ROMANTIKUS R R REGÉNYEK. Mary Jo Putney KÜLÖNÖS TALÁLKOZÁS GENERAL PRESS KIADÓ ALAPÍTVA 1988-BAN

ROMANTIKUS RR R E G É N Y E K

Mary Jo Putney

KÜLÖNÖS

TALÁLKOZÁS

GENERAL PRESS KIADÓ ALAPÍTVA 1988-BAN

ROMANTIKUS

RR

REGÉNYEK

A mű eredeti címe Angel Rogue Copyright © Mary Jo Putney, 1990, 1995 Hungarian translation © GIELER GYÖNGYI és a GENERAL PRESS KIADÓ Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás. A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is. Fordította GIELER GYÖNGYI Sorozatszerkesztő DEBRECZEN1 ÁGNES A borítótervet GREGOR LÁSZLÓ készítette ISSN 1586-6777 ISBN 963 9598 43 7 Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ 1138 Budapest, Népfürdő u. 15/d Telefon: 359-1241, 350-6340 Fax: 359-2026

www.generalpress.hu [email protected] Felelős kiadó: LANTOS KÁLMÁNNÉ Irodalmi vezető: BESZE BARBARA

Művészeti vezető: LANTOS KÁLMÁN Felelős szerkesztő: BÁRDI ERZSÉBET

Készült 22 nyomdai ív terjedelemben, 53 g-os, 2,4 volumenizált Norbulky papíron. Kiadói munkaszám.- 1136-05

Nyomdai előkészítés: TORDAS és TÁRSA Kft. Ez a könyv a debreceni könyvnyomtatás több mint négy évszázados hagyományait őrző ALFÖLDI NYOMDA RT.-ben készült.

Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

Négylábú barátomnak, aki mindig velem van.

Köszönettel tartozom Theresa Jemisonnak, aki hozzájárult, hogy felhasználhassam mohikán nevét, a Kanawiostát.

Prológus

A pompás wolverhamptoni kastély úgy ékesítette York völgyét, mint egy királyi korona. A nyugalmat árasztó, méltóságteljes épület a tizenhetedik század legvégéről származott. Wolverton első őrgrófja építtette, akinek nemcsak a nagystílű építészethez volt érzéke, de a gazdag örökösnők kiszemeléséhez is: hosszú élete során háromszor is nősült, és mindhárom feleségét eltemette. Az épület befejezése óta eltelt másfél évszázadban minden nemzedék nagyjai és előkelőségei meglátogatták Wolverhamptont, amely pompás helyszínt biztosított a nemes hölgyeknek és uraknak. Az Andreville család egész Észak-Anglia legelőkelőbb famíliájának számított, tagjai közismertek voltak kifogástalan becsületükről, lelkiismeretes viselkedésükről és józan életvitelükről. Legalábbis majdnem mindegyikük. Okosabb lett volna kocsit bérelni, de Robin jobban szerette volna lóháton járni az angol vidéket, miután annyi éven át távol volt a hazájától. Az idő száraz volt, és a kora decemberhez képest aránylag enyhe, bár a levegőben érezni lehetett a hó szagát, és a nagy csönd a közelgő vihar előjele volt. A vénséges vén wolverhamptoni kapus azonnal megismerte, és rohant kaput nyitni, majdnem orra bukott a nagy igyekezettől. Robin üdvözlésül rámosolygott, de nem időzött tovább, hogy szóba is elegyedjen vele. A kastély maga még fél mérföldre volt, a szilfákkal szegélyezett behajtóút végén. Robin megállította a lovát, és megszemlélte az impozáns gránithomlokzatot. Wolverhampton nem egy barátságos hely, de mégiscsak az otthona, és fáradt lelke ide vágyott visszatérni, miután Párizsban elvégezte minden kötelességét. Egy lakáj észrevette az érkezését, és kisietett elé. Robin lepattant a lóról, és szó nélkül átadta a gyeplőt, aztán felsétált a lépcsőkön a hatalmas, három méter magas, kétszárnyú ajtóhoz.

Értesítenie illett volna a bátyját, hogy hazatér, de inkább úgy döntött, nem teszi. Így legalább Giles nem mondhatta azt, hogy nem látja szívesen. A másik lakáj, aki elé jött a márványpadlózatú előcsarnokban, nagyon fiatal volt, és nem ismerte meg a vendéget, amíg rá nem pillantott a névjegyére. Nagyra kerekedett szemmel felkiáltott: - Lord Robert Andreville? - Személyesen - felelte szelíden Robin. - A fekete bárány hazatért. Lord Wolverton tud most fogadni? - Azonnal megkérdezem - mondta a lakáj, ismét kellően szenvtelen arcot vágva. - Lenne szíves addig a szalonban várni, mylord? - Köszönöm, tudom, merre van - jegyezte meg Robin, mikor a lakáj mutatni akarta az utat. - Végül is itt születtem. Megígérem, hogy nem lopom el az ezüsttárgyakat. A lakáj elvörösödve meghajolt, aztán eltűnt a házban. Robin besétált a szalonba. Kicsit eltúlozta a lezser viselkedést; aki jól ismeri, rájött volna, hogy milyen ideges. De hát a bátyjával szinte már alig ismerték egymást. Eltűnődött, vajon hogy fogadja majd Giles. Szögesen ellentétes temperamentumuk ellenére valamikor jó barátok voltak. Giles tanította meg lovagolni és lőni. És ő próbálta meg - kevés sikerrel fenntartani a békét félelmetes apjuk és lázadozó öccse között. Még miután elhagyta Angliát, Robin azt követően is felületes kapcsolatban maradt a bátyjával. De tizenöt év telt el azóta, hogy egy fedél alatt éltek, és három év, mióta utoljára találkoztak futólag Londonban. Az újbóli találkozás örömét megkeserítette a kettőjük közötti feszültség, és közvetlenül Robin távozása előtt rövid, heves szóváltás tört ki közöttük. Giles ritkán jött ki a sodrából, és az öccsével szemben soha, amitől csak még felkavaróbb lett ez az eset. Bár sikerült békét kötniük és higgadtan elválni, Robint még mindig bántotta a dolog. Körbenézett a szalonban. Ragyogóbb és kellemesebb volt, mint régen: versailles-i stílus, meglágyítva egy kis angolos kényelemmel. Talán Gilesnak köszönhető mindez, aki soha nem szerette a túl hivalkodó pompát. Vagy talán a nő keze nyoma, aki rövid ideig a

felesége volt. Robin soha nem találkozott vele, még a nevére sem emlékezett. Fontolgatta, hogy leül, de lehetetlen lett volna pihenni, amikor szinte hallotta a régi veszekedések visszhangját, amelyek ezek között a selyemmel tapétázott falak között zajlottak le az apjával. Inkább csak körbejárkált a szobában, fájó bal kezét tornáztatva. Nem gyógyult meg rendesen egy több hónappal ezelőtti kellemetlen eset óta, amikor egy nem épp barátságos úriember egyenként eltörte minden csontját. Külön pech, hogy Robin balkezes volt. A komor, merev arcú Andreville-ek portréi díszítették a falakat, szemrehányó tekintetük kísérte méltatlan utódjukat. Ők is tisztelték volna a célokat, amelyekért Robin dolgozott, de a módszereit biztosan nem helyeselték volna. A díszhelyen, a faragott kandallópárkány fölött az Andreville fivérek képe függött, amely két évvel azelőtt készült, hogy Robin végleg elhagyta Wolverhamptont. Megállt előtte, és megszemlélte a festményt. Egy idegen nem is jönne rá, hogy a két fiú testvér, ha nem olvassa el a feliratot a kép alatti kis réztáblán. Még a szemük is másmás árnyalatú kék volt. Giles magas volt és széles vállú, sűrű barna hajjal. Már huszonegy évesen is olyan komor tekintélyt sugárzott, mint akinek nagy felelősség nyomja a vállát. Ezzel szemben Robin közepes termetű volt, vékony testalkatú és aranyszőke. A festő nagyon jól elkapta a pajkos csillogást azúrkék szemében. Tudta, hogy külsőre keveset változott, habár immár harminckét éves, és nem tizenhat. Ironikus, hogy megőrizte kamaszos külsejét, amikor annyival idősebbnek érezte magát koránál, miután annyi mindent látott és tett, amit jobb lenne elfelejteni. Az ablakhoz ment, és kinézett a tágas, bársonyos zöld pázsitra, amely még így tél elején is makulátlanul ápolt volt. Közben elkezdtek szállingózni az első apró hópelyhek. Mit is keres itt? A bűnbak, a fekete bárány, a fiatalabbik fiú, aki nem tartozik Wolverhamptonba. Persze Lord Robert Andreville máshová sem nagyon tartozik.

A háta mögött hirtelen feltárult a szalon ajtaja. Megfordult, és szembe találta magát Wolverton őrgrófjával, aki megállt az ajtóban, és szürkéskék szemével úgy nézett körbe a szobában, mintha nem hitte volna el, amit a lakáj közölt vele. Robin elfojtott egy borzongást, amikor meglátta a bátyját, mert Giles szigorú, jóképű arca túlságosan is emlékeztette elhunyt és nem különösebben meggyászolt apjára. Mindig is hasonlított rá, de az elmúlt évek, amiket felelősségteljes munkával töltött, csak felerősítették a hasonlóságot. A tekintetük találkozott, és egy hosszú pillanatig összekapcsolódott, az óvatos azúrkék és a fegyelmezett szürkéskék. Robin a legkönnyedebb hangján szólalt meg: - A tékozló fiú hazatért. Az őrgróf arcán lassan mosoly terült szét, előbbre lépett és kezet nyújtott. - A háborúnak hónapok óta vége, Robin. Hol a pokolban jártál ennyi ideig? Robin mindkét kezével megszorította a bátyja kezét, és szinte szédelgett a megkönnyebbüléstől, amiért ilyen barátságosan fogadja. - A küzdelem lehet, hogy véget ért Waterloonál, de a magamfajta gyanús kémeknek még hasznát vették a béketárgyalások során is. - Gondolom - felelte szárazon Giles. - És mit fogsz csinálni most, hogy kitört a béke? Robin megvonta a vállát. - A leghalványabb fogalmam sincs. Ezért is állítottam be hozzád. Rossz pénz nem vész el. - Ez a te otthonod is. Nagyon reméltem, hogy meglátogatsz. Annyi év állandó csalás után Robin hirtelen ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy egyenes legyen. - Nem voltam biztos benne, hogy szívesen látnál - mondta ki kereken. Giles felvonta a szemöldökét. - Ugyan miért? - Már elfelejtetted, hogy amikor utoljára találkoztunk, igencsak összekaptunk? Giles elfordította a tekintetét. - Nem felejtettem el, azóta is bánom. Nem lett volna szabad úgy beszélnem veled, de nagyon aggódtam érted. Úgy láttam, mintha a szakadék szélén állnál. Attól féltem, hogy ha visszatérsz Franciaországba, végzetes hibát követsz el. Giles jó megfigyelő; ez valóban nehéz időszak volt a számára. Robin lenézett tönkretett bal kezére, és Maggie-re gondolt.

- Majdnem igazad volt - mondta. - Örülök, hogy nem lett igazam. - Giles egy pillanatra az öccse vállára tette a kezét. - Hosszú út áll mögötted. Nem akarod kicsit rendbe hozni magad, és lepihenni vacsora előtt? Robin bólintott. Igyekezett könnyed hangon hozzátenni: - Jó itthon lenni. Vacsora után még késő éjszakáig beszélgettek, miközben odakint némán hullott a hó. Miközben egyenletesen fogyott a brandy a palackból, az őrgróf az öccsét figyelte. A kimerültség jelei, amiket olyan aggasztónak talált három évvel ezelőtt, elérték azt a pontot, hogy azt gyanította, Robin a testi-lelki összeomlás határán áll. Giles azt kívánta, bárcsak tehetne vagy legalább mondhatna valamit. De rájött, hogy azt sem tudja eldönteni, milyen kérdéseket tegyen fel. Beérte azzal, hogy amikor legközelebb beállt a csönd, megkérdezte: - Tudom, hogy még korai erre gondolni, de van valami terved a jövőre nézve? - Máris próbálsz megszabadulni tőlem? kérdezte Robin halvány mosollyal, amely csak az ajkára ült ki, a szemébe nem. - Nem, dehogyis, de szerintem a kalandjaid után meglehetősen unalmasnak fogod találni Yorkshire-t. Robin a fotel támlájának hajtotta aranyszőke fejét. A lobogó tűz fényében egészen törékenynek tűnt, mint aki nem is ebből a világból való. - Úgy találtam, hogy a kalandok pokolian fárasztóak. Arról nem is beszélve, hogy veszélyesek és roppant kényelmetlenek. - Megbántad, amit tettél? - Nem, szükséges volt. - Robin az ujjaival ütemesen dobolt a fotel karfáján. - De nem szeretném az életem második felét ugyanazzal tölteni, mint az elsőt. - Abban a helyzetben vagy, hogy azt tehetsz, amit csak akarsz. Lehetsz tudós, sportember, politikus, világfi... Ez sokkal nagyobb szabadság, mint ami a legtöbb embernek osztályrészül jut. - Igen. - Robin felsóhajtott, és lehunyta a szemét. - A probléma nem a szabadsággal van, hanem a vágyakkal. Kínos kis csend után Giles azt mondta: - Mivel el voltál foglalva Európában, és gyakran azt sem tudtam, merre jársz, akkoriban nem értesíthettelek a dologról, de apánk rád hagyta Ruxtont.

Robin lehunyt szemhéja felpattant. - Micsoda? Úgy gondoltam, már akkor is szerencsés leszek, ha hagy rám egy shillinget, amin gyertyát vehetek. Ruxton a legszebb családi kastélyunk a wolverhamptoni után. Mi a fenéért hagyta rám? - Csodált téged, amiért soha nem tudott rákényszeríteni, hogy olyat tegyél, amit nem akarsz. - Ez csodálat volt? - kérdezte Robin éles hangon. - Hát, átkozottul furcsa módon mutatta ki. Tíz percet sem tudtunk eltölteni egy szobában anélkül, hogy ne veszekedjünk, és ez nem mindig az én hibám volt. - Azért mégiscsak te voltál az, akivel eldicsekedett a barátai előtt mondta Giles ironikus félmosollyal. - Azt szokta mondani, hogy bennem vízzé vált a vér, és nagy kár, hogy az örököse ilyen unalmas alak. Robin összevonta a szemöldökét. - Soha nem értettem, hogy tudod olyan türelmesen elviselni azt a vén, morgó medvét. Giles megvonta a vállát. - Türelmes voltam, mert az egyetlen más lehetőségem az lett volna, hogy elhagyjam Wolvemamptont, és ezt soha nem tudtam volna megtenni, bárhogy provokált is. Robin elmotyogott egy káromkodást, aztán felállt a fotelből, és odasétált a kandallóhoz, hogy megpiszkálja a parazsat, bár erre nem volt semmi szükség. Miután végzett Oxfordban, Giles átvette a hatalmas Andreville-birtok irányításának emberpróbáló feladatát. Mindig is ő volt kettejük közül a megbízhatóbb, aki csendben elvégzett minden teendőt, bármiféle jutalom vagy elismerés nélkül. Jellemző apára, hogy még téged is sértegetett, pedig mennyire megkönnyítetted az életét. - Ez nem sértegetés volt - felelte Giles nyugodtan. - Én tényleg unalmas alak vagyok. A vetés nekem érdekesebb, mint a vadászat, a vidék kielégítőbb, mint London, a könyvek szórakoztatóbbak, mint a társasági pletykák. Az apámnak nyilván jelentett némi megnyugvást az a tudat, hogy az örököse megbízható. De ez még nem jelenti azt, hogy különösebben kedvelt volna. Robin fürkészően Giles arcába nézett, és eltűnődött, a bátyja vajon tényleg ilyen félvállról veszi-e ezeket a fájdalmas dolgokat.

De nem kérdezhette meg; a barátságuknak mindig is megvoltak a korlátai. Csak annyit mondott: - Az emberek azért érdekesek, akik, és nem azért, amit csinálnak. Te soha nem voltál unalmas. Giles olyan arcot vágott, mint aki nincs túlságosan meggyőzve, aztán témát váltott. - Gondolom, szeretnél majd ellátogatni Ruxtonba. A gondját viseltem, minden nagyon jó állapotban van. - Köszönöm. - Robin figyelte, ahogy egy nagy fatörzs kettéroppan a kandallóban, szikraesőt szórva szét. - Ruxtonnal és azzal, amit Rawson bácsikámtól örököltem, annyi pénzem lesz, hogy azt se tudom, mit kezdjek vele. - Házasodj meg. Egy feleség remekül alkalmas arra, hogy megszabadítson a felesleges vagyonodtól. - Giles hangjában most először csengett némi keserűség. Kis szünet után kicsit nyugodtabban folytatta: - Különben is, Wolverhamptonnak kell egy örökös. - Ugyan már - mondta Robin félig tréfásan. - Örököst produkálni a te dolgod, nem az enyém. - Én voltam már egyszer nős, és kudarcot vallottam. Most rajtad a sor. Talán te több sikerrel jársz. A keserű megjegyzés miatt Robin eltűnődött, milyen lehetett Giles elhunyt felesége, de a bátyja arckifejezése nem nagyon bátorította a kérdezősködést. - Sajnálom, de csak egyetlen nővel találkoztam, akivel el tudtam volna képzelni az életemet, de neki több esze volt, mint hogy igent mondjon nekem. - Az újdonsült Candover hercegnére gondolsz? Robin szúrós pillantást vetett a bátyjára. - Úgy látom, nem csak nekem van tehetségem a kémkedéshez a családunkban. - Ehhez nem kellett kémkedni. Candover régi jó barátom, és amikor visszatért Angliába, tudta, hogy érdekelni fognak a rólad szóló hírei. Nem volt nehéz kihámozni belőle azt is, amit nem mondott el. - Giles hangja melegebb lett. - Találkoztam a hercegnével is. Igazán rendkívüli teremtés. - Igen, az - helyeselt Robin tartózkodó hangon. Aztán felsóhajtott, és végigsimított szőke haján. Habár soha nem álltak egymáshoz olyan közel a bátyjával, mint szerette volna, azt tudta, hogy teljes mértékben megbízhat a diszkréciójában. - Ha találkoztál Maggie-vel,

akkor biztosan megérted, hogy miért nem vonz különösebben az ötlet, hogy elvegyek egy vérszegény angol lánykát. - Megértem, senki nem lehet olyan, mint ő. - Giles kicsit elmosolyodott. - Ha egyikünk sem hajlandó teljesíteni a családi kötelezettségeit, még mindig ott van Gerald unokaöcsénk. Máris egy egész fészekalja kis Andreville-ről gondoskodott. Ahogy Geraldra emlékezett, abból Robin azt feltételezte, az unokaöccse utódai is jelentéktelen, de rendes emberek lehetnek. Ha Maggie-nek gyermekei lennének, biztosan nem lennének jelentéktelenek. Megint beléhasított az ismerős fájdalom, de kényszerítette magát, hogy elfojtsa, mielőtt még rosszabb lesz. Nem egészséges dolog a múltban élni. A gondolatait Giles szakította félbe: - Sokáig szándékozol Wolverhamptonban maradni? - Nos - Robin óvatosan felelt, félt, hogy visszautasítással találkozik -, úgy gondoltam, karácsonyig mindenképpen, talán még tovább is. Ha nincs ellenedre. - Felőlem életed végéig is itt maradhatsz, ha akarsz - felelte halkan Giles. Lord Robert Andreville, a lázadó kisebbik fiú, a híres kém egy pillanatra lehunyta a szemét, nem akarta kimutatni, mennyire meghatotta a bátyja fogadtatása. Aztán visszaült a fotelbe, és újból elhelyezkedett. Wolverhampton békessége kezdte eloszlatni a feszültségeket, melyek olyan régen beleivódtak, hogy szinte már a részévé váltak. Gilesnak igaza volt, amikor azt mondta, nem valószínű, hogy élete hátralévő részét azzal töltené, hogy itt penészedik Yorkshire-ban. Habár még maga sem tudta, tulajdonképpen mihez is akarna kezdeni. De egyelőre legalábbis nagyon jó volt egy kicsit itthon lenni.

Első fejezet

A

durhami lápvidék nagyon más volt, mint az amerikai erdőségek és farmok, de azért megvolt a maga szépsége. Mióta az édesapja két hónappal ezelőtt meghalt, Maxima Collins mindennap itt sétált a dombok között, hálásan magába szívta a szelet, a napot és az esőt. Hiányozni fog ez a kopár táj, jobban, mint bármi más, amit itt az Atlanti-óceánon túl talált. Kétórányi barangolás után Maxie törökülésben letelepedett a domboldalon, és szórakozottan elrágcsált egy zsenge fűszálat. A ragyogó tavaszi napsütés mintha eloszlatta volna a bánat ködét, amely úgy ránehezedett az apja halála óta. Tisztán látta, hogy ideje visszatérni Amerikába. A nagybátyja, Lord Collingwood kedves volt hozzá a maga távolságtartó módján, de a család többi tagja legalábbis vegyes érzelmekkel viszonyult a vendéghez. Maxie meg tudta érteni őket: különc volt és furcsaság, akinek soha nem lett volna szabad betennie a lábát egy vidéki angol nemesi kastélyba. Azt gyanította, hogy a divatos társaság még kevésbé látná szívesen. De ez nem számít; nem is vágyott rá, hogy társaságba járjon. Az ő hazájában sokkal jobban eltűrik, ha valaki más, mint a többiek. A hazatérés legnagyobb akadályát az jelentette, hogy öt font volt minden vagyona. Lord Collingwood persze bizonyára kölcsönözne neki az útiköltségre, és egy kis pénzmagot is, amíg megáll a lábán. Őlordsága először persze valószínűleg aggódna, hogy megteszi-e kötelességét elhunyt öccse egyetlen gyermekével szemben, ha így elengedi. Egy rendes angol lány nem akarna nekivágni gyes-egyedül a nagyvilágnak: a helyes az, ha inkább valaki másnak a nyakán élősködik. De Maxie nem volt se rendes lány, se angol, amit vagy százszor is az orra alá dörgöltek burkolt és kevésbé burkolt formában az elmúlt négy hónap során, mióta megérkeztek az apjával Durhambe. Nem akart a nagybátyja nyakán élősködni.

Még ha Lord Collingwood vonakodna is elengedni, nem akadályozhatja meg a távozását. Maxie elmúlt huszonöt éves, és évek óta ő gondoskodott magáról meg az apjáról. Ha kell, talál majd valami munkát, és megkeresi az útiköltséget. Ahogy kikristályosodott benne a döntés, hölgyhöz nem illő fürgeséggel talpra ugrott, és lesöprögette fekete szoknyájáról a füvet. A gyászruha engedmény volt angol rokonai érzékenységének, ő maga nem akarta volna külsőleg mutogatni a veszteséget. De már nem is kell sokáig. Egy félórányi friss séta után visszaért a Chanleigh Court nevű pompás kastélyhoz. Sajnos ahogy átvágott a kerten, összeakadt a két unokahúgával, akik épp a céltábláknál időztek. Portia, az idősebbik, épp felnézett, és észrevette. - Maxima, de jó, hogy jössz üdvözölte enyhe rosszindulattal a hangjában. - Talán megmutathatnád, hogy fejlesszük az ügyességünket. Vagy talán az íjászat is olyan divatos foglalatosság, amiben nem lehetett részed? Portia tizennyolc éves volt, nagyon csinos és nagyon undok. Már az elején se volt túl barátságos az unokanővérével, de Maximus Collins halála óta, ami miatt elhalasztották Portia londoni debütálását, egyenesen ellenséges lett, mintha Maxie személyesen tehetne róla, hogy ilyen csalódás érte. Maxie kicsit habozott, aztán kelletlenül csatlakozott az unokahúgaihoz. - Tanultam egy kis íjászatot. Mint a legtöbb dolog, ez is csak gyakorlás kérdése. - Akkor neked sem ártana gyakorolni kicsit a fésülködést jegyezte meg Portia szúrós pillantással. Maxie-nek már nagyon jól ment, hogy ne vegyen tudomást a csípős megjegyzésekről. - Igazad van - felelte nyugodtan. - Elég rémes a külsőm. Reméltem, hogy sikerül úgy besurrannom a házba, hogy nem találkozom senkivel. - A haja még legjobb formájában is túl hosszú, túl egyenes szálú és túl fekete volt ahhoz, hogy divatos legyen, és most ráadásul szélfútta és kócos is a sétától. Portia és Rosalind ezzel szemben úgy festett, mint akit skatulyából húztak ki, éppúgy, mint amikor látogatókat fogadtak az

anyjuk szalonjában. És jóval magasabbak is voltak az aprócska termetű amerikai lánynál, ahogy majdnem mindenki. A tizenhat éves Rosalind, aki barátságosabb természetű volt, mint a nővére, kicsit zavarba jött Portia udvariatlansága miatt. - Akarod az én íjamat használni, Maxima? - kérdezte, hogy kicsit enyhítsen a fagyos atmoszférán. Maxie átvette az íjat, és próbaképp szakértő mozdulattal megfeszítette néhányszor. Habár jó ideje nem volt a kezében íj, az izmai még emlékeztek a mozdulatokra. - Eszembe juthatott volna, hogy az íjászat a vademberek szórakozása volt, mielőtt divatba jött volna - mormolta Portia. Valamiért ez a megjegyzés úgy kihozta Maxie-t a sodrából, mint még egy sem. Felkapta a fejét, és barna szemében olyan villanással nézett a lányra, hogy Portia önkéntelenül is hátrább lépett. Maxie veszélyesen halkan azt mondta: - Igen, igazad van, a vademberek szórakozása. Állj félre az utamból. Ahogy a két lány sietősen visszavonult, Maxie felkapott egy marék nyílvesszőt, és hátrább ment, négyszer olyan messzire a céltáblától. A nyilakat egy kivételével a hegyükkel földbe szúrta maga mellé, a jobb keze ügyébe, aztán egyet az íjba illesztett. Felajzotta az íjat, és közben nemcsak a célzásra koncentrált, de arra is, milyen lehet a célpontot kereső nyílvesszőnek lenni. Ez volt az első és legfontosabb lecke, amit annak idején megtanult. Aztán kiröpítette a nyílvesszőt, amely egy pillanattal később becsapódott a céltábla kellős közepébe. A nyílvessző még mindig rezgett, amikor kilőtte a következőt. Alig egy perc alatt mind az öt nyíl ott volt a céltábla közepén, olyan szorosan befúródva egymás mellé, hogy össze is értek. Az utolsó nyilat kilőtte az unokahúgai irányába, akik a rémülettől megdermedve nézték. A nyíl súrolta a hársfa lombját, amely alatt a lányok álltak. Portia felsikkantott, ahogy több ágacska a hajába hullott, amitől máris nem volt olyan jól fésült. Maxie visszasétált az unokahúgaihoz, és visszaadta az íjat Rosalindnak. Portiának pedig azt mondta: - Mivel, amint olyan

kedvesen rámutattál, vadember vagyok, jobb, ha félsz tőlem, ezt vésd az eszedbe. Aztán sarkon fordult, és folytatta útját a ház felé, feltartott fejjel és elszánt arccal. Ostobaság volt, hogy így kijött a sodrából Portia miatt, de tagadhatatlanul némi elégedettséget is érzett. A házba érve megállt az előcsarnok végében, ahonnan a nagybátyja dolgozószobája nyílt, és azon tűnődött, bemenjen-e hozzá most, vagy előbb hozza kicsit rendbe zilált külsejét. A kérdés eldőlt, amikor egy lakáj belépett az előcsarnokba, és egy durva arcú, tagbaszakadt férfit vezetett a gazdája dolgozószobájához. Mivel Maxie-t nem vették észre, inkább felsurrant a hálószobájába. A Chanleigh-ben töltött napokban az volt a legjobb, hogy kapott egy hihetetlenül kényelmes saját szobát. Hiányozni fog a forró fürdő fényűzése, és a több mint ezerkötetes könyvtár is, amelynek nagy részét sajnálatos módon senki nem olvasta. De ezenkívül más nemigen fog hiányozni neki, a legkevésbé Portia. Egy órával később Maxie az ablakpárkányon üldögélt; a ruhája lekefélve, a haja szolid kontyba fésülve a tarkóján. A térdét már kevésbé szolidan felhúzta és átkarolta, és kibámult az ablakon. Felkeltette a figyelmét, hogy valaki kilép a ház oldalsó bejáratán. Az a durva külsejű férfi volt, aki korábban a nagybátyjához jött. Eltűnődött, mi keresnivalója lehetett itt Chanleigh-ben. Nem úgy festett, mint akikkel a nagybátyja érintkezni szokott. Elhessegette ezt a gondolatot, és szemügyre vette magát a tükörben. Sokkal takarosabban festett, mint amikor hazaért a sétából, bár még így is reménytelenül nem angolos volt a külseje. Az arcára visszatért a szokásos elszánt arckifejezés, azután, hogy két hónapon át csak bizonytalankodott, és hagyta magát sodortatni az eseményekkel. Remélte, hogy a nagybátyja nem utasítja vissza a kérését, és ad neki kölcsön. Kihúzta magát, és lefelé indult a földszintre. Már emelte a kezét, hogy bekopogjon a nagybátyja dolgozószobájának ajtaján, amikor hirtelen meghallotta odabentről a nagynénje, Lady Althea hangját. Megtorpant, és egy pillanatig

elgondolkozott, hogy az előnyére szolgálna-e, ha előtte kellene előadnia a kérését. Habár mindig udvariasan viselkedett a férje unokahúgával, soha nem sugárzott belőle igazi vendégszeretet, és a leghalványabb melegség sem. Nyilván támogatná Maxie kérését, mert örülne, hogy megszabadul a hívatlan vendégtől. Maxie újból emelte a kezét, hogy bekopogjon, amikor megütötte a fülét Lady Collingwood éles hangja: - Megéri az a rémes alak, amennyit fizettél neki? - Igen. Simmons lehet, hogy nem valami kifinomult úriember, de nagyon jól intézte ezt a kellemetlen ügyet Max körül. Néhány érthetetlen szó következett, majd Lord Collingwood azzal fejezte be - ...semmiképp nem kerülhet nyilvánosságra, hogyan halt meg az öcsém. Maxie kővé dermedt. Az apjának régebben is voltak görcsös mellkasi fájdalmai, úgyhogy nem volt váratlan meglepetés, amikor azt a hírt kapták, hogy hirtelen meghalt Londonban. A holttestét visszaszállították Durhambe, és kellő tiszteletadással eltemették a családi sírhelyen. Nem volt semmi oka azt hinni, hogy a halála nem természetes okokból következett volna be - egészen mostanáig. Maxie dobogó szívvel körbepillantott, hogy senki nem látja-e, aztán odaszorította a fülét a tölgyfa ajtóra. - Jellemző, hogy az öcséd halálában is annyi bajt tud okozni, mint életében. Kár, hogy nem maradt Amerikában - zsörtölődött a nagynénje. - Az örökség kérdése is nagy gond lesz, és mi van, ha Maxima rájön, valójában hogy halt meg az apja? - Az örökség problémája majdnem meg van oldva, és Maxima nem fogja megtudni az igazságot. Erről gondoskodtam. - Remélem, igazad lesz, mert ha megtudja, az csak olaj lesz a tűzre - mondta csípősen Lady Althea. - Az a kis pogány nőszemély egyáltalán nem ostoba. A férje éles hangon válaszolt. - Akkor is ilyen barátságtalan lennél vele, ha a mi lányaink is olyan gyönyörűek lennének, mint ő? Döbbent csönd után a felesége azt sziszegte. - Micsoda gondolat! Mintha azt akarnám, hogy a lányaink Maximára hasonlítsanak! Ők jól nevelt angol ifjú hölgyek, nem félvér kis vademberek.

- Az lehet, hogy jól neveltek, de senki nem veszi észre őket, ha az unokanővérük is ugyanabban a szobában van, az biztos. - Persze hogy a férfiak észreveszik, mint a csődörök a tüzelő kancát. Egy igazi hölgy nem akar ilyesféle figyelmet kelteni mondta maróan Lady Collingwood. - Soha nem tudtam megérteni, hogy volt képes az öcséd elvenni egy indián nőt. Már ha tényleg elvette azt a nőszemélyt. És micsoda arcátlanság, idehozni hozzánk a félvér lányát! - Elég, Althea! - csattant fel a férje. - Max lehet, hogy semmirekellő volt, de ő is Collins, és Maxima a lánya. Nem látok semmi kivetnivalót sem a modorában, sem az észbeli képességeiben. Sőt sokkal inkább hölgyhöz méltóan viselkedett veled és Portiával, mint ti ővele. - Egy órája sincs, hogy egy nyíllal támadt rá Portiára! Állandóan rettegek, hogy megvadul, és legyilkol álmunkban! Ha nem szabadulsz meg tőle, majd én megteszem. - Légy egy kis türelemmel. Jövő tavasszal, ha levetette a gyászt, bemutathatjuk a londoni társaságban. Addigra Rosalind is elég idős lesz a debütáláshoz, és mindhárom lányon egyszerre túladhatunk. Az ő külsejével nem lesz nehéz Maximának megfelelő férjet találni. Maxie mélységesen idegenkedett a londoni báli szezon gondolatától, de az semmi volt ahhoz képest, ahogy a nagynénje reagált. Lady Collingwood levegő után kapkodott. - Csak nem képzeled, hogy együtt mutatom be a lányaimmal?! Már a gondolat is képtelenség! - De igen, így képzelem. Nincs semmi képtelenség abban, hogy unokatestvéreket együtt vezessenek be a társaságba. - Nem tarthatjuk itt még egy teljes évig - mondta Lady Collingwood olyan éles hangon, amely az üveget is megkarcolta volna. - Marcus nemsokára hazatér az európai körútjáról, és tudod, milyen fogékony a csinos lányokra. Meg akarod kockáztatni, hogy a fiad belehabarodjon az unokahúgába? Örülnél neki, ha egy kis barbár lenne a menyed? Hosszú csönd után Lord Collingwood halkan azt mondta: - Nem, nem ilyen feleséget kívánnék neki. Lady Collingwood felelt valamit, a szavai elhalkultak, mintha távolabb ment volna az ajtótól.

De ez nem is számított, mert Maxie már így is többet hallott a kelleténél. Szinte émelyegve visszasietett a szobájába, kényszerítve magát, hogy ne rohanjon. Miután bezárta az ajtót, az ágyra roskadt, és remegve összekuporodott, miközben próbálta megemészteni, amit hallott. Legelőször is azt, hogy Lord Collingwood egyértelműen arra célzott, hogy az apja halála nem természetes okokból következett be. Lehetséges, hogy valami baleset érte, vagy útonállók támadták meg? De akkor a nagybátyjának nem lenne semmi oka, hogy ezt eltitkolja. Talán egy bordélyházban érte a halál? Ez nemcsak valószínűtlen volt, de nem is olyan botrányos, hogy ekkora erőfeszítéseket kellene tenni az eltitkolására. Akárhogy is próbálta, Maxie nem talált jobb magyarázatot, mint hogy az apját valaki meggyilkolta. De ki akarná meggyilkolni az elbűvölő modorú, léha Max Collinst? A gyilkosságok indítéka általában szerelmi szenvedély vagy pénz. Mivel Maximus Collinsnak egy árva fillérje sem volt, nyereségvágyból senki nem ölhette meg. De a halálos féltékenység még ennél is valószínűtlenebbnek tűnt. Az apja soha nem volt nagy nőcsábász, és olyan rég távol élt Angliától, hogy a régi szívügyek parazsa már rég kihunyhatott. Lady Collingwood valami örökséget is emlegetett. Maximust az apja kitagadta, de talán örökölt valamit egy távoli rokontól, és azért ölték meg, hogy ne vehesse fel az örökséget. Ha igen, vajon Maxie is veszélyben van-e? Hiszen az apja után ő az örökös. Maxie hitetlenkedve csóválta a fejét. Ilyesmik csak melodramatikus regényekben szoktak történni, nem a valóságban. Lehet, hogy Max valami őrült cselszövéssel pénzhez jutott, és ezért ölték meg? Az azelőtti estén, hogy elindult Londonba, vidáman kijelentette, hogy a pénzügyi gondjaik hamarosan megoldódnak. Az imádott lányából lady lehet, és olyan életet élhet és olyan előkelő férjet választhat, amilyet megérdemel. Nem ez volt az első alkalom, hogy az apja ilyeneket mondott, úgyhogy Maxie csak nevetett, és azt felelte, ő így is nagyon elégedett az életével. Nehéz lett volna elképzelni bármilyen törvényes módját annak, hogy Max nagyobb pénzösszeghez jusson. Az viszont sajnos

egyáltalán nem volt elképzelhetetlen, hogy megpróbálkozott valami törvénytelen dologgal. Maxie nagyon szerette az apját, de tudatában volt a gyarlóságainak is. Talán valami botrányos információ birtokába jutott, mondjuk, egy régi iskolatársáról, és odautazott, hogy megzsarolja. Lehet, hogy az áldozat úgy döntött, könnyebb eltenni láb alól a zsarolót, mint fizetni neki. Nem lett volna túl kockázatos a dolog, hiszen senkinek nem hiányozna egy koldusszegény léhűtő. Kivéve persze a lányát. Ha az apja zsaroláshoz folyamodott, nem lehetséges-e, hogy maga a bátyja volt a célpont? Végül is családi titkoknak a legkönnyebb a birtokába jutni. Maxie úgy ökölbe szorította a kezét, hogy a körmei a tenyerébe vájódtak. Meg kell fontolnia azt az eshetőséget is, hogy Lord Collingwood esetleg megölette a saját öccsét. Talán az a gonosz külsejű ember volt a bérgyilkos. Vajon képes lenne-e a nagybátyja ilyen szörnyűséges tettre? Azt kívánta, bárcsak kapásból elvethetné ezt a gondolatot, de nem tehette. Habár úgy tűnt, a nagybátyja kedveli Maxot, a rokoni szeretet lehet, hogy nem ér sokat, ha zsarolni próbálta valamivel. Egyvalamit Maxie megtanult az elmúlt hónapok során: hogy az angolok szenvedélyesen fontosnak tartják a külsőségeket. Ha az apja megfenyegetett valakit azzal, hogy leleplez egy botrányt, az könnyen az életébe kerülhetett. A nagybátyja ugyan nem szívesen folyamodott volna szélsőséges lépésekhez, de Maxie nem kételkedett benne, hogy megtenné, amit szükségesnek ítél. Ezt szörnyű volt elképzelni is. Lehunyta a szemét, és arra gondolt, megőrült-e. Mindig túl élénk volt a képzelőereje - az apja szerint zabolátlan -, és most elszabadult. Talán van valami teljesen egyszerű, érthető magyarázat is arra, amit hallott. De ha van is, el sem tudta képzelni, mi lehet az. A logikus az lett volna, hogy megkérdezze a nagybátyjától, miről beszéltek, de ez nem tűnt bölcs dolognak. Nem valószínű, hogy csak úgy elárulná azt, amit ennyire próbált eltitkolni. És ha valami bűnt követett el, akkor fenyegetést jelenthet rá nézve is.

Nem tudta elhinni, hogy ártani akarna neki, de hát a saját öccsét is megölette, akkor miért okozna lelkiismeret-furdalást, hogy ugyanezt tegye az unokahúgával? Maxie az ajkába harapott. Csak úgy kavargott benne a fájdalom és a zavaros érzelmek. Csak két dologban volt biztos: az apja nem természetes okokból halt meg, és ő maga nemkívánatos személy az őseinek kastélyában. Azt eddig is tudta, hogy Lady Collingwood nem kedveli, de így is megdöbbentette az a mély ellenségesség, amit kihallgatott. Az a kis pogány nőszemély... félvér... barbár... Még ma éjjel távoznia kell Chanleigh-ből, miután mindenki lefeküdt. De nem fog csak úgy visszatérni Bostonba, előbb elmegy Londonba, és a végére jár, mi az igazság az apja halála körül. Maxie felült az ágyon. Az elhatározás segített, hogy megzabolázza zavaros érzelmeit. Tudta a fogadó címét, ahol az apja megszállt, és több régi barátjának a nevét is, akiket meg akart látogatni Londonban. Ez elég, hogy nekikezdjen a nyomozásnak. A kérdés csak az, hogyan jusson el Londonig. Volt ugyan pár fontja, de ez nem elég postakocsira, úgyhogy gyalog kell nekivágnia. A távolság lehet vagy kétszázötven mérföld, de ez nem nagy kihívás olyan valakinek, aki élete felét azzal töltötte, hogy New England útjain vándorolt. Csakhogy most nem lesz vele az apja, hogy megvédelmezze, és egyedül utazni egy nőnek nem okos dolog. Soha nem öltözött ugyan fiúnak, de Amerikában a nehéz körülmények az utakon rákényszerítették, hogy nagyrészt nadrágban járjon. Szerencsére ilyen ruhákat is hozott magával Angliába. Ha leszorítja a mellét, sapka alá tűri a haját, bő inget, mellényt és kabátot visel, olyan lesz, mint egy fiatal fiú. És ha valaki közelebbről is szemügyre akarja venni, ott van nála a kése. A csomagolás nem volt nehéz, mivel nagyon kevés holmija gyűlt össze életének negyedszázada alatt. A fiúruhákon kívül szüksége lesz egy női ruhára is Londonban, és egy köpenyre, amit takarónak is használhat. A különleges amerikai gyógynövények, amiket magával hozott, szintén fontosak lehetnek egy ilyen úton. Az anyja ezüstfeszülete a nyakában lógott, kis, egyszerű arany fülbevalója, az apjától örökölt óra és a harmonikája jó helyen lesz a kabát zsebében. Edényeket a főzéshez vesz majd valami bádogostól.

Minden könnyen elfért kis, kopott hátizsákjában. Most már csak várnia kellett, míg az egész ház nyugovóra tér. Képtelen lett volna lemenni vacsorázni, és szembenézni a nagybátyjával és a nagynénjével, csak leüzent, hogy fáj a feje, és a szobájába kéri a vacsorát. A legnehezebb feladatnak a búcsúlevélke megírása bizonyult. Ha már hónapok óta Collingwoodéknál vendégeskedett, nem illett volna egyetlen szó nélkül eltűnni. Furcsa, hogy nem tudja lerázni magáról a jó modort, még ilyen házigazdákkal szemben sem. De még fontosabb volt, hogy nem akarta, hogy rájöjjenek, hogy kihallgatta a rejtélyes beszélgetést. Maxie rágta egy ideig a toll végét, míg megjött az ihlet. Csak annyit kell mondania, hogy felment Londonba, hogy meglátogassa ott lakó nagynénjét. Desdemona Ross Cletus és Maximus húga volt, sokkal fiatalabb náluk, özvegy, és igazi kékharisnya, aki igen szenvedélyes és eredeti nézeteket vallott. Mivel Lady Collingwood szívből utálta, nagyon ritkán látogatott el a családi kastélyba. Maxie még soha nem találkozott Lady Ross-szal, de levelezésben álltak. Előző nap lőtt is tőle egy levél, úgyhogy mondhatja azt, hogy Desdemona meghívta látogatóba Londonba. Maxie elégedetten a papír fölé hajolt. Elég nagy neveletlenség es különcség volt csak úgy az éjszaka közepén távozni, de nem fogják üldözni. Az volt az érzése, azzal se nagyon fognak törődni, volt-e pénze postakocsira. Úgy döntött, tényleg felkeresi majd a nagynénjét, akinek a levelei mindig barátságosak és szellemesek voltak. Kellemes lenne találni olyan valakit is a rokonságában, akit közel érez magához. Nem volt nehéz kiosonni a kastélyból. Maxie örült, hogy megint fiúruhát ölthetett, miután hónapok óta folyton szoknyában kellett járnia. Az anyja népénél a nők is nadrágban jártak, és sokkal kényelmesebben érezte magát benne, mint a fehérek divatjában A levélkét a szobájában hagyta. Ha szerencséje van, jó későn találják meg másnap.

Beugrott a konyhába, és összepakolt egy kis sajtot, kenyeret, teát, meg egy nagy darab füstölt sonkát, így legalább egy darabig nem kell ennivalóra költenie kevéske pénzéből. Némi habozás után a nagybátyja dolgozószobájából elvitt egy régi térképet is. Az oldalajtón surrant ki. Jó előjelnek tűnt, hogy az ég kitisztult az előző napi eső után. Az éjszakai levegő nyirkos volt és elég csípős, de lelkesen a tüdejébe szívta, máris boldogabbnak és szabadabbnak érezte magát. Fürge lépteivel gyorsan végigsietett a behajtóúton, de még egyszer megállt, hogy visszanézzen a pompás kastélyra. Maximus örült, hogy hazatérhet a családi fészekbe, és bárhol van is most a lelke, nyilván örül, hogy a csontjai itt pihenhetnek. Chanleigh az apjának az otthona volt ugyan, de neki nem, és nem valószínű, hogy valaha is visszatérne ide. Ő nem volt itt több, mint egy zavaró fodrozódó hullám az angol előkelőség taván, és mint egy hullámot, hamar el is felejtik majd. Megtett öt-hat mérföldet, még mielőtt a hold lenyugodott. A csillagfényben meglátta egy kisebb épület körvonalait, és átvágott az átázott mezőn a kis csűrhöz. Az előző évi széna maradékát tárolták benne, amely illatos fekvőhelyet nyújtott. Letelepedett, a hátizsákját a feje alá tette, és a köpenyével betakarózott. Nem ez az első éjszaka, amit egy csűrben tölt, és nem is az utolsó. De ez az első alkalom, hogy teljesen egyedül van. Régen az apja mindig ott volt mellette, karnyújtásnyira. A gondolat mély fájdalmat ébresztett benne, ami egyszerre volt gyász az apja elvesztése miatt, és bánat a saját magánya miatt. A sírást visszafojtva szorongatta az anyja kis ezüstfeszületét. Ő igazi mohikán, amerikai és Collins, nem fogja sajnálni magát! De ahogy lassan elnyomta az álom, az utolsó gondolata az volt, hogy az apja halála azt jelenti-e, hogy most már egész életében egyedül lesz.

Második fejezet

A

két testvér némán reggelizett, a csöndet csak az újság oldalainak zörgése törte meg néha. A hírek azonban unalmasak voltak, ráadásul több nappal ezelőttiek, úgyhogy Wolverton őrgrófja inkább az öccsét kezdte figyelni a Times széle fölött. Gyerekkorukban sokat számított az öt év korkülönbség, és Giles nagyon is érezte, hogy ő az idősebb. Remélte, hogy most, ezen a télen tényleg lesz rá lehetőségük, hogy felnőttként és egyenlő felekként is összebarátkozzanak. De nem így történt. Robin elmondott magáról egy-két dolgot az első estén, amit Wolverhamptonban töltött, de azóta teljesen magába zárkózott. Tökéletes vendégnek bizonyult, mindig készen állt az udvarias társalgásra, részt vett a szomszédok társasági rendezvényein, ha meghívták. De a gondolatait és az érzéseit elrejtette humora és elbűvölő modora mögé. Giles tudta, hogy valami nagy baj van vele. Az életöröm, ami mindig is Robin legfőbb jellemzője volt, elszállt belőle. Giles gyakran rajtakapta az öccsét, hogy némán üldögél és a levegőbe bámul. Eltűnődött, vajon az a nő-e az oka, aki immár Candover hercegének felesége, vagy az okok még mélyebben rejlenek, és nehezen megfoghatóak. Bármi volt is az oka, érezte, hogy valami eltört az öccse lelkében, talán jóvátehetetlenül. Ez nagyon bántotta, saját maga miatt éppannyira, mint Robin miatt, de semmi ötlete nem volt, hogyan segíthetne rajta. Felsóhajtott, és félretette a Timest. - Van mára valami terved? - kérdezte az öccsétől. Robin kicsit habozott. - Talán sétálok egyet a nyugati erdőben. Még nem is jártam a birtoknak azon a részén. Giles erőltetett jókedvvel azt mondta: - El sem hiszem, milyen szolid életet élsz. Folyton azt várom, hogy egyszer csak eltűnsz. Robin elmosolyodott. - Ha ez történne, ne aggódj. Csak azt jelenti, hogy találtam valami szórakoztatót, mondjuk, egy cigánykaravánt, és nem tudtam ellenállni a csábításnak, hogy velük menjek.

Giles nagyon is örült volna, ha Robin végre talál valami szórakoztatót, ami arra csábítja, hogy valami kiszámíthatatlant tegyen. Felállt, és azt mondta: - Nekem egy békebírósági ülésre kell mennem, rámegy az egész napom. Vacsoránál találkozunk, hacsak nem csábítanak magukkal a vándorcigányok. Miután Giles elment, Robin kiment a konyhába, hogy kérjen egy kis ennivalót a kirándulásra. A szakácsnő, aki elszánta magát, hogy kicsit felhizlalja, négyszer annyit csomagolt neki, mint amennyit meg tudna enni. Kár, hogy nem javult az étvágya. Aztán elindult a dombokon át a nyugati erdő irányába. Túl sűrű volt az erdő, a lovagláshoz nehéz terep lett volna, ezért inkább gyalog vágott neki, ami a hangulatához is jobban illett. Azt remélte, hogy Wolverhampton békéje és otthonossága begyógyítja a sebet, amely gyötri. Bizonyos értelemben így is lett. Fizikailag megerősödött, és ritkábban voltak rémálmai. Sehol másutt nem lett volna szívesebben, de éppen ez volt a baj. Régebben többnyire az volt a fő problémája, hogy eldöntse, mi legyen a következő kalandos dolog, amit kipróbál. Most elöntötte valami szürke melankólia, amit még soha nem tapasztalt, inkább lelki, mint testi kimerültség. A rövid, kötelező ruxtoni látogatáson kívül az elmúlt hat hónapot azzal töltötte, hogy aludt, lovagolt, kirándulgatott a környéken, és próbálta bepótolni a lemaradását olvasásban és levelezésében. A legfőbb dolga az volt, hogy elkerülje az előkelő helybéli lányokat, akik megpróbálták behálózni. A két nőtlen és jó partinak számító Andreville fivért nagyon szívesen látták a tél minden társasági eseményén. Bár Giles örökölte a címet és a hatalmas vagyont, úgy tartották, nem valószínű, hogy újból megnősülne, úgyhogy a lányok inkább Lord Robertre vetették ki a hálójukat. Megnyerő szőkeségén kívül vonzó volt titokzatos múltja és tetemes vagyona is, és annak az esélye, hogy egyszer ő fogja örökölni a címet is, csak tovább fokozta a vonzerejét. Robin felsóhajtott, és a jobb vállára vette a tarisznyát, amibe az ennivalót csomagolta. Nem lett volna ellenére, hogy fülig

beleszeressen valakibe, de lehetetlen volt akár csak elképzelni is, hogy feleségül vegye bármelyik érdektelen ártatlan lánykát, akikkel az előkelő yorkshire-i társaságban találkozott. Ismerte Maggie-t már egészen fiatal hölgyként is, de ő tizenhét éves korában sem lehetett ilyen unalmas. Meleg nap volt, jólesett, amikor beért az árnyas erdőbe. Régi, kopottas ruhákat viselt, úgyhogy nem érdekelte, hogy a bozót beleakad, miközben végigballagott a kanyargó erdei csapásokon, amelyeket a szarvasok és más vadállatok vágtak a bozótba. A nap még mindig magasan állt, amikor kiért egy kis tisztásra a patak mellett, amely átszelte az erdőt. Elmosolyodott, mikor meglátta az ősöreg tölgyfát, amelyről a kertészük azt mondta egyszer, több száz éves lehet. Robin gyerekkorában mindig varázslatosnak találta ezt a helyet. Leheveredett a fa alá, és arról álmodozott, hogy meglátogatják a tündérek. Talán most is megtalálja itt a régi varázslatot. Lerakta a tarisznyáját, és elnyújtózott a fűben, a fa és egy bokor árnyékában. A feje alatt összefonta a karját, és lustán felbámult a lombkoronára. Hiba volt hagyni, hogy kiüresítse az elméjét, mert azonnal elárasztotta a sötét kétségbeesés. Komoran küzdött ellene. Nappal el tudta űzni a démonokat, de tapasztalatból tudta, hogy éjszaka úgyis visszatérnek a rémálmaiban. Mindegyik rosszabb volt, mint az előző, és néha attól félt, hogy csak idő kérdése, és rámegy a józan esze. De itt azért még nem tartott. Kényszerítette magát, hogy inkább a jövőjére gondoljon. Giles nagylelkűsége ellenére nem töltheti az élete hátralévő részét Wolverhamptonban. Utazgathatna. Habár Európát már úgy ismeri, mint a tenyerét, a Keletet vagy az Újvilágot még soha nem látta. De az utazásba már belefáradt. Giles azt javasolta, vegyen részt a parlament munkájában. Az Andreville család egyik képviselői helye hamarosan megüresedik, es ez fórumot nyújthatna Robinnak a közügyek gyakorlására. Egy másik lehetőség, ami inkább megfelelt volna a vérmérsékletének, az volt, hogy legyen politikai újságíró. Az újságírók meglehetősen

vagány és tiszteletlen népség. Jól beillene közéjük, ha visszanyerne a régi vagányságát és tiszteletlenségét. Úgy tűnt, a tisztás elvesztette régi varázsát, mert a gondolatai ugyanazokat a meddő köröket rótták, mint hónapok óta mindig, es a lelkesedés semmiféle szikrája nem pattant ki belőle. Mivel a nap kellemesen meleg volt, a fű illatos, elaludt, és remélte, hogy a rémálmok megvárják az éjszakát. Maxie nagyon élvezte az erdő hűvösséget a déli napon való gyaloglás után. A parasztgazda, aki reggel felvette a szekerére jói tette, hogy ezt az utat javasolta. Maxie elkerülte az országutat, inkább a csendesebb kis mellékutakat választotta, ahol egy magányos vándorlegény nem kelti fel senki figyelmét. Ez az erdei út olyan csendes volt, hogy órák óta nem találkozott egy árva lélekkel sem, és házakat sem látott. Az egyetlen hátránya az volt, hogy már előző nap elfogyott az elemózsia, amit magával hozott, és a gyomra hangosan korgott. A gazda azt mondta, legfeljebb estefelé ér majd lakott területre. Amerikában jóllakott volna abból, amit a természet nyújt, de Angliában nagyon szigorú törvények vannak az orvvadászok és birtokháborítók ellen. Habár, ha nagyon éhes lesz, lehet, hogy ez sem fogja visszatartani. Patadobogás és kerekek zörgése ütötte meg a fülét. Maxie megtorpant, és félrehajtott fejjel hallgatózott. Valami súlyos szekérféleség közeledett a háta mögött az úton, és nem volt kedve találkozni senkivel ilyen elhagyatott helyen. Lehúzódott az útról a bozótba, és beljebb tért az erdő sűrűjébe. A háromnapi utazás során már megszokta az ilyen kitérőket. Azon kívül, hogy kétszer felvette a szekerére két hallgatag gazda, nem is találkozott egy árva lélekkel sem. Hallotta, hogy csilingelnek a lószerszámok és kopognak a paták, ahogy elhalad a szekér. Épp vissza akart térni az útra, amikor megütötte a fülét egy madár éles trillája. Megtorpant, és mosoly terült el az arcán. Az utazás egyik fő gyönyörűsége volt, hogy új növényeket és állatokat fedezhetett fel. Ez a madárcsiripelés nagyon úgy hangzott, mintha a híres-nevezetes

angol csalogány dala lenne. Egy hónappal ezelőtt is hallotta már egyszer, de az unokahúgai nem tudták megerősíteni, hogy tényleg csalogány volt. A madarakat ők csak sülve és mártásban feltálalva ismerték. Csendben továbbosont a bozótban, és meg is pillantotta a kis barna tollcsomót a sűrű ágak között. Tovább gázolt a bokrokon keresztül, a tekintetét a lombsátorra szegezve. A figyelmetlensége miatt egyszer csak megbotlott valami váratlan akadályban, szitkozódva próbálta megtartani az egyensúlyát, de a hátizsákjának súlya miatt elbotlott. Megalázó esetlenséggel elterült. Próbált az oldalára fordulni, hogy a vállával fogja fel az esést. A következő pillanatban rájött, hogy nem a hűvös erdei talajra zuhant, hanem valami melegebb és puhább dologra. Meleg, puha, és ruhás. Ahogy levegő után kapkodott, rájött, hogy egy férfin terült el teljes hosszában. Az illető szunyókálhatott, mert összerezzenve felriadt, a kezét ösztönösen felkapta, és megragadta Maxie karját. Összesimult a mellkasuk, és egymás szemébe bámultak. Az eleven, kék szemekben kicsit ijedt éberség tükröződött, amit egy pillanattal később felváltott a vidámság. Egy hosszú pillanatig csak feküdtek egymáshoz simulva - idegenek, de olyan közel, mint két szerelmes. A férfi szája mosolyra húzódott. - Elnézést kérek, amiért az útjába feküdtem. - Sajnálom - mondta mogorván Maxie. Elhúzódott, és magában hálát adott, hogy a sapkája a helyén maradt, és az arcára is árnyékot vetett. - Nem néztem a lábam elé. Feltápászkodott, és már készült is elillanni a fák közé. Aztán elkövette azt a hibát, amit Lót felesége, és hátranézett. Az első benyomása csak futó volt a férfiról. Megragadó szempár, szökés haj, szépen formált, mozgékony száj. Csak amikor kicsit messzebbről nézett vissza rá, akkor vette észre, hogy a legjóképűbb férfi, akit valaha is látott. Hosszú hajában a szőke minden árnyalata

ott csillogott, a sötét aranyszínig, és az arca olyan volt, hogy egy angyal is megirigyelhette volna. Az futott át az agyán, hogy talán Oberonnal, a tündérek királyával találkozott ezen a varázslatos tisztáson. Nem, ehhez túl fiatal, és az is biztos, hogy egy tündér nem járna ilyen világias ruhákban. A szőke férfi felült, és nekitámasztotta a hátát a fa törzsének. - Egyszer-kétszer előfordult már velem, hogy nők rám vetettek magukat, de azért nem ilyen elszántsággal - jegyezte meg, és a szeme sarkában mosolyráncok jelentek meg. - Szerintem nem kéne ilyen rámenősnek lenni. Maxie megfeszült. Még jobban elmélyítette egyébként is mély hangját, és nyersen azt felelte: - Úgy látszik, még nem ébredt fel teljesen. A nevem Jack, nem vagyok nő, és nem szokásom férfiakra vetni magam. Az idegen felvonta a szemöldökét. - Messziről kiadhatja magát fiúnak, de elég rendesen rám esett, és ahhoz épp eléggé ébren voltam, hogy rájöjjek, mit tartok a karjaimban. - Éles tekintetével végigmérte a lányt, tetőtől talpig. - Egy jó tanács: ha meggyőző akar lenni, ne hagyja, hogy szétnyíljon a kabátja, és viseljen bővebb nadrágot, mert még soha nem találkoztam olyan fiúval, akinek olyan alakja lett volna, mint magának. Maxie elvörösödött, és lejjebb rángatta a kopottas kabátot. Megint kereket akart oldani, de a férfi megnyugtatóan felemelte a kezét. - Nem kell elszaladnia, igazán ártalmatlan fickó vagyok. Ne felejtse el, maga támadott meg engem, nem fordítva. - Jól megtömött tarisznyája után nyúlt, amely ott hevert karnyújtásnyira. - Ideje lenne ebédelni, és nekem bőven van ennivalóm, több is, mint amivel meg tudok birkózni. Nem lenne kedve velem tartani? Maxie úgy érezte, nem ártana távol tartania magát ettől a túlságosan is jóképű fiatalembertől, de barátságos volt és nem látszott veszélyesnek, és egy kis beszélgetés nem lett volna ellenére. A döntésben az segített, amikor a férfi előhúzott egy nagy darab pástétomot, és megcsiklandozta az orrát a finom illat.

A gyomra nem bocsátaná meg, ha visszautasítaná a meghívást. Ha biztos benne, hogy van elég, akkor szívesen elfogadom. - Lerakta a hátizsákját a földre, aztán letelepedett, biztonságos távolságba, hátha az ifjú Apolló veszélyesebbnek bizonyul, mint amilyennek látszik. A szőke férfi odanyújtott egy szeletet a pástétomból. Aztán megint belekotort a tarisznyájába, és hideg sült csirkét, néhány zsemlét és egy kis üveget vett elő. Kihúzta belőle a dugót, és lerakta kettőjük közé. - A sörön is megosztozunk. - Én nem iszom sört - felelte Maxie. Pástétomot azonban nagyon is evett. Nagy erőfeszítésébe került, hogy ne falja fel egy szempillantás alatt, olyan éhes volt, mint egy farkas. Nagyon ízletes volt a finoman fűszerezett darált marhahús és a zöldségek keveréke. A férfi is evett pár falatot, aztán elgondolkozva azt mondta: - A legtöbb helyen udvariatlanságnak tartják, ha valaki fedett fővel eszik. Maxie nem szívesen leplezte le magát, de ennek nem tudott ellentmondani. Ha elfogadta a vendéglátást, az kötelezettségekkel is jár. Felemelte a kezét, és levette a formátlan sapkát, közben óvatosan szemmel tartva vendéglátóját. Az idegen egy pillanatig megbámulta, feszült arccal. Maxie látott már ilyen reakciót férfiaktól, és a keze kicsit megmozdult, hogy ha kell, gyorsan előkaphassa a kését. Szerencsére a férfi nem tett semmi ostoba vagy vulgáris megjegyzést. Nagyot nyelt, aztán megkérdezte: - Még egy kis csirkét? Maxie megnyugodva elfogadott egy combot. - Igen, köszönöm. A férfi is vett egy darabot, aztán megkérdezte: - És hogy került Wolverton márkijának erdőjébe? - Épp az úton mentem, amikor meghallottam, hogy egy szekér közeledik. Úgy gondoltam, okosabb lesz elbújni, és bementem az erdőbe, aztán elcsalt egy csalogány hangja. És maga mit keres itt, talán orvvadász? A férfi sértetten pillantott rá. - Úgy nézek ki, mint egy orvvadász? - Nem. Legalábbis nem, mint egy sikeres orvvadász. - Maxie végzett a csirkecombbal, és elegánsan lenyalogatta az ujjait.

Másrészt viszont azt sem mondhatnám, hogy úgy néz ki, mint nem tudom minek az őrgrófja. - Elhinné, ha azt mondanám, hogy az vagyok? - Nem. - Maxie kissé tiszteletlen pillantással végigmérte a férfi öltözékét, amely finomnak látszott ugyan, de igencsak viseltesnek. - Maga kitűnő ítélőképességgel megáldott ifjú hölgy. Ha tudni akarja, igaza van. Nem vagyok Wolverton őrgrófja. Legalább annyira, ahogy maga sem angol. - Ezt miből gondolja? - Nagyon jó fülem van az akcentusokhoz. A magáé majdnem olyan, mint az angol nemeseké, de nem egészen. Elgondolkozva, összeszűkült szemmel méregette. - Szerintem amerikai, valószínűleg New Englandből. - Elég jól találgat - mondta könnyedén Maxie. - És továbbra is azt állítja, hogy Jack a neve? - Maga túl sokat kérdez. - A kérdezgetés a legjobb módszer a kíváncsiságunk kielégítésére - vágta rá logikusan. - És a legtöbbször beválik. - Ez kétségtelen. - Maxie egy pillanatig habozott, de nem látott rá semmi okot, hogy ne válaszoljon. - Maxima a nevem, de többnyire Maxie-nek szólítanak. - Szerintem a Minima jobban illene magához - jegyezte meg a férfi, végigmérve a lány apró termetét. Maxie elnevette magát. - Na, maga se egy Herkules. - Igen, de engem nem is hívnak Herkulesnek, és nem próbálok senkit megtéveszteni. - Az apámat Maximusnak hívták, utána neveztek el. Senkinek nem jutott eszébe, hogy belenövök-e a névbe, csak amikor már túl késő volt. - Maxie bekapta az utolsó falat zsömlét. - És ha nem Herkules a neve, akkor micsoda? - Sok mindennek nem hívnak. Belekortyolt a sörbe, míg fontolgatta, mit válaszoljon. Nyilván egy csavargó, aki annyi nevet használt már, hogy hirtelen maga sem emlékszik, minek is keresztelték, gondolta Maxie. Végül Robin azt mondta: - Az utóbbi időben Lord Robert Andreville a nevem.

Maxie kicsit ijedten megkérdezte. - Tényleg nemesember? A kopottas ruhák ellenére valóban előkelő volt a férfi modora. Aztán összevonta a szemöldökét. - Ugye csak tréfál? Az apám egyszer elmagyarázta a nemesi címeket. Egy igazi lord nem használja a lord címet a keresztnevével együtt. Ez a „Lord Robert” biztos csak kitaláció. - És én még azt hittem, hogy átvághatok valakit, aki a gyarmatokról érkezett. - A férfi szeme huncutul megcsillant. - Igaza van, közember vagyok, és kicsit sem nemes. A barátaim Robinnak hívnak. Bármi is legyen a neve, csodálatosan kifejező az arca, gondolt. Maxie. Lehet, hogy nem is szélhámos, csak színész. Persze mindkettő lehet. Maxie azon kapta magát, hogy visszamosolyog. A férfi megint belenyúlt a tarisznyába. - Megkínálhatom egy kis piskótával? - Az nagyszerű lesz. - Maxie elvett egy szeletet, és igyekezett nem túl mohónak látszani. A férfinak csodálatosan megragadó mosolya volt, az a fajta, amivel tucatnyi dolgot el lehet adni az embereknek, amire nincs is szükségük. Maxie és az apja sok szeretetre méltó csirkefogóval találkoztak az utazásaik során, és az állítólagos Lord Robert is nagyon ilyenfajtának látszott. Tulajdonképpen Max sem sokban különbözött tőlük. Lehet, hogy a lánya azért vonzódik az elbűvölő csirkefogókhoz. Élvezettel megette a piskótát, és arra gondolt, rég volt része ennyire finom ebédben. Miután végzett a süteménnyel, a patakhoz ment, hogy megmossa a kezét, és igyon a hűs vízből. Robin elgondolkozva figyelte különös vendégét. Habár mindent elkövetett, hogy álcázza magát a formátlan ruhadarabokkal, tenyere nagyon jól emlékezett az alattuk rejlő idomokra. Amikor Maxie visszatért, megkérdezte: - A közelben lakik? - Nem, Londonba tartok. - Maxie fogta a sapkáját és a táskáját. - Köszönöm, hogy megosztotta velem az ebédjét. - Londonba! - kiáltott fel meglepetten Robin. - Te jóságos ég, komolyan úgy gondolja, hogy egyedül gyalogol el odáig? - Csak kétszáz mérföld. Két héten belül odaérek. Hát akkor, isten áldja -

Maxie felrakta a sapkát, és jól a fejébe húzta, hogy árnyékot borított ragyogó barna szemére. Robin visszanyelte a megjegyzést, hogy kár eltakarni egy ilyen gyönyörű arcot. Amikor a karjaiban találta, először azt hitte, egy pajkos kölyök a bátyja ruháiban. De aztán amikor levette azt nevetséges sapkát, a lélegzete is elakadt. Maxima olyan egzotikus szépség volt, ami a félvéreknél gyakori. Finom vonásai angolosak voltak, de a sima barna bőr, a fényes, hollófekete haj és a különös arccsontok határozottan idegenszerűek voltak. Olyan arc, amit nem könnyű elfelejteni. De a szépség volt legkevésbé érdekes rajta. Ami úgy vonzotta, mint egy mágnes, inkább a belőle áradó egyenesség volt, és valami csendes erő, amely minden szavában és gesztusában megmutatkozott. Rég elnyomott érzelmek egész áradatát indította meg benne, amelyek úgy feltorlódtak, mint a megolvadó jégtáblák tavasszal. Határozottan kényelmetlen érzés volt. A nagy érzelmi kavarodásban egyvalami vakítóan világos volt, nem szabad engednie, hogy ez a különleges teremtés csak úgy kisétáljon az életéből. Gyorsan összeszedte az ebéd maradékait, aztán felállt, a vállára vette A tarisznyát, és Maxie nyomába eredt. - Nem leküzdhetetlen a távolság Londonig - mondta -, de az utak nem biztonságosak egy magányos fiatal nőnek. - Eddig sem esett semmi bántódásom - felelte Maxie. - Kivéve, hogy maga rájött, hogy nő vagyok. De nem leszek olyan óvatlan, hogy még egyszer valakiben hasra essek. - Egy fiatal fiú ugyanúgy veszélyben lehet - Robin lenézett Maxie-re, és csak most vette észre igazán, hogy milyen alacsony. Százötvenegy-két centi lehetett, de olyan tökéletesen arányos, hogy nehéz volt megbecsülni a magasságát, ha nem állt közvetlenül mellette az ember. - Ami azt illeti, egyes útonállókat esetleg jobban érdeklik a fiúk. A barna szemek vetettek rá egy oldalpillantást. Egy jól nevelt ifjú hölgy meg se értette volna a megjegyzést, de Maxie igen. Talán mégsem olyan naiv.

- Errefelé északon aránylag biztonságosak az utak, de minél közelebb érünk Londonhoz, annál veszélyesebbek - folytatta Robin, miközben kiértek az erdőből az útra, és délnek indultak tovább. - Nagyon jól meg tudom védeni magam - csattant fel Maxie, akinek kezdett elfogyni a türelme. - Kés van magánál? Maxie szúrós pillantást vetett rá. - Elég erősen rám esett, és éreztem valami keményet, ami egy kés nyele lehetett - magyarázta Robin. - Igen, van nálam kés, és tudom, hogy kell használni mondta Maxie határozott figyelmeztetéssel a hangjában. - Az nem elég, ha több útonálló megtámadja. - Nem áll szándékomban semmilyen tömegverekedésbe keveredni. - Az embernek nincs mindig választása - felelte szárazon Robin. Fagyos csöndben mentek tovább. Maxie tüntetőleg nem vett tudomást a férfi jelenlétéről, Robin pedig a fejét törte. Habár csak egy órája ismerte a lányt, tudta, hogy hiába próbálná, úgysem tudja lebeszélni a szándékáról. Lehet, hogy minden baj nélkül elér Londonba, de annak is nagy az esélye, hogy valami baj éri útközben. Még ha nem is bűvölte volna el így, akkor is nehezére esne, hogy egy nőt - ráadásul ilyen aprócskát engedjen egyedül nekivágni egy ilyen hosszú útnak. A végkövetkeztés elkerülhetetlen volt. - Nem tehetek mást, mint úriembernek, kötelességem elkísérni Londonba. - Micsoda? - Maxie megtorpant az út közepén, és rámeredt. Elment az esze? - A legkevésbé sem. Maga egy fiatal hölgy, egyedül egy idegen országban. Igazán tisztességtelen lenne, ha hagynám, hogy egyedül folytassa az útját. - Robin is megállt, és elővette legbizalomgerjesztőbb mosolyát. - Különben is, nincs jobb dolgom. Maxie félig felháborodva, félig nevetve azt mondta: - És mégis mitől úriember? - Az úriemberek nem dolgoznak. Mivel én sem dolgozom, tehát csak úriember lehetek.

Maxie nevetett. - Maga igazán abszurd fickó. Ezzel a logikával egy kisgyermeket se győzne meg. Még ha nem is dolgozik, csak nem vághat neki így egy ilyen hosszú útnak. - De igen. Tulajdonképpen már meg is tettem. Maxie szemügyre vette kéretlen kísérőjét. Közepes termetű volt, és bár még így is egy fejjel magasabb volt nála, elegáns alakjával nem úgy festett, mint aki verekedésre termett. Nemcsak ártalmatlannak néz ki, de egyenesen hasznavehetetlennek - jelentette ki, és folytatta az útját. - Szerintem inkább nekem kéne megvédenem magát, és nem fordítva. Én az életem nagy részét az utakon vándorolva töltöttem, és tudom, hogyan gondoskodjam magamról. Nincs semmi szükségem kísérőre, bármilyen nemesek is a szándékai. Amikor Robin erre elmosolyodott, csípősen hozzátette: - Még az is lehet, hogy maga sokkal veszélyesebb, mint bármelyik hipotetikus útonálló. Robin arcán sértettség futott át. - Szóval a hölgy nem bízik meg bennem. - El sem tudok képzelni rá semmi okot, miért bíznék meg magában - Maxie félrehajtotta fejét. - Maga talán színész? Állandóan szerepel, és a színészek gyakran vannak munka nélkül. - Sok szerepet játszottam már életemben - ismerte be Robin -, de soha nem a színpadon. Ha megpróbálkozott volna a színészettel, nyilván elsöprő sikert aratott volna, ha másért nem, mert nyilván sok nő akadna, aki szívesen fizetne azért a privilégiumért, hogy bámulhassa. - És végzett valaha is bármiféle hasznos munkát? Vagy csak nő bele a nagyvilágba, mint a dudva? - A munka mindig elbűvölt. Órákig tudom nézni, ahogy mások dolgoznak. Maxie küzdött, hogy elrejtse mosolyát, de kevés sikerrel. - Látom, hogy nem tudom jobb belátásra bírni. Esetleg megfontolom a dolgot, ha van elég pénze, hogy vegyen mindkettőnknek postakocsijegyet Londonig. De etetni nem tudok két embert, magamnak is kevés, ami van.

Robin ezen egy pillanatig elgondolkozott. Aztán felragyogott az arca. - Pillanatnyilag nem állok túl jól, és a bankárom sajnos Londonban van. De ha szükséges, levegőből is tudok pénzt elővarázsolni. Mielőtt Maxie hátrább húzódhatott volna, benyúlt a sapkája alá. Az ujja hegye súrolta a fülét. Habár futó volt az érintés, Maxie megborzongott tőle. Robin elhúzta a kezét az orra előtt, és felmutatott egy shillinget, amely a semmiből ott termett a kezében. - Nem rossz - ismerte be Maxie. - De egy ilyen trükk nem ér annyit, mint ha arannyá tudná változtatni az ólmot. - Trükk? - Robin sértett arcot vágott. - Ez varázslat, nem egyszerű szemfényvesztés. Adja ide a kezét. Maxie mosolyogva megállt, és engedelmeskedett. Robin a jobb tenyerébe rakta a shillinget, és meleg és erős kezével rázárta az ujjait. - Szorítsa ökölbe a másik kezét is, és én átvarázsolom pénzt az egyikből a másikba. Maxie engedelmeskedett. Robin néhány kecses mozdulatot tett a levegőben és érthetetlen szavakat mormolt, aztán azt mondta. Tessék, a shilling átvándorolt. - Még gyakorolnia kell, Lord Robert, mert a shilling még mindig itt van. - Maxie kinyitotta a kezét, aztán elállt a lélegzete. Nem egy shilling feküdt a tenyerén, hanem kettő. - Ezt meg hogy csinálta? - Egyszerű - vigyorgott Robin. - Igaz, ez csak kis trükk, de elég ügyes vagyok ezekben a dolgokban. Sokszor bűvészkedésből teremtettem elő a megélhetésemet, ha üres volt a zsebem. Nyilván csavargó lehet, bármilyen szórakoztató is, gondolta Maxie. Visszaadta a két shillinget. - Ez nagyon érdekes volt, Lord Robert, de mi lenne, ha most visszatérne szépen szunyókálni az erdőbe, és engem békén hagyna? - Az országutak nyilvánosak. Robin zsebre vágta a pénzérméket. - Mivel úgy döntöttem, Londonba megyek, nem akadályozhat meg benne. Maxie kinyitotta a száját, aztán megint becsukta. Amit Robin mondott, igaz. Hacsak az útitársa meg nem támadja - ami nem tűnt túl valószínűnek -, ugyanannyi joga van az országutat használni. Ha úgy dönt, hogy ugyanazon az úton sétál és ugyanolyan tempóban,

mint ő, mit tehetne ellene? A kóbor kutyák jutottak eszébe, amelyek néha a nyomukba szegődtek, amikor az apjával vándorolt. Mint a kutyák, előbb utóbb Robin is megunja majd, és lemarad. Az ilyen elbűvölő csirkefogók általában kevésbé kitartóak, mint a korcs kutyák. Csak egy kis türelem kérdése, és megszabadul tőle.

Harmadik fejezet

Chanleigh

Court fogadószobája zsúfolva volt szebbnél szebb dísztárgyakkal, de Desdemona Ross, aki majdnem háromszáz mérföldet utazott idáig, nem vesztegette az idejét a megcsodálásukkal. - Hogy érted azt, hogy Maxima Londonba ment, hogy engem meglátogasson? - kérdezte, felvonva sűrű, vörösesbarna szemöldökét. - Én nem vagyok Londonban, itt vagyok Durhamben. Hadd tegyem hozzá, kedvem ellenére. Lady Collingwood fagyos pillantást vetett a sógornőjére. - Olvasd el magad. - Elvett az íróasztalról egy összehajtogatott papírlapot, és odanyújtotta. - Az a hálátlan kis vadmacska három nappal ezelőtt faképnél hagyott minket, se szó, se beszéd, az éjszaka közepén. Desdemona összevont szemöldökkel elolvasta a levélkét. - Maxima azt írja, hogy én meghívtam egy hosszabb látogatásra, de ez nem igaz. Azért utaztam ide, hogy találkozzak vele, és úgy gondoltam, ha jól kijövünk egymással, esetleg elviszem magammal Londonba, de semmi ilyet nem írtam neki! - Maxima a legkiszámíthatatlanabb kis nőszemély, cseppet sem civilizált vagy jól nevelt. - Lady Collingwood unottan megvonta a vállát, és a sógornője öltözékét szemlélte. Desdemonának zseniális tehetsége volt hozzá, hogy lomposnak hasson. Úgy látszik, ellene van a kékharisnyaelveinek, hogy csinosan fessen. Persze lehet, hogy okos tőle, hogy sötét színű, mindent leplező köpenyekben és kalapokban járkál. Lobogó vörös haja reménytelenül nem előkelő, és megérdemli, hogy ilyen szigorúan hátrafogják. Na és az alakja... hát azt sem lehet épp divatosnak mondani. Lady Collingwood önnön tagadhatatlan eleganciájának biztos tudatában folytatta: - Éjfélkor megszökni, hogy felüljön egy postakocsira, hát ez pont olyan, mint amit várni lehet tőle. Egyébként hazudozás is. Ásított, előkelően a szája elé emelve a kezét. Komolyan mondom, Desdemona, szerencséd van, hogy nem kell találkoznod vele. Csodálom, hogy Maximus elmerészelte hozni ide. Az erdőbe való, a barbár indián rokonsága közé.

- Szemben a barbár angol rokonságával? - kérdezte Desdemona gyilkos kedvességgel. - Az anyja lehet, hogy indián nő volt, de legalább nem kereskedőfamíliából származott. Althea elvörösödött. Éveken át próbálta elfelejteni, hogy az apja hogyan jutott a vagyonához. A heves visszavágást az akadályozta meg, hogy belépett a férje. - Dizzy! - kiáltott fel, kellemes meglepetéssel az arcán. - Írhattál volna, hogy jössz. Borzasztó rég nem jártál nálunk. A húszévnyi korkülönbség ellenére, és bár semmi hasonlóság nem volt köztük, Desdemona és a bátyja nagyon szerették egymást. Desdemona felállt, és gyorsan megölelte, bár érezte, hogy kicsit megdermed a nagy érzelemnyilvánítástól. Tudta, hogy így lesz, ahogy a bátyja is tudta, hogy akkor is megöleli, ahogy mindig szokta. - Úgy hallom jobb lett volna, ha három nappal előbb érkezem, Clete. Lord Collingwood fájdalmas arcot vágott. Ő se szerette jobban gyerekkori becenevét, mint Desdemona a Dizzyt. - Azért jöttem, hogy megnézzem, hogy van az unokahúgom, es erre mit hallok, megszökött valami légből kapott mesével, hogy hozzám jön látogatóba. Lord Collingwood összevont szemöldökkel, értetlenül nézett húgára. - És miért nem vagy Londonban, hogy őt várd? - Mert nem hívtam meg. Úgy látszik, az a szegény lány olyan nyomorúságosan érezte magát itt, hogy megszökött, abban a reményben, hogy én majd kedvesebb leszek hozzá. Hát hogy bántál az öcséd egyetlen gyermekével? - Maxima nem gyermek, felnőtt nő, csak pár évvel fiatalabb nálad - mondta védekezően Lord Collingwood. - És nem kérte ki a véleményemet, mielőtt eltűnt. - Csodálkozom, hogy volt pénze postakocsira - mondta Desdemona. - Azt hittem, Max gyakorlatilag egy fillér nélkül halt meg. Hirtelen csönd lett, Collingwoodék pillantásokat váltottak. - Igazad van, nem nagyon volt pénze - mondta Lady Collingwood a homlokát ráncolva. - Én csináltattam neki a gyászruhát is, amikor Maximus meghalt. Igenis gondoskodtunk róla, habár hálát nem nagyon mutatott.

- Ha elvártátok tőle, hogy hálálkodjon, nem csoda, hogy elment. Desdemona ismét a bátyjához fordult. - Lehet, hogy felnőtt nő, de idegen Angliában. Bármi történhetett vele, főleg, ha gyalog vágott neki az útnak. - Te jóságos ég, csak nem jutott eszébe ilyesmi! - Lord Collingwood zavart arccal megtorpant. - Ma reggel észrevettem, hogy eltűnt egy térkép az íróasztalomból. Gondoltam, valaki talán kölcsönvette. - Úgy néz ki, valóban ez történt. Mivel ő meg Max az év nagy részét azzal töltötték, hogy New Englandet járták, ehhez képest egy út Londonba semmiségnek tűnhetett neki. - Desdemona már meg se próbálta visszafogni a dühét. - Igazán szégyellhettek magatokat! Max azt hitte, a lánya biztonságban lesz itt Chanleighben, ehelyett ti elüldöztétek. Collingwood elvörösödött. - Én azt hittem, Maxima jól érzi itt magát. Azt terveztem, a lányaimmal együtt bevezetem a londoni társaságba, de nem akartam erőltetni a dolgot. Nem tűnt illendőnek a jövőjéről beszélni, mikor még alig heverte ki az apja elvesztését. Desdemona a sógornőjére szegezte szúrós tekintetét. - És te is jól bántál vele, Althea? Semmi csípős megjegyzés a származásáról? Rendeltél neki rendes ruhákat, bemutattad a környékbeli fiatalembereknek? - Ha téged annyira érdekel az a kis vadember, te miért nem tettél semmit? - vágott vissza Lady Collignwood bűntudatosan. Bármikor meglátogathattad volna az elmúlt hónapok során, de te csak pár levélkét írtál. - Egy parlamenti törvényjavaslaton dolgoztunk, amely az inasok védelméről szól, és mivel végre sikerült némi előrehaladást elérni, nem hagyhattam ott Londont - felelte Desdemona zavartan. - Igazad van, többet is tehettem volna. De azt hittem, jó helyen van itt, amíg lesz időm meglátogatni. - Nincs értelme vádaskodni - szólt közbe Collingwood, remélve, hogy sikerül megakadályozni a komolyabb veszekedést. A lényeg most az, hogy visszahozzuk épségben Maximát. - És ezt hogy akarod elintézni? Egy pillanatnyi gondolkodás után Lord Collingwood megkönnyebbülten bólintott. - Ismerek valakit,

aki épp megfelelő erre a feladatra. Simmons most Newcastle-ban van. Érte küldetek, és elmagyarázom, mi lesz a dolga. Ha szerencsénk van, Maxima rövid időn belül itthon lesz. - Küldess érte, ha akarsz, de én magam indulok utána - jelentette ki Desdemona. - Valakinek a családból törődnie kell vele annyira, hogy legalább megpróbálja megkeresni. Hogy néz ki? Lord Collingwood kezdte volna mondani, hogy ez abszurd ötlet, és az ilyesmit a hozzáértőkre kell hagyni, de vetett egy pillantást Desdemona elszánt arcára, és úgy döntött, egyszerűbb, ha elengedi. Végül is független nő, nagyvilági özvegy, és vannak szolgai, akik a rendelkezésére állnak. Nem kerülhet nagy bajba. A mérföldek fogytak és a délután haladt előre, de Maxie kéretlen kísérője semmi jelét nem mutatta, hogy megunta volna a társaságát, és nem maradt le fürge léptei mellől. Robin néha tett valami tréfás megjegyzést az elhaladó látnivalókra, és hébe-hóba kicsit beszélgettek is. Olykor fütyörészett, nagyon muzikálisan. Maxie-nek be kellett ismernie, hogy így gyorsabban fogynak a mérföldek. Elhagyták az erdőt, és kiértek egy szélesebb útra, ahol már nagyobb volt a forgalom. Közeledett a vacsoraidő, amikor odaértek egy csendes kis faluhoz, ahol szürke kőházak sorakoztak. Robin a King Richárdhoz címzett fogadóra mutatott. - Meghívhatom egy vacsorára? Ehet bármit, amit csak óhajt, feltéve, hogy kevesebbe kerül két shillingnél. Maxie hidegen végigmérte. - Maga megállhat, ha akar, de én tovább szándékozom menni. Kellemes utat, Mr. Anderson. - Andreville - javította ki Robin, tudomást sem véve a megjegyzésről. - Az Anderson túl közönséges név, senkire nem tenne nagy benyomást. Biztos benne, hogy nem akar megállni egy kicsit? Van elég ennivalónk még egy napra, de egy meleg vacsora segítene nekünk átvészelni a hűvös éjszakát. - Semmiféle nekünk, Mr. Andreville - mondta Maxie, próbálva fenntartani a hivatalos hangot. - Két idegen vagyunk, akik véletlenül ugyanazon az úton haladtak pár órán keresztül.

- Még mindig nem veszi komolyan, amit mondtam, igaz? Az emberek ritkán vesznek komolyan. Hát jó, akkor hideget vacsorázunk. - Az ég szerelmére - motyogta Maxie, és elvonult a fogadó mellett. Robin továbbra is az oldalán lépkedett. Egyszerre volt áldás és nyűg a nyakán. Hirtelen eszébe jutott valami. Ha beleegyezik, hogy megálljanak vacsorázni, talán lesz rá lehetősége, hogy észrevétlenül elsurranjon, és lerázza. Ha pár perc előnyre tesz szert, máris eltűnhet valamelyik kis mellékúton. Másnap aztán majd átvág valamelyik nagyobb, dél felé vezető országútra, és Andreville soha nem talál rá. - Igaza van szólalt meg -, mégiscsak jólesne egy meleg vacsora, de én fizetem a sajátomat. A kék szemek vidáman csillogtak, és Maxie-nek az a kellemetlen érzése támadt, hogy Robin kitalálta, mit tervez. Nyugodtabbnak kellett volna mutatkoznia, és rögtön úgy tenni, mintha beletörődött volna a kíséretébe. Beléptek a fogadóba, és leültek a füstös ivó egyik sarkában. Olyan sötét volt, hogy senkinek nem tűnt fel, hogy Maxie nem veszi le a sapkáját. Nagy választék nem volt, az aznapi menüt rendelték, ami sült húsból és krumpliból állt. Maxie kérdő pillantására Robin azt mondta: - Disznósült, nem olyan rossz. Maxie bekapott egy falatot, és elgondolkozva megrágta. - Igaza van, nem olyan rossz, de nem is jó. Persze ettem már rosszabbat is, például a tarajos sül csak akkor jó, ha az ember éhen akar halni. Miközben ettek, Maxie kényszerítette magát, hogy barátságos legyen. Nem volt nehéz, de ez veszélyesnek is bizonyult. Túl bizalmas volt így nevetgélni és közös asztalnál vacsorázni egy vonzó férfival, aki teljes figyelmét neki szenteli. A helyiség sötétsége miatt olyan volt, mintha csak ketten lennének. Még az egyszerű paraszti eledel sem tette tönkre a romantikus hangulatot. Ettől a gondolattól Maxie csak még elszántabb lett. Még csak az hiányzik, hogy belehabarodjon egy ilyen vonzó semmirekellőbe! A

tányérjára szegezte a tekintetét, és várta az alkalmat, hogy kisurranhasson. Robin előbb végzett az evéssel. Szórakozott tekintete a falra siklott, ahol bonyolult ördöglakatszerű szerkezetek lógtak szögekre akasztva. - Amerikában ismerik ezt? Szét kell szedni, aztán összerakni. Levette az egyiket a falról. - Elég nehéz megoldani akkor is, ha az ember józan. A részegek néha dühükben feszítővassal verik szét. - Elég jól ismerem a kocsmákban található játékszereket. Valószínűleg mindenhol csinálnak ilyeneket, ahol vannak kovácsok, és ahol az emberek szeretnek játszani. - Maxie lenyelte az utolsó falat krumplit. - Ha jól sejtem, maga nagyon jól ért hozzájuk. - Abból gondolja, hogy minden haszontalansághoz jól értek? Maxie kénytelen volt elmosolyodni. - Pontosan. Robin összevont szemöldökkel szemügyre vette az ördöglakatot. Nagyjából harang alakú volt, több összefonódó kör és háromszög kapcsolódott hozzá. - Azt hiszem, az utóbbi időben nem időztem eleget kocsmákban. Abban sem vagyok biztos, melyik részt lehet szétszedni. Miközben Maxie a kezét figyelte, észrevette, hogy a bal csuklója és az ujjai kicsit eltorzultak, mintha több helyen el lett volna törve a csont. Elegáns kezei voltak, amiket nagyon kifejezően használt, inkább európai, mint angol módra. Nagy kár, hogy így megsérült, főleg mivel balkezes. Még jobban szemügyre vette a férfi kezét. Szokatlan volt a törés, olyan szabályos, hogy úgy látszott, mintha szándékosan törték volna el. Megkínozták? Végigfutott a hátán a hideg. Talán egy dühös felszarvazott férj állt így bosszút a becsületén esett sérelemért. Maxie odanyúlt az asztal felett, és kivette Robin kezéből az ördöglakatot. - Ez az ördögkengyel nevű variációra emlékeztet, csak kicsit bonyolultabb. Szerintem itt kell szétszedni. - Egy percig tanulmányozta a szerkezetet, aztán pár gyors mozdulattal szétszedte három darabba.

Robin elnevette magát. - Szóval melyikünk ért jobban a haszontalanságokhoz? - Szétszedni csak a csata fele. Összerakni ugyanolyan nehéz. - Odatolta neki a darabokat az asztalon. - Fogadok hat pennyben, hogy nem tudja összerakni, mire visszatérek az illemhelyről. - Állom a fogadást. - Robin felemelte a háromszöget meg a kört, és megpróbálta összefűzni őket. Maxie úgy látta, eljött a kellő pillanat. Egy férfi se ismerné be, hogy egy nő ügyesebb nála ilyesmiben. Úgy el lesz foglalva azzal az ostoba játékszerrel, hogy egy óráig észre sem veszi, ha nem jön vissza. Maxie felállt az asztaltól, és észrevétlenül a hátizsákját is magához szorította. A vacsoráért már fizettek, úgyhogy tiszta lelkiismerettel távozhat. Átvágott az ivón a hátsó kijárat felé. Amikor kiért, gyorsan kisietett az utcácskára, mely a falu főutcájával párhuzamosan húzódott a kertek alatt. De rövid ideig tartott csak a diadala. Az utcácskában csak egy tucat ház állt, és amikor visszakanyarodott a főutcára, szinte Robin karjaiba futott, aki összefont karral ott támaszkodott egy kerítés mellett, és rá várt. - Igazán lesújtó véleménnyel lehet az intelligenciámról, ha azt hitte, ilyen könnyen lerázhat - közölte szokásos kedves modorában. Maxie rámeredt. Most először tényleg elhitte, hogy ez a féleszű komolyan úgy gondolja, hogy elkíséri egészen Londonig. - Itt most nem az intelligenciájáról van szó, hanem az önteltségéről. Nincs szükségem a kíséretére, a társaságára, az ingyenvacsorákra. Hagyjon végre békén! Maxie sarkon fordult, és elindult az utcán. Robin a nyomában maradt. Maxie dühödten megfordult, és felcsattant: - Én figyelmeztettem! Higgye el nekem, hogy remekül meg tudom védeni magam. Épp folytatni akarta, amikor Robin egy éles figyelmeztető mozdulattal félbeszakította. - Jönnek. Ne csináljon itt jelenetet, ha nem akar feltűnést kelteni. Néhány arra járó falubeli kíváncsian fürkészte őket, de Maxie ennek ellenére folytatta volna a veszekedést, ha nem tereli el a

figyelmét Robin tekintete. Mérhetetlenül mély kékség, olyan szem, amelyben több árnyék bujkált, mint napfény. Idősebb is lehet, mint eleinte gondolta. Eleinte azt feltételezte, nagyjából vele egyidős lehet, de most már úgy gondolta, inkább harminc körül járhat. Rábámult, és pontosan érezte, hogy nem egy veszélyes idegen társaságában van. Mielőtt bármit válaszolhatott volna, Robin erősen megmarkolta a karját, és elindult vele kifelé a faluból. Ahogy elhaladtak a bámészkodó falusiak előtt, egy idősebb nő megszólalt, ízes yorkshire-i akcentussal: - Nézd csak, Daisy, ez az uraság csak nem a... - Nem, nem az - vágott közbe Robin éles hangon, olyan ragyogó mosoly kíséretében, hogy az asszony csak tátott szájjal bámulta. A mormoló hangoktól kísérve Robin gyorsan továbbrángatta onnan Maxie-t, még mielőtt bárki bármi többet mondana. Maxie füstölgött a dühtől, és fontolgatta, hogy a falubeliektől kér segítséget, de akkor csak vég nélkül magyarázkodni kéne, és biztos volt benne, hogy Robin ki tudja vágni magát, bármivel is vádolná. És különben sem érezte úgy, hogy fenyegető lenne. Épp ellenkezőleg, inkább ő veszélyes rá nézve. Megvárta, amíg túlértek a kanyaron, és eltűntek a falusiak szeme elől. Aztán megtorpant, és kitépte a karját Robin szorításából. - Ha eddig voltak is kételyeim, hogy akarok-e magával menni, megoldódtak - mondta dühösen. - Maga egy arrogáns, önző... - Igaza van, önző vagyok - mondta Robin határozott hangon. - De jobb lesz, ha beletörődik, hogy gondoskodni fogok róla, hogy biztonságban elérjen a céljához. Maxie a kése után nyúlt, de Robin elkapta a csuklóját. Alig szorította, mégis lehetetlen lett volna kiszabadulni vasmarkából. - Ne tegye ezt, Maxie - mondta, a tekintetét ugyanolyan szilárdan rászegezve, amilyen szilárd a keze volt. - Csak egy magánál félelmetesebb nőt ismertem életemben, de akkor is, idegen egy olyan országban, ahol minden csupa nyugtalanság. A szokásos banditákon kívül ott vannak a hadseregből elbocsátott éhező katonák, akik nem találnak munkát, a radikálisok, akik meg akarják dönteni a kormányt,

és jó ég tudja, még miféle alakok. Lehet, hogy szerencsés lesz egészen Londonig, de nem valószínű. És garantálom, hogy velem nagyobb biztonságban van, mint egyedül. Maxie szembeszállt volna vele, de az utóbbi néhány perc kissé megváltoztatta a véleményét arról, hogy mennyire tehetetlen és hasznavehetetlen. És őszintének tűnt a szándéka, hogy meg akarja védeni. Talán voltak más, kevésbé tisztességes indítékai is, de hozzá van szokva, hogy visszautasítsa a nem kívánt udvarlást. És nem tűnt valószínűnek, hogy erőszakoskodna. Ha ez az állítólagos lord női társaságra vágyna, elég lenne felvillantani azt a szívdöglesztő mosolyát, és a nők úgy követnék, mint az egerek a sajtot. Maxie végül hűvösen annyit felelt: - Hát jól van, Mr. Andreville, elfogadom, hogy nem tudok megszabadulni a társaságától, legalábbis egyelőre. Csak ne felejtse el, hogy vigyázzon, hogy hová nyúl, mert különben nagyon megbánja. - Előbb kezdenék ki egy tigrissel, mint magával. - Az árnyékok eltűntek, és megint a könnyed jókedvű fickó lett, akivel az erdőben találkozott. De nem fogja elfelejteni, milyennek látta az imént. Ahogy elengedte a csuklóját, Maxie megkérdezte: - És ki a másik legfélelmetesebb nő, akit ismert? Robin elvigyorodott. - Egy régi barátom. Tetszene magának. - Nem hiszem. - Maxie elfordult, és továbbindult. Még egy óráig világos lesz, úgyhogy megtehetnek még egy kis utat. - Remélem, lordságodnak megfelel, ha egy sövény tövében kell éjszakázni, ha nem találunk megfelelő csűrt. - Rosszabb helyeken is lehet aludni, mint egy sövény alja mondta Robin, és csatlakozott hozzá. - Például bármelyik börtön rosszabb. - Sok börtönben megfordult? - Maxie azt gyanította, igen, és remélte, nem komolyabbért, mint csavargásért. - Néhányban - ismerte be Robin. - A legjobb egy várkastély volt Franciaországban, ahol egész tűrhető ételt és bort adtak, és egy herceg volt a rabtársam. A szeme csillanásából Maxie úgy sejtette, csak kitalálta a mesét, és tudja, hogy ezt ő is tudja. - Ez kellemesnek hangzik. Ha ez volt a legjobb, melyik volt a legrosszabb? Robin eltűnődött. - Talán a

konstantinápolyi börtön. Nem nagyon beszélek törökül, és a helyi szerencsejátékokat se ismertem. De találkoztam ott egy roppant érdekes kínaival... - Egy kopár lápvidéken vágtak át, és Robin kellemes tenor hangján hosszasan mesélte a vérlázítóan valószínűtlen és szórakoztató történetet a szökéséről. Kétségtelenül egy minden hájjal megkent szélhámos de miközben beszélt, Maxie átmenetileg megfeledkezett az apja miatti fájdalomról.

Negyedik fejezet

Röviddel

napnyugta előtt összetalálkoztak egy üstfoltozó vándorcigány családdal, akik észak felé tartottak. Ahogy közeledtek egymás felé, Robin integetett, és valamit odakiáltott egy Maxie számára ismeretlen nyelven. - Maga beszél a cigányok nyelvén? - kérdezte meglepetten. Romának hívják a nyelvüket, és csak egy egészen keveset. - A szeme sarkában megjelentek a nevetőráncok. - De szükségem lenne tőlük egy-két dologra, és ha a saját nyelvükön szólítjuk meg az embereket, akkor nem próbálnak annyira becsapni. A szekér megállt, és a kocsis lekászálódott a bakról. Robin lekicsinylette a saját nyelvi tehetségét, mert meglehetősen folyékonyan társalgott vele. Élénk beszélgetésbe bonyolódott a családfővel, széles gesztusok kíséretében, ami annyira nem jellemző az angolokra. A szőkesége ellenére Robinban nem volt semmi angolos. Több gyerek is lekászálódott a szekérről, és egy csinos, tarka ruhákba öltözött nő követte őket, a karján egy csecsemővel. Odasétált Maxie-hez, és mondott valamit roma nyelven. Maxie megrázta a fejét. - Sajnálom, nem értem. - Nem? - A nő félrehajtotta a fejét, és angolul folytatta: - Azt hittem, maga didkois, félvér cigány, és maga tanította a giorgiót a nyelvünkre. - Nem, én Amerikából jöttem. A nő szeme tágra nyílt a csodálkozástól. - És találkozott azokkal a vérszomjas indiánokkal? Maxie sok ilyen ostoba kérdést hallott már, mióta Angliába érkezett. - Én is vérszomjas indián vagyok, hölgyem - felelte szárazon. - Ahogy maguk tolvaj cigányok. A nő sötét szeme dühösen megvillant. Az egyik kisgyerek, aki ott sündörgött körülöttük, az anyja szoknyája mögé bújt ijedtében. Aztán a nő megértette, és elnevette magát. - Az emberek sokszor ostobaságokat gondolnak azokról, akik mások, mint ők.

- Igen. - Maxie örült, hogy szót értett a nővel, de annak nem, hogy így kiadta magát Robin előtt. Szerencsére azonban ő még mindig tárgyalásokba merült, és nem hallotta. Maxie elismerően figyelte. Olyan szakértően alkudozott, mint egy lókupec. A legkritikusabb ponton elővarázsolt egy csillogó hatpennyst a legközelebbi gyerek füle mögül, a kislány meg dőlt a kacagástól. Az apja égnek emelte a kezét, és beleegyezett az üzletbe: átadott Robinnak egy borotvát, néhány kopottas edényt és evőeszközt, meg egy kis, szakadt takarót, cserébe két shilling fejedelmi összegért. Robin elcserélte a tarisznyáját is egy hátizsákért, ami Heg nagy volt, hogy beleférjenek új szerzeményei. Barátságos búcsúzkodás után újból felkerekedtek. Maxie megkérdezte: - Hol tanult meg romául? Robin vállat vont. - Néhanéha együtt utaztam vándorcigányokkal. Ha egyszer befogadnak, akkor rendkívül barátságos emberek. - Mielőtt Maxie tovább kérdezősködhetett volna, folytatta: - A férfi azt mondta, van egy jó táborhely innen úgy egy mérföldre. Maxie körbepillantott a kihalt lápon. - Remélem, igaza van. Egy órája nem láttunk egy csűrt vagy pajtát sem. Továbbhaladtak, míg egyszer csak Robin rámutatott az út szélén egy piramis alakú kis kőrakásra. - Ez a cigányok jele. Errefelé van a táborhely. Tíz percig haladtak egy alig kivehető ösvényen, és megérkeztek egy vízmosáshoz, amely láthatatlan volt az útról. Kisebb fák védték a széltől, egy patakocska csörgedezett a közelben, és volt egy kövekkel körberakott tűzrakóhely. Maxie soha nem találta volna meg magától ezt a helyet. A levegő már kezdett hűvösödni, úgyhogy gyorsan gyűjtöttek tűzifát, még mielőtt besötétedne. Maxie meggyújtotta a tüzet a kovakővel, aztán felállított egy kis állványt, és egy kanna vizet akasztott a tűz fölé. Épp forrni kezdett a teavíz, amikor Robin kibukkant a félhomályból, egy nagy halom levéllel a karjában. - Páfrány - magyarázta, és lerakta a földre. - Nagyon kellemes fekvés esik rajta.

- Gondolom, hozott két ágyra valót - jegyezte meg hűvösen Maxie, miközben forró vizet öntött a tealevelekre. - Ó, hogyne. - Robin hangja komoly volt, de a szeme nevetett. Még háromszor fordult, és a tűz két oldalán felhalmozta a páfrányleveleket. Meglepően kényelmesnek bizonyult a fekhely, amikor Maxie kipróbálta. Közben a tea is elkészült, Maxie odanyújtott Robinnak egy bögrével, aki letelepedett a földre a tűz másik oldalán. Maxie egy furcsa hangra riadt fel álmából, és azonnal a kése után kapott. Először azt hitte, valami állat adhatja a halk, fulladozó hangot, de aztán rájött, hogy a szomszédos fekhelyről jön. Arra gondolt, Robinnak talán valami rohama van, gyorsan felkelt, odament és letérdelt mellé. A férfi arca sápadtan derengett a holdfényben, és zihálva kapkodta a levegőt, a páfrány zizegett alatta, ahogy hánykolódott álmában. Maxie megrázta a vállát. - Robin! A férfi izmai megfeszültek az érintésére, és felpattant a szeme, de ahhoz túl sötét volt, hogy Maxie olvasni tudjon belőle. Rekedtes hangon megkérdezte: - Rémálmom volt? - Azt hiszem. Nem emlékszik rá? - Nem igazán. Bármi lehetett. - Zihálva nagy levegőt vett. - A rossz lelkiismeret ára. - Gyakran vannak rémálmai? - Ha nem is gyakran, de elég rendszeresen. - Robin megdörzsölgette az arcát. - Sajnálom, hogy felébresztettem. Maxie épp mondani akart valamit, amikor meglátta, hogy könny csillan meg a férfi arcán. A kezére fektette a kezét. - Nem történt semmi, én felületesen alszom. - Robin ujjai hidegek voltak, és Maxie-nek az volt az érzése, nem a hűvös éjszaka miatt. - Még mindig jobb, hogy maga ébresztett fel, és nem egy kiéhezett farkas. - Errefelé gyakoribbak a juhok, mint a farkasok. - Robin egy pillanatra megszorította a lány kezét. - Nem mintha nem bíznék benne, hogy meg tud védeni a vadon veszélyeitől egy ilyen tehetetlen alakot, mint én.

- Ha egy farkas megtámadna, biztos vagyok benne, hogy maga lyukat tudna beszélni a hasába. Jó éjszakát. Maxie visszatért a fekhelyéhez, hogy kihasználja, ami még hátravan az éjszakából. De nem jött álom a szemére, még akkor sem, amikor nemsokára Robin lélegzete már halk és szabályos volt. Az irokéz indiánok nagyon komolyan veszik az álmokat, úgy tekintik, hogy a lélek vágyait fejezik ki, amelyeket ki kell elégíteni. Maxie anyja azt mondta, a rémálmok a lélek sérülései, amiket be kell gyógyítani. Miközben lassan elaludt, azon tűnődött, mi kísértheti Robin éjszakáit. Ha Desdemona Ross tudja, milyen nehéz megtalálni egy szökevényt, akkor arra az emberre bízta volna a feladatot, akit a bátyja felbérelt. De ha már belekezdett, nem volt hajlandó beismerni, hogy meghátrál a kihívás elől. Elméletileg egyszerűnek tűnt a kutatás. Ismerve az unokahúga múltját, kiszámolta, hogy egy ilyen sok gyalogláshoz szokott személy mennyit tehet meg annyi idő alatt, mióta Maxima eltűnt. Aztán kiválasztotta a három legvalószínűbb útvonalat, és érdeklődni kezdett az út menti fogadókban és postakocsiállomásokon. Egy fiatal fiú után kérdezősködött, mert biztos volt benne, hogy az unokahúgának van annyi esze, hogy nem női ruhában vágott neki az útnak. A kérdéseire hol túl sokan felelték azt, hogy láttak egy fiút, hol meg senki, de semmi hasznos információhoz nem jutott. Háromnapi hiábavaló kutatás után Desdemona igencsak belefáradt az egészbe. Csak megrögzött makacssága miatt nem adta fel a keresést. Már Yorkshire határánál járt, amikor végre szerencséje lett, egy King Richárd nevű fogadóban. Dél fele járt, és néhány helybéli sörözgetett az ivóban, amikor Desdemona belépett. Odamasírozott a kocsmárosnéhoz, aki a pult mögött állt. - Elnézést, tudna nekem segíteni? Az unokaöcsémet keresem. A fiú megszökött az iskolából, és elképzelhető, hogy megfordult errefelé.

A kocsmárosné mélységes közönnyel megvonta a vállát. - Úgy ilyen magas - mutatta Desdemona -, sötét hajú, de valószínűleg sapkát visel, és próbálja elrejteni az arcát. A ruházata nem feltűnő. - Járt itt a minap egy ilyen fiú - szólalt meg egy fogatlan öregasszony a falusiak közül. Felkászálódott és odacsoszogott Desdemonához. - De talált magának egy barátot. - Igen? - kérdezte bátorító hangon Desdemona. Egy másik asszonyság is odalépett melléjük, agyagpipával a szájában. - Ha az unokaöccse volt az, nem kell aggódnia miatta. Lord Robert Andreville-lel volt. Talán ismeri őlordságát. Lord Robert felismerhette a fiút, és biztos magával vitte, hogy aztán hazaküldje. Az öregasszony a fejét rázta. - Az az uraság azt mondta, ő nem Lord Robert. - Nincs semmi baja a szememnek, Lord Robert volt az, akármit is mondott - makacskodott a pipázó asszonyság. - Láttam a múltkor Yorkban, karácsonykor. Nem lehetett más, ilyen aranyszőke hajjal. Mielőtt a másik megint vitába szállhatott volna vele, Desdemona gyorsan megkérdezte: - És mit csináltak itt? - A fiú meg az uraság itt vacsoráztak - szólt közbe a kocsmárosné, akit már jobban érdekelt a dolog. - Ott a sarokban ültek le, a sötétben ezért nem ismerte fel senki Lord Robertet. Miután megvacsoráztak, a fiú kisurrant hátul. - Igen, megint megpróbált elszökni - mondta a pipázó asszonyság. - Ezért gondolom, hogy ő lehet a fiú, akit keres. Őlordsága utánament és elkapta, aztán együtt mentek tovább. Desdemona összevonta a szemöldökét. - Úgy érti, kényszerítette, hogy vele menjen? A másik bólintott. - A karjánál fogva rángatta el, ki a faluból. Talán várta őket egy kocsi. Nem hiszem, hogy egy lord sokat gyalogolna. Desdemona természetesen ismerte hallomásból az Andreville családot, és tudta, hogy a kastélyuk a közelben található. De senki

nem ismerheti Maximát, aki csak pár hónapja tartózkodik Angliában. - Meséljenek valamit erről a Lord Robertről. A falubeliek lelkes kórusban elmagyarázták, hogy Lord Robert Wolverton őrgrófjának az öccse, aki a háborúban mindenféle sötét és veszélyes dolgot művelt külföldön, olyan jóképű, mint egy bukott angyal, és nagy nőcsábász. A lelkesedés arra vallott, hogy kimondottan büszkék a környék fekete bárányára. Még ha a meséknek csak a fele is igaz, elég ijesztő volt a kép, amit festettek róla. A bátyja és a felesége azt mondta, hogy Maxima nagyon szép, pontosan az a fajta, akin megakadhat a szeme egy ilyen gazfickónak. Elég valószínűnek tűnt, hogy a züllött Lord Robert átlátott a lány álöltözetén, és nem a legjobb szándékkal erőltette rá a társaságát. Desdemona komor arccal megkérdezte: - Hogy jutok el Wolverhamptonba? Miután útbaigazították, belekotort a retiküljébe, és egy arany guinea-t rakott a pultra. - Köszönöm a segítséget, hölgyeim. A vendégeim a sörre. Desdemona kisietett várakozó kocsijához, oda sem figyelve, hogy a falusiak az egészségére isznak. Túlságosan elfoglalta a tervezgetés, hogy mit fog csinálni azzal a romlott arisztokrata kéjenccel, aki el akar csábítani egy ártatlan lánykát.

Ötödik fejezet

Wolverton őrgrófja úgy tervezte, hogy a délutánt a levelezése intézésének szenteli. A titkárja, Charles felolvasta a leveleket, Giles pedig lediktálta a válaszokat. Minden tökéletesen unalmas es átlagos volt. Az unalomnak azonban egy csapásra vége szakadt, amikor egyszer csak egy feldühödött amazon rontott be a könyvtárszobába. Nem érdekel, mennyire elfoglalt Lord Wolverton! - kiabálta. - igenis fogadni fog, most azonnal! Mögötte egy kivörösödött arcú lakáj szaladt mentegetőzve. - Elnézést, méltóságos uram, Lady Ross ragaszkodott hozzá, hogy fogadja. Lord Robert miatt jött. Giles gyorsan felpillantott. Robin három napja tűnt el. Bár azt mondta, ne idegeskedjen különösebben, ha ez előfordulna, nehezére esett nem aggódni. Hunyorogva nézett a vendégre. Lady Ross úgy száguldott felé, mint egy hadihajó teljes vitorlázattal, a köpenye lobogott, az ernyőjét úgy markolta, mint valami félelmetes fegyvert. Magas, júnói termetével jobb kedvében akár csinosnak is lett volna mondható, de most elég félelmetes látványt nyújtott. Giles el sem tudta képzelni, mi köze lehet Robinhoz. Udvariasan felállt. - Én vagyok Wolverton őrgrófja. Valami híre van az öcsémről? Lady Ross összevont szemöldökkel nézett rá. - Szóval maga sem tudja, hol van? - Napokkal ezelőtt eltávozott itthonról. Nem vagyok biztos benne, mikor fog visszatérni - felelte Giles, és próbálta felidézni magában, miket hallott Lady Rossról. Bár a név ismerősen csengett, nem igazán emlékezett rá, hol hallotta vagy miért. - Milyen ügyben keresi az öcsémet? - A kérdés nem az, hogy én milyen ügyben keresem, hanem az, hogy ő mit művelt az unokahúgommal! - Lady Ross szúrósan meredt az őrgrófra. - A jelek arra utalnak, hogy az öccse elrabolta. - Hogy mondhat ilyet? Ki terjeszt ilyen gyalázatos rágalmakat az öcsémről? Az ernyő hegye megremegett, mint egy dühös macska

farka vége. - Néhányan a környékbeli falusiak közül látták, hogy Lord Robert erőszakkal kényszerített egy fiatal személyt, hogy vele menjen, aki a leírások alapján csak az unokahúgom lehetett, Maxima Collins. A gróf merev tekintetét rászegezte a látogatóra. - Hogyan és mikor rabolták el? Nem tudom elhinni, hogy az öcsém elrabolna a családjától egy ártatlan fiatal lányt. Lady Ross kicsit zavartan nézett rá. - Pontosan nem tudom, mi történt. Maxima a bátyámnál, Lord Collingwoodnál lakott. Az édesapja meghalt, nem sokkal azután, hogy megérkeztek Amerikából, és a lány nagyon rossz lelkiállapotban volt. Úgy egy héttel ezelőtt váratlanul eltávozott Collingwoodék házából, csak egy leveikét hagyott, amiben azt írta, hogy hozzám jött Londonba. Valójában én akkor már úton voltam hozzájuk, hogy meglátogassam. Azóta keresem, mióta rájöttünk, hogy eltűnt. - A nő szürke szeme gyanakodva összeszűkült. - A falusiak három nappal ezelőtt látták Lord Robertet a társával. Giles merev arccal nézett, de a lelke mélyén felnyögött. Robin soha nem rabolna el egy ártatlan lányt, de egy fiatal és könnyen kapható szökevénnyel miért ne szórakozna el egy kicsit? Attól függ, mennyire fiatal és mennyire kapható az a leányzó. - Hány éves az unokahúga? Lady Ross kicsit habozott, mielőtt válaszolt. - Huszonöt. - Huszonöt! Ahogy előadta a történetet, azt hittem, tizenöt vagy tizenhat. Az unokahúga már nem kislány, az ő korában a legtöbb nő már feleség és anya. Ha az öcsémmel ment, nyilván jószántából tette. - Maxima csak négy hónapja van Angliában, és szinte azonnal elvesztette az édesapját - mondta Lady Ross komoran. Egyedül van egy idegen országban. Az a férfi, aki ezt kihasználni, csak megvetést érdemel. Giles igyekezett visszafogni magát. - Még azt sem tudjuk, mi történt, ha egyáltalán történt valami. - Ha Lord Robert nem Maximával van, akkor most hol jár? Érdeklődött Lady Ross. - Abból, amit mondott, ha jól sejtem, maga sem tudja, hol lehet. A falubeliek szerint nagy nőcsábász hírében áll, pontosan az a fajta, aki elrabolna egy fiatal lányt.

- Ez a legnagyobb ostobaság - vágott vissza Giles. - Robin éveken át külföldön élt. A hat hónapban, mióta itthon van, itt élt csendesen és visszavonultan, és nem szoknyák után szaladgált. - A falusiak nem így gondolják. - Az emberek élvezik, ha kiszínezett meséket költhetnek a helyi uraságokról. Én nem adok sok táplálékot a pletykáknak, úgyhogy Lord Robert vonzó és romantikus figura a szemükben. Ha csak rámosolyog egy helybeli lányra, a falusiak már úgy képzelik, hogy nőbolond. - Giles egy pillanatig elgondolkozott, majd folytatta. - Még ha lenne is a társaságában egy nő, miből gondolja, hogy az unokahúga volt? Akárhol lehet, ha tényleg elszökött otthonról. - Biztos vagyok benne, hogy Maxima ezen a környéken van, és a leírás, amit adtak, pont ráillik - makacskodott Lady Ross. - A legrosszabbtól félek. A gróf vett egy jó nagy levegőt. - Semmiféle bizonyítékkal nem szolgált arra nézve, hogy Robin bármi rosszat tett volna, vagy akár csak ismerik egymást az unokahúgával. Megértem az aggodalmát, de azt tanácsolnám, ne vádaskodjon alaptalanul az öcsém ellen. A lakájom majd kikíséri. - Giles leült, és tüntetőleg belemerült egy levél olvasásába. A látogatónak távoznia illett volna, a lakáj azonban ijedten felkiáltott, Giles pedig csak valami gyors mozdulatot látott a szeme sarkából. Felkapta a fejét, és épp meglátta, hogy Lady Ross ernyője belehasít a levegőbe, és nagyot koppan az íróasztalon, pont az orra előtt, papírokat szórva szét a szőnyegen. Ahogy döbbenten levegő után kapkodott, a nő felcsattant: Nehogy azt higgye, hogy csak úgy elküldhet, mint valamelyik inasát, Wolverton! Ismerem a hírét, ahelyett, hogy a parlamentben végezné a dolgát, csak itt rostokol Yorkshire-ben, és nem vesz tudomást a kötelességeiről. Ha ilyen példát lát maga előtt, nem meglepő, hogy az öccse is egy semmirekellő. - Lady Ross ajka megvető, gúnyos mosolyra húzódott. - Habár talán nem is olyan nagy baj, hogy nem foglal helyet a Lordok Házában. A maga nézeteihez képest bizonyára még Attila, a hunok királya is együtt érző léleknek számít.

Giles soha életében nem volt még udvariatlan egy nővel sem, de Lady Rossnak sikerült pár perc alatt változtatni ezen. Felpattant, és az asztalra támaszkodva felé hajolt. - Mindig részt veszek a Lordok Háza ülésén, ha fontos kérdést vitatnak meg, de a legtöbb kötelezettségem ideköt. A gazda szeme hizlalja a jószágot, és a birtokom igazgatásával sokkal jobban kihasználom az időmet, mint azzal, ha kártyázgatok és intrikálok Londonban! Aztán kicsit késve rájött, milyen éretlenül viselkedett, és szelídebb hangon hozzátette: Nem mintha ehhez magának bármi köze is lenne. Az ernyő megrándult, és egy pillanatig Giles azt hitte, a nő meg fogja lóbálni, mint egy krikettütőt. De Lady Ross csak annyit préselt ki összeszorított fogai közül: Bocsásson meg. A birtokáról köztudott, hogy a progresszív földművelés mintapéldája. Nem kellett volna ilyet mondanom. olyan arcot vágott, mintha belehalna, hogy bocsánatot kellett kérnie, de folytatta: - Semmi kétség, hogy az öccse nem maga miatt lett ilyen gazfickó. Giles nem enyhült meg. - Azt javaslom, távozzon, mielőtt az alaptalan vádjai miatt elfeledkezem róla, hogy úriember vagyok. Nagyon sajnálom, hogy az unokahúga eltűnt, de nem tehetek semmit önért. - Bolond voltam, hogy bármiféle együttműködésre számítottam horkant fel megvetően Lady Ross. - A mi osztályunkba tartozó férfiak olyan könnyedén tesznek tönkre egy lányt, mint egy nyakkendőt. Abban a reményben jöttem ide, hogy Lord Robert rátalált az unokahúgomra, látta, hogy védelemre szorul, és úriemberként elkísérte a családjához. Ehelyett magával vitte az akarata ellenére, maga pedig falaz neki. De Maximának ott van a családja, es esküszöm, hogy ha Lord Robert ártott a jó hírének, meg fog fizetni érte. A grófnak lassan kezdett derengeni a szörnyű valóság. - Szóval erről van szó! Az unokahúga behálózta az öcsémet. Aztán maga iderohan azzal, hogy megrontottak egy ártatlan lánykát, és igazságot követel, azt remélve, én majd kényszerítem az öcsémet, hogy vegye feleségül! Hát ez nem fog beválni, asszonyom, se az öcsémnél, se

nálam. Ha vele ment valahová, az azért volt, mert a lány is úgy akarta. Széles válla megfeszült a dühtől, ahogy előrehajolt az asztal felett. - Jól figyeljen rám, Lady Ross. Én személyesen garantálom, hogy az öcsém soha nem fog elvenni egy kikapós leányzót, aki megpróbálta csapdába ejteni és megfogni férjnek. Ha Lady Ross kezében kard lett volna ernyő helyett, Giles búcsút mondhat az életének. Szürke szemei villámokat szórtak, ahogy kijelentette: - Higgye el nekem, nem áll szándékomban rábeszélni azt a szegény lányt, hogy hozzámenjen egy ilyen romlott csirkefogóhoz, és szembe fogok szállni a családommal és bárkivel, aki erre akarja kényszeríteni. Azt azonban szándékomban áll elintézni, hogy börtönbe juttassam az öccsét. Ne felejtse el, Wolverton, az emberrablás főbenjáró bűn. Nehogy azt higgye, hogy a befolyásával meg tudja menteni az öccsét. Nekem is megvan a kellő befolyásom. Ha valaki bűnt követett el, tenni fogok róla, hogy a törvény teljes szigorával lesújtson Lord Robertre! Azzal sarkon fordult, és az ajtó felé vonult, az ernyőt a markában szorítva, mint egy furkósbotot. Ha a drágalátos öccse hazatérne, bölcsen tenné, ha azt tanácsolná neki, hogy hagyja el Angliát most azonnal és örökre. Amikor Lady Ross odaért az ajtóhoz, Gilesnak végre eszébe jutott, ki is ez a nő: kékharisnya reformer, akinek a véleményére mindkét párt legbefolyásosabb politikusai is hallgatni szoktak. Giles évek óta sokat hallott róla, és mindig azt feltételezte, jóval idősebb lehet. Erre kiderül, hogy az ünnepelt reformer jó pár évvel fiatalabb nála, valószínűleg nem sokkal több, mint harminc. A pokolba is, ennek a nőnek tényleg van akkora befolyása, hogy akár komoly bajokat is okozhat az Andreville családnak, még akkor is, ha Robin nem követett el semmit. Giles egy káromkodást motyogott magában, aztán a nő után szólt: - Lady Ross, kérem, várjon egy pillanatra. A nő baljós arccal megfordult. - Igen? Giles odament hozzá, és legbékéltetőbb hangján azt mondta: - Nem lenne szabad hagynunk, hogy elragadjon a heves vérmérsékletünk. Természetes, hogy aggódik az unokahúga miatt, de őszintén szólva szerintem hibát

követ el. Most csak az számít, hogy megtalálja a lányt, és én kétlem, hogy az öcsémmel találná. Elismerem, hogy vannak férfiak, akik lelkiismeretlenül bánnak a nőkkel, de az öcsém nem ilyen. Lady Ross felvonta a szemöldökét. - Teljesen bizonyos ebben? Giles azt akarta felelni, hogy igen, de aztán habozott egy kicsit. Hány dolog van az életben, amiben biztosak lehetünk? - Ez a válasz nem igazán győzött meg Lord Robert becsületességéről - felelte szárazon Lady Ross. - Nekem egyáltalán nincsenek kételyeim az öcsém becsületességével kapcsolatban - mondta Giles, aki azonban gyógyíthatatlanul őszinte volt, ezért hozzátette: - Habár némely cselekedete kissé szokatlannak mondható. Lady Ross gúnyosan elhúzta a száját. - Minél többet ecseteli a becsületességét, annál inkább az az érzésem, hogy ha vendégségbe jönne hozzám, nem ártana megszámolni utána az ezüstkanalakat. - Ugyanúgy megbízom benne, mint saját magamban. Lady Ross arca egy pillanatra megenyhült, és Giles azt hitte, talán sikerült meggyőznie, de aztán megint makacsul összeszorította a száját. - Maga becsületes ember hírében áll, és igazán dicséretes, hogy ilyen lojális az öccséhez. Sajnos a férfiak becsületesek tudnak lenni egymással, miközben könnyedén bánnak gyalázatosan a nőkkel. Ha Lord Robert annyi éven át távol volt Angliától, honnan tudhatja, hogy mire képes? Igaza van ennek az átkozott nőszemélynek, gondolta Giles. A szívével hitt az öccsében, de az eszével annak is kellemetlenül tudatában volt, hogy Robin nem élhetett volna túl tizenkét évet, amit kémkedéssel töltött Napóleon birodalmában, ha nem lenne képes könyörtelenségre. - Robint más erők formálták, mint az átlag angol fiatalembereket, de biztos vagyok benne, hogy soha nem bántalmazna ártatlanokat. Lady Ross megvonta a vállát, és elfordult. - Majd meglátjuk. Nem fogom abbahagyni a kutatást, míg meg nem találtam az unokahúgomat. És ha az öccse ártott neki, az ég kegyelmezzen neki.

Azzal távozott. Giles egy hosszú pillanatig rámeredt a csukott ajtóra, és úgy érezte magát, mintha épp ráomlott volna egy templomtorony. Soha életében senki nem dühítette még fel ennyire, de ennek ellenére sem volt büszke arra, ahogy Lady Ross-szal beszélt. A fejét csóválva visszatért az íróasztalához. Odaszólt a titkárának, aki kővé dermedve figyelte az imént lezajlott jelenetet. - Maga mit gondol, Charles? A titkár kicsit tétovázott, aztán tapintatosan azt felelte: - Nem szeretném, ha Lady Ross valamiért megharagudna rám. - És ha Robin tényleg a hölgy unokahúgával szórakozik, akkor nagy pácban találhatja magát, igaz? Charles bánatosan elmosolyodott. - Attól tartok, igen, uram. A gróf letelepedett a bőrhuzatú székbe, és elgondolkozott. Bármilyen felháborítónak tűnt is a gondolat, az eltűnt leányzó nyilván gyalog indult Londonba. Lady Ross teljesen biztosnak tűnt benne, hogy egy héttel azután, hogy elhagyta Durhamet, még mindig itt van Yorkshire déli részén. Nehéz volt elképzelni, hogy egy előkelő ifjú hölgy nekivágjon egy ilyen útnak: az a lány kétségbeesett vagy romlott, vagy őrült. Vagy talán csak attól ilyen, hogy amerikai. Robin az eltűnésének napján arról beszélt, hogy a nyugati erődben akar sétálni. Könnyen lehet, hogy valaki, aki Durhamből jött, azt az utat választotta, amely arrafelé átvág az erdőn. Robin érzelmileg elég megviselt állapotban van, és ha összetalálkozott egy ilyen félbolond és vonzó leányzóval, elképzelhető, hogy hirtelen ötlettől indíttatva úgy döntött, csatlakozik hozzá. Robin nem gazember, de nem is szent. És nem tudhatta, mit zúdít magára, ha ezzel a lánnyal kikezd. Nagyon kevés pénz lehetett nála, sőt talán egy fillér sem. Maxima Collinsnak sem lehet pénze, különben postakocsival ment volna. Giles arra gondolt, hogy meglehetősen kellemetlen lehet egy ilyen romantikus kaland, ha az embernek egy árva petákja sincs, de hát ő már csak ilyen unalmas és konzervatív alak. Lehet, hogy Robin tényleg úgy döntött, hogy elkíséri azt a lányt Londonba? Giles némi megkönnyebbüléssel kapaszkodott ebbe a

gondolatba: pontosan olyan szeszélyes és lovagias dolog lenne, ami az öccsére annyira jellemző. De ha a lány huszonöt éves, és könnyen kapható, lehet, hogy nemsokára sokkal bizalmasabb viszonyba keverednek, mint amit a harcias nagynéni helyeselne. Lady Ross sokkal izgatottabbnak tűnt, mint ahogy azt a helyzet indokolta volna. Talán van még valami, amit neki nem mondott el? Persze az is lehet, hogy csak ilyen amazontermészet, aki élvezi, ha nagy patáliát csaphat. Azt nem hitte volna, hogy tényleg összejátszott volna az unokahúgával, hogy megfogják Robint férjnek, de ez még nem jelenti azt, hogy a lány is ártatlan a dologban. Robint a vagyona és személyes vonzereje nagyon is jó partivá teszi. Talán az a nőszemély rájött, és ki akarja használni a helyzetet. Az őrgróf összevonta a szemöldökét, és még egyszer végiggondolt mindent. Robin eltűnt, és Miss Collins is, és bizonyos jelek arra vallanak, hogy együtt látták őket, ezért tényleg feltételezhető, hogy együtt utaznak London felé. Ha valami baj éri őket az úton, Robinnak pénze sincs, és igazolni se tudja a személyazonosságát. Lady Ross tüzet okádva a szökevények után indult. Ha megtalálja őket, az elég kellemetlen következményekkel fog járni. A botrány sokkal többet fog ártani a lánynak, mint Robinnak, de Lady Rosst talán ez sem érdekli. Robint lehet, hogy nem érdekli egy esetleges botrány, de a grófot nagyon is érdekelte. Ha kell, szembenéz a pletykákkal, de azért sokkal jobb lenne, ha sikerülne titokban tartani az egész ügyet. Ami azt jelenti, hogy a legjobb lesz, ha maga is a szökevények nyomába ered. Ha kis szerencséje van, előbb rájuk akad, mint Lady Ross, még időben, hogy megelőzze a katasztrófát. Ha az az ártatlan virágszál ragaszkodna hozzá, hogy csak a házasság mentheti meg a jó hírét, hát ehhez neki is lesz némi hozzáfűznivalója. Itt most nemcsak Robin boldogságáról van szó, hanem arról is, hogy jövendő felesége Wolverton következő őrgrófjának az édesanyja is lesz, és Giles soha nem engedné, hogy egy vulgáris, ravasz nőcske kerüljön a családjukba.

Komoran arra gondolt, mennyire utál utazni. Hosszú órákat eltölteni egy zötykölődő kocsiban, nyirkos takarók a fogadókban, alig ehető ételek... És pillanatnyilag egy rendes inasa sincs, akit magával vihetne, mert épp most hagyta itt az előző, és még nem talált helyette másikat. A szokásos kényelmetlenségek mellett ráadásul még ilyen ostoba helyzetben találja magát, hogy egy kikapós amerikai leányzót, egy volt kémet, továbbá egy tüzet okádó kékharisnyát kell üldöznie árkon-bokron át... Miközben ezen morfondírozott, Giles egyszer csak azon kapta magát, hogy mosolyog.

Hatodik fejezet

Maxie megigazgatta a sapkáját, hogy ne süssön a szemébe a nap, és a mozdulatot arra is felhasználta, hogy közben lopott pillantást vessen útitársára. Megint elfogta az a különös, lélegzetelállító érzés, ami gyakran előfordult, amikor Robinra nézett. Túl gyönyörű volt és túl rejtélyes, hogy igaz legyen. Nem mintha nehezére esett volna beszélgetni vele. Épp ellenkezőleg, soha nem találkozott még férfival az apján kívül, akivel ilyen jól megértették volna egymást. Amikor Robin belefáradt a csendbe, áradtak belőle a szellemes szavak, mint egy fecsegő patak. Belevonta a beszélgetésbe a tájról, amely mellett elhaladtak, a szép időről vagy a nemrégiben történt és sajnálatos háborúról, amely az országaik között dúlt. De soha nem mondott egyetlen olyan dolgot sem saját magáról, amiről Maxie úgy érezte volna, el is tudja hinni. Még mindig nem tudta azt sem, mi az igazi neve. Még furcsább volt az, hogy úgy viselkedett, mint egy tökéletes úriember - olyan tökéletes úriemberként, hogy Maxie már-már kezdett azon tűnődni, benne van-e a hiba. Nem mintha örült volna neki, ha kikezd vele, de akkor legalább érthető lett volna a viselkedése. Elbűvölő útitársa teljesen kifürkészhetetlen maradt. Az egész meglehetősen nyugtalanította - valahogy túl könnyű volt megfeledkezni róla, hogy elragadó modora ellenére Robin mégiscsak egy megbízhatatlan csavargó. Az út épp egy kis ligetbe kanyarodott, amikor Robin megtörte a csendet és megkérdezte: - Meséltem már arról, amikor egy cirkuszban dolgoztam Ausztriában? Maxie elmosolyodott, hogy most vajon mivel fog előállni. - Még nem. Úgy látom, se vége se hossza a szórakoztató és teljes mértékben hihetetlen történeteinek. Meséljen a cirkuszról. Fogadni mernék, hogy kötéltáncos volt.

- Nem, egyáltalán. A lovakkal sokkal könnyebb, úgyhogy maradtam a vakmerő lovas mutatványoknál. A kozák számomat nagyon csodálták. - Robin, szokott maga valaha is igazat mondani? Robin sértett pillantással válaszolt. - Bármelyik tökfej tud igazat mondani, de ahhoz, hogy jól hazudjon valaki, tehetség kell. Maxie elnevette magát, amikor hirtelen éles kiáltásokkal és hangos patadobogással két lovas rontott ki az út menti bozótból. EIváltak egymástól, az egyik megállt előttük a lovával, a másik a hátuk mögé került. A lovak hatalmas porfelhőt vertek fel a patáinkkal. Mindkét férfi arcát félig maszk takarta, a kezükben pisztolyt tartottak. - Fel a kezekkel, és ide a pénzt! - kiáltott rájuk az első. Cingár volt és szőke, apró menyétszeme csillogott a maszk nyílásában. Maxie szíve összeszorult a félelemtől. Habár felkészült rá, hogy szembenézzen az országút veszedelmeivel, nem igazán számított rá, hogy felfegyverzett útonállók támadják meg. Ezek ketten mindenre elszántnak és nagyon veszélyesnek látszottak. Robin a magasba emelte a kezét. - Elment az eszetek, ha magunkfajtát akartok kifosztani - szólalt meg nyugodtan. - Nincs nálunk semmi, amit érdemes lenne elrabolni. Jobban tennétek, ha átmennétek az északi főútra, ahol az elegáns úri hintók járnak. - Ott túl sok az ember - morogta a hátuk mögött álló, aki sötét hajú volt és testes. A pisztolyát Robinnak szegezte. Könnyen otthagyhatnánk a fogunkat. - Nehéz időket élünk mondta a szőke. - Lehet, hogy nincs nálatok sok, de pár shilling is jobb a semminél. Jem, kutasd át őket! Jem leszállt a lováról, és átkutatta Robin zsebeit, ahol talált is pár pénzdarabot. Miután a hátizsákot is átvizsgálta, bosszúsan azt mondta: - Nem hazudott, tényleg nincs nála sok. A szőke intett a pisztolyával. - A kölyköt is nézd meg. Lehet, hogy nála vannak az értékesebb dolgok, mert belőle kevésbé nézik ki. Maxie dermedten állt, míg Jem átkutatta, és imádkozott, hogy észre ne vegye a ruha alatt rejtőző nem épp fiús idomokat.

Habár elméletileg azt is átgondolta, hogy megerőszakolhatják, kicsit nehéz volt higgadtnak maradni, amikor egy útonálló fogdossa, és pálinkaszagú lehelete az arcát perzseli. Szerencsére Jem nem vette észre a nemét, és a bakancsa szárába rejtett kést sem találta meg. A kabátja belső zsebéből kihúzta a szájharmonikát. - Ez meg mi, Ned? - Valami zeneszerszám - felelte Ned. - Talán ér egy-két shillinget. Maxie az ajkába harapott, hogy ne tiltakozzon. Legalább az arany fülbevalót nem találták meg, amely ugyanabban a zsebben lapult. Azt már nehezebb volt megállni szó nélkül, amikor Jem megtalálta az apja óráját. Nagyot füttyentett, amikor kihúzta a zsebéből. - Igazad volt, a kölyöknél vannak az értékek. Ez aranyból van, jó sokat érhet. - Add csak ide. - Miután szemügyre vette az órát, Ned elégedetten bólintott, és a zsebébe dugta. - Nézd meg a nyakát, egy ezüstlánc van rajta. Maxie hátrahőkölt, ahogy Jem piszkos ujjával a lánc alá nyúlt, és kihúzta a nyakában lógó feszületet. - Ejha, milyen szerencsés napunk van! - Kikapcsolta a láncot és levette Maxie nyakából, aztán zsebre vágta. - Ne! - kiáltotta Maxie. - Ezt ne vigyék el, az anyámé volt, nem maradt tőle más emlékem, csak ez! - Nagy kár - mondta Jem gonosz nevetéssel, és kotorászni kezdett Maxie hátizsákjában. Maxie dühtől elvakulva a késéért akart nyúlni, de Robin megragadta a könyökét. Halkan odasziszegte: - Nem éri meg az életét. Amikor Maxie vadul rápillantott, hozzátette: - Gondolkodjon, a fenébe is. Az anyja azt akarná, hogy meghaljon egy kis fémdarabért? Robin szavaitól kitisztult Maxie feje. Felnézett, és meglátta, hogy Ned pisztolyának csöve egyenesen rámered. A férfi gonoszul elvigyorodott. - Egy lépést teszel Jem felé, és halott vagy, fiú. - Felhúzta a pisztoly kakasát. - Lehet, hogy egyébként is agyonlőlek benneteket, mielőtt még feljelentenétek a békebírónál.

Maxie érezte, hogy Robin keze megfeszül a karján, de a hangja nyugodt maradt. - Ha itt hagytok két holttestet az úton, biztos lehetsz benne, hogy agyon fognak keresni. Egyszerűbb, ha életben hagysz. Úgyse tudunk elég hamar beérni a városba, hogy bajotok lehessen belőle, ha feljelentünk. Ned kissé bánatosan azt mondta: - Azt hiszem, igazad van. Maxie megkönnyebbülten felsóhajtott. Robin látta, hogy már tud uralkodni magán, és elengedte a könyökét. Jem megpaskolgatta a zsebét. - Ez aztán jó fogás volt. Gyakrabban kéne ilyen vándorokat kirabolni. Ned megkérdezte: - Jem, mindent összeszedtél? - Mi van a fickó kabátjával? Egész jó lenne neked. Ned szemügyre vette Robin viseltes, de jó szabású kék kabátját. Igazad van. Biztos használtan vette valahol, mert egy falusi szabó nem csinál ilyet. - Intett a pisztolyával. - Vedd le róla. Robin megmakacsolta magát, - Alantas dolog lelopni valakiről a ruháját. Ha a kabátomat akarod, gyere, vedd el. Maxie felszisszent. - Legyen eszénél! - súgta oda. - Ha lelőnek, a golyó ütötte lyuk meg a vér úgyis tönkreteszi a kabátot. - Gyerünk, vedd el tőle! - utasította Ned a társát. Jem elvigyorodott, és összedörzsölgette a két kezét. Aztán meglepő durvasággal hirtelen gyomorszájon vágta Robint, aztán a mellkasába is behúzott egyet. Robin a fájdalomtól zihálva előregörnyedt, és nekiesett a támadójának. Jem undorodva felhorkant, és ellökte magától, aztán lerángatta róla a kabátot. Robin tehetetlenül hagyta, az arca sápadt volt, és zihálva kapkodott levegő után. Maxie legszívesebben maga is lekevert volna neki egy nyaklevest az ostoba makacsságáért. Jem odadobta a kabátot a cimborájának. Ned elégedetten bólintott, és az út felé intett a pisztollyal. - Kotródjatok innen, amíg jókedvemben vagyok.

Maxie felkapta a poros útról a két hátizsákot, aztán megragadta Robin karját, és elrángatta onnan. Robin még mindig összegörnyedve próbált levegőhöz jutni. - Idióta! - sziszegte Maxie. - Hogy tudott szembeszállni velük egy vacak kabát miatt? Az anyám feszülete legalább jelentett nekem valamit! Már majdnem odaértek a következő kanyarhoz, amikor egy lövés hasított a levegőbe, és Robintól alig egy méterre porfelhő verődött fel az úton. A harsogó nevetésből, ami követte, Maxie sejtette, hogy csak szórakozni akarnak, nem bántani őket, de azért nem vesztegette az időt, és gyorsan továbbrángatta onnan Robint. Ahogy túlértek a kanyaron, Robin azonnal felegyenesedett, mintha kutya baja lenne. - Forduljunk be erre a dűlőútra. El kell tűnnünk a szemük elől, mielőtt rájönnek, mi történt - mondta fojtott hangon, és elvette a hátizsákját Maxie kezéből. Maxie rámeredt. - Mi a csudáról beszél? Robin elvigyorodott, és kinyitotta a két kezét. A bal tenyerében ott feküdt az ezüstfeszület meg egy csomó pénz, a másikban a szájharmonika. Maxie rámeredt a tárgyakra. - Hogy a csudába szerezte vissza? Kiloptam a zsebéből, természetesen. - Robin odaadta a feszületet és a szájharmonikát, a pénzt meg bedugta a hátizsákjába. - Gyerünk, nincs vesztegetni való időnk. - Szapora léptekkel elindult a kis dűlőúton. - Kilopta a zsebéből? - Egy pillanatnyi döbbent hallgatás után Maxie bedugta a kabátzsebbe a visszaszerzett holmikat, és Robin után rohant. - Robin, maga igazán nagy szélhámos! Robin nevető pillantást vetett rá. - Az isten majd megbocsát, a z a dolga. - Aztán elkomolyodott az arca. - Sajnálom, hogy az órát nem sikerült visszaszerezni. De nem tudtam kitalálni, hogy kerülhetnék Ned közelébe. Te jóságos ég, szóval szándékosan hagyta megütni magát, csak hogy visszaszerezze a nyakláncot! És ő még azt hitte, milyen ostoba Első osztályú zsebtolvaj, az biztos. Maxie ott állt közvetlenül mellette, és nem vett észre semmit. Elhessegette a gondolatot, hogy vajon hol tanulta ezeket a felháborító trükköket, és annyit mondott: - Mindegy, hagyjuk.

Igazán többet is megtett, mint kötelessége lett volna, azzal, hogy hagyta magát. Robin azt felelte: - Jem egyáltalán nem ütött meg olyan erősen, mint ő hitte. - Ezt hogy érti? - Nemcsak annak van sok módja, hogy kell megütni valakit, hanem annak is, hogy kell fogadni az ütést - felelte Robin kitérően. - Akkor is fájhatott. Köszönöm, hogy vállalta a kockázatot. A feszület nagyon sokat jelent nekem. Igazán úriemberként viselkedik, ha kicsit furcsa módon is fogja fel az úriemberséget. Robin szája megrándult. - Sokan egyetértenének magával. Maxie már megbánta a megjegyzést, de mielőtt bocsánatot kérhetett volna, Robin folytatta: - Szerencse, hogy ezen a vidéken annyi erdős rész van, könnyű eltűnni. Azt hiszem, észak felé kéne vennünk az irányt. Ha utánunk jönnek, valószínűleg azt feltételezik, hogy továbbhaladtunk dél felé, amerre eredetileg is tartottunk. Az út felől hirtelen egy dühös ordítást hallottak. Maxie felkapta a fejét. - Ideje lenne a nyakunkba szedni a lábunkat. A következő két órában kacskaringós úton haladtak tovább, ahogy csak a lábuk bírta, néha szinte futva. A nap már lemenőben volt, amikor felértek egy dombtetőre, ahonnan lenézve megláttak egy széles országutat. Két szekér haladt rajta, egy férfi szamárháton és egy tucatnyi tehén ballagott hazafelé, ami azt jelentette, hogy ez az út sokkal forgalmasabb és biztonságosabb, mint amelyeken eddig haladtak. Maxie-nek már minden izma remegett a kimerültségtől. Lerakta a földre a hátizsákját, és a bal karjával Robinba kapaszkodott, mert alig állt a lábán. Amikor Robin válaszul átkarolta a vállát, arra gondolt, ez elég bizalmas mozdulat volt, mégis természetesnek tűnt, mert az együtt átélt kaland és veszély bajtársiasságot szült. Néhány percnyi áldott pihenés után Maxie még mindig kifulladva megkérdezte: - Gondolja, hogy most már biztonságban vagyunk? Nem hiszem, hogy idáig követtek volna - felelte Robin, aki szintén

lihegett a kimerültségtől. - Valószínűleg inkább úgy döntöttek, tartogatják az erejüket a következő áldozatra. Maxie összevonta a szemöldökét. - Szólnunk kellene a hatóságoknak. - És mit mondunk nekik? Nyilván tudnak róla, hogy vannak útonállók a környéken. Mire odaérnénk, Ned és Jem rég olajra léptek. Szerintem legalább tíz fontot elvettem tőlük. Ha az óra nem veszett volna oda, még mi jártunk volna jól. Maxie nevetni kezdett, a fejét Robin vállára hajtva. - El tudja képzelni, milyen arcot vágott Jem, amikor rájött, hogy üres a zsebe? Mekkora bolondot csinált belőle! - Én nem tehetek róla, az Isten látott el ilyen képességekkel. Robin még jobban megszorította Maxie vállát, és átadták magukat a megkönnyebbült nevetésnek. Maxie felemelte a fejét, hogy mondjon valamit, ugyanabban a pillanatban, amikor Robin lenézett rá. Az inge szétnyílt a nyakánál, kilátszott a mellkasa, és a haja csapzottan, csillogó aranyfürtökben a homlokára tapadt. Csupa élet volt és ragyogás, és Maxie úgy kívánta, ahogy soha egyetlen férfit sem. Igyekezett fegyelmezni magát, és gyorsan azt mondta: - Igazán blaszfémikus a humora. - A blaszfémia az egyik specialitásom. - Robin a szabad kezével pihepuha érintéssel végigsimított a lány ajkán. Maxie nyelve hegyével megérintette az ujját. A sós íztől hirtelen élesen valóságos lett, és már cseppet sem rejtélyes. Robin a tarkója alá nyúlt, és feljebb emelte a fejét, hogy megcsókolja. Az ajka meleg volt, a nyelve érzékien simogató. Maxie ajka olyan természetesen nyílt szét, mintha csak lélegezne. A vágy fellángolt benne, és minden erőt kivett a tagjaiból. A szemét lehunyta, és a férfi tarkóját simogatta, a selymes hajszálak az ujjaira simultak. Robin a nevét mormolta. A jobb keze végigsiklott a lány hátán, felmelegítve a gerincét, ahogy magához szorította. Maxie eddig azt

gondolta róla, hogy hűvös, de most nem volt semmi hűvös sem az ajkában, sem erős testében. Maxie lábujjhegyre állt, és mindkét karjával átfogta Robin nyakát. A fejét hátrahajtotta, a sapka leesett a földre. A levegőt hirtelen csípősen hidegnek érezte a fejbőrén. A vére hangosan kalapált a fülében. Robin keze becsúszott a kabátja alá, és végigsimult a csípője vonalán. Maxie-t az térítette észre, hogy az út felől hirtelen meghallotta egy ló nyerítését. Kicsit hitetlenkedve gondolt arra, hogy itt csókolózik egy zsebtolvajjal, egy csavargóval, aki talán már nem is emlékszik rá, mi a valódi neve. És nemcsak hogy megcsókolta, de majd fölfalta, mint az első tavaszi juharszirupot egy hosszú, hideg tél után. Kinyitotta a szemét, és gyorsan hátrább lépett egy lépést, levegő után kapkodva. A tekintetük összekapcsolódott, és Robin szemében megint azokat a sötét árnyakat látta bujkálni, amiket már korábban is észrevett. Mintha veszélyt érezne, ösztönösen igyekezett biztonságosabb vizekre evezni. - Nagyon feltűnő jelenség így kabát nélkül - mondta. - Milyen messze van vajon a legközelebbi város, ahol lehetne szerezni egyet? Robin nagy levegőt vett, és az arckifejezése kisimult. - Azt hiszem, ez az út Rotherhambe vezet mondta megszokott hangján. - Ha előbb nem is, ott biztos találunk valami ócskást, aki árul használt ruhákat. Maxie lehajolt, hogy felvegye a földről a hátizsákját meg a sapkáját, amit jól a fejébe húzott, hogy elrejtse a szemét. - Ez a rablás, és az, hogy észak felé fordultunk, legalább félnapi késedelembe kerül. Robin is fogta a csomagját. - Sokkal többe is kerülhetett volna. Maxie a csókra gondolt, és tudta, hogy tényleg sokba került. Akármennyire is próbáltak mindketten úgy tenni, mintha mi sem történt volna, minden megváltozott köztük, és egyáltalán nem lett könnyebb a helyzet. Ahogy leereszkedtek a dombról az országút felé, azon tűnődött, merje-e tovább folytatni Robinnal az utat. Desdemona nem túl nagy lelkesedéssel nézett ki a kocsi ablakán. Kezdte nagyon unni az egyhangú tájat, de nemsokára úgyis vége lesz a hajszának. A legutóbbi faluban pontos személyleírást adtak

Maximáról és az útitársáról. Alig pár óra hátránya lehet hozzájuk képest. Ha ezen az úton haladnak tovább, a délután végére utol kell érnie őket. Még szerencse, hogy nem is sejtik, hogy valaki üldözi őket. Remélte, hogy Lord Robert nem fog erőszakkal ellenállni, ha kiragadja a karmai közül Maximát. Nem mintha számított volna: a kocsis és a fegyveres őr, akit magával hozott, veteránok, és el tudnak bánni egy csirkefogóval, aki életében nem dolgozott még tisztességesen. Desdemona próbált nem gondolni arra a lehetőségre, hogy Maxima esetleg azzal a gazemberrel akar maradni. Nem kényszerítheti erőszakkal az unokahúgát, hogy vele menjen, még a saját érdekében sem. De legalább, ha a sorsára kell hagynia, abban az elégedett tudatban teheti, hogy a lány a saját akaratából cselekszik. A gondolatait az szakította félbe, hogy patadobogás ütötte meg a fülét, és valaki felkiáltott: - Kezeket fel, ide a pénzt! A komornája, Sally, aki a kocsi sarkában szunyókált, sikoltva felriadt. Desdemona ráförmedt: - Húzd be a fejed! Aztán előkapta az egyik pisztolyt, amely létfontosságú felszerelés minden kocsiban. Odakint eldörrent egy lövés, és a kocsi nagyot rándulva megállt, a lovak rémült nyihogásától kísérve. Desdemona ujja megremegett, ahogy megtöltötte a pisztolyt es felhúzta a kakast. Bármi történjen is, ő készen áll. Wolverton őrgrófja álmosan elnyúlt a kocsi kényelmes ülésén. Legalább ez a nevetséges üldözés jó időben zajlik, és az utak tűrhető állapotban vannak. Ásított egyet, automatikusan eltakarva a száját, bár egyedül volt. Charles otthon maradt Wolverhamptonban, hogy intézze a rutinügyeket. Giles nem volt biztos benne, hogy jó irányban keresi-e a szökevényeket, de az biztos, hogy Lady Ross nem járhat sokkal előtte. A sárgával szegélyezett elegáns kocsit sokkal könnyebb volt követni, mint két poros ruhájú vándort. Eltűnődött, hogy mit fog szólni Lady Ross, ha rájön, hogy ő is csatlakozott a kutatáshoz. Nagyon remélte, hogy nem lesz semmilyen kemény tárgy a keze ügyében, amit a fejéhez vághat.

Már majdnem elaludt, amikor hirtelen lövések dörrenése törte meg a csendet. Giles azonnal éber lett. Kinyitotta az ablakot, és kikiabált a kocsisnak: - Látja, mi történik? - Úgy látom, fegyveres rablás történt előttünk az úton, uram kiáltott vissza a kocsis. Gondolom, nem akarja, hogy visszaforduljunk és elkerüljük őket? Jól gondolja. Avatkozzon közbe, ha szükséges. - Giles elővett egy pisztolyt a tokjából. Miközben megtöltötte, hirtelen az jutott eszébe, nem Lady Rosst támadták-e meg. Nem jár messze előttük, és egy ilyen előkelő kocsi, mint az övé, jó célpont a rablóknak. Te jóságos ég, lehet, hogy nekiáll szidalmazni az útonállókat, és a végén még lepuffantják! A kocsi bekanyarodott, aztán vad rándulással megállt, nehogy belerohanjon egy másik járműbe, amely keresztben állt az úton. Giles feltépte az ajtót, és kiugrott. Egy pillanat múlva már ott volt mellette egy fegyveres kísérője. Előttük nem messze egy elszabadult ló épp berohant az erdőbe. Tényleg a sárga szegéllyel díszített kocsi volt az, de már nem volt szükség a segítségükre: Lady Ross egy földön heverő holttestre bámult, miközben a kocsisa egy másikat vizsgálgatott, amely kicsit messzebb feküdt. A vér fémes szaga betöltötte a levegőt, és a kocsisoknak nehezükre esett visszafogni a lovakat. Giles megkönnyebbülten látta, hogy Lady Ross épségben van. Nagy veszteség lenne, ha egy ilyen pompás amazon értelmetlenül az életét vesztené. Lady Ross felnézett, és észrevette a grófot. Az első találkozásuk ellenséges hangulata ellenére úgy tűnt, örül, hogy ismerős arcot láthat. Giles leengedte a pisztolyát, és odasétált. - Jól vannak mindnyájan? Lady Ross bólintott, és válaszolni próbált, de nem jött ki hang a torkán. Nagyot nyelt, aztán azt mondta: - A rablók nem számítottak ellenállásra. Két amatőr lehetett. - Felemelte a kezét, hogy megigazgassa félrecsúszott kalapját, aztán rámeredt a kezében tartott pisztolyra. - Szentséges ég! - kiáltott fel Giles. - Maga lőtte le őket? Szerencsére erre nem volt szükség. Az embereim veteránok, a spanyol hadjáratban harcoltak. - Desdemona mosolya kicsit erőltetett volt. - Nem találtak munkát, miután elbocsátották őket a hadseregből.

Úgy gondoltam, jót teszek velük, ha felveszem őket. Nem számítottam rá, hogy ilyen drámai módon meghálálják a jó cselekedetet. - Ez jó érv a jótékonykodás mellett. - Giles a férfira nézett, aki a kocsi mellett hevert a földön. - Mind a ketten halottak? - Azt hiszem, igen. Miközben Giles a két halott rablót szemlélte, a szíve furcsán összeszorult. Az egyiknek szőke haja volt, kicsit hosszabb az átlagosnál. Nem, az nem lehet... Dobogó szívvel meredt a holttestre. - Ez a kabát... - szólalt meg. - Ezt Robin viselte aznap, amikor eltűnt És a szőke haj is olyan, mint az övé. - Gyors léptekkel odasietett a holttesthez. Desdemona visszafojtott lélegzettel figyelte. Csak nem lehet Lord Robert a halott... De hát, volt már rá példa, hogy vadóc fiatalemberek útonállósdit játszottak puszta szórakozásból, és ezek ketten nem látszottak túl nagy szakértőnek. Rémült pillantást vetett a másik holttestre - de ki volt zárva, hogy Maxima lenne. De ez még nem jelenti azt, hogy a szőke férfi nem lehet Lord Robin. Felbőszítette a gondolat, hogy ilyen hajmeresztő ostobaságot követhetett el. Biztos, hogy cseppet sem hasonlít a bátyjára. A gróf letérdelt a halott útonálló mellé, és megfordította a holttestet, hogy jobban megnézze. Aztán megkönnyebbülten felsóhajtott, és lehajtotta a fejét, egyik kezével eltakarva az arcát. Desdemona dühe rögtön elszállt, elnyomta az együttérzés. Megnézte azt a véres arcot, és tudta, hogy elő fog jönni a rémálmaiban. Odament a grófhoz, és gyengéden a vállára tette a kezét. - Nagyon sajnálom, Wolverton. Az öccse az? - Nem. - Giles felemelte a fejét. Láthatóan nagy küzdelmébe került, hogy összeszedje a lelki nyugalmát. - De egy pillanatig azt hittem, ő az. Nagy megkönnyebbülés, hogy tévedtem. Szóval nemcsak családi lojalitásból védi annyira az öccsét, hanem tényleg szereti, gondolta Desdemona. Eltűnődött, vajon mivel érdemelte ezt ki az a semmirekellő Lord Robert. - Úgy gondolta, az öccse képes lenne útonállásra vetemedni? Giles türelmetlen mozdulattal legyintett. - Persze hogy nem.

Abszurd ötlet. - Megérintette a kabát ujját. - De megesküdnék rá, hogy ez a kabát Robiné. Látszik a szabásán, hogy francia, nem angol. Vajon hogy a pokolba tett rá szert ez a fickó? - Talán az öccse eladta valahol útközben, és ez a gazember vette meg. - Nem nagyon hiszek az ilyen véletlenekben - Giles komor arccal kezdte átkutatni a halott zsebeit. Talált néhány pénzérmét, egy összecsukható zsebkést, egy aranyórát, de semmi olyat, amiből megállapíthatták volna a személyazonosságát. Desdemona összevonta a szemöldökét. - Hadd nézzem csak azt az órát! - Amikor a márki átadta, a körmével felpattintotta a fedelét. A belső felén egy bevésés állt: Maximus Benedict Collins. Desdemona némán megmutatta a grófnak. Giles halkan füttyentett egyet. - Ez a bátyjáé volt? Desdemona bólintott. - Azt hiszem, a tizennyolcadik születésnapjára kapta. A halála után nyilván Maxima örökölte. - Aggodalmas pillantást vetett a márkira. - Egyértelmű, hogy az útonállók találkoztak az öccsével és Maximával. Gondolja, hogy... hogy kirabolták és megölték őket? A gróf szürke szeme majdnem feketére sötétedett. - Nem hiszem. Nem lett volna rá semmi szükség, hogy megöljenek két fegyvertelen embert. És különben is, Robint meg az unokahúgát életben látták a legutóbbi faluban, amit elhagytunk. Ha megtámadták volna őket, itt kellett volna történnie, az utóbbi pár mérföldön, és ennek semmi jelét nem láttuk. Talán kifosztották őket, és így került hozzájuk az óra meg a kabát. Desdemona a tenyerébe szorította a bátyja óráját. - Az ilyen gazembereknek nem kell indok a gonosztettekhez, és ha lelőttek két embert, és elrejtették a holttesteket, az nem hagyhatott semmi nyomot. A gróf homloka elfelhősödött. Ezt ő is ugyanolyan jól tudta, és jobban örült volna, ha Lady Ross nem mondja ki hangosan. - Lehetséges, de nem túl valószínű. Robinnak nagy tehetsége van ahhoz, hogy kivágja magát a bajból. Nem tudom elhinni, hogy ilyen könnyen adta volna az életét, vagy hogy ne tudta volna megvédeni a társaságában lévő ifjú hölgyet.

- Szóval Lord Robertnek nagy tehetsége van ahhoz, hogy kimásszon a bajból. Egy tisztességes embernek nincs szüksége ilyen tehetségre - jegyezte meg csípősen Desdemona. - A pénz és a befolyás sok bajkeverőt megmentett már a pácból, de ez alkalommal nem fogják megmenteni az öccsét. A gróf ingerülten vágott vissza: - Ha a maga könnyűvérű kis unokahúga biztonságban megérkezik Londonba, az csak azért lesz, mert az öcsém a védelmébe vette, mivel nyilvánvaló, hogy a leányzónak az eszével éppúgy baj van, mint az erkölcseivel. Melyik úrilánynak jutna egyáltalán eszébe, hogy átgyalogoljon fél Anglián? Ahhoz legalább volt esze, hogy csatlakozzon egy férfi mellé, aki segíthet neki. - Nem csatlakozott, kényszerítette rá! - csattant fel Desdemona. Nyilvánvaló hogy magát is aggasztja Lord Robert viselkedése, különben nem eredt volna a nyomomba. - Engem a maga viselkedése aggaszt, nem az öcsémé - vágta rá a gróf, megemelve a hangját. - Miután kiviharzott a házamból, úgy döntöttem, jobb lesz, ha megvédem egy ilyen makacs, bosszúálló fúriától. Nyilvánvaló, hogy maga már eldöntötte, mi történt, anélkül, hogy szemernyi bizonyítéka lenne bármire! - Engem nevez makacs, bosszúálló fúriának? - Desdemona felkapta a kezét, ösztönös mozdulattal pofon akarta vágni a férfit. Csakhogy megfeledkezett a pisztolyról, amelyet még mindig a kezében tartott. Az ujja véletlenül megrántotta a ravaszt, és fülsiketítő dörrenés csattant, a golyó csak pár centire húzott el a gróf füle mellett. Az egyik kocsis felordított, és mindkét őr odarohant hozzájuk. - Jézus Mária! - A gróf hamuszürke arccal ösztönösen félrehajolt. - Maga megőrült?! Desdemona kiejtette a kezéből a pisztolyt, a másikból meg a retikült, és a halántékához szorította a kezét, egész testében reszketve. - Én... én nem akartam - dadogta, és úgy érezte, azon nyomban elájul. - Teljesen elfelejtettem, hogy még mindig a kezemben van a pisztoly. - Lenézett a földön heverő fegyverre, amelynek csövéből még mindig maró szagú füst szállt fel. Esküszöm az élő istenre, hogy véletlen volt! Wolverton intett a testőröknek, hogy nincs semmi baj, aztán megfogta a nő karját, és

odakísérte a kocsihoz. Leültette a lépcsőre, és beszólt a kocsiba a komornának: - Van Lady Rossnál brandy? A komorna igennel válaszolt, és egy perc múlva Giles már Desdemona kezébe is nyomta a palackot. - Igyon egy kicsit. Lady Ross felemelte a fejét, és ivott egy kortyot. Kicsit köhögött tőle, de kitisztult a feje. A férfi arcába nézve fájdalmasan azt mondta: - Borzalmasan lobbanékony a vérmérsékletem, és gyakran mondok olyasmit, amit később megbánok, de soha nem tudnék ártani senkinek. - Tudom - mondta megnyugtatóan a gróf. - Ha tényleg le akart volna lőni, már ott feküdnék vérbe fagyva. Desdemona megborzongott. - Kérem, ne is mondjon ilyet. - Elnézést. - Giles fogta a palackot, és maga is jól meghúzta, aztán visszaadta. - Mind a ketten fel vagyunk zaklatva, érthető módon. De biztos vagyok benne, hogy a szökevények jól vannak. Desdemona halványan elmosolyodott. - Remélem, igaza van. Gondolom, be kéne vinni a rablók holttestét a legközelebbi városba, és bejelenteni az esetet a hatóságoknál. Ha szerencsénk van, addigra Lord Robertet és Maximát is megtaláljuk. Lehet, hogy elegük is lett a kalandokból, ha épp elrabolták minden értéktárgyukat. - Talán. - Giles felállt. - Az is lehetséges, hogy átvágtak a földeken egy forgalmasabb útra, úgyhogy én inkább egy párhuzamos úton megyek tovább. Desdemona bólintott. Tisztában volt vele, hogy nem szövetségesek, még ha pillanatnyilag udvariasak is egymáshoz. - Ha megtalálja őket, küldene nekem egy üzenetet, hogy tudjam, Maxima jól van? - Hogyne. Nagyra értékelném, ha ön is ugyanezt tenné. - Természetesen. - Desdemona is felállt. - És... köszönöm, Wolverton, hogy segített egy bajban lévő utasnak, és amiért ilyen megértő volt velem. Giles elmosolyodott, és Desdemona hirtelen arra gondolt, tulajdonképpen milyen jóképű, amikor épp nem dühöng őmiatta.

- Lady Ross, az életem összehasonlíthatatlanul izgalmasabb lett, mióta önt megismertem - felelte Giles, azzal sarkon fordult, és visszasétált a saját kocsijához, egy pillantással jelezve a szolgáinak is, hogy indulhatnak. Desdemona kissé vegyes érzelmekkel nézett utána. Az, hogy a gróf is csatlakozott a kutatáshoz, csak tovább bonyolította a helyzetet. De a lelke mélyén nem bánta, hogy esetleg fognak még találkozni.

Hetedik fejezet

Fél órával azután, hogy Maxie és Robin nekivágtak a Rotherham felé vezető útnak, egy hallgatag parasztgazda felajánlotta nekik, hogy felveszi őket a szekerére. Robin mindkettőjük nevében elfogadta, mivel megegyeztek, hogy Maxie minél kevesebbet nyitja ki a száját idegenek jelenlétében, annál jobb. Robin segítő kezéről tudomást sem véve felmászott a szekérre, és befészkelte magát két zsák kukorica közé. Aztán az arcába húzta sapkáját, és nagyon meggyőzően úgy tett, mintha aludna. Robin összevont szemöldökkel hátradőlt, a hátizsákját használva párnának. Maxie egyszer sem nézett a szemébe, mióta megcsókolta. Nem hibáztatta, amiért zavarban van, ő is így érzett. A futó, hirtelen jókedvből támadt kis gesztusból perzselő ölelés lett. Az érzései, amelyek olyan régóta zsibbadtan szunnyadtak, hogy már szinte el is felejtette, hogy léteznek, forrón életre kellek, és ez átkozottul kellemetlen volt. Mikor is volt olyan utoljára, hogy igazán kívánt volna bármit vagy bárkit...? Túlságosan is rég. Odapillantott útitársára. Szegény Maxie, egy ilyen határozott és gyakorlatias lány biztos nem örül neki, hogy bármi köze kell hogy legyen egy csavargóhoz. De az biztos, hogy elég lelkesen részt vett abban a csókban. Mindenesetre már nyilván megbánta. Robin nem hitte volna, hogy az a fajta, aki sok időt veszteget a lelkiismeret-furdalásra. Valószínűbb, hogy inkább attól fél, hogy ezután udvarolni próbál majd neki, és ráerőlteti magát. Meg kell győznie róla, hogy nemesek a szándékai. Szárazon elmosolyodott a gondolatra. A nemesség ugyan távol áll tőle, de a saját érdeke is tiltja, hogy megpróbálja elcsábítani útitársnőjét Ha az ágyába bújna, az csak tönkretenné a bajtársias viszonyt, amely sokkal boldogabbá tette, mint hosszú ideje bármi. Nem mintha nem vágyott volna rá. Vonzotta az első pillanattól kezdve, és a csók óta csak még inkább elbűvölte benne minden. A lélegzetének ritmusa, a formás lábak, amelyek olyan jól festettek a

térdnadrágban, apró barna kezei, amelyek éppolyan erősek, mint amilyen kecsesek. Olyan vonzó nőnek látta, hogy nehéz volt észben tartani, hogy a világ szemében fiú. De a lelke vonzotta igazán. Az elevenségétől ő is fiatalabbnak érezte magát, és valahogy tisztábbnak. Igyekezett nem gondolni arra, hogy mi lesz, ha az útjuk végére érnek. Maxie nyilván valami céllal utazik Londonba, és ő nem szerepel a további terveiben. Mindenesetre nagyon nehezére esne elengedni. De mit ajánlhatna fel neki? Maxie koldusszegény csavargónak gondolja, és ő jobban örült volna, ha meg is marad ebben a hitében, mivel a valódi múltja sokkal kellemetlenebb, mint Maxie gondolná. Egy amerikaira nem tesz nagy benyomást az arisztokratikus születés és a vagyon, ami az angol lányoknak oly sokat jelent. Sőt azt gyanította, épp ellenkezőleg. Jobb lesz, ha Maxie úgy gondolja, hogy ő cseppet sem jó parti. Ha rossz véleménnyel van róla, az legalább megakadályozza, hogy valami ostobaságot kövessenek el, ha esetleg nem tud erőt venni magán, és újból megpróbálja megcsókolni. Azon kapta magát, hogy a lány mellkasának emelkedését és süllyedését nézi. Milyen lehet az alakja, ha nincs lekötve a melle? A fenébe is. Kényszerítette magát, hogy elfordítsa a tekintetét, amikor rájött, hogy reagál a teste a gondolataira. Kellemes volt ugyan újból vágyat érezni, de ha nem vigyáz, csak fájdalommá fokozódik az érzés. Felsóhajtott, nekidőlt a kukoricászsákoknak, és azon kezdett gondolkodni, hogy hozhatná rendbe a viszonyukat. A következő faluban találtak egy boltot, ahol kaptak egy elfogadható kabátot és kalapot Robinnak. Miután jól megebédeltek a falu fogadójában, továbbindultak dél felé. Nem sokkal napnyugta előtt Robin egy kis csűrre mutatott a mező túlsó végében. - Meghúzzuk magunkat ott éjszakára? Elég elhagyatottnak látszik. - Nekem jó. - Maxie elfordult, és elindult át mezőn, miközben kicsit aggodalmasan arra gondolt, mi lesz most. Habár Robin,

szokásos könnyedségével viselkedett, ő nem tudta elfelejteni a zavarba ejtő csókot, és hogy milyen szégyentelenül reagált rá. A csűr meglehetősen kényelmes szállásnak bizonyult a benne tárolt nagy halom édesen illatozó szénával. Ahogy szemügyre vették a helyet, Robin megjegyezte: - Fontolgatom, hogy írok egy útikalauzt a szegény utazók számára, és felsorolom az országutak mentén található csűrök és sövények minősítését. Mit gondol, lenne iránta érdeklődés? Maxie lerakta a hátizsákját a távolabbi fal mellé, amilyen messze csak lehetett Robintól. - Akiknek szükségük lenne ilyen útikalauzra, azok nem engedhetik meg maguknak, hogy megvegyék - mutatott rá. - Hm, tudtam, hogy valami nem stimmel. Tessék, megint füstbe ment egy terv, amivel meggazdagodhattam volna. Maxie majdnem elmosolyodott, de aztán eszébe jutott, hogy szigorúan akar viselkedni, nehogy Robin invitálásnak vegye az előbbi léha viselkedését. Ellépkedett mellette, és azt mondta: Megyek, gyűjtök egy kis rőzsét. Robin elment vízért a közeli patakra, miközben Maxie összegyűjtött egy halom száraz rőzsét, ami a legkevesebb füsttel ég. Aztán kis tüzet gyújtott egy kavicsokkal körberakott, védett helyen, nem messze a csűrtől. Lassan leszállt az éjszaka. Robin üldögélt a tűz mellett, pár lépesre Maxie-től, és elkezdte lehámozni a kérget egy rövid botról, amit talált. Könnyed hangon megszólalt: - Igazán nem kell azt hinnie, Maxima, hogy le akarom rohanni magát. Maxie felkapta a fejét, és rámeredt. - Nem fog beválni, ha úgy teszünk, mintha meg se történt volna az a csók - folytatta Robin. - Megtörtént. Én élveztem. Szerintem maga is. Ez még nem jelenti azt, hogy a zsákmányomnak tekintem. - Maga nagyon szókimondó - mondta zavartan Maxie. - Az egyenesség nekem nem a specialitásom, mint magának, de azért nekem is megy néha - mondta Robin, és a zsebkésével a bot végét farigcsálta. - Úgy döntöttem, szólok, mert nincs kedvem az út

hátralévő részét úgy tölteni, hogy maga úgy viselkedik, mint egy megrémült nyúl. - Még hogy egy nyúl! - csattant fel dühösen Maxie. Robin elvigyorodott. - Tudtam, hogy ez tetszeni fog. Túl sokat aggódik a miatt a csók miatt. Véletlen volt, csak azért történt, mert olyan megkönnyebbültek és boldogok voltunk. Maxie a sarkára ülve letelepedett a földre. Tudta, hogy ugyanolyan őszintének kell lennie, mint amilyen Robin volt vele. - Talán véletlen volt, de mióta találkoztunk, éreztem, hogy vonzódik hozzám. Robin kifejezően felvonta a szemöldökét. - Hát persze. Melyik férfi ne vonzódna? Maga igazán gyönyörű. - Nem bókokat akartam kicsikarni - tiltakozott zavartan Maxie. - Tudom. Valószínűleg annyiszor elhalmozzák velük, hogy az egész téma nagyon unalmas magának. - Többnyire inkább azt szokták mondani, hogy szemrevaló, ami nem ugyanaz, mint a gyönyörű - mondta Maxie szárazon. - Nem, nem ugyanaz - bólintott Robin. - Magára mindkettő igaz. Nem csoda, hogy megtanulta, hogy ne bízzon a férfiak udvarlásában. - A kése élével elkezdte lesimítgatni a kifaragott bot végét. - Talán csak képzelem, de az az érzésem, egy egész kicsit maga is vonzónak talál engem. Maxie elpirult. Szóval hiába igyekezett leplezni a dolgot. Könnyedén azt felelte. - Melyik nő ne találná annak? Maga igazán gyönyörű - vágott vissza Robin szavaival. Robin nem zavartatta magát, csak nevetett. - Ezt gyerekkoromban sokszor hallottam, és nagyon utáltam. Hosszú fekete hajra vágytam, párbajban szerzett hegekre és kalózos szemkötőre. - Legyen hálás, amiért ilyen angyali a külseje - jegyezte meg Maxie. - valószínűleg megmentette sok jól megérdemelt veréstől. - Nem elégszer. - Robin elfújta a lefaragott faforgácsot. - Hogy visszatérjünk az előző témához: a vonzódás teljesen normális dolog két egészséges felnőtt ember között. - Áthatóan kék

tekintettel felpillantott. - De nem kell a vonzódásnak mindig engedelmeskedni is. Gondoljon úgy kölcsönös érdeklődésünkre, mint egy kis fűszerre, amely gazdagítja útitársi viszonyunkat. Maxie a férfi arcát tanulmányozta. Olyan ésszerűen hangzik, amit mond. De csak arra tudott gondolni, hogy milyen keveset tud róla. - Úgy látom, még mindig kételkedik. Hadd demonstráljam a dolgot. - Robin lerakta a kést meg a botot, és közelebb húzódott Maxie-hez. Maxie épp hátrálni akart, de elkövette azt a hibát, hogy a férfi szemébe nézett, és meglátta benne a perzselő vágyat. Megdermedt, tágra nyílt szemmel és tehetetlenül, pontosan úgy, mint egy nyúl. Robin a karjába vonta, és lehajtotta a fejét. Maxie megborzongott, amikor az ajka az ajkát érintette, de a csók könnyű volt es futó. Az ajka épp csak gyengéden súrolta, miközben lassan megsimogatta a hátát. Maxie érezte, hogy kezd elszállni belőle a feszültség, de mielőtt túlságosan is elmúlt volna, elfordította a fejét, és halkan felsóhajtott, Robin nyakába fúrva a fejét. - Ez jó volt, de mit demonstráltunk ezzel? - Hogy egy csóknak nem kell feltétlenül ijesztőnek lenni. Robin végigsimogatta a lány fülének ívét az ajkával, Maxie erein borzongó érzések futottak át. - Akkor sikeres volt - mondta kicsit kifulladva. - Nem ijedtem meg, egyelőre. Robin nevetett, és kicsit hátrább húzódott. - Nagyon jól áll a térdnadrág - jegyezte meg, és megsimogatta az ujja hegyével a lány térdét. - De azért egyszer szeretném még selyemruhában is látni. Maxie a férfi mellkasára simította a tenyerét, érezte a feszes izmokat a vásznon keresztül. - Ha már a ruhákról van szó, tudta, hogy ez a vacak kabát, amit ma vettünk, majdnem olyan elsöprően elegánsan áll, mint amit elraboltak? - Ez adottság kérdése - mondta szerényen Robin. - Egy barátom egyszer azt mondta, minden ízemben gentleman vagyok. Maxie nevetett, és közben kihúzott egy hajtűt a hajából. Egy súlyos fonat a vállára hullott, és végigomlott a hátán. Robin szemébe

nézett, és elhalt az ajkán a nevetés. A férfi tekintete csupa tűz volt, de visszafogott, nem fenyegető. Sorra kiszedte a többi hajtűt is, és a lehulló fürtök a mellére és hátára omlottak. Aztán Robin vállára hajtotta a fejét, ő meg végigfésülgette az ujjaival a sűrű fürtöket, szétterítve a lány vállán. Mint a fekete selyem - mormolta. - Elég közhelyes hasonlat, de más nem jut eszembe. Meleg volt és erős, és Maxie biztonságban érezte magát mellette, habár a józan eszével tudta, hogy ez csak illúzió. Lehunyta a szemét, élvezve az egész testén átáradó vágyat. Okos volt ez a demonstráció. Felfedte Robin vágyait és felébresztette az övét, de azt is bebizonyította, hogy a szenvedélynek nem kell zabolátlannak lennie. Komoly felnőtt emberek, igazán együtt lehetnek anélkül is, hogy egymásnak esnének. Odébb kellett volna húzódnia, de nem volt kedve. Csábítóan kellemes érzés volt nem egyedül lenni. De nem szabad elfelejtenie, hogy Robinnal pusztán csak útitársak egy utazáson, amely nemsokára véget ér. Nem szabad túlságosan megszeretnie. - Jó, megértettem, amit be akart bizonyítani - mondta, aztán felegyenesedett és odébb húzódott. - Abbahagyom, nem fogok úgy viselkedni, mint egy rémült nyúl. Robin visszament a tűz másik oldalára. Kicsit gyorsabban kapkodta a levegőt, mint máskor, de a hangja játékos volt. - Ha a jövőben megijedne valamitől, megejthetünk egy újabb demonstrációt. A tűz fényében aranyosan csillogott a homlokába lógó hajfürt. Maxie nyelt egy nagyot, és elfordította a tekintetét. - Egy is elég volt. Ez a demonstráció épp azt a viselkedést segítheti elő, amit el akarunk kerülni. Főleg egy ilyen megbízhatatlan alaktól, mint maga. Robin vigyorgott. - Ostobaság. Bizonyára észrevette, hogy túl lusta vagyok ahhoz, hogy komoly terveket szőjek az elcsábítására. - Magának soha életében nem kellett elcsábítania egy nőt sem. Elég, ha rájuk mosolyog, és máris a lábainál hevernek.

Robin mosolya elhalványult. - Én ezt nem mondanám. - Felvette a kését meg a botot, és elkezdte faragni a másik végét. Maxie arra gondolt, elég volt a komolyabb témákból, és megkérdezte: - Mit csinál azzal a fadarabbal? - Csak farigcsálok. Odanyújtotta, hogy a lány megnézhesse. A bot úgy tizenöt centi hosszú volt, és másfél centi átmérőjű. Természetes görbülete kellemesen belesimult a tenyérbe. Maxie visszaadta. - És mi ez, játékszer felnőtteknek? - Pontosan. A zsebemben hordom majd, és játszom vele, ha unalmas a vidék. Kényelmes, ha valaki ilyen egyszerű lélek, hogy ilyesmi is elszórakoztatja. Maxie fát rakott a tűzre, és felakasztott egy kanna vizet forrni. Magára igazán sok mindent lehet mondani, de azt nem, hogy egyszerű. Robin elhúzta a száját. - Talán nem, de igyekszem az lenni. - Ez a maga baja. Az embernek nem igyekeznie kell, hogy egyszerű legyen. - Maxie hirtelen leült a férfi mellé törökülésben a földre, és könnyedén megfogta a törésektől eltorzult bal kezét. - Hunyja le a szemét, Robin. Ne beszéljen. Ne gondolkozzon. Csak létezzen. Robin hagyta, hogy összekulcsolt kezük a fűben pihenjen, de Maxie érezte, hogy mennyire feszültek az izmai. Halkan azt mondta: - Hallgassa a szelet. Hallgassa a köveket, érezze a holdfény ízét. Érezze a fák és a virágok szellemeit, és az állatokat, amelyekkel megosztjuk az éjszakát. - Az anyja mondogatta ezeket a szavakat, amikor arra tanította kisgyerek korában, hogy kell erezni a környező világot. Robin először ellenállt, nyughatatlan energia áradt belőle. Maxie szerette volna békéssé tenni, de nem tudta, hogyan, hiszen o maga sem volt békés. Csak most döbbent rá, hogy nem üldögélt és meditált így, mióta az apja meghalt. Habár hosszú órákon keresztül lovagolt és sétált a durhami lápvidéken, a bánat olyan volt, mint egy görcsös csomó a

belsejében, és megakadályozta, hogy az egyetlen vigaszforráshoz folyamodjon, amely soha nem hagyta cserben. Kényszerítette magát, hogy megnyissa külső és belső érzékeit az éjszakának. Az erdőből egy vadászó bagoly magányos huhogása hallatszott, gyorsan csapkodó szárnyai halk nesszel suhogtak. Érezte maga alatt az eleven földet, melynek mély lüktetése pontosan olyan volt, mint otthon. A faleveleket borzoló szél is ismerős volt, habár az égboltot, amely föléjük borult, soha nem fogja ismerni igazán. Elöntötte a földi nyugalom, átáradt a tagjain és az erein, míg betöltötte a szívét. Úgy érezte, ha nem lett volna a gyengéd lecke, amelyben Robin részesítette, nem tudta volna megtalálni ezt a békét. Viszonozni akarta az ajándékot: hagyta, hogy a nyugalom átfolyjon a kezén a férfi kezébe. De Robin olyan volt, mint egy ideges, ugrásra kész, vad csikó. Maxie lágyan, mint egy árnyék, azt suttogta: - Érezze, hogy egy a természettel, nem különálló. Lassan Robin is megnyugodott, a feszültség eltűnt az ujjaiból. A lélegzete lassú lett és szabályos, és úgy egy tucat szívverés erejéig Maxie érezte, hogy harmóniában vannak. Habár próbált egyszerűséget tanítani neki, tudta, hogy nagyon is bonyolult személyiség, a lelke az ellentétek zavaros halmaza. Ragyogó szellem és sötétség, olyan sötétség, amit ő elképzelni sem tud. Ösztönösen arra vágyott, hogy megvigasztalja, és megszabadítsa a múlt kínzó árnyaitól. A harmónia azonban nagyon hamar megbomlott. Érezte, hogy Robin elhúzódik tőle érzelmileg, és egy pillanattal később a kezét is elengedte. Reszketve nagy levegőt vett, és hidegen azt mondta: Nagyon érdekes. Soha nem tudtam, hogy a köveket is lehet hallani. Maga talán boszorkány, ifjú hölgyem? Maxie bánatosan nyugtázta, hogy megijesztette Robint, ugyanúgy, ahogy Robin is ráijesztett aznap délután azzal a csókkal. Jobb lesz mindkettőjük számára, ha biztonságosan felületes viszonyban maradnak. Ő is könnyeden válaszolt: - Nem vagyok boszorkány. És hölgy sem. - Szamárság. - Robin végigmérte, kócos hajától poros csizmájáig. - Tetőtől talpig hölgy, még ha nagyon aprócska is.

Maxie elmosolyodott, és öntött teát két bögrébe, Robinnak rendeset, magának gyógyfüveset. Robin lehet, hogy zsebtolvaj, csavargó, és még ki tudja, micsoda, de amíg egy úton haladnak, a barátja fog maradni - és ezzel be kell érnie.

Nyolcadik fejezet

A békekötés jeleként Maxie kicsit közelebb vitte fekhelyét a csűr sarkából. Nem kell mást tenniük, csak elkerülni a csókokat es a közös meditációt, és akkor nem lesz semmi probléma. Az éjszaka kellemes álmokkal telt, egészen addig, míg fel nem riadt arra, hogy a csűr ajtaja nyikorogva kinyílik. Napfény árasztotta el a homályos helyiséget, amit vad kutyaugatás követett. Maxie szeme felpattant, és két hatalmas szelindeket pillantott meg, alig két méterre. A szemfogaikat fenyegetően kivillantva, fülsiketítően csaholtak. Maxie megdermedt, tudta, hogy elég egy rossz mozdulat, és megtámadhatják. A kése a hátizsákjában volt, de a kutyák rávetik magukat, mire oda tudna nyúlni. A fejét nem mozdította meg, úgy nézett oda Robinra, aki szintén mozdulatlanná dermedt, miközben felmérte a helyzetet, és higgadtan szemügyre vette az őrjöngő vérebeket. Egy hang azt mennydörögte: - Vissza! A kutyák abbahagyták az ugatást, de villogó szemük és forró lihegésük továbbra is azt jelezte, hogy készek bármelyik pillanatban széttépni a betolakodókat Egy dühös gazda jelent meg mögöttük, csak a sziluettje rajzolódott ki a reggeli fényben. - Mocskos csavargók - morogta. - Át kéne adnom magukat a békebírónak. - Természetesen megteheti, de nem okoztunk semmi kárt mondta szelíden Robin, Maxie úgy hallotta, tökéletes yorkshire-i akcentussal. Robin óvatosan felült a szénában. - Elnézést kérünk, amiért betolakodtunk, uram. Hajnalban akartunk távozni, hogy ne zavarjunk senkit, de nagyon sokat gyalogoltunk tegnap, és a feleségem állapotában... Maxie is felült, és dühös pillantást vetett Robinra. A leengedett hajával nem tudná fiúnak kiadni magát, de muszáj volt azt mondani, hogy a várandós felesége?! Robin ártatlan, angyali pillantással válaszolt, aztán felállt, és tüntető gyengédséggel felsegítette Maxie-t is.

A gazda nem enyhült meg, szúrósan meredt rájuk. - Az engem nem érdekel, de a csavargók a birtokomon igen. Tűnjenek el innen, vagy magukra uszítom a kutyákat. - Ha adna valami munkát, szívesen elvégezzük, cserébe az éjszakai szállásért - ajánlotta fel Robin. Miközben Robin játszotta az ártatlant, Maxie halkan suttogni kezdett a kutyákhoz, irokéz nyelven, hogy milyen bátor kutyák és mennyire örül, hogy megismerhette őket. Először morogtak, de Maxie mindig jól értett a kutyák nyelvén. Lassanként- a nagyobbik kutya csóválni kezdte a farkát, és már a füle sem lapult le olyan fenyegetően. Maxie kinyújtotta a kezét, és odasúgta neki mohikán nevét: Kanawiosta. A kutya közelebb lépett, és óvatosan megszaglászta, aztán reszelős nyelvével megnyalta a kezét. Maxie elmosolyodott, és megvakargatta a füle tövét. A kutya szinte vigyorgott. A másik féltékenyen nyüszíteni kezdett, és odafurakodott, hasonló figyelmet követelve. A gazda épp újabb tirádába akart kezdeni a semmirekellő tolvaj csavargókról, de hirtelen elhallgatott, amikor meglátta, hogy a kutyák körbeugrálják Maxie-t, és majd ledöntik a lábáról. - Hogy a pokolba... - A feleségem jól ért az állatokhoz - közölte Robin, bár ez e nélkül is elég nyilvánvaló volt. - Az biztos - mormolta a gazda, akire akaratlanul is nagy hatást tett a dolog. - Pedig többet nyomnak, mint ő. Azt mondja, a felesége? Miért nincs jegygyűrűjük? Maxie felnézett, és meglepetten látta, Robin mennyire megváltozott. Általában úgy viselkedett, mint egy fennhéjázó arisztokrata, de lezser eleganciája most eltűnt, és olyan volt, mint egy alacsony sorban született ember, aki épp nehéz időket él át. Maxie rámeredt, és arra gondolt, mekkora bolond lenne, ha valaha elhinné egyetlen szavát is. Ilyen színészi tehetséggel soha nem lehet tudni, hogy mikor mond igazat és mikor nem. - El kellett adnunk a gyűrűket - mondta Robin szomorúan. Nehéz időket élünk most, hogy vége a háborúnak. Útban vagyunk Londonba, ahol remélhetőleg kapok valami munkát.

- Maga katona volt? - kérdezte a farmer. - A legkisebb fiam az ötvenkettedik gyalogezredben szolgált. Robin tiszteletteljesen bólintott. - Az az egyik legjobb ezred. É n is jártam Spanyolországban. Részem lehetett abban a szerencsében, hogy találkoztam Sir John Moore-ral is, pár hónappal azelőtt, hogy elesett Corunnánál. A farmer keskeny szája megrándult. - A fiam Vittoriánál halt meg. Mindig azt mondta, hogy Moore a legjobb. - Az ellenségessége elszállt. Maxie-től eltérően nem vette észre, hogy Robin egy szóval sem mondta, hogy ő is volt katona. - A tábornok halála szörnyű veszteség volt - jegyezte meg Robin. A farmer levette a kalapját, és végighúzta az ujjait ritkuló halában. - A nevem Harrison - mondta mogorván. - Hosszú út áll még maguk előtt. Biztos éhesek, egyenek egy falatot, mielőtt továbbindulnak. Negyedórás séta volt onnan a házuk. Robin egyetlen mosolya elég volt, hogy a gazda felesége ájult csodálattal kezelje. A tolásból, kolbászból, eperdzsemből és teából álló bőséges reggeli mellett Robin a spanyol hadjáratról és a katonaélet viszontagságairól mesélt. Rendkívül meggyőző volt, ha Maxie nem tudta volna, hogy nyilván egy szó sem igaz az egészből, ő is bedőlt volna neki. Robin még jobban megkedveltette magát azzal, hogy megjavította Mrs. Harrison imádott óráját, amely a kandallópárkányon díszelgett, és évek óta nem működött. Az asszony Maxie-t is a szárnyai alá vette, ellátta rémtörténetekkel a szülés megpróbáltatásairól - „főleg egy ilyen kis törékeny jószágnak" -, aztán bepakolt nekik egy csomó ennivalót, és a lelkére kötötte, hogy vigyázzon magára a kisbaba kedvéért. Mrs. Harrison búcsút intett nekik, a két kutya pedig elkísérte őket a gazdájuk birtokának határáig, ott is csak látható vonakodással váltak el tőlük. Maxie jéghidegen megszólalt: - Maga soha nem szégyelli magát, Lord Robert? - Miért kéne szégyellnem magam? - kérdezte ártatlanul Robin.

Maxie bosszús pillantást vetett rá. - Egyáltalán nem tiszteli az igazságot. - Épp ellenkezőleg, nagyon is tisztelem, azért bánok vele csínján. Maxie égnek emelte a tekintetét. - Robin! - A vendéglátóink abban a boldog tudatban élhetnek, hogy jót cselekedtek, mi remekül bereggeliztünk, a kutyáknak lett egy új barátja, és Mrs. Harrison órája újból jár. Mi ezzel a baj? - De ennyi hazugságot összehordani! Csak egy párat. Tényleg jártam Spanyolországban, és egyszer találkoztam Sir John Moore-ral is. Azt egy szóval sem állítottam, hogy a katonája vagy a barátja voltam. - Robin aggodalmas pillantást vetett Maxie-re, és hozzátette: Csak az állapota miatt ilyen rosszkedvű. - Maga lehetetlen alak! - kiáltott fel Maxie félig bosszúsan, félig nevetve. - Hogy merészelte azt mondani, hogy a felesége vagyok, ráadásul várandós?! Robin elgondolkozva szemlélte. - Ha nem szereti a hazugságokat, ezen könnyen segíthetünk. Maxie dühösen felhorkant, és az út szélére húzódott, hogy elengedjen egy póni vontatta szekeret. - Kaptam már néhány tisztességtelen ajánlatot, de ez a legkevésbé hízelgő. Még ha érdekelne is a dolog, ahogy nem érdekel, nem lenne kellemes ilyen állapotban átgyalogolni Anglián. - Én a dolog másik részére gondoltam. Elmehetnénk észak felé, Gretna Greenbe, ott azonnal össze lehet házasodni mindenfele papír nélkül. - A tréfái egyre szánalmasabbak, Lord Robert - mondta szigorúan Maxie. - Megérdemelné, hogy elfogadjam ezt a féleszű ajánlatot, és egy életre magamhoz láncoljam. - Ennél rosszabb sorsot is el tudok képzelni. Maxie megtorpant, és rábámult a férfira. Az előző éjszaka illuzórikus közelsége rég elszállt, és megint csak a rejtélyes Robint látta, akin nem tudott eligazodni. De rejlett valami komoly és kifürkészhetetlen kék szemének mélyén. Maxie-t kicsit megijesztette a felismerés, hogy ha beleegyezne, a férfi azonnal sarkon fordulna, elindulna Gretna Greenbe, és minden további nélkül feleségül venné. Halkan megkérdezte: - Miért javasolta ezt, Robin? - Fogalmam sincs - felelte Robin bánatos őszinteséggel.

Valahogy jó ötletnek tűnt. Még csak ez hiányzott nekem, egy ilyen elbűvölő csavargó, gondolta Maxie. Megdöbbentette, hogy az ötlet tulajdonképpen nem is volt egészen riasztó. Robin temperamentuma lehet, hogy nem alkalmas a rendes munkára, és a szavai és a tettei igencsak megbízhatatlanok, de ugyanakkor kedves, szórakoztató, és nagyon vonzó. Maxie úgy érezte, ha megengedi magának, hogy ilyesmire gondoljon, annak nem lesz jó vége. Robin akkor is kétségtelenül csak egy csavargó. Ha valaha is férjhez megy, olyan férfit fog választani, aki mellett legalább tető lesz a feje fölött. Elfordult Robin zavarba ejtően éles tekintetétől, es továbbindult. - Gondolom, van vagy három-négy felesége Európaszerte, úgyhogy egy újabbat beszerezni jelentéktelen apróság. Sajnos nem szeretem a tömeget, úgyhogy inkább lemondanék a megtiszteltetésről. - Nincs több feleségem. Ahogy láthatta, nem vagyok túl ügyes a lánykérésben. Az egyetlen alkalom, amikor megtettem... - Robin hirtelen elhallgatott. Amikor továbbra is csak hallgatott, Maxie megkérdezte. - Akkor mi történt? - A hölgy természetesen visszautasított. Igen józan gondolkodású volt, ebben hasonlított magára. - Robin elmosolyodott. - Nem vagyok biztos benne, hogy feleségül vennék egy olyan nőt, akinek olyan rossz az ítélőképessége, hogy képes lenne hozzám jönni. Robin újból visszahúzódott a szeszélyessége mögé, bár Maxie sejtette, hogy valami fájdalmas igazság rejtőzik a szavai mögött. Megcsóválta a fejét, és továbbment. Lehet, hogy barátok, de soha nem fogja igazán megérteni. Nem volt nehéz feladat megtalálni Lord Collingwood unokahúgának nyomát egy olyan szakértőnek, mint Simmons. Mivel a lány nem tudja, hogy követi, mit sem sejtő áldozatként végig ugyanazon az úton haladt. Eleinte nehéz volt követni a nyomait, mert a fiúruhás legényke nem sok embernek tűnt fel. De máris könnyebb lett, miután

csatlakozott a szőke úriemberhez, mert rá bezzeg azonnal emlékezett minden nő, aki csak látta. Simmons némi kárörömmel eltűnődött, mit szól majd Collingwood a hírhez, hogy az unokahúga milyen kikapós kis nőszemély. Persze lehet, hogy őlordságát ez nem érdekli: őt csak az aggasztja, hogy megakadályozza, hogy eljusson Londonba, ahol megtudhatja az igazságot az apjáról. Nem mintha Simmons nem tudta volna megérteni, hogy Collingwood el akarja titkolni azt a kellemetlen dolgot. Habár egy időre elvesztette szem elől a zsákmányt, amikor úgy döntöttek, hogy a földeken átvágnak az egyik útról a másikra. Sheffieldtől délre ismét ráakadt a nyomukra. Alig pár órával járhattak előtte. Valószínűleg meghúzták magukat valami csűrben, vagy letáboroztak valahol a következő egy-két mérföldön belül. Ha szerencséje van, még ma éjszaka meg is találja őket. Rekedtesen felnevetett. A lány biztos nem akarja majd otthagyni azt a fickót, hogy visszatérjen Durhambe, de nem számít, o elbánik mindkettőjükkel.

Kilencedik fejezet

Maxie nagyon örült, hogy találtak egy megfelelő táborhelyet. Lerakta a hátizsákját, aztán elment fát gyűjteni. Mire visszatért, Robin már megrakta a tüzet, és épp szikrát próbált csiholni egy kovakővel. Felpillantott Maxie-re. - Mindjárt meggyújtom a tüzet, figyeljen rá, amíg hozok vizet a teához. Maxie lerakta a rőzsehalmot, és megtornáztatta fáradt vállait. Majd én hozok vizet. - Halálos sértésnek venné, ha azt javasolnám, hogy inkább üljön le, és pihenjen egy kicsit? Nagyon fáradtnak látszik, és a patak elég messze van. A gondolat, hogy leülhet, igencsak csábító volt, de Maxie azért tiltakozott. - Nem kértem, hogy törődjön velem. - Tudom. - A szikra kipattant. Miután kicsit fújogatta a tüzet, míg a lángok vidáman táncolni kezdtek, Robin felállt, és nevető kék szemekkel Maxie-re nézett. - De figyelembe véve a lépéseink hosszának különbségét, maga nagyjából egyharmadával többet gyalogolt, mint én. Mivel nekem volt könnyebb napom, én hozok vizet. Maxie nevetni kezdett, és máris kevésbé érezte fáradtnak magát. Ez cáfolhatatlan érvelés. Maga kötelet is el tudna adni egy akasztott embernek. - Maxie letelepedett a fűre, és lehúzta a bakancsát. - Vagy ha nincs az életfilozófiája ellenére a becsületes munka, akkor lehetne ügyvéd, bármilyen ügy mellett vagy ellen remekül tudna érvelni. Levette a sapkáját, és kibontotta a haját, felsóhajtott a meg könnyebbüléstől, ahogy a vállára omlott. A forró fürdő gondolata is elég volt, hogy vágyakozva felsóhajtson. - Egyébként nem tanult valamikor jogot? Néha úgy beszél, mint egy fiskális. Robin szörnyülködő pillantással válaszolt. - Te jóságos ég, de hogy! Sok gyalázatos dolgot műveltem életemben, de azért nekem is vannak skrupulusaim.

Maxie nevetve végignyúlt a füvön, a tarkója alatt összekulcsolva a kezét. - Maga soha nem komoly? Hosszú szünet után felnézett, és látta, hogy Robin őt figyeli, a szemében kifürkészhetetlen kifejezéssel. Amikor látta, hogy Maxie észrevette, hogy nézi, elmosolyodott és szokásos könnyed hangján azt mondta: - Olyan ritkán, ahogy csak lehet. Aztán fogta a kannát, és elindult a patakhoz. Maxie lehunyta a szemét, és félig-meddig el is szunyókált. A rablás óta biztonságos és felületes viszony alakult ki közöttük. Robin nem demonstrált többet csókokkal, ő pedig nem ajánlgatta neki, hogy hallgassa a szelet. Nem kerültek ugyan többé olyan közel egymáshoz, de súrlódásaik sem voltak. Maxie elkezdett a körülötte levő erdőre figyelni. Trillázó madárhangok. Az egymáshoz súrlódó falevelek susogása. A lonc édes illata. Teljesség és elégedettség. Hallgatta a szelet, és lassan elnyomta az álom. Amikor Robin odaért a patakhoz, úgy döntött, alaposan megmosakszik. Maxie-re gondolt, miközben magára locsolta a hideg vizet. Tudta az elejétől fogva, hogy egzotikusan édes arca van, és úgy vág az esze, mint a borotva. De az meglepetés volt, hogy boszorkányhajlamai is vannak. Vagy talán inkább szent... Nem tudta másképp megmagyarázni a furcsa epizódot, amikor a létezés egyszerűségéről beszélt. Érdekes volt felfedezni, hogy olyan módon is lehet érzékelni a körülötte lévő világot, ahogy még soha nem tapasztalta. Nagyon megnyugtató volt, és nagyon közel érezte magát Maxiehez. Még azt is fontolgatta, hogy újból megcsókolja. De aztán valami kizökkentette abból a nyugalomból. Egy pillanatra belehasított a pánik, mint egy rémálom. Talán nem is neki való ez az egyszerűség. Érdekes kis epizód volt, de nem vágyott a megismétlésére. Könnyebb volt csak úgy sodródni egyik óráról a másikra, élvezni Maxie társaságát, és mindig csak a pillanatnak élni, ahogy több mint tíz éve mindig tette.

Megszárogatta magát, aztán megtöltötte vízzel a kannát, és visszaindult a táborhelyük felé. A tisztás szélén megállt egy bokor mögött. A szundikáló lány elbűvölő látvány volt. A hátán feküdt a tűz mellett, a fejét egyik karjára hajtva, fényes, ébenfekete haja félig eltakarta az arcát, mint egy fátyol. Apró, karcsú alakja zavaró keverékét ébresztette benne a gyengédségnek és a vágynak. Meg akarta védeni az egész világgal szemben. A jártassága a világ dolgaiban és a fogamzásgátló gyógynövénytea igencsak arra utalt, hogy tapasztalt nő, de mégis volt benne valami ártatlanság, talán természetes közvetlensége miatt. Bármilyen lehetett is a múltja, legjobb azt feltételezni, hogy szűz. Ez segít visszafogottnak lenni, amire igencsak nagy szüksége volt. A gondolatait súlyos léptek alatt szétroppanó ágak reccsenése zavarta meg. A tisztás túlsó szélén megpillantott egy magas, tagbaszakadt férfit közeledni. A férfi arcán széles, elégedett vigyor terült el, amikor meglátta Maxie-t. - Szóval itt van, Miss Collins! Ideje szépen hazamenni! - Az idegen erős londoni kiejtéssel beszélt, és felületes vidámsága sem leplezte, hogy van valami fenyegető a viselkedésében. Maxie felriadt, és felült. Összeszűkült szemmel nézett a férfira. Láttam magát a nagybátyám házában - mondta meglepő higgadtsággal. - Kicsoda maga? - A nevem Ned Simmons, és a nagybátyja azért küldött, hogy vigyem haza - felelte a férfi, és közelebb lépett. Robin összeszorította a száját. Lerakta a vizeskannát, és némán lopakodva elkezdte megkerülni a tisztást, a bokrok mögé bújva, hogy az idegen háta mögé kerüljön, és ha szükséges, közbeavatkozhasson. A szemét egy pillanatra sem vette le róluk, közben előhúzta a zsebéből a botot, és a bal kezébe szorította úgy, hogy a vége kicsit kilógott összeszorított ökléből. Maxie felállt, és óvatosan figyelte Simmonst, mint egy terrier a bikát. - Nincs joga rákényszeríteni, hogy visszatérjek a nagybátyámhoz - mondta, és hátrálni kezdett mezítláb a fűben. - Ő nem a gyámom, és nem követtem el semmilyen bűncselekményt.

Simmons még mindig hátborzongatóan kedvesen azt felelte: Ugyan már, kisasszony, ne nehezítse meg a dolgomat. Különben el kell cipelnem egy békebíró elé, és elmondani, hogy ellopott a nagybátyja házából egy térképet meg egy csomó ennivalót. Angliában az ilyesmiért fel is akaszthatják. Ha szépen hazajön, a nagybátyja nem fog akadékoskodni. - Odanyúlt, hogy megragadja a lány vállát. - És hol van a jóképű gavallérja? Máris faképnél hagyta? Nagy hibát követett el, amikor hozzáért Maxie vállához. A lány kirántotta magát a szorításából, ugyanakkor vadul felé rúgott. Robin összerezzent. Simmonsnak szerencséje volt, hogy nincs rajta a bakancsa, mert a célzás halálosan pontos volt. A férfi elugrott, de nem tudta teljesen elkerülni a rúgást. Felordított és összegörnyedt. - Te kis... Olyan mocskos szitokáradat következett, hogy Robin csak annak örült, hogy olyan londoni tolvajzsargonban volt, hogy Maxie valószínűleg nem érthette. A férfi még mindig káromkodva a kabátja alá nyúlt, és előrántott egy pisztolyt. De mielőtt célozhatott volna, Maxie rávetette magát, megragadta a pisztolyt, és teljes súlyát bevetve kirántotta a férfi kezéből. A lendülettől elesett, és végighemperedett a fűben. Gyorsan talpra ugrott, míg Simmons még mindig döbbenten bámult. A tisztás csendjébe belehasított a gonosz kis kattanás, ahogy Maxie felhúzta a pisztoly kakasát. - Jobban örülnék, ha nem kellene ezt használnom, Mr. Simmons - mondta halkan és fenyegetően -, de inkább használni fogom, mint hogy magával menjek. Most pedig tűnjön el innen. Simmons hitetlenkedve, döbbenten meredt rá. - Tedd le, te kis bestia, különben azt is megbánod, hogy a világra jöttél. Elkövette azt a súlyos hibát, hogy alábecsülte Maxie-t. Robin tudta, hogy ha nem avatkozik gyorsan közbe, még képes lesz lelőni a férfit, úgyhogy gyorsan odarohant a tisztáson, miközben Maxie felemelte a pisztolyt és célzott. Mivel közvetlenül a férfi háta mögött állt, az teljesen eltakarta, így Robin nem tudta, hogy Maxie észrevette-e, hogy ő ott van.

Remélte, hogy magasra fog célozni, és egy hosszú ugrással rávetette magát Simmonsra, és elkapta a lábánál. Ahogy együtt a tűbe zuhantak, egy pisztolylövés dörrent, kellemetlenül közel. - Te aljas, gyáva disznó, majd megtanítalak, hogy ne támadj hátulról! - hördült fel Simmons, miközben birkózni kezdett az új ellenféllel. Ügyesen és brutális erővel küzdött, viszont Robin oldalán állt a meglepetés ereje. Az egyik kezében ott szorongatta a vaskos kis botot, ami erőt adott az ütéseinek. Simmons hátratántorodott, amikor egy erős ütés telibe találta az állkapcsát, és az öklével Robin vállára sújtott. Egy utcai harcos ravaszságával megragadta Robin ingének nyakát, és megpróbálta közelebb rángatni magához, hogy behúzhasson egy akkorát, ami véget vetne a verekedésnek. Robin elrántotta magát, azon az áron, hogy elszakadt az inge, egészen a derekáig kettéhasadva. Behúzott egy jobbegyenest Simmons állára, aztán egy zsibbasztó ütést mért a gyomorszájára. Simmons a meglepetéstől nagyra tágult szemmel, tehetetlenül rogyott le a földre. Robin gyorsan a hasára fektette, aztán hátrarántotta a jobb karját, és kicsavarta, épp csak hogy el nem törte. - A jóképű gavallér még mindig megvan - lihegte. Körültekintőbbnek kellett volna lennie. Simmonsnak bőven volt bátorsága, és elég jól bírta a fájdalmat is. Olyan vad erővel kezdett hánykolódni, hogy az a veszély fenyegetett, hogy kiszabadítja magát. Robin előrehajolt, és erős nyomást gyakorolt egy jól megválasztott pontra a torkán. Az elszorított erek miatt Simmons fuldokló hangot adott, egész teste megrándult, aztán elájult. Maxie leeresztette a pisztolyt. - Ez remek trükk - mondta kicsit reszketeg hangon. - Megtanít rá? - Semmiképpen. Nagyon veszélyes, mert halált vagy maradandó károsodást is okozhat, ha túl sokáig gyakorolnak nyomást az erekre. - Robin a hátára fordította Simmonst, aztán a férfi zsebében talált zsebkendővel összekötözte a csuklóját. - Arról már nem is beszélve, hogy legközelebb még kipróbálja rajtam, ha valamivel felbosszantom.

- Talán tényleg okosabb, ha nem tanít meg rá - mondta Maxie. Könnyed modora ellenére az arca határozottan sápadtnak tűnt. - Ha kijövök a sodromból, bármi megtörténhet. - Igen, észrevettem - mondta szárazon Robin. - Agyon akarta lőni? - Nem, bár nagy kísértést éreztem. - Maxie odament a bakancsáért, és felhúzta. - Úgy céloztam, hogy a karját horzsolja, reméltem, ez megállítja. Ha nem vált volna be, volt még egy golyó. - Remegő kézzel földet szórt a tűzre. - Gondolom, egyetértünk, hogy jobb lesz továbbállni, amilyen hamar csak lehet. - De még mennyire. - Robin gyorsan átkutatta Simmons zsebeit. Nemsokára magához fog térni. Nem kötöztem meg nagyon szorosan, úgyhogy nem telik sok időbe, míg kiszabadul. Elvette a férfi elrejtett lőszeres zacskóját, és a saját kabátzsebébe gyűrte. Aztán tovább kutatott, de Simmonsnál nem volt semmilyen irat, viszont talált egy jól megtömött tárcát. Robin elgondolkozva nézte a pénzt. Több mint elég lett volna két postakocsijegyre Londonig, de az igazság az volt, hogy egyáltalán nem volt neki sietős, hogy Maxie megérkezzen a céljához. - Ki akarja fosztani? - kérdezte rosszalló hangon Maxie. - Csak a pisztolyát veszem el. - Robin visszarakta a tárcát Simmons kabátzsebébe. - Így is épp elég dühös lesz, ha magához tér. - Szóval csak pragmatikus okokból tisztességes, nem morális megfontolásból? - kérdezte Maxie, miközben elkezdte feltűzni a haját. - Pontosan. A morális megfontolás nagy luxus - mondta tárgyilagosan Robin. Maxie csak egy horkanással válaszolt, de ez is épp elég ékesszóló volt. Robin elvigyorodott. - Ha kirabolnám, az elég szelíd megtorlás lenne részemről a támadására. Maga képes lett volna szétloccsantani az agyát. - Csak végszükség esetén. - Maxie fejébe húzta a kopottas sapkát. - Honnan tudtam volna, hogy maga hősiesen a megmentésemre siet? Robin összeszűkült szemmel nézett rá, miközben felállt.

- Komolyan azt gondolta, hogy a sorsára hagyom? Egy pillanatig egymás szemébe néztek, aztán Maxie elfordult, hogy felvegye a hátizsákját. - Nem volt sok időm a gondolkodásra. Hát igen, Maxie nem az a fajta nő, aki csak ül és várja, hogy megmentsék. Robin elment a kannáért, amit lerakott, amikor becserkészte Simmonst. Odanyújtotta a vizet Maxie-nek, hogy igyon, aki hálásan elfogadta: még mindig elég felkavartnak látszott. Robin is ivott, aztán kiöntötte a maradék vizet és elrakta a kannát. Miután elhagyták a tisztást, nem maradt más nyoma rövid otttartózkodásuknak, csak Simmons, aki békésen feküdt a hátán, összekötözött kézzel. Ahogy visszaballagtak az útra, Maxie megszólalt: - Az úgynevezett játékszere valójában remek fegyver, igaz? - Igen. Miután összeakadtunk azokkal az útonállókkal, úgy gondoltam, hasznos lehet valami önvédelmi eszköz. - Robin félrehajtott egy faágat, és előreengedte Maxie-t. - Egy ilyen bottal nagyobbakat lehet ütni. - Maga kifogyhatatlan a kissé ijesztő képességekből - jegyezte meg Maxie, habár a szarkazmusa kevésbé volt maró, mint egyébként. - De mindig jó célok érdekében használom fel őket - felelte kenetteljesen Robin. A válasz halvány mosolyt csalt Maxie arcára, aki még mindig sokkal zaklatottabbnak látszott, mint Robin várta volna. Úgy gondolta, nem is annyira maga a támadás zaklatta fel, hanem inkább az, amit képvisel. Mindenképp ki kell húznia belőle végre valami magyarázatot arra, hogy honnan jött, és mi az a titokzatos küldetés, amely Londonba szólítja. Az út szélétől nem messze egy bánatos külsejű ló volt kikötve. Robin odalépett, és elgondolkozva szemügyre vette. - Ha jól sejtem, ez a barátjáé lehet. - Nem a barátom, de azt hiszem, az övé a ló. Láttam, amikor... Egyszer már láttam. - Helyes. - Robin eloldozta a ló kantárját. - Csak nem akarja elkötni? - kiáltott fel Maxie. - Mi lesz a pragmatizmusával? - A lovat egyébként is szabadon engedtem volna, hogy akadályozzam Simmonst, úgyhogy ennyi erővel fel is ülhetünk

rá, hogy kicsit távolabb kerüljünk tőle. - Robin odanyújtotta a kezét Maxie-nek. - Ez a szegény pára úgysem tud túl messzire vinni két embert, de azért kezdetnek jó lesz. - Hát igen, maga nagyon is praktikus. Maxie keze jéghideg volt, amikor Robin felsegítette maga mögé a nyeregbe, és olyan szorosan karolta át hátulról a derekát, amire nemigen volt szükség, mert a ló lassan caplatott. Úgy gondolta, megvárja, amíg kicsit visszanyeri a nyugalmát, addig nem faggatja. Néhány mérföld után, amikor az ég lassan teljesen besötétedett, Robin megállt a lóval egy útelágazásnál. - Ideje visszaküldeni ezt a tüzes paripát a gazdájához. Leszálltak a lóról, megfordították, Robin rácsapott a hátsó felére, mire az elkezdett visszafelé ballagni. - Ha innen nyugat felé megyünk tovább, és nem a főútvonalon, az remélhetőleg eltéríti a nyomunkról Simmonst. Mindenesetre nem úgy néz ki, mint aki könnyen feladja. - Robin kinyújtotta a kezét. - Adja ide a pisztolyt. Maxie átadta, aztán felháborodottan felkiáltott, amikor Robin kivette belőle a benne maradt golyót, és elhajította a fegyvert a sűrű bozótba. - A fenébe is, ezt meg miért csinálta? Egy pisztoly nagyon hasznos lehetett volna. - A fegyverek szörnyetegek. - A lőszeres zacskót is a pisztoly után hajította. - Az emberek szükségtelenül meghalhatnak tőle. - Talán Simmonst igenis meg kell ölnünk! - Ölt már valaha embert? - Nem - ismerte be Maxie. - Én igen. Nem szívesen élném át újból. Maxie elvörösödött a hangjának hidegségétől. A legtöbb, amit Robin elmondott magáról, pusztán mese lehetett, de nem volt semmi kétsége, hogy most igazat mond. - Nem gondoltam komolyan, hogy meg kell ölni. - Tudom. - Robin hangja meglágyult, és megnyugtatóan átkarolta Maxie vállát, ahogy csendben továbbindultak az éjszakába. Wolverton őrgrófja félig szunyókált, és bánatosan arra gondolt, hogy pihenőt kellett volna tartani Blythe-ban, amikor hirtelen nyikorogva megtorpant a kocsi. Kinézett az ablakon, és meglátta,

hogy a kocsis egy nagydarab, zilált külsejű fickóval beszélget, aki ott ballagott az úton az alkonyatban. Giles kiszállt a kocsiból. - Megint valami baj van? A nagydarab férfi felhorkant. - Kiraboltak, és elkötötték a lovamat. - Miután vetett egy pillantást a kocsi ajtaját díszítő családi címerre, próbált alázatosabb hangot megütni. - Be tudna vinni lordságod a következő városba? - Hogyne. - Giles intett neki, hogy szálljon be a kocsiba, aztán maga is bemászott, és arra gondolt, hogy úgy látszik, még gyakoribbak a bűnesetek az országutakon, mint ahogy számított rá. Meggyújtott két lámpát a kocsi belsejében, aztán elővett egy flaska brandyt. - Szép kis monoklit szedett össze - jegyezte meg csevegő hangon, miközben öntött egy jó adagot a vendégének. - Nem ez az első. Giles szemügyre vette a nagydarab férfit. - Gondolom. Maga talán bokszoló? - Régebben az voltam. Ned Simmons a nevem, de „A Cockney Gyilkos" néven szerepeltem. - Simmons elégedett arcot vágott, és egy hajtásra kiitta a brandyt. Látta valamelyik mérkőzésemet? - Sajnos engem nem érdekel a boksz, de egy barátom egyszer szép summát nyert, amikor magára fogadott. Jó páran lehettek a támadói, ha így elbántak magával. Ez a megjegyzés hibának bizonyult. Simmons hadarni kezdett, esküdözni és mentegetőzni, aminek az volt a lényege, hogy igazságtalanul küzdöttek ellene. Giles mérsékelt érdeklődéssel hallgatta, míg el nem hangzott az, hogy „az az aranyhajú ficsúr” ez már megragadta a figyelmét. Leplezve hirtelen érdeklődését, megkérdezte: - Ez a szőke férfi biztos jól megtermett lehetett. Simmons kicsit habozott, láthatóan vívódott, hogy beismerje-e a rá nézve nem túl hízelgő igazságot. - Inkább egy nyápic alak, csak a szája volt nagy - mondta mogorván. - Nem gondoltam volna róla, hogy így tud verekedni, és nem is győzött volna le, ha nem hátulról veti rám magát, és ha az a nőszemély nem szegez nekem egy pisztolyt. Giles elfojtott egy mosolyt. Robin és az a kis ártatlan virágszál nemrégiben járhatott ezen az úton, és nagyon úgy hangzott, hogy a

lányka némiképp hasonlít félelmetes nagynénjére. - De hogy támadták meg magát? - kérdezte. Simmons titokzatos arcot vágott. - Nem mondhatok többet. Bizalmas ügyről van szó. Giles fontolgatta, hogy megpróbálja megvesztegetni, hogy többet is kiszedjen belőle, amikor odakint felnyihogott egy ló. Simmons kinézett az ablakon. - Az én lovam! Az a nyavalyás biztos nem tud lovagolni. Remélem, kitörte a nyakát, amikor ez a gebe levetette a hátáról. A gróf soha nem látott még olyan lovat, amelyik az öccsét le tudta volna dobni, hát még egy ilyen kimerült állat. Robin nyilván szabadon engedte. Még szerencse, hogy nem tetézi lótolvajlással is egyéb bűneit. Mi a csudába keveredett Robin? A lovat megfogták és odakötötték a kocsi hátuljához, aztán továbbindultak a legközelebbi város, Worksop felé. Simmons hallgatott, és hagyta, hogy Giles gondolataiba merüljön. Azt gyanította, Simmons lehet az az ember, akit Lord Collingwood küldött az unokahúga után. Elég furcsa egy ilyen durva alakot azzal megbízni, hogy egy úrilány kísérője legyen, de hát minél többet hallott Maxima Collinsról, annál inkább kételkedett benne, hogy úrilány. Nyilvánvaló, hogy Lady Ross még nem akadt a szökevények nyomára. Ha szerencséje van, Giles talál rájuk előbb. És ha megtalálja, lesz egypár kérdése megátalkodott öccséhez. Simmons kérésére Giles kirakta őt egy fogadónál, ami nem volt sokkal jobb, mintha egy csűrben aludna. Giles Worksop legjobb fogadójában szállt meg. Meg sem közelítette ugyan Wolverhampton kényelmét, de legalább az ágynemű tiszta volt. Amikor elaludt, nem a szökevényekről és a botrányról álmodott, hanem Lady Rossról. Igazán pompás amazon. Simmons ismerős volt errefelé, dolgozott már ezen a vidéken régebben is, és egy órával azután, hogy megérkezett Worksopba, már beszerzett egy új pisztolyt, és toborzott néhány embert, hogy segítsenek neki az üldözésben.

Később, miközben egy darab nyers marhahúst szorított bedagadt szemére, és literszámra vedelte a helyben főzött sört, a szőke fickóra gondolt, aki hátulról megtámadta. Collingwood nem örülne, ha a drágalátos unokahúgának baja esne, de abban semmi nem akadályozza meg, hogy kitekerje annak a ficsúrnak a nyakát. Miközben a sört iszogatva töprengett, eltervezte, mit fog csinálni, ha megtalálja azt az alattomos fickót, és szemtől szemben, igazságosan megküzdhet vele.

Tizedik fejezet

Majdnem egy órát gyalogoltak, mire találtak egy kellőképpen eldugott helyen lévő csűrt. Ha az eredeti táborhelyen maradnak, Maxie főzött volna valamit sonkából és zöldségekből, de az adott körülmények között beérték egy kis sajttal meg kenyérrel. Miután végeztek a vacsorával, Robin elhevert a szénában. Szőke haját beezüstözte a keskeny kis ablakon beszűrődő holdfény. - Azt hiszem, ideje lenne, hogy elmesélje, mi ez az egész. Londonig egyfolytában fel fognak bukkanni ilyen nagydarab úriemberek, akik el akarják rabolni? Bár Maxie nem volt hozzászokva, hogy bárkinek is bizalmas dolgokról beszéljen, valóban tartozott Robinnak némi magyarázattal. Igaz, a férfi túlságosan jól ért a hazugságokhoz és a lopáshoz, ráadásul még a valódi nevét sem tudja, és biztos, hogy valami szélhámos, de a segítségére sietett, amikor szüksége volt rá. A hajához nyúlt, hogy ezen az estén másodszor is leengedje. - Nem igazán tudom, mi ez az egész. És azt sem tudom, hol kezdjem. Mit szeretne tudni? - Amit hajlandó elmondani nekem felelte halkan Robin. Maxie-t hirtelen elfogta az az érzés, hogy mindent szeretne elmondani furcsa múltjáról és arról, hogy került Angliába. - Az apám, Maximus Collins úgynevezett jó családban született, ő volt a kisebbik fiú. Nem sokat vártak tőle, és a fiatalságát vadászattal és mulatozással töltötte. A nagyapám úgy döntött, teljesen hasznavehetetlen és csak költséges teher a nyakán, ami valószínűleg így is volt. Felajánlotta neki, hogy kifizeti az adósságait, ha Max eltávozik Angliából. Nem volt más választása, mint beleegyezni. Gondolom, mér a nyakán voltak a végrehajtók. Úgy döntött, hogy kivándorol Amerikába. Az eső halkan kopogni kezdett a tetőn. Maxie jobban befészkelte magát a szénába, és a vállára terítette a köpenyét, azt kívánva, bárcsak vastagabb és melegebb lenne. - Az apám nem volt rossz ember, csak kissé könnyedén viszonyult az olyan dolgokhoz, mint a

pénz és a magántulajdon. Meglehetősen tetszett neki az Újvilág, mivel ott sokkal kevésbé szigorúak a szokások. Egy darabig Virginiában maradt, aztán észak felé vándorolt tovább. - Miután töltött egy kis időt New Yorkban, elkövette azt a hibát, hogy télen akart Albanyból Montrealba utazni. Majdnem meghalt egy hóviharban, de egy indián megmentette, egy mohikán vadász. Max végül a tél hátralévő részét a vadász törzsénél töltötte, és ott ismerkedett meg az anyámmal. Maxie elhallgatott, azon tűnődve, mit gondol Robin a félvér származásáról. Félvér, milyen csúnya szó. De Robin hangjában csak érdeklődés csengett, minden megvetés nélkül, amikor megkérdezte: - A mohikán törzs egyike az irokéz konföderáció hat tagjának, igaz? - Igen. - Maxie-t kellemesen meglepte, hogy Robin ilyen tájékozott ezekben a dolgokban. - A mohikánok voltak a Keleti Ajtó Őrzői, ők védték a konföderációt az algonkin törzsek ellen, akik New Englandben éltek. A hat törzs közül négy ma már leginkább Kanadában él, mert az amerikai függetlenségi háború alatt a britek mellé álltak. De az anyám népe legalább fennmaradt, és megőrizte a hagyományait, nem úgy, mint a New England-i indiánok, akiket szinte teljesen kiirtott a háború meg a járványok. - Nem túl szép történet - mondta Robin halkan. - Abból, amit olvastam, úgy tűnik, az indiánok erős, egészséges, nagylelkű nép volt, amikor az európaiak először betették a lábukat Amerikába. Nekik köszönhetjük a kukoricát, sok orvosságot, és elvettük a földjüket. Tőlünk nem kaptak mást, csak a himlőt, tífuszt, vérbajt, kolerát és még ki tudja, milyen nyavalyát. És puskagolyókat. - Robin kicsit habozott, aztán megkérdezte: - Nagyon gyűlöl minket? Ezt még soha senki nem kérdezte Maxie-től, és maga sem sejtette, a lelke mélyén milyen düh van eltemetve az anyja népe miatt. Furcsamód az, hogy Robin ezt megérezte, enyhített egy kicsit a dühén. - Hogy gyűlölhetném a fehéreket úgy, hogy ne gyűlöljem önmagamat is? Végül is félig angol vagyok. Sőt még inkább, mert a mohikán rokonaimmal sokkal kevesebb időt töltöttem. Mindenesetre ők sokkal melegebben fogadtak, mint az angol rokonaim.

Maxie megborzongott, de nem a hidegtől. Tulajdonképpen nem tartozott soha sehová, az anyja törzsébe sem. Robin meghallotta, hogy halkan vacog a foga. Odament hozzá, és átkarolta a vállát. Maxie megfeszült, de aztán megnyugodott, amikor rájött, hogy Robin csak vigasztalni akarja. Robin egyik kezével a hátát simogatva azt mormolta: - A család néha pokoli lehet. Maxie a vállára hajtotta a fejét, és Robin melegsége és közelsége lassan elűzte a borzongást és a hideget. Annyira biztonságban érzi magát a karjaiban... Talán túlságosan is. Gyorsan emlékeztette magát, hogy semmi szüksége arra, hogy levegye a lábáról egy férfi, aki ugyanolyan elbűvölő és léha, mint az apja volt. Inkább kicsit elhúzódott, és folytatta a történetet. - Az anyám fiatal volt és kalandvágyó, tudni akarta, milyen a nagyvilág. Annak ellenére, hogy olyan különbözőek voltak mindenben, egymásba szerettek az apámmal. - Mind a ketten lázadtak az ellen a világ ellen, amelybe beleszülettek - mondta Robin. - Ez elég erős kötelék. - Igen, azt hiszem, igaza van. Ráadásul az anyám gyönyörű volt, az apám meg nagyon jóképű. Amikor eljött a tavasz, kérte az anyámat, hogy menjen el vele, és ő beleegyezett. Én egy évvel később születtem. Többnyire Massachusettsben laktunk, de nyaranta mindig meglátogattuk az anyám családját. Azt akarta, hogy tanuljam meg az ő népének nyelvét és szokásait is. - Az apja is magukkal ment? - Igen, és remekül kijött az anyám rokonaival. Az indiánok nagyon poétikus nép, és imádják a meséket, a játékokat és a nevetést. Az apám órákig tudott verseket mondani, angolul, franciául, sőt ógörögül is. A mohikánok nyelvét is elég jól megtanulta. - Maxie elnevette magát. - Te jó ég, mennyit tudott beszélni! Emlékszem, egyszer az egész törzset teljesen megbabonázta, amikor az Odüsszeiát mesélte nekik. Most, hogy már én is olvastam, tudom, hogy enyhén szólva szabadon fordította, de így is pompás történet kerekedett belőle.

Maxie mosolya elhalványult, kicsit hallgatott, majd folytatta: Született még két gyerekük, de mind a kettő csecsemőkorban meghalt. Az anyámat tízéves koromban veszítettem el. A családja felajánlotta, hogy magukhoz vesznek, de az apám visszautasította. Soha nem talált állandó munkát, ami megfelelt volna neki, úgyhogy az anyám halála után utazó könyvárus lett, és engem is mindig magával vitt az útjaira. - Szóval úgy nőtt fel, hogy állandóan úton voltak. És élvezte ezt az életet? - Többnyire igen. - Maxie megfordult és elhelyezkedett, a hátát Robin mellkasának támasztva. - A könyveket és a tanulást nagy tiszteletben tartják Amerikában. Mivel sok farm és kis falu nagyon elszigetelt, mindig örömmel fogadtak, bárhová mentünk. Kicsit szárazabb hangon hozzátette: - Néha túlságosan is nagy örömmel. Az indiánok társadalmi szokásai nagyon eltérőek az európaitól, és a hajadon lányok olyan szabadságot élveznek, ami európai mércével kicsapongónak is mondható. És mindig akadnak férfiak, akik nagy előszeretettel legyeskednek a félvér lányok körül. Robin karja védelmezően szorult a lány köré. - Nem csoda, hogy megtanult óvatosnak lenni. - Kénytelen voltam. Ha elmondtam volna az apámnak ezeket a dolgokat, megölt volna valakit. Vagy ami még valószínűbb, őt ölték volna meg. Inkább beszélni tudott, nem verekedni. Maxie arra gondolt, hogy a mai napig Robinról is ezt mondta volna, de már tudta, hogy tévedett. - Én nem szégyellem az anyám népének szokásait. Miért ne lenne meg a nőknek ugyanaz a szabadsága a házasságkötés előtt, mint a férfiaknak? De én akartam választani, és nem akartam, hogy rám erőltesse magát valami részeges falusi tahó, aki azt feltételezi, hogy könnyű préda vagyok. - Ezt csak egy ostoba hiheti. Maxie örült, hogy Robin megérti, és folytatta: - Megvolt a megszokott útvonalunk, New Englanden és New York állam északi részén keresztül. A szokásos könyvválasztékon kívül speciális megrendeléseket is szállítottunk a vevőinknek. - Ez nagyon érdekes lehetett - mondta Robin, és átkarolta a lány derekát. - És miből állt a szokásos árukészlet? - Leginkább az

Újtestamentum, prédikációgyűjtemények és templomi énekeskönyvek, meg mindenféle angol könyvek kalózkiadásai. De másfélék is akadtak köztük. Egy vermonti farmer például minden évben rendelt egy filozófiai témájú könyvet. Aztán a következő látogatásunkon az apámmal megvitatták az előző évi könyvet. Mindig két napig maradtunk Mr. Johnsonnál. Azt hiszem, neki ez volt az egész év fénypontja. Maxie elmosolyodott. - Az ilyen utazó árusoknak jól ment a bolt, úgyhogy a kiadók sok könyvet az ő kedvükért adnak ki, például olyanokat, mint „A tékozló leány”, amely az erkölcstelen viselkedés ellen prédikál. - Gondolom, alapos részletességgel tárgyalva a témát mondta Robin nevetve. - Pontosan. Honnan tudhatnák az emberek, mi az erkölcstelen viselkedés, ha nem írjuk le nekik jó részletesen? Elég sok példányt eladtunk belőle. Robin a meséből már értette, miért olyan érdekes keveréke Maxie a tapasztaltságnak és az ártatlanságnak. Milyen szokatlan életet élhetett a két kultúra között felnőve, úgy, hogy egyikhez sem tartozott igazán, és ilyen gyökértelenül élt... Az apja nyilván művelt és elbűvölő ember lehetett, és Maxie csodálta. De az is egyértelmű volt, hogy Max elég megbízhatatlan lehetett. Robin fogadni mert volna, hogy valójában Maxie intézte az üzleti dolgokat, és tulajdonképpen ő gondoskodott kissé léha apjáról. És ez a különös háttér hozta létre ezt a független fiatal nőt, aki olyan tökéletesen illik a karjaiba. Az, hogy átölelhette, elűzte az éjszaka nyirkos hidegségét, és Robin olyan melegséget érzett, aminek nem sok köze volt a külső hőmérséklethez. Nyomatékosan emlékeztette magát, hogy Maxie-nek most semmi szüksége arra, hogy szerelmes hangulatban ringatózzon, es megjegyezte: - Érdekes élet lehetett, bár nagyon bizonytalan. - Mindig úgy gondoltam, hogy semmit nem szeretnék jobban, mint egy igazi otthont - mondta kicsit szomorkásan Maxie. - A teleket Bostonban töltöttük, egy özvegynél laktunk, akinek már felnőttek a gyerekei. Mindig nagyon boldog voltam, ha visszatértünk

oda, és tudtam, hogy pár hónapig mindennap ugyanaz alatt a fedél alatt fogunk aludni. De mindent egybevéve, nem volt rossz élet. Mindig volt mit ennünk, volt sok könyvünk, és emberek, akikkel beszélgethettünk. Az apámnak nagyon megfelelt ez a munka. Mindig is nyughatatlan természet volt. Robin ezen nem lepődött meg. De Maximus Collins legalább szerető édesapa lehetett, nem úgy, mint a néhai Wolverton gróf. Habár a legtöbben nem értenének egyet vele, ő úgy vélte, Maxie szerencsésebb volt a szüleivel, mint ő az övéivel. - És miért jöttek Angliába? - Az apám látni szerette volna a családját, és azt akarta, hogy én is megismerjem őket. Robin érezte, hogy Maxie feszült lesz. Már célzott rá párszor, hogy az apja rokonai enyhén szólva nem voltak túl vendégszeretők. Ahogy az angol nemességet ismerte, ez nem is lepte meg különösebben. - Az apja itt halt meg Angliában? - Londonban, két hónappal ezelőtt. Az egészsége nem volt túl jó. Sőt azt hiszem, ez volt a fő oka, hogy visszatért ide, látni akarta még egyszer Angliát a halála előtt. - Maxie hangja egy pillanatra elcsuklott. - A családi birtokon temették el, Durhamben. Aztán közvetlenül azután, hogy elhatároztam, ideje visszatérnem Amerikába, véletlenül kihallgattam egy beszélgetést a nagybátyám és nagynéném között. Maxie elmesélte, mit hallott, és hogyan döntötte el, hogy Londonba utazik és kinyomozza, mi történt. Még arról a gyanújáról is beszélt, hogy az apja talán valami zsarolási ügybe keveredett. - Ennyi a történet - fejezte be végül. - Még mindig nehezemre esik elhinni, hogy valami nincs rendben az apám halála körül. De az, hogy a nagybátyám egy olyan alakot küldött utánam, mint ez a Simmons, a legrosszabb gyanúimat látszik igazolni. Lehet, hogy tényleg aggódik miattam, de valószínűbbnek látszik, hogy azt akarja megakadályozni, hogy megtudjam az igazságot. Maga mit gondol? - Nyilvánvaló, hogy a nagybátyja leplez valamit - mondta Robin, a lehetőségeket fontolgatva, de hangosan inkább nem akart Maxie előtt spekulálni. - Egyetértek, hogy Londonban van a legjobb esélye kideríteni, mi történt. De veszélyes

is lehet, és bármit tud is meg, az apját már úgysem támaszthatja fel. Megéri a kockázatot? - Tudnom kell, mi az igazság - jelentette ki Maxie ellentmondást nem tűrő hangon. - Ne is próbáljon lebeszélni róla. - Erről álmodni se mernék - felelte Robin. - De addig is, késő van, és mind a ketten fáradtak vagyunk. Majd reggel eldöntjük, hogyan kerüljük el Simmonst, és hogyan jussunk el Londonig. - Segíteni fog? - kérdezte bizonytalanul Maxie. - Igen, akár tetszik, akár nem. Úgysincs jobb dolgom, és ez nemes feladatnak látszik. - Robin hátradőlt a szénában, Maxie-t is magával húzva. Maxie megpróbált elhúzódni. - Hosszú nap volt, nem szeretném azzal befejezni, hogy magát kell elhessegetnem. - Továbbra is alábecsüli az intelligenciámat - mondta megnyugtatóan Robin. - A túlélési ösztönömről nem is beszélve. Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy képes lenne kést döfni belém, ha helytelenül viselkednék. De hideg az éjszaka, és sokkal melegebb lenne, ha kicsit összebújnánk, ezzel egyetért? Maxie halk sóhajjal abbahagyta a kapálózást. - Egyetértek. Sajnálom, hogy ilyen gyanakvó vagyok. - Már értem, miért. - Robin nagyon finom csókot lehelt a lány halántékára, aztán mindkettőjüket jól betakargatta. A széna puha és lágy fekhely volt. Maxie megnyugodott, a hátával Robinhoz simulva. - Ahogy Mrs. Harrison mondta, maga igazán törékeny kis jószág állapította meg Robin, ahogy egyik karjával átfogta Maxie derekát és magához szorította. - Azt hittem, az indiánok magasak. - Mindenhol vannak kivételek. Az anyám alacsony volt, tőle örököltem. Robin hangjában mosoly bujkált. - Van mohikán neve is, vagy csak angol? Egy pillanatnyi habozás után Maxie azt felelte: - Az anyám népénél Kanawiostának hívnak. - Kanawiosta. - A név trillázva perdült Robin ajkáról. Az apjától eltekintve, Maxie soha nem hallotta még fehér ember szájából. - És jelent valamit? - kérdezte Robin.

- Elég nehéz lefordítani. Folyóvizet is jelent, de olyasmit is, hogy javulni, jobbá lenni. - Folyóvíz - mondta elgondolkozva Robin. - Illik magához. Maxie nevetett. - Azért ne legyen túl romantikus. Úgy is lehet egyébként fordítani, hogy „mocsárlecsapoló". Az angolok közül hányan tudják, mit jelent a nevük? - A Robert azt jelenti, „fényes hírnév" - vágta rá Robin. - De maga jobban szereti a Robint, mint Robin Hood. - Vajon az, hogy tudja, mit jelent a Robert, azt bizonyítja, hogy tényleg ez az igazi neve? - tűnődött Maxie. A hideg elmúlt, az ölelés melegségében már nem érezte úgy átfagyva magát. Álmosan azt mondta. - Ez olyan, mint a vadnyugaton... - Micsoda? - Volt egy szokás a jegyespároknál - magyarázta Maxie. - A házak olyan messze voltak egymástól, hogy ha egy fiatalember meglátogatta a választottját, néha ott is kellett aludnia. Vendégszoba nemigen volt, úgyhogy egy ágyban aludtak a lánnyal, mind a ketten felöltözve, hogy ne történhessen semmi. Sokszor egy recés szélű deszkával kettéosztották az ágyat középen. - Ezt a szokást az angolok is igazán átvehetnék, nagyon hasznos lenne. Errefelé ha rajtakapnak valakit, hogy megcsókolt egy lányt a kertben, az akár igen gyors és nem kívánt házassághoz is vezethet. Robin elmosolyodott a sötétben. - Bizonyára az amerikaiak is tudják, hogy se a deszka, se a ruhák nem akadályozzák meg azt, aki nagyon elszánt. - Gyakran előfordul, hogy átmásznak a deszkán - ismerte be Maxie. - Vannak erről szóló balladák is, hogy a szerelmest nem tartja vissza egy deszka, ahogy a rakoncátlan lovat se tartja vissza a karám. Robin nevetett, és a nevetése éppolyan meleg volt, mint a karja. És az esküvő néha ott is hamarabb történik, mint várták mondta Maxie, aztán megint ásított. - De a farmokon elkel a sok gyerek, úgyhogy nem bánják. Hosszú ideje most először melegben és biztonságban érezte magát. Hallgatta a szelet, az esőt és Robin egyenletes szívdobogását, aztán lassan elaludt.

Tizenegyedik fejezet

Maxie valami homályos, kellemesen meleg érzésre ébredt. A szénaillat betöltötte az orrát, és Robin meleg, szunnyadó teste megvédte a hűvös hajnali levegőtől. A férfi egyik keze a mellére simult. Kellemes érzés volt - nagyon is kellemes, de nem lenne jó, ha így ébredne, és azt hinné, hogy ez precedensnek tekinthető, óvatosan lejjebb húzta a kezét semleges területre. A mozdulattól Robin felébredt. Lustán a hátára fordult, és nyújtózkodott egyet. Maxie felkönyökölt, és megcsodálta a férfi kócos aranyszőke haját. Pontosan így nézhetett ki kisfiú korában, amikor hegekre és kalózos szemkötőre vágyott. Maxie rámosolygott. - Jó reggelt. Én jól aludtam, és maga? Robin visszamosolygott, ami olyan hatással volt Maxie-re, hogy csak arra tudott gondolni, milyen csodálatos lenne így látni minden áldott reggel élete hátralévő részében. - Nagyon remekül - felelte rekedtes hangon Robin. Egyik kezét könnyedén Maxie vállára téve megint elhelyezkedett a szénában. Aztán találkozott a tekintetük, és egy hosszú, veszélyes pillanatig csak nézték egymást. Lassan, szinte akarata ellenére a keze lejjebb csúszott a lány karján. Meleg tenyere alatt csak úgy vibrált a bőre. A lélegzete felgyorsult, és a balladára gondolt, arra, hogy a ruha sem jelent akadályt annak, aki igazán elszánt. Robin keze megtorpant, a hüvelykujja a lány könyöke belső felén lévő selymes helyet simogatta. Maxie-nek a lélegzete is elakadt, eddig nem is tudta, milyen érzékeny ez a pont. Robin végigsimogatta az alkarját, aztán átkulcsolta a csuklóját. A lány bőre itt meztelen volt, és a pulzusa lüktetett az ujjai alatt. Robin inge nyakánál a szakadásnál kilátszott a kis bemélyedés a kulcscsontjánál. Maxie legszívesebben megcsókolta volna és letépte volna az ingét, hogy megérinthesse az izmos, karcsú testet, amely egész éjszaka hozzásimult. Szeretett volna mohikán nő lenni, aki szégyen és kételyek nélkül adja oda magát.

Csakhogy bőven voltak kételyei. Az arcára rá lehetett írva, mire gondol, mert Robin felsóhajtott és hirtelen elfordult. - Csodálatos így tölteni az éjszakát - mondta, és feltápászkodott. Csak elválni rossz reggel. Maxie bizonytalan mozdulattal végighúzta a kezét a hajában. - Talán hiba volt így aludni. Robin sértett arcot vágott. - Én még soha életemben nem követtem el hibát. Legalábbis semmi olyat, amit utólag ne tudtam volna kimagyarázni. Maxie nevetett, és hirtelen megint minden rendben volt. - Legközelebb azonnal felkelek, ahogy felébredtem. - Örülök, hogy lesz legközelebb. Nem árt egy kis gyakorlás. Maxie még mindig nevetve felállt, és felkészült, hogy szembenézzen az újabb nappal. Szürke és hűvös volt a reggel, de az eső már elállt. Robin hozott előző este rőzsét, úgyhogy volt elég száraz fa, hogy tüzet rakjanak az ajtó előtt. Egy közeli kővályúban találtak tiszta esővizet, úgyhogy Maxie tudott teát főzni, míg Robin egy nyársra tűzve kenyérszeleteket pirított. Mrs. Harrison sonkájának utolsó darabkájából pompásan megreggeliztek. Miközben Maxie a gyógynövényteát kortyolgatta, Robin megkérdezte: - Nem baj, ha bent borotválkozom? Elég hideg van kint. - Csak tessék. - Maxie tekintete elkalandozott a szakadt ingen, és igyekezett úgy tenni, mintha nem venné észre Robin meztelen mellkasát. - Kell szereznünk magának egy másik inget, ez menthetetlenül tönkrement. Robin vágott egy grimaszt. - Ezt már úgyis untam egy kicsit. - Elővette a borotvát meg egy darab szappant, aztán letérdelt a kanna mellé, amiben volt még egy kis meleg víz. Robin ugyanolyan vallási szertartásnak tekintette a mindennapos borotválkozást, mint Maxie a gyógyteát, de eddig még soha nem látta borotválkozás közben. Nyilván reggel is kiment volna, ha nem lettek volna ilyen otthonosan közel egymáshoz az előző éjszaka után.

- Arra nem gondolt, hogy mi lenne, ha nem borotválkozna? kérdezte Maxie. - Én nem vagyok túl feltűnő jelenség, úgysem vesz észre senki, de maga sokkal feltűnőbb. A szakáll segítene álcázni a külsejét. Így Simmons nehezebben juthatna a nyomunkra. Robin a tenyerével szappanhabot paskolgatott az arcára meg az állára. - A szakállam vöröses árnyalatú, ami még feltűnőbb lenne, mint a normális külsőm. De igaza van, ideje lenne valami új stratégiát találni. Maxie figyelte Robint a bögréje széle felett. Volt valami nagyon bizalmas abban, hogy nézheti, ahogy borotválkozik. Habár az apját ezerszer is látta, soha nem gondolt rá, milyen mélységesen férfias dolog a pofaszakáll. - Mégis mire gondol? Továbbra sincs elég pénzünk postakocsira. Hacsak nem úgy gondolja, hogy tudna eleget keresni a bűvészmutatványokkal. - Van egy ötletem. Nem ez lenne ugyan a leggyorsabb útvonal, de nagyon nehéz lenne követni minket. Hallott már az ökörhajcsárokról? - Robin párszor végighúzogatta a borotvát egy bőrszíjon, és elkezdte eltávolítani a vörösesszőke borostákat. A borosták, amik olyan finoman csiklandozták a tarkóját éjszaka... Maxie megborzongott, és nagyot nyelt. - Úgy érti, akik a városokba hajtják a szarvasmarhákat? - Pontosan. Minden városnak szüksége van élelemre, és London olyan hatalmas, hogy egész Angliából szállítanak oda mindenféle élő állatot. - Robin letörölgette a szappanhabos borotvapengét egy marék szénával, aztán nekilátott az arca másik felének. - A legtöbb szarvasmarhát Walesből és Skóciából viszik oda. - Egészen Skóciából? - Maxie csodálkozva felvonta a szemöldökét. - Elég rágós lehet a húsa, mire odaér. - Az állatokat felhizlalják a déli legelőkön, mielőtt piacra kerülnek - magyarázta Robin. - És nem csak szarvasmarháról van szó, habár őket hozzák a legmesszebbről. Terelnek birkát, libát, disznót, sőt pulykákat is, ha nem is ilyen nagy távolságról. Maxie nevetve megkérdezte: - Hogy lehet a pulykát terelni? - Elég nehezen - felelte Robin tréfásan megvillanó szemmel.

- Nagyszerű látvány. Esténként elfészkelik magukat a fákon, több százával. Maxie egy pillanatra elképzelte az alvó pulykákkal teli fákat. Ez kicsit legalább elvonta a figyelmét Robin szappanhabos arcáról. - De miért érdekes ez nekünk? - kérdezte. - A hajcsárok útvonalai ahol lehet, elkerülik a fizetős országutakat. A nagyon szegény utazók néha csatlakoznak hozzájuk, a társaság és a biztonság kedvéért is. Vagy néha csak kalandvágyból. - Miután végzett az arcával és az állával, Robin nekilátott a nyakát borotválni. Maxie elbűvölten figyelte, ahogy egy csillogó vízcsepp lefolyik a kulcscsontjára, aztán tovább a mellkasára, megnedvesítve a göndörödő szőrszálakat. Robin észrevette rászegezett tekintetét, és megkérdezte: - Valami baj van? - Csak egy kis női idegesség. Nem szeretem látni, hogy a borotva ilyen közel van a torkához. Robin elvigyorodott. - Még soha nem vágtam meg magam különösebben. - Három sima mozdulattal végzett is, aztán eltörölgette a pengét és összecsukta a borotva szarunyelét. Lehet, hogy magát nem sebezte meg, de Maxie lelki békéjét felforgatta, az biztos. Megkönnyebbült, hogy a férfi befejezte, mielőtt tetőtől talpig kiveri a verejték. - Igen, ez tényleg jó ötlet lehet. És vannak a közelben hajcsárok által használt útvonalak? - Az egyik Nottinghamtől nyugatra halad, pár napnyi gyaloglás innen. Ebben az évszakban elég jók az esélyei, hogy pár napon belül találkozunk velük. - Utazott már máskor is hajcsárokkal? - Igen, ezért ismerem ezt az útvonalat is. - Robin a meleg vízbe mártott egy rongyot, kicsavarta, és megtörölgette az arcát meg a nyakát. - Egyszer, amikor megszöktem otthonról, velük mentem. Ez kivételesen úgy hangzott, mintha igaz lenne. - Nehéz dolga lehetett magával az édesanyjának - jegyezte meg Maxie. - Meghalt a születésemkor. - Sajnálom - mondta halkan Maxie.

- Hát még az apám - Robin odament a csűr nyitott ajtajához, és kilöttyintette a vizet. - A róla maradt arcképek szerint a kiköpött mása vagyok. Az apám mindig összerezzent, ahányszor csak rám nézett. Maxie legszívesebben sírva fakadt volna, amikor arra a kisfiúra gondolt, aki egykor Robin volt. Halkan megkérdezte: - Miért mondja el mindezt? Robin pár másodpercig hallgatott, a profilja hideg volt és távoli, mint a szürke égbolt. - Nem tudom, Kanawiosta. Talán, mert néha belefáradok a rejtélyeskedésbe. Maxie libabőrös lett tőle, ahogy kiejtette a nevét. Robin most először árult el valamit önként arról, ami a csiszolt és áthatolhatatlan külső mögött rejlett. Talán az előző éjszaka miatt, amikor ő is annyi mindent elmondott magáról. Lehet, hogy az egymás karjaiban alvás ledöntött néhány korlátot, amely addig elválasztotta őket. Maxie a sötétségre gondolt, amit akkor érzett a férfiban, amikor arra próbálta tanítgatni, hogy hallgassa a szelet, és a nőre, akinek megkérte a kezét, de ő visszautasította. Mint egy fonalgombolyag, olyan bonyolult szövevénye volt a humornak és tartózkodásnak, intelligenciának és titokzatosságnak, figyelmességnek és hűvös közönynek. Most mintha kezébe nyomott volna egy szálat a gombolyagból, hogy fejtse fel, ha akarja. Ha megteszi, mit talál vajon a rejtély legmélyén, amikor minden szövevényes szálat legombolyított? Ahogy megformálódott benne a kérdés, már tudta a választ is: a szellemesség és az elbűvölő modor mélyén magány rejlik. Desdemona nagyon megkönnyebbült, amikor üzenetet kapott lord Wolvertontól, mely szerint híreket hallott arról, hogy a szökevényeket a Rotherham felé vezető úton látták. Legalább annyit tudnak, hogy épségben megvannak. De a gróf semmi mást nem árult el, és vele nem is találkoztak újból. Magának kell tovább kutatnia a szökevény után. Fáradtan és bosszúsan sóhajtott egyet, és kiszállt a kocsiból egy újabb faluban. Úgy érezte, mintha időtlen idők óta járná a vidéket az unokahúgának és annak az elvtelen gazembernek a nyomait kutatva, aki nyilván csak kihasználja. A Lord Robert Andreville-ről alkotott

véleményén az sem javított sokat, hogy még mindig gyalog utaznak. Az ember azt hinné, egy némi önbecsüléssel rendelkező gazfickó legalább kocsit bérel. Semmi stílusa nincs ennek az alaknak. Desdemona már kezdett belejönni a kérdezősködésbe. A kis falvakban lehetett leginkább hírekhez jutni, ahol minden idegent észrevesznek, és legjobb az idősebbeket faggatni, akik a helyi kocsmában üldögélnek. A boltosok is jó informátorok. Aznap már harmadszor belépett egy apró falucska, Wingerford egyetlen vegyesboltjába. A boltban szokás szerint halomban állt mindenféle áru, egyszerű szövetek, tű és cérna, olcsó szalagok, cserépedények, alapvető élelmiszerek, és nagy üvegekben cukorka a gyerekeknek. Egy vörös macska szundikált összegömbölyödve egy halom használt ruha tetején. Ahogy Desdemona belépett, a kövérkés bolttulajdonos odasietett, hogy üdvözölje, éles szemmel felmérve a vevő elegáns öltözékét. Miben segíthetek, hölgyem? - Az unokahúgomat és a férjét keresem, akik valószínűleg erre jártak pár nappal ezelőtt, gondoltam, talán tud róluk valamit - kezdte Desdemona. - Az unokahúgom alacsony, fekete hajú, és férfiruhában utazik. A férje közepes magasságú, szőke, nagyon jóképű. - Igen, itt jártak a boltban tegnap. - A boltos tekintete ravaszul fürkészte a látogatót, és szerényen köhécselt egyet. - Az úr elszakította az ingét, újat kerestek. Vett egy kalapot is, és fehérneműt. Nem voltak olyan finom holmijaim, mint amilyeneket ő viselt, de azért elégedettnek látszott velük. Desdemona folytatta a kitalált mesét: - Szörnyű butaságot műveltek. Az unokahúgom férje belement valami ostoba fogadásba, hogy gyalog elmegy Londonig, és az unokahúgom úgy döntött, elkíséri. Nem régóta házasok, és úgy gondolta, jó szórakozás lesz egy ilyen utazás. Én persze nem helyeseltem, de hát nem állt módomban megakadályozni. Bánatosan felsóhajtott. - Nem is lett volna semmi baj, de a lány apja közben komolyan megbetegedett. Próbáljuk előkeríteni őket, és reméljük, hogy haza tud jönni az apjához, mielőtt még túl késő lenne. - Desdemona hangja kicsit megremegett. Ha még párszor elmondja

ezt a történetet, a végén maga is elhiszi. - Nem említették véletlenül, merre mennek tovább? A boltos felvonta szemöldökét, és az arckifejezése finoman jelezte, hogy komoly kételyei vannak a történettel kapcsolatban, de álmában sem merészelné hazugnak mondani az előkelő látogatót. Desdemona úgy érezte, egy ilyen becsületes asszonyság bizonyára felháborodna, ha megpróbálná megvesztegetni, úgyhogy valami finomabb módszerhez kell folyamodnia. Körbenézett a zsúfolt boltocskában, míg talált egy megfelelő tárgyat. - Ó, milyen gyönyörű ez a szalag! Ezer éve keresek pont ilyen kék árnyalatot. - Elvett egy szalagtekercset a pultról. - Mit szólna, ha elvinném öt fontért? - Öt guinea, és a magáé. - A boltos szemének ironikus villanása semmi kétséget nem hagyott A felől, hogy tudja, miről szól a z üzlet. - Pompás - mondta lelkesen Desdemona, mintha nem tudna, hogy a szalag egy fontot sem ér. A boltos becsomagolta a szalagot egy kis selyempapírba. - Épp a bolt hátsó részében voltam, amikor véletlenül meghallottam, miről beszéltek. Valamit a hajcsárokról. - Hajcsárokról? - meredt rá értetlenül Desdemona. - Igen. Van innen nyugatra egy nagy szarvasmarhahajtó útvonal. Talán csatlakozni akartak hozzájuk. Nem ez lenne az első, hogy úri népek így utaznak, kalandvágyból. Desdemona összeszorította a száját. Ez valóban nem volt elképzelhetetlen, bár még jobban megnehezíti a dolgát. - Meg tudná mondani pontosan, merre találom ezt az útvonalat? A boltos szeme a kezére siklott. Desdemona átnyújtotta a pénzt, mire részletes útbaigazítást kapott. Mielőtt távozott volna, feltett még egy kérdést: - Mondja csak, jól kijöttek egymással az unokahúgom meg a férje? A boltos megvonta a vállát. - Meglehetősen. Legalábbis sokat nevetgéltek. Desdemona erőltetetten elmosolyodott. - Ennek nagyon örülök. Attól féltem, hogy az út viszontagságai miatt összekapnak. Nagy kár lenne ifjú házasoknál.

Miközben Lady Ross kocsija nagy porfelhőben továbbzötyögött, a boltos elégedett, széles mosollyal nézett utána. Az a két fiatal csavargó volt a legjobb vevője, aki valaha is betért ide. A nagydarab londoni férfiról, aki azt állította, hogy két tolvajt keres, két fontot gombolt le, de a nemes úr a címeres kocsiban még bőkezűbb volt. Ő azt állította, hogy két fiatal kuzinját keresi, akik megszöktek otthonról. Ez alkalommal egy haldokló nagymama szerepelt a történetben, őlordsága öt fontot hagyott ott. És most itt ez hölgy, aki állítólag az unokahúgát keresi. A boltos felemelte a szoknyáját, bedugta az öt guinea-t a derekán viselt erszénybe, és azon gondolkozott, jön-e még valaki érdeklődő, és vajon mi fog történni a szökevényekkel, ha elkapják őket. Rekedten felkacagott. Fogadni mert volna, hogy annak a szőke hajú uraságnak a nyelve is aranyból van, nem csak a haja, és akármilyen kutyaszorítóból ki tudja vágni magát.

Tizenkettedik fejezet

Már

messziről meghallották a tehénbőgést, még mielőtt meglátták volna a magányosan álló, szélfútta kis épületet. A „Fogadó az ökörhajcsárhoz” egy domb tetején állt, ahonnan zöldellő, lankás tájra nyílt kilátás. Nemsokára elég közel értek, hogy meg is lássák a fogadó mögött legelésző fekete teheneket. - Szerencse, hogy vasárnap van - jegyezte meg Robin. Maxie kérdő pillantást vetett rá. - Miért? - Ezek walesi fekete marhák. A jó walesi metodisták vasárnap nem vándorolnak tovább, ezért találtuk őket itt, és nem valahol többmérföldnyire innen az úton. - Értem. - Maxie vágyakozó pillantást vetett a fogadóra. - Mit gondol, futja a pénzünkből arra, hogy kivegyünk éjszakára egy szobát, és egy forró fürdőre is? - Hát igen, az bizony jó lenne. Akár az egyik kezemet hátrakötve is hajlandó lennék kiállni Simmons ellen egy forró fürdőért. Talán nem ártana előadni egy-két bűvészmutatványt. Egy csendes vasárnap délután az embereknek elkel egy kis szórakozás. Megállt egy pillanatra, és néhány megfelelő helyre eldugott pár pénzérmét és egy zsebkendőt, majd leszakított egy szál százszorszépet, és azt is eltüntette. Aztán továbbindultak a fogadó felé. A hajcsárok odakint lézengtek, beszélgettek, dohányoztak, és élvezték a késő délutáni napsütést. Senki nem vetett egy pillantást sem az érkezőkre. Maxie követte Robint a fogadóba, ahol a fogadós és a felesége üdvözölte őket. Robint egy szempillantás alatt mintha kicserélték volna. Habár a vonásai egy szemernyit sem változtak, mégis egészen más személyiséget öltött magára. Úgy mutatkozott be, mint egy híres bűvész, „A Nevezetes Lord Robert”, és elkezdett pénzérméket eltüntetni, aztán a leglehetetlenebb helyekről varázsolta elő őket. Fel-felcsattanó nevetés fogadta.

Előkerült egy csomag kártya is, röpködtek a szellemes tréfák, és még üres söröskorsókkal is zsonglőrködött. Robin végül azzal zárta a műsort, hogy elővarázsolta a zsebkendőjéből a százszorszépet, és egy meghajlással átnyújtotta a fogadósnénak. Az előadás mesteri volt, csak ágy áradtak az ajkáról a szavak, de azért nem annyira simán, hogy elriassza a gyanakvó falusiakat. Maxie kicsit szomorkásán figyelte, és arra gondolt, hogy Robin megint szinte teljesen idegen lett. Az éjszakai közelség, amikor elmesélte neki a történetét, elpárolgott másnap reggelre, amikor újból útra keltek. A rá következő nap szerencsésen eseménytelenül telt, sokat nevettek és viccelődtek. Az éjszakát megint összebújva töltötték, a legnagyobb barátságban, és minden nagyobb baj nélkül. Minden nagyon kellemes és veszélytelen volt, de Maxie szeretett volna többet látni abból a mélyebb, bonyolultabb személyiségből, aki az igazi Robin. Szeretett volna többet tudni a rögös utakról, amelyeket bejárt életében, mielőtt találkoztak volna. Miután vége lett az előadásnak, Robin odament hozzá a sarokba. Teljes siker - jelentette be. - Van egy kétágyas padlásszoba. Vacsora, reggeli és forró fürdő is jár hozzá, fejedelmi összegért, négy pennyért. - Pompás. És cserébe mit kell tennie? - Este még két előadást tartani az ivóban. És utána jöhet a forró fürdő - tette hozzá áhítatosan Robin. - Csodaszép az élet - mondta Maxie ünnepélyes komolysággal. - De még mennyire! Egy pillanatig olyan volt, mintha felvillanna a tekintetében az igazibb Robin, de csak annyit mondott: - Most meg kell keresnünk a hajcsárok vezetőjét, és engedélyt kérni, hogy velük tarthassunk. Holnap reggel hétkor indulnak tovább. - Arra se lesz időnk, hogy beleunjunk a civilizált körülményekbe. Robin elvigyorodott. - Hát gyökeret nem fogunk ereszteni itt, az biztos. Maxie olyan borzongó gyönyörűséggel ereszkedett bele a bádogkádban gőzölgő forró vízbe, amiért egy puritán lelkész azon

nyomban a pokolra küldte volna. Miután napok óta csak kapkodva mosakodott hideg patakokban, egy igazi forró fürdő maga volt a mennyei boldogság. Amikor már egész ráncosra ázott a bőre, kiöblítette a hajából is a szappanhabot, és vonakodva kiszállt a vízből. A kád egy paraván mögött állt ugyan, de azért jobban szeretett volna megtörülközni és felöltözni, mire Robin visszajön a második előadása után. Átfutott a fején a jelenet, hogy mi lenne, ha a férfi ott találná a kádban, amitől elpirult, és inkább gyorsan megtörülközött. Az első előadást ő is végignézte, együtt nevetve a közönséggel. Aztán felsurrant a szobájukba, és kimosta minden ruhájukat, amiket épp nem viseltek. Most egy székre terítve száradtak a kandalló előtt. Két pennyt fizettek a szénért, de megérte, jó volt tudni, hogy másnap reggel friss, tiszta ruhák várják őket. Egyetlen muszliningét használta hálóruhának. Csodás érzés volt a lágyan susogó muszlint érezni a bőrén, és hogy a teste nem volt beszorítva a szűk ruhákba. Ezen az egy éjszakán legalább úgy alhat, ahogy egy rendes lányhoz illik, még ha reggel újból fel is kell öltenie a térdnadrágot meg a bakancsot. Miután megtörölgette a haját, letelepedett a tűz elé, és nekilátott az időigényes feladatnak, hogy kifésülje és megszárítsa a sűrű fürtöket. Csönd volt, csak néha hallatszott fel a nevetés morajlása az ivóból, vagy egy nyugtalan tehén bőgése odakintről. Ez volt az első alkalom, amikor igazán egyedül lehetett azóta, hogy találkozott Robinnal, és jóleső volt a magány. De azt is kénytelen volt beismerni, hogy feleennyire sem lenne jóleső, ha nem tudná, hogy Robin rövidesen visszatér. A gondolatai Londonra terelődtek, és arra, hogy vajon mi várja majd ott. Az elmúlt napok sem csökkentették az elszántságát, hogy megtudja, mi az igazság az apja haláláról, és ha tényleg megölték, akkor igazságot szolgáltasson. De részben félt is megtudni az igazságot. Nagyon szerette az apját, minden hibája ellenére, és egyáltalán nem örült volna, ha megint szembesülnie kéne a gyarlóságának bizonyítékaival. És ha tényleg Lord Collingwood a

gonosz, nem lesz könnyű igazságot szolgáltatni, bár ő akkor is megteszi a kötelességét. Egyszerűbb volt inkább a jelenre gondolni. Az egész utazásnak furcsa hangulata volt, mintha megállt volna az idő. A múltra gondolni szomorúság, a jövőben pedig nehéz döntések várnak rá, nemcsak az apja halála miatt, de a saját életével kapcsolatban is. Abbahagyta a fésülgetést, a keze megpihent az ölében, és Robinra gondolt. Habár eleinte nyűg volt a jelenléte, a segítsége felbecsülhetetlennek bizonyult. Nagyon sokat tett érte, és az igazságérzete azt kívánta, hogy valamivel viszonozza. A kézenfekvő megoldás az lenne, ha a testét adná neki. Igencsak kellemes lenne, és a gyógytea megvédené a nemkívánatos következményektől. De félt, hogy a bonyolult és zavaros érzelmek, amiket Robin iránt érez, még szerelemmé alakulnának, ha ilyen közeli kapcsolatba kerülnének. Nem akarta, hogy még egyéb fájdalom is tetézze azt, amit az apja miatt érez. És annak a lehetősége is fennáll, hogy Robin nem fogadná szívesen, amit felajánl. Nyilvánvalóan vonzónak találja, de mintha ő is kételkedne benne, hogy helyes lenne-e, ha szeretők lennének. Fanyarul elmosolyodott, és folytatta a fésülködést, felborzolva a fekete fürtöket a tűzből felszálló meleg levegőben. Az a baj, hogy soha semmi nem jó neki, olyan, mint egy macska, akinek nem jó se kint, se bent. Soha nem szerette, ha buja vágyak tárgyának érezte magát, de most rá kellett jönnie, hogy attól sem igazán boldog, ha valaki csak szenvedélymentes barátsággal viszonyul hozzá. Még a legjobb formájában is nehéz feladat lett volna felmászni a meredek lépcsőn, miközben egy súlyos kancsó gőzölgő forró vizet cipel, de még sokkal nehezebb volt azután, amennyi barna sört megivott. Robinnak végül sikerült minden baj nélkül feljutni a lépcsőn. Bekopogott a szobájuk ajtaján, hogy jelezze Maxie-nek, hogy megérkezett, várt pár másodpercet, aztán belépett. A lány a tűz előtt üldögélt a szőnyegen, és fekete, fényes, egyenes szálú haját fésülgette, amely majdnem a derekáig ért. Mosolyogva megkérdezte: - Hogy ment a második előadás? Robin megtorpant. Egy pillanatra egészen megdöbbent. Maxie mindig

szemrevaló volt ugyan, de mióta találkoztak, most először látta igazán nőiesnek. A lobogó lángok meleg fényben fürdették az alakját, és kicsit áttetszővé tették a muszlininget. Tudta, hogy a formátlan fiúruha alatt karcsú női test rejlik, de a látvány felülmúlta a képzeletét. Gyönyörűen arányos volt a termete: ívelt csípő, karcsú derék, és a tenyerébe pontosan illő mellek. A szája kiszáradt, és az önuralma veszélyesen megingott, amikor meglátta, hogy a mellbimbója is átlátszik az ingen. Alig bírta elszakítani a tekintetét a hálóing kivágásától, ahol a csillogó ezüstlánc rásimult barna bőrére. Még nehezebb volt nem odasietni és a karjába kapni, és felfedezni, hogy a szenvedélye lángra tudja-e lobbantani az övét is. Aztán észbe kapott, hogy Maxie az előbb kérdezett valamit, és sikerült annyit kinyögnie: - Jól ment. Sajnos utána mindenki meg akart hívni egy sörre, és kénytelen voltam többektől is elfogadni. Maxie mosolya elhalványult, és kissé óvatosan vette szemügyre Robin arcát. - Be van csípve? - Csak egy egészen kicsikét. Ha szerencsém van, nem leszek másnapos, de az biztos, hogy úgy fogok durmolni, mint egy medve a barlangjában, és nem lesz sok kedvem felkelni reggel. A maga feladata lesz egy kancsó hideg vizet löttyinteni a képembe. Maxie nevetett. - Ez kellemes feladatnak hangzik. Gondolom, hat körül kell felkelnünk, ha hétkor indulunk. - Attól tartok. - Robinról végre elmúlt a bénultság, odament a paravánnal elkerített kádhoz, és belétöltötte a „forró vizet.” Ez nem az a fajta fényűző hely volt, ahol pazarolták a vizet, csak mert egyszer már használta valaki. Az ökörhajcsárhoz címzett fogadó vendégeinek az is megfelelt, ha hozzáöntöttek egy kis forró vizet a használt fürdővízhez, hogy felmelegítsék. A paraván mögött állva levette barna kabátját, és a paraván szélére terítette. - Hosszú napunk lesz holnap, a hajcsárok lassan haladnak, de úgy tizenkét órán keresztül talpon vannak. Maxie könnyed mozdulattal felállt, és elkezdte hosszú copfba fonni ébenfekete haját. - Akkor jobb lesz, ha lefekszem.

Mintha kicsit zavarban lett volna. Robin sejtette, miért, és könnyedén megjegyezte: - Furcsa, milyen más egy hálószobában lenni. - Igen, elég jól aludtunk együtt az elmúlt pár éjszakán, de valamiért egy igazi hálószobában, egy igazi ágyban egész más. Robin az alsó ajkába harapott. - Valahogy nem illendő, amit eddig soha nem éreztem. Ha Maxie csak kicsit is bátorítja, a szélbe szórta volna minden kételyét azzal kapcsolatban, hogy bölcs dolog lenne-e szeretkezni vele. De nagyon úgy tűnt neki, hogy nem mondhatni, hogy visszafojthatatlan szenvedély sugározna belőle. - Kár, hogy nincs deszkánk, amit az ágy közepére tegyünk. - Kigombolta az ingét, és azt is a paraván szélére terítette. - Majd a földön alszom. Maxie pillantása a férfi meztelen vállára siklott, ami kilátszott a paraván fölött, aztán gyorsan elfordult. - Szamárság. A maga bűvésztehetségének köszönhetjük ezt a szobát, nem lenne szép tőlem, ha a kemény földre száműzném a kényességem miatt. Idáig is nagyon rendesen viselkedett, és bízom benne, hogy továbbra is így lesz. Különben is, elég nagy az ágy - tette hozzá gyakorlatiasan. Nem bízna bennem ennyire, ha tudná, mik járnak a fejemben, gondolta Robin. Tulajdonképpen áldás volt, hogy a nők így bíznak benne, mert ez a bizalom kötelezte és visszatartotta, jobban, mint egy acélbéklyó. - Ugyan már, maga nem szokott kényeskedni. Maxie bebújt a kicsit rongyos takaró alá, és lehunyta a szemét. Szerintem ez luxus, olyan nőknek, akiknek van hozzá pénzük és szabad idejük. Egy olyan nőnek, akinek meg kell állnia a saját lábán a világban, nincs ideje ilyesmire. Robin közben levetkőzött, és boldog sóhajjal bemászott a kádba. Minél idősebb lett, valahogy annál jobban tudta értékelni az élet apró kényelmeit. Megdöbbentő arra gondolni, kalandos fiatalsága alatt milyen körülmények között is megfordult. A fiataloknak nagyon furcsa elképzeléseik vannak arról, mi a szórakoztató. Mire végzett a fürdéssel, megtörülközött és felvette az alsónadrágot, amit Maxie kimosott és megszárított, a lány már aludt,

halkan és egyenletesen szuszogva. Nagyon fiatalnak látszott a pislákoló tűz fényében, az arca sima volt és ártatlan. De még álmában is áradt belőle valami elszánt önállóság, ami annyira a része volt. Robin még kimosta a ruháit, amiket most vett le, és kiakasztotta őket a tűz elé száradni. Aztán bebújt az ágyba, vigyázva, hogy a saját térfelén maradjon. Elég nehéz elképzelni, hogy csinálják ezt az amerikaiak. Még ha annyi ruha lenne rajta, mint egy eszkimón, az se lenne elég, hogy megvédelmezze Maxie erényeit. Ami mégis megvédi, az a törékeny valami, amit bizalomnak neveznek. Szeretett volna a másik oldalára fordulni, és átkarolni a lányt, ahogy az elmúlt két éjszakán, de Maxie-nek igaza volt: az ágy valahogy más, mint egy csűr, sokkal veszélyesebb. Az ágy szerelemre van kitalálva, ahogy egy csűr nem, na nem mintha nem lenne kellemes néha kicsit meghemperegni az illatos szénában. Próbált lehiggadni, és nem venni tudomást róla, hogy egy vonzó női test fekszik alig pár centire tőle. Még egy skorpióval is könnyebb lett volna egy ágyban aludni.

Tizenharmadik fejezet

Maxie-t cseppet sem lepte meg, hogy Robinhoz bújva ébredt. A szoba nagyon kihűlt, miután kialudt a tűz, és a férfi melegsége úgy vonzotta, mint egy mágnes. Az utazásai során sokszor megfordult isten háta mögötti New ingland-i farmokon, és néha előfordult, hogy megosztotta az ágyat gyerekekkel vagy vénkisasszonyokkal. Egész éjszaka bökdösték egymást a könyökükkel és a térdükkel, félálomban küzdöttek a takaróért - Maxie igencsak tudta, hogy a legtöbb emberrel nem könnyű egy ágyban aludni. Érdekes módon ő és Robin remekül megfértek egymással. Egész éjszaka könnyedén alkalmazkodtak egymás mozdulataihoz, es mindig kényelmesen összebújtak. Ráadásul Maxie boldogan és kipihenten ébredt, még azon az éjszakán is, amikor a kemény földön kellett aludniuk. Úgy látta, Robin is ugyanolyan jól aludt. Már kezdett pirkadni, de a nap még nem kelt fel. Nemsokára ki kell bújni az ágyból, de még pár percig szeretett volna szundikálni, Robin vállán pihentetni a fejét, a karját átvetve meztelen derekán. Hátradobta befont copfját, aztán szórakozottan végigsimított Robin mellkasán. Habár az volt a benyomása róla, hogy vékony testalkatú, meglepően izmos volt. Vagy talán nem is olyan meg lepő, ha arra gondol, hogy bánt el Simmonsszal. A takaró alatt elkalandozó keze megakadt baloldalt egy régi heg cakkos szélén. A formájából úgy tűnt, egy golyó nyoma lehet. Mit művelt Robin, hogy olyan helyzetbe került, hogy rálőttek? Attól tartott, valami sötét dolgot. Szerencse, hogy túlélte. Kilenc élete lehet, mint a macskának. A tenyere alatt érezte a szívdobogásának erős ritmusát. Most már elég világos volt a szobában, hogy láthassa is tökéletesen metszett profilját. Az arca nyugodt volt és szinte kisfiús a szürke félhomályban. Angyalok jutottak az eszébe róla, akik szépségükben ragyogóak és rettenetesek. Eltűnődött, vajon az angyalok seregében is vannak-e ilyen kedves csirkefogók. Nem gonosz, öntelt lények, mint Lucifer, aki fellázadt az Isten ellen, hanem olyanok, akik

egyszerűen csak mások, kilógnak a sorból, és nem elégszenek meg azzal, hogy a mennyei kórusban zengedezzenek. Talán egy ilyen angyal lenézett, és meglátott egy lányt a földön, akinek védelemre volt szüksége egy hosszú úton, és a segítségére sietett. Elmosolyodott, és azon gondolkozott, mi az Robinban, ami ilyen szeszélyes gondolatokat ébreszt. Amikor az erdőben belebotlott, az volt az első gondolata, hogy Oberonnal, a tündérek királyával találkozott. De Robin nagyon is emberi, amitől csak még vonzóbb. Maxie hirtelen olyan gyöngédséget érzett iránta, hogy önkéntelenül felemelte a fejét, és könnyedén végigsúrolta az ajkát az ajkával. Robin megmozdult a könnyed érintésre, a lány felé fordult, és megkereste az ajkát, hogy viszonozza a simogatást. Igaza volt, amikor azt jósolta, hogy amennyit ivott, nehéz lesz fölébrednie másnap. Maxie-nek ettől pajkos gondolatai támadtak. Akár meg is csókolhatja, aztán úgy tehet, mintha meg sem történt volna, mert úgysem fog emlékezni rá... Amikor a szája hozzáért, Robin ajka szétnyílt. A keze végigsiklott a lány hátán és a csípőjén, éppolyan ügyes mozdulatokkal, mint ahogy a bűvésztrükköket mutatta be. A vékony muszlin szinte nem létező akadály volt, és Maxie külön érezte minden ujjának lassú, érzéki nyomását. Legszívesebben dorombolt volna, mint egy elégedett macska. Amikor átkarolta Robin nyakát, tudta, hogy ideje lenne abbahagyni. A közelség és a melegség élvezete kezdett veszélyesen átváltani valami erősebb vágyba. Robin előbb-utóbb teljesen felébred, és nem lenne szép tőle, ha hirtelen elutasítóan viselkedne vele. Erőt vett magán, és el akart húzódni, de túl soká késlekedett, a férfi keze a mellére simult. Maxie felszisszent, ahogy átáradt a tagjain a folyékony tűz. Alig kapott levegőt, de nem tudta rávenni magát, hogy félbeszakítsa a végtelen, mámorító csókot. Már szédelgett, amikor Robin egyszer csak elhúzta a fejét, és azt mormolta: - Olyan gyönyörű vagy... Mondta már korábban is, hogy gyönyörű, de az nem jelentett semmit ahhoz a szenvedélyhez képest, amely most csengett a hangjában. Maxie felsóhajtott, ahogy Robin a nyakához szorította az

ajkát. Érezte a kicsit reszelős borostákat, a nyelvének simaságát és forró lélegzetét. Robin ajka a kulcscsontok közötti bemélyedésbe siklott. Maxie úgy érezte, olyan, mint a nap: forró és erős, életet kelt mindenben, amit megérint. Az érzéki mámorban észre sem vette, hogy Robin letolta a válláról a hálóinget, aztán az ajka lejjebb csúszott, és a szájába vette a mellbimbóját. Maxie-t mintha villámcsapás érte volna, nem érzett mást, csak a vérének lüktető ritmusát. Minden ellenállása megszűnt, és már nem is emlékezett rá, miért voltak kételyei. Robin meztelen hátába vájta az ujjait, nyugtalanul végigsimogatva a bordáit. Félig már rajta feküdt, és Maxie valami forró, lüktető keménységet érzett a térdéhez nyomódni. Szándékosan megmozdította a lábát, és odadörzsölte. Robin fojtott, vágyakozó hangot adott, a bal kezével megfogta a hálóing szélét, és feljebb húzta. A tenyere végigsiklott a lány combjának érzékeny belső felén hosszú, lassú mozdulattal. Aztán még feljebb csúsztak a bűvészujjak. Maxie-t kaotikus érzések árasztották el, egész lénye a vágy skarlátvörös tüzében égett. Robin forró lélegzettel a fülébe súgta: - Istenem, Maggie, olyan rég vártam már... A vágy azonnal elszállt. Maxie teljesen megdöbbent. Kétségbeesetten arra gondolt, hogy talán csak rosszul hallotta, de még a szenvedély viharában sem tudott hazudni saját magának egy ilyen fontos dologban. - Nem Maggie - szólalt meg jéghideg hangon. - Maxie. Robin szeme hirtelen kinyílt, és Maxie döbbenetet, sőt szinte rémületet látott azúrkék mélyében. Egy dermedt pillanat után Robin felpattant, magával rántva a takarót is. Majdnem elesett, ahogy botladozva próbált megállni. Aztán rá nem jellemző esetlenséggel lerogyott az ágy szélére, és a térdére könyökölve a kezébe temette az arcát. - Jézusom, nagyon sajnálom - mondta rekedtesen. - Nem akartam.

Egész testében reszketett. Csak a jó ég tudja, milyen gyötrelmes gondolatok tölthetik el, de Maxie érezte, hogy sokkal többről van szó, mint a be nem teljesült vágyról. Hirtelen nagyon elhagyatottnak érezte magát. Felült, és próbálta összeszedni magát a zavaros érzelmek káoszában. Te jóságos ég, mekkora bolond volt! Amikor végül erőt vett az irracionális dühön, amely elfogta, sikerült annyit mondania: - Nem a te hibád volt. Mondjuk, hogy az ágy tehet róla. - Gyűlölte magát, amiért ilyen féltékeny, de azért csípősen hozzátette: - Azt kívánod, bárcsak az a Maggie lennék? Robin vállai megfeszültek, fehér bőre alatt élesen kirajzolódtak az izmok. Kínos csönd után annyit mondott, még mindig kezébe temetve az arcát: - Vannak kérdések, amiket nem lenne szabad feltenni. És ha feltették, nem szabad válaszolni rájuk. Maxie megalázottan elvörösödött, amiért megint bolondot csinált magából. De nem tudta visszafojtani a kérdést: - Nem szabad, vagy nem lehet? Robin elhúzta a kezét az arca elől. A szemkápráztató, mindent leplező frivolitás lehullott róla, és csak a lemeztelenített fájdalom maradt. - Azt hiszem, nem lehet. Felállt, odasétált az ablakhoz, és kibámult a ködbe burkolózó dombokra. Habár vékony volt, az izmok feszesen húzódtak a bőre alatt. Maxie arra gondolt, hogy olyan, mint egy puma az Adirondackhegységben. Ha ébren lett volna, és tisztában van vele, ki fekszik mellette, és ő az a nő lett volna, akit tényleg akar, akkor ez a gyönyörűség még mindig a karjaiban lenne, és szeretkeznének a hajnali néma csöndben. Próbálta elfojtani magában a fájdalmas veszteségérzetet, és halkan megkérdezte: - Maggie volt az, akit feleségül akartál venni? - Igen. Robin fáradtan felsóhajtott. - A barátom volt, a szeretőm és a bűntársam, sok-sok éven át. A bűntársa? Maxie erre inkább nem is akart gondolni. - Meghalt? Robin megrázta a fejét. - Nem, dehogy. Boldog házasságban el egy másik férfival, aki sokkal többet tud nyújtani neki, mint én tudtam volna.

Maxie dühöt érzett az ismeretlen Maggie iránt. Egy nő, aki el tud hagyni egy ilyen férfit, mint Robin egy gazdagabbért, nem érdemli meg, hogy így gyötrődjenek miatta. Ki is mondta volna, ha a szavak meggyógyíthatnák Robin fájdalmát, de tudta, hogy a szív dolgaiban a logika nem sokat számít. Különben is, Maggie lehet, hogy nem is a gazdagságra vágyott, hanem csak biztonságra. Maxie ezt igazán meg tudta érteni, hiszen ő is vágyott az állandóságra. Robin mellett izgalmas az élet, de az biztos, hogy minden biztonságot nélkülöz. Most, hogy már világosabb volt, hirtelen észrevette, hogy Robin hátán párhuzamos vörös csíkok húzódnak. Beletelt pár pillanatba, amíg rájött, hogy korbácsütések nyomai. Összeszorult a szíve, amikor arra gondolt, milyen el nem mondott történet rejlik vajon a sebek mögött. Azért nem tudott semmit tenni, hogy a régi hegeket begyógyítsa, de azt megakadályozhatja, hogy libabőrös legyen a hidegtől. Felkelt, és elvette Robin ingét a székről, ahová száradni rakta. Ahogy a vállára terítette, annyit mondott: - Az a Maggie kötözni való bolond. Robin odafordította a fejét és ránézett, az arcán halvány mosollyal. Szőke haja inkább ezüstszínűnek látszott a hajnali szürkületben. Felvette az inget, aztán átkarolta Maxie vállát, és magához húzta. - Nem bolond, de azért értékelem az együttérzést. Mivel Maxie inge is kevés védelmet nyújtott a hideg ellen, átkarolta Robin derekát és hozzásimult. Ha egymáshoz értek, azonnal melege lett. A véletlenül fellobbant szenvedély elmúlt, de azért még ott parázslott a szikra. Maxie úgy érezte, ez mindig is így lesz, még ha soha nem is engednek a vágyaiknak, akkor is. És furcsán közel is érezte magához Robint. Olyasféle bajtársiasság volt ez, mint a katonáké, akik együtt átéltek egy csatát. Úgy gondolta, jót tenne Robinnak, ha beszélne róla, és megkérdezte: Milyen volt Maggie? Robin kicsit habozott, fontolgatta, mit válaszoljon. - Erős. Intelligens. Bátor. Eléggé olyan, mint te, Kanawiosta, bár külsőleg egyáltalán nem hasonlítotok. - A karja

szorosabbra fonódott Maxie válla körül. - Csak abban, hogy mind a ketten gyönyörűek vagytok. Elhallgattak, és nézték, ahogy a nap lassan felemelkedik a horizonton. Maxie úgy vélte, megtiszteltetésnek kéne vennie az összehasonlítást, de azért ez nem volt elég, hogy eltörölje a fájdalmat, amit azért érzett, mert Robin félálomban egy másik nőre gondolt, miközben a karjában tartotta. Nem csoda, hogy ilyen kétségekkel viszonyul a vágyhoz, amit iránta érez. A titokzatos lelki tájakra gondolt, amelyeket homályosan érzékelt, amikor megpróbálta Robint arra tanítani, hogy hallgassa a szelet. A sötétséget a lelkében az a fájdalom okozhatja, amit az érez, aki ritkán szeret, de ha igen, akkor teljes szívéből. Arra is gondolt, Robin mennyire megbízható és becsületes. Habár egy másik nőt szeret, őt is kedveli, legalábbis eléggé ahhoz, hogy ne akarja megsebezni. Ez megmagyarázza a tartózkodását; egy olyan kapcsolat, amibe ő a szívét adja, Robin pedig nem, csak fájdalmat okozna. A saját kételyei sem oldódtak meg. Hirtelen fájdalmas keserűség áradt el rajta. Itt rekedt két kultúra között, mindkettőt megérti, de nem tartozik egyikhez sem. Az anyja népénél egy hajadon lány minden további nélkül együtt hálhat egy férfival. Ha igazi indián lány lenne, és otthon élne, büszkén lett volna Robin szeretője. De ő nem olyan, mint az anyja - csak félvér. Viszont az is igaz, hogy nem széltől is óvott angol kisasszony, akit arra neveltek, hogy csak egy férfinak adhatja oda magát, aki hajlandó megfizetni azt az árat, hogy feleségül veszi. De azért eléggé átitatta a fehérek kultúrája ahhoz, hogy féljen szabadon kifejezni a vágyait. Ha házasság nélkül egy férfi ágyába bújna, az a fehér társadalom szemében könnyűvérűvé tenné. Arra viszont semmi kilátás, hogy Robin feleségül vegye. Az apja mellett töltött élet megtanította arra, hogy lehetetlen dolog megállapodásra kényszeríteni egy nyughatatlan férfit, sőt megpróbálni is nagy hiba. Még ha Robint a magányossága rá is venné, hogy félig komolyan újból megkérje a kezét, mint amikor el akarta vinni Gretna Greenbe,

a hátterük annyira különböző, hogy nem lehetne tartós a házasságuk. Ostobaság lenne az örök szerelem ígéreteiben reménykedni - de akkor is ostoba lenne, ha megelégedne ennél kevesebbel. Ez még nem jelenti azt, hogy nem lehet közöttük valami őszinte és komoly kapcsolat, de ha megadná magát a szenvedélynek, azzal csak megsebezné a szívét és elrontaná a jövőjét, valószínűleg jóvátehetetlenül. Visszafojtotta a sírást, és az arcát Robin vállába fúrva a másik karjával is átölelte. - Biztosan sajnálod, hogy találkoztunk - mondta Robin józan hangon. - Úgy látom, több bajt okozok, mint amennyitől megóvtalak. Maxie a frissen mosott illatos ingbe fúrta az arcát, és tompa hangon válaszolt: - Én nem sajnálom, ha te sem. Robin odaszorította az arcát a hajára. - Nem, Kanawiosta, nem sajnálom. Maxie torka összeszorult. Igen, valami nagyon is valódi fűzi össze őket. De ez soha nem lesz szerelem. Úgy döntött, hogy mostantól addig, amíg el nem válnak Londonban, racionálisan fog viselkedni. Elfogadja és élvezi Robin szellemességét és barátságát, és nem engedi meg magának, hogy bizalmasabb viszonyra áhítozzon. De a lelke mélyén tudta, hogy így csak hideg emlékek maradnak, ha Robin egyszer majd eltűnik az életéből.

Tizennegyedik fejezet

A kocsi rázkódott a zötyögős úton. Desdemona fáradtan próbálta egyenesen tartani magát, és igyekezett nem nézni a komornája elgyötört arcára. Remélte, nem fognak tengelytörést szenvedni, mielőtt a céljukhoz érnének, „az Ökörhajcsárhoz” címzett, isten háta mögötti kis fogadóhoz, amely megszokott pihenőhelye volt a hajcsároknak, és amelyet könnyebb volt gyalogosan megközelíteni, mint kocsival. Egy nagy rándulással végre megálltak. Desdemona azonnal kiszállt, meg sem várta, hogy a kocsis kinyissa neki az ajtót. Egy pillanatra megállt a délutáni napfényben, és élvezte, hogy végre nem kell zötykölődnie. A szél egyfolytában fújt a kopár dombtetőn, felborzolta a füvet, és sebesen sodorta a felhőket az égen. A szagokból nagyon úgy tűnt, hogy nemrégiben hajthattak el erre egy csordát. Az útbaigazítások ellenére beletelt némi időbe, míg megtalálták az utat. Eltűnődött, vajon Maxima és Lord Robert jártak-e itt. Hát, nemsokára megtudja. Elindult az ódon kövekből épült fogadó felé, amely már évszázadok óta kiszolgálta a hajcsárokat. Épp megkerülte a kocsiját, amikor észrevette, hogy egy másik kocsi már ott áll a fogadónál, az ajtaján ismerős családi címerrel. Elégedetten elmosolyodott. Úgy látszik, elég gyorsan hajtottak ahhoz, hogy utolérjék Wolverton őrgrófját, aki némi előnyre tett szert az útonállókkal való találkozásuk után. Ebben a pillanatban feltárult a fogadó ajtaja, és kilépett rajta maga a gróf. A magas, erős alak egy pillanatra megtorpant az ajtóban, aztán olyan kedvesen mosolyodott el, hogy Desdemona átmenetileg egész összezavarodott tőle. Gyorsan emlékeztette magát, hogy ellenségek és nem barátok, majd megszólalt: - Üdvözlöm, Lord Wolverton. Ha jól sejtem, nem találta meg a szökevényeket. - Még nem. De akarja hallani, mit tudtam meg? Desdemona kicsit habozott, a fogadóra pillantott, aztán megint a grófra. Giles

megértette a ki nem mondott fenntartásokat, és segítőkészen megszólalt: - Később maga is kikérdezheti a fogadóst, ha ellenőrizni akarja, nem hallgattam-e el valamit, de szerintem nem ártana, ha beszélnénk. Te jóságos ég, így átlát rajta ez a férfi? Desdemona felsóhajtott; igen, úgy látszik. Persze soha nem okozott gondot az embereknek, hogy tudják, mit gondol, ami mindig is nagy hátrány volt egy politikai ambíciókat dédelgető nőnek. - Hát jó - mondta végül nem túl udvariasan. A gróf a karját nyújtotta, mintha legalábbis a St. James parkban sétálgatnának, és elvezette a fogadótól. Habár Desdemona is magas volt, a férfi egész fölé tornyosult. - Remélem, nem viselte meg nagyon a rablási kísérlet. - Nem, egyáltalán. - Desdemona a szeme sarkából a férfira pillantott, és arra gondolt, igazán fess és jóképű. - Remélem, magát sem viselte meg, hogy majdnem agyonlőttem. Giles szeme megcsillant. - Épp ellenkezőleg, csodás megmenekülésemnek köszönhetően most sokkal jobban értékelem az életet, mint évek óta bármikor. - Ha óhajtja, majd máskor is lövöldözök magára néha, csak szóljon. Giles nevetett. - Nem bíznék meg benne, hogy másodszor is mellétalálna. - Amikor elég távol értek a szolgáktól, hallótávolságon kívül, komolyabbra fordította a szót: - Egy csapat walesi hajcsár járt itt két nappal ezelőtt. Az öcsém és az unokahúga csatlakoztak hozzájuk. Mostanra már valahol Leicester közelében járhatnak. Nem vagyok teljesen biztos benne, hogy tényleg Miss Collins volt-e az, de azt mesélték, hogy valaki bűvészmutatványokkal és zsonglőrködéssel szórakoztatta a hajcsárokat, így fizetett a szobáért meg az ennivalóért. Ez csak az öcsém lehetett. Már gyerekkorában odavolt a bűvészkedésért, és addig gyakorolt, míg egész szakértő lett. Desdemona igyekezett szigorú maradni. - És hol volt az unokahúgom, amíg Lord Robert csepűrágót játszott? - Fent a szobában, fürdött. - A gróf kimért pillantást vetett Lady Rossra. -

Miss Collinsnak bőven lett volna alkalma megszökni, de nem tette, ami arra utal, hogy saját jószántából utazik Robinnal. Desdemona halkan felhorkant. Giles ajka megrándult, ahogy elfojtott egy mosolyt. - Azt hiszem, elég valószínű, hogy az öcsém felajánlotta Miss Collinsnak, hogy elkíséri Londonig. Ez pontosan olyan kissé különc nemeslelkűség lenne, ami annyira jellemző rá, és ez azt jelenti, hogy a lány nincs veszélyben, épp ellenkezőleg. És azt is megmagyarázza, miért nem akar elszökni tőle. Habár Desdemona magában beismerte, hogy a márkinak valószínűleg igaza van, hangosan nem szívesen vallotta volna be. - Ez szépen hangzik, de egyáltalán nem vagyok meggyőzve. Egy nagy sziklához értek a dombtető közelében. Innen már túl meredek volt az út, hogy tovább sétáljanak. Desdemona leült, beburkolva magát bő köpenyébe. - Nem tudhatjuk, az is lehet, hogy Maximát bezárta a szobába. És ha egy nőt eléggé megfélemlítenek, akkor meg se fog próbálni megszökni. Nem leszek nyugodt, amíg nem beszéltem vele magam. - Meglepődtem volna, ha nem ezt mondja - mormolta Giles, leült mellé, és keresztbe tette csizmás lábát. Desdemona hideg pillantást vetett rá. - És mik a szándékai, ha rájuk bukkanna, mielőtt én megtalálom őket? Lefizet mindenkit, hogy megmeneküljenek a botránytól, és megmentse a családjuk becsületét? - Ez is egy lehetőség - mondta határozottan Giles. - De előre nem tudhatom, mit fogok tenni. - Ha választani kellene az igazság és az öccse között, mit fog tenni? A gróf felsóhajtott, és végignézett a hullámzó dombokon. - Őszintén remélem, hogy erre nem fog sor kerülni. Ön ismeri a lányt, Lady Ross. Olyan erényes, hogy teljességgel elképzelhetetlen, hogy nem viselkedik teljesen kifogástalan módon? Az unokahúga nem kislány, és úgy hallottam, az amerikaiak kevésbé merevek erkölcsi kérdésekben, mint mi. Desdemonának elevenébe talált a kérdés, és érezte, hogy elvörösödik. Giles kérdőn nézett rá.

- Tulajdonképpen mennyire ismeri? - kérdezte éles tekintettel. Miss Collins csak pár hónapja van Angliában, és azt mondta, épp Durhambe tartott, hogy meglátogassa. Desdemona az ernyőjét bámulta, és zavartan játszadozott a fogójával. - Soha nem találkoztunk személyesen - ismerte be végül. De sűrűn leveleztünk, és úgy érzem, elég jól ismerem. Nagyon kifinomult, művelt elme. Soha nem láttam benne semmi jelét léhaságnak vagy erkölcstelenségnek. - Te jóságos ég, még csak nem is találkozott vele? - Giles hősiesen visszafogta magát, és szelídebben folytatta: - Akkor talán kicsit túlzott az iránta érzett aggodalma. Annak alapján, amiket hallottam, szerintem igencsak független és határozott ifjú hölgyről van szó. És ha tényleg erényes és ártatlan, akkor igazán nem fenyegeti semmi veszély az öcsém részéről. Talán jobban tenné, ha szépen megvárná Londonban. Biztos vagyok benne, hogy rövidesen megérkezik. Megspórolhatná magának ezt a fáradságos kutatást. Lady Ross felállt, és szúrós pillantást vetett az őrgrófra. - Talán igaza van, és Maxima épségben eljut Londonig. Én azonban nem tudom osztani a megható hitét az öccse becsületességében, úgyhogy igenis folytatom a kutatást, amíg személyesen meg nem bizonyosodom róla, hogy Maxima jól van. Giles csalódott volna, ha a nő hagyja, hogy lebeszélje az út folytatásáról, ő is felállt, és Desdemona arcát tanulmányozta, ami sokkal jobban érdekelte, mint az unokahúga sorsa. A széles karimájú szalmakalap árnyékot vetett a vonásaira, amelyek határozottabbak voltak, semhogy divatosak lehetnének, de szépek és igazán vonzóak voltak. Egy eltévedt napsugár behatolt a kalap árnyéka alá, és látta, hogy a szemöldöke, amiről azt hitte, barna, valójában kicsit vöröses árnyalatú. - Mondja csak, milyen színű a haja, amit ez alatt az illedelmes kalap alatt rejteget? - szólalt meg hirtelen Giles. Lady Ross tágra nyílt szemmel és zavartan rámeredt. Habár Giles többnyire maga volt a megtestesült jólneveltség, nem tudott ellenállni a vágynak, hogy most kicsit illetlen legyen. Lassú mozdulattal, hogy a nő megállíthassa, ha akarja, kikötötte a kalap szalagját, és leemelte a fejéről.

A lélegzete is elállt, amikor megpillantotta a ragyogó vörös hajkoronát, amely vastag fonatokban volt feltűzve. Néhány fényes hajszál kiszabadult és a nő hosszú nyakára simult. Már egyáltalán nem úgy festett, mint egy fennkölt gondolkodású reformer. Ha kibontja ezt a hajat, olyan lehet, mint egy pogány istennő... - Most már láthatja, miért takargatom - jegyezte meg fájdalmas arccal Lady Ross. - Nem valami illedelmes. A férfiak imádják vagy utálják, de soha nem tartják tiszteletben. A sógornőm, Lady Collingwood kétségbe volt esve annak idején, amikor bevezettek a társaságba. Azt mondta, a külsőm inkább egy kurtizánhoz illik, nem egy úrihölgyhöz. Gilesnak soha nem volt különösebb véleménye a vörös hajról, se jó, se rossz, de most szinte ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy leengedje ezt a hajsátrat, és belemélyessze a kezét. Szerette volna az ujjai között és a csuklójára tekeredve érezni azokat a göndör, fényes fürtöket. Beletemetni az arcát a selymes hajtömegbe, hogy ne érezzen semmi mást, csak a fényes hajszálakat. Te jóságos ég, micsoda gondolatai vannak! Lassan negyvenéves, a józan, megfontolt viselkedés szobra. Igazán túl van már azon a koron, hogy az ilyen ostoba vágyak összezavarják a fejét. Vett egy nagy levegőt, és könnyedén azt mondta: - Egy hajban nem lehet semmi erkölcstelen vagy erkölcsös. Megérintette az egyik fényes fonatot, és szinte meglepte, hogy nem perzseli meg az ujjait. - A magáé nagyon gyönyörű, és cseppet sem illetlen. - Ebben nem vagyok olyan biztos - felelte szárazon Desdemona. Úgy tapasztaltam, hogy ha azt akarom, hogy komolyan vegyenek, mindenesetre jobb, ha eltakarom. Giles meg akarta erősíteni egyre erősebb gyanúját, és megkérdezte: - Végig úgy éreztem, hogy sokkal jobban aggódik az unokahúgáért, mint ahogy a helyzet indokolná. Miért ilyen bizalmatlan a férfiakkal szemben? Desdemona elfordult. A bőre olyan áttetsző fehér volt, amilyen csak vörös hajúaknak szokott lenni. - Nem minden férfival szemben vagyok bizalmatlan. Az apámmal és fivéreimmel meg még néhány férfival elég jól kijöttem.

Ez sok mindent megmagyarázott. Giles halkan azt mondta: - Ha jól emlékszem, úgy hallottam, hogy a néhai férje, Sir Gilbert, elég megbízhatatlan ember volt. Desdemona felkapta a fejét, és megkeményedett az arca. - Maga nagyon öntelt. Ha egy férfi, akinek ilyen feddhetetlen a híre, ilyen szemtelen tud lenni, nem meglepő, hogy az öccse egy hétpróbás gazember. Kikapta a kalapját a gróf kezéből, és a fejébe nyomta, eltakarva lángvörös haját, és a pillanatnyi gyengeséget is. Aztán elvonult, és közben jól kihúzta magát a köpeny mindent leplező ráncai alatt. Gilesnak eszébe jutott, hogy soha nem látta a nőt még másképp, csak bebugyolálva, mint egy eszkimó. Vajon hogy néz ki, ha nincs tetőtől talpig köpenyben? Kissé telt volt, és úgy tűnt, roppant kellemes női idomokkal dicsekedhet. Legszívesebben a karjába kapta volna. Nagy kár, hogy olyan csípős a modora. Lady Ross sietős visszavonulását akadályozta a vékony cipő, amiben óvatosan kellett lépkedni a fűben. Giles játszva utolérte. - Két nap múlva a hajcsárok áthajtanak egy Market Harborough nevű kisvároson. Időben odaérhet, és ott elcsípheti őket. - Ön is ott lesz, Lord Wolverton? - Desdemona hangja fagyos volt, és az arcát megint biztonságosan elrejtette a kalap széles karimája. - Természetesen. Szerintem ez a legjobb hely, hogy elkapjuk a szökevényeket. - Optimista szavai ellenére Giles kételkedett benne, hogy elcsíphetik Robint, ha ő nem akarja. Egy kémnek gyerekjáték eltűnni szem elől, és az öccse nem élt volna túl annyi kalandot, ha nem értene hozzá, hogyan illanjon el az üldözői elől. Az őrgróf egy fontos tényt nem árult el Lady Rossnak: ha Robin tovább követi ezt az útvonalat, el fog haladni a ruxtoni kastély mellett is. Elég valószínű, hogy úgy döntenek, egy darabig meghúzódnak ott, főleg, ha gyanítják, hogy a nyomukban vannak. Ha addig nem akadna rájuk, majd Ruxtonban keresi őket Lady Ross gyanakvó természetét figyelembe véve minden érintettnek sokkal jobb lenne, ha ő csípné nyakon a szökevényeket.

Tizenötödik fejezet

Maxie harapott egyet a két vastag szelet fehér kenyér közé rakott sonkából, aztán elégedetten nekidőlt a naptól átmelegített kőfalnak. Csak két hátránya van annak, ha az ember hajcsárokkal utazik jegyezte meg. Robin is harapott egy nagyot a saját szendvicséből, és leöblítette egy korty sörrel. - Éspedig? - A zaj, amit a sok ezer marha, a kutyák meg az emberek csapnak. És a szag. Főleg a szag. Robin felnevetett. - Egy idő után már észre sem veszed. - Hát, nagyon remélem. - Maxie lenyelte az utolsó falatot. - De a hajcsárok tetszenek. A New England-i farmerekre emlékeztetnek. Ugyanolyan kemények és valódiak, mint akik a föld közelségében élnek. - Mivel sok pénzt bíznak rájuk, csak rendes és megbízható emberek lehetnek hajcsárok, úgy tudom, legalább harmincévesnek, nősnek és háztulajdonosnak kell lenniük, hogy engedélyt kapjanak erre a munkára. Maxie elhúzta az orrát. - Angliában a világon mindent engedélyhez kötnek és mindent szabályoznak. - A civilizáció ára. - Robin szeme pajkosan megvillant. - Ha egy angol ezt túl terhesnek találja, elmehet Amerikába, ahol szabadság és boldogság várja. - Az egyéneknek több szabadságuk van Amerikában - mondta Maxie kis gondolkodás után -, de az ember bárhol keresheti a boldogságot. Sajnos azt semmilyen törvény nem garantálhatja, hogy meg is találja. Robin csak egy egyetértő pillantással válaszolt, aztán megint a szendvicséhez fordult. A csorda épp megkezdte esti pihenőjét, es a legtöbb hajcsár a vacsoráját fogyasztotta odabent a kis fogadóban. Maxie és Robin inkább kint maradtak, részben, mert kellemes volt az idő, de még inkább, mert jobbnak gondolták, ha Maxie-t senki nem látja túl közelről. Kezdte már nagyon unni azt a rémes sapkát.

Hirtelen a szeme sarkából valami kis mozgást vett észre. Felnézett és meglátta, hogy a juharfa szárnyas magja hullik lassan pörögve a föld felé. A nap megcsillant rajta, és átlátszó aranyszínűvé változtatta. A könnyű szellőben szinte súlytalanul libegett hosszú másodpercekig, mielőtt végül a földre hullott, egész közel a kezéhez. Maxie kiengedte visszafojtott lélegzetét, és elmosolyodott. Észre sem vette, hogy Robin figyeli, csak amikor halkan megszólalt: - Ahogy azt a magot figyelted, olyan volt az arcod, mintha valami vallásos élményben lenne részed. Maxie könnyedén akart válaszolni, de aztán meggondolta magát. Ha Robin nem is értheti meg igazán, de biztosan elfogadja, amit mond. - Bizonyos értelemben az is volt. Az anyám népénél az egész természetet egyetlen nagy egységnek látják. Egy juharfatermés ugyanúgy egy aspektusa a nagy Szellemnek, mint egy felhő vagy a szél, vagy egy emberi lélek. Ha valaki elvesz a mogyoróból, amit egy mókus összehordott télire, ügyel rá, hogy hagyjon annyit, amennyiből túlélik a telet, mert ugyanannyi joguk van a föld adományaihoz, mint az embereknek. Robin összevonta a szemöldökét, ahogy akkor szokta, ha valamire nagyon figyelt. - Ez szögesen eltér az európai természetfelfogástól. Itt a természet ellenség, amit le kell igázni, vagy szolga, amely engedelmeskedik az ember akaratának. - Szerintem az indián gondolkodásmód sokkal jobb és egészségesebb. - Maxie merengve nézett, és próbálta megfogalmazni a gondolatokat, amelyeket nem is volt könnyű angolul szavakba önteni. - Az anyám képes volt átélni, hogy egy a természettel, ha csak ránézett egy virágra vagy egy felhőre. Ha ilyennek láttam, abból megértettem, mi az, hogy öröm. - Ez valamiféle meditáció? Maxie megvonta a vállát. Valószínűleg ez a legjobb szó rá, bár nem egészen ugyanazt jelenti. Olyan volt, mintha része lett volna a természet áramlásának, mint amikor egy esőcsepp a folyóba hullik. - Te is képes vagy erre? - Bizonyos mértékig képes voltam gyerekkoromban. Azt hiszem, a legtöbb gyerek így van vele, erről szólnak például Wordsworth versei. - Maxie kicsit hallgatott, megint

keresgélte a szavakat. - Néha még most is, ha elnézem a természetet, úgy érzem, mintha... mintha a föld energiája átáradna rajtam. És ilyenkor tényleg mintha a természet része lennék. Felsóhajtott. - De végül soha nem történik meg igazán ez az egyesülés. Azt hiszem, túl sok könyvet olvastam, és túl sok időt töltöttem a fehérek között, hogy teljes harmóniában lehessek a földdel. Bosszantó érzés, hogy itt van a teljesség karnyújtásnyira, de mégsem érem el. Talán majd egyszer. - Teljesség, ez szép elképzelés. - Robin elhúzta a száját. - Talán mert nekem eleve olyan a természetem, hogy minden töredékes bennem. - Nem hiszem. Csak azért gondolod ezt, mert annyira a gondolataid és az eszed irányítanak. Csak nézd ezt a magot, és képzeld el, milyen lehet annak lenni. Használd a lelkedet, ne a fejedet. Majdnem megfogta Robin kezét, de aztán megfékezte magát, amikor eszébe jutott, mi történt a múltkor. Inkább csak felvette a lehullott juharmagot, és feldobta a levegőbe. A szellő a szárnyára kapta, és elsuhant, mint egy pillangó. A lelke is vele szállt, élvezve a szabad lebegést, az örömét annak, hogy a napfényben úszhat. A fénylő energia mögött ott volt a vágyakozás, hogy termékeny talajt leljen, ahol gyökeret ereszthet, ágakat nyújthat az ég felé, és hatalmas fává cseperedhet, új életet teremtve. Miután ismét a földre hullott a mag, Maxie eltöprengett azon, hogy ez a vágy a megállapodás után a mag vagy a saját vágyai voltak-e. Valószínűleg mindkettő. A merengésből Robin zökkentette ki, aki azt mormolta: - Azt hiszem, egy kicsit értem, Kanawiosta. Ha az ember megpróbál eggyé válni a természettel, az nem vallásos aktus, hanem a létezés egy módja. - Azért te sem vagy reménytelen eset. - Habár örült, hogy Robin érti, nem akart többet beszélni egy ilyen nagyon bizalmas dologról. Odamutatott a hajcsárokra, akik úgy száz méterrel odébb épp valami rejtélyes dologgal foglalatoskodtak. - Mit csinál Dafydd Jones? Robin is odapillantott a széles vállú, vöröses arcú hajcsárra.

- Egy hordozható kovácsműhelyt állít fel. Talán nem vetted észre, de a szarvasmarhák meg vannak patkolva, nehogy lesántuljanak a hosszú úton. Ha magukkal hozzák a kovácsszerszámokat, akkor nem kell azzal bajlódni, hogy helyben találjanak kovácsot. - Hogy lehet megpatkolni egy hasadt patájú állatot? - Két külön patkót tesznek fel minden patára - magyarázta Robin. - Valószínűleg hoznak magukkal előre elkészített patkókat, nem most kovácsolják. Így nagyon kevés igazi kovácsmunkára van szükség, nem kell felizzítani a vasat. Maxie kíváncsian felállt. - Azt hiszem, odamegyek és megnézem. Dafydd Jones egyike volt a néhány hajcsárnak, akik nemcsak walesi nyelven beszéltek, hanem folyékonyan angolul is, úgyhogy Maxie néha beszélgetett vele útközben. Olyan erős volt az akcentusa, hogy nem mindig értette, amit mondott, de nagyon szerette hallgatni dallamos baritonját. Ahogy közelebb ért, a férfi odaszólt neki: - Segítesz nekem, fiú? Maxie kicsit kétkedve nézte a tucatnyi ökröt, amelyek szelíden legelésztek a közelben. - Nem tudom, hogy sok hasznomat venné-e. Soha nem dolgoztam kovácsműhelyben, és nem patkoltam ökröket. Biztos jobban járna valakivel, aki erősebb nálam. - Nem lenne más dolgod, csak hogy adogasd a patkókat meg a szerszámokat. - Jones odamutatott a kellékekre, aztán fogott egy tekercs kötelet, és odadobta egy állatra, amelyiket az egyik kurta lábú terelőkutya már különválasztott a többiektől. A hajcsár szorosra húzta a hurkot az állat lábán, és nagyot rántott rajta. A súlyos állat a földre zuhant, és felbődült, inkább meglepetten, mint dühösen. Maxie odanyújtotta az előre megkovácsolt kis fémdarabot, a férfi gyorsan a helyére erősítette, meghajlítva a szögek végét, aztán a pata szélére kalapálta, miközben lefogta a hánykolódó ökröt. Ezen az állaton csak egyet kellett kicserélni, úgyhogy már el is engedték, az meg feltápászkodott, és elballagott a legelőre, ingerülten lóbálva fekete bojtos farkát. A csorda többi részét hasonló könnyedséggel patkolták meg.

A hátuk mögött a fogadóban férfihangok valami walesi dalt énekeltek, zenekísérettel látva el a naplementét. Maxie adogatta a patkókat, a szögeket és a kalapácsot, és azon gondolkozott, milyen sokáig világos van errefelé. Furcsa belegondolni, hogy menynyivel északabbra van, mint az otthona, bár az is igaz, hogy az angol telek ennek ellenére sokkal enyhébbek. Miután végzett a vacsorájával, Robin is odaballagott, és nézte őket. Bár Maxie háta mögött állt, a lány érezte a jelenlétét, bizsergett tőle a háta közepe. Arra gondolt, mennyire hiányozni fog, ha egyszer elválnak. A tizenharmadik és utolsó ökör olyan szerencsétlennek bizonyult, mint a száma. Ideges állat volt, fekete pupillája körül kivillant a szeme fehérje. Csak az oda-odakapó kutyák tartották vissza, hogy ne rohanjon el. Jones rádobta a kötelet. Miután az állat egy dühös bődüléssel a földre zuhant, a hajcsár közelebb ment, hogy nekilásson a patkolásnak. Hirtelen olyan gyorsan, hogy szemmel nem is lehetett követni, az ökör kitépte magát a hurokból és talpra szökkent, hatalmas fejét rázva és vadul bőgve. Egyik éles szarvával a walesi bordái közé döfött, átszakítva az ingét, és a földre taszította, a dühöngő megvasalt paták közé. Maxie rémülten megdermedt, nem tudta, mit csináljon. A többi hajcsár a fogadóban volt, és a sikoltozását se hallanák meg az éneklés közben. Ha megpróbálja elrángatni Jonest, az ökör úgy lökné fel, mint egy krumpliszsákot. Arról megfeledkezett, hogy Robin is ott van. Amíg ő rémülten bámult, Robin odaugrott, és hátulról megragadta az ökör szarvait. Minden erejével elkezdte oldalra rángatni, és megpróbálta leszorítani a földre. Az állat kibillent az egyensúlyából. Robin odakiáltott: - Maxie, húzd odább Jonest! Az egyik rúgkapáló pata lesodorta Maxie sapkáját, és a vállát súrolta, ahogy lehajolt, hogy megragadja a hajcsárt a hóna alatt. Feleakkora volt, mint a férfi, de az ijedtség megsokszorozta az erejét, és odébb húzta a földön, jó messzire.

Amikor felnézett, rémisztő jelenet tárult a szeme elé. Robin az ökör szarvait szorongatta, a karja egész merev volt az erőfeszítéstől, ahogy a földre szorította a dühöngő állatot. Az állat megállás nélkül bőgött és hánykolódott, de nem tudta elég jól kihasználni brutális erejét. Maxie-t szinte megrémítette az erő és ügyesség, amely Robin megfeszült testéből áradt. Habár pillanatnyilag ő kerekedett felül, olyan volt, mintha egy tigris farkát szorongatná. Jó ég tudja, hogy fog megszabadulni sérülés nélkül. Maxie épp be akart rohanni a fogadóba, hogy segítséget kérjen, amikor Robin összeszedte az erejét, és jó nagyot, éleset füttyentett, mire több kutya is odarohant. Robin megvárta, amíg elég közel érnek, aztán hirtelen elengedte az ökröt. Mindketten felugrottak, és a megvadult ökör dühösen próbálta felnyársalni az embert, aki annyi kellemetlenséget okozott neki. Robin épp idejében ugrott félre, csak hajszálon múlt, hogy nem találta el az ökör éles szarva a mellkasát. Mielőtt újból próbálkozhatott volna, a kutyák rávetették magukat. Olyan rövid lábúak voltak, hogy az ökör rúgásai nem találták el őket. A kutyák visszaterelték az állatot a csordához. Az ökör egyik pillanatról a másikra megszelídült, és legelészni kezdett. Robin lihegve, ziláltan odament Maxie-hez, aki a földön fekvő hajcsár mellett térdelt. - Hogy van, Jones? Még mielőtt Maxie válaszolhatott volna, a hajcsár felült, és valamit motyogott, ami zamatos walesi káromkodásnak hangzott. A nadrágján sáros foltok éktelenkedtek, ahol az ökör megtaposta. Angolra váltva, csípősen megjegyezte: Nem fogom sajnálni, ha ebből a vadállatból marhasült lesz. A jövőben inkább csak libákat fogok patkolni. Robin és Maxie segítségével talpra kecmergett. Kicsit összerándult az arca, de miután bizonytalanul megtapogatta a bordáit, kijelentette: - Nincs eltörve semmim, hála maguknak. Robin visszahozta a kötelet és megszemlélte, aztán felmutatta az egyik végét. - El volt kopva a kötél, és elszakadt, amikor az ökör rúgkapálni kezdett.

Jones is megvizsgálta a kötelet. - Igen. Könnyű ilyen kis gondatlanságot elkövetni, de egy ilyen hiba az ember életébe is kerülhet. - A tekintete Maxie-re esett, és nagyra tágult a szeme. Aztán elmosolyodott, és azt mondta. - Jobb lesz, ha visszarakod azt a sapkát, te fiú. Maxie elvörösödött, amikor hirtelen eszébe jutott, hogy nincs a fején a sapka, és gyorsan felrakta. A keze még remegett az átélt izgalmaktól. - Biztonságosabbnak tűnt fiúruhában utazni - mondta. - Nem fogom elárulni a titkukat - nyugtatta meg a hajcsár. - Meghívhatom magukat egy sörre? - Talán Robint. - Maxie lesöprögette a fűszálakat a térdéről. - Én pedig nem bánnék egy teát. - Jólesne egy sör - mondta Robin -, de szerintem mindketten jobban örülnénk, ha inkább senki nem értesülne a történtekről, végül is csak kis baleset volt. - Nekem nem lett volna olyan kis baleset, ha az a bestia megöl jegyezte meg Jones szárazon. - És a feleségemnek meg a gyerekeimnek sem. De ha nem akar figyelmet kelteni, nem mondom el a többieknek. - Belenyúlt a zsebébe, és átadott két pénzérmét Maxie-nek. Amikor megpróbálta visszaadni, a hajcsár elnevette magát. - Nem azért, mert megmentettek, az ilyesmit nem lehet megfizetni, és ha lehetne, többet adnék két shillingnél. Ezt akartam adni, amiért segített a patkolásnál. - Akkor köszönöm. Nagyon sokat tanultam. Robin és Maxie félrevonultak egy csöndes helyre a sövény tövében, ahol leterítették a takarójukat, a hajcsár pedig eltűnt a zajos ivóban. Pár perccel később megjelent egy csapos lány egy nagy korsó sörrel meg egy gőzölgő bögre teával. Odavitte nekik, jó éjszakát kívánt, és távozott. Maxie elhelyezkedett a takaróján, és megkóstolta a teát. Jó sok cukorral és tejjel készült. - Gyakran előfordult már veled, hogy megvadult ökrökkel kellett megbirkóznod? - érdeklődött Robintól.

- Nem, de láttam, mások hogy csinálják. Azt is megtanultam már nagyon fiatalon, hogy soha nem leszek elég nagydarab ahhoz, hogy a puszta erőmmel legyőzzek bárkit, úgyhogy meg kell tanulnom, hogyan kell ésszel küzdeni. A lényeg az, hogy nem szabad hagyni, hogy az ellenfél az erejét használja. Ki kell billenteni az egyensúlyából. Ha lehetséges, maga ellen fordítani a saját erejét. - Vagyis ugyanazokat az elveket alkalmaztad az ökörrel, mint Simmonsszal szemben. - Igen, elég határozottan hasonlítanak is egymásra. Maxie szórakozottan megdörzsölgette a fájó helyet a vállán, ahol súrolta az állat patája. - Amikor Jones libák patkolásáról beszélt, ezt szó szerint értette? Robin elmosolyodott. Bár már majdnem teljesen besötétedett közben, a holdfényben jól látszott hajának aranyos csillogása. - Akár hiszed, akár nem, szó szerint. Amikor a libákat nagy távolságra terelik, előbb átsétáltatják őket kátrányon, aztán fűrészporon vagy összezúzott osztrigahéjon. így rárakódik egy réteg a talpukra, és jobban tudnak gyalogolni. - Hát ez kicsit biztonságosabbnak hangzik, mint bikákat patkolni. - Maxie nagyot kortyolt a teából. - Robin, te egész tárháza vagy a teljesen haszontalan információknak. Hogy fér ennyi minden a fejedbe? - De hát ez egyáltalán nem haszontalan - tiltakozott Robin. - Az ember soha nem tudhatja, mikor kerül olyan helyzetbe, hogy meg kell patkolnia egy libát. - Vagy füttyenteni a terelőkutyának. - Maxie egyik kezével megtámasztva a térdén egyensúlyozta a teásbögrét. - Gondolom, megtanultad a füttyjeleket útközben, hátha egyszer jól jön. - Ami elég hamar be is következett - mondta Robin a sört kortyolgatva. - Te soha nem iszol alkoholt? - kérdezte. - Soha. - Ez kicsit kurta válasz volt, úgyhogy Maxie hozzátette: Tizenkét éves koromban döntöttem el, hogy inkább lemondok róla. Az anyám népénél sokan nagy bajba kerültek az alkohol miatt. Sőt az irokézeknél egész vallási mozgalom is indult a részegeskedés ellen. - Hogyhogy? - Volt egy öregember, akit úgy hívtak, hogy „Szépséges Tó", és már haldoklott a sok alkohol miatt, amikor támadt egy látomása, amiben azt mondták neki, hogy a tüzes víz csak

a fehéreknek való, és a Nagy Szellem megtiltotta az ő népének, hogy igyák. Ekkor megesküdött, hogy többet nem nyúl alkoholhoz, és egy napon belül felgyógyult a betegségéből. Akkor prédikálni kezdett a házasság szentségéről, a szeretetről, a gyermeki engedelmességről. Sok keresztény elem volt benne, de lényegében indián tanítás. Maxie elhallgatott. Szinte hallotta az emlékeiben az anyja hangját. - Olyanokat mondott, hogy az élet bizonytalan, ezért amíg élünk, szeressük egymást. Érezzünk együtt a szenvedőkkel és a szegényekkel. Örüljünk együtt azokkal, akik örülnek. Tavaly halt meg, nagyon öregen. Maxie torka összeszorult, és elhallgatott. Soha nem beszélt ezekről a dolgokról fehér embernek, és soha nem is gondolta volna, hogy ez elő fog fordulni. De hát azt sem gondolta volna, hogy találkozni fog olyan valakivel, mint Robin. Robin halkan azt mondta: - Bizonyára ugyanazt az utat járta, mint minden nagy szellemi tanító. - A hangjában bujkáló kérdéssel hozzátette: - Azt mondtad, az a feszület az anyádé volt. - ő keresztény volt, de nem gondolta úgy, hogy ez érvényteleníti a saját népének hitét. - Maxie megérintette a nyakában lógó feszületet. - Azt mondta, az a legjobb megoldás, ha a saját hitét összeolvasztja azzal, ami a legjobb a fehérek hitében. Azt mondta, ez az arany középút. - Figyelemre méltó nő lehetett. - Igen, az volt. - Maxie könnyedebb hangon folytatta: - Az apám mindig azt mondta, azért nem fog többször megnősülni, mert úgyse találna nőt, aki olyan jól meg tudná hallgatni. Ezt általában akkor mondta, amikor letorkoltam valami vitában. - Legalább beszélgetett veled - jegyezte meg szárazon Robin. - Az én apám legfeljebb utasításokat osztogatott. - Amiknek te nem engedelmeskedtél. - Attól tartok. - Robin nagyot sóhajtott. - Alkatilag képtelen vagyok parancsoknak engedelmeskedni.

Ez a lázadó szellem nem tehetett jó szolgálatot Robinnak az életben, de az biztos, hogy érdekes egyéniséggé tette. Maxie egy mosollyal lerakta az üres bögrét, és beburkolózott a takarójába. - Nagy kár, hogy nem ismerted az apámat. Még soha nem találkoztam senkivel, aki ennyire olyan lett volna, mint ő. Az ő feje is tele volt mindenféle adattal. Mindent összeszedett, mint egy szarka. - Szarka? Kikérem magamnak! Maxie nevetve kényelmes párnát formázott a hátizsákjából. Mivel mások is járkáltak arra, Robinnal tisztes távolságot tartottak egymástól. Hiányzott annak a kényelme, hogy a karjaiban alhasson. Kinyújtotta a kezét, és lefektette kettőjük közé a fűbe. Nagy örömére Robin utánanyúlt, ráfektette meleg tenyerét, és az ujjaik összekulcsolódtak. Maxie megnyugodott, tudta, hogy így már jobban fog aludni. Robin hűvös, párás hajnalra ébredt. Nem lepte meg, hogy az éjszaka folyamán Maxie-vel mégis összebújtak. Most ott feküdt hozzásimulva, egzotikus arca az ingébe fúrva. Szerette sötétbarna bőrét, érzéki melegség áradt belőle, a legtöbb nő sápkórosnak és élettelennek tűnt mellette. A térde a lány combja közé simult, a keze a csípőjén pihent. Habár volt rajtuk pár réteg ruha, érezte a vágy félreismerhetetlen bizsergését. De Maxie nemcsak egyszerűen vágyat keltett benne. Volt a lányban valami nagyon különleges, ártatlan érzékiség, és olyan összhangban volt a saját testével, amit európai nőknél soha nem tapasztalt. Ráadásul intelligens, jó humorú és bátor. Viszont nyilvánvalóan nem vágyik szerelmi partnerre. A kezdeti bizalmatlansága rokonszenvvé alakult ugyan, néha mintha egyenesen tetszett is volna neki, de azt gyanította, hogy miután kinyomozta, mi az igazság az apja halála ügyében, szépen el fog sétálni, mint egy macska, és hátra se néz. Szorosabbra fonta körülötte a karját, ahogy beléhasított, mennyire nehezére esne elengedni. Maxie új életet öntött belé, mintha éveket fiatalodott volna, mióta találkoztak. Most először nyíltan feltette magának a kérdést, hogy tulajdonképpen mit is akar a lánytól. A flört nem érdekelte, a plátói

barátság túl korlátozott lenne. És habár elbűvölte tökéletes, apró alakja, egy futó viszony se elégítette volna ki. Társat akart, akivel nevethet és játszhat és szerelmeskedhet. Ilyen viszonya volt Maggievel, amíg ő nem szakított vele, nyilván azért, mert valami végzetes fogyatékossága van. Nem volt igazságos Maggie-t összehasonlítani a lánnyal, akit a karjában tartott, sőt lehetetlen lett volna. De mind a ketten bátrak és nagylelkűek, és idővel talán Maxie-vel is kialakulna az a közelség, amit Maggie-vel érzett. Persze időbe telne, hogy megszülessen a bizalom és a kölcsönös nyíltság, mert mind a ketten nagyon gyakorlottan rejtőzködnek mások elől. De napról napra egyre többet fedtek fel egymás előtt. Ígéretes volt, hogy Maxie olyasmiről beszélt, mint az anyja népének a hite. Ő pedig többször is azon kapta magát, hogy olyasmit mond ki, amit nem akart, amitől aztán kényelmetlenül sebezhetőnek érezte magát. Robin bánatosan elmosolyodott. Hajlandó lett volna elviselni a kényelmetlenséget, abban a reményben, hogy valami tartós alakul ki köztük, de attól félt, Maxie-t ez nem érdekelné. Ő nyilván igazi otthonra vágyik, és olyan férfira, akit tisztelni tud. Robin talán nyújthatna neki otthont, de azt nem mondhatni, hogy sok olyat tett volna életében, ami tiszteletre méltó. Végül megadta magát a kísértésnek, és könnyedén megcsókolta a lány finom kis orrának hegyét. Maxie hosszú fekete szempillái felpattantak, és rászegezte barna szemét. - Melyikünk bújt közelebb az éjszaka? - Szerintem mind a ketten. Maxie ezen elgondolkozott. - A többiek is nemsokára felébrednek. Fel kéne kelnünk, vagy legalább kicsit odébb húzódni. - Az igaz. - De nem engedte el a karjaiból, és Maxie sem próbált elhúzódni. A keze a hátára siklott, és még szorosabban átölelte. Még szerencse, hogy fel vannak öltözve, különben még megfeledkezne róla, hogy nyilvános helyen vannak. Szerencsére hamarosan ébredező hangok mormolását hallották meg a ködben. Robin vonakodva elhúzta a karját. - Ha valaki észreveszi, hogy lány vagy, az nem fog jót tenni a jó hírednek.

Maxie pajkosan elmosolyodott, és felült. - Ha azt hiszik, hogy fiú vagyok, az mindkettőnk hírnevének rosszat fog tenni. Robin nevetett és felkelt, aztán jó nagyot nyújtózkodott. Ráér a jövő miatt aggodalmaskodni, ha odaértek Londonba. Nem is emlékezett rá, mikor érezte azt utoljára, hogy minden előtte álló nap ennyi ígéretet rejt.

Tizenhatodik fejezet

Desdemona soha nem gondolta volna, hogy ennyi szarvasmarha van Angliában, mint amennyit Market Harborough utcáin látott végigvonulni ezen a reggelen. A harmadik csésze teát itta, és közben az emeleti ablakból bámulta az érdekes látványt. A Három Hattyú fogadó utcai emeleti szobáját már lefoglalták ugyan, de pár arannyal és határozott fellépéssel sikerült megszereznie magának. Amikor a walesi feketemarha-csordák kezdtek megérkezni a városba, feszült várakozással figyelt az ablakból. De azóta már rengeteg idő eltelt, fáradt volt, unatkozott, és attól félt, hogy kudarcot fog vallani. Kicsit elege volt már a rengeteg fekete tehénből, a walesi hajcsárokból, akik jellegzetes zubbonyt, térdig érő nadrágot és vastag gyapjúharisnyát viseltek, a nevetségesen kurta lábú terelőkutyákból, és a maroknyi parasztféléből, akik együtt utaztak velük. Néha megpillantott a főutca túloldalán néhány tagbaszakadt fickót, akik mintha szintén a csordát és a hajcsárokat figyelték volna. Lehet, hogy valamelyikük az az ember, akit Cletus küldött Maxima után? De nem látott sehol senkit, aki úgy festett volna, mint Maxima Collins, és annak a gazfickó Lord Robertnek se látta nyomát. Lerakta a teáscsészét, és azon tűnődött, hol járhat most Wolverton őrgrófja. Bizonyára valahol a közelben van, és ugyanúgy szemmel tartja a hajcsárokat, mint ő. Hacsak valahol el nem kapta már a szökevényeket, ami megmagyarázná, hogy ő miért nem jár sikerrel. Kissé vegyes érzelmekkel fogadta a távollétét. A grófnak nagy tehetsége volt hozzá, hogy felidegesítse, és ahányszor találkoztak, mindig bolondot csinált magából. Mindazonáltal mégis élvezte a találkozásaikat. Végre megjelent a csorda legvége a sereghajtókkal: három poros ember és két fürgén ügető kutya. Desdemona izgatottan előbbre hajolt, hogy jól látja-e, amit lát. Egyikük egy hajcsár volt, a másik egy közepes magasságú, könnyed mozgású férfi, a harmadik egy nagyon aprócska alak,

fiúruhában, a fején a rémes sapkával, amit annyian említettek, amikor leírták a külsejét. Miközben figyelte őket, a középen ballagó férfi mondott valamit, amin a másik kettő nevetett. Desdemona fogta magát, és izgatottan lerohant a fogadó földszintjére. A csorda a vidéki utakon se volt csendesnek mondható, de a házak között még sokkal nagyobb zajt csaptak a kopogó paták, a bánatos bőgés és a kutyák csaholása. Maxie és Robin a fekete marhák rakoncátlan tömege után ballagott Dafydd Jones társaságában, néhány lemaradozó állattal, amelyeknek hiányzott a patkójuk, és ez lelassította a haladásukat. Jones irányította őket két kutyával, hogy el ne kóboroljanak a mellékutakon. A város legtöbb lakója bölcsen visszavonult zárt ajtók mögé, amíg a marhák továbbállnak. A csorda majdnem egész délelőtt vonult, és utána igencsak ráfért a főutcára a takarítás. A hajtóútvonalak többnyire elkerülik a városokat, de itt mindenképp át kellett haladniuk, hogy elérjék az egyik legfontosabb élőállat-piacot. Az, hogy városban voltak, Maxie-ben borzongató veszélyérzetet keltett a nyílt vidék után. De Simmonsnak nem látták nyomát, mióta a tisztáson találkoztak vele. Úgy látszik, feladta az üldözésüket. Kár volt ezt gondolni. Már közeledtek a piactérhez, amikor hirtelen felharsant egy ismerős hang: - Most megvagytok! Alig húsz méterre tőlük előbukkant Simmons egy kapu alól, durva arcán kárörömmel. A háta mögött egy másik huligán, legalább olyan nagydarab, és még brutálisabb külsejű. - A szentségit - motyogta Robin. Mindketten azonnal sarkon fordultak, de meglátták, hogy hátulról is közeledik feléjük két elszánt külsejű fickó. Csapdába estek. Hirtelen fülsiketítő füttyszó hasított a levegőbe. Jones meglátta, mi történik, azonnal felmérte a helyzetet, és olyan gyorsan cselekedett, ami meghazudtolta komótos modorát. Egy füttyszóval utasította a kutyákat, hogy az utolsó csoport bikát fordítsák vissza, és gyorsan tereljék visszafelé őket. Egy jól képzett terelőkutya nem kérdőjelezi meg az utasítást, akkor sem, ha ellentétes a megszokással. Az utcát másodperceken

belül eltorlaszolták a kavargó, összezavarodott ökrök. A kutyák harapásaitól siettetve gyorsan megfordultak, és végigügettek a főutcán. Mások zavartan bőgtek és forgolódtak, óriási káoszt keltve. Robin megragadta Maxie karját, és odakiáltott Jonesnak: - Nagyon köszönjük! Jones intett és visszakiabált: - Sok szerencsét! Maxie még egy pillanatra látta Simmons feldühödött arcát, aki az embereivel próbálta átverekedni magát a bőgő, összevissza keringő ökrök között, de nem sok sikerrel. Szerencséjük van, ha nem tapossák agyon őket. Maxie csak a menekülésre koncentrált, és követte Robint a legközelebbi sikátor felé. Épp csak el tudtak férni a házfalakhoz lapulva az ökrök mellett. Maxie nagyon kicsinek és félelmetesen törékenynek érezte magát, ahogy ellökdösődtek mellettük, de a falhoz lapulva aránylag biztonságban voltak. Miután átverekedték magukat az ökörcsordán, odaértek egy kis sikátor bejáratához, és bemenekültek. Robin megállt, és könynyed mozdulattal megfogta Maxie könyökét. - Nem esett bajod? - Csak néhány horzsolás. - Maxie poros kezével megtörölte izzadt homlokát. - Ismerős vagy Markét Harborough-ban? - kérdezte. - Nem, de majd megismerjük - felelte Robin vigyorogva. Maxie-t valami érthetetlen lelkesedés öntötte el. Robin lehet, hogy nagy szélhámos, de az adott körülmények között el sem tudott volna képzelni jobb társat. És az igazság az, hogy el sem tudna képzelni jobb társat bármilyen körülmények között. Desdemona kirontott a fogadó ajtaján, épp abban a pillanatban, amikor az ökrök kaotikusan kavarogni kezdtek az utcában. Döbbenten visszahőkölve meredt a kavargó tömegre. Közelről sokkal nagyobbak voltak, mint odafentről tűntek, és a szarvuk is sokkal élesebbnek látszott. Dühös kiáltások hasítottak a hangzavarba. Desdemona végignézett az utcán, és megpillantott két durva külsejű férfit, akik az ökrök között próbáltak átlökdösődni. Úgy döntött, ha ők képesek rá, akkor ő is megteheti, és nagy merészen kilépett az utcára.

Meghallotta, hogy a háta mögött a fogadós rémülten utána kiabál. Desdemona nem vett tudomást róla, nekilapult a fogadó falának, és lassan elindult a főutcán. Magával kellett volna hoznia a kocsisát, vagy a kísérőjét, ő még nagyobb és erősebb. De valószínűleg túl sok józan ész szorult bele ahhoz, hogy ilyen ostobaságot műveljen. Óvatosan arrafelé igyekezett, amerre Maximát látta az előbb. A két durva külsejű fickó közben eltűnt egy sikátorban. Kicsit távolabb meglátott két hasonló figurát, de Maximának se híre, se hamva. Bosszúsan lábujjhegyre állt, és a szemét elernyőzve próbálta kivenni, mi történik. Ez azonban óriási hibának bizonyult. Az egyik arra lökdösődő ökör szarva beleakadt a köpenye szélébe, és félrerántotta. Amikor megpróbálta visszanyerni az egyensúlyát, megbotlott a szoknyájában. A köpenye elhasadt, ő meg elesett, elterülve a piszkos macskaköveken. Ahogy felnézett, meglátta, hogy egy bika megvasalt patája közeledik felé, és az villant át az agyán, hogy neki vége. ^^axie és Robin végigszaladtak a sikátoron, amely a főutcával párhuzamos utcába torkollt. Ahogy bekanyarodtak, kiáltások harsantak a hátuk mögött, annak bizonyítékaként, hogy Simmons és a társai szorosan a nyomukban vannak. Az utca nagyon forgalmas volt, mert ide kényszerültek a főutcáról kiszorult gyalogosok és kocsik, úgy kellett manőverezniük közöttük. Egy helyen a keskeny utcát elállta egy stráfkocsi, amiről épp árut rakodtak le egy bolt hátsó bejáratánál. Maxie leguggolt és átbújt alatta, Robin gyorsan követte. A másik oldalon kikecmeregtek alóla, és egy rőfös boltja előtt találták magukat. Robin leporolgatta a térdét, magával húzta Maxie-t, és beléptek a boltba. Elbűvölően rámosolygott a pult mögött álló nőre. - Elnézést a zavarásért, hölgyem, de nagy szük ségünk lenne rá, hogy használhassuk a hátsó kijáratot. Mielőtt a nő szóhoz jutott volna, már át is szaladt a boltocs kán, és kinyitotta az egyetlen másik, hátravezető ajtót. Maxie utána sietett. Egy keskeny kis folyosón a konyhába jutottak, ahol Robin a meglepett szakácsnőt is leszerelte egy megnyerő mosollyal, és

szépen kisétáltak a hátsó ajtón át az udvarra. A kert végében lévő kis vaskapu nem volt bezárva, és egy újabb kis sikátorba vezetett. Mint sok ódon városka, Markét Harborough is megőrizte a girbegurba középkori utcahálózatot. A balszerencse úgy hozta, hogy az utca, ahová jutottak, épp visszakanyarodott arra, amerről jöttek, és meglátta őket Simmons egyik embere, aki azonnal kiál tott a társainak. Még a csorda hatalmas zaja sem fojtotta el a futó léptek kopogását, ahogy többen is csatlakoztak az üldözéshez. Maxie és Robin megint sarkon fordult, és rohanni kezdtek a kis utcák és sikátorok útvesztőjében, ahogy csak a lábuk bírta. Ha sötét lett volna, könnyen lerázták volna az üldözőiket, de így fé nyes nappal Simmonsnak volt nagyobb előnye, és a rendelkezé sükre álló útvonalak száma is korlátozott volt. A következő kanyar után egy meredeken emelkedő utcába jutottak, ahol egy helyen üres, sörszagú farekeszek álltak halom ban egy kocsma hátsó kijáratánál. Maxie hirtelen ötlettől indíttat va megtorpant, és zihálva Robin után kiáltott, hogy várjon. Kicsit megdöntötte a rekeszeket, és megvárta, amíg az üldö zőik felbukkannak az utca végében. Rövidesen mindnyájan megjelentek a saroknál, és rohanni kezdtek felfelé a lejtős utcán. Maxie legurította az első rekeszt, aztán utána küldte a követ kezőt, Robin kifulladva nevetett, és besegített, egymás után lök döstek le a dübörögve bukfencező ládákat. Mocskos szitokáradat és tiltakozó kiáltások fogadták, miközben ők ismét a nyakukba szedték a lábukat. A pár másodperces kis pihenő segített valamit, de Maxie tü deje már így is szúrt a sok futástól. Azért tovább rohant, és magában hálás volt, amiért ilyen edzett. Ha Robin azt feltételezi róla, hogy birja az iramot, igazán nem ábrándíthatja ki. A következő kis sikátor élesen jobbra kanyarodott. Amikor befordultak a sarkon, Maxie bosszúsan felkiáltott. A sikátor zsákutca volt, egy embermagasságú téglafalban végződött. Innen nincs menekvés. Desdemonát az első bika patái az oldalára lökték, akkora rúgással, hogy a lélegzete is elállt tőle. Ahogy küszködve próbált feltápászkodni, tudta, hogy nem fog sikerülni.

váratlanul megragadta egy erős kéz, és beljebb rángatta az utcáról egy kicsit biztonságosabb kapualjba. Az arca egy gyapjúszövet kabáttal fedett vállba nyomódott. Anélkül, hogy látta volna a megmentője arcát, rögtön tudta, hogy a gróf az. A férfi megfordította, hogy a hátát az ajtónak támassza, és a testével védte a tolongó ökröktől. Desdemona a férfi kabátjába kapaszkodva fuldokolva köhögött a belélegzett portól. Közben kissé ironikusan csak arra tudott gondolni, hogy ennél előnytelenebb helyzetben egy nő nem is jelenhetne meg, mint ő pillanatnyi állapotában. Tizennyolc éves kora óta először fordult elő vele, hogy tetszeni akart egy férfinak. A gondolat elég váratlan és nemkívánatos volt, de azért nem hessegette el. Nagyon is jól érezte magát Wolverton karjaiban. Vidám bariton hang szólalt meg a füle mellett. - Mondták már, hogy kicsit több a bátorsága, mint a józan esze? Desdemona elnevette magát. - Igen, elég sokszor. A csorda zaja és kavarodása kezdett elhalkulni az utcában. Desdemona nem túl lelkesen bontakozott ki megmentője karjaiból. Ám hiába próbált felállni, a térde még mindig annyira remegett, hogy majdnem összecsuklott, de a gróf megint elkapta a karját. - Úgy remegek, mint a kocsonya - szólalt meg bizonytalanul Desdemona. - Ez teljesen érthető. Hajszálon múlt az élete. Desdemona a kapunak támaszkodva próbált erőt venni magán. - Nagy hálával tartozom. Magát is agyontaposhatták volna. Giles lekicsinylően vállat vont. - Elég sok időt töltök szarvasmarhák közelében, tudok bánni velük. Habár a brit arisztokraták legtöbbje a földnek köszönhette a vagyonát, Desdemona londoni ismerősei közül nem sokan vallották volna be ilyen könnyedén, hogy alapjában véve gazdák. Desdemona remegő kézzel megigazgatta az öltözékét. A ruhája és a köpenye tönkrement, a kalapja összetaposva a földön hevert. - Ha

tudtam volna, hogy ökrökkel kell megküzdenem, ennek megfelelően öltöztem volna. A hátuk mögött az immár ráncba szedett marhák lenyugodtak, és folytatták útjukat a piac felé. A hajcsár, aki a csorda legvégén ballagott, odalépett hozzájuk, az arcán aggodalommal. - Remélem, minden rendben van, hölgyem - mondta dallamos walesi akcentussal. - Nem bocsátanám meg magamnak, ha baja esett volna. - Jól vagyok - felelte Desdemona, és hogy bebizonyítsa, óvatosan tett egy lépést. Most szerencsére bírta a térde. - Ostobaság volt, hogy kimentem az utcára, amikor épp erre vonultak. A hajcsár már indult, de Giles utána szólt, és megkérdezte: - Miért fordította vissza így a marhákat? Ez veszélyes volt. A hajcsár megtorpant, kifürkészhetetlen arckifejezéssel. - Tévedés volt, uram. A kutyák félreértették a füttyjelet. A gróf továbbra is barátságosan, de azért kissé csípős hangon folytatta: - Azt hallottam, amikor megérkeznek a csordával, a kutyák utána egyedül hazamennek, Dél-Angliából akár Walesbe vagy Skóciába is, míg a gazdáik kocsival utaznak haza. Elég nehéz elhinni, hogy ilyen intelligens állatok félreértsenek egy füttyjelet. - Igaza van, uram - mondta a hajcsár, és bár a hangja kellőképpen alázatos volt, a szemében nevetés bujkált. - Nem a kutyák voltak buták, hanem én. Én adtam rossz jelet, a kutyák csak engedelmeskedtek. Nagy szerencse, hogy nem lett semmi baj belőle. - Gondolom, azt állítja, hogy a csorda visszafordításának nem volt semmi köze ahhoz a két emberhez, aki magukkal volt, és a négy férfihoz, aki üldözte őket - jegyezte meg szárazon Giles. - Dehogy, a világon semmi. - A hajcsár megbillentette kalapját az ujjával. - Most vissza kell mennem az állatokhoz. Jó napot, uram, és a hölgynek is. Desdemona utána bámult a walesi széles hátának. - Úgy érti, hogy szándékosan csinálta, hogy segítsen Maximának megszökni? Kétségtelenül. Az biztos, hogy az egyikük Robin volt, habár az útitársát nem nagyon láttam abban a rémes sapkában. - Kicsit

elmosolyodott. - Az öcsém nagyon ért hozzá, hogy kell szövetségeseket szerezni. Desdemona zavartan összevonta a szemöldökét. - De miért üldözné őket négy férfi? Az őrgróf belekarolt Lady Rossba, és a Három Hattyú felé kormányozta. - Majd az ebédnél megbeszéljük. Desdemona már nyitotta a száját, hogy elvből tiltakozzon, de aztán becsukta. Tulajdonképpen nem is akart tiltakozni.

Tizenhetedik fejezet

Robint nem riasztotta vissza a téglafal, csak ráparancsolt Maxiere: - Várj itt! Kicsit hátrált, aztán nekifutásból felugrott, és az ujjhegyeivel éppen elérte a fal tetejét. Könnyedén felkapaszkodott, aztán levette a válláról a hátizsákját, és leeresztette a pántját. Maxie megragadta a hátizsák bőrszíját. Megnyúlt a súlya alatt, de azért megtartotta. Robin felhúzta vele a falon. Rámosolygott, ahogy kinyújtotta a kezét, hogy felhúzza maga mellé. - Úgy látom, nem olyan haszontalan dolgokkal töltötted a gyerekkorodat, mint a hímezgetés és hasonlók. Maxie is elmosolyodott. - A büszkeségem megkívánta, hogy futásban, úszásban és fára mászásban is legyőzzem a mohikán unokatestvéreimet. Az üldözőik már majdnem a falhoz értek. Robin vidáman odaintegetett nekik, aztán leugrott a fal tetejéről. Ő ért földet először, aztán felnyúlt, és a derekánál fogva Maxie-t is lesegítette. Maxie érezte a kezének erejét, és testének önkéntelen válaszát a férfi érintésére. Még szerencse, hogy most nem ér rá ezzel foglalkozni, mivel épp az életüket mentik. Egy szépen ápolt kertben találták magukat, amely egy nagyméretű ház mögött terült el. Közvetlenül előttük egy céltábla volt felállítva íjászathoz, a fűben ott hevert az íj meg a nyílvesszők is, mintha valaki épp csak beszaladt volna egy csésze teára, és nemsokára visszajönne. Robin elindult a kerten át. Maxie utána szólt: - várj egy pillanatra! - Felkapta az íjat, párszor próbaképp megfeszítette, aztán beillesztett egy nyilat, és várt. Dühös morgás és csoszogó hangok hallatszottak a fal túloldaláról, és az egyik üldözőjük megjelent a fal tetején, ügyetlenül egyensúlyozva, egy másik vállán állva. Maxie célzott, aztán átlőtte a férfi kalapját. A férfi felüvöltött, mint egy sakál, és eltűnt a szemük elől.

- Nagyszerű! - kiáltott fel Robin, csodálattal teli nevetéssel a hangjában. Maxie némi elégedettséggel rakta le az íjat a fűbe. Megvannak az előnyei is, ha az ember barbár. Te jóságos ég, láttátok, mit művelt az a kis bestia? - Simmons társa levette nyíllal átlőtt kalapját. Az arca sápadt volt, ami a rárakódott piszok alatt is jól látszott. - Meg is ölhetett volna! - Ha meg akart volna ölni, megtette volna - torkolta le Simmons. Miközben cifrán káromkodott, magában be kellett ismernie, hogy a két szökevény méltó ellenfél. Egy másik embere azt morogta: - Én át nem mászok azon a falon, hogy utánuk menjek. Simmons futásnak eredt. Jól ismerte Markét Harborough-t, és nem akarta siránkozással pazarolni az idejét. - Nem is kell átmászni, meg lehet kerülni. Ha szedjük a lábunkat, el tudjuk kapni őket. Gyerünk, mozogjatok már! ^^Lközben Maxie és Robin átvágtak a kerten, egy dühös kiáltás harsant a ház egyik ablakából. - Vigyázz, ne taposd össze a virágokat - figyelmeztette Robin Maxie-t. - Az angol kertészek ölni tudnak a rózsáikért. Egy másik kőfalhoz közeledtek, amely mellett gyümölcsfák sorakoztak. Az ágak elegáns lugast formáltak, és kis zöld őszibarackok csüngtek a levelek között. Maxie lihegve megkérdezte: - És a gyümölcsfákat szabad megtépázni? - Súlyos bűncselekmény, de nem olyan főbenjáró, mint a rózsák összetiprása - nyugtatta meg Robin, miközben elkezdett felkapaszkodni az ágakon. A fák kitűnő szolgálatot tettek létraként. Mielőtt bárki kijöhetett volna a házból, hogy a nyomukba eredjen, már át is másztak a falon, és kijutottak egy csendes kis utcára. Mikor megálltak, hogy felmérjék a helyzetüket, Robin elkomolyodva megjegyezte: - Meglepően kitartóak az üldözőink, úgy látom, a nagybátyád igencsak szeretné, ha hazatérnél. - Igen, nagyon úgy néz ki - bólintott Maxie komor arccal. Arra gondolt, Lord Collingwood vajon mit akar rejtegetni előle. Ránézett Robinra, és bizonytalanul megszólalt: - Sajnálom, hogy belerángattalak ebbe az egészbe. Amikor felajánlottad, hogy elkísérsz, valószínűleg nem gondoltad volna, mibe bonyolódsz.

Robin kék szemében melegség ült, ahogy mosolyogva válaszolt. Nem felajánlottam a kíséretemet, hanem rád erőltettem, és egyáltalán nem sajnálom. - Bal felé mutatott. - Markét Harborough-tól egészen Leicesterig vezet egy kis hajózható csatorna. Szerintem arra kéne továbbmennünk. A vizeket talán nem figyelik annyira, mint az utakat. - Komolyan úgy gondolod, hogy minden utat szemmel tartanak? kérdezte ijedten Maxie. - Simmonsnak ehhez egy egész kis hadseregre lenne szüksége. Robin megvonta a vállát. - Az is lehet, hogy biztonságosak az utak, de jobb félni, mint megijedni, és mindig a legrosszabbat feltételezni. Maxie ezzel egyetértett, különben is, az volt az érzése, Robinnak jóval több tapasztalata van abban, hogyan kell üldözők elől elmenekülni, mint neki. Elindult utána, ahogy sajgó lábai bírták. A városnak ebben a részében nem volt nagy forgalom, és nem messze láttak néhány nagyobb épületet, amelyek raktárfélék lehettek. Talán azoknak a túloldalán húzódik a csatorna. De mielőtt odaérhettek volna a raktárakhoz, hirtelen kibukkant az egyik mellékutcából Simmons, épp az orruk előtt, az arcán gonosz vigyorral, a sarkában egyik cimborájával. Maxie rémülten hátrapillantott, és meglátta, hogy két másik fickó bukkan elő egy másik sikátorból. Megint csapdába estek, és ez alkalommal nem volt ott Dafydd Jones, hogy segítsen rajtuk. Megtorpantak, szembefordulva Simmonsszal, aki intett az embereinek, azok pedig némán körbevették őket. - Most nem csúsznak ki a kezeim közül. A kisasszony szépen visszamegy a nagybátyjához, te pedig, öcskös, most megkapod a magadét, amiért hátulról támadtál. - Inkább örülnie kéne neki, mert így legalább volt valami jó kifogása, hogy miért veszített - jegyezte meg Robin, és higgadtan átadta Maxie-nek a hátizsákját. Maxie rémülten súgta oda: - Az ég szerelmére, csak nem akarsz leállni vele verekedni? Kétszer akkora, mint te! Robin elmosolyodott, és levette a kabátját. - Ha meghívnak vacsorára vagy

egy kártyapartira, azt vissza lehet utasítani, de ha verekedésre, azt nem. Simmons meghallotta, és felkiáltott: - De még mennyire, hogy nem! És nem érdekel, milyen jól verekszik, egy nagydarab fickó mindig meg fogja verni a kisebbet. - Ez attól függ, a kisebb mennyire érti a dolgát, nem? - jegyezte meg vigyorogva Robin, aztán még gyorsan odasúgta Maxie-nek: Simmons embereit lefoglalja majd, hogy a verekedést figyelik, addig használd ki az alkalmat, és oldj szépen kereket. - Amikor látta, hogy a lány tiltakozni készül, élesen rászólt: - Semmi vita. Ne aggódj, nem fog megölni, abból csak nagyobb baja lenne, nem éri meg neki. Többet nem mondhatott, mert Simmons odalépett, és elkezdte megmotozni az ellenfelét, nagy lapátkezével végigtapogatta a zsebeit és a nadrágszárát. - Eldugott fegyvereket keres, vagy csak nem tudja megállni, hogy ne fogdosson? - érdeklődött Robin. Simmons felháborodottan köpött egyet. - Mocskos perverz disznó! - és az öklével behúzott egy nagyot Robin állkapcsára. Robin ügyesen ellépett az ütés elől, és elkapta az ellenfele karját, aztán villámgyorsan megcsavarta. Simmons megpördült a saját tengelye körül, és hatalmas puffanással a földre zuhant. Egy pillanatig csak döbbenten feküdt. Aztán feltápászkodott, és összeszűkült szemmel, a dühét visszafojtva az ellenfelére meredt. Ezt nyilván nem az úri szalonokban tanulta - jegyezte meg. - Nem mondhatnám. - Robin karcsú volt és elegáns, úgy festett, mint Dávid Góliáttal szemben. De a tartása olyan volt, mint egy profi bokszolóé, megrogyasztott térddel, ütésre emelt kezekkel, ugrásra készen várakozott. - Sokkal keményebb iskolába jártam, ahol életrehalálra ment a küzdelem. - Akárcsak én, öcskös. - Simmons is felállt vele szemben. - Ha így akarod, megkaphatod. Maxie közben lopva benyúlt Robin kabátjának zsebébe, és a keze összeszorult a faragott bot körül. Nem tudott mást tenni, csak figyelt, szinte fuldokolva a feszültségtől. Robin megnyugtató szavai ellenére esze ágában sem volt otthagyni őt a pácban. Lehet, hogy

Simmonsnak nem áll szándékában megölni, de az is könnyen megeshet, hogy nem szándékosan is megöli. Talán számít valamit, ha egy tanú is van jelen. A két férfi lassan kerülgette egymást, éber óvatossággal, néha szurkáló ütésekkel próbálkozva. Robin olyan távol maradt, amennyire csak lehetett, időnként közelebb ugrott egy villámgyors ütésre, aztán megint visszamenekült biztos távolságba. Ő volt a fürgébb kettőjük közül, de Simmonsnak megvolt az az előnye, hogy nagyobbakat ütött és súlyosabb volt. Maxie felháborodottan látta, hogy Simmons még élvezi is a helyzetet. Az ellenfelének egy különösen ügyes csele után elismerően azt mondta: - Átkozottul jól csinálja, főleg úriember létére. A szavait egy sorozat gyilkos ütés kísérte, amelyek Robin vállára és fejére záporoztak. Robin hátraugrott, de nem tudta teljesen kivédeni az ütéseket. Több is telibe talált, amitől zihálni kezdett, és kicsit kibillent az egyensúlyából. Aztán az ellenfele úgy gyomorszájon találta, hogy Robin a földre került. Simmons a diadaltól ragyogva közelebb lépett, hogy véget vessen a küzdelemnek. Robin azonban egyáltalán nem volt olyan legyőzött, mint amilyennek látszott. Egy kaszáló mozdulattal kirúgta Simmons alól a lábát, és miközben az elterült, olyan villámgyors mozdulatokkal esett neki, hogy Maxie alig tudta követni a tekintetével. Végül Simmons arccal hevert a földön, Robin pedig a hátán térdelt Úgy lenyomta, hogy akár a nyaka is eltörhetett volna, ha olyan ostoba, hogy nagyon kapálózik. - Add fel! - kiáltott rá Robin. Simmons még ilyen dühösen sem volt ostoba. Kelletlenül felemelte az egyik kezét, jelezve, hogy megadja magát. Sajnos a társai azonban nem voltak hajlandóak belenyugodni az eredménybe. A sportszerű viselkedésre fittyet hányva rávetették magukat Robinra. Maxie felsikoltott, hogy figyelmeztesse. - Robin! - Eldobta a kabátját, felmarkolt egy marék port meg kavicsot, és a támadók arcába vágta. Azok dühösen prüszkölve felordítottak.

Robin kihasználta ezt a pillanatot, hogy talpra ugorjon. Egy tökéletesen célzott rúgással ártalmatlanná tette az egyik támadót, aztán másodpercnyi késlekedés nélkül megpördült, elkapta a másik karját, és a földre penderítette. Habár villámgyors mozdulatai olyan kecsesek voltak, mint egy táncosé, mindkét ellenfele a földre került, egyikük karja furcsa, természetellenes szögben kicsavarodott. Miközben Robin leszerelte a két támadót, a harmadik felkapott egy követ, és halálos erővel lesújtott a fejére. Maxie rávetette magát, és elkapta a karját, egész súlyával visszahúzva. A férfi megingott, Maxie pedig a kezében szorongatott bottal jó nagyot ütött a mellkasára. A férfi fojtott kis hangot adott, de Maxie csak részben volt sikeres. A kő azért eltalálta Robint, valamivel a füle fölött, ijesztően hangos reccsenéssel. Habár Maxie-nek sikerült csökkenteni az ütés erejét, így is elég volt, hogy Robin összeessen tőle, elnyúlva a macskaköveken. Maxie feldühödött és megrémült, és a körmeivel esett neki a harmadik támadó arcának. A férfi próbálta a szemeit védeni, közben Maxie vadul ágyékon rúgta. Aztán a bottal még a torkába döfött. A férfi leírhatatlan hangot adva összegörnyedt. Simmons szenvedte el mindnyájuk közül a legkevesebb sérülést Talpra ugrott, és megragadta Maxie-t, leszorítva a karjait. A lány akárhogy is hánykolódott és rúgkapált, nem tudta kiszabadítani magát, de azért pár rúgásra és harapásra futotta az erejéből. - Azonnal hagyd abba, te kis vadmacska! - zihálta Simmons, és egyik lapátkezével összefogta a háta mögött Maxie csuklóját. - Az embereimnek nem lett volna szabad beleavatkozniuk egy becsületes küzdelembe, de istenemre mondom, ha nem viselkedsz rendesen, megbánod! Maxie belátta, hogy stratégiai okokból jobb lesz átmenetileg beleegyezni a tűzszünetbe, és abbahagyta a kapálózást. Rémülten nézett Robinra, aki eszméletlenül hevert a porban, szőke haja véres volt. Simmons jó szorosan fogta Maxie-t, és ráförmedt két társára, akik épp feltápászkodtak a földről. - Úgy verekedtetek, mint a lányok -

mondta megvetően. - Még rosszabbul. Ez a kis vadmacska ügyesebb és bátrabb, mint ti hárman együttvéve. Az egyik fickó alattomos arccal bele akart rúgni Robinba. Simmons felcsattant - Ne merészeld, mert kitöröm a nyakad! Menjetek el az istállóba, és hozzátok ide a kocsit. Simmons két embere káromkodásokat motyogva távozott. A harmadik még mindig ott feküdt a földön, szemlátomást eszméletlenül. Maxie dühösen arra gondolt, vajon hol vannak ilyenkor Markét Harborough tisztes polgárai. De hát egy eldugott kis utcácskában voltak, ahol inkább csak raktárak álltak, nem lakóházak, és egy lélek sem járt arra. - Engedjen el, hadd nézzem meg, hogy van Robin követelte határozottan. - Lehet, hogy súlyosan megsérült. - Túl fogja élni, habár rosszabbul is járhatott volna, ha maga nem kapja el Wilby karját. - Simmons megcsóválta a fejét. - Nem lett volna szabad ezt tennie. Nehéz megbízható embereket találni. Maxie nemigen tudott együtt érezni Simmons problémáival, de jobbnak látta, ha nem szól semmit. Próbált megadó hangon megszólalni: - Mit akar csinálni velünk? - Durhambe viszem, ha kell, gúzsba kötve. Ami a barátját illeti, az már más kérdés. - Simmons összevonta a szemöldökét. - Akár itt is hagyhatnám, de akkor lehet, hogy utánunk jönne. Elég makacs fickónak látszik. Talán átadom a helyi rendőrségnek, és feljelentem, mert ellopta a lovamat. Egy pillanatnyi gondolkodás után felnevetett. - Igen, ez lesz a legjobb. Mire békebíró elé kerül, maga már rég Durhamben lesz, és akkor már Collingwood baja. - Megdörzsölte az arcát, ahol egy kék folt kezdett megjelenni. Miközben beszélt, kicsit engedett a szorítása Maxie csuklóján. A lány úgy döntött, itt a legjobb alkalom, és megpróbálta kitépni magát a kezéből. Egy pillanatra sikerült is kiszabadulnia, de mielőtt nekiiramodhatott volna, Simmons újból elkapta az egyik csuklóját.

Újabb vad dulakodás következett. Habár tudta, hogy reménytelen, Maxie tovább küzdött. Sikerült is jól beletalálni Simmons képébe a körmeivel, véresre karmolva amúgy is felhorzsolt arcát. - Figyelmeztettelek, kis bestia! - Simmons odavonszolta Maxie-t az utca szélén húzódó alacsony kőkerítéshez, és leült rá. Aztán minden teketória nélkül a térdére fektette a lányt, és nekilátott, hogy jól elfenekelje. Maxie egy pillanatra úgy megdöbbent az arcátlanságától, hogy alig hitte el, mi történik. Az indiánok soha nem bántanak gyerekeket, az apja is inkább a józan ész meggyőző erejében hitt, és nem az erőszakban, úgyhogy soha életében nem fordult elő vele ilyesmi. Eddig is elszántan küzdött Simmons ellen, de nem akart volna az életére törni. De most úgy feldühödött, hogy minden gátlás végleg elszállt belőle. Vett egy nagy levegőt, aztán egy akkora indián csatakiáltást hallatott, amely a környező ablakokat is megremegtette. Simmonst olyan váratlanul érte, hogy a keze megtorpant a levegőben. - Uramisten, ez meg mi volt?! Ez az egy pillanat is elég volt, hogy Maxie előrántsa a bakancsa szárába rejtett kést, és vadul lesújtson vele.

Tizennyolcadik fejezet

Robin egyetlen pillanatra sem vesztette el teljesen az eszméletét, de azért egy ideig elég kevéssé volt tudatában, mi zajlik körülötte. A teste és a tudata épp akkor talált ismét egymásra, amikor Simmons a térdére fektette Maxie-t, hogy elnáspángolja. Robin figyelmeztetni akarta, hogy ez nem jó ötlet, de a hangja sehogy sem akart működni. Szédelegve, lassan feltérdelt, de közben úgy érezte, rögtön elájul. Maxie csatakiáltása belé is életet öntött. Épp felemelte a fejét, amikor meglátta, hogy Maxie a késével hadonászik Simmons nyakánál. A férfi cifrát káromkodott, és hátrahőkölt. A csillogó penge hajszálnyira volt a torkától, de végül csak a vállát súrolta. Még mielőtt Maxie újból próbálkozhatott volna, Robinnak sikerült annyit odakiáltania: - Maxie, hagyd abba! Maxie tekintete felé fordult, kicsit habozott, látszott az arcán, ahogy küzd benne az indulat és a józan ész. Még mielőtt valami rosszabb is történhetne, Robin odabotladozott Simmonshoz hátulról, így a férfi nem látta. Aztán elkapta a nyakát, és elszoritotta az eret, ahogy a múltkor is, amitől Simmons azonnal elvesztette az eszméletét. Ez veszélyes volt, de így még mindig jobb neki, mint ha Maxie végez vele. Simmons fuldokló kis hangot adott, aztán lefordult a kerítésről, majdnem Robint is magával sodorva. Maxie elkapta, és megtámogatta, amire igencsak szüksége volt. - Hagynod kellett volna, hogy én intézzem el - förmedt rá Robinra. Robin belekapaszkodott. A világ elsötétedett a látómezeje szélén, és most kivételesen azt is alig vette észre, milyen jó Maxie közelében lenni. - Sajnálom - mondta reszketeg hangon -, de tényleg nem szeretem, ha a szemem láttára ölnek meg embereket Maxie csak megvetően felhorkant, de nem akart belebonyolódni ebbe a vitába, inkább megkérdezte: - Tudsz járni? Nemsokára visszaérnek a többiek, el kéne tűnnünk innen.

Robin leült a kőkerítésre, és a kezébe temette az arcát, próbált gondolkozni, bár a koponyája csak úgy lüktetett a fájdalomtól. Elkel egy kis segítség. Maxie gyorsan eldugta a kést, és felsegítette Robinra a kabátját. Aztán felvette a földről a botját is, mindkét hátizsákot a saját vállára kanyarította, talpra rángatta Robint, és a karját átvetette a vállán. Ahogy elindultak az utcán, Robin szédelegve arra gondolt, mennyi erő van ebben az aprócska lányban. Még szerencse, hogy a csatorna nagyon közel van, a raktárépületek túlsó oldalán. A kérdés már csak az, hogy merre tovább, ha odaértek? Ajnint beléptek a fogadóba, Giles kért egy különszobát, majd vacsorát és brandyt rendelt Lady Ross még mindig nagyon felkavart állapotban volt a kalandja miatt, és hagyta, hogy a gróf odakísérje, olyan szelíd engedelmességgel, amiről Gilesnak az volt az érzése, nem fog sokáig tartani. Az arca egészen szürkének hatott a ragyogó vörös hajkorona mellett. Miután egy székhez vezette és leültette Desdemonát, megvizsgálta a karját, ahol megdöfte az egyik ökör szarva. Az elszakadt ruhaujjon át látszott, hogy csak felületes a horzsolás, alig vérzett. - Nem esett komoly baja, bár csúnyán meg fog kékülni állapította meg Giles. Egy lány behozta a brandyt. Giles töltött egy pohárral Desdemonának. Az első kortytól köhögni kezdett, de az arca lassan visszanyerte a színét. - És néhány kevésbé illedelmes helyen is lesznek kék foltok - jegyezte meg bizonytalan mosollyal. - Ezt én nem tudhatom. Desdemona kisöpörte a homlokába hulló tincseket, és már alig remegett a keze. - Adjon nekem pár percet, felmegyek a szobámba, és kicsit rendbe hozom magam. Aztán szeretném hallani, kik ezek, akik Maximát és Lord Robertet üldözik. Lady Ross nagyon gyorsan ismét régi, tiszteletre méltó önmaga lett. Amikor visszatért, a haja megszelídítve simult egy főkötő alá, átöltözött egy másik ruhába, amely ugyanolyan egyszerű és szürke volt, mint az előző, és beburkolózott egy óriási vállkendőbe. Gilesnak jobban tetszett kicsit ziláltabban, de a visszafogott külsővel sem látta kevésbé vonzónak.

Nemsokára meghozták a vacsorát is. Néma egyetértéssel előbb megvacsoráztak, mielőtt rátértek volna a komolyabb témákra. Amikor a kávénál tartottak, Desdemona felvont szemöldökkel a grófra pillantott. - Szóval, kik ezek fickók? - Egyiküket felismertem, és azt gyanítom, ő az, akit a bátyja küldött Miss Collins után. - Giles elmesélte a pár nappal ezelőtti találkozását Simmonsszal az országúton. - úgyhogy ezek szerint nem csak ön és én vagyunk forró nyomon, de Simmons és az emberei is. - Micsoda kutyakomédia ez az egész! - Desdemona szája akaratlanul is mosolyra húzódott. - Mindenesetre abból a kevésből, amit láttam belőlük, nem mondhatnám, hogy nagyon rokonszenves ez a Simmons meg a cimborái. - Akik ilyen feladatokat vállalnak, általában nem a legelőkelőbb körökből származnak - jegyezte meg szárazon a gróf. - Ha azért bérelték fel őket, hogy visszavigyék Miss Collinst Durhambe, nem hiszem, hogy bántanák, viszont az öcsémmel már nem fog nak ilyen kesztyűs kézzel bánni. - Abból, amit elmondott, úgy tűnik, eddig Lord Robert nyert minden menetet. - Desdemona nagyot kortyolt a forró kávéból. - Azt mondta, évek óta távol volt Angliától. Diplomata volt, vagy a hadseregben szolgált? Giles felsóhajtott, és a kávéscsészéjével játszadozott, miköz ben fontolgatta, mit is válaszoljon. - Csak akkor válaszolok, ha megígéri, hogy nem mondja el senkinek. - Olyan gyalázatos dolgokat művelt? A gróf felemelte a fejét, és szürke szeme hidegebb volt, mint amilyennek Desdemona valaha is látta. - Épp ellenkezőleg. De amit csinált, rendkívül titkos volt, és még évekig vagy akár évtize dekig meglehetnek a kihatásai. Nem lenne jogom elmesélni. - Az öccse talán kém volt? - Nem volt nehéz levonni a követ keztetést. Desdemona szarkasztikusan hozzátette: - Már látom, honnan származnak a becsületes magatartásról vallott nézetei. Giles összeszűkült szemmel nézett rá. - Igen, kém volt. A legveszélyesebb és a legkevésbé tiszte letreméltó fajtája ez a háborúnak, de feltétlenül szükséges és a végletekig titkos. Robin még egészen fiatal fiú volt, amikor az

amiens-i béke idején a kontinensen utazgatott, és a tudomására jutott valami, amiről úgy gondolta, az angol külügyminisztérium nak tudnia kellene. így került kapcsolatba velük, és megkérték, hogy továbbra is dolgozzon nekik. Ezután tizenkét éven keresztül kockáztatta az életét, hogy védje a hazáját, és azért küzdjön, hogy minél előbb véget vethessünk a háborúnak. A gróf elhallgatott, szinte fenyegető lett a csend. Aztán halk, de határozott hangon befejezte: - És hogy az olyanok, mint ön, békében és biztonságban üldögélhessenek Angliában, és elítél hessék őt. A vörös hajúak nagy átka, hogy könnyen elpirulnak, ezzel Desdemona is így volt. Nyakig elvörösödött, forró hullámok áradtak végig rajta a szégyenkezéstől. - Sajnálom - mondta. - Bármi lyen dühös vagyok is amiatt, amit az öccse az unokahúgommal művelt, nem lett volna szabad ilyeneket mondanom. - Nem is csak az volt a baj, hogy szégyellte magát, az is rosszulesett, hogy a gróf nem olyan kedves és barátságos vele, mint máskor. De nagy megkönnyebbülésére most egy kicsit megenyhült az arca. - A reakciója nem szokatlan - mondta. - A kémkedéshez acélidegek kellenek, és számos olyan képesség, amivel egy úriembernek nem illik rendelkezni. És Robin nagyon értette a dolgát. Olyan próbákat állt ki, amiktől a legtöbben összeroppantak volna, és őt is majdnem megtörte. - Ezért védelmezi annyira? - Mindenképpen védelmezném. Csak ő maradt a családomból, és akármilyen is, mégiscsak az öcsém. - Giles felsóhajtott. - Nagyon keveset tudok azon kívül, amit ő hajlandó volt elmondani nekem, mióta hazatért, és borzasztóan hálás vagyok, hogy az évek során, amíg külföldön volt, nem tudtam többet a dolgairól. Az is épp elég gyötrelmes volt, hogy folyton arra kellett gondolnom, látom-e még valaha, vagy egyszerűen nyoma vész, egyike lesz a névtelen, meg nem gyászolt halottaknak, és soha nem fogom megtudni, mi lett a sorsa. A gróf hirtelen merev arccal elhallgatott. Pár pillanatnyi szünet után folytatta: - Csak hogy legyen valami fogalma arról, miket tett a gyalázatos pályafutása alatt: tavaly például segített megakadályozni

egy összeesküvést, amikor fel akarták robbantani a párizsi brit nagykövetséget. Desdemona el sem tudta képzelni, kik lehettek volna az áldozatok egy ilyen robbantásban. Valószínűleg a külügyminiszter, Castlereagh, talán maga Wellington is. Megdöbbentőek lehettek volna a politikai következményei, nemcsak Anglia, de egész Európa számára. A gróf szárazon elmosolyodott. - Ugye, érti, miért kértem, hogy mindez maradjon köztünk? Ez csak egy példája annak, amiket Robin tett. Úgy hallottam, a Whitehallban fontolgatják, hogy bárói rangot adományoznak neki a szolgálataiért, csak nem tudják, mivel indokolhatnák a nyilvánosság előtt. - Na igen, kémkedésért nemigen emeltek még senkit nemesi rangra. - Robin egész életében mindenben úttörő volt. Nem volt rossz gyerek, de a legmeglepőbb csintalanságokat tudta kieszelni. - A gróf arca kicsit felderült. - Hogy mást ne mondjak, szerintem ő az egyetlen, akit kicsaptak Etonból már a legelső tanítási napon. Desdemona elnevette magát. - Ez elég kétes dicsőség. Hogy sikerült elérnie? - Bevitt hat birkát az igazgató irodájába. Soha nem tudtam meg, hogy csinálta, de szándékos volt az egész, mert ő Winchesterbe akart járni, és nem Etonba, ahová az apánk küldte. Giles elmosolyodott. - De ha fel is ajánlják neki a nemesi rangot, nem vagyok biztos benne, hogy elfogadja. Egyszer gyerekkorunkban a tóban úsztunk Wolverhamptonban, amikor szörnyű görcs kapott el. Majdnem vízbe fulladtam. Robin húzott ki, ami elég nagy teljesítmény volt, ha belegondolunk, hogy kétszer akkora voltam, mint ő, és vadul kapálóztam. Amikor magamhoz tértem, azt mondtam, ott is hagyhatott volna, és akkor ő lett volna Wolverton következő őrgrófja. - És? - kérdezte Desdemona. - Robin azt felelte, ez volt a legfőbb oka, amiért kihúzott, mert semmi kedve őrgrófnak lenni. Desdemona az ajkába harapott. - Minél többet hallok az öccséről, annál idegesítőbben rokonszenves.

- Robin örökölt a családunkban minden vonzerőt. És bármit gondol is róla, talpig becsületes is. Desdemona végigmérte a gróf megtermett alakját, az arcán halvány mosollyal. - Úgy látom, azért maga is örökölt elég nagy adagot mindebből. Giles egy pillanatra rámeredt, aztán elvörösödött. Gyorsan felállt, és az ablakhoz sétált, hogy ne kelljen a nő szemébe néznie. Desdemona most először látta zavarban. Úgy kell neki, gondolta elégedetten. A gróf úgyis folyton zavarba ejtette az első pillanattól, mióta csak találkoztak. Úgy döntött, ideje lenne más témára térni a személyes dolgokról, és megkérdezte: Gondolja, hogy Simmons és az emberei utolérték a szökevényeinket? Giles szórakozottan bámult ki az ablakon, de hirtelen felkapta a fejét. - Lehet, hogy igen. Épp most jön erre a főutcán két elég zilált külsejű fickó. Az egyiket korábban Simmonsszal láttam. Szerintem megpróbálták elkapni Robinékat, de nem sikerült nekik. Desdemona is odalépett mellé az ablakhoz, és hitetlenkedve szemügyre vette a két jól elagyabugyált fickót. - Ezt az öccse művelte velük? - Valószínűleg. Kisfiúnak alacsony volt és törékeny, majdnem, mint egy lány. Az angol bentlakásos iskolák elég szörnyű helyek, úgyhogy választania kellett, hogy megtanul küzdeni, vagy megadja magát. Ha ő is Etonba jár, ahová én jártam, megvédhettem volna, de így... - Elég nyilvánvaló, hogy az öccse nem az a fajta, aki könnyen megadja magát. - Desdemona hirtelen rájött, milyen közel áll a férfihoz, és gyorsan odább húzódott. - És most mi legyen, Lord Wolverton? Nem hiszem, hogy visszatérnének a hajcsárokhoz. Giles összeráncolta a homlokát. - Nem valószínű. Most, hogy már tudják, hogy üldözik őket, szinte lehetetlen lenne az úton elcsípni őket. Túl sok útvonal létezik, és túl sokféleképpen álcázhatják magukat. Talán ideje lenne, hogy ön visszamenjen Londonba, és ott várja, hogy az unokahúga megérkezzen. Desdemona gyanakvó pillantást vetett a férfira. Egyre kevésbé érezte úgy, hogy szövetségesek. - És maga mit tervez? - Eszembe jutott valami - felelte Giles, de felemelt kézzel elhárította a további

kérdezősködést. - Megígérem, hogy ha jól gondoltam, elviszem magához Londonba a szökevényeket. - És ha nem óhajtanak magával menni? - Majd meggyőzöm őket józan érveléssel - mosolyodott el az őrgróf. - Erőszakot alkalmazni Robinnal szemben nem lenne tanácsos. Desdemona a zilált külsejű gazfickókra gondolt, akiket az előbb látott az ablakból, és kénytelen volt egyetérteni. Giles fogta a kalapját, és indulni készült, de megtorpant. - Miért keresztelték Desdemonának? - kérdezte. - Családi hagyomány, hogy a lányok Shakespeare-hősnők neveit kapják, a fiúk meg latin neveket. - De az unokahúgának is latin neve van. - Néha akad egy-egy kivétel. A bátyám, Maximus a nagynénénk után kapta a nevét, aki Maxima volt, és aztán róla nevezte el a lányát. Maxima néni pár hónapja halt meg, nagyon öregen, igazi boszorkány volt. Nagyon fog hiányozni. - Lady Clendennonra gondol? Ő volt az egyetlen Maxima, akiről valaha is hallottam. - Amikor Desdemona bólintott, hozzátette: - Úgy látom, a határozott nők nagyon jellemzők a Collins családra. Egyre kevésbé hiszem azt, hogy az unokahúgát rá lehetett volna venni, hogy maradjon Robinnal, ha ő nem akarja. - Azt majd meglátjuk - jelentette ki Desdemona. Összehúzta magán a vállkendőt, fogta a retiküljét, és ő is indulni készült, ismét készen, hogy folytassa a küldetését. Az őrgróf félreállt, hogy előreengedje, de mielőtt kinyitotta volna az ajtót, megállt és lenézett rá, figyelmes tekintettel. Mintha megbűvölték volna, lassan felemelte a kezét, és megérintette a nő arcát, végighúzva az ujjai hegyét a halántékán, az orcáján, a nyaka ívelt vonalán. Nagyon finom érintés volt, mintha az emlékezetébe akarná vésni a vonásait. Desdemona kővé dermedve állt, és igyekezett megőrizni a nyugalmát. Mindenhol, ahol a férfi megérintette, csak úgy lángolt a bőre. A házasságában nem sok gyengédségben volt része, és megdöbbentő volt rájönni, milyen védtelen lesz tőle.

Felemelte a tekintetét, és a férfi szemébe nézett, de rögtön meg is bánta. A melegség, amit a tekintetében látott, még veszélyesebb volt, mint bármi más. Nagyon erősnek érezte, nemcsak fizikailag, de a tekintély miatt is, amely sugárzott belőle. Ha a következő pillanatban lehajolna, és megcsókolná... Gyorsan ellépett mellőle, és kinyitotta az ajtót. - Remélem, hogy találkozom magával és a csavargó rokonainkkal Londonban mondta, aztán elviharzott. Giles csak bámulta az ajtót, amit az arcába csaptak. Miért lesz egy ilyen tapasztalt és nagyvilági nő olyan ideges, mint egy zárdaszűz, ha némi érdeklődést mutat iránta? A legegyszerűbb magyarázat az lett volna, hogy ellenszenvesnek találja. De nem volt semmi kétsége afelől, hogy ez a magyarázat nem igaz. Nem ellenszenvet látott a tekintetében, hanem félelmet. Ha Wolverton őrgrófja valamit elhatározott, attól semmi nem tántorította el. Ahogy elhalkultak Desdemona szaporán kopogó léptei, eldöntötte, hogy mindenképp kideríti, mi rejlik a zavart viselkedése mögött. És akkor talán tehet is valamit, hogy változtasson rajta.

Tizenkilencedik fejezet

Robin próbálta összeszedni minden erejét, de így is félig-meddig Maxie cipelte. Úgy érezte, soha nem érnek oda a csatornához. A háta bizsergett, folyton arra számított, hogy Simmons közben magához tért és utánuk jött, vagy az emberei érik utol. Ha már választani lehet, a maga részéről jobban örült volna Simmonsnak. Úgy tűnt, ő azért nem teljesen lelkiismeretlen gazfickó, de az embereiben nem bízna meg jobban, mint a kiéhezett farkasokban, ha beszabadulnak egy hentesüzletbe. Remélte, hogy majd csak találkoznak járókelőkkel, de az egész környék elhagyatott volt. Valószínűleg a legtöbben épp ebédelnek. Odaértek egy kis sikátorba, amely két raktárépület között húzódott. Maxie közben minden erejével azért imádkozott, hogy történjen valami csoda, mert ennél sokkal messzebbre nem jutnak a saját erejükből. Kiértek a napfényes rakpartra, és meglátták, hogy a kikötőben egy megrakott bárka várakozik. A fedélzeten egy férfi meg egy fiú készülődtek az induláshoz. A kapitány alacsony volt és őszülő hajú, de széles vállú. Felegyenesedett, és kíváncsian végigmérte őket, ami nem volt meglepő, mivel Robinnak vérzett a feje, és alig állt a lábán, szinte csak Maxie tartotta. Az látszott a legjobbnak, ha egyenesen a segítségét kéri. Kétségbeesett hangon megszólalt: - Kérem, tudna segíteni nekünk? Megtámadtak minket, és a férjem megsérült. Maxie-nek csak a kapitány meglepett arcáról jutott eszébe, hogy fiúruhában van. A szabad kezével gyorsan lekapta a fejéről a sapkát. A kapitány pislogva, de látható érdeklődéssel nézett rá. Kiugrott a bárkáról a rakpartra, és odasétált hozzájuk. - Rablók támadták meg magukat a városban, fényes nappal? kérdezte, napcserzett arcán látható kétkedéssel. Vajon milyen mesével lehetne leginkább hatni egy ilyen hajóskapitányra? - törte a fejét Maxie. Ha az ember nem tud jobbat kitalálni, a legjobb az igazság valamilyen variációját mondani.

- Nem rablók voltak, hanem az unokabátyám és a barátai. Meg akarják akadályozni, hogy eljussunk Londonba. - Hátranézett, és nem is kellett megjátszania, hogy fél, nem követik-e. - Kérem, nem vinne el minket egy darabon? Meg tudok magyarázni mindent, de bármelyik pillanatban itt lehetnek a nyakunkon. Könyörgő tekintettel nézett a kapitányra, és próbált gyenge, védtelen nőnek látszani, bár az ilyen szerep inkább a Portiához hasonló lánykáknak való. A szeplős arcú fiú közbeszólt: - Lehet, hogy csak potyautasok akarnak lenni, apa. A kapitány szemügyre vette Robint, aki tántorogva állt a lábán. A sebe elég valódinak látszik - mondta, aztán döntött. - Hát jól van, hiszek magának, elviszem pár mérföldre. Előbbre lépett, lehajolt, felkapta Robint és a vállára fektette, mintha csak egy iskolásfiú lenne. - Gyerünk. Maxie követte, és bemászott a bárkára. Egyszerű vízi jármű volt, középen egy szögletes kis kabinnal. A fedélzeten kátránypapírral letakart csomagok álltak, a levegőben a gyapjú erős és jellegzetes, de nem kellemetlen szaga terjengett. Nyilván szőnyegekből állhat a rakomány. Dafydd Jones mesélte, hogy ilyeneket gyártanak itt a környéken. - Gondolom, jobban szeretnének eltűnni szem elől mondta a kapitány. - Emeld fel a hátsó csapóajtót, jaimie - szólt oda a fiának. A fiú engedelmeskedett, kerek arcán izgatottsággal. Amikor felemelte a csapóajtót, azt látták, hogy a raktér tele van szőnyegekkel. Jaimie bemászott, és kicsit átrendezte őket, hogy helyet csináljon, a kapitány pedig odacipelte Robint. - De nehogy összevérezzék nekem a szőnyegeket! - Nagyon vigyázunk - ígérte meg Maxie. - Tudna adni valami rongyot meg egy kis vizet, hogy lemossam a sebet és bekötözzem? Jaimie azonnal elszaladt. Maxie bemászott a raktérbe, letérdelt Robin mellé, és félresimította aranyszőke haját, hogy megvizsgálja a sérülését. Már púp is nőtt a fején, de örömmel látta, hogy maga a seb egyáltalán nem mély, és a vérzés is majdnem elállt.

Egy perc múlva Jamie visszatért a kért dolgokkal, és hintőport is hozott a sebre. Maxie amilyen óvatosan csak tudta, lemosta a vért, és bekötözte a sebet. Robin sztoikusan tűrte, habár a keze megmegrándult közben. Miután Maxie végzett a seb ellátásával, a kapitány megjegyezte: Ideje lenne indulnunk. Az lenne a legjobb, ha lecsuknánk a csapóajtót. - Igaza van - helyeselt Maxie. - Az unokabátyám lehet, hogy a nyomunkba ered, ha rájön, hogy erre menekültünk. Kicsit... kicsit bonyolult történet. A kapitány napcserzett arcán gúnyos kifejezés jelent meg. - Azt nem is kétlem. Miután leeresztették a súlyos csapóajtót, olyan zaj hallatszott, mintha végighúznának valamit a fedélzeten, és a kis fénycsíkok is eltűntek a csapóajtó szélénél. A kapitány nyilván szőnyegeket húzott a tetejére, hogy eltakarja a lejáratot. Maxie hálás volt az előrelátásért. Ha Simmons esetleg követi is majd a bárkát, nem valószínű, hogy megtalálná a búvóhelyüket. így azonban teljes lett odalent a sötétség. A kis kuckójuk úgy két méter hosszú, másfél méter széles és kilencven centi mély lehetett, alattuk puha szőnyegek. Olyan volt, mint egy kényelmes koporsó. Maxie mindent megtett, hogy elfojtsa magában a szűk hely miatti szorongást. Csak az számított, hogy elmeneküljenek Simmons elől, és a kapitány ebben jó szövetségesnek bizonyult. Tompán hallotta, hogy odafent jaimie kiadja az utasítást a lónak, amely a csatorna partján haladva vontatta a bárkát. Maxie csak most érezte meg, milyen kimerült, és elnyúlt Robin mellett. - Jól vagy? Robin halkan felelte: - Nagyjából már magamnál vagyok, még ha úgy kellett is cipelni, mint egy zsákot. Maxie megkönnyebbülten elmosolyodott. - Úgy hallom, a fejeddel nem történt semmi baj. - Persze hogy nem. A fejem a legkevésbé törékeny részem felelte Robin, de a hangján érződött, hogy azért még nincs egészen jól. Van még egy kis víz? Maxie megemelte a vállánál és a fejénél, hogy

segítsen inni az üvegből. Visszadugta bele a dugót, és megkérdezte: Van valami más sérülésed a fejeden kívül? Kis szünet után valami susogó zaj hallatszott, ahogy Robin végigtapogatta magát. - Semmi lényeges - mondta végül. - Nagyszerű. Akkor most megpróbálhatnál kitalálni valami meggyőző mesét, hogy Simmons és az emberei miért üldöznek minket. - Ugyan, te olyan remek dolgokat találsz ki, hogy kár lenne, ha beleszólnék. - Hozzád képest én szánalmas amatőr vagyok a hazudozásban. - Abban talán, de a színészi alakítás remek volt. Ha nem ismerlek, meg mertem volna esküdni rá, hogy szörnyen rémült és tehetetlen vagy. - És miből gondolod, hogy nem voltam az? - kérdezte Maxie. Nem volt biztos benne, hogy hízelgésnek vegye vagy megsértődjön, amiért Robin nem is aggódik miatta. - Azért, Kanawiosta, mert egy nő, aki megtámad egy nála háromszor nagyobb profi bokszolót, olyan bátor, hogy az már öngyilkos vakmerőségnek számít. - Robin átfordult az oldalára, egyik karjával átkarolta Maxie-t, és suttogva hozzátette: - Igazán remek testőröm van. Maxie mosolyogva hozzábújt és elhelyezkedett, az arcát a férfi mellkasán nyugtatva. Bár tudta, hogy ez irracionális, hihetetlenül biztonságban érezte magát a karjaiban, mintha a világon senki nem árthatna neki. Robin lélegzete egyre lassabb és nyugodtabb lett, és egy idő után elszunyókált. Maxie-nek nem esett volna nehezére, hogy ő is elaludjon, de ellenállt a kísértésnek. Inkább csak hallgatta a víz halk loccsanásait a bárka oldalán, és próbált kitalálni valami hihető történetet, amit elmesélhetnek a kapitánynak. /\ Pénelopé nevet viselő bárka épp elérkezett az első foxtoni lépcsős zsiliphez, amikor két férfi bukkant fel a csatorna partján, nagy lihegéssel. - Hé, maga! - kiáltott oda a magasabbik erős londoni akcentussal a kapitánynak. - Várjon egy percre, szeretnék kérdezni

valamit! A kapitány, John Blaine kivette a szájából a pipát, és szemügyre vette az idegent. Nagyon úgy festett, mint aki nem olyan rég verekedésbe keveredett. - Egy bárka nem állhat meg a zsilipnél felelte kurtán, aztán odakiáltott a fiának: - Nyisd ki a zsiliptáblát! Jaimie tekerni kezdte a csörlőt, és a víz folyni kezdett az alsó zsilipkamrába. - A fenébe is, magához beszélek! - förmedt rá a kapitányra az idegen. Blaine nem találta túl rokonszenvesnek a modorát. A kis hölgyet, aki a segítségét kérte, viszont annál inkább kedvesnek találta. Nekem pedig dolgom van - vágott vissza. - Inkább tegye magát hasznossá, és segítsen a zsilipkapukkal. Majd utána lesz időm társalogni. A víz kiegyenlítődött a két szint között, és jaimie kinyitotta az elválasztókaput. A ló előrehúzta a bárkát, a kapu becsukódott utánuk, majd kinyitották a következő kaput, hogy átfolyhasson a víz. Miközben a bárkát figyelte, Simmons bizonytalanul egyensúlyozott a parton, mintha azt fontolgatná, átugorjon-e a fedélzetre, és feltegye-e határozottabban a kérdéseit. Egypercnyi habozás után csak összevonta a szemöldökét, és intett az emberének. Ketten együtt összeadva nem kis erejüket, nekiálltak segíteni a zsilipkapukkal. A foxtoni zsilip kétszintes volt, minden szinten öt zsilipkapuval, amiket egy központi medence kötött össze, ahol két bárka is elhaladhatott egymás mellett. Tíz kapun áthaladni nem megy túl gyorsan, és Blaine-nek bőven lett volna ideje közben válaszolni pár udvariasan feltett kérdésre, de inkább tüntetőleg úgy tett, mint aki nagyon elfoglalt. A bárka végül leért a zsilip túlsó végébe, és folytatta az útját. Simmons átugrott a fedélzetre, és túlzott udvariassággal feltette a kérdést: - Akkor most lesz olyan szíves válaszolni pár kérdésemre? Blaine friss dohányt tömött az agyagpipájába, egy szikrát pattintva meggyújtotta, és nagyokat szívott belőle, míg jól szelelt. - Két bűnözőt keresek, egy szőke férfit meg egy fiatal nőt.

Nagyon veszélyesek. - Valóban? - kérdezte Blaine unottan. Simmons elkezdett fel-alá járkálni a bárkán, és gyanakvó tekintettel nézelődött, miközben részletesen leírta a kapitánynak a szökevényeket és a rémtetteiket. Olyan érzés volt, mintha már napok óta itt lennének bezárva a sűrű, meleg sötétségbe, pedig még csak egy-két órája lapultak itt. Maxie arra riadt fel a szunyókálásból, hogy megrezgett fölötte a fedélzet. Aztán hangok mormolása hallatszott a víz csobogása mellett. Két férfi beszélgetett, az egyiknek erős londoni akcentusa volt. Hiába hegyezte a fülét, a szavaikat nem tudta kivenni. Robin még mindig aludt, de Maxie felült és feszülten figyelt. Levegőt venni is alig mert. Amikor a súlyos léptek közeledtek, a deszkák megnyikordultak a súlya alatt. Simmons egész közel járt a csapóajtóhoz; ha félrehúzza a szőnyegeket, meg is láthatja, vagy talán a szívdobogását is meghallhatja, olyan hangosan vert. A léptek megtorpantak, úgy egy méterre a fejétől. Ez valahogy sokkal félelmetesebb volt, mint szemtől szembe találkozni az ellenséggel. Az idegei annyira megfeszültek, hogy hisztérikusan sikoltani szeretett volna, vagy ököllel dörömbölni a csapóajtón, bármit, amivel véget vethet ennek az idegtépő feszültségnek. A csöndben Robin is megmozdult, és mintha lélegzetet vett volna, hogy mondjon valamit. Maxie tapogatózva gyorsan odanyúlt a sötétben, és a szájára szorította a kezét. A feszült csendben tisztán hallották, ahogy Simmons azt mondja: - Aki bűnözőket segít, a törvénnyel száll szembe, és nagyon megjárja! Maxie egész feldühödött a kenetteljes hangon, ahogy az a gazember a törvényre hivatkozott. Mintha az ördög a Szentírást idézné, hogy magát igazolja! Robin megfeszült, amikor Maxie a szájára szorította a kezét, de aztán megértette, és bólintott. Ahogy eltávolodtak a lépések, Maxie lassan elhúzta a kezét, de Robin előbb még gyorsan belecsókolt a tenyerébe, alig érezhető érintéssel. A sötétség már nem veszélyesnek tűnt körülöttük, hanem bizalmasnak! Maxie kinyújtotta a kezét, és az ujjai súrolták Robin

haját és a kötést a sebén. Megtalálta a férfi arcát, és a tenyerébe simította. A borosták finoman szúrtak a sima bőrön. Az jutott eszébe, milyen érzéki volt, amikor végignézte, ahogy Robin borotválkozik, és elpirult a sötétben. Az ujjai finoman végigsimították az ajkát, és Robin megérintette őket a nyelve hegyével. Maxie önkéntelenül megborzongott. Amikor a nyaka köré kulcsolódott a férfi keze, és magához vonta, egyáltalán nem tiltakozott. Az ajka szétnyílt, úgy fogadta a csókját. Nyomban el is feledkezett minden feszültségről, és a félelemről, hogy rájuk találnak. Semmi nem létezett, csak a férfi a karjaiban, a nyelvének bársonyos simasága, a testének férfias ereje. Ahol csak megérintette, forróság áradt végig az erein, és a legbensejében parázslott. Robin keze kettőjük összepréselődő teste közé siklott, míg elért a lány combja közé. Maxie felsóhajtott és hozzásimult. A szenvedély ereje átsöpört rajta, a beteljesedés felé sodorva, mint valami örök tánc ritmusa. Az ő keze is lejjebb siklott Robin nadrágja elejére. Robin egész testében megdermedt. Maxie élvezte, hogy milyen hatalma van felette, és azt kívánta, bárcsak ne választaná el tőle annyi réteg ruha. Robin közben feljebb húzta a lány hátán az ingét, és a derekára csúsztatta a kezét, a tenyere meleg volt a gerincén. Aztán a fejük fölött megint megnyikordult a fedélzet a súlyos léptek alatt. Mindketten megdermedtek. Az egész bárka megingott a súlytól. A lépések egyre közeledtek, aztán megálltak közvetlenül a búvóhelyük mellett. Simmons hangja dörgött valamit, ijesztően közel. A szavakat nem tudták kivenni, de a fenyegetés a hangjában félreérthetetlen volt. Maxie azonnal kijózanodott, és szörnyen dühös lett magára. Pedig hogy megfogadta, hogy kerülni fog minden bizalmasabb kapcsolatot Robinnal! Annyi esze van, mint egy tyúknak. Gyorsan odébb húzódott, amennyire a szűk hely engedte.

Robin görcsösen megragadta a csuklóját. Maxie megmerevedett, mire azonnal elengedte, de csak lassan, erotikus mozdulattal végigcsúsztatva a kezét a kezén, amitől érezte, milyen vonakodva engedi el. A leheletnyi érintés is csak olaj volt a tűzre, amelynek lángjai majdnem elemésztették. Amikor Robin ujjai végigsiklottak az ő ujjain, megérezte a rosszul összeforrt csontok szabálytalanságát. A vágyat csak még jobban felfokozta a veszélyes gyöngédség, amely elárasztotta. Akkor sem érezhette volna jobban a közelségét, ha meztelenül fekszenek egy ágyban. Amikor végre Robin elengedte a kezét, alig tudta megállni, hogy ne nyúljon ismét utána. De tudta, hogy ha megérintené ebben a felajzott állapotban, onnan már nem lenne visszaút. Azt kívánta, bárcsak ne lenne ilyen szűk a hely, és amennyire tudott, távolabb húzódott, nekilapulva a vaskos szőnyegkötegeknek. A szíve olyan hangosan kalapált, hogy alig hallotta tőle Robin lélegzetét. A deszkák meg-megnyikordultak, ahogy Simmons járkált felettük. Aztán valami reszelős hang hallatszott, mintha szőnyegeket tolnának félre. Te jóságos ég, felfedezte, hogy csapóajtó van a szőnyeghalom alatt? Egy hang kiáltott oda a bárka hátsó részéről. Újabb deszkanyikorgás hallatszott, ahogy Simmons elindult a hang felé. Ezután hosszú csend következett, miközben Maxie azon imádkozott, hogy Simmons adja fel a keresést, és ne jöjjön vissza. Amikor a bárka ismét megindult, kiengedte a visszatartott levegőt. Olyan megkönnyebbülés árasztotta el, hogy szinte remegett tőle. De azért továbbra is suttogva szólalt meg: - Sajnálom, lehet, hogy nem úgy tűnik, de nem akartam. - Tudom, az én hibám volt. A legtöbb porcikám jól működik, de a józan eszem már kevésbé. Mégiscsak tehetett valami hatást az ütés a fejemre. Maxie elpirult, és hálás volt a sötétségért. Igazán nem jellemző rá, hogy megkerülje a nehéz helyzeteket. Úgy döntött, ideje szarvánál megragadni a bikát, és azt mondta: -

Meg vagyunk átkozva erős fizikai vonzódással és a komoly kételyekkel, hogy helyes-e engedelmeskedni neki. Elég idegesítő, nem? Robin nevetett. - A férfi és nő közötti vonzódás mozdítja előbbre a világot. Mivel egymás nyakán vagyunk kénytelenek élni, a helyzet néha kicsit kínos, de én azért nem bánom. Te igen? Maxie elgondolkozott a fájdalmas vágyról a testében, a gyönyörűségről, amit az ölelésben talált, és az ürességről, ami a szívében maradna, ha el kellene válniuk. Saját magát is meglepte, de azt felelte: - Nem, nem hiszem. - Ezt örömmel hallom - mondta Robin. Az atmoszféra megváltozott közöttük, a lángoló szenvedély elpárolgott. Robin tévedhetetlen ösztönnel kinyúlt a sötétben, és megkereste Maxie kezét. Aztán magához húzta lágy és gyengéd öleléssel, amit már olyan jól ismert. Maxie megint megnyugodva hozzásimult. Robin a hajába fúrva az arcát azt mormolta, - Tudjuk már, mit felelünk a kapitány kérdéseire, ha egyszer kienged innen? Maxie csak annyit felelt: - Igen. Robin keze végigsiklott a lány hátán. - Van valami, amit nekem is tudnom kell? - Nem. Ezt megdöbbentőnek fogod találni, de úgy döntöttem, az lesz a legjobb, ha elmondjuk az igazságot. - Az igazságot? - csodálkozott Robin. - Nekem ez soha nem jutott volna eszembe. Maxie felhorkant. - Ez egyike a néhány dolognak, amit maradéktalanul el tudok hinni. Robin nevetett. - Hidd el, sokkal gyakrabban mondok igazat, mint nem. Nagyon fárasztó ügyelni rá, hogy az ember ne bonyolódjon bele a hazugságaiba. - Ezt én nem tudhatom - felelte Maxie jeges hangon. Érezte, hogy Robin rázkódik a nevetéstől. - És továbbra is a feleségem vagy, vagy vissza fogod vonni, amit korábban mondtál? Gondolom, jobb, ha továbbra is házasoknak mondjuk magunkat felelte kelletlenül Maxie. - Erről inkább nincs kedvem magyarázkodni. Nem hiszem, hogy könnyű lenne meghatározni a viszonyunk mibenlétét. Robin ehhez nem fűzött megjegyzést.

Most, hogy Robin teljesen magához tért és ébren volt, Maxie úgy érezte, nyugodtan pihenhet egy kicsit, és a férfi vállára hajtotta a fejét. Nemsokára úgyis megint szembe kell néznie a világgal. jMLxie csak akkor ébredt fel, amikor felhúzták a csapóajtót, és beáradtak a lenyugvó nap hosszú sugarai. Kicsit félve pillantott fel, de a kapitány arcát látta meg, nem Simmonsét. - Minden rendben van odalent, jól vannak? - Remekül, és nagyon hálásak vagyunk magának - felelte Robin. Feltápászkodott, és kimászott a fedélzetre, aztán nyújtotta a kezét, hogy Maxie-nek is segítsen. - Még be sem mutatkoztunk - mondta aztán. - A nevem Robert Anderson, ő pedig a feleségem, Maxima. Maxie körbenézett, és azt látta, hogy a bárka egy nagy zsilip aljánál horgonyoz. A közelben a parton egy kőistálló állt, mellette egy kis virágoskerttel körbevett kunyhó, ahol a zsilipőr lakhatott. Minden nagyon békésnek és megnyugtatóan biztonságosnak tűnt. A kapitány kivette a szájából a pipát. - Én John Blaine vagyok, a fiam pedig Jaimie. Épp az istállóba vitte a lovat. A két férfi kezet rázott. - Remélem, Simmons nem volt túl durva magával - mondta Robin. - Hát, meglehetősen. - A pipafüst felhője mögött mosoly ült az arcán. - Attól tartok, történt egy kis baleset. A fickó megbotlott a kötélben, és beleesett a vízbe. Utána már nem volt kedve hajókázni, és dühösen elvonult. Maxie elmosolyodott, amikor elképzelte a jelenetet. A kapitány folytatta: - Lenne kedvük velünk vacsorázni? Maxienek csak most jutott eszébe, hogy egy árva falatot sem ettek kora reggel óta, amikor még a hajcsárokkal reggeliztek. Tényleg ma reggel történt, hogy megosztoztak Dafydd Jonesszal egy kanna teán meg a kenyéren...? - A vacsora bizony nagyon jólesne - fogadta el hálásan a kapitány ajánlatát. Blaine intett, hogy kövessék a kis kabinba. Az asztalra már ki volt készítve a hideg ennivaló, amit Blaine felesége csomagolt, amikor elindultak Markét Harborough-ból. Szerencsére mindent elkövetett, nehogy éhezzen a családja, úgyhogy igencsak bővében volt az

ürücomb, kenyér, sajt és hagyma. A kabin ajtaját nyitva hagyták, míg vacsoráztak, hogy befújdogáljon a kellemes esti szellő. Blaine megvárta, amíg végeznek az evéssel, újból megtömte a pipáját, aztán megkérdezte: - Szóval, Mrs. Anderson, azt mondta, mindent meg tud magyarázni. Az unokabátyja - mondta súlyos szarkazmussal megnyomva a szót - azt mondta, maga meg a férje lopást és súlyos testi sértést követtek el. Maxie nyíltan felelt: - Simmons valójában nem az unokabátyám. Csak azért mondtam, mert egyszerűbb volt, mint belebonyolódni a magyarázkodásba. - Hát nem is nagyon hasonlított magára, annyi szent - jegyezte meg a kapitány. - Szóval, mi az igazság? Maxie dióhéjban elmesélte az egész történetet: az apja halálát Londonban, és hogy jó oka van azt gyanítani, valami nincs rendben körülötte, és hogy a nagybátyja mindent elkövet, hogy megakadályozza a nyomozásban. Az igazságot mondta, olyan egyszerűen, ahogy lehetett, főleg a Robinnal kapcsolatos dolgokra nem tért ki részletesebben. Végül komolyan hozzátette: - Esküszöm, Blaine kapitány, hogy nem vagyunk bűnözők. - Ő legalábbis biztosan nem, bár Robinért nem tette volna tűzbe a kezét. - Nem loptam el semmit, csak egy régi térképet a nagybátyám íróasztalfiókjából, és mindent önvédelemből tettünk, amikor Simmons és az emberei megtámadtak. A kapitány megint megtömte a pipáját, és egy viaszgyertyával meggyújtotta. - A nagybátyja a gyámja volt, mielőtt férjhez ment? kérdezte. Maxie megrázta a fejét. - Nem, soha. Ha nem lennék férjnél, akkor is elmúltam huszonöt, tehát rég nagykorú vagyok. Nincs semmi joga, hogy beleszóljon az életembe. Nemcsak Blaine, de Robin is meglepett pillantást vetett rá. Az emberek általában sokkal fiatalabbnak hitték, az apró termete miatt is. - Úgy hangzik, az igazat mondta, ha nem is a teljes igazságot. Azt azért megnéztem volna, hogy védték meg magukat Simmonsszal meg a bandájával szemben ketten. - Blaine nagyot szippantott a pipájából, a dohány felparázslott az alkonyati félhomályban. -

Gondolom, holnap továbbindulnak Londonba, de ha ma éjjel itt akarnak aludni a bárkán, nyugodtan maradhatnak. Maxie áthajolt az asztalon, és gyors puszit nyomott a kapitány napcserzett arcára. - Isten áldja meg, kapitány. Igazán csodásak voltak jaimie-vel együtt. A kapitány majdnem kiejtette a szájából a pipát. Próbálta elfojtani a mosolyát, és odaszólt a fiának-. - Ha elmondod az anyádnak, tedd hozzá, hogy nem én kezdeményeztem. Nagy nevetés kerekedett, aztán már csak könnyedebb dolgokról beszélgettek. Elkészült a tea, és kimentek a fedélzetre, ahol a vízen zajló élet kellemes zajai békés hátteret nyújtottak a beszélgetéshez. Nemsokára a zsilipőr és családja is csatlakozott hozzájuk, és frissen sült aprósüteménnyel járultak hozzá a vacsorához. Miután meggyújtották a lámpákat, Robin kis előadást tartott, zsonglőrködött és bűvészkedett. Aztán rávették Maxie-t, hogy játsszon a harmonikáján. Olyan volt a hangulat, mint amikor New Englandben összejönnek a szomszédok, és Maxie olyan elégedettséget érzett, amiről nem is gondolta volna, hogy az Atlantióceánnak ezen a felén is megtalálja. Miután felbomlott a kis társaság, Robinnal visszavonultak a raktérbe. Maxie elhelyezkedett a férfi ismerős ölelésében, és magában hálát adott ezért a különös utazásért. Felfedezett egy egészen más Angliát, mint amilyet arisztokrata rokonai körében megismert, egy sokkal melegebb, kedvesebb és barátságosabb világot. De leginkább azért adott hálát, hogy rátalált Robinra. Simmons dühödten kereste egy darabig a zsákmányát, de nyom nélkül eltűntek. Az az ostoba hajóskapitány azt mondta, halványan emlékszik rá, hogy látott két embert a parton egy szekéren, és kikérdezett még egy-két környékbelit is, de végül nem jutott semmire. Átkozta magát a kudarcért, és végül kénytelen-kelletlen küldött egy üzenetet Lord Collingwoodnak, hogy elvesztette a nyomot, és nem tudja garantálni, hogy a lány nem fog elérni Londonba. Azt javasolta, őlordsága esetleg tegyen más óvintézkedéseket annak

érdekében, hogy az unokahúga ne deríthesse ki az igazságot az apja halálával kapcsolatban. De azért nem adja fel ilyen könnyen; elszánta magát, hogy ő is tovább folytatja az embervadászatot.

Huszadik fejezet

Robin nem sok lelkesedéssel szemlélte a sötét fellegekkel terhes égboltot. Szerencsére eddig az út nagy részén jó idejük volt, de most változás készülődött. Az biztos, hogy legalábbis óriási eső lesz, és talán jó nagy vihar is. A közelgő ítéletidő segített döntést hozni. Megkérdezte Maxie-t: Lenne kedved a ma estét kicsit elegánsabb körülmények között tölteni? - Ha ez azt jelenti, hogy fürdeni is lehet, igen! - vágta rá Maxie. Olyan eleven mosoly kísérte a szavait, amitől Robin szíve furcsán megugrott, mintha elfelejtette volna, hogy kell szabályosan verni. Maxie a legbelevalóbb lány volt, akivel valaha is találkozott, mindig vidáman elfogadott mindent, amit az élet elé hozott. Néha kicsit nehéz volt vele ugyan, de soha nem panaszkodott vagy szomorkodott. Maggie is pontosan ilyen volt. Kicsit ijedten gondolt arra, hogy napok óta eszébe sem jutott Maggie. Maxie elbűvölő jelenléte nagyon távolivá tette a múltat, aminek épp ideje is. Elég nagy távolságot sikerült megtenniük, mióta otthagyták a bárkát. Egy dél felé haladó úton jártak, Northampton közelében, alig pár napra Londontól. Azzal, hogy észak felé is megtettek egy elég nagy utat a csatornán, úgy tűnt, sikerült lerázniuk Simmonst. Azóta nem találkoztak újabb kalanddal. Robin ennek örült is. Az, hogy Maxie-vel volt, és állandóan fegyelmeznie kellett magát, hogy ne érjen hozzá, épp elég kaland volt. Sikerült kordában tartania a vágyait azáltal, hogy magában elérhetetlennek képzelte, mintha férjes asszony lenne, vagy nagyon fiatal szűz lány, vagy a rokona. Ez elég jól bevált - legalábbis nem követett el olyasmit, amiért mentegetőznie kellett volna, de azért így is állandóan perzselően nyugtalanította a közelsége. Azt gyanította, hogy valójában az tartja vissza, hogy ha megint fegyelmezetlenül viselkedne, Maxie nagyon visszahúzódna, vagy

talán ott is hagyná. Lehet, hogy a lány is vágyik utána, de egyértelművé tette, hogy nála az ész uralkodik, és nem a teste. Egy villámlás cikázott át az égen, amit szinte azonnal hatalmas mennydörgés követett, félbeszakítva Robin töprengéseit. Rákezdett az eső is, nem szelíd, jellegzetes angol zápor, hanem olyan felhőszakadás, ami percek alatt bőrig áztatta őket. Maxie-nek kiabálnia kellett a zuhogó esőben: - Milyen messze van az a hely, amire gondoltál? - Nincs túl messze. - Robin megszaporázta a lépteit, már majdnem kocogtak. - Ez az eső semmiség. Ha tudni akarod, milyen a rossz idő, látnod kellett volna Napóleon visszavonulását Moszkvából. Maxie nevetett, mindig elszórakoztatták Robin kitalált történetei. Azt akarod mondani, hogy ott voltál a Grand Armée-val? Újabb mennydörgés robajlott. - Egy ideig - felelte könnyedén Robin. - De nem volt túl szórakoztató, úgyhogy elloptam egy lovat, és egyedül visszamentem Poroszországba. Maxie feltett egy-két fogós kérdést, amikre Robin azonnal rávágta az elég hihetetlen válaszokat, aztán hirtelen azt mondta: - Erre. Már majdnem ott vagyunk. Lekanyarodott a keskeny útról, és átbújt egy sövény résén. Maxie követte, és ott találta Robint egy magas kőkerítés mellett, amely mindkét irányba olyan messzire húzódott, ameddig csak a szem ellátott. Maxie csodálkozva megszólalt: - Lehet, hogy az agyam is elázott, de nem látok semmi olyan helyet, ahol menedéket találhatnánk. - Át kell másznunk a kerítésen. - Robin már fel is ugrott, és elkapta a kőfal felső szélét, aztán felhúzódzkodott és átvetette magát, majd leeresztette a hátizsákja pántját Maxie-nek, hogy kapaszkodjon bele. Maxie döbbenten azt mondta: - Mit művelsz? Ez nyilvánvalóan egy magánbirtok. - Igen, de a tulajdonos nincs itt, és a ház üresen áll - magyarázta Robin. Amikor Maxie továbbra is habozott, hozzátette: - Megígérem, hogy nem lesz semmi baj.

Maxie mérlegelte Robin magabiztosságát és a saját kételyeit. Mint mindig, Robin a maga módján őszintének látszott. Az jutott eszébe, mit gondolt róla, amikor legelőször találkoztak: olyan arc, amivel tucatnyi dolgot el tudna adni bárkinek, amire nincs szüksége. Egy bukott angyal. De Robin ítélőképessége ez idáig elég megbízhatónak bizonyult, bár a saját ítélőképessége már nyilván hagy maga után némi kívánnivalót, amiért megbízik benne. Végül megragadta a bőrszíjat, és felkapaszkodott. Lehuppantak a fal túlsó oldalán, ahol nagy fák álltak. A lombjuk némi védelmet nyújtott az eső ellen. Robin elindult egy alig kivehető kerti ösvényen. A talaj átázott és szivacsos volt a talpuk alatt. Végül kiértek a fák közül. Egy hatalmas villám hasította át az eget, egy pillanatra bevilágítva a tájat. Maxie megtorpant, szinte megijesztette a pompás kastély látványa, amely kirajzolódott a vihartól elsötétedett égbolt háttere előtt. Vannak épületek, amelyek kísértetiesnek és fenyegetőnek hatnak ilyen körülmények között, de ez nem ilyen volt. A Jakab korabeli kastély kis emelkedő tetején állt, szépen ápolt pázsit és virágoskert vette körül. Nem volt se túl nagy, se hivalkodó. Inkább kecses arányai voltak feltűnőek, és hogy úgy illeszkedik a környezetébe, mint egy drágakő a foglalatba. Nyugalmat árasztott, még így is, miközben a természet tombolt körülötte. - Robin, nem lenne szabad itt lennünk - mondta Maxie határozottan. - Vannak intézők és kapusok meg hasonlók, de mindegyiknek megvan a maga kis lakhelye. A ház teljesen üres - mondta Robin megnyugtatóan. - Senki nem fogja észrevenni, ha itt maradunk egy darabig. Maxie még mindig vonakodott. - Hogy lehetsz ilyen biztos benne, hogy üres? - Mindig jól megjegyzem az ilyen tudnivalókat - mondta Robin, megkerülve az egyenes választ. - Na, gyere. Nem tudom, te hogy vagy vele, de én megfagyok.

Miután körbenézett, hogy tényleg nem vette-e észre őket senki, Maxie elindult. - Mi a neve ennek a birtoknak, és ki a tulajdonosa? Ruxton. Hosszú éveken át az egyik nagy arisztokrata család második kastélya volt. Nagyon rendesen karbantartják, de szinte soha nem tartózkodnak itt - magyarázta Robin, miközben odakísérte Maxie-t a ház hátsó bejáratához. - Milyen kár - jegyezte meg Maxie, a barátságos homlokzatot szemlélve. - Valakinek laknia kéne benne. Az angol nemesség bűnösen pazarló. - Ezzel egyetértek. Megálltak egy hátsó ajtónál, amely a konyhába vezetett. Robin lenyomta a kilincset, de nem meglepő módon az ajtó zárva volt. Minden teketória nélkül levette a jobb csizmáját. Maxie nagy meglepetésére leszedte a sarkát, és elővett belőle két drótdarabot, aminek a végén furcsa alakú hurok volt. Megint felhúzta a csizmáját, aztán a kulcslyukba dugta a drótot. - Mi a fenét csinálsz? - kiáltott fel Maxie. - Nem nyilvánvaló? Amikor Maxie megint nyitotta a száját, Robin megrovóan rászólt: - Csendet kérek. Kijöttem a gyakorlatból, koncentrálnom kell. Azért olyan nagyon nem jöhetett ki a gyakorlatból, mert miután a második drótot is bedugta, egy perc alatt kinyitotta a zárat. Miközben kinyitotta az ajtót, Maxie olyan szúrós pillantást vetett rá, hogy azzal ölni lehetett volna. - A legrémesebb dolgokhoz értesz mondta mogorván. - De azért hasznosak. - Robin angyalian elmosolyodott. - Nem lennél szívesebben odabent a tűz mellett, mint kint az esőben? - Most megfogtál - motyogta Maxie, és belépett. A zsalus ablakok épp csak annyi fényt engedtek be, aminél látták, hogy a konyha rendes és üres. Tompán csillogó rézedények lógtak a szemben lévő falon, az asztal tisztára volt sikálva, de nem volt semmi jele, hogy bárki lakna is itt. Úgy tűnik, Robin információi helyesek. Azért Maxie kényelmetlenül érezte magát, miközben lerakta a hátizsákját a kőpadlóra, és lehámozta magáról a csuromvizes sapkát és köpenyt.

Robin egy ajtóhoz ment, amely mögött egy kis kamra nyílt. - Rakok tüzet. Ebben a viharban senkinek nem fog feltűnni, ha füstöl a kémény. Egyértelmű volt, hogy járt már itt régebben is. Talán ennivalót könyörgött a jószívű szakácsnőtől akkoriban, amikor még laktak is itt. Vagy vendégként járt itt, tiszteletre méltóbb fiatalkorában? Mindenesetre csak pár percbe telt neki, hogy meggyújtson egy lámpát, aztán megrakja a tüzet, és feltegye a vizet forrni. Maxie bőrig át volt ázva, és rázta a hideg. Hálásan húzódott a tűzhely mellé, hogy átmelegedjen. Robin megint eltűnt egy kis időre, aztán visszatért egy meleg vállkendővel, amit ráterített. - Találtam egy ládában egy csomó régi ruhát. Amíg forr a víz a fürdéshez, keresünk magunknak hálószobát? Maxie körbepillantott a konyhában. - Őszintén szólva, én inkább itt maradnék. Rémes így betörni valakinek az otthonába, még ha nem is laknak itt. - De hát ez nem az otthona senkinek évek óta. - Robin meggyújtott egy gyertyatartóban több gyertyát, aztán elmosolyodott, és intett Maxie-nek, hogy kövesse. - Gyere, nézz csak körül. Nem ártunk vele senkinek. Maxie követte, tudta, hogy ha így mosolyog rá, akkor a pokolba is követné. A pislákoló gyertyafényben is látta, hogy nagyon szép a ház, sokkal emberibb és barátságosabb, mint a changleigh-i kastély. Habár a legtöbb bútort porvédő huzat fedte, a formájukon így is látszott időtlen eleganciájuk. A mahagóniasztalokat csak le kéne törölgetni, és máris felelevenedne viasszal fényesített felszínük. A magas, zsalus ablakok alig várták, hogy beengedhessék a napfényt. Pompás keleti szőnyegek tompították a lépteik zaját. A zeneszobában Maxie leemelte a huzatot a csembalóról, és játszott egy futamot. A hangok csilingelve szóltak bizonytalan ujjai alatt. - Szomorú arra gondolni, hogy nincs senki, aki élvezné mindezt - mondta.

- Egy ilyen kastély évszázadokon át használható - felelte elgondolkozva Robin. - Ha pár évtizedig üresen áll, az csak kis közjáték. Ruxton régen valakinek az otthona volt, és egyszer majd megint az lesz. Maxie nagyon remélte, hogy igaza van. Felmentek az emeletre. A lépcső tetején egy kis kerek ablak nyílt, amit nem fedett zsalugáter, itt megállt és kinézett, hogy megcsodálja a környező dombokat. A táj nem volt olyan drámai, mint Durham környékén, de azért szép és hívogató. Összeszorította a száját. Hogy lehetséges, hogy a tulajdonosok nem akarnak itt lakni? És nincsenek szegény rokonaik, akiknek szükségük lenne otthonra? Megcsóválta a fejét, és Robin után sietett. Robin épp kinyitott egy ajtót, és belesett a szobába. Nagy volt, egy hatalmas baldachinos ággyal és rózsaszín szőnyeggel. - Ez megfelel éjszakára? Azt hiszem, ez a ház asszonyának a hálószobája. A nagyobbik hálószoba az az ajtó lesz. Maxie a fogadóban töltött éjszakára gondolt. - Azt akarod mondani, hogy egy ágyban aludni veszélyesebb, mint egy csűrben vagy szénakazalban vagy szőnyegrakományon? Robin kék szeme kivételesen elkomolyodva nézett rá. - Ez már bebizonyosodott egyszer. Azt hiszem, jobb lesz, ha én a szomszéd szobában alszom. Persze, ebben igaza van, gondolta Maxie. A pokolba vele. J^^axie már vagy huszadszor húzta feljebb az elegáns köntös ujját, nem akarta, hogy a vörös bársony belelógjon a tányérjába. A hangulata sokat javult az elmúlt három órában. Míg Robin megfürdött, addig ő összeütött valami meleg vacsorát a sonkából meg a zöldségekből, ami náluk volt. Az alkoholellenes elvei arra nem terjedtek ki, hogy ne főzzön borral, úgyhogy bőven adott belőle a raguhoz, és a szárított fűszerek segítségével, amiket a kamrában talált, csodákat művelt a meglehetősen egyszerű alapanyagokkal. Amikor rá került a sor, hogy megfürödjön a levendulaillatú, forró, mámorító vízben, addig Robin körbenézett a házban és összehordott mindenfélét, hogy kellemes hangulatot teremtsen a vacsorához. Az ebédlő túl nagy lett volna egy kettesben elköltött vacsorához, úgyhogy inkább a reggelizőszobában terített meg.

Kristálykelyhek, ezüst evőeszközök, finom porcelán csillogtak a gyertyafényben, egy porcelántálban kandírozott gyümölcs állt. A magántulajdon iránti szokásos érzéketlenségével hozott két bársonyköntöst is, amit felvettek, amíg a saját ruhájuk száradt. Amikor felöltötte a fényűző ruhadarabot a fürdő után, Maxie úgy érezte magát, mint egy hercegnő. Lenyelte az utolsó falatot, és elégedett sóhajjal hátradőlt, megint feltűrve a köntös ujját. Túlságosan nagy volt neki, az alját is a földön húzta, de tökéletesen megfelelt erre az őrült alkalomra. Frissen mosott haja ki volt bontva, mint egy kislányé, a lábát vastag gyapjúzokni melegítette. Úgy döntött, megpróbálja elengedni magát, pihenni és élvezni a luxust. Az a furcsa érzése volt. hogy a ház vendégszeretőén fogadja őket. Talán örült, hogy végre nem üresen áll, még ha csak átmeneti és törvénytelen vendégek is a látogatói. Lopva figyelte Robint. Rá remekül illett a köntös, és olyan árnyalatú kék volt, ami nagyon jól ment a szeméhez. A szín aranyszőke haját is kiemelte, és veszélyesen vonzó lett tőle. Ahogy a borospohár után nyúlt, a köntös szétnyílt a nyakánál. Maxie érdeklődve látta, hogy a kibukkanó szőrszálak vöröses árnyalatban csillannak meg a gyertyafényben, ahogy a szakálla is vörösesen nőtt. Miközben vizet töltött magának egy ezüstkancsóból, megjegyezte: - Ilyenkor azért jólesne elnyúlni egy karosszékben, egy pohár brandyvel a kezemben. - Miért ne tehetned meg? Azt senki nem mondta, hogy meg is kell inni. - Robin magasba emelte a kelyhét, amelyben a vörösbor utolsó kortyai voltak. - Igyunk a jövőnkre? Maxie elnevette magát, és ő is magasba emelte a teáscsészéjét. - Lehet teával inni valamire? - A szimbólumoknál a szándék a fontos, a részletek lényegtelenek jelentette ki Robin. Maxie egy pillanatig tétovázott. Valami furcsa, mély vágyakozás fogta el. Egyre inkább nehezére esett elképzelni, hogy elváljon Robintói, a hanyag vonzerejétől és a szeszélyes humorától. De a vele töltendő jövő inkább az álmok közé tartozott, és nem a lehetséges

fejlemények közé. Ha megpróbálná maga mellett tartani, az olyan lenne, mintha a szelet akarná a markába kaparintani. Szomorkásán elmosolyodott, felemelte a csészéjét, és egy gyors hajtásra kiitta a teát. Közben arra gondolt, hogy egy amerikainak nem lenne szabad bármiről is azt mondani, hogy lehetetlen. Miután öntött még magának teát, kiválasztott egy darab kandírozott gyömbért a porcelántálból. - Valamikor a sötét múltadban szerintem komornyik is lehettél - jegyezte meg az elegánsan megterített asztalra mutatva. - Nagyon jól csináltad. - Ami azt illeti, eltaláltad. Egyszer-kétszer szolgáltam komornyikként, sőt inas is voltam. Maxie meglepődött, ő nem gondolta komolyan. - Ez igaz, vagy megint csak viccelsz? - A színtiszta igazság - vigyorodott el Robin. Olyan nehéz elképzelni, hogy végeztem rendes munkát is? - Hát nem könnyű. - Maxie az asztalra könyökölt, a tenyerébe támasztotta az állát, és a hűvös patríciusi vonásokat tanulmányozta. Tulajdonképpen nem kéne meglepődnie. Még egy ilyen minden rendes munkától irtózó csavargónak is meg kell keresnie néha valamivel a kenyerét. - Biztos vagyok benne, hogy nagyon sikeres inas voltál. Úgy bele tudsz olvadni a környezetedbe, mint egy kaméleon. Habár könnyedén megtalálod a hangot bármilyen rangú emberrel, valahogy mindig kívülálló maradsz. Robin keze megpihent a borospoharán. - Túlságosan is jó megfigyelő vagy, Maxima. - Mielőtt Maxie bármit mondhatott volna, Robin folytatta: - Nemsokára Londonba érünk. Hogy tervezed, hol akarod kezdeni a nyomozást? - A fogadóban, ahol az apám meghalt. Biztosan van ott valaki a szolgák között, aki tud valamit mondani. És tudom néhány régi barátjának a nevét is, akiket meg akart látogatni Londonban. - És ha kiderítetted, amit lehet, utána mi lesz? - kérdezte Robin éles tekintettel. Maxie megrázta a fejét, és eljátszadozott az ezüst cukorfogóval, próbálta kibogarászni a belevésett cirkalmas monogramot.

- Gondolom, visszamegyek Amerikába, és próbálok állást találni egy könyvesboltban. Még nem igazán gondolkoztam rajta, a jövő olyan távolinak tűnik. A cukorfogóval egy kockacukrot pottyantott a teájába. - Nem, ez így nem igaz. Többnyire van valami halvány megérzésem arról, mit hoz a jövő. Nem olyan nagyszabású, mint valami prófécia, csak valami sejtelem, hogy egy dolog megtörténik vagy sem. Például amikor az apámmal utazgattunk, mindig tudtam, hogy elérjük-e a célunkat vagy sem. Amikor hajóra szálltunk Anglia felé, nem volt semmi kétségem, hogy épségben meg fogunk érkezni, és tudtam, hogy találkozni fogok az apám családjával. Egyébként amikor eljöttem a nagybátyám házából, akkor is éreztem, hogy el fogok érni Londonba. Robin kíváncsian megkérdezte: - És azt megérezted, hogy ennyi kalandban lesz részed útközben? - Nem, és azt soha nem gondoltam volna, hogy találkozok egy olyan valakivel, mint te. - Futólag rámosolygott Robinra. - De most hiába próbálok előrenézni, nem tudom elképzelni, mi fog törtenni. Egyik nyáron például az apámmal azt terveztük, hogy bejárjuk Albanyt. Nem volt semmi okom rá, hogy azt feltételezzem, nem fog sikerülni, de valahogy nem láttam magunkat ott. Aztán végül több hetet töltöttünk egy vermonti faluban, és Albany kimaradt abban az évben. Most is valami ilyesféle érzésem van. Robin összevonta a szemöldökét. - Miért, mit érzel? - Valami ürességet. Talán olyan fordulatot vesz a jövő, amit nem tudok elképzelni, mert annyira más a múlthoz képest - felelte töprengve Maxie. - Mindig tudtam, hogy nem fogom utazó könyvárusként tölteni az egész életemet, habár azt nem tudtam, hogy fog véget érni az életemnek ez a szakasza. De ahogy az apám bejelentette, hogy megyünk Angliába, tudtam, hogy soha nem fogok visszatérni a régi életemhez. - Sokféle intuícióval találkoztam már életemben, és megtanultam, hogy nem szabad figyelmen kívül hagyni a megérzéseket - mondta Robin. - Talán ha tudatosan megpróbálnád, jobban meg tudnád érezni, mi vár Londonban. Ha valami veszély leselkedik ránk, jobb lenne előre tudni, és felkészülni rá.

- Nem tudom, hogy ez lehetséges-e, de ki lehet próbálni mondta Maxie kicsit kételkedve. Lehunyta a szemét, hátradőlt, és maga elé képzelte Anglia térképét. Egy ezüstös út kanyargott Durhamtől déli irányba, és egyre fényesebb lett Yorkshire-ban, ahol Robinnal találkozott. És mi van Londonnal, Anglia lüktető szívével? Hagyta, hogy a gondolatai szabadon lebegjenek. Feketeség, káosz, fájdalom... Valami elképzelhetetlen. Felkiáltott és kiegyenesedett, és a keze úgy megrándult, hogy lesodorta az asztalról a teáscsészét meg a csészealjat, amelyek összetörtek a parkettán. Rábámult a cserepekre, és a szíve vadul vert. - Összetörtem - kábán csak ennyit tudott mondani. - A pokolba a csészével - mondta Robin, és már ott is termett mellette, és átkarolta. Ahogy Maxie a vállába fúrta az arcát, halkan megkérdezte: - Úgy érezted, valami szörnyűség fog történni? Maxie próbált belepillantani a fekete, félelmetes örvénybe, amely majdnem elragadta, de az elméje nem engedelmeskedett, mint egy rakoncátlan póni. - Valami... valami szó szerint elképzelhetetlen. Túl szörnyű, hogy felfogjam. Robin még szorosabban átölelte. - Lehet, hogy a saját halálod? Ha igen, holnap elcipellek ellenkező irányba, még ha oda is kell hogy kötözzelek egy lóhoz. Maxie megrázta a fejét. - Soha nem féltem a haláltól, úgyhogy ha a saját végzetemet érezném, az nem lenne ilyen félelmetes. Borzalmas gondolat ötlött fel benne. Lehet, hogy Robint fenyegeti valami veszély, és azt érezte meg? De ahogy megformálódott ez a gondolat, rögtön el is hessegette. A félelmének semmi köze Robinhoz. - Azt hiszem... azt hiszem, azt éreztem, ami az apámmal történt. - Nagyot nyelt - Habár gondolatban elfogadtam, hogy a nagybátyám keze esetleg benne lehet az apám halálában, a szívem mélyén nem tudtam elhinni. De ha tényleg ő a felelős, az megmagyarázná, miért olyan szörnyű érzés a jövő. Egy gyilkossági pernek beláthatatlan következményei lehetnének az egész családra, és sok ártatlan emberre is.

- És te ezt nem akarod, még akkor sem, ha a rokonaid nem voltak túl kedvesek hozzád. - Robin a lány álla alá nyúlt az ujjával, és felemelte az arcát, hogy ránézzen. - Azt hiszem, ostobaság megkérdezni, hogy nem akarod-e hagyni az egészet. Maxie összeszorította a száját. - Erről szó sem'lehet. Lehet, hogy nem sikerül kinyomoznom az igazságot, de ha meg se próbálom, soha nem bocsátanám meg magamnak. Robin bólintott, nem lepte meg a dolog. - Jól teszed, ha folytatod. Az igazság a legtöbbször nem olyan szörnyű, mint a félelmeink. Hátrasimította Maxie haját, aztán kifelé indult. - Megyek, főzök még teát. Aztán mesélek mindenféle abszurd történetet, hogy jól aludj. Elmosolyodott. - Rengeteg hihetetlen mesét tudok. Amikor elindult a konyhába, a kezében a kiürült teáskannával, Maxie még azt suttogta: - Köszönöm. Úgy érezte, hogy ha nincs is közös jövőjük Robinnal, amíg mellette van, szembe tud nézni bármivel, ami Londonban várja.

Huszonegyedik fejezet

Giles úgy becsülte, hogy ha Robin úgy dönt, hogy megállnak pihenni Ruxtonban, három-négy napba telik, hogy odaérjenek Markét Harborough-ból. Ő maga délnek indult, útközben kérdezősködve, de minden eredmény nélkül. A két szökevény eltűnt, mintha a föld nyelte volna el őket. Azt tervezte, a harmadik éjszakát már Ruxtonban tölti, de egy hatalmas vihar miatt az utak sártengerré változtak, és a kocsi olyan lassan tudott csak haladni, hogy szinte gyalogosan is gyorsabb lett volna. Giles bosszankodott, amiért túl sok időt pazarolt a hiábavaló kutatásra. Ha pár órával korábban feladja, akkor odaérhetett volna Ruxtonba még a vihar előtt. Most meg kell próbálnia szállást keresni a legközelebbi fogadóban. Ez elég komor kilátás volt. Ahogy a kocsi araszolgatott a sárban, azon kapta magát, hogy Desdemona Ross jár a fejében, aki ijesztő gyakorisággal foglalta le a gondolatait, ébren és álmában egyaránt. Nem volt biztos benne, mit tegyen ebben az ügyben, de valamit tennie kell, az biztos. A kellemes álmodozásnak az vetett véget, hogy a talpa alatt valami éles reccsenést hallott. A kocsi nagyot rándulva megállt, és az egész jármű veszélyesen oldalra billent. Giles felsóhajtott, és kimászott a szakadó esőbe. Még csak ez hiányzott, hogy lerobbanjon a kocsi! Odakiáltott a kocsisának, Wickesnek: - Megnézzük, mennyire komoly? Wickes átadta a gyeplőt Millernek, a fiatal szolgának, aki egyszerre töltötte be a fegyveres kísérő és az inas szerepét. Miután lemászott a bakról, odagázoltak a sárban, hogy szemügyre vegyék a kárt. - A tengely eltört, uram, nem lehet megjavítani - állapította meg komoran a kocsis. - El kell küldenünk Millert, hogy keressen egy kovácsot. - Giles lejjebb húzta a kalapját, hogy legalább ne folyjon a nyakába az esővíz. - Egy-két mérföldre lehetünk Daventrytől. Ott biztosan lesz kovács. - Épp el akarta küldeni Millert, amikor hirtelen lószerszámok csilingelése és egy kocsi kerekeinek zörgése ütötte meg a fülét. - Ez aztán a szerencse - kiáltott fel Wickes, és kilépett az útra, hogy leintse a közeledő járművet.

Nem szekér volt, hanem egy másik elegáns kocsi, a jellegzetes sárga szegéllyel. Giles arcára mosoly ült ki. Úgy látszik, igaz a mondás, mely szerint minden rosszban van valami jó. Ahogy a kocsi felé indult, egy magas női alak lépett ki az esőbe. Giles léptei felgyorsultak, és amikor közelebb ért, odakiáltott: Szálljon vissza, Lady Ross! Minek legyünk csuromvizesek mind a ketten? - Ne aggódjon, Wolverton, nem vagyok cukorból. Desdemona elmosolyodott. Hosszú szempilláján is esőcseppek ültek, és víz csöpögött kalapja széléről. - Végre alkalmam adódik, hogy most a változatosság kedvéért én mentsem meg magát. Hogy is szalasztanék el egy ilyen lehetőséget? Ha jól sejtem, eltört egy kerekük vagy a tengely. Giles bólintott. - Nagyra értékelném, ha ideküldenének valakit Daventryből, aki segítene rajtunk. - Miért nem jön velem? Az emberei is tudnak addig vigyázni a kocsira. Azt terveztem, megállok a Wheatsheafnél, ez egy elég tisztességes kis fogadó. Maga is vehetne ki ott szobát. - Desdemona szorosabbra húzta magán átázott köpenyét. - Ebben az időben úgysem lehet utazni. A gondolat, hogy együtt töltsön valamennyi időt a hölggyel, nagyon is csábító volt. Giles szólt az embereinek, hogy várjanak a kocsiban, míg megérkezik a segítség, aztán fogott egy kis táskát a holmijával, és követte Lady Rosst az ő kocsijába. Bemászott, és elhelyezkedett az ülésen. Amikor látta, hogy kettesben vannak, megkérdezte: - Mi történt a komornájával? - Az az ostoba leányzó összeszedett egy náthát, úgyhogy hazaküldtem. Desdemona félrehajtotta a fejét. - Amint látja, nem fogadtam meg a tanácsát, hogy menjek haza Londonba, és ölbe tett kézzel várjak, útközben összeakadtam egy-két emberrel, akik valószínűleg látták a szökevényeinket, de egyáltalán nem jutottam közelebb ahhoz, hogy meg is találjam őket. Maga milyen szerencsével járt? - Nagyjából ugyanez a helyzet nálam is. - Giles úgy döntött, nincs oka tovább hallgatni Ruxtonról. - Robinnak van egy kis kastélya Daventry közelében. Épp oda tartottam, hogy megnézzem, nem húzzák-e meg magukat ott pár napra. Lenne kedve esetleg velem jönni holnap? -

Hogyne. - Desdemona szárazon elmosolyodott. - Nyilván meglennének az előnyei, ha ketten együtt találnánk tájuk. Együtt. Ez egész jól hangzik, gondolta Giles. Daventryben kerestek egy kovácsot, aki hajlandó volt azonnal kimenni a kocsihoz, és nem is kért túl vérlázító összeget érte. Miután ezt elintézték, elmentek a fogadóba. Ahogy megérkeztek, Giles rögtön teát kért. A fogadós kiadta az utasítást, aztán bevezette őket egy kis különszobába. Giles levette a köpenyét, Desdemona pedig megállt a tűz mellett. Nagyon ismerős a helyzet - jegyezte meg. - Mindig fogadókban találkozunk. - Levette vizes kalapját, és megrázta a fejét. A haja leomlott a vállára, egész hajsátor, alaposan begöndörödve a nedvességtől. Giles gyönyörködve nézte, ahogy a nő szórakozottan végighúzogatta az ujjait a tűzvörös fürtök között, hogy próbálja kicsit elrendezgetni őket. Határozottan az volt az érzése, hogy neki nincs semmi kifogása a vörös haj ellen. Épp valami könnyed megjegyzést készült tenni, hogy nem tesz jót a hírnevüknek, ha folyton együtt látják őket fogadókban, de aztán elakadt a szava, amikor útitársnője levette a köpenyét. Sokat töprengett rajta, milyen lehet, ha nincs bebugyolálva annyi formátlan ruhadarabba, de most megtudta, és mintha villám csapott volna belé. úgy gondolta, elég molett, vonzó és nőies módon, de ez azt jelentette volna, hogy mindenhol telt. De Desdemona csak bizonyos helyeken volt telt. Átázott muszlinruhája szinte teljesen a testére tapadt, meglehetős részletességgel kirajzolva szemrevaló alakját. A lába hosszú volt és formás, és a derekának karcsúsága csak még jobban kiemelte az egyéb helyek drámai íveit és domborulatait. Különösen figyelemre méltó a... Giles gyorsan másfelé terelte gondolatait. Egy úriember legfeljebb annyit mondana, hogy szép nyaka van, mivel egyebekre nemigen lehet udvarias megjegyzést tenni. Igen, valóban... Lady Rossnak feltűnően szép nyaka van. És a többi is igazán elfogadható.

Desdemona rápillantott, és az arca megfagyott. - Maga bámul mondta- vádlóan. Ez így is volt. Giles a nő arcára emelte szórakozott tekintetét, és kicsúszott a száján: - Lady Collingwoodnak igaza volt. Desdemona arca olyan vörös lett, mint a haja. - Ezt nem sértésnek szántam - tette hozzá gyorsan Giles. - Maga nagyon vonzó nő. Nincs az a férfi, aki ne venné észre. - Azt akarja mondani, egyetért a sógornőmmel abban, hogy úgy nézek ki, mint egy könnyűvérű nőszemély - csattant fel Desdemona. - Mindkettőjüknek igaza van, mert pontosan így próbálnak bánni velem a férfiak. - Nedves köpenye után nyúlt, hogy megint beburkolózzon. A keserű szavakból a gróf kicsit jobban megértette, Desdemona miért ellenzi annyira, hogy a férfiak figyelmet szenteljenek neki. Levette a gyapjú kabátját, amelyet megvédett az esőtől a köpenye, és nem ázott el annyira. - Tessék, vegye fel ezt. Ez még száraz. Amikor Desdemona habozott, leggyengédebb hangján hozzátette: - Sajnálom, amit mondtam, nem akartam tiszteletlen lenni. Csak meglepődtem. Eddig igazán remekül álcázta magát. Desdemona óvatosan elfogadta a kabátot, mintha arra számítana, hogy a férfi rá fogja vetni magát. Magára terítette, és kicsit odébb húzódott. A kabátnak köszönhetően megint illedelmesebb lett a külseje, Giles nagy bánatára. Megérkezett a tea. Giles töltött egy csészével, és odavitte Desdemonának egy tányér süteménnyel. A nő először idegesen ült le, a széknek épp csak a szélén egyensúlyozva, de aztán kezdett kicsit megnyugodni, ahogy a tea átmelegítette, és Giles is tisztes távolságot tartott tőle. A gróf úgy döntött, ideje kideríteni, miért ilyen ideges, és megjegyezte: - Nem lehetett könnyű az első báli szezonja. Az ártatlanság általában védelmező ösztönt ébreszt, de az a fajta szépség, mint a magáé, könnyen ráveheti a férfiakat, hogy megfeledkezzenek magukról, főleg a fiatalemberek, akikben több a szenvedély, mint a türelem.

Desdemona a tányérjába bámult, és a süteményt piszkálgatta. - Az első alkalommal, amikor egy fiatalember tiszteletlenül viselkedett velem, amikor épp nem volt ott a gardedámom, rémes bűntudatom volt, csak arra tudtam gondolni, hogy mit csináltam rosszul, mivel bátorítottam. Végül rájöttem, hogy nem a viselkedésemmel van a baj. - Megrándult a szája. - Hogy megvédjem magam, elkezdtem egy hosszú, hegyes tűt hordani a kontyomba tűzve. - Már értem, miért van olyan rossz véleménnyel a férfinemről mondta Giles elgondolkozva. - És az első bál csak a kezdet volt, igaz? - Miért kérdez ilyeneket, Wolverton? Nem látom be, mi köze van a múltamhoz. - Desdemona felemelte a fejét, és kihívó tekintettel nézett rá. - Hacsak nem a szokásosnál kifinomultabb módon akar hangot adni a tisztességtelen szándékainak? - A szándékaim egyáltalán nem tisztességtelenek, sőt... nagyon is tisztességesek. Desdemona csodálkozva a férfira meredt, és nagy csörgéssel letette a teáscsészét. A tekintetük összekapcsolódott egy változékony pillanatig. Mind a ketten érezték, hogy akármi is következik ezután, innen nincs visszaút. Végül Desdemona szólalt meg. - Egyszer találkoztam a feleségével, még amikor ő volt elsőbálozó. Igazán gyönyörű volt, mint egy porcelánbaba. Giles is lerakta a csészéjét, hangtalanul. Most rajta a sor: ha ő faggatja a múltjáról Desdemonát, neki is joga van ugyanezt tenni. - Igen, Dianthe nagyon gyönyörű volt. - Különbözőbbek nem is lehetnénk. - Nagyon remélem, hogy ez tényleg így van - mondta Giles, és nem tudta leplezni a hangjában bujkáló keserűségét. - Ha nem így lenne, ez lenne életem második legnagyobb hibája. Desdemona bizonytalannak érezte magát az egész beszélgetés alatt, de a gróf szavai most kicsit megnyugtatták. Örült, hogy ugyanolyan sebezhető, mint ő. - Mitől romlott meg a házasságuk? Giles felállt, és nyugtalanul járkálni kezdett. - Nem túl érdekes történet. Fülig szerelmes voltam belé, amikor elvettem. El sem tudtam hinni, hogy engem választott annyi kérő közül. Giles megvonta széles vállát. - Teljesen idióta voltam, hogy nem jöttem rá,

miért: én voltam a legmagasabb rangú és legvagyonosabb az elérhető férfiak között. De nagyon ügyesen megjátszotta az édes ártatlanságot. Könnyű volt bedőlni neki. - De hát csak szerette magát! Nincs az az épeszű nő, aki hozzámenne egy olyan férfihoz, aki nem tetszik neki, amikor annyi közül választhat. Giles gúnyos arcot vágott. - Azt nem mondhatnám, hogy utált, de egy későbbi elbűvölő beszélgetésünk alkalmával bevallotta, hogy már a mézeshetek vége előtt halálosan megunt. Számított rá, hogy unatkozni fog mellettem, de arra nem, hogy ennyire. Desdemona összerezzent. A történet kegyetlensége túlságosan emlékeztette a saját házasságára. A gróf folytatta: - Dianthe igazi filozófus lélek volt. Akármilyen unalmas is voltam, hajlandó volt elviselni, cserébe a vagyonomért és pozíciómért. Hihetetlen tehetsége volt a pénzszóráshoz, és nagyon szeretett volna grófné lenni. - Belehalt a szülésbe, a kisbabával együtt, ugye? - Desdemona csak halványan emlékezett, hogy valamit hallott az esetről. - Igen. - Giles a kandallópárkánynak támaszkodott, és hoszszan belebámult a tűzbe. - Először úgy tűnt, a kisbaba életben marad. Amikor Dianthe már haldoklott, bevallotta nekem, hogy szinte biztosan nem az enyém a gyermek. Eléggé mentegetőzött. A nők az ő helyzetében többnyire igyekszenek egy jogos örököst a világra hozni, mielőtt élik a maguk életét. Ő is be akarta tartani az egyezségnek ezt a részét, de... hibák mindig becsúszhatnak. Desdemonába éles fájdalom hasított, annyira sajnálta. Életében először odament egy férfihoz, és vigasztaló mozdulattal megérintette, anélkül, hogy aggódott volna amiatt, hogy esetleg félreérti. A kezét a gróf karjára fektette, és azt mondta: - Igazán sajnálom. Nem érdemelte meg magát. Habár Gilesnak sikerült szilárd hangon megszólalnia, Desdemona érezte, hogy a karja milyen feszült az érintése alatt. - Az mindenesetre biztos, hogy nagyon eltérő elképzeléseink voltak arról, hogy mit várunk ettől a házasságtól. Katasztrofálisan cserbenhagyott

az ítélőképességem. - Alig hallhatóan még hozzátette: - És a legrosszabb az volt, hogy nem tudtam meggyászolni sem. - Megértem - mondta halkan Desdemona. - Amikor a férjem meghalt, megkönnyebbülést éreztem, bűntudatot, valami személytelen szomorúságot, amiért olyan értelmetlenül halt meg... Nagyon bonyolult érzések voltak. Giles felemelte a kezét, és egy pillanatig a nőén nyugtatta. - Soha nem találkoztam Sir Gilbert Ross-szal, de nagy szerencsejátékos hírében állt. - Elég sok mindent meséltek róla, és többnyire rosszakat. Most Desdemonán volt a sor, hogy a tűzbe bámuljon. Soha senkinek nem beszélt a házasságáról, de a gróf őszintesége megérdemelte, hogy hasonlóval viszonozza. - Belefulladt egy vizesárokba egyszer késő éjjel, részegen. Gyakorlatilag élete egyetlen helyes lépése az volt, hogy akkor halt meg, amikor épp jól ment a játék, úgyhogy volt elég pénz, hogy kifizessem az adósságait, és még maradt is egy kicsi. Egy nagynénémtől örökölt kis pénzzel együtt ez lehetővé tette, hogy független legyek. És rájöttem, hogy az özvegység sokkal jobban megfelel nekem, mint a házasság. Giles felsóhajtott. - Manapság olyan mesterkélt dolog az udvarlás. Nem csoda, hogy maga és én is olyan társat választottunk, akiről kiderült, hogy teljesen más, mint gondoltuk. - Ez nagyon igaz, habár tulajdonképpen nem is én választottam a férjemet. - A családja intézte a házasságot? - Nem, ha a bátyámra lett volna bízva, ő biztosan jobban választ. A londoni báli szezon alatt Sir Gilbert egyike volt a több komoly kérőmnek. - Desdemona keserűen elmosolyodott. - A vagyonom nem mérhető a magáéhoz, de azért tűrhető hozományom volt, és a férfiaknak tetszettem, még ha nem is tiszteltek különösebben. Gilbert kitartóan udvarolt, de tudta, hogy a bátyám soha nem fog hozzájárulni, ha megkéri a kezem. Úgyhogy egyik nap elhívott kocsikázni a parkba, és csak másnap reggel vitt haza. A gróf összevonta a szemöldökét. - Csak nem...

Desdemona megint a tűzbe bámult. - Nem, nagyon tiszteletteljesen bánt velem. Egy lakatlan házba vitt, vidékre, és égreföldre esküdözött, hogy halálosan szeret, és nem tud nélkülem élni. Én persze dühöngtem, de azért hízelgett is a dolog. Nagyon jóképű volt, én meg elég fiatal ahhoz, hogy azt gondoljam, milyen romantikus, hogy egy ilyen elbűvölő világfi fülig szerelmes belém. - Értem. Egy ujjal se kellett magához érnie, elég volt, hogy egy éjszakát egy fedél alatt töltött vele, gardedám nélkül, és kompromittálta. - Pontosan. Mindenki egyetértett, hogy nincs más választásom, mint hozzámenni. - Túl fiatal voltam, nem tudtam, hogy mindig van választási lehetőség, úgyhogy beletörődtem a sorsomba. - És ezért olyan eltökélt, hogy az unokahúga maga választhasson, bármi történik is? - Pontosan. Nem fogom hagyni senkinek, hogy belekényszerítse egy nyomorúságos házasságba. - Desdemona fogta a piszkavasat, és a parazsat piszkálgatta. - Ellen kellett volna állnom, de hát részben hízelgett, hogy Gilbert annyira akar engem, hogy ilyen kétségbeesett lépésekhez folyamodik. És eléggé tetszett is. Nagyon szórakoztató volt, és azt, hogy nem próbált erőszakoskodni, a szeretet jelének vettem. Sajnos nem volt benne több szeretet, mint a maga Dianthéjában. - Csak a hozománya érdekelte? - Ez volt a fő ok. De a pénz mellett... - Desdemona nagyot nyelt, nem volt biztos benne, hogy folytassa-e. A gróf bátorítóan, barátian átkarolta a vállát, amitől kicsit megnyugodott. - Egyszer részegen elmesélte, hogy összeírt egy listát azokról a lányokról, akiknek elég szép a hozományuk, de azért nem olyan feltűnően előkelőek és gazdagok, hogy úgysem kerülhet a közelükbe. Végül azért választott engem, mert... mert nekem volt a legnagyobb mellem. - Meglepte, hogy képes kimondani. Giles szó nélkül közelebb vonta magához. Desdemona érezte, hogy meg tudja érteni a megalázó tapasztalatokat, mivel volt része hasonlóban. - A házasság alapvetően mindig is üzlet volt, pénz cserébe az élvezetért. A férfi eltartja a nőt, cserébe az állandó elérhetőségért.

Nem túl hízelgő egyik fél számára sem. Nem volt nagy öröm a magam kárán megtanulni. - A karja még szorosabbra fonódott körülötte. - Magának olyan balszerencséje volt, hogy egy pénzsóvár és kéjsóvár alakkal akadt össze, ez különösen igazságtalan. - Ennyi a nagy romantika? A férfi azt a nőt választja, aki a legjobban felizgatja, a nő meg azt, aki a legjobban el tudja tartani? Alapjában véve igen, de ez csak a kezdet. Az emberek bonyolult teremtmények, és a jó házasság minden szükségletet és vágyat ki kell hogy elégítsen. - Giles lenézett a nőre, és szürke szeme jókedvűen megcsillant. - De a szeretet, a barátság és bizalom mellett az sem árt, ha fizikailag vonzónak találják egymást. Desdemona megint zavartan elfordult, de azért nem húzódott el a férfi karjaiból. - Már megint ott tartunk, hogy úgy festek, mint egy rossz lány? -. Nem igazán. Én soha nem találtam nagyon érdekesnek az ilyenfajta nőket, legalábbis egy-két óránál tovább. Maga épp ellenkezőleg, nagyon is érdekes. Csodálom az idealizmusát a politikai munkájában, és azt, amit az unokahúgáért tesz, akivel soha nem is találkozott. Szeretem az egyenességet. - Giles elnevette magát. - És azt is, hogy olyan könnyen elpirul, és mindig tudni lehet, mire gondol. A forró hullám, amely elöntötte Desdemonát, ezt azonnal meg is erősítette. Úgy érezte magát, mint egy zavart gyerek. - Az, hogy kedvelem és tisztelem magát, igazán jó alap. De azért egyáltalán nem bánom, hogy úgy néz ki, mint egy kurtizán. Desdemonának nevetnie kellett az abszurd logikán, amely eloszlatta minden félelmét a nem épp hölgyhöz illő külseje miatt. Talán életében először fordult elő, hogy egy férfi tetszése a kedvére való volt, és nem érzett benne semmi fenyegetést. Aztán az arcára emelte a tekintetét, és a lélegzete is elakadt attól, amit a tekintetében látott. Vágy volt benne, de gyengédség és szeretet is. Amikor a gróf lehajolt, hogy megcsókolja, meg sem próbált elhúzódni. Könnyű, simogató csóknak indult, ami annyira más volt, mint az erőszakoskodó fiatalemberek csókjai, akik annyiszor sarokba szorították lánykorában. A férje ritkán vette magának a fáradságot, hogy egyáltalán megcsókolja, csak a saját kielégülésével törődött De

Giles élvezte a lassú felfedezőutat. Az ajka lusta érzékiséggel súrolta a nő ajkát, olyan érzéseket ébresztve, amiket az soha nem ismert. Először csak hagyta, de aztán szerette volna viszonozni is. Átkarolta a férfi nyakát és hozzásimult. A testük úgy simult össze, mintha egymásnak lenne teremtve. Vele nem érezte magát vulgárisnak, túlságosan amazonnak, hanem olyannak, aki megtalálta a párját. Giles simogatni kezdte a nő hátát a kabát alatt, ami még mindig a vállára volt terítve. A keze átmelegítette a nedves muszlinruhán keresztül is. Nem is sejtette, mekkora visszafogottság kell, hogy uralkodjon magán, míg finoman hozzá nem ért a nyelvéhez a nyelve. Giles felnyögött, és magához szorította, olyan erővel, hogy egész megdermedt. Nem szerette azt az érzést, hogy ennyivel erősebb nála. Giles elengedte a karjaiból, és kicsit hátrább lépett. Levegő után kapkodva megsimogatta a kócos vörös fürtöket. - Sajnálom. Veszélyesen könnyű megfeledkezni magamról. Nem akartam megijeszteni. - Nem is ijedtem meg. Legalábbis nem nagyon. - Desdemona maga is egy kicsit bizonytalan volt. - És most mi lesz, Wolverton? Giles reménykedve, bizonytalanul rámosolygott. - Talán együtt tölthetnénk egy kis időt, megismerhetnénk egymást, eldönthetnénk, hogy összeillünk-e? - Ez jól hangzik - helyeselt Desdemona, de közben érezte, hogy idegesen megborzong. - De ez időbe fog telni. Ahogy már mondtam, én élvezem a függetlenséget. - És a magányt is élvezi? - kérdezte halkan Giles. Desdemona a földet bámulta, és megrázta a fejét. - De akkor csináljunk mindent őszintén. Ha úgy döntök, hogy nem tudnám elképzelni, hogy még egyszer férjhez menjek, nyíltan meg fogom mondani. És ha maga úgy dönt, hogy kibírhatatlan fúria vagyok, a szemembe kell mondania. Nem szeretném, ha azt hinné, hogy ezek után kötelessége feleségül venni, csak mert felébresztette a reményeimet. Azt mondják, Wellington is így nősült meg, aminek rémes következményei lettek. - Egyetértek. A józan esze az, amit annyira szeretek magában. Nem szólíthatna Gilesnak? - A szája megrándult. - Dianthe mindig

Wolvertonnak hívott, ami érthető is, mert a lordi címemhez ment feleségül. - Micsoda ostoba nőszemély lehetett. Hát jó, Giles. Elgondolkozva nézett a férfira. - Gondolja, hogy képes lenne rá, hogy Desdemonának szólítson, nevetés nélkül? - Az nem biztos. Giles szemében nevetés csillant. - Amikor ugy rám rontott Wolverhamptonban, eszembe jutott, hogy meg tudom érteni Othellót, amiért megfojtotta Desdemonát. Ez azóta is átfutott a fejemen egyszer-kétszer. - Ez igazán nem szép magától. - Desdemona próbált komoly maradni, de nem tudott ellenállni a nevetésnek. Milyen buta liba lehetett az a Dianthe, ha unalmasnak találta Gilest. - Megtudhatnám, min kacarászik? - Érett és komoly özvegy vagyok, nem szokásom kacarászni - igazította helyre Desdemona, aztán a férfi vállába fúrta a fejét, hogy elfojtsa a kuncogást.

Huszonkettedik fejezet

Robin igazat mondott: tényleg hihetetlen mennyiségű mulatságos történetet tudott. Mire indultak lefeküdni, Maxie annyit nevetett, hogy már alig emlékezett a sötét aggodalomra, amit akkor érzett, amikor a jövőt próbálta kifürkészni. Egymásba karolva mentek fel az emeletre. Robin egy gyertyát vitt, Maxie pedig jól felemelte a vörös bársonyköntös szélét, hogy el ne botoljon, és ki ne törje a nyakát. Robin bekísérte a hálószobájába, és meggyújtotta az ágy melletti gyertyát, aztán sarkon fordult, hogy induljon a szomszédos szobába. A gyertyafény éles árnyékokat vetett az arcára, megvilágítva a vésővel faragott vonásokat. A bő kék köntösben úgy festett, mint egy középkori várúr, mintha a múltból lépett volna elő. A legkívánatosabb férfi volt, akit Maxie valaha is látott. Önkéntelen mozdulattal odasimította a kezét a mellkasára, a csupasz helyre, amely kilátszott a köntös nyílásában. Robin szívverése felgyorsult a tenyere alatt, és csak úgy lüktetett köztük a nyers vágy. Maxie kiszáradt szájjal megkérdezte: - Kin van a sor, hogy józan legyen? - Azt hiszem, rajtam. - Robin megérintette a lány haját, és hagyta, hogy a csuklójára fonódjanak a selymes fürtök. Aztán felemelte Maxie kezét, és megcsókolta az ujjai hegyét. - Ne felejtsd el, itt leszek a szomszéd szobában. Ha rosszat álmodnál, csak hívj, rögtön itt vagyok. - Tudom. - Maxie erőszakkal elfojtotta a késztetést, hogy megkockáztasson egy jó éjszakát csókot. Hátrább lépett, és elkezdte copfba fonni a haját, a lefekvéshez készülődve. - Szép álmokat. Miután Robin becsukta a két szobát elválasztó ajtót, Maxie levette a köntösét és bebújt a puha, tiszta ágyba. De a kényelem ellenére sehogy sem jött álom a szemére, és ennek nem volt semmi köze a felkavaró látomásokhoz a sötét jövőről. Egyszerűen csak a baldachinos ágy nagyon széles volt, túl hideg és túl üres. Hasra fordult, és bosszúsan fel veregette a párnát, hátha így kényelmesebb lesz. Habár a bölcsesség azt kívánta, kerülje a

bizalmaskodást Robinnal, a bölcsesség nem volt túl jó társ éjszakára. Az, hogy ennyire nehezére esik külön lenni tőle, egymagában megerősítette, hogy nem hagyhatja figyelmen kívül, amit érez iránta. Egy órán keresztül forgolódott és hánykolódott, de egyáltalán nem érezte magát álmosabbnak. Bosszúsan felült, és töprengeni kezdett. Talán ha kinyitná a két szoba közötti ajtót, akkor közelebb érezné magához Robint, és nem lenne ilyen egyedül... Kimászott a magas lábakon álló ágyból, és odalopakodott az ajtóhoz, kicsit megborzongva a vékony muszlin hálóingben. Odakint megint esett, és a levegő úgy lehűlt, hogy a New England-i novembert juttatta az eszébe. Halkan kinyitotta az ajtót, és hegyezte a fülét, remélve, hogy az ablaktáblán kopogó esőcseppek ellenére is meghallja Robin lélegzésének vigasztaló neszét. Meg is hallott valamit, de a hang egyáltalán nem volt vigasztaló. Robin kapkodva, fuldokolva vette a levegőt, mint az első éjszakán, amikor a páfrányágyon aludtak a lápon. Akkor azt mondta, valami rémálma volt, de azóta egyszer sem fordult elő vele. Az ágy megnyikordult, ahogy hánykolódott. Aztán beszélni kezdett valami idegen nyelven. Hajlékony tenor hangjában szomorúság csengett. Maxie összevonta a szemöldökét, és belépett a szobába. Robin mintha németül beszélt volna. Bár Maxie nem tudott németül, két szót felismert: B/ut és Mord. Vér és halál. Robin hirtelen felkiáltott, olyan élesen, hogy Maxie-t akkor is felébresztette volna, ha a csukott ajtó mögött alszik. - Nein! - aztán vadul hadonászni kezdett, mintha valami láthatatlan ellenséggel hadakozna. Maxie ijedten odasietett, leült a széles ágy szélére, és Robin vállára tette a kezét, hogy felébressze. Robin az érintéstől villámgyorsan felült, és mielőtt Maxie megszólalhatott volna, megragadta a vállát, és lenyomta az ágyra. Derékig meztelen volt, és csupa verejték, zihálva kapkodta a levegőt, és a karja úgy Maxie nyakára szorult, hogy a lány alig jutott lélegzethez. Rémisztő volt érezni az izmai erejét. Ha küzdeni kezd, még megfojtja vagy eltöri a nyakát. Próbált teljesen mozdulatlanul

feküdni, aztán vett egy nagy levegőt, már amennyire tudott elszorított torkával, és jó hangosan megszólalt: - Robin, ébredj fel! Ez csak álom volt! Egy félelmetes pillanatig még erősebb lett a szorítás a torkán, annyira, hogy egy szót sem tudott volna kinyögni. Aztán Robin kezdett magához térni, és még mindig csukott szemmel azt suttogta. - Maxie? - Igen, én vagyok - sikerült kinyögnie. Robin azonnal elengedte, és a hátára fordult. A bőre kísértetiesen sápadt volt a sötétségben. - Jézusom, ne haragudj - suttogta rekedtesen. - Jól vagy? Maxie hálásan nagy levegőt vett. - Nincs semmi baj. - Felült, és az ágy melletti asztalkához hajolt, hogy meggyújtson egy gyertyát, aztán visszafordult Robinhoz. Nagy rémületére azt látta, hogy egész testében reszket. Ösztönösen vigasztaló mozdulattal átkarolta. Robin olyan kétségbeesett szorítással válaszolt, hogy úgy érezte, elroppannak a bordái. A mellére vonta a fejét, mint egy kisgyerekét. Arra gondolt, talán maláriát szedett össze az utazásai során, és megkérdezte: - Ez valami lázroham? - Nem. - Robin hangja remegett az erőfeszítéstől, hogy nyugodtan tudjon beszélni. - Csak egy rémálom. Maxie a fejét simogatta. - Nincs olyan, hogy „csak egy rémálom". Az indiánok nagyon jól tudják, hogy az álmok és a lidércnyomások a lélek legmélyéből fakadnak. Mi nyugtalanít? A csend olyan hosszúra nyúlt, hogy Maxie már arra gondolt, Robin fog-e egyáltalán válaszolni, de végül alig hallható hangon megszólalt: - Csak a szokásos dolgok: az árulásaim és a bűneim. Megöltem olyan embereket, akik más időkben talán a barátaim lehettek volna. Hátborzongató volt a komor hang. Maxie-nek az jutott eszébe, amikor Harrison rajtakapta őket a csűrjében. Robin nagyon szakavatottan mesélt a háborúról, bár azt nem mondta, hogy ő is katona lett volna, viszont nem is tagadta. - Tényleg a hadseregben szolgáltál? - kérdezte. - Soha nem voltam katona. Nem ilyen tiszta munkát végeztem felelte keserű humorral Robin. - Ha nem katona voltál, akkor micsoda? - Kém. - Robin hátradőlt a párnán, és remegő kézzel megtörölgette az arcát. - Tizenkét éven

át, alig húszéves koromtól. Hazudtam, loptam, gyilkoltam... Igazán nagyon jól értettem hozzá. Maxie azt a megdöbbenést érezte, mint amikor teljesen váratlanul szembesülünk egy hihetetlen ténnyel, amely olyan nyilvánvalóan igaz, hogy semmi kétségünk nem lehet felőle. - Ez sok mindent megmagyaráz. És én még azt hittem, egyszerű, mezei tolvaj vagy szélhámos vagy. - Sokkal jobb lenne, ha egyszerű bűnöző lennék. Akkor kevesebb kárt okoztam volna. - Torz arcok kezdtek lebegni a szeme előtt, ismerősök és egész légiónyi ismeretlen, akik azért haltak meg, mert ő továbbított valami információt. Még jobban elfogta a reszketés, olyan kétségbeesett érzése volt, mintha darabokra akarna hullani a teste. Még soha nem volt része ennél rosszabb pánikrohamban. Azt kívánta, bárcsak Maxie ne látná a gyengeségét, de nem tudta megállni, hogy ne kapaszkodjon belé, mint egy mentőövbe a háborgó érzelmek tengerén. Mielőtt rárontottak volna a rémképek, Maxie megint megszólalt. Halk hangja kivonta a fájdalomból, amibe majdnem belefulladt. Egy tolvaj csak a saját hasznáért dolgozik. Nem hiszem, hogy te egyszerű kapzsiságból lettél volna kém. - Az igaz, hogy a kémkedésből nem lehet meggazdagodni. Azért fogtam bele, mert úgy gondoltam, a Napóleon elleni küzdelem jó ügy, és a kémkedéssel én is hasznossá tehetem magamat. De ahogy telt az idő, egyre inkább tudatában voltam, hogy véres lett a kezem... Maxie félrehajtotta a fejét, selymes haja súrolta a férfi arcát, a levendula kesernyés illatát árasztva. - Meséld el, hogy kezdődött. Ha jól sejtem, nem kémkedés szakra jártál Oxfordban. - Ami azt illeti, Cambridge-ben végeztem. A második évem után történt, hogy egy évtizede először béke lett a kontinensen, úgyhogy úgy döntöttem, a szünetben Franciaországba utazom.

De hamarosan rájöttem, hogy csak idő kérdése, hogy mikor tör ki újra a háború. A véletlennek köszönhetően a tudomásomra jutott valami, amiről úgy gondoltam, hogy érdekelné a külügyminisztériumot, úgyhogy továbbítottam az információt egy távoli unokatestvéremnek, aki akkoriban épp ott dolgozott. Lucien azonnal odautazott Párizsba, hogy beszéljen velem. Nagyon fontosnak találta, amit megtudtam, és felvetette, hogy mi lenne, ha ott maradnék Franciaországban a háború újbóli kitörése után is. Az anyám skót volt, úgyhogy befogadtak a skót közösségbe, amely a sikertelen 1745ös jakobita felkelés kudarca után Párizsba menekült, és ott telepedett le. Mivel gyűlölték Napóleont, kitűnő szövetségeseim lettek. Robin mindig csodálta az unokabátyját: hízelgett neki, hogy elnyerte Lucien helyeslését. Gyerekkorában ritkán volt része ilyesmiben, és csábítóan könnyű volt meggyőzni magát, hogy valami bátor és értékes dolgot cselekszik. - Eleinte szinte játék volt az egész. Túl fiatal és komolytalan voltam, hogy rájöjjek: apránként eladom a lelkemet. - A fojtogató pánik megint szorongatni kezdte a torkát. - Mire megértettem, mit teszek magammal, már nem is maradt belőle semmi. - Érdekes metafora - mondta halkan Maxie -, de nem egészen találó. Azt elfelejtheti az ember, hogy kell megtalálni a lelkét, de nem tudja elveszíteni, eladni vagy elosztogatni. Robin keserűen elmosolyodott. - Olyan biztos vagy ebben? Meglehetősen. - Maxie megfogta a kezét, és a pánik ettől kicsit enyhült. - Ha nem lenne lelked, nem tudnál szenvedni a lelkiismeretfurdalástól, amit most érzel. Tapasztalatom szerint az elszánt gazemberek nagyon jól alszanak éjszakánként. - Ha ezt vesszük mércének, akkor én egy szent vagyok - jegyezte meg Robin. - Egyszer azt mondtad, hogy Maggie a bűntársad volt. Akkor elgondolkoztam, hogy ez mit jelent. Ő is kém volt? - Igen. Az apját francia katonák ölték meg. Maggie-nek én segítettem megszökni előlük. Nem volt rá semmi oka, hogy visszatérjen Angliába, úgyhogy velem maradt, és partnerek lettünk. Én sokat utazgattam a

kontinensen, de az otthonom mindig az volt, ahol Maggie lakott, többnyire Párizsban. - Bajtársak és szeretők - mormolta Maxie. - Szóval ő tartotta össze az életedet. Amikor elhagyott, minden széthullott. Robin bólintott. - Amíg együtt voltunk, képes voltam rá, hogy uralkodjak a leggonoszabb démonaimon. Csak később kezdtem szétesni. Honnan tudtad? - Női megérzés - felelte Maxie meglehetősen szárazon. - Gondolom, akkoriban játszottál komornyikszerepet, amikor valami információ után szaglásztál. - Pontosan. Az emberek hajlamosak rá, hogy észre se vegyék a szolgákat, mintha ott se lennének. Egy komornyik vagy egy inas mindenről tudomást szerezhet, ami a házban zajlik. Maxie közelebb bújt Robinhoz, és magukra húzta a takarót. jólesett a melegség, Robin eddig észre sem vette, mennyire át van fagyva. De a melegség inkább Maxie-ből sugárzott. Maga volt a gyengédség és a józan ész, a melle puhának érződött a vékony mg alatt, a keze lágy volt és megnyugtató. - Csak most kezdem sejteni, hogy az abszurd meséidnek nagy része igaz is lehet - mondta Maxie. - Tényleg közös cellában voltál Konstantinápolyban egy kínai matrózzal? Robin halványan elmosolyodott. - Ez a színtiszta igazság. Li Kwantól tanultam néhány fantasztikus küzdési technikát, amik többször is megmentették az életemet. Együttes erővel sikerült megszöknünk arról a pokoli helyről. - Na és Napóleon visszavonulása Moszkvából? Robin fuldokló kis hangot adott, és megint reszketni kezdett, mintha még mindig a csontjaiban érezné a jeges szibériai szél hidegét. Maxie szorosabbra fonta körülötte a karját. - Érthető, hogy ezek az emlékek szörnyűségesek. De a munkád segített a hazádnak, és talán életeket mentettél meg azzal, hogy hozzájárultál, hogy korábban véget érjen a háború. - Lehet. De amit tettem, sokszor csak triviális apróság volt. Robin szája megrándult. - Kétes karrierem egyik nagy diadala az volt, hogy

sikerült arra a nem túl bonyolult következtetésre jutnom, hogy Bonaparte azt tervezi, hogy lerohanja Oroszországot, amire onnan jöttem rá, hogy egy csomó Oroszország földrajzáról szóló könyvet tartott a dolgozószobája polcain. Maxie halkan füttyentett. - Lehet, hogy a következtetés egyszerű volt, de hogy a csudába tudtál bejutni a császár dolgozószobájába? Jobb, ha nem tudod. Maxie kisimította Robin homlokából izzadságtól nedves haját. A szeme sarkába mély ráncok ültek ki. Most először látszott tényleg annyi idősnek, amennyi valójában. - Háború volt - mondta Maxie együtt érzően. - Szörnyű lehetett, ha meg kellett ölnöd valakit, hogy bejuss oda, de nem különbözik attól, mintha egy ellenséges katonát kellett volna agyonlőnöd a csatatéren. - Nem gyilkosság volt az ára, hanem csábítás - mondta Robin önutálattól terhes hangon. - Volt ott egy csúnyácska, félénk, de nagyon kedves szobalány. Szegény Jeanne olyan hálás volt az udvarlásomért... Megjátszottam, hogy lojális francia katona vagyok, aki épp a sebesüléseiből lábadozik, és elhitettem vele, hogy nagyon szeretném látni a helyet, ahol az imádott császárom dolgozik. Nem volt nehéz rábeszélni, hogy engedjen be. - Robin ujjai megszorították Maxie karját úgy, hogy szinte fájt. - Gyűlöltem, hogy így ki kell használnom a nőket, aljas célokra használva fel azt, ami a legszentebb kéne hogy legyen férfi és nő között. De azért megtettem, isten bocsássa meg. - Vannak férfiak, akik puszta szórakozásból tesznek tönkre nőket. Neked legalább okod volt rá - mondta halkan Maxie. - Jeanne megtudta valaha is, hogy csak kihasználtad? - Nem. Azt mondtam neki, hogy áthelyezik az ezredemet Ausztriába, és kedvesen elbúcsúztam tőle. Sírt, és imádkozott értem, hogy ne essen bajom. Még most is látom magam előtt az arcát. - Robin hangja elcsuklott. Maxie-nek a szíve is belesajdult, úgy sajnálta a szegény, kedves és csúnya Jeanne-t, és Robint is, akinek a saját becsületkódexét kellett elárulnia. De biztosan volt a dolognak jó oldala is.

- Jeanne talán sírt, amikor elveszített, de biztos vagyok benne, hogy csodákat tett az önbizalmával az a tudat, hogy egy ilyen férfinak kellett. Amikor Robin válaszolni akart, Maxie a szájára tette a mutatóujját és elhallgattatta. - Elárultad, ez igaz. De boldogságot is adtál neki, és meghagytad a büszkeségét és a méltóságát. - Az, hogy soha nem voltam szükségtelenül kegyetlen, még nem igazolja a cselekedeteimet - mondta hűvösen Robin. Maxie összeráncolta a homlokát az erőfeszítéstől, ahogy próbálta a helyébe képzelni magát. - Az erkölcsi érzék hiánya nagy előny egy kém számára. Olyan valakinek, mint neked, aki alapjalián véve becsületes, nyilvánvalóan szörnyű lehetett. Hogy sikerült ennyi éven át kibírni? Robin nagyot, reszketőset sóhajtott. - Valahogy úgy néztem
váljon, gyógyító fénynek kell beáradnia a lelke közepén honoló sötétségbe. Maxie megborzongott, tehetetlennek érezte magát. Rubinnak valaki erősebbre és bölcsebbre lenne szüksége, de most nincs más, csak ő. Ha még mélyebbre vájkálna a fájdalmas emlékekbe, mindkettőjüknek csak ártana vele. De Robin gyógyulása kedvéért meg kell próbálnia, még ha az lesz is a vége, hogy meggyűlöli őt. Lehunyta a szemét, és hagyta, hogy a lelke szabadon lebegjen a széllel és az esővel, amely megtisztította az éjszakai eget. Majd miután egy kis erőt gyűjtött, kinyitotta a szemét.

Huszonharmadik fejezet

Halkan megszólalt: - Mondd el a többit is, ami gyötör, Robin. Robin szaggatottan felsóhajtott. - Már így is túl sokat mondtam. - Azt hiszed, gyenge vagyok az igazsághoz? Nem széltől is óvott, ártatlan angol lányka vagyok, aki most került ki az iskolapadból. Épp eleget láttam az életből, hogy megértsem, milyen az, ha valaki nehéz döntésekre kényszerül. - De te talpig becsületes vagy. Hogy lennél képes nem gyűlölni engem? - kérdezte kétségbeesetten Robin. Mert szeretlek. A szavak Maxie lelke legmélyéből fakadtak, és olyan erővel törtek fel, hogy nehéz volt nem kimondani őket. De sikerült visszanyelnie, mert Robinnak most erre van a legkevésbé szüksége: kéretlen szerelmi vallomásokra. Inkább csak annyit mondott: - Én kedvelem a csirkefogókat, főleg a tisztességeseket. Mióta együtt vagyunk, sok jót tettél, és semmi különösebben rosszat. Megmentetted Dafydd Jones életét. Megakadályoztad, hogy megöljem Simmonst, amiért nagyon hálás voltam, amikor kicsit lecsillapodtam. - Megcsókolta Robin halántékát, érezve, milyen erősen lüktetnek rajta az erek. - Mondd el, mit tettél, Robin. Ha megosztod a terhet, könnyebb lesz. - Olyan sok minden volt... - suttogta Robin. - Véget nem érő hazugságok. Informátorok, akik nekem dolgoztak, de elfogták őket, és szörnyű halállal lakoltak. Egy francia őrnagy, akit megöltem, mert kitűnő katona volt, és a végtelenségig képes lett volna egy fallal körbevett spanyol várost védeni az ostrom ellen. - Az informátoraid nyilván ugyanúgy tisztában voltak a kockázattal, mint te. Ami az őrnagyot illeti... - Maxie kicsit habozott, gondosan megválogatta a szavait. - Egyetlen rendes ember sem örül, ha ilyet kell tennie, de egy ostrom szörnyű dolog, és gyakran szörnyű mészárlással végződik. Ezt megakadályozta, amit tettél? - Miután a parancsnokuk meghalt, a katonák visszavonultak, es harc nélkül feladták a várost. Sok életet megmentettünk, ami 10 volt. De semmi nem igazolhatja, hogy megöltem egy tisztességes embert, aki csak a

kötelességét teljesítette. Párszor találkoztam vele, és még kedveltem is. - Robin törésektől eltorzult keze szétnyílt és összecsukódott, a körmei belevájtak a takaróba. Kedveltem, és mégis belelőttem egy golyót a hátába. - Jaj, Robin - mondta szomorúan Maxie. - Már látom, miért mondtad, hogy az egyszerű háború tisztább lett volna. A katonák számára egyszerűbbek a dolgok, a felelősség mindig parancsnokaik kezében van, nem nekik kell dönteni. A te munkád sokkal nehezebb volt. Gyakran választanod kellett kétféle rossz között, egy olyan világban, ahol minden szürke, és nem egyértelműen fekete vagy fehér, és soha nem lehettél biztos benne, hogy jó döntést hoztál-e. Tizenkét ilyen év bárkinek sok lenne. - Hát nekem sok volt, az biztos. A távolból mennydörgés hallatszott, és a hideg eső még keményebben verte az ablaktáblákat. Maxie úgy érezte magát, mintha bekötött szemmel kéne átvágnia egy mocsáron, ahol egyetlen rossz lépés is katasztrófához vezethet, de azért megkérdezte: - Ez a gyilkosság a legrosszabb, amiért felelősnek érzed magad? Robin megint reszketni kezdett, de nem felelt semmit. Maxie még határozottabban megkérdezte: - Mondd el, Robin. Talán kevésbé fog gyötörni, ha elmondod valakinek. - Nem! - Robin ki akarta tépni magát Maxie karjaiból. Maxie szorította, és nem engedte el. - Mondd el - makacskodott. - Poroszországban történt. Megszereztem egy példányt a készülő békeszerződésből, aminek súlyos következményei lettek volna Angliára nézve. Maxie felidézte, mit tud a háborúról. - A tilsiti béke, amikor Franciaország és Oroszország titkos szövetséget kötöttek abban a reményben, hogy térdre kényszerítik Angliát? Robin kicsit hátrahajtotta a fejét, és a lány arcába nézett. - Amerikai létedre elég jól tájékozott vagy az európai ügyekben. - Az apámat érdekelte a téma, úgyhogy együtt követtük a háborús híreket. Sikerült megtudnod, mi állt a szerződés titkos cikkelyeiben? - Alig pár órával azután, hogy aláírták. - Robin kesernyésen

elmosolyodott. - Mondtam már, elég jól értettem a dolgomat. De az információ megszerzése semmiség volt ahhoz képest, hogy el kellett juttatni Angliába. A franciák hamarosan felfedezték, mi történt, és a nyomomba eredtek. El kellett jutnom Koppenhágába, úgyhogy napokon át nyugati irányba lovagoltam, minden lehetséges trükköt felhasználva, hogy megszökjek előlük. Végül, amikor biztos voltam benne, hogy sikerült lerázni őket, megálltam, hogy pihenjek egy kicsit. A lovam már félholt volt, és én sem voltam sokkal jobb állapotban. Ismertem a környéken egy családot, jómódú gazdák voltak. Gyűlölték a franciákat, és már régebben is előfordult, hogy segítettek nekem. Robin hangja megbicsaklott. - Úgy fogadtak, mint rég nem látott fiukat. Elmondtam nekik, hogy üldöztek, de megszöktem, es már nem vagyok veszélyben. Biztos voltam benne, de katasztrofálisan tévedtem. - A franciák rád találtak? Robin bólintott. - Több mint tizenkét órát aludtam egyhuzamban. Herr Werner ébresztett fel másnap reggel, amikor megtudta, hogy francia katonák átkutatják a környéket. Azt mondtam, azonnal elmegyek, és kisiettem az istállóba, de a lovamat nem találtam ott. Aztán belém hasított, hogy sehol nem láttam Willit, a legkisebb fiukat. Tizenhat éves volt, nagyjából olyan magas és olyan testalkatú, mint én, és ugyanilyen szőke. Rajongott értem, hősnek tartott. Amikor megláttam, hogy eltűnt a lovam és a nyergem, szörnyű rossz előérzetem támadt, hogy Willi bajba került. Kirohantam az erdőbe, az országút felé, hogy megkeressem. Behunyta és összeszorította a szemét. - De már túl késő volt. Maxie érezte, hogy benne is visszhangzik a fájdalma, de tudta, hogy rá kell vennie, hogy mondja végig a történetet. - És mi történt? - Willi el akarta csalni a katonákat a farmjuk környékéről. Egy domb tetején álltam, ahonnan végig tudtam nézni az egész üldözést. Szándékosan hagyta, hogy egy csapat francia lovas katona észrevegye. Az én lovamon lovagolt, olyan színű kabátban, mint az enyém, és fedetlen fővel volt, messziről virított az az átkozott, félreismerhetetlen szőkesége. Ahogy meglátták, rögtön uldözni kezdték. Willi próbált elmenekülni előlük. Nagyon jó lovam volt, és

Willi meg is menekülhetett volna, de akkor a másik irányból is megjelent egy újabb francia csapat. Amikor Willi rájött, hogy csapdába került, bevágtatott az erdőbe, de akkor már túl közel voltak hozzá a franciák. Hamar utolértek. Esélyt sem adtak, hogy megadhassa magát, egyszerűen rálőttek. Legalább egy tucat golyó találta el. - Robin megrázkódott, vetejtékes volt a homloka. - Az erdőt átszelte egy kis folyó, amely egy mély szakadékban húzódott. Willi belezuhant a lóval együtt. Robin Maxie vállába fúrta a fejét, és reszketett, mint aki az összeomlás határán áll. Maxie nem kérdezett többet, csak megsimogatta, és halk, vigasztaló szavakat suttogott az anyanyelvén, hogy minden rendben lesz, és hogy szereti, bármit is tett - mindent, amit angolul nem mondhatott el. Úgy érezte, a fiú halála Robin számára az elpusztult ártatlanság jelképe. A tilsiti békét kilenc évvel ezelőtt írták alá, akkoriban Robin se lehetett sokkal több, mint fiatal fiú. Nem az a csoda, hogy közel áll az összeomláshoz, hanem hogy egyáltalán túlélte, és tovább tudott élni ilyen szörnyű teherrel és bűntudattal. Hosszú ideig nem hallatszott más, csak az eső kopogása és a távoli mennydörgés morajlása. Robin még mindig úgy kapaszkodott Maxie-be, mintha ő lenne az egyetlen reménye a mennyországra. Komor hangon folytatta: - A franciák szerették volna visszaszerezni a dokumentumokat, de a folyó túl mély volt. Úgy döntöttek, a víz majd elvégzi, amit a golyók nem, és elmentek. Én segítettem megkeresni Werneréknek Willi holttestét. A szülei soha egyetlen szóval sem tettek nekem szemrehányást. Valahogy ez volt a legszörnyűbb az egészben. Még mentegetőztek is, amiért Willi miatt odalett a lovam, és ragaszkodtak hozzá, hogy fogadjam el helyette az ő legjobb lovukat. - Willi csak magának köszönhette a sorsát - mondta halkan Maxie. - Ha nem avatkozott volna bele a gyerekes hősködéssel, megszökhettél volna, és senkinek nem esik semmi baja. - Talán igen, talán nem. De akkor is, ha nem megyek oda Wernerék farmjára, Willi nem halt volna meg.

- Ezt csak az Isten tudhatja, Robin. Talán eljött az ideje, hogy Willi meghaljon, és amúgy is megcsúszott volna a lépcsőn és kitörte volna a nyakát ugyanebben a pillanatban. Lehet, hogy egy évvel később beállt volna katonának, és meghalt volna a franciák elleni harcokban. Természetes, hogy bűntudatot érzel, de semmi értelme, hogy így gyötörd magadat. - Megsimogatta Robin homlokát, és azt kívánta, bárcsak a bensejében rejlő fájdalmat is így elsimíthatná. Mindig igyekeztem helyesen cselekedni - mondta Robin. - De túl gyakran nem tudtam, mi lenne a helyes. Maxie felsóhajtott. - Szerintem a legtöbben így vannak vele. Mindent elkövetünk, ami tőlünk telik, de ennél többet nemigen tehetünk. - De amit én csináltam, soha nem volt elég jó. Maxie úgy érezte, ő sem tett még eleget, hogy elcsitítsa Robin görcsös fájdalmát. A saját múltjára gondolt, aztán azt mondta: - Az anyám halála után a családja tagjai tartottak egy szertartást, ami nekem sokat segített. imádkozott, hogy fel tudja idézni magában a szertartás szavait, hátha Robinnak is segítenek. Lágyan betakarta Robin fülét a kezével, és suttogni kezdett: - Ha valaki gyászol, nem hall. Ezek a szavak távolítsák most el az akadályokat, hogy újból hallani tudj. Felemelte a kezét Robin füléről, és a szemére fektette. Bánatodban elveszítetted a napot, és a sötétségbe zuhantál. Most visszahozom a napfényt. Amikor elhúzta a kezét, látta, hogy Robin komolyan figyeli. A mellkasára fektette a tenyerét, és folytatta: - Hagytad, hogy az elméd csak a bánatodra gondoljon. El kell engedned a szomorúságot, különben te is elhervadsz és meghalsz. - Érezte, ahogy Rohm mellkasa süllyed és emelkedik a tenyere alatt, aztán elhúzta ,i kezét. - Nagy bánatodban kényelmetlen lett az ágyad, és nem tudsz aludni éjszaka. Elűzöm a kényelmetlenséget nyughelyedről. Végigsimított Robin vállán és a karjain, aztán halkan azt mondi
úgy vert, mintha ki akarna tömi a bordái közül, de lassan megnyugodott. Maxie szorosan átölelte, és érezte, ahogy a belső sötétségből valamennyit eloszlatott a fény. Habár ez még nem volt gyógyulás, de legalább a kezdete. Robin a lány hajába túrt az ujjaival, és megpihent a tenyere a tarkóján. - Hogy lettél ilyen bölcs, Kanawiosta? - Ahogy az lenni szokott - felelte Maxie szárazon. - A magam kárán okultam. - Robin vállára hajtotta a fejét. Úgy kifárasztották az érzelmi viharok, hogy alig tudta nyitva tartani a szemét. - Bárminek köszönhető is, nagyon bölcs vagy. - Robin keze végigkalandozott a lány hátán, és megpihent a csípőjénél. Túlságosan is bölcs ahhoz, hogy egyáltalán fontolóra vedd, hogy hozzám gyere. Ez úgy hatott Maxie fáradtságára, mintha jeges vízzel öntötték volna le, és teljesen éber lett tőle. Döbbenten elismételte magában a mondatot, hogy jól értette-e. Aztán felült, és rámeredt Robinra. Robin kimerülten feküdt a párnán, és őt figyelte. A gyertyafény játszott az arcán és meztelen mellkasán, de túl sötét volt ahhoz, hogy Maxie igazán ki tudja venni a szemének színét vagy kifejezését. Megdöbbenés, nevetés és kétségbeesett vágyakozás között hányódva megkérdezte: - Ez lánykérés, vagy csak a szokásos bizarr humorod? Robin sóhajtott egyet, és a mennyezetet bámulta. - Nem humornak szántam. Azt hiszem, nem tudom rávenni magam, hogy egyenesen kimondjam. Ha hozzám jönnél, abból csak nekem származna előnyöm. Bolond lennél, ha igent mondanál, és túl intelligens vagy ahhoz, hogy ezt ne tudnád. Maxie nem tudta, hogy nevessen-e vagy sírjon. Az éjszaka átélt fájdalmas érzések rákényszerítették, hogy beismerje magának, hogy szereti Robint, bár nem volt biztos benne, hogy igazán megérti-e, vagy hogy teljesen megbízik-e benne. Azért azt sem mondaná, hogy nem bízik benne-, nem kételkedett abban, hogy ha elkötelezi magát valakinek vagy valaminek, akkor hű is marad hozzá. És sokkal jobban értette, mint akár egy órával ezelőtt. De akkor is...

- Nincs teljesen ellenemre, hogy hozzád menjek, de el sem tudom képzelni, miféle életünk lenne együtt. Reménytelenül különböző a társadalmi hátterünk, és habár a múltban sokat vándoroltam, a jövőmet nem szeretném így tölteni. - Ahogy én sem. Megígérem, hogy lesz tető a fejünk fölött mondta Robin, és gúnyosan megrándult a szája. - Nem vagyok annyira élhetetlen, mint ahogy látszik. - Robin, nézz rám. - Amikor ráemelte a tekintetét, Maxie megkérdezte: - Miért akarsz feleségül venni? Egy szóval sem mondtad, hogy szeretsz. Robin lehunyta a szemét, és szomorúság futott át az arcán. - Sok mindent megígérhetek, Kanawiosta, biztonságot, hűséget, azt, hogy mindent elkövetek, hogy boldoggá tegyelek. De szerelmet? Nem hiszem, hogy ez nagyon jól menne nekem. Okosabb lesz, ha nem is ígérem. Maxie még az apja halálakor sem érzett olyan fájdalmat, mint most. Robin fájdalmas, kétségbeejtő őszintesége miatt legszívesebben sírva fakadt volna. De csak felemelte a bal kezét, megcsókolta, aztán az arcához szorította. - Azért akarsz, mert én itt vagyok, Maggie pedig nincs? - Nem. - Robin kinyitotta a szemét, és megszorította Maxie kezét. - Amit irántad érzek, annak semmi köze Maggie-hez. Nagyon szerettem, most is szeretem, és mindig szeretni fogom, de nem a helyetteseként akarlak. Túlságosan önmagad vagy ahhoz, hogy bárki mással összetéveszthető legyél. Maxie bizonytalannak érezte magát, nem tudta, mit válaszoljon. A szeretet és hűség nagyon fontos, sőt létfontosságú. De elég ez? Ne feledkezzünk meg a szenvedélyről. - Robin a kezénél fogva maga mellé húzta az ágyra a lányt. - Én egy pillanatra sem feledkeztem meg róla, mióta találkoztunk. - Az oldalára fordult, és átölelte. Az ajkuk összetalálkozott, és Maxie úgy érezte, mintha folyékony tűz ömlene végig a tagjain. A csókokra és simogatásokra eddig mindig árnyat borított a kétely, de most teljesen más volt. Minden vágyakozásával válaszolt Robin csókjaira. Az éjszaka drámája elsodort minden korlátot, és az érzéseik is összefonódtak, ahogy a testük. Egy édes pillanatig nem voltak kérdések, csak ízek és

érintések és egymás felfedezése. Bármilyen gyötrelmes is Robin múltja, kétségbeejtő a jelene, és bizonytalan a jövője, akkor is szereti őt. Robin végigcsókolgatta a lány nyakát, aztán lecsúsztatta a válláról a hálóinget, lemeztelenítve a mellét. A tenyerébe fogta, és azt suttogta. - Milyen tökéletes és gyönyörű. Ahogy ráhajolt, egész meglepte a kontraszt a lány bőrének barnasága és az ő fehérsége között. Aztán a mellbimbójához ért a nyelve, és Maxie elfeledkezett minden másról, elfeledkezett a kételyeiről, és nem maradt más, csak a vágy tiszta tüze. A keze a férfi hátára siklott, követve a halványan érezhető hegeket, a régi korbácsolás nyomait. Egyszer majd erről is ki kell faggatnia, meg a golyó ütötte sebhelyről és az eltört kezéről, minden veszélyes kalandról, amely az életébe is kerülhetett volna, mielőtt találkoztak. De nem ma este. Robin hirtelen elhúzódott tőle, és a párnába fúrta a fejét. - A szenvedély túl könnyen jön - mondta. - Szerintem egyikünk sincs most abban a lelkiállapotban, hogy komoly döntéseket hozzunk. Maxie ott maradt kifulladva, egyedül. A takaróba markolt, és a mennyezetet bámulva próbálta összeszedni a gondolatait. Miért nem tudott egy olyan alakba belehabarodni, aki elég önző ahhoz, hogy csak a saját gyönyörűségével törődjön?! Persze egy ilyet soha nem tudott volna megszeretni. Óvatosan megszólalt: - Ha jól értem, ez azt jelenti, hogy már megint lelkiismereti aggályaid vannak. Robin felemelte a fejét, és önironikus kis mosollyal az arcán elfordult. - Pontosan. Gyengéden visszahúzta a lány vállára a hálóinget, egy pillanatig tétovázva a mellénél. Aztán elhúzta és ökölbe szorította a kezét. Igazán figyelemreméltó vagy. Azok után, amiken ma végigrángattalak, egy hisztérikus roham lenne a legkevesebb. - Nagy kísértést érzek rá, nekem elhiheted. - Maxie még mindig remegett kicsit a csók hatásától. Hasra fordult, és a kezére támasztotta az állát, hogy nézhesse Robin arcát. - Mennyire gondoltad komolyan a házasságot? - A legteljesebb mértékben felelte Robin, a szenvedélytől lángoló tekintettel. Maxie egy

pillanatra lehunyta a szemét, hogy rendbe szedje gondolatait, mielőtt bármit válaszolna. Azt akarta mondani, hogy szereti, de nem merte, azok után, hogy Robin arról beszélt, milyen fájdalmas kétségei vannak a saját szerelemre való képessége iránt. És azt sem akarta, hogy újabb okot szolgáltasson neki a lelkiismeret-furdalásra, ha másnap reggel esetleg meggondolja az elhamarkodott ajánlatot. Ezért nem érezte meg, mi vár rá a jövőben, mert ez a házasság a jövője? London jutott eszébe, de azonnal elterelte a gondolatait, mert ismét megrázta az a szörnyű, sötét, megmagyarázhatatlan aggodalom. De a futó érzés is megerősítette abban a hitében, hogy ennek az aggodalomnak semmi köze Robinhoz; inkább olyan volt, mint egy félelmetes tűzfal, amelyen át kell hatolnia, hogy eljusson az igazi jövőjéhez. Próbálta elfojtani az önkéntelen borzongást, és azt mondta: Igazad van, nem ez a legmegfelelőbb időpont a döntésekre. Előbb ki kell derítenem, mi történt az apámmal, és neked is bőven van mit elrendezned magadban. Robin odahajolt, és könnyű csókot nyomott a lány homlokára. Majd igyekszem a lehető leggyorsabban. Addig is, legalább nem mondtál nemet. - A mutatóujja köré tekert egy fekete tincset. - Lehet, hogy úgy viselkedem, mint egy őrült, de azt hiszem, soha életemben nem voltam boldogabb, mint az utóbbi pár napban, amit veled töltöttem. Eddig azt kívántam, bárcsak soha ne erne véget ez az utazás. Most viszont, mivel nem kapok végső választ addig, míg a végére nem érünk, szeretnék minél előbb odaérni Londonba. Csak épp... Robin elhallgatott, Maxie pedig türelmesen várta, hogy folytassa. Robin elfordította a tekintetét, és a lány hajával játszadozó keze is mozdulatlanná dermedt. - Nem tudom, okos dolog-e elvenni egy nőt, csak mert nekem annyira szükségem van rá. Lehet, hogy ez egyikünknek sem jó. Maxie az arcát figyelte. A távolságtartó hűvösség, amit mindig ugy viselt, mint egy köpönyeget, eltűnt róla, és nagyon jólesett ez a bizalmas közelség. De nehéz volt tisztán gondolkozni, mikor a szíve így a torkában dobog, és a vér száguld az ereiben. Még mindig érezte

a lüktető energiákat, a szenvedély és a teremtés erejét, és hitt benne, hogy együtt megtalálnák a teljességet. Hirtelen elkomorodva rájött, hogy úgy viselkedik, mint jól nevelt unokahúgai. Mióta találkozott Robinnal, folyton az erényét védelmezi, és a jövő miatt aggódik ahelyett, hogy csak a jelenben élne, és áliandóan védekezni akar a fájdalom ellen, amelyet az érzelmei kelthetnek. De ha úgy viselkedik, mint egy tiszteletre méltó angol úrilány, nem fogja megóvni magát a fájdalomtól, csak megtagadja magától a szíve legmélyebb vágyait. Ideje lenne megszabadulni az európai okoskodástól az indián bölcsesség kedvéért. Akarta Robint. Adni akart és kapni, hogy olyan teljes, bölcs és szenvedélyes asszony lehessen, mint az anyja volt, még ha csak egy órácskára is. A jelen pillanatban akart élni, olyan szabadon, mint a szél és az eső. És a csontjaiban érezte, hogy ez így helyes. Szeretetteljesen rámosolygott Robinra. - Az a te nagy bajod, hogy túl sokat gondolkozol - mondta, aztán odahajolt, és megcsókolta.

Huszonnegyedik fejezet

Robin képtelen volt ellenállni neki, de egy őrült pillanatig mégis megpróbálta, miközben mindazokra az emberekre gondolt, akiknek tönkretette az életét. Nem akart Maxie-vel is így bánni. - Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? - kérdezte. Maxie elmosolyodott és fölé hajolt, megtámaszkodva az egyik könyökén. - Tökéletesen biztos. A hollófekete hajzuhatag bekeretezte egzotikus arcát, amely Robint úgy elbűvölte attól a -pillanattól, ahogy először meglátta. Kanawiosta, egy másik föld és másik faj leánya... úgy festett leomló hajával, mint egy pogány földistennő, túl misztikus, hogy egy halandó ember megismerje vagy birtokolja, és olyan női erő sugárzott belőle, hogy Robin úgy érezte, hamuvá porlaszthatja. De amikor megint fölé hajolt, az ajka meleg volt és nagyon is valóságos, apró, ügyes keze odaadóan simogató. Robin megadta magát neki, és szétnyílt az ajka a mámorító csók alatt. Szerette volna magába szívni, hogy begyógyítson minden sebet szakadozott lelkén. Szeretett volna beletemetkezni, hogy megvédelmezze a vihartól, amely a bensejében dühöngött egész eletében. Ahogy a csók egyre szenvedélyesebb lett, Maxie végighúzta az ujjait Robin mellkasán és a vállán. Az érintés melegsége mintha a lelke legmélyén is felolvasztotta volna az ősrégi fájdalmakat. végül Maxie kibontakozott az ölelésből, és megint egyik kezére támaszkodott. A szeme egészen fekete volt a vágytól, és a melle remegett az átlátszó muszlining alatt. - Örülök, hogy meggondoltad magad - mondta. - Te vettél rá, hogy gondoljam meg. - Robin megsimogatta a lány mellét, a hüvelykujjával megmerevedő mellbimbóját izgatva. Maxie lehunyta a szemét és mosolygott, és úgy dorombolt, mint egy elégedett macska.

Robin lecsúsztatta a válláról az inget a derekáig, hogy megcsodálhassa a melleinek ívét. Pontosan megfelelő volt, se nem túl nagy, se nem túl kicsi. - Az édenkertben lenne a helyed, ahol nem hordtak ruhát - suttogta rekedten. - Az éden kicsit melegebb klímájú hely volt, mint Anglia legyezte meg tárgyilagosan Maxie. Pajkos mosollyal kioldozta Robin alsónadrágjának zsinórját. - Ha úgy teszünk, mintha ez az eden lenne, ennek is mennie kell - mondta, és lehámozta róla. Amikor meztelenek voltak, mint Ádám és Éva, Robin magára vonta a lányt, aki végignyúlt rajta. A melle a mellkasára simult. Kobin nem tudott betelni forró csókjával. A keze végigsiklott a hátán, és elidőzött gömbölyű fenekén, érezte, ahogy játszanak az i/mok a selymes bőr alatt. Maxie visszatartotta a levegőt, és nekidörzsölte a csípőjét, a lába kicsit szétnyílt, és Robin térde a combja közé siklott, olyan bizalmasan, amennyire csak lehet egyesülés nélkül. Fojtott kis hangot adott, és a nyakát csókolgatta, miközben a csípője fölfelé mozdult. Robin azt akarta, hogy minden lassú legyen és tökéletes, ahogy Maxie megérdemli, de máris romokban hevert az önuralma. Küzdött a mindent elöntő, fehéren izzó forróság ellen, amely azzal fenyegetett, hogy felemészti. Átkarolta a lányt, és megfordult, hogy ő legyen felül. - Ne olyan gyorsan, Kanawiosta. - Elkapta a lány csuklóját, és leszorította az ágyra a feje mellett. - Az igazság úgy kívánja, hogy nekem is legyen esélyem rá, hogy megőrjítselek egy kicsit. - Én hiszek az igazságosságban - mondta Maxie elmosolyodva. Robin nem kapkodta el, lassan, kényelmesen végigsimította a lány arcát az állával. A borosták súrolták a selymes, levendulaillatú bőrt, amíg Maxie egész teste lüktetett a vágytól. Robin lehajtotta a fejét, és a szájába vette a mellbimbóját, addig simogatva a nyelvével, míg kőkeményre merevedett a szájában. Amikor Maxie lázasan felsóhajtott, lejjebb siklott az ajka, végig a bordái ívén a karcsú derékig. Megtorpant a köldökénél, aztán a lapos hasán kalandozott.

Maxie a kezéhez simult, és azt zihálta. - Most már elégedett lehetsz, még öt másodperc, és megőrülök. - Nagyon helyes. - Robin feljebb emelte a fejét, és megint megcsókolta, lusta, lassú és érzéki csókkal. Meg se próbált úgy tenni, mintha uralkodni tudna magán, elengedte a lány csuklóját, és egyik karjával átölelte. A másik keze lejjebb siklott a lány testén, az előző csókok nyomát követve, míg az ujjai a selymes fekete pihékhez nem értek. Maxie-n borzongás futott végig, mikor a férfi megérintette a rejtett, nedves és vágytól duzzadó redőket. Az ujja még mélyebbre siklott, míg megtalálta a legérzékenyebb pontot. A gyöngéd mozdulattól vadul vonaglani kezdett. Robin abbahagyta a csókot, hogy levegőhöz jusson, aztán lehunyta a szemét, hogy ne zavarja a látvány, csak a testének üzeneteire tudjon koncentrálni. Ahogy a szenvedély mámorító illata betöltötte az orrát, az egész világot jelentette a lány hajlékony meztelensége. Elviselhetetlenül rég volt így karjaiban egy nő, és soha nem érzett még ilyen mély vágyakozást. A szenvedély heve nőttön nőtt, karmazsinvörös tűzzel öntve el Maxie egész lényét. Amikor nem bírta tovább elviselni, felkiáltott, és a combjai közé szorította Robin kezét, ahogy az örvény magába szívta. Az ölelésének ereje biztonságot adott, ahogy a lelke az ég felé szárnyalt, szabadon, mint a sólyom. Amikor visszatért a földre, elernyedve nekisimult, szédülten, remegve. Robin az oldalán feküdt, és szorosan magához ölelte, míg a másik kezével hosszú, lassú mozdulatokkal simogatta a vállától a csípőjéig. Maxie hátrahajtotta a fejét, és az elégedettség, amit Robin szemében látott, enyhítette azt az érzést, hogy milyen önző. De az összeszedett felszín mögött a férfi teste feszült volt és kielégítetlen. Maxie hátradőlt a párnán, aztán megfogta Robin kezét, és magára húzta. Egy lassú, buja csípőmozdulat is elég volt, hogy szilánkokra zúzza látszólagos nyugalmát. Az arca megfeszült a sürgető vágytol, fölé

hajolt, az egyik térdével szétválasztotta a lábát, és egyetlen gyors mozdulattal a magáévá tette. A fájdalom rövid volt, de erős, Maxie egész testén végighullámzott, de aztán rögtön el is múlt, nem maradt más, csak a nem kellemetlen, kicsit feszülő érzés és a mély megelégedés, hogy eggyé válhatott vele. Robinra már sokkal rosszabb hatást tett a dolog. Megdermedt és döbbenten ránézett. - Te jó ég, Maxie, miért nem szóltál? Maxie elmosolyodott és átkarolta, még szorosabban magához húzva. - Mert tudtam, hogy akkor megint gentlemanhez illő aggályaid lennének. Nem tehetsz róla, végül is angol vagy. Megint tul sokat gondolkozol, Robin. Ne tedd. Robin nem tudott tovább ellenállni. Habár nem volt semmi ta pasztalata, Maxie ösztönösen tudta, hogy kell válaszolni a mozdu latainak ritmusára és a szenvedélyére. Élvezte a férfias erejét, épp úgy, mint a saját női hatalmát, amivel így lángra tudja gyújtani. Robin háta ívbe hajolt és megfeszült, aztán hirtelen felkiál tott. Bár Maxie nem érzett olyan lángoló csúcspontot, mint előző leg, ugyanúgy visszhangzott benne a megkönnyebbülése és ki elégülése. Ahogy a teste elpihent, a kezével végigsimított a férfi izzad ságtól síkos hátán, érezve, ahogy az izmai lassan elernyednek. A nyelvével megérintette a vállát, élvezve a sós ízt, és érezte a szíve dobogását, olyan közel, mintha a sajátja lett volna. Robin az arcához simította az arcát, aztán elfordult és felkelt. Maxie túl kimerült volt, hogy akár csak kíváncsiságot is érezzen, azért utána nézett, ahogy átsétált a szobán. Az édenkert... Robin biztos hozzá van szokva a bizalmas meztelenséghez szeretők kö zött, de neki új volt, és váratlan gyönyörűség. Robin olyan volt, mint egy puma, karcsú, hajlékony, izmos és nagyon férfias. Már az emlékétől is felsóhajtott, hogy milyen érzés volt a karjaiban tartani és magában érezni. Robin odament a mosdóállványhoz, és kihúzott egy fiókot. Valamit kivett, aztán visszament az ágyhoz, és odaadott Maxie nek egy szépen összehajtogatott törülközőt. Megtörölgette ma gát és

örömmel látta, hogy nincs több vér, csak pár csepp. Nem lett volna szép egy idegen ágyat összevérezni. Robin elnyúlt mellette, és megint a karjába vette. - Olyan szánalmas állapotban voltam, hogy minden áldozatra hajlandó voltál, hogy egy kicsit gatyába rázz? - kérdezte szomorkásán. Maxie elmosolyodott. - Azt hiszem, van benne egy csipetnyi igazság, de ez így nem fair egyikünkkel sem. Az első pillanattól akartalak, mióta csak találkoztunk, úgy döntöttem, elég volt abból, hogy úgy viselkedjek, mint egy álszemérmes angol kisasszony, és ideje, hogy olyan legyek, mint egy igazi mohikán nő. - Játékosan beleharapott Robin vállába. - Tudod, híresek vagyunk a vérszomjas vadságunkról. Mindig megszerezzük, amit akarunk. Robin gyengéden megsimogatta a lány tarkóját. A hüvelykuji
Maxie szigorú pillantással válaszolt. - Ugye, most nem következik valami ostoba megjegyzés arról, hogy kötelességednek érzed, hogy az oltár elé vezess, miután tönkretettél? - Eszembe juthatott volna, ha úgy gondolnám, hogy akár csak halvány esélyem is van rá, hogy igent mondj, de ismerlek már, tudom, hogy ez az érvelés nem hatna rád. - A kezét végigfuttatta a lany testén a takaró alatt. - Különben is, nekem nem úgy tűnik, mintha tönkretettelek volna. Tökéletesen hibátlannak látszol. Maxie elnevette magát. Nem akart szerelemről beszélni, de azért annyit mondott: - Te is igazán csodálatos vagy. Megérte várni. Robin megcsókolta a fülcimpáját. - Jó éjszakát, Kanawiosta mormolta. - Ma éjszaka már nem lesznek rossz álmaim. Maxie az oldalára fordult, és a hátával nekisimult. A teste végtelenül ernyedt és nyugodt volt. Az érzelmi és fizikai közelség segített, hogy megérezze Robin hangulatát. A ma éjszakai vallomás és a szenvedély mintha könnyített volna a belső sötétségen. Még ha nincs is több jövőjük, mint az elkövetkező néhány nap vagy hét, az ereje és kitartása talán segít majd neki, hogy tovább haladjon a gyógyulás útján. Jóleső érzés volt, hogy segíteni tudott, habár azt gyanította, a legfőbb erénye az, hogy ilyen idegen. Sokszor könnyebb az ember legbelső titkait felfedni egy olyan valakinek, akinek semmi kapcsolata nincs a mindennapi életével. Maxie elnyomott egy kis sóhajt. Robin ajánlata ellenére továbbra sem tudta elképzelni a közös jövőjüket. Tessék, most meg ő gondolkozik túl sokat. Nem számít semmi, csak az, hogy Robin gyógyulófélben van, ő pedig megízlelt valami olyan édes gyönyörűséget, amit soha nem fog megbánni.

Huszonötödik fejezet

A vihar tisztára söpörte az eget hajnalra, amikor Maxie felébredt. Közeledett a nyári napforduló, és nap nagyon korán kelt, úgyhogy két-három óránál többet nemigen alhatott, mégis meglepően frissnek érezte magát. Robin még mindig aludt, aranyszőke feje ott hevert Maxie-é mellett, a karja átvetve a derekán. Az arca békés volt, és nagyon fiatal. Nehéz volt felidézni az előző éjszakai kétségbeesettségét, vagy elhinni, hogy tényleg megtette azokat a dolgokat, amikről beszélt: így reggel alig nézett ki idősebbnek, mint egy iskolásfiú. De ennek ellentmondott az oldalán húzódó sebhely. Maxie szemügyre vette. Csoda, hogy a golyó nem találta el valamelyik létfontosságú szervét. Még szorosabban átkarolta. Fel kellene ébresztenie, de nem tudta rávenni magát, hogy megtegye. Az előző éjszaka nagyon különleges volt. Ki tudja, lehet, hogy soha többé nem lesznek ilyen közel egymáshoz... Nem akart véget vetni a varázslatos pillanatnak. Könnyű csókkal súrolta a férfi haját. Szinte nevetségesen hosszú szempillái felnyíltak, és rámosolygott. Közelről olyan hatással volt Maxie-re azúrkék szeme, mintha villám sújtotta volna. Ha nem lenne belé szerelmes, hát most azonnal beleszeretne ettől a lusta mosolytól. - Mindig olyan jól alszom, ha veled vagyok - mormolta Robin. - Ez kölcsönös. - Maxie megérintette a golyó nyomát. Gondolom, ezt és a többi sebhelyet a kötelességed teljesítése közben szerezted be. Robin bólintott. - Ezt itt Spanyolországban szereztem. - Na és a korbácsolás nyomai a hátadon? Robin ironikus arcot vágott. - Ártatlan voltam abban, amiért megkorbácsoltak, de mivel amit valóban elkövettem, azért felakasztottak volna, jobbnak láttam, ha nem védekezem.

- És a kezed? Robin felemelte a kezét. Jól látszottak a szabálytalan törésnyomok. - Egy elszánt úriember rá akart venni, hogy írjak egy levelet, amivel csapdába csaltam volna egy barátomat. Miután eltörte több csontomat, csak akkor említettem meg neki, hogy balkezes vagyok, és így végképp nem tudok írni semmit. Maxie megborzongott. - Ez nagyon fájhatott. Robin csak mormolt valamit válaszul. - Csak több nap múlva lehetett helyretenni a csontokat, azért nem forrtak össze rendesen. Nagyon szerencsés voltam, hogy nem fertőződött el, és hogy még használható a kezem. - Túlságosan is izgalmas életet éltél. - Maxie odahajolt, és gyengéden odaszorította az ajkát a golyó helyére. Robin mellbimhoja csak pár centire volt onnan. Kíváncsi lett, hogy olyan érzékeny-e, mint az övé, és lassan odacsúsztatta az ajkát. A mellbimbója azonnal megmerevedett a nyelve érintésére. Robin nagy levegőt vett. Óvatosan, Maxima, mert a tűzzel játszol. Maxie felnézett rá, nagyra kerekedett, ártatlan szemekkel, és a keze lassan lejjebb kalandozott. - Nem fárasztott ki a múlt éjszaka? - Nem különösebben. Nem vagyok biztos benne, hogy mindent megtanultam, nem ártana egy kis gyakorlás. Robin felnevetett. - Te nyertél, boszorkány. Villámgyors mozdulattal maga alá gyűrte, mint előző éjszaka, amikor Maxie a rémálmából próbálta felrázni. Csak épp most nagyon is ébren volt, a szeme csupa nevetés, és a keze és a szája elhalmozta a lányt mámorító érzésekkel. Pontosan emlékezett rá, mit szeretett a múlt éjszaka, és tucatnyi új módot is talált rá, hogy gyönyörűséget szerezzen neki. Amikor Maxie már fuldoklóit a vágyakozástól, belehatolt, először nagyon gyengéden és vigyázva, de amikor látta, hogy nem okoz fájdalmat, egyre hevesebb lett, gyors, forró gyönyörrel töltve el. Maxie már a szakadék szélén érezte magát, amikor újból megfordította, hogy ő legyen felül. Mintha spirálban szállt volna az ég felé, egyre magasabbra és magasabbra, aztán szétrobbanna a tűzben, egyszerre csodásan és rémisztően.

Aztán visszahullott a földre, és csak feküdt Robin karjaiban. Igaza volt, a tűzzel játszik. Egy nő a lelkét is eladná abban a reményben, hogy egész életében ilyen gyönyörűségben élhet. Még szerencse, hogy az ember lelkét tényleg nem lehet eladni vagy elveszíteni vagy elajándékozni, mert különben örök kárhozat várna rá. Robin lustán simogatta a hátát, és a gyengédsége ugyanolyan melegséget árasztott, mint a szenvedély heve. Amikor mind a ketten lecsillapodtak, megszólalt: - Ideje lenne kezünkbe venni a dolgokat. Ne bízzuk tovább magunkat a véletlenekre. Ma egyenesen Londonba megyünk. Maxie felemelte a fejét, és csodálkozva ránézett. - De hát hogyan? Nincs pénzünk postakocsira, még ilyen kis távolságra sem. Robin felvillantotta azt a ragyogó mosolyát, amitől Maxie mindig olyan bizalmatlan lett. - Majd később megmagyarázom. De most fel kell kelnünk, hogy eltűnhessünk, mielőtt az intéző meg a többiek felébrednének. Egy óra alatt gyorsan eltüntették minden nyomát annak, hogy itt jártak. A sietősen bekapott reggeli után fogták a hátizsákjukat, és távoztak. Még mindig nagyon korán volt, szerencséié nem akadtak össze senkivel. Amikor a ház mögött húzódó istállókhoz értek, Robin nem ment tovább, hanem szépen besétált egy oldalajtón. Maxie ijedten követte a homályos istállóba, ahol a lovak álmosan felnyihogt.ik, amikor beléptek. Maxie tartott tőle, hogy a lovászfiúk is itt alhatnak a szénapadláson, és nagyon halkan, de azért felháborodott hangon odasúgta: - Mi a fenét keresünk itt? - Közlekedési eszközt. - Robin szép nyugodtan végigsétált a bokszok között, és szemügyre vette a lovakat. A legtöbb mezei munkára való állat volt, de akadt jó pár hátasló is. Amikor kivezetett a helyéről egy heréltet, Maxie szikrákat s/óró szemmel megállt előtte. - A fenébe, Robin, semmi kedvem lotolvajlásban cinkosságot vállalni! Vagy ezt is el akarod engedni par mérföld után, mint Simmons gebéjét? Robin kikerülte Maxie-t,

kikötötte a lovat, aztán elment, hogy egy másikat keressen. - Most nem. Szükségünk lesz rájuk az út vegéig. - Robin! - Ne aggódj. írtam egy levélkét, amiben elmagyaráztam, mi ii'tt a lovakkal. - Elővett a zsebéből egy összehajtogatott cédulát, es egy szöggel odatűzte egy faoszlopra. Maxie meg se állt, hogy elolvassa, hanem követte Robint a ^ is kamrába, ahol a lószerszámokat meg a nyergeket tartották. - Azt mondod, nem vagy tolvaj vagy szélhámos. De már h m sem vagy, a háborúnak vége. Mégis mi a csudát művelsz? - Nem lesz belőle semmi baj. - Robin leemelt egy nyerget a tartóállványról. - Jól ismerem a kastély tulajdonosát. Maxie dühösen, ökölbe szorított kézzel rámeredt. Minden közelség és bizalom, amit az éjszaka érzett iránta, eltűnt, csak zavartság és kényelmetlen feszengés maradt utána, és nem értett semmit. - Mégis mi a pokolért bíznék meg benned, Lord Robert? Robin kicsit elsápadt. - Sajnálom, ha úgy érzed, ezt meg kell kérdezned. Maxie vett egy nagy levegőt. Nem akart olyat mondani, amit megbánhat. Amikor sikerült elfojtania a dühét, halkan azt mondta: Azt hiszem, múlt éjjel őszinték voltunk egymáshoz. De ma már egy új nap van, és még mindig túl sok minden van, amit nem tudok rólad. - Válaszolok bármely kérdésedre - felelte komolyan Robin. - De jobban örülnék neki, ha ezt kicsit későbbre halasztanánk. Maxie majdnem sírva fakadt a bosszúságtól. Persze, nyilván lehetséges, hogy Robin tényleg ismeri a kastély tulajdonosát, de az is ugyanúgy elképzelhető, hogy lopást követtek el. Ha valaki már gyilkolt, elcsábított és elárult embereket, ehhez képest elkötni két drága lovat lehet, hogy puszta csínytevésnek tűnik. Robin a csípőjének támasztotta a nyerget, és könnyedén megérintette Maxie arcát a szabad kezével. - Csak még egy kicsit bízz bennem, Kanawiosta. Ha így beszélt hozzá, Maxie-nek nem volt más választása, mint megbízni benne. Fáradtan felsóhajtott. - Ha már eddig bíztam benned, kénytelen leszek ezután is. De már nem halogathatod sokáig a nagy leszámolást.

Robin is sóhajtott. - Tudom. De ez az utazás hadd legyen különleges. Nemcsak téged fedeztelek fel, de bizonyos értelemben önmagamat is. Még nem készültem fel rá, hogy szembenézzek a valósággal. Maxie rámosolygott, kicsit bizonytalanul, de azért szívből. - Büszke vagy rá, hogy bármire rá tudsz venni, vagy észre sem veszed, mert minden nő így reagál rád? - Túlértékeled a bűverőmet. Robin odahajolt a nyereg fölött, és gyorsan megcsókolta a lányt. - De örülök, hogy ilyen fogekony vagy rá. Így kicsit kiegyenlítődnek kettőnk között az erőviszonyok. Robin visszaindult a lovakhoz, Maxie pedig felkiáltott: - Ezzel meg mit akarsz mondani? Te csavarsz engem az ujjad köré, mióta csak találkoztunk! Robin felnyergelte a heréltet, aztán Maxie-hez fordult. - Nyilván tisztában vagy vele, hogy ha azt kérnéd, sétáljak izzó parázson a kedvedért, gondolkodás nélkül megtenném. - Nem akarnád legalább megtudakolni, hogy van-e valami nyomós okom rá, hogy ilyesmit kérjek? Robin elmosolyodott. - De igen, és beszereznék egy azbesztnadrágot, de azért megtenném. Maxie-t furcsa, szorongató érzés fogta el, ahogy ránézett Robinra. Vagy tényleg teljesen komolyan beszél, vagy a legjobb hazudozó, akit a föld a hátán hord. Vagy talán csak őrült, ezt sem szabad kihagyni a lehetőségek közül. Maxie fáradtan keresett egy másik nyerget - a legrégebbit és legkopottabbat választotta -, és lelnyergelte a másik lovat. Robin ment előre, halkan osonva. Kantáron vezették a lovakat a birtok kapujáig. Maxie a bakancsa orrát bámulta, míg Robin i drótokkal kinyitotta a zárat. Amikor kint voltak, újból visszazárta, aztán lóra pattantak, és dél felé indultak. Amikor már elég távol jártak Ruxtontól, és Maxie kellőképp hiztonságban érezte magát, megkérdezte: - Még ma odaérhetünk Londonba? - Igen, habár csak estére. Maxie összevonta a szemöldökét, és próbálta kiszámolni, inire elég a pénzük. - Megengedhetjük magunknak, hogy kivegyünk valahol egy szobát? - Nem igazán. A mai napra való ennivalóra van

pénzünk, de többre nem. De vannak Londonban barátaim, akiknél megszánhatunk. - Nem fognak kínos kérdéseket feltenni? - Ők nem olyanok. De azért kicsit változtatnunk kell az eddigi laza viselkedésünkön. A tiszteletre méltó emberek máris úgy találnák, hogy a legrémesebb módon kompromittáltalak, de nem számít, mert egyelőre senki nem tud róla. De Londonban vissza kell térnünk a való világba. Azon kívül, hogy nekilátsz nyomozni az apád halála ügyében, gondolom, a nagynénédet is fel akarod majd keresni. Illedelmesen kell viselkednünk, legalább a látszat kedvéért, és nem ártana megbeszélni, hogy miket mesélünk az utazásunkról, nehogy ellentmondásokba keveredjünk. Maxie elhúzta a száját. - Gondolom, ez azt jelenti, hogy külön is kell aludnunk. - Attól tartok. Ha bármelyik rokonod rájön, hogy együtt voltunk egész idő alatt, óriási botrányt fognak csapni, hogy azonnal házasodjunk össze. - És ez miért aggaszt? - kérdezte szárazon Maxie. - Azt hittem, ezt akarod. Robin felnevetett. - El sem tudok képzelni olyat, ami téged jobban elriasztana, mint ha azt mondanák, hogy kötelező hozzám jönnöd. - Tökéletesen képes vagyok rá, hogy ellenálljak a társadalmi nyomásnak, ráadásul vadidegen emberek részéről. - Én is, de már rég megtanultam, hogy ha legalább felületesen megjátsszuk, hogy beilleszkedünk a társadalomba, az mérhetetlenül megkönnyíti a dolgokat. És ez Londonban kétszeresen így van. Szerencsére holnap már pénzhez tudok jutni, úgyhogy ezzel nem lesznek problémáink. - Meg merjem kérdezni, hogy honnan óhajt pénzt szerezni, Lord Robert? - Egy bankártól, a lehető legunalmasabb és legtörvényesebb módon. - Robin szeme vidáman megcsillant. - Észrevetted, hogy mindig Lord Robertnek szólítasz, ha dühös vagy rám? - Gondolom, mert ez az ostoba kitalált cím jelképezi leginkább, hogy mennyire nem tudok rólad semmit, és mennyire nem bízom benned. - Komolyan nem bízol bennem? - kérdezte halkan Robin.

Maxie-t nem lepte meg a kérdés, mindig ott lógott köztük a levegőben. Szerencsére közben épp beértek egy kis faluba, ami kicsit elterelte Robin figyelmét, és Maxie-nek volt ideje meggondolni <) választ. Miután végighaladtak a keskeny főutcán, és ismét kiérlek az országútra, azt mondta: - Nem mintha ez sok józan észre vallana, de megbízom benned, legalábbis bizonyos mértékig. - Milyen mértékig? - Robin nem nézett rá, az arca hűvös volt es zárkózott. - Biztos vagyok benne, hogy nem okoznál nekem fájdalmat tudatosan, és azt hiszem, mindig megpróbálod betartani a szavadat. Maxie fáradtan felsóhajtott. - De talán tévedek. Egy nagyon okos nő azt mondta nekem egyszer, hogy ha valaki szerelmes, az leiére csökkenti az intelligenciáját, és teljesen kiiktatja az ítélőképességét. Hirtelen borzasztóan zavarba jött, és elhallgatott, mert rájött, mi csúszott ki a száján. Robin gyorsan felé fordította a fejét, rászegezve átható kék tekintetét. Elkapta Maxie lovának a kantárját is, és mindkét lovat megállította, olyan közel egymáshoz, hogy a lábuk összeért, aztán odahajolt, és hosszan, hevesen megcsókolta a lányt. Maxie átkarolta a nyakát. Egész meglepte, milyen érzelemrohamot váltott ki az akaratlan vallomás. Lehet, hogy Robin úgy érzi, ő maga képtelen a szerelemre, de úgy tűnt, nincs ellenére a szerelmi vallomás. Ahogy folytatták az utat, a reggeli feszültség elmúlt közöttük, es megint a legjobb barátok voltak. A Wheatsheaf fogadó egyik szobalányát bízták meg vele, hogy segítsen öltözködni az előkelő hölgyvendégnek. Desdemona úgy találta, hogy az újabb ruhája sajnálatos módon ugyanolyan jellegtelen és szürke, mint amit előző nap viselt. Igazán ideje lenne változtatni valamit a ruhatárán... Miközben a lány a haját fésülte, az előző este járt Desdemona lejében. Miután úgy kiöntötték a lelküket, ő is és a gróf is visszafogottabb lett, és a vacsora alatt már csak általános dolgokról beszélgettek. Bár Giles pontosan az a fajta gazdag földbirtokos volt, amilyenekkel Desdemona olyan gyakran szembekerült politikai

kérdésekben, be kellett ismernie, hogy nagyon humánus és toleráns a gondolkodása. Sőt ha már erről van szó, és ha teljesen őszinte akar lenni, a gróf talán még toleránsabb, mint ő maga. Ahogy a vacsora a végéhez közeledett, Desdemona kicsit óvatos lett, attól tartott, a gróf megpróbálja meggyőzni, hogy csatlakozzon hozzá a szobájában. De Giles meglepően udvariasan és illendően bánt vele. Csak egy visszafogott csókkal kívánt jó éjszakát, aminek már az emlékétől is elmosolyodott. Desdemona adott a szobalánynak egy félkoronást, aztán lesietett reggelizni. Fel volt rá készülve, hogy kicsit zavarban lesz, ha újból találkozik a gróffal, és némi csalódást érzett, amikor őt még nem találta ott. Azzal a ki nem mondott reménnyel, hogy előbb-utóbb Giles is felbukkan, két személyre rendelt reggelit, amely rövidesen meg is érkezett, majd nem sokkal ezután Giles is megjelent. Bekopogott a nyitott ajtón, kicsit habozott, és bizonytalan arccal megkérdezte. Csatlakozhatok? Az, hogy a férfi is ilyen zavarban volt, azonnal eloszlatta Desdemona idegességét. - Hogyne - felelte szívélyesen. - A vesepástétom nem túl jó, de a kolbászos rántotta igazán remek. Giles leült vele szemben. - Jártam a kovácsnál - mondta. - A kocsim legkorábban holnapra lesz kész. - Nem számít. - Olyan házias mozdulattal, mint egy feleség, töltött neki egy csésze teát, és tejet öntött hozzá, ahogy előző este tőle látta. - Az én kocsimon is lemehetünk az öccse kastélyába. Aztán vagy visszahozom Daventrybe, vagy elviszem Londonba, ha nincs kedve itt megvárni a javítást. - Ez nagyon kedves magától. - Giles szedett magának a rántottából. - Nincs nagy kedvem még egy napig itt lézengeni, és nem csinálni semmit. - Gondolja, hogy megtaláljuk őket Ruxtonban? - Kétlem. Olyanok, mint a lidércek, állandóan elillannak a kezünk közül. Az unokahúga vajon meg fogja látogatni, ha Londonba ér? Desdemona megvonta a vállát. - Nagyon remélem, habár nem esküdnék meg rá. És az öccse odamegy a londoni házukba? A gróf megrázta a fejét. A ház le van zárva, csak egy gondnok tartózkodik ott.

Tulajdonképpen azt fontolgattam, hogy eladom, de meggondoltam magam. - Nyomatékosan Desdemonara pillantott. - Lehet, hogy a jövőben több időt fogok a városban tölteni. Desdemona ezt örömmel hallotta. Megint elmosolyodott. Te 10 ég, úgy viselkedik, mint egy éretlen iskoláslány, aki először szerelmes. A pirítósra szegezte tekintetét, és nagy figyelemmel megkente lekvárral. Rájött, hogy tulajdonképpen még soha nem érzett ilyet. Kislány korában visszahúzódó volt, és inkább a könyveket bújta, későn kezdte el érdekelni az ellenkező nem. Fiatal lány komban állandóan gyötörték a kéretlen udvarlók, aztán nagyon fiatalon férjhez ment, szerelem nélkül. Csak joga van most egy kis boldogsághoz! Felnézett és megkérdezte: - És akkor hogy fogja megtalálni Lord Robertet? - Valószínűleg egyik első dolga az lesz, hogy pénzt szerezzen, úgyhogy majd hagyok üzenetet a bankárjánál felelte Giles. És értesítem Robin néhány barátját is, hogy keresem. A beszélgetés lehúzta a földre Desdemona szárnyaló képzeletét. Azt már megtanulta, hogy a grófban megbízhat, de Lord Kobert felől még mindig kételyei voltak. Ha ártott Maximának, ,innak a következményei minden bizonnyal hatással lesznek az ő bimbózó kapcsolatukra is. Elszántan egy újabb szelet pirítós után nyúlt. Majd meglátjuk, mit hoz a jövő. Ma csak élvezni akarta az órákat, amiket a legvonzóbb férfival tölthet, akit valaha is ismert. Az utak még mindig sárosak voltak, úgyhogy majdnem dél lett, mire odaértek Ruxtonba. A kapus nagy örömmel engedte be a grófot, de amikor megkérdezték, azt mondta, Lord Robert nem járt itt. Giles azonban erről nem volt meggyőződve. Az irodába ment, ahol az intéző, Haslip épp a könyvelést vizsgálgatta, amikor Giles és Desdemona beléptek. - Lord Wolverton! - kiáltott fel, és azonnal felpattant. - Milyen váratlan meglepetés. Itt marad egy ideig a kastélyban? Giles megrázta a fejét. - Csak azért ugrottam be, hogy megnézzem, az öcsém nincs-e itt véletlenül.

Haslip kicsit habozott, aztán azt mondta: - Lehetséges, hogy itt járt, de nem vagyok egészen biztos benne. Amikor a gróf kérdően felvonta a szemöldökét, hozzátette: - Senki nem látta Lord Robertet, de ma reggelre két ló eltűnt az istállóból, és ezt a cédulát találtuk. - Átadott egy darab papírt a grófnak. - Nem tudom, hogy ez őlordsága kézírása-e. Ha igen, akkor minden rendben van, de az is lehet, hogy csak egy ravasz tolvaj hamisította a levelet. Mindenesetre a két legjobb lovat vitte el. Giles átfutotta a levélkét. Mindössze ennyi állt a cédulán-. „Szükségem volt a lovakra. Lord Robert Andreville". Félreismerhetetlenül Robin balra dőlő betűivel íródott az üzenet. - Ez az ő kézírása - állapította meg Giles, és odaadta a levélkét Desdemonának. - Szóval tegnap éjjel itt járt. Mikor vették észre, hogy eltűntek a lovak? - Úgy kilenc körül. - Majd körülnézek a házban, hogy itt töltötte-e az éjszakát. Talán nagyon későn érkezett, azért nem akart senkit felébreszteni - mondta könnyedén Giles. Úgy gondolta, jobb lesz, ha a lányt nem említik, minél kevesebbet beszélnek róla, annál jobb. Haslip nyilván nagyon szeretett volna feltenni egy-két kérdést, például hogy mi módon jutott be a kastély új tulajdonosa a zárt kapun, és miért távozott úgy, hogy senki nem is tudott a látogatásáról, és miért kellett neki két ló. De csak annyit mondott: Máris hozom a kulcsokat, mylord. Miután beengedte őket a kastélyba, Giles elküldte az intézőt, aztán Desdemonával körbenéztek az egész házban. Végül a konyhában kötöttek ki. - Itt voltak, ez biztos - állapította meg Desdemona, miután körbenézett a kamrában és a konyhaszekrényben. A kád aljában még mindig volt egy kis víz. Felemelt és a fény felé tartott egy tnssen elmosott és kifényesített kristálykelyhet. - Úgy tűnik, nagyon elegánsan vacsoráztak. - Robinnak mindig volt stílusérzéke - jegyezte meg Giles.

Benéztem a szekrényekbe, ha jól látom, két személyre vettek ki ágyneműt, egyszer használták, aztán visszarakták. Ebből ítélve külön ágyban aludtak. Talán semmi ok az aggodalmainkra. - Azt majd meglátjuk - felelte szigorúan Desdemona. De, azért már hajlott rá, hogy az is elképzelhető, hogy egy férfi és egy nő együtt utazzon, és ne történjen semmi botrányos. Egy nappal ezelőtt még nem értett volna egyet, de Giles mellett megtanulta, hogy egy érett férfi nem szükségszerűen viselkedik úgy, mint a zöldfülű kéjvágyó fiatalemberek. Talán lehetséges, hogy Lord Robert tényleg puszta önzetlenségből ajánlotta fel Maximának, hogy elkíséri... De ha nem is követtek el semmi illetlen dolgot, attól még veszélyben van a jó hírük. - Ha lóháton mentek, ma este már Londonban is lehetnek. - Igen. - A gróf bátorítóan rámosolygott. - És egy-két nap múlva már túl leszünk ezen az egész felforduláson. Miközben kifelé indultak a házból, Desdemona fanyarul arra gondolt, hogy Maxima problémája lehet, hogy lassan megoldódik, de a gróf már sokkal nagyobb kihívást jelent. De ez legalább az a fajta kihívás, amiben örömét leli.

Huszonhatodik fejezet

Miután egy hosszú napot töltöttek a nyeregben, és megérkeztek Londonba, a város olyan erővel rontott Maxie érzékeire, hogy ahhoz képest Boston egy kis vidéki településnek tűnt. Fáradtan követte Robint, aki előtte lovagolt az alkonyodó utcákon, és már nem érdekelte semmi, csak az, hogy mikor érkeznek meg a céljukhoz. Legnagyobb meghökkenésére Robin az utca legelegánsabb és legnagyobb háza előtt állította meg a lovát, a város egy olyan negyedében, ahol csupa előkelő palota sorakozott. - Ide jöttünk? kérdezte aggodalmasan. Robin megnyugtatóan rámosolygott, és leszállt a lováról. - Igen. Remélhetőleg a barátaim itthon vannak. - Ahogy kinézünk, alamizsnát se adnak a hátsó bejáratnál, nemhogy a szalonba beengedjenek - motyogta Maxie, miközben fáradtan ő is lekecmergett a lóról. Robin nevetett. - Ne aggódj, láttak már engem ennél rosszabb állapotban is. Maxie megállt a macskaköveken, és szemügyre vette az előkelő homlokzatot. Úgy érezte magát, mint egy nyakig sáros falusi. De a büszkesége a segítségére sietett: elhatározta, hogy nem fog gyáván megfutamodni. Ugyan mit számít, hogy mit gondol róla néhány agyonkényeztetett angol arisztokrata? Ha Robin úgy gondolta, hogy elhozhatja ide, nem fogja behúzni fülét-farkát, mint egy ijedt kutya. Fogta a lovak kantárját, míg Robin bekopogott a kopogtatóval. Az ajtót rögtön ki is nyitotta egy libériás és fehér parókás inas. Lassan, megvetően végigmérte a látogatót, olyan arcot vágva, mintha egy döglött patkány heverne a küszöbön. De mielőtt megszólalhatott volna, Robin parancsoló hangon rászólt: - Küldjön ki valakit a lovainkért. - Megint egy pillanat alatt átváltozott, csak úgy áradt belőle az arisztokratikus fensőbbség.

Az inas tiltakozni készült, de aztán megadta magát a látogató gőgös tekintetének. Egy percen belül megjelent a főkomornyik, és az inas kénytelen volt maga hátravezetni a lovakat az istállóba. Az elhatározása ellenére Maxie legszívesebben elbújt volna, amikor belépett a márványpadlós előcsarnokba, amely olyan tágas volt, hogy akár egy lovasszázad is elfért volna benne. A boltozatos mennyezet két emelet magasságig emelkedett, és körben olyan szobrok álltak talapzatokon, amelyeket mintha egyenesen Görögországból hoztak volna. Az előcsarnok közepén egy impozáns lépcsősor indult az emeletre. Maxie nemigen járt még ilyen elegáns házban, és ez akár királyi palota is lehetett volna. Robin azonban olyan könnyedén viselkedett, mintha otthon lenne. Megkérdezte a komornyikot: A hercegné itthon van? A komornyikot már kevésbé lehetett megfélemlíteni, mint az inast. Fensőbbségesen azt felelte: - A méltóságos asszony nem fogad. - Nem ezt kérdeztem - mondta Robin fenyegető hangon. Engem biztosan fogad. Mondja meg neki, hogy Lord Robert keresi. A komornyik arcán látszott, hogy villámgyorsan felméri a látogató beszédmodorát és nem túl bizalomgerjesztő megjelenését. Aztán kissé meghajolt és távozott. A hercegné? Maxie eltűnődött, vajon az előkelő hölgyről kiderüle, hogy Robin nagymamája, és ő a család fekete báránya? Azt már az ismeretségük elején is sejtette, hogy Robin előkelő családban születhetett, de vajon tényleg a legmagasabb körökből származik? A gyomrában szorító érzéssel be kellett ismernie, hogy ez is lehetséges, sőt valószínű. A zavartól mereven kerülte Robin tekintetét. Minden izma megfeszült ebben az idegen és ellenséges környezetben, és úgy járkált körbe az előcsarnokban, mint egy macska, amikor ismeretlen helyre kerül. Épp elért a legtávolabbi sarokba, amikor gyors léptek koppanásait hallotta. Megfordult, és meglátott egy gyönyörű szőke nőt kirohanni a lépcsőn. Maxie-t nem vette észre, hanem Robin karjaiba vetette magát, ügyet sem vetve piszkos ruházatára. - Robin, te gazember!

Miért nem értesítettél, hogy jössz? Robin nevetve a karjaiba kapta. Kicsit óvatosabban, Maggie! Gondolj legalább Wilton eljövendő grófjára, ha magadra nem is. - Olyan vagy, mint Rafe. Az is lehet, hogy kislány lesz. Egy pillanatig csak álltak, egymást lazán átkarolva, régi bizalmassággal. A hercegné majdnem olyan magas volt, mint Robin, és ugyanolyan elragadóan szőke. Maxie a csendes sarokban meghúzódva olyan döbbenetet érzett, hogy egy pillanatra a világ is elsötétedett előtte. Azt hitte, fel van készülve mindenre, ami ebben a házban várja, de erre nem számított. Te jóságos ég! Hogy volt képes rá Robin, hogy idehozza a szeretője házába? Az egész hosszú út alatt soha nem érezte még távolabbinak magától, mint most. Aranyhaja megcsillant a lámpafényben, és még az utazástól poros, kopottas ruhákban is félreismerhetetlen arisztokratizmus áradt belőle. Maxie gyerekkora óta, amikor a többi gyerek csúfolta, hogy félvér, soha nem érezte még magát ennyire kirekesztettnek és idegennek. Robin elengedte a karjából a hercegnét, és megszólalt: Szeretnélek bemutatni egy nagyon különleges ismerősömnek. Ahogy odakísérte Maggie-t az előcsarnokon át, Maxie-t szinte megbénította az érzelmek zavaros keveréke és társadalmi helyzetének bizonytalansága. Mit csinál az ember, ha egy hercegnével találkozik? Arról már nem is beszélve, ha épp fiúruhában van? Eszébe villant, amit egyszer egy előkelő hölgy mondott neki Bostonban: egy amerikai állampolgár nem bókol senki halandónak, legfeljebb az isten színe előtt hajol meg, és akkor is csak, ha úgy tartja kedve. Úgyhogy Robin szeretőjének se jár ki a pukedli. Másrészt viszont, ha már itt áll fiúruhában, az talán illendő lenne, ha levenné a sapkáját. Így is tett, de az arckifejezésén nem sikerült változtatni, szikrázóan ellenséges maradt. A hercegné megtorpant, és meglepetten elkerekedett a szeme. A színe változékony szürkészöld volt, nem kék, mint Robiné. - Maggie, hadd mutassam be Miss Maxima Collinst. Maxie, a hölgy Candover hercegné. - Robin könnyedén megérintette Maxie

karját. - Igyekszem rábeszélni Maxie-t, hogy jöjjön hozzám feleségül. A zöldesszürke szemekben meglepetés csillant. A hercegné arca nem volt elég szimmetrikus ahhoz, hogy tökéletes szépség legyen, de a belőle sugárzó báj sokkal hatásosabb volt, mint az egyszerű szépség. Nem csoda, hogy Robint még mindig kísérti álmaiban. Amikor Maxie látta, hogy a hercegnét szórakoztatja a helyzet, végképp majd szétrobbant a dühtől. Nyilván úgy gondolja, Robin csak viccel. Ugyan mit akarhat egy ilyen aprócska, fülig sáros, fiús külsejű nőszemélytől? Biztosan csak tréfa az egész. De a dühe hamar elszállt, amikor Maggie őszinte melegséggel azt mondta: - Nagyon örülök, kedvesem, hogy megismerhetem. Összeesküvő mosolyt villantott rá. - Nagyon remélem, hogy rá tudja venni magát, hogy igent mondjon Robinnak. Van számos jó tulajdonsága is, bár pillanatnyilag, gondolom, meg tudná gyilkolni. A megjegyzés olyan találó volt, hogy Maxie-t egész zavarba eltette. - Épp fontolgatom, mi lenne a legjobb módszer. Legszívesebben a fogát csikorgatta volna, de elhatározta, hogy nem marad el a hercegné mögött a higgadt viselkedésben. - A forró olajban megfőzés túl gyors lenne. Maggie nevetett. - Ha jól sejtem, csak úgy idehozta, minden magyarázat nélkül. - Pontosan így történt. - Maxie vetett egy pillantást Robinra, aki szemlátomást még csak nem is szégyellte magát. A keze még mindig Maxie könyökén pihent, és az érintése kicsit erőt adott, még akkor is, ha közben legszívesebben kitekerte volna a nyakát. Robin tett valami homályos célzást, hogy a barátait akarja meglátogatni Londonban, ez minden. - Ez csak amiatt van, hogy annyi évet töltött kémkedéssel, és megszokta, hogy minél kevesebbet mond, annál jobb - kelt Robin védelmére Maggie. Aztán körbemutatott az előcsarnokban. - Tudja, engem is meglepett, amikor először láttam ezt a mauzóleumot. Kíváncsian félrehajtott fejjel megkérdezte. - Maga amerikai? Nyilván neki is jó füle van az akcentusokhoz, mint Robinnak, ahogy

annyi minden más is közös lehet bennük. Maxie-nek ettől a gondolattól se lett jobb kedve. - Igen, az vagyok - felelte. - De az apám angol volt. Collingwood hatodik grófjának a kisebbik fia. Azonnal elszégyellte magát, amiért szükségét érezte, hogy emlegesse a nemesi származását, de már túl késő volt visszaszívni. Maggie elgondolkozva összevonta a szemöldökét. - Collingwood? Valahol északon van a birtokuk, ugye? Durhamben, ha jól emlékszem. - Igen. - Ez túl kurtán hangzott, úgyhogy Maxie hozzátette: - A tavaszt a nagybátyámnál töltöttem vendégségben. Robin furcsa pillantást vetett rá, amikor szóba hozta a Collingwood családot, de aztán csak annyit mondott: - Mivel egy árva fillér nélkül érkeztünk Londonba, abban reménykedtünk, hogy egy-két éjszakára megszállhatunk nálatok. - Hát persze, majdcsak találunk helyet. - A hercegné Maxiehez fordult. - Megmutatom a szobáját, hogy kicsit lepihenjen és felfrissítse magát. - Ha nem bánná, hercegné, szeretnék előbb pár szót váltani Robinnal négyszemközt. - Maxie hangja higgadt volt, de a szeme szikrákat szórt. - Ó, hát hogyne. - Maggie az ajtó felé intett. - A kis szalonban beszélgethetnek. Ahogy Robin követte Maxie-t, kissé aggódva figyelte az arcát. Tudta, hogy kellemetlenül fogja érinteni, ha egyszer csak Maggie házában találja magát, de az alig visszafojtott düh, ami sugárzott belőle, sokkal rosszabb volt, mint amire számított. Ahogy Robin becsukta mögöttük az ajtót, Maxie szembefordult vele, tetőtől talpig reszketve a dühtől. - Hogy merészeltél idehozni, a szeretőd házába?! - Maggie évek óta nem a szeretőm - felelte szelíden Robin. - De továbbra is a barátom, és megszoktuk, hogy a bajban egymásra támaszkodjunk. Mivel meg kellett szállnunk valahol, a legtermészetesebbnek tűnt, hogy ide jöjjünk.

Odasétált a kandallóhoz, és nekitámaszkodott a márvány kandallópárkánynak. - Tudtam, hogy biztos lehetek benne, hogy ő és Candover hajlandóak befogadni minden kérdezősködés nélkül, és nem áll fenn annak a veszélye, hogy pletykákat terjesztenének rólunk. Itt átalakulhatsz tiszteletre méltó fiatal hölggyé, és senkinek nem kell megtudnia semmit. Maxie ökölbe szorította a kezét, de azért nagy nehezen uralkodott magán. - Lord Robertként mutatkoztál be a komornyiknak, és a hercegné is így beszélt rólad. Azt mondtad, ez nem is igazi cím. - Te mondtad, hogy nem igazi. Én csak nem javítottam ki a tévedést - mutatott rá Robin. - Úgy látszik, az apád nem magyarázta el részletesen az angol rendszer furcsaságait. Például azt, hogy a lord cím keresztnévvel való használata a hercegek és őrgrófok kisebbik fiának kijáró privilégium, úgyhogy jogosan használhatom a Lord Robert Andreville nevet. Maxie összeszűkült szemmel nézett rá, míg megemésztette, amit hallott. Egzotikusabbnak és veszélyesebbnek festett, mint valaha. Azt mondtad, nem vagy nemesember. - Nem is. A Lord Robert csak tiszteletbeli cím. Közembernek számítok, mint te. Ha a bátyám ne adj isten, meghalna, akkor azonnal nemesi rangra emelkednék. - Robin vállat vont. - Hát igen, elég értelmetlen az egész. - Az apád herceg volt? Robin megrázta a fejét. - Wolverton őrgrófja. Ez eggyel alacsonyabb rang a hercegnél. - Szóval a családi birtokotokon találkoztunk. - Maxie úgy meredt rá, mintha vadidegen lenne. - Hát miféle ember vagy te? A kezdetektől fogva szándékosan félrevezettél, hagytad, hogy elhiggyem, hogy otthontalan csavargó vagy, vagy tolvaj vagy még rosszabb! Hány hazugságot hitettél még el velem?- Mindig igazat mondtam neked. - Robin egyik lábáról a másikra álldogált, és nem nézett Maxie szemébe. Eluralkodott raja az a túlzott hidegség, mint mindig, ha ideges volt, vagy ha bűntudatot érzett. Bár tudta, hogy ez hiba, nem tudott másképp beszélni, mint hűvös közönnyel. - Bár azt beismerem, hogy másoknak mondtam egy-két valótlan dolgot a jelenlétedben.

Maxie-ből kirobbant a düh. Egyetlen villámgyors mozdulattal elkapott egy porcelánszobrocskát egy elegáns kisasztalról, és Robinhoz vágta. A szobor széttört a márványkandallón, épp csak pár centire Robin kezétől. De ő nem mozdult, még akkor sem, amikor eltalálták a porcelán cserepei, de bal kezén egész kifehéredtek a csontok, ahogy megszorította a kandallópárkány szélét. - Az sem érdekel, ha minden szavadat az atyaúristen igazolja. Biztos, hogy jezsuiták vagy ügyvédek neveltek - mondta Maxie megvetően. - Be akartál csapni, még ha próbálod is azzal nyugtatgatni a híresen érzékeny lelkiismeretedet, hogy csak manipuláltad az igazságot, de soha nem mondtál hazugságokat. Maxie hangja elcsuklott. - Mekkora bolond voltam, hogy hittem neked! A lány fájdalma belehasított Robinba, mint egy éles borotva. Feldúltan vett egy nagy levegőt. - Igazad van, hamis benyomást keltettem, de esküszöm, hogy nem állt szándékomban bolondot csinálni belőled. - Akkor miért tetted? Maxie kérdőn rámeredt. Robinnak elviselhetetlenül gyötrelmes volt, hogy akaratlanul is ilyen fájdalmat okozott neki. A szerelmes éjszaka képei villantak át az agyán, a szenvedélye, az odaadása, az édessége. Ahogy összekapcsolódott a tekintetük, bénító vágy tört rá. A testi és lelki vágyakozás olyan szorosan egybefonódott, hogy szinte el sem tudta választani az egyiket a másiktól. Az első pillanattól kívánta a lányt, ahogy kinyitotta a szemét, és meglátta az erdei nimfát, aki keresztül botlott rajta. Ha így van, akkor miért viselkedett vele ilyen ostobán? Valaki, aki ennyire híres az éleseszűségéről és az ítélőképességéről, hogy lehetett ilyen átkozottul ostoba? Ahogy belegondolt, rájött, mi az egyetlen válasz: - Az igazság az, hogy nem kedvelem túlzottan Lord Robert Andreville-t - mondta fájdalmas hangon. - És mivel én nem kedvelem a fickót, nem várhattam el tőled, hogy te szeresd. És az első pillanattól annyira szerettem volna, ha tetszem neked... Bármilyen nehéz volt is, jobb lett volna, ha előbb önti ki a lelkét. Maxie feszültsége kicsit enyhült, és a dühe lassan elpárolgott.

A tekintetük egy hosszú pillanatig összekapcsolódott. - Értem - mondta. Ha a dühe el is szállt, azért a fájdalom megmaradt. Ő is odasétált a kandallóhoz, és a karjait összefonva nekitámaszkodott a párkány túlsó végének. Ugyanolyan higgadt és közönyös hangon, mint ahogy Robin beszélt, megkérdezte: - És azért hoztál ide, hogy Maggie áldását adja ránk? Vagy egyszerűen csak meg akartad döbbenteni azzal, hogy milyen mélyre süllyedtél, mióta elhagyott? Úgysem találhatsz még egy nőt, aki olyan gyönyörű és előkelő, mint ő, úgyhogy inkább az ellenkezőjét kerested. Ha bemutatsz neki egy barbár nőt, az majd jól megadja neki. - Te jó ég, nem gondolhatod komolyan, hogy ilyen okból hoztalak ide! Te igazán bölcs és nemes jellemű nő vagy, bármely férfi büszke lehetne rá, ha megnyer magának. És még ha tetőtől talpig sáros vagy, és úgy festesz, mint akit a kutya szájából húztak ki, akkor is gyönyörű vagy. Maxie úgy összeszorította a száját, hogy az ajka egész elvékonyodott. - Mint egy jó házaló, mindig tudod, mit kell mondani, ne néha, Lord Robert, a szép szavak nem elegendők. Ezt megérdemelte, de Robinnak akkor is olyan érzés volt, mintha gyomorszájon vágták volna. - Beismerem, hogy bűnös vagyok abban, hogy érzéketlen tökfej voltam. Nem igaz, hogy azért hoztalak ide, hogy Maggie az áldását adja ránk, de az igaz, hogy azt szerettem volna, ha találkozol vele. Ti ketten vagytok a két legfontosabb nő az életemben, és úgy gondoltam, barátnők lehetnétek. Maxie végighúzta az ujját a kandalló faragott díszítésein, mintha az lenne a legérdekesebb dolog a világon. - És ha nem tetszem neki, ahogy biztosan nem tetszem, akkor mi van? - Tetszeni fogsz neki. Robin a lány kandallópárkányon pihenő kezére fektette a tenyerét. Maxie ujjai megrándultak az érintésére, de nem húzta el a kezét. - Inkább azt akarod kérdezni, hogy ha úgy adódna, téged választanálak-e vagy őt. - Még jobban megszorította a kezét. A válasz igen. Még ha Maggie arra vetemedne, hogy megpróbáljon elválasztani minket, akkor se sikerülhetne neki. Te vagy az egyetlen, akinek hatalmában áll szétválasztani kettőnket. Maxie lehunyta a szemét, és belehasítottak az érzelmek.

Nem tudott tovább távolságot tartani. Robin odalépett hozzá, és a karjaiba zárta. Maxie nem ellenkezett, csak a vállába fúrta az arcát, mintha nagyon kimerült lenne. Bármilyen keserű szavak hangzottak is el, a fizikai érintés szintjén mindig harmónia volt köztük. Robin szorosan átölelte, és remélte, az ölelés megnyugtatja legalább annyira, mint amennyire őt magát. A jellemének határozottsága miatt könnyű volt elfeledkezni róla, hogy valójában milyen aprócska. Robint elárasztotta a védelmező gyengédség. A lány feje búbja alig ért az álláig, pedig ő sem volt túl magas. - A szívemig ér a fejed. - Egyik kezével kihúzta Maxie hajából a hajtűt, hogy végigomoljon a hátán a csillogó fekete hajzuhatag. - Kanawiosta, én teljesen idióta vagyok. Amikor együtt voltunk, szerettem volna megszabadulni a múlttól és a jövőtől is, mert évek óta először olyan boldog voltam... Megsimogatta Maxie még mindig feszült hátát, végighúzva az ujjait selymes haján. - Tudtam, hogy előbb-utóbb mindent be kell vallanom, de lusta voltam és gyáva, és addig akartam halogatni, amíg csak lehet. Arra nem is gondoltam, hogy ez veled szemben nem fair. Olyan voltál nekem, mint a föld - bölcs, tápláló, és végtelenül erős. Nem gondoltam arra, hogy neked is lehetnek sebeid és félelmeid. Maxie a fejét még mindig lehajtva megkérdezte: - Milyen meglepetéseket tartogatsz még a számomra? Robin egy pillanatig gondolkozott. - Hát, meglehetősen gazdag vagyok. Többek között az enyém a ruxtoni kastély. Maxie erre felkapta a fejét, félig bosszúsan, félig nevetve. - Azt akarod mondani, hogy a saját lovaidat loptad el? - Amikor Robin bólintott, felkiáltott: - Én meg agyonaggódtam magam miatta! Mondtam, hogy nem lesz semmi baj. - A hercegnének igaza van. - Maxie hangja komoly volt, de a szája megrándult, hogy elfojtsa a nevetést. - Nagy gazember vagy. - Elismerem. - Robin elkomolyodva felsóhajtott. - Ezért is tűnt olyan jó ötletnek, hogy valaki másnak adjam ki magam. Maxie komolyan az arcába nézett. - Erről még kell majd beszélnünk, de szerintem ma estére elég volt.

- Helyes, most nem is lenne kedvem. Mint ahogy neked sincs kedved eldönteni, hogy hozzám jössz-e vagy sem. - Könnyedén mondta, de visszafojtotta a lélegzetét. Tudni szerette volna, hogy az este eseményei annyira feldühítették-e Maxie-t, hogy végképp szó sem lehet a dologról. Maxie aggodalmas arccal megrázta a fejét. - Nem is tudom, Robin. Még több választ el minket egymástól, mint gondoltam. Felemelte a kezét, és Robin kopottas kabátjának hajtókájával játszott. - Nem tudom, hogy be tudnék-e illeszkedni a te előkelő angol világodba, vagy hogy egyáltalán akarnék-e beilleszkedni. - Sokkal közelebb állunk egymáshoz, mint gondolnád, és ez az angol világ nem az egyetlen hely, ahol élhetünk. - Robin futó csókkal súrolta a lány haját. - De most erről se beszéljünk. A fontos az, hogy nem mondtál nemet. - Kicsit elmosolyodott. - Köszönöm, hogy nem vágtál fejbe azzal a másik porcelándísszel. Habár talán nem ártott volna, szörnyen ostobán viselkedtem. - Csak szerettem volna nyomatékosítani a mondandómat, nem akarlak agyonütni. Azért jobb lett volna, ha visszafogom magam. Remélem, az a szobor nem valami fontos családi örökség volt vagy ilyesmi. Egyébként, ha én Lord Robertnek szólítalak, ha haragszom rád, mit jelent, amikor te Kanawiostának hívsz? - Gondolom, azt, hogy a szívem mélyéből beszélek, és remélem, te is így hallgatod. - Nem rossz. - Hosszú csend után Maxie felnézett Robinra, halvány, pajkos mosollyal. - Ha hozzád mennék, milyen cím illetne meg? - Lady Robert Andreville. Röviden Lady Robertnek is lehet mondani. Maxie nagyot nézett. - Ez komoly? Vagy ez most megint valami vicc? - Esküszöm, hogy igaz. Maxie hátravetette a fejét, és nagyot nevetett. - Micsoda abszurdum! Nem csoda, hogy akik kivándoroltak Amerikába, elvetették az egész nemesi rendszert. Hirtelen nyílt az ajtó, és belépett Candover hercegné. Amikor meglátta a vendégeit egymás karjaiban, gyorsan vissza akart vonulni. - Elnézést, nyilván túl halkan kopogtam. - Ne menj el. - Robin sietség nélkül elengedte Maxie-t.

- Közben békét kötöttünk. A hercegné ezt nem kommentálta, csak annyit mondott: - Rafe épp most küldött egy üzenetet, hogy korábban el tud jönni Westminsterből, mint várta. Lenne kedvetek velünk vacsorázni úgy egy óra múlva? Én nagyon örülnék neki, de ha túl fáradtak vagytok, felküldethetem a szobátokba a vacsorát. Miután vetett egy pillantást Robinra, Maxie azt felelte: - Örömmel elfogadjuk a meghívást, hercegné, de figyelmeztetem, hogy egyetlen ruhám van, és nem tett túl jót neki, hogy a hátizsákomban hordtam. - A szobalányom majd kikeféli és kivasalja. - Maggie tekintete a porcelánszobor cserepeire esett, és felragyogott az arca. - Nagyszerű! Összetörtétek ezt a rémes Laokoón-szobrot! Maxie arca lángvörös lett. - Sajnálom, az én hibám volt. Ahogy tudom, majd pótolom. - Jaj, csak azt ne! Nászajándékba kaptuk a férjem egyik unokatestvérétől, aki nem helyeselte, hogy Rafe elvett engem. Három ember, amint épp felfalják őket a kígyók, nem túl kedves ajándék, nem? Mindig szándékosan az asztal legszélére raktam, hátha valamelyik szobalánynak sikerül leverni takarítás közben, de eddig hiába. Maxie nevetett. Igazán nagylelkűségre vall, hogy a hercegné elhiteti a vendéggel, hogy még szívességet is tett. - Ha szeretné, hogy bármi mást összetörjek, nagyon szívesen. - Megegyeztünk - bólintott Maggie. - Akkor megmutassam a szobáját? Még van idő egy fürdőre, vagy szundítani egyet. Maxie elszánt arccal követte a hercegnét. Már az is épp elég nehéz feladatnak tűnt, hogy Robinnal megoldják a személyes problémáikat, ráadásul most belecsöppent egy teljesen idegen világba, ahol nyilván kevesen fogják szívesen látni. Minél előbb megtanulja, hogy tud-e élni ebben a világban, annál jobb.

Huszonhetedik fejezet

Miután

Maxie kiszállt a finom, forró fürdőből, a hercegné beküldte hozzá francia komornáját, hogy segítsen öltözködni. A lány, Lavelle, a nemtetszés leghalványabb jelét sem mutatta a szokatlan vendég miatt, bár kissé fájdalmas arcot vágott, amikor átnyújtotta a frissen vasalt egyszerű muszlinruhát. De Maxie hamar megnyerte magának folyékony, bár kanadai akcentusú franciaságával. Felvette az egyszerű fehér muszlinruhát, aztán türelmesen üldögélt, míg a lány elegáns kontyba fésülte fekete haját. Az eredmény aránylag elfogadható lett. Azért Maxie ideges pillantást vetett a tükörbe, amikor az inas érte jött, hogy lehívja a vacsorához. Aztán a fejét magasra emelve követte a földszintre, a kis szalonba. Robin és a hercegné épp elmélyülten beszélgettek, összedugva szőke fejüket. Robin is átöltözött az utóbbi egy órában, tiszta ing és nyakkendő került rá valahonnan, valószínűleg a herceg ruhatárából, de a régi kabátját megtartotta. Olyan tökéletesen otthonosan festett itt, hogy Maxie-ben ismét feltámadt a nyugtalanság. Lehet, hogy Robin otthon érzi magát egy herceg hazában, de mi a csudát keres itt ő? Robin felnézett, és ragyogó kék szemmel rámeredt Maxie-re. Ahogy felállt és elé ment, halkan odasúgta: - Igazán csodásan nézel ki. Maxie elpirult. A csodálattal teli tekintet átmelegítette a lábujja hegyéig. - Kedves, hogy ezt mondod, de ez a ruha még Bostonban sem lenne divatos, hát még Londonban. - Hidd el nekem, a férfiakat sokkal kevésbé érdekli a divat, mint az összhatás, ami a te esetedben igazán elragadó. - Megfogta a lány karját, és odavezette egy székhez, amely az övé és a hercegnőé között állt. - Persze lehet, hogy elfogult vagyok, mert most látlak először női ruhában - tette hozzá. Robin bókjai kicsit enyhítettek a zavarán és az idegességén, olyannyira, hogy zavar nélkül be tudott kapcsolódni a beszélgetésbe. A hercegné ugyanolyan egyszerű ruhát viselt, mint Maxie, ami megint csak a tapintatára vallott. Robin figyelmeztethette, hogy

Maxie nem iszik alkoholt, mert csak limonádéval kínálták, bár ők ketten sherryt ittak. A hercegné épp összevont szemöldökkel a kandallópárkányon állóórára pillantott, amikor nyílt az ajtó. Maxie azonnal tudta, hogy csak Candover hercege lehet, aki belépett. Míg Robin olyan volt, mint egy kaméleon, ezerféle szerepet el tudott játszani, a hercegből áradt az arisztokratizmus, és látszott, hogy képtelen lenne bárki más lenni. Feltűnően jóképű volt, megfelelő partner a gyönyörű Maggienek. - Elnézést, hogy késtem, drágám - mentegetőzött -, de Castlereagh feltartott, amikor már épp indulni akartam. - Amikor meglátta a vendégeket, széles mosoly terült el az arcán. - Robin, te vén csirkefogó! Mi hozott Londonba? A két férfi melegen kezet rázott, aztán Robin bemutatta a herceget Maxie-nek. Ahogy Candover lehajolt, hogy kezet csókoljon, Maxie látta, hogy a haja és a bőre ugyanolyan sötét, mint az övé, bár a szeme hideg északi szürke. Humor és barátságos kíváncsiság bujkált a mélyében. - Collins? - kérdezte a herceg. - Rokonai a Chanleigh Courtban lakó Collinsék? - A jelenlegi Lord Collingwood a nagybátyám. - Akkor szegről-végről rokonok vagyunk, másod- vagy harmadfokú unokatestvérek. - Candover olyan mosolyt villantott rá, amely majdnem olyan bénítóan megbűvölő volt, mint Robiné. - Mindig nagy öröm egy új kuzinnal találkozni, főleg ha ilyen csinos az illető. - A herceg a karját nyújtotta, és hozzátette: - Mivel farkaséhes vagyok, talán rögtön át is mehetnénk az ebédlőbe. Sokkal barátságosabb hangulatban vagyok, ha tele van a hasam. Maxie rámosolygott és elfogadta a karját, és arra gondolt, hogy a herceg ennél barátságosabb nem is lehetne. Lehet, hogy Robin mégiscsak jól tette, hogy idehozta. Ahogy Maggie ígérte, egyszerű, családias vacsora volt az angol szokásokhoz képest, bár nagyon is bőséges, és minden nagyon finoman volt elkészítve. Maxie hálás volt, hogy nem kell végigennie a rengeteg fogást, amit Chanleigh Courtban mindig kötelezőnek tartottak. Attól félt, vannak mindenféle rémes angol étkezési

szokások Londonban, ami miatt kiderül, hogy milyen műveletlen és vidéki, de szerencsére az aggodalmai alaptalannak bizonyultak. Bostonban sokkal többféle villával és kanállal szoktak teríteni. A beszélgetés is könnyedén folyt, mivel a három angol mindig tapintatosan ügyelt rá, hogy az amerikai vendég ne érezze kirekesztve magát. Maxie-t meghatotta a figyelmességük, és kicsit el is szórakoztatta. Ennyire nyilvánvaló volt, hogy mennyire lenyűgözte es megijesztette a Candover-palota, amikor először belépett? A férfiak a vacsora után lemondtak a portóiról, inkább átvonultak a hölgyekkel együtt a szalonba kávézni. Maxie nagyon örült, mert a hercegné bármennyire is barátságos volt, arra azért még nem volt felkészülve, hogy kettesben csevegjen Robin szeretőjével. A volt szeretőjével. Amikor a herceg és a felesége közelgő vidéki utazásukról kezdtek beszélgetni, a vendégek a kávéscsészével a kezükben odasétáltak a kertbe nyíló üvegajtóhoz. A ház mögött olyan buján zöldellő kert terült el, hogy nehéz volt elhinni, hogy a világ egyik legnagyobb városának közepén vannak. Maxie a vendéglátóikat figyelte. Szinte kézzelfogható volt, hogy milyen erős kötelék fűzi össze őket. - Még ha a pénzéért ment is hozzá, most már akkor is sokkal több lehet közöttük mormolta halkan. Robin csodálkozva nézett rá. - Honnan a csudából veszed, hogy Maggie a vagyonáért ment hozzá Rafe-hez? - Abból, amit a múltkor reggel mondtál a fogadóban. Azt mondtad, hogy Maggie hozzáment valaki máshoz, aki sokkal többet tud nyújtani neki, mint te. - Maxie sokatmondó mozdulattal körbemutatott a szalonon. - Ez mind, meg a hercegi cím... De valahogy mégsem stimmel. A hercegné nem úgy néz ki, mint aki különösebben pénzsóvár, és ahogy bevallottad, te is gazdag vagy. - Egy újabb példája annak, hogy teljesen véletlenül félrevezettelek. Az ösztöneid elég pontosak, Maggie-t nem lehet megvásárolni, legfeljebb megnyerni. - Robin megfordult, és kinézett az üvegajtón a kertbe. - Amikor azt mondtam, hogy olyan valakihez

ment hozzá, aki többet tud nyújtani neki, arra gondoltam, érzelmileg, nem anyagilag. A pénz és a rang soha nem számított neki. - Még mindig úgy fáj? - kérdezte Maxie halkan. - Most, hogy már találkoztam vele, megértem, miért olyan nehéz elfelejteni. - A fájdalom a múlté. - Robin vetett egy oldalpillantást Maxie-re. Most már a jövőre gondolok. Most Maxie bámult ki a kertbe. Olyan volt az egész, mintha valami bonyolult érzelmi menüettet táncoltak volna, hol eltávolodtak, hol újból összetalálkoztak, de valahogy mégis egyre közelebb kerültek egymáshoz. Talán szükségszerű, hogy csak kis lépésekben ismerhetik meg egymást és saját magukat. Az biztos, hogy nem akart válaszolni Robin legutóbbi megjegyzésére. Túl sok minden történt, még át kell gondolnia. Maxie a saját tükörképét bámulta az üvegajtóban. Az egyszerű ruhában és a szép frizurával akár elegáns bostoni hölgy is lehetett volna. A szája kis mosolyra húzódott. - Fülig sárosan, és mintha a kutya szájából rángattak volna ki? - Hát nem valami költői bók, de akkor is igaz. Az első... nem, inkább a második dolog, amit észrevettem, miután rám vetetted magad Wolverhamptonban, az volt, hogy milyen gyönyörű vagy. - Nem vetettem rád magam - tiltakozott Maxie. - Csak elbotlottam. Ha nem bujkáltál volna ott, mint a kígyó az édenkertben... Robin elvigyorodott, és felhajtotta az utolsó korty kávét, aztán letette a csészét egy kisasztalra. - Úgy látom, elég jól érzed magad, ahhoz képest, hogy mennyire féltél a londoni társaságtól. - Nem voltak mindig ilyen kellemes élményeim a társasági életről. - Maxie nem akarta folytatni, de aztán úgy gondolta, ideje egy újabb lépést tenni a menüettben. - Habár Amerika köztársaság, sokan vannak, akiket elbűvöl az arisztokrácia. Az apámat, mint egy angol lord fiát, aki ráadásul szellemes és művelt, szívesen látták az úgynevezett jobb családok otthonaiban is. Maxet különcnek tartották, amiért könyvárusként dolgozik, és olyan szegény. De még így is telente, amikor Bostonban laktunk, hetente kétszer-háromszor

meghívták ebédre, papok, professzorok, gazdag kereskedők... Mindenhol szívesen látták Maximus Collinst. Maxie is megitta a kávéját, és lerakta a csészét, aztán megint kibámult az elsötétedett kertbe. - Úgy húszéves korom körül, egy ilyen vacsorán történt, hogy véletlenül kihallgattam, ahogy Mrs. Lodge, a háziasszonyunk egy barátnőjével beszélgetett. Megtudtam, hogy az apám csak akkor fogadta el a meghívásokat, ha engem is meghívnak. Mrs. Lodge azt mondta, azért hajlandó megtenni, mert Collins olyan elbűvölő ember, de ha az a kis félvér bármelyik férfival kikezdene a társaságban, meg fog szakítani velük minden kapcsolatot. Nehéz elhinni, hogy egy ilyen úriember, mint Mr. Collins elvett egy barbár nőt, de hát a férfiak nem tudnak ellenállni a kéjsóvár vágyaiknak. Maxie vetett egy pillantást Robinra. - És ugye, mindenki tudja, milyenek ezek a buja, pogány nőszemélyek - tette még hozzá. Robin egy halk káromkodást motyogott, aztán azt mondta: - Hát, nem csoda, ha nincs túl jó véleményed az előkelő társaságról. Könnyedén Maxie vállára tette a kezét. Az érintés melegsége vigasztaló volt. - Azért nem mindenki volt ilyen. Sok helyen nagyon szívesen láttak. Az apámnak soha nem meséltem el azt a kihallgatott beszélgetést. Annyira élvezte ezeket az estéket... Nem akartam megfosztani tőlük. Robin megszorította a lány vállát. - Mrs. Lodge nyilván bigott volt, de azért is beszélt így, mert az öregedő nők gyakran irigyek, a szépekre és fiatalokra. - Gondolod? - Nem hiszem, hogy a bostoni idős hölgyek olyan nagyon különböznének a londoniaktól. Ezek pontosan azok a dolgok, amiket egy matróna mondana egy szép fiatal lányról, egy kis faji előítélettel fűszerezve. - Lehet, hogy igazad van. Mrs. Lodge-nak egyébként volt három pogácsaképű lánya, akiknek egyáltalán nem volt dereka. Maxie gúnyosan elmosolyodott, hirtelen már csak szórakoztatta az eset, amely hosszú évek óta olyan fájdalmas emlék volt. - Miért van az, hogy mások problémáit mindig sokkal tisztábban látjuk, mint a

sajátunkat? - Ez természeti törvény, mint az, hogy a nap keleten kel, vagy hogy az alma lefelé esik a fáról. - Látva, hogy Maxie megint megtalálta a humorát, Robin elvette a kezét a válláról. - Gondolom, holnap elmegyünk a fogadóba, ahol az apád meghalt? Maxie épp bólintani akart, de aztán hirtelen beléhasított a pánik. Átvándorolt fél Anglián, hogy megtalálja a válaszokat, de most nagyon félt tőlük. Attól fél, amit megtudhat, vagy attól, hogy ha megoldódik az apja halálának rejtélye, döntenie kell Robinnal kapcsolatban…? Szereti, és hozzá akar menni. Egyszerű döntésnek kéne lennie, de mégsem volt az. - Talán jobb lenne, ha mielőtt odamennénk, előbb felkeresném Desdemona nénit. Ő többször is találkozott az apámmal a halála előtt. Lehet, hogy tudna mondani valamit arról, mi dolga volt Londonban. Robin bólintott. - Elkísérjelek, vagy inkább megkérjük Maggie-t, hogy küldje el veled az egyik szobalányt? Maxie elhúzta a száját. Szörnyen fárasztó, ha ilyen tiszteletre méltóan kell viselkedni. Ha már egy ilyen törékeny virágszál, mint én nem képes áthajtani a városon kocsival kísérő nélkül, inkább téged választanálak. Különben is, ha Desdemona nénikémről kiderül, hogy gonosz nőszemély, te sokkal hasznosabb lehetsz. - Hálás vagyok, hogy így megbízol bennem. Akkor elkísérlek, ha nem bánod, hogy várnod kell a délelőtt végéig, mert előbb felkeresném a bankáromat és a szabómat. Vannak nála régebben megrendelt ruháim, amik mostanra készülnek el, remélhetőleg még nem küldte el őket Yorkshire-ba. - Robin szórakozott pillantást vetett a kabátja kirojtosodott ujjára. - Ez már nem fog hiányozni. - Az enyém lehet? Nagyon kedves emlékek fűznek hozzá. - Természetesen. - Robin kicsit habozott. - Megengeded, hogy csináltassak neked egy-két ruhát? Ha csak egy van, az kicsit problémás lehet itt Londonban. - Gondolom, igazad van - mondta Maxie nem nagy lelkesedéssel. - De nem szeretném azzal vesztegetni az időt, hogy próbákra járkálok a varrónőhöz.

- Nem is kell, Maggie komornája majd méretet vesz ennek a ruhának az alapján. - Robin tekintete értékelően végigsiklott a lány alakján. - Egyszerűnek hat, de a szabása igazán remek, és pont jó rád. - Köszönöm, én varrtam. Ha nincs elég pénze az embernek, akkor kénytelen sokoldalúnak lenni. - Maxie a kezét a szája elé emelve óriásit ásított. - Ideje lenne lefeküdni. Hosszú napunk volt. Robin halkan odasúgta: - Nagyon magányos leszek ma éjszaka az ágyamban. A tekintetük összekapcsolódott. Maxie-nek egész hihetetlennek tűnt, hogy csak tegnap töltöttek először együtt egy szerelmes éjszakát. És ma reggel is úgy üdvözölték a hajnalt, mint a pogány istenek. Az emlékre elárasztotta a forróság. Robin is ugyanezt érezte. - Adnék egy csókot, hogy jó éjszakát kívánjak, de az lenne a vége, hogy a karjaimban cipellek fel az emeletre, és reggelig el sem engedlek. Maxie próbált mosolyogni. - Lehet, hogy el sem jutnánk a szobádig, ami igazán nem lenne illő viselkedés vendégségben. - Senki nem ácsorog a folyosókon. - Robin odanyúlt a kezéhez, és megérintette a tenyerét. - Együtt is tölthetnénk az éjszakát, senki nem venné észre. Maxie szívverése felgyorsult, ahogy Robin lassan, érzékien, az ujjával kis köröket rajzolgatva simogatta a tenyerét. Lenézett összefonódó kezükre. Még a legszigorúbb erkölcscsőszt sem botránkoztatná meg egy ilyen könnyű kis érintés, mégis olyan romlottnak érezte magát, mintha nyilvánosan ledobálta volna a ruháit. Robin ujjai végigsiklottak a finom bőrön a csuklója belsején, megsimogatva a forrón lüktető ereket, izzásig hevítve a vérét. Maxie nagyot nyelt. Hajlandó lett volna beleegyezni bármibe. Robin rekedten a fülébe súgta: - Később bemenjek hozzád? Forró tekintete végigsiklott rajta. Maxie úgy érezte, az akaraterejét is olyan ügyesen manipulálja, mint egy tolvaj a zárakat. Ettől valahogy megtört a varázslat, és elhúzódott. - Sajnálom. Valahogy nem tűnne helyesnek, hogy ebben a házban egy ágyban aludjak veled.

Persze úgy értette, hogy Maggie házában. Robin lehunyta a szemét, és megváltozott az arca, mintha megkeményedett és átalakult volna minden vonása. Amikor megint Maxie-re nézett, már visszatért a higgadtsága. - Megértem, ha így érzed, habár jobban örülnék, ha másképp lenne. Maxie tétovázott. - Nem lesznek rémálmaid, ha egyedül vagy? Ha lesznek is, nem olyan szörnyűek, mint a régebbiek. Rámosolygott, olyan meleg bizalmassággal, ami egy csókkal is felért. - Igazad volt, ha megosztjuk a terhet, az könnyebbé teszi. Candover hercege a felesége hosszú, búzaszőke haját fésülgette. Maggie elégedett arccal, félig lehunyt szemmel hátradőlt. - Mit gondolsz Maxie-ről? Rafe elmosolyodott. - Tetszett. Robin elmesélte, hogy kerültek ide? - Részletesen nem. - Egy pillanatnyi hallgatás után Maggie hozzátette: - El akarja venni feleségül. - Tényleg? - Rafe keze megállt a hajkefével. - Nem ismerheti túl régen. - Mit számít ez? Én az első este, ahogy megismertelek, már hozzád akartam menni. - Ezt még soha nem mondtad. - Rafe abszurd büszkeséget érzett, miközben tovább fésülgette a felesége haját. - Így is épp elég beképzelt vagy - mondta Maggie, aztán kis kuncogással félrehúzódott, mikor Rafe megcsiklandozta. - Igazán nem hétköznapi lány - jegyezte meg Rafe. - intelligens, érdekes, jó társalgó. Tulajdonképpen meglehetősen hasonlít Robinra. És nagyon csinos, a maga egyéni módján. - Tudtam, hogy ezt nem fogod szó nélkül hagyni. Rafe elvigyorodott. - Én a szőkéket jobban szeretem. - Lerakta a hajkefét, és masszírozni kezdte Maggie nyakát és vállát. - Nem zavar, hogy egy másik nővel kell látnod Robint? Engem kicsit meglep, hogy idehozta. - Épp ellenkezőleg, megbántott volna, ha nem érzi úgy, hogy idejöhetnek hozzám. - Maggie önironikus mosollyal hozzátette: Gondolom, az önző lelke mélyén minden nő azt szeretné, ha a volt szerelme összetört szívvel sóhajtozva folyton csak rá gondolna.

- Ahogy én rád gondoltam tizenkét éven át. - Pontosan úgy - nevetett Maggie. - De én tényleg szeretném boldognak látni Robint, és nem akarom, hogy a múlton rágódjon, vagy hogy elvegyen valami jelentéktelen lánykát, csak mert magányos, és nem talált jobbat. - Nem tudom elképzelni róla, hogy ilyen ostobaságot tegyen. - Én nem vagyok olyan biztos benne - mondta Maggie a homlokát ráncolva. - Aggódtam Robin miatt, mióta csak eljöttünk Párizsból. Habár a levelei mindig vidámak voltak, úgy éreztem, mintha rejtegetné a valódi lelkiállapotát. De ma este, amikor megláttam, megint a régi önmaga volt. - Még hozzátette: - Nem, még annál is jobb. - Neked tetszik Maxima, akihez elég kevéssé illik a neve? Nagyon is. - Maggie felnevetett. - Az a szegény lány úgy fujt, mint egy dühös macska, amikor bemutatta nekem, mert Robin nem vette magának a fáradságot, hogy előre elmesélje, hová hozza. De azért elég visszafogottan viselkedett. Igazán jelentékeny egyéniség, ami nagy ritkaság. - Azért csak lassan a barátkozással - jegyezte meg szárazon Rafe. - Miss Collins talán nem lelkesedik annyira azért, hogy Robin egy másik nővel ilyen jó viszonyban van. Maggie meghallotta, mi rejlik a szavak mögött, hátrahajolt, és felnézett a férjére. - Ugye, tudod, hogy nem kell féltékenynek lenned Robinra? Azt hittem, ti ketten barátok lettetek. Rafe lejjebb csúsztatta a kezét, és végigsimogatta a nő ívelt nyakát. Habár megtanulta elfogadni a felesége kapcsolatát Robinnal, ez nem volt könnyű egy ilyen szenvedélyes és birtokló férfinak. Nem vagyok féltékeny. Talán irigy, a hosszú évekért, amiket vele töltöttél, és nem velem. Maggie megrázta a fejét, komoly, szürkészöld szemét Rafe-re szegezve. - Maggie, a kémnő volt az övé. De azok a körülmények, amik Maggie-t szülték, már nincsenek, és így már ő sem létezik. - Tudom, most már inkább Margot vagy, és Margot az enyém. Aztán a karjaiba kapta, és átvitte a hálószobába, hogy be is bizonyítsa, a lehető legkielégítőbb módon.

Nagyon későre járt, mire Lord Collingwood megérkezett a Clarendon Hotelbe, de a fáradtsága ellenére nehezére esett elaludni. Miután fél órán át forgolódott, felült, és a brandys üveg után nyúlt, amit az ágya mellett tartott. A sötétben csak úgy meghúzta az üveget, miközben a feladatára gondolt. Maxima talán már Londonban is van. Lehet, hogy már meg is tudta az igazságot az apjáról. A gondolattól Collingwood elég kényelmetlenül érezte magát. Még egyet húzott a brandyből. Mintha a helyzet már így is nem rejtené a botrány lehetőségét, ráadásul itt van az a szőke csavargó is, akivel az unokahúga összeállt. Ha még mindig vele van, a fickó is bajt okozhat. El kell távolítani valahogy a képből. Akárhogy is nézzük, átkozottul kellemetlen helyzet. És még rosszabbá teszi, hogy meglehetősen megkedvelte Maximát, a szokatlan származása és viselkedése ellenére is. Ezért is tett ennyi erőfeszítést érte. És ha kudarcot vall, hallgathatja majd a felesége szemrehányásait is. Elfojtott egy nyögést, és a fejére húzta a párnát. Borzasztó, hogy mekkora nyűg tud lenni a család!

Huszonnyolcadik fejezet

Desdemona belépett a napfényes szalonba, és borzasztóan élvezte, hogy újból otthon lehet. Minden olyan hétköznapinak és átlagosnak tűnt, hogy alig tudta elhinni, hogy nem csak képzelte az utóbbi őrült egy-két hetet. Amikor meghallotta, hogy egy kocsi áll meg a ház előtt, kilesett az ablakon, és elmosolyodott. A gróf széles vállú alakja a ház lépcsőinél nagyon is valóságos volt. Azt mondta, ma délelőtt felkeresi, tizenegykor, ami ugyan nem túl divatos időpont. Az óra épp elütötte a tizenegyet, amikor bekopogott. Desdemona szerette, ha egy férfi megbízható. Amíg várta, hogy bevezessék, csöngetett, hogy hozzák a kávét. Miután üdvözölték egymást, és a szobalány kitöltötte a kávét, Giles bejelentette: - Az öcsém Londonban van. Ma reggel épp csak pár percen múlt, hogy elkerültük egymást a bankban. - Nagyszerű! És tudtak mondani valamit arról, hol szállt meg? Sajnos nem, de legalább tudjuk, hogy megérkezett Londonba, és nem próbál különösebben bujkálni. A következő egykét napban biztosan megtalálom, és ő nyilván tudni fogja, hol van az unokahúga. Desdemona épp felelni akart, amikor belépett a szobalány, és pukedlizett. - Elnézést, asszonyom, de Miss Maxima Collins és Lord Robert Andreville van itt. - Helytelenítően szipogva hozzátette: Egyiküknél sincs névkártya. Desdemona szája tátva maradt a csodálkozástól. - Azért vezesse csak be őket, Alice. Egy perc múlva végre megjelent a szalonban a két személy, akit annyit üldözött. Desdemona hallomásból már tudta, hogy az unokahúga apró termetű, fekete hajú és csinos, de a valóság meghazudtolta a leírásokat. A hollófekete hajú ifjú hölgy egészen apró és nagyon zavart volt, az arca ugyanolyan feltűnő, mint tökéletesen arányos alakja. Habár muszlinruhája szerény volt és egyszerű, ebben sem úgy festett, mint akinek megalvad a szájában a

tej. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki bárminek is könnyen áldozatul esik az életben. Maxima szemügyre vette magas, tizianvörös hajú nagynénjét, és láthatóan ugyanúgy meg volt lepve, mint ő. Desdemona fején átfutott, hogy olyanok, mint amikor két ismerkedő macska összedugja az orrát. Maxima megszólalt: - Remélem, megbocsátja ezt a be nem jelentett látogatást, Desdemona néni. - A társára mutatott. - Az úr a barátom, Lord Robert Andreville. Robin, a hölgy Lady Ross. Desdemona vetett egy pillantást az unokahúga kísérőjére, aztán még alaposabban, majdnem udvariatlanul megbámulta. Az aranyhajú Lord Robert nagyon is úgy festett, mint egy igazi úriember, és cseppet sem, mint egy csavargó, és elég jóképű volt, hogy bármely nő utána forduljon. Nem csoda, hogy Maxima megszökött vele. Robin elegánsan meghajolt Lady Ross előtt. - Szolgálatára, Lady Ross. - Aztán felegyenesedett, olyan mosollyal, amitől egy ingatagabb nő azonnal elolvadt volna. Desdemona azonban nem volt ilyen hangulatban, csak szúrós pillantást vetett rá, és kurtán biccentett. Aztán az unokahúgához fordult: - Kedvesem, annyira örülök, hogy végre találkozunk. Nagyon aggódtam a biztonságodért. - De hát miért? - kérdezte Maxima ártatlan tekintettel. Desdemona hallotta, hogy a gróf elneveti magát. A szeme sarkából látta, hogy módfelett élvezi a helyzetet. Robin eddig észre sem vette a szalon túlsó sarkában meghúzódó bátyját, de a nevetésre felkapta a fejét. - Giles! Micsoda véletlen! Nem is tudtam, hogy Londonba készülsz, vagy hogy ismered Lady Rosst. - Nem ismertem a hölgyet, és nem terveztem ezt az utazást felelte Giles. - Neked köszönhetem mindkét dolgot. - Valóban? - Lady Ross és én két hete üldözünk benneteket árkonbokron át, hol együtt, hol külön - magyarázta a gróf. - És most besétáltok, mintha mi sem lenne természetesebb, mint hogy látogatást tegyetek egy idős nagynéninél.

- Desdemona igazán nem idős - jegyezte meg Maxima. - Nagyon köszönöm - motyogta Desdemona, aki kezdte azt érezni, hogy a helyzet irányítása egyre inkább kicsúszik a kezéből. Habár őszintén szólva eddig sem ő irányította a dolgokat. - Csak jelképesen értettem. - Giles gyengéd mosollyal Desdemonára pillantott. - Ami azt illeti, nagyon is észrevettem, hogy nem idős. Miss Collins, hadd mutatkozzak be. Én Wolverton őrgrófja vagyok, ennek a mihaszna alaknak a bátyja. - Á, igen, szóval maga az, aki ha ne adj isten meghalna, akkor Robin azonnal nemesi rangra emelkedne - vágta rá Maxie. Wolverton őrgrófja kicsit pislogott, aztán bólintott. - Pontosan így van. - Szerintem jobb lenne, ha leülnénk, és meginnánk egy kávét mondta Desdemona, és csöngetett újabb csészékért és még egy kanna kávéért. Maxima leült a nagynénjével szemben. - De hát miért aggódtál értem? A nagybátyám írt neked? - Odautaztam Chanleigh-be, nem sokkal azután, hogy eltűntél. Cletus és Althea a kérdéseimre beismerték, hogy fogalmuk sincs, hová mentél, és hogy valószínűleg egy fillér sincs nálad. Arra következtettem, hogy ha Londonba tartasz, nem lehet könnyű utad. Megérkezett az újabb kanna kávé, és Desdemona töltött az új vendégeknek is. Aztán folytatta: - Egy magányos fiatal lány több száz mérföldet akar gyalogolni egy idegen országban, ahol az országutak tele vannak útonállókkal, csavargókkal és ki tudja, milyen alakokkal - persze hogy aggódtam. Úgyhogy végül úgy döntöttem, utánad indulok. - Ez nagyon kedves volt tőled, de nem kellett volna aggódnod. Maxima enyhén csodálkozott, hogy itt bárki is bármiért aggódhatott. - Igazán kellemes és érdekes út volt, és nem történt semmi különös. Robin fojtottan elnevette magát. Maxie gyilkos pillantást lövellt felé. Robin is ártatlan képet vágott, és a bátyjához fordult. - És hogy ismerkedtetek meg, Giles? - Lady Ross úgy gondolta, hogy az unokahúgát elrabolta az én nőfaló kisöcsém - válaszolta tömören Giles.

Robin kérdőn felvonta a szemöldökét. - Na de Giles, nőfaló? Hát mit műveltem a Yorkshire-ban töltött makulátlan hónapok során, hogy kiérdemeljem ezt a hírnevet? - A falusiak mondták - szólt közbe mereven Desdemona. - Úgyhogy elmentem Wolverhamptonba, hogy utánajárjak a dolognak. - Lady Ross kissé visszafogottan fogalmaz - tette hozzá Giles. Pontosabban beviharzott a könyvtárszobámba, mint egy bosszúálló angyal, az íróasztalra csapott az esernyőjével, minden elképzelhető bűnnel és erkölcsi züllöttséggel megvádolt téged, és azzal fenyegetett, hogy a törvény teljes erejével le fog sújtani ránk, aztán elviharzott. Desdemona elvörösödött Maxima és Robert érdeklődő tekintetére, és dühösen a grófra meredt. Kissé elvesztette az önuralmát azon a napon, és igazán nem szép tőle, hogy így felemlegeti. - Nőfaló és erkölcsileg züllött? - Robin együtt érzően pillantott Lady Rossra. - Ezek után nyilván nem lehetett más választása, mint hogy megpróbálja megmenteni tőlem szerencsétlen unokahúgát. Maxima sokatmondóan felhorkant. - Az aggodalmaid igazán érthetőek, de nem volt rájuk semmi alap. Sőt Robin kizárólag azért ragaszkodott hozzá, hogy elkísérjen, hogy gondoskodjon a biztonságomról. - Kicsit bosszúsan hozzátette: - Ő is azt feltételezte, amit te, hogy magatehetetlen vagyok, és soha nem élnék túl egy ilyen utazást. Robin nyilvánvaló szeretettel rámosolygott. - A félreértés hamar tisztázódott, Maxie. - Maxie? - szólt közbe Desdemona. - Elég vulgáris becenév. Maxie éles hangon válaszolt: - Az apám hívott így, és nekem is tetszik. - Az apád engem Dizzynek hívott, attól se voltam nagyon elragadtatva - jegyezte meg szárazon Desdemona. - Dizzy? - kérdezte érdeklődve Giles. Desdemona nem vett róla tudomást. - De ha te a Maxie-t szereted, majd megpróbálom megszokni. - Szemügyre vette unokahúga apró, formás termetét. - Talán abbahagyhatnád, hogy Desdemona néninek

szólíts. Alig pár évvel vagyok idősebb nálad, es nem mondhatni, hogy nagyon jól megy nekem a nagynéniszerep. Talán jobb lenne, ha megpróbálnánk egyszerűen barátnők lenni. Maxie félénken elmosolyodott. - Annak nagyon örülnék. Desdemona kortyolt egyet a kávéjából, aztán felsóhajtott. - Ez elég kellemetlen téma, de nem tehetek róla, aggaszt a jó híred. - Vetett egy pillantást Robinra. - A dolgok kétségtelenül kicsit másképp mennek Amerikában, de gondolom, tisztában vagy az angol illemszabályokkal. - Desdemona nagyon remélte, hogy nem kell részletesebb kiselőadást tartania erről a témáról. - Ha arra gondolsz, amire szerintem gondolsz - mondta Maxie jeges hangon -, biztosíthatlak róla, hogy Lord Robert tökéletes úriemberként viselkedett. - A hatást kissé elrontotta, amikor halkan motyogva hozzátette: - Inkább én nem viselkedtem úgy. Desdemona rámeredt az unokahúgára, remélve, hogy rosszul hallotta. Giles, aki kicsit közelebb állt hozzá, hirtelen köhögőrohamot kapott, ami nagyon úgy hangzott, mintha a nevetést akarná elfojtani. Desdemona úgy döntött, jobb lesz sürgősen ejteni ezt a témát, és inkább megkérdezte: - És hol szálltatok meg? Nagyon örülnék neki, ha nálam laknál. - Nagyon kedves vagy, de Candover hercegénél lakunk. A herceg és a hercegné roppant vendégszeretőek. A gróf meglepetten nézett rájuk. - Candovernél meg a feleségénél? - Igen - felelte Robin, kissé kihívóan. - Miért ne? Desdemona eltűnődött, miről lehet szó. Majd később megkérdezi Gilest, ha kettesben maradnak. Visszafordult az unokahúgához, és megkérdezte: - Azért távoztál olyan hirtelen Chanleighből, mert Althea rosszul bánt veled? Soha nem bírta elviselni, ha valaki ellentmond neki. Maxie kicsit habozott, fontolgatta, mit válaszoljon. - Ez csak részben volt az oka - mondta végül. - Veled is szerettem volna találkozni, mielőtt visszautazom Amerikába. - Elmész Angliából? - Desdemonának ez a lehetőség eddig eszébe se jutott.

Maxie sötétbarna szeme bizonytalan lett. - Egyelőre még nincsenek határozott terveim. Desdemona bizonyos értelemben örült neki, hogy Maxie esetleg visszamegy Amerikába. Ha történt is bármi illetlen, legalább nem lesz belőle botrány. Maxie letette a kávéját, és előbbre hajolt, a kezét feszülten összekulcsolva az ölében. - Desdemona, ha nem bánod, hogy megkérdezem... Mesélnél nekem arról, amikor utoljára találkoztál az apámmal a halála előtt? Az unokahúga komoly arcába nézve Desdemona rájött, mi lehetett a valódi oka annak, hogy Londonba jött. Max imádta a lányát, és az érzés nyilvánvalóan kölcsönös volt. Nagyon nehéz lehet elviselni azt a tudatot, hogy az apja egyedül és tőle távol halt meg. - Persze hogy nem bánom - felelte, és nosztalgikus mosollyal hátradőlt a kanapén. - Annyira jó volt újra látni Maxet. Még gyerek voltam, amikor elment Amerikába, de mindig csodálatos leveleket írt. - Desdemona elmosolyodott. - Egyébként itt van nálam az aranyórája. Egy halott útonállónál találtam meg. Ebből aztán nagy magyarázkodás kerekedett mindkét oldalról. Miután mindent tisztáztak, a gróf felállt. - A hölgyeknek biztosan sok mondanivalójuk van egymásnak. Ha gondolod, Robin, itt hagyhatod a kocsitokat Miss Collinsnak, téged meg elviszlek, ahová akarod. Robin váltott egy pillantást Maxie-vel, aki bólintott. Miután elbúcsúztak, a két férfi távozott, és beültek a gróf kocsijába, amely a ház előtt várakozott. - Hová szeretnél menni? - kérdezte Giles. - A Whitehallba. Mivel az egész délutánom szabad, meglátogatnám néhány régi kollégámat a külügyminisztériumban. - Robin elhelyezkedett a menetiránynak háttal eső ülésen, a bátyjával szemben. - Úgy tűnik, Lady Ross alaposan megtáncoltatott. - Nem jobban, mint téged a kis unokahúga. Mivel őladysége mindenfélével fenyegetett engem és az egész Andreville családot, jobbnak láttam, ha én talállak meg először, és megakadályozom a botrányt. - Giles letette maga mellé az ülésre a kalapját.

- Találkoztatok útközben egy Simmons nevű fickóval? Robin felvonta a szemöldökét. - Igen, Market Harboroughban. Honnan tudsz róla? - Egyszer felvettem a kocsimba, Blyth közelében. Épp a sebeit nyalogatta, és bosszút forralt valami „aranyhajú ficsúr" ellen, aki hátulról támadt rá. - Hát persze hogy hátulról támadtam, a fickó kétszer nagyobb nálam - mondta Robin cáfolhatatlan logikával. - Ha valamit megtanultam az elmúlt évek során, hát azt, hogy a fair küzdelem veszélyes luxus. - Gondolom, ő az, akit Lord Collingwood küldött az unokahúga után. - Igen, de Maxie nem akart vele menni. - Azt sejtem. Simmons azt mondta, pisztolyt fogott rá. - Az Újvilág vadabb vidékein más az élet, mint a londoni szalonokban, úgyhogy hozzá van szokva, hogy némileg közvetlen módon oldja meg a problémáit. Market Harborough-ban például úgy kellett lefognom, hogy ne vágjon egy kést Simmons bordái közé. Amikor először találkoztunk, alig tudtam rábeszélni, hogy engedje meg, hogy elkísérjem, mert az volt a véleménye, hogy teljesen hasznavehetetlen vagyok, ő jobban meg tudja védeni saját magát. - Nem ő az első, aki elköveti azt a hibát, hogy lebecsül téged. - A gróf merengve elmosolyodott. - Miss Collins egyáltalán nem olyan, mint amire számítottam. A kissé viharos első alkalommal, amikor megismerkedtem Lady Ross-szal, azzal hárítottam el a vádjait, hogy ő meg az unokahúga összejátszanak, hogy behálózzanak téged. Robin elnevette magát. - Aki kicsit is ismeri Maxie-t, annak soha nem jutna eszébe ilyesmi. A leghalványabb érzéke sincs az intrikákra és a becstelenségre. Az ő stílusa szemből támadni, fényes nappal. Robin vetett egy oldalpillantást a bátyjára. - Megkértem Maxie-t, hogy legyen a feleségem. Ha igent mond, van ellene valami kifogásod? Giles felvonta a szemöldökét. - Számítana ez bármit is? Mind a ketten nagykorúak vagytok. - Ha úgy érted, hogy a helytelenítésed megakadályozna-e, hogy elvegyem, a válaszom nem. De azért sokkal jobban örülnék, ha

szívesen fogadnád a családunkban. Nem mindig fogadták be úgy, ahogy megérdemelné. Gondoltam, itt az ideje, hogy megállapodjak. Giles nevetett. - Nem vagyok biztos benne, hogy megállapodásnak tekinthető elvenni egy ilyen kis vadmacskát, akinek van bátorsága átgyalogolni fél Anglián, megtámadni egy hivatásos bokszolót és együtt vacsorázni egy hercegnővel, de mindenesetre áldásom rád. Nagyon jól összeilletek. A hölgynek fenntartásai vannak? - Vannak kételyei. De teljes erőbedobással bevetem a híres charmeomat, hogy meggyőzzem. Miután Giles kitette Robint a Whitehallban, arra gondolt, bárcsak igent mondana a lány. Ahogy beléptek együtt Lady Ross szalonjába, az első pillanattól nyilvánvaló volt, hogy Robin megszabadult a lelkét fojtogató sötétségtől. És ha egy ilyen tűzrőlpattant, fekete szemű leányzó kell hozzá, hogy megint nevetni tudjon, Giles igazán hajlandó elfogadni a sógornőjének.

Huszonkilencedik fejezet

Amikor Maxie visszaért Candoverék házába, megkönnyebbülten nyugtázta, hogy Robin még nem ért vissza. Ez azt jelentette, hogy a látogatásukat a fogadóba, ahol az apja meghalt, el kell halasztani holnapra. Egyre inkább aggasztotta, hogy mit fog megtudni. Desdemona szerint Max feszültnek látszott, amikor utoljára találkozott vele. Miközben Maxie hallgatta, megint rátelepedett a félelem árnyéka. Túlságosan is elképzelhetőnek tűnt, hogy az apja belekeveredett valami olyasmibe, ami aztán bajt hozott a fejére. Desdemona viszont nagyon kedvesnek bizonyult. Maxie végre talált egy olyan angol rokont, akivel tényleg lelki rokonságot is érzett. Az apja gyakran mondogatta, hogy emlékezteti a húgára, most már Maxie értette is, miért: a felületes különbségek ellenére valójában nagyon is hasonlóak voltak. A nagynénje valószínűleg akaratosnak és különcnek tűnik a szigorú angol mérce szerint, de Maxie-nek semmi kétsége nem volt, hogy Desdemona kitűnően boldogulna a vadnyugaton. Robin bátyja is kellemes meglepetést okozott. Habár nem nagyon hasonlítottak egymásra az öccsével, a gróf szája sarkában mindig mosoly bujkált, és ugyanolyan toleráns volt, mint Robin. És barátságosan viselkedett vele, a szokatlan háttere ellenére. Talán nem fogja ellenezni, hogy bekerüljön az arisztokrata Andreville családba... A hálószobájába érve Maxie a szekrényhez lépett, hogy beakassza a köpenyét. Ahogy kinyitotta az ajtaját, elállt a lélegzete a meglepetéstől. Csak pár óra telt el azóta, hogy Robin felvetette, hogy kellene néhány új ruha, és már itt is lógott négy, a hozzájuk illő cipők szépen sorba rakva a szekrény aljában. Ráadásul mindenféle kiegészítők, kesztyűk, harisnyák és sálak feküdtek szépen összehajtogatva a polcokon. Beakasztotta a kalapját is, aztán kivette a legszebb ruhát. Gyönyörű selyemestélyi volt, a karmazsinvörösnek olyan árnyalata,

amely tökéletesen megy a haja színéhez. Nem vette magának a fáradságot, hogy felpróbálja a ruhákat, Robinnak és Maggie-nek köszönhetően nyilván minden tökéletesen illik rá. Félelmetes csapatot alkothattak, amikor még kémkedéssel foglalkoztak. Ahogy becsukta a szekrényajtót, szárazon elmosolyodott. Robinnak jelen sem kell lennie, hogy elterelje a gondolatait az apjáról. Hihetetlenül csábító lett volna két kézzel kapni a házassági ajánlatán, még mielőtt meggondolná magát. De nem tudott menekülni a gondolat elől, hogy a legfőbb erénye Robin szemében az, hogy ő megkapható, míg az a nő, akit igazán akart, nem. Ha nem lenne szerelmes Robinba, akkor talán kényelmes megoldás lenne egy ilyen házasság: élveznék egymás társaságát és testét különösebb konfliktusok nélkül. Ha nem is érhetnének el olyan magasságokat, mint egy szerelmi házasságban, de a mélypontokat is elkerülnék. De mivel szerelmes belé, az érzelmi erőegyensúly hiánya kettőjük között katasztrófához vezetne. Lassú méreg lenne, ha együtt kellene élnie Robinnal, mindig abban a tudatban, hogy leginkább azért választotta őt, mert kéznél volt, amikor épp volt egy rossz éjszakája. Fáradtan megdörzsölgette a halántékát. Bolond lenne, ha elfogadná az ajánlatát, ha Robin nem tényleg és igazán őt akarja elvenni, Maxima Collinst, a félvér amerikai lányt, aki egyáltalán nem úrihölgy. Ha visszamegy Amerikába, úgyis hamar elfelejti... Felsóhajtott, és úgy döntött, inkább keres valami elfoglaltságot, mielőtt megőrül. Fogta magát, és lement a könyvtárba. Amikor előző este Candover hercege észrevette, milyen mohó vágyakozással nézegeti a könyveket, felszólította, hogy nyugodtan böngésszen közöttük, ha kedve tartja. A tágas szobában nem volt senki, csak egy fekete szőrcsomó az egyik fotelban. Maxie egy pillanatig eltűnődött, hogy ott felejtett szőrmemuff-e, vagy macska. Elkezdett körbejárkálni, és találomra ki-kihúzott egy-egy kötetet a polcokról. Candovernek sok olyan könyve volt, amiket mindig szeretett volna elolvasni, de nem tudta megszerezni. Verseskötetek,

történelmi, filozófiai, művészettörténeti munkák, és minden egyéb, amire csak vágyhat a kíváncsi elme. Úgy döntött, módszeresen nekilát, eltolta a szoba legtávolabbi végébe a görgős létrát, és felmászott a legfelső polchoz. Az illemre fittyet hányva jó magasra felfogta a szoknyáját, és nyújtózkodva levett egy kötetet a legfelső polcról. Boldogan számolgatta magában, hogy ha szorgalmas, akkor talán úgy 1850 tájára végez is az egész könyvtárral. Épp belemélyedt egy Montesquieu-kötetbe, és szinte el is felejtette, hol van, amikor meghallotta, hogy valaki belép a szobába. Felnézett a könyvből, és meglátta a hercegnét, aki épp becsukta az ajtót, aztán nekidőlt. Mivel fölfelé nem nézett, azt hihette, egyedül van. Maxie összevonta a szemöldökét, tűnődött, hogy jelezze-e, hogy ő is ott van, de mielőtt bármit tehetett volna, a hercegné láthatóan megszédült, aztán odabotladozott a kanapéhoz és leroskadt. Maxie ijedten lemászott a létrán. - Rosszul van, hercegné? Hívjak valakit? Maggie arca szürkészöld színben játszott, ami nem nagyon illett zöld szeméhez. Próbált mosolyogni, és azt mondta: - Nem kell, köszönöm. Azért bújtam el ide, hogy ne ijesszek meg senkit. Mióta kisbabát várok, Rafe minden szolgát rám uszított, hogy folyton szemmel tartsanak, és ő a legrosszabb mind közül. Hátradőlt, és lehunyta a szemét. - Nincs semmi bajom, csak még nem szoktam meg a terhességet. A legtöbb nő reggel van rosszul, de úgy tűnik, nekem a délutánok a legrosszabbak. - Értem - bólintott együtt érzően Maxie. A hercegné karcsú derekából ítélve, nyilván eléggé a terhesség elején járhatott. - Dőljön hátra, és tegye fel a lábát. Míg Maggie engedelmeskedett, Maxie talált egy puha, meleg takarót a másik kanapén, és betakarta vele. - Talán ennie kéne valamit. Maggie undorodva megborzongott. - Sokan úgy találják, hogy jót tesz, ha esznek valamit többször is napközben. Semmi nehezet, talán csak egy kis teát meg kekszet.

Maggie megfontolta a dolgot. - Meg lehet próbálni. Negyedórával később, miután óvatosan megevett két szelet kétszersültet egy csésze teával, visszatért az arcának rendes színe. A lábát felhúzva kényelmesen elhelyezkedett a kanapé sarkában. Köszönöm a jó tanácsot. Meglepően jobban érzem magam. Legalábbis, amíg legközelebb rám nem tör a rosszullét. - Ne aggódjon, a hányinger elmúlik valamikor a harmadik hónap után. A hercegné a kíváncsiságát nem is leplezve megjegyezte: - Úgy beszél, mint egy szakértő bába. - Az nem vagyok, de elég kalandos múltam volt. - Maxie lenyelte az utolsó falat kétszersültet. - Robin nem mesélt rólam? - Nem, dehogy. - Maggie megrovó pillantást vetett rá. - Ő az utolsó a földön, aki valaki más magánéletéről beszélne a háta mögött. Néha lehetetlen bármiről bármit is kihúzni belőle. És örülnék, ha Margot-nak szólítana. - Nem Maggie? - Az igazi nevem Margot, és most már ezt használom. A Maggie becenevet Robin adta nekem, akkoriban, amikor még kémkedtem. Biztos vagyok benne, hogy neki mindig Maggie maradok, ahogy én se fogok soha Lord Robertként gondolni rá. Félrehajtotta aranyszőke fejét, mintha azt fontolgatná, mondjon-e többet is. Aztán döntött, és folytatta: - Tudom, hogy zavarban van a társaságomban, de nem kell tőlem tartania. Épp ellenkezőleg, nagyon szeretném, ha barátok lennénk. Maxie kénytelen volt elismerni, hogy a hercegné igazán egyenesen viszonyul ehhez a kínos helyzethez. - Nem akartam gorombasággal viszonozni a vendégszeretetét. De be kell ismernem, hogy nemigen értem, milyen kapcsolat van maga és Robin között. - Egyáltalán nem volt goromba. Azt hiszem, nagyon jól kezelte a helyzetet, amitől a legtöbb nő hisztérikus rohamot kapott volna. Maggie elgondolkozva belekortyolt a teába. - Robinnal akkor ismerkedtem meg, amikor a saját élete kockáztatásával megmentett a francia katonák, kezéből, akik megölték az apámat. Az volt a

leghőbb vágyam, hogy ahogy csak tudok, harcoljak Napóleon ellen, úgyhogy úgy döntöttünk, együtt fogunk dolgozni. Fiatalok voltunk, és csak egymásban bízhattunk, és nagyon szerettük egymást. Könnyen jött, hogy szeretők is legyünk. De tizenkét éven át ismertem, és abban sem voltam biztos, hogy mi az igazi neve vagy a rangja. Maggie lerakta a teáscsészét, és szórakozottan forgatta az ujján a jegygyűrűt. - Nehéz lehet ezt megérteni, de akkor háború volt. Robin időnként hónapokra is eltűnt, és az életét kockáztatta mindenfélével, amire én próbáltam nem is gondolni. Aztán egyszer csak felbukkant, jókedvűen, mintha csak leugrott volna sétálni egyet. Azt hiszem, nagyon sok mindent soha nem mondott el nekem, hogy megkíméljen attól, hogy még jobban aggódjak. Bizonyos értelemben nagyon közel álltunk egymáshoz, de volt az életünknek olyan része is, amit soha nem osztottunk meg. Végül úgy éreztem, nem helyes, hogy szeretők legyünk igazi szerelem nélkül, és szakítottunk. De a barátság és a bizalom megmaradt, és mindig is meg fog maradni. - A szürkészöld szemek elgondolkozva a távolba meredtek. - Talán másképp végződött volna, ha én nem lettem volna szerelmes Rafe-be, még mielőtt Robinnal találkoztam volna. De azt gyanítom, Robin és én túlságosan is hasonlítunk egymáshoz ahhoz, hogy ideális partnerek legyünk. A modora hirtelen kicsit megváltozott, élénkebb lett. - Talán így jobban érti, miért szeretném őszintén, hogy Robin boldog legyen. Maxie torka összeszorult. Nem lehetett könnyű a hercegnének így kiönteni a szívét egy majdnem vadidegennek. - Nagyra értékelem az őszinteségét - mondta. - A saját érdekem, hogy békét kössek magával. Ha nem kedvel engem, az hatással lenne a Robinnal való barátságomra, és ezt nagyon nem szeretném. - Kicsit huncutul elmosolyodott. - Esetleg gondolhatna úgy rám, mintha Robin húga lennék. Rafenek ez segített, hogy legyőzze a féltékenységét. Hogy leplezze az érzéseit, Maxie az asztal fölé hajolt, és teát töltött magának. Nem lehetett könnyű Robinnak és Candovernek, hogy barátok legyenek, amikor ugyanazt a nőt szeretik, de úgy

látszik, sikerült nekik. Neki is mindent el kell követnie, hogy ugyanilyen éretten tudjon viselkedni. Különben is, nem volt nehéz kedvelni a hercegnét. Felnézett és azt mondta: - Igazán nagylelkű, Robinnal és velem szemben is. Könnyű megérteni, Robin miért szerelmes magába. - Robin soha nem volt igazán szerelmes belém, se akkor, se most mondta Maggie határozottan. - Folytatni akarta, de aztán elhallgatott. - Nem mondok többet. Talán már így is túl sokat beszéltem. Arról ugyan meggyőzte Maxie-t, hogy ő nem szerelmes Robinba, de azt semmi nem bizonyította, hogy fordítva sem igaz. Mindenesetre a hercegné bölcs és toleráns női hallgatóság volt, és Maxie ezt szerette volna kihasználni. Tétován megszólalt: - Robin megkérte a kezemet, de nagyon nehéz elképzelni, hogy valakit, akinek ilyen zűrös a múltja, befogadjanak egy ilyen világba. - Szamárság. Jó a modora, művelt és csinos. Ezzel, és egy kis arroganciával akár a királyi udvarban is elfogadtathatja magát. A trükkje az, hogy soha ne mentegetőzzön, amiért olyan, amilyen. Maxie elmosolyodott. - Úgy hangzik, mintha ezt a saját bőrén tanulta volna meg. De hát magának csak nem volt nehéz megtalálni a helyét a társaságban. - Csodálkozna, ha tudná, mennyire így volt - felelte komoran a hercegné. - Amikor hozzámentem Rafe-hez, a helyzetem nem sokban különbözött a magáétól. Mind a ketten egy nemesi család kisebbik fiának a lányai vagyunk, ami tiszteletre méltó származás, de azért nem a legelőkelőbb. Magának, ahogy fogalmazott, zűrös a múltja, az enyém viszont határozottan sötét volt. Bőségesen keringtek pletykák, és egyáltalán nem az voltam, akit a Whitbourne rokonság szeretett volna a család fejének feleségül. Maxie összevonta a szemöldökét. - Mindenki tudott magáról és Robinról? - Ez az egyik dolog, amit csak kevesen tudnak, és mindegyikük nagyon diszkrét. De a kémpályafutásomat lehetetlen lett volna eltitkolni. Túl sokan találkoztak velem, amikor még botrányos életű magyar grófnőnek adtam ki magam.

Maxie érdeklődve kérdezte. - De a társaság mégis befogadta? A hercegné elmosolyodott. - Szerencsére Rafe olyan, mint a Medúza, ha valaki nem tetszik neki, kővé tudja változtatni egyetlen pillantásával. Kezdetektől fogva nyilvánvalóvá tette, hogy ha valaki udvariatlanul bánna velem, annak vele gyűlik meg a baja. Maxie felnevetett. - És azt a Whitbourne rokont is kővé változtatta, aki a Laokoón-szobrot ajándékozta? - Nem egészen, de nem sokkal később összeakadtak egy bálon, és a szóban forgó hölgy azóta is meglepően udvarias hozzám. - Így már elképzelhetőnek találom, hogy itt éljek - mondta Maxie. - Ha akarja, csak a kezét kell kinyújtania érte. - A hercegné ravasz pillantást vetett Maxie-re. - Lenne kedve egy kis szárnypróbálgatásra a társasági életben? Ma este egy kisebb vacsorát adunk. Csak néhány pár, akik közeli barátaink, és igazán kedves emberek. Nem kell megjelennie, ha nem akar, de ha van kedve, meghívhatom a nagynénjét és Robin bátyját is, hogy legyen néhány ismerős arc is. Ilyen hamar? - gondolta rémülten Maxie, de elfojtotta az első reakcióját, ami a teljes pánik volt, és azt felelte: - Miért ne? Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra. - Nagyszerű! Biztos vagyok benne, hogy jól fogja érezni magát. Még az is meglehet, de ez sem lesz elég, hogy eloszlassa a fekete ködöt, amely még mindig elfedte előle a jövőjét. Maxie elhatározta, hogy nem adja meg magát a félelemnek. Odamutatott a szomszéd fotelben összegömbölyödött szőrgombócra. - Ő egy macska, vagy csak egy muff? - Macska, Rexnek hívják. Maxie szemügyre vette a fekete szőrcsomót. - Csak nem beteg? Másfél órája itt vagyok, de még csak meg sem mozdult azóta. - Ne aggódjon, csak lusta szegény - nevetett Margot. - Nagyonnagyon lusta. Rex megérezte, hogy a figyelem középpontjába került, és hatalmasat nyújtózkodott, így kiderült róla, hogy meglehetősen pocakos. Aztán a hátára hengeredett, és négy lábát égnek tartva tovább szundikált. Ha volt is köztük némi feszültség, elszállt, ahogy a két nő elnevette magát. Maxie arra gondolt, bármit is tartogat a jövő, mindenesetre nagyon örül, hogy megismerkedett Maggie-vel.

Miután Maxie távozott, Desdemona nagyon boldog volt, jólesett neki, hogy ki beszélgethette magát vele. Eredetileg csak a kötelességtudata vette rá, hogy ismeretlen unokahúga nyomába eredjen, de nagy örömére szolgált, hogy felfedezhette, hogy Maxie sokkal érdekesebb, mint az az unalmas lányka, akit elképzelt, és akiről azt hitte, meg kell mentenie. A beszélgetés során rájött, hogy a bátyja, úgy látszik, megelégedést talált a különc életben, amit választott. Ennek örült. Talán csak azért tűnt olyan nyugtalannak, amikor nála járt látogatóban, mert nem érezte jól magát itt Londonban. Desdemona azt is felfedezte, hogy mennyire hasonlít egymásra Max és a lánya, külsőleg és lelkileg is. Maxie arca is a bátyjára emlékeztette, főleg, amikor nevetett, de fogékony és sokoldalú elméje is. Biztosan vannak, akik úgy gondolják, hogy Maximus Collins elpazarolta az életét, de ha egy ilyen lányt nevelt fel, az igazán komoly eredménynek mondható. Lord Robert is kellemes meglepetést jelentett. Egyértelmű volt, hogy nagyon is hajlandó lenne elvenni Maximát, és a lány sem közömbös iránta. Nagyon remekül összeillenének. Desdemona hátradőlt a kanapén, és mosolyogva bámulta a mennyezetet. Kicsit megrótta magát, amiért ilyen nem túl progresszív gondolatokat forgat a fejében modern, független nő létére. Akár arra is hajlandó lett volna, hogy anyagilag támogassa az unokahúgát, ha nem akart volna hozzámenni ehhez az alakhoz, aki kompromittálta. De nyilvánvaló, hogy erre nem lesz szükség, és nem csak azért, mert Maxima minden további nélkül képes megállni a saját lábán. Az utóbbi pár napban Desdemona már kezdte úgy gondolni, hogy a házasság nem feltétlenül rossz dolog, legalábbis, ha kölcsönös tiszteleten és szereteten alapul. A mosolya még szélesebb lett, amikor eszébe jutott még egy nem túl hozzá méltó gondolat. Lord Robert gazdag, intelligens, jóképű, és ha szokatlan életet élt is, azért tiszteletre méltó, és a legmagasabb körökből származik. Althea dührohamot fog kapni, ha a félvér unokahúga ilyen remek partit csinál. Ez igazán kellemes kilátás...

Desdemona megengedte magának még pár percig, hogy kiélvezze ezt a gondolatot, aztán átment a dolgozószobájába, és nekilátott elintézni a távollétében felhalmozódott levelezését. Ahogy átrágta magát a levélhalmon, észrevette, hogy a legtöbb a munkájával kapcsolatos. Mikor szakadt el ennyire a barátaitól...? Ideje lenne egy kicsit kimozdulni. A délután vége felé bejött a szobalány egy levélkével. - Ezt most hozták, asszonyom. A küldönc vár a válaszra. Desdemona átfutotta a levélkét. Candover hercegnétől érkezett, aki meghívta egy kis vacsorára aznap estére. Mivel Miss Collins esetleg egyedül érezné magát annyi idegen között, a hercegné remélte, hogy Lady Ross is megtiszteli őket a jelenlétével. És úgy mellesleg azt is megemlítette, hogy Lord Wolverton is ott lesz. A levél elbűvölő kedvességgel volt megfogalmazva. Bár Desdemona a politikai életből ismerte Candover herceget, a feleségével még nem találkozott. Kedves volt a hercegnétől, hogy így törődik a vendégével. Desdemona gyorsan írt egy válaszlevélkét, hogy elfogadja a meghívást, és átadta a szobalánynak, aki kivitte a várakozó inasnak. Desdemonát hirtelen elfogta a pánik. Te jóságos ég, mit vegyen fel? Gyorsan csöngetett a komornájának. Sally Griffin, aki közben kigyógyult az utazás során összeszedett megfázásból, csillogó szemmel és készségesen azonnal megjelent. Miben segíthetek, asszonyom? - Ma este Candover hercegéknél fogok vacsorázni, Sally. Az unokahúgom náluk vendégeskedik, és a hercegné engem is meghívott, hogy megbizonyosodjam róla, Miss Collins jó kezekben van. - Desdemona kicsit habozott, aztán zavartan folytatta: Alig pár óra van addig. Mit gondolsz, át lehetne alakítani valamelyik ruhámat, hogy kicsit... divatosabb legyen? Sally arca felragyogott. - Szóval végre hajlandó kicsit jobban kihasználni, amivel a természet megáldotta? Mindig mondtam, hogy nincs még egy hölgy Londonban, akinek olyan alakja lenne, mint asszonyomnak.

Desdemona elpirult, de a lány lelkesen folytatta. - Mindig úgy gondoltam, hogy kis átalakítással a barna selyemruha csodálatos lenne. De akkor nincs vesztegetni való időnk. Mielőtt az asszonya meggondolhatta volna magát, megragadta a kezét, és magával vonszolta az emeletre. - Amikor az előző helyemről kirúgtak ajánlólevél nélkül, és maga befogadott, azóta is szerettem volna meghálálni valamivel. Ma este csodásan fog festeni, vagy ne legyen Sally Griffin a nevem! Desdemona csak félig-meddig tiltakozott, és hagyta, hogy Sally magával sodorja. Lehet, hogy katasztrófa lesz a vége, ha rábízza magát, de hogy nem lesz unalmas a megjelenése, annyi szent. Márpedig azt nagyon nem szerette volna, ha Giles unatkozik.

Harmincadik fejezet

Lavelle, a francia szobalány felöltöztette és megfésülte Maxie-t, aztán elsietett, hogy a hercegné toalettjéről is gondoskodjon. Így, hogy egy lány segédkezett mindkét hölgynek, aki először elkészült, annak sajnos sokat kellett várakoznia, és Maxie-nek bőven maradt ideje idegeskedni. Tudta, hogy butaság ennyire izgulni egy vacsora miatt. Ahhoz képest, ami még vár rá, igazán jelentéktelen apróság, hogy szégyent hoz-e magára vagy Robinra. Az apja halála, a megoldatlan viszony közte és Robin között - ezek sokkal fontosabb problémák. De azért idegesen fel-alá járkált, és időnként elmotyogta magában a hercegné tanácsát: Soha ne mentegetőzzön, amiért olyan, amilyen. Nagy megkönnyebbülés volt, amikor végre kopogtak az ajtón. Azt hitte, Lavelle jött vissza, hogy igazítson rajta valamit, és kikiabált: Tessék! De Robin lépett be, olyan könnyedén, mintha egy országút menti csűrben lennének, és nem egy herceg palotájában. Estélyi öltözékben volt, és úgy festett, mint akit skatulyából húztak ki. Megjátszott meglepetéssel felvonta a szemöldökét. - Elnézést, kisasszony, én egy olyan valakit keresek, akit a kutya szájából húztak ki, úgy látszik, rossz helyre jöttem. Maxie nevetve odasétált, és a karjába simult. - Úgy érzem, mintha napok óta nem láttalak volna, pedig csak órák voltak. Robinnak sikerült úgy viszonozni az ölelést, hogy ne borzolja össze a frizuráját és ne gyűrje össze a ruháját. - Nagyszerű! Az a célom, hogy elérj egy olyan pontra, amikor nem bírod elviselni, hogy tíz percnél többet távol legyél tőlem. A baj csak az volt, hogy Maxie máris így érzett, bár ezt nem szívesen ismerte volna be. Hátralépett és megpördült, a karmazsinvörös selyemszoknya suhogva a bokája köré csavarodott. Soha életemben nem volt rajtam ilyen divatos ruha. Tényleg jól áll? Elragadóan festesz benne. - Robin lassan végighordozta rajta a tekintetét, minden részletet megvizsgálva az ébenfekete kontytól az elegáns ruháig, amely tökéletesen simult az alakjára.

- Egzotikus vagy. Érett és érzéki. Veszélyesen csábító. - Vett egy nagy levegőt. - Jobb lesz, ha abbahagyom, mielőtt letépem rólad ezt a ruhakölteményt. De azért még hozzáteszem, hogy magabiztosnak és elegánsnak is látszol. - Hát ez csodálatos lista. - Maxie elfintorította az orrát. - De ha magabiztosnak látszom, az csak azért van, mert tanultam tőled egy kis tettetést. Maxie felhúzta a hosszú szárú fehér kesztyűt, és megkérdezte: Van valami rémes angol társasági illemszabály, amit tudnom kell, ha nem akarok egy életre kirekesztett pária lenni? Robin megrázta a fejét. - A jó modor, amit a szüleidtől tanultál, meg azokon a bostoni vacsorákon, szerintem itt is megfelel. - Ha már a jó modorról van szó, igazán nem illene egy ártatlan lányka hálószobájában tartózkodnod. - Ez igaz. - Robin bizalmas mosolyt villantott rá. - De tudjuk, hogy ez az ártatlanság csak névleges. Maxie sikertelenül próbált komoly arcot vágni. Belekarolt Robinba, és az ajtó felé indultak. - Azért jobb lenne valami tisztességes helyen várni a többi vendéget, mondjuk, a könyvtárszobában. - Előbb szeretnék odaadni valamit. - Robin bűvészhez illő mozdulattal elővarázsolt egy lapos, bársonyborítású ékszerdobozt. Azt mondtad, olyan vagyok, mint a szarka. Tessék, itt a bizonyíték, hogy mennyire szeretem a csillogó dolgokat. - Ártatlan leánykák nem szoktak értékes ajándékokat elfogadni úriemberektől. - Mekkora szerencse, hogy nem vagyok úriember. - Robin arca hirtelen elkomolyodott. - Nem tudom, mit tartogat a jövő, Kanawiosta, de nagyon remélem, hogy együtt fogjuk megtudni. De még ha úgy döntesz is, hogy elválnak az útjaink, szeretném, ha lenne valami emléked tőlem. Maxie szigorú pillantást vetett rá. - És gondoskodni akarsz róla, hogy legyen valami értéktárgyam, ha esetleg anyagi gondjaim támadnának.

Robin szája sarka mosolyra húzódott. - Nagy hasznomra lehettél volna, amikor még kémkedtem. Nyugtalanító módon tudsz mások gondolataiban olvasni. - Csak egyesek gondolataiban. - Maxie kinyitotta a dobozt, és elakadt a lélegzete. - A fehér selyem borításon egy nyakék feküdt hozzáillő fülbevalókkal, pompás rubinok és apró, szikrázó gyémántok finoman cizellált aranyfoglalatban. - Jaj, Robin, ez gyönyörű! Te soha semmit nem csinálsz félig, igaz? - Ami azt illeti, ebben az esetben igen. Ha biztos lettem volna benne, hogy elfogadod, megvettem volna az egész készletet a diadémmal és a díszfésűvel együtt. - Most ugye, nem viccelsz? - Kivételesen nem. Maxie elfordult Robin átható tekintetétől. Kétségtelen volt, hogy igazán akarja őt. Azt kívánta, bárcsak biztos lehetne benne, hogy a megfelelő okokból. - Tökéletesen mennek ehhez a ruhához. - Maxie odalépett a tükör elé, és levette az egyszerű kis arany fülbevalót, amit viselt, és kicserélte a pompás rubinnal. Ahogy megrázta a fejét, a fény ragyogva szikrázott a drágaköveken. Robin a nyakára erősítette a nyakéket, aztán megállt a háta mögött. Bűvészujjai végigsiklottak a lány karján, aztán megállapodott a keze a derekán. Maxie csodálkozott, mennyire könnyen fel tudja izgatni a legapróbb érintéssel is. Vett egy nagy levegőt, aztán szemügyre vette magát a tükörben. Soha életében nem volt még ilyen szép. A rubinok csodálatosan illettek fekete hajához. Egyáltalán nem úgy festett, mint egy vidéki könyváruslány, hanem mint egy előkelő hölgy. Ha a lelke mélyén úgy is érezte, mindenkit becsap, az arcán ez nem látszott. A saját tükörképéről Robinra fordult a tekintete. Ízig-vérig angol arisztokrata, kifinomult vonások, hűvös közöny, kitűnően szabott öltözék. A kezei úgy simultak rá, mintha a legértékesebb dolog lenne a világon, és a szemében őszinteség csillogott. Robin halkan megszólalt: - Nem kell úgy gondolnod, hogy az az egyetlen lehetőség a számunkra, hogy Angliában éljünk. Ha jobban szeretnéd, lakhatunk Amerikában is.

Maxie meglepetten felnézett. - Megtennéd értem? Robin megcsókolta a füle mögött. - Gondolkodás nélkül. A gazdagság egyetlen nagy áldása az, hogy szabadsággal jár. Együtt olyan életet teremthetünk magunknak, amilyet akarunk. De ha hajlandó lennél Angliában maradni, én akkor is szeretnék elutazni Amerikába, találkozni az anyád rokonaival, látni az országot, ahol születtél. Maxie kicsit megborzongott, legalább annyira az ajánlattól, mint a csóktól. - De te jobban szeretnél itt élni, nem? Robin kicsit tétovázott, aztán bólintott. - Igen, bármilyen furcsa is. Majdnem az egész felnőtt életemet külföldön töltöttem, vagy egy tucat nyelven beszélek többé-kevésbé folyékonyan, és a kontinens bármely városában tudom, hol lehet jó szállást találni és jókat enni. De amikor tavaly télen hazatértem Angliába, sokkal inkább otthon éreztem magam, mint régen bármikor. Maxie a férfi derekán pihenő kezére tette a kezét. - Gyerekként mentél el, és felnőtt férfiként tértél vissza, ez sokat számít. - Igen, és már nincs meg bennem az a kamaszos vágy, hogy mindennel szemben fellázadjak. - Megint megcsókolta a lány nyaka és kulcscsontja közötti érzékeny pontot. Maxie lélegzete felgyorsult. A tükörben látta, hogy csillogni kezd a szeme és megduzzadt az ajka. Robin is észrevette, és még szorosabban a derekára simult a keze. - Még szerencse, hogy a legtöbb férfi, aki ma este itt lesz, boldog házasságban él, különben aggódnék, hogy valamelyikük elcsábítana. Ellenállhatatlan vagy, Kanawiosta. Ebben a pillanatban Maxie megfogadta, hogy bármi történjen is a jövőben, legalább még egyszer szeretkezni akar vele. Bizonytalan hangon azt mondta: - Jobb lesz, ha most lemegyünk. Robin nagyot sóhajtott. - Különben két órán belül nem jutunk ki innen. - Hátrább lépett, és udvarias mozdulattal a karját nyújtotta. Készen áll belépni az oroszlánbarlangba, hölgyem? Maxie arra gondolt, hogy ha Robin hajlandó lenne elhagyni a kedvéért ezt az országot, többet veszítene, mint amennyit ő, ha itt maradna. Mindent el kell követnie, hogy megtalálja a helyét ezek között a félelmetes arisztokraták között.

Belekarolt Robinba, és azt mondta: - Az oroszlánoknak sem lehetnek élesebb karmaik, mint a bostoni dámáknak. De Robinnal az oldalán bármivel szembe tud nézni. Később Wolverton őrgrófja is küldött egy üzenetet, amelyben azt javasolta, hogy menjenek együtt a vacsorára. Desdemona rögtön beleegyezett, de most, amikor már túl késő lett volna lemondani, kétségbeesetten bámulta a saját tükörképét. - Sally, így nem mehetek emberek közé! Amikor azt mondtad, átalakítod a ruhámat, arról nem volt szó, hogy a köldökömig fog érni a kivágása! - Ugyan már, asszonyom, igazán túloz - mondta megnyugtatóan a komorna. - Ez a dekoltázs nagyon divatos, és egyáltalán nem feltűnő. - Lehet, hogy a ruha nem feltűnő, de az alakom nagyon is az. Vádló pillantást vetett a komornájára. - Nem engedtél a tükör elé, csak amikor már túl késő volt, hogy változtatni lehessen akár a ruhán, akár a hajamon, igaz? - Úgy bizony - vágta rá Sally minden megbánás nélkül. - Kérem, bízzon bennem. Igazán remekül és divatosan fest, és az a jóképű gróf a lábainál fog heverni. Desdemona lángvörösre pirult. - Ennyire nincsenek titkaim? Dehogynem - felelte megint megnyugtatóan Sally. - De csak a bolond nem látja, ami a szeme előtt van. Más szavakkal, úgy bámulja Gilest, mint egy kisborjú, gondolta komoran Desdemona. Akár egy táblán is hirdethetné a nyaka körül, hogy bele van habarodva. A nagyon meztelen nyaka körül... Sally nyilván olvasott a gondolataiban, és megszólalt: - Fel kéne vennie a gyöngysorát, attól kevésbé érezné csupasznak a nyakát A háromsoros gyöngy tényleg szépen simult meztelen bőrére, habár Desdemona továbbra is úgy érezte magát, mint egy szörnyű rémálomban, amikor az ember meztelenül szaladgál az utcán. Még egyszer szemügyre vette magát, egyszerre rettegve és megbabonázva. - Úgy nézek ki, mint egy kurtizán. - De mint a legdrágább fajta - vágta rá Sally pajkos mosollyal. Desdemona elnevette magát. - Nevetségesen viselkedem. A tükörhöz fordult, és próbálta objektíven szemügyre venni magát. A sötétbarna ruha enyhén vöröses árnyalatban is játszott, ami kevés

nőnek áll jól, de Desdemonának el kellett ismernie, hogy az ő tejfehér bőréhez és vörös hajához tökéletesen illik. Sally a szokásos szigorú hajviseletén is változtatott, feltornyozta a göndör tincseket, és vékony aranyláncot font bele. Még arra is rábeszélte az úrnőjét, hogy egészen kevés arcfestéket is eltűrjön. Desdemona úgy érezte, egy idegen néz vissza a tükörből - de egy meglehetősen vonzó nő, a maga amazonmódján. Az egész házban visszhangzott, amikor odalent kopogtak az ajtón. A gróf megérkezett. Most már végképp késő lett volna átöltözni. Desdemona elszántan kihúzta magát. Sajnos ettől csak még jobban kiemelte az alakjának azt a részét, amelyik amúgy is elég feltűnő volt. De másképp nem tudja túlélni ezt az estét, csak ha úgy tesz, mintha jól érezné magát a bőrében. Giles a ház előtt várta. Ahogy Desdemona lesétált a lépcsőn, egyszerűen csak rámeredt, döbbent arccal. Desdemona idegesen megtorpant, és megkapaszkodott a lépcsőkorlátban. Az volt az érzése, teljesen bolondot csinál magából. Feljebb húzta a vállán a stóláját, és jól összefogta. A gróf fellépkedett a két legalsó lépcsőfokon, és elkapta az egyik kezét, megakadályozva, hogy összehúzza a vállkendőt. - Ne haragudjon, hogy így megbámultam. Eddig is tudtam, hogy gyönyörű, de most szó szerint elállt a lélegzetem. - Az ajkához emelte a nő kezét, és megcsókolta. Desdemona ujjai belebizseregtek a csókba, és végre kiengedte az addig visszafojtott levegőt. Semmi kétsége nem volt, hogy Giles őszintén csodálja. És ami a legjobb volt, a melegség a szemében egyáltalán nem keltett benne olyan érzést, mintha üldözött vad lenne. Inkább kellemes bizsergést ébresztett. Rámosolygott a grófra, és belekarolt. - Akkor indulhatunk? Úgy látszik, mégiscsak kellemes este lesz. Maxie és Robin annyi ideig beszélgettek odafönt, hogy mire leértek a földszintre, a vendégek már kezdtek gyülekezni.

Margot is lejött, hogy üdvözölje őket a kis szalon ajtajában. Odabent már hat-nyolc ember beszélgetett, régi barátokhoz illő fesztelenséggel. Miután rámosolygott Robinra, a hercegné Maxie-hez fordult. - Igazán csodásan néz ki. Még szerencse, hogy Rafe a szőkéket kedveli. Hadd mutassam be a vendégeknek. - Halkabban hozzátette: Bátorság! A legtöbbjüknek pontosan olyan szokatlan múltja van, mint magának. Mielőtt beljebb kerülhettek volna, odalépett hozzájuk egy magas, szőke férfi és egy karcsú, csinos, barna hajú, visszafogott modorú nő. A férfi széles mosollyal kezet nyújtott. - Robin, nagyon sajnálom, hogy elkerültük egymást ma délután a Whitehallban. - Miközben kezet ráztak, ravaszul méregette Robint. - Sokkal jobban nézel ki, mint amikor utoljára láttalak Párizsban. - Ahhoz képest nem nehéz jobban kinézni. - Robin maga elé tolta Maxie-t. - Miss Maxima Collins, bemutatom Lucien Fairchildot, Strathmore grófját. Ha jól sejtem, a hölgy a felesége, akivel még nem volt alkalmam találkozni. A nő elmosolyodott. - Úgy van. Kit Fairchild vagyok. Nagyon örülök, hogy megismerhettem, Miss Collins. Maxie-nek ismerősen csengett a Lucien név. - Maga Robin unokabátyja, aki a külügyminisztériumban dolgozik? Lord Strathmore nevetett. - Csak másod-unokatestvérek vagyunk. - Luce mindig pontosabb a részletekben, mint én - jegyezte meg Robin. Szóval ez az az ember, aki belecsábította Robint a kémkedésbe. Nem nézett ki különösebben veszélyesnek, de hát Robin sem látszott annak. - Lehet, hogy csak távoli rokonok, de sokkal jobban hasonlítanak egymásra, mint Robin és a bátyja. - Ha lovak lennének, érdemes lenne tenyészteni őket, ilyen remek tulajdonságokkal, hát nem? - jegyezte meg Kit komoly hangon, de a nevetéstől szikrázó szemmel. Maxie úgy döntött, kedvelni fogja Lucien feleségét. Perceken belül már a keresztnevükön szólították egymást. Mikor Margot látta,

hogy nem kell aggódnia az amerikai vendég beilleszkedése miatt, elment, hogy üdvözölje a többieket is. Két újonnan érkező vendég lépett oda hozzájuk. Robin a mondat közepén elhallgatott, és rámeredt a férfira. Maxie soha nem látta még ilyen meglepettnek. Robin kezet nyújtott az új vendégnek, egy sötéten jóképű, megnyerő mosolyú férfinak. - Amikor utoljára találkoztunk, Nikkinek nevezte magát, és épp becsapott egy osztrák hadnagyot a lóvásártéren, Bécstől nem messze. - Megérdemelte, hogy becsapják - mondta a férfi. - De a tarka ló, amit maga vett tőlem, remek volt, nem igaz? - Első osztályú. Hihetetlenül kitartó volt, ami sokszor nagyon jól jött egy ilyen sötét életű embernek, mint én. - Robin megcsóválta a fejét. - Soha eszembe sem jutott, hogy maga nem igazi cigány lókupec. De mivel itt találkozunk, van egy olyan gyanúm, hogy maga nem lehet más, mint Lord Aberdare, a híres-nevezetes „cigánygróf". Aberdare elvigyorodott. - Ne hibáztassa magát, amiért nem jött rá, hogy nem az vagyok, akinek látszom. Lucien kiterjedt kémhálózatába mások is be lettek szervezve, nem csak a régi iskolatársai. Mindenki nevetett, aztán a vendégek lassan két csoportra oszlottak, külön a férfiak és külön a nők. Kit átvette a bemutatások feladatát. - Maxie, hadd mutassam be Clare Daviest, Aberdare grófnőt. A sötétbarna hajú, ragyogó kék szemű Lady Aberdare alig volt magasabb Maxie-nél. Végigmérte, aztán elégedett mosollyal megállapította: - Ez a ruha magán sokkal jobban áll, mint ahogy rajtam állt volna. Maxie-nek beletelt pár pillanatba, míg megértette, aztán felkiáltott: - Te jó ég, Robin és Margot a maga ruhatárát fosztották ki a kedvemért? - Nem egészen. A varrónőmnél volt néhány épp elkészült ruhám, és mivel ugyanaz a méretünk, Margot megkérdezte, esetleg nincs-e közöttük olyan, amivel kapcsolatban meggondoltam magam. Ezt a karmazsinvöröset megbántam. Gyönyörű az anyaga, de egy metodista lelkész lánya nem viselhet ilyet nyilvánosan lelkiismeret-furdalás nélkül. De magán pompásan áll. Maxie meghatottan azt mondta: - Arra számítottam, elevenen fel fognak

falni ebben az előkelő társaságban, erre kiderül, hogy mindenki olyan kedves. A többiek nevettek. - A londoni társaságban bőven vannak vérszomjas ragadozók, de ma este nem fog ilyenekkel találkozni. - Kit körbemutatott a szalonban. - Meg kell hogy mondjam, a férfiak elég szemrevalóak ahhoz képest, hogy egy csapat elkényeztetett etoni öregdiák. - Kit a mi nagy radikálisunk - jegyezte meg Clare. A beszélgetés a politikára terelődött, és mindnyájan egyetértettek, hogy az Anglia és Amerika között nemrégiben lezajlott háború akkora ostobaság volt, ami soha nem fordult volna elő, ha a nők kezében lenne a kormányzás. Közben odalépett egy lakáj az italokkal, a két grófnőnek sherryt, Maxie-nek limonádét hozott. Borzasztóan elkényeztetve érezte magát, és soha életében nem élvezett még jobban egyetlen vendégséget sem. Desdemona és Giles együtt érkeztek, és úgy viselkedtek, mintha ez a lehető legtermészetesebb lenne. Desdemona pompásan festett. Giles alig tudta levenni róla a szemét. Miután üdvözölte a grófot és a nagynénjét, Maxie Robin keresésére indult, de sehol nem látta. Megszólította Lady Strathmoret, aki ott álldogált a közelben: - Kit, nem láttad... Aztán hirtelen elhallgatott, amikor a nő felé fordult. Kísértetiesen hasonlított Kitre, de mégsem ő volt az. - Ön, ugye, nem Lady Strathmore? - dadogta Maxie. A nő elnevette magát. - Eltalálta, nem Kit vagyok. Az ikertestvére vagyok, Kira Travers. Nagyon jó megfigyelő, hogy rögtön észrevette. Vannak, akik soha nem jönnek rá, hogy kettő van belőlünk. Egyébként nem beszéltük meg, hogy ugyanolyan árnyalatú kék ruhát fogunk viselni, teljesen véletlen. Mindig egyszerre csinálunk mindent. Tavaly mindkettőnknek kislánya született, ugyanazon a napon. Maxie elmosolyodott. - Akkor örülök, hogy nem a képzeletem játszik velem.

- Maga, ugye, Miss Collins Amerikából? A férjem is az Atlantióceán túlsó oldaláról származik. - Kira körbenézett a szobában, aztán intett a férjének, és odahívta. Maxie megdermedt, ahogy a szikár, barna hajú férfi közeledett feléjük. Ő biztos rögtön rá fog jönni, hogy félvér, és sokkal valószínűbb, hogy előítéletei vannak, mint egy angolnak. - Miss Collins, hadd mutassam be a férjemet, Jason Traverst, Markland grófját. A férfi udvariasan meghajolt. Egy pillanatig Maxie azt hitte, miatta vág olyan feszült arcot, de az aggodalma gyorsan eloszlott, amikor a férfi megszólalt: - A feleségem szeret hencegni a címemmel, tudván, hogy mennyire sérti a jenki önérzetemet. Szeretettel rámosolygott Kirára, aztán Maxie-hez fordulva megkérdezte: - Maga indián származású? Maxie teljes magasságában kihúzta magát. - Az anyám mohikán volt - közölte kimérten, és arra gondolt, hogy ha a férfi csak egyetlen elítélő szót is mer szólni az anyjáról, felmegy az emeletre a késéért. A férfi kitalálhatta, mire gondol, mert határozottan tréfásan csillogott a szeme. - Remélem, nem tartja a régi haragot. A dédapám húron volt, úgyhogy halálos ellenségek vagyunk. Maxie kénytelen volt elnevetni magát. Ennyit a bigottságról. Hirtelen rájött, honnan ismerős a név, és megkérdezte: - Maga az a Jason Travers, aki a bostoni Travers hajózási vállalat tulajdonosa? A férfi arca felderült. - Maga bostoni? Pár perc alatt kiderült, hogy több közös ismerősük is van. Akár az egész estét eltölthették volna úgy, hogy róluk beszélgetnek. Amikor megszólalt a vacsorát jelző gong, Robin megjelent Maxie oldalán. - Ezt meg hogy csinálod? - kérdezte Maxie. - Olyan vagy, mint egy macska, képes vagy egyik pillanatról a másikra felbukkanni a semmiből. - Sok mindent tanultam a macskáktól, ami jól jön a kémkedéshez. Halkan osonni, az egyik szememet nyitva tartva aludni, és mindig készen állni a menekülésre, ha a helyzet rosszra fordul.

- Robin rámosolygott Maxie-re. - Úgy látom, meghódítottad a londoni társaság krokodiloktól nyüzsgő, zavaros vizeit. - Igazán remekül érzem magam. Margot-nak igaza volt, tényleg mindenki nagyon kedves. Maxie még jobban örült, amikor látta, hogy Robin mennyire örül. Lehet, hogy Londonban bőven akadnak cápák, de ha van egy maréknyi ilyen barátja, mint ezek az emberek, akiket ma este megismert, akkor a cápák nem is számítanak.

Harmincegyedik fejezet

Az este még a felén sem volt túl, de Giles már eldöntötte, hogy ezentúl több időt kell Londonban töltenie. Bármennyire kedvelte is a szomszédait Yorkshire-ban, ott azért soha nem volt ilyen érdekes a társalgás a vacsoránál. Miután eltöltöttek egy kis időt a portói mellett, az urak csatlakoztak a társaság hölgytagjaihoz. Giles tekintete azonnal megtalálta Desdemonát. A szigorú politikai reformer úgy ragyogott, mint egy iskolás lány. Bár a külsejében nem volt semmi kislányos: miközben mellette ült a vacsorán, Giles úgy érezte magát, mint egy kéjsóvár, zöldfülű fiatalember. Alig tudta megállni, hogy ne legeltesse a szemét a... a nyakán. Ahányszor Desdemona nevetett, vagy felemelte a borospoharát, legszívesebben elcipelte volna valami olyan helyre, ahol kettesben lehetnek. Az egész helyzet szórakoztató is lett volna, ha nem kapja azon magát, hogy furcsán beléhasít a féltékenység, ahányszor egy másik férfi csak véletlenül is ránéz Desdemonára. Candoverrel hosszú évek óta ismerték egymást a politikai életből, de Giles fogadni mert volna, hogy a herceg soha nem nézett rá olyan csodálattal, mint ezen az estén. Ha nem lett volna több évtizede a barátja, és nem lett volna köztudott, hogy halálosan szerelmes a feleségébe, Giles nagy kísértést érzett volna, hogy pisztolypárbajra hívja ki másnap hajnalra. Elmosolyodott az abszurd gondolaton, és inkább a többi vendéget kezdte figyelni. Könnyed hangulatú, egyáltalán nem formális társaság volt, az emberek egyik témáról a másikba csapongtak. Maxima Collins minden nehézség nélkül beilleszkedett, és a szellemessége felvette a versenyt bármelyik hölgyvendégével. Igazán nagyszerű feleség lenne Robin számára. Miután megvitatta az ingyenes népiskolák fontosságát Lady Aberdare-rel, Giles úgy döntött, ideje megint megkeresni Desdemonát. Körbenézett, és meglátta, hogy épp Robinnal beszélget a kertre nyíló üvegajtók előtt. Most nehezebb volt nevetéssel elintézni a belenyilalló féltékenységet. Miért vág Desdemona ilyen

elragadtatott arcot? Persze ez buta kérdés, Robin minden nőre ilyen hatással van. Gyűlölte magát, amiért a saját öccsére féltékeny, de elindult feléjük. Robin közben épp csettintett az ujjaival, és elővarázsolt egy szál gyöngyvirágot, amit valamelyik asztali virágkompozícióból csenhetett el. Desdemona elbűvölt kacajjal elfogadta a virágot. Giles bosszúsága veszélyesen felfokozódott, és odalett a jókedve, amit egész este érzett. A fenébe Robinnal, az elbűvölő modorával, a sima nyelvével, és azzal az érzéketlen kőszívével, ami lehetővé teszi, hogy könyörtelenül ki is használja az adottságait! Desdemona nem vette észre, hogy Giles közeledik, és odébb lépett, hogy az unokahúgával beszélgessen. Giles nem ment utána, hanem nyersen odaszólt az öccsének: - Gyere ki velem, levegőzzünk egy kicsit. Robin értetlenül nézett rá, de barátságosan azt felelte: - Ha akarod. Robin mindig barátságos volt, ez is nagyon bosszantó volt benne. Giles alig tudta visszafojtani a dühét, miközben kivonult a kőlapokkal borított hátsó udvarra. Fogalma sem volt, hogy tulajdonképpen mit akar mondani az öccsének, de hogy alaposan megmondja neki a magáét, az biztos. Elsétáltak egészen az udvart szegélyező kőfalig. A Candoverpalota kertje híresen szép volt, de Giles nem mutatott semmi érdeklődést a holdfénnyel megvilágított virágok iránt. Robin zavartan tanulmányozta a bátyja komor arcát, és azon tűnődött, vajon mi történhetett. Még szerencse, hogy Gilesnak nagyon ritkán van rosszkedve, mert Robin ezt mindig nagyon nehezen viselte. Hogy kicsit enyhítse a feszült hangulatot, megjegyezte: - Lady Ross egyszerűen félelmetes. Bárcsak ott lehettem volna, amikor berontott a dolgozószobádba az esernyőjével felfegyverkezve. Giles a falnak támaszkodott, és belebámult a sötétségbe. - Ha ott lettél volna, akkor sok fáradságot megtakaríthattunk volna magunknak. El sem tudtam képzelni, hová tűntél. - De hát csak nem aggódtál miattam? Épp aznap reggel mondtam, hogy előfordulhat, hogy elbóklászom egy kicsit, ha valami vagy valaki érdekes akad az utamba. Lehet, hogy akkor már megéreztem, mi fog történni.

- Én is próbáltam erre gondolni - felelte Giles élesen. - De azért jobban éreztem volna magam, ha hagysz egy üzenetet vagy egy levélkét a faluban, mielőtt nekivágsz. - Ne haragudj, de tényleg eszembe sem jutott. - Persze, gondolom. Te soha nem gondolsz másra, mindig csak magadra. Robin megdermedt. - Ezzel meg mit akarsz mondani? Giles rápillantott. A szeme olyan hideg szürke volt, hogy szinte nem is látszott a kéksége. - A hosszú évek alatt, amíg játszottad a hőst, soha egyetlen pillanatig eszedbe sem jutottak azok az emberek, akik szeretnek? Gondoltál rá valaha is, hogy milyen hónapokon át csak várni, hogy valami hír érkezzen, és folyton arra gondolni, hogy az egyetlen testvérem él-e vagy hal-e? Nyilván nem gondoltál rá. Végül is sokkal érdekesebb és fontosabb dolgok foglaltak le. Robin rámeredt a bátyjára, és úgy érezte, mintha egy szakadék nyílt volna meg a lába alatt. A rés mindig tátongott közöttük, mint valami alapvető hiba kettőjük kapcsolatában, de mind a ketten úgy tettek, mintha nem lenne ott. Úgy sikerült barátoknak maradniuk, hogy soha nem beszéltek arról, ami a felszín alatt van. De most, bármilyen okból is, Giles meg akarta törni a hallgatást, és mindkettőjüket lerántani a szakadékba. És ha ez egyszer megtörténik, jóvátehetetlen törést szenvedhet a kapcsolatuk. Robin nagyon remélte, hogy Giles hajlandó lesz visszaevezni biztonságosabb vizekre, és szelíden azt felelte: - Amit csináltam, annak nagy része borzasztóan fárasztó és unalmas volt, és semmi hősies nem volt benne. Persze mindig ott volt a kockázat, hogy elhagy a szerencsém, de gondoskodtam róla, hogy ha valami történne velem, amilyen hamar csak lehet, üzenetet küldjenek Wolverhamptonba. - Milyen figyelmes tőled - mondta gúnyosan Giles. - Ha ezt tudom, máris sokkal jobban éreztem volna magam. Robint szokás szerint elfogta a lázadozás. - Most oda akarsz kilyukadni, hogy nem viselkedtem elég tiszteletteljesen a család fejével szemben? Ezt az apámtól is alig tudtam elviselni, tőled pedig főleg nem fogom eltűrni.

- Csak egyszerű udvariasságról beszélek - vágott vissza Giles. Állandóan küldtél információkat Angliába, de a családodnak nem voltál képes gyakrabban írni, mint egy évben egyszer. Robin szeme összeszűkült. - Mégis mit írhattam volna? „Hazudtam, loptam, időnként öltem. Amikor épp nem gonoszságokat művelek, akkor együtt élek egy nővel, aki túl okos ahhoz, hogy hozzám jöjjön. Egyelőre nem hagytam ott a fogamat, remélem, ti is jól vagytok, és jó a termés az idén. Üdvözlettel, Robin.” A szavaitól Gilesból kirobbant a düh. - Azt akarod mondani, hogy én gyáva vagyok, amiért otthon maradtam? Nem én döntöttem úgy, hogy ott rostokolok kényelmes biztonságban Wolverhamptonban. Mindenemet odaadtam volna, hogy beléphessek a hadseregbe, miután végeztem Oxfordban. Robint megdöbbentette a bátyja érthetetlenül heves reakciója. Csak most értette meg, önkéntelenül is milyen fájdalmas és mély sebet téphetett fel benne. - Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy nem vagy gyáva. Egy fedél alatt maradni az apánkkal, hát ehhez több bátorság kellett, mint amennyi nekem van. Giles nem enyhült meg. - Valakinek komolyan kellett vennie a családi kötelezettségeket, mivel te nem mutattál sok hajlandóságot rá. Túlságosan lefoglalt, hogy világot láss, és az életedet kockáztasd. Most már Robin is kezdett feldühödni, és élesen azt felelte: - Még hogy családi kötelezettségek? Helyem is alig volt a családi asztalnál! Nem én voltam az apánk kedvence, és az, hogy létezem-e vagy sem, soha senkit nem érdekelt túlságosan Wolverhamptonban. Mindig úgy gondoltam, hogy ha eltűnök Angliából, az a legjobb, amit tehetek a tiszteletreméltó Andreville család érdekében. - Ne legyél gyerekes! - csattant fel Giles. - Én voltam az örököse, természetes, hogy az apánk többet foglalkozott velem, de mindig igazságosan bánt veled. Sőt egyenesen nagylelkű volt, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy a viselkedésed egy szent türelmét is próbára tette volna. - Ó, igen, a mi nagylelkű, igazságos apánk - mondta keserűen Robin. - Te el sem tudod képzelni, milyen volt, amikor úgy nézett rám, hogy az volt az arcára írva, hogy el sem hiszi, hogy lehet ilyen

szerencsétlen, hogy ilyen fia van, mint én. Azt csak egyszer mondta ki nyíltan, hogy az én hibám, hogy az anyám meghalt, és mennyire azt kívánja, bárcsak én haltam volna meg, de a szemében mindig ott volt, hogy ezt gondolja. Mindig. Szinte tapintható volt a fájdalom, ahogy felmerült a nő emléke, akinek a halála szétszakította az egész családot. Giles hitetlenkedve megkérdezte: - Komolyan ezt mondta? - Igen. - Robin a bátyjára meredt, és dühében azt is kimondta, amit addig gondolni is alig mert. - Te soha nem mondtad a szemembe, de mindig tudtam, hogy pontosan ugyanezt gondolod. Pár másodpercig csönd volt, aztán Giles megszólalt: - Ezt meg honnan a csudából gondolod? - Magyarázzam el? - csattant fel Robin. - Neked az anyád volt, az apánknak a felesége. Te akkor ötéves voltál, és imádtad, ami kölcsönös volt. Mindennap felment a gyerekszobába mesét olvasni meg énekelni neked. Tudom, hogy ő tanított meg olvasni is. Giles elsápadt. - Ezt meg honnan tudod? - A szolgák mesélték. Természetes, hogy kíváncsi voltam rá, milyen volt az anyám, akit soha nem ismerhettem. Ez volt az első alkalom, hogy felhasználhattam az információszerző tehetségemet. Anya legenda volt a személyzet köreiben, mert mindig olyan másképp viselkedett, mint ahogy egy őrgróf feleségétől elvárták volna. - Robin lehunyta a szemét, küzdött az emlékek ellen. Rátört az elszigeteltség és a magány, ami az egész gyerekkorát úgy átitatta. - Te jó ég, hogy irigyeltelek, amiért te ismerhetted, még ha csak öt évig is... A helyedben én legalábbis kitaláltam volna valami halálos balesetet, hogy eltegyem láb alól azt az undok kiskölyköt, aki megölte az anyámat. - A fenébe, Robin, én soha nem gondoltam ilyeneket! - kiáltott fel Giles. Persze hogy meggyászoltam, a legszörnyűbb dolog volt az elvesztése, ami valaha is történt velem. De soha nem okoltalak téged a haláláért. - Az apánk igen. És egy percre sem hagyta, hogy elfeledkezzek róla. Giles elfordult a kert felé, széles válla merev volt. - Ha egy nő belehal a szülésbe, a család legtöbbször elfogadja, mint isten

akaratát. Néhányan, mint az apánk, a gyereket okolják. Mások olyanok, mint én. Mindennél jobban szeretik a kisbabát, aki életben maradt, mert csak ő maradt meg abból, aki meghalt. Robin hangja kicsit meglágyult. - Nagyon jól csináltad. Csak még nagyobb bűntudatom lett tőle. Én voltam a felelős az anyánk haláláért, de te mégis mindig olyan türelmesen bántál velem. Giles ingerülten legyintett. - Ugyan már, hagyd ezt abba, ne beszélj úgy, mintha gyilkos lennél. Anya imádta a kisbabákat, tudom, hogy volt két vetélése is, mielőtt te megszülettél, talán több is. Nagyon boldog volt, amikor már biztos volt, hogy veled nem lesz semmi baj. Sokat mesélt róla, hogy lesz egy öcsikém vagy egy kishúgom, akire majd nekem kell vigyáznom. - A hangja elcsuklott. Sokat tűnődtem rajta, hogy akkor már sejtette-e, hogy nem fogja túlélni. Az egészsége mindig nagyon törékeny volt, és tudnia kellett, hogy veszélyes a szülés. De biztos vagyok benne, hogy tudatosan vállalta a kockázatot. Ezt elmesélték az informátoraid? - Soha nem kérdeztem őket a haláláról. Nem akartam többet tudni róla. Giles felsóhajtott, és a hajába túrt az ujjaival. - Hetekkel korábban születtél a kelleténél, és senki nem számított rá, hogy életben maradsz. Az apánk bezárkózott a szobájába, és nem volt hajlandó senkivel beszélni. Az egész házon eluralkodott a káosz. Hallottam, hogy az egyik szobalány azt mondja, hogy nem maradsz életben, ha nem szereznek szoptatós dajkát, úgyhogy fogtam magam és a pónimon bementem a faluba. A molnár feleségének épp pár nappal azelőtt halt meg a kisbabája, odamentem hozzájuk, és elcipeltem Wolverhamptonba. Ragaszkodtam hozzá, hogy az én szobámba tegyék a kiságyadat, hogy éjszaka is hallgathassam, hogy lélegzel-e. Robin rámeredt a bátyjára, és összeszorult a szíve. - Ezt nem tudtam. - Hát nem is emlékezhetsz rá, mivel akkora voltál, mint az öklöm. - Gileson látszott, hogy alig tud uralkodni az érzelmein. - Mindig annyira emlékeztettél anyára... Nemcsak a szőkeséged, de a gyorsan pergő nyelved és az elbűvölő modorod is. Mindenkit megbabonáztál gyerekkorodban, akkor is, ha úgy viselkedtél, mint

egy ördögfióka. Nekem elég rosszulesett, hogy mindig megúszod a csínyeket, amikért engem elnáspángoltak volna. - Mivel az apám mindig utált, bármit is tettem, úgy döntöttem, legalább okot is adok rá - mondta szárazon Robin. - Az biztos, hogy a rosszalkodás mindig jobban ment, mint az engedelmesség. Giles vállat vont. - Az engedelmességet túlértékelik. Én akárhogy erőlködtem és akármilyen jó képességeim voltak is, az apánknak soha nem volt elég jó. Robinnak kezdett derengeni, miről is szól ez a beszélgetés, és halkan megkérdezte: - Miért beszélünk most erről annyi év után? Mit akarsz tőlem? Giles csak a kezét bámulta. Furcsán sebezhetőnek látszott. Odakint a kert kőkerítésén túl egy kocsi robogott el nagy zörgéssel a macskaköves mayfairi utcán. Nagyon hosszú hallgatás után Giles alig hallható hangon megszólalt: - Ez olyan gyerekesnek hangzik. Gondolom, igazából azt akarom tudni, hogy... számítok-e neked valamit. Te vagy az egyetlen, aki megmaradt a családomból. Igyekeztem jó testvér lenni, de te mindig mentél a magad útján, és többnyire nem voltam abban a helyzetben, hogy segíteni tudtam volna. Se az apánkkal való kapcsolatodban, se az iskolában, akkor meg végképp nem, amikor elhatároztad, hogy nevetségesen fiatalon belefogsz a világ egyik legveszélyesebb foglalkozásába. Robin összevont szemöldökkel nézett a bátyjára. - Hát persze hogy számítasz nekem. Hogy kérdezhetsz ilyet? Nyilván emlékszel, hogy járkáltam utánad mindenhová, ahányszor hazajöttél az iskolai szünidőkben. Te meg olyan hihetetlenül türelmes voltál... Borzasztóan szerettem volna olyan lenni, mint te. Bosszantó volt, amikor rájöttem, hogy ez lehetetlen. Egyszerűen túlságosan is különböztünk egymástól. - Akkor is és most is - mondta Giles, még mindig a kezét bámulva. - Az, hogy nem hasonlítunk, még nem jelenti azt, hogy nem szerethetjük egymást - mondta akadozva Robin. - Sokkal inkább te voltál az apám, mint az igazi. Amit tudok becsületről, önfegyelemről és lojalitásról, azt tőled tanultam. Gondolom, részben azért lettem

kém, mert azt akartam, hogy büszke legyél rám, és a kémkedés olyasmi volt, amihez jól értettem. Fájt, hogy nem helyesled, amit csinálok, de ha egyszer belekezdtem, már nem volt visszaút. Giles csodálkozva felnézett. - Soha nem ítéltem el, amit csinálsz. Sőt nagyon is büszke voltam a bátorságodra és az ügyességedre. Robin felvonta a szemöldökét. - Tényleg? Ahányszor csak összevesztünk, az mindig a munkám miatt volt. Ha nagy ritkán írtál, mindig ott sistergett a sorok között a szemrehányás, és amikor utoljára találkoztunk Londonban, négy évvel ezelőtt, jól össze is vesztünk miatta. Giles elfordult. - Sajnálom, hogy akkor nem tudtam megőrizni a hidegvéremet, de nagyon aggódtam miattad. Olyan voltál, mint aki az összeomlás szélén áll. Úgy gondoltam, ideje lenne hagyni, hogy Anglia nélküled vívja meg a harcait. - Nem voltam a legjobb formában akkor - ismerte be Robin. - De ha vissza kellett volna térnem a csendes yorkshire-i élethez, az megőrjített volna. Sokkal jobb volt, ha tovább dolgozom, vállalva a kockázatot. - Ahogy mondtad, nem hasonlítunk egymásra. Számomra Wolverhampton mindig menekülést és megváltást jelentett. Megint hosszú csönd telepedett közéjük, aztán Robin fáradtan megszólalt: - Miután az anyánk meghalt, soha nem volt elég szeretet Wolverhamptonban. Apánk haragja és bánata mindenkit megmérgezett. És tőled nem mertem túl sokat kérni, attól féltem, elfogy a türelmed, és azt nem tudtam volna elviselni. Giles rosszkedvűen elmosolyodott. - Én nagyon ugyanezt éreztem, hogy ha bármi olyat tennék, amivel túlságosan próbára teszem a kapcsolatunkat, fogod magad és elmenekülsz, és soha többé nem látlak. Robin nyelt egy nagyot, mert kiszáradt a torka. - Gyerekkoromban te jelentetted nekem a megváltást, Giles. Most egyike vagy a két... nem, három embernek, akikért az életemet is feláldoznám. Bárcsak korábban is el tudtam volna mondani. Sajnálom, ha egy percig is azt gondoltad, hogy nem törődök veled. Giles megdörzsölte a homlokát, a keze eltakarta az arcát.

Amikor leengedte a kezét, a szemében könny csillogott. - A testvéreknek szeretni kéne egymást, de azt hittem, a mi esetünkben ez csak rám igaz. Robin szíve körül lassan engedett a szorító érzés. Gilesnak igaza van: a testvéreknek szeretniük kéne egymást, és ők szeretik is. Majdnem harminchárom évnyi bonyolult kapcsolat után felfedezte, hogy alapjában véve milyen egyszerű és sziklaszilárd, ami mindig is volt közöttük. Szó nélkül kinyújtotta a kezét, Giles pedig megszorította. Robin úgy érezte, most tért haza igazán, sokkal inkább, mint amikor megérkezett Wolverhamptonba. Elengedte a bátyja kezét, és azt mondta: - Évekkel ezelőtt meg kellett volna beszélnünk ezeket a dolgokat. Miért pont ma este, egy ilyen kitűnő vacsora kellős közepén? Giles zavartan felnevetett. - Amikor láttam, hogy elbűvölöd Desdemonát, kitört belőlem minden irigység, amit valaha is éreztem irántad. Nem bánom, ha a világon minden más nőt az ujjad köré csavarsz, őt kivéve. - Nincs semmi okod a féltékenységre. Csak rólad beszélgettünk egész idő alatt. Az a nő félistennek tart téged. Nem ábrándítottam ki. Jól sejtem, hogy ígéretesen alakul a kapcsolatotok? - Igen. - Giles elmosolyodott. - Azt hiszem, most megyek, és meg is keresem. Boldogabb vagyok, ha a közelemben van. Robin ezt tökéletesen meg tudta érteni. A beszélgetés a bátyjával nagyon fontos volt és rég esedékes, de szörnyen meggyötörte és kifárasztotta érzelmileg. Így aztán a világon mindennél jobban vágyott arra, hogy Maxie mellette legyen.

Harminckettedik fejezet

Maxie épp Lord Michael Kenyonnal beszélgetett, amikor Robin rátalált, egy magas, gesztenyebarna hajú férfival, akinek nyársat nyelt tartásáról messziről lerítt, hogy katona. Maxie tréfásan csillogó szemmel nézett fel Robinra. - Lord Michaeltől azt hallom, hogy Spanyolországban ismerkedett meg veled. Miután kicsit faggattam, azt is megemlítette, hogy ír papnak adtad ki magad. Robin égnek emelte a tekintetét. - Attól tartok, így igaz. A spanyolországi hadjárat idején a salamancai egyetem ír kollégiumának papjai egy egész kis kémhálózatot működtettek. Néha-néha én is papnak adtam ki magam, ha Spanyolországban jártam. És akkoriban sikerült egy golyót is beszereznem. Lord Michael azt bizonyára nem említette, hogy vérző sebekkel talált rám, és ő cipelt el Wellington főhadiszállására. Szóval így szerezte be Robin azt a rémes sebhelyet, gondolta Maxie. Nem törődött vele, hogy meghökkenti-e a többi vendéget, lábujjhegyre állt, és gyors csókot nyomott Lord Michael arcára. - Nagyon köszönöm. Egy egész regiment őrangyal kellhetett, hogy Robin ezt épségben megússza. Lord Michael ránézett feltűnően zöld szemével, kicsit meglepetten, de nem rosszallóan. - Hallottam, hogy az amerikai nők elbűvölően közvetlenek, de soha nem volt olyan szerencsém, hogy ezt személyesen is megtapasztaljam. Sokan vannak még ilyenek Bostonban? - Maxima mindenhol különlegesnek számít - szólt közbe Robin. - Ettől féltem. - Miután váltottak még pár szót, Lord Michael magukra hagyta őket. Maxie utána bámult. - Van felesége, csak nem jött el ma este? Nem, nőtlen. Talán pályázol a feleségének a pozíciójára? kérdezte szárazon Robin. Maxie éles pillantást vetett rá. - Ez még tőled is abszurd megjegyzés volt. Csak kíváncsi vagyok. Nagyon kedvesen flörtöl, de látszik rajta, hogy a szíve fel van vértezve.

- Érdekes. Margot szerint a báli szezon alatt Luciennél és Kitnél vendégeskedik Londonban, azzal a szándékkal, hogy megnősül, ha talál kedvére való nőt. - Robint nem érdekelte tovább a téma, inkább másra terelte a szót. - Azért kerestelek, hogy megkérdezzem, nincs-e kedved levegőzni egyet. A kert csodás a holdfényben. Maxie bármennyire élvezte is a többi vendég társaságát, szívesen lett volna kettesben Robinnal. A kertbe nyíló üvegajtóhoz indultak. Mielőtt kiléptek volna, Robin körbepillantott. - Kicsit hűvös van odakint. Ha jól sejtem, Maggie rakott ki vállkendőket a hölgyeknek, ha esetleg sétálni akarnak. Ott is hevert néhány szépen összehajtogatott puha kendő egy kisasztalkán az ajtó közelében. Robin elvette a legfelsőt. - Margot igazán mindenre gondol - jegyezte meg Maxie. Robin szétrázta a sötét színű, virágmintás kendőt, és simogató mozdulattal Maxie vállára terítette. Kiléptek a kőlapokkal kirakott udvarba, Robin becsukta az ajtót, majd lesétáltak a lépcsőn a kertbe. Néhány kerti lámpa világította meg az ösvényt, de azért nem volt olyan erős fényük, hogy az elrontotta volna az éjszaka varázslatos hatását. A hatalmas kendő egész a térdéig bebugyolálta Maxie-t, és megvédte a hűvösségtől. De még jobban melegítette Robin karja, ahogy átölelte a vállát, amikor eltávolodtak a háztól. Sokkal szorosabban összesimulva lépkedtek, mint ahogy az illem megengedte volna. Nem mintha Maxie-t ez zavarta volna, épp ellenkezőleg. Olyan közel érezte magához Robint, hogy képtelen lett volna a társadalmi szabályokkal törődni. Felnézett, hogy feleljen valamit, de aztán csak összevonta a szemöldökét. Robin arcáról eltűnt az előbbi könnyed kifejezés, és a holdfényben borzasztó fáradtnak látszott. - Valami baj van? kérdezte Maxie. Robin vetett rá egy oldalpillantást. - Tudhattam volna, hogy észre fogod venni. Épp most estünk túl életünk legnagyobb veszekedésén a bátyámmal. Nagyon kimerített.

Maxie megtorpant, és rámeredt Robinra. - Ez borzasztó. Nem csoda, hogy ilyen sápadt vagy. Én azt hittem, ti ketten nagyon jól kijöttök egymással. - Így is volt, bizonyos mértékig, de sok minden van, amit soha nem mondtunk ki. - Robin sóhajtott egyet. - Ma este mind a ketten alaposan kitálaltuk, ami a szívünket nyomta. - Én úgy tapasztaltam, a lánytestvéreknek könnyebb jól megférni egymással - mondta Maxie. - A fivérek gyakran versengenek, ami megakadályozza, hogy melegebb érzelmeket tápláljanak egymás iránt. Még nehezebb lehet, ha az idősebbik egy előkelő cím és nagy vagyon örököse. - Igen, én is így tapasztaltam. Valószínűleg nagy áldás, hogy Giles és én olyan különbözőek vagyunk, nem volt miben versengenünk. Robin átkarolta Maxie vállát, és továbbindultak a kerti ösvényen. Végül arra jutottunk, hogy a ma esti veszekedés oka az anyám halálára nyúlik vissza. Az apám engem okolt azért, ami történt, és ami az egész család életét tönkretette. Giles nagyon komoly és felelősségteljes lett, és próbált mindenkiről gondoskodni, ami nem egy gyerek dolga lenne, én meg minden és mindenki ellen lázadtam. Ennek eredményeképpen aztán Giles és én soha nem tudtuk kimutatni, hogy mennyit jelentünk egymásnak. Amikor tavaly hazatértem Franciaországból, egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy Giles szívesen látna-e Wolverhamptonban. Nem tudtam, hogy mekkora fájdalmat okozott neki, hogy olyan sokáig távol voltam. - És sikerült tisztázni a félreértéseket? Robin elmosolyodott. Igen, hála istennek. Sokkal közelebb állunk egymáshoz, mint valaha is. - Ennek örülök. - Maxie nyomatékosan hozzátette: - De az apád megérdemelné, hogy megkorbácsolják. Egy védtelen gyerekre hárítani minden bűntudatot, amit az anyád halála miatt érzett, ez megbocsáthatatlan. - Bűntudatot, az apám? Miért?- Az anyád nem magától esett teherbe. Régebben nem voltak problémák az egészségével?- Ami azt illeti, Giles azt mondta, hogy többször is elvetélt.

Maxie bólintott, nem lepte meg a dolog. - Ha az apád kicsit nagyobb önmérsékletet tanúsít, és jobban vigyázott volna rá, talán nem lett volna ilyen rossz az egészsége. Hosszú csönd után Robin csodálkozva megszólalt. - Erre soha nem gondoltam. - Egy nő gondolna rá. Robin bánatosan elmosolyodott. - Nagy kár, hogy nem volt Wolverhamptonban egy ilyen józan gondolkodású nőszemély, aki helyre rakott volna minket. Közben odaértek a kert végében álló kör alakú, görög templomot utánzó kis épülethez. Az oszlopok és az arányok olyan tökéletesek voltak, hogy Maxie azt gyanította, valamelyik régebbi herceg Görögországban vásárolta meg, és darabjaira szedve szállíttatta ide Angliába. Fellépkedtek a lépcsőkön. Kellemesen szellős hely volt, a falak mentén körben padok húzódtak. Hátul négyszögletes kőoltár állt, de már inkább piknik céljaira szolgált, és nem áldozatbemutatásra. A holdfényben varázslatos volt az összhatás. Robin Maxie-re nézett. A holdfényben csupa árnyék volt az arca. Nem bírta tovább megállni, az álla alá nyúlva felemelte a lány arcát, és megcsókolta. Könnyednek és gyengédnek szánta a csókot, de ahogy összeért az ajkuk, darabokra hullott az önuralma. Az utóbbi pár napban átélte a múltjának minden szörnyű emlékét. Nem bírta volna ki, ha nincs ez a nő a karjaiban, és most úgy vágyott utána, mint egy szomjan haló a víz után a sivatagban. A vágy lassú táncát járták, egymást kerülgetve, mióta csak bement Maxie-hez a szobájába, és egész este folytatódott a lopott pillantások és bizalmas mosolyok játéka. De amit most érzett, az a szenvedélyen is túlment, mohón vágyakozott a lány testének melegsége és bűbájos titkai után. A gyapjúkendő alá csúsztatta a kezét, hogy érezze a testének lágy tapintását. Amikor Maxie halk, dorombolásszerű kis hanggal válaszolt, a mellére siklott a keze. A mellbimbója azonnal megmerevedett a több réteg selyem alatt is.

De Robin többet akart, sokkal többet. Megfogta a lány derekát, felemelte, és felültette a kőoltárra. Maxie kicsit meglepődött, de aztán megnyugodott, és a kezével megkapaszkodott az oltár szélén. Így kicsit magasabbra került, és Robinnak könnyebb volt elérnie a legcsábítóbb helyeket. A lány kezére fektette kezét, odaszorítva a kőre. Maxie ujjai kicsit megrándultak az érintése alatt, aztán megpihentek. Robin közelebb hajolt, és az arcához dörzsölte az arcát. Olyan sima volt a lány bőre, mint a virágszirom, a felülete hűvös, de alatta sugárzóan meleg élet lüktetett. Finoman belefújt a fülébe, aztán a nyelve hegyével végigrajzolgatta a fülkagyló finom vonalait. Maxie felsóhajtott a gyönyörűségtől, és kinyújtotta a nyakát, mint egy macska. A kendő olyan nagy volt, hogy rá is tudott ülni, de a vállát és a mellét is betakarta. Robin az állával félretolta a válláról. A sötét gyapjúanyag lecsúszott, és a kezére omlott, amellyel Maxie kezét szorította. Ahogy ült, csábítóan kidomborodott a melle. Végigcsókolgatta a nyakának érzéki ívét. Úgy érezte, a lányban megvan minden józanság és teljesség, amire vágyik, és legszívesebben felfalta volna, hogy ezt a józanságot és teljességet ő is birtokolja. Amikor kalandozó ajka elért a nyakékhez, gyorsan átugrott rajta. Egy kisebb vagyont fizetett az ékszerért, de a rubinok és gyémántok hidegek és élettelenek voltak a selymes bőrhöz képest, amelyre rásimultak. Lángoló gyengédséggel csókolgatta a lány nyakát, és beszívta a mámorítóan női illatot, amely a mellei közül áradt. Mindent elkövetett, hogy visszafogja és leplezze a sürgető vágyat, de hiába. Elengedte Maxie kezét, hogy a csípőjére simíthassa a tenyerét. Aztán előbbre siklott a keze, a hasának lágy ívén át a combja közti dombocskára. - Azt hiszem, ideje lenne abbahagyni - szólalt meg Maxie pihegve. - Még nem. - A selyemszoknya alatt a térde már szétvált egy kicsit. Robin szétnyomta és közé lépett, hogy ne tudja összecsukni. Olyan közel volt hozzá, hogy a ruhán keresztül is érezte a tüzet, amely az öléből áradt.

Megkereste a lány ajkát, és csókolni kezdte, azt akarta, hogy olyan mámoros legyen, hogy eszébe se jusson megkérdőjelezni, amit csinál. Feljebb húzta a szoknyáját és az alsószoknyát, és a tenyere megpihent a lány selyemharisnyás térdén, miközben egyre erősebben csókolta. Aztán feljebb csúszott simogató keze a harisnyatartón, a rejtett női esszenciákat keresve. Maxie ajka nagylelkűen szétnyílt a csókra, de túlságosan okos volt ahhoz, hogy hagyja elterelni a figyelmét. Amikor Robin megsimogatta a combja belső felét, elfordította a fejét, és ösztönösen össze akarta zárni a térdét. De nem tudta, és térdeinek nyomása a csípőjén csak még jobban fokozta Robin vágyát. Maxie csapdába esve mozdulatlanná dermedt. - Robin - szólalt meg tétova hangon. Robin, most már vissza kéne mennünk. Ez nem a megfelelő hely és idő. Robin képtelen lett volna elengedni. Az erőfeszítéstől szinte zihálva köré fonta a karját. A halántékán erősen lüktettek az erek, még erősebben az ágyékában. Maxie olyan kicsike volt, hogy könnyedén elfért a karjaiban, de a hajlékonyságában mégis nagyon erős. - Sajnálom - suttogta Robin. - Igazad van, de... Jézusom, nem tudok ellenállni annak az abszurd érzésnek, hogy ha nem leszel az enyém, meghalok. Próbált tréfás hangszínt erőltetni a hangjába, viccet csinálni az egészből, valamivel enyhíteni az ostoba melodrámát, de most az egyszer cserbenhagyta a frivolitás. A vére lüktetett, és zakatolva csak azt tudta ismételgetni, Ha nem leszel az enyém, meghalok, ha nem leszel az enyém, meghalok. És ez a vágy nem csak erre az estére szólt, és nem csak magára a fizikai egyesülésre, amit a teste követelt. Örökre akarta, a szeretőjének, a társának. - Nem akartál velem lenni Maggie házában, de most nem vagyunk a házban. - Jaj, Robin, te egy csavaros eszű csirkefogó vagy, félig angyal, félig ördög. - Maxie halkan felsóhajtott, amiben kis megrovás és nevetés is volt. - Mit csináljak veled? Robin lehunyta a szemét, kicsit

zavarba jött, amiért a lány ilyen jól ismeri, de hálás is volt, hogy ennek ellenére szeretni tudja. Maxie megsimogatta a haját, aztán végigfuttatta az ujjait az arcán. Hűvösek voltak az ujjai forró homlokán és orcáján. Végighúzta a hüvelykujját a férfi félig szétnyílt ajkán, aztán a két tenyerébe fogta az arcát, és magához húzta, hogy megcsókolja. Ahogy összetapadt az ajkuk, Maxie keze lejjebb siklott Robin mellkasán a csípőjéig. Amikor elért a nadrágjához, rásimult a tenyere a megfeszülő anyagra. Robin erein mintha tűz száguldott volna végig. - Remélem, senki más nem dönt úgy, hogy kijön sétálni egyet mormolta Maxie, és a legfelső gombhoz nyúlt. Robin is segített, az ujjai ügyetlenül összeakadtak a lányéival. Aztán a keze felsiklott a combja belső felén, míg nedves, selymes forróságot érintett. Maxie vágyakozva felsóhajtott, ami végképp megőrjítette Robint. Felemelte a lány jobb lábát, és maga köré fonta, aztán a balt is. Maxie összekulcsolta a dereka körül. Lehetetlen volt tovább megtartóztatni magát, egyetlen erős lökéssel a magáévá tette. Maxie felszisszent, a fájdalom és gyönyör határán. Robin zihálva kényszerítette magát, hogy mozdulatlan maradjon, míg a lány hozzáigazodik. Már ennyi is elég volt, hogy a csúcsra jusson. Mintha megérkezett volna egy biztonságos kikötőbe, de közben mégis vihar dúlt a vérében. A szerelem mámorító illata körbevette őket. A jobb karjával megtámasztotta Maxie hátát, a ballal közéjük nyúlt, és megérintette ott, ahol egybeforrt a testük, a legérzékenyebb ponton. Maxie felnyögött. Robin vállába temette az arcát, nekidörzsölte a csípőjét, és lassú borzongás futott végig rajta. Robinnak mozdulnia sem kellett, vad gyönyör ömlött el rajta, de a perzselő, kaotikus gyönyörűség mélyén béke rejlett. Zihálva a lány homlokának támasztotta a homlokát. - Jaj istenem, Maxie... Bárcsak... bárcsak tudnék tenni valamit, ami ugyanolyan vigaszt nyújtana neked, mint te nekem. Vigaszt? Maxie felsóhajtott. Örült, hogy Robin nem láthatja az arckifejezését a sötétben. Amikor megértette, milyen kétségbeesetten és mélységesen vágyik rá, önként adta a vigasztalást.

Cserébe mámorító elragadtatást és gyönyört kapott. Nem rossz csereüzlet. De nem tehetett róla, több akart lenni, mint az érzelmi vigasz és szexuális megkönnyebbülés forrása. Ez nem igazságos Robinnal szemben; ő mindent megadott neki, amit tudott. Nem az ő hibája, hogy nem szerelmes belé. Maxie elhúzódott tőle, és megtámaszkodott a kőoltáron. - Azt hiszem, összegyűrtem a nyakkendődet - jegyezte meg. - Nem baj, majd lepréselem egy verseskötetben, és megőrzöm örök emlékül - mondta Robin, és megcsókolta. Ahogy az ajka gyengéden súrolta, Maxie-n babonás borzongás futott végig. Megfogadta, hogy még egyszer vele lesz. Vajon ez a gyors, elkapkodott szeretkezés volt az utolsó? Próbált inkább előrenézni, és hinni abban, hogy egy élet áll előttük a szerelemre, de hiába, nem érzett semmit, csak a kétségbeesés sötét ködét. Amikor megint megborzongott, Robin aggódva megszólalt: Fázol. Ideje lenne tisztes külsőt öltenünk, és visszamenni a házba. Megint megfogta Maxie derekát, és gyengéden leemelte a márványpadlóra. Adott neki egy zsebkendőt, hogy megtörölgesse magát, és hozzátette: - A félig tiszteletre méltó is megteszi. Ha túlságosan makulátlanul festenénk, azt senki nem hinné el. Maxie lesimítgatta a karmazsinvörös selyemszoknyát. Szerencsére a vállkendő megvédte a ruháját a kőtől, nem lett piszkos. - Remélem, mindenki azt fogja feltételezni, hogy csak néhány lopott csók esett köztünk. - Természetesen, mi más? Végül is ártatlan lányka vagy, én pedig úriember. - Ez mindkét esetben szigorúan névleges. - Maxie haja kezdett lebomlani. Megkereste a hajtűket, és megigazgatta a frizuráját, remélve, hogy az eredmény nem túl zilált, aztán a vállára húzta a kendőt. Robin átkarolta, és visszaindultak a ház felé. - Az egyik oka, amiért Ruxtonba vittelek, az volt, hogy lássam, tetszik-e neked szólalt meg bizonytalanul. - Én mindig kedveltem azt a helyet, bár fél tucat alkalomnál többször nem jártam ott életemben. Mit gondolsz,

boldog tudnál lenni, ha Ruxtonban laknánk? Maxie a barátságos kastélyra gondolt, a hullámzó dombokra és a ház kellemes, hívogató légkörére. A ruxtoni kastély alig várta, hogy valakinek az otthona lehessen, ő pedig egész életében biztos otthonra vágyott. Alig hallható hangon azt felelte: - Igen. Ha... ha tényleg összeillenénk, boldog tudnék lenni ott. Csak ez a nagy ha ne lenne.

Harmincharmadik fejezet

Útban

hazafelé a hintóban Desdemona és Giles könnyedén csapongva beszélgettek, olyasmiről, amit bárki kihallgathatott volna, de a férfi nagy, erős keze végig átkulcsolta Desdemonáét, aki érthetetlenül boldognak érezte magát. Soha nem érzett még ilyen izgatott várakozást, legfeljebb gyerekkorában. Amikor odaértek a házához, Giles felkísérte a lépcsőn, aztán feszült arccal a karjára tette a kezét, és egy pillanatra megszorította. Desdemona azon tűnődött megcsókolja-e, ott a Mount Street kellős közepén. Aztán a szobalány kinyitotta az ajtót. Giles elengedte a karját, és egyszerűen csak annyit mondott: - Jó éjszakát, Desdemona. Igazán kellemes este volt. Igen, és még túl korai lenne véget vetni neki, gondolta Desdemona. - Még egyáltalán nincs olyan késő. Nem lenne kedve bejönni pár percre? Talán egy brandyre? Giles habozott, látszott rajta, hogy vissza akarja utasítani. Desdemona a saját merészségétől meglepve rámosolygott. - Kérem... - Hát jó, de csak pár percre - felelte a gróf, nem épp hízelgően hosszú szünet után. Desdemona elküldte lefeküdni a személyzetet, aztán bekísérte Gilest a szalonba, és mindkettőjüknek töltött egy brandyt. Leültek egymással szemben, és egy darabig elcsevegtek, de a korábbi könnyed hangulat elszállt. A gróf sötét, elgondolkozó arckifejezéssel figyelte, amitől Desdemona zavarba jött. Habár az este folyamán úgy gondolta, hízelgő a férfi figyelme, most már nem volt olyan biztos benne. Talán csak futó szeszély volt az érdeklődés, amit iránta tanúsított, és most már azon gondolkodik, hogyan tudna minden kellemetlenség nélkül elmenekülni ebből a helyzetből. Giles felhajtotta a brandyt, és felállt. - Azt hiszem, jobb lesz, ha most megyek. Desdemona rámeredt. Meg volt győződve róla, hogy valamit rosszul csinált.

A férfi tréfálkozva megjegyezte: - Ne nézzen rám úgy, mintha épp most szavaztam volna a parlamentben az inasokat védő törvénytervezet ellen. Desdemona elfordította a tekintetét, és igyekezett fegyelmezni az arcát. Egy igazi úrinőnek úgy tizenhét éves korára illik megtanulni, hogy ne árulja el az érzelmeit. Ő meg itt áll, elmúlt harminc, és úgy viselkedik, mint egy ostoba, naiv liba. - Nem magával van a baj, Desdemona, hanem velem mondta Giles. - Ha itt maradnék, igencsak nehezemre esne, hogy egy ujjal se érjek magához, amivel valószínűleg csak felzaklatnám. Az biztos, hogy füstbe menne a hosszadalmas és illedelmes udvarlás, amit terveztem. Ez elég reménykeltően hangzott. Desdemona megkönnyebbült tőle. - Nem hiszem, hogy valószínű lenne, hogy kéjsóvár vadállattá változna - tette hozzá félénk mosollyal. Giles is elmosolyodott, de megrázta a fejét. - Talán sikerül úriemberként viselkednem, de nem tudom garantálni. - Vállalom a kockázatot - vágta rá Desdemona. Giles elnevette magát. - Tudja, milyen sokat változott az elmúlt két hétben? - kérdezte. - Remélem, az előnyömre. - Minden bizonnyal. - Giles a karját összefonva nekidőlt a kandallópárkánynak, és elkomolyodott az arca. - Lehet, hogy túl korai lenne, ha megkérném a kezét, de nagyon szeretném, ha megfontolná a dolgot. A megkönnyebbülés, amit Desdemona érzett, azon nyomban elpárolgott. Eddig hagyta magát sodortatni az eseményekkel, élvezte a férfi társaságát és a csodálatát, de most, hogy ezt kimondta, rátört a fájdalmas valóság. Giles felvonta a szemöldökét, amikor meglátta, Desdemona milyen arcot vág. - De hát csak nem lepődött meg? Már Daventryben is beszéltünk róla.

- Azt hiszem, úgy gondoltam, hogy ha lesz ideje megfontolni, úgyis meggondolja magát, és nem kéri meg igazán a kezem mondta nagyon halkan Desdemona. Giles elmosolyodott, azzal a száraz félmosollyal, amit Desdemona úgy szeretett. - Nem is tudom, hogy ez azt mutatja, mennyire nem bízik bennem, vagy hogy mennyire nem bízik magában. - A férfi mosolya elhalványult. - Maga élő bizonyítéka annak, hogy egy nőnek nem kell feltétlenül férjhez menni, hogy teljes és értékes életet éljen. Még ha szeretne is újból férjhez menni, meg tudnám érteni, ha nálam ígéretesebb jelöltre várna. Csak csak mondja meg most, és soha többé nem fogom szóba hozni ezt a dolgot. Desdemonának ismét rá kellett jönnie, hogy nem ő az egyetlen, akinek nincs elég önbizalma. - Semmi kétségem afelől, hogy magából csodálatos férj lenne. A baj csak az... - nagyot nyelt,...hogy nem tudom, én megfelelő feleség lennék-e. Giles tekintete rászegeződött. - Maga őszinte, gyönyörű, kedves és talpraesett. Az én szememben ezek kitűnő tulajdonságok egy feleség számára. Desdemona elmosolyodott, de elfordította a tekintetét. - Nem tudom, hogy tudnék-e örököst adni magának. Igaz, hogy a férjemmel hosszú ideje nem aludtunk egy hálószobában, úgyhogy talán nem vagyok meddő, de elmúltam harminc, és... Giles élesen közbevágott. - Ez nem számít. Azért kértem meg a kezét, mert azt akarom, hogy a feleségem legyen, semmi másért. Engem egyáltalán nem zavar, hogy Robin vagy az ő fia lesz utánam Wolverton őrgrófja. - Fájdalmas tekintettel hozzátette: - Az anyám és a feleségem is a szülésbe haltak bele. Nem szeretném még egyszer átélni ugyanezt. Desdemona lenézett az ölében összekulcsolt kezére. A féligazságokkal az a baj, hogy nem lehet elbújni mögéjük. Tudnia kellett volna, hogy nem kerülheti el, hogy kimondja az igazat. Rákényszerítette magát, hogy a férfira emelje a tekintetét. - Van egy sokkal fontosabb oka is, amiért attól félek, nem lehetek jó felesége. Maga nagyon meleg és szenvedélyes. Bizonyára olyan

feleséget szeretne, aki ugyanilyen. Nem tudom, hogy én képes lennék-e erre. Remélte, Giles ennyiből is megérti, mit akar mondani, de nem volt ilyen szerencséje. Hosszú hallgatás után a férfi halkan azt kérdezte: El tudná magyarázni kicsit érthetőbben? Desdemona lehajtotta a fejét, és a hangja elcsuklott. - A férjem... mindig azt mondta, olyan velem az ágyban, mint egy jégheggyel. Azt mondta, bármelyik utcalány szenvedélyesebb, mint én. Giles odament hozzá, leült a fotel karfájára, és átkarolta a vállát. Ugyan már, drágám - mondta, és gyengéden ringatta a nőt, a hajára szorítva az arcát. - Kevés nő lenne szenvedélyes egy rossz házasságban. Ne hibáztassa magát egy önző vadállat miatt. Desdemona belekapaszkodott, reszketett, de azért Giles szavai segítettek valamennyire a görcsös fájdalmon. Giles gyengéd mozdulattal hátrasimította a haját. - Maga igazán hihetetlenül őszinte. Valószínűleg nincs még egy nő Londonban, aki ilyen lelkiismeretesen előállna az állítólagos hibáival egy házassági ajánlatra. Desdemona kibontakozott az ölelésből, hogy a férfi szemébe nézhessen. - Nem érdekel, hogy egy őrgrófhoz menjek feleségül. Engem Giles Andreville érdekel, aki a legkedvesebb, legszórakoztatóbb és legvonzóbb férfi egész Angliában. Giles arcára mosoly derült. - Úgy tűnik, mind a ketten úgy gondoljuk, hogy ez a házasság jó ötlet. Akkor mikor legyen az esküvő? Mielőtt Desdemona bármit válaszolhatott volna, lehajolt, és az ajkára szorította az ajkát. A vágy, amely kialudt, miközben a félelmeiről beszélt, kezdett újból feltámadni. Visszacsókolta, és azt kívánta, bárcsak kicsit tapasztaltabb lenne ezekben a dolgokban. Giles felemelte a fejét, és mosolyogva a nő szemébe nézett. - Egyáltalán nem úgy csókol, mint aki hideg. - Felállt, aztán őt is felhúzta a kezénél fogva, és a karjába zárta. Desdemonának jólesett a széles, erős vállakra támaszkodni.

Giles volt az egyetlen férfi, aki mellett valaha is törékenynek és nőiesnek érezte magát. Hozzásimult, és teljesen átadta magát a csóknak. Giles elhúzta a fejét, zihálva kapkodta a levegőt. - Szerintem biztosan meg tudjuk oldani a problémákat mindkettőnk kölcsönös megelégedésére, nem gondolja? Talán igaza van, de Desdemona nem akarta megkockáztatni, hogy az ismeretlenbe ugorjanak fejest. Akadozva azt mondta: - A házasság örökre szól, Giles. Lehet, hogy jobb lenne, ha nem csinálnánk semmi visszavonhatatlant, amíg nem vagyunk biztosak a dolgunkban. Vagy inkább - igazította ki magát -, amíg én nem vagyok biztos benne, hogy... hogy teljesíteni tudom a rám eső kötelességeket. - Soha semmit nem lehet garantálni, Desdemona - mondta Giles komolyan. - Szerintem elég bízni abban, hogy a szerelem átsegít mindenen. - Lágyan megérintette a nő arcát. - És én nagyon-nagyon szeretem magát. - Én is magát - suttogta Desdemona. - De én nem hiszek ebben annyira, mint maga. Szerintem jobb lenne, ha előbb... kipróbálnánk. Giles rámeredt. - Ezt ajánlatnak vegyem? Desdemona elpirulva bólintott, és megint a férfi vállába fúrta a fejét. Giles átkarolta, és elnevette magát. Desdemona megalázottan megpróbálta kitépni magát a karjaiból. De Giles szorosan tartotta, és nem engedte. - Van róla fogalma, milyen ijesztő egy férfinak, ha azt mondják neki, hogy a jövője egy éjszaka nyújtott teljesítményétől függ? Már a gondolata is bénító. Amikor Desdemona rájött, hogy nem rajta nevet, hanem saját magán és az emberi természet abszurditásán, már vele tudott nevetni. - Nem kell csak egy éjszakának lennie. Várhatunk, ameddig kell. Pajkosan elmosolyodott, és közelebb bújt. - Ugyan rég voltam egy férfi karjaiban, de nekem egyáltalán nem úgy tűnik, mintha megbénult volna. Giles karja még szorosabban fonódott köré. - Akkor lássuk, meg tudom-e győzni róla, hogy maga a legmegfelelőbb feleség, akit csak találhatok. - Lehajolt, és addig csókolta, míg mindketten levegő után kapkodtak.

Desdemona a fejét Giles vállára hajtotta, miközben felsétáltak a lépcsőn az emeletre, és boldogabb volt, mint valaha is életében. Valamikor az utolsó csók alatt rájött, hogy Gilesnak igaza van: az erős vonzódás, amit érzett, csak azt jelentheti, hogy tényleg képes lenne meleg és szenvedélyes feleségnek lenni. Azért kár lenne kihagyni a próbát... A szobalány égve hagyott egy kislámpát az ágy melletti asztalkán. Épp elég volt a fény, hogy láthassa Giles arcát. Szégyenlősen megállt, míg a férfi körbejárta. Kikapcsolta és levette a nyakáról a gyöngysort, és egy csókot nyomott a tarkójára. Aztán az ujjaival kifésülgette és a vállára simítgatta a haját. Beletemette az arcát, és azt mormolta: - Olyan rég vágytam erre... A hajad csupa tűz és selyem, ahogy te magad. A lélegzete felforrósította Desdemona nyakát, ahogy a csodálata a szívét. Egyre magabiztosabban azt mondta: - Én is látni akarlak. Kikötötte a férfi nyakkendőjét, kigombolta a gallérját, hogy a mellkasára simíthassa a kezét. A barna szőrszálak megcsiklandozták a tenyerét, és érezte, ahogy felgyorsul Giles szívdobogása. Lassan, ruhadarabról ruhadarabra levetkőztették egymást, szándékos lassúsággal, táplálva a tüzet gyengéd szavakkal és lágy érintésekkel. Amikor Desdemona muszlininge is a földre hullott, és nem volt rajta más, csak a selyemharisnya, Giles rekedten megszólalt: - Gyönyörű vagy, pompás és gyönyörű. Ilyen lehetett Boadicea, a brit amazonkirálynő. Vörös-arany hajzuhatag és sugárzó női erő. - Elmosolyodott. - Daventry óta folyton arra gondoltam, milyen gyönyörű nyakad van. Desdemona elpirult. - Szóval a nyakamat bámultad egész este? Hát persze hogy a nyakadat, mi mást? Úriember vagyok, vagy nem? - A keze a nő melle alá siklott és a tenyerébe fogta. - Ezt is rég szerettem volna megtenni. - Az arcát a lágy halmok közé fúrta, és a nyelvével simogatni kezdte a mellbimbót, mintha imádná minden érintéssel. Desdemona felsóhajtott, és hátrahajtotta a fejét. Életében először szerette, hogy olyan a teste, mint egy kurtizáné, mert Gilesnak ilyen gyönyörűsége telt benne. A világon mindennél jobban szerette volna,

ha a kedvében járhat, és viszonozhatja az örömöt, amely fellobbant benne. A szégyenlős felfedezések éjszakája volt ez, csupa szenvedély és nevetés, túl értékes, hogy alvásra vesztegessék. Desdemona rájött, hogy egyáltalán nem hideg, és Gilest is meggyőzte arról, hogy csak egy tökfej gondolná unalmasnak. Amikor nem szeretkeztek, csak feküdtek egymás karjaiban, és beszélgettek, ugyanolyan bizalmassággal osztva meg a gondolataikat, mint a testüket. Giles kelletlenül nyugtázta, hogy odakint kezd világosodni. - Ilyenkor nyáron túlságosan is korán hajnalodik. Nem szívesen megyek el, de ideje indulni. Desdemona megfordult, és az állát a férfi mellkasára támasztotta. Semmi nyoma nem volt a dühös, védekező nőnek, aki úgy berobbant Wolverton őrgrófjának nyugalmas életébe. Csupa lágyság és odaadás volt. - Miért mennél el? A cselédség már úgyis rájött, mi folyik. - Az én kocsisomat kivéve, nem feltétlenül. - Giles elmosolyodott. - Elismerem, hogy a mi korunkban már nem kell annyira törődni az illemmel és a jó hírünkkel, de azért jobban örülnék, ha elkerülnénk a pletykákat. Desdemona pajkosan elmosolyodott és közelebb bújt, Giles pedig nem tudott ellenállni, még egyszer magához ölelte és megcsókolta. Amikor már muszáj volt levegőt venni, azt zihálta. - Szégyentelen nőszemély vagy. Én pedig nagyon szerencsés. Desdemona tejfehér bőre megint rózsásra pirult. Giles érdeklődve megjegyezte: - Ez a bájos pirulás sokkal lejjebb húzódik, mint régebben gondoltam. Desdemona ettől még jobban elpirult. Mire Giles alaposan utánajárt, hogy meddig is tart a pirulás, újabb félóra eltelt. Utána csak feküdtek egymás karjaiban, és Desdemona halkan azt mondta: Nem is tudtam, hogy ilyen is lehet. - Én sem. Desdemona felemelte a fejét, és meglepetten ránézett. Komolyan? - Komolyan. Gondolom, megvolt az átlagos mennyiségű tapasztalatom a szerelem terén, de soha nem olyannal, akit igazán

szerettem volna. Soha semmi nem volt ehhez fogható. - Giles újból megcsókolta Desdemonát, lassan és ráérősen. - Kész vagy dönteni a házassággal kapcsolatban, vagy még kell egy kis idő? Desdemona nevetve átkarolta Giles nyakát. - Csak nem képzeled, hogy olyan bolond vagyok, hogy elengedlek?

Harmincnegyedik fejezet

Az Abingdon fogadó egy Long Acre nevű utcában állt, a Covent Gardentől nem messze. Ahogy a konflis megállt előtte, Maxie arca feszült lett. Mióta felébredt aznap reggel, szinte fojtogatta a sötét aggodalom. Nem tudta elhessegetni azt az érzést, hogy valami olyan útra lépett, amely örökre megsemmisíti a régi életét, de nem volt más választása, mint előremenni ezen az úton. Robinnal megbeszélték, hogy az lesz a legjobb, ha legelőször felkeresik a fogadót, és próbálnak kérdezősködni. Egy ilyen esetre, mint egy vendég váratlan halála, nyilván emlékezni fognak. És ha nem kapnak egyenes válaszokat a kérdéseikre, a maga módján ez is elárul valamit. Robin kisegítette Maxie-t a kocsiból. A lány egy pár pillanatig megállt az épület előtt, és jól megnézte. Kicsi volt, és éppen csak hogy tiszteletre méltónak mondható. Az apjának nyilván nem volt pénze arra, hogy előkelőbb helyen szálljon meg. Belekarolt Robinba, magasba emelte a fejét, és besétáltak az ajtón. Amikor a jól öltözött fiatal pár megjelent, a szomszédos kis dohánybolt tulajdonosa kilesett az üzlet piszkos kirakatüvegén. Hunyorogva alaposan megnézte őket, hogy valóban illik-e rájuk a leírás, amit kapott: egy szőke fickó, hűvös és elegáns, mint egy lord, és egy barna bőrű, miniatűr Venus. Az öregember bólintott. Igen, csak ők lehetnek azok. A fiúhoz fordult, aki kisegített nála, és odaszólt neki. - Szaladj el a sarokra, és szólj Simmonsnak, hogy az a két személy, akit keresett, itt van az Abingdon fogadóban. Szedd a lábad, és ha Simmons nincs ott, akkor menj utána és keresd meg. Fél koronát kapsz, ha idejében ideér. Neki pedig három font üti a markát. A trafikos örömében úgy döntött, kicsit kényezteti magát, a legdrágább szivarjával. Előre megbeszélték, hogy inkább Robin viszi majd a szót, mivel egy férfit általában komolyabban vesznek. A pult mögött egy pattanásos arcú fiút találtak, akitől Robin megkérdezte. -

Beszélhetnénk a fogadóssal? A fiú felnézett az újságból, amit épp olvasgatott. Vetett egy sértő pillantást Maxie-re, aztán azt mondta: Adhatok szobát, de ki kell fizetni az egész napot, akkor is, ha csak egy órára kérik. - Nincs szükségünk szobára - mondta Robin jéghideg hangon. Beszélni szeretnénk a fogadóssal, most azonnal. A fiú fontolgatta, hogy szemtelenül válaszol, de aztán meggondolta magát. - Megkérdezem, hogy Mr. Watson ráér-e. Maxie idegesen hol ökölbe szorította, hol meg szétnyitotta a kezét, míg várakoztak. Ha nem lett volna Robin megnyugtató jelenléte, megőrül. Nagyon hálás volt, amiért Robin meg se próbál beszélgetni. Amilyen hangulatban van, leharapná a fejét, ha csak megszólalna. Egyszer farkasokat kellett elriasztania egy hóviharban, akkor is nyugodtabbnak érezte magát, mint most. Lehunyta a szemét, és kényszerítette magát, hogy lassúakat és mélyeket lélegezzen. Az igazság csak jobb lehet, mint ebben az állandó félelemben élni. A fiú visszatért, és a hüvelykujjával hátrabökött a válla felett. - Menjenek végig a folyosón, az utolsó ajtó balra. Watson sovány volt és kopaszodó, és krónikus bosszúság ült az arcán. Nem vette magának a fáradságot, hogy felálljon az íróasztala mögött, csak rájuk förmedt. - Mondják, mit akarnak, de gyorsan, mert sok dolgom van. - A nevem Lord Robert Andreville - kezdte Robin éles hangon. Úgy három hónappal ezelőtt az egyik vendégük, egy bizonyos Mr. Collins váratlanul meghalt itt a fogadóban. - Az az amerikai fickó? - Watson közönyös arcot vágott. - Igen, feldobta a talpát. - Tudna mondani nekünk valamit a halálának körülményeiről? Amikor a fogadós nem válaszolt, Robin sürgette: - Ki talált rá, és mikor történt? Mr. Collins életben volt még, amikor megtalálták? Hívtak hozzá orvost? A fogadós összevonta a szemöldökét. - Mi közük van maguknak ehhez? Maxie nem bírt tovább hallgatni. - Mr. Collins az apám volt.

Bizonyára jogom van tudni, mi történt vele az utolsó óráiban. Watson hozzá fordult és szemügyre vette, kifürkészhetetlen arckifejezéssel. - Sajnálom, kisasszony. - Elfordult és azt mondta: - A szobalány talált rá, reggel. Akkor már halott volt. Az orvos azt mondta, a szívével lehetett baj. Nagyon hirtelen érte a halál. - Mi volt az orvos neve? - kérdezte Robin. Watson komor arccal felállt. - Már épp elég időmet elpazarolták. Nem tudok semmi többet mondani. Collins meghalt, ennyi. Ha nem itt történt volna, akkor valahol másutt. Bárcsak másutt történt volna. Most kérem, távozzanak, dolgom van. Maxie már nyitotta a száját, hogy tiltakozzon, de Robin határozott mozdulattal megszorította a karját. - Nagyon köszönjük, hogy ennyi időt szánt ránk, Mr. Watson. Miután Robin kikísérte az irodából, és becsukta az ajtót, Maxie dühösen azt sziszegte: - Én még akartam kérdezni tőle dolgokat. Valamit rejteget, látom rajta. - Igen, de úgyse mondana többet, hacsak erőszakkal nem kényszerítjük, és ez még korai lenne. Biztosan van jobb módja is, hogy megtudjuk, amit akarunk. - Robin nem ment végig a kifelé vezető folyosón, amerről jöttek, hanem ellenkező irányba indult. - A személyzet mindig mindenről tud az ilyen helyeken, és őket talán senki nem utasította, hogy fogják be a szájukat. A folyosó végén nyíló ajtó egy macskaköves kis udvarra vezetett, amelyet három oldalról istállók vettek körbe. Maxie követte Robint, aki átsétált az udvaron egy nyitott istállóajtóhoz. Odabent épp egy idősebb lovász olajozta a lószerszámokat, és hamisan fütyörészett közben hiányos elülső fogai között. - Jó napot, uram - köszönt rá vidáman Robin. A lovász felnézett, kicsit meglepetten, de úgy látszott, nem bánja, hogy megzavarják. - Jó napot magának is. Miben állhatok a szolgálatára? - A nevem Bob Andreville - Robin kezet nyújtott, és hirtelen erősebb amerikai akcentussal kezdett el beszélni, mint Maxie.

- Mondja csak, régóta dolgozik itt? - Majdnem tíz éve. - Miután megtörölte egyik olajos kezét a nadrágjában, a lovász is kezet nyújtott. - Will Jenkinsnek hívnak. Maga amerikai? - Az vagyok, de az apám Yorkshire-ban született. Ez az első utam Angliába. Jöttem volna korábban is, csak a háború miatt nem lehetett. - Megcsóválta a fejét. - Átkozottul ostoba dolog a háború. Az amerikaiaknak és briteknek barátoknak kellene lenniük. - Az már igaz - helyeselt a lovász. - Nekem is van egy unokatestvérem, aki Virginiában él. Maga arról a vidékről jött? A két férfi tovább beszélgetett, miközben Maxie egyik lábáról a másikra álldogált. Bármilyen ideges volt, be kellett látnia, hogy Robinnak igaza van: nyilván sokkal többet tudnak kiszedni egy barátságos lovászból, mint az ellenséges fogadósból. Robin végül azt mondta: - Egy barátom, Max Collins itt járt pár hónappal ezelőtt. Mielőtt magam is hajóra szálltam, épp akkor hallottam a hírt, hogy meghalt, de senki nem tudta pontosan, mi történt vele. Eszembe jutott, hogy egy Abingdon nevű fogadóban szállt meg, úgyhogy gondoltam, ha már itt járok Londonban, benézek ide, hátha megtudok valamit, és elmondhatom a családjának. Sok rémtörténetet hallani arról, milyen veszélyes hely London. Csak nem rablók támadtak rá? - Nem, semmi ilyesmi nem történt. Mr. Collins itt halt meg az ágyában. - Jenkins megcsóválta őszes fejét. - Nagyon szomorú eset. Finom úriember volt, nagyon kedves mindenkivel, még azzal a féreg Watsonnal is. Igazán megdöbbentett mindenkit, amikor megtudtuk, hogy öngyilkos lett. A szavak úgy érték Maxie-t, mint a villámcsapás, olyan megrázó volt, hogy fájdalmat szinte nem is érzett. Öngyilkos lett. - Max soha nem tenne ilyet - mondta döbbenten. Jenkins együtt érzően válaszolt: - Sajnálom, ha tőlem tudta meg, kisasszony, de semmi kétség. Próbálta úgy intézni, hogy senki ne jöjjön rá, de nem volt elég óvatos. Valami nagyon lesújthatta, és úgy döntött, nem bírja tovább. Mindenkivel előfordul néha, hogy úgy érzi, legszívesebben eldobná az életét. De Mr. Collins meg is tette.

Gyerekkorában egyszer Maxie rámerészkedett egy befagyott tóra januárban, enyhe időben. Még húsz évvel később sem felejtette el a rémületet, amikor a jég, amit szilárdnak hitt, repedezni kezdett alatta. Kétségbeesetten próbált visszafordulni a partra, de hiába, nem volt semerre menekülés, a jég minden irányban töredezni kezdett körülötte. Belezuhant a jeges vízbe, és majdnem megfulladt, mire az apja meghallotta a sikoltozását, és kimentette. Az érzései most nagyon hasonlóak voltak, csak ezerszer rosszabbak, és most nem a víz vette körbe, hanem az elviselhetetlen fájdalom. - Nem - ismételgette, a kezébe temetve az arcát. - Apa soha nem ölné meg magát, soha! - De a mozaikkockák félelmetes precizitással összeillettek. Ez mindent megmagyarázott, ami eddig érthetetlen volt. Kábultan elfordult, kirohant a fogadó udvaráról, és végigszaladt a kis sikátoron, amely a Long Acre Streetre vezetett. Hallotta, hogy Robin utána kiált, de a hangja távoli volt és idegen. Ahogy kifordult a sikátorból, összeütközött egy férfival, aki hagymától bűzlött. Leesett a fejéről a kalapja, és majdnem elbotlott, de sikerült visszanyernie az egyensúlyát. Vakon kirohant az utcára, nem törődve a forgalommal. Egy durva kiáltás harsant a fülébe. Valaki megragadta a karját, és elrántotta egy lovas kocsi elől. A ló felágaskodott a levegőbe, kapálózó patái alig hajszálnyira voltak Maxie fejétől. Nem vett tudomást a megmentőjéről, kitépte magát a kezéből, és továbbrohant, mintha valahol lenne egy olyan hely, ahol a múlt megváltoztatható, és ahol nem kell elhinnie, hogy az apja öngyilkos lett. Elbotlott, és elterült a mocskos járdán. A lélegzete is elakadt az eséstől, de mégsem érzett semmit, amikor a térde és a tenyere a macskakövekhez ütődött. Feltápászkodott, és épp tovább akart rohanni, amikor erős kezek kapták el. Robin ismerős hangja szólalt meg sürgetően: - Állj már meg, Maxie, az ég szerelmére, mielőtt elgázol egy kocsi! Megpróbált elmenekülni, de Robin nem engedte. Maxie ökölbe szorított kézzel csépelni kezdte. - Az apám soha nem ölte volna meg magát, és nem

hagyott volna itt engem! - kiáltotta, és csak úgy ömlöttek a könnyei. Szerette az életet, és szeretett engem. Soha nem tett volna ilyet! Robin sejtette, hogy Maxie inkább magát igyekszik meggyőzni. Próbálta lefogni a kezét, vasmarokkal az oldalához szorította a karját, de Maxie vadul tovább kapálózott. Robin felszisszent, amikor az egyik könyöke a gyomrán találta, amitől szinte a lélegzete is elállt. Kétségbeesetten próbálta lecsillapítani Maxie-t, mielőtt valami kárt tesz magában. - Még nem tudjuk biztosan, mi történt, Kanawiosta. Talán Jenkins tévedett. Tovább kell nyomoznunk. Maxie fájdalmasan felnyögött, és végre abbahagyta a kapálózást. Egész testében reszketett. Robinnak az volt az érzése, a szavai épp ellentétes hatást értek el, mint amit szeretett volna: nem arról győzte meg Maxie-t, hogy a lovász tévedett, hanem ráébresztette, hogy tovább nem tagadhatja le maga elől az igazságot. Fájdalmat okozott neki a lány szenvedése, de tudta, hogy a poklát nem oszthatja meg vele, hacsak ő nem engedi. Nem vett tudomást a kíváncsi bámészkodókról, tovább beszélt hozzá, halkan duruzsolva a fülébe, remélve, hogy a hangja megnyugtatja, még ha a szavakat nem is fogja fel. Aztán a kémkedéssel töltött veszélyes évek alatt kifejlődött ösztöneinek köszönhetően valami arra késztette Robint, hogy felnézzen. Alig egy saroknyira tőlük a forgalmas utca túloldalán ott állt Simmons, sötét arccal. Te jóságos ég, hogy került ide ez a gazember, éppen most? Robin gyorsan leintett egy arra haladó konflist. Felkapta Maxie-t a karjaiba, és könyörtelenül félrelökött egy kereskedőkülsejű embert, aki ugyanabba a kocsiba akart beszállni. Ráförmedt a kocsisra: Mayfairbe, amilyen gyorsan csak lehet. Öt fontot kap, ha feleannyi idő alatt odaér! Ahogy a kocsi vad rándulással elindult, Robin elhelyezkedett az ülésen, és átölelte Maxie-t. Aztán csak imádkozott, hogy a bölcsessége neki is segítsen, ahogy őrajta is segített. Simmons borús arccal figyelte, ahogy a konflis elszáguldott.

A lány nyilván megtudta az igazságot, és még rosszabbul fogadta, mint ahogy a nagybátyja számított rá. Odaintett egy vézna kis utcagyereket, akit rendszeresen megbízott kisebb feladatokkal. - Derítsd ki, hová mentek! A fiú a nyakába szedte a lábát, és elrohant a kocsi után. Épp sikerült utolérnie, felugrott rá hátul, és jól megkapaszkodott. Simmons arra gondolt, hogy ha a fiú visszajön, legalább azt meg tudja majd mondani Collingwoodnak, hol lakik most az unokahúga. Ez nem sok, de legalább ennyit el tud intézni, ha már másban nem járt sikerrel, mióta csak ezen a szerencsétlen megbízatáson dolgozik. Habár Maxie nem vesztette el az eszméletét, sokkos állapotba került, a teste jéghideg volt és reszketett. Úgy látszott, nincs is tudatában Robin jelenlétének. Robin az ölében tartotta egész úton a Candover-palotáig, és sikertelenül próbálta a saját testével átmelegíteni egy kicsit. Amikor először beszélt az apja haláláról, Robinnak eszébe jutott az a lehetőség is, hogy esetleg öngyilkos lett, mert ez érthető magyarázat lett volna arra, hogy Lord Collingwood miért titkolózik. Mit is mondott Maxie Ruxtonban, amikor arról beszélt, hogy meg tudja érezni a jövőt? Valami elképzelhetetlen szörnyűségről beszélt. Mivel jobban ismerte az apját, mint bárki más, nyilván elképzelhetetlen lett volna a számára, hogy képes lenne eldobni az életét. Mégis megtette, és ez a tudat porig sújthatta. Amikor megérkeztek a Candover-palotába, Robin becipelte az ájultnak látszó lányt az ijedt komornyik mellett, és parancsokat osztogatott a válla felett visszakiabálva, forró vizet, törülközőt, kötszert és sebkenőcsöt kért. Aztán felvitte Maxie-t az emeletre, és lehámozta róla az elszakadt muszlinruhát meg a harisnyáját. Ebben a pillanatban nem tudott az illemmel törődni. Amikor megérkezett minden, amit kért, elküldte a szobalányt, aztán óvatosan lemosta a vért és a piszkot a sebekről, ahol Maxie felhorzsolta a tenyerét meg a térdét. Nem voltak olyan mélyek a sebek, hogy be kellett volna kötözni őket, de azért a kenőcs pokolian csíphetett, amikor bekente. Maxie nem ellenkezett, nem volt hálás, nem mutatta semmi jelét, hogy fájna, egyszerűen csak teljes

passzivitással feküdt, és nem is nézett Robinra. Amikor végzett, Maxie elfordult, és a párnába temette az arcát. Robin eltűnődött, mohikán szokás-e, hogy így magába zárkózik. Nem mintha fontos lett volna, mi az oka. Csak az számított, hogy kirekeszti a fájdalmából. Nem gondolta volna, hogy ez ennyire rosszuleshet. Betakargatta egy takaróval, aztán megfogta a lány ökölbe szorított kezét. - Tehetek még valamit? Maxie alig észrevehetően megrázta a fejét. - Kanawiosta, amikor engem fojtogatott a bánat, azt mondtad, ha megosztjuk a terhet, könnyebb lesz - mondta halkan Robin. - Nem segíthetnék? - Most nem. - Maxie hangja tompán és alig hallhatóan szólt. - Sajnálom. - Akarod, hogy elmenjek? Maxie bólintott. Robin nehéz szívvel felállt. Apró termete ellenére eddig soha nem látta a lányt törékenynek, de most egészen kicsinek és sebezhetőnek tűnt a takaró alatt megbújó alakja. Meg se próbálta megfogalmazni az érzéseit, csak azt tudta, hogy hajlandó lenne bármit odaadni, ha enyhíthetne a bánatán. Valamivel ki kellett fejeznie a gyengédséget, amit érzett. Megérintette a lány hollófekete haját, olyan könnyű érintéssel, hogy ne is érezze. Aztán nagy nehezen rávette magát, hogy kimenjen. A hercegné, aki a személyzettől értesült róla, hogy valami baj van, odakint várt egy széken ülve az ajtó előtt, a kezét összekulcsolva az ölében. Amikor Robin kijött, halkan megkérdezte: - Mi történt? Robin felsóhajtott, és fáradtan végigsimított a haján. - Úgy néz ki, Maxie apja öngyilkos lett. - Te jóságos atyaúristen! - Maggie elsápadt. Ő is tragikus körülmények között veszítette el az apját, akiért rajongott, úgyhogy túlságosan is jól értette, min mehet keresztül Maxie. - Bárcsak tehetnék valamit - mondta Robin. - De egyedül akart maradni.

- Adj neki egy kis időt, hogy megeméssze. A bánat magányos dolog. Az embernek néha befelé kell fordulni, és önmagával elrendezni a dolgokat, mielőtt elfogadhatja másoktól a vigasztalást. - Biztosan igazad van - próbált mosolyogni Robin. - De szörnyű ilyennek látni. - A szerelem fájdalmas, Robin. - Maggie próbált tréfával enyhíteni a hangulaton. - És az éhség is, és én mostanában állandóan éhes vagyok. Gyere, uzsonnázz velem. - Belekarolt Robinba, és lekísérte az ebédlőbe.

Harmincötödik fejezet

Épp végeztek a némán elköltött uzsonnával, amikor belépett a komornyik egy névkártyával. Margot felvonta a szemöldökét. - Lord Collingwood van itt, asszonyom. Robin felkapta a fejét. - Nem baj, ha én is maradok? - kérdezte. Nagyon érdekelne, mi mondanivalója van. - Hát persze, maradj csak. A komornyik kiment, majd pár pillanat múlva be is kísérte a látogatót. Lord Collingwood magas volt, vékony, az arca fáradt. Miután meghajolt a hercegné előtt, azt mondta: - Kérem, bocsássa meg, hogy így önre török, de jó okom van azt hinni, hogy az unokahúgom, Miss Maxima Collins önnél vendégeskedik. Szeretnék beszélni vele. - Igen, itt van - ismerte be Margot -, de épp rosszul érzi magát, nem fogadhat látogatót. Esetleg hagy neki valami üzenetet? Collingwood habozott. Míg gondolkozott, Robinra esett a tekintete, aki félrehúzódott a szoba sarkába. Lord Collingwood szeme összeszűkült. - Az unokahúgom együtt utazott egy férfival, aki a személyleírások alapján úgy nézett ki, mint ön. Robin biccentett. - Lord Robert Andreville vagyok. A látogatót ez láthatóan meglepte. - Wolverton őrgrófjának öccse? - Igen, az. Collingwood hitetlenkedve csóválta a fejét. - És én még aggódtam, hogy Maximát elrabolta valami gazfickó. - A nemesi születés még nem bizonyítéka a becsületességnek mondta szárazon Robin. - De a szándékaim Miss Collins irányában a legtisztességesebbek. Véletlenül akadtunk össze. Mivel tudtam, milyen kockázatos vállalkozásba fogott, felajánlottam, hogy elkísérem Londonba. - Robin közben szemügyre vette Collingwoodot. Ha jól megnézte az ember, valamicskét hasonlított a húgára, habár ő sokkal merevebb és konvencionálisabb egyéniség volt, mint Lady Ross. Mindazonáltal ízig-vérig igazi angol

gentlemannek látszott, nem olyan fajtának, aki meggyilkoltatná a saját öccsét. Nem csoda, hogy Maxie-nak nehezére esett elhinni, hogy ilyen kegyetlenségre képes lenne. Collingwood száraz humorral megjegyezte: - Az biztos, hogy nagyon jól megvédte az unokahúgomat a magánnyomozótól, akit utána küldtem. - Te jó ég, Simmons detektív? - Egy pillanatnyi döbbenet után Robin legszívesebben nevetett volna saját magán. - Persze, gondolhattam volna. Maxie és én azt hittük, valami gonosztevő. - A nyomozók és a gonosztevők, akiket üldöznek, sokszor hasonlítanak egymásra - bólintott Collingwood. - De Ned Simmons az egyik legjobb detektív a Bow Streeten. Őt bíztam meg, hogy derítse ki az öcsém halálának körülményeit, és tegyen meg mindent, amit csak lehet, hogy ne kerüljön nyilvánosságra a dolog. Nemcsak az esetleges botrány miatt, de azt sem akartam, hogy utólag megkérdőjelezzék, hogy jogunk volt-e megszentelt földbe temetni Maxet. És Simmonst kértem meg arra is, hogy hozza haza az unokahúgomat. Miután Margot helyet mutatott neki egy széken, Lord Collingwood zavartan azt mondta: - Simmonstól úgy hallom, az unokahúgomat nagyon felzaklatta az Abingdon fogadóban tett látogatás. Robin bólintott. - Megtudta, hogy az apja öngyilkos lett. A fogadós nem beszélt, gondolom, maga vagy Simmons jól lefizette, hogy tartsa a száját. De az egyik szolgától megtudtuk. Maxie nagyon rosszul fogadta a hírt. Collingwood fáradtan sóhajtott egyet. - Ettől féltem. Egyszerűen imádta az apját. Mindig irigyeltem az öcsémet a lánya miatt. Az én lányaim... - egy pillanatra elhallgatott, aztán folytatta: Szerettem volna megkímélni Maximát ettől a szörnyű megrázkódtatástól. Ezért akartam mindenáron megakadályozni, hogy Londonba jöjjön. - Éppen ez a titkolózás késztette arra, hogy nyomozni kezdjen mondta Robin élesen. - Maxie véletlenül kihallgatott egy beszélgetést ön és a felesége között, amikor arról beszéltek, hogy valami nincs

rendben az apja halála körül. - Szóval így történt. Először azt hittem, hogy valami váratlan ötlettől indíttatva úgy döntött, hogy meglátogatja a húgomat, Lady Rosst. Csak amikor a húgom beállított hozzánk, akkor jöttem rá, hogy valami baj van. Aztán ahogy érkeztek Simmons jelentései, egyre jobban aggódtam. Igazán nagyon boldog vagyok, hogy nem esett semmi baja. De most, hogy már nem kell aggódnom érte, kezdhetek aggódni a jó hírnevéért - tette hozzá. - Senkinek nem kell megtudnia, hogyan ért el Londonba. Úgyhogy a hírneve érintetlen - mondta a hercegné. - Az igazi probléma most az, hogy milyen hatással van rá, amit megtudott az apjáról. - Van néhány jobb hírem is a számára - mondta Collingwood, és Robinra nézett. - Gondolom, magának elmondhatom, hogy Maxima szép kis vagyont örökölt. Évi ötszáz font járadékkal jár, ami épp elég, hogy kényelmesen megéljen belőle akár itt, akár Amerikában. Robin felvonta a szemöldökét. Ez bizony elég szép örökség, bármilyen szerényen fogalmaz is Collingwood. - De kitől örökölt? Azt mondta, az apja nem hagyott rá semmit. - Maxima nénikénktől, Lady Clendennontól, aki Max keresztanyja volt. Mindig nagyon kedvelte őt. Habár folyton panaszkodott miatta, hogy milyen semmirekellő, de mindig csak mosolyogva emlegette. Imádta a leveleit. - Collingwood felsóhajtott. - Ha Max olyan józan gondolkodású is lett volna, mint amennyire elbűvölő, akár miniszterelnök is lehetett volna belőle. - Maxima néni tudta, hogy ostobaság lenne Maxre pénzt hagyni. Ezért úgy döntött, inkább a lányát nevezi meg az egyik örökösének. Miután tavaly télen meghalt, az ügyvédje írt az öcsémnek Bostonba, ezért is utazott Max ide Angliába. De mivel az ügyvéd nem volt túl készséges a végrendelet végrehajtásának ügyében, Max úgy döntött, odautazik Londonba, hogy személyesen beszéljen vele. - Maxie-nek miért nem mondta el mindezt? Nekem az volt a benyomásom, hogy nagyrészt ő intézte a pénzügyeiket. - Max nekem is megtiltotta, hogy elmondjam neki, míg el nem rendeződik a dolog, mert nem akarta, hogy csalódás érje, ha esetleg nem sikerülne elintézni. Mint kiderült, a nagynénénk úgy

rendelkezett, hogy Maxima csak a huszonötödik születésnapja után juthat az örökséghez, és amíg Max él, a pénzt letétbe kell helyezni, úgy tűnik, gondoskodni akart róla, hogy az öcsém nehogy elverje a lánya örökségét. Miután Max meghalt, ez már nem volt probléma, de a jelenlegi Lord Clendennon arra utasította az ügyvédet, hogy találjon valami módot, hogy kiforgathassa Maximát az örökségéből. Attól tartok, az unokaöcsém nagyon kapzsi alak, és a pénz rá szállna, ha Maxima nem kapja meg. Amikor nemrégiben megtudta, hogy Maxima anyja indián nő volt, azzal próbálkozott, hogy törvénytelennek nyilvánítsa, vagy hogy bebizonyítsa, hogy nem is Max lánya. Robin halkan füttyentett egyet. - Nem hibáztatom, amiért ezt nem akarta elmondani Maxie-nek. Nagyon dühös lett volna. - És teljes joggal. Amikor Clendennon ezt szóba hozta, utasítottam az ügyvédemet, hogy írjon egy bostoni kollégájának, aki a múlt héten meg is küldte az öcsém házasságlevelének másolatát. Max és a felesége egy anglikán lelkész előtt esküdtek meg, úgyhogy Maxima teljesen törvényes származású. - Collingwood halványan, elégedetten elmosolyodott. - Ha nem lett volna keresztény szertartás, akkor azzal érveltünk volna, ahogy az anyja népének törvényei szerint érvényes a házasság. Egyébként a törvénytelen származás még nem feltétlenül zárta volna ki Maximát az örökségből, de Clendennon felhasználhatta volna ürügyként, hogy rengeteg időt és pénzt felemésztő jogi huzavonát kezdeményezzen, így sokkal egyszerűbb minden. - Elég sokat fáradozott az unokahúga érdekében. - Ez természetes. Maxima családtag. Különben is, megkedveltem. Bárcsak az én lányaim is ilyen tűzrőlpattant teremtések lennének. Collingwood elmosolyodott. - De azért talán nem ennyire. Maximát nem lehetett könnyű felnevelni. De egy ilyen különc, mint Max, biztosan jobb apja volt, mint én lettem volna. Collingwood felállt. A Clarendon hotelben leszek még pár napig. Szeretném látni Maximát, mielőtt hazautazom Durhambe. Megmondanák neki, hogy itt jártam? - Hogyne - felelte Robin. - Szeretné maga elmondani neki az örökséget? Lord Collingwood megvonta a vállát. - Önre bízom.

Ha magával hajlandó beszélni, és velem nem, mondja el neki, ha úgy gondolja, ettől jobb kedve lesz. Attól tartok, én már úgyis eléggé összezavartam mindent. - Maxie nagyon szerencsés, hogy ilyen lelkiismeretes nagybátyja van - mondta Robin. - Ebben a bonyolult helyzetben igazán nehéz lett volna bármi olyan megoldást találni, ami nem zavar össze mindent. - Köszönöm. - Collingwood kicsit megkönnyebbültebb arcot vágott. - Lord Robert, hercegné... Miután a vendég távozott, és kettesben maradtak, Robin megszólalt: - Bizonyára neked is feltűnt Collingwood történetében, ami nekem. Margot elgondolkozva bólintott. A kémkedés művészetének lényege, hogy az ember messzemenő következtetéseket tudjon levonni töredékes információkból is, és ehhez mind a ketten nagyon jól értettek. - De be tudjuk valahogy bizonyítani? - Nem egyértelműen, de ha több információt szerzünk, elég meggyőző lehet az érvelésünk. - Robin nagyon örült, hogy végre tehet is valamit Maxie-ért, és azonnal az ajtóhoz indult. - Neki is kezdek. Nem tudom, mikor jövök vissza. - Adok egy kapukulcsot. Elegánsabb lesz így, ha nem kell feltörni a zárat, ha nagyon későn jönnél meg - jegyezte meg Margot. - Addig majd rajta tartom a szemem Maxie-n, nehogy valami butaságot csináljon. Segíthetek még valamit? Robin kicsit elmosolyodott. Köszönöm, de azt hiszem, van egy ötletem, hogy kitől kell segítséget kérnem. Az ajtó nyitva volt, úgyhogy Robin csak futólag kopogott, miközben besétált. Lord Strathmore szórakozott arccal nézett fel az íróasztalától. Amikor meglátta, ki érkezett, mosolyogva felállt. Nagyon örülök, hogy idejöttél a Whitehallba, Robin. A tegnap este nagyon kellemes volt, de nem igazán volt alkalmunk beszélgetni. - Ma se lesz sokkal több alkalmunk. - Miután kezet fogtak, Robin leült egy székre, ahol az unokabátyja helyet mutatott. - Ez csak egy gyors látogatás, a segítségedet szeretném kérni valamiben.

- Bármit - felelte Lucien egyszerűen. - Mi a probléma? - Egy öngyilkossági ügyben nyomozok, amely egy fogadóban történt nemrégiben a Covent Garden közelében, úgy két vagy inkább három hónapja. Lucien összevonta a szemöldökét. - Csak nem a barátnőd, Maxie apja? Robin bólintott. Lucien is nagy mestere volt annak, hogyan kell összerakni a tényeket. - Sajnos igen. Maxie szörnyen odavan, nagyon közel álltak egymáshoz. Szeretnék megtudni amennyit csak lehet a körülményekről. Talán sikerül kideríteni valamit, ami megkönnyíti neki, hogy elfogadja, ami történt. Beszélni akarok a szobalánnyal, aki megtalálta a holttestet, az orvossal, aki kiállította a halotti bizonyítványt, és mindenkivel, akikkel találkozott a londoni tartózkodása alatt. És ezt mind lehetőleg még ma. Lucien felvonta a szemöldökét. - Veled menjek? Ketten talán többre jutunk. Robin az íróasztalon heverő irattartókra pillantott. - Nem vagy túl elfoglalt? - Nincs semmi olyan dolgom, ami ne várhatna. - Remek. Mivel nem vagyok túl ismerős Londonban, jól jön minden segítség. - Robin a homlokára csapott. - Előbb is eszembe juthatott volna, de túlságosan személyesen érint az ügy, nehéz tisztán gondolkozni. Van egy Bow Street-i nyomozó, Ned Simmons, akit Collingwood bérelt fel, hogy eltussolja az ügyet. Ha őt megtalálnám, lehet, hogy ő már tudja is mindazt, amit ki akarok deríteni. Lucien bólintott - Ismerem Simmonst, nagyon alapos. A Covent Garden közelében van a kedvenc kocsmája. Ha kis szerencsénk van, lehet, hogy ott megtaláljuk. Robin felállt. Arra gondolt, úgy látszik, az egész sokkal könnyebben fog menni, mint ahogy számított rá. Lucien is felállt az íróasztaltól, és fogta a sarokban álló sétapálcáját, de aztán kicsit még habozott. - Robin, szeretnék mondani valamit. - Igen? Lucien eljátszadozott a sétabot kifényesített rézgombjával. - Furcsa, de a lelkiismeretem évek óta nem hagy nyugodni miattad. Mégsem tudom, hogy fogalmazzam meg... - Zöld szeme nagyon komoly volt, ahogy felnézett Robinra. - Szeretném tudni,

mennyire okolsz engem azért, amiért belerángattalak ebbe az egész kémkedésbe. Robin meglepetten válaszolt. - Nem szorítottál kést a nyakamhoz, hogy kényszeríts, Luce. Én magam döntöttem így. - Igen, de akkor még nem igazán tudtam, mit kérek tőled sóhajtott fel Lucien. - Akkoriban szinte csak jó mókának tűnt az egész. Okos voltál, nyelvtehetség... Úgy gondoltam, akár egy fél Európát behálózó kémszervezetet is képes lennél felügyelni, és ketten együtt térdre kényszeríthetjük magát Napóleont is. Ki gondolta volna, hogy a háború még tizenkét évig el fog tartani? - Ne okold magad, amiért bátorítottál az ostobaságomban felelte Robin szelíden. - Csak két évvel vagy idősebb nálam. Persze hogy nem tudhattad, mi lesz belőle. Én döntöttem úgy, hogy kockára teszem az életemet. - Giles nem így gondolta - mondta Lucien szárazon. - Azt hiszem, soha nem bocsátott meg nekem a karriered alakulásában játszott szerepemért. De nem is az a legrosszabb, hogy az ember az életét kockáztatja, ez legalább nyílt és egyenes dolog. A kémkedésben az a legrosszabb, hogy állandóan árnyékharcot kell vívni, amiért aztán magas árat kell fizetni: a lelki nyugalom az ára. Lucien nyugtalanul forgatta a kezében a sétapálcát. - Erről magam is elég sokat megtanultam, de én legalább az időm nagy részét az aránylag civilizált Angliában tölthettem. Ha gonosz tetteket követtem el, a hatásuk tőlem távol érvényesült, arctalan embereket befolyásolt. Amit te csináltál, az sokkal nehezebb lehetett. Ahogy telt az idő, láttam rajtad, hogy egyre jobban megvisel. Robint meghatotta az unokabátyja aggódása. - Megbántad, hogy rávettél, hogy dolgozzak a külügyminisztériumnak, vagy hogy én beleegyeztem?- Ez benne a legrémesebb - mondta Lucien önironikus mosollyal. - Egyáltalán nem bánom, amit tettél. A munkád létfontosságú volt. Azt hiszem, igazából csak azt kívánom, hogy bárcsak ne éreznék olyan rémes bűntudatot amiatt, amit veled tett ez a munka. Robin nevetett. A bűntudatot nagyon jól ismerte. - Ha feloldozást akarsz, Luce, megkaphatod. Beismerem, hogy veszélyesen közel kerültem az összeomláshoz, de az utóbbi pár hétben megbékéltem a

megvetendő múltammal. Soha nem leszek büszke pár dologra, amit elkövettem, de nem is fogom tovább gyötörni magam miattuk. Lucien ravasz pillantással tanulmányozta a barátja arcát. - Mindig úgy találtam, hogy a megfelelő nő csodákat képes művelni az ember lelki békéjével. - Valóban. És most ideje lenne, hogy visszafizessem, amit ez a bizonyos nő tett értem. Akkor indulunk? Lucien segítségével nem lesz nehéz kideríteni Max Collins utolsó napjának eseményeit. Robin nagyon remélte, hogy segít majd valamit Maxie-nek, amit megtudnak.

Harminchatodik fejezet

Maxie

úgy érezte magát, mintha egy gyötrelmes álmokkal teli árnyékországban bolyongana, de tudta, hogy ebből az álomból nincs ébredés. Az apja eldobta a saját életét, és ez a tudat olyan fájdalmas és pusztító érzést keltett benne, amilyet régebben el sem tudott volna képzelni. Beletemetkezett a párnába, mint egy odújába búvó állat, és teljesen elfeledkezett az idő múlásáról. Az ablakon beeső napsugarak lassan odébb kúsztak a padlón, aztán eltűntek, ahogy felhők borították be az eget. Valaki bejött és letette egy tálcán a vacsorát, aztán szó nélkül kiment. A szoba besötétedett, végül a ház zajai is elhalkultak, ahogy leszállt az éjszaka. Amikor valahol egy óra elütötte az éjfélt, Maxie rákényszerítette magát, hogy felüljön és felmérje a helyzetét. Nem töltheti élete hátralévő részét egy hálószobában elbújva. Vajon mennyi időnek kell eltelnie, míg a vendéglátói kicsalogatják innen? Huszonnégy óra? Három nap? Egy hét? Vagy Margot olyan kitűnő házigazda, hogy akár örökre is megengedi, hogy itt maradjon, mint egy őrült gyászoló, akit néma szobalányok szolgálnak ki? Még ha a hercegné ezt megengedné is, Robin bizonyára nem. Maxie a kezébe temette az arcát, és tompán azon töprengett, most mi fog történni. Most már értette, hogy miért nem érezte meg, hová vezet az útja London után. Megtörtént az elképzelhetetlen, és most úgy érezte, mintha fel lenne függesztve az élete, képtelen előrehaladni, képtelen visszalépni, túlságosan zsibbadt, hogy egyáltalán el tudjon képzelni bármiféle normális életet. Fáradtan feltápászkodott az ágyról, és megkereste a köntösét, az egyik ruhadarabot, amely varázslatos módon megjelent a szekrényében előző nap. Megállt és elgondolkozott. Tényleg csak két napja lenne Londonban? Egy évszázadnak tűnt, mióta megérkeztek. Találkozott Margot-val és a nagynénjével, és meglehetősen helytelenül viselkedett a kertben... De még ez az utolsó emlék sem volt elég, hogy átmelegítse. Megkötötte vékony dereka körül a köntös övét, aztán meggyújtott egy gyertyát, és lesétált a földszintre, a könyvtárszobába.

A könyvekben soha nem csalódott, mindig jobb kedvre derítették. Talán ha körbeveszik, most is segítenek kitisztítani kábult fejét. A könyvtárszoba túlsó végében egy íróasztal állt. Leült a bőrhuzatú karosszékbe. A szoba hűvös volt, és néha esőcseppek koppantak az ablakon. Az ezernyi könyv barátságosan sorakozott a falakat szegélyező polcokon, az aranyozott feliratok a gerincükön tompán csillogtak a gyertyafényben. Ahogy beszívta a bőrkötések és a bútorfényesítő kellemes illatát, amelybe halvány dohányszag is keveredett, mintha enyhült volna egy kicsit a görcs a gyomrában. Az asztal sarkán álló diófa dobozkában pipadohányt talált. Egy halvány emlék mozdult benne. Kinyitotta a dobozt, és egy csipetnyi dohányt rakott egy kis porcelán hamutálba, aztán a gyertyával meggyújtotta a dohányleveleket. A csípős illat visszavitte a gyerekkorába, amikor részt vett az indián ceremóniákon. Az anyja népénél a dohányt szentnek tartották, úgy hitték, hogy a füstje elviszi az imákat a szellemvilágba. De ahogy nézte a kígyózó füstöt, amely lassan szétoszlott a sötétségben, abban sem volt biztos, hogy egyáltalán miért imádkozzon. Robinnak nagyon hosszú napja volt, és a Candover-palota már teljesen sötétbe burkolózott, mire hazaért. Mindenesetre Lucien hathatós segítségével, valamint a kissé megijedt, de készséges Simmons közreműködésével kiderített mindent, amit akart. Talán holnap Maxie is hajlandó lesz meghallgatni. Kinyitotta a bejárati ajtót a kulccsal, amit Maggie adott neki. Épp bezárta az erős ajtót, amikor az ösztönei valami veszélyt jeleztek. Egy pillanatig néma csöndben, megdermedve figyelt, minden érzékét kiélesítve. Aztán rájött, mi az, ami furcsa: bár az egész ház sötét és néma volt, a földszinten friss dohányfüst illata terjengett. Talán csak annyit jelent, hogy egy szolga dohányzott, miközben ellenőrizte, hogy zárva van-e minden ajtó, vagy Rafe késő éjszakáig dolgozik. Robin azért követte az illatot a könyvtárszobáig, amelynek ajtaja alatt vékony fénycsíkot látott meg.

Halkan benyitott. Maxie ott ült a szoba túlsó végében az íróasztalnál. Egyenes szálú, ébenfekete haja a vállára omlott, a tekintetét szórakozottan az illatos, kígyózó füstcsíkra szegezte. Bár Robin örült, hogy a lány felkelt, az arckifejezése üres és végtelenül távoli volt. Fájdalmas volt látni, hogy így elsötétedett a lelke. De talán amit megtudott, segíthet újból meggyújtani a szikrát. Maxie minden meglepetés nélkül felnézett. - A városban kószáltál? - Pontosan. - Robin odasétált, és leült egy székre. Mivel Maxie mezítláb volt, és csak egy vékony köntöst viselt a hálóingen kívül, Robin levette a kabátját, előhúzott a belső zsebéből több összehajtogatott papírt, aztán a kabátot odanyújtotta Maxie-nek. Megfagysz. Maxie gépiesen elfogadta, és a vállára terítette. Nagyon aprócskának látszott a sötét kabátban. - Megtudtam néhány dolgot, amit, azt hiszem, érdekesnek fogsz találni - kezdte Robin. - Tudsz most figyelni, vagy halasszuk későbbre? Maxie tétován intett. - Nem számít. Most is mondhatod, ha akarod. Robin azon töprengett, mi kellene, hogy áttörje a letargiáját. - Lord Collingwood ma itt járt látogatóban. Lehet, hogy az ítélőképessége hagy maga után némi kívánnivalót, de a szándékai a legjobbak voltak, amikor felbérelte Simmonst, hogy akadályozza meg, hogy Londonba gyere, és az apád halála után nyomozz. Simmons magándetektív a Bow Streetről. Maxie újabb csipet dohányt rakott a hamvadó kis kupacra. - Magándetektív? - Igen. Az ilyen nyomozók többnyire a westminsteri bíróságnak dolgoznak, amelynek a Bow Streeten vannak az irodái - magyarázta Robin. - De bizonyos feladatokra magánemberek is felbérelhetik őket, ahogy a nagybátyád is tette. Maxie minden érdeklődés nélkül bólintott. - Collingwood azt is elmesélte, hogy a nagynénéd, Maxima évi ötszáz fontot hagyott rád, de azzal a kikötéssel, hogy csak a huszonötödik születésnapod után juthatsz hozzá az örökséghez, és ha

az apád már meghalt. Úgy tűnik, kételyei voltak az apád pénzügyi megbízhatósága felől. Maxie ajkán nagyon halvány mosoly jelent meg. - Joggal. Az apám reménytelen volt pénzügyekben. Egyszerűen nem érdekelte az ilyesmi. Robin vett egy nagy levegőt, és rátért a lényegre. - Bár lehet, hogy előled eltitkolta, de az apád egészségi állapota már jó ideje igen megromlott. Amikor Londonba jött, nemcsak a nagynénje ügyvédjét kereste fel, hogy megtudja az örökség részleteit, hanem két orvost is felkeresett. Mind a ketten azt mondták, nagy bajok vannak a szívével, de az is lehetséges, hogy hosszú ideig el fog még élni, magatehetetlen betegként. Maxie erre felkapta a fejét, és végre Robin szemébe nézett, de nem mondott semmit, és mintha a lélegzetét is visszafojtotta volna. - Beszéltem több emberrel is, akik találkoztak az apáddal közvetlenül a halála előtt. - Robin felemelte a papírokat, amiket a zsebéből vett ki, és letette az asztalra. - A vallomásaik alapján akár a bíróság előtt is megesküdnék, hogy az apád azért döntött úgy, hogy véget vet az életének, hogy azonnal megkaphasd az örökséget, és megkíméljen attól, hogy végig kelljen nézned a hosszú és gyötrelmes haldoklását. Az is elég valószínűnek tűnik, hogy nem akart így meghalni, tehetetlenül várni a véget. És azt is tudta, hogy a nagybátyád gondoskodni fog rólad, és jó kezekben hagy. Maxie reszketett, és megnyalta kicserepesedett ajkát. - Hogyan... hogy csinálta? - Egy nagy adag digitáliszt vett be. Ez szívgyógyszer, de nagy adagban méreg. Mindkét orvos felírta neki, és figyelmeztették, hogy nagyon óvatosan szedje, mert halálos lehet. Valószínű, hogy az apád úgy gondolta, lesz még ideje eltüntetni az orvosságos üvegeket, de a szer nagyon gyorsan hatott. Ha maradt volna még egy kis ideje, senki nem jött volna rá, hogy nem természetes okokból halt meg. Robin kicsit hallgatott, hogy időt adjon Maxie-nek, hogy megeméssze a hallottakat. - Az apád nem hagyott el, csak azért tette, amit tett, mert annyira szeretett. Azt hiszem, a halálával olyan biztonságot akart nyújtani, amit életében soha nem tudott megadni.

Persze tévedett, amikor azt gondolta, hogy te nem örültél volna jobban, ha még hónapokig vagy évekig veled lehet, akármilyen állapotban is, de szeretetből cselekedett. Maxie szeme felcsillant. A kezébe temette az arcát, és azt suttogta: - Nem tudom, miért, de így minden egészen más. - Mindent jelentettetek egymásnak - mondta Robin halkan. Bármennyit sértegettek is idegenek, bármilyen megjegyzéseket tettek az indián származásod miatt, mindig tudtad, hogy az apád mennyire szeret. Azt hinni, hogy megölte magát, rád nem is gondolva, olyan lehetett, mintha az egész életed hazugságra épült volna. Maxie felemelte a fejét, és a kézfejével megtörölte a szemét. - Honnan tudtad, hogy mit érzek, amikor én magam sem tudtam? Azzal, hogy bevilágítottál a lelkem sötét zugaiba, magadat is megnyitottad előttem. - Robin odalépett, és két tenyerét a lány fülére simította. - Ha valaki gyászol, nem hall. Ezek a szavak távolítsák el az akadályokat, hogy újból hallani tudj... - idézte Maxie szavait. Aztán lágyan a lány szemére fektette a kezét. - Bánatodban elvesztetted a napot, és a sötétségbe zuhantál. Most visszahozom a napfényt. Letérdelt Maxie elé, hogy egy magasságba kerüljön a szemük, aztán a szívére simította a kezét. Érezte egyenletes szívverését a tenyere alatt. - Hagytad, hogy az elméd csak a bánatodra gondoljon. El kell engedned a szomorúságot, különben te is elhervadsz és meghalsz. Aztán megfogta a lány kezét. - Nagy bánatodban kemény lett az ágyad, és nem tudsz aludni éjszaka. Elűzöm a kényelmetlenséget nyughelyedről. - Felemelte Maxie kezét, és megcsókolta előbb az egyiket, aztán a másikat. - Az apád azt akarta, mindennél jobban, hogy boldog legyél. Az ő kedvéért meg kell találnod a kivezető utat ebből a sötétségből. Maxie lehunyta a szemét, és könnyek folytak végig az arcán. - Hogy tudtad mind megjegyezni, Robin? - suttogta. - A szavak a szívembe vannak vésve, Kanawiosta.

Maxie kinyitotta a szemét, és azt mondta: - Az apámmal soha nem beszéltünk az egészségéről. Gyűlölte volna, hogy gyengének mutatkozzon. Az, hogy eldobta a saját életét, tudván, hogy ezzel az én javamat szolgálja, ő pedig megmenekül a szenvedéstől, nagyon is rá jellemző dolog, de csak a saját bánatommal foglalkoztam, és túl önző voltam, hogy belássam. - Kicsit sírósan elnevette magát. Jellemző rá, hogy még azt is elügyetlenkedte. Nélkülem teljesen reménytelen volt, soha semmit nem tudott megszervezni. - Mindig a legfontosabb dolgokat a legnehezebb meglátni. Robin nagyon örült, hogy megint nevetni hallotta Maxie-t. Elengedte a kezét, felállt, és nekidőlt az íróasztal szélének. Most, hogy túl voltak a krízisen, nem tudott másra gondolni, csak a közelségére, és hogy milyen végtelenül kívánatos. Próbálta elterelni valamivel a figyelmét, és tekintete a füstölgő dohányra esett. - Ez jelent valamit? - kérdezte. - Az anyám népénél szentnek tartják a dohányt. Azért égetik, hogy elvigye az imákat és a kéréseket a szellemek világába. Robin fogott egy csipetnyi száraz dohányt, és odaszórta a parázsló halom tetejére. - Mit kívántál? - kérdezte Maxie. - Ha megmondom, azzal nem rontom el? Maxie elmosolyodott. Nem hiszem, hogy ez számítana. Egy pillanattal előbb Robin azt mondta magának, hogy most nincs itt az ideje ilyesmiről beszélni, de amikor meglátta Maxie ellenállhatatlan mosolyát, a szélbe szórt minden megfontolást. - Azt kívántam, bárcsak hozzám jönnél feleségül. Maxie jókedve elszállt. Hátradőlt a széken, és összehúzta magán a kabátot. Enyhén Robin ismerős illata áradt belőle. Azért akarta, hogy adja neki ezt a kabátot, hogy ha a jövőben egyedül lesz, emlékeztesse, milyen volt a karjaiban. - Nagyon veszélyes szokás, hogy folyton megkéred a kezemet. Ha nem vigyázol, a végén még igent mondok. - Semmit nem szeretnék jobban - felelte komolyan Robin.

Maxie felsóhajtott, és lenézett az ölében összekulcsolt kezére. Míg az apja halálának rejtélye meg nem oldódott, addig elkerülhették ezt a beszélgetést, de most már nincs több kifogás, hogy tovább halogassa. Felemelte a fejét, és Robinra nézett. Fizikailag csak karnyújtásnyira volt tőle, de a szőkesége, hanyag magabiztossága és arisztokratikus eleganciája miatt mintha egy áthidalhatatlan szakadék választotta volna el tőle. - Én azt hiszem, túlságosan is különbözőek vagyunk, Robin. Én egy semmirekellő könyvárus lánya vagyok, és a honfitársaid barbárnak tartanak. Te több évszázadnyi gazdagság, előkelőség és kiváltság örököseként születtél. Próbált higgadtan beszélni, mintha egyértelmű és vitathatatlan lenne, amit mond. Most vonzónak találod a házasság gondolatát, de szerintem idővel megbánnád. - Te megbánnád? - kérdezte halkan Robin. - Biztosan, ha te is - felelte Maxie. Szereti, ezért nem lenne képes elviselni, ha megbánná. Akármilyen gondosan leplezné is az udvariasságával és kedves modorával, ő akkor is tudná. - Tévedsz, és ezt te is tudod. A különbözőségeink csak felületesek, de a hasonlóságok nagyon is mélyek - mondta nyomatékosan Robin. - Mind a ketten kívülállónak születtünk. A te esetedben a származásod miatt, soha nem tartoztál egészen se az apád, se az anyád népéhez. Én valamennyire tudom, mit élhettél át, mert a gazdagság, a kiváltságos helyzet és a számtalan kékvérű ős ellenére soha nem tartoztam sehova, és nem voltam jobban otthon az én világomban, mint te a tiédben. Talán minden más lett volna, ha lett volna anyám, vagy ha az apám elbírta volna viselni, hogy egyáltalán rám nézzen. - Kicsit hallgatott, aztán ironikus arccal folytatta: - De valószínűleg akkor is kilógtam volna, ha az anyám nem hal meg. Az Andreville-ek minden nemzedékében akad egy fekete bárány, és a családom meg volt győződve róla, hogy én vagyok az, mikor még járni is alig tudtam. Ha valamit megtiltottak, az csak annál jobban csábított. Minden, amit tettem, rossz volt, a velem született gonoszságom bizonyítéka. Megkérdőjeleztem dolgokat, amiket nem lett volna szabad, nem engedelmeskedtem a parancsoknak, és mindenféle történeteket

találtam ki, amiket rosszindulatú hazugságnak tekintettek. Felemelte eltorzult bal kezét. - A házitanítóm, aki otthon nevelt, mielőtt elküldtek egy bentlakásos iskolába, úgy gondolta, dacból írok a bal kezemmel. Néha a hátam mögé kötözte, hogy rákényszerítsen, hogy a jobb kezemet használjam, máskor véresre verte a tenyeremet a vonalzóval. - Robin ironikusan elmosolyodott. - Valószínűleg én voltam az egyetlen fiú Angliában, akinek a bentlakásos iskola sokkal jobb életet jelentett, mint az otthoni. Maxie most először értette meg igazán, milyen elszigeteltségben élhette Robin a gyerekkorát. Nem csoda, ha úgy gondolja, hogy nem képes szerelemre. Hogy élhette túl mindezt úgy, hogy a józan esze, a humora és a kedvessége is megmaradt? Nagyon fájt a szíve érte, és Gilesért is. Még szerencse, hogy legalább ott voltak egymásnak. - Jó, mind a ketten kívülállóként nőttünk fel. De elég ez ahhoz, hogy összefűzzön? A gyengeségeink határozzák meg, hogy kik vagyunk? - Nemcsak a gyengeségeink, de a bizalom is - mondta Robin. - Csak azoknak merjük megmutatni a gyengeségeinket, akikről reméljük, hogy ezek ellenére is megértenek és elfogadnak. Még amikor alig ismertelek, akkor is azon kaptam magam, hogy olyasmiket mondok el, amiket soha senkinek, sőt amiket magamnak is alig ismernék be. - Részben pont ez aggaszt - felelte Maxie, ugyanolyan őszinteséggel. - Az az érzésem, csak azért akarsz elvenni, mert épp kéznél voltam, amikor bántott valami. Nem csak azért gondolsz olyan különlegesnek, mert épp beszélned kellett valakivel, és én ott voltam, és meghallgattalak? Nem tette volna meg ugyanígy bármely más nő? - Ilyen kevésre becsülöd az ítélőképességemet? - Robin elmosolyodott, olyan melegen és bizalmasan, hogy Maxie szíve egész elolvadt tőle. - Egyetlen másik nő sem lehet olyan, mint te. Veled teljesnek érzem magam. Amikor látta, hogy Maxie még mindig habozik, hozzátette: - Sok mindenre megtanítottál, leginkább a szerelemre. Vett egy nagy levegőt. - Szeretlek, Kanawiosta. Maxie-nek a lélegzete is elakadt a szavakra, amikről azt hitte, soha nem fogja hallani. - Azt mondtad, neked nem megy túl jól az ilyesmi.

- Azt hittem, nem megy. De te és Giles az utóbbi időben komoly leckét adtatok ebben a témában. Azt hittem, hogy szerettem Maggiet, amennyire csak tudtam, és azért hagyott el, mert ez nem volt elég, mert valami hiba van bennem. Most már tudom, hogy nem arról volt szó, hogy nem tudtam jobban szeretni, hanem hogy nem találtam meg azt a nőt, akit igazán tudnék szeretni. Maggie egyszer próbálta elmagyarázni, de nem értettem. Kicsit hallgatott, keresgélte a szavakat. - Maggie-vel mindig voltak köztünk érzelmi korlátok. Veled nincsenek. Nekitámaszkodott az íróasztalnak, és úgy szorította a szélét, hogy egész kifehéredtek a kezén a csontok. Maxie ellenállhatatlanul vonzónak, karcsúnak és erősnek látta a fehér ingében. - Azon a reggelen, amikor elmentünk Ruxtonból, elég komolyan arra céloztál, hogy szeretsz. Vagy csak képzeltem? - Hát persze hogy szeretlek suttogta Maxie. - A különbözőségeink, a kételyeim Angliával kapcsolatban... ez csak ködösítés. Igazából attól féltem, hogy túlságosan szeretlek ahhoz, hogy úgy is a feleséged legyek, hogy te nem szeretsz. A kabát lecsúszott a válláról, ahogy felállt és széttárta a karját. Robin átölelte. A testük az első pillanattól tudta, hogy jó együtt lenni, és most már nem maradt semmi kétely, csak a lángoló, ellenállhatatlan vágy. A perzsaszőnyegen feküdtek, félig levetkőzve, amikor Robin hirtelen megdermedt. - A fenébe is, már megint nem bírok magammal. - A lány meztelen mellére fektette a homlokát. - Mindig elfelejtem, hogy nem akarsz ebben a házban szeretkezni velem. Sajnálom. - Szomorkásan elmosolyodott. - Nagy kár, hogy esik és túl hideg van, hogy kimenjünk a kertbe. Épp el akart húzódni, de Maxie átkarolta a nyakát. - Nem kell ilyen nemeslelkűnek lenni. Most, hogy már tudom, hogy szeretsz, az sem zavar, ha itt csináljuk. Robin arca felderült, és elnevette magát. Ezt a legnagyobb örömmel hallom. Megint a lány fölé hajolt. Maxie háta ívbe görbült, ahogy szavak nélkül válaszolt a szájának és kezének minden érintésére és a mámorító ölelésre, amelyben nemcsak tűz volt, de gyengédség,

megértés és öröm, mind-mind egybeszövődve valami olyan érzelembe, amely sokkal nagyobb volt, mint a részeinek összessége. A szenvedély most nem vigasz volt, hanem legbensőbb énjük megosztása. Maxie úgy érezte, mintha Robinnal együtt a magasba szárnyalna. Bár a lelkének bonyolult labirintusában még mindig bujkáltak sötét árnyak, már nem árasztotta el a sötétség és a bánat, és a lényének fényes, napból szőtt szálai körbevették őket örömmel és nevetéssel. Együtt teljesek voltak. Maxie utána reszketve feküdt, végignyúlva Robinon. A haja ráomlott a mellkasára és az arcára. Robin gyengéden félresimította, hogy láthassa az arcát. - Igazán visszatérhetnénk ahhoz, hogy az ágyban csináljuk. A kőoltároknak és perzsaszőnyegeknek is megvan néha a helyük, de nem valami kényelmesek. Maxie végignyújtózott rajta, kiélvezve izmos vékonyságát. - Nekem nagyon kényelmes itt, ahol vagyok. Robin elmosolyodott. - Nagyon jó takaró vagy. Maxie Robin mellkasára tenyerelt, és rátámasztotta az állát. - Reménytelen kívülállónak lenni gyerekként elég rémes dolog, de úgy tapasztaltam, hogy sok érdekes embernek ilyen volt a gyerekkora. - Igen, nekem is feltűnt. - Robin végigsimított a lány meztelen hátán. - De az embernek nem kell örökre kívülállónak maradnia. - Mi ketten tökéletesen összeillünk. Békés csönd után Robin azt mormolta: - Biztos vagy benne, hogy nem zavart, hogy itt csináltuk? - Egészen biztos - felelte lustán Maxie. Robin átkarolta, és gyorsan megfordult, hogy ő kerüljön felülre. A lány ébenfekete haja szétterült a perzsaszőnyeg mélyvörös mintázatán. Ebben az esetben, szerelmem, akár meg is ismételhetnénk.

Epilógus Az esküvőjük napján gyönyörű időre ébredtek, és a ruxtoni kastély kertje ideális volt a ceremóniához és az azt követő lakomához. Kevés vendéget hívtak, leginkább azokat, akik ott voltak Candoveréknél, Maxie első londoni vacsoráján. Akikkel akkor megismerkedett, a legközelebbi barátai lettek. Giles és Desdemona voltak a tanúk. Két hét múlva, az ő esküvőjükön Maxie és Robin fogja ellátni ugyanezt a tisztet. Miután végeztek a pohárköszöntőkkel, Robin odahajolt Maxiehez, és halkan odasúgta: - Nem sétálunk egyet? Szerintem pár percig ellesznek nélkülünk is a vendégek. - Nagyon szívesen. Kéz a kézben végigsétáltak a kerten. Minden virágban állt, és az egész kert fürdött a kora nyári illatokban. Pár rövid hét alatt Ruxton azzá az otthonná vált, amire Maxie mindig is vágyott a szíve mélyén. Ahogy besétáltak a kiserdőbe, Robin megszólalt: - Mondtam már, mennyire tetszik a ruhád? Soha nem láttam még ehhez hasonlót, de neked tökéletesen áll. Maxie végignézett a gyöngyökkel szépen kihímzett, rajtokkal díszített ruhán, amely Margot nászajándéka volt. - Ez a mohikán menyasszonyi öltözék másolata. Én készítettem róla egy rajzot, és Margot talált egy varrónőt, aki megcsinálta, habár a festett tarajossültüskékről le kellett mondani. A napfény áthatolt a lombokon. Mindenfelé madarak röpködtek, megtöltve a levegőt dalukkal. Maxie feléjük biccentett. - Nézd, mennyi madár van erre. Mintha csak azért jöttek volna, hogy velünk ünnepeljenek. Robin elvigyorodott. Maxie erre gyanút fogott. Jobban megnézte a füvet az út mentén. Robin, te utasítottad a kertészt, hogy szórjon ki magokat, hogy idecsábítsd a madarakat? Robin nevetett. - Miért baj, ha az ember egy kis varázslatot teremt? Amikor először megláttalak az erdőben,

úgyis arra gondoltam, hogy olyan vagy, mint Titánia, a tündérek királynője. Maxie is elnevette magát. - Én meg rögtön Oberonra gondoltam. Nagyon egyformán jár az agyunk. - Nem csak ebben vagyunk egyformák. - Robin kicsit habozott, aztán azt mondta: - Talán nem kéne megkérdeznem, de mostanában, ha a jövőre gondolsz, érzel valamit? Maxie bólintott. - Sok-sok boldog évet veled. Robin felemelte összekulcsolt kezüket, és megcsókolta Maxie ujjai hegyét. - Ebben reménykedtem. Az ösvény egy kis tisztáshoz vezetett, ahol Maxie még nem járt. Pontosan olyan varázslatos volt, mint az a másik tisztás a wolverhamptoni erdőben. Megállt, csak nézte, és abszurdan boldognak érezte magát. Robin a karjaiba vonta, és szívfájdító édességgel megcsókolta. Aztán azt suttogta: - Akkor most, Kanawiosta, mutasd meg még egyszer, hogy kell hallgatni a szelet. V É G E!