos lénye a világmindenségnek. Az önmegismerésnek ezt a folyamatát kell továbbfejlesztenünk magunkban! - Miért csak nekem mondja ezt? Szóljon az egész személyzethez! - Arról vitázunk, hogy ön milyen szerepet játszik a ramírok szempontjából, nem a többiekről. Egyébként az egész kérdésfeltevésében ugyanazt a korábbi gőgöt érzem. Nincs szükségünk újabb hibákra, újabb tragédiákra. Túl ember formájúnak, pontosabban túl lény formájúnak képzeltük a ramírokat. Ez pedig nem nyert bizonyítást, barátaim! Romero még elmondta, hogy a régi időszámítás szerinti XX. században egy fizikus három csoportra osztotta az élőlényeket: az első típusú civilizációk csoportjára, amely alkalmazkodik a körülményekhez; a második típusú csoportra, amely a körülményeket idomítja saját magához; és végül a harmadik típusúra, amely saját magát változtatja meg, ha nem képes vagy nem akarja megváltoztatni a külső körülményeket. Valamennyi állat az első csoportba tartozik: ezek primitív élőlények. Az emberek és csillagbarátaik egy osztállyal feljebb állnak: képesek a környezetüket a saját szükségleteik szerint alakítani. De az emberek mégsem tudják kiállni a nagy forróságot, nem tudnak leszállni egy működő vulkán mélyére, képtelenek kibírni a nagy hideget, nem tudnak védőöltözet nélkül sétafikálni az űrben. A ramírok, úgy tűnik, még egy szinttel magasabban helyezkednek el. Nincs állandó külső formájuk, bármilyen alakot fel tudnak venni. Ha egy ramír az aranok képében jelent meg az aranok között, nem azért tette, hogy álcázza magát; éppolyan ramír maradt, mint korábban, csak az aranokhoz vált hasonlatossá. Nincs ebben semmi természetfeletti, csak egy nagyon magasan fejlett civilizációval van dolgunk. - Eljön az idő, barátaim, amikor a mi utódaink is szabadon tudják majd változtatni a külsejüket. És a testi különbözőség a demiurgoszok és az emberek, az angyalok és a láthatatlan harcosok, a galaktok és az aranok között nem fog legyőzhetetlen akadályt állítani még a különböző fajhoz tartozó Szerelmesek elé sem. Én hiszek ebben, barátaim!
- Befejeztük tehát a megbeszélést - mondta Oleg. -Az expedíció tudományos vezetőjének önvádja ezek szerint megalapozatlan. De mégsem vagyok elégedett. A legfontosabb gyakorlati teendők homályban maradtak. És közülük a leginkább halaszthatatlan: hogyan vezessük ki az utolsó űrhajót a centrumból? Oleg emlékeztetett rá, hogy mindeddig az egyenes, közvetlen kivezető utakat kerestük, olyanokat, amelyek önmagukban eredményesek lehettek volna. De kiderült, hogy itt önmagában semmi sem eredményes. Itt csak olyasmi jöhet szóba, ami nem váltja ki a ramírok ellenkezését. De mi az, amit a ramírok elnéznek nekünk? Melyik az a lépés, amelyre nem úgy reagálnak, hogy lesöpörnek bennünket, mint a hangyákat? - A fogságunk ténye egyébként ellentmond az ön elméletének, miszerint a ramírok közömbösek irántunk - fordult Oleg Paulhoz. - Azt nem magyarázza meg, miért tartják itt erőszakkal az űrhajót. Pontos magyarázat nélkül pedig nehezen tudunk elmenekülni innen. Mindannyiunknak gondolkoznunk kell ezen, s neked, Eli, elsősorban. - Szomorú mosollyal nézett rám. - Ha már az összekötőjük vagy, igazán megsúghatnák neked a rejtély megoldását! Oleg bezárta a tanácskozást, én pedig odamentem Maryhez. Úgy nézett rám, mintha a sírból tértem volna vissza. Megsimogattam a haját, ő fáradt mosollyal válaszolt. A szeme tele volt könnyel. - Ne sírj - mondtam. - Paul ragyogóan bebizonyította, hogy nem vagyok áruló. Ma éjszaka nyugodtan fogunk aludni. Mondj érte köszönetet Paulnak. Romero szertartásosan felemelte a botját. - Azt, kitűnő Eli, hogy ön őszintén hisz a saját árulásában, valamennyien láttuk. Abban viszont kételkedem, hogy a felesége is ilyen naiv lenne. - Már azt sem tudom, mit hittem és mit nem - mondta Mary fáradtan. - Hozzászoktam már, hogy Eli mindenre képes... Néha a cselekedetei tökéletesen ellentétesek azzal, amit vár tőle az ember... Azon gondolkodtam, képes leszek-e kényszeríteni magam az életben maradásra, ha a többiek elfogadják, hogy Eli bűnös. Megkértem Olgát, maradjon még egy kicsit. Amikor kettesben maradtunk, így szóltam: - Érted már, miért nem engedhettelek be a tanácskozás előtt? Most azonban kérdezhetsz. - Mondd el, hogyan történt az egész. A kísérlet előtt Irina rettenetesen izgatott állapotban jött ebédelni. Én a betegség utáni gyengeséggel magyaráztam ezt, tudtam, hogy mostanában könnyen méregbe gurul, gyakran sírva fakad... - Oleg nem mondta, mire kérte Ellon Irinát? Oleg az égvilágon mindent elmondott Olgának,amit tudott, de ő még többre volt kíváncsi. Én azonban csak ismételni tudtam Oleget. Olga elsírta magát, amikor felidéztem, hogy Irina azt kérte, ne átkozzuk meg őt. Gyöngéden néztem Olga kicsi, őszes fejét, hullámos fürtjeit. A sors sok mindent adott ennek az asszonynak: fényes dicsőséget is, amilyenben nem volt része egyetlen más nőnek sem, és olyan bánatot is, amelynek a súlya alatt bárkinek a szíve megszakadna. - Mit gondolsz, meghalt? Erre nem tudtam felelni. Azok, akik a múltba zuhantak alá, holtan tértek vissza. Ezt Mizar és Ellon példáján tapasztalhattuk. De a jövőből volt visszatérés: emlékezzünk csak Oanra, aki a jövőből egyenesen a mi űrhajónkra pottyant, vagy ugyanarra a Mizarra meg Ellonra; a demiurgosz élt, amikor a jövőből a múltba vezető útján egy pillanatra testet öltött előttünk. Irina ugyan nem tért vissza, de ez még nem jelenti azt, hogy meghalt. A múltnak a fizikájáról volt némi fogalmunk, de ugyan mit tudhatunk a jövőről? - Oleg ugyanazt mondja, amit te. De félek, hogy csak vigasztalni akar engem. - Olegnek fontosabb, hogy magát vigasztalja, hiszen szereti Irinát. És aztán miért éppen téged vigasztalna? Te nemcsak űrhajókapitány vagy, hanem híres asztrofizikus is. Nekünk kell téged kérdeznünk, mi történt Irinával, és nem neked minket. - Szeretnélek megkérni valamire téged és Oleget. A Kos űrhajó pusztulása óta én csak besegítek Oszimának. Neki viszont olyan kitűnő helyettese van, mint Edward. Ezért az időgépekkel szeretnék
foglalkozni. Kötelességemnek tartom, hogy befejezzem a munkát, amelyet a lányom elkezdett. Ha az időstabilizátornál bármilyen működési zavar lép fel, ismét eluralkodhat rajtunk az őrület. Gyanítottam, hogy Olga titokban annak a reményét is táplálja magában, hogy megtalálja a jövőbe vezető veszélytelen utat, és hogy megtudja, mi történt a lányával. - Biztos lehetsz a támogatásomban. Azt hiszem, Oleg sem fog ellenkezni.
10. Az eltűnt Hang helyébe Graciőz állt. Némi vita folyt arról, nem lenne-e jobb visszatérni az űrhajó irányításának korábbi rendszeréhez, az elemző műszerek fedélzeti számítógép-űrhajóparancsnok láncolat módszeréhez. Nyugodt körülmények között, békés vidéken ez a rendszer egyszer sem mondta fel a szolgálatot. Mind Oszima, mind Kamagin kényelmesebbnek tartotta ezt a gyakorlatot. Oleg és én azonban más véleményen voltunk. A számítógép nem egyéb, mint gépi gondolkodás, amely oksági kapcsolatok nélkül tehetetlen. Keserves tapasztalat tanított meg bennünket arra, hogy az időfolyamat megbomlása működési zavart okoz ebben a gépi gondolkodásban. Az oksági kapcsolat a normális időfolyamat ekvivalense, és éppen ez a normális idő nincs meg itt a centrumban. A gépi gondolkodást egy átfogóan gondolkodó értelemnek kell ellenőriznie. - Graciőz kitűnően ellátja majd a Hang korábbi feladatkörét - magyarázta a kapitányoknak Oleg. -Ugyanolyan az agyuk szerkezete, hiszen a Hang is a galaktok közül származott. Ily módon Graciőz lett az operatív megfigyelőpont teljhatalmú gazdája. Nem emelkedett ugyan a magasba, mint elődje, de nem is akart már fáradhatatlanul járkálni a körbefutó falak mellett. Egy karosszéket kért. Az űrhajón található, a különleges esetekre fenntartott legnagyobb széket bocsátottuk a rendelkezésére, a hétköznapi ülőalkalmatosságokon a galakt nem fért volna el. A karosszéket egy speciális talapzatra helyeztük. Most aztán a helyiségbe belépőket Graciőz olyan méltóságteljes és hatalmas alakja fogadta, hogy az ember beleborzongott a látványba. Romero szerint Graciőz eddig az istenekhez hasonló volt, most viszont maga is istenné vált. Nekem a trónján ülő Zeuszt juttatta eszembe; úgy emlékszem, volt egy ilyen régi szobor. Isteni volta azonban nem akadályozta meg Graciőzt abban, hogy az emberek gyorsaságával és a demiurgoszok lelkiismeretes pontosságával dolgozzon. A galaktok agya mozgékonyabb, mint a teste. Ha nem ökölharcot kellett vívni vagy futni, Graciőz bárkinek tetemes előnyt adhatott. Sprintszámokban a futópályán aligha lehetett volna esélye helyezésre, de a gondolkodás gyorsaságában nem volt érdemes versenyre kelni vele. Még mielőtt Graciőz elfoglalta helyét a megfigyelőponton, Orlan látogatott meg. A demiurgosz nem szeretett vendégségbe járni. Többnyire csak a szolgálati helyiségekben találkoztam vele. Egyedül Graciőznél fordult meg gyakran; valószínűleg ezzel is szerette volna hangsúlyozni, hogy a demiurgoszok és a galaktok között már megszűnt a két népet korábban megosztó gyűlölködés. - Valóban igaz, Eli, hogy az időtranszformációs munkálatokat ezután Olga Trondike kapitány fogja vezetni? - kérdezte olyan hivatalos hangnemben, amilyent nem hallottam tőle azóta, hogy a Legfelsőbb Pusztító nevében beszélt. - Ellenzed, Orlan? Hajlékony nyakán magasra rántotta a fejét, de az irántam való tiszteletből ezúttal nagyobb zörgés nélkül eresztette vissza. - Az időtranszformációs munkákat a demiurgoszok végezték. Én magam szeretnék Ellon helyére állni. El sem tudom mondani, mennyire meglepődtem. A különböző időkben Orlan különböző lényt jelentett számomra: az űrhajómat foglyul ejtő csillagadmirálist, a Pusztítók Birodalmának nagy hatalmú előkelőségét, kezdetben kegyetlen ellenséget, majd kedves jóbarátot, társat a bajban, a Csillagközi Szövetség egyik alapítóját és valószínűleg a számomra legközelebbi lényt a nem ember formájú értelmes lények közül. De konstruktőrnek nem tudtam Orlant elképzelni. Soha nem mutatott
érdeklődést a számítások vagy a gépek tervezése iránt. De Orlan elmondta, hogy ifjúkorában ipari vezetőnek készült: mérnöki képzést kapott, üzemekben dolgozott. És csak azért nem lett belőle űrhajó-építési miniszter, mert a Legfelsőbb Pusztító a galaktikus nagypolitika ügyeit bízta rá. - Olga Trondike és te vagy a bűnös abban, hogy a mérnöki munkát abbahagytam. Azután, hogy sikerült átrepülnötök a Perseus meggörbített, nem euklideszi bejáratán, majd felrobbantottátok a Második Bolygót, a Nagyúr mindenkit a vezérkarába hívott, aki csak a trónja támasza lehetett. - És most vissza szeretnél térni a mérnöki mesterséghez, Orlan? - Jelenleg én vagyok az egyetlen, Eli, akinek nincs speciális feladata. Azután, hogy Graciőz áttette székhelyét a megfigyelőpontra, és főleg azt követően, hogy a kitűnő Ellon meghalt, nagyon szomorú érzés számomra csak úgy tengeni-lengeni az űrhajón. - Nincs ellene kifogásod, hogy éppúgy dolgozz együtt Olgával, ahogyan Ellon Olga lányával? - Ha neki nincs kifogása... - Nem lesz kifogása. Néhány napig nem léptem át a temető-hűtőkamra küszöbét. Aztán megint odavonzott valamit. De már egy másik Eli ment a holtak közé. A régi érzéseim szertefoszlottak, az újak még csak születőben voltak. Valamilyen kusza, homályos zűrzavar uralkodott el rajtam, nem tudtam, mit akarok, mire várok. A temető-hűtőkamrában ismét egy szarkofággal több lett. Megálltam egy kicsit Ellon mellett. A demiurgosznak kiváló agya volt, de az idő vibrálását nem bírta ki. Még egy zseni sem képes elviselni a lelke szétszakadását a múlt és a jelen között anélkül, hogy biztos pillérre támaszkodjon a jelenben. Ellontól lassan elindultam Mizar felé, tőle Harsonához mentem, az angyaltól Luszinhoz. Nem siettem nagyon Oan szarkofágja felé, ott úgyis sokáig kellett maradnom: ismét beszélni akartam vele. - Nem tudom már, Oan, ki is vagy te tulajdonképpen: az ellenség küldötte-e, vagy irántunk közömbös lényeké, vagy talán számunkra érthetetlen barátoké - mondtam, amikor odaléptem a kém szarkofágjához. - Pedig tudnom kell ezt, lásd be, ha képes vagy megérteni engem. Értesz te, tudom, sőt biztos vagyok benne! Te egy adókészülék vagy a ramírok és miköztünk, mindössze ennyiből állnak a titkaid. Bonyolult szerkezet vagy, igen bonyolult, lehallgató-, mindent, látó, gondolatolvasó készülék, méghozzá egy élőlény formájában, igaz, félig árnnyá váltál, de ehhez már sem neked, sem a gazdáidnak nem volt köze: láthatod, a hangyák is képesek megcsípni a favágókat! Áruld el nekem, Oan, mit akartok végül is tőlünk? Miért tartotok fogságban itt, a centrum tüzes poklában, ahol úgy záporoznak felénk a csillagok, mint a sörétszemek? Olyan izgatottan beszéltem hozzá, mintha valóban feleletet várnék. Oan természetesen hallgatott. Én pedig mind makacsabbul követeltem: - Ha valóban információtovábbító készülék vagy, akkor kettős rendeltetésű: leadod az értesüléseket rólunk, de közvetíteni tudod hozzánk a ramírok üzeneteit is. A mi szándékainkról már beszámoltál, továbbítsd hát most nekünk a ramírok kívánságait. Sok mindent elárultál már, ne is tagadd: megtudtuk tőled, hogy kémeitek vannak az aranok között, és hogy te egyike vagy ezeknek a kémeknek; hogy az idő itt veszélyes - vagy nem te ültetted el az agyunkba ezt a gondolatot? Azt is közölted velünk, hogy szeretnétek uralkodni az időfolyamat felett, előre akartok száguldani a jövőbe, majd visszatérni a jelenbe; éppen emiatt pusztult el öt társad, akik valószínűleg szintén az aranok külsejét felöltő ramírok voltak. Nem az egy gazdának dolgozó kémek közé tartozol, akik csak az ellenségtől nyert értesüléseket továbbítják a megbízójuknak. Kettős ügynök vagy a javából! Ne hallgass tehát! Még ha közömbösek is vagytok irántunk, még ha nem is érdeklünk benneteket, akkor is figyelmeztetnetek kellene: „Menjetek az utunkból, ne zavarjatok!” Mondd hallgatag, hol álltunk az utatokba? Merre menjünk, hogy ne tébláboljunk előttetek? Oan tovább hallgatott. Én viszont már csaknem elvesztettem az eszemet, hangosan kiabálni kezdtem, az öklömmel fenyegettem Oant. Itt azonban senki sem látta a dühöngésemet, itt szabadjára engedhettem az indulataimat.
- Hallgass csak, hallgass, de gondolj rám! Gondolj a kérdéseimre, és továbbítsd őket közönyös barátaidnak! Nem vagyunk hangyák, akármit mondott is Romero a hatalmatokról és a mi porszem voltunkról. Ki fogunk törni ebből a pokolból, ahová bezártatok! Nem fogjuk meggörbíteni a teret, gravitációs spirált sem hozunk létre, anyagot és teret sem akarunk elnyelni, hiszen ezek mind tiltott módszerek, ezt már felfogtuk. Azon az időn keresztül fogunk kitörni, amelytől te rettegsz, mert betegnek tartod, és amely egyedül képes megmenteni a világot a megsemmisüléstől. A mi kezünkben -ez az idő nem foszladozó, hanem rugalmas; nem szétszakadozó, hanem kanyargó; nem holt, hanem élő. Ki fogunk törni innen, azt mondom neked! Az egyenes, a jövőbe vezető, a fordított, a múltba taszító, a görbe vagy akár a miénkre merőleges időn keresztül, de kitörünk innen! - A saját ordításom volt az, amely megvilágosította az agyamat. Megtörtént! Kimondtam a szót! A rejtélyek homályát szétfoszlatta az igazság fénye. Még csak szó volt; nem cselekedet, de a szóból gondolat lett. És továbbgondolás nélkül, valamilyen nem logikus részletekre tagolódó, de végtelenül meggyőző megértéssel már tudtam, hogy megtaláltam azt, ami egyedül fontos. Ez volt a megoldás, amelyet valamennyien kerestünk. És ez a szó, a valószínűtlen, megvilágosító, valóban kulcsfontosságú szó a „merőleges” volt. Ahogy most felidézem azt a pillanatot, ismét elfog az izgalom. Most is eltölt a felfedezés öröme. Ismétlem, nem gondoltam végig, egyszerűen csak tudtam, egyedül én tudtam, hogy nincs több rejtély, hogy megtaláltam a szabadulás egyetlen módját. És ha abban a pillanatban valaki megkérdezte volna, alá tudom-e valamivel támasztani, bizonyítani tudom-e azt, amiről olyan mélyen meg vagyok győződve, zavart hallgatással feleltem volna. Nem, nem zavart, hanem örömteli hallgatással! A bizonyítás ideje még nem jött el. Hiszen csak egyedül én tudtam! Megtaláltam a kulcsot a zárt ajtóhoz. Még soha életemben nem nyitottam fel titkos, szentül őrzött ajtókat a váratlanul a kezemben termett kulccsal. Csak én tudtam, hogy az ajtó fel fog tárulni! Kirohantam a hűtőkamrából. Azonnal beszélnem kellett Oleggel. A folyosón eszembe jutott, hogy a fedélzeti számítógép már működik, a segítségével gondolati úton is fel lehet hívni bárkit. Oleg a szobájában volt. Hallottam meglepett hangját: - Sürgősen szükséged van rám? Hozzád menjek, vagy a tervezőterem laboratóriumába? - Az lesz a legjobb, ha én megyek hozzád, Oleg... - Gyere, várlak... Amikor beléptem, felállt, és egy székre mutatott. Az arca hirtelen kipirult: az izgatottságom egy pillanat alatt átragadt rá is. Leültem, Oleg állva maradt. Az asztalon az útvonalat rögzítő műszer feküdt, egy ládaszerűség, olyasmi, mint a fedélzeti számítógép, csak kisebb, de éppúgy, mint a számítógép, egy Neptunról származó követ, egy mérhetetlen értékű, zöldesen csillogó kristályt őrzött a mélyében, azt a követ, amely minden gondolkodó gép lelke volt. Csak az útvonalat rögzítő készülékben a Neptun-kristály nem számításokat végzett, hanem felírta a megtett utat. Az útvonalat őrizte emlékezetében, éppúgy, mint a régi hajók fedélzeti naplói. Ránéztem a kis gépezetre, majd elfordultam. Oleg reménykedve azt mondta: - Olyan feldúlt vagy, Eli! - Nem arrafelé van a kivezető út, ahol keressük -feleltem. - Meg kell próbálkoznunk az időtengelyre merőleges idővel, nem pedig hiába vesződnünk az egyenes és fordított időfolyamattal. Oleggel ugyanaz a csoda játszódott le. Egy pillanat alatt megértett, egy pillanat alatt hinni kezdett. A „merőleges” szó nem is elhangzott, hanem felfénylett: megvilágosodás volt ez, és nem magyarázat. Oleg olyan izgalommal nézett rám, hogy gyönyörködtem a rá gyakorolt hatásban. De azt mondta, amit egy űrflottaparancsnoknak mondania kellett: - Igen, valóban, ez lenne a megoldás. De létezik-e merőleges idő? És birtokba tudjuk-e venni? - Tekintsük végig az érveket és ellenérveket. - Kezdd el te, én pedig majd közbeszólok, ha nem értek egyet valamivel. Csak most jött el az ötlet végiggondolásának ideje. És az igazság felfedezésének ugyanazzal a bizonyosságával, amelyet akkor éreztem, amikor véletlenül kimondtam a „merőleges idő” kifejezést,
most pontosan tudtam, hogy megdönthetetlen bizonyítékokat fogok szolgáltatni, és megcáfolom a kétkedőket. A megvilágosodásnak tudássá kell lennie, a feltevést sugalló jóslatnak elméletté. Azzal kezdtem, hogy mindeddig csak egydimenziós időt ismertünk, egydimenzióst és egyirányút: ez az idő a múltból a jelenen keresztül a jövő felé haladt. Az idő egy képzelt egyenes mentén húzódott, s csak egyik oldalát mutatta felénk. A mi kis világunkban kizárólag így folynak a mi kis folyamataink. Meg voltunk győződve róla, hogy másként nem is lehetséges. Amikor aztán a Galaktika centrumában találkoztunk a hajlékony, kanyargós, nem egyenes vonalú idővel,nem értettük meg a lényegét, azt hittük, hogy az idő elvesztette a szilárdságát, s rémülten a szétszakadt időről kezdtünk beszélni. - Más szóval azt állítod, hogy nem létezik időszakadás? - Igen, azt állítom. Az időszakadás nem egyéb, mint a mi bágyadt elképzelésünk az idő kanyargásának jóval bonyolultabb folyamatáról. A valódi idő kétdimenziós, síkban, vektorokkal lehet ábrázolni, mi viszont csak az egy tengelyre kivetített képét érzékeljük. És ha az idő a tengelyre merőlegesen, oldalirányban eltávolodik tőlünk, és a korábbi egyenes vonalú folyamatában egy üres intervallum keletkezik, mi már rémülten azt hisszük, hogy időszakadás következett be. De nem, az idő nem szakad szét, az időfolyamat állandó és folyamatos, nemcsak előre és nemcsak hátra irányul, hanem oldalra is. Azt se felejtsd el - tettem hozzá magam is megdöbbenve attól, ami az eszembe jutott -, hogy Oan is beszélt valamikor az idő kanyarulatairól. Nehéz elképzelni az idő kanyarjait... - És az üres tér görbületeit könnyű elképzelni? A semmi nem euklideszi szerkezetét? Biztosítlak, hogy ez még nehezebb. Oan elindított bennünket ennek a felfedezésnek az irányába, de akikor még messze voltunk attól, hogy ilyen újszerű módon értelmezzük az időfogalmat. Ugyanakkor viszont minden, ami körülvesz bennünket, ezt sugallta. Van egy megdöbbentő tény. A világmindenségben nem létezik egyidejűség. A világ egyidejűsége nem más, mint absztrakció. Éppen olyan absztrakció, mint az olyan geometriai test, amelynek nincsenek fizikai tulajdonságai. Mi magunk találtuk ki ezt az absztrakciót, amely rettenetesen összezavar bennünket, nem megmagyarázza, hanem érthetetlenné teszi a világot. A valóságban bármilyen test különböző időben létezik. Bármilyen folyamat, amely szerintünk egy pillanat alatt megy végbe, valójában nem egyéb, mint végtelenül különböző, egymástól végtelenül távol eső, az adott test adott pontjában és az adott pillanatban találkozó korok statikus eredője. - Ez paradoxon, Eli. Ezt bizonyítani kell... A bizonyítás nem okozott túl nagy nehézséget nekem. Minden objektum a saját individuális idejében létezik, ez aligha kétségbe vonható. Különálló, izolált objektumok azonban nincsenek, az égvilágon minden kapcsolatban áll a környezetével: az atom az atommal, a csillag a csillaggal, a galaktika a galaxisokkal. Ez a kapcsolat valóságos, de vajon egyidejű-e? Semmi esetre sem! A közeli csillagot olyannak látjuk, amilyen tíz évvel ezelőtt volt, a távolit ezer év távlatából észleljük, a Galaktika külső részeit százezer év elmúltával szemléljük, míg más galaxisok a millió és milliárd évvel korábbi állapotukat tükrözik. Milyen a bennünket ebben a pillanatban körülvevő táj? Nem más, mint egy pillanatnyi világ, amely számtalan, más korokból származó ecsetvonásból áll, olyanokból, amelyeket csak a jelen pillanat képzelt egysége tart össze. A világmindenség minden pontja, minden szempontból nézve, minden pillanatban végtelenül különböző idejű. Reális egyidejűség nem létezik, azt csak el lehet képzelni, de fizikailag meghatározni képtelenség. És ez nem káprázat, nem illúzió. Az egyidejű más-idejüség reálisan létező folyamat, egy grandiózus fizikai folyamat, amely a világmindenség egész struktúráját, valamennyi anyagi objektumának kölcsönhatását meghatározza. A kozmosz ugyanis telítve van gravitációs hullámokkal, részecskékkel, fotonokkal, gázzal, porfellegekkel... És mindez sugárzást bocsát ki, körülvesz, vonz, taszít. Az egyik a tegnapból érkezik, a másik évmilliárdok távlatából, és a közös hatásuk bármely helyen csak egyidejű lehet. Minden objektum ezekre a különböző időkből jövő hatásokra a saját külön visszahatásával válaszol, de ez a saját, külön hatás sem egy időben éri a szomszédokat: a közelieket nemsokára érinti meg, a távoliakat évmilliárdok múlva. Ily modor; a világmindenség reálisan ható és
érzékelhető ideje nem egyéb, mint valamennyi elmúlt kor időbeli egyensúlya, az egy pillanatba összesürített évmilliárdok végtelen tömbje. Oleg ismét közbevágott: - Ebből egyébként az következik, hogy a jelen soha nem vész el a múlt feneketlen mélységében. Tételezzük fel, hogy én kisugárzóm a térbe a képemet, az alakomat, az erőtereimet, egyszóval mindazt, ami én mint kozmikus test vagyok. És bármennyi év teljen is el, a világmindenség valamelyik távoli zugában valahol mindig létezni fog az én rohanó árnyékom, a kisugárzásom, és fizikai hatást fog gyakorolni a szemben jövő tárgyakra. A múltam reális létet fog nyerni a távoli jövőben. - Cáfolni akarsz engem, vagy mellettem szóló érveket keresel? - Térjünk át a gyakorlati kérdésekre - javasolta felelet helyett Oleg. - Az elképzelésed érdekes ugyan, de én inkább a konkrét lépések egymásutánját szeretném meghatározni. - Nem tudom, mennyire gyakorlati a tervem, ezt csak a laboratóriumban lehet megállapítani. A következő volt az elképzelésem. Egyenes vonalú időfolyamat közepette tartózkodni a galaktika centrumában előbb vagy utóbb egyenlő lett volna a pusztulással. Az előre, a jövőn keresztül, vagy hátra, a múlton át megkísérelt menekülés nem sikerült. A legfőbb veszélyt az idő-zéró jelenti. A holt anyag könnyen kibírja az ilyen időutazásokat, de az élő szervezet számára ez a biztos halált jelenti. Ebből az következik, hogy az egyenes vonalú időfolyamatból át kell lépni a kétdimenziós időbe, le kell tépni a saját időnk kötelékeit, át kell ugrani a szomszédos, az idegen időbe. Nemcsak egyszerűen el kell szakadnunk a saját időnktől, hanem meg kell görbíteni azt, egy oldalirányú időbe kell átcsúsznunk, és ezt az időgörbe menti haladást állandósítani kell. Ennek az lesz a vége, hogy minden egyes adott pillanatban előre, a jövő felé fogunk haladni, de végeredményben mégis egyre jobban és jobban eltérünk a jövő irányától. Aztán előrehaladás közben egy valamilyen adott ponton hátat fordítunk a jövőnek, és anélkül hogy átszelnénk az időzérót, a múltunk irányába fogunk mozogni, amely ekkor már a jövőnk lesz. - Egy kör alakú pályát írsz le, Eli. - Teljesen igazad van. Éppen ez a gondolatom lényege: ki kell lépnünk az egydimenziós, egyirányú időfolyamatból, és át kell kerülnünk a kétdimenziós, gyűrű alakú időbe. A kör, vagyis a gyűrű alak azért szükséges, hogy úgy tudjunk visszatérni a múltunkba, hogy közben ne szeljük át az idő-zéró veszélyes pontját. - A fordított idő gyűrűje! - mormogta elgondolkozva Oleg. - Nem is hangzik rosszul. - Ha ennyire tetszik neked ez az elnevezés, akkor a müveletet nevezzük így: a fordított idő gyűrűje mentén való visszatérés. Nincs kedved a tervezőterem laboratóriumába menni s Orlannal és Olgával felvázolni a kísérletek tervét? Oleg fogta a megtett utat rögzítő műszert, és bezárta a páncélszekrénybe. Azt kérdeztem tőle: - Miért érdekel annyira, hogy mi van a hátunk mögött? Oleg egy szó nélkül ismét elővette a műszert, letette az asztalra, és ismét csak szó nélkül megnyomta a szerkezet gombját. A műszerbe beépített képernyőn kigyulladt a már ezerszer látott kép: a vad csillagkáosz, a centrumban valamikor régen lezajlott és azóta is megállás nélkül folytatódó robbanás. A nagy, az egész csillagvilágot mutató képernyőkön ugyanezeket a szomorúan egyhangú ürtájakat lehetett látni, de élő, gyorsan változó formában; a megtett utat ábrázoló műszer azonban csak az út egy meghatározott pillanatában rögzített képet mutatta. Ez a kép semmit nem mond neked, Eli? - Semmit, persze, hogy semmit. - Ez az a hely, ahol Irina eltűnt. - Értelek, Oleg... A szomorú emlékek... - Nem. Nemcsak emlékek. Nem kérdeztem többet. Olyan területre léptem volna, ahová kérés nélkül nem szabad behatolni. Oleg furcsán elmosolyodott. - Ha egyszer kimenekülünk ebből a pokolból, és visszatérünk a Földre, részt vennél-e még egy galaktikus
expedícióban? - Aligha. Öreg lennék már hozzá. - Én viszont újabb útra indulok. Fiatalabb vagyok nálad, Eli. És nincs is. más célom az életben, mint az űr országútját róni. - Vissza akarsz térni a Galaktika középpontjába? - Mi voltunk az elsők, akik behatoltunk ide, de mondhatjuk-e, hogy az utolsók is? A következő expedíciót jobban fel fogjuk készíteni. És ha én is részt veszek benne, az útrögzítő műszer által felvett csillagtájak a hasznomra lehetnek. - Meg akarod keresni Irinát? - kérdeztem rá köntörfalazás nélkül. Oleg gondosan visszarakta a műszert a páncélszekrénybe. - Legalábbis szeretném megtudni, mi van vele.
11. Csak most tudtuk teljes egészében felmérni Ellon tervezői zsenialitását. A mini novacsillag nemcsak össze tudta sűríteni és megritkítani az időt, nemcsak az időfolyamat előre- vagy hátramenetét tudta változtatni, hanem képes volt időgörbületet is létrehozni. Az idő elkanyarodott, nemcsak a gyorsasága és a haladásának iránya határozta meg a lényegét, hanem a mi természetes időnkkel bezárt szöge is. Ezt a szöget, a mi időnktől való elhajlás szögét Olga „az idegen időbe való átlépés fázisszögének” nevezte el. Olga gyorsan felvázolta az „idegen idő szögének” rettenetes mennyiségű képletét. A fedélzeti számítógép talán kiigazodott volna bennük, de az én képességeimet meghaladta ez a feladat. Ezzel szemben Olga azzal is megörvendeztetett bennünket, hogy Orlan már fél szóból is érti őt, és néhány elképesztően bonyolult képlet éppen a demiurgosz keze munkáját dicséri. Nem is nagyon csodálkoztam ezen. A demiurgoszok született tehetségek az égi mechanika terén. Mi, emberek jobbak vagyunk náluk a jóság és a gonoszság érzékelésében, hiszen egyike az emberi tulajdonságoknak, hogy védelmezzük az igazságot és az erkölcsöt az egyik társadalmi rendszerből a másikba való valamennyi átmenet folyamán; azt tartjuk, hogy az igazság mindenhol igazság, az elnyomás mindenhol elnyomás, a szabadság mindenhol szabadság. De a gravitációs gépezetek tervezésében messze elmaradunk a demiurgoszok mögött. - Talán holnap, Eli - mondta az egyik reggel Olga. Ez azt jelentette, hogy a következő napon üzemi próbának vetik alá az idegen fázisidő generátorait, amelyek már nem atomnyi méretekben, hanem az űrhajó makroidejében képesek működni. - Valószínűleg holnap - mondta Orlan. - Tehát holnap - jelentette be Oleg vacsora után. A következő reggel a parancsnoki terembe siettem. Már valamennyi kapitány és Orlan is ott volt. A fázisidő-generátorokat Graciőz irányította: neki, a halhatatlannak az egyik időből a másikba való átlépés mégiscsak kevesebbet jelentett, mint bármelyikünknek. Ezt is figyelembe kellett vennünk. Az űrhajót Kamagin vezette; ő is hozzászokott az időutazásokhoz. Kamagin gondolatátvitel útján tartotta a kapcsolatot Graciőzzel. A többieknek a néző szerepe jutott. Nagy várakozással figyeltem, milyen szívet dobogtató változások lesznek akkor, amikor a saját időnkből az idegen időbe lépünk át. Csak az nyugtalanított, mit szólnak mindehhez a ramírok. - ...három, kettő, egy, zéró! - vezényelt Kamagin, és az idő egy kissé elkanyarodott a korábbi irányától. Semmi változást nem észleltünk. Ugyanazok a csillagok száguldottak a képernyőkön, egyik sem fénylett fel, egyik sem fakult meg. Az időfázis eltolódása ugyan minimális volt, mégis már az idegen időben, az idegen jövő felé haladtunk. Kívül viszont olyan volt a csillagtáj, mintha az idegen jövő a sajátunk lett volna, mintha a mindent átfogó jövő csak hétköznapi, megszokott fizikai folyamat lenne. - Valóban működnek a fordított idő generátorai? - kérdezte hitetlenkedve Oszima. - A mi közönyös isteneink valami miatt hallgatnak. Talán nem figyeltek ránk eléggé? - mormogta az orra alatt Kamagin.
- Ha megszólalnak, mi már nem halljuk meg őket - nézett rá Orlan. - Gyilkos sugaruk elpusztít bennünket, mielőtt még észrevennénk, hogy elpusztultunk. Nehéz volt ezzel vitába szállni. Egy kis idő múlva a fedélzeti számítógép jelentette, hogy a csillagkáosz képe változni kezd, Graciőz pedig a saját szemével is látta már a külső világ megújulását. De sem mi a parancsnoki teremben, sem a megfigyelőhelyiségben ülők nem vettek észre semmilyen változást. Orlan a fázisidö-generátorokhoz ment, Olgát a szobámba hívtam. Mary sem látott változást a képernyőn: a csillagok a megszokott képüket mutatták, ugyanolyan sok volt belőlük, ugyanolyan rendszertelenül, összevissza száguldoztak. - Kezeskedem róla, hogy az idegen időben vagyunk - jelentette ki Olga. - S bár a fáziseltolódás jelentéktelen, a saját időnktől való eltérés szöge növekedik. Bizonyos vagyok benne, hogy a csillagvilág arculata kis időn belül erősen megváltozik. - Kikapcsolom a képernyőt - szólt Mary. - Le sem tudjuk venni róla a szemünket, a változások azonban fokozatosan állnak be, s mi úgy szokunk hozzá az új csillagtájhoz, hogy közben észre sem vesszük, hogy új. - A ramírok hallgatnak - ismételtem meg Kamagin szavait, miközben Mary lefüggönyözte a szobaképernyőt. - A ramírok belefáradtak abba, hogy gúnyt űzzenek belőlünk - jelentette ki határozottan Olga. - Ha valóban közömbösek irántunk, előbb-utóbb békén kell hagyniuk. Minden jel arra mutatott, hogy a ramírok vagy nem vették észre a menekülésünket, vagy már elvesztették az érdeklődésüket irántunk, vagy - ez a gondolat is felötlött bennem - az idő fázisgörbülete mentén való menekülésünk a tetszésükkel találkozik., Minderről persze még jócskán kellett gondolkodni, ez az az eset volt, amikor a helyes válasz nem önmagától adódott. - Pihenj egy kicsit - mondta Mary, és én engedelmesen ledőltem a díványra. Egy óra múlva keltett fel. Olga már elment. - Nézz a képernyőre - szólt Mary. Felkiáltottam a meglepetéstől. Egy másik világban voltunk. Pontosabban ez ugyanaz a centrum volt,ugyanaz a vad csillagrobbanás-sorozat, ugyanaz a fényes, sugárzó pokol. De a Galaktika középpontja ugyanakkor más is volt: ugyanaz és mégis más! Nehéz ezt szavakkal megfogalmazni, ezt látni kell. Egyik nap a másik után, hetekig, hónapokig néztük szomorúan a képernyőkön ugyanazt az állandóan ismétlődő, újjáteremtődő képet. Most pedig a külvilág egyetlen rövidke űrhajőnap alatt megváltozott. A centrumban voltunk ugyan, de egy másik időben, nem a múltban, sem a jövőben, hanem egy idegen időben. - Mary, a ramírok kiengednek bennünket! - kiáltottam lelkesülten. - Már nem fognak megtámadni! *** Azóta nem kevés idő telt el. Lehet, hogy órák, lehet, hogy évszázadok, és akkor sem csodálkoznék, ha valaki azt mondaná, hogy évmilliók. Az idegen időben haladunk. A műszerek mérik ezt az időt, a megtett utat mutató szerkezet rögzíti, a fedélzeti számítógép tárolja a memóriaegységeiben, de én nem értem: ez nem az én időm. És bár Graciőz parancsol neki, az egymást váltó Oszima és Kamagin éppolyan könnyedén rendelkeznek az időkanyarok ívének növeléséről vagy csökkentéséről, mint a tartályokban lévő aktív hajtóanyag felhasználásáról, én mégsem értem ezt az időt. Ez nem az én időm, ez idegen idő, ahogy a neve is mutatja. A Galaktika centruma valóban tartalmazza az összes létező jövőt, valóban minden jövőt átfog, valóban más és más minden elképzelhető jövőben. De bennem nincs ennyifajta jövő. Ez nem nekem való, ahogyan egykor Harsona mondta. A sokfajta jövőt átfogó jövő ezerlényegűséget is sejtet, de legalábbis mindenhol jelenlévőséget. És ez a mérce már túl magas számomra. Képes vagyok megérteni az egész természetet, de ahhoz kevesek az erőim, hogy magam legyek az egész természet. Azért tettem ezt a kitérőt itt, a temető-hűtőkamrában ülve és a centrumból való menekülésünk történetét diktálva, hogy érzékeltessem, milyen türelmetlen epekedéssel várjuk a visszatérést az idegen időből a sajátunkba. Már egy kanyarral átszeltük a mi időnkre merőleges idő egyenesét,
megtettük a másik kanyart is az idegen időben a másik, fordított, de a mi időnkkel párhuzamos irányban, és most készülünk a harmadik kanyarra, amely át fogja szelni a saját időnkre merőleges második egyenest, majd közeledni kezdünk a mi időnkhöz. Valamennyi időkanyart anélkül tettük meg, hogy átléptük volna a veszélyes idő-zérópontot. Amikor pedig túl leszünk az utolsó kanyaron is, üldözőbe vesszük a múltunkat, amely ekkor előttünk lesz, amely ekkor a jövőnkben fog létezni. És akkor, amikor találkozunk a saját időnkkel, kilépünk majd az idegen időből, s a fordított idő gyűrűje bezárul. Alig várom, hogy visszatérjek a saját időmbe, de közben máson jár az eszem. A ramírok kiengedtek bennünket, ez már biztos. De egyben különös is. Miért engedtek ki? Lehetséges, hogy mi - és ha nem mi, akkor az utódaink - még találkozni fogunk ezzel a titokzatos, komor néppel. És én nem hiszem, hogy közömbösek lennének. Tegnap meghívtam Romerot hozzám. - Paul - mondtam neki -, nem tetszik nekem az elmélete a favágókról és a hangyákról. - Jól van, akkor ne hangyák legyünk. Pillangók vagyunk, amelyek belerepültek a favágók éjjeli tűzrakásának fény körébe. Ez a hasonlat már megfelel önnek, bölcs barátom? - A pillangók sem tetszenek. - Mi akar hát lenni, Eli? - Nyulak vagyunk, Paul. - Nyulak? Jól értettem? - Igen, nyulak. Kísérleti nyulak. Azok a szegény állatok, amelyekkel őseink orvosi kísérleteket végeztek. - Úgy gondolja, hogy a ramírok kísérleteznek velünk? - Legalábbis igyekeznek felhasználni bennünket a kísérleteikben. Romero töprengve mondta: - A gondolat érdekes, Eli, de még be kell bizonyítani. Azzal kezdtem, hogy a ramírok azonnal megsemmisítették a Galaktika középpontjába küldött első űrflottánkat. Allan és Leonyid űrhajói megzavarták valamiben a ramírokat, s ezért a halált hozó sugárral büntették őket; igaz, az a sugár gyengébb volt, mint amelyik a Bikát halálra sebezte, hiszen csak a személyzet pusztult el, az űrhajók épségben maradtak. A nyomorult hangyákat elsöpörték az útból, buldózerek lánctalpaival taposták agyon - így is lehet Romero hasonlatát folytatni. De a centrumba küldött második expedícióval a ramírok másképpen jártak el. Igaz, nem sokat teketóriáztak, amikor a Bika kezdte megbontani az általuk létrehozott űrstruktúrát a Pusztuló Világokban, de eszükben sem volt végezni a Kígyótartóval és a Bakkal. Úgy látszik, felkeltettük az érdeklődésüket. Figyelni kezdtek bennünket. Bejuttatták közénk Oant, a kémet, a besúgót, megfigyelőt, adó-vevő szerkezetet; a feladatköre világos a sértő kifejezések nélkül is. Valószínűleg az váltotta ki az érdeklődésüket, hogy sikerült megmentenünk Oant, és felébredt a figyelmünk az időtranszformáció iránt. Egy fokkal magasabbra emelkedtünk a szemükben. - A hangyák szintjéről a nyulakéra, így gondolja? - Valamikor azt mondtam önnek, Paul, hogy a gondolkodásom koordináta-rendszerét a ramírok gondolkodásához próbálom igazítani. Az ellenség szemével szeretném szemlélni a világot, no persze ha egyáltalán van szemük, ami távolról sem bizonyos. Képzelje el, hogy mi, az emberiség egymillió évvel idősebbek vagyunk, és ez az egész ezerszer ezer év az állandó fejlődés jegyérjen telt el... - Elképzelhetetlen hatalom és erő!… - Igy van, Paul. Már most is elég az erőnk ahhoz, hogy bolygókat hozzunk létre és semmisítsünk meg. És mi lesz millió év intenzív fejlődés után? Nem akarnánk-e majd rendet teremteni nemcsak a távoli csillagrendszerekben, csillagképekben, hanem az egész Galaktikában? A Galaktika pedig beteg. A csillagainak legnagyobb része a centrumban van, az pedig ingatag, a robbanás határán van. Talán nem ismerjük a kvazárokat, ezeket a csillagokra emlékeztető galaxisokat, amelyek már keresztülmentek
egy katasztrófán, amikor az élet és az értelem valamennyi formája elpusztult, ha persze egyáltalán létezett ott. Mi, akik egymillió év múlva oly hatalmasak lennénk, aligha békülnénk meg a szakadék szélén való egyensúlyozás perspektívájával. Megpróbálnánk megritkítani a csillagképek halmazait a centrumban, kiválasztanánk az értelmes életre már alkalmas csillagrendszereket, és igyekeznénk minél messzebbre eltávolítani őket ettől a veszélyes helytől, törekedve arra, hogy a centrum környékén magának a csillagvilágnak a szerkezetét változtassuk meg. - Emlékeztetem rá, kedves Eli, hogy éppen erről beszéltem azon a tanácskozáson, amelyen ön dühödt önváddal illette magát. - Valóban erről beszélt. Most pedig képzelje el, hogy mi, a hatalmasok megállapítottuk, hogy csak az időfolyamat birtokbavétele háríthatja el tökéletesen a katasztrófát. Megtudtuk, hogy az idő természetes metamorfózisai önmagukból adódóan játszódnak le a centrum csillagfolyamataiban. Nekünk pedig nem sikerül birtokunkba venni az időt. Nem sikerül, akármivel próbálkozunk is. A novacsillagok mélyén igyekszünk megragadni a folyamatot, hisz méreteit illetően ez mégiscsak a második legnagyobb katasztrófa a centrum valamennyi csillagának esetleges felrobbanása után. És a dolog most sem akar sikerülni. Aztán hirtelen valamilyen jövevények jelennek meg csillagbirtokaink területén, valamilyen apró hangyák, és pimaszul megpróbálják megzavarni a centrum gyógyítására irányuló tevékenységünket. El kell őket söpörni az útból, és kész! - Bátorkodom megjegyezni, kedves admirális, hogy eddig még semmi újat. - Várjon, Paul! Aztán a kém jelenti, hogy ezeknek a hangyáknak furcsa, gépi, a miénkre nem hasonlító civilizációjukban, és hogy a gépezeteikben az időt -egyelőre csak az atomok szintjén, a mikroidőt - szabadon tudják összesűríteni és megritkítani, hogy változtatják az idő plusz-mínusz élőjelét, hogy képesek még az idő fázissebességét is változtatni. No, ez már érdekes, mondanánk mi, a hatalmasok millió év múlva, mi, akik kapituláltunk az idő birtokbavételének nehézségei előtt. Hadd ügyeskedjenek csak, gondolnánk mi, a mindenhatók, akiknek erejük van, de hiányzik belőlük az emberi szív, hiányzik belőlük az egyszerű emberi sajnálat érzése a bajba került hangyák iránt... - Nagyon fontos észrevétel, Eli! - Valóban, Paul. Ön közönyöseknek nevezte őket. A többi már világos. Mi az idővel kísérleteztünk a mini novacsillagban, ők pedig kísérletezgettek velünk. El akartunk menekülni a centrumból, de ők nem hagyták. És hogy a kísérletek, a kutatás meggyorsítására kényszerítsenek, nyugodt lélekkel, kíméletlenül kitettek bennünket az idő vibrálásának. Úgy gondolták: ha belepusztulnak, ördög vigye őket, nincs mit sajnálkozni rajtuk, nem volt szerencséjük. Ha pedig túlélik, az számunkra is siker. Nézzük csak meg, hogyan keverednek ki ezek a lények a bajból. Nocsak, mégis megúszták.? Meg tudták csinálni az idő fázisgörbítését? A fordított idő gyűrűjének mentén akarnak kicsúszni a Galaktika centrumából? Erre oda kell figyelni, hadd mentsék csak az irhájukat, a tapasztalataik hasznunkra lehetnek, amikor el kell távolítani a centrumból a következő csillaghalmazt. Tehát a jövevények a centrum valamennyi kataklizmájától mentes idegen időben menekülnek, hiszen ez az idő más, mint a feléjük száguldó bármelyik csillag ideje; hiszen ők egyszerre vannak a centrumban és a centrumon kívül. Nagyon-nagyon érdekes! Egyik-másik ötletüket mi is fel tudjuk használni!… Hát ilyennek látom én a kapcsolatainkat a ramírokkal, Paul. - Ez a helyzetkép biztosíték a szabadulásunkra, Eli. Tökéletesen kielégítőnek tartom. Felálltam. Szinte fojtogatott az izgalom, egy kis mozgással kellett levezetnem az idegességemet Fel és alá járkáltam a szobában, Romero csodálkozva bámult rám. Pontosan érzékelte a helyzetet, de nem tudta megérteni, miért vagyok ennyire felindult. - Nem, Paul! Ezerszer is nem! A helyzet felháborító, távolról sem kielégítő! Soha nem békülök meg sem azzal, hogy szánalmas hangyák szerepét osztják ki ránk, amelyeket már csak közönyösségből is eltaposnak, sem azzal a jóindulatú érdeklődéssel, amellyel a kísérleti nyulakat szemlélik, hogy aztán hidegvérűen a legborzalmasabb körülményeket teremtsék meg számukra, és nagylelkűen figyeljék, sikerül-e kimászniuk a bajból! - Mégis mit vár a ramíroktól, admirális?
- Egyenlőséget! Kevesebbel nem érem be! Romero kételkedve megcsóválta a fejét. - Félek, hogy nem kérik a beleegyezésünket. Vajon sikerül-e egyáltalán a tudomásukra hozni az akaratunkat? - Keresni fogom a módját. Romero hallgatott egy darabig, majd elmosolyodott. - Mindenkinek megvan a maga oka az izgalomra, Eli. Önnek súlyos okai vannak, nekem kisebbek. Tudja, hogy mi aggaszt? - Gondolom, nem is olyan apróság. - De igen, valójában semmiség, Eli. Közeledünk a múltunk felé, a számítógép már készíti az előrejelzést, amelynek alapján át fogunk lépni az elmúlt időbe. De minek az előrejelzését készíti? A múltét! Gondoljon csak bele: hiszen ez őrjítő! Nem értem önt, Paul. - A múlt a jövőben van, Eli! A múltat most magunk elé kell vetítenünk, és nem emlékeznünk rá! Tudja, volt egy régi író, egy nagyon komoly ember, aki nem szokott tréfálkozni, de egyszer gonosz gúnnyal azt mondta egy híres jósnőnek, hogy az valójában a múltat jósolja meg, ez pedig haszontalan foglalatosság. És nekünk éppen a múltat kell megjósolnunk, s a mi esetünkben ez egyáltalán nem haszontalan ténykedés, ellenkezőleg, nehéz feladat mind a fedélzeti számítógép, mind a mi elménk számára. És még azt sem tudjuk biztosan, sikerül-e a valóságban megfelelően megjósolnunk a saját múltunkat! Ezek után sem nagyon értettem, miért izgatja annyira Romerot a múlt megjósolása. A feladat távolról sem múlta felül a fedélzeti számítógép és az azt irányító Graciőz képességeit.
12. Már a centrumon kivül voltunk. Kimenekültünk ebből a fénylő pokolból! Kívül az űr megszokott képe nézett ránk: az egyik csillagot a másiktól több tucat fényév választotta el, és ha láttunk is csillagképeket, az égitestek közötti távolság azokban is fényhónapokban, ha nem egy-két fényévben volt mérhető: Egyetlen csillag sem száguldott megsemmisítő dühvel a szomszédja felé, már nem egy robbanás után becsapódó szilánknak látszottak, békésen függtek szilárd, a kölcsönös tömegvonzás által meghatározott koordináta-rendszerükben. Az általános tömegvonzás törvénye - a centrum átka - itt ismét a gondos és bölcs gazda szerepét tölti be, aki úgy tartja a rendet az űrben, mint egy lelkes és ihletett, egy fenséges csillagszimfóniát vezénylő karmester. Végre-valahára a szüntelen robbanás dübörgése helyett meghallottuk a csillagszférák finom melódiáját. Gyönyörű volt ez a világ! De még ez sem a mi világunk. Egyelőre még az idegen időben vagyunk. Már közeledünk a saját világunk felé, már sejtjük, érezzük a legközelebbi jövőnkből elénk lépő múltunkat, de még nem értünk el odáig. A múlt még a jövőben van. Bementem Oleghez. A megtett utat rögzítő műszer előtt ült. A készülék a bennünket körülvevő világ képét folyamatosan egybevetette a képernyőjén a centrum környékéről készült felvételekkel, amelyeket az odafelé vezető úton csináltunk. A jelenlegi képek és a régi felvételek nem estek egybe teljesen, de a különbség köztük minden nappal kisebb lett. A saját időnkben lévő saját világunkhoz közeledtünk. Nemrég Graciőz fenséges magabiztossággal kinyilatkoztatta, hogy a saját időnktől elválasztó fázisszög kisebb tíz foknál. S mindez azután, hogy ez a szög kétszer kilencven- és egyszer száznyolcvan fokos volt! A műszerre mutattam, és így szóltam: - Kergetjük az időt, mint a kutya a saját farkát. Oleg elmosolyodott. - Én nem fogalmaznék ilyen gorombán: azt mondanám, hogy a saját árnyékunkat üldözzük. Az idő dél felé halad, az árnyék megrövidül. Nemsokára a fejünk árnyéka a lábunkra vetül. Olga és Orlan már csökkenti a gravitációt a mini novacsillagban, nem szükséges már annyira erősen meggörbíteni
az időt. Nem berobbanunk, hanem szépén belesimulunk az elhagyott időnkbe. - A tér melyik pontján? - Olga számításai szerint a Pusztuló Világok környékén. - Remek hely, mondhatom! Csak nehogy megint visszakerüljünk a centrumba! Beszélgettünk még egy kicsit Oleggel, aztán elmentem. Nem találtam a helyemet. Mary minden reggel bement asztrobotanikai laboratóriumába, ahol újfajta növényeket kísérletezett ki az élet nélküli bolygók számára. Romero az útról készített részletes feljegyzéseket. Én azzal próbáltam agyonütni az időt, hogy sétálgattam szerte az űrhajón. De még az sem nagyon vigasztalt, hogy nem a saját, hanem az idegen időt ütöm agyon. Lementem a temető-hűtőkamrába. A székem Oan szarkofágjával szemben állt. Leültem, és beszélni kezdtem: - Tudod, Oan, én egyre többet gondolkozom azon, hogy kik is vagytok ti, ramírok? Az kétségtelen, hogy nem élőlény formátok van. Nem tudom azt sem, hogy éltek-e valójában, vagy önszervezés útján értelmet nyert holt anyag vagytok-e. Szóval úgy gondolom, hogy élettelen értelem vagytok, olyan anyag, amely fehérjék nélkül lépett az önmegismerés fokára. Olyasmik lehettek, mint a mi számítógépeink, de kozmikus és nem laboratóriumi méretekben. Nem, eszem ágában sincs megsérteni benneteket, annál kevésbé, mert biztos vagyok benne: az olyan, csak az élő szervezetekre jellemző érzés, mint a sértődés, ismeretlen számotokra. Miről is beszéltem, Oan? No igen, valószínűleg egy gondolkodó bolygó vagy gondolkodó bolygóhalmaz, sőt meglehet, egy csillag képét felöltő óriási agy vagytok; ki tudhatná ezt, ki ismer benneteket? Nem vagyok ostoba fajankó, aki azt hiszi, hogy csak a saját agyam sejtjei képesek a gondolkodásra, nem, én jól tudom, hogy a gondolkodás művészetét a gyenge koponyacsontok mögé rejtett, apró, rövid életű agy nélkül is ki lehet fejleszteni. Lehetséges, hogy egy egész bolygóval még könnyebb is gondolkodni. És főleg hatékonyabb! Továbbá ily módon a saját anyagotokból bármilyen élő tárgy át formálhattok, úgy, ahogyan mi szobrokat készítünk. Ilyesmi lehetsz te is, Oan; és ezzel az élő tárggyal kapcsolatot tartva, bennük és általuk tudtok gondolkodni. Valamennyi ramír vagy az egyetlen, egész ramír benned is gondolkodik. Érdekes következtetésre jutottam, nemde? Nemcsak saját magatokban, saját magadban gondolkodsz, mint én, hanem valamennyiőtökben egyszerre. Jól mondom? Egyébként, ha már itt tartunk, ugyan világosíts fel valamiről: a pusztítók és a galaktok úgy tartják, hogy valaha régen ti népesítettétek be a Perseust, és kedvenc foglalatosságotok bolygók építése volt. Nem volt-e ez a bolygóépítés egyszerűen a szaporodástok módja? Amikor pedig elvonultatok a Galaktika centrumába, ugye otthagytátok nekünk felhasználásra, benépesítésre a saját testeiteket, amelyekből előzőleg kivontátok az értelmet? Az értelmetek - bolygó, sőt csillag formában létező értelmetek - pedig átköltözött a veszélyzónába, amelyet tökéletes érzékkel határoztatok meg, otthagyott testeiteket pedig a demiurgoszok és galaktok, majd később mi, emberek használtuk fel. Ha ez így van, akkor távoli rokonok vagy legalábbis az utódaitok vagyunk. Igazam, van, Oan? Elhallgattam, s szinte vártam, hogy Oan válaszolni fog. De ő továbbra is hallgatva függött örök mozdulatlanságába dermedve. Folytattam a monológot: - Tehát az értelmes bolygók fejlődési típusával vagy valami még különösebbel állunk szemben. Természetesen csakis a mi szempontunkból nézve különössel! Ha a gondolkodásom koordináta-rendszerét a tiétekéhez igazítom, egyetlen invariánsra, egyetlen változatlan értékű tényre bukkanok, és ez a különösség. Mi különösnek látunk titeket, ti pedig minket. De például az a sajátosságunk, hogy gépi civilizációt hoztunk létre, nem invariáns, nemcsak ránk jellemző. Abban viszont biztos vagyok, hogy ti nem készíttek gépeket. Mert különben miért lett volna szükségetek az aranok ósdi űrhajójára, haldokló civilizációjuk maradványára? És miért figyeltétek volna olyan érdeklődéssel a mi fázisidő-generátoraink megalkotását? Pedig figyeltétek, méghozzá nagy érdeklődéssel figyeltétek! Ebben előttetek járunk, hatalmasok. A feladatokat, amelyek megoldására képtelenek vagytok, megoldjuk mi. Nagyon kevés olyan dolog van, amire mi is képesek vagyunk azok közül, amelyek számotokra semmi nehézséget nem jelentenek-: De egy és másban megelőztünk titeket. Vonjátok le ebből a következtetéseket, hatalmasok! Azt pedig, hogy mi
milyen következtetéseket vontunk le, rögtön előadom! Ismét hallgattam valamennyit, majd ismét megszólaltam: - Egyszóval mi nagyon különbözőek vagyunk. Ti gondolkodó holt anyag vagytok, mi pedig gondolkodó élő szervezetek. A külsőnk alapján nem lehet összehasonlítani bennünket. Az egyik oldalon az anyag hatalmas tömege, az egyetlen értelemmel gondolkodó bolygók és csillagok összessége van, amelynek minden egyes részében - még az olyanban is, mint te, Oan - az egész gondolkodik. A másik oldalon pedig morzsányi kis testek állnak, amelyek külön-külön, önmagukban gondolkodnak, s amelyeket láthatatlan, de eltéphetetlenül erős szálak fűznek össze egy kollektívává, és közben mindegyik mégis individuum marad. Ti dölyfösen lenéztetek bennünket. Ti éles fájdalmat éreztek magatokban, amikor a halott anyag szenved. De mit számítanak nektek a mi különleges kínjaink és különleges szükségleteink! Nem tesztek különbséget az úton heverő kő és miközöttünk, akik ugyanazon az úton megyünk; eszetek ágában sincs más szemmel nézni ránk, mint egy kődarabra. Ha már szenvedtek a világ kínjai láttán, akkor valóban az egész világért szenvedjetek, a csillagokért és a fákért, a bolygókért és az emberekért, az égitestek halmazáért és a gombatenyészetekért, a füvekért egyformán szenvedjetek. Közönyösek vagytok; ezt mondta rólatok a barátom. De azt hiszem, tévedett: a világ sorsa iránt nem vagytok közömbösek. De a mi különleges érdekeink, az élőlények szükségletei, az individuális értelem igényei számotokra semmit nem jelentenek. Ti az élő élet iránt vagytok közömbösek: ez jellemzi a hozzánk való viszonyotokat. Kár, hogy így gondolkodtok, hatalmasok! Ebben nagy hibát vétetek! Rögtön be is bizonyítom ezt nektek. Megint tartottam egy kis szünetet. El voltam telve szenvedéllyel. Nem akartam, hogy remegjen a hangom. - Igen, én valóban csak egy morzsányi kis élő szervezet vagyok, hozzátok képest csak egy hangya, sőt kisebb a hangyánál is. De az egész világmindenség bennem van! Ez az, amit nem értetek! Az én aprócska agyam 1060 összefüggésrendszert képes alkotni, sokkal többet, mint ahány anyagi részecske és hullám van a világűrben. És minden összefüggésrendszer egy-egy képet alkot: jelenségeket, eseményeket, részecskéket, hullámokat, jeleket. Mindaz, ami a világmindenségben képes kialakulni, tükröződik bennem, és a valódi,reális objektum képi mását alkotja meg a testemen kívül, s egyben az én kis énemnek apró részévé válik. Én a világ tükre vagyok; nem árt elgondolkodnotok ezen. Igen, az anyagi testemet illetően csak a világmindenség jelentéktelen, elenyésző része vagyok, de a lelkem, a gondolataim egyenlőek a világ egészével, mivel éppolyan végtelenek, és éppolyan kimerithetetlenek, mint az. Ti az anyagi tömegem nagyságának alapján, a más anyagi testekre gyakorolt csekély tömegvonzásom szerint ítéltek meg engem, és megvetően elfordultok. Csak nehogy elszámítsátok magatokat, rövidlátók! A kapcsolatrendszerem, az anyagi és szellemi kapcsolataim alapján ítéljetek rólam, annak alapján, ami az egész világgal összeköt engem. És akkor majd csodálkozva értitek meg, hogy én, az apró kis lény egyenlő nagyságú vagyok a világmindenséggel. És hogy valamennyiünkben benne van az egész világmindenség, mivel valamennyiünk nem egyéb, mint a világmindenség mélységes megértése, hogy mi vagyunk a világmindenség önmegértése. Mert én vagyok az élet, mindegyikünk maga az élet! Az élet pedig a természet minden csodája között a legnagyobb csoda. Nem, a természet nem a halott anyagban kelti életre magát, a természet csak tovább és tovább terjeszkedik a halott anyagban, és csak egyes összesűrűsödései - olyanok, mint ti - emelkednek fel az értelem fokára. De bármelyik élő individuumban a világmindenség önmaga egészét reprodukálja: mi az ő egészének a képe vagyunk, a saját önmegismerését fejezzük ki teljes nagyságában és mélységében. Előbb-utóbb figyelembe kell ezt vennetek. Ismét szünetet tartottam, majd folytattam: - Még egyvalamin gondolkozzatok el. Ha jól értem, ti vagytok a világ állandósága, a megőrzése, a katasztrófák elleni védelme a tomboló elemek kohójában. Ti vagytok a világ tehetetlenségi ereje, törvényeinek örök egyensúlya. Mi pedig a világ fejlődése, a tehetetlenségi erő továbblendítése. Mi vagyunk az élet, mi vagyunk a világ jövője. Mi, az élet a lázadást jelentjük a tunya természetben. Mi, az élet egyelőre még apró erő vagyunk a világmindenségben, jelentéktelen kis erőtér az ezernyi más erőtér között. De az egyetlen növekvő erő
is vagyunk, növekvő és nem egyszerűen megőrződő és egyensúlyban tartó. A Galaktika külső szélén keletkeztünk, és már a középpontja felé haladunk. Viharosan terjeszkedünk, gyorsan szaporodunk. A mi időnk méretei mások, egy másodpercünk a ti évezredeitekkel ér fel. Mi, az élet robbantást hajtunk végre a lomha anyagban! A világmindenséget megfertőzte az élet, a világmindenség már változtatja az arculatát. Mondom nektek, hogy mi vagyunk a világ jövője. Akarjátok-e vagy sem, ezzel számolnotok kell! Az élet ereje visszafordíthatatlanul, megállíthatatlanul maga alá gyűri a halott természet valamennyi erejét, leigázza a zabolátlan elemeket. Nem jött-e el az idő, hogy egyesüljünk; ti, az állandóság ősi értelme és mi, az előrezúduló, mindent áttörő élet fiatal hatalma? Még ha a társaim és én is meghalunk itt, mielőtt visszajutnánk a saját időnkbe, az eltűnésünkkel az élet nem pusztul el. Mi csak a világmindenség élő erejének az atomjai vagyunk, nem egyebek. Ti a harmóniát keresitek, stabilizáljátok, de az élet a harmónia legmagasabb rendű megtestesülése, és nemsokára a leghatalmasabb lesz az őserők közül: a harmónia őserejévé válik a vak őserőkkel szemben. Ha mi, ennek a kis űrhajónak a lakói, el is pusztulunk, tőlünk mégsem szabadultok meg. Visszatérnek hozzátok az utódaink, akik már jobban fel lesznek fegyverkezve, többet fognak tudni nálunk. Az élet gyorsan szét fog terjedni a világmindenségben, az élő értelem leigázza majd az anyagot, megtöri az egyhangú, mindig csak önmagával egyenlő lét tehetetlenségi erejét amelynek a vége a Galaktika centrumában lezajló katasztrófa lenne. De mi a mindenre kiterjedő egyformaság helyett egy új szervezőelvet honosítunk meg a természetben: a terjeszkedő, növekedő sokarcúságot, a különbözőségek általánossá tételét. Bennünket, csillagtestvéreket ugyanis egy közös tulajdonság egyesít: különbözőek, értelemmel bíróak vagyunk, és jó szándékkal közeledünk egymáshoz. Odaléptem Oanhoz, hosszasan néztem őt. - Most pedig tűnj el, Oan - mondtam. - A küldetésed befejeződött. Biztosan tudom, hogy arra is képes vagy, hogy itt légy, és arra is, hogy elmenj. Tűnj el tehát! Én ember vagyok; már hatalmas, de még nem tökéletes. Én a világ ifjúkora vagyok, behatolása az ismeretlenbe, és nem az örök megmaradás mozdulatlan bölcsessége. Még nem tanultam meg, hogy egy pillanat alatt és tökéletesen megértsek mindent, bár törekszem erre. Nekem töprengésre van szükségem, nekem jelek és jelzések kellenek. Tűnj el tehát! Ez lesz a jele annak, hogy megértettél engem. A temető-hűtőkamrában felhangzott a hívás: - Eli admirális jöjjön a parancsnoki terembe! Eli admirális jöjjön a parancsnoki terembe! Kisiettem a hűtőkamrából.
13. A parancsnoki teremben ott volt minden barátom: Oleg, Oszima, Kamagin, Olga, Orlan. Oleg a képernyőre mutatott. - Tudod, hol vagyunk, Eli? A képernyőkön látható csillagtáj olyan ismerős volt, hogy izgalmamban felkiáltottam: - A Pusztuló Világok! A Pusztuló Világokban vagyunk! - A csillagkép szélén - erősítette meg Oleg. - Pontosabban a Pusztuló Világokból a nyílt űrbe vezető kijáratnál. A megtett utat rögzítő műszer képernyőjén a régi és a mostani csillagtáj abszolút pontossággal egybeesik. Éppen arra a helyre értünk vissza, ahonnan annak idején elindultunk. Kérdően Olgára néztem. - Ahonnan annak idején elindultunk... És milyen időbe értünk vissza?. - A saját időnkbe. Abba, amelyik a mi világunkban zéró fázissebességgel mozog előre. Ismét az egydimenziós és egyirányú időfolyamatban vagyunk, amely mindig a múlttól a jövő felé halad. - Nem jól értettel, Olga... A saját időnk... De melyik saját időnk? A múlt vagy a jövő? Azelőtt érkeztünk ide, hogy magunk mögött hagytuk ezt a csillagképet, vagy saját magunk után? - Egy földi évvel később tértünk vissza ide. A bolyongásunk a centrumban, a menekülésünk a fordított idő gyűrűje mentén az űrhajó kronométere szerint pontosan egy évig tartott.
A beszélgetést Graciőz bejelentése szakította meg. A galakt elmondta, hogy az elemző műszerek felfedezték a két itthagyott teherűrhajót. Egyelőre még messze vannak, de nincs kétség afelől, hogy mindkét űrhajó sértetlen, és folytatják a tér megtisztítását. - Mi egy évvel öregebbek lettünk, a Pusztuló Világok viszont egy évszázaddal megfiatalodott mondta Oleg. - A Három Porfelhő Takarta Nap világában újra átlátszó és tiszta lesz az űr. A parancsnoki terembe a rettenetesen felindult Romero rohant be. Olyan sápadt volt és annyira kikelt magából, hogy félbehagyva a beszélgetést, valamennyien felé fordultunk. - Oleg! Eli! - Alig tudott beszélni, annyira meg volt döbbenve. - Benéztem a hűtőkamrába, hogy ellenőrizzem, hogyan viselték el a halottaink a fázisidő gyűrűje mentén való haladást. És azt láttam... Csoda történt, barátaim! Közbevágtam: - Csodák nincsenek. Ugye azt akarja mondani, hogy Oan eltűnt? - Igen, éppen azt! A szarkofág sértetlen, a záró erőterek működnek, de Oannak nyoma sincs! Ha ez nem csoda, Eli... Megfogtam a karját, és leültettem egy székbe. - Nyugodjék meg, Paul. A természet egyetlen törvénye sem lett megsértve. Egyszerűen kaptunk egy jelet, hogy bezárult még egy gyűrű, de ezúttal nem az időben, hanem az egymás megértése terén: a kör a megismerkedéssel indult, az ellenségeskedéssel, a nyílt harccal, majd a kölcsönös érdekek felismerésével folytatódott, hogy végül a barátsággal térjen vissza önmagába.
TARTALOM GALAKTIKUS FELDERÍTÉS Első könyv ELSŐ RÉSZ Kígyólány a Végáról..................... 9 MÁSODIK RÉSZ A Csillageke útja .... .................. 165 HARMADIK RÉSZ Föld..................................281
BEHATOLÁS A PERSEUSBA Második könyv ELSŐ RÉSZ A csillagok szorításában..................347 MÁSODIK RÉSZ A Legfelsőbb Pusztító....................419 HARMADIK RÉSZ Álmodozó automata a harmadik bolygón ... 495 NEGYEDIK RÉSZ Üldözött istenek.........................603
A FORDÍTOTT IDŐ GYŰRŰJE Harmadik könyv ELSŐ RÉSZ
.
A csillagdiszharmónia mártírjai............685 MÁSODIK RÉSZ Pusztuló Világok ........................737 HARMADIK RÉSZ A szétszakadt idő........................827 NEGYEDIK RÉSZ A saját árnyékunk nyomában .............919
SZERGEJ SZNYEGOV
ISTENEMBEREK 1-2. A klasszikus, több évtizedes űrutazás-történetek alaptípusát eleveníti fel ez a nagyszabású sci-fi eposz, mely visszanyúl a fantasztikus irodalom „ősi”, mindmáig különösen kedvelt alapformáihoz. Sz. Sznyegov űrtrilógiája a 2500-as években kezdődik, amikor a Földön már egyesültek az emberiség békés erői, s létrehozták a Galaktika egyik mesterséges bolygóján, az Ohrán, az Értelmes Lények Csillagközi Szövetségének Konferenciáját. Itt határozzák el, hogy űrflottát indítanak az emberek részvételével a Galaktika középpontja felé, hogy felkutassák a rejtélyes és optikailag láthatatlan Pusztítókat, akik a Tüzes-B csillag egyik bolygóján eltiporták a galaktok által létrehozott fejlett civilizációt, s ily módon potenciális veszélyt jelentenek az emberiségre nézve is. Az első expedíció, melyet a Téremésztő nevű űrhajó vezetésével indítanak, kudarccal végződik, s bár a harcok során megfogyatkoznak, újabb tapasztalataik birtokában másodszor is elindulnak, hogy ezúttal az ellenség saját fegyvereit vessék latba egy nagyszabású csillagháború során a Pusztítók ellen. A regény, cselekményének fordulatosságában, filmszerű felépítésében, gondolati ötleteiben túllép a szovjet sci-fik régebbi, jól ismert sablonjain, s izgalmasságában méltó párja az amerikai Csillagok háborúja kalandsorozatainak. Nem véletlen, hogy néhány évvel ezelőtt a könyv angol fordítása az USA-ban is megjelent.
GALAKTIKA FANTASZTIKUS KÖNYVEK
HU ISSN 0238-3063 ISBN 963 11 63040 OSSZ ISBN 963 11 63032 Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, Budapest Felelős kiadó: Sziládi János igazgató Zrínyi Nyomda (87.1221/66-14), Budapest, 1988 Felelős vezető: Vágó Sándorné vezérigazgató Felelős szerkesztő: Futaki József Műszaki vezető: Szakálos Mihály Képszerkesztő: Szecskó Tamás Műszaki szerkesztő: Rucsek Andrea Terjedelem I-II. kötet összesen: 60,98 (A/5) ív II. kötet: 30,48 (A/5) ív. IF 6103