SZERGEJ SZNYEGOV
Istenemberek 1
MÓRA FERENC KÖNYVKIADÓ A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Szergej Sznyegov: Ljugyi kak bogi. Lenizdat, 1982 © Lenizdat, 1982 FORDÍTOTTA BÁNLAKI VIKTOR A BORÍTÓ ÁMON LÁSZLÓ MUNKÁJA
© Bánlaki Viktor, 1988 Hungarian translation
GALAKTIKUS FELDERÍTÉS Első könyv Frascaíiból Rómába tart Péter, a csillagász. Fölötte mindent eltakart fekete kanavász. A csillagokat rajzani látja a sík felett, s az ég különös rajzai ím földerengenek. N. MOROZOV (Rigó Béla fordítása) ,
…ember vagyok: a te szemedben isten, s az a sorsom, hogy csordultig telítsen minden idők és tájak bánata. I. BUNYIN (Rab Zsuzsa fordítása)
ELSŐ RÉSZ Kígyólány a Végáról 1. Számomra ez a történet akkor kezdődött, amikor a Földre való visszatérésünk után a második napon, a Kilimandzsáró kráterei fölött röpködve találkoztam Luszinnal, aki egy tűzokádó sárkány hátán száguldott felém. Nem szeretek sárkányháton repülni. Van bennük valami ósdi módon teátrális. A nehézkes pegazusokat, ezeket az otromba szárnyas lovakat pedig egyenesen ki nem állhatom. Ha a Földön vagyok, közönséges aviettát használok; biztonságosabb és kényelmesebb így a repülés. De Luszin el sem tudja képzelni a helyváltoztatást sárkányok nélkül. Iskoláskorunkban, amikor ezek a lomha szörnyállatok éppen kezdtek divatba jönni, Luszin a tansárkányon felrepült a Csomolungmára. A sárkány - bár Luszin oxigénmaszkot is tett rá - a megerőltetéstől nemsokára kimúlt, neki pedig megtiltották, hogy egy hónapig betegye a lábát a sárkányistállóba. Azóta eltelt tizenöt év, de Luszinnak nem jött meg az esze. Azt állítja, hogy őseinek a lelke hajtja őt, azoké, akik istent láttak ezekben a különös lényekben. Én azonban azt hiszem, hogy Luszin csak különcködik. André Sersztjuk és ő képesek akár cigánykereket hányni, csak hogy felhívják magukra a figyelmet - de hát ők már ilyenek. Amikor az Indiai-óceán felől előszáguldott a füsttel és lánggal borított szárnyas kígyó, rögtön láttam, hogy Luszin ül a nyergében. Odakiáltott néhány üdvözlöszót, majd leszállt a Kibo kráter meredélyén. Köröztem fölötte a levegőben, szemügyre vettem a szörnyet, és kisvártatva magam is leereszkedtem. Luszin odafutott hozzám, szeretettel kezet ráztunk. Két éve már, hogy nem találkoztunk, és Luszin nagy élvezettel vette tudomásul meglepetésemet.
A sárkány jókora volt, legalább tízméteres. Kimerültén terpeszkedett el a köveken, behunyta dülledt, zöldes szemét; narancssárga pikkelyekkel borított sovány oldala hol kigömbölyödött a beszívott levegőtől, hol ismét behorpadt, szárnyai meg-megremegtek. Feje fölött füst gomolygott, szájából lángnyelvek csaptak elő. A tüzet okádó sárkány még újdonság volt számomra. - Ez a legújabb modell - mondta Luszin. - Két évbe telt, amíg kitenyésztettem. A kollégáknak tetszik. Csinos jószág, nem? Luszin az Új Formák Intézetében dolgozik, és unos-untalan döngeti a mellét, hogy náluk új, élő szervezeteket hoznak létre, amelyeknek a kialakításához a természetnek milliárd év sem lenne elég. Egyik másik, például a beszélő delfinek valóban jól sikerültek. De a vulkánként füstölgő sárkány nem nyerte meg a tetszésemet. Igaz ugyan, hogy szépen repül, ezt mégsem tagadhatom. A pegazusok is, a sárkányok is kitűnően érzik magukat a levegőben. Luszin elmagyarázta, hogy izmaik működése antigravitációs teret fejleszt, aminek következtében repüléskor súlyuk mintegy kilenctized részét elvesztik. Nekem azonban akkor is furcsának tűnik, ahogy ezek a behemót állatok könnyedén szárnyalnak fölfelé. A sárkányok különben meglehetősen lassúak. Ennek már a füstje sem tetszett, bár Luszin elmondta, hogy a füstnek és a lángnak csak esztétikai jelentősége van; olyasmi ez náluk, mint a pávánál a díszes tollazat. Ez a tűz nem éget, és nem is szennyez. - De mi értelmük van ezeknek a díszleteknek? Hacsak az nem, hogy a kisgyerekeket akarjátok velük ijesztgetni! Luszin szeretettel megveregette a sárkány egyik békalábra emlékeztető végtagját. - Hatásos. Elvisszük az Ohrára. Hadd gyönyörködjenek benne. Mindig idegesít, amikor az Ohráról beszélnek. A barátaim fele már volt ott, csak nekem nem sikerült. Nem a szerencséjük dühít természetesen, hanem az, hogy a találkozást az idegen világok lakóival primitív játékkiállítássá változtatják. Még végiggondolni is nehéz, hányféle teremtményüket hurcolják oda! - Szamárság! Senkit sem fog érdekelni a te ősállatod. Minden csillaglakó önmagában is bámulatra méltóbb az összes csodaszörnyednél. Azt hiszem, a gépek sokkal jobban izgatják őket. - A gépek is! A szörnyek is! Minden! - És te is! - mondtam csúfondárosan. - A VI. századi ember mintapéldánya vagy: vörös hajú, sárgás szemű, százkilencvenkét centi magas, agglegény. Csak nehogy beléd szeressen ott valamilyen gondolkodó béka! Még a sárkányodon ülve sem tudnál eliszkolni! Luszin elmosolyodott, és megrázta a fejét. - Irigykedsz, Eli. Ősi érzelem. Sárkányok előtti. Értelek. A helyedben én is. Luszin mintha hieroglifákban beszélne. Mi már megszoktuk a stílusát, de az idegenek nem mindig értik meg. Szemrehányó szavai elkeserítettek, bosszúsan elfordultam. Luszin a vállamra tette a kezét. - Kérdezd már meg, hogyan működik - kérte elszontyolodva. - Érdekes. Bólintottam, nehogy megbántsam a közönyömmel. Beszámolójából megértettem, hogy a sárkány tüdejében üzemanyag szintetizálódik, de ettől a szörnynek kutya baja sem lesz. Luszin kutatási témájának a címe: Az ősi folklór szörnyállatainak materializációja. A tűzokádó sárkány már a negyedik modellje, ezt követik majd az asszír szárnyas oroszlánok és a hüllőtestű egyiptomi szfinxek. - Szeretném megcsinálni a sólyomfejű Hórusz istent is - mondta Luszin. - Még nem fogadták el. Reménykedem. Eszembe jutott, hogy André is elviszi az Ohrára a szimfóniáját, A csillagszférák harmóniáját, és hogy a szimfónia ma fog először közönség előtt elhangzani, mégpedig Kairóban. Vannak ugyan némi kételyeim André zenei tehetségét illetően, de a zene mégiscsak jobb, mint a füstölgő sárkányok. Luszin felpattant.
- Nem tudtam. Repülünk Kairóba. Én elöl. A rakétaállomásra. - Szívd csak egyedül a szörnyed mérges kipárolgásait - feleltem. - Én már megmaradok a réginél: hipp-hopp, és máris száz kilométer van mögöttem! Jó húsz perccel sikerült megelőznöm Luszint. Amíg ő az utolsó kilométereket préselte ki lassú röptű légi batárjából, én már el is intéztem, hogy a sárkányt ellássák és megetessék a pegazusok istállójában, mivel a turisták szárnyas lovai számára ezt is építettek. Kérésemet különösebb lelkesedés nélkül fogadták, főleg amikor elmondtam, hogy a sárkány még tüzet is okád. A kötekedő természetű pegazusok ugyanis gyűlölik a békés sárkányokat, és amint megpillantják őket, már rájuk is rontanak felülről. Persze sem a patájuk, sem a foguk nem ér semmit a pikkelyekkel szemben, de a csökönyös szárnyas lovak a végkimerülésig rohamoznak. Fel nem tudom fogni, mi adhatta az ötletet a görögöknek, hogy irodalmi szárnyalásaikhoz ezeket a gyorsan fáradó állatokat használják. Ha rajtam múlna, a művészet magaslatait én inkább sasok és keselyűk hátán hódítanám meg; azok magasabbra emelkednek, és szemet gyönyörködtetően tudnak lebegni a föld felett. Fölemeltem a kezem, és intettem a lassan közeledő Luszinnak. - Siess, különben elkésünk! Nyugodtan itt hagyhatod vulkánfüstölgésű kedvencedet. Megígérték, hogy a pegazusokat nem engedik a közelébe.
2. Az első, akivel Kairóban összefutottunk, Allan Kruz volt, szintén régi iskolatársunk. Két órával előttünk érkezhetett meg, és a Csillagközi Utak Igazgatósága felől ballagott felénk, jókora táskával a kezében. Útitáskája, mint mindig, most is könyvekkel volt teletömve. Allan imádja ezt a régimódi papír limlomot. Ebben a tekintetben hasonlít Paul Romeróra; az sem tud meglenni könyvek nélkül. Igaz, Paulnak a munkájához kellenek, míg Allan csak az örömét leli bennük. Azt szokta mondogatni, hogy jobban érzékeli a saját korát az ember, ha időnként megsimogatja egy XX. századi folyóirat foszladozó borítóját. Allan vagy dühöng, vagy sugárzik az örömtől, a harag és a jókedv nála nem a két véglet, hanem pszichikumának szomszédos állapotai. Ha nincs felháborodva, akkor ujjong; valószínűleg csak azért, mert nincs felháborodva. Ahogy megtudta, hová megyünk, megtorpant. - Ezért kellett Kairóba rohanni? Megnyomjátok a Hangversenyterem feliratú gombot, és a távolból élvezhetitek a zenét. Megrántottam a ruhája ujját. Nem szeretem, ha valaki csak úgy minden ok nélkül megáll az utcán. - André szimfóniáját speciális helyiségben kell hallgatni. Az ő zenéje nem andalító magába feledkezés, hanem nehéz fizikai munka. Allan velünk tartott. - Beszélnem kell Andréval - mondta fenyegetően. - A hordozható fordítógépének új modellje semmire sem jó. - Ne rohanj annyira, és ne hadonássz a batyuddal az orrom előtt. Legalább ötven kiló lehet, ha nem több. - Hatvanhárom. De hallottátok, milyen ostoba helyzetbe keveredtünk André könnyelműsége miatt a Procyonon? Arról a bizonyos ostoba helyzetről már hallottunk. Allan expedíciója a Csillageke csökkentett súlyú változatát próbálta ki. A Naprendszer határainak közelében tilos nagy sebességgel haladni, s a tizenegy és fél fényévnyi távolságot harminckilenc nap alatt tették meg. A Canis Minor, a Kis Kutya csillagkép környékén sem kellett rohanniuk, ott mindössze a fénysebesség százszorosával mentek. Ebben a csillagképben, a Procyon bolygórendszerében, anélkül hogy tudtak volna róla, olyan felfedezést tettek, amelyet már öt évszázaddal korábban megjósoltak: értelemmel bíró mohaféleségre bukkantak. A Procyon három bolygója közül a másodikon, ahol kevés volt a fény és alacsony a hőmérséklet, a sziklákat vöröses moha borította. Az űrhajósok ott járkáltak rajta, vizsgálgatták a
műszereikkel, de csak azt vették észre, hogy a moha gyenge mágneses hullámokat bocsát ki. Aztán amikor az expedíció visszatért a Földre, a Nagy Akadémiai Számítógép kiderítette, hogy a rögzített sugárzás beszéd. Sikerült néhány mondatot is megfejteni: „Kik vagytok? Honnan jöttetek? Hogyan fejlesztettétek ki a helyváltoztatás képességét?” A mozdulatlanságra ítélt mohafajtát mindenekelőtt az emberi mozgás döbbentette meg. - Mindennek az az ostoba DP-2 az oka! - csattant föl Allan, hogy visszhangzott belé az utca. Igaz, Allan egyébként is hangosan szokott beszélni. - Persze jobb, mint a kézi fordítógépek, azok csak arra jók, hogy kutyákkal és madarakkal csevegjen az ember. De bonyolultabb esetekben André gépe már nem használható._ Gyámoltalan, tehetetlen szerkezet, és még azt mondják róla, hogy a legmodernebb technikával készült! Hirtelen Allan ismét megtorpant. Még türelmetlenebbül akartam megrántani a ruhája ujját, mint az előbb, de visszariasztott az arckifejezése. - Majdnem elfelejtettem, fiúk! - suttogta, és lopva körülnézett, mintha attól félne, hogy valaki meghallja, amit mond. - A Csillagközi Utak Igazgatósága ma figyelemre méltó értesülést kapott. Egészen pontosan senki sem tudja, miről van szó, de a lényeg az, hogy újabb értelmes lényeket fedeztek fel. Állítólag hasonlítanak az emberre, társadalmaikban belső harcok dúlnak, amelyek sokkal súlyosabbak, mint a régi földi háborúk. Ma már érthetetlennek tűnik nekem az a közöny, amellyel Allant hallgattuk. Az emberi történelem fordulópontjához érkezett akkor; ezt ma minden iskolás gyerek tudja. De mi még csak nem is kérdeztünk rá, honnan származik az információ, és mennyiben hasonlítanak az újonnan felfedezett lények az emberre. Csak annak a feltételezésemnek adtam hangot, hogy ezek a lények minden bizonnyal távol élnek a legközelebbi csillagoktól; a Galaktikának abban a körzetében, ahol mi vagyunk, eddig a hírét sem lehetett hallani ilyesminek. - Nem tudom - felelte Allan. - A Nagy Akadémiai Számítógép már a második napja elemzi a kapott információt. Holnap vagy holnapután megtudjátok az eredményt. - Várjuk meg a holnapot - bólintottam. - De ha holnaputánig kell várni, azt is kibírjuk. Luszinnak hasonló volt a véleménye. André hangversenye sokkal jobban izgatta, mint a legújabb felfedezésekről szóló hírek. Ezekben a hónapokban, közvetlenül az Ohrán tartandó tanácskozás előtt, egyébről sem hallottunk, mint a csillagközi expedíciók által felfedezett újabb és újabb értelmes lényekről. Valahogy elvesztettük a különleges fölötti meglepődés tulajdonságát. A különleges hétköznapivá vált. - Tömeg! - kiáltott fel Luszin, és ujjával a levegőbe bökött. - Nem lesz hely. Siessünk! Meggyorsítottuk lépteinket. A hatalmas termetű Allan elénk vágott. Ő már az iskolában is mindenkinél gyorsabban járt, lépteinek hossza elérte a két méter tíz centit. Odakiáltottam neki: - Foglalj nekünk helyet melletted! Két oldalról áramlott a tömeg a hangversenyterem felé. A nyugati ajtók közelebb estek, arra indultunk. Allan behatolt a tömegbe, széles háta védelmében Luszin szaporázta lépteit, Luszin mögött én. Közvetlenül az ajtó előtt kellemetlen eset történt, amely jócskán elrontotta a hangulatomat. Egy nyeszlett, csúnyácska lány félreugrott a tankként utat törő Allan elől, és én szinte nekirohantam. A lány felháborodottan megfordult. Hosszú, vékony nyaka volt, és sötét szeme. - Goromba alak! - vágta az arcomba. Mély, dallamos volt a hangja, arcának harmóniáját megbontotta sűrű szemöldöke, amely éppolyan feketén csillogott, mint a szeme. - Maga sem vett annak idején illemtanórákat! - vágtam vissza, de a lány valószínűleg meg sem hallotta Bent a teremben Luszin és Allan között ülve néhányszor felemelkedtem a helyemről, és körülnéztem. A vékony lányt kerestem. A hangversenyteremben lévő huszonnyolcezer ember között azonban nem olyan könnyű felfedezni valakit.
3. - Hogy micsoda csodabogár ez az André! - csóválta a fejét Luszin. André a hangversenyen sem tagadta meg önmagát. Ahelyett hogy a sztereoképernyőről mosolygott volna a közönségre, pajkos nevetéssel a szemében kisétált a színpadra. Alakja morzsányinak tűnt a puszta térségben. Még egy szónoklatot is kivágott: a Földről és a csillagokról, az ég lakóiról és az emberekről, űrutazásokról és katasztrófákról beszélt; szerinte, úgymond, erről szól a kozmikus szimfónia. Annyira elegem lett ebből, hogy felkiáltottam: „Ne fecsegj már annyit!” Ha tudtam volna, hogy az erősítők a teremben elhangzó minden pisszenés hangerejét megszázszorozzák, biztosan óvatosabb vagyok. A hangom fülsiketítőén verődött vissza a mennyezetről, és feleletül égzengésszerű hahota harsant. André egy cseppet sem jött zavarba, vidáman így válaszolt: - Türelmetlen kiáltásaikat a szimfónia nyitányának tekintjük! Aztán eltűnt a színről, és feldübörgött a csillagszférák zenéje. Mintha megnyílt volna a föld alattunk: mozdulatlanná merevedve ültünk a székeinkben, a meglepetéstől belekapaszkodtunk a karfába, és mégis úgy éreztük, hogy döbbenten zuhanunk valamilyen feneketlen mélységbe. A súlytalanság állapota olyan váratlanul tört ránk, hogy elszorult a torkom. Azt hiszem, mások sem érezték magukat jobban. Aztán finom, halk melódia hangzott fel, a levegőben színes felhők gomolyogtak, a súlyunk visszatért. A dallam felerősödött, az elektromos orgona huszonnégyezer sípja mennydörgött, a színes felhőkön zabolátlanul táncoló fénysugarak hatoltak át, mindent beborított a keringő, sokszínű szikraeső, eltűnt a mennyezet, eltűntek a falak, a távolabb ülő emberek, a mellettem lévők pedig hirtelen mintha hideg fénnyel égő fáklyákká változtak volna. És most a fény melegebbé vált, a dallam felgyorsult, a súlyom megnőtt, a levegőben forró léghullámok száguldottak. Már éppen le akartam venni a kabátomat, amikor a termet kék fényű villám világította meg, ibolyaszínű lángnyelvek csaptak fel vészjóslóan körülöttem, és elviselhetetlen erővel jeges szél vágott az arcomba. Még arra sem volt időm, hogy elforduljak, vagy magam elé emeljem a kezem. A kibírhatatlan hideget elektromos hangeffektusok, sivítás és zümmögés kísérte. A terhelés gyorsan növekedett, egyre súlyosabbá váltam, a tüdőmbe alig jutott oxigén. Aztán ismét kürtök harsantak, húros hangszerek dala szállt, réz és ezüsthangok szóltak, az ibolyaszínű homályban narancssárga lángok villództak. A jeges fuvallatot meleghullámok követték, a terhelés csökkent, éreztem, hogy közeleg a súlytalanság állapota. Az illatos, zengő-búgó levegő magától áramlott a torkomba, a fejem szédült a finom hangoktól, a gyengéd színektől, a bágyasztó melegtől, a testem könnyűségétől. Háromszor ismétlődött mindez: a kürtök mennydörgésétől kísért bíborszínű forrósághullám, a gyorsan támadó súlytalanság, az átható, kék hideg és a testemet a székbe préselő, fojtogató súly, a dallamos, rózsaszín-narancsszínű újjászületés, amelyet kellemes meleg kísért. Aztán még egyszer, utoljára csontomig hatolt a fagy, elöntött a forróság, majd már természetes megvilágításban előtűnt a hangversenyterem mennyezete. A szimfónia első része befejeződött. Mindenfelől kiáltások és nevetés hangzott fel. Valaki krákogott, egy másik dermedt arcát törölgette, megint más harsogva kiabálta: „Hol a szerző? Ide a szerzőt!” A közönség nagyobb része a kijárat felé sietett. - Ez az André megbolondult! - méltatlankodott Allan. - Még tőle sem vártam ilyen zagyvalékot! Minek cipeltetek ide? Luszin hallgatagon figyelte az izgatott közönséget, de én felvettem a kesztyűt. - Senki sem erőltetett, magadtól jöttél. Jól tudtad, mire számíthatsz. Figyelmeztettelek, hogy André zenéjét csak vasegészségű emberek képesek elviselni. - Ha valaki, én egészséges vagyok! De ez nekem is kibírhatatlan volt! Ne adj isten, hogy a második rész is ilyen rettenetes legyen! Odanyújtottam neki a meghívót. Ez állt rajta: „André Sersztjuk: A csillagszférák harmóniája.
Szimfónia hangra, fényre, melegre, súlyra és súlytalanságra. Első rész: Világok körforgása. Második rész: Emberek és églakók. Harmadik rész: Örök, mint az élet.” Allan hümmögött, majd jobb kedvre derült. - Egy komponens még hiányzik: a szag - dünnyögte nevetve. - Kellene még egy bűzlő allegro és egy illatozó adagio! Hogy az élmény teljesebb legyen. Mit szóltok hozzá? - Ez aztán a siker! - mondta tisztelettel a hangjában Luszin. - Mindenkit megérintett. Közömbösek nincsenek. Nem? - Nincsenek - ismételtem meg. - Igaz, nincs már itt a terem kétharmada sem. - Új stílus. Azonnal nem értik meg. - Foglalkozz inkább a saját új, különleges modelljeiddel, és ne zenével - tanácsoltam. - A sólyomfejű Hórusz istent talán alkalmassá lehet tenni arra, hogy egy távoli bolygón megvédjen a denevérektől, de mire jó André új műve?
4. Az alig elviselhető első rész után a második békésebbnek tűnt. Persze az is lehet, hogy mi voltunk türelmesebbek. A főszerepet most a fény játszotta, a gomolygó zöldessárga félhomály, piros felvillanások, kígyóként tekergőző ibolyaszínű fénycsíkok, szikrák és fénynyilak, amelyek felülről zúdultak lefelé, mint az északi fény csillogása. Aztán lassan mindent befedett a rózsaszínű, meleg köd, amely arra csábított, hogy megmártózzak benne; az érzékeim, a gondolataim mintha kihunytak volna. Mindez elektromos hangeffektusok dallamos zúgása közben játszódott le, a súlyom, a terhelés hol ritmikusan növekedett, hol eltűnt, a hideg sem volt olyan kegyetlen, mint az első részben, és a forróság sem égetett annyira. Egészében véve a második rész tetszett. Legalábbis ki lehetett bírni, és André műveinél ez már nem csekélység. Ezután viszont ismét megkaptuk a magunkét. Az Örök, mint az élet című harmadik rész bárkit képes lett volna halálra gyötörni. André, úgy látszik, be akarta bizonyítani, hogy az élet nem tréfadolog, és a célját el is érte. Hol forróság égetett, hol hideg dermesztett, egyszer szinte megsüketültem, máskor csaknem megvakultam. Jó húsz percig tartott mindez, ha nem tovább. A szimfónia befejeződött, a teremben mindenki ülve maradt, várva, hogy magához térjen. Egyik-másik jelenlévő olyan meggyötörten nézett ki, hogy elnevettem magam. Allan hangosan ujjongott. Mindig így szokott ez lenni nála. A különös először gondolkodóba ejti, aztán fellelkesíti. - Hatásos egy zenemű! - kiabálta. - Ha egy ilyen hangzivatart rázúdítanánk az Alfa Centauri vagy a Szíriusz gyenge csontozatú lényeire, jó, ha nedves folt maradna utánuk. Akármit is mondtok, remek ez a szimfónia! A lassan kiürülő teremben felharsant egy hang: a szerző barátait a keleti oldalon lévő kapuhoz kérték. Allan rohanvást indult, félrelökdösve a kifelé tartókat, mi Luszinnal kényelmesen követtük. Tudtam, hogy André megvár engem. A keleti kapunál gyorsan összegyűlt a barátok csoportja. Szinte belefáradtam a sok kézfogásba. André felesége, a csinos Zsanna Uszpenszkaja ragyogott az örömtől. Diadalmámor ömlik el rajta mindig, ha Andrénak valami sikerül, és el kell ismerni, Zsannának gyakran van alkalma örömünnepet ülni. Most azonban szerintem kevésbé látványosan is ujjonghatott volna. Felém fordult, és hangosan azt. mondta: - Megváltoztál, Eli! Alig hiszek a szememnek, olyan szépen lebarnultál, olyan jóságos külsőt öltöttél. Csak nem szerettél bele valakibe? Tudtam, miért beszél ilyen hangosan, és ez nem tetszett nekem. Leonyid Mrava közeledett Olga Trondikekal az oldalán. A zord Leonyid ezúttal csaknem vidám volt, Olga pedig, mint mindig, kiegyensúlyozott és derűs. Olga persze megértette Zsanna célzását, de nem mutatta, Leonyid pedig olyan erővel szorította meg a
kezem, hogy feljajdultam. Ez az óriás - ő és Allan elérték a két méter harminc centit - fejébe vette, hogy én az útjában állok. Attól tartok, hogy Olga szítja benne ezt a tévhitet. Ez annál is furcsább, mivel Zsannától eltérően belőle tökéletesen hiányzik a hajlam a kacérkodásra. - Örülök, hogy látlak, Eli - mondta Olga. - Ha nem tévedek, a Marson jártál. - Még hogy a Marson! - morogtam. - Á Plútó hetedik mesterséges napját szereltük össze. Hallottál róla? - Hát persze: Normális tömörségű, sárgásvörös törpe, nyolcezer olbert kapacitású. Nemrégen kiszámítottam, hogy ez kevés lesz a megbízható működéshez. Nem került hozzád a feljegyzésem? - Nem. A feljegyzéseidtől már különben is fáj a fejem, annyira mélyenszántóak. Olga nem sértődött meg, és nem is keseredett el. Ez a kiegyensúlyozott, pirospozsgás arcú nő nyugodtan hallgatott végig. Biztos vagyok benne, hogy nem gondolkodott el szavaim tartalmán, számára elég volt, hogy én beszélek hozzá. Már a hangomat is szereti hallgatni. Zsanna megrázta hosszú hajfürtjeit, amelyek olyan világosak, hogy messziről ősznek látszanak. - Nem feleltél a kérdésemre, Eli! - Hát igen. Szerelmes lettem. És tudod, kibe? Beléd. Sokáig titkoltam, de már nem bírom tovább. Most mit fogsz tenni? - Majd csak elviselem valahogy. De lehet, hogy elmondom Andrénak, hadd tudja meg, milyenek a barátai. Hátat fordított nekem. Zsanna annyira szeret tetszeni mindenkinek, hogy megharagszik, ha tréfálkoznak ezen. - Allannak érdekes közlendője van - mondtam, hogy témát változtassak. - Ismételd csak el, amit nekünk meséltél! Ugyanúgy, ahogy korábban Luszin és én, most sem vette senki komolyan Allan híreit. Közönyös képpel hallgatták végig, mintha jelentéktelen dolgokról fecsegne, és nem olyasmit osztana meg velünk, ami a legfontosabb értesülés volt az emberiség történetében. Most, amikor felidézem azokat a napokat, fel nem tudom fogni, miért lett úrrá rajtunk akkor az a megbocsáthatatlan könnyelműség. Annál is megfoghatatlanabb volt ez az értetlenség, mivel Leonyid és Olga, mint távolsági csillagközi űrhajóparancsnokok, már akkor is tapasztalt űrhajósoknak számítottak. Ha valakinek, nekik meg kellett volna érteniük, mit jelent hozzánk hasonló értelmű és hatalmú lények felfedezése a csillagvilágban, a Galaktika azon útvonalain, amerre mi jártunk. Leonyid még hányavetibb módon reagált minderre, mint én. Egyszerűen hátat fordított Allannak. A Plútó kis mesterséges napja sokkal jobban érdekelte. - Meg vagyok döbbenve a maradiságtokon - mondta. - Először összeszereltek egy hatalmas égitestet, aztán addig hevítitek, amíg egy kis nappá változik, és annyi évbe telik mindez, mint két évszázaddal korábban, az ükapáink idején. De minek? A Csillageke egy hónap alatt képes üzembe állítani egy tucat előre meghatározott méretű és hőmérsékletű mesterséges napot. Nincs szükség sem szerelésre, sem hevítésre, sem semmire azonkívül, hogy ki kell adni az utasítást: beindítani és a helyére állítani a napot! - Kitűnő! - mondta Luszin. - Remek. Sőt káprázatos! Felhevíteni és a helyére állítani. Pazar! Nem? - Csodálatos! - tettem hozzá. - Sokkal jobb, mint azok a tüzek, amelyeket te a szegény sárkányaid gyomrában gyújtasz. Egyébként miért nem veszik valóban igénybe a mesterséges napok készítésekor a Csillagekéket? Olga megfontoltan válaszolt; másképp nem is tud beszélni: - Valószínűleg egyszerűbb lenne Csillagekével készíteni a mesterséges napokat. Csakhogy a felbocsátásuk a mi Naprendszerünk környékén a kozmikus tér egyensúlyának a megbontásával fenyegetne. Ti sem szeretnétek, ha a Szíriusz rázuhanna a Procyonra, a Proxima Centauri pedig beleütközne a Napba. Leonyid azt mondta erre: - Nincs bebizonyítva az egyensúly ilyen katasztrofális megbomlásának a reális lehetősége…
- De az ellenkezőjét sem bizonyította senki - vágott vissza Olga. - A feleletet erre csak a kísérletek adhatják meg, de egy sikertelen kísérlet helyrehozhatatlan következményekkel járna. A hangversenyteremből André lépett ki, Paul Romeróval az oldalán. Paul megjelenése olyan meglepetésszerű volt, hogy lelkesülten elébük szaladtam.
5. Romero hosszabb távollét után nem köszönni szokott, hanem egyszerűen megöleli az embert. Azt mondja, hogy régen ez a szokás uralkodott valamennyi civilizált törzsnél. Még jó, hogy csókolózni nem szokott; úgy emlékszem, ez a furcsa üdvözlési mód is létezett valaha. - Csak nem ön az, Eli? - mondta jelentőségteljesen. - Igen, aligha tévedek, valóban ön az! Ott álltak előttem, egymás mellett, mosolyogva, elégedetten. Két alacsony termetű férfi, olyan egy méter kilencven körüliek, kisebbek, mint Luszin vagy én, széles vállúak, fiatalok. (André egyidős velem és Luszinnal, Romero öt évvel idősebb.) Az egyforma termettel vége is a hasonlóságnak, André és Romero minden másban különböznek egymástól, kezdve a külsejüktől egészen a szokásaikig, az ízlésükig, a cselekedeteikig. Mindebben nemcsak hogy nem egyeznek, de ellentétei is egymásnak. Romero saját magán kívül senkire sem hasonlít, kecskeszakálla és bajusza egy kissé emlékeztet a történelem előtti korok királyainak a portrékról ismeri sűrű szakállára és bajuszára, bár ő váltig hangoztatja, hogy férfias szőrzetét vagy egy római császárról, vagy egy amerikai elnökről, egyszóval valamilyen ősi köztársaság uralkodójáról mintázta. Ezenkívül, pusztán mulatságból, állandóan sétapálcával járkál. Akkor sem tette le a sétapálcát, amikor megölelt. Míg Romero senkire sem hasonlít, André viszont nem képes sokáig hasonlítani saját magára sem. Minden találkozásnál más és meglepő tud lenni. Ha nem lenne zseniális, azt mondanám, hogy, hiú. Iskoláskorában gyakrabban váltogatta a haját, mint a ruháit. A második tanfokozat ötödik évfolyamán eltüntette a természettől kapott hullámos, gesztenyebarna fürtjeit, és fekete, egyenes szálú hajat növesztett, míg a harmadik tanfokozat idején minden évben más más volt a sörénye: a lenyalt frizura helyébe lágy fürtök léptek, aztán göndör haj következett, majd világítóan kopasz lett, aztán ismét megnövesztette a haját, ezúttal rövidet és tüskéset, mint a szögesdrót. A hajszínét is változtatta: fürtjei hol aranyszínűek voltak, hol hollófeketévé változtak, a szögesdrótra emlékeztető frizura málnapirosban pompázott, úgy vöröslött, mint a zsarátnok. Meg volt róla győződve, hogy ez a szín illik az arcához. Ezúttal lágy gesztenyeszínű fürtöket hordott, amelyek éppolyan hosszúak voltak, mint Zsanna haja. Mindenesetre ez jobban állt neki, mint az égővörös drótkefefrizura. - Lebarnultál, Eli! - mondta André. - Ennyire tüzesek lennének a Plútó napjai? - Mindez a hangverseny eredménye - válaszoltam. - A szimfóniád csaknem elhamvasztott. Egy öregúr kis híján szívgörcsöt kapott. - Nem tetszett? Valóban nem tetszett neked, Eli? - Ugyan kinek tetszik az ilyen ostobaság? - Ugyanaz a gondolat, amelyet én fejtettem ki az imént - állt mellém Romero. - És ugyanazok a szavak, kedves André: egyszerűen ostobaság az ön szimfóniája! Zsanna átölelte Andrét, és a nyelvét öltötte ránk. - Ne keseredj el, drágám. Félórával ezelőtt Eli teljes hangerővel vallott szerelmet nekem. „A lábaid előtt heverek. Mi a válaszod?” Hát lehet Elit komolyan venni? Felkacagtunk, még Olga is elmosolyodott. De André csak egyre lógatta az orrát. Ez a csodabogár azt hitte, hogy elkápráztatja zenéjével a világot. - Meg tudom magyarázni, mi nem tetszett benne - folytattam. - De ehhez idő kell André. - Üljünk le a parkban, és beszéljük meg - javasolta André. - Inkább sétáljunk egyet - mondta Paul. - Az ősidők filozófusai séta közben folytattak eszmecserét. Miért ne vehetnénk át egyik-másik szokásukat?
- Gyaloglás nélkül a régiek valóban nem tudtak filozofálni - erősítette meg Leonyid. - Ezért is nevezték őket gyalogosoknak. - Jobban mondva peripatetikusoknak, azaz sétálóknak, kedves Mrava. Higgye el nekem, hogy a régi gyalogosoknak, vagyis azoknak a katonáknak, akik gyalogszerrel harcoltak, semmi közük nem volt a filozófiához. Leonyid jobbnak látta elhallgatni. Paullal vitázni ugyanis haszontalan foglalatosság. Mindent tud a régmúlt időkről. Továbbá egyikünk sem látta maga előtt egészen világosan, mi okból kellett a katonáknak egykor gyalog harcolniuk, és miért séta közben vitatkoztak a filozófusok. Hiába, régen sok érthetetlen dolgot műveltek az emberek.
6. Karonfogva, sorban haladtunk: Zsanna, Olga, André, Paul, Luszin, én, Leonyid és Allan. Azzal kezdtem, hogy a művészi alkotásoknak az a feladatuk, hogy gyönyörködtessenek, és nem az, hogy kifordítsák magából az embert. André szimfóniája után pedig frissítő radioaktív zuhanyra lett volna szükségünk, hogy az erőnk visszatérjen. Persze voltak benne olyan részek is, amelyek tetszettek: néhány melódia, néhány színeffektus például. Ötletes volt a súlynövekedést kísérő hideg és a súlytalansággal járó forróság is, csak az a baj, hogy mindezt olyan dózisokban, annyira eltúlozva kaptuk, hogy az élvezet szenvedéssé vált. - Nekem csak a zene és a színek tetszettek - szólt közbe Romero. - Be kell vallanom, barátaim, hogy az önök divatos súlynövekedéseit, fokozódó terheléseit, a súlytalanságot, a nyomást, a forróságot és a többi haszontalanságot az én lelkem képtelen befogadni. - Hiányoztak a szagok! - ismételte meg Allan korábbi gondolatát. - Továbbá az elektromos tűszúrások! Égzengés, fényvillanások, fagyos szél és közben apró szúrások, mint a hangyacsípés, mintha valamilyen állat éles karmaival végigszántana az ember testén - fantáziáit Allan, és hahotában tört ki. Luszin elragadtatva felkiáltott: - Hangyacsípések! Nem rossz! - Ne hallgass rájuk! - szólt közbe Zsanna. - Nem szeretnek ők téged. Csak én tudlak megérteni. Kitűnően végigbírtam a szimfóniát, és csak egyszer sikoltottam fel félelmemben. - Nem igaz, ti szerettek engem! - mondta energikusan André. - Csak semmit nem értettetek meg belőle, bele kell verni a fejetekbe. És én ezt rögtön megteszem! Ezután előadásba fogott. Beszéde ragyogó és ihletett volt, mint mindaz, amit André tesz. A szimfónia védelmében elmondott szavai sokkal inkább tetszettek nekem, mint maga a mű. Szerinte túlságosan emberek vagyunk, és az nem jó. Ebben a korszakban, amikor számtalan különböző civilizációt fedeztek fel, szégyen az emberre, ha a maga kis világát hiszi az egyetlen elfogadhatónak. Földi szokásait csak a maga számára teremtette, nem szabad azokat a Naprendszeren kívül is terjeszteni. Vajon az ember nem érzi az élet egységes voltát az egész világmindenségben, vajon nem rokonítja őt ezernyi kötelék más világok furcsa lényeivel? Mindez nem a részletek, nem a külső azonossága: ez maga az egységes értelem. Éppen erről, a világmindenségben élő értelmes lények egységéről szól a szimfónia. - Az én zeném nem földi, hanem kozmikus zene, minden élőlény filozófiai hasonlatosságát tárja fel. És ha a szimfóniában sok minden nehezen felfogható az ember számára, az egyáltalán nem baj; lehet, hogy éppen ezek a részek felelnek meg más gondolkodó lények ízlésének. Volt, ami nektek tetszett, valami más tetszik majd a Véga lakóinak, ismét más szerez örömet a Fomalhaut vagy a Plejádok értelmes lényeinek. A művem akkor sikerült, ha a különböző világok lakóinak a lelkében visszhangot kelt. Az én szimfóniám ezernyi olyan kezet jelképez, amelyet barátaink felé nyújtunk ki a világmindenségbe. Nem kell azt várni, hogy az összes kinyújtott kéz csak a tiéteket keresse, hiszen a világmindenség harmóniája nem merül ki azzal, ami a ti lelketekben lejátszódik.
Allan elragadtatásában a levegőbe hajította a kalapját. - A világ első olyan szimfóniája, amely egyaránt szól a látó, a halló, az. érzékelő, a járó és a repülő lényeknek! Érti a szem, a fül, értik a mancsok, a kopoltyúk, a szarupáncél, az ormány és a szívókák! Romero arcára szarkasztikus mosoly ült ki. - Az ön műve, kedves André, szigorúan behatárolja az ember szerény kis helyét a világmindenségben; de mi történik akkor, ha maga az ember nem hajlandó megbékülni azzal a szereppel, amely valamilyen éles eszű gyík és ostoba angyal között jut neki? Erre nem gondolt, André? André arra várt, mit mondok én. Nem akartam elkeseríteni, de hallgatni sem tudtam. - A szándékaid szépek, André, de megvalósíthatatlanok. Én azt hiszem, nem léteznek olyan művészi alkotások, amelyek a világmindenség valamennyi értelmes lényére hatnának. Az emberi az embernek szól. A gondolkodó halaknak más kell; lehet, hogy olyasmi, ami tökéletesen felfoghatatlan számunkra. Nem emlékszem olyan esetre, amikor André rögtön visszavonulót fújt volna. Azonnal váratlan ellenlépésekhez folyamodik, bonyolult mellékvágányokat keres, amelyeket szintén végig kell járni. Mindent megtesz, csak ne kelljen elismernie a vereséget. - Döntsék el a vitát maguk a csillaglakók! A beszélgetést az Ohrán folytatjuk. Zavarba jöttem. Kerültem André tekintetét. - Te nem tudod - nézett rá szemrehányóan Olga -, hogy Eli nem jön velünk az Ohrára?
7. André annyira elszomorodott, hogy sajnálni kezdtem. Úgy nézett rám, mintha nem hinne a fülének. - Most már nincs mit tenni - mondjam. - Ti elmentek ismerkedni a csillaglakókkal, én pedig folytatom a mesterséges holdak szerelését a távoli bolygók körül. - Ez a gyászos hangnem nem illik a csúfondáros képedhez, mikor érted meg végre?! - kiáltott fel André. - Áruld már el, mitől fordult váratlanul az ellenkezőjére minden? Elkezdtem magyarázni, hogy semmi váratlan nem történt. A jelentkezők kiválasztásakor kiderült, hogy nekem hiányoznak azok a képességeim, amelyekkel a barátaim dicsekedhetnek. Olga, Allan és Leonyid nélkül a távoli űrutazások elképzelhetetlenek: ők űrhajóparancsnokok és fedélzeti mérnökök. André szintén nélkülözhetetlen, hiszen aligha versenyezhet vele bárki is az ismeretlen beszéd megfejtésében. Luszinra is szükség van: neki az a feladata, hogy az élet gyökeresen más formáival ismerkedjen meg, és néhányat közülük mesterségesen reprodukáljon később. Még nála is fontosabb ember Romero, a régmúlt idők kutatója. Ki tudja, nem ismétlik-e meg az újonnan felfedezett társadalmak egyes szokásai és törvényei azt, ami valaha virágzott, majd letűnt a Földön? De kinek és minek kellek én? - Életemben nem láttam nagyobb bolondot nálad! - kiáltott mérgesen André. - Én egész mást kérdezek tőled: latba vetetted-e minden erődet, hogy az expedíció tagja lehess? Mit tettél ennek érdekében? Türelmesen magyarázni kezdtem Andrénak, hogy már egy évvel ezelőtt feliratkoztam a pályázók listájára. A Nagy Állami Számítógép három hónapja fogott az adatok feldolgozásához. Összesen mintegy hatvanmillió jelentkező akadt, majd az első rosta után, amely az életkort és az egészségi állapotot vizsgálta, három és negyed millió pályázó maradt. - Te köztük voltál? - Igen, de ez még semmit nem jelentett. A későbbi szűrések tovább szűkítették a kört. Végül százezer olyan ember maradt, aki a pályázat minden feltételének megfelelt. Közöttük voltam én is. Ekkor következett a sorsolás, és nekem nem kedvezett a szerencse. Egy ideig hallgatagon róttuk az utat. André összeráncolta a homlokát. Sejtettem, hogy azon töpreng, miként lehetne a részvételi kérelmemet megújítani. Én nyugodt maradtam. Tudtam, hogy erre nincs mód.
- Azt találtam ki, hogy Eli helyettem megy el -szólalt meg végül André. - Kitűnően tudna pótolni engem. Egyedül Zsanna örült neki, hogy a férje ily módon itt maradna. Mi többiek kórusban szidtuk Andrét. Ellenkezésünk már csak azért is elemi erejű volt, mert tudtuk, hogy nagyon nehéz jobb belátásra bírni, ha egyszer valamit a fejébe vett. - Eli nélkül pedig nem megyek! - makacskodott André. - Még az iskolában álmodoztunk arról, hogy az első csillagközi utazásra együtt indulunk. Értsétek meg, nem akarok elválni tőle! - Nagyon helyes, drágám! - vágta rá azonnal Zsanna. - És tőlem sem kell elválnod. Én sem akarok egyedül maradni. Ne hallgass rájuk! André a felesége tanácsa nélkül sem hallgatott ránk; mi egymás szavába vágva tovább perlekedtünk. Aztán a vitába beleszólt az addig hallgató Olga: - Nincs logika abban, amit mondasz, André. Mindenképpen el kell válnotok,ha Eli helyetted megy el. André gyakran meggondolatlanul belekapaszkodik az első érvbe, amely az eszébe ötlik, és fel sem merül benne, hogy azt ellene is lehet fordítani. Megdöbbenve bámult Olgára. Ezt használta ki Romero. - Megkérem Verát, hogy segítsen Elinek -jelentetté be. - Öt perc múlva indulok a Fővárosba. Most tíz óra van. Tizenegykor megtudja, Eli, kedvez-e önnek a szerencse. Paul Romero ugyanolyan teátrális mozdulattal emelte búcsúra a kezét, amilyen fellengzős hangon elmondta a mondókáját, majd távozott. Romero okos és jószívű ember, de úgy mozog és beszél, mint egy régi római császár. André meghívott minket szállodájába. Luszinnak eszébe jutott a sárkánya; szegényt azóta biztosan alaposan felidegesítették a pegazusok. Leonyid és Olga sietett az űrbázisra, és Alannak is sürgős dolga akadt. - Jól le akartalak szidni a fordítógéped miatt, de ezt el kell halasztanom - mondta sajnálkozással a hangjában Andrénak. André megfogta a karomat. - Sétáljunk még egy kicsit, aztán gyere el hozzám. Annyira örülök, hogy találkoztunk, Eli!
8. Szeretem a nyári estéket Kairóban. Természetesen azóta, hogy a Földtengely Bizottság kiokoskodta, hogyan lehet bolygónkat a térben irányítani, a különböző szélességi fokok közötti klimatikus különbségek kevésbé váltak érzékelhetővé. Még emlékszem rá, hogy valamikor régen előfordultak olyan telek, amikor az Antarktiszon ellenőrizhetetlen hóviharok tomboltak. Úgy tizenöt évvel ezelőtt komoly viták folytak arról, nem lenne-e érdemes állandó éghajlatot meghonosítani a Földön: örök nyarat a trópusokon, örökös tavaszt a magasabb szélességi körökön. Az állandó tavasz és az örök nyár koncepcióját végül is elvetették, és jól tették, hogy elvetették. Az ember érzékei szomjazzák a változásokat, és nem tűrik az egyhangúságot. A jelenlegi helyzet, amikor a meleg és a hideg, az eső és a derült égbolt váltakozását hetekre és hónapokra előre meghatározzák, sokkal jobban a kedvemre van. Ezenkívül a földgolyó minden pontjának megvan a maga sajátos szépsége. Bárhogy erőlködjenek is a meteorológusok, Grönland vagy Jakutföld levegője soha nem lesz gyengéd déli illatokkal terhes. Az északi világ szigorúbb és tisztább, míg a trópusokon a természet tűnődő, lágy. A kék, fűszeresen erős illatú déli esték zeneiségükkel nyűgöznek le engem; talán ezt másképpen is ki lehetne fejezni, de nem találok rá jobb szavakat. Éppen ezeket a szavakat használtam, amikor Zsanna és André társaságában sétáltam egy kairói körúton a pálmák és ciprusok alatt. Zsanna leszakított egy vérvörös, bódító illatú amarilliszt. Ez a növényház északi kertekben nem virít. A kairói amarillisz szinte elkábított, ha kétszer-háromszor beleszagoltam széttárt kelyhébe, erős illatától gyorsabban kezdett verni a szívem. - Kis buta! - André kivette Zsanna kezéből a virágot. - A te állapotodban óvatosabbnak kellene lenned.
Megkérdeztem, milyen állapotról van szó. Zsanna alig változott a két év alatt, amióta nem láttam. André elmondta, hogy kisfiút várnak. Megmutatta a fényképet, amely a rendelkezésre álló adatok alapján a majdan tízéves fiút ábrázolja. Elállt a lélegzetem, mennyire hasonlít a gyerek Andréra: ugyanaz a szem, ugyanaz az orr és áll. Kiderült, hogy Zsanna a negyedik hónapban van, és tegnap, mielőtt az asszony Kairóba repült a hangversenyre, az Orvosi Számítógép megállapította, hogy mikor lesz a szülés, majd összeállította és elkészítette a kisfiú fényképét. - Ez pedig Oleg genetikai horoszkópja. Olegnak fogjuk a fiunkat hívni - mondta André. - Remek kis kölyök, ugye? Nézd csak meg, gyönyörködj benne, milyenek lesznek az értelmi képességei, milyen magas az aktivitási mutatója! A kisfiú életaktivitási mutatója húsz egységgel magasabb volt, mint amilyet rólam állapítottak meg annak idején. És az értelmi képességei is messze meg fogják haladni az átlagot. Engem azonban nem is annyira a gyerek majdani tehetsége képesztett el, mint inkább az, hogy mennyire fog hasonlítani az apjára. Mindezek a hasznos számok, amelyekkel elárasztanak bennünket a gyermekek születésekor, nem jelentenek többet, mint lehetőséget. A lehetőségeket azonban még meg kell valósítani, realitássá kell válniuk, ez pedig nem tréfadolog. Az életet jellemző mutatók a születési igazolványokban a tetőt jelentik, de odáig még el kell jutni. És hány olyan ember van, aki nem tudja átvinni a magasságot, amelyre pedig képes lenne. Egyelőre még az emberiség egészében véve alacsonyabb szinten áll, mint amilyen az adottságaiból következne. Ez idáig még nem értünk fel saját magunkig; ez a mi korunk baja. - A meg nem valósított lehetőségek legjobb példája. Paul - mondtam. - A születésekor rendkívüli matematikai képességeket állapítottak meg nála. Őt pedig kizárólag a történelem érdekli! - Rólad ellenben kimutatták, hogy kritikus és gúnyolódó alkat leszel, és úgy nézem, be is vált a prognózis - vágott vissza André. - Ami Oleget illeti, biztos vagyok benne, hogy mindaz megvalósul, amit a genetikai horoszkópja megjósolt. - Egyelőre Oleg még jobban hasonlít rád, mint te magad, hiszen te imádod változtatni a természetes külsődet. Nem rejtőzködtél véletlenül a gép mellett, amikor Zsannát átvilágították? Azonnal mind a ketten egyhangú tiltakozásba fogtak. Zsanna mérges arcot vágott. Nagyobb büszkeséget ébresztett benne az, milyen nagy a hasonlóság születendő fia és André között, mint a gyerek előre kimutatott rendkívüli képességei. A nők természetében sok a megmagyarázhatatlan. Erről elég annyit mondani, hogy a lányok genetikai horoszkópjai jóval kevésbé pontosan igazolódnak be, mint a fiúkéi. - A számítások szerint nem nézünk könnyű szülés elé - sóhajtott André. - Zsannának nagyon szigorú napirend szerint kell élnie. És az Őrangyal túl ritkán utasítja rendre az én értetlen feleségemet. - Nem kétséges, hogy az Őrangyal mintaszerűen végzi a munkáját, csak mint mindig, te idegeskedsz fölöslegesen. - Annyira logikus vagy, Eli, hogy az már kibírhatatlan! Előbb vagy utóbb elveszed Olgát, társalgás helyett éjjel-nappal számolni fogtok, és szavak helyett számokat váltotok! - Hagyd abba! - vágott közbe Zsanna és átölelt. - Eli jó fiú, szeretem őt, téged pedig nem. Vedd tudomásul, örülök neki, hogy hosszú időre elmész és egyedül hagysz engem. Ezek a szavak eszembe juttatták, hogy Romero megígérte: szól Verának az érdekemben. Lassan tizenkettő felé járt már. Felhívhattam volna én is Verát de aztán úgy döntöttem, inkább nem teszem. Még azt hinné, könyörögni akarok neki. Alig tettünk meg azonban pár lépést, amikor a fasor közepén fényleni kezdett egy videooszlop és kigyulladt benne Vera sziluettje. Ült a díványon és mosolygott felém. Láttam a csillárt, á virágokat jobb kéz felől, minden más pedig belemosódott a virágok és a falon függő képek között terjengő homályba. Verától balra állt valaki, úgy tűnt, hogy Romero, de Vera észrevette, mit nézek, és a megvilágított tér összeszűkült, csak az ő alakja látszott. - Kedves öcsém - szólt Vera - meglátogathattál volna, amikor visszaérkeztél a Földre. - Még sok intéznivalóm volt a kiküldetéssel kapcsolatban. És azt sem tudtam, hogy a ti örökké rohanó
világotokban divat lett vendégségbe járni. - Nem sokat változtál, Eli - nézett rám szemrehányóan Vera. - Mások, ellenkezőleg, úgy találják, hogy igenis megváltoztam, méghozzá nagyon - feleltem. - És most szeretnél az Ohrára repülni? - Talán meg lehet tiltani, hogy az ember azt akarja, ami az eszébe jut? - Nem minden kívánság teljesül, Eli. - Ezt én már megtanultam a lehetőségek határai nevű tantárgyból, és ha nem tévedek, józan, megfontolt felfogásomért a legjobb jegyet, tizenkettest kaptam. - Attól tartok, a józanságod csak a vizsgáig tartott. - Elég gyakran kellett bánkódnom a józan gondolkodásom miatt a vizsgákon. Vera elnevette magát. Szeretem a nevetését. Senki sem tud úgy nevetni, ahogy ő. Szinte kivirul, amikor nevet. - Téged, öcsém, nem lehet szóval győzni. Gyere el holnap este. A helyzet megváltozott, és lehet, hogy teljesül a vágyad. Arra sem volt időm, hogy köszönetet mondjak, arra sem, hogy megtudjam, mi módon változott meg a helyzet, a videooszlop kihunyt. André izgatottan megölelt. - Ezek szerint velünk jössz, Eli! - Vera azt mondta: lehet. - Ha ő azt mondja, hogy lehet, az azt jelenti: csaknem bizonyos! Zsanna szintén gratulált, persze a maga módján. Azt mondta, hogy két bolonddal kevesebb lesz a Földön, és ő már belefáradt a sok bolondságba. Azután magára kezdett figyelni. - Az Őrangyal azt parancsolja, hogy menjek aludni. Nem tudom, minek ez a sietség, még éjfél sincs. André mindkettőnket karon fogott. - Azonnal indulás a szállodába! Én majd megmagyarázom, mi történt. Ma rosszabbul vagy, de nem is tudsz róla, az Őrangyal viszont azért Őrangyal, hogy mindent tudjon rólunk. Elsétáltunk a szállodába, felmentünk hozzájuk, Zsanna lefeküdt, én pedig kiálltam az erkélyre. Alattam terpeszkedett az alvó Kairó, felülről ránk borult a csillagos égbolt.
9. Lehet, hogy szentimentális vagyok, de minden elcsöndesedik bennem, amikor egyedül maradok a csillagos éggel. Pásztorőseinket rémület fogta el az égbolt, az ezernyi, örökké csillogó szemgolyóra emlékeztető csillag láttán, engem viszont ilyenkor az elragadtatás kerít hatalmába. Ők még nem sejthették, milyen felfoghatatlanul óriási a világmindenség, és mégis töpörödött törpének érezték magukat a csillagok fensége előtt. Nagyon jól tudom, hány tucat és hány száz parszek választ el valamennyi fénylő csillagtól, de mégsem érzem magam jelentéktelen senkinek fenyegető távolságukkal és tömegükkel szemben. Nagyképűség talán, amit nem könnyű bevallani, de én mindig szeretném kinyújtani a kezem a távoli világok felé, szeretnék éppúgy villódzni, a fényemet változtatni, mint azok; szeretném ragyogó üzenetemet belekiáltani a világmindenségbe. - Mi van veled? - kérdezte André, kilépve az erkélyre. - Egészen kivetkőztél magadból! - Gyönyörködöm az égboltban, semmi több. Leült a karosszékbe, és lassan hintázva, szintén a csillagokat kezdte bámulni. Nemsokára neki is különös elragadtatás ült ki az arcára, mint mindenkinek, aki a világmindenség fenségének részese lehet. A csillagpaláston érzékelhetetlen lassúsággal forogtak a fénylő égitestek egy láthatatlan tengely körül. A bársonyos, fekete égbolt csaknem a fejünkre nehezedett, úgy éreztem, ha kinyújtom a kezem, elérem a csillagokat. Északon, a látóhatár szélén ott fénylett a Göncölszekér, a zeniten a gigászi Orion, a Kaszás lángolt, ádázul villogott a Szíriusz, szintén a látóhatár közelében diadalmasan emelkedett felfelé a Dél Keresztje, a Carina csillagképben zöld és bíborszínekben lobogott a Canopus
tüze. A levegő oly átlátszó volt, hogy könnyen meg tudtam különböztetni a hetedik nagyságrendhez tartozó égitesteket is, a nulla és mínusz nagyságrendűek égető fényétől pedig szinte megfájdult a szemem. André csendesen megszólalt: - Ott, a mindenség feneketlen szakadékaiban nagyon fog hiányozni szülőbolygónk, a Föld. Tudod, Eli, néha azokra az emberekre gondolok, akik azelőtt indultak el az űrbe, mielőtt A Tanev-effektust ismerték volna. Nekik, a szegényes fénysebesség alatti sebességek rabszolgáinak nem volt elég az életük a visszatéréshez, és ők tudták ezt, mégis hajtotta őket valami előre. - Azt akarod mondani, hogy nem voltak épeszűek? - Azt akarom mondani, hogy hősök voltak. Odalent csendben suttogtak a pálmák és az akácok levelei, a mindig mozdulatlan ciprusok ágai hirtelen recsegni kezdtek. Mosolyogva behunytam a szemem. Egyenesen rám ontotta fényét a megvadult égi bika, az Aldebaran narancsszínű pillantása. Huszonegy parszek, hatvanöt fényév távolság választott el tőle. Valahol ott, az Aldebaran környékén keringett a mesterséges bolygó, az Ohra. - Négyszázhúsz évvel ezelőtt a tér végtelenjében társaival együtt eltűnt Robert List és Edward Kamagin - szólalt meg töprengve André. - Lehet, hogy űrhajójuk, mint egy vad, megállíthatatlan égitest, még most is száguld valahol, és a halott űrhajósok porladó ujjaikkal még most is szorítják az irányítóberendezés fogantyúit. Mennyit szenvedhettek ezek az emberek, amikor a kicsi, zöldellő, örökre elérhetetlen Földre emlékeztek! - Miért lettél ilyen szomorú, barátom? - Rettegek itt hagyni Zsannát. - Mitől félsz? Szerencsétlen kimenetelű szülések már régen nincsenek! - Nem erről van szó, dehogy! Elhallgatott, mintha tétovázna, folytassa-e. - Mielőtt összeházasodtunk volna, megkérdeztük Zsannával a Felvilágosító Központot, alkalmasak vagyunk-e a közös életre. Azt a feleletet kaptuk, hogy mindössze harminckilenc százalékban ülünk egymáshoz. - Nocsak! Soha nem gondoltam volna! - Mi sem ezt vártuk. Én olyan voltam, mint akit fejbe vertek, Zsanna pedig sírt. - Most már emlékszem. Esküvő előtt meglehetősen morózus képpel járkáltál. - Morózus képpel!… Olyan prognózis után egybekelni, hogy a házasság nem sikerül majd! Aztán azt mondtam Zsannának: rendben van, ha harminckilenc, akkor harminckilenc. Annak idején, régen, az emberek két-három százalék eséllyel házasodtak, és mégis jól éltek. Zsanna váltig erősítgette, hogy gyorsan meg fogjuk utálni egymást, de én kitartottam. Az első hetekben még a széket is megfújtuk egymás alatt, mindkettőnk mindenben engedett a másiknak, nehogy véletlenül összekülönbözzünk. Aztán megnyugodtunk, majd ismét ránk tört a félelem: nem fog-e felülkerekedni a vészjósló hatvanegy százalék? Ismét a Felvilágosító Központhoz fordultunk. És mi történt? Kiderült, hogy ekkor már hetvennégy százalékban illettünk egymáshoz. - Ez igen! - Így van. Hetvennégy százalék. Megkönnyebbültünk egy kicsit. Hiába mosolyogsz. Akár illek Zsannához, akár nem, semmi kedvem elveszteni őt. Azon a napon, amikor eldőlt, hogy utazom az Ohrára, megkaptuk az utolsó információt: már kilencvenhárom százalékban illettünk egymáshoz. De a maradék hét százalék nem hagy nyugodni. No persze, ha a Földön maradnék… - Minden szerelmes ember elveszti az eszét. Örülök? hogy nem vagyok szerelmes. - Ez gorombaság, és nem érv, Eli. - André szomorúan rázta a fejét. Alig tudtam visszatartani a nevetést, annyira bánatos volt a képe. - No jól van, akkor hallgasd meg az érveimet. Hallottál-e valaha Philemon és Baukisz legendájáról? A leghűségesebb pár voltak ők az emberek között, és az istenek azt a boldogságot adományozták nekik, hogy egy napon haljanak meg, majd haláluk után tölggyé és hárssá változtatták őket. Romero
minden adatot összeszedett Philemónról és Baukiszról, és megkérdezte a Felvilágosító Központot, mennyire illettek egymáshoz. Találd ki, milyen eredményt kapott! Nyolcvanhét százalékot, vagyis hat százalékkal kevesebbet, mint ti, te szamár! Ordítanod kellene a boldogságtól, nem búnak ereszteni a fejed! Erre André nem tudott mit mondani, és én elővettem az utolsó érvemet. A Földön már kezdik túlzásba vinni a számítógépek tiszteletét. Érthető persze: az összes bolygó irányításával járó rengeteg munkát enélkül lehetetlen volna elvégezni. De mi értelme van számítógépeket használni akkor amikor az ember a saját értelmére is hagyatkozhat? Más bolygókon Őrangyalok és Felvilágosító Központok nélkül dolgozunk, és nem pusztulunk el! Ha én szerelmes leszek, becézni, dédelgetni fogom a kedvesemet, és eszembe sem fog jutni, hogy az iránt érdeklődjek, mennyire illünk egymáshoz; a szerelmünk ereje lesz a mértéke az egymáshoz tartozás realitásának. A számítógép által jóváhagyott csókok engem nem nyugtatnának meg. Én nem vagyok Romero, aki bele van bolondulva a régi korokba, de abban tökéletesen egyetértek vele, hogy az őseink sok mindent okosabban csináltak: a szenvedélyeiket legalábbis nem programozták be. André mordult egyet: - Mit tudsz te egyáltalán a régiekről? Honnan veszed, hogy az ősök nem programozták be az életüket? És a mindenkire egyaránt kötelező társadalmi törvények? A viselkedési szabályok? Az úgynevezett udvariassági normák? Csak egyszer mentél volna végig bármelyik régi városon! Minden lépésed be lett volna programozva: csak a megszabott helyen és csak zöld jelzőlámpánál szabad átkelned az úttesten; ne ténferegj és ne siess, isten őrizz, nehogy megállj az úttest közepén; haladj a jobb oldalon, és előzz balról - ezer apró szabály szerint kellett szegényeknek élniük, csak mi már rég elfeledkeztünk minderről. Hát az ünnepi ceremóniák? Az evés ivás szent rítusai, a fogások és pohárköszöntők szigorúan meghatározott rendje? Állítom, hogy mi összehasonlíthatatlanul szabadabbak vagyunk az őseinknél, és a minket védő automaták meg a Felvilágosító Központok csak biztosítják, de nem korlátozzák a szabadságunkat, így van ez, kedves félresikerült gépromboló barátom! Nehéz Andréval vitatkozni. Gyorsabban jár az agya, mint az enyém, és van képe ezt ki is használni. - Eltértünk a tárgytól - morogtam. - Az a kisebbik baj. De az alvásról is megfeledkeztünk. Két óra elmúlt. Én lefekszem az ágyra, te pedig aludj a díványon. Rendben ? Ezzel bement a szobába. Én ott maradtam még az erkélyen. Amikor az Orion elfordult a fejem fölött, leheveredtem a díványra, és az Őrangyaltól a hangulatomhoz illő zenét rendeltem. Ha André tudta volna, mit művelek, biztos rám kiabál: „Nincs ízlésed, nem érted az igazán nagy zeneműveket!” Szereti az erős kifejezéseket. Ami engem, az én ízlésemet illeti, a magányos hallgató szempontjából a szintetikus zeneműveket az emberi szellem legnagyobb eredményének tartom. Ez a zene csak egy embernek szól, más nem értené. A régi zeneszerzők, mint Bach és Beethoven, vagy a későbbiek, például Szemencsenko vagy Krottgus, és főleg a tárgyiasult modernisták, Sersztjuk és Gál, a kollektív befogadásra építenek. Fölébe kerekednek a hallgatóknak, galléron ragadják őket, és viszik magukkal oda, ahová nekik és nem nekem tetszik. Előfordul, hogy egy irányban haladunk, és ilyenkor élvezem is a zenéjüket, de ez ritkán esik meg. A csak egy alkalomra szóló zene az, amelyre nekem az adott pillanatban szükségem van. André ezt gúnyosan fiziológiai zenének nevezi, de miért kellene tartanom a fiziológiától? Amíg élek, fiziológiai folyamatok játszódnak le bennem, és ez ellen semmit nem tudok tenni. Hamarosan lágy melódia csendült fel. Én magam alkottam ezt a zenét, az Őrangyal csak megszólaltatta azt, amire vágytam. Hegedűk szomorú szava szólt, egész testem dalolt és gyönyörködött, lehunyt szemem előtt, a sötétben fényfoltok villództak. Először élénken, hangosan zengett a zene, aztán halkulni kezdett, már szenderegtem, de küzdöttem az álom ellen, tovább akartam érezni a melódiát. „Holnap… Mi lesz holnap?… Holnap… holnap is egy nap lesz…” gomolygott az agyamban az utolsó ködös gondolat, amely ünnepélyes, örömteli, a szivárvány színeiben játszó melódiában öltött testet.
10. Reggel megtudtam, hogy a mérsékelt éghajlati zónában ma tartják a Nagy Nyári Zápor ünnepét, és azonnal a Fővárosba siettem. André és Zsanna már hajnalban elrepült. Amikor a szállodai sztereofonhoz léptem, a képernyőn André nevető arca tűnt fel. - Olyan mélyen aludtál, hogy sajnáltunk felébreszteni. Vera meglátogatása után gyere el hozzánk. Kairó utcáin érződött, hogy fontos események előtt állunk. A levegőben aerobuszok és avietták suhantak, csattogtak a pegazusok szárnyai, hallgatag sárkányok szárnyaltak. Felugrottam az Északi Pályaudvar felé tartó aerobuszra, és felülről gyönyörködtem a hatalmas városban. A földről nézve Kairó sokszínű és sokarcú, a levegőből viszont úgy látszik, hogy két szín uralkodik a metropolisban, a zöld és a fehér, és a kettő, kombinációja kifejezetten kellemes látványt nyújt. Legalább száz pegazust és sárkányt előztünk meg, mire elértük a pályaudvart. Az expresszjáratok percenként indultak észak felé. A zápornak a tervek szerint délben kellett kezdődnie. A Földközi-tenger fölött találkoztunk az első felhőszállítmánnyal. Tudtam, hogy a Csendes és az Atlanti-óceánból jó előre összegyűjtöttek több ezer köbkilométer vizet, és hetekig tárolták, míg eljött az ideje, hogy felhőkké változtatva a szárazföld felé indítsák. Az azonban meglepett, hogy a természetvédelmi területnek számító Földközi-tenger lesz a felhők gyülekezésének a színhelye. A Földön, úgy látszik, sok változás történt az alatt a két év alatt, amíg távol voltam. Sajnálhattam, hogy az ünnepről későn szereztem tudomást: jó lett volna elrepülni a Csendes-óceánra, megnézni, hogy a tíz kilométer vastagságban összepréselt gigantikus felhőtömegek hirtelen mozgásba lendülnek, és leereszkedve az irdatlan magasságból,ahol összegyűjtötték őket, nagy iramban elindulnak az előre meghatározott útvonalon az előre meghatározott helyek felé. A szél mintegy harmincméteres másodpercenkénti sebességgel fújt, a Földközi-tenger háborgott, az égbolt minden kilométerrel sötétebbé vált. Kis idő múlva a légi expressz kelet felé fordult, és ismét felragyogott a nap. Jó húsz percig a felhők pereme mentén repültünk. Elámultam, látván, hogy milyen hozzáértéssel állították össze a felhőszállítmányokat; egy legalább kilométernyi vastagságú ködfüggöny olyan pontos alakzatban száguldott, mintha a széleit vonalzóval húzták volna meg. Tökéletesen váratlan volt, ahogyan a sötétségből kibukkantunk a napfénybe. Tizenegyre értünk a Fővárosba, és a Zöld sugárút és a Piros utca kereszteződésénél ereszkedtünk le. Hogy ne kelljen az ünnepi forgatagban nyüzsgő főútvonalon végighaladnom, a Piros utca irányába fordultam. Nem ez a Főváros huszonnégy főútvonala között a legszebb, de én szeretem. Nem túl magas harmincnegyven emeletes - kör- és sokszög alakú épületek emelkednek itt, magasba telepített kertek és sétaterek szegélyezik őket. Mindig felvidít ennek az utcának a sokszínűsége: a piros szín számtalan árnyalatban van jelen. Az egyik házat málnaszínűre festették, a másik bíborvörösben pompázik, a harmadik narancsszínben ég, és egyik sem hasonlít a szomszédjára. Azonban a Piros utcán is sok volt az ember. A Főváros légterében tilos pegazusokat és sárkányokat használni, a lakosság avietták tömegén száguldozott a levegőben. Mint mindig, legjobban most is a gyereknép buzgólkodott, nekik csak alkalom kell a rohangászásra, és aligha lehetne jobb ürügyet találniuk a rosszalkodáshoz, mint a Nagy Nyári Zápor Ünnepét. A gyerekek pillanatnyi szünet nélkül keringtek, bukfenceztek a házak és a fák fölött. Tudtam persze, hogy az Őrangyalok vigyáznak rájuk, de mégis elállt a lélegzetem, amikor versenyezni kezdtek, ki tud ügyesebben zuhanni lefelé a negyvenedik emelet magasságából. Az egyik tízéves vakmerő ujjongva, visítva egyenesen felém zuhant. Az Őrangyal persze idejében elfordította az aviettát, a fiú elzúgott mellettem, felemelkedett, és tízméteres magasságban megállt. - Vigyázz, mert elkaplak! - kiáltottam rá, próbálva elrejteni a mosolyomat. - Nem kapsz el. Én mindenkinél gyorsabb vagyok? - nevetett vissza a gézengúz, és rögtön el is
száguldott valahová felfelé, hogy az irdatlan magasságból újabb zsákmányt nézzen ki magának. A Piros utca és a Zöld sugárút sarkán szabad avietták várakoztak. Beszálltam az egyikbe, és gondolatban kiadtam a parancsot: „A Múzeum városba!” Az avietta három perc múlva leereszkedett a Panteon előtti térre, a Tehén szobra mellett. Ha a Fővárosba érkezem, mindig eljövök ide. Ma már senkit sem temetnek a Panteonba, De az elmúlt évszázadok legnagyobb elméi és legkiemelkedőbb személyiségei, akik lerakták a mai társadalom alapjait, rászolgáltak az örök tiszteletre és megbecsülésre, amelyben a Panteont építő dédapáink részesítették őket. Nagyon tetszik nekem a felirat a palota homlokzatán: „Azoknak, akik a maguk kezdetleges korában a mai magasságokig emelkedtek.” André gyakran élcelődik azon, hogy a felirat nagyképű; szerinte túl magasan hordjuk az orrunkat. Nekem viszont az a véleményem, hogy éppen ellenkezőleg, a felirat azt fejezi ki, hogy szeretnénk méltóak lenni a letűnt korok legkitűnőbb embereihez. Végigsétáltam a fasoron, amelyen a mondák és regények hőseinek emlékművei álltak, olyan képzelet szülte alakok szobrai, akik az emberiség szellemi fejlődését előremozdították: Prométheusz, Odüsszeusz,Don Quijote, Robinson Crusoe, Hamlet, Buddha, a kis Huckleberry Finn és a többiek sorakoztak itt egymás mellett, büszkén felvetett fejjel, szomorú vagy mosolygós arccal. Kissé távolabb, oldalt Andrej Tanev szobra magasodott; odamentem, és egy kis időre megálltam mellette. Tanev persze élő ember volt, nem kitalált figura, sokat tudunk az életéről, bár börtönnaplóját csak kétszáz évvel a halála után találták meg. De a valóság és a legendák annyira összefonódtak, hogy csak azt tudjuk biztosan róla: a régi időszámítás szerinti huszadik század elején élt az az ember, aki megalkotta az anyagnak térré és a térnek anyaggá váló átalakításának elméletét, amelyet később Tanev-effektusnak neveztek el, és hogy ez az ember sokáig ült börtönben, s a cellában folytatta tudományos munkásságát. A szobrász fegyencruhában, hátratett kézzel, magasra emelt fejjel ábrázolta Tanevet; a rab az éjszakai égboltot fürkészi, a csillagokra gondol, és építi föl magában az elméletet arról, hogyan keletkeztek az égitestek a semmiből, és hogyan válnak ismét semmivé. Annak alapján, amit Tanevről tudunk, távolról sem a földi valóságtól elidegenedett ember áll előttünk: heves vérű, lobbanékony férfi volt, aki szenvedélyesen szerette az életet, függetlenül attól, jó-e vagy rossz ez az élet. A börtönben írt versei is eljutottak hozzánk; valószínűleg egy másik, hétköznapi ember az ő helyében gyötrődött volna a boldogtalanságtól, Tanev viszont szinte örömujjongásban tört ki, hogy dolgozott egy jót a fagyban, a hóviharban, aztán bekapva vacsoráját, kedvére kialudhatta magát. Még elképzelni is nehéz, hogy egy olyan ember, aki minden apróságnak képes örülni, éppen a csillagok után epekedett volna. Mégis Tanev volt az első, akinek sikerült kidolgozni a tér anyaggá való alakításának képletét, és elsőként hirdette, hogy eljön az idő, amikor az ember istenként világokat fog teremtem a semmiből, és a fénysebességnél gyorsabban lesz képes száguldani az űrben. Mindez megtalálható a börtönnaplójában. Tanevtől a Ngoro-fejhez mentem. Mindig eljövök ide, mielőtt belekezdek valamilyen fontos dologba. Romero azt szokta viccesen mondogatni, hogy úgy imádom a nagy személyiségek szobrait, mint egykor a vademberek a bálványaikat. Az igazság az, hogy megkönnyebbülök és tisztábban látok, amikor a múlt legjelentősebb matematikusára nézhetek. A szoborcsoport közepén, egy emelvényen, egy kristálybura alatt nyugszik Ngoro fekete, gyapjas hajú feje. Olyan, mintha élne, csak szorosan lezárt szeme mutatja, hogy ez a hatalmas értelem már soha nem kel életre. Ngoro egészen meghökkentően hasonlít Leonyidra: ugyanaz a széles, falként magasodó homlok, ugyanaz a vastag ajak, kiugró arccsontok, elkeskenyedő áll, bozontos szemöldök, jókora fülek. Ezen a rendkívüli fejen minden erős és magabiztos. De míg Leonyid kifejező arca többnyire komor, néha a düh is eltorzítja, Ngoro mélységesen, áthatóan jóságos. Amikor még az iskolában megtudtam, hogy Ngoro baleset áldozata lett, és korának fejletlen orvostudománya csak a törzsétől elválasztott fejét tudta megmenteni, elképesztett, hogy ez a fej később beszélt, gondolkodott, nevetett, néha még dúdolgatott is; éjszaka aludt, reggel felébredt, és ilyen állapotban még harminckét évet élt. Ahogy közeledtem Ngoro feje felé, eszembe jutott, hogy
hallottam: a tudós barátai nemegyszer könnyekre fakadtak előtte, ő pedig leszidta őket kishitűségükért, és bizonygatta, hogy jól érzi magát, mivel hasznot tud hajtani az embereknek. Hatvanhét éves korában halt meg. Tudta, hogy közeledik a vég: a vérkeringés mesterséges fenntartása meg tudta hosszabbítani a fej életét, de arra nem volt képes, hogy halhatatlanná tegye. Most pedig ott álltam a csodálatos fej előtt, Ngoro egész fekete arcával mosolygott rám. Olyan volt, mintha ma éjjel hunyta volna le a szemét, és nem kétszáz évvel ezelőtt. - Ngoro! - szóltam hozzá. - Jóságos, jövőbe látó Ngoro! Csak egy kicsit hasonlíthatnék hozzád! Ekkor kint megszólaltak a harangok, felharsantak a kürtök. - Itt vannak a felhők! - kiáltozták a téren. A kijárat felé szaladtam, és közben az Őrangyal segítségével egy aviettát hívtam.
11. A felhők előszáguldottak a horizont mögül, és gyorsan elsötétítették az eget. Sietve a Múzeumváros szigete fölé emelkedtem; a szigetet három gyűrűben veszik körül a mindent eltakaró felhőkarcolók. Az első, a Belső Gyűrűben még viszonylag nem túl magas, ötven-hatvan emeletes épületek sorakoznak, de a következő, a Központi Gyűrű ég felé törő tornyaival gigászi tarajként övezi a várost. Akárhonnan tekint is körül az ember, mást sem lát a távolban, mint hegycsúcsokra emlékeztető százemeletes óriásokat, a Főváros fő lakóterületét. Mellettem avietták emelkedtek fölfelé; a város fölött már annyian röpködtek, hogy az emberi agy képtelen lett volna kiigazodni ebben a tömegben. Felötlött bennem: mi történne, ha a Nagy Állami Számítógép felmondaná a szolgálatot, és a Főváros vidám légi hancúrozással foglalatoskodó lakóinak Örangyalai elvesztenék vele a kapcsolatot; az egymásba rohanó emberek a tetőkre és az úttestekre zuhannának? Összeborzongtam, amint szinte láttam magam előtt, hogyan válnának alaktalan, véres tömeggé. Még az a szerencse, hogy a Földön ilyen katasztrófák nem szoktak bekövetkezni. A felhők egy pillanat alatt beborították az égbolt egyik felét. A világ hirtelen két részre vált szét: az egyik fekete volt, szél száguldott végig rajta, és lassan kezdte beteríteni a lustán, békésen fénylő másikat. Az orkán rátört a városra, kinyitottam az avietta ablakát, és csaknem elállt a lélegzetem a gyorsvonat sebességével száguldó levegő ütésétől. Még ebben a magasságban is hallani lehetett, milyen sátáni erővel üvölt a vihar. Aztán homály font körül. Már nem láttam a körülöttem repülőket, és ők sem láthattak engem. Tudtam ugyan, hogy a biztonsági automaták vigyáznak ránk, de egy pillanatra elfogott a rémület, és visszafordultam a város felé. Valószínűleg ugyanezt érezhették mások is: amikor az első villámfény bevilágitotta a levegöeget, láttam, hogy mindenki igyekszik lefelé. Gondolatban leszidtam magamat a gyávaságomért, és az aviettát az elektromos kisülések centruma felé irányítottam. Lehet, hogy nincs igazam, de számomra ezen a nyári ünnepen a felhők vonulása és a villámok harca a legszebb. Torkom szakadtából kiáltoztam az apró aviettán repülve; úgy éreztem, magam is olyan vagyok, mint egy gömbvillám. Valamennyiünknek a lelke mélyén ott rejtőzködnek még a vad ősök, akik a villámot és a mennydörgést imádták. Talán csak az a különbség köztünk, hogy ők babonás riadalmaktól űzve térdre borultak az égi színjáték láttán, míg én össze akarom mérni az erőmet az elemekkel. A terv szerint a fényjáték mindössze húsz percig fog tartani, ezért én a vihar centruma felé siettem, ahol a legnagyobb feszültségek halmozódtak fel. A léglökések olyan erejűek voltak itt, mint egy detonáció, és az elektromos tűz fénye még sötét szemüvegen keresztül is vakított. A közelben villám villant, számtalan fénycsóvát vetett, olyan volt, mint egy gigantikus fa gyökérzete. Vele párhuzamosan egy másik hasított végig az égen, felülről a harmadik cikázott. Minden egybefolyt a tüzáradatban. Úgy éreztem, mintha egy fáklya lángjába kerültem volna, és rögtön szénné égek. De aztán mind a három villám kialudt, és rám dübörgött - vagy csaknem bennem dübörgött fel - a mennydörgés. Megvakulva és megsüketülve egy pillanatra elvesztettem az eszméletemet; az avietta átszáguldott, és megállt egy ház fölött.
Az egyik leszálló kis gépben megláttam a tegnapi hosszú nyakú, udvariatlan lányt. Integettem neki, majd ismét emelkedni kezdtem a viharcentrum felé. Most azonban nem sikerült az elektromos kisülések közé kerülnöm: az avietta a Földdel párhuzamosan szállt. Megértettem, hogy az Őrangyal avatkozott közbe. - Mi a baj?! - kiáltottam hangosan, bár az Őrangyallal lehet gondolati úton is tárgyalni. Az agyamban megjelent a hallgatag felelet: „Veszélyes!” Még dühösebben kiabáltam: - Számítsd ki a még megengedett határokat! Háromszoros túlbiztosítással dolgozol! Ezúttal a minden szenvedélytől mentes automata hangos feleletre méltatott. Eszerint az idén a vihar olyan energiákat halmozott fel, hogy csaknem kiszabadult az ellenőrzés alól. A Földtengely Bizottság gépei teljes kapacitással működnek, hogy a vihart az előre megszabott útvonalon tartsák, és hogy az ereje ne haladja meg a meghatározott mértéket. Ha bárhol megbomlik az egyensúly, a nagy feszültségek azt eredményezik, hogy a félelmetes energiák elszabadulnak. Nincs értelme az Őrangyallal vitatkozni. Egyik villámtól a másikig hányódtam a felhők alatt, de egyetlen kisüléshez sem értem oda idejében. Ezzel szemben gyönyörködhettem a fényzuhatagokban és a mennydörgésben. Vagy kétszer jó nagyot taszítottak rajtam a széllökések, egyszer messzire kilökték az aviettát a pályájáról; egészében véve kitűnően szórakoztam. Aztán amikor letelt a villámlásra-mennydörgésre szánt húsz perc, zápor csapott végig a tájon, és én a város felé irányítottam az aviettát: az esőt a földön kell élvezni, nem a levegőben, a testünkkel, és nem a gép falán belül. Egy téren szálltam le, és kiugrottam az esőbe. Az avietta tüstént a megállóba repült, én pedig a szemben lévő házhoz szaladtam. Alaposan átáztam, amíg odaértem. Az eresz alatt legalább húszan várakoztak. A külsőm nevetést és csodálkozást váltott ki: nem az időjárásnak megfelelően voltam öltözve. Az álldogálók között ott toporgott az a bizonyos lány is. Rögtön látszott rajta, hogy az első perctől kezdve ellenszenves vagyok neki. Ő volt az egyetlen, aki ellenséges pillantásokkal méregetett. Annyira felbőszített a belőle áradó hallgatag utálat, hogy túljátszott udvariassággal megkérdeztem: - Már megbocsásson, de az előbb nem magával találkoztam nem sokkal a felhők alatt? - Nem nem sokkal, hanem jóval alattuk, már csaknem a földön - válaszolt hidegen. - Talán félt a villámlástól, azért bukfencezett alá? - Nem tudtam a gépet irányítani. De később visszamentem a villámok közé. - Azt is láttam. És azt is, hogyan hősködött odafent. Látszott, hogy mindenáron ki akar hozni a sodromból. Alacsony, nagyon sovány, hajlékony testű lány volt. A szemöldöke túl erős, bozontos volt ovális, mozgékony arcához képest; jobban illett volna hozzám, mint ehhez a fiatal lányhoz. Látszott, hogy nem sokat törődik a külsejével. A fejformát persze nehéz megváltoztatni, de archoz illő szemöldököt egyszerű választani, más nők az ő helyében már régen megtették volna. - Nem szeretem, amikor bámulnak rám - mondta és elfordult. Erre nem tudtam mit felelni, én is hátat fordítottam és elmentem, szinte elfutottam onnan. Utánam kiabáltak, hogy jöjjek vissza az eresz alá, de a lány hangját nem hallottam, és még jobban szaporázni kezdtem a lépteimet. Az eső már nem is esett, inkább ömlött, szinte csengett tőle a levegő, nagy robajjal csapódott a járdára, a fákra, az áradat csobogva száguldott az utcákon. A víz hideg sugarakban ömlött végig a testemen. Az Őrangyal javasolta, hogy vízhatlan ruhát öltsek magamra, olyat, amilyet mindenki hord a Földön. Hívnom kellett egy aviettát, hogy a szolgáltatóházba mehessek. Tíz perc múlva a földi emberek öltözékében léptem ki az esőbe. A Plútón nem csinálnak a földiekhez hasonló mesterséges esőket, és el is felejtettem, mit jelent az időjárásnak megfelelően öltözködni. Viszont most nyugodtan bolyonghattam az utcákon. Az eső változatlanul zuhogott, mindenhol csak vizet láttam: a fejem fölött, kétoldalt, a lábam alatt. Ömlött, forrt, morajlott, pokoli erővel zúdult le. Énekelni kezdtem, de olyan nagy volt a zaj, hogy a saját hangomat sem hallottam. A
Központi Gyűrű óriás házai eltűntek a szürke homályban, fényes nappal leszállt az éj. Csak a félig elöntött földet és a láthatatlan eget összekötő vízfüggöny fénylett és villogott valamilyen lágy, kora hajnali ragyogással; az eső megvilágította magának az utat. Mindez olyan gyönyörű volt, hogy megfoghatatlan izgalom kerített hatalmába. Nemsokára a felhők sötétje oszladozni kezdett, és a nappal visszaszorította a mesterséges éjszakát. Lassan előbukkantak a légi járművek leszállópályái a házak és a tornyok tetején. A lezúduló vízoszlopok előbb vízfonalakká, majd eső cérnaszálakká változtak, aztán kis esőfoszlányok lettek belőlük, majd az esőcseppeket is meg lehetett különböztetni. A zápor kelet felé távolodott. Délután négy óra volt, a vihar a terv szerint befejeződött. Az utcákra és parkokba kitódult a gyereknép, a levegőben ismét megjelentek az avietták, az ablakokban zászlókat lobogtatott a szél. A nap forróságot ontott a földre, hangos kiáltások hallatszottak, az ünnep folytatódott. Bementem egy étterembe, és találomra benyomtam három gombot. Régi játékom volt ez; vajon azt kapom-e, ami a fogamra való? Ezúttal szerencsém volt, az automaták kedvenc ételemet, az őzlábgomba-pástétomot tették elém. A két másik fogás - édeskés gyümölcs zselé és sütemény - már kevésbé nyerte meg a tetszésemet, de betartottam a játékszabályokat, és szófogadóan elfogyasztottam azt is. Eljött az ideje, hogy Verához induljak.
12. Vera le-föl járkált a szobában, én üldögéltem. Olyan volt, mint régen, és mégis más. Nem tudtam rájönni, mi az, ami megváltozott benne, de éreztem, hogy más lett. Vera megdicsérte a külsőmet. - Kezdesz megférfiasodni, Eli. Az elutazásod előtt kisfiú voltál, és nem is a legjobbak közül. Hallgattam. Régóta bevett szokás ez nálunk. Vera leszidott a csínyjeimért, én mogorván elfordultam. Mindig türelmetlen és hirtelen haragú volt, szinte szenvedett a rosszaságom miatt, én pedig haragudtam rá ezért. Most nem találtam okot rá, hogy hátat fordítsak neki, de a kötetlen beszélgetés sem akart sikerülni. A Plútón viselt dolgaimat éppolyan jól ismerte, akár én magam. Néha meg-megállt, kezét összefonta a feje fölött. Ez a kedvenc testtartása. Képes rá, hogy a tarkóján összefont kézzel, magasra emelt arccal álljon vagy járkáljon órákig. Egyszer megpróbáltam félóráig állni ebben a pózban, de nem sikerült. Ma zöld ruhát viselt, csipkével a vállán, a csipkedíszítést egy zöldes árnyalatú, kígyót mintázó tű fogta össze, amelyet a Neptunról származó, füstszínű kőből készítettek. Vera szereti a brosstűket, néha karperecet is hord; az ékszerimádat talán az egyetlen gyengéje. Végül rájöttem, mi változott meg benne. Valójában nem is ő változott meg, hanem az, ahogyan én őt láttam. Olyasmit is észrevettem rajta, amit korábban nem. Hirtelen megértettem, hogy Vera rendkívüli módon szép. A szépségéről persze korábban is tudtam, mindenki állította, hogy gyönyörű. „A nővére olyan, mint egy görög istennő!” - szokta mondogatni Romero. De számomra csak idősebb nőtestvér volt, aki helyettesítette korán elhunyt anyámat és az apámat, aki a Merkúron pusztult el. Szigorú, erős akaratú nővérként ismertem, és nem figyeltem oda a külsejére. Most már nemcsak tudtam, hanem láttam is, hogy Romerónak igaza volt. Vera csodálkozva azt kérdezte: - Mit nézel rajtam, Eli? Mosolyogva bevallottam: - Felfedeztem, hogy csinos vagy, Vera. - Ide figyelj, nem szerettél te bele valakibe? - Zsanná ugyanezzel a kérdéssel bosszantott. Ti nők miből állapítjátok meg, hogy szerelmes az ember? - Egy dolog alapján: kezded észrevenni a környezetedet is. Azelőtt csak magaddal voltál elfoglalva, csak a saját szenvedélyeidnek éltél. - Apró kis szenvedélyek voltak azok. A csínytevések ideje elmúlt, lásd be te is. Emlékszel, amikor
egymagam rohangásztam a sivatagban, meg akartam mászni a Himaláját, vagy fellopóztam egy bolygóközi űrhajóra? Vera nem felelt. Megállt az ablaknál, és nézte a várost. Én is hallgattam. Nem láttam értelmét, hogy siettessem. Ösztökélés nélkül is el fogja mondani, miért hívott ide. - Elintézted a kiküldetéssel járó hivatalos ügyeidet a Földön? - kérdezte. - Igen, mégpedig teljes sikerrel. Mindent megkaptunk, amit kértünk. - Paul elmondta, ismét kérvényezni akarod, hogy az Ohrára mehess. Miért szeretnél mindenáron eljutni arra a csillagközi konferenciára? Nem vagyok biztos benne, hogy jól érted, milyen feladatok várnak ránk az Ohrán. Mindeddig közömbös maradtál minden iránt, ami másokat izgat. Elnevettem magam. Vera természete nem változott meg a két év alatt, amíg nem találkoztunk, bár a külseje számomra más lett. Minden eddigi beszélgetésünk előbb-utóbb vizsgává változott: számot kellett adnom arról, amit tudok, és amihez értek. Szilárdan elhatároztam, hogy ezen a legújabb vizsgán nem bukom meg. - Nem voltam annyira közömbös. Rendszeresen hallgattam a földi adásokat. Erről a konferenciáról pedig mindenkinek telebeszélték a fejét. - Nem feleltél a kérdésemre, Eli. - Nem volt időm rá. Hallgass csak ide, kedves nővérem! Ti összegyűjtitek az Ohrán a szomszédos csillagvilágok lakóit, hogy megtudjátok, miben szenvednek hiányt, és milyen lehetőségeik vannak; baráti kapcsolatokat akartok kiépíteni velük, meg akarjátok szervezni az áruk és az ismeretek cseréjét, csillagközi járatokat szándékoztok indítani. Megalkottátok a Csillagközi Szövetség tervezetét, amely egyesíti majd a Galaktika ismert részének valamennyi értelmes lényét. .. Jól mondom? - Jól, persze hogy jól. És mégsem egészen így van, ahogy mondod. - Nem értelek… - A konferencia közismert feladatait helyesen soroltad fel. De annyi váratlan újdonsággal is szembe találtuk magunkat… Eszembe jutott, mit mondott Allan a ránk hasonlító lényekről. - Most tétovázol, hogy beszélj-e vagy sem? - Egyszerűen csak azon töröm a fejem, hogy melyik végén kezdjem. Természetesen jól tudjuk, hogy a Galaktikának csak jelentéktelen részét derítettük fel, néhány ezer szomszédos csillagot, tehát végleges következtetéseket elhamarkodott lenne levonnunk, ha persze egyáltalán le lehet vonni végleges következtetéseket. Ahogy az egyik csillagtársadalmat a másik után fedeztük fel, és megállapítottuk, hogy alacsonyabb technikai és társadalmi szinten állnak, mint mi, fokozatosan elhitettük magunkkal: mi kivételes, egyedülálló lények vagyunk. Az Aldebaran és a Capella, az Altair és a Fomalhaut lakói, sőt még a Végán élő lények is, hogy a Hyádok számtalan angyaláról már ne is beszéljünk valamennyien az ember mögött maradnak. A csillagszomszédok primitívebbek nálunk, ez tény. És az, hogy éppen mi szervezzük a konferenciát az Ohrán, és nem más, azt bizonyítja: az embernek különleges szerep jutott a csillaglakók között. - Az új adatok tehát megcáfolják a ti sajátos antropocentrizmusotokat? Az ember ezek szerint távolról sem a világmindenség közepe? így értsem ezt, Vera? - Mindig előreszaladsz a következtetéseiddel, Eli. Martin Spichalski, legfőbb képviselőnk az Ohrán, eljuttatta hozzánk a Hyádok szélső csillagának, a Tüzes-B-nek az egyik bolygóján élő, angyal formájú lények álmainak felvételét. De előbb néhány szót erről a csillagról. Valamivel forróbb a Napnál, az F-8 osztályba tartozik, kilenc bolygója van, valamennyit négy és kétszárnyú angyalok népesítik be. Társadalmi életük alacsony szinten áll, primitív az anyagi kultúrájuk, a törzseik háborúskodnak egymással, az írást nem ismerik, és gépeik sincsenek. De amikor ezek az angyalok álmodnak, agyuk sugárzást bocsát ki; ezeket rögzítve olyan tényekre derült fény, amelyekről sejtelmünk sem volt. A Tüzes-B angyalai álmaikban az embertől alig különböző lényeket látnak, mégpedig igen tragikus helyzetekben. Érdekes, hogy felébredve az angyalok úgy magyarázzák álmaikat, mint a náluk régóta szájról szájra járó mesék álombéli tükröződését valamilyen magas
szellemiségű és nagy hatalmú lényekről. - Nem lehet, hogy valóban mesékről van szó? Mint a mi óriásokról és varázslókról szóló meséink esetében? - A meséiket szintén lejegyeztük. Sokkal halványabbak, szegényesebbek az álmoknál. Úgy néz ki a dolog, hogy az emberekre hasonlító lények valahonnan nagyon messziről érkeztek a Hyádokra. Egyébként a Nagy Akadémiai Számítógép a nevüket „galaktoknak” és nem „csillaglakóknak” fordította le ahogy a többi esetben lenni szokott. És ez még nem minden. Annak csak örülni lehet, hogy valahol a világmindenségben léteznek hozzánk hasonlító lények; meg kell próbálnunk kapcsolatot teremteni és megbarátkozni velük. De a legújabb felfedezések töprengésre késztetnek bennünket. A galaktoknak ugyanis hatalmas ellenségeik vannak, akikkel űrháborút viselnek, mégpedig olyan elképzelhetetlen méretűt, ami már meghaladja a mi értelmünket. Ebben a háborúban a pusztítás célpontjai már nem az élőlények és objektumaik, mint az ősi földi összecsapásokban, hanem egész bolygórendszerek. Az angyalok a galaktokkal háborúzó félelmetes lényeket „gonoszoknak”, gonosztevőknek hívják. - Gonoszok! Micsoda ostoba elnevezés! Valami infantilizmus van benne. Szerintem ez a név aligha jöhet szóba tudományos elnevezésként! - Azt hiszem, a Nagy Akadémiai Számítógép nem véletlenül választotta ki ezt a szót ezer más közül. Minden bizonnyal ez fejezi ki legpontosabban viselkedésük lényegét. A másik változat: pusztítók. Érdekes, hogy arra a kérdésre, milyen a külsejük, a számítógép ezt felelte: „Nem világos.” Majd még kevésbé megfoghatóan: „Különbözőek.” - Nehéz dió lehet, ha a mindentudó számítógép csak ennyit tudott róluk mondani! - Feltehetőleg kevés az adat. A „pusztítók” elnevezéshez a következő megfejtett fogalmakat lehetett társítani: „Elpusztítani az életet”; „Összepréselni a világokat”. Holnap megnézheted a sztereoképernyőn, mi minden lehet emögött. Úgy néz ki, hogy a pusztítók ismerik a fordított Tanev-effektust, vagyis képesek a tér megsemmisítésével anyagot létrehozni. Enélkül nem lehetne „összepréselni” a világokat. A galaktok pedig próbálják ezt megakadályozni. Az eredmény az, hogy a csillagok közötti térben dúl a háború. - Ez olyan grandiózus, mintha istenek harcáról mesélnél. - Semmi mást nem teszek, mint a megfejtett szövegeket ismertetem. Egyébként mit értesz azon, hogy „istenek harca”? Az ember jelenlegi hatalma sokkal nagyobb annál, mint amilyet valaha az isteneknek tulajdonítottak. És mi csak emberek vagyunk, nem istenek. A fénysugár sebessége messze a mi csillagközi űrhajóink mögött marad; ez talán a XX. századi ember számára nem tűnt volna természetfeletti jelenségnek? A mai vihar alatt te a villámokkal versenyeztél. Aligha hihetem, hogy akár száz évvel ezelőtt is az ilyesmit természetesnek tartották volna. - Tehát te erről is tudsz? - Nem tévesztettelek szem elől. Ha egyszer a Fővárosban vagy, számítani kell a kockázatos bolondságaidra. Tudom, hogy valamilyen oknál fogva ezt a várost tartod a csínyjeid legjobb színterének. A Plútón jóval fegyelmezettebb voltál. - A Plútón még a szórakozásra sem volt időm. Aztán meg ott nincsenek Őrangyalok. De inkább arról beszéljünk, Vera: milyen következtetésre jutottatok a galaktokat és a pusztítókat illetően? Vera egy kicsit elgondolkodott, és csak azután felelt: - Holnap ül össze a Nagytanács, akkor fogunk dönteni. De már most is világos, hogy kérdések tucatjai merülnek fel, és mindegyik sürgős feleletre vár. Vajon léteznek-e még egyáltalán a pusztítók és a galaktok, vagy a róluk szóló közlések csak a több millió évvel ezelőtt lezajlott kataklizmák emlékei? Ki győzött a kozmikus összecsapásban? Lehet, hogy mindkét ellenfél elpusztult az óriások harcában? Van-e a ránk megdöbbentően hasonlító galaktoknak közük hozzánk? És ha mindkét nép létezik még, akkor hol van a lakóhelyük? Történelmünk folyamán először fogunk behatolni a Galaktika mélyébe. Vajon milyen veszélyekkel járhat ez? Nem korai-e az a szándékunk, hogy létrehozzuk az Értelmes Lények Csillagközi Szövetségét? Talán jobb lenne bezárkóznunk a Nap
körül forgó bolygók kis világába? Ilyen vélemény is felmerült, Eli! Hatalmas tartalékaink vannak. Nem lenne-e hasznosabb védőrendszerek kiépítésére fordítani ezeket? Nem kellene inkább mesterséges bolygókból védőbástya-hálózatot kiépíteni a Naprendszer körül? Erről sem árt beszélni. Rengeteg élőre nem látott nehézségbe ütköztünk! Egyik-másiknak a megoldásával neked kell törődnöd, Eli; a mi segítségünkkel természetesen. - Ez azt jelenti, hogy megyek az Ohrára? Vagy más feladatot szántatok nekem? - Mint azt te is jól tudod, engem bíztak meg az Ohrán tartandó tanácskozás vezetésével. Azt szeretném, ha te lennél a titkárom. - A titkárod? Ez meg mit jelent? - Valamikor régen volt egy ilyen mesterség. A titkár az az ember, aki segíti a főnökét, intézi az ügyeket. Azt hiszem, te alkalmas lennél erre. - Én is azt hiszem. De mondd, az Akadémiai Nagy Számítógép véleményét is ki kell kérned arról, hogy megfelelek-e titkárnak? - A számítógép már választott. Én egy bátor, okos, a meggondolatlanságig gyors észjárású, őrült módon határozott embert kértem tőle, olyat, aki ha kell, képes az életét is kockára tenni, aki bolondul a kalandokért, és egyáltalán szereti megismerni az ismeretlent. Senki sem tudhatja ugyanis, mi mindennel fogunk találkozni a távoli világokban. És a számítógép minden külső ráhatás nélkül téged nevezett meg. Sajnálattal kell konstatálnom, hogy az egész Földön te voltál az egyetlen, aki az egész eszelős tulajdonság-komplexumnak a birtokában vagy. Felugrottam, hogy megöleljem Verát, de ő nevetve elhárította lelkesedésemet, majd mégis összevissza csókolt. Már gyerekkoromban rájöttem, hogy bármennyire haragszik is, ha odabújok hozzá, és megcsókolom, a mérge rögtön elszáll. Csak a hízelgés és a magakelletés iránti született ellenszenvem akadályozott meg abban, hogy kihasználjam jellemének ezt a szórakoztató gyengeségét. - Örülök, hogy így történt, Eli! - mondta. - Bár most több okunk lenne az aggodalomra, mint az örömre, mégis örülök. Hangosan ujjongtam. - Mit tegyünk, Vera? - mondtam, amikor egy kicsit megnyugodtam. - Lehet, hogy itt a Földön némileg eszelősnek látszom. De ezek a rossz tulajdonságaim még hasznunkra válhatnak odafent, az idegen világokban. - Még egyet, Eli. Engedélyezték, hogy te is ott légy holnap az Állami Számítógépek Igazgatóságán. Megmutatják nekünk, mit sikerült idáig megfejteni. Tízre gyere oda, de el ne késs! - Vera felállt. - A szobád úgy vár, ahogy otthagytad, amikor a Plútóra mentél. Persze azért egy kis rendet raktam benne. - Nincs kedvem aludni. Üldögélek még egy kicsit a kertben.
13. A Főváros épületeit minden ötödik emeleten tágas verandák, és minden huszadikon teraszos kertek övezik. A mi lakásunk a Zöld sugárúton van, a hetvenkilencedik emeleten, a Központi Gyűrű belső oldalán. Fölmenteni, és elüldögéltem valamennyit a nyolcvanadik emelet kertjében. Nem emlékszem, meddig ültem ott, és mi járt az eszemben. Zűrzavaros gondolatok zűrzavaros érzésekkel keveredtek bennem: boldog voltam és gondterhelt. Aztán az éjszakai várost kezdtem figyelni. Az iskolában azt tanítják, hogy a régi városokat éjjel fényszórók és hidegfényű lámpák ragyogása világította meg. A zajos utcákon állandóan nyüzsögtek a járókelők. A Főváros nem számít fiatal településnek, csaknem négyszáz éves már, és mostanság nem építenek ennyi házat ilyen kis területen, de minden más vonatkozásban modern. Éjjel a legfontosabb útvonalak sötétek és csendesek. Szeretem itt az éjszaka kontrasztjait, a csendes utcákat és az emeletek ragyogó sávjait. A Központi Gyűrű épületeinek villogó vonulata elveszett a messzeségben, a park sötét völgye mögött a Belső Gyűrű kivilágított emeleteinek párhuzamos vonalai húzódtak; olyan volt mindez, mint a földről az ég felé vezető, szemmel átfoghatatlan szélességű lépcső.
Ezzel szemben a Múzeumváros, a Főváros központja észrevehetetlen maradt. Sem a piramisok, sem az asszír és egyiptomi templomok, sem a Kreml, sem a Szent Péter-székesegyház, sem a párizsi Notre-Dame, sem a milánói és a kölni gótika, vagyis az elmúlt évszázadok csodálatos építészeti remekmüvei, amelyeknek mását a Múzeumváros kis szigetén állították fel, nem látszottak most, körvonalaik nem fénylettek át az éjszaka sötétjén, holott nappal minden ég felé törő szegletük világosan kivehető volt. Csak egy vöröses félgömböt, az Állami Számítógépek Igazgatóságának épületét világították meg a fények. Bármelyikünk ezerszer is láthatta a sztereoképernyőkön minden szobáját és folyosóját ennek a „gondolatgyárnak és irányítóközpontnak”, ahogyan néhányan hivalkodóan nevezik, de csak nagyon kevés szerencsés ember dicsekedhet azzal, hogy belülről is ismeri. A három legfontosabb gépezet, a Nagy Állami Számítógép, a Nagy Akadémiai Számítógép és a Felvilágosító Központ fáradhatatlanul, éjjel-nappal, egy pillanatnyi megállás nélkül dolgozik ott immár csaknem két évszázada. Néztem a piros épületet, és arra gondoltam, hogy most próbálják odabent kibogozni az egyik legnehezebb rejtélyt, amely valaha is az emberiség előtt állt, és lehet, hogy a Föld további sorsa attól függ, helyesen oldják-e meg a gépek a feladatot. És még arra is gondoltam, hogy nagyon messzire kell majd elmennem ettől a helytől, ahol a Nagy Akadémiai Számítógép százmilliárd eleme között ott van az én és csak az én kis rekeszem, amely szintúgy millió sejtből áll, ott van az Őrangyalom, az én bölcs és szenvedélyeket nem ismerő parancsolom és vezetőm. Jó néhányszor nehezteltem az Őrangyalra, érzéketlennek neveztem, és még dicsekedtem is azzal, hogy fensőbbséges iróniával viszonyulok az irányítógépezetekhez. De ha őszinte akarok lenni, el kell ismernem, hogy annyira ragaszkodom az Őrangyalhoz, ahogy az élő emberekhez ritkán. Ki más, ha nem ő hárítja el a fejem fölül a veszélyeket, óv a betegségektől, a meggondolatlan lépésektől, és ha valami emészt, ő az, „aki” megkeresi a lelki bajaim gyökerét, és mint a nagy számítógép kicsiny része, a bajok okait ő tárja a társadalom elé, persze csak akkor, ha a bajaim az ő kritériumai szerint méltóak erre. És én is meg vagyok győződve róla, hogy ha felötlik bennem egy gondolat, amely hasznos lehet az embereknek, akkor - ha magam el is feledkezem róla - az Őrangyal észben tartja, továbbítja a számítógép kódrendszerébe, amely vagy azonnal megvalósítja az ötletet, vagy az egész emberiség elé tárja megvitatásra, ha az éppen csak felvillanó gondolat megérdemel ekkora figyelmet. Az is eszembe jutott, mi történik akkor, ha véletlenül hibát követek el, ha olyasmit teszek, amivel nem büszkélkedhetem: hogy ne mások igyák meg a levét a tévedésemnek vagy ostobaságomnak, az Őrangyal mélyen hallgat arról, ami nem úgy sikerült, ahogy akartam. Még a leghívebb barátom sem őrzi úgy a titkaimat, ahogyan ő. Számomra az Őrangyal nemcsak egy okos gépezet, a hatalmas számítógépbe ügyesen beszerelt kis alkatrész, hanem saját magamnak, az egész emberiséggel való kapcsolatomnak egyik része, jelképe a minden ember felé kinyújtott kezemnek. Hamarosan, nagyon hamar ezek a kapcsolatok meggyengülnek, és lehet, hogy teljesen meg is szakadnak, hiszen a Nagy Számítógépet százmilliárdnyi elemével együtt nem vihetem magammal a távoli utazásra. Még egyszer utoljára próbára akartam tenni az engem szolgáló gépezet hatalmát. Megparancsoltam az Őrangyalnak, tudja meg, ki az a lány, aki kétszer is gorombáskodott velem. Az agyamban megjelent a válasz: „A Felvilágosító Központnak nincs elég adata a felelethez.” A gépezet mindenhatóságát ecsetelő lírai gondolatsor után a válasz gúnyolódásnak hatott. André szereti bizonygatni, hogy primitív korban élünk, amely csak átmenet a tökéletesen berendezett társadalom felé: az igények, különösen a szellemiek, egyre nőnek, de legalább a felük kielégítetlen marad. Az étel, a ruházat, a lakás, a közlekedési eszközök, a tanulás, a hivatás szabad megválasztása nem több, mint elemi szükséglet, mindenkinek kijáró javak, szabadon lehet velük élni, de Andrénak ez már nem elég. Ha meg akarná változtatni teszem azt, az érdeklődési körét vagy a hajlamait, netán öregemberként ifjúvá szeretne változni, a számítógép tehetetlenül tárná szét elektronikus karjait. El tudom képzelni, mekkorát nevetne André, ha megtudná, hogy jártam éppen
most a Felvilágosító Központtal. Fejemet egy oleanderhez hajtottam, és felidéztem a találkozásokat azzal a lánnyal: a lökdösődést a hangversenyterem előtt, az éles hangú párbeszédet az eresz alatt, ahová a zápor elől menekültem. Láttam magam előtt a mérges, sötét szemű lányt, láttam finom arcvonásait, hosszú nyakát és sűrű szemöldökét… - Most már elég adatunk van - hallottam hirtelen az Őrangyal hangját. - A lány neve Mary Glann, Skóciából származik, a tanulmányait a Marson végezte, ahová apjával együtt került. Huszonhárom éves, száznyolcvankét centiméter magas, a súlya hetvenöt kiló, hajadon. Legfőbb szenvedélye: növényi formák kikísérletezése a nagy gravitációja és erős sugárzásnak kitett bolygók számára. - Mi a helyzet Mary Glann vőlegényeivel? - érdeklődtem. - Érzelmi fellángolásai nem voltak. Folytattam a „menyasszony-vőlegény” játékot,ahogy ezt az iskolások nevezik. Elárasztják a Felvilágosító Központot kérdésekkel arról, ki mennyire illik a másikhoz. Különösen a lányok kedvelik ezt a mulatságot. Ezer „vőlegényt” is végigpróbálnak, aztán a végén legtöbbször nem ahhoz mennek férjhez, akit a számítógép javasolt nekik. - És én illenék hozzá? Mennyi ennek a százaléka? Ezúttal az Őrangyal mintegy négy másodperc múlva közvetítette a Felvilágosító Központ válaszát. El tudom képzelni, hogy a családalapítási mutatók a gyöngédség, a szenvedélyek, az ölelések, a veszekedések és kibékülések, a félreértések, a bajok, sértődések, örömök, diadalok milyen feneketlen mélységét számolta végig a gép négy másodperc alatt. Hirtelen Romero csúfondáros hangját hallottam: „Nem gondolja, kedves barátom, hogy korunk számítógép-technikája túlnőtt önmagán? Régen ilyen esetekben azt mondták, hogy jobb a józan paraszti észre hagyatkozni.” A hang annyira életszerű volt, hogy akaratlanul megfordultam. Természetesen Romero nem hallgathatta ki a kérdéseimet, mivel a gondolatok titkát szigorúan őrzik. A számítógép végül megadta a választ: „Önök tíz egész három tized százalékban illenek egymáshoz. Az ő esetében ez tizenhét és két tized százalék, ön két egész nyolc tized százalékban illik hozzá. A válás az esküvő utáni első hónapban várható, a második közepén elkerülhetetlen.” Eszembe jutott, hogy Romero elmesélt nekem egyszer egy mulatságos történetet. Két romantikus lelkű ember, egy férfi és egy nő annyira hitt a Felvilágosító Központ számítógépének tévedhetetlenségében, hogy teljesen komolyan utasították: keressen házastársat a számukra. A Felvilágosító Központ végigelemezte a Föld valamennyi lakóját, majd éppen kettőjüket választotta ki, mivel maximálisan illettek egymáshoz. Már csak az maradt hátra, hogy találkozzanak, és szerelemre lobbanjanak egymás iránt. Találkoztak is, és azonnal kölcsönösen meg is utálták egymást. A következő kérdésemet meglehetősen goromba hangnemben fogalmaztam meg: - Ez a… hogyishívják, Mary nem kérdezősködött felőlem? Az Őrangyal általában kellemes női hangon beszél, ritkábban az öregember zsémbes tenorján, még ritkábban egyszerűen az agyba közvetíti feleletét. Nem tudom, miért van ez így, valószínűleg a tervezők nem akarták, hogy az ember annyira hozzászokjon a géphez, mint egy másik emberhez. Ha ez a magyarázat, akkor az elővigyázatosság most nem sok eredménnyel járt. Az agyamban hideg, zöldes fényű felirat gyulladt ki: „Ez tapintatlan kérdés. Nem továbbítom.” Nyújtózkodtam egyet, majd felálltam. Nem létezett a világon még egy lány, aki kevésbé érdekelt volna, mint ez a Mary. Különben is, mondtam Andrénak, ha beleszeretek valakibe, nem fogok tanácsot kérni a Felvilágosító Központtól. Elmentem aludni.
14. Reggel semmi sem tanúskodott arról, hogy előző nap valamilyen ünnep volt. Ha egy olyan ember érkezne a Fővárosba, aki soha nem élt itt, el sem hinné, hogy tizenötmillió lakosa van, annyira kihaltak és csendesek az utcák.
Az Állami Számítógépek Igazgatóságának bejáratánál Romeróval és Andréval futottam össze. - Nem jöttél el hozzánk - mondta André. - Pedig Zsanna várt. - Fontos megbeszélésem volt Verával. Mindketten gratuláltak nekem abból az alkalomból, hogy én is megyek az Ohrára. - Ki volt már közültek ott? - kérdezte André. - Én először léptem át ezt a küszöböt. Romero végigvezetett az épületen. Mind a három óriási számítógépközpont: a Nagy Állami Számítógép, a Nagy Akadémiai és a Felvilágosító Központ a sokszintes pincékben van elhelyezve. Oda nem mentünk le. Semmi érdekes nincs ott: millió és millió tartalék számítógépelem a polcokon, több milliárd működő elem, az idegen szem számára vad összevisszaságban kígyózó kommunikációs vonalak; ilyenek ezek a központok első látásra. Ezzel szemben a tanácskozótermet alaposan megnéztük. Itt minden hatalmat és fenséget sugároz. A Nagytanács a Kék teremben ülésezik, amelynek a mennyezete a csillagos eget ábrázolja. Aztán beszólítottak a Narancsszínű terembe. Mintegy ötezer ember fér el itt; tíz órára már minden hely foglalt volt. Nekünk hármunknak és négy további társunknak egy külön páholyt tartottak fenn. Elöl, a sötét sztereoképernyő terpeszkedett. Minden, ami ott látható, megjelenik a Föld valamennyi sztereofonján is. A mai adást átveszik a Naprendszer bolygói is, olyan nagy a jelentősége. Amikor már csak másodpercek maradtak tíz óráig, a képernyő kivilágosodott, majd megjelent rajta egy hatalmas fejű, dülledt szemű, pirospozsgás arcú, őszes bajuszú férfi. . . . - Martin Spichalski - suttogta André. Érdeklődéssel figyeltem a híres űrkutatót, akinek űrhajói mindenkinél messzebb hatoltak előre a csillagtérben. Olyan helyeken járt, ahová sem előtte, sem utána nem jutott el senki. Korához képest fiatalnak, jó tartásúnak látszott, hangja is fiatalosan csengett. Spcihalski beszámolt a Tüzes-B-re indított expedícióról, majd láttuk is a csillag kilenc bolygóját. Mind a csillag, mind a bolygók közönséges égitesteknek tűntek, amilyenekből rengeteg van. De a bolygók szárnyas lényeinek láttán suttogás és nevetés futott végig a termen. Valóban emlékeztettek a régiek elképzeléseire az angyalokról; felfedezőik, Charles Vingdock és Sophia Kohut ezért is nevezték el így őket. Minden angyal lobbanékony természetű,és verekedős, nem tudnak békességben megmaradni. Láttuk is egyik összeakaszkodásukat, a szárnyaikról szálló pihék mindent beborítottak, és az angyalok vijjogó rikoltozásától majd megsüketültünk. Nagyon szegényesnek tűntek az épületek a Hyádok e távoli csillagának a bolygóin: inkább földszintes barakkok voltak ezek, olyan szűk ajtónyílásokkal, hogy szegény angyalok nem tudtak rajtuk berepülni, szárnyaikat összehajtva a földön kellett becsúszniuk. A Hyádok központi napjainak környékén már kényelmesebb az élet, ott a pihenés és az alvás célját közös használatú, berepülésre alkalmas, széles bejáratokkal ellátott paloták szolgálják. Ezután sorban kezdtek megjelenni a Tüzes-B angyallakóinak megfejtett álmait ábrázoló képek. Először egy emberre megtévesztésig hasonló alakot láttunk. Az alak a szendergés állapotának gomolygó ködéből bontakozott ki, és ahogy az álom egyre mélyebb lett, az alak körvonalai is érzékelhetőbbé váltak. Hamarosan kiderült, hogy ez a lény ember is meg nem is, kevesebb is, több is az embernél. Az arca egyharmadát elfoglaló óriási szemek nyugodtan tekintettek ránk, hosszú fürtjei a vállát verték. A galakt fölemelte a kezét, amelyen öt ujj tekergőzött, igen, tekergőzött, és nem mozgott. Egyik mozgékony ujjával végigsimított az állán, majd kezét a mellére tette. Két ujja előreállt, három visszahajlott a kézfeje fölé. A keze jobban elképesztett, mint az arca. A második képen málnaszínü sziklák látszottak, majd valamilyen hasonló árnyalatú, égővörös folyadék, amely nagy hullámokban csapódott a sziklákhoz. Aztán egy óriási, kékes-sárgás égitest emelkedett lassan a málnaszínű folyadék fölé. A hideg futott végig a hátamon, olyan vészjósló volt ez a vad táj; csak kis idő múlva értettem meg, hogy a Tüzes-B egyik bolygóját mutatják nekünk. A sziklára egy galakt mászott fel, körülötte a bolygó szárnyas lakói nyüzsögtek. Csaknem kétszer olyan magas volt, mint ők. A galakt testmagassága két méter nyolcvan centiméter, jelentette a számítógép. A teremben mozgolódás zaja hallatszott: a galakt fél méterrel magasabb volt egy jól
megtermett földi embernél. Amikor jobban megnéztem; kiderült, hogy ugyanarról az alakról van szó, amelyet az első képen láttunk. Körülnézett, kezét ellenzőként a szeme fölé emelte, hogy védekezzék a felfelé kúszó csillag éles, átható fénye ellen, másik kezével barátságosan megveregette a négy és kétszárnyú csöppségek vállát. A szikla mögül előtűnt egy másik galakt, egy őszes szakállú és fehér hajú öreg, és odament az elsőhöz. Az öreg is, a fiatal is a régi emberi öltözékre hasonlító ruhát hordott, világoszöld színű, szabadon lengedező szárnyú köpenyfélét. Mind a ketten izgatott aggodalommal nézték a vörös színű tengert. - A felvétel a Tüzes-B negyedik bolygóján készült - közölte a számítógép. - A következőt viszont ugyanannak a naprendszernek a nyolcadik bolygóján vették fel. Ez is egy tájképpel kezdődött, de most a vidék sötétszürke, csaknem fekete volt: egyhangú, dimbes-dombos síkság, sápadt fényű csillagok a sötét égen. A bolygó felszínére egy szivar alakú űrhajó ereszkedett le, miközben zöldes színű fénykévéket bocsátott ki magából. - Fotonűrhajó - közölte a Nagy Akadémiai Számítógép -, nagyjából ugyanolyan a konstrukciója, mint amilyet elődeink négyszáz évvel ezelőtt készítettek. - Az űrtechnika első lépcsőfoka - mormogta maga elé Allan. - Nincsenek túl jól eleresztve ezek az égi vándorok! A következő képen a fotonűrhajó már a talajon feküdt, körülötte galaktok és angyalok sürögtek-forogtak. A galaktok kezében ósdi hegesztőszerkezetekre emlékeztető ládák voltak, amelyekből fénysugarak csaptak ki, és szikrák pattogtak. Kissé távolabb, egy dombon torony magaslott, rajta forgó fényszóró, amely az égboltot fürkészte. Az űrhajó orrából egy kisebb űrrakéta tűnt elő, és elszáguldott a sötét égbolt irányába. Úgy látszott, hogy a galaktok nyugtalankodnak valami miatt. Mintha nem hinnének a lassan forgó óriási szemnek a tornyon, hirtelen abbahagyták a munkát, és a sötétségben bágyadtan fénylő csillagokat kezdték figyelni. A galaktok szaporán dolgoztak, láthatólag nagyon siettek. Aztán ez a kép is elhalványodott, és új felvétel jelent meg: homályos sávok, fénylő porfelhő, amely beborította az egész képernyőt. A porfelhőben egy fakón fénylő gömb közeledett egy másik felé. A mozgásuk üldözésre emlékeztetett: a jobb oldali gömb a képernyő széle felé haladt, a bal oldali pedig mintha utol akarta volna érni. A teret halványkék fény öntötte el, aztán mintha tomboló vihar tört volna ki, amely elnyelte mind a két gömböt. Olyan érzésem volt, hogy összeütköztek és felrobbantak, mindkettő a kék lángok martalékává vált. A számítógép megerősítette, hogy a felvétel két, egyelőre ismeretlen égitest összeütközését ábrázolta. - Valószínűleg kozmikus katasztrófa - közölte a számítógép. A következő képén egy csillagrendszer volt látható, mégpedig nem gömb alakú, hanem szabálytalan formájú. A számítógép rögtön továbbította az információt, hogy a csillagrendszer még nincs azonosítva, de a kilencedik bolygó szárnyas lakóinak álmaiban gyakran látható. A csillagrendszer képe különös, bizarr volt; mintha valamilyen fenyegetést sugárzott volna. Két, csaknem egyforma nagyságú részből állt, mindegyikben sok ezer csillaggal. Nem azért látszott furcsának, mert rengeteg csillag volt benne; a Galaktikában az ilyesmi egyáltalán nem ritkaság. Az, egyik fele egy összeszorított csillagökölre emlékeztetett, amely megrendítő ütést mér a másik csillaghalmazra, az pedig mintha odébb repült volna, száz és száz különálló csillagra hullva szét. - Az utolsó felvétel következik - jelentette a számítógép. - A negyedik, hetedik és a kilencedik bolygó. Sok szárnyas lény álmaiban ismétlődik. A legélesebb változat kerül a képernyőre. Egy pillanat múlva megjelent előttünk, egy galakt. Az összes itt látott kép közül ez volt a legdrámaibb. A galakt, akár egy kivágott fa, a földre zuhant; nem elesett, hanem éppenséggel elzuhant. Az álomemlékezés a zuhanás pillanatával kezdődött. Aztán, már a földön fekve, kétségbeesetten kapálózott a lábával, és hajlékony ujjaival a földet kaparta. Mászni próbált, a fejét fölemelte; egyenesen felénk araszolt. A nyakán seb tátongott, vére széles sugárban ömlött a kezére és a földre. Soha nem fogom elfelejteni az arcát, ezt a fiatal, szép, a rémület és a szenvedés által eltorzított arcot. Utolsó erőfeszítésével felénk nyújtotta a kezét, nyelve megmerevedett, arca elsápadt, csak óriási, fékezhetetlen erővel ragyogó tekintete könyörgött segítségért. Aztán az elodázhatatlanul
közelgő halál lezárta az ifjú szemét, és csak a teste rángott meg néhányszor, mintha így akarta volna letépni a pusztulás láncait. A teremben zúgás hallatszott: a nézők ezrei egyszerre sóhajtottak fel. - Az ördög tudja, mi ez! - kiáltott fel hangosan a sápadt André. Aztán újból megszólalt a számítógép. A Nagy Akadémiai Számítógép igazolta a nevét: pontosan leírta, majd be is mutatta az álmokat rögzítő gépezetet, értékelte a megfejtett képek hitelességét. Kiderült, hogy a Tüzes-B szárnyas lakói nem sokat értettek abból, amit álmodtak. Fogalmuk sincs például a fotonűrhajókról és a hegesztőszerkezetekről. A számítógép elmondta, hogy az őket valamikor régen ért erős benyomásokat az öröklődés mechanizmusa továbbítja az utódoknak, majd azokat a legendákat és meséket kezdte ismertetni, amelyek a galaktokról és a pusztítókról járnak szájról szájra a Tüzes-B bolygóin. Az űrből érkezett jövevényekről szóló legendákat csak ennek a bolygórendszernek a lakóinál fedezték fel. Röviden, így lehet őket összefoglalni: Valamikor réges-régen ezek a bolygók komorak és sivárak voltak, a földön ragadozó vadak csúsztak-másztak, a levegőben nagy ritkán, egymást is kerülve, vad angyalok röpködtek. Véres összetűzések tizedelték a szárnyas népet, mindent harccal lehetett csak megszerezni: a termőtalajt és a levegőt, a növényzetet és a ruhát, az ennivalót és a lakhelyet. A sivár természet fukarkodott, minden darab étel százszor is gazdát cserélt, egyik szárnyból, egyik karomból a másikba vándorolt, mielőtt valamelyikük felfalhatta volna, így éltek az angyalok megszámlálhatatlan évek során, semmi nem változott a világukban. Ám egyszer az égből űrhajók ereszkedtek alá, amelyekből galaktok léptek ki. A halálra rémült angyalok először elrejtőztek a barlangokban és az erdőkben, aztán, amikor meggyőződtek róla, hogy a jövevények nem akarnak rosszat, ismét kirajzottak a levegőbe, és boldog vijjogással röpdöstek fölöttük, azonnal nagy verekedéseket rendezve egymás között. A galaktok a leginkább fékezhetetleneket elkülönítették a többitől, a háborúzást megtiltották. A béke és a nyugalom kezdett úrrá lenni a Tüzes-B bolygóin. A galaktok azonban vendégnek és nem állandó lakónak érezték itt magukat. Fáradhatatlanul figyelték az eget. És egyszer az angyalok egy kozmikus ütközet tanúi lettek, amely a galaktok és valamilyen ellenségeik között zajlott le. Az égbolt a mindent felemésztő tűz poklává változott. A két szélső bolygó összeütközött és felrobbant. A többin elpusztultak a vetések, a kertek, a városok. A galaktok által megteremtett civilizációnak nyoma sem maradt. Amikor a tűzvész és az utána pusztító éhínség után élve maradt angyalok előmerészkedtek a menedékül szolgáló barlangokból, a rombolás rettenetes képe fogadta őket. A szárnyas nép ismét visszasüllyedt ősi, vad állapotába. Sem a galaktok, sem az ellenségeik nem mutatkoztak, és ezután többé már nem is jelentek meg a Tüzes-B bolygóin. A számítógép így kommentálta az angyalok legendáit: - A Tüzes-B kilencedik bolygójának pályája mögött hatalmas kozmikus porfelhőket fedeztek fel, amelyek egy központi csillag körül keringenek. Igen valószínű az a feltevés, hogy ezek nem mások, mint az egykor elpusztult két bolygó maradványai. Valamennyi bolygón tűzvész nyomaira bukkantak, amelyeken több, későbbi korokból származó réteg halmozódott fel. Ezeknek a kora földi időszámítás szerint kétszázezer-egymillió év lehet. Ezzel a tájékoztatás, amelyet Spichalski adott, be is fejeződött. A Nagytanács tagjait a Kék terembe kérték, mi pedig eljöttünk.
15. Vera a Nagytanács ülésére ment, Romero pedig minket, többieket meghívott Szemirámisz függőkertjeibe Az avietták a mezopotámiai és egyiptomi negyedekbe, röpítettek bennünket, majd letettek a Bábel tornya legfelső teraszán, a rettenetes isten aranyszobrával ékesített Marduk-templom mellett. Leereszkedtünk a középső teraszra; kényelmes, zöld színekben pompázó volt itt a környezet,
jól láttuk a Múzeumváros legközelebbi épületeit, balról a piramisokat és jobbról az antik templomokat. Leültünk a kőkorlát mellett, felettünk a Fővárosban különös látványt nyújtó ciprusok és eukaliptuszok susogtak. De ezen a helyen a különös megszokott volt. - Mit gondoltok minderről? - kérdezte André. - Szerintem téged nem is az érdekel igazán, mit gondolunk mi, inkább az, mi jár a saját fejedben vetettem ellen. - Úgyhogy ne vesztegesd az időt kérdésekre. Beszélj, hallgatunk! - Állítom, hogy a hasonlóságunk a galaktokkal nem a véletlen műve -jelentette ki André. - Rokonaik vagyunk. Csak ők hamarabb emelkedtek a civilizáció magasabb fokaira. - A galaktok gépi civilizációja elmarad a miénktől - jegyezte meg Olga. - Kétszázezer vagy egymillió évvel ezelőtt valóban elmaradt. Azt viszont nem tudjuk, hogy milyen most. De már akkor is olyan magasan fejlett volt, hogy a naiv angyalok szemében a galaktok istenségnek tűntek. - Üldözött istenek, akik végigmenekültek az egész világmindenségen! S hozzá még halandók is voltak! -jegyeztem meg gúnyosan. - Igen, üldözött istenek! - kiabált André. - Legalábbis ilyeneknek látszottak a primitív népek babonás képzeletében. Számomra a galaktok éppen olyan lények, mint mi. Meg kell találnunk őket, hogy szövetséget kössünk velük. A természet az együttműködésre teremtett minket. És ha a galaktok ma is pusztulnak az erősebb ellenséggel vívott harcban, akkor nekünk kötelességünk a segítségükre sietni. - Még hogy az ember fog segíteni a bajba jutott isteneken! Szép kis látvány lenne a számukra! foglaltam össze hidegen a véleményemet. A vitába Romero is beleszólt. - Jelentéktelen dolgokról vitatkoznak - mondta. - Tökéletesen lényegtelen, hogy rokonaik vagyunk-e, vagy tőlük függetlenül fejlődtünk ki. Egy a fontos: valahol a világmindenségben pusztító háborúk dúlnak, és már minket is elértek azáltal, hogy behatoltunk a tér mélységeibe. Az a véleményem, hogy az emberiséget veszély fenyegeti. Ha a galaktok ellenségei már egymillió évvel ezelőtt képesek voltak arra, hogy bolygókat ütköztessenek össze, akkor azóta milyen mértékben fejlődhetett tovább gyilkos technikájuk? Pusztítóknak nevezik őket; a „gonosz” szó csak becsmérlő kifejezés. Ne feledjék el, hogy az elnevezés nem a véletlen műve! Teljesen elképzelhető, hogy a galaktokat már régen kiirtották, és a csillagrokonok keresése csak azt eredményezné, hogy az emberiség szembe találja magát a félelmetes pusztítókkal, és a galaktok sorsára jut. Értsék már meg végre, vakságban szenvedők, mennyit tudunk mi egyáltalán a Galaktikáról? Kis sárbolygónk közvetlen közelébe merészkedtünk csak ki, és körülöttünk hatalmas, ismeretlen, váratlan veszélyekkel fenyegető világ terpeszkedik! Nem mondhatnám, hogy baljós szavai hatástalanul mentek el a fülünk mellett. Jövendölésének szenvedélyes hangja sem volt kevésbé meggyőző. Persze minden próféta szenvedélyes, különösen a halál prófétái; a nyugodt, kiegyensúlyozott prófétákra a kutya sem figyelne. Ebben az értelemben szálltam vitába Romeróval; azt tanácsoltam neki, hogy ne ijesztgessen minket, és nyugodjon meg. Azon a napon még távolról sem sejtettem, hogy milyen fordulat játszódik majd le benne. Csendesebben szólalt meg újra: - Nem akarok vitatkozni önnel, Eli. Az ön számára, kedves barátom, egy mély gondolat mindenekelőtt arra jó, hogy kifigurázza. Andréval sincs kedvem szócsatát vívni: ő minden ismeretlent úgy tekint, mint kiindulópontot meghökkentő hipotézisei felállítására. Az a véleményem, hogy nem önökhöz kell fordulnom, hanem az egész emberiséghez: azt kell figyelmeztetnem a leselkedő veszélyre. - Mi is az emberiség része vagyunk - morogta összeráncolt homlokkal Leonyid. - Valamilyen jelentősége a mi véleményünknek is van. Éppúgy, ahogy nekem, neki sem tetszettek Romero jóslatai. De a vitába nem szólt bele. A tárgyak között jobban eligazodott, mint a gondolatok között.
Hogy másra terelje a témát, Olga az általa tervezett, tökéletesített csillagközi űrhajókról kezdett beszélni, míg én a Parthenonban gyönyörködtem. A nevezetes templom mintegy kétszáz méternyire állt innen, és ebből a távolságból még harmonikusabbnak tűnt, mint közelről. Nem tudom az okát, de az antik világ görögjeit jobban kedvelem, mint bármilyen más régi kultúrát. Ismét ámulatba estem azon, hogy a Múzeumváros építői milyen művészi érzékkel tervezték meg a múlt nagy épületeinek mását: minden templom, minden palota mintegy egymagában, természetes környezetében áll itt, és még felülről sincs az a benyomása az embernek, hogy különböző arculatú épületek összevisszaságát látja. Aztán megérkezett Vera is. - Fontos döntéseket hoztunk - mondta. - Az általános vélemény szerint az emberiség fejlődésének fordulópontján állunk, és bármilyen óvatlan lépés helyrehozhatatlan lehet. De ölbe tett kézzel sem szabad ülnünk. Óvatosság és merészség: ez az, ami most kell. Aztán beszámolt a Nagytanács határozatairól. Az Ohrán tartandó csillagközi konferencia végleges tervét elfogadták. A Galaktika általunk ismert részében élő Értelmes Lények Csillagközi Szövetségének létrehozását, ennek lehetőségeit teljes mélységükben tanulmányozni fogják. Egy új feladatot is kitűztek: minél több információt kell szerezni a galaktokról és a pusztítókról. Csak azután fogják kidolgozni a sokoldalú galaktikus politikát - kivel kössünk barátságot, ki ellen harcoljunk -, hogy aprólékosan megismerkedtünk ezekkel a népekkel és a közöttük dúló konfliktusokkal. Elképzelhető a Föld semlegessége is, hiszen az összecsapásokat nem az emberek kezdeményezték, és azok kevéssé érintik a Föld népét. Erről is volt szó. Fokozni fogják a Föld és a bolygók védelmi képességét. Nem bizonyított, hogy valamilyen veszély fenyeget a Galaktika távoli térségeiből, de az sem, hogy ilyen veszély nem létezik. A Nagytanács javasolta, hogy kezdjék meg egy Nagy Galaktikus Űrflotta létrehozását. - Elfogadták a tervezetedet is, miszerint a mai legnagyobb teljesítményű űrhajóknál több tucatszor nagyobbakat és erősebbeket kell építeni - fordult Vera Olgához. - De nem két kísérleti példány lesz, ahogyan te javasoltad, hanem többszázas szériák. És még valami, ami örömödre fog szolgálni: az első galaktikus űrhajóraj parancsnokságával téged bíznak meg. És te is örülhetsz - nézett rám Vera. - A galaktikus cirkálókat technikailag lehetetlen a Földön megépíteni. Úgy döntöttek, hogy az egyik bolygón lesz a kozmikus admiralitás. A választás a te kedvenc Plútódra esett. Ezek voltak a Nagytanács legfontosabb javaslatai. Ha az emberiség elfogadja őket, törvényerőre emelkednek. Ezután Vera elnézést kért, hogy nem maradhat velünk: halaszthatatlan dolgai vannak. - Elkísérhetlek, Vera? - kérdezte Romero. - Természetesen. Mint mindig, Paul. Vera szabadidejét a Földön Romeróval szokta tölteni. Korábban, amikor fiatalabb voltam, ez meglehetősen zavart engem. De az évek múlásával megbékültem vele, hogy Romero időnként Vera miatt hátat fordít a barátainak.
16. Verával és Romeróval 563. augusztus 15-én repültünk el a Földről az utolsó csoport tagjaiként. Mielőtt beszálltunk volna a bolygóközi expresszbe, tettünk egy sétát a Föld fölött. A Föld csodálatos volt. Gyönyörködtem a bolygónkban és a Napban. Tudtam, hogy hosszú időre búcsúzunk tőlük. A lépcsőn Vera játékosan integetett, én megelégedtem azzal hogy pajkosan visszakacsintottam öreg lakhelyünkre. Az űrhajó társalgójában gyorsan megfeledkeztem a Földről. Gondolatban már a Plútón jártam. Nincs unalmasabb a régi fotonmeghajtású, menetrendszerű bolygóközi űrhajóknál. A külsejük is olyan hosszú, csúf szivarforma , mint amilyen három évszázaddal ezelőtt volt. Ehhez még a sebességük is ókori: a Holdig öt percig tart az út, a Marsig egy napig, míg a Plútóig egy egész hetet elpocsékolnak. Egyetlen ilyen „expressz” sem képes negyvenezer kilométernél többet megtenni egy
másodperc alatt. A gravitátorok sem egyformán jól működnek mindegyiken, néha érezni lehet a súlyunk növekedését. Csak a súlytalanság állapotával birkóznak meg kitűnően; persze furcsa is lenne, ha olyan nevetséges feladat előtt kapitulálnának, mint a súlytalanság legyőzése. Kértem Verát, hogy rendeljen egy olyan bolygóközi futárűrhajót, amely a Tanev-effektuson alapuló térelnyeléssel működik. Az nyolc óra alatt teszi meg az utat a Plútóig. Azt felelte, hogy nincs értelme sietni, és mindenki egyetértett vele. Gyerekkorom óta idegesít Vera tévedhetetlensége. Szavaiban nem a tartalom a fontos, hanem az, hogy azok az ő szavai. Ha ugyanazokat a gondolatokat én mondom ki, a hallgatóságot semmilyen reakcióra nem késztetik. - Azelőtt a titkárok nem kiabáltak a főnökeikkel, Eli - szólt rám, amikor kifejtettem, mit gondolok a döntéséről. - Mindjárt azt fogod mondani, hogy a főnökök kiabáltak a titkárjaikkal. És mivel ez a te gondolatod lesz, még Romero is elismeri, hogy igazad van. Romero valóban igazat adott neki. Régen a vezetők nem sokat vacakoltak a beosztottjaikkal, mondta. Volt egy orosz cár, tette hozzá, aki gyakran bunkósbotot vett elő, amikor a minisztereivel tárgyalt. Különősen a kedvenceinek jutott ki, hiszen akkoriban a verés az ösztönzés egyik formájának számított. Ilyesfajta mondások járták a régi időkben: „Büntetésből vezérré teszem”; „A szenvedés kitüntetés”; „Karddal lovaggá ütni” - mindez a felemelkedés szinonimája volt Romero szerint. Én azonban nehezen hiszem, hogy a lovagokat valóban azzal büntették, hogy hadvezérré nevezték ki, vagy karddal ütötték őket, és ők a szenvedést kitüntetésnek tekintették. Az őseink egyszerűen imádták a cifra nyelvi fordulatokat. Szerintem a Romero által leírt jelenségekben, a vezérséggel büntetett, karddal ütött vágott és szenvedéssel kitüntetett lovagok alakjában vallási hiedelmek és mágikus szertartások rejlenek. - Vegyünk szemügyre például egy igen elterjedt régi kifejezést: „Az árut a piacra dobták” melegedtem bele a vitába. - Épeszű ember számára ez a mondás egyszerűen ostobaság. Azért készítették talán az árukat, hogy eldobják őket a piactéren? Világos, hogy a társadalmi élet azokban az időkben tele volt ellentmondásokkal. Jól tudjuk, hogy a verejtékes munkával termesztett kávéval és kukoricával néha mozdonyokat fűtöttek, vagy egyszerűen a tengerbe hányták á termést. Megtörtént, hogy a futószalagról lekerülő kész cipőket egy másik futószalagra irányították, ahol ismét darabokra szabdalták szét őket. Lássátok be, hogy mindez rituális elképzeléseken alapult. Egyébként nem szégyellem kimondani, hogy az őseinknek szerintem nem volt erős oldaluk a logika. Egyszer a Plútón unalmunkban megnéztünk egy régi filmet. Megtudtuk belőle, hogy a régiek egytől egyig náthásak voltak, állandóan folyt az orruk. Erre mit tettek? Összegyűjtötték a semmire nem használható orrváladékot egy erre a célra rendszeresített rongydarabban, őrizték, mint a kincset, a beparfümözött és csipkével díszített rongyot pedig zsebre dugták, mégpedig úgy, hogy a csücske kilátsszon. Nem szégyelltek a betegségüket, ellenkezőleg, dicsekedtek vele! Romero meglepve nézett rám. Úgy látszott, hogy gondolataim újdonságától egy pillanatra a hangját is elvesztette. - Történelmi ismeretei lelkesedéssel töltenek el - mondta rendkívül udvariasan. - És mivel ilyen éleslátással képes behatolni a múlt rejtelmeibe, biztosan az sem készteti csodálkozásra, hogy az elöljárók egykor bizony kiabáltak a beosztottjaikkal, bár ön szerint épeszű ember számára sokkal természetesebbnek tűnne, ha a beosztottak kiabálnának a főnökeikkel, mivel ez utóbbiaknak szégyenkezniük kellene a ranglétrán elfoglalt helyük miatt. De mit kellene szégyellniük a beosztottaknak? Hát igen, Romero szavai most sem nélkülözték a logikát.
17. Az Uránusz bolygót elhagyva, az expresszűrhajók nagyobb sebességre kapcsolnak, és még a mi rozzant bárkánk is elérte a fénysebesség egytizedét. A Plútó szikrázott az űrhajó ablakain át,
borsószem nagyságúból almányivá, almából futballabdává nőtt, körülötte morzsányi mesterséges napok villantak fel. A bolygó sarkai fölött izzó gáztömegek fénylettek: a vízpárát és a szintetikus atmoszférát előállító üzemek már óránként tízmillió tonna vizet és kétmilliárd tonna nitrogén-oxigén keveréket termeltek. Ezeket a számokat emlékezetből idéztem Verának és Romerónak. - A víz egyelőre még nem elég, de a légkört már a földiéhez lehet hasonlítani; olyan itt a levegő, mint nálunk a hegyekben - mondtam. Azt hiszem, a levegőgyárak a legfontosabbak a Plútón - mondta Vera. - Ezektől a gyáraktól függ, sikerül-e gyorsan megvalósítani azt a tervet, hogy az egész bolygót egy hatalmas űrbéli üzemrendszerré alakítsuk át. Amikor már közel jártunk a Plútóhoz, Vera megkérdezte, mik azok a hatalmas testek, amelyek a bolygó fölött keringenek. Kilenc ilyen óriást láttunk, az egyik kiemelkedett közülük: olyan volt, mint egy jókora hegy a dombok között. Olyan ünnepélyesen válaszoltam, ahogy egy ilyen pillanatban illett: - A Csillagekék Támaszpontját látod. Az az óriás pedig a Téremésztő, a Galaktikus Flotta vezérhajója. Itt végre búcsút vehetünk a fotonűrhajóktól, hogy ismét találkozzunk a barátainkkal, akik már várnak minket: Allannal, Olgával, Andréval, Luszinnal…
18. A csillagközi űrhajók keringtek a Plútó fölött, várták az utolsó áruszállítmányokat. Vera ismerkedett a bolygóval, én mindenhová elkísértem őt. A Nagytanácsnak azt a döntését, hogy a Plútót egy óriási űrbéli üzemrendszerré kell kiépíteni, sokévi kemény munka előzte meg. A Naprendszer valamennyi bolygója közül a Plútó működik a legjobban, és itt van az egyelőre egyetlen modern csillagközi űrhajóállomás. Valamikor régen a Marsról, sőt a Földről indultak az űrhajók a távoli utakra, de később az emberek megértették, hogy az űr meghódításában nem lehet szerepe a kezdetleges kontármunkának. Először egy levegőgyárat látogattunk meg. A mintegy két kilométer széles és tíz kilométer hosszú építmény lassan mozgott előre a bolygó felszínén, miközben alsó része a talajt hasította. Amikor megérkeztünk, a gyár vágófala éppen egy gránitdomb felé kúszott. A domb kisvártatva a szemünk előtt hasadt szét, majd lassan eltűnt, mintha tűz emésztette volna el. Hamarosan nyoma sem maradt, és az üzem továbbcsúszott. Az előbbi helyén mesterséges talajréteg feketéllett, amely már műtrágyával is be volt szórva, majd bevetve növények és virágok magjaival. A gyár fölött szél zúgott: a mesterséges levegő ezer és ezer tonnái áramlottak ki másodpercenként az atmoszférába. Megpróbáltam távol tartani Verát a szélvihartól, de a kalapja így is lerepült. És ekkor kis híján baj történt. Romero a kalap után vetette magát, de a szél ereje elragadta. Leonyid és én a segítségére siettünk, belekapaszkodtunk Paulba, odarohant Allan is és hárman nagy nehezen kirángattuk Romerót a tomboló szélörvényből, amely csaknem magával ragadta. - Ha nem érkeznek idejében, barátaim, már valahol a felhők között repülnék - mondta Romero. Arca halottsápadt volt. - Szerintem éppen most válna oxigénné és nitrogénné - tódítottam. - Öt perc múlva pedig önt lélegeznénk be, Paul. - Ahogy most az én szegény kalapomat áramoltatjuk át a tüdőnkön - tette hozzá Vera. - Miért nincs a gyár körül védőkorlát? - Itt nincsenek emberek - magyaráztam. - Mind a háromezer automata üzemet a lakott területektől távol építették fel. Azt természetesen nem árultam el, hogy jó néhányszor repültünk aviettáinkon az üzemek közelébe, hogy szórakozásból,szembeszálljunk a mesterséges forgószéllel. Viszont felhívtam Vera figyelmét a bolygó talaját borító zöld növényzetre. - Egyelőre még csak fű és virágok vannak itt, de hamarosan nálunk is erdők fognak zúgni, akárcsak a
Földön. - Finom a fű - helyeselt Luszin. - Nagyon zamatos. - Megkóstoltad? - kérdezte Allan. Nevettében a térdét csapkodta. - Fiúk, Luszin füvet eszik! Annyira belebolondult a mesterséges állataiba, hogy áttért az ő étrendjükre! - Nem én. A sárkányok. A pegazusok, ízlik nekik. Olyan, mint a Földön. A síkságot három mesterséges nap világította be. Az egyik a zeniten állt, a másik lenyugodni készült, a harmadik éppen felkelt. Elmondtam, hogy a Plútó körül hét mesterséges nap van, mindegyiket kis magasságra bocsátották fel, és mindegyik csak a bolygó egy kis részét árasztja el fénnyel. - Az, amelyik éppen most megy le, az a lilás-kékes színű, a legújabbak közül való. Ez a fehéren-sárgán izzó pedig a fejünk fölött ötvenöt évvel ezelőtt készült, és már kimerülőben van. A Plútóra érkező első csoportok ennek az egyetlen napnak a fényénél dolgoztak. Akkor még mozdulatlanul függött az északi földteke fölött, és csak az általa bevilágított kis terület volt alkalmas az életre. A harmadik nap felbocsátásakor ez is része lett a keringő világítási rendszernek. Jelenleg ez a következőképpen fest: amikor négy tüzes nap világít, akkor tizenhat óra hosszat nappal van és meleg, két bíborszínű állítja elő a hűvösebb levegőt a hatórás éjszaka idejére, és egy narancssárga működik alkonyatkor, ez jelzi az esti pihenés kezdetét. Éppen narancssárga nap jött fel, de többet nem mondtam róla. Azt akartam, hogy maga mutatkozzék be. A távoli, az igazi Nap szintén fénylett, de alig borsónyi nagyságú lévén, csaknem eltűnt a mesterséges helyi nap fényében. - Istenem, milyen gyönyörű! - sóhajtott fel Vera. A narancsszínü ragyogás elárasztotta a sziklákat és a kis völgyeket, a fiatal füvet és az épületeket. Olyan fényes és átható volt, mintha maguk a tárgyak lobogtak volna valamilyen belsejükből áradó tűzben; nem egyszerűen meg voltak világítva, inkább izzottak. A vidék fölött pedig ott függött a sárgás-barnás égbolt, amelyet szintén valamilyen belső ragyogás világított meg, és amely alacsonyan, csaknem megérinthetően húzódott odafönt; közeli volt és életteli, nem olyan üres, mint az otthoni, a földi égbolt. - Csodálatos! - lelkesedett Vera. - A többi nap is szép, de ez egyszerüen magával ragadóan gyönyörű! - Eli munkája - mondta Luszin. - Szép. Nagyon szép. - Eli! fordult felém Vera. - Ez a hetedik nap? - Ez - feleltem. - Alaposan megdolgoztunk érte. Azt akartuk, hogy ne csak hasznot hajtson, de ékessége is legyen a mi fiatal bolygónknak. Vacsora közben Vera hirtelen azt mondta: - Rideg és erőt sugárzó ez a bolygó. Az élet itt még nélkülözi a kényelmet, de ez lelkesítő is, Örülök, hogy éppen a Plútót választottuk új, nagyszabású munkáink színhelyéül. Romero csak mosolygott az általános elragadtatáson. - Rideg, lelkesítő, csodálatos: micsoda különös szavak! Élni itt lehetetlen, két-három évet dolgozni talán. Találtak a kozmosz óceánjában egy csupa kő szigetecskét, valamennyire alkalmassá tették egy átrakodóhely szerepére, aztán most ujjonganak, hogy milyen remekül sikerült. Pedig egyelőre az egész nem több, mint torz, rosszul sikerült másolata annak - pontosabban egy jelentéktelen részének -, ami a Földön van, és amivel - ezzel egyetértek - valóban lehet büszkélkedni. Miközben erről elmélkedett, tömte magába a szintetikus hússal töltött süteményeket, és egyre-másra itta rá a gyümölcslét. Aligha hiszem, hogy az itteni ételek a földi finomságok torz, rosszul sikerült másolatának tűntek volna a számára.
19. Egyelőre fogalmam sincs, mik a titkár kötelességei, de naplopásra a titokzatos titkári teendők nélkül sincs idő. Alaposan tanulmányoztam a Csillagekék belsejét: bejártam az üzemanyag-tárolókat, amelyekben több
millió tonna hajtóanyagot lehetett elraktározni, az üzemeket, ahol bármilyen nyersanyagból bármilyen készterméket tudtak előállítani, aztán megnéztem a lakónegyed utcáit, majd elidőztem a világon létező legkülönösebb üzemben, az űrhajó szívében, ahol a Tanev-effektus alapján a térelnyelő berendezés anyagot hoz létre a puszta térből és teret az anyagból. Amikor ez az üzem működni kezd, körös-körül sok sok fényévnyi távolságban, trillió és trillió kilométeres körzetben a csillagközi tér összepréselődik vagy széthullik. Csak egy megdöbbentő számot említek, amely nem hagy nyugodni: a legkisebb Csillagekén működő Tanev-térelnyelő berendezés teljesítménye kétmillió olbert, míg a Téremésztő gépeinek teljesítménye meghaladja az ötmilliót is. A régi időszámítás szerinti XX. században a Föld valamennyi elektromos erőmüvének a kapacitása nem érte el a hárommilliárd kilowattot, azaz három olbertot! És ezt a rettenetes energiát teljes nagyságában a fénysebesség fölötti sebességtartományban való haladásra lehet fordítani, az egész az utolsó grammig a hajtóműveket fogja táplálni. Ha pedig valamilyen előre nem látható akadály kerül az űrhajó útjába, azonnal működésbe lépnek az ellentétes hatást kifejtő, teret létrehozó berendezések, és az öreg űrben új, puszta tér keletkezik az elhamvasztott akadály helyén. Soha nem léteztek olyan gépezetek, amelyeket ennyire félelmetes berendezések védelmeztek, mint a mi űrhajóinkat; akkor legalábbis ezt gondoltam. Lelkesedésemet nem titkoltam Olga előtt sem. Ő kijózanító pillantást vetett rám. - Túlzásokba bocsátkozol, Eli. Igaz, hogy az űrhajók teljesítménye tiszteletre méltó, de ahhoz nem elég nagy, hogy igazán mélyen behatoljunk velük az űrbe. Továbbá azt sem tudjuk, ki vár ott ránk: barát vagy ellenség, és ha ellenség, milyen fegyverei vannak? Nem zárom ki annak a lehetőségét, hogy a titokzatos pusztítók technikai színvonala magasabb a miénkénél. Matematikai számításokat lehet Olgával végezni, de beszélgetni nem. Talán egy kibernetikai robot lenne számára az alkalmas beszélgetőpartner. Olga stílusa tökéletesen illik magas beosztásához: ő a csillagközi űrflotta admirálisa. - Ne légy kishitű - tanácsoltam neki. - Valahogy csak eljutunk az Ohrára a te kis teljesítményű űrteknőiden is. Ami pedig a pusztítókat illeti, olyan pletykák járják, hogy szép csendben kihaltak millió évvel ezelőtt. Olga nem vette észre, hogy tréfálok. Csak hallgatott engem, és közben mosolygott. Ha nem hagyom abba és nem megyek el, képes lett volna órákig hallgatni és mosolyogni. Aranyszínű haja mindig olyan, mintha most jött volna a fodrásztól, világos szeme jóságot tükröz, rózsás arca csak rá jellemzően nyugodt és kiegyensúlyozott. Lassan már idegesít egy tízperces beszélgetés is vele. Ha engem neveztek volna ki a galaktikus expedíció admirálisává, napokig tomboltam, kacagtam, ujjongtam volna a boldogságtól. Ő pedig még csak nem is örül neki!.
20. André sok időt tölt kettesben Zsannával, állandóan félrevonulnak. Az elválás láthatólag nehezen megy nekik. Zsanna annyira domborodni kezd, hogy már az idegenek is észreveszik. A szülés február 27-ére van kitűzve, és rendben fog lefolyni, magam olvastam az előrejelzésben. De André nem hisz a prognózisnak. Már harmadik napja az űrhajón lakunk, és Zsanna is velünk van. A búcsú ősi szertartását a bolygón fogjuk lebonyolítani. Délben minden űrhajóról elindultak az apró űrrakéták a kísérőkkel és a Plútóra visszatérőkkel a fedélzetükön. Én Romeróval tartva szintén visszamentem. Paul egyetlen alkalmat sem mulaszt el, hogy a régi szokásoknak hódoljon, én pedig még egyszer érezni akartam a talpam alatt a bolygó köves talaját. Akkor szálltunk le, amikor megjelent a fejünk fölött a narancsszínű nap. Romero ezt szerencsés előjelnek tekintette, bár mindketten jól tudtuk, hogy a hetedik nap feljövetelének idején érkezünk. Az Ohrára mintegy nyolcvanan repülnek, és aligha vannak kevesebben a búcsúztatók is. Senki sem távolodott el túl messzire az űrrakétától, de mi Romeróval továbbsétáltunk a felhalmozott
kőhordalékok között, és leültünk egy kis dombra. A narancsszínű nap fényében úgy ragyogott a síkság, mintha tüzek égtek volna rajta. - Mondja, Eli - kérdezte Romero -, nincs olyan érzése, hogy örökre búcsúzik ezektől a kövektől? - Miért lenne? Persze hogy nincs! Amikor visszafelé mentünk, Romero botjával az űrrakéta lépcsőjénél álló Zsannára és Andréra mutatott. - Hektór és Andromakhé búcsúja. Gyengéd vallomások tanúi leszünk. Olyan közel álltunk meg, hogy hallottuk a beszélgetésüket. - Inkább már mennétek! - mondta Zsanna. - Nagyon meggyötört a búcsúzkodás. - Tartsd be a napirendet! - mondta André. - Evés, munka, séta, alvás; mindent az előírt napirend szerint! Amikor visszajövök, beszámoltatlak! - Te pedig vigyázz magadra, nehogy megbetegedj. És ha valamilyen szép csillaglány akad az utadba, nehogy alaposabban is megvizsgáld. Féltékeny vagyok! - A féltékenység az emberiség életének legrosszabb koraiból származó, ma már idejétmúlt és ismeretlen csökevény. - Belőlem még nem irtották ki ezt a csökevényt. Nem feleltél, André; ez a dolog nem hagy nyugtot nekem. - Nyugodj meg! Az Ohrára embereket nem hoznak, kígyótestű nőkbe vagy angyallányokba pedig nem fogok beleszeretni. Karon fogtam Romerót, és felmásztunk az űrrakétára. Mégiscsak különös az ember. Semmibe nem vágytam annyira, mint erre az utazásra. És most, amikor az űrrakéta ablakán át a távolodó Plútót néztem, egészen nekibúsultam. Szomjazzuk az újat, ugyanakkor félünk elveszteni a régit. Pedig egy kézben csak egy dolgot lehet tartani, egy lábbal csak egy kengyelbe lehet lépni, de ha alaposan belegondolunk, valamennyien ezt is, azt is akarjuk. Vajon nem ebből származik a búcsúzás szertartása, az utolsó összeölelkezés, a könnyek, az elválás miatt érzett szomorúság? Egészen elkeseredtem, amikor arra gondoltam, hogy valaki a helyemre lép a Plútón, és valakik megcsinálják helyettem a nyolcadik, a legszebb mesterséges napot. Az ördögbe is, miért nem lehetünk egyszerre mindenütt, ahogyan a régiek mondogatták? Mi az, ami megakadályoz bennünket ebben? Egyszerűen csak a technika alacsony színvonala, vagy az, hogy nem is gondolkoztunk ennek a kérdésnek a megoldásán? Miért, hogy mindegyikünk egy és ismételhetetlen? Luszin könnyedén gyárt újabb és újabb állatokat, egyszerűen variálja az embriók génjeit; akkor miért nem lehet az embereket is öt vagy hat egyforma alakban létrehozni? Két Vera, nyolc Romero, három André: az egyik új fordítógépeket talál ki, a másik szereti Zsannáját, a harmadik elszáguld a galaktokhoz! El is menni és ott is maradni, létezni és hiányozni; hát igen, ez igazán remek lenne. - Fogadni merek, hogy ismét valami lehetetlenségen töpreng - szólalt meg Romero. Visszatértem a jelenbe. - Andréék búcsúzkodása azt a gondolatot vetette föl bennem, hogy távolról sem olyan kényelmesen rendeztük be az életünket, ahogyan szeretünk ezzel dicsekedni. - A vágyak mindig megelőzik a lehetőségeket. Nemhiába panaszkodik André, hogy szükségleteinek a fele kielégítetlen marad. Persze ő egy jól hangzó ötlet kedvéért szívesen összekeveri a vágyakat a szükségletekkel. Egyébként nézzen csak oda, még mindig búcsúzkodik. André szinte rátapadt az ablakra. A bolygó egyre kisebb lett, körülötte három nap keringett, amelyek fényesebbnek látszottak, mint valójában voltak. Elfordultam a Plútótól. Előttünk, akár egy óriási, lencse alakú korong, egyre nőtt a Téremésztő, oldalt, ügyelve a kellő távolságra, a többi űrhajó függött. Csak nagyon messziről lehetett egyetlen pillantással átfogni ezeket a hatalmas fémtesteket. Az űrhajó oldala felől feltűnt az űrállomás leszállóhelyének alagútja, az űrrakéta felkészült a leszálláshoz.
21. A repülés második napján ellátogattam a parancsnoki terembe, ahonnan a csillagközi űrhajót irányítják. A terem gömb alakú volt, két oldalról, felülről és alulról kupolaszerű, hatalmas képernyőkkel ellátva. A csillagtér valamennyi irányból jól látszott. A terem közepén, erőtérben öt, gondolati parancs útján irányított, szabadon forgó karosszék függött. A középsőben Olga ült, kétoldalt a segítőtársai, Leonyid és Oszima, az alacsony, nagyon energikus kapitány. A karosszékek mellett elforgatható, hatalmas nagyítású távcső meredezett. A teremben sötét volt. Utasok ide nem léphettek be, de Olga velem kivételt tett. - Holnap, tizenkettőkor a fotonmeghajtást felváltja a térelnyelés - mondta nekem Olga nem sokkal az indulás után. - Gyere nyolckor az irányítóteremhez. Nyolc előtt két perccel ott álltam a titokzatos ajtó előtt. Senki nem várt rám, erre bekopogtam, de nem kaptam feleletet. Nyolc óra előtt egy másodperccel az ajtó feltárult, és valami hatalmas erővel beszívott a sötétségbe. Megdöbbenésemben felkiáltottam. Aztán egy pillanat múlva éreztem, hogy kényelmesen ülök egy karosszékben. Általában az ember egy ideig helyezkedik a széken, hogy jól üljön, de itt az erővonalak maguk alakították ki a legkényelmesebb testtartást. Ezt csak később értettem meg, ebben a pillanatban újabb rémület tört rám. Úgy éreztem, mintha kihajítottak volna az űr végtelenjébe: fejem fölött, a lábam alatt, jobbról és balról, elölről és hátulról is csillagok szikráztak. Ekkor meghallottam Olga nyugodt szavait: - Mintha felnyögtél volna, Eli. Erőt vettem magamon, hogy ne remegjen a hangom. - Csak az izgalomtól volt. Soha nem éreztem magam ilyen jól. Mondd el, mi mire való! Olga elmagyarázta, hogy ebben a teremben nincs fent és lent, valamennyi irány egyenértékű, majd azonnal és hidegvérűen fejjel lefelé fordult. Követtem a példáját, és az égboltnak az a része, amely eddig a lábam alatt volt, most a fejem fölé került. Olyan érzésem támadt, mintha a „fent” és „lent” egyszerűen csak helyet cserélt volna: a testem éppolyan szilárdan tapadt a karosszékhez. - Természetesen az égbolt helyzetén is tudnánk változtatni - folytatta Olga -, de akkor minden megfigyelő ugyanazt a képet látná. Itt mindenki a számára kijelölt területet figyeli, és nem zavarja a többit. Az erőtér pedig azt az érzést kelti, mintha most a fejünk felfelé lenne. - Hogyan lehet megtudni a repülés irányát? Sötét van, és mindenhol csak csillagokat látni. - Kívánd azt, hogy látni akarod, és meg fogod látni. A karosszék egy félkört írt le. A Bika csillagképe ragyogott fel előttem, benne vad fénnyel szikrázott a narancsszínű bikaszem, az Aldebaran, és távolabb, a láthatóság határán, kísértetiesen fénylettek a Hyádok. Oldalt, akár egy csillogó gyapjúgombolyag, a Plejádok izzottak. Egyelőre nem vettem észre semmilyen változást a csillagképek állásában. Megkerestem a Nagymedvét, azaz a Göncölszekeret; olyan, mint volt, amilyennek ezerszer láttam. Olga felnevetett. - Türelmetlen vagy. Alig egy napja megyünk, és egyelőre csak fotonmeghajtással. A Plútótól mintegy tízmilliárd kilométer választ el csupán. Ez kevés ahhoz, hogy a csillagképek megváltozzanak. Az űrhajó sebességét a különösen erős fényű csillagok és a Galaktika szélén lévő, gömb alakú csillaghalmazok egymáshoz való viszonya alapján határozták meg. A terem sötétjében kísérteties fénnyel világított két sebességmérő skála. Az egyik a fénysebesség alatti értékeket tüntette fel, a másik a fénysebesség fölöttieket. Az első a fotonmeghajtásnál üzemelt, a másik akkor, amikor működésbe léptek a Tanev-féle térelnyelő berendezések. Az első, a fénysebesség alatti értékeket mérő skálán egy fénypont ugrált; jelenleg a fénysebesség egyharmadával haladtunk. Hátrafordultam, hogy szemügyre vegyem a többi űrhajót, de még apró pontokat sem tudtam kivenni. Olga megmutatta, hogyan kell a távcsövet használni. Most már mind a nyolc űrhajót láttam: legyező alakban követtek minket egymilliárd kilométer távolságban. Erre biztonsági okokból volt
szükség: a kisebb követési távolság megnehezítette volna az űrhajók manőverezését. - Amikor átlépjük a fénysebességet, végleg elveszítjük őket szem elől - mondta Olga. - Akkor már csak egy módon tudjuk koordinálni valamennyiünk mozgását; az előre kiszámított és megadott repülési terv alapján. - Úgy repülünk, hogy nem látjuk egymást, nem tudjuk közölni velük a szükséges információkat?! Vakon és süketen!… - Máshogy nem lehet, Eli! A csillagközi űrhajók a fénysebesség többszázszorosával haladnak, és ha a fényt magunk mögött hagyjuk, nem ismerünk olyan más természetes eszközt, amely az ilyen sebességgel repülő űrhajók között biztosítaná a kapcsolattartást. Egy ideig elfoglaltam magam a távcsővel. Gondolati úton nagyítást kértem, és a műszer azonnal engedelmeskedett. Ezzel a távcsővel a Plútóról látni lehetne a Föld valamennyi városát és folyóját. Oszima elmondta, hogy a fotonnagyítókat - így hívják ezeket a galaktikus teleszkópokat - csak nemrégen találták fel, és ez itt az űrhajón kísérleti példány. A műszer működési elve más, mint a többi távcsőé. Azok csak összegyűjtik a csillagok fényét, ez fel is erősíti azt oly módon, hogy megsokszorozza a befogott fotonok számát. Valójában ez már nem is csak egyszerű műszer, hanem egész kvantumoptikai üzem, amely a kapott szegényes információt megfigyelésrfe alkalmas értékké alakítja át. A karosszék oldalára szerelt távcső csak apró eleme a nagyítóberendezéseknek; a legfontosabb részei az űrhajó gyomrában vannak elhelyezve. Ekkor meghallottam Oszima tompa hangját: - Egy perc múlva bekapcsolom a térelnyelőket. Minden hétköznapi észrevétlenséggel zajlott le. Nem voltak lökések, nem hallottam mennydörgő zajt, nem láttam fényfelvillanásokat, nem éreztem, hogy megnövekedett volna a testsúlyom a gyorsulástól. Nem tolult arcomba a vér, a fülem sem lüktetett. A Téremésztö már nem repült a térben, hanem megsemmisítette azt maga előtt. A teremben semminek sem változott meg a formája. Igaz, az előttük lévő csillagokat mintha ködfátyol vonta volna be, de ez sem tartott sokáig. - Fordulj csak hátra - szólt Olga. - Valami érdekeset fogsz látni. Ám hátul sem fedeztem fel semmi különöset. Csak később vettem észre az űrhajó mögött ugyanazokat a ködpamacsokat, amelyeket elöl láttam. Igaz, most a köd áthatolhatatlanabbnak tűnt, mint az előbb, a csillagok fakóbbnak és vörösebbnek látszottak mögötte. Ezt az anyagot maga a csillagközi űrhajó teremtette: a Tanev-féle térelnyelő berendezések által felperzselt kozmikus űr porfelhővé változott. Az egyik sebességmérő ugyanúgy a fénysebesség egyharmadát mutatta, mint az előbb, de a másikon a villogó fénypont a húsz fényévet jelző rovátka mögött ugrált. Ilyen rettenetes iramban emésztették az űrt a térelnyelök. Az űrhajónkat legyező alakban követő nyolc pont eltűnt, és mi is láthatatlanná váltunk a többi űrhajó számára. „Fejest ugrottunk a láthatatlanba” - morogtam magam elé. Bár nem vettem észre változást sem a körülöttem lévő tárgyakon, sem a távoli csillagvilágban, amely felé most őrült iramban száguldottunk, elfogott a döbbenet annak a felismerésétől, hogy ilyen sebességgel repülök. - Milyen nagyságrendig fokozzuk a sebességünket? - kérdeztem. - A sebességünk állandóan nő - magyarázta Oszima. - Ma megelégszünk száz fényévvel, aztán elérjük a kétszázat is. Olga hozzátette: - Az Ohráig húsz parszek, hatvan fényév a távolság. Három hónap alatt kell eljutnunk oda. Sietnünk kell, Eli. Felemeltem, majd leeresztettem a távcsövet. A kozmikus porfelhő, a köd hátul összesürűsödött. Még öt-hat ilyen űrhajóflotta, gondolkoztam el, és a Galaktikából eltűnik egy jókora darab tér, s a helyét egy újonnan képződött kozmikus test, egy porfelhő foglalja el, amely a „semmiből teremtődött”, ahogyan őseink mondták volna. Nem véletlen, hogy a Tanev-térelnyelők használatát nem engedélyezték a Naprendszer környékén.
Amikor Olga ügyeleti ideje lejárt, a titokzatos erő éppúgy kiszívott a teremből, ahogyan korábban berántott. A bejáratnál Leonyidba ütköztem. Komor tekintetű szeme vészjóslóan megvillant. - Engedélyem volt a látogatásra - mondtam. - Nem kételkedem benne - válaszolt hidegen. A mi szigorú admirálisunk nagyon jó hozzád. Ez az apróság - a találkozás Leonyiddal - alaposan elrontotta a hangulatomat. Az utasok számára szintén létesítettek egy megfigyelőtermet, még nagyobbat, mint a parancsnoki helyiség, de ugyanolyan elvek alapján: súlytalanság, erőtér, forgatható karosszékek, rendkívüli nagyítású távcsövek. Igaz, onnan nem lehet irányítani az űrhajó berendezéseit, de én a parancsnoki teremben sem osztogattam parancsokat, hanem csak figyeltem. „A közös megfigyelőterembe fogok járni” - döntöttem.
22. Az út negyvennyolcadik napján megpillantottuk az Ohrát. A híres-nevezetes mesterséges bolygó morzsányi pontocskaként jelent meg a távcsőben. Egyik nap telt a másik után, és az Ohra nem növekedett, így is lesz ez a repülés végéig. Hirtelen fog megnőni előttünk, addig a tér egy kis pontja marad csak. A megtett utat egyetlen érzékelhető tény, a csillagképek rajzának megváltozása jelezte csak. A csillagvilág fokozatosan ismeretlenné vált, és ez az ismeretlenség egyre erősödött. Először az Orion lett más, elszakadt tőle fénylő környezete, a Capella, a Szíriusz és a Pollux, majd az egész csillagkép összetöpörödött, és más helyre került az égbolton. A Göncölszekér alig változott meg, viszont a Szíriusz nagy sebességgel balra távolodott el tőlünk, majd fordult egyet, és egyre kisebbé vált. Az utazás első hónapja után ámulni kezdtünk: csak nem az a kis, szerény csillag - szép persze, a szépséget most sem lehet tőle elvitatni -, csak nem ez az apró kis égitest a Földről látható égbolt legszebb tüneménye? A Szíriusz mögött pedig mozgásba jött az ünnepélyes, hideg Véga, maga mögött hagyta a Lant csillagképét, és megindult a Kígyótartó és a Skorpió felé. Egyes csillagok elmosódtak, mások erősebben kezdtek fényleni, az égbolton felgyulladt a gigászi Capella, kivehetőbbé váltak a Hyádok körvonalai, izzóbban lobogott az Aldebaran; az ő irányukba tartottunk. Csak a Plejádok, ez a kis ködfolt, a csillogó gyapjúgombolyag nem növekedett; olyan messze volt, hogy rohanásunk nem változtatta meg a méreteit. És egyáltalán nem változott a Tejút, a világmindenségnek ez a hatalmas csillagfolyama, ez a világokból álló áradat, amely ki-kicsap a messzi partokra. Évekig száguldhatunk a fénysebesség sokszorosával, ez az óriási és elérhetetlen csillagvilág ugyanolyan marad a számunkra. Többnyire hátrafelé néztünk, figyeltük a magunk mögött hagyott űrt. Hátul az égbolt különböző részeiről leszakadt csillagok egy új csillagképbe tömörültek, amelynek kialakultak a saját körvonalai, s amely így eggyé vált. Hamarosan egy elnyújtott paralelogrammára emlékeztetett, amelynek a határait a Fomalhaut és az Altair, a Véga és az Arctur, a Szíriusz és a Capella képezte. Közepén a Nap, a Pollux és az Alfa Centauri ragyogott. Ez volt a mi világunk, az emberiség hazája: a Nap és szomszédai. És bár az ötödik nagyságrendű kis csillaggá változó Nap semmivel sem tűnt ki a hozzá hasonló, ezernyi szerény égitest közül, és az új csillagkép többi csillagai is megfakultak ahhoz képest, amilyennek a Földről láttuk őket, a látványuk mégis izgalommal töltött el bennünket. Mindennek ellenére gyönyörűséges volt ezeknek a fakó csillagoknak az együttese. Magamban csak „Napzsáknak” tituláltam ezt az új csillagképet, hiszen ebből a zsákból hullottunk ki a kozmikus űrbe, és azóta zuhanunk, egyre csak zuhanunk a feneketlen csillagmélységbe. Az Ohrát körülvevő térben hamarosan feltűntek az élet jelei. Egy űrbéli csomóponthoz közeledtünk, ahol a nagy galaktikus útvonalak keresztezték egymást. Olga leállította a Tanev-térelnyelőket, ismét fotonmeghajtással haladtunk. A flotta többi űrhajója is kilépett a fénysebesség fölötti tartományból, és megjelent a távcső látómezejében. Aztán a kis pont borsószemmé változott, a borsószem narancs nagyságúra nőtt. Az űrhajó
irányítását a csillagközi űrhajókikötő diszpécsere vette át. A hangjából ítélve fiatal, üde, határozott leány lehetett. Utasította a flottát, hogy az űrhajók változtassák meg a sorrendjüket: először a kisebbek ereszkedtek le az Ohra felszínére, majd a sort a Téremésztő zárta. A bolygó erőterei szinte megragadták az űrhajókat, amelyek sorban, egyik a másik után haladtak a kijelölt leszállópályák felé. Sehol nem olyan bonyolult a leszállás, mint az Ohrán. Ennek az az oka, hogy az űrhajók itt egyenesen a bolygó felszínére ereszkednek le, és előtte nem keringenek körülötte egy ideig mesterséges égitestekként, mint máshol. A nagyobb űrhajókat fogadó űrrepülötér síkság létére hegyvidéki tájat idézett: körös-körül a már korábban leszáll űrhajók teste meredt az égnek. A Téremésztő rázkódott, ingott fékezés közben, míg lassan megközelítette a leszállópálya mellett kijelölt helyét. Elhaladtunk a bolygó mozdulatlanul függő mesterséges napja mellett, amely csökkentette a sugárzását, nehogy kárt tegyen bennünk. Szemünk előtt feltárult a mesterséges bolygó, az emberi agy és kéz csodáinak legnagyobbika. Hát itt vagyok, megérkeztem, ez a zöldesszürke,fény borította, zord bolygó az Ohra, a világmindenség lelkesítő, munkára ösztönző apró műhelye, a szívem régi vágya! Az űrhajó teste megmerevedett, amint szilárdan megállt az elöre meghatározott helyen. Lassan odagördült mellé a félig átlátszó anyagból készült lépcső. Nem vártam meg, amíg testemet piheként ragadja ki a nyíláson a titokzatos erő, hangosan ujjongva leszáguldottam. A kacagó André egyenesen a nyakamba zuhant, nyomában Vera és Paul érkezett. Vidám felelőtlenségünk nem nyerte el az űrrepülőtér diszpécserének tetszését. Láthatatlan kezek durván megragadtak és különböző irányba dobáltak szét bennünket; néhány másodpercig úgy lógtunk a levegőben, mintha gallérunknál fogva felemeltek volna, aztán lassan leereszkedhettünk a földre. - Mint egy vásott kisgyerek! - mondta nevetve Vera. - Hogy miket tudsz kitalálni, Eli! - Úgy látszik, errefelé nem értik a tréfát - jegyezte meg Romero, aki természetesen elsőként nyerte vissza komolyságát. - Nem túl szívélyesen fogadtak bennünket! De mit számít ez, ha egyszer itt vagyunk az Ohrán!
23. Mielőtt rátérnék az Ohrán történtek elmesélésére, először magáról a bolygóról kell szólnom. Nincs még egy olyan izgalmas téma, mint az Ohra. Gyermekként álmodtunk róla, felnőttkorunkban mindent megtettünk, hogy megláthassuk. Most, 563-ban, már nagyobb szabású létesítményeket is tudnánk tervezni, de soha semmit nem fog úgy szeretni az ember, mint az Ohrát. Az ötlet még a dédapáinké volt, a megvalósítás apáink nevéhez fűződik. Ez volt az első olyan hatalmas űrbéli képződmény, amelyet jó előre megterveztek. Az Ohra a tervezőasztalon született meg, csak később vált valósággá. Az emberiség száznégy évig töprengett, munkálkodott rajta, dalolt és álmodozott erről a mesterséges bolygóról, és ennek az évszázadnak csaknem a fele nem is a szerelési munkákkal, hanem a tervezéssel telt el. Az Ohrának egy sajátságos űrbéli szálloda szerepét szánták, ahol az élet valamennyi formája képes létezni. Az Ohra tehát sokarcú, akár az élet. A többi mesterséges bolygó, akárhogyan alakították is ki őket, nem volt alkalmas erre. Az Ohra nem különböző berendezésekkel, gépezetekkel ellátott bolygó, hanem egy egész hatalmas gép, amelynek a méretei akkorák, mint egy bolygóé. És azért létesítették olyan távol a Földtől, hogy közelebb legyen csillagszomszédainkhoz: az Ohra a mi csillagvilágunk mértani középpontjában van. Az emberiség történetében ez az első égitest, amelyet vákuumból, az ősök terminológiája szerint a „semmiből” teremtettek. A Csillagekék űrflottája hosszú éveken át sűrítette a teret a világmindenségnek ebben a sarkában; a kozmikus por a Bika és a Hyádok között egy új, hatalmas ködfoltot képezett. Meglehetősen nagy port vertek föl ezek a masinák! Aztán a kozmikus port összetömörítették, fémek és ásványok, víz és gázok alakultak ki, majd már síkságok nyújtózkodtak, dombok magasodtak a bolygó felszínén, és megjelentek az első épületek is.
Szokatlan az Ohra formája is. A tervezők elvetették a gömbformát, mivel a gömbben sok a fölösleges: gyakorlatilag csak a felszínét lehet használni. Az Ohra lapos. Olyan akár egy gigászi falevél. A talajréteg alig néhány méter vastagságú, alatta több tucat emelet mélységben gépek sorakoznak, amelyek rendeltetésüknek megfelelően megteremtik a létezés feltételeit. Azt is mondhatnám, hogy az Ohra olyan, mint egy jókora láda: a belseje tele van gépekkel, míg a fedele a bolygó élő felszíne. Különleges az Ohra napja is, ehhez hasonló egyelőre még nincs. Mozdulatlanul függ a bolygó középpontja fölött. Erről a helyről nézve mindig a zeniten áll, míg az Ohra más területeivel egy-egy állandó nagyságú szöget zár be. A keringő nap gondolatát - mint amilyet a Plútón bocsátottunk fel éppen azért vetették el, mert az Ohra lapos, és nem gömb alakú. Ez azonban nem akadályozta meg a tervezőket abban, hogy kialakítsák a napok és éjszakák, a hajnal és az alkonyat rendszeres váltakozását. Mindezt olyan szellemesen oldották meg, hogy biztos vagyok benne, hasonló konstrukciók hamarosan megjelennek más bolygókon is. Az Ohra napja irányítható, a hőmérséklete előre meghatározott. Terv szerint változik: hajnalban a mesterséges nap fakó fényű, aztán kigyúl, a fehér izzásig felforrósodik, később fénye ismét gyengül, sárgásfehér-pirosassá válik, majd teljesen kihuny, hogy rövid idő múlva ismét fényt, de ezúttal hűvös holdfényt árasszon. Ilyenkor nem az egész napkorong működik, hanem csak az éjszaka óráinak megfelelően kiválasztott egyes részei. Az egész ciklus huszonnégy földi órát ölel fel, hogy az embereknek ne kelljen megváltoztatniuk a gyermekkoruk óta megszokott életritmusukat. A legutolsó különlegesség a levegő. Nincs sehol olyan jó levegő, mint az Ohrán. Az atmoszférát földi minta szerint alakították ki, de az öreg Földön soha nem tudtam olyan könnyen, örömmel, vidáman lélegezni, mint itt. A levegővétel az Ohrán nem szükséglet, hanem élvezet. Biztos vagyok benne, hogy az itteni levegő nemcsak illatokat, hanem tápláló kalóriát is tartalmaz. Egyszer majd kipróbálom, és semmi mással nem fogok táplálkozni, csak az Ohra levegőjével. Hát ilyen ez a bolygó.
24. A második napon Vera így szólt hozzám: - Elkezdjük a munkát, Eli. Természetesen ismered a feladataidat? Természetesen fogalmam sem volt róluk. Vera elmagyarázta, mit vár tőlem. Kiderült, hogy a titkárkodás nem is olyan bonyolult mesterség. Kezdetben mindenhová el kellett kísérnem Verát, és segítenem kellett neki. Elkísérni még csak elkísértem, de ami a segítséget illeti, azzal az volt a helyzet, hogy eddig mindig ő segített engem, nem én neki; azt hiszem, ezután sem lesz másként. - Most Spichalskihoz megyünk egy tárgyalásra. Be fog számolni róla, hogyan hajtották végre a Nagytanács utasításait Spichalski szertartásosan üdvözölt bennünket szerencsés megérkezésünk alkalmából. A jelentése azonban nem volt szívet melengető. Amint megkapta az utasításokat a Földről, valamennyi csillagkörzetbe szétküldte a speciális feladattal megbízott expedíciókat. De a Hyádokon kívüli csillagokon a galaktokról nem is hallottak, a Hyádokon pedig semmi újat nem tudtak meg. - Igaz ugyan, hogy az egyik űrhajó elhozott magával a Tüzes-B kilencedik bolygójáról egy négyszárnyú fickót, akinek meglehetősen jól értékelhető álmai vannak a galaktokról - mondta Spichalski. - Beszéljenek vele. Nemrég csibészkedett egy kicsit, és ezért elkülönítettük a fajtestvéreitől. Az embereket tiszteli, de a többi angyalt ki nem állhatja. Egyébként a Hyádokon egy érdekes asztrofizikai felfedezést tettünk: a csillagkép távolodik minden környező csillagtól, távolságuk a többi csillagképtől valamennyi mutató alapján egyre növekszik. - Azt akarja ezzel mondani, hogy a Hyádok új teret hoznak létre maguk körül? - kérdezte Olga csodálkozva. - Igen, azt. Minden bizonnyal a Hyádok körüli téi valamelyik része elnyelődik. Ennek a jelenségnek
az okát egyelőre még nem állapítottuk meg. Ránéztem Andréra. Izgatottnak látszott, hevesen bizonygatott valamit Luszinnak, az meg csak csóválta a fejét. Biztos voltam benne, hogy André már kitalál valamilyen elméletet, amely tökéletesen megmagyarázza a Hyádok távolodását a környező csillagvilágtól. Befejezésül Spichalski elmondta, hogy a Nap környékén lévő csillagok bolygóin élő valamennyi értelmes lény képviselőit meghívták az Ohrára. A csillaglakókat olyan szállodákban helyezték el, amelyek a megszokott környezetet biztosítják a számukra. - Egy óra múlva meglátogatjuk őket - szólalt meg Vera. - Gondoskodj a fordítóberendezésről! Odaléptem Andréhoz. - Messziről látni, hogy valami megdöbbentőt találtál ki. Ne kímélj, add elő! - Meg is teszem! - kiáltott fel André. - Nem hoz zavarba a gúnyolódásod! Csak az ostobák nevetnek előre olyasmin, amiről még soha nem hallottak. - Csupa fül vagyok! André már kissé megenyhülve, nagy hévvel ismertette éppen most született hipotézisét. El kell ismernem, hogy magával ragadott, ha nem is a valószerűségével, inkább tetszetősségével. André feltételezte hogy a Hyádok távolodása a többi csillagtól a galaktok és a pusztítók egykori, ebben a körzetben lezajlót; háborújának az eredménye. Az egyik harcoló fél bolygók elmozdítása közben megsemmisítette a teret a másik elpusztította az anyagot, amikor térré változtatta azt, hogy megakadályozza a bolygók összeütközését. Röviden szólva, egyidejűleg a Tanev-reakció mindkét fázisa működésbe lépett, az egyenes és a fordított is. Az első már régen felemésztette önmagát, míg a második - az anyagnak térré alakulása -jelenleg is folytatódik, aminek az eredményeként a Hyádok lassan alámerülnek az űrben valamiker régen keletkezett hasadékba. - Ez a hasadék most is tágul! - fejezte be nyomatékkal André. - Az a por szélesíti, amely a bolygók felrobbanása után képződött. Állítom, hogy nem egyszerű porfelhőről van szó, hanem olyanról, amely képes a térelnyelésre. Meg fogom kérni a Nagytanácsot, hogy indítson expedíciót a Hyádokra a hipotézisem ellenőrzésére. - Rendben van, kérd csak meg! - egyeztem bele nagylelkűen. - Én pedig egy fordítógépet kérek tőled. Te is jössz velünk a csillaglakókat meglátogatni? - Én azzal a kötekedő négyszárnyúval akarok megismerkedni, akit elkülönítettek a többitől. A fordítógépet pedig hozd el a szobámból. André lakosztályában némi kétkedéssel pillantottam a jókora bőröndre, a DP-2-nek arra a bizonyos utolsó változatára, amely oly csúnyán megtréfálta Allant a Canis Minoron. - A szerkezet új neve univerzális kézi fordítógép, és nem egyszerűen csak hordozható fordítógép. Világos? - Nem a neve a lényeges. - Éppen az elnevezés hordozza a lényeget. Ha alaposan tanulmányozza a gép beállítóskáláját, még egy agyalágyult is képes társalogni bármilyen értelmes csillaglakóval. Fogd és tűnj el, Eli! Azt kívántam Andrénak búcsúzóul, hogy a civakodó angyal cibálja meg a fürtjeit. André kacagott, amint nézte, milyen nehezen cipelem a fordítógépet. Aztán hívtam egy légihordárt, és szép kényelmesen elballagtam, míg a hordárautomata a vállam magasságában imbolyogva hozta utánam a műszert. Az automatát a saját erőterem irányította; az Ohrán mindenkit ellátnak ilyen speciális erőtérrel. Vera és Romero már várt rám a nővérem szobájában. Az utcán Spichalskival futottunk össze, aki megkérdezte, kihez menjünk először vendégségbe. - A legérdekesebb csillaglakókhoz - válaszoltam. Spichalski szája különös mosolyra húzódott. Mosolya ferde volt, nem élénkítette, hanem inkább mintha kettészelte volna az arcát: bajuszának egyik fele fölemelkedett, a másik alácsüngött. - Számomra mindegyik érdekes, fiatalember. És magát mi érdekli jobban: az értelem vagy a szépség? Az értelem tekintetében nem múlnak felül minket, de ami a szépséget illeti… Egyébként maga is meggyőződik majd erről.
Nem gyakorolt mélyebb benyomást rám az, amit a Bika és a Szekeres lakóinak szállodájában láttam, ahová először mentünk. A Capella és az Aldebaran lakóit - ők voltak az első értelmes lények, akiket a földi űrhajósok felfedeztek - gyakran lehetett látni a sztereoközvetítések során, őket tehát jól ismertük. Persze eléggé különös volt, hogy a földi vízilovakra emlékeztető lények képesek logikus gondolkodásra, és az Aldebaran lakóinak oldalán lámpafüzérként végighúzódó szemek - amelyekkel egyébként semmivel sem láttak többet, mint mi a kettővel - nemcsak az ilyesmire fogékony Luszint képesztették el. A velük való társalgás nem terjedt tovább az étel, a meleg, a nehézkedési erő témáján - ez utóbbira a nagy testű Aldebaran-lakók különösen érzékenyek. Az első találkozás az idegen világokból érkezett lényekkel kissé unalmasnak tűnt. Kifelé jövet Romero a vállát vonogatva így szólt: - Azt nem tudom, hogy mennyire értelmesek ezek a lények, de az biztos, hogy semmi emberi nincs bennük… Mármint ami a külsejüket illeti… - Mit tart ön emberinek? - kérdezte Spichalski. A karcsú csípőt és a halovány bőrt? - Inkább a halovány vagy félig áttetsző bőr, mint ezek az áthatolhatatlan hústornyok. Továbbá a karcsú csípő is jobban a kedvemre való, mint ezek a hájtömegek. És ha választanom kell, inkább két kék szem, mint negyvennyolc színtelen pillantás. Spichalski elégedetten bólintott. - Akkor most meglátogatjuk az Altair küldötteit. Ha róluk sem ismeri el, hogy szinte emberfölöttiek, akkor végképp nem tudom, mire fáj a foga.
25. Persze hogy ilyen bevezető után türelmetlenül vártam a találkozást az Altair lakóival. A Sas csillagkép küldötteinek a szállodája fémből készült, ablaktalan épület volt, olyan, mint egy jókora, a földre helyezett láda. Az előtérben átlátszó, hajlékony szkafandert vettünk fel. A helyiségből magas, üres terem nyílt. Az egyetlen díszítőelem - már ha ezt egyáltalán annak lehet nevezni - a mennyezet alatt húzódó reflektorsor volt. Spichalski ironikus diadallal a szemében pillantott ránk. - Mi ez az udvariatlanság, kedves földi emberek? Az Altair barátságos lakói körülveszik önöket, szomjazzák a beszélgetést a látogatóikkal, önök pedig némák, mint a halak! Romero értetlenül megfordult, hogy észrevegyen, lásson valamit ebben a nagy ürességben. - Feladom - ismerte be. - Semmit sem értek. A reflektorok fakó fénnyel felgyulladtak. És ebben a pillanatban félig áttetsző, zöld és ibolyakék sziluettek ragyogtak fel körülöttünk. Minden kétséget kizáróan élőlények voltak, bár inkább kísérteire hasonlítottak: vékony lábú, gigászi pókokra vagy jókora, erős szőrnyúlványokkal felszerelt gömbökre emlékeztettek. Szőrszerű végtagjaikkal elrugaszkodtak a padlótól, és körénk gyűltek: a furcsa lények tömege gyűrűbe vont bennünket. - Pókszerű lények a Sas csillagképből - mondta Vera, elfogva Spichalski gunyoros pillantását. - Csak erős sugárzás hatására életképesek. A fordítógépnek megadtam a programot: „A Sas körzete, erős sugárzás.” Romero nem akarta elismerni, hogy vesztett. Míg Vera a fordítógép segítségével beszélgetett az Altair lakóival, ő azt súgta a fülembe: - Úgy tűnik, ezek a lények átlátszóbbak, mint a mi medúzáink. De semmivel sem kecsesebbek azoknál. Amíg az Altair-lakók Vera körül lebegtek, Spichalski beszámolt róluk és életmódjukról. Az Altair az A osztályú csillagok közé tartozik, a felszínén 9000 fok a hőmérséklet, sugárzásában az erős komponensek meghaladják a Napét. A fehérje alapú organizmusok az Altair bolygóira kerülve, a kegyetlen hő hatására hamarosan elpusztultak. De megtörtént az alkalmazkodás csodája: az élet az Altairon éppen abból fejlődött ki, ami a halált jelentette a számára. Az Altair-lakók szervezetének sejtjei csak csillaguk kegyetlen sugarainak hatására képesek működni. A bennünket körülvevő valamennyi lény maga is radioaktivitás forrása volt; még a gondolataik is halálos sugárdózist hordoztak, azaz ezek a különös pókok gondolkodás közben akaratlanul gyilkoltak. Ezeknek a számunkra veszélyes, de önmagukban jóindulatú lényeknek igen érdekes az életmódjuk: hajnalban, amikor fölkel az Altair, felébrednek, és láthatóvá válnak. Életműködésük délben éri el a
tetőpontot, míg este, amikor a röntgensugarak gyengülni kezdenek, álomba merülnek, amelyből csak a gammasugarak hatására képesek felébredni. Az Ohrán meghatározott időpontokban megkapják a sugáradagjukat, a többi időszakban a gyenge radioaktivitás mellett alszanak. Egyébként itt gondoskodtak arról is, hogy legyen mivel foglalatoskodniuk. Az Altair lakói kitűnő építők, házakat emelnek, csatornákat ásnak. E mögött a terem mögött egy téren az általuk felhúzott épületek magasodnak. Az Altair-lakók remekül értenek a festészethez is, bár képeik túl erőteljesek: nem festékkel, hanem radioaktív anyagokkal festenek, ellenkező esetben nem látnák a saját alkotásaikat. Belehallgattam Vera és az Altair-lakók beszélgetésébe. Vendégeink az iránt érdeklődtek, nem kaphatnának-e néhányat a tüzet árasztó szerkezetekből, amelyeknek a melege átjárja a tagjaikat. Megértettem, hogy a gamma-sugárzást kibocsátó műszerekre gondolnak. Vera megígérte, hogy küld egy tételt nekik. Romero halkan azt mondta nekem: - Nem nagyon lelkesítettek fel engem ezek a pókszerű betyárok, de az Aldebaran és a Capella behemótjai sem. És ez a kegyetlen, forró csillag sem túl rokonszenves. Emlékezzen csak Tanev versének azokra a soraira, amelyek mintha éppen az Altairról szólnának: …A börtönlakó már nem kér segítséget, s nem is talál. Nincs kegyelem. Késő. A törékeny élet szálai szakadnak. Csak a bosszúálló Nap tekint le mindenekre, akár egy kevély Gorgó-fő.
Romero undora e különös csillaglakók iránt mesterkéltnek tűnt a számomra. Ugyanakkor Vera szenvedélyes érdeklődését sem értettem. Arca kipirosodott, szeme örömtelien ragyogott. Hol az egyik, hol a másik Altair-lakó felé fordult, igyekezett mindegyiknek felelni. - Most pedig menjünk a Líra csillagkép szállodájába, a Véga bolygórendszer gondolkodó kígyóihoz -javasolta Spichalski. A Földön ki nem állhatom a kígyókat. Aggodalmasan bámultam Spichalskira. Huncut mosolya vészjósló volt. Amikor kifelé tartottunk, olyan esemény történt; amely az Ohra tervezőinek elővigyázatosságáról tanúskodott. Mellettem egy világoszöld Altair-lakó vonaglott. Körbe akart fonni szőrszerű lábaival, csaknem rátekeredett a szkafanderemre. Úgy éreztem, mintha hideg végtagjaival arcul csapott volna. Akaratlanul összerázkódtam, mire a lényt mintha orkán szele fújta volna el. Kiderült, hogy a minket védő erőtér egy pillanat alatt messzire hajítja azt, aki vagy ami rémületet vagy undort kelt bennünk. Valamennyire helyettesíteni próbálja a kedves földi Őrangyalokat.
26. Aztán beléptünk a harmadik szállodába: egy kupola volt ez, és a kupolán belül kert. Emlékszem, milyen rossz érzésekkel küszködve léptem át a küszöböt, hogyan szorult össze a szívem azokkal az undorító csúszómászókkal való találkozásra várva, akik egy távoli csillagon, a földi égbolt egyik legszebb égitestén az értelmes lények rangjára emelkedtek. A Véga még az Altairnál is forróbb, a sugárzásában még több az erős komponens; vajon milyen riasztóak lehetnek a Véga lakói, ha az Altair lényei annyira borzalmasak? Martin Spichalski hangosan megszólalt: - Miről ábrándozik, fiatalember? Kérem, állítsa be a fordítógépet a hang-szín beszédre. Ma már rettenetes érzés számomra, hogy életem gyökeres fordulatát a primitív emberi egoizmustól a világmindenség egységének tudatosulása felé a fordítógép beállításának merőben prózai utasítása jelezte. Beszabályoztam a műszert, és átkerültem egy másik világba.
Kezdetben sötét volt. Csak növények látszottak körülöttünk: sötét fák, sűrű bokoralakzatok, fűszeres illatot lehelő virágok. Aztán hirtelen mindenfelől narancsszínű lángocskák villantak fel, fakó fényűek, mint minden ebben az alkonyati kertben. A lángok táncot jártak a fák között. A torkom összeszorult, rám tört az akaratlan némaság. Egy emberi arc nézett rám, egy rendkívüli arc, szebb minden más emberi arcnál. Körülpillantottam. Ugyanilyen arcok tekintettek rám oldalról és hátulról is. Olyan lények vettek körül bennünket, akik annyira, oly tökéletességgel hasonlítottak ránk, hogy csaknem felkiáltottam a félelemtől és az elragadtatástól. Hajlékony törzsük természetesen a kígyókéra emlékeztetett, de emberi arcuk és kezük, amely csak valamivel volt rövidebb és vékonyabb a miénknél, arról tanúskodott, hogy ezek a lények távolról sem kígyók. Amint később alaposabban szemügyre vettem őket, láttam, hogy lábuk nincs, a törzsük furcsa, emberi sarokra emlékeztető képződményben végződik. Helyváltoztatáskor valamilyen módon a sarkuk körül forogtak, mégpedig olyan gyorsasággal, hogy villogó oszlopra hasonlítottak. Akkor, az első találkozáskor észre sem vettem, hogy tengelyük körül forogva közelednek felém. Csak abban a pillanatban tudatosult ez bennem, amikor már mellettem álltak, és hangjukkal, villódzásukkal üdvözöltek. Annyira el voltam bűvölve tőlük, hogy le sem tudtam venni róluk a szemem. Az előbb azt mondtam, hogy az arcuk emberi arcra emlékeztet. Ez azonban csak felében-harmadában igaz. Arcvonásaik olyanok, akár az embereké, éppúgy, mint a fejük formája; ugyanolyan a szemük, a szájuk, az orruk, mint a miénk. De nincs az a földi szépség, aki ne álmodozna szüntelen ilyen finom, bársonyos bőrről, ilyen nedvesen csillogó ajkakról, szép ívelésü szemöldökről, hosszú, selymes szempillákról. Persze ez még mind semmiség. Színes, csillogó, félig átlátszó öltözéket, valamilyen köpenyféleséget hordanak… De ez sem igazán lényeges. A legkülönösebb a Véga-lakókban a szemük, amelyben a fény hol felgyúlt, hol kialudt, és közben változtatta a színét. Inkább tüzek voltak ezek, mint szempárok. A Véga-lakók a szemük fényével beszélgettek. - Kezdjük el! - szólalt meg Vera. - Szeretném megtudni, hogyan érzik magukat a vendégeink. Ez Vera megszokott kérdése volt, mégis remegett a kezem, amikor a fordítógép gömbjét felemeltem. A gömb fényleni és énekelni kezdett, színek és hangok áradtak belőle. Amikor pedig elhallgatott, feleletül az egyik Véga-lakó dala hangzott fel, miközben a szeme fénysugarakat bocsátott ki magából. Mindez elmondhatatlanul szépséges, fantasztikus és hihetetlen volt. A fordítógép gömbje a választ lefordította a szegényes emberi nyelvre; rekedtes emberi hangon mondta el a valamennyi csillagvilágban egyforma, kölcsönös udvariasságokat: jól érezzük magunkat, köszönjük a vendéglátást. Az egyik jövevény, egy lány, különös érdeklődéssel figyelt engem. Jobban megnéztem, és elámultam a gyönyörűségtől: a szépséges Véga-lakók között ő volt a legszebb. - Mi a neve? - kérdeztem. Lágy, a fuvolaszóra hasonló hangján eldalolta a nevét. Ahhoz, hogy elismételjem, amit mondott, hangjegyek kellenének, és nem betűk. A szemét violaszínű sugarak árasztották el beszéd közben. Felkiáltottam: - Viola! Megértettem, a neve Viola! Körülöttem mindenki felnevetett, még Vera is. A lány szemében szintén rózsaszínű-halványkék kacagás fénylett fel. Világos, örömteli színekkel nevetett. - Viola - ismételtem meg zavarodottan. - Talán nem jól ejtem ki a nevét? - Viola - recsegte a fordítószerkezet géphangja. - Viola. - Legyen hát Viola! - mondta Vera. - Szép ez a név, szép, mint maga a lány. De ne feledkezzünk meg másról sem! Eli, te is udvariasabb lehetnél! Képtelen voltam arra, hogy udvariasabb legyek. Engedelmesen ahhoz a Véga-lakóhoz vittem a fordítógépet, akivel Vera éppen beszélt, de csak Violára tudtam figyelni. Ő is engem nézett, felgyűlő és kihunyó színét változtató szemével beszélgetett velem. És Vera még a felét sem tette föl kérdéseinek, amikor én megtanultam megérteni ezt a csodálatos, színekben játszó
nyelvet. Arra persze nem voltam képes, hogy ugyanolyan fényekkel és csillogással a szememben válaszoljak, valószínűleg csak ostobán meredtem rá, de Viola megértette hallgatag kiáltásaimat, szégyenlős-szenvedélyes vallomásaimat. Szavak nélkül is értettük egymást. *** Különös lények vagytok ti, emberek, mondta Viola, és az emberek között te vagy a legderekabb. Arcod jólelkűséget tükröz, karcsú és szép vagy, s olyan gyengédséggel nézel rám, hogy szeretném, ha megragadnál azzal a súlyos, nagy kezeddel, hiszen nektek valamennyiőtöknek olyan nagy a keze, de te erősebb vagy minden földi embernél. Igen, persze, feleltem, azaz dehogyis, éppen ellenkezőleg, egyáltalán nem én vagyok a legerősebb és a legszebb, szamárság, én és a szépség?! Ellenben te megdöbbentően gyönyörű vagy, soha nem is álmodtam, hogy létezhetnek ilyen szépséges lények, remegek az örömtől, amikor rám nézel, nézz, csak nézz, ragyogj azzal a varázslatos szemeddel! Igen, nézni foglak, és te is nézz, olyan jó, amikor jössz felém, odafordítod a fejed, bocsáss meg, nem tudom, hogy hívnak, nem tudom a nevedet sugározni magamból, de biztos vagyok benne, szép és dallamos a neved, akárcsak te. Engem Elinek hívnak, ezt persze te nem hallod, egyszerű, hétköznapi név ez, a Földön sok hasonló név van, nem dallamosak, nem szépek, csak egyszerűen nevek, és látod, az enyém is ilyen: Eli. Nem, én meghallottam, Elinek hívnak, gyönyörű és erőt sugárzó ez a név, Eli, látod, most kigyúl bennem a neved, vörös és kék lángok égnek a szememben, ez te vagy, a te színeid, Eli, Eli! Nemsokára elmész, ti, emberek mindig siettek, ha lassan jártok is, és te is elmész, mint a többiek, és a sötétségben a te neveddel fogok égni; Eli, Eli, micsoda dallamos ez a név, Eli, milyen csillogó-villogó, Eli, ne menj el, Eli, Eli! Nem megyek el, Viola, itt maradok, itt akarok, nagyon akarok itt maradni veled… *** - Térj magadhoz, Eli! - mondta Vera. - A beszélgetés véget ért. - El kell mennünk? Valóban el kell mennünk, Vera? - Csak nem hitted azt, hogy itt fogunk letelepedni? Odafordultam Spichalskihoz. - Ugye nem tilos a földi embereknek a belépés ebbe a szállodába? Ugye nem? Spichalski arcán mosoly suhant át. Hirtelen megértettem, hogy jó ember. - Ez a szálloda az egyetlen hely, ahol a földi emberre semmilyen veszély nem leselkedik az itt lakó lányok szépségén kívül. Megragadtam Viola kezét, és belenéztem a szemébe, Sötétséget láttam benne. Viola! - mondtam, megfeledkezve a fordítógépről. - Vissza fogok jönni. Várj rám, Viola! Addig ismételgettem, hogy „vissza fogok jönni”, amíg Viola szemének sötétjében ismét fel nem villant a napsugarak által bevilágított tenger kékjének a színe. Aztán Romero karon fogott, és maga után húzott. A másik kezemmel egyre csak integettem Violának. Ahogy kiléptünk a szállodából, Vera alaposan összeszidott. Hányszor hallottam gyerekkoromban ezt a szigorú hangot! - Elégedetlen vagyok veled, Eli! Minek kellett úgy megbámulnod azt a szegény lányt? - Gyönyörködtem benne, Vera. Nem szemtelenkedtem, hanem gyönyörködtem! Azért fordítottál hátat minden földi nőnek, hogy beleszeress az első utadba kerülő csillaglányba? Ki hiszi ezt el neked, Eli? - Az a fontos, hogy én elhiggyem - mormogtam magam elé. És én el is hittem. Romero tréfára fordította a szót: - A régi legendában a kígyó megkísértette az emberiség ősanyját, Évát. Úgy látszik, ez a szegény Eli is hagyta magát megkísérteni és elcsábítani egy színpompás kígyó ármánya által. Ránéztem, egy szót sem szóltam. A régi világomból hallottam a hangját, de én már egy másikban, egy újban voltam. Romero rátámaszkodott arra az ostoba sétabotjára, dölyfös volt, fennhéjázó és feszes tartású. Úgy éreztem, először veszem észre, hogy kínosan jóképű férfi, hogy rövid szakállának minden szála
mintha külön-külön meg lenne fésülve. Valami megszakadt köztünk, nem volt már többé a barátom.
27. - Most következnek a Hyádok angyalai - szólt Vera. - Ezekben a szárnyas társadalmakban még megmaradtak az egymással ellenségeskedő osztályok. - Civakodó egy társaság ez - erősítette meg Spichalski. - Minden áldott nap hajba kapnak. Ugy repülnek a tollaik, mint a pihék a párnából. - És sokan is vannak. Huszonhárom lakott csillagrendszer van a Hyádokban, százhét sűrűn benépesített bolygóval. Semmilyen értelmes lény nem szaporodott el ennyire. A számuk megközelíti a négyszázmilliárdot. - Értelmes lények? - kérdezett rá Spichalski. - Attól függ, mit tekintünk értelemnek… Az biztos, hogy a hasukat szerető lények. Ha látnák, mi folyik náluk, amikor közeledik az ebédidő… Vera magába mélyedt. Én el voltam telve Violával. Aztán megérkeztünk a Hyádok lakóinak szállodájához. Ebben a város nagyságú épülettömben rengeteg bokor és fa volt, áradt a fény, a szögletes házak egész utcákat alkottak, amelyek sarkán filmvászonnal ellátott amfiteátrumok magasodtak. Az angyalok szeretik a filmeket. A feltételek itt hasonlóak a földiekhez. A szárnyas lények könnyen képesek alkalmazkodni a gravitáció, az atmoszféra és a hőmérséklet bármilyen paramétereihez. Valószínűleg ez magyarázza, hogy annyi bolygót benépesítettek. Három, örömében a szárnyával pokoli zajt csapó angyal rögtön körülvett bennünket. Egy perc múlva egész csapat szárnyas lény tolongott, repdesett, civakodott fölöttünk. Köszönés gyanánt megveregettem a szárnyaikat, de túl sokan voltak ahhoz, hogy mindegyiket üdvözöljem. Van valami az angyalokban, ami ellenérzést vált ki belőlünk. Külsőleg nagyon impozánsak, sőt fenségesek: hófehér a testük, aranyszínű a hajuk, erőteljes, széles szárnyaik csodálatos színekben ragyognak. Rózsaszínűek, ibolyakékek, narancssárgák, sőt feketék is, főként a négyszárnyúak, de a legtöbb szárny sokszínű. Ellenben az arcvonásaik meglehetősen durvák. Sem akkor, sem később nem láttam ránctalan arcú angyalt, még a fiatalok is ráncosak. Mindegyik úgy fest, mint egy koravén csecsemő. Ezt a látszatot még erősíti az, hogy éppúgy csintalankodnak, száguldoznak a levegőben, mintha vásott gyerekek lennének. Az sem teszi kellemesebbé őket, hogy ritkán mosakodnak. Az angyalok szállásain semmivel sincs jobb levegő, mint a pegazusok istállóiban. Amikor keresztülfurakodtunk a szárnyas tömegen, kicsit távolabb Andrét és Luszint pillantottam meg. Odahajoltam Romeróhoz. - Kérem, Paul, vegye át tőlem a fordítógépet! Kikeveredtem a sokadalomból, és Andréhoz indultam. Egy pajkos, lelkesülten visítozó kisangyal kitárt szárnyakkal vágódott felém, de én idejében kitértem előle. - Hallgass és figyelj ide! - kiáltott rám André. - Új adataink vannak a galaktokról. Mondom, hogy hallgass! Kitűnő felvételeket sikerült csinálnunk annak a bizonyos négyszárnyúnak az álmáról. Most meg minek csápolsz a kezeddel? - Nem szólok egy szót sem! Mutasd a felvételeket! - kiabáltam vissza. Andrénak és Luszinnak szerencséje volt. Amikor meglátogatták azt a négyszárnyút, akit elválasztottak a többitől, az éppen aludt. Lidércnyomások gyötörték, agya erőteljes sugárzást bocsátott ki. André meg sem várta, hogy az angyal felébredjen, azonnal elővette a fordítógépet, és értelmezni kezdte a sugárzást. Ott helyben, nappali fénynél odarendelt egy videooszlopot. Szememet meresztve figyeltem; a természetes fény erősebb volt a videooszlop ragyogásánál. Ugyanolyan képeket láttam, amilyeneket már a Földön mutattak nekünk: sziklákat, fénylő csillagokat, egy fekete tavat, lefelé ereszkedő, szivar formájú űrhajót. Később sem volt semmi meglepő: galaktok, az égbolt felé irányuló, forgó, óriási
szemre emlékeztető távcsövei… - No, mit szólsz hozzá? - kérdezte André. - Fel tudod fogni, mi ez? - Fel tudom fogni. Spichalski felvételeinek egy gyenge másolata. Már láttuk. - Helyes - szólt közbe az eddig hallgató Luszin. - Másolat. Már láttuk. - Ostobák! - mondta André nem titkolt örömmel. - És akkor mi van, ha láttuk? Egy a fontos: ezeket az álmokat a négyszárnyú valószínűleg nagyon gyakran látja, hiszen rögtön akkor csináltuk ezeket a felvételeket, amikor először értük őt alvás közben. Csak a személyes élmények képesek ilyen pontos képet nyújtani. Egy szó, mint száz, ez az angyal maga is látta a galaktokat! André diadalmasan nézett ránk. Hideg pillantással néztem az arcába. - És most te odamész, hogy megkérdezd az angyalodat, helyesen magyarázod-e az álmait? - Úgy, ahogy mondod. - Veletek megyek, hogy szemtanúja lehessek, amikor a legújabb elméleted is látványosan összeomlik. A négyszárnyú bajkeverő hatalmas jól fejlett, riasztó képű, csupa izom szárnyú angyal volt. Zavaros szemeket meresztett ránk, és valamit morgott maga elé. Az angyalok hangja vékony, szinte csipogó. Amikor beszélnek, a sietségtől kapkodják a levegőt. Ha többen vannak, csipogó, vijjogó hangzavar hallatszik. Ennek viszont erős, csaknem mennydörgő hangja volt. Rögtön megtetszett nekem. André beállította a fordítógépet, és udvariasan az angyalhoz fordult. - Kérem, engedje meg, hogy feltegyek néhány kérdést. - Térdre! - mordult ránk az angyal. - Térdre, mert különben pórul jártok! Dühe annyira váratlan és tomboló volt, hogy elnevettük magunkat. A nevetés még jobban megvadította. Felfújta magát, akár a pulykakakas, széttárta a szárnyát, és ijesztően hörögni kezdett. - Az emberek nem szoktak mások előtt térden állni - mondta André. A gép már fordította is az angyal válaszát: - Én fejedelem vagyok! Kételkedni kezdtem a fordítás helyességében. A „pórul jártok”, a „fejedelem” a „térdre” túlzottan emlékeztettek a régies földi fordulatokra ahhoz, hogy helyesek legyenek. - Nem hiszem, hogy a fordítógép tévedett - ellenkezett André. - Az emlékezete négyszázezer szót, százmillió fogalmat tárol. És ha az angyal ilyen szavakat használt, mint „fejedelem” és „térdre”, akkor valószínűleg olyasmire gondolt, ami a legközelebb van ezeknek a szavaknak a jelentéséhez. Most én tettem fel egy kérdést neki: - Miért nevezi magát fejedelemnek? - Neked megyek és széttaposlak! - válaszolt dühöngve az angyal. Eszembe jutott, hogy az a védőtér, amely körülveszi az embereket az Ohrán, a hangulatokra, érzelmekre is be van állítva. Dühöt hívtam elő magamból. Az angyal odébb lökődött, ijedelmében felvonított. Hol felerősítettem, hol csökkentettem a mérgemet. A szárnyas „fejedelem” ide-oda vágódott a levegőben. Amikor egyszer különösen nagyot lökött rajta a védőterem, bikahangon felüvöltött: - Segítség! Segítség! Kikapcsoltam a teret, és az angyal a földre zuhant. Félelmében és tehetetlenségében meg sem próbált felemelkedni, csúszott a padlón, megalázottan csapkodott a szárnyaival. Luszin szipogva elfordult. Biztos vagyok benne, hogy a durva, vad angyalban a szelíd sárkányokat vagy a sólyomfejü Hórusz istent látta. - Természetfölötti erők! - mormogta megrendülve az angyal. - Természetfölötti erők! - Állj fel, és felejtsd el, hogy fejedelem vagy! - kiáltottam rá. - Ki nem állhatom az ilyen bolondokat! Udvariasan beszéltünk veled, te meg gorombáskodsz! - Kérdezzetek! - mondta hajbókolva az angyal. -Igaz, nem tudom, miben lehetek szolgálatára mindenhatóságtoknak… André beszámolt az álmokról, és megkérdezte, látta-e az angyal a galaktokat és az ellenségeiket.
- Ez csak legenda - felelte az angyal. - A galaktokat senki sem látta. Gyerekkoromban meséltek nekem róluk. Kifejező pillantást vetettem Andréra. Ő igyekezett nem venni tudomást erről. Nem szokott nagyon elkeseredni, amikor az elméletei összeomlanak. Túl könnyen jön nála a következő. - Miért hencegtél az előkelőségeddel? - kérdeztem az angyaltól. - Mit jelent ez az ostobaság? Az angyal lehajtotta a fejét, és összecsukta a szárnyát. - Él nálunk egy legenda, mely szerint a négyszárnyúakat égi vándorok hozták a földünkre, míg a kétszárnyúak csak egy helyi faj… Ki nem állhatom a kétszárnyúakat! Megvetésre méltó, alsóbbrendű lények, de ti, emberek nem engeditek, hogy móresre tanítsuk őket… - Soha nem is fogjuk megengedni - válaszoltam. - És azt sem engedjük meg, hogy alsóbbrendűnek tartsátok őket. Téged hogy hívnak? - Harsona. Igyekezni fogok… Azt szeretném, hogy megszeressetek engem. Olyan megalázottan pislogott, hogy megsajnáltam. Szelíden megveregettem a szárnyát. Csodálatos tollai voltak: selymesek, erősek, fényes, lila árnyalatúak. Valójában csak két igazi szárnya volt, a másik kettő elkorcsosult. A nagy szárnyak hajlatából nőttek ki a kezei, kissé rövidebbek, mint a miénk, tenyere nem volt, öt erős, fekete ujján viszont erős karmok díszelegtek. Amikor eljöttünk, megbeszéltük, mit tudtunk meg Harsonától. André kissé elkésve próbálta kimagyarázni magát: - Azért mégiscsak kaptunk egy új értesülést. A négyszárnyúak származásáról szóló legendára gondolok. - Minket a galaktok érdekelnek, és róluk nem nyertünk újabb ismereteket - mondtam. - Hasonló legendák mindenütt vannak, ahol azok, akik dolgoznak, eltűrik, hogy jármot rakjanak a nyakukba. Te még nem hallottál róla, hogy az ingyenélők a semmittevést a saját felsőbbrendűségükkel szeretik igazolni? Azt hirdetik, hogy isteni eredetűek. - Harsona jó fiú - mondta lesújtva Luszin. - Nem ingyenélő. Nagyon szép. Nagyon erős. Erősebb minden angyalnál.
28. Mindaz, amit a többi szállodában láttam, valamilyen zavaros, fárasztó képpé állt össze bennem. Értem én, hogy a kétlábú, egyfejű emberi forma az értelmes lények külsejének csak egyik lehetősége, és el voltam készülve minden váratlan találkozásra. Akkor sem csodálkoztam, amikor olyari lényekkel beszélgettünk, akik háromnegyed részben fémből álltak, nem mutattam meglepődést a kocsonyás testű gondolkodó kristályok láttán sem, akiknek a fény a halálát okozza. Ilyen is van, mondtam magamban. A természet hatalmas erővel parancsolja az önmegismerést. Az pedig, hogy ez hogyan valósul meg, a feltételektől függ. Egyik este Romeróval sétáltam az Ohrán. A mozdulatlan nap már nem a nappali meleget sugározta magából; színe kifakult, amikor holddá vált. Korongjának háromnegyed része teljesen eltűnt: újhold volt. A nappal csengő-bongó, a hangokat szerteszét hordó levegő elcsendesedett, a hangok halk zörejekké, suhogássá változtak. Annál erősebbek voltak viszont az illatok. A virágok lélegzése a lelkemig hatolt. Kicsit megszédültem. Romero lóbálta a sétapálcáját, én pedig arról beszéltem, milyen gondolataim támadtak, amikor megismerkedtem a csillaglakókkal. Romerót dühítette a megalkuvásom. - Ostobaság, barátom! Ezek az angyal formájúak, kígyótestűek, félig átlátszó pókok nem egyebek, mint maga a megtestesült rútság. Ezzel pedig nem tudok megbékülni. Korábban nem voltam túlzottan elragadtatva az emberektől, most pedig egyenesen szeretem őket. A csillaglakókkal való ismeretsége bizonyította, hogy az ember az értelmes lét legmagasabb formája. Csak most látom be teljesen az
igazát a törvénynek: „A legfontosabb az emberiség és az ember.” - Ezen senki nem vitázik! - Téved - mondta borongósan. - Nem tetszik nekem a nővére hangulata. Teszek önnek egy javaslatot. Vera mindkettőnknek nagyon fontos. Szövetkezzünk egymással, és védjük meg őt saját veszélyes fantazmagóriái ellen. Meg van lepődve, azt kérdezi, milyen szövetségről beszélek? Hallgasson végig figyelmesen, barátom! Rátámaszkodött a botjára, és ünnepélyesen belefogott: - Nem akarok a valóságtól elrugaszkodó, fellengzős szólamokat hangoztatni, csak azt hangsúlyozom, azt védelmezem, amit már öt évszázada a legjelentősebb társadalmi igazságnak tekintünk. Fel akarom emelni a szavam az ellen, hogy holmi félig állatok, erkölcsi és fizikai torzszülöttek miatt megfeledkezzünk az emberről… Az undor eltorzította az arcát. Nekem is sok minden nem tetszett a csillaglakókban, de gyűlöletet nem váltottak ki belőlem. - Ön szerint tehát valóban fenyeget az a veszély, hogy megfeledkezünk az emberek érdekeiről? - Igen!. - mondta határozottan. - Már kezdünk megfeledkezni róluk. Először Vera hagyja figyelmen kívül őket, amikor széles körű segítségnyújtást tervez a csillagrendszerek százainak. Aztán ön, amikor olyan felháborító közönnyel elismeri, hogy a gondolkodó lét egyenrangú lehet a szépséggel és a rúttal. André, aki képes minden erejét ezekre az ostoba, primitív gondolkodású, féleszű angyalokra fecsérelni. És önökön kívül ott van még ezer, millió hasonló fantaszta és elmebeteg. Mondja meg, de őszintén, talán nem az emberiség érdekeinek a semmibevevése az, ami az Ohrán lejátszódik? A Föld gazdagsága ideális körülményeket teremt a pókok és a vízilovak számára! A Végára küldött Csillageke elhasználta az összes aktív energiát azért, hogy mesterséges napot hozzanak létre ezeknek a kedves kígyóknak! így néz ki a mi másokról való gondoskodásunk. És az ember? Az ember háttérbe szorul. Az emberről egy kicsit megfeledkezünk. De én nem hagyom bántani az embert. Ha eddig hallgattam,ezek után kinyitom a számat. Megismétlem azt, amit már a Földön is mondtam. Váratlan veszély leselkedik az emberiségre. Ezekben a pillanatokban az a kötelességünk, hogy csak magunkra, kizárólag magunkra gondoljunk! Az emberiség rovására tett jótéteményekről nem lehet szó! Az utolsó szavakat már kiáltotta, miközben botjával a földet ütögette. Megkérdeztem: - Nem értem, minek ez a pátosz, Paul? Kérdezze meg a számítógépet, kinek van igaza, az ellenfeleinek-e vagy önnek, és minden a helyére kerül. Romero ismét felöltötte megszokott, dölyfösen ironikus arckifejezését. Gúnyos,, kellemetlen tekintetet vetett rám. - Köszönöm a hasznos tanácsot, kedves fiatal barátom, természetesen meg is fogadom. Tehát ha jól értem, nincs ínyére az általam javasolt szövetség? - Nem látom értelmét semmilyen ehhez hasonló szövetségnek. - Hogy van-e értelme vagy sem, az már az én dolgom. Jó éjszakát, kedves Eli! Szertartásosan megemelte a kalapját, és továbbment. Nehéz szívvel néztem a nyomába. Szomorú voltam, hogy néhány pillanat alatt szertefoszlott a sokéves barátságunk. Lehajtottam a fejem, és végigballagtam az üres utca fái között. Előttem egy avietta ereszkedett le. Eszembe jutott, hogy arra gondoltam, szeretnék valahová elmenni. Bemásztam a kabinba, és gondolati úton kiadtam az utasítást: „Violához!”
29. Amint átléptem a Líra csillagkép szállodájának a küszöbét, zavaromban megtorpantam. Minek jövök én ide? Ha Romerónak nincs is igaza, amikor ki nem állhatja a csillaglakókat, ez még nem jelenti azt, hogy okvetlenül beléjük is kell szeretni. Minden olyan egyszerű lenne, ha itt volna az Ohrán az Őrangyal. „Mondja, kedves, mi történik velem?” „Semmi különös, egyszerű hóbort és az új
megismerésének a vágya”, vagy: „Nincs szerencséje, földi szerelemmel szeret egy csillaglakót, aki ilyen érzésről soha nem hallott.” Elnevettem magam. A mi minden jóval ellátott Földünkön túlságosan is gondoskodnak rólunk a gépek! Bementem a kertbe. Az éjszakai nap ugyanúgy holdfényt sugárzott itt is magából, mint odakint. Itt nappal is félhomály szokott lenni, most pedig csaknem sötétség uralkodott. Tapogatózva botorkáltam előre, itt-ott beleütköztem egy-egy fába. Távolabb feltűnt, majd tovaszáguldott egy rózsaszínű oszlop vagy forgószélszerű valami, fénylett és rohant, a nyomában fellobbant és eltűnt egy másik. Megálltam, hogy megállapítsam, hol vagyok. Fülledt feketeség fogott körül, álmosan susogtak a levelek, nyugtalanul dübörögtek fejemben a gondolatok. - Viola! - szólítottam halkan őt. - Viola! A bokrok sötétjéből ismét előpattant, majd elszáguldott egy fénylő forgószél. A kertben halk énekszó hangzott fel, majd lassan abbamaradt. Zúgott a csönd a fülemben, nem volt itt semmi más, csak a hallgatás. Hirtelen elfogott a méreg. Hangosan toppantottam a lábammal, vad mozdulatokkal nekimentem a bokroknak. Minél nagyobb zajt akartam kelteni, hogy felriasszam a Véga-lakókat. Ha ennyire udvariatlanok, hogy tovatűnnek, azt sem kérdezve, mit akarok, akkor nekem sem muszáj betartanom az illemszabályokat. - Viola! - üvöltöttem fel. - Viola! Most sem felelt senki és semmi, csak a távolban villantak fel és hunytak ki a fénylő oszlopok. Szédült a fejem, kiszáradt a torkom, minden sejtem lüktetett, mintha az ismeretlen virágok mohó illata kábított volna el. Forrt bennem a düh. - Viola! - ordítottam. - Viola! Előrerohantam. Valamibe beleütköztem, lehet, hogy egy bokorba, lehet, hogy élőlénybe. Ellöktem magamtól. Veszettül törtem előre az óvatos, félénk feketeségben, félresodortam, ami utamba került, megtorpantam, elvágódtam, egy bokorba kapaszkodva újra talpra álltam, belerúgtam ugyanabba a bokorba, és rohantam tovább. A kert valamelyik sarkában újra a földre huppantam, és hosszasan fekve maradtam. Feküdtem, szipogtam a tehetetlenségtől és a dühtől. Legyőzöttnek, megalázottnak éreztem magam. - Viola! - suttogtam. - Viola! Nagy nehezen felemelkedtem. Alig álltam a lábamon, a fejemben harangok zúgtak. Szégyenkezni kezdtem. Én, az értelmére oly büszke ember, úgy viselkedtem, mint egy állat, ordítottam és bömböltem, a verekedés és a, pusztítás dühe vett erőt rajtam. És mindezt a vendégeink házában műveltem, akik hittek az ember magasztos erejében és jóságában! Mit fognak ezek után gondolni rólunk? - Bocsánat, barátaim! - mondtam a sötétségnek. -Bocsássatok meg! Most már csak egyre gondoltam: mihamarabb ki kell vergődnöm ebből a kihalt kertből. Az őrült rohanásban a bokrokon át túl messze kerültem. Fölöttem a fák lombkoronái sötétlettek, az eget nem láttam. Aztán eszembe jutott, hogy az előbb milyen váratlanul jelent meg az avietta, és gondolatban a bolygó diszpécseréhez fordultam segítségért. De az hallgatott, nem tudtam kapcsolatot teremteni vele. Találomra indultam el visszafelé, tapogatózva kerestem az utat. Hamarosan szétnyíltak előttem a fák, megláttam az égboltot a fakó holddal, és megleltem az utat is. Ekkor újra meghallottam az énekszót; egy pillanatra megálltam, azon töprengtem, honnan jön. Az ének felerősödött, izgalmat éreztem ki belőle, úgy tűnt, a Véga-lakók vitáznak vagy veszekednek. Hirtelen a kertet fény öntötte el, a fák között tűzsugarak villantak. Közeledtek felém, s közben magas hangon csilingeltek. Aztán a bokrok közül előszáguldott egy szivárványszínű ragyogás, és forgószélként rám omlott. Alig tudtam megállni a lábamon, belekapaszkodtam a Véga-lakóba, és vele együtt forogni kezdtem. Eltelt egy kis idő, míg rájöttem, hogy Viola van mellettem. - Viola! - kiáltottam. - Viola! Átöleltem, s láttam, csillogó-ragyogó társai minden irányból zúdulnak felénk. Most vettem észre, hogy nemcsak a szemük fénylik, hanem az egész testük. Amit én nappal a ruhájuk színének véltem,
az a saját ragyogásuk volt, amely átsugárzott a ruhán. Sokkal fényesebbek voltak, mint nappal. És nemcsak bevilágították testükkel a sötétséget, de a villódzással neheztelésüket, haragjukat is kifejezték. Dühös ragyogásuk Violának és nekem szólt, sziporkázva szidtak bennünket. Dühödt fény volt ez, olyan, mint az embereknél a mérges kiáltás. Valamilyen, az enyémnél sokkal hatalmasabb erő ellökte tőlem Violát. Keze kicsúszott az enyémből, és Viola kipenderült az ölelésemből. Énekéből zokogás hallatszott. Felém vetette magát, de ismét szétlöktek bennünket. - Mi történik itt, Viola?! - kiáltottam, megfeledkezve róla, hogy nem érti az emberi nyelvet. Mérgemben hideg fejjel kezdtem el gondolkodni. Ezeknek a lényeknek minden bizonnyal saját erőterük volt, olyasféle, mint az enyém, csak gyengébb, hiszen kizárólag akkor tudtak fölibém kerekedni, ha tömeget alkottak. Rájöttem, mit kell tennem, de előbb magamhoz kellett vonnom Violát, hogy el ne ragadják a többiek. Kivártam a megfelelő pillanatot, mindkét kezemmel magamhoz szorítottam Violát, aztán előhívtam az erőteret. Ha nem vagyok annyira elkeseredve, felkacagtam volna, látva, hogyan röpülnek szét a Véga-lakók. Tovasodródtak, elzuhantak, rémületükben kialudtak a fényeik. Sietve visszavontam az erőteret, nehogy összetörjék magukat a fák törzsein. Viola egész testében remegve hozzám simult, a szeme sötét volt. Megsimogattam a haját. A Véga-lakók nem futottak szét, ahogy reméltem, hanem óvatosan, lassú forgással ismét közeledni kezdtek. Ez a „lassúság” egyébként legalább kétszer olyan gyors volt, mint az emberi futósebesség. Rémületet láttam az arcukon, feltehetőleg mindenható, kegyetlen szörnyetegnek tűntem a szemükben. Félelmükben, zavarukban a fényeik fakón égtek, ezzel szemben az emberi fül számára oly szomorú dallamú énekük hangosabbá vált. Gyöngédséghullám futott végig rajtam, megsajnáltam e bátor, de erőtlen lényeket, akik reszkettek a csaknem bizonyos halál tudatában, de mégis jöttek felém, hogy megszabadítsák nővérüket, aki, mint hitték, nagy bajba került. - Ostobák! - szólaltam meg. - Miért féltek tőlem? Az éneklés megszakadt, amint meghallották a hangomat, A Véga-lakók csöndben próbáltak rájönni, mit is mondhattam. Elmosolyodtam, ismét végigsimítottam Viola haján, és kinyújtottam a kezem az egyik Véga-lakó felé, mire az riadtan hátraugrott. De úgy látszott, hogy már nem akarnak szétválasztani minket. Nem vonultak vissza, de nem is támadtak. - Higgyetek nekem - szóltam ismét. - Inkább magamra emelnék kezet, mintsem hogy rosszat tegyek nektek. Nem tudom, megértettek-e, de a feleletül felhangzó énekszó már nem árasztott olyan monoton szomorúságot, mint az előbb. Testük ismét fényleni kezdett, szemükben színes ragyogás jelent meg, különböző hangokon szólaltak meg; úgy tűnt, vitatkoznak egymással, meg akarván győzni valamiről egymást. És ekkor a vitába beleavatkozott Viola. Szemében ibolyaszínü fény villant fel, majd málnapirosság, aztán világoskékké változott, az árnyalatok és a színek táncotjártak. Viola is dalba fogott, a fülemben ezüsthangú csengettyűk csilingeltek több szólamban. Egy kétszer egymás után ismétlődő motívumra figyeltem fel, amelyet a szemében fellobbanó hideg kék láng kísért, és én megértettem, hogy azt parancsolja társainak: „Menjetek el! Hagyjatok magunkra!” A figyelembe belefakulva a hallgató csillaglakók csak néztek ránk. Ismét megszólaltam: - Violának semmi baja sem lesz. A Véga-lakók mégsem húzódtak vissza. Fényvillanásokat küldtek egymás felé, vékony, csengő hangon beszélgettek, de maradtak. Viola szeméből egyre erősebben sugárzott a hideg fényű ragyogás, hangjában haragot éreztem. Minden rövidke dallamát, minden fényszavát megértettem. „Miért nem mentek el?” -kérdezte felháborodottan. Csak akkor kezdett a tömeg szétszéledni, amikor ötödször vagy hatodszor ismételte meg kérését. Először hátul fogott gyors pörgésbe valaki, majd nyomában, a kert sötét mélyén megmozdult a szomszédja is, aztán lassan valamennyi Véga-lakó a sarka körül forogva megindult. A fák között
fel-felvillantak a távolodó fényoszlopok, néhány pillanatra a környéket bevilágították a sokszínű lángok, aztán a ragyogás kihunyt, és ismét körülvett az áthatolhatatlan, a saját illatárjában úszó, érthetetlen, idegen kert. Már nem féltem tőle, mellettem villódzott Viola. Eszembe jutott, hogy mi egymás számára olyanok vagyunk, mint a némák,-megragadtam a kézi fordítógépet, hogy legalább ez a masina legyen a segítségünkre. - Megleszünk a műszered nélkül is - mondta a kígyólány nevetve. Döbbenten, csaknem az eszemet vesztve hallgattam. Minden szavát, minden színárnyalatát értettem. - Hát nem jöttél még rá - csengett a hangja -, hogy én már nappal is értettem a beszédedet, és most már a barátaimnak sem kell fordítógép? - Nekem is úgy tűnt, hogy megértettek engem - válaszoltam. - Sőt bizonyos vagyok benne, hogy megértettek. Huncutul nézett rám. Annyira szép volt, hogy zavarba jöttem. - Remélem, te is értesz engem. Ugye így van, Eli? Lenyeltem a csomót a torkomban. Nem csoda történt. Az agyunk szintén nem más, mint egy fordítógép, a szavak csak kísérik, segítik a gondolatok közvetlen továbbítását, most pedig a gondolatoknak nemcsak a hangok, hanem a színek is a segítségükre siettek. Bár ezt pontosan értettem, a csodálkozásom nem hagyott alább. - A mi nyelvünk szegényebb, mint a tiétek - mondtam. - A Földön nemcsak az emberek, hanem szinte valamennyi állat is csak a hang segítségével tud érintkezni. Mi már ilyenek vagyunk. De inkább keressünk egy nyílt, tágasabb helyet. Kacagnivaló, de nekem úgy tűnik, hogy az itteni fáknak nem levelei, hanem mancsai vannak. - Miket ki nem találsz! Bennünket a fák védenek. A leveleik leárnyékolják a mi napunk sugarait. Nappal senki sem merészkedik ki nyílt térségre. Éjszaka szoktunk sétálni. Eszembe jutott, hogy a szépséges Véga még forróbb, mint az Altair, a felszínén a hőmérséklet eléri a tizenötezer fokot. Ilyen rettenetes forróságban persze hogy nem lehet sétálgatni. A csillogó-villogó, fénybeszéddel érintkező Véga-lakók az éjszakának vannak teremtve.
30. Kimentünk egy tisztásra, és leültünk egy padra. Járkálni nem túl kellemes Violával, ő képtelen emberi módon botladozni, én pedig úgysem érném utol, ha megindulna. Annál jobb viszont üldögélni vele, bársonyos meleg árad a testéből: a Véga-lakók, éppúgy, mint mi, meleg vérűek. A tisztásra ráborult az éjszakai égbolt. A Hold csaknem kihunyt, csak a csillagok égtek tisztán és állhatatosán. Az Ohrán fényesebbek a csillagok, mint a Földön. Viola a Végát nézte. Már a Földön is gyakran gyönyörködtem ebben a szépséges csillagban, itt pedig elfogott az elragadtatás, olyan gyönyörű a Véga. Viola megkért, hogy mutassam meg a mi Napunkat, én azt kérdeztem tőle, melyik csillagkép tetszik neki a legjobban. Izgatottan vártam a válaszát. A csillagképek az Ohráról nézve nem hasonlítanak arra, amit a Földön megszoktunk, de a Göncölszekér, a Cassiopeia, az Orion innen is gyönyörűek, ha formájuk egy kicsit meg is változott. Attól tartottam, hogy Viola éppen rájuk mutat. De ő ragyogó szemét arra a négyszögre emelte, amelyet a Fomalhaut, az Altair, az Arcturus, a Szíriusz és a Capella köré lehet húzni. A négyszög középpontjában három alig kivehető, de nekem nagyon kedves kis csillag fénylett: a Pollux, az Alfa Centauri és a Nap. - Jól választottál - mondtam ünnepélyesen. - Mi onnan jöttünk, Viola - mutattam rá a Napra. Elcsodálkozott, milyen kicsi a Nap. Azt feleltem, hogy csak messze van. Viola elgondolkodott. - Ti, emberek, hatalmasok vagytok - mondta, pontosabban ragyogta és dalolta. - Amikor leszálltatok a bolygónkra, sokan azt hitték, istenek jöttek el, olyan természetfeletti volt a megjelenésiek. - De most már rájöttetek, hogy hétköznapi lények vagyunk, akik semmivel sem különbek nálatok? Megrázta a fejét, szeme borongós párán át fénylett. Ahogy töprengett, egy megbántott gyerekre
emlékeztetett. - Sokban még rosszabbak is vagytok. Ezzel együtt elmondhatatlan mértékben felülmúltok bennünket. Kértem, hogy magyarázza meg, mire gondolt. Most már bármilyen témáról képesek voltunk beszélgetni, de azt is észrevettem, hogy csak az egyszerű fogalmakat, értem meg azonnal, a bonyolult gondolatokat kétszer-háromszor is meg kellett ismételnie, míg felfogtam őket. Azzal kezdte, hogy első látásra az emberek ügyefogyottnak, tehetetlennek tűnnek. - Nehézkesek vagytok, lomhák, nem tudtok gyorsan mozogni. És a legfontosabb: az élettevékenységetek csak a feltételek nagyon szűk tartományában lehetséges, ha a körülmények egy kicsit is megváltoznak, elpusztultok. Nem bírjátok elviselni sem a forróságot, sem a hideget, sem a ritka levegőt, sem a nagy nyomást, sem az erős sugárzást, sem a hosszas éhezést, sem a szomjúságot, sem a nagy gravitációt. Mi lenne veletek, ha műszerek és gépek nélkül egy idegen világba kerülnétek? Még az érintkezés módja is elképesztően tökéletlen nálatok; a beszédetek is nehézkes és lassú, a gondolatátvitelre nem vagytok képesek. A létfeltételeitek tartománya olyan keskeny, hogy tragikus módon szinte hajszál vékonyságú vonalnak látszik: az emberiség élete ezen a hajszálon függ. Mi sok tekintetben tökéletesebbek vagyunk nálatok. Bár védekezünk a napunk könyörületet nem ismerő sugárzása ellen, könnyen tudunk lélegezni a levegő akár egy-, akár negyvenszázalékos oxigéntartalma mellett is; elviseljük a százfokos hőséget és a százfokos hideget; megértjük egymást hangok és színek nélkül is, hiszen a hangok és a színek csak kísérik a gondolataink közvetlen átvitelét; és akkor sem pusztulunk el, ha egy hétig nem alszunk. Valamennyi Véga-lakó tárolja az agyában mindazokat az ismereteket, amelyeket a társadalmunk felhalmozott, nincs szükségünk okos gépekre ahhoz, hogy a tudásunkat hasznalhassuk. Mi ilyenek vagyunk, ti pedig másfajták. Amikor látunk benneteket, nem jutunk szóhoz a meglepetéstől, hogy ti, erőtlen, tehetetlen emberek még egyáltalán léteztek, hogy nem pusztultatok el a történelmetek hajnalán. - Ez azért van így; mert a fogyatékosságainkat arra kényszeritettük, hogy szolgáljanak bennünket. A mi erőnk a gyengeségeink másik oldala. - Igen - mondta Viola. - A ti nagyságotok a gyengeségeitek folytatása. Ez a másik, ami megdöbbentő bennetek. Veszélyesek számotokra a hőmérséklet ingadozásai, tehát ruhával, épületekkel, hőgerjesztő gépekkel védekeztek. Végzetes lehet számotokra az oxigén csökkenése a levegőben, mire ti kitaláltátok a szkafandert. Étel és ital nélkül nem vagytok képesek élni, tehát élelmiszer és ivóvíztartalékokat visztek magatokkal, ha hosszú útra indultok, és ennivalót bármilyen anyagból tudtok készíteni. A nehézkedési erő ellen erőterekkel védekeztek, s ugyanezek az erőterek küzdik le a súlytalanság állapotának megterheléseit, és hozzák létre azt az egyetlen, számotokra egyedül megfelelő, a világmindenség sokszínűségében véletlenül éppen nektek jutó szűk gravitációs tartományt, amelyben élni vagytok képesek. Rövid az emlékezetetek, tehát határtalanul kitágítottátok azt adatot tároló gépeitekkel. Gyenge az izomzatotok, tehát ismét csak gépeitek által váltok erőssé. A gondolataitok lassúak, kifejezésük eszközei, a szavak primitívek, képtelenek vagytok mások gondolatait szavak nélkül megérteni, tehát ti ezt a fogyatékosságot fordítógépeitekkel győzitek le, helyettetek pontos és gyors berendezések dolgoznak. És bár nem vagytok képesek a gyors helyváltoztatásra gyenge, a természet által ügyetlenül kialakított lábatokon, mégis tudtatok űrhajókat készíteni, amelyek könnyen maguk mögött hagyják a világmindenség leggyorsabbját, a fényt is. És így van ez mindenben, Eli! Megkeresitek gyenge pontjaitokat, majd határtalanul felerősítitek őket a gépeitekkel, s a fogyatékosságok máris fölénnyé változnak. A találmányaitok nélkül jelentéktelenek és szánalmasak vagytok, általuk és velük pedig utolérhetetlenül tökéletesek. Tehetetlenek vagytok a természet őseröivel szemben, de ugyanakkor ti vagytok a legerősebb őserő. A világmindenségben nem létezik hatalmasabb erő, mint ti, kicsi, tehetetlen, lomha emberek. És bár nem ez a legfontosabb, amiért csodálatra méltóak vagytok, valójában mégis csodálni kell benneteket. - Rendben van - mondtam. - Tetszett az emberi nem hiányosságairól és erényeiről tartott előadásod. De mégis, mit csodálsz bennünk, ha nem a hatalmunkat, a nagyságunkat? - Ebből is látszik, hogy milyen primitívek az emberek. Hogy felragyogott a szemed! Te rettenetesen
hiú vagy. Előre örülsz annak, ha megdicsérnek, és az sem fontos, hogy miért: a lényeg az, hogy dicsérjenek. Kegyetlen pontos találat volt, bele is vörösödtem. Viola mosolyogva nézett rám. A szeméből áradó ragyogás fénykört vont körém, és bevilágította a sötét kertet. Ördögien okos volt ez az istennői szépségű lány, már-már zavarba jöttem. És ő nem volt ember, engem pedig nyomasztott az emberi, túlzottan is emberi lényegem. A földi lányokat megölelik, megcsókolják, szerelmes szavakat suttognak a fülükbe; a mi emberi szerelmünk ilyen, éppolyan primitív, mint mi magunk. De vajon mi kell akkor ezeknek a tökéletes csillaglakóknak? Viola valószínűleg jobban megértette, mire gondolok, mint én magam.. Szemében gyorsan váltakoztak a fények, hangja csengőn és dallamosan dalolt. Ha nem akartam volna megérteni a mondanivalóját, egyszerűen csak gyönyörködtem volna énekében. - Miért hallgatsz? - kérdezte Viola. - Vagy talán mégsem érdekel, hogy mi a leginkább csodálatra méltó tulajdonsága az embereknek? - Nem, azaz igen, persze hogy érdekel! Tehát miért vagyunk mi olyan csodálatosak? - A jóságotok az, ami tiszteletre méltó. Ellenállhatatlanul, lefegyverzően jók vagytok, kedves, szeretett Eli. Kicsit jobb kedvem kerekedett. Igaz, tudtam volna néhány példát mondani a gonoszságunkra is, de nem akartam. Viola véleménye nagyon jólesett. Aztán visszatért arra, hogy mi, emberek hatalmasak vagyunk. - Az erő a hatalom az apróságok fölé emelkedik, a nagyság fontosabb, mint a részletek. Ez a természet törvénye. Egy csillagnak mindegy, hogy a sugárzása egyes lények életét fenntartja, másokat pedig megöl. Az emberek azonban nem veszik tekintetbe ezt a természeti törvényt. Az erejük nem vak, az élet kedvéért bolygókat teremt és semmisít meg. Amikor az első emberek eljöttek hozzánk, rémület fogott el bennünket, a halálunkat vártuk. De ők segítettek nekünk abban, hogy jobban védekezhessünk a túl erős nyári sugárzás és a téli fagyok ellen. Olyan épületeket emeltek, amelyek leárnyékolják a sugarakat, és a forróság elől már nem kell a fák lombjai alatt, a bokrok között rejtőzködnünk. És már nem szenvedünk a hidegtől sem, amikor télen a bolygónk eltávolodik a Végától; egy mesterséges vörös nap melegít minket. Sokan meg vannak győződve róla: az emberek csak azért szálltak le a bolygónkra, hogy segítsenek rajtunk; más célja nem is lehetett a jövetelüknek. Hát nem csodálatra méltó ez? Amikor az Ohra felé repültünk, az úton az emberek azt mondták nekünk: „Ott, az Ohrán minden a ti kényelmeteket fogja szolgálni.” Itt pedig azt halljuk tőlük: „A mi feladatunk az, hogy a legjobb feltételeket teremtsük meg a számotokra.” Hát ilyenek az emberek! A más lényeknek nyújtott segítséget kötelességüknek tekintik. Lehet ennél magasztosabb feladat? - És ti nem hasonlóképpen cselekednétek? Ha ti repülnétek el másik bolygóra?… - Nem tudom. A Véga bolygóin nem könnyű az élet, nekünk nincsenek olyan gépeink, mint nektek. Attól tartok, bárhova kerülnénk is, mi mindenekelőtt magunkra gondolnánk. Például most, éjjel, amikor bejelentés nélkül jöttél el hozzánk, Eli, valamennyi társam megijedt, és amikor én odamentem, rögtön el akartak szakítani tőled. Igaz, én mégis itt ülök veled és ez nagyon jó. Nagyon jó, hogy ti, emberek léteztek! Viola szívhezszólóan ragyogott, éneke simogatta a lelkemet. Ebben a pillanatban az emberiség képviselőjének képzeltem magam, és büszke voltam, hogy szeretik az embereket. És felháborodva gondoltam vissza rá, milyen lenézően nyilatkozott Romero a mesterséges napról, amelyért Viola köszönetet mondott az emberiségnek. A Végára küldött csillagközi űrhajó személyzete ennek a napnak a létrehozására elhasználta az űrhajó aktív hajtóanyagának minden tartalékát A repülési programban ez nem szerepelt: a parancsnoknak felelnie kell majd ezért a Földön. Gondolatban magam előtt láttam a bolygót, ahol Viola él; nyáron fehér izzású hő égeti, télen sötétség és hideg ereszkedik le rá. A messzeségben a kékesfehér Véga, a hideg szépségű, az életet nem tápláló csillag ragyog. Persze a lét legkegyetlenebb feltételeihez is lehet alkalmazkodni, és a Véga-lakók sok szenvedés árán ezt meg is tették. Az értelmemmel és érzéseimmel azok mellé álltam,
akik a fényt elhozták nekik a jeges sötétségbe, akik a fagy által megbilincselt, homályos menedékhelyekre meleget bocsátottak, és megvédtek őket a mindent felégető nyári forróságtól. Az is igaz azonban, hogy néhány ember Romeróval lesz egy véleményen, és tékozlásnak minősíti majd az önzetlen segítséget. Nem mertem megmondani Violának, hogy az emberek is különbözőek… Ezalatt a kihunyó hold lassan nappá változott. Az ég fekete alján kivilágosodott egy korong, majd egyre fényesebbé és forróbbá vált. A csillagok elhalványultak, aztán el is tűntek. Viola hozzám simult. Szerettem volna megcsókolni, de nem tudtam, szokás-e csókolózni a Végán. De jó volt nekem csókok nélkül is. - Kezdődik a nap - mondtam. - A munkanap, Viola. - Igen, kezdődik - felelte. - És te el fogsz menni. Köszönöm, hogy velem voltál ezen az éjjelen, te Eli-ember. - Én is köszönöm, Viola. Életem legszebb éjszakáját ajándékoztad nekem. - Mi volt benne a legszebb, Eli? Az, hogy csepültem az embereket tökéletlenségük miatt? - Dehogy. Az, hogy egymás mellett ülve, mi, a két különböző lény, egynek éreztük magunkat. Viola zengve és ragyogva tovaviharzott a kert mélye felé, én pedig hazabotorkáltam.
31. Be akartam menni Verához, de ő maga jelentkezett. A szálloda bejáratánál kigyulladt egy videooszlop. Vera az asztal mellett ült, látszott, hogy fáradt. - Nem aludtál ma éjszaka? - kérdezte, és vizsgálódva nézett rám. - Nem voltál otthon. - Az éjszakát Violával töltöttem a kertjükben. - Én sem aludtam. Rosszul sikerült ez az éjszaka. Viták, veszekedések… Némely ember mennyire szívtelen tud lenni! Megértettem, hogy Romeróról beszél. Ritkán láttam Verát ennyire elkínzottnak. Korábban a vitáktól új erőre kapott, a szópárbajok fellelkesitették, és nem nyomasztották. Valami nagyon komoly dolog történhetett közte és Romero között. - Végy radioaktív zuhanyt, Vera. És ne gondolj mások szívtelenségére. - Nem tudok nem gondolni rá. A sok más embert is megfertőző szívtelenség fenyegető erővé válhat. Egyébként azért hívtalak, hogy szabadságot adjak neked erre a napra. Andréhoz mentem. Ott ült nála Luszin is. Javasoltam, hogy menjünk, és próbáljunk meg újabb híreket kapni a galaktokról. André azt tervezte, hogy ma előkészíti a Galaktikus Tanácskozások nagytermét a hangversenye számára. Próbáltam meggyőzni, hogy a csillaglakók sem fognak jobban reagálni a szimfóniájára, mint az emberek. A zene azért van, hogy örömöt szerezzen, nem pedig hogy gyötörje a hallgatóságot. - Tragikus kor a miénk! - kiabálta feleletül André. - Nézz föl az égre: mennyi szomorúságot látsz ott! És a tetejébe még itt vannak ezek az átkozott emberkülsejűek a titokzatos ellenségeikkel! Az őseink még vadember módjára tudtak örülni ki tudja, milyen apróságnak is, nekünk pedig a létezés, a túlélés kérdésén kell töprengenünk. Látszott, hogy szenvedélyes vitát készül provokálni, ezért inkább Luszinhoz fordultam. Őt könnyebb meggyőzni, mint Andrét. Luszin magával hozta a hordozható fordítógépet. Otthagytuk Andrét, az utcán felraktuk a berendezést egy légihordárra, és lementünk a Sas csillagkép lakóinak a szállodájába. Tegnap ötlött fel bennem az a gondolat, hogy az Altair lakóinál kell újabb információkat keresnünk a galaktokról. A festményeiket is meg akartam nézni. Az előcsarnokban belebújtunk a szkafanderekbe, és kaptunk gamma-lámpákat is, hogy megvilágíthassuk velük az Altair láthatatlan lakóit. A terem üres volt. Hiába világítottunk minden irányba, senkit sem láttunk. A terem másik végéből alagút nyílt, s azon áthaladva kijutottunk arra a helyre, ahol az Altair-lakók dolgozni szoktak. Összeszorult a szívem, amikor megláttam az előttem elterülő tájat. A sötét égen kékesfehér gömb
függött, amely a kegyetlen csillag, az Altair mása akart lenni. Minden vadul szikrázott körülöttem. Egyetlen fűszál sem árulkodott az élet jelenlétéről a felperzselt talajon. Mindenhol csak csikorgó fehér kő, zizegő fehér homok, a földről felemelkedő, fojtogató porfellegek… - Szép kis táj! - morogtam. - Az embernek elmegy a kedve az élettől! Luszin itt is hű maradt önmagához. - Nem rossz! Itt művészet élni. Érteni kell hozzá. Nagyon. Hamarosan megláttuk az Altair-lakók építményeit, az ablak nélküli kőkockákat. Bementünk az egyikbe, és körbevilágítottunk. A falakon lumineszkáló képek gyulladtak fel. A festmények színei és azok intenzitása váltakozott, amikor rájuk irányítottuk a lámpáinkat,mikor pedig eloltottuk őket, a képek lassan kihunytak. A festmények nagyon különösek voltak: kizárólag kaotikusan összefonódott, hol rikító, hol lágy színű,tekergős vonalakból álltak, színezés, satírozás sehol, mindenhol csak éles körvonalak. Eszembe jutott Pea-no matematikai görbéje, amelynek nincs sem szélessége, sem vastagsága, de amely képes bármilyen teret betölteni. Az Altair-lakók vonalai szintén ilyenek voltak; érzékeltették a mélységet, ábrázolták a levegőt és a tárgyakat. Ugyanazt a rideg tájat láttam magam előtt: az ádázul égető napot, a köveket, a homokot, az épületeket. És mindegyik képen ott voltak az Altair-lakók fonalszerű lábaikkal, pókformájukkal. Száguldoztak az építmények között. Az egyik képen két Altair-lakó verekedett, nyúlványaik vadul egymásba fonódtak, törzsük összekoccant. A festő remekül ábrázolta viharos dühüket, energikus mozgásuk gyorsaságát. Én az egyik fal mellett haladtam, Luszin a másiknál. Hirtelen felkiáltott: - Eli! Gyere ide! Gyorsan! Ujjával az egyik festményre mutatott. A képen galaktok látszottak. Ez a kép is vonalakból állt, csak a tárgyak körvonalai ábrázolták a tájat. Egy kövön egy haldokló, szakállas galakt feküdt vörös köpenyben és rövid nadrágfélében. Az egyik keze erőtlenül csüngött az oldalán, a másikat a mellére szorította, a szeme csukva, a szája eltorzult. Kissé távolabb három megláncolt galakt állt, a képen jól kivehető volt a fémből készült kötelék, amely hátracsavart karjukat szorította. A festő ugyanazzal a félelmetes tökéletességgel ábrázolta a három fogoly hallgatag elkeseredettségét, ahogyan a haldokló szenvedését. A galaktok nem néztek ránk a képről, a fejüket megadó engedelmességgel lecsüggesztették… Fölöttük pedig Altair-lakók lebegtek, testük minden vonala szinte remegett az izgalomtól; tanácstalanul bukdácsoltak a levegőben, látszott, hogy tenni akarnak valamit, de nem tudják, mit és hogyan. - De hol vannak azok, akik a galaktokat foglyul ejtették? - töprengtem. - Világos, hogy nem az Altair-lakók tették ezt, hiszen ők is halálra vannak rémülve. Semmi nem utal a titokzatos ellenségre! - Rejtély. Kutatni kell. Nézzük tovább a képeket! - Meg kell keresni az Altair-lakókat - mondtam. - Csak ők tudják megfejteni nekünk a képeik titkát. Ahogy tovább bolyongjunk a pusztaságban, észrevettünk egy csapat szorgalmasan dolgozó Altair-lakót. Az Altairt helyettesítő gömb ontotta a forróságot, mint a mi Napunk délben, a pók formájú lények csillogtak a látható sugarakban, igaz, gyengébben, mint a teremben, amikor először találkoztunk velük. Ott félig átlátszóak voltak, most pedig inkább kísértetekre hasonlítottak. Mindenfelől csak fakó fénnyel csillogó körvonalakat láttunk, a lények testét nem. „Hát ez az oka a furcsa festészeti stílusuknak” - gondoltam. Az Altair-lakók körénk sereglettek. Egyre közelebb nyomakodtak, mindenáron meg akartak ölelni minket szörszerű végtagjaikkal. Meg kellett erősíteni magunk körül a védőteret. Bekapcsoltam a fordítógépet, és üdvözöltem őket. Ezek a jólelkű lények feleletül barátságosan azt kívánták, hogy soha ne aludjunk. Úgy látszik, az alvás náluk valami rettenetes dolog, amitől félni kell. - Nagyon tetszettek a képeitek, barátaim. - Igen, igen - felelték örömteli zsivajgással. - Mi szeretünk rajzolni. Mindig rajzolunk. - Szeretnénk megtudni, kik azok a ránk hasonlító lények, akiket az egyik képen láttunk. Amikor a fordítógép áttette a kérdést a gammasugarak nyelvére, az Altair-lakók szinte kővé
meredtek. Ha lett volna szemük, azt mondanám, hogy elkerekedett a megdöbbenéstől. Aztán a minket körülvevő pókformájúak testén remegés futott végig, és a kör tágulni kezdett. Az elöl állók visszahúzódtak, a hátsók közül valamelyik futásnak eredt. - Mi van velük? - fordultam Luszinhoz. - Úgy néz ki, hogy megijesztette őket a kérdés. - Ismételd meg! - tanácsolta Luszin. - Lehet, hogy nem jól értették. Néhány pillanatig hallgattam, csak vizsgálódva néztem rájuk, ők sem szólaltak meg, várták, hogy mondok-e még valami ennél is rettenetesebbet. Aztán amikor összeszedtem a bátorságomat, és másodszor is megkérdeztem, ki látható a képen, az Altair-lakók valóságos pánikba estek. Olyan gyorsan eltűntek mellőlünk, hogy egy másodperc sem telt bele, és csak ketten maradtunk. Odafordultam Luszinhoz. - Szép kis história! Te értesz ebből valamit? - Értek. Annyit, hogy itt valamilyen rejtély van.
32. Amikor magunk mögött hagytuk a Sas csillagkép szállodáját, Luszinnak rögtön hiányozni kezdtek a szörnyei. - Ugyan mi történhet velük? A pegazusok verekednek, a sárkányok legelnek. Kinek van szüksége az Ohrán a te primitív őslényeidre? - Ne mondj ilyet. Ne. Kedves állatok. - No, menj - mondtam. - Torkig vagyok velük! Azt kívánom, hogy a sárkányaid falják fel a pegazusokat. Luszin, ez a jótét lélek még sokáig kacagott, annyira mulatságosnak találta, amit mondtam. Tudta, hogy a két legbékésebb pegazusa is sarokba szorítaná bármelyik sárkányt. Hazamentem, és aludtam egy órácskát a tegnapi álmatlan éjszaka helyett. Vera hívása keltett fel. Magához rendelt. Amikor beléptem hozzá, láttam, hogy idegesen jár fel és alá a szobában, néha fölvesz valamit az asztalról, forgatja a kezében egy darabig, majd visszateszi. Az asztalán mindig egy halom mindenféle haszontalan vacak hever: apró kristályok, amelyekre valamilyen szöveget vett fel, kicsi világítótestek, tükrök, fésűk, parfüm, az első századból származó könyvek. Amikor Vera izgatott, a szeme sötétebbé válik. Most csaknem fekete volt. Meg-megrázta a fejét, a haja a szemébe lógott, ő pedig hátravetette. Amikor dühös, gyakran mást sem csinál, csak a fejét rázza. „Ingatja a fejét, akár a ló” - gondoltam gúnyos dühvel gyerekkoromban, amikor leteremtett. És amikor haragszik, egyre szebb lesz. Gyerekkorom minden kellemetlen percéhez mérges, gyönyörű arcának látványa társul. Attól kezdve nem kedvelem a szép nőket, és azt hiszem, ez már örökre így marad. A szépség számomra együtt jár a szigorú szavakkal, a szidással. Ma pedig Vera szebb volt, mint bármikor. Most már biztosan tudtam, hogy szakított Romeróval. - Találtál valami érdekeset? - Látszott, kényszerítenie kell magát, hogy figyelni tudjon. Rögtön megértette, hogy jelentős felfedezést tettünk. Eddig úgy tudtuk, hogy a galaktok csak a távoli Hyádokon bukkantak fel, százötven fényévre a Naptól. Most felfedeztük a nyomaikat az Altairon, a hozzánk legközelebb eső csillagkörzetben is. - A felfedezésedből az következik, hogy a galaktok és ellenségeik megjelenhetnek a Naprendszerben is, ha ezt eddig még nem tették meg - mondta Vera. - Az, amiről a Földön csak mint elméleti lehetőségről beszéltünk, most reális veszéllyé vált. De újból felvetődik a kérdés: kik azok a pusztítók, akik leigázzák a galaktokat? Ők miért nem látszanak a képen? Végtére is nem szellemek! Mivel magyarázod az Altair-lakók rémületét, Eli? Széttártam a karomat, erre nem tudtam válaszolni. - Még egy rejtéllyel állunk szemben tehát. De most inkább beszéljünk másról! - Másról, ez azt jelenti, hogy Romeróról, Vera?
- Igen, róla. Három órával ezelőtt Romero és én megkérdeztük a számítógépet, melyikünknek van igaza. A gép azt felelte, hogy nem nekem. A csillaglakóknak nyújtott segítséget úgy értékelte, hogy az ellentmond annak az elvnek, miszerint mindent az emberiség és az ember javára kell tenni. - A gép tévedett. Majd a Földön feltesszük ugyanezt a kérdést a Nagy Akadémiai Számítógépnek is. - Nem, a gépnek lehet hinni, Eli! Ha nincs is annyi adat benne, mint a nagyban, az elveket helyesen értelmezi. Ugyanezt a feleletet adná az Akadémiai Számítógép is. Kerekre tágult szemmel néztem Verára. Korábban soha nem hátrált meg, ha érezte, hogy igaza van. Megbántódtam a gyönyörű Véga-lakók, az Altair jó-szívű és halálos sugárzású lényei, sőt még a fecsegő, rossz szagú, de a maguk módján rokonszenves angyalok nevében is. - Romero ügyesen használta föl a legújabb adatokat. A társadalmunk javát mindenekfölött szem előtt tartó gépeink pedig természetesen neki adnak igazat: ha egyszer az emberiséget veszély fenyegeti, akkor csak az ember a fontos. Azért gépek, hogy gép módjára gondolkodjanak. - Gyorsan feladod, Vera. Gyorsan, nagyon gyorsan. .. Odalépett, az ablakhoz, kezével átfogta a fejét. Csak a profilját láttam, egyenes orrát, keskeny szemöldökét, magas homlokát, húsos, a sápadt arcához képest élénk színű ajkát. Több benne a szépség, mint az erő. Pedig amikor harcról van szó, erős kézre van szükség. - Azt hiszed, meghátrálok? - Szeretném hinni, hogy nem. Vera eljött az ablaktól. - Nem hátrálok meg. Harcolni fogok, de nem a számítógép ellen. Mi az a gép? Egy információs mechanizmus. Azt kapjuk vissza, amit beletáplálunk. Fel akarom tenni az emberiségnek a kérdést: nem jött-e el az ideje annak, hogy társadalmi felépítésünk elveit kiszélesítsük? Ötszáz éve változatlanok ezek az elvek; nem kellene őket továbbfejleszteni? Arra gondoltam, hogy Vera túl messzire megy. Másképp kell feltenni a kérdést, és a gép is más feleletet fog adni. Romero ügyes, kifinomult ember, ravasz húzása volt, ellene a saját fegyverével kell hadakozni, a kérdést ravaszabbul kell megfogalmazni. - Ellene nyíltan és egyenesen kell harcolni, Eli. Tévedsz, ha azt hiszed, hogy Romero kifinomult. Ő okos, de primitív. A vademberek között is voltak okosak. Figyelj ide, hallgasd meg, hogyan képzelem el az egészet. Vera azelőtt is szerette előadni a barátainak azt, amit később elmondott a Nagytanács ülésén. Ki nem állhattam hosszú szónoklatait, de az, amit most mondott, saját gondolataim összegezése volt. A régi időszámítás szerinti 2001. évvel, azzal az emlékezetes dátummal kezdte mondandóját, amikor az emberiség egy közös, egységes társadalomban egyesült. Az egyesülés éve az új időszámítás első éve lett, az emberiség igazi története akkor kezdődött, amikor megvalósították a máig érvényes elvet: „A társadalomnak az ember javát kell szolgálnia. Mindenkinek a szükségletei szerint jár a javakból, és mindenki a képességei szerint fizet ezért.” Azokban az első években mindez inkább csak vágyálom volt, még sokat kellett tenni azért, hogy a hétköznapok valóságává váljon. Csaknem hatszáz év telt el azóta, és az emberiség ezalatt a saját tökéletesítésén munkálkodott. Ha most körülnézünk, beleszédülünk a csodálkozásba: valamennyi korábbi ezredév alatt együttvéve nem tettek annyi jót az ember érdekében, mint ez alatt az öt évszázad alatt. Az édenkert minden bőségével együtt eltörpült a mai Föld mellett. Ezzel azonban csak a gyermekkorunk ért véget. A gyerek világképe egocentrikus, a világmindenség középpontjában ő áll, minden körülötte forog. Eljön majd az idő, amikor megismeri valódi helyét a világban. Erősebbé és bölcsebbé válik, de ugyanakkor ez az egykori gyermek, aki a világ középpontja volt, a világmindenség egyik szürke részévé lesz. Ilyen a mai emberiség is. Már észrevette, hogy az értelem formái végtelen különbözőségűek lehetnek. A természet variációi nem merültek ki azzal, hogy létrehozták az embert. Lehet, hogy az Altair vagy az Aldebaran lakóinak megteremtése nehezebben ment, mivel ott nagyobbak voltak az akadályok az értelem kifejlesztésének útján. Az emberiség végre megértette, milyen helyet foglal el a világmindenségben; ez a hely meglehetősen szerény.
És ez az a pillanat, amely próbára teszi az emberi természet legmélyét. Idegen társadalmakat fedeztünk fel, de vajon mit találtunk bennük? Elérték-e azok a mi fejlettségünket, vagy esetleg meghaladták azt? Birtokukba tudták-e venni azokat a hatalmas erőket, amelyek bennünket szolgálnak? Nem! Keservesen küzdenek a fennmaradásukért, az egész életük nem más, mint álom a melegről, a fényről, a kenyérről, amelyért arcuk verejtékével dolgoznak meg… Ezen a ponton félbeszakítottam Verát: - Mindez nem vonatkozik a galaktokra, akik fejlett gépi civilizációt teremtettek. - Róluk egyelőre még keveset tudunk. Lehet, hogy egyszer majd szövetségre lépünk velük, és együtt segítjük a gyengébben fejlett társadalmakat. De most még ez csak a mi feladatunk. Arra gondolok folytatta Vera -, hogyan változtak a kapcsolatok az emberek között. Kezdetben gyűlölködés uralkodott. „Ember az embernek farkasa”, „Aki alulra kerül, azt megtapossák”, „Mindenkinek saját maga a legfontosabb, egyedül az Isten van mindenkiért” - ilyenek voltak a régi idők elvei. És mi váltotta fel őket, amikor az emberiség egyesült? „Az ember az embernek testvére.” Csaknem öt évszázadon át hirdettük ezt, mivel nem tudtuk, hogy az emberen kívül más értelmes lények is léteznek. De most eljött az idő, hogy kiszélesítsük ennek a gondolatnak a tartalmát: „Az ember a világmindenség valamennyi gondolkodó és jó szándékú lényének a barátja.” Romero pedig kijelenti, hogy ez ellentmond a mi elvünknek, miszerint a társadalomnak az ember javát kell szolgálnia, és a számítógép neki ad igazat. De én állítom: ha elfogadják az én gondolatomat, és a társadalom mindenkinek a szükségletei szerint juttat a javakból,- akkor ez az elv nem szenved csorbát. A „szükséglet” fogalom, amelyet még a régi időszámítás szerinti XX. században alkottak meg, és annak értelmében tápláltak be a számítógépekbe, ma már idejét múlta. Akkor ez azt jelentette, hogy igazságos, a földi javakkal bőségesen ellátott életet kell teremteni az embereknek. De a csillaglakókról még nem tudtak. Most pedig az emberiség találkozott más világok képviselőivel is. Megtehetjük-e azt, hogy közömbös arccal elmegyünk olyan értelmes lények mellett, akik hiányt szenvednek fényben, melegben, ételben? Szemükbe vághatjuk-e azt, hogy ti csak éljétek a magatok életét, s ha másra nem vagytok képesek, lógassátok békésen a lábatokat? De ha egyszer új kötelességeink lettek, akkor újabb szükségletek is felmerültek. Nekünk méltónak kell lennünk önmagunkhoz. A fejlődésünk új szakasza következett el, kiléptünk a tágabb világmindenségbe. A nagy központi számítógépek azonban még azt a szintet tükrözik, amikor az ember csak saját magát ismerte. A gyermekkorunk tükörképei ők, pedig mi már felnőttünk. Meg kell változtatnunk a programjaikat, ez az én szándékom. Nem hiszek benne, hogy Romero sokáig ünnepelheti a diadalát! Bármennyire magukkal ragadtak is Vera gondolatai, nem tudtam, megállni, hogy közbe ne vessem: így is, úgy is a galaktok kérdésével találjuk szemközt magunkat. Nem mondják-e azt neki majd a Földön, hogy kockázatos dolog nagy kozmikus vállalkozásokba fogni, amikor nem tudhatjuk, mi vár ránk holnap? - Már hallottam ezt Romerótól. De errre is van feleletem. Ki kell derítenünk, mennyi a realitás a galaktokról szóló hírekben. Ez az első. A második: nem szabad pánikba esnünk! Évmilliók alatt egyszer sem látogattak el a Naprendszerbe ezek a titokzatos lények, csak néhány csillagon maradtak fenn róluk legendák. Miért kellene úgy viselkednünk, mintha holnap már várhatnánk a támadásukat? És a harmadik, a legfontosabb: ha valahol a csillagközi térségekben háborúk dúlnak, amelyek szele minket is megérinthet, miért ne lépjünk szövetségre a csillagszomszédokkal, hogy együtt verhessük vissza az inváziót? Ha egyesülünk velük, erősebbek leszünk! Ki bizonyította be, hogy a szomszédaink ellenségeink lesznek? A galaktok annyira hasonlítanak az emberhez: éppen ők lennének az ellenségeink? - De a tartalékaink, Vera! Az emberiség tartalékai nem kimeríthetetlenek! Ne érts félre, én nem a saját ellenérveimet mondom, hanem a velünk vitázókét… - A tartalékaink óriásiak, és csak tőlünk függ, hogy tovább növeljük őket. Hallgattam egy sort, mielőtt feltettem volna a következő kérdést. Eddig még sohasem beszélgettünk Vera magánügyeiről.
- És Romero, Vera? Nem hatottak rá az érveid? Én mindig úgy hittem, hogy teljes köztetek a szellemi-lelki egyetértés. - Én is azt hittem - válaszolta Vera keserűen. - Úgy gondoltam, hogy nincs ember, aki közelebb állna hozzám, mint ő. Rajtad kívül természetesen. Valószínűleg az történt, hogy behunytam a szemem a hibái előtt. Aztán tegnap éjjel ordítozni kezdett, toporzékolt, káromkodott. .. - Kérted őt, hogy nyugodjon meg? - Elzavartam. Kijelentettem, hogy undorodom tőle. - Te mindig hirtelen haragú voltál! - Igazam volt, Eli! Ez az egyetlen, ami fontos: igazam volt! De amikor elment, azt hittem, megszakad a szívem. Miért éppen Romero? Miért éppen ő? Ha valaki más mondta volna ugyanazt, kibírtam volna, éppen elég senkiházi szaladgál mindenfelé. De éppen Paul! Hittem benne, akár saját magamban, büszke voltam rá. Te ezt nem tudod megérteni, Eli, te még soha nem szerettél!… A lelkesedés, amely elfogta Verát, amikor érveit és javaslatait sorakoztatta elém, már eltűnt. Meggyötörtebbnek látszott, mint reggel. Hallgattam, nem tudtam, mit mondjak. Aztán megkérdeztem: - Hogyan képzeled a harcot Romero ellen? - Amint visszatérünk a Földre, az egész emberiséghez fogunk fordulni, hogy döntse el, kinek van igaza. A kollektív emberi értelem és akarat lesz a legfelső bíró.
33. André természetesen nem hitte el, hogy az Altair-lakók elillantak, amikor a galaktok iránt érdeklődtem tőlük. Fogta a fordítógépet, és elrohant a Sas csillagkép szállodájába. Később aztán találkoztam vele az étteremben. Unottan rágcsálta a szintetikus húst. - Ezek a sátánfajzatok gyávábbak a nyulaknál! - mérgelődött. - Előlem még gyorsabban elfutottak, mint előletek. De azért egyet s mást sikerült felvennem. Egyébként a kép, amelyet láttatok, már nincs ott. Az Altair-lakók letörölték. Viszont arra rájöttem, miért nem láttátok a pusztítókat a megbilincselt galaktok mellett. - Természetesen újabb káprázatos elméletet dolgoztál ki? - Mindenesetre helyes elméletet. A titok nyitja az, hogy a pusztítók láthatatlanok. Hidegvérűen fogadta az elképedésemet. Amikor azt mondtam, hogy az egyik rejtélyt egy másik, még bonyolultabb fejtörő kiötlésével igyekszik megoldani, André megvetőén vágta a szemembe: - Akadékoskodó és konzervatív vagy! Minden új gondolat ellenérzést kelt benned, már csak azért is, mert új. Ha lesz egy kis időd, gondolkozz el ezen, Eli. Még nem késtél el vele, hogy megváltozz. Várom a fordulópontot az életedben. Búcsút intett és elrohant, hogy befejezze a hangversenye előkészületeit. André szereti oly módon lezárni a vitákat, hogy az utolsó szó okvetlenül az övé legyen. Én pedig meglátogattam Harsonát. Az összeférhetetlen angyalt napközben kiengedték a többi közé, de ő újabb botrányt rendezett. Spichalski erre úgy rendelkezett, hogy ismét kísérjék vissza régi helyére. Úgy láttam, örül a látogatásomnak, bár egyetlen szárnymozdulattal sem adta jelét ennek. Komor szemével felém pislantott, és dörmögött valamit az orra alá. - Hogy érzed magad, Harsona? Nem gyötörnek rossz álmok? - Nem bírom itt tovább! - morogta. - Engedjetek haza. Gyűlölöm ezeket az alacsonyrendű kétszárnyúakat, akiknek ti annyira a kedvében jártok. - Nem mindegyik kétszárnyú, Harsona. Akad egy két négyszárnyú is. - Őket is gyűlölöm. Mindegyiket gyűlölöm! - És saját magadat szereted? Úgy nézett rám, mintha elment volna az eszem. Én pedig olyan komoly arccal vártam a feleletet,
hogy az angyal zavarba jött. - Nem tudom - felelte csaknem udvariasan. - Nem gondolkoztam még ezen. Megveregettem a vállát, és megsimogattam remek tollazatát. Harsona az igazi, harcban rettenthetetlen angyalok díszpéldánya volt. - Ostoba vagy! - mondtam szívből jövően. Hallgatott, s közben mérgesen borzolta a tollat. Aztán csaknem emberi szomorúság jelent meg a szemében. De amikor megszólalt, hangjában a szokott nyakasság érződött: - Nem feleltél nekem, ember. Mikor visztek minket haza? - Most egy csillagközi konferenciát készítünk elő. Az érintkezés formáiról, a csillagközi útvonalakról és sok más egyébről lesz szó. A konferencia után mindenki hazamegy. Harsona méltóságteljesen fölemelte a szárnyait. - A konferenciátok engem nem érdekel. A kétszárnyúak a csillagközi kereskedelemről nyávognak. Ki nem állhatom a kupeceket! Kifelé menet megkérdeztem: - És engem el tudsz viselni? Meglátogassalak még? Mogorván vetette oda: - Te eljöhetsz. És a barátaid szintén… Az estét Violánál töltöttem. A Véga-lakók már nem futottak szét rémületükben, amikor egyedül jelenteni meg. Egyre érdekesebb lett az együttlét velük. De a legvonzóbb Viola volt. Elmesélte, hogyan folyik itt az életük, és én igazán oda sem figyelve gyönyörködtem benne. Viola azonban rögtön észrevette ezt. - Mit nézel rajtam, Eli? - Miért, talán nézlek? - Hát persze. Amikor elgondolkodsz valamin, fakóbbá válik a szemed. - Ezt nem is tudtam. Az emberek szemét természetesen nem lehet a tiétekhez hasonlítani. Egész életünkben ugyanaz marad a szemünk színed Nem túl szórakoztató a szemünk. - Ezzel szemben szép a mosolyotok, Eli. Amikor mosolyogsz, feldobog a szívem. Miért pirultál el? - Nagyon őszinte vagy. Ilyesmi velünk nem túl gyakran esik meg. - Mit jelent az, hogy nagyon őszinte? - Hogy is magyarázzam meg? Ha például nálunk valaki azt gondolja a másikról, hogy az jó vagy szép ember, rögtön meg is mondja, hogy örömet szerezzen vele. - Ez nálunk is így van. - Na látod! Ellenben ha a másik rossz, idegesítő,mogorva, akkor ezt elhallgatják, nehogy az illetőt elkeserítsék. - Ezt nem értem. Örülni kell, ha az embernek megmondják, hogy rossz, hiszen akkor nekilát megjavulni. Hát tudod… A Földön még a számítógépnek is rosszulesik, ha szidják. Viola elgondolkodott. Ez a gyönyörű lány még szebbé válik, amikor gondolkodik. A szeme halványzöld ilyenkor, mint a friss fű, és mélyebbről ragyog. Amikor elfordítja a fejét, a homályból előtűnnek a tárgyak körvonalai, a szeme fénye tűzként világítja be őket. Igaz, erről már beszéltem. - Hamarosan el kell válnunk - mondtam. - Ez téged elkeserít? - Igen. Emlékezni fogok rád, Viola. - Én is. Amikor nem vagy itt, rád gondolok. Órákig tudtam volna vele ilyesmiről beszélgetni. Odasimultam a vállához. Csodálkozva nézett rám. Amikor pedig ajkamat az övéhez érintettem, nagyon komolyan megkérdezte: - Minek ez neked, Eli? Mit felelhettem volna erre? Azt mondtam, hogy ezt az érintést nálunk csóknak nevezik. - Nem mondhatnám, hogy nagyon kellemes dolog a csók - mondta. - De el fogom viselni, ha neked ehhez van kedved.
- Már nem sokáig kell elviselned - feleltem szomorúan. - Hiányozni fogsz, Eli -, hajtotta le a fejét Viola. - Nekem most is hiányzol - mondtam. - A földi fogalmak szerint létezel is meg nem is. Vágyom rád, és elérhetetlen vagy. - Korábban azt mondtad, hogy szép vagyok. A szépség talán elérhetetlen? Le sem veszed rólam a szemedet, tehát látod a szépséget. - Lehetsz egyszerre a vágyam tárgya és szép, szép és elérhetetlen. Az egyik nem zárja ki a másikat. Lehet nagyon vágyni arra, ami elérhetetlen. - Ez valószínűleg azért van így, mert ti, emberek gyakran kívánjátok azt, ami lehetetlen. Megvan ez a furcsa sajátságotok. - Nekünk sok furcsa sajátságunk van. - Igen. Mi viszont csak azt kívánjuk, amit logikus kívánni. Nálunk nincs megfoghatatlan és elérhetetlen, mivel nem törekszünk arra, amit lehetetlen elérni; nem akarjuk meghódítani a meghódíthatatlant. - Az emberek régen belehaltak volna a szomorúságba, a hiábavaló vágyakozásba, ha olyan józanul gondolkodnának, mint ti. - Éppen erről beszélek: sok furcsaság van bennetek. - Akkor magyarázd meg nekem, Viola, miért ülsz itt velem? - Sok érdekeset mesélsz. - Más emberek érdekesebbeket mondanának, de te engem akarsz látni. Miért velem találkozol, és miért nem például Luszinnal? - Te kedvesebb, kellemesebb vagy - vallotta be Viola. - Napközben arra gondolok, hogy este meglátlak téged, és meleg fut rajtam végig. Nem értem, mi történik velem. Nálunk mindenki egyforma barátságosan viselkedik a másikkal. - Mi pedig egyesekre másként tekintünk, mint a többi emberre. Ezt a különleges viszonyt szerelemnek nevezzük. És nem várjuk el, hogy a szerelem logikus legyen. - Minden jelenségnek van logikája. A szerelem sem lehet logikátlan. - Nem is az. De ez nem hétköznapi logika. Azok számára, akik nem tudják, mi a szerelem, őrültségnek látszik. És ha észre sem vesszük, hogy milyen furcsa a szerelem, az azért van, mivel nálunk gyakori dolog. Nincs olyan ember, aki legalább egyszer ne lett volna szerelmes. - Ti szegények! Biztosan átkozódtok, amikor olyan szerencsétlenség zuhan rátok, mint a szerelem. - Ellenkezőleg. Áldott, szent ajándéknak tekintjük. Mindannak, ami szép az emberben, köze van a szerelemhez. De most hallgassunk egy kicsit, Viola. Az emberek a Földön elválás előtt mindig hallgatnak. Némán ültünk, Viola hozzám simult. Lehet, hogy valami szépet akart mondani nekem; lehet, hogy megtetszett neki így ülni velem. Nem kérdeztem. Keserűen láttam, hogy az iránta érzett szenvedélyem értelmetlen. Lehet együtt dolgozni a csillaglakókkal, lehet barátkozni velük, segíteni nekik, meg lehet őket tanítani a tudományunkra és a műszaki fogásainkra, meg lehet ismertetni velük a társadalmi felépítésünket, de beléjük szeretni természetellenes. A szerelem emberi tulajdonság, túlságosan emberi ahhoz, hogy más világokba is át lehessen vinni. - Gyere el hozzánk - szólt Viola. - Tetszeni fog ott neked. Jobban szeretnélek látni, mint bármelyik embert a világon. - Ebben kevés a logika. - Igen, kevés. Megfertőztél engem a furcsaságaiddal, Eli. Fogtam a kezét, simogattam, - Csókolj meg - mondta egy szemvillanással. Megcsókoltam, és szomorúan azt mormogtam: - Vágyom rád, és elérhetetlen vagy. Feszülten figyelte a szavaimat. Tudtam, hogy még sokáig ismételni fogja magában őket, megpróbál elhatolni számára homályos értelmükig. Elszégyelltem magam. Miért is kell nekem az emberi zavarodottságot átplántálnom az idegen, távoli lények nyugodt lelkébe? Miért oltom belé a mi szenvedélyeink kínzó kultúráját? Viola csak a félelmeinket és szenvedéseinket képes felfogni, nem
adatott meg neki, hogy az emberi boldogságot és gyönyört is megismerje. Zavartan és szomorúan fog keringeni úttalan, kihalt kertjeikben, énekével, csillogó fényeivel fog hívni engem: „Eli! Eli!” Miért? - Vágyom rád, és elérhetetlen vagy - suttogtam, miközben néztem, ahogyan eltűnik a kert sötétjében.
34. A csillaglakók konferenciája kitűnően sikerült. Az óriási Galaktikus Fogadótermet kupolákkal borított szektorokra osztották; minden szektorban speciális körülményeket teremtettek. Az Aldebaran lakói hatalmas, másokat szétlapító nehézkedési erőt találtak itt, az Altair küldöttei élvezhették vad csillaguk kegyetlen sugárzását, a Véga lakók buja növényzet közt suhanhattak a félhomályban. Csak a Hyádok angyalai számára nem hoztak létre különleges feltételeket: ez a nép kitűnően alkalmazkodik mindenhez. Sok szektor üresen áll. Az Ohra tervezői annak idején a lét annyi különböző lehetőségére számítottak, hogy a felét még fel sem sikerült fedezni. Szerettem volna a tanácskozás alatt egy kicsit elüldögélni Violával. De Vera megkövetelte, hogy a Naprendszer szektorában legyek, ott, ahol az emberek gyülekeztek. Romero és André között ültem, körülöttünk foglalt helyet Allan, Olga, Luszin, Leonyid, előttünk és mögöttünk pedig az Ohra azon szakemberei, akik éppen szabadnaposak voltak. Meglehetősen szépszámú ember gyűlt össze. A vendégek még többen voltak, a legtöbben angyalok. A terem közepén egy külön asztalnál ült Vera és Spichalski, a mai tanácskozás elnökei. Könyökömmel oldalba böktem a mogorva tekintetű Andrét. - Inkább elnökséget kellett volna választani minden csillagkép képviselőiből, úgy, ahogy ezt az őseink szerették csinálni. Nem gondolod? - Szólj Romerónak. Én nem vagyok szakember az elnökségek terén - morogta. Nem szóltam Romerónak. Paul sétapálcáját a térde közé fogta, kezét bot fején nyugtatta. Unott megvetéssel bámult végig a termen. Spichalski felszólította Verát, hogy körvonalazza az első csillagközi konferencia céljait. Vera beszédében kifejtette, hogy egy új kozmikus korszak kezdetének perceit éljük: a Galaktika lakóinak együttműködése megindult. André azon a véleményen volt, hogy Vera a csillagközi együttműködést túlságosan is rózsaszínben látja. - Jótékonysági egyesület a világmindenségben - morogta két ásítás között. - Az égből potyogó szintetikus mannaféleségek testvérisége! Isten háta mögötti csillaglények baráti kompániája! Szemrehányóan megkérdeztem, hogy nem ő volt-e az, aki nem is olyan régen még szimfóniát írt a csillagvilágok harmóniájáról. - De én - felelte André közönyös hangon. - Most is a kozmikus barátság híve vagyok. De nem ártana, ha a csillagfickók is nekigyürkőznének… Romero csak Vera szavaira figyelt. Jó egy órán át meg sem mozdult, összekulcsolt keze a bot fején pihent, arcán a dölyfös unalom kifejezése ült. Mégis meghallotta, miről vitatkozunk suttogva Andréval. Odafordult hozzánk. - Ez az első gondolata, kedves André; amelyik megalapozottnak tűnik számomra. A tegnapi elmélete után attól tartottam, hogy keresztet lehet vetni önre mint gondolkodóra. Megkérdeztem, André melyik elméletére gondol. Csak nem arra a mulatságos hipotézisre, miszerint a galaktok ismeretlen ellenségei láthatatlanok? - Az ezután következőre. Kedves barátunk, André nem egyéb, mint állandóan mozgásban lévő, újabb és újabb ötletek generátora. Tegnap azt bizonygatta, hogy az ember valójában mesterséges szerkezet, amelyet a történelem előtti időkben a galaktok találtak ki, akik megteremtve minket, otthagytak teljes tökéletlenségünkben a Földön. Korábban semmi ilyesmit nem hallottam Andrétól. - Nem lényeges - mondta André. - Csak egy hipotézis, semmi több. Az egyik elméletileg lehetséges
feltevés elemzése… Luszin intézetében pegazusokat és sárkányokat tenyésztenek ki oly módon, hogy lovak és gyíkok génjeivel manipulálnak. Miért ne lehetne embert kitenyészteni a majmok génjeinek a segítségével? Feltételeztem, hogy valamikor régen leszálltak a Földre a galaktok, kísérletezgettek egy kicsit a majmokkal, és saját képmásukra megteremtették az embert. Ismerd el, ez a feltevés sok rejtélyre magyarázatot ad. - Feltevés vagy képzelődés? - kérdezett rá Romero. - Ha egyszer elkezdte, fejezze is be, André. Arra az értékelésre gondolok, amelyet a számítógép adott az ön érdekes elméletére. - A számítógép azt válaszolta, hogy a hipotézisem tudománytalan. - Ostobaságnak nevezte, kedves André. Éppen ezt a szót választotta az ön legújabb „tudományos” elmeszüleményének jellemzésére. Olyan epésen mondta mindezt, hogy összerázkódtam. Vera felszólalása után szünet következett, hogy a vendégeknek legyen idejük eltöprengeni a hallottakon. Akik akarták, ezalatt meghallgathatták André szimfóniáját. Először André beszélt művéről, majd felhangzott a gépi zene. A hangversenyt Violával együtt hallgattam végig az ő szektorukban. A zenét teljes értetlenséggel fogadta. A hangok durvák, a színeffektusok kezdetlegesek, mondta. Az emberek valóban el vannak ragadtatva ettől az üres művészettől? Bizonygattam neki, hogy a normális embereket távolról sem bűvöli el az ehhez hasonló zene, és ha akadnak is olyan figurák, mint André, őket egyszerűen kinevetik. Ezzel kapcsolatban meg akartam tudni más csillaglakók véleményét is. - Szóval - mondtam aztán Andrénak - az Altair-lakók úgy vélik, hogy a szimfónia túl lágy, több röntgensugár kellene; az Aldebaran behemótjai szerint ez a zene illékony, lebegő, az angyaloknak túl hideg, eseménytelen, a Véga-lakók pedig azt tartják róla, hogy durva és színtelen… Mi van még? Az embereknek nagyon szűk a létfeltétel-spektrumuk, ezért számukra a zenéd egyszerűen gyilkos hatású. Ki győzött? - Menj a pokolba! - felelte André harag nélkül. Azt hiszem, előre látta a bukást, és csak azért szorgoskodott a hangverseny érdekében, hogy a régi fogadás feltételeit tiszteletben tartsa. - A csillaglakók esztétikai képességei még gyengébbek, mint az emberekéi. Gyönyörködjetek csak a kedvenc fiziológiai dallamaitokban, ha nem értitek a remekmüveket - vágta oda. - Arról nem nyilatkoztál, ki nyerte meg a fogadást. - Te - ismerte be nem nagy lelkesedéssel. - De azért ne perdülj táncra örömödben, és ne óbégasd tele az egész Ohrát; te mindig túl viharosan éled át az örömöket. Megígértem, hogy ezt az örömet csendesen fogom átélni.
35. Az Ohrán töltött utolsó napjaink tanácskozásokkal teltek el. Hol egymással cseréltek véleményt az emberek, hol a csillaglakók egyes csoportjaival. Az egyik megbeszélésen, amelyet Spichalskinál tartottunk csillaglakók nélkül, elhatároztuk, hogy a két legnagyobb csillagközi űrhajó, a Téremésztő és a Kormányos folytatni fogja útját a Galaktika mélyébe. Vera elmagyarázta, miért nem lehet tovább halogatni a behatolást a csillagvilágba. Az Ohra-expedíciónak két feladata volt, és csak az egyiket teljesítettük: leraktuk a Csillagközi Szövetség alapjait. - Azonban - folytatta Vera - valahol él a galaktok magas fejlettségű népe, és róluk semmi újabbat nem sikerült megtudnunk. Ennek a népnek rettenetes hatalmú ellenségei vannak, és róluk nincsenek újabb adataink. Nem leszünk képesek biztosítani a Csillagközi Szövetség munkáját, ha nem puhatoljuk ki, nem fenyegeti-e valamilyen veszély ezt a tervezett szövetséget. Merre küldjük a kutatóűrhajókat? Honnan jöttek a galaktok a Hyádokra és az Altairra? A legvalószínűbb az, hogy a Plejádókról, a
Hyádokhoz legközelebb eső csillaghalmazból. Tehát a következő feladatunk: utazás a Plejádokra, oda, ahol az ember még soha nem járt. Én a Téremésztőn fogok repülni - fejezte be Vera. - A vendégek hazaszállítása és az űrhajók elindítása a Földre az Ohra vezetőinek a dolga lesz. A tanácskozás végén megkérdeztem Romerót: - Velünk jön, Paul, vagy visszatér a Földre? Romero szárazon azt felelte: - Az ősidőkben a férfiak legfőbb erényének az számított, ha meg tudtak küzdeni ellenségeikkel. A Téremésztőnek az a feladata, hogy felderítse az ellenséget. Magam előtt veszteném el a becsületemet, ha kitérnék a lehetőség elől, hogy bizonyítsam a bátorságomat. Úgy gondolom, kevésbé cikornyásan is elmondhatta volna ugyanezt. A következő napokban útnak indultak az űrhajók az Arcturus, az Aldebaran, a Capella, a Fomalhaut felé. Ezután a Véga következett. A Viola elutazása előtti éjszakát a kertjükben töltöttem, a mesterséges hold szomorú fénye mellett. Ezen az éjszakán többet hallgattunk, mint beszélgettünk. A hallgatásunk annyira földi módon lírai volt, hogy bánatos keserűséggé változott. Ez volt az első éjszaka, amikor Viola nem kérdezősködött sem a tudományról, sem az űrről, sem a társadalmi berendezkedésünk szabályairól, sem az űrhajókról. Bensőséges, eszeveszett éjszaka volt, a szerelmesek igazi éjszakája. - Már jön föl a nap, Eli. Mennem kell. Még találkozunk az ürhajókikötőben - mondta Viola reggel. Este egyik autóbusz a másik után gördült be a csillagközi űrhajók felszállópályájára, amelyekből kisuhantak a Véga-lakók fénylő oszloptestei. Kellemes alkonyi fény világította be az űrhajókikötőt: a fény belőlük áradt, a nagyszámú Véga-lakóból. Luszint is elhoztam magammal ide. Többen rám ismertek, integettek, barátságosan fel-felvillant a szemük. Aztán feltűnt Viola is. Felé léptem, ő pedig egy pillanat alatt mellettem termett. - Azt ígérted, hogy eljössz hozzánk - emlékeztetett Viola. - Vágyom rád, és elérhetetlen vagy - ismételgettem magamban, amikor elsuhant az űrhajó felé. Még sokáig kóboroltunk ezután Luszinnal az Ohrán. - Te biológus vagy, Luszin - szóltam. - Tudod, hogy a szerelem nem más, mint a faj fenntartásának egyik ösztönzője. Vajon létezhet-e szerelem a faj fenntartásának ösztönzőereje nélkül? Hiszen ha két lény különböző fajhoz tartozik, utódokról nem lehet szó… Lehetséges-e köztük szerelem? Luszin jobban megértette az állapotomat, mint hittem volna. - Igen, a szerelem a faj fenntartásának az eszköze. Legalábbis így kezdődött. Lesz majd újfajta szerelem. A lelkek egyesülése. Az individuumok legmagasabb rendű kapcsolata. - Ez azt jelenti, hogy véletlenül én lettem az úttörője a most születő újfajta érzésnek, a világmindenség rokon lelkű lényei egyesülésének? Nekem jutott az a szerep, hogy elsőként szeressek bele egy biológiailag idegen lénybe? - Igen, Eli. Ezek az első lépések. Ma még idegen. Holnap már nem lesz az. - Holnap csak a te sólyomfejű, kövületrégiségű istenséged lesz - mondtam keserűen. - Többre a ti biológiátok nem képes. Másnap a három űrhajóból álló flotta elvitte az angyalokat a Hyádokra. A szárnyas lények beszállása kiabálás, szárnycsattogás, vijjogás közepette zajlott le. Az ismerős angyalok felénk száguldottak búcsúzkodni, sírással, könnyekkel tetézve a zűrzavart. Aztán a szárnyas tömegben feltűnt Harsona, és rögtön kitört a botrány. Az angyal észrevett minket, és hatalmas szárnyaival szétsöpörve társait, keresztülvágott a tömegen. Sírt, zokogott, és ki tudja, miért, egyre csak engem szólongatott: - Eli! Eli! Körbefont a szárnyaival, majd keserves vijjogásba fogott: - Nem megyek el! Az emberekkel akarok maradni! Luszin szemében könnyek jelentek meg. Gyöngéden nézte Harsona fényes tollait. - Te szép - suttogta. - Te csodálatos! Te vagy a legszebb közöttük! Megkerestem Spichalskit, és elmondtam neki, mi történt.
- Magukkal akarják vinni az angyalt? - csodálkozott Spichalski. - Mi a csudát akarnak csinálni vele? - Nézzen csak rá - válaszoltam. - Gyönyörű példánya a fajának. Ha elvisszük a Földre, mindenkit ámulatba ejt. És legalább annyira kötődik hozzánk, mint. mi őhozzá. Spichalski odahívta Verát, beszámolt Harsona és a mi kívánságunkról, és hozzátette, hogy ő sem ellenzi a dolgot. - Magatokkal vihetitek Harsonát - mondta Vera, s azzal eltűnt. Odarohantam Luszinhoz, már messziről kiabáltam, hogy sikerült. Harsonának rettenetesen erősek a szárnyai; olyan erővel szorított velük magához, hogy elállt a lélegzetem. - A rabszolgád vagyok - mondta. - Örökre a rabszolgád vagyok, Eli. - A segédtisztem leszel - válaszoltam. A segédtiszt olyan valaki, aki nem kevesebb, mint a barát, aki közel áll az emberhez, majdnem olyan, mintha a testvére lenne. A barátság jogán azonban kérek tőled egy szívességet. - Rendelkezz velem. Boldog vagyok, hatalmas Eli… - Fürödj meg, és válts ruhát. A raktárban egy egész halom angyalruha hever, válassz ki belőlük egy tucatot tartaléknak. Harsona egy szempillantás alatt szárnyra kapott és eltűnt. Ahhoz képest, hogy mekkorára nőtt, remekül repült. Fenn az égen csillag csillagot üldöz, az űrből figyel rejtelmes szemük. Röpít a bárka, s utunkon a tükrös nagy mélység lángol mindenütt. F. TYUTCSEV (Szabó Lőrinc fordítása)
MÁSODIK RÉSZ A Csillageke útja 1. Amikor a megtett útra gondolok, bonyolult érzések törnek rám: szomorú vagyok a minket ért veszteség miatt, de a büszkeség is elfog. Az eddigi kozmikus expedíciók közül a legnehezebbnek voltunk a résztvevői, és mindvégig teljesítettük emberi kötelességünket. Nem az a fontos, hogy két földi év alatt tízezer fényév távolságot tettünk meg, és ha nem is hatoltunk be a Galaktika sötét csillagködök mögé rejtett titokzatos központjába, olyan messzire jutottunk el a csillagvilág mélységében, mint senki előttünk. Ha csak ennyi - a magunk mögött hagyott sok trillió kilométer - lenne mindössze az érdemünk, semmivel nem büszkélkedhetnénk. Az üresség, az űr, akár kicsi, akár végtelen, üresség marad. De megtudtuk azt is, milyen óriási hatalomra tettek szert más lények, milyen nagy a jóság és az igazságtalanság, amely egymásnak feszült a galaktikus élethalálharcban, és tudjuk már azt is, hogy mindez mennyire elkerülhetetlenül készteti a csillagútra éppen most lépő emberiséget, hogy beavatkozzék a nem is általa kezdett ellentétekbe, mivel rajta kívül senki sem tudja ezeket véglegesen feloldani. „Tragikus korban élünk” - mondogatta gyakran szegény André, és ennek igazát saját életével bizonyította. Űrhajónk mellett ezernyi csillagrendszer suhant el, de egyiken sem fedezhettük fel a nyugalom és a jóság békés paradicsomát. Ezzel szemben az emberi erő nehéz öklét rá kellett zuhintanunk azokra, akik apró boldogságukat mások nagy szerencsétlenségére építik. A világmindenségben forrongó szenvedélyek és erők poklába a Földön létező legnagyobb szenvedéllyel és erővel, az értelem szenvedélyével és az igazság erejével törtünk be. Az is jóság, ha valaki képes rossz lenni a rosszal szemben. Szabadító fáklyaként száguldottunk a csillagok között, a bosszú kardját suhogtattuk a kegyetlen elnyomók fölött. Nem
arattunk teljes győzelmet, távol állok ettől a kevély tévelygéstől, hiszen mi csak felderítők és nem az emberiség hadserege voltunk. De már tudjuk, ki mellett állunk, és ki van ellenünk, tudjuk, hogy a lakott világok ezrei, amelyek tudomást szereztek megjelenésünkről a világmindenségben, könyörögve és reménykedve nyújtják felénk a kezüket. Vékony cérnaszálként húzódik a csillagporból rakott ösvény, utunk látható nyoma. Remélem és biztos vagyok benne, hogy nincs már messze az óra, amikor az általunk az űrben épített keskeny út kiszélesedik, a világmindenség legmagasztosabb útvonalává válik, amely az embertől más világok felé s más világoktól az emberhez vezet.
2. Elöl a Téremésztő haladt, mögötte a Kormányos. Az első űrhajó parancsnoka Olga volt, a helyettesei Leonyid és Oszima. A másikat Allan vezette. Vera a Téremésztőt választotta, vele voltam én is, továbbá Luszin, André és Romero. Mindennap késő estig dolgoztam a Földnek készített jelentésen, és Vera megengedte nekem, hogy előzetes értesítés nélkül felhívhassam. Egy ilyen alkalommal megláttam a szobája fényében Romerót. Azonnal visszavonulót kellett volna fújnom, de zavaromban megfeledkeztem erről. Vera a falhoz szorult, két vállát megragadta Romero. Paul szeme fehéren villogott, lélegzete sípolva tört elő. - Nem! - Romero szinte nem is beszélt, inkább sziszegett. - Nem, Vera! ,Ez nem fog megtörténni! - Menj el! - kiáltotta Vera, miközben próbált kiszabadulni Romero szorításából. - Engedj el, fáj! Romero a szoba közepére hátrált. Valamit dadogott, veszett pillantásokat vetett a padlóra. Jól emlékszem dühös szemére; még a tárgyakat is gyűlölte. Vera megigazította csipkegallérját - Így már jobb lesz. És pontot teszünk erre a dologra, Paul. Menj el! Romero nem Verára nézett, hanem rám. Nem tudhatta, hogy láthatatlanul jelen vagyok, mégis felém fordult. Összehúzta a szemöldökét, amely majdnem egyenes vonalként ugrált a szeme fölött, arcán rángatóztak az izmok. Ha ott vagyok, a testemmel fedeztem volna Verát. Egy embertől, akinek ilyen az arca, nem lehet semmi jót várni. - Regen volt egy jó szokás - szólalt meg hörgő hangon Romero. - A szépasszonyok, amikor kiutasították az udvarlójukat, elmondták, mi az, ami már nem tetszik nekik az illető férfiban. Remélem, te sem leszel udvariatlanabb könnyelmű elődeidnél. - Azt akarod mondani, hogy könnyelmű vagyok? - Azt akarom tudni, hogy mi történt! Csak ezt az egyet. Mi történt? - Hát nem tudod? Furcsa lenne egy olyan vesébe látó pillantású embertől, amilyennek te magadat hiszed. - Esküszöm, Vera! Az sem ért volna váratlanabbul, ha egy tégla esik a fejemre! Mindent vártam az Ohrára való utazástól, csak ezt nem. - Rendben van, hallgass ide. Már nem szeretlek. Ennyi elég? - Ezt tudom. De miért? Magyarázd meg emberi módon, hogy miért? - Kedvenc köntörfalazásaid egyikével is válaszolhatnék: nem tudni, miért születik a szerelem, s azt sem, miért ér véget. De aligha elégít ki téged ez a te stílusodban adott magyarázat. Hát hallgass ide: nem szeretlek, mivel nem tisztellek. Ennyi elég egyelőre? Romero hallgatott, megpróbálta összeszedni magát. - Tehát az egész a csillaglakó antiemberek miatt van? - szólalt meg végül. - Az Aldebaran vízilovai, az Altair pókjai, a Véga kígyói, a Hyádok ostoba angyalai miatt? Ők kedvesebbek neked, mint én? Az embereket védelmezem, és mi az eredménye? Elvesztettem az egyetlen emberi érzést, amely összekötött minket, a szerelmünket. - Paul, a beszélgetésünk tárgytalanná vált. Nem veszed észre, hogy minden szavaddal egyre jobban megutáltatod magad?
Romeróban a büszkeség harcolt a szenvedéllyel. Egy pillanatra megsajnáltam. De még jobban féltettem Verát. Dührohamában Romero akár meg is üthette. Tehetetlenségemben ökölbe szorítottam a kezem. A testemmel kellett volna védelmeznem Verát, és nem távolból bámulni őket. - A térdemen csúsznék előtted, a ruhád szegélyét csókolgatnám - szólt Romero keserűen. Büszkeséggel töltene el, ha a szolgád, a rabod lehetnék, ha egy kicsit is erre lenne szükséged. - Rabokra nincs szükségem. Szolgája pedig mindenkinek éppen elég van. - No persze, robotszolgák! Robotok, az ördögbe is! Tizennyolcmilliárd kilowatt jut egy emberre, jól mondom? Tizennyolcmilliárd kilowatt, kétszázmilliárd óegyiptomi rabszolga! Melyik fáraó, melyik államelnök dicsekedhetett a szolgák és a lakájok ilyen ármádiájával? És a kilowattrengetegben nincs egyetlen meleg, odaadó emberi szív sem. Automaták vagytok ti, vagy emberek? Ó, az általános segítségnyújtás apostolai!… Mennyire gyűlöllek benneteket! Vera szorosan elé állt. Most már attól féltem, hogy ő fog elsőként ütni. - Régen vártam ezt a beismerést. Ez vagy te: gyűlölet, egy ember, tele gyűlölettel! Te ostoba, azt hiszed, hogy a szerelem a gyűlöletből születik? Romero hirtelen letérdelt Vera előtt, átölelte a térdét, arcát a ruhájához szorította. Vera hallgatagon birkózott vele. A férfi őrjöngve csókolta a lábát. - Hagyj békén! - kiáltott Tel Vera dühödten. - Miért gyötrőd magadat is, engem is? Romero lassan felemelkedett. Meg-megtántorodva állt Vera előtt. - Vera, Vera! - suttogta levegő után kapkodva és tétován tapogatózva, mintha nem látna, feléje nyújtotta a kezét. Szeme zavaros, volt, úgy tűnt, hogy valóban nem lát semmit. Vera hátrább lépett. - Vera, hogy tudnék élni nélküled? Hogyan? Kérj akármit, egy szavam sem lesz ellene, áldani fogom a kívánságodat is! Vera! Vera eltolta magától, arcát elfordította Romero elkeseredett tekintetétől. A férfi közelebb lépett hozzá, Vera ismét ellökte a kezét. - Menj el és nyugodj meg! Ez méltatlan hozzád, ilyen eszközöket nem lehet alkalmazni… Mi most elvekről vitázunk, és ismerd el becsületesen, Paul, hogy nem tudod megváltoztatni magad! - Megváltoztatni magam! - mormogta Romero alig hallhatóan. - Megváltoztatni magam! Hirtelen éktelen káromkodásba fogott,majd az ajtó felé indult. Vera fáradtan a díványra rogyott, és kezével eltakarta a szemét. Még most sem sejtette, hogy titokban figyelem. Csukott szemmel ült néhány percet,aztán sírva fakadt, először halkan, alig hallhatóan. Aztán a zokogás egyre erősödött, már egész testét rázta. Vera arcát a dívány párnájába fúrta, felfeljajdult, hangját elfojtották a könnyek. Ekkor kikapcsoltam a készüléket.
3. Luszin új barátjával, Harsonával állandóan eltűnik az űrhajó mélyében, alig látni őket. Az angyal tanulja az emberi nyelvet. André asztalán Zsanna képe fekszik. Zsanna annyira hasonlít Andréra, hogy messziről össze lehet őket téveszteni. Ez a hasonlóság sokban a természet ajándéka, de még nagyobb mértékben az ő igyekezetük eredménye: mindkettőjüknek vállig érnek a hajfürtjeik, ugyanúgy tartják a fejüket, ugyanolyan ruhát hordanak. Nem tudom, ki utánozza a másikat, valószínűleg mind a ketten megteszik a magukét: mindenesetre jobban emlékeztetnek fivérre és nővérre, mint férje és feleségre. Egyszer André asztalán megjelent a fia képe is, három horoszkópfelvétel: ilyen lesz a kisfiú egyéves, kétéves, tízéves korában. - A hozzátartozók fotóiból kirakott oltárképek, egy egész ikonosztáz - mondtam neki. - Hiányzik Zsanna, barátom? - Ma született Oleg - válaszolta ünnepélyesen André. - Reggel tíz órakor a helyi földi idő szerint. Pufók kiskölyök, szürke szemű és rózsás arcú, hatvanhárom centi, öt és fél kiló mosoly és vidámság. Hát ilyen ő!
Kíváncsian megkérdeztem, hogyan jutott el ide a hír a Földről a közöttünk lévő négyszáz fényéven keresztül. André megütközve pillantott rám. - Nem hittem volna, hogy megfeledkeztél a gyerek gépi horoszkópjáról. Kaptam ajándékba egy albumot, amelynek képei Zsanna terhességének valamennyi napját ábrázolják. Vaskos könyvet húzott elő a fiókból. Minden lapján egy dátum volt olvasható, fölötte Zsanna fényképé, amelyet az adott nap adatainak alapján szintetizáltak, továbbá annak a leírása, hogyan fogja magát érezni ekkor, milyen napirendet kell tartania, mennyit kell aludnia, ennie és sétálnia. Végiglapoztam a könyvet. A gépi előrejelzések nem egészen pontosan valósulnak meg, különösen a nők esetében. Véletlen balesetek is bekövetkezhetnek: elesik, eltöri a lábát, összevesz a barátjával, barátnőjével; mindez befolyásolhatja a prognózist. De nem akartam a kételyeimmel elkeseríteni Andrét. André gyönyörködött a fényképekben és a mellettük lévő szövegben. - Ha majd egyszer végre a földi nők is érdekelni fognak, szerezz be egy ilyen albumot. Amikor messze kerülsz a szerelmedtől, ő mégis ott lesz veled. Mindent tudni fogsz róla, érezheted a szíve verését, a keze melegét. - Remélem, ez még odébb van. És ha egyszer bekövetkezik, veszek egy olyan albumot, amely a feleségem hangulatát tudatja velem az év minden napján. Tudni fogom, melyik napon lesz szelíd és gyengéd, mikor kel föl bal lábbal. Azt hiszem, akkor már az ilyen előrejelzések mindennaposak lesznek. Csak ebben az esetben támaszkodhat a családi élet szilárd alapokra, nem így van? - Remekül értesz hozzá, hogy elrontsd az ember hangulatát - mondta André neheztelően. - Nem is értem, hogyan szerethetnek téged a barátaid! - Nem elég igényesek, André. Tudják, hogy kevés jóra számíthatnak tőlem, és megelégednek a rosszal is. André elrakta az albumot. - Menjünk a megfigyelőterembe. Nem létezik, hogy a fiam születését ne sikerüljön megünnepelnem egy felfedezéssel. Az űrhajók harmadik hónapja száguldottak a Plejádok felé. Sebességük ekkor már elérte a háromezer fényévet, alaposan felszántottuk a teret. A világmindenségből kitéptünk egy darab vákuumot, akkorát, amely elég egy csillag képződéséhez. Ha a világmindenség e kis részének általunk felborított geometriája nem állt volna helyre annak következtében, hogy körös-körül óriási, háborítatlan pusztaság terült el, a Csillagekék behatolása miatti változások még érezhetőbbek lettek volna. „A kozmikus térség hamuja” - mondta egyszer André, és rámutatott a körülöttünk keletkező porfelhőre. A megfigyelőteremben André a hátunk mögött hagyott Nap felé fordult. A Naprendszer és környéke nemrégen, az Ohráról nézve még hatalmas csillagképnek látszott - összezsugorodott és megfakult, még a gigantikus Véga és Capella is eltűnőben volt. A mi csillaghazánkat is alig lehetett már látni. André a nagyítógépet a képernyőre igazította be, hogy mind a ketten ugyanazt a képet láthassuk. Az elveszőben lévő világok feléledtek. Ismét felragyogott a Nap. Úgy tűnt, hogy még a körülötte keringő bolygók körvonalait is ki tudjuk venni, ez persze optikai csalódás volt. Szervusz, Föld! - kiáltottam. Szervusz, Oleg, te kisfiú, aki ma láttad meg a napvilágot! Apád és barátod üdvözletüket küldik neked a világűr mélységeiből. André, mondd, hogyan ünnepeljük meg a születése napját? Valamikor régen az emberek az ilyen alkalmakkor jól leitták magukat. Mi inkább perdüljünk táncra, és kiabáljunk bele az éjszakába! Választ sem várva alaposat löktem André karosszékén. André fejjel lefelé kirepült belőle. Én utána ugrottam. A csillagvilág körbefordult, a csillagok hol felénk rohantak, hol eltávolodtak. André lelkesülten felgyorsította a repülését, én azonnal utolértem. Mint a gyerekek, úgy játszottunk, száguldoztunk a sötétben, amelyen csak a csillagok fénye sziporkázott át. Amikor elfáradtunk, székünket a távoli Nap felé fordítottuk. - Viszontlátásra, fiam! - szólalt meg André. - Táncoltunk egy jót a tiszteletedre. Aztán a Plejádokkal kezdett törődnil
Már több mint két hónapja száguldottunk a Plejádok felé, és képük még mindig nem változott. A Földről is, az Ohráról is ez a csillagkép égi pókhálónak látszott, amely a jóval nagyobb csillagok között feszült. Aztán amikor már csak néhány parszek távolságra voltunk tőle, szélesedni, fényleni kezdett. A csodálatos csillagkép, amelyben sűrűn egymás mellett ragyogtak a legfényesebb csillagok, kigyúlt az égen. A Taygeta, az Asterope, a Celaeno, az Electra, a Merope, a Maia, az Alcyone, a Pleione, az Atlas ott fénylett előttünk, és mindegyik ragyogóbb volt a mi Szíriuszunknál és Canopusunknál. Különböző színekben lángoltak, mellettük ott szorongott néhány tucat más csillag. - Látom a bolygórendszert - szólalt meg André. A csillagkép szélső csillagai egyedül álltak, fényük fakó volt. De a Napnál százszor fényesebb Atlasnak voltak bolygói: három sötét gömb keringett körülötte. Egy ideig bámultuk őket, aztán a csillagkép központját vettük szemügyre. A két erőteljesen világító csillag, az Alcyone és a Maia körül hat-hat bolygó keringett, méghozzá annyira közel a csillagokhoz, hogy pályájuknak okvetlenül metszenie kellett egymást. Felhívtam a parancsnoki termet. Olga már tudott a Plejádok bolygóiról. Egyiken-másikon az automaták légkört és oxigént fedeztek fel. - Úgy látszik, az Electrán is van magasan fejlett civilizáció- tette hozzá Olga. - Négy bolygója közül a másodikon mesterséges fényt észleltünk. Nem sokkal azután gyúl ki, hogy az Electra lenyugszik, majd később ismét gyengülni kezd. A városok éjszakai kivilágítása ugyanezt a hatást kelti. - Hogyhogy városok?! - kiáltott fel André. - Milyen városok? - A városokat ilyen távolságból nem látni. André a nagyítógépet az Electrára irányította. Négy bolygóját gyorsan megtaláltuk, de semmi különöset nem vettünk észre rajtuk. Elfordultam a Plejádoktól, és a nagyítógépet másik irányba, kissé oldalt állítottam. Két, szétszórtan összefüggő csillaghalmaz ragyogott fel előttem, a Perseus KHI és H. A Földről és a Plútóról gyakran nézegettem ezeket a tőlünk négyezer fényévre eső csillaghalmazokat. Igaz, különösebb érdeklődést sohasem tápláltam irántuk. De most a csillagképek rajzolatában valami érthetetlenül ismerősnek tűnt. Tudtam persze, hogy mindez érzéki csalódás: innen, a Plejádok felől a Perseus távoli csillagképei más szög alatt láthatók, mint a Földről vagy az Ohráról. Nemcsak én, egyetlen más ember sem figyelhette meg ezeket a csillaghalmazokat ilyen vetületben, persze hogy nem lehettek ismerősek. Ezt ismételgettem magamban, így akartam elnyomni a növekvő izgalmamat. - Mi van veled? - kérdezte André. - Harmadszor szólok hozzád, és nem válaszolsz. Nézd csak az Electrát! Mesterséges fényt látok az egyik bolygóján. - Hagyj békén! - morogtam. - Elegem van az Electrádból! A két fénylő csillaghalmaz csaknem egyforma nagyságú volt, de az egyikben a csillagok mintha közelebb lettek volna egymáshoz, mintha begyömöszölték volna őket egy számukra kicsi zsákba. Ökölbe szorított kézre emlékeztetett, amely a másik csillagkép közepét célozta meg. Ütése nyomán úgy látszott - a csillagok repeszekként röpültek szerteszét a térben. Hirtelen eszembe jutott, hol láttam már ehhez hasonlót. Vállon ragadtam Andrét, elkezdtem rázni. A feje ide-oda ingott a rázkódástól, szája kinyílt. - A Perseusról jöttek! - ordítottam. - A Perseusról! - Engedj el! - könyörgött André. - Kirázod a lelkemet! Kik jöttek a Perseusról? Kik? - A pusztítók! Rájöttem, hol tanyáznak ezek a pokolbéli lények. André annyira izgalomba jött, hogy a hangja is elakadt. - Gondolj arra a felvételre, amelyet a Narancsszínű teremben láttunk - folytattam. - Emlékezz vissza, hogyan próbáltál meggyőzni minket arról, hogy szinte hallottad a jajkiáltásokat, amelyeket a csillaghalmaz az ökölcsapás nyomán hallatott… Hát nem ezek azok a csillagok? Nézz oda és mondd meg: nem pontosan ugyanazt a képet látjuk most? André végre nagy nehezen felállt a nagyítógép mellől. - Eli, kedves barátom, nagy felfedezést tettél! - jelentette ki ünnepélyesen. - Mindig biztos voltam benne, hogy te többre vagy hivatott, mint az unalmas ironizálásra. Most pedig rohanjunk Verához.
- Miért? Ráérünk. - Egyáltalán nem érünk rá. Sürgősen meg kell változtatni az űrhajók irányát. Minek mennénk a Plejádokra, ha azok, akiket keresünk, a Perseuson vannak? Rángatott, húzott maga után. Már éppen fel akartam emelkedni a székből, amikor vészjelzések hangzottak fel, megszólaltak a szirénák. Az eget füstszerű felhő borította el. Olga nyugodt hangja szólalt meg: - Elöl, a jobb oldalon kozmikus test halad a fénysebességhez közeli sebességgel. Általános riadót rendelek el. Űrhajónk csökkenti a sebességét. A következő percekben a megfigyelőterem szabad székeit megrohamozták a társaink. Mellém Vera ült le. Sietősen elmondtam neki, mit fedeztem fel. - Utasítani fogjuk az automatákat, hogy ellenőrizzék a megfigyelésedet - válaszolta. - De ebben a pillanatban engem jobban érdekel, mi az a test, amelyik ilyen sebességgel száguld. Mi van akkor, ha egy űrhajó? Kis idő múlva az elemző automaták jelentették; - Egy fotonmeghajtású űrhajó van előttünk. A hajtóművei nem működnek. Az űrhajót a tehetetlenségi erő hajtja.
4. Az űrhajó először egy világító pontnak látszott a nagyítógép üvegén, majd lassan szivar nagyságúvá nőtt. Fémből készült rakéta volt. Már ki lehetett venni a farán lévő nyílásokat és az ablakokat, amelyeket nem zárt le acéllemez. A Téremésztő jelzéseket adott le, az ismeretlen űrhajó azonban nem válaszolt. André rögtön bizonygatni kezdte, hogy Róbert List űrhajója, a Mengyelejev van előttünk, amely négyszáz évvel ezelőtt tűnt el a végtelen csillagtérségekben. Számomra valószínűtlennek tűnt, hogy egy űrhajó halott legénységével épségben maradhatott meg négyszáz éves bolyongása alatt. - Nem nagyon hiszek én az űrbéli bolygó hollandikban! Amikor az űrhajótól csak alig egymillió kilométer választott el bennünket, a fedélzetén működni kezdett a rádióadó. André bekapcsolta a fordítógépet, minden rádióhullámsáv az adást figyelte. Az ismeretlen űrhajósok az ósdi morzeábécét alkalmazva, orosz és angol nyelven próbáltak kapcsolatot létesíteni velünk. Világosan értettük a következő szavakat: „Föld… Nem tudjuk irányítani. Kamagin, Groman… Föld… Mengyelejev űrhajó…” - Ezúttal eltaláltad - mondtam Andrénak -, annyi kudarc után ez az első sikered. A térben száguldani kezdtek a mi rádióhullámaink is. „Jól hallunk benneteket - diktálta Olga. - Földi űrhajó vagyok. Nem baj, hogy nem tudjátok irányítani az űrhajótokat. Lefékezek, és erőtereim segítségével lehetővé teszem a landolást. Az ajtókat csak az utasításomra nyissátok ki.” Ezután a Téremésztö a fotonűrhajó fölé állt, és reflektoraival megvilágította annak testét. A Csillageke mellett a rakéta morzsányinak látszott. Az erőterek gyengéden beszippantották a Mengyelejevet a mi űrhajónk gyomrába, majd a leszállótérre irányították, ahol a kisebb űrhajók, a bolygóközi rakéták és az avietták várakoztak. Az űrhajó ajtaja kinyílt, lépcső ereszkedett alá. Két fiatal férfi jelent meg. Letépték fejükről a sisakot, meglengették üdvözlésképpen, mi kiáltozni, tapsolni kezdtünk. Aztán, mintha előre megbeszéltük volna, egy pillanatra mindenki elhallgatott, teljes csönd lett, majd meghallottuk az űrhajósok első szavait. - Atyaisten, milyen magasak! - mondta az egyik oroszul. - Nem is emberek ezek, hanem óriások! A másik örömteli hangon felkiáltott: - Edward, itt normális a gravitáció! Nem kellenek a mi mágneses csizmáink! Romero lépett oda hozzájuk. Ő az egyetlen közöttünk, aki ismeri a régi nyelveket. Mind a kettőjükkel kezet fogott, és üdvözölte őket a szerencsés átszállás alkalmából. - Remélem, egészségesek? A fedélzeten bármilyen betegség ellen vannak gyógyszereink. - Egészségesek vagyunk - válaszolta az első. - Én Edward Kamagin vagyok, az űrhajó
másodparancsnoka, ő pedig Vaszilij Groman navigátor. A bajtársaink nemrégen elpusztultak egy katasztrófában. - Megrendülve tette hozzá: - Miért nem jöttek egy hónappal, csak egy hónappal korábban? - Régen eljöttek a Földről, barátaim? A kérdésre Groman felelt: - Nem olyan régen: három évvel ezelőtt. A leszállópályát zaj töltötte be, egymásra néztünk. Ilyen űrhajókat ma már csak a múzeumban lehet látni. Elfeledkeznek Einstein relativitáselméletéről, az idő lelassulásáról - szólt vidáman Kamagin! - Minél gyorsabban száguldott az űrhajónk, annál lassabban vánszorgott az idő a fedélzeten. Amikor elhagytuk a Földet, az új időszámítás szerinti negyvenegyedik évet írták. - Ránézett Romeróra. Kérem, árulja el nekünk, melyik évszázadban vagyunk? Romero megadta a választ: - Ma az új időszámítás szerint ötszázhatvanhárom április tizedike van!
5. Minden ámulatba ejtette őket, ezeket a remek fiúkat, akik ötszázhúsz évvel ezelőtt indultak el a Földről, és tűntek el hamarosan a világűr végtelenjében. Mindentől el voltak ragadtatva. Az űrhajónkról azt mondták: „Olyan, mini egy repülő sziget.” Bámulatba ejtette őket, hogy az űrhajó belsejében nemcsak gépek vannak, hanem egy egész kis város parkkal és uszodákkal. Csaknem rettegéssel figyeltek bennünket: termetünk talán jobban meglepte őket, mint az űrhajónk méretei. Amikor pedig megtudták, hogy fénysebesség fölötti sebességgel haladunk oly módon, hogy a teret anyaggá - anyagi testté, ahogy az ő idejükben mondták - változtatjuk át, és éppolyan könnyedén hozunk létre hatalmas üres tereket, egész űrpusztaságokat a megsemmisített testekből, akkor azt hitték, hogy tréfálunk. A régi időszámítás szerinti XX. század fizikája, amely nem ismerte, nem értette a tér anyagi voltát, amely mitikus titoknak tekintette a fénysebesség fölötti sebességet, annyira megült az agyukban, mintha odaszegezték volna. - Azt tudtuk, hogy ti, az utódaink, nagyon sokban előttünk fogtok járni - mondta Groman, amikor elmagyaráztuk neki a Tanev-effektus lényegét. - De ilyen ugrásról nem is álmodtunk! Amikor fiatal „őseink” kipihenték magukat, elmesélték nekünk hosszúra nyúlt utazásuk részleteit. A Mengyelejev űrhajó, annak a kornak a legtökéletesebb emberi alkotása egy pénteki napon, az új időszámítás szerint 41. év augusztus 13-án szállt fel a Földről, a fedélzetén tizennégy kutatómérnökkel és két parancsnokkal: Róbert Listtel és Edward Kamaginnal. Élelmiszert és hajtóanyagot ötvenéves utazásra számítva vittek magukkal. Útjuk első hónapjaiban maguk mögött hagyták a Naprendszert, behatoltak a csillagközi térségbe, s a Szíriusz felé vették az irányt. Az expedíció célja az volt, hogy ezt a kettős csillagot, pontosabban a kisebbet, a fehér törpét tanulmányozzák. Amint elhagyták a Naprendszert, az űrhajót csaknem fénysebességre gyorsították fel. Alig másodpercenkénti háromezer kilométer választotta el őket a fénysebességtől. Működésbe léptek a fénysebesség közelében törvényszerű hatások: megnőtt az űrhajó tömege, lelassult a fedélzeti idő. Aztán bekövetkezett a katasztrófa: egy kóbor meteor beléjük ütközött, és robbanást idézett elő. Elpusztult az űrhajónak az a része, ahol az antianyag-tartalékot tárolták. Szerencsére az űrhajó belső falakkal részekre volt osztva, és az embereknek nem esett bajuk. A pusztulás helyeit elzárták a többi helyiségtől. Az űrhajót a robbanás meglódította és felgyorsította, őrült iramban száguldott, de már nem a Szíriusz, hanem a Bika csillagkép és a Plejádok laza csillaghalmaza felé. Az irányt nem tudták módosítani, nem maradt fotonhajtóanyaguk, a hajtóművek leálltak. A kétségbeesés első percei után Robert List kérte és követelte, hogy társai ne veszítsék el a fejüket. Szörnyű, ami történt, mondta, de élünk, és ez is valami. Időnk van, egy egész élet, vannak gépeink, anyagunk a munkához, vannak laboratóriumok, megpróbáljuk befoltozni az űrhajó sérüléseit,
megkíséreljük, hogy némi hajtóanyagot hozzunk létre. A sebességünk óriási, győzködte társait, csak az irányt kell megváltoztatni; lehet, hogy sikerül az űrhajót visszafordítani. Vissza fogunk térni a Földre, bizonygatta, csak neki kell gyürkőzni a munkának. Dolgozni kezdtek: a fedélzeti idő szerint három év telt el, a földi időszámítás szerint több mint négyszáz. Az űrhajó testén lévő lyukakat eltüntették, megjavították a hajtóműveket, amelyek ha gyengén is, de tudtak volna működni, már csak hajtóanyagra volt szükség. Az űrhajósok számolták a napokat a hajtóművek beindításáig, amikor bekövetkezett a második katasztrófa. Azon a napon Kamagin és Gorman ügyeletesként a navigációs teremben tartózkodott: csak ők élték túl a pusztulást… Edward Kamagin halottsápadt lett, amikor felidézte a fényes gömb megjelenését, és állapotát mi is átéreztük. A gömb teljesen váratlanul tűnt elő; egyszer csak ott volt, a közeledtét nem is észlelték. Zöld volt, vakító sugarakat bocsátott ki magából; mintha egy titokzatos varázsló intésére röppent volna elő a semmiből. Ez volt az első rejtély, amely a gömböt kísérte. A Mengyelejev a fénysebesség határán száguldott, de a gömb mégis utolérte. Óriásinak tűnt, akkorának, mint egy fénylő, kisebb bolygó. „Edward, küldj neki jelzéseket! - hangzott fel List utasítása. - Vajon űrhajóval van-e dolgunk, vagy egy kozmikus testtel?” Ezek voltak List utolsó szavai. Kamagin működésbe hozta a rádiót és a panorámafényképeket készítő automatát. Még le sem vette a kezét a műszerpultról, amikor rettenetes erő nyomta bele az ülésbe. Testének óriásira növekvő súlyától már kezdte elveszíteni az eszméletét, amikor meghallotta társainak jajkiáltásait. Amikor Kamagin magához tért, a gömb már nem volt sehol. A később előhívott felvételek szintén bizonyították, hogy nyomtalanul tűnt el: nem elszáguldott, hanem beleveszett a semmibe. Olyan volt, mintha nem is létezett volna. Kamagin mellett ott feküdt a nyögdécselő Groman. Edward vizet csepegtetett a szájába, és odavonszolta az egyik székhez. Amikor jobban lettek, átmentek az egyik laboratóriumba. A padlón ott hevertek halott társaik: néhányukat a nehézkedési erő ölte meg, a többit a rájuk zuhanó tárgyak. - A holttesteket a hűtőkamrába vittük - fejezte be szomorú elbeszélését Kamagin. - A filmek a gömböt ábrázoló felvételekkel a páncélszekrényben vannak. Másnap az űrhajósok porhüvelyét eltemettük a parkban lévő temetőbe, a kriptába, átlátszó szarkofágokba, amelyek semleges levegőjében a holttestek örök időkig épségben maradnak. Huszadik századi gyászzene szólt, a halottak előtt meghajtottuk a Felszabadult Emberiség zászlaját, amelyet a Mengyelejev űrhajón találtunk. A temetés után a sztereoképernyőn megnéztük a katasztrófát ábrázoló felvételeket. A gömb valóban teljesen váratlanul jelent meg és tűnt el. Az elemző automaták kimutatták, hogy formája tökéletes gömb alakú, átmérője tizennyolc egész és hat tized kilométer, fénye monochromatikus, 560 millimikron hullámhosszú, a felületén sem mélyedések, sem kidudorodások nem észlelhetőek. André nem bírta ki, hogy ne elsőként mondja el a véleményét. Elutasította azt a feltevést, hogy kozmikus testről van szó, amely véletlenül jelent meg az űrhajó előtt. Kifejtette, hogy a természetfölötti tulajdonságokkal felruházott természetes képződmények csodának számítanak, csodák pedig nincsenek. A gömb nem más, mint egy mesterséges mechanizmus, egy űrcirkáló, amelynek belsejében a titokzatos pusztítók ültek. Minden adat az ő ténykedésükre utal; a gravitációs hullámok, amelyek pehelyként dobálták a földi űrhajót, arról tanúskodnak, hogy a pusztítók ismerik a gravitációs erőterek alkalmazásának a módját. Ezt egyébként korábban is tudtuk. Azt, hogy váratlanul, a semmiből tűnnek elő, és ugyanolyan hirtelen a semmibe térnek vissza, nagyon könnyen meg lehet magyarázni azzal, hogy ők, éppúgy, mint mi, a fénysebesség fölötti sebességgel képesek száguldani. A fénysebesség fölött a testek láthatatlanná válnak, mivel gyorsabbak a fénynél, megelőzik azt, és amikor fékezni kezdenek, hirtelen jelennek meg, mintha a semmiből jönnének. Az, ami nekünk ma magától értetődő, az első század űrhajósai
számára természetfölöttinek tűnik. André úgy beszélt a harci űrhajókról, mintha látta volna a pusztítókat és gravitációs fegyvereiket. Engem meggyőzött, Olgát nem kevésbé. - Az tény, hogy a gömb tudatosan változó, szabályozott sebességgel haladt, és gravitációs csapást mért az űrhajóra - mondta Olga. - André következtetése logikus: értelmes lények változtatták a sebességet,és támadták meg az embereket. Hogy a pusztítókról van-e szó vagy másokról, még nem tudjuk. Az a lényeg, hogy léteznek, és nincs meg bennük az a csöppnyi jóság sem, ami a Hyádok cívódó angyalainak a sajátja. Az is biztos, hogy technikailag igen fejlett lényekkel van dolgunk. Vera föltette a kérdést: - A gravitációs csapás rögtön azután érte az űrhajót, amint az emberek adatokat kezdtek közölni magukról? Tételezzük fel, hogy a gömbben pusztítók voltak. Egészen biztos, hogy meg tudták fejteni a rádiójeleket. Erre halált hozó gravitációs sortüzzel feleltek. Vajon miért? - Háború! - felelte André. - Megállapították, hogy emberekkel találkoztak, és rögtön hadat is üzentek az emberiségnek, megpróbálva elpusztítani az első követeket. A kozmikus összecsapások területére tévedtünk, és akaratunkon kívül hadviselő féllé váltunk. Az következett be tehát, amit Romero jövendölt a Földön. Akkor senki sem értett vele egyet. Most senki sem mert volna ellentmondani neki. Ránéztem Paulra. Hallgatag volt és komor. - Éppúgy, mint eddig, ma sem tudunk semmit ezeknek a lényeknek a természetéről és társadalmi rendszeréről - folytatta Vera. - De az, hogy léteznek és agresszívak sajnos szinte bizonyos. Résen kell lennünk. Még egy dologról kell döntenünk. Az elemző automaták megerősítették, hogy az angyalok álmaiból ismert csillaghalmaz megegyezik azzal, amit innen látunk a Perseus csillagképben. A Perseustól több mint négyezer fényév választ el bennünket. Az a véleményem, hogy az útirányt nem kell megváltoztatni. Ha egyszer a Plejádok környékén felfedeztük a pusztítók nyomait, folytassuk a Plejádok kutatását. A tanácskozás után Andréhoz fordultam. - Másodszor lett igazad. Én csak nevettem az elméleteden, miszerint a pusztítók láthatatlanok, de úgy látszik, ők maguk bizonyítják ezt. André vizsgálni kezdte az arcomat. - Miért vagy olyan komor, Eli? - Még kérdezed? Úgy tapogatózunk előre, mint a vakok. Körülöttünk trillió és trillió kilométerre minden látható, és lehet, hogy ebben az átlátszó világban ott rejtőzik valahol a láthatatlan ellenség. Sehogyan sem tudnánk a nyomukra bukkanni, amíg ők maguk meg nem jelennek. André gondolkodott egy kicsit, aztán megszólalt: - Azt hiszem, nem jól értettél, amikor igazat adtál nekem. Én arra gondoltam, hogy a pusztítók teste láthatatlan, nem pedig a fénysebességnél gyorsabban haladó űrhajóik. Ilyen értelemben mi is láthatatlanok vagyunk, de ismerd el, aligha lehet téged vagy engem láthatatlannak nevezni. Az én elméletem szerint a pusztítók mint élőlények nem láthatók. Én erre gondoltam. - Ma is ez a véleményed? - Nagyon szeretnék tévedni. Szörnyű volna, ha mégis nekem lenne igazam. Olyan felindultan mondta ezt, hogy a hideg futott végig a hátamon. A minden iránt érdeklődő, mindig idegesen futkosó, hirtelen haragú Andréval nap mint nap találkoztam. De eddig nem ismertem azt az Andrét, aki képes rettegni is. Azok után, ami a Plejádokon történt, nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy Andrét már akkor gyötörte a katasztrófa, homályos előérzete.
6. Magunk mögött hagytuk a Fornax ruhauszályra emlékeztető, szétszórt csillagait, egyre beljebb hatoltunk a csillagképbe. Körülöttünk ezernyi égitest villódzott. Persze a puszta űrből is volt elég: az egyik csillagot a másiktól ha nem is tucatnyi fényév választotta el, mint mifelénk, de nem is voltak
távolabb egymástól egy fényévnél. A célunk az eredeti elképzelés szerint az Electra volt. Alakítottunk egy kutatócsoportot, amelynek tagjai közé tartozott Kamagin és Groman is. A vezetőjének Andrét választottuk, én lettem a helyettese. Megkérdeztem Luszint: - Mi van Harsonával? Nem szeretne ő is velünk jönni ? Luszin arca kivirult, a válasza szavak nélkül is világos volt. - Készítsd fel az angyalt. Felderítő lesz. Közeledve az Electrához, az űrhajó fékezni kezdett,sebessége a fénysebesség alá csökkent. Olga óvatosságból nem közelítette meg egyik csillagot sem, várta a Kormányost. Az még a fénysebesség fölötti tartományban száguldott, számunkra egyelőre láthatatlanul, de ők már láttak minket. Egy bonyolult görbe mentén haladtunk az Electra felé. Néhány automata idegen testek után kutatott a térben, mások a bolygókat vizsgálták. André verte a mellét, állítva, hogy ő már észrevette a városokat és a csatornákat a második bolygón; én csak alkonyatkor kigyúló fényeket láttam. A bolygót Szigmának neveztük el. Hamarosan tudtuk fogni a Kormányos rádiójeleit. Beszámoltunk nekik a Mengyelejevvel való találkozásunkról és a titokzatos gömbről. A két űrhajó az Electra közelében találkozott. A Kormányos testéből előszáguldott egy kisebb, bolygóközi űrhajó. Allan átadta az irányítást helyetteseinek, és átjött hozzánk. Kezében, mint mindig, most is ott volt jókora útitáskája. - Hol vannak az elődök? - harsogta. - Hadd csókoljam meg őket! Úgy megropogtatta Kamagin és Groman csontjait - egyszerre ölelte meg mind a kettőt -, hogy feljajdultak. Egyik sem ért Allan válláig. - Hát ilyenek vagytok! Éppúgy néztek ki, mint a fényképeken, egy csöppet sem változtatok négyszáz év alatt. Ti is elgyönyörködhettek magatokban, nézzetek csak ide! Az első évszázadból származó könyveket, folyóiratokat, egész monográfiákat varázsolt elő táskájából. A vendégeink saját magukat és halott társaikat pillanthatták meg a könyvek lapjain: riportokat olvashattak az indulásukról, beszámolókat arról, hogy a Föld elvesztette a kapcsolatot az űrhajóval, amely megváltoztatta irányát. A legutolsó lapok hasábjain szomorú hangú kormányközlemény tudósított arról, hogy nem sikerült az eltűnt űrhajó nyomára bukkanni. Ugyanott a barátok és a tudósok által írt nekrológok sorakoztak egymás mellett: elpusztult a csodálatos űrhajó és minden utasa, a remek bajtársak, az űr végtelen térségeinek felderítői meghaltak. Egyszerre megható és furcsa volt, hogy az űrhajósok hozzátartozói és barátai, akik szeretteiket gyászolták, maguk is régen, négyszáz évvel ezelőtt otthagyták az árnyékvilágot; még az emlékük is feledésbe merült, nem maradt belőlük semmi, csak a szavaik a megsárgult papírlapokon. Azok pedig, akiket megsirattak, mellettünk álltak: fiatal, erős, jóképű fiúk, korai őseink, akikkel vállvetve fogunk dolgozni, akikkel vitatkozni és nevetni fogunk, akik társaink lesznek a harcban. Kamagin könnyes szemmel ölelte meg a mosolygó Andrét, Groman szája is árulkodóan remegett, amikor a régen halott bajtársak és hozzátartozók fényképeit nézegette. - Nagy ajándékot kaptunk tőletek! - mondta később Kamagin. - Ez a legdrágább és legváratlanabb meglepetés: betekinthettünk az ismeretlen jövendőbe, amely számunkra régen múlttá lett. - A jövendőbe? - kacagott Allan. - A legfrissebb lap a Mengyelejev indulása után húsz évvel jelent meg. A ti fedélzeti időtök szerint azóta csak három év telt el, úgyhogy még előttetek a jövő. Most pedig mutassátok meg, milyen hétmérföldes csizma röpített el benneteket a Földről a Plejádok környékére. Allan a két űrhajóssal elment megnézni a régi űrhajót, én pedig nekiálltam, hogy előkészítsem a leszállást a Szigmára. Ezzel a feladattal engem bíztak meg.
7. 563. május 8-án szálltunk le a bolygóra. Szívem naptárában ezt a napot fekete keret jelzi. Már iskoláskoromban eleget tanultam azokról az
aljasságokról, amelyeket az emberiség az elmúlt századokban elkövetett. Kozmikus méretben persze ezek jelentéktelenek voltak: apró államocskák közötti háborúk, emberi ellentétek, a munka és a tehetség kizsákmányolása. Ezen a bolygón aztán olyan galaktikus méretű gonoszságot tapasztaltam, hogy még ma is nehéz erre gondolnom. Itt vesztettem el azt az embert, aki a legközelebb állt hozzám. A Szigmán városok voltak. Azt mondtam, voltak: amikor odaérkeztünk, már nem léteztek. Ám egy kicsit előreszaladtam. Onnan kell kezdenem, hogyan kezdtük vizsgálni a távolból az Electra négy bolygóját. Az első, a legközelebbi bolygón semmi érdekeset nem fedeztünk fel. Ez egy tüzes, füstbe burkolózó gömb volt, lávaóceánokkal, amelyek fölött kénes felhők sötétlettek. Ebben a pokoli kemencében az élet semmilyen formája nem létezhetett. A két szélső bolygó sem vonta magára figyelmünket: az örök jég vastag rétegei borították őket. Ám a második, a Szigma, amely esténként rózsaszínű fényben ragyogott, hasonlított a Földre: óceánok, hegyek, erdők és folyók voltak rajta. A megdöbbenés lett úrrá rajtunk, amikor közeledve rádióhullámokat és fényjeleket indítottunk útra, de feleletet nem kaptunk. Azt gondoltuk, a bolygó lakói félnek az ismeretlen jövevényektől. Mindkét nagy űrhajó ott függött a Szigma fölött, míg a bolygóközi űrhajó leszálláshoz készülődött. A fedélzetén négyen voltunk: André, Luszin, Harsona és én. A társaink óvatosságból úgy döntöttek, hogy több embert nem küldenek a felderítésre. Először körülrepültük a Szigmát, felfedeztünk négy várost és tucatnyi kisebb települést, de sem élőlényeket, sem gépeket nem láttunk. Odalent szigorú rendben elhelyezkedő üres épületek tömbjei sorakoztak, meg tudtuk különböztetni az utcákat, a tereket. De sehol egy lélek sem! André kiválasztott egy tisztást egy kis erdőben, nem messze az egyik várostól. Elsőként ő szállt ki. Amikor utána indultam, Harsona elém vágott. Az angyal nagy zajt csapva rohant kifelé. Bármennyire tágas volt is az űrhajó, kint szabadabbnak érezte magát. Elragadtatásában visongott és nyögött, miközben bukfenceket hányt a levegőben, akár egy pajkos gyerek a végre megkaparintott aviettával. - Megkeressük a városlakókat - adta ki a párancsot André. Harsona előreszáguldott, meg akarta előzni az aviettákat, de hamarosan lemaradt. Luszin maga mellé ültette a megszégyenült angyalt. Nyugodt tempóban közeledtünk a város felé. Az Aldebaran lényeinek barlangodúi és a Véga-lakók védőligetei után ez a város nem lepett meg különösebben bennünket. Itt mégiscsak igazi épületek sorakoztak, amolyan kockafélék, ajtók és ablakok nélkül, furcsa nyílásokkal a tetőkön. Alacsonyak, zömökek, zordak, hihetetlenül hosszúak voltak ezek a házak, némelyik egy kilométérre vagy még többre is elnyúlt. Ha nem ilyen gigászi méretűek ezek az épületek, azt mondanám, hogy az Altair-lakók házaira emlékeztetnek. - Lefogadom, hogy a bolygó lakói szárnyas lények - mondta André. - Olyasfélék lehetnek, mint Harsona. De mégis inkább szöcskékre hasonlítottak, mint angyalokra. Hamarosan megláttunk egy csoport szöcskelényt, akkorák voltak, mint egy tízéves gyerek, zöldes színűek, pikkelyesek, átlátszó szárnyúak, hatlábúak, keskeny, felfelé meredő, csaknem emberi fejjel. Egy fal mellett feküdtek, véresen, holtan, szétlapítva, a szíve egyiküknek sem dobogott, egyikük sem lélegzett. Hallgatagon álltunk előttük, csak Harsona szántotta vijjogva a levegőt körülöttünk. - Nincs béke a csillagok alatt - szólt komoran André. Odahívta Harsonát. - Gyere csak, barátom, dugd be a fejed az egyik nyíláson, és mondd el, mint látsz. Az angyal bemászott egy résen, és mintegy két percre eltűnt. Aztán mint a kő zuhant lefelé. - Halál! - hörögte felindultan. - Mind halott! Odahívtam magamhoz. Készségesen alám tartotta a hátát. Ez a szárnyas fickó erős volt, mint a bika, és könnyedén felvitt a nyíláshoz. Leültem a párkányra, belógattam va lábam, közben két kézzel kapaszkodtam. - Mássz be gyorsan, Harsona! - szóltam. Egy pillanat alatt bebújt egy másik nyíláson, és belül odarepült hozzám. A vállam szélesebb, mint az övé, nem tudtam olyan könnyen becsúszni. Harsona a lábamnál fogva megrántott, és elkapott röptében. Felgyújtottam a zsebreflektoromat.
Az óriási kőhodályban kupacokba rakva feküdtek a halott, emberfejű szöcskék. Mindenfelé hullák hevertek, csak hullák; egyik sem emelte föl a fejét, egyik sem mozdította meg a szárnyát. - Járvány vagy háború? - kérdezte André, amikor visszatértünk. - Valószínűbb, hogy háború. A város lakói elrejtőztek a falak mögött, a halál a biztosnak hitt menedékben érte őket. Nemrégen történhetett, néhány nappal vagy néhány órával ezelőtt. A holttestek szét vannak lapítva. Minden bizonnyal gravitációs fegyver végzett velük. Előttünk egy épület fala magasodott, amely elzárta az utcát. Balra fordultunk, majd Luszin hirtelen előreszaladt, és azt kiabálta: - Ember! Mint mi! Éppen olyan! Utána rohantunk, Harsona vijjogva elibénk került. Egy apró téren, amelyet hosszú épületek vettek körül, három figurából álló szoborcsoport magasodott. Egy magas emberi alak két emberfejű szöcskét ölelt magához. Mind a hárman mosolyogtak, arcukat az ég felé emelték, egyformán örültek valaminek. A sárga, különleges kő, amely egyáltalán nem hasonlított a mi szobraink hideg márványára, még jobban hangsúlyozta a figurák boldog örömét. - Galakt - szólt André, és rámutatott a középső alak különböző irányba hajló ujjaira. - Barátok, amint találkoznak - mondta Luszin. -Leszállt az égből. Várja a többieket. Nem tudtam levenni a szemem a galaktról. A földi szobrászok nem képesek arra, hogy ennyire élethűen ábrázolják az arcvonásokat, az ő alkotásaikon mindig látszik valamilyen élettelen merevség, amely elárulja, hogy kőfigura, és nem emberi test van előttünk. Itt viszont egy életteli arc nézett rám, annyira élő arc, hogy csaknem visszamosolyogtam rá. Ismét csodálkozásra késztetett a galakt óriási szeme: majdnem négyszög alakú volt, és elfoglalta az arc jó egyharmadát. A galakt szeme önmagában is kifejezett valamit: a boldog mosolyon átütött az aggodalom, és a művész ezt mesterien érzékeltette. Az okos, emberarcú szöcskék mindössze örültek valaminek, miközben átölelték a galaktot; ő viszont egyszerre örült és aggódott, boldog volt, de éber, óvatos is. Úgy tűnt, hogy amikor az eget kémlelte, nemcsak jó híreket várt onnan. Telepatikus úton felhívtam Verát. A kigyulladó videooszlopban feltűnt a parancsnoki terem, a székekben Vera, Olga és Leonyid ült. - Ne félj - szólt Vera. - Figyelünk benneteket. - Tehát ti is láttátok a halott város borzalmait? Tudjátok, mit jelent ez? - Igen, Eli. Hatalmas erőterek védelmeznek benneteket, használjátok őket. Harsona körülöttünk röpködött, hol a magasba szállt, hol kődarabként zuhant lefelé. Egyszer csak elviharzott valamerre, és hamarosan meghallottuk minket hívó vijjogását. Olyan kétségbeesetten rikoltozott, hogy rohanni kezdtünk felé, ahogy a lábunk bírta. Eszembe jutott, hogy nem tanítottuk meg az erőtér használatára, s az enyémmel körülfogtam őt is. Arra lettünk figyelmesek, hogy Harsonát valamilyen erő visszarántja egy kőtömbtől, amelyet vadul rohamozott. Észbe kaptam, és gyorsan kikapcsoltam az erőteret. Harsona fel sem fogta, mi történt. Később elmondta, hogy egy rettenetes erő a hajánál fogva félrerántotta és elhajította. - Ellenség! - ordította Harsona torkaszakadtából, és ismét nekiesett a kőtömbnek. - Gonosz! Ez azonban nem élőlény volt, mint az angyal hitte, hanem csak egy kődarab. A simára csiszolt emelvényen valami különös dolog állt: olyan volt, mint egy jókora, felpuffadt teknősbéka, vagy mint egy lovagi sisak, amilyeneket a földi múzeumokban látni. A kődaganat közepéből kígyótestre emlékeztető, meghajlított csőszerüség állt ki, a végén ananászra emlékeztető kinövéssel. Ez a hosszúkás képződmény világított, sugarakat bocsátott ki, de nem olyanféle módon, ahogy a lámpa, vagyis nem egyenletes fénnyel égett, hanem mintha ezernyi apró, éles fénytüske állt volna ki belőle, mintha drágakövekkel lett volna berakva, és minden kő külön-külön csillogott-villogott volna. A különös építmény külseje baljós érzeteket keltett bennünk, és most már megértettem Harsonát, miért támadt rá olyan feneketlen dühvel. - Nem egy pusztító áll előttünk? - kérdezte André, ezúttal a megszokott magabiztossága nélkül.
- Inkább a pusztítók hadigépe - válaszoltam. - Az az uborkaszerűség a nyakán pedig valószínűleg szem vagy periszkóp. A legszívesebben fejszeműnek nevezném ezt az akár élő, akár gépi szerkezetet. - A harmadik! - kiáltott fel Luszin, és futásnak eredt a házak között húzódó kis átjáróban. - Egy első osztályú fejszemű! És galaktok is vannak! A harmadik szoboralakzat valóban csodálatos volt. A „csodálatos” szó ebben az esetben a művészi megformálásra és nem a tartalomra vonatkozik. Az emelvény szélén ugyanolyan világító fejű kődomborulat állt, míg a közepén és a másik szélén két galakt és a Szigma nyolc lakója volt látható. Hallgatva meredtünk a szobrokra. Már másodszor - az Altair-lakók eltüntetett képe volt az első láthattuk a rabság szörnyű ábrázolását. A galaktok nyakát lánc fogta körül, s ugyanolyan lánc bénította meg a Szigma szöcskelakóit is. Foglyok menete volt ez, elöl a galaktok haladták, míg a fénylő periszkópos fejszemű minden bizonnyal őrizte őket. - Mindazonáltal örülök ennek a szörnyűségnek a láttán - mondtam. - Tudod, minek örülök, André? Most már nyugodtan levehetjük a napirendről az egyik feltevésedet. A láthatatlan pusztítókról szóló félelmetes elméletedre gondolok. - El sem tudom mondani, én mennyire örülök! - válaszolta André. - Ez a páncélozott kődaganat undorító ugyan, de legalább teste van, legalább nem kísértet. - És azt hiszem… - folytattam volna, de nem tudtam befejezni. - Segítség! - vágott bele kétségbeesetten a szavamba André. Vakító, éles fény vágott a szemembe, és ellenállhatatlan erejű lökés taszított oda az egyik épület falához. Úgy éreztem, szörnyű prés alá kerültem, amely már szét is lapított.
8. Az egész valószínűleg mindössze a másodperc töredékéig tartott: hatalmas erejű, de azonnal elhárított ütés ért bennünket. Most már tudom, hogy ha a társaink az űrhajóban nem kísérik figyelemmel minden lépésünket, a fejszemű első gravitációs csapása elpusztított volna. Mint később kiderült, az egyéni védő erőterek túl gyöngéknek bizonyultak ahhoz, hogy leküzdjék a rövid hullámokban érkező gravitációs csapásokat. Amikor a pusztító elindította halálos erejű ütését, egyben el is söpörte az útból az erőtereinket, amelyek csak arra voltak képesek, hogy meggyöngítsék a ránk zúduló ezertonnás súlyt. Az űrhajók automatái siettek a segítségünkre, az általuk kibocsátott lökéshullám semlegesítette a csapást. Megrendültem ugyan, de talpon tudtam maradni. A feszült pillanatokban a gondolatok és az érzések százszor olyan gyorsak, mint máskor. Tucatnyi fontos kérdést, impulzust, alakzatot láttam, hallottam, fogtam fel, feleletet adtam rájuk, megcáfoltam, elfogadtam - és mindezt egy pillanat alatt. Belülről hallottam Leonyid dühödt kiáltását: „A támadómezőt, Eli, kapcsold be a támadómezőt!” Láttam magam előtt Leonyid eltorzult arcát; a barátom több ezer kilométerre innen; velünk együtt harcolt. És rögtön megláttam az elkékült, levegő után kapkodó Andrét és Luszint is. A csapás őket érte nagyobb erővel, és most, csaknem összelapítva, saját magukkal küzdöttek, hogy ne veszítsék el az eszméletüket. És megláttam a fejszeműt is: a jókora, földszínű kődaganatot, hosszú nyakával és a rajta villogó szörnyű szemével. Egy fal mögül mászott elő, közeledett, felénk, és egy újabb, tízszer olyan erős ütésre készülődött, amelyet - könnyen meglehet - már nem tudtak volna kivédeni az űrhajók távoli automatái. Mindez egyetlen képként rögződött az emlékezetemben, valószínűleg ez volt az egyetlen kép, amelyet láttam, mivel az egész század másodpercek alatt zajlott le: a pusztító megjelenése, Harsona villámgyors rohama és az én őrjöngő reakcióm. Ma már nem tudom, mj döbbentett meg jobban: az életéért küzdő André és Luszin, a támadó fejszemű vagy a magasból kőként alázuhanó Harsona látványa: A bátor angyal hangos bőgéssel, rettenetes karmait kimeresztve zúdult az ellenségre. A mozgó
kődaganat szemét vette célba, és a fejszeműt annyira meglepte a támadás, hogy Harsonának sikerült karmait belevájni a szemébe. A fej szemű elrántotta a nyakát, mozgásba hozta erőterét, Harsona elsodródott, szárnya eltört, tollai felhőként szálltak a levegőben. Ebben a pillanatban a támadó erőteremmel halálra sújtottam a pusztítót. Jól emlékszem az akkori lelkiállapotomra. Veszett indulatomban felordítottam. Minden haragom agyam minden impulzusa fókuszként összpontosulva egyetlen gondolatban egyesült: „Keresztüldöfni!” És a végsőkig összpontosítva, erőteremet egy vékony, tőrszerü sugárrá alakítottam, és beledöftem az ellenségbe. Az nem esett össze, nem fetrengett a vérében, hanem szétpukkadt, mint a szappanbuborék, amelyet egy bottal megböknek. Robbanás hangzott fel, füst és lángoszlop csapott az égnek, kő vagy fémdarabok, cseppek hullottak alá, és bevégződött. A lény. amely megtámadott minket, szilánkokká vált; nemcsak elpusztult, hanem szét is fröccsent. Akkor még nem tudtam, hogy a fejszeműek halálának ez az egyetlen formája. Andréhoz és Luszinhoz rohantam. André sápadtan tántorgott, szeme le volt csukva. Luszin gyorsabban magához tért. - Azt hiszem, Harsona meghalt! - kiáltottam. - Nézd meg őt, Luszin! Luszin a falba kapaszkodva, botladozó léptekkel az angyal felé indult. Összetört testű barátunk egy fal tövében feküdt; Luszin megpróbálta talpra állítani, de nem sikerült. Könnyekkel a szemében engem is odahívott. Eközben én Andrét ápoltam, aki már kinyitotta a szemét, de nem tudott megszólalni. Hívtam az aviettákat, de nem jelentkeztek. Elkáromkodtam magam, és a bolygóközi űrhajót szólítottam. Az szintén nem felelt. Kigyulladt egy videooszlop. Soha nem fogom elfelejteni azt a rémületet, amely Vera arcán ült. Ügy nézett rám, mintha, már halott volnék. - Eli! - nyögte. - Körülfognak benneteket, Eli! Leonyid lépett a helyére. Markáns arcvonásait eltorzította a düh. - Az avietták megsemmisültek! - kiáltotta. A bolygóközi űrhajó megsérült. Legalább ötven ilyen szörnyeteg kúszik felétek. A maximumra erősítettük fel az erőtereiteket, és indulunk a segítségtekre. Tartsatok ki! - Mennyi időnk van? - kérdeztem. - Percek? Másodpercek? - Mintegy három perc! Bújjatok a falak mögé! Otthagytam Andrét a falnál, és Luszinhoz rohantam. Együttes erővel odacipeltük Harsonát André mellé. A szegény angyal annyira össze volt törve, hogy feje erőtlenül csüngött a mellére. De lángolt még benne a harc heve, hörögve felvijjogott, amikor elhaladtunk vele a halott fejszemű mellett; megmaradt tollai a törött szárnyán dühödten felborzolódtak. Határozott gyengédséget éreztem a derék fickó iránt. Körülnéztem. Egyetlen olyan épületet nem láttam a közelben, amelynek falai le tudták volna árnyékolni a gravitációs hullámokat. Megráztam Andrét. - Az ellenség mindjárt körülfog. Összpontosítani kell az erőtereket! André összerázkódott, majd felült. Szemében felcsillant az értelem. Otthagytam, és Harsonát kezdtem vizsgálni. André miatt már nem nyugtalankodtam. A veszély felismerése és annak a tudata, hogy egyesíteni kell az erőfeszítéseket, a legjobb, orvosság az olyanok számára, mint ő. Az angyallal rosszabb volt a helyzet. Jól tudott verekedni a szárnyával és a karmaival, ügyesen ki tudta használni testének súlyát, de rosszul alkalmazta az erőteret. Ezt gondolatok és érzékelések útján lehet bekapcsolni, ám Harsona sehogyan sem tudta megérteni, hogy a védekezési szándék már magát a védelmet jelenti. Számára csak a látható és érzékelhető világ létezett. Amit nem lehet megtapogatni, az nincs is: ilyen volt a világérzékelése ennek a bátor, de naiv fickónak. - Ha megjelennek a fejszeműek, meg se mozdulj, csak kiabálj rájuk: „Vissza, vissza!” Magadban kiabálj, ne hangosan, érted? - próbáltam kitanítani. - Ha nem tudsz magadban kiabálni, üvölts hangosan, az is jó lesz. - Szét kell őket tépni, szét kell őket lapítani! - ismételgette Harsona izgatottan, és megpróbált felállni.
Törött szárnyával erőlködött, de az nem tartotta a testét, az angyal feljajdult, a fájdalomtól eltorzult az arca. Ebben a pillanatban feltűntek a pusztítók. A falak mögül másztak elő, nehézkesen mozogva vonultak az utcán, világító szemük komor fénye jelezte jöttüket. Bíborszínű lángnyelvek nyaldosták a falakat, aztán világosabbá váltak; úgy tűnt, mintha a szél által szított tűzvész kellős közepébe kerültünk volna, olyan erős és vészjósló volt a fej szeműek kibocsátotta vörös villogás. Hogy a fény el ne vakítson, leeresztettük a sisak arcvédőjét, és bekapcsoltuk a szkafander fényszűrőit. André, aki már teljesen magához tért, elővette a fordítógépet, és beállította minden hullámhosszra. - Megbolondultál? - kérdeztem suttogva. - Ártani nem árt. Biztos vagyok benne, hogy érintkeznek egymással, és a fejükből jövő sugárzás valamilyen módon ezt szolgálja. Én másfajta ember vagyok, mint André. A hamarosan elkezdődő harc előérzete egész lényemet a hatalmába kerítette. Nem voltam meggyőződve róla, hogy sikerül visszavernünk a támadást, de azt tudtam: nem fogjuk olcsón adni az életünket. Egyre több fejszemű mászott elő, félkörben felsorakoztak körülöttünk, lassan közeledtek felénk. Megértettem a tervüket, amely alapjában véve egyszerű volt. Gravitációs erőtereik ereje fordítottan aránylóit a távolság négyzetéhez: ha a távolságot a felére csökkentik, csapásuk erejét a négyszeresére tudják növelni. Ezért átgondoltan szűkítették a kört körülöttünk, amennyire a mi erőtereink ellenállása engedte, majd hirtelen koncentrálva az erőiket, egy gyors, megsemmisítő csapást akartak ránk mérni. Tudtam, hogy ha nem, akadályozzuk meg őket tervük végrehajtásában, a fejszeműek tojáshéjként roppantanak össze. Égett bennem a gyűlölet a szörnyek iránt, amelyek minden ok nélkül ránk támadtak. Ezt a dühöt kell ügyesen ellenük fordítanom, gondoltam, és rájöttem, hogy hatalmas előnyünk van velük szemben: a gyorsaságunk. Úgy döntöttem, hogy ezt használjuk ki. - Koncentráljátok rám az erőtereiteket! - kiáltottam. - Mindjárt megmutatom ezeknek a világító teknősbékáknak, hogy soha nem érnek fel az emberhez! - Eli! - szólt Luszin. - Vigyázz! Koncentrálunk! Ebben a pillanatban a legközelebbi fejszemű felé vetettem magam. Egy kicsit előbbre mászott, mint a többiek, és óvatlanságáért az életével fizetett. Testnedveinek csöppjei még javában hullottak a földre, amikor tőrszerű sugárrá alakított erőterem már a szomszédját is átjárta. A pusztítók megtorpantak, a fejükből áradó, eddig is erős fény még vakítóbbá vált, már úgy égtek, mint a reflektorok, a szemem a vastag fényszűrő ellenére is belefájdult. A testemet összerántotta valami, mintha satuba szorítottak volna, a fájdalomtól levegő után kapkodtam. Az ütés egy pillanat alatt ért, aztán a szorítás ismét elgyengült, majd felerősödött, hogy ismét eltűnjék. A fejszeműek gravitációs ütésekkel csépeltek, a barátaim a saját erőtereikkel próbálták elhárítani a rám mért csapásokat. Megtántorodtam, elsötétült előttem a világ, de mielőtt elzuhantam volna, egy támadót még sikerült szétfröccsentenem. André és Luszin odafutott hozzám, egyenesen a karjaik közé zuhantam. Sietve a fal tövébe cipeltek. Luszin hangosan nevetett és toporzékolt örömében, az angyal dühödten bömbölt, kivillantva erős tépőfogait, még André is mosolygott. Harsonát leszámítva korábban még egyikünknek sem kellett élethalálharcot vívnia, és az első győzelem öröme megrészegített mindhármunkat. - Atomjaikra szétzúzni őket! - ordította Luszin. - Szétfröccsenteni! Úgy kell nekik! André nyugodott meg elsőnek. - Ismét jönnek - mondta. A fejszeműek, éppúgy, mint az előbb, félkörben közelítettek felénk. Ezúttal azonban megváltoztatták a támadási tervüket. A centrum kissé hátramaradt, a két oldalról haladók láthatólag átkaroló mozdulatokat akartak végezni, hogy egyszerre két oldalról mérve csapást ránk, semmisítsenek meg. Ha pedig én ismét nekik rohanok, a fejszeműek középen meghátrálnak, míg a többiek nyugodtan elbánhatnak a barátaimmal, akiket oldalról semmi sem véd. A számításuk olyan ostoba rövidlátásról
tanúskodott, hogy már megvetést kezdtem irántuk érezni. Akkor még nem tudtam, hogy nem szabad az ellenfelet lebecsülni, ha nem akarom, hogy a végén túljárjon az eszemen. - Mi is támadni fogunk, csak másképp - mondtam. Amikor megfelelő távolságba értek, ökölcsapásként zúdultunk rájuk - a három ember elöl, a sántikáló angyal a nyomunkban -, és lerohantuk a fejszeműek balszárnyát. A legapróbb részletekig elterveztünk mindent, és a terv a legapróbb részletekig sikerült. Az egyik szárnyat támadva elegendő távolságra kerültünk a másiktól, és így eleve csökkentettük a csapásuk erejét. A rövid küzdelem alatt a fejszeműek centrumától nem kellett tartanunk; azok egyszer már alaposan megjárták, és nem akartak ismét megismerkedni a tőrré alakított erőtérrel. Most egyszerre négy erőtér lépett működésbe, és pillanatok alatt megfutamítottuk az egész balszárnyat. Üldözni nem tudtuk őket, inkább a középhad és a másik szárny felé fordultunk. Gyors nekiiramodással azokat is megállásra kényszerítettük. A csatatér a megölt ellenség maradványaival volt tele. Megint visszahúzódtunk a falak menedékébe, és kifújtuk magunkat. Ezek az ördögi teremtmények azonban tanultak a kudarcból. Megértették, hogy ha egy sorban támadnak, kiteszik magukat erőtereink gyilkos döféseinek. Legközelebb már csoportokban jöttek, test test mellett, legalább húsz fejszemű együtt. Ugyanazt a fegyvert fordították ellenünk, amelyet mi használtunk a második alkalommal: ezúttal egy-egy csoport koncentrált erőterével akartak végezni velünk. Semmilyen kitöréssel, legyen az bármilyen gyors, nem tudtuk volna szétszórni a sokszorosan összpontosított erőtereket. Az időt, amely életünkből hátramaradt, csak az határozta meg, milyen gyorsan közelednek a fejszeműek. - Talán még sikerül kapcsolatot teremtened az űrhajókkal és elmondani a búcsúszavainkat - mondtam Andrénak, és elfordultam. Az ellenség nem sietett. Tudta, hogy a kezében vagyunk. A fejszeműek óvatosan közeledtek. André az űrhajót szólította. Heves vérű barátom még sohasem beszélt ennyire nyugodtan és világosan. - Zsanna! Oleg! - diktálta. - Két perc múlva már nem leszek. Szeretlek benneteket. Legyetek boldogok! - Öleljük meg egymást, barátaim! - mondtam. Aztán még egyszer alaposan odacsapunk. Nincs értelme húzni az időt. Összeölelkeztünk. Harsona a vállamra borult és szipogott, mint egy gyerek. Az emberi gyöngédség, amelyet tőlünk kapott, csaknem megbékítette ezt a csodalényt a halállal. Jelt adtam, és nekirohantunk a fejszeműek középső csoportjának. Amint tartottam is tőle, nem sikerült szétszórnunk őket. Még az erőtereinket sem tudtuk szúrásra alkalmassá téve koncentrálni, annyira megbéklyóztak a fejszeműek. Csak Luszin döfött át egy ellenséget, aztán rögtön a földre zuhant. Én nem akartam sem kiabálni, sem segítséget hívni, de egy elkeseredett jajszó akaratlanul is kitört belőlem. Mellettem André is felordított. Még el sem halt a hangunk, amikor felülről lezúdult valami, és varázslatos módon minden megváltozott: a szorítás elhalt, az elviselhetetlen erővel világító szemek kihunytak körülöttünk, és a fejszemű, amelyet egy pillanattal előbb célba vettem, de nem találtam el, porrá és aláhulló cseppekké változott. - Rám koncentráljatok! - dörgött Leonyid vad hangja. - Előre! Megtántorodtam, és Romero karjában találtam magam. - Jó kis ütés volt, nemde, bátor Eli? - szólt mosolyogva. - Azt hiszem, sikerült molekuláira zúznom az ellenfelét. Szedje össze az erőterét, és siessünk harcias vezérünk után!
9. Leonyid rohant elöl; a fejszeműek hadát mintha orkán söpörte volna el, testük pozdorjává zúzódott és széthullott. Két oldalról Allan és André fedezte Leonyidot.
Mögöttük, egymást támogatva Luszin és Harsona botladozott. Tettem egy-két lépést, de úgy éreztem, elfogyott az erőm. - Gyerünk, gyerünk! - bátorított Romero. - Önnek természetesen több jutott, a szörnyek mindenekelőtt önnel akartak végezni, de kérem, ne engedje el magát! Ismétlem, szedje össze az erőterét! - Ne maradj le, Eli! - bömbölte vidáman Allan. - Mutasd meg nekik, mennyit érsz! A rábeszélés, a kiáltozások, továbbá az, hogy észrevettem az alacsony termetű Kamagint és Gromant, amint az élen harcolók segítségére sietnek, megsokszorozta az erőmet. Egyre magabiztosabban tudtam mozogni, és hamarosan Romeróval együtt utolértem Leonyidot. Megragadtam a karját, és azt mondtam neki: - Ne siess! Nem kell valamennyit elpusztítani. Legalább egyet élve kerítsünk kézre! - Igazad van! - kiáltotta Allan, és kacagásban tört ki. - El kell vinni egy ilyen szörnyet a Földre. A régiek ezt úgy mondták: nyelvet fogni. - Azzal Kamaginhoz és Gromanhoz fordult. - Helyesen használtam a kifejezést, öregek? Azok megerősítették, hogy foglyot ejteni és skalpot szedni minden civilizált háború fontos mozzanata volt. Az ő korukban ugyan már nem dúltak háborúk, de a legendák fennmaradtak róluk, és a könyvekben is olvastak erről. A régi írók szívesen ábrázolták műveikben a borzalmakat, a rablást, a gyilkosságot, a pénz és a dicsőség utáni hajszát, a férjek és a feleségek megcsalatását, a karrierizmust és más, hasonlóan vad cselekedeteket, amelyekhez, ravaszságra volt szükség, és nemritkán vér is folyt. Mivel ezen a távoli bolygón kegyetlen néppel találkoztunk, illett valamit tudnunk a régi, harcias idők szokásairól. André a kezébe vette az egyik fejszemü széthullott testének egy darabját. - Nézzetek csak ide! Nem élőlények ezek, hanem gépek! A tenyerén valami sötét folyadék áztatta elektronikus szerkezet elemeinek részei feküdtek: félvezetők, ellenállások, érintkezések, vezetékek. Kétségtelenül mesterséges alkotással volt dolgunk. Mégsem! - mondta Luszin, és a test egy másik részét emelte föl egy kőről. - Élő szervezet. Nézzétek! A második darab élő testszövet volt; idegek és inak tekergőztek benne, a hús közül kilátszott egy törött csontdarab. André forgatta a kezében a testrészt, összekenve ujjait a kellemetlenül ragadós folyadékkal. - Hát igen - ismerte be. - Mégsem gépek. A megmentőink már továbbmentek, magukkal vitték Harsonát is, hárman vizsgálgattuk a nemrég lezajlott ütközet helyszínét. Ismét megdöbbentem azon, milyen hatalmasak azok az erők, amelyek szétzúzták az ellenségeinket. A „szétfröccsenni” szó nem hasonlat volt, hanem pontosan érzékeltette, hogyan pusztulnak el a fejszeműek. - Azt hiszem, a pusztulásuk különös formája rejti magában a kulcsot a létezésük titkának magyarázatához - mondtam, amikor már jó félóráig keresgélve, tíz testdarabot szedtünk össze. André sorba rakta a testrészeket. - Nézzetek ide: hat élő szövetből, négy mesterséges elemekből áll. Nem mond ez nektek semmit? - Értem - szólt Luszin. - A fele élő szervezet, a fele gép. Félig élő, félig mesterséges, így van? - Így - felelte André. - Éppen erről van szó. - Egy lehetőségről elfeledkeztek: lehet, hogy élő pusztítók ültek a gépekben - vetettem ellen. Amikor szétestek, a testszövetek összekeveredtek a gép részeivel. Ez is lehetséges. - Akkor gyönyörködj egy kicsit ebben a darabban. Valóban megdöbbentő volt, amit láttam: az élő szövet egybefonódott a mesterséges anyaggal, egyik a másikban folytatódott. A csontból egy huzal nyúlt ki, a kondenzátorban idegek húzódtak, húsdarabok sötétlettek. Szervesen illeszkedő egység volt ez, és nem mechanikus szomszédsága élőnek és holtnak. - Két lehetőség van - mondta André. - Vagy az élőlények kitalálták, hogyan lehet mesteri módon helyettesíteni a saját tökéletlen szerveiket mesterséges anyaggal, és félig gépekké váltak, vagy fordítva, a valakik által létrehozott robotok megtanulták, hogyan építsék be magukba az élő
szöveteket, és felemelkedtek a félig élőlények szintjére. Mindkét esetben magas kultúrájú lényekkel állunk szemben. Számomra a pusztítók bonyolult alkata a legfontosabbat magyarázta meg: a kegyetlenségüket. A gépek szintjére lesüllyedt élőlények nem kerülhetik el, hogy elveszítsék a jóságot. - Hívnak - szólt Luszin. - Siessünk!.
10. Leonyid komoran sétált az egyik épület előtt. Olyan tekintetet vetett ránk, mintha mi is a fejszerműek családjába tartoznánk. Világossá vált előttünk, hogy nem sikerült foglyot ejtenünk. - Szétpattannak, mint a buborék. Csak hárman maradtak élve. Két fal között, egy sarokban három fejszemű ült. Erőtereink teljesen beszorították őket. Az ellenség tehetetlen volt, szemük fakón fénylett, az időnként kibocsátott gravitációs impulzusok elvesztették korábbi erejüket. André bekapcsolta a fordítógépet, Romero pedig odahívott magához. - Tudja-e, miért nem sikerült élve elfognunk egyet is? Nem fogja elhinni! Öngyilkosok lesznek, amikor látják, hogy nincs menekülés. Önmagukat felrobbantó szerkezetek a mi ellenségeink. Ezalatt Kamagin, aki három erőteret koncentrált maga körül, az egyik fejszeműt elszakította a másik kettőtől. Amikor némi távolságra került a többitől, a fejszemű a szemével végigvágott a saját testén. Robbanás hallatszott, a fejszemű egy halom nedves törmelékké változott. A két másik még szorosabban egymáshoz húzódott. Fejük borongósan pislákolt. - Mind ezt csinálják! - mondta Leonyid, és toppantott a lábával. - Akár kézzel is megfoghatod azt az átkozott fejüket! - Nálad mi van? - kérdeztem Andrét. - Úgy látszik, fénybeszéddel érintkeznek, azt pedig nem nehéz megfejteni. - Épp az a baj, hogy nem fénybeszédről van szó. -Gyenge gravitációs impulzusokat bocsátanak ki, amelyek beszédre emlékeztetnek, a fényjelek csak kísérőjelenségek. Az érintkezés ilyen formájával először találkoztam. Csak a kulcsot kellene megtalálni! Legalább egy jelet tudnék megfejteni! - Mindjárt a kezedbe adom a kulcsot. Csinálok valamit, te pedig figyeld a reakciójukat. Előreléptem, enyhe ütést mértem rájuk, aztán ismét visszavonultam. Háromszor megismételtem ezt, majd óvatosan kezdtem szétválasztani a fejszeműeket. Aztán abbahagyva ezt, ismét odacsaptam néhányszor rájuk. Az ütések gyengék voltak, inkább pofonok, mint ökölcsapások. Kétszer a fejszeműek felé nyújtottam szétterjesztett ujjaimat.. - Elég! - kiáltott fel André örömteli hangon. - Azt hiszem, most már meg tudjuk fejteni a beszédüket. Hallgassátok csak, hátborzongató! Később kiderült, hogy az apró részleteket illetően a szöveg megfejtése nem volt egészen pontos, de a lényeget a gép helyesen fordította le: „Ugyanaz, az első gyilkos… Ismét ugyanaz… Ismét… Most szétválaszt minket… Adjátok ki a parancsot a leárnyékoltaknak… Csak ők… A bolygón ketten maradtunk, a többiek elpusztultak… Gyengülök… Kevés a gravitáció. Felelek: ezek a kőujjúak, ezek mások… Leárnyékoltakat küldjétek… Nem tartok ki estig..- Ütök a fejemmel… a bolygóra nincs többé szükségünk…” Minden bizonnyal valahol a közelben volt a támaszpontjuk, azzal beszéltek. Újabb támadásra kelleti tehát számítanunk. - Este előtt nem érkezik meg a segítség nekik - szólt Leonyid. - Tehát estig kell tisztázni a dolgokat. - A gravitációjuk gyöngül - fejtegette André. - Mit jelenthet ez a titokzatos mondat? És miért nem vettük észre a beszélgetőpartnereik impulzusait? - Azért, mert messze vannak - válaszoltam. A fordítógép nem érzékelte a gyönge jeleket. - A bolygóra nincs szükségük többé - mondta Luszin. - Elpusztítják? Gyakorlatilag ebben a pillanatban csak a fenyegetés a fontos: „Ütök a fejemmel” - szólalt meg
Kamagin. Kétségtelen, hogy ez azt jelenti, a fejszemű öngyilkosságra készül. Meg kell akadályozni, igaz? - Meg kell fosztani ezeket a gyilkosokat attól a lehetőségtől, hogy egyáltalán mozgatni tudják a fejüket - hördült fel Allan. - Le kell vágni egy karderőtérrel, és kész! - Nem - ellenkeztem. - Akkor szétesnek. Andrénak igaza van: valami fontos rejlik abban, hogy gyöngül a gravitációjuk. Szorítsuk őket össze, kötözzük meg az erőtérrel, és cipeljük el a légnyomáskamrába.. Úgy is tettünk. Amikor már nem tudtak megmozdulni, szétválasztottuk őket egymástól. Ekkor az egyiknek mégis sikerült a fejével végigvágnia magán. Annál gondosabban bántunk a másikkal. A segítséget hozó bolygóközi űrhajó felé cipelve a fejszeműt, az erőterekkel különválasztva tartottuk a testét és a fejét. A fejszemű láthatóan gyengült. Impulzusait már alig érzékeltük, a feje már nem mozgott, a fénye kialudt. Azt hiszem, meghalt - mondta André, amikor elhelyeztük a fejszeműt az űrhajó légnyomáskamrájában. - A fordítógép nem érzékel semmiféle sugárzást. Fokoztuk a nyomást a kamrában, beindítottuk a fedélzeti gravitátort. Ha a fejszeműnek tétszett a nagy nyomás, halála után is élvezhette. Rögzítettük a fejét, hogy véletlenül hozzá ne érjen a testéhez, és elhelyeztük a pusztítót ideiglenes nyugvóhelyén. - Most pedig keressük meg a bolygó lakóit - mondta Leonyid. - Lehet, hogy még életben találunk valakit. Körülrepültük a várost, majd a többi település felé indultunk. Egyik város úgy hasonlított a másikra, mint két tojás. Mindenhol a pusztulás szörnyű nyomait láttuk, a reggel még zöld erdők és rétek kiégtek, a levelek összezsugorodtak, elhervadtak. A bolygón minden megsemmisült, ami élő és zöld volt, éppúgy, mint a növényzetet telepítő okos, csaknem emberfejű szöcskék. Egyórányi kutatás után az automaták gyönge jeleket észleltek. Arrafelé indultunk. A bemérőműszer egy föld alatti csatorna vagy üreg felé irányított, amely szinte elveszett az erdőben. A bejáratát fű és bokrok fedték. A fordítógép jelezte, hogy az üregben három élőlény van. Megpróbáltam bemászni a nyíláson, de szűknek bizonyult, Kamagin indult el befelé, őt a hasonlóan cingár Groman követte. Egy haldokló hatszárnyú szöcskét cipeltek ki az üregből. Nem válaszolt a kérdéseinkre, a légzése alig volt érzékelhető, de az agya észvesztő gyorsasággal működött még. - Több százan vannak bent - mondta Kamagin. - Mind halottak. Már estefelé járt, amikor meggyőződtünk róla, hogy a bolygón nincs több élőlény. - Vigyük magunkkal a szobrokat - javasolta Leonyid. A robotok leemelték a három szoborcsoportot, aztán bevitték a bolygóközi űrhajóba a talapzatokat is. - Beszállni! - adta ki a parancsot Leonyid. - Visszatérünk a nagy űrhajóra. Az égre pillantottam. Az Electra lenyugodott már, leszállt az alkony. A város fölött fények ezrei égtek, egyedül csak a világítótestek működtek a Szigmán. Szomorú volt nézni ezt a csodálatos kivilágítást a halál és a káosz birodalmában.
11. Most áttérek André tragédiájára, és a gondolataim menten összekuszálódnak. Még ma sem, amikor attól a rettenetes naptól évek és még rettenetesebb események választanak el, még ma sem tudom teljes egészében felfogni mindazt, ami történt. És mindenekelőtt nem értem önmagamat. Hogyan tudtam olyan könnyelmű lenni? Hogyan tudtunk valamennyien olyan oktalanul viselkedni? Már akkor is tudtuk, hogy, alattomos, nagyon magas fejlettségű ellenség áll szemben velünk; már akkor is tudtuk, hogy ez az ellenség sokban túlszárnyalt minket; miért, ugyan miért nem gondoltunk mi, önelégült ostobák a védekezés legelemibb, egyszerűen elengedhetetlen szabályaira? Az ellenség maga mutatta meg nekünk, milyen módon készül térdre kényszeríteni bennünket. Miért hánytunk fittyet a fenyegetésnek?
Újból átolvasom a fejszemű és a támaszpont közötti beszélgetés gravigrammáját, és látom, hogy a titokzatos „leárnyékolt” szó minden megfejtési változata közül a valóságtól legtávolabbit választottam. És André, szegény André, aki oly jövőbelátóan jósolta meg azt, hogy ellenségeink láthatatlanok, milyen megkönnyebbüléssel tagadta meg saját régi elméletét! Ismét csak magamat kérdezem: miért homályosította el a szemüket a vakság abban a döntő pillanatban, amikor minden éleslátásunkra szükség volt? Vagy talán amikor megláttuk, milyen förtelmesek és nehézkesek az először ránk támadók, amikor észrevettük, milyen könnyen elbánunk velük gyönge erőtereinkkel, elteltünk ostoba megvetéssel irántuk, és azt hittük, mind ilyenek, meg sem próbálva megbizonyosodni az ellenkezőjéről? A Szigmára ráborult az éj. Az ellenség által küldött segítőcsapatok már közeledtek a bolygóhoz. A kegyetlen csapásig már csak néhány perc volt hátra. Mi pedig vidáman fecsegtünk, örültünk a könnyű győzelemnek! - Szép éjszakák vannak errefelé - mondtam Andrénak. - Még ez az automatikus kivilágítás sem tudja elhomályosítani a csillagok fényét. Egy percig az égboltban gyönyörködtünk. A levegő csodálatosan átlátszó volt. A leárnyékolt ellenség már ott függött fölöttünk, várta a pillanatot a támadásra, és mi gondtalan elragadtatással bámultuk a Plejádok csillagait. - Siessetek! - kiáltott haragosan Leonyid. - Már csak rátok várunk! Tettem egy lépést az űrhajó felé, és ebben a pillanatban meghallottam André kiáltását. Hörgött, a hangja el-elakadt, fojtogatták, s ő elkeseredetten védekezett. Éreztem védőterének lüktetését; sem addig, sem azóta nem éreztem hasonlót. André erőtere mintha felfelé lökött volna, mintha az ereimben vadul száguldó vérrel együtt fölemelkedett volna bennem. - Eli, segíts! - kiabálta André. - Eli, Eli! Felé vetettem magam, és nem láttam őt. A fekete föld felett sűrűn csillogtak a csillagok, a levegő éppolyan átlátszó és csendes volt, mint az előbb. Valahol mellettem hörgött és segítségül hívott André, végtelen bizonyossággal hallottam a hangját, tudtam, hogy betömik a száját, hogy torkára forrasztják a kiáltást, és kitépve az arcát a vad markokból, egy pillanatra kiszabadulva újból kiált, újból segítségül hív, és én nem láttam őt! - Eli! Eli! - hallottam a jajkiáltását. - Eli! - Láthatatlanok! - üvöltöttem tombolva, és erőteremet a segélykiáltások irányába vetettem, azt sem fogva már fel, hogy az éppolyan veszélyes lehet Andréra, mint támadóira. Ebben a pillanatban utoljára megláttam Andrét. Csapásom félrelódította valamelyik láthatatlan támadót. A levegőben hirtelen megjelent André lába; vad dühvel rugdosott, beleütközött valamibe, aztán mintha megpróbálták volna lefogni, de nem sikerült. De csak a lábát láttam, csak a lábát! Azon a helyen, ahol a törzsének és a fejének kellett volna lennie, békésen ragyogtak a csillagok. Azóta sok év telt el, de ma is minden részletében előttem áll ez a kép: André levegőben kapálódzó, rugdosó lába. Még nem tudtam teljesen összeszedni az erőteremet, de mégis elindítottam a második csapást. Tudtam, a társaink rögtön a segítségünkre jönnek, és az a legfontosabb, hogy ne hagyjam elhurcolni Andrét, míg a többiek ide nem érnek. Azért mértem a második csapást, hogy teljesen kiszabadítsam és megláthassam Andrét, de nem találtam. Valamilyen erő a levegőbe lökött. Körülnéztem és megértettem, hogy magam is láthatatlanná lettem. Nem találtam a törzsemet és a lábamat. A testemen keresztül láttam a kavicsokat és a füvet a földön; egyre távolodtak, és gyorsan eltűntek a leereszkedő éjszaka feketeségében. Valamilyen rugalmas kötelek tekeredtek a karomra, és fölfelé vonszoltak. Bár a támadás váratlanul ért, mégis sikerült összpontosítanom az erőteret és megállítani az emelkedést. Mintegy öt méterre lógtam a föld felett. André még mindig kiabált, de hangja egyre gyakrabban fulladt el, és mind fojtottabbá vált. Ellenállhatatlan erővel rángatták fölfelé. Ismét teljesen láthatatlan lett. Odalent megláttam rohanó társainkat. André hangja irányába futottak, míg én megfeszítve az
erőteret, a végsőkig küzdöttem; nem akartam hagyni, hogy elhurcoljanak, hallgatag, gyilkos harcban álltam a támadóimmal. Leonyid megállt alattam, és fölemelte a fejét. - Merre vagytok?! - kiabálta izgatottan. - Nem látlak benneteket! Hol vagytok? Valami undorítóan hideg és kemény befogta a számat. Kitéptem magam és lekiáltottam: - Koncentráljátok rám az erőtereket! Andrét felfelé vonsz… Ezúttal fémkarok szorították le a fejemet és a nyakamat olyan erővel, hogy a tüdőmbe nem jutott levegő. A szentem előtt vörös pontok táncoltak. Ugyanakkor azt is megéreztem, hogy elgyengült erőterem feltöltődik. A fojtogatástól már csaknem elvesztettem az eszméletemet, de vártam, nem kapcsoltam be rögtön az erőteret. Egy kicsit még kapálóztam, aztán hirtelen teljes erővel kitéptem magam. Erőterem lökése piheként söpörte le rólam a támadókat. Az egyik sebesülten láthatóvá vált, és mellém zuhant a földre. Felpattantam, és aviettáért kiáltottam. Romero is megjelent mellettem. - Vigyázzon, láthatatlanok! - kiáltottam gyorsan neki. Felfelé szökkentem, majd megállítottam az aviettát. Romero követte a példámat. Úgy tűnt, mintha nem messze kiáltások, szaggatott lihegés hallatszana. A hangok irányába indultam, az erőtér csápjaival tapogattam magam előtt az átlátszó levegőt. Mint egy világtalan, aki kezét előrenyújtva keresi az ismerős tárgyakat, úgy kémleltem erőteremmel körös-körül, el akarván érni a levegőben birkózó láthatatlan alakokat. De sem én, sem Romero nem vettünk észre semmit. - Átgondoltabban kell kutatnunk - szólt Romero, amikor mellém repült. - Lássa be, ez a vaksi tapogatózás. .. - Elviszik Andrét! - vágtam közbe, oda se figyelve rá. - Már elvitték. Az a kérdés: hová tűntek? Mi itt a küzdőtér fölött keressük őket, és lehet, hogy már régen elhagyták a bolygót. Értesíteni kell az űrhajókat. Az űrhajókon már tudtak a tragédiáról. A radarok végigtapogatták a bolygó körüli teret. Olyan érzékenyek ezek a műszerek, hogy százezer kilométer távolságból képesek észrevenni egy gombot. André és elrablói jóval nagyobbak voltak egy gombnál, az űrhajók sem függtek százezer kilométerre a bolygó fölött, de a pusztítóknak még a nyomát sem tudták felfedezni. Akkor még nem tudtuk, hogy valamennyi radarfajtánk tehetetlen a pusztítók árnyékolóberendezéseivel szemben. A láthatatlanok elleni harc hatásos fegyvereit ekkor még nem ismertük. Ma már mindegyikünk előtt világos, hogy idő előtt keveredtünk bele a háborúba, akkor is, ha - mint a későbbi események bebizonyították - fegyvereink valóban félelmetesek voltak. De ehhez a harchoz más is kellett, olyasmi, amiről fogalmunk sem volt. A megvakított Küklopszra emlékeztettünk, aki eszét vesztve rohan neki kitűnően látó ellenfeleinek. Aki a keze közé kerül, pórul jár. De ehhez a keze közé kell kerülnie. A tragédia - André elrablása már megtörtént, de még senki sem fogta fel közülünk ennek a tragédiának a méreteit. A legkevésbé én akartam belátni a keresésünk hasztalanságát. Gyötört az elkeseredettség, csak az járt a fejemben, hogy André a halála előtt éppen engem hívott segítségül, és én nem tudtam segíteni rajta. Átkoztam magam, szememet belefúrtam a sötétségbe, az aviettám fekete villámként cikázott a sötétbe borult Szigma fölött. Nem emlékszem, mennyi ideig kerestük Andrét a bolygó fölötti légtérben. Romero és én hol felemelkedtünk a magasba, hol ismét a mélybe zuhantunk, majd oldalirányban száguldva folytattuk a kutatást. Csatlakozott hozzánk Luszin és Allan is. A négy erőtér csápjai egymást keresztezve tapogatták végig a légtér minden molekuláját. Fölöttünk suhantak az űrhajók gigantikus radarhullámai és a kis űrrakéta kúp alakú erőterei. De minden hiába. Romero ismét odarepült hozzám. - Azt üzenik az űrhajóról, hogy hagyjuk abba a kutatást. Negyedórát kaptunk a visszatérésre. Úgy látszik, megint valami fontos történt. Ekkorra már teljesen kimerültem, és belül is minden üressé vált bennem. Leereszkedtem a bolygóközi űrhajó mellett, és a bejárat felé botorkáltam. Az ajtóban az elkeseredett Leonyid fogadott. - Nézd meg, kivel verekedtél, Eli - mondta, és az űrhajó mellett heverő ládára mutatott.
A ládában a titokzatos ellenség maradványai hevertek. Kifejezéstelenül bámultam, fel sem fogva, mit látok. Annyira belém rögzült, hogy a pusztítók halálukkor porrá és cseppekké válnak, hogy már el sem tudtam képzelni más véget számukra. Aztán megértettem: ha valóban egy pusztító maradványai vannak előttem, akkor az kevéssé hasonlít azokra a lényekre, amelyekkel korábban harcoltunk. - Tudja, mire emlékeztet engem ez a csúfság? -kérdezte suttogva az álmélkodó Romero. - Azokra a lemezekből, fémhulladékokból készült figurákra, amelyeket a régi absztrakt szobrászok készítettek. Kérdő tekintettel fordultam Romero felé. Fogalmam sem volt róla, hogy valaha is léteztek absztrakt szobrászok, és soha nem is láttam a műveiket. A ládában fekvő lény teste csontokból, csövekből és rudakból állt. Középen egy tengelyhez két láb, két kéz illeszkedett, a combját két olyan vastag gyűrű helyettesítette, mint a mi nyakunk, a feje helyén pedig összetekeredett csontcsövek bonyolult rengetege bámult rám. Valamilyen csontvázszerűség volt ez, de a csontváz erős és rugalmas részei sokkal hajlékonyabbak voltak, mint az emberi tagok. Csak lázálomban lehet ilyen szörnyalakokat látni. Luszin felemelte a földre zuhanáskor eltört lábszárcsontot. - Nézz csak ide, Eli. Hús is van itt, sőt idegek is. De belül. Meg véredények. Nálunk a csont a váz. Náluk a burkolat. Nagyon vastag a csontjuk. A testük konstrukciója igen jó. Megbízható. Megdolgozott érte a természet. Vajon hány évig tarthatott? Százmillió év alatt sem… - A nagy űrhajókról szóltak, hogy siessünk! - vágott közbe Leonyid. - Tegyük be a ládát, és gyerünk! Amíg a robotok a ládával bajlódtak, odasiettem, ahol Andrét elrabolták. A gyötrő elkeseredettséget heves idegroham vezette le. Elzuhantam, zokogásban törtem ki, tehetetlen dühömben haraptam, két ököllel vertem a földet. Átkoztam azt az undorító csontvázat is, amelynek a megalkotására a természet évmilliárdokat pazarolt; átkoztam ezt a lágy, még meleg, még élő, bár pusztasággá változtatott idegen földet, amely minden bizonnyal szintén legalább egymilliárd éve létezik. De leginkább saját magamat átkoztam a nemtörődömségemért és lassúságomért. De a láthatatlan és csak holtában láthatóvá vált ellenség ott feküdt a ládában, míg az egymilliárd év óta létező idegen földnek kevesebb mint egy órája volt hátra: az átkaim nélkül is pusztulásra ítéltetett. Rám viszont még sok megpróbáltatás várt, éppolyan keserűek, mint André eltűnte. Luszin odajött és átölelt. Mellém dőlt, és éppúgy sírt, mint én. - Menjünk - suttogta aztán szipogva. - Menjünk, Eli. Nem maradhatunk tovább itt. Most értesítettek, hogy közeledik a pusztítók ürcirkálója.
12. Amint a bolygóközi űrhajó eltűnt a Téremésztő gyomrában, mindkét nagy űrhajó gyorsan távolodni kezdett a Szigmától. Vera arca feldagadt a sírástól, de a nővérem semmit nem kérdezett: mindannyian figyelemmel kísérték a képernyőn a láthatatlan ellenséggel vívott harcunkat. Megkérdeztem, miért állították le a további kutatást. Valószínűleg valami borzalmas dolog történt, ha ilyen parancs kiadására szánták el magukat. - A térben gravitációs vihar dühöng - felelte Vera. - A fordítógépek elfogták a láthatatlanok egyik üzenetét. Szerencsére helyesen fejtettétek meg a kódjukat, és így megértettük a közlést. A jelentés szerint André már nincs a bolygón. „Elfogtunk egy kőujjút - állt a gravigrammában. A százhármas számú pusztító meghalt. Visszatérünk a támaszpontra. A bolygót meg kell semmisíteni.” Aki nem volt éppen szolgálatban, ott ült a megfigyelőteremben. Olga mellém telepedett le. A parancsnoklást átadta Leonyidnak, az ő csapata látta el a szükséges teendőket. - Eli, kedves - fordult hozzám Olga -, ilyen szörnyű halál… Eltűnt - feleltem. - André nem halt meg, hanem elrabolták. Jegyezd meg ezt jól, Olga! Választ nem kaptam. Nekem sem volt kedvem beszélgetni. A szavak nem tudtak sem segíteni, sem
vigaszt nyújtani. A legfontosabbat nem tudtuk: hol van André? Lehet, hogy itt a közelben, láthatatlanul és elérhetetlenül. Két ököllel akartam a fejemet verni, csaknem felüvöltöttem a fájdalomtól és a dühtől. Összeszorítottam a fogam, és levegő után kapkodva hallgattam. Ebben a pillanatban feltűnt a pusztítók gömb alakú űrhajója. Valóban, mintha a nemlétből ugrott volna elő, éppúgy, ahogyan a Mengyelejev űrhajósai elmondták: teljesen váratlanul jelent meg az óriási, vadul száguldó gömb. A pusztítók űrhajója a Szigma fölé repült. Senki nem vette észre, hogy mikor mérte a gravitációs csapást a bolygóra. Mindaz, ami a Szigmán volt - városok, erdők, síkságok -, hirtelen a levegőbe szökkent, mintha egy gigantikus eke apró rögként dobta volna fel. Hatalmas, szökőárra emlékeztető hullám száguldott végig a Szigma felszínén, csakhogy ez nem az óceánok vízhulláma volt: a bolygó rétegeinek kemény anyagából, sziklából és kőzetekből képződött. A felrobbantott bolygó fölött súlyos porfelhők kavarogtak, csak por és füst látszott. Semmilyen vulkánkitörés, semmilyen atomrobbanás nem lett volna képes akkora rombolást végezni, mint a félelmetes gömb útja a bolygó körül. Sok ezer, de lehet, hogy sok millió évnek kell eltelnie, míg a Szigma ismét alkalmas lesz az életre. Az űrcirkáló eltűnt a Szigma korongja mögött, most a másik oldalát pusztította el. - Leonyid! - kiáltotta Vera. - Kényszerítse megállásra! „ - Nem! - szóltam közbe. - Nem, Vera! A Szigmán nem maradt már élőlény, míg a gömbben ott van André. Még nem tettünk meg mindent a megmentésére. - De már el is késtünk - felelte Leonyid. - Nem tételeztük fel, hogy a pusztítók képesek a Szigma elpusztítására. .. Az sincs kizárva, hogy velünk is megpróbálják ugyanezt. De meg is emlegetik, ha megtámadnak. .. - Ha harcba kell velük bocsátkoznunk, ne felejtsétek el, hogy az űrhajón ott van André is. Az ellenséges űrcirkáló akkor vett észre bennünket, amikor kibukkanva a bolygó mögül, már indult visszafelé. De rögtön megfordult, és közeledni kezdett. Leonyid és Allan bekapcsolta a térelnyelő berendezéseket, a reaktív anyag, miután elégett a térelnyelőkben, térként lökődött ki az űrhajóból. Óvatosságból sem Allan, sem Leonyid nem használták fel térelnyeléskor a környező kozmikus testeket. Erre egyelőre nem is volt szükség, a csaknem fénysebességgel repülő űrcirkáló egy kilométerrel sem került közelebb hozzánk, a kozmikus üresség olyan tömegei száguldottak szembe vele, hogy képtelen volt áttörni rajtuk. . A külső szemlélőnek úgy tűnhetett volna, hogy a mi nagyobb sebességű űrhajóink egyszerűen elmenekültek az üldöző elől. Ha a pusztítók nem ismerték a térelnyelés módszerét, aligha jöhettek rá, hogy meg sem mozdultunk. A fedélzeti számítógép megfejtette az űrcirkáló gravigrammáját: „Idegen űrhajót látok, de nem sikerül megközelítenem. A fénysebesség fölé gyorsítok, hogy megfelelő helyzetbe kerüljek a csapásméréshez.” - Hadd gyorsítson - mosolygott Leonyid. - Egyelőre nagyobb veszély nem fenyeget. Én nem osztottam Leonyid optimizmusát. Ha a gömb a fénysebesség fölötti tartományba kerül, nemcsak láthatatlanná, de ellenőrizhetetlenné is válik. Ha nem tudjuk, mennyivel gyorsabb a fénysebességnél, azt sem érzékelhetjük, mennyire hatásos a térelnyelésen alapuló védekezésünk. A gömb éppen át is törheti az állandóan képződő ürességet. Leonyid megnyugtatott: - Hidd el, vissza tudjuk lökni akkor is, ha nem tudjuk, hol van. És ha mégis közeledni fog, még mindig lesz időnk arra, hogy elkerülve a harcot elmeneküljünk. A pusztítók hamarosan megértették, hogy semmire sem jutnak velünk, lefékeztek, és ismét megjelentek a képernyőn. A gömb távolodni kezdett. Hamarosan teljesen eltűnt a szemünk elől. És vele együtt eltűnt az utolsó reményünk is, hogy ki tudjuk szabadítani Andrét. Fogolyként száguldott az űrbanditák gömbjén valahová a Plejádok belseje felé. Persze ha még egyáltalán életben volt…
13. Elfáradtam, és elaludtam a karosszékben. Álmomban Andrét láttam, mire hangos kiáltással felébredtem. Mindkét űrhajó a fénysebességnél gyorsabban száguldott abba az irányba, amelyben a pusztítók űrcirkálója eltűnt. Megtudtam, hogy döntés született: fel kell kutatni az ellenség űrflottáját. André eltűnése miatt az ő munkáját is nekem kellett elvégeznem. Luszinnal együtt tanulmányoztuk a két pusztító hulláját, és próbáltuk megfejteni a hatszárnyú szöcskék agyának sugárzásait. Déltájban a sokat szenvedett Szigma utolsó, lakója is meghalt. Maradványait konzerváló közegbe helyeztük, hogy ép állapotban vihessük el a Földre. Szorgalmasan dolgoztam, de időnként mintha minden megmerevedett volna bennem, elvesztettem a gondolataim fonalát, nem értettem semmit abból, ami körülöttem történt. Ilyenkor Luszin csendben megrántotta a ruhám ujját, vagy hozzáért a vállamhoz. Az egyik szünetben meglátogattuk Harsonát. Az angyal szipogott, és törött szárnyával a szemét törölgétte. - Hasonlítanak-e a tegnapi ellenségeink azokra, akik a bolygótokra leszálló galaktokat megtámadták? - kérdeztem. - Én rögtön megértettem, hogy ők azok, rögtön… Minden tolla felborzolódott. Bár alig tudott mozogni, kész volt akár azonnal harcba indulni. - Lesz még harc - nyugtattam meg. - Nem hiszem, hogy az emberiség képes lenne együtt élni ilyen gonosztevőkkel. Neked az a feladatod, hogy meggyógyulj. A prognózis szerint jobb lesz a szárnyad, mint volt. - Állunk most? - kérdezte Harsona. - Hol vagyunk? - Maia felé, a Plejádok középpontjába tartunk. - Mint a vakok - tette hozzá Luszin komoran. - Semmit sem látunk. Csak megyünk. És ők? Csaknem állandóan ugyanerre gondoltam. Már Andrét is gondolkodóba ejtette a rejtély: amikor a fejszemű a fénysebesség fölötti tartományban száguldó űrcirkálóval beszélt, az ő gravigrammáját sikerült megfejtenünk, de a feleletül érkező impulzusokat nem tudtuk érzékelni. Csak akkor fogtuk el a cirkáló üzenetét, amikor az a fénysebesség alá csökkentette a sebességét. Ez persze végül is természetes volt, mivel az űrhajó megelőzte a saját gravitációs hullámait, amelyek a fény sebességével haladtak. - Hát igen - sóhajtottam fel. - Ők nem vakon száguldanak. Valószínűleg tudják a módját, hogyan lehet érintkezni a fénysebesség fölötti tartományban. Este Luszinnal megmutattuk az űrhajó személyzetének a már halott Szigma-lakó zavaros látomásainak a megfejtését. Rendszertelenül felbukkanó, majd eltűnő kaotikus eseményekből, alakokból, városokból, a bolygó feletti ég részleteiből állt össze a kép; mindaz, amit a szem észrevett, jelen volt ezekben a látomásokban, és minden a hódítókat vádolta. A sztereoképernyőn a Szigma ege fehérlett, az óriási Electra a zeniten állt. Aztán árnyékot vetve erre a szépségre, a bolygó fölött megjelent egy zöldes árnyalatú gömb. Egy láthatatlan gravitációs lépcsőn lezúdultak a bolygóra a kozmosz kalózai; egyformák voltak, gépi módon irgalmat nem ismerők. A védtelen bolygólakókat gravitációs csapások érték, gravitációs láncok fonták körül, gravitációs horgok döfték át testüket és hurcolták magukkal, gravitációs lépcső emelte őket a bolygóról a gömb belsejébe. A Szigma kedves, gyenge teremtményeinek ezrei a pusztulás árnyékában verdestek szárnyukkal, öntözték könnyeikkel a földet. Milyen sors várta őket az átkozott cirkáló belsejében? Telhetetlen szájak eledelévé váltak? Rabszolgák lettek? Vagy a kegyetlen pusztítók rozzant géptesteit toldozták-foldozták élő szöveteikkel? Senki sem tudja. Azt viszont láttuk, hogyan végeztek azokkal, akik megpróbáltak elrejtőzni. A gravitációs csapások elbántak mindenkivel, aki elmenekült, kegyelmet egy sem kapott. Nyomott hangulatban hallgattunk, amikor a sztereoképernyő kihunyt. Szörnyű volt és szégyenletes, hogy mindez ugyanabban a világmindenségben történik, ahol mi, emberek élünk és boldogulunk. A foglyul ejtett pusztítók testének átvilágítása megerősítette, hogy élő és mesterséges szövetek
váltakoztak bennük, a huzalok ránőttek az idegekre, az ellenállások és a csatlakozók beépültek a csontba. Különleges összetételű, a vérre kevéssé emlékeztető folyadék keringett a csövekben és a mesterséges hajszálerekben. Viszont mindkét típusnál az agy biológiai eredetű volt; az elsőnél, a fejszeműnél a test középpontjában, a láthatatlan pusztítónál a felső gyűrűben helyezkedett el. A legkülönösebb szerv ezekben az élő gépekben a szív, egy apró, de nagy erejű gravitátor volt. A láthatatlan pusztítónál a második gyűrűben találtuk meg, míg az élve elfogott fejszemünél a „daganat” felső részében. Ez a kis műszer rövid ideig tartó, de hatalmas erejű gravitációt gerjesztett. Valamilyen kapcsolatban volt a hatalmas gravitációs lökésekkel. A fejszemü szíve hátborzongató gyorsasággal működött: néhány ezret vert egy másodperc alatt. De ez még nem minden. Ez a gravitációs szív gerjesztette a térbe irányított hullámokat, s egyben harci fegyver is volt. Ezért csak a szívre mért ütés tudta megölni a fejszeműt. A nyakán lévő kinövés egyidejűleg világított és nézett, továbbá halálra sebezte az ellenfelet. A fejszemű sokszor egy éles fénysugárral is úgy tudott ölni, akár egy tőrrel, de ez a kibocsátott éles fény minden esetben vakító hatású volt. - Tisztáztuk az öngyilkosságuk mechanizmusának természetét is - fejeztem be a pusztítók hullájának tanulmányozása után tartott beszámolómat. - Amikor a szemük végigvág a testükön, a szívük egy időre megbénul. A testüket összetartó, kiegyensúlyozó erő ilyenkor már nem képes ellenállni a belülről feszítő nyomásnak, és a fejszemüek egyszerűen szétrobbannak. A légnyomáskamrában most nyolcezer atmoszféra a nyomás, hogy megakadályozzuk a halott fejszemű szétfröccsenését. Egyébként ebből következik, hogy a fejszemüek ellen nem erőterekkel kell harcolni, hanem inkább részecskesugarakkal. Most pedig nézzük meg az agyuk sugárzásának a felvételét. André előrelátása, aki a csata előtt minden hullámhosszra beállította a fordítógépet, meghozta a gyümölcsét. Láttuk magunkat a falhoz szorítva, amint sápadtan, de elszántan harcoltunk. Ismét láttam magam, amint berohanok a támadók gyűrűjének közepére. Az égből Leonyid és Allan ereszkedett alá, Romero csapásokat osztogatott. Nem mondhatnám, hogy a pusztítók különösebben szépnek láttak volna minket; reszketve a félelemtől, haldokolva inkább szörnyeket véltek felfedezni bennünk. Az élve elfogott és az erőtereink szorításában kimúlt pusztító gondolatainak megfejtése azonban valami újjal is szolgált. Valamikor azt hitték, hogy a haldokló előtt elvonul az egész élete. A halál előtt állók agyának vizsgálata azonban bebizonyította, hogy gondolataik zavarosak, és nélkülözik a logikát. Ez a fejszemű viszont halála előtt felidézte, ha nem is az egész életét, de annak jelentős részét. Egy vad bolygó képe tűnt fel előttünk: mintha ólomból és aranyból teremtődött volna. A fémhegyek fémsíkságokkal váltakoztak, fémkertekben fémfű és fémbokrok kristályai nőttek. A fémfák ágai alatt fémből készült építmények sorakoztak. És mindenhol pusztítók, világító, csúszó-mászó, a földet túró, undorítóan egyforma fejszeműek tömege nyüzsgött… Amikor befejeztem a vetítést, Vera azt kérdezte: - Észrevetted, hogy a második pusztító nem szerepel sem a fejszemű, sem a Szigma-lakók agysugárzásában? - Ez természetes, hiszen rendes körülmények között a második típus láthatatlan. Csak nehéz harc árán sikerült láthatóvá tennünk. - Azt nem fejtettétek meg, hogyan működik a láthatatlanság mechanizmusa? - Nem, Vera, azt nem fejtettük meg. - Azt hiszem, náluk a katonák azok, akik láthatatlanok - töprengett Vera. A Hyádokon, ahol nagy harcok folytak a pusztítókkal, semmilyen adat nem maradt fenn a külsejükről. Ez nem lehet véletlen. Ezek a daganat formájúak viszont minden bizonnyal inkább a foglyok őreinek a szerepét töltik be. Hányan támadtak meg benneteket, és egyikük sem tudta épségben elvinni az irháját! A láthatatlanok másképpen harcoltak: egyikük életéért cserébe elvették egyikünk életét. - André nem halt meg, hanem eltűnt - vetettem oda szárazon. - Nem kell idő előtt eltemetni.
- A pusztítók cselekedetei és tulajdonságai közül egyet és mást fizikai úton meg lehet magyarázni szólt közbe Olga. - Többek között elég egyszerű magyarázata van a láthatatlanságuknak. Hallgassatok ide, elmondom néhány ezzel kapcsolatos gondolatomat. Az a lényeg, hogy ellenfeleink jobban ismerik a gravitáció természetének titkait, mint mi. Olga a régi tudósokkal - Newtonnal, Einsteinnel, Ngoróval - kezdte kiselőadását. Elmondta, hogy az ő képleteik csak az állandó gravitációs tereket, a megállapodott nehézkedés törvényeit tudták kifejezni. Ugyanakkor a természet reális folyamatai legtöbbször változóak. A pusztítók kitűnően tudják használni a váltakozó tereket. Az ellenség nagy előnye velünk szemben, hogy a birtokukban van a nehézkedés gyorsan váltakozó tereinek az ismerete. Ha a Szigmára mért gravitációs csapást az állandó nehézkedési tér törvényei szerint indítják el amely egyaránt vonzza a bolygót az űrhajó és az űrhajót a bolygó felé, akkor a dolog azzal végződött volna, hogy az űrhajó rázuhan a bolygóra, mivel annak összehasonlíthatatlanul nagyobb a tömege. Ezzel szemben az űrhajó a bolygó felszínét por- és roncsfelhővé változtatta, ő maga pedig nyugodtan továbbállt. Közelharcban a pusztítók űrhajói mindig felül fognak kerekedni velünk szemben, tehát a közelharcot el kell kerülni. Ez az első következtetés. A második kiegészíti az elsőt. A pusztítók szintén ismerik a térnek anyaggá való változtatásának a módját, de egyáltalán nem használják a fordított reakciót, az anyagnak térré változtatását. Minden bizonnyal ezt fel sem találták. Ez a maga módján érthető is, mivel a tér újabb tömegeinek a megjelenése a nehézkedési erő gyengülését vonja maga után, míg a pusztítók éppen az erősítésére törekednek. - A tér létrehozása tehát a legjobb védelem ellenük - fejezte be Olga. - De nekünk nincsenek olyan nagy tartalékaink abból az anyagból, amelyet térré tudunk változtatni. Sok kozmikus ütközet megvívására tehát nem vagyunk képesek. Most pedig térjünk át arra, hogyan tudnak láthatatlanok lenni. Ennek a megfejtése is abban rejlik szerintem, hogy nagy intenzitású, különleges erőtereket képesek létrehozni. Nevezzük ezeket feltételesen mikrogravitációs tereknek. Megnéztem a láthatatlan pusztító hulláját. Testének felépítése kitűnően alkalmazkodik a láthatatlan harcos szerepéhez. Gravitátor-szíve a test körül meggörbült teret hoz létre. A fénysugár ezen nem hatol keresztül, hanem szintén körbehajlik, hogy aztán az eredeti irányban folytassa útját. Mindaz, ami a görbület belsejében van - maga a láthatatlan pusztító és a foglya is -, természetesen láthatatlan marad, és az egyszerű radarhullámok sem tudják letapogatni. Feltettem a kérdést: - Nem gondolod, Olga, hogy a kommunikációs eszközeik tökéletesebbek, mint a mieink? Szerintem a pusztítók remekül tudnak érintkezni egymással a fénysebesség fölötti tartományban is. - Igen, ennek nagy a valószínűsége - felelte Olga. - De mindezen körülmények között van egy, amely nekünk kedvez: mivel a gravitációs hullámok a fény sebességével terjednek, a pusztítók csak a látható térben tudnak támadni, hogy meg ne előzzék a saját csapásaikat. Más szóval a támadás előtt mindenképpen meglátjuk őket. Romeróval kezdtem beszélgetni. Úgy láttam, hogy a sztereoképernyőn látottak nagy hatással voltak rá. Szemöldökét összevonta, dühösen szorongatta sétabotja fejét. - Most már belátja, Paul, hogy nem maradhatunk kívülállók? A pusztítók bűnei bosszú után kiáltanak… Romero kevélyen nézett végig rajtam. - Az én fülem nem hallja meg a jajkiáltásokat, azok túl távol hangzanak el a mi Naprendszerünktől. És ki kiált segítségért? A pókok és kígyók mellé most felsorakoztatja a szöcskéket is? Még most sem érti, hogy milyen hatalmas ellenséget hív ki maga ellen? André már meghalt, és senki sem tudja, kinek vagy minek az érdekében. Hát ez sem elég önnek? - Andrét elrabolták - feleltem. A szívem hevesen verni kezdett. Attól féltem, hogy remegni kezd a hangom. - Biztos vagyok benne, hogy André él. Romero epésen folytatta:
- A mi tiszteletre méltó őseink azért harcoltak, hogy utódaiknak, azaz nekünk igazságos, jólétben eltöltött életet biztosítsanak. Miért kellene hátat fordítanunk annak, amit ők hagytak örökségül ránk; miért nem az emberek érdekeit tartjuk szem előtt, miért kell mások dolgába beleütnünk az orrunkat? Rendben van, azzal egyetértek, hogy megérné a fáradságot, ha egyszer és mindenkorra ki tudnánk irtani a rosszat és az igazságtalanságot az egész világmindenségben. De hát ez lehetetlen! Még az ezredrészét sem ismerjük a mi kis Galaktikánknak; miből gondolja hát, hogy a távoli csillagvilágoknak nincs meg a maguk baja? Miért vállalja magára a mindenki fölött álló, mindenkinek igazságot osztó döntnök szerepét? Nem vagyunk mi istenek, hogy az egész világmindenség minden szenvedésének, minden bánatának a terhe a mi vállunkat nyomja! Hallgattam Romerót, és közben, éppúgy, mint ő, az őseinkre gondoltam. Valóban, ők harcoltak, sokszor meghaltak azért, hogy igazságos rendet teremtsenek a Földön, és nem a maguk számára tették ezt, hanem azoknak, akik utánuk jönnek, vagyis a mi számunkra. Hány elfeledett ember adta életét az utódok boldogságáért? Vajon igazat adnának-e nekünk, akik sok nemzedék munkájának és szenvedésének gyümölcseit élvezzük, ha gőgös önhittséggel elfordulnánk a hozzánk hasonló lények szenvedéseitől? Persze az igaz, hogy a világmindenség valamennyi igazságtalanságát én nem tudom megszüntetni, már csak azért sem, mert nem is ismerem az egész világmindenséget. De elmehetek-e szó nélkül a gonoszság mellett? Ha képes vagyok megroppantani a gerincét, vajon megtehetem-e, hogy nem vetem be minden erőmet ennek érdekében? Micsoda gondolkodás ez: a halálraszántak jajkiáltásai messziről érkeznek, és én nem akarom meghallani őket? Ez talán nem az aljasság egyik formája? Szó nélkül hagyták volna-e az ilyen egoizmust az őseink, akik azért szenvedtek, hogy nekünk könnyebb legyen az életünk? Miért legyünk mi rosszabbak náluk? A magam részéről én éppenséggel jobb és nem rosszabb akarok lenni, hiszen azért is harcoltak, hogy én jobb és ne rosszabb legyek, mint ők! Az emberiséget mindig a magasztos és nem az alacsonyrendű eszmék vitték előre. A hőstettek korszaka még nem múlt el, a hőstettek véghezvitelének az igénye ma is éppúgy benne van az emberi természetben, mint ötszáz évvel ezelőtt. És még egy: vajon lehet-e az igazságot kilométerrel mérni? Ha valakit mellettem megaláznak, és én tudom, milyen felháborító ez, akkor be is kell avatkoznom. És ha mindez tőlem száz kilométerre történik? Ha ezerre? Millióra, trillióra? A fizika törvényei szerint az erőterek a távolság arányában gyengülnek, de a gonoszság nem válik kisebbé; ha messze van tőlünk, a gonoszság nem fordítottan arányos a távolsággal. Akár közel, akár távol gyötörnek védtelen lényeket, a szivem egyformán sajog értük! Romero kihívó tekintettel várta a válaszomat. Én hallgattam. Értelmetlen dolog vitázni vele. Erre ő szólalt meg: - Ami pedig a mi szerencsétlen barátunkat, Andrét illeti: ön állandóan ismételgeti, hogy nem halt meg, csak eltűnt. Gondolom, senki sem vonja kétségbe, hogy szívesen feláldoznám az életemet, ha ezzel ki tudnám őt szabadítani. De ha valóban őszinte akarok lenni, azt mondom, hogy számunkra is, az egész emberiség számára is, sőt az ön által annyira védelmezett, félig értelmes csillagállatok számára is jobb lenne, ha André meghalt volna a láthatatlanokkal vívott harcban. - Paul, tudja, hogy mit beszél? - Természetesen. André túl sokat tud az emberiség eredményeiről. Azt viszont nem tudja, milyenek a kínzások, milyen a testi és lelki kínvallatás. Ha az ellenségeink csak azokat a módszereket ismerik, amelyeket a régi tömlöcökben alkalmaztak… Ért engem. Eli? Erre már nem válaszoltam. Arra gondoltam, mi várja Andrét, ha életben maradt. Ez a kedves és zseniális, bolondos és jószívű fiatalember mindegyikünknél kevésbé tudta elviselni az erőszakot és a gyötrelmeket. „Eli! Eli!” - kiabálta, amikor eltűnt. De miért ő? És miért nem én? Ha feltennék a kérdést, hogy elcserélném-e a sorsomat az övével, örömmel és megkönnyebbülve mondanék igent. Hirtelen felharsant a riadót jelző vészcsengő. A termeket betöltötte Leonyid parancsoló hangja: - Mindenki a helyére! Ellenséges űrhajó jelent meg előttünk. Felkészülni a harcra!
14. - Felkészülni a harcra! - zúgott a hang az egész űrhajóban. - Felkészülni a harcra! Az erre az esetre érvényes előírások szerint az én helyem a fedélzeti számítógéppel összekötött nagy fordítóberendezések mellett volt. A megfigyelőterembe rohantam: innen kitűnő kapcsolatot lehet teremteni a fordítógépekkel. Mellettem, egyik a másikkal versenyt futva rohantak a társaim a helyükre. A riadó hangja még jó két percig hallatszott, majd halálos csönd, hatalmas feszültséggel teli csönd lett úrrá az űrhajón. Készen álltunk a küzdelemre. Felkészülni a harcra! Az emberiség csaknem ötszáz éven át nem ismerte ennek a parancsnak a valódi tartalmát. A nyelvünk még megőrizte ezt a mondatot, mint a szótár egyik barbár kifejezését, mint hangok sorát, mint legendát, mint a múltról szóló tudós beszélgetések témáját, de egyetlen fontos elem hiányzott belőle: a cselekvés. Az én nemzedékemhez, a béke tizenötödik nemzedékéhez tartozó emberek elvesztették harciasságukat. Békés természetűeknek születtünk, és úgy hittük, örök békében kell meghalnunk. Az erő már nem volt érv a Földön. És mi őszintén gondoltuk, Hogy a harci ösztön kitörlődött belőlünk. De most a kegyetlen körülmények harcot kényszerítettek ránk, és valamennyiünkben feltámadt a katona. Összeszedtük magunkat, saját szemünkben is félelmetesekké váltunk, amikor az előre meghatározott helyeinken csöndben vártuk a támadást. Az ellenség meggondolatlanul ránk vetette magát, tehát irgalmatlanul meg kell büntetnünk; valamennyiünk így gondolkodott. A számítógép megállás nélkül összesítette érzéseinket és gondolatainkat, és folyamatosan továbbította az eredményt a parancsnoknak: egyforma érzések töltöttek el bennünket, ugyanazok a gondolatok jártak a fejünkben. Csaknem százan voltunk: nők és férfiak, öregek és fiatalok, higgadtak és lobbanékonyak, komolyak és vidámak. Ebben a pillanatban, a négy és fél évszázad óta első harc pillanatában valamennyien egyetlen hatalmas emberré, egyetlen törhetetlen akarattá, egyetlen mindent átfogó értelemmé váltunk. Szenvedélyekkel és feszültséggel teli gigászi csönd telepedett rá az űrhajóra. Készen álltunk a harcra! És ekkor megpillantottuk az ellenséges ürcirkálókat. A fénysebesség fölötti tartományból lefékezve, a nincsből ugrottak elő a hétköznapi testek és méretek világába. Bármit mondott is Olga a közelről mért gravitációs csapások veszélyességéről, a legfőbb veszély mégis az ellenség váratlan előbukkanásában rejlett. Ezúttal azonban rosszul számítottak. Ha észrevétlenül közelítenek meg bennünket, nehezebb lett volna a dolgunk. Ők azonban tőlünk mintegy tízmillió kilométerre tűntek elő. Csak a saját legyőzhetetlen erejükbe vetett hit idézhette elő ezt a tévedést, hiszen a világmindenségnek ebben a távoli sarkában eddig még soha nem találkoztak méltó ellenféllel. Tizenhat gömböt számoltam meg, amelyek a csillagvilág minden irányából száguldottak felénk. Aztán feltűnt még kettő - ezek kissé lemaradtak a többitől. Tizennyolc kettő ellen: valóban számíthattak a győzelemre. És mivel teljesen biztosak voltak a sikerben, a legfőbb törekvésük arra irányult, hogy ne engedjenek minket elmenekülni. Egy gömbbe zártak bennünket, gyűrűként fogtak körül, ahogy őseink mondták volna, akik csak két dimenzióban harcoltak. És ahogyan ezt minden kalóz szokta, garázdálkodjon akár a csöppnyi földi tengeren vagy az űr végtelen térségeiben, a pusztítók sem szándékoztak tárgyalásokat kezdeni velünk, hogy megismerjék a szándékainkat; amint megjelentek, azonnal támadásba is lendültek. Ekkor azonban ismét működésbe léptek Tanev térelnyelői, amelyek ezúttal a védekező fegyver szerepét töltötték be. Ha kívülállóként szemlélhettem volna a lejátszódó események mozzanatait, minden bizonnyal még szórakoztatónak is látom őket. A gyorsan növekvő gömböket hirtelen elsöpörte valami. A két
csillagközi űrhajó által gerjesztett tér hatalmas ürességet, egy óriási vermet hozott létre a kozmoszban, és a gömbök ott imbolyogtak az előttük megnyíló szakadék peremén, majd egyre távolabb lökődtek tőlünk. Éppúgy, mint korábban, teljes erővel törtek felénk, de a távolság a tér minden irányában egyre növekedett köztünk. Most már a legostobább pusztítónak is meg kellett értenie, hogy nem menekülünk előlük, hanem egyszerűen nem engedjük őket közelebb magunkhoz; ha ugyanis menekülnénk, akkor az egyik gömbtől eltávolodva okvetlenül közeledtünk volna a másikhoz. Amikor az ellenség olyan távolra került, hogy a nagyítóberendezéssel sem lehetett felfedezni őket, Leonyid és Allan leállította a térelnyelőket, hogy ne pocsékoljuk hiába az aktív hajtóanyagot. Némi idő elteltével a gömbök újra megjelentek a látóterünkben, és a fordítógépek elfogták a gravitációs hullámok útján egymás között váltott üzeneteiket. Az egyik űrcirkáló volt a vezérhajó. A többiek kérdésekkel árasztották el, az pedig parancsokat osztogatott. A pusztítókat láthatólag fejbe kólintotta az, hogy képesek vagyunk teret létrehozni. Kiderült, hogy a vezérhajó a növekvő ürességen fénysebesség feletti gyorsasággal akar keresztültörni, ha már kisebb sebességgel nem sikerült megközelíteni bennünket. - Egyszer már megpróbálkoztak a fénysebesség fölötti tartományban közelebb kerülni hozzánk, de pórul jártak - mondta Leonyid. - Most sem érnek el többet. Amint úgy hitték, hogy megfelelő közelségbe kerültek, egyik gömb a másik után gyorsított fel a láthatatlanságig. Nem tudtam elnyomni magamban a tehetetlenség érzését, amikor a pusztítók űrhajói kezdtek eltűnni. Újból és újból ugyanazt a kérdést tettem fel magamnak, ugyanazt a rejtélyt próbáltam megfejteni. Körülöttünk trillió és trillió kilométerekre húzódott a fénylő csillagvilág, és ebben az űrben láthatatlanul, szédületes iramban száguldott felénk tizennyolc halált hozó gömb. De mi történik akkor, ha Leonyid és Allan rosszul számol, és a gömbök közeledési sebessége nagyobb lesz, mint az általunk gerjesztett tér kiáramlásának sebessége? Mi történik, ha az űrt maguk alá gyűrő ellenséges űrhajók felülkerekednek a mi ürességet létrehozó gépeinken? A kérdésre a választ csak a tapasztalat adhatta meg, de a tapasztalat ebben az esetben már nem oldhatott meg semmit. Ha a tapasztalat is ellenünk fordul, a tévedés végzetes lesz. Amikor a nagyítógép rögzítette a látóterünk határán megjelenő gömböket, mintha nagy kő esett volna le a szívemről. De korán örültem. A pusztítók okosabbnak bizonyultak, mint gondoltam. Megtalálták a harc egyetlen lehetséges módját: annyi összecsapást akartak ránk kényszeríteni, amennyit már képtelenek vagyunk győztesen megvívni. Megértették, hogy a tér gerjesztése egy előre meghatározott mennyiségű aktív hajtóanyag rovására történik, nem pedig valamilyen felső parancsra, a tartalékok pedig végesek. Igaz, amint az események hamarosan bebizonyították, azt nem tudták, hogy az anyag megsemmisítésének reakciójába a külső testeket, többek között az ő űrhajóikat is be tudjuk vonni. Így ismétlődött ez néhányszor egymás után: mi tér gerjesztésének útján ellódítottuk őket magunktól, ők pedig eltűntek a láthatatlanságban, és fénysebesség feletti tartományban próbáltak közelíteni felénk. A rohamaik minden alkalommal egyre veszélyesebbé váltak. Most már olyan közel fékeztek le hozzánk, hogy csak a térelnyelők egész kapacitásának a felhasználása mentett meg bennünket a gravitációs sortűztől. Leonyid azzal a kérdéssel fordult mindkét űrhajó személyzetéhez, hogy a fedélzeti számítógépen keresztül mindenki mondja el a véleményét. - Két lehetőségünk van arra, hogy megmeneküljünk. Az első az, hogy keresztültörünk a gyűrűn, és itthagyva a Plejádokat, a Nap felé vesszük az irányt. Nem tudom garantálni, hogy ez élethalálharc nélkül sikerül. A második: védekezés helyett támadni fogunk. Nincs kétségem afelől, hogy térelnyelő berendezéseink segítségével képesek vagyunk elpusztítani néhány ellenséges űrcirkálót. Tudom azt is, hogy az egyiken ott lehet eltűnt társunk is. Mégis az a véleményem, hogy támadjunk. Ebben a vészjósló pillanatban valamennyien Andréra gondoltunk. Nem akartuk elsietni a döntést. Felelősek voltunk az egész emberiség előtt: vissza kell térnünk a
Földre, és be kell számolnunk arról, amit a Galaktika távoli vidékein felfedeztünk. De nem akartuk lerázni magunkról a felelősséget egyik bajba került barátunk lehetséges pusztulásáért sem. Ezt a felelősséget egyszerűen nem háríthattuk el magunktól! Tudtuk, bármilyen következtetésre jussunk, csak egy döntést tudunk hozni, de nem siettünk azzal, hogy ezt ki is mondjuk. Nem harcot vívtunk saját magunk ellen, hanem hosszasan gyötrődtünk. Aztán a számítógép kihirdette, hogy sem ellenvélemény, sem tartózkodás nincs. Ha egyszer ránk kényszerítik a harcot, akkor harcolnunk kell. Újból, ezúttal utoljára, az űr minden irányából fellángolt tizennyolc gyorsan száguldó csillag. Az ütközet a Plejádok legközepén dúlt, különlegesen fényes csillagok hátborzongató ragyogása mellett. Az ég lángolt, és ezer színben játszott, a csillagok vakítóan villogtak. A csodálatos, valódi és mozdulatlan égitestek között pedig mesterséges, villámgyors, rikító zöld testek száguldottak. Tizennyolc égő fáklya zúdult felénk minden irányból, és körvonalaik minden másodpercben növekedtek. Az ellenséges űrcirkálók megértették, hogy felvesszük a harcot, és fékezni kezdtek. Gömb alakban vettek körül bennünket; mi voltunk a középpontban. Egységes csoportban közeledtek, valamennyi egyforma sebességgel. Az ellenséges űrflotta vészjósló fényében kifakultak és eltűntek a csillagok. A gömbök valamennyi gravitációs fegyverének egyidejű sortüzétől csak másodpercek választottak el. Mindent az döntött el, melyik fél méri először a csapást: ők-e vagy mi? Amikor a tizennyolc ellenséges űrhajó még nem érte el azt a pontot, ahonnan elindíthatta volna a gravitációs csapást, de már a mi akciótávolságunkon belül, volt, Leonyid és Allan egyszerre beindította a térelnyelőket. Egyelőre csak az űrhajót mozgató berendezések működtek, és nem a fegyver szerepét betöltő térelnyelők; még csak a teret semmisítették meg, és az ellenség azt hihette, hogy mi akarunk nekirohanni. Kisvártatva aztán észrevették, hogy nem egy, hanem valamennyi irányban közelednek hozzánk. A tizennyolc ellenséges űrhajó közül négy, amelyeket az eltűnő tér elragadott magával, gyorsan elszakadtak a többitől, rettenetes erő szippantotta őket felénk. A pusztítók képtelenek voltak űrhajóikat kormányozni. Az, amit mi láttunk, és amit az életben maradottak kétségkívül szintén láthattak, elképesztő volt. A pusztítók most megismerhették az emberi erő nagyságát. A csillagos égen négy vakító fényű, bíborszínben játszó nap gyűlt ki, hogy rögtön utána ki is aludjon, csak ködfelhőket hagyva maga után. A felhők keringtek, kavarogtak, szertefoszlottak, majd eltűntek: a világűr végtelen pusztaságában négy újabb szakadék keletkezett, a gyilkos űrhajók kilométerekké, egyszerű kilométerekké váltak; nem gáz, nem molekulák, nem atomok lettek belőlük, hanem csak test nélküli távolság, az üres semmi millió és millió kilométerei. A többi gömb hanyatt-homlok menekülni kezdett, és eltűnt a fénysebesség fölötti tartományban. Odarohantam Romeróhoz. Nem tudtam megállni, hogy keserű szemrehányásként ne vágjam arcába egyúttal az örömömet is. - André semmit sem árult el nekik! Az ellenségnek a legutolsó pillanatig fogalma sem volt a térelnyelésről! Romero hosszan nézett rám, nem felelt. Hirtelen észrevettem, hogy az arca megnyúlt, az egész ember megöregedett. - Higgye el nekem, éppúgy örülök, mint ön - mondta fáradtan. - De ha belegondolunk: érdemes örvendezni? Gyűlöltem őt. Nem hitte, hogy André életben maradt, és nem is adta ki a titkainkat. A történtekre csak egy magyarázata volt: André meghalt.
15. Magunk mögött hagytuk a Plejádokat. Szomorú felfedezések vártak ránk.
Mindennap, minden héten csillagrendszereket repültünk körül. Azokon a bolygókon, ahol megvoltak az életfeltételek, és ahol nemrégen még virágzott, mostanra eltűnt már az élet. Mindennap, minden héten a nagyítógép látcsöveiben, a sztereoképernyőkön ugyanaz a látvány tárult elénk: a bolygók fölött gomolygó hamu- és porfelhő, az óceánok által elöntött szárazföldek helyén süppedős ingovány… Megpróbáltunk leszállni az egyik elpusztított bolygóra. Ez a csodaszép, ünnepi fényben ragyogó csillag, az Alcyone csillagrendszerében történt. A nem is olyan régi múltban valószínűleg itt semmiben nem szenvedtek hiányt: volt elég fény és meleg, víz és növényzet, levegő és tágas síkságok, ásványok és ennivaló. A szomorú jelenben csak port láttunk itt, port és semmi mást. A bolygó felett finom pernyéből álló fekete felhők gomolyogtak. A műszerek segítségével végigkutattuk a bolygót, a porhegyek alapján megpróbáltuk megállapítani, hány város lehetett itt. A bolygó felszíne felé közeledve csaknem megfulladtunk a porban. Úgy folyt a por, akár a víz… Egyik este az űrhajó klubhelyiségében Vera kikérte a véleményünket: mit tegyünk ezután? Most már tudjuk, mondta, hogy a Galaktikában különös, félig gép, félig biológiai lények, egy műszakilag magasan fejlett nép garázdálkodik. Kimerészkedtünk az űr messzeségeibe, és megtudtuk, hogy ezeket a világokat űrkalózok foglalták el. De még nem minden világos előttünk. Hol él ez a nép? Miért támad meg mindenkit? És hol vannak a ránk hasonlító lények? Láttuk őket az angyalok álmaiban, az Altair-lakók képein, a Szigma lakóinak szobrain, de egyetlen élővel sem találkoztunk. Lehet, hogy ez a nép - potenciális barátaink - már nem is létezik? Feltételezhető, hogy a pusztítók és a békés csillaglakók közötti kozmikus háború utolsó szakaszának a tanúi lettünk, és ebben a háborúban a gonosztevők valamennyi ellenfele elpusztult. Ezt még tisztázni kell. Mégis itt az ideje, hogy visszatérjünk a Földre. Az emberek elé kell tárnunk az összegyűjtött tényeket, hogy objektív döntéseket hozhassunk. Vera azt javasolta, hogy váljunk ketté. Az egyik űrhajó induljon el a Föld felé, a másik folytassa a kutatást ismeretlen barátaink és a már ismert ellenség csillaglakóhelyei után. Néhány hónap alatt ötszáz fényévre távolodtunk el a Naptól, és behatoltunk a Plejádok belsejébe. A felderítés következő objektuma valószínűleg a Perseus csillagkép lesz, odáig még négyezer fényév az út. Az az expedíció több évig fog tartani, de vállalkoznunk kell rá. Amíg meg nem tudjuk, hová tűnt a pusztítók hajóhada, a Földön senkinek sem lehet joga a nyugalomra. - Én visszatérek a Földre - fejezte be Vera. - Jól tudjátok, hogy miért: komoly viták várnak ott rám. - Én viszont kész vagyok folytatni a repülést -jelentette be Olga. - A Téremésztő inkább alkalmas a hosszú utakra, mint a Kormányos. Áthozzuk ide a Kormányosról az aktív hajtóanyag egy részét. A személyzetet azokból állítjuk össze, akik önként jelentkeznek az expedícióra. Olga olyan egyszerűséggel mondta el mindezt, mintha csak egy Föld-Szíriusz vagy Föld-Alfa Centauri utazásról lenne szó. A többiek nem siettek a felelettel. A Földre gondoltam és az Ohrára, meg azokra az égitestekre, amelyek a Föld és az Ohra körül vannak szétszórva. Különösebben nem vonzott semmi a Földre, inkább a Plútóra vágytam, de anélkül is megvagyok. Igaz, a távoli Végán,a kékesfehér Végán, ahol soha nem voltam, és ahová már aligha jutok el, ott maradt az, aki miatt egy kicsit valami hívogatott visszafelé. De mi változik meg, ha visszafordulok? Bennünket Violával csak az összetartozás vágya köt össze, de az utunk nem egymáshoz vezet. A szerelmünk értelmetlen, vagy inkább még nem jött el az ideje, ahogy tudós módon Luszin megfogalmazta. - Én is megyek a Perseusra - álltam fel. Romero és Luszin úgy döntött, visszatér a Földre. Harsonát Luszin magával viszi. Aztán eljött a búcsú napja. Az elválás szomorú volt, Vera megölelt, én megcsókoltam őt. Nem lehettem biztos benne, hogy még találkozunk. - Az ilyen hosszú úton minden lehetséges, Vera - mondtam. - Ne felejtsd el az utolsó kívánságom: Romerót meg kell cáfolni. Ha az emberek nem sietnek a csillaglakók segítségére, az egész emberiség
egy fabatkát sem ér. Vera gyengéden nézett rám a könnyein át. Az emberek segítenek mindannak, ami jó és értelmes. Nem, Eli, ne mondd azt, hogy az emberiség egy fabatkát sem ér. Legutoljára Kamagintól és Gromantól vettem búcsút. A bátor, apró űrhajósok, a mi őseink éppúgy fel voltak indulva, akárcsak mi. - Három évvel vagy ötszázhúsz földi évvel ezelőtt jöttünk el a Földről - kezdte Kamagin. - Mi magunk alig változtunk ezalatt, de a Földre és az emberekre aligha ismerünk rá. Teljes szívemből kívánok nektek több sikert és szerencsét csillagközi vándorutatokon, mint amennyi nekünk jutott. - Nektek pedig kellemes találkozást a Földdel - feleltem. - És kellemes új életet a kedves öreg Földanyón, a mi örökké zöldellő bolygónkon. Együtt ültünk Olgával a megfigyelőteremben. A Kormányos körvonalai egyre távolodtak a csillagos égen. - Egyedül maradtunk, Olga - mondtam szomorúan. - Én nem félek az egyedülléttől - felelte. - Akár a másvilágra is hajlandó vagyok elrepülni, csak azt nem tudom, hol van az a másvilág. Mosolyogva nézett rám. Olyan érzésem támadt, mintha valami rosszat tettem volna. A csillagokat kezdtem bámulni. - Eli! - hívott halkan Olga. - Eli! Igen - feleltem, s le sem vettem a szemem az égről. - Felszántjuk a Csillagekével a világmindenséget, Olga! Talán Andréról is sikerül megtudnunk valamit.
16. A fedélzeti számítógép adatai szerint a Perseus csillaghalmazig az út több mint egy évig fog tartani a fénysebességnél négyezerszer nagyobb sebesség mellett. Ekkora sebességet földi űrhajó még nem ért el, de Leonyid és Oszima nem kételkedett benne, hogy a rekord sikerülni fog. - Csak azért mentünk eddig lassabban, mert Allant be kellett várnunk - erősítgette Leonyid. - Az ő űrhajója olyan, mint a csiga. Most Leonyid szabadjára engedhette a sebesség iránt érzett szenvedélyét. Ha az elnyelt pusztaság képes lenne hangokat kiadni, az egész Galaktika visszhangzóit volna a szétszakadozó tér recsegésétől. De mi az űr végtelen csendjében száguldottunk. Előttünk szürkés gomolyagként rémlett fel a Perseus különös csillaghalmaza, és még hosszú hónapokig kellett repülnünk, míg a fakón fénylő gomolyagból előtűntek a csillagalakzatok. Mindenki tudja, hogy a galaktikus térségek üresek. De egy dolog tudni, és egészen más érezni. Amikor a Földről az Ohra felé repültünk, nem éreztem ezt az ürességet, a csillagok közeledtek és távolodtak, a csillagképek formája változott. A megrendítően hatalmas üresség lehelete csak a Plejádok felé vezető úton csapott meg, amikor egyik nap, egyik hét telt el a másik után, ezerszeresen megelőztük a fényt, és kívül minden ugyanolyan maradt. De csak akkor értettem meg teljes valójában, hogy milyen végtelenül üres a világmindenség, amikor már a Plejádokat is magunk mögött hagytuk. Alig egy hét múltán a csodálatos csillagalakzat, a jó háromszáz, egy tömegben fénylő csillag ugyanolyan sziporkázó kis gombolyaggá vált, amilyennek a Földről láttuk. Nem, a világmindenség egyáltalán nem olyan, amilyennek az iskola padjaiból elképzeljük. A csillagok hasonlítanak az emberekre, szeretik a társaságot, szeretnek egymás közelében lenni. De ezen ,,,csillagkompániák” határain kívül az üresség üressége tátong. Már az is esemény, ha egy magányos csillag feltűnik ebben a végtelen ürességben. Néha találkoztunk ilyen magának való égitesttel, legtöbbször úgynevezett sötét törpével - egyszer sem láttunk óriáscsillagot -, amely kiszáguldott a homályból, és amelyet soha nem fogunk megismerni. Az űrhajó elrohant mellettük. Egyik ilyen csillagon sem fedeztük fel az élet jeleit.
A Galaktikában az élet ritkább ajándék, mint a meleg és a férfi. Már saját székem volt a parancsnoki teremben, közvetlenül az éppen szolgálatban lévő parancsnok mellett. A fordítógépektől a fedélzeti számítógép kapta az információt, az utasításokat továbbított az automatáknak, én pedig kiegészítő feladatokat adtam nekik. Többnyire Olgával együtt voltam ügyeletes, egész órákat hallgattunk végig, bámultuk a csillagos eget, gondolatban a minket szolgáló gépekkel beszélgettünk. Egyre jobban megismertem a másik Olgát; nem azt, aki gyakran az idegeimre ment a tanulóéveink alatt, nem azt, aki okos beszélgetéseket folytatott vidám társaságokban. Egy új Olga ült mellettem, egy nyugodt, határozott, lényeglátó parancsnok. Sokat tanultam tőle. Ma már mindez a múlté, de örömmel idézem fel emlékezetemben a közös ügyeletek óráit. Mindennap sok időt töltöttem a gravitációs laboratóriumban is. Újból és újból végigtanulmányoztam a pusztítók agyának kisugárzásait, amelyeket még André rögzített. Ezt a munkát tartottam a legfontosabb feladatomnak. Azelőtt André mindent maga csinált, mi csak segítettünk neki. Jókat nevettünk elhamarkodottan kiötlött elméletein, leereszkedően megveregettük a vállát, amikor ismét és ismét kigyulladt benne az isteni szikra. Mi nem izgattuk magunkat túlságosan. Az ő hatalmas értelme megállás nélkül ontotta magából a csillogóbbnál csillogóbb ötleteket. A kíváncsiságtól epedve belekapaszkodott minden rejtélybe, addig gyötrődött, amíg meg nem találta a megoldását. Minek is törtük volna a fejünket? Mindegyikünk érezte, tudta, hogy André mindent megold, amit egyáltalán meg lehet oldani, és sokkal jobban, mint bármelyikünk képes lenne rá. De André már nem volt velünk. Eltűnt körünkből az újabb és újabb ötletek zseniális kiagyalója. Helyettesíteni kellett őt, legalábbis részben. Bennem távolról sem volt meg André ihletett könnyedsége. Ezzel szemben én állandóan és fáradhatatlanul gondolkodtam: munkával akartam pótolni az intuíciót. Ott, ahol ő két-három óriási szökelléssel jutott át a rejtélyek birodalmán, én csúsztam-másztam, bolyongtam a lényeg körül, ismét és ismét visszatértem a kiindulópontra, majd újból mászni kezdtem előre. Mindenesetre igen makacs voltam. Ültem a díványon, lehunytam a szemem, gondolatban ezredszer is visszatértem ugyanahhoz a képhez. Erőtereinkkel összeszorítottuk az egyre gyengülő fejszeműt, az kétségbeesetten küldte a gravitációs hullámokon az üzenetet társaihoz: „Segítsetek! Segítsetek!” Gravitációs kiáltásai fénysebességgel haladtak, s ugyanazzal érkeztek a feleletek is. Az üzenet és a felelet között eltelt idő alapján ki lehetett számítani a Szigma és a segítségül hívott űrcirkáló távolságát. De a fénysebesség fölötti tartományban közeledő ellenséges űrhajó este előtt nem tudta elérni a Szigmát - ezt tartalmazta a válasza. Hány fénynapra vagy fényhétre volt az űrhajó a bolygótól? A fejszemű pusztító pedig úgy társalgótt az űrcirkálóval, mintha az ott lett volna mellette. „Mi lehet a magyarázat? - kérdeztem magamtól. - Mi haladhat a fénysebesség fölött a térben anélkül, hogy megsemmisítené azt?” Még álmomban is ezt a rejtélyt próbáltam megoldani. Egyszer beállítottam a fordítógépet saját agyam kisugárzására, és a műszer rögzítette, hogy alvás közben is ugyanazon a kérdésen töprengek. És lassanként, még homályosan, de kezdett kirajzolódni a megoldás. Annyira egyszerű volt, hogy először nem is akartam elhinni. De minden út egy irányba vezetett, logikailag minden egy megoldás felé mutatott. Végre megtaláltam a helyes utat. Megkértem Olgát,hogy jöjjön be hozzám. Belépett a laboratóriumba, hosszan hallgatta a mondataimat, aztán így szólt: - Ezek szerint az a véleményed, hogy az üzenetek titokzatos hordozója, amely egy pillanat alatt keresztülszáguld a téren, maga a tér? - Igen, maga a tér. Pontosabban a tér sűrűségének ingadozásai. Csak a tér állapotának változásai képesek fénysebesség fölötti sebességgel terjedni a térben, így gondolom. Olga továbbfejlesztette a hipotézisemet: - Megtanultuk, hogyan lehet az anyagot térré változtatni, és hogyan nyerhetünk a térből ismét
anyagot. Vagyis mi a két szélső állapotot használjuk fel, a teremtést és a megsemmisítést. Közöttük pedig a különböző, és lehet, hogy nem kevésbé fontos állapotok széles spektruma húzódik… Tovább kell kutatni, Eli, tovább kell kutatni! Izgalmamban kétfelől megcsókoltam Olga arcát. Ezt persze nem kellett volna tennem. Olga elpirult, akár egy csintalanságon rajtakapott kislány, bár a bűnös én voltam, nem ő. - Ne haragudj - kérleltem bűnbánóan. - Csak örömömben tettem. - Nem haragszom - felelte szomorúan. - Hát nem vetted észre, hogy nem tudok haragudni rád?
17. Ezen az estén sokáig nem tudtam elaludni. Andréra gondoltam. Biztosan megdicsért volna azért, hogy felfedeztem a tér hullámait. Amikor még együtt voltunk, ritkán szolgáltam rá a dicséretére, de most megdicsért volna, ebben nem kételkedtem. André mintha előttem állt volna. Hallottam a hangját. Behunytam a szemem, hogy jobban lássam és halljam őt. Fel-alá járkált a szobában, meg-megrázta mesterkélten elegáns fürtjeit. Mint mindig, kissé nevetséges és nagyon kedves volt. Beszéltem vele, és összeszorítva az ajkamat, sírtam. André bajban volt, és én nem tudtam segíteni rajta. „Nehézfejű vagy, Eli - mondta haragosan. - Az az örökösen gúnyolódó eszed jókora ostobasággal párosul. Ha én fogalmaztam volna meg azt, amit te ekkora munkával felfedeztél, azonnal kinevettél volna engem. Minden ötletemet gúnyosan fogadtad, nem így van?” „Nem - védekeztem. - Ne légy igazságtalan, André, tudod, hogy nem így van! Sok gondolatodat azonnal elfogadtam.” „És a láthatatlanok? - folytatta. - Mi volt a láthatatlanokkal, Eli? Talán nem kacagtál ki, amikor meghallottad tőlem ezt a szót?” „Hát igen, a láthatatlanok… - feleltem. - Ez igaz, akkor én elámultam, majd nevetni kezdtem. És kegyetlenül megbűnhődtem érte, hogy nem hittem a jóslatodban, és nem gondoskodtam rögtön a védelmünkről. Mindannyian megbűnhődtünk, André, mindannyian!” „A többi ötletemen is csak nevettél - tette hozzá. - Emlékezz csak vissza, Eli!” Elkezdtem felidézni magamban az ötleteit és az elméleteit. Rengeteg volt belőlük, az egyik óra telt a másik után, az álmatlanul töltött éjszaka meggyötört. Nem vitatkoztam Andréval, megpróbáltam megérteni a gondolatait. Már csak azért is hajlandó voltam elfogadni őket, mert tőle származtak. Meggyőző bizonyítékokat kerestem az alátámasztásukra; ha megkésve is, de tisztázni akartam magam a barátom előtt, igazságot akartam neki szolgáltatni. Eszembe jutott, milyen remekül megmagyarázta a Hyádok eltávolodását a többi csillagtól. Spichalski valószínűleg már kiküldött egy expedíciót, hogy ellenőrizzék André hipotézisét, és az expedíció biztosan be is bizonyította: a Hyádok egy mesterségesen létrehozott űrbéli szakadék felé zuhannak. Hogyan is lehetne másképp? André olyan hevesen védelmezte gondolatát, hogy nem tévedhetett. Aztán eszembe jutott az az elmélete, amely az emberek származását magyarázta, és amelyet Romero olyan kegyetlenül ízekre szedett. Már csak azért is kedves lett számomra, mert Romero kikelt ellene. Végig akartam gondolni részleteiben is, cáfolhatatlanul bizonyítani szerettem volna. De a bizonyítékok nem akartak gyűlni, gondolatok helyett képek ötlöttek fel bennem. Kitalált történetekkel vigasztaltam magam, fantasztikus variációk születtek az agyamban az André által megadott témáról, s megmámorosodtam tőlük, éppúgy, mint egykor régen a Földön a belülről jövő, individuális zenétől. Félig elszunnyadva vad víziókat láttam. Álmomban visszatértem a Föld régmúltjába. Komor dzsungelek sötétlettek előttem, amilyenek már régóta nincsenek a Földön. Egy domb lábánál oldalára fordulva űrhajó feküdt. Felszakított gyomrából lépcsők, hordók, ládák, ismeretlen gépezetek hullottak ki. Az égen kusza felhőalakzatok száguldottak. Vadul zajongtak a majmok. A nedves forróság megült a Föld általam megálmodott zugának levegőjében. A dombra egy öreg kapaszkodott fel; ugyanolyan, mint amilyet a Narancsszínű terem sztereoképernyőjén láttam. Magas, jó alakú; az emberére nem hasonlító szeme fénylett. Kellemes
külsejű, erős öreg volt. Körülnézett, és az arca elborult. Nem tetszett neki a hely, ahová az űrhajó került. Az öreg felé két fiatalember közeledett. Az egyik azok közül való, akiket szintén a Narancsszínű teremben láttam. A másodikra nem ismertem rá, ő az én fantáziám terméke volt. De nem, mégsem; ő arra a halottra hasonlított, akit az Altair-lakók festményén pillantottam meg. „Hát ezt jól kifogtuk! szólalt meg az első fiatalember. - Kellett nekünk így összetörni az űrhajót! A javítása ezerkét földi évbe telik. Laboratóriumokat ugyan hoztunk magunkkal, de a gyárakat otthon hagytuk.” „Segítőtársak kellenének - felelte a másik. - Csak húszan vagyunk, kevesen ehhez a munkához. Az itteni lények pedig, úgy tűnik, még csak addig jutottak el, hogy az egyik ágról a másikra ugráljanak. Az agyaraikkal dolgoznak, nem az agyukkal.” Az öreg nyugtatni igyekezett őket. Elmondta, hogy tulajdonképpen nincs komoly baj. Sikerült egy olyan bolygót találniuk, amely hasonlít az övékére; itt elviselhető a hőmérséklet, nem túl erős a gravitáció, a légkörben van oxigén, sok a víz és a növényzet. Az sem mellékes, hogy szkafanderek nélkül lehet mozogni. Gyárakat pedig - igaz, kezdetlegeseket - itt is lehet építeni. „Segítőtársak nélkül?” „Lesznek segítőtársaink. Nézzetek csak ezekre a hosszú farkú lényekre, amelyek ott rikácsolnak a levelek között! Valamikor régen mi magunk is ebből az állapotból kezdtünk kifejlődni. Jó ötmillió itteni év múlva ezek is önállóan elérik majd a fejlődésnek azt a fokát, ahol mi állunk. És miért ne gyorsítsuk fel az evolúciós folyamatot?” „Gondold meg, hány évünkbe kerülne ez! - felelte a második. - Nem vagyunk halhatatlanok. A húszból tízen elpusztulunk addigra.” Ő persze még nem tudja, hogy nem itt éri majd a végzete. „Sietni fogunk. Valószínűleg én már nem érem meg a felszállás pillanatát, de ti el tudjátok majd hagyni a bolygót.” És akkor munkához láttak. Néhányan érceket kerestek, mások befoltozták az űrhajó sérüléseit, és rendbe hozták a gépeket, a többiek pedig majmokat fogtak, és kísérleteztek a génjeikkel. Nem sikerült rögtön magukhoz hasonló lényeket kitenyészteniük, a majmokból egy nemzedék alatt nem lesz isten. Egy és más sikerült, de még gyakoribb volt a kudarc. A majmok farka eltűnt, a hátuk kiegyenesedett, a kezük rövidebb lett: egy félember-félállat született. Nem lett tökéletes, nem volt eléggé alkalmas arra, hogy önmagát továbbfejlessze. Aztán végül megszületett az igazi ember, méghozzá egyszerre több variációban: feketék és fehérek, göndör és egyenes hajúak, pigmeusok és óriások. Ezúttal, úgy látszik, sikerült; de nem, mégsem, még ez sem elég jó! Hallottam álmomban a galaktok vitáját, éppen tanácskozást tartottak, az ember teremtését tárgyalták meg. „Ez talán ember? - szólt mérgesen az egyik. - Nézzetek csak a tervrajzra! Hasonlít-e az elképzelés arra, ami megvalósult belőle? Itt, a papíron embert látok, ott, a kerítés mögött pedig állatot! Tiltakozom az ilyen munkavégzés ellen!” „Térjünk a tárgyra! - vágott közbe a másik. - Milyen konkrét kifogásaid vannak? Ha csak fecsegni fogunk, itt ülhetünk akár hajnalig is!” „Ezernyi kifogásom van! Először is ez a lény tökéletesen alkalmatlan az életre. A testét nem védi szőr, nincsenek karmai, nincs agyara, és szarva. Hogyan fog élelmet szerezni, mozogni, védekezni? Nézzétek meg az ujjait: inkább bütykök azok, mint ujjak, egyáltalán nem hasonlítanak a mieinkre. És a szeme? Apró nyílások csak, nem szemek. Rosszul vagyok, ha rájuk nézek, ti pedig azt állítjátok, hogy a saját képünkre teremtettük őket!” „Mégiscsak hasonlít ránk - mondta az öreg. - Hasonlít ránk, de nem azonos velünk. A legfontosabbról megfeledkeztek: az embernek hatalmas lehetőségei vannak önmaga tökéletesítésére. Vessetek egy pillantást a képességei táblázatára: a számítógép kiszámolta, hogy ha például a kutya fejlődési együtthatóját egynek vesszük, akkor nincs egyetlen állat sem, amelynél ez a szám több lenne tíznél. Az embernél pedig ez az együttható l 595 660800! Milliárdszor több, mint bármelyik állaté! Több százszor nagyobb, mint a miénk! Az a véleményem, hogy az értelem csodáját alkottuk meg!” „Egyelőre ez a lény nem más, mint az ostobaság és az alkalmazkodási képtelenség csodája! - kiáltott fel dühösen valaki. - A ti értelmes emberetek egyszerűen tökfilkó. Például megpróbáltam megértetni ezzel a csupasz vademberrel a nehézkedési erő alapfogalmát, mire ő csak pislogott és szűkölt. Persze
amikor odatettem elé a vályút az ennivalóval, úgy esett neki, hogy eltátanátok a szátokat a csodálkozástól. Esze ágában sem volt pislogni. Millió és millió év telik el, mire a természet eme csodája rájön, hogy némi tehetsége is van. Javaslom, hogy ne fogadjuk el a bemutatott modellt, és folytassuk a kutatást.” „Bocsássuk szavazásra a javaslatot - szólalt meg az elnöklő galakt. - Elfogadjuk-e az embert, vagy sem? Más javaslat nincs? Úgy látszik, nincs. Ki van mellette? Ki szavaz ellene? Ki tartózkodik? Akkor kihirdetem, hogy egyhangú szavazással, egy tartózkodás mellett az embert nem fogadjuk el. Milyen kívánságaitok vannak az újabb modellel kapcsolatban, amelyet hamarosan elkezdünk kidolgozni?” Ismét az első galakt emelkedett szólásra: „Az a véleményem, hogy nem kell erőltetnünk a külső hasonlatosságot, hiszen azt úgysem sikerül megvalósítanunk, és ha mégis tovább próbálkozunk, csak valamilyen torzszülöttet hozunk létre. Nem természetfeletti képességekre, hanem alkalmazkodó tehetségre, eleven, gyors észjárásra, akaraterőre, kitartásra van szükségünk. Azt javaslom, hogy olyan modellt alkossunk meg, amely maximális mértékben képes alkalmazkodni bármilyen körülményekhez.” „Ellenjavaslat nincs? - kérdezte az elnök. - Akkor a javaslatot elfogadjuk. Titkár, írd: a következő modellt el kell látni szőrrel, karmokkal, agyarakkal, szarvval, patával… mit adjunk még neki? Legyen farka is, hogy bele tudjon kapaszkodni az ágakba… Milyen nevet adjunk ennek a modellnek? Tessék, ott a sarokban, mondd el a véleményedet!” „Az ö betű még nincs lefoglalva - hangzott fel egy hang. - Elnevezhetjük ökörnek, öszvérnek, ördögnek…” „Az ördög nem hangzik rosszul - döntött az elnök. - Tehát elkezdjük gyártani az ördögöt a sikerületlen embermodell alapján. Már csak egy kérdés maradt: mi legyen a már kész emberekkel?” „El kell őket pusztítani!” - mondták néhányan. - A föld alá velük! Minek szaporítsuk ezeket a védtelen szörnyszülötteket?” E javaslat ellen ismét csak az öreg tiltakozott. Emlékeztette egyre féktelenebbé váló társait, hogy mennyi jó csíráját építették bele az emberi agyba. Járják csak végig az emberek a fejlődés hosszú útját. Sok mindent kaptak, és még sok mindent elérhetnek. „De nem a mi segítségünkkel! - zajongtak többen. - Nincs rájuk szükségünk!” „Semmi értelme elpusztítani az embereket - szólt az elnök. - Ha a jónak azok a csírái, amelyeket elhelyeztünk bennük, ki fognak fejlődni, az ember megállja majd a helyét a létért folytatott kegyetlen küzdelemben. Ha pedig a hiányosságok kerekednek felül, akkor sem kell sajnálkoznunk a modell pusztulásán.” Aztán az embereket kiűzték az égi mérnökök és tudósok által készített menedékhelyről, a Paradicsomból, ahol a majmokat emberré szerkesztették át. Ettől kezdve keserves kínok között fog a világra jönni, arca verejtékével keresi a kenyerét, és szenvedni fog a betegségektől és a gondok súlya alatt. Helyette pedig megjelent a tökéletesített modell, az okos, ügyes, életrevaló ördög. Ekkor már semmi kétség nem volt: a modell sikerült. A hosszú farkú, kétszarvú lény mindenben kitűnt: gyorsan futott, remekül forgott-táncolt, egyik ágról a másikra ugrált, a víz alá bukott, be tudott mászni a hasadékokon a föld mélyébe. Felbukkant az erdőben és a mezőkön, a tengerparton és a vulkánokon; különösen ez utóbbi helyeket kedvelte, a tűz, az orrfacsaró kigőzölgések mellett kedvére élvezhette a meleget, a kénszagot. Istenének szolgálatkész és törekvő teremtményeként nagyokat gúnyolódott az önálló létre kárhoztatott, a Paradicsomból kiűzött emberek kudarcain, azok pedig gyűlölettel válaszoltak erre: isten ments, hogy az ördög az ember kezébe kerüljön, mert ha mégis, az pillanatok alatt darabokra tépi! És amikor a galaktok végre megjavították a sérült űrhajót, magukkal vitték az ördögöket is:
kénytelenek voltak ezt tenni, mert a hosszú farkú, patás lényeknek a szőre is felborzolódott a gondolattól, hogy egyedül maradnak a rosszul sikerült emberi fajjal. „Isten veled, te zord bolygó! - szólt ünnepélyesen az öreg. - Nem kételkedem benne, hogy az általunk elvetett mag meghozza a gyümölcsét. Ha én megértem is az indulás percét, a te felvirágzásod pillanatáig, ember, nem fogok élni. Fejlődj és tökéletesedj!” A kedves öreg búcsúra emelte a kezét, integetni kezdett nekem. Én pedig válaszul elnevettem magam, annyira mulatságosak voltak az általam elképzelt képek. És akkor hirtelen elfogott a szégyen. Bizonyítani akartam André elméletét, érveimmel alá akartam támasztani gondolatainak helyességét, és mi történt: kigúnyoltam őt. Mégsem lehet, hogy mindez szamárság lett volna, mondtam magamban bűnbánóan. André persze túlzott, de nem beszélt merő ostobaságokat. Megkértem a fedélzeti számítógépet: - Elemezd azokat a gondolatokat, amelyek a galaktokról jutottak eszembe. Ellenőrizd az agyamban keletkezett valamennyi képet, és mondd el a véleményedet. Ha lehet, röviden, egy szóban. Ki nem állhatom a kedvenc kifejezésedet: „Egyrészt ez történt, másrészt azonban…” A számítógép egy szóval felelt: - Badarság. - Jó, rendben van, akkor ne egy szóval válaszolj - mondtam. - Legalább egy nagyjából körvonalazott hipotézisnek megteszi? Erre a számítógépből ez a válasz érkezett: - Egy tudományos-fantasztikus elbeszélés témájául megfelel. Eszembe jutott, hogy egy másik számítógép, még az Ohrán, éppígy értékelte André feltevését. Ez azt jelenti, hogy nem tapostam sárba André emlékét. Megnyugodva aludtam el.
18. Az egész év alatt, amíg a Perseus kettős csillagképe felé repültünk, nyakig belemerültem a tér tulajdonságainak tanulmányozásába. Nem fogom részletezni a kísérleteket. A kudarcokat és sikereket rögzítette a fedélzeti számítógép emlékezete, akit érdekel, kérdezze meg azt. Egy a fontos: a kísérletek bebizonyították, hogy a tér sűrűségének ingadozásait a legkülönbözőbb típusú törvények határozzák meg. Gömb alakú, kúp alakú, henger alakú hullámokat idéztünk elő a kísérletek során, és olyannal is volt dolgunk, amely tőrként volt képes belehasítani az űrbe. A változó mozgásformáknak csak egy törvényét nem lehetett alkalmazni a tér sűrűségének hullámfajtáira: ezek a hullámok mindig a fénysebesség fölötti sebességgel terjedtek. A fénysebesség számukra mindig a legalsó határ volt. A térnek olyan hullámait sikerült előidéznünk, amelyek milliószor gyorsabban haladtak a fénynél, és sebességüket még fokozni lehetett. Maga a fény a tér tulajdonságainak egyik konstansa volt, ez magyarázta titokzatos állandóságát a sok, örökké mozgó rendszerben. Amikor pedig a felfedezésemet aprólékosan tanulmányoztuk, és alaposan megismertük a részleteket is, felállítottunk egy új géptermet: olyan gépeket szerkesztettünk, amelyek rekonstruálni tudták a tér hullámait, az ezen hullámok által továbbított üzenetek vételére és megfejtésére alkalmas készülékeket. Most már képesek voltunk a tér minden változásának értelmezésére: értettük a fénysebesség körüli hullámok nyelvét, amikor a hullám kis sebességgel terjedt, és bármikor fénnyé változott; s megismertük azokat is, amelyek gyorsasága több milliárdszor felülmúlta a fény sebességét. Ettől a perctől kezdve a pusztítók nem tudtak észrevétlenül a közelünkbe férkőzni. A szemünk számára láthatatlanok maradtak, de a tér hullámai segítségével mégis jól láttuk őket. A világtalannak a látóval vívott harca elvesztette korábbi fenyegető tartalmát. És most ismét elámultam azon, mennyire fejlett ezeknek a szörnyű lényeknek a szervezete, akiket jobb híján pusztítóknak neveztünk: valamennyiük szíve nemcsak gravitációs fegyver volt, hanem a
tér hullámainak tökéletes indító- és fogadóállomása is. Olga azon álmodozott, hogy létre kellene hozni egy állandó diszpécserszolgálatot a csillagközi űrhajók számára. - Most úgy áll a helyzet, hogy az űrhajó felszáll, aztán hamarosan el is tűnik, mivel gyorsabban halad a fénynél. Nemsokára azonban az Ohrán ülő diszpécser mindegyik űrhajó hollétét tudni fogja, akárhány fényév távolságra is száguldjon. Beleszédülök, ha arra gondolok, hogy parancsokat lehet majd küldeni a világmindenség másik végére, és azonnal felelet is érkezik rájuk. Én pedig Andréra gondoltam, akinek annyira hiányzott Zsanna és a soha nem látott Oleg. Akármilyen boldog volt is az élete, hiányzott neki, hogy bármikor érintkezhessen a számára oly kedves emberekkel. Milyen jó lenne azt érezni, hogy nem vagyunk elzárva a hozzátartozóinktól, hogy bár egy másik világban élünk, egy pillanat alatt átszáguldhatunk a régibe. Hát nem a mindenütt jelenlevőség örök álma válna valóra ebben a vágyban? - Hallhatnánk és láthatnánk a Földet! - kiáltottam fel. - Mindig együtt lennénk a Földdel!
19. Aztán bekövetkezett az, ami már nemegyszer megtörtént űrodisszeánk során, és aminek már megszokott és megunt eseménnyé kellett volna válnia, de mégis, minden alkalommal váratlan, grandiózus, gyönyörű élményként hatott ránk. A Perseus kettős csillagképe, a KHI és a H, ez a fakó ködfelhő, amely egy hosszú éven át nem változtatta meg sem a formáját, sem a méreteit, sem a fényének erősségét, hirtelen megéledt; és növekedni kezdett. A csillagalakzat szemmel láthatóan, napról napra, majd óráról órára változott, nőtt, szélesedett, csillagai egyre hatalmasabbakká váltak, egyre erősebben fénylettek. Eljött az idő, amikor az előttünk lévő teret teljesen betöltötték a Perseus csillagai, a többi égitest csak hátul sziporkázott. Aztán ezek is eltűntek, és a Perseus megnyílt előttünk. Ebben a nevezetes órában Oszima volt az ügyeletes, rá várt a feladat, hogy elkezdje lefékezni az űrhajót. Behatoltunk a Galaktika egyik legnagyobb csillagképének határtérségébe. Szemmel láthatóan a Perseus két csillagcsoportra tagolódott. Az égbolt közepén egy sötét sáv osztotta ketté az égi testeket. De ebben a sötét sávban is több csillag ragyogott, mint az égbolt bármelyik más részén. Jobbra a Perseus H csillagképe fénylett, balra a KHI, mindegyikben ezernyi óriási nappal. Mintha tüzek gyulladtak volna ki az égen: olyan világos volt, hogy a Perseus ragyogó egének fényében meg tudtam különböztetni az asztalomon sorakozó képletek jegyeit. Ezen a tájon soha sincsenek vaksötét földi éjjelek, alig pislákoló, jeges fényű csillagok; még az űrhajó elsötétített termeiben is attól a pillanattól kezdve megkülönböztethetővé váltak a tárgyak, amikor a képernyőkön felgyulladtak az égi reflektorok. Néhány napig semmilyen jelét nem észleltük annak, hogy felfedeztek bennünket, és mi sem vettük észre senkinek a jelenlétét. Aztán a hullámokat vevő berendezések gyenge impulzusokat kezdtek fogni. A tér periodikusan változó összesűrűsödései és ritkulásai ugyanazt az állandóan ismétlődő mondatot formálták meg. Feltételeztük, hogy azt kérdezik tőlünk: „Kik vagytok?”, hiszen az ismeretleneknek legelőször eziránt kellett volna érdeklődniük. A fordítógépek, amelyek ebből az olvasatból indultak ki, nagyjából felvázolták az idegen nyelv rendszerét. Hamarosan világossá vált, hogy a téringadozás jeleinek segítségével képesek vagyunk beszélgetni ismeretlen partnereinkkel. Már éppen válaszolni akartam, de Olga attól tartott, hogy ellenségeink arra akarnak késztetni, hogy feltárulkozzunk. Megtörténhet, hogy a védekezési rendszerünk titkait ily módon áruljuk el nekik. - Ostobaság! - feleltem erre, és Leonyid egyetértett velem. - A pusztítóknak nem áll érdekükben elárulni, hogy észrevettek minket, hiszen a fegyvereik csak közelről hatásosak. Ők közel engednének bennünket. Akárki keresi is velünk a kapcsolatot, az biztos, hogy nem ellenség. Az ismeretleneknek szóló üzenet kiválasztásakor ugyanazt tettük, mint az őseink, amikor értelmes
lényekkel találkoztak: a Földön fellelhető elemek táblázatát kezdtük sugározni. A következő napokban a térhullámokat gerjesztő generátorok mindenfelé, ahonnan csak jelek érkeztek, továbbították válaszunkat. Rögtön az adásunk megindulása után a térben új sűrűségváltozás-hullámok kezdtek terjedni. Ezek nem nekünk szóltak, valószínűleg az ismeretlenek beszélgettek egymás között. A titokzatos lények kérdéseket tettek fel és válaszoltak, valamiről győzködték egymást, legalábbis nekem ez volt a benyomásom. Egyik csillag üzent a másiknak, egyeztették álláspontjaikat azt illetően, mit is mondjanak nekünk, gondoltam én, amikor a térsűrűség-változások felvételeit nézegettem. A fénysebesség százszorosával hatoltunk be a csillagképbe, és körülöttünk izgatottan hullámzott a tér, azon tanakodva, kik is lehetnek a látogatók. - Balra fordulunk - mondta Olga, amikor együtt voltunk szolgálatban. - A KHI alakzatot fogjuk megvizsgálni, abban mintha több lenne a csillag, mint a H-ban. Nálad mi újság, Eli? - Egyelőre semmi. A titokzatos üzenetváltások folytatódnak. A tér valamennyi változását rögzítjük, és amikor majd megfejtjük a nyelvet, el tudjuk olvasni, miről folyt a beszélgetés. Ezen a napon a csillaglakók közvetlenül hozzánk fordultak. Rögtön megértettem ezt, amint az üzenetrögzítőre pillantottam. A lények felsorolták a Mengyelejev-táblázat elemeit, ugyanazt megismételve, amit korábban továbbítottunk nekik, de ezúttal a saját nyelvükön. A fordítógépek a kód első, feltételezett változata nyomán most pontos, világos fordítást adtak. Most már volt közös nyelvünk a Perseus lakóival. Aztán lediktáltam az űrhajó személyzete által jóváhagyott szöveget: „Messziről érkeztünk. A Plejádok csillagképében tizennyolc űrhajó támadt ránk. Rettenetes pusztítás nyomait láttuk azokon a bolygórendszereken, ahol fejlett élet volt.” Olga és én éppen a térhullámok laboratóriumában tartózkodtunk, amikor megjött a. következő üzenet. A csillaglakók fordítógépei semmivel sem voltak rosszabbak, mint a mieink. Az ismeretlenek adóberendezései a következő szöveget sugározták: „Megértettünk benneteket. Azonnal forduljatok vissza. Itt pusztulás vár rátok. Teljes sebességgel távolodjatok el a csillagrendszertől!” Döbbenten, egy szó nélkül meredtem Olgára, aki halottsápadt lett. - Ezt meg hogy értsük?… - kezdtem bele a kérdésbe, de nem tudtam befejezni. Az űrhajóban felhangzott a harci riadó jele. Leonyid és Oszima a parancsnoki terembe szólította Olgát és engem.
20. Amikor az űrhajón harckészültséget rendelnek el, a helyzetet vázoló információkat - nyugodt időkben ezek csak a parancsnoki terembe érkeznek - a személyzet minden tagja megkapja, és a fedélzeti számítógép folyamatosan összegzi valamennyiünk véleményét. Ilyen esetekben az egész kollektíva a parancsnok, és az űrhajó igazi parancsnokának csak annyi a hatalma, hogy teljesítse a közösség kollektív akaratát. Leonyid komor, de nyugodt volt. Oszima elkeseredettnek látszott. Olga és én elfoglaltuk helyünket, majd Oszima kezdett beszélni: - Száztíz egységnyi sebességgel haladtunk. Kiadtam a parancsot az automatáknak, hogy hússzázalékos sebességcsökkentést hajtsanak végre. Amikor elvégezték a szükséges tennivalókat, kiderült, hogy a sebesség nem nyolcvankilenc egység, amennyinek kellett volna lenni, hanem kilencvenhat. Körülöttünk körülbelül hét fényegység mértékben magától eltűnik a tér. - Gyorsan el kell dönteni, mit tegyünk ezután - szólalt meg Olga. - Folytassuk-e a behatolást a csillagrendszer sűrűjébe, vagy induljunk el visszafelé, ahogy ismeretlen barátaink tanácsolták? - Vagy az ellenségeink - kapta fel a fejét Leonyid. - Nem vagyok biztos benne, hogy az üzenetet barátaink küldték. Azt javaslom, hogy folytassuk az előrehaladást. A számítógép közölte, hogy a személyzet Leonyiddal ért egyet. Ilyen hosszú út után értelmetlen lett volna elfutni valamilyen ismeretlen veszély elől. Még a titokzatos ismeretlenek újabb üzenete sem
ingatta meg elhatározásunkat. A szöveg így szólt: „Még van időtök a menekülésre. Ellenkező esetben a biztos halálba rohantok!” Az üzenetre ezt válaszoltuk: „Folytatjuk utunkat. Magyarázzátok meg, miben látjátok a veszélyt!” - Amíg ők összeszedik a gondolataikat, próbáljuk meg kideríteni, mi történik itt - javasolta Olga. Állandóan változtatni fogjuk a sebességünket. Először fokozzuk harminc egységgel. Amikor az automaták végrehajtották a programot, százhúsz egység sebességgel haladtunk. A tér további eltűnését nem észleltük. Ha valaki korábban fel akart gyorsítani minket, most, úgy látszik, már nem volt kifogása az űrhajó sebessége ellen. - Csökkentsük a sebességet harminc egységgel, de fokozatosan - adta ki a parancsot Olga. Amikor száz fényév sebességre lassultunk le, észrevettük, hogy valamilyen erő ismét beavatkozik. A külső hatás annak a mértékében fokozódott, ahogyan a sebességet csökkentettük. Az űrhajó saját sebessége hatvan egységre csökkent, de valójában hetvenöt egységgel haladtunk. Valaki vagy valami tizenöt egységgel felgyorsított bennünket. Egy ideig ezzel a kettős sebességgel száguldottunk; ha nem lassítottunk, minket sem gyorsítottak fel. „A pusztítók összepréselik a világot” - jutott eszembe az üzenet, amelyet Spichalski továbbított a Földre. Hát erről van szó, a világ összepréseléséről, gondoltam. Eltüntetik a saját csillagközi terüket, hogy a gravitációs csapáshoz megfelelő távolságra kényszerítsenek bennünket. Megkockáztatják a saját kis világuk kozmikus egyensúlyának a felborítását, csak azért, hogy leszámolhassanak ellenségeikkel. - Leállítani az előrehaladást biztosító térelnyelő berendezéseket! - adta ki a parancsot Olga. Hamarosan egyetlen olbert energiát sem használtunk fel az űrhajó mozgásához. De mégis huszonöt fényegység sebességgel folytattuk utunkat. Valaki erőteljesen eltüntette a tőle elválasztó teret. A berendezések újabb üzenetet rögzítettek. Ezúttal ezt csak üggyel-bajjal tudtuk megfejteni. Észrevettük, hogy zavarják az adást, egyik sürűséghullám kioltotta a másikat. „Az összepréselés terébe kerültetek… veszély… harminckét fényév… présel… még van időtök… a határvidék… minden erőtökkel törjetek ki…, könyörtelenek… sajnos nincs elég erőnk… térjetek vissza…” - A tanács világos - szólt elgondolkodva Olga. - Azt javasolják, hogy addig törjünk ki, amíg van rá időnk és erőnk. - Az ellenség pedig, amely minket maga felé kényszerít, zavarja az adásokat, hogy ne érjen el hozzánk a figyelmeztetés - tettem hozzá. - Nekem személy szerint az a véleményem, hogy éppen az ellenkezőjét kell tenni annak, amire az ellenség törekszik - folytatta Olga. - Szerintem egyelőre itt kellene hagynunk ezt a csillagrendszert. Még mindig lesz alkalmunk visszatérni ide. Leonyid ingerülten kifakadt: - Nem értem, mitől félsz annyira! Az üzenet világosan kimondta, hogy a tér összepréselésének a határa harminckét fényegység. Nem ötezer egységgel haladunk! Ha szükség lesz rá, úgy törjük át ezt a harminc-valamennyis határt, mint a megvadult orrszarvú a sátorfalat. Amikor valaki vitába száll vele, Leonyid könnyen megvadul. Fekete bőre szürkévé válik, a szeme elfehéredik, száját ragadozóként kitátja. És ha több lehetőség között kell választania, arra voksol, amelyik harcot ígér. Az őskorban valószínűleg valamilyen harcias törzs főnöke lett volna. A küzdelem mindig fellelkesíti. Olga felém fordult. - És a térhullámok, Eli? Megértettem, mi miatt aggódik. Ha mi elpusztulunk, velünk pusztul a felfedezésünk is, amely annyira fontos lenne az emberiségnek. Mennyi idő telne el, míg más is rájönne ugyanarra? Az emberiség egy fokkal magasabbra emelkedik, amikor képes lesz használni azt, amit mi itt az űrhajón már alkalmazunk. Van-e jogunk arra, hogy meggondolatlanul ezt is kockára tegyük? Igaz, azt sem bizonyította be senki, hogy a továbbhaladás kockázata értelmetlen lenne.
- Én is az expedíció folytatása mellett vagyok. - Bízzuk a döntést ismét a számítógépre - mondta Olga. A számítógép közölte, hogy csak az űrhajó parancsnoka akar visszafordulni, a személyzet valamennyi tagja az út folytatását követeli. - Engedelmeskednem kell tehát - mondta komoran Olga. Nagy sebességgel száguldottunk tovább a KHI csillagkép középpontja felé.
21. Jól emlékszem arra az állapotra, amelyben akkor leledzettem, amikor behatoltunk a hatalmas csillagrendszer sűrűjébe. Fogalmam sem volt róla, hogy veszélyes utunk kis híján tragikusan végződik, én pedig hosszú hónapokra megrokkanok. Semmit nem tudtam, de rossz előérzet gyötört. A széksor szélén ültem, mellettem Leonyid, előttünk Olga és Oszima. Az űrhajó sebessége növekedett, és körülöttünk minden lassanként megváltozott. A csillagok úgy ragyogtak, mint egy-egy apró hold. A különösen fényes égitesteknél koronát figyeltünk meg. A csillagok sűrűsége ebben a csillagképben százszor, ha nem ezerszer múlta felül azt, amihez mi a Nap környékén hozzászoktunk. De ez a fenséges szépség egyúttal fenyegető is volt: a grandiózus kép titokzatos veszélyek leheletét árasztotta. Töprengésemet Olga szakította félbe: - Az űrhajó pályája a felé az égitest felé irányul, amelyet negyvenöt fokos szögben látunk. Egy csillagra mutatott, amely előttünk, kissé oldalirányban ragyogott. Még jó néhány fényév választott el tőle, de fénye erősebb volt, mint a többi csillagé. Tipikus vörös óriáscsillag sziporkázott előttünk. Mellette más, gyengébb fényű csillagok látszottak; valamennyi együtt egy különálló csoportot alkotott. - A tisztelt számítógépünk nem mondott igazat - felelte Leonyid. -Eszemben sem volt e felé a csillag felé irányítani az űrhajót. A közelében fogunk elmenni. A nagyítógépen keresztül alaposan szemügyre vettem a csillagot. Három bolygó keringett körülötte. Mind a három erős fényt sugárzott. Az elemző automaták jelentették, hogy a bolygók nem kőből, hanem fémből vannak. A megbolygatott sűrűség hullámai boszorkány táncot jártak a térben. Valaki fáradhatatlanul gerjesztette a hullámokat, más nagy energiával próbálta kioltani őket. A fordítógépek képtelenek voltak kiigazodni az üzenetek és a zavaróhullámok zűrzavarában. Csak két, többször ismétlődő szót: „Nem szabad! Nem szabad!” - sikerült megértenünk ebben a kaotikus hangzavarban. - Ismeretlen barátaink kétségbeesetten próbálkoznak azzal, hogy valamit közöljenek velünk, a szintén ismeretlen ellenség pedig vadul meg akarja ezt akadályozni - szólaltam meg. - Kétségtelen, hogy a figyelmeztetésük azzal a csillaggal van kapcsolatban - felelte Olga. - Már harmincöt és nem negyvenöt fokos szögben látjuk. Valamilyen erő arrafelé sodor, valaki pedig óva int attól, hogy odamenjünk. - Nevezzük el a csillagot Fenyegetőnek. Azt hiszem, megfelelő nevet találtam rá. Amikor meggyőződött róla, hogy a számítógép nem tévedett, Leonyid módosította az útirányt. Most a Fenyegető az űrhajóból nézve visszafelé kezdett rohanni. Elszenderedtem a karosszékben. Amikor felébredtem, Leonyid ingerülten vitatkozott valamin Oszimával. Kiderült, hogy előttünk egy újabb csillaghalmaz jelent meg: éppolyan vad erővel fénylő fehér és vörös óriáscsillagok tömege volt ez, mint a Fenyegető. A leállított térelnyelő berendezések ellenére valami arrafelé sodorta az űrhajót, a közöttünk lévő tér gyors tempóban semmisült meg. A számítógép megállapította, hogy nagyfokú görbület zónájába tévedtünk, és a geodéziai görbe mentén haladunk egy ismeretlen pont felé. A tér görbülete változó volt; úgy nézett ki, hogy ismeretlen ellenségeink szabadon változtatják, hol növelik, hol csökkentik azt. - Oldalirányban törjünk ki a görbületből -javasolta Leonyid. - Amikor szétzúzzuk ezt a görbe vonalú
rendszert, az ellenség abbahagyja a próbálkozásait, hogy ő szabja meg a repülésünk irányát. - Nekem jobb véleményem van a lehetőségeikről - vetette ellen Olga. De más kiutat én sem látok, mint hogy élesen kanyarodjunk el. Amíg Leonyid és Oszima kiadta a parancsot, Olga velem folytatta a beszélgetést: - Félek, hogy nehéz helyzetbe kerültünk, Eli. Azt tudtam, hogy a pusztítók jobban ismerik a nehézkedési erő természetét. Az viszont meglepetés számomra, hogy a tér görbületét is képesek változtatni a világmindenségben. Mi egyelőre nem is álmodhatunk ilyesmiről. - Ha a világmindenségben nem is, de a saját csillagközi terükben erre valóban képesek. Az ő színpompás csillagrendszerükben olyan sok az anyag és olyan kevés a tér, hogy nem kerül nagy erőfeszítésükbe bárhol bármilyen görbületet létrehozni. Magam is jól tudtam, hogy magyarázatom enyhén szólva felületes. A mesterséges görbületet az űrhajó térelnyelői szétrobbantották. A torkát felénk tátogató csillaghalmaz - magamban Rosszakarónak neveztem el - jobbra sodródott tőlünk. .Az elemző automaták kimutatták, hogy az útvonalunkon a tér alig különbözik az euklideszi szabályokból ismerttől. Leonyid ujjongott. Nemhiába hívjuk az űrhajónkat Csillagekének! Hatalmas barázdákat szánt az űrbe, a tér egész szerkezete és struktúrája recseg-ropog, amikor az űrhajó keresztülvágtat rajta. Olga mérgesen mondta: - Nem vagyok biztos benne, hogy a görbületet mi semmisítettük meg! - Azt vonod kétségbe, amit magad is látsz, Olga? - Távolról sem. A tér tulajdonságainak változásait minden bizonnyal óriási erők, hatalmas gépezetek idézik elő. Tegyük fel, hogy amikor irányt változtattunk, ezeket a berendezéseket leállították. - De miért? Meg tudod magyarázni, hogy miért? - Legalábbis sejtem. Éppen arrafelé fordultunk, ahová kényszeríteni akarnak bennünket, és most már egyenes úton haladunk az egérfogó felé. Ez még Leonyidot is gondolkodásra késztette. Elhallgatott, és komoran bámult maga elé. A fekete ég nézett vissza rá, amelyben hatalmas csillagok lángoltak. Ilyen volt az égbolt balról is, ahol elmaradt mögöttünk a Fenyegető, éppúgy, mint jobbról, ahonnan menekültünk, nehogy a Rosszakaró csillagrendszerébe kerüljünk. - Menjetek pihenni - mondta Olga Leonyidnak és nekem. - Jó néhány órába beletelik, amíg megtudjuk, mi vár ránk az új útvonalon. Bementünk az ebédlőbe. Leonyid hideg tejet és tojásos szendvicset kért az automatától, én salátát és üdítőt rendeltem. Csendben, borús gondolatokba merülve ettünk. Az asztalunkhoz két szerelő telepedett le a térelnyelők részlegéből: Leonyid megszólalt: - Ezek az átkozott pusztítók ravaszabbak, mint hittem. - Arra kényszerítenek, hogy elhasználjuk az aktív hajtóanyag-tartalékunkat - mondta az egyik szerelő - Túl gyakran változtattátok ma a sebességet. - Velem együtt hoztátok ti is a döntést - válaszolta ingerülten Leonyid. Úgy villogott a szeme, hogy attól féltem, rögtön veszekedés robban ki. A másik szerelő nem szólt bele a beszélgetésbe, de látszott rajta, hogy egy véleményen van a társával. Leonyid a kabinjába ment. Aligha valószínű, hogy sikerült neki pihennie. Én bolyongtam az űrhajóban. A megfigyelőterem tele volt azokkal, akik már befejezték az ügyeletet. Valaki odahívott magához; nekem ugyanis szabad bejárásom volt a parancsnoki terembe, és én is feleltem azért, ami ott történt. - A helyzet előttetek is világos, fiúk - feleltem a rám zúduló kérdésekre. - Valami ide-oda rángat ezek között az átkozott csillagok között. A számítógép újabb döntést kért. A KHI csillagkép ezernyi csillaga hol sűrű csoportokban, hol egy-két tucatnyi égitestből álló alakzatban ragyogott körülöttünk. Ismét az egyik nagy csillagrendszer felé kezdtünk sodródni.
Az elemző automaták kimutatták, hogy a tér ismét csak elkezd előttünk megsemmisülni, és érezhetővé válik a görbülete. Olga a személyzet jóváhagyását kérte az iránymódosításhoz. A teremben ülők hallgattak. A számítógép összegezte a hangulatunkat és gondolatainkat, majd jelentette, hogy a személyzet egyetért a parancsnokkal. A harmadik iránymódosítás erősebben hatott mindenkire, mint az előző kettő. Még az optimisták is kezdték megérteni, hogy valami nincs rendjén. Kimentem a parkba, és egy padra telepedtem. Tavasz volt, illatos, pompázatos, akár a Földön. Hét évszak telt el azóta, hogy az űrrepülőtérre léptem, és nekem úgy tűnt, egész évszázadot hagytam magam mögött, annyira megváltozott minden. Fölöttem egy nyírfa virágzott, lágy cseppek hulltak alá róla, a földön nedves kör rajzolódott ki. A hajlott törzsű, alacsony almafa, a fehér virágú meggy és a barackfa lombjai közt egyenletes zúgással méhek döngicséltek. Ha behunytam a szemem, akár össze is téveszthettem volna a hangot a működő térelnyelők zajával: azok is éppolyan monoton dörmögéssel búgtak. Melegem lett a virágzó fáknak a levegőben megülő illatától, a tavat övező orgona, a csöpögő nyírfa édeskésen fanyar szagától, gondolatban egy kis szellő után sóhajtottam, s az meg is érkezett, végigborzolta a fák ágait és a füvet. Körülöttem minden halk dalra fakadt, ringatózni kezdett, meleget lehelt rám, a fülledtség tovalibbent, s én rányitottam a szemem a park apró világára, amely oly tökéletesen utánozta a távoli Földet. Éreztem, hogy magam is fanyar lettem, akár a nyírfa, érzékeltem az illatomat és az ízemet, akárha szomjas ajakkal belekóstoltam volna saját magamba; de tikkadt és terméketlen voltam, körülöttem nem dongtak a méhek, csak a gondolatok dörömböltek az agyamban éppúgy, mint a nagy Tanev-térelnyelők az űrhajó gyomrában… - Milyen ostoba vagyok! - rázkódtam össze, hogy letépjem magamról a gyengeség körbefonó pókhálóját. - Micsoda ostobaság! Felálltam, és a fülkémbe indultam. Rendesen ki kell pihennem magam, nem szabad kínlódnom. Nincs most időnk a tavaszra. Inkább az ősök kegyetlen teleit kívántam, a sötét hideget, a csontig hatoló szelet. A zord időjárás most jobban megfelel a körülményeknek. Éppen elszenderedtem, amikor felhívtak: Leonyid kért, hogy menjek a parancsnoki terembe. A néhány nap alatt, amit a Perseus környékén töltöttünk, a barátom lefogyott, ahogyan régen a betegség soványította le az embereket. A hangja izgalomtól remegett. Ujjával a csillagszféra felé bökött. - Ismét a Fenyegető felé sodródunk! Körbejárjuk az egész átkozott csillagrendszert!
22. A szavait azonnal megértettem, de jelentésüket teljes egészében nem tudtam rögtön felfogni. Abban a pillanatban csak az vált világossá számomra, hogy Leonyid magánkívül van, és ebben a dühöngő állapotában nem alkalmas az űrhajó vezetésére. - Gondolkozzunk egy kicsit, és azután döntsünk -javasoltam. Elfordultam, és a csillagteret tanulmányoztam, szándékosan nem siettem, hogy legyen ideje megnyugodni. A kép, amely kibontakozott előttem, arra hasonlított, amelyet akkor láttunk, amikor először repültünk el a Fenyegető mellett. Éppúgy, mint akkor, most is egész fényhónapokra voltunk a forrón izzó csillagtól. A fénysebesség fölötti tartományban a tér átlátszó volt. Ha az ellenség meg is akart támadni minket, az bizonyos, hogy nem túlságosan sietett ezzel. - Meg kell fordulnunk - mondta Leonyid. - De merre forduljunk? És mit használ ez? Meddig fogunk bolyongani a csillagok között? Elmondta, hogy Olga és Oszima ügyelete idején is elkezdett görbülni a tér, minden órában más és más lett. Ennek következtében az irányunk megváltozott- pontosabban erőszakkal megváltoztatták -, és ahelyett hogy messze jobbra elhagytuk volna a Fenyegetőt, most egyenesen feléje rohanunk. - Még távol van - vágtam közbe. - Van időnk a gondolkodásra. Leonyid leállította a hajtóműveket. Most már csak azért száguldottunk, mert valaki megsemmisítette
előttünk a teret. Ha addig semmi nem történik, mintegy három nap múlva, és anélkül hogy akár egy gramm energiánkba is kerülne, elérjük a Fenyegető bolygórendszerét. - Ha visszafelé kezdünk el repülni, a térelnyelőik nem lesznek képesek megállítani - szólt Leonyid. - Nem is akarnak megállítani. Ha visszafelé haladunk, a csillagkép középpontja felé fogunk tartani. Minek állítanának meg? És még egyről megfeledkezel, Leonyid. A pusztítók térelnyelői, úgy látszik, gyengébbek, mint a mieink, viszont könnyen tudják változtatni a tér formáját, és kivédhetetlen gravitációs csapásokat képesek ránk mérni. Ha egyesítik mindazt, amit tudnak, rosszul járunk! A teremben Olga és Oszima jelent meg. Túl nehéz időket éltünk ahhoz, hogy be lehessen tartani az ügyeletek pontos rendjét. Olga korábban sem kételkedett benne, hogy előbb-utóbb a Fenyegető felé fogunk sodródni. - A tervük világos. Addig fognak rángatni bennünket a csillagok között, amíg el nem fogy a térelnyelőket tápláló hajtóanyagunk. Akkor pedig már nem lesz nehéz valamelyik bolygórendszer közelébe kényszeríteni minket, ahonnan csapást mérhetnek ránk. - Ha nekik nem sürgős, nekünk sem kell kapkodnunk - válaszoltam. - Azért hatoltunk be a Perseus körzetébe, hogy minél többet tudjunk meg róluk. Egyelőre pedig mást sem teszünk, mint hol az egyik, hol a másik csillag elől menekülünk. Folytassuk az utunkat a Fenyegető felé, és vizsgáljuk meg, mivel és kivel van dolgunk. - Van benne valami. De nem veszélytelen a vállalkozás. Mégis próbáljuk meg. Éjjel és a rákövetkező napon délig az űrhajó kikapcsolt hajtóművekkel száguldott a baljós csillag felé. „A szélső bolygó mellett ellenséges űrhajók gyülekeznek” - jelentette délben a fedélzeti számítógép. A nagyítógép lencséjén át szemügyre vettem a fémbolygókat. A két belső ólomból volt, a harmadikat, a külsőt aranyréteg borította. A gravitációs tér az Aranybolygó körül ezerszer nagyobb volt annál, mint ha az egész bolygó aranyból lett volna; a bolygó magja valószínűleg különlegesen sűrű plazmából ált. Az Aranybolygó fölött, mint állandó kísérők, az ellenség űrhajói keringtek. Ugyanolyan gépszörnyek voltak, mint azok, amelyek a Plejádok környékén támadtak meg bennünket. Tíz űrhajót számoltam meg. A másik két, belső bolygót még figyelmesebben vizsgáltam meg. Ismerősek voltak számomra. Ezeknek a bolygóknak a képét André a haldokló fejszemű látomásaiból fejtette még. Szomorú, egyhangú fémépítmények tárultak a szemem elé. Valahol ott, a holt ólommezőkön, az ólommélységekben sínylődnek a foglyok, és lehet, hogy André is köztük van… - Az automaták mindent rögzítettek, amit innen látni lehet… Itt az ideje, hogy visszaforduljunk szólalt meg Leonyid. Hátramenetbe kapcsolta a térelnyelőket. Egy ideig mozdulatlanul függtünk a térben, küzdöttünk az Aranybolygó vonzása ellen; erről a bolygóról nyúltak ki felénk a csápok, amelyek a teret megsemmisítették, a két ólombolygó nem gyakorolt hatást erre a folyamatra. Aztán kitéptük magunkat az üresség szorításából, ahová bekényszerítettek minket. Rövid idő múlva már ezer fényév sebességgel száguldottunk. Olga megjegyezte, hogy a sűrű csillagtengerben az ekkora sebesség veszélyeket rejthet magában. Leonyid ingerülten válaszolta: - Bármelyik csillagig több fényhónap az út. Minél messzebbre kell kerülnünk ezektől a fémbolygóktól és egyáltalán az egész csillagképtől! - Nem is olyan régen mindenáron ide akartál jönni - emlékeztette Olga. - Megérted hát végre: nem vagyunk felkészülve arra, hogy ebben a veszélyes csillagképben utazgassunk! És te, Eli? Arra gondoltam, micsoda naivitás volt abban reménykedni, hogy könnyen megtaláljuk Andrét az ellenség csillagfészkében. André persze életben van, hiszen nem azért rabolták el, hogy megöljék, de az ezernyi bolygó közül bármelyiken lehet. Honnan tudhatnánk, hogy éppen melyiken van? Még arra sem vagyunk képesek, hogy valamennyit körberöpüljük, nemhogy még harcba is bocsátkozzunk velük! - A visszatérésre szavazok - mondtam. - Kikérjük a legénység véleményét is, s majd eldöntjük, hogy merre meneküljünk - mondta Olga. -
Szerintem a legkedvezőbb irány a Fenyegető lenne, amögött a puszta űr van, ahonnan érkeztünk. Leonyid visszafordította az űrhajót a Fenyegető felé. Szemmel láthatólag vidámabb lett. Mint a nagy megpróbáltatások idején mindig, most is harcias lelkesedés fogta el. - Úgy el fogunk húzni e baljós csillag mellett - mondta -, hogy a pusztítók csak pislogni fognak a fejszemükkel. Én pedig megdöntőm a saját gyorsasági rekordomat. Lassan kezdett neki a sebességnövelésnek: fokozatosan indította be a térelnyelőket, egyiket a másik után. Gázokból és porból álló felhő kísérte uszályként az űrhajót. A sebességmérők előbb háromezer, majd négyezer fényévet mértek; valóban a saját csúcsunkat döntögettük. Az egyre növekvő Fenyegető balról fénylett. Nem utazósebességgel, inkább a villámcsapás gyorsaságával száguldottunk mellette; ekkor már elértük az ötezer fényév sebességet. Kiszáradt a szám, a szívem hangosan dörömbölt a mellkasomban. Még a halvérű Oszima is fel-felkiáltott izgalmában. Csak Olga figyelte hallgatagon az oldalról közeledő Fenyegetőt. Már biztosak voltunk benne, hogy mi kerekedünk felül. Az űrhajó és a Fenyegető által bezárt szög egyre növekedett, a csillag már nem jött felénk, hanem lassan távolodni kezdett. Már-már hurrázni kezdtem, de ebben a pillanatban a fedélzeti számítógép jelentette, hogy a tér görbülete gyorsan növekedik. Minden percben egyre erősebb lett a görbület. Az űrhajó, éppúgy, mint eddig, most is az űr millió és millió köbkilométerét semmisítette meg, változtatta kozmikus gázok és por hamujává. De mindez egy tőlünk idegen, érthetetlen, nem euklideszi térben zajlott. Nem tudtunk kitörni, hanem meredeken visszafordultunk egy mások által felrajzolt görbe mentén. A Fenyegető egyre távolodott, most már merőleges volt a repülés tengelyére. Ezzel szemben a körforgásba belépett néhány más csillag, az égbolt keresztbe fordult előttünk. Az a pont, amelynek irányába ki akartunk törni, már nem előttünk volt, hanem a hátunk mögött. Óriási félkört írtunk le a Fenyegető körül, és ismét a csillagkép belseje felé száguldottunk. Leonyid öklével csapkodta a szék karfáját. Az arca eltorzult. - Erősebbek nálunk! - hörögte. - Erősebbek! Olga a vállára tette a kezét. - Szégyelld magad! Azonnal hagyd abba a hisztériát! Nem ők erősebbek nálunk, mi vagyunk meggondolatlanok!
23. Olga szavai nemcsak Leonyidra hatottak kijózanítólag. Már majdnem valamennyien kezdtük elveszteni az uralmat az idegeink fölött. Még soha nem tettük ennyire próbára gépeink erejét, és mégis, valamilyen erő nem is csak egyszerűen továbblökött, hanem egyenesen más irányba fordított bennünket. - Mindenki azonnal nyugodjék meg! - kiáltotta Olga ellentmondást nem tűrő hangon. A fedélzeti számítógép továbbitotta a bensőjéből sugárzó energiát a személyzet többi tagjának. - A helyzet súlyos, de nem reménytelen. Az, ami nem sikerült a Fenyegető körzetében, lehet, hogy sikerül máshol. Van még egy utolsó lehetőségünk: harcolva fogunk kitörni! Az űrhajó félkört írt le a Fenyegető körül, majd ismét az általam Rosszakarónak nevezett csillaghalmaz felé száguldott, oda, ahonnan már egyszer elmenekültünk. A Rosszakaró és az űrhajót visszafordító Fenyegető között sűrűn pettyezték az eget a csillagok; ilyen volt a világűrnek az a része, ahová kerültünk. Hamarosan kiderült, hogy nem mindegyik csillag vonzza magához egyformán az űrhajót. Egyik-másiktól a pusztasággá változtatott tér hatalmas hullámai löködtek felénk, és nagy erővel szívták arrafelé az űrhajót. Sietve elhagytuk ezeknek a csillagoknak a környékét. A bizalmatlanság félelemmé változott, amikor az egyik körül éppolyan fémbolygórendszert fedeztünk fel, mint a Fenyegető körül, és a bolygókon ürcirkálókat pillantottunk meg. Nem kételkedtünk benne: azért próbálnak odakényszeríteni, hogy csapást mérjenek ránk. De láttunk másfajta csillagokat is, olyanokat, amelyek nem akartak minket odaszívni magukhoz.
Némelyeknek szintén voltak bolygórendszereik, ám ezek a bolygók a mieinkre, a Nap körül keringőkre hasonlítottak, és nem a fémgömbökre. Úgy tűnt nekem, mintha az egyiken városokat látnék. - Egy ilyen nem aktív, békés csillag körzetében kell kitörnünk - döntött Olga. - Meg fogják próbálni, hogy megakadályozzanak bennünket ebben, tehát ravaszabbnak kell lennünk! Az ellenség sem tudta rosszabbul nálunk, mire készülünk. Ha egyszer már ránk csattintotta az űrbéli egérfogót, akkor nem is akart kiengedni onnan. Megfoghatatlan könnyedséggel és erővel változtatta a csillagközi térségek görbületét. Már oda sem engedett a békés csillagok közelébe; egyszerűen nem vezetett feléjük út az űrben. Megcéloztuk őket, és elszáguldottunk mellettük. Aztán amikor elfordultunk valamerre, ismét megjelent előttünk egy vészjósló aktív csillag: láttuk a fémbolygórendszereket körülötte, láttuk az űrcirkáló-flottát. Olga elemezni kezdte az ellenség taktikáját: - A békés csillagok irányába vezető utat nagyon határozottan elzárják; ez azt jelenti, hogy ott reális lehetőség van a kitörésre. Ugyanakkor az aktív csillagok felé különösebb igyekezet nélkül kényszerítenek. Valószínűleg arra várnak, mikor merülünk ki. Ezt kell kihasználnunk, hogy saját tervüket fordíthassuk ellenük. - Mit találtál ki, Olga? - Rögtön meglátod, Eli. A vevőkészülékek továbbra is érzékelték a tér változásait, egy adást sikerült is részben megfejteni: „Folytassátok… Erőik nem végtelenek… az egyetlen…” Amikor eltávolodtunk a Rosszakarótól, nekilendültünk egy közeli, békés csillagcsoport körzetének. Úgy éreztem, hogy nekirugaszkodásaink egyre gyengülnek, már azt hittem, hogy az aktív hajtóanyagunk fogyóban van, de Olga megnyugtatott: - Nem baj, ha az ellenség is erre a következtetésre jut. Semmi kifogásom sincs ellene, ha örömmel feltételezik, hogy kezdünk kifulladni. Nemsokára az űrhajó csökkentette a sebességét. Míg a görbületnek ötezer fényév sebességgel mentünk neki, a csillagkép közepében pedig néhány százzal haladtunk, most a gyorsaságunk alig tízszer haladta meg a fényét. Ekkor Olga kihirdette, mi az elképzelése. Az ellenség görbíteni kezdi a teret, amikor ki akarunk törni az aktív csillagok körzetéből, de nem akadályozza meg, hogy közeledjünk feléjük. Ez azt jelenti, hogy az űrhajót maga felé vonzó csillag irányába kell haladnunk, aztán amikor megfelelő közelségbe érünk, harci térelnyelőinkkel csapást mérünk a bolygóira. A bolygókat ezzel hatalmas, üres szakadékká változtatjuk, majd keresztültörünk az újonnan teremtett pusztaságon. Tudtam, hogy Olga valami nagyon merészet gondolt ki. Először azt hittem, hogy az ellenséges űrhajókkal akar harcba bocsátkozni; ez már többé-kevésbé kipróbált dolog volt, hiszen Leonyid és Allan négy ellenséges űrcirkálót semmisített meg, s talán negyvennel is sikerülne elbánnunk. De a bolygókat elpusztítani!… Az emberiségnek van tapasztalata abban, hogyan kell bolygókat teremteni, csak az Ohra létrehozása két nemzedék munkájába került. De csapást mérni egy olyan gömbre, amely ötször nagyobb a Földnél, és tömege több ezerszer akkora - ez új dolog volt. Megtámadunk egy fémbolygót, amelyet gépezetek tömege, űrhajók és valószínűleg még néhány erősen felfegyverzett kozmikus test véd - ettől még a lélegzetem is elállt. Olga nagy nyugalommal cáfolta meg a rázúduló ellenvetéseket. A számítások őt igazolják, mondta. Az aktív hajtóanyagkészletek elegendőek bármelyik bolygó megsemmisítésére, bármilyen nagy is legyen a tömege, a térelnyelők egyidejű csapásának ereje garantálja az objektum azonnali elpusztulását, csak elég közel kell menni hozzá. Ezt viszont maga az ellenség biztosítja. Csak hadd vonzzanak maguk felé; majd meglátják, mit kapnak! - Nincs más esélyünk a kitörésre! Még tíz kör a csillagrendszerben, még húsz nekirugaszkodás a görbületek falának, és erőnket vesztve, az ellenség könnyű zsákmányává válunk. Olga megkapta a kért teljhatalmat a kozmikus ütközet idejére.
- A kitöréskor én leszek a parancsnok - fejezte be. - Nem akarom megbántani a férfiakat, de a harcra kevéssé vagytok alkalmasak, barátaim. Túl szenvedélyesnek és kapkodónak születtetek. Pihenjetek egy kicsit, nehéz megpróbáltatások várnak ránk. Ahogy az őseink mondták, mindenkinek teljesítenie kell a feladatát. Azt hiszem, Leonyid még örült is neki, hogy nem ő fog parancsnokolni a harc idején. Azután, hogy nem sikerült áttörnie a Fenyegető mellett, mintha egy kicsit elvesztette volna az önbizalmát.
24. Gondolatban és érzéseiben valamennyiünk siettette a találkozást az ellenséggel. De Olga nem növelte, hanem csökkentette a sebességet. Már nem száguldottunk, hatalmas erővel magunk alá gyűrve a teret, hanem botorkáltunk a fénysebesség közelében. Még néhány fékezés, és a fénysebesség alá kerülünk, s ezzel láthatóvá válunk bármilyen távcső számára. A kívülálló szemében az űrhajó valószínűleg a kétségbeesés és az erőtlenség anyagi megtestesülésének látszott; úgy tűnhetett, hogy csaknem hajtóanyag, energia nélkül tántorgunk ide-oda. De akármennyire botladoztunk is, akárhogyan változtattuk az irányunkat, a térben megjelenő görbület a Fenyegető felé terelt bennünket. Ezúttal már harmadszor sodródtunk oda. Valamilyen szörnygépezetek buzgón összekeverték az űr geometriáját, hogy belezuhanjunk a kitátott, óriási torokba. Olga pedig engedelmesen vezette az űrhajót a megadott úton. Tudtuk persze, hogy csak az ellenség megtévesztésére teszi ezt, de ez csak az értelem tudása volt, és nem az érzelmeké. A hideg futott végig rajtam, amikor láttam, milyen vészjóslóan növekszik a gyilkosvörös Fenyegető. Még egyszer sem sodródtunk ennyire pontosan a középpontja felé. Az űrhajó tehetetlen repülése addig folytatódott, amíg a tér görbülete el nem tűnt. Ismét maga felé kezdett szívni a Fenyegető. Az űrhajó, mintha felocsúdna, visszafelé rándult. De minden ilyen akciónknál az ellenség egyre magabiztosabb lett, az ellenállásunk gyengült. Küzdöttünk kétségbeesetten, halálra szánva; legalábbis ezt szerettük volna elhitetni az ellenséggel… Hamarosan már saját sebességünk sem volt, idegen erő irányított, bennünket. Világossá vált, merrefelé taszítanak. A Fenyegető a mozgásunk tengelyétől kissé oldalra került. Az Aranybolygó felé sodródtunk, oda, ahol az ellenséges űrcirkálók támaszpontja volt; oda, ahonnan gravitációs csapást lehetett mérni ránk. - Mit látsz, Eli? - Mivel az űrhajó valamennyi gépezetét neki kellett irányítania, Olga ritkán nyúlt a távcsőhöz. - Ugyanazokat az űrhajókat. - Nem indultak el felénk? - A fénysebesség fölötti tartományban a tér üres. - Hamarosan nekilódulnak. Az Aranybolygó csökkenti a térelnyelést. Valószínűleg azt hiszik, hogy nem kell erőszakkal vonszolniuk minket a vágóhídra. Néhány perc múlva belátják, hogy korán temetnek bennünket. Ez a néhány perc sokáig tartott. És amikor vége lett a várakozásnak, elkezdődött az, amit aggodalommal vegyes izgalommal vártunk; az, amit gondolatban annyira siettettünk. Olga megindította a hajtóműveket, a térelnyelőket, és a Csillageke egyenes vonalban az Aranybolygó felé lendült. Elsöpörtük azokat a rekordokat, amelyeket Leonyid állított fel a Fenyegető környékén. Az előzetes elképzelések meg sem közelítették azt, amit Olga oly hidegvérűen és határozottan művelt. Nem tudom, hány perc telt el, számolta-e egyáltalán valaki a perceket, lehet, hogy csak a tudatunkban lelassult másodpercek peregtek, de az űrhajó sebessége meghaladta a hatezer egységet, és még mindig egyre gyorsultunk. Támadásba kezdtünk, elértük a hétezer fényévnyi sebességet! És ekkor a pusztítók megértették, hogy elszámították magukat. A fénysebesség fölötti tartományban megjelent tíz felénk száguldó pont. Egyszerre két kép tárult a
szemem elé. Az Aranybolygó körül ragadozó madárként keringett tíz ellenséges űrcirkáló; ezt láttam a nagyítógép közönséges képet adó távcsövén át, de a valóságban ez már nem így volt. Ez a lassú fénnyel működő távcső egy már rég elmúlt képet továbbított nekem. Valójában már mind a tíz űrcirkáló - akár az elszabadított vérebek - vad düh vel habzsolta a teret. Mindezt pontosan érzékeltük a térhullámok segítségével. Kénytelen voltam kalapot emelni az ellenség bátorsága előtt. Szó sincs arról, hogy már nem gyűlöltem őket! A pusztítókban összegeződött minden társadalmi rossz, ami az űrben feltárult előttünk. A rosszhoz pedig nem szabad jóindulattal közelíteni, nem szabad megbékélni vele, lehetetlen tisztelni azt. A rosszat gyűlölni és megvetni kell. De az ellenség bátor volt, ezt meg kell adni; az űrhajók el is menekülhettek volna a halálra ítélt bolygóról. Mind az idő, mind a sebesség elég lett volna ahhoz, hogy a pusztítók épségben vigyék el az irhájukat. Ehelyett a biztos halálba indultak, így kísérelve meg megmenteni a bolygón maradt társaikat. És ahogy ma visszagondolok arra, ami akkor történt, most is váltig csodálkozom, hogy elkeseredetten bátor tervük miért nem sikerült. Mindenesetre nem voltak messze elképzelésük valóra váltásától, helyesebben annyira közel voltak hozzá, hogy talán csak; a másodperc ezredrésze hiányzott a sikerhez. Elvesztettem az önuralmamat, amikor megláttam a felénk száguldó, halált hozó pontokat. - Támadj, Olga! - kiáltottam. - Még korán lenne! - felelte. - Korán lenne, Eli! - Támadj! - könyörögtem rémülten. - Ne felejtsd el, gyorsabban haladnak, mint saját gravitációs csapásaik! Minden perc késedelem újabb és újabb ránk zúduló gravitációs hullámokat eredményezhet! - A gravitátoraink lefékezik őket- felelte hajthatatlanul. - Nem támadhatok túl korán, mert ellenkező esetben a bolygóval nem tudnék mit kezdeni. Ne feledd, hogy bolygó, nem űrhajó, elzárja előlünk a kitörés felé vezető utat. Sebességünket az űrcirkálók sebességéhez igazítottuk. A fénysebesség fölötti tartományban száguldó pontok gyorsan növekedtek. Ekkor már Leonyid sem bírta idegekkel. - Ne várj tovább, Olga! - üvöltött fel. - Valamennyien elpusztulunk! - Még nincs itt az ideje! - felelte a parancsnok. Leonyid megragadta Olga karjai. Magánkívül volt. - Olga, ezt nem engedem tovább! Olga kirántotta a karját. - Megparancsolom, hogy viselkedjetek nyugodtan! Senki ne merészelje elvonni a figyelmemet! Ismét idegfeszítő csönd uralkodott el, a vér súlyosan lüktetett ereinkben. Már láttuk az ellenséges űrhajók körvonalait. Egy fényóra távolságra lehettek tőlünk, vagy ha a mi vad száguldásunkat is hozzászámítjuk, alig fénymásodpercekre. És ebben a pillanatban Olga működésbe hozta a harci térelnyelőket. A térhullámokat ábrázoló képernyőkön az űrcirkálók teste egy pillanat alatt örvénylő ködfolttá, egyetlen szikrázó ponttá változott. És amikor keresztülszáguldottunk mindazon, ami lett belőlük, a nagyítógép lassú fénnyel működő távcsövében tíz fellobbanó, majd azonnal ki is hunyó kis csillagot pillantottunk meg. Az ellenséges ürflotta nem létezett többé. Most már csak az egyre növekedő, halálra ítélt Aranybolygót láttuk, amely - mint később a műszerekről leolvashattuk - kétségbeesetten gerjesztette maga körül a gravitációs védőtereket. Aztán belerohantunk az elpusztult űrhajók gravitációs sortüzének sávjába, és észre kellett vennünk, hogy gravitátoraink nem képesek kivédeni azt. Rettenetes erő szorította össze testemet, a levegő sípolva, hörögve áradt ki a tüdőmből, mellettem felnyögött Olga. Leonyid vadul elkáromkodta magát. Ez az első hullám volt a leggyengébb, az ellenséges űrhajók már a pusztulásuk előtt indították el azt, és minden bizonnyal fegyvereik már nem működtek teljes erővel. Biztos vagyok benne, hogy maguk a pusztítók is tudták, hogy csapásaik már nem az igaziak, és további közeledésüknek csak egyetlen oka volt: belénk akartak rohanni, hogy az ütközéskor mi is elpusztuljunk. Viszont a következő gravitációs sáv olyan erős volt,hogy még nyögni sem tudtam. Úgy éreztem,
össze vagyok lapítva, a testemet átjáró fájdalom mintha darabokra szaggatta volna a sejtjeimet. Mehettem az elzuhanó Leonyid hörgött, elvesztette az eszméletét, de lehet, hogy meg is halt. Egyedül Olga volt az, aki mindkét kezével szorítva a karosszéket, valahogy kibírta a szörnyű nyomást. - Olga! - hörögtem, miközben megpróbáltam feltápászkodni. - Jön a harmadik!… - Tarstd magad, Eli! - nyögte nagy erőfeszítéssel. - Tartsátok magatokat, fiúk! Mindjárt elpusztul a bolygó! A harmadik gravitációs hullám abban a pillanatban ért el bennünket, amikor felpillantva láttam, hogyan hull szét darabokra a pusztítók átkozott bolygója. A hatalmas korong fellobbant, és rögtön alkotórészeire bomlott szét. A távcsövön rettenetes robbanást láttunk, amely a bolygó mélyéből indult el. Olga pontosan számolt, könyörtelenül mérte a csapást. A pillanat törtrésze alatt mindennek vége lett. A gyilkos bolygó, amely szörnyűséges gépezeteivel elzárta előttünk a csillagrendszerből kivezető utat, nem volt többé. A helyén egy új szakadék tátongott a semmiben, egy új üresség ásított a kozmikus térben. Mielőtt elvesztettem az eszméletemet a harmadik gravitációs hullámtól, amely már túl későn érkezett, hogy megmentse az ellenséget, még utoljára megpillantottam az oldalirányban messze eltávolodó, ismét vöröslő ponttá váló, már senkit nem riogató Fenyegetőt. Még láttam a tiszta égboltot, a csodálatosan ragyogó Tejutat, a világmindenség gigantikus térségeit. Kitörtünk a csillagbörtönből, amely kis híján a sírunkká vált. Szabadok voltunk, ismét a szabad űrben száguldottunk. …Eljött az én időm: A Föld csupaszon kitárul előttem, Mindjárt alszik már, sötét és meleg. Fekszik. Az enyém. Annyira enyém, Hogy már fáj is. Szépséges e világ! Boldog vagyok, hisz Láthatom, s tudok róla mindent. Most szabad lettem, akárha nem ember, De isten volnék! A. Tanev
HARMADIK RÉSZ Föld 1. - Eli! - szólított egy hang. - Eli! Eli! Felelni akartam, mondani, hogy élek, hogy mindent hallok. „Azt hiszem, elvesztettem a látásomat, de egyébként minden rendben van! - akartam visszakiáltani a hangnak. - Mindjárt felállok, ne hívjatok ilyen erőszakosan, rosszul érzem magam! - gondoltam. -Hagyjatok békén!” - könyörögtem egy szó nélkül. Úgy éreztem akkor, hogy a fejem tiszta. Most azonban, amikor nézegetem az agyam sugárzásának a felvételét, látom, hogy az értelmem alig pislákolt, csak zavaros, bódult víziók világítottak benne. Tízszer is meghaltam, és tízszer támasztottak fel, míg először bizonytalanul, majd egyre erőteljesebben magamtól kezdtem kapaszkodni az életbe. - Eli! - hallottam a hangot. - Eli! Eli! A hang nem hagyott békén. A sötét külvilágban - nem volt semmi, csak ez a hang volt az egész világ. Egy szűk, zajos, nyugtalan világ. Végre felelni tudtam. Kinyitottam a szemem. Az ágyam mellett Olga és Oszima ült. Mindketten engem vizsgálgattak. - Kezd magához térni! - suttogta Olga. Ismét behunytam a szemem. Gyötrelmes volt felemelni mázsás súlyú szemhéjamat. Pihennem kellett a megerőltetés után. Belülről ismét hallottam a hangot: „Eli! Eli!” Felnyögtem. - Hagyd abba! - suttogtam, és ismét kinyitottam a szemem.
Olga halkan sírt. A külvilág hirtelen kitágult és elhallgatott. - Barátaim! - szóltam, és megpróbáltam felemelkedni. - Maradj fekve! - mondta Olga. - Nem szabad mozognod, Eli! Rettenetesen megrémültem. Eszembe jutott a vér-színű vörös csillag, a Fenyegető. Meg kellett győződnöm róla, hogy már távolodunk a Perseus szörnyű KHI csillagképétől… - Hol vagyunk? - kérdeztem. - Mennyi idő telt el a csata óta? Még hallottam, hogy háromezer fényév választ el a Perseus csillagképeitől, majd ismét elvesztettem az eszméletemet. Így kezdődött a gyógyulásom.
2. Újra tanultam élni: kinyitni a szemem, hallani, válaszolni, enni, járni. Nem volt könnyű feladat. Sok hónap telt el, míg hasonlítani kezdtem a társaimra. A véletlen úgy hozta, hogy én többet kaptam, mint bárki más. A harmadik gravitációs hullám nagyon erős volt, de a többieknek nem törte össze a csontjait, nem pusztította el annyira a szöveteit, mint nekem. Nyolcan - köztük Leonyid - elvesztették az eszméletüket, de ők is magukhoz tértek, amint az űrhajó kitört a térbe. - Én is elájultam - mondta Olga. - De ez akkor történt, amikor megláttam, milyen állapotban vagy. A parkban voltunk. Tolókocsiban ültem, Olga mellettem állt. Virágzott az orgona, beköszöntött a harmadik űrbéli tavasz, a föld illatozott. Olga lesoványodott, sápadt volt és törékeny. A gyógyulásom napjai alatt megtudtam, hogy sírni is képes, mégpedig gyakran. Ez meghatott engem, de nem érintett kellemesen. Nem a rettenetes emlékekbe beleborzadó, gyenge, hanem a régi józan, nyugodt, kiegyensúlyozott Olgát szerettem volna látni, vagy még inkább azt, amilyennek a Perseusnál mutatkozott: a bátor, áthatóan okos, gyors gondolkodású nőt. Tréfásan mondtam: - Mindenesetre gonoszul bántunk a gonosztevőkkel. Azt hiszem, mindenki attól reszket abban az átkozott csillagképben, hogy visszatérünk. - Miért mondod, hogy átkozott? Talán nem te állítottad, milyen szép? És nem minden lakója sápad bele a gondolatba, hogy visszatérünk. Barátaink is vannak ott. Emlékszel a békés, nem aktív csillagokra, amelyektől olyan határozottan távol tartott bennünket az ellenség? - Tehát galaktok lakják ezeket a csillagokat? Ez már biztos? - Magad is meggyőződhetsz róla, ha megnézed a számítógép által feldolgozott anyagot. És a Perseus-ban több a baráti csillag, mint azok, amelyeket a pusztítók népesítenek be. Más a helyzet a csillagközi térséggel; azt minden bizonnyal az ellenség tartja korlátlan ellenőrzés alatt. Eszembe jutott összecsapásunk az Aranybolygóval. - A pusztítóknak az utolsó pillanatig fogalmuk sem volt róla, mire vagyunk képesek. Különben aligha mertek volna közeledni az űrhajóhoz. - Hogyan jutott ez eszedbe? - Csak úgy… felmerült bennem… - Arra gondolsz, hogy André még él? De hiszen semmit sem sikerült megtudni róla, és segíteni sem tudtunk rajta… Magad is a visszatérés mellett voltál… - Abban a pillanatban nem tudtunk segíteni rajta, azért szavaztam a visszatérés mellett. - Szerinted azóta megváltozott a helyzet? Úgy tettem, mintha a beszélgetés elfárasztott volna. Nem akartam elárulni, mi aggaszt engem. Amíg meg nem érkezünk a Földre, semmit sem lehet biztosan tudni.
3. Egyszer, amikor éppen nagy üggyel-bajjal botladoztam a park egyik sétányán, Leonyid szólt, hogy beszélni akar velem.
- Itt? Vagy menjünk be hozzám? - Jobb lenne nálad, hogy senki ne zavarjon. A szobám falán a visszatérés útját mutató térkép fénylett. Egy csillogó vonal a Föld felé vezető útvonalat mutatta, rajta egy vörös pont mászott lassan előre: az űrhajó. A vörös pont már a csillogó vonal végpontja felé közeledett, tizenegy hónapja jöttünk el a Perseus csillagképből, csaknem ötezer fényév távolságot tettünk meg. Az út kétharmad részéig eszméletlen voltam. - Egy hónap múlva az Ohrán leszünk, három hónap múlva pedig a Földön - mondtam. - Igen, egy hónap az Ohráig, három a Földig - felelte Leonyid. - Számomra ez semmit nem jelent. - Miért ez a világfájdalom? - Te is tudod, Eli. - Hát persze. Olga miatt. De mit akarsz nekem Olgáról mondani? Leonyid arca szürkébe váltott. A hűvös hang, ahogyan beszéltem, rosszulesett neki. De úgy határozott, hogy megőrzi a nyugalmát. - Nagyon jól tudod, mit érez irántad. Amikor rosszul voltál, nem törődött az űrhajóval, éjjel-nappal a betegágyadnál ült… - No és? Mit akarsz ezzel mondani? Fekete szemgolyói vadul csillogtak rám. - Miért nem veszed el? Miért, Eli? - Furcsállom, hogy ilyen tanácsokat adsz, Leonyid. - Nem! - kiáltott fel. - Hát ennyire érzéketlen vagy! Nem engedheted meg magadnak, hogy semmibe vedd! Miért hallgatsz? Azon töprengtem, mit feleljek. Sem ő, sem Olga nem értette volna meg, mi játszódott le bennem. Ők épeszű emberek. Én más vagyok. Az, ami engem most éltetett, nem hagyott helyet bennem más érzelem számára. Nem tehettem meg, hogy egy kis szerelem miatt mással foglalkozzak, és Olga nagy szenvedélyre is méltó volt. Jól tudtam ezt, ha józanul gondolkodtam. De hát ezt hiába magyaráztam volna Leonyidnak. - Azért hallgatok, mert nem kérdéseket, hanem egy kérést vártam tőled; olyan kérést, amelynek hallatán megszorítottam volna a kezed, és azt mondanám: igazad van, erre nem tudok mit mondani. - Ejha, te kérést vársz tőlem? Felelj nekem, milyen kérést akarsz hallani? - Azt vártam, hogy azt mondod: Olga nem veszi észre, Eli, hogy te közömbös vagy iránta, egyáltalán semmilyen rosszat nem képes észrevenni benned, azt hiszi, hogy benned összpontosul minden emberi jó tulajdonság, ez a mindenben annyira hűvös fejjel gondolkodó és tisztán látó lány ebben az egyben, a te értékelésedben mélységesen téved. De mi ketten, Eli, jól tudjuk - azt hittem, ezt fogod mondani -, hogy te, Eli, kérges szívű és méltatlan vagy hozzá, veled nem lehet boldog, és egyáltalán, aligha tudsz valaha is boldogságot nyújtani valakinek. És én, Leonyid, nem ismerek más örömet, mint azt, hogy mindig vele legyek, segítsek neki, és elfogadjam a segítségét… És ez számára is boldogság lenne, mivel általam a legjobb tulajdonságait hívja életre magában… Leonyid szeme úgy villogott, hogy nem volt könnyű belenézni. - Nem vagy te kérges szívű, Eli… kár ilyeneket mondanod… De rendben van, tegyük fel, ezt mondtam volna neked… Te mit felelnél rá? Odaléptem vele a falhoz, amelyen a vörös pont lassan, több ezerszer felülmúlva a fénysebességet, kúszott előre az átlátszóan fénylő vonalon. - Egy hónap múlva megérkezünk az Ohrára, és ott elbúcsúzunk egymástól. Te Olgával maradsz, én elmegyek. Ti tovább fogjátok szántani a csillagteret, nekem pedig a Földön van dolgom. Nem is sejted, mennyire fontos nekem a Földre sietnem! Leonyid megölelt, és egy szó nélkül kiment a szobából.
4. Amikor a távcsőben megjelent az Ohra képe, csillagközi odisszeánk már harmadik éve tartott. A
fénysebesség fölötti tartományban haladtunk, az Ohráról nem láttak minket. Ezzel szemben mi kitűnően megfigyelhettük a bolygót. Igaz, ez a múlt képe volt, de az is állandóan változott: a múlt közeledett a jelenhez. Különös dolog volt ez: általában a jelen távolodik el tőlünk, és válik múlttá. Most minden fordítva történt, a múlt vált jelenné. Egy fénynap távolságra az Ohrától a Csillageke lefékezett, lassabban haladt a fénysebességnél, és már egyszerű anyagi testként folytatta az előrehaladást. Csak ekkor fedeztek fel bennünket. A Kormányos indult el felénk. Éppúgy, mint korábban, most is Allan volt a parancsnoka. Már messziről üdvözletekkel árasztott el minket, kérdezte, mi történt az úton, nem bukkantunk-e André nyomaira. Erre a kérdésre rögtön válaszoltunk, a többire a feleletet elhalasztottuk a találkozásig. Megfenyegetett, hogy a fénysebesség fölötti láthatatlan régiókba száguld bele, hogy gyorsabban ideérjen. Általános nevetés közepette Olga azt felelte neki: „Próbálj csak meg eltűnni! Mi akkor is látni fogjuk a vacak kis bárkádat!” Amikor az űrhajók párhuzamos pályára tértek, Allan átadta a parancsnoklást a helyettesének, és átjött hozzánk. Öröme túl erőteljesen nyilvánult meg. Még Leonyid is feljajdult, amikor kibontakozott öleléséből. Allan csak velem, mint beteggel, tett kivételt. Viszont puskalövés hangosságú csókokkal árasztott el. - Égi csavargók! - üvöltötte egy perc múlva. - Hova tűntetek több mint két évre? Meséljetek csak: hol? mit? hogyan? A klubhelyiségbe vittük magunkkal. Ott gyülekezett az űrhajó egész személyzete. Minket izgatott a kérdés: mi van a Földön? Hogyan végződött Vera és Romero vitája? Allan elterpeszkedett egy karosszékben, és fénylő szemmel nézett végig rajtunk. Nem tudott behatolni aggodalmunk mélységeibe. - Milyen vita? Ostobaság, mindenki megnyugodott már. Igaz, egy és más történt: tüntetések voltak, mint jó őseink korában. Romero telebeszélte mindenkinek a fejét, minden videooszlopban csak őt lehetett látni. Olyan hévvel védelmezte társadalmunk alapjait, hogy szinte könnyfacsaró volt. Az ősökről, az utódokról, rólunk, a pusztítókról, a csillaglakókról szónokolt… Egyébként a Nagy Akadémiai Számítógép is az ő igazát erősítette meg. Aztán eljött a nap, amikor mindenkinek feltették a kérdést, bár enélkül is világos volt, mi lesz a vége az egésznek. Allan nevetni kezdett. A teremben tapinthatóvá vált a csend, féltünk egymásra nézni. Allan fel sem fogta, miért nem vágunk közbe. - Az embereknek elment az eszük! - kiabálta. - Tömeges őrültség vett rajtuk erőt, ez a véleményem. Romero mellett csak háromtized százalék szavazott, kilencvenkilenc és hét tized látványosan elfordult tőle. A Nagy Akadémiai Számítógép követelni kezdte, hogy pontosítsák a betáplált alapelveket. Vera azt mondta erre, hogy mindez nem más, mint társadalmi rendszerünk fejlődésének egy újabb lépcsőfoka. Odarohantunk Allanhoz, és örömünkben a levegőbe dobáltuk. Csak mi, akik kiverekedtük magunkat a Perseus kelepcéjéből, és megvívtuk a harcot a Fenyegetővel, csak mi tudtuk nemcsak az értelmünkkel, hanem egész szívünkkel megérteni, milyen helyesen cselekedett az. emberiség. Amikor a szenvedélyek elcsitultak, nem bírtam megállni, hogy ne tegyek fel egy rosszmájú kérdést: - Te persze azok között voltál, akik végig megőrizték a józanságukat? Biztos vagyok benne, hogy a szavazáskor Romerót támogattad! - Én? - csodálkozott Allan. - Elment az eszed, Eli? Romero éppen engem vádolt meg, hogy én is az eszeveszettek hatása alá kerültem. Nem vagyok olyan jó szónok, mint ő, de amikor én beszéltem, Romerót kikapcsolták, így történt! Kamagin és Groman, meg persze Harsona csak olajat öntöttek a tűzre. Az űrhajósok halála és a Plejádok bolygóinak elpusztítása megvadította a népet. Harsona pedig ott röpködött a tömeg fölött, és vadul bömbölt arkangyali hangjával. - Hogy érzik magukat az ősűrhajósok a Földön? Hogy van az angyal? - Kitűnően! Harsona úgy viselkedik, mintha a Paradicsomban lenne, csak a kisgyerekek félnek tőle.
Túl hangos a repülése, ez az egyetlen, ami elkeseríti őt. A kamaszok versenyt repülnek vele aviettáikon, s ő persze lemarad. Kamagin és Groman pedig az új csillagközi űrhajók navigátorává képezik át magukat, és alig bírják lerázni az ajánlkozó menyasszonyokat. Még elgondolni is félelmetes, mennyi lány szeretett beléjük! Remek fiúk, mindegyik fiatalabb bármelyikünknél, holott négyszáz-egynéhány évesek! Azt hiszem, éppen ez vonzza a lányokat. Megkérdeztem, milyen fontos dolgokba fogtak bele a Földön. Allan hosszú beszédben válaszolt. A lelkesedés, amely elfogta az embereket, gyakorlati cselekedetekbe torkollott. Két bizottságot alakítottak, az egyik, az űrhajóépítők központja, a Plútón van, a másikat pedig aligha lehet, bizottságnak nevezni, mivel a Föld lakóinak a fele a tagjai közé számít. Ez bolygóépítéssel foglalkozik. A zöldellő Földön csak az öregek, a gyerekek és azok maradtak, akik a gyárakban dolgoznak. Akkora a zűrzavar és a hangoskodás, hogy a kívülállónak égnek állna tőle a haja. Kívülállók azonban nincsenek, mindenki résztvevő, és képességüktől függően valamennyien megteszik a magukét. Ott kezdődik az egész, hogy nincs még pontosan meghatározva az sem, mivel foglalkozzék a bolygóépítő bizottság. Az egyik, a legtermészetesebbnek tűnő elképzelés szerint - ezt ma el is kezdték megvalósítani - új bolygókat kell építeni a Nappal szomszédos magányos csillagok körül. Mindenki azt harsogja, hogy ne legyenek többé bolygó nélküli csillagok, minél több bolygót kell létrehozni a Galaktika közeli csillagai körül, hogy minden csillag mellett minden életfeltétellel bíró bolygók kellenek, hogy az életre alkalmatlan bolygókat fel kell kutatni és át kell alakítani, és ehhez hasonlók. Valamennyi lakott bolygó tele van ilyen szövegű plakátokkal, lehetetlen leszedni őket. Az Aldebarantól a Dél Keresztjéig nincs egyetlen olyan csillag sem, amelynek a környékén ne folyna lázas munka. Igaz, már olyan hangokat is hallani, hogy ez az elképzelés helytelen: a könnyebbik, de kevésbé hatékony utat választottuk. Egyre nagyobb teret kap a gondolat, miszerint nem nekünk kell a természethez alkalmazkodnunk, hanem azt kell megváltoztatni, hozzánk idomítani. Nem bolygórajokat kell létrehozni a már kész csillagok körül, hanem egy egészen új bolygórendszert kell építeni, amely bármilyen élőlény számára biztosítja az életfeltételeket. Természetesen saját, külön napokat is szükséges majd tervezni az új bolygók számára. Ez persze nehezebb, de érdekesebb is. Az építkezési területet már kiválasztották: a Szíriusz és a kísérője, egy fehér törpe környékén lesz ez, egy különálló helyen az Orion és a Canis Maior között, mintegy ezer köb-parszek térfogattal. Itt, az univerzálisan felszerelt bolygókon fogják lassanként összegyűjteni azokat a csillaglakókat, akiknek nem kedvezőek otthon az életfeltételeik. Mindez egyelőre még a tervezés állapotában van, embereink az egyik csillagképből a másikba repülnek, hogy egyeztessék az új bolygók jövendő lakóival a szükséges életfeltételeket: a bolygók méreteit, a napok hőmérsékletét, a nappalok és éjszakák hosszúságát, a légkör tulajdonságait, a nehézkedési erőt, a lakhelyet és az élelmezést… - És bár az egész kimondhatatlanul egyszerű - folytatta csaknem kiabálva Allan -, a zűrzavar már ebben is felütötte a fejét. Furcsa népség vagyunk mi, emberek, semmit sem tudunk emberi módon csinálni! Hónapokig elvitatkozgatunk azon, hogyan kezdjük a munkát, aztán hirtelen minden égetően sürgőssé válik, gyerünk, vágjunk bele a közepébe, kezdődik a rohanás, a Csillagekék teljes sebességgel nekilendülnek, az űr már recseg-ropog, akárhová néz is az ember, a térben mindenütt csak óriási porfelhőket lát. Már az élőlények számára fenntartott helyeket sem hagytuk érintetlenül, mintha az űr nem lenne elég nagy. Belegondolni is rossz, mi zajlik az űrútvonalakon. Egyszer a Kormányos valahogy belerepült a térnek egy megsemmisített részébe: előttünk éppen elemeire hullott szét egy csillag, egy sötét törpe, amelyre nem volt szükség. Körös-körül a tér építőanyaggá, ürporrá változott. Merre fordulhattunk volna? A régi, poétikus hangulatú űrutazások már a múlté. Nemsokára csak a Galaktikán kívül lehet amúgy istenigazából nekiereszteni az űrhajót. Ha ez így megy tovább, otthagyom a csillagközi járatokat, és elmegyek bolygóépítőnek. Nevető szemmel végignézett rajtunk, és így fejezte be: - Hát ilyen dolgok folynak a Földön, barátaim. Most pedig rajtatok a sor: mondjátok el, mi mindent
hoztatok magatokkal a Perseusról! - Valami érdekeset mutatunk neked a sztereoképernyőn - mondta Leonyid. Amíg folytak az előkészületek, megkérdeztem Olgát: - Miért néztél folyton rám, amikor Allan a Földről mesélt? Ugy meredtél rám, mintha megkövültél volna. - Nevettél, Eli. Két év óta először nevettél! - No és? Jólesett ezt látnod, vagy megijesztett? - Magam sem tudom. Mindénesetre nagyon furcsa volt. Hirtelen rájöttem, hogy nagyon megváltoztál, Eli.
5. Az Ohrán egyik csillagközi űrhajóról átszálltam a másikra. A Téremésztő fölött ezentúl Spichalski rendelkezett, míg a Kormányos elindult a Földre. A betegségem alatt eltelt hónapokban az űrhajón három berendezést készítettek a térhullámok gerjesztésére és vételére. Igen kevéssé különböztek azoktól, amelyeknek olyan jó hasznát vettük a Perseuson. Térhullám adó-vevőnek, THAV-1-nek neveztük el az első modellt. Egyet átadtunk Spichalskinak, a másikat a Plútóra szántuk, a harmadikat a Földre fogom magammal vinni. Nehéz leírni Spichalski örömét, amikor megtudta, mire valók ezek a berendezések. Ahhoz, hogy meg lehessen érteni az állapotát, hozzá hasonlóan egy egész életet kell leélni a vakrepülések korszakában, aztán hirtelen rádöbbenni, hogy látva is lehet száguldani az űrben. Könnyezett, amikor sorban megölelt bennünket. Nekem azt mondta: Önt különleges ajándékkal vártam! - Éppolyan gyors mozgású volt, mint elválásunkkor, rózsás arcú, világítóan kék szemével éppolyan kedvesen és hamiskásan hunyorgatott rám, ahogyan néha az öregek néznek a gyerekekre. - Kellemes meglepetés, nemde? Viola hozzám intézett szavainak a felvétele volt az ajándék. Bementem a szobámba, hogy egyedül találkozhassak Violával. A múlt körülfont, egy pillanatra közelebbinek tetszett a jelennél. Viola fénylően és villámgyors mozgással kigyúlt előttem, és a fehéren izzó Véga körül keringő bolygó sejtelmes kertjeinek homályában felhangzott a hangja. Ez az otthoni, a saját földjén lévő Viola volt, nem az, akit az ember által megalkotott csodák világában ismertem meg. „Eli, én kedves Elim! dalolta és ragyogta Viola. - Várlak, azt ígérted, hogy eljössz, látni akarlak!” Elfogott a szomorúság, de boldog is voltam. Nem tudtam ellátogatni hozzá, de örültem, hogy szeretett volna látni. Aztán jó alaposan eldugtam a videoszalagot. Nem a Végára kellett gondolnom, hanem a Földre. Az egész világmindenségben csak egyetlen hely vonzott magához: az aprócska és hatalmas Föld. Nem voltam biztos benne, hogy a Föld hajlandó lesz-e azzá válni, amit én terveztem róla. Aztán felvettem egy szalagra a Violának szánt választ, és átadtam Spichalskinak. Megígérte, hogy a Líra csillagképbe induló első űrhajóval elküldi. - És ön nem akar elruccanni a Végára? Kellemes hely az. - Nem - feleltem. - A Földön van dolgom. - Hát persze. Teljesen rendbe kell jönnie, és hol lehetne erre jobb helyet találni, mint az öreg Földön? Semmit nem fogott fel abból, ami bennem lejátszódott. Reggel elindultunk a Föld felé.
6. Ma már nem tudom felidézni magamban azokat a heteket,amelyeket a Kormányos fedélzetén töltöttem. Allan a csillagvándoroknak ahhoz a fajtájához tartozik, aki rábízza ugyan az irányítási müveleteket az űrhajó műszereire, de egy lépésre sem tágít mellőlük. Csak az ebédlőben találkoztam vele. Órákat üldögéltem a parkban, és szunyókáltam egy padon. A Plútón két napot töltöttem. Nem ismertem rá.
Az első, a régi terv szerint csodálatos, a földinél semmivel sem rosszabb légkört akartunk teremteni, hatalmas erdőségeket, sőt egy óceánt is. A légkört meg is csinálták, kerteket és parkokat is telepítettek, de erdőknek és az óceánnak nyoma sem volt. A számukra kijelölt helyen, kilométereken át gyárak húzódtak. „Lázasan dolgozó bolygó” - így hívtuk azelőtt a Plútót. Most nyugodtan adhattuk volna a „Zúgó-dübörgő bolygó” nevet is neki. Az egész Plútó szinte rázkódott a gépek zajától, még a vulkánkitörések sem hallattak ilyen állandó, monoton morajt. - Jól kigondolták, ugye?! - kiáltott felém Allan. Aviettán szálltunk a bolygó körül. - Valld be őszintén, erre nem számítottál! - Persze hogy nem. Micsoda gigászi munka! - Ez a Csillagközi Szövetség legnagyobb műhelye! Nem akarsz egy pillantást vetni az új csillagközi űrhajókra? A Déli-sarkon vannak, a késztermékek raktárában. Egyébként a nyersanyagot az Északi-sarknál rakodják ki, aztán az végighalad az egész bolygón, míg kész űrhajók formájában ismét felbukkan a Délisarkon. A Déli-sark környékén egy akkora terület felett repültünk végig, mint egész Európa. Ez volt a késztermékek raktára. Ezer és ezer kilométereken át húzódtak az űrhajók hegygerincre emlékeztető seregei. A hatalmas űrflottán itt végezték el az utolsó, befejező munkálatokat, mielőtt az űrhajók kifutottak a világűr óceánjára. - Vissza kell térnünk - szólt Allan egy kis idő múlva. - Te csak menj vissza. Én még bolyongok egy kicsit a bolygóm fölött. - Akár bukfencezhetsz is a levegőben; ha jól emlékszem, nagy kedvelője vagy ennek a sportnak. A Plútón is felszereltek már egy Nagy Számítógépet, egyelőre csak tízmillió Őrangyallal, és te, éppúgy, mint a többi űrhajós, be vagy táplálva a gép memóriájába. - Ejha! Ki fogom próbálni! Sokáig köröztem a Plútó síkságai fölött. Nem egészen három év telt el azóta, hogy búcsút mondtam ezeknek a helyeknek. Minden megváltozott itt, valóban minden! Még a napok is másképpen világítottak, mintha felerősödött volna a fényük, egyik nap után feljött a másik, a reggeli helyére a nappali lépett, a nappali átadta a helyét az estinek, aztán megjelent az éjszakai nap. Régen ezek külön égitestek voltak, mindegyiknek megvolt a maga feladata; egyik a munkát, másik a pihenést szolgálta: most valamennyi egyformán ragyogott, mindig nappal volt, a bolygó nem ismerte a pihenést. De ez a dübörgő, fáradhatatlan Plútó, amely nem álmodott és nem pihent, jobban tetszett a réginél, annál, amelyik nyugodtan, méltóságteljesen dolgozott, és ugyanúgy pihent is. Az ütemes, szabályos tevékenység volt, ez pedig az ihletett munkaláz. Maximális sebességre gyorsítottam fel az aviettát. Az űrhajók hegygerincei odalent kiúsztak alólam, és eltűntek a horizont mögött. Jól tudok gondolkodni akkor, amikor erős a szél. Már nem a Plútón járt az eszem, hanem a Földön. Azután, amit itt láttam, már nem féltem a Földdel való. találkozástól. Leszállás előtt megállítottam az aviettát a levegőben, behunytam a szemem, egész lényemmel hallgattam a bolygó hangját. Szerettem a régi zenét, elalvás előtt mindig átadtam magam a külön erre a célra rendelt, a hangulatomhoz illő dallamoknak, még André művét, a Csillagszférák harmóniáját is türelmesen elviseltem néha. De soha nem éreztem semmi ahhoz hasonlót, amit ennek az űrműhelynek a dübörgése kiváltott belőlem. Végre-valahára megismertem a csillagszférák valódi harmóniáját! A bolygó hangja felkavart, szerettem volna valami olyasmit, valami nagy, tiszta fényű cselekedetet véghezvinni, ami méltó lenne ehhez a súlyos, világokat megrázó dübörgéshez. Aztán, már távolodva a Plútótól, még sokáig hallottam - belülről természetesen - ezt a lelkesült, ihletett dübörgést.
7. Mindenre gondoltam, amikor a Földdel való találkozást elképzeltem, csak arra nem, hogy milyen
ünnepélyes lesz a viszontlátás. Siettem, hogy korábban érjek haza, mint a társaim, és erre alaposan rá is fizettem: ha nem is az egész ránk váró dicsőség, de annak jó része egyedül nekem jutott ki. A Marstól kezdve űrhajónkat egy egész flotta kísérte. Nem akarom részletezni a fogadtatást az űrrepülőtéren, hiszen azt a Naprendszer valamennyi bolygóján sugározták. Három órán keresztül fogadtam az üdvözléseket, egyik ember kezét ráztam a másik után, lengettem a sapkámat, és rettenetesen elfáradtam. Csak otthon, a Zöld sugárúton, a barátaim körében tudtam megkönnyebbülten föllélegezni. - Olyan érzésem van, mintha megloptam volna a társaimat - keseregtem. - Ha ezt tudom, nem jövök egyedül. - Ők sem fognak panaszkodni a fogadtatásra - nyugtatott meg Vera. - Téged pedig nemcsak az űrhajó személyzetének egyik tagjaként vártak, hanem külön, saját magadért is. Örömhírt mondok neked: jóváhagyták azt a tervedet, hogy a Földet az űr felé irányuló hatalmas füllé, hanggá és szemmé kell változtatni. Meghökkentem, nem jöttek szavak a számra. Még senkinek sem számoltam be ezekről az elképzeléseimről. - Ott, távol a Földtől, megfeledkeztél az itteni rendről - mondta Vera mosolyogva. - Hát nem mondták neked, hogy a Plútón is felszerelték a Nagy Állami Számítógépet? Röpködtél a bolygó fölött, és az Őrangyal rögzítette a gondolataidat. Kiderült, annyira fontosak ezek, hogy az Őrangyal azonnal továbbította őket a Földre, és a Nagy Számítógép, szintén késlekedés nélkül, minden embert értesített erről. Te még csak éppen elfoglaltad a helyed a Földre induló űrhajón, amikor itt már mindenki azon vitatkozott, igazad van-e vagy sem. De mielőtt hozzákezdenénk a terved megvalósításához, rendbe kell jönnöd: az Orvosi Számítógép aggódik az egészséged miatt. Engem nem aggasztott az egészségem. A találkozás a barátaimmal és annak a híre, hogy elfogadták a tervemet, hasznosabb volt minden gyógyszernél. Vera legnagyobb szobája is csaknem kicsi volt a vendégek befogadására. Főképp Harsona miatt kellett szoronganunk. Az űrrepülőtéren velünk együtt szállt be az aerobuszba; már megtanulta, hogy egy angyal úgysem képes tartani vele az iramot. Ellenben határozottan tiltakozott a lift ellen, és kijelentette, hogy saját maga repül fel a hetvenkilencedik emeletre. Be kell ismernem, hogy nem akartam hinni neki: Harsona legalább száz kilót nyom, a magasság pedig jó háromszáz méter. De mégis felrepült odáig. Először csak minden huszadik emeleten pihent meg a teraszos, kertekben, aztán már minden ötödiken, de a végén csak fölért. Igaz, beleizzadt, de büszke is volt rettenetesen. Egy kissé már megszokta és elfogadta a földi szokásokat, de sokban a saját feje után megy. Luszin tudja, hogy a lelkivilágát sohasem lesz képes megváltoztatni, bár Harsona kedvéért lemondott a sólyomfejű isten megteremtéséről. A földi helyiségek, különösen a nők szobái kevéssé alkalmasak arra, hogy angyalok röpködjenek bennük. Harsona maga is megértette, hogy nincs értelme a szobában a levegőbe emelkednie. De ha csak egy lépést tett, vagy kiterjesztette a szárnyát, máris levert valamit. A vendégek között Zsanna is ott volt fiával, Oleggel. A jóképű, élénk, okos szemű kisfiú nagyon hasonlított az apjára; úgy tűnt nekem, mintha a kis Andrét látnám magam előtt. Százszor is elpróbáltam magamban a találkozást Zsannával, ismételgettem a szavakat, amelyeket mondani fogok neki, elképzeltem, milyen lesz az arckifejezésem. De mindent elfelejtettem: a szavakat is, azt is, milyen arccal fogok a szemébe nézni. A vállamra hajtotta a fejét, csendesen sírt, én szó nélkül átöleltem. Aztán azt mormogtam: - Hidd el, Zsanna, nincs még minden elveszve. Olyan elkeseredett pillantást vetett rám, hogy csak minden erőmet összeszedve tudtam elviselni. Oleget a vendégekre hagytuk, és Zsannával az én szobámba vonultunk vissza. Leült a díványra, én mellé húztam a karosszéket. Felindultan figyeltem az arcát. Zsanna nagyon megváltozott, nagyon kevés maradt meg benne abból a kacér, csinos, kicsit könnyelmű asszonyból, amilyennek ismertem. Egy komoly, mély érzésű, a bánatát még ki nem heverő nő beszélgetett velem.
- Mindent tudok Andréról - mondta. - Mindennap hallom a hangját, hallgatom a búcsúszavait, amelyeket akkor mondott el nekem és Olegnek, mielőtt a fejszeműek rátok támadtak… Azt is tudom, hogy ti minden lehetőt megtettetek azért, hogy kiszabadítsátok, vagy legalább a nyomára bukkanjatok. Tudom, hogy halála előtt nem azt kiáltotta: „Zsanna!”, hanem azt, hogy „Eli!”. - Az eltűnése előtt, Zsanna. André nem halt meg. Azért is hívott engem, és nem téged. Bajba került, de az életét nem fenyegette veszély, ezért nem is mondott utolsó istenhozzádot. - Miért gondolod ezt? Hiszen az ellenség kezébe került. Nem akart hinni nekem. Rajtam kívül senki sem hitte, hogy André él. Mással nem volt muszáj törődnöm, de Zsannát meg kellett győznöm. - Éppen azért. André életben volt, amikor legyűrték. Romero minden bizonnyal elmondta neked hogy akkor is hallottuk a kiáltásait, amikor már nem láttuk. - Igen elmondta. Romero biztos benne, hogy André meghalt. - Akkor most énrám hallgass, ne Romeróra. Ha meg akarták volna ölni őt, rögtön megtették volna, nem küszködnek vele annyit, hogy élve fogják el. Ő az egyetlen, akit ismernek az új ellenségeik közül, rettegniük kell az életéért, nincs értelme elpusztítaniuk őt! Biztos vagyok benne, hogy jobban vigyáznak az életére, mint te tennéd azt a Földön! - Négy ellenséges űrcirkálót semmisítettetek meg. Bármelyiken ott lehetett André is. - Egyiken sem lehetett. A pusztítók aligha tették ki egyetlen foglyukat az ütközet veszélyeinek. Arra ugyan számíthattak, hogy győzni fognak, de arra már kevésbé, hogy nem lesznek veszteségeik. És tökéletesen bizonyos, hogy Andrét a lehető legtávolabbra vitték a harctól. Én legalábbis ezt tettem volna a helyükben. Nem hihetem, hogy az ellenség ostobább nálam. - És talán nem André halálát bizonyítja az, hogy a pusztítók semmit sem… Érted, mit akarok mondani, Eli? Romerónak az a véleménye, hogy az ellenség kínzással minden titkunkat képes lett volna kiszedni belőle, de mégsem tudott meg semmit. Ez így van, ugye? A riadt Zsanna mindkét vállát megragadtam, és erősen a szemébe néztem. - Te szeretted Andrét - mondtam halkan. - Te voltál neki a legkedvesebb, Zsanna! Hogyan merészelsz így beszélni róla? Vakságodban a saját férjedet sem ismerted meg eléggé? Romerónak kellene tőled, megtudni, milyen André, és nem neked kell Romerót hallgatnod! Zsanna ismét sírva fakadt. Én idegesen jártam fel-alá a szobában. Nekem is sírni támadt kedvem. Rajtakaptam magam, hogy a lelkem mélyén én is félek: André gyengének bizonyult. Azt nem tudhattam, hogy mi, a barátai, mennyire lennénk képesek elviselni a kínokat, de azt igen, hogy valamennyiünk közül ő bírja a legkevésbé a szenvedést. Zsanna legyűrte a könnyeit, majd így szólt: - Minden összezavarodott bennem, Eli. Ha nem lenne Oleg, aligha éltem volna túl ezt a tragédiát. Amikor meghallottam André halálhírét, komolyan gondolkodtam azon, érdemes-e ezután élnem. - Nem a halálhírét, hanem az eltűnésének a hírét, Zsanna! - Igen, az eltűnésének a hírét. Hát nem ezt mondtam? De ha csak eltűnt, és nem halt meg, ahogy te mondod, vajon van-e valamilyen esély a kiszabadítására? - Legalábbis megpróbálkozunk vele. Egyet biztosan állíthatok: amikor itt lesz az idő, és visszatérünk a Perseus csillagképbe, egyetlen olyan eldugott bolygó sem lesz, amelyet tüzetesen végig ne kutatnánk. Zsanna felállt. - Ideje hazamennünk. Köszönök mindent, Eli! Te mindig hű barátja voltál Andrénak, néha még féltékenykedtem is emiatt rád. De most, a halála után… - Az eltűnése után - vágtam közbe haragosan. - Az eltűnése után, Zsanna! Ijedten nézett rám. - Nem ismerek rád, Eli. Egészen más lettél. Néha még félek is tőled. Erőt véve magamon elmosolyodtam. - Ha valakinek, akkor neked igazán nincs okod félni tőlem.
8. A vendégek elmentek, kettesben maradtunk Verával. Az ő szobájában ültem, Vera oda-vissza járkált az ajtó és az ablak között; ez volt a szokása, órákig tudott sétálni tétován előre-hátra, előre-hátra. Néha meg-megállt az ajtónál, hátravetette a fejét, kezét összefonva a tarkójára tette, hallgatagon nézte a várost. Mindezt már ezerszer láttam, minden ugyanúgy ismétlődött most is. Mégis minden megváltozott. Más lett Vera, és más lettem én is. Éppolyan szép volt, talán szebb is, mint korábban, de a szépsége nem hasonlított a régi szépségére. Vera elérte a nők kritikus korát, azt a kort, amikor a szépségük a széthullás előtt még egyszer kivirágzik. Az elmúlt néhány évért nagy árat kellett fizetnie. - Vera - szóltam -, nem békültetek ki Romeróval? - Nem is veszekedtünk. Egyszerűen rájöttünk, hogy idegenek vagyunk egymásnak… - Amennyire emlékszem, ő nem akart szakítani… - Én talán akartam? A szakítás az akaratunktól függetlenül történt. - Fáj ez neked, Vera? - Jobban fájna az, ha erőszakkal tartanék fenn egy olyan kapcsolatot, amely már hazuggá vált. - És Paul? Az ő érzelmei nem változtak meg? - Érzelmek, Eli, érzelmek! Romero legerősebb érzelme a büszkeség. Azt hiszem, jobban gyötri őt a visszautasítás, mint az, hogy darabokra tört a szerelem. Beszéljünk másról - fordult felém Vera. - A Nagy Számítógép a következőképpen értelmezte a tervedet: először csináljunk a Földön egy hatalmas térhullám adó-vevő állomást, és csak ezután bocsátkozzunk komolyabb harcba. - Pontosan így van. - Építettünk egy nagy Galaktikus Flottát - folytatta elgondolkodva Vera. - Láttad az űrhajókat a Plútón; mindegyik erősebb, mint a Téremésztők egész serege… Már megszületett a döntés, hogy ezt a flottát el fogjuk indítani a Perseus felé. Most viszont, a te terved miatt, az expedíciót el kell halasztani. - Nem elhalasztani kell, hanem megfelelően felkészíteni. Ne felejtsd el, Vera, hogy az ellenség már tudja, mire vagyunk képesek, és ők sem fogják vesztegetni az időt. - Ezért támogatott téged olyan hevesen mindenki. Te nagyon jól megtervezted a háborút. Most azonban a békét kell megtervezni. - Ez ugyanaz, Vera. A háború győzelemmel ér véget, a győzelem pedig a béke kezdetét jelenti. - Önmagában a háború nem oldja meg a nagy kérdéseket. - Szerinted az nem megoldás, ha lesújtunk a pusztítókra? Ha semmivé tesszük a katonai erejüket? - Ez csak a megoldás kezdete, a kiindulási pont, nem több. Az igazi megoldás az lesz, ha az ellenséget rávesszük arra, hogy békében éljen. - Elment az eszed, Vera! Még hogy a láthatatlan pusztítók, amint békésen művelik a földet! Azt reméled, hogy sikeres tárgyalásokat tudsz folytatni ezekkel a pokolfajzatokkal? - Ha nem reménykednék a sikeres tárgyalásokban, nem szálltam volna síkra azért, hogy építsünk egy hadiflottát. Éppen olyan jól tudom, mint te, hogy rábeszéléssel semmit nem érünk el a pusztítóknál. Oda kell csapni nekik. - Ki kell őket irtani, Vera! - Ez egyszerűen lehetetlen, Eli! Mi a garancia arra, hogy néhány űrhajójuk nem menekül el valahová, más csillagvilágokba, és ott nem fejlesztik tovább katonai erejüket? Mi a garancia arra, hogy már eddig nem hoztak létre gyarmatokat valahol a Galaktika közepén? Csak a mi Galaktikánkban százmilliárd csillag van; azt hiszed, hogy valamennyit végigkutathatod, melyik veszélyes, melyik nem? És milliárd és milliárd más galaxis is van még! Tudsz kezeskedni azért, hogy oda nem jutottak el a pusztítók? - Persze hogy bárhol ott lehetnek. Csak arról van szó, hogy a Perseus csillagképeiben kell kiirtani
őket. - Vagyis megnyerünk egy ütközetet, majd ezután lehet, hogy belebonyolódunk egy végtelen irtóháborúba? Felülkerekedünk egy úgynevezett döntő ütközetben, és az utódainkra hagyjuk az általános pusztulás örökké fenyegető rémét? Nem, Eli, akárhogy nézzük is, ebben nincs sok logika! Ahogy hallgattam Verát, gondolatban a Perseuson jártam. Ismét magam előtt láttam az Aranybolygót. Kissé hasonlított a Plútóra: éppen olyan űrbéli gyárrengeteg volt ott, és ha nem is gyártottak rajta űrhajókat, a tér görbületét tetszés szerint változtatta, a teret anyaggá tudta sűríteni. Az Aranybolygó nem békésen keringett a térben, hanem uralkodott fölötte. És hány ezer ilyen bolygó van az egyetlen Plútóval szemben! Mindegyiken lázas munka folyik, az átkozott ellenség azon próbálkozik, hogy éppúgy eltanulja tőlünk az anyag semmivé, pusztasággá változtatását, mint ahogyan mi eltanultuk tőlük a világpusztaság, az üres tér sűrűségének a változtatását. A pusztítók sietnek… Mi történik akkor, ha az ürflottánkkal szembeállítják az újonnan létrehozott harci térelnyelőiket? - Egyelőre még nagy előnyben vagyunk velük szemben - mondta Vera. - Minél gyorsabban ki kell ezt használni. - De te azt mondtad, hogy a győzelem csak a kezdetet jelenti? - Igen, a kezdetet. Először mi erővel fogjuk kényszeríteni a pusztítókat arra, hogy hagyják abba a rémtetteiket, azután lassanként bevonjuk őket a Galaktika értelmes és szabad lényeinek a szövetségébe. Te magad mondtad, hogy a pusztítók bátrak és munkaszeretők, technikai eredményeik csodálatra méltóak. Nem kellene szégyellnünk magunkat, ha egy ilyen népet örökre kizárnánk a világméretű együttműködésből? - Nem tudom, milyen módon lehetne együttműködni velük. - Nemrégen még azt sem tudtad, hogy léteznek. Ha rögtön mindent tudnánk, nem lenne fejlődés. Egyébként én nem hiszek az olyan rémtettekben, amelyeket csak a rossz iránti szeretetből hajtanak végre. Ha a pusztítók gyilkosokká váltak, ennek az lehet az oka, hogy hasznuk van a gyilkolásból. - Más utat-módot keresel arra, hogy az ellenség szükségleteit kielégítsd? - Ne felejtsd el: az emberek is sokáig éltek úgy, hogy más élőlényeket irtottak. A Földön marha- és birkanyájak legelésztek, hemzsegtek a tyúkok és kacsák. A vágóhídra hajtották, levágták őket, hogy az embereknek legyen elég hús az asztalukon. A mai gyárak által termelt szintetikus hús jobb ízű, mint a marhahús, a szintetikus tej kellemesebb illatú, mint az igazi. Már nincs szükség arra, hogy élőlényekkel táplálkozzunk, s nem is hajtja senki vágóhídra az állatokat. Lehet, hogy valami hasonló megy végbe a pusztítóknál is? Azért kezdték elnyomni, gyilkolni a szomszédaikat, mert így könnyen ki tudják elégíteni a szükségleteiket. Lehetséges, hogy a szükségletek kielégítésének új módjait tudjuk feltárni előttük; persze csak akkor tesszük ezt, ha ezek a szükségletek valóban életfontosságúak. Az az érzésem, hogy amikor a szükségleteikről beszélsz, egyben egy kissé igazolod is a pusztítók rémtetteit. - Egyáltalán nem. Megérteni nem azt jelenti, hogy elfogadni és igazolni. Meg lehet érteni és ugyanakkor elítélni valamit. A rabszolgaság még nem válik erkölcsileg megtámadhatatlanná attól, hogy a rabszolga hasznot hajt a gazdájának. A rossznak is megvan a lombozata, és megvannak a gyökerei is. Ha levágjuk a felső ágakat, és a földben hagyjuk a gyökereket, új hajtások eredhetnek belőlük. Mi erővel kényszerítjük a pusztítókat arra, hogy nyugton maradjanak, megszabadítjuk a foglyaikat, s ezzel eltüntetjük a lombozatot, a rossz megnyilvánulását. Ezután pedig végezni kell a rossz megjelenésének a lehetőségével is, ehhez viszont meg kell tudnunk, milyen gyökerekből táplálkozik. Ha az ellenség élő szervezetek szöveteit használja fel a saját élettevékenysége céljaira, akkor végső soron szintetikus szöveteket is elő lehetne állítani, és mi szívesen segítenénk őket ebben. - Úgy gondolom, nem könnyű az ördögöket angyallá változtatni. - Éppolyan nehéz, mint az angyalokat emberi életmódra szoktatni. Mégis ezt kell tennünk. - A mi életünkben aligha láthatjuk meg fáradozásunk gyümölcseit. - Majd meglátják az unokáink. Ez is megéri a fáradságot.
Bementem a szobámba, és levetkőztem. Kigyulladt előttem egy videooszlop. A szoba közepén Romero támaszkodott a botjára. - Fogadja jókívánságaimat a megérkezése alkalmából, kedves barátom! Ne keljen fel, jól látom önt az ágyban is, és kezet fogni amúgy sem tudnánk. Kérem, részesítsen abban a megtiszteltetésben, hogy holnap találkozik velem. - Nagyon szívesen. - Ebben az esetben ebédeljünk együtt. Ülünk majd az asztal mellett, mint a régi szép időkben. Erről jut eszembe: remélem, nem bántódott meg, hogy nem jelentem meg az érkezésekor? Tudja, olyan személyek is voltak ott… - Értem, Paul. Holnap ebédre önnél leszek. Romero eltűnt.
9. Mennyire szépséges volt a kedves, öreg, zöldellő Föld! Egész délelőtt a Főváros utcáin bolyongtam, felrepültem a házsorok fölé, kimentem a környékbeli mezőkre, végigjártam a parkokat, fürödtem a folyóban. A szomszéd kollégiumból való fiúk csendes tisztelettel figyelték, ahogy kiléptem a házból. Október volt. Három évre el kell tűnni az űr végtelenjében ahhoz, hogy az ember megérezze, milyen jó otthon! Leültem egy padra az egyik tér fái alatt. Szemben egy előrenyúló ereszű ház állt; utolsó ittlétemkor ez alatt az eresz alatt kerestem menedéket az eső elől. Eszembe jutott az ismeretlen, hosszú nyakú, vastag szemöldökű lány, Mary Glann, aki mellett álltam, és aki kinevetett. Vajon mi lehet ezzel a kellemetlenkedő Maryvel? A Fővárosban van? Vagy elment valahová, mint a többiek, valamelyik új építkezésre? Valaki leült mellém a padra. Először oda sem figyeltem, aztán felé fordultam. A padon mellettem Mary Glann ült. - Üdvözlöm, Eli! - szólított meg. - Ugye magát Eli Gamazinnak hívják? - Jó napot - válaszoltam. - Igen, Eli Gamazin a nevem. Maga pedig, ha nem tévedek, Mary Glann? A lány magabiztosan bólintott. - Micsoda véletlen! - folytattam. - Képzelje csak, éppen magára gondoltam, és máris itt termett! - Azt hiszi, véletlen? Egyszerűen megkértem az Őrangyalt, hogy irányítsa a maga gondolatait rám. Bosszús lettem, de nevettem is magamon. A hosszú bolyongás alatt elfeledtem, hogy a Földön az Őrangyalok az urak. Ha csoda is volt, hogy Maryre gondoltam, a mindennapos, technikailag megalapozott csodák közé tartozott. Még a nagyapáink dolgoztak meg érte, hogy az ilyesminek a megvalósítása ne legyen túl nagy feladat. - Tehát látni akart engem, Mary? Én mégis csak a magamét hajtogatom; engem is érdekelt, mi lett magával. Mit mondunk most egymásnak, amikor a kívánságaink teljesültek? Mary nem sietett a válasszal. Később megtudtam, hogy gyakran nem érti meg rögtön, mit akarnak tőle. Amíg töprengett, alaposan megnéztem. Úgy emlékeztem rá, hogy nem szép lány, de most mégis inkább csinos volt, mint csúnya. Az egyetlen, ami nem illett finom arcvonásaihoz, a vastag szemöldöke volt; igaz, olyan sötét, elgondolkodó szemet árnyékolt be, hogy ez a diszharmónia érzékelhetetlenné vált. Már az első találkozásunkkor megjegyeztem magamnak, hogy sötét szeme van, de akkor úgy tűnt nekem, hogy csak a haragtól sötét. - Bűntudatot érzek magával szemben - mondta. - Magam sem tudom, miért voltam olyan neveletlen akkor Kairóban, majd itt, ezen a téren. El is határoztam: bocsánatot fogok kérni, amikor ismét találkozunk. De maga elment az Ohrára, azután a Plejádokra és a Perseusra. Most azonban visszatért, és én bocsánatot kértem. Fel akart állni, de visszatartottam. Kedvem támadt egy kis tréfára. - Tudja-e, hogy az indulás előtt én megkérdeztem a Felvilágosító Központot, mennyire ülünk egymáshoz?
Marynek esze ágában sem volt zavarba jönni. - Igen, tudom. Sőt azt is tudom, hogy semmilyen szempontból nem illünk egymáshoz. Minden jót, Eli! Nem mertem továbbra is visszatartani. Ültem a padon, és néztem, hogyan távolodik el. Ami a tudakozót illeti, Mary nem mondott igazat, az Őrangyalok nem adnak ki személyes titkokat. Aztán eszembe jutott: Mary valószínűleg feltette ugyanazt a kérdést rólam, és ezért tudja, hogy kevéssé illünk össze. Azért is ment el, hogy további kérdésekkel ne firtassam az ő apró kis titkát. Sajnáltam, hogy elment. - Nem feledkeztél meg róla, hogy vár a barátod? -kérdezte az Őrangyal egy öregember hangján. Hívtam egy aviettát, amely pillanatok alatt meg is jelent. - Az volt a szándékom, hogy elébe megyek, Eli - mondta Romero, és szívélyesén megölelt. - A Felvilágosító Központtól mégtudtam, hogy álmodozva üldögél egy téren. Mit csináljunk most, kedves ifjú, sokat szenvedett Odüsszeuszom? Az ebédig még jó két óránk maradt; no persze, ha kedve van, akár most is nekiláthatunk. Olyan természetesen viselkedett, mintha soha nem veszekedtünk volna. Én pedig örömmel átvettem a stílusát: - Menjünk fel a Központi Gyűrű tetejére. Onnan remek kilátás nyílik a Fővárosra. - Kitűnő ötlet! Akár mindennap kész vagyok gyönyörködni a városban, ma pedig különösen tiszta az idő. Miközben felmentünk a tetőre, titokban tanulmányoztam Paul arcát. Minden ismerősöm megváltozott, és én még nem szoktam meg őket. - Meglehetős régen nem találkoztunk - mondta mosolyogva Romero. - Alig két és fél éve. - Nem, barátom, egy egész korszak telt el azóta. Egy másik társadalmi korban búcsúztunk el egymástól, és ismét másikban találkoztunk. Az időt helyesebb az események és nem az órák szerint számítani. - Jó sok esemény zajlott le. - Forradalmi változások zajlottak le, barátom. És ha a hatalom nem is ment át egyik osztály kezéből a másikba, mint őseink idejében, ez csak azért van, mert régen nincsenek már osztályok. Egyébként ez semmivel sem csökkenti a fordulat jelentőségét. - Ön ezt fordulatnak nevezi? - Úgy gondolja, hogy nincs igazam? Mindeddig csak saját magunk kedvére éltünk. Most pedig próbáljunk akármit tenni, olyasmit, ami csak az emberiség számára hasznos, a Nagy Állami Számítógép rögtön töprengeni kezd, nem származik-e kára ebből azoknak a lényeknek, amelyeket a védelmünk alá vettünk. Megértettem, hogy nem is annyira vitára akar lengem provokálni, mint inkább így próbálja kiadni magából a felgyűlt keserűséget. - Én ezt másképp nevezném, Paul. Egyszerűen az emberiség olyan fejlődési fokot ért el, amikor egyéb szükségletei mellett olyanok is megjelentek, mint például a más népeken való segítés igénye. - Hagyjuk ezt - felelte Romero. - Senkit sem akarok meggyőzni. És míg el nem felejtem: szolgálhatok egy baráti információval. Amikor nemrég a Nagy Számítógép beszámolt a Perseuson tett felfedezéseikről, én is, mint mindenki, őszinte szívvel szavaztam arra az elképesztő tervezetre, amely szerint fel kell számolni a Föld önállóságának utolsó maradványait A beszélgetés már a századik emelet tetőjén folyt. A Főváros oly szép volt, hogy elállt a lélegzetem. A Központi Gyűrű magasságából az egész várost látni. Átlátszóan tiszta nap volt, az ősznek ebben az óráiban a kéklő messzeségek is közelibbnek tűnnek. Legalább ezerszer jártam, futkostam már ezen a tetőn. Télen sível mentem végig azon a harminc kilométeres úton, amely a Központi Gyűrű tetején húzódott, nyáron gyalog sétáltam itt, mindent ezerszer láttam és kívülről tudtam, most pedig mégis olyan érzéssel néztem körül, mintha igazából csak most látnám először a Fővárost. Képtelen voltam
belefáradni abba, hogy jobbra-balra tekergessem a nyakam. Minden alkalommal elragadtatást éreztem, amikor újból és újból felfedeztem magamnak a hatalmas város építészeti egyszerűségét. Három gyűrű metszi a huszonnégy főútvonalat, a gyönyörűséges, utánozhatatlanul egyedi utakat a Múzeumvárostól kezdve. Ennyi az egész. Az egész Főváros három gyűrű és az azokat metsző huszonnégy sugaras körút összefonódásából áll. - Örök ez a város - szóltam. - Ezredévekig fog állni, mint a mi gondolataink és tetteink emlékműve. - Haldokló város - felelte Romero. - Azt is mondhatnám, hogy ez az egyetlen város a Földön, amely még a születése előtt haldokolni kezdett. A saját maga világrajöttét sem érte meg. Tudtam, hogy Romero nem megy a szomszédba egy szép fordulatért, de mégis kellemetlenül érintett, amit a Fővárosról mondott. Paul csodálkozva nézett rám. - Talán nem ismeri a Főváros történetét? - Ez volt az első város, amelyet az Egyesülés után felépítettek. - Ebben természetesen igaza van. De minden ismeretben a lényeges és köztudott elemeken kívül érdekes apróságok is szoktak lenni. Ha óhajtja, szívesen mesélek önnek az egyik ilyen apróságról. Nem sokkal az Egyesülés után - folytatta Romero -, elkezdték felkutatni mindazokat az értékes gondolatokat, amelyeket a korábbi korszakban a tehetséges emberek kitaláltak, és amelyeket akkor még nem lehetett megvalósítani. Ez vonatkozott a gépek tervrajzaira, a természet átalakítására, a nagy építkezésekre és sok minden egyébre, köztük az építészeti elgondolásokra. Megtalálták egy akkor már régen halott építész, Borisz Land tervrajzokkal teli füzetét. Land lakóházakat és stadionokat tervezett. Valószínűleg azok közé tartozott, akiket tehetséges, de sikertelen embernek neveznek. Nappal a hivatalosan elfogadott épületeket tervezte, éjszaka pedig megvalósítatlan városterveket álmodott a papírra. Az egyik csillogó fantazmagóriája egy kétszázezres város terve volt: a város egyetlen felhőkarcolóból állt, amelyet park vett volna körül. A házváros, amely Borisz Land korában nem épülhetett meg, könnyen létrejöhetett volna az új korban, az új építészeti megoldások segítségével. És bár már akkor is világos volt, hogy a gigantikus nagyvárosok, a megalopoliszok ideje elmúlt, az emberiség úgy döntött, hogy felépíti a Fővárost, egy emlékmű várost, egy lázasan dolgozó várost, a Föld utolsó nagyvárosát, és az elsőt, amely a lakók minden kényelmi szempontját figyelembe veszi. A gyűrűházak belsejében gyárak és raktárak helyezkedtek el, s ugyanott húzódtak az útvonalak. Kívül pedig teraszos elrendezésben sorakoztak a lakóterületek, amelyeket parkok választottak el egymástól. Ezt a tervet valósították meg. Ám a terv előnyei hamarosan hiányossággá váltak. Legelőször az épületek belsejében, a minden huszadik emeleten húzódó impozáns utak váltak szükségtelenné. Aztán megjelentek a központilag irányított biztonsági berendezések és az Őrangyalok, s eltűntek az elektromobilok és a trolibuszok. Senkinek sem volt kedve az utakon döcögni, amikor szabadon lehetett száguldani a levegőben. A mindennapi élet, a tolongás, az emberhad, amelyet örökre el akartak rejteni a kastély módra pompázatos alagutakban, ismét a felszínen nyüzsgött. Aztán lassan kezdtek kihalni a gyárak. Annyira automatizálták őket, hogy a futószalagok mellett, több kilométer hosszan egyetlen embert sem lehetett látni. Amikor az épületek mélyén üzemeket állítottak fel, arra gondoltak, hogy ily módon megrövidítik a munkások útját a lakásoktól a munkahelyig. Ám hamarosan munkásokra sem volt szükség, akkor pedig minek kellett volna a lakások közelében fenntartani a gyárakat? Az emberek nélküli üzemeket a sivatagokban építették fel. A Fővárosban ma üres terek ásítanak az arra járókra. Befogadóképességének háromnegyed részét nem tudják kihasználni. Az űrben meginduló építkezések első hónapjában lakóinak háromnegyed része elhagyta a Fővárost. Ma még nagyváros, hamarosan azonban kihalt várossá válik, azután pedig feleslegessé… A kőkorlát mellett álltunk. Alattunk egy park húzódott. Az ősz rozsdavörös színében pompázó juharfák, hársak és tölgyek mögül kiemelkedett a Belső Gyűrű hegygerince. A Főváros nem is tűnt olyan hatalmasnak, de szép volt, a legszebb az emberek által alkotott városok közül.
- És ön, Paul? Szintén itt akarja hagyni a Fővárost, ön is azt tartja, hogy nincs már rá szükség? - Én? Hát ezt honnan vette, bölcs és kitűnő barátom? Itt születtem, és itt is lehelem ki a lelkemet,hogy egy régi kifejezést használjak. Mint ön azt igen jól tudja, én történelemmel foglalkozom. Mindeddig ez a tudomány meglehetősen elvont volt, hogy azt ne mondjam, haszontalan… Ám a nővére által végrehajtott társadalmi fordulat után e téren is megváltozott a helyzet. Jelenleg adatokat gyűjtünk a kultúránkról, a műszaki eredményeinkről, és lefordítjuk őket új barátaink nyelvére, hiszen a tisztelt csillagtestvéreket fel kell emelni az emberi kultúra szintjére, ezt pedig a legegyszerűbb a Fővárosban csinálni… Itt gyűlt egybe az egész bölcsességünk. De most, kedves Eli, menjünk ebédelni. - Csak még egy kérdés, Paul, és indulhatunk. Azt mondta az előbb, hogy ön is az én elképzelésemre adta a voksát, miszerint a Földet a térhullámok kozmikus generátorává kell változtatni. Miért tette ezt? Hiszen éppolyan jól tudta, mint én, hogy ezáltal a Föld az egész Csillagközi Szövetség kiszolgálója lesz! - Hogy is mondjam? Belefáradtam abba, hogy örökké az ár ellen ússzak… Nekem miért ne mehetne el az eszem, ha körülöttem mindenki megbolondult? - Komolyabb választ vártam öntől, Paul. - Ejha, komolyabbat? Hát akkor hallgassa meg a második választ. Az ön tervezete egyvalamivel nyűgözött le azonnal: a nagystílűségével. Ha egyszer a figyelmeztetéseim ellenére belekeveredtünk egy nagy háborúba, akkor ne fél kézzel harcoljunk… Ne higgye, hogy kishitű megalkuvó vagyok, aki fél mindattól, ami a külvilágban zajlik. Mégiscsak magával ragadó az, hogy a Földet az egész Galaktika vezérlőpultjává, egy gigantikus szemmé fogjuk változtatni, amelynek pillantása behatol az űr legtávolabbi zugába is; egy galaktikus füllé, amely képes érzékelni a csillagszférák harmóniáját… - Hát ez remek! - mondtam vidáman. - Azt hiszem, másban is meg fogjuk találni a közös nyelvet. De Paul, a Főváros nem halt meg, korai lenne még temetni! Megkérem a Nagytanácsot, hogy éppen itt helyezzék üzembe a térhullámok kísérleti állomását. Nemsokára eltűnnek a kihasználatlan terek a Fővárosban. Romero megemelte a kalapját, és szertartásosan meghajolt előttem; talán így akarta kifejezésre juttatni, hogy elragadtatásának érzékeltetésére nem talál szavakat. Hiába, Paul mindig nagy pozőr volt.
10. A napok nem is teltek, inkább száguldottak: hajnalban keltem, és mire körülnéztem, esteledett. Siettem én is, és sietett az egész Föld: a Nagy Galaktikus Flotta már elhagyta a Plútót, és az Ohra körül gyülekezett. Az űrhajók a különösen nagy hatósugarú radarokra vártak, ezek nélkül még gondolni sem lehetett arra, hogy útnak indítsuk őket a távoli kozmikus térségek felé. Én az óriási, THAV-3-nak nevezett térhullám adóvevő állomás tervezésére felügyeltem, és egyúttal vezettem azokat a munkálatokat, amelyek során műszereket készítettünk a THAV-2-vel felszerelt csillagközi űrhajók számára. Ez persze már nem a régi állomás, a THAV-1 volt, amely olyan becsületesen szolgált bennünket a Perseuson. Az csak a közeli tér végigtapogatására volt jó, az olyan utakon például, amelyek a Nap körzetéből a Szíriuszra és a Centaurus csillagaira és nem távolabb vezettek. Nem véletlen, hogy amint eltávolodtunk a Perseustól, gyorsan el is vesztettük a kapcsolatot a galaktokkal. Ezzel szemben a THAV-2 modell könnyedén érzékelte az objektumokat akár száz fényévnyi távolságban is. Az ilyen berendezéssel ellátott űrhajók még akkor sem vesztették el egymással a kapcsolatot, ha olyan távolságra távolodtak el például egymástól, mint a Nap és a Véga. Ezeknek az űrhajóknak már nem kellett tartaniuk a fénysebesség fölötti, láthatatlan tartományból érkező támadásoktól. Továbbá a THAV-2 berendezések nagyobb teljesítményű erőforrással az említett távolságon túl is képesek voltak érintkezni. Éppen ilyen, különösen nagy teljesítményű állomást, - a THAV-3-at építettünk most a Földön, az
egykori sivatag, a Szahara területén. Itt készült a világmindenségbe tekintő hatalmas szem, az űr zörejeit meghalló óriási fül. A számítások szerint a THAV-3 tízezer fényév sugarú körön belül képes majd működni. A Galaktika közepéig, a Nyilas és az Ophiuchus, a Kígyótartó csillagképéig nem tudtunk elhatolni a segítségével, és még kevésbé értük el a külső galaxisokat, de a Perseus, a Hyádok, a Plejádok, továbbá a Rigel és a Betelgeuse óriáscsillagok még beletartoztak a hatókörébe. Mindössze kétszer tartottunk szünetet ebben a munkában. Először akkor, amikor visszatért a Földre a Téremésztő legénysége. Olgát és társait sokkal ünnepélyesebben fogadták, mint nem sokkal korábban engem. A Föld egy egész hétig ünnepelt, s két napot nekem is rá kellett szánnom a fogadásra: Másodszor akkor álltunk le, amikor a barátaim - Vera, Luszin (természetesen Harsona társaságában) és a többiek - elrepültek az Ohrára. - Remélem, te sem maradsz sokáig a Földön? -kérdezte Vera a búcsú előtt. - Nélküled valahogy nem esik jól távoli utakra indulni. Elnevettem magam, és rámutattam helyettesemre, Albert Bicsahovra, aki elkísért minket az űrrepülőtérre. Albert, ez a világos hajú, vidám férfi vezette a szerelési munkálatokat a Szaharában. - Ő tart itt engem, Vera. Amíg ő be nem világít minden sötét zugot a Perseuson, nem is gondolhatok arra, hogy itthagyjam a. Földet. A búcsúzás után kedvem támadt sétálni egy kicsit az üres utcákon. Elengedtem az aviettát.
11. Az ősz mindig szép a Fővárosban. Bár a Földtengely Bizottság úgy tartja, hogy teljes a hatalma az éghajlat és az időjárás fölött, és valóban meg is határozza a tiszta, derült napok és az eső, a szélviharok és a szélcsend, a fagyok, és az olvadás idejét, ez a hatalom csak az említett markáns jelenségekre terjed ki, és nem befolyásolja a finomabb időjárási árnyalatokat. Pedig az igazi szépségeket ezek tartogatják a számunkra. „Holnap, 10 és 14 óra között negyvenhét milliméter csapadék fog leesni, aztán napos idő és szélcsend lesz” hányszor hallhattam hasonló közleményeket. De egyszer sem volt példa ilyen előrejelzésre: „Ezen az őszön a juharfák levelei tizennyolc százalékkal fényesebbek lesznek a sokévi átlagnál, a levegő huszonnégy százalékkal lesz tisztább és átlátszóbb, mig a darvak tánca különösen színpompás lesz.” Ha belegondolunk, el kell ismernünk, hogy a természet elemeivel még csak-csak elboldogulunk, de a szépsége már független tőlünk. Az magától van. A Csillag sugárút fái alatt sétáltam, és örültem, hogy minden milyen szép körülöttem. A súlyos fellegekkel terhes égbolt alacsonyan borult a városra, a szél zörgette a fák és bokrok ágait, a gallyak recsegtek és töredeztek. Néha, egy-egy erősebb szélroham nyomán halk, elakadó hangon dalba fogott a fű is. Az egyik sarkon csaknem beleütköztem Romeróba és Marybe. A meglepetéstől a földbe gyökerezett a lábam, és amikor észbe kapva tovább akartam indulni, ők torpantak meg. - Hogy van, barátom? - kérdezte Romero. - Úgy látom, jó színben. Kitűnően! Soha nem éreztem magam ilyen jól. Elnézést, de sietek. - Menjen csak, Eli! - engedélyezte nagylelkűen Romero, és búcsúzóul felemelte a sétabotját. - Ön mindig megingathatatlanul pontos szokott lenni. Még hallottam, amint Mary azt mondta: - Nem lehetne Elit is elvinni arra a kirándulásra? Mi a véleménye, Paul? Az már nem jutott el a fülemig, hogy Romero mit válaszolt. A kirándulásokat iskoláskorom óta utálom, akkoriban éppen eleget gyötörtek velük. Csak az lepett meg, hogy Mary Paulnak szólította Roméról. Sokáig sétáltam a Csillag sugárúton. A hársak éppúgy susogtak, mint korábban, éppúgy dörmögtek a tölgyek is, a gyenge szél úgy borzolta fel a leveleket, mint egy lány haját. Különböző események jártak az eszemben, egyik gondolatra békés lassúsággal érkezett a következő. Semmi különös nincs abban, hogy Romero ismeri Maryt, hiszen ő csak egy évre hagyta el a Földet, a többi időt a
Fővárosban töltötte. Remélem, hogy Maryvel boldogabb lesz, mint Verával. Beszámoljak-e Verának Romero új kapcsolatáról? Könnyen lehet, hogy Vera elszomorodna… De már messze van, más világokban… Később ezek a gondolatok elszálltak, ismét a munkámon kezdtem töprengeni, a távoli utakra induló űrhajókon, a velük való gyors kapcsolatfelvételen járt az eszem. Éppúgy, mint egyszer régen Olga, én is amolyan irányító, diszpécserszerű bolygókról álmodoztam, amelyeket a csillagközi útvonalakon állítanánk pályára. Az űrben keringő sötét pontokat láttam magam előtt, beszéltem velük, újra csillagvándor lettem, ott ültem a parancsnoki székben: „Halló, kislány, maga az N-I71? Már éppen tizenharmadszor hívom, ez mégiscsak sok! Én a VK-44-es űrhajó vagyok. Közölje, mennyi van még hátra a Skorpió Dzétáig. Rakoncátlankodnak a távolságmérőink és az integrátorok.” „Az N-I 71-es vagyok - suttogtam magam elé. - Ne idegeskedjen, VK-44-es űrhajó, nincs egyedül az űrben. A Skorpió Dzétáig száztizenhárom parszek van hátra, növelje a sebességét, hogy ki ne fusson az időből. Szeretném figyelmeztetni: csak tökéletes állapotban lévő műszerekkel szabad az űrbe indulni. Ha még egyszer előfordul ilyesmi, nem engedélyezem a további repülést!” Már attól is boldog voltam, hogy az N-I 71 irányító bolygón ülő kislány nevében alaposan megmostam a fejem. Aztán elfáradtam, leültem pihenni egy pádra, majd ismét felpattantam. Még most sem volt kedvem hazamenni. Megkérdeztem a Felvilágosító Központot, hogy milyen színházi előadások vannak éppen. A sztereoszínházakban meglehetősen vegyes műsor ment. A klasszikusokat játszó színházban Euripidész, Arisztophanész, Shakespeare, Moliére, Turnescu, Mazovszkij, Szurikov, Jepper darabjait nézhettem volna meg; minden színházban tizennyolc terem volt, és naponta két előadást tartottak. A Vidám Darabok Színházában a Grisa Turcsanyinov űrhajós három rettenetes napja című komédia ment, egy távolról sem új darab, továbbá a Henry Brilling biliárdozik a DP-88-ás bolygón című vitriolos szatíra. A hangversenytermekben Bachot és Mjaszojedovot, Treydubot és Chopint ígértek. A sztereoszínházat választottam. Ez a Főváros legrégebbi színháza, a tagjai büszkék arra, hogy hűségesek a régi stílushoz, már két évszázada nem érdeklődnek az újabb irányzatok iránt. Már az előcsarnok is ódon hangulatot árasztott. Odaadtam a kabátomat egy robotnak, majd radioaktív zuhanyt kellett vennem, amely kellemes hangulatot volt hivatva előidézni. Nem is rossz garancia arra, hogy a néző. bármilyen darabot tetszéssel fogadjon. A második robot megkérdezte, hogy a megszokott helyemet kérem-e, vagy egy olyan széket, ahonnan a mai előadást a legjobban látni. Azt feleltem, nincs megszokott helyem, adják azt, amelyik a legjobban illik hozzám. A robot odakísért a tizenharmadik sor ötödik székéhez, útközben megkérdezte, milyen hőmérsékletet, páratartalmat és illatot kívánok a székem mikroklímájában. Tizennyolc fokot, hetvenszázalékos páratartalmat, könnyű szellőt és a napsütötte, frissen kaszált rét illatát kértem. A kényelemnek ezek a naiv kellékei, amelyek annyi örömet szereztek az őseinknek, inkább szórakoztattak, mint kellemes közérzetet teremtettek, míg a kétszáz éve elavult robotok egyszerűen mosolyt fakasztottak belőlem. A sztereoszínház stílusjegyei közé tartozott, hogy az előadást már a bejáratnál el kell kezdeni. Ma a Találkozás a fehér törpén című drámát adták, előtte pedig a képernyőn feltűnt az Ohra. Láttam magamat és a barátaimat, amint éppen földet értünk. Először a Kormányos jelent még, majd a Téremésztő, aztán egymás után kimásztunk az űrhajókból; az ősz hajú Martin Spichalski integetve fogadott bennünket. Az égen felgyűlt az Ohra fáradhatatlan napja, a szállodák ajtói kitárultak a csillaglakók előtt, a Nagyteremben tanácskozás folyt. Az egyik, a földi szektorban Romero, André és Luszin ült, s ott voltam velük én is. Elsuhant előttem néhány Véga-lakó is, de Violát nem láttam, csak a barátnőit. Mindez olyan életszerű volt, mintha most is az Ohrán lennék, és nem sztereó-képet néznék. Sok olyan apró részletre is felfigyeltem, amelyeket akkor nem vettem észre. Azután elkezdődött a darab. A XXI. században írták, tele volt annak a kornak a naiv romantikájával. Neville Winn, a gazdag tőkés a forradalom elől menekül egy űrhajón, amelyet az ő gyáraiban
készítettek, és magával hurcolja szolgáit is, köztük Ágnes Ford gépírónőt, egy bizonyos Arkady Torelli szerelmét. Megérkeznek a komor fehér törpe körül keringő kis bolygóra. Torelli közben száguldozik az űrben, keresi az elveszett lányt, és rátalál a fehér törpére, majd az apró bolygó homályában sor kerül az utolsó összecsapásra közte és Neville Winn között. Mosolygok, miközben a darab tartalmát mesélem. Mosolyogtam a nézőtéren is a székemben ülve, élveztem a megrendelt mikroklímát, és hirtelen eszembe jutott, hogy a darabban játszó színészek csaknem háromszáz éve halottak. Végül is, ez a régi sztereó-előadás nem volt egyéb, mint egy kicsit tökéletesített, továbbfejlesztett, még régebbi mozifilm; ugyanannyi fantasztikus elemet és furcsaságot tartalmazott, mint az általa kiszorított mozi. Ilyesmiken gondolkodtam a nézőtéren, és egy pillanatig sem hagytam abba az ironikus mosolygást. Csak akkor hervadt le a mosoly az ajkamról, amikor a színen megjelent az Ágnest alakító Lizzy O'Neill. Ettől kezdve már nem tudtam levenni a szemem a színpadról, hallgattam a színésznő rekedtes, szenvedélyes hangját. Nem létezett számomra a világon semmi más, csak az, amit Ágnes mondott és tett. Minden fantasztikus volt: az emberek, a vitáik, a menekülés az űrbe, az ott lezajló találkozások: minden, leszámítva a színészi játékot. A színészek pedig úgy játszottak, hogy a fantasztikum realitássá, a naivitás tragikummá, az elképzelhetetlen visszafordíthatatlanná vált. Élő emberek és nem színpadi alakok, nem hús-vér testtel bíró sziluettek és figurák jártak-keltek, szenvedtek, könyörögtek segítségért előttem; olyanok voltak, mint én magam, sőt sokkal életszerűbbek nálam. Ha odamegyek közéjük, megérinthettem volna őket, hallottam a ruhák suhogását, éreztem a parfüm és a dohány illatát. Lizzy felém nyújtotta a karját, nézett rám, és én nem kételkedtem benne, hogy lát engem, a segítségemet várja, már-már felemelkedtem a székemből, kész voltam rohanvást indulni a gonosz fehér törpére, olyan állhatatosán könyörgött a tekintete, annyira hívogató volt halk hangja. Nem az optikailag tökéletes csalás tette ezt velem, amely ezeket a régen halott embereket olyan élővé változtatta, hogy elevenebbek voltak az életnél. Ha a szemem előtt játszódik le Ágnes és Arkady valódi találkozása, közömbösen továbbmentem volna, hiszen nem ritkaság, hogy az emberek elválás után ismét találkoznak. A való életben nem is szónokoltak volna annyit a kínjaikról, nem gesztikuláltak volna olyan hevesen, nem omlottak volna egymás karjaiba; ki is nevették volna őket, amiért óvatlanul elvesztik a tartásukat, és én nevettem volna legelőször. De itt, a saját mikroklímával ellátott székemben nem tudtam nevetni, izgalmamban és zavaromban tördeltem a kezem, átéltem mások szenvedését, örültem mások örömének. Az előadás után, amikor visszakaptam kabátomat a robottól, beszélgetni kezdtem a szomszédommal, egy öregemberrel. - Az ősök sok mindent nem csináltak rosszabbul, mint mi. A színházművészetük elérte a tökéletességet, ma sem lehetne jobbat kitalálni. - Mást ki lehet találni, mint Homérosz vagy Leonardo, olyat, ami a maga nemében éppen olyan tökéletes, mint az ő alkotásaik, de jobbat valóban nem - felelte az öreg. - A remekművek örök életűek és befejezettek, a múlandóság nem fog rajtuk. Nem tudnánk élni Swift vagy Puskin korának kunyhóiban és palotáiban, nem ennénk meg azt, amit ők ettek, nem tudnánk utazni a hintóikon, hordani az ő ruhájukat, de az a művészet, amely az ő szívüket megdobogtatta, minket is magával ragad. A művészet örök, az új nem teszi semmivé a régi szépségeket, a régi eredményeket, mint a technikában vagy a mindennapi életben, hanem egy sorba áll velük. A sztereoszínházban látott előadás annyira felizgatott, hogy utána sokáig nem tudtam megnyugodni. Már idegesített a céltalan futkosás az utcákon. Egy szolgáltatóház mellett elhaladva eszembe jutott, hogy hazatérésem óta nem szereztem be másik felsőruhát, a kabátom és a sapkám alaposan megkopott már, és a divat is változott azóta. A szolgáltatóházban harminc kabát-, öltöny- és fejfedőmodellt raktak ki elém. Az egyik öltönybe beletettem a címem, hogy a ruhát hazaküldjék, a felsőkabátot pedig ott helyben felöltöttem. Az új
kabát szép volt, de nem olyan kényelmes, mint a régi; mindig rosszul érzem magam új ruháimban, amíg kissé el nem koptatom őket. Elégedetten jöttem ki az utcára, örültem is, hogy levethetem a régit, de egy kicsit sajnáltam is. Alig mentem el a sarokig, máris visszafordultam. A robot megkérdezte, mit kívánok. - Semmit nem kívánok. Pontosabban semmi újat nem kérek. Adják visszza a régi kabátomat. - Nem tetszik talán a termékünk? - kérdezte közönyösen a gép. - Közölje velem a kívánságait, és átalakítjuk. - De tetszik. Nagyon szép kabát. De már megszoktam a régit. Hogy is mondjam… szinte belenőttem. - Értem. Az utóbbi évben az új modellek iránti érdeklődés tizennégy százalékkal csökkent, a régiek szeretete huszonegy százalékkal nőtt. Az irányzat egészségtelen, a minőségjavításával kell harcolni ellene. Mindent meg fogunk tenni. Kérem, parancsoljon. Itt a régi kabátja. Magamra rángattam a visszakapott kabátot, és elsiettem. A szél éppúgy zörgette a fák ágait, mint az előbb, sárgásvörös levelek hullottak rám, zizegtek a lábam alatt, cipőmmel odébb löködtem a levélhalmokat, belélegeztem az enyészet nehéz szagát. Aztán leültem egy padra, és azt kérdeztem magamtól: végül is mi bajom van? Semmi bajom nem volt, csak nem találtam a helyemet. Aztán némi ingadozás után megkértem az Őrangyalt, hogy hívja fel Mary Glannt. Amint a hívás kiment, Mary rögtön meg is jelent előttem. Maga alá húzott lábakkal ült a díványon, figyelmes és egyben ironikus pillantással nézett rám. - Elég sokáig bírta, Eli. Jóval hamarabb vártam a hívását. - Üdvözlöm, Mary. Nem értem, miről beszél. - Arról van szó - felelte -, hogy nemsokára itt az Első Hó ünnepe. A barátja, Paul Romero egy kis ünnepséget szervez tűzgyújtással egybekötve. Minden olyan lesz, mint valamikor régen, a szokások, a ceremónia pontosságáról Romero gondoskodik. Szeretném, ha elkísérne engem. Beleegyezik? - Ha szeretné, akkor természetesen igen. Ami pedig engem illet, én is meghívom magát Paullal, de nem az ünnepségre, hanem a galaktikus távközlési rendszer kipróbálására. Azt hiszem, érdekesnek fogja találni. - Úgy gondolja, hogy mást is érdekel az, ami magát? - vetette ellen Mary. - Magának, Eli, minden csillagon vannak cimborái, nekem pedig nincsenek. Éppúgy, mint a barátja, Romero, én is a Földhöz tartozónak érzem magam, itt pedig a tájékozódáshoz tökéletesen elég az Őrangyal is. Nem hiszem, hogy az ajánlata érdekes lenne számomra. Szárazon válaszoltam: - A közös, mégpedig merőben földi érdeklődés alapján úgy látom, hogy maga közelebbi barátja Paulnak, mint én. És ha egyszer a galaktikus hírközlés nem érdekli magát… - A Tehénnél lesz a találkozó. Jó bukfencezést a felhők alatt! - szakított félbe Mary, és azzal el is tűnt.
12. Ez volt az év utolsó nagy ünnepe, amely lezárja a természeti változások ciklusait: a Téli Napfordulót, a Nagy Hóolvadást, az Első Esőt, a Nyári Napfordulót, a Nagy Nyári Vihart. Most pedig jön az Első Hó ünnepe… Ebben az évben nem lehettünk biztosak benne, hogy az ünnepség sikerülni fog. Az előkészületekhez sok energiára volt szükség, mi pedig minden energiatartalékunkat a THAV-3 építésére fordítottuk. Más akadályok is felmerültek: a bolygó lakosságának a fele az űrbéli építkezésekkel volt elfoglalva, azok pedig, akik itt maradtak, nem értek rá ünnepelni: a távközlési állomáson megkezdődött a felbocsátás előtti utolsó napok lázas tevékenysége. De a Földtengely Bizottság mindenképpen teljesíteni akarta a megbízatását. Ha a Földön egyetlen ember marad csak, aki szórakozni kíván, az ő kedvéért minden hivatalos ünnepséget akkor is megtartanak. Azt hiszem, ez így is helyes. Amikor Albert, a helyettesem látta, hogy milyen iramban folynak az
előkészületek, tiltakozó levelet küldött: „Az emberiségnek - talán egy-két szórakozni vágyót leszámítva - most nincs ideje arra, hogy ünnepeljen. Kinek a kedvéért igyekeznek annyira?” A Nagy Állami Számítógép teljes elektronikus megfontoltságával ezt felelte: „Minden ember egyenként is méltó arra, amire az egész emberiség.” A hófelhőket most is, mint mindig, a Csendes-óceán északi területein gyűjtötték össze. Az érdekesség kedvéért magam is odarepültem a menetrendszerű rakétajáraton, aztán Kamcsatkán átszálltam egy tengeri aviettára. Az Őrangyal ugyan felhívta a figyelmemet, hogy melegen öltözzem, ám én fittyet hánytam a tanácsának, de meg is bántam. Pokoli hideg volt. Áthatolhatatlan fehérség vett körül, amely jobban emlékeztetett a vattára, mint a nedves ködre; a hófelhőket apró jégdarabokról sűrítették össze, ezek aztán egyre nagyobbakká váltak, míg elérték a hópehely méretét. Az ünnepségre magammal hívtam Albertet is. Ő érkezett meg legelőször, és letelepedve a Tehén mellett, szokása szerint képletekkel kezdett el bajlódni. Állandóan számolni szokott, munkaidőben és üres óráiban egyaránt. - Késnek a barátaid - vetette oda, majd folytatta a számolást. Leültem mellé. Ez a hely a Panteon előtt a randevúk kedvenc helye. A zömök, vörös gránitból készült talapzaton a tehén figurája leszegte nagy szarvú fejét, mintha sötét, dülledt szemével egyenesen rám nézett volna. Ezredszer is elolvastam a feliratot, valamiért minden alkalommal meghatott engem: „Annak, aki fajunkat táplálja. A hálás emberiség.” Ünnepélyes gondolatok hullámzottak végig az agyamon. Már régen nem iszik senki tehéntejet, de milyen jó, hogy az emberiség nem feledkezik meg a múltjáról. A kőbe faragott, vörös-fekete foltos tehén fölött lassan úsztak a felhők, egyelőre még csak a szokásos felhők, nem azok, amelyeket az ünnepre készítettek elő. A juhar és gesztenyefák már csupaszon álltak, csak a magas, keskeny törzsű tölgyek nem búcsúztatták még el vöröses leveleiket. A pocsolyákon vékony jéghártya húzódott. A világ zord volt és ifjú. - Késnek a barátaid - ismételte meg Albert, és befejezve egy számítást, a következőbe fogott. A térre leereszkedett egy avietta. Romero ült benne. A kabint csomagokkal rakta tele, még két vödröt is felfedeztem köztük. - Mary nincs még itt? Nem baj, rögtön idehozom. Amíg Paul Maryért ment, a térre még három avietta ereszkedett le, amelyekből Romero barátai, férfiak és nők szálltak ki. Aztán újra megjelent Romero aviettája, mögötte egy másik Maryvel. - Úgy látszik, mindenki megérkezett -jegyezte meg Romero, és vidáman végignézett a társaságon. Üljenek be, barátaim, és utánam! Mary nem nézett rám, úgy mondta haragosan: - A meghívást elfogadta, de az nem jutott eszébe, hogy értem jöjjön! - Azt hittem, hogy Paul megy magáért. Egyébként ez is történt… Mary továbbment. Nem akart velem beszélgetni. Már arra gondoltam, hogy mégsem megyek el a kirándulásra. Ha nem lett volna itt Albert, minden bizonnyal észrevétlenül eltűnök. Romero észak felé irányította a gépét. Alattunk elmaradt a három lakógyűrű, aztán parkok sötétlettek odalent, hogy erdőknek és réteknek adják át a helyüket. Romero a Kék-folyó kanyarulata felé igyekezett, ahol a folyam nyugatról észak felé fordulva egy hurkot ír le. A fákkal sűrűn benőtt félszigeten sok nyári napot töltöttem, nagyokat fürödtem, megmásztam a tölgyek és a nyárfák koronáját. Romero a folyókanyarulat közepén, egy tisztásra ereszkedett le. - Ide! - mutatott a földre, és még toppantott is egyet a lábával. - A hó tizenhat órára várható, addig még van négy óránk. Ezalatt tüzet gyújtunk, és elkészítjük az ételt. Önök közül sokan először életükben olyan ennivalót és olyan italt fognak megkóstolni, amelyet nem érintett az automaták elektronikus keze. A mai napon megpróbálunk úgy élni, mint az őseink egykor. Az ironikus, nehézkes mozgású Romero, aki inkább szemlélni szerette a gyakorlati tevékenységet, mint részt venni benne, ma nagy energiával osztotta a parancsokat. Mi Alberttel száraz gallyakat gyüjtöttünk, más férfiak a tábortűz helyét tisztították meg, a nők kibontották a csomagokat, és
különös étkészletet: porcelántányérokat, aztán fémből készült villákat és késeket, üvegpoharakat, furcsa anyagból szőtt térítőket szedtek elő belőlük. - Hol vette ezt a régi limlomot, Paul? - kérdeztem. - A múzeumban. Csak nem gondolta, hogy egy régi típusú ebédhez az automatizált étkezők szolgálatait veszem igénybe? A térítők tiszta lenből készültek; csodálatos, nemde? - Kissé durva tapintású szövet. Remélem, az étel nem a múzeumból származik? Nem szeretnék ötszáz éves sült húst marcangolni. - Ne aggódjék, a múzeumból csak a bort hoztam, és persze az sem ötszázéves, ha meglehetősen régi is! De a bor annál jobb, minél öregebb, tartották a régiek, és mi most ellenőrizni fogjuk, igazat mondtak-e. Valódi, friss bárányhúsból készített rablóhússal fogom megvendégelni önöket. Tegnap még ez a hús vidáman bégetett a múzeum kertjében. - Képes volt megölni a szegény állatot? - Kedves Eli, az őseink nem megölték, hanem feldolgozták a bárányt. Én is ugyanezt tettem: először levágtam, aztán megnyúztam, majd apró darabokra vágtam a húst, megsóztam, ecetet öntöttem és hagymát vágtam rá, és mindezek után egy éjszakát hagytam pácolódni… - Romero olyan élvezettel számolt be a hús előkészítésének munkálatairól, hogy közben ragyogott a szeme. - Ne vágjon savanyú képet, barátom! Kezeskedem érte, hogy mind a tíz ujját megnyalja majd, ha megízleli a rablóhúst. A tűzből már bíborszínű lángnyelvek csaptak az égnek, a füst úgy vette körül a lángokat, mint a csipke a szövetet. Én a tűzre felügyeltem, Romero a „tűzfelvigyázó” címmel tüntetett ki. Ez azért mégiscsak jobb volt, mint a kellemetlen szagú hússal bajlódni. A rablóhús elkészítéséhez Albertet vette maga mellé segítőtársnak, aki a húsdarabokat és a hagymakarikákat fémnyársakra tűzte, amelyek a kerítésrácsra emlékeztettek. Ezeket Romero szintén a múzeumból hozta magával. Az idő már négy óra felé járt, az égbolt egyre lejjebb ereszkedett. A sűrű, sötét felhők gyorsan, rohantak fölöttünk, bármelyik percben eleredhetett a hó. A tölgyekről barnásvörös levelek hullottak alá, a szél a tűz felé sodorta, majd a magasba lökte őket. Úgy köröztek a tűzrakás fölött, mint egy jókora, lassan szálló lepkeraj. Albert elhelyezte a nyársakat, a hús sistergett, zsírcseppek pottyantak alá róla, füstszag áradt az égő gallyakból. Az egyre erősödő, kellemetlen szagtól elfogott a hányinger. Háromnegyed négykor Romero kinyitotta a palackokat. A dugók megmerevedve beleszorultak az üvegek nyakába, az egyik palack el is tört. A bor nehéz illatot árasztott, volt benne valami kellemes és némi taszító is. Láttam, hogy mielőtt belekóstolnának a borba, mások is észrevétlenül meg-megszagolgatják. Romero szavára valamennyien felemeltük a poharakat. - Itt a tél, barátaim! Igyunk a szép télre! Nagy pelyhekben hullani kezdett a hó, kihörpintettük a borunkat. Nem mondhatnám, hogy különösebben ízlett volna. Fanyar volt, égette a számat, mint a sav, bár inkább mégis édesnek tűnt, mint savanyúnak. Régen a bort lassan, apró kortyokban itták, ízlelgették, de én úgy éreztem, felfordul a gyomrom, ha sokáig tartom a számban, inkább egyszerre lenyeltem az egészet. Albert fintorgott, mintha békát nyelt volna. Csendesen, hogy az Albert másik oldalán ülő Mary ne hallja, azt mondtam neki: - Azt még nem tudom, milyen az, amit az ősök ettek, de az biztos, hogy az italuk nem jó. Hangos suttogással válaszolt: - Az ételük még rosszabb. A rablóhúson nem érezni a hús ízét. - Kipirosodott az arcod! - mondtam neki nevetve. - És jól fel is püffedtl Attól tartok, a bor nem elkábított, hanem megmérgezett. És különben is, te egy fiatal, bohó fiú vagy, lehet, hogy attól van… Add már ide azt a hosszú nyársat! Látni akarom, tényleg olyan rossz-e a rablóhús, ahogyan állítod… Az ősökről van szó, vésd eszedbe, Albert, és én senkinek nem engedem meg, hogy kiváló elődeinket… - Jól van, jól, de először legalább ízleld meg!
Az igazi húsnak valóban minden más szaga volt, csak nem hússzaga: a füst, a megszenesedett fa, a pernye, az égett zsír, inak, csontok szagát éreztem. A húsnak nem volt meg az a friss zamata, az az illatos, lágy íze, amit annyira kedvelek az igazi szintetikus húsban. Rágtam a húsdarabot, ide-oda löködtem a nyelvemmel a számban; az egész fanyar inakból és vaskeménységű mócsingból állt. Ha az éttermekben ilyen fogást tálalnának fel, valamennyi konyharobotot sürgős javításra küldenek. Mary, aki egy ideig szorgalmasan küszködött a hússal, hirtelen undorodva kiköpte a fűre. - Méltatlanul bánik a nemes hagyományokkal - szóltam. - Nem gondolja, Mary, hogy ezzel megsérti azok emlékét, akik jóval előttünk éltek? - Azt gondolom, hogy nincs magánál - felelte mérgesen Mary. - Azelőtt, ha kiejtett egy szót, azonnal elpirult vagy elsápadt, most pedig állandóan vörös, mint a rák. Továbbá igencsak bőbeszédű, ami korábban szintén nem jellemezte. - Nem felelt a felszólításomra… azaz dehogy, a kérdésemre! Szóval azt mondom, hogy rossz véleménye van az ételről, amely ezer éve… - Igyon még egy kortyot - tanácsolta. - Töltsék meg a poharaikat! - hangzott fel Romero szava. - Váljék bennünk vérré az ősök csodálatos itala! Kiittam a poharamat. Szédült a fejem, valószínűleg a számban maradt zsírtól, gondoltam. A hó egyre sűrűbb pelyhekben hullott, a hópelyhek mind kisebbekké váltak. Az ég sötét volt, a föld világított, ünnepi fehér ruhát öltött. A föld már aludt. Én is elálmosodtam, ültömben megbillentem, és csaknem belezuhantam a tűzbe. Rémülten körülnéztem, nem vette-e észre valaki, mi történt velem. Mindenki magával volt elfoglalva, senki nem figyelt rám. A tűz küzdött a hóval, az ágak füstfelhőbe burkolóztak, a fehérség mindent beborított, csak a füstfelhő mélyén izzott a zsarátnok, és ágaskodtak az apró lángnyelvek. Nem tudtam levenni a szemem a tűzről. - Rosszul vagy? - kérdezte Albert. - Gyere, menjünk inkább haza. Nekem is elegem van már ebből az unalmas, barbár vigasságból. - Mit mondtál? - kérdeztem vissza. - Én nem szóltam semmit. Azt sem mondtam, hogy unalmas. Ellenkezőleg, élvezem, ami történik velünk, kedves… Albert. Mit is mondtál? - Jól van, maradjunk még egy kicsit - egyezett bele. - De azt hiszem, később még unalmasabb lesz. Valaki dalra fakadt, Romero csatlakozott hozzá. Először két hangot hallottam, aztán már Mary és Albert is énekelt, s hamarosan mindenki fújta a nótát. Én is dúdolni kezdtem, de halkan, hogy ne zavarjam a többit, ugyanis ritkán találom el a hangot. Aztán elhallgattam, csak figyeltem, néztem őket. És lassanként, szavanként, egy-egy elkapott tekintet, egy-egy váratlan kézmozdulat után kezdtem belelényegülni abba a vad, titkos szertartásba, amely körülöttem zajlott. A már láthatatlan égből zúdult lefelé a hó, előttünk fakón füstölt a tűz, körülötte pedig az emberek ütemesen jobbra-balra hajolva harsogták a dalokat. Rémülten vettem észre minden arcon a harcias átszellemültség és a vad izgalom számomra eddig ismeretlen kifejezését. Akik mellettem ültek, a megittasult, jóllakott, komoran ujjongó férfiak és nők láthatólag igen örültek valaminek, ami számomra ismeretlen volt. Behunytam a szemem, de a tűz körül rikoltozó, bamba részegek képe nemhogy eltűnt volna, hanem inkább felerősödött. Ismét kinyitottam a szemem. A barátaim éppúgy egy csomóban ültek, és szívet tépően vonítottak valamilyen egy hanggá olvadó dalt. Eszembe jutottak a különböző csillagvilágokban lévő társaim, akik el sem tudták volna képzelni, mivel foglalatoskodunk itt. Felemelkedtem, és Mary felé botorkáltam. A lány rémülten nézett rám. - Állj fel! - parancsoltam, megrántva a karját. - Mi történt? - kérdezte. - Egészen kivetkőzött magából! Ennyire megártott a bor? - Elég! - kiáltottam, és húztam őt magam után. A pokolba ezzel a pokoli… Egyszóval gyerünk! Ülj be az aviettába!. Albert örömteli arccal sietett hozzánk. - Én is megyek! Végre megjött az eszetek!
Futva indultunk az avietták felé. Mary előttem szaladt. A gépeknél Romero utolért bennünket. Megragadott a vállamnál fogva, alig bírtam talpon maradni. - Vigyázat! - kiáltottam. - Hátrább az agarakkal! - Szóval így állunk! - mondta. - Elrabolják a menyasszonyt, így hívták ezt annak idején. Úgy gondolja, engem meg sem kell kérdezni? Nem jutott az eszébe, kedves Eli, hogy esetleg én nem értek egyet ezzel? - Nem. Nem jutott az eszembe. Más jutott az eszembe. - Odafordultam Maryhez és Alberthez. - Ti menjetek haza, én még egy kicsit maradok. Meg kell beszélnem valamit Paullal. - Nem engedem! - kezdte Romero, de én elálltam az útját. Elhallgatott, csöndesen bámult bele az arcomba. Én is hallgattam. - Várjuk! - kiáltotta Mary. Aviettája már el is tűnt a hófúvás sötétjében, mögötte száguldott Albert gépe. Csak ezután szólaltam meg: - Most már nyugodtan beszélgethetünk. Milyen következtetésekre jutott a történtekből, tisztelt Paul? Romero először a még mindig a tűz körül éneklőkre pillantott, aztán gonosz mosollyal felém fordult. A fehér hó és a tüzfény derengésében csak sápadt arcát és villogó szemét láttam. - Volt valaha egy jó szokás - kezdte lassan. - Ha két férfi összetűzött egy nő miatt, maguk között döntötték el a vitát, nem kérték az Őrangyalok, a Nagy és Kis meg Akadémiai Számítógépek, Felvilágosító Központok és hasonlók segítségét. Ért engem, bölcs és kitűnő Eli barátom? Bármit elfogadok, legyen az kard, pisztoly vagy akár puska… Fegyvereket tudunk szerezni a múzeumból. Figyeltem dühtől eltorzult arcát, próbáltam kideríteni, mennyire komolyan beszél. - Én nem kedvelem annyira a régi szokásokat, mint ön. Ami engem illet, a párbajhoz leginkább a harci térelnyelőket kedvelem. Vannak némely előnyeik a korábbi fegyverekkel szemben: a vesztes a testével növeli a világűr végtelen pusztaságát… Ne cirkalmazza: gyáva, és nem mer kiállni velem! - válaszolta Romero dölyfösen. - Erre csak egyet mondok: gyávasággal még senki sem hódított meg női szíveket. - Úgy? - kérdeztem, és megindultam felé. - Micsoda tapasztalt nőcsábásszal állok szemben!… És az nem jut eszébe, hős lovag, hogy mindjárt elkapom a gallérjánál fogva, és izmos testével odvat ütök az egyik tölgyfába? Most már ő is tanulmányozni kezdte az arcomat, meg akarta tudni, meddig akarok elmenni. Amikor megszólalt, a hangja nyugodtan és komoran csengett: - Hát igen, ilyen is volt: ökölharc, harapás, rugdosás… Ami engem illet, én nem vagyok híve a Neandervölgyi harcmodornak. De ha annyira akarja… - Szó sincs róla! Ön akarja, nem én. Aludni akarok, és ön nem enged hazamenni. Békén hagy engem, vagy sem? Még_egy percig várok… Romero az egész egy perc alatt láthatóan tétovázott. Aztán ismét a régi lett, az ironikus, kissé nagyképű, szivélyes Paul. - Igaza van, barátom. Ma már nem ököllel hódítják meg az asszonyokat. A vitánk hevében elfeledtem, hogy várnak a vendégeim. A házigazda kötelességeivél való visszaélés nem számított régen kisebb bűnnek, mint a gyávaság. Úgy látszik, sokat ittam. Éppúgy, mint ön, én is először kóstoltam meg a régiek borát. Miközben sarkon fordult, kissé megtántorodott. Ódaugrottam, és megfogtam a karját. Romero dölyfösen elhárította a segítségemet. - Egy pillanat! - kiáltottam rá mérgesen. - Egyszer azért nem ártana barátokként is megbeszélni az ügyet, Paul! Ne menjen a tűzhöz, nem való ön oda! - Engedje meg, hogy én döntsem el, hová megyek. És hadd tegyem hozzá, vesékbe látó barátom, hogy senkinek a tanácsaira nincs szükségem. Továbbra sem engedtem el. - Nem tanácsokat adok, hanem kérdezek. Miért maradt a Földön, miért nem ment el az Ohrára?
Valami dolga van itt? - Különös kérdés! - felelte, és megvonta a vállát. - Mi dolgom lenne az Ohrán? Azt hiszem, elfeledte, hogy ott van a nővére is. - Semmit sem feledtem el. Tudom, hogy az Ohrára kellett volna mennie. Most már nem akarta kitépni magát a kezemből. - Túlbecsüli a kitartásomat, Eli. Verával szétváltak az útjaink. Ha tudná, milyen csúnyán összevesztünk még az űrhajón… - Láttam a veszekedésüket. Mindent láttam. - Akkor azt is látta, hogy Vera milyen hidegvérűen zavart el magától. Ön szerint el lehet tűrni az ilyesmit? - Milyen ostoba ön, Paul! Vera zokogott, amikor ön elment. Figyeljem rám: a Plútóra mindennap három expresszűrhajó indul. Az éjszakait még eléri., Romero annyira elsápadt, hogy szinte megijedtem. Hangtalanul mozgott az ajka, egy hosszú percig bámult rám, aztán azt mondta: - Még meggondolom. Most várnak a vendégeim. Néztem, ahogy eltávolodik az alakja. Gyorsan, könnyű léptekkel haladt. A részegségét mintha a szél fújta volna el.
13. Reggel Albert ébresztett. Ironikus mosollyal nézett rám a videooszlop belsejéből. - Ébredj! - kiabálta. - Hogy érzed magad a tegnapi kiruccanás után? Mary és én rendben hazaértünk. Üdvözletét küldi neked. Felébredtél már végre? - Mi történt? -kérdeztem, és kiugrottam az ágyból. - Minek ez a sietség? - Elfeledted talán, hogy ma próbáljuk ki az összeköttetést az Ohrával? Már a Szaharából beszélek. Kit hívjak meg a barátaid közül? - Zsannát, André feleségét, és Maryt. Egyébként én már meghívtam őket. Gyorsan felöltöztem, és a Szaharába induló aerobuszhoz siettem. A helyszínen már mindent előkészítettek az összeköttetés megteremtésére. Nem sok vendég érkezett, de közöttük ott volt Zsanna is. Bevittem a terembe, és leültünk egymás mellé. Megkért rá, hogy a bemutató során vetítsük le a pusztítókkal vívott harc képeit, s a helyszíneket is. Megígértem, hogy minden tőlem telhetőt megteszek. Később megjelent Mary. Mosolyogva kezet nyújtott. - Mit csinált Romeróval, Eli? Tud róla, hogy rögtön az ünnepség után elrepült az Ohrára? - Ez magát elkeseríti, Mary? - Úgy nézek ki, mint aki el van keseredve? Csak nem arra gyanakodik, hogy beleszerettem a barátjába? - Nagyon örülök neki, ha nem így van. Szemmel láthatólag kitűnő hangulatban volt. Először láttam Maryt ilyen vidámnak. - Úgy beszél, Eli, mintha éppen maga szeretett volna belém. Ne felejtse el, hogy nem ülünk egymáshoz. Semmi jó nem származna ebből magának. - Éppúgy, ahogy magának sem - feleltem, és helyet mutattam neki Zsanna mellett. A berendezés beindítását Albertre bíztuk. Beült a kabinba, amelyet ugyanebben a teremben, hátul állítottak fel. Előttünk egy ládaforma sötétlett, olyasmi, mint a színházakban a színpad. Ez volt a sztereó-vevőállomás. A térhullámok, amelyeket a fordítógépek emberi hangra, továbbá a vonalak és a színek nyelvére tettek át, a sztereó-vevőállomás képernyőjén jelentek meg. - Fénysugár a térben - szólalt meg Albert pontban tizenkettőkor. Első látásra minden külső jel nélkül jött létre a kapcsolat. A Föld nem mozdult meg a lábunk alatt, hangok sem hallatszottak, a légkörben nem villant fel lángoszlop, még a székek sem remegtek meg. De mindegyikünk tudta, hogy egy eddig ismeretlen erejű és koncentrációjú energiahullám indult
száguldásnak a világűrben. Ha ez a hullám más, szilárdabb anyagformát, öltött volna, és egy bolygó az útjába kerül, még egy felvillanás sem látszik, a bolygó egyszerűen eltűnik, mintha sohasem létezett volna. Már annak a gondolatától is büszkén húztam ki magam, hogy rettenetesen nagy erők kiszabadításánál vagyok jelen. - A sugárban megjelent egy űrhajó - hangzott az automata hangja. - Félúton van az Ohrától. - Ez a Kormányos! - kiáltott fel Albert. - A körvonalai régi űrhajóra vallanak. A sztereoképernyő fakón fény lett, rajta egy magányos fekete pont úszott. Bármilyen űrhajó lehetett; új is, régi is. - Az Ohra a sugárban! - kiáltott Ismét Albert. Az Ohra velünk szembe repült, gyorsan növekedett a képernyő ködfoltjai között. Egyelőre még a bolygóról visszaverődő saját impulzusainkat láttuk, aztán működésbe léptek az Ohráról indítottak is, amelyeket az oda küldött THAV-2 sugárzott. Feltűnt a Nagy Tanácskozóterem, megláttuk az embereket, köztük Verát, Olgát, Allant, Martin Spichalskit. - No, mi újság? - kérdezte Spichalski az alkalomhoz kevéssé illő hányavetiséggel. - Megkezdjük az első nagy sebességű galaktikus adást? Az Ohra jelenti a Földnek: a sugárban vagyunk. Mindazok nevében feleltem, akik ott voltak a Szaharában, és azok nevében is, akik ebben a pillanatban hallgattak és néztek minket a Földön: - A Föld üdvözletét küldi! Spichalski jelentette, hogy a THAV-2 berendezést határidőre beindították, és felvették a kapcsolatot az űrhajókkal és az égitestekkel. Az összeköttetés kitűnően működik. - A csillagok közvetlenül beszélgetnek egymással,késedelem a hírközlésben nem észlelhető - fejezte be Spichalski. Albert azt mondta nekem: - Még egy csatornát állítottunk az Ohrára. Személyesen a te rendelkezésedre bocsátották három percre, sürgős beszélgetésre. Hová vetítsük a képet? Elcsodálkoztam: vajon ki kért magánbeszélgetést, méghozzá sürgősen? - Nincsenek titkaim. Vetítsétek egy egyszerű videó-oszlopra. Kisvártatva megláttam Violát. Ugyanabban a kertben ült a barátnőivel, ahol a déli napfény félhomályos alkonyattá változott. Ő is, a társnői is lángoszlopként villantak fel a kert homályában, és csak később tudtam megkülönböztetni az arcukat. - Viola! - kiáltottam izgatottan. - Viola! - Szervusz, Eli! - dalolta és ragyogta a kígyólány. - Látlak téged a távoli Földön! Szervusz, Eli! Tudom, hogy beteg voltál! Néhányszor ismételgettem: „Viola, kedves Viola!”, ő pedig mindannyiszor azt felelte: „Szervusz, Eli, hogy érzed magad?” - Kitűnően, Viola! - kiáltottam. Valóban úgy tűnt nekem, hogy soha nem éreztem magam jobban. - És te? Mondd, te hogy vagy, Viola? - Én is jól. Szeretnélek látni, Eli! - Én is téged! - Gyere el hozzám! Ekkor szóltak, hogy vége a három percnek. Amikor Violát kikapcsolták, Mary rideg hangon megszólalt: - A barátnője kétségtelenül színes teremtés, de a külseje kevéssé emlékeztet az emberre. Ha a Végára megy, adja át a kedves kígyólánynak a földi nők hódolatát. Hangosan elnevettem magam. Mary felháborodva nézett végig rajtam. Valami nagyon sértőt akart .mondani, de ebben a pillanatban a képernyőn feltűnt Vera. - Már éppen befejezzük az expedíció előkészületeit - mondta Vera. - Értesítjük a Nagytanácsot: a Galaktikus Flotta csak a parancsra vár, hogy behatoljon a Perseus csillagképbe. Számítunk rád, Eli. - Nemsokára ott leszek - feleltem. - Nemsokára, Vera. - A fénysugarat a Hyádokra irányítom - szólalt meg Albert.
Ez a csillagkép jóval távolabb volt az Ohránál, százhúsz fényév választotta el a Földtől. Egymás után jelentek meg előttünk a bolygórendszerek, a csillagközi térben négy űrhajónkat pillantottuk meg. Albert felerősítette a sugárzást tápláló gépek energiáját. A képernyőn feltűntek a Plejádok csillagai. Itt történt - mondtam Zsannának. - A távolság ötszáz fényév - jelentette be Albert. A Plejádok körül üres volt a tér. Egyetlen űrhajó sem száguldott a csillagok között. Albert a sugarat a csillaghalmaz közepébe, a Maiára irányította, bevilágította a helyet, ahol űrflottánk megvívott az ellenséggel; a tér sötét és komor volt, még nem oszlott szét a nemrégen lezajlott ütközet által keltett por. Egymás után pillantottuk meg az ünnepi fényben ragyogó Electra három bolygóját: a legközelebbit, amelyet füst borított, az örök jég bilincsébe vert legtávolabbit, és a középsőt, a Szigmát, ahol elvesztettük Andrét. Zsanna csöndben sírdogált mellettem. Nem kezdtem vigasztalni, nekem is görcs szorongatta a torkomat, amikor megláttam ezt a szerencsétlen bolygót. Ismét hallottam André utolsó, elkeseredett kiáltását: „Eli! Eli!” - Most pedig próbáljuk meg a látóterünkbe hozni a Perseus csillagképet - szóltam Albertnek. Elkezdődött a kísérlet döntő szakasza. A Föld ötezer fényév távolságba bocsátotta ki nagy erejű sugarát. Ezekben a pillanatokban dőlt el, hogy helyesek voltak-e a számításaink, vagy kudarcot vallottunk. Néhány perc telt el csöndes várakozással. Aztán a sztereoképernyőn kigyúlt a Galaktika hozzánk közelebb eső részének legszebb csillagképe, a két csillaghalmaz, a jó néhány ezer fényesen világító égitest… Ismerős képet láttam magam előtt: egy évig minden áldott nap ezt figyeltem a Perseus felé száguldó űrhajó parancsnoki terméből. Most sem tudtam szabadulni attól a régi, kellemetlen érzéstől, hogy egy csillagököl ütését látom: a csillagok úgy repültek szét a csapás nyomán, mint a szilánkok… A csillagkép rohamosan növekedett, csillagai mintha szertefutottak volna. Most már a Fenyegető közelében lehettünk. - Két űrflotta a fénysebesség fölötti tartományban - jelentette géphangon az automata. - Egymással párhuzamosan repülnek, a sebességük nem haladja meg a száz fényévet. Pontokat láttunk, amelyek lassan úsztak a képernyő fénylő ködében. Az első csoportban öt, a másikban hét űrhajó haladt. Vajon hová igyekeztek? Meg akarták támadni a galaktok elzárt bolygóit? Lehet, hogy csak egyszerű őrjáraton voltak az általuk korlátlanul ellenőrzött térségben, vagy talán kegyetlen kísérletet tesznek arra, hogy elpusztítsák belső csillagellenségeiket, mielőtt mi, a külső ellenség odaérnénk? Mosolyogva ültem a székemben. Sikerült a Földet a világmindenség hatalmas fülévé, szemévé és hangjává tennünk! Albert felkapcsolta a világítást. - Láttad a helyet, ahol André eltűnt, és azt is, ahol most rabságban tartják - mondtam Zsannának. - Hinni kell, Zsanna, hinni abban, hogy már nem sokáig kell várni! Zsanna megtörölte kivörösödött szemét. Mary felé fordultam. A lány eltűnt. - Az ismerősöd akkor ment el, amikor a Perseus feltűnt á képernyőn - mondta Zsanna. - Szólni akartam neked, de te annyira figyelted az űrcirkálókat… Bánt téged, hogy Mary elment, Eli? - Inkább jókedvre derít! - feleltem vidáman. Ezután Alberthez fordultam. - Tehát sikerült a gépezet beindítása. A Nagytanács határozatának értelmében ettől a perctől kezdve szabad vagyok. Sok sikert, Albert! Albert melegen megrázta a kezem.
14. Most már nem sok maradt hátra. A korábban előkészített csomagok az űrrepülőtéren vártak rám. A Plútóra induló esti expresszűrhajó felszállásáig három órám maradt. Felhívtam Maryt. Az Őrangyal a város egyik utcáján talált rá. Mary hazafelé igyekezett, mérgesnek látszott, a szeme sírás nyomát
viselte: ki volt vörösödve, ezt még a videooszlopban is ki tudtam venni. Megremegett, amikor váratlanul kigyúlt előtte az alakom. - El akart menekülni előlem - kezdtem , de mégis megtaláltam. Azt szeretném, ha azonnal idejönne hozzám. Szükségem van magára, Mary… Nem nézett rám, aztán kisvártatva kedvetlenül megszólalt: - Na, jól van, estefelé… Persze csak ha kedvem lesz hozzá. - Este már késő lesz, Mary. Még ma elrepülök az Ohrára. Megdermedve egyenesen a szemembe nézett. - Rögtön hívok egy aviettát. Együtt értünk az űrrepülőtérre. Ismét egy más Maryt láttam magam előtt. Kelletlen, maróan gúnyos volt. Kezet sem nyújtott, látszott, hogy búcsúzóul még egy utolsó sértést akar a fejemhez vágni, - Amikor megérkezik a Végára, adja át… - kezdett bele Mary, de én közbevágtam: - Nem tudom, sikerül-e a közeljövőben eljutnom a Végára. A Perseusra indulunk. Szeretném, ha velünk jönne. Olyan csodálkozó arcot vágott, hogy elnevettem magam. Mary dühbe gurult. - Nem tartozom azok közé, akik kedvelik az éretlen tréfákat - mondta felháborodva. - Nagyon sajnálom, hogy eljöttem kikísérni magát. - Nem tréfálok, Mary. Semmit nem szeretnék annyira az életben, mint hogy elkísérjen engem. Mi tartja itt a Földön? Megígérem, hogy jó dolga lesz! A Plútón mindent megkap, amire a hosszú úton szüksége lehet. Mary ingadozott. Ismét könnybe lábadt a szeme. - Csodálkozom magán - mondta. - Úgy látszik, mégis elgondolkodott azon, hogy nekem mi a jó és mi a rossz. Eddig jóformán csak saját magára gondolt. - Ez csak azért van, mert mindeddig több időt töltöttem a saját magam társaságában, mint a másokéban. Ezenkívül a férfiak önzőbbek a nőknél, legalábbis a régi könyvek ezt állítják. De mostantól mindez megváltozik. - Elhatározta, hogy megszabadul a férfiúi önzéstől? - Ellenkezőleg, még kifejezettebbé akarom tenni. Hagyjam itt magát a Földön, és aztán se éjjel, se nappal ne legyen nyugalmam: mi van magával, nem szeretett-e bele valakibe, nem beteg-e? Ezerszer nyugodtabb lennék, ha ott tudhatnám magam mellett. Nézhetném a szemét, amikor csak tetszik, beszélhetnék magához, amikor kedvem támad, örömmel teljesíteném a kívánságait, gyönyörködve hallgatnám, amint mindennap, minden órában, minden percben alaposan összeszidna… Túl önző vagyok ahhoz, hogysem elengedném magam mellett a boldogságot. - Különös módon önző maga, Eli. - Ilyennek sikerültem. Menjünk, Mary, már csak néhány percünk maradt__ Tett egy lépést az űrhajó felé, aztán megállt. Sűrű szemöldökét vészjóslóan összehúzta. - De figyelmeztetem, Eli: azt a csodaszép kígyólányt. .. Vidáman közbevágtam: - Viola a magáé is lesz. A sors azt akarja, hogy barátnők legyenek. Menjünk, Mary, menjünk! Még mindig nem határozta el magát. Megindult, aztán megint megállt. Gyengéden toltam rajta egy kicsit. Az űrhajó mellé érve odafordult hozzám. Az arca nagyon sápadt volt. - Valóban komolyan beszél, Eli? - kérdezte csaknem sírva. - Tudatában van annak, amit tesz? Paul azt állítja, hogy maga a legmeggondolatlanabb cselekedetekre is képes. Most is… - Paul igazat mondott - vágtam közbe ismét. - Kitűnően ismer engem. És egyáltalán mindent és mindenkit jól ismer. De mi közük van ezeknek a csodálatra méltó ismereteknek hozzánk? Ahhoz, hogy teljesen átgondoltan cselekedjünk, nem kell más, mint egy kis meggondolatlanság. Bevezettem Maryt a kabinomba. Leült a díványra, és örömtől ragyogva felkacagott. - Tudja-e, Eli, hogy milyen állandó kívánságomról akarok most színt vallani? - Tudom. Azt kívánta, hogy mi ketten együtt repüljünk el valahová, nagyon messzire. Nekem is ez
volt a szent kívánságom, Mary!
BEHATOLÁS A PERSEUSBA Második könyv Hangtalanul jön a hírnök; a harctér hív, te halandó! Bástyatetöidet, ó, Kürnosz, őrzi a láng! Meg ne remegj, nosza, nyergeid fel sebesen paripádat! Szemtől szembe, ha kell, ellenem így fogadom. Dől a paták felvert pora, látom is már a kapuknál, Hályoggal ha szemem nem borította az ég. MEG ARAI THEOGNISZ (Rigó Béla fordítása)
ELSŐ RÉSZ A csillagok szorításában 1. Minden ismétlődött, és minden más lett. Amikor először jártam erre, a felfedező szemével néztem az Ohrát. A sztereoképernyő félgömbjein a csillagvilág soha nem látott ragyogással tárult fel előttem. Most viszont járt úton száguldottunk, néhány tucat űrhajó haladt előttünk, ugyanannyi mögöttünk. Jól ismert csillagok rohantak szembe velünk, majd fakultak el, amint eltávolodtunk tőlük. Semmi új nem volt ebben. De most sietnem kellett. Nem akartam többé csillagturista lenni. Én, az emberiség történetében a leghatalmasabb hadseregnek a katonája, most úgy éreztem, hogy késésben vagyok. - Nem értelek - mondta Mary, és összehúzta sűrű szemöldökét. - Nélküled úgysem indulnak el a Perseusra. Minek idegeskedsz? Azt hiszed, kisebb lesz a világ szépsége, ha egyszer már gyönyörködtél benne? - Elveszti a váratlanság hatását - mormogtam, és komoran bámultam az egyre növekvő Aldebarant. Maryben és Verában van valami közös, bár külsőleg nem hasonlítanak egymásra. Mindenesetre a logikájuk, az a formális, száraz női logika egyforma mind a kettőjükben. - A szépség nem más, mint tökéletesség, vagyis a maximuma annak, amit az ember mindig vár és mindig kíván. Ismerd el, Eli, hogy a kívánt, nagyon várt váratlanság nem egyéb értelmetlenségnél. - Ismerd el te is, Vera… - kezdtem bele ingerülten, majd zavartan elhallgattam. Mary felnevetett. - Én csak a sztereoképernyőn láttam a nővéredet. De már nem először nevezel Verának, És mindig akkor tévesztesz össze bennünket, amikor nincs igazad, amikor magyarázkodni kezdesz, így van, Eli? Válasz helyett megcsókoltam. Valószínűleg a csók az egyetlen dolog, aminek nincs szüksége sem érvekre, sem magyarázatra. Mary mégis panaszkodásba fogott: - Azt hittem, te leszel az idegenvezetőm az első csillagközi utamon. Valamikor régen az ifjú házasok első közös utazását nászútnak nevezték. Nekem,viszont az az érzésem, hogy unod már a nászutunkat. Kezdtem felidézni, mit tudok az égitestekről, meséltem a Plejádokra és a Perseusra tett útjainkról. - Minden oldalról csillagszakadékok tátonganak, mi pedig zuhanunk, egyre csak zuhanunk, ki tudja, hová - mondtam felindultan. - Ezt érezni kell, Mary: ásít feléd a csillagszakadék, te pedig zuhansz, zuhansz lefelé…
- Ásít feléd a csillagszakadék, te pedig zuhansz, zuhansz lefelé - ismételte meg Mary halkan. Lehajtotta a fejét, és a szemét nem láthattam.
2. Annyi barát fogadott az Ohrán, hogy belefáradtam az ölelésekbe, hátbaveregetésekbe, kézfogásokba. Vera mellett ott állt Romero; mint mindig, most is elegáns és feszesen hűvös volt. Megelégedett azzal, hogy erősen megszorítsa a kezem. Romero úgy beszélt Maryvel, hogy még az idegenek is észrevehettek az iróniát. - Gratulálhatok önnek, kedves Mary? Ha jól látom, megvalósultak titkos álmai. Ha korábban attól tartottam, hogy Mary szerelmes Romeróba, most inkább úgy láttam, gyűlöli őt. Ingerülten villogó szeme legalábbis erre vallott. - Jól látja, Paul. A leghőbb vágyam teljesült! Romero ünnepélyesen széttárta a karját, és tisztelettel meghajtotta a fejét. Valószínűleg régen így fejezték ki a gratulációt. - Mit jelentsen ez? - Vera értetlenül rám nézett, aztán Maryre, majd pedig Romeróra. - Valami fontos dolog történt, Eli? - Számomra nagyon fontos. - Megfogtam Mary kezét. - Bemutatom a feleségemet, Vera. Mindig csodálkoztam azon, milyen gyorsan tudnak összebarátkozni a nők. A férfiaknak nem fejlődött ki az a tulajdonságuk, hogy egy pillanat alatt megértsék egymást, mi először üdvözlőszavakat váltunk, alaposan megnézzük, körbeszaglásszuk, körbetapogatjuk a másikat, és csak ezután kezdünk el gondolkodni azon, mit akarunk egymástól. A viselkedési formákat mi jobban betartjuk, a férfiak még ma is az etikett áldozatai. Vera helyében én egy jó órát beszélgettem volna Maryvel, és csak azután fognám karon. Ehelyett Vera egyszerűen odalépett hozzá, mire Mary kitárt karokkal a nyakába ugrott. - Na végre, Eli! -jelentette ki Vera, amint elengedte Maryt. - Úgy látom, nem választottál rosszul. - De nem is túl jól! A Felvilágosító Központ a házasság harmadik hónapjára jósolta a válást. Igaz, már a negyedikben járunk… Veja odébb vitte Maryt, én pedig a barátok korlátlan hatalmába kerültem. A kissé kigömbölyödött Olga sok boldogságot kívánt, amit Leonyid is megtoldott a maga jókívánságaival. Allan biztosított felőle, hogy ő sohasem fog hátat fordítani az agglegények szövetségének, míg Luszin, aki olyan gyöngédséggel nézett rám, mintha az ő kutatóintézetében ki tenyésztett szárnyas emberbika lennék, azt mondfa: - Akarod, hogy ajándékot adjak? Egy sárkányt. Csodálatosat. Repülj rajta Maryvel. Paradicsomi boldogság lesz. - Tüzokádó sárkányokon csak a pokolba repülnek, azzal pedig még várok egy kicsit - feleltem. Harsona, aki szintén megérkezett, csak növelte az általános zűrzavart. Alaposan összegyűrve keveredtem ki szárnyai öleléséből. Legalább egy órába telt, amíg normális beszélgetés alakult ki a zajos nevetés és kiabálás helyett. - Nem haragszik rám, Paul? - Kérdeztem Romerót. - Az Ohrával kapcsolatos tanácsomra gondolok… - Hálás vagyok önnek, Eli - válaszolta a szokásos fellengzősség nélkül. - Szomorúan kell beismernem, hogy vak voltam. A kibékülésünk Verával olyan váratlan gyorsasággal. Nem tudtam megállni, hogy bele ne csípjek egy kicsit: - Én nem hiszek a váratlan eseményekben, különösen a szerencsésekben. A szerencsésen váratlan eseményt alaposan elő kell készíteni. Ez esetben, mint emlékszik rá, a mi összeveszésünk az erdőben volt az előkészítés. - Váratlan eseményekben önnek is lesz része - jósolta Romero. - És nem is sokára, kedves barátom. Ekkor Vera és Mary lépett oda hozzánk. Vera azt mondta: - Négyszemközt kell beszélnünk a Perseusra tervezett útról. Azt javaslom, hogy ne halogassuk.
Csodálkoztam, hogy miért kell négyszemközt beszélni a Perseusról és az útról. - Idegenvezetői kötelezettségeim, is vannak, Vera. Mary először látja az Ohrát. - Akkor sétáljatok egyet, azután pedig gyere be a szobámba. Luszin bejelentette, hogy addig nem nyugszik, amíg meg nem mutatja Marynek és nekem azt a teremtményt, amelyet a Földről hozott. Nem akartuk elkeseríteni, inkább elmentünk vele a védenceihez. Csak pegazusból legalább százat láttunk: voltak ott feketék, narancssárgák, sárgák, zöldek és vörösek, amelyek fehér szikrát hánytak, továbbá vörös szikrát hányó fehérek; egyszóval a bioköltészet valamennyi színe ott ragyogott a harciasán nyerítő, állandóan felröppenő és állandóan leszálló szárnyas lovakon. Harsona, keresztbe téve a mellén szárnyait, gúnyos idegenkedéssel figyelte a tolongást. - Ostoba népség! - morogta. - Sem írni, sem olvasni nem tudnak. Arról már nem is beszélek, hogy képtelenek emberi nyelven beszélni. Földi életének első évében Harsona sikeresen megbirkózott az ábécével, majd az Ohrára való indulás előtt levizsgázott az általános iskola anyagából, abban pedig integrálszámítások és Ngoro-féle matematikai bizonyítások is vannak. Az Ohrán Harsona iskolát szervezett fajtestvérei számára. Kiderült, hogy az angyaloknak kiváló műszaki érzékük van. Különösen az elektromos szerkezetek iránt érdeklődnek. - Ezek csak lovak, még ha szárnyaik is vannak - nyugtatgattam. - Annál kevésbé lehet elnézni nekik az ostobaságukat. Igen szórakoztató volt, amint Luszin egyik kedvence szidja a többit. Luszin azonban az angyalnak könnyen elnézte azt, amit nem tűrt volna el egy embertől. - Fajgyűlölő - mondta, és közben gyöngéden mosolygott, mintha az angyal nem szidalmazta, hanem dicsőítette volna a pegazusokat. - A magasabb rendű lények önimádata. A fejlődés gyermekbetegsége. A pegazusok istállójában egy szárnyas, tűzokádó sárkányt pillantottunk meg. Olyan hatalmas volt, hogy inkább egy cethalra emlékeztetett. A tűzvörös színű óriás testét vastag páncélzat védte, orrlyukaiból füst gomolygott, és amikor tüzet fújt, erős zúgás hallatszott. A szárnyas szörny súlyos szemhéjai alól, zöldes szemével figyelmesen vizsgálgatott minket. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy ez az óriási test képes a levegőbe emelkedni. - Koronája is van! - álmélkodott Mary. - Méghozzá első osztályú! - tódította büszkén Luszin. - Villámokat szór. Remek, ugye? A sárkány fején valóban korona díszelgett: három aranyszínű szarv. A szarvakból szikrák pattantak ki, vörös fényük megvilágította a szörnyeteget. A szikrák azonban nem hasonlítottak az ellenséget hamuvá változtató villámokra. - Ellenőrizd! - javasolta Luszin. - Dobj oda egy követ vagy valami mást. A mindig tisztára takarított Ohrán nem olyan könnyű követ találni. A zsebkésemet hajítottam a sárkány felé. Az alig követhető gyorsasággal odafordította a fejét, szeme felvillant, a törzse, akár egy ragadozóé, ívben megfeszült, és a koronájából kicsapó villám még röptében belevágott a késbe. A zsebkés lángot vetett, majd alaktalan plazmává változott. És rögtön érkezett a második, még erősebb villám, amely egyenesen a mellembe csapott. Ha az Ohra lakóit nem védte volna külön, saját erőtér, valamennyien megvakultunk volna a villanástól, én pedig minden bizonnyal plazmafelhővé változom. - Egyszerre három villámot tud kibocsátani - világosított fel ünnepélyesen Luszin. - Három irányba. A neve Villámszóró. - Nem szeretnék ezzel a Villámszóróval összecsapni a levegőben - szólalt meg az ámuló angyal. A sárkány megnyugodott, félig felemelkedő teste visszaereszkedett a földre, a koronája fölött kékes, az Elma tüzére emlékeztető kisülések villództak, a nehéz szemhéjak eltakarták az ismét nyugodt zöld szempárt. - Ha Villámszóró, hát legyen Villámszóró - mondtam. - Hatásos egy teremtmény. De minek kellenek nekünk a Perseuson ilyen Villámszórók meg a pegazusok?
- Szükség lehet rájuk, Eli. Akkor még nem is álmodtam, hogy Luszinnak milyen kegyetlenül igaza lesz! Maryvel kimentünk az istállóból, otthagytuk Luszint a szörnyeivel és Harsonával. Este volt már, a mesterséges nap kihunyt. - Egyedül vagyunk! - kiáltottam. - Az Ohrán vagyunk, és végre egyedül, Mary! - Mindeddig jobban kerested a barátaid társaságát, mint az enyémet - felelte korholó hangon Mary. Felnevettem. Sehol nem érzem magam olyan jól, mint az Ohrán! - Úgy látszik, féltékeny vagy Luszinra és Harsonára. No gyere, megmutatom neked az Ohrát! Sokáig sétáltunk a bolygó utcáin, be-benéztünk a már üres csillagszállókba. Elmeséltem Marynek, hogyan ismerkedtem meg az Altair és a Véga lakóival meg az angyalokkal. A múlt körülfont, az árnyak megelevenedtek, és mellettem suhantak. André is eszembe jutott. Nagy felfedezéseket tett itt, én pedig élcelődtem rajta, belekötöttem minden apró tévedésébe. Amig közöttünk volt, nem értékeltük őt kellőképpen, és én élenjártam ebben. Hirtelen könnyeket vettem észre Mary szemében. - Megbántottalak valamivel? Gyors pillantást vetett rám, és csaknem ellenséges hangon azt kérdezte: - Nem látsz rajtam semmilyen változást? - Milyen változást? - Mindenfélét… Nem találod úgy, hogy megcsúnyultam? Rámeredtem. Soha nem láttam ilyen szépnek. Amikor ezt megmondtam neki, elfordult. A kihunyt nap holddá változott: az Ohrán most az előre meghatározott, rend szerint telihold volt. - Furcsa ember vagy, Eli - szólalt meg Mary kisvártatva. - Tulajdonképpen miért szerettél belém? - Nagyon egyszerű. Te - Mary vagy. Egyedi és utánozhatatlan. - Minden ember egyedi és utánozhatatlan, senkinek sincs alteregója. Valójában csak két lényt szeretsz igazán az egész világon. Remeg a hangod és csillog a szemed, amikor rájuk gondolsz. - Andréra gondolsz? - És Violára. - Nincs erre szükség, Mary! - Karon fogtam. - Nagyon közel érzem őket magamhoz, és valóban felindult vagyok, amikor róluk beszélek, de ha mi távol lennénk egymástól, ezerszer jobban fel lennék indulva, amikor rád gondolnék. Most éppen az jutott eszembe, hogy ne adj isten, egyszer külön leszünk, és rögtön remegni kezdett a térdem. - De a hangod nem remeg - vetette ellen Mary szomorúan. - Mosolyogva beszélsz arról, hogy remeg a térded. No, semmi baj, most már menned kell Verához. Vedd komolyan azt, amit mondani fog. - Te tudod, miről akar beszélni velem? - Vera ezt jobban el tudja majd mondani, mint én. - Mindenhol titkok vesznek körül! Romero váratlan eseményekkel fenyeget, Vera négyszemközt akar beszélni velem, és te is célozgatsz valamire. Mondd meg inkább egyenesen! - Vera majd megmondja - ismételte Mary.
3. - Csodálkozol, hogy négyszemközt akarok beszélni veled? - kérdezte Vera. - Az a helyzet, hogy személyi kérdéseket kell megvitatnunk. A Nagytanács döntése szerint veled kell megbeszélnem, kit nevezzünk ki az űrflotta parancsnokának. A flottaparancsnok-admirálissal szemben nagyobbak a követelmények, mint egy űrhajóparancsnok esetében. Vállat vontam. - Először azt kell tudnom, melyek ezek a követelményed. - Mindenekelőtt általános emberi jellegűek: bátorság, határozottság, keménység, célratörés, gyors felfogóképesség… Remélem, ezt nem kell bővebben magyaráznom. Másodszor speciális szakmai követelmények: az admirális képes legyen ellátni a parancsnok tisztét az űrhajón, tudjon parancsolni
és bánni az emberekkel, jól tájékozódjon az űrben, ismerje az ellenséget és annak harci módszereit. És végül a különlegesek: átfogó értelem, az újnak az érzékelése, továbbá jóság, gyors reagálókészség, érzékeny, másokra is figyelő lélek, történelmi jelentőségű feladataink pontos megértése… Ez az ember, az admirális ugyanis az emberiség legfőbb képviselője lesz az egyelőre még kevéssé ismert, de kétségtelenül igen fejlett galaktikus civilizációknál. Felnevettem, - Te nem is emberi alakot, hanem egy istenség képét körvonalaztad. Egy szent arannyal bevont képmását, és nem embert akarsz látni ezen a poszton. De szerencsére az emberek nem istenek. - Csak ilyen ember jöhet számításba. Másra nem lehet rábízni a legfőbb parancsnokságot. Sorban megvizsgáltuk a jelölteket. Sem Olga, sem Leonyid, sem Oszima, sem Allan nem volt erre alkalmas, ez rögtön világossá vált. Vera nevét említettem, de ő elhárította a jelöltséget. Erre azt mondtam, ha André nem lenne fogoly, őt tartanám megfelelőnek. Vera most is nemet mondott: szerinte André valóban éles eszű, de nem eléggé átfogó az értelme. Kezdett már az idegeimre menni ez a játék a jelöléssel. Nekem teljesen mindegy, ki lesz a parancsnok. Kérdezzék meg a Nagy Állami Számítógépet. - Már megkérdeztük a számítógépet. - Erről nem is hallottam. - Titokban tartottuk. Megkértük a számítógépet, ellenőrizze a Nagytanács erre vonatkozó egyhangú döntésének a helyességét. A gép megerősítette a választásunkat. Meg voltam lepve, méghozzá alaposan. Ha valaki előtt, akkor előttem nem kellett volna ennyire titkolózni, hiszen valamit én is értek a Perseusszal kapcsolatos dolgokból. - Akkor hát ki az a csodálatos emberpéldány, aki magáénak mondhatja azokat a fényes tulajdonságokat, amelyek alapján egyhangúan a vezetőtöknek választottátok? Vera nyugodt hangon válaszolta: - Ez az ember te vagy, Eli. Annyira megdöbbentem, hogy még dühbe sem gurultam. Aztán elkezdtem bizonygatni, hogy a választásuk badarság, ostobaság, zagyvaság, oktalanság és meggondolatlanság; Vera azt választja ki ezen meghatározások közül, amelyik jobban tetszik. Én éppen elég jól ismerem saját magamat. Semmilyen szempontból nem illek bele az ideális politikus és sikeres katonai parancsnok általa felrajzolt képébe. - Ezek szerint te tagadod, hogy egyáltalán vannak jó tulajdonságaid? - Valamelyes pozitív emberi hibáim azért nekem is vannak. - Nem tűnik nagyon megalapozottnak, Eli, amit mondasz, ha tetszetős is. - Tőlem csak ez telik. - Ha sokáig makacskodsz, az ellenállásod értetlenséget és sértődést fog majd kiváltani. Miért akarod megbántani azokat, akik bíznak benned? Az érvek súlya alatt összeroppanva hallgattam. Úgy éreztem magam, mint gyermekkoromban, amikor Vera alaposan megmosta a fejem, és én nem tudtam mit felhozni a védelmemre. De örömet sem éreztem. Eszembe jutott, mennyire felháborodtam Olga nyugalmán, amikor az űrhajóegység parancsnokául nevezték ki. A régi naivitásomat mintha a szél fújta volna el; képtelen voltam örülni, inkább megrettentem a hatalmas felelősségtől. - Sokáig fogsz még hallgatni? - kérdezte Vera. - Nézzük még egyszer végig a többi jelöltet. - A Nagytanács már megtette ezt. A Nagy Állami Számítógép részletekbe menő aprólékossággal megvizsgálta valamennyi ember alkalmasságát a parancsnoki tisztségre. Az űrhajóparancsnokok el voltak ragadtatva, amikor megtudták a Nagytanács döntését. Nem elég ez neked? Megértettem, hogy nincs kiút számomra. - Elfogadom - mondtam.
Vera hűvösen bólintott. Éppen ezt várta tőlem. - Akkor térjünk rá a többi tisztségre. Két helyettesed és három főtiszted lesz. Az állami kérdéseket érintő ügyekben én leszek a helyettesed, a csillagközi navigációban Allan Kruz. A három flottaegységet vezető főtiszt pedig Leonyid, Oszima és Olga lesz. Nincs ellenvetésed? - Természetesen nincs. - Van még egy kérdés. Valamikor te az én titkárom voltál, ha nem is a legjobb. Most neked is szükséged lesz egy titkárra. A javaslat szerint… - Remélem, nem téged javasolnak? - kérdeztem ijedten. - Én a helyettesed vagyok, ez pedig több, mint titkárnak lenni. - Bocsáss meg, a rangok ismerete nem tartozik az erősségeim közé. Tehát ki lesz a titkárom? - Paul Romero. Ezenkívül az ő feladata lesz az út történetének a megírása. De ha kifogásod van ellene, mást is választhatunk. Eltöprengtem. Paullal túl bonyolult volt a viszonyunk ahhoz, hogy egyszerűen igent vagy nemet mondjak. Nem ismertem még egy embert, aki ennyire erősen különbözött volna tőlem. Ám az is lehet, hogy a jellemünk különbözősége javára válik a közös munkának. Vera nyugodtan, kissé túl nyugodtan várta a döntésemet. Elmosolyodtam. Keresztülláttam rajta. - Szeretnék feltenni egy személyes kérdést. - Ha a Romeróval való kapcsolatunkra akarsz rákérdezni, akkor azt mondom, hogy az nem tartozik ide. Cselekedj úgy, mintha nem is ismerném őt. - Paul valószínűleg jobb lesz titkárnak, mint én admirálisnak. Örömmel elfogadom a jelölését. De most szeretnék feltenni egy kényelmetlen kérdést. Én korábban soha nem avatkoztam bele az életedbe, Vera, de egyszer, nemrég mégis megtettem. Bocsánatot kell-e kérnem ezért? - Inkább nekem kellene hálásnak lennem ezért a beavatkozásért! Nem akartam, hogy bármi is tisztázatlan maradjon. - Elmondta-e neked Paul, hogy milyen körülmények között zajlott le az utolsó beszélgetésünk? - Az, amelyik kis híján verekedéssé fajult? Mindenről tudok: arról, hogy csaknem beleszeretett Marybe, hogy te az útjába álltál, hogy Mary az erdei ünnepség előtt bevallotta neki, hogy téged szeret, mégpedig régen, valamilyen kairói találkozástok óta. És ha nem száll a fejébe a bor, Paul még ott a tűznél gratulált volna neked, és nem megy veled majdnem ölre. - Ezt viszont én nem tudtam. Kairóban Mary úgy legorombított, hogy az volt az érzésem, első pillantásra meggyűlölt engem. - Nekem pedig ma azt mondta, olyan szerencsétlen képet vágtál, amikor neveletlennek nevezett, hogy belesajdult a szíve. Szerencséd van, Eli, és azt akarom, hogy tudd: nagyon szeretem a feleségedet. - Én is, Vera. Nem olyan sok eset volt az életünkben, amikor megegyezett a véleményünk. Most pedig elmehetek? - Ezután már te fogod nekem megengedni vagy megtiltani, hogy elmehetek-e - válaszolta Vera kínos pedantériával. - Akkor tehát engedélyt adok magamnak arra, hogy elmenjek, neked pedig megengedem, hogy maradj.
4. Korábban fogalmam sem volt arról, milyen nehéz parancsolni. Ha újból lehetett volna választanom, inkább beosztott lennék, mint parancsnok. Mindenért én feleltem, és ennek a „mindennek” csak egészen apró részeit ismertem. Egy dolog viszont gyorsan világossá vált számomra: az űrflotta még nincs felkészülve az útra. Ebben az értelemben jelentettük a Földnek a fénysebesség fölötti gyorsasággal száguldó hullámok segítségével: legalább még egy évre van szükségünk a felkészüléshez. Egyszer Romero egy kéréssel fordult hozzám: - Kedves admirálisom - Paul és Oszima most már
csak így neveztek engem; Oszima komolyan, Romero viszont nem minden irónia nélkül -, azt szeretném javasolni, hogy vegyen fel a napirendjébe még egy újabb pontot: írjon emlékiratokat. - Emlékiratokat? Nem értem önt, Paul. Régen volt valami ilyesmi… emlékezések, ha nem tévedek… De ma minek kellenek az emlékezések? Romero elmagyarázta, hogy nem muszáj diktálnom, elég, ha végiggondolom, amit mondani akarok, a kis számítógép magától rögzíti a gondolatokat. De az életemet okvetlenül meg kell örökíteni, hiszen ezt tették a múlt történelmi alakjai is, én pedig kétségtelenül történelmi alak lettem. Az út történetírója természetesen nélkülem is leírja az összes fontos eseményt. Nekem viszont a saját életemről kell beszámolnom. Váratlanul az életem jelentős történelemalakító tényezővé vált, és ki ismeri azt jobban, mint én magam? - És mire való az Őrangyal? Kérje meg őt, olyasmiket is elmond rólam, amiről nekem fogalmam sincs. Éppen erről van szó! Ön sem tudja, kedves Eli, mi mindent őriz az Őrangyala a rekeszeiben. Bennünket viszont az érdekel, ön mit tart fontosnak és mit jelentéktelennek saját magában. És még egy. Az Őrangyal a Földön van, míg a legérdekesebb az ön Földön kívüli élete, amelyről neki nincs tudomása. - Ön, Paul, nem titkár, hanem diktátor. De tudja-e, hogy az emlékirataimban gyakran meg kell majd említenem az ön nevét is. És az értékelésem nem mindig lesz hízelgő… Romero válasza kétértelműén csengett: - Lehet, hogy a Romero nevű embernek az ön értékelése nem lesz kellemes, de Romero, a történetíró lelkesedéssel fogja azt felhasználni, mivel ezek a gondolatok fontosak lehetnek abból a szempontból, hogy megértsük, milyen az ön kapcsolata az emberekkel. Már ezen a napon elkezdtem diktálni az emlékezéseimet. A gyerekkoromban semmi érdekes nem történt, az elbeszélésbe a galaktokról szóló első híreknél fogtam bele. Véletlenül úgy adódott, hogy éppen ebben a pillanatban repült el az ablakom előtt Luszin a Villámszóró hátán, és erről eszembe jutott a másik, a szerényebb kivitelezésű sárkány - Luszin azon is szeretett repülni -, ezért itt kezdtem bele a mondókámba. Azóta sok év telt el. Már régen elfeledtem azokat a történeteket, az első könyvet, ahogyan Romero nevezi. Most a másodikat diktálom, azt, amelyik a Perseus csillagképben átélt gyötrelmeinkről szól. Előttem egy hangszalag fekszik, mellette ugyanaz a szöveg öt régimódi könyv formájában; öt vastag, súlyos fedelű kötet, Romero hivatalos beszámolója a Perseusra indított expedícióról. Sok szó esik bennük rólam is, sokkal több, mint bárki másról. És ha a kedvem úgy hozzá, ez a végtelen szórengeteg, amelyet a beszámoló tartalmaz, az Őrangyal hangján megszólal a fülemben, és élő, mozgó képek formájában megelevenedik a képernyőn. Szeretnék vitába szállni Romero alkotásával. Én nem voltam olyan erős akaratú, megingathatatlan, félelmet nem ismerő vezéregyéniség, amilyennek ő ábrázol engem. Szenvedtem és örültem, pánikba estem, majd ismét uralkodtam magamon, néha a legszánalmasabb, kiutat nem látó teremtménynek tűntem a saját szememben, de mindig, fáradhatatlanul kerestem a helyes utat a legkétségbeejtőbb helyzetekben is. így történt. Nem a melléfogásainkról és a végső győzelemről mondom tollba ezt a könyvet; azt a művet Romero már megírta, másikra pedig nincs szükség. Én a szívem gyötrelmeiről akarok beszélni, a lelkem kínjairól, a hozzám közelállók véréről és pusztulásáról, arról, amibe még ma is beleszédül a fejem… Nem volt könnyű ez az út, az expedíció a Perseusra.
5. Az üzenetünk a Földre, miszerint az űrflotta még nincs felkészülve a távoli útra, otthon nagy riadalmat keltett. Verát és engem a Nagytanács hazahívott. Megkértem Maryt, hogy kísérjen el minket a Földre. Hetekig nem láttuk egymást: én az űrhajókon töltöttem minden időmet, Mary pedig az Ohra laboratóriumaiban talált magának foglalatosságot. Nekem úgy tűnt, hogy Mary
megbetegedett. Az Ohrán, éppúgy, mint a Földön, a betegségek már ismeretlenek. De Mary olyan levertnek látszott, úgy csillogott a szeme, duzzadt ajka olyan száraz volt, hogy komolyan aggódni kezdtem. - Semmi, semmi, egészséges vagyok, sőt két ember egészsége szorult belém - mondta Mary türelmetlenül. - Mikor indultok? - Nem lehetne mégis: mikor indulunk? Miért akarsz itt maradni? - Minek menjek én a Földre? Neked kell menned, indulj hát, és menj! - Hosszú lesz a távollét, Mary… - Hát itt nem vagyunk távol egymástól? Háromszor láttalak egy hónap alatt. Ha ezt nem tartod távollétnek, akkor örülök annak, milyen jól tudod érezni a közelségemet. - Az űrhajón állandóan együtt leszünk. - Te ott is találnál alkalmat arra, hogy egyedül hagyj. Elég a rábeszélésből, Eli! Egyébként kapsz tőlem egy feladatot: itt van egy lista azokról az anyagokról, amelyek a laboratóriumom számára szükségesek. Légy szíves, hozd el magaddal őket! Támadt egy ötletem, amely a pillanat hevében jónak tűnt: - Indul a Végára a Kígyótartó nevű galaktikus futár-űrhajó. Nincs kedved ellátogatni oda? A kirándulás a Végára három hónapig tartana, és addigra körülbelül mi is visszatérnénk az Ohrára. Mary arca lángba borult, szemöldöke vészjóslóan összehúzódott. Amikor dühös, mindig szebbé válik. Ha összeszólalkoztunk, békítgetés helyett néha még gyönyörködtem is benne, ami még jobban felmérgesítette. - Azt nem mondanád meg, Eli, mit vesztettem azzal, hogy még nem voltam a Végán? - Semmit nem vesztettél, de sok mindent találhatsz ott. - Természetesen Violát érted ezalatt? - Ha nem tévedek, a barátnője akartál lenni… - Ezt te akartad, nem én. Soha nem volt olyan vágyam, hogy kígyók között keressek barátnőt magamnak, akármilyen istennői szépségűek legyenek is! És különösen nem a férjem imádott kígyólányát! Visszavonulót fújva megráztam a fejem. - Ó, micsoda heves féltékenység! De mit csináljak? Az a feladatom hogy a nemes emberi hagyományokat terjesszem az elmaradt csillaglakók között, és kiderül, hogy a saját feleségem is átkos csökevények kelepcéjében vergődik. Hogyan nézhetek most már a galaktok és a pusztítók szemébe? Milyen próféciákat prédikáljak nekik? - Amikor nevetsz rajtam, én sírni szeretnék, Eli! - Nem fog neked sikerülni! Egy perc múlva már nevetni fogsz, látom a szemeden. Nevetni ugyan nem nevetett, de a rosszul kezdődő beszélgetés békésen zárult. Mary kikísért az Ökörhajcsár nevű űrhajóhoz. A szalonban Vera azt mondta: - Mary jól néz ki. Az egészsége is, úgy tűnik, rendben van. - Mint a makk, olyan egészséges. Éppen most mondta, hogy két ember egészsége szorult belé. Az út minden napját kitöltötték a Verával és munkatársaival folytatott megbeszélések. Legalább száz beosztottja van, és az egész jókora csoport, továbbá a fedélzeti számítógép azzal foglalkozott, hogy részletekbe menően kidolgozza az emberiségnek a világmindenségben követendő politikáját. Az egyik tanácskozáson, amely a galaktikában létező jó és rossz természetéről folyt, már nem bírtam tovább cérnával, és kitört belőlem: - Mi értelme van ennyire belemélyedni a részletekbe? Ha szembe találom magam egy pusztítóval, tudni fogom, hogy mit csináljak! Nincs igazi politikusi vénád - szólt rám szemrehányóan Vera. - Van vagy nincs, nem is érdekel. A tudós fejtegetéseitek annyira elvontak, hogy a legszívesebben fellázadnék, dühöngeni kezdenék, és alaposan megcsúfolnám azt a bizonyos galaktikus jóságot. Attól kezdve nem jártam a megbeszélésekre, hanem a Földre való megérkezésünk előtt elolvastam
Vera tervezetét, amelyet a Nagytanács számára készített. Ez nem volt egyéb, mint az utunk minden lehetséges eseményére vonatkozó politikai ajánlások hosszú listája. Nagyon egyszerűen össze lehet foglalni a tartalmukat: a világmindenség értelmes lényeihez emberi módon kell közeledni, emberi módon kell támogatni a jót, és emberi módon harcolni a rossz ellen. Azt hiszem, nem sok értelme volt annyit dolgozni csak azért, hogy végül egy ilyen vitán felül álló tétel jöjjön ki eredményképpen. Nagyon örülök, hogy semmi újat nem találtál benne - jelentette ki Vera. , - Miért örülsz ennek? - Azért, mert a tervezett galaktikus politikánkat vitán felül állónak tartod. Lásd be, elég szomorú volna, ha éppen az emberiség legnagyobb hadjáratának a vezetője kételkedne az akció céljaiban és feladataiban. Kétségtelen, hogy volt némi igazság a szavaiban. Mindenesetre a Nagytanács lelkesen elfogadta Vera ,,Az emberiség galaktikus politikájának alapelvei ”című tervezetét. Az ülés után a Nagytanács tagjai elmentek azokba a kozmikus üzemekbe, amelyek a terv üteméhez képest késésben voltak, hogy gyorsabb munkára ösztökéljék őket, mi pedig Verával felkészültünk a visszaútra. Benéztem Olgához, aki még a mi Földre való indulásunk előtt visszatért ide, hogy megszülje gyermekét. Most már kislányával, a csodaszép kis Irinával töltötte minden idejét. Olga nem sokkal utánunk repült vissza az Ohrára. A négy hónapos távollét alatt Mary erősen kigömbölyödött, gyors higanymozgása nehézkes és óvatos lett. Meglepetésemben füttyentettem egyet, aztán megragadtam Mary kezét. - Vigyázz! - szólt rám. - A terhességi prognózis nem azt írja elő, hogy a karomnál fogva rángass! - A fenekedre kellene verni! Legalább egy szót szóltál volna! És Vera is megéri a pénzét, hiszen ő minden bizonnyal tudott erről! - Ő tudta, de neked magadtól is rá kellett volna jönnöd! - vágott vissza nevetve Mary. - Láttad, hogy rosszul nézek ki, mégis azt mondtam: két ember egészsége szorult belém. Nem kell ahhoz admirálisnak lenni, hogy az ember észrevegye, miről van szó! Verával pedig azért egyeztünk meg a hallgatásban, mert tudtam, hogy a Földön enélkül is elég gondod lesz. Nem akartam, hogy ott is az én állapotom miatt aggódj. Kérdésekkel halmoztam el Maryt: fiú lesz-e vagy lány, mikorra várja a szülést, könnyen vagy nehezen fog-e az lefolyni? Mary könyörgő tekintettel kapitulációra emelte a kezét. Régen nem láttam ilyen elégedettnek. - Várd ki a sorodat, Eli! Egy hónap múlva fiad születik, gondolkozz, mi legyen a neve. De most azt mondd meg, teljesítetted-e a kérésemet! - Száz súlyos ládát hoztunk! Még a régi múzeumi atombombák is könnyebbek a te ládáidnál. Csaknem megszakadtam, amikor megemeltem az egyiket. Mary elnevette magát. - Ezekben a ládákban szintén bombák vannak, de nem halált hozók, hanem az élet bombái. - Az élet bombái, azt mondtad? - Igen az életé. Min csodálkozol? Az asszonyok sorsa az, hogy életet adjanak. A pusztítás a férfiak ősi előjoga. Nem így van? - Nem kell engem agitálni, Mary. A matriarchátust úgysem vagyok hajlandó elfogadni. A legtöbb, amibe belemegyek, az egyenjogúság. Egyébként üdvözletét küldi egy sorstársad, aki szintén életadással foglalatoskodott. Olgának megszületett a kislánya, Irina. Az előrejelzések fényesen igazolódtak, a szülés könnyen folyt le. - Örülök neki. De úgy látom, más asszonyok állapota jobban érdekelt téged, mint a saját feleségedé. - Más asszonyok nem annyira zárkózottak, és a férjeik különösen nem azok. Amikor az egyik flottaegység parancsnoka sürgősen visszakéredzkedik a Földre, a másiké pedig majdnem mindennap a fénysebesség fölötti adóállomásra szaladgál, akkor a főparancsnoknak előbb-utóbb meg kell kérdeznie, mi történik a beosztottjaival. A legközelebbi futárűrhajóval téged is elküldünk szülni a
Földre, ha már az ilyesmi hagyománnyá vált. - Egy új hagyományt honosítunk meg: én az Ohrán fogok szülni. Ne vágj ilyen elkeseredett képet, itt sem lesz nehezebb, mint a Földön. - Akkor pedig a fiamat Asztrosznak fogjuk hívni -jelentettem ki ünnepélyesen. - Ha egyszer a mi gyerekünk lesz az első ember, aki más csillagon születik, akkor a neve is csillagnév legyen.
6. A számítógép megjósolta, hogy a szülés nehezen fog lefolyni, és igaza lett. Ezekben a napokban gyakran gondoltam Andréra: nagyon aggódott Zsanna miatt, én pedig nevettem rajta, mivel jól tudtam, hogy a kis emberke a megadott időben és a megadott kedvező körülmények között jön a világra. Most is tudtam persze, hogy sikeres szülés várható, de legalább annyira ideges voltam, mint André. Természetesen Asztrosz kitűnően sikerült kis fickó lett, öt kiló izom és kedvesség, félig lehunyt szemmel nagyokat nevetett, boldogan rugdalózott: lerítt róla, hogy jól érzi magát a napvilágon. - Alaposan belerúgott a mellembe, még fájt is -magyarázta Vera lelkesen. - Nemsokára te is meglátod, milyen huncut fiad van. - Rád hasonlít, Eli - tette hozzá Olga, aki megérkezése után rögtön felkereste Maryt. - Éppolyan nagyokat nevet, mint te, az arca éppolyan okos és csúfondáros, mint a tiéd, és amikor nem tetszik neki valami, nem kevésbé mérges a képe, mint neked szokott lenni. Aztán befutottak a gratulációk a Földről, az elsőt Albert küldte. A rá jellemző módon intézte hozzánk az üdvözletét: megkérte a Nagy Akadémiai Számítógépet, hogy számolja ki, milyen kozmológiai kérdések fogják nyugtalanítani a világra jövő új nemzedéket. A számítógép két problémakört vázolt fel: a Galaktika sötét ködökkel borított központjába való behatolást és a Hyádok kiszakadását a világmindenségből. Ezek szerint már kétségtelenné vált, hogy a Hyádok csillagai egy olyan űrszakadék felé zuhannak, amely mintha éppen az ő számukra nyílt volna meg. Albert prófétai jövőbe látással megjósolta, hogy Asztrosznak jut ki a nagy feladat: ő lesz az első ember, aki leszáll ebbe a csillagszakadékba; ő lesz az első, aki kutatni fogja, valóban feneketlen-e az a mélység. Sem misztikus, sem jövőbe látó nem vagyok, akkor nem sejthettem, milyen sors vár Asztroszra, de jól emlékszem, hogy hideg futott végig a hátamon, amikor hírét vettem Albert asztrológiai tréfájának. Amikor beengedtek hozzá, Mary olyan jókedvű és szép volt, mintha csak éppen most tért volna vissza egy kellemes sétából, és nem gyermekágyban feküdne egy nehéz szülés után. - Tudtam, hogy Asztrosz rád fog hasonlítani - mondta. - Már a terhesség harmadik hónapjában megkaptam a horoszkopikus felvételeket, de nem mutattam meg neked, mert nehezteltem rád. Csak ne mentegetőzz! Inkább azt mondd meg, mikor lesz az indulás! - Már nemsokára. Ott leszel, amikor elrepülünk, vagy korábban visszatérsz a Földre? - Veled akarok menni! - Szamárság! - feleltem leereszkedően. - Jól tudom, hogy az ifjú anyáknak különös szeszélyei szoktak lenni. - Fogalmad sincs, milyen szeszélyeket tartogatok még a számodra! El kell vinned bennünket! Megpróbáltam, hogy jobb belátásra térítsem. Olgát hoztam fel példaként. Ha valakinek, akkor neki, a híres űrhajóparancsnoknak kellene elsőként indulnia. Ő pedig a harmadik, a tartalék űrflottához kérte magát, amely jó három év múlva fog startolni az Ohráról, annyira szeretne együtt maradni a kislányával. Arra pedig sem ő, sem Leonyid nem is gondol, hogy magukkal vigyék a gyereket a veszélyes útra. Az anyaság - folytattam - a legrégibb emberi hivatás, valamennyiünknek figyelembe kell vennünk az anyák szent kötelességét még ma is, amikor a csöppségeknek sokkal jobb dolguk van a bölcsődében, mint az anyjuk szoknyája mellett.
- Úgy vélem, legalább annyira ismerem az anyai hivatást, mint te - vetette ellen szemöldökét ráncolva Mary. - Kár erőlködnöd, veled megyünk. - De miért? Magyarázd meg nekem érthetően, miért kell kitenned magadat és Asztroszt a hosszú út veszélyeinek! Erre Mary azt felelte: - Ahol te vagy, Caius, ott vagyok én is, Caia. Nem értettem, miért nevezett engem Caiusnak, aztán pedig valahogy elfeledtem megérdeklődni a számítógéptől, mit jelent ez. - Ezek szerint azt szeretnéd, ha felvenném Asztroszt a személyzet listájára? - Csak ne gúnyolódj! Éppen ezt akarom. Megnéztem Asztroszt. A kicsi vidáman rugdalózott, és nyálbuborékokat eregetett. Nem értettem egészen pontosan, de valami ilyesmit mondott: „Bú!” Nem aludt békésen, fittyet hányva a környezetére, mint teszik azt a hozzá hasonló korú ifjú emberkék, egyáltalán nem emlékeztetett egy kis pelenkacsomagra, szemmel láthatóan élt, energikusan kapálódzott ebben a számára új világban. Amikor pedig a hóna alatt megfogtam és fölemeltem, majd ráállítottam a paplanra, nem szorította össze tehetetlenül a térdét, nem lógott rémülten a levegőben, hanem erőteljesen belerúgott az ágytakaróba. Fel-fellendült az ágyról, a lábát lóbálta, kis sarkával belerúgott a mellembe, mintha csak el akarna indulni valahová. Hang nélkül kacagott, kövér kezecskéivel belekapdosott a levegőbe; ismétlem, nem nyugodtan, álmos pillantással vette tudomásul a világot, hanem lázasan tevékenykedett, ruganyosan, csengő hangon adta tudtul létét, egész valójával örült annak, hogy a világon van. - Asztrosz, készülj az útra - mondtam ujjongva. - Öltsd fel a páncélodat, és készülj a hadjáratra, emberke! Erre a korábbinál jóval érthetőbben és hangosabban felelte: „Bú!” .. .Összeszorul a szívem, ha arra a napra és a később történtekre gondolok. Még a véletlen körülmények is úgy alakultak, hogy valamennyi tényező fénysugárként visszaverődve valamilyen homorú tükörből egy baljós fókuszban egyesült, és abban a fókuszban benne volt maga az elkerülhetetlen végzet.
7. Két flottaegység indult el, mindegyikben száz-száz űrhajóval. Az admirálisi antennát az Ökörhajcsár nevű űrhajóra, Oszima zászlóshajójára szereltettem fel. Itt volt Vera és Luszin is. A Leonyid által vezetett Skorpión jött Allan és csoportja. Albert fénysebesség felett működő radarjai nem fedeztek fel változásokat a Perseus csillagfolyosóin. A Föld, a világmindenség leghatalmasabb füle és szeme hiába figyelte és hallgatta a gigászi csapással egymásra zúduló két csillagöklöt, a Perseusból nem hallatszottak új hangok, nem villantak fel újabb képek körvonalai. Csak egyetlen rejtélyes jelenségre figyelhettünk volna fel nem sokkal az indulás előtt, de akkor nem tulajdonítottunk neki jelentőséget. Albert közölte, hogy váratlanul eltűnt a Perseus KHI csillagkép egyik csillaga, egy egybolygós égitest, amelyen minden bizonnyal pusztítók éltek; a mi terminológiánk szerint egy „gonosz” csillag volt ez. - Fogta magát és eltűnt, volt nincs - jelentette Albert a THAV segítségével. - Pedig nem valamilyen apróságról van szó: a K osztályba tartozó óriáscsíllag ez, amelynek abszolút fényerőssége elérte a mínusz ötöt, ez tízezerszer nagyobb a Nap fényénél! És egyik percről a másikra eltűnt! Másodpercek alatt semmivé lett, anélkül hogy lassan gyengülő fénnyel kihunyt volna. Mintha belezuhant volna valamilyen lyukba, más szót nem tudok erre találni. - Lehet, hogy térelnyelésről van szó? - Engem izgatott az Alberttől kapott hír. Ha a pusztítók
megtanulták, hogyan lehet az anyagot térré változtatni, akkor elvesztettük legerősebb fegyverünket. Nem ellenőrizted, hogy nem tágul-e a csillagkép? - Lebecsülsz engem, Eli, ha azt hiszed, hogy nem kezdtem rögtön ezt tanulmányozni, hogy nem néztem utána, nem képződtek-e újabb szakadékok az űrben. Mondtam már, hogy a csillag egyszerűen eltűnt, és kész! - A megfigyeléseket a THAV segítségével végezted? - A látcsőben ez a csillag - Narancsszínűnek kereszteltük el - legalább még ötezer évig békésen fényleni fog. Fénysebesség feletti sebességgel tűnt el. A térhullám adó-vevők mind az űrhajókon, mind az Ohrán túl gyengék voltak ahhoz, hogy rögzítsék a Narancsszínű eltűnését és megjelenését, ezzel szemben a közönséges nagyítóberendezésen keresztül alaposan megnézhettük a csillagot. Szépséges égitest volt, fényes narancsszínű, erőteljes ragyogásával elhomályosította a szomszédait. Már korábban is észrevettem, hogy a pusztítók előnyben részesítik a letelepedésre a spektrum ilyen osztályaihoz tartozó óriáscsillagokat. - A Fenyegető édestestvére - mondtam Oszimának,a harc a Fenyegető körzetében még élénken élt az emlékezetemben. Az első üzenet után három nappal Albert közölte, hogy a Narancsszínű ismét megjelent a régi helyén, s éppen olyan erőteljesen és békésen ragyog, mint korábban. Az eltűnt csillag esete nem sokáig foglalkoztatott bennünket, és nem is aggasztott senkit sem. Ma már be kell ismernem, hogy felületesek voltunk ítéleteinkben. De senki sem ismerheti a jövőjét. Én sem ismertem. Nem lehet többet követelni az embertől, mint amire képes.. Nem fogom részletesen leírni, hogyan közelítettük meg a Perseus csillagképet. Erről beszámolt Romero. Csak azt emelem ki, hogy bár valamennyi űrhajó gyorsabb volt a Téremésztőnél, az egész flotta mégis lassabban mozgott, mint az első galaktikus felderítő. Nem számíthattunk arra, hogy egy ilyen hajóhad észrevétlenül közelítheti meg a pusztítók űrerődítményeit; intézkedéseket kellett tennünk, hogy egy ellenséges támadás ne érhessen váratlanul bennünket. Asztrosz a hatodik évébe lépett, amikor előttünk az egész égboltozatot beterítették a Perseus csillagképének hatalmas égitestei.
8. Már megközelítettük a kozmikus ürességnek azt az övezetét, amely elválasztja egymástól a két csillaghalmazt: a hozzánk közelebbit, a Perseus H csillagképet, és a távolabbit, a KHI-t. A távolság közöttük mintegy száz parszek; semmiség a Galaktika méreteihez képest, de nem az a mi űrhajóink számára. Egyik-másik parancsnok azon erősködött, hogy kutassuk át a közelebbit, a H-t, de én a KHI irányába fordultam, ahol egyszer már voltunk; ott várt ránk a találkozóra felkészült ellenség, de ott éltek a barátaink is. Mindegyik flottaegység önállóan haladt; a falanx alakzatot vettük fel, az első űrhajó mögött nyolc sorban jött a többi. Az Oszima által vezetett egységben elöl az Ökörhajcsár száguldott, ezt követte a Vadászeb, körülötte pedig félkörös gyűrűt vont tizenkét másik űrhajó. Ezt a tizenhárom űrhajóból álló sort egy középen és tizenketten körülötte - még hét sor követte azzal az eltéréssel, hogy minden sorban növekedett a félkörgyűrű átmérője. Ez a százkét űrhajóból álló falanx indult ostromra a nem euklideszi tér egérfogója ellen, amely valaha csaknem elnyelte a Téremésztőt. Néhány fényhétnyi távolságra tőlünk pedig ugyanilyen űrhajóalakzat haladt Allan és Leonyid parancsnoksága alatt, és építette ki a nem euklideszi térbe vezető alagutat. Allan első üzenetei arról adtak hírt, hogy minden rendben van. Jól emlékszem arra a napra, amikor a könnyű győzelembe vetett hitünk szertefoszlott. Azon a napon négyen ültünk a parancsnoki teremben: Oszima, Vera, Romero és én. A flottaegység egy sárgásvörös, egy-bolygós csillag felé száguldott. Ez volt a Narancsszínű, az az égitest, amely az Ohráról való
elindulásunk előtt olyan váratlanul eltűnt, és később éppolyan váratlanul ismét megjelent. Albert békés csillagnak nevezte. Én az Ohráról sem láttam annyira békésnek: vad ragyogása inkább riadalmat keltett bennem, mint megnyugtatott. Ezek persze csak érzések voltak, nem hideg számítások, és még kevésbé tények. A tényekről azonban Romero számolt be, én csak az érzéseimet írom le, és a valóság az: a narancsszínű csillag aggodalmat váltott ki belőlem… - Úgy látszik, egyelőre minden rendben - törte meg a hallgatást Vera. Romero válaszolt neki; azokban az első napokban optimistának látszott: - Azt hiszem, ezúttal a pusztítók csődöt mondanak azokkal a gyerekes módszereikkel, amelyekkel csaknem zavarba hozták Olgát és Leonyidot. - És engem - szólt közbe Oszima. - És önt, tisztelt Oszima kapitány. Jól emlékszem, ön is a három parancsnok között volt, akik hanyatt-homlok menekültek a Perseusból. És nagyon örülök, hogy éppen ön vezényli a győzelmes visszatérést. Ezalatt én a Narancsszínűt figyeltem. A különös csillagot körültapogató térhullámok a műszer képernyőjén közönséges optikai színskálává váltak. A csillagot nem olyannak láttam, amilyen hónapokkal és évekkel ezelőtt volt, hanem amilyen éppen most, ebben a pillanatban. Meglepő változásokat vártam tőle: felvillanásokat, hatalmas protuberanciákat, veszett sebességgel szétrepülő ködfelhőket. Akkor sem lepődtem volna meg, ha a Narancsszínű a szemem előtt válik szupernóvává. - Miért mereszted a szemed a Narancsszínűre, Eli? - érdeklődött Vera. - Valami történni fog - feleltem. - Ez a csillag nem egyszerű égitest, hanem csillagfegyver… Csak nehogy pusztító részecskék és mindent felégető erőterek sortüzével üdvözöljön bennünket… - Csak hadd próbálják meg, admirális - felelte Oszima. - A részecskék és az erőterek elleni védőrendszerünk tökéletesen megbízható. És mintha előérzeteim valóra váltak volna, bekövetkeztek a változások, csak nem olyanok, amilyeneket vártunk. A Narancsszínű nem lobbant lángra, szupernóvává sem változtatta egy hatalmas robbanás. Fénye gyengülni kezdett, egyszerűen csak gyengülni. Rossz előjelet véltem felfedezni a csillag fényének fakulásában. - Jelentés Allantól! - kiáltott fel Romero. - Minden bizonnyal a teljes győzelemről ad hírt! Azonban nem győzelemről, hanem kudarcról számolt be az üzenet. Később még sok hasonló jelentést kaptam, és ugyanilyeneket küldtem magam is a Földre; lassan már hozzá is szoktunk ehhez. De azon a napon az üzenet szavai gyászjelentésként visszhangoztak a fülünkben. Nem sikerült benyomulni a csillagkép belsejébe. Valamikor régen a Téremésztőt nem akarták kiengedni a Perseusból, most pedig nem engedtek be minket. És bár most a csillagkerítés rácsai mögé több mint száz elképesztő erejű űrhajó próbált benyomulni; akkor régen pedig mindössze egy óvatlan galaktikus felderítő hányódott ott belül, a helyzet nem változott. Ugyanazzal a lendülettel, amellyel Leonyid űrhajófalanxa nekirohant az ellenség által emelt csillagfalnak, a flottaegység vissza is vágódott; a falanx hátsó sorai még rohamoztak a külső csillagokat, míg a faltörő kos szerepét játszó Skorpió, a vezérhajó már lökődött visszafelé a puszta űrbe. A KHI csillagképbe vezető átjárók lezárultak előttünk. - Tegnap nem tudtunk kiszabadulni innen, ma nem tudunk betörni - foglaltam össze a helyzetet. - Mi azonban, admirális, egyelőre még előrehaladunk! - kiáltott fel Oszima. - Ami nem sikerült Leonyidnak, lehet, hogy sikerül nekünk! A Narancsszínű egyre jobban fakult. Ekkor már rájöttem, hogy ez valamilyen módon a tér görbülésével áll kapcsolatban. Rövidesen - éppúgy, mint Allan - a dombról leguruló golyóhoz hasonlóan mi is az ellenség által megadott görbe mentén fogunk kifelé lökődni. A fedélzeti számítógép jelentette, hogy a tér görbülete növekedik. Valami erőteljesen visszafelé kényszerített bennünket.
- A pusztítók a korábbi módszereik szerint dolgoznak - jegyezte meg Romero. - Nem akadályozzák a haladásunkat, csak nyugodtan megváltoztatják az irányát. Nem gondol arra, kedves admirálisom, hogy valami mást találjon ki? - Éppen ezen töröm a fejem… - Tehát? - Ha ők meg tudják ismételni a már bevált módszert, akkor mi miért ne tegyük ugyanazt? Miért ne mérjünk csapást a bolygóra, mint tette azt Olga? Megsemmisítjük az egyik külső bolygót a csillagkép szélén, és betörünk az így keletkezett ürességen át. Oszima az automatáknak adta át az űrhajó vezérletét, mi pedig bekapcsoltuk a világítást a parancsnoki teremben. A képernyők félgömbjein kigyulladtak a KHI csillagkép térképeinek körvonalai. A csillagok nem egy összefüggő rendszerben helyezkedtek itt el. Voltak közöttük magányos csillagok apró bolygókkal és sötét kozmikus testek, amelyek unottan rótták útjukat a csillagkép mellett. Úgy kellett kiválasztani a bolygót, hogy a pusztítók térgörbítő mechanizmusainak ne legyen idejük kiterjeszteni a térben működő erőtereiket az újonnan létrehozott ürességre. Abban a körzetben, ahová a két flottaegység benyomult, körülbelül tíz bolygót láttunk a magányos csillagok körül, valamint nagyjából ugyanannyi sötét, fénytelen égitestet. Ezek nagyobbak voltak a bolygóknál, de kisebbek a csillagoknál. Bármelyik alkalmas lehet az áttörésre. - A frontális támadás nem sikerült. És nem is fog sikerülni, akárhányszor próbálkozunk is vele foglaltam össze a töprengéseim eredményét. A makacs Oszima miatt beszéltem ilyen határozottan. De ha szemben lezárták az utat, akkor kerülő utat keresünk.
9. Bementem Maryhez a laboratóriumba. Azzal foglalatoskodott, hogy az élet legegyszerűbb formáit próbálta kitenyészteni a legkülönbözőbb tápforrásokra alkalmazva, más és más gravitációs, hőmérsékleti és nyomásviszonyok között. A kémcsövekben valami zavaros lé lötyögött. - Semmi érdekes nincs benne, ugye? - kérdezte nevetve Mary. - Semmi. Nyúlós kotyvalék, semmi egyéb. - Akkor sem találnál benne semmi érdekeset, ha azt mondanám, hogy elég egy cseppet véletlenül kilöttyenteni ebből a nyúlós kotyvalékból, és az egész űrhajó elpusztul? A világosság felé tartottam a kémcsövet. Kétségtelenül egy baktériumtenyészetet tartottam a kezemben. De olyan baktériumokról, amelyek egy egész űrhajót képesek elpusztítani, még nem hallottam. Kértem, magyarázza el, hogyan kerülhettek az űrhajóra ezek a veszélyes preparátumok. - A szabályzatnak megfelelően a baktériumokat beírtam arra a listára, amely az űrhajón lévő felszereléseket tünteti fel - nyugtatott meg Mary. - De ezek halálos veszélyt jelenthetnek. Mint az expedíció vezetőjének, tudnom kell, milyen célt szolgálnak az űrhajón olyan anyagok, amelyek a pusztulásunkat okozhatják. - Talán ezenkívül nincs itt elég potenciálisan veszélyes dolog? A bolygók elpusztítására is alkalmas térelnyelőkkel összehasonlítva az én mikrobáim olyanok, mint egy darázsraj egy tigris mellett. Mary magyarázatából megértettem, hogy nemrégiben furcsa alakzatokat szintetizáltak: mikroszkopikus nagyságú nukleáris üzemeket hoztak létre, amelyek megfelelő mennyiségű kívülről kapott energia segítségével, sőt bizonyos esetekben a saját energiaforrásaikra támaszkodva, képesek a táplálékukat képező atommagokat átalakítani. - Ezek az apróságok például vasat esznek - mondta Mary, miközben gyönyörködve szemlélte a kémcső tartalmát. - És ha munkához látnak, a vas hamarosan eltűnik, a helyén pedig oxigén és hidrogén, szilícium és szénvegyületek maradnak… Ha egy vasból álló bolygóra bukkanunk, és én ráéresztem a bolygóra ezeket a baktériumokat, néhány évezred múlva az élettelen fém felületén megjelenik egy porhanyós réteg, amely tökéletesen alkalmas lesz a növényzet táplálására. Kielégítve a válasszal azt mondtam:
- Nyugodtan játszadozhatsz az apró szörnyeiddel, át űrhajóra ezek nem veszélyesek. Már régen nem vasból építik őket. Mary huncutul nézett vissza rám. - Még legalább két tucat ilyen kémcsövem van, bennük ugyanilyen kotyvalékkal… De azok már nem vassal, hanem más elemekkel táplálkoznak. A beszélgetésünkre odafülelt Asztrosz is. Akárhova ment is Mary, ő mindenhol a sarkában volt. Most éppen a padlón üldögélt, és egy játék sárkánnyal bajlódott. - Apa, javítsd meg a gravitátorát - kért Asztrosz. - Már kétszer lezuhantam vele. A sárkány gravitációs érintkezéseit rosszul szerelték össze; ez az állandó hibája ezeknek a játékoknak. Megtisztítottam a sugárforrásokat, és Asztrosz vidáman röpködött a laboratóriumban; hol a mennyezetet ostromolta, hol pedig a fülem mellett zúgott el a sárkány vad szárnycsapkodása közepette. - Nem félsz, hogy leesik és összetöri magát? Boldog voltam, amikor ez az undorító sárkánykígyó elromlott. Legalább egy nap ne szerezne Asztrosz újabb karcolásokat és kék foltokat. - Nem sokat ér az a gyerek, akin nincsenek karcolások és kék foltok - feleltem, de közben fél szemmel figyeltem, nem kell-e Asztrosz segítségére sietnem. - Ha anyának nem tetszik az állatom, akkor megkérem Luszint, hogy repüljünk egyet a Villámszórón! - kiabálta Asztrosz valahonnan a mennyezet magasából. Láttam, hogy belekapaszkodik az egyik fémgerendába, és közben a térdével tartja vissza a kapálózó sárkányt. Ha annak sikerülne kicsúsznia a lába közül, Asztrosz lezuhanna. Rákiabáltam, mire leereszkedett a földre. Mary hamarosan észrevette, hogy aggaszt valami. - Igen, történt egy és más - feleltem a kérdésére. A csillagképbe vezető utakat alaposan lezárták előttünk. Azt a módszert fogjuk alkalmazni, amelynek segítségével Olga kitört innen, amikor elmenekültünk a Perseusból. Halkan beszéltem, de Asztrosznak kitűnő füle volt. - El akarjátok pusztítani a csillagokat? Nem volt értelme tovább titkolózni. - Szó sincs csillagokról! Megelégszünk egy bolygószerű égitesttel is. Szép látvány lesz, tetszeni fog neked, Asztrosz. A fiam büszkén azt felelte: - Láttam a sztereoképernyőn, hogy Olga Trondike kapitány és te hogyan pusztítottátok el a térelnyelőkkel az Aranybolygót. Remek csapás volt, előttetek senki sem tudta ezt megtenni! - Mi is megkaptuk a magunkét, fiam. De igazad van: a bolygó anyagának elnyelése sikerült, a lehető legnagyobb üres tér képződött. Mary eddig sem túl nagy örömmel hallgatta a beszélgetésünket, most pedig teljesen kijött a sodrából. - Menj be a szobába, Asztrosz! - kiáltott rá a fiúra. Amikor Mary ilyen éles hangon beszél, teljesen hasztalan vitatkozni vele. Asztrosz engedelmesen kiment. - Most pedig én kapom meg a magamét! - mondtam Marynek nevetve. - Nem ismered a mértéket, hogy meddig mehetsz el a fiad imádásában! - szólt rám mérgesen Mary. -Hogyan beszélsz vele? - Ahogyan kell. Mint veled vagy Romeróval. - Éppen ez az! De Paul és én felnőttek vagyunk, ő pedig gyerek. - Dédelgessem, mint régen a dajkák? - Arra nincs szükség. De arra sem, hogytigy beszélj vele, mintha Newton vagy Einstein állna előtted. - Newtonnal vagy Einsteinnel nem tárgyalnék úgy, mint Asztrosszal - védtem ki hidegvérűen a támadást. - Ők úgysem értenének meg engem. A saját korukban a tudomány nagyjai voltak, de sok mindent rosszabbul tudtak, mint Asztrosz. A mi hatéves gyerekünk jóval műveltebb Newtonnál vagy Einsteinnél! Mary ingerültsége nevetésbe csapott át. Az ilyen gyors hangulatváltozások gyakoriak voltak nála.
- Belefáradtam a paradoxonjaidba! - jeleritette ki. - Hol látsz te itt paradoxonokat? Hétköznapi dolgok ezek. Hiába volt Newton géniusz, fogalma sem volt az elektromosságról. Asztroszt viszont elektronikus gépek veszik körül, álmában is sztereoképernyőkről, rádióadásokról, elektronikus jelekről motyog. Az elektromosság adja neki a meleget és a fényt, ő maga is be tudja kapcsolni vagy leállítani ezeket a szerkezeteket. Newton visszahőkölne rémületében, ha megjelenne előtte egy olyan elektromos szörnyeteg, amilyenen Asztrosz röpköd. És most rátérhetünk Einsteinre is. - Állj meg, Eli! Téged nem lehet meggyőzni! - Most már csak hallgasd végig! Einstein megalkotta a modern gravitációelméletet, de mit tudott arról, hogyan változik át a nehézkedési terek negatív energiája a taszító terek pozitív energiájává? Ez pedig ugyanaz a művelet, mint amilyet Asztrosz egy kar egyszerű elfordításával végez el! Ne vágj közbe, még nem fejeztem be! Mondd meg őszintén: képes lett volna-e Einstein egy gomb megnyomásával felrepülni a magasba és valahol a mennyezet alatt röpködni? Le tudott volna-e úgy zuhanni onnan, hogy nem törik a csontja? A mi kisfiúnk pedig hétköznapi mulatságként cselekszi ezt! Mondd még ezek után nekem, hogy Asztrosszal nem lehet komolyan beszélni!
10. Azok az átkozott pusztítók okosabbak voltak, mint szerettük volna. Sem a külső csillagokat, sem a bolygószerű égitesteket nem tudtuk megközelíteni. Feléjük vettük az irányt, aztán elrepültünk mellettük. A nem euklideszi térháló először meggörbült, majd rugóként visszalökött magától. A gigantikus, csillagreflektorokkal világító csillagkép túl volt az elérhetőség határain. Albert a Földről a Narancsszínűhöz hasonlító hat égitestet számolt össze; régi ismerősünk, a Fenyegető szintén a csillagerődök félelmetes sorába tartozott. Mindegyik védte a saját körzetét, és olyan ügyesen voltak elhelyezve, hogy falként védelmezték a csillagképet. Ha az őseink modorában regényt írnék, rengeteg torokszorítóan izgalmas anyag lenne a kezem ügyében. Már annak a leírása is kész kalandregény, hogyan hajszoltuk a magányos égitesteket, amelyek abban a pillanatban eltűntek előlünk, amikor célba vettük őket a térelnyelőkkel. Hát még az elkeseredettségünk, amely minden alkalommal követte a rövid reménykedést! Nem is beszélve az aktív hajtóanyag gyors fogyásáról; az energiát minden mérték és szabály figyelmen kívül hagyásával égettük el. De valószínűleg az volt a leginkább érthetetlen és nyomasztó, hogy a galaktok által benépesített nem aktív, békés csillagok közül egyetlenegy sem felelt a hívásunkra, egyetlenegy sem ígért és nyújtott segítséget. Míg a Perseusra vezető első utunk alkalmával, még ha nehezen is, de tudtuk fogni az adásaikat, most semmit sem hallottunk, a galaktoktól semmilyen üzenetet nem kaptunk. Három földi év telt el azóta, hogy odaértünk a Perseus védőfalai elé, és még mindig ott bolyongtunk a csillagútvesztőben. Ekkor érlelődött meg bennem a terv, amelyet később a történészek olyan különbözőképpen értékeltek. Nem akarom sem dicsőíteni, sem vádolni magamat. Nemrégen hallottam egy előadást, amelyet az egész Csillagközi Szövetség számára tartottak; eszerint az én tervem megszületésétől datálják a csillagnépek egymás közötti kapcsolataiban beállott fordulatot. Alig tudom a nevetést visszatartani. Az utódok néha megvetően nyilatkoznak az ember sikereiről, és lelkesülten magasztalják a kudarcokat. Megtörténik, hogy az idő távolából bizonyos évek egészen másnak tűnnek, mint ahogy az ember megélte őket. Ami engem illet, meg vagyok győződve róla, hogy annál nagyobb katasztrófát el sem lehet képzelni, mint amilyen a tervem következtében ért bennünket. Ha pedig más lett az eredmény, mint amire a pusztítók számítottak, az nem az ő hibájuk és nem az én érdemem volt. Mindkét részről vad elkeseredettséggel vívott harcunkba váratlanul egy másik erő avatkozott be.
De tartsuk be a sorrendet. Az Ökörhajcsárra átszállt Allan és Leonyid, s átjöttek más parancsnokok is. Nem mertem megkockáztatni, hogy a térhullámok útján folytassuk le a tanácskozást az űjhajóparancsnokok között. Röviden így hangzott a javaslatom: a két flottaegység egyesül, és együttes erővel megtámadja a nem euklideszi teret a Narancsszínű környékén. A pusztítók csak akkor tudják kivédeni az ilyen erejű csapást, ha a Narancsszínű valamennyi védőmechanizmusát mozgósítják. Ezalatt pedig három űrhajó, élükön az Ökörhajcsárral, a másik oldalról támad, ott, ahol a fő erőink rohama idején a védelem minden bizonnyal gyengébb lesz. A három űrhajó behatol a védőrendszer mögé, és az általuk megnyitott úton követi őket az egész flotta. Vártam az ellenvéleményeket, és nem is volt bennük hiány. Allan azt mondta: - Az Olga parancsnoksága alatt álló tartalék flottaegység végre feltöltötte a tartályait aktív hajtóanyaggal. Nem lenne jobb bevárni Olgát? - A harmadik flottaegységgel kétségtelenül megerősödnénk, de a fedélzeti számítógép nem tudja garantálni, hogy ez elég is lenne - vetettem ellen. - A pusztítókat nem erővel, hanem ésszel kell legyőzni, és Olga cirkálói nélkül is félre tudjuk vezetni őket. Persze a dolog kockázatos, de nincs háború kockázat nélkül. Nem követelem, hogy azonnal döntsetek: gondolkozzatok, tanácskozzatok meg a tervet az űrhajók személyzetével. Mialatt a többi parancsnok visszatért a helyére, Leonyiddal és Allannal leültem beszélgetni. Leonyid komornak látszott, Allan jókedvűnek. Ideális parancsnok volt a bajba került expedíciók számára. Azt mondtam nekik: - Én fogom vezetni az áttörésre induló űrhajókat. Az egyesült űrflotta parancsnokságát Allanra bízom. Ne lógasd az orrod, Leonyid. Voltunk már veled rosszabb helyzetben is. Leonyid szeme fehérje ingerülten villogott. - A mainál rosszabban voltunk. De abban nem vagyok biztos, hogy egy hét múlva az Ökörhajcsár nem bonyolódik bele ebbe az átkozott nem euklideszi csigaházba. Az ismeretlenség kockázata a legrettenetesebb minden kockázat között. Csak nehogy félrevezető hadműveletünk a visszájára forduljon. - Hát van az ismeretlenség kockázatán kívül más kockázat is? Talán Paul magyarázza el nekünk a „kockázat” fogalmának filozófiai természetét! Romero belekezdett egy mulatságos történetbe. Amikor a régi görögök megtámadták a hasonlóan régi perzsákat, kikérték egy nagy tekintélyű jósda tanácsát. Az a következő feleletet adta a háború kimenetelét illetően: „Egy hatalmas birodalom össze fog omlani.” Azt azonban nem mondta meg, melyik birodalom: a görög-e vagy a perzsa. A jósda csalafinta válasza fellelkesítette Allant: - Nincs ellenemre, hogy mi is ilyen hatásos feleletet kapjunk. Egy birodalom összeomlik, tehát döntetlen nem jöhet szóba. Az már a mi dolgunk, hogy az ellenség birodalma omoljon össze, és ne a miénk! Átmentem Verához, ott ült nála Mary is. - Egy időre el kell válnod Paultol - mondtam a nővéremnek. - Az Ökörhajcsár akciója katonai hadművelet lesz, nincs értelme, hogy kockára tegyük az expedíció politikai vezetőjének életét. Paul velem jön, te pedig átmész Allanhoz. - Ha szükséges, megteszem - felelte Vera. - Te és Asztrosz Verával mentek - fordultam Maryhez. Mary kategorikus nemet mondott. - Rendben van, te maradj az Ökörhajcsáron - kapituláltam. - De minek tartsuk itt a gyereket? Bízzuk rá Verára. Ha valami történne vele, soha nem bocsátanánk meg magunknak! Amikor Maryt bántotta valami, elképzelhetetlenül makacs tudott lenni. El kellett volna halasztanom ezt a beszélgetést. Később, megnyugodva, talán másként döntött volna. Súlyos tévedés volt ez:
azonnal fel akartam tenni az i-re a pontot, holott taktikáznom kellett volna. - Mi történhet vele, ami nem történhet meg velünk? - kérdezte Mary éppúgy, mint az Ohráról való elindulásunk előtt. - Én a feleséged vagyok, ő pedig a fiad. Bármilyen sors vár rád, mi is vállaljuk. Nem vitatkoztam tovább. , Minden űrhajó ezt a feleletet adta: „igen”. Egy sem mondott nemet a tervemre, egyik sem tartózkodott. Egyhangúlag egyetértettek a megkerülési hadművelettel.
11. Az Ökörhajcsárt a Vadászeb és a Szekeres kísérte. Már csak az értesítést vártuk Allantól, hogy a flotta megkezdte a támadást. Allan jelentette, hogyvaz áttörésnek ez a kísérlete sem kecsegtet sikerrel. A nem euklideszi tér görbülete egyik a másik után lökte vissza az ürhajókat. - Gyerünk! - adtam ki a parancsot a három űrhajónak. Elindultunk. Hárman ültünk a parancsnoki teremben: Oszima, Romero és én. Oszima vezette az űrhajót, mi Paullal figyeltük az eseményeket. Szemben fénylett a Narancsszínű, a nagyítóberendezésen át jól láttuk a bolygóját is. Ha ellenség van rajta, tennie kell valamit: ha nem is túl hatékony, de mindenképpen gyors ellenintézkedéseket. Repültünk, egyre növeltük a sebességet, de semmi nem történt. Semmi nem mutatott arra, hogy felfedeztek bennünket. A három űrhajó olyan nyugodtan hatolt be a csillagkép belsejébe, mintha tárt kapuk várták volna. - Túl szép ez ahhoz, hogy igaz legyen - törte meg a hallgatást Romero. - A Narancsszínű mintha a keblére akarna ölelni. Ha kitűnő őseink babonás természetéből csak egy keveset is örököltem volna, most hozzátenném, hogy a csillag még álnok mosolyt is küld felénk. Folytattuk a repülést a senki által nem háborított űrben. - A többi között az is felvetődött a megbeszéléseken, hogy a pusztítók be akarnak minket csalni ide gondolkodott hangosan Oszima. - Nem gondolod, admirális, hogy éppen ez történik most? Allan ekkor azt jelentette, hogy a Narancsszínű nagyon erőteljesen működik. Csak a mi behatolásunk irányában nem észleltük az aktivitás jeleit; az a feltevés, hogy lépre akarnak csalni bennünket, egyre inkább beigazolódni látszott. De mégsem tudtam ezt elhinni. Hasonlíthatatlanul erősebbnek kellett lenniük, mint mi, s az őrültségig bátornak, hogy ellenállás nélkül beengedjék csillagviláguk legféltettebb zugaiba a három űrhajót, különösen azután, amit az egyetlen Téremésztö művelt itt. - A pusztítók megbénultak a meglepetéstől - mondtam Oszimának. Elszáguldottunk a külső, magányos égitestek mellett. Már nemcsak előttünk, hanem két oldalról is sűrűn ragyogtak a csillagok. Végre bent voltunk a Perseus belsejében. Leonyid egysége a behatolás helye felé igyekezett. Egyre közeledtek, az űrhajók száma folyton nőtt, de a térben most sem történt semmi változás. - Úgy néz ki, hogy a megzavarodott ellenség elmulasztja az utolsó lehetőséget a komoly ellenállásra értékelte a helyzetet Romero, és mi egyetértettünk vele. Én diadalmas voltam, Oszima meglepett. Elfáradtam, és bóbiskolni kezdtem a karosszékben. Zavaros álmot láttam; az elsőt abból a különös álomsorozatból, amely később oly gyakran rám ereszkedett. Egy óriási teremben voltam, a sötét kupolán csillagok ragyogtak; ez azonban csak egy képernyő volt, és nem az égbolt, s én jól tudtam, hogy a csillagok odavetített képét látom, és nem magukat az égitesteket. Hol mentem, hol futottam körbe a falak mellett, a terem átmérője egyre csökkent, egy spirális mentén akaratomon kívül a terem középpontja felé közeledtem, ahol a padló és a mennyezet,között egy félig átlátszó gömb lebegett, én féltem ettől a gömbtől, de valamilyen erő arrafelé kényszerített. Szomorúan, egy szó nélkül a magasba emeltem a kezem, néztem a mennyezetet, főként azért, hogy ne kelljen a rettenetes gömbre pillantanom, és odafönt, a fényesen világító valódi csillagok képei mellett még fényesebb pontok száguldoztak nyugtalanul, s én tudtam, hogy azok nem csillagok, hanem a mi űrhajóink. Allan makacsul rohamozta a csillagképet, és valamilyen erő éppolyan makacsul visszafelé lökte hajóit…
- Azt hiszem, álmomban az ellenség megfigyelőállomásán voltam - szóltam felébredve Oszimának és Romerónak. - Önnek, mint az expedíció történetírójának, foglalkoznia kellene azokkal az ostoba látomásokkal is, amelyek időről időre megjelennek az ember agyában. - A valóság fantasztikusabb az álomnál, admirális - mondta komoran Oszima. - Hallgasd csak meg Allan jelentését! Leonyid hajói, amelyek az általunk tört úton követtek bennünket, beleütköztek a meggörbült tér falába, és visszatértek. A kapu, amely beengedte a három űrhajót, a többi előtt bezárult. - Most pedig nézzen a képernyőre, kedves barátom - szólt Romero. Összeszorult szívvel pillantottam a képernyőre. Néhány perccel ezelőtt, álmomban csaknem ugyanezt a képet láttam: sok-sok mozgó fénypontot egy halom mozdulatlan között. De álmomban a mozgó pontok barátságos fénnyel világítottak, a saját űrhajóink voltak, most viszont ellenséges űrcirkálók közeledtek, félkörben bekerítve minket. - Mintegy kétszáz űrhajó három ellen - mondta Oszima. - Igencsak félnek tőlünk, admirális! - Mi pedig még egyszer megmutatjuk nekik, hogy van mitől félniük. Rendelj el harci készültséget, Oszima! Elindultunk az ellenséges űrflotta felé.
12. - Unalmas dolog ez - szólt Romero, és ásított. Sok nap telt el azóta, hogy nekirohantunk az ellenségnek, de az ütközet csak nem következett be. Ha meg akartunk támadni néhány ellenséges űrhajót, azok menekülésre fogták a dolgot, ezalatt viszont utolértek a többiek, amelyektől az üldözés közben eltávolodtunk. Amikor ellenük fordultunk, azok is elszeleltek, míg az előbb még menekülők most üldözőkké váltak. A pusztítók taktikája egyszerű volt: nem engedtek el bennünket, de csatába sem bocsátkoztak velünk. - Legalább egy nem aktív, békés csillag válaszolna! Hát az egész csillagképben nem maradt egyetlen égitest sem, amelyen galaktok élnek? Romero elhallgatott, de én tudtam, mire gondol: nem békés utazókként jöttünk ide, hanem azért, hogy segítséget hozzunk a bajba került rokon népeknek. A legkevesebb, hogy feleljenek, ha szólunk hozzájuk! Nagy és súlyos volt a különbség aközött, ami a Téremésztö útja idején történt, és a mostani helyzet között. Akkor a nem aktív csillagok, amelyek nem tudták a tér helyzetét változtatni, elkeseredetten óvtak bennünket, figyelmeztettek a ránk váró veszélyekre, örültek a sikereinknek. Az ellenség pedig nagy erővel zavarta az adásaikat, a csillagközi térség tele volt jelekkel és zörejekkel, hullámok harcoltak hullámok ellen. Most a tér mintha halott lett volna. Fáradhatatlanul, de vakon próbáltunk a barátaink közelébe jutni, de azok még azt sem közölték velünk, hol keressük őket. - Az ellenséges űrhajók alkotta félkör mögött egy sötét, mozgó égitest látszik -jelentette Oszima.- Ha el tudjuk foglalni, nyeregben vagyunk. - Hívjuk össze az űrhajóparancsnokok tanácsát! - rendelkeztem. Oszima megparancsolta az űrhajóknak, hogy térjenek vissza az einsteini térbe. Nem sokkal később a nagyítóberendezésen megpillantottuk a Szekerest és a Vadászebet. Lelassítottunk a fénysebesség alatti tartományba, a távolban megálltak az ellenséges űrcirkálók is. Az Ökörhajcsárt megközelítette a másik két űrhajó. A Szekeres parancsnoka Kamagin volt; a másik kapitányt, Artúr Petrit alig ismertem. Allan azt mondta róla, hogy Spichalski után ő repült a legtöbbet a Galaktikában. - Fontos döntéseket kell hoznunk - nyitottam meg a parancsnokok tanácskozását. - Azt hiszem, ti sem kevésbé unjátok a céltalan bolyongást a Narancsszínű körül, mint én. - Ellenzem az új tervet - jelentette ki Kamagin, amikor végére értem a mondanivalómnak. - Az aktív
hajtóanyag-tartalékunk nem elég ahhoz, hogy utolérjük és szétszórjuk az ellenséges űrflottát. Arra sem vagyunk képesek, hogy eljussunk egy baráti csillagra, mivel fogalmunk sincs, merre keressük. De azt a mozgó, bolygószerű égitestet el kell foglalni. - Akkor pedig minek van rá szükség? - Azért, hogy visszamenekülhessünk a mieinkhez - felelte hidegen Kamagin. - Nem akarod a behatolás sikerét továbbfejleszteni? - kérdezte mérgesen Oszima. Ő volt a legharciasabb közöttünk. Kamagin élénken Oszima felé fordult. - Nem tartom a behatolást sikeresnek. Inkább kudarcra hasonlít, mint sikerre. Mi volt a terv lényege? Az, hogy először három űrhajó tör át, aztán a nyomukban az egész hajóhad. És mi történt? A flottát visszatérésre kényszerítették, mi pedig vergődünk ebben a csillagketrecben, akár az elkábított kísérleti patkányok. Itt az ideje, hogy elmeneküljünk! Ezért szavazok a bolygó elfoglalására. Amíg Oszima Kamaginnal vitatkozott, én csendben vizsgáltam a kis kapitányt. És jól emlékszem rá, hogy olyan gondolatok kergetőztek az agyamban, amelyeknek kevés közük volt a vitához. Kamaginon gondolkodtam, és büszke voltam rá. Egy másik kor gyermekeként más jelleme és más gondolkodásmódja volt, de annyira beilleszkedett a mi korunkba, mintha beleszületett volna. Kamagin gyakran hangsúlyozta - hűvösen, de udvariasan -, hogy nem neki kell tanítani minket: ő négy és félszáz évvel elmaradt bármelyik mostani embertől. Közben pedig hidegvérűen oktatott bennünket. Pokoli gyorsan, néhány év alatt legyőzte az őt a mai kortól elválasztó évszázadokat. A régi folyóiratokban azt írták róla, hogy kiemelkedő értelmű és akaraterejű ember, saját korának egyik jelentős személyisége. És közöttünk, akik pedig egy fél évezreddel előtte jártunk, semmivel sem volt kevésbé kiemelkedő, mint saját korában. Ez persze nem azt jelenti, hogy kész voltam minden javaslatát elfogadni, de mindig odafigyeltem rá, ezt ma is elismerem. Romero felém fordult. - Min töri annyira a fejét a mi tisztelt parancsnokunk? Ugyanabban a hangnemben feleltem: - Az önök tisztelt parancsnoka egyetért Kamagin kapitánnyal. Kevés az erőnk hozzá, hogy a csillagkép urai legyünk. A támadás nem sikerült, ideje visszavonulnunk. Romero azt írta erről, hogy a menekülésre utasító parancs megfelelt a parancsaim általános stílusának: mindig váratlanok voltak, és alapjaiban változtatták meg az események menetét.
13. Természetesen nem számítottam arra, hogy a pusztítók könnyen odaadják nekünk a semmiben sem vétkes kis bolygót, amely úgy száguldozott űrhajóik között, mintha hosszú láncon tartották volna. Romero beszámolójában olvasható a hadicselünk leírása is. Részletesen elmondja, hogy a három űrhajó, amely korábban egy csoportban repült, hirtelen különböző irányokba indult meg, áttörte az ellenséges űrcirkálók gyűrűjét, amikor pedig ismét egyesült, legalább egy tucat ellenséges űrhajó a sötét kisbolygóval együtt ott maradt körülöttünk, és ekkor már nem volt mit tenniük. Az ellenség pánikszerű menekülésének látványa festő ecsetjére kívánkozott. Az űrcirkálók fejvesztve hordták el az irhájukat, minél távolabb akartak kerülni tőlünk. Sem Oszima, sem Petri nem üldözte a menekülőket, de Kamagin bosszút állt a Mengyelejev alattomos megtámadásáért a Plejádokban. Az egyik ellenséges űrcirkáló a Szekeres lőtávolságába került, és Kamagin egy pillanatig sem tétovázott. Az általa felgyújtott új csillag nem sokáig lángolt, de biztos vagyok benne, hogy a váratlanul megjelenő égitest baljós fénye rémületbe kergette a menekülő pusztítókat. Ezután pedig űrhajóink a sötét kisbolygó fölé érkeztek. Tipikus bolygócska volt ez, egy sziklás gömb, mintegy háromszor akkora, mint a Föld, légkör, víz, az élet bármilyen jele nélkül. Nem kellett sajnálkoznunk a pusztulásán, és sajnálkozás nélkül el is pusztítottuk.
A kisbolygó elolvadt, teret hozott létre maga körül, „teret árasztott magából”, mint azt Romero találóan megfogalmazta. Minden úgy zajlott le, ahogyan elterveztük. Függetlenné váltunk az ellenség által létrehozott térváltozásoktól. A térváltozások nem jelentenek egyebet, mint a már létező tér szerkezetének változásait, ebben az esetben azonban a tér még kialakulásának állapotában volt, még meg kellett teremteni a valamilyen minőségű szerkezetét. Ez az új tér pedig egyre nőtt, szélesedett, űrhajóink száguldottak ebben a folyamatosan gerjesztett védőtérben, mintha egy állandóan megújított, terjeszkedő tojáshéjban lettünk volna; bármilyen pokol is izzott kívül, bármilyen erőteljes térváltozások alakítgatták is az általunk teremtett ürességet, hozzánk ezek a kívül dühöngő viharok nem értek el. Azt mondtam, minden úgy zajlott le, ahogyan elterveztük. Most hozzáteszem: egyvalamin kívül. Nem sikerült kitörnünk. A saját külön terünk kis bölcsője nem volt egyéb, mint valóban csak egy kis bölcső. Csak alig növeltük a KHI csillagkép méreteit: az egyik részében megjelent egy morzsányi kitüremkedés, nekünk pedig a Narancsszínű körül húzódó egész óriási területet fel kellett volna robbantanunk. Ma már ezt jól tudjuk. Minden nappal távolodtunk a Narancsszínűtől, a nem euklideszi térgörbület rétege napról napra vékonyabbá vált, már láttuk Allan űrhajóit a térgörbület másik oldalán, még egy-két elkeseredett lendületvétel, a térgerjesztő berendezéseknek még egy hatalmas nekifeszülése hiányzott csak, és máris kint vagyunk a szabad térben - legalábbis ezt hittük akkor. És amikor a bolygó anyagának utolsó megatonnáit is kezdtük elhasználni, parancsot adtam a Szekeres és a Vadászeb megsemmisítésére. - Inkább áldozzunk fel két űrhajót, semmint hogy az egész vállalkozás kudarcot valljon - intettem le a tiltakozó Oszimát. - Add ki az utasítást a két űrhajóparancsnoknak, hogy egész személyzetükkel jöjjenek át az Ökörhajcsárra. A számítógépek pedig számolják ki, milyenek az esélyeink. Mind a három fedélzeti számítógép megerősítette, hogy az űrhajók megsemmisítéséből származó anyag elég lesz a térgörbület utolsó rétegének áttöréséhez. Akkor még nem tudtuk, hogy az okos számítógépek is képesek tévedni…
14. A pusztulásra ítélt űrhajókról egymás után átszállt a legénység, és átkerült a felszerelés is. A parancsnokok a szalonban tanácskoztak, én Maryvel és Asztrosszal beszélgettem. A régi idők kapitányai, akik nem vitték magukkal útjaikra a családjukat, bölcs emberek voltak, ezt most nekem is meg kellett értenem. Asztrosz a megfigyelőteremben töltötte minden szabadidejét. Amikor találkoztunk, szenvedélyes, bátor tanácsokat adott, amelyek nem voltak rosszabbak a saját döntéseimnél. Nem szeretném, ha bárki is félreértene, nem akarom azt mondani, hogy a fiamat zseniálisnak tartottam, ellenkezőleg, mi valamennyien, az expedíció résztvevői, hétköznapi emberek voltunk, amiről mostanában, amikor csaknem titánokként kezdenek minket ábrázolni, lassan megfeledkeznek. Nem, a mi színvonalunk elérése nem tartozott a különösebben bonyolult feladatok közé. - Kár felrobbantanod a két űrhajót, apám - próbált lebeszélni Asztrosz. - Nem érdemes ennyire meggyengítenünk magunkat! Nem mindegy, hogy három van, vagy csak egy! - Három valóban több, mint egy. De nincs más választásunk. - Van! Az ellenséges űrhajókat kell felrobbantani. Inkább azok növeljék a saját testükkel a teret! Gyönyörködtem a fiamban. Jó kiállású és erős volt; vidám, élénk, értelmes fiúcska, aki már csaknem az orromig ért. És egészen elképesztő, mennyire hasonlított rám. Néha szétterítem az asztalon a fényképeit, és melléjük rakom a sajátjaimat, amelyeket hasonló koromban készítettek rólam, és alig tudom megmondani, melyik ő, és melyik én. Csak annyi a különbség köztük, hogy Asztrosz szebb volt nálam.
- Az ellenséges űrhajók nem hagyják, hogy a közelükbe férkőzzünk - mondtam sóhajtva. - Menj játszani, fiam, nekem beszélnem kell az anyáddal. - Ne rejtegess előttem semmit! - követelte Mary, amikor Asztrosz elszaladt. - Úgy néz ki, hogy el fogunk pusztulni? - A helyzet kritikus, Mary. Kritikus helyzetben az ember vagy megmenekül, vagy meghal. Nem szabad elvesztenünk a fejünket, mindenre fel kell készülnünk. Mary átölelt, egész testével hozzám simult. - Ha valami történik velünk… Soha nem bocsátod meg nekem, hogy elhoztam Asztroszt! - Asztrosz éppen olyan ember, mint te vagy én. Ha meg kell halnunk, ő sem hal meg előbb, mint mi. Mary ellökött magától. A szokásos hirtelen hangulatváltozásainak egyike ment végbe benne, és én már éreztem a vihar előszelét. De ezúttal Mary megőrizte a nyugalmát. - Furcsa figurák vagytok ti, férfiak - mondta. Bármi történjék is, matematikai képletekben gondolkodtok. „Ő sem hal meg előbb, mint mi.” Mondhatom, megnyugtattál. - Ha mást mondok, nem hiszed el… - Próbáld meg, hátha elhiszem! - Ámításra vágysz? Azt akarod, hogy félrevezesselek? - Micsoda emelkedett kifejezések: ámítás, félrevezetés. .. Nem vágyom semmire, és nem akarok semmit! Egyszerűen félek, meg tudod ezt érteni? Nem folytattam a beszélgetést, inkább elmentem a parancsnokok tanácskozására. Az űrhajóbéli kis város utcáján Romero csatlakozott hozzám. - Kedves Eli, nem irigyli harcias elődeit, akik család nélkül indultak a csatatérre? - kérdezte. - Meglehet - válaszoltam szárazon. Romero a rá kevéssé jellemző makacssággal folytatta: - Meg szeretném cáfolni önt, tisztelt Eli. Mi néha csak általánosságokban beszélünk az őseinkről, nem konkrétan. Gyakran kellett harcolniuk, védeniük a feleségüket és a gyermekeiket, és ők ilyenkor nem rosszabbul, hanem ellenkezőleg, jobban harcoltak; önfeledt vadsággal, kegyetlenül, amíg csak bírták. Gyors pillantást vetettem rá. Vera Leonyid flotta egységénél maradt. Paulnak gyermekei sem voltak, nem beszélhetett tehát a saját gyermekeiről. Lépkedett mellettem, hangsúlyozottan fegyelmezett volt, kemény, hideg szenvedély lángolt benne. Éreztem, hogy küzd valami ellen, ami bennem van, nemcsak társalogni akar. Csak egyszer láttam őt ilyennek, amikor Mary miatt csaknem összeverekedett velem. Száraz hangon azt mondtam: - Sajnos, csak általánosságokban tudok felelni, Paul. Harcolni fogunk, önfeledt vadsággal, kegyetlenül, amíg csak bírjuk. De nem a gyermekeinkért és a feleségünkért, még csak nem is az emberiségért, hanem minden értelmes lényért, akinek a mi segítségünkre van szüksége. Biztos voltam benne, hogy megsértődik ezért a leplezetlen kioktatásért, de ehelyett váratlanul megnyugodott. Ha volt a barátaim között érthetetlen ember, akkor azt Romerónak hívták. A nagyteremben a csillagboltozat félgömbjei olyan fényesen ragyogtak, hogy belefájdult a szemem. Vörös, kék, ibolyaszínű óriáscsillagok árasztották magukból a pokoli fényt, és a hatalmas égi tüzek között ott villództak a kis mesterséges égitestek is: a vészjósló zöld pontok, a zsákmányra váró, számunkra szőtt halálos égi pókháló szemei legalább kétszázan voltak. A Narancsszínű néhány fényhét távolságra ragyogott, borsószemnek látszott az apró pontok között. Bár aggódó szívvel, de gyönyörködtem a szépségében. - Kezdjük! - mondtam. - Kezdjük! - felelte Oszima és Petri. A kis űrhajós hallgatott. Elkaptam szomorú pillantását, a két űrhajót nézte, amelyek mozdulatlanul függtek a sötét pusztaságban, nem messze az Ökör hajcsártól. A szívem teljes fájdalmával átéreztem Kamagin kínjait: az ő szenvedése más volt, mint a társaié. Ez az ember, az ősünk s egyben kortársunk és barátunk, egy fantasztikusan tökéletes űrhajó fölött
parancsnokolt, egy olyan fölött, amelyről korábban, az ő idejében, még legmerészebb álmaiban sem álmodhatott. Mi végül is a saját korunkban éltünk, ő viszont olyan csodákkal találkozott, amilyenek a hétköznapi ember számára elképzelhetetlennek tűntek. És most személyesen neki kell kiadni a parancsot az ő keze alá adott csodálatos alkotás megsemmisítésére. A pillantásunk találkozott. Kamagin lehajtotta a fejét. - Kezdjük! - mondta ő is. A hangja remegett. Most én késlekedtem. A többiek csak az utolsó parancsra vártak: „Kezdjétek meg az űrhajók megsemmisítését!” De képtelen voltam kimondani ezt a néhány egyszerű szót. És nem azért, mert meginogtam. Más kiút, mint egységünk kétharmadának megsemmisítése, nem volt, csak ezen az egy módon tudtunk megmenekülni. Nem mondanék igazat, ha kijelenteném, hogy abban a pillanatban a saját sorsunk aggasztott: magunk választottuk ezt a kockázatos utat, a kudarc, sőt a katasztrófa esélye semmivel sem volt kisebb, mint a sikeré. Arra gondoltam, mi történne azután, amikor mi, akik a csillagkép foglyai vagyunk, már nem leszünk. A Perseuson kívül lévő űrhajókért viselt felelősségem még most is érvényes; ha formálisan is, de az egész flotta parancsnoka én voltam. - Ha jól értem, a végrendeletét akarja közölni a világgal? - kérdezte Romero, amikor elmondtam a társaimnak, min gondolkoztam el. - Nem korai ez még, admirális? - A végrendelkezés valóban korai lenne. De épp itt az ideje összegezni a Perseusban való hányattatásaink eredményeit. A következőre gondoltam: az ellenséges űrflotta sokáig nem akart odaengedni bennünket a magányos kisbolygóhoz, s amikor űrhajóik menekülni kezdtek, mindig maguk után vonszolták azt is. Miért féltették annyira? Valószínűleg attól tartottak, hogy a kisbolygó anyaga elegendő lesz a térgörbület felrobbantásához. Az ellenség tapasztalatait a győzelem érdekében kell felhasználnunk. Ideje megváltoztatni a behatolás stratégiáját. - Figyeljen csak ide, felvázoltam a szöveget - mondta Romero. Idézem az elküldött jelentést; Romero szövegen semmit nem kellett változtatni. „Az emberiségnek,Vera Gamazinának, Allan Kruznak, Leonyid Mravának, Olga Trondikenak küldi a Nagy Galaktikus Űrflotta admirálisa, Eli Gamazin. Lehetséges, hogy a három űrhajó betörése a Perseus KHI csillagképbe kudarccal végződik. Két űrhajót mi magunk fogunk megsemmisíteni, a harmadik űrhajó és valamennyi személyzetének a sorsa még nem világos. Számítanotok kell arra, hogy nem lehetünk biztosak a szabadulásunkban. Tekintsétek ezt az üzenetet az űrhajóhadnak szóló utolsó parancsomként. A csillagképbe nem lehet egyenes úton, közvetlenül betörni, ezért az ilyen irányú korábbi parancsom érvényét veszti. Ne falanx alakzatban támadjatok, hanem fokozatosan hatoljatok be; ne áttörni akarjátok a nem euklideszi tér,görbületét, hanem apránként romboljátok szét. A csillagkép szélén, a változó térgörbület zónájában lévő magányos csillagok és bolygók elfoglalásának kísérlete egyelőre nem sikerült, és aligha fog sikerülni. Azt tanácsolom, hogy kerítsetek hatalmatokba néhány magányos kozmikus testet, mégpedig a csillagképtől távol, ott, ahol a térgörbítő mechanizmusok még hatástalanok, és hozzátok magatokkal, ügyelve arra, hogy ne engedjétek kiszabadulni őket az űrhajók vonzáskörzetéből. Csak akkor kezdjétek meg a behatolás következő fázisát, az anyagelnyelést, amikor már megfelelően nagy mennyiségű ilyen támaszpontot koncentráltatok a nem euklideszi tér határánál. Ilyen előkészítés után - amely lehetséges, hogy több földi évtizedet vesz igénybe - már bízhattok benne, hogy feltárulnak előttetek az ellenség által ekkor már nem ellenőrzött kapuk. Igazoljátok az üzenet vételét!” A fénysebesség felett száguldó térhullámok háromszor vitték el üzenetünket a világűrbe a Perseus feneketlen csillagmélységeiből. Nem kételkedtünk benne, hogy az ellenség elfogja majd az adást, de nem tartottuk szükségesnek mindezt titokban tartani még abban az esetben sem, ha képesek lettünk volna erre. Az új stratégia nem a meglepetésen, hanem az erőn alapult. A harmadik adásnak még a végére sem értünk, amikor megérkezett Allan válasza: „Az admirális
parancsát megkaptuk. Egész szívünkkel veletek vagyunk. Izgatottan várjuk az áttörés eredményét.” - Most már fel lehet robbantani az űrhajókat - szóltam.
15. Az űrhajók megsemmisítésének terve az ész hideg számításának a következménye volt, nem pedig a szabad akarat elhatározása. Az érzelmeknek csak egy engedményt tettünk: a robbanásnak semmilyen látványos külső jele nem volt, sem mindent felemésztő tűzgömbök, sem halált hozó radioaktív sugárkévék, sem gázfelhők, sem áradó kozmikus részecskék nem látszottak… A fekete, csaknem láthatatlan űrhajók egyszerűen elolvadtak, először az egyik, majd a másik változott térré; ebben a sötét, újonnan teremtett semmiben hatalmas lendülettel száguldott az Ökörhajcsár, miközben ezt a semmit ismét „valamivé” változtatta: forró, gyorsan lehűlő poruszály húzódott utána, akár egy üstökös után. Hogy Kamagin ne túl sokáig gyötrődjön, először a Szekeres megsemmisítésére adtam ki a parancsot; Petri idegeiben jobban bíztam. A parancsnoki teremben csak Oszima tevékenykedett, a megfigyelőterem tele volt a megsemmisített űrhajók személyzetének tagjaival. A nagyteremben Romero, Petri és Kamagin ült. A kilátás innen rosszabb volt, mint a másik két teremből, mégis idejöttem, hogy a nehéz pillanatokban ne hagyjam magukra a kapitányokat. Odaültem Kamagin mellé, és megérintettem a könyökét. A kis kapitány mogorván nézett rám. - Hogy megy a görbület felrobbantása? - kérdeztem. - Háromszor olyan gyengén, mint szükséges lenne a sikerhez. Romero a képernyőre mutatott. - Az ellenséges űrflotta alámerül a láthatatlanságba. Behunytam a szemem, a lejátszódó események képét gondolatban jobban láttam, mint fizikai valóságában. Hatalmas vihar dühöngött odakint, egy különleges vihar, amilyet még nem láttak sem az otthoni csillagaink környékén, sem itt, a Perseus ellenséges égitestei között. Az anyag megsemmisül, és azonnal újrateremtődik, a születő, alaktalan tér gigantikus tömege, amelyben most pokoli sebességgel száguldunk, egy pillanat alatt új struktúrát, a számunkra végzetes görbületet hozza létre; mi újra és. újra visszalökjük ezt a szervezett, kidolgozott semmit a miénkkel, amely szervezetlen, kaotikus, ősalaktalan… Az ellenséges űrhajók eltűntek, még a fénysebesség fölött is érzékelő radarok sem látják őket, olyan kegyetlenül meg van görbítve a tér, amelyben haladnak… - Menjen át a parancsnoki terembe, Eli - tanácsolta Romero. Az utóbbi időben ritkán nevezett Elinek. Velem jött Kamagin is. . A folyosón megállított. Tántorgott, mintha fejbe kólintották volna. Talán egyetlen dolog volt, amelyben alulmaradt a mi korunk embereivel szemben: az őt legyűrő érzelmek túlságosan is erősen kifejezésre jutottak nála. Rekedt, gyors, szenvedélyes hangon szólalt meg: - Nem akarok vitázni a döntéseddel, admirális. Bennünket régen olyan fegyelemhez szoktattak, amelyet ti úgysem értenétek… Közbevágtam, nehogy kitörjön belőle a hisztéria: Engedelmes parancsnok vagy, tudom. Semmilyen kifogásom nincs ellened emiatt. Kamagin még hangosabban folytatta: - Nem bírom tovább, admirális, meg kell értened… A Szekeres elpusztult, rendben van, de a Vadászeb még létezik, még tud harcolni. Még most sem látod, hogy az áldozat hiábavaló volt? Úgysem tudunk kitörni innen, mégis meggyöngítjük magunkat, saját magunk alatt vágjuk a fát, értsd már meg, Eli! Megfogtam a karját, és együtt léptünk be a parancsnoki terembe. - Érts meg te is engem. Akár három űrhajónk van, akár egy, a végső eredmény minden bizonnyal a
pusztulás. De egy egészen apró esélyünk azért van. Hát nem akarsz minden létező lehetőséget végigpróbálni? - Most csak egyet akarok: minél drágábban adni az életemet! Leültünk a hallgatag Oszima mellé, s a sötétben hallottam, milyen nehezen lélegzik Kamagin. A képernyőn jól láthatóan hullott szét a Szekeres utolsó darabja. Mereven néztem a semmivé váló űrhajót. Az utolsó esély, gondoltam, az utolsó esély! A gondolataim már kezdtek összezavarodni. A csöndbe belehasított Oszima hangja: - A Szekeresnek vége, admirális! A számítógép jelenti, hogy a kifelé vezető útnak alig a negyedét tettük meg. Mi a döntésed: folytassuk az anyagelnyelést? Amíg beszélt, magamhoz tértem. Az általánossá váló zavarodottság közepette legalább nekem meg kellett őriznem a nyugalmamat. - Igen, most a Vadászeb következik. Nem értem a kérdésedet, Oszima! Oszima jobban tudott uralkodni az érzelmein, mint Kamagin. - A számítógép javasolja, hogy gyorsítsuk meg a második űrhajó megsemmisítését. Kövessük a tanácsát? - Lehet, hogy a gép számításai pontatlanok, de más nem áll a rendelkezésünkre: Ezúttal nem sikerült elkerülni az űrhajó fellobbanását. Bíborszínű gömb tombolt a Vadászeb helyén, és mi a robbanás középpontja felé igyekeztünk. Később, amikor végre hazatértünk a Perseusról, a világ sztereoképernyőin gyakran bemutatták a megsemmisített sötét kisbolygót, a Szekeres lassú széthullását és a Vadászeb fellobbanását. Mindenki a saját szemével láthatta, talán még részletesebben is, amit akkor mi láttunk, hiszen mi nem voltunk képesek alaposan szemügyre venni ezt a szörnyű látványosságot. Azt azonban nem hiszem, hogy létezik ember, aki megközelítőleg hasonlót érzett valaha, mint mi, amikor az egyre zsugorodó kis plazmafelhőt néztük. Számunkra ez nemcsak egy pusztuló űrhajó volt, hanem az utolsó, tovatűnő remény is, az egyetlen, maradék esélyünk a szabadulásra. - Vége, admirális! - szólalt meg Oszima. - A falat nem sikerült áttörnünk. Sokáig hallgattunk. Ott ültünk a parancsnoki székekben, de nem volt miért és nem volt mi módon parancsolni. A képernyőn, amely a Vadászeb felrobbanása után egy időre elhomályosult, lassan ismét kivilágosodott a tér. Először a Narancsszínű ragyogott fel, aztán megjelent a többi csillag, majd felvillantak az ellenséges űrflotta zöldes lángjai is. - Az ellenség közeledik - jelentette Oszima. - Várjuk a parancsaid, admirális. - Felkészülni a harcra! - mondtam, és kimentem a parancsnoki teremből.
16. Ahogy kiléptem az ajtón, megálltam, és kimerültségemben nekitámaszkodtam a falnak. A parancsnoki terem bejárata körül senki sem járt, ez a hely alkalmas volt az egyedüllétre. Féltem a Romeróval és Petrivel való találkozástól: velük a kialakult helyzetről kellett volna beszélni, és erre képtelen voltam. Nem tudtam megmaradni Oszima és Kamagin társaságában sem; összeszorult a szívem, ha a kis űrhajós szenvedő arcára és ellenséges tekintetére néztem. Attól a gondolattól pedig, hogy Maryvel vagy Asztrosszal futok össze, elfogott a rémület, a velük való találkozás kibírhatatlannak tűnt. Nem voltam képes elviselni senkinek a társaságát, az utolsó napok idegfeszültsége mintha megroppantotta volna a gerincemet. - Nem, nem és nem! - mormogtam magam elé lázasan, azt sem tudva, kinek címezem ezeket a szavakat, amelyekkel szinte elhárítottam a nem létező szemrehányásokat, a ki nem mondott vádakat. Nem, nem és nem! - ismételtem egyre hangosabban, és amikor már nem is mondtam, hanem kiáltottam az utolsó nemet, hirtelen magamhoz tértem. Letöröltem a verejtéket a homlokomról, és gyorsan elmenteni az ajtó mellől; úgy tűnt, mintha a kifelé igyekvő Kamagin lépteit hallanám. „Nem!” - mondtam, de ezúttal magamnak, és ez volt az első átgondolt „nem”; aztán ráparancsoltam
magamra, hogy ne siessek, hiszen senkinek sem kell látnia, hogy futok. Mentem a tekervényes folyosókon, előttem hangtalanul szétnyíltak az ajtók, minden védőberendezést az én személyes erőteremre állítottak be, én még a Nagy Galaktikus Ürflotta admirálisa voltam, és az admirálisok számára a hajóikon nem léteznek titkok. Admirális! Még admirális vagy, Eli! Ismét nekidőltem a falnak, a szemem előtt gúnyos lángocskák jártak táncot, pimaszul hunyorgott a Narancsszínű, vészjósló ragyogás öntötte el az ellenséges űrcirkálók csoportjait. „Még admirális vagy, Eli! - mondtam magamnak dühösen. - A harcnak még nincs vége!” Gyorsakat és mélyen lélegeztem, úgy éreztem, nem kapok elég levegőt. Meg kellett nyugodnom, mielőtt valakivel összefutok itt a folyosón. A számítógép helyiségébe mentem, ott ebben az időben nem lehetett senki, csak én jöhettem be ide az űrhajó kapitányának engedélye nélkül. Amint beléptem, felgyűlt a fény, a szoba közepén egy karosszék állt. Leültem, és behunytam a szemem. Fulladoztam. - Meg kell nyugodnod! - mondtam hangosan. - Hallod, meg kell nyugodnod! Addig ismételgettem ezt, amíg éreztem, hogy ismét tudok uralkodni magamon. Előttem, egy kis asztalon, amely az adó és elemzőberendezésekhez vezető ezernyi huzalt rejtette magában, egy kis láda állt; fényezett falai mögött különleges tisztaságú kristályok, ritka kémiai vegyületek csillogtak, egyaránt voltak a szerelő mesteremberek eszének és kézügyességének, valamint az űrhajósok és geológusok kutatásainak eredményei. Eszembe jutott a Merkúrról származó zöld kő, amely Vera ruháján díszelgett; csak azért lett ez a sorsa, mert elrontották az űrhajó fedélzeti számítógépének megalkotói. Ez a csodálatos, belülről villódzó kő nem volt elég jó ennek a gépnek, egynek a sok száz azonos típusú számítógépek közül, amelyeket a bolygókon és az űrben száguldozó hajókon lehet látni; ez a kő csak drágakőnek volt alkalmas, s nem bonyolult számítások elvégzéséhez, csak a ruha egyik díszítőeleme válhatott belőle, és nem a mindentudó agy egyik apró sejtje. - Te, soha nem tévedő bölcsek bölcse! - szólaltam meg keserűen. - Te, aki műveletek és variációk milliárdjait vagy képes elvégezni egy másodperc alatt, nem árulnád el nekem az egyik, a valós helyzetet tükröző számításod eredményét: mi lesz a vége annak, ha kétszázan mennek egy ellen? „Vereség - érkezett a fedélzeti számítógép hideg válasza az agyamba. Egy másodperc múlva még pontosabb felelet érkezett: - Az Ökörhajcsár el fog pusztulni a támadó ellenség sok űrhajójának megsemmisítése után.” Dühösen fölnevettem. Gyűlöltem ezt az érzéketlen gépet. - Drágán fogjuk az életünket adni, ahogyan ez Kamagin nyelvén hangzik. És ha netán használjuk a kereskedelem, az adásvétel szókincsét? Lásd be, bölcsek bölcse, már régen letűnt az a kor, amikor mindent, többek között az emberi életet is el lehetett adni és meg lehetett vásárolni. „Ti most háborúztok, és a háború régebbi a kereskedelemnél. Ha egyszer a jelenség régi, akkor az azt leíró szókincs sem lehet új.” - Tehát más lehetőség nincs? „Nincs. Csak a pusztulás.” - Ezek szerint te is elpusztulsz, bölcsek bölcse? „Én legelőször. Ha én az ellenség kezébe kerülök,az emberiséget nagyobb veszteség éri, mint ha közületek egyet vagy valamennyiőtöket foglyul ejti. Hogy ezt megakadályozzuk, mielőtt elpusztulnátok, szét kell szerelnetek engem.” - Ostoba vagy! - kiáltottam a gépre. - Fennhéjázó és ostoba tárgy vagy, amely csak imitálja az élő értelmet! „Hogy ezt megakadályozzuk…” Megígérem, sőt garantálom neked, hogy szét fogunk szerelni! Csaknem futva jöttem ki a számítógép számára fenntartott helyiségből, és bementem a Tanev-térelnyelök részlegébe. Bolyongtam a keskeny folyosókon, bemásztam a nyílásokon, fellépdeltem a lépcsőkön, álldogáltam a kis tereken; közeledésem jelére mindenhol kigyúlt a fény. És mindenhol gépek voltak, óriásiak, nagyobbak, mint az épületek a városokban, száz vagy talán ezer autonóm, önállóan működő szerkezet, amelyek minden nagyságuk ellenére sem voltak többek, mint a
gigászi űrhajó teremtő- és pusztítóerejének apró részecskéi. Megérintettem őket, nekidőltem, gyönyörködtem bennük, és búslakodtam miattuk. Az ember talán csak a mindenható istenségről szóló álmaiban alkotott meg valami hasonlót, olyasmit, ami képes anyagot létrehozni a semmiből és az anyagot ismét semmivé változtatni. De azok az istenről szóló elképzelések csak álmok voltak csupán, az emberfelettivé növekedő képzelet játékai, itt pedig előttem állt az emberi értelem valóságos, tapintható alkotása, a teremtés és a pusztítás létező gépezete. És nekem most el kellett pusztítanom mindezt, hogy ne jusson az ellenség kezébe. S ez sokkal nehezebb volt, mint beletörődni a saját pusztulásunkba. „Szentimentális bolond! ”- mondtam undorral magamnak. - Tétovázás nélkül adtad ki a parancsot, hogy semmisítsék meg az ugyanilyen berendezéseket a Szekeresen és a Vadászeben. Majd ítélkeztél Kamagin fölött, most pedig magad is elkeseredtél… Csak te halsz meg és az űrhajód, az emberiség élni fog. A kockázat, amelyet elfogadtál, nem ment túl a józan számítások határain, a pusztulásunk az egyik lehetséges variáció. Talán nem így van? A térelnyelők részlegéből az angyalok szállása felé indultam. Éppen órát tartottak náluk: az angyalok az emberi nyelvet, a tudományunkat, a mesterségeket tanulták. A megjelenésemre az óra félbeszakadt, az angyalok nagy zajjal körém tódultak. A lelkesült Harsona szárnyaival magához ölelt. Bocsánatot kértem az óra megzavarásáért, és magammal vittem Harsonát. - Rosszul állnak a dolgaink, barátom - mondtam. - Rosszabbul, mint a Plejádokon, amikor ránk támadtak a pusztítók? kérdezte. Azoknak a napoknak az eseményei mintegy a példamutató viselkedés mértékegységéül szolgáltak a számára. - Sokkal rosszabbul. Az életünkről van szó, és a számítógép semmi jóval nem biztat. - Azt akarod mondani, hogy el fogunk pusztulni a harcban? - Éppen azt. Sötéten ráncolva a homlokát, hallgatott engem. Harsona már nem volt az a primitív és naiv duhaj, amilyennek egykor megismertük. Már nemcsak azt tartotta reálisan létezőnek, amit a saját szemével látott, és amibe bele tudta mélyeszteni a karmait; most már tudta, hogy a láthatatlan gyakran félelmetesebb lehet a tárgyi valóságnál. Hangosan feljajdult, és törölgetni kezdte a szemét. - Nem akarsz meghalni, Harsona? - Ostoba kérdés volt, de semmi okosabb nem jutott eszembe. - Nem arról van szó, Eli. Biztos voltam benne, hogy leszállunk azon a gonosz bolygón, és forradalmat csinálunk ott. - Forradalmat, Harsona? - Talán helytelenül ejtettem ki a szót? Most éppen az emberi történelemmel foglalkozunk - jelentette ki büszkén. - Tetszik nekünk, hogy az emberek, amikor már nem bírták tovább, forradalmat csináltak. Jó lett volna forradalmat kirobbantani a pusztítóknál, és megszabadítani mindenkit, akit elnyomnak. De most már befellegzett ezeknek az álmoknak. - A történelem nem fejeződik be velünk. Ha nekünk nem sikerül, majd sikerül más embereknek és a barátaiknak. . Az angyaloktól Luszinhoz mentem. Az űrhajóban lévő városka szélén választottak el egy helyet az istállói számára. Luszin éppen Villámszórót tanította a légi harc fortélyaira. A sárkányra egy csapat pegazus támadt, a szárnyas kígyó bőszen védekezett a harcias csodalovak ellen. Csodálkoztam, miért nem szórja a villámait, de Luszin megmagyarázta, hogy egy jelentéktelen elektromos töltésű villámcsapás is halálra sebezné akár a legnagyobb pegazust. - Mi van odakint? - kérdezte Luszin. - Üldöznek? Veszélyes a helyzet? Nagyon? Vagy nem? Neki is elmeséltem, mi történik. Luszin elkeseredetten nézte a sárkányait és szárnyas lovait. - Mindegyik elpusztul? Mondd, Eli, mindegyik? - Csak nem azt reméled, hogy akár egyetlen szörnyeteged is épségben marad egy ilyen kataklizmában? - Ne mondj ilyeneket! Nem szörnyetegek. Értelmes lények. Rettenetesen sajnálom őket.
Még most sem magára gondolt, hanem a szintetikus szörnyeire. Gondolatainak háromnegyed része körülöttük forgott. Az eszemmel értettem ezt, de az érzelmeim tiltakoztak. Úgy látszik, valami volt bennem is a régi, a csillaglakóknak nyújtandó segítség ellen hadakozó, az ember érdekeit mindenek fölött állónak tekintő Romeróból. Luszin könyörögve tekintett rám. - Próbáljuk megmenteni őket, Eli! Mi sokan vagyunk. Villámszóróból pedig csak egy van. A pegazusok is ritkaság. Rakjuk ki őket egy bolygóra. Hadd szaporodjanak. Érts meg, Eli! Jó? - Hosszú és szenvedélyes beszédet mondtál, először hallok tőled ilyet - válaszoltam. - Ha lehetséges lenne kitenni valahová a pegazusokat, velük küldeném Asztroszt is, hadd meneküljön meg ő is. De nincs remény, Luszin! Otthagytam, be sem várva, milyen badarsággal áll még elő. Hirtelen nyugalom szállt rám. Az elkeseredést, amely a számítógépnél fogott el, mintha továbbadtam volna Harsonának és Luszinnak. Már tudtam, mit akarok, és azt is tudtam, hogy nem lesz könnyű keresztülvinnem új tervemet a helyetteseim és a három űrhajó személyzetének akaratával szemben, de kész voltam arra, hogy minden erőmet latba vetve meggyőzzem őket, mégpedig lehetőleg minél gyorsabban: a harc által diktált sors csak nagyon kevés időt engedélyezett. A parancsnoki teremben Oszima hangos kiáltással fogadott: - Csakhogy végre itt vagy, admirális! Az ellenséges űrflotta parancsnoka pimasz hangú üzenetet küldött.
17. Mielőtt belenéztem volna a pusztítók üzenetébe, egy pillantást vetettem a sztereoképernyőre. A zöld lángocskák csoportokba szerveződtek, bántóan éles fénnyel ragyogtak. Valami különös is történt: az ellenséges űrhajók figyelmen kívül hagyták a biztonságos távolságot, amelyet korábban oly szigorúan betartottak. „Miért nem félnek már tőlünk?” - kérdeztem magamban, majd hangosan is föltettem a kérdést. - A megmaradt egyetlen űrhajó pontosan háromszor gyengébb, mint a három volt együtt - felelte mogorván Kamagin. - És az ellenség ennek megfelelően legalább háromszor olyan bátornak érzi magát. A számtani szabályok itt persze mit sem értek, de nem akartam vitába szállni vele. - Halljuk az ellenség üzenetét! - szóltam a fedélzeti számítógépnek. A gép hangosan beszélni kezdett: „Üzenet az űrhajónak, amely behatolt a csillagképünkbe. A kitörési kísérlet nem sikerült. Egy vagy két űrhajónk anyagának elnyelése szintén nem fog sikerrel járni. A biztos pusztulás vár rátok. Javasoljuk, hogy adjátok meg magatokat. Garantáljuk az életeteket. Orlan, Első Kategóriájú Birodalmi Pusztító.” Ránéztem a munkatársaimra. Romero elfordult. Petri mogorván bámulta az ellenséges űrhajókat. Oszima nyugodtan várta a parancsomat, hogy azonnal, vita nélkül, energikusan hozzálásson a teljesítéséhez. Ellenben Kamagin kihívóan a szemembe nézett. Tudtam, mit fog mondani. Hogyan döntöttél, admirális? - kérdezte Oszima. - Először meg akarlak hallgatni benneteket. Kezdje ön, Paul. Romero gyakran büszkélkedett a bátorságával, és amikor harcra került a sor, kitűnően helytállt, de stratégiai tehetséggel nem volt megáldva. A fénysebesség feletti tartományban, a harci térelnyelők bevetésével vívott modern háború egyszerűen viszolygást keltett benne: az ilyen harcban a matematikai számítások és nem a személyes bátorság vitték a prímet. A háborúval kapcsolatos lovagkori elképzelések csendültek ki a feleletéből is: - Várjuk meg, míg támadnak, aztán védekezzünk, amíg erővel bírjuk. - Petri? - Harcoljunk anélkül, hogy felelnénk a felhívásra - hangzott a rövid felelet. - Kamagin? - Támadjunk! Nézz oda, Eli, az ellenség közeledik, azt hiszi, hogy már teljesen legyengültünk, és
gyorsan, nagyon gyorsan a harci térelnyelők lőtávolságába kerül. Ha engedélyt adsz arra, hogy elfoglaljam az egyik parancsnoki széket, az ellenséges űrhajóhad egyharmadát átsegítem a másvilágra, még mielőtt ők mutatnák meg nekünk az odavezető utat. - Világos. Oszima? - Támadjunk, aztán elpusztulunk - ismételte meg Kamagin gondolatát Oszima. Aztán rám nézett. - Te más véleményen vagy, admirális? - Igen, nekem más a véleményem - feleltem. - Az a javaslatom, hogy adjuk meg magunkat. Meglepetésükben mind a négyen felkiáltottak. Mindegyikénél hangosabb volt Kamagin felháborodott kérdése: - Adjuk meg magunkat?! Nem Kamaginnak, hanem mindegyiküknek válaszoltam: - Igen, adjuk meg magunkat! Éppen ezt akarom javasolni. A helyetteseim felháborodottan méregettek. Először Oszima nyerte vissza a nyugalmát. - Fogalmazz pontosabban, admirális. Nemcsak a mi életünkről van szó. Épségben kell átadnunk az ellenségnek az űrhajót a harci térelnyelőkkel és a számítógéppel együtt. - Át is adjuk. De nem épségben, Oszima. A számítógépet el kell pusztítanunk, a térelnyelőket leszereljük, a tervrajzaikat megsemmisítjük. Ez a te feladatod lesz és Kamaginé. Az ellenség gyönyörködve szemlélheti majd a gépeinket, de nem ért meg belőlük semmit. Kamagin nem bírta tovább. Nem hiszem, hogy viselkedése elfogadható lett volna akár a mi viszonylag enyhe magatartási szabályaink szempontjából, nem beszélve a régi fegyelemről, amelynek tiszteletben tartásával annyit büszkélkedett. Felugrott, és gyűlölettel a hangjában kiáltotta: - Esztelen! Azt hiszed, az ellenség nem tudja kiverni a foglyokból a gépek használatához szükséges tudnivalókat? Hangsúlyozott udvariasságommal azt akartam érzékeltetni, hogy nem vagyok hajlandó eltűrni ezt a hangnemet: - A térelnyelők valamennyi tervrajzát egyetlen ember sem ismeri. Csak az egész emberiség birtokolja ezt a tudást. És nem az emberiség kapitulál ma, hanem csak a három űrhajó legénysége. Most már tudtam, hogy az érzelmek fellángolásának végére értünk, nem fognak a társaim többet kiabálni velem, hanem átgondolt kérdéseket tesznek majd fel. „A nehezebbik felén már túljutottunk” - mondtam magamban megkönnyebbülve. Egy kis szünet után Romero szólalt meg: - Látom, hogy mindent végiggondolt, bölcs Eli barátom. De árulja el nekünk, miért akar minket az űrhajóval együtt az ellenség kezére adni? Úgy véli talán, hogy kellemesebb lesz rabságban élni, mint tisztességgel meghalni? Romero kérdése ismét fellobbantotta a már megnyugodni látszó Kamagin szenvedélyeit: - És feleljen az admirálisunk még vegy kérdésre! Vajon nem játszik-e szerepet a döntésében az a körülmény, hogy az űrhajó fedélzetén van a családja is? Már vártam ezt a kérdést. - De igen, ennek a körülménynek is van szerepe. Ha nem lenne itt a családom, már régen a megadás mellett döntöttem volna, mégpedig tétovázás nélkül. - Azt mondtad, „döntöttem volna”? - kérdezte nyugodtan Petri. - Tehát ez már eldöntött dolog, és nem vitatéma? - Hallgassatok meg - kértem őket. - De szeretném, ha végighallgatnátok, és csak utána határoznátok, igazam van-e vagy sem. Továbbá azt akarom, hogy a számítógép segítségével mindenki hallja a szavamat az Ökörhajcsár fedélzetén. Izgatottan fogtam bele a beszédbe, nemcsak a társaimat, hanem magamat is győzködtem, hiszen bennem is sok minden tiltakozott a szégyenteljes terv ellen. Ha csak rólunk lenne szó - mondtam -, nekem is az volna a véleményem, hogy a becsületes halál az
egyenlőtlen harc közben sokkal jobb, mint a rabszolgaélet a pusztítók fogságában. Ám nekünk nincs jogunk csak magunkra gondolni. Mi vagyunk az emberiség első képviselői, akik bejutottak ide, a pusztítók fészkébe, és nekünk méltónak kell lennünk önmagunkhoz. Meghalni mindenki tud. Nehéz körülmények között élni viszont felér egy hőstettel. Nem a mi életünk miatt aggódom, s még csak az sem hajt igazán, hogy belülről is megismerjük az ellenséget, bár ez sem haszontalan dolog, persze csak akkor, ha egyszer kiszabadulunk. Ennél jóval fontosabb azonban az, hogy a pusztítók megismerjenek bennünket. Az ellenségnek meg kell tudnia, miért is küzdünk tulajdonképpen. Egyesek közülük még jobban megvadulnak, mások elgondolkodnak, megint mások ingadozni kezdenek, és néhányan, ha először nem is sokan, mellénk állnak, hiszen a pusztítók nemcsak vad, hanem egyben értelmes nép is, ezt senki sem vonhatja kétségbe. Az ellenük vívott harc nem ér véget a kapitulációnkkal, ellenkezőleg, folytatódni fog, de más formában, térelnyelők és felrobbantott bolygók nélkül. A harc beszüntetésének legkönnyebb módja meghalni a csatamezőn. Biztos vagyok benne, hogy a dolog nehezebbik részéhez is elég az erőnk; én hiszek magamban, és hiszek bennetek is! - Most pedig hozzátok meg a határozatot! - fejeztem be, és lehunytam a szemem. Néhány másodpercig csend vett körül, aztán a hallgatást éles hang törte meg. Kamagin, a kis űrhajós hirtelen felugrott, és a nagy lendülettől csaknem elesett. Rekedtes hangon azt mondta: - Menjünk, Oszima, itt már nincs több… Nem felejtetted el, hogy parancsot kaptunk a számítógép leszerelésére? Oszima lassan felemelkedett ültéből. Azt akartam mondani nekik, hogy ne siessenek, hiszen a számítógép még nem hirdette ki a személyzet döntését, de Petri kiáltása belém fojtotta a szót: - Nézzétek a képernyőt! Nézzetek a képernyőre! Olyan kép tárult elénk, mintha az űrhajó egy robbanás kellős közepébe került volna. „Tűzzé és hamuvá válunk!” - hallottam Romero rémült suttogását. A térben fényvihar dúlt, az ellenség űrhajói eszelősen hányódtak a csillagok között. A Narancsszínű betöltötte az egész eget, már nem egy távoli égitest volt, hanem elmondhatatlanul hatalmas kozmikus csillagcirkáló. - Pusztul az ellenség, admirális! - kiáltott fel örömmel Oszima. - Közös lesz a halálunk, kedves kapitányom, így pontosabb - felelte Romero. Még ebben a rettenetes pillanatban sem vesztette el csúfolódási hajlamát. Aztán egy szörnyű villanás világította be a félhomályba borult termet, és egyszerre valamennyien elvesztettük az eszméletünket. Szintén egyszerre tértünk magunkhoz. A parancsnoki termet éles fény ragyogta be, a sztereoképernyőkön kihunytak a csillagok ábrázolásai. Felemeltem a fejemet, ránéztem a társaimra: láttam, hogy valamennyien élnek. Aztán a bejárati ajtó felé pillantottam. Három különös alak állt ott, egy elöl, a másik kettő a háta mögött. Ezek a lények hasonlítottak az emberre. Hasonlítottak az elfogott láthatatlan pusztítóra is, de annak a testéből kilátszott a meztelen szerkezet, amelyet valamilyen terv alapján készítettek. Ezek azonban valódi élőlények voltak: törzzsel, két lábbal, két kézzel, egy fejjel. Mindenük hasonlított az emberre, de mégsem volt bennük semmi emberi. Az elöl álló alak kitűnő földi nyelven szólalt meg: - Eli admirális, add ki a parancsot, hogy nyissák meg az űrhajó bejárati nyílását. Én Orlan vagyok. Az Ökörhajcsárt én fogom vezetni. Oszima odaugrott Orlanhoz, és nagy erővel mellbe lökte. Oszima keze szabadon áthatolt a pusztító testén, mintha azon a helyen semmi sem lett volna. Dicsőítsetek engem! Nem érnek fel hozzám a hatalmasok. Mindarra, amit létrehoztak., fölírom: nihil.
V. MAJAKOVSZKIJ (Eörsi Irtván fordítása)
MÁSODIK RÉSZ A Legfelsőbb Pusztító 1. - Kísértet! - kiáltott fel Oszima. - Admirális, ez csak egy árny! Öklével ismét belevágott az ajtónál megjelenő különös teremtménybe, majd fájdalmában felkiáltva, hátraugrott: összezúzott keze fejéből szivárgott a vér. Kamagin és Petri, akik Oszima példáját akarván követni, szintén támadni készültek, lassan visszaereszkedtek székeikbe. Romero rám nézett, a puszta tekintete többet mondott bármilyen szónál. Én hallgattam, meg sem mozdultam. A fejemben lüktetett a gondolat: „Megkaparintják a fedélzeti számítógépet!” Hideglelős gyorsasággal kapcsolatot próbáltam teremteni vele: a számítógép nem válaszolt. Úgy látszik, minden hírközlési vonalunk megsérült. De az űrhajó ép volt, a bejárati nyílások zárva, mi magunk éltünk; minden bizonnyal a számítógép is sértetlen maradt. A Romero szemében ülő rémület azt bizonyította, hogy ő is megértette: a helyzet kilátástalan. Nemcsak a mi kis életünk esett foglyul, hanem az emberiség legféltettebb titkai is idegen kézbe kerültek. Soha életemben nem ösztökéltem ilyen megfeszített munkára az agyamat, hogy ha nem is kiutat, de legalább egy apró, kifelé vezető rést találjak, és agytekervényeim még soha életemben nem voltak ennyire tehetetlenek. - Nyissátok ki a bejáratot, különben megsemmisítünk benneteket! - ismételte meg Orlan. - Titeket sem tartóztatott fel a zárt bejárat feleltem. - Engem nem, de a katonáim nem tudnak átjutni a szilárd anyagból készült falon. Odafordultam Kamaginhoz. - Ha nem is harcban, de még elpusztulhatunk, Edward, ahogyan te akartad. - Gyűlölettel néztem Orlanra. - Takarodjatok innen, aztán megsemmisíthetitek az űrhajót! Egyik pusztító sem mozdult. Romero szólalt meg: - Nem tudjuk a parancsát teljesíteni, maga hódító, már csak azért sem, mivel képtelenek vagyunk az űrhajó gépeit mozgásba hozni. Állítsák helyre a kapcsolatunkat a berendezésekkel. - Hogy megpróbáljátok felrobbantani az űrhajót? - A pusztító hangjából tökéletesen emberi irónia csendült ki. - A térelnyelőket az erőtereink semlegesítették. - Akkor mitől féltek? Más módon, legalábbis mi, nem tudjuk megnyitni a bejárati nyílásokat. - Rendben van. A ti időtök szerinti három perc múlva helyreáll a kapcsolat. A tekintetemmel tanácsot kértem a társaimtól, megfeledkezve rója, hogy abban az esetben, ha elveszítjük a kapcsolatot a számítógéppel, még mindig a rendelkezésünkre áll a hordozható számítógép, André utolsó alkotása. A többiek gyorsabban észbe kaptak. Meghallottam Oszima gondolati úton küldött suttogását: „Emlékszem, admirális, a számítógépre vonatkozó parancsodra!” És azonnal felhangzott bennem Kamagin hangja is: „Nyugodj meg, Eli, mi Oszimával megtesszük a magunkét!” A kapcsolat a számítógéppel lassan állt helyre, a gép mintha álmából ébredezve tette volna meg első bátortalan lépéseit, de még kissé kábultan. Amikor pedig megéreztem, hogy az űrhajó agyához vezető elszakadt kötelékek ismét megfeszültek, lázas igyekezettel, egyetlen erőteljes gondolati paranccsal megpróbáltam kapcsolatot teremteni a térelnyelőkkel, de sikertelenül: a térelnyelőket tökéletesen semlegesítették. Biztos voltam benne, hogy ugyanezzel megpróbálkoztak a barátaim is; Kamagin hirtelen felnyögött, Petri pedig elkáromkodta magát. - Miért megy ez ilyen lassan? - kérdezte Orlan. - Rossz a kapcsolat - feleltem.
Oszimának álmos volt az arca, Kamagin kitátotta a száját erőlködésében; a szeme, amely hirtelen mintha csak ürességet látott volna maga előtt, tébolyodottan szegeződött egy pontra a képernyőn. „Jól van!” - gondoltam reménykedve. A számítógépet alkotó elemek milliárd és milliárd lehetséges összekapcsolódási módja közül csak egy variációtól függött a gép üzemelése. És most Oszima és Kamagin parancsára a gép maga állította össze átprogramozásának tervét. Amikor valamelyikük, akár Oszima, akár Kamagin azt mondja: „Kész. Kezdd meg!” - ennek az egyetlen variációnak a helyére egy másik lép, egy véletlen, egy értelmetlen, egyike a sok milliárd semmit sem jelentő összekapcsolási módozatnak. - Kész! - kiáltott fel Oszima, és nagy lendülettel körbeforgott a székével. - Kész! - visszhangként hallatszott fel Kamagin szava. A kis űrhajós örömteli ábrázattal felpattant. Fájdalmas ütést éreztem a testemen, az idegeimen elektromos töltés száguldott végig. A bölcs fedélzeti számítógép, az emberiség tudásának tárháza többé nem létezett. - Admirális! - szólalt meg ünnepélyesen Oszima. A parancsot teljesítettük. - Petri, nyisd ki a bejáratot! - rendelkeztem. - Emlékszel a kézi irányításra? - Elintézem - morogta Peíri, és elindult az ajtó felé. Romero örömében mindkét tenyerével a térdére csapott. Egész sokéves barátságunk alatt nem emlékszem, hogy egyszer is ennyire elvesztette volna az önuralmát. - Micsoda tökfilkók! - ujjongta. - De tényleg, micsoda tökfilkók! - Nincs sok okunk az örömre, Paul! - emlékeztettem szomorúan. - Foglyok leszünk, az űrhajót elfoglalták. Az is igaz viszont, hogy nincs olyan variáció a számítógépben, amelyet ne lehetne helyrehozni… - Kedves Eli, az, ami lehetséges elméletileg, a gyakorlatban legtöbbször megvalósíthatatlan. Egy régi gondolkodó, Rousseau azt mondta: „Vitán felül áll, hogy bármilyen kombináció létrejöhet véletlenül, de ha nekem valaki azt mondja, hogy az utcán heverő ólombetűk odaesésük közben az Aeneis soraiba rendeződtek, a kisujjamat sem vagyok hajlandó megmozdítani, hogy ellenőrizzem ezt.” Azt hiszem, ez a filozófus példát mutathat nekünk, nyugodtan utánozhatjuk. - Özönlenek be az átkozottak! - mondta komoran a visszatérő Petri. A pusztítók összébb szorultak, mintha valakit beengednének a parancsnoki terembe, de újabb alakok nem látszottak. Mégis egész fizikai valómmal éreztem, hogy a teremben egyre kevesebb a szabad hely. - Láthatatlanok! - szólt figyelmeztetően Romero. Meghallottuk Orlan szenvtelen hangját: - Engedélyt kaptok arra, hogy a társaitokhoz menjetek.
2. Romero a park felé indult, mi négyen követtük. Az embereket valamennyi szolgálati helyiségből kizavarták a fejszeműek. Végre a folyosókon megláttuk őket: a páncélozott testű, puffadt szörnyetegek periszkóppal a fejük helyén, nehézkesen masíroztak a kikötőhely felől, és egyik helyiséget a másik után özönlöttek el. A kikötőhelyen könnyű kis űrhajók álltak, hasonlóak a mi bolygóközi űrrakétáinkhoz, és nyílásaikból tódultak kifelé a fejszeműek újabb és újabb tömegei. - Állítsák be a fordítógépeket! - tanácsolta Romero, és amikor ellenőriztük a kézi fordítógépeket, gondolatátvitellel folytatta: „Ha a láthatatlan pusztítóknak nincs is testük, fülük valószínűleg van, viszont a gondolatátvitellel alighanem nehezen boldogulnak.” Mindenkinek, akivel csak találkozott, továbbadta: „Állítsa be a fordítógépet!” A park fái között tolongott a nép. Maryvel és Asztrosszal leültem egy padra, a másik oldalamon Romero helyezkedett el. A földi időjárás szerint ősz volt a parkban, a fák között enyhe szél fújdogált, sárguló falevelek hullottak az emberekre. - Megölnek minket, apám? - nézett rám Asztrosz áthatóan.
Nagy nehezen elnevettem magam, és elfordítottam róla a tekintetemet. - Miért ölnének meg? A pusztítóknak fontosabb az életünk, mint nekünk magunknak. Asztrosz összeráncolta a homlokát, töprengeni kezdett. A tömeg fölött Luszinnal a hátán megjelent Harsona. Az angyal a mi padunk mellett szállt le, Luszin leugrott róla. Harsona hátán felborzolódtak a tollak. Úgy nézett rám, mint egy árulóra. - Eli, ti emberek vagytok! - A hangja fémesen csikorgott. - Ellenállás nélkül hajtjátok igába a fejeteket! Az angyalok soha nem adják meg magukat, Eli! - Mindazt, amit el akartam mondani, már elmondtam a fedélzeti számítógép segítségével hozzátok intézett felhívásomban - feleltem. - Ne foglyoknak tartsátok magatokat, hanem az ellenség táborába bejutó felderítőknek. - Mi éppen felderítőknek is tarthatjuk magunkat, de azt nem tudom, belemennek-e a pusztítók abba, hogy ne az önkényük áldozatait, hanem a soraik közé befurakodó ellenséges egységet lássanak bennünk - vetette ellen Luszin, és én megdöbbentem, hogy a fordítógép milyen logikusan fejezte ki gondolatait. Idővel hozzászoktam ahhoz, hogy a furcsa beszédű Luszin ékesszólóvá válik, ha szavak nélkül, csak a gondolataival fejezi ki magát. Most, amikor néha találkozunk a Földön; bekapcsoljuk a fordítógépeket, mint egykor régen, a távoli útjainkon: könnyebb a dolgunk, ha csak gondolatban beszélgetünk. - Meglátjuk, ha megérjük - összegezte Romero. Mary csendben hozzám simult. A bús tekintetű Luszin halkan Romeróval beszélgetett, Asztrosz és Harsona pedig ahhoz a csoporthoz csatlakozott, amely Kamagint vette körül. A levelek mind sűrűbben hullottak a fákról, és én arra az őszi napra emlékeztem az elérhetetlenül távoli Földön, amikor a Zöld sugárút fasorában Maryvel találkoztam. Mary most mellettem volt; meggyötörtén, türelmesen, mint a hozzám legközelebb álló ember szorosan hozzám simult, én pedig gyöngéden arra a rideg, idegen, régi Maryre gondoltam, aki oly megvetően felelt a kérdéseimre… - Ne csináld! - suttogta könyörgően Mary; a fordítógép továbbította neki a gondolataimat. - Igazad van, nem gondolok erre - feleltem sóhajtva, majd megpillantottam Orlant, akit ugyanaz a két áttetsző testű pusztító kísért. Később már megfigyeltük, hogy egyáltalán nem átlátszóak, csak nagyon távol állnak az embertől. Akkor vált jóval észrevehetőbbé, hogy a pusztítók nem hasonlítottak az emberre, amikor mozogni kezdtek; ha álltak, könnyen össze lehetett téveszteni velünk, különösen távolról. De a mozgásuk elárulta őket, nem lépkedtek, inkább szökdécseltek, helyváltoztatás közben nem hajlott a térdük, hanem könnyedén ugráltak, hol az egyik, hol a másik lábukat tették előre, akár a mankót. Közben pedig egész testük hajladozott, mint a gyalogló versenyzőké akik éppen csúcsot akarnak dönteni. Igaz, hogy sokkal gyorsabban haladtak, mint mi. Még kevésbé emberi volt az arcuk. A fejükön ugyan haj nőtt, a két szemük, a fülük sem hiányzott, a szájuk, az álluk sem árulkodott semmi különösről, de az orruk helyén kerek nyílás tátongott, amelyet egy ormányra emlékeztető billentyűszerűség takart. Lélegzéskor a billentyű hol felemelkedett, hol visszacsúszott; Romero azt mondta róluk, hogy mozgatják az orrukat. Az arcuk színe a hangulatuk szerint változott, hol felragyogott, hol kifakult, néha fehér volt, aztán sárgává, majd kékké vált. Az arcuk fénye és színe nem hasonlított a Véga-lakók csodálatos színnyelvére, inkább a mi elpirulásunkra és elsápadásunkra emlékeztetett, csak sokkal érzékelhetőbb, sokkal vészjóslóbb volt. Orlan felemelte a fejét, mégpedig szó szerint: nem az állcsúcsát emelte csak feljebb, ahogyan mi, hanem az egész feje felemelkedett: hirtelen megnyúlt a nyaka, és a feje jó harminc centiméterrel a válla fölé került. Később megtudtuk, hogy a pusztítók így köszönnek: udvariasan megemelkedik a fejük; olyasmi ez náluk, mint amikor a mi őseink megemelték a kalapjukat. - Az űrhajó egyik hajtóműve sem működik. Mit csináltatok velük? - kérdezte Orlan.
Ez a ti hibátok, nem a miénk, hiszen ti semlegesítettétek őket - feleltem. - Mi már békén hagyjuk őket, de nem ismerjük a tervrajzokat. Magyarázd meg, hogyan kell a gépeitekkel bánni! - Ez nem megy - jelentettem ki. - A gépeket irányító központi agy megsérült. De ha tudnánk, hogyan hozzuk mozgásba a térelnyelőket a számítógép nélkül, akkor sem tárnánk fel előttetek a titkainkat. Orlan feje a korábbi helyére csusszant. Ez annyira váratlanul történt, hogy összerázkódtam, Mary pedig felkiáltott. Orlan nyaka teljesen eltűnt, a fejének a fele belecsúszott a mellkasába, és eközben olyan hang hallatszott, mint a légycsapó csattanása. Orlan válla fölött most már csak a homloka és a szeme látszott, és arcának ezek a részei kékes fényben ragyogtak. Ekkor figyelhettük meg először, hogyan fejezik ki a pusztítók elégedetlenségüket és haragjukat. - Ezt közölni fogom a Legfelsőbb Pusztítóval - hallatszott Orlan mélyéből, akár egy zárt ládából az eltorzult hang. - Tessék. De feltehetnék néhány kérdést? - Halljuk! - Orlan feje visszatért eredeti állapotába. - Mi a szándékotok velünk? Ki az a Legfelsőbb Pusztító? Honnan tudjátok, mi a nevem és ki vagyok? Hogyan tanultátok meg az emberi nyelvet? Hogyan jutottatok be az űrhajóba? -Egyelőre egyik kérdésre sem válaszolok. Hogy később kapsz-e választ, azt a Legfelsőbb Pusztító dönti el. - Akkor legalább azt mondd meg, mit szabad és mit nem szabad tennünk! - Mindent tehettek, amit korábban, egy kivételével: az űrhajó gépezeteihez tilos közelednetek. - Akkor hozzátok működésbe a sztereoképernyőket a megfigyelőteremben. Remélem, nem okoz kárt nektek, ha gyönyörködünk a színpompás csillagaitokban. - A csillagokban gyönyörködhettek - vetette oda Orlan, és továbbszökdécselt.
3. Romero művében leírta a fogság első napjait, amikor még az űrhajón voltunk; beszámolt az aggodalmunkról és az értetlenségünkről, a sokunkat elfogó kétségbeesésről, a vad dühről, amely néhány társunkban forrt, a megismerkedésünkről a szigorú őrökkel, a velük lejátszódott összetűzésekről. Ami pedig engem illet, azokból a napokból a legvilágosabban arra emlékszem, hogy állandóan kegyetlen kérdések gyötörtek, amelyekre szüntelenül kerestem a választ, és amelyekre nem tudtam felelni, és sokukra még ma, annyi év után sem találom a választ. A legkínzóbb az volt, hogy vajon mennyire az én bűnöm mindaz, ami történt. A felelősséget senkire sem tudtam áthárítani. Akármennyire töprengtem is, azt láttam, hogy minden az én hibám következménye. Időnként ezekbe a gondolatokba belefájdult a fejem. Csak két emberrel, Maryvel és Romeróval osztottam meg a kínjaimat, és mindketten vitába szálltak velem. Mary csak a szerencsétlen körülmények katasztrofális egybeesését látta mindebben, Romero pedig azt erősítgette, hogy a pszichologizálást rá kell hagyni a tudósokra, az én dolgom a helyzet elemzése. - Értem önt, barátom, különösnek érzi, hogy éppen én szólítom fel a pszichologizálás mellőzésére. De csak az turkál a múltban, aki kapitulál a jövő előtt, és az ön területe éppen a jövő. Ön már csak ilyennek született. Inkább próbáljuk megfejteni a rejtélyeket, amelyek a pusztítók megjelenésével keletkeztek. Marynél és Romerónál sokkal jobban megértette a lelkiállapotomat a kis űrhajós és Asztrosz. Kamagin egyszer megállított a megfigyelőterem mellett. - - Admirális - mondta izgatottan -, minden alapod megvan rá, hogy elégedetlen légy velem… - Neked, Edward, még több alapod van arra, hogy elégedetlen légy velem. - Nem! Ezerszer is nem! - kiáltotta. - Még a számítógép sem látta előre azt, ami történt, az ember pedig, akár te, akár én, nem több, mint ember. Már régen bocsánatot akartam tőled kérni, Eli…
Asztrosz ugyanezen a napon azt mondta: - Nagyon sajnállak téged, apám! Ott ült a szobámban, és a sztereoképernyőn a számára ismeretlen földi tájakat nézte: a Himaláját, a Szaharát, a Főváros százemeletes épületeit. - Miért? - kérdeztem szórakozottan. Valamiért az jutott eszembe, hogy szavai a földi képekkel vannak összefüggésben. - Arra gondoltam, hogy nem te, hanem én vagyok az admirális, én robbantottam fel a két űrhajót, és én adtam át az ellenségnek a harmadikat… És akkor úgy éreztem, nem akarok tovább élni; de neked még rosszabb lehet, hiszen te nem játékból vagy admirális… - Játssz tovább, de játékból se légy több, mint közkatona - tanácsoltam neki, és kimentem a szobából. Rettenetesen ideges lettem. A megfigyelőteremben mindennap ugyanazt a képet láttuk: fényes csillagokat és az űrflotta zölden lángoló pontocskáit. Vagy a pusztítók nem akarták, hogy megtudjuk a repülés pontos útvonalát, vagy az űrhajó megfelelő műszerei mondták fel a szolgálatot, de nem voltunk képesek pontosan követni, merre és milyen sebességgel halad az ellenséges űrflotta. Csak azt láttuk, hogy az űrhajónk az ellenséges cirkálók között száguld, és azok erőtereikkel húznak maguk után minket. A Narancsszínű oldalirányban távolodott tőlünk. A zeniten egy másik, még forróbb, csaknem kék, de nem ragyogó fényű csillag jelent meg. Később ez is elmaradt, majd a műszerek jelezték, hogy az űrhajók már az einsteini térben haladnak. Ismét - ezúttal a nagyítógép optikáján keresztül -megláttuk a kevéssé feltűnő, fehér égitestet és sötét bolygóját. - Ha ez a bázisuk, akkor jól elrejtették - jegyezte meg Kamagin. - A fehér törpét sem olyan könnyű megtalálni a sok nagy és óriáscsillag között, a sötétben megbúvó bolygó pedig csaknem láthatatlan.
4. Az űrhajók belevesztek a tér feketeségébe, éles fénnyel ragyogó tüzeik kifakultak. Amikor az Ökörhajcsár leszálláshoz készülődött, alig egy tucatnyi ellenséges űrhajó vette csak körül. Ez a nap örökre megmaradt az emlékezetemben. A mi nagy csillagközi űrhajóink nem képesek leszállni a bolygóra. A pusztítók hatalmas cirkálói viszont olyan könnyedséggel ereszkedtek alá, mint az avietták. Néhány óra alatt a bolygó sík felülete hegyes-völgyes vidékké változott tőlük. Az egyik völgybe, az ellenséges űrhajók közé lassan leszállt az Ökör hajcsár is. - Szálljatok ki! - parancsolta Orlan. Ugyanannak a két testőrének a kíséretében jelent meg a megfigyelőteremben; szenvtelen volt, hűvös,mint egy kísértet, holott mi már jól tudtuk, hogy ő is, a testőrök is szilárd anyagból vannak felépítve: már nemcsak az egy Oszima érintette meg őket, és került összeütközésbe velük. Megparancsoltam az embereimnek, hogy öltsenek szkafandert. Orlan másként rendelkezett: - Fölösleges, Eli admirális. A támaszponton mindazon feltételek megvannak, amelyek szükségesek nektek: nitrogénből és oxigénből álló légkör, a megszokott gravitáció és hőmérséklet, sőt még a kedvenc zöld színetek sem hiányzik. Az Ökörhajcsár kijárati nyílásából aláereszkedett a lépcső. Maryval és Asztrosszal együtt szálltam ki. Asztrosz boldogan azt mondta: - Ugye, apám, ez a bolygó hasonlít a Földre? Anya azt mondta, nem így van, de szerintem mégis hasonlít! Ha a bolygó emlékeztetett is a Földre, csak annyira, amennyire a pusztítók hasonlítottak az emberre: kísérteties, de nem valódi módon. Asztrosznak ezt hiába magyaráztam volna, ő csak a sztereoképernyőn látta a Földet. A bolygó felett függő apró fehér nap csak annyira fénylett, hogy világos volt, de meleget nem adott. Az itteni késő délelőtt inkább a holdfényes földi éjszakákra
emlékeztetett: a fejünk fölött fakón ragyogtak a csillagok. A bolygó ugyan zöld volt, de hidegen, fémesen zöld. A fehér égbolton, elhomályosítva a csillagok fényét, élénkzöld felhők úsztak. - Fémből van! - mondta szomorúan Luszin. - Ismeretlen fémből. - Nagyon jól ismerjük ezt a fémet: ez nikkel - igazította ki Kamagin. - Az én időmben sok mindent gyártottak nikkelből. Biztos vagyok benne, hogy a sok zöld itt nem egyéb, mint nikkelsó és nikkel-oxid. A bolygó zöld felszínén zöld folyók kanyarogtak, amelyek zöld tavakba ömlöttek, a tavak fölött zöld dombok magasodtak. Megérintettem az egyik zöld növényt, s éreztem, hogy nem élő szervezettel, hanem fénytelen, síkos kristályfürtökkel van dolgom. Tenyeremet belemerítettem a folyóba; láttam, hogy ez is nikkeloldat, kellemetlen és átható szagú; a kezem teljesen zöld lett tőle, olyan egyenletesen zöld, mintha zöld kesztyű lenne rajta. Aztán fémes törzsű fák alkotta fasoron mentünk végig, a fatörzsek kékesfehéren csillogtak, a fák fémkoronáin zöldes lerakódás csillant meg. A fémágak hajladoztak, a hol felerősödő, hol elcsendesülő szél fémleveleket tépett le az ágakról, a földre hullva tompán megcsörrentek az érett zöld kristályok. - Zöld nyomorúság ez, Eli! - sóhajtott fel Romero. - De farkasok között farkas módra kell üvölteni… Kiszállás közben láttuk az őreinket, a fejszeműeket. Az űrhajón a szolgálati helyiségeket őrizték, igyekeztek nem mutatkozni. Itt minden tele volt velük: a leszállópálya, a gravitációs mozgólépcső, amely a bolygó felszínére hozott le minket. És mielőtt a fémerdőbe és a sós folyó partjára jutottunk, végig, kellett mennünk az őrök hallgatag sorfala között: a fejszemüek éberen figyelték, nehogy az űrhajóikhoz közeledjünk. Ha valamelyikünk túlságosan eltávolodott a csoporttól, erős gravitációs pofonokkal irányították vissza a többi közé. Én voltam az első, akinek kijutott a nyakleves, és ezután már kerültem az összetűzést az őrökkel. A többi ember is hasonlóképpen viselkedett, de az angyalokkal már nem volt ilyen könnyű dolguk a fejszeműeknek. Harsonát és szárnyas testvéreit ugyanaz a mozgólépcső hozta le a felszínre, amelyik bennünket, de odalent az angyalok már más nótát fújtak, mint mi. Harsona szárnyra kapott, a többiek nagy zsivajjal követték. A fejszeműek sürögni-forogni kezdtek, periszkópjaik vadul villogtak, de a gravitációs csapások ereje a távolság négyzetével csökkent, és az angyalok gyorsan megértették ezt az egyszerű tényt. Magasabbra repültek, és odafent, elérhetetlenül, vidám hancúrozásba fogtak. Tarka tömegük gyorsan és zajosan megszaporodott a pegazusokkal is, őket pedig hatalmasan és fenségesen, hátán Luszinnal, Villámszóró követte. A sárkány egyre magasabbra emelkedett, a kisebb szárnyas gyíkok is utána eredtek, és nemsokára háromemeletes kavarodás keletkezett. A legmagasabban, a fejszeműek számára elérhetetlenül a sárkányok szárnyaltak csendben, kissé lejjebb az angyalok nyüzsögtek, legalul pedig a repülő lovak fickándoztak, amelyek szinte megrészegültek a szabad levegőtől az űrhajó szűk istállói után. Egyik-másik pegazust sikerült a földre kényszeríteni, de némi szaladgálás után boldog nyerítéssel ezek is a többiek közé emelkedtek. A mellettem álló Kamagin és Oszima egymásra nézett. - Egy szót sem! - figyelmeztettem őket gondolatátvitellel. - Nem tudhatjuk, milyen a lehallgatás technikája a bázison. És ne is gesztikuláljatok! A levegőben tomboló zűrzavar rendezése egyszerű és könyörtelen volt. Az egyik űrhajón sárga lánggal égő folt jelent meg, és a levegőben folyó táncnak egyszeriben vége szakadt. A szárnyas lovak is, az angyalok is, a sárkányok is Luszinnal együtt lefelé zuhantak. Az angyalok és a pegazusok a korábbi erővel verdestek a szárnyaikkal, de mégis úgy csapódtak a föld felé, mint a síugró a sáncról útja végén. „No persze, az űrhajók! - morogta gondolatban Kamagin. - Mindenhol mégsem lesznek ott ezek az átkozott masinák!” Az elöl haladók már beértek az erdőbe. A sort bezárókat megelőzve Harsona és Luszin hozzánk csatlakozott. Harsona el volt keseredve a rosszul végződött légi hancúrozás után, míg Luszin
ragyogott. Villámszóró bemutatta, mire képes a levegőben, és ez csaknem kibékítette Luszint a fogság tényével. - Jól ment, ugye? - dicsekedett hangosan. Én hallgattam, helyettem Kamagin felelt a fordítógép segítségével: - Kitűnően! Szárnyas barátaink megkönnyítik az életünket a rabságban. Harsonához fordultam, aki leverten húzta össze szárnyait. - Hogy ment a repülés? A műszer segítségével felelj! Luszintól eltérően, aki csak gondolatban tudott ékesszóló lenni, Harsona csaknem dadogott, amikor gondolatátvitellel kellett érintkeznie. Egyike volt azoknak, akiket Romero dadogó gondolatúnak nevezett. - Csaknem úgy… tudod, Eli… mint a Földön! Jobb, mint az Ohrán… Magasabban… nehezebb volt… Gyorsan ritkul… odafent. - Lefelé könnyebb volt, mint felfelé - tette hozzá Romero. Harsona magyarázatából megértettem, hogy a bolygó gravitációs terét nem a newtoni törvények alapján alakították ki. A fasor kanyarulata mögött egy fém oxidból álló, pikkelyekkel és sólerakódásokkal fedett épület emelkedett. A belsejébe alagút vezetett. Megálltam és körülnéztem. Mögöttem a három űrhajó személyzete haladt, utánuk hol a földön lépkedve, hol felröppenve, hol meg-megállva, majd ismét sietve jöttek az angyalok, s a menetet a pegazusok és a sárkányok zárták. Elképzelhetetlen volt, hogy ekkora tömeg foglyot be lehessen zsúfolni ebbe az alacsony épületbe. - Hívnak minket, mégpedig egyelőre udvariasan. Romero az őrök felé mutatott, akik egyre gyorsabban ingatták villódzó periszkópjaikat. - Várjuk be Orlant - határoztam. Amíg várakoztunk, a zenitre kúszó zöld felhő nikkelsókból álló zöld esővel öntözött meg bennünket. Először csak egy-egy csepp hullt alá, gyorsan bepöttyözve mindannyiunkat, aztán zápor vágott végig rajtunk. Az elsötétült égen sötétvörös, fakó. villámok cikáztak. Megkerestem Maryt és Asztroszt, s rájuk borítottam a köpenyemet. Mary reszketett, a fiam pedig sértetten bizonygatta, hogy ő is képes mindazt elviselni, amit más férfiak. - Kétségtelen - vigasztaltam. - És ha a zápor fizikai és lelki erőfeszítéseket követelne tőled, magam biztatnálak: vedd fel a harcot! De az eső csak összepiszkol, és nem muszáj még koszosabbnak lenned. A zápor egy pillanat alatt véget ért, az égen felragyogott ugyanaz a jellegtelen fehér törpe, amely lassan már a horizont felé haladt. Nedvesek és piszkosak voltunk, az emberek zöld szobrokká váltak, az angyalok felborzolták lelógó szárnyuk tollat, Harsona úgy rázta magát, mint a vízből kijövő kutya, én kicsavartam a súlyossá vált köpenyt. Éppen ezzel foglalkoztunk, amikor Orlan odaért. - Mi azért zuhanyozunk, hogy tiszták legyünk, nálatok pedig, hogy az ember még mocskosabb legyerí - mondtam neki mérgesen. - Ez egy nikkelbolygó! - világosított fel leereszkedő szenvtelenséggel. - Vannak mangán-, vas-, ólom-, kobalt-, nátrium-, arany- és higanybolygóink… Azért választottuk nektek a nikkelbolygót, mert ez zöld. - Nekem jobban tetszene egy aranybolygó, azokat már ismerjük - feleltem arra célozva, hogy egy aranybolygót már elpusztítottunk. Orlan elengedte a célzást a füle mellett. - Ott nem bírnátok elviselni az arany klórvegyületeit. A Legfelsőbb Pusztító nem akarja, hogy meghaljatok. - Ha annyira fontos nektek az életünk, miért akartok beküldeni ebbe a szűk barlangba? - Elég ott a hely valamennyiőtöknek. Az alagút egy tágas előcsarnokba vezetett, ahonnan világító falú, széles folyosók nyíltak. A jelentéktelen kis épület alatt jókora helyiségekből álló szobarendszer húzódott. Itt is, mint kívül,
minden nikkelből volt, de a nikkelvegyületek idebent már elvesztették a halottian zöld egyhangúságukat, és a tiszta nikkel kékes színben villódzott. - Jobbra menjenek az emberek, tovább egyenesen és balra a szövetségeseik -rendelkezett Orlan. Az angyalok továbbhaladtak, a pegazusok és sárkányok balra fordultak, mi Orlan kíséretében jobbra mentünk. Az önmagától világító folyosó egy hatalmas, négyszögletű terembe vezetett, amelynek a mennyezete és falai szintén világítottak. A falak mentén lócaszerű építmények húzódtak. Ebben a börtönben az egész Galaktikus Flotta legénységét el lehetett volna helyezni, nemcsak a három űrhajóét. - Priccsek! - Romerd a lócákra mutatott. - Helyezkedjetek el! - szólt Orlan. - Te velem jössz, admirális! Oszima és Kamagin odaállt mellém, a hátam mögött Romero alakja magasodott fel. - Nem engedjük el egyedül az admirálist - mondta Oszima. Romero pedig Orlan testőreire mutatott. - Engedje meg, hogy felhívjam a figyelmét: önt is adjutánsok kísérik. A rangja szerint a mi admirálisunkat is megilleti a kíséret. - Az admirális egyedül jön! - ismételte meg hidegen Orlan. - Ne aggódjatok - szóltam a barátaimnak. - Akár egyedül megyek, akár velem jöttök, mindenképpen a teljes hatalmukban vagyunk.
5. Alig tudtam lépést tartani fogva tartóinkkal: inkább táncra, mint járásra emlékeztető könnyed ugrásaik gyorsabbak voltak, mint az én futásom. Időnként megálltak, hogy bevárjanak, eközben meg sem fordultak, mintha a hátukkal éppolyan jól láttak volna, mint a szemükkel. Egy másik, kicsi és gyér világítású helyiségben Orlan megállást parancsolt. A szoba közepén álltam. Orlan testőreivel odalépett a szemben lévő ajtóhoz, amely kinyílt előttük. A szobába ugrándozva beszaladt egy ember. Rögtön ráismertem: André volt. Nem úgy mozgott, mint André, az alakja öregesen meggörnyedt; szomorú volt, nem olyan, mint a régi André, lehajtotta fejét, kezével furcsán hadonászott, különös, csikorgó hangon valamit mormogott maga elé. Semmi nem volt belőle Andréból, az egész ember teljesen más volt, ismeretlen, váratlan, elképzelhetetlen… És mégis André volt! - André! - kiáltottam rá, és feléje rohantam. Felemelte a fejét, és ekkor megláttam az arcát, egy öreges, meggyötört, annyira érthetetlen arcot, hogy örömöm azonnal rémületbe csapott át. Magamhoz szorítottam, felnyögtem a boldogságtól és a fájdalomtól, de már az első pillanatban megértettem, hogy André visszatérése a nemlétből nemcsak örömöt jelent majd a számunkra, sőt lehet, hogy a legkevésbé örömöt. André ellökött magától. Nem ismert meg engem. - André! - könyörögtem. - Nézz rám, én vagyok, Eli, a barátod vagyok, Eli, emlékezz, André, Eli vagyok, Eli, Eli! André szomorúan elfordult. Magamhoz rántottam. Nézett rám, és nem látott; látott, és mégis vak volt. Ilyen tekintetet azoknál az embereknél figyeltem meg, akik súlyos gondolatokon töprengenek. Csak Andrénál mindez sokszorosan emberfeletti módon kegyetlenül más és több volt. Ismét magamhoz vontam Andrét, de ő nem reagált, valahol messze, a saját távoli világában létezett. Csak külsőleg volt jelen, valójában André nem itt volt. - André! - üvöltöttem elkeseredten. - Én vagyok az, Eli! André! Kirántotta magát, és futni kezdett. Utánavetettem magam, megragadtam, és még erősebben magamhoz öleltem. Őrjöngésemben akár arra is kész voltam, hogy üssem-verjem, körmeimmel tépjem az arcát, beleharapjak, összevissza csókoljam, könnyekkel mossam egész testét, csak hogy visszatérítsem az öntudatát. Rám kell hogy ismerjen, emlékeznie kell saját magára és a barátaira -
csak ez az egy járt az eszemben, amikor felindulásomban hörögve ráztam, mint egy kutyakölyköt. André szenvedő arckifejezéssel lehunyta a szemét, erőtlenül vergődött a kezem között. Hirtelen elsápadt, hosszú, tűzvörös fürtjei - az egyetlen, ami a régi Andréból megmaradt - hol eltakarták az arcát, hol ismét félrelibbentek, lángcsóvaként röpködtek elhomályosuló szemem előtt, csak azt az egyet láttam világosan, hogy André fürtjei mintha nem is libegtek volna ide-oda, hanem inkább felvillantak és eltűntek. Orlan és két testőre szenvtelen nyugalommal álldogált. Elengedtem Andrét, és Orlanhoz ugrottam. - Pokolfajzatok! Mit csináltatok Andréval? Miért vettétek el az értelmét? Orlan felelete olyan ünnepélyesen és gyászosan hangzott, hogy valószínűleg csak ez tartott vissza attól, hogy nekimenjek: - A Nagyúr nem akarta elvenni az értelmét. Szinte eszemet vesztve beleharaptam a kezembe,hogy a fizikai fájdalom elnyomja a belül gyötrő kínokat. Még jobb lett volna hangosan felzokogni, megátkozva a sorsot, a pusztítókat és saját magamat, hiszen én mindenkinél bűnösebb voltam abban, hogy a barátom ide jutott. De a síráshoz sem volt elég erőm. Haraptam a kezemet, hogy legalább ezzel féken tartsam magam. André összegörnyedve, nyomorultul ingatta a fejét, már nem akart elszaladni, bár már nem tartottam erővel vissza. Néhány lépésre tőlünk pedig közönyös-mozdulatlanul ott állt három, az emberre kísérteties módon hasonlító nem emberi alak. Hirtelen halk hangot hallottam, André énekelt monotonon, törzsével ringatózva kísérte a ritmust: „Nagyanyónak volt egy szürke kecskéje, kecskéje, kecskéje…” Vékony, szükölő és panaszos volt a hangja, soha azelőtt nem hallottam Andrétól hasonlót. Odafordultam Orlanhoz. - Mit kívántok tőlem? - André, az ember, a szolgálatodra áll, Eli admirális. - Menjünk, André - szóltam, és ruhaujjánál fogva magam után húztam a barátomat. Ismét követtem Orlant, mögöttünk engedelmesen botladozott André.
6. Kamagin rohant felénk, majd a rémülettől földbe gyökeredzett a lába. Keveset beszélt korábban Andréval, de azonnal megismerte. A halotthalványra sápadt Romero odaugrott Andréhoz. Sétapálcája - még itt, a fogságban sem vált meg tőle - a beálló csendben hangos koppanással esett a padlóra. - André! - törte meg a hallgatást Romero rémült suttogása. - Eli! Ön érti, mi történt? - Értem - felejtem keserűen. - A burok megmaradt, a lélek elszállt. Romero a karjába ölelte Andrét. Olyan nyugodtan szólt hozzá, mintha nemrégen látták volna egymást, és azóta semmi sem változott. - Szervusz, André! Jó dolgod lesz itt nálunk, a régi barátaidnál. Gyere, menjünk! Romero gyengéden húzta-vonta Andrét, az pedig élénkvörös fürtjeit rázva, lassan ment utána; kedv nélkül, ellenállás nélkül, az értelem szikrája nélkül… Tekintetem találkozott Mary elkeseredett szemével. Még arra sem volt erőm, hogy felsóhajtsak. Meg kellett volna feszítenem az izmaimat, kinyitni a számat, de egyiket sem tudtam megtenni. Mary a vállamra tette a kezét, én görcsösen levegő után kapkodtam. - Érdekes - mondtam, és mosolyogni próbáltam. - Mintha rövid ideig tartó bénulás fogott volna el. - Ülj le - szólt Mary. A fiam mellé roskadtam. A különös formájú priccsek váratlanul kényelmesnek bizonyultak, ringatózni lehetett rajtuk, mint a függőágyban. Asztrosz rémülten nézett rám. Végre sikerült elmosolyodnom. - Úgy látszik, az ágyunkat erőtér tartja - mondtam, amikor észrevettem, hogy a priccsek a levegőben függenek. - Miért nem játszol, Asztrosz? Láttam, amint az angyalok segítettek neked hozni a
játékaidat, és azt is, te kis ravasz, hogy az egyik pegazust úgy felmálháztad, akár egy tevét. - Nincs kedvem játszani, apám - felelte Asztrosz szomorúan. A fiam még kicsi volt ahhoz, hogy megtudja, mi az igazi emberi szabadság, de a fogságot korán megismerte. De nem akarok előreszaladni, a beszámolómban anélkül is van elég szomorú fejezet, hogy állandóan csak a rosszra emlékezzek. - Játssz, Asztrosz! - fújtam a magamét. - Játssz, légy vidám, csibészkedj. A vidámságoddal szégyenítsd meg őket, dühítsd fel a rabtartókat a gondtalan játékossággal, hiszen semmi nem szerezne nagyobb örömet nekik, mint az elkeseredettségünk. Foszd meg őket ettől az örömtől! A helyzetnek ilyen felfogása, úgy látszik, eddig még nem ötlött a fiam eszébe. - Játszani fogok - ígérte meg. - Meg leszel velem elégedve, apám! Nem tudom, meddig ülhettem hallgatva a szintén hallgató Mary mellett, amikor valamilyen furcsa változást vettem észre, mintha ismét eltűnt volna körülöttem a tér. Felemeltem a fejem, és Orlan hideg, merev szemével találkozott a pillantásom. „Egy gép, amelynek szeme van!” - gondoltam, és közben a hideg futott végig rajtam. - A Legfelsőbb Pusztító hívat, Eli admirális. - Minek kellek én a te uradnak? - Majd ő megmondja. - Olyan nagy titok ez, hogy nem oszthatod meg velem? - Semmi titok nincs. A Nagyúr testvéri szövetséget kínál az emberiségnek. Ha Orlan azt mondta volna, hogy a pusztítók el fognak bennünket engedni, akkor sem lepődtem volna meg ennyire. Mindaz, amit tudtunk róluk, a velük való szövetségnek még a gondolatát is természetellenessé tette. Fél füllel meghallottam Kamagin felháborodott kiáltását. Azt mondtam Orlannak: - Úgy látszik, nálatok a döntéseket a vezéretek egy személyben hozza. Nálunk a kollektív határozatok szokása dívik. Menj el, amíg megtanácskozzuk a dolgot. Nem lehetetlen, hogy a társaim nem engedélyezik, hogy a vezéredhez menjek. - Nem teheted meg, hogy nem jössz. - Bármikor megtehetem. Az már más kérdés, hogy kényszeríteni tudtok. De az erőszak nem lenne jó kiindulási pont az általatok javasolt szövetséghez… A pusztítók elmentek. Ahhoz képest, hogy élő gépezetek voltak, meglehetősen udvariasan viselkedtek. Megkértem a többieket, hogy az én sugárzásomra állítsák be a fordítógépeiket: gondolatátvitellel fogunk tanácskozni. A kívülálló számára a tanácskozás igen különösnek tűnhetett: hallgatag emberek bámulták a padlót, mintha valami olyasmire figyelnének, ami mindegyikük belsejében játszódik le. Csak az idegesen meg-megremegő Kamagin törte meg néha a merev hallgatást, és a körülöttem ülők háta mögül hallatszott el hozzám André bánatos mormogása. Még mindig az öreg kecskét emlegette, miközben nyomorultul ingatta a fejét. Azzal kezdtem, hogy már maga a vezér titulusa - Legfelsőbb Pusztító - sem tanúskodik sem a jóságáról, sem az éles értelméről. Egyébként a pusztítók jóságáról már van fogalmunk a Szigma óta. Az ellenség vezére nem akkor javasolta a testvéri szövetséget a Nagy Galaktikus Űrflotta admirálisának, amikor a csillaghatáraikat ostromoltuk, bár semmi sem akadályozta abban, hogy kifejtse ilyen irányú elképzeléseit,hanem most, a foglyaival akar tárgyalni, akiknek az élete a kezében van. Mindezek alapján a szándékai tisztességességében nem kötelező megbízni. És milyen elvekre építsük a szövetségünket a pusztítókkal? Együtt igázzuk le a még szabad népeket? Vállvetve irtsuk ki a még élőket, pusztítsuk el azt, ami még ép? Tegyük ellenségünkké az emberiség csillagbarátait, jelentsük ki dölyfösen róluk, hogy ők nem érték el a mi szintünket, hogy ők antiemberek? Fordítsunk hátat a lehetséges szövetségnek az egyelőre még számunkra ismeretlen galaktokkal, akik annyira megdöbbentően hasonlítanak ránk?
Nem lenne-e jobb megvetően elutasítani a pusztítók vezérének a javaslatát és - lehet, hogy életünkkel fizetve a vakmerőségünkért - megismertetni őt az emberek akaraterejével és szándékaival? - Nem tárgyalunk a pusztítókkal! Minden erőnkkel, minden rendelkezésünkre álló eszközzel… - ért el hozzám Kamagin gondolata. - Az egyetlen, amink még van, a gyenge kis életünk- szólt közbe Romero. - Akkor adjuk oda a gyenge kis életünket! - Kamagin csak nagy nehezen tudta megállni, hogy ne fennhangon kiáltsa ezt. - Én a tárgyalás mellett vagyok! -jelentette ki Oszima. - Meghalni mindig ráérünk. De ha az admirális az emberiség nevében fog tárgyalni, ne felejtse el, hogy mögötte ott áll az emberiség egész ereje. Mi foglyok vagyunk, de az emberiség szabad! - Engedjenek el, és adják vissza az elfogott űrhajót- tette hozzá Mary. - Tehát a pusztítók adják meg magukat - összegezte hűvös fejjel Romero. - Ezt az eredményt pedig, amelyet nem tudtunk elérni az emberiség egyesített erejével, az admirális beszédének hatásával kell kicsikarnunk. Nem rossz terv, és én támogatom is. Bár kételkedem a kivihetőségében. Nem siettem azzal, hogy kimondjam az elképzeléseimet, s csak annyit mondtam: . - Azok az elvek, amelyek alapján háborút kezdtünk a pusztítók ellen, a fogságban is köteleznek bennünket. Csak ezek alapján lehetséges a megegyezés. Ezután közöltem Orlannal, hogy kész vagyok a találkozásra. A kijáratnál Luszinnal találkoztam, aki szárnyas kedvenceitől tért vissza éppen. Még nem tudott Andréról, és nem is figyelt oda az öreges, hajlott alakra, aki összegörnyedve üldögélt a priccsen. Én azonban jól hallottam a szomorú mormogást: „Nagyanyónak volt egy szürke kecskéje, kecskéje…”
7. A Legfelsőbb Pusztító még jobban hasonlított az emberre, mint Orlan, és még kevésbé volt emberi, mint az. Mindenekelőtt hatalmas termetű volt, csaknem négy méter magas, és mindaz, ami Orlant kísértetiessé tette, még élesebben hangsúlyozódott a vezérnél. Aránytalanul kis feje aránytalanul hosszú nyakon ült. A fején óriási szemek csillogtak, óriási szája mohón kinyílt és becsukódott. Attól, hogy a vezérnek szintén nem volt orra, az arca inkább kígyófejre emlékeztetett. „Nem emberi alak, csak hasonlít rá” -. ez volt az első benyomásom. A vezér fénylő szemével bámult rám. Nemcsak a hasonlat kedvéért mondom ezt: szemréseiből fénycsíkok lövelltek felém. Orlannal a bőr színe érzékeltette a pillanatnyi hangulatot. A vezér meg akarta rémíteni a vele beszélőket, és erre a célra a szeme villogása alkalmasabb volt, mint fényét változtató arca. Egy trónra hasonló emelvényen terpeszkedett. Számomra nem készítettek elő ülőhelyet. Törökülésben a földön helyezkedtem el. A jókora teremben csak ketten voltunk. - Tudod, hogy szövetséget akarok ajánlani nektek? - kérdezte vagy inkább megállapította a Legfelsőbb Pusztító. Tűrhető emberi nyelven beszélt. - Tudom - feleltem -, de mielőtt a szövetségről ejtenénk szót, néhány kérdést kell feltennem. - Kérdezz! - A vezér, éppúgy, mint Orlan, nem ismerte vagy nem akarta ismerni az udvariasságnak olyan megnyilvánulási formáját, mint a magázás. Viszonzásul egy hideg „ön”-nel hangsúlyoztam, hogy nem fogunk pajtáskodni. - Ön hasonlít az emberre, és emberi nyelven beszél. Mégsem vagyunk még távolról sem rokonok. - Bármilyen külsőt fel tudok venni, amely biológiailag lehetséges. Azért öltöttem most emberi formát, hogy te jobban erezd magad. - Inkább azt szeretném, ha a természetes külsejét látnám. Jobban erezném magam, ha kevésbé hasonlítana hozzám. Erre elmagyarázta, hogy a testforma megváltoztatása nem tartozik az egyszerű dolgok közé. Egy új külső burok elkészítéséhez sok idő kell. De különben sem szeret visszaélni azzal, hogy szabadon
tudja változtatni a megjelenési formáját. Magamban megörültem ennek: ha a külső megváltoztatása még a vezérnek sem olyan egyszerű, akkor a legközelebbi időkben nem fenyeget az a veszély, hogy pszeudoemberek jelennek meg közöttünk. Volt néhány apróság, ami zavart engem, és mielőtt rátértem volna a beszélgetésünk fő témájára, ezeket is szóba hoztam. - Az űrhajónk bejárata be volt zárva, de Orlan mégis bejutott. Hogyan csinálta ezt? , - Nem ő ment be, hanem csak a képe jelent meg előttetek, amelyet bevetítettünk az űrhajóba. Ti talán nem ismeritek a képek vetítésének a módját? - Ismerjük. De a mi képeink valóban csak képek… Oszima pedig megsértette a kezét, amikor megütötte Orlan képmását. - Ezek szerint ti csak az optikailag jellemző vonásokat továbbítjátok, mi pedig más tulajdonságokat is: a szilárdságot, a hőt, sőt az elektromos feszültséget is. Mindez nagyon egyszerű. Vannak még kérdéseid? Elmondtam, hogy háború és nem szövetségkötés céljából ruháztak fel a hatalmammal. Ha az egész emberiséget érdeklő kérdéseket akar érinteni, akkor mindezek megvitatásában részt kell vennie legalább az emberiség azon részének, amely nem messze van innen, vagyis a társaimnak. A vezér tiltakozott: ha a beszélgetésünket nekik is közvetítjük, akkor azt az ő alattvalói is meghallják. Azt mondtam erre, hogy számomra ennek nincs jelentősége. A vezér megjegyezte, hogy én a győztes és nem a legyőzött hangján beszélek vele. Válaszomban kifejtettem, hogy különbséget kell tenni beszélgetés és tárgyalás között: ő a foglyaival ugyan beszélgethet, de tárgyalásokba csak az egész emberiséggel bocsátkozhat. Úgy gondoltam, hozzá kell szoktatnom ahhoz a hangnemhez, amelyet a szabad emberiség szokott használni a tárgyalások alkalmával. A vezér kijelentette, hogy kezdetnek elég lesz ha velem egyezik meg, és nem az egész emberiséggel. Megkérdeztem, hogy csak rám gondol-e, vagy a társaimra is. Kiderült, hogy valamennyiünkre gondol. Ebben az esetben, védtem az álláspontomat, nem dönthetünk azon információk nélkül, amelyeket valamennyiünknek meg kell kapnunk. Ez a vakmerő hang új volt a számára. Nem árt, ha ilyen hangnemet is megismer, gondoltam ismét, és az sem baj, ha az első leckét tőlem kapja. Már nem egy fogoly állt előtte, vetette közbe, és mindegyik reszketett a félelemtől, mivel tudták, hogy ő itt élet és halál ura. Lehet, hogy én is reszketek, mondtam, de csak a fizikai létem van a kezében, s nem a gondolataim és a kívánságaim; ha ő azt akarja elérni, hogy barátságot kössünk vele, akkor a halálfélelem aligha .tesz jót az ilyen kívánságok teljesülésének. És egyáltalán: az ő szokásaik és az ő hangnemük alkalmas arra, hogy kínozzák a foglyokat, de a barátságunkat csak az emberek által használt hangon és az emberek szokásainak megfelelően lehet elnyerni. Ezek után elhallgattam, és kihívóan néztem rá. A vezér szintén hallgatott, és nem is rövid ideig. Meggyőződhettem róla, hogy a régi kifejezés, miszerint „a szeme villámokat szór”, távolról sem csak egy tetszetős hasonlat. Olyan érzésem támadt, mintha reflektorok vakítanának el. - Rendben van, akkor közvetítjük a beszélgetésünket a többieknek is - szólalt meg végül. - De ha nem tudunk egyezségre jutni, be kell bizonyítanom az alattvalóimnak, hogy el tudok bánni a makacskodókkal. - Tudom, hogy mit beszélek - válaszoltam nyugodtan. Közben rettenetesen ideges voltam. Ebben a pillanatban a fordítógépben felhangzott barátaim izgatott hangja. Megfeledkezve az óvatosságról, nem gondolatban, hanem szavakkal vitatták meg a helyzetemet. Megzavarva a sokhangú kórust, megkértem őket, hogy hallgassák meg a Legfelsőbb Pusztítóval folytatandó tárgyalásomat. Meglepett csönd fogadta a szavaimat, majd Romero ünnepélyesen elmondta egyik kedvenc fellengzős mondatát: „Kezdje el, admirális, csupa fül vagyok. Természetesen a többiek is.” Még hallottam Luszin elmosódott hangját: „Micsoda szörnyűség, Eli, micsoda szörnyűség!” - amiből megértettem, hogy szavai Andréra vonatkoznak. - Kezdjük el? - kérdezte a Legfelsőbb Pusztító. Fenyegetően dörgött a hangja. Ha emberi külsőt is öltött, az emberi szivélyességet nem tanulta meg.
Barátságos tárgyalásokon az ilyen sztentori hang nem volt túl taktikus.
8. A vezér elismerőleg szólt az eredményeinkről. Megállapította, hogy külsőleg hasonlítunk régi ellenségeikre, a galaktokra. Az ellenük vívott, időtlen idők óta tartó háború befejezéséhez közeledik. A galaktokat izolálták a megmaradt bolygóikon. Minden reményük arra irányul, hogy békében hagyják őket; a reménykedésük persze hiábavaló, jelentette ki eltökélten a vezér. Ám az emberek váratlanul egész másmilyennek bizonyultak. A Plejádokbari szét tudták szórni a pusztítók űrflottáját, míg a Perseusban felrobbantották az egyik bolygót. Ő, a Legfelsőbb Pusztító, kénytelen volt megtiltani az űrhajóparancsnokainak, hogy az emberek által ellenőrzött galaktikus útvonalakra merészkedjenek. Ezzel szemben annál szilárdabban megvetették a lábukat a saját csillagképek határain belül. Hatalmuk itt hat, első osztályúan megerősített erődbolygóra támaszkodik, amelyeket a belső csillagközi tér meggörbítésére szolgáló, rendkívül nagy erejű gépezetekkel szereltek fel. Nincs a világmindenségben olyan erő, amely ezt a falat képes lenne áttörni. - Három űrhajónk mégis áttört rajta! - Szerencsétek volt: a behatolás pillanatában váratlanul meggyengültek a Harmadik Bolygó védőberendezései. De ez többé nem fog előfordulni. - Ha nem akarták, hogy bejussunk ide, akkor miért nem engedtek vissza? - kérdeztem rá azonnal. - Ennek a kérdésnek nincs köze a tárgyalásunk témájához - dörögte a vezér. - Az a fontos, hogy a fogságunkban vagytok; nem ti győztetek le bennünket. Azt, hogy fogságban vagyunk, nem tagadhattam. A Legfelsőbb Pusztító megismételte, hogy néhány vonatkozásban megelőztük a pusztítókat, viszont sok olyasmi is van nálunk, ami távolról sem tökéletes, s ez arra is utalhatna, mintha mi még a civilizáció hajnalán élnénk. Ha a két csillagcivilizáció egyesül, senki sem tud ellenállni nekik. - Senki? A gonosztevők… bocsánat, a pusztítók csak a Galaktika kis részét birtokolják, az emberek pedig még annál is kevesebbet. Nem túl nagy merészség a mindenekfölött álló hatalomról beszélni? A Legfelsőbb Pusztító felelete olyan váratlan volt, hogy rögtön nem is fogtam fel egész jelentőségét: - Értem a célzást. A ramirok hatalma kétségtelenül összehasonlíthatatlanul nagyobb, mint a tiétek vagy a miénk. De a ramirok már régen elhagyták a Perseus vidékét, és most azzal foglalkoznak, hogy átalakítsák a Galaktika középpontját. Nem törődnek sem az emberekkel, sem a pusztítókkal, és még kevésbé érdeklik őket a gyáva galaktok. Olyan arccal hallgattam végig a vezért, mintha jóval többet tudnék a ramirokról, mint ő. A fordítógép azonban közvetítette a barátaim hirtelen felerősödő zajongását és mozgolódását, amikor meghallották a számukra ismeretlen csillagcivilizáció hírét. - De hagyjuk békén a ramirokat, elég bajuk van nekik is. Beszéljünk inkább az emberek és a pusztítók közötti, ön által javasolt testvériség alapelveiről. - Egyszerű az alapelv: egyetlen erővé, egy hatalmas ököllé kell alakítani az eddig szétforgácsolt erőinket. - Túl egyszerű alapelv lenne ez. Az, amiről ön beszél, csak a cél megvalósításának az eszköze, és nem maga a cél. - Beszélhetek a célról is. Igen, kérem, hogy beszéljen. A céljaikról azonban a vezér semmi újat nem mondott: a gyöngék elnyomása az erősek által, kozmikus barbárság és aljas banditizmus, vagyis ugyanaz, amit már ismertünk. Nem együttműködést, hanem „együttpusztítást” javasolt, gyűlöletet mindenki iránt, aki nem „mi” vagyunk. Elképzelhetetlenül önhittnek kell lenni ahhoz bárkinek is, hogy ilyen tervet terjesszen az emberek elé. Ez a vízeséshangú lény, a Legfelsőbb Pusztító nem tartozott a kimondottan finom lelkű
teremtmények közé. Feleletül elsoroltam neki a Csillagközi Szövetség alkotmányának pontjait. A Legfelsőbb Pusztító dühbe gurult. - Elfelejted, ki előtt állsz! - dörögte. - Pontosan tudom! Kegyetlen ellenség előtt állok, aki kezében tartja az életemet. - És még azt mered javasolni, hogy adjuk vissza a leigázott népek szabadságát, és valamiféle undorító kölcsönös segítségre gondoljunk? - Enélkül lehetetlen az alkotó létezés. Akár akarja, akár nem, velünk lesz vagy ellenünk, de ezek az elvek utat törnek maguknak az értelemmel bíró csillaglakók egymás közötti kapcsolataiban. A vezér úgy érezte, hogy rátapintott a gyenge pontomra. Doktriner logikája volt, hiányzott belőle az átfogó gondolkodás. A vitánk nem egyenlő felek vitájának mutatkozott, de nem azért, amiért ő gondolta. - Azt mondtad, alkotó létezés? Ostobaság! A világmindenségben egyetlen reális folyamat létezik: a pusztitás, a kiegyenlítődés, a magaslatok leomlása. Mi pedig átgondolt tevékenységünkkel meggyorsítjuk ezt az elemi erejű folyamatot. - Az emberek átgondolt tevékenysége egészen más. - Tehát akkor nem átgondolt. A világmindenség a káosz felé halad. Egyetlen átgondolt és értelmes tevékenység létezhet; a káosz elterjedésének az elősegítése. Csak a káosz jelentheti a szabadulást az egyenlőtlenségtől és a rabságból. - De hiszen éppen önök, a pusztítók hozták létre a világon ismert legmagasabb fokú szervezettséget. Az önök kegyetlen rendje, a szörnyűséges, mindenkit bilincsben tartó rabság… - A szervezettséget a szervezetlenség növelésére hoztuk létre, a rend arra szolgál, hogy a rendnélküliséget erősítsük, az általános rabság csak egy rövid szakasza annak az útnak, amely mindenkinek minden alól való felszabadítása felé vezet… Mi magának a természetnek a lényegéből fakadó törekvéseket segítünk megvalósítani. A vezér a kispolgár önhittségével folytatta a vitát; biztos volt benne, hogy az egész világ az ő közvetlen környezetéből áll. Félművelt volt, aki tudatlanságát filozófiai rendszernek tekintette; szofista volt, aki könnyű kézzel szórta a paradoxonokat. Elméleteinek szétzúzása nem ígérkezett nehéz feladatnak. Csak egyvalamiben kételkedtem: vajon megérti-e, hogy érvelése alól kihúzták a talajt? A hangjában diadal dübörgőit: - Hallgatsz, tehát beismered, hogy vesztettél? - Saját magát cáfolja meg - feleltem. - Ezt még be kell bizonyítani. - Természetesen. Próbálja meg megalapozni a világnézetét, és én pontról pontra bebizonyítom, hogy valmennyi téziséből éppen az ellenkezője következik annak, amit hisz. - Megpróbálhatjuk - egyezett bele a vezér. - Az alattvalóim számára sem lesz haszontalan, ha újra megbizonyosodnak a filozófiánk alapelveinek a helyességéről, bár hitük enélkül is szilárd. - És az embereknek is hasznos lesz végighallgatni az ön filozófiai előadását - mondtam, de a vezér nem fogta fel a szavaimban rejlő fenyegetést. Meglehetősen eredeti módon kezdte a mondókáját. A világmindenség valamikor szörnyűséges különbségek feneketlen mélységeként született. Az egyik oldalon volt az üres tér, a másikon az óriáscsillagok; az egyiken bonyolult biológiai élet és alaktalan plazma a másikon; itt hegycsúcsként kiemelkedő, mindig individuálisan gondolkodó értelem, ott szétforgácsolt, értelem nélküli atomok. Az egyenlőtlenség és a különbség, mindennek mindenben megnyilvánuló, visszataszító egyedisége, a szervezett közösség barbársága, a rend zsarnoksága, a hierarchikus rendszerek önmagukba zárt rabsága; ilyen volt valaha a világ, és sok vonatkozásban ilyen maradt ma is. - Mindez azonban csak elkezdődik a bonyolultságnál, de tovább az egyszerűség felé halad mennydörögte. - Te, amikor feladatokat oldasz meg, talán nem a bonyolultat változtatod egyszerűvé? És a belső egyszerűség megtalálása talán nem a legfontosabb célja a megismerésnek? Milyen nemes dolog is a
világot az egyszerűség által gazdaggá tenni! És vajon melyik egyszerűség a legmagasabb rendű? A primitívség egyszerűsége, nemde? Tehát a világot a primitívség által kell gazdaggá tenni, újra és újra primitívséget kell teremteni. Most pedig azt kérdezem: melyik fajta primitívség a legegyszerűbb és a legnemesebb? A káosz; remélem, ez te sem tagadod. Tehát akkor megállapítottuk, hogy az értelmes lényeknek egyetlen lelkesítő feladatuk van: mindenhol káoszt kell teremteni. Eb ben a káoszban pedig meg kell szabadítanunk önmagunkat mindenfajta kötöttségtől és alárendeltségi viszonytól. Ebben a káoszban kell elérnünk a tökéletes egyesülést önmagunkkal, mivel csak a káoszban támaszkodhatunk saját magunkra, és minden más közömbös maradhat számunkra. A legfontosabb pedig az, hogy elhallgattassuk a fennhéjázó életet, a legősibbet a kozmikus sajátosságok és a rabság formái közül, a legzsarnokibbat a rend hierarchiájának fokozatai közül; el kell szakítani az általános és örömteli elszemélytelenedés ellen elkeseredetten küzdő, dölyfös élet fonalát. A primitívvé válást mindenki számára kötelezővé kell tenni, szét kell bomlasztani a bonyolult struktúrákat, mert ez a primitívvé válás legjobb formája. A biológiai természetességet mindenhol és mindenkor az automaták műviségével kell helyettesíteni, mivel nincs bonyolultabb, zavarosabb és kötöttségekkel terhesebb a természetességnél, és nincs primitívebb, egyszerűbb és szabadabb, mint egy jó automata. A galaktok a vesztüket érezve, foggal-körömmel kapaszkodnak a saját magukat túlélt különbségekbe, a kihaló egyediségbe. A pusztítók romboló tevékenységének hasznára kell őket is fordítani, vagy pedig végezni kell mindannyiukkal! - Ha jól értettem a pusztítók a mesterségesért küzdenek a természetes ellenében? - Jól értettél. A természetes ellentmond az értelemnek! A természetes az egyenlőség visszataszító megbontásával sérti az esztétikai érzékünket. Minden szervezet a világmindenség központjának tartja magát: önálló, különleges, csak magában és csak magának való! A biológiai élet kérlelhetetlen, mérhetetlen és felháborító individualizációt szült. Az egyik ezt érzi, a másik mást; az egyik így gondolkodik, a másik másképp; az egyik szeret, a másik gyűlöl, a harmadik közömbös: kérdezem én, hogyan lehet elviselni ezt a sokarcúságot? Meghirdettük a pusztító háborút mindenfajta különbözőség ellen és mindenekelőtt a biologikum bármilyen megjelenési formája ellen. Ebben a mélységesen komoly filozófiai véleménykülönbségben gyökerezik a gyűlöletünk a galaktok ellen, emiatt kezdődött közöttünk a háború. El kell ismernem, hogy a Legfelsőbb Pusztító paradoxonjai váratlanok voltak számomra. Természetesen nem lehetett ráfogni, hogy ostoba, de a gondolkodásmódja éppolyan torz volt, mint a paranoiás beteg látomásai. Hallgattam, és az ellenvetéseimen gondolkodtam. - Tudjuk jól, hogy nemcsak magasztos, hanem nehéz célt állítottunk magunk elé - folytatta a vezér. De legyőzzük a nehézségeket, elsöpörjük az akadályokat. Nincs a világon olyan ügyes és szorgalmasan dolgozó nép, mint mi vagyunk, ezt dicsekvés nélkül állíthatom. Átalakítjuk a bolygók arculatát, ezer és ezer várost, gyárat építünk. Soha nem elég nekünk a munkáskéz és az agy, mindenütt csak ezeket keressük és használjuk fel. És mindez a mérhetetlen mennyiségű tudás és ügyesség, a karok ereje és a gépek, a gyárak és az agyak egy nagy kozmikus célt szolgálnak: a káosz elterjesztését, a világ megszabadítását a rend diktatúrájától. - Most már értem, miért nevezik magukat pusztítóknak. - Igen, ezért. - Majd a vezér büszkén hozzátette: -Én semmit sem teremtettem, de képes vagyok mindent elpusztítani. Remélem, ember, meggyőztelek a pusztítók küldetésének történelmi igazságosságáról. Ekkor én kezdtem el beszélni. A pusztítók ura azt állítja, hogy semmit sem teremtett, de képes mindent elpusztítani. Ha ez igaz volna, akkor mindez nem lenne túl vonzó az ember számára. Szerencsére ez nem igaz. Távolról sem elég hatalmas ahhoz, hogy mindent elpusztítson, és a megsemmisítés kegyetlen tevékenysége magában hordozza a teremtés kezdeteit; elég, ha csak a pusztítók által emelt városokat, gyárakat, csillagerődöket említjük.
A vezér azt hiszi, hogy kiegyenlíti a különbségeket, ám ha alaposabban belegondolunk, újabb egyenlőtlenségeket teremt. Az objektumok egyedisége a világmindenség harmóniájának a lényege. Amikor hőhalált bocsátanak az anyagi testekre, egyben energiát is ontanak a térbe, és megkezdődik a fordított folyamat, az anyag új tömegeinek születése, a tér által felhalmozott energia koncentrációja. Az egyediség csúcsainak lesimítása csak a fejlődés egyik oldala, miközben a másikon új csúcsok képződnek. A világmindenség ugyanolyan állandósággal teremti a különbözőségek csúcsait, ahogyan az egysíkúság szürke változatlanságát hozza létre. A vezér azt állítja, hogy a világmindenség a bonyolulttal kezdődött, és az egyszerű felé halad. Nekem viszont az a meggyőződésem, hogy a világmindenség egyidejűleg halad a bonyolulttól az egyszerű és az egyszerűtől a bonyolult felé. Ez a két folyamat párhuzamosan zajlik. A pusztítók pedig tevékenységükkel mindkét, nemcsak az egyik folyamatot erősítik. A vezér ezen a ponton félbeszakított. Közölte, hogy a pusztítóknak semmi közük az új egyenetlenségek teremtődéséhez. Az új különbözőségek csak kivételt képeznek, önmagától születő torzulást a harmonikusan lejátszódó folyamatban. Rögtön kihasználtam az ügyetlen közbeszólást. Ha a kivételek önmaguktól képződnek, akkor a kivételek születése törvényszerűség. Maguk a pusztítók sem egyebek, mint óriásira torzult kivételek a csillagnépek között. Bár ők maguk is az élet termékei, mégis megsemmisítik az életet, de saját magukat is. Ahogyan egyre tökéletesebbé teszik a műviséget, maguk változtatják azt természetessé, mivel a természetesség nem más, mint minden tökéletesedő műviség végső eredménye. - Ezt az ellenségeink, a galaktok állítják. De a paradoxonokat tagadó pusztítók gyűlölik az ő szofizmusukat. - Nem vettem észre, hogy ön gyűlölné a paradoxonokat. Ami pedig a galaktokat illeti, már korábban is meg voltunk győződve, róla, hogy ők az emberek természetes szövetségesei. - Mi pedig a természetes ellenségeitek vagyunk? - Szerintem így van. A vezér hallgatott. Még nem volt biztos benne, hogy a tárgyalás eredménytelenül végződik. - Nem te állítottad, hogy a világ harmóniájához a rombolás és a teremtés egységére van szükség? - De én. Ez azonban az ellenfelek és nem a barátok egysége, a harc és nem a baráti szövetség kapcsolata. Eszembe jutott, hogy nemcsak a társaim kis csoportja, hanem egy sereg jelenlegi ellenség is hallgat engem; az ő értelmükre apelláltam, hiszen valamennyien nem lehetnek őrültek, mint uruk és parancsolójuk. - Ön is elismerte, hogy erősebbek vagyunk a galaktoknál. Ma még csak az emberiség legjava vette ostrom alá a pusztítók csillagerődjeit, de holnap az egész emberiség felsorakozik a Perseus előtt húzódó térgörbület fala előtt. A pusztítás filozófiája éppen a pusztítók ellenében diadalmaskodik: a pusztítók elpusztulnak. Valamennyi csillagnép nevében meghirdetem a háborút a pusztítók ellen! Mostantól kezdve állandóan! Itt és mindenütt! A vezér hosszasan hallgatott, közben szeme fenyegető fénycsóvákat lövellt felém. A csendet barátaim szaporodó, izgatott lélegzetvételének zaja törte meg, amelybe kisvártatva idegen hangok is bele vegyültek. Szerettem volna hinni benne, hogy ezek a hangok a pusztítók vezérének alattvalóitól származnak, de aztán fejbe kólintott a kijózanító gondolat, hogy valószínűleg csak az adászavarok zörejeiről van szó. Kis idő múlva a vezér megszólalt: - Az emberek és a barátaik élő teremtmények? - Természetesen. - Az élőlények legfontosabb tulajdonsága az önfenntartás. A halálfélelem egyesíti az élőket. Egyetértesz? Megértettem, hogy halálra vagyunk ítélve. Ez a dölyfös barom arra vágyott, hogy megrémüljünk és elkeseredjünk. De tudtam, hogy egyikünk sem szerzi meg neki ezt az örömöt.
- A halálfélelem nagy erő, és képes egyesíteni az élőket. Ám az embereket még inkább egyesíti az, hogy büszkék a becsületükre és arra, hogy igazuk van. Sok, nagyon sok dolog fontosabb számunkra, mint a létezés. - De nem várjátok örömmel a halált? Éreztem, hogy csapdát állított nekem, de nem tudtam, hogy kerüljem el. - Persze hogy a halál nem öröm. A vezér hangja most nem mennydörgött, hanem szenvtelenül csikorgott, mint Orlané; ez már a gép döntése volt, nem a vezér ítélete: - Arra ítéllek, hogy úgy várd az elérhetetlen halált, mint a boldogságot. Vágyakozni fogsz a halálra, ostoba és féktelen emberi dühvel fogod majd hívni. És a halál nem jön el hozzád! E szavak után a vezér eltűnt. Egyedül maradtam a hatalmas teremben.
9. Orlan visszavitt a társaim közé. Petri megszorította a kezemet, Kamagin a nyakamba borult. Egyik barátom a másik után ölelt meg, sorban gratuláltak nekem. - Rá se ránts, jól megadtad ennek a felfuvalkodott gazembernek! - ujjongott hangosan Kamagin. Nem értettem, mit jelent az a különös kifejezés, hogy „rá se ránts”, de Kamagin lelkesedése meghatott. - Bosszút fognak állni, készüljünk föl rá! - figyelmeztetett Oszima. . Energikusan sürgölődött, mintha azonnal védekezni akarna a megtorlás ellen. Romero viszont szomorúan, de csüggedés nélkül azt mondta: - Helyesen viselkedett. De egy dolog, valaminek a meghirdetése, és egészen mások a tények. És mivel kijelentették, hogy nem törnek az életére… - Ezért csak kínozni fognak. Meg kell mutatnunk, hogy kínzásokkal az embereket nem lehet megtörni. Romero kedvesen és bánatosan nézett rám. - Úgy látom, Eli, hogy éppolyan türelmetlenül várja a kínokat, mint nemrégen a harcot. Ön csodálatos ember, barátom. Egyébként ha nem az lenne, nem is választották volna vezetőnek. - Hagyjuk ezt. Hogy tetszik önnek a ramirokról szóló hír? Romero egyetértett velem, hogy a pusztítóval folytatott vitámban a legfontosabb elem a magasan fejlett galaktikus civilizáció létét hírül adó mondat volt. Sajnos a ramirok túl messze vannak tőlünk, és lehetetlen segítségül hívni őket a pusztítók ellen. - Pihenjen, Eli - tanácsolta Paul. - Ki tudja, mi vár ránk a következő órákban? Mary mellé ültem le, hozzánk telepedett Luszin is. Szegény Luszint ellentmondásos érzések gyötörték: egyrészt el volt ragadtatva attól, milyen bátran viselkedtem (így fogalmazott), másrészt megrémisztette a rám váró kegyetlen büntetés. De mindenek fölött el volt keseredve: még mindig nem tért magához az Andréval való találkozás után. A csöndesen ülő Asztrosz olyan lelkesült és egyben ijedt szemmel nézett rám, hogy megkértem Maryt, vonja el a figyelmét. Mary elküldte onnan a fiamat, és szemrehányóan azt mondta: - Felnagyítod magadban Asztrosz értelmi képességeit és tudását, de alábecsülöd emberi érzéseit. Amikor a pusztítók vezérével vitatkoztál, senki nem hallgatott olyan figyelemmel, mint Asztrosz. Luszin nagyot sóhajtva azt mondta: - André. És a fordítógép. - Beszéljünk inkább gondolatok útján. Azokat jobban megértem, mint a szavaidat. Luszin elmagyarázta, hogy Romero rákapcsolta Andréra a fordítógépet, de a gondolatai sem reménykeltöek. Ráálltam André sugárzására; kissé távolabb ült, bánatosan ingatta a fejét. André gondolataiban egy mondat ismétlődött: „Nagyanyónak volt egy szürke kecskéje, kecskéje…” - Mennyit gyötörhették, ha egész világa csak valamilyen ronda kecskéből áll - mondtam.
Asztrosz lépett oda Andréhoz. Az összerezzent, felemelte a fejét, úgy láttam, hogy kifejezéstelen arcán megjelent a gondolat visszfénye. Asztrosz valamit kérdezni próbált tőíe. André nem válaszolt, de nem is hőkölt vissza rémületében: úgy tűnt nekem, mintha odafigyelt volna. Felugrottam, de Luszin visszatartott. - Mi ne menjünk oda - tanácsolta a fordítógép segítségével. - André egyedül Asztrosztól nem fél,hadd törődjön vele a fiú. Hidd el, én kiismerem magam André viselkedésében. - No persze. Az állatok színvonalára süllyesztették Andrét, azokat pedig te ismered a legjobban. Mary hallgatott, a gondolatai nem jutottak el hozzám, de szavak és gondolatok nélkül is értettem, mi gyötri őt. Azt mondtam: - Nincs hatalmunk a körülmények felett, Mary. Nem árt most egy kevés őskori fatalizmus. Lesz, ami lesz. Mary szomorúan elmosolyodott, és olyan szórakozottan rázta a fejét, hogy azt hittem, csak megjátssza az odafigyelést, mert nem akar megbántani. A fogságba esésünk előtti napokban ritkán találkoztunk, és most látnom kellett, hogy valamilyen változás játszódott le benne.. Nem volt kétségem aziránt, hogy ez a változás tökéletesen váratlan lesz. Többször meggyőződhettem róla, hogy egészen más reakciókkal szokott válaszolni, mint amilyeneket vártam tőle. Elfordította a fejét, és azt mondta: - Nem erről van szó, Eli. Vajon nem számítottunk-e tragikus szerencsétlenség bekövetkeztére is, amikor elindultunk? Látom már, hogy túlságosan önző voltam. - Nem értelek, Mary… - Rögtön megmagyarázom. Meg akartam osztani veled a sorsodat, bármilyen legyen is az. Ahol te vagy, Caius, ott vagyok én is, Caia; legalábbis azt hittem, így lesz. Ám én nemcsak egyszerűen megosztom veled a sorsodat, hanem hatást is gyakorolok rá, mégpedig negatív hatást: könnyebb lenne most a helyzeted, ha Asztrosz és én nem lennénk. - Túlzol, Mary. - Azt mondtad Edwardnak: „Ha nem lenne itt a családom, már régen a megadás mellett döntöttem volna.” Ne vágj közbe, nehéz lenne újból belekezdenem… Én nem megkönnyítettem, hanem megnehezítettem a helyzetedet. De most helyre kell hoznom a hibámat. Amíg fogságban vagyunk, nem a feleséged vagyok, hanem egy a foglyok közül, a személyzet egyik egyszerű tagja. Nem tartok több idődre igényt, mint mások, nem kívánok magamnak megkülönböztetett helyzetet… És mostantól kezdve Asztrosz sem a fiad, nem szabad többet jelentenie a számodra, mint bármelyik társunk. Neked tökéletesen függetlennek kell lenned a döntéseidben! Hallgattam. Nem tudtam semmit sem megváltoztatni, az események kikerültek az ellenőrzésünk alól. Elkeseredetten arra gondoltam, hogy olyan terhet raktam a vállamra, amelyhez nem vagyok elég erős. - Szavak, üres szavak! - feleltem aztán. - Hát ki lehet irtani az emberből a lelket? Azt hiszed, hogy ha kijelentem: te is csak annyi vagy számomra, mint a többiek, akkor már nem leszel más? És ha Asztrosz ahelyett, hogy „apám”, azt mondja nekem: „Eli admirális”, már nem lesz többé a fiam? De Mary csak saját magára hallgatott. - Csókolj meg, Eli! És legyen ez az utolsó csókunk. Ettől kezdve már nem függsz tőlünk. Megcsókoltam. Mary egy percig átölelve tartott, aztán eltaszított magától. Az idegeim táncot jártak, elindultam, hogy keressek magamnak egy nyugodt beszélgetőtársat. Oszimát és Romerót választottam, de közben Andréba és Asztroszba botlottam. André engedelmesen ballagott Asztrosz után, aki karjánál fogva húzta magával. - Beszélek neki, de nem érti - mondta Asztrosz szomorúan. - Hallgat engem, de semmit nem ért. Megragadtam André kezét; arca fájdalmasan eltorzult, majd André hátratántorodott. Kifejezéstelen szemmel bámult rám, tekintetében az értelemnek nyomát sem fedeztem fel. Ismét arra gondoltam: mennyire meggyötörhették, hogy ilyen állapotba került. Vak düh fogott el, dühös voltam a pusztítókra, magamra, Andréra.
- Ismerj végre rám! - kiáltottam. - Azt parancsolom: ismerj rám! André ki akarta tépni magát a kezemből, én nem engedtem, tekintetemet belefúrtam fénytelen szemébe. - Ismerj rám! Addig nem engedlek el, amíg meg nem ismersz! André kiszabadította magát és elfutott. Valószínűleg utána rohantam volna, ha Asztrosz nem állja el az utamat. A szemében könnyek csillogtak. - A barátaival nem viselkedik így az ember, apám! - mondta szemrehányóan. - Te erős vagy, ő pedig beteg! Egy hatalmas erő hirtelen ellökte mellőlem Asztroszt. Minden meglódult körülöttem, aztán elhomályosult a világ. Sötét szakadékba zuhantam, hosszan, örökké zuhantam, évek teltek el, számtalan hosszú év; és én egyre csak zuhantam; legalábbis ezt éreztem. Aggastyánná váltam és meghaltam a zuhanás alatt, már csak a porhüvelyem zuhant, közben az is összeszikkadt, eltűntek belőle az atomok, a holttestem apró csomaggá változott. Csak ekkor születtem újjá. Ugyanabban a teremben, ugyanazon a helyen voltam. Körülöttem embereket, a barátaimat láttam. Láttam Romero rettenetesen eltorzult arcát, a holtra vált Maryt, a rémült Asztroszt. Szólítottak, hívtak engem, zavartan nyújtották felém a kezüket, el akartak jutni hozzám. De én már megközelíthetetlen voltam, mintha egy másik galaxis foglyává lettem volna. A Legfelsőbb Pusztító egy erőtérrel körülvett ketrecbe zárt.
10. - Mi történt, Eli?! - kiáltotta Mary. - Eli! Elkeseredetten próbált betörni hozzám, mások szintén ott tolongtak a láthatatlan fal körül, mintha már azzal is segíteni tudnának, hogy ott vannak mellettem. Oszima, az egyetlen, aki megőrizte a nyugalmát, megparancsolta, hogy hagyják abba a szaladgálást és jajgatást. Jól láttam és még jobban hallottam őket, a testek számára áthatolhatatlan ketrec átengedte a hangokat és a fényt. Oszimának végre sikerült rendet teremteni. Olyan hangon szólt hozzám, mintha a következő utasításom iránt érdeklődne: - Hogy érzed magad, admirális? Nem sérültél meg? - Jobban nem is lehetnék - feleltem. Azt hiszem, sikerült nyugodt hangon beszélnem. Kísérletet tettem, hogy elmosolyodjak. - Elzártak tőletek. És mivel képtelen vagyok szabadon mozogni, át akarom adni a hatalmamat, amellyel már úgysem érek semmit. Utódomul Oszimát nevezem ki. Romero hangosan gondolkodott: - Miért kellett eljátszaniuk ezt a színjátékot, Eli? Valószínűleg azért, hogy nyilvános kínzásnak vessék alá… Romero esze állandóan a kínzáson járt. Kértem, hogy ne figyeljenek rám, bármi történjék is velem. Kamagin hallgatagon ökölbe szorította a kezét, Mary sírva fakadt. Legjobban attól tartottam, hogy Asztrosz is zokogni kezd, annyira ijedt volt az arca, de végül sikerült uralkodnia magán. - Nemsokára itt lesz a vacsoraidő. Egyetek, majd feküdjetek le, mintha mi sem történt volna szóltam. - Minél kevésbé figyeltek rám, annál könnyebb lesz nekem és annál bosszantóbb a pusztítóknak. Este egy mozgólépcsőn megérkezett az étel. Az én ketrecembe semmit sem küldtek. Nevetni kezdtem. A Legfelsőbb Pusztítónak igencsak szegényes volt a fantáziája. Végigfeküdtem a földön, mintha ágy lett volna alattam. Senki sem nézett rám, mintha ott sem lettem volna. Amikor a társaim jó része elaludt, a ketrechez Romero lépett oda. - Ezek szerint éhezésre ítélték, kedves barátom. Az ősidőkben az éhezés a leggyötrelmesebb büntetések közé tartozott. - Semmiség. Ez a régi kínzási mód az éheztetéssel annak idején százszor keservesebb volt amiatt,
hogy az embert a végén éhhalál várta. Ez a veszély engem nem fenyeget: nekem vágynom kell a halálra, amely nem fog eljönni. Amikor Romero elment, úgy tettem, mintha aludnék. Mary és Asztrosz sokáig nem hunyta le a szemét, Luszin a priccsen forgolódva, szomorúan suttogott valamit. Lassanként lázas félálom gyűrt le, a szemem előtt világító felhők vonultak, egyre több lett belőlük, a fényük mind erősebbé vált. Hirtelen mormogást hallottam. Félig felemelkedtem. A ketrecem falán túl, arcát hozzászorítva, kezével tapogatózva, André állt. Arca torz vigyorba merevedett, valamilyen furfangos kifejezés tekintett rám az eszelős mosolyból, André napközben fénytelen szeme most vad tűzzel lobogott. Közelebb mentem, de közelről sem értettem a hadaró mormogást. - Tudom - mondtam fáradtan. - Nagyanyónak van egy szürke kecskéje. Menj aludni. André kuncogni kezdett, és a következő szavakat hallottam: - Őrülj meg! Őrülj meg! Azt hittem, hogy végre sikerül belekapaszkodnom valamibe André kihunyó agyában. - Nézz rám, André, én Eli vagyok! Nézz rám, te Elinek mondod, hogy őrüljön meg, Elinek, André! Nem vettem észre, hogy meghallott volna. A fordítógépet agyának sugárzására állítottam át, de ott is csak a megőrülésre vonatkozó tanácsot észleltem. André nem élt kettős életet, mint némelyik elmeháborodott, tudatának titkos rekeszeiben nem rejtőzött semmi olyan, amit kívülről nem lehetett érzékelni. - Nem, André - mondtam nem is annyira neki, mint inkább magamnak. - Én nem fogok megőrülni, szegény barátom, rám más sors vár, nem az, ami terád. Tovább nevetgélt, szipogott, arca eltorzult, a fájdalom és rémület váltakozott rajta a furfangos ravaszság kifejezésével. Egyre halkabban mormogott, mintha lassan elaludna: - Őrülj meg! Őrülj meg!
11. Nem tudom, mennyit szenvedtek azok, akiket régen éhhalálra ítéltek. A legjobban az dühített, hogy az éheztetést undorító látványossággá változtatták. Nem kaptam enni, és a barátaimnak se ment le a falat a torkukon. Hallottam, amint Mary rákiabált Asztroszra, hogy egyen, de azt nem láttam, hogy ő is hozzálátott volna az evéshez. Csak Romero és Oszima evett nyugodtan, és én gyöngédséget éreztem irántuk, mivel tudtam, hogy ez nagyon nehezükre esik. Egyszer haragosan azt mondtam a ketrechez lépő Marynek: - Azt hiszed, könnyebb nekem, ha látom, hogyan gyöngíted le magad? A szeme száraz volt, de a hangja remegett: - Hidd el nekem, Eli… - Még hallani sem akarom! Ki tudja, mi. vár ránk holnap. Egy kimerült anya csak rossz támasza lehet fiának, értsd már meg végre! Mary odaszorította arcát a ketrec láthatatlan falához, hosszasan nézett rám, fáradt volt és lesoványodott. Neki minden bizonnyal a kínok nehezebb fele jutott. - Nem teljesíted az ígéretedet, Eli… - Mire gondolsz? - Azt ígérted, hogy olyan leszel hozzám és Asztroszhoz, mint a többiekhez. - Ezt én nem ígértem meg, Mary. Te követelted, de nem ígértem meg. De te sem váltod be a szavadat, hiszen másképp viselkedsz, mint a többiek. Végy példát Oszimáról és Romeróról. - Te pedig nézd meg Edwardot. Ő sem eszik, Eli! - Legalább ti ne gyötörjetek! - kértem mérgesen, majd elfordultam és lefeküdtem. Mary csendben elment. Később láttam, amint evett, és Kamagin is követte a példáját. Úgy tettem,
mintha aludnék, és ez olyan jól sikerült, hogy a végén valóban elaludtam. Hamarosan megértettem, hogy a legokosabban akkor viselkedem, ha abban az időben alszom, amikor mindenki más fenn van. Kezdetben erőlködnöm kellett, hogy elszenderedjek, de később akkor jött el az álom, amikor akartam. Inkább kábulat volt ez, mint igazi alvás, percekre, órákra kikapcsoltam az öntudatomat, annyi időre, amennyire előre beprogramoztam magamnak. Hallottam róla, hogy az éhezők finomnál finomabb fogásokat képzelnek el, és nemritkán őrjöngő dühbe jönnek. Engem azonban nem vonzottak a lakomák, a nagyevés képei. És a szomjúság kínjait is valószínűleg eltúlozták a nagyszámú legendák, amelyek fennmaradtak az emberek emlékezetében. Egészen más látomások jelentek meg előttem, és egyre erőteljesebbekké váltak. Ismét láttam magam előtt a furcsa, kupolás termet a félig átlátszó gömbbel, ismét futkostam a falak mellett; a kupolán csillagképek rajzolatai tűntek fel, és a mozdulatlan égitestek között ismét mesterséges lángnyelvek száguldottak, s tudtam, hogy mindegyik kis tűzgolyó a Perseust ostromló ürflottánk egy-egy hajója. Néztem az űrcirkálók lángnyelveit, a mozgásuk először érthetetlennek tűnt, aztán rájöttem, hogy egy sajátos vadászaton vagyok jelen: Allan a Perseus útvesztőin kívül űzi-hajtja a sötét kozmikus testeket, az elfogott kisbolygókat a csillagkép határai felé viszi, a nem euklideszi tér falai előtt készül a megsemmisítésükre, hogy szétrobbanó anyaguk térré vált tömegében betörjön a csillaghatárok mögé. - Ismét ott voltam a pusztítók galaktikus megfigyelőállomásán - számoltam be látomásomról Romerónak. Paul szomorúan, vizsgálódva nézett rám. - Régen sok pszichológus az álmokat olyan vágyak képzelt beteljesülésének tartotta, amelyek az ébrenlét idején tartották fogva az embereket. El kell ismernie, barátom, hogy látomásai a vágyait tükrözik. A megfigyelőállomás képe csak egyszer jelent meg álmomban, viszont a Legfelsőbb Pusztítót gyakran láttam. Kísérőitől körülvéve tűnt fel, közöttük volt Orlan is, aki beszámolt a tanácskozáson, hogyan viselkednek a foglyok. A képzeletem olyan vad külsővel ruházta fel a pusztítókat, olyan hagymázosan különösek voltak, amilyenekhez hasonlóakat sem korábban, sem később nem láttam a valóban létező ellenségek között. Romero azt írja a beszámolójában, hogy a látomásaimmal tulajdonképpen gúnyolódtam a pusztítók fölött, és az irónia, a gúny egyébként is a valósághoz való viszonyulásomnak jellemző formája. Lehet, hogy így van, de az is tény, hogy a Legfelsőbb Pusztító és Orlan a számunkra megszokott formában, emberi külsővel jelent meg álmaimban. Igaz, a többi pusztító a legkülönlegesebb alakokat vette fel. Egyesek jókora ládaként magasodtak fel előttem, másoknak, amikor megszólaltak, hirtelen pompás lombkorona nőtt a fejük helyén, és a földi fákra kezdtek hasonlítani; ismét mások a hozzájuk forduló vezérük szavára mintegy folyadékká váltak, és folytak, ömlöttek, akár egy hosszadalmas beszédfolyam; zavaros, hol piros, hol kék folyóvá változtak, zubogtak, bugyborékoltak, tekergőztek a teremben, és valamennyi jelenlévő fodrozó beszédüknek kanyarulatait és csillogását bámulta. Aztán, befejezve mondanivalójukat, visszafolytak a helyükre, áradatból ismét testté váltak, és a testük, ez az alig észrevehető, szürke figura beleveszett a sarokban meghúzódó előkelőségek tömegébe. A legszínpompásabbak a „tűzokádók” voltak; így neveztem el magamban azokat a különös lényeket, amelyek tüzes legyezőként húztak át a termen, amikor parancsolójuk pillantása rájuk esett. Sehogyan sem tudtam alaposan szemügyre venni, milyenek lehettek addig, amíg nem kezdtek felelni vezérük kérdéseire. Minden bizonnyal annyira jelentéktelenek voltak, hogy egyszerűen átsiklott rajtuk a szemem. Beszédük viszont olyan elborzasztó és tündérien szép volt egyszerre, szavaik olyan tűznyelvekként lángoltak, hogy összehúztam magam a ketrecemben, nehogy lángoló hangjaik összeégessenek. A Legfelsőbb Pusztító tanácsosainak külseje, az érintkezési módjuk annyira valószínűtlen volt, hogy egyre többször kezdtem arra gondolni: nem vesztettem-e el vajon az eszemet? Volt azonban valami, ami megcáfolta ezt a félelmemet. A testem ugyan egyre gyengült, de a szellemem világos maradt, a hagymázos álmokon kívül minden reális, életszerű volt: meg tudtam
különböztetni a tárgyakat, a barátaimat, a tárgyak nem változtatták meg természetes formájukat, a barátaim beszélték velem, én feleltem a kérdéseikre, és egyikükben sem vetődött fel a gondolata sem annak, hogy értelmem fénye kihunyóban van, a beszélgetéseink éppúgy folytak, mint régen, csak rövidebbé váltak, hiszen egyre inkább nehezemre esett a beszéd. És létezett még egy fontos körülmény. A vezér tanácsosainak külseje fantasztikus volt, de az általuk folytatott vita nem. Ebben mindent logikusnak láttam. Ha hasonló helyzetbe kerülünk, hasonló módon tárgyaltam volna a helyetteseimmel. Természetesen a tényeket és a logikát értem ezen, és nem az információ átadásának módját. - Azt mondta, hogy az álmokat egykor a vágyak megvalósításának eszközeként értékelték említettem meg egyszer Romerónak a bennem felötlő gondolatot, és közben még arra is volt erőm, hogy csöndesen elnevessem magam. - Most már egyre inkább hajlamos vagyok hinni benne, hogy ez így van. Álmomban véglegesen és megfellebbezhetetlenül le szoktam gyűrni az ellenséget. Romero egy idő óta más szemmel nézett a látomásaimra. Nem volt olyan nap, hogy ne érdeklődött volna, mit láttam álmomban. - Arra kérem, kedves barátom, hogy továbbra is a legrészletesebben számoljon be arról, amit látott mondta. - Unatkozik, és szórakozást keres? - Nem tudom, észrevette-e Romero a sértő szándékot, a hangom már olyan gyenge lett, hogy a másodlagos tartalmak elmosódtak benne. - Vagy további információkra van szüksége a lelkiállapotomat illetően? Romero megrázta a fejét. - A látomásai sokkal jobban emlékeztetnek a valódi információra; igaz, fantasztikusan eltorzított, de mégis reális eseményeket tükröző információra, mint beteges félrebeszélésre. - Ezeket a látomásokat Orlan mindennapos kérdései szülik, Paul. Hogyan tudnék másképp megfizetni az ellenségnek, ha nem az elkerülhetetlen pusztulásukról szóló beteges képzelödésekkel? Gyűlöltem ezt a visszataszító pribéket, aki minden áldott nap megjelent a ketrecem mellett. Félig átlátszóan, mozdulatlanul állt, csak a nyaka nyúlt meg időnként lassan, hogy felfelé tolja a fejét. Orlan most azt kérdezte: - Nem akarsz még meghalni, ember? Remélem, rosszul érzed magad. Néztem élettelen arcát, és forrt bennem a düh. - Jól érzem magam. El sem tudod képzelni, te tökfilkó, mennyire jól érzem magam, mert tudom, hogy mielőtt kiadnám a lelkemet, még meglátom, hogyan halsz meg te, hogyan hal meg a vezéred, hogyan pusztul el a többi ingyenélő. Mondd meg a Legfelsőbb Fafejűnek, hogy végtelenül élvezem az életet! Orlan hangosan visszalökte fejét a válla közé, és eltűnt.
12. A fogságunk történetében fordulópontot jelentő események teljes részletességgel rögzültek az emlékezetemben. Estefelé, vacsora előtt, alvást parancsoltam magamra, és amikor felébredtem, már éjszaka volt, a többiek aludtak. Felültem; ahhoz, hogy felálljak és sétáljak a ketrecemben, mint nemrégen, már nem volt erőm. Csukott szemmel hallgattam az álom hangjait, a forgolódó testek zaját, a hátukon fekvő férfiak horkolását s pihegő sípolását azoknak, akik az oldalukon aludtak. Az utóbbi időben rosszabbul kezdtem látni, és mindehhez még éjszaka a maguktól világító falak is elhalványultak. A hallásom viszont élesebb lett, olyan hangokat is érzékeltem, amelyek normális állapotban észrevehetetlenek voltak. Már azelőtt, hogy a lépések közelebb értek volna hozzám,meghallottam, hogy valaki felém lopakodik. Még mindig csukott szemmel pontosan megállapítottam, honnan érkezik a zörej. Nagy nehezen felemelkedtem, és leküzdve a szédülést, jó egy percig álldogáltam. A szemem előtt gúnyos fénypontok táncoltak, villódzó ragyogásuk mögött eltűnt az alvó terem sivár képe. Türelmesen kivártam, míg az utolsó fénykarika is kihunyt, és kezemmel tapogatózva, nehogy
megüssem magam az átlátszó rácsokban, a ketrec fala felé közeledtem. Tettem egy-két lépést, majd megálltam, s minden lépésnél ismét kigyulladtak a táncoló fénykarikák a szemem előtt. Vigyáznom kellett, hogy teljesen el ne szédüljek. Aztán hosszasan néztem az apró emberkét, aki nekitámaszkodott a láthatatlan ketrec külső falának. - Miért jöttél ide, Asztrosz? Úgy kell viselkedned, mintha nem is léteznék. Jó öt percig tartott, amíg ezt a rövid beszédet elmondtam. - Apám! - suttogta Asztrosz könnyek között. - Talán most, éjszaka sikerül beadnom neked egy kis ennivalót. Eredménytelenül próbálta benyújtani az apró falatokat a láthatatlan rácson át. Be akarta erőszakolni az élelem darabkáit az erőtéren keresztül, de azok a földre hulltak. Asztrosz felemelte őket, ismét próbálkozott. Sírása egyre hangosabb lett. Néztem őt, és csak homályosan fogtam fel, mit is akar. Nem voltam éhes, nem volt kedvem beszélgetni, csak egy dolog jutott el az agyamig: a sírás hangja felébresztheti Maryt, és akkor ő sem tud mit kezdeni a kétségbeesés rátörő rohamával. - Menj aludni, Asztrosz! - szóltam rá. - Még az őseink atomfegyverei sem lennének képesek szétzúzni ezt a ketrecet, te pedig a gyenge kezeddel akarod széthajlítani a rácsokat? Ezúttal összefüggően beszéltem, nem széteső szódarabkákkal. Asztrosz a földre dobta az ételt, taposni kezdte, és egyre hangosabban sírt. Túl szenvedélyes volt a természete. - Hagyd abba! - parancsoltam rá. - Szégyenlem magam miattad! - Gyűlölöm őket! - nyögte Asztrosz, és ökölbe szorította a kezét. - Gyülölöm őket, apám! - Menj aludni! - ismételtem. Asztrosz elment; minden két-három lépésnél visszafordult, én néztem őt, és gondolkodtam. Asztrosz az emberiség tizenhatodik békében élő nemzedékének a fia volt, és még jóval a születése előtt kitörölték az emberek szótárából a gyűlöletet jelentő szót is. Asztrosz nem ismerte ezt az érzést. És mégis, rövid életének tapasztalatai megtanították a gyűlöletre, mivel szeretni Asztrosz tudott. Bármennyire halkan beszéltünk is, felkeltettük André figyelmét. Keveset aludt, és azokban az órákban, amikor a többiek álomba merültek, hangtalanul járkált a teremben, s ugyanazt a dalocskát dúdolgatta: „Nagyanyónak volt egy szürke kecskéje…” Odajött, ahonnan Asztrosz próbálta benyújtani az ételt, könyökével nekitámaszkodott az erőtér falának, kimerült, megöregedett arcán furfangos vigyor ült, szemével rám kacsingatott. Először nem értettem a suttogását, ajkának mozgása nyomán azt hittem, hogy az unalomig ismert tanácsát hajtogatja: „őrülj meg!”, de hamarosan észrevettem, most más szóalakzatokat rajzol a szája, és kezdtem odafigyelni. A „nem kell” szavakat világosan megértettem. - Újabb tanácsot adsz nekem? - kérdeztem meglepve. - Jól értettelek, André? Még gyorsabban és még kevésbé érthetően mormolt valamit, arca rángatózott, eltorzult, vigyor ült ki rá, majd ijedten remegni kezdett. Arckifejezése olyan gyorsan változott, hogy ismét nem értettem semmit sem. - Menj el, vagy beszélj világosan, André, már nagyon elfáradtam. Ezúttal jól hallottam a mondatot: - Meg fogsz őrülni! Meg fogsz őrülni! - Örülj neki, ha megőrülök! - feleltem keserűen. - Úgy lesz, ahogyan tanácsoltad, André. Nem akartam elveszteni az eszemet, más kiutal kerestem, de nem találtam. Miért nem örülsz ennek? - Nem kell! Nem kell! Csak ezúttal, amikor érthetően megismételte, jöttem rá, hogy mire vonatkozik ez a „nem kell”. Ismét szédülni kezdtem. Nekidőltem a ketrec falának, néhány percig álldogáltam így, próbáltam magamhoz térni. Amikor kitisztult a fejem, André már nem volt ott. Az alvó terem félhomályában láttam a gyorsan távolodó, öregesen hajlott alakot. Rogyadozó lábamon nem tudtam eljutni a ketrec közepéig, lefeküdtem ott, ahol álltam, és hamarosan álomba merültem. Kis idő múlva ismét megjelent a már korábbról ismert látomás: Allan
űrhajói ostromolták a Perseus védőfalait. Ezúttal nem láttam a termet a közepén függő, félig átlátszó gömbbel, körülöttem csak a csillagos égbolt sötétlett. Száguldottam a csillagok között, magam is kozmikus testté váltam. Ezzel együtt lázálmomban is tudtam, hogy mégsem vagyok kozmikus test, ember vagyok, és nem az űrben repülök, hanem valahol fekszem, körülöttem pedig nem igazi csillagok ragyognak, hanem csak az ábrázolásuk egy képernyőn, és vad száguldásom nem valódi repülés, hanem csak a távcsőelemző berendezés mozgása: nem én repültem az égitestek közötti térben, hanem a távcsövet mozgattam, Allan űrflottáját keresve a műszerrel. És amikor felvillantak az űrcirkálók, szomjasan, alig mozgó ajakkal hangosan ismételtem a számokat, próbáltam megszámolni az űrhajókat. Két fénylő alakzat, két hosszan megnyúlt, száz-száz fémpontból álló tűzsugár (minden egyes fénypont egy számomra jól ismert, fénysebesség fölötti gyorsasággal száguldó erődítmény volt) repült ék alakban, csúcsával a fakó, lassan kialvó Narancsszínű felé; én már jól tudtam, mit jelent a bolygó vészjósló eltűnése. „Áttörnek-e vagy sem?” - töprengtem, és hidegrázósan, de gyengén remegtem, hiszen már igazán remegni sem volt erőm, csak a gondolataim őrizték meg korábbi erejüket. „Áttörnek-e vagy sem?” töprengtem tovább, és figyeltem a sötét testeket a sűrű tűzpontok között. Tucatnyi ilyen testet láttam, amint engedelmesen követték az űrhajók hatalmas gépezeteinek parancsait; mindegyik test mérete és tömege milliószor felülmúlta bármelyik űrhajóét, és a legnagyobb száguldott az ék csúcsán: a sárgásfehér tűzcsóva kinyújtott nyaka egy fekete csőrben végződött. - Rögtön belecsíp! - suttogtam, miközben a hidegrázás egyre jobban gyötört, még erősebben összezártam a szemem, hogy világosabban észlelhessem a bekövetkező eseményeket. Aztán dühöngő tűztengert és egy sereg űrhajót pillantottam meg, amelyek a robbanás középpontja felé rohantak. Az agyamban összekeveredtek a csillagok és az űrhajók képei, a csillagok vadul kifelé lódultak, szétszórta őket a tér robbanása, míg az űrhajók egyre emésztették az újonnan létrehozott teret, a térelnyelők torka kitárult, a hajók előretörtek, az eltűnt Narancsszínű irányába, felénk száguldottak, hogy segítséget hozzanak. Aztán felfelé kezdtem emelkedni. Az oldalamon feküdtem, összekuporodva, a hideglelés sem szűnt meg, alig dobogott bennem az élet, a kábult, hagymázos álomban a testem óriásivá növekedett, akár egy űrhajó, és szabadon kirepült a térbe. Nem tudtam, hová száguldok, de ujjongás töltött el: szabad vagyok! Az ismerős teremben zuhantam a földre, a trónon ott ült a Legfelsőbb Pusztító, a hatalmas helyiségben különös arcok és figurák nyüzsögtek: torzszülöttek és nem élőlények alakjai; azok, akiket már annyiszor láttam rémálmaimban. A Legfelsőbb Pusztító tanácskozásának lettem hívatlan vendége.
13. Tudtam, hogy nem láthatnak meg, mégis a sarokba kúsztam, ahonnan jól be lehetett látni az egész tanácskozó testületet. A Nagyúr még várt valamire, valamennyien hallgattak. „Rosszul állhatnak az ügyeik, ha ennyire nyomott a hangulat” - gondoltam kárörvendve. Az előkelők, a tanácsosok hirtelen mozogni kezdtek. Egyikük, egy sötét, visszataszító behemót pompázatos lombkoronát eresztett, diófára vagy inkább platánra emlékeztetett, egyre növekedett, az ágai sebesen kúsztak a mennyezet és a terem közepe felé, a levelei ibolyakékben játszottak. A burjánzó terebélyesedés a beszéde, gondoltam elkeseredetten; a korábbi látomásaimból már tudtam, hogy ezt a nyelvet nem értem: hangzuhataggal, elektromos kisülésekkel, robbanásokkal, folyadékáradattal, növényi burjánzással, fényjelenségekkel, csengéssel-bongással fejezték ki mondanivalójukat. Számomra teljesen mindegy volt, hogyan: a beszédüket sehogyan sem értettem. De alighogy a fa elkezdett beszélve terebélyesedni, meglepődve vettem észre, hogy ezúttal nem kell
süketen üldögélnem: a platán arról tájékoztatta a tanácskozás résztvevőit, hogy kizárólag a Harmadik Bolygón bekövetkezett üzemzavarokkal lehet magyarázni az emberek űrflottájának veszélyes behatolását a nem euklideszi tér görbületének külső spirálvonalaiba. - A Második és a Negyedik Bolygó átvette a Harmadik gravitációs feszültségét - susogta a platán formájú tanácsos. - Az ellenséges űrflotta nem tudja majd áttörni a csillagfalainkat… A Nagyúr ingerülten villogtatta szemének reflektorait. A szónok dús lombkoronája lassan sárgulni, majd hullani kezdett, a platán az előbbi alaktalan, szétfolyó tömeggé változott. A Legfelsőbb Pusztító hangja kongva mennydörgött, csak ő és Orlan beszélt itt szavak segítségével. - Sikerült visszavetni az ellenséget kiindulási pontjára? Tekervényes, hízelgő beszéddel az egyik olyan tanácsos felelt, aki folyóvá változott, ha mondanivalója volt. Ezt a csobogó, habzó tájékoztatást szintén jól értettem. - Sokat tettünk, nagyon sokat, urunk és parancsolónk. Az ellenséges űrflotta nem tudott beljebb hatolni, nem, nem tudott, nem sikerült neki, visszalöki majd az űrhajókat a rettenetes erejű térgörbület, igen, visszalöki… - Vissza lettek szorítva a csillagkép határain túlra? - Nem, egyelőre még nem, nem lettek visszaszorítva - csobogott a beszédes kedvű folyó -, de kiszorítjuk őket, kiszorítjuk, kiszorítjuk… A Legfelsőbb Pusztító legyintett, és a folyó azon nyomban kiszáradt. - Már megsemmisítettek egy bolygót, és egy tucatnyit vonszolnak magukkal. Mi lesz, ha folytatják az anyag elnyelését? Most az egyik robbanással, lángnyelvekkel érintkező tanácsos kért szót. Lángoló szilánkjai még ott röpdöstek a hatalmasságok feje fölött, és én már tudtam, milyen közlendői vannak ennek a tűzijátéknak. - Minden egyes kisbolygó elnyelése a térgörbület egytized részének áttörését jelenti. Ha az ellenség a magával hozott kozmikus anyagot teljesen térré változtatja, akkor sikerül neki benyomulni a csillagkép belsejébe. - Mi lesz akkor velünk? Egy új tanácsos kapott szót. Kígyóként tekergett, vonaglott, hajlott jobbra-balra; még nézni is rossz volt. Az, amit furcsa táncával közölt, nem nagyon vigasztalhatta meg a pusztítókat. - Az utolsó esélyünk ebben az esetben, az utolsó esélyünk a harc. Flotta flotta ellen, űrhajók űrhajók ellen, össze kell vonni valamennyi űrhajónkat, mindegyiket mindenhonnan, és támadni, körülfogni, megfojtani, összeroppantani, megfojtani, szétzúzni, szétzúzni!… - Roppanj össze magad! - mordult rá a Nagyúr. A szónok nem roppant össze, nem esett szét, hanem összehúzódott, és sietve visszakúszott a helyére. A Nagyúr mennydörgő hangján további kérdéseket tett fel: - És ha a harcban nem tudjuk térdre kényszeríteni az ellenséget, akkor mi lesz velünk? A következő szónok lángoszlopként lövellt a magasba, olyan veszettül táncolt a trón körül, hogy csaknem megvakultam beszédének vad tűzzuhatagától. Ez a hadvezér azt javasolta, hogy vissza kell vonulni a megerősített bolygókra, és ott körkörös védelmet kell kiépíteni. - Ez azt jelenti, hogy hagyjuk el a csillagközi térséget, amely sok nemzedék óta korlátlan birtokunkban van? - kérdezte sötéten a Nagyúr. - Tegyük azt, amit a galaktok, akik be vannak zárva csillagodúikba? Védekezzünk anélkül, hogy esélyünk lenne a győzelemre? És mindenki egyetért ezzel a szörnyű tervvel? Hát valóban nincs más kiút? Kiderült, hogy éppen ellenkezőleg, senki sem ért egyet a tűzokádó defetistával. A felszólalók terebélyesedni kezdtek, széthullottak, tiltakozva szétfolytak, robbanva és kígyózva ellenkeztek; lángolva ellenérveket hangoztattak, villámcsapásokkal fejezték ki megvetésüket. Mindenki számára világossá vált, hogy a menekülés a megerősített bolygókra csak a vég kezdete. Különös hatást gyakorolt rám az egyik hadvezér ködös szava; nem azért volt ködös, mert rosszul
értettem a gondolatait, nem, nagyon pontosan fogalmazott, de javaslatainak közlésére a társai által még nem használt módot választotta: kékes füstfelhőként gomolyogva rátelepedett a jelenlévők fejére. - Az ellenség nem is fogja megtámadni a megerősített bolygókat - szemerkélt vészjóslóan a ködből az áthatóan hideg gondolat. A ködfelhő-hadvezér így . folytatta: - Nem fogják veszélynek kitenni az űrhajóikat, nem érdemes ebben reménykedni. Összefognak majd a bolygóikról kiszabadított galaktokkal, megkapják tőlük a rettenetes biológiai fegyvereket, és kiirtanak minket. Ne felejtsük el, hogy még nem fejeztük be szervezetünk teljes automatizálását, amely jóval megbízhatóbb a jelenleginél! A Nagyúr töprengeni kezdett. - Így van, ez az igazság! - mennydörögíe végül. Az egyszerűsítés, a primitivizálás progresszív folyamatát még csak megkezdtük. Filozófiailaág már régen meghatároztuk történelmi küldetésünk lényegét, az élő szervezet gépekké való átalakítását. Nem is olyan régen részletesen kifejtettem ezt egy vitában annak a makacs bolondnak, akit foglyul ejtettünk. De gyakorlati téren még sok tennivalónk van. És ha a galaktok biológiai fegyverei megjelennek a bolygóink előtt, akkor nincs menekvés. Meg kell akadályozni az emberek és a galaktok összefogását. Azt szeretném tudni, mi van a Harmadik Bolygón. Csak az beszéljen, aki új híreket tud. Egy újabb szónok jelent meg, és én megértettem, mire vonatkoztak a vezér szűkszavúságra intő szavai. A teremben bűz kezdett terjengeni. A felszólaló a fejszeműekre hasonlított, de a villogó periszkóp nélkül. Sárga füst vont felhőt teste köré, és én tiszta levegő után kapkodva összeszorítottam az orromat az ujjaimmal. Csak azért nem tettem ezt teljes erővel, mért nem akartam, hogy egy gondolatot is elveszítsek az értékes információból. A szónok bűzhullámokat eregetve beszámolt a Harmadik Bolygóról, elmondta, hogy az új Felügyelő átvette a posztját az Agy irányításában, az üzemzavarok jelentéktelenek, bár a jelenlegi súlyos helyzetben csaknem katasztrofális következményekkel jártak. A hibákat már elhárították, és a Perseus leghatalmasabb gépezete, a Harmadik Bolygó ismét működőképes. - És, ha a betörés első szakaszában a Harmadik Bolygó ellenállása meg is gyengült - áradt felém a felszólaló elviselhetetlen bűze -, most már sikerült a térgörbület spiráljába bevonnia az újonnan létrehozott ürességeket. A Második és a Negyedik Bolygó segítsége jelentős, de az ütközet kimenetelét a Harmadik dönti el, és azon vagyok, ha engedélyt kapok rá… - Elég! - dübörögte a vezér. - A beszéded túlságosan terjengős. Orlan jelentse, hogy érzik magukat a foglyok, és mi a véleménye, mit csináljunk velük. Orlan beszéde semmi fontosat nem tartalmazott. A foglyok az admirálisnak osztályrészül jutó megpróbáltatások hatása alatt vannak, maga az admirális még élénk, bár fizikailag legyöngült, és nem tud mozogni. Azonkívül, hogy el van ragadtatva ettől az élettől, semmit nem lehet hallani tőle. - Az, hogy mit tegyünk a foglyokkal, attól függ, mit akarunk mi magunk csinálni - fejezte be Orlan. - Elmegyünk innen! - harsogta a vezér. - A Nikkel-bolygó veszélyesen közel van a támadás körzetéhez. Támaszpontunkat áthelyezzük a Mangán- vagy a Nátriumbolygóra. A foglyokat magunkkal visszük. - Sem az egyiken, sem a másikon nem tudjuk biztosítani számukra az életfeltételeket. Az emberek biológiailag gyenge objektumok, a létfeltételeik tartománya katasztrofálisan szűk. - Ez már az ő dolguk, akár szűk, akár széles! Értsék meg, hogy ilyen biológiai felépítéssel nem képesek meghódítani a világmindenséget! Fel kell rakni az embereket és mindazokat, akik velük jöttek, a tőlük elfoglalt űrhajóra, és már holnap útnak indítani a Mangánbolygó felé. - Igenis, Hatalmas! Ami pedig az admirálist illeti… Garantáltad az életét… - Csak azt garantáltam, hogy nem fogom megöletni. Ha pedig ez a hencegő vesztes magától adja ki a lelkét, én nem fogok keseregni miatta. Még kevésbé fogok sajnálkozni a társai pusztulásán. Valamennyi általunk leigázott csillagnép közül az emberek a legvisszataszítóbbak: a testük felépítése rosszul sikerült, a filozófiájuk elmaradott, arisztokratikus primitívségük egy garast sem ér. Az igaz,
hogy még nem igáztuk le őket, de ha ez bekövetkezik, magukra vessenek! Hangosan felnevettem. Henteregtem a földön, és alig kaptam levegőt a nevetéstől. Már nem tartottam tőle, hogy a jelenlétemet felfedezik, nem érdekelt a bosszújuk sem, az óráik meg voltak számlálva, és ezt ők is nagyon jól tudták. Hirtelen félbeszakadt az álmom, és mintha kívülről hallottam volna azt, amit diadalmas kacajnak hittem: nyomorúságos szűkölés volt ez, alig hallható dünnyögés. Ott feküdtem a láthatatlan fal tövében, annyira elgyengültem, hogy a kezemet sem tudtam mozdítani. És valószínűleg egész addigi életem legnagyobb erőfeszítésére volt szükségem ahhoz, hogy felemeljem a fejem. A fal másik oldaláról Romero nézett rám. Reménykedő hangon ezt mondta: - Azt hiszem, kedves barátom, ismét látomása volt. Olyan erősen meredt rám, olyan belső szenvedély égett a kérdésében, hogy ez bármilyen gyógyszernél hasznosabb volt számomra. Minden szavánál egyre jobban éreztem, hogy visszatér a tudatom.
14. Nagy nehezen talpra álltam. Kitűnő álmom volt - suttogtam. - Ki fog nevetni, Paul! Romeróhoz Kamagin és Luszin csatlakozott, majd odajött Oszima és Petri is. Hallgattak engem, de nem nevettek. Én viszont sehogy sem tudtam visszatartani a nevetést: a nappali fényben ragyogó falak között szónokié tanácsosok fantasztikus figurái, beszédük képtelen nyelve most még mulatságosabbnak tűnt. - Érdekes álom lehetett - szólalt meg bizonytalan hangon Petri. Oszima csöndben megvonta a vállát, míg Kamagin felkiáltott: - A látomás fantasztikus, a valóság viszont szörnyű! Az egyetlen, amivel védekezni tudunk ezen borzalmas lények ellen, az, hogy legalább képzeletben kigúnyoljuk őket. - Túl bonyolultak ezek az álmok ahhoz, hogy csak álmok legyenek - mondta kétkedéssel a hangjában Romero. Mint korának minden embere, Kamagin is következetes racionalista volt. Romero a babonákban az igazság csíráját keresje, Kamagin viszont teljes egészében elvetette mindezt. Az emberi fejlődés ötszáz éve választotta el Kamagintól, de sok vonatkozásban közelebb éreztem őt magamhoz, mint Romerót. - Csak nem azt akarjátok mondani, hogy valamilyen titokzatos, ismeretlen jó barát látja el az admirálist titkos információval oly módon, hogy az álmok nyelvére rejtjelezve adja át neki azt? Romero tartózkodóan válaszolt: - Azt akarom mondani, hogy egyáltalán nem volnék meglepve, ha így lenne. Mindenesetre én megjegyeztem mind a galaktikus megfigyelőállomás képét, ahol az admirális kétszer is megfordult, mind azt, hogy Allan támadja a Perseust, és az égitestek közé a megsemmisített bolygók térré változott anyagát próbálja ékként beszorítani; azt sem felejtettem el, hogy a pusztítók legnagyobb erődítményében, a Harmadik Bolygón üzemzavarok léptek föl, s végül azt is rögzítettem az emlékezetemben, hogy barátaink, a galaktok valami olyan biológiai fegyver birtokában vannak, amely rémületbe ejti a pusztítókat. Ismerjék el, hogy semmi ilyesmiről nem hallottunk addig, amíg Eli nem látott ilyen álmokat. A látomások, úgy látszik, alapvetően új információkat tartalmaznak. Az már más kérdés, hogy igazak-e ezek az információk. Az apró termetű űrhajós méregbe gurult. - Az éhező Eli lázálmai! Csak erről van szó! - Aztán bűnbánattal a hangjában hozzám fordult: - Nem akartalak megbántani, admirális. Mosolyt erőltettem az arcomra. - Hát talán nem éheztem? Azt sem tagadom, hogy mindez lázálom volt csupán. Romero hűvösen azt mondta:
- A következő az álláspontom: ha az admirális álmában látott események közül legalább egy igaznak bizonyul, akkor a többit is valóságnak kell elfogadni. Egyetértenek velem? - Én egyetértek! - Kamagin gúnyosan hozzátette: - Romero, ön megfeledkezett egyvalamiről, amit szintén Eli látomásaiból tudtunk meg. Ezt pedig könnyű lesz ellenőrizni: valamennyiünket még ma elindítanak valamilyen Mangánbolygó felé! Még ma, Paul! De ha eltelik ez a nap, és itt maradunk… Kamagin még a végére sem ért a mondatnak, amikor Romero felemelte a pálcáját. - Elfogadom. Tehát még ma! - A falak kivilágosodtak - sóhajtottam fel. - Rögtön elém áll az az átkozott börtönőr, és megkérdezi tőlem, nem vágyom-e még a halálra. Orlan jelent meg, mintha a hívásomnak engedelmeskedett volna. - Eli admirális, az első próba véget ért - mondta fakó, szenvtelen hangon. - Rögtön kapsz enni. Evés után készüljetek. Valamennyi fogoly elhagyja a Nikkelbolygót, és a Mangánbolygóra indul. Romero elejtette a botját, a mindig fegyelmezett Oszima felkiáltott. Kamagin tágra nyílt, eszelős szemmel bámult rám. Orlan éppolyan váratlanul tűnt el, ahogyan megjelent.
SZERGEJ SZNYEGOV
ISTENEMBEREK 1-2. A klasszikus, több évtizedes űrutazás-történetek alaptípusát eleveníti fel ez a nagyszabású sci-fi eposz, mely visszanyúl a fantasztikus irodalom „ősi”, mindmáig különösen kedvelt formáihoz. Sz. Sznyegov űrtrilógiája a 2500-as években kezdődik, amikor a Földön már egyesültek az emberiség békés erői, s létrehozták a Galaktika egyik mesterséges bolygóján, az Ohrán, az Értelmes Lények Csillagközi Szövetségének Konferenciáját. Itt határozzák el, hogy űrflottát indítanak az emberek részvételével a Galaktika középpontja felé, hogy felkutassák a rejtélyes és optikailag láthatatlan Pusztítókat, akik a Tüzes-B csillag egyik bolygóján eltiporták a galaktok által létrehozott fejlett civilizációt, s ily módon potenciális veszélyt jelentenek az emberiségre nézve is. Az első expedíció, melyet a Téremésztő nevű űrhajó vezetésével indítanak, kudarccal végződik, s bár a harcok során megfogyatkoznak, újabb tapasztalataik birtokában másodszor is elindulnak, hogy ezúttal az ellenség saját fegyvereit vessék latba egy nagyszabású csillagháború során a Pusztítók ellen. A regény, cselekményének fordulatosságában, filmszerű felépítésében, gondolati ötleteiben túllép a szovjet sci-fik régebbi, jól ismert sablonjain, s izgalmasságában méltó párja az amerikai Csillagok háborúja kalandsorozatainak. Nem véletlen, hogy néhány évvel ezelőtt a könyv angol fordítása az USA-ban is megjelent. GALAKTIKA FANTASZTIKUS KÖNYVEK HU ISSN 0238-3063 ISBN 963 11 6302 4 OSSZ ISBN 963 11 63032 Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, Budapest Felelős kiadó: Sziládi János igazgató Zrínyi Nyomda (87.1221/66-14), Budapest, 1988 Felelős vezető: Vágó Sándorné vezérigazgató Felelős szerkesztő: Futaki József Műszaki vezető: Szakálos Mihály Képszerkesztő: Szecskó Tamás Műszaki szerkesztő: Rucsék Andrea Terjedelem: I-II. kötet összesen: 60,98 (A/5) ív. I. kötet: 30,5 (A/5) ív. IF 6103 oldboy
