Mary Jo Putney KANYARGÓ ÖSVÉNY

ROMANTIKUS RR REGÉNYEK

Mary Jo Putney KANYARGÓ ÖSVÉNY

GENERAL PRESS KIADÓ ALAPÍTVA 1988-BAN

ROMANTIKUS

RR

REGÉNYEK

A mű eredeti címe The Spiral Path Copyright © 2002 by Mary Jo Putney Hungarian translation © JANÁKY ISTVÁN, SÁROSSY-BECK ANITA © GENERAL PRESS KIADÓ Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás. A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is. Fordította JANÁKY ISTVÁN (1-9. fejezet) SÁROSSY-BECK ANITA (10-41. fejezet) Sorozatszerkesztő HÁMORI VALI A borítótervet GREGOR LÁSZLÓ készítette

ISSN 1586-6777 ISBN 978 963 9648 66 1 Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ 1138 Budapest, Viza utca 9-11. fszt. 2. Telefon: 359-1241, 270-9201 Fax: 359-2026 www.generalpress.hu [email protected] Felelős kiadó LANTOS KÁLMÁNNÉ Irodalmi vezető BESZE BARBARA Művészeti vezető LANTOS KÁLMÁN Felelős szerkesztő BÁRDI ERZSÉBET Készült 22,5 nyomdai ív terjedelemben. Kiadói munkaszám 1441-07

MARY JO PUTNEY

2

KANYARGÓ ÖSVÉNY

Melinda Helfer emlékének, aki szenvedélyesen szerette és értette a romantikát, megihletve számtalan írót és olvasót. Örökké hiányolni fogjuk.

Köszönetnyilvánítás A. filmkészítés varázsa mögött elképzelhetetlenül kemény munka rejlik. E munka kreativitásának és technikai aspektusainak megértésében nagy segítséget nyújtott számomra Julié Ganis mindenre kiterjedő figyelmével, hatalmas tudásával és remek történeteivel. Köszönetet kell mondanom Barbara Ankrumnak és Shannon Katonának is, akik megismertettek a filmkészítés folyamatával, valamint Laura Resnick-nek, aki bevezetett a színházi élet berkeibe, a maga angol módján.

MARY JO PUTNEY

3

KANYARGÓ ÖSVÉNY

Előszó Broad Beach, Kalifornia Négy évvel korábban Szexszimbólumnak lenni rengeteg munkával járt. Kenzie Scott aznap reggel éppen tengerparti kocogásából ért vissza. Úgy futott, mint egy versenyló, dőlt róla az izzadság. Néha egészen eufórikus állapotba került a futástól, az esetek többségében azonban a sport valóságos kínszenvedés volt számára. Most is annak érezte. Házi mindenese, Ramon szótlanul nyújtott át neki egy pohár hűsítő gyümölcslevet, majd visszament a konyhába. Kenzie leült a kanapéra a nappaliban, és az italát kortyolgatva bámulta a hullámzó tengert az ablakon át. Soha nem tudott betelni a látványával. Egyik hullám a másik után, folyton-folyvást, örökkön-örökké… Hipnotikus, megfoghatatlan nyugalom. Várt rá néhány elintéznivaló, de semmi kedve nem volt hozzá, ezért inkább találomra levett egy videokazettát a polcról. Bekapcsolta a tévét, a képernyőn az Oscar-díj-átadó gála képsorai jelentek meg, ahol a filmakadémia tagjai ismertették a díjra jelölt filmeket. Kenzie csak bámulta a képernyőt. Raine Marlowe-t a Home Free című filmbeli alakításáért a legjobb női mellékszereplőnek járó díjra jelölték. Sok jót hallott már Raine Marlowe-ról, de még egyetlen filmjét sem látta. Végül betette a kazettát a videóba, majd a távkapcsolóval a kezében újra hátradőlt a kanapén. Furcsa izgalmat érzett a nyitó képsorok láttán. Filmimádatából még ennyi év után sem nőtt ki. Gyermekkorából legszívesebben azokra a mámoros órákra emlékezett, amelyeket a vetítőtermek sötétjében tölthetett. Bár úgy tűnt, szinte reménytelen, hogy valaha is színész váljék belőle, mégiscsak sikerült neki. Pályája során sok mindent megtanult a filmkészítésről, és mégsem veszítette el a filmek iránti csodálatát; még mindig tudtak neki újat mondani. A Home Free egy kis költségvetésű családi dráma, amely meglepően jól sikerült. A történet épp kezdett érdekessé válni, amikor megcsörrent a telefon. Kenzie titkára, Josh nem kapcsolta volna haza a hívást, ha nem lett volna fontos. Lehalkította a televíziót, majd felemelte a kagylót. – Jó reggelt, Kenzie – szólalt meg a vonal végén a menedzsere, Seth Cowan. – Belenéztél már a szövegekbe, amelyeket átküldtem? – Még nem. Egyelőre ők bámulnak engem. – Ne is bánd! Az imént kaptam egy hívást, egy szerep ügyében kerestek meg, amelyről nagyon szeretném, ha te is tudnál. Hallottad már, hogy A Vörös Pimpernel remake-jét akarják filmre vinni? – Remek. – Bár Kenzie mindig is szerette Sir Percy Blakeney történetét, aki megjátssza a mulatozós főurat, miközben az életét teszi kockára, hogy francia arisztokratákat mentsen meg a guillotine-tól, most mégis a képernyőjén mozgó lenémított alakok érdekelték sokkal jobban. – A Pimpernel minden idők egyik legjobb kalandfilmje, de nehéz lenne egy jobb újabb verziót készíteni Anthony Andrews és Jane Seymour alakításánál. Miért csinálnak még egy remake-et? – Kezdőknek ez nagy dobás, nem pusztán tévéfilm. Ráadásul remek szövegkönyve van, jobb, mint az Andrews-Seymour-féle verziónak! – Seth a drámai hatás kedvéért szünetet tartott. – És ami még ennél fontosabb, hogy Jim Gomolko rendezi, és ágyjeleneteket is szeretne, ami nem volt az eredeti verzióban. Rögtön azzal kezdődne a film… Kenzie a szemét forgatta. – A szexjelenetektől még nem lesz egy film automatikusan jobb is. – Igaz, de azért mégis ad egy új dimenziót a szereplők viszonyának. Sir Percy és

MARY JO PUTNEY

4

KANYARGÓ ÖSVÉNY

Marguerite házasok, és ha a kapcsolatuknak ez a fizikai aspektusa is láthatóvá válik a filmvásznon, az egész életszerűbb lesz. – Nem rossz érv. – A kosztümös filmek amúgy is szenvedélyesek, és neked is jó alkalom volna ez a váltásra. Egyszerre lehetnél heves, romantikus és tizenkilencedik századi hős. – Seth azzal fejezte be mondókáját, hogy eldarálta a producerek, az operatőr és a stáb valamennyi fontos tagjának a nevét. Csupa nagy név. – Tényleg komolyan azt akarják, hogy te játszd Pimpernel szerepét! – Mindenki engem akar… – mondta Kenzie szárazon. Amikor filmszerepekről álmodozott a füstös brit színházakban, még fogalma sem volt, mennyire fárasztó is sikeresnek lenni. – Igazad van, tényleg remek lehetőség volna ez a stílusváltásra. Na és kit akarnak Marguerite szerepére felkérni? Miközben Seth több ismert fiatal színésznő nevét sorolta, Kenzie azt látta, amint a képernyőn pergő filmben egy ütött-kopott autó fékezve megáll. A család szépreményű kislánya hazatért. A kamera először két szép női lábat mutatott, majd lassan, fokozatosan tárta a néző szeme elé a nő karcsú alakját, amint kiszállt a kocsiból. Enyhén libegő ruha, szorosan hátrafogott barna haj… Kenzie megilletődött, amikor a kamera hirtelen a nő arcára fókuszált. Minden kétséget kizáróan Raine Marlowe volt az. Felette megjelent a „főszerepben” felirat, és még ebben az egyszerű öltözetben is sugárzó jelenség volt a képernyőn. Miért volt ilyen igéző jelenség? Nem, nem a szépsége miatt, bár az arca az a fajta arc volt, amely mindenképpen jól mutat a filmvásznon. Az efféle szépség azonban már annyira elcsépeltnek hatott Hollywoodban. Raine Marlowe megjelenésében volt valami ennél sokkal különösebb, szokatlanabb: egyfajta lélekig hatoló erő, hűvös intelligencia, őszinteség és már-már fájdalmasnak ható naiv törékenység különös elegye. A férfi legszívesebben kirángatta volna a tévéből, hogy beszélhessen vele, hogy együtt sétáljanak a homokos tengerparton. Azt akarta… – Kenzie, mondd, felfogtál egyetlen szót is abból, amit az elmúlt öt percben mondtam? – kérdezte Seth. Kenzie követte tekintetével Raine-t, ahogy végigment a kisváros poros, öreg utcáján, hogy egy fájdalmas találkozásnak legyen részese. Hiába mutatta hátulról a kamera, mindenképpen a képernyőhöz szegezte a tekintetet. A lépéseiből egyszerre sugárzott félelem és elszántság. – Igen: mindenképpen azt szeretnék, ha én játszanám Pimpernel szerepét; átkozottul sok pénzt fizetnének; és szerinted el kellene vállalnom. Seth elnevette magát: – Mindig meglepsz vele, hogy mennyire tudatában vagy a dolgoknak olyankor is, amikor úgy tűnik, teljesen máshol jársz. Ha érdekel, átküldőm a szövegkönyvet. Átkozottul jó. Kenzie egyre csak a feszült nőalakot figyelte, aki belépett az omladozó házba. – Rendben van, mondd meg a pimperneles fickóknak, hogy megfontolom az ajánlatukat, azzal a feltétellel ha Marguerite szerepére Raine Marlowe-t kérik fel. Seth egy pillanatig hallgatott. – Hát, nem is tudom, Kenzie… Tulajdonképpen angol színésznőt keresnek. Gomolko azt akarja, hogy tökéletes összhang legyen a főszereplők között. A kamera premier plánra váltott, amikor Raine Marlowe megállt a ház kapujában. Bájos látványt nyújtott. – Ne aggódj, szerintem meglesz az az összhang. Ha engem akarnak a szerepre, akkor kérjék fel Ms. Marlowe-t. Ha egy másik Marguerite-et preferálnak, akkor csak azt mondhatom, bizonyára tucatnyi színész akad, aki ragyogóan eljátssza Sir Percy Blakeney szerepét. Néhány pillanatnyi gondolkodás után Seth végül azt mondta: – Nyilvánvaló, hogy a lány jó színésznő, szóval az akcentussal is biztosan boldogul. Ugyanakkor kezdő még a szakmában, tehát alacsonyabb gázsiért is elvállalja talán. Továbbítom az illetékeseknek, amit mondtál. – A tárgyalás kezdetét vette tehát.

MARY JO PUTNEY

5

KANYARGÓ ÖSVÉNY

– Köszönöm. – Kenzie visszatette a kagylót a helyére, aztán újra hangot adott a Home Freenek. Raine Marlowe hangja pontosan olyan volt, amilyennek lennie kellett. Amikor évek óta nem látott anyját üdvözölte, hangja úgy szólt, mint egy nagy hangterjedelmű, könnyen hangnemet váltó hangszer, tele fájdalmas reménnyel. Lágy dallama olyan édesen és mámorítóan hatott a férfire, mint a rumos csokoládé, beszivárgott az elméjébe, és megtöltötte érzelemmel. Remekül fogja játszani Marguerite szerepét. Szóval A Vörös Pimpernel új verziója rögtön ágyjelenettel indít? Mi tagadás, kényelmes és rendkívül hasznos dolog, ha az ember Hollywoodban él.

MARY JO PUTNEY

6

KANYARGÓ ÖSVÉNY

ELSŐ RÉSZ Előkészületek Első fejezet Broad Beach, Kalifornia Napjainkban A valósággal az volt a baj, hogy olyan átkozottul valóságos. Raine Marlowe-nak fájt a gyomra miközben beütötte a biztonsági kódot a tengerparti luxusvilla bejáratánál lévő kis billentyűzetbe. Ha Kenzie megváltoztatta a kódot, akkor sürgősen új tervet kell kieszelnie. Nem mintha a férjének bármi oka is lenne, hogy paranoiája legyen miatta. A szakításuk már-már borzasztóan kulturáltan történt. Semmi tulajdonvita, pereskedés – egyszerű válás, amelyet a bíróság néhány hónapon belül kimond. A bulvárlapok persze kiszínezték itt-ott a dolgokat, hogy érdekesebbé tegyék a történetet. Az elektromos kapu berregve kinyílt. Lexusával behajtott az udvarra, és megkönnyebbülten felsóhajtott. Elsőre sikerült bejutnia, minden különösebb akadály nélkül. Leparkolt a hatalmas ház bejárata előtt, és kiszállt. Az előadás, amelyre készült, egy profi színésznő számára is rendkívül nehéz feladatot jelentett volna. Miközben büszkén végigsétált a kerti ösvényen, lélekben a találkozásra készült. Megfontoltan választotta ki az alkalomhoz illő ruhát, a fekete Armani kosztümöt, és magával hozott egy kisebb aktatáskát, bizonyítandó, hogy üzleti ügyben jött, de azért még elég diszkrét volt ahhoz, hogy a nőiességét megőrizze. A lépcsőn hirtelen megtorpant, ahogy meghallotta a tenger hullámainak moraját. Az érzéki hang eszébe idézte a Kenzie-vel töltött éjszakákat. Bár a szeretkezések is hiányoztak neki, sokkal inkább a beszélgetéseket hiányolta. Az éjszaka csendjét nem zavarták meg a tülekedő riporterek, ahogy semmi más sem, ami a sztársággal jár. Csak ők voltak, ketten – egy férfi és egy nő, akik egymás kezét fogva fesztelenül megbeszélték a napjukat, beszélgettek a munkájukról, amelyért mindketten rajongtak, és arról, mennyire hiányoznak egymásnak, amikor gyakran egymástól távol kell dolgozniuk. Azon tűnődött, vajon hány év alatt lehet kiheverni egy ekkora fájdalmat. Úgy gondolta, idővel feldolgozza majd a veszteséget, hiszen az ember tartósan nem élhet együtt ilyen fájdalommal. Ám úgy érezte, a megváltó megnyugvás nem mostanában fog eljönni, főleg nem akkor, ha Kenzie elfogadja a javaslatát. A bejárati ajtó melletti kapcsolótáblán is beütötte a kódot. Az sem változott. Belépett a hallba, és óvatosan ellenőrizte a riasztót. Nem volt bekapcsolva. Kenzie világéletében óvatlan volt, sosem kapcsolta be a riasztót, ha otthon volt. A nő időnként eltűnődött MARY JO PUTNEY

7

KANYARGÓ ÖSVÉNY

azon, vajon a férje azt gondolja-e magáról, hogy valóban olyan képességekkel rendelkezik, mint az általa alakított sebezhetetlen mozihősök, akik egy egész hadseregnyi gazemberrel számolnak le anélkül, hogy egyetlen apró karcolást vagy csak egy óvatosan elhelyezett vágást is elszenvednének. Ezen a vasárnap reggelen a ház csöndes volt. A filippínó házaspár, amely a ház körüli munkát látta el afféle gondnok-mindenesként, egy külön kis épületben lakott a kertben. Most nyilvánvalóan nincsenek itt, de Kenzie-nek mindenképpen itthon kell lennie. A nőnek minden vonzerejét bevetve sikerült megszereznie Kenzie programját a titkárától, Josh Burke-től, aki mindig is kedvelte. Mivel a férje éppen egy kimerítő akciófilm utolsó jeleneteit forgatta, egy nyugodt napot akart eltölteni otthon. Raine céljának ez tökéletesen megfelelt. – Kenzie! Nem érkezett válasz. A nő benézett a tágas konyhába, amely csempézett padlózatával és fekete asztalával egy toscanai villa benyomását keltette. Az asztal üres volt, semmi jele nem volt annak, hogy férje itt reggelizett volna. Nem volt sem a nappaliban, sem pedig a földszinti edzőteremben. Valószínűleg még aludt. Raine csak remélte, hogy Kenzie egyedül töltötte az éjszakát. Felment az emeletre. A házat modern stílusban tervezték – napfényben fürdött, és csodás panoráma nyílt a tengerre. Az ingatlan már a férfié volt, amikor összeházasodtak; Raine boldogan költözött ide. Imádta a tengert. Eltűnődött azon, hogy a férje talán egy selkie, egyike a kelta mondák azon legendás teremtményeinek, akik úgy élnek egyaránt az óceánban és a szárazföldön, mint a fókák, megjelenésükben rejtélyes és veszedelmesen vonzó férfiak. A legenda sok mindenre magyarázattal szolgált volna – a nő sokszor érezte úgy, mintha Kenzie egy másik, távoli bolygóról került volna ide. Vajon számított volna, ha új házat vesznek, és egyenlő résztulajdonosként költöznek be? Valószínűleg nem. A férfi bátorította Raine-t, hogy érezze magát otthon, és rendezze át a saját ízlése szerint a házat, tegye legalább annyira a sajátjává, mint amennyire Kenzie-é. Micsoda örömmel vásároltak új bútorokat és szőnyegeket… A pokolba is! Tulajdonképpen mikor szűnt meg úgy gondolni kettejükre, mint egy párra? Arra gondolt, hogy a házasságuk még csak néhány hónapja ért véget, szóval az idegi megrázkódtatás teljesen természetes dolog. Közeledett a ház urának hálószobájához. A gyomra minden egyes lépéssel jobban kavargott. Gondolt arra is, hogy Seth Cowanen keresztül próbálja meg felvenni a kapcsolatot Kenzie-vel, de a menedzser nyilván ellenezte volna, hogy elvállalja ezt a munkát. Meg kellett tehát kockáztatnia egy személyes találkozót, ha azt akarja, hogy csupán halovány reménye is legyen arra, hogy megkapja, amit akar. Bekopogott a hálószoba ajtaján, de nem érkezett válasz. Minden bátorságát összeszedve benyitott. Megkönnyebbülve sóhajtott fel, látva, hogy Kenzie egyedül fekszik az ágyban. Mivel tökéletesen tudta, hogy ragadnak rá a nők, könnyen előfordulhatott volna, hogy egy lelkes filmművészetis hallgató vagy egy ambiciózus színésznőcske fekszik mellette az ágyban, és Raine-nek nem lett volna joga ezt kifogásolni. Hónapok teltek el azóta, hogy aláírták a válási papírokat, és soha egyikük sem mondta, hogy szereti még a másikat. Raine belépett a hálószobába, hagyva, hogy cipőjének sarka kasztanyetta módjára kopogjon a spanyol csempepadlón. Kenzie kinyitotta a szemét. Annak ellenére, hogy azonnal tudatosult benne, ki áll az ágyánál, egyetlen arcizma sem rándult. Zavartalanul hevert tovább, mint egy oroszlán. – Jó reggelt, Rainey – mondta átkozottul kulturált hangnemben. A nő, tisztes távolságot tartva, megszólalt: – Sajnálom, hogy ilyen korán zavarlak, de volna egy üzleti ajánlatom számodra. Kenzie felült, és az ágy háttámlájának támaszkodott. Derékig meztelen volt, sötét hajtincsei olyan érzékien összevissza álltak, mintha egy stylist csinálta volna az imént. – Valóban?

MARY JO PUTNEY

8

KANYARGÓ ÖSVÉNY

Akkor halljuk… A férfi meztelensége egyszerre csak feszélyezni kezdte. Mi tagadás, voltak furcsa dolgai. Fel-alá kezdett járkálni, apró, gyors lépteiben ott kopogott a zaklatottság. – Tudod, épp egy forgatókönyvön dolgozom. – Meglepő ezt hallanom, látva a sok filmelőzetesedet… – mondta Kenzie szárazon. – Na és elkészültél már vele? – Igen, elkészültem, és már a szereplőválogatás is megkezdődött. – A nő beleélte magát a projekt ismertetésébe, miközben mindvégig leplezni igyekezett a fájdalmát, amelyet érzett. Minden egyes cent, amivel a férje támogatta, hozzásegítette egy saját filmgyártó vállalat megalapításához. – A szereplők többsége és a stáb már megvan, és a költségvetés is elkészült. Egy nagy névvel megütöm a főnyereményt. – Gondolom, itt kerülök én a képbe. – Az aláírásod egy szerződésen mindenfajta finanszírozási problémát egy csapásra megoldana – mondta a nő határozottan. – Hallottam, hogy a következő filmed mégsem készül el, vagyis ráérnél, és hát mindenki tudja, hogy imádod a munkádat. – Többek között épp ez volt az egyik legkomolyabb probléma, amely miatt a házasságuk tönkrement. Az átkozottul vonzó megjelenésű Kenzie egyszerűen munkamániás volt. – Nem hinném, hogy meg tudnál fizetni. Mekkora a film költségvetése? – A teljes költségvetés körülbelül a fele annak, amennyit a jelenlegi filmedért kapsz – mondta Raine megfogva a blézere hajtókáját. –Bár nem tudok neked annyit fizetni, mint amennyit általában kapni szoktál, beépítettem a költségvetésbe egymillió dollárt a gázsikra, és természetesen már azzal is nyersz, hogy eljátszod a szerepet. Jóval szerényebb siker esetén is előnyöd származna a filmből. – A nő ekkor gúnyos hangon folytatta: – És jót tenne a jófiúimage-ednek. – Szóval egyszerre keresek pénzt, és leszek úriember – mondta Kenzie szenvtelenül. – Ami azt illeti, egyikre sincs szükségem, és figyelembe véve annak a hátrányait, hogy veled kellene dolgoznom, bizony jócskán csökken a dolog vonzereje. A nő hirtelen Kenzie szemébe nézett. – Tökéletesen megfelelsz erre a szerepre. Ez az a fajta film, amelynek Oscar-szaga van! Bár a férfinek a szeme sem rebbent, Raine-nek sikerült tökéletesen felkeltenie az érdeklődését. – Ezt inkább beszéljük meg lent, a konditeremben. Pár holmid még mindig ott van. Úgy kellene folytatnia a férfi meggyőzését, hogy közben bicepszerősítő gyakorlatokat végez? Hát, ha ez az ára… – Rendben… Nekem sem árt egy kis edzés. Raine elindult lefelé, még mielőtt a férfi felkelt volna az ágyból. Nem lett volna képes elviselni azt az intim helyzetet, hogy meztelenül lássa. Ahogy az edzőterem irányába haladt lefelé, folyton az a gondolat villant ét az agyán, hogy a házasságuk vajon valódi volt-e. Akkoriban közel érezte magát Kenzie-hez, annak ellenére, hogy sok dolgot nem beszéltek meg és nem mondtak ki nyíltan. De sikerült átlépniük a filmsztári létet. Amikor a legközelebb voltak egymáshoz, akkor sem értette meg igazán Kenzie-t. Ugyanolyan rejtélyes volt számára, mint amikor először találkoztak. Akár csak most, gondolta.

Rainey majd kiugrott a bőréből, amikor az ügynöke azzal hívta fel, hogy felkérték Marguerite Saint-Just szerepére A Vörös Pimpernelben. Bár kedvelte a kisszerű és közhelyes filmeket, és egészen szép kis karriert futott be velük, a Pimpernel tényleg nagy lehetőség volt számára: egy klasszikus történetet felelevenítő nagyszabású film nagy nevekkel. Napokig le sem tette a szövegkönyvet a meghallgatás előtt, míg ki nem derítette, ki is valójában Marguerite. Még beszédtanárhoz is járt, hogy megtanulja a francia akcentust, és tánctanárhoz, aki tizennyolcadik századi táncokra tanította.

MARY JO PUTNEY

9

KANYARGÓ ÖSVÉNY

Hollywood egyik legfrissebb sztárjaként hagyta el a stúdiót, ahol a meghallgatást tartották. Az igazat megvallva, tudta, hogy övé a szerep. Ahogy az ilyen alkalmakkor mindig, a terem most is zsúfolásig tele volt emberekkel, akik úgy tekintettek rá, mintha egy szelet túlsütött hús volna. Felismerte a rendezőt, a két producert, a híres szereposztás-koordinátort és még vagy fél tucat embert a stábból. A rendező, Jim Gomolko úgy nézett rá, mintha valami keserű dologba harapott volna, amikor megkérte, hogy játsszon el egy jelenetet. Tizennyolcadik századi abroncsos ruhában, kecsesen vonult el a stáb előtt, begyakorolt francia akcentussal köszönve meg, hogy figyelmet szentelnek neki. Sir Percyt egy kifejezéstelen arcú filmes munkatárs alakította átmenetileg a jelenetben. A szerepet távolságtartóan kezdte, mivel a férfi a forgatókönyv szerint azonnal ágyba akarta vinni. Ő azonban megtanulta, hogyan tartsa távol a rajongókat. Mégis, volt valami ebben az angol férfiban, ami a piperkőcség és a cinizmus mögött rejtőzött… A jelenet szerint a nő fokozatosan ébredt rá, hogy a férfi mennyire szenvedélyes, és milyen mély érzelmű, az a fajta férfi, aki képes elbűvölni egy asszonyt… Amikor befejezte a felolvasást, a stáb tagjai helyeslően bólogattak. – Szeretném, ha újra felolvasná a szöveget, de ezúttal valaki mással, Ms. Marlowe – mondta Gomolko. Valahol megszólalt egy hangosbemondó, és néhány pillanat múlva Kenzie Scott lépett a helyiségbe. Rainey izgatottan kapkodott levegő után. Bár már pletykáltak arról, hogy Kenzie Scott játssza majd a film főszerepét, az ügynöke azt mondta neki, a dolog még nem biztos, a szerződést még nem írták alá. Rainey csak állt ott a kezét tördelve. Rajongott Kenzie Scott filmjeiért, és ami azt illeti, a megjelenéséért is. Hiszen ő is csak egy hús-vér ember, de azért sokkal jobban tisztelte a színészi teljesítményét. Igaz, a régebbi filmjeit szerette inkább, azokból az időkből, amikor még nem volt akkora sztár, mert a férfi a legmacsóbb akcióhős szerepekbe is bele tudott csempészni valami mélységet. Kenzie egyenesen őrá nézett, keresztül a szobán, mintha ő volna a legszebb asszony, akit életében látott. A nő minden egyes sejtjét kellemes borzongás járta át. Magas volt, sötét, átható tekintetű és ördögien jóképű. Gyakran emlegették úgy, mint az új Cary Grantet, és nem csupán a megjelenése miatt. A két színész valódi hasonlósága a könnyed, elegáns angol charme-ban rejlett. A vásznon egyaránt tudott erős, intelligens, romlott és sebezhető lenni attól függően, melyik tulajdonságot követelte az adott szerep, de így élőben is hihetetlen erő sugárzott belőle. Kenzie, bár khakiszínű farmert és pólót viselt, úgy hajolt meg, akár egy tökéletes Györgykorabeli úriember. – Mademoiselle Saint-Just, a ma esti előadása briliáns volt. A nő látta, hogy a férfi szemében csillogó rajongás őszinte, nem pusztán az általa formált szerep része. Mivel nagyrészt már tudta a szövegét, egyszerre ő is Marguerite szerepébe bújt. Félredobta a szövegkönyvet, a lapok szanaszét szálltak a helyiségben, miközben azért fohászkodott, hogy emlékezzen a szövegre. Egy hűséges francia honleány számára ez a könnyűvérű arisztokrata, aki csupán ágyba akarja vinni, de feleségül venni esze ágában sincs, megvetendő alaknak tűnik. Mindketten az első perctől leküzdhetetlen vonzalmat éreztek a másik iránt, hiába is próbálták azt a szerepük mögé bújva letagadni. Amikor befejezték a jelenetet, a stáb tagjai meghökkenve ültek a helyükön. Az egyik producer halkan odasúgta a másiknak: – Jesszusom, ki gondolta volna, hogy ennyire tehetséges? Gomolko elvigyorodott. – Igazad volt, Kenzie, ő Marguerite. Áll az alku. Elfogadja a szerepet, Ms. Marlowe? – Ezer örömmel! – Akkor rövidesen felveszem a kapcsolatot az ügynökével, hogy megbeszéljük a részlete-

MARY JO PUTNEY

10

KANYARGÓ ÖSVÉNY

ket. A nő alig tudta elhebegni, mennyire köszöni, a helyiségben izgatottan kezdtek el egymással beszélgetni az emberek, apró kis szigetet hagyva neki és Kenzie-nek. Most, hogy már nem színészként voltak együtt, Rainey kissé szégyenlősen viselkedett a férfi társaságában. Arra gondolva, hogy nemsokára egy ágyjelenetet kell leforgatnia a férfival, megkérdezte: – Mit értett Gomolko „alku”-n? A férfi elmosolyodott. – Azt mondtam neki, hogy abban az esetben vállalom a főszerepet, ha önt kéri fel Marguerite szerepére. Akkor hát nem csoda, hogy a rendezőnek balsejtelmei voltak a nőt illetően – attól félt, hogy választania kell egy színész és egy színésznő között: az egyiket mindenáron fel akarja kérni a szerepre, a másikat viszont esze ágában sincs. – Ez esetben köszönettel tartozom önnek. De miért pont engem talált a legalkalmasabbnak erre a szerepre? Még sosem találkoztunk. – A legtöbb filmjét láttam, és tudtam, hogy ön a legmegfelelőbb Marguerite szerepére. A nő nyelt egyet. – Ugye, nem azt akarja mondani, hogy a Motoros cicababák a pokolból című filmem miatt… Kenzie elnevette magát. – Az a film Marguerite karakterének izgalmasabb oldalát mutatja be… De más győzött meg. A Home Freeben nyújtott alakításáért megérdemelte volna az Oscar-díjat. Rainey nosztalgiával gondolt vissza a díjkiosztó gálára. Kiöltözött arra az estére, hogy taroljon, és hogy a legkisebb jelét se mutassa az elkeseredésnek, ha mégsem ő nyerné el a színészi alakításért kapható legrangosabb díjat. – Elég erős jelöltek voltak mellettem… – De akkor is ön volt a legjobb. – A férfi gyengéden megérintette a nő haját. – Ez a bronzvörös az eredeti hajszíne? Rainey egész testében megremegett és elakadt a lélegzete. – Igen, de általában világosbarnára festem. – Hát, eljött az idő, hogy eljátssza a világ legelbűvölőbb asszonyát, Raine.' – A barátaim Rainey-nek szólítanak. A férfi megismételte a becenevet gyönyörű, mély hangján. A londoni Királyi Színiakadémián végzett, ami igazságtalan előnyt jelent számára, gondolta Rainey kábán. Az előbb még Sir Percy volt, aki Marguerite-ért rajong, most azonban világossá vált a nő számára, hogy Kenzie nem csak a színészi teljesítménye miatt ragaszkodott ahhoz, hogy ő kapja a szerepet. Hát legyen. Rainey önfegyelemmel és kemény munka árán érte el az eddigi sikereit, nem vesztegette arra az idejét, hogy zaftos pletykákkal lássa el a bulvársajtót. De ha az ember egyszer sem kockáztat életében, akkor mi értelme egyáltalán élnie? Kenzie Scott kellemes, megnyerő külsejű, vonzó férfi, és a kölcsönös vonzódás felismerése már az első pillanatban úgy hasított beléjük, mint a villám. Ha lesz egy kalandjuk, akkor az a közös döntésük lesz. De mennyivel egyszerűbb lett volna az életük, ha a férfi tényleg csak egy futó kalandot akar…

Második fejezet Mialatt Kenzie bemelegített az edzőteremben, Rainey ruhát váltott az öltözőben. A férfi őrülten kíváncsi volt exfelesége javaslatára, azonban amikor az asszony olyan hidegen vonult be a hálószobába, mint egy jégkirálynő, Kenzie hirtelen arra vágyott, hogy még egy kicsit ott tarthassa, és ezért bármibe képes lett volna belemenni. Amikor a nő csatlakozott hozzá, Kenzie éppen bicepszerősítő gyakorlatokat végzett. Rainey hátrafogta gyönyörű, borostyánszínű haját, testhez feszülő, zöld sportruhájában pedig

MARY JO PUTNEY

11

KANYARGÓ ÖSVÉNY

végzetesen kihívó látvány volt, testének minden apró körvonala kihangsúlyozódott, és valahogy méltóságteljes látványt nyújtott. Az elmúlt három év alatt számtalanszor edzettek itt együtt. Egy színésznek a teste az elsődleges kifejezőeszköze, amelyet folyamatosan karban kell tartania. A kimerítő gyakorlatok sokkal könnyebbnek tűntek, ha Rainey is vele volt. A fegyelem kipárolgott az ablakon, megbeszélték, mi történt a másikkal aznap, mennyire fejlődtek színészileg, élcelődtek egymással, és nevettek, míg végül meg nem izzadtak, izmaik el nem fáradtak, és elégedetten be nem fejezték az edzést. Ahogy Rainey elkezdte a bemelegítő gyakorlatokat, a férfi odaszólt neki: – Na mesélj, milyen film is ez tulajdonképpen? – Egy sötét viktoriánus kori regény az alapja, amelybe még évekkel ezelőtt szerettem bele – kezdte mesélni, miközben újra és újra lehajolt, tenyerével megérintve a földet. – A századost egy George Sherbourne nevű fickó írta, aki egyébként katonatisztként szolgált a brit birodalom legfurcsább tájain. A megjelenésekor túl erős írásnak tartották, mondhatni egyfajta hazaárulásnak, ez az oka, hogy soha nem vált különösebben ismertté. – Na és miről szól maga a történet? – Szenvedésről, bűnről és kétségbeesésről. A hatalmas ár a témája, amelyet a katonák fizettek, akik a birodalom távoli részeiben szolgáltak, elvégezve a piszkos munkát a hazáért. És persze a szerelem mindent elsöprő erejéről. – Mi maga a cselekmény? Rainey leült az egyik géphez, kezével átfogta a bokáját, és fejével a térdére hajolt. – 1870et írunk. John Randall százados a brit hadsereg tisztje. Az a fajta klasszikus hős, amilyet te is mindig játszol – erős, magabiztos, egy kissé arrogáns fickó. Tisztességes ember, de nem valami nagy gondolkodó. Mielőtt hadba indul, beleszeret a szomszédságában élő fiatal lányba, Sarah Mastersonba. Mivel ő legcsinosabb lány a környéken, a férfi természetesen úgy érzi, megérdemli a szerelmét, és a lányt is elbűvöli a férfi. Eljegyzik egymást, Randall pedig megígéri neki, hogy az utolsó dél-afrikai kiküldetése után leszerel a katonaságtól, és új életet kezd, tisztes úriemberhez méltót. – És hol van ebben a történetben szenvedés, bűn és kétségbeesés? Rainey felállt, egy pillanatra eltűnt az öltözőben, majd a kezében a szövegkönyvvel tért vissza. – Itt van, elolvashatod az egészet. Hogy röviden válaszoljak a kérdésedre: Randall arab lázadók fogságába esik, amikor egy összecsapásban valamennyi embere meghal. Megverik, megkínozzák, a végére pedig belenyugszik a sorsába, és megtört emberré válik… Elég ironikus, hogy Angliában az olyan történeteket, mint egy balul sikerült hadjárat, szeretik happy enddel befejezni, azaz a végén a főhős annyi hányattatás után mindig hazatér. Miközben haldoklik a lelke, hősnek kiáltják ki, bemutatják a királynőnek, miegymás, és úgy bánnak vele, mintha ő lenne a történelem legnagyszerűbb embere. Senki hallani sem akar arról, ami valójában történt vele, és ő sem képes beszélni róla. Kenzie egyfajta hirtelen felismerést érzett. Ez a fajta karakter volt az, amellyel képes volt azonosulni. – Feltételezem, a dolgok először még rosszabbá válnak, mielőtt jóra fordulnának. Rainey felemelt egy pár kézisúlyzót, és egy sor bicepszerősítő gyakorlatba kezdett. – Nem akarja feleségül venni Sarah-t, mert úgy érzi, megcsömörlött, és értéktelenné vált, noha tudja azt is, hogy annyi mindenen mentek keresztül, hogy kötelessége oltár elé vezetni. A házasságuk borzalmas körülmények között kezdődik. Bár Sarah fiatal és naiv, mégsem buta, és valóban őszintén szereti a férjét. Lassan, fokozatosan érti csak meg, milyen viszontagságokon ment keresztül a férje, és az ő szerelme rántja vissza az önpusztítás szakadékának széléről. A végén maga mögött hagy mindent, ami a korábbi életéhez köti, és követi a férjét Ausztráliába, ahol új életet kezdhetnek, ahol nem köti őket annyi szabály, és nem kell senki elvárásainak megfelelniük. Kenzie csak bámult kifelé az ablakon. A szintén híres szomszéd sétált a kavicsos tenger-

MARY JO PUTNEY

12

KANYARGÓ ÖSVÉNY

parton. A férfi azt gondolta, bár ez a szerep tényleg remek lehetőség lehetne, hogy egy, a korábbi alakításaitól eltérő hőst formáljon meg, Rainey-vel együtt dolgozni számára a pokol lenne, mert túl mély sebeket ejtene a lelkén. – Igazság szerint nem kellek én ehhez. Rengeteg színész van, aki el tudja játszani a szerepet. – Mindig rád gondoltam, míg a forgatókönyvet írtam. John Randall az érzelmek széles skáláját képes felvonultatni, az arroganciától a kétségbeesésen át a reményig, ezért egyetlen más színész sem jutott eszembe, aki alkalmas volna erre a szerepre. – A hangja ekkor meggyőzővé vált: – Most lehetőséged volna azon színészi képességeidet megcsillogtatni, amelyeket még soha nem mutattál meg. Azokkal a nagy költségvetésű thrillerekkel egyre nyugtalanabbá váltál. Most itt a nagy lehetőség, hogy valami teljesen mást csinálj, és ezt nyilván a kritika is honorálná. A férfi nemsokára volt felesége pontosan tudta, hogyan gyakoroljon rá nyomást. Rajongott Kenzie munkásságáért, de azt állította, hogy túl könnyedre vette a figurát, miközben más színészek sorra nyerték körülötte a díjakat És a nőnek végső soron igaza volt. Bár nem volt szüksége Oscar-díjra, Kenzie is csak emberi lény volt, aki arra vágyott, hogy elismerjék a tehetségét. – Na és te játszod Sarah-t? Rainey színpadiasan megrázta a fejét. – Semmiképpen. Neki egy fájdalmasan fiatal és ártatlan lánynak kell lennie, én meg sosem voltam az a karakter. – A magánéletedben talán nem, de megfelelő megvilágításban és sminkkel minden további nélkül el tudnál játszani egy ilyen szerepet is. – Már találtam egy remek angol színésznőt Sarah szerepére. Jane Stackpole-t. Engem amúgy is teljesen lefoglal a rendezés. – Mindenkinek rendezői ambíciói vannak. Bár Kenzie semleges hangnemben mondta, amit mondott, a nő vehemensen reagált, hirtelen ledobta a kezéből a súlyzókat, felállt, az ablakhoz lépett, és kibámult a tengerre. – Amikor fiatal voltam, az volt az egyetlen vágyam, hogy játszhassak. De már évek óta ezt csinálom. Többet szeretnék. Szeretném végre elmondani a saját történeteimet, a magam interpretációjában, ahelyett, hogy bábként rángassanak, és valaki más elképzeléseinek kelljen megfelelnem. Te is tudod, milyen nehéz egy nő számára, ha filmet akar rendezni. – A nő hangja megremegett, bár igyekezett leplezni. – Szeretném megcsinálni ezt a filmet, ehhez azonban rád is szükségem van. A nő merev válltartása elárulta, mekkora erőfeszítésébe került rászánnia magát, hogy Kenzie segítségét kérje. – Na és ki mindenki vesz még részt a film elkészítésében? – kérdezte a férfi. – Marcus Gordon a producer. – Nem rossz. Ha ő a fedélzeten van, akkor a hajó nem süllyed el. Nem valószínű, hogy gond lesz a finanszírozással. – Ami azt illeti, mindig is kedvelt engem, de elsősorban üzletember. Bár úgy véli, a forgatókönyv remek, és én is jól el tudnám látni a rendezői feladatokat, akar egy megbízható sztárt a főszerepre, akinek a nevével el lehet adni a filmet. Ahogyan Kenzie elnézte a nő karcsú alakját, hirtelen eszébe jutott valami. Ha elfogadná ezt a szerepet, az nagyon-nagyon nem lenne jó ötlet. Minden áldott nap minden egyes percében fájdalmat okoznának egymásnak. A végén megint az, ágyban kötnének ki, ami újabb elválást jelentene a forgatás befejezésével. A férfi nyilván elcsábulna, és engedne a kísértésnek, különösen akkor, amikor a filmben a bájos, 'fiatal Sarah és a férje szerelmi jeleneteit forgatják. Mégsem tudott ellenállni Rainey-nek. A határozottsága és az őszintesége már az első pillanatokban rabul ejtette, amikor megpillantotta a filmvásznon. A nőnek megvoltak az álmai, és hihetetlen szenvedéllyel volt képes küzdeni, hogy valóra is váltsa őket.

MARY JO PUTNEY

13

KANYARGÓ ÖSVÉNY

Kenzie maga is keményen dolgozott, hogy megvalósítsa az e világi értelemben vett sikert, de mégsem ugyanaz volt a célja, mint Rainey-nek. Ő az élet elől menekült. Ő volt a víz, míg a nő a tűz. Egymást kiegészítő személyiségek voltak, együtt hihetetlen, mindenre képes párost alkottak. Tudta jól, hogy mindketten úgy járnak a legjobban, ha külön-külön folytatják az életüket, ennek ellenére azonban még mindig hiányzott neki, vágyott rá. Mintha csak az egyik végtagját vágták volna le. Racionális énje azonban azt súgta, hogy bár a szerepet elvállalni tényleg nem a legjobb ötlet volna, semmilyen kockázattal nem járna azt illetően, hogy a jelenlegi helyzet esetleg megváltozik, hiszen Rainey döntött úgy, hogy elválik, és ebben az elhatározásában semmi nem ingatta volna meg. Itt volt hát az idő, hogy részt vegyenek egy utolsó, nagy, közös vállalkozásban, amely valóra válthatja Rainey rendezői álmait. Ha a végén a férfit el is emészti majd a bánat, az az állapot sem fog sokban különbözni attól, amit már most is érez. – Rendben, meggyőztél. Elvállalom a filmet. A nő megfordult, és Kenzie szemébe nézett. – Elvállalod úgy, hogy el sem olvastad még a szövegkönyvet? – Bizalmat szavazok neked és Marcus Gordonnak, elhiszem, hogy jó a forgatókönyv. – És ekkor az angol bírók által használt frázist idézte ironikusan, amelyet a halálos ítéletek kihirdetésekor szoktak elmondani: – De Isten irgalmazzon a lelketeknek.

Rainey beszállt a kocsijába. Még mindig nem fogta fel teljesen, hogy sikerült meggyőznie Kenzie-t. A lelke mélyén biztos volt benne, hogy visszautasítja az ajánlatát. Ezúttal megint nem tudott kiigazodni rajta. Talán úgy érezte, tartozik ennyivel a nőnek azért, mert miatta ment tönkre a házasságuk? Vagy talán csak akart végre egy Oscar-díjat? Bármi is motiválta, immár biztos lehetett benne, hogy A százados című film el fog készülni. Ahogy hátradőlt a vezetőülésen, bakfis módjára, diadalittasan felkiáltott. Az elmúlt hónapokban először érezte magát ilyen jól. Mosolyogva indította be a motort. Itt volt az idő, hogy véglegesítse az üzletet Marcus Gordonnal. Óvatosan válogatta meg a szavait, hogy Kenzie azt higgye, Marcus már elvállalta a producerséget, de ez nem volt teljesen igaz. Talán túl régóta élt már Hollywoodban, ahol már megszokta, hogy így vagy úgy minden üzletet sikerül megkötnie. Ráfordult a főútra, és elindult Marcus otthona felé, remélve, hogy otthon találja. Kenzie szerződésének részleteit megtárgyalni rengeteg időbe került, különösen úgy, hogy egész idő alatt edzettek. Mégis, még mindig így volt számára a legjobb, hiszen a férfi agyafúrt ügyvédje legalább nem volt jelen. Mire végeztek, Rainey már izzadt és holtfáradt volt, és kezdte kényelmetlenül érezni magát a férfi társaságában, akinek a jóvoltából sok pénzt remélt. Lezuhanyozott az edzőterem öltözőhelyiségében, aztán gyorsan megfésülködött és kisminkelte magát, mielőtt elindult volna. Már alig várta, hogy végre rendezőként dolgozhasson, és ne kelljen a nap huszonnégy órájában a külseje miatt aggódnia. Kissé túllépve a sebességhatárt néhány perc alatt megérkezett Gordon házához. A portás beengedte a kapun, ő pedig leparkolt az udvaron, egy kőfal árnyékában. Miközben belépett az elegáns házba, felkészült a sikeres és magabiztos üzletasszony és rendezőnő szerepére. A Kenzie-vel való beszélgetéshez képest ez a tárgyalás sokkal könnyedebbnek ígérkezett, bár annál nagyobb jelentőséggel bírt. A komornyik bevezette a többszintes ház belső udvarára, ahonnan pazar kilátás nyílt Los Angelesre. Ahogy a nő belépett, Marcus felállt a mesterséges tó partján lévő asztal mellől. A markáns külsejű, kopaszodó és rendkívül magas férfi nem úgy nézett ki, mint Hollywood egyik legbefolyásosabb független producere, hacsak az ember nem nézett bele azokba a rejté-

MARY JO PUTNEY

14

KANYARGÓ ÖSVÉNY

lyes, szürke szemekbe. – Remekül néz ki, Raine. Megértve, hogy a férfi burkolt célzást tett közelgő válására, a nő belékarolt, és elindultak a növényekkel borított belső kert felé, ahol Marcus felesége várakozott. – Hát igen, semmi nem érhet fel a kemény munkával és az egészséges életmóddal, Marcus. Naomi Gordon nem volt éppenséggel valami irigylésre méltó látvány, kissé elhízott, és már őszült. Férjével majdnem negyven éve éltek már együtt. Rainey és az idősödő asszony megpuszilták egymást. Mrs. Gordon bőrét enyhén szólva megviselte a sokévnyi napozás. –Szia, Naomi. Remélem, nem baj, hogy üzleti ügyben zavarlak benneteket így hétvégén… Naomi elnevette magát, és az egyik székre mutatott. – Ugyan már, mikor szabadulunk mi meg legalább egy kis időre az üzleti ügyektől? Te legalább nem csúsztattál be egy forgatókönyvet a kabinajtó alatt, míg mindketten a mellékhelyiségben voltunk. – Jézusom, ez valóban megtörtént? – Összesen hét alkalommal. És Marcus ennél jóval érdekesebb történeteket is tudna ám mesélni. – Naomi szeretetteljes mosollyal nézett a férjére. Rainey letette az aktatáskáját, és leült az egyik kerti székre, míg Marcus kevert neki egy koktélt. A frissen facsart narancslé nagyon ízletesnek tűnt, a nő azonban éppen csak belekortyolt az italba. Nem akarta, hogy a hozzáadott pezsgő rögtön a fejébe szálljon. Bár Marcus Gordon alapjában véve afféle igazi ellentmondást nem tűrő, kemény fickó volt, gyakran kisegítette Rainey-t szakmai ügyekben, mert ismerte az anyját. Amikor a férfi még egy filmstúdiót vezetett, leszerződtette Clementine-t egy züllött rocksztár szerepére, amikor az énekesnő a valóságban már tényleg tönkretette saját magát. Rainey jól emlékezett Marcusra azokból az időkből. Olyan volt, mintha az apja lenne, nem csupán egy volt az anyja futó kalandjai közül. Naomi egyik mániája az volt, hogy a házban senki nem beszélhet üzleti ügyekről, amíg nem evett valamit, szóval az üzleti megbeszélések általában fenséges ételek fogyasztása közben zajlottak. A zöldségtálakat általában sütemény követte, majd pedig friss gyümölcssaláta következett. Miután a kerti asztalt megterítették, Marcus hátradőlt a széken. – Itt az ideje, hogy belevágj! Tetszik a forgatókönyved. Mire volna még szükséged? – A pénzre, hogy megcsinálhassam a filmet. – Raine elővette a táskájából a forgatás részletes tervezetének néhány példányát. Több szakértőt is felfogadott, hogy segítsenek neki az előkészületekben. Részletesen kidolgozták a költségvetést, a helyszíneket és a jeleneteket. – És persze egy forgalmazóra, aki jól el tudja adni. – Nem is kérsz túl sokat – mondta Marcus szárazon. – Lássuk csak, miből élünk… Naomi felvonta a szemöldökét, amint átfutotta a tervezet egyik példányát. – Az előkészületi fázis feladatait láthatólag sikeresen teljesítetted. És meg is tudnád kezdeni a forgatást azonnal, mihelyt rendelkezésedre állnak a források? – Remélem, hogy néhány héten belül megkezdhetem. Marcus kissé elhúzta a száját, ahogyan az egyik oldalra ért. – Hát, ez az új-mexikói csatajelenet kicsit sokba fog ám kerülni. – Igen, sokba kerül, de nagyon fontos, hogy borzalmas, kaotikus jelenet legyen. John Randall otthonától távol egy valóságos helyi háború folyik, és Új-Mexikóban leforgatni még mindig sokkal kevesebbe kerül, mintha Szudánba mennénk. A nagy hazatérési jelenet a másik, amely kissé költséges, de muszáj hitelesen bemutatnia, milyen gazdag és virágzó ország volt Anglia abban az időben. Marcus egyetértően bólogatott, majd a következő oldalra lapozott. – Okos ötlet minden angliai jelenetet egyetlen helyszínen forgatni, ezzel sok pénzt lehet megspórolni. Ez egy kis költségvetésű film, mind a pénzt, mind az időt illetően. Rainey olyan magabiztosan mosolygott a férfira, amennyire csak tőle telt. – Nem állnék elő

MARY JO PUTNEY

15

KANYARGÓ ÖSVÉNY

ezzel az egésszel, ha nem lennék benne biztos, hogy képes vagyok véghezvinni. A kulcspozíciókba kivétel nélkül remek embereket helyeztem. Nem ők a legnagyobb nevek a filmes szakmában, mégis első osztályú tehetségek. – Jól választottál. – Naomi és a férje egymásra néztek. A férfi lassan bólintott, majd Raine felé fordult. – A szereplőid hitelesek, a forgatókönyv első osztályú, de sehol nem szerepel a főszereplő neve. Az a gyanúm, valamit még nem mondtál el nekem. Marcus híres volt arról, hogy ördögi módon képes átlátni a dolgokat. Itt volt az ideje, hogy Raine előrukkoljon a nagy dobással. Elmondta, hogy mit akar, aztán csak remélte, hogy Kenzie is belemegy majd a dologba. – Mint rendező, kizárólagos döntési jogkört szeretnék. A férfi elfüttyentette magát. – Hűha, a legnagyobb hollywoodi rendezők szoktak ilyet kérni. Miért gondolod, hogy mint első produkciós rendezőt, megilletne a jog, hogy te dönts mindenről? – Tudom, hogy sokat kérek, de határozott elképzeléseim vannak arról, milyennek kellene lennie ennek a filmnek. Nem akarok kasszasikereket rendezni, csak kisebb szabású filmeket, amelyekben a szereplőkön van a hangsúly, és reményteljesen érnek véget. Ez a típusú film manapság már nem annyira kurrens, de azért van még igény az olyan filmekre, amelyekben nem kizárólag halomra lövik egymást az emberek. Szívhez szóló filmekre, mint amilyen az Októberi égbolt, A Winslow fiú vagy A szerelemhez idő kell. Ilyen filmeket szeretnék rendezni, és ha lehet, akkor a magam módján, hogy ne kelljen számolnom a kockázattal, hogy a stúdió megvétózza egyes elképzeléseimet, csak mert úgy gondolják, ők jobban meg tudják csinálni. – A stúdiósoknak néhanapján azért igazuk van – mondta Naomi zaklatottan. – Hogy kizárólagos döntési jogot kérek, nem jelenti azt, hogy nem vagyok hajlandó meghallgatni senki más javaslatait. Elsőrangú szakemberekből állítottam össze a stábot, beleértve téged is. Szeretném, ha jól sikerülne a vállalkozás. De végső soron ez az én filmem, ezért kérek kizárólagos döntési jogot, és ezért szabtam ilyen alacsonyra a költségvetést, hogy csökkentsem a kockázatot. – Még akkor is több millió dollárról van szó, amennyibe a film kerül, és további milliókról, ami a gázsikat illeti – mondta Marcus. –Persze mindvégig azt feltételezve, hogy a filmedet el lehet majd adni. – Meg tudom csinálni, és meg is fogom csinálni! Ha kell, akkor magam állom a költségeket, még azon az áron is, ha évekig kell is törlesztenem az adósságokat – mondta Raine, átvéve a producer makacsságát. Ezt persze abban az esetben tudta volna csak vállalni, ha a karriere továbbra is legalább stagnál, és keres annyi pénzt, amennyiből törleszteni tudja majd az adósságait. A szórakoztatóiparban azonban semmire sincs garancia. – Raine, Raine, a filmkészítés első számú szabálya, hogy mindig mások pénzét fektesd be, soha ne a sajátodat – mondta Marcus mosolyogva. – Még ha pontosan tudod is, hogy mi az, amit akarsz, a film sikere akkor is azon múlik, hogy a megfelelő színész játssza-e John Randall szerepét. Nem írtad oda senkinek a nevét a tervezetre. Kire gondoltál, valami ismeretlen figurára? – Egyáltalán nem. Ma reggel még túl korai lett volna, hogy nevet írjak a tervezetre. – Rainey diadalittas mosollyal elővett egy darab papírt a táskájából, és letette az asztalra. – De itt van egy szándéknyilatkozat Kenzie Scott-tól. Naomi elfüttyentette magát, ahogy átolvasta a nyilatkozatot. – Elment az eszed, gyermekem? Ha a férjedet kéred fel a főszerepre, akivel éppen most váltok, hát az bizony a munka rovására fog menni. – Kenzie-vel mindketten profik vagyunk. – Ez azt jelenti, hogy a nő még fájó szívvel is képes lesz a munkára koncentrálni, és ugyanez igaz Kenzie-re is, bár azt azért nem gondolta, hogy a férfi szíve is annyira fájna a dolog miatt. – Ő a tökéletes színész erre a szerepre.

MARY JO PUTNEY

16

KANYARGÓ ÖSVÉNY

Marcus is átnyálazta a szándéknyilatkozatot. – Idefirkantotta az összeget is, amennyit gázsiként kér, de alig tudom elolvasni. – Kenzie azt mondta, hogy váltani akar, nem a pénzért dolgozik. Elvállalja a filmet a szokásosnál szerényebb honorárium mellett is. – Bár még így is elég nagy összeget kért, nagylelkű dolog volt Kenzie részéről, hogy eltekintett attól a felártól, amelyet a nő felajánlott neki. – Marad egymillió dollár, amelyet az esetleg felmerülő nem várt kiadásokra fordíthatunk. – No, te aztán tényleg mindenre gondoltál. – Marcus újra a felesége szemébe nézett szótlanul. – Rendben, egye fene, megkötöttük az üzletet. Előteremtem neked a pénzt. Biztos vagyok benne, hogy a Universal ráharap a filmre, ha pedig nem ők, akkor majd egy másik stúdió. Magam leszek a kivitelezést irányító producer, és megadom neked a teljes döntési jogkört is. Cserébe viszont fenntartom a jogot, hogy leállíttassam a forgatást vagy megakadályozzam a film megjelenését, ha a költségek látványosan túllépik a keretet, vagy ha az a gyanúm támad, hogy az alkotás a végén csak árt a hírnevünknek. – Fair ajánlat. Nem fogod megbánni! – Örömkönnyekkel a szemében először Naomit, majd Marcust is megölelte. Sikerült. Mindent elért, amit akart, de imádkozott, hogy soha ne kelljen megbánnia.

Harmadik fejezet Mire Rainey hazaért, addigra a lelkesedése mellé már egészséges izgalom is társult. Te jóisten, végül annyi kemény munka és tervezés után megcsinálhatja élete filmjét úgy, ahogyan ő akarja! Óriási lehetőség volt ez számára, ám ha elhibázza, soha többé nem lesz még egy ilyen esélye. De legalább nem kellett kockára tennie a házát a film finanszírozása miatt. Az első komolyabb színészi fizetéséből vette a kis házat, és ez volt számára a legigazibb otthon, amióta csak megszületett. A Laurel-kanyon egy csendes kis zugában helyezkedett el, a kis cédrusfa épületet eukaliptuszfák és virágágyások vették körül. Azonnal beleszeretett, amint meglátta. Szerencsére hallgatott a megérzéseire, és nem adta el a házat, amikor hozzáment Kenziehez. A lelke mélyén már akkor tudta, hogy ez az egész zűrös házasság nem lesz valami tartós, ezért inkább kiadta a saját házát egy kedves látványtervező házaspárnak, akik nagyon vigyáztak az épületre. Épp akkor vettek saját házat, amikor Rainey elhagyta Kenzie-t, így azonnal haza tudott költözni. Olyan volt számára a ház, mint egy menedékhely, ahová bármikor elmenekülhet a gondjai elől. Kenzie csak alig párszor járt a házában, ezért a nőt nem fűzte ide túl sok közös emlék. De azok akkor is fájdalmasan boldog emlékek voltak, és a nőnek így utólag fogalma sem volt róla, hogyan is győzte meg Kenzie, hogy költözzön hozzá. Ám a ház továbbra is Rainey-é maradt, nem vált közös tulajdonná. A Broad Beach-i ingatlan egy rövid ideig a kettejük közös otthonának látszott, de már nem volt az. A lehető legcivilizáltabb módon mindketten csak azt tartották meg maguknak a házasságból, ami eredetileg is az övék volt. Rainey belépett a nappaliba, és lerúgta magas sarkú cipőjét. A cipők tompa puffanással landoltak a polírozott padlón, az egyik a tibeti szőnyegen, a másik a kandalló előtt. Főleg a tibeti szőnyeghez fűzték közös emlékek. Kenzie tudta, hogy egy kicsit szomorú, amiért el kell költöznie a saját otthonából, amelyet annyira szeret, ezért nemegyszer a szőnyegen szeretkeztek, amely valahogy ezúton adta áldását a házasságukra. Amire elérte a hálószobát, Rainey már megszabadult Armani kosztümétől. Miután beakasztotta a ruhákat a szekrénybe, egy pillanatra megállt, és merengve elnézte a híres posztert, mely a kanapé fölött lógott, és melyen az anyja volt látható. Ez volt a legtisztább kép, amit

MARY JO PUTNEY

17

KANYARGÓ ÖSVÉNY

őrzött róla, hiszen a gyermekkori emlékei egyre inkább kezdtek már elhalványodni. Clementine hírneve csúcsán teli volt tűzzel és szenvedéllyel, olyan volt, mint egy gyertya, mely mindkét végén ég. Vörös haja vadul csillogott a reflektorfényben, a kép tetején pedig leghíresebb slágerének, a Meggyötört szívnek a címe volt olvasható, mely egy asszony vallomása volt, aki élete során már túl sokszor esett szerelembe, és mindig többet veszített, mint amennyit kellett volna. Megcsinálom, Anya! Sikeres leszek, anélkül hogy tönkretenném magam. Az anyja valószínűleg nagyon boldog lenne, ha ezt hallhatná. De vajon helyeselné-e, hogy a lánya ennyire körültekintő és átgondolt? Rainey levette a harisnyáját, és átöltözött. Egy egyszerű farmert és fekete blúzt vett fel, melynek az elején Buddha képe díszelgett. Ezután kényelembe helyezte magát a vízágyon, és a telefonért nyúlt. De kit hívjon először? Mivel Emmy Herman, a személyi titkára, a világon a legjobb szervező jelenleg nem volt elérhető, épp egy vitorlástúrán vett részt a férjével, hát első számú szövetségesét hívta fel Marylandben. Megnyomta az automata tárcsázás gombját, és amikor jó barátja felvette a kagylót, azt mondta: – Szia, Val, én vagyok. Hogy mennek a dolgok Baltimore-ban? – Süt a nap, a vadcseresznyefák virágoznak. Gyönyörűek, látom őket a konyhaablakból… Na és hogy ment? Rainey elnevette magát. Régi barátnője, Val Covington, akit még általános iskolából ismert, hihetetlenül értékes segítőtársa volt A százados forgatókönyvének megírása során. A forgatókönyv számos változatát elolvasta, és bár szakmájára nézve nem író volt, hanem jogász, mindig elő tudott állni valami új ötlettel, amit még nem pufogtattak el ezredszer is a hollywoodi filmekben. Együtt találták ki, hogyan küzdjek le a felmerülő gyakorlati és jogi nehézségeket, melyek Rainey álmának útjába álltak. – Nem dolgoztál hiába, Val, meglesz a film! – Te jó ég! – kiáltott fel Val. – Szóval sikerült megkötnöd az üzletet? – Igen. Marcus Gordon lesz a kivitelezési producer, szabad kezet adott, és a majdnem volt férjem fogja játszani a főszerepet. – Szóval Kenzie is igent mondott. Féltem, hogy nem megy bele. De ha ő is benne van egy filmben, az nem lesz veszteséges befektetés. Gratulálok! – De azért még meg kell csinálnom a filmet. – Meg tudod csinálni, és meg is fogod! Val meleg hangja olyan semmivel össze nem hasonlítható önbizalmat adott Rainey-nek, mint amilyet csak az anyák képesek adni. Gyakran elgondolkodott a kérdésen, hogy milyen viszonyban lenne az anyjával, ha Clementine nem halt volna meg. Barátok lennének? Riválisok? Talán ellenségek? Kikérné az anyja tanácsát, amikor bizonytalan valamiben? Ezekre a kérdésekre lehetetlen volt megtalálni a választ. Az anyja kiszámíthatatlan volt. Olyankor, amikor éppen nem koncertturnén vett részt, néha játékos és kedves volt, máskor viszont kőkemény és kibírhatatlan. Rainey végül megszólalt, de érezte, hogy összeszorul a gyomra: – Meg tudnál majd látogatni a forgatás alatt? Jó lenne, ha el tudnál jönni Új-Mexikóba vagy Angliába. – Szerintem el tudok menni. Rengeteg megmaradt szabadságom van. – Akkor várlak. Ha gondolod, te is kaphatsz szerepet a filmben. – Á, ezek a viktoriánus úrhölgyszerepek nem nekem valók… – Nem úrhölgy lennél. Mondjuk játszhatnál egy helyes virágáruslányt az egyik londoni jelenetben. – Hát, a prosti szerepét inkább nekem találták ki. Vagy azt végül is kitöröltétek? – Nem. Bár voltak rá javaslatok, végül megtartottuk… Miután befejezte a beszélgetést Vallel, Rainey az ügyvédje számát tárcsázta. Azt akarta,

MARY JO PUTNEY

18

KANYARGÓ ÖSVÉNY

hogy Kenzie szerződése minél hamarabb elkészüljön, és a férfi aláírja, mielőtt még meggondolná magát. Fel kellett hívnia a szereplőket és a stáb legfontosabb tagjait is, hogy tájékoztassa őket: a forgatás hamarosan kezdetét veszi. Ehelyett azonban csak ledőlt az ágyra, és bámulta a mellette heverő telefonkészüléket. Mivel nem tudta száműzni a fejéből a Kenzie-vel kapcsolatos gondolatokat, könnyebb volt számára, ha megadja magát, és hagyja, hadd jöjjenek…

Mivel együtt fogunk dolgozni, mi lenne, ha ma este együtt vacsoráznánk, hogy jobban megismerjük egymást? – vetette fel az ötletet Kenzie, amikor elindultak a stúdióból Rainey-vel, aki megkapta Marguerite Saint-Just szerepét. A nő örömmel elfogadta a meghívást, Kenzie pedig aznap este a város egyik legelegánsabb éttermébe vitte, ahol szinte csak ismert emberek, foglalhattak asztalt. Kenzie azonban elég ismert volt ahhoz, hogy máris egy külön szeparéban ültessék le őket az étterem egyik csendes szegletében. Három órán át beszélgettek, a nő alig evett valamit. Folyamatosan faggatta Kenzie-t, hogy jobban megismerje, míg belőle harapófogóval kellett kihúzni a dolgokat. Előtte még sosem találkozott olyan színésszel, aki ne szeretett volna saját magáról beszélni. Kenzie is rengeteg kérdést tett fel Rainey-nek, és rendkívüli érdeklődéssel hallgatta a válaszait. Megvolt az a képessége, hogy teljes figyelmet szenteljen egy nőnek, mintha semmi fontosabb nem létezne a világon nála. Nem sokkal később mindketten történeteket kezdtek mesélni a pályájuk csúcs- és mélypontjairól. Rainey elmondta, hogy majdnem meghalt egy motoros jelenetben a Motoros cicababák a pokolból forgatásán, Kenzie pedig elmesélte, milyen nehéz volt kék háttérrel leforgatni egy jelenetet, amelyben elvileg egy szörnnyel küzdött, amit persze csak később vittek filmre számítógépes effektusok segítségével. Rainey nem sokszor érezte jól magát színészi karrierje során, és amikor a férfi azt javasolta, hogy menjenek el a házába, és próbálják el a jelenetet, azonnal belement. Ez volt a legőszintébb és egyben a legnyíltabb kísérlet egész életében arra, hogy felszedjék, de nem bánta. Hagyta, hogy a dolgok haladjanak a maguk kijelölt útján. Amint kiléptek az étteremből, azonnal megjelentek a lesifotósok, vakuk villogtak, és rengeteg kérdést tettek fel nekik. Rainey zaklatottan próbált menekülni ez elől a durva támadás elől. Egyedül soha nem keltette még fel ennyire a sajtó figyelmét. – Hé, Kenzie, ki az új csajod? – kérdezte az egyik riporter. – Hátul kellett volna kimennünk – mondta halkan Kenzie. Védelmezőként átkarolta Rainey vállát, és hangosan odaszólt a fotósoknak: – Az unokahúgom, Lady Cynthia SmytheMatheson. Gyerekkori játszótársak voltunk. A riporterek hangosan nevettek. – Az kizárt! – mondta az egyikük. – Tudom, hogy már láttam valahol a hölgyet! – No, azt erősen kétlem, ugyanis Lady Cynthia Afrikában dolgozik, árva gyermekek sorsán igyekszik javítani. – Persze, és Erzsébet királynő pedig a nagyanyja! A sofőr már jött is Kenzie Ferrarijával. A férfi besegítette Rainey-t az autóba, és elhajtottak, míg a riporterek még mindig a hölgy kiléte felől érdeklődtek. Rainey mosolyogva megszólalt: – Tudom, hogy híres vagy arról, hogy soha nem nyilatkozol a magánéletedről. De ki az a Cynthia Smythe-Matheson? – Jobb lett volna, ha már holnap a bulvárlapok címlapján szerepel a neved, és hírbe hoznak velem? – kérdezte Kenzie szárazon. –Szó, ami szó, jót tenne a hírnevednek. – Azt hittem, a ma este inkább személyes jellegű, mint szakmai. És szeretném ehhez tartani magam.

MARY JO PUTNEY

19

KANYARGÓ ÖSVÉNY

– Ahogyan én is, amíg csak lehetséges. Rainey hátradőlt, élvezte, hogy a világ talán egyik legelegánsabb autójában utazhat. Kenzie könnyedén vezetett, éppen úgy, ahogyan színészként is viselkedett. Alig szóltak, míg elérték Broad Beacht. Ahogyan keresztülszáguldottak Los Angeles végtelen fényárján, Bach Brandenburgi versenyek című darabja szólt a cédélejátszóból. Úgy érezte, mintha az egész egy álom volna csupán, nemsokára felébred a kis Los Angeles-i házában, és kiderül, hogy a férfi egyáltalán nem őt akarja női főszereplőnek. Kenzie azonban egész egyszerűen túl férfias és túl valóságos volt, hogy az egész csupán a képzelete játéka legyen. Mindössze néhány centire volt a világ egyik legismertebb és legvonzóbb férfijától, aki kedvelte őt. Vagy legalábbis vágyott rá. De ez most a legkevésbé sem számított. A háttérben egy szörfdeszka húzott el, míg Kenzie megállt a kapunál, és beütötte a biztonsági kódot. A kert tele volt virágokkal és pálmafákkal, az egész olyan volt, mint egy valóságos meseország, gyönyörű kaliforniai látképpel. Miután leparkoltak, Kenzie kisegítette a nőt a Ferrariból. Rainey hihetetlenül kecsesen szállt ki az autóból, ami egyáltalán nem illett egy sportkocsihoz. Amikor bementek a házba, a nőt valósággal sokkolta, hogy Kenzie valóban próbálni akar. Egy hangulatosan megvilágított nappaliban, melynek ablaka a Csendes-óceánra nézett, a férfi átnyújtotta Rainey-nek a Pimpernel szövegkönyvének egy példányát. A fene egye meg, gondolta a nő, a férfi már fejből tudja a szöveget. Rainey esetlennek érezte magát, amiért a szövegkönyvre szorult, de megkönnyebbült, amikor a már korábban elpróbált jelenettel kezdték. A férfinak sokkal több ideje volt elgondolkodni a történeten, ezért a nő lelkesen fogadta a javaslatait azt illetően, milyennek is kellene lennie Marguerite-nek. Csodálatos módon Kenzie minden figyelmét neki szentelte, amikor Rainey határozatlanul elmondta véleményét Sir Percy figurájáról, végül elpróbálták, a jelenetet az ő elgondolása szerint is, és megegyeztek, hogy így lesz jobb. Ezután, mintha csak egy színiakadémián lennének, önfeledten osztották meg egymással az ötleteiket, ahogyan egyre jobban sikerült beleélniük magukat a szereplők helyébe. Ez a fajta kreatív beszélgetés még mámorítóbb volt, mint a bor, amelyet Rainey a vacsorához ivott. Talán éppen ez a próbálósdi volt Kenzie leghatékonyabb eszköze, hogy elcsábítson egy nőt, mivel szerelmesek szerepét eljátszani nagy intimitást követelt a színészektől, akik eközben alaposan kiismerhették egymás gondolkodását és színészi adottságait. A hangulat valóban feszültté vált már Sir Percy és Marguerite között abban a jelenetben, ahová Rainey lapozott a szövegkönyvben. – A báltermi jelenet. Szórakoztató lesz megtanulni menüettet táncolni. Bárcsak tudnék már! – Próbáljuk meg! – Kenzie kihúzta az egyik fiókot, amelyben több száz cédé sorakozott. Gondosan kiválasztott egy tizennyolcadik századi tánczenét tartalmazó darabot, majd betette a lejátszóba. Miközben a zene betöltötte a szobát, kinyújtotta a kezét és így szólt: – Hölgyem, szabad egy táncra? Kimérten beszélt, mint egy férfi, aki egy olyan nőt szeret, akiben mégsem képes megbízni. Rainey odanyújtotta a kezét Kenzie-nek, pontosan tudva, hogy a felkérés tulajdonképpen egyfajta utasítás volt. Büszkén szegte fel a fejét, mint egy asszony, aki nem érti, a férje miért tartózkodó vele szemben, de túl büszke ahhoz, hogy kimutassa a fájdalmát. Mélyen egymás szemébe nézve, némán táncolták körbe a szobát. Rainey úgy érezte, Marguerite és a saját érzései egyszerre kavarognak a szívében egymástól elválaszthatatlan dolgok furcsa esszenciájaként. És mindkettőt a partnere váltja ki. Marguerite esetében az ok nyilvánvaló volt, és a dolgok a film végére mindenképpen megoldódnak majd, de Rainey helyzete ennél sokkalta bizonytalanabb volt. Kenzie Scott veszélyesen vonzó volt, és ezt ő is tudta saját magáról. Volt köztük valami nagyon is valóságos dolog, ám mégis idegen volt számára, egy férfi, aki közismert arról, hogy

MARY JO PUTNEY

20

KANYARGÓ ÖSVÉNY

oroszlánként védi a magánszféráját. Egy férfi, aki mély sebet ejthet a lelkén, ha nem elég óvatos. Hogy enyhítse a köztük lévő feszültséget, a nő végül így szólt: – Remekül táncolsz. Ezt is a Királyi Színiakadémián tanították? – Igen… A legtöbb klasszikus tánc alaplépéseit meg kellett tanulnunk. – Irigylem az előképzettségedet. – Rainey egy kicsit elhúzódott tőle, bár a kezük még mindig összeért. – Akikkel eddig találkoztam a Királyi Színiakadémiáról, mindannyian kiváló színészek, akik mindenre fel vannak készülve. – Őrült nagy a verseny, százak akarnak bejutni néhány tucatnyi helyre. – A férfi újra magához vonta. – Ha az ember jelentkezését elutasítják, a megfelelő kezdet, hogy elkezdje a színészéletet. – Téged kevesebbszer utasítottak vissza, mint a legtöbbeket. – Jó érzékem volt a színjátszáshoz, de a jó érzék csupán egy összetevője a dolognak. Az akadémián tanították meg a fegyelmet, amelyre egy valódi színésznek szüksége van. Hogy ne csupán eljátsszam, hanem eggyé váljak a karakterrel, hogy hogyan érjem el újra és újra ugyanazt az érzelmi mélységet… Hogy hogyan váljak profivá. – Csak még jobban kezdelek irigyelni. Én alig tanultam valamit a különböző színiiskolákban és az alternatív színjátszó csoportokban… – Bármit is tanultál, jól megtanultad, Rainey. Szerintem az akadémia légköre nem sokban különbözött azokétól a helyekétől, ahol megfordultál. A nő elnevette magát. – Miért, ott is mindenki a színészet megszállottja volt, a saját életét is melodrámaként fogta fel, és mindenki lefeküdt mindenkivel, hetente váltogatva a partnerét? Kenzie szeme megcsillant. – A színiiskolák mindenütt egyformák a világon. A zene véget ért, ők pedig újra visszabújtak az általuk megformált karakterek bőrébe. – Percy, nem hagyhatsz itt csak úgy! Mit tettem, hogy ezt a ridegséget érdemlem tőled? Sir Percy boldogtalan, rövid csókja helyett a nő Kenzie Scott gyengéd, érzéki csókját érezte, amikor az ajkuk találkozott. Rainey úgy viszonozta a férfi csókját, mint egy szomjas nő, aki végre belekortyolhat a vízbe, miután már annyit bolyongott a sivatagban. Kenzie elég közel volt hozzá, hogy láthatta, nem visel kontaktlencsét – az a hihetetlen mélyzöld a valódi szemszíne volt. Hollywood a lázadó fruskából határozott, céltudatos nőt faragott. Kerülte a futó kalandokat, mert egyáltalán nem az ő stílusa volt az ilyesmi, és nem is engedhette meg magának az efféle könnyelműséget. De az isten szerelmére, annyira ki volt éhezve a gyengédségre! És az is meglepte, hogy Kenzie a híres filmsztár álarca mögött ugyanarra vágyott, amire ő. Kenzie keze Rainey hátára simult, szenvedélyesen, ugyanakkor gyengéden. – Már értem, miért állsz olyan remek szerető hírében – suttogta határozatlanul a nő. – Ha azoknak a nőknek csak a negyedével lett volna viszonyom, akikkel a bulvársajtó öszszeadott, már évekkel ezelőtt meghaltam volna végkimerülésben. – A férfi ölbe kapta és letette a nőt a kanapéra, ő pedig boldogan adta meg magát kidolgozott, erős testének. Rainey ujjaival Kenzie sötét, hosszú hajtincseibe markolt. Azóta növesztette a haját, hogy elkezdte a színjátszást. A legtöbb férfi a csókot csupán kezdetnek tartotta, hogy ágyba vigyen egy nőt. Kenzie azonban nem. Hihetetlenül türelmes volt vele, esze ágában som volt azonnal leszaggatni róla a ruhát. A férfi lassúsága hirtelen mély vágyakozással töltötte el a nőt. Olyan volt, mint egy tinédzser lány, akit a hormonok irányítanak… De nem, ha jobban belegondolt, még akkoriban sem érzett ilyet. Ahogy a férfi megcsókolta a nyakát, Rainey megkérdezte tőle: – Szóval viszonyunk lesz? – Igen. De csak miután befejeztük A Vörös Pimpernel forgatását. – Ugye most viccelsz? – kérdezte a nő sóvárogva. – Az rendben van, hogy én egész eddigi

MARY JO PUTNEY

21

KANYARGÓ ÖSVÉNY

életem során így jártam el, de te már most is elég felkészültnek tűnsz. A férfi felsóhajtott, majd lehuppant a párnák közé a nő mellé. Egymás mellett hevertek az ágyon. – Képzeld csak el, milyen szexuális feszültséget gerjeszt majd ez a vágyakozás a filmben! – mondta Kenzie, végigsimítva Rainey haján. Rainey hirtelen szinte hisztérikus nevetésben tört ki, a frusztráltság és a mély megnyugvás között ingadozva, amelyeket ez az este egyszerre hozott számára. Igazából még ő sem volt kész erre az egészre. – Ördögi… De igazad van! Rendben, Kenzie, ha befejeztük a film forgatását, szerét ejtjük egy szenvedélyes randevúnak! A férfi a szájához emelte a nő kezét, és gyengéden megcsókolta. – És remélem, néhány kevésbé szenvedélyeset és inkább baráti jellegűt még előtte. Ez volt az a pillanat, amikor Kenzie végleg rabul ejtette a szívét, bár Rainey ezt magának is csak jóval később ismerte be.

A telefon-egyszer csak megcsörrent a nő mellett, hirtelen visszarepítve őt a jelenbe. Miután sikerült helyre tennie magában a múltat, Rainey hozzálátott a munka következő szakaszához. Hamarosan filmet fog rendezni, az élete pedig gyökeresen új fordulatot vesz majd.

Negyedik fejezet Kenzie belépett a lakókocsijába, és bedőlt az ágyba. Holtfáradt volt, miután egyetlen óra alatt több jelenetet is leforgattak az egyik mellékszereplővel, akinek délután már más dolga volt. Nagyon örült, amikor az aznapi forgatás végre véget ért, éppen akkor, amikor a szereplőknek és a stábnak is kellően elegük volt már egymásból. Arról nem is beszélve, hogy nehéz volt eljátszani egy aranyszívű gazfickó szerepét, miközben éppen válófélben volt, és nemsokára újra együtt kell majd dolgoznia Rainey-vel. Mielőtt elaludt, még eszébe jutott, hogy fel kell majd hívnia Charles Winfieldet, angol barátját és egyben mentorát. Rendszeresen tartották a kapcsolatot, de mostanában annyira elfoglalt volt, hogy amikorra odajutott volna, hogy telefonáljon, Londonban már túl késő volt. De ma éppen jó lenne… És ekkor megcsörrent a telefon, felriasztva őt a félálomból. Ásított, majd anélkül emelte füléhez a kagylót, hogy kinyitotta volna a szemét. Amikor a vonal túlsó végén menedzsere üdvözölte, Kenzie bosszúsan annyit mondott: – Menj a fenébe, Seth! A sztár ma már nem bír többet… – Sajnálom, ha felébresztettelek – mondta Seth határozatlanul –, de épp most fejeztem be A százados forgatókönyvének olvasását. A hangnem, amelyben Seth beszélt, hirtelen felkeltette Kenzie figyelmét. – Na és mi a véleményed róla? – Kenzie-nek még nem volt ideje és ereje, hogy maga is elolvassa a forgatókönyvet, de gondolta, hogy Rainey csak nem azzal áll bosszút rajta, hogy rábeszéli egy rossz film főszerepére. Azzal egyébként is csak a saját karrierjét tenné tönkre, és különben is, Rainey soha nem lett volna ilyen kisstílű. – Remek forgatókönyv – mondta végül Seth. – Fogalmam sem volt róla, hogy Rainey ilyen jól tud írni. De az ég szerelmére, tényleg el akarod játszani ezt a szerepet? – Van ellene talán valami kifogásod? – John Randall nem valami heroikus figura, ami azt illeti. Ha a film elkészül, és sikeres is lesz, akkor bizony furcsa kép fog kialakulni rólad a nézőkben… – Sajnálom, hogy így gondolod, de én már szavamat adtam, hogy eljátszom a szerepet, sőt MARY JO PUTNEY

22

KANYARGÓ ÖSVÉNY

a szerződést is aláírtam. – A szerződéseket meg lehet szegni. – De az adott szavamat nem szegem meg. Minden jót, Seth. Miután Kenzie letette a kagylót, hirtelen beléhasított a felismerés. Nem akarta bevallani a menedzserének, hogy nem volt elég körültekintő, és ő maga nem olvasta még el a forgatókönyvet. És mert nem volt ereje hozzá, egyszerűen rábízta magát Rainey szakértelmére. Amikor még együtt voltak, mindig elfogadta a nő véleményét azt illetően, hogy melyik forgatókönyv jó, és melyik nem, sőt a szavát tulajdonképp megkérdőjelezhetetlennek tartotta. Rainey nem akarná ilyen elszántan megcsinálni a filmet, ha nem állna rendelkezésére jó alapanyag. Akkor miért zaklatta fel A százados ennyire Sethet? Itt volt végre az idő, hogy előkotorja a forgatókönyvet a táskájából, és maga is elolvassa azt az átkozott szöveget.

Kenzie hatalmas fékezéssel állt meg Ferrarijával Rainey kis háza előtt. Dörömbölt az ajtón, és többször egymás után megnyomta a csengőt. Miután Beethoven Ötödik szimfóniájának kezdő akkordjai megszólaltak odabent, a nő végül ajtót nyitott. A szeme felcsillant. – Micsoda váratlan meglepetés! Épp erre jártál? Kenzie félretolta a nőt, és becsörtetett a nappaliba. – Nem vállalhatom el ezt a filmet, Rainey! Rainey arcára hirtelen meglepettség és kétségbeesés ült ki. – De hisz megígérted! Miért gondoltad meg magad? A férfi egy pillanatig habozott, azon tűnődve, hogy is magyarázza meg anélkül, hogy a lényegre kelljen térnie. – Épp most olvastam el a forgatókönyvet! – Ma? De hát már három napja megkaptad! Bőven lett volna rá időd, hogy elolvasd, mielőtt aláírod a szerződést. – Sok dolgom volt, és elhittem neked, amikor azt mondtad, hogy jó a forgatókönyv! Rainey összevonta a szemöldökét. – Szóval úgy véled, silány munka? – Nem, egyáltalán nem silány munka. Seth is meglepődött, mennyire jól írsz, de szerinte ez a film nem fog túl jót tenni a karrieremnek! Szóval végigolvastam a forgatókönyvet, és rájöttem, hogy köszönöm szépen, de én ebből nem kérek. – Miért? – kérdezte Rainey megilletődve. – Mert azt mondtad nekem, John Randallt megkínozzák. De azt egy szóval sem említetted, hogy többször meg is erőszakolják, és hogy valósággal beleszeret az egyik fogvatartójába! – Elmondtam, hogy megkínozzák és megalázzák, ami teljes mértékben igaz. És nem szeret bele Musztafába! – ellenkezett a nő. – A helyzet ennél sokkal összetettebb, amint ez azokból a bizonyos jelenetekből is kiderül. Seth talán azért pánikolt be, mert Mr. Nagymenő Akcióhős image-ének nem tenne jót, ha egyszer az áldozat szerepében látnák a nézők? Erre a kérdésre mi az ördögöt kellene válaszolnia? Szó ami szó, Kenzie-nek esze ágában sem volt elmagyarázni Rainey-nek, mennyire kiborítja még a puszta gondolat is, hogy tehetetlennek és megalázottnak tűnjön, még ha csak egy filmről van is szó. Végül is lenyugodott. – Nem tudom megütni ezt a hangnemet – mondta. – Ahogy te magad is mondtad, Randall komplex személyiség, aki az érzelmek nagyon változatos skáláját képes produkálni. Nem én vagyok erre a szerepre a legalkalmasabb színész. Ha gondolod, segítek találni valakit, aki sokkal jobban el tudja játszani a szerepet, mert én erre sajnos képtelen vagyok, és nem is fogom eljátszani! – Most már nem táncolhatsz vissza! – nézett a szemébe a nő. – Aláírtad a szerződést, Kenzie. Ha nem csinálod meg, esküszöm, hogy biz' isten beperellek! – Hát perelj be, és menj a pokolba!

MARY JO PUTNEY

23

KANYARGÓ ÖSVÉNY

A nő elsápadt. – Szándékosan gyötörsz engem? – kérdezte. –Vajon mivel szolgáltam rá? – A fenébe is, Rainey! – fakadt ki Kenzie, és olyan ingerülten beszélt a nővel, mint még soha. – Tettem én valaha bármit is ebben a rohadt életben, amiért azt gondolod, hogy kegyetlen vagyok veled?! – Valóban válaszolnom kellene erre a kérdésre? Az isten szerelmére, még csak az kellene, gondolta Kenzie. Nem bírta volna elviselni, ha a feszültség még nagyobb lesz a szobában. Ekkor azonban meglátta a könnyeket a szemében. Az ő rendíthetetlen felesége, aki soha életében nem sírt, kivéve, ha az adott forgatókönyv úgy kívánta, most az összeomlás határán állt. – Nem akarok veszekedni veled, Rainey – mondta fáradtan. – Egyáltalán nem akarom még nehezebbé tenni az életed. Egyszerűen csak… képtelen vagyok eljátszani ezt a szerepet. A nő egy pillanatra behunyta a szemét. – Ha az ember színész, az annyit jelent, hogy soha nincs biztonságban. Azt hiszed, én nem tudom? Amikor elvállalunk egy szerepet, mindig valami teljesen mást kell csinálnunk, mint előtte, olyan, mintha leugranánk egy szikláról. De pontosan azok a szerepek érik a legtöbbet, amelyeket nehéz eljátszani, és amelyek próbára teszik az ember képességeit. Bár soha nem játszottál még senkit, akit úgy megkínoztak és megaláztak, mint John Randallt, én tudom, hogy meg tudod csinálni, ráadásul remekül! – A korlátokat ledönteni szép dolog, de minden színésznek van egy szereptípusa, amelyben a legjobb. Én pedig nem tudom eljátszani John Randallt. Én nem az a fajta színész vagyok, Rainey, ez a szerep kívül esik azon a tartományon, amelyet el tudok játszani! – Én ezt nem hiszem el! Néhány korai sikerszereped, amelyet még a BBC-nél vállaltál el, ugyanolyan készségeket követelt, mint John Randall szerepe. – Rainey határozottan Kenzie szemébe nézett. – Meg tudod csinálni, Kenzie, én pedig melletted leszek, és minden erőmmel segíteni foglak! Meg tudlak győzni, hogy elvállald a szerepet, ha átírom a forgatókönyvet egy-két helyen? – Hajlandó vagy kihagyni a szexuális atrocitásokat és a Musztafához fűződő összetett érzelmeket? Rainey felsóhajtott. – Azok a történet velejéhez tartoznak. A fő ok, amiért Randall annyira szenved, amikor visszatér, az, hogy már sokkal több ambivalencia van benne, mint amennyit az őt körülvevő prűd világ tolerálni képes. Ha ezeket az elemeket kiiktatjuk, nincs értelme leforgatni a filmet. – Akkor keress egy színészt, aki egyenesen odavan azért, ha megalázott emberek bőrébe bújhat! A nő határozatlanul mosolygott rá. – Ha már a szerep miatt is megalázva érzed magad, akkor nagyon hitelesen el fogod tudni játszani! Kenzie fel-alá kezdett járkálni a nappaliban. Rainey a saját, bájosan eklektikus stílusában rendezte be a helyiséget, de akkor is túl kicsi volt, már-már klausztrofóbiát keltő. – Nem tudod, mit kérsz tőlem… – Talán úgy tűnhet, de a reakciódból egyértelműen nem az tűnik ki, hogy ez a szerep meghaladná a képességeidet. Mi az pontosan, ami zavar a történetben? Személyes dolog, vagy esetleg az, hogy egy sebezhető karaktert alakítasz egy olyan filmben, amelyet történetesen én rendezek? Esetleg az aggodalmaid pusztán szakmai jellegűek, mert attól félsz, hogy nem fog sikerülni? A férfi nem akarta, hogy Rainey személyes okokat sejtsen az álláspontja hátterében, bár abban a nőnek tökéletesen igaza volt, hogy Kenzie irtózott a gondolattól, hogy a felesége szeme láttára kelljen érzelmileg összeomlania. Rainey túl jól ismerte. – Személyes és szakmai szempontok is közrejátszanak. A szerep nehézsége és az, hogy veled kell együtt dolgoznom, jóval több, mint amennyivel képes vagyok elboldogulni. Megteremtetted magadnak a nagy lehetőséget. Ne rombold le azzal a tévhittel, hogy mindenképpen

MARY JO PUTNEY

24

KANYARGÓ ÖSVÉNY

nekem kell eljátszanom ezt a szerepet! – Sajnos mindenképpen neked kell eljátszanod. Kenzie a nőre nézett. – Az igazat szeretném hallani. Semmi összefüggés sincs aközött, hogy John Randall szerepét mindenképpen nekem szánod, és aközött, hogy tönkrement a házasságunk? A nő úgy hátrált el tőle, mintha felpofozta volna. – Gondolod, hogy ez csak ürügy, hogy veled tölthessem az időmet? A férfi önelégülten mosolygott. – Egyszerűbb magyarázat nem jut eszembe. De nem fogok úgy tenni, mintha ki tudnék igazodni az észjárásodon. Csak te magad tudsz válaszolni a kérdésre. Rainey az ajkába harapva elgondolkodott a kérdésen. – A házasságunk alatt láthattam, mennyire tehetséges vagy, és mire is vagy képes színészként, részben tehát személyes okokból kértelek fel a szerepre. És… valóban, egy kis részem nem tud szabadulni a gondolattól, hogy újra veled dolgozhasson. De egy sokkal nagyobb részem inkább nagy ívben elkerülne. Mint mindig, a nőnek őszinteségével most is sikerült meghatnia Kenzie-t. Végül tett még egy kísérletet, és megkérdezte: – Vajon megéri a várható bevétel azt a pszichikai megterhelést, amelynek ez a film mindkettőnket kitenne? – Biztos vagyok benne, hogy igen, különben nem erőltetném ezt az egészet! – Rainey nagy szemekkel Kenzie szemébe nézett. –Csak vágjunk bele, Kenzie! Ne kezeld az egész filmet úgy, mint egy nagy egészet! Egyetlen nap leforgása alatt úgyis csak a film néhány percét tudjuk leforgatni, és hiszem, hogy ebben a néhány percben képes leszel azonosulni a szereppel! Ha a történetet több száz apró darabra vágjuk fel, a kezdeti félelmek lassan eltűnnek! Rainey álláspontja tarthatónak tűnt. Ha Kenzie nem mereven egyetlen nagy, oszthatatlan egésznek tekinteti a filmet, hanem részekre bontja magában is, sokkal kivitelezhetőbbnek tűnik a dolog. A színészi játéknak egyáltalán nem kell személyesnek lennie, sőt, talán jobb is, ha nem az. Az amerikai módszer szerint dolgozó színészek talán valóban jeges vízben mártóznak meg, mielőtt leforgatnak egy téli jelenetet, de egy jól képzett brit színész semmiképp. Magadat csapod be! – mondta egy belső hang Kenzie-nek, és valóban nem tagadhatta le, hogy tisztában van saját gyengeségeivel. Valóban magát csapta be, de két szék közé, a földre ült. Segíteni akart Rainey-nek, ezért a szavát adta neki anélkül, hogy elég körültekintően elmélyedt volna a részletekben. Még soha életében nem fordult elő vele, hogy egy történettől borsódzni kezdjen a háta. De nem léphetett vissza csak úgy, anélkül hogy komolyan meg ne bántaná Rainey-t, amit nem lett volna képes elviselni. Meg kellett csinálnia ezt az átkozott filmet, nem számít, milyen nehézségek árán. – Rendben, te nyertél – mondta egykedvűen –, nem lépek le csak úgy, de ne hibáztass, ha nem tudok az elvárásaidnak megfelelően teljesíteni a szerepben! – Hála istennek! A frászt hoztad rám. – Rainey közelebb lépett hozzá, és megfogta a férfi csuklóját. – Sajnálom, hogy nem mondtam el mindent az elején. Meg kellett volna győződnöm róla, hogy elolvastad a forgatókönyvet, mielőtt aláírtad a szerződést. – Tulajdonképp én vagyok a hibás. – Kenzie a nő kezére nézett. Úgy érezte, égeti az érintése. A világon semmit nem szeretett volna jobban, mint átölelni. Ami persze lehetetlen volt. Egy nap talán, amikor a szenvedély lángjai már régen kihunytak, és Rainey már valaki más felesége lesz, átölelheti, mint jó barát. De most még nem. A férfi erőt vett magán, és elhúzódott tőle. – Bár bízom az ítélőképességedben, végső soron az enyém a felelősség, mert nem olvastam el a forgatókönyvet. – Eltekintve azoktól a borzalmaktól, amelyek Randall-lel történnek, mi a véleményed a

MARY JO PUTNEY

25

KANYARGÓ ÖSVÉNY

forgatókönyvről? – A nő hangjából több érződött, mint bizonytalanság. – Nagyon megkapó. Hiteles szereplők, érdekes cselekmény. Klasszikus elbeszéléstechnika. Mindezekre a filmeknek nagyobb szükségük lenne. Szívesen láttam volna Laurence Olivier-t Randall szerepében a karrierje csúcsán. – Fel is kértem volna a szerepre, ha még élne, és harmincéves volna. Utána azonban te vagy a szóba jöhető legjobb választás. – Dicséret illet, hogy úgy mondjam – mondta Kenzie, hogy viszonozza a nő bókjait. – A párbeszédek kiválóak. Kifejező és valódi brit angol… Nagyon jók. – A legtöbb párbeszéd a regényből való. Nem vagyok író. Csak igyekeztem a lehető legjobb anyagot kivonni a regényből. – Annak is megvan a maga a művészete, hogyan kell egy regényt filmforgatókönyvvé átalakítani. Büszke lehetsz magadra. – Azért nem könnyű, amikor arra gondolok, hogy egy ekkora szabású projekttel kell boldogulnom, miközben nincs rendezői tapasztalatom. Említettem már, hogy szabad kezet kaptam rendezőként? A férfinak elkerekedett a szeme. – Nem csoda, hogy egy húzónévre volt szükséged, hogy finanszírozzák. Miért nem próbáltad meg kisebbre szabni a költségvetést? Mondjuk lehetett volna tévéfilm is… Sokkal könynyebb dolgod lenne. – Mozifilmet akarok csinálni, olyan jót, amilyet csak tudok, és azt akarom, hogy a lehető legtöbben nézzék meg. Nagyszerű és nagy kreativitást igénylő munka a tévéfilmkészítés is, de a költségvetés általában sokkal kisebb, és jóval kevesebb ember nézi meg a filmet. A mozifilmkészítés talán sokkal nehezebb, de ha beválik, akkor sokkal inkább meg tudom valósítani a filmet a saját elképzeléseim alapján. Kenzie sejtelmesen a fal felé beszélt, melyet furcsa dísztárgyak tömkelege borított: festmények, bekeretezett nyomtatványok és régi teniszütők. – Miért is választottam pont egy olyan szakmát, amelyben nap mint nap megszállott kreatív elmék vesznek körül? – Mert te is egy vagy közülük, még ha igyekszel is úgy tenni, mintha a színészet csak az üzlet egy válfaja volna. Ám a film ennél sokkalta több. Álmokat, reményeket és félelmeket vált valóra. Akárcsak a színészek, akik eljátsszák a szerepeket. Ezért ismernek fel mindenütt a világon! – A siker árnyoldala. – Bár vannak színészek, akik élvezik, ha a nők sorban állnak, hogy eltölthessenek velük egy éjszakát, Kenzie sosem volt az a fajta. Ő még a gondolatot is utálta, hogy Isten tudja, hány nő – és férfi – szexuális fantáziájának a tárgya. Végül elbúcsúzott Rainey-től, és elindult. Eszébe jutott, hogy azzal a szándékkal jött, hogy bejelentse, kiszáll a vállalkozásból. És úgy jött el, hogy csak még mélyebben belebonyolódott. Mi a fene lehet Rainey-ben, hogy mindent el tud érni, amit csak akar?

Rainey remegve rogyott le egy székre, miután Kenzie elment. Egy pillanatra megrémült, hogy mégsem készítheti el a filmjét. Nem értette, miért reagált a férfi így a forgatókönyvre, de a felháborodása valóságosnak tűnt. Furcsa volt. Ő volt az egyik legtemperamentumosabb színész, akivel a nő valaha is találkozott, és mindig a kamerának tartogatta az érzelmeit. De John Randall szerepe valamiért mégsem tetszett neki. Bár Rainey-nek végül sikerült meggyőznie Kenzie-t, hogy ne szálljon ki a filmből, tisztában volt vele, hogy a forgatás során minden pillanatban mellette kell majd állnia. Egy első filmes rendezőnek éppen erre volt szüksége – a film minden egyes képkockájában valahogyan jelen lenni. Egy nap legalább egyszer végig kell majd csinálnia. Kenzie-nek talán bátorításra lesz szüksége, vagy fenyegetésre, hogy folytassa, de neki minden esetben a legjobb teljesítményt kell

MARY JO PUTNEY

26

KANYARGÓ ÖSVÉNY

majd kihoznia a férfiból, még ha erre mindketten rámennek is.

Kenzie, hogy kiengedje magából a feszültséget, dél felé vette az irányt az autópályán, és elindult a hegyek irányába. A pokolba Rainey-vel! Az alkotói megszállottsága és a görcsös ragaszkodása ahhoz, amit egyszer a fejébe vett, még mindig bosszantotta a férfit. Ez a mostani beszélgetésük viszont semmi nem volt ahhoz képest, amit Kenzie akkor élt át, amikor találkozott vele a Pimpernel forgatásának meghallgatásán. Rainey-vel forgatni olyan volt, mintha az ember egy olyan bajnok ellen teniszezne, aki minden labdát az előbbinél mindig valamivel erősebben ad vissza. A lehető legjobbat hozták ki egymásból, mind szakmai, mind személyes téren. Rainey-vel a férfi azzá válhatott, akivé korábban soha. Egy férfivá, aki majdnem szabad volt. Visszagondolt az estére, amelyet azután töltöttek együtt, hogy a nő megkapta a szerepet. Hihetetlenül izgalmas volt felfedezni, mennyire hasonlóan gondolkodnak, mintha már egy tucat korábbi életből ismerték volna egymást! A férfit akkor megriasztotta, hogy Rainey-nek mennyire sikerült közel kerülnie hozzá észrevétlenül. Azon az estén kis híja volt, hogy vakmerően ne vigyázzon magára. Szándékosan nem találkozott a nővel, míg a forgatás meg nem kezdődött. A következő alkalommal a ruhatárban találkoztak, mindketten a Pimpernel kosztümjében. A férfi egyszerűen besétált Sir Percy jelmezében, miközben a jelmeztervező és az asszisztensei tizennyolcadik századi abroncsos ruhát igyekeztek Rainey-re adni. A hatás provokatív volt, holott a korhű ruhák sokkal többet eltakartak Rainey-ből, mint a mindennapi modern viselet. – A fehérneműid teljesen korhűnek tűnnek – állapította meg a férfi. Rainey elmosolyodott. – Lefogadom, hogy sokat tanultál erről, amikor a BBC-nél dolgoztál. Természetesen korhűek a ruhák, hiszen meg kell jelenniük a filmvásznon. A tudat, hogy le kell majd vetkőztetnie a nőt, felgyorsította a szívverését, még akkor is, ha az egész stáb ott lesz körülöttük. – A Veszedelmes viszonyok tévés változatának forgatása felért egy egyetemi kurzussal a tizennyolcadik századi öltözködésről. A forgatás során megtanultam, hogyan találjam meg a nőt a többrétegnyi ruha alatt. És felemelőnek találtam… – Tényleg? Én azt hittem, a férfiak azt találják felemelőnek, ha a nőkön nincsen semmi. – Éppenséggel azt is… Egy fiatal öltöztetőnő épp egy fűzőt adott Rainey-re, majd elkezdte meghúzni rajta. – Remekül mutatsz majd a báli ruhádban a filmen… – Ha addigra meg nem fulladok benne – mondta Rainey, amint megszorult rajta a fűző. – Van egy trükkje, hogy ne legyen olyan kellemetlen, amikor feladják rád a fűzőt – mondta Kenzie. – Lélegezz jó mélyeket, míg a hölgy meghúzza rajtad a pántokat, és akkor egy vagy két centi szabad hely is marad a ruhában. A nő gyorsan jó mélyen beszívta a levegőt. A mellkasa megemelkedett. A helyiség másik végében álló jelmeztervező rosszallóan megjegyezte: – Egy-két centi a kamerában sokkal többnek fog tűnni. – Inkább egy kissé telt, de élő színésznő, mint egy karcsú, de halott – mondta Rainey. A jelmeztervező elmosolyodott az ötlet abszurditásán, hogy Raine Marlowe-t valaha valaki is teltnek titulálná. – Láthatja, a nők miért nem voltak valami szabadok abban a korban. A legtöbb energiájukat az emésztette fel, hogy levegőt vegyenek. – A férfiak helyzete sem volt sokkal jobb – mondta Raine, végignézve Kenzie hosszú szaténkosztümén, palástján, szűk térdnadrágján és ragyogó csizmáin. – Meglepő, milyen sok időbe tellett az emberiségnek felfedezni a farmert és az inget… Kenzie a korhoz illő, lehető legautentikusabb udvari meghajlással állt a hölgy elé. – Ó, Marguerite, az eleganciát fel kellett hát áldozni a kényelem oltárán…

MARY JO PUTNEY

27

KANYARGÓ ÖSVÉNY

Rainey azonnal a szerepnek megfelelően kezdett beszélni. Mintha úgy érezte volna, hogy fülledt a levegő, felvett egy elefántcsont legyezőt az asztalról, és könnyedén legyezni kezdte vele magát. – Ó, uram, ön túlragyog engem, mint ahogyan a fenséges pávakakas is sokkal díszesebb az ő jércéjénél… – Ám díszes öltözékének egyetlen célja csupán, hogy felkeltse e földkerekség legvonzóbb asszonyának figyelmét. – Kenzie hirtelen odahajolt hozzá, és megcsókolta a nő nyakát, melyet most nem takart el a felfogott haja. A bőre meleg és selymes tapintású volt. Rainey megremegett, és a lélegzete is elállt, az arcán látszott, mennyire sebezhető abban a pillanatban. Amikor a férfi hátralépett, a tekintetük összetalálkozott. Szótlan üzenetet váltottak, üzenetet és ígéreteket. A film plakátján hasonló csók volt látható. Olyan gyöngéd, erotikus kisugárzása volt a képnek, hogy iskolás lányok ezrei hálószobájának falára került fel… A kritikusok is arról cikkeztek, milyen hihetetlen összhang van a vásznon a két színész között, hogy szikrázik körülöttük a levegő. De ez csak később történt meg. Akkoriban Kenzie még csak annyit tudott Raine Marloweról, hogy olyan, mint egy üvegpillangó: finom, ugyanakkor kemény, és végzetesen vonzó.

Kenzie lekanyarodott az autópályára, majd egyenesen hajtott tovább. Gyorsított a Ferrarival, padlóig nyomta a gázt, arra vágyva, bárcsak úgy vezethetne, mint annak idején a Mojavesivatagban. Valahogy olyan volt a sivatag, mint a tisztítótűz, de most a Santa Monica-i hegyek is megtették helyette. A visszapillantó tükörben hirtelen kék villogók fényét vette észre. A francba! Magában átkozódva lehúzódott. Mögötte megállt a motorkerékpár, a motoros rendőr pedig azonnal leugrott róla. Miután ellenőrizte Kenzie autójának rendszámát a komputerében, a rendőr odalépett az autóhoz. Kétségtelenül élvezte a helyzetet, hogy egy olasz sportkocsi tulajdonosát bírságolhatja meg. Kenzie letekerte az ablakot, elhatározva, hogy minden ellenvetés nélkül elfogadja az egyébként jól megérdemelt bírságot. – Tudja, mennyivel ment, uram?! – kérdezte a járőr jóval kevésbé udvariasan, mint amit a szóhasználat megkívánt volna. A névtábláján a Sandoval név volt olvasható. – Sajnos pontosan nem, de gondolom, jóval a megengedett sebességhatár felett… Sandoval őrmester, aki bukósisakját levéve elég fiatalnak látszott, meghökkent, hogy valaki ilyen hamar elismeri a saját kihágását. – A nyilvántartás alapján az ön autója nem az a fajta kocsi, amelyet túl gyakran vezetnének olyan gyorsan, mintha menekülni próbálnának vele. – Általában csak félreeső helyeken vezetek így – mondta Kenzie, átadva a rendőrnek a jogosítványát. Sandoval megnézte az iratokat, majd hirtelen felkapta a fejét. – Te jó ég, de hiszen ön Kenzie Scott! Mivel ez a felismerés nem volt számára nagy újság, Kenzie csak bólintott egyet. – Imádom a filmjeit, uram! – mondta a fiatalember, és a mogorvaságát rögtön lelkesedés váltotta fel. – Öröm ezt hallanom, Sandoval őrmester… – Különösen azt, amelyikben egy zsarut játszott, akinek megölték a társát… – A rendőr arca hirtelen elkomorult. – Ahogyan belerúgott a falba a társa elvesztése után… Elképesztően hitelesen játszotta a szerepet! – Az ön társát is megölték? – Igen – mondta a járőr eltűnődve. – Ön olyan… valósághűen játszotta el. – A filmbéli halálokat soha nem lenne szabad következmények nélkül bemutatni. Fontos,

MARY JO PUTNEY

28

KANYARGÓ ÖSVÉNY

hogy az embereknek mindig eszükbe jusson a tragédia és a fájdalom, amit okoznak. – Sok film elfeledkezett erről, Kenzie azonban soha. Ő sosem vállalt el egyetlen olyan szerepet sem, amelyben úgy kellett lelövöldözni az embereket, mint ahogy a céltáblákra szokás lőni egy lőtéren, és amelyek nem képviselnek semmiféle értéket, vagy nem lenne bennük méltóság. – Aki húzott már ki összeégett holttestet egy autóból, tudja, milyen borzalmas halál az. – Sandoval hirtelen eltette a büntetőcédulás füzetét. – Adna egy autogramot, uram? A feleségemnek. Ő is nagy rajongója. – Persze – mondta Kenzie, majd elővette noteszát a kesztyűtartóból. – Hogy hívják a feleségét? – Annie Sandoval. Kenzie írt egy autogramot, kitépte a lapot a füzetből és átadta a rendőrnek. – Tessék. Adja át üdvözletemet Annie-nek. – Nagyon köszönöm, Mr. Scott – mondta a rendőr, összehajtva és zsebre téve a papírlapot. – Nagy öröm volt önnel találkozni. Amikor a rendőr indulni készült, Kenzie hirtelen megkérdezte: – Na és mi lesz a bírsággal? Sandoval elmosolyodott. – Elengedem egy figyelmeztetéssel. Viszlát és további kellemes napot, Mr. Scott. – Önnek is, őrmester úr! – Kenzie megvárta, amíg a motoros rendőr elhajt, majd folytatta útját Ferrarijával. Elcsodálkozott. Nem kérte, hogy kivételezzenek vele. Nem is volt rá szüksége…

Ötödik fejezet Val összevonta szemöldökét, ahogy felemelte a telefont. Mintha Rainey-nek nem lenne elég baja. Tárcsázott, majd néhány másodperc múlva felvették a telefont Kaliforniában. – Tessék, itt Raine Marlowe irodája. Felismerve a hangot, Val azt mondta: – Szia, Rainey, azt gondoltam, a hűséges titkárnőd veszi majd fel a telefont… Gondolom, kismillió dolgod van a forgatás előkészületei miatt. – Emmy ma orvoshoz ment, így hát magam fogadom a hívásaimat. A látványtervező, az angliai helyszínekért felelős menedzser és persze jómagam megállás nélkül az ügyben telefonálunk, hogy hol forgassuk a Randall-udvarházban játszódó jeleneteket, mivel az eredeti terv sajnos megbukott… – Anglia nyilván tele van szebbnél szebb udvarházakkal, amelyek jól mutatnak a filmen. – Ez igaz, de a forgatási helyszínnek elég közel kellene lennie az ottani főhadiszálláshoz, mivel elég sokba kerül, ha forgatás közben is költöznünk kell… Valnek eszébe jutott, hogy egyáltalán nem a filmről akart beszélni Rainey-vel, ezért a tárgyra tért: – Néhány rossz hírt hallottam itt, Baltimore-ban, Rainey… – Ne! Ugye nem történt semmi Kate-tel, Rachellel vagy Laurellel? Val meglepődött, hogy Rainey-nek rögtön a régi csapat, az ottani baráti köre jut eszébe, akiket még az iskolából ismer. – Nem, mindannyian jól vagyunk, de a nagyapádnak volt egy elég csúnya autóbalesete. A kilátások nem túl jók… Gondoltam, jobb, ha tudsz róla. Hosszú másodpercekig nem szólt egy szót sem, végül Rainey annyit mondott: – Igen, magam is azt gondolom, jobb, ha tudok róla. Nagymama kért meg rá, hogy hívj fel? – Nem. Vele véletlenül futottam össze egy szupermarketben, de ő még mindig ugyanolyan

MARY JO PUTNEY

29

KANYARGÓ ÖSVÉNY

makacs és gyanakvó, mint volt. Egy barátom szólt, aki a GBMC Kórházban dolgozik, ő mesélte, hogy látta, amint a nagyapádat bevitték. Gondoltam, felhívlak. A nagyanyád hozzáállása azonban, úgy tűnik, nem sokat változott. – Ötven-egynéhány évi házasság után még olyasvalaki is, aki olyan sztoikus, mint nagymama, megrendül, ha az a veszély fenyegeti, hogy elveszíti a férjét… – Rainey újra elhallgatott néhány pillanatra. – Szerinted Baltimore-ba kellene mennem? – Neked kell eldöntened. Csak azt akartam, hogy tudj a dologról, mielőtt… mielőtt túl késő lenne. Rainey felsóhajtott. – Nekem és a nagyszüleimnek már kezdettől fogva késő. Azt gondolják, én vagyok a család fekete báránya. Két napon belül Új-Mexikóban kell lennem a forgatás miatt, nem vagyok felkészülve az ilyen dolgokra. És vajon milyen ürüggyel látogassam meg őket? Ki kellene békülnöm a nagyapámmal, mielőtt meghal? – Nem hiszem… Ez inkább csak a hollywoodi filmekben van így, nem a valóságban. Sokkal inkább azért kellene idejönnöd, mert ha meghal, mielőtt utoljára láthatnád, azt később biztosan megbánod. A nagyszüleid tényleg elég szűk látókörűek, de sosem voltak rossz emberek. A maguk módján mindig megtették, amit tudtak… – A fenébe is, Val – mondta Rainey bizonytalanul –, lefogadom, hogy a bíróságon is ezzel a módszerrel győzöd meg az embereket. Rendben, odamegyek, meg tudom ejteni ezt a kis kiruccanást, ha nem veszi el túl sok időmet. De engedd meg, hogy nálad aludjak, kérlek… Szükségem van egy barátra, mielőtt meglátogatom a nagy-szüleimet. – Tudod, hogy mindig szívesen látlak, Rainey. Kimegyek érted a repülőtérre. – Arra semmi szükség, majd hívok egy taxit – mondta Rainey könnyedebb hangon. – Legalább meglátogathatom Kate-et és talán Rachelt is, hogy legyen, ami megvigasztal… – Akkor nemsokára találkozunk. – Val letette a telefont. Rainey nagyon örült volna, ha meglátogathatja a barátnőjét Baltimore-ban, de nem ilyen okokból kifolyólag.

Rainey dolgozni akart a laptopján, amíg a taxi elvitte a külvárosi kórházig, ahol a nagyapját kezelték, azonban amint földet ért a gép, elment a kedve a munkától. Visszaemlékezett az első alkalomra, amikor Baltimore-ba jött. Akkor mindössze hatéves volt. Clementine szárnyalása és tragikus halála után a nő törvénytelen lányáról, akinek az apja ismeretlen volt, és akit az anyja Rainbow-nak nevezett, a Marlowe családnak kellett gondoskodnia. Rainey-t egyszerűen feltették egy repülőgépre Los Angelesben mint kísérő nélkül utazó gyereket, és csupán egy kedves légiutas-kísérő törődött vele a hosszú repülőút alatt. Mind fizikai értelemben, mind jelképesen a nyárból a télbe utazott. Hideg februári szél csapott az arcába, amint a légiutas-kísérő kivezette a terminálhoz, de még hidegebb fogadtatásban részesült, amikor Marlowe-ék életükben először találkoztak vele, a saját unokájukkal. Egy fehér plüssmackót szorongatott, és csak állt a nagyszülei előtt, miközben a legkevésbé sem volt az a benyomása, hogy bármi köze is lenne ezekhez az emberekhez. Mindketten komolyak és merevek voltak, az arcukról folyamatosan csak a rosszallást lehetett leolvasni. – Vörös a haja, mint az anyjának – mondta William kedvesen. – Egyáltalán nem olyan vörös… Az anyja haja sokkal szebb volt – válaszolt a felesége. – Nem nagyon hasonlít Clementine-ra, vézna kis teremtés… Kíváncsi vagyok, ki lehet az apja. Rainey arcát könnyek öntötték el, és csak még erősebben szorította a játékmacit. Egyetlen apró jele annak, hogy a nagyszülei szeretetteljesen közelednek feléje, örökre megnyerte volna a szívét. De nem kapott tőlük többet, mint közönyt. – Gyere, gyermekem, hazaviszünk. – Virginia a férjére nézett. – Nem tudom azon a szokatlan néven szólítani, amit az anyja adott neki. És nem is hívta soha a keresztnevén. Egész idő alatt, míg a nagyszüleivel lakott, Rainey csak te vagy ő volt számukra. Az első Baltimore-ban töltött hetekben minden éjszaka sírt, mielőtt elaludt.

MARY JO PUTNEY

30

KANYARGÓ ÖSVÉNY

Ahogy felnőtt, elkezdte tisztelni a nagyszülei őszinteségét. Ők is körülbelül annyira akarták őt, mint Rainey őket, de ennek ellenére lelkiismeretesen nevelték. Tisztességgel etették és ruházták, és soha nem emeltek rá kezet még a középiskolás lázadó kamaszévek alatt sem. És szerencsére beíratták a helyi állami gimnáziumba is, ahol megkapta a megfelelő erkölcsi neveltetést is, ami a nagyszülei szerint ráfért. Az iskolában találkozott azokkal a lányokkal, akik később mintegy a családjává váltak, ideje nagy részét Vallel, Kate-tel, Rachellel és Laurellel töltötte, sokkal több időt, mint amennyit a nagyszüleivel. Lassan megtanulta élvezni az életet és együtt nevetni a barátaival, és bátran bízhatott Julia Corsiban, Kate anyjában, amikor női dolgokban volt szüksége tanácsra. Akárcsak Clementine, amint elég idős lett, olyan messzire repült nagyszüleitől, amennyire csak tudott. Ők is kétségtelenül megkönnyebbültek, amikor otthagyta őket. Időnként küldött nekik levelet, ha a címe vagy a telefonszáma megváltozott, így könnyedén kapcsolatba léphettek volna vele, ha akarnak, de eszük ágában sem volt. Még az esküvőjéhez sem gratuláltak. Talán előre látták, hogy a házassága nem fog működni… Mindössze egyszer látta őket, amióta Kaliforniába költözött, egy évvel azelőtt, amikor Kate második esküvőjén járt Baltimore-ban. Akkor erőt vett magán, és meglátogatta a nagyszüleit. Hűvösen üdvözölték, sem örömöt, sem meglepetést nem mutattak. Ott is hagyta őket félórányi udvarias, de kellemetlen beszélgetés után, azon tűnődve, egyáltalán miért is ment oda. Már majdnem besötétedett, amikor elérte a Baltimore-i Közkórházat, egy hegyekkel és fákkal körbevett épületkomplexumot. Rainey jól emlékezett rá. Rendszeresen látták el a baleseti sebészeten, amikor leesett a fáról, szálka ment a kezébe, vagy hasonló kalandok folytán szenvedett kisebb sérüléseket. Púp volt csupán a nagyszülei hátán, akik szerették volna békésen kiélvezni nyugdíjas éveiket. A kórház hatalmas létesítmény volt, Rainey mégis hamar megtalálta a kórtermet, amelyben a nagyapja feküdt. Az ajtóban megállt. William Marlowe úgy feküdt a kórházi ágyon, akár egy viaszbábu, körülötte monitorok tömkelege, melyek az életfunkciói működését mutatták. Virginia az ágya mellett ült, a szeme lehunyva, az arca fáradtságot tükrözött, azonban mégis merev benyomást keltett, ahogyan ott ült. Hogy tudott felnevelni William és Virginia Marlowe egy olyan életvidám és szenvedélyes teremtést, mint amilyen Clementine volt? Amikor Rainey hétéves volt, egy nap ráakadt a padláson egy fényképre, melyen az anyja tizenéves korában a templomi kórusban énekelt. Clementine a vörös hajával és az alakjával még a kóristatalárban is sokkal inkább bűnösnek látszott, mint szentnek. Rainey megtartotta a fényképet amelyet onnantól fogva a kincsesdobozában őrzött. – Nagyi? – kérdezte a nő halkan. Virginia kinyitotta a szemét, és ingerülten visszakérdezett: – Mi az ördögöt keresel te itt? – A barátnőm, Val Covington hívott fel, hogy nagyapának autóbalesete volt. – Rainey hosszan, elmerengve nézte nagyapja párnák között nyugvó arcát. Még most is, amikor aludt, olyan benyomást keltett, mint egy szobor. – Hogy van? A nagyanyja vállat vont. – Egyelőre még életben. – Bár közönyös hangon igyekezett beszélni, az asszony nem tudta leplezni kétségbeesését. Rainey-t hirtelen együttérzés fogta el. A nagyszülei kapcsolata annyira sajátos volt, hogy a nő már-már azt gondolta, csak a hagyomány és a közös tulajdon miatt maradtak együtt, de Virginia szeméből most valódi bánatot olvasott ki. – Tud magáról egyáltalán? – Tudja, hogy itt vagyok mellette, de azt hiszem, sokkal többet nem… – Virginia rá egyáltalán nem jellemző zaklatottsággal kulcsolta össze a kezét.

MARY JO PUTNEY

31

KANYARGÓ ÖSVÉNY

– Gyere le velem a kávézóba. Most érkeztem, ennem kellene valamit. Gondolom, te sem ettél semmit a balesete óta. Virginia a férjére pillantott, és már majdnem ellenkezett, végül azonban felsóhajtott. – Igen, azt hiszem, igazad van. Erősnek kell maradnom. Az asszony, aki jó pár centivel magasabb volt, mint az unokája, felállt a székről. Együtt hagyták el a kórtermet és mentek le az előtérbe. Már biztosan elterjedt a hír, hogy Raine Marlowe itt van a kórházban, mert nővérek és ápolók egész hada állta körül, de egyikük sem lépett oda hozzá, és kért tőle autogramot ebben a helyzetben, amiért Rainey hálás volt nekik. A nő mindössze egy zöldséglevest és kekszet volt képes enni, de örömmel látta, hogy a nagyanyja egy jókora adag rántott húst és főtt krumplit rendel. Az idős asszony borzasztóan soványnak tűnt. Bár soha nem kerültek túl közel egymáshoz a nagyanyjával, a viszonyuk közel sem volt annyira távoli, mint Rainey és a nagyapja kapcsolata. Az, hogy ennyire sebezhetőnek látta Virginiát, hirtelen együttérzést váltott ki belőle. Rainey megvárta, amíg az idős asszony eltolta maga elől a tányért, miután befejezte az evést. Végül megkérdezte tőle: – Mi történt pontosan? És mit mondanak az orvosok? Virginia keserűen elhúzta a száját. – Éppen golfozni ment, amikor összeütközött egy részeg sofőrrel… Reggel kilenc órakor! – És mennyire komolyak a sérülései? – Zúzódásai és csonttörései vannak, az egyik tüdeje vizenyős, és fejsérülést is szenvedett. – A fejsérülése komoly? – Agyrázkódása van, nem olyan komoly. – Virginia felemelte a teáscsészét. – De amikor CT-vizsgálatot végeztek, találtak egy értágulatot az agyában, amelyet nem lehet megoperálni, így bármelyik percben agyvérzést kaphat! – Értem… De egy agyértágulattal sokáig elélhet az ember, nem? – William orvosa azt mondta, ebben az esetben ez aligha valószínű. Rainey lehorgasztotta a fejét. Bár valóban nem az az orvos dolga, hogy hamis reményeket ébresszen a beteg hozzátartozóiban, de azért a halálos ítéletet sem kellene kimondania a páciense felett… Az élet kiszámíthatatlan, és mindig van remény a gyógyulásra. – És nem kérted ki egy másik orvos véleményét is? Rainey-nek ekkor eszébe jutott egy New York-i sebész barátja, aki tartozott neki egy szívességgel. – Nem bánod, ha felhívom egy idegsebész ismerősömet? Virginia vállat vont. Nem lelkesedett az ötletért, de nem is tiltotta meg. – Akkor felhívom. – Hallom, éppen válsz a filmsztár férjedtől… Rainey bólintott. – Igen, így van. Szerencsére nincsenek vitáink, úgyhogy nemsokára kimondják a válást. – A hollywoodi színészeknek egyszerűen nem volna szabad megengedni, hogy megházasodjanak. Főleg azt nem, hogy egymás közt. Ivás, drog, orgiák… – Virginia rosszallóan csóválta a fejét. – De hát gondolom, ehhez szoktatok hozzá… Rainey válaszolt, visszatartva az ingerültségét: – Kenzie brit, sokkal visszafogottabb életet él, mint az amerikai színészek. Egyikünk sem drogozott soha az életben, vagy jutott meszszebbre a társaságban való italfogyasztásnál. Egyszer jártam egy partin, amely már kezdett átcsapni orgiába. Eljöttem. – Bár nem beszélhetett Kenzie nevében, valami azt súgta neki, hogy ő sem volt az a fajta, aki orgiákon vesz részt. – Egyének vagyunk, nem lehet általánosítani… – Szóval soha nem drogoztál? – nézett rá hitetlenkedve a nagyanyja. – Az anyám kábítószer-túladagolásban halt meg. Én még soha egy marihuánás cigarettát sem szívtam el. – Ha ez igaz, akkor te sokkal bölcsebb vagy, mint anyád volt. – Virginia megitta az utolsó

MARY JO PUTNEY

32

KANYARGÓ ÖSVÉNY

korty teát. – Vissza kell mennem Williamhez. – Tudok valamiben segíteni, nagyi? A nagyanyja újból vállat vont. – Nélküled is nagyon jól elvoltunk egész idáig. Most sincs szükségünk semmire. Rainey ingerülten végre rákérdezett: – Miért van az, hogy ennyire ki nem állhattok? Mindent megtettem, hogy ne legyek a terhetekre. Hogy büszkék lehessetek az iskolai eredményeimre. De nem számított, csinálhattam bármit, mindvégig tökéletesen tudtam, hogy nincs rám szükségetek! Azért, mert azt hiszitek, hogy az anya bűneiért a gyereke a felelős? A nagyanyja végre először Rainey-re emelte a tekintetét. – Nem igaz, hogy ki nem állhatunk, és természetesen nem hittük azt sem, hogy te vagy az oka Clementine viselkedésének. Annyi azért igaz, hogy nem szívesen mentünk bele, hogy nálunk lakj, mert már túl öregnek éreztük magunkat, hogy még egy gyereket felneveljünk. –Az asszony habozott, majd fájdalommal a hangjában hozzátette: – És mindig emlékeztettél bennünket életünk legnagyobb kudarcára. Rainey nyelt egyet, majd határozatlanul megkérdezte: – Mármint Clementine-ra? Virginia bólintott. – Későn született, miután már lemondtunk róla, hogy gyerekünk lehet. És… hihetetlen természete volt, túl vad volt, egyszerűen nem lehetett bírni vele. Próbáltunk a lehető legjobb szülei lenni, de nem sikerült. Amikor otthagyta a főiskolát, és beállt egy rockegyüttesbe, már tudtam, hogy tragikus véget fog érni az élete… Persze nem ott és akkor, de a vég mindenképp elkerülhetetlen volt. Rainey megköszörülte a torkát. – Az önpusztítás mélyen a személyiségéhez tartozott, azt hiszem. Kétlem, hogy bárki is megállíthatta volna. – De egy szülőnek az a kötelessége, hogy a lehető legtöbbet megtegye a gyerekéért! – Az asszony kék szemében mély fájdalom tükröződött. – De mi nem tettünk meg érte mindent, ő pedig meghalt, amikor még harminc éves sem volt. Rainey soha nem tapasztalt a nagyanyjától ilyen erős érzelmeket. Már majdnem sírva fakadt, amikor megkérdezte: – De miért nem törődtetek velem is úgy, ahogyan vele? Az anyám volt… Együtt is gyászolhattuk volna szegényt! – Meglehetősen hasonlítottál Clementina-re, azt hittük, a te életed is olyan lesz, mint az övé. Mindig is furcsa voltál egy kicsit, olyan megnyilvánulásaid voltak, amelyek tőlünk teljesen idegenek. Veled is kudarcot vallottunk. Bár maga a beszélgetés fájdalmas volt, talán most először valóban őszintén beszéltek egymással. – Nem vallottatok teljesen kudarcot. Én nem tettem tönkre magam, mint az anyám. – De akkor is távol van tőlünk az egész életszemléleted… Rainey már nem tudta kordában tartani a keserűségét. – És ez kinek a hibája? – A miénk! – Virginia arcáról csak úgy sütött a kétségbeesés a kávéház halvány fényében. – Mire Baltimore-ba jöttél, nekünk már nem volt semmink, amit adhattunk volna! – És most mi a helyzet? Nem kellett volna idejönnöm? – Dehogyisnem, te vagy William egyetlen unokája! Jogod van hozzá, hogy itt légy! – Virginia végül felállt, és betolta a széket az asztal alá. – Most már vissza kell mennem hozzá. Ha gondolod, el is mehetsz… A nővér azt mondta, órákig nem fog magához térni. Ez egy olyan célzás volt, amelyet nem lehetett félreérteni. Rainey nagyot sóhajtott, majd ő is felállt az asztaltól. – Reggel még benézek hozzád, mielőtt elmegyek a városból.

MARY JO PUTNEY

33

KANYARGÓ ÖSVÉNY

Hatodik fejezet Val házához közeledve Rainey elővette mobiltelefonját, és felhívta New York-i orvos ismerősét, dr. Darrell Jacksont. Szerencsére otthon volt, és fogadta a hívását a magánvonalán. Amikor a nő meghallotta az orvos mély hangját, azt mondta: – Szia, Darrell, Raine Marlowe vagyok. Hogy vannak Sarah és a gyerekek? – Raine! Örülök, hogy hallom a hangodat. Köszönöm, mindannyian remekül vagyunk. Bobby legalább tíz centit nőtt, amióta utoljára láttad. Na és hogy van az én kedvenc színésznőm? – Attól félek, egy nagy szívességet kell kérnem tőled. – Amit csak tudok, megteszek – mondta a férfi gyengéden. –Sosem felejtem el neked, hogy eljöttél meglátogatni az anyámat. A te látogatásodnak köszönhetően tudott mosollyal az arcán meghalni. – Az a mosoly azért volt ott az arcán, mert annyira büszke volt a gyerekeire és az unokáira. – Angie Jackson annak idején keményen dolgozott, hogy felnevelje a gyerekeit. Mindannyian egyetemre mentek és ösztöndíjasok lettek, és ezt mindnyájan annak köszönhették, hogy ő mögöttük állt. Megérdemelte volna, hogy kilencvenéves koráig éljen, és békés öregségben haljon meg a családja körében, de a sors nem volt hozzá ilyen kegyes. Angié már haldoklott, amikor Darrell megkereste Rainey irodáját, és elmondta nekik, hogy Rainey Marlowe az anyja kedvenc színésznője, és megkérdezte, nem látogatná-e meg a haldokló asszonyt. Mivel Rainey akkor éppen New Yorkban forgatott egy filmet, nem volt nehéz teljesítenie a kérést. Az első látogatását önzetlenségből tette, a vagy féltucatnyi többit azonban már azért, mert Angie Jacksont nem lehetett nem megszeretni. Ha Williamben és Virginiában csak tizedannyi szeretet lett volna, mint Angie-ben… – Mi baj van, Rainey? Rainey nagy vonalakban elmondta, milyen sérüléseket szenvedett a nagyapja, és beszámolt az agyi értágulatról is. – Nem tudom, tudnál-e segíteni, de talán ami a legtöbb orvos számára operálhatatlannak tűnik, azt egy agysebész specialista hajlandó elvállalni. Te pedig nyilván ismersz egyet. – Nem vagyok isten, de ha átküldőd nekem a CT-vizsgálat eredményeit, akkor talán többet mondhatok. – Köszönöm. Ha te nem tudsz segíteni, akkor tényleg senki. – Nem figyeltél, amikor azt mondtam, hogy nem vagyok isten. Meglátjuk, mit tehetek. Miután beszélt az orvossal, Rainey felhívta Emmyt Kaliforniában, hogy megkérje, szerezze meg a nagyapja CT-leleteit Baltimore-ból, és küldesse el az idegsebésznek New Yorkba. Hogy tudott egyáltalán meglenni mobiltelefon nélkül, amikor még nem volt neki? Hátradőlt a vezetőülésen, de ekkor megcsörrent a telefonja. Gyorsan megszabadulva elkalandozó gondolataitól felvette a készüléket: – Halló? – Szia, hogy vagy? – kérdezte Kenzie a vonal túlsó végéről. – Beszélnem kellett Emmyvel, tőle értesültem arról, hogy a nagyapádat baleset érte. Sajnálom. Sajnálom őt is, és azt is, hogy ez ennyire rosszkor jött neked. A férfi szépen artikulált hangja most is megnyugtatta a nőt, mint mindig. – Igazából nem is tudom, miért vagyok most Baltimore-ban, azon a helyen, ahonnan mindig el akartam menekülni. – Nem számít, milyen bonyolult viszony fűz a nagyszüleidhez, akkor is a rokonaid, és az ilyen kapcsolatok mindenképpen egy életre szólnak. – Igazad van… Egyébként a barátnőm, Val, tudod, találkoztál már vele, az a szexi vöröske győzött meg, hogy jöjjek ide. Elmentem a kórházba, a nagyanyám is ott volt, és beszélget-

MARY JO PUTNEY

34

KANYARGÓ ÖSVÉNY

tünk… Pontosabban életünkben először zajlott köztünk a kommunikációnak az a formája, amely közel van a valódi beszélgetéshez. Ezért megérte, hogy keresztülrepültem a fél országon. – Valóban. Mi volt az a sóvárgás a férfi hangjában? Kenzie rengeteg izgalmas történetet mesélt neki az apjáról, az ezredesről, vagy ki tudja, talán alezredes volt, és az anyjáról, akit annak idején az év színésznőjévé választottak, vagy valami nagy kenyai kalandornő volt… Feltéve, hogy Kenzie-nek egyáltalán voltak valódi rokonai. Afféle múlt nélküli ember volt. Valahogy ez volt kettejükben a közös, hiszen Rainey-nek is csak afféle félmúltja volt. – Néha azon gondolkozom, hogy ki lehet az apám, és milyen rokonaim lehetnek apai ágon – mondta Rainey tagoltan. – Nyilván vannak unokatestvéreim, sőt talán féltestvéreim is. Megkedvelném-e valamelyiküket is, ha találkoznék velük? Ha mondjuk csontvelő-átültetésre lenne szükségem, vállalná-e valamelyikük a donor szerepét? Nem tudom… Sosem fogom megtudni. – Gondoltál már arra, hogy felfogadj egy magánnyomozót, hogy megkerestesd vele az apádat? A nő a kocsi ablakán kibámult a sötét utcákra, amelyek még most, több mint tizenkét év után is hihetetlenül ismerősnek tűntek számára. – Kétlem, hogy egyáltalán anyám tudta, ki is az apám. Finoman szólva szabados életet élt, a hetvenes évek rockvilágában… Nyilvánvalóan sok férfival volt kapcsolata, és az egyiküktől épp megfogantam, mert nem vigyáztak. – Örült egyáltalán az anyja, hogy gyereke lesz? Rainey erre a kérdésre sem tudta a választ. – Jó, hát több szeretője is volt abban az időben, amikor megfogantál, na de akkor is véges számú, könyörgök… Hány lehetett? Öt? Tíz? Húsz? Biztos nem annyi, ahányat ne lehetne lenyomozni. Ha találsz egy lehetséges jelöltet, akkor egy DNS-vizsgálat könnyedén kiderítheti, ki az apád. – Még sosem gondoltam rá, hogy megkeressem. – Ismerve az anyja felfogását a szabad szerelemről, időpocsékolásnak tűnt Rainey számára, hogy megpróbálja megkeresni az apját. Kenzie-nek azonban igaza van, a lehetséges jelöltek száma nem lehet olyan óriási. De ha megtalálná is az apját, akkor sem várhatja, hogy egy férfi, aki azt sem tudja, hogy egyáltalán a világon van, majd forró atyai öleléssel üdvözli. De mégis… – Valószínűleg megbánnám, ha megpróbálnám. – De legalább végre kielégíthetnéd a kíváncsiságodat. A nő eldöntötte, hogy elgondolkodik majd az ötleten, végül azonban a filmre terelte a szót. – Készen állsz, hogy megkezdjük a forgatást? – Készen, mint mindig – mondta Kenzie, nem túl nagy lelkesedéssel a hangjában. – Hogy érzed, segítenek valamelyest a változtatások, amelyeket a forgatókönyvben eszközöltem? – Valamelyest… Bárcsak törődne Kenzie a filmmel! Ahhoz túlságosan profi volt, hogy rossz alakítást nyújtson, előfordulhat, hogy nem fog szívből játszani, de az is lehetséges, hogy rossz lesz. Mindegy, végtére is a rendezőnek az a dolga, hogy ösztönözzön, fenyegessen, bosszantson, megtegyen bármit, amivel elérheti, hogy a színészei a lehető legtöbbet hozzák ki magukból. Mire A százados forgatása véget ér, addigra Rainey maga is megtudja, mire képes mint filmrendező. – Akkor jövő héten találkozunk Új-Mexikóban. – Én valószínűleg odautazom egy-két nappal a forgatás előtt, hogy megnézzem a forgatási helyszínt. Befejeztem a legutóbbi remek filmemet, amelynek még címe sincs… Kenzie gyűlölte, ha épp nem volt munkája. – Ha úgy döntesz, te is előbb jössz, akkor szólj nekem vagy Emmynek, hogy addigra elkészülhessen a jelmezed is. Kenzie megköszönte, majd letette a telefont. Hogy lehet az, hogy egy férfi, aki ennyire ér-

MARY JO PUTNEY

35

KANYARGÓ ÖSVÉNY

zékeny, kibírhatatlan mint férj? Értelmetlen kérdés. Már az elején tudnia kellett volna, hogy a házasságuk nem fog sokáig tartani. Az ő részéről volt óriási tévedés, hogy igent mondott, amikor Kenzie megkérte a kezét. Járhattak volna egy ideig, aztán mehettek volna tovább, ki-ki a maga útján. De a férfinak talán igaza volt abban, hogy Rainey-nek nyomoznia kellene az apja után. A házassága felbomlóban, új vizek felé evez, és a jövő talán a karrierjében is gyökeres változást hoz majd. Még a nagyanyjával is sikerült életében először életében őszintén beszélgetnie. Talán eljött végre az ideje, hogy megpróbálja felkutatni az apját. Talán nehéz lesz a találkozás annyi év után, de ahogy az idő múlik, csak egyre nehezebb lesz. Ha sikerrel jár, ahogy Kenzie mondta, legalább kielégítheti a kíváncsiságát. Rainey leparkolt Val impozáns, régi téglaháza előtt, nem messze a Johns Hopkins Egyetemtől. Kellemes környék volt, öreg fákkal és gondosan ápolt kertekkel. Másodpercekig nyomta a csengőt, míg végül Val egy hosszú öleléssel üdvözölte barátnőjét. – Örülök, hogy látlak – mondta Val kedvesen. – Hogy érzed magad? – Fáradt vagyok. – Rainey átkarolta barátnője vállát, és együtt léptek be a házba. – A sötétkék kosztümödből és a frizurádból ítélve, csak nemrég érhettél haza. – Körülbelül fél perccel azelőtt jöttem be a hátsó ajtón, hogy csengettél. – Val levette a blézerét, és az egyik szék háttámlájára akasztotta, majd kivette hajából a hajcsatot, amely ettől szénaboglya benyomását keltette. – Mit kérsz, bort vagy jégkrémet? – Jégkrémet, annyi extra kalóriával, amennyivel csak lehet… – Akkor elkészítem neked a Bűnösök kedvencét. – Val megcsóválta a fejét. – Hogy lehet, hogy valaki, aki olyan jégkrémfüggő, mint te, ilyen karcsú maradjon? – Emlékezz, hogy gyerekkoromban szinte már kórosan sovány voltam. Csont és bőr… És manapság csont és bőrnek lenni a trendi, szerencsére. – Sovány voltál, de azért nem csont és bőr. – Val egy pillanatra eltűnt a konyhában. Ahogy Rainey leült, Val fekete macskája az ölében termett, és dorombolni kezdett. Ahogy simogatta az állat puha, szőrös fejét, valamelyest megnyugodott. Kétségtelenül a macskák a világon a legjobb pszichoterapeuták… A kávés jégkrém, forró karamella, mogyoró és csokoládékrém segítettek Rainey-nek, hogy fesztelenebbül legyen képes beszélni a kórházban tett látogatásáról. – Csak abban reménykedhetem, hogy Darrell Jackson talán képes segíteni a nagyapámon. Igazság szerint nekem nem hiányozna különösebben, ha meghalna, de a nagyi nagyon szereti… – Reménykedjünk a sikerben vagy a csodában vagy miben is… – Val evett egy kanál jégkrémet a kelyhéből. – Mrs. Marlowe nem repesett az örömtől, hogy kívülről tudod Amerika összes ismert agysebészének a nevét? – Nem mentünk bele mélyebben a témába. – Rainey kételkedett abban, hogy Virginiát bármi is boldoggá tudná tenni, még az sem, ha maga az unokája volna híres idegsebész. – És te hogy vagy mostanában? Val hátradőlt párnákkal zsúfolt székében, és feltette a székre a lábát, így, a széken ülve sokkal inkább úgy festett, mint egy pompon-lány, nem pedig, mint egy borotvaéles elmével megáldott ügyvéd. –Ugyanúgy, ahogy mindig. A munka már kezd kissé kimeríteni, és hónapok óta nem láttam egy tisztességes pasit, akit elcsábíthatnék. – Ez komolyan hangzik. Val behunyta a szemét. A könnyed stílusával igyekezett leplezni, hogy valójában mennyire boldogtalan. – Igen, komolyan beszélek, Rainey. Már kezdem úgy érezni, hogy képtelen vagyok egy egészséges, normális kapcsolatra. – Ez nem igaz, Val. Kedves vagy, okos és szórakoztató, rengeteg barátod van, akik nagyra értékelnek. Egyszerűen csak nem találtad még meg a hozzád illő férfit. – A probléma mindig belülről fakad – mondta a nő erős öniróniával a hangjában. – És ma-

MARY JO PUTNEY

36

KANYARGÓ ÖSVÉNY

gam sem vagyok túl jó véleménnyel a férfiakról. Találkozom egy sráccal, aki másnak tűnik, mint a többi, valakivel, aki kedves, figyelmes és kész egy komoly kapcsolatra, és biztos vagyok benne, hogy még az Isten is egymásnak teremtett minket, erre kiderül, hogy az illető vagy alkoholista, vagy még mindig szerelmes a volt feleségébe, vagy csak egy egyszerű nőcsábász, vagy valami másféle lúzer… Rainey eleget hallott az évek során Val szerelmeiről, és tudta, hogy amit mond, sajnos igaz. – Bárcsak tudnék valami építő jellegűt mondani, de az én szerelmi életem sem sokkal jobb jelen pillanatban! – Hát, az enyémnél biztos jobb – simogatta meg Val a másik, világosbarna macskáját, amely felugrott az ölébe. – Az igazság az, ha az ember már nem fut a férfiak után, annak is megvannak az előnyei. Nem kell érzelmi ügyek miatt szoronganom, és így, két macskával, nem kell egyedül aludnom sem. Könnyed társalgás alakult ki köztük. Olyan fesztelenül beszélgettek, mint annak idején, még gyerekkorukban, majd negyed századdal ezelőtt. Az utóbbi hónapokban, míg Rainey a válást intézte, a szokásosnál gyakrabban beszéltek, mert Valnek volt rá ideje, Rainey-nek pedig szüksége volt valakire, akinek elmondhatja a problémáit. Sokkal nehezebb lett volna Kate Corsiról beszélgetni, aki szinte kiugrott a bőréből a boldogságtól, amióta egy évvel ezelőtt újra férjhez ment. A fagylaltról szép lassan átváltottak a likőrre, és elmélyedtek a beszélgetésben, amikor Rainey mobiltelefonja megszólalt. A nő összevonta a szemöldökét, amint elővette zsebéből a telefont. – Gondolom, jól teszem, hogy felveszem… Igen? – Szia, Rainey! – hallotta Emmy hangját. – Jó híreim és rossz híreim is vannak. Melyikkel kezdjem? – Kezdd a jó hírekkel – mondta Rainey feszülten, miután meghallotta Emmy hangját. – A nagyapád CT-eredményei úton vannak New Yorkba, dr. Jackson már holnap reggel áttanulmányozhatja őket. – Remek. Na és mi a rossz hír? Emmy vett egy mély lélegzetet. – Végre megint terhes vagyok. Még csak a negyedik hónapban vagyok, de az orvosom azt mondta, hogy nem mehetek veled a forgatásra, mert a munka túl kimerítő, és megint elvetélhetek, ha nem vigyázok. Rainey nem volt túl boldog a hír hallatán. Emmy volt a jobb keze, és számított rá, hogy a segítségére lesz a forgatáson. Ám a nő korábban már kétszer elvetélt, és a férjével mindennél jobban akarták ezt a gyereket. Rainey lelkesedést erőltetett magára, úgy válaszolt: – De hát ez csodálatos hír! Ha már a negyedik hónapban vagy, biztos vagyok benne, hogy a gyerek egészséges, de természetesen nem vállalhatod a legkisebb kockázatot sem. – Igazából úgy terveztük a férjemmel, hogy A százados forgatása után próbálkozunk újra, de hát tudod, ember tervez, Isten végez – mondta Emmy bizonytalanul. Rainey hirtelen elfojthatatlan irigységet érzett magában. Milyen csodás lenne, ha lenne egy szerető férje, aki gyereket akar tőle! De Emmy kétségkívül megérdemli. – A forgatás tényleg embert próbáló. Az orvosodnak igaza van, hogy nem enged el. Majd keresek egy másik aszszisztenst, de félő, hogy semmiképp sem lesz olyan jó munkatárs az illető, mint te vagy. – A Los Angeles-i irodában továbbra is tudnám intézni az ügyeidet. Az segítség volna számodra? – Csodálatos! Addig maradj munkában, amíg nem túl megterhelő. Ha már nem bírod, akkor a hívásaimat és az e-mailjeimet átirányíthatnánk az otthoni vonaladra, és dolgozhatnál otthon is. Emmy szemébe könnyek szöktek. – Az nagyszerű volna! A fenébe, amikor terhes vagyok, folyton sírok. Köszönöm, hogy ilyen megértő vagy, Rainey. Kicsit féltem elmondani neked a dolgot.

MARY JO PUTNEY

37

KANYARGÓ ÖSVÉNY

– A gyerekek mindenképpen elsőbbséget élveznek az üzlettel szemben. Öleld meg Davidet a nevemben, és mondd meg neki, hogy gratulálok. – Rainey elbúcsúzott Emmytől, majd sóhajtva összecsukta a telefonját. – Jól gondolom, hogy Emmy terhes, és az orvos megtiltotta, hogy elmenjen a forgatásra? – kérdezte Val. Rainey bólintott. – Neki csodálatos, persze, de nekem nem éppen a legjobb időzítés. Arra számítottam, hogy ott lesz mögöttem a filmforgatás alatt. De legalább az irodába még mindig be fog járni, a forgatásra viszont fel kell vennem egy másik asszisztenst. – Megbirkóztál te már sokkal nagyobb problémákkal is, mint egy asszisztens elvesztése. – Val töltött maguknak még egy-egy pohárkával. – Igyál még egy kis likőrt, hogy ne légy olyan izgatott. Vagy esetleg még egy kis jégkrémet? – A dolgok azért nem állnak olyan rosszul. – Rainey a barátnőjére nézett a poharában örvénylő likőrön keresztül, örült, hogy megoszthatja Vallel a gondjait. Egy pillanat… Val! Az ötlet abszurd volt, vagy talán éppen zseniális. – Mi lenne, ha te vennéd át Emmy helyét, Val? – Én? – kérdezte Val megilletődve. – Ez abszurd. Én jogász vagyok, nem filmes… Aszszisztensek százai állnának sorba, hogy veled dolgozhassanak. Olyanok, akiknek van is filmes tapasztalatuk. Rainey az alkoholtól és az izgatottságtól eufóriába kerülve felállt a székről, és az asztalnak támaszkodott. – Ne becsüld alá a saját tapasztalatodat! Rengeteg filmforgatásomon meglátogattál már, te segítettél A százados forgatókönyvének megírásában, és te vagy a legjobb szervező, akit valaha is ismertem! – De nekem itt van dolgom, ideköt a munkám, most vállaltam el egy ügyet. – De hát néhány hónapról lenne szó csupán. Nem te magad mondtad, hogy van még egy csomó szabadságod? – mondta Rainey elmosolyodva. – Itt az ideje, hogy végre kikapcsolódj egy kicsit! Folyton panaszkodsz, hogy mennyire nem szereted az ügyvédi munkát. Vagy már elhagyott a méltán híres kalandvágyad? – Remélem, hogy még nem, de akkor is… Mi lesz a macskáimmal? – Val meglökte a világosbarna macskát, úgy, hogy az leugrott az öléből. – Az a legkevesebb. Hagyd őket Kate-nél és Donovannál, hiszen imádják a macskákat, és biztosan nem fogják bánni, ha kettővel többről kell néhány hétig gondoskodniuk. Szerintem a forgatás végére remekül kiművelődnél filmkészítésből. Ami azt illeti, már most is szakember vagy benne, nélküled soha nem jutottam volna túl ilyen gyorsan az előkészületeken. Val a hajába túrt. – Rainey, ez egy ősrégi trükk! Te most felkínálod nekem a nagy lehetőséget, és ha nem fogadom el, akkor többé nem lesz jogom a munkámra panaszkodni… – Ez merő önzés, semmi több, nem pedig a nagy lehetőség. Egyszerűen szeretném, ha ott lennél velem – mondta Rainey komolyan. – Valószínűleg a legnehezebb dolog lesz életemben, amire valaha is vállalkoztam, ha megcsinálom ezt a filmet Kenzie-vel. Szükségem lesz valakire, aki nem főnökként kezel, akinek a kedvében kell járnia, aki előttem hízeleg, a hátam mögött meg a pokolba kíván. Szükségem van egy barátra. Egy pillanatnyi csend után Val megszólalt: – Mivel tényleg remek lehetőség, elvállalom. De ha nem leszek valami jó asszisztens, akkor az isten szerelmére, fogadj fel valakit, aki tudja is, mit csinál, én meg csak ott őgyelgek majd, és megtalálsz, ha kellek. – Biztos vagyok benne, hogy boldogulsz a feladattal. Szórakoztató lesz, Val, majd meglátod. Rengeteg munka, de azért szórakoztató – Rainey arcán csintalan mosoly jelent meg. – Megígérem, hogy találkozhatsz egy csomó szórakoztató és őrülten jóképű fickóval, akiknek semmi rejtegetnivalójuk nincs, és nem fogják összetörni a szíved, ha esetleg szerelem lesz a dologból. – A pokolba is, Rainey, ezzel kellett volna kezdened! Hogy is utasíthatnék vissza egy ilyen ajánlatot? – Val felemelte a poharát, és koccintott Rainey-vel. – A filmre, amely megváltoz-

MARY JO PUTNEY

38

KANYARGÓ ÖSVÉNY

tatja a karrieredet, és talán az enyémet is, ha minden jól megy! – Igyunk rá! – Rainey kiitta a likőröspoharat, és sokkal boldogabbnak érezte magát, mint amilyen egész nap volt. A százados című film megrendezésének nehézségei most először látszottak egy kicsit enyhülni.

MARY JO PUTNEY

39

KANYARGÓ ÖSVÉNY

MÁSODIK RÉSZ Forgatás Hetedik fejezet A filmkészítésben talán az az egyik legrosszabb dolog, hogy nagyon korán kell munkába állni. Kenzie ásított, majd még egyet kortyolt a kávéjából. John Randall és az angol lovasság a történet szerint hajnalban lovagolt. Kint a hűvös új-mexikói éjszakában már mind a lovak, mind a lovasok készen álltak, hogy megfeleljenek a rendezőasszisztens által felállított követelményeknek. Kenzie lova szerencsére békés jószág volt, különös gonddal választották ki, nehogy A Sztár véletlenül nyakát törje. Rainey, aki olyan lelkesen járkált fel-alá a helyszínen, mintha csak piknikezne, hirtelen előtte termett. Farmernadrágot viselt és egy blézert, amelyen A százados lógója díszelgett. A ruhadarab angol katonai egyenruhához hasonló, élénkvörös színe egyáltalán nem illett a hajszínéhez. Egyszerre volt izgató és irritáló kisugárzása. – Készen állsz, Kenzie? A férfi bólintott. – Szerencse, hogy az első jelenetben nem kell egyetlen szót sem szólnom, így könnyen elboldogulok az elején a szereppel. – Rainey semmiféle sminket nem viselt, csak némi rúzst és szempillaspirált. Kenzie annak idején ilyenkor szerette a legjobban, ha nem a gyönyörű színésznővel kell szembenéznie, hanem egyszerűen csak a feleségével. A válást talán a forgatás utolsó hetében vagy legalábbis valamikor akkortájt mondják majd ki. Rainey izgatottan nézett fel az égre. – Remélem, azok a felhők nem lesznek benne a képben. Amióta megérkeztünk, ez az első nap, hogy a filmnek megfelelő az ég. Ahogy Kenzie a vállához ért, Rainey megremegett. Szikrázott köztük a tudatos felismerés. – Próbálj megnyugodni, Rainey. Van egy remek stábod, és minden másod is megvan hozzá, hogy olyan filmet csinálj, amilyet kell. Ha idegeskedsz, azzal csak mindenki mást is idegeskedésre késztetsz, és növeled a tévedések kockázatát. Szerintem igyál egy kis kávét. – Ha még több koffeint iszom, az aligha fog megnyugtatni. – Ennek ellenére Rainey egy jókora kortyot ivott a kávéjából. Mindketten ugyanúgy szerették a kávét: tűzforrón, tej nélkül. – Köszönöm. Rainey egy pillanatra felnézett, a tekintetük találkozott, és hirtelen ugyanazt az intimitást érezték, mint régen, holott a házasságuk véget ért… A férfi örült, amikor éles szemű asszisztense, Josh odajött, hogy elvigye a kávéscsészét. Kenzie hirtelen témát váltott: – Miért ezt a helyet választottad az észak-afrikai jelenetek leforgatásához? – Főleg azért, mert ez fért bele a költségvetésembe. Szerencsére nem kellett túl autentikusnak lennem, hiszen Sherbourne regényében ez egy kitalált hadjárat, bár egy valódi szudáni hadjárat inspirálta, amely miatt az arabok fellázadtak, és ki akarták végre űzni az angolokat.

MARY JO PUTNEY

40

KANYARGÓ ÖSVÉNY

Egyike Viktória királynő kissé kétes háborúinak… – Gondolom az, ahol Gordon tábornok két nappal a felmentő sereg megérkezése előtt meghalt. A viktoriánus háborúk egyik legnagyobb hőse volt, bár egy tiszt, aki személyesen ismerte a tábornokot, később azt mondta, hogy Gordon annyit sem ért, mint a tevék, amelyeket elveszítettek miatta a harcban. – Nem győzök ámulni a memóriádon. Sherbourne regénye egy távoli, elhagyatott helyet ír le. Ez a kanyon pont megfelel a forgatáshoz. – Rainey a körülöttük elterülő tájra mutatott. – Persze több tucat jó lovasra is szükségem volt, hogy az összecsapás a lázadók és Randall járőrcsapata között hitelesnek tűnjön. Errefelé könnyű ilyen embereket találni. Mivel mindenkinek kendő takarja az arcát, nem kell valódi arabokkal dolgoznunk, egyszerűen csak jó lovasokkal. – Te aztán megéred a pénzed. A statiszták, akiket tegnap láttam, első osztályúak. Remekül eljátszották a kaotikus csatajelenetet. Amikor összevágjátok a képeket a végén, a nézők azt fogják érezni, valóban egy csata kellős közepén vannak. A kaszkadőröm is remek teljesítményt nyújtott, hősiesen harcolt. – A történetnek ennek a részében Randall még halált megvetően bátor. – Rainey felnézett az égre, melyen lassan megjelent a felkelő nap fénye. – Mindjárt kezdünk. Győződj meg róla, hogy nem esel-e le a lóról. Lehet, hogy nem lesz több alkalmunk, hogy felvegyük ezt a jelenetet. – Majd igyekszem, hogy lehetőleg a lovon maradjak. – Kenzie átnyújtotta a kávéspoharát Joshnak, majd felült a lovára. – Ne aggódj, Rainey. Tegnap hatszor próbáltuk el ezt a kis lovaglós jelenetet. Menni fog. – Mintha önelégültséget hallanék a hangodban. – Rainey végül beült a dzsipjébe, és elhajtott, hogy az operatőrökhöz csatlakozzon, akik a domb másik oldalán várakoztak a kamerákkal. Ahogy Kenzie várt, hogy a felvétel elkezdődjön, átváltozott John Randall-lé, egy magabiztos és arrogáns férfivá, a birodalom katonatisztjévé, a birodalomévá, melyben sosem megy le a nap. Neki és az embereinek nyugat felé kellett lovagolniuk, le a dombon, hogy sziluettjük megjelenjen a felkelő nap fényében. Bár az emberei khakiszínű, jellegtelen felderítőruhában voltak, Randall maga tiszti díszegyenruhát viselt. A mellény ragyogó vérvörös színe volt talán az egyetlen szín a színtelen tájban, amint a katonák lelovagoltak a dombról, hogy szembenézzenek a sorsukkal. A második számú rendezőasszisztens, aki ezt a jelenetet szervezte, rádión keresztül bejelentette, hogy készen állnak. Eltelt még két perc, világosabb lett, végül az első számú rendezőasszisztens hangja megszólalt a mikrofonban: – Felvétel indul! Kenzie megsarkantyúzta a lovát, hagyva, hogy arra menjen, amerre neki tetszik. Egyenes tartással, határozott arckifejezéssel lovagolt, mint egy férfi, aki nem fél semmitől. Ezek a homokdombok nem rejthettek semmit, amitől egy született angolnak félnivalója lenne. Ahogy az a filmkészítésben elterjedt volt, ez a jelenet a vásznon ugyan a csatajelenet előtt következik majd, noha azt már napokkal korábban leforgatták. Rainey úgy szervezte meg a forgatás menetrendjét, hogy a lehető legkésőbb kezdje, arra az esetre, ha Kenzie előző filmjének forgatása a vártnál tovább tartana. De az egyáltalán nem tartott tovább. A férfi két nappal ezelőtt érkezett meg Új-Mexikóba, és kihasználta a rendelkezésre álló időt: meglátogatta a forgatási helyszínt és hosszasan kocsikázott félreeső utakon. A forgatás tempója meglehetősen feszes volt. Mivel John Randall szinte minden jelenetben szerepelt, mostantól hat napon keresztül egyvégtében forgatnia kell. Miután a csatajelenetet és a szabad téren játszódó jelenetet, amelyben Randall fogságba esik, leforgatták, a stáb azonnal Angliába utazik, hogy a további jeleneteket az ottani helyszíneken forgassa le. Végül pedig bizonyos jeleneteket egy londoni stúdióban vesznek fel. Kenzie lelovagolt a dombról, egyenesen a kamerák felé, nyomában porfelhőt kavart a lo-

MARY JO PUTNEY

41

KANYARGÓ ÖSVÉNY

vak patája. Rainey odalent állt a két kamera mellett, az operatőrök a közeledő lovasokat filmezték. Egyikük a teljes képet rögzítette, míg a másik rá-ráközelített a lovasokra. Randall és járőrcsapata határozottan, büszkén lovagolt előre, és bár úgy tűnt, nem számítanak nagyobb veszélyre, azért mindenre fel voltak készülve. – Vágás! Kenzie és a lovasok alig néhány méterre álltak meg a kameráktól és szálltak le a lóról. – Remek! – mondta Rainey. – Remekül mutattatok a felkelő nap fényében! Drámai. Baljós. – A nő végül elmosolyodott. – Na, most szépen lovagoljatok vissza a domb tetejére, hogy felvegyük újra az egészet, csak a biztonság kedvéért.

–Vágás! – hallatszott a rendezőasszisztens hangja a tizenhatodik próbálkozás után. Kenzie felsóhajtott. Éppen az egyik kulcsjelenetet igyekeztek felvenni, amely Randall és különös kisugárzású fogvatartója, Musztafa, a lázadók vezére között zajlott, miután Randallt elfogták. Ez a jelenet volt az alapja a szereplők között zajló további összjátéknak. Kenzie büszke volt profizmusára és arra, hogy mindig tudja a szöveget. Általában elsőre mindig sikerült neki az épp aktuális jelenet. Ám sajnos most úgy tűnt, Sharif Asuri, a Musztafa szerepét játszó pakisztáni származású brit színész képtelen egyszerre mozogni és beszélni. Bár megjelenését tekintve Sharif tökéletesen el tudta volna játszani a lázadók vezetőjének szerepét, mégis rengeteg hibát elkövetett. A stáb egyre feszültebb lett, és már maga Sharif is az idegösszeomlás határán volt. Kenzie azonban végtelenül türelmes volt. – Vegyen néhány jó mély lélegzetet, aztán megpróbáljuk újra, Sharif. Felejtse el a kamerákat, és viselkedjen úgy, mint a próbákon. Sharif bólintott és újra elfoglalta a helyét. Kenzie megkötözve feküdt egy kőhalom tetején, hátrakötözött csuklóval, arcán és kezén vér folyt. – Rendben, felvétel indul! – mondta Rainey. Sharif kegyetlenül, állati erővel ütötte ki egyik embere kezéből dárdát, mellyel a férfi éppen Randall mellkasát készült átszúrni – Ne öld meg! Ez egy katonatiszt! – Kenzie mellkasába rúgott. –Még hasznát vehetjük! – Akár azonnal meg is ölhettek, mert én bizony nem leszek a segítségetekre! – nyögte Kenzie. Randall még ebben a helyzetben is dacosan viselkedett, még a halállal is kész lett volna bátran szembenézni, nem is sejtvén, hogy a halál sokkal inkább megváltás lenne számára, mint azok a megaláztatások, amelyeket még el kell szenvednie. – Vagy ha valóban harcosok vagytok, ahogy azt állítjátok, akkor engedjetek el, és küzdjünk meg, mint férfi a férfival! Sharif gúnyosan mosolygott csak. – Eljön annak is az… az… – kezdett hirtelen dadogni. – Vágás! Az egyik fiatal hangmérnök hangosan felmordult. Sharif elvörösödött az ingerültségtől. Rainey ránézett, majd odalépett a kameraállványhoz, és rákiáltott az operatőrre: – Kifelé a filmemből, egy-kettő! – De hát… – értetlenkedett a férfi. – Nem a te dolgod, hogy megítéld a színészek teljesítményét! – mondta dühösen Rainey. – Ha ebben a szakmában akarsz dolgozni a jövőben, akkor ezt jól jegyezd meg! Most pedig tűnj a szemem elől! A fiatalember dermedten indult el a helyszínről. Még főnöke, a főhangmérnök sem tiltakozott és vette védelmébe. Rainey-nek jogában állt kirúgni a saját kétbalkezes embereit, és megmutatni a stábnak, hogy bizony rendelkezik elég tapasztalattal, hogy ő legyen itt a főnök. Muszáj volt valakinek kézben tartania a dolgokat, hogy a forgatás haladjon. Kenzie dobbantott a lábával.

MARY JO PUTNEY

42

KANYARGÓ ÖSVÉNY

– Levenné rólam valaki ezeket az átkozott köteleket? Mindannyiunknak szükségünk van egy kis szünetre… Látva Kenzie arckifejezését, Rainey annyit mondott: – Igaza van, tíz perc szünet mindenkinek. Amíg Bill Meriwether, az első számú rendezőasszisztens bejelentette a szünetet az egész stábnak, Kenzie odaszólt Sharifnek: – Jöjjön, sétáljunk egyet. Ránk fér néhány perc nyugalom. Sharif, akinek arcán olyan kifejezés ült, mint egy áldozati bárányén, bólintott. Kenzie-vel lassan kisétáltak a kamerák kereszttüzéből. A kihalt kanyonban mindössze néhány lépést kellett megtenniük, hogy a vadon közepén érezzék magukat. Sharif a földre szegezte tekintetét, mintha egy aknamezőn sétálnának. A magassága és az arcát idősebbnek láttató szakáll ellenére Kenzie látta, hogy a férfi még nagyon fiatal, a húszas évei elején járhat, ami elég sok mindent megmagyaráz. – Ez az első mozifilmszerepe? – kérdezte Kenzie könnyed hangnemben. – Igen, uram… Tavaly végeztem a Központi Színművészeti Főiskolán… Azóta volt számos kisebb színpadi és tévéfilmszerepem, de semmi olyasmi, ami hasonlítana ehhez. – Bár Musztafa szerepének megfelelően a felvétel során akcentussal beszélt, Sharif akcentusa éppúgy brit volt, mint Kenzie-é. A Központi Színművészeti Főiskola egyike volt London legjobb színiiskoláinak, ezért Sharifnek nyilván remek színészi képességei lehettek, és első osztályú képzésben részesülhetett. Mialatt Kenzie azon tűnődött, vajon mi nyugtathatná meg a színészt, Sharif egyszer csak megszólalt: – Sajnálom, Mr. Scott, azt hittem, tökéletesen tudom a szövegemet… – Hirtelen nem tudott mit mondani, csak legyintett egyet. – Megrémiszti a gondolat, hogy egy hollywoodi filmben kell játszania. – Ez is benne van a dologban, persze. – Sharif nyelt egyet. – De ön az egyik oka, uram… Láttam önt, amikor Rómeó szerepét játszotta Stratfordban. Ahogyan sikerült életre keltenie a karaktert… Ön vitte a vállán az egész előadást. Akkor határoztam el, hogy színész leszek. Szóval ez az oka. Annak idején, amikor még a Királyi Színiakadémián tanult, Kenzie egy rövid szerep erejéig közös darabban játszott Sir Alec Gunniess-szel. Akkor ő is ugyanezt érezte. Bár ő kevéssé ért fel Alec Guinness-hez, és alig tíz évvel lehetett idősebb Sharifnél, egy példakép akkor is példakép. – Szóval én volnék az ön színész példaképe? – Igen, uram. Kenzie hirtelen szembefordult a fiatalemberrel. – Hát pedig én nem vagyok az ön példaképe! Én egy mocskos angol vagyok, aki tudja, hogy többet ér, mint ön, és megveti az egész mocskos országát! Sharif döbbenten nézett rá. – Mit… mit mond, uram? Birminghamben születtem, éppúgy angol vagyok, mint ön… Kenzie azonban folytatta: – Az én népemnek jobb fegyverei és jobb istenei vannak, ami felsőbbrendűvé tesz bennünket veletek szemben, szerencsétlen vademberek, akiket a keresztény nemzetek nemsokára eltipornak! – Te átkozott arrogáns gazember! – mondta Sharif, és kifinomult brit modora hirtelen őrült dühbe csapott át. Amint a fiatalember ökölbe szorította a kezét, Kenzie felemelte az egyik lábát, hogy hárítani tudjon, ha esetleg rá támadna. Sharif azonban vett egy mély lélegzetet, haragja elpárolgott, és beléhasított a felismerés: – Értem már, uram. Úgy érti, fel kellene függesztenem a csodálatomat, hogy egy nagy hollywoodi sztárral játszhatom együtt, és végeznem kellene a dolgomat. Azaz legyek végre Musztafa, ne pedig egy lámpalázas színész. – Pontosan. Én meg nem vagyok „uram”, csak egy arrogáns, átkozott hitetlen, nem pedig példakép. – Igen, uram… Mármint te mocskos hitetlen! – mosolyodott el Sharif. Ettől a pillanattól

MARY JO PUTNEY

43

KANYARGÓ ÖSVÉNY

kezdve Kenzie végre színészkolléga volt számára, nem pedig az elérhetetlen példakép. Kenzie megveregette a fiatalember vállát. – Na akkor menjünk vissza, és próbáljuk meg újra a jelenetet, és mutassa meg annak a fantáziátlan John Randallnek, hogy mi minden lehetséges, amit el sem tudott képzelni! A tizennyolcadik alkalommal a jelenetet minden fennakadás nélkül sikerült leforgatni.

Nyolcadik fejezet Miután délután leforgatták az utolsó aznapi jelenetet, Rainey izomláztól meggyötört vállát igyekezett ellazítani. Hosszú nap volt, de eredményes. Miután felvették John Randall és Musztafa találkozását, leforgattak egy, a történetben korábbi jelenetet is, melyben Randall élete kockáztatásával megmenti egyik bajtársát egy mérges kígyótól. Kenzie remek alakítást nyújtott, sugárzott belőle a bátorság, a magabiztosság és a színészi profizmus. Rainey remélte, hogy a végső vágáskor lesz elég hely, és nem kell kivágni ezt a jelenetet a végleges változatból, mivel éppen ez demonstrálta Randall bátorságát, azt, hogy milyen ügyesen bánik a fegyverrel, és milyen erős kötelék fűzi a bajtársaihoz. Mivel a modern kor nézőjének nem volt könnyű megértenie Randall merev világképét, fontos volt, hogy a mindennapjait is megmutassák a vásznon, rávilágítva, hogy az illető mintakatona. Rainey felsétált Kenzie-hez, és odaszólt neki: – Remek munkát végeztél. Kenzie feszültnek és fáradtnak látszott. Kigombolta vérvörös katonai mellényét, amely alól kilátszott a modern szabású fehér ing. – És ez még csak az első napom. Eltart még a dolog néhány hónapig. – Levéve a mellényt, a lakókocsija felé indult. Rainey követte. Szednie kellett a lábát, ha lépést akart vele tartani. – Köszönöm, hogy bátorítottad Sharifet. Amióta beszéltél vele, fantasztikusan játssza a szerepét. – Tehetséges kölyök, ő a legjobb erre a szerepre. – A köztetek lévő feszültség igen összetett, olyannyira, hogy hihetőnek tűnik, ami a történetben végbe megy. A nő még akart volna mondani valamit, amikor Kenzie félbeszakította, és megállt előtte az egyenruhájában. – Van valami különösebb oka annak, hogy folyamatosan követsz? Rainey elpirult. – Mint… mint a rendeződ, szerettem volna látni, mit csinálsz. – Mint a leendő volt férjed, kissé kimerítőnek találom ezt a túlzott közelséget. A nő úgy érezte magát, mint akit leforráztak. – Én… én azt hittem, egész jól kijövünk majd a forgatás alatt. Azt reméltem, dolgozhatunk együtt mint barátok. A férfi arca hirtelen eltorzult. – Barátok! Egy nő szerint a legjobb megoldás a helyzet rendezésére, egy férfinak azonban a legvadabb rémálma. Jelen pillanatban nem a barátom vagy, hanem a feleségem. Még mindig. Míg te barátilag közeledsz hozzám, én arra emlékszem viszsza, milyen jó volt melletted aludni. Nem tudom megállni. Férfi vagyok, biológiailag erre programozva. Az esetek többségében titkoljuk, amit érzünk, de mivel jelenleg filmet forgatok, nem marad energiám, hogy civilizált módon viselkedjek, és önmérsékletet gyakoroljak ilyen helyzetekben. Veled szemben pláne nem. – Te tényleg azt hiszed, hogy csak a férfiakban ébred fel a vágy ilyen esetekben? – kérdezte a nő. – Istenem, micsoda retrográd szemlélet… Kenzie összevonta a szemöldökét: – Ez azt jelenti, hogy téged is érdekelne a dolog?

MARY JO PUTNEY

44

KANYARGÓ ÖSVÉNY

– Ez azt jelenti, hogy bennem is élnek az emlékek – sóhajtotta Rainey. – Mindketten tudtuk, hogy ez az egész nem lesz valami könnyű, de hidd el, nem akartam megnehezíteni a helyzetet azzal, hogy mindenhová követlek. Csak aggódom. Miattad, a film miatt, minden miatt… Kenzie elmosolyodott. – Az aggodalom mindig hasznos, de azért ne vidd túlzásba, hiszen még el sem jutottunk Angliába. – Igazad van, tudom jól, de akkor is nehéz erőt vennem magamon és megnyugodnom. – Rainey látta Kenzie szemében a csillogást, és azon tűnődött, hogy a szeretkezés híresen remek stresszoldó – a múltban, amikor feszültek voltak, gyakran folyamodtak hozzá együtt. Hirtelen egy emlékkép villant át Rainey elméjén, amint szeretkezés után fekszenek egymás mellett az ágyban, az asztalon pedig egy fenyőfa illatú gyertya ég. Már nem emlékezett, pontosan hol voltak, talán valahol egy szállodában a brit tengerparton, mert a hullámok csapkodása a sziklákon behallatszott kintről. Emlékezett, hogy érezte magát: teljesen nyugodt volt, állandóan tevékeny elméjét sikerült kiürítenie. Az volt hát a béke, gondolt rá vissza jóleső nosztalgiával. Kenzie hozzá hasonlóan teljesen nyugodt volt, átkarolta Rainey-t, arca a nő hajában nyugodott, összeölelkezve feküdtek a csendben. Nem volt szükség beszélgetésre. Akkor és ott olyan természetesnek tűnt számukra, hogy összetartoznak, hogy elképzelni sem tudták, hogy a világon bármi elválaszthatná őket. A nő nyelt egyet, ahogy azon kapta magát, hogy Kenzie inge alól kilátszó meztelen mellkasát bámulja. Visszaterelve gondolatait a szakmai dolgokra, megkérdezte: – Jobbnak találod már a történetet, mint az elején? – Nem igazán – mondta határozottan a férfi. – Majd holnap reggel meglátom. – A nő egyszerűen megfordult, és visszament a forgatási helyszínre, ahol a berendezéseket éjszakára szétszerelték és biztonságba helyezték. Visszament a lakókocsikhoz, ahol a stáb és a szereplők voltak elszállásolva. Az estét tehát munkával tölthette. Ha elég keményen dolgozik, akkor talán nem marad energiája, hogy Kenzie-vel álmodjon. Miután Kenzie lemosta magáról a sminket, majd átöltözött, beült az általa bérelt autóba, és elhajtott a forgatás helyszínéről. Hogy az ördögbe fogja túlélni ezt a két hónapos forgatást? Még csak egyetlen nap telt el, de az idegei máris kikészültek, és egyre nehezebb volt Raineyvel tartania a távolságot. Természetesen folytatni fogja a forgatást, hiszen a szavát adta, de elborzasztotta a gondolat, milyen állapotban lesz a végére. A vezetés a nyílt terepen megnyugtatta. Amióta néhány napja megérkezett Új-Mexikóba, minden egyes szabad percét kihasználta, hogy felfedezze a formátlan hegycsúcsokat, az eldugott tavakat, a magányos réteket és a jelenleg üres sípályákat, melyeken síszezonban egyébként nyüzsögtek az emberek. Megállt egy benzinkútnál, ahol volt egy kávéautomata, felkeresett pár indián romot és modern puebló települést is, még egy panziót is talált, melyet a sziklafalba vájtak, akárcsak a régi barlanglakók otthonait. A hely annyira vonzotta, hogy lefoglalt magának benne egy szobát szombat estére, mivel még soha életében nem aludt barlangban. A lehető legtöbbet akarta látni a tájból, Új-Mexikó annyira megfogta, még az az átkozott kanyon is, ahol forgattak. Korábban már járt Arizona állam hasonló területein, azonban azok valahogy mégis mások voltak. Új-Mexikóból valami tiszta, ősi energia áradt, valami, amit korábban soha nem tapasztalt sehol. Ha arra kérték volna, fogalmazza meg az érzéseit, csak annyit tudott volna mondani, hogy a hely megragadta a lelkét. Sajnálta, hogy nem itt forgatják az egész filmet. Körülbelül két óra volt még sötétedésig. Annyi talán elég lesz, hogy kisszellőztesse a fejét, legalábbis aznapra. Lefordult jobbra egy mellékútra, ami valójában egy földút volt. Vajon melyik volt rosszabb: eljátszani John Randall szerepét, vagy Rainey közelében lenni? Pillanatnyilag úgy érezte, hogy Rainey közelsége rosszabb. Kezdő rendező létére remekül csinálja, határozottan ragaszkodik a saját elképzeléseihez, és pontosan tudja, mit akar. A szí-

MARY JO PUTNEY

45

KANYARGÓ ÖSVÉNY

nészek véleményét is kikéri, megbeszéli velük az adott jelenet részleteit, és ha valaki szerinte jobb ötlettel áll elő, akkor helyt ad neki. A határozottsága, az elkötelezettsége és a szenvedély, amellyel dolgozik, most is megigézte Kenzie-t, mint már annyiszor. Nem csoda hát, hogy az ő elméjét is elborították az emlékek.

A Vörös Pimpernel nagyszabású produkció volt ismert színészekkel, a forgatás pedig öt kőkemény, munkával teli hónapig tartott Franciaországban és Angliában. A forgatás alatt Rainey tartotta magát a megállapodásukhoz: nem lettek szeretők, bár ez egyre nehezebbé vált számukra. A szenvedély, amelyet filmre vittek, valódi volt, nem csupán mesterkélt, és a férfi többször majdnem kísértésbe esve randevúra hívta volna már a nőt az aznapi jelenetsor leforgatása után. De végül mégsem tette. Nem csupán furcsa szexuális öröm volt ebben az önmegtartóztatásban, mivel tudták, hogy a beteljesülés csak idő kérdése, hanem sok mindent meg is tudtak egymásról a forgatás ideje alatt. A filmforgatás feszültsége mindig arra ösztönözni a színészt, hogy lerombolja az illem állította korlátokat, és végre megmutassa a valódi arcát. Kenzie felfedezte, hogy Rainey-nek remek érzéke van a tisztességes játékhoz, és még akkor is igyekszik egyenes maradni, amikor stressz hatása alatt áll. Bár sokszor elragadtatta magát, emellett ellenállhatatlan humorérzéke is volt. Kenzie főleg azt kedvelte a nőben, hogy az udvariasság és a megfontoltság olyan természetes velejárói az életének, mint az, hogy lélegzik. A stáb tagjai is rajongtak érte. Bár Kenzie gyűlölte a sztár szerepét, remekül kijött a munkatársaival. Híres volt a nagylelkűségéről, ajándékokkal halmozta el a forgatócsoport tagjait a forgatás ideje alatt, noha ezek az emberek nem voltak a férfi valódi, bensőséges barátai. Sosem engedte magához olyan közel az embereket, mint Rainey. Mindig két lépés távolságot tartott a világgal. Ebből a szempontból Rainey volt az életében az egyetlen kivétel. Nem nagyon tudta elképzelni, hogy bármi hasonlóság is volna a korábbi életükben, abban, ahogyan felnőttek, mégis, valahogy hihetetlen módon egy hullámhosszon voltak. Mire a film premierpartija véget ért, mindenki holtfáradt volt, és az érzelmek úgy túlcsordultak, mint a pezsgő. A filmkészítés a stábot és a színészeket átmenetileg közös családdá változtatta, bár ennek néha semmi értelme nem volt. Mivel a Pimpernel jól sikerült alkotás volt, biztos siker, a gondolatra, hogy a családnak nemsokára fel kell bomlania, hogy el kell válniuk egymástól, mindenki sírva ölelte meg a másikat, még olyanok is, akik egyébként életveszélyesen szokták megfenyegetni egymást a forgatások alatt. Kenzie és Rainey mindössze néhány pillantást váltott egymással a bankettre kibérelt londoni étteremben, a férfi azonban nem próbálta meg megközelíteni a nőt, míg a parti véget nem ért. A terem közepén a rendező, Gomolko egyszer csak megállította és megölelte Kenzie-t. – Te aztán sokkal jobb alakítást nyújtottál, mint amit valaha is reméltem! Te vagy a legjobb Sir Percy a filmtörténelemben, ezt a szerepet rád írták. Mivel Kenzie nem szerette, ha férfiak ölelgetik, hirtelen szabadkozni kezdett. – Tied az érdem, Jim, nem az enyém. Te álmodtad meg és dolgoztad ki a film összes jelenetét, a romantikus jelenetektől a kalandjelenetekig. – Kenzie-nek és Rainey-nek sokat kellett vitáznia Gomolkóval, hogy a szerelmi jelenetekben inkább az érzelmeken, mint a látványon legyen a hangsúly, de ezekről a dolgokról réges-régen elfeledkeztek, miután a film végre elkészült. – Ez lesz „A” Pimpernel! Gomolko vigyorogva indult el a film vonzó látványtervezőnőjéhez, hogy neki is kifejezze köszönetét, és gratuláljon a briliáns munkáért. Kenzie továbbra is kerülte a szemkontaktust, nehogy megállítsák megint. Elköszönt mindenkitől, szép sorjában, és már csak Rainey maradt, akivel találkozni akart. A nő elbűvölő mosollyal üdvözölte, bár a szeme karikás volt a fáradtságtól. Az utolsó jele-

MARY JO PUTNEY

46

KANYARGÓ ÖSVÉNY

net leforgatása után egy életre megszabadult Marguerite fűzőjétől. Ha Kenzie-nek nem kellett volna akkor még egy jelenetet leforgatnia, már akkor elvitte volna onnan. Rainey aznap este zöld estélyit viselt, mely hullámzott a bokája körül, ahogy lépett. Kézcsókra nyújtva a kezét azt mondta: – Tartozom neked mindezért, Kenzie. Köszönöm, hogy engem kértél fel a szerepre. Ez volt életem egyik legszebb élménye. Türelmetlenül oda akart lépni hozzá, és szorosan magához ölelni, ám azzal mások előtt mindenképp hírbe hozta volna magukat. Így hát kezet csókolt neki, olyan udvariasan és szertartásosan, mint Sir Percy a filmben. – Nemcsak a film miatt kértelek fel. Mintha megbeszéltünk volna egy randevút a forgatás utánra. Aktuális még a dolog? – Hogyne – mondta a nő elmélyülő hangon. – De figyelmeztetlek, hogy amit jelen pillanatban igazából szeretnék, az az, hogy egy teljes hétig aludhassak… – Micsoda véletlen… Nekem is egész hasonló terveim vannak. –Kenzie karjába kapta a nőt, és keresztülvitte az éttermen. A kezdeti meglepettség után Rainey a férfi vállára hajtotta a fejét. A kollégák tapsviharának és éljenzésének kíséretében a férfi kivitte Rainey-t a fehér limuzinhoz, amelyet odarendelt. Rainey nevetve foglalta el helyét a bőrülésen. – A herceg is halad a korral, fehér ló helyett fehér álomautó… Neked aztán van stílusérzéked, Scott! A férfi megsimogatta a nő arcát, gyönyörködve finom arcberendezésében és az őszinte szürkészöld szemekben. Aztán megcsókolta. Az elmúlt két hónapban minden csókjuk a kameráé volt, ez azonban csakis az övék – lassú, tiszta és őszinte. A csókot követően, a nő felsóhajtott: – Szép kezdet… Majdnem olyan romantikus, mint amikor a múlt hónapban megmutattuk egymásnak a vérvizsgálatunk eredményeit… – Amint te magad mondtad, van stílusérzékem – mondta Kenzie. Bár már őrülten vágyott rá, a fáradtságnak megvolt az az előnye, hogy tompította a szexuális vágyát, így élvezheti az előjátékot anélkül, hogy legszívesebben leszaggatná a nőről a ruhát. Lesz még arra is elég idejük… Amint elérték a londoni nemzetközi repülőteret, Rainey alig jutott szóhoz, amikor kinézett az ablakon. – Mi az ördögöt keresünk mi itt? – Hát hazamegyünk. Visszarepülünk Kaliforniába. – De hát be sem pakoltam még, még az útlevelem sincs nálam! – Ne aggódj, kicsit összeesküdtünk Emmyvel a hátad mögött. Már mindened itt van. Rainey hátradőlt az ülésen, és elnevette magát. – Szóval elrabolsz. Micsoda méltó befejezés egy filmforgatáshoz. Remélem, első osztályon utazunk. – Annál is jobb dolgunk lesz. Kenzie asszisztense mindig alapos munkát végez, ezért ennek a kis szökésnek a tervei is jó előre ki lettek dolgozva. Amint közeledtek Kenzie kis magánrepülőgépe felé, Rainey szeme tágra meredt – Kenzie, ez a repülő a tiéd? – Igen is, meg nem is. Részem van egy cégben, amely magánrepülőgépek kölcsönzésével foglalkozik. Ha az egyik résztulajdonos el akar utazni, egy gép mindig a rendelkezésére áll. Felmentek a lépcsőn, majd beléptek a kabinba, mely kellemes hangulatú társalgónak volt berendezve. A légiutas-kísérő dallamos francia akcentussal köszöntötte őket: – Monsieur Scott, Mademoiselle Marlowe, Rochelle vagyok. Mivel szolgálhatok önöknek? Kenzie és Rainey összenéztek, majd a férfi átkarolta a nőt. – Csak szeretnénk mindketten aludni, legalább addig, míg Boston légterét el nem érjük… – Természetesen, Monsieur. Szólok a kapitány úrnak, hogy indulhatunk. Amint felszálltunk, kikapcsolhatják a biztonsági övet, és visszavonulhatnak. Amint Rochelle elindult a pilótafülke felé, Rainey megkérdezte: – Van ágy is a gépen?

MARY JO PUTNEY

47

KANYARGÓ ÖSVÉNY

Kenzie bólintott, majd leült az egyik bőrülésre, és bekapcsolta a biztonsági övét. – Ott hátul van egy kellemes kis hálófülke fürdőszobával. Éppen ezért rendeltem ide ezt a gépet. Rainey leült a férfi melletti ülésre, bekapcsolta az övét, és megfogta Kenzie kezét. – Hát ez tényleg jobb, mint az első osztály. A férfi a nő ujjaiba kulcsolta az ujjait. – A magángépeknek bizony megvan a maguk előnye. Mialatt a repülőgép elindult a kifutópályán, majd felszállt, némán ültek egymás mellett. Amikor a gép végre a levegőben volt, Rochelle megjelent, hogy a hálószobához kísérje őket. – Monsieur, Mademoiselle, kérem, szóljanak a belső vonalon, ha reggelizni óhajtanak. Miután becsukták maguk mögött az ajtót, Rainey csak bámulta a hatalmas ágyat, a rajta lévő szaténlepedőt és az óriási párnákat, a vörös kárpitot és körös-körül a vázában illatozó rózsákat. – Ez egy repülő bordélyház. Kenzie elnevette magát. – Az, de egy kétségkívül elegáns repülő bordélyház. Rainey ásított. – Nem vicceltem, amikor azt mondtam, hogy aludnom kell. – Rendben. De nem lesz kellemes együtt aludni? – Kenzie a mögöttük lévő ajtó felé biccentett. – Előbb elmehetnél te zuhanyozni, hogy mire én is végzek, várhass az ágyban… – Amire csatlakoznál, én már elalszom. – Aggodalomra semmi ok. Egy óra múlva én is alszom… A férfi minden lámpát lekapcsolt a hangulatvilágítás kivételével. Hirtelen halálosan fáradtnak érezte magát. Rainey kilépett a fürdőszobából egy krémszínű hálóingben, amelyet Kenzie hozott számára magával. Kecses alakjával és bronzvörös hajával olyan látványt nyújtott, ami még a halottakat is feltámasztaná a sírból. Ásított, majd bebújt az ágyba. – Gondolom, a hálóing és az ágy gondolata nálad nem nagyon fér össze… – Amit érdemes csinálni, azt érdemes jól csinálni. – Kenzie nagy nehezen levette a nőről a tekintetét, és ő is bement a fürdőszobába. Amikor visszajött, nem nagyon törődött a pizsamával, mivel nem volt nála. Ahogyan a nő ígérte, már aludt, amikor Kenzie mellébújt. A mellkasa lassan emelkedett, a légzése lassú volt, békés és nyugodt látványt nyújtott. Ahogyan ott feküdtek egymás mellett, két félből egy egész lett. A férfi nagyot sóhajtott. Megnyugodott, a feszültsége hirtelen tovaszállt… Rainey…

Kenzie órákkal később ébredt fel. Rainey már ébren volt, épp nyújtózkodott, mint egy macska. A takaró lecsúszott róla, teste körvonalai kitűntek a hálóing alatt. – Elég kipihentnek érzem magam. Mennyi ideje hagytuk el Londont? A férfi az órájára pillantott. – Körülbelül öt órája. Rainey felemelte a fejét, és sejtelmesen Kenzie felé fordult: – Mennyire érzed magad kipihentnek? – Eléggé – felelte Kenzie, de nem mozdult. A tekintetük találkozott. – Furcsa – suttogta a nő –, hónapok óta erre várok, már majdnem megőrültem érted, álmodtam veled, gondolom, te is velem, és most, hogy végre együtt vagyunk, egy kicsit szorongok. – Én is – felelte határozatlanul a férfi. – Azt akarom, hogy minden tökéletes legyen, ami persze lehetetlen. – A szeretkezésnek nem kell tökéletesnek lennie, elég, ha valóságos. – A nő előrehajolt. Az ajkuk találkozott, a csók gyengéd volt, és édes. Olyan régen kellett kordában tartaniuk a szenvedélyüket. A film forgatása során már volt

MARY JO PUTNEY

48

KANYARGÓ ÖSVÉNY

idejük alaposan kiismerni egymás testét, Kenzie már ismerte a nő bőrének selymességét, válla finom vonalát, ellenállhatatlanul nőies illatát. Mégis, mindez csupán hosszú előjáték volt, fizikai és érzelmi egyszerre. Fokozatosan ismerték meg egymás testét, megtanulták, mi jó a másiknak, majd szabadjára engedték a vágyat… Tökéletes és valóságos volt az utolsó pillanatig. Aztán csak hevertek egymás mellett, nem volt szükség szavakra. Kenzie-nek most csak a jelen létezett, nem gondolt a múltra vagy a jövőre, azt kívánta, bárcsak örökre így maradhatnának. – Erre aztán megérte várni. – Igen… De örülök, hogy tovább már nem vártunk. Talán megadtam volna magam a spontán emberi szenvedélynek… Valahogy van valami erotikus abban a vibrálásban, amelyet a repülőgép kelt… – Vibrálás, vibrátor… Nyilván ez lehet a kapcsolat. – Micsoda piszkos gondolat… Talán igazad van. – Rainey végighúzta kezét Kenzie meztelen mellkasán. – Örülök, hogy te legalább nem borotválod a mellkasod, mint egyes férfiak. Kenzie a nő melléhez ért. – Én meg örülök, hogy a tiéd nem szilikon, hanem puha és természetes… – Gondolkodtam rajta, hogy kés alá fekszem, de aztán úgy döntöttem, hogy amíg elég a színészi tehetségem, addig a szilikon nem számítana túl sokat a karrierem szempontjából… – Hát igen, a testét bárki megszépítheti, de kevesen vannak birtokában annak a tehetségnek, amelynek te. – Te aztán mindig megtalálod a megfelelő bókot – mosolygó Rainey. – Van valami hagyomány, hogy egy okos nőnek a szépsége kell dicsérni, egy szép nőnek meg az eszét? – Azért, mert te okos és szép is vagy, az már azt jelenti, hogy egyáltalán nem is bókolhatok neked? – Te aztán a hízelgés nagymestere vagy – mondta a nő a férfi mellkasára hajtva a fejét. – Tetszik az ötlet, hogy egy egész hete ágyban töltsek… – Nekem is – mondta Kenzie, átölelve a nő hátát. Annyira szép volt, törékeny, mégis kidolgozott. – Ami azt illeti, még két és fél hetem van, mielőtt Argentínába kell utaznom a következő filmem forgatására. – A fenébe! – Rainey az ajkába harapott. – Nekem két hét múlva New Yorkban kell lennem egy forgatáson, és legalább két napra van szükségem az indulás előtt, hogy bizonyos ügyeket elintézzek… A férfi hirtelen csalódást érzett. Azt remélte, Rainey vele tud majd menni Argentínába, és máris utálta a gondolatot, hogy el kell majd válniuk egymástól. Megcsókolta a nő köldökét. – Akkor minden egyes percet ki kell élveznünk, amíg együtt lehetünk. És így is tettek.

Kenzie azon kapta magát, hogy véletlenül lehajtott az útról. Arcán verejtékcseppek gördültek le, a szívverése felgyorsult. A francba is, amióta Rainey beadta a válókeresetet, Kenzie megpróbált nem az első együtt töltött szép napokra gondolni, amikor csak boldogság létezett számukra, fájdalom egyáltalán nem. Az emlékezés azonban pusztán fájdalom volt számára, az örömnek nyoma sem volt benne.

MARY JO PUTNEY

49

KANYARGÓ ÖSVÉNY

Kilencedik fejezet Mivel egymástól távol eső helyszíneken forgattak, a közlekedés leghatékonyabb eszközének a négykerekű járművek bizonyultak, személyautók és kamerakocsik. Rainey-t a legkevésbé sem érdekelte a dolog, egy fáradt nőnek tökéletesen megfelelt, ha egy autó hátsó ülésén ülhetett, és erőt gyűjthetett. A rendezőség legfőbb követelménye az volt, hogy az ember mindig tele legyen energiával, hiszen a munka soha nem fejeződött be. Minden este vacsora után végignézte az aznap leforgatott jeleneteket, melyeket először elküldött Los Angelesbe vágásra, ahonnan aztán visszaküldték neki a végleges változatot. A jelenetek végignézése komoly energiát igényelt, jegyzeteket készített, és kiválogatta az általa legjobbnak tartott változatokat. A szerkesztője, Eva Yyañez Los Angelesben már a forgatás alatt vágta a felvételeket, így nem volt szükség utómunkálatokra, amivel jelentős összeget takarítottak meg. Lefekvés előtt Rainey áttanulmányozta a következő nap forgatási menetrendjét, és eldöntötte magában, hogy vajon az adott jeleneteket úgy kellene-e leforgatni, ahogyan azt már eltervezték, vagy igényelnek némi változtatást. Amikor elkezdik a munkát, mindenképp felkészültnek kell látszania a kollégái előtt, hiszen egy határozatlan rendező csak gyengíti a szereplők és a stáb önbizalmát is. A mobiltelefonja egyszer csak megcsörrent. A nő felsóhajtott, és anélkül hogy megnézte volna, ki hívja, kinyitotta a készüléket és a füléhez emelte: – Igen? Marcus Gordon volt az. – Hogy haladnak a dolgok, Rainey? – Viszonylag jól. – A legtöbb hívás, amit kapott, csak még jobban növelte benne a stresszt, de ha Marcusszal beszélhetett, az általában megnyugtatta. A hangja és a jóindulata most is segített elterelni a figyelmét a Kenzie által benne keltett feszültségről. – Tartjuk magunkat a menetrendhez, és a film is elsőrangú lesz. Greg Marino remek munkát végez mint vezető operatőr. Pontosan úgy veszi fel a jeleneteket, ahogyan megálmodtam őket. Gyönyörűek, de kétségbeejtőek. Távol esnek Randall civilizációról alkotott fogalmától. – Neked is remekül kell dolgoznod, hiszen a munkádnak arra kell ösztönöznie a stábot is, hogy a legjobbat hozzák ki magukból. Mi a helyzet Shariffel? – Remekül játszik. Olyan kisugárzása van, hogy az alakítása alig marad el Kenzie-é mögött. – Tényleg? Alig várom, hogy láthassam már a filmet. Apropó, ha már itt tartunk, holnap odarepülök, és néhány napig magam is szemmel tartom a munkálatokat. Rainey lányszeme hirtelen tágra meredt. – Feltétlenül szükség van erre? A kivitelezési producernek általában van jobb dolga is, mint a forgatás helyszínén őgyelegni. – Az egyik feltétele a finanszírozásnak az, hogy folyamatosan rajta tartom a szemem a munkálatokon. A befektetők mindig aggodalmaskodnak, főleg, ha egy első filmes rendezőről van szó. Főleg, ha egy első filmes rendezőnőről van szó, Marcus azonban udvariasabb volt annál, mint hogy ezt nyíltan is kimondja. – Akkor örömmel várunk. Naomi is veled jön? – Ez alkalommal nem, de reméli, ha majd az angliai jeleneteket forgatjátok, ő is meglátogathat benneteket. Rainey elbúcsúzott, és letette a telefont. Örült, hogy Val néhány órán belül megérkezik. Több napjába beletelt, míg elintézte, hogy szabadságra mehessen, Rainey átmeneti rendezőMARY JO PUTNEY

50

KANYARGÓ ÖSVÉNY

asszisztensének pedig még igencsak volt mit tanulnia. Valnek is, persze, de Rainey teljesen megbízott barátnője szervezőkészségében, és tudta, hogy nagyon hamar belejön a munkába. A telefonja újból megcsörrent. – Tessék! – Ezúttal Virginia Marlowe volt a vonal végén. Rainey gyorsan felült az ágyban. Beszélt a nagyanyjával, miután dr. Darrell Jackson áttanulmányozta a nagyapja orvosi leleteit, és úgy látta, az aneurizma operálhatónak tűnik. Rainey azonban túl elfoglalt volt, ezért elfeledkezett arról, hogy a nagyapját megoperálták. – Szia, Nagyi. Hogy sikerült a műtét? – Remekül. Az orvosok azt mondják, nagyapádnak kitűnő kilátásai vannak. Rainey meglepődött, mekkora megkönnyebbülés járja át. – Ez csodálatos hír! Virginia megköszörülte a torkát: – A háziorvosunk azt mondta, dr. Jackson egyszerűen csodát művelt. Köszönöm, Rainey. Ha te nem lettél volna… Rainey eltűnődött. Nem jutott eszébe egyetlen alkalom sem, amikor a nagyanyja a becenevén szólította. – Darrellt illeti a köszönet, mert hajlandó volt megkísérelni egy ilyen kockázatos műtétet. Én csak annak örülhetek, hogy megismerhettem őt. – Elmondta, hogyan találkoztatok egymással, és mennyi időt töltöttél szegény édesanyjával, mielőtt meghalt… Neked… Neked hatalmas szíved van, Rainey. Akárcsak Clementinenak. Rainey-t a múltban mindössze néhányszor hasonlították az anyjához, és egyszer sem jó értelemben véve. – A legkevesebb, amivel tartozom nektek, hogy igyekszem segíteni. Akárhogy is, ti neveltetek fel, ti tanítottátok meg, melyek a valódi értékek, hogy becsüljem meg a tisztességet és a kemény munkát… – Rainey habozott. – Az emberek az én szakmámban nagyon jól keresnek. Ha akartok egy nagyobb házat vagy egy új autót vagy egy világ körüli utazást, boldogan kifizetem nektek. – Nincs szükségünk a pénzedre – mondta Virginia szokásos merev stílusában. A hangja azonban elbizonytalanodott. – De talán ha befejezted a mostani filmed forgatását, eljöhetnél Baltimore-ba meglátogatni minket. Williammel szívesen látunk. Rainey nyelt egyet. – Meg foglak benneteket látogatni. Néhány hónapon belül, de szeretném, ha a következő alkalom kevésbé lenne feszült, mint az előző. Amikor sofőrje megállt a szálloda előtt, Rainey befejezte a telefonhívást. Már túl késő volt, hogy gyermeki szeretetet kezdjen érezni a nagyszülei iránt. De barátok talán még lehetnek.

Amikor újra uralkodni tudott az érzelmein, Kenzie megállt az autóval. A térkép szerint a poros mellékút, amelyen haladt, egy elsőrendű útba csatlakozik, amely visszavezet a szállodába. Na nem mintha annyira sietett volna, hogy visszaérjen. Hirtelen a fékre taposott, amikor egy ló vágtatott át előtte az úton. A jármű megcsúszott, és lehajtott az útról, a lovas leesett az állatról az út közepén. Kenzie átkozódva szállt ki az autóból, remélve, hogy nem lett komoly baja a szerencsétlennek. A férfi mozdulatlanul hevert az úton. Őszülő haja és az arca elárulta, hogy élete nagy részét a szabadban töltötte. Kenzie egy borzasztó pillanatig attól rettegett, hogy az illető meghalt. Az idős ember azonban végül köhögni kezdett, és kinyitotta a szemét. Kenzie letérdelt mellé, és alaposan végignézte, sérülések után kutatva. – Megsérült, uram? – kérdezte. – Nem… Azt hiszem, nem. – A lovas óvatosan felült, intve Kenzie-nek, hogy hagyja csak, aki arra kérte, maradjon nyugodtan. – Nem először dobott már le a ló, és ha van egy kis szerencsém, nem is utoljára.

MARY JO PUTNEY

51

KANYARGÓ ÖSVÉNY

– Sajnálom. Óvatosabban kellett volna vezetnem. – Kenzie felállt, és felsegítette a férfit is, aki felvette a földön heverő kalapját. – Az én hibám. Csak egy bolond lovagol az út közepén merengvén… – Az öreg óvatosan visszatette fejére a kalapot. – Maga nem idevalósi. – Ami azt illeti, angol vagyok, de jelenleg Kaliforniában élek. –Kenzie végignézett a tájon. – Úgy tűnik, a lova eltűnt, uram. Elvihetem egy darabon? – Megköszönöm. A lovam előbb hazaér, mint én. A gyalogút egy kissé hosszú egy ilyen magamfajta vénembernek. Gradynek hívnak. – Én Scott vagyok. – Örülök, hogy megismerhetem, Mr. Scott. – Grady bár idős volt, a kézszorítása fiatalosnak hatott. És szerencsére úgy tűnt, nem ismerte fel Kenzie-t. Beszálltak az autóba, Kenzie beindította a motort, és elindult abba az irányba, melyet utasa megjelölt. Néhány mérföld után az idős ember megkérte Kenzie-t, hogy kanyarodjanak le egy földútra, mely egy tábla alatt vezetett át. A táblán Cíbola felirat díszelgett fából kifaragva. Kenzie elgondolkozott, hol is hallotta már a szót. Hirtelen eszébe jutott. – A spanyol konkvisztádorok ezen a területen kutattak Cíbola hét legendás városa után, ugye? – Igen, a legenda szerint. Az arany városai után. A spanyolok azt remélték, megtalálják azt a mesés kincset, amelyet az aztékoktól raboltak el. De sosem találták meg a helyet, amit kerestek. Én viszont megtaláltam, ezért neveztem el Cíbolának. Negyvenhét éve élünk már itt. Kenzie áthajtott egy dombon, melynek tövében egy gyönyörű völgy terült el. Vastagon fű borította, és tele volt vadvirágokkal, olyan idilli és békés volt, mint egy kínai tájképet ábrázoló festmény. A völgy másik végén, egy domboldalon egy faház állt, körülötte melléképületek. Balra csillogott valami a távolban, olyan volt, mint egy kis tó. Még messzebb hatalmas hegyek törtek fel az ég vakító kéksége felé. – Milyen hihetetlenül gyönyörű! Öné az egész völgy? – Ühüm. Nem a legjobb hely a gazdálkodáshoz, persze, de szebb és zöldebb hely nem nagyon van ezen a földön. – sóhajtott fel Grady. – De sajnos hamarosan el kell adnunk. Kenzie úgy érezte, az öregember nem beszélne a dologról, ha nem érezne rá kényszert, hogy elmondja valakinek, ezért megkérdezte tőle: – Na és miért kell elköltözniük? – Túl sok munkát fektettünk bele, a bevétel pedig nem elég. Pár évvel ezelőtt, amikor a feleségem megbetegedett, jelzálogot vettünk fel a házra. Most, miután eladtuk és kifizettük a tartozásunkat, veszünk majd egy kisebb telket lent, Chamában. Így sokkal könnyebb lesz az életünk. – Az öregember Kenzie-re bámult. – Nem is tudom, mért mondom ezt el magának… – Bizonyos dolgokról könnyebb idegeneknek beszélni, mint a barátoknak. – Ez igaz, maga igazi hallgatóság… – A munkám nagy részét az teszi ki, hogy másokra figyelek. – Egy jó színésznek egyben jó megfigyelőnek is kell lennie. Kenzie még abban is az általa épp megformált szerephez gyűjtött tapasztalatot, amikor átérezte az öreg farmer bánatát. Kenzie sebességbe kapcsolta az autót, és lassan keresztülhajtott a völgyön. Ahogy megálltak a kis ház előtt, egy kissé telt, ősz hajú asszony jelent meg a verandán egy kutya kíséretében, melynek felmenői között láthatólag akadt border collie is… – Örülök, hogy épségben megjöttél, Jim. Rossz ómennek tűnt, amikor Diablo egyedül tért haza. – A nő képtelen volt leplezni hangjában a megkönnyebbülést Grady nehézkesen szállt ki az autóból. – Szerencse, hogy Mr. Scott épp ott volt, amikor Diablo ledobó Mr. Scott, a feleségem, Alma és a kutyánk, Csülök. Csülök lógó nyelvvel, lihegve közeledett, Alma egy pillantást vetett Kenzie-re, majd öszszevonta a szemöldökét. Talán ismerősnek tűnt számára a férfi, de nem tudta hova tenni. – Köszönöm, hogy hazahozta a férjemet, Mr. Scott. – Ez volt a legkevesebb, amit tehettem, miután majdnem elgázoltam szegény Diablót… – Az asszony arca indián és spanyol ajkú felmenőkről tanúskodott. Ehhez a helyhez tartozott,

MARY JO PUTNEY

52

KANYARGÓ ÖSVÉNY

akár csak a ház. Kenzie végignézett a házon és a melléképületeken. – Az otthonuk elragadó, Mrs. Grady. Akár szerepelhetne egy Új-Mexikót bemutató útikalauz címoldalán. A nő elmosolyodott. – Ezt most úgy mondja, mint egy turista. A ház kívülről talán mutatós, de számomra csak egy ósdi épület, amelyen mindig van valami javítanivaló. Ha tehetném, elcserélném egy új lakókocsira, amelynek jó vízvezeték- és fűtésrendszere van, na meg nem nehéz takarítani. Kenzie elgondolkozott, vajon az asszony azért mondja-e mindezt, hogy magát vigasztalja, amiért hamarosan el kell költöznie innen. – Kérem, ne fosszon meg az illúzióimtól. Mint minden turistának, nekem is látnom kell valami autentikusát – Ó, Cíbola igazán autentikus. Már ha az autentikus magának azt jelenti, hogy nem valami kényelmes hely. – Az asszony némi habozás után határozatlanul megkérdezte: – Nincs ellenére, ha meghívjuk vacsorára? – Boldogan elfogadom a meghívást. – Kenzie megkedvelte a Grady házaspárt, és tetszett neki az ötlet, hogy náluk vacsorázzon. Legalább a vacsora még tovább tartja távol a szállodától, és a nyomástól, amelyet Rainey közelsége gyakorol rá. Grady megvakargatta Csülök füle tövét. – Mi lenne, ha körbevezetném, míg Alma befejezi a főzést? Ez volt a következő ajánlat, amelyet Kenzie képtelen volt visszautasítani. Ennek a két embernek az otthona legalább ugyanannyira érdekelte Kenzie-t, mint ők maguk. Grady a saját két keze munkájával teremtette ezt a farmot. Csülök, ott lihegett a sarkukban, amint beléptek az istállóba, ahol Diablo már békésen vacsorázott. Bár az istállóban egy tucatnyi lónak is elegendő hely lett volna, Diablón kívül mindössze egy apró, herélt volt még. Grady egy kockacukrot adott az apró állatnak. – Amikor még itt laktak a gyerekeink, egy tucat lovunk volt. Most már csak azt remélem, hogy ezt a kettőt magunkkal tudjuk vinni, ha elköltözünk innét Ahogy mi is, már ők is túl öregek, hogy új trükköket tanuljanak. Amint körbejárták a melléképületeket, Kenzie hirtelen észrevett egy műholdvevő antennát. Grady csak annyit mondott – A gyerekektől kaptuk a negyvenötödik házassági évfordulónkra. Az autentikusság azt jelenti, hogy az embernek kábeltévéje és autója van, nem pedig azt, hogy egy múzeumban lakik… – Én azt hittem, a múzeum azért valamivel unalmasabb… – Cíbola nem volt unalmas. Élő és valóságos hely volt, melynek létrehozásába rengeteg munkát fektettek, még ha látszott is rajta, hogy tulajdonosai pénz szűkében vannak. A melléképületek olyanok voltak, mintha a puszta földből nőttek volna ki, valami egyszerű, tiszta méltóság sugárzott belőlük. Kenzie mindent alaposan végignézett, a hely varázsa valahogy teljesen magával ragadta. Az apró, képeslapra illő látványt nyújtó tavat a házból nem lehetett látni, pedig mindössze ötpercnyi sétára volt tőle. Amikor odaértek, Grady azt mondta: – Alma nem viccelt ám, amikor lakókocsiról beszélt. Ha találunk vevőt, megkérdezem majd tőle, hogy egy kis telekrészt megtarthatunk-e itt, a tó mellett. – Nem akarja valamelyik gyerekük átvenni a gazdaságot? – Ők nem farmerek, ami azt illeti, egyáltalában nem, de mi büszkék vagyunk rájuk. – Az öreg elmosolyodott. – Az egyik fiunk tanár, a másik pilóta a légierőnél. A lányunk meg ápolónő. Magának vannak gyerekei? – Nincsenek – mondta Kenzie elcsukló hangon. – És ha a bíróság végre kimondja a válást, feleségem sem lesz. Grady együttérzően bólintott. – Mindenkinek megvan a maga keresztje.

MARY JO PUTNEY

53

KANYARGÓ ÖSVÉNY

Amikor visszaértek a házhoz, Grady beküldte vendégét, ő pedig befejezte a teendőit. Kenzie belépve Alma konyhájába, azonnal látta, hogy az asszony nem túlzott a szükséges átalakításokat illetően. Bár a helyiség makulátlanul tiszta volt, ósdi, kopott berendezés tarkította, a mosogatón eltüntethetetlen foltok, a szekrények régiek és oda nem illők. Mindez azonban mégsem számított, mert a konyhát valami anyai melegség lengte be. A mennyezet szabálytalan gerendáit kézzel faragták ki, a kopott padló járólapját viseltes, kifakult indiai szőnyegek tették melegebbé. Kenzie megérintette a sarokba épített vályogkemencét, és érezte a benne sülő finomság árasztotta meleget. – Kaliforniában sok vidékies stílusú házban jártam már, de egyikük sem hasonlítható össze ezzel. Nem vennék tolakodásnak, ha azt kérném, hogy vezessenek körbe? – Örömmel körbevezetem – ajánlkozott Alma, majd a férfi mosolya láttán hozzátette: – Óvatosan a mosolygással, Mr. Scott! Mondták már önnek, milyen jóképű, amikor mosolyog? – Sokszor – felelte Kenzie kurtán. Alma nevetve mutatta előtte az utat. Az épület szellősnek hatott a nagy belmagasságú, tágas helyiségeknek köszönhetően, amelyeket a nyári forróság enyhítésére terveztek így. Kenzie-nek tetszettek a tiszta, fehér falak, a selymes fényű fenyőpadló, és a nappali hívogató, hatalmas kandallója. A helyiség ablakai egy völgyre néztek, ahol éppen lenyugodni készült a nap a kopár hegycsúcsok mögött. A férfi megállt, hogy megcsodálja a vöröslő színeket. – Szokott errefelé havazni? – Előfordul néha, bár olyankor sem esik sok hó. Pont ideális magasságban vagyunk: elég magasan ahhoz, hogy nyáron ne kapjunk hőgutát, ahhoz pedig elég alacsonyan, hogy télen ne temessen be minket a hó. A fürdőszoba éppolyan egyszerű volt, mint a konyha, de a hálóhelyiségekhez hasonlóan az is tágas. A négy hálószoba közül a legkisebbet dolgozónak használták. – A gyerekekkel és az unokákkal e-mailen tartjuk a kapcsolatot – magyarázta Alma. – Amikor ideérkeztünk, Cíbola olyan volt, mint a világ vége, de ez ma már nem így van. – Nem sajnálja, hogy elköltöznek? Alma nem mondta, hogy semmi köze hozzá, csak megvonta a vállát. – Most, hogy a gyerekek elmentek, a ház túl nagy lett nekünk, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy könnyű lesz elköltözni. De hát a panaszkodással semmire sem megyünk. – Azzal gyors léptekkel visszament a konyhába. – Ez az én kedvenc helyem. Kinyitott egy hátsó ajtót, és kilépett egy vályogfallal körülvett kis leltbe. A kertecskében kővel kirakott, kanyargós ösvények futottak az élénk színű virágágyak és cserjék között, az egyik sarokban pedig egy kis szőlőlugas közepén árnyas, kerti kiülő kapott helyet. – Egy titkos kert! – kiáltott fel Kenzie meglepetten. – Ismeri a filmet? Én az unokáimmal láttam utoljára. Ez a kert valójában azért van elkerítve, hogy távol tartsuk a vaddisznókat a virágaimtól. – Összekötötte a kellemest a hasznossal – jegyezte meg a férfi, és megérintett egy érett paradicsomot. Egy dús rozmaringbokrocska alól egy cirmos macska dugta ki a fejét, unottan szemügyre vette Kenzie-t, majd mosdatni kezdte egyik kiscicáját. A falakon túl méltóságteljes hegyszirtek húzódtak. Milyen érzés lehet vajon ilyen békességben élni? A vacsora a helyi klasszikusokból állt: mexikói kukoricalepény babbal, rizzsel és salátával. Kenzie-nek nagyon ízlett az étel, bár nemigen bírt volna ennél erősebb paprikát megenni. Amikor már a kávénál tartottak, megkérdezte: – Van valami, ami az új-mexikói konyhát megkülönbözteti a többi régió konyhájától, vagy csak a szakácsnő tehetségének köszönhető, hogy ennyire finom volt minden? – Mindkettő igaz – mosolygott Grady melegen a feleségére. –Az új-mexikói konyha ízesebb, mint a texasi vagy az arizonai, de Almánál jobban senki nem készíti el ezeket az ételeket. Alma szó nélkül, töltött még mindenkinek egy kis kávét.

MARY JO PUTNEY

54

KANYARGÓ ÖSVÉNY

– Grady már régen megtanulta, hogy akkor kapja a legjobb kosztot, ha szégyentelenül hízeleg. Kenzie elnevette magát, és hirtelen úgy érezte, mintha már ezer éve ismerné Gradyéket. Nagyon remélte, hogy a gyerekeik értékelik, milyen környezetben nőttek fel, és hogy ilyen szüleik vannak. – Komolyan el akarják adni? – Egészen komolyan – válaszolta Grady kissé komorabban. –Még a héten felhívom az ingatlanost. Kenzie egy pillanatig habozott, várta, hogy biztos legyen a dologban. De Grady biztosnak tűnt. – Én szívesen megvenném Cíbolát. Néma csönd lett. A Grady házaspár szótlanul meredt rá. – Mivel sokat utazom, nem tudom, mennyi időt fogok tudni itt tölteni – folytatta Kenzie –, ezért volna egy ajánlatom. Ha építek maguknak egy házat a tónál, hajlandók volnának itt maradni, és vigyázni a birtokra? Alma az asztalhoz koccintotta kávéscsészéjét. – Maga most komolyan beszél? – Teljesen komolyan. – De hiszen maga Kenzie Scott, a színész! – szűkült össze az asszony tekintete a meglepetéstől. – Ismerősnek tűnt nekem, de soha nem gondoltam volna, hogy csak úgy besétál ide egy hollywoodi sztár. – Innen nem messze forgatok egy filmet. – Kenzie a kézzel szőtt, indiai szőnyegre meredt, és érezte, hogy a házaspár őszinteségéért cserébe most neki is ki kell adnia valami a magánéletéből. –A nyugati parton van már egy otthonom, amit nagyon szeretek, de DélKaliforniában az embert mindig milliók veszik körül. Cíbola viszont eldugott hely. És mivel úgyis el akarják adni… nos, lehet, hogy nem véletlenül találkoztunk össze. – Biztosan vagy fél tucat lakása van a világ különböző pontjain – jegyezte meg Alma. – Hát, ha fél tucat nincs is, de van egy házam Kaliforniában, amelyet azért tartok fenn, mert rengeteg időt kell Los Angelesben töltenem. Ezenkívül van még egy lakásom New Yorkban is. Miután Grady túljutott a kezdeti megrázkódtatáson, megszólalt: – Ami azt a házat illeti a tónál, mi a garancia rá, hogy nem tenne ki bennünket, ha netán egy másik házvezetőt találna? Kenzie elgondolkozott a kérdésen. – A ház és a telek a maguk tulajdonában maradna, de megállapodnánk, hogy elővételi jogot kapok, ha bármikor úgy döntenének, hogy eladják. Nem akarnám, hogy idegenek lakjanak ott. – Tehát végre megkaphatom a dupla lakókocsimat! – kiáltott fel Alma csillogó szemmel. – Nos, én inkább egy takaros faházra gondoltam, szép kis terasszal – felelte mosolyogva Kenzie. – Mivel én is látni fogom, szeretném, ha kinézne valahogy. Alma és a férje egymásra néztek, majd az asszony alig észrevehetően bólintott. Grady kezet nyújtott Kenzie-nek. – Ha maga valóban nem egy szélhámos, akkor megegyeztünk.

Miután két órán keresztül egyeztették a részleteket, Kenzie visszaindult a hotelbe. Reggel majd felhívja az asszisztensét, és elindítja az ügylet jogi részét, de egyelőre szerződés helyett megtette egy kézfogás is. Ha az embernek pénze van, gyorsan elintézhet mindent, Kenzie pedig szerette volna, ha A százados forgatásának befejeztével ide menekülhet majd, hogy kipihenje magát. Egy faházat nem lesz olyan egyszerű felállítani, mint egy lakókocsit, de még így is gyorsan elkészülhet,

MARY JO PUTNEY

55

KANYARGÓ ÖSVÉNY

Gradyék pedig olyan házat választhatnak maguknak, amilyet csak akarnak. Alma örömmel beleegyezett a házvezetőnői teendők ellátásába és a főzésbe, amíg Kenzie a házban tartózkodik; a lelke mélyén talán hiányzott neki az a sok gyerek, akikről korábban gondoskodhatott. Kissé talán szeszélyesnek tűnik, ha valaki nem sok töprengés után vesz egy házat, de Kenzie-nek nem voltak kétségei. Nagyon várta már, hogy bármikor visszavonulhasson erre a békés helyre, ahol semmi sem emlékezteti Rainey-re.

Tizedik fejezet Ahogy a festői új-mexikói tájra sötétség borult, Val behunyta a szemét. Nem sokat aludt, amióta elfogadta a munkát ezen a forgatáson. Naponta szerette volna visszacsinálni a dolgot, de végül mindig arra jutott, hogy változásra van szüksége. És talán Rainey-nek is valóban szüksége volt rá. Ahhoz pedig hozzá tudott szokni, hogy, ahogy az a filmiparban szokás, egy sofőr vezette Lincolnnal szállítják Albuquerque-ből a forgatás helyszínére. A forgatást egy tanyaszerűségnek tűnő hotelből irányították, amely a semmi közepén állt. Amikor Val bejelentkezett, azonnal látta, hogy pazar helyre került. Ehhez sem lesz nehéz hozzászoknia. A hordár épp kivette volna kezéből a csomagokat, amikor Kenzie Scott sétált be a főbejáraton, és indult el a recepciós pult felé. Val a legszívesebben odament volna hozzá, hogy leüsse. Nem mintha sikerülhetett volna neki, hacsak székre nem áll, hogy jobban elérje. A sztárok többségével ellentétben ugyanis Kenzie Scott magas volt és erős testalkatú, de nem felfújt izmokkal, mint aki folyton az edzőteremben gyúr, hanem egy atléta természetes izomzatával. És mindemellett hihetetlenül jóképű volt, tökéletes, markánsan férfias arcvonásaival. Jóllehet, Val egyszer már találkozott vele Rainey-nél, azóta elfelejtette, milyen hatással van rá a férfi látványa. Ezt az érzést csak az tudhatta, aki már egyszer átélte. De ez a férfi tette boldogtalanná Rainey-t, amiért Val felfogása szerint kijárt volna egy ökölcsapás. Habár ügyvédként pontosan tudta, hogy minden vitának két oldala van, sőt talán több is-, amikor a barátairól volt szó, minden objektivitást félretett. Különösen, ha az a barát Rainey volt, aki Valt is nemegyszer kihúzta már a bajból. Mivel Kenzie volt a film megasztárja, Valnek udvariasan kell majd viselkednie vele, de azzal inkább megvárja a másnapot, miután jól kialudta magát. Így inkább halkan odavitte kézipoggyászát a lifthez, hogy mire Kenzie végez a recepción, ő már ne álljon ott. A liftajtó már majdnem becsukódott, amikor Kenzie Scott belépett a liftbe. Val a sarokba húzódott, amíg a férfi a lift gombjait tanulmányozta. Mindössze négy emelet volt, és úgy tűnt, hogy mindketten a negyedikre mennek. A férfi tekintete szórakozottan végigsiklott a lányon. Aztán hirtelen így szólt: – Maga Val, Rainey barátnője, igaz? – Épp most érkeztem – bólintott Val, majd Kenzie jókedvétől felbosszantva hozzátette: – Gondolom, maga meg éppen odakint járt, kandúrt játszani. – Val megijedt a saját szavaitól. Még szinte munkába sem állt, és talán máris kirúgatta magát azzal, hogy megszegte a mozivilág első számú íratlan szabályát: „Soha ne bosszantsd a sztárokat.” Kenzie inkább zavartnak tűnt, mint bosszúsnak. – Nos, hát nem egészen. Láttam ugyan egy nőstény macskát, de nem állt szándékomban az erényeire törni. – Ne haragudjon – mentegetőzött Val bíborvörösen. – Nem lett volna szabad ilyen megjegyzést tennem.

MARY JO PUTNEY

56

KANYARGÓ ÖSVÉNY

– Talán tényleg nem, de maga Rainey barátnője. Furcsa lenne, ha nem az ő pártján állna. – A lift megállt. A férfi udvariasan félreállt, hogy Valt engedje elsőnek kiszállni. Val majdnem elsüllyedt szégyenében, amíg kiszállt, majd egy pillanatra megállt, hogy tájékozódjon, merre van a szobája. Mögötte megszólalt Kenzie: – Segíthetek vinni a táskáját? Úgy tűnik, mintha egy kőzetgyűjteményt hordozna benne. Miért kell ennek ilyen gyönyörű, brit akcentussal beszélnie? Val megfordult, és elindult a folyosón. – Köszönöm, nem. Hozzá vagyok szokva, hogy nehéz dolgokat cipeljek. – Hát persze, és a sivatag közepén sem fogadna el tőlem egy pohár vizet. – A férfi utolérte Valt. – Valószínűleg nem – mosolygott bizonytalanul a nő. – Híres vagyok a makacsságomról. De igyekezni fogok nagyon udvariasan viselkedni. – Elérték Val szobáját, aki egy kártyával kinyitotta az ajtót. – Jó éjt, Mr. Scott! – Szólítson csak Kenzie-nek – mosolygott a férfi. – Mindig is irigyeltem Rainey barátait. Jó éjt, Val! Val beviharzott a szobájába, miközben azt kívánta, bárcsak ne mosolygott volna rá ilyen kedvesen Kenzie. Lebilincselő a mosolya. És az a zöld szempár! Nem csoda, hogy Rainey fittyet hányva az ösztöneire, hozzáment. No persze, éppen ez a könnyedén osztogatott kedvesség lett a dolgok rákfenéje. Csak éppen nehezebb volt így, szemtől szembe ellenszenvezni vele, mint virtuálisan. De nem is baj, hiszen együtt fognak dolgozni. Val lehuppant az ágyra, kezébe vette a telefont, és a központon keresztül Rainey szobáját kérte. Valójában arra számított, hogy nem fogják kapcsolni, de Rainey azonnal felvette. – Szia, Rainey – szólt a kagylóba, elnyomva egy ásítást. – Azonnal kezdenem kell, vagy előbb még jól kialhatom magam? – Szóval ideértél! Gyere fel a szobámba, egy nagy adag fagyival várlak – nevetett Rainey. – Mindent elmondok majd, és kapsz tőlem egy hivatalos, piros Százados-dzsekit, amely ugyanúgy üti majd a hajszínedet, mint az enyémet. A munkát pedig még ma este elkezdjük. Val most már minden kétséget kizáróan tudta, hogy jól döntött. Nem lesz könnyű időszak, de annyi biztos, hogy nem fog unatkozni.

Kenzie magában mosolyogva lépett be a lakosztályába. Val Covington egy aprócska, de csöppet sem alulértékelendő vadmacska. Azon tűnődött, vajon Rainey mennyit mondott el barátnőjének a házasságukról. Valószínűleg nem sokat – Rainey a magánéletével kapcsolatban éppolyan zárkózott volt, mint Kenzie –, de azért ahhoz éppen eleget, hogy Val a legszívesebben kikaparta volna a szemét. Kenzie igazat mondott akkor, amikor az állította, hogy irigykedik Rainey barátaira. A nők a férfiaknál sokkal könnyebben osztják meg egymással az érzelmeiket. Ebben pedig Kenzie mindig is gyenge maradt, egyfelől, mert férfi volt, másfelől pedig az angolsága miatt. Mindannak ellenére, amit Trevor tett érte, sohasem váltak bizalmasokká. Még Charles Winfielddel is maradtak olyan témák, amelyeket sohasem érintettek. Szerencse, hogy Kenzie-nek ott volt a színjátszás, hogy kiélje az érzelmeit. Bár nem szokott egyedül inni, talált egy üveg bort a lakosztály minibárjában, töltött belőle egy pohárral, és kiment a teraszra, de nem gyújtott villanyt. A hold ezüstös fénybe burkolta a tájat. Próbálta kitalálni, merre lehet Cíbola a hullámzó hegyek és völgyek között. Most, hogy visszatért a szállodába, kicsit alábbhagyott az izgalom, amelyet a házvásárlás terve keltett benne, és beárnyékolta az a tény, hogy Rainey is itt van az épületben, de nem érintheti meg. Kenzie belesüppedt egy karosszékbe, és kortyolt egyet a borból. A Cíbolára tett árajánlat Rainey házassági ajánlata óta a legcsodálatosabb elhamarkodott döntés volt az életében. Mindössze annyit remélt, hogy a Cíbola-ügylet jobban fog végződni.

MARY JO PUTNEY

57

KANYARGÓ ÖSVÉNY

Amikor Kenzie befejezte legutóbbi filmjének forgatását, nem tért vissza Los Angelesbe, hanem egy magángéppel Észak-Kaliforniába repült. Ott aztán bepakolta Rainey-t meg a csomagokat egy ismeretlen márkájú bérautóba, amely a repülőtéren várta őket. Miután kiértek az autópályára, a nő meglazította a biztonsági övét, fejét a férfi combjára hajtotta. – Milyen régóta megyünk már sötétben. – Ez a hátránya annak, amikor az ember éjszaka nyugatnak repül. De hamarosan felkel mögöttünk a nap. – Mivel a kocsi automata volt, Kenzie-nek az egyik keze szabad maradt, hogy a nő vállára tehesse. – Megkérdezhetem, hogy hová megyünk? – érdeklődött Rainey álmos hangon. – Egy kis tengerparti szállodába, ahol néhány évvel ezelőtt jártam már. Nagyon békés és eldugott hely. – Akkor tanúsíthatod, hogy ideális szerelmi fészek? A férfi érezte, hogy a nő válla megfeszül, ezért megmagyarázta: – Egyedül szálltam meg, hogy elbújjak néhány napra a világ elől. Emlékszem, eszembe is jutott, milyen romantikus lenne, ha ismernék valakit, akit magammal vihetnék. A nő megnyugodott, és egyik kezével átfogta a férfi térdét. Még jó, hogy a repülőút szenvedélyesre sikeredett, máskülönben nem bírt volna a vezetésre koncentrálni. – Szinte félek attól, hogy lefeküdjek aludni, aztán később felébredjek – jegyezte meg halkan. – Attól tartok, Gilda-szindrómám van. – Arra gondolsz, amit Rita Hayworth mondott, hogy a férfiak egy gyönyörű, elképzelt Gildával fekszenek ágyba, de később az igazi Ritát találják ott helyette? – Pontosan! – Mivel ezzel mindkettőnknek számolnia kell, arra számítok, hogy a hatások kioltják majd egymást. – Megsimogatta Rainey oldalát, még mindig nem tudott betelni az érintésével. – Én nem aggódom. A több hónapos együtt töltött munkánk során bőven volt Időnk megismerni egymást. – Nekem tulajdonképpen te még mindig olyannak tűnsz, mint amilyennek a közönség lát. intelligens, titokzatos… – Rainey kicsit habozott. – És kissé tragikus. A színészekkel az a gond, hogy mindent túl aprólékosan megfigyelnek. – A titokzatos talán onnan ered, hogy az ember inkább nem nyitja ki a száját, hagyva, hogy azt gondolják, buta, ahelyett hogy kinyitná, és kizárna minden kétséget efelől. Rainey felnevetett. – Milyen is vagy igazából, Kenzie? Abból a sok vad történetből, amelyeket elmeséltél, arra következtetek, hogy az igazság valami teljesen unalmas dolog lehet. Például, hogy az apád ügyvéd volt, te pedig egy átlagosan jó iskolába jártál, és semmi érdekeset nem tudsz magadról elmondani. A kocsi meleg belsejét jeges hidegség járta át. – Ne kérdezz többé a múltamról, Rainey. Nem akarok neked hazudni. A nő néhány pillanatig hallgatott. – Rendben van. Kenzie-nek tetszett ez a beleegyezés. A legtöbb nő olyan volt, mint a kíváncsi kiscica, eltökélték magukat, hogy kiszednek belőle minden információt, Rainey azonban többé sosem hozta szóba a témát. A szállodának a főépület mellett volt egy vendégháza, ott töltötték azt a csodálatos, abszurd módon romantikus vakációt. Hosszú séták a tengerparti napsütésben, ködben és esőben, nemegyszer mindháromban egyazon séta alatt. Kanyargós autós túrák a hegyekben. Lusta esték a kandalló előtt vagy a jacuzziban. Pocsék videofilmeket néztek, aztán halálra nevették magukat, miközben rosszmájú megjegyzéseket fűztek a színészi vagy produceri teljesítményekhez. Szeretkeztek, egymás karjában aludtak el, majd ébredés után újra szeretkeztek. Kenzie soha életében nem volt még ennyire boldog, Rainey pedig egyenesen ragyogott, sohasem látta még ennyire nyugodtnak.

MARY JO PUTNEY

58

KANYARGÓ ÖSVÉNY

Az első hét nap egy szempillantás alatt elrepült Öt nap maradt már csak az elutazásig. Aztán négy, majd három. Kenzie-nek összeszorult a gyomra a gondolattól, hogy hamarosan Argentínában kell lennie, Rainey pedig New Yorkba repül. Hetekbe, talán hónapokba is beletelhet, amíg újra együtt lehetnek, és ki tudja, mi történik még addig? Kenzie két nappal az elutazás előtt kelletlenül felhívta a menedzserét. – Kenzie! Hol az ördögbe voltál? – tombolt Seth. – Amerika valamennyi riportere téged keres. – Éppen ezért nem mondtam meg senkinek, hogy hol vagyok. Miért üldöznek a riporterek? Ha jól tudom, semmilyen törvényt nem szegtem meg. – Azért, mert Rainey Marlowe is eltűnt, és veled látták utoljára Jane-t és Tarzant játszani. – Aha! Kitalálhattam volna. Van valami égetően fontos, amiről tudnom kell? – Csak a szokásos kisebb zűrök, de semmi, ami miatt aggódnod kellene. De még mindig nem mondtad meg, merre vagy, sem azt, hogy Rainey is veled van-e. – A nyugati parton vagyok, a másik dologhoz pedig senkinek semmi köze. – Tehát együtt vagytok. Remélem, élvezed. De, ugye, a jövő héten már Argentínában leszel? – Szegtem már meg valaha szerződést? – Remélem, nem ez lesz az első alkalom – felelte Seth kissé kiengesztelődve. – Ha van egy kis időd, írhatnál egy sajtóközleményt a kapcsolatodról Miss Marlowe-val. Amint nyilvánosan mutatkozol, mondanod kell majd valamit. – Ezt inkább rád bíznám. Mondd azt mindenkinek, hogy csak jó barátok vagyunk. – Seth felhorkant, Kenzie pedig letette a kagylót. – Újabb médiaőrület? – érdeklődött Rainey. – Ha Sethnek hihetünk, akkor igen. Rainey a telefonért nyúlt. – Azt hiszem, én inkább Emmyt hívom először, nem az ügynökömet. Rainey asszisztense megerősítette, amit Seth mondott. Az újságok címlapja tele volt a kapcsolatukról keringő találgatásokkal. A világ úgy csapott le rájuk, mint valami éhes farkascsapat. Az elutazásuk előtti éjszakán különös szenvedéllyel szeretkeztek. A szavaknak nem volt már értelmük, a férfi inkább a szenvedélyével és a gyöngédségével fejezte ki mindazt, amit a nő jelentett számára. Mintha meg akarná jelölni a heves érzelmeivel, hogy soha, egyetlen férfi karjaiban se érezze ezt. Rainey pedig cserébe egyetlen szó nélkül vetette le a gátlásait, olyan mélyen olvadva a férfi lelkébe, hogy Kenzie attól félt, elsorvad, amikor már nem lesz vele. Kenzie a könyökén támaszkodva nézte, ahogy a hanyatt fekvő nő kecses vonalait megvilágítja a kandalló fénye. – Úgy festesz, mintha egy tökéletes kamerabeállításban te lennél a világ legszebb és legerotikusabb asszonya. Rainey ugyan mosolygott, de a szemében mégis szomorúság ült. – Nem akarok visszatérni a valóságba. – Én sem, de az idilli vakációk egyszer mindig véget érnek. – Milyen igazad van. – Rainey a tüzet bámulta, és a Szívem kicsordult című dalt kezdte énekelni, a rocktörténet egyik legnagyobb, tragikus szupersztárjának, Clementine-nak a dalát. Kenzie kisfiú volt még, amikor először hallotta ezt a dalt, de már akkor is a szívébe mart az érzelmes dallamú nóta. Rainey tiszta hangján hallva most ugyanazt érezte, mint amikor először hallotta. A halvány fényben könnyek csillogtak Rainey arcán. Kenzie lecsókolta róla a könnyeket. – Nem is tudtam, hogy ilyen szépen énekelsz. Úgy hangzott, mintha Clementine énekelné. – Nincs benne semmi meglepő – felelte Rainey továbbra is a tüzet nézve. – Clementine az anyám volt.

MARY JO PUTNEY

59

KANYARGÓ ÖSVÉNY

– Az édesanyád? Te jó ég, nem is tudtam! Hát nem Bartlett volt a vezetékneve? – Húszéves korában volt egy rövid ideig tartó házassága, és megtartotta a férje nevét. Tulajdonképpen nem titok, hogy ő volt az anyám, de nem is nagyon hangoztatom. Mivel színésznő vagyok, nem pedig énekes, úgy gondoltam, nem tenne jót szakmailag, ha mindenki tudná, hogy a lánya vagyok. Csak kíváncsiságot keltene. Kaliforniában talán vagy egy tucatnyian tudnak róla, hogy rokonok vagyunk. – Bölcs dolog, hogy hallgatsz róla. Nemcsak azért, mert mindenki azt lesne, mikor hibázol, hanem mert sokan a pénz miatt is zaklatnának. – Azért, mert hozzád hasonlóan azt hinnék, hogy én örököltem Clementine vagyonát? – Miért, talán nem te voltál az örököse? – A születésem után nem változtatta meg a végrendeletét, ezért szinte mindenét jótékony célokra hagyta. Bálnák megmentésére. Bántalmazott asszonyok megsegítésére. Állatmenhelyekre. A nagyszüleim annyira ellenezték, amit csinált, hogy nem támadták meg a nevemben a végrendeletet. – Rainey elmosolyodott. – Tulajdonképpen örülök neki. Clementine a születésemkor nyitott a nevemre egy számlát, és az azon összegyűlt pénzből tartottam el magam, amikor Los Angelesbe költöztem. Ha az egész vagyont én öröklöm, talán olyan lett volna, mintha kényszerzubbonyt húztak volna rám. Kenzie csodálta, hogy a nő ilyen kevéssé törődik a pénzzel. Számára a pénz olyan volt, mint egy páncélzat, egy erődítmény, amely megóvja a világtól. – A hangját viszont örökölted, amely már önmagában is egy legenda. Akár énekes is lehetne belőled, ha úgy akarnád. – Nem hinném. Clementine hangterjedelme jóval nagyobb volt az enyémnél, és ő igazi zenész volt, aki szívből énekelt. Én a közelében sem járok. A férfi összehasonlította Rainey törékeny vonásait a Clementine-ról őrzött emlékeivel: egy robosztus, természetesen érzéki nőről. – Nem olyan nyilvánvaló, de most, hogy tudom, talán látok némi hasonlóságot közted és az anyád között. De gondolom, inkább az apádra ütöttél. Rainey értette a kimondatlan kérdést, ezért kereken válaszolt: – Fogalmam sincs róla, ki az apám. Talán még maga Clementine sem tudta. Ő meglehetősen… szabados életmódot folytatott. – Ami később az életébe került. Nagy kár! – Igen, az – mosolygott Rainey szomorkásán. – Én találtam rá, miután drogtúladagolásban meghalt. – Uramisten, Rainey! – Kenzie magához vonta, és szerette volna eloszlatni a testéből áradó feszültséget. Egyetlen gyereknek sem lenne szabad átélnie azt, amit ő átélt. De ő túlélte, és sikerült a saját lábán megállnia az életben. Most már értette, mi ez a köztük vibráló furcsa rezonancia. Bár más országban születtek, különböző társadalmi osztályból származnak, és gyökeresen más neveltetést kaptak, azért mégis sok bennük a hasonlóság. Nem csoda, hogy ez a nő olyan hatást gyakorol rá, amilyet még soha, egyetlen nő sem. Talán… Rainey-vel talán majd… Hirtelen eszébe jutott valami, és mielőtt még elkezdte volna boncolgatni magában, mekkora őrültség, már ki is mondta: – Gyere hozzám feleségül, Rainey! Holnap elmehetnénk Nevadába, és estére már össze is házasodhatnánk. A nő elhúzódott a karjából, és rábámult. – Feleségül akarsz venni? Miért? Csak nem sajnálatból? – Nem. Hanem mert, ha házasok volnánk, annyit lehetnénk együtt, amennyit csak akarnánk. Vagy nem így van? – Én… én azt hittem, ez csak egy fellángolás közöttünk. Mindketten élvezzük, semmi bonyodalom, de aztán mindenki megy tovább a maga útján. – Szerinted erről szólt az elmúlt hét? Rainey az ajkába harapott.

MARY JO PUTNEY

60

KANYARGÓ ÖSVÉNY

– Nem, de én nem vagyok az a házasulós fajta, ahogyan te sem. A karrierünk túlságosan leköt minket ahhoz, hogy időnk legyen a családra. Miféle házasság kezdődik azzal, hogy a férj és feleség két különböző földrészre utazik? – Egy olyan, amelyben mindketten a lehető leghamarabb találkozni akarnak. – Kenzie megcsókolta a nő mellét, és érezte, ahogy a bimbó megkeményedik a nyelve alatt. – Lehet, hogy nem fog működni, de nem jobb, ha vállaljuk a bukás kockázatát, mintha meg sem próbálnánk? Az eltelt érzéki egy hét alatt Kenzie megtanulta, mit szeret legjobban Rainey; hogyan kell megérinteni, hogyan kell megcsókolni, és felébreszteni a vágyát, amíg mindenről megfeledkezve hangosan kiabálni kezd a gyönyörtől. Később remegő hangon azt suttogta: – Ha tényleg azt akarod, Kenzie, akkor igen, feleségül megyek hozzád. A nevadai Reno városának megyei bíróságán tíz perc alatt és harmincöt dollár készpénz fejében megkapták a házasságkötési engedélyt. Az egész gyorsabban lezajlott volna, ha a hivatalnok nem ismeri fel őket. – Úristen! Maguk Rainey és Kenzie! – kiáltott fel a nő, ahogy tekintete az igénylőlapról az arcukra vándorolt. Kenzie elnyomott egy sóhajt. A hírnév egyik hátránya, hogy az embert mindenki a keresztnevén szólítja. – Igen, azok vagyunk. Van a közelben egy kápolna, ahol most rögtön összeházasodhatnánk? – A Celebrate Chapel nagyon szép, és alig néhány mérföldnyire van innen. Majd felhívom őket, és megkérdezem, tudnak-e mostanra időpontot adni – ajánlotta a tisztviselő. A kápolnában éppen volt szabad időpont, sőt még gyűrűket és virágcsokrot is tudtak adni, az épület pedig egy takaros, viktoriánus stílusú ház volt. Rainey választott magának egy gyönyörű, ezüst szalaggal díszített fehér rózsacsokrot. Az ő arca is majdnem olyan fehér volt, mint a virágok, de a tekintete ragyogott. Miután kiválasztottak két, megfelelő méretű egyszerű arany karikagyűrűt, elérkezett az idő. Kenzie csak halványan emlékezett a ceremónia pontos részleteire, eltekintve attól a ténytől, hogy Rainey kezéből szinte kiszorította a vért, olyan erősen markolta, nehogy meggondolja magát. Ez volt élete legelhamarkodottabb döntése. Soha nem akart még semmit ennyire. A pap kenetteljes hangon kijelentette: – Ezennel önök férj és feleség. A londoni partin viselt hosszú, zöld ruhájában Rainey volt a leggyönyörűbb menyasszony, akit Kenzie valaha is látott, de reszketett, amikor megcsókolta. A férfi a karjába zárta, és addig simogatta borostyánszínű haját, amíg a remegés alább nem hagyott. – Sikerülni fog, Rainey – suttogta. – Majd meglátod, hogy sikerülni fog. Rainey bizonytalan mosollyal kézen fogta Kenzie-t, és kiléptek az utcára, ahol riporterek és bámészkodók sorfala várta őket. Kenzie magában szitkozódott. Vagy a hivatalnok, vagy a kápolna tulajdonosai hívhatták fel a renói tévé- és rádiócsatornákat, majd velük együtt az öszszes barátjukat is. Mikrofonokat nyomtak az arcukba, és mindenfelől kérdések záporoztak. A leghangosabb kérdező azt üvöltötte: – Rainey, hogy tudta rávenni Kenzie Scottot, hogy feleségül vegye? – A kérdésből egyértelműnek tűnt, hogy itt Kenzie a fontos szereplő, a nő csak egy jelentéktelen figura. Kenzie magában szitkozódva átkarolta Rainey vállát, és együtt Indultak az autó felé. – Nem jól tette föl a kérdést. Így jobban hangzik: hogyan sikerült rávennem Amerika legszebb és legintelligensebb nőjét arra, hogy hozzám jöjjön feleségül? A válasz pedig az, hogy óriási szerencsém volt. Rainey-nek elakadt a lélegzete, amikor egy agresszív riporter félretolta, és a csokrát a mellkasára lapítva, Kenzie arcába tolta a mikrofonját. – Hol bujkáltak az elmúlt héten? Mivel Kenzie nem akarta megjutalmazni a goromba viselkedést, Inkább nem vett tudomást a kérdésről, és egy udvariasabb kérdező felé fordult. Egyre sűrűbb lett körülöttük a tömeg, és

MARY JO PUTNEY

61

KANYARGÓ ÖSVÉNY

Rainey megtorpant, nem tudta, merre menjen. A sajtót nagyobb tapasztalattal kezelő Kenzie azonban magabiztosan nyitott utat szabad kezével, miközben lopva rátaposott a goromba riporter lábára. – Ne állj meg, csak menj tovább – súgta Rainey fülébe. – Ha megállunk, azonnal körbevesznek. A nő bólintott, majd válaszolt egy ártalmatlan kérdésre, egyik korábbi filmjével kapcsolatban. Az autó felé közeledve szappanbuborék-felhő úszott feléjük a levegőben, amelyet egy csoport vihogó tinilány eregetett rájuk. Kenzie az áttetsző, pukkanó buborékok között nyitotta ki a távirányítóval a kocsi ajtaját. Betuszkolta Rainey-t, majd azonnal rázárta az ajtót, hogy senki se nyithassa ki. Legszívesebben az egész tömegen áthajtott volna, de a tapasztalat azt mondatta vele, hogy bizonyos fokú együttműködés mindig hasznosabb. Mielőtt maga is beszállt volna a kocsiba, színpadias hangon elkiáltotta magát, hogy a hátsó sorokban állók is jól hallják: – Hölgyeim és uraim! Különleges nap számunkra ez a mai. Remélem, hogy mindannyian a legjobbakat kívánják nekünk. Kenzie-nek ezzel sikerült annyira lefegyvereznie a riportereket, hogy lassan ki tudott gurulni kocsijukkal a tömegből. Az első sarkon befordult egy lakónegyedbe, és addig kanyargott az utcákon, amíg meg nem bizonyosodott róla, hogy senki nem követi őket. Miután biztonságban elszabadultak, a feleségére pillantott. Rainey sápadtan meredt az öszszelapított csokorra. – Mit tettünk, Kenzie? – kérdezte halkan. – Mit tettünk? – Remélem, azt, ami a leghelyesebb. – Megragadta a nő merev bal karját, és a szívéhez emelte. – Köszönöm, hogy feleségül jöttél hozzám, Rainey. Édes kicsi feleségem. A nő halványan elmosolyodott. – Mindig ilyen szörnyű lesz? – Nem. Most még újdonságnak számítunk, és párként jóval érdekesebbek vagyunk, mint külön-külön. Hamarosan elavult hír lesz belőlünk. – Úgy legyen. – A házasságuk túlélte az első megrázkódtatást. A kaliforniai tengerparton töltött egyszerű boldogságot azonban sohasem tudták igazán újra átélni.

Új-Mexikóban korán hűvösödött az éjszaka. Kenzie bizonytalanul felállt a teraszon álló székből, és visszament a lakosztályba. Minden szempontból jobb lett volna, ha sohasem házasodnak össze Rainey-vel. Nem magát sajnálta, bár nagyon fájt, hogy elveszítette. De inkább a fájdalom, mint az üresség. Azt viszont nem tudta megbocsátani magának, hogy Rainey-nek is ugyanakkora fájdalmat okozott.

Tizenegyedik fejezet Természetesen aznap, amikor Marcus Gordon megérkezett, minden a feje tetejére állt. A kamerákat szállító teherautó lerobbant a reggeli helyszínre vezető, göröngyös úton, ami akkora késést okozott, hogy már nem volt elég fény a tervezett jelenethez, így el kellett halasztani. Rainey ezek után egy két nappal későbbre tervezett jelenetet akart felvenni, de kiderült, hogy Sharif még nem tanulta meg a szövegét. Miközben szitkozódva és verejtékezve megesküdött, hogy soha többé nem fordul elő ilyesmi, kért egy óra haladékot, majd eltűnt egy lakókocsiban, hogy megtanulja a szövegét. Újabb késés. Egy bonyolult jelenetsorról, amelyet Rainey előre nagy gonddal kidolgozott, kiderült, hogy MARY JO PUTNEY

62

KANYARGÓ ÖSVÉNY

a gyakorlatban egyáltalán nem fog működni. Rainey összedugta a fejét a felvételvezetővel, a rendezőasszisztenssel és a produkciós vezetővel, és kitaláltak egy új képsort, amely tökéletesen működött. Mire mindezzel végeztek, Sharif jelenetéhez már túl késő lett. Marcus némán figyelte az eseményeket a háttérből, az üresjáratokat kihasználta, hogy befejezze a papírmunkát, amelyet hatalmas irattáskában hozott magával. A szállodába vezető viszszaúton egy kocsiban ült Rainey-vel, aki megjegyezte: – Azt hiszem, balszerencsét hoztál nekünk, Marcus. – Olyan ez, mint a vajas kenyér, amely mindig a vajas felére esik. Ahogy megjelenik a producer, minden szétesik. Ne aggódj, még csak félnapos a késés, amit könnyen behozhattok. Ahhoz képest, hogy milyen sok akciójelenetet forgattatok le, hihetetlenül jól haladsz. – Marcus az ölében fekvő papírokra nézett. – A költségvetést eddig tartottad, ami jól bizonyítja, hogy hatékonyan dolgozol. Most már nem kell mást tenned, mint egy jó filmet csinálni. Bár a férfi a megjegyzést tréfának szánta, Rainey túlságosan kimerült volt ahhoz, hogy nevessen rajta. Filmet forgatni borzasztó nehéz feladat, és annyi a buktató, hogy megszámolni is nehéz. Az elkövetkező néhány napban befejezik majd a forgatást Új-Mexikóban, és ha addig nem sikerül elkapnia a legtökéletesebb képeket a filmhez, akkor később már biztosan nem fogja tudni. – Szeretnék egy fél órát beszélgetni veled és Kenzie-vel, miután visszaértünk a szállodába – folytatta Marcus. – Csak egy rövid megbeszélés lesz a produkciós irodában, hogy megvitassuk a reklámkampánnyal kapcsolatos ötleteimet. – Rendben van. – Rainey arra tippelt, hogy Marcus tudni szeretné, mekkora együttműködést várhat Kenzie-től a film reklámkampánya alatt. Óriási dolog volna, ha Kenzie szerepelne néhány népszerű beszélgetős műsorban. A szokásos reklámkampány részeit általában szerződésben rögzítik, de mivel Kenzie utálta az ilyen fellépéseket, Rainey az eredeti megállapodásban nem érintette a témát. Marcusnak most rá kell vennie Kenzie-t az együttműködésre. Rainey-nek magának is kell majd reklámoznia a filmet, ha azt szeretné, hogy A százados sikeres legyen, bár ő is éppen úgy ódzkodott az ilyesmitől, mint Kenzie. – Van néhány rossz hírem pénzügyi fronton. – Mennyire rossz hírek? – kapta fel a fejét Rainey. – Kiesett egy kétmillió dolláros ígért összeg. Rainey ökölbe szorította a kezét. – Ez a költségvetésemnek elég jelentős része. – Azt hiszem, egy részét elő tudom teremteni más forrásból, de végig kellene gondolnod, tényleg szükséged van-e az olyan költséges jelenetekre, mint például a fogságból hazatérő Randall üdvözlése, a Victoria-pályaudvaron. Oda hatalmas tömegek kellenek, azt pedig rémálom tökéletesen fölvenni, úgyhogy könnyen eredményezhet további késedelmet és plusz költséget. – Azt a jelenetet meg kell csinálnom! Abból derül ki, hogy Randall mennyire felháborítónak találja, amikor hősként üdvözlik, holott ő egy teljes csődtömegnek érzi magát. – Rainey ehhez a jelenethez azokból az emlékeiből merített ötletet, amelyeket Kenzie-vel élt át, amikor a rájuk zúduló tömegben hatalmas pánik fogta el. – Értem, mire gondolsz – vonta föl a szemöldökét Marcus. – De akkor gondold végig, nincs-e néhány kisebb jelenet, amelyet kihagyhatnál. – Megérkeztek a szálloda elé, ahol Marcus kisegítette Rainey-t a kocsiból. – Akkor fél óra múlva találkozunk az irodában. Rainey nagyon szeretett volna előbb lezuhanyozni, vagy inkább egy hosszabb fürdőt venni, de a nap még korántsem ért véget. Egyenesen a produkciós irodába ment, amelyet a szálloda földszintjén lévő konferenciateremben rendeztek be. Valt már ott találta, éppen Rainey postáját rendezgette. A kezébe nyomott egy papírlapot. – Ez egy privát levél. Rainey elkomorodva rogyott le egy székre. Mire átnézte az irományt, Val főzött neki egy

MARY JO PUTNEY

63

KANYARGÓ ÖSVÉNY

csésze tejeskávét, és a kezébe nyomta. Rainey nagyot kortyolt belőle, szüksége volt a cukor, a koffein és kakaópor egyvelegére. – Biztosan láttad, hogy a jelentést egy magánnyomozó küldte, aki az apám kiléte után nyomoz. – Igen, de nem muszáj beszélned róla. – A kávéfőző kotyogó hangot hallatott; Val egy újabb adagot tett fel főni. – Csak az első bekezdést láttam. Nem olvastam tovább. – A magadfajta kíváncsi ember számára nagy önfegyelmet jelenthetett visszafogni magad. – Az biztos, de nem akartam egy újabb stresszforrást keresni magamnak – nevetett Val. – Nos, mivel régóta ismerjük egymást, talán jobb, ha te is tudod, miről írt Mooney. Még nincs biztos válasza, csupán egy listát készített azokról a szerencsés jelöltekről, akik esetleg az apámnak mondhatják magukat, és valószínűségi sorrendbe állította őket különböző szempontok alapján. Val kortyolt egyet a kávéjából, finoman lenyalva a szája szélén maradt tejhabot. – Ennyire kíváncsi vagy az apádra? – Nem vagyok megszállott, ha erre célzol. Inkább olyan ez, mint… egy befejezetlen ügy. Talán sohasem tudom meg, ki volt az a gazember, de akkor annak úgy kell lenni. Túl fogom élni, ahogy eddig is túléltem. Ha viszont tényleg tudni akarom, tennem is kell érte valamit. A nyom már több mint harmincéves. – Az édesanyád híres ember volt, úgyhogy sokan emlékezhetnek rá. – Ez így igaz. Mooney arra a következtetésre jutott, hogy a fogantatásom idején nyolc-tíz közötti azoknak a férfiaknak a száma, akik szóba jöhetnek apámként. – Anyád rászolgált a hírnevére – grimaszolt Val. Rainey tovább olvasta a levelet. – Ha a vér szerinti apám esetleg egy klubban vagy koncerten összeszedett egyéjszakás kaland, akkor gyakorlatilag lehetetlen lesz megtalálni, ezért Mooney azokat a potenciális apajelölteket vette Sorra, akik valami kapcsolatféleségben álltak anyámmal. Ezek közül kettő ázsiai, egy pedig fekete, úgyhogy kisebb eséllyel indulnak, mivel az én bőr- és hajszínem inkább a kelta eredetet feltételezi. Lapozott egyet. – Volt még három zenész, az egyikük a kísérő zenekar tagja, egy meglehetősen középszerű basszusgitáros. Aztán anyámnak viszonya volt az akkor legnépszerűbb krimisorozat főszereplőjével is. Láttam a film ismétlését, a fickó pocsékul játszott. És az a hír járja, hogy egy stúdió igazgatójával is kapcsolatban állt, de Mooney nem találta meg a pasas nevét. – A legvalószínűbb jelölt a listán anyám egykori drogszállítója. A fickóval több hónapig tartott a kapcsolat, de aztán ólommérgezésben idő előtt eltávozott a szerencsétlen az élők sorából. Túl sok pirulát kapott be, és ezt nem tűrte túl jól a szervezete. Ez úgy hat hónapos korom körül történt, és ha valóban ő volt az apám, csak örülhetek, hogy így végződött. Egyelőre ez minden, amit Mooney kiderített. Ha tovább akarok kutatni, azt mondja, le tudja szűkíteni a kört egy kezelhetőbb számra. Val szánakozó arcát látva Rainey érezte, hogy kicsit túlzásba vitte n szarkazmust. Visszacsúsztatta a jelentést a borítékba, és eltűnődött, vajon tényleg többet akar-e tudni. Talán nem, habár az élete elvarratlan szálait szerette volna rendezni, és ez egy fontos rész volt. A nyomozás végén majd lefűzi az iratokat, és örökre elfelejti, ki az apja. Clementine életének ízléstelen részleteit ismerve, Rainey egyre inkább tisztelte a nagyszüleit. Igaz, hogy szigorú, rideg és komor emberek, de náluk legalább sohasem kellett attól félnie, hogy reggel idegenek bukkannak elő a hálószobából. Marcus és Kenzie együtt lépett be a szobába. Val mindkettőjüknek készített egy-egy kapucsínót, és Rainey-nek ezalatt volt ideje visszatemetni a múltját. Az aznapi forgatás sikertelensége miatt érzett stressz sokkal enyhébb volt, mint gyerekkori emlékeinek felkavaró élménye. Kenzie a falnak támaszkodva megállt, és szokás szerint tartózkodóan viselkedett, Marcus pedig leült, és elvett egyet a szendvicsek bői, amelyeket Val rendelt. – Szeretném megbeszél-

MARY JO PUTNEY

64

KANYARGÓ ÖSVÉNY

ni mindkettőtökkel, hogy mennyi időt szánnátok a reklámmegjelenésekre. Megcsörrent a telefon, Val az első csörgésre felvette. Pillanatnyi hallgatás után így szólt: – Emmy az, és azt mondja, nagyon fontos. – Vedd csak fel – fordult Kenzie Rainey-hez –, Marcus úgyis csak a látszatát akarja kelteni, hogy kikéri a véleményünket, hiszen már biztos lefoglalta az összes reklámidőt. – Akkor ezen túl is volnánk, Kenzie – mondta Marcus. – Ugorhatunk máris a második pontra? – Ez az a pont volna, amikor te azt mondod, több időt kellene mutatkoznom a nyilvánosság előtt a rajongóim kedvéért, én pedig azt válaszolom, hogy ez rombolja a titokzatos sztárarculatot? – Jól van, ugorjunk a harmadik pontra – nevetett Marcus. Rainey nem foglalkozott a két férfi viccelődésével, hanem felvette a telefont: – Mi újság, Emmy? Csak nincs valami baj? – Én jól vagyok. A jó hír az, hogy ma reggel rugdalózni kezdett a baba. A rossz hír pedig… – Emmy mély lélegzetet vett. – Azért nem telefonáltam korábban, mert még reménykedtem, hogy történik valami, de egy egész napos heves vita után rá kellett jönnöm, hogy reménytelen a dolog. Jane Stackpole kiszállt a produkcióból. – Micsoda? – Rainey kiejtette a kezéből félig megevett szendvicsét, és a székre roskadt. – Azt nem teheti! A jövő héten találkozónk van vele Londonban! – De igen, megteheti, és meg is tette. Rainey megdörzsölte lüktető halántékát. – De miért? Talán beteg? – Kapott egy jobb ajánlatot. Egy nagy hollywoodi krimiben fogja eljátszani a romantikus szálat. Eredetileg a meghallgatáson majdnem ö kapta meg a szerepet, aztán amikor a főszereplő rájött, hogy utál együtt játszani a kiválasztott színésznővel, visszahívták Jane-t. – De hiszen szinte a földön csúszva köszönte meg, amikor neki adtam Sarah szerepét! – méltatlankodott Rainey. – Esküdözött, hogy ez élete legjobb szerepe, és a nagy kiugrás lehetősége. – Az akkor volt, ez pedig most van. Egy buta szőke szerepét jobban megfizetik, és nagyobb ismertséget hoz – jegyezte meg Emmy cinikusan. – Ha valaha a szemem elé kerül az a hálátlan, anorexiás kígyó, a saját kezemmel végzek vele. De addig is javaslatokat várok, hogy kit hívhatnék fel beugrónak. Rainey rosszkedvűen végiggondolta, kiket vett még fontolóra, és kiket utasított el. – Majd megbeszélem Marcusszal, és visszahívlak. Miután letette a telefont, Marcus megkérdezte: – Elvesztettük Sarah-t? – Jane Stackpole kapott egy jobb ajánlatot. Nem tudjuk ezért beperelni? – Sajnos nem. A végleges szerződések még az ügynökénél vannak, biztos azért nem írta még alá, mert reménykedett, hogy befut a másik szerep. Inkább koncentráljunk arra, hogyan találjunk egy helyettest. – Marcus Kenzie-re pillantott. – Te jobban ismered nálam az angol színésznőket. Nincs esetleg valami ötleted? Kenzie tekintete Rainey-re siklott. – Rainey. A nő felszisszent. – Én nem játszhatom el Sarah-t! Nekem már van feladatom ebben a filmben. – Számos példát láttunk már arra, hogy egy film rendezője szerepelt a saját filmjében. Miért ne tehetnél te is így? – Mert azok a példák rendszerint férfiak. Színésznők szinte soha. – Rainey további ellenérvek után kutatott. – Ráadásul nem is vagyok angol, és túl öreg vagyok a szerepre. Marcus a szemöldökét ráncolva tanulmányozta őt. – Lehet, hogy Kenzie-nek igaza van. A korproblémát egy kis világítási trükkel meg tudjuk oldani, a brit akcentusod pedig tökéletes. Tudod, amikor először olvastam a forgatókönyvet, azt hittem, magadnak szántad Sarah szerepét. Igazán remek szerep, és te is képes lennél úgy eljátszani, mint Jane Stackpole.

MARY JO PUTNEY

65

KANYARGÓ ÖSVÉNY

Hosszú volt a nap, és Rainey-nél betelt a pohár, amikor ezek után még két férfi is megpróbálja meggyőzni, játsszon el egy olyan szerepet, amelyet nem akar. – Nem! – Alig bírta türtőztetni magát, hogy ne hajítsa át a szobán a kávéscsészéjét, majd fülsértő tagoltsággal kijelentette: – Nem fogom eljátszani egy ártatlan szűzlány szerepét! A szokatlan kitörés nyomán csönd lett a szobában. Aztán Kenzie felegyenesedett a fal mellől, és elindult Rainey felé. – Szükséged van egy kis pihenőre. Még mielőtt Rainey rájött volna, hogy mire készül, Kenzie kivette a mobiltelefonját az övéből, és Val kezébe nyomta, aztán a karjába kapta Rainey-t, és elindult vele az ajtó felé. – A fenébe, Kenzie, mi az ördögöt művelsz? – Elrabollak – felelte a férfi higgadtan. – Még mielőtt ezer apró darabkára hullanál. – Marcus, hagyd abba a röhögést! – Rainey dühösen kapálózott, de Kenzie olyan erősen fogta a karját, hogy nem tudott kiszabadulni. – Csak nem fogod hagyni, hogy ezt tegye? A producer igyekezett komoly képet vágni. – Tényleg nem ártana egy kis pihenés, Rainey. Néhány óra jót fog tenni. Val nem találta olyan szórakoztatónak a helyzetet, a telefonért nyúlt, és megkérdezte: – Hívjam a biztonsági őrt? – Igen! – Aztán Rainey-nek eszébe jutott, micsoda balhé lenne belőle. A biztonsági őr bizonyára azonnal autogramot kérne Kenzie-től, és jót nevetne, milyen mesterien elbánik ezzel a kis nőcskével. – Ne! Mielőtt még ideje lett volna megoldást találni a helyzetre, Kenzie már ki is vitte a tárgyalóteremből. Nem messze tőlük volt egy mellékajtó. Kenzie odament, és vállával kinyitott az ajtót, továbbra is szorosan tartva a karjában Rainey-t. Bérelt terepjárója az ajtó előtt parkolt. Kenzie kinyitott a kocsi ajtaját, és néhány másodperc alatt be is tuszkolta rajta a nőt. Rainey megpróbálta kinyitni az ajtót, miközben Kenzie a sofőrüléshez ment, de a férfi a távirányítóval bezárta. Rainey még az ismeretlen gombokkal babrált, amikor a kocsi már indult is, és rákanyarodott az útra. A nő ellenállása ekkorra megtört, arcát két kezébe temetve próbálta visszatartani a sírást. Hirtelen meleg, ismerős kezet érzett a vállán. – Nyugi, Rainey! – szólalt meg halkan a férfi. – Szombat van, és holnapra semmi dolgod. Vegyél ki pár óra szabadságot. Új-Mexikót eddig csak a kamera mögül láttad. Rainey szeretett volna elhúzódni, de nem bírta kiszakítani magát a köztük létrejött meghittségből. – Kicsit idejétmúlt ez a Tarzan szerep, amit játszani próbálsz. – Nem szívesen ismétlem önmagam, de a határozott cselekvés most jobb megoldásnak tűnt annál, semmint hogy észérvekkel győzködjelek, amikor teljesen ki vagy borulva. – Elengedte a nő vállát, és sebességet váltott, aztán mindkét kezét a kormányon tartotta. – Ha vissza akarsz menni a szállodába, mondd meg nyugodtan. De mi lenne, ha egy kicsit lelassulnál, és újra reálisan látnád a dolgokat? Azt hiszem, van néhány remek gyógymódom a problémáidra. Hogy vissza akar-e menni a szállodába? Az igazat megvallva, nem. Az a tudat, hogy a házasságuk már menthetetlen, valami furcsa szabadságérzetet keltett benne. Eltölthet néhány kellemes órát Kenzie-vel, és csöppet sem lesz fájdalmasabb annál, mint hogy nap mint nap együtt kell dolgoznia vele. Lopva rápillantott a férfi nyugodt, tökéletes profiljára, és újra csak azt kívánta, bárcsak ne volna Ilyen kedves. Volt benne valami mélységes kedvesség, amelyre Rainey éhezett. Ennek ellenére képes volt felbontani a házasságukat úgy, mintha csak egy képes újságot dobna félre, szikrányi sajnálat vagy megbánás nélkül. Rainey becsatolta a biztonsági övét, majd figyelmeztető hangon azt mondta: – Rendben, tartsunk egy kis szünetet, de ha a gyógyíred a csábítás, akkor felejtsd el. – Nem, dehogy! Én inkább kiscicákra gondoltam. – Kiscicákra? – ismételte a nő értetlenül.

MARY JO PUTNEY

66

KANYARGÓ ÖSVÉNY

– Egy rokonszenves házaspárral kell találkoznom, és a macskájuknak nemrég születtek kiscicái. Nagyon megnyugtatók. Rainey imádta a macskákat, de soha nem volt ideje saját cicát tartani, úgyhogy jó lesz kölcsönvenni máséit. Hátradőlt az ülésen, és élvezte a tájat. Mindig is szerette Új-Mexikót, de Kenzie-nek igaza volt: az utazás során a táj minden szépségét csak úgy figyelte, hogyan mutatna a kamerán keresztül. Nem is olyan rossz dolog egy ilyen barátságos emberrablás.

Tizenkettedik fejezet Rainey egy kicsit elszunyókált, majd némán azon tűnődött, vajon; mekkora utat tehettek már meg. Kenzie nem azért vezetett, hogy ő irányítson, hanem egyszerűen jobban szeretett vezetni Rainey-nél, ő pedig élvezte, hogy nem kell a volán mögött ülnie, hanem ráhagyhatja ezt a férfira. A nap még jóval a horizont felett járt, amikor Kenzie áthajtott egy Cíbola feliratú, íves kapu alatt. Rainey úgy döntött, nem adja meg: neki azt az örömöt, hogy megkérdezi, hol az ördögben járnak, így nem szólt egy szót sem, amíg zötykölődve végighajtottak egy hosszú bekötőúton, majd megálltak egy vályogfalú ház előtt. Takaros kis épület volt, tökéletes méretekkel. Kenzie elvett a hátsó ülésről egy mappát, majd megkerülte a kocsit, és kisegítette Rainey-t. Egy kutya szaladt oda hozzá, és barátságosan üdvözölte, majd megfordult, és Rainey-t is szemügyre vette. A nő éppen óvatosan felé nyújtotta a kezét, amikor egy kedves arcú, idősebb asszony jött ki a házból. – Jó napot, Mrs. Grady! Itt vannak a prospektusok, amelyeket ígértem. – Kenzie öleléssel üdvözölte az asszonyt. – Bemutatom Raine Marlowe-t. Elhoztam, hogy megnézze a kiscicákat. Mrs. Grady szeme kissé elkerekedett, Rainey pedig tudta, hogy felismerte benne Kenzie feleségét, és bizonyára még nem tudja, hogy válnak. Mrs. Grady azonban csak annyit mondott: – Biztos örömmel találkoznának magával, Miss Marlowe. Azok a kis gazfickók mindenkit kifárasztottak, annyit játszanak. A ház belseje hűvös nyugalmat árasztott a kinti forróság után. – Kér egy kis limonádét? – kérdezte Mrs. Grady. – Igen, köszönöm. Mrs. Grady jeget tett egy hosszú pohárba, majd a hűtőből elővett kancsóból megtöltötte limonádéval. – A cicák kint vannak a kertben. Nem engedem őket szabadon kószálni, mert a prérifarkasok azonnal felfalnák őket. Jöjjön, mutatom az utat! Kinyitott egy ajtót, és egy fallal körülvett, illatozó virágokkal teli kertbe léptek. Rainey azon gondolkozott, vajon a fal mellett nevelt kisebb gyümölcsfa kajszi lehet-e, miközben kilépett a késő délutáni napsütésbe. Ahogy egy foltos kiscica a lábához dörgölőzött, Kenzie megszólalt mögötte: – Jó szórakozást! Azzal visszament a konyhába, egyedül hagyva Rainey-t a cicákkal. Egy kis szürke odaszaladt hozzá, és fejét félrehajtva tanulmányozni kezdte. Rainey leült a földre törökülésben, és az ölébe vett három cicát. Az anyamacska a negyedikkel egy rozmaringbokor alatt feküdt, mancsát védelmezőn a cica köré fonva. A limonádé friss, savanykás ízű volt, érződött, hogy házilag készült. Rainey kortyolt egy nagyot az italból, majd a kezébe fogta a cicákat, és puha bundájukat az arcához dörgölte. Az egyik nyaldosni kezdte Rainey fülét, a szürke hangosan dorombolt, a harmadik, fehér foltos

MARY JO PUTNEY

67

KANYARGÓ ÖSVÉNY

cica pedig az ölébe fekve játszani kezdett az egyik inggombjával. Béke honolt. Rainey megsimogatta a vállára telepedő szürke cicát. Kenzie-nek igaza volt, így valóban vissza tudja nyerni a realitásérzékét. Egy produkcióval mindig vannak problémák, és ez a forgatás a többihez képest még egész simán megy. Rainey-t csak az nyomasztotta, hogy most ekkora felelősség nyomja a vállát. Még mindig úgy érezte, a legszívesebben felpofozná Jane Stackpole-t, pedig nem ő volt az első, aki egy jobb ajánlat miatt kiszállt egy filmből. Sajnálta, mert Jane-ben megvolt az a törékenység, báj és belső tartás, amely tökéletessé tette őt Sarah szerepére. A filmkészítés egyik legfontosabb része a jó szereplőválasztás. Egy rosszul kiválasztott színész akár az egész produkciót tönkreteheti. De biztosan akad majd egy másik naiva, aki kiválóan eljátssza Sarah-t. Másnap reggel, amikor már felébredtek Londonban, Rainey majd telefonál néhány ottani ismerősének, és elindítja a gépezetet. Addig azonban, itt vannak neki a kiscicák.

A nap már eltűnt a vályogfalak mögött, amikor Kenzie kikukkantott a kertbe. – Indulhatunk? Rainey törökülésben ült a cicákkal, gyönyörű volt és kipihent. Újra olyan, mint régen. – Bárcsak magammal vihetnék néhány cicát! – Nyomott egy puszit a foltos cicus orrára, majd könnyedén felállt, és követte a férfit a házba. Odabent meleg mosollyal üdvözölte Mrs. Gradyt. – Nagyon köszönöm! Azt hiszem, szabadalmaztathatná a cicáit gyógyászati eszközként. – Nem akar egyet? Néhány hét múlva már el lehet őket választani. – Ha nem utaznék a jövő héten Angliába, akkor elvinnék néhányat – felelte Rainey. – Biztos lesznek még kiscicák, amikor egyszer úgy dönt, hogy akar egyet. Örülök, hogy megismertem, Miss Marlowe. – Szólítson csak Rainey-nek! Köszönöm a szíves vendéglátást. –Rainey egy búcsúmosolylyal elindult Kenzie után a terepjáró felé. Mán a kapunál jártak, amikor Rainey megkérdezte: – Honnan ismered Mrs. Gradyt? – Megveszem tőlük Cíbolát. Rainey döbbenten nézett a férfira. – Csak így, alig néhány Új-Mexikóban eltöltött nap után? – Igen, csak így. A Grady házaspár egy új faházba költözik, amelyet a közeli tó partján építünk nekik, talán te is láttad a tavat. Azért ugrottam ma el ide, hogy behozzam nekik a prospektusokat, és kiválaszthassák a házat. Amíg te cicáztál, Mrs. Grady kiválasztotta a neki leginkább tetsző modellt. Ha a férje is beleegyezik, azonnal megkezdődhet az építkezés. – Szóval te kapsz két gondnokot, ők pedig kapnak egy könnyen fenntartható nyugdíjas házikót. Jó üzletnek tűnik, de sohasem gondoltam volna, hogy a tengertől ilyen távol is veszel magadnak házat. Kenzie ráfordult egy másik útra. A távolban halványan csillogó fények jelezték, hogy kisebb település felé közelednek. – Én sem, de tetszik Új-Mexikó. – Meglep, hogy elhoztál ide. Azt hittem, jobbnak látod majd, ha nem fertőzöd meg a jelenlétemmel. Ez a nő néha túlságosan éleslátó. – Azt talán még elviselem, ha egy olyan kép marad meg rólad, hogy a kiscicákkal játszol a kertben. – Sőt a kép annyira beleégette magát az agyába, hogy talán sohasem lesz képes úgy kilépni a kertbe, hogy ne jusson eszébe a nő. Egy keserédes emlék. De talán idővel a keserűt elnyomja majd az édes. – Nem vagy éhes? – Majd éhen halok – ismerte be Rainey. – Éppen hozzáfogtam a szendvicsemhez, amikor Emmy felhívott. – Van itt egy grillbár. Néhány napja ettem ott grillezett oldalast, jó zsíros, hizlaló, és telje-

MARY JO PUTNEY

68

KANYARGÓ ÖSVÉNY

sen egészségtelen, de nagyon finom. Mit szólnál hozzá? Rainey arca felderült. – Hogyan is tudnék, ellenállni egy ilyen ajánlatnak? Az informális kisvendéglő szinte hemzsegett a helyi jellegzetességektől, és tocsogott a grillszósztól. Amikor beléptek, a pincérnő szigorúan végigmérte őket, de nem szólt semmit, csak odavezette őket egy sarokasztalhoz. A többi vendég kényelmesen öltözött, naptól és széltől cserzett bőrű munkás volt, akik éppúgy a világnak ebbe a részébe tartoztak, mint maga Cíbola. Többen is rájuk pillantottak, aztán visszatértek az ételükhöz, a pincérnőhöz hasonlóan tiszteletben tartva a pároknak kijáró diszkréciót. Amíg a megrendelt sült oldalasra és a két korsó sörre vártak, Kenzie csöndesen megjegyezte: – Errefelé békén hagyják egymást az emberek. Ez a másik dolog, ami nagyon tetszik itt nekem. Rainey elégedetten helyezkedett el a padon. – Én is hozzá tudnék ehhez szokni. Általában nem zavar, ha autogramokat kell adnom, de gyűlölöm, amikor evés közben zaklatnak. Hamarosan megérkeztek a gőzölgő tányérok, Rainey pedig sáska módra nekiesett az övének. Megette az oldalast, evett hozzá káposzta- és krumplisalátát, és még maradt hely a gyomrában egy szelet almatortának is. Miután mindent elpusztított az asztal felé eső részén, elégedetten dőlt hátra, kezét a papírszalvétába törölgetve. – Nem is gondoltam volna, hogy ilyen éhes vagyok. Milyen jó ez a hely! Még szerencse, hogy nem a közelben lakom, mert meghíznék. – Nem hinném. A forgatás kezdete óta sokat fogytál, úgyhogy elég mélyről indulnál. Rainey elnyomott egy ásítást. – Amint visszaértünk a szállodába, lefekszem, és legalább nyolc órát alszom. – Nem megyünk vissza a szállodába. Rainey erre már felkapta a fejét. – Na, ebből elég, Kenzie! Elraboltál, lecsatoltad a mobilom, és kényszerítettél, hogy térjek vissza a valóságba. De most már ideje visszamenni. – Pár nappal ezelőtt lefoglaltam ma éjszakára egy szobát egy furcsa helyen. Mivel holnap vasárnap, igazán maradhatnál egy kicsit tovább is. A nő tekintete összeszűkült. – Megállapodtunk, hogy nem próbálsz elcsábítani. – Nem is. – Kenzie remélte, hogy a hangjából nem cseng ki sajnálkozás. – Egy apartmant foglaltam, úgyhogy te alhatsz a hálóban, én meg a nappali kanapéján. Ahogy jól nevelt emberek szokták. – Kulcsra lehet zárni a hálószobát? – Azt hiszem, igen. – A férfi kihörpintette a maradék sörét. –Megható, hogy ennyire bízol bennem. Rainey elmosolyodott. – És ha magamban nem bízom? Ez nem olyan, mint amikor egy szállodában külön szobában alszunk. – Semmi olyan nem fog történni, amit nem akarunk mind a ketten. – A vacsorát viszont én fizetem – jelentette ki Rainey, a számlára pillantva. Ezzel a maga módján talán azt próbálta kifejezni: lehet, hogy mindketten akarják, de mégsem fog megtörténni.

– Messze van még az a hely? – türelmetlenkedett Rainey. – Még körülbelül száztíz lépés. Mindjárt ott vagyunk. – Kenzie egy meredek sziklafalba vájt lépcsősoron vezette lefelé a nőt. Bár a lépcsőfokok szélesek voltak, Rainey nagyon örült a bal oldali kapaszkodó korlátnak, amely egy mély szakadéktól választotta el. Kenzie nem viccelt, amikor azt mondta, ez egy különleges hely. A fogadó kulcsát a közelben lakó tulajtól hozták el, majd kocsival eljöttek erre a szinte teljesen lakatlan helyre. Az első

MARY JO PUTNEY

69

KANYARGÓ ÖSVÉNY

kulcs ennek a lépcsősornak a tetején lévő, vaskos kőajtót nyitotta. Egy automata kapcsoló a hosszú, meredek lépcsősor minden hatodik fokát világította meg. Miután Kenzie bezárta maguk mögött a vaskos kőajtót, megjegyezte: – Azt hiszem, itt biztonságban leszünk az autogramkérőktől. Igazi úriemberként ő ment előre útitáskájával, talán hogy elkapja Rainey-t, ha netalán elájulna a meglepetéstől. A nő természetesen nem készült ilyesmire, de azért igyekezett a lehető legszorosabban a sziklafal mentén haladni. A lépcső végül egy hosszú, csempézett teraszon ért véget. Jobbra üveges tolóajtókat szereltek a sziklafalba. Kenzie újra elővette a kulcsokat, és kinyitotta az ajtót. Miután villanyt gyújtott, megkérdezte: – Na, mit gondolsz? – Még soha életemben nem láttam ehhez hasonlót. – Rainey megállt az ajtóban, és döbbenten mérte végig a sziklafalba vájt helyiséget. A falakat és a mennyezetet úgy alakították ki, mintha egy természetes barlang falai lennének, a lábuk alatt viszont vastag, süppedős szőnyegpadló volt. A helyiséget gyér bútorzat jellemezte, de amit beraktak, az ízlésesnek és kényelmesnek tűnt. A puha kanapét úgy fordították, hogy a rajta ülők egyszerre élvezhessék a kandallót és az üvegajtókon túli táj látványát. – Nem mindennapi hely, igaz? Az ősi anaszázi indiánbarlangok mintájára készült. Szerencsém volt, hogy sikerült lefoglalnom ma éjszakára; valaki lemondta. Kenzie ledobta a csomagját a kanapé mögé, és intett Rainey-nek, hogy nézzen körül. A hálószoba a helyiség hátuljában állt, pazar, gőzfürdővel felszerelt fürdőszobával. A nappali sarkában kisebb teakonyha kapott helyet. Kenzie kinyitotta az italhűtő ajtaját. – Kérsz egy kis bort? – Kérek – fogadta el Rainey az ajánlatot, s közben azon járt az esze, hogy bár a férfi nem tervezte, hogy újra elcsábítja, ez a hely mégis átkozottul romantikusnak tűnik. Szorongva visszament a teraszra, és egyik kezével a korlátba kapaszkodva megállt. Kenzie lekapcsolta a lépcsősori és a belső világítást, kiment hozzá, és óvatos távolságra megállt tőle. Ahogy Rainey szeme hozzászokott a sötéthez, kezdte felismerni a holdfényben úszó táj részleteit. A sziklák tövében megcsillant egy folyó, a kanyon túloldalán pedig szabálytalan formájú sziklák meredeztek. A szél, a víz és a sziklafalban élő parányi állatkák hangján kívül nem hallatszott semmi más. – Ez tényleg rendkívüli hely – jegyezte meg a nő halkan, mivel az éjszaka templomi csöndjéhez nem illett a hangos szó. – Szívesen beletenném egy filmbe. Kenzie felnevetett. – Te aztán született rendező vagy, Rainey. Számodra minden, amit látsz vagy hallasz, ötletet ad a munkádhoz. – Azt hiszem, igazad van. – Rainey kortyolt egyet a borból. Még csak az hiányzik, hogy annyit igyon, hogy elveszítse az ítélőképességét. – Mindig is szerettem játszani, de közben éreztem, hogy a színészeten túl is létezik bennem valami. Neked soha nem volt kedved producerként vagy rendezőként dolgozni? A legtöbb színészben előbb vagy utóbb felmerül a gondolat. – Bennem nem. Nekem mindig is a színjátszás volt az álmom. Ez vagyok én. – Nem, ez nem te vagy. Ez csak a munkád. – Beszélj csak a magad nevében, mert ha én nem lennék színész, senki sem lennék. Kenzie arcvonásai a holdfényben egy szimmetrikusan megfaragott márványszoborra emlékeztettek, és most is körüllengte az a titokzatosság, amely Rainey-t mindig is vonzotta hozzá, mert a csalóka valóság mélyére akart látni. A többéves házasság és a köztük lévő pillanatnyi lazább hangulat ellenére sem tudta mindeddig megfejteni Kenzie titkát. Talán senki sem tudta. – Én csak arra lennék kíváncsi, miért bújtál ki Sarah szerepének eljátszása alól – jegyezte meg a férfi. – Szerintem csodás a szerep, és remekül el tudnád játszani. Rainey-ből elszállt minden nyugalom. – Az isten szerelmére, Kenzie, a „nem”-nek melyik részét nem értetted meg?

MARY JO PUTNEY

70

KANYARGÓ ÖSVÉNY

– Az irracionális részét. – Nem fogom eljátszani Sarah-t, és pont. – Azzal sarkon fordult, és forrongva visszamasírozott a szobába. Kenzie utánament. – Kicsit hűvös van. Meggyújtom a tüzet. – Miattam ne fáradj. Én megyek aludni. – Rainey kiöblítette a borospoharát, és a csöpögtetőre rakta, majd dörzsölgetni kezdte a karját, mert vacogott a hidegtől. A rusztikus kandallóba már bekészítették a fát, így Kenzie-nek csak egy gyufával meg kellett gyújtania a parafinnal átitatott rőzsét. Miután fellobbantak az első lángok, halkan megkérdezte: – Mi zavar annyira Sarah-ban? Miért ellenezte Rainey annyira az ötletet? Sarah jelleme egy ártatlan, burokban élő lányból formálódott át erős és gondoskodó nővé. Amikor Rainey a forgatókönyvet írta, vért izzadt, hogy sikerüljön megragadnia a hősnő jellemének apró rezdüléseit, és úgy érezte, elég jól sikerült neki. – Talán mert… Sarah olyan hihetetlenül ártatlan és naiv. Egyszerűen nem tudok vele azonosulni. Én már hatévesen sem voltam olyan ártatlan. Kenzie a sarkára ült, és a fellobbanó lángokat figyelte. – Sarah ereje pontosan az ártatlanságában rejlik. Eszébe sem jut, hogy elhagyja Randallt, pedig a férfi egy érzelmi csődtömeg, amikor összeházasodnak. – Az a jó a fikcióban, hogy egy író például képes az ártatlanságból erényt kovácsolni, holott a valóságban az egy gyenge jellemvonás. – Jó, tényleg nem vagy egy burokban élő viktoriánus szűzlány, és azt is tudom, hogy valahányszor olyan szerepet vállalunk, amely teljesen különbözik a jellemünktől, olyan érzés, mintha egy szikláról ugranánk a mélybe – mutatott Kenzie az üvegajtón túli sötétségre. –De pontosan azok a szerepek tesznek minket jobbá, és fejlesztik a művészetünket, amelyektől a legjobban tartunk. Lehet, hogy Sarah ártatlansága kínosan sebezhetővé tesz téged, de szerintem igenis képes lennél eljátszani őt, méghozzá nagyon is jól. Rainey odament a kanapéhoz, fáradtan belerogyott, és hagyta, hogy átjárja a tűz melege. – Az ember csak egy bizonyos pontig tudja feszegetni a határait, de mindannyiunknál van egy pont, amelyen túl már nem vagyunk elég hatékonyak. A kedves kis Sarah nálam ez a pont. – Akkor próbálj nem az egész filmben gondolkodni. Egyetlen napi forgatás csupán néhány percnyi használható filmkockát jelent, és abban a néhány percben te biztosan meg tudod formálni Sarah naivitását. Ha egy sztorit több száz felvételre osztunk, könnyen kiiktathatjuk a bennünk lakozó félelmet. A férfi minden szava tökéletesen racionálisnak tűnt, Rainey mégis borzongott a gondolattól, hogy bárkivel is eljátssza Sarah-t, hát még Kenzie-vel. – Nem vagy tisztában azzal, hogy mire kérsz. – De igen, azt hiszem, tisztában vagyok – nézett rá a férfi sandán. – Már az is nehéz, hogy együtt dolgozunk, de hogy még szeretőket is játsszunk? Férjet és feleséget? Igen, nehéz lesz, de a film kedvéért meg kell tenned. Nem fogsz időben találni egy jobb beugrót. Rainey válaszolni akart, de végül elhallgatott, mert rájött, menynyire ismerős ez a beszélgetés. – Te most ugyanazzal érvelsz, mint én, amikor rávettelek, hogy vállald el a szerepet. – Sőt, hála Kenzie tökéletes memóriájának, a beszélgetés néhány részlete szinte szóról szóra egyezett. Kenzie kuncogni kezdett. – Kíváncsi voltam, mennyi idő kell, míg észreveszed. Az érvek viszont ugyanúgy érvényesek, mint akkor voltak. Milyen érzés, hogy most én hozom fel őket, és nem te? Rainey nem tudta, sírjon-e vagy nevessen. – Pocsék érzés, különösen, mert látom, milyen jól szórakozol rajta.

MARY JO PUTNEY

71

KANYARGÓ ÖSVÉNY

– Nem mondhatnám, hogy élvezem, ahogy szenvedsz, de azért van némi irónia a helyzetben. – A férfi elkapta Rainey pillantását. –Nekem is van részem ebben a filmben. Én is időt és energiát fordítok rá, nem beszélve a hírnevemről. A nevem ott lesz a stáblistán. És azt szeretném, ha ez a film a lehető legjobban sikerülne, ahhoz pedig az kell, hogy te játszd el Sarah-t. – Kell hogy legyen egy angol színésznő, aki alkalmas a szerepre. Talán még nálam is jobb. – Ha létezik ilyen személy, amit mellesleg kétlek, akkor mennyi az esély arra, hogy egy hét alatt megtalálod, és lesz ideje a forgatásra? – Kenzie arcán halvány mosoly jelent meg. – Miután olyan nagy hévvel oktattál ki, mekkora fejlődést jelentene számomra egy fájdalmas szerepet végigszenvedni, te képes lennél most a gyávább megoldást választani? Rainey tekintete összeszűkült. – Csak nem akarsz érzelmileg zsarolni? – Ennél sokkal jobb fegyverem van. A tisztességedre apellálok. A nő magában szitkozódott. – Úgy látom, tudod, merre kapisgálj. – Köszönöm. – Ezt nem dicséretnek szántam – dörzsölte meg a halántékát Rainey, miközben arra gondolt, mennyire nem akarja ezt a szerepet. De a karma dühödt indulattal érte utol. Hosszan felsóhajtott. – Jól van, legyen. Eljátszom Sarah-t.

Tizenharmadik fejezet Kenzie megvillantotta azt a mosolyát, amelytől Rainey gyomra mindig görcsbe rándult. – Nagyon örülök – jelentette ki. – Nem lesz könnyű együtt játszanunk, de ez csak jót tesz a filmnek, mert a szereplőkben izzik majd a feszültség. – Kenzie, szalmaszálba kapaszkodsz. Az őrületbe fogjuk kergetni egymást. De igazad van, a filmnek talán tényleg jót fog tenni, ha mindketten játszunk benne, még akkor is, ha az operatőröknek kétszer annyit kell majd dolgozniuk, hogy jól mutassak a vásznon. – Rainey felállt a kanapéról. – Azt hiszem, most már tényleg lefekszem. – Nincs még túl korán? Próbálhatnánk egy kicsit. A Vörös Pimpernel forgatásán sokat próbáltak együtt Kenzie lakásán, de azóta olyan sok minden megváltozott. Átkozottul sok minden… – Nincs nálam a szövegkönyv. – Én hoztam egyet. Úgy terveztem, hogy ma éjjel dolgozom. Egy példánnyal is boldogulunk. Én már tudom a szövegemet, és mivel te írtad a forgatókönyvet, neked is majdnem kívülről tudnod kell. Azért foglalta le ezt az egzotikus helyet, hogy szombat éjjel dolgozhasson? – Kenzie, te időnként úgy viselkedsz, mint egy gép. – Végre felfedezted a titkomat! Egy űrlény vagyok, aki megtanult színészkedni, hogy eljátszhassa, hogy ember. Bár tréfának szánta, volt benne mégis valami furcsa igazság. Nem az, hogy a Marsról jött, hanem, hogy kirekesztettnek érezte magát. Sok színész érezte így magát, Rainey-t is beleértve. Csakhogy a nő a saját, eredendő kívülállóságát jól ismerte, Kenzie-ét azonban nem. Mert a férfi a gyerekkori élményeiről már a kapcsolatuk elején sem volt hajlandó beszélni, ő pedig tiszteletben tartotta ezt. Most azonban eltűnődött, vajon milyen élmények formálhatták ilyenné. A hangja, az akcentusa és a magabiztos viselkedése alapján az angol felső tízezerből származhat. Mégis mintha teljesen hiányozna belőle az énkép, ami egyáltalán nem volt összhangban a kiváltságos neveltetéssel vagy a hihetetlen sikereivel. A világ legnagyobb önimádatot igénylő szakmáját űzve, Kenzie mélységesen szerény ember maradt. Elfogadta, hogy a sztároknak kijáró

MARY JO PUTNEY

72

KANYARGÓ ÖSVÉNY

bánásmódban részesüljön, de sohasem várta volna el. És az a fajta hiúság is hiányzott belőle, amely a legtöbb jóképű férfiban megvan. Ez Rainey-ből is hiányzott, de ő kislánynak nem volt kimondottan szép. Csontos alkatával, sovány pofijával és furcsa vörösesszőke hajával átlagos külsejűnek számított. Sokszor bámulta magát a tükörben, és merengett el a sors igazságtalanságán, hogy nem örökölhette az anyja buja szépségét. Aztán idővel sikerült kiemelnie előnyös vonásait és a szépségét. Az illúzió színésznőként jól működött, de ez korántsem volt ugyanaz, mint amikor valaki eleve lélegzetelállító szépséggel születik. Rainey arra a következtetésre jutott, hogy Kenzie-nek nehéz gyerekkora lehetett, talán a szülei alkoholisták voltak, vagy bántalmazták őt. Talán ő sem volt annyira szép gyerek. Ha esetleg duci volt, az megfelelő magyarázatot ad a hiúság hiányára és a szigorúan fitt életmódra – minden szerződésében ott szerepelt az edzőterem közelsége mint feltétel. Vagy az is lehet, hogy bentlakásos iskolába küldték, és nem törődtek vele, vagy hogy alacsony, vézna kisfiú volt, akit mindig mindenki csúfolt. Bármi legyen is az ok, Kenzie gyerekkora olyan fájdalmas lehetett, hogy nem akart többé beszélni róla, még Rainey-nek sem. Talán számított rá, hogy nem maradnak együtt, és félt, hogy Rainey kiszivárogtatja a titkait a pletykalapoknak a szakítás után. Óvatosságra nevelte őt az élet. Ez is egyike volt közös tulajdonságaiknak. És jóllehet, Rainey szívesebben zárná be az ajtót a férje orra előtt, butaság lenne elpazarolni több órányi, folyamatos munkát, amikor a filmet ennyire szoros határidők kötik. – Talán átolvashatnánk a szövegünket, de nem akarok komoly színészi teljesítményt belevinni. – Rendben van. Randall szerepét úgyis csak jelenetenként, egy-két felvétel erejéig fogom tudni elviselni, úgyhogy én sem akarom ilyen korai stádiumban elpazarolni az érzelmi energiáimat. – Elővett egy szövegkönyvet a táskájából, és átnyújtotta Rainey-nek. – De ha végigolvassuk, legalább belejövünk egy kicsit, hogyan játsszuk együtt ezt a két szerepet. Rainey az előző két közös filmjükben élvezett együtt dolgozni Kenzie-vel. Nemcsak azért, mert hihetetlenül játszott, hanem mert így több időt tölthetett vele. A házasságuk felében elválasztotta őket egymástól az elfoglaltságuk; ez is oka volt a szakításuknak. Hányszor beszélt vele telefonon, miközben a fizikai jelenlét iránti vágy olyan erős volt benne, hogy szinte üvölteni tudott volna a fájdalomtól? Gondolatait gyorsan a jelenre terelte, és átlapozta a szövegkönyvet. Sarah és Randall minden közös jelenete vagy romantikus volt, vagy csupa érzelem, vagy mindkettő egyszerre. Már az is nehéz lesz, hogy Kenzie-t rendezze, hát még együtt játszani vele! Szerencsére Sarah az idő nagy részében a könnyeivel küszködik, és Rainey ezt könnyűszerrel el tudta játszani. Olvasni kezdte az első mondatát, miután Randall megkéri Sarah kezét. A naiv, hiszékeny kislány, aki nem győz csodálkozni, hogy egy hihetetlenül jóképű katonatiszt, akit gyerekkora óta imád, most feleségül kéri őt. Rainey érzelemmentes hangon beszélt, elnyomta magában az emléket, amikor Kenzie Kaliforniában az ő kezét kérte meg. A férfi hasonló közömbösséggel olvasta fel a saját szerepét. Az eljegyzést követően Randallt Afrikában bebörtönzik. Fogsága alatt sokat álmodozik Sarah-ról, a lány ártatlan szépségéről, amely az otthonára emlékezteti, de egészen addig nem látják viszont egymást, amíg a férfi a Victoria-pályaudvaron le nem száll a vonatról, ahol hősként fogadják. Jóllehet, Sarah szülei nem örülnek, hogy jól nevelt lányuk egy ilyen nyilvános helyen várja a vőlegényét, a lány ragaszkodik hozzá, hogy kimenjen elé az állomásra. Apja oldalán várakozik, amikor Randall leszáll a vonatról. A zsivajgó tömegben nem tudnak rendesen szót váltani, de Sarah elég közel áll Randallhez, hogy lássa a szemében égő vágyat, amint megpillantja őt, majd a pánikot, amikor az újságírók és az éljenzők körülveszik. Rainey és Kenzie sorról sorra dolgozták ki a dialógusok ritmusát, hogy a formális viktoriá-

MARY JO PUTNEY

73

KANYARGÓ ÖSVÉNY

nus kori akcentus ne tűnjön túl merevnek. A szereplőknek meggyőzően kell érzékeltetniük a kor szellemét, de a nyelvnek mégsem szabad eltávolítania a közönséget. Ezért szeretett volna Rainey egy klasszikus színházi tapasztalattal rendelkező angol színésznőt. Szerencsére a szöveg megírása közben hangosan el is mondta, így könnyen ejtette a cirkalmas mondatokat. Mialatt a párbeszédet gyakorolták, próbálták a mozdulatokat is kitalálni. Rainey-nek határozott elképzelése volt arról, hogy milyen messze álljanak majd egymástól, hogyan nézzenek egymásra, vagy hogyan kerüljék egymás pillantását. Akarata ellenére is kezdett a szerepébe bújni. Rainey a szöveg végső változatát abban a ködös fájdalomban írta meg, amelyben a szakításuk után érezte magát, és képtelen volt eltávolodni Sarah-tól, hiszen mindketten ugyanazt a fájdalmat élték át: elveszítették a szerelmüket, számukra érthetetlen okból. Kenzie sokkal jobban kezelte a helyzetet. Természetesen laza mozdulatait felváltotta az elfojtott, gyötrődő angol katonatiszt merevsége, és minden mondatot úgy ejtett ki, mintha csak a kamera előtt állnának. Mire elértek ahhoz a jelenethez, amikor Randall fel akarja bontani az eljegyzést, Rainey idegei már pengeélen táncoltak, Kenzie pedig hihetetlenül meggyőzően alakította a kiborulás határán álló embert. Randall kétségbeesetten gondol a társadalmi nyomásra, amely az oltár elé kényszeríti őket, és megkéri menyasszonyát, hogy menjen el vele sétálni a faluban. A lány boldogan elfogadja a meghívást, és éppen az esküvő részleteiről csacsog, amikor a férfi zordan félbeszakítja: – Sarah. Édesem… nem vehetlek feleségül. – Nem vehetsz feleségül? – kiáltott fel Sarah elszörnyedve. – Ezt nem mondhatod komolyan! Hiszen… már mindent előkészítettünk. De ha akarod, tarthatunk egy egyszerű ceremóniát is. – Nem! Nem a ceremóniáról van szó, hanem a házasságról. A lány néhány pillanatnyi hallgatás után válaszolt: – Mit követtem el, John? – Nem a te hibád – fordult el tőle a férfi. – Bennem van a hiba. Nem érdemellek meg. – Ez nem igaz! Te igazi úriember vagy, katona és hős. Bárkit megérdemelnél Angliában. – A lánynak hirtelen elakadt a lélegzete. – Talán van valaki más? Egy igazi hölgy, aki jobban illik hozzád? – Nincs senki más. És soha nem is lesz. – A férfi a lány szemébe nézett, tekintetében ott égett a fájdalom. Vajon ez mind Randall fájdalma, vagy egy része Kenzie-é? – Akkor mégis miért? Nem értem. – Még szerencse, hogy nem érted. – A férfi egyik arcizma megrándult. – A világ csupa gonoszság, és… tönkretette a becsületemet. Nem vehetlek feleségül. Rainey kalapáló szívvel döbbent rá, hogy egy olyan jelenetet játszanak most, amelyet a valóságban nem mert eljátszani. – De esküt tettünk egymásnak! Még ha nem is lehetsz a férjem, a szívemben én már a feleséged vagyok. Szeretlek, és mindig szeretni foglak. – Hogy szerethetsz, amikor nem is ismersz? Nem az vagyok, akinek gondolsz, Sarah. Soha nem is voltam. – A férfi vágyakozva megérintette a lány haját, filmvászonra illően hiteles mozdulattal. – Nem mehetsz hozzá egy idegenhez. Pedig Rainey megtette, méghozzá csodálkozó tekintettel. – Nem úgy van az, hogy a nő és a férfi örökre idegenek maradnak egymás számára? Te a becsületről és az értékekről álmodtál, én pedig arról, hogy otthont teremtek, és gyerekeket szülök neked. – A hangja elcsuklott, ahogy arra gondolt, mennyire szeretett volna Kenzie-től gyereket. – Két évig vártalak, és imádkoztam érted, pedig egész idő alatt azt hittem, meghaltál. Egyetlenegyszer sem néztem másik férfira. Azt hiszed, megparancsolhatod nekem, hogy ne szeresselek? – El kell hagynod engem – felelte a férfi alig leplezett indulattal. – Mindkettőnk érdekében. – Ezzel a mondattal sokkal tisztességesebb voltál, mint gondolnád. – A lány most inkább Rainey volt, mint Sarah, ahogy egy lépéssel közelebb lépett, ellenállva a késztetésnek, hogy

MARY JO PUTNEY

74

KANYARGÓ ÖSVÉNY

megérintse Kenzie-t. – Elengedlek, ha tényleg ezt akarod, de csak ha megesküszöl, hogy nem szeretsz már. – De ez most nem a szerelemről szól! – A házasság nem a szerelemről szól? – A lány olyan közel állt, hogy szinte összeértek. – Mondd, hogy nem szeretsz, és szabad vagy. – Szabad? – rándult meg a férfi szája. – Afrikában minden pillanatban velem voltál. A legsivárabb időszakban te voltál az egyetlen kapocs a józanság felé. Te voltál nekem a megváltás. Most nem ránthatlak magammal a sötétségbe. – Amíg együtt lehetünk, nem bánom, ha sötét van – fordult Rainey a férfihoz, és megcsókolta a kezét, miközben a szemét könnyek lepték el, és most már egyáltalán nem játszott. – Miért, Kenzie? Én is éppolyan kevéssé értem, mint Sarah. Kenzie arcizma megrándult, és visszabújt a szerepbe, mintegy pajzsként használva azt. – Ne sírj, Sarah. Nem bírom elviselni, ha szenvedni látlak. A lány elfojtotta a sírást. – Pedig mégis szenvedek. A forgatókönyv szerint itt most le kellett volna csókolnia a lány könnyeit. Egy feszült pillanatig némán meredtek egymásra, a történet hatása alatt állva, de közben a fájdalmas realitást is átélve. Rainey azt hitte, a férfi hátrébb lép majd, de ehelyett odahajolt, hogy megcsókolja. Ekkor átszakadt a valóság és játék közötti törékeny határvonal, és Rainey hátrahajtotta a fejét. Ajkuk összeért, Kenzie a száján érezte a nő sós könnyeit. De a csók nem egy angol katona és ártatlan menyasszonyának a csókja volt, hanem egy feleségét kívánó férjé. Rainey kezéből kihullott a szövegkönyv, és úgy kapaszkodott a férfiba, mint egy fuldokló a mentőkötélbe. Hónapok óta vágyott erre az érintésre. Tudta, hogy őrültség, amit tesznek, de nem akart gondolkodni vagy ítélkezni, csak érezni. – Úgy hiányoztál, Kenzie… – Te sokkal jobban hiányoztál nekem. – A férfi a nő köré fonta karját, és hevesen csókolni kezdte. Rainey szorosan hozzábújt, szinte eggyé olvadt Kenzie testével, amíg az halkan szitkozódva el nem engedte. – Nem lett volna szabad egy ilyen eldugott helyen próbálnunk. Rainey a visszautasítástól megborzongva fagyosan megkérdezte: – Úgy érted, nem tervezted, hogy elcsábítasz? – Egyáltalán nem. Már így is eleget bántottalak. Eszem ágába sincs még jobban megbántani téged. – Te is olyan átkozottul becsületes vagy, mint John Randall, legalábbis ebben. – Rainey Kenzie vállára tette a kezét, végigcsúsztatta a karján, és érezte, ahogy az izmok megfeszülnek az érintés hatására. Mire is vágyik ma este? Bölcsességre vagy szenvedélyre? Elkezdte kigombolni az ingét. – Már így is elég szerencsétlennek érzem magam. Ha lefekszel velem, legalább kompenzálsz egy kicsit. Kenzie elkapta a kezét. – De a kompenzáció szigorúan ideiglenes, holnap reggel érvényét veszti. Rainey kilazította az ingét. – Azt olvastam, a válófélben levő pároknál gyakori, hogy még lefekszenek egymással, úgyhogy teljesen normális a viselkedésünk. – Lehet, hogy normális, de nem túl bölcs. – Az ördögbe is a bölcsességgel! – Rainey megcsókolta a férfi kulcscsontja feletti gödröt, élvezve, ahogy megborzong. – Biztos vagy benne? – Kenzie végigcsúsztatta kezét a nő hátán és a csípőjénél fogva szorosan magához vonta. Rainey habozott, tudta, hogy most még meggondolhatja magát. De annyira vágyott Kenzie után, hogy szinte fizikai fájdalmat érzett, meg aztán soha többé nem lehetnek így kettesben. – Biztos vagyok benne. Ettől még semmi sem fog változni, csak… Szeretnék még egyszer utoljára veled lenni. – Talán ez a végső együttlét kell ahhoz, hogy végleg elengedje. – Akkor tegyük emlékezetessé ezt az éjszakát. – A férfi a karjába kapta Rainey-t, bevitte a

MARY JO PUTNEY

75

KANYARGÓ ÖSVÉNY

hálószobába, majd testével betakarta, miután az ágyra fektette. A nyakát csókolva dörmögte: – Nincs múlt és nincs jövő. Csak most van. – Ez mintha meg sem történne. – Rainey kezét a férfi hajába fúrva engedte el az életét meghatározó kétségeket és félelmeket. Mert abban a pillanatban szeretők voltak, és semmi más nem számított. Vadul és gyöngéden, mohón és feszült visszafogottsággal estek egymásnak, s mivel jól ismerték már a másikat, nem volt szükség szavakra. Rainey felkiáltott, amikor Kenzie belehatolt, szinte elsírta magát az ismerős tökéletesség érzésétől. Miért kellett Kenzie-nek eldobnia egy ilyen értékes ajándékot? A gondolatot mélyen eltemette, és inkább a vérében lüktető vágyra koncentrált, meg a beteljesülést követelő, fájdalmat és haragot eltompító érzésre. És a beteljesülés tüzes viharáig szabad maradt.

Tizennegyedik fejezet Egy sziklafalba vájt lakás olyan néma tudott lenni, akár egy kripta. Olyan néma, hogy Kenzie még talán a karjában fekvő nő szívverését is hallotta. A nappaliból halvány fény szűrődött be, megvilágítva Rainey kecses vonalait, a vállát és a derekát. A teste nem volt olyan őrülten szexis, mint egyeseké, de fegyelmezett munkával ruganyosra és tökéletesre formálta, és valami szenvedélyes őszinteséget és mély érzelmeket sugárzott. Kenzie szerette volna végigcsókolni azokat a puha dombocskákat és rejtett völgyeket, amíg fel nem kelti Rainey-t a lassan ébredező vágy. Végül magában szitkozódva kikelt az ágyból. Rainey az elmúlt napok kemény munkájától kimerülten, mozdulatlanul feküdt. Kenzie eltűnődött, vajon mennyi idő kell majd, amíg a nő megbánja, hogy nem tudott ellenállni ennek az őrültségnek. Talán úgy fél másodperc, miután felébredt. Kenzie felvette a farmernadrágját és az ingét, majd kiment a hálószobából, és a nappalin átsétálva a teraszra lépett. A szeretkezés utáni fizikai renyheséget azonnal elűzte az éjszaka hidege. A korlátba kapaszkodva azon tűnődött, hogy az ördögbe hagyhatta, hogy az ágyban kössenek ki. Úgy, hogy amikor Rainey-ről volt szó, mindig elvesztette az akaratát, és ez volt a fő oka annak is, hogy a házasságuk tönkrement. A ma esti együttlét újra fel fogja tépni a szakítás korábbi sebeit. De ennek ellenére sem sajnálta, hogy így történt. Egy röpke pillanatra talán… boldog volt. Egy elgyengült pillanatban még az is felötlött benne, hogy mit tenne Rainey, ha bocsánatért könyörögne, és megkérné, hogy adjon neki még egy esélyt. Bizonyára nemet mondana, de veszélyesen csábító volt a lehetőség, hogy talán hajlandó lenne megbocsátani. A friss levegőn azonban szerencsére azonnal visszanyerte józanságát. Bármilyen jó is a szex, semmin sem változtat, sőt talán még ront is a helyzeten. Még mindig válófélben vannak, de az elkövetkező hetekben fájdalmas közelségben lesznek. Együtt dolgozni úgy nehéz lett volna, ha szigorú határokat vonnak egymás közé. Most viszont, Kenzie agyának egy áruló, illogikus darabkája arra ösztökélte hogy folyton Rainey közelében legyen, jóllehet a ma éjszakai kilengés egyáltalán nem volt eltervezve. A hidegben vacogva, szorosan maga köré fonta a karját. Talán John Randallt kell hibáztatnia, akinek Sarah iránti tehetetlen vágy beszivárgott Kenzie gondolataiba és érzéseibe. Igen, Randallt fogj hibáztatni! Ha egy másik szerepet próbálnak, soha nem vesztett volna el az önuralmát. Kenzie szorongással gondolt arra, vajon hová vezeti őt Randáll majd ezután.

MARY JO PUTNEY

76

KANYARGÓ ÖSVÉNY

Egy hónapig két különböző kontinensen dolgoztak, Kenzie Görögországban, Rainey pedig Kaliforniában. A különválás keserű fájdalma még a mindennapos telefonhívások sem enyhítették, jó pár hét volt még hátra, amíg újra találkozhattak, és Rainey úgy érezte, szó szerint bele fog pusztulni a várakozásba. Nem a szex hiányzott neki, bár minden éjjel perzselő álmokat látott, hanem inkább az érzelmi közelség. Az a tudat, hogy Kenzie megérti és elfogadja, és mindig az ő oldalán áll. Rainey úgy vélte, talán ez a fajta közelség tette a házassá intézményét örök érvényűvé. Ha nem vágyott volna annyira Kenzie-re, sohasem mondta volna azt, amit személyesen kellett volna mondania, és azt is csak a megfelelő pillanatban. Az egyik szokásos telefonhívás alkalmával hozakodott elő az ötlettel. – Talán ideje, hogy gyerekünk legyen, akkor legalább lenne társaságom, amikor a világ két különböző pontján dolgozunk Vagy talán két gyerek, hogy mindkettőnknek jusson egy. Még a több ezer mérföld távolság ellenére is tapintható volt csönd. Azelőtt sohasem beszéltek gyerekről, és Rainey most már tudta, hogy miért; az ösztönei már régen azt súgták, hogy a téma konfliktusforrás lehet. Már épp meg akart szólalni, hogy megtörje a csöndet, amikor Kenzie válaszolt – Érdekes gondolat, de a macska könnyebben alkalmazkodnak az új helyekhez. Bár sohasem volt köztük komolyabb veszekedés, a férfi hangszíne sokkal ijesztőbb falat vont közéjük, mint egy éles vita. – Csak vicceltem, Kenzie. A gyerekeknek is van előnyük, de nem túl jó háziállatok. Újabb csönd. – Nem hoztad volna fel a gyerekszülést, ha nem foglalkoztatna a gondolat Teljesen érthető, hogy gyereket akarsz. A legtöbb embernek van gyereke. Még mielőtt Rainey válaszolhatott volna, kopogtak a lakókocsi ajtaján, majd belépett a rendezőasszisztens. – Miss Marlowe, felvételre kell jönnie. – Néhány perc, és ott leszek. Az asszisztens aggodalmasan nézett rá. – Most azonnal jönnie kell. A viharfelhők kellenek a jelenethez, és nagyon gyorsan változik az ég. Rainey szorosan markolta a telefonkagylót, érezte, hogy ezt meg kell beszélnie Kenzie-vel, de közben hívta a munkája. Aztán győzött a kötelesség. A telefonba csak annyit szólt – Majd később visszahívlak. – Addigra túl késő lesz, tudod, tíz óra az időeltolódás. Majd holnap beszélünk, drágám. Azzal letették. Rainey követte az asszisztenst, és olyan erősen harapdálta a száját, hogy újra kellett rúzsozni. Szerencsére a jelenetben nem sokat kellett játszania, csak meghatódva álldogálnia, mert képtelen lett volna koncentrálni. Nyugtalansága addig fokozódott, míg végül a nap végén megkérte a rendezőt, hogy ütemezze át a forgatást, és adjon neki három szabadnapot. A rendező először tiltakozni próbált, de végül beleegyezett Rainey azelőtt soha nem kért semmi különlegeset Kenzie éppen egy akciófilm főszerepét játszotta, amelyet Kréta szigetén forgattak. Mivel Kenzie hozzájárult ahhoz, hogy Rainey is használhassa a méregdrága magánrepülőt, megkérte Emmyt, hogy azonnal kerítsen neki egy gépet. Két órával később már a levegőben volt Azon morfondírozott, hogy értesítse-e Kenzie-t az érkezéséről, de végül úgy döntött, a meglepetés jobb lesz. Ha időt hagyna rá, hogy begyakorolja a válaszát, akkor sohasem tudja meg, mit érez igazából a gyerekkérdéssel kapcsolatban, márpedig nagy szükség volt arra, hogy őszintén megbeszéljék a témát Az éjszakából a reggelbe repült, úgy dél körül landolt Krétán. Érkezéskor egy bérelt autó várta, hogy elvigye a forgatásra. Amíg a kocsi végighajtott a kopár, nap égette vidéken, Rainey ablakon kinézve azon gondolkodott, mit fog majd mondani a férjén Egész életében vágyott egy gyerekre – sőt, legalább

MARY JO PUTNEY

77

KANYARGÓ ÖSVÉNY

kettőt akart, mert nem szerette, hogy nincs testvére. Álmában sokszor olyan valóságosnak látta Kenzie gyermeke hogy arra ébredt, mintha egy kisbabát szorongatna a karjában. Lehetne akár három gyerekük is, gondolta, két kislány meg egy kisfiú. Álmában még az arcukat is látta. Ők majd megkapják azt a stabil szülői hátteret, amely neki nem adatott meg az anyjától, és azt a melegséget, amelyet sohasem kapott meg a nagyszüleitől. De a gyerekeknél is jobban akarta Kenzie-t. Ha ő tényleg nem akar gyereket, Rainey azt is hajlandó lett volna elfogadni. Az igazat megvallva rengeteg érv szólt a gyerekvállalás ellen, figyelembe véve mindkettőjük megerőltető karrierjét. De akad olyan színész, akinek mindkettő sikerült, és Rainey remélte, hogy ők is közéjük tartozhatnának. Talán csak megzavarta Kenzie-t, hogy Rainey ilyen hirtelen hozta szóba a témát, és majd idővel hozzászokik a gondolathoz. Rainey azonban érezte, hogy ez részéről csak vágyálom. Korábban már járt Kenzie-nél a forgatáson, ezért gond nélkül beengedték a helyszínre. A biztonsági őr azonnal felismerte, és széles mosollyal mutatott a férje lakókocsijára, biztosítva, hogy Kenzie odabent van. A lakókocsi egy ciprusfa árnyékában állt, oldalán légkondicionáló zúgott. Mivel az ajtó nyitva volt, Rainey benyitott, és felmászott a két lépcsőfokon a hűvös lakókocsiba. A vakító napsütéstől a homályban pislogva szólította meg a férjét. – Kenzie? Remélem, készen állsz egy meglepetésre. – A francba! – kiáltott fel egy női torokhang. Rainey szeme közben hozzászokott a félhomályhoz, és megtorpant. Kenzie egy halom párnának dőlve feküdt az ágyon, és rajta lovaglópózban ült gyakorlatilag csupasz szereplőtársa, Angie Greene. Pirosra festett körme a férfi sliccén, arcán sajnálkozó mosoly. – Telefonálhattál volna. Rainey úgy érezte, mintha gyomorszájon vágták volna. Ez nem lehet igaz, ez olyan, mint egy olcsó melodráma. Talán csak egy ágyjelenethez próbáltak. De Kenzie nem mozdult, hogy megmagyarázza vagy tagadja a látottakat. Az első sokkon túljutva csak némán meredt Rainey-re, arca kifürkészhetetlen, akár egy gránitszobor. Rainey szinte hallotta, ahogy zakatolnak a gondolatai, hogyan tudná legjobban megoldani a helyzetet. Angie a sarkára ült, továbbra is Kenzie ágyékát takarva. Aztán szőke haját átvetette a vállán, és könnyedén megjegyezte. – Ne aggódj, Raine. Ez csak egy helyszíni dugás. Nem nagy ügy. Talán Angie Greene-nek, egy ilyen nagymellű férfifalónak, aki folyton a címlapokon szerepelt, tényleg nem az, de Rainey-nek nagy ügy volt. Mivel nem bírta elviselni a gondolatot, hogy előttük veszíti el az önuralmát, összeszedte magát, és elővette nagyanyja hűvös tartózkodását. – Milyen butaság volt részemről azt gondolni, hogy megbízhatok a férjemben, amikor nincs velem. Ennél azért kicsit jobbat vártam volna tőle. Kenzie félrelökte Angie-t maga mellé, az ágy szélére. – Ne haragudj, Rainey. De talán jobb is, hogy így történt. Ezzel aztán minden remény elveszett, hogy ezt az ügyet valaha is rendezhetik. Rainey lehúzta a jegygyűrűjét, és olyan erővel hajította a földre, hogy az pattogva gurult el a lakókocsi padlóján. – Az ügyvédem majd megkeres. Azzal sarkon fordult, és távozott, miközben örült, hogy nem küldte el a bérautót, de annak még jobban örült, hogy nem öt perccel később érkezett, és nem az aktus közben kapta őket rajta. Ha így történt volna, talán fizikailag is rosszul lesz. A repülőtérig mozdulni sem bírt a döbbenettől. Szerencsére a magángépet még nem hívták másik útra, így a visszautat is lefoglalta ugyanazon a gépen. Aztán hétezer mérföldet végígbőgött.

MARY JO PUTNEY

78

KANYARGÓ ÖSVÉNY

Rainey könnyezve ébredt, és Kenzie-t ott találta az ágy végén ülve, kezét lágyan a karjára tette, arca csupa aggódás. – Jól vagy? Rainey majdnem azt válaszolta, hogy szörnyű rémálma volt, amelyben ő egy másik nővel feküdt egy ágyban, de amikor rájött, hogy a valóságról álmodott, lenyelte a mondandóját. Most, hogy megint együtt volt Kenzie-vel, minden újra a felszínre tört, ugyanolyan agonizáló fájdalommal, mint akkor. Kenzie joggal figyelmeztette az előző éjszaka, hogy a gyönyör óráit keserű ébredés fogja követni. A nő szaggatottan felsóhajtott. – Voltam már jobban is. A férfi elkomorult. – Sajnálom. Az étterem után vissza kellett volna hogy vigyelek a szállodába. Butaság volt azt feltételeznem hogy itt semmi sem fog történni. Rainey összemérte az örömöt az újjáéledő fájdalommal. – Talán jobb is, hogy így történt. Olyan voltál nekem, mint e elvarratlan szál. Most legalább lezárhatom valahogy az ügyet. – Örömmel hallom, hogy ez a kimerítő éjszaka nem volt hiábavaló. Kenzie menni készült, de Rainey visszahúzta. – Ha már ily őszinték vagyunk, ideje megkérdeznem, miért dobtad félre oly könnyedén a házasságunkat. Annyira szörnyű volt? – Egyáltalán nem volt szörnyű. – A férfi tétovázott, próbálta megválogatni a szavait. – De John Randallhez hasonlóan nekem sem való a férjszerep. A különbség az, hogy én kicsit lassabban jöttem rá, És kevésbé becsületes módon. Jobb lett volna, ha sohasem házasodunk öszsze. – Az isten szerelmére, Kenzie, mi nem 1880-ban élünk! A becsületről szóló nagy kijelentések nem állják meg a helyüket. Elég jó férj voltál, és csöppet sem tűntél boldogtalannak. Épp ellenkezőleg. Vagy talán az egészet eljátszottad? – Nem játszottam. De ami köztünk volt, azt inkább egy románcnak nevezném, és nem házasságnak. – Tehát csak a szexről szólt. Rainey egy pillanatig azt hitte, a férfi igent fog mondani. Ehelyett azonban bizonytalanul így válaszolt: – Több volt, mint szex. De a házassághoz két alkalmas és felelősségteljes ember kell. Én önző késztetésből kértem meg a kezed, mert nagyon jól éreztem magam melletted, de tulajdonképpen soha nem gondoltam végig, mit is jelent valójában egy házasság. – Azért szebben is befejezhetted volna, miután rájöttél, hogy nem neked való az egész. Kenzie arca grimaszba torzult. – Nem vagyok túl jó a tervezésben. Nem gondoltam végig a helyzetet, csak sodródtam az eseményekkel, amíg végül egy számomra is kegyetlennek tűnő helyzetbe kerültem. Ez megbocsáthatatlan volt a részemről. – Nem sok dolog van, ami megbocsáthatatlan. – Bármilyen fájdalmas volt is ez a beszélgetés, most legalább végre őszinték voltak. – Ha csak egyikünkben is lett volna némi józan ész, a Pimpernel forgatása utáni fellángolást követően szakítunk, és megkíméljük magunkat a házasság és a válás fájdalmas szennyesétől. – Sosem volt erősségem a józanság – mosolygott halványan a férfi. – De a válás okozta traumát akár úgy is felfoghatod, mint egy újabb adalékot az ihletet adó tapasztalatokhoz. – Szívesebben merítek ihletet másodkézből. – Pedig Kenzie-nek Igaza volt. Még a legpocsékabb eseményt is fel lehet úgy fogni, hogy serkentse az ember kreativitását. – Vannak dolgok, amelyeket személyesen kell átélni. – A férfi lehúzta a takaróját, és derékig felfedte Rainey-t. – Egyetértek, hogy ha majd visszanézünk, ezt is úgy kell tekintenünk, mintha meg sem történt volna. De a józan ész azt diktálja, hogy ha a mai este nem létezik, akkor akár ki is élvezhetjük minden előnyét. – Előrehajolt, és körkörös nyelvmozdulatokkal megcsókolta a nő köldökét. Rainey-nek elakadt a lélegzete, és válaszul megfeszült az alhasa. – Ha ezt megismétled, akkor nem leszek abban a helyzetben, hogy elemezni tudjam a gondolatmenetedet.

MARY JO PUTNEY

79

KANYARGÓ ÖSVÉNY

Kenzie megismételte, a nő pedig abbahagyta a gondolkodást.

Az iroda ajtajának nyílására Val felpillantott az íróasztal mögül, és megkönnyebbült sóhajjal nyugtázta, hogy Rainey jött, és szemmel láthatóan túlélte elrablását. Rainey a kávéfőző felé tartva megkérdezte: – Történt valami érdemleges, amíg távol voltam? – Semmi különös. Talán a vasárnap teszi, mert ma sokan nem dolgoznak. – Te viszont igen. Mi újság Marcusszal? – Barátokkal ebédel Santa Fében. Téged fedeztelek előtte, ha netán nem akarnál magyarázkodni, miért tűntél el Kenzie-vel. A kávéfőző hangos gurgulázással engedte ki az adagot Rainey csészéjébe. Miközben tejet vett elő a hűtőből, így szólt: – Ha akarod, megkérdezheted, mi történt, még mielőtt elemésztene a kíváncsiság. – Remekül ki tudom találni, mi történt, de nem bánnám, ha hallanék néhány zaftos részletet. Rainey tejhabot kanalazott a csészéjébe, majd elhelyezkedett egy puha karosszékben. – Kenzie mutatott néhány kiscicát, aztán elvitt egy szuper grill-bárba, majd egy hihetetlen, sziklafalba vésett fogadóba. – Olvastam arról a helyről. Egyszer én is megnézném. – Annyira békés volt ott minden, mintha egy világ választana a forgatástól. Beszéltünk Sarah-ról, és Kenzie meggyőzött, hogy vállaljam el a szerepet. – Remek! Én is úgy gondolom, hogy bomba jó lennél rá. Rainey savanyú képet vágott. – Mintha mindenki ezt gondolná engem kivéve. Mindenesetre a mellettem szóló érvek olyan erősek, hogy azt hiszem, el kell játszanom Sarah-t. Kenzienél volt egy szövegkönyv, úgyhogy tartottunk egy olvasópróbát. – Tehát már próbáltatok is. Micsoda megfontolt józanság! – Igen, amíg egymásnak nem estünk. – Azt hittem, szigorúan üzleti alapokra akartad helyezni ezt a kapcsolatot. – Igen, csak egy pillanatra elment az eszünk, mert két olyan ember szerepébe kellett belebújnunk, akik kétségbeesetten vágynak egymásra. – Rainey megcserélte keresztbe tett lábait. – Talán ezért is tiltakoztam olyan hevesen Sarah szerepe ellen. Ennek volt is értelme. Zavaró, amikor valakinek el kell játszania egy nőt, aki azt a férfit akarja, akit valójában nem is akar. Vagy valaha akarta, de már nem. – Értem a problémát, de veszélyes dolog az egymásnak esés. A világ legkönnyebb dolga olyasvalakivel ágyba bújni, akivel szakítottál. Az ismerős érzések, a bizonytalanság és a jobb idők emléke utáni vágy remek alkatrészei a jó szexnek. De tapasztalataim szerint az ilyesmi érzelmileg kiborító. – Ez így igaz. De utána jól kibeszéltük, amit addig nem, és ez jót tett. – Rainey maga alá húzta a lábait. – Talán egy pillanatra még az is felötlött bennem, hogy megkérdezem, nem akarja-e újra megpróbálni, de szerencsére a pillanat hamar elszállt. Val félretolta maga elől a papírokat, és állát a kezébe téve az. asztalra könyökölt. – Hajlandó lennél újra összejönni Kenzie-vel? A barátnője összevonta a szemöldökét. – Ha normális férjalapanyag lenne, akkor talán igen. De hogyan is élhetnék olyan emberrel, akiben nem bízom? – Ez esetben nem érdemes próbálkozni vele. – Val magában azon lamentált, hogy mondjon-e még valamit. Úgy jött ide, Új-Mexikóba, hogy mélyen meg fogja vetni Kenzie-t, de ez nem így történt. A férfi zavaróan feltűnő külsejéhez ritka kedvesség és figyelmesség is társult. De persze ennél azért több kell egy jó férjhez. – Szerinted Kenzie teljességgel megbízhatatlan, vagy csak elkövetett egy hibát, és nem kért második lehetőséget? – Tegnap éjjel azt mondta, nem neki való a házasság, és a miénket már elkezdeni is hiba

MARY JO PUTNEY

80

KANYARGÓ ÖSVÉNY

volt – Lehet, hogy csak én látom így, de amikor együtt vagytok, valahogy mintha mindig rajtad lenne a szeme – jegyezte meg Val. –Még olyankor is, amikor nem rád néz. Ez nem egy olyan férfi reakciójának tűnik, akinek közömbös a nő. – Ez csak tiszta szex, semmi más – csattant fel Rainey. – Szerintem többről van szó. Mintha valahogy… nem is tudom, védelmezni próbálna. Törődne veled. Egyfajta elnyomott vágyakozást látok. – Még ha igazad van is, amit kétlek, nem érdekel. Tudod te, milyen érzés egy nőcsábász feleségének lenni? Minden nő érte epekedik, és azon gondolkozik, hogyan járhatna túl az eszemen. A házunk kapujában meg tinilányok várják, és utána dobálják a bugyijukat. És ahogy az emberek megbámulnak, és magukban azt kérdik, hogy sikerült megütnöm egy ilyen főnyereményt, és vajon mennyi időbe telik, amíg a világ legszexisebb férfije otthagy? – Rainey félretette a kávéscsészét és karját a térde köré fonta. – Nyugi! Úgy ülsz ott, mintha perecet akarnál hajlítani magadból – figyelmeztette Val. – Nekem sem tetszene a dolog, de úgy tűnik, nem is annyira Kenzie-vel van a baj, hanem a külvilággal. – Elvileg igazad van, de ez a gyakorlatban nem számít. Kenzie csak egy epizód volt az életemben, és a dolgok sokkal egyszerűbbek, amikor nincs velem. – Rainey felállt, odament a faxgéphez, és átnézte a nemrég érkezett oldalakat. – Minél hamarabb elutazunk Angliába, hogy befejezzük ezt a forgatást, annál jobb. Val visszatért a papírjaihoz. Rainey-nek talán igaza van a férjével kapcsolatban, és tényleg nem érez már semmit a felesége iránt De Val mégsem tudott szabadulni az érzéstől, hogy a kapcsolat legmélyén nagyon is összetett dolgok örvénylenek. Jóval komplikáltabbak, mint ahogy azt Rainey beismeri.

Tizenötödik fejezet Kenzie jó erős angol teát kortyolgatott, amíg Raine próbált Richard Farley-vel, a Sarah apját alakító híres színésszel. Marcus Gordon kapcsolatainak és az első osztályú forgatókönyvnek köszönhetően A századoshoz sikerült néhány kiváló és tapasztalt angol színészt megnyerni. Közeledett a fárasztó londoni próbák vége, mielőtt folytatták volna a forgatást. Míg az újmexikói forgatás többnyire akciójelenetekből állt, és a legfőbb párbeszédjelenetek Kenzie és Sharif között zajlottak, a film Angliában felvett részei szinte kizárólag párbeszédjelenetekből álltak, így fontosak voltak a próbák. Sir James Cantwell, a Kenzie jobbján álló idősödő, finom modorú színész kissé gőgösen megjegyezte: – Sem ön, sem Miss Marlowe nem dolgoznak túl sokat. Ezt a fajta megjegyzést csak egy olyan ember tehette, aki már akkor sztárszínész volt, amikor Kenzie még a színiakadémia újoncaként arra vágyakozott, hogy egyszer talán egy neves brit színház hatalmas színpadán játszhat majd. Ezért csak finoman annyit mondott: – Erőt gyűjtünk, hogy a kamera előtt adjuk ki minden érzelmünket. Sir James cinkos pillantást vetett rá. – Vagy inkább elkényeztette magukat Hollywood. Ifjúkorában maga ígéretes színpadi színésznek indult, de a sok akciófilm után ideje, hogy egy igazi színész figyelmeztesse, hogyan kell játszani. Kenzie elvigyorodott. – Hát, igen. Sir James tekintetét Rainey felé fordította. A nő jelenléte még így, nadrágban és pulóver-

MARY JO PUTNEY

81

KANYARGÓ ÖSVÉNY

ben, szalaggal hátrakötött hajjal is tekintélyt sugárzott. – Milyen érzés, amikor egy olyan nő rendezi a filmjét, akitől éppen most válik? – Hát… elég érdekes. De szerencsére jó viszonyban maradtunk. Bár nem olyan jó viszonyban, ahogy a sziklafalban töltött éjszakán. Most, hogy emberek vették őket körül, nem volt rá esély, hogy az olvasópróba szakmai része személyessé fajuljon. De jobb is volt ez így, mert Kenzie mind a mai napig nem került ki annak az egyéjszakás kalandnak a hatása alól. A higgadt és összeszedett Rainey viszont semmi jelét nem mutatta, hogy hatott volna rá. Talán azzal az éjszakával tényleg sikerült lezárnia a kapcsolatot, és maga mögött hagynia a házasságát. Kenzie a nő érdekében örült volna, ha így van. – Még sohasem forgattam filmet női rendezővel – jegyezte meg Sir James. – Akkor éppen ideje. Rainey nagyon jó. Világos elképzelései vannak arról, hogy mit akar a filmben, és tudja, hogyan kommunikálja ezt a szereplők meg a stáb felé. – Ezt élete első produkciójában mind megtanulta? – érdeklődött tovább Sir James. Még mielőtt Kenzie válaszolhatott volna, Rainey feléjük fordult, és reménykedve megszólalt: – John apja biztosan tudni fogja, papa. – Én jövök – dünnyögte Sir James, majd felállt, hogy csatlakozzék Rainey-hez és Richárd Farley-hez. – Tudom, hogy a fiamnak szüksége van egy ilyen kedves lányra, mint maga – dörögte a férfi magabiztosan. – Elismerem, hogy a fiú kicsit megzavarodott a bennszülöttek fogságában. De amint megnősül, rendbe jön majd. Kenzie hátradőlt a székében, és élvezettel figyelte, milyen átéléssel játszik Sir James, talán csak hogy megmutassa a lusta hollywoodiaknak, milyen is az igazi színjátszás. Farley válaszképpen hasonló átéléssel adta elő a szerepét, mintha csak a kamerák előtt állnának. Rainey a férfiak játékára reagálva teljesen belebújt Sarah bőrébe, és kiválóan ragadta meg a lány eltökéltséggel vegyes ártatlanságát. Ez azonban addig tartott, amíg el nem értek a következő jelenethez Kenzie-vel. Rainey ott már teljesen visszafogta magát. Kenzie hasonlóan visszafogott volt, miközben a két angol színész leült, és fájdalmas arccal figyelte őket. Ám mivel Kenzie-be is szorult némi színészi büszkeség, a következő jelenetben Sir Jamesszel beleadott mindent. John Randall az összeomlás határán kétségbeesetten próbálta türtőztetni magát az apja előtt, akinek szomjazott a jó véleményére. Kenzie a jelenetben nem használt színpadias, erőltetett testbeszédet. Ehelyett minden egyes szót úgy ejtett, mintha vérző lelkéből tépné ki. A hosszú, kopottas teremben néma csönd lett. Még Sir James arcára is elismerés ült ki. – Remek volt – szólalt meg Rainey a jelenet végeztével. – Még egy napot próbálunk, és utána készen állunk a folytatásra. – Az órájára pillantott. – Itt meg is állhatunk mára. Akkor a holnapi viszontlátásra. Széktologatás és halk moraj hallatszott, ahogy a stáb készülődni kezdett. Kenzie felvette a zakóját, és Rainey-hez fordult. – Elégedett vagy a próbákkal? – Eddig igen, de a mi teljesítményünkkel nem. Azért bízom benne, hogy amikor élesben megy a dolog, össze fogjuk szedni magunkat – mosolygott halványan. – Azért is örülök, hogy neked adtuk a főszerepet, mert te az első felvételnél mindig remekelsz. Sokat megspórolsz nekünk ezzel. – Igen, jó üzlet vagyok, pláne, ha kis költségvetéssel dolgoznak – egyezett bele Kenzie. – Sir James arról faggatott, hogy sikerült ilyen jól megtanulnod rendezni az első alkalommal. – Amikor te Új-Zélandon forgattál, rendeztem néhány epizódot a Csillagközi zarándokok című televíziós sorozatból. – Tényleg? Soha nem láttam a neved a stáblistán, pedig elolvastam. – Azelőtt felvették videóra a sorozat részeit, és együtt nézték meg; egyik közös kedvencük volt. Szertartásos módon nézték, hatalmas adag pattogatott kukorica kíséretében és minden szakmai kritikát félretéve, egyszerűen csak élvezve a filmet.

MARY JO PUTNEY

82

KANYARGÓ ÖSVÉNY

Rainey szeme megcsillant, ami jelezte, hogy ő is emlékszik azokra az estékre. – Igen, ez így van. De tudod, a sorozat producere jó barátnőm, és megkértem, hogy adjon esélyt a gyakorlásra. Ő pedig beleegyezett, hogy álnéven rendezhessem az epizódokat, a hírverést elkerülendő, így R. M. Jones néven írtak ki. A forgatás első napján nagyon féltem, de sikerült hamar rájönnöm, hogyan hozzam ki a maximumot a neonkék bőrű űrlényekből. – R. M. Jones? Emlékszem erre a névre. Akkor az Angyalok táncát is te rendezted? Az volt az évad legjobb epizódja. – Az csak a forgatókönyvnek köszönhető – mosolygott Rainey, de a tekintetük egy pillanatra cinkosán összefonódott. Pattogatott kukorica és boldogság. A pillanatot Val hangja törte meg: – Rainey, Kenzie! Odakint vár a kocsi. Menj csak vissza a szállodába nélkülem, Rainey. Én még bezárok itt. – Köszönöm. Akkor később találkozunk. Kenzie követte Rainey-t, és kinyitotta előtte az ajtót. – De miért éppen Jones? A nő arcáról eltűnt a mosoly. – Gyerekkoromban, amikor az apámon gondolkoztam, mindig úgy hívtam, hogy Mr. Jones. Az én rejtélyes elődöm. A Jones csak úgy eszembe jutott, lehetett volna bármi más. A lépcsőn lefelé tartva Kenzie azon tűnődött, létezik-e olyan ember, aki nem kíváncsi rá, hogy kik voltak a szülei. Valószínűleg nem létezik. Az épület főbejáratánál elhaladtak a portás mellett, és kiléptek a kiabálás és vakufény káoszába. – Miss Marlowe, igazak a hírek a forgatás alatti veszekedésekről? – Azért rúgta ki Jane Stackpole-t, mert viszonya volt Kenzie-vel? – Úgy hallottuk, kibékült a férjével. Kommentálná a hírt? Kenzie arca megfeszült. A sztárokat rendszerint csak a városba érkezésükkor és távozáskor fotózták, és közben békén hagyták, de a közte és Rainey között fennálló helyzet miatt nagyobb érdeklődés vette őket körül. Mindketten adtak már interjút a filmről, de a kapcsolatukra vonatkozó kérdésekre nem válaszoltak, kizárólag csak A százados nagyságát méltatták. Ez volt a szabály: még ha az ember legszívesebben kiszállt volna is az egészből, akkor sem mondott rosszat egy éppen készülőben lévő filmről. A bulvársajtót eleddig sikerült ennyivel kielégíteni. Kenzie úgy két tucat riportert és fotóst számolt meg, és halkan megjegyezte: – Biztosan kevés hír van ma, és nem történt semmi botrányos a királyi családban. – Vagy szeretnének most kiszedni belőlünk mindent, még mielőtt leköltöznénk vidékre. Mivel a tömeg miatt csak távolabb tudott megállni a kocsijuk, Kenzie védelmezőn Rainey hátára tette a kezét, és határozottan elindult a tömegben. A riporterek többségét ismerte már, így könnyedén szólt vissza a veszekedésről érdeklődő férfinak: – Nem túl jók a forrásai, Henry. A forgatás remekül halad, botránynak semmi nyoma. A riporter nem jött zavarba, vigyorogva folytatta: – Úgysem ismernék be, ha bármilyen gond lenne. – A jó együttműködésről még nem írtak bomba sztorit – jegyezte meg Rainey együttérzőn. – De mi mást mondhatnék? Remek emberekkel dolgozhatom együtt. Egy magas szőke bekiabált: – Örül, hogy itt lehet, Angliában, Kenzie? – Hát persze, Pamela – mosolygott Kenzie csábosán a nőre. –Máshol nem tud az ember egy rendes csésze teát inni. Pamela nyelt egyet, majd figyelmét Rainey-re irányította. – Raine, igaz, hogy csak azért kezdett bele ebbe a filmbe, hogy visszahódítsa Kenzie-t? Rainey tekintete összeszűkült. – Szó sincs róla. Jóval azelőtt fogtam bele ebbe filmbe,

MARY JO PUTNEY

83

KANYARGÓ ÖSVÉNY

hogy megismertem Kenzie-t, de elismerem, boldog vagyok, amiéit elvállalta a főszerepet. Csodálatosan dolgozik. Folytatták útjukat a kocsi felé, miközben hasonló kérdések záporoztak feléjük. Már majdnem odaértek, amikor egy magas, markáns arcú férfi bekiáltott: – Megkérdezhetem, hogy hol született, Kenzie? Merre nőtt fel? Kenzie-nek mintha valahonnan ismerősnek tűnt volna a férfi, ezért skót akcentussal felelt a kérdésre: – A Külső-Hebridákban születtem, és apám szerint a skót királyi trón legitim Stuartörököse vagyok. A „csinos” Károly herceg Flóra MacDonaldot vette feleségül a skót hagyományok szerint. Egy fiuk született, de Flóra rejtegette fiát az angolok elől, és a Scott nevet adta neki. Mivel én volnék annak a fiúnak a közvetlen leszármazottja, megköszönném, ha „őfelségének” szólítana. Kenzie válasza hatalmas nevetést váltott ki. – Nagyon jó, Kenzie! – vigyorgott Henry. – Fantasztikus főcím: Kenzie Scott, az igazi angol király. A markáns arcú férfi azonban nem nevetett. – Rendben, de mi az igazság? Maga örökké csak hazugságok mögött bujkált, ideje tiszta vizet önteni a pohárba. Kenzie-t kissé megzavarta a riporter leplezetlen támadó modor ezért csak annyit mondott: – Elnézést, de nem ismerem magát. Szabadna megtudnom a nevét, és hogy melyik laptól jött? – Nigel Stone vagyok a London Inquirertől. A bulvárlap bizonyára London legízléstelenebb napilapja, de a férfi neve hallatán Kenzienek elakadt a lélegzete. Nem csoda, hogy ismerősnek tűnt neki a férfi. Valamikor régen találkoztak már, de akkoriban Nigel Stone még egy aljas kis patkányképű, Ned nevű fiú volt. A botrányok után lihegő riporter szerepében tökéletesen magára talált. Kenzie tudta, hogy a másik férfi nem ismerhette fel, ezért elbűvölő mosolyt villantott rá. – Egy egyszerű színész vagyok, akit a közönség fantáziája formál. Miért is rontanánk el mindezt az én unalmas múltammal? Odaértek a kocsihoz, és a sofőr gyorsan kinyitotta előttük az ajtót. Kenzie betuszkolta Rainey-t, majd gyorsan beszállt mellé, de még mielőtt az ajtó bezárult volna, hallotta, amint Nigel Stone utánuk szól: – Eddig sikerült megúsznia a hazudozásaival, de ennek Vége. Ki fogom deríteni, hogy ki maga valójában! Rainey átcsusszant az ülésen, hogy helyet adjon Kenzie-nek. Miközben a kocsi elindult, tréfásan megkérdezte: – Felséges uram? Kenzie arca megenyhült. – Látod, miről mondasz le azzal, hogy beadtad a válókeresetet? Te lehetnél a következő angol királynő. – Mintha nem lenne így is elég gondom ezzel a sok hírveréssel! – fintorgott Rainey. – Ha az a Stone nevű fickó tényleg utánajárna, ki tudná deríteni a rejtélyes múltadat? – A színiakadémiáig talán vissza tudná vezetni a szálakat. De onnan tovább nem. Mivel Kenzie nagyon határozottnak tűnt, Rainey tovább kérdezett: – Talán külföldön töltötted a gyerekkorodat, hogy nincs papíron nyoma itt, Angliában? A férfi kinézett a kocsi ablakán. – Ez is egy lehetséges magyarázat. Vagyis hagyd abba a kérdezősködést. Rainey biztonságosabb vizekre evezve témát váltott. – Milyen érzés visszatérni ide? Nekem mindig is nagyon britnek tűntél, de mintha ambivalens érzésekkel térnél vissza. Kenzie kifújta a levegőt, továbbra is kerülte a tekintetét. – Anglia az otthonom, és ezt semmi sem helyettesítheti, de nem minden emlékem kellemes. Mindenkinek vannak fájdalmas gyerekkori emlékei. Az ő emlékei különösen azok lehetnek, ha ilyen reakciót váltanak ki belőle.

MARY JO PUTNEY

84

KANYARGÓ ÖSVÉNY

– De a filmipar sokszor visszahoz ide. – Igen, és jövök is. Csak ambivalens érzésekkel. Ennek ellenére sohasem lett amerikai állampolgár, pedig már több mint tíz éve az Államokban él. Rainey úgy vélte, bizonyára van valami meghatározó élmény, amely ilyen érzéseket kelt benne a szülőhazája iránt. Egyszer titkon megvizsgálta Kenzie útlevelét, amikor egy cannes-i út alkalmával kint felejtette a komód tetején. A dokumentumban az állt, hogy Londonban született, azon a februári dátumon, amelyet állított, de Rainey eltűnődött, vajon igaz-e az információ. Lehetséges volna, hogy Kenzie az irathamisítástól sem riad vissza, csak hogy eltitkolj a múltját? Talán igen. Rainey belenyugodott, hogy talán sohasem fogja megtudni igazságot, ezért inkább hátradőlt az ülésén. Mivel Kenzie nem kért külön sofőrt, egy kocsival jártak. Ezzel pénzt is spóroltak, de Raine titkon élvezte, hogy mellette lehet. Ígéretükhöz híven mindketten úgy tettek, mintha a sziklaszobában töltött éjszaka nem történt volna semmi, de a kettejükben feléledt érzéki tudatosság azóta se szűnt meg. – Olyan jól mennek a próbák, hogy kezdek egész optimista lenni az eredményeket illetően, bár tudom, hogy még sok buktató van hátra. Kenzie visszafordult az ablaktól. – Nem beszélve arról, hogy most jön még csak a neheze. A forgatás további része mindkettőnk számára nehéz lesz. Talán még azt is mondhatjuk, hogy fájdalmasan nehéz. Rainey összerezzent, amilyen fenyegetően hangzott ez Ken szájából. – Attól tartok, neked nehezebb lesz, mint nekem. – Pedig te leszel a rendezőm, és ezt ugyanannyira fogod utálni, mint eljátszani Sarah érzelmektől fűtött jeleneteit. – Kezdesz olyan vészjósló hangon beszélni, mint a Macbethben a boszorkányok. – Igen, de ők nemcsak vészjóslóak voltak, hanem igazat is beszéltek. Rainey-nek eszébe jutott az a kitűnő jelenet, amelyet nemre Sir Jamesszel elpróbált. Kenzie-nek a vérében volt John Randall személyisége. Ha ő mondja, hogy a következő hetek fájdalmasan fognak telni, minden bizonnyal igaza van. De most már túl késő volt, így Rainey csak azon tűnődött, hogy a film végeredménye vajon indokolja-e majd az áldozatot, amelyet a férfitól kért. De vajon tényleg túl késő? Ahogy beléhasított a gondolat, olya gyorsan el is nyomta magában. Túl sok pénzt, túl sok embert és túl sok bizalmat fektetett már ebbe a produkcióba. Marcus Gordon talán adna neki még egy esélyt, ha nem sikerülne a megálmodott filmet létrehoznia, de azt sohasem bocsátaná meg, ha a felénél gyáván kiszállna. – Olyan képet vágsz, mintha egy kukacos almába haraptál volna. Kenzie hangja kizökkentette Rainey-t az álmodozásból. – Csak egy rémült pillanatra elgondolkoztam, mibe sodortam magam ezzel az egész filmmel. – Túl fogod élni, Rainey. Mindig túlélted. Ez az egyik legfélelmetesebb erényed. – Kenzie nyújtózott egyet, majd a szemét behunyva befejezte a beszélgetést. Talán mégsem olyan jó ötlet, hogy egy kocsit használnak.

MARY JO PUTNEY

85

KANYARGÓ ÖSVÉNY

Tizenhatodik fejezet Nem telt bele sok időbe, amíg Nigel Stone akcióba lendült. Másnap reggel Rainey és Val csendben reggeliztek Rainey lakosztályában, mindketten a londoni lapokban böngészték a filmről írt cikkeket. Val az újsághalom tetejéről felvette az Inquirert, és halkan füttyentett. – A mindenségit! Ezt nézd meg! Rainey szorongva vette át a lapot. A címoldal egészét Kenzie rosszat sejtető fotója töltötte be, és a szalagcím szinte üvöltött: „Az igazi Kenzie Scott.” Rainey a cikkhez lapozott. A lap belsejében kétoldalas írást talált, botrányt kiáltó szalagcímmel: „Gazdag ember, szegény ember, koldus vagy tolvaj? Kicsoda valójában a népszerű filmsztár? Király vagy bűnöző?” Kenzie-ről vagy fél tucat fotót közöltek, mindegyiken egy-egy gonosz vagy veszélyes karakter szerepét alakította, vagy a lehető legkevesebb ruhában volt látható, de lehetőleg a kettő kombinációja. Mivel a férfi munkamániás volt, és rengeteg filmet készített, az újságírónak nagy mennyiségű alapanyag állt rendelkezésére. Az egyik kép Rainey-t és Kenzie-t ábrázolta, amint szenvedélyesen ölelkeznek a Halálos erő című, egy évvel korábban készült filmben. A kép alatti gyanakvó kérdés: „Vajon Raine Marlowe azért hagyta el Kenzie Scottot, mert rájött, ki bujkál a jóképű maszk mögött?” A megvető hangvételű cikkben az állt, hogy Kenzie Scott angolnak vallja magát, csakhogy a múltjáról kitalált történetek mind hazugságok, melyekkel lóvá akarja tenni honfitársait, akik nagylelkűen befogadták maguk közé. Stone felhívást intézett az olvasókhoz, hogy mindenki, aki ismerte a fiatal Kenzie Scottot, jelentkezzen a lapnál. Az Inquirer jelentős összeget ajánlott a gyerekkori fotókért. Nigel ígérte, hogy az olvasókkal együtt felfedik az igazságot. Rainey káromkodott. – Ez úgy állítja be Kenzie-t, mint valami sorozatgyilkost. Nem perelheti be a lapot rágalmazásért? Val a fejét rázta. – Mindent kérdés formájában fogalmazna meg, és a képeket csak utalásként használják. Gyakorlatilag semmivel sem vádolják meg, tehát nincs rágalmazás. Kár. Mivel Rainey tudta, hogy Kenzie nem nagyon olvas újságot felállt, és kezébe vette a lapot. – Azt hiszem, jobb, ha ezt megmutatom Kenzie-nek, hogy ne érje meglepetésként. A férfi lakosztálya a folyosó szemközti oldalán volt Rainey hangosan kopogtatott. – Én vagyok! Eltelt egy perc, amíg Kenzie ajtót nyitott, vizes hajjal, fürdőköpenyben. Rainey enyhe áramütést érzett. Buta kislány! Hisz nem ez az első alkalom, hogy megpillantja a férfi csupasz mellkasát, sőt még annál is többet. Kenzie udvarias mozdulattal mutatott neki utat. – Mondd, hogy ne fűzzek túl nagy reményeket ahhoz, hogy személyesen keresel fel a szobámban. – Álmodozz csak tovább, Scott! – nyomta a kezébe a lapot Rainey. – Ez biztosan nem fog tetszeni. A férfi könnyedsége elpárolgott, amikor meglátta a címoldalt. J – Talált. Tényleg nem tetszik. Ugyanazzal a gránitszoborszerű arckifejezéssel lapozott a cikkhez, amely kiült az arcára, valahányszor csak szóba került a múltja. Rainey tétovázva szólalt meg: – Nézd, én eddig igyekeztem tiszteletben tartani a magánéletedet, de a jelen körülmények között meg kell kérdeznem, hogy kiderülhet-e bármilyen illegális dolog. A férfi szája megrándult. – Azt hiszed, bűnöző vagyok?

MARY JO PUTNEY

86

KANYARGÓ ÖSVÉNY

– Nem, de fel kellett tennem a kérdést, hogy mit próbálsz ennyire titkolni. Ha valami katasztrofális információ szivároghat ki rólad a nyilvánosság számára, akkor szeretnék előre tudni róla. A befektetők az én torkomat fogják elvágni, ha a filmet a te esetleges múltad veszélyeztetné. – Megnyugodhatsz, nem adtak ki a nevemre letartóztatási parancsot. Ezzel persze nem azt állította, hogy a múltja szeplőtlen, de Rainey nem erőltette tovább. – Van esetleg valami más, ami problémát okozhat, ha nyilvánosságra kerül? A férfi hosszú hallgatás után szólalt meg: – Akad néhány… incidens, ami remek bulvárszalagcím lehetne, de senki sem fog előállni, hogy beszéljen ezekről. Rainey felsóhajtott. – Vajon miért nem nyugtat meg ez a te nagy magabiztosságod? – Ennél többet nem mondhatok, de ne aggódj. Nigel Stone rengeteg hamis nyomot kap majd, amelyen elindulhat, én pedig ezeket teljes őszinteséggel tudom cáfolni. – Visszaadta az újságot. – És most, ha megbocsátasz, fel kell készülnöm az utolsó próbanapra. Rainey gondterhelten tért vissza lakosztályába, és nagyon remélte, hogy bármit próbál is titkolni a férje, az örökre titokban is marad.

A Nigel Stone által indított keresztes hadjárat Anglia legnépszerűbb filmsztárjának leleplezésére végigkísérte Kenzie egész napját. Most már szinte senki sem maradt, aki a kisfiút össze tudta volna kapcsolni a férfival, a maradéknak pedig jó oka volt rá, hogy hallgasson. De… A nap végén Kenzie közölte Rainey-vel: – Viheted a kocsit. Én egy régi barátommal találkozom. Rainey megállta, hogy ne kérdezze meg, hová megy. – Akkor jó szórakozást! Mivel az épület főbejárata előtt riporterek várták, Kenzie a hátsó ajtón ment ki, és leintett egy taxit. – A Ramillies Manorhoz legyen szíves. A sűrű forgalomban mintegy félórányi araszolás után Kensington egyik csöndes részéhez értek. Bár a nevével ellentétben a hely sosem volt majorság, a terebélyes, piros téglás viktoriánus épület takaros nyugdíjas otthonnak adott helyet. Az idős recepciós befejezett egy telefonhívást, majd mosolyogva üdvözölte Kenzie-t. – örülök, hogy újra látom, Mr. Scott. Mr. Winfield is bizonyára nagyon boldog lesz. – Hogy van? Az asszony felsóhajtott. – Vannak jobb és rosszabb napjai, de sohasem panaszkodik. Igazi úriember. Azt hiszem, most éppen az udvaron napozik. Ismeri az utat. Küldessek önöknek egy-egy csésze teát? Kenzie bólintott, mert látta, hogy az asszony örülne neki, aztán átment az épületen a hátsó kijárat felé. Vajon a Ramillies Manor alkalmazottai közül hajlandó lenne-e bárki is kapcsolatba lépni Nigel Stone-nal, hogy elmondja, amit Kenzie Scottról tud? Aligha, hiszen az otthont főleg vagyonos emberek lakták, így az alkalmazottak diszkréciója is biztosított volt. De még ha valamelyikük fel is fedné Kenzie Charles Winfieldnél tett rendszeres látogatásait, a gyerekkoráról akkor sem tudnának meg semmit. Charles Winfield egy rózsabokor árnyékában üldögélt, ölébe takaró, fején fülhallgató. Kenzie az öreg felé közeledve arra gondolt, hogy túlságosan régen járt már itt. Óvatosan megérintette a vállát. – Charles! Ne haragudj, hogy nem tudtam előbb jönni. Hogy érzed magad? Winfield levette a fülhallgatót, és kikapcsolta a magnót. – Kenzie, fiam, micsoda kellemes meglepetés! Ne kérj elnézést, tudom, hogy rendkívül el-

MARY JO PUTNEY

87

KANYARGÓ ÖSVÉNY

foglalt voltál, amióta Londonba érkeztél. A férfi mély, öblös hangon beszélt, mint egy színész. – Foglalj helyet! – Mit hallgatsz? – Mialatt Kenzie leült a kőpadra, az öreg úgy fordította a tolószékét, hogy a látóterébe kerüljön a férfi; nagyon gyengén látott már. – Azt a kegyetlenül rosszmájú hollywoodi életrajzot, amit még múltkor hoztál. Nem olyan humoros, mint az angol változat, de meg döbbentően őszinte. – Neked is le kellene diktálnod a memoárodat. Igazi bestseller lenne belőle. Winfield sajnálattal rázta meg a fejét. – Mivel úriember vagyok, ki kellene hagynom belőle a legjobb részeket, és azzal elvesztené legfőbb vonzerejét. – Jut eszembe, nem ismersz egy Nigel Stone nevű riportert? – Az egy szerencsétlen patkány, aki London egyik legaljasabb bulvárriporterének hírében áll. Ha jól tudom, Angliában született, de néhány évig Ausztráliában dolgozott. Legnagyobb pechünkre néhány éve hazajött, és azóta az Inquirernél dolgozik. Arról ismert, hogy szereti a botrányokat. Találkoztál vele? – Igen, és kötelességének érezte, hogy a brit közvélemény előtt feltárja a gyerekkorom részleteit. Nyílt felhívást intézett mindenkihez, aki bármilyen információval szolgálhat az ügyben, pénzt ígérve a korai fotókért. – Micsoda szörnyeteg! – Winfield összeszorította a száját. – Nem fog semmit találni, ha emiatt aggódsz. – Remélem, igazad van. De ha alaposan utánanéz a színművészetin töltött éveimnek, kiderítheti, hogy te segítettél bekerülni oda. Winfield legyintett. – Ugyan már! Te megfeleltél a felvételi meghallgatáson. Én csupán kijelöltem neked a helyes irányt, és szóltam ár jó szót az érdekedben. – Arcára kiült az az ördögi mosoly, mellyel Macbethet játszotta. – És ha sikerülne megtalálnia, örömmel küldöm őt hideg nyomok után. Kenzie elmosolyodott. – Ne légy túlzottan leleményes, Stone ugyanis nem olyan ostoba. – Ne aggódj, nem fogom túlzásba vinni. Ha akarod, beszélhetek a többi öregfiúval is. Nem mintha bárki is titkokat árulna el egy alávaló riporternek, de jobb félni, mint megijedni. – Azt nagyon megköszönném, különösen azért, mert a forgatást néhány nap múlva Amerikában folytatjuk. – Ja, tényleg, A százados! Az egyik kedvenc regényem volt. Örülök, hogy végre film is készül belőle. Talán korábban senki sem tudta volna rendesen megcsinálni. – Elfordította a fejét. – Úgy hallom, mintha tea érkezne. – Jól bánnak itt veled? – Igen, de még szép. Azért a hihetetlenül magas összegért, amit a gondozásomért fizetsz. – Az az összeg csekélység ahhoz képest, amit te tettél értem. –Charles valamikor sikeres színész volt, de pazarló életet élt, és a színházi munka amúgy sem fizetett olyan jól, mint a filmezés. A gazdagság egyik nagy előnye viszont az, hogy az ember segíthet a barátain, és Kenzie Charlesnak köszönhette a karrierjét. Dacára Kenzie mozi és színház iránti imádatának, álmodni sem merte volna, hogy egyszer ő maga is színész lesz. Charles viszont látta benne az érdeklődést, aztán amikor tanítgatni kezdte Kenzie-t a szakma fortélyaira, a tehetségét is fölfedezte. Trevor Scott-Wallace profeszszor, Kenzie beszédtanára után Charles volt élete legmeghatározóbb személye. – Parancsoljanak, uraim – rakta le a fiatal ápolónő a tálcát a kerek, öntöttvas asztalkára a két férfi közé. Lopott pillantást vetett Kenzie-re, majd távozott. – Jobb lesz, ha te töltesz, fiam – kérte Charles. – Az én látásommal a szendvicsekre öntenem a teát. Addig mesélj, mik a legújabb pletykák? És milyen érzés, hogy pont a te hihetetlenül tehetség félfeleséged rendezi a filmedet? Kenzie próbált olyan hollywoodi sztorikat és pletykákat előás az emlékezetéből, amelyek-

MARY JO PUTNEY

88

KANYARGÓ ÖSVÉNY

ről tudta, hogy Charlesnak tetszeni fognak. Miközben a teát töltötte, arra gondolt, milyen jó, hogy végre azzal az emberrel lehet, aki elől az égvilágon semmit sem kell titkolnia

Charles az utóbbi időben könnyen elfáradt, ezért Kenzie hamarosan távozott. Ahogy a Kensington High Street felé sétálva taxit próbált fogni, eszébe jutott, hogy épp az egyik főiskolás barátnője, Jenny Lyme lakása előtt jár. Gondolt egyet, megkereste az épület bejárata és becsöngetett, igazából nem is remélve, hogy otthon találja a nőt. Már éppen indulni készült, amikor a kaputelefonban megszólal egy női hang. – Nem tudom, ki vagy – kezdte mogorván –, de pocsék napom volt, úgyhogy ha nem egy exkluzív vacsorára akarsz éppen meghívni, tűnj el! Jenny formában volt – Rendben van – egyezett bele Kenzie. – Hová menjünk? – Csak nem te vagy az, Kenzie? Te vadállat! Azonnal gyere fel. Jenny beengedte a férfit az épületbe, és lelkesen a nyakába ugrott, amikor az belépett második emeleti lakásába. A magas, buja sötét hajú nő sikeres televíziós karriert futott be. – Már elváltál, ugye? Csak nem azért jöttél, hogy pezsgővel és belga csokoládéval elcsábíts? Mondd, hogy igen, kérlek! Kenzie-nek hirtelen eszébe jutott a Rainey-vel töltött éjszaka. Finoman kibontakozott az ölelésből. – Igazán csábító, de még nem mondták ki véglegesen a válást, úgyhogy gyakorlatilag még házasember vagyok. A nő könnyedsége elpárolgott. – Aha, szóval így állunk. Értem. – A férfiba karolt, és lehúzta maga mellé a kanapéra. – És mi a helyzet a vacsorával? – Rád bízom. Bárhová mehetünk, ahol van szabad asztal. – Tudok egy fantasztikusan trendi és aranyos kis éttermet Chelsea-ben. Mindjárt felhívom őket. – Jenny kikereste a számot, és felhívta, de Kenzie nevét használta a foglaláshoz. – Teljes siker – jelentette, miután letette. – Általában két hétre előre kell náluk foglalni, de Kenzie Scottnak egy órán belül kerítenek egy asztalt. Milyen hasznos, ha az embernek van néhány világsztárrá avanzsált régi osztálytársa. – Te sem panaszkodhatsz, hogy rosszul mennek a dolgaid. A nő vágott egy grimaszt. – Utánad talán én vagyok az évfolyamunk legsikeresebb színésze. Azt hiszem, az osztály fele nem is a szakmában dolgozik már, mások pedig alig kapnak munkalehetőséget. Borzalmas szakma ez, Kenzie. Miért kellett pont ezt választanunk? – Talán mert túl különcök vagyunk ahhoz, hogy máshol alkalmazzanak bennünket? – Ebben is van igazság. – A nő felhúzott lábakkal ült a kanapén, és a férfi arcát tanulmányozta. – Van még egy kis időnk az indulásig. Mi a baj, Kenzie? A válásod? Jenny mindig is hihetetlenül jó megfigyelő volt. A főiskolai évek alatt hol barátok, hol pedig szeretők voltak, és azóta is tartották a kapcsolatot. – Egy Nigel Stone nevű fickó az Inquirertől kampányt indított az angol közvéleménnyel karöltve, hogy felfedje a múltamat. Biztos vagyok benne, hogy a főiskolai éveimet is górcső alá veszi, úgyhogy elképzelhető, hogy hallani fogsz róla. – Nem mondhatok rólad semmi újat. Csak annyit, hogy te voltál az évfolyam legtehetségesebbje. – Jenny arca reménykedve felderült. – Vagy megengeded, hogy improvizáljak valamit? Nem volt rossz ötlet, hogy hamis nyomra vezessék a riportert, és Jenny jóval visszafogottabban tudta volna ezt tenni, mint Charles. – Mire gondolsz? – Mi lenne, ha azt mondanám, hogy bár biztosra nem tudom, mert nagyon titokzatos voltál,

MARY JO PUTNEY

89

KANYARGÓ ÖSVÉNY

de annyit sikerült összeraknom, hogy Angliában születtél, majd kisgyerekként Afrikába utaztál, mert a szüleid emigráltak. – Beszédes arcára őszinteség ült ki, mintha a riporternek mesélne. – Nem is tudom, hová mentetek, talán Zimbabwébe, amikor még Rhodesiának hívták, de az is lehet, hogy Dél-Afrikába. A szüléidet politikai zavargásokban megölték, így a szegény árván maradt fiú nem sokkal később visszatért Angliába, és felvételizett a színiakadémiára. A családod története pedig olyan fájdalmas, hogy nem szívesen beszélsz róla senkinek. Milyen szomorú! Ez egy jó történet, amellyel megmagyarázhatná, miért nem léteznek iskolai bizonyítványok a főiskola előtti évekből. – Nagyon okos. Ha meg tudod győzni Stone-t, hogy külföldön nőttem fel, akkor rengeteg időt kellene elvesztegetnie, hogy bizonyítékokat találjon a létezésemről a korábbi brit gyarmatok területé – Hinni fog nekem. Színésznő vagyok, bárkivel bármit el tudom hitetni. – Jenny felállt. – Most megyek, és átöltözöm. Egy flitteres ruhánál alább nem adom. – A szoba közepén állt már, amikor vissz fordult. – Ha Stone tényleg olyan kígyó, amilyennek gondolod, akkor akár a felvételi jelentkezési lapod is megszerezheti. Azon nincs oly adat, amelyet szívesebben hallgatnál el előle? – Azon a jelentkezési lapon semmi konkrétum nem volt, legfeljebb annyi, hogy magántanuló voltam, nincsenek közvetlen hozzá tartozóim. – Ebben Charles Winfield közbenjárása segített neki. A régi baráti kapcsolatok olykor nagyon jól jöttek. – Az egyik dolog, amit mindig is szerettem benned, az, hogy mennyire nem vagy nyilvánvaló. El fogod valaha mesélni a munkásszármazásod valódi történetét? Kenzie leplezte meglepettségét. – Ezt meg hogy érted? – Amikor elkezdted a főiskolát, még nem tökéletesítetted az arisztokratikus akcentusodat – Jenny a hálószobába ment, és teljesen beleélte magát a szerepébe, amelyet a riporter előtt játszik majd. – Mindig is jó fülem volt az akcentusokhoz. És meggyőződésem, hogy a tiédben volt egy kis dél-afrikai, amikor először találkoztunk. Ez a nő bolondot csinál majd Nigel Stone-ból.

Tizenhetedik fejezet Rainey tudta, hogy figyelnie kell az Inquurert, ezért vonakodva elvett egyet, hogy reggeli közben átolvassa. A címlapra kitett fotó láttán kis híján kifordult a szájából a szalonnás tojást. „Kenzie a színre lép” – olvasta a kép fölötti címet, amely a férjét ábrázolta egy gyönyörű barnával, akinek olyan alakja és dekoltázsa volt, hogy még egy halottat is feltámasztott volna. Rainey émelygő gyomorral olvasott tovább. A nő egy Jenny Lyme nevű színésznő volt, akivel Kenzie a Cachet nevű, divatos étteremben vacsorázott. Rainey a fotót tanulmányozva azt látta, ahogy Kenzie védelmezőn átkarolja vacsorapartnerét, mindkettőjük arcán meglepettség, amikor lefotózzák őket. De ha anonimitásra vágytak volna, nem választanak egy ilyen felkapott helyet. Jenny Lyme Kenzie volt évfolyamtársa és régi barátja volt, Rainey gyanította, hogy szeretők is voltak, bár Kenzie sohasem beszélt róla. Most vajon mik lehetnek: barátok vagy szeretők? Nem mintha ehhez Rainey-nek bármi köze lenne, elvégre egy közös filmet forgat csak Kenzie-vel. Minden joga megvan hozzá, hogy régi barátnőkkel találkozgasson, ameddig ez nem válik a forgatás kárára. Bárcsak erről a gyomrát is meg tudná győzni… Rainey behunyta a szemét, és nagyokat lélegzett, amíg az idegei kissé le nem csillapodtak.

MARY JO PUTNEY

90

KANYARGÓ ÖSVÉNY

Még szerencse, hogy a mai napot azzal tölti majd, hogy a film egyik legnagyobb és legbonyolultabb jelenetéhez berendez egy vasútállomást. Neki csak a részletekkel kell ma foglalkoznia, a világítással, az öltöztetőkkel és a statiszták tömegével, de a forgatás kezdetéig nemigen kell semmire koncentrálnia, az pedig csak sötétedés után kezdődik majd. Odalapozott a kultúrarovathoz, és látta, hogy Stone készített egy cikket Kenzie korai BBCs munkáiról, olyan emberektől idézve, akik jól ismerték őt. Úgy tűnt, mintha a riporter főleg negatívumok után kutatna, de nemigen talált olyat, aki hajlandó lett volna besározni Kenzie-t. Talán a legkeményebb megjegyzés az volt: „Olyan csendes ember volt.” A bulvárlap legalább nem próbált aljas hazugságokat kitalálni. Egyelőre. Rainey izgatottan figyelte a tágas vasútállomást egy daru tetejéről, amely az operatőrt és a stáb többi tagját a magasban tartotta. Kétszáz, korabeli ruhába öltözött statisztát tereltek be a jelenethez, míg odakinn hangos morajjal várakozott egy gőzmozdony. Készen álltak a „pénzes jelenet” felvételéhez – így hívták ezt a hatalmas és költséges jelenetet, amely költségvetésük óriási részét felemésztette. Rainey örült volna, ha ezt időben befejezik, még mielőtt Marcusban kétségek merülnek fel a költségeket illetően. Rainey rádióján recsegve megszólalt a rendezőasszisztens hangja, aki a tömegjelenet felállításáért felelt. – Az emberek öt perc múlva a helyükön lesznek, Raine. – A második kamerás csapat is a helyén van? – Igen. – Remek. Akkor még öt perc. – Rainey lehalkította a rádiót, tekintetét újra végigjáratta a beállított jeleneten. A helyszínekért felelős stábtag ügyesen talált rá erre a régóta használaton kívül áll vasútállomásra. Kemény munkával és rengeteg pénzzel sikerült e viktoriánus kori vasútállomássá alakítani. A villanyszerelők egy egész napot töltöttek azzal, hogy bevilágítsák a visszhangzó teret, a díszletesek pedig lázasan dolgoztak azon, hogy a kandeláberektől kezdve a korlátokig minden hitelesnek és korabelinek tűnjék. Greg Marino kezelte a Rainey melletti fő kamerát, és felfelé mutató hüvelykujjal jelezte elégedettségét, amikor a nő ránézett. Raine elmosolyodott, próbált magabiztosnak tűnni, majd megigazította az üléséhez rögzítő övet, hogy enyhítse a fűzője szorítását. Átkozott legyen Jane Stackpole, amiért kibújt a kötelezettsége alól. Mivel Rainey-nek később több jelenetben is szerepelnie kellett, teljes jelmezbe és sminkben ült most a helyén. Pedig a rendezés jóval könnyebbe, ment farmerben. A rádió recsegve megszólalt. – Készen vagyunk, Raine. Még egy utolsó pillantás abban a tudatban, hogy a szereplők, a stáb, a statiszták és az öszszes felszerelés az ő felelőssége. Mély lélegzetet vett, majd így szólt: – Akkor kezdhetjük! A kamerák zúgni kezdtek, amint Greg a lencsét a vasútállomás sötét bejáratára fókuszálta. Mivel a modern kori London kellős közepén voltak, éjszakára kellett időzíteni a felvételt, hogy kiküszöbölhessék a huszonegyedik századi nagyváros képeit. A sötétséget hirtelen fénycsík hasította át: egy gőzmozdony fenyegető árnya jelent meg. Dugattyúk zúgtak, kerekek csikorogtak és a kéményből füst gomolygott felfelé, amint a mozdony erőteljes vibrálással, morogva megállt. A kamerát úgy állították be, hogy hangsúlyozza a mozdony tömegét és erejét, amely oly sokban különbözött attól a sivatagos, lovak lakta területtől, ahol John Randallt addig fogva tartották. A kocsik belsejében homályosan látszó alakok készülődtek a leszálláshoz. A kamera most a második kocsira fókuszált, annak is az ajtajára, amely kivágódott, és utasok kezdtek kiszállni rajta. Egy idősebb hölgy, majd egy fiatal lány. Aztán Kenzie, kissé bő, skarlátvörös uniformisban, és a fogságtól beesett arccal. Átkozottul jól játszotta a szerepét. Lelépett a peronra, ahol morajló tömeg üdvözölte. Ahogy döbbenten és zavartan körülnézett, a magasba lendült egy kéz. A kamerát tartó daru ekkor lassan emelkedni és hátrálni kez-

MARY JO PUTNEY

91

KANYARGÓ ÖSVÉNY

dett, fokozatosan mutatva az állomásra érkezett tömeget, akik mind a hazatérő hőst jöttek üdvözölni. Emelkedés közben Greg és a többi kamera továbbra is Kenzie-re fókuszáltak, akinek viszszavonulási útvonalát elvágták a mögötte állók. A daru olyan közel állt meg a mennyezethez, hogy Rainey ösztönösen lehajtotta a fejét. Odalenn Randall szinte eltűnt a rajongók sokaságában, mintha elevenen falná fel a tömeg. Skarlátvörös uniformisa tűzként lobogott a fekete civil ruhák tengerében. Minden úgy ment, ahogy azt Rainey évekkel korábban elképzelte, amikor életében először olvasta el a regényt, és a fejében már a készülő filmet látta. Most diadalittassággal vegyes félelem járta át. Ez volt a filmkészítés lényege – olyan képeket teremteni, amelyek egy egész történetet mesélnek el. Ez az, amire Rainey született. – Vágás! Miután leszálltak a daruról, Greggel együtt végignézték a visszajátszást a monitoron. – Nekem jónak tűnik, Greg. Te mit gondolsz? –A férfi elismerően bólintott. A biztonság kedvéért készítettek egy második felvételt is, majd átugrottak a következő feladatra. Háttérképeket készítettek a rezesbandáról, egy zászlót lengető gyerekről és a miniszterelnökről, aki eljött üdvözölni a hőst, mivel hamarosan választások következtek, és szeretett volna jó sajtóvisszhangot. Vannak dolgok, amelyek sohasem változnak. Amíg a második operatőrcsapat tömegjeleneteket készített az állomás egyik végében, addig Greg a másikban Randall és a miniszterelnök találkozását vette fel. Aztán ahogy az apja üdvözli, büszkeségtől ragyogó arccal, teljes érzéketlenséggel. A hivatalos üdvözlést követően Randall elindult, hogy fájdalmas lassúsággal átverekedje magát a tömegen. És ekkor következett Rainey jelenete. Amíg a fényt és a kamerákat átállították, a sminkes még elvégezte az utolsó simításokat, dühösen morogva azon, hogy egy harmincéves nőt tíz évvel fiatalabbnak kell maszkíroznia. Rainey hasonlóan ideges volt, bár igyekezett ezt leplezni. Még sohasem rendezte saját magát. És bár tudta, mit akart a filmben, Rainey-t összezavarta, hogy Sarah bőrébe kellett bújnia, de ezzel egy időben a rendező fejével is gondolkoznia kellett. Az első felvételt elrontotta, a másodiknál bakizott a dialógusban. – Csak nyugi, KCS, menni fog – mondta halkan Greg. Rainey halkan szitkozódott, és újra próbálkozott. Ezúttal sikerült neki a jelenet, amely nagyon egyszerű volt, mindössze abból állt hogy Randall érkezését várta. Eleinte kitörő boldogsággal figyelte, majd egy idő után megváltozott az arckifejezése. – Valami baj van, papa. Miért nem hagyják őt békén? Jóllehet Sarah eredetileg az apja oldalán akart maradni a tömeg szélén, miután meglátta Randallt, ő is sodródni kezdett az emberekkel. Ahogy a sokaság egy emberként kiáltozta Randall nevét az állomáson, Sarah kétségbeesetten próbált a közelébe kerülni, nem törődve az apja visszahívó utasításával. Akadtak, akik engedékeny mosollyal félreálltak az útjából, mások viszont rosszalló pillantással figyelték merészségét. Sarah mindebből nem sokat vett észre, mert minden figyelmét Randallre összpontosította. Talán ő volt az egyetlen az állomáson, aki látta a férfi szemében ülő pánikot. Randall olyan képet vágott, mint akit elevenen nyúznak. Amikor Kenzie kétségbeesett pillantása megtalálta a nőt, annak elakadt a lélegzete. A férfi arcára kiülő félelem olyan meggyőző volt, hogy Rainey Sarah és a rendező szerepéből egyaránt kiesett, és csak a férjéért aggódó asszony maradt. – John! John! Kenzie úgy nézett rá, mintha egy földre ereszkedő angyalt látna, kinyújtotta felé a kezét. A lány kesztyűs keze szintén kinyúlt felé, majd három emberen keresztül érték el egymást, Sarah zöld kabát-ujja kivillant a fekete kabátok közül. A férfi egy pillanatra olyan erősen szorította a kezét, mintha össze akarná roppantani. Aztán a szorítás engedett, és Kenzie arcára fájdalom ült ki. Rainey érezte, hogy itt minden tekintetben el fogja veszteni a férfit, ezért megszorította a kezét, mintha nem akarná elengedni. Hosszú pillanatokig fogták még egymást így, amíg Rainey közbe nem kiáltott: – Vágás!

MARY JO PUTNEY

92

KANYARGÓ ÖSVÉNY

Elengedte Kenzie kezét, a lélegzete még mindig szapora volt, miután erővel átverekedte magát a tömegen, aztán csatlakozott Greghez, hogy megnézze a felvételt videón. Greg tökéletes munkát végzett, sokáig tartotta a közeli képet a két egymásba kulcsolt kézen, amely a két ember kapcsolatának emblémája lett – egy visszavonulóban lévő férfié, és egy mindenáron kitartó nőé, aki az őket szétválasztó sötét erőktől sem riad vissza. – Pontosan így akartam, Greg. Amíg a stáb beállt a következő felvételre, Rainey visszament Kenzie-hez, aki közben félrevonult a gőzmozdony mellé, és karba tett kézzel, kifürkészhetetlen tekintettel állt. A statiszták kicsit arrébb mentek, nyugalmat hagyva a sztárnak. Mivel a férfi nem vette észre Rainey közeledését, a nő finoman megérintette a karját. – Kenzie, ez remek volt! A férfi olyan lendülettel húzta el a karját, mintha valaki megtámadta volna. Beletelt néhány pillanatba, amíg felismerte Rainey-t. – Egyetlen szó nélkül kimutatsz minden érzelmet, amit a nézőknek Randall lelkiállapotáról tudniuk kell – folytatta a nő tétován. –Egy férfi, aki a pokolból tér vissza, de magával hozza annak minden borzalmát. Kenzie igazított egyet katonai zakója ujján. – Ugye, így akartad? – Azzal sarkon fordult, és távolabb ment. Rainey döbbenten nézett utána. Azt akarta, hogy a végső határokig feszítse a színjátszását. De légy óvatos, hogy mit kívánsz…

Miután a forgatás aznapra véget ért, Rainey ott találta Kenzie-t a kocsiban szundikálva, amely őt várta, hogy visszaszállítsa a Dorchester Hotelbe. Kis híján átesett rajta, amikor be akart szállni a kocsiba. – Ne haragudj. – Ahogy Kenzie arrébb csúszott az ülésen, hogy helyet adjon Rainey-nek, a nő még hozzátette: – Azt hittem, már elmentél. – Kell egy kis idő, amíg kiengedek. – Amíg a kocsi elindult, Kenzie fáradtan dörzsölgette a szemét. – Ne haragudj, hogy úgy kifakadtam rád, Rainey. Attól tartok, ez a forgatás végéig csak rosszabbodni fog. – Azt hiszem, inkább én tartozom neked bocsánatkéréssel. Most kezdem csak felfogni, mire beszéltelek rá. – Ezt úgy értsem, megbántad, hogy nem egy másik John Randallt kerestél? Rainey az ajkába harapott. – Nem. Csodálatosan játszod Randall szerepét. Inkább azt kívánom, bárcsak ne zaklatna fel ennyire ez a szerep. – Na, így már sokkal jobban hangzik. – A férfi hangjában némi humor bujkált. – A benned lakozó eltökéltség kell ahhoz, hogy valaki jó filmet csináljon. És a filmkészítés olyan, akár a háború, akaratlan is vannak áldozatai. – Most aztán tényleg bűntudatot érzek – De ne aggódj, magamat a sebesültek és nem a halottak közé számítottam. – Milyen megnyugtató – felelte Rainey szárazon. – Jut eszembe! Greg olyan rövidítéssel illetett, amit nem pontosan értettem, és elfelejtettem megkérdezni tőle. Valami K betűs. Ez valami rendez gúnynév, amit még nem ismernék? Kenzie nevetni kezdett. – Új-Mexikóban a stáb egy része ragasztotta rád a KCS neve. – És az mit takar? – Kemény csajszi. Rainey elvörösödött. – Van valami különleges oka, vagy csak általában? – Azután kaptad ezt a nevet, hogy kirúgtad a kábeles fickót.

MARY JO PUTNEY

93

KANYARGÓ ÖSVÉNY

– Pedig ő megérdemelte, hogy kirúgjam – felelte védekező Rainey. – Hát persze, hogy megérdemelte. Ezért a becenevet inkább bóknak vedd. A stábnak tetszik, ha a rendező ura a helyzetnek. Kemény csajszi. Rainey arra gondolt, lehetne rosszabb is. Hívhatnák ennél sokkal cifrábban is. – Láttad azt a fotót az Inquirerben? – kérdezte Kenzie kissé komorabban. Rainey gyomra görcsbe rándult. – Igen. – Jenny szigorúan csak barát. Beugrottam hozzá, hogy beszéljek vele Nigel Stone-ról, és meghívtam vacsorázni. Rainey hangosan sóhajtott. – Köszönöm, hogy elmondtad. Tudom, hogy semmi közöm hozzá, de… kicsit kellemetlen lenne, ha a orrom előtt folytatnál valakivel viszonyt. – Igen, tudom. – Kenzie átnyúlt a sötét kocsiban, és megérintet te a kezét. – Megígérem, hogy nem lesz semmilyen viszonyom a forgatás alatt. Sarah-hoz hasonlóan most Rainey is hatalmas késztetést érzett, hogy ne engedje el a férfi kezét, nehogy eltűnjön. De mivel idősebb volt, a jelenben élt, és már majdnem elvált, végül elengedte a kezét.

Tizennyolcadik fejezet Amíg Kenzie a következő felvételre várakozott, ide-oda járkált a Morchard-ház tövében. Ilyenkor szinte azt kívánta, bárcsak dohányozna. Talán kicsit megnyugtatná, ha mondjuk egy pipával bíbelődhetne. Minél jobban közeledett Randall teljes kiborulásának jelenete, annál feszültebbnek érezte magát. Érezte, ahogy belebújik a szerepébe, és mintha belülről kifelé feszítené, fullasztaná az idegen test. A forgatás már elköltözött Londonból, így a lesifotósoktól legalább megszabadultak. De mivel sajnos a londoni lapokra vidéken is elő lehetett fizetni, Nigel Stone keresztes hadjárata elől nem menekült meg. A riporter mindennap újabb és újabb információkat kürtölt szét Kenzie Scott szenzációs múltjáról. Eddig azonban semmi rossz nem derült ki. A Kenzie-t ismerők közül senki sem beszélt, Stone pedig csupán információfoszlányokat talált a főiskolás évek előtti időszakból. És bár a riporter minden eseményt igyekezett a lehető legrosszabb színben feltüntetni, egyetlen hazugságot sem nyomtatott ki eddig. A lap főszerkesztője bizonyára tartott a bírósági perektől. Kenzie lenézett oda, ahol Rainey éppen Greg Marinóval egyeztette az egyik bonyolult, két kamerát igénylő felvétel részleteit. A nő hosszú, szűzies fehér ruhát viselt, és inkább látszott naivának, mint főnöknek. A rendezés mégis olyan könnyedén ment neki, mintha mindig is ezt csinálta volna. Csodálatra méltóan ragadta meg a történetet, és tudta, mit hozzon ki belőle, de emellett szakértően bánt a stábbal és a szereplőkkel is. Nem felejtette el, hogy a filmezés csapatmunka. Kenzie más körülmények között nagyon élvezte volna vele a munkát. A férfi nyugtalan tekintete egy pillanatra megpihent a devoni hegyek buja zöldjén. Ha a lapoknak hinni lehet, ez a film csodálatosan szép tájakat mutat majd be, egy letűnt Anglia nosztalgikus portréját, amely fiait távoli földekre küldte, hogy ott építsenek birodalmat, elfogadva, hogy ez mekkora fájdalommal és áldozattal jár. A The Masterpiece Theatre közönségének biztos nagyon tetszene. Kenzie azonban nemigen olvasta a napilapok cikkeit, mert nem szívesen látta magát Randallként. Miután Rainey befejezte a megbeszélést az operatőrrel, és elindult Kenzie felé, olyan fiatalnak és ártatlannak tűnt, amilyennek azt a következő jelenete megkívánta. – Nagyon jól csinálod, Kenzie, járkálsz itt fel-alá, mint egy vérbeli viktoriánus kori katonatiszt – szólította

MARY JO PUTNEY

94

KANYARGÓ ÖSVÉNY

meg a férfit vidáman. – De azért próbálj néha lépést váltani, tönkreteszed ezt a gyönyörű, zöld gyepet, fizetnem kell a tulajnak helyreállításért, és azt hiszem, a több száz éve gondozott pázsit költsége elég magas. Rainey tréfálkozása megmosolyogtatta Kenzie-t. – Majd igyekezni fogok. – Gyere, tegyünk egy sétát a ház körül. Mire visszaérünk, addigra Greg beállítja a második kamerát, és felvehetjük a kerti lakos jelenetet. – Belekarolt a férfiba, és feszes izmait érezve megjegyezte: – Hozzá kell szoknunk, hogy a felvétel kedvéért megérintjük egymást. Mivel Kenzie úgy érezte, lehet őszinte, megkérdezte: – Téged is ugyanúgy zavar, mint engem, hogy megint szerelmeseket kell alakítanunk a mozivásznon? – Én szívesebben forgatnék egy teljesen meztelen szexjelenetet egy idegennel – grimaszolt Rainey. – Még ha ez mindkettőnknek csupán puszta színjátszás, szikrányi érzelem nélkül, a nézők akkor úgy fogják ezt a jelenetet nézni, mintha te meg én lennénk. Engem borzasztóan zavar a gondolat. – Engem is. Befordultak a ház sarkánál, és elindultak az északi oldalán. – Leszámítva, hogy mi ketten ilyen idegesek vagyunk, a forgatás olyan jól halad, hogy alig hiszem el – jegyezte meg a nő. – Itt van például ez a Morchard-ház; ki hitte volna, hogy találunk egy olyan majorsági épületet, amelynek két különböző homlokzata van, és így két jelenethez is használhatjuk? Ezzel rengeteg pénzt és időt takarítunk meg. Az épület egyik szárnya I. Jakab korabeli, míg a másik fele György korabeli stílusban épült. Az ügyes kameramunkával úgy lehetett intézni, hogy két különböző épületnek tűnjön a ház. A Morchard-házban ezenkívül több gyönyörűen berendezett belső helyiség is volt, és hatalmas kert tartozott hozzá tavakkal, erdővel, virágágyakkal és egyéb látványos helyszínekkel. A birtok két hétig a rendelkezésükre állt, mivel a tulajdonosok a nagy összegű bérleti díjból Franciaországba utaztak, amíg a forgatás véget nem ér. Rainey kezét szemellenzőnek használva a távolba kémlelt. – Valaki azt mondta, a kert egyik végében van egy labirintus. Majd meg akarom keresni, ha lesz egy kis időm. – Egy útvesztőre gondolsz? – Nem, az útvesztők két oldalát sövény szegélyezi, és arra tervezik őket, hogy eltévedj bennük. A labirintus viszont egy kétdimenziós minta, amelyben csupán egyetlen ösvény van. Ha az ember elindul a minta egyik végéből a másik felé… egyszóval ennek az a lényege, hogy megtaláld önmagadat, nem az, hogy elvessz benne. Az lényege, hogy megtaláld önmagadat? Kenzie magában megjegyezte, hogy bármi áron is, de kerülni fogja a labirintust. – És azt hogy kell elképzelni? – Megnyugtató, szinte meditatív állapotba kerülsz, amikor az ösvényre koncentrálsz. San Franciscóban, a Nob Hill-i Grace-katedrálisnál is van egy kerti labirintus. A barátnőm, Kate vitt el oda egyszer vacsora után, és végigsétáltunk rajta. Mire félúton jártam, napok óta nem érzett nyugalom lett úrrá rajtam. Azóta ha tehetem, mindig végigsétálok az ilyen labirintusokon. – Csak nehogy egy Minotauruszt találj a közepén! Rainey elmosolyodott. – Mire egy szörnyeteg addig eljut, olyan transzba esik, hogy teljesen ártalmatlanná válik. Befordultak a sarkon, és megpillantották a stábot – Úgy látom, itt az ideje, hogy végigkergess a kerten – fordult Kenzie-hez a nő. – Arra gondoltam, ezt a képsort használnám háttérként a stáblista felsorolásánál. Mi a véleményed? – Jó ötletnek tűnik. Ezzel megteremted a film hangulatát, érzékelteted a két ember kapcso-

MARY JO PUTNEY

95

KANYARGÓ ÖSVÉNY

latát, és annak a tökéletes Angliának a képét, amelyet Randall hamarosan elveszít. – Én is pontosan így gondoltam. – Ahogy közeledtek a többiekhez, Rainey tűnődve megjegyezte: – Amennyire lehetett, úgy szerveztem a forgatást, hogy a jeleneteket lehetőleg sorrendben vegyük fel. Nem tudom, ez most változtatni fog-e valamit az érzelmek folytonosságán. – Nem hiszem. Egy profi színész bármilyen sorrendben képes eljátszani a jeleneteit. – De nekem több kell a profizmusnál. Én inspirációt akarok. – Az inspirációnál jóval megbízhatóbb a verejtékes munka – válaszolta Kenzie szárazon. És biztonságosabb is. Ebben a filmben mindennél kevésbé akart inspirációt érezni, nehogy átszakadjanak az emlékek gátjai. Akkor már csak az őrület jöhet.

Sarah Masterson nevetéstől sugárzó arccal kapta fel szoknyáját, szaladva elindult a bársonyos, zöld gyepen. A válla fölött egy pillanatra visszanézett, hogy lássa, kergeti-e Randall kapitány, aki hasonló önfeledtséggel nevetett. A két család mindig is jó szomszéd volt, és a fiú úgy tekintett lányra, mint a kishúgára. Amióta utoljára találkoztak, a kislány felnőtt, és ez Randallnek is feltűnt. De még mennyire! Amióta két héttel ezelőtt hazatért, naponta találkozni akart Sarah-val. Amikor tegnap este együtt keringőztek a bálon, a lány szinte elolvadt a karjában. Aztán egész éjjel forgolódott, és arra gondolt, csak képzelődött-e a férfi szemében látott tűzről, de nem képzelődött. Randall valóban érdekelte ez a Sarah Masterson nevű lány. Mivel Sarah nem akarta túlzottan továbbgondolni az eseményeket, rohanni kezdett a domboldalon a nyári lak felé, olyan ösztönérzéstől hajtva, amellyel a fiatal őzsuta rohan a szarvasbika elől, csakhogy megnyerje álmai férfijának szívét. Amikor a lány az alacsony rusztikus épülethez ért, zihált a szoros fűző alatt. A kapitány beérte, de az ő légzése még csak nem is tűnt szaporának. A lány tudta, hogy itt most könnyen elkaphatja, de közben élvezte, hogy kergeti. A férfi magas teste szinte betöltötte az oszlopos bejáratot. A legszebb férfi volt, akit Sarah valaha is látott, és a szemében csillogó fény láttán izgatottsággal vegyes idegesség járta át. A férfi egy lépést tett felé. – Miss Masterson. Megengedi, hogy… Sarah-nak szólítsam? – Igen – felelte a lány elpirulva, amiért engedélyezte egy férfinak azt az intimitást, hogy a keresztnevén szólítsa. – Amikor fiatalabbak voltunk, akkor is így szólított. Kenzie újabb lépést tett felé. – Sarah, lehet, hogy furcsának tűnik, de mégis úgy érzem, mintha egész életemben erre a napra vártam volna. Kezébe fogta a lány kezét, és ráemelte zöld szemét. Rainey zavartan pislogni kezdett, és hirtelen kiesett Sarah szerepéből. Remélte, hogy az épületen kívül lévő kamera nem rögzítette ezt a kis bakit, és megint elragadtatva nézett a férfira, ahogy Sarah tenné. – Azelőtt maga volt a legaranyosabb kislány a környéken, most pedig a legszebb és legkedvesebb nő lett. – A férfi a szájához emelte Sarah kezét, és megcsókolta. – Az egyetlen nő, akivel el tudom képzelni, hogy leéljem az életem. Szeretem magát, Sarah. Hozzám jönne feleségül? A lánynak elállt a lélegzete, annyira megdöbbent, hogy élőben is hallja, amit megálmodott. Ez a csodálatos férfi feleségül kéri őt. Hát nem tudja, hogy bármit megadna érte? Még a szívét is neki adná, ha kérné? – Igen, Randall kapitány – suttogta. – Magához megyek feleségül. A férfi bizonytalan tekintetében boldogság csillant. – Micsoda? Még csak nem is tiltakozik? Nem kér gondolkodási időt? – Soha semmiben nem voltam még ennyire biztos. – Ó, Sarah, ezért az őszinteségért szeretem annyira. – A férfi magához ölelte. – Szólítson

MARY JO PUTNEY

96

KANYARGÓ ÖSVÉNY

csak Johnnak, amikor ketten vagyunk. A lány csókra várva felemelte a fejét, de nem tudta, mit várjon. A férfi szájának lágy, meleg érintése mélységes boldogsággal töltötte el. Szemét behunyta, és hirtelen minden érzékével a férfira figyelt. Érezte a szája ízét, a teste melegét, a zihálását és provokatív, férfias illatát. Ettől a naptól fogva behunyt szemmel is meg tudja majd különböztetni a világ összes férfijától. Az elhúzódó csókot gyöngéd simogatás kísérte, amelytől a lány ereiben forrni kezdett a vér. Itt újra megszakadt Rainey koncentrációja. Őrültség volt tőle azt gondolni, hogy képes lesz ezt a jelenetet érzelmek nélkül eljátszani. Sarah ártatlansága visszarepítette Rainey-t ahhoz az éjszakához, amikor Kenzie feleségül kérte, és egy röpke, őrült pillanatra azt remélte, működni fog. Kenzie arca arról árulkodott, hogy neki is nehezére esik a szerep mögé bújni. Egy dialógust improvizálva, lehúzta maga mellé a lányt egy padra. – Olyan vagyok, mint egy vadállat – mondta, hangjában fojtott indulattal, miközben a lány arcáról törölgette a könnyeket. –Maga olyan ijedt és ártatlan, én pedig megijesztettem. – Nem ijedtem meg – biztosította Sarah –, csak a boldogságtól sírok. Kenzie visszatért az eredeti forgatókönyvhöz, és így folytatta: – Bárcsak ne kellene várnunk az esküvővel, de a jövő héten a századom Afrikába utazik. Ilyen hamar elhagyja őt, hogy csatába menjen? – Mennyi ideig lesz távol? – Csak néhány hónapig. Egy fanatikus bennszülött lázadást kell levernünk, az pedig nem tart túl sokáig. Amint végeztünk a munkával, beadom a leszerelési kérelmemet, és visszajövök magához mosolygott a férfi gyöngéden. – Elég volt a kalandokból. Készen állok a családalapításra. Sarah a férfi meggyőző hangja ellenére jeges hidegséget érzett magában. Nem volt benne biztos, hogy rossz előjelnek vegye-e, vagy csak egyszerű aggódásnak, ezért nagy hévvel így válaszolt: – Akármilyen hosszú ideig lesz is távol, én várni fogok magára, John. – Édes kicsi lány! – A férfi újra megcsókolta, és a lány ezúttal félelemből táplálkozó hévvel csókolta vissza. Néhány másodperc múlva Rainey elhúzódott, és hátraszólt: – Vágás! – A benne égő érzelmektől még mindig feldúltan hozzátette: – Ez még nem a végleges. Újra fel szeretném venni. Greg összevonta a szemöldökét. – Biztosan, Rainey? Nekem egész jónak tűnt. Gyere, és nézd meg a monitoron. Rainey nem akarta végignézni, ahogy elveszti az önuralmát, de Greg szakmai véleményét sem vehette semmibe. – Rendben van, akkor nyomtasd ki, de a nyári lakos jelenetből készítünk még néhány felvételt. Kenzie olyan halkan, hogy csak ő hallja, megjegyezte: – Ha készítünk még néhány felvételt, azzal szépen kiürítjük magunkból a fölösleges érzelmeket, és a végére már csak tiszta, színészi alakítást láthatunk a képen. Rainey mogorván válaszolt-. – Ne próbáld elhitetni velem, hogy te nem így akarod. – Hát igen, én is szívesebben távolodnék el egy kicsit a szereptől. De akkor vajon azt kapod-e, amit elgondoltál? – Nincs szükségem az ördög ügyvédjére! – Pedig az is a csomag része. – Kenzie fagyos mosollyal nézett rá, aztán felállt, és kiment a nyári lakból, amíg Greg előkészítette következő felvételt. Rainey mozdulatlanul ült tovább a padon, és magában sorra vette, hány jelenet van még

MARY JO PUTNEY

97

KANYARGÓ ÖSVÉNY

Sarah és Randall között. Ha valaha szemtől szembe találja magát Jane Stackpole-lal, puszta kézzel fojtja meg a nőt. De csak akkor, ha túléli ezt a forgatást.

A nap végére Kenzie úgy érezte magát, mint egy kifacsart ruha, amelyet újrafeldolgozásra összepréseltek. A Rainey-vel közös jelenetek mindegyikét többször is újra kellett venni, és a minőség egyre inkább romlott. Az első felvételek mindig a legjobban indultak, de aztán mindenkit egyaránt kimerített Kenzie és Rainey fájdalmas kínlódása. Kenzie-nek akkor sem lett jobb a kedve, amikor visszatért a kellemes kis vidéki szállodába, amely A százados ideiglenes főhadiszállása volt Mindig hatékony, diszkrét asszisztense, Josh gondosan odakészítette a szobában álló antik íróasztalra az Inquirer aznapi számát. A bulvárlap felső sarkában szenzációs szalagcím hirdette: „Felfedtük Kenzie múltját!” Kenzie imádkozott, hogy a hamis nyomon járjanak, miközben a cikkhez lapozott. Az oldal tetején egy Jenny Lyme-ról készült szexis fotó volt látható, a nő félrevezetően őszintének és megbízhatónak tűnt. „Kenzie régi barátnője mindent elárul!”. Ha nem vigyáznak, még kifogynak a felkiáltójelekből. Jenny valóban elárulta a gyarmatokon eltöltött gyerekkor tragikus részleteit, amelyekről az előző este beszéltek. Habár hozzátette, hogy mindez csak találgatás, Nigel Stone azonnal kinyomtatta a lány spekulációkra alapozott sztoriját. Még azt is sikerült beleszőnie, hogy Kenzie és Jenny kisebb-nagyobb megszakításokkal szeretők voltak a diákévek alatt, sőt még a férfi házassága alatt is, de a riporter újra csak kerülte a rágalmazásra utaló mondatokat. Kenzie félredobta a lapot. Kis szerencsével Stone elindul majd az afrikai fals nyomon, mígnem a cikksorozat fokozatosan elveszti a lendületét. Azonban továbbra sem tudott szabadulni az érzéstől, hogy a szerencse egyszer akár el is pártolhat tőle.

Tizenkilencedik fejezet Kenzie vigyázzállásban hallgatta a templomban zúgó orgonamuzsikát. Randall esküvőjének körülményes részletei eszébe juttatták, miért kérte arra Rainey-t, hogy szökjön meg vele. Ha a valóságban is át kellett volna élnie ezeket a bonyodalmakat, egész biztos, hogy veszti a türelmét, és meggondolja magát. No persze, ha Rainey az ilyen formális esküvő mellett dönt, ő nem kaptak volna személyes üzenetet Viktória királynőtől, amelyben a házasság szentségének tiszteletéről beszél, és a brit birodalmat védő bátor ifjak nemzéséről. Miután John Randallt mindkét család, az uralkodó, sőt még a sajtó is végigkergette a házassági ceremónián, az esküvő napjára teljesen elveszítette az eszét. Koszorúslányok, esküvői tanúk. A modern kori fehér ruhás esküvőt a viktoriánus korban találták ki. Még azt a szokást is ők vezették be, hogy a menyasszonyt egy esküvői tortához hasonló ruhába öltöztessék. Ahogy a zene kiteljesedett, Rainey megjelent a templom bejáratánál, Richárd Farley karján, aki egy tiszteletre méltó úriembert, az apját alakította. Rainey gyönyörű menyasszony volt, az a fajta tökéletes magabiztosság sugárzott belőle, amely csak a nagyon fiatal lányokra jellemző. Kenzie újra magára erőltette John Randall szerepét. A menyasszony közeledtét figyelve szégyen járta át. Ő egy koszos, megbélyegzett ember, aki nem méltó egy ilyen tiszta lényre. Bűnt követ el, mert hagyja, hogy megtörténjen ez az MARY JO PUTNEY

98

KANYARGÓ ÖSVÉNY

esküvő. Ahogy kezébe vette a lány kicsiny kezét, és elmondták házassági esküjüket, a férfi fejét és lelkét a kétségbeesés sötét hullámai járták át. Ezt nem volt nehéz kifejeznie. Ugyanezt érezte a saját esküvőjén.

Az esküvői jelenetek olyan jól sikerültek, hogy volt még idő visszamenni a Morchard-házba néhány további felvételre. A forgatással sikerült behozniuk az Új-Mexikóban elvesztegetett időt, sőt az eredeti menetrendhez képest még nyertek is egy teljes napot. Rainey számára a pótlólagos idő többet jelentett minden pénznél, bár azt sem bánta volna, ha abból is több van. Az esküvőt a nászéjszaka követte. Sarah egy szépen berendezett hálószobában várta férjét egy baldachinos ágyban, több réteg szűzies fehér selyemhálóingben, amely pont annyira volt áttetsző, hogy bepillantást engedett a hálóing alatt rejlő hasonlóan szűzies, epekedő testre. A lány párnákra támaszkodva feküdt, és ujjait görcsösen összekulcsolta, ahogy teltek a percek. Az édesanyja felkészítette, mire számíthat a nászéjszakáján. És bármennyire furcsának tűntek a házasélet részletei, Sarah bízott a férjében, hogy az majd mindenre megtanítja. De hol késik már? A lány már épp elszundikált, amikor a férfi végre belépett a hálóba. Haja és öltözéke enyhén összekuszálódott, arckifejezése elviselhetetlenül barátságtalan. Kenzie nagyot nyelt, mielőtt kimondta volna azt, amit nem lehetett szavakkal kifejezni. Tévedett, amikor feleségül vette, és töröltetni kell az egész házasságot. Minden felelősséget magára vállal, a lány hírnevén nem esik majd csorba, szabadon férjhez mehet bárki máshoz. A lány elszörnyedve szállt ki az ágyból, odalépett a férjéhez, majd a mellkasát megérintve magyarázatért könyörgött. Kenzie hangja elcsuklott, aztán elhallgatott, ahogy az éhes szempárba tekintett. Reszkető kézzel megsimogatta a lány karját. Rainey pedig Éva ártatlan ösztöneitől vezérelve lábujjhegyre állt, és megcsókolta. Kenzie elveszítette az önuralmát, és magával húzta a lányt az ágyra, őrülten csókolta, egész súlyával ránehezedve. Rainey ijedt némasággal könyörgött, hogy legyen egy kicsit gyöngédebb. A férfi megállt, és jéggé dermedt arccal nyögte: – Az isten bocsásson meg nekem! Kiszállt az ágyból, és botladozva elindult a szobából kifelé. Félúton összerogyott a padlón, karját a hasa köré fonta, és vadul öklendezni kezdett. Kenzie itt újra improvizált. Rainey nem is merte végiggondolni, mi válthatott ki belőle ilyen indulatos és erős reakciót, csak lehajolt mellé a padlóra, és a karjába zárta. A nászéjszaka záróképe az lett, hogy a férfi a lány selymes mellére hajtja a fejét, és kétségbeesetten zokog.

Mire Rainey és Greg befejezték a nászéjszakáról szóló felvételek kiválogatását, Kenzie lelki démonai teljes erővel támadásba lendültek. Nagyon szeretett volna elmenni, ezért amint befejezték a felvételeket, kiment a házból. Félúton járt már a kertben, amikor a rendezőasszisztens észrevette. – Lehet, hogy lesz még időnk egy újabb jelenetre, Kenzie. A lakókocsidban leszel? Kenzie lenyelt egy káromkodást. – Ha akarsz még forgatni, keress egy másik szereplőt. – Az asszisztens közelebb lépett, de elég volt egyetlen pillantást vetnie Kenzie arcára, hogy döbbenten elhallgasson. Kenzie átvágott a gondosan ápolt erdőn. Azelőtt is sétált már errefelé, ezért ismerte a magánpark legtávolabbi zugába vezető utat. Ahol magában lehet. Rainey szerint briliánsan sikerült Randall erősen fizikai reakciója a nászéjszakán. Zsigeri volt, és ösztönös. Ám miközben a férfi játékát dicsérte, Kenzie látta a szemében, hogy aggódik az ösztönöket felszínre hozó sötét mélység miatt. Ha tudná, hogy mi rejlik ott!

MARY JO PUTNEY

99

KANYARGÓ ÖSVÉNY

De hál' istennek, nem tudja. A férfi újra hányni kezdett, ahogy a fejében a csupasz végtagok és a megrontott ártatlanság képei jelentek meg. Zihálva megkapaszkodott egy faágban, amíg a hűvös levegő meg nem nyugtatta a gyomrát, aztán vakon folytatta útját az ösvényen. A nászéjszakás jelenet már önmagában is szörnyű volt, de a java még hátravan. Kenzie-nek fogalma sem volt, hogyan fogja befejezni ezt a filmet. John Randall bőrébe bújni annyit jelentett, hogy az életfunkcióihoz nélkülözhetetlen védekezőmechanizmusait nyirbálta meg. De Rainey-nek igaza volt abban, hogy ez a fajta szerep szokta elvinni az Oscar-díjat. John Randall annyira feldúlt antihős volt, hogy a szakma képviselői, akik a díjat odaítélik, le lesznek nyűgözve Kenzie-től, aki hajlandó volt ilyen mértékben elaljasulni. De az egész nem érte meg azt a köpcös kis szobrocskát. Jóllehet John Randall egy idegroncs volt, mégis jobb ember, mint Kenzie Scott, mert ő legalább ellenállt egy kudarcra ítélt házasságnak. Ha Kenzie megállta volna, hogy ne kérje meg Rainey kezét, mindketten mehettek volna a maguk útján, és talán újra találkoztak volna, de nem a purgatóriumban, hanem szeretetben. Párizs mindig a miénk lesz. Vagy ez esetben az észak-kaliforniai tengerpart. Kenzie elérte az ösvény végét, és egy virágokkal szegélyezett, napos tisztáson találta magát. Középen körkörös alakú mintákat nyírtak a pázsitba. Biztosan ez az a labirintus, amelyről Rainey beszélt. Mit is mondott? Hogy itt az ember megtalálhatja önmagát. Ez volt az utolsó, amire Kenzie-nek szüksége volt, hiszen ő pontosan tudta, hogy kicsoda, és honnan jött, és egész életében ezt a tudást igyekezett mélyen elásni magában. Vissza akart fordulni, de aztán eszébe jutott, hogy Rainey szerint, ha valaki végigmegy a labirintuson, megnyugszik. Ez viszont most jól jönne. Amíg megkereste a kiindulópontot, Kenzie eltűnődött, vajon mit kell csinálnia az embernek egy ilyen labirintusban? Imádkozni? Meditálni? Vagy zen módszerrel minden gondolatot kiüríteni a fejéből? Vett néhány mély lélegzetet, tudatosan elengedve testében a feszültséget. Aztán földre szegezett tekintettel sétálni kezdett, a kanyargós ösvényt figyelve. Már önmagában ez az egyszerű mozdulat is segített összeszedni és megnyugtatni a gondolatait. Tudata fokozatosan leszűkült a séta cselekvésére, miközben fizikai lényét egyre tudatosabban érezte: az ereiben lüktető vért, a tüdejéből be- és kiáramló levegő ritmusát, az erdei illatokat. Mire a labirintus közepére ért, démonjai többnyire mind elhallgattak. Ez már önmagában jót jelentett. Kenzie tudta, hogy teljesen sohasem sikerül megszabadulnia tőlük, mert olyan erők voltak, amelyek egész lényét meghatározták. De ő mindenekelőtt egy túlélő volt. Az önpusztítás helyett felépített magának egy kényelmes, kielégítő életet, sőt még bizonyos fokú sikereket is elért. A démonok időnként felébredtek benne, és támadásba lendültek, de idővel visszatértek búvóhelyükre. És ez most sem lesz másképp. Néhány hét múlva befejeződik majd ez a forgatás, ő pedig nekifoghat egy újabb munkának. A kész filmet akár sohasem kell majd megnéznie. És bár Rainey nagyon fog neki hiányozni, az élete sokkal egyszerűbb lesz. Ha nem lesznek olyan hihetetlenül felemelő pillanatok, amelyeket vele átélt, akkor az ezeket követő rossz időszakok is kimaradnak majd. Visszakaphatja kényelmes, senkitől sem függő életét. Miután kissé megnyugodott, Kenzie kiment a labirintusból, és ott találta maga előtt Rainey-t. Heves lendülettel járta át újra a feszültség. A nő még mindig a lenge hálóinget viselte, felhúzott térdeit átkulcsolva ült egy füves rézsűn. Úgy nézett ki, mint egy elhagyott kislány. Aki mellesleg nagyon szexis. Annak ellenére, hogy Kenzie nagyon feszült volt a nászéjszakás jelenet közben, azok az átkozott hormonjai azonnal reagáltak, amikor együtt hempergett az ágyban élete legkívánatosabb nőjével. – Azért jöttél, hogy megkeress, vagy hogy elveszítsd önmagad?

MARY JO PUTNEY

100

KANYARGÓ ÖSVÉNY

– Egy kicsit mindkettő miatt. Aggódtam miattad, az a fajta színjátszás, amit ott műveltél, tényleg zsigerből jött. – Te is elég magas oktánszámon pörögtél. – Éppen ezért döntöttem úgy, miután befejeztük, hogy inkább megyek, és átnézem a papírokat, amiket Val kikészített nekem, hogy egy kicsit leengedjek. Lehetek rendező vagy színésznő, de nagyon nehéz, amikor mindkettőt egyszerre kell alakítanom. A férfi átvágott a tisztáson, de tisztes távolságban maradt tőle. – Boldog vagy vagy szomorú, hogy belekezdtél ebbe a filmbe? Rainey hosszú hallgatás után válaszolt. – Mindkettő. – Még véletlenül se adj konkrét választ – jegyezte meg a férfi szárazon. – Mondd csak, mi volt ebben a történetben olyan különleges, hogy mindenáron filmre akartad vinni? – Van bennem némi uralkodásvágy, ha esetleg nem vetted volna észre. Kenzie kénytelen volt mosolyogni. – De igen. Na és? – Így tudtam megoldani, hogy minden egyszerre kiteljesedje A sztori szereplői rengeteget szenvednek, de a végén nemcsak hogy túlélik, hanem jobb és erősebb emberekké válnak attól, amin keresztülmentek. És a házasságuk is őszintébb lesz. Fájdalmasan nyilvánvaló volt, hogy Rainey párhuzamot próba vonni saját sikertelen házasságukkal. Kenzie témát váltott. – Láttad a legújabb Inquirert? Én még nem. – A mai cikk nagyon érdekes volt. Nigel Stone előkapart két fotót, amely állítólag téged ábrázol gyerekkorodban. Kenzie-t mintha áramütés érte volna. – És hasonlítanak rám? Rainey vállat vont. – A fotókon egy sötét hajú kisfiú látható, akinek az arca körülbelül olyan formájú, mint a tiéd, és van egy kis hasíték az állán. Lehettél te is, de lehetett bárki más. A képeket állítólag egy skót fickó küldte el, aki szerint te egy régóta elveszett testvér vagy, Hugh MacLeod. Kenzie megkönnyebbülten sóhajtott. – És ezt a következtetést miből vonta le ez a fickó? – Állítólag a testvére beállt a hadseregbe, kiképezték az elit kommandó tagjának, aztán egy bevetés közben helikopterrel lezuhant a Perzsa-öbölben. Mivel nem találtak holttestet, a testvér úgy véli, hogy Hugh MacLeod túlélte a balesetet, de elvesztette az emlékezetét, és végül Hollywoodban kötött ki, ahol sikeres színész lett. – Jól hangzik. És mit gondol minderről Nigel Stone? – Neki tetszett, mert ez megmagyarázza, miért vagy olyan titokzatos a múltadat illetően: nem emlékszel rá. – Ahogy mondtam, jól hangzik. Holnap viszont lehet, hogy egy ennél is jobb sztorival fog előállni. Például valaki azt állíthatja majd, hogy a sherwoodi erdőben születtem, és farkasok neveltek. Rainey a szemöldökét ráncolta. – Angliában élnek farkasok? Én ízt hittem, több száz éve kiirtották őket. – Ez így van, de ha azt mondanák, hogy labradorok neveltek, nem lenne ugyanaz a hatás. – Örömmel látom, hogy kezdesz magadhoz térni – mosolygott rá a nő, de a mosoly gyorsan eltűnt. – Képes leszel végigcsinálni, Kenzie? – Nem tudom – felelt a férfi őszintén. – Ha egy veréb ösztöneivel áldott volna meg a teremtő, akkor már régen kiugrálok erről a forgatásról. De az iskolában megtanultam, hogy a show-nak mennie kell. És miután elkezdtem ezt a munkát, felelős vagyok azért, hogy be is fejezzem. – Kenzie legerősebb énje a színészi én volt. Ha egy produkció kellős közepén távozik, azzal feladja azt az önképet, hogy vérbeli profi, és ez még annál is pusztítóbb lenne, mint John Randall bőrébe bújni. – A film kedvéért most köszönetet kell mondanom az iskoládnak.

MARY JO PUTNEY

101

KANYARGÓ ÖSVÉNY

Kenzie a nő elgyötört arcát tanulmányozta. – Nem tűnsz túl megkönnyebbültnek. – Ha kiszállnál, biztosan megőrülnék, de egy kicsit talán meg is könnyebbülnék. – Rainey keresztbe font karjára tette az állát. – Nem akarok én lenni a felelős egy idegösszeomlásért. – Nem leszek túl jó társaság, amíg tart ez a forgatás, de az eszemet még nem veszítettem el, és nem is hiszem, hogy ez megtörténhet. – Szeretnék hinni neked, de tiszta ideg vagy. Annyira nem vall rád, hogy úgy járkálsz felalá, mint egy ketrecbe zárt oroszlán. Mindig olyan lazának ismertelek. – Tényleg sokat járkálok, igaz? – Kenzie megállt félúton a labirintus és a fák között. – így már jobb? – Nem sokkal. – Rainey megpaskolta maga mellett a füvet. –Gyere, ülj le ide, és gyönyörködj a virágokban, vagy valami hasonló. Kenzie pillanatnyi tétovázás után engedelmeskedett. Ha Rainey-t nem zavarja, hogy egy félig áttetsző hálóinget visel, amely lecsúszik a válláról, akkor őt sem fogja zavarni. – Te is olyan idegesnek tűnsz, mint én. Van valami különleges oka, vagy csak úgy általában vagy ilyen? – Sokat gondolkodtam azon, amit az apámmal kapcsolatban mondtál, és végül megbíztam egy magánnyomozót. Joe Mooney minden héten küld egy jelentést arról, hogy milyen keveset halad az ügy, de legalább tudom, mire megy el a pénz. Az egyik jelentése éppen érkezett. – Rainey kicsit hátrébb hajolt, karjával szorosabban fogva a térdét. – Van még néhány nyom, amelyen elindulhat, de a szakvéleménye alapján valószínű, hogy sohasem kapok végleges választ. – És ez zavar téged? – Ez egy elvarratlan szál az életemben, de ha nincs elég információ, akkor kénytelen leszek belenyugodni, hogy sohasem fogom megtudni. – Nézd inkább a pozitív oldaláról a dolgot. Ha kiderülne, hogy az apád, lehet, hogy rád akaszkodna a pénzed miatt. – Erre nem is gondoltam – mosolygott halványan a nő. – Bebizonyíthatnám, milyen kemény csajszi vagyok, azzal, hogy elküldöm a fenébe. De legalább tudnám, hogy ki volt. Olyan furcsa ez. Ennyi évet leéltem anélkül, hogy tudtam volna, kicsoda, de most, hogy keresni kezdtem, szeretném, ha kiderülne. – A homályosság nem az erős oldalad, Rainey. A válsághelyzeteket remekül viseled, de a bizonytalanság kizökkent a nyugalmadból. – Túl jól ismersz. – Ez az érzés kölcsönös. – Kenzie letépett egy parányi sárga virágot, és hüvelyk- és mutatóujja között pörgetni kezdte a szárát. – A válási iratban nemcsak a házassági vagyont kell majd felosztani, hanem a házassági ismeretanyagot is. Ragaszkodom hozzá, hogy visszaszolgáltasd azt a szörnyű tulajdonságodat, hogy olvasol a gondolataimban. – Én pedig követelem, hogy visszaadd azt az idegesítő képességedet, amellyel megérzed, hogy én mit érzek, többnyire megelőzve engem. Egymásra néztek, és kitört belőlük a nevetés. – És a csiklandós testrészeimről szerzett tudásodról is le kell mondanod – folytatta Kenzie. – Neked pedig ki kell törölnöd az agyadból, hogy milyen vagyok reggel, amikor felébredek. Kenzie a nő színváltós szemébe nézett, amely most zölden csillogott, mint a tisztás füve, és ráébredt, hogy nem csak az ő ösztönei ébredtek fel a kamera előtti hempergésben. – Az ügyvédem közli majd veled, hogy azt nem vagyok hajlandó visszaszolgáltatni. – Akkor nem kapod vissza a csiklandós titkaidat. – Rainey felemelte a kezét, és ujjával végigsimította Kenzie fülének szélét. A hatás nem csiklandósság volt, hanem tüzet gyújtott, és ezt Rainey is tudta. A férfi előrehajolt, és száját mohón a nő szájára szorítva megcsókolta.

MARY JO PUTNEY

102

KANYARGÓ ÖSVÉNY

Rainey mély torokhangot hallatott, és közelebb húzódott. – Mindketten megérdemlünk egy kis jutalmat egy ilyen nehéz nap után – mormogta –, de csokoládé éppen nincs nálam. Kenzie felnevetett, és most érezte magát a legjobban, amióta Új-Mexikóból eljöttek. Megfogta Rainey derekát, és lehúzta magával a fűre. – Majd adj egy kis jutalmat a jelmeztervezőnek. Ez a selyem és csipke valami, ami rajtad van, sokkal ellenállhatatlanabb, mint a csokoládé. A laza hálóing alá könnyedén becsúsztathatta a kezét, miközben vadul csókolta Rainey-t, és az egész napi munka feszültsége nyers, puszta szenvedéllyé változott. Mindkettőjükben heves vágy égett, Rainey szinte letépte a viktoriánus kori zubbony gombjait, amíg a férfi a hálóing csipkéje alatti selymes bőrt simogatta. Amikor testük eggyé vált, Kenzie a pillanat mámorában megfeledkezett az összes démonjáról, szétzilált idegeiről és a jövőbeni magányról. Habár a múltat nem lehetett elfelejteni, a jelenben azért még tudott a nőnek örömöt szerezni, az ernyedt gyönyör ajándékát cserébe a megváltoztathatatlanért. Rainey felkiáltott, és csípőjét a férfi csípőjéhez dörzsölte a hosszú, heves beteljesedésben. Kenzie is hagyta, hogy magával ragadja a megsemmisülés, és csak szorította magához a nőt, miközben kontrollálatlanul vonaglott. Azután csak ölelte a remegő testet, hátha úgy sohasem ér véget ez a csodás közjáték. Bárcsak örökre így maradhatnának, a szeretetből táplálkozó intimitástól és ettől a ritka fizikai szenvedélytől kielégülten. De Rainey többet akart, és többet is érdemelt, ő pedig nem adhatta meg neki mindezt. Rainey lélegzete csaknem teljesen lecsillapodott, amikor megszólalt: – Abba kell hagynunk ezeket a találkákat. Kenzie gyöngéden megsimogatta a haját. – Semmi baj. Akkor tegyünk úgy, mintha meg sem történt volna. A nő lecsúszott Kenzie-ről, és a hátára fordult, arcán aggodalom tükröződött. – Bárcsak jobban meg tudnám magamat győzni erről, vagy legalább nagyobb akaraterőm lenne. Kenzie megfogta a kezét, és ujjait a nőébe kulcsolta. – Ha az ember a válás idején lefekszik a feleségével, mindenképpen fájdalmas érzelmi utóhatásai lesznek. De azért el kell ismerned, hogy mindketten sokkal nyugodtabbak vagyunk, mint néhány perccel ezelőtt. – Mondasz valamit. Testem egyetlen porcikájában sem érzek most feszültséget. Sőt, olyan, mintha csontjaim sem lennének. – Akkor legalább nem volt elvesztegetett idő. – Azt hiszem, igazad van – felelte Rainey, de a tekintete komor maradt. Kenzie eltűnődött azon, hogy a filmforgatás okozta feszültsége vajon újra egymás karjaiba kergetik-e őket. Nagyon remélte, hogy igen, mert a fizikai intimitás remekül hatott szétzilált idegei helyreállításában. Még néhány ilyen találkozás, és talán mégis túl fogja élni ezt a forgatást.

Huszadik fejezet Rainey a reggeli kávé közben olvasta el Nigel Stone Kenzie titokzatos múltjáról írott cikkét. Ezúttal egy várrom walesi gondnoka jelentkezett, aki állítólag mindig is gyanította, hogy Kenzie Scott egy észak-walesi halászfalu iskolájában volt az osztálytárs Rhys Jones jóképű fiú volt, sokat beszélt, és jól tudott színészkedni. Miután elvégezte az iskolát, beállt a brit haditengerészethez, aztán dezertált, és azóta nem hallottak felőle. Morgan úgy vélte, hogy Rhysből végül színész lett, és felvette a Kenzie Scott nevet, így leplezve a múltját, nehogy katonai bíróság elé állítsák dezertálás vádjával.

MARY JO PUTNEY

103

KANYARGÓ ÖSVÉNY

Morgan újabb fotót küldött egy széles hátú pónilovon ülő kisfiúról. A gyerek kicsit hasonlított Kenzie-re, de nem eléggé. Rainey letette kezéből a lapot. Ahogy Kenzie megjósolta, Stone-t a segítőkész közvélemény tengernyi tippel árasztotta el. Az Inquirer csupán a leghihetőbb sztorikat nyomtatta ki abból a több százból, amelyet beküldtek. Ha bárki is az igazságot mondta volna, eltűnt, mint tű a szénakazalban. Ez pedig így is volt rendjén, mert Kenzie-nek már amúgy is elég sok minden miatt kellett aggódnia. Bár a nászéjszakás ágyjelenet óta nem borult ki újra, még mindig nagyon feszült volt, és a felvételen kívül alig lehetett néhány szót váltani vele. Rainey szerette volna, ha beszélhet vele, de mivel remek munkát végzett, inkább békén hagyta. A forgatás idejére Kenzie bérelt egy sportkocsit, amelyen a felvételek befejeztével mindennap elhajtott, és másnap reggelig senki sem látta. Bár Rainey tudta, hogy Kenzie jól vezet, és itt nevelkedett, mégis rémálmai voltak arról, amint egy szűk kanyarban kipördül, és egy teherautóval vagy egy traktorral ütközik. Vagy egy szikláról a tengerbe zuhan. Kenzie kirándulásai késő éjszakáig tartottak. Mivel a szálloda két legjobb szobája ugyanazon a folyosón állt, egymással szemben, Rainey az ágyban fekve várta, mikor ér vissza a férfi, és nem tudott addig elaludni, amíg biztonságban nem tudta. Nem tudta pontosan, hogy a feleség, a rendező vagy az anya szerepét játssza-e, de önkéntelenül is aggódott. Három hét múlva befejeződik a forgatás, és aztán mindketten mehetnek a maguk útján. Rainey úgy érzi majd, mintha az egyik karját tépnék ki, de az élet legalább nem lesz többé ennyire szürreális. A százados forgatás utáni munkálataival az elkövetkezendő hónapokban teljesen el lesz foglalva, és mire újra megjelenik a külvilág előtt, szabad nő lesz, aki túljutott Kenzie-n. Legalábbis javarészben. Vagy legalábbis addigra túl akar majd jutni rajta.

– Vágás! – fejezte be Rainey a felvételt határozott hangon. Kenzie az orra alatt szitkozódva elengedte Rainey kezét, felállt, és körözni kezdett merev vállaival, miközben azon tűnődött, vajon a nő kitalálja-e, mire gondol. Persze, minden oka megvolna rá, hogy szemrehányást tegyen neki a hibákért, de Kenzie jelen hangulatában felrobbanna, ha megtenné. Tizenegyedszer vették fel ezt a jelenetet. Ebből mindössze kettőben voltak használható részek, és azok is jelentéktelenek. Teljes mértékben Kenzie volt a hibás, napról napra egyre rosszabbul játszott. Lassan elsétált a kamerától, a haját felborzolta a tengeri szél. A jelenet egy tengerparti sziklán játszódott, ahol Sarah megakadályozta Randallt, hogy a tengerbe vesse magát. Ahogy a férfi kezét szorította, próbálva rábeszélni az élni akarásra, a férfi végre elmond neki az átélt borzalmakat, és ezzel sikerült megértetnie vele, hogy miért lett ilyen mélységesen zavarodott, tele önutálattal. Más szóval, Randallnek ki kellett öntenie a szívét a felesé előtt, de Kenzie képtelen volt a megfelelő érzelmi állapotba kerül Ha nem a szövegét rontotta el, akkor a szerepjáték volt pocsék Rainey ezzel szemben remekül alakította a fiatal feleséget, a együttérzést és elfogadást tanúsít, bár megérteni nemigen tudja. A jelenetben később bevágnak majd néhány epizódot Randall fogva tartásáról, amelyet egy londoni színpadon vesznek fel. Ken próbált nem gondolni azokra a jelenetekre, amelyeket a forgatás le végén vesznek majd fel, és szívettépő hatással lesznek majd rá. Most arra várt, hogy Rainey újabb felvételt kérjen. De a rendező szünetet rendelt el, és karon fogta Kenzie-t. Az érintésre összerezzent, majd furcsa megnyugvást érzett. – Gyere, sétáljunk egyet! – kérte Rainey. – A tengeri szél talán majd kitisztítja a gondolataidat. Legalább négyszemközt fogja majd leteremteni, nem itt, mindenki előtt. Kenzie hálás volt

MARY JO PUTNEY

104

KANYARGÓ ÖSVÉNY

ezért, de még így is védekezni fog. Rainey-nek éreznie kell, hogy mennyire próbálkozik. Némán sétáltak végig a sziklás, part menti ösvényen, a szél fürtökbe borzolta Rainey haját, és belekapott hosszú, suhogó szoknyájába. Amikor elég távol kerültek a többiektől, Rainey halkan megszólalt: – A történet előrehaladtával egyre többet kellett magadból megmutatnod, amit nagyon remekül csináltál. Ez a jelenet a legnehezebb mind közül, de nem fog felérni a többi alakításoddal, ha nem hagyod, hogy a kamera a lelkedbe lásson. Tudom, hogy sokat kérek tőled, talán túl sokat. – Rainey a férfi arcába nézett. – Gondold végig. Ha készen állsz, készítünk még egy felvételt, és azzal dolgozunk, ami lesz. Ha továbbra sem tudod rendesen megfogni a dolgot, annyi baj legyen. Majd a szerkesztésnél trükközünk egy kicsit, rendben? Kenzie szaggatottan felsóhajtott. Ha Rainey legalább leteremtette volna, akkor most veszekedhetne vele, sőt talán még el is mehetne pedig soha nem tett még ilyet. De ő ehelyett megérti, micsoda poklon megy keresztül, és elfogadná, ha itt lenne a határ. Ez pedig annyit jelent, hogy neki mindent meg kell próbálnia, hogy kiadja magát a kamera előtt. – Hihetetlenül jó rendező vagy, Rainey – jegyezte meg mogorván. – Adj nekem tíz-tizenöt percet, és újra megpróbálhatjuk. A nő bólintott, aztán szégyenlősen lábujjhegyre ágaskodott, és az arcára nyomott egy puszit. – Kösz, hogy mindent megpróbálsz, Kenzie. Kenzie követte a tekintetével Rainey-t, amíg visszament a stábhoz, olyan elegáns mozdulatokkal, akár egy viktoriánus hölgy, aki világéletében fűzőt és szoknyát viselt. Aztán megfordult, és folytatta a sétát a sziklás parton. Rainey-nek tökéletesen igaza van, a probléma a saját énje felfedésében rejlik. De Kenzie nem tudta, képes lesz-e újabb rétegeket lefejteni magáról. Nem számított, hogy a film nézői nem fogják pontosan tudni, mit fed fel magából, a lényeg az volt, hogy ő tudta, és már régen átlépte a határt. Ha viszont itt nem megy tovább, akkor megbuktatja az egész filmet, és az általa alakított szereplőt. A hitelesség alig észrevehető erény, de amikor hiányzik, azonnal feltűnik a nézőknek. A színjátszásban nagyon fontos, hogy az ember hajlandó legyen kiadni önmagát. Kenzie a karrierje elején elég sokat kiadott magából, amikor még Angliában dolgozott. Később elkerült Hollywoodba, ahol akciósztár lett belőle, így viszont akkor is tudott jó munkát végezni, ha nem feszítette a fájdalom határáig a húrt. Sőt, az olyan szerepeket, amelyek kényelmetlen helyzetbe hozták, mindig kerülte, mind ez idáig. Gondolatai visszatértek ahhoz az alapigazsághoz, hogy ő mindenekelőtt színész. Tartozott annyival önmagának, Rainey-nek és a művészetének, hogy mindig a legjobbat hozza ki magából, még akkor is, ha ez fájdalommal jár. Tehát ki kell öntenie a lelkét. A séta további részét azzal töltötte, hogy végiggondolta a jelenetet, aztán visszament a többiekhez. Rainey a szemöldökét ráncolva olvasta a szövegkönyvet, de Kenzie közeledtére felállt, és kérdő pillantást vetett rá. – Kezdhetjük – mondta Kenzie kurtán. Rainey bólintott, és félretette a szövegkönyvet. Miután elfoglalta a helyét, így szólt: – És ezúttal próbálj egyenesen a szemembe nézni. Amíg Kenzie haját a fodrász megfelelően összeborzolta, a férfi eltűnődött, hogy a korábbi felvételeknél tényleg kerülte Rainey tekintetét, így próbálva rejtve maradni előtte. Óriási bizalomra volt szükség ahhoz, hogy ilyen módon megnyíljon egy nő előtt, akit megbántott. Mély lélegzetet vett, majd a fejével biccentve jelezte, hogy készen áll. – Indulhatunk – adta ki az utasítást Rainey lágy hangon. Amikor a kamera működésbe lépett, Kenzie belenézett a lány szemének végtelen mélyébe, majd hebegve felfedte előtte fájó titkait: a félelmeket, a fájdalmakat, a megaláztatást, amely megfosztó saját magától, és semmit sem hagyott… Tökéletesre sikerült a jelenet.

MARY JO PUTNEY

105

KANYARGÓ ÖSVÉNY

– Vágás! – Rainey örömujjongásban kitörve engedte el a kezét, és átölelte, miközben szeméből patakokban folyt a könny. – Kenzie, mindig tudtam, hogy nálad jobb színész nincs a világon, de ezúttal saját magadat is felülmúltad. Kenzie nagyon örült, hogy végre befejezték, de túlságosan törékenynek érezte magát ahhoz, hogy bárkivel is beszélgessen, főként nem Rainey-vel. – A tizenkettedik alkalommal szerencsénk volt. – Kibontakozott a nő karjaiból. Próbált nyugodtnak tűnni, és csak annyit mondott – Akkor viszlát, holnap reggel. Azzal elszakadt a nőtől, és a lakókocsijába menekült, kezével jelezve a sminkesnek és a jelmezesnek, hogy nincs rájuk szükség Rendszerint igényelte a segítséget a smink eltávolításához és a korabeli ruhák lefejtéséhez, de abban a pillanatban nem bírta volna elviselni, hogy bárki is megérintse. Gyors mozdulatokkal lemosta magáról a sminket, majd korhű jelmezéből átbújt egy nadrágba, ingbe és pulóverbe. Josh hagyott neki egy halom üzenetet, fontossági sorrendbe rakva őket. Kenzie nem törődött velük. Fogta a kocsikulcsot, és kilépett a lakókocsiból. Aztán egyenesen beleszaladt Nigel Stone-ba. A villanó kamera fényében a riporter olyan mosolyt villantott rá, amely egy kígyóét is felülmúlta. – Ön növeli az Inquirer olvasottságát, Mr. Scott. Az olvasókat izgatja a múltja utáni kutatás. Rengeteg információt kaptunk. Nem akarja kommentálni? Szerintem az a walesi férfi, aki azt állítja, hogy maga dezertált a haditengerészettől, talán jó nyomon jár. Hogy ez a féreg is pont most tudott idejönni! Kenzie ökölbe szorította a kezét, melyet legszívesebben Stone undorító arcába vágott volna, de már régen megtanulta, hogy beláthatatlan következményei vannak, ha kimutatja, hogy valaki kezd az agyára menni. Különösen egy fotós előtt, aki szorgalmasan rögzít minden részletet. Kenzie összeszedte magát, és szinte ugyanolyan nehézséget okozott neki a színjáték, mint az imént a kamerák előtt. – Nagyon szórakoztató a sorozata, Mr. Stone – mosolygott színpadiasan, majd elsétált mellette. – Némely története jobb, mint amit én hosszú évek alatt kitaláltam. Örülök, hogy mindannyian jól elszórakozunk a dolgon. Stone a nyomába eredt. – Nem találtam meg Kenzie Scott születési anyakönyvi kivonatát azon a napon, amelyen állítja, hogy született, sem az évszám szerint, úgyhogy bizonyára nevet változtatott. – Ezt joggal feltételezheti. De most, ha megengedi, késésben vagyok. Amíg Kenzie kinyitotta Jaguárja ajtaját, Stone éles hangon utána szólt: – Tudom, hogy ki maga, Scott, és esküszöm, hogy találok majd bizonyítékot, amivel felfedhetem a titkát. Kenzie egy pillanatra jéggé dermedt. Aztán emlékeztette magát, hogy Stone nem lehet biztos abban, amit tud, majd a kocsi ülésébe csusszanva, a Machbethből idézett: „Az élet csak egy tűnő árny, csak egy Szegény ripacs, aki egy óra hosszat Dúl-fúl, és elnémul.”1 Azzal becsapta az ajtót, sebességbe tette a kocsit, és elhajtott, kerekével kavicsokat verve a riporter és a fotós arcába. Kenzie próbálta addig tartani magát, amíg szem előtt van. Aztán amikor végül erőt vett rajta a kimerültség, megint felmerült benne, vajon képes lesz-e befejezni ezt a forgatást. Eddig a legjobbat adta bele a filmbe, és most, akárcsak John Randall… nem maradt benne semmi.

1

Szabó Lőrinc fordítása

MARY JO PUTNEY

106

KANYARGÓ ÖSVÉNY

Kenzie nyugat felé hajtott, Cornwall partjai felé, aztán befordult, és a régi országutakon ment tovább, amelyeket a térképen sárgával jeleznek, és a modern autópályáktól távol fekvő falvakon és városkákon kanyarognak keresztül. A sziklás tengerparti úton sebesen hajtott bele az éles kanyarokba. Az effajta vezetés teljes koncentrációt igényelt, nem engedhette, hogy a gondolatai elkalandozzanak. A szárazföld belsejében egyszer már rá kellett taposnia a fékre, nehogy elüssön egy birkacsordát, később meg majdnem belehajtott egy kerékpárosba, aki az út közép kacskaringózott. Ezek után kicsit lassított, de nem túlzottan sokat. Csak tankolni állt meg. Ennie is kellett volna, mert régóta ne evett semmit, de amikor a gyomra görcsbe rándult, inkább meggondolta magát. A vezetés segített, hogy kiiktassa a gondolataiból Nigel Stone-t és John Randallt, és azt a nagy gonddal megalkotott személyt, a Kenzie Scottnak hívnak, de Rainey elől nem tudott olyan könnyen menekülni. Úgy vágyott rá, mint egy haldokló az utolsó kenetre, ami a legrosszabb: tisztában volt vele, hogy ha vigaszért fordul hozzá, azt a nő gondolkodás nélkül megadná neki. Azonban eljátszotta a jogot, hogy ilyet kérhessen tőle. Ezért csak vezetett, bele az éjszakába, és hiábavalóan igyekezett elkergetni a démonait.

Kenzie későn tért vissza a szállodába. Napok óta alig aludt valamit, és ma éjszaka sem fog, annak ellenére, hogy teljesen kimerült. Be kell érnie annyival, hogy lefekszik az ágyra, és izmait elernyesztve relaxál, ami tapasztalatai szerint segíteni szokott a pihenésben. Ahhoz elegendő lesz, hogy túlélje a következő napot. A kezét már a szoba kilincsén tartotta, amikor a folyosón Rainey lakosztályának ajtajára pillantott. A nő odabent alszik. Puha, meleg és elfogadó, és nagylelkű, amit a szakmájában olyan sikeresen el tud rejteni. Itt van, egészen közel… Kenzie a világon mindennél jobban vágyott rá, hogy megölelje. A józan ész és a lelkiismeret vitába szállt az ösztöneivel, és vesztett. Talált néhány iratkapcsot a zsebében, kihalászta őket, és kiegyenesítette, akár egy drótot. A szállodai szobák zárja nem volt túl bonyolult, és Kenzie még mindig emlékezett rá, hogyan kell kinyitni őket. Egy percébe sem telt, hogy kinyissa az ajtót, és belépjen a felesége szobájába.

Huszonegyedik fejezet Valaki járkál a szobában! Rainey felriadt, miközben a nagyvárosi félelem adrenalinnal árasztotta el a testét. Beletelt egy pillanatba, amíg rájött, hogy most nem a bűnözéstől burjánzó Kaliforniában van, hanem egy csöndes, angol vidéki faluban. Nem mintha számítana, hogy hol van, ha valaki meg akarja támadni. Már éppen kiáltani akart, amikor mély, ismerős hangot hallott. – Csak én vagyok. – Kenzie? – Rainey szíve olyan hevesen dobogott, hogy még a düh is elszállt belőle a behatolás ténye miatt. – Mit keresel te itt? A férfi némán a baldachinos ágyhoz ment, nyúzott arcát és alakját halványan megvilágította a hold. A matrac behorpadt, ahogy leült Rainey mellé az ágyra. A nő azon volt, hogy megkérdezi, mi az ördögöt csinál itt, amikor a férfi megérintette az arcát. Az ujjai jéghidegek voltak. MARY JO PUTNEY

107

KANYARGÓ ÖSVÉNY

Rainey-be belehasított, milyen állapotban hagyta ott aznap a férfi a forgatást. Bármit tett is az azóta eltelt időben, az állapota nem sokat javult. Karját a férfi köré fonta, és maga mellé húzta az ágyba. Kenzie egész testében remegett, és át volt fagyva. Rainey arra gondolt, talán betegség bujkál benne, és ringatni kezdte, mint egy sérült kisgyereket. A férfi nagyot sóhajtott, majd arcát Rainey nyakába fúrta. Rainey most értette csak meg, hogy nem beszélgetni vagy romantikázni jött, hanem egyszerűen emberi érintésre vágyott. Felemelte a paplant, és betakarta vele a férfit, aztán újra átölelte. A paplan puha melegétől és a nő forróságot árasztó testétől Kenzie fokozatosan átmelegedett, feszült izmai kezdtek elernyedni. Légzése hamarosan lassú és egyenletes lett, majd egy idő után elaludt. Milyen ironikus, hogy most Rainey-nek kell őt megnyugtatnia. Régen mindig Kenzie volt az örökké nyugodt, aki Rainey-t megnyugtatta, amikor felhúzta magát. Ez a film azonban minden bizonnyal a személyisége legmélyebb titkait kavarja fel. Rainey azt kívánta, bárcsak egy másik filmben élte volna ki rendezői szenvedélyét. Egy olyan filmben, amelyben nem kapott volna szerepet Kenzie. És bár számított rá, hogy nagy árat fizet majd ambícióiért, a sohasem számított, hogy Kenzie fogja azt helyette megfizetni.

Rainey már ébren volt, amikor Kenzie erőtlenül megpróbált kikászálódni az ágyból. A nő az ágy melletti órára pillantott. Angliában nyáron korán kel fel a nap, így a hivatalos programja csak két ó múlva kezdődik. – Egy pillanat, pajtikám! – Rainey csuklón ragad Kenzie-t, és egy közös akciófilmjükből kölcsönzött idézettel folyta – Azt hiszed, én csak valami egyéjszakás kaland vagyok? Kenzie kicsit elmosolyodott. – Reméltem, hogy ha halkan megyek ki, elfelejted, hogy egyáltalán itt jártam. – Nem valószínű, mert halálra rémisztettél tegnap éjjel. – Rainey hátát egy párnán pihentetve tanulmányozta a férfi arcát. Borotválkoznia kellene, de azonkívül szinte teljesen normálisnak tűnt a külseje. – Hogy jutottál be? Határozottan emlékszem, hogy kulcsra zárta az ajtómat. Kenzie elfordította róla a tekintetét. – Nem túl bonyolult ez a zár. – Nehogy azt mondd, hogy egy filmben profi betörőt alakítottál, és megtanultad, hogyan kell zárat feltörni. – Az ember mindig tanul valami újat. Rainey egy kicsit irigyelte, mivel ő annál tovább soha nem jutott, hogy egy hajcsattal kinyisson egy olcsó lakatot. A gyerekek természet adta ösztönnel tudnak bűnözők lenni, gondolta. – Jól vagy? Tegnap éjjel olyan voltál, mint egy élőhalott. – Ha ezentúl bárki is felajánl egy ilyen szerepet az Oscar-díj reményében, biztosan rácsapom az ajtót. Rainey-nek megrándult egy arcizma. – Nagyon sajnálom. Fogalmam sem volt, hogy ez ilyen nehéz lesz neked. – A forgatásnak két hét múlva vége. Addig talán kihúzom. – Kenzie felült, tekintete a nő csupasz vállára tévedt, majd gyorsan elfordította onnan. Újra felvette a viktoriánus úriember szerepét. – Jobb, ha elmegyek, mielőtt tönkretenném a hírnevedet, kedvesem. Rainey a kezére tette a kezét. – Nem hiszem, hogy egy feleség hírnevét tönkreteszi, ha a férjét látják kimenni a szobájából. Kenzie nem mozdult. – A mi esetünkben nem is a hírnévről van szó, hanem a pletykafészek újságírókról. Nem beszélve arról, hogy mennyire meg tudják bántani egymást. Rainey azonban mégsem

MARY JO PUTNEY

108

KANYARGÓ ÖSVÉNY

tudta elengedni a férfit. – Nagy kár lenne, ha az ember a világ legszexisebb férfijével az ágyban nem csinálna semmit. Kenzie megfeszült, és tekintetét végigjáratta Rainey takaróval fedett testén. – Te most tulajdonképpen egy gyógyító dugást javasolsz, hogy helyreálljon a lelki békém? Rainey elvörösödve gurult arrébb az ágyban, és összekuporodva feküdt az oldalán. – Micsoda disznóság ilyet mondani! Ha így érzed, takarodj ki innen! Kenzie szitkozódva mellé feküdt, karját a dereka köré fonta, és magához szorította. – Nagyon sajnálom, Rainey. Tegnap éjjel… többet kértem tőled, mint amennyit szabadott volna. Már volt két olyan incidens, amelynek nem lett volna szabad megtörténnie. A harmadik már tényleg túlzás lenne. – A hangja érzéketlenné vált. – Különösen, ha jótékonysági célzattal ajánlottad fel. Nincs bennem túl sok büszkeség, de annyi azért van, hogy ezt ne fogadjam el. – Miből gondolod, hogy rólad szólt az ajánlatom? – nyelte le a gombócot a torkában Rainey. – Még az ilyen kemény csajsziknak is szükségük van néha egy kis gyöngédségre. De… ha tényleg nem akarod. – Még hogy ne akarnám? – Kenzie beleszagolt Rainey tarkójába, a lehelete meleg volt és érzéki. Aztán megcsókolta a nyakát azon a helyen, amitől azonnal forróság járta át Rainey testét. – Ahhoz képest, hogy ilyen okos vagy, néha nagy butaságokat mondasz. A hátára fordította a nőt, és a derekáig lehúzta a paplant. Rainey teljes tudatában volt annak, hogy míg ő félig meztelen, a férfi talpig fel van öltözve. – Olyan vagy, mint valami istennő, csillog a bőröd, a hajad pedig, mint a napkelte színe. – Gombolni kezdte az ingét. – Örömmel látom, hogy nem szoktál rá a hálóing viselésére. Rainey hirtelen kuncogni kezdett a várakozástól, és támadásba lendült a férfi nadrágján. – Ennek az az oka, hogy nyár van. Ha tél lenne, akkor vastag flanelpizsamában lennék. – Akkor ünnepeljük meg, hogy nyár van. – Kenzie felállt, és levetkőzött. Rainey azt kívánta, bárcsak lassabban vetkőzne, mert nagyon szerette nézni a férfi erős, gyönyörűen arányos testét. De közben annál is jobban vágyott rá. Kinyújtott karral várta, hogy odafeküdj hozzá, éppolyan mohón és készen állva, mint ő. Ez a hajnali szeretkezés nem volt olyan intenzív és szenvedélyes mint az előző kettő ÚjMexikóban és a labirintusban. Olyan játékosság társult, hozzá, amilyet Rainey régóta nem tapasztalt. Volt idő, amikor mindig nevetve szeretkeztek… Nem mintha hiányzott volna belőlük a szenvedély, hiszen Kenzie a legjobb szerető volt. Érzéki szájjal áldotta meg a teremtő, és ebből bemutatót is tartott, amíg Rainey meg nem feledkezett a filmről, a válásról és a bűntudatról, és csak szárnyalt a boldogságtól és a beteljesedéstől. Rainey pedig hasonló gyönyört és boldogságot adott cserébe, és Kenzie néhány pillanatra vele együtt szárnyalt, olyan szabadon, mint ő. Rainey később elégedetten feküdt a férfi karjaiban, a szívverés hallgatta, és próbált úgy tenni, mintha az óra nem ketyegne ugyanolyan gyorsan. Hogy lehet az, hogy fizikailag, sőt még talán érzelmileg is ilyen közel van hozzá, és mégis válófélben? Úgy, hogy Kenzie nem akart házasember maradni. Eddig egyetlenegyszer sem ellenezte a válást, nem kért bocsánatot, és nem hozta szóba, hogy van még esély az együtt maradásra. Annyit mondott, hogy nem neki való a házasság, és látszólag ez volt az utolsó szava témával kapcsolatban. Amikor hallotta, hogy Rainey felsóhajt, Kenzie dünnyögve megszólalt – Akkor a mai reggelt is tekinthetjük meg nem történtnek? – A tagadás kezd kissé ostobának tűnni, nem? – Rainey hanyatt fordult, és a romantikus ágy rakott baldachinjára meredt, miközben az elégedettsége mélyén izzó fájdalom mértékét próbálta felmérni. – Inkább maradjon kettőnk közt, ami történt… de ahogy magad is mondtad, már csak két hét van hátra a forgatás végéig. Nyilvánvaló, hogy ezek az együttlétek mindkettőnket megnyugtatnak, és boldoggá tesznek, legalábbis rövid távon.

MARY JO PUTNEY

109

KANYARGÓ ÖSVÉNY

– És hosszú távon? – kérdezte Kenzie közömbös hangon. Az izzó fájdalomvulkán ki fog törni belőle, és újra csontig égeti, de ez mindenképpen így lesz, bármit tesznek is az elkövetkező két hétben. – Ha vége a forgatásnak, mindketten megyünk a magunk útján, ami… nehéz lesz, de ha nem fekszünk le egymással, akkor sem lesz könnyebb. És ha készítünk egy előny-hátrány elemzést, akkor a mérleg nyelve afelé mutat, hogy folytassuk a titkos találkáinkat. –Rainey a férfire szegezte a tekintetét. – Te mit gondolsz? – Előny-hátrány elemzés? Milyen számító és hideg megfogalmazása ez annak, hogy együtt boldogabbak vagyunk, és ezért jobban is fogunk dolgozni. – Szomorkásán elmosolyodott. – Talán más a fogalomtárunk, de úgy látom, egyetértünk. Mármint, hogy folytassuk a titkos találkákat. Rainey közelebb bújt hozzá, de tudta, hogy később még meg fog fizetni ezért a két hét közelségért. Addig azonban élvezheti a dolgot, és talán majd sikerül neki lezárnia valahogy. Amikor Kenzie-t egy másik nővel találta az ágyban, olyan mély sebet ejtett rajta, és olyan hirtelen, hogy egyhamar nem fog begyógyulni. Kenzie emléke Angie Greene-nel reszketést váltott ki belőle. A férfi észrevette, és halkan megkérdezte: – Kétségeid támadtak, Rainey? Rainey nem akart a férfi hűtlenségére gondolni ezekben a gyönyörű pillanatokban, ezért nem mondta meg az igazat. – Sarah-ra gondoltam, és összerezzentem. Még mindig nem sikerült teljesen a bőrébe bújnom. Ha nem szedem össze magam, túl késő lesz. – Talán félre kellene állnod, és hagyni, hogy Sarah vegye át a szerepet – javasolta a férfi. – Ez egy kicsit homályos így. Kifejtenéd? – Bizonyára kívül-belül ismered Sarah-t, de még mindig nem szeretted meg, vagy rosszul gondolom? Rainey tiltakozni akart, de nem tette. – Talán igazad van. John Randallt szeretem, mert az ő problémái és harcai mindenkire vonatkoztathatók, de Sarah jellemében olyan sok egyéni vonás van, hogy leszűkíti őt egy bizonyos időre és helyre. Azért nehéz a bőrébe bújnom, mert ma már olyan más a világ. – Sarah erényei a hűség és a szeretet, és ezek éppolyan örök érvényűek, mint Randalléi. Érdekes, hogy jobban át tudod érezni Randall fájdalmát, mint Sarah erényeit. Ha Rainey macska lett volna, most felállt volna a szőr a hátán. – Sarah egy lehetőségekkel teli fiatal lány, akit fogva tart egy világ, amely szinte semmilyen választási lehetőséget nem ad neki! Ez Randallnek kedvez, de a lányt én akkor is sajnálom. – Sokkal nehezebb volt olyan időkben élni, amikor szinte lehetetlenség volt elválni. Neked szerencséd van, hogy csak úgy kisétálhatsz egy számodra tarthatatlan házasságból, nem úgy, mint Sarah. Rainey látta, hogy vékony jégen táncolnak, ezért magában ki félreállt, és kívülről figyelte a reakcióját, mintha csak egy új szere tanulna éppen. – Talán Sarah helyzete azt a világot juttatja eszembe, amikor még a nagyszüleimmel éltem együtt, és olyan erőtlennek éreztem magam. – Értem, hogy ez miért gátol téged, de ne felejtsd el, hogy Sara elégedett önmagával és a helyzetével. Többek között az teszi különlegessé, hogy maximálisan meg van elégedve a világban elfoglalt helyével. És mivel ilyen biztos talajon áll, Randallnek is képes erőt és stabilitást adni. – Ugye, sokat gondolkodtál ezen a lányon? – Hát persze. Ő élteti az én szerepemet, és tudnom kell, hogy miért. Kenzie mindig is remekül tudott szereplőket elemezni. Rainey-nek hiányoztak ezek a nagy ívű beszélgetések. Különösen mert általában az ágyban zajlottak le. – Van valami javaslatod arra nézve, hogyan békülhetnék meg Sarah-val? Kenzie a fölötte lévő baldachint bámulva összevonta a szemöldökét. – Mi lenne, ha vissza-

MARY JO PUTNEY

110

KANYARGÓ ÖSVÉNY

gondolnál életed azon időszakára, amikor a legnagyobb biztonságban érezted magad, és onnan indulnál el? – Nekem nem voltak ilyen időszakaim. Kenzie lágyan Rainey derekára tette a kezét. – Ez nagy hátrányt jelent, mert akkor magadnak kell felépítened a szerepet. – Mondhatom, nagy segítség vagy! A férfi elvigyorodott. – Akkor ideje egy kis drámaleckét venni. Mi Sarah titka? Egy szereplő személyiségét gyakran úgy lehet a legjobban megragadni, ha az ember talál egy mély titkot, amelyet az a szereplő magában rejteget. Ez mélységet és egyben valami misztikát is kölcsönöz a szereplőnek. – Nem is tudom. Soha nem gondoltam végig Sarah titkát. Talán ez is jelzi, mennyire távol áll tőlem. – Akkor találd meg – javasolta Kenzie. – Úgy talán majd sikerül vele azonosulnod. Miféle szégyenteljes titkot rejtegethet az ártatlan Sarah Masterson? A válasz villámcsapásként érkezett: az ártatlansága mögött Sarah testileg mélységesen szenvedélyes volt egy olyan korban, amikor a finom hölgyeket nem érdekelhette a szex. Sarah tudta ezt magáról, és ez szégyenérzettel töltötte el. Randallt nemcsak férfias vonásai és hősies jelleme miatt szerette, hanem a férfiasságáért és a gyönyörű testéért is. Ösztönösen azt a férfit látta benne, aki talán képes lesz megfelelni az ő szenvedélyének. És ahogy az ösztönei felébredtek, még jobban szerette. Habár a házasságuk még nem teljesedett be, Sarah minden zsigerében azt érezte, hogy összetartoznak, de senkinek nem merte felfedni buja gondolatait, még Randallnek sem, nehogy megvesse érte. Rainey-nek felgyorsult a szívverése. – Tudod, mit? Azt hiszem, rájöttem Sarah titkára. – És mi lenne az? – Ha elmondanám, nem lenne titok. – Akkor majd kiszedem belőled. – Kenzie fenyegetőn vetette rá magát, de közben a melleit simogatta és csókolgatta. – Mondd el Sarah sötét titkát, vagy az őrületbe kergetlek. – Majd adok én neked őrületet! – nevetett Rainey, és a hátára fordította Kenzie-t, két kezét az ágyra szorította, és elkezdte csókolgatni a testét. A nevetés ugyanolyan erővel kötötte össze őket, mint a szenvedély, aztán a könnyelmű játék forró vágyba csapott át. A teljes megsemmisülés után Rainey ziháló lélegzettel feküdt a férfi karjaiban. Ne gondolj arra, hogy nemsokára vége – gondolj inkább az előttetek álló két hétre. Néhány percnyi édes lustálkodás után Kenzie megcsókolta a nő halántékát, kikelt az ágyból, és öltözni kezdett. – Itt az ideje, hogy visszaosonjak a szobámba. Rainey is vonakodva felkelt, és magára vette a köpenyét. – Néhány jelenet szövegét átírtam egy kicsit. Majd kinyomtatom, és még a mai napon eljuttatom hozzád. – Miután Kenzie bólintott, még hozzátette: – Nem lesz megerőltető a diszlexiád miatt új szöveget tanulni? Kenzie keze megállt az övcsatján. – Tessék? – Hát nem vagy diszlexiás? Mindig annak hittelek. Kenzie ideges mozdulattal becsatolta az övet. – Ezt miért mondod? – Sokszor összekevered a jobb és bal kezedet, akadozva olvasol, és a helyesírásod sem mindig hibátlan. – Rainey szorongó pillantást vetett rá. – Rosszul feltételeztem, hogy diszlexiás vagy, vagy ez is egy olyan téma, amelyről nem akarsz beszélni? Kenzie arca fokról fokra megenyhült. – Mindkettő. Azt hittem, elég jól sikerült lepleznem a hiányosságaimat. Más is tud róla? – Nem hiszem. Ragyogóan kompenzálsz. Csakhogy én abban helyzetben voltam, hogy többet megfigyelhettem. – Már több mi három éve mindent észrevett Kenzie-n.

MARY JO PUTNEY

111

KANYARGÓ ÖSVÉNY

A férfi az ablakhoz lépett, kezét a farzsebébe rejtette. – Elég reménytelen gyerek voltam. Talán szellemileg elmaradott is. De az biztos, hogy nem sokat értem. A kegyetlen szavak hallatán Rainey megdermedt. Habár rájött, hogy Kenzie gyerekkora óta diszlexiás lehetett, azt azért nem gondolta volna, hogy ez ilyen hatással volt az életére. – Anglia civilizált ország, és a diszlexiát már évek óta mindenki ismeri. Hogy lehet, hogy nálad nem diagnosztizálták, amikor iskolás lettél? Kenzie vállat vont. – A britek nem olyan erősek a gyerekek megbélyegzésében. Meg aztán… más körülmények is voltak. Talán egy olyan régimódi családban nőtt fel, ahol nem értette meg, hogy egy kisgyermek agyműködése eltérhet a többiekétől. Nem csoda, hogy Kenzie-ben nyoma sincs a beképzeltségnek. Ne azért lett ilyen szerény és visszahúzódó, mert egy igazi angol úriember, hanem mert nehéz volt önbizalmat kialakítania magában, amikor mindenki szellemi fogyatékosnak tartotta. – Gondolom, egy jó tanár idővel rájött, hogy mi a bajod. – Igen, szerencsére. Kemény munkával be lehet hozni a tanulási zavarok okozta lemaradást. De az ember sohasem gyógyul ki belőle. És az a sok évi megszégyenítés sem tűnt el. Rainey kicsit vidámabb témára terelte a szót. – Viszont a színjátszásban talán segített. Hihetetlenül jó a memóriád, nem beszélve a nyelvérzékedről. És nagyon fegyelmezett vagy. Talán te vagy a legjobban felkészült színész, akivel valaha is találkoztam, és gondolom, ezzel is próbáltál kompenzálni. Kenzie bólintott, de még mindig kibámult az ablakon. – Elképesztő, hogy az ember milyen ügyesen megtanulja elrejteni a hibáit. – A diszlexia nem olyan nagy ügy, Kenzie. Több olyan barátom is van, aki bizonyos mértékű diszlexiában szenvedett. Néha még én magam is felcserélek betűket. Talán a kreatív emberekben jobban megvan, mert annyi biztos, hogy te kreatív vagy. – Örülök, hogy számodra nem olyan nagy ügy – jegyezte meg Kenzie halkan. De számára nyilvánvaló, hogy az. – Jó, akkor a téma lezárva. Nem fogom újra felhozni. – Azt megköszönném. – Kenzie visszafordult az ablaktól. – És is megköszönném, ha más nem tudna róla. Rainey próbálta viccesre fogni a dolgot. – Ha a bulvárlapoknak elmondanám, hogy Kenzie Scott három nővel és egy angóra kecskével feküdt le, az hír volna, de egy ilyen rendellenesség nem lenne az. – Ha mesélni akarsz a bulvárlapoknak, maradj inkább az orgiánál. Az sokkal kevésbé lenne kellemetlen. – Azzal kiment a szobából, óvatosan becsukva maga mögött az ajtót. Rainey összehúzta magán a köpenyt, és enyhe lehangoltságot érzett. Akárki mondta is Kenzie-nek, hogy gyerekként nem ért semmit, megérdemelne egy fejlövést – és bár Rainey jobbára pacifista Volt, ezúttal szívesen meghúzta volna a ravaszt.

Kenzie jelenete csak ebéd után következett, így lezuhanyozott és evett – a Rainey-vel töltött éjszaka csodákat művelt az étvágyával –, majd kocsival elment a Morchard-házhoz, és a kertben elsétált a labirintusig. Korábban már segített, talán ma is segíteni fog. Miután Rainey rájött, hogy diszlexiás, úgy érezte magát, mint egy teknősbéka, akinek letépték a teknőt a hátáról. A lelke mélyén tudta, hogy ostoba a reakciója. A tanulási zavarok manapság megszokottak. Több ismert ember is a nyilvánosság elé tárta saját küzdelmeit. Kenzie azonban sohasem akart semmilyen ügy szószólója lenni, és arra is képtelen volt, hogy különválassza magát egy gyermekkorát végleg meghatározó helyzettől. Még Rainey társaságában is zsigeri fájdalmat okozott neki, ha csupán megemlítették valamelyik gyenge pontját.

MARY JO PUTNEY

112

KANYARGÓ ÖSVÉNY

Ha az agya normálisan működik, gyerekkorában sohasem éli át azokat a dickensi rémálmokat, amelyekbe kis híján belehalt. De az ő agya nem működött normálisan, és gyerekként ezt nem tudta leplezni. Meg volt róla győződve, hogy kevesebbet ér, mint a többiek, és sohasem próbált kiutat keresni, mert nem is gondolta volna, hogy ebből létezik kiút. Csak némán tette, amit mondtak neki, és hagyta, hogy olyan mélységekbe rántsák, amelyek gyógyíthatatlan sebet ejtettek a lelkén. A mozi és a rádiózás mentette őt meg. Habár csak évekkel később tanult meg írni, kisfiúként nagyon szerette hallgatni a szép angol beszédet. Kilencéves volt, amikor a rádióban egy Shakespeare-darabot sugároztak. A vihar gazdag és magával ragadó nyelvezete elvonta Kenzie figyelmét arról, amit tett, és amit vele tettek. És míg a nyelvet gyönyörűnek találta, a szavak és a képek kombinációja a filmvásznon egyenesen elvarázsolta. A filmek egy egészen új világba vitték, és olyan szentélyeket teremtettek a fejében, amelyekbe bármikor elbújhatott a világ rideg valósága elől. Kenzie-nek szerencséje volt, hogy még viszonylag fiatalon türelmes és hatékony oktatásban részesült, de az olvasás még mindig túlságosan fárasztó volt ahhoz, hogy élvezze. Mindig is irigyelte Rainey-t, ahogy el tudott merülni egy jó könyvben. Kenzie érdemtelenül elnyert hírneve jól olvasottságáról annak volt köszönhető, hogy rengeteg hangos könyvet hallgatott végig a forgatások unalmas szüneteiben vagy edzés közben. A színjátszásba úgy vetette bele magát, hogy nem is gondolta végig, mennyit kell olvasni ebben a szakmában. Az irodájába évente több száz forgatókönyvet küldtek. Ő más színészeknél jobban volt kénytelen mások véleményére adni, akik átnézték helyette az érdekesnek tűnő forgatókönyveket. A menedzsere és az asszisztense néhányszor el is utasítottak olyan szerepeket, amelyeket később megbánt, de a rendszer azért nagyjából jól működött, kivéve, amikor gyors döntést kellett hoznia. Így történt ez A századossal is. Ezt a forgatókönyvet mindenképpen el kellett volna olvasnia, mielőtt elvállalja a szerepet, de túl elfoglalt volt, Rainey pedig elmondta neki a történetet, és ő kénytelen volt az ő ítéletére hagyatkozni, amíg házasok voltak. Így aztán beleegyezett valamibe, amibe nem kellett volna, de ezért csakis önmagát okolhatta. Kenzie még mindig nem volt benne biztos, bánja-e, hogy részese lett ennek a filmnek. A Rainey-vel töltött éjszaka jobb kedvre derítette. Ez a film azt jelentette, hogy még eltölthet vele egy kis időt, de közben ott volt a lezárás biztos védőhálója. Miért ne bírna ki még két hetet John Randall bőrében? De aztán eszébe jutott, milyen állapotba került Randall nászéjszakáján, és kételkedni kezdett. Elérte a labirintus végét. Visszafordult, és újra elindult, az ellenkező irányban. Talán csináltatnia kellene egy ilyen labirintust Cíbolán is, mert tényleg nyugtatóan hat rá. Kicsit ironikusnak találta, hogy a feleségével titkos viszonyt tart fenn. Ha nem gondolt arra, hogy Rainey hamarosan már nem lesz a felesége, már-már komikusnak látta a helyzetet. De egyikük sem sürgette a válás lezárását. Kenzie valójában semmit sem tett ez ügyben, mindössze annyit kért az ügyvédjétől, hogy mindenbe egyezzen bele, és adja meg a szükséges válaszokat Rainey ügyvédjének. De Kaliforniában könnyű elválni, és néhány hét múlva ezt a válást is ki fogják mondani. Rainey szabad lesz, ő pedig újra magányos.

MARY JO PUTNEY

113

KANYARGÓ ÖSVÉNY

Huszonkettedik fejezet – Vágás! – Rainey sóhajtva ült le virágoskosarával a kezében. – Ezt biztos, hogy újra kell vennünk. Greg a szemöldökét ráncolva nézett végig a kertnek azon a részén, ahol éppen forgattak – Talán a világításon kellene változtatnunk. – Intézkedj csak! Egy kis szünet mindenkinek jót fog tenni. – Rainey szomorúan mosolygott a vele szemben álló Judith Hawich nevű színésznőre. A brit színjátszás egyik legmegbecsültebb színésznőjeként Hawich elvállalta Sarah anyjának nem túl hosszú, de nagyon fontos szerepét. Rainey mindig is nagy csodálója volt az idősebb színésznőnek, és talán ez tette olyan idegessé, hogy már negyedszerre rontotta el közös jelenetüket. Judith túlságosan profi volt ahhoz, hogy megjegyzést tegyen Rainey botladozására, de azért a szemöldökét kifejezően felvonta. – Igyál egy kis alkoholt, kedvesem. Nekem az mindig segít megnyugtatni az idegeimet. – Ha újra elrontom a szövegemet, lehet, hogy tényleg iszom egyet. – Rainey ki akarta nyújtóztatni feszült izmait, ezért kicsit odébbment. Hihetetlen, hogy milyen gyorsan eltelt az elmúlt hét. Már szombat volt, és ez volt az utolsó vidéki forgatási nap, mielőtt visszatértek volna Londonba a színpadi felvételekhez. Rainey meglepetten látta, hogy Kenzie karba tett kézzel áll, hátát egy közeli lakókocsinak támasztva. Rainey nem örült neki, hogy látta az ügyetlenkedését, de akaratlanul is örült, hogy láthatja. A férfi bőrdzsekijében és napszemüvegében szinte karikatúrája volt a hollywoodi szuperhősnek. Rainey odasétált hozzá, és eltűnődött, vajon mindenki látja, hogy forr körülöttük a levegő. Mindkettőjüknek tetszett ez a szenvedélyes, titkos kapcsolat. És a tudat, hogy milyen hamar véget ér, valami keserédes intenzitást kölcsönzött az együtt töltött időn Rainey nem volt hajlandó arra gondolni, hogy Kenzie hűtlensége mennyire megingatta a kapcsolatuk alapjait. Most csak a pillanat számított, és hogy milyen jót tesznek egymással. Kenzie segítségével sikerült végre Sarah bőrébe bújnia, míg a férfi látszólag túltette magát a Randall-lel kapcsolatos problémáin, remekül dolgozott. Ha a napilapoknak hinni lehetett, a film, ami egykor csupán Rainey képzeletében létezett, messze felül fog múlni minden várakozást. A felvett anyagot rendszeresen átküldték Marcusnak Los Angelesbe, a producer pedig megállapította, hogy díjnyertes alkotás készül. Amikor Rainey odaért Kenzie-hez, megszólította: – Judith csodálatos, de mostanra valószínűleg teljes idiótának tart. – Azt kétlem. Ő mindig is nagylelkűen bánt a kezdőkkel – mosolygott Kenzie az emlékeit felidézve. – Évekkel ezelőtt együtt játszottam vele egy kisebb szerepet egy olyan darabban, amelyben vő olt a sztár, és a kosztümös főpróbán olyan rossz voltam, hogy elestem a saját lábamban. Judith rám nézett, és csak annyit mondott: „Ha az ember szolgát játszik, attól még nem muszáj a földön kúszva közlekednie.” Rainey elnevette magát. – Talán nekem is el kellene botlanom, hogy kicsit felengedjen a hangulat. Annyira el vagyok tőle ragadtatva, hogy nem tudok úgy ránézni, mint az anyámra, különösen, amikor előadást kellene tartania nekem a házasság szentségéről. Nagyon különbözik Clementine-tól. A saját anyja nevének említése váratlan, éles veszteségérzett töltötte el. Ha Clementine nem halt volna meg, vajon milyen lenne most a kapcsolatuk? Bizonyára baráti, az anyja me-

MARY JO PUTNEY

114

KANYARGÓ ÖSVÉNY

legszívű, de kissé kiszámíthatatlan, Rainey pedig a másik fele. De attól még barátok lennének. Clementine-hoz az anyaságnál sokkal jobban passzolt a barátnő szerepe. Kenzie elmosolyodott. – Mondd meg Rainey-nek, hogy tűnjön el egy időre, és engedje, hogy Sarah játssza el a jelenetet. Ő talán majd könnyebben elfogadja Judithot anyjának. – Miért van az, hogy az embernek újra és újra el kell ismételni a legnyilvánvalóbb dolgokat? Kösz. – Rainey bánatos arcot vágott, majd visszament a kertbe. Nehezére esett fenntartani szokásos koncentrációját ebben a szerepben, talán azért, mert egyúttal rendező is volt, de Kenzie mindig vissza tudta terelni a helyes útra, amikor elkalandozott. A reflektorokat átállították, és mindenki készen állt az újabb felvételre. Rainey egy pillanatra behunyta a szemét, és végiggondolta Sarah szerepét. Amikor már biztos volt benne, hogy átélte a szerepet, kinyitotta a szemét, és beszélni kezdett bölcs, praktikus gondolkozású anyjához, aki békésen metszegette a kertben a rózsákat. A felvétel nagyon jól sikerült, ahogyan a következő is. A Judithtal felvett többi kültéri jelenet felvételei olajozottan mentek. Ha nem történik valami hirtelen katasztrófa, A százados készen állt arra, hogy Londonba költözzenek. A nap utolsó jelenetében Kenzie is szerepelt. Amikor elhangzott az utolsó „vágás” utasítás, Kenzie ráhajolt az idős színésznő kezére. – Nagy öröm, hogy újra együtt dolgozhatunk, Judith. És ezúttal ráadásul egy mondatnál többet is elmondhatok a szerepben. Judith nevetett. – Pedig már akkor is meggyőzően botlottál el a szőnyegen. Én már akkor láttam, hogy sokra viszed még, Kenzie. Talán egy napon újra dolgozhatunk majd együtt. Mondjuk egy Oscar Wilde-darabban. Kenzie meglepetten nézett, de felcsigázta, amit hallott. – Az nagyon jó lenne. Amióta Hollywoodba költöztem, nem is játszottam színpadon. Judith úgy festett, mint aki latolgat valamit magában. – Hamarosan az Egyesült Államokba utazom, hogy életem első produkcióját megrendezzem. Egy éven belül remélem, hogy sikerül egy west-endi darabot készítenem. Megkérjem az ügynökömet, hogy értesítsen, amikor már körvonalazódik valami? – Érdemes megpróbálni, bár az időbeosztás mindig gondot okoz – felelte Kenzie. Rainey arcán széles mosoly jelent meg. – Én akár a világ másik végéből is odarepülnék, ha láthatnálak benneteket együtt játszani. Judith tekintete összeszűkült, mint egy egérre vadászó macskáé. – És te, kislányom? Játszottál már valaha színpadon? – Igen, anyám – vette fel Rainey újra Sarah szerepét. – Jóllehet nemigen érek fel két klaszszikus brit színiakadémiát végzett színművésszel. – Ugyan már! Bárkivel felvennéd a versenyt – mosolygott Judith. – Nem sok az esélye annak, hogy a közeljövőben sikerülhet egy ilyen közös produkció, de azért álmodozni csak szabad, nem? Akkor viszlát, Londonban. – Judith elegánsan fejet hajtott, majd elsietett a forgatás helyszínéről. Rainey elképzelte, milyen is lehet közös színpadon játszani Kenzie-vel és Judithtal, esetleg egy romantikus darabban, amelyben Kenzie-vel megint összejöhetnének. Talán egy ilyen, szünetekkel tarkított kapcsolatra kellene törekedniük. Csakhogy Rainey több akart, és eleinte Kenzie is. Rainey elhessegette a gondolatot, és elindult a lakókocsija felé, Kenzie félúton beérte. A nő fáradtan, de aznapi munkával elégedetten, halkan megkérdezte: – Nálad vagy nálam? Kenzie sanda pillantást vetett rá, amitől Rainey ereiben forrni kezdett a vér. – Menjünk most az én szobámba. Tetszik a gondolat, hogy rám törsz, és megerőszakolsz. A férfi szemében csillogó ígéret láttán Rainey kis híján ott, helyben megerőszakolta. Küzdött a kísértéssel, amikor Kenzie asszisztense jelent meg mellettük. – Kenzie, kaptunk egy

MARY JO PUTNEY

115

KANYARGÓ ÖSVÉNY

újabb üzenetet Londonból. Mr. Winfield állapota napról napra romlik. Ha nem látogatod meg mihamarabb, talán már túl késő lesz. Kenzie hirtelen megtorpant. – Micsoda? Csak nem beteg? Josh meglepett képet vágott. – Nem olvastad a tegnapi üzenetemet? A főnővér telefonált az otthonból, hogy hirtelen romlani kezdett az állapota. Nem túl optimisták… Kenzie úgy festett, mint akit gyomorszájon vágtak. – Nem volt időm elolvasni az üzeneteimet. Rainey, én most Londonba megyek. Lehet, hogy a színpadi forgatás első napján nélkülöznötök kell majd. Még mielőtt elmenekülhetett volna, Rainey a karjára tette a kezét, és érezte, hogy az izmai megfeszülnek. – Nem akarod, hogy veled menjek? Kenzie a fejét rázta. – Boldogulok egyedül is. Rainey erre számított. Kenzie sokkal inkább tudott adni, mint elfogadni. – Ebben biztos vagyok, de szívesen elkísérlek. – Eszébe jutott, amikor a nagyapja balesete után Baltimore-ba kellett repülnie. – Az az érzésem, ezt az utat nem lenne jó egyedül megtenned. Kenzie tétovázott. – Jól van, ha tudsz rá időt szakítani. Negyedóránk van, hogy átöltözzünk. A Jaguárnál találkozunk. – Azzal sarkon fordult, és elindult a lakókocsija felé, út közben a válla felett utasításokat adva Joshnak. Rainey is elindult a saját lakókocsija felé, amilyen gyorsan csak engedte az öltözéke, útközben hívott egy öltöztetőt, hogy segítsen neki megszabadulnia a jelmezétől. Amíg az aszszisztens levette róla a ruhát és a fűzőt, Rainey gyorsan lemosta a sminkjét. Éppen annyi ideje maradt, hogy a táskájába bedobjon egy fogkefét meg a mobilját, aztán belebújjon egy kényelmes blúzba, zakóba és nadrágba. Rainey lihegve érkezett Kenzie Jaguárjához. A férfi türelmetlenül várta, hogy indulhassanak, a kocsi mellett járkált fel és alá, de azért kinyitotta neki az ajtót. Az anyja jól nevelte. Miközben elindultak, Val szaladt oda a kocsihoz, és egy táskát nyomott Rainey kezébe az ablakon át. – Útravaló étel és ital. Gyorsan elterjedt a hír. Rainey a táskába pillantott, és látta, hogy tele van mindenfélével. – Áldjon meg az Isten, Val. És vigyázz mindenre, amíg vissza nem jövök. Majd hívlak, amint tudlak. Val bólintott, és ellépett a kocsitól. Kenzie a gázra lépett. Miután Rainey becsatolta a biztonsági övét, kifésülte a hajából a komplikált viktoriánus loknikat, és boldog volt, hogy végre a vállát verdesi a haja. Kenzie nem szólt, a vakmerőség határán hajtott végig a sportkocsival a szűk, kanyargós úton. Minden idegszálával a vezetésre koncentrált, arca akár egy márványszoboré. Szemmel láthatólag annyira nem érzékelte Rainey jelenlétét, hogy a nőben felmerült, hogy talán nem is lett volna szabad ráerőltetnie magát. Megvárta, amíg kiérnek a helyi országútról az autópályára, mielőtt megszólalt. – Nem kérsz valamit inni? Van itt egy termosz is, talán kávé lehet benne. Rainey hangja kizökkentette Kenzie-t a gondolataiból. – Köszönöm, kérek egy kis kávét. Rainey kitöltötte a gőzölgő kávét két műanyag pohárba, amelyet Val a táskába csomagolt. Még kávétejszínt is tett bele. Miután Rainey átnyújtotta Kenzie-nek a poharat, tovább turkált a táskában. – Val pályát tévesztett. Vendéglátósnak kellett volna mennie. Ha esetleg megéheznél, van itt szendvics, gyümölcs, keksz, sőt még néhány házi sütemény is. – Jó, mert így legalább nem kell megállnunk enni. – Kenzie kávéját szürcsölgette, tekintetét az úton tartva. – Ismerős neked Charles Winfield neve? – A színészről van szó? – Amikor Kenzie bólintott, Rainey folytatta. – Életem első londoni útja során láttam játszani egy darabban Remekül játszott. Talán a barátod?

MARY JO PUTNEY

116

KANYARGÓ ÖSVÉNY

– Több is annál. A mentorom. – újabb fél mérföldet tettek meg. – Ő az az ember, aki megtanított a szakmára, és meggyőzött, hogy színészi karrier lehetséges út számomra. Kenzie tömör mondatokban beszélt. Talán azért, mert most először történt meg, hogy valakinek fontos részleteket árult el a múltjából. Úgy hangzott, mintha Winfield a fogadott apja lenne. – Nem lehet már túl fiatal. – A hetvenes évei derekán jár. A barátaival egész életükben füstöltek, mint a gyárkémény. Charles a legtöbbjüket túlélte, de egy ideje az ő egészsége is megromlott, ezért nem lep meg ez a mostani… de azért… hiányozni fog. – Még szerencse, hogy itt vagy Angliában. Így legalább tudsz vele még találkozni. – Ha időben odaérek. – Kenzie összeszorította a száját. – Legalább egy pillantást vethettem volna Josh üzeneteire. – Ne vádold magadat! Az ember filmezés közben könnyen megfeledkezik a külvilágról. – Rainey kissé vidámabb hangon folytatta. – Biztos vagyok benne, hogy lesz alkalmad elbúcsúzni tőle. Egy olyan öreg harcos, mint Charles Winfield, nem fogja kihagyni a látványos búcsút. Kenzie Rainey-re pillantott, és az arca kicsit megenyhült. – Ebben igazad lehet. Charles mindig is szerette a közönséget. Rainey elmosolyodott, és kezét egy pillanatra a férfi combjára helyezte. Újra megszakadt a beszélgetés, de Rainey már nem latolgatta, hogy vajon hiba volt-e eljönnie.

Huszonharmadik fejezet Rekordidő alatt értek Londonba, és még gyorshajtásért sem büntették meg őket. Rainey szerint ez a gondviselés eredménye volt. Ha nem bízott volna száz százalékban Kenzie sofőri képességeiben, egész úton a kesztyűtartó alá hajtott fejjel utazott volna. Miután beléptek a Ramillies Manorba, egy méltóságteljes idős asszony fogadta őket a széles pult mögött ülve. – Annyira örülök, hogy el tudott jönni, Mr. Scott! Mr. Winfield mindig magát várja, valahányszor kinyílik az ajtó. Kenzie megnyugodott, hogy a barátja még életben van. – Sajnálom, hogy nem tudtam előbb jönni. Mrs. Lincoln, bemutatom Raine Marlowe-t. – Egy észrevétlen szünet után hozzátette: – A feleségem. Rainey, Mrs. Lincoln az otthon vezetője. Mrs. Lincoln érdeklődéssel tanulmányozta Rainey-t. – Mr. Winfield éppen ébren van, úgyhogy be is mehetnek hozzá. Kenzie elindult, aztán megállt. – Milyen állapotban van? – Nyugodt, és nem érez fájdalmat – sóhajtott az asszony. –Megtettünk minden tőlünk telhetőt. Más szóval, Charles Winfield számára sincsenek csodák. Kenzie finoman Rainey hátára tette a kezét, és elindult vele a folyosón, amely bal kéz felől nyílott. Rainey halkan megkérdezte: – Ez egy hospice ház? – Nem, de szükség esetén hospice szolgáltatást is nyújtanak. Az elmúlt években ez volt Charles otthona, és inkább itt akar meghalni, nem egy kórházban. A személyzet majd gondoskodik róla, hogy a legnagyobb kényelemben legyen. Kenzie a folyosó végén megállt egy ajtó előtt. Rainey megkérdezte: – Inkább egyedül sze-

MARY JO PUTNEY

117

KANYARGÓ ÖSVÉNY

retnél bemenni hozzá? – Azt hiszem, Charles szívesen találkozna veled. Egy színész számára nem is tudnék jobb befejezést, mint hogy szakmabeliekkel beszélgessen. Amikor elérkezik az ideje, Rainey is hasonlóan szeretne majd elmenni. Kenzie nyomában belépett egy szép sarokszobába, ahol az ablakon besütöttek az utolsó délutáni napsugarak. Az aranyló fényben csillogtak a hagyományos antik bútorok, a lakkozott tölgyfa parketta és a perzsaszőnyegek. Az egyik falat teljesen befedték a Winfield karrierjéről árulkodó fotók, poszterek és műsorplakátok, míg a másik falat tömött könyvespolc takarta. A színész az ágyban feküdt, sápadtan, beesett arccal, de Kenzie láttán azért sikerült mosolyognia. – Tudtam, hogy eljössz. – Reszelős hangján érezni lehetett, hogy egész életében dohányzott. Míg az ablaknál ülő nővér halkan távozott a szobából, Kenzie odalépett Winfieldhez, és megfogta a kezét. – Hamarabb is jöhettem volna, de teljesen lekötött a mostani szerepem, és tegnap meg se néztem az üzeneteimet. Winfield reszelős, ziháló hangot hallatott, amely nevetésnek tűnt. – Én is ugyanilyen voltam. Amikor az embert elhagyja a múzsája, eltűnik az egész világ. – A fejét nyújtogatva próbálta jobban szemügyre venni Rainey-t. – Nem akarsz bemutatni a bájos kísérődnek? Kenzie az ágy mellé húzta Rainey-t. – Ő a feleségem, Raine Marlowe. – Ezúttal könnyebben mondta ki, hogy a felesége. – Elnézést, amiért nem tudok tisztességesen meghajolni. – Winfield fáradt mosolyában még mindig ott bujkált a szerepei során használt vonzerő. – Én magának adtam volna az Oscar-díjat a Szabad otthonért. Rainey elmosolyodott. – Magam is szívesen gondolnám ezt, de melyik színész nem gondolja, hogy az adott szerepe díjnyertes? Winfield újra ziháló nevetésben tört ki. – Így igaz. – Tekintete a kandalló felett kifüggesztett díjakra siklott. – Én is nyertem néhány díjat, és közben rengeteget szórakoztam. Ne sirass meg, ha majd elmentem, Kenzie. Csak igyál egyet az emlékemre. – Hirtelen hevesen köhögni kezdett. – Megyek, szólok a nővérnek – pattant fel Kenzie. – Maradj itt, Charlesszal. Rainey összeszorult torokkal engedelmeskedett. Könnyű volt megérteni, miért fűzi olyan szoros kapocs Kenzie-t Winfieldhez. Ha az ő nagyapjában csak a töredéke lett volna ennek a melegségnek! Rainey azt remélte, egy kis víz majd segít, ezért az éjjeliszekrényről felemelt egy szívószálas poharat, és Winfield szájához tartotta. A férfi kortyolt egy keveset, köhögött, majd újra ivott. Véget ért a roham. Miután Rainey visszatette a poharat, a férfi csontos kezébe fogta a kezét. – Vigyázzon erre a fiúra. Nagyon sok mindent kellett megélnie, túlságosan sokat. Rainey az ajkába harapott, nem tudta, mit válaszoljon. Winfield talán nem tud a válásról? A férfi az arcából olvasva, türelmetlenül folytatta: – Ne hagyja, hogy elkergesse magát, gyermekem. Meg fogja próbálni, de nem szabad hagynia, hogy sikerüljön neki. Ezt tette volna Kenzie? Rainey többet is akart még kérdezni Winfieldtől, de Kenzie visszatért a szobába Mrs. Lincolnnal, aki az ágyhoz lépve gyorsan megvizsgálta a beteget. A színész halovány hangon, de tréfálkozva megjegyezte: – Még mindig haldoklom, ha erre kíváncsi. – Mindannyian meghalunk, Mr. Winfield. – A nővér higgadtan megnézte a férfi pulzusát. – Csak az a kérdés, hogy mikor. – Én csak elmúlok a kakas szavára – dünnyögte Winfield. – Ez már megint Shakespeare? – mosolygott szeretettel a nővér. – Most már teljesen kiművelődtünk.

MARY JO PUTNEY

118

KANYARGÓ ÖSVÉNY

Rainey felismerte a Hamlet egyik mondatát. Arra tippelt, hogy Winfieldnek jók a megérzései, nem fogja megérni az éjszakát. Kenzie-t akarta még utoljára látni, ezért tartott ki. De most már nem kell kitartania. Mrs. Lincoln adott egy pirulát a betegnek, és kiment. Rainey a könyvespolcot kezdte nézegetni, hogy Kenzie leülhessen az ágy mellé, és beszélhessen a barátjával. Winfieldnek eklektikus ízlése volt: drámák, életrajzi könyvek, fikció és rengeteg krimi. Miután a látása romlani kezdett, hangos könyvekkel töltötte ki napjait. Rainey ezután a kandalló körül lógó fotókhoz lépett. Winfield a brit színházvilág színejavával baráti viszonyban volt. Eleinte eszes, joviális férfiakat játszott, majd később karakteresebb szerepek felé fordult. Volt róla három kép Kenzie-vel, aki fiatalabbnak tűnt, de nem annyira fiatalnak. Talán ilyen érett zöld szemmel született? Az egyik fotón szerepelt egy harmadik, Winfielddel egykorúnak látszó férfi is. Enyhén kopaszodott, arca szerénységet és intelligenciát sugárzott. Biztosan nem színész, gondolta Rainey – nem úgy viselkedett, ahogy a színészek szoktak –, de több képen is együtt szerepelt Winfielddel. Bizonyára egy közeli barátja. Közben besötétedett, így Rainey felgyújtott két, halvány fényű lámpát. Aztán levett a polcról egy gyönyörűen illusztrált albumot a brit színháztörténetről, és beült a kandalló melletti fotelbe, hogy átlapozgassa. Bár igyekezett nem belehallgatni a két férfi között zajló fojtott hangú beszélgetésbe, felfigyelt Winfield egyik erőteljesebbnek tűnő mondatára. – Gyakran eszembe jutott, hogy bárcsak lenne egy fiam. Olyan, mint te. – A színházban te voltál az apám – válaszolta Kenzie. – Ez majdnem ugyanaz. – Sőt, talán még jobb is. Nem sok fiú támogatná az apját ily luxuskörülmények között. Rainey tekintetét továbbra is a könyvön tartotta, de nem lepte meg, hogy Kenzie fizet Winfield ellátásáért. Már két éve a felesége volt, amikor egyszer egész véletlenül rájött, hogy mekkora összegeket ad jótékony célokra. Általában embereken szeretett segíteni, különösen gyerekeknek adott, akiket megbéklyózott a szegénység, pénzre volt szükségük, hogy elindulhassanak az életben. Winfield hangosan felsóhajtott. – Mindig is szerettem volna veled egy darabban játszani. Most már nem lesz erre lehetőségünk. – Csinálhatnánk egy olvasópróbát – javasolta Kenzie. – Van olyan darab, amelyet még utoljára szeretnél eljátszani? – Remek ötlet – mondta Winfield kissé erősebb hangon. – Természetesen Shakespeare-t. A Lear király lenne a logikus választás, de most nincs hangulatom egy tragikus, őrült királyhoz. – Újabb sípoló nevetés következett. – Mindig is a komédiákban remekeltem. Vízkereszt? Nem, inkább a Sok hűhó semmiért. Én leszek Leonato, Messina kormányzója és Ferenc barát, mivel mindkét szerepet játszottam már. Te a színiakadémián játszottad Benedettót, úgyhogy azt tudod, és játszhatnád a többi férfi szereplőt is. Raine pedig eljátszhatna a női szerepeket. Én még talán emlékszem a saját szövegemre. Ha segítségre van szükségetek, van néhány példányom a könyvespolcon a Sok hűhóból. Kenzie felemelte a hangját. – Rainey, van kedved hozzá? Rainey felhagyott az olvasás színlelésével, félrerakta a színházi albumot, és a polchoz lépett. – Igen, nagyon is, ráadásul a Sok hűhó semmiért a kedvenc darabom. Egyszer egy nyári előadáson játszottam Beatricét. – Pózolt egyet, majd így szólt: – De erre egy csillag táncra perdült, s az alatt születtem én.2 Talált két példányt a darabból, az egyiket egy Shakespeare Összes Műveiben, a másikat egy illusztrált könyvben, amely csak a darabot tartalmazta. Kenzie diszlexiáját figyelembe véve az illusztrált könyvet adta a kezébe, mert azt könnyebb olvasni, aztán leült az ágy végé2

Mészöly Dezső fordítása

MARY JO PUTNEY

119

KANYARGÓ ÖSVÉNY

be, és odalapozott a saját könyvében a darabhoz. Winfield szemében várakozás csillogott, de még így is olyan gyöngének tűnt, hogy szinte hálni járt belé a lélek. Rainey-ben felmerült, hogy meg fogja-e egyáltalán érni a darab végét, bár a Sok hűhó egy viszonylag rövidebb színmű volt. Rainey elővette legszebb mosolyát, és így szólt: – Én csinálom a zenei aláfestést is. – A trombita hangját utánozva kezdte meg az előadást. – Ön következik, Mr. winfield. Winfield halkan, de kitűnően artikulált hangon elmondta Leonato első mondatát: – Úgy értesültem a levélből, hogy Don Pedro, Aragónia hercege, ma este Messinába érkezik!3 Mivel már mindannyian játszották a Sok hűhót, a nyomtatott változat csupán arra szolgált, hogy a többi szereplő dialógusát olvassák belőle. Rainey imádta a Beatrice és Benedetto közötti éles pengeváltást. Mivel Kenzie ellen játszott, könnyen meg tudta teremteni a shakespeare-i frusztrált szeretők közötti rejtett vágyódást és óvatoskodást. Bár a darabban számos helyen találkozhattak helyzetkomikumai, a körülmények a felolvasásból is kihozták a csípős, erőteljes jelleget. Nyilvánvaló volt, hogy Winfield imádja ezt a szerepet, a mondatokat artikuláltan, és gyönyörűen ejtette ki. De a hangja közben egyre fáradtabb lett. A negyedik felvonásban a pap szövegét idézte: – Gyászolni fog a vőlegény… ha volt szívében csak egy szikra szerelem… – Hosszas, ziháló lélegzetet vett, majd rekedten így folytatta: – Meghalni… könnyű… Komédiázni nehéz.4 Amikor elhallgatott, Rainey riadtan felnézett, de a férfi mellkasa még ütemesen mozgott. Kenzie várt egy keveset, majd amikor bizonyos volt, hogy a barátja már nem tudja befejezni a szövegét, átvette Winfield szerepét. Úgy olvasott, mintha egész karrierje függne tőle, gyönyörűen, artikuláltan, kiválóan ragadva meg a verslábak ritmusát. Aztán a darab alatt valamikor eltávozott Charles Winfield lelke, bár Rainey nem tudta pontosan megmondani, melyik pillanatban történhetett. Amikor észrevette, hogy a férfi már nem lélegzik, minden színészi képességét össze kellett szednie, hogy tovább olvasson. Miután Beatrice és Benedetto megegyeztek, a házasságban, még mindig évődve, de már nem rejtve egymás iránti szerelmüket, Kenzie Benedetto szerepében elmondta a színdarab utolsó mondatát: – Zenét, hej!5 Rainey-nek eszébe jutott, hogy ő a zenei kíséret, ezért énekelni kezdett, de képtelen volt egy vidám, esküvői dalt énekelni. Csak egy hagyományos, szívből jövő dalt tudott a szájára venni, a Csodás kegyelem című egyházi dalt. – Bár ezt zenekarok is gyakran játszotta a dal valójában egy elégikus költemény volt az isteni megbocsátásról. Clementine gyakran énekelte el a lányának. A dalt követő csöndet zokogás törte meg. Rainey megfordult, meglepetten látta, hogy az ajtóban kisebb csoport áll. A főnővér és személyzet, nyakukban lógó névtáblával, meg még több bentlakó állt ünnepélyes csöndben, majd egy idősebb, tolószékben ülő asszony egy zsebkendővel megtörölgette a szemét. Kenzie fegyelmezetten felállt, kezét egy pillanatra barátja homlokára tette, mielőtt merev arcára húzta volna a takarót. – Charles arra kért, hogy ne gyászoljuk meg, hanem igyunk egyet a tiszteletére. Meg tudná ezt szervezni, Mrs. Lincoln? A főnővér bólintott, és az egyik segítőnek odasúgott valamit. Miután a lány elment, a tolószékben ülő, ősz hajú asszony bizonytalanul megszólalt: – Charles Winfield valahányszor egy újabb darabban játszott, én ott voltam a premieren. Őt mindig érdemes volt megnézni, még ha a darab nem volt is jó. Annyira örültem, amikor ideköltözött. – Az asszony sírósan elmosolyodott. – Úgy bánt velem, mi egy hercegnővel. A személyzet egyik férfi tagja is megszólalt: – Mindig igazi úriember maradt, akármilyen 3

Mészöly Dezső fordítása Mészöly Dezső fordítása 5 Mészöly Dezső fordítása 4

MARY JO PUTNEY

120

KANYARGÓ ÖSVÉNY

rosszul érezte is magát. Aztán mindenki egyenként mondott valamit Charlesról. Raine került utoljára sorra: – Én ma este találkoztam először Charles Winfielddel, de mégis úgy érzem, mintha a barátja lettem volna. Bár csak jobban megismerhettem volna. Amíg Rainey beszélt, a szobába belépett valaki, kezében pezsgőspoharakkal teli tálcával. Rainey elvett egy poharat, és eszébe jutott, hogy Amerikában sohasem történnek ilyen dolgok. Kenzie megvárta, amíg mindenkit kiszolgálnak, aztán az egész helyiséget betöltő hangon így szólt: – Arra kértél, hogy koccintsak, és ne gyászoljalak, Charles. Ám attól tartok, mindkettőt tennem kell. – Egy nemes szív itt kettéhasadt. Jó éjt, édes hercegem. Angyalok hada kísérjen örök nyugalomra! Egyetlen hörpintéssel kiitta a pezsgőjét, majd a poharat a kandallóba hajította. Miután a pohár apró szilánkokra tört a téglafalon, még halkan hozzátette: – Ha az ember szívből jövő tósztot mond, utána össze kell törnie a poharát. – Charles Winfieldre! – Rainey követte Kenzie példáját, aztán a többiek is. A tolószékes asszony közelebb gurult a kandallóhoz, hogy ő is összetörje a poharát. Ahogy az emberek szótlanul távozni kezdtek, Mrs. Lincoln odament Kenzie-hez és Rainey-hez. – Nagyon késő van. Odafent van néhány vendégszobánk, ha akarják, ott alhatnak. Rainey Kenzie-re pillantott. Alig tudott megszólalni, és nagyon fáradtnak érezte magát. Sokkal jobb ötletnek tűnt, hogy itt töltsék az éjszakát, mint hogy most kezdjenek el szállodát keresni. Kenzie a nő arcát látván, így válaszolt: – Köszönjük, Mrs. Lincoln. – Még egy utolsó pillantást vetett az elhunyt Charles Winfieldre, majd az asszony nyomában kiment a szobából. Lifttel mentek fel a legfelső emeletre, ahol egy szűk folyosóról több ajtó is nyílt. – Ezek valamikor cselédszobák voltak. Nem túl nagyok, de kellemesek, és jól jönnek, amikor valaki itt akarja tölteni az éjszakát. – Mrs. Lincoln megmutatta Rainey-nek az egyik ajtót, majd a szomszédos ajtóhoz vezette Kenzie-t. – Aludjanak jól. Ha akarják, reggelire csatlakozhatnak hozzánk a földszinti étkezőben. – Köszönjük, Mrs. Lincoln. Nagyon kedves öntől. – Rainey ügyetlenkedve babrált a régimódi zárral, majd kinyitotta az ajtót, és belépett. Miután bezárta maga mögött az ajtót, háttal nekitámaszkodva behunyta a szemét. Örült, hogy eljött, de minden energiáját felemésztette ez a látogatás. Amikor kinyitotta a szemét, egy csinos padlásszoba tárult elé, amilyet általában a vidéki fogadókban lát az ember. A szobájából ajtó vezetett át Kenzie szobájába. Rainey fáradtan elmosolyodott. Milyen okos ez a főnővér, hogy így intézte a dolgot. Átvágott a szobán, és benyitott Kenzie-hez. A férfi az ablaknál állt, kifejezéstelen arccal bámulva London fényeit, de amikor Rainey bejött, megfordult. Az eddig fenntartott látszólagos nyugalom eltűnt, és sötét ürességet hagyott maga után. Rainey kitárta a karját, Kenzie pedig belesétált az ölelésbe. – Annyira sajnálom – suttogta a nő mélyen átérezve a fájdalmát. – Ideje volt már – temette a férfi az arcát Rainey hajába. – Charles hosszú, teljes életet élt. – De attól még fáj, ha elveszítjük. – Rainey túl fáradt volt ahhoz, hogy beszélgessenek, ezért csak odavezette őket a néhány lépésnyire álló ágyhoz, lerúgta a cipőjét, és lehúzta maga mellé Kenzie-t. Néhány perc múlva majd felkel, hogy levegye a ruháit, de most annyi jólesik a pihenés…

MARY JO PUTNEY

121

KANYARGÓ ÖSVÉNY

Huszonnegyedik fejezet Kenzie arra ébredt, hogy a reggeli nap a szemébe süt. Még álomittasan gondolt vissza az elmúlt tizenhat óra történéseire. A kocsiút Londonba, majd a Charlesszal eltöltött időre, és végül, ahogy ágyba került, Rainey vállát használva párnának. Mindketten teljesen fel voltak öltözve, bár éjszaka valaki rájuk húzta a takarót. Bizonya Rainey volt az – mert Kenzie szinte kómában aludt. Gyorsan felkelt, és lábujjhegyen a fürdőszobába ment. A nem túl tágas helyiségben volt egy zuhanyfülke, az ajtón puha frottír fürdőköpeny lógott, sőt még szappant és eldobható borotvát is bekészítettek. Az egykor itt lakó cselédeknek biztos nem volt ilyen jó dolguk. Egy gyors zuhany és a borotválkozás segített kitisztítani a fejét, de érzelmileg még mindig… üresnek érezte magát. A gyerekkorához fűződő utolsó kapocs is eltűnt. Magára vette a fürdőköpenyt, és az ajtón kilépve ott találta Rainey-t álmosan pislogva a takaró alatt. Haja kócosan omlott a párnára, és olyan szép volt, hogy fel lehetett volna falni. Bizonyára a lelki állapota tette, hogy Kenzie-ben nyoma sem volt a szexuális reakciónak. Nem vágyott másra, mint átölelni Rainey-t, és újra elaludni vele. De mivel ez nem volt túl praktikus ötlet, csak leült mellé az ágyra. – Köszönöm, hogy eljöttél, Rainey. Sokat… segített. – Ennek örülök, és annak is, hogy találkozhattam Charles Winfielddel. – Rainey eltakart a kezével egy ásítást. – Milyen szép, hogy meg tudtad neki szervezni a színészi búcsút, és glóriával a feje fölött távozhatott. Kenzie erre még nem is gondolt. – Sokkal többel tartoztam neki, mint amennyit valaha is vissza tudtam fizetni. – Ő az első ember, akivel a Hollywood előtti múltadból találkoztam. – A megállapításban nem volt semmi célzás, de a nő azért óvatosan nézett Kenzie-re. – Charles és Trevor a múltam legjobb részei voltak. – Trevor? Kenzie sokkal fáradtabb, mint gondolta, hogy ilyet mondott. – Trevor… Charles barátja volt Szerepel néhány fotón a szobájában. – Azt hiszem, sohasem fogom teljesen megérteni, mennyit jelentett neked Charles – szólalt meg Rainey tétován –, de az jutott eszembe, hogy A százados végére beiktathatnánk valamit az ő emlékére. Szeretnéd? Kenzie torka összeszorult. – Igen, és Charlesnak is nagyon tetszene az ötlet. A hasára fordította Rainey-t, és elkezdte masszírozni a hátát. A nő elégedetten felsóhajtott, és kinyújtózott, mint egy kismacska. – Ez nagyon jó. A masszázs Kenzie-nek is jólesett. Mindig jólesett, ha megérinthette Rainey-t. Magában megköszönte Charlesnak, hogy akkor halt meg, amikor még Rainey-vel tartott az utolsó együtt töltött időszak, és nem csak mert a nő társasága áldásos hatással volt rá. Örült neki, hogy Charlesszal tudtak még találkozni. Miközben feszült izmai kezdtek elernyedni, Rainey megkérdezte: – Charlesnak nem volt családja? – Olyan családja nem volt, akik elfogadták volna. – Kenzie a nő lapockája alá nyomta egyik hüvelykujját, ott keresve csomókat. – Charles egy arisztokrata család fekete báránya

MARY JO PUTNEY

122

KANYARGÓ ÖSVÉNY

volt. Amikor otthagyta Cambridge-et a színészet kedvéért, a családja közölte vele, hogy ha ilyen haszontalan, alantas életet akar élni, változtassa meg a nevét, és hagyja őket békén. – Charles pedig így is tett. – Úgy hangzik, mintha rengeteg hasonlóság lenne köztetek. Kenzie nem vett tudomást a burkolt kérdésről, helyette így folytatta: – Nekem kell végrehajtanom a végakaratát. Azt kérte, hogy egy kisebb megemlékezés keretében hamvasszák el. Egyszer azt mondta, eleget volt már a rivaldafényben, és egy színésznek tudnia kell, mikor hallgasson el. – Azaz érzésem, hogy az angol színészek sokkal józanabbak az amerikaiaknál. – Amerikában sok mindent eltúloznak. Ideát mindenütt érezni a több évszázados történelmet. Ez a megfelelő helyükre teszi a dolgokat. – Kenzie megpaskolta a nő szép ívű hátát, és felállt. – Készen állsz a tusolásra és a reggelihez? – Most már igen. Köszönöm, Kenzie. – Rainey kikelt az ágyból, és odabújt Kenzie-hez egy hosszú ölelésre. – Vajon a klasszikus angol reggelit fogják felszolgálni, tojással, szalonnával, sült babbal és paradicsommal meg egyéb egészségtelen csodákkal? – Valószínűleg. Mivel az angoloknak több eszük van, mint az amerikaiaknak, nem ügyelnek olyan megszállottan az alakjukra. – Ehhez én is hozzá tudnék szokni. Talán vehetnék itt egy lakást. – Rainey ásítozva átment a szobájába zuhanyozni. Miután felöltözött, Kenzie megállt az ablak előtt, és Londont nézte. Vasárnap reggel minden csöndes és békés volt. Még szerencse, hogy itt ez a mai nap, és nem kell újra dolgoznia a filmen. Az utolsóként felvett színpadi jelenetek lesznek számára az egész filmben a legnehezebbek. A jó ég tudja, honnan vesz majd annyi érzelmi energiát, amellyel túléli a következő hetet. Már Charles halála előtt is alig-alig boldogult. Ha nincsenek a Rainey-vel töltött éjszakák, nem tudott volna eljutni eddig. Összeszorította az ajkát. Charles azt mondta volna, a show-nak mennie kell. És a mentora iránti tisztelet megköveteli, hogy Kenzie minden tőle telhetőt megtegyen, hogy ez a film legyen élete legjobb alakítása. Aztán szerencsére lesz két hónapja, hogy elbújjon, mielőtt hozzáfogna a következő filmjéhez. Ilyenkor általában meg szokta kérni Seth Cowant, hogy keressen néhány kisebb munkát, amellyel kitöltheti az üres időszakot, de ezúttal csak tétlenségre vágyott. Majd elmegy Cíbolába, ahol a Grady házaspár már biztosan beköltözött új otthonába. Lesz elég ideje a saját ízlése szerint átalakítani a házat, és felfedezni a birtok további gyönyörű részeit. Felfedezni, feltöltődni és nem gondolni Rainey-re.

A Ramillies étkezőjében a reggeli pontosan olyan koleszterinbomba volt, mint amire számítottak, Rainey pedig boldogan falt. Egy nőnek néha vállalnia kell a veszélyt. A bentlakók túl udvariasak voltak ahhoz, hogy megbámulják a két szupersztárt, bár miután befejezték a reggelit, az egyik nő szégyenlősen odament hozzájuk, és kért két autogramot az unokája számára, mások pedig megálltak részvétet nyilvánítani, és megemlékezni Charles Winfieldről. Kenzie szokásos szívélyességével fogadta a részvétnyilvánítást, de Rainey látta rajta a fáradtság jeleit. Miután úgy ítélte meg, hogy most már ideje kihasználni a Dorchester Hotel nyújtotta anonimitást, ahol az éjszakára szállást foglaltak, Rainey némán jelt adott Kenzie-nek, ahogy a házastársak szokták egymás között, majd elbúcsúztak. Miután kimentek az étkezőből, Rainey-nek eszébe jutott, hogy valami hiányzik a kezéből, – Azt hiszem, Charles szobájában hagytam a táskámat. Merre is volt? Kenzie végigvezette a folyosón, majd kinyitotta előtte az ajtót. Winfield személyes holmiját nem mozdították el, de az ágy már üresen állt, és áthúzták rajta az ágyneműt. Rainey belé-

MARY JO PUTNEY

123

KANYARGÓ ÖSVÉNY

pett, aztán megtorpant, amikor egy, a falon lógó képeket tanulmányozó ballonkabátos férfit pillantott meg. A férfi megfordult, és az egyik kezét gyorsan a zsebébe csúsztatta. Nigel Stone volt az. Kenzie a riporter láttán kiabálni kezdett: – Átkozott dögkeselyű! Nem szégyelli magát? – Csak egy újságíró vagyok, aki a munkáját végzi – felelte Stone álszent hangon. – Egy idős színész halála nem hírértékű, de az, hogy maga meg a válófélben lévő felesége itt töltötték az éjszakát, és színdarabot olvastak fel, remek sztori. – Azonnal tűnjön el innen! – Kenzie fenyegetően elindult felé, mintha tettleg akarná eltávolítani a férfit. – Lehet, hogy elvett valamit Charles szobájából – figyelmeztette Rainey. – Láttam, hogy zsebre dugja a kezét, amikor bejöttem. Kenzie tekintete dühödten összeszűkült. – Hullarabló! Még annál is aljasabb, mint gondoltam. – Esküszöm, hogy semmit sem vettem el, ami Winfieldé volt. A felvevőmet tettem zsebre, amire a jegyzeteimet diktálom. – Stone előhúzott egy kisebb diktafont a zsebéből. – Igazat beszél, Rainey? – Körülbelül ilyen méretű és alakú valamit láttam a kezében. Kenzie elfogadta a választ, és újra ráparancsolt Stone-ra. – Akkor most takarodjon! Hacsak nem akarja megadni azt örömet, hogy kidobjam innen. Stone ráérősen elindult az ajtó felé. – Csak ne olyan hevesen. Én csak körülnéztem. Rainey elvette az ágyról a táskáját, majd a két férfi nyomában indult az ajtó felé. Még mielőtt kilépett volna, Stone megállt, és kemény tekintetét Kenzie-re szegezte. – Ilyen árnyalatú zöld szempárt életemben egyetlenegyszer láttam csak – mondta jelentőségteljese – Sohasem hallott még a színes kontaktlencséről? – Kenzie erélyesen kinyitotta a szoba ajtaját, és szembetalálta magát egy csoport riporterrel és operatőrrel. Rainey bosszúsan felmordult. A sajtóhadjárat az utolsó dolog, amire most szükségük van. Mialatt Stone csatlakozott kollégáihoz, Rainey odalépett Kenzie mellé. – Menjünk innen. Kenzie szobormerevségű arccal védelmezőn átkarolta, és elindultak a kocsi felé. A riporterek Kenzie tekintetétől elbátortalanodva hátraléptek, hogy utat engedjenek, de közben tovább záporoztak kérdések. Rainey lehajtotta a fejét, és magában azt kívánta, bárcsak közelebb parkoltak volna. Pamela Lake, a riporternő, akit Rainey is ismert, egy összetekert újságot nyomott Rainey válltáskájába. – Nézze meg ezt, és hívjon, ha van valami hozzáfűznivalója. – Rainey annyira szeretett volna elmenekülni, hogy alig vett tudomást róla. Hirtelen éles hang szólalt meg a tömegben: – Igaz, hogy Charles Winfield AIDS-ben halt meg? Nigel Stone a háttérben gúnyosan felnevetett. – Bizonyára igaz. Mindenki tudta róla, hogy homokos volt. Rainey szinte érezte a Kenzie testét átjáró indulat tüzét. A férfi megfordult, és egy pillanatra félő volt, hogy megüti Stone-t. Helyette csak hanyagnak tűnő mozdulattal a riporter vállára tette a kezét, de közben iszonyatos erővel markolta a vállát. Stone felszisszent, és hiábavaló próbálkozást tett, hogy kitérjen előle. – Charles Winfield nem volt AIDS-es – szólalt meg Kenzie metsző hangon. – De az sem számítana, ha az lett volna. Ítéljék őt meg a művészetéről, a humoráról és a nagylelkűségéről meg arról, hogy milyen emberek fogják gyászolni a halálát. Kenzie olyan hirtelen engedte el Stone-t, hogy az megtántorodott, aztán elővette a kocsikulcsát, és a távirányítóval kinyitotta az ajtaját. Rainey hálásan vetődött be a Jaguár biz-

MARY JO PUTNEY

124

KANYARGÓ ÖSVÉNY

tonságot jelentő ülésére, és harminc másodpercen belül már eltűntek a Ramillies Manor elől. Rainey lassan kifújta a levegőt. – Neked tényleg feltűnően zöld szemed van. – Nem azt mondtam, hogy ez nem igaz. Csak megkérdeztem Stone-t, hogy hallott-e már a színes kontaktlencsékről. – Kenzie hangjában fekete humor csengett. – Kíváncsi vagyok, hogy rájön-e a szavak értelmére. – Rainey eltűnődött Stone megjegyzésén Kenzie szemszínét illetően. – Te és Stone ismeritek egymást valahonnan? – Nagyon rég volt már egy másik országban, és a fickó már különben is halott. Rainey arra gyanakodott, hogy mivel Kenzie megint csak kurtán válaszolt a kérdésre, valószínűleg ismerte Stone-t, csak nem akar beszélni róla. Témát váltott. – Charles tényleg AIDSes volt, vagy csak azért kérdezte meg a riporter, mert tudta, hogy meleg volt? – Gyakorlatilag az igazat mondtam. Charles nem szenvedett AlDS-ben, de HIV-pozitív volt, és ez befolyásolta az állapotát. Úgy döntött, hogy sok barátjával megszakítja a kapcsolatot, nehogy sajnálni kezdjék, vagy kellemetlenül érezzék magukat a társaságában. –Kenzie lassított, amíg biztonságosan ki nem került néhány kerékpárost. – Charles egy olyan világban nőtt fel, ahol a melegség még tabu volt. Nem szerette volna, ha a halála után rosszat mondanak róla. – Tekintve, hogy HIV-pozitív volt, és az itteni koszton nőtt fel, csoda, hogy ilyen sokáig élt. – Méghozzá remekül élt, sőt, a saját választása szerint halt meg. Irigylésre méltó. – És a családja is a szexuális szokásai miatt tagadta ki? – Biztos, hogy annak is nagy része volt benne. Charles könnyebben beilleszkedett a színházi világba. Ahol az olyanok, mint Kenzie, még a halála után is védték Winfield becsületét. – A színház mindig is egy zárt világot jelentett. Állítólag már az ókori görög színészek is kívülállónak számítottak. A magunkfajta embereket mindenki furcsának és teljesen erkölcstelennek tekinti, de a tehetségünk miatt elfogadnak bennünket. Ez éppúgy igaz ma, Hollywoodban, mint kétezer-ötszáz évvel ezelőtt Athénban volt. – A szórakoztatóipar egyik legnagyobb előnye, hogy elfogadja másságot. Akármilyen furcsa is valaki, a tehetség számára mindig van hely. Kenzie általánosságban beszélt, de közben nagyon is személyesnek tűnt, amit mondott. – Még ha a riporterek rosszakat terjesztene is Charlesról, őt már akkor sem fogják tudni bántani. De ezek után gondolom, szívesebben venné, ha a saját szekrényébe temetnénk. – Sok előnye van egy jó szekrénynek. Ha a britek tényleg józanabbak, mint az amerikaiak, annak talán az az oka, hogy nem érzi szükségét a szennyes kiteregetésének. – Vannak olyan amerikaiak, akik tényleg többet árulnak el magánéletükről, mint amennyit az ember tudni akar – ismerte e Rainey. – Sőt, némelyek fényes nappal, televíziós kamerák előtt teszik mindezt. De vannak olyan problémák, amelyek elgennyesednek, ha nem szellőztetik meg őket. – Vajon segítene Kenzie-nek, ha kevésbé titkolózna? Talán igen. Habár Raineynek is volt néhány titka, amelyről inkább nem beszélt. – Szerintem azok a színészek, akik sokat beszélnek a szexuális életükről és a szenvedélyeikről, a karrierjüket kockáztatják. Egy sztárnak mindig jót tesz egy kis titokzatosság és az az érzés, hogy van még mit tudni róla. – Pontosan ez az én sikerem titka – jegyezte meg a férfi ironikusan. – Most nevetsz rajta, de szerintem ez valóban így igaz. Ahhoz képest, hogy ilyen híres vagy, sikerült megőrizned a rejtélyességedet. – Miután Rainey feleségül ment Kenzie-hez, az ő tevékenysége is sokkal fontosabbá vált a pletykalapok számára. Megkönnyebbüléssel töltötte el a tudat, hogy a válás után végre visszatérhet a korábbi relatív ismeretlenségbe. – Hová megyünk? A Dorchesterbe? Kenzie bólintott. – Nem szívesen vezetnék most vissza Devonba. – Josh és Val biztosan mindenről gondoskodtak. – Rainey tekintete a táskájára tévedt, amelyet a kocsi padlójára dobott, a lábához. Pamela Laké összetekert újságja lógott ki belőle.

MARY JO PUTNEY

125

KANYARGÓ ÖSVÉNY

A lap nem Pamela újsága volt, de a riporter a címlaphoz tűzte a névjegykártyáját. Egész biztos, hogy választ remélt tőle. Rainey tekintete az újság címlapját betöltő fotóra siklott, és elakadt a lélegzete a döbbenettől. – Mi a baj? – kérdezte Kenzie aggódva. – Egy lesifotós meglesett bennünket Devonban. – A képre meredve rosszullét környékezte. A fotón Kenzie, egyik kezével egy fának támaszkodva, Rainey-hez hajolt. Rainey pedig ránevetett, a szemében az egész lelke ott csillogott. – Van rólunk a címlapon egy hatalmas, romantikus fotó a következő a címmel: „Kenzie és Raine kibékültek!” – A fenébe! Tényeket is közölnek, vagy az egész csak találgatás? Rainey odalapozott a belső oldali cikkhez, amelyben további fotókat közöltek. Bár a fotósnak nem sikerült a hálószobáig eljutnia, remekül örökített meg olyan intim pillanatokat, amelyek ugyanolyan sokatmondóak voltak, mint egy csók. Rainey-t még mindig a rosszullét kerülgette, ahogy tovább olvasott: – A szálloda egyik magát meg nem nevező alkalmazottja azt állítja, látott bennünket késő éjszaka egymás szobájába osonni, és egy fiatal lány, akiről sohasem hallottam, azt mondta, a bizalmamba avattam egy ötórai teázás során. Állítólag elmondtam neki, hogy kibékültünk, és gyereket várok tőled. – Rainey hangja elcsuklott. –Annyira utálom ezt az egészet, Kenzie! Kenzie lehúzódott a kocsival az út szélére, és egy tilos parkolózónában megállt. Elvette az újságot, és átfutotta a főcímeket. – Ez az állítólagos bizalmasod csak kitaláció, de az együtt alvás részletei pontosak, és nem találunk rágalomra utaló magatartást. – De még ha találnánk is, egy bírósági per nem tüntetné el ezt a cikket. Gyűlölöm, hogy az egész világ a magánéletemben vájkál. –Rainey remegő karját maga köré fonta. – Úgy érzem magam… mintha perverzek fogdosnának. A férfi tekintete szobormerevségű lett. – És ez mind az én hibám. – Katonai pontossággal összehajtogatta az újságot. – Nagyon sajnálom, Rainey. Távolságot kellett volna tartanom. – Ha jól emlékszem, minden közös megegyezés alapján történt köztünk. – És mindkettőjük megelégedésére. Mindketten boldogok voltak, és ezt Rainey nagyon is jól tudta. A kimerültségtől és az elmúlt nap fáradalmaitól meggyötörten, Rainey-ből előtört egy kérdés: – Miért akarunk mi elválni, amikor ilyen jól megvagyunk egymással? Az ágyon kívül és az ágyban egyaránt? Kenzie nagyot sóhajtott. – Azért Rainey, mert nem bízhatsz meg bennem. Soha.

Huszonötödik fejezet Rainey-t jeges hidegség járta át, ahogy érezte a férfit távolodni. – Nem értem! Más lenne a helyzet, ha szexmániás lennél, aki minden arra sétáló nőt magáévá akar tenni, de te nem vagy ilyen. Nem elég jó neked az, ami köztünk van, hogy a távollétemben ne told le a nadrágod minden nő előtt? Mögéjük állt egy piros emeletes busz, és türelmetlenül dudál kezdett. Kenzie nem vett róla tudomást, csak annyit mondott: – Te többet akarsz és érdemelsz, mint amennyit adhatok, Rainey. – Ez nem válasz a kérdésemre. Kenzie éppúgy nem törődött Rainey szavaival, ahogy a busz dudálásával sem. – A Devonban együtt töltött idő nagyon jó volt, de annak vége. Még vidéken sem tudtuk titokban tartani

MARY JO PUTNEY

126

KANYARGÓ ÖSVÉNY

a kapcsolatunkat. Ezek után Londonban is lehetetlenség lesz. – Akkor hát ennyi volna? A szex most már kezd egy kicsit kellemetlenné válni, úgyhogy eleged van belőle? A busz megelőzte őket, és hatalmas dízelfelhőt fújt rájuk. – Van egy terápiás része is annak, amit teszünk. De mivel már csak egy hét maradt a forgatásból, valahogy túl fogjuk élni. – Sebességbe tette a kocsit, és beállt a forgalomba. – Minden egyes együtt töltött nappal egyre jobban hergeljük majd a médiát, ezzel pedig óhatatlanul is vájkálni fognak a magánéletünkben. Ideje, hogy vége vessünk a dolognak, mielőtt még jobban elfajulna. – Tehát te mindkettőnk helyett meghozod a döntést? – Igen – felelte a férfi határozott hangon. – Már eddig is eleget menedzseltelek. Ha végre egyedül akarok élni, akkor ennek véget kell vetnem. – Szóval a buta kis nőcskét meg sem hallgatjuk. Milyen mélységesen régimódi vagy. – Rainey üres tekintettel meredt ki az ablakon, és úgy érezte, becsapták. Fel volt készülve arra, hogy egy hét múlva minden véget ér, de nem most. Arra még nem készült fel. – John Randall tesz napról napra régimódibbá. – Kenzie megállt a Dorchester előtt. – A nap hátralevő részében Charles hamvasztását kell intéznem. Holnap találkozunk a felvétel előtt. Mivel egy szállodai alkalmazott közeledett feléjük, nem volt lehetőség egy búcsúcsókra. Habár Kenzie talán nem is akarta volna. Hogy távolodhattak el ilyen gyorsan egymástól a tegnap éjszaka után? Rainey úgy érezte, mintha elvesztette volna az egyik végtagját. Aztán a büszkeség a segítségére sietett. Nem fogja hagyni, hogy a férfi lássa, mennyire megbántotta. – Igazad van, az előny-hátrányelemzés Londonban nullázódik le. – Feltette napszemüvegét. – A szex jó volt, a bujkálás meg izgi, de nem akarok több riportert látni a magánéletemben vájkálni. A portás kinyitotta az ajtaját, és Rainey méltóságteljesen kiszállt a kocsiból, majd arcán a filmsztárok lenyűgöző mosolyával megköszönte a férfinek a segítséget. Ezután a lehető legmagabiztosabban besétált a szállodába, mintha az előző éjszaka nem is ugyanabban a ruhában aludt volna, és bejelentkezett a szobájába. Igen, Miss Marlowe, készen áll a lakosztálya. Örülök, hogy újra nálunk üdvözölhetjük A csomagja majd később érkezik! Rendben van, Miss Marlowe. Itt vannak az üzenetei. A szálloda igazgatója személyesen kísérte fel a lakosztályába, ahol friss gyümölcsök és virágcsokrok várták. A film szűkös költségvetése miatt Rainey nem szívesen költött drága szállodákra, Marcus azonban ragaszkodott hozzá. Ha ő a főnök, úgy is kell élnie, mint egy főnöknek, ahogyan Kenzie-nek is kijár a szupersztárbánásmód, még ha többé-kevésbé szívességből vállalta is el ezt a szerepet. Az igazgató mély meghajlással búcsúzva távozott, így Rainey végre egyedül maradt. A Hyde Parkra néző csodálatos kilátással mit sem törődve leült a kemény, elegáns kanapéra, és összekuporodott rajta, mint egy sündisznó. Kenzie-vel most már hónapok óta tartott a különélés és a válás. Hogy lehet, hogy még mindig ilyen friss a fájdalom? És ilyen erős? Rainey kezdettől fogva tudta, hogy a devonshire-i intim kapcsolat csupán átmeneti. Valahol mélyen, az agya egyik eldugott, ostoba zugában azt remélte, hogy esetleg kibékülhetnek. Azt akarta, hogy Kenzie a bocsánatáért könyörögjön, és megígérje, hogy soha többé nem csalja meg. Rainey fiatalkorában megesküdött rá, hogy soha, egyetlen férfitól sem fogja eltűrni, hogy megüsse vagy megcsalja. És most mégis azon a határon volt, hogy adjon egy második esélyt hűtlen férjének. Bármennyire is igyekezett más lenni, mint Clementine, egyértelműen az anyja lánya maradt. De a megbocsátásra nem lesz már szükség. Nem bízhatsz bennem, Rainey. Soha. Ennél világosabban nem is beszélhetett volna. Rainey meghatározatlan ideig feküdt zsibbadtan a kanapén. Kenzie talán mégis helyesen

MARY JO PUTNEY

127

KANYARGÓ ÖSVÉNY

döntött, hogy ideje most lezárni mindent. Hogyan tudta volna túlélni a következő hetet, ha tudja, hogy már csak kevés idejük maradt hátra? Hogyan élte volna túl az utolsó együtt töltött éjszakát, amelyről tudván tudja, hogy az utolsó? A bénultságból akkor tért magához, amikor Val belépett a szobába. – Rainey? Jaj, bocsáss meg, nem tudtam, hogy pihensz. – Nem, gyere csak be! – Rainey felült – Csak nagyon hosszú volt az éjszaka, és fárasztó volt végignézni Kenzie barátjának a halálát. – Annyira sajnálom! – Charles Winfield békében ment el. Mindannyiunknak ily szerencsésnek kellene lennünk. Az ajtóban egy londiner jelent meg a csomagokat szállító kocsit húzva. Val végignézte, amíg lepakolják a bőröndöket és a dobozok majd busás borravalóval útjára bocsátotta a fiút. Amikor magukra maradtak, tétovázva megszólalt: – Feltételezem, hogy most nem akarod nekem adni a másik hálószobát. Odalent megérdeklődtem, és tudnak adni egy másik szobát. Rainey megdörzsölte a halántékát, mintha nem értené. – Miért akarnám, hogy máshol aludj? Jó volt veled szomszédos szobában lakni. – Talán azelőtt igen, de… nem akarom tartani a gyertyát. Tehát Val is tud Kenzie-ről és a viszonyukról. – Nem fogsz zavarni. A kis románcunknak vége. – Megkereste az újságot, és a barátnője kezébe nyomta. Val a szemöldökét ráncolva olvasta végig a cikket. – Ettől az embernek tényleg elmegy a kedve a házasságtól. Hogy tudod ezt elviselni, Rainey? – Nagyon rosszul. – Akarod, hogy felhívjam ezt a Pamelát, és megcáfoljam az egész sztorit? Gondolom, szívesen hallana tőled valami véleményt. Rainey gondolatai újra működésbe léptek. – Nem kell, majd felhívom én. Ha én beszélek vele, több nyomdafestéket pazarol rám. Val tekintete a halomban álló üzenetekre tévedt. – Akkor elintézem ezeket itt. – Hagyd csak. Mi lenne, ha ma elmennél egy kis városnézésre az egyik asszisztens lánynyal? – Rainey kinézett az ablakon az utcára, ahol az imént még hét ágra sütött a nap, mielőtt minden pokolra fordult volna. – Menj csak! Vasárnap van, megérdemelsz egy kis pihenést. Val kételkedve nézett rá. – Biztos vagy benne? – Egészen biztos. – Rainey-nek sikerült mosolyognia. – Őszintén szólva, szívesebben lennék most egyedül. – Oké. Ma este a városban vacsorázunk, úgyhogy későn érek majd vissza. – Val a gurulós bőröndjével eltűnt a másik hálószoba ajtajában. Rainey kicsomagolta a holmiját, és felkészült rá, hogy felhívja Pamela Lake-et, aki nyilvánvalóan egy exkluzív interjút akart Raine és Kenzie igazi történetéről. És mivel Pamela a tisztességesebbek közé tartozott, jó ötletnek tűnt, hogy tőle induljon a pletykaáradat. Rainey behunyta a szemét néhány pillanatra, amíg a megfelelő lelkiállapotba került: vidám, közvetlen és jót nevetett ezen a teljességgel hiteltelen sztorin. Ha egyszer az ember megtanulja az őszinteséget színlelni, utána szinte bármit képes lesz megjátszani. Ezután felhívta Pamelát a mobilján. Miután a riporter felvette a telefont, Rainey barátnős közvetlenséggel kezdett hozzá: – Pamela, Raine Marlowe vagyok. Nagyon köszönöm, hogy megmutattad azt a cikket. Hát nem elképesztő, miket kitalálnak manapság, hogy egy unalmasabb napon megtöltsék hírrel a lapokat? Pamela Lake-nek elakadt a lélegzete, amikor felismerte hívóját. – Ezek szerint nem igaz a sztori?

MARY JO PUTNEY

128

KANYARGÓ ÖSVÉNY

– Persze, hogy nem igaz! Hidd el, semmiféle kibékülés nincs a láthatáron. Kenzie-vel élvezzük a közös munkát, és bizonyára mindig barátok maradunk, de még hogy házasság? – A gondolat abszurditásán nevetni kezdett. – Egyébként megjegyzem, hogy sohasem hallottam arról a lányról, aki a bizalmasomnak állítja magát, és egész biztos, hogy nem teáztunk együtt. A telefon másik végén sercegő hang arról tanúskodott, hogy Pamela sebes tempóban jegyzetel. – És mi a helyzet azzal a szállodai alkalmazottal, aki látott titeket egymás szobájába bemenni? – A szobáink egymással szemben voltak, úgyhogy általában ugyanabba az irányba mentünk mindketten. De még hogy együtt aludtunk volna? – Rainey újra nevetni kezdett. – Van fogalmad arról, milyen fárasztó rendezni egy filmet és egyben szerepelni is benne? A nap végére nem vágytam másra, mint egy forró fürdőre meg egy jó pohár borra. – És az egyik éjszaka Kenzie-vel pontosan azon osztoztak… – És a Charles Winfieldnél tett látogatás? Úgy tűnt, hogy ma reggel óriási egyetértésben hagytátok el Ramillies Manort. Rainey a halántékát dörzsölgette, de továbbra is könnyed hangon válaszolt: – Kenzie-vel jó barátok vagyunk, ez pedig érzelmű nagyon nehéz időszak volt neki. Örülök, hogy ott lehettem mellette. A beszélgetés még folytatódott, Rainey áradozott egy sort a készülő filmről, a forgatás menetéről és arról, hogy milyen barátságosan zajlik közöttük a válás. Mire elbúcsúzott, biztosra vette, hogy Pamela lapjának címoldalán holnap reggel cáfolni fogják a békülésről felkapott híreket. Így talán kicsit lenyugszanak majd a kedélyek. Rainey ezután módszeresen kezdte visszahívni az üzenethagyókat. A filmiparban ritkán fordul elő, hogy a vasárnap pihenőnap. Szürkületig megállás nélkül dolgozott, majd a szobapincértől rendelt vacsorát, és folytatta a munkát. Amikor már elég fáradt volt ahhoz, hogy elaludjon, megfürdött majd bevette az utolsó fogamzásgátlót a havi adagból. Éppen akarta dobni az üres levelet a szemétbe, amikor felötlött benne e gondolat. Ma vasárnap van. Az utolsó szem tabletta általában szombati napra esik. És mivel most vette be az utolsót, az elmúlt négy hétbe egy napot ki kellett hagynia. De miért épp most kellett így történnie? Bizonyára annyira lefoglalta a munka, hogy megfeledkezett róla De mikor? A tablettaszedés olyan automatikussá vált a számár hogy fogalma sem volt, mikor hagyhatta ki. Számtalan hosszú, zaklatott napja volt, amikor elkövethette a hibát. És bár végtelenül csekély volt az esélye annak, hogy teherbe esik, mégsem tudott szabadulni a gondolattól, milyen jó lenne, ha babát várna. A házasságuk alatt volt idő, amikor kísértést érzett, hogy „elfelejtse” bevenni a tablettáját, de végül mégsem tette meg, mert megbocsáthatatlannak tartotta, hogy becsapja Kenzie-t. Ez az elfelejtett tabletta viszont tényleg a véletlen műve volt. Jóllehet Rainey mindig arról álmodott, hogy két szerető szülő neveli fel majd a gyermekeit, elég pénzt keresett ahhoz, hogy egyedül is megbirkózzon a feladattal. Soha semmit sem kell majd kérnie Kenzie-től. A férfinak még csak nem is kell tudnia róla, hiszen ő nem akart apa lenni. Rainey nagy sóhajjal abbahagyta az álmodozást, és bemászott az ágyba, hátha sikerül egy kicsit aludnia. Már majdnem elaludt, amikor Charles Winfield szavai hirtelen felébresztették: Ne engedje, hogy eltaszítsa magától. Ezt tenné most vele Kenzie? Csak azért taszítja el őt, mert azt gondolja, így helyes, de valójában nem ezt akarja? Elképzelhető, mert a visszagondol rá, a férfi mindig inkább önmagával volt elégedetlen, nem pedig vele. De ha valóban olyan nemes és önfeláldozó, mint John Randall, akkor nagyon jól csinálja. Egy kapcsolat elkezdéséhez két fél kell, míg a lezáráshoz egy is elég.

MARY JO PUTNEY

129

KANYARGÓ ÖSVÉNY

És ő ezt most megtette. Újra.

Huszonhatodik fejezet Val felpillantott, és látta, hogy Greg Marino ácsorog az asztalánál. – Megengeded, hogy ideüljek? – kérdezte Greg. – Hát persze, ülj csak le! – A nő elnyomott egy ásítást, amíg Greg leült vele szemben. – Minden filmforgatásnál ilyen jó a koszt? Ezek után az ebédek után legszívesebben ledőlnék egy kis sziesztára. Greg belevágott a Wellington-bélszínébe. – Fontos, hogy az ember jókat egyen. Amikor valaki hónapokon át megszállottan dolgozik távol az otthonától, a lehető legtöbb kényelmet meg kell kapnia. – Van benne igazság. – Miután Val végzett a currys csirkéjével, beleharapott egy szelet friss epertortába. – Ha nem úgy dolgoznék, mint egy Dickens-regény gyerekrabszolgája, már biztosan meghíztam volna. – Te akkor is jól néznél ki. Val elmosolyodott. – Ez egy olyan férfi szájából, aki a világ legszebb nőivel forgatott együtt, egész biztos, hogy nem igaz, de azért gáláns megjegyzés. – A szép nők nekem csak a munkám részét jelentik A legtöbbjük csont és bőr és hiperaktív. A kamera imádja az ilyen szikár arcú nőket, de ez inkább olyan, mintha porcelánbabákat filmeznél, nem a valóság. – Greg újabb falatot vett a szájába, és eltűnődve rágta. – Én az olyan nőket szeretem, akik nőnek néznek ki. Érted, mire gondolok? Val sokszor gondolta, hogy neki egy kereszt a szexis kinézete. – Félig-meddig azért mentem jogi egyetemre, hogy bebizonyítsam, a szép nők is lehetnek okosak. – Amikor engem Oscar-díjra jelöltek, óriási elégtételt éreztem, hogy megmutathatom azoknak, akik úgy gondolták, soha semmire sem fogom vinni – mosolygott tűnődve Greg. – Most, hogy a forgatás végéhez közeledünk, hogyan értékeled életed első produkciója tapasztalatait? – Izgalmas volt, és tanulságos, és örülök, hogy részt vehettem benne. De azért jó lesz már hazamenni. Greg a kávéját kortyolgatta. – Te most viccelsz? Komolyan vissza akarsz menni Buffalóba vagy Bostonba vagy tudom is én, hova? – Baltimore-ba, és igen, visszamegyek – mosolygott Val a férfira. A nehéz napok végén gyakran lógtak együtt, és nem lett volna nehéz az ágyban kikötni vele. Greg finoman jelezte, hogy ő kapható lenne rá. Val azonban próbálta leegyszerűsíteni az életét, és a férfi csak bonyolították a dolgokat. – Érdekes dolog a fantáziálás, de nekem jobban fekszik a valóság. – Pedig nagyon jól dolgozol. Könnyen csinálhatnál karriert a gyártásban. Ha Rainey nem talál neked másik munkát, én szívesen segít Szuper producer lehetnél, és rengeteg pénzt kereshetnél vele. – Ha a pénz olyan fontos volna számomra, akkor már rég más döntéseket hoztam volna. A filmezéshez kell, hogy legyen emberben egy kis cigányvér, bennem pedig ez nincs meg. Ráadásul nagyon sok az üresjárat, amikor az ember csak vár, hogy történjen valami, és ez engem megőrjít. – Pedig ez a forgatás nem olyan őrjítő, mint sok másik. Elég jól tartjuk a határidőket. – Egy pincérnő újabb szelet süteményekkel jelent meg, Greg szedett néhányat. – Remélem, hogy Raine nem hagyja abba a rendezést. Szívesen dolgoznék vele újra együtt.

MARY JO PUTNEY

130

KANYARGÓ ÖSVÉNY

– Olvastam a kritikákat, de nem értek hozzá – közölte Val. –Tényleg olyan jó lesz ez a film, amilyennek jósolják? Greg komolyra fogta. – Nagyon remélem. Mindenki keményen dolgozott ezen a filmen. De egy film bármelyik fázisban megbukhat. A szereplőválogatásnál, a forgatás alatt, a szerkesztés során. Annyi hiba becsúszhat, hogy néha meglepődöm rajta, mennyi jó filmet hoznak ki. – Ezek után nem csoda, hogy a rendezők és a producerek mániákus irányítók. – Val habozott, mert nem volt benne biztos, hogy felteheti a következő kérdést: – Minden forgatás ilyen feszülten ér véget, mint ez? – Ez egy kicsit feszültebb a többinél, de azt hiszem, ez a jelenetek miatt van így. – Greg egyetlen harapással megette a sütemény felét. – A szerepeket mélyen át kell élni. Néha úgy éreztem, hogy Kenzie ki fog borulni, és Rainey is eléggé megbomlott. Val felvonta a szemöldökét. A pletykalapok rengeteget profitáltak Kenzie-ből és Raineyből, Nigel Stone mindennap újabb megdöbbentő felfedezést hozott nyilvánosságra Kenzie múltjából. Val már-már arra gondolt, hogy valaki puszta számításból éppen a forgatás végére időzíti majd a végső csapást. Eközben heves találgatások láttak napvilágot Raine és Kenzie házasságáról is. Az a Pamela nevű újságíró elég jól megírta a cikkét, amelyben cáfolta a kibékülésről szóló híreket, hosszasan idézte Rainey-t, de ezzel egy időben számos vadabbnál vadabb sztori keringett. Még egy amerikai birkózónő is előkerült, aki azt állította, hogy a válásuknak ő az oka, mert ikreket vár Kenzie-től. Rainey egyetlen sort sem olvasott el ebből a sok szemétből, de tudta, hogy létezik, és mindez csak növelte a benne gyülemlő feszültséget. Ám a feszültség valódi forrása maga a forgatás volt. Kenzie már felvett néhány megsemmisítő jelenetet Shariffel, amely arra adott magyarázatot, miért tért vissza Randall Angliába érzelmi traumában, de a jelenetsor csúcspontja csak délután fog következni. Holnap reggel Rainey-vel felveszik a leleplezést, aztán lesz egy ágyjelenet és egy kibékülés. Val eltűnődött, hogy vajon fog-e menni a dolog, ő elképzelni sem tudta volna, hogy olyan férfival játsszon szerelmes jelenetet, aki éppen összetörte a szívét. Milyen pokoli tud lenni minden kapcsolat! Miért nem tudnak az emberek is úgy szaporodni, mint az amőbák? Rainey és Kenzie persze biztosan remekül játsszák majd ezeket az utolsó jeleneteket. Mivel mindketten vérprofik, hamarabb szállíttatják el magukat kényszerzubbonyban, mint hogy ne teljesítsék vállalt kötelezettségüket. De Val már nagyon várta, hogy vége legyen a forgatásnak, és Rainey eltávolodhasson Kenzie-től, és megkezdje a gyógyulást. Az amőbák nagyon jól kitalálták magukat.

Kenzie derékig csupaszon, művészi módon kisminkelve különféle sebhelyekkel és verejtékezve, feszülten járkált a színpadon fel-a görcsbe rándult gyomorral várt, amíg beállítják a világítást. Választania kellett: művészi őszinteséggel játszik, vagy a kamera előtt feltárja lelkének legrejtettebb titkait. De miért kell ezt tennie? Rainey miatt. Charles miatt. És mert a show-nak mennie kel – Kezdhetünk, uraim! – szólalt meg a fővilágosító. Kenzie belépett a színpadon felállított sátorba, amelynek csak egyik oldala volt vászonból, míg a másik oldalán a kamerák álltak, hagyta, hogy egy hosszú lánccal egy oszlophoz kötözzék. Ahogy leült a sátor padlójául szolgáló szőnyegre, Sharif, a szerepét átélve, átható tekintettel méregette. Musztafa szerepének átélése hihetetlen önuralmat követelt tőle, egészen öszszetett, minden szempontból stimuláló kapcsolatot kellett eljátszania, amit remekül oldott meg. John Randall ezzel ellentétben csak egy több sebből vérző áldozat volt, akinek az énképe

MARY JO PUTNEY

131

KANYARGÓ ÖSVÉNY

romokban hevert. Kenzie-nek inkább Musztafa szerepét kellett volna eljátszania. A szexjeleneteket nem mutatták közvetlenül, csupán a fehér bőrt érintő barna kéz, a sátorvászon mögött látszó árnyak és hasonló képek tették nyilvánvalóvá, hogy mi történik. Látható jeleneteket forgattak a heves vitáról, a véres, sebzett csuklót szorító kötélről, a vonakodó csodálatról és néhány furcsán gyöngéd pillanatról, amikor Musztafa magas lázban fekvő foglyát ápolja. És most minden érzelmi ellentétnek felszínre kellett törnie. Kenzie az ellenségére bámult, és hagyta, hogy átjárja a kétségbeesés. Rainey megadta a jelet, hogy kezdhetnek. Sharif hosszú, kavargó köpenyében lopakodott Randallhez a sátor felé. – Hónapokig veszekedtünk, vitatkoztunk, és harcoshoz méltón ismertük meg egymást, erre te most mégis el akarsz menni? Hát legyen, menj csak, ha akarsz. – Sharif összeszorította a száját. – De könyörögnöd kell érte! Randall mentálisan és érzelmileg is az összeomlás határán állva feltápászkodott, és csak annyit mondott: – A brit hadsereg katonája nem könyörög. – Akkor itt fogsz elpusztulni a sivatagban – válaszolta halkan Musztafa, fenyegetően villogó tekintettel. – Majd a szél és a homok lecsiszolják a csontjaidat. – Inkább végezz velem te! Azt hiszed, az életem ér még valamit? – kiáltott fel Randall olyan szívből jövően, mint akit valóban teljesen megtört a fizikai és az érzelmi bántalmazás, és akinek a normális élet már emlék csupán. A sivatagi harcos dühtől és csalódottságtól eltorzult arccal vállon ragadta Randallt, és térdre kényszerítette. – Könyörögj, te angol bitang! – Nem! – Randall kihúzott Musztafa kardhüvelyéből egy tőrt, és saját torkához szorította. – Végezz velem, ha így akarod! A két férfi egy pillanatig farkasszemet nézett, miközben Randall élete hajszálon múlott. Aztán Musztafa kicsavarta a fegyvert a kezéből, és visszatette a tokba. – Akkor menj! Nem fogom egy hitetlen vérével beszennyezni a kezem. A jelenet azzal ért véget, hogy a kamera egy közeli felvételt készített Randall megtört arcáról, érzékeltetve, hogy a győzelemért olyan árat fizetett, hogy az inkább vereséggel ért fel. – Jól van, mindketten remekül játszottatok – mondta Rainey halkan, nehogy megtörje a hangulatot. – Még egy utolsó, és aztán jöhetnek a zárójelenetek. Kenzie felállt, a fejében ott kavarogtak még a jelenet mondatai és érzelmei. Szerelem és gyűlölet. Kibékíthetetlen ellentét és könyörület. Undor… és vágy. Azoknak a fájdalmas és nehéz jeleneteknek a tetőpontja, amelyet Shariffel játszottak. – Ez nem tökéletes még. Túlságosan gyenge. Rainey hunyorogva válaszolt: – Én egész jónak találtam, de persze mindenen lehet még javítani. Mit javasolsz? Kenzie a homlokát dörzsölte, elmázolva a sminkjét. Mi az ördögért teszi ezt? Keresztre feszítteti magát a múzsával. – Túlságosan nyilvánvaló… ha Randallt könyörgésre kényszeríti. Ennél többnek kell lennie közöttük. Mélyebb konfliktusnak és nagyobb tétnek. Sebezhetőségnek. – A jelenetet a könyv alapján készítettük, így az érzékenysége inkább a viktoriánus kort jellemzi – ismerte el Rainey. – Mit tehetnénk még, hogy jobb legyen? Kenzie járkálni próbált, de a csuklójára kötött rövid lánc nem engedte. Szitkozódva megfordult. – Randall kettősségét világosabbá kell tennünk. Musztafa arra kényszeríti, hogy ismerje be, bizonyos szinten ő is vonzódik fogvatartójához. – Hogy ez a becsületes és egyenes viktoriánus katonatiszt akaratlanul is kielégülést nyert azáltal, amit vele tettek. – Hát nem ez a történet lényege? Hogy Randall nem bírja elviselni a gondolatát, hogy egyszer az életben, ha csak egyetlen pillanatra is, de nem volt száz százalékig heteroszexuális – De igen, ez a lényege Randallnek – értett vele egyet Rainey. – És szerinted hogyan kelle-

MARY JO PUTNEY

132

KANYARGÓ ÖSVÉNY

ne ezt eljátszani? – Ahelyett, hogy a fogvatartója könyörgésre kényszeríti – magyarázta Kenzie lassan, lüktető halántékkal –, Musztafának azt kellé ne mondania, csak akkor engedi szabadon… ha Randall elismeri hogy szereti őt. – Igen! – kiáltott fel Sharif. – Hiszen én szeretem ezt a talpig becsületes, őrült angol katonatisztet, és nem akarom elveszíteni. Nem tudom magam rávenni, hogy megöljem, de ha akarata ellenére fogva tartom, azzal keserűvé válik a győzelem. Ajánlok neki egy alkut: visszaengedem az ő hideg hazájába, ha beismeri, hogy van köztünk valami. – Ez nagyon jó, Kenzie! Izgalmas, bonyolult és fájdalmas, akár egy valós emberi kapcsolat. – Rainey úgy nézett Kenzie-re, mintha csak róluk beszélne, és nem egy kitalált kapcsolatról. Kenzie elfordult. – Sharif, megpróbálunk improvizálni? – Kenzie rendszerint nem szívesen rögtönzött, mert nem volt benne biztos hogy a megfelelő szavak jutnak az eszébe, de ezt a szerepet és ezt dilemmát a zsigereiben érezte. Mivel Sharif beleegyezett, Rainey hagyta, hogy megpróbálják. Musztafa most a dühös fenyegetőzés helyett megsebzett hangon beszélt, amivel többet árult el, mint amennyit szeretett volna. Randall hátrálni kezdett, amennyire csak a lánca engedte, hiábavalóan igyekezve kitérni a kínzó kérdés elől. Nem bírta beismerni, amit Musztafa hallani akart, ám ha letagadja énjének ezt a titkos, gyűlölt oldalát, akkor sohasem térhet vissza korábbi életéhez. Behunyta a szemét, és maga elé képzelte Sarah-t, az ő támaszát, azt az angyali teremtést, aki az épelméjűség medrében tartotta. Sarah és a családja kedvéért ki kell mondania, amit Musztafa hallani akar. Mit számít egy kis hazugság, ha az ember szabadsága függ tőle? Kenzie behunyta a szemét, és szaggatottan kimondta: – Szeretlek. – Kimondta azt a szót, amelyet az ellenfele, ez a tisztelt és szeretett, de közben gyűlölt ellenfél hallani akart. Önmagával pedig elhitette, hogy ez a vallomás benne semmit sem fog megváltoztatni. Pedig mindent fenekestül felforgatott a lelkében. Egy pillanatnyi fojtott csönd következett, mielőtt még Rainey kimondta volna a végszót. Aztán a stáb tapsviharban tört ki. Az a fajta spontán elismerés volt ez, amely simogatja a színészek lelkét – csak nem ebben az esetben. Kenzie kimerülten dőlt az oszlopnak, aztán a szőnyegre roskadt, és arcát a kezébe temette. Keresztre feszítette a múzsája.

Huszonhetedik fejezet A mai napon elérkezik Rainey karmikus igazsága. Hamarosan eljön az ideje, hogy Kenzie-vel a könyörtelen kamerák előtt eljátsszák a hatalmas szerelmi jelenetüket. Rainey nyugtalanul járkált fel-alá a stúdió ósdi öltözőjében, hosszú szoknyájával porcicákat szedve össze a földről. – Csak hogy kicsit eltereljem a figyelmedet – szólalt meg Val a sarokban álló íróasztal mögül –, ne összegezzem a postádat? – Van benne valami érdekes? – Nem igazán. Az apád utáni nyomozás e heti jelentésében az áll, hogy talán van egy újabb nyom a stúdióigazgatóval kapcsolatban, akivel Clementine-nak viszonya volt, és úgy tűnik, több volt köztük puszta fellángolásnál. – Egy stúdióigazgató? – fintorodott el Rainey. – Ezek után egyre jobb színben kezd feltűnni a drogos. Mi van még? – Egy e-mail a nagyapádtól. Úgy tűnik, megszállott internetező lett, amióta neki ajándé-

MARY JO PUTNEY

133

KANYARGÓ ÖSVÉNY

koztad azt a számítógépet. – Val vetett egy pillantást a kinyomtatott üzenetre. – Eredményre vezetett a javaslatunk, hogy hol kutathatná fel néhány régi koreai háborús bajtársát. Talált közülük néhányat a neten, és naponta chatel velük. A jövő télen pedig Floridába utazik egy találkozóra. – Ez igazán jó hír. – A nagyszüleivel való kapcsolata így, nagy távolságból fokozatosan javult. Ez pedig a nagyapja balesetének egyik váratlan előnye lett. Rainey egyenesen várta már, hogy újra találkozzék velük a forgatás után, bár tudta, hogy nem szabad túl sokat várnia. Csak baráti és tiszteletteljes viszonyra számíthat velük. Ha melegségre vágyik, máshol kell keresnie, ahogy mindig is tette. Deb, a sminkes lépett be az öltözőbe. – Ideje megigazítani a sminkedet a jelenet előtt. Rainey engedelmesen kiegyenesedett a széken. Mivel most már hárman voltak a szobában, Val félrerakta az üzeneteket, és folytatta az összefoglalót, amelyet Rainey-nek készített az előző esti lap cikkeiből. Rainey gondolatai akaratlanul is az előtte álló Kenzie-vel közös jelenetre kalandoztak. Talán rosszabb lett volna, ha Jane Stackpole kellett volna rendeznie egy ágyban Kenzie-vel, de talán mégsem. E ágyban lenni vele, érezni az ismerős érintést és belenézni az űzött szempárba, amely ugyanúgy volt Kenzie-é, mint John Randallé – még a gondolatba is beleremegett. – Ne mozogj! – szólt rá Deb. – Elnézést. – Rainey-nek szüksége volt a kozmetikai csodára, hogy harmincon túl tíz évvel fiatalabbnak tűnjön a kamera előtt. Miközben Deb tökéletesítette Sarah harmatos, angol arcszínét, Rainey magában elpróbálta a szövegét. Ezután azonban már nem lehetett tovább halogatni a dolgot. Rainey kilépett az öltözőből, és elindult a széles, elsötétített színpadon, a kábeleket és a gépeket kerülgetve. Kenzie már ott volt a fényárban úszó hálószobai díszletben, ujjaival idegesen dobolt a maga faragott ágytámlán. A jelenetek Shariffel nagyon megviselték, senkivel nem tartott szemkontaktust, és csak egy-egy szóval jelzett mindent. Rainey aggódva figyelte, és örült, hogy befejeződik a forgatás. Mindketten megviseltnek tűntek, és fogytak is. Szerencsére ez most jól jött az aktuális jelenetekhez. A filmforgatás okozta stressz véletlenül egybe esett filmbeli karakterük stresszes állapotával. A jelenet közvetlenül az után az epizód után következett, amelyben Sarah lebeszéli Randallt a sziklán az öngyilkosságról. A férfi sokat elmondott neki arról, hogy miért olyan mélységesen megbántott. Bár Sarah nem tudta pontosan, hogy mit is tettek vele, a férfi lelki fajdalmát tökéletesen átérezte. Mivel szerette a férjét, eltökélte, nem fogja hagyni, hogy a férfi rémálmai és elveszített önbecsülése elszakítsák őket egymástól. A sziklajelenet azzal zárult, hogy együtt hazasétáltak a földeken, Randall úgy ment, mint egy öregember, karjával felesége vállán támaszkodva. Az újabb jelenet megint velük kezdődött, ahogy szélfútta hajjal a hálószobába lépnek. Rainey végigjáratta tekintetét a díszleten, automatikusan ellenőrizve, hogy minden részlet a helyén van-e, majd Kenzie-re nézett. – Készen állsz? A férfi bólintott, és az ajtóhoz ment. Rainey csatlakozott hozzá, és halkan odaszólt: – Nem fogod tudni eljátszani a jelenetet, ha néha nem nézel rám. Kenzie összeszorított szájjal nézett a szemébe, arcán a gyötrő fájdalom jeleivel. Rainey nagyot nyelt, és arra gondolt, bárcsak a szerep kedvéért lenne ilyen megviselt, de jól tudta, hogy ez nem így van. Próbálta hasonlóan beleélni magát a szerepébe, ezért egész mélyre ásott, hogy a felszínre hozza a lelke mélyén égő fájdalmat. Az érzelmek Sarah köré összpontosultak, aki ijedt volt, és nem tudta kezelni a helyzetet, de nem volt hajlandó feladni. Amikor a két szereplő között már kellően izzott a feszültség, Rainey megadta a jelet, hogy kezdhetik.

MARY JO PUTNEY

134

KANYARGÓ ÖSVÉNY

A kamera venni kezdett. Egymásba kapaszkodva léptek be a szobába. Aztán Randall elhúzódott, bizonytalanul, de azért igyekezve talpon maradni. – Pihenj egy kicsit, kedvesem – szólalt meg Rainey. – Talán attól majd jobban érzed magad. – Még mindig nem érted? – förmedt rá a férfi. – Egy éjszakai alvás nem gyógyíthatja be a múltat. Semmi sem gyógyíthatja be. – Amikor Rainey meg akarta érinteni, Kenzie elkapta a karját, hogy távol tartsa magától. – Ezért kell hát elhagynod engem, mielőtt még túl késő lesz. Kenzie érintése szinte perzselő volt. Bár Sarah még szűz volt, érezte, hogy erősen vonzódnak egymáshoz. – Akkor ne nézzünk vissza a múltra! Csak a jelent és a jövőt lássuk. – Nekünk nincs jövőnk, Sarah. – A férfi elengedte a kezét, és hátralépett. – Mivel a valóságban még nem is vagyunk házasok, nem lesz bonyolult a jogi különválás. Talán még érvényteleníttethetjük a frigyünket, így te szabadon élhetsz tovább. – Te nem értesz engem, John! – A lány félt, hogy elveszíti, de a félelembe harag vegyült. – Te talán nem vetted komolyan az esküdet, de én igen! Isten színe előtt te a férjem vagy. És ez addig marad így, amíg csak élsz. A férfi úgy nézett rá, mint valami távoli, szép álomképre. – Te olyan szép vagy! Olyan tiszta. A börtönben úgy gondoltam rád, mint az én földi őrangyalomra. Sarah-ból kitört a düh, és vakmerő indulattal járta át. – Nem élhetek azon a piedesztálon, amelyre állítottál, John. Bár nem sokat tudok még a világról, annyit igen, hogy a feleséged lehessek. Vagy talán elképzelhetetlen számodra, hogy… kívánj engem? A férfit elárulta, ahogy végigjáratta szemét a lány testén, bár válaszul csak annyit mondott: – Nem volna szabad ilyeneket mondanod. Amikor Randall felfedte a lány előtt megbélyegzett lelke szennyét, sebezhetővé tette magát. Sarah viszont tudta, hogy ha ő is hasonlóan ki akarja adni magát, annak egyetlen módja, ha testileg ajánlkozik föl számára. A testi együttlét során a férfi erősebb és tapasztaltabb lehet majd nála. – A szavak itt most nem segítenek. Te mindig is a tett ember voltál. Ideje, hogy tegyünk is valamit. Méghozzá együtt. – Sarah reszkető ujjakkal gombolni kezdte a ruhája elejét összefogó gyöngyház gombokat. A férfinek elakadt a lélegzete, ahogy a ruha szétnyílt, és felfedte lány hófehér, szűzies bőrét fedő alsóruhát. – Ez… nem helyes, Sarah. – Mi lenne annál helyesebb, mint a férj és a feleség közötti testi kapcsolat? – Ahogy Sarah észrevette, hogy a férfi az ajtóra pillant, elfordította a kulcsot a zárban, majd a kulcsot beleejtette a komódon álló, rózsákkal teli vázába. Randall már elárulta, hogy kívánja őt. Most pedig emlékeztetni kell az esküre, amelyet egymásnak tettek. Sarah gombolni kezdte mandzsettáját. – Én, Sarah, ezzel a gyűrűvel férjemmé fogadlak téged, John, jóban és rosszban, míg a halál el nem választ. Te esküt tettél nekem, John. Én pedig nem engedem, hogy megszegd az esküdet. A férfi, tekintetét rászegezve, azt suttogta: – A testemmel… foglak imádni téged. Sarah szoknyáját a derekán megkötött szalag tartotta. Kikötötte a masnit, majd a földre engedte a szoknyát, így már csak egy csipkés ingblúz és alsószoknya maradt rajta. Habár testének majd minden része fedett maradt, az alsóruhák látványa erotikával töltötte meg a levegőt. – Segíts kifűzni a fűzőmet – szólalt meg a lány fátyolos hangon. A férfi nagyot nyelt, ahogy Sarah odatartotta a hátát. Miközben a férje a fűzőt bontotta, Sarah próbálta legyőzni magában az ismeretlentől való félelmet, mert a lelke mélyén tudta, hogy ennek így kell történnie. Erővel kell felruháznia a férfit, hogy érezze, hatalma van felette.

MARY JO PUTNEY

135

KANYARGÓ ÖSVÉNY

Randall óvatosan végigsimította a lány bőrét, ami forrósággal öntötte el annak belsőjét. A fűző a földre hullott, és a lány meztelenül, az izgalomtól reszketve állt előtte. Ahogy hátrahajolt, a férfi forró csókot adott a nyakára. Rainey megijedt, nem attól, amit a férfi tenni készült vele, hanem saját magától is, a testétől, amely mintha nem lett volna az övé. Kétségbeesetten bújt vissza saját, valós szerepébe. – Vágás! Mögötte Kenzie éppúgy zihált, mint ahogy ő. Rainey nem mert ránézni, amikor megkérdezte: – Milyennek találtad, Greg? Az operatőr kissé fátyolos hangon válaszolt: – Azt hittem, elolvad a lencse, de végül megmaradt. Szerintem remek volt. Kenzie közben a háttérbe vonult, és élénk érdeklődést mutatott a fésülködőasztal elefántcsont borítású kellékei iránt. Rainey remélte, hogy a férfi szíve éppúgy majdnem meghasad, mint az övé. És bár egész éves fizetését odaadta volna azért, hogy ne kelljen újra eljátszani ezt a jelenetet, mégsem kockáztathatta meg, hogy egyetlen felvétel készüljön csak belőle. – Oké! Még egyszer újra, a biztonság kedvéért. A nap hátralévő részében befejezték a szerelmes jelenetet, és felvettek néhány közeli képet, amely inkább romantikussá tette a filmet, és kerülte a grafikus ábrázolásmódot. Rainey életében ez volt az egyik legfurcsább színészi feladat: intimitást színlelni egy olyan férfivel, akivel korábban igazi, mély intimitást élvezett. A felvételeken a selyem hálóruha suhogva hullott a földre. Simogató kezek; Sarah kezei bizonytalanabbak, de a Randall iránti visszafogott vágyat tükrözték. A lány idegessége, amelybe eleinte fájdalom vegyül, majd később csodás élménybe fordul, és Randall áhítatos gyöngédsége, ahogy felfedezi felesége határtalan szerelmének varázsát. Sarah volt az erős meggyőződéssel rendelkező szűz hajadon, Randall pedig a megsebzett harcos, aki képes volt visszanyerni erejét, amikor emlékeztették rá, miért kellett küzdenie az embernek. Miután aznapra végeztek, Rainey visszament az öltözőjébe, leheveredett a kanapéra, és mély álomba merült.

Rainey zsibbadt, fájó végtagokkal ébredt, nem is tudta, hol van, amíg Val halkan meg nem szólította. – Visszatértél az élők sorába? – Alig. – Rainey felült, és örömmel nyugtázta, hogy még a forgatás alatt levette azt az átkozott fűzőt. – Hány óra van? – Este kilenc lehet. – Val felnézett a sarokban álló rozoga íróasztal mögül, ahol épp dolgozott. – Úgy gondoltam, ha ilyen fáradt vagy, jobb, ha hagylak pihenni. – Te meg őrt álltál addig, és távol tartottál mindenkit. Köszönöm! – Rainey kissé imbolyogva a fésülködőasztalhoz ment, és lemosta magáról a sminket. Val az asztalra készített neki egy banánt, egy csomag sós mogyorót meg egy dobozt tejet. Rainey mindent megevett. Mivel szívesebben zuhanyzott volna a szálloda elegáns fürdőjében, mint az ósdi öltözőben, gyorsan átöltözött. – Készen állsz a menekülésre? – Örömmel. – Val belecsúsztatta a papírjait egy irattáskába, é felállt. – Kenzie mit csinált a forgatás után? – Átöltözött, és úgy eltűnt, mint London a ködben. – Val Rainey mellett lépett ki az öltöző ajtaján. – Hála a jó égnek, hogy holnap vége a forgatásnak, még mielőtt mindkettőtök idegösszeomlást kap – Val hangja visszhangzott az üres stúdióban. Rainey-nek eszébe jutottak a következő napra tervezett zárójelenetek. Azokban az összes tartalékukat felélik majd. Csak azután repülhet majd haza, a kanyonban álló kis házába. – Ugye, felhívtad a légitársaságot a visszautam miatt? – A magángéped várni fog rád Charles Winfield temetése után. – Nincs kedved visszarepülni velem? Megállhatnánk Baltimore-ban, hogy kitegyünk.

MARY JO PUTNEY

136

KANYARGÓ ÖSVÉNY

– Kösz, de szeretném kihasználni, hogy itt vagyok. Laurie-val ma reggel elhatároztuk, hogy egy hétre Írországba utazunk. – Laurie kedves lány, biztosan jól fogjátok érezni magatokat. –Rainey a barátnőjére pillantott. – Nagyon élveztem veled dolgozni, Val. Nem is tudom, végig bírtam volna-e nélküled csinálni ezt az egészet – Te is vagy fél tucatszor segítettél rajtam a szerelmi bánatomban. Örülök, hogy ez egyszer én tudtam neked segíteni. A stúdió kijáratánál türelmesen várt rájuk a sofőr. Rainey bemászott a kocsiba, és belesüppedt a puha ülésbe, ahogy elindultak London központja felé. – Ha állandó megbízást ajánlanék neked, elfogadnád? – Nem. – Val a szemöldökét ráncolva nézett kifelé az ablakon. –Rengeteg tapasztalatot szereztem, és ez arra ösztönzött, hogy otthon is változtassak a dolgaimon. De nem Kaliforniában és nem a szórakoztatóiparban. – Okos vagy. Néha én is úgy érzem, a filmezés olyan, akár egy gyógyíthatatlan betegség – mosolygott Rainey enyhe öngúnnyal. –Megőrjít ez az iparág, de máshoz nem tudnék kezdeni. Különösen, ha a saját elképzeléseim szerint készíthetek filmeket, és nem úgy, ahogy Hollywood diktálja. – A századossal megadatik erre a lehetőséged – jelentette ki Val határozottan. – De a siker és az elismertség még messze van. Ma estére tudok egy sokkal jobb megoldást a világ bajaira. – Fagyi? – mosolygott rá Rainey. – Az hát! – Val előhalászta a mobilját. – Felhívom a szobapincért, és most azonnal megrendelem a vacsoránkat. Miután lezuhanyoztál és ettél, elmegyünk, és kiderítjük, hogy a britek is tudnak-e olyan fagyit csinálni, mint mi. Rainey kissé felélénkülve dőlt hátra az ülésen. Egy jó barátnő meg egy nagy adag fagyi sok mindent helyre tud hozni.

Ahogy Kenzie kinyitotta a viktoriánus kori, hagyományos borotva-kést, a homorúra köszörült pengén fenyegetően megcsillant a fény. A borotvát Randall fésülködőasztaláról vette kölcsön. Az elmúlt években viszonylag nagyobb publicitást kapott az öncsonkítás egy furcsa formája, amelyben az emberek megvagdosták önmagukat. Kenzie is látott erről a témáról egy műsort, amelyben egy fiatal lány meglehetősen büszkén elmagyarázta, hogyan könnyít elviselhetetlen lelki fájdalmán az önvágás okozta fizikai fájdalom. Kenzie ezt pontosan értette, hiszen fiatal korában ő is többször megvágta magát. A borotvát a karjára helyezte. Nem a csuklója belső felére, ahol egy vágás akár végzetes is lehet, hanem följebb, a felkarjára. Elképzelte, ahogy a penge végigszántja a bőrt és az izmokat. Először sokkolná a sérült hús látványa, és várná, hogy fájjon. Aztán a fájdalom lüktetve kirobbanna, olyan erővel, hogy egy pillanatra minden más elhomályosítana. Kenzie erősebben nyomta a borotvát, eltűnődve, vajon melyik lehet az a pont, ahol már megsérti a bőrt. Aztán erősen kifújta a levegő visszazárta a borotvakést, és a székre dobta. Nem elég bátor hozzá. Még nem.

MARY JO PUTNEY

137

KANYARGÓ ÖSVÉNY

Huszonnyolcadik fejezet A vacsora, az azt követő gyors zuhanyzás, majd a kandírozott gyümölccsel és sziruppal gazdagított, hatalmas adag fagylalt segítségével Rainey képessé vált végiggondolni az aznapi forgatást, és kijegyzetelni a legsikerültebb jeleneteket. Az anyag remek. Ha minden a terv szerint alakul, óriási film kerekedhet belőle. Ha nem is bombasiker, de egy megindító, jól megszerkesztett alkotás, amely minden való színűség szerint megtalálja a maga közönségét. A hosszúra nyúlt délutáni szundikálásnak köszönhetően éber volt és tettre kész, miközben Val nagyokat ásítozva elvonult. Rainey nem találta a helyét, és úgy érezte, meg kell mozgatnia kissé ernyedt izmait, ezért úgy döntött, hogy tesz egy rövid sétát. A feszes forgatási rend miatt nem sok alkalma adódott a rendszeres testedzésre, s ha mégis beszabadult egy edzőterembe, azt csakis a kora reggeli órákban tehette, s az edzések is sokkal rövidebbek voltak szokásosnál. A szállodából kilépve nagyot szippantott a hűvös angliai levegőből. Jólesett egyedül lenni úgy, hogy a kutya sem ismeri fel. Töprengeni meglehetősen nehéz, ha az embert folyton körülveszik, és Rainey most igazán töprengős hangulatban volt, annyi szent. Holnap befejeződik a forgatás. Este tartják a búcsúbulit, másnap reggel pedig Charles Winfield csendes, zártkörű búcsúztatását. Aztán útjaik Kenzie-vel egyszer s mindenkorra elválnak. Olykor-olykor persze találkoznak azért a közeljövőben is, hisz ott lesz a film premierje, meg néhány közös nyilvános megjelenés a promóció során. Mivel közel azonos körökben forognak, óhatatlanul egymásba fognak botlani olykor. Úgy kell tennie, mintha a férfit látni nem okozna fájdalmat neki, még olyankor sem, ha Kenzie egy bomba nővel az oldalán vonul be a partira. Csevegni fognak, elképesztően fegyelmezetten. Utána persze Rainey felkeresi a legközelebbi mosdót, hogy könnyítsen gyomra tartalmán. Már a puszta gondolatra is émelygést érzett. Idővel persze a fájdalom szépen elhalványul, de Rainey tudta, hogy ez nem fog egyhamar bekövetkezni. A búcsúig azonban még másfél nap volt hátra. Még meg kell oldania a film egyik legnagyobb kihívást jelentő jelenetét, amelyben Sarah és Randall az ágyban tesznek pontot minden problémájukra, ott, ahol végül az egész házasságuk betetőzik. Miután biztosítják egymást szerelmükről és odaadásukról, elhatározzák, hogy maguk mögött hagyják Angliát, annak minden fojtogató kötöttségét és elvárását. Ausztrália a legkézenfekvőbb választás. Randall bácsikája sok-sok évvel korábban kivándorolt oda, s a családnak írt leveleiből egy nyers, de erős ország képe rajzolódott ki, ahol az ember oly mértékben élhet szabad életet, ahogyan az az Óvilágban elképzelhetetlen. A Sarah lelkében rejtőző kalandor számára a fél világot beutazni igen nagy kihívás, az ösztönei pedig azt súgják, hogy házasságuk ott fog igazán kibontakozni. Mindazonáltal az otthon és a család elhagyásának gondolata emésztő szomorúsággal tölti el, és amikor Randall erre rádöbben, úgy véli, hogy nem szabad elhagyniuk Angliát, hanem itthon kell megpróbálniuk boldogulni. Ekkor Sarah önfeláldozón és emelkedetten idézi Rut Noémihoz intézett bibliai szavait: Mert a hova te mégy, oda megyek, és a hol te megszállsz, ott szállok meg; néped az én népem, és Istened az én Istenem. A hol te meghalsz, ott halok meg, ott temessenek el engem is. Úgy tegyen velem az Úr

MARY JO PUTNEY

138

KANYARGÓ ÖSVÉNY

akármit, hogy csak a halál választ el engem tőled.6 A hatás szempontjából Rainey tisztában volt vele, hogy az idézet tökéletes. Korának és környezetének szellemétől vezérelten Sarah, a bimbódzó fiatalasszony, szabadon és önként vállalja, hogy bárhová követi férjét. A modern kor szülötteként Rainey megvetette Sarah-t, amiért a lány mindent felad egy férfi miatt. Ha valaha megadatik, hogy másik filmet is készíthessen rendezőként – bár ez jelen pillanatban elképzelhetetlennek tűnt –, Rainey biztos volt benne, hogy modern környezetet választ, és olyan kapcsolatot dolgoz fel, amelyben a és a férfi azért küzdenek, hogy harmonikus egyensúlyt teremtse egymás között. Az egyenlő erőviszonyok kialakítása sokkal érdekesebb és bonyolultabb, mint egy olyan kapcsolat bemutatása, amelyben az egyik fél domináns szerepet játszik. Ha jobban belegondol, néhány évvel ezelőtt olvasott is egy regényt, amely alkalmas lehet egy igazán jó forgatókönyv megírásához… Megrettenve, ugyanakkor élvezettel döbbent rá, hogy tulajdonképpen jövőbeni terveket latolgat. Úgy látszik, a filmkészítés tényleg gyógyíthatatlan betegség. Keleti irányban folytatta útját, elhaladt a Buckingham-palota a St. James-park mellett, majd a Parlament felé kanyarodott, amely így, esti kivilágításban lenyűgöző látványt nyújtott. Észak felé fordulva elindult a Temze partját kísérő kedves sétányon, a Victoria-rakparton. Elgondolkodva lépkedett, azon morfondírozva, hogy miért bosszantja őt annyira Sarah önfeláldozó természete. Rainey szent hitte, hogy egy nőnek éppúgy jogában áll megválasztania a ma életútját, éppúgy, ahogy egy férfinak. Mégis, miért érzi őrjítőnek Sarah odaadását? Ekkor szinte villámcsapásként hasított belé a felismerés, hogy anyja, Clementine miatt érzi az egészet elfogadhatatlannak. Már kislány korában is észrevette, hogy anyja szinte görcsösen igyekezett kedvére tenni az éppen aktuális férfinak. És tette ezt oly elvakultan, hogy gyakorta megfeledkezett nem csupán a karrierjéről, hanem saját gyermekéről is. Klasszikus példája volt annak az asszonynak, aki túlszereti a férfit. Szeretői közül nem egy oly módon kezelte az asszonyt, hogy az bármilyen, egy kicsit is önérzetes nőt kihozott volna a sodrából. Rainey, fiatal kora ellenére, őrült dühöt érzett emiatt. Nem csoda hát, ha azzal az elhatározással nőtt fel, soha nem fogja hagyni, hogy egy férfi kihasználja. Fogadalmát mindeddig megtartotta, s talán éppen ezért esett nehezére beleélni magát az odaadó Sarah szerepébe. Kissé elfáradt, ezért leült egy padra, és a lassan hömpölygő folyót bámulta. A közelben a Waterloo-híd ívelt át a vízen. Valahányszor megpillantotta a hidat, a régi film jutott eszébe, Vivien Leigh és Robert Taylor főszereplésével, amelyet még a középiskolában a barátnőivel látott a tévében egyik éjszaka. Mindannyiukat lenyűgözte a kecses angol balerina története, aki a háború idején halálosan beleszeret a jóképű, arisztokrata katonába. A fiatalok eljegyzik egymást, de a táncosnő elveszíti az állását, miután előadás alatt kiszökik, hogy az állomáson elbúcsúzzon háborúba induló szerelmétől. Amikor tévesen a fiú haláláról értesítik, a lány prostituáltként próbálja megkeresni a kenyérre valót. Ám a halottnak hitt kedves visszatér, és – nem tudván, miből tartja fenn magát a lány, elviszi a családjához, hogy bemutassa nekik. Később a bűntudattól gyötört lány öngyilkos lesz: a Waterloo-hídon egy busz elé veti magát. Akkoriban, 1940-ben a bűnbánat nem volt elegendő, a lánynak meg kellett halnia ahhoz, hogy megszabadulhasson a bűneitől. Érthetetlen. Ha a lány attól tartott, hogy bűnére fény derül, meg kellett volna vallania azt a vőlegényének, és ha a férfi valóban szereti, talán így is feleségül vette volna. Ha mégsem, nos, a lány épp eléggé fiatal volt ahhoz, hogy új életet kezdjen. Bár a film a romantikus mozi klasszikusának számít, Rainey úgy vélte, hogy az ostobaság és a bűntudat cseppet sem romantikus. Jobban szerette az olyan történeteket, amelyekben a megváltás és a megbékélés győzedelmeskedik. 6

Rut 1,16-17

MARY JO PUTNEY

139

KANYARGÓ ÖSVÉNY

Persze Sarah nem hasonlít a Waterloo-híd balerinájához. Ő sokkal eszesebb, talán még magán Rainey-n is túltesz. Ám Rainey egy pillanatig sem irigyelte Sarah csodálatra méltón kiegyensúlyozott személyiségét. Amit csodált és egyben gyűlölt, hogy Sarah képes teljes mértékben feláldozni önmagát egy férfi miatt. Raine Marlowe, a huszonegyedik század szülötte, soha életében nem lenne képes ekkora önfeláldozásra. Szent elhatározása volt, hogy sohasem válik egy férfi áldozatává, és emiatt egy sor feltétele volt a szerelemmel szemben, melyeket úgy tartott maga elé, mint egy védőpajzsot. Egyetlen férfi sem emelhet rá kezet, nem csalhatja meg, nem használhatja ki, nem lehet túlságosan magabiztos vele szemben, és nem veheti feleségül pusztán a pénzéért. És ha bárki ezen szabályok bármelyikét megszegi, Rainey kiszáll. Kétségei és gyanakvása miatt tulajdonképpen érthetetlen, hogy egyáltalán feleségül ment Kenzie-hez. Természetesen már akkor is tisztában volt vele, hogy a házasság halálra van ítélve, amikor igent mondott – és lám, mintha beteljesedett volna a jóslat. Tulajdonképpen mennyi az, amennyit egy nőnek önmagából adnia kell? Clementine túl sokat adott, Rainey minden bizonnyal túl vesét. Zokogás tört fel belőle, és olyan magányosnak érezte magát, mint amilyennek az anyja halála óta sohasem. A maga köré vont védőbástya ellenére teljes szívvel szerette Kenzie-t, jóllehet semmi sem tett azért, hogy ezt kimutassa. Mindvégig, amíg együtt élte Rainey arra várt, hogy a férfi megcsalja, készen állva arra, hogy kilépjen a házasságból. Még a házát sem adta el. „Bár azt hittem, összetört szívem sohasem forr egybe, Most mégis itt vagyok, fülig szerelmesen, Fülig szerelmesen, egy pillangó az éjben, Istenem, most talán végre sikerülhet…” Az anyja rosszul választott, és ez sokban hozzájárult a halálához. Viszont volt bátorsága ahhoz, hogy teljes szívvel szeressen, és ez bátorság hiányzott Rainey-ből. Nem sokkal anyja halála előtt történt, hogy Rainey megkérdezte, a szerelmes dal szerint miért repül bele a lepke a lángba (moth to the flame, a fenti dalban). Clementine az ölébe vette a kislány, és így felelt: – A lepke elég ugyan a lángban, de nem gondolod, hogy irigylésre méltó, amiért ilyen nagyon vágyik valamire? Rainey fiatal volt, mégis a velejéig realista, nem értette hát anyja szavait. Egészen mostanáig. Eddigi életében sohasem engedte, hogy valamit – vagy valakit – mindennél jobban akarjon. Amikor beadta a válókeresetet, indokai világosak és tökéletesen érthetők voltak. Senki sem hibáztatta, amiért elhagyja csalfa férjét. Erkölcsi szempontból kikezdhetetlen volt. Most viszont azért hibáztatta magát, mert meg sem próbálta megérteni, miért történt mindez. Minél több idő telt el azóta, annál inkább erősödött benne a meggyőződés, hogy Kenzie nem csupán egy fellobbanó vágy miatt csalta meg. A filmforgatás megfeszített munka, és ha a színésznek intim jelenetet kell játszania egy csinos partnerrel, az is előfordulhat, hogy szerelemre – de legalábbis vágyra – gyúl. Angie Greene szilikonnal korrigált idomai feltehetőleg feltüzelték Kenzie-t, aki egy-egy röpke látogatást leszámítva, hónapokat töltött távol a feleségétől, kimerítő, magányos és sivár robotolással. Bár Rainey a házasságuk alatt sohasem csalta meg a férjét, tökéletesen átérezte, hogyan következhet be egy ilyen filmszakadás. Maga is tapasztalt már hasonló magányosságot, amikor távoli helyszíneken forgatott. Házasságuk előtt őt is hatalmába kerítette a reménytelen vágyakozás a melegségre és gyöngédségre, amikor a feszített tempójú forgatás okozta stressz és fáradtság szinte leteperi az embert. A fizikai megterheltség mellé társuló, szeretteitől való MARY JO PUTNEY

140

KANYARGÓ ÖSVÉNY

elszakadás az oka annak, hogy a hollywoodi házasságok többsége oly rövid véget ér. Mégsem érezte magát hibásnak, hogy akkor sarkon fordult, és nyomban hazarepült Kaliforniába: a döbbenet és a fájdalom túlságosan elvakította. Ám most visszatekintve, nem tartotta helyesnek, hogy gondolkodás nélkül beadta a válókeresetet. Egyetlen bátortalan lépést sem tett, hogy megmentse a házasságukat. Nem javasolta, hogy szakemberhez forduljanak, de még csak meg sem kérdezte a férjét, hogy megbánta-e, vagy szeretné-e újrakezdeni. Egyszerűen kisétált a házasságból, a saját maga által felállított szabályokat követve. Kenzie egy szóval sem tiltakozott a válás ellen, sőt, többször is bizonygatta, hogy Rainey sokkal jobban meglesz nélküle. De John Randallhez hasonlóan, nem említette egyszer sem, hogy nem tud a felesége nélkül élni. A mostani forgatás során újra és újra intim közelségbe kerültek egymással. Kenzie valahányszor kritikus helyzetbe került, hozzá fordult, ő pedig gondolkodás nélkül nyújtott vigaszt számára. És fordítva is ugyanígy történt. Tán nem az a célja az igazi házasságnak, hogy megóvjon a viharok ellen? Távol, Kaliforniában beindult ugyan a jogi procedúra, ám ők ketten még mindig ezer szállal kötődnek egymáshoz. Lehet, hogy ennyi nem elegendő egy igazi házassághoz, de ahhoz elég, hogy Rainey felülvizsgálja eddigi meggyőződését, miszerint a válás az egyedül üdvözítő megoldás. Reszketni kezdett, arcát a tenyerébe temette. Eddig úgy vélte, hogy erényeinek egyike a hűség. Állhatatos a barátaihoz, az elveihez, az emberekhez, akik a segítségére sietnek, ha szükséget szenved. Ám Kenzie-vel kapcsolatban kevéssé mutatott állhatatosságot. Elszántan küzdött, hogy megőrizze a büszkeségét és kicsi, törékeny szívét. Összekavarodott gondolatai lassan letisztulni látszottak, amint megérett benne az elhatározás. Lehet, hogy Kenzie képtelen a valódi szeretet kimutatására, az is lehet, hogy ő maga sem képes rá. De annyi biztos, hogy nem ő lesz, aki véget vet a házasságuknak. És végre, ebben a szent pillanatban, életében először érezte, hogy elkötelezi magát. Lépések közeledtek, majd megálltak mellette. Egy mély hang szólalt meg – Valami baj van, kisasszony? Felnézett, bele a rendőr aggodalmaskodó tekintetébe. – Voltam már jobban is, de nincs semmi baj. Tényleg semmi – felelte a szemét törölgetve. A rendőr bólintott, majd folytatta az útját. Rainey az órájára pillantott. London és Los Angeles között kilenc óra az időeltolódás, ami azt jelenti, hogy otthon még javában tart a munkaidő. Elővette a mobiltelefonját, és a gyorshívón megnyomta az ügyvédje számát. A telefon azonnal kicsengett, és meghallotta az ügyvédnő kedves hangját: – Micsoda időzítés, Rainey! Végre elkészültek a papírok, így amint visszatérsz, véglegesíthetjük a válást. – Éppen emiatt hívlak, Ann. Kérlek, állítsd le a dolgot. Meggondoltam magam. Az ügyvédnőnek elakadt a szava egy pillanatra. – Kibékültetek Kenzie-vel? – lelkendezett végül. – Ez óriási! Vagyis, remélem, hogy erről van szó. – Nem, nem békültünk ki – sóhajtotta Rainey. – Nem hiszem, hogy valaha is kibékülnénk. Annál bonyolultabb, hogy most elmagyarázzam, de úgy döntöttem, a labdát átütöm Kenzie térfelére. Ha el akar válni, neki kell kezdeményeznie. És ha így lesz, Rainey passzívan együttműködik majd, éppúgy ahogy a férfi tette eddig. Vajon nyomban beadja majd a válókeresetet? Vagy békejobbként fogadja a gesztust, és megpróbálja elsimítani a köztük lévő feszültséget? Esetleg hagyja az egészet, és maradnak külön, a házasság kötelékében? Mindenesetre érdekes lesz, a maga hátborzongató valóságában.

MARY JO PUTNEY

141

KANYARGÓ ÖSVÉNY

Huszonkilencedik fejezet Kenzie kis késéssel érkezett a búcsúpartira. Hullafáradt volt, mint aki a legnagyobb kánikula idején végigkerekezett hét határon. Az talán nem is lett volna annyira kimerítő, mint a nap nagy részét ágyban tölteni elhidegült, bár kétségkívül kívánatos felesége társaságában. Minimális öltözékben, forrongó érzelmekkel, miközben minden egyes mozdulatukat vették a kamerák, és figyelték a stáb tagjai. Körül sem nézve vágott át a termen, egyenesen a bárpulthoz ment, ahol dupla whiskyt rendelt, a legjobb fajtából. Évek óta egyszer sem fordult elő, hogy berúgott volna, ám most érezte, hogy minden joga megvan egy kiadós és lehetőleg ütős adaghoz. Azt is megérdemelné, ha egy jókora üveg pezsgőt vágnának a fejéhez, ahogy egy frissen felavatott csatahajóhoz szokás. A pokolba is, mégiscsak kiszenvedte magából Rainey átkozott kis filmjét! Kortyolt egy jókorát az italából, majd kissé lehiggadva megfordult, és háttal a bárpultnak támaszkodott. A búcsúpartit London egyik meglehetősen régi kocsmájának különtermében rendezték meg. A tágas, magas mennyezetű helyiséget pazarul feldíszítették, olyan volt, mint egy pompás középkori bálterem, amelyben csak úgy sürögtek a korabeli ruhába öltöztetett mosolygós pincérnők és felszolgálófiúk. Tökéletes helyszín a felhőtlen ünnepléshez, az amerikaiak különösen kedvelik az ilyet. Rainey okosan gazdálkodott a film szűkös költségvetésével: egyetlen pennyt sem herdált el, ám nem bizonyult szűkmarkúnak akkor sem, amikor eljött az ideje, hogy kimutassa kollégái iránti megbecsülését. Kenzie még egyet kortyolt az italból, ezúttal sokkal lassabban. A búcsúpartik hangulata mindig keserédes. A forgatás ideje alatt a film megalkotásában részt vevők úgy élnek, akár egy hajó legénysége – olykor egymás torkának esve, ám mindenképpen tökéletes egymásrautaltságban a közös misszió érdekében. Túl régóta dolgozott már ebben a szakmában, nem csoda hát, ha minduntalan ismerős arcokra bukkant, akikkel a jövőben is minden bizonnyal találkozni fog. Mégis, minden egyes forgatás egyedi és megismételhetetlen. Soha nem fordul elő, hogy ugyanaz a csapat jöjjön össze egy másik film forgatásakor. Bármilyen jó hangulatú is egy-egy forgatás, a végén már mindenki azt várja, hogy vége legyen – nem beszélve arról, ha a munkát ezernyi probléma nehezíti. Kenzie egy alkalommal egy olyan filmet forgatott, ahol a rendezőt kétszer cserélték le, a méregdrága felszerel minduntalan csődöt mondott, a körülményeket elviselhetetlen hőség és iszonyúan magas páratartalom nehezítette, a gyártásvezetőnő pedig folyton kólát szürcsölt, és hisztérikusan üvöltözött. Ráadásul ott volt a díszletes kutyája, amely a gazdáján kívül mindenkit megharapott. Nos, annak a forgatásnak a végét tényleg mindenki várta. Ami a Rainey-vel való közös munkát illeti, ezt a forgatást a középkategóriába sorolná, bár úgy érezte, hogy számos szempontból jó tapasztalatokat szerzett. Kiváló emberek dolgoztak benne, akik legjobbat hozták ki magukból, anélkül hogy a személyiségük rátelepedett volna a produkcióra. Tökéletes forgatás volt! A dramaturg közeledett felé, tekintete huncutul megcsillant. Cuppanós csókot nyomott Kenzie arcára: – Hetek óta erre készülök – közölte. Kenzie megpaskolta a nő telt fenekét. – Örülök, Helen, hogy végül mégiscsak szabadon engedted a benned szunnyadó tigrist. A nő nevetve odébbállt. Kenzie körbehordozta tekintetét a termen, és egy csoport közepén meglátta Rainey-t. Vállára omló tincseivel, légiesen könnyű, zöld ruhájában inkább szende

MARY JO PUTNEY

142

KANYARGÓ ÖSVÉNY

naiva benyomását keltette, mintsem egy keménykezű, elszánt filmproducerét vagy rendezőét, aki fáradhatatlanul dolgozott heteken át, hogy megvalósítsa moziálmát. Remélte, hogy Rainey valódi büszkeséget érez. Holnaptól útjaik végképp elválnak. Kenzie körbe-körbejárt a teremben, és mindenkivel váltott egy-két szót, ami nem kis teljesítmény, tekintve, hogy a csapat mintegy hetvenöt fős volt. Bár hollywoodi mércével mérve ez mégiscsak csekélység. Gyanította, hogy az udvariasságáról és józan felfogásáról elterjedt hírneve jót tett a produkciónak. A forgatás vége felé voltak ugyan napok, amikor alig volt képes féken tartani elszabadulni készülő indulatait, de ezt a jelek szerint senki sem vette észre, vagy legalábbis nem vetette most a szemére. Az arroganciát valószínűleg nem tolerálták volna, de mert mindenki tudta, hogy milyen lelkiállapotban van, munkatársai inkább védelmükbe vették, mintsem támadták érte. A pompásan feldíszített terem közepén járt, amikor elfogyott az itala, és már épp azon morfondírozott, hogy utánpótlásért indul, amikor egy csinos, vörös hajú pincérnő lépett hozzá. – Elnézést, Mr. Scott, tudom, hogy nem lenne szabad, de hallottam, hogy itt van, és… nos, a kisfiam nagyon szeretne önnel találkozni – hadarta, miközben idegesen körbepillantott. – Ha megkérem, nem jönne ki egy percre az öltözőbe, hogy beszélgessen vele? Igazán csak egy percről lenne szó… Olyan sokat jelentene Evannek. – Mi sem természetesebb – felelte Kenzie, és elindult a pincérnő után, át a halion, majd egy szűk folyosón, le az üres öltözőbe. Evan ott várt rájuk. Tizenegy éves lehetett, hatalmas kék szemekkel, éppoly vörös hajzattal, mint az anyjáé, vékonyka teste tolószékbe kényszerítve. A kisfiú arca ragyogott a boldogságtól, amikor megpillantotta. Kenzie féltérdre ereszkedett, így arca a fiúcskáéval egy magasságba került. – Szia, Evan! Tudod, ki vagyok? Úgy hallottam, kedveled a mozit. – De még mennyire! Ön a kedvenc színészem, az Űrmisszió pedig a kedvenc filmem. Különösen az utolsó jelenet, amikor egyszerre kell megküzdenie az ellenfelével és a saját gonosz ikertestvérével. –A kisfiú szinte lélegzetet sem vett, úgy hadarta mindezt, és fiatal kora ellenére, a részletes összefoglalás egy filmes képzőbe járó diáknak is becsületére vált volna. Anyja, kihasználva a pillanatra beállt csöndet, szigorúan rászólt: – Elég volt, fiacskám, Mr. Scott szeretne visszamenni a barátai körébe. – Cseppet sem sietek – nyugtatta meg Kenzie a nőt. – Menjen csak dolgozni, és jöjjön viszsza úgy tíz-tizenöt perc múlva. A nő hálás mosolyt küldött felé, amelytől még a komor helyiség is fénybe öltözött. Mire negyedóra múltán visszatért, Kenzie és Evan megtárgyalták az Űrmisszió meg A Vörös Pimpernel minden részletét, és épp a Halálos hatalom legizgalmasabb részeit vesézték ki. Kenzie dedikálta a filmplakátot, amelyet Evan magával hozott, majd kezet fogtak, és elbúcsúztak egymástól. Amint visszaértek a hallba, a pincérnő hálásan suttogta: – Hogyan köszönhetném meg, amit tett, Mr. Scott? A balesetét követő egy évben semmi más nem derítette jókedvre Evant, csak a filmek. A legszebb álmai váltak most valóra, hogy találkozhatott önnel. – Számomra még nagyobb öröm volt a találkozás, asszonyom. A kisfia remek kis fickó, az esze úgy vág, mint a borotva. – És mily szerencsés, hogy ilyen anyja lehet, tette még hozzá gondolatban. – Ne beszélje le róla, ha egy szép nap azzal áll elő, hogy a filmiparban szeretne dolgozni. Számos olyan munka létezik, amelyet tolószékben is lehet végezni. – Tényleg? – ámult el az asszony. – De még mennyire! – Ha neki sikerült, akkor egy olyan okos fiúnak, mint Evan, szintén boldogulnia kell. – A lelkesedése már megvan, a szakmát pedig meg lehet tanulni.

MARY JO PUTNEY

143

KANYARGÓ ÖSVÉNY

Egy férfi, aki minden jel szerint a rendezvény felügyeletével volt megbízva, lépett hozzájuk mogorván. Tekintetét vészjóslón a pincérnőn tartva így szólt: – Fáradjon velem, Mrs. Jones. Tisztában van a szabályainkkal. Kenzie sejtette, hogy a nő állása hajszálon múlik, ezért sietve a védelmére kelt: – Csak nem okoztam valami bajt? Hallottam, hogy Mrs. Jones kisfia nagy mozirajongó, és szerettem volna találkozni vele. Kellemes perceket töltöttünk együtt. Sajnálom, hogy feltartottam az édesanyját a munkájában. A teremfőnök arckifejezése nyomban megváltozott. – Valóban ön kérte, Mr. Scott, hogy találkozhasson a fiúval? – Igen, mert nagyon hasznosnak vélem, ha a színész kapcsolatot ápol a rajongóival – villantotta rá Kenzie a legszélesebb sztármosolyát. – El sem mondhatom, mennyire sajnálom, hogy feltartottam a személyzetét. Tisztában vagyok vele, hogy egy ilyen rendezvény megszervezése és lebonyolítása irgalmatlan feladat. – De még mennyire, uram – dagadt a mellénye a teremfőnöknek, és nyomban elkezdte részletezni a rendezvényszervezéssel járó feladatokat. Mrs. Jones hálás pillantást küldött Kenzie felé, és csendben elillant, hogy a fal mellett sorakozó büféasztalokat feltöltse. Kenzie türelmesen végighallgatta a teremfőnök mondókáját, dedikált egy fotót a férfi feleségének, majd elnézést kért, és újra belevetett magát a terem forgatagába. Már-már sikeresen befejezte küldetését, és mindenkivel váltott néhány szót, amikor jócskán megkésve betoppant Josh. – Ebben a percben érkezett faxon Kaliforniából – nyújtott át Kenzie-nek egy papírlapot. – Úgy véltem, azonnal látnod kell. Kenzie értetlenül szemlélte a papírt: mi lehet ennyire fontos? Első pillantásra a levél meglehetősen kuszának tűnt, kiolvashatatlan betűhalmaznak. Ez már a fáradtság biztos jele, gondolta. Egy pillanatra behunyta a szemét, kényszerítve az agyát, hogy megnyugodjon, és képes legyen összpontosítani. Aztán ismét nekirugaszkodott. A lap tetején az ügyvédje fejléce állt. Egyenként morzsolgatva a szavakat, elkezdte a szöveget. Amikor a végére ért, újra nekifogott. A szavak nem változtak. – Édes istenem! – dadogta döbbenten. – Rainey visszavonta a válókeresetet? – Úgy tűnik, igen. Kenzie agyában a józan gondolatok lassan beleolvadtak a mindent elborító érzelmekbe. Döbbenet, düh, félelem fogta el egyszerre. – Egy szót se senkinek a levélről. – Hogy képzeled! – tiltakozott Josh megbántva. – Ne haragudj – vetette oda zordan Kenzie, és elindult, hogy megkeresse Rainey-t. Nem messze tőle meg is pillantotta, amint Nyuszival, a hangokra nyúl módjára érzékeny, bozontos hangmérnökkel vált hosszú, szótlan ölelést. Búcsúpartikon nem ritkák az ölelések. Amikor Rainey végre kibontakozott Nyuszi karjaiból, Kenzie odalépett, és mogorván így szólt: – Megbocsátanátok egy pillanatra? Láthatóan Rainey minden idegszála megfeszült, és bár úgy tűnt, legszívesebben kereket oldana, így felelt: – Hát persze. Nyuszi barátságosan megveregette Kenzie karját, és odébbállt, a büféasztal irányába. Kenzie belekarolt a feleségébe, és kissé távolabb vezette, hogy elkerüljék az étkezőasztalok körül egyre sűrűsödő tömeget. – Ebben a percben kaptam meg Joshtól életem eddigi legmegdöbbentőbb üzenetét. Az ügyvédemtől érkezett. Miféle francos türelemjátékot játszol te velem? Vagy netán ez valami vicc akar lenni?

MARY JO PUTNEY

144

KANYARGÓ ÖSVÉNY

– Egyik sem. Egyszerűen visszavontam a keresetet. Kenzie érezte, hogy halántékán lüktetnek az erek, mintha legalább öt whiskyt megivott volna. – A filmkészítés igen költséges hobbi, belátom. Úgy döntöttél, hogy mégiscsak igényt tartasz a pénzem egy részére? Ha megosztjuk az elmúlt három évi keresetemet, valószínűleg finanszírozhatod a vetkező egy-két filmedet belőle. – Te szemét! – rántotta ki Rainey a karját Kenzie szorításából. – Tettem valaha valamit is, hogy ilyesmit feltételezz rólam?! Nekem nem kell az átkozott pénzed! Valóban, Rainey soha nem követelt tőle semmit. Sőt, amikor beadta a válókeresetet, Kenzie az ügyvédje útján nagyvonalúan felajánlott egy bizonyos összeget, de Rainey ridegen elutasította. Nem akart tőle semmit sem. Kenzie érezte, hogy jó úton halad egy alapos migrén felé. – Sajnálom, ez nem volt tisztességes tőlem – mondta halkan. – Több, mint megbocsáthatatlan, amit mondtál. – Elismerem. Nem viselem túl jól a meglepetéseket… – Kenzie szinte betegesen szerette előre megtervezni a dolgait, így a váratlan események legtöbbször porig rombolták szépen felépített stratégiáit. – Magam sem kedvelem a meglepetéseket – mondta kissé békülékenyebben Rainey. – Teljesen bezsongok tőlük. – Miért gondoltad meg magad, Rainey? Nem hiszem, hogy minden vágyad az volna, hogy ebben a házasságban élj. Rainey tekintete végigpásztázta a termet, majd megállapodott salátástálak fölé tornyosuló, csillogó jégpáván. Gyönyörű volt így profilból, mint egy fáradt angyal. – A pőre igazság az, hogy Sarah Masterson bőrébe bújva rádöbbentem, mennyire… mekkora őrült voltam, amikor fejvesztve hazarohantam Krétáról, hogy azonnal beadjam a válókeresetet. Egyetlen másodpercig sem gondolkodtam el azon, hogy vajon helyesen cselekszem-e. És mivel egyáltalán nem tetszik, hogy meggondolatlanul viselkedem, ezért vontam vissza a keresetet. De ne aggódj, ez semmin sem változtat. Tudomásul vettem, hogy nem szereted a házasság kötelékét, ezért rajta, add be te a válókeresetet! Nem fogok az utadba állni. Kenzie döbbenten meredt a feleségére, zavartan és elveszetten. Arra számított, az asszony eltökélt a szándékában, hogy véget vessen a házasságuknak. Isten a tudója, mennyire rászolgált, hogy faképnél hagyják. – Nem is tudom, mit mondhatnék… Rainey nagyot sóhajtott, tekintetük újra találkozott. – Most sem a hely, sem az idő nem alkalmas rá, hogy ezt megbeszéljük. Amint hazaérünk, és kissé magunkhoz térünk, felhívlak, és alaposan átbeszéljük a dolgainkat. A jogi procedúra nagyjából befejeződött, az új kereset valószínűleg rövid idő alatt lefut majd. Tehát a válási szándéktól nem állt el. Pusztán átrakta a terhet az ő vállára. – Ahogy akarod, Rainey. – Kár, hogy nem tudom, mit is akarok igazán. Kenzie bele sem mert gondolni, mit jelenthetnek a felesége szavai. – Jössz a temetésre holnap? – Rainey bólintott, mire ő így folytatta: – Mehetünk együtt is, ha akarod. – Az jó lenne – fogadta el Rainey a felé nyújtott békejobbot. Azzal megfordult, és nagyon egyenes tartással elindult a büféasztal felé. Lenge ruhája lágy redőkbe omolva követte testét, mint a friss forrás vize. Hamarosan újabb hosszú ölelkezésben volt része, ezúttal Laurie, a gyártásvezető részéről. Kenzie tudta, rajta a sor, hogy a válást véghezvigye. Nehéz lesz, mintha a karját vágnák le.

MARY JO PUTNEY

145

KANYARGÓ ÖSVÉNY

Charles Winfield temetési szertartására a kis kápolna zsúfolásig megtelt. Az évek során Charles számos barátra tett szert, így az angol színházi körökből tucatnyian jelentkeztek, hogy beszédet mondjanak a temetésen. Mint a szertartás szervezője és lebonyolítója, Kenzie emelkedett szólásra elsőként. Beszéde rövid volt, csupán arra összpontosított, mit köszönhet a karrierje szempontjából Charles Winfieldnek. Felidézett egy anekdotát is, amellyel Charles legemberibb és legnagyvonalúbb jellemvonásait mutatta be, majd könnyeivel küzdve, elcsukló hangon így zárta beszédét: – Charles egyszer panaszkodott, hogy nincs családja, de tévedett Az angol színház volt a családja, és távozása mindannyiunk számára hatalmas veszteség. Rainey elismerő pillantással nyugtázta a beszédet, amikor Kenzie visszatért és elfoglalta mellette a helyét. Felesége visszafogott, fekete kosztümöt viselt, és ha lehet, még vonzóbb volt, mint előző este. A szertartás tovább folyt, közben Rainey csendben odacsúsztatta a kezét. Kenzie hálásan szorította meg. Pártfogójának és egyik legrégibb barátjának elvesztése fájdalmasan emlékeztette élete min más veszteségére. Akárhogy is veszzük, Charles volt az utolsó kapocs, amely a gyerekkorához kötötte. A szertartás a Jeruzsálem orgonaváltozatának mindent elsöprő dallamaival ért véget. A tömeg lassan oszlani kezdett, csak ittmaradt egy-egy csoport tovább folytatva a beszélgetést, vagy ebédet tervezgetve. Többen hátramaradtak, köztük Judith Harwick hogy felidézzenek még néhány emléket Charlesszal kapcsolatban, hogy megköszönjék Kenzie-nek a szép szertartást. Épphogy eljutottak a kápolna hatalmas, faragott kapujához, amikor Jenny Lyme csapott le rájuk, egy férfival a társaságában, aki halványan ismerősnek tűnt. Jenny férfiasan megölelte Kenzie-t. – Ez tökéletes volt, Kenzie. Charles el volna ragadtatva a befejezéstől. – A társára mutatva így folytatta: – Emlékszel még Will Strykerre? A színiakadémiára járt velünk első évben, aztán abbahagyta, és díszlettervezést tanult. Ő a legjobb díszletes Londonban. – Hogyne emlékeznék! – nyújtott kezet Kenzie. – Örülök, hogy újra látlak, Will. Jenny Rainey felé fordult. – Mi még nem találkoztunk – mondta kedvesen. – Jenny Lyme vagyok, nagy csodálója a munkáidnak. Ha netán az lett volna a célja, hogy megcáfolja a pletykalapok által Rainey-ben keltett féltékenységet, akkor elérte a célját. Raine; hasonló melegséggel nyújtotta felé a kezét: – Ami azt illeti, én is ismerlek, legalábbis a munkáidat. A beszélgetős tévésorozatodat például hihetetlenül mulatságosnak találom. Egyik londoni barátom minden héten felvette az adásokat, és elküldte nekem. Bárcsak bennem is lenne olyan komédiás vénám, amilyennel te rendelkezel! Sosem jutott még eszedbe, hogy filmezzél? – Nem, én amolyan földhözragadt típus vagyok – csóválta a fejét Jenny. – Sohasem lennék képes olyan magasröptű dolgokra, amilyeneket te és Kenzie műveltek. Kenzie érezte, nem kellene hozzá sok idő, és a két nő között akár barátság is szövődhetne. Néhány percnyi csevegés után búcsút vettek ismerőseiktől, és kiléptek a kápolna kapuján. Az idő borús volt aznap. A gyászolókat a kápolna előtt villogó vakuk és televíziós kamerák sűrűje fogadta. – A pokolba! – dünnyögte Kenzie az orra alatt. – Bíztam benne, hogy a sajtó nem kap szagot, és a szertartás nyugodtan zajlik le. Attól tartok, túlságosan sokra vágytam. – Van itt elég híresség, lesz, akire lecsapjanak – karolt belé Rainey. – Ha eléggé gyászos képet vágsz a kamerák előtt, talán hamarabb szabadulunk. Temetési szertartásról lévén szó, a riporterek meglehetősen visszafogottan viselkedtek. Kenzie megpillantotta a járda mellett várakozó bérelt autót. Úgy tervezte, hogy elviteti magát a szállodába, majd a kocsi kiviszi Rainey-t a repülőtérre, de most arra gondolt, mégiscsak

MARY JO PUTNEY

146

KANYARGÓ ÖSVÉNY

kikíséri a feleségét a géphez. Minél később kerül sor a búcsúzkodásra, annál jobb. A várakozó autó felé közeledve egy harsány, ismerős hang harsant fel mögöttük. – Tudom az igazságot, Scott! Kenzie ereiben megfagyott a vér. Megfordult, és látta, amint egy fotóriporter és egy tévés operatőr társaságában Nigel Stone viharzik feléjük. Az elmúlt néhány nap annyira fárasztó volt, hogy Kenzie majdhogynem megfeledkezett az újságíróról és az ellene folytatott bizarr hadjáratáról. Josh naponta szemlézte a bulvárlapokat, és biztosította, hogy Stone semmi érdemleges hírrel nem szolgált Kenzie múltjával kapcsolatban. Stone szemében kárörvendő győzelem csillogott. Látszott rajta, hogy tudja! Az is lerítt róla, hogy nem csupán példányszámnövelő kutakodásról van szó, hanem vérre menő, teljes körű támadásról. Az újságíró emlékszik régre nyúló ismeretségükre, és nyilvánosságra fogja hozni a teljes, undorító igazságot. Kenzie semmit sem tehet ellene. Érezte, hogy elsötétedik előtte minden, a gyomra összeszorul, mintha egy sziklaszirt peremén állna, és semmi sem tartaná vissza a mélybe zuhanástól. Stone az orra alá dugta a mikrofont, másik kezében a bulvárlap legfrissebb számát lobogtatta. A címlapon harsány betűk hirdették: Meztelen igazság Kenzie-ről! – Lenne szíves kommentálni a híreket, Jamie Mackenzie? – vigyorgott gúnyosan Stone. – Igaz, hogy karrierjét gyerekprostituáltként kezdte?

MARY JO PUTNEY

147

KANYARGÓ ÖSVÉNY

HARMADIK RÉSZ A labirintusban Harmincadik fejezet Rainey levegőért kapkodott. Hogy merészeli Nigel Stone ilyesmivel rágalmazni?! Ám a keze ekkor érezte, hogy Kenzie karja görcsbe rándul. Felpillantva döbbenten vette észre, hogy a férfi arcvonásai mintha gránitba merevedtek volna. Valami jóvátehetetlen történt. Megszorította a férfi karját, szinte tövig belemélyesztette a körmeit, hogy magához térítse bénultságából. – Ez legalább annyira hajmeresztő, mint az egyik filmed sztorija, Kenzie – vetette oda könnyedén. – Azt hiszem, sokkalta hihetőbb lenne, ha azt állítanád, te vagy Anglia valódi királya. Szavait bátorító pillantás követte, ám Kenzie arcvonásai elárulták, hogy a férfi halálos sebet kapott. Rainey érezte, hogy férje képtelen összeszedetten reagálni a vádra, ezért elővette legelbűvölőbb pillantását, és az újságíró felé fordult: – Gondolt már arra, Mr. Stone, hogy regényírással foglalkozzon? A képzelőereje nyilvánvalóan utolérhetetlen. A férfi tekintete rosszindulatúan összeszűkült: – Míg a férje múltja után kutattam, magának is utánanéztem, és kiderült, hogy ön nem más, mint a rocksztár és drogfüggő Clementine lánya. Megmagyarázná, hogy miért tartotta mindeddig titokban a származását? Netán szégyelli az anyját? – Az anyám személye senki előtt sem volt titok, Mr. Stone – erőltetett magára hűvös mosolyt Rainey. – Elismerem, hogy nem szoktam dicsekedni vele, mert nem szeretném azt a látszatot kelteni, hogy az ő hírneve árán segítem elő saját karrieremet. Különösen, hogy belőlem hiányzik az ő zenei tehetsége. Az újságíróról lerítt, hogy dühíti Rainey nyugalma, és már vissza is vágott volna, de hirtelen éktelen lárma támadt, így nem volt alkalma folytatni a kérdezősködést. Riporterek egyre nagyobb tömege gyűlt köréjük, kérdések tömkelegét zúdítva rájuk, miközben a kápolnából kifelé tóduló gyászolók szintén szerették volna megtudni, hogy mi történt. A néhány lépés a várakozó autóig mérföldeknek tűnt. Az egyik tévékamera mögött Jenny Lyme döbbent arcát fedezte fel. Rainey minden agyhullámát rá összpontosítva némán könyörögte: Ha Kenzie a barátod, segíts! Jenny megragadta kísérőjének karját, és befurakodtak Kenzie a kamera közé. – Micsoda bizarr feltevés! – harsant fel, jól ismert, harsány nevetésével kísérve. – Még a színiakadémiáról ismerem Kenzie-t, első perctől fogva. Nigel, kedvesem, nekem elhiheti, Kenzie nem homokos! – rebegtette hosszú, fekete szempilláit az újságíróra, telt nőiességét pedig úgy igazgatta, hogy megkérdőjelezhetetlenül alátámassza állítását

MARY JO PUTNEY

148

KANYARGÓ ÖSVÉNY

– Sajnos így igaz – vetette közbe Will Stryker, határozottan sajnálkozón. – A színiakadémián az összes homokos srác el akarta csábítani, hiszen Kenzie volt a legjóképűbb pasi. Tényleg ellenállhatatlan volt! – sóhajtott eltúlzott vágyakozással a díszlettervező. – Ő azonban mindegyiket elutasította, udvariasan, de nyíltan. És folyton csajozott, a szívem majd meghasadt miatta… A vallomás kérdések újabb sorozatát indította el, amelyek ezúttal Jenny és Will felé irányultak. Hogy Kenzie és Jenny újra együtt vannak-e, vannak-e közös terveik a jövőre nézve, és kik voltak még homoszexuális diákok a színészképzőben? Rainey elmondhatatlanul hálás volt a felszabadító hadműveletért, és kihasználva az alkalmat, utat tört a tömegen keresztül, Kenzie karját egy pillanatra sem engedve el közben. Tagbaszakadt sofőrje, Jack Hammond, a másik irányból sietett a segítségükre, félretolva előlük a nyüzsgő riportereket, hogy beszállhassanak a kocsiba. A sofőr éppen kinyitotta az ajtót, amikor Judith Hawick csatlakozott Jenny és Will kamerák előtt zajló mentőakciójához. Megsemmisítő pillantást vetett Stone-ra, hangja túlharsogta a tömeg morajlását: – Nem szégyelli magát, uram? Azt hittem, a maga fajtájánál aljasabb már nem létezik, de úgy látszik tévedtem. Maga is olyan eszement, mint akik azt állítják, hogy Jane Austen leszbikus volt, pusztán azért, mert egy ágyban hált a nővérével! Micsoda világban élünk! – csóválta meg szomorúan a fejét. Rainey becsusszant a kocsi hátsó ülésére, maga után húzva Kenzie-t. A férfi egy marionettbábu merevségével mozgott. A sofőr becsapta utánuk a kocsi ajtaját, beült a volán mögé, beindította az autót, és gázt adva kihajtott az utánuk kiáltozó újságírók gyűrűjéből. Kenzie az ülés mélyére süppedt, és lehunyta a szemét. Úgy tűnt, mintha összement volna, mintha a húsa védelmezőn ráolvadt volna a csontjaira. Rainey megfogta a férfi kezét, mely hideg volt, mint a jég. – Sokkot kaptál, Kenzie – szólalt meg, igyekezve, hogy hangjából nyugodtság áradjon. – Nem akarsz beszélni róla? Kenzie kinyitotta a szemét, de tekintete kifejezéstelen maradt. – Csak nem azt akarod tudni, hogy… hogy igaz-e? – Egyszer talán… – mondta Rainey nagyon óvatosan. – Nem érdekel túlzottan a múltad, Kenzie. Sokkal jobban érdekel a jelened. – A sajtó most keresztre fog feszíteni… – Nem, ha többet tudok a dologról, és védekezhetek. – Hogy hogyan, azt maga sem tudta. Csak szépen, lassan. – Van esély arra, hogy Nigel Stone bizonyítékkal rendelkezzen mindarról, amit állít? – Én… nem tudom… Rainey szomorúan észlelte, hogy a férfi egyetlen szóval sem tagadja a vádat, csupán a bizonyítékok létében kételkedik. – El kell hagynod Londont, de legjobb volna Angliát is. Ha itt maradsz, az újságírók pokollá teszik az életedet. A szállodából sem teheted ki a lábad anélkül, hogy ne riporterek hada várna. A férfi állkapcsa megrándult. – Azt képtelen lennék… elviselni. – Akkor el kell jönnöd Angliából. – Rainey elhúzta a tolóablakot, amely a sofőrtől választja el az utasfülkét. – Hajtson egyenesen a repülőtérre, Jack. Nem állunk meg a szállodánál. – Igen, asszonyom – mondta a sofőr, és balra indexelt. Rainey visszahúzta a tolóablakot. Az agya lázasan zakatolt. A csomagja már biztosan a repülőgépen van, az útlevele a táskájában. De mi legyen Kenzie-vel? Hiszen ő brit állampolgár, tehát nem kell magánál hordania az útlevelét. Csomag nélkül elboldogulna, de az útlevélre szükség lesz! Előkotorta a mobiltelefonját,

MARY JO PUTNEY

149

KANYARGÓ ÖSVÉNY

beütötte Josh számát, és türelmetlenül várt a kapcsolásra. Már-már letette volna, amikor Josh felvette a telefont. Hangja meglehetősen álmosnak tűnt, jóllehet dél felé járt már az idő. A búcsúpartin igencsak jól érezte magát, és elég későn ment haza. – Josh, itt Raine – vágott bele a közepébe, nem fecsérelve a szót fölösleges csevegésre. – Egy pokoli bulvárbotrány van kitörőben, mer kitaláció, de Kenzie úgy döntött, hogy visszarepül velem az Államokba, hogy elkerülje a vihart. Nem megyünk vissza a szállodába, mert az újságírók valószínűleg már ott vadásznak rá. Kérlek, amilyen gyorsan csak lehet, csomagold össze a holmiját, és hozd ki a repülőtérre. Ha úgy találod, hogy sok időbe telik, akkor hozd csak az útlevelét. Josh nyomban magához tért. – Gyorsan össze tudok csomagolni, de a ruhái igencsak össze fognak gyűrődni. Máris hívok egy taxit, és húsz percen belül elindulok. A London Cityről indultok? – Igen, onnan, ahová Kenzie-vel megérkeztetek. És kösz, Josh. Lehajtotta telefonja fedelét, és szemét lehunyva hátradőlt. Egész testében remegett. A Stone által az anyjáról világgá kürtölt titkok nyilvánosságra kerülése nyugtalanító volt ugyan, de nem igazán hírértékű. A Kenzie-t ért vádak viszont roppant veszélyesek, és sokat árthatnak. Az a fajta szexbotrány, amelyen a bulvárlapok szívesen csámcsognak: a híres sztár, akit tisztelet övez, elképesztően aljas tettet hajt végre. Mit tehetnének, hogy még csírájában elfojtsák a botrányt? Amennyiben Stone bizonyítékokkal rendelkezik, semmi sem mentheti meg Kenzie-t. Ha viszont nincs bizonyítéka, az ügyet még idejében el lehet simítani, mielőtt bárki is komolyan vehetné. Bár Kenzie barátai idejében elkezdték a tűzoltást, hatékonyabb fegyverek bevetésére lehet szükség, mégpedig amilyen gyorsan csak lehet. Pamela Laké szerint Stone még saját kollégái körében is népszerűtlen. Ha nem képes bizonyítékokkal alátámasztani állításait, a kollégái fogják szétszedni, ahogy a sakálok tépik szét sebesült társukat. Nem marad más, mint megkörnyékezni a sajtósokat. Az ő dolguk ugyan jobbára az ügyfelek figyelmének felkeltése egy produkció iránt, de ugyanolyan fontos feladatuk a mocskolódó hírek kiszűrése is. Chloe, a kedves és tapasztalt publicista, aki A százados előkészítésében is részt vett, itt dolgozik Londonban. Még a repülőgép indulása előtt fel kell hívni Chloét, és megkérni, hogy sajtókapcsolatait felhasználva zárja rövidre Stone mocskos rágalmazásait. A következő tennivaló Barbara Rifkint értesíteni, aki mindkettőjük sajtóképviselője. Barb a legjobb a szakmában, ügyfelei között nem egy nagy sztár található. Egy anyatigris ösztönével óvja hírneves klienseit. Ha egy újságíró olyan sztorit hoz le, amely Barbnak nem tetszik, azt kockáztatja, hogy Barb egyetlen ügyfelével sem készíthet a továbbiakban interjút. Aztán figyelmeztetni kell Naomi és Marcus Gordont is, hiszen ők hihetetlenül nagy befolyással rendelkeznek Hollywoodban. Számos lekötelezettjük akad, és minden bizonnyal fel fogják használni kapcsolataikat Kenzie érdekében. Rainey az órájára pillantott. Kaliforniában éjfél van, tehát Barb és Marcus értesítését emberibb időpontra kell halasztania. Míg előkereste Chloe telefonszámát, az agyában gyorsan végigpergette, mit is fog mondani neki. Egy rosszindulatáról híres riporter elképesztő vádjait kell semlegesíteni. Tökéletes zagyvaság. Nonszensz. Ha Nigel Stone bizonyítékokkal rukkol elő, Rainey-t mindenki ostobának nézi majd. A telefon megcsörrent a kezében. A hangjára megrázkódott, majd beleszólt: – Igen? – Pamela Lake vagyok. Kenzie Scott ott van magával? Rainey értetlenül bámulta a készüléket. – Honnan tudja a számomat? – Maga adta meg nekem. – Jaj, persze – jutott Rainey eszébe, igyekezve palástolni zaklatottságát, így folytatta: – Kissé szétszórt vagyok, mert eléggé izgalmas perceket éltünk át az imént. Kenzie itt van velem. Tudósítottak a temetési szertartásról?

MARY JO PUTNEY

150

KANYARGÓ ÖSVÉNY

– Igen, de egy kicsit távolabb interjút készítettem egy rendezővel, aki Winfield utolsó előadásán dolgozott, így lemaradtam a felfordulásról. – Pamela hangja együttérzésről tanúskodott. – Ha jól tudom, Kenzie nem válaszolt Nigel Stone vádjaira. Nem akar esetleg most nyilatkozni? Kenzie nem volt olyan állapotban, hogy bárkivel is beszélhessen. – Hát persze, hogy nem válaszolt a vádakra. Épp a legjobb barátja temetéséről távozott, amikor a sajtóhiénák rátámadtak. Várjon egy percet, megkérdezem tőle, akar-e nyilatkozni. Egyik kezével letakarta a telefont, de mivel így sem szűrhetett ki minden neszt, hangját a lehető legmélyebbre változtatva egy sor alig érthető káromkodást mormolt. Aztán ismét saját hangján, hangosan így folytatta: – Ha tényleg ez a mondanivalód, Kenzie, akkor jobb, ha ne nyilatkozol. Majd újra Pamelához fordult a telefonba: – Kenzie kommentárja Nigel Stone vádjaival kapcsolatban ne tűr nyomdafestéket, főként nem egy családi lapban – mond kedvesen. – Ennyire komoly volna a helyzet? – kérdezte az újságírónő. Rainey lehalkította a hangját, mint aki titkot súg – A hasonló eseteket Kenzie általában figyelemre sem méltatja. Lepereg róla, mint kacsa tolláról a víz, de ez az ügy nagyon elkeserítette. Hisz ön is tudja, mennyire józan gondolkodású ember. Belátja, ho az újságírók belőle is élnek, nyilvános helyen is mindig hajlandó pózolni a képekhez, és interjút is szívesen ad. A gyermekkoráról szóló történetek azt a célt szolgálták, hogy kielégítsék a sajtó éhségét, ugyanakkor megóvják a magánéletét. Ön szerint ehhez nem lett volna joga? – Dehogynem, bár nem minden újságíró értene egyet velem. – Pamela egy pillanatra megállt, valószínűleg jegyzetelt közben. – Közel áll az igazsághoz, ha azt mondom, Kenzie tagadja Nigel Stone vádjait? – Nyilatkozatának laza fordítása az lehetne, hogy ez a szenzációhajhász botrány válaszra sem méltó. – Újra lehalkította a hangját: – Személyes, és nem a nyilvánosságnak szánt véleményem az, hogy Nigel Stone-t épp a készülő filmem cselekménye hozta lázba, és késztette összeesküvés-elméletek szövésére. – A bulvársajtó munkatársai, ha vették is a fáradságot, hogy elolvassák Sherbourne regényét, és kisilabizálják a mondanivalóját, valószínűleg beletört a bicskájuk, mert a viktoriánus regények hosszúak és nehézkesek. – Szerintem is bölcs dolog, hogy Kenzie nem veszi fel a kesztyűt – helyeselt Pamela. – El sem tudom képzelni, hogy Nigel milyen bizonyítékokkal akar előállni. – Biztos vagyok benne, hogy a walesi herceg születési anyakönyvi kivonatát is képes lenne előásni, ha úgy adódik, csak attól Kenzie nem kerül előrébb a sorban a trónvárományosok között – felelte Rainey szárazon. – Angliában sok ezer fiúgyermek jön világra évente. Egy anyakönyvi kivonat semmit sem bizonyít. – Pontosan így vélem én is – helyeselt Pamela, majd a hangja kissé bizalmaskodóra váltott: – Maga tényleg Clementine lánya? – Igen, de amint azt Nigel Stone-nak is említettem, ez eddig sem volt titok. Pusztán arról van szó, hogy nem akarok az ő hírnevének vagy halálának árnyékában tetszelegni. – A fájdalomra sem vágyott, amely mindig elővette, valahányszor az anyjáról kellett beszélnie. – Clementine dalain nőttem fel – mondta Pamela nosztalgiázva. –A Fülig beléd estem című száma nem egy félresikerült kapcsolatomon segített át. Clementine valódi átéléssel volt képes kifejezni a fájó szerelmet, csakúgy mint a jövőbe vetett hitet. Napokig sírtam, amikor meghalt. Szerintem ő volt a legjobb rockénekesnő, aki valaha élt. – Ebben egyetértünk, de bennem van némi elfogultság. Pamela hangja ismét hivatalosan szakmaira váltott. – Most, hogy ilyen nehéz időket élnek át, még mindig úgy gondolja, hogy a házasságuk Kenzie-vel menthetetlen? Ma, a szertartáson nagyon harmonikusnak tűnt a megjelenésük.

MARY JO PUTNEY

151

KANYARGÓ ÖSVÉNY

Rainey tétovázott. Már így is kihasználta az újságírónőt, és nem akart a szükségesnél többet hazudni valakinek, aki őszintén és segítőkészen állt mellé. – Igazság szerint fogalmam sincs, mi történik közöttünk, Pamela. Ha valamilyen drámai változás következne be a kapcsolatunkban, megígérem, hogy magát hívom először. De sok jóban ne bízzon. – Nagyon köszönöm, és sok szerencsét kívánok az ügyhöz. Rainey elbúcsúzott, majd felhívta Chloét, a produkció sajtófelelősét. Miután előadta az előre kigondolt szöveget, és megbizonyosodott róla, hogy Chloe hajlandó az együttműködésre, kikapcsolta a telefonját. Érezte, hogy senkivel sem képes beszélni, még Vallel sem. A reptérre vezető út további részében mély hallgatásba burkolóztak. Kenzie üres tekintettel bámult ki az ablakon, szó szerint meredten. Nem volt mi elterelje a figyelmét, ezért Rainey agya lázasan zakatolt. Egyre csak a Kenzie múltját övező sejtelmesség foglalkoztatta. Mire volt jó ez a nagy titkolózás? Vajon tényleg prostituáltként élt fiatalkorában? Rainey testének minden idegszála tiltakozott a gondolat ellen. A szenvedélyt, amellyel szeretkeztek, nem lehet megjátszani, majd négy éven keresztül különösen nem. Elvileg elképzelhető, hogy biszexuális, ám Rainey az együtt töltök évek során egyszer sem vette észre, hogy férje érdeklődést mutatna a saját neme iránt. Mindig őszintén, férfi módjára viselkedett, akin látszik, tökéletesen elégedett a nemével. Ha ki is derül, hogy Nigel Stone megrágalmazta, valami titokzatosság mégiscsak körüllengi Kenzie múltját, hiszen a férfi túlságosan zaklatottan reagált a vádra. Vajon a szegénység kényszeríthette rá, hogy a túlélés érdemben tisztességtelen dolgokat műveljen? Rainey számára ez s tűnt elképzelhetetlennek. Szeretett volna hinni ebben, ám bármennyit is morzsolgatta, az elképzelés sehogy sem tűnt valódinak Kenzie nem az a fajta ember, aki ilyen módon próbálja leküzdeni nincstelenséget. És mi történik, ha valóban kiderül, hogy Kenzie biszexuális? Mit fog akkor ő, Rainey érezni? Keserűen tapasztalta, hogy egyáltalán nem örül a gondolatnak. Jóllehet számos homokos barátja volt, sok homo- és biszexuális emberrel dolgozott már, sohasem érdekelte, hogy azok a magánéletüket hogyan élik. De ez most egészen más… Kelletlenül ismerte be, hogy ha Kenzie egyaránt vonzódik a férfiakhoz és a nőkhöz, megmagyarázza azt a meggyőződését, hogy nem kellett volna Rainey-t feleségül vennie, és miért nem akar soha többé megnősülni. Megmagyarázná azt is, miért utasította el először Randall szerepét, a férfiét, aki ambivalens érzelmekkel viseltetik a saját nemével szemben. Lehet, hogy annak idején, amikor egymásba szerettek, Kenzie-t annyira hatalmába kerítette a lángoló érzés, hogy úgy érezte, örökké tart, és csak később ébredt rá, hogy tévedett. Úgy vélte, az elválásnak az a lehető leggyengédebb módja, ha jelentéktelen kapcsolatba bonyolódik, és hagyja, hogy Rainey lépjen ki a házasságból. Az egész elképesztően logikusnak tűnt. Karjait összekulcsolva egész testében remegett. Egy percig sem hitte, hogy bármi is eltántoríthatja a férfitől, de Isten a tudója, nem akarta, hogy ez a rettenetes történet igaz legyen.

Harmincegyedik fejezet Öntudata lomhán, hullámokban tért lassan vissza. Érezte, hogy valami vibrálás veszi körül. Repülőgép, ébredt rá nehézkesen. Lassacskán felidézte, mi történt, miután Nigel Stone felrobbantotta a bulvárbombát. A támadás tökéletesen váratlanul érte: gondolatait Charles elvesztése kötötte le, Stone-ról pedig azt hitte, már nem jelent számára veszélyt. Agya teljesen leblokkolt. Ilyen bénultnak utoljára

MARY JO PUTNEY

152

KANYARGÓ ÖSVÉNY

akkor érezte magát, amikor első osztályban a tanító olyan kérdésekre várt feleletet, amelyekre nem tudta a választ. Felnőttként, miután elég bölcsességet tanult, kifejlesztette magában a képességet, hogy szinte minden helyzetre kész válasszal rendelkezzen. Ez a képesség ezúttal cserbenhagyta. Szerencsére Rainey nem bénult meg a váratlan eseményektől. Csodásan viselkedett az újságírók előtt, majd kimenekítette őt, mielőtt a nyilvánosság szeme láttára összeomlott volna. Ezt követően az emlékképei töredezettek maradtak. Halványan emlékezett, ahogyan a barátai a segítségére sietnek, hogy mentsék a helyzetet. A mindig őszinte és makulátlan Rainey-t hallotta, amint szemrebbenés nélkül hazudik a telefonba. Rémlett, hogy felszáll a repülőgépre, majd lihegve, borotválatlanul megérkezik Josh a bőröndjével – épp időben. Az eseményeket olyan távolságból szemlélte, mintha mással esett volna meg. A találkozás Nigel Stone-nal azonban más tészta volt: a pillanat, amikor az újságíró széttörte a hosszú évek fáradságos munkájával felépített, mégis hihetetlenül törékeny képet Kenzie Scottról, úgy marta, mintha savval öntötték volna le. Megdörzsölte lüktető fejét. Rainey korábban beadott neki valami pirulát, ami akkor nagyon is kézenfekvőnek tűnt. Most azonban már bánta, hogy elfogadta, mert a gyógyszerektől mindig kóválygott és émelygett. – Isten hozott a való életben – köszöntötte Rainey halkan. – Más választásom úgysem maradt – Nehézkesen felült, lerakta a lábát a padlóra, és a kezébe temette az arcát. Mielőtt kiütötte volna magát, még sikerült levetnie a kabátját és a nyakkendőjét, a cipőjét is lerúgta. Elegáns fehér inge és fekete öltönynadrágja azonban még mindig rajta volt. James Bond, egy kiadós tivornya után. A fülke másik végében Rainey ült összekucorodva egy öblös ülésben, ölében egy könyvvel. Időközben kosztümjét selyemtunikára és laza pantallóra cserélte, de a szeme alatt sötétlő karikák elárulták, mennyire megviselték az események. Nehézkesen talpra állt, és az utasfülke jól felszerelt italpultjához botorkált. Ez az átkozott gép pont úgy néz ki, mint amelyiken A Vörös Pimpernel forgatása után együtt repültek haza, élete legboldogabb időszakának kezdetén. Nem kerülte el a figyelmét a helyzetben rejlő irónia. Hatalmas adag whiskyt töltött magának egy pohárba. Nem a legjobbfajta volt ugyan, de bizonyos helyzetekben az ember nem lehet válogatós. Rainey utánament, és erőltetett könnyedséggel megjegyezte: – Nyugtatóra nem tanácsos alkoholt inni. Kenzie nagyot húzott az italból, a harmadát legurította. – Hogy őszinte legyek, drágám, cseppet sem érdekel. – Akkor csak abban bízhatok, elég idő telt el ahhoz, hogy ne tégy kárt magadban – sóhajtotta Rainey. Kenzie belehuppant az egyik kényelmes bőrfotelbe. Hová a pokolba megy, ha megérkeznek? És tényleg, hol a pokolban is járnak most? Az ablakon át fény szüremlett be, de mivel a nap járásával megegyező irányban haladtak nyugat felé, már elég hosszú ideje úton lehettek. – Hol vagyunk? – Körülbelül egyórányira New Yorktól – foglalta el a szembe lévő ülést Rainey. – Rávettem a pilótát, hogy Los Angeles helye Új-Mexikóban szálljunk le. Gondoltam, Cíbola sokkal pihentetőbb lesz számodra, mint Kalifornia. Ez a nő egy angyal! A világtól elzárt birtok olyan hívogató volt, mint a fény a sötét éjszakában. Ott akár örökre is elbújhat a világ szeme elől. Nagyot kortyolt az italából. Az alkohol egyike az ember legrégibb, mégis leginkább megvetett támaszának. Kenzie úgy döntött, a mondás bölcsességén csak később fog elmorfondírozni. – Lenyűgöző az önmegtartóztatásod, hogy egyetlen kérdés sem teszel fel.

MARY JO PUTNEY

153

KANYARGÓ ÖSVÉNY

– Tudom, hogy amikor úgy érzed, eljött az ideje, úgyis megosztod velem, amit tudnom kell. Csakis rajtad múlik. – Néhány pillanatig tétovázott, majd lassan folytatta: – Egyik lehetséges magyarázatként felmerült bennem, hogy tizenéves korodban megszöktél otthonról, és különféle dolgokat követtél el, hogy nehogy éhen halj. Sok sráccal megesett már. A szerencsésebbje megússza. Kenzie lehunyta a szemét, és átadta magát az ernyedtségnek. Oly távol került, hogy gyerekkorának szörnyűséges eseményei mintha másvalakivel estek volna meg. Ebben az állapotban könnyebb volt beszélni, és Rainey megérdemli, hogy megtudja az igazságot. – Majdnem talált, de a feltevésed sokkal könyörületesebb annál, mint amit megérdemlek. Pontosan az voltam, amit Nigel Stone mondott: gyerekprostituált. Hosszú csend ereszkedett közéjük, míg végre Rainey nagyon halkan megkérdezte: – Mennyi ideig? – Öt évig. Héttől tizenkét éves koromig. – Édes istenem! – kapkodott levegőért Rainey. – Hiszen ez nem prostitúció! Ez gyermekkínzás! Mondd el, mi történt! – Az anyám valahol Skóciában, egy kis faluban született. Tizenhét éves lehetett, amikor Londonba szökött. Hogy már terhes volt-e, vagy csak később lett az, nem tudom. Szinte semmit sem tudok róla. – Ki volt az apád? – Halvány fogalmam sincs. – Legalább van valami közös bennünk – nevetett fel keserűen Rainey. – Sok közös van a szenvedéseinkben – bólintott Kenzie. Kiitta poharát, és felállt, hogy újra töltsön. Ezúttal először jéggel rakta tele a poharat, és úgy töltötte rá a whiskyt. – Sohasem láttalak ennyit inni – jegyezte meg Rainey, amikor Kenzie visszatért, és elfoglalta a helyét. – Ha jobb felszereltségű gép lenne, a piát infúzióval egyenesen az ereimbe juttatnám. – A jéggel teli poharat a homlokához szorította, és megpróbálta felidézni az anyja emlékét. Magas asszony volt, sötét hajú, zöld szemű. Gyönyörűséges, és rettentően törékeny. – Az anyám Mary Mackenzie-nek nevezte magát, bár mindig gyanítottam, hogy nem ez a valódi neve. Mivel nagyon hasonlítok rá, csak a jó ég tudja, miféle gének keverednek bennem. – Tehát a James Mackenzie névre kiállított születési anyakönyvi kivonat, amelyet Nigel Stone megszerzett, valószínűleg valódi. – Meglehet. – Azt mondtad, nem létezhet bizonyíték, amely igazolná Stone állítását. – Nem tudom bizonyítani, hogy a kivonaton szereplő személy én vagyok. Egyetlen irat sem maradt fenn rólam attól az időponttól kezdve, hogy Jamie Mackenzie-t hétéves korában kirúgták egy londoni állami iskolából, egészen addig, míg tizenegy évvel később Kenzie Scott megkezdte tanulmányait a színiakadémián. Közben egyszerűen nem léteztem – fejezte be megtörten. Egész életét köd burkolta. – És hogy lett a kisfiúból, akit az anyja egyedül nevelt… gyerekprostituált? – kérdezte Rainey elvékonyodó hangon. – És hogy kerültél végül London- legnevesebb színiakadémiájára? – A család kurválkodásból tartotta fenn magát. Az anyám semmi egyébhez nem értett – felelte Kenzie színtelenül. – A tőle telhető legjobb nevelést kaptam, még azután is, hogy iskolába kerülve a tanáraim közölték vele, hogy értelmi fogyatékos vagyok. Persze akkor már jószerivel csak drogokon élt, és az is lehet, hogy egyszerűen fel sem fogta, reménytelen eset vagyok. A drog drága mulatság, és csak egy módon juthatott hozzá. Volt egy fiúja, egy Rock nevezetű strici, látta el kábítószerrel az anyámat. Elvette a pénzét, és jól el is verte. Hétéves voltam… Anyám bevett egy adagot… A drog szennyezett lehetett, vagy erősebb a megszo-

MARY JO PUTNEY

154

KANYARGÓ ÖSVÉNY

kottnál… – Kenzie nehézkesen vette levegőt. – Belehalt. – Te… te találtad meg? – kérdezte Rainey remegő hangon. – Végignéztem, ahogy meghal. Semmit sem tehettem ellene. Nagyot kortyolt a poharából, és úgy érezte, sokkal könnyebben megy, mint gondolta volna. Nem érzett ugyanis semmit. Egyáltalán semmit. – Rock órákkal később jött haza, és el akarta verni anyámat, amiért nem ment dolgozni. Meglehetősen közömbösen vette tudomásul, hogy meghalt. Valószínűleg nem először fordult elő, hogy a drog miatt kiesett egy kenyérkeresője. Kézbe vette a dolgokat, mindent nagyon gyorsan elintézett. Azt sem tudom, hová temették anyámat, még szertartás sem volt. Egész egyszerűen… nem volt többé. Csak az emlékezetemben. – A strici értesítette a hatóságokat, hogy nevelőotthonba adjanak? – Az nem rá vallott volna. Rock túlságosan jó üzleti érzékkel volt megáldva ahhoz, hogy egy olyan tökéletes árut, mint én, veszni hagyott volna. Szép kisfiú voltam, az ilyenekre pedig elég nagy a kereslet. Azt mondta, hogy gondomat fogja viselni, de mivel az anyám egy rakás pénzzel tartozott neki, dolgoznom kell, hogy az adósságot törlesszem. Aztán jókorát rúgott belém, hogy a szobát is fölszántottam, tudtomra adva, hogy ez vár rám, amennyiben nem engedelmeskedem. A kis Jamie halálosan rettegett a stricitől, de a félelem kevésbé volt bénító a tudatnál, hogy ő buta és semmirekellő, és ezért megérdemli mindazt a büntetést, amit Rock rászab. Tökéletesen engedelmes szolgává vált, aki el sem tudta képzelni, hogy az élete másról is szólhat. A szolgává válás első lépése az akarat megtörése volt. – És belekerültél a családi vállalkozásba. – Rainey arcán patakban folytak a könnyek. – Kényszerített, hogy mindenféle pedofil és perverz alak szeretője légy, ugye? – Ennél tökéletesebb színi képzést egyetlen színész sem kaphat. Megtanultam, hogyan kell megjátszani a félelmet, ha a perverz kuncsaft éppen azt kívánta, de tudtam azt is, hogyan kell csábítónak lenni. Megtanultam tettetni az élvezetet, és kínozni azokat, akik szadista kielégülésre vágytak. A színiiskola bölcsődének számít ahhoz képest, amit az életben tanultam. Rainey nagyot nyelt, mert elegendő képzelőerővel rendelkezett ahhoz, hogy megértse, a férfi korántsem mesélt el mindent. Soha többé nem lesz képes ugyanúgy gondolni Kenzie-re, mint eddig, de talán jobb is így. – Rockkal is együtt kellett hálnod? – Nem, mert ő jobban szerette különválasztani a magánéletét az üzlettől. Beköltöztetett egy lakásba, ahol az általa futtatott kurvák laktak, és adták egymásnak a kilincset. Ők gondoskodtak róla, hogy ételt kapjak, rendes ruhám legyen, és mosakodjak. Némely közülük nagyon kedvesen bánt velem. – Hogyan sikerült megszabadulnod tőle? Elszöktél? Rainey elképzelni sem tudta – hogyan is tudhatta volna –, milyen lelki ürességben élt a kis Jamie. Nem volt saját akarata, sem szíve, sem reménye. A kiégett ember nem tud megszökni. – Ahogy teltek az évek, rájöttem, hogy nem vagyok homoszexuális, és egyre inkább nehezemre esett megjátszani az odaadó fiúszeretőt. Egy szép napon, úgy tizenkét éves lehettem, egy német üzletemberrel voltam, amikor bekattantam. Rendszeresen járt Londonba üzleti ügyekben, és nagyon szerette a kemény szexet. Ahelyett, hogy a szokásos játékokat játszottam volna, ezúttal addig provokáltam, míg véresre vert. Annyira élvezte, hogy a szokványos öszszeg dupláját hagyta ott. Miután a német fickó elment, a kis Jamie ottmaradt a koszos hotelszobában, és zokogva hevert az ágyon. Minden testrésze sajgott, de a leginkább az keserítette el, hogy életben maradt. – Aztán mi történt? – kérdezte Rainey halálsápadtan. – Minden mindegy volt. A német után egy ugyancsak rendszeres kuncsaft volt bejelentve, Trevor Scott-Wallace. Jóravaló, idősebb pasas volt, aki mindig nagyon kedvesen bánt velem. A német nem zárta be maga után az ajtót, így Trevor simán bejöhetett, és ott talált engem vé-

MARY JO PUTNEY

155

KANYARGÓ ÖSVÉNY

resen, agyba-főbe verve. Lelkiismeretes ember lévén, ahelyett hogy elmenekült volna, fogott, és bevitt a kórházba. Akkor már önkívületben voltam, mindenfélét összebeszéltem az életemről. Egyre csak a halált emlegettem, és Trevor ettől teljesen megrettent. Rádöbbent, hogy én gyakorlatilag egy szexrabszolga vagyok, és nem önszántamból űzöm az ipart. Magához vett, mint egy kiskutyát. – Csak nem adoptált az a pedofil?! – háborodott fel reszketve Rainey. – Ez annál sokkal bonyolultabb volt. Trevor irodalmat tanított az egyetemen, világszerte ismert Shakespeare-tudós volt. Soha nem volt közöttünk fizikai kontaktus. Azért fizetett, hogy nézzen, ahogy maszturbálok, miközben ő verseket szaval. Nekem csak a lelkesedést és odaadást kellett megjátszanom. Rainey alig volt képes megőrizni a hidegvérét az elképesztő történet hallatán. – Miben különbözik ez attól, hogy együttlétre kényszerít? – Nem sokban. De így legalább képesek voltunk egy fedél alatt élni. Mindenkinek azt mondta, hogy egy távoli unokaöccse vagyok, akit befogadott. Ő és Charles korábban szeretők voltak, majd később egyszerűen barátok maradtak. Trevor elég jó anyagi körülmények között élt, de nem volt gazdag, így Charles fizette ki az operációmat. Az a fajta nagylelkűség jellemezte, amely lehetővé tette, hogy könnyedén kifizessen több tízezer fontot is olyan beavatkozásért, amelyet a társadalombiztosító nem támogat. – Miféle operációt? – tapasztotta rémülten a kezét a szájára Rainey. – A német rendesen elintézett. Az arcomban több csont is eltörött, amelyeket helyre kellett rakni. Így lett belőlem az elképesztően jóképű Kenzie Scott – simította végig keserűen a tökéletesre szabott arcélét, majd megdörgölte kiálló arccsontját. – Alapvetően nem változtattak sokat rajtam, csak egy kissé kicsinosítottak így született meg ez a gyönyörű arc, amelyet oly nagyon szeret a kamera, amelyről megannyi újságcikk született már, de amely sajnos nem az enyém. Legalább akkora hazugság, mint minden egyéb az életemben. – Nem csodálkozom már, hogy miért hiányzik belőled a hiúság – suttogta a felesége. – Hogyan lehetnék hiú valamire, ami nem is az enyém? – Egy idegen arcát viselte maszkként, amely egyúttal védőpajzs gyanánt is szolgált a világ ellen. Az emberek pedig a kifinomult, túlságosan finom vonásokat figyelték csak, és nem vették észre a mögötte rejlő, tátongó ürességet. – Titkok és hazugságok – hunyta le a szemét Rainey egy pillanatra. – Miután felépültél, normálisra fordult az életed? Vagy már túl késő volt? – Soha, semmi nem zajlott „normálisan” az életem során – hajtotta fel az utolsó korty whiskyt Kenzie. – Trevort felvillanyozta a lehetőség, hogy mindenfélére megtanítsa a kis írástudatlant, de mivel jó pedagógus volt, hamar felfedezte, hogy diszlexiás vagyok. Egyik egyetemi társa szaktekintélynek számított a tanulási rendellenességek terén, így ők ketten kidolgoztak számomra egy speciális oktatási programot, amely lehetővé tette, hogy leküzdjem a hiányosságaimat, és megtanuljam használni az erősségeimet. Trevor és Charles baráti köre idősödő, nagy műveltségű homoszexuális férfiakból állt, akik olyan korban nőttek fel, amikor az azonos neműek iránti vonzalom tabunak számított. Bár a társadalom idővel sokkal toleránsabban kezelte a kérdést, ők továbbra sem kívánták felfedni vonzalmukat. Anglia egyik legjobb plasztikai sebésze, aki a műtétet végrehajtotta, szintén ennek a körnek a tagja volt. A társaság összefogott, hogy a szerencsétlen gyerek tökéletes arcot kapjon. Valószínűleg meg voltak győződve róla, hogy jót tesznek vele. A kis Jamie csöndesen tengette életét a jó öreg Trevor mellett, hallgatta az okos és igen művelt férfiak társalgását, és észrevétlenül ő maga is megtanult rendesen viselkedni. – Tisztességes, bár helyenként hiányos nevelésben volt tehát részem, de elsajátítottam a képességet, hogyan takargassam a hiányosságaimat. Mielőtt betöltöttem volna a tizennyolcadik évemet, Trevor meghalt. Charles Winfield buzdított, hogy tanuljak színjátszást. Megmozgatott néhány szálat, így behívtak meghallgatásra a RADA-ba. Fel is vettek, és némi iratkava-

MARY JO PUTNEY

156

KANYARGÓ ÖSVÉNY

rodás után egyszer csak megszületett Kenzie Scott. – Ezt hogy sikerült elintézni? Kenzie vállat vont. – Trevor egyik barátja magas kormányzati körökben dolgozó és gyanítom, hogy ő találta meg az alkalmas módot a terv végrehajtására. Pontosan nem tudom, hogyan intézte el, de végül a kezemben volt a Kenzie Scott névre kiállított útlevél, a színiakadémiára pedig már olyan okiratok kerültek, amelyben senki sem találhatott vetnivalót. – Micsoda elképesztő történet… – vonta össze a szemöldök Rainey. – Mivel eltűntek a korábbi életedről szóló iratok, és az arc is megváltozott, joggal hiheted, hogy senki sem talál nyomot, ami visszavezethetne korábbi személyazonosságodhoz. – Pontosan. Nigel Stone, vagyis Ned, még gyerekprostituált koromból ismer. Sajnos a szemem színe teljesen egyedi, mert ha szokványos kék lenne, soha az életben nem jött volna rá, hogy én vagyok. – Mégiscsak volt kapcsolatod Stone-nal! Talán ő is prostituált volt? Kenzie elgondolkodva idézte fel magában első találkozását a pimasz alakkal. – Stone a strici fia volt. – Csak nem kényszerítette őt is prostitúcióra az apja? – Rainey egyre nehezebben viselte a fejleményeket. – Nem, még Rock sem volt ennyire elvetemült. De lehet, hogy csak nem találta elég jóképűnek a fiát ahhoz, hogy utcára küldje. Ned az anyjával élt, aki társadalmilag néhány szinttel magasabb állt. Rock azonban néha felhasználta a fiút az ügyleteinek lebonyolítására-. pénzbehajtás, drogfutárkodás, ilyesmi. Ned pár évvel időseb volt nálam, és a velejéig romlott. Valami furcsa féltékenységet érzett velem szemben, mert azt hitte, az apja jobban kedvel engem, mint a saját fiát. Talán igaza is volt – sokkal értékesebb voltam számára. Szerencsére csak nagyon ritkán találkoztunk, mert ahányszor csak alkalma adódott, mindent megtett, hogy pokollá tegye az életemet. – Aztán egyszer csak rájött, hogy Kenzie Scott nem más, mint az a fiú, aki iránt akkora gyűlöletet táplált… És most megpróbálja tönkretenni az életedet – suttogta Rainey. – Nemcsak megpróbálja – hunyta le a szemét Kenzie, számba véve lerombolt élete maradványait. – Sikerült is neki.

Harminckettedik fejezet – Dehogy sikerült! – tiltakozott Rainey, reménykedve, hogy sikerül elűznie ezeket a sivár gondolatokat Kenzie fejéből. – Amíg aludtál, beszéltem Barb Rifkinnel és Marcus Gordonnal. Megtesznek mindent, hogy elsimítsák a Stone cikke nyomán keletkezett botrányt. Eddig minden jel arra utal, hogy senki sem hisz egy árva szót sem a történetből. – Pedig minden szava igaz. Furcsa, nem? – Kenzie félretette az üres poharat, felállt, és felalá kezdett járkálni a szűk utastérben. Járásán cseppet sem látszott az elfogyasztott ital menynyisége. – Bármilyen hatékonyak is lesznek, a pletyka úgyis tovább fog élni. Abbahagyta a járkálást. A kisasztal mellett állt meg, amelynek közepén egy vázában virág díszlett. Elgondolkodva simított végig a szirmokon. – A filmsztár különös teremtmény, az álomvilágból kel életre. A valóságnak semmi jelentősége nincsen, amikor az emberek egy filmsztárra gondolnak. A botrány után soha többé nem fognak úgy gondolni rám, ahogy azelőtt. Rainey-nek fájdalmasan villant az agyába a sok borzalom, amelyet a férje átélt. Csodálta

MARY JO PUTNEY

157

KANYARGÓ ÖSVÉNY

hihetetlen erejét, amellyel egy rettenetes gyerekkort követően talpra tudott állni, képes volt új életet kezdeni. – Lehet, hogy a pletykák keringenek még egy ideig, de neked nincs semmi szégyellnivalód. Hiszen gyerek voltál! Senki sem okolhat olyan tettekért, amelyekre rákényszerítettek! – Vagyis az egész világ rajtam szánakozik majd? Elbűvölő kilátások, mondhatom! Azt hiszem, jobb szeretném, ha bűnösként tekintenének rám. Kenzie eddig mindig hősöket alakított. Olykor az általa megszemélyesített karakter túlnőtt a valóság határain, máskor mindennapi embereket formált meg, akik megragadva a sors kínálta alkalma győzelmet arattak a gonosz felett, de sohasem osztották még rá gyámoltalan áldozat szerepét. Ezért is okozott neki annyi fejtörést John Randall szerepének megformálása. – Bárcsak hamarabb elmesélted volna az életedet! – sóhajtó Rainey. – Sohasem kértelek volna fel a filmem főszerepére. – Egy pedofil férfi játékszerének lenni nem olyan történet, ami az ember szívesen kitereget mások előtt. S ha nem lennék majdnem részeg, most sem beszéltem volna róla. – Kivett egy szál százszorszépet a vázából, és közelebbről szemügyre vette. – Mégis úgy véle érdemelsz annyit, hogy megismerd a múltamat, és bízom bennr, hogy soha senkinek nem mondod el. – Ahogy akarod – nyelt egyet Rainey, mert érezte, hogy a torka teljesen kiszáradt. – Ugyanakkor azt hiszem, okosabb lenne, ha valaki másnak is beszélnél róla. Fel kellene keresned egy jó pszichiátert. – Számomra a színjátszás a terápia. Egy színész csak akkor lehet igazán jó, ha tökéletesen tisztában van önmagával. A fajtánkból a leginkább neurotikus is tudja, mi az, ami kihozza belőle a legjobbat. – Ismét fel-alá kezdett járni. Laza mozdulatai tökéletesen palástolták a vihart, amely a bensőjében zajlott. – Tisztában vagyok vele, min mentem keresztül, és hogyan változott a jellemem az élettapasztalat hatására. Kétlem, hogy egy pszichiáter, legyen az bármilyen jó szakember, újdonsággal szolgálhatna ezzel kapcsolatban. – A pszichiáter nem csak a levegőbe beszél. A terápia célja megtalálni a módját, hogyan lehet enyhíteni a fájdalmakon. – Ezek szerint te is felkerestél már szakembert, hogy segítsen feldolgozni gyermekkorod problémáit? – Most megfogtál – ismerte el Rainey. – Volt idő, amikor komolyan foglalkoztatott a gondolat, hogy pszichiáterhez forduljak. Akad olyan ismerősöm, akin sokat segített a terápia. Aztán úgy éreztem, hogy számomra a munka a legjobb gyógymód, így a magam módján igyekeztem leküzdeni a problémáimat. – Jó munkát végeztél, annyi szent. Egészségesen gondolkodsz, szereted a hivatásodat, ami azt jelenti, hogy az életösztöneid tökéletesen működtek. Rainey úgy vélte, Kenzie túlbecsüli. – Ha már ilyen őszinték vagyunk egymáshoz, elárulnád, miért vettél feleségül? És mi ütött beléd, hogy három év múltán úgy gondoltad, hiba volt? – Amikor találkoztunk, úgy éreztem, teljesen összeillünk, és nem akartalak elveszíteni. Tisztában voltam vele, hogy a házasságot nem nekem találták ki, mégis azt hittem, működni fog. Az egész olyan logikusnak tűnt – vonta meg a vállát a férfi. – Azt valószínűleg észrevetted, hogy a jobb agyféltekémet sokkal inkább használom, mint a balt. – Hol rontottuk el? – küszködött Rainey a könnyeivel, amelyek már-már túlcsordultak a szempilláin. – Úgy éreztem, hogy nagyon jól kijövünk egymással. Meguntad? – Emlékszel arra a telefonbeszélgetésünkre, amikor a gyerekkérdést vetetted fel? Bár megpróbáltad viccesre fogni, rájöttem, hogy mindennél jobban vágysz egy gyerekre. Addig azt hittem, hogy téged éppúgy nem érdekel a család, mint engem, valószínűleg hasonló okoknál fogva. Amikor rádöbbentem, hogy nem így van, éreztem, hogy véget kell vetni a házasságunknak. Rainey szája tátva maradt a döbbenettől. Hirtelen minden más értelmet kapott, így vissza-

MARY JO PUTNEY

158

KANYARGÓ ÖSVÉNY

tekintve. Az egész olyan nyilvánvalóvá vált! – Tehát ezért vetetted bele magad Angie Greene ölelő karjaiba… – Akár hiszed, akár nem, sohasem feküdtem le vele. Rainey felidézte magában a napot, amikor váratlanul megérkezett Krétára, és ott találta férjét Angié karjaiban. – Igazad van, nehezemre esik elhinni. – Számítottam rá. Angie nagyon is odaadó volt, de engem nem érdekelt. Rettenetesen hiányoztál. Épp akkor toppantál be a lakókocsiba, amikor azon morfondíroztam, megtegyem-e, vagy sem. Tudtam, ha megcsallak, az a házasságunk végét jelentené, mégsem akartam ilyen alpári, kegyetlen módon befejezni. Amikor megjelentél, és nyilván levontad a következtetést, olyan lehetőséget kaptam, amelyet nem szalaszthattam el. Ráadásul megspóroltam egy Angievel eltöltött éjszakát is. El sem mondhatom, mennyire megkönnyebbültem. Rainey nem tudta, sírjon vagy nevessen. – Nem lett volna egyszerűbb, ha megmondod, hogy nem akarsz gyereket? Én már az első reakciódból gyanítottam, és némi önvizsgálat után rájöttem, hogy gyerek nélkül is képes vagyok veled élni. Csak nem hiszed, hogy a nő csak amolyan szaporító gépezet, és jobban vágyik gyerekre, mint egy szerető férjre? Kenzie kényszeredetten elmosolyodott. – Azt nem hiszem, de arról meg vagyok győződve, hogy ezerszer megbántad volna, ha hűségben leéled velem az életedet. De amikor erre rájössz, addigra rég kifutottál volna az időből, hogy gyerekeid legyenek. – Csak nem azt akarod mondani, hogy az én érdekemben tetted tönkre a házasságunkat?! – kerekedett el Rainey szeme. – Te pökhendi disznó! – Lehet, hogy pökhendiségnek tűnik – ismerte el Kenzie –, de: akkor mondd el, hol tévedtem. Rainey dühös volt, mégis tétovázott, mert be kellett vallania önmagának, hogy Kenzie nem mindenben tévedett. – Abban igazad van, hogy pusztán a gyerekkérdés miatt sohasem váltam volna el tőled, de tévedsz, ha azt hiszed, elkerülhetetlen lett volna, hogy elhagyjalak. Végül is miért ne maradhattunk volna együtt, békében, viszonylagos boldogságban? – Egy olyan házasságban éltünk volna, amelyben soha egyikünk sem ejti ki azt a szót, hogy szeretlek? – kérdezte gyengéden. – Csak idő kérdése volt, mikor ér véget. Rainey-t mintha arcul ütötték volna. A szerelem egyetlenegyszer sem került szóba közöttük. Volt alkalom, amikor nagyon közel kerültek egymáshoz, és úgy érezte, majdnem kimondja, mennyire szereti, de sohasem volt képes rávenni magát, mert nem tudta, hogyan reagál rá a férje. Érezte, hogy Kenzie szereti és kívánja őt, de abban nem volt biztos, hogy valódi szerelemmel szereti-e. – Tehát feltűnt neked is… – bökte ki nehezen. – Feltűnt, és bár korántsem nevezném magam az érzelmi kérdések szakértőjének, tudom, hogy nem is lehet kimondani anélkül, hogy az ember sebezhetővé ne válna. Mind a ketten tettünk azért, hogy a közöttünk lévő sorompó elmozduljon – te talán többet, mint én. De arra mindketten gondosan ügyeltünk, nehogy túl sokat fedjünk fel önmagunkból a másik előtt. – Abbahagyta a járkálást, és sajnálkozó pillantással tekintett a feleségére: – Te kevésbé vagy sérülékeny, Rainey, de sohasem leszel képes leküzdeni a félelmeidet, és megtalálni a szerelmet, amelyre érdemes vagy, ha nem hoz össze a sors egy nálam sokkal erősebb és lelkileg egészségesebb férfival. Rainey összekucorodva ült a fotelban. A lelke mélyéig megérintette és megrázta, hogy a férje ennyire kiismeri, és illúziók nélkül tekint önmagukra. Sarah Masterson, a viktoriánus kori regényhősnő döbbentette rá, hogy soha, egyetlen pillanatig sem adta át magát teljesen a házasságuknak. Ő, Raine Marlowe, a modern kor asszonya, egyik kezét mindig a kilincsen

MARY JO PUTNEY

159

KANYARGÓ ÖSVÉNY

tartotta, indulásra készen. Néhány mozgalmas óra alatt, amióta véget ért Charles Winfield temetési szertartása, az egész világ megváltozott. Eljött az ideje, hogy kegyetlen őszinteséggel bevallja önmagának és Kenzie-nek, hogyan képzeli el a további sorsukat. A válasz elsőre kristálytisztának tűnt: mindennél jobban szerette volna maga mellett tudni, férjként és szeretőként egyaránt. Ezen az egyetlen napon több titkáról lebbentette fel a fátylat a férje, mint négy éve tartó ismeretségük alatt összesen. Az is egyfajta szerelemről tesz tanúbizonyságot, hogy Kenzie minden cselekedete az ő érdekében történt, még akkor is, ha a szerelmét szavakkal sohasem juttatta kifejezésre. Ami Rainey-t illeti, szerette volna, ha rendelkezik azzal az erővel, hogy képes legyen elkötelezni magát, függetlenül attól, hogy milyen kockázatokkal jár. Szerette volna olyan szenvedéllyel élni az életet, ahogyan az anyja tette, de jóval bölcsebben. Szerette volna, ha rendelkezik annyi erővel, hogy ledöntse a maga köré épített védőfalat, amelynek árnyékában élte le egész eddigi életét. Ez viszont azt jelenti, hogy át kell nyújtania szívét a férjének, még akkor is, ha ő kapásból elutasítja. – Nem tagadom, hogy tele vagyok félelmekkel, Kenzie… de én tiszta szívemből szeretlek téged. Annyira szeretlek, hogy hozzád mentem, tudván, hogy nem tarthat örökké. Annyira, hogy végre képes vagyok ki is mondani. Kihámozta magát a fotelből, felállt, és odament a férfihoz. – És úgy érzem, talán te is szeretsz engem, mert azt tetted, ami szerinted számomra a legjobb volt, még akkor is, ha tévedtél. Ha a magunk zaklatott és védekező módján ennyire szeretjük egymást, nem tekinthetjük ezt alapnak, amelyre újraépülhet a jövőnk? – Már túl késő, Rainey – felelte Kenzie nyersen, fájdalommal teli hangon. – Lehet, hogy a végtelenségig folytathattuk volna, ugyanúgy, ahogy tettük három éven keresztül: egy korlátokkal körbevont, de a korlátok ellenére mégiscsak kielégítő kapcsolatban. De már nem. A Kenzie Scottnak nevezett illúzió szertefoszlott, és a darabokat soha többé nem lehet összeilleszteni. Rainey egyik kezét a férje vállára helyezte, tekintete az övét kereste. – A múltadat megismertem ugyan, de ez szemernyit sem változtat az érzelmeimen. Jobban szeretlek és tisztellek, mint valaha. Az elmúlt hetek mindkettőnket megviseltek, de talán most kapunk egy esélyt, hogy olyan házasságot építsünk fel, amely a halálunkig elkísér. A férfi tekintete reményvesztettséget, ugyanakkor hihetetlen vágyakozást sugárzott. Rainey lábujjhegyre emelkedve megcsókolta Egy pillanatig úgy tűnt, Kenzie viszonozza a közeledést, mert kezét végigcsúsztatta a karján. Rainey hozzásimult, lenyűgözve az igaz szerelem által gerjesztett csók hatásától. Hogyan is akarhatta elengedni, anélkül, hogy harcolt volna érte? Érezte, hogy a védőpajzsa megreped, sérült lelke szép lassan megnyílik, hogy a férfit befogadja. Ám ekkor Kenzie megragadta a két karját, és eltolta magától. Zihálva vette a levegőt, és látszott, hogy a reményvesztettség nyert csatát a lelke fölött. – Ez nem fog menni, Rainey! Sarkon fordult, és elindult a repülőgép hátsó részében lévő pihenőfülke felé. Az ajtó becsapódott, s mögüle vad öklendezés zaja hallatszott. Rainey minden ízében remegve huppant a fotelbe. Szerette volna hinni, hogy csupán az éhgyomorra elfogyasztott túl sok alkohol okozza férje hányingerét. Aztán eszébe jutott a filmbéli jelenet Sarah és újdonsült férje nászéjszakáján. Kenzie azzal a hatásos ötlettel állt elő a forgatáskor, hogy Randallt fizikai rosszullét fogja el, mert őrlődik a fogságban elszenvedett nemi erőszak okozta lelki sérülés, és az általa istenített fiatalasszony valósága között. Most Rainey-t is rosszullét fogta el, mert rádöbbent, hogy Kenzie az ötletet saját élettapasztalatából merítette. Kétség sem fér hozzá, Kenzie egy percig sem hisz abban, hogy a há-

MARY JO PUTNEY

160

KANYARGÓ ÖSVÉNY

zasságuk megmenthető. Több mint húsz éve él úgy, hogy sikeresen elfojtotta magában a gyermekkori szörnyűségeket. Mesterien kifejlesztette magában a képességet, hogy kívülről szemlélje a világot, és érzelmeit a színjátszásban fejezze ki, méghozzá lenyűgöző módon. Ám többé ez nem lehetséges. Nigel Stone szétrombolta a védőbástyákat, amelyek nélkül Kenzie nem képes tovább élni. A rettenet, amely eddig a mélyben lakozott, immáron kiszabadult, hogy fogságba ejtse a lelkét is.

Miután Kenzie könnyített lelkén, és egyúttal a gyomra tartalmán is, alig-alig váltottak szót az út hátralevő részében. New Yorkban átestek a vámvizsgálaton, a gép üzemanyagot vett fel, aztán továbbrepültek Új-Mexikóba, majdhogynem teljes némaságba burkolózva. Rainey a repülés alatt szinte végig aludt, gombóccá összekucorodva az ágyon. Kenzie-t mágnesként vonzotta a bárpult: szerette volna az eszméletlenségig leinni magát, de a gyomra már az ital gondolatára is fellázadt. Ehelyett behívta a légi utaskísérőt, akit az óceán feletti út idején a gép orrába száműztek, és ennivalót rendelt. Bár enni nem sokat bírt, de legalább a keze abbahagyta a remegést. Úgy vágyott Cíbolába menni, mint a hazatérő postagalamb. Furcsa, hiszen eddig egyetlen éjszakát töltött csak a birtokon, mégis a vadregényes vidék a szentélyt jelentette számára. Már alkonyodott, amikor a gép egy kicsiny magánreptéren földet ért, nem messze a birtoktól. Egy csodálkozó tekintetű fiatalember közölte, hogy bérelt kocsijuk odakinn várakozik. Ezt is biztos Rainey szervezte meg telefonon. Kenzie aláírta a papírokat, elvette a kulcsot, majd kilépve az épületből meglepve tapasztalta, hogy Rainey csomagjait az övéivel együtt felpakolták a furgon platójára. Levette az első keze ügyébe eső bőröndöt. – Valami tévedés történt. A te csomagodat is felpakolták. – Nincs semmiféle tévedés – nézett rá zordan Rainey. – Én is veled megyek. Kenzie értetlenül pillantott rá, és nem tudta, hogy örüljön, vagy mérgelődjön. Rainey biztos attól tart, ha magára hagyja, nagy bánatában kárt tesz magában. – Ne légy nevetséges. Londonban egyre csak azt fújtad, menynyire szeretnél már otthon lenni. A gép néhány óra alatt hazarepít. – Az otthon ott van, ahol a szíved. Ezt már nem lehetett félreérteni. Kenzie-t elöntötte a határtalan sóvárgás. Bárcsak ilyen egyszerű lenne az egész! De Rainey sajnos nem érti a lényeget, hogyan is érthetné. – Több hónapnyi megfeszített utómunka vár még rád, és azt nem lehet csak Los Angelesben elvégezni. – Szükségem van egy kis pihenésre – felelte az asszony. – Még Isten is tartott egy szabadnapot, miután megteremtette a világot, és hol van az én munkabírásom az övéhez képest! – De Rainey! Ám a nő úgy nézett rá, mint a felbosszantott macska. Beburkolózott a forgatáson viselt dzsekijébe, a hideg hegyi szél ellen. – Hacsak nem alkalmazol fizikai erőszakot, veled megyek. Kenzie lehunyta a szemét, és érezte, hogy a halántékán lüktetnek az erek. Hogyan vallja be neki, hogy a csók, amelyet tőle kapott, és a vágy, amelyet a csók keltett, elviselhetetlen emlékeket szakított fel a múltjában? Hosszú évtizedeken át kínlódott, hogy a kényszerszerelem rettenetét kitörölje az agyából, ám rémálom képében folyton visszatért. És ezentúl nem csak álmában fogja kísérteni. A gonosz szellem kiszabadult a palackból, és Isten a megmondhatója, képes lesz-e Kenzie valaha bárkivel normális szexuális életet élni. – A testi közelség nem javít sem rajtam, sem a házasságunkon, Rainey. Rainey ellenségessége kissé alábbhagyott:

MARY JO PUTNEY

161

KANYARGÓ ÖSVÉNY

– Nem te vagy az egyetlen, drágám, aki ismeri az emberi természetet. Sokat gondolkodtam azon, amit mondtál. Pontosan nem tudom, milyen lehet a te bőrödben lenni, és azt is megértettem, hogy csak valami csoda folytán menekülhet meg a házasságunk. Csakhogy én nem hiszek a csodákban. Te nemes szándéktól vezérelve eltávolítottal engem attól, ami nekem jó. Felejtsd el a nemeslelkűséget, drágám. Mondd meg nyíltan, akarod, hogy néhány napot veled töltsek, vagy sem? Kenzie tétovázását látván így sürgette: – Az igazat akarom hallani. Az igazat? Az igazság az, hogy Rainey hamarosan visszatér Kaliforniába, hogy nekilásson az utómunkálatokkal járó irdatlan feladatnak, hogy a vágatlan anyagból elkészítse első valódi filmjét. Csak egy pár nap… – Örülnék, ha velem töltenél pár napot Cíbolán, Rainey… de ne várj tőlem túl sokat. – Semmit sem várok tőled. Csupán szeretnék néhány nyugalmas napot eltölteni, távol a világ zajától, mielőtt újra belevetném magam a forgatagba. Te vezetsz, vagy én? – bökött a férfi kezében lévő slusszkulcsra. – Az alkohol már felszívódott – nyitotta ki Kenzie a kocsi ajtaját. – Még meggondolhatod magad. Légy okos! Rainey mosolyogva szállt be az autóba. – Attól jobb lesz bármi is? – Nem hiszem. – Kenzie beült a volán mögé, és máris jobban érezte magát. A történtek ellenére legalább barátok maradtak.

Harmincharmadik fejezet Új-Mexikó északi hegyvidéke mintha egy teljesen más bolygón lett volna, mint az a londoni sétány, ahol Nigel Stone rájuk támadt rosszindulatú kérdéseivel. Rainey ellazulva nyúlt el az autó öblös ülésén, és elégedetten szemlélte a komor táj egymásba olvadó színeit, amelyek a lenyugvó nap fényében aranyló koronát vontak a hegycsúcsok köré. Agya elkalandozva próbálta feldolgozni a hallottakat. – A strici sohasem próbált meg visszaszerezni téged? – kérdezte. – Soha. Még ha tudta volna is, hogy Trevornál vagyok, akkor sem bukkanhatott volna a nyomomra. A futtatás kőkemény üzlet, ahol csak a pénz számít. Sem a szolgáltató, sem a kuncsaft nem használja a valódi nevét és címét. Rock számára egyszerűen megszűntem létezni. Valószínűleg úgy vélte, nem érdemes foglalkoznia velem, hiszen már-már kiöregedtem a pedofil üzletágból. Rainey beleborzongott a szenvtelenségbe, amellyel a férje szinte kívülállóként mesélte a történetét. A valóságtól való teljes elszakadás segítette át mindazon a retteneten, amelybe gyerekkorába belekényszerítenek. – Hallottál azóta Rock felől? Mi történt vele? Az életfogytiglani is túl enyhe büntetés lenne számára. – Néhány évvel azután, hogy megszöktem tőle, Rockot halálra késelték egy bárban. Bár semmi kapcsolatom nem volt azzal a világgal, de addigra megtanultam olvasni, és a tanítóm mindennap elolvastatta velem a napilapokat. Rock esete nyúlfarknyi kis hír volt a bűnügyi rovatban. – Mit éreztél, amikor megtudtad, hogy meghalt? Kenzie arcvonásai megkeményedtek. – A boldogságtól tíz percig egy árva szót sem voltam kép szólni. Csak azt sajnáltam, hogy

MARY JO PUTNEY

162

KANYARGÓ ÖSVÉNY

nem szenvedett túl sokat. Tehát mégsem szemléli teljesen kívülről a dolgokat. – Nem hiszem, hogy Nigel hasonló sorsra juthat. – Őt nem gyűlölöm annyira, mint az apját – mondta Kenzie lassan. – A szegény ördögnek szintén szörnyű gyerekkora volt, az alkoholista anyja nem törődött vele, ide-oda dobálta. Ő is, akárcsak én, moziba menekült az élet elől. Neki sem lehetett egyszerű elvégezni tanulmányait, hogy aztán sikeres újságíró váljon belőle. – Elképesztően megértő tudsz lenni! – Nem nevezném megértésnek. Inkább arról van szó, hogy képes vagyok felmérni, menynyivel szerencsésebbre fordult az életem, mint Nedé. Az anyám olyan volt, amilyen, de sok szeretetet kaptam tőle, feltéve, ha nem ütötte ki magát droggal. Aztán Trevor befogadott, és csupa olyan nagy műveltségű, bölcs ember társaságába kerültem, akik büszkén vállalták, hogy tanítanak és nevelnek engem. Mintha tucatnyi kedves keresztapát kaptam volna. Kétlem, hogy Ned ennyi szeretetet kapott volna az életben. – Amilyen gonosz, nem hiszem, hogy bárkinek is eszébe jutna kedvesnek lenni hozzá. – Rainey azon morfondírozott, vajon Kenzie valóban annyira lehiggadt-e, mint amennyire mutatja, vagy a lelke mélyén még mindig ott kavarogtak a harag örvényei. A túlélésnek talán az a képessége lehetett a kulcsa, hogy nem akarta mindenáron megváltoztatni a megváltoztathatatlant. A nyugodt hangulattól felbátorodva Rainey megkockáztatta a kérdést: – Miért tiltakozol annyira a gyerekvállalás ellen? Hiszen annyira jól kijössz a gyerekekkel, a rajongóiddal és a gyerekszínészekkel egyaránt. Nem meggyőzni akarlak, pusztán meg szeretnélek érteni. Azt hitted, hogy ugyanolyan okból nem akartam gyereket, mint te? Kenzie lassított, majd balra fordult, egy mellékútra. – Az a tapasztalatom, hogy sokan, akiknek megnyomorították a gyerekkorát, úgy szeretnének kompenzálni, hogy mindenáron gyermeket akarnak. Olyan nevelést és környezetet szeretnének biztosítani számára, amilyenre ők maguk vágytak kiskorukban. Ily módon akarják megszépíteni a saját múltjukat. Mások viszont semmilyen körülmények között nem szeretnék felidézni a gyerekkort, főként nem úgy, hogy azt a saját gyerekük juttassa eszükbe. Én ez utóbbi kategóriába tartozom, és azt hittem, hogy te is. – Fiatalabb koromban én is így gondolkodtam, de az utóbbi évek során rájöttem, hogy szeretném megszépíteni a múltamat, éppúgy, ahogy említetted – merengett ki a kocsi ablakán Rainey. – A te anyádhoz hasonlóan olykor az enyém is tudott elbűvölő és szeretetteljes lenni, de élete nagy részét haknizással töltötte, vagyis állandóan úton volt. Ha véletlenül mégis otthon volt, úgy tűnt, folyton el van foglalva, ha nem a munkával, akkor a társasági élettel. Kiskoromban egymást váltották a bébicsőszök és a házvezetőnők, de anyát egyikük sem tudta pótolni. Éjszakánként álmatlanul hevertem az ágyon, és arra vágytam, bárcsak hazajönne már. Amikor megérkezett, kitipegtem, csak hogy jóéjtpuszit adjak neki. Persze előtte kikukucskáltam, hogy lássam, nincs-e berúgva vagy a szeretői egyikének társaságában. Ha szerencsém volt, anya jókedvűen jött haza, nevetve ágyba fektetett, és énekelt nekem egy dalt – idézte fel sóhajtva Rainey. – Megfogadtam, ha valaha lesz gyerekem, mindig magammal viszem, bárhol legyek is. Azt akarom, hogy mindig érezze az anyai szeretetet és védelmet. Azt akarom, érezze, hogy mindennél fontosabb nekem. – Hirtelen elhallgatott, mert rádöbbent, túl sokat fedett fel az érzelmeiből. Végül is, ha teljes nyíltságot vár el Kenzie-től, itt a jó alkalom, hogy elkezdjék. – Ha az ember szépen akarja nevelni a gyermekeit, akkor nagyon sokat kell adnia. Nem érzek magamban annyi erőt, hogy ezt megtegyem – vallotta be Kenzie tompán. – A gyerek puszta gondolata is… elmondhatatlan fájdalmat okoz. Ezzel a mondatával a remény utolsó sugarát is kioltotta. Rainey érezte, hogy a férfi nem fogja megváltoztatni a véleményét ebben a kérdésben, így jobbnak látta, ha másra tereli a

MARY JO PUTNEY

163

KANYARGÓ ÖSVÉNY

szót. – Eszedbe jutott-e valaha, milyen lett volna, ha boldog családban nősz fel, és van egy szerető apád? Én mindig erről ábrándoztam. Rideg és kritikus nagyapám nem tudta betölteni ezt a szerepet. Annyira vágyom egy valódi apa után, hogy néhány hónapja, amikor veled ez szóba került, felfogadtam egy magánnyomozót, hogy kiderítse, ki volt az apám. – És megtudott valamit? Rainey beszámolt a magándetektív legutóbbi jelentéséről, mire Kenzie megjegyezte: – A listán egy stúdióvezető is van? Így már értem, miért vágysz arra, hogy saját showműsorod legyen! – Gondolod, hogy az utasítások osztogatására való hajlam örökletes? Lehetséges ugyan, de én mégis úgy vélem, hogy a színészek többsége szeretné a saját kezébe venni az irányítást. Te nem így látod? – Nem egészen – vágta rá keményen Kenzie. – Gyűlölöm, ha irányítanak, ahogy én sem akarok senkit sem irányítani, mert az túl nagy felelősséggel jár. Én egészen egyszerűen… szabad akarok lenni. Ne uralkodjon rajtam senki. – Majd kevésbé indulatosan így folytatta: – A színészetben az vonzott leginkább, hogy a magam ura lehetek. Úgy gondoltam, ha nem kapok megfelelő szerepet, a kenyeremet megkereshetem taxisofőrként vagy biciklis futárként is. Az ötlet Rainey-t mosolyra késztette. – Ehelyett olyan sikeres színész lettél, hogy válogathatsz a szerepekben. Ez a fajta szabadság lehetővé teszi, hogy csak akkor dolgozz, amikor kedved tartja. – Tényleg nagy szerencse, mert valószínűleg nem fogok többé játszani. – Ezt olyan halkan mondta, hogy Rainey egy pillanatig nem is fogta fel a szavak értelmét. – Nem mondhatod komolyan, hogy nem játszol többé!!! Egyike vagy a legnagyobbaknak! Az egész lényed a színészetről szól! Hogy is juthat eszedbe, hogy abbahagyd?! Az est sötétjében csak a műszerfal fényei világították meg halványan a férfi arcát. – A színészet csupán menekülési útvonal volt számomra. Most viszont… utolértem saját magam. Nem hiszem, hogy képes leszek valaha is játszani. Vagy hogy egyáltalán akarok-e… Rainey megdermedt a férje hangjában hallható elszántságtól. A hivatását, amelyben mindeddig örömét és értelmét lelte, most épp úgy rabolták el tőle, ahogyan az anyja stricije lopta el annak idején Kenzie ártatlanságát és világba vetett bizalmát. Ennyi veszteség után ugyan mije marad Kenzie Scottnak?

Kenzie a völgyre néző magaslaton állította le a kocsit, hogy magába szívja a táj érintetlenségét. A tetőről az egész birtok látható volt. – Nem értem, miért égnek a lámpák. Gradyék már hetekkel ezelőtt átköltöztek az új házukba, elvileg a háznak üresen kellene állnia. Rainey elnyomott egy ásítást. – Felhívtam Emmy Hermant, hogy béreljen nekünk autót, és egyben arra is megkértem, értesítse Gradyéket az érkezésünkről. Szerintem Alma átjött, egy kicsit rendbe tette a házat, és felkapcsolta a világítást, hogy barátságos otthon fogadjon. Kenzie elindította az autót a mély keréknyomoktól kivájt úton. – Egy jó asszisztens aranyat ér. Olyan, mintha láthatatlan tündérek sürgölődnének az ember körül, hogy mindent elrendezzenek. Kenzie bízott benne, hogy Rainey-nek igaza van, és a fények csupán a barátságos fogadtatás miatt égnek. Kedvelte a Grady házaspárt, de most nem volt kedve senkivel sem társalogni. Szinte hihetetlen, hogy a Nigel Stone-féle eset csak aznap reggel történt. A keserű múlt felidézése miatt a nap végeláthatatlanul hosszúnak tűnt, amihez hozzájárult a nyolc időzónán való átrepülés is. A Föld körüli távolság egyharmadát tették meg.

MARY JO PUTNEY

164

KANYARGÓ ÖSVÉNY

Halálos fáradtságot érzett, amint bekanyarodott az épület elé, és leállította a motort. A sötétséget csak a tornácon égő halvány fényű izzó törte meg. Kiszálltak a kocsiból. Kenzie a platóról leemelte a két legnagyobb bőröndöt, és elindult a ház felé. Rainey egy görgős bőröndöt maga után húzva megelőzte, és kinyitotta előtte a konyhaajtót. A férfi mögött belépve elkerekedett a szeme. – Biztos, hogy jó helyen járunk? – kérdezte elképedve. Kenzie beljebb lépett, és letette a bőröndöket a kopottas, de barátságos kőpadlóra. – Megkértem Callie Spearst, a lakberendezőt, aki a tengerparti nyaralómat tervezte, hogy hozza kicsit rendbe a házat. A konyha elég ramaty állapotban volt. – Azt hiszem, igazad van a körülöttünk sürgölődő tündérekkel kapcsolatban – ismerte el Rainey, és végigsimította a tölgyfából készült szekrényeket, majd végighúzta tenyerét a vanília színű konyhapulton. – Ez a tündér pedig különösen érti a dolgát. A konyha egész egyszerűen fantasztikus! Pontosan illik a ház stílusához. Okos dolog volt tőle, hogy megtartotta a padlót, az oszlopokat, meg a gerendákat. Ezek adják meg a hangulatát az egésznek. – Alaposan körbehordozta tekintetét a helyiségen. – Az a régi kredenc, az asztal meg a székek épp olyanok, mint a nagymamámnál! És azok a csodás ind szőnyegek! Olyan ismerős mindegyik! – Alma nem értette, hogy mitől olvad el az idegen a sok ócska rongy és kopott bútor láttán. Alig várta, hogy berendezhesse a házat olyan bútorokkal, amilyenekre mindig is vágyott. Csupán néhány szívének kedves darabot tartott meg. Két szőrcsomó szaladt be a konyhába, olyan sebességgel, hogy elcsúsztak a szőnyegen, amint a kanyart bevették. A szürke meg a cirmos cica volt, amelyeket néhány hete Rainey az alomban látott. Azóta jókorát nőttek, és látszott rajtuk, hogy senkitől sem ijednek meg. Kenzie felmarkolta a szürke kandúrt, mire az önfeledten ficánkolva üdvözölte, hogy végre foglalkoznak vele. Aztán az asztalhoz lépett, ahol egy üzenet állt. – Ha éhesek volnánk, a hűtőben találunk húsos-chilis tortillát, babot és salátát – olvasta fennhangon. – Alma egyszerűen utánozhatatlan! Egy szent! – lelkendezett Rainey. – És micsoda ötlet, hogy elhozta a kiscicákat az üdvözlésünkre! – azzal elkapta a szaladgáló cirmost, felemelte, és belefúrta arcát a macska selymes bundájába. – Beteszem az ételt a sütőbe. Mire kipakolunk, a vacsora is készen lesz. – Melyik hálószobát szeretnéd? – kérdezte Kenzie. – A folyosó végén lévő két szoba a legtágasabb. – Ennél tapintatosabban nem adhatta volna tudtára, hogy képtelen lenne közös hálóban eltölteni vele az éjszakát. Rainey figyelmét nem kerülte el az üzenet. Végigment a folyosón, és mindkét hálószobát szemügyre vette. – A jobb oldalit választom. Imádom azt a selyembrokát foltmintás ágytakarót! Egyszerűen gyönyörű! Mindig is odavoltam a délnyugati stílusú lakberendezésért, de a valódit semmi sem helyettesítheti. Kenzie fogta a csomagjait, és behordta a másik hálóba. Titokban hálás volt, hogy Rainey a másik szobát választotta, mert nagyon szerette a régi, steppelt ágytakaró törtfehér és kékes színét. Vajon hol tehetett szert rá Callie? Meg arra az ezüstösen ütött-kopott szekrényre és komódra, amely oly tökéletesen illik a házhoz? Kíváncsiságtól hajtva végigjárta a ház összes helyiségét. A két kisebbik hálószoba tisztán, de üresen állt. A nappali ülőgarnitúráját is kicserélték: a puha bőrkárpit szinte csábítóan hívogatta. A piciny mosdót a hall egyik sarkában alakították ki. Csak el ne felejtse megköszöni Callie-nek, hogy ilyen rövid idő alatt ilyen csodás munkát végzett, méghozzá a helyi munkaerőre támaszkodva. A megbízáskor ezt különösen hangsúlyozta, mert a vidék lakói igencsak rászorultak a munkára. A legnagyobb gondot a fürdőszoba rendbetétele jelenthette, gondolta, amikor Rainey csat-

MARY JO PUTNEY

165

KANYARGÓ ÖSVÉNY

lakozott hozzá. – Te jó ég! – lelkendezett Rainey. – Ilyen modern fürdőt! Pezsgőkád és külön zuhanyzó! Ó, Kenzie, hiszen ez a hely maga a paradicsom! Rainey-nek igaza van: ebben a házban képes lenne leélni az egész hátralevő életét. És ez valószínűleg így is lesz.

A hosszú nap fáradalmai, valamint a finom vacsora után Kenzie azt hitte, alaposan kipihenheti magát, de tévedett. Az ágyra nem foghatta, hiszen Callie ugyanazt a típusú matracot szerezte be, amelyen Kenzie a nyaralójában is aludt. Valahányszor behunyta a szemét, rémálomszerű képek gyötörték. Olyan események bukkantak elő, amelyekről azt hitte, rég elfeledte őket, és borították be vérfagyasztóan élethű hullámokkal. Undorral küzdve fulladozik izzadó férfitestek alatt. Kényszerítik, hogy kedvükre tegyen. Retteg, hogy legyűrik – testét és lelkét egyaránt. De mindenekfelett a keserű reménytelenség, és az érzés, hogy nem érdemel mást. Csak úgy volt képes túlélni mindezt, hogy agyát teljesen elválasztotta a parancsra cselekvő, törékeny és gyenge gyermektesttől. Amikor a parancsot teljesítette, az agya szárnyra kelt, egy szebb és jobb világba. A parkba, ahol megannyi szép délutánt töltött az anyjával, vagy a moziba, ahová szintén kettesben jártak. Mindketten rajongtak a filmekért, olykor kétszerháromszor is megnéztek egy alkotást, valami olcsó, lepukkant, külvárosi moziban. A fizikai és érzelmi életének kettéválasztása tartotta józanul, de a választófal mögött pusztító érzelmek tomboltak. A falat olyan magasra és szélesre emelte, hogy idővel szinte teljesen sikerült elfelejtenie gyermekkora élményeit. Ám John Randall rést ütött a falba, Nigel Stone pedig földig lerombolta, szabadjára engedve a szörnyűségeket, véglegesen és visszavonhatatlanul, mint Pandora, amikor nyitotta szelencéjét. Hogyan küzdhetné le a gyötrődést, amely csordultig tölti az agyát? Már ott tartott, hogy kér még egy nyugtatót Rainey-től, de aztán meggondolta magát. Már az első is kiütötte, mégsem enyhített a fájdalmán. Nem kell több gyógyszer. Amióta látta függőségben szenvedő anyja kínjait, megfogadta, hogy soha nem nyúl gyógyszerekhez. Ide-oda forgolódott az ágyban, miközben az agyában villódzó rettenetes képek egyre gyötrelmesebbekké váltak. Az éjszaka hűvös volt, ő mégis csatakosra izzadt. Érezte, hogy nem bírja tovább, felkelt hát. Magára kapott valamit, a konyhában megkereste a zseblámpát, és kiment a házból, hátha a szabad levegőn nyugalmat talál. Az éjszaka sötét volt, és üres, akárcsak a lelkében uralkodó sötétség és üresség. Egyedül, egyedül voltam, egyedül a magányos tengeren és nem volt szent, ki megkönyörült magányos lelkemen.7 A vén tengerész megölte az albatroszt, és kínszenvedése volt számára a büntetés a felesleges kegyetlenség miatt. De a kis James Mackenzie mit követett el, amiért ekkora szenvedés méretett rá? A szeme megszokta a sötétséget, ezért kikapcsolta a zseblámpát. A hold magasan járt, fénye elegendőnek bizonyult, hogy lásson a sötétben. Szerencsére megtalálta a keskeny ösvényt, amely az istállók mögül indult, és felvezetett egészen a dombtetőre. Elindult felfelé a domboldalon. A hűvös hegyi éjszaka metsző volt, tele fenyő- és nyárfa illattal meg olyasmikkel, amiket fel sem ismert. A birtok épületeitől feljebb egy lankás, vadvi7

Szabó Lőrinc fordítása

MARY JO PUTNEY

166

KANYARGÓ ÖSVÉNY

rágokkal borító rét terült el, melyet fenyők szegélyeztek. A holdfényben a virágszirmok ezernyi pillangóként libegtek. Túlságosan feldúlt volt a lelke ahhoz, hogy elmerüljön a természet szépségében, inkább tovább rótta felfelé az útját. Dráma- és versrészletek kergetőztek zsongva a fejében. Némelyik tökéletesen megfelelt jelen lelkiállapotának, mások kevésbé nyilvánvalóan tükrözték. A több mint hat év, amelyet Trevor Scott-Wallace professzor mellett töltött, egyet jelentett a brit irodalomból végzett mesterkurzussal. Apód ölnyi mélyben pihen: Koráit lett csontjaiból, Igazgyöngy termett szemeiben; S így semmije szét nem omol, Hanem éri dús, csodás Tengeri elváltozás.8 Csakhogy Kenzie-nek halvány fogalma sincs, ki lehet az apja, kik lehettek a felmenői, élőe vagy holt, tud-e egyáltalán arról, hogy él valahol egy fia egy gyönyörű lánytól, aki oly fiatal volt, hogy fel sem foghatta, mi történik vele. Kisfiúként sokszor elképzelte magának az apját, a hegyi embert, aki Maggie mellett heverészik a réten, aztán beáll katonának, hogy világot lásson, éppúgy, ahogy azt évszázadokon keresztül tették a skót fiatalemberek. A katonaság még manapság is toborzóegységeket küld, hogy a skót kisvárosokon duda- és dobszótól kísérve átmasírozzanak, így ragadva magukkal az unatkozó, kalandvágyó ifjakat. Talán Maggie szerelme is így kelt útra, megígérve, hogy egyszer visszatér, de aztán valahol messze, a világ másik felén meghalt, holmi jelentéktelen kis tűzharcban, amely oly gyakran előfordul bárhol. Persze az is lehet, hogy Kenzie apja egy részeges hivatalnok volt, aki némi aprópénzért rávette Maggie-t, hogy széttegye a lábát. Vagy egy rokon, aki a vérfertőzéssel mit sem törődve használta a fiatal lányt, majd a botránytól tartva elzavarta otthonról, minél távolabbra. Sohasem fog már kiderülni. Kenzie csak abban bízott, hogy anyja legalább élvezte az együttlétet. Hisz oly kevés öröm érte rövid élete során. Döngj, döngj, döngj óh tenger, a szirtek alatt, Bár megszólalna zajló lelkemben a gondolat.9 A költő Tennyson szintén jól ismerte a fájdalmat. A domb tetejére érve megállt, és a meredek kaptató miatt lihegve megpihent. Mi az ördögöt kezdjen most Rainey-vel? Ezt a kis menedéket részben azért vásárolta, hogy legyen egy otthona, ahol ne kísérti a felesége emléke. És most tessék, egy fedél alatt alszanak. Hihetetlenül magányosnak érezte magát, és Rainey az egyetlen, akit ebben az állapotban elvisel maga mellett. Az asszony szeretne egy újabb esélyt adni a házasságuknak, de Kenzie úgy érezte, meghaladja az erejét. A férfiassága teljesen lebénult, és nem hitt hogy valaha is képes lesz a régi szenvedélyre, amely egykor a kapcsolatuk szilárd alapját képezte. A szexrabszolgaként töltött gyermekéveket követően hét hosszú, önmegtartóztató esztendő következett, míg átélte férfiélete első normális nemi kapcsolatát. Az eltelt idő képessé tette rá, hogy más szemmel tekintsen önmagára. Amikor első szerelmével, egy nála tizenöt évvel idősebb színésznővel lefeküdt, gyakorlatilag úgy viselkedett mint az ideges szűz az első együtt8 9

Babits Mihály fordítása Szabó Lőrinc fordítása

MARY JO PUTNEY

167

KANYARGÓ ÖSVÉNY

létkor. A nő önfeledt érzékisége segítette át a nehéz úton, mely során Kenzie végre megtalálta a felnő férfi szexuális identitását. A történtek után azonban képtelen szétválasztani Jamie és Kenzie személyiségét. Ha csak a leghalványabb érzéki gondolata támad Rainey-vel kapcsolatban, a gyomra görcsbe rándul, és a múlt emlékképei nyomban előbukkannak, elhomályosítva felesége képét. Elgyötörten pillantott le a völgyre. Elég magasan állt ahhoz, hogy lássa az aprócska hegyi tó tükrén megcsillanó holdsugarakat, és a Grady házaspár közelben épült házának körvonalait. A házban sötétség honolt. Nem is csoda, normális emberek rég alszanak már ebben az órában. Fizikailag teljesen kimerült, de hiába: egy fikarcnyival sem érezte jobban magát, mint a szobájában. Elindult visszafelé az ösvényen. Holnap közli Seth Cowannel, hogy nem vállalja a krimi főszerepét, amelynek forgatása két hónap múlva kezdődik Ausztráliában. A szerződést még nem írták alá, így nem perelhetik be, de Seth biztosan a plafonon lesz dühében. Okosabb, ha korán reggel üzenetet hagy Seth rögzítőjén, így nem kell megmagyaráznia a döntését. De mi az ördögöt kezdjen az életével a továbbiakban? A színész tulajdonképpen lecsupaszítja önmagát a közönség előtt, de Kenzie túl nyersnek, túlságosan kiszolgáltatottnak érezte magát ahhoz, hogy valaha is újra szerepet vállaljon. Az emberek többsége előre ábrándozik, mit kezd majd, ha visszavonul, ám Kenzie egyetlen vágya az volt, hogy remeteként éljen, és soha többé ne kerüljön kapcsolatba a külvilággal. De vajon egy remete mivel tölti a napjait? Továbbsétálva rábukkant egy helyre, ahonnan tökéletes kilátás nyílt a tóra. Olyan volt, mint egy holdsugártól ezüstös tükör. Emlékezetében felvillant a Morchard-ház labirintusa. Milyen furcsa, hogy a séta a kanyargós ösvényen ilyen nyugtatóan hatott rá! Gyanította, hogy a fizikai megterhelés elhasználja a fölös energiákat, és ettől az agya is lecsillapodik. Megpróbálta elhessegetni a szenvedély emlékét, amelyet Rainey-vel a labirintusban éltek át. Íme egy másik probléma, amellyel nem tudott megbirkózni. De a labirintus nem hagyta nyugodni. Miért is ne építhetne egyet ide? A megépítése legalább néhány hétre lefoglalná, és ha kész lesz, bejárhatja a rejtelmes zugokat, hátha megnyugszik tőle a háborgó lelke. Csörtetés hallatszott, majd a sötétből előbukkant egy kutya. Csülök volt az, Gradyék barátságos korcs kutyája. Kenzie megvakarta a nyelvét lógató eb buksiját és füle tövét. Örült a társnak, akinek az igényeit ily könnyű kielégíteni. A kutya hűségesen kocogott mellette, míg a domb aljára nem értek. Be kell szereznie egy ebet. Elvégre a remetének is szüksége lehet egy kutyára!

Harmincnegyedik fejezet Val ásítozva botorkált le a kis panzió szűk lépcsőjén, ahol utastársával, Laurie-val az éjszakát töltötték. Eleget látott már Írországból ahhoz, hogy elismerje, igen, a Smaragd sziget valóban zöld, a zenéje pedig oly csodás, hogy a gyönyörűségtől sírni támad kedve. Laurie későn kelő, Val viszont már korán reggel kipattant az ágyból, ahogy egy rendes turistához illik. – Hogy van, Miss Covington? Igazán kellemes napra ébredtünk – fogadta mosolygósan Mrs. O'Brien, a panziósné, amint Val belépett a kis reggelizőhelyiségbe. – Kér egy csésze teát a reggelihez? – Az csodás volna. – Mrs. O'Brien visszament a konyhába, hogy elkészítse a reggelit és a csésze teát Valnek. A reggeliző üres lévén, Val elvette a kisasztalról a napilapokat, és letelepedett újságot olvasni. A címlapokon jobbára a megszokott hírek szerepeltek, mígnem mértéktartó dublini napilap alatt kezébe akadt egy londoni bulvárújság. A címlapot Kenzie és Rainey hatalmas fotója

MARY JO PUTNEY

168

KANYARGÓ ÖSVÉNY

uralta, óriási betűk kel hirdetve: Kenzie Scott, a homokos! Döbbenten futotta át a cikk első sorait, majd ismét, ezúttal alaposabban szemügyre vette a képet. Kenzie arcán rémült döbbenet, ami nem is csoda. Rainey szemében meglepetés és düh keveredik. Szóval Nigel Stone mégiscsak kivágta a rezet, amire már hosszú hetek óta készülődött. Jogász lévén, Val ösztönei azt súgták, hogy bele kell vetnie magát az ügybe. Az utóbbi időben igencsak megkedvelte Kenzie-t, ahhoz meg kétsége sem fért, hogy egy ilyen botrány rettentően megviseli Rainey-t. Szakmai tapasztalata arra sarkallta, hogy más szemszögből i megvizsgálja az ügyet. Mi van akkor, ha Stone igazat írt, és Kenzie valóban homokos? Nem, ez egyszerűen elképzelhetetlen. Val elég jó értett a férfiakhoz. No és ha biszexuális? Előfordulhat, de ez sem tűnik valószínűnek. Egyszer sem érzékelte, hogy Kenzie bármiféle érdeklődést mutatott volna a saját neme iránt, jóllehet a filmes társaságban épp elég jóképű, homoszexuális fiatalember fordult elő. A nyakát tenné rá, hogy Kenzie épp olyan, amilyennek mutatja magát: megkérdőjelezhetetlenül heteroszexuális férfi. A következő oldalon sorjáztak Stone bizonyítékai. Szert tett egy James Mackenzie névre kiállított születési anyakönyvi kivonatra, ami állítólag Kenzie eredeti neve. Ez önmagában semmit sem jelent, ha csak Stone valamilyen módon be nem bizonyítja, hogy Kenzie Scott és James Mackenzie egy és ugyanaz a személy. Nigel azt is állítja, hogy egy sor emberrel beszélt, akik eskü alatt vallják, fizettek azért, hogy szexuális kapcsolatot létesítsenek Jamie Mackenzie-vel. Ez újfent semmit sem bizonyít, hacsak az említett személyek nem hajlandók névvel is vállalni a vallomásukat. Amit feltehetőleg egyikük sem vállal majd, hiszen melyik eszement tárná nyilvánosság elé, hogy kiskorúval fajtalankodott. Val hangosan káromkodott, amikor a következő bekezdés végére ért. Stone állítása szerint birtokába került egy gyermekpornó-felvétel, amelyen maga Kenzie szerepel. A gondosan kinagyított kép egy reményvesztett gyermeket ábrázolt. Val közelebbről is szemügyre vette a homályos fotót. Volt ugyan némi hasonlóság közte és Kenzie között, de az arcvonások mégsem egyeztek meg tökéletesen. Mintha a lap kérésére az olvasók egy halom képet küldtek volna be, és abból választották volna ki a leginkább megfelelőt: hasonlít, de mégsem ugyanaz. Ha ez Nigel döntő bizonyítéka, akkor igencsak vékony jégen sétál. Mrs. O'Brien tért vissza, kezében tálca, amelyen egy gőzölgő teáskanna volt, valamint egy tányér, púposán megrakva sonkával, kolbásszal, tojással, és grillezett paradicsommal. Val étvágya az újság láttán már rég elment, de azért sikerült legyűrnie a tányér tartalmának felét. Szüksége lesz az energiára. Miután befejezte a reggelit, visszavonult a szobájába, és elővette a telefonját. Kaliforniában még nincs éjfél, de kit hívjon fel először? Legokosabb, ha Emmy Hermannal kezdi, mert ő valószínűleg pontosan tudja, hogy állnak a dolgok, de aztán arra gondolt, hogy mégsem illendő egy terhes nőt ilyen kései órán zavarni. Mégiscsak Rainey-t kell tárcsáznia. Bár Rainey-nek már rég otthon kellett volna lennie, néhány csörgés után az üzenetrögzítő kapcsolt be, közölve, hogy nem elérhető, és hívják az irodai számán. Val üzenetet hagyott, majd megpróbálta Gordont. Val volt a fő kapcsolattartó a producerekkel a forgatás idején, így meglehetősen jó kapcsolatot alakított ki a Gordon házaspárral. A telefont Naomi vette fel. – Halló. – Szia, Naomi, Val Covington vagyok. Jelenleg Írországban vagyok, és épp most akadt a kezembe egy londoni bulvárlap. Mi folyik itt? Tehetek valamit én is az ügyben? – Annyira örülök, hogy hívtál, Val! Várj egy percet, máris kapcsolom Marcust a másik vonalon. Egy pillanattal később Marcus szólalt meg

MARY JO PUTNEY

169

KANYARGÓ ÖSVÉNY

– Jó, hogy jelentkeztél, Val. Hátha eszedbe jut olyasmi, ami nekünk elkerülte a figyelmünket. – Nem tudok semmiről, csak Stone cikkét olvastam, ami persze az ő álláspontját tükrözi. Össze tudnád foglalni, hogy mi is történt tulajdonképpen? – Charles Winfield temetési szertartása után, alighogy kiléptek a templomból, Nigel Stone rátámadt Kenzie-re ezzel az abszurd történettel – szólt bele Naomi elkeseredetten. – A brit bulvársajtó úgy tűnik, még az amerikainál is kegyetlenebb. – Átkozott gazember! Aztán mi történt? Marcus vette át a szót: – Rainey és Kenzie nem kommentálták az állításokat, ehelyett a lehető legrövidebb úton távoztak. Rainey-t nagyon megviselte az eset, még akkor is remegett a hangja, amikor felhívott bennünket. A sajtófőnökkel is beszélt, hogy elejét vegye a botránynak. Minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy semlegesítsük a sztorit, mielőtt elszabadulna a médiaőrület. – Bárcsak jobban értenék a brit jogrendszerhez – sóhajtott Val. –A tények feltárásához nagyon jól értek, és az Államokban biztosan kifundálnék egy hatékony ellenlépést, de Londonban fogalmam sincs, hogyan kezdhetnék hozzá. – Vannak ismeretségeink, így könnyen megbízhatjuk a legjobb nyomozókat – vetette közbe Naomi. – Csak azt mondd meg, mi után kutassanak. Val megfontolta a választ. – Első lépésként utánanéznék a mi kedves Nigelünk ausztráliai pályafutásának. Hosszú évekig dolgozott ott. Kinyomoznám, gyártott-e valaha kitalált történetet vagy bizonyítékot, vagy perelték-e be becsületsértésért. Ha netán nyert is hasonló pert, több ilyen eset alááshatja a szavahihetőségét. – Jó ötlet! Eddig eszünkbe se jutott Ausztráliában kutatni a múltja után, de jó kapcsolataim vannak Sydney-ben – mondta Marcus. – Rá is állítok nyomban valakit. – Láttál egyetlen kockát is a pornófilmből, amelyen állítólag Kenzie mint kisfiú szerepel? – kérdezte Naomi. – Hozzánk eddig még semmi sem jutott el. – Az újság, amelyet épp most olvastam, bemutatott egy képet az állítólagos filmből, de nem hiszem, hogy a fotón szereplő gyerek Kenzie lenne. A szeme színe megegyezik, de az álla más, az arccsontja sem stimmel. Csakis egy másik szerencsétlen gyerekről lehet szó. – Ez azt jelenti, hogy Stone kezében nincs adu. Az a baj, hogy az ilyesmit nehéz cáfolni, hacsak nem sikerül bizonyítani, hogy Kenzie abban az időben, amikor állítólag a testét árulta Londonban, máshol tartózkodott – foglalta össze Marcus józanul. – Talán Kenzie végül mégiscsak, hajlandó lesz beszélni a múltjáról, és bebizonyítja, hogy a gyerekprostitúció vádja nem állja meg a helyét. – De az is lehet, hogy megmakacsolja magát, és nem lesz hajlandó feladni a titkolózást, amellyel a magánéletét évtizedek óta óvja – vetette ellen Naomi. – A mögött a kifinomult angol modor mögött meglehetős makacsság rejlik. Miért is kellene most vagy bármikor a magánéletéről beszélnie? Val a múltra gondolt, és elfintorodott. – Kerítsetek valakit, aki átnyálazza a londoni iskolák korabeli évkönyveit. Biztosan akad közöttük fél tucat srác, aki hasonlít Kenzie-re. Kinyomozzuk, hol laknak, és rávesszük őket, hogy jelenjenek meg egy sajtótájékoztatón. Kezdjük a tájékoztatót azzal, hogy bemutatjuk az első fotót, és közöljük: íme, uraim, ő Jamie Mackenzie! – Aztán előáll a valódi pasas, akiről annak idején a kép készült. Remélhetőleg felnőttként alacsony, kövér, és kopaszodó. És akkor bejelentjük: az úr valójában Reggie Smothers Croydenből, csak az a baj, hogy fikarcnyit sem hasonlít James Mackenzie-re. Ha még négyöt hasonló esetet bemutatunk, sikeresen demonstrálhatjuk, hogy a születési anyakönyvi kivonatnak semmi köze sincs egy kiskamasz elmosódott fényképéhez, sem Kenzie Scotthoz. Naomi lelkesen felnevetett.

MARY JO PUTNEY

170

KANYARGÓ ÖSVÉNY

– Val, biztosan nincs kedved nekünk dolgozni? Ez az ötlet óriási! Ha már nem akarsz többé jogászkodni vagy producerkedni, akkor beajánlhatlak a reklámszakmába is. – Köszönöm, de nem. Attól tartok, a jog közelebb áll hozzám. Csak meg kell találnom a megfelelő helyet, ahol gyakorolhatom – utasította el Val az ajánlatot. – Arról is gondoskodnék, hogy az újságírók megértsék, bárki volt is annak idején az a kisfiú, annyira fiatal volt, hogy inkább tekinthető áldozatnak, mintsem a bájait árusító prostituáltnak. – Elborzaszt a gondolat, hány kizsákmányolt gyerek él az utcán manapság is – mondta halkan Naomi. – Jobb, ha bele sem gondolok, mert elfog az indulat. Naomi Gordon megjegyzését nyomasztó csend követte. – Valószínűleg tényleg létezett a gyerekprostituált Jamie Mackenzie – szólalt meg végül Val. – Az is lehet, hogy Nigel Stone őszintén meg van róla győződve, hogy Kenzie volt az a gyerek. De az utcák világa veszedelmes, különösen, ha az ember oly fiatalon kerül bele. Bár nem lesz könnyű, de megpróbálok szert tenni egy halotti anyakönyvi kivonatra, a valódi James Mackenzie nevére kiállítva. Marcus halkan füttyentett. – Ha tényleg a nyomára bukkanunk, és halott a valódi Mackenzie, azzal végérvényesen lezárhatjuk a Stone-féle történetet. Óriási ötletekkel szolgáltál, Val. Most vonulj vissza egy kicsit, pihend ki magad, és próbáld meg kiverni a fejedből ezt a botrányt. Azt hiszem, sikerülni fog lefegyverezni Stone-t, anélkül hogy árthatna Rainey és Kenzie filmjének. – Valóban azt hiszed, hogy csak úgy ki tudom kapcsolni magam, és nem gondolok rá? – sóhajtott Val. – Hívj, hogy beszámolhassunk a fejleményekről – felelte Naomi – Bízz bennünk, Val! Egy-két héten belül már senki sem fog emlékezni a históriára. Val letette a telefont, abban reménykedve, hogy a Gordon házaspár tudja, mit beszél. Az lehet, hogy a film nem sínyli meg a botrányt, de vajon mi a helyzet Rainey férjével?

Puff! Puff! Puff! A döngés egyre nagyobb hangerővel hatolt Rainey agyáig, véget vetve álmának, és ködös ébrenlétre kényszerítve. Lehunyt szemmel fekve maradt az ágyon, és megpróbálta össze rakosgatni a képeket, hogy rájöjjön, hol is van tulajdonképpen, és hogyan került oda. Sajnos, minél erősebben gondolkodott, annál bizonyosabbá vált, hogy nem csupán egy rossz álomról van szó, de annyi biztos, hogy Új-Mexikóban ébredt. Ám ha figyelembe veszszük a mellette, az ágytakarón doromboló két kiscicát, akkor mégsem kerül olyan rossz helyre. A döngés hangereje és üteme alábbhagyott némileg, de szabályos ismétlődését tekintve nem tűnt úgy, hogy hamarosan abbamarad. A föld legnagyobb fakopáncsa költözött volna a kertbe? Minden ízében sajogva kászálódott ki a puha, igen kényelme ágyból, és a lába körül fogócskázó macskáktól kísérve elindult a fürdőszoba felé. Te jó ég! Hihetetlen, hogy már délután két óra van! A repülés okozta fáradtság enyhe kifejezés. Inkább összetört áldozatnak érezte magát. A gyors zuhanyzás némiképp magához térítette, bár még így is a csontjában érezte a felgyülemlett fáradtságot. Khakiszínű rövidnadrágba bújt, hozzá zöld felsőt vett, és elindult a konyhába a cicák társaságában, akik úgy viselkedtek, mintha napok, sőt hetek óta egy falatot sem ettek volna, már-már az éhenhalás szélére kerülve. Addig keresgélt a konyhaszekrényben, míg előkerült egy zacskó macskaeledel, ami azt bizonyítja, hogy Alma Grady semmiről sem feledkezett meg, amikor feltöltötte a konyhakészletet. A hűtőszekrény színültig volt tartós élelmiszerrel, de a friss termékekből sem szenvedtek hiányt. A két macska versenyezve tolakodott a tálka körül. Rainey töltött magának egy pohár narancslevet, és a pohárral a kezében kilépett a házból, hogy kiderítse, miféle fakopáncs mun-

MARY JO PUTNEY

171

KANYARGÓ ÖSVÉNY

kálkodik odakinn. A birtok területén számos épület sorakozott, többek közt egy istálló és egy barakk a favágók részére. A főépülethez hasonlóan a melléképületek is vastag vályogtéglából készültek. Az istálló mögötti bekerített területen két ló legelészett. Remélte, hogy Gradyék nem bánják, ha kipróbálja majd a lovakat. Csodás érzés lehet lóháton bejárni a környező vidéket! A barakk távolabbi sarkánál fedezte fel a zaj forrását. Kenzie fát aprított. Nem is keveset. A nap perzselőn sütött, a férfi levetette az ingét, szabaddá téve izmos felsőtestét. Valahányszor lesújtott a fejszével, hátán és karján az izmok megfeszültek. A látvány lenyűgözte Rainey-t, még a térde is beleremegett, s a vágy, amely eltöltötte, legalább annyira volt fizikai, mint érzelmi. Mintha egy örökkévalóság telt volna el legutóbbi, együtt töltött éjszakájuk óta. Szeretett volna a férfi karjaiba bújni, lecsókolni a gyöngyöző, sós izzadságcseppeket a testéről, hátha a testi intimitás begyógyítaná férjének múltbéli, feltépett sebeit s egyúttal saját sérült és kiégett lelkét is. A vágyakozást azonban elhomályosította a szegény, kizsákmányolt fiúcska rettenetes képe, amint épp egy izzadt, kéjtől sóvár férfitest veszi birtokba. Eszébe jutott, milyen körülmények között lett a férje olyan csodás szerető, s ettől az imént lenyelt narancslé majdhogynem viszszakívánkozott a gyomrából. – Gyűjtőd a tűzifát télire? – próbált meg könnyed lenni Rainey. Puff! A fejsze élesen hasította a levegőt, lecsapott a hasábra, két csinos darabra szakítva. Kenzie a barakk oldalához halmozott farakás tetejére hajította a kettéhasított darabokat. – Ez az egyetlen ház körüli teendő, amit egy magamfajta városi fickó is el tud végezni. A tenyere felhólyagosodott a munkától. Némi gyakorlással egész ügyesen használta már a fejszét, de tenyerének bőre nem volt elég kemény ehhez a fajta munkához. Nyilván nem is a tűzifa felaprítása volt a célja, sokkal inkább az, hogy a bensőjében dúló vihart valami hasznos dologgá szelídítse. – Életed egyik legjobb döntése volt, Kenzie amikor ezt a farmot megvásároltad – hordozta körbe a tekintetét a völgyön Rainey. – Egyszerűen gyönyörű! Érintetlen! Egy hely, ahol átértékelődnek a dolgok. – Meglehet. Reménykedjünk, hogy a bulvársajtó hiénái nem veszik a fáradságot, hogy kibújjanak városi odújukból, és itt zaklassanak minket. – Újabb hasábot helyezett a tönkre, hogy lesújtson rá. – Nem tennének jót az átértékelésnek. Rainey bekukucskált a barakk ablakán. Odabenn a kényelmes méretű, hajópadlóval borított helyiségben négy ágy állt. A helyiségből egy ajtó nyílt, amely egy másik szobába vezetett. – Aranyos vendégházat lehetne kialakítani belőle. Puff! – Nem szándékoztam vendégeket hívni. Úgy tűnt, Kenzie megbánta, hogy beleegyezett Rainey itt-tartózkodásába. Gondosan kerülte felesége tekintetét, és sebezhetőségét, amelyet idetartva a repülőúton felfedett, most egy áthatolhatatlan fallal gondosan elfedett. Ha az ember szerelme színész, elég nehéz kitalálni, mire is gondol, ha a kedve épp úgy tartja, hogy bezárkózzék – Reggeliztél már? Jobban mondva, ebédeltél? A férfi vállvonogatásából arra következtetett, hogy nem, ezért így folytatta: – Mit szólnál, ha összedobnék egy jó kis omlettet? Azt sem tudom, mikor ettem utoljára. – Lehet, hogy tényleg ennem kéne valamit – tétovázott Kenzie. – A rántottához nem kell sok idő. Amíg lezuhanyozol, meg is csinálom. Kenzie fogta a farakáson heverő ingét, és megtörölte vele izzadt arcát. – Egész jól hangzik. Egymás mellett, mégsem igazán együtt mentek vissza a házba. Rainey azzal biztatta magát, hogy idővel rendbe jön a férje lelke annyira, hogy képes legyen elengedni magát a társaságá-

MARY JO PUTNEY

172

KANYARGÓ ÖSVÉNY

ban. Még van egy hete, mielőtt visszatér Los Angelesbe, hogy elvégezze a filmje utómunkálatait. A lelke mélyén azonban érezte, hogy egy röpke hét nem lesz elegendő.

Harmincötödik fejezet Rainey élvezettel szívta be a sült hagyma illatát, miközben őrölt borsot szórt a serpenyőbe. Egy örökkévalóságnak tűnt, amióta utoljára főzött egy igazán jót. A nagyanyja, Virginia Marlowe mellett nem lehetett úgy felnőni, hogy ne sajátítsa el a konyhaművészet alapjait. Rainey örömét lelte a főzésben, bár nagyanyja folyton elégedetlen volt vele, főként, ha a cukrot és a vajat nem sikerült tökéletesen habosra kavarnia, vagy netán egyéb megbocsáthatatlan konyhai bűnt követett el. Mindamellett számos kellemes percet is eltöltöttek együtt a közös főzőcskézések során. A filmcsillagok élete meglehetősen feszített tempójú, kevés idő marad a főzésre. Kenzie házvezetőnője remek szakácsnő volt, Rainey pedig egy mesterszakácstól rendelt csodás és roppant egészséges ételeket, precíz útmutatással az újramelegítésre vonatkozóan. Az utóbbi időben a kapucsínó volt a legbonyolultabb dolog, amit készített. A mélyhűtőben talált fagyasztott, ropogós aranybarnára elősütött krumplit, a borsos pirított hagymához adta, hogy ízletes alapot kapjon a gazdag omletthez. Épp a tojásokat verte fel, amikor megszólalt a telefon. A fürdőszobából vízcsobogás hallatszott, vagyis Kenzie a zuhany alatt állt, ezért úgy döntött, felveszi a kagylót. – Halló – szólt bele aggodalmasan. – Rainey? Itt Marcus. Rainey fellélegzett. – Hál' istennek! Már azt hittem, hogy egy újságírónak sikerült kinyomoznia ezt a számot. – Csak mi Naomival, no meg Val és Emmy tudjuk, hol tartózkodtok, de bennünk megbízhattok. – Jobb, ha eláruljátok Kenzie munkatársainak is, különben még infarktust kapnak, hogy eltűnt – javasolta Rainey. – Majd felhívom Seth Cowant, ő majd elintézi a többit. – Hogy reagáltak Nigel Stone nagystílű leleplezésére? – Majdnem úgy, ahogy azt vártuk. A mértékadó hírforrások többsége figyelemre sem méltatta a sztorit, mivel a jelenlegi állás szerint csupán szóbeszédről van szó. A bulvársajtó viszont örömujjongással fogadta. Néhány pletykalap előásott egy-két állítólagos szakértőt, akik ugyan Kenzie közelében sem jártak még, de igen készségesen vesznek rész a találgatásokban, miszerint Kenzie macsó szerepei tulajdonképpen homoszexuális vonzódásának elfedését szolgálják. – Cseppet sem lep meg a reakció – sóhajtotta Rainey. A producer nevetve folytatta: – Az egyik idióta nem átallotta azt állítani, hogy te magad leszbikus vagy, és azért házasodtatok össze, hogy így palástoljátok nemi devianciátokat. – Micsoda mocskok! – háborgott Rainey. – Milyen lépéseket lehet tenni ellenük? – Barb Rifkin már összedugta a fejét a sajtos ismerőseivel, lehetséges, hogy ennek köszönhetően nem kapták még fel a sztorit a lapok. Val is telefonált Írországból, és volt néhány jó ötlete az ellentámadásra. – Marcus röviden összefoglalta, milyen lépéseket javasolt Val. Rainey egy-egy bólintással nyugtázta a felsorolást, de az utolsóra felvonta a szemöldökét. Kenzie ekkor lépett be a konyhába, a haja nedves, az arcvonásai kifürkészhetetlenek.

MARY JO PUTNEY

173

KANYARGÓ ÖSVÉNY

– Marcusszal beszélek – mondta Rainey. – Váltasz vele néhány szót? Kenzie tagadólag rázta meg a fejét, mire a felesége elbúcsúzott Marcustól, és letette a kagylót. – Bocs, de az omlett még nem készült el. Kérsz egy kis narancslét? Kenzie bólintott. Rainey egy hosszúkás poharat teletöltött narancslével. Ekkor észrevette, hogy Kenzie nem borotválkozott meg. – Csak nem növesztesz szakállat álcaképpen? – kérdezte. – Talán igen. Nem volt túlzottan beszédes kedvében. – Arra gondoltam, ehetnénk odakinn, Alma kiskertjében. Megterítenéd az asztalt? Újabb bólintás. Kenzie a pohárral a kezében kinyitotta a kertre nyíló ajtót, és a lába körül ugrándozó macskákkal együtt kilépett. Rainey a felvert tojásokat a serpenyőbe öntötte, bekapcsolta a kávéfőzőt és a kenyérpirítót, benne az Alma által készített kovászos kenyérszeletekkel. Mire Kenzie eligazította a kerti asztalt, és szépen megterített, a reggeli is elkészült. Rainey kivette a sütőben előmelegített tányérokat, és elosztotta az omlettet: a kétharmadát Kenzie tányérjára tette, a maradékot a sajátjára. Tálcára tette őket, mellé a pirítóst és a mézes köcsögöt. A tálcával a kezében elindult. – Kitöltenéd, és utánam hoznád a kávét? – kérte Kenzie-t. A férfi megtöltötte a bögréket kávéval, és követte Rainey-t a kertbe, amely lenyűgöző volt a késő nyári pompájában. A kertet körülölelő falra felfuttatott kúszónövények teljes pompájukban virágoztak, szinte bódító illatot árasztva mindenütt. Az egyik zsályabokor mögül egy régi Szent Ferenc-szobor kandikált ki. A kert fölé nyúló lombok árnyékában a kis kör alakú asztal és a székek kellemesen hűvösnek bizonyultak. Az asztal közepén a sóvár tekintetű szürke cica posztolt Kenzie az asztalra helyezte a kávésbögréket, és leemelte a macskát – Sajna, kis haver, ez nem a te helyed. – Kishavernek hívják a cicát? – kérdezte Rainey, miközben lepakolta a tányérokat, félretette a tálcát, és leült az egyik székre. – Akár úgy is hívhatják. A cirmosnak pedig te találj nevet, úgyis jól összebarátkoztatok. Rainey megcirógatta a cirmost, amely addigra már az ölébe helyezkedett. A macska odaadó dorombolással hálálta meg a simogatást. – Az dorombolja, hogy Cukinyuszinak hívják. Illik is rá, hiszen a bundája épp olyan puha, mint egy nyuszié, a pofácskája pedig annyira cuki. – Óvatosan letette a cicát az ütött-kopott kőpadlóra. – Remélem, ízlik majd az omlett. Elképesztően büszke vagyok magamra, amiért még emlékszem, hogyan kell bekapcsolni a tűzhelyet. Kenzie megkóstolta az ételt. – Remek! Nem is tudtam, hogy tudsz főzni. Rainey már attól is boldog volt, hogy enni látja és beszélni hallja a férjét. Nekilátott ő is a tojásnak. Tényleg jól sikerült az étel, az evés pedig érezhetően megnyugtatta Rainey-t is. Már nem is emlékezett rá, mikor evett utoljára. Ahány időzónán átrepültek, nem is csoda, ha nem tudja kiszámolni! Rég volt, annyi biztos. A kellemes napsütés, a virágillat és az egymással birkózó macskák látványának hatására lassan engedni kezdett az izmaiból a görcs. Az egész környezet békét és nyugalmat sugározott. Los Angeles vagy London mintha más bolygón lenne. Jó érzés volt együtt lenni Kenzie-vel, és csendben falatozni. Zaklatott életvitelük ellenére sok kellemes percet töltöttek el együtt, világtól eldugott, gyönyörű helyeken. Egy röpke ideig átadta magát az érzésnek, hogy kapcsolatuk tökéletesen rendben van, minden rendben működik. Miután befejezték az evést, még egy adag kávét töltött mindkét csészébe. – Kezdek emlékezni rá, milyen is, amikor normális életet élünk.

MARY JO PUTNEY

174

KANYARGÓ ÖSVÉNY

– Addig élvezd, amíg csak lehet. Attól tartok, az utómunkálatok legalább annyira lefoglalnak majd, mint maga a forgatás. Rainey arra gondolt, hogy vissza kell térnie Dél-Kaliforniába, és cseppet sem lelkesedett a gondolatért. – Azt hiszem, igazad van. Kenzie a térdére könyökölve idegesen forgatta kezében a kávésbögrét. – Mit akart Marcus? – A dolgok nem állnak olyan rosszul – felelte Rainey, majd röviden összefoglalta a producerrel folytatott beszélgetését. Végül, kissé tétován bár, de hozzátette: – Úgy tűnik, Nigel Stone-nak sikerült szert tennie egy gyermekpornó-felvételre, amelyről azt állítja, hogy te szerepelsz benne. Kenzie arca megrándult, a szemét lehunyta. – Már majdnem megfeledkeztem arról a videóról. Rock belém tukmált valamilyen drogot, azt hiszem, ecstasyt, aztán elvitt a mocskos kis stúdiójába. Sok mindenre nem emlékszem, a kész filmet pedig sohasem láttam. Nigel valószínűleg az apja holmija közt bukkanhatott rá, miután Rock meghalt. – Val látott egy képet, amelyet a felvételből vágtak ki, és szerinte a gyerek egyáltalán nem hasonlít rád. A szemszín megegyezik, de az arcvonások nem. Szóval Nigel nem fogja tudni felhasználni ellened. Kenzie tekintete a bokrok fölött kergetőző pillangópáron állapodott meg. – Már így is elég nagy kárt okozott. – Iszonyú érzés lehet, amikor minden seb, amelyet igyekeztél begyógyítani, most egyszerre felszakad. De hidd el, néhány hét alatt lecseng majd a botrány. – Nem a mesékben vagyunk, Rainey. Ott sem oldódnak meg olyan egyszerűen a dolgok, hát még a való életben – nézett Kenzie a feleségére. – Nem kell aggódnod, nem kötöm fel magam miatta. Rainey ereiben megfagyott a vér. – Csak nem hiszed, hogy a halál megoldás lehetne? A férfi válasza túl soká váratott magára: – Nem hiszem. – Az isten szerelmére, Kenzie! Ne merészelj ilyesmire gondolni! – Rainey előrehajolt, és megragadta a férfi csuklóját. – Minden rendbe jön! Kenzie tekintete a felesége kezére esett, aztán végigvándorolt a testén, kissé elidőzve a kivágott felső által szabadon hagyott domborulatán. Rainey különös forróságot érzett vibrálni közöttük, olyan problémáktól terhelt vágyat, amellyel képtelen volt bármit kezdeni. Hálás volt, hogy a férfi nem szabadította ki kezét a szorításból. Elengedte a csuklóját, és ismét hátradőlt a székében, nyugalmat erőltetve magára, bár a bensője minden ízében remegett. Tudta, ha sokáig erőlteti a dolgot, Kenzie bezárkózik, és többé nem lesz hajlandó beszélgetni vele. – Szeretném, ha elmagyaráznád, mert nem értem. Úgy érted, puszta tapintatból kíméled meg magad, amíg veled vagyok, nehogy én találjam meg a hulládat? – Jól látod a lényeget – felelte a férfi, majdhogynem suttogva. –Az ember ilyesmit csak egyszer követ el az életében. Rainey arca megvonaglott, mert eszébe jutott Clementine, és a szerencsétlen fiatal lány, akit Maggie Mackenzie-nek hívtak. – Hagyjuk, milyen hatással lenne rám, hogy a hozzám legközelebb álló ember véget vet az életének. Mivel tudnálak rávenni, hogy megígérd, a halálon kívül egyéb megoldáson is gondolkodsz? Hidd el, le fogod küzdeni a depressziót, Kenzie, biztos vagyok benne! Annyira erős vagy! Annyi mindent leküzdöttél már, hogy egy Nigel-féle rosszindulatú kis patkány nem foghat ki rajtad!

MARY JO PUTNEY

175

KANYARGÓ ÖSVÉNY

– Nem vagyok depressziós. Ez annál rosszabb… kiégtem – mondta Kenzie halkan, gondosan megrágva minden szót. – Annyi időbe és energiába került egy rakás értéktelen anyagból megalkotni Kenzie Scottot. A végtermék viszont olyan lett, mint egy karácsonyi üveggömb – elbűvölő, mígnem darabokra törik, és kiderül, belül nincs más, csupán a nagy semmi. Újra felépíteni nincs már erőm. De nem szándékozom semmi végzetest elkövetni. Jelenleg a gondolataim csupán odáig jutnak, hogy a hátralevő életemben soha nem teszem ki innen a lábamat. Rainey a távolban a birtok fölé magasodó hegycsúcsokat nézte. – Nem csodálom, ha ragaszkodsz ehhez a helyhez, de áruld el, mit kezdesz itt egyedül? Nem tudlak elképzeli, mint komoly gazdaembert. – Nekiállok labirintust építeni. Van egy kicsinyke rét a domboldalban, az tökéletesen megfelel erre a célra. Rainey megnyugodott, mert az alkotás gondolata már pozitív hozzáállást jelez az élethez. – Olyan füvesített labirintusra gondolsz, mint amilyet a Morchard-házban láttunk? – Ahhoz itt túl nagy a szárazság. Úgy tervezem, hogy kőburkolatból csinálom meg. – Chamában vagy a környékén biztosan találunk építőanyagkereskedést. – Callie Spears, a lakberendezőm majd segít kiválasztani, és ide is szállíttatja nekem – vonta meg a vállát Kenzie. Nos, ennyit a házból való kimozdulásról. Bárhogy is állítja a férje, hogy nem depressziós, Rainey számára nyilvánvaló volt a baj. Ő is keresztülment már hasonló időszakon, és olyankor nem volt egyéb vágya, csak összekuporodva az ágy alá bújni, és ki sem mozdulni onnan. Kenzie ugyanígy próbál elzárkózni a világ elől. – Befejezem a fahasogatást – állt fel a férfi, összeszedte a tányérokat, és bement a konyhába. Rainey nézett utána, és azon morfondírozott, hogy Kenzie-nek meginoghatott ugyan a saját erejébe vetett hite, és nem bízik a talpra állásban, de minden jel szerint több energia buzog benne, mint Rainey-ben valaha is. Napok óta úgy érzi magát, mint egy erőtlen rongybaba. Milyen kár, hogy a férje energiáját a düh és az elkeseredettség táplálja! Behunyta a szemét, és érezte az erek lüktetését a halántékán. Nem hagyhatja itt, ebben a kiszolgáltatott, veszélyes állapotban. De mi az ördög lesz a filmjével, ha itt marad? A befektetők a pénzüket kockáztatták, a színészek és a stáb a lelküket is kitették a forgatás alatt, nem hagyhatja cserben őket. Felelősséggel tartozik irántuk. Fejfájás kezdett elhatalmasodni rajta, ezért inkább visszament a hálószobájába, hogy felhívja telefonon Marcust. Túlságosan fáradt volt ahhoz, hogy tapintatos legyen, ezért nyomban a lényegre tért, amint a producer felvette a kagylót: – Nem mehetek Los Angelesbe, Marcus. Nem merem Kenzie-t ilyen állapotban itt hagyni. A producer töprengőn hallgatott, majd így felelt – Ha tényleg olyan rossz állapotban van, be kell fektetnünk egy jó klinikára, ahol rendbe hozzák. – Szó sem lehet róla! Annál rosszabbat nem tehetnénk vele! Nem dühöngő őrült, hogy befektessük. A higgadt viselkedésével a legjobb pszichiátert is meggyőzné arról, hogy semmi baja sincs. Arról van szó, hogy teljesen érthető módon belefáradt a kemény munkába, amit lassan évtizedek óta végez. Marcus ellenvetésére számított, ám meglepő módon a producer igen megértőnek bizonyult: – Rendben, maradj csak Új-Mexikóban. Egy mozifilm nem ér annyit, hogy kockára tegyük a barátunk életét, különösen, hogy Kenzie elvesztése téged érintene a legmélyebben, és egyúttal téged is elveszítenénk. Rainey-t lefegyverezte a producer megértése. – Köszönöm, Marcus. Eva Yañez a legjobb vágó a szakmában, hihetetlenül ért az ilyen tí-

MARY JO PUTNEY

176

KANYARGÓ ÖSVÉNY

pusú művészfilmekhez. A forgatáson készített jegyzeteim olyan részletesek, hogy Eva nélkülem is boldogul a vágással. Ha elkészül, az utolsó simításokat majd én elvégzem. – Rendben, kislány! Maradj csak Új-Mexikóban, de nehogy azt hidd, hagyom, hogy teljesen kivond magad az utómunkálatokból! Elég fejlett a technika ahhoz, hogy műholdon meg egyéb eszközökön keresztül tarthasd a kapcsolatot Evával és a hangmérnökökkel. Olyan lesz, mintha egy stúdióban dolgoznál velük. – Szerinted számítógépen keresztül is el lehet végezni a munkát? – Hát persze. Nem a legideálisabb megoldás, és nem is a legolcsóbb, de a technika akkorát fejlődött az utóbbi években, hogy simán megoldható. – Meg kell kérdeznem Kenzie-t, beleegyezik-e, hogy mindenféle szerkentyűket szereljek fel a házában – bizonytalanodott el Rainey. – Elvégre mégiscsak az ő birtoka, és egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy nagyon udvariasan bár, de közli velem, hogy ideje lelépnem. | – Vedd elő a leghízelgőbb modorodat: légy simulékony, de határozott! Olykor egy jó barát jelenléte a legmegfelelőbb gyógyszer. Ne légy vele erőszakos! Ne feledd, hogy férfi, és ráadásul angol! Könnyen megmakacsolhatja magát. Rainey halványan elmosolyodott.

– Igyekszem levetkőzni az ömlengős kaliforniai stílusomat. – Kérj tőle engedélyt a stúdió felállítására, a lehető leghamarabb. Én itt mindent elintézek, összeállítom a szükséges felszerelést, és odaszállíttatom hozzátok. A jövő hét elejére mindennek a helyén kell lennie. A szerelők egy-két nap alatt végeznek, úgyhogy nem fognak sok vizet zavarni. – Marcus, ez egy vagyonba fog kerülni neked! Már így is megvan minden fillérnek a helye a költségvetésünkben. – Kipótolom, bármennyire is legyen szükséged. Rainey idegesen a hajába túrt, nem tudta, örüljön vagy aggódjon. – Mióta lettél ilyen nagyvonalú? – Vannak helyzetek, amikor az ember nem tétovázhat – felelte kajánul Marcus. – Az ösztöneim azt súgják, hogy a filmed nagyon jó lesz, Rainey. De szükségünk van rád, hogy ott légy minden egyes lépésénél, különben épp az fog hiányozni belőle, ami különlegessé teszi. Sohasem bocsátanám meg magamnak, hogy pár százezer dollár miatt vesztésre ítéljek egy elképesztően jó filmet. Rainey a szemeit dörgölte. Hosszú évek óta egyszer sem sírt, most viszont érezte, hogy egy hajszál választja el a zokogástól. – Már értem, miért vagy te Hollywood legjobb független producere! – Csak most jöttél rá? Viszonzásképpen elvárom, hogy a következő filmtervedet elsőként nekem mutasd meg. – Komolyra fordítva a szót, így folytatta: – Nem tréfálok, Rainey. Megannyi kasszasiker készül manapság, tele mindenféle speciális trükkökkel. Nagy szükség van a szívvel-lélekkel készített mozira. Ha nem támogathatok olyan filmtervet, amely mellé szívesen állok, akkor mi értelme az egész felhajtásnak? – Az isten áldjon meg, Marcus! Rainey letette a telefont, behunyta a szemét, és halk hálaimát mormolt. Talán mégis befejezheti a filmjét, ugyanakkor Kenzie-t sem kell magára hagynia – feltéve, ha a férfi megengedi, hogy Hollywood beköltözzön a féltve óvott szentélyébe.

Kenzie visszatette a helyére a fejszét, amikor a szeme megakadt a szerszámoskamra sarkában felhalmozott burkolólapokon. A hússzor húszas lapok máz nélküli agyagból készültek, épp olyanból, mint a vidékre jellemző talaj. Pontosan ilyen burkolatot képzelt el a labirintusnak.

MARY JO PUTNEY

177

KANYARGÓ ÖSVÉNY

Levett néhányat a rakás tetejéről, és egymás mellé helyezte a földre, hogy alaposabban szemügyre vegye a hatást. Ekkor talált rá Rainey. Kenzie kérdőn pillantott rá: – Mit szólsz hozzá? Rainey először nem értette, mire vonatkozik a kérdés, aztán kapcsolt. – A labirintushoz gondoltad? Szerintem tökéletes. Itt készülhettek valahol a környéken. Biztosan akkor maradt meg, amikor a hátsó kertben kövezték a lugast. – Leguggolt, és ujjaival végigsimított a vörösesbarna felületen. – Meglehet, hogy Callie Spears a legjobb lakberendező, de amit tervezel, annyira személyes, hogy csakis te választhatod ki hozzá a megfelelő burkolatot. Kenzie egyetértett, feltéve, ha a burkolat kiválasztásához nem kell elhagynia a birtok területét. – Megkérdezem Jim Gradyt, honnan szerezte ezeket a lapokat, hogy rendelhessek még belőlük. Rainey az arcába lógó, borzas hajtincsein keresztül felpillantott a férjére, és beharapta alsó ajkát, úgy, mint amikor valamit kelletlenül készült kimondani. – Megint beszéltem Marcusszal. Kenzie érezte, hogy a gyomra összeszorul. Attól tartott, a felesége közli, kénytelen visszamenni Los Angelesbe az utómunkálatokra. Tudta jól, hogy Rainey kellemesebb társaságot is megérdemelne, mint az övét, a morcos, vén medvéét. Biztosan hazarendelték, pedig Kenzie remélte, legalább egy hétig vele marad. – Elmondtam Marcusnak, hogy gyűlölnék visszamenni abba a koszos, füstös városba, mire ő azt javasolta, hogy a vágási munkákat irányítsam innen – hadarta el gyorsan, hogy minél előbb túllegyen rajta. – Egy csomó számítógépre lesz szükségem, meg műholdas kapcsolatra, és valószínűleg egy-két telefonvonalra is, így Evával együtt követhetjük a kockákat saját képernyőinken, és rögtön meg is beszélhetjük a teendőket. Mintha egy stúdióban ülnénk. Kenzie a meglepetéstől szóhoz sem jutott, úgy ült a sarkára. Rainey idegesen tekergette az egyik hajtincsét a mutatóujjára. – Csak azt nem tudom, mit szólnál hozzá, ha itt maradnék, és itt dolgoznék tovább a filmen. Ha kell, megígérem, hogy nem leszek az utadban. Megoldom, hogy ne legyek szem előtt, és ne zavarjalak. A felszerelést a barakkban is felállíthatnánk. Ha nem szerepet játszott, Rainey ártatlanul őszinte tudott lenni. – Azért szeretnél itt dolgozni, mert félsz magamra hagyni? – Eredetileg ez volt az oka – ismerte el Rainey, minden hátsó szándéktól mentesen. – De tényleg nem akarok visszamenni a filmgyárba. Kenzie kelletlenül elhúzta a száját. Semmire sem vágyott kevésbé, mint hogy John Randall itt is kísértse. Minél előbb tér Rainey vissza a való életbe, annál jobb mindkettőjüknek. Ám ha teljesen őszinte akar lenni önmagához, be kell vallania, hogy rettentően vágyódik a felesége társaságára. Ő az egyetlen ember a földön, aki képes megérteni nyomorult állapotát, és elég okos ahhoz, hogy ha kell, békén hagyja. – A barakkban nincs légkondicionáló. Okosabb lenne, ha a két üresen álló hálószobába állítanád fel a stúdiót. – Vagyis beleegyezel? – derült fel Rainey arca a megkönnyebbüléstől. – Őszintén remélem, hogy soha az életben nem látok egyetlen kockát sem abból a filmből. De annak örülök, hogy itt maradsz! Csak… csak ne várj túl sokat tőlem… – Semmit sem várok – felelte halkan az asszony. Kenzie belemélyesztette tekintetét felesége elbűvölően kék szemébe, és elhatározta, hogy mégiscsak felhívja az ügyvédjét, hogy adja be a válókeresetet. De még nem most.

MARY JO PUTNEY

178

KANYARGÓ ÖSVÉNY

Harminchatodik fejezet – Tartsunk egy rövid ebédszünetet, Eva – nyomott el egy ásítást Rainey. – Én még szundítanék is egyet utána. Elképzelni sem tudom, hogy bírjátok ti, profi vágók ezt a feszített iramot. – Órákon keresztül gyakoroljuk az egy helyben ülést, a fenekünk erre van kiképezve – magyarázta Eva. – Ebédelj, és dőlj le egy kicsit. Néhány óra múlva hívlak. Én is bekapok valamit, aztán kidolgozom a búcsújelenet három változatát, hogy összehasonlíthassuk. – Köszönöm, Eva. Később beszélünk – búcsúzott el Rainey, majd felállt, és nagyot nyújtózott. A vágás nagyszabású munkálatai jól haladtak, de a képek áttanulmányozása száztíz százalékos figyelem-összpontosítást igényelt, hogy aztán a lehetséges változatokat megbeszélhessék Evával. Marcusnak igaza volt, amikor nem hagyta, hogy Rainey kivonja magát a vágásból. Valóban minden mozzanatnál szükség volt rá. Szerencsére Eva a szakma egyik legjobbja, és Rainey összetehette a kezét, annyira megkönnyítette a munkáját. Két hét telt el azóta, hogy Marcus technikusai leszállították és beszerelték a berendezéseket, megtanították neki a használatukat. Jelenlétük nem zavarta Kenzie-t, mert azon a napon, amikor a házban dolgoztak, a férfi megnyergelte az egyik lovat, és kilovagolt a hegyekbe. Rainey azóta megállás nélkül dolgozott a filmen. Most az ablakhoz lépett, és kinézett a környező dombokra. A labirintus nem látszott a házból, de tudta, hogy Kenzie most is azon dolgozik. Az építkezés legalább annyira lekötötte a férjét, mint a vágási munkálatok őt. Amint beszerelték a számítógépeket, Kenzie a világhálóra vetette magát, hogy a labirintus tervezéséhez és építéséhez útmutatót keressen. Aztán nekilátott: elegyengette a talajt, aztán mészporral koncentrikus köröket rajzolt ki. Most fáradságot nem kímélve rakosgatta a homokágyba a burkolólapokat, és ahogy haladt előre a munkával, annál tökéletesebb eredményt kapott. Napközben szinte nem is érintkeztek, leszámítva az étkezéseket. Kenzie mindannyiszor udvarias volt, de jobbára úgy éltek egy fedél alatt, mint két idegen, nem pedig férj és feleség. A társalgás mindig jelentéktelen dolgokról zajlott, ha egyáltalán beszélgetésre került a sor. Rainey úgy viselkedett, ahogy azt Marcus tanácsolta: alkalmazkodó volt és visszafogott, remélve, hogy a jelenléte jótékony hatással van a férjére. Az együttélés őt mindenesetre megviselte. Eszébe jutott, mi lenne, ha kivinne némi harapnivalót a labirintushoz, mert különben Kenzie könnyen megfeledkezik az ebédidőről. Ételt és italt pakolt-egy kosárkába, és elindult felfelé a domboldalon. Kenzie térdelve rakosgatta a helyükre a burkolólapokat, Csülök szakértő vizslatásától kísérve. Rainey lépteit meghallván mindketten felnéztek. – Hahó! – üdvözölte őket vidáman Rainey. – Gondoltam, megéheztél a nagy munka közben. – Köszönöm, jólesne néhány falat – állt fel Kenzie, és egy kicsit kinyújtózott, hogy megmozgassa ernyedt tagjait. Az utóbbi hetekben kissé lefogyott, bár előtte sem volt rajta cseppnyi súlyfelesleg. Ennek ellenére egészségesnek tűnt, legalábbis amíg a szemét napszemüveg takarta. Bőre bronzbarnára sült a ragyogó napsütésben, és jókora szakállt is növesztett, mely néhány árnyalattal vörösebb volt, mint hosszú, sötét haja. Kinézete alapján hamarosan elég meggyőző hegylakó-figurát alakíthatna, még sminkesre sem lenne szüksége. Rainey már napok óta nem járt errefelé, úgyhogy meglepődött, milyen sokat haladt a férje a munkálatokban. A középpont felé irányuló koncentrikus körök száma megkétszereződött, már nem sok hiányzott a befejezéshez. – Gyorsan haladsz – jegyezte meg. – Mennyi van még hátra?

MARY JO PUTNEY

179

KANYARGÓ ÖSVÉNY

– Ma este vagy legkésőbb holnap délelőtt befejezem. – És mihez kezdesz, ha végeztél vele? – Tereprendezésbe fogok, azt hiszem. Hozatok ide néhány sziklát, beültetem szárazságtűrő, helyi bokrokkal, hogy rendezett képet mutasson, ha elkészül. – Egy törölközővel letörölte az arcán gyöngyöző izzadságcseppeket. Tenyere kérges volt, tele horzsolásokkal a nehéz fizikai munka miatt, de a keze így is kecses maradt, erőtől duzzadó. Kenzie nagyot kortyolt az Alma által készített friss, jéghideg limonádéból. – Hogy halad a vágás? – kérdezte aztán. – Egész jól. – Rainey szétterítette a háziszőttes terítőt a maradék burkolólap rakás tetején, amely így egy alacsonyabb asztalka szerepét tölthette be. Kirámolta az evőeszközöket, egy tál babsalátát helyezett a közepére, mellé pedig néhány paradicsommal, zöldsalátával és csirkehússal töltött pitát tett. – Lenyűgöz, hogy a különböző optikai effektusokkal és vágási módszerekkel milyen könnyedén alakíthatunk ki különböző jeleneteket, de mindegyik olyan jó minőségű, hogy megnehezíti a választást. Még szerencse, hogy a forgatás megkezdése előtt elég határozott elképzeléseim voltak már, különben most nem tudnék választani a számos lehetőség közül. De még így sem egyszerű megfeleltetni a filmet a fejemben lévő történetnek. – A történet mindent meghatároz, mondogatta mindig Trevor. – Milyen ember volt Trevor? Azt már tudom, hogy tanárnak kitűnő – kanalazott némi babsalátát a tányérjára Rainey. Kenzie arca kifejezéstelenné vált. – Remek ember volt, csak gyötrődött az általa jónak tartott értékek és az elfojtani kívánt vágyak között. – Azt mondtad, nem volt köztetek fizikai kapcsolat – pillantott férjére Rainey a szeme sarkából. – Így is volt. – A férfi arca elárulta, hogy nem kíván többet beszélni a dologról. Rainey jobbnak látta, ha témát vált. – Most, hogy a befejezéshez közeledsz, ha végigmész a labirintuson, érzed az energiák erősödését? – Még nem mentem rajta végig – harapott bele az egyik pitába a férfi. Miután lenyelte a falatot, így folytatta: – Megvárom, míg teljesen elkészül. – Miért? Azt hittem, ha az alapot kirajzoltad, mindennap végigmész rajta. – Olyan… mágikusan hat rám, azt hiszem – felelte a férfi elgondolkodva. – Abban bízom, minél jobban késleltetem a végét, annál erőteljesebb lesz a hatása, amikor először végigsétálok rajta. Minél több nyugalmat és békét kell belesűrítenem. Rainey döbbenten tette le a szendvicsét. – Kenzie, én nem hiszem, hogy a labirintus elegendő lesz, hogy visszabillentsen az életbe! Szerintem más segítséget is igénybe kellene venned. Kenzie arca elsötétült. – Csak nem szövetkeztél Marcusszal, hogy egy diszkrét, ám annál drágább magánklinikára száműzzetek?! Hogy a jól megfizetett orvosok telenyomjanak mindenféle nyugtatóval? – Marcus felvetette a kérdést, de közöltem, hogy csak a holttestemen át hajthatja végre. – Rainey kortyolt egyet a limonádéból, hogy enyhítsen hirtelen kiszáradt torkán. – Gyógyszerekről szó sem lehet, és semmi olyasmiről, ami ellenedre van. De mindenképpen úgy vélem, hogy létezik középút a választott száműzetés és a klinikai gyógykezelés között. Kenzie a maradék szendvicset odahajította Csülöknek, aztán nyugtalanul kezdett fel-alá járkálni a labirintus kanyargó széle mentén. Mozgásáról lerítt, hogy majd szétveti az indulat. – Nem mondom, hogy egyszer sem jutott eszembe, Rainey, de egyetlen porcikám sem kívánja, hogy holmi lélekkurkász vájkáljon az életemben. Nem viselném el, ha bárkinek is beszélnem kellene arról, milyen volt Jamie Mackenzie bőrében lenni. Az emlékek úgy zúdulnak rám, mint a sok szörnyűség Pandora szelencéjéből, és belém marnak, mint egy rakás mérges kígyó.

MARY JO PUTNEY

180

KANYARGÓ ÖSVÉNY

Nem tudok aludni, még a gondolattól is irtózom, hogy megérintselek, és elképzelni sem tudom, hogy valaha a rémálom véget ér. A férfi hangjából áradó nyers indulat szinte elsodorta Rainey-t. Eddig bízott abban, hogy férjének sikerült valamelyest leküzdenie a lelkét fogva tartó démonokat, de az érzelmi kitörés nyilvánvalóvá tette, hogy közelében sem jár a megnyugvásnak. Még arra sem volt képes, hogy legalább visszasöpörje a szőnyeg alá a problémákat. Különösen az borzasztotta el, hogy Kenzie gyötrő emlékképei védőfalat vontak a férfi köré, amely lehetetlenné tette, hogy bárki megérintse, jóllehet ez lett volna a legelemibb emberi megnyilvánulás, amely megnyugtathatta volna. A testi együttléttől eltekintve Rainey-nek maga az érintés hiányzott, amely közelebb hozta volna hozzá a férfit. Régebben épp a testi érintés nyugtatta meg mindkettőjüket, ám most már ez sem segített. – Az idő talán mindent megold – felelte végül tétován –, de lassú, óvatos lépésekkel talán kissé felgyorsítható a folyamat. Rainey odalépett hozzá, és egyik kezével megfogta a férfi csuklóját. Kenzie dermedten megállt, az izmai érezhetően összerándultak az érintéstől. – Hiszen csak hozzád értem, Kenzie – mondta lágyan. – Nem volt vele hátsó szándékom. Megérintettem a férfit, akit évek óta ismerek, és akiben vakon bízom. Kenzie karja lassan felengedett Rainey tenyere alatt, bár az asszony érezte, hogy inkább tudatos elernyedés volt, mintsem valódi ellazulás. De legalább nem beteg, ez is valami. Kenzie felemelte a kezét, és rákulcsolta a feleségéére. Enyhén megszorította, majd eleresztette. – Kezdetnek megteszi. Köszönöm, hogy megértő vagy, Rainey. Az asszony tisztában volt vele, hogy ma már nem feszítheti tovább a húrt, így hát nekilátott összecsomagolni a piknikkosarat. – A limonádét a termoszban itt hagyom. Együtt vacsorázunk? Alma délután bemegy a városba, és azt ígérte, hoz egy kis húst a hentestől, hogy készítsünk sült oldalast. Választ sem várva elindult vissza, azon morfondírozva, hogyan zárhatná vissza Pandora szelencéjét.

Kenzie a helyére rakta az utolsó burkolókövet, s a keze már alig reszketett. Reménykedett, hogy idővel valamelyest megnyugszik. Már több mint két évtizede élt együtt a múltjával, és nem lehet, hogy ne lenne képes tovább élni vele. Ennek ellenére a mindent elsodró emlékek súlya napról napra elviselhetetlenebbé vált. Már nem is tudta különválasztani az emlékképek vad kavargását, amelyek lávaszerűen hömpölyögtek a bensőjében. A legelviselhetetlenebbnek azt érezte, hogy a testi közelséggel kapcsolatos gondolatait a félelem, a fájdalom és az alávetettség uralja, olyannyira, hogy már fel sem tudta idézni, milyenek voltak örömteli és gyengéd szeretkezései Rainey-vel. A gyerekkor emlékképei megfertőzték életének talán legszebb részét is. Reményvesztetten vágyott arra, hogy valaha az életben átélhessen még hasonló intimitást. Pontosan ezért hozta létre a labirintust is. Az ösvény mintegy fél méter széles volt, a kövek közötti távolság közel ugyanekkora, és a körök közötti távolság szintén félméteres lett. A labirintus elég nagy lett ahhoz, hogy egyszerre többen is bejárhassák, anélkül hogy zavarnák egymást séta közben, bár abban kételkedett, hogy új alkotásában egy, legfeljebb két személynél több valaha is előfordulna egyszerre. A mű elkészült, de pusztán a saját örömére, hogy a fizikai munka fáradalmai enyhet hozzanak háborgó lelkének. A perzselő nap forróságában végzett munkát igyekezett úgy tekinteni, mint egy enyhe, ám kielégülést hozó bűnhődést. Furcsa, hogy bűnösként tekintett önmagára, hiszen egykor épp ő volt a bűnök áldozata, de az agy köztudottan nem mindig működik a logika szabályai szerint. Elkezdte a következő sort, s közben felidézte az érzést, amik Rainey megérintette a karját.

MARY JO PUTNEY

181

KANYARGÓ ÖSVÉNY

Az idegei mintha elektromos túlterheltség alá kerültek volna, úgy bizseregtek. Koncentrálnia kellett, hogy ne ránduljon össze. Bizarr érzés, hogy nem bírja elviselni a fizikai közelséget, mégis elmondhatatlanul hálás Rainey-nek, amiért itt maradt mellette. Az asszony volt a horgony, amely nem hagyta elsodródni őt a tomboló, viharos szélben. Jó érzés, hogy nincs egyedül.

Rainey a gondolataiba merülten bandukolt vissza a házba. Semmire sem vágyott jobban, mint hogy erőt merítsen legjobb barátnője, Kate Corsi határtalan jókedvéből és feltétel nélküli együttérzéséből. Kate újra férjhez ment ahhoz a férfihez, akitől elvált, és ezt Rainey példaértékűnek tartotta. Ha Kate-nek sikerült újjáépítenie romokban heverő kapcsolatát, Rainey-nek miért ne sikerülhetne? Szerencsére Kate-et az irodában találta. A férjével ketten vezetik a világ egyik legnagyobb, robbantásos bontással foglalkozó cégét. Kate határtalanul gyűlölte a papírmunkát, helyette legszívesebben minden idejét terepen töltötte volna, épületek felrobbantásával. Már az ismerős hang elég volt, hogy Rainey jobb kedvre derüljön. – Szia, Kate, én vagyok. Nem hívlak rosszkor? – Dehogy! Legalább lesz mire fognom, ha később fejezem be az osztás-szorzást – nyugtatta meg Kate. – Val mesélte, hogy Kenzie-vel elvonultatok a világ szeme elől. Kipihented már a forgatás fáradalmait? A hivatalos indoklás valóban úgy szólt, hogy pihenni vonultak el Új-Mexikóba, de Rainey túlságosan megviselt volt ahhoz, hogy megjátssza magát a barátnője előtt. – Nem csupán a forgatás fáradalmairól van szó, Kate – mondta tétovázva, mert nem tudta eldönteni, milyen mélységig avathatja be barátnőjét a történetbe, anélkül hogy azzal ártana a férje önbizalmának. – Az angliai tartózkodás egy sor… gyerekkori emléket korbácsolt fel Kenzie-ben. Nagyon rossz időszakot él át. – Nagyon sajnálom, Rainey. Tudok netán segíteni nektek valamiben? – Csak ha a férjeddel kifejlesztettetek egy varázsmódszert, hogyan lehet szétválasztani a múltat és a jelent, hogy az élet elviselhetővé váljon. – Nem volt az varázslat! A titok abban rejlik, hogy meg kell beszélni a dolgokat. Hosszú évek teltek el a válásunk után, míg újra összejöttünk – felelte Kate. – Ma már hálás vagyok a sorsnak, hogy az első házasságunk olyan viharos véget ért. Ezáltal sokkal jobban kiismertük önmagunkat és egymást, és többre is becsüljük a másikat. A második nászutunkon új szabályokat állítottunk fel, amelyek közül a legfontosabb, hogy a házasságunk áll mindig az első helyen. Semmi egyéb nem lehet ennél fontosabb, ezért kell mindig harcolnunk. Mégiscsak lehet benne varázslat, de nem az a fajta, amely segíthetne Kenzie állapotán. – Az angolok sajnos nem szívesen beszélnek az érzelmeikről, így ez a módszer rajtunk nem segít. – A megjegyzést tréfának szánta, de a hangja közben elcsuklott. – Komolyan megijesztesz, Rainey. Miért nem látogatod meg Tomot? Alig egyórányira lakik tőletek, és ahogy hallom, alaposan rád férne egy jó kis baráti beszélgetés. Kate bátyja, Tom Corsi póttestvér gyanánt viseltetett Kate valamennyi barátjával szemben. Rainey nem ismert nála kedvesebb és bölcsebb embert a világon. – Eszembe sem jutott, hogy a kolostoruk egész közel van hozzánk. Meg lehet ott látogatni? – Hát persze, de lehet, hogy várnod kell, ha épp a napi hét áhítat egyikén vannak. A bencések gyakran imádkoznak. Látogasd meg! Kirándulásnak is megteszi. – Lehet, hogy felkeresem. Hol is van pontosan a kolostor? Rainey leírta az útbaigazítást, aztán letette a kagylót, mert a barátnőjéhez sürgős hívás érkezett egy Szaúd-arábiai terepmunkával kapcsolatban. Rainey-t csábította a gondolat, hogy egy időre elmeneküljön Cíbolából, ám mégis tétovázott. Az egész délután rámehet arra, hogy eljusson a bencés kolostorba, beszélgessen Tom-

MARY JO PUTNEY

182

KANYARGÓ ÖSVÉNY

mal, aztán hazatérjen. Ezt az időt mind a filmjétől rabolná el. Pokolba a filmmel! Hónapokon keresztül heti hét napot dolgozott rajta, megérdemel hát egy félnapos kiruccanást! Üzenetet hagyott Eva rögzítőjén, majd a hűtőszekrény ajtajára rögzítve egy mágnessel, írt pár sort Kenzie-nek, arra az esetre, ha férjének netán feltűnne a távolléte. Aztán belebújt térdig érő, sötétkék vászonszoknyájába, és a hozzá illő hosszú ujjú, kámzsás tunikába. Az öltözékét megfelelőnek ítélte egy kolostorban tett látogatáshoz. A kocsi kulcsát keresve kénytelen volt bemenni Kenzie kínosan rendes szobájába. Egy árva jel sem utalt arra, hogy férje használná a szobát. A kulcs a fésülködőasztalon hevert, hetek óta érintetlenül. Zsebre vágta, és indult volna kifelé, amikor a szeme megakadt egy fotón, amely Kenzie-t ábrázolta, Charles Winfield és Trevor Scott-Wallace társaságában. A kép valószínűleg a Charles halála után Kenzie-re maradt emléktárgyak közül való volt. Kezébe vette a képet, hogy közelebbről szemügyre vegye az arcokat. Charlesszal már találkozott, így felismerte a férfi szemében bujkáló gunyoros, jókedvű mosolyt. Kenzie olyan volt, mint az életben: fiatal, jóképű és tartózkodó, de sejtelmes tekintetét Rainey az elmúlt hetek eseményeinek tükrében már jobban megértette. Scott-Wallace professzor arca már sokkal rejtelmesebbnek bizonyult. A maga nemében ő is sejtelmesen nézett a kamerába. Rainey annyit tudott a pedofíliáról, hogy nem gyógyítható szexuális aberráció. Elképzelte, mennyi gyötrelmet kellett a férfinak átélnie a vágyai miatt, amelyekről tudta jól, hogy elfogadhatatlanok. Rainey visszatette a képet a fésülködőasztalra, és alig várta, hogy maga mögött hagyva a helyet, a hegyek felé vegye az útját.

Harminchetedik fejezet Attól tartott, hogy amióta nem találkoztak, Tom Corsi felismerhetetlen, túlbuzgó idegenné vált, de tévedett. Tom a régi maradt: hajkoronáját most is rakoncátlan tincsek alkották, és a mosolya a fehér papi ruha ellenére is a régi volt. Mindig is jóságos türelemmel viseltetett kishúga és annak barátai iránt. Magas, jóképű fiatalember volt, aki mindmáig megőrizte derűjét. – Megölelhetlek? – kérdezte Rainey bizonytalanul. – Hát persze! A családhoz tartozol – felelte a szerzetes, s baráti öleléssel szorította magához Rainey-t. Az asszony szinte elernyedt az ölelésben, végtelenül hálásan a meleg fogadtatásért. Amikor kibontakoztak az ölelésből, Tom mosolyogva érdeklődött: – A terepet jöttél felmérni, mielőtt beállnál apácának? Az öltözet, amelyet viselsz meglehetősen visszafogott. Rainey a csuklyát mélyen a szemébe húzta. – Egy pap egyszer halálosan komolyan azt mondta nekem, hogy már a hajam színe merő bűnre csábítás, én pedig nem akartalak bajba sodorni téged. – Az itteni szerzetesek már réges-rég túltették magukat a középkori felfogáson, hogy a nő már a puszta létéért is megvetendő – nyugtatta meg Tom. – Bár a kámzsa még jól jöhet a nap ellen, ha úgy gondolod, hogy sétáljunk egyet a szabadban. – Nem bánom – felelte Rainey, és elindult a papnövendék nyomában a kolostort övező vályogépületek között. – Kate javasolta, hogy keresselek fel. Jó újra látni téged, még akkor is, ha esetleg nem szolgálsz majd bölcs tanácsokkal. Tom kinyitotta előtte a kis fakaput, amely mögött kanyargó ösvény indult a szomszédos

MARY JO PUTNEY

183

KANYARGÓ ÖSVÉNY

domboldalra. – Netán holmi világi gyónásra készülsz? Én ugyanis még nem vagyok pap, te pedig nem vagy katolikus. – Közel jársz az igazsághoz – mosolyodott el Rainey. Elindultak felfelé a jól kitaposott ösvényen. A kolostor birtoka a tartományi vadvédelmi körzet közepén terült el, lélegzetelállító vidéken. Amikor már jócskán felkapaszkodtak az emelkedőn, Rainey lelkendezve megszólalt: – Ez a szurdok egyszerűen pazar! Gyönyörűségesen vadregényes! Ilyen éles és tiszta fényeket még életemben nem láttam! Ennél tökéletesebb helyszínt elképzelni sem tudok az Istennel való közelségre. Ugye, boldog vagy itt, Tom? – Igen, az vagyok. – Mintha halvány bizonytalanságot éreznék a hangodban – jegyezte meg Rainey felpillantva a szerzetesre. – Nagyon szeretem ezt a vidéket, a közösséget, és az élet egyszerűségét, spirituális voltát – felelte Tom, lassan morzsolgatva a szavakat. – De nem vagyok meggyőződve arról, hogy amit érzek, az valódi elhivatottság. – Kate említette, hogy fogadalmat tettél. – Egyszerű fogadalmat tettem, amely évről évre megújítható, kilenc éven keresztül. Ha kilenc év múlva sem érzek tökéletes elhivatottságot, akkor megérdemlem, hogy kiebrudaljanak innen – tette hozzá mosolyogva. Mire felértek-a dombtetőre, Rainey már lihegett. Lenge öltözetét zsályaillatú szél lobogtatta. Tom a féltucatnyi szúrós illatú fenyő árnyékában megbúvó, nagyméretű, lapos sziklára mutatott: – Íme, az elmélkedés legnépszerűbb helyszíne. Mit szólnál hozzá, ha idetelepednénk, és elmesélnéd, mi bánt? Rainey leült a sziklára, egyik térdét felhúzta, és a karjával magához ölelte. Tekintete a rozsdavörös színben pompázó szurdok felé vándorolt. Vajon mennyit mondhat el Tómnak? Vagy beszéljen-e egyáltalán a gondjairól? – Nagyon aggódom a férjem, Kenzie miatt. Elhallgatott, de Tom halk hangon biztatta: – Milyen ember a férjed? – Felejtsd el, amit a moziban láttál! Egyáltalán nem olyan, mint a filmekben. A való életben csendes, rendkívül tehetséges férfi, csupa kedvesség és rejtély. Nemrég Angliában forgattunk, és ez egy sor gyerekkori emléket korbácsolt fel benne. Nagyon nehéz gyerekkora volt, rosszabb, mint azt bárki elképzelné. És most az emlékek halálra marcangolják. Javasoltam, hogy forduljon orvoshoz, de még a gondolatát is elveti. Nem akar gyógyszert szedni, semmilyen körülmények között. Annyira gyötrődik, és fogalmam sincs, hogyan segíthetnék rajta. Nem tudom, hogy segítsek rajta! – temette arcát a tenyerébe Rainey. Tom türelmesen megvárta, míg Rainey egy kissé összeszedi magát, majd így szólt: – Ha nem akar senkivel sem beszélni, írjon naplót, és vegyen számba mindent, ami a lelkét gyötri. – Naplót írjon? – csodálkozott Rainey. – Hogyan segíthetne rajta a naplóírás? – Számos kutatás kimutatta, hogy az emberek többségén az segít, ha kiírják magukból a traumás élményeiket – magyarázta Tom. – Az írás maga eltávolítja egymástól az áldozatot és az eseményt. – Kenzie diszlexiás volt kiskorában, és a mai napig nehezére esik az írás. – Az ilyen típusú naplóírás senki számára nem könnyű feladat, viszont nem kell törődni a helyesírással vagy a fogalmazással. Egyedül az számít, hogy minél mélyebbre ásson a fájdalomba, és persze azt a lehető legőszintébben tegye. – Tom szemöldöke összeért, nyomatékot adva szavainak: – A szavak segítségével az ember egyfajta hatalmat szerezhet a múltja fölött.

MARY JO PUTNEY

184

KANYARGÓ ÖSVÉNY

Vannak, akik később elégetik a naplót, így engedve szabadjára a fájdalmat. Ez a módszer is elég jól működik. – Te kipróbáltad már? Tom bólintott. – Rettentő harag tombolt bennem, amikor az apám kidobott otthonról, mondván, többé látni sem akar. San Franciscóban beiratkoztam egy újságíró-tanfolyamra, ahol naplóírást is oktattak. Meglepődtem, milyen hasznos az írásnak ez a módja. Egy idő múlva már képes voltam megérteni az apám érzéseit is, aki gyötrődött a hite és az irántam való érzései között. Lassanként sikerült leküzdenem a dühömet, és megbékélnem az élettel. – Más szóval a gyónás, még ha papíron történik is, a léleknek szolgál gyógyírként. Ez feltétlenül javasolni fogom Kenzie-nek. Hátha papírra tudja vetni mindazt, amit nem képes elmondani. – Mivel tölti az idejét a férjed? A depresszió igen veszélyes betegség. Ha nem tudja elfoglalni magát vagy a gondolatait, belekerül az örvénylő spirálba, ahonnan nincs visszaút. – Most éppen labirintust épít. Olyan formát adott neki, mint az agytekervények – próbálta felidézni magában, amit Kenzie mesélt a labirintusok alakjáról. – A klasszikus, tizenegy körből alkotott változatot választotta, amilyen a chartres-i katedrális padlóját is díszíti. – Labirintust készít? Ez igazán érdekes. Azt jelenti, hogy jók az ösztönei – mondta Tom elgondolkodva. – A középkorban a hívők, akik nem juthattak el a Szentföldre, szimbolikus zarándokutat tettek térden kúszva járták be a katedrálisuk labirintusát. A kolostorunkban, a kápolna mögötti kertben is van egy labirintus. Igazán alkalmas hely a meditációra. Ott nyugalomban lehet az Istenhez közel kerülni, de a lelki gyógyulásban is nagy segítséget nyújt. – Csakhogy először a fájdalmat kell megszüntetni. – A labirintus arra is alkalmas. Amikor az ember végigmegy rajta, egészen a közepéig, olyan, mintha saját bensőjébe hatolna be. A középpontba érve aztán a lélek felszabadul, a kifelé vezető út pedig az összefogottságot segíti elő. Azok az emberek, akik nagy lelki nyomást szenvednek el, gyakorta tapasztalnak intenzív érzelmi reakciókat ilyenkor. – Kenzie abban bízik, hogy a saját labirintusa éppolyan lelki békét hoz számára, mint amilyet egy angliai ház labirintusában tapasztalt. – Reméljük, így lesz. De azért említsd meg neki a naplóírást! Ez az egyetlen magányosan végezhető módszer, amely ebben az állapotában segíthet rajta – nézett rá komolyan Tom. – Maradj mellette, Rainey, mert veszélyes érzelmeket szabadíthatnak fel az ilyen hatásos módszerek. Egyes pszichiáterek a nap huszonnégy óráján keresztül bekapcsolva hordják a csipogójukat, hogy naplót író páciensük bármikor elérhesse őket, ha az írás miatt rossz állapotba kerülne. – Úgy érted, ezt nem is lenne szabad egyedül csinálni? – állt fel Rainey, kissé megkönynyebbülve a lehetőségtől, hogy mégiscsak lesz módja segíteni Kenzie-n. – Nagyon köszönöm a jó tanácsokat, Tom, és majd tájékoztatlak róla, használtak-e a módszereid a férjemnek. Tom szintén talpra állt, széles felsőteste felfogta a hűvös széllökéseket. – Együtt maradtok? – Nagyon remélem. – A remény bennragadt Pandora szelencéjében, ezért maradhatott meg örökre.

Kenzie lerakta az utolsó kör alakú burkolatot, amely a labirintus középpontját képező rozettát alkotta. Az a furcsa érzése támadt, hogy a talaj éppúgy fogadja magába a követ, ahogyan az általa megalkotott ősi minta kifejezi a tökéletes és természetes harmóniát. A többórányi, térden állva végzett munka után izmai hevesen tiltakoztak, amikor felállt, és nagyot nyújtózott. Lélekben már nagyon készült arra, hogy kipróbálja alkotását. Megállt a labirintus kezdőpontjánál, és tekintetét végigjáratta a mintázaton. Kilenc kon-

MARY JO PUTNEY

185

KANYARGÓ ÖSVÉNY

centrikus körből állt, az ösvény pedig visszatért önmagába, miután kiszámíthatatlanul kanyarogva érintette a labirintus négy körnegyedét. Akárcsak a valóságban: az ember olykor már azt hiszi, hogy elérte a középpontot, amikor az élete ösvénye egyszer csak elkanyarodik, és egy külsőbb kör irányába veszi az útját. Az utat figyelmesen kell végigjárni, minden lépésre gondosan ügyelve. Mélyeket lélegezve lazította el egyenként minden izmát, aztán a lábát ráhelyezte a vérrelverítékkel megalkotott ösvény legelső kövére. Két lépés, három, és az ösvény hirtelen éles kanyarodással balra fordul. Sohasem hitt Istenben. Gyermekkorában nem részesült vallási nevelésben, később pedig úgy vélte, ha van Isten, nem hagyná megtörténni mindazt a sok szörnyűséget a világban. Ha volt is Isten, a világ megteremtése után megfeledkezett az emberiségről, mert más, sokkal érdekesebb elfoglaltsága akadt. A labirintus sokkal földhözragadtabb célokat szolgál. Egyszer azt mondták neki, hogy az agy olyan, mint egy részeg majom. A mozgás vezeti el a fölös energiákat, és teszi lehetővé, hogy az agy meditatív állapotba kerüljön. Ahelyett, hogy nyugalom szállta volna meg, Kenzie érzelmei egyre jobban felkorbácsolódtak. Ismét Tennyson sorai visszhangoztak az agyában: Döngj, döngj, döngj óh, tenger, a szirtek alatt, Bár megszólalna zajló lelkemben a gondolat.10 Bár hang nem jött ki a torkán, az érzelmek perzselő tűzzel borították el, tapintható valósággal. Reményvesztettség. Gyász. És mindenekfölött düh. Gyűlölet, amelyet a strici iránt érez, aki elpusztítja a szegény, ártatlan Maggie Mackenzie-t, és magával rántja a pusztulásba a fiát, a kis Jamie-t is. Észveszejtő düh, amelyet a megszámlálhatatlanul sok mocskos férfi iránt érez, akik elhitették magukkal, hogy egy kisfiú saját jószántából hajlandó áruba bocsátani a testét. Undort azok iránt, akiket közelebbről ismert, és akik élvezettel táplálkoztak a kisgyerek fájdalmából. Szeretett volna szembesülni az anyjával, aki imádta ugyan a fiát, de nem volt elég ereje ahhoz, hogy a gondját viselje. Szerette volna megátkozni Trevort, aki megmentette ugyan az életét, de tönkretette a lelkét. Szeretett volna lesújtani a férfiakra, akik használták a testét. Meg akarta mutatni nekik, milyen érzés magányosnak és kiszolgáltatottnak lenni, de senki sem volt a közelben, akire bosszúja lesújthatott volna. De legfőképpen önmagát gyűlölte. Undorodott saját önsajnálkozó gyengeségétől. Hiszen odamehetett volna az első kedvesnek tűnő emberhez az utcán, hogy segítséget kérjen, és akkor nem kellett volna végigszenvednie a sok hosszú év megannyi szörnyűségét. De mégsem tette. Felvállalta a passzív áldozat szerepét, mert azt hitte, megérdemli a fájdalmat és a megaláztatást. Kenzie megrázta magát, és folytatta útját. Egy adott ponton el kell érnie a legnagyobb mélységet, hogy a fájdalom özönvízszerű áradata lassacskán visszahúzódjon. De a hullám csak nem akart abbamaradni. Sőt, egyre magasabbra szökött, mígnem a kis Jamie elcsukló zokogása kezdett visszhangozni a füleiben, a kisfiú rettegése fojtogatta a torkát, és feltárult a gyermek reményvesztettsége, amely saját kisiklott életének alapját szolgáltatta. Minden reményét feladva botladozott be a labirintus középpontjába, ahol levegőért kapkodva, minden ízében remegve rogyott térdre. Kenzie egy volt Jamie-vel, és Jamie egy volt Kenzie-vel, és a kettőt többé nem tudta különválasztani. 10

Szabó Lőrinc fordítása

MARY JO PUTNEY

186

KANYARGÓ ÖSVÉNY

A perzselő déli nap kíméletlenül szórta rá a sugarait, amint Kenzie erőtlenül elterült a frissen lerakott köveken. Erejét megfeszítve munkálkodott azon, hogy felépítse az életét, de semmire sem jutott: sem a siker, sem a pénz, sem a hírnév nem képesek begyógyítani a lelke mélyén tátongó hatalmas sebet. Porrá és hamuvá leszel…

Rainey vacsoraidő táján ért vissza a birtokra, de Kenzie-nek a színét sem látta. Biztosan az utolsó simításokat végzi a labirintuson, és nem szeretné abbahagyni, míg az utolsó követ a helyére nem rakta. Kishaver és Cukinyuszi gombolyagként kergetőztek a lába körül, míg Rainey elolvasta Alma tanácsait, hány percig kell melegíteni az idős asszony által előre elkészített, és a hűtőbe tett sült oldalast. Rainey élvezettel olvasta a néhány sort, elégedetten nyugtázva a vidéki élet gyönyörűségeit. Az ember nyugodtan tárva-nyitva hagyhatja az ajtaját, a szomszéd meg beugrik, hogy vacsorát hagyjon a hűtőszekrényben. Enni adott a macskáknak, limonádét töltött magának, és épp a hálószobájába indult, amikor megcsörrent a telefon. A nappaliban vette fel a kagylót. – Halló. – Raine, két óriási hírrel szolgálhatok – szólt bele Marcus, hangjában szokatlan izgatottsággal. Rainey elnyúlt a díványon. – Hallgatlak. Rám fér néhány jó hír. – Val ötlete bevált! Egyik londoni megbízottunk rábukkant James Mackenzie halotti bizonyítványára, akiről Nigel Stone azt állította, hogy ő a valódi Kenzie. Rainey alig kapott levegőt, mert nem értette az egészet. – Hány éves volt a fickó, amikor meghalt? – A szerencsétlen gyereket tizenkét éves korában agyonverték. A támadója ismeretlen. Valószínűleg egy fickónak bekattant az agya, és kissé túlzásba vitte – sóhajtotta Marcus. – A telefonhívás után kimentem a szobámból, és magamhoz szorítottam az első utamba kerülő unokámat. Trevor barátja, aki a kormányzati hírszerzésnél dolgozott, feltehetően meghamisított egy halotti bizonyítványt, hogy minden kapcsolatot megszüntessen Jamie Mackenzie és Kenzie Scott személye között. – Mit lépett erre Nigel Stone? – Kiadott egy hivatalos közleményt, amelyben elnézést kér Kenzie-től, hogy tévedett, és a kutatómunka, amelyet végzett, nyilván nem volt elég alapos. Az a pletyka járja, hogy a bulvárlap kényszerítette a közlemény kiadására, különben kereshetett volna magának más munkát. Kenzie igen nagy népszerűségnek örvend Angliában, és sokakat felháborított a tény, hogy a lap ilyen mocskos sárdobálással igyekszik bemocskolni a jó hírnevét. Val másik ötlete, hogy keressünk néhány fickót, akik kisfiúként hasonlítottak a gyerek Kenzie-re, halálos sebet fog ejteni Stone hadjáratán, és ezzel beverjük az utolsó szöget is a koporsójába. – Szóval vége… – Legalábbis az ügy nyilvános részének. Csak a jó ég tudja, Kenzie mikorra fog felépülni az állapotából, ahová Nigel Stone mocskos hadjárata juttatta. – Hál' istennek! Máris közlöm Kenzie-vel. De mi a másik jó hír, amit említettél? – Az Universal stúdió ünnepekre tervezett nagy durranása csak lufinak bizonyult. A produkciót nem tudják összehozni. Problémájuk volt mindennel: a nagy nevekkel, a forgatókönyvvel, a pénzzel, a rendezővel… hiszen tudod. Szóval hálaadásig nem lesznek képesek előrukkolni semmi eladhatóval, ezért a stúdió úgy döntött, hogy A százados bekerülhet a kínálatukba. – Te jó ég! Ezt el sem hiszem! – kapkodott levegőért Rainey.

MARY JO PUTNEY

187

KANYARGÓ ÖSVÉNY

– Bemutattam a főnökségnek egy félórányi anyagot, és nagyon tetszett nekik. A filmed olyan reklámot fog így kapni, amiről nem is álmodhattál volna. Kenzie-vel a főszerepben, a film garantált siker lesz, és így meglehetősen jó pozícióból vághatsz neki a következő tervednek. – Ez óriási! De vajon be tudjuk fejezni időben a filmet? – Megesküdtem az elsőszülött unokám életére, hogy a film elkészül. Volt egyszer egy filmem, amelyet júliusban kezdtünk el forgatni, és december első hetében már be is mutatták. Belegebedtünk, de befejeztük, és átkozottul jó film lett belőle. Rainey Cukinyuszi buksiját vakargatta, aki időközben felmászott, és gazdája hasára telepedett. – Már nem bánom, hogy szabaddá tettem a délutánomat. Úgy tűnik, az elkövetkező hónapokban nem sok szabadidőben lesz részem. – Én sem hiszem, de meglátod, megéri. Ma este gondold végig a hanggal és a zenével kapcsolatos elképzeléseidet. Reggel megbeszéljük az új időbeosztást. – Rendben! – Rainey elbúcsúzott, és letette a kagylót. Az idegei pattanásig feszültek. Most, hogy A százados ilyen nagyszabású forgalmazás előtt áll, nem lesz idő addig alakítani a zenei vágást, míg azzal mindenki elégedett lesz. Az viszont megnyugtató, hogy az idő rövidsége miatt nem megy az idegeire, ha kisebb akadályokba ütközik. Letette a cicát a földre, és Kenzie keresésére indult, hogy közölje vele a jó híreket. A nap már alacsonyan járt így estefelé. Amikor elérte a rétet, a napsugarak olyan alacsony szögben sütöttek, hogy teljesen elvakították. Hunyorogva kereste Kenzie-t. Hol a pokolban lehet? A vér is megfagyott az ereiben, amikor megpillantotta a labirintus közepén fekvő alakot. Jaj, istenem, ne engedd! Nem lett volna szabad… Hogy tehette?!… Veszélyes érzelmeket szabadítanak fel az ilyen hatásos módszerek. Torkában dobogó szívvel rohant a labirintusba.

Harmincnyolcadik fejezet A pokol felé zuhant, ahogy magával ragadta az örvénylő áradat. A múltjának súlya húzta, húzta lefelé, a feneketlen mélységbe. Ekkor Rainey kezének hűvös érintését érezte a homlokán, és erőteljes szorítását, ahogy megpróbálta az ölébe vonni. Belekapaszkodott, feledve minden iszonyatát, amely az elmúlt hetekben meggátolta, hogy akár egy ujjal is megérintse a feleségét. Az agya eleinte nem fogta fel az asszony csitító szavait. Lassacskán aztán tisztulni kezdett, és megértette, mit hajtogat megállás nélkül Rainey: – Semmi baj, szerelmem. Semmi baj… – mondta, mintha egy kisgyereket csitítgatna. Furcsa, hogy az egyszerű, semmitmondó szavak egyszer csak eljutottak az értelméhez. – Rainey! – suttogta rekedten. Az asszony olyan erővel szorította magához, hogy fülével minden egyes szívdobbanását érzékelte. – Mi történt veled, Kenzie? – Végigmentem a labirintuson, de… de minden csak rosszabb lett. – Küszködve vette a levegőt, és úgy zihált, mintha kilométereket futott volna egyhuzamban. – Szétvet a harag. Mindenem sajog. Semmit sem értek. – Mit nem értesz? Hogyan is lehetne ezt a rettentő fájdalmat szavakba önteni? – Mint amikor belenézel a tükörbe, és rájössz, hogy az arc, amelyet látsz, nem a tied. Hiába

MARY JO PUTNEY

188

KANYARGÓ ÖSVÉNY

tudom, hogy gyűlöltem mindazt, amit velem tettek, mégis olykor… olykor fizikai gyönyört éreztem, és utáltam magam emiatt – mondta szinte levegővétel nélkül. – Bár oly sok mindent köszönhettem Trevornak, nem tudtam megbocsátani neki azt, hogy pedofil. – Ebben rejlene az ellentmondás, amit a Charleshoz fűződő kapcsolatodban érzékeltem? Őt közelebb érezted magadhoz, mint Trevort, igaz? – Charles és köztem olyan tanár-diák kapcsolat volt, hogy közben nem éreztem, hogy hátsó szándékai lennének. Nem így Trevor esetében, bár ő sem tett soha kétértelmű célzást, nem is érintett meg úgy. Még szerepjátszásra sem kért soha többé, mégis folyton magamon éreztem a tekintetét és a vágyat, ahogy kívánt engem. Gyűlöltem, mert azokra a férfiakra emlékeztetett, akik megvásárolták a testem. De nem lázadhattam, hiszen megmentette az életemet, és soha semmit nem kért érte cserébe – remegett bele Kenzie. – Csupán annyit, hogy szeressem… de ezt szándékosan nem mutattam ki, annyira dühös voltam rá. – És emiatt még mindig lelkiismeret-furdalásod van – simította hátra Rainey a férfi haját, majd megpihentette hűvös ujjait a halántékán lüktető ereken. – Ma délután meglátogattam Tom Corsit, Kate barátnőm bátyját. Papnövendék a közeli kolostorban. Meséltem neki a labirintusról, amelyet építesz. Szerinte olyan időszakban, amikor az emberre nagy nyomás nehezedik, hatalmas érzelmi vihart okozhat a labirintus bejárása. Nigel Stone fenekestül felforgatta az életedet, nem csoda hát, ha az érzelmeid ilyen erővel törtek a felszínre. – Vagyis töltött fegyverrel játszadoztam, ami egyszer csak elsült… – Szerencsére Tom adott néhány jó tanácsot, hogyan küzdheted le a múlt szörnyűségeit. Szerinte papírra kellene vetned a kísértő emlékeidet, így távolítva el magadtól őket. Ezzel a módszerrel elviselhetőbbé válik a múlt. Nála is bevált. – Rainey tekintete az őket körbevevő labirintuskövekre vándorolt. – Azt is mondta, hogy a labirintus végigjárása önmagába fordítja az embert. A középpont szerepe az érzelmek felszabadítása, a kifelé vezető út pedig integrálja a tapasztalatokat. Érdemes megpróbálni. Ha akarod, elkísérlek, hátha úgy könnyebb lesz. Kenzie lehunyta a szemét. – Lehet… De először menj be te a közepébe egyedül. Aztán együtt kijövünk belőle. – Ha tényleg ezt akarod… – állt fel Rainey, miközben gyengéden megcirógatta férje bozontos szakállát. Rainey átvágott a labirintust alkotó koncentrikus körökön, a kezdőponthoz állt, és igyekezett összeszedni magát. Majd a kámzsát a fejére húzta, és belépett a labirintusba. Elindult egyenesen a férje felé, egészen az első, élesen balra kanyarodó fordulóig. Lehajtott fejjel, sötét öltözékében középkori apácára emlékeztette Kenzie-t, vagy még inkább egy ősi, pogány papnőre. Kenzie felkászálódott, és figyelmesen követte, ahogyan felesége ide-oda kanyarodik az ösvényen. Két alkalommal egészen közel került hozzá, már-már megérintették egymást, de aztán Rainey útja ismét elkanyarodott. A labirintus mintha a házasságukról lett volna mintázva. Rainey léptei fokozatosan lelassultak. A középponthoz érve felemelte a fejét, szeméből patakzott a könny. Kenzie kitárta a karját, Rainey pedig beleomlott. – Tomnak igaza volt – mondta Rainey elhaló hangon. – Hatásos gyógyír a labirintus. Nem is értem, miképpen gyakorolhatott rám ilyen erőteljes hatást. – Nagyon sok közös vonásunk van, Rainey – szorította magához a feleségét Kenzie, igyekezvén csitítani a remegését. – Mindketten szörnyű gyerekkort éltünk át. Egyikünk sem ismerte az apját, mindketten fiatalon elveszítettük az anyánkat. Minden vágyunk az volt, hogy színészek legyünk: te, hogy önmagadat valósítsd meg, én, hogy önmagamtól megszabaduljak. Oly sok szál köt össze bennünket, hogy ami egyikünket megérint, az nem múlik el hatás nélkül a másikon sem. – Talán épp emiatt jutott eszembe valami, amire már hosszú évek óta nem gondoltam – sóhajtott nagyot Rainey. – Egyszer az anyám egyik drogos barátja az ölébe vett, és… simogatni kezdett. Rettenetesen kényelmetlenül éreztem magamat, de mint gyerek nem mertem tiltakoz-

MARY JO PUTNEY

189

KANYARGÓ ÖSVÉNY

ni egy felnőttel. Szerencsére az anyám éppen bejött, így nem fajulhattak el a dolgok. Amikor rájött, mi folyik, a kandalló piszkavasát kapta fel, azzal esett neki a fickónak. Ha nem menekülök ki a szobából, lehet, hogy meg is öli. Zokogva magához vont, csitított, hogy nincs semmi baj, és soha többé nem fordul elő ilyesmi. Az eset nem hagyott bennem mélyebb nyomot, nem is hasonlítható össze a rettenettel, amelyen te keresztülmentél, de álmaimban azért olykor előbukkant az a fickó. – Rainey a férje mellkasába temette az arcát. – Most, hogy felidéztem, halványan el tudom képzelni, milyen rettenetes életed lehetett gyermekkorodban. Édes istenem, hogyan is tudtad ép ésszel túlélni?! – Mert fel sem merült bennem, hogy másképp is lehetne – ringatta Kenzie a karjaiban, és arra gondolt, bárcsak Rainey-nek sohase kellett volna átélnie azt a molesztálási, amely hozzásegíthette, hogy így átérezze az ő állapotát. Rainey felsóhajtott. – Szeretném jobban gyűlölni az anyámat azért, mert nem volt képes jobban megvédelmezni engem, de tudom, a gyűlölet nem old meg semmit. Egyedül az számít, hogy megtaláljuk a fájdalmunk okát, és leküzdjük. – Hátralépett, kezét a férfi kezére kulcsolta, és ráemelte könnyáztatta tekintetét. A kámzsa hátracsúszott a fején, felfedve sápadt, csontsovány arcát. – Nincs értelme felkavarni a múltat, ha nem oldjuk meg a problémáit. – Nem hiszem, hogy képes leszek megoldani őket – vallotta be Kenzie fájdalmas őszinteséggel. – Legalább próbáld meg! – és behunyt szemmel szavalni kezdett: – Szemeimet az égre emelem, onnan jön az én segítségem. Az én segítségem az Úrtól van, aki teremtette az eget és földet.11 Kenzie önkéntelenül az égre emelte a tekintetét, majd a környező hegyekre, amelyek lenyűgözően törtek a magasba a maguk zordságában. Szemeimet az égre emelem, onnan jön az én segítségem. Nem volt hívő ember, most mégis hívogatóan érezte az Isten közelségét. Rainey tovább szavalta a zsoltárt, s a szavak dallamként terültek szét körülöttük: Megőrzi az Úr a te ki- és bemeneteledet, mostantól fogva mindörökké.12 – Ámen – suttogta Kenzie. Karjával átölelte felesége vállát, és elindultak a labirintus kifelé vezető ösvényén. Mit is mondott Rainey a kifelé vezető útról? Ez hozza meg az érzelmek egységét. Egész életét úgy élte le, hogy különválasztotta az érzelmeit. Elválasztotta Jamie-t Kenzie személyétől, a gyerekkort pedig a felnőttkortól. A lelke mélyén dúló érzelmeket maga alá temette az élet, amelyet oly fájdalmas gondossággal épített fel. A százados forgatása óta egyfolytában rákényszerítették az érzelmek egyesítését, és ez rettentően megviselte. Vajon képes lesz-e elfogadni önmagát anélkül, hogy megzavarodna vagy belenyomorodna? Lehetségesnek kell lennie, mert tovább már nem egyensúlyozhat a szakadék peremén. Rainey választás elé állította, és immár Kenzie-n múlt, hogy összeszedje a bátorságát és akaratát, és nekilásson újjáépíteni önmagát, megszabadulva az elnyomott és szétválasztott érzelmektől, amelyeket védőpajzsként tartott maga elé oly hosszú éveken keresztül. Mire kiértek a labirintusból, sokkal nagyobb nyugalmat tapasztalt, mint az utóbbi hetek során bármikor. – Hogy érzed magad, kedves? – kérdezte, a feleségére pillantva. – Jobban – préselt ki egy halovány mosolyt Rainey. – Azt hiszem, Tomnak igaza volt, és a kifelé vezető út valóban egységesíti az érzelmeket, és lecsillapítja őket. Az örvény nemcsak lefelé, hanem felfelé is vihet bennünket. Kenzie szorosan magához vonta az asszonyt, és elindultak lefelé a domboldalon. Rainey karjával átölelte a férfi derekát, szinte sugározta a ragaszkodást. Szótlanul lépkedtek lefelé, 11 12

Zsoltárok könyve 121,1-2 Zsoltárok könyve 121-8

MARY JO PUTNEY

190

KANYARGÓ ÖSVÉNY

amikor Kenzie egyszer csak megjegyezte: – Évekig éltünk egymás mellett, de fogalmam sem volt róla, hogy vallásos vagy. – Mondanom sem kell, az anyámnak eszébe sem jutott, hogy a gyermekéveimet hittel és vallással fűszerezze. Amikor a nagyszüleimhez kerültem, nyomban beírattak a templomukban működő vasárnapi iskolába, a tanulmányaimat pedig a helyi kvéker iskolában végeztem. Bár sohasem voltam mélyen vallásos, valahányszor nehezebb időszakot éltem át, a biztos hitbéli alap megóvott attól, hogy elhagyjam magam. Azt hiszem tehát, hogy a gyerekkorban kapott vallási nevelés megtette a hatását. Kenzie ismét feltekintett a hegyekre. Az ormok aranyba öltöztek a lenyugvó nap fényében. – A hit az, amit ápolni kell. – A labirintus is egyfajta módja a keresésnek. A hit pedig hamarosan egy másik útja lehet az életed megtalálásának. – Csülök csatlakozott hozzájuk, így Rainey lehajolt, hogy megvakargassa a kutya füle tövét. – Megpróbálod a naplóírást? Tom szerint teljesen mindegy, hogyan fogalmazol, soha senki nem fogja elolvasni. Sőt, a legjobb, ha elégeted a lapokat, miután megírtad. A lényeg, hogy a napló helyettesíti a pszichiátert: olcsóbb is, és mindig kéznél van. Kenzie már hallott a naplóírásról mint terápiás módszerről. Fontos, hogy az ember a lehető legmélyebbre ássa bele magát a múltjába, elérve a legszörnyűbb emlékeket is, amelyeket oda temetett. Szép kilátások… De talán hatékony lehet… – Ha akarod, megteszem. – Megegyeztünk, bár nagy terhet raksz rám. Jut eszembe, Marcus hívott az imént. Előkerült James Mackenzie halotti bizonyítványa. Ez is Trevor barátja áldásos tevékenységének az eredménye lenne? – Valószínűleg – füttyentett elismerően Kenzie. – Trevor barátja, Sir Cecil fantasztikusan sakkozott. Tucatnyi lépéssel előrébb járt a partnerénél parti közben. Amikor új személyazonosságot szerzett nekem, valószínűleg szert tett a halotti bizonyítványra is, hogy minden szálat eltüntessen Jamie Mackenzie és Kenzie Scott között. No és Nigel Stone még mindig kitart a története mellett? – Állítólag elnézést kért, mint akinek pisztolyt tartottak a halántékához. Te talán könnyedén elintézhetnéd, hogy kirúgják az állásából. Kenzie eszébe villant, milyen pokollá tette Stone az életét, de hamar elhessegette magától a gondolatot. – Szólok Sethnek, adjon ki egy közleményt, amelyben elfogadom a bocsánatkérést, azzal a feltétellel, hogy legközelebb csak akkor hozhat nyilvánosságra bármit is, ha egyúttal felsorakoztatja az állításait alátámasztó bizonyítékokat is. – Túl nagylelkű vagy. Én legszívesebben felaprítanám a fickót, és otthagynám a kukacok martalékául. – Vérszomjas boszorka! De attól tartok, hogy nem lenne ildomos felhasználnom a kapcsolataimat a kirúgatása érdekében, lévén, hogy a történetének mégiscsak volt igazságalapja – mosolyodott el halványan Kenzie. – Ismered, ugye, a régi mondást: szeresd az ellenfeled, és a sírba teszed vele. Néhány percnyi hallgatag bandukolás után így szólt: – Köszönöm, hogy mellettem maradtál, Rainey. – Melletted leszek, amíg csak akarod. Kenzie lelkének sebei még túlságosan sajogtak ahhoz, hogy a jövőre gondoljon. De most először érezte, hogy valamit sikeresen véghezvitt.

MARY JO PUTNEY

191

KANYARGÓ ÖSVÉNY

Harminckilencedik fejezet Ha mozifilmről lett volna szó, Rainey egy totálképpel ott fejezte volna be a történetet, amikor a főhősök kijönnek a labirintusból. A valóságban azonban a drámai csúcspontot mindig földhözragadt időszak követi.

– Megmelegítsem a sült oldalast, amit Alma készített? – kérdezte, amint beléptek a házba. Kenzie, Cukinyuszival a vállán, a fürdőszoba felé indult. Elcsigázottnak tűnt, és meglehetősen rosszkedvűnek, de Rainey mégis úgy találta, hogy eltűnt belőle az a zord feszültség, amely az elmúlt hetekben jellemezte. Ha a házasságuk nem is éli túl a katarzist, ő és Kenzie mindenképpen talpra állnak belőle. Az elmúlt hetek során fogyott valamicskét, így most élvezettel tett-vett a konyhában. Megmelegítette a sült húst, salátát készített, gondosan kiválasztotta az asztalterítőt, és még gyertyákat is varázsolt az asztalra. Mivel a sült oldalast nem találta túl elegáns fogásnak, úgy döntött, hogy otthonosabbra veszi a figurát, és egy hosszú vázát, benne néhány szál virággal és zölddel, helyezett az asztal közepére, tökéletessé varázsolva a terítéket. A könnyű vacsora közben beszámolt Kenzie-nek a film felgyorsult utómunkálatairól. A férfi töviről hegyire ismerte a munkálatokat, így szolgált néhány igazán jó tanáccsal, hogyan lehet értékes időt megtakarítani. Ha zavarta is, hogy a film sokkal szélesebb körben kerül terjesztésre, mint amire számított, egy árva szóval sem árulta el. A vacsoraasztal leszedése közben Rainey tétován így szólt: – Elég hűvösek az esték, miután a nap lemegy. Rakhatnál tüzet a kandallóba, és akkor mindketten itt dolgozhatnánk a nappaliban. – Még szerencse, hogy annyi fát felaprítottam- helyeselt a férfi. – Mindjárt hozok is be. Rainey kávét készített, és tálcán bevitte a nappaliba. A hatalmas üvegablakon kitekintve látta, ahogy az alkony színei keretbe foglalják a sziklás horizontot. Egyetlen mesterséges fény sem pislákolt sehol. Távol voltak, nagyon távol a világ zajától. Visszatérve, Kenzie felkapcsolta a bőrdívány mellett álló olvasólámpát, majd még több fát rakott a ropogva lobogó kandallótűzre. – Imádom az égő fa illatát – jegyezte meg Rainey. – Olyan gyantás, olyan szúrós, épp, mint az itteni vidék illata. – Jim Grady alaposan ellátott minket tűzifával. Találtam cédrust, borókát, mesquitofát is. Gyorsan égő fajták, de rendkívül finom az aromájuk – kortyolt a kávéjába Kenzie. A kandallótűz lobogó fénye nevetségesen színpadias árnyakat vetett az arcvonásaira. – Mintha nem is a te arcod volna – jegyezte meg tétován Rainey. – Pedig tagadhatatlanul te vagy: a plasztikai sebésznek nem sikerült teljesen megváltoztatnia rajtad mindent. Az arccsontod vonala, a hajad hullása, a bőröd színe… És az a gyönyörű zöld szem, amelyről Nigel Stone felismert… Le sem tagadhatnád. Kenzie felállt, és belepillantott a kandallópárkány fölött lévő kör alakú tükörbe. – Minden más lett volna, ha akkor dönthetek a műtét felől. Tébolyító érzés volt, hogy a beleegyezésem nélkül szabták át az arcomat. Valahányszor a tükörbe nézek, eszembe jut, milyen kiszolgáltatott voltam akkoriban. – Pokoli lehet, ha egy gyereknek teljesen alárendeltként kell élnie a napjait – helyeselt Rainey. – Ez még szerető, odaadó szülők mellett is előfordulhat. De már nem vagy kiszolgálMARY JO PUTNEY

192

KANYARGÓ ÖSVÉNY

tatott, Kenzie. Elérted, hogy akkor dolgozz, amikor a kedved tartja, olyan munkában vegyél részt, amely tetszik, ott élj, ahol szeretnél, és akkor, amikor jólesik. Senkinek sincs többé hatalma feletted. – Valóban senkinek? – nézett a feleségére a szeme sarkából Kenzie, majd elkapta Kishavert, aki igencsak nagy érdeklődést mutatott a tűz iránt. Helyére tette a kandalló védőrácsát. – Van még abból a sárga jegyzettömbödből, Rainey? – kérdezte. – Szeretném elkezdeni a naplóírást. Az este csöndben telt. A kandalló két felén ülve mindketten elmerülten dolgoztak. Rainey az utómunkálatok új beosztásán munkálkodott, míg Kenzie a naplóját írta. Kék filctolla olykor megállás nélkül száguldott oldalakon keresztül. Máskor hosszú, néma csend honolt, miközben a lángokba bámult, vagy simogatta az éppen soros macskát, amelyik az ölébe telepedett. Néha-néha felállt, és rakott a tűzre. Amikor befejezte a munkát, Rainey maga is vonakodva elővett egy sárga lapú jegyzettömböt, és nekifogott a saját naplójának. Hol kell az ilyesmit elkezdeni? Időrendben? Netán kötetlen gondolattársítással? Vagy vessen papírra bármit, ami az eszébe jut? Nekilátott, és azon vette észre magát, hogy tolla csak úgy szántja a papírt. Kislányként, anyám otthonában, mindig úgy éreztem, hogy az egymást folyton váltó gyerekfelvigyázók és bejárónők mellett én nevelem fel saját magamat. Jöttek-mentek, akárcsak Clementine, bár ő legalább mindig visszatért Lolly volt a kedvenc bébicsőszöm. Megígérte, hogy az ötödik szülinapomra különleges zsúrt szervez, bohócokkal meg lufikkal. Egy héttel előtte azonban jól összevesztek anyámmal, és Clementine kirúgta. Zokogva rohantam a szobájába, miközben összecsomagolta a holmiját. Ő is sírt, de nem hagyta abba a csomagolást. Megölelt, meghagyta, hogy legyek jó kislány, s azzal elment. Abban az évben nem volt szülinapi zsúrom. Clementine elutazott, mert egy nagy koncerten kellett fellépnie a Central Parkban. Egy csodás zenélődobozt hozott nekem, amelynek a tetejét egy pörgő balerina díszítette, de a születésnapomon még csak fel sem hívott Rainey keze itt megállt. Szinte megbénította az elhagyatottság feltörő érzése. Egy pillanatig újra ötéves volt, magányosan sírdogált az ágyban, mert senkinek sem jutott eszébe, hogy születésnapja van. Talán most is kibuggyannának a könnyei, ha Kenzie nem lenne ott, a díványon, belemerülve a naplóírásába, felidézve az elfeledett szülinapnál ezerszer szörnyűbb emlékeit. Nem csoda hát, ha úgy éreztem, egyedül nevelkedem. Nem volt senki, akire számíthattam volna. Tényleg, kiben is bízhattam volna meg? Talán a barátnőimben. Ők mellettem voltak Val, Kate, Rachel és Laurel. Ők egyenlő félnek számítottak De nem bízhattam Clementineban, sem a nagyszüleimben, sem Kenzie-ben. Senkiben, aki érezte, hogy érzelmileg bármiféle felelősséggel tartozik irántam. Rainey egy percig a tolla hegyét bámulta, majd folytatta: Nem bíztam bennük, mert biztos voltam benne, hogy nem megbízhatók A bizalom pedig kiszolgáltatottá teszi az embert Jobb hát, ha nem bízol senkiben. Kiszolgáltatottság nélkül azonban nem létezik valódi meghittség sem. A bizalmatlanságom mégsem óvott meg a bontásoktól, viszont lehetővé tette, hogy ne alakíthassak ki valóban mély érzelmeken alapuló kapcsolatokat Ékesen bizonyítja ezt, ahogy biztos voltam benne, a házasságom nem tart örökké. Önmagát beteljesítő jóslat. Itt kényszeredetten elmosolyodott.

MARY JO PUTNEY

193

KANYARGÓ ÖSVÉNY

Ezen még javítanom kell. Az, hogy képes volt mosolyogni, azt jelentette, Tomnak igaza volt: az írás segítségével az ember képes távolságot tartani, és kívülről szemlélni a dolgokat. Már nem ötéves, magányos kislánynak érezte magát, hanem felnőtt asszonynak, aki szánakozással tekint vissza ötéves önmagára. Gementine minden szülői balsikere és az ellene érzett harag ellenére határtalanul szerettem őt. Olykor kézzelfogható közelségbe kerültünk egymással. Szeretni való volt, vidám és gyönyörű. Láthatóan a benne lakozó tehetség és a démonok vezérelték. Nyugodj békében, mama! Tudom, hogy ami tőled telt, megtetted. Nem lep meg, hogy az én életemet nem tartottad kézben, hiszen a saját életedet sem voltál képes kézben tartani. Könnyeit nyelve cirógatta meg Cukinyuszi pocakját. Az állatok határozottan elősegítik a gyógyulást. Már azon morfondírozott, abbahagyja, és elvonul a hálószobába, amikor Kenzie felállt, és a kandallóhoz lépett. Kinyitotta a rácsot, letérdelt, és kifejezéstelen arccal a teleírt naplóoldalakat egyenként a tűzbe hajigálta. Rainey kitépte saját lapjait az írótömbből, és mellé térdelt. – Rituális szertartás – jegyezte meg a férfi. – De ez is hatékony, úgy tűnik. – Köszönjük, Tom testvér – mondta Rainey, és a naplóoldalakat egyenként a lángokba vetette. Majdnem egyszerre fejezték be Kenzie-vel. A sárga lapok kunkorodva feketedtek el, hogy átadják magukat az enyészetnek. Rainey meglepő könnyebbséget érzett. Egy ásítást elnyomva felállt, és úgy érezte, életének ez a része teljesen megtisztult a tűzben. Kenzie becsukta a kandalló üvegajtaját, hogy a tűz biztonságosan égjen le. Majd követte feleségét a folyosón. A hálószobához érve Rainey megfordult, és egyik kezével a kilincset fogva búcsúzni készült, de megdermedt, mert észrevette férje merev tartását. Mintha csak a saját gondolatait olvasta volna ki Kenzie tekintetéből. Érezte, hogy a férfi szeretne vele maradni, de nem volt benne biztos, készen áll-e egy újabb lépéssel közelebb kerülni a bensőségességhez. A nyugodt hangulat egyszeriben szertefoszlott. Rainey annyira szeretett volna vele maradni, hogy már szinte fájt, de nem merte megkockáztatni a kérést, nehogy mindent romba döntsön, amit oly nehezen kezdett újjáépíteni. Némán kinyújtotta a kezét. Kenzie szeme a felé nyújtott kézre tapadt, állkapcsa megrándult, de nem mozdult, hogy elfogadja. – Csak alszunk. Semmi több, ha nem akarod – mondta Rainey gyöngéden, és halványan elmosolyodott. – Ha gondolod, a legtisztességesebb hálóingemet veszem fel. Örökkévalóságnak tűnt, míg a férfi megfogta a feléje nyújtott kezet. Ujjai jéghidegek voltak. – Nem ígérem, hogy nem borulok ki megint. – Megértettem – emelte Rainey a kezüket az arcához. – Köszönöm, hogy egyáltalán megpróbálod. Kéz a kézben léptek be a hálószobába, hogy megkockáztassák a közös éjszakát.

Kenzie kipihenten ébredt. Csoda történt. S a csoda kiváltója ott feküdt az oldalához simulva, fejét a karján pihentetve, ragyogó hajkoronája selymes zuhatagként szétterülve. Korán volt még, a nap nem bukkant még ki teljesen a hegyek mögül. A szobában hűvösség honolt, de a takaró alatt olyan melegség, amilyenre egy férfi vágyhat. Bár Rainey megtartotta ígéretét, és a szigorúan egyszerű hálóingét vette fel, a krémszínű,

MARY JO PUTNEY

194

KANYARGÓ ÖSVÉNY

horgolt szélű ing mégsem rejthette el testének kívánatos vonalait. Sőt, a hálóing anyaga még igézőbben rajzolta ki melle és csípője lágy domborulatait, melyek sokkal érettebbnek tűntek, mint néhány hete, amikor az angliai forgatáson halálra hajszolta magát. Rainey most kipihent volt, és meglehetősen kihívó. A kellemes ébredést azonban szinte nyomban elhomályosították a szexuális gyötrelmek iszonyatos képei. Kenzie a szemét lehunyva mozdulatlanságba dermedt, igyekezvén leküzdeni az emlékképek okozta vad fájdalmat. Rainey keze simított végig a testén, ismerősen, lágyan, érzéki nőiességgel. – Ne gondolj semmire, Kenzie – mondta halkan, érezvén a férfi felgyorsult szívverését. – Csak kettőnkre. Csak most. Kenzie teljes bizonyossággal ismerte fel az alkalmat a visszatalálásra a normális nemi élethez. Minél többet aggódik és morfondírozik rajta, annál nehezebb lesz a bensőséges testi kapcsolat helyreállítása. Amikor a felesége keze becsusszant a pizsamanadrágjába, szenvedélyesen adta át magát, rádöbbenve, hogy a pillanatra koncentrálva sikerülhet csak a múlt szörnyűségeit kizárni a tudatából. Minden figyelmét a feleségére összpontosította. Látta a szemét, amely mielőtt lecsukódott volna, titokzatosan szürkének sejlett a halvány reggeli fényben. Érezte bőrének selymes puhaságát, ahogy levette róla a hálóinget, hogy felfedje testét, amelyet annyira szeretett. Érezte vérének lüktetését, amint ajkával végigcsókolta kecses nyakát, a melleit, csípőjének lágy ívét. És hallotta a torkából felszakadó kis sóhajt, amikor belehatolt, és igyekezett uralni izmának minden rezdülését, hogy testük egyesülése Rainey számára is akkora gyönyört okozzon, mint amekkorát neki. Amikor Rainey a csúcsra érve felsikoltott, Kenzie hagyta magát beleolvadni a mindent elsöprő élvezetbe. Igazi szeretkezés volt, két test szenvedélyes egyesülése, bizalmi kötelék, az egyén megsemmisülése az árnyak tövében. Egy test, egy lélek.

A nap már magasan járt, amikor Rainey újra felébredt. Szeretett volna hangosan felnevetni, de attól tartott, felébresztené Kenzie-t. A lelki gyógyulás lassú és nehézkes folyamat, de ma reggeli szeretkezésük azt bizonyítja, hogy a férfi jó úton jár érzelmi gátjainak át-szakításában, melyek Angliából való eljövetelük óta hatalmas falként magasodtak köztük. Egyszerre csak nem érezte jól magát: a gyomra hirtelen háborogni kezdett. Egy ideig megpróbálta legyűrni a hányingert, de az egyre jobban elhatalmasodott rajta. A fenébe is! Kipattant az ágyból, remélve, hogy Kenzie-t nem ébreszti fel, és kisietett a fürdőszobába. Épp idejében ért oda: öklendezve ürítette gyomra tartalmát a vécékagylóba, majd gombócként összekuporodva szorította arcát a hideg porcelánhoz. Észre sem vette, hogy Kenzie ott van, olyan halkan osont mögé a férfi. Egyszer csak érezte, hogy reszkető testére meleg pulóvert borít. Kenzie-é lehetett, mert nagy volt rá. – Mi a baj, Rainey? A bő felsőt maga köré tekerve, szinte pánikban mondta: – Egy kissé elrontottam a gyomrom, azt hiszem. Vagy a sült oldalas volt túl fűszeres, vagy túlságosan sokat ettem belőle. – Megpróbált felállni, de szédelegve ismét kétrét görnyedt, és kiadta gyomra maradék tartalmát. Amikor már úgy érezte, elmúlt a hányinger, kevés vizet vett a tenyerébe, megmosta az arcát, és kiöblítette a száját. Rögtön jobban érezte magát, de annyira nem, hogy elhagyja a fürdőszobát. Kenzie csupasz felsőtesttel, egy szál farmernadrágban térdelt a fürdőszoba kövén, a sarkára ereszkedve. Karjával átölelte felesége vállát, és gyanúsan természetes hangon így szólt – Olyan banálisnak tűnik ez az egész. Rainey első gondolata a hazugság volt, de az a legjobb esetben is csak időlegesen oldotta

MARY JO PUTNEY

195

KANYARGÓ ÖSVÉNY

volna meg a helyzetet, feltéve, ha a férfi egyáltalán elhiszi. – Majdnem biztos, hogy terhes vagyok – mondta elhalón. Ahogy számított rá, a férfi megdermedt. – Ne aggódj, nem a tiéd – sikoltotta már-már hisztérikusan. –A stábból az egyik fickóval lefeküdtem Angliában. Az övé a gyerek. A vállát átölelő kar megremegett kissé. – Milyen pocsékul hazudsz, kicsim. Tegyük fel, hogy képes lennél egyszerre két férfival is viszonyt folytatni, ott a forgatás alatt akkor sem lehetett időd, sem energiád bármilyen kapcsolatra. Rainey fékeveszett zokogásban tört ki. – Átkozottul sajnálom, Kenzie. Véletlen volt, esküszöm. Annyira zsúfoltak voltak a napjaim, hogy elfelejtettem bevenni egy tablettát. – Eleinte úgy vélte, egy kimaradt tabletta nem a világ, de aztán gyanakodni kezdett a terhességre, utánaolvasott, és rájött, hogy egyetlen pirula kimaradása is veszélyes lehet. Alacsony hormontartalmú tablettát szedett, és a tájékoztatóban az állt, hogy egy kimaradt nap után hét napon keresztül más védekezési módszert is kell alkalmazni. De ő nem alkalmazott. – Szándékosan soha nem estem volna így teherbe, de ne aggódj, semmiféle kötelezettséget nem ró rád. Letagadom, hogy a tiéd, és felnevelem egymagam. Kenzie halkan káromkodott, de továbbra is átölelve tartotta feleségét. – Tényleg azt hiszed, hogy elhagyom a gyermekemet, ahogy az apám hagyott el engem annak idején?! Vagy ahogy téged hagyott el az apád?! Fogalmam sincs, milyen lehet szülőnek lenni, de nagyon tévedsz, ha azt hiszed, lelépek pusztán azért, mert teherbe estél. Ha így vélekedsz, akkor a hormonok elvették a józan eszedet! Rainey hüppögve válaszolta: – A felelősségtudatoddal nincs semmi baj, de magad mondtad, hogy a gyerek puszta gondolata is elmondhatatlan kínokkal jár számodra. Ha merő felelősségtudatból maradsz mellettünk, nem tesz jót sem nekem, sem a gyereknek. Kenzie lassú mozdulatokkal dörzsölni kezdte Rainey hátát. Hatalmas kezei masszírozva vándoroltak a nyakszirtjére, majd a lapockái közé. – Igazad van, megrettenek a gondolattól, hogy gyerekem legyen. El kellett volna köttetnem magam, de rettegek az orvosoktól, különösen azoktól, akik szikével a kezükben járkálnak. Gyávaságom árát fizetem meg azzal, hogy vállalom a következményeket. – Én gyereket akarok, téged még a gondolat is elborzaszt – ez a különbség köztünk, és nem hiszem, hogy ez megváltozhat. – Rainey eleget gondolkodott már ezen ahhoz, hogy tisztán és világosan lássa, mit akar. Biztos a hormonok teszik, hogy újra a férfi karjaiba omlik, és bármi áron meg akarja őt tartani. – Miért tegyük ki magunkat egy sor újabb lelki tusának? Okosabb, ha már most beismerjük, hogy a gyerek kedvéért együtt maradni nagy butaság volna. Te is, és én is az vagyok, aki, a kettő pedig ég és föld. Rajtad a sor, add be a válókeresetet! Kenzie az asszony teste alá csúsztatta a karját, és az ölébe vonta. Hátát a falnak támasztva lassan ringatni kezdte. – Sok minden megváltozott az elmúlt néhány hónapban, beleértve a gondolkodásomat is. Egyetlen dolog nem változott csupán: jó, hogy a feleségem vagy, Rainey. Nagyon jó nekem. Egyik kezét Rainey pocakjára helyezve így folytatta: – Együtt csináltuk ezt a gyereket, és ha közben nem gondoltad meg magad, szeretném, ha együtt is maradnánk. Lenyűgöz, ahogy nem akarsz csapdába ejteni engem, de miért ne próbálhatnánk együtt helyrehozni az életünket? Rainey kimerülten hajtotta fejét a férje vállára. – Folyton egy régi dal köszön vissza, valami olyasmi: „Nem bízom benned, nem is marasztallak, úgyhogy fel is út, le is út.”

MARY JO PUTNEY

196

KANYARGÓ ÖSVÉNY

– Meglehet. Isten a megmondhatója, mennyi mindent kell még önmagunkban helyreraknunk, de legalább tisztában vagyunk vele, mi nincs a helyén, és most kapunk még egy esélyt, hogy rendbe hozzuk – lehelt egy csókot az asszony szemöldökére. – Furcsa, mert megijedtem… de egyáltalán nem sajnálom. Érzem, hogy képes leszek átadni magam neked, amire mindig is vágytam. S ha úgy vesszük, ennél szebb jutalmat nem kaphatnék a szenvedéseimért. Rainey bizonytalanul felnevetett. – Ez nagyon romantikus! Asszonyát a karjában tartva könnyedén felállt, köszönhetően a sok edzésnek, fahasogatásnak és labirintusépítésnek. – Megpróbálok még romantikusabb lenni, csak ne légy rosszul. Megegyeztünk? Házasok vagyunk, és azok is maradunk, és minden erőnkkel azon leszünk, hogy felneveljük ezt a gyereket, szebben, mint ahogy minket neveltek. Rainey tekintete a férfiéba kapaszkodott: – Ha tényleg ezt akarod, Kenzie, akkor több időt kell egymással töltenünk. A távolság nem tesz jót sem a házasságnak, sem a gyereknevelésnek. – Egyetértek – felelte, és a szája megrándult. – Azért vállaltam annyi munkát, hogy ne legyen időm sokat gondolkodni. A jövőben ez másként lesz, ígérem. – Akkor megegyeztünk – kulcsolta át karjával a férje nyakát Rainey, és megcsókolta. – Szeretlek, Kenzie, mindig is szerettelek. És mindig szeretni foglak. Kenzie mosolyogva nézett rá, elcsigázottan, de immár megnyugodva. – Én is szeretlek, Rainey, mert senki sem tud úgy gúzsba kötni, mint te. Szerelmi vallomásnak megteszi, gondolta Rainey, miközben Kenzie a karjában tartva kivitte a konyhába, hátha találnak valami ennivalót, amit az asszony gyomra elvisel. Elsőre nem rossz. Egyáltalán nem rossz.

Negyvenedik fejezet Semmihez sem volt hasonlítható az érzés, ahogy újra elkötelezték magukat egymás mellett, így hozva rendbe felfordult életüket. Rainey most először tapasztalta, hogy ők ketten úgy kapcsolódnak egymáshoz, mint két fogaskerék. Élvezettel kóstolgatta ezt az érzést, már ha volt rá elég ideje. A vágási munkálatok ugyanis annyira lefoglalták, hogy a napjai legnagyobb részét a gép mellett töltötte. Kenzie a kezébe vette a mindennapjaik megszervezését. Annyira sikerült kibújnia a csigaházából, hogy képes volt elhagyni a birtokot: vásárolni ment, időnként elvitte Rainey-t a közelben rendelő nőgyógyászhoz kontrollra. Még a munkával kapcsolatos telefonokra is hajlandó volt válaszolni. Ahhoz képest, hogy milyen állapotban volt, amikor eljöttek Új-Mexikóba, most nyugodtnak és összeszedettnek látszott. Üres perceiben azonban elfogta kissé a nyugtalanság, amelyet Rainey a nem túl súlyos depressziónak tulajdonított. Nem is csodálkozott rajta, hiszen férje az estéinek java részét naplóírással töltötte, majd sorra elégette a gyerekkori emlékekkel teleírt lapokat. A naplóírás éppen olyan nehéz műveletnek bizonyult, ahogyan azt Tom Corsi megjósolta. Rainey csak abban bízhatott, hogy ha az írással feldolgozza a múltját, a férje ismét derűs lesz. Ő maga is írogatta a saját naplóját, bár kevésbé nagy lendülettel, mert mire esténként odajutott, rendszerint el is aludt írás közben. A vágás, az anyag kiválasztása és a naplóírás így együtt túlságosan megterhelőnek tűnt. Megfogadta, ha befejezi a filmjét, sokkal szorgalmasabban lát neki a múltja feltárásának. Alma Grady megbízható segítségnek bizonyult a várandós kismama számára: főzött, elvé-

MARY JO PUTNEY

197

KANYARGÓ ÖSVÉNY

gezte a kerti munkákat, és felhőtlen jókedvet hozott a házba. Sötét szemének vidám csillogása elárulta, hogy a születendő gyermek tiszteletbeli Grady unokává fog válni, nem egészen tíz másodperccel a világra jövetele után. A vágó, Eva Yañez, a hangtechnikusok és az utómunkákban részt vevő többi szakember profizmusának és elhivatottságának köszönhetően A százados rekordsebességgel közeledett a befejezéshez. A határidő alig egy hétre volt csupán, amikor Rainey a vacsoránál így szólt: – Volna kedved megnézni a filmet? Jórészt készen van, de a tempójában valami nem tetszik, csak épp nem tudunk rájönni, hogy mi a baj. Neked talán jobb szemed van. Kenzie arcvonásai megkeményedtek, de beleegyezően bólintott. – Előbb-utóbb úgyis meg kellett volna néznem, úgyhogy miért is ne. Rainey remélte, hogy a film láttán nem törnek ki újabb érzelmi viharok a férje lelkében. Bementek a vágószobába, lekapcsolták a világítást, és Rainey a hatalmas számítógépképernyőn elindította a véglegeshez közelítő változatot. A nyitófeliratok közben Sarah tűnt fel a képernyőn, amint zöldellő kerteken iramodik keresztül az otthona felé, a nyomában Randalllel. – Az összhatás jó, és ugyanakkor nagyon angol, de a felbontás nem valami óriási – jegyezte meg Kenzie. – Ez a számítógép-képernyőnek tulajdonítható? – Igen. Marcus megígérte, ha elkészülünk a végleges verzióval, iderepül, és hoz egy rendes vetítőgépet – felelte Rainey. – Remélem, a vásznon nem jön majd elő millió apró hiba, amit a képfelbontás miatt nem vettünk észre. – Eva mellett ilyesmi nem fordulhat elő. A film elkezdődött, így mindketten elhallgattak. Rainey annyiszor látta már, hogy belegebedt, és nem tudta eldönteni, mi jó vagy mi rossz benne, ezért a szeme sarkából folyton Kenzie arcát figyelte. A férfi vonásai nem árultak el semmit, de időnként papírra vetett egyegy megjegyzést. A film zárójelenete Sarah-t és Randallt mutatta, amint elhajóznak Ausztrália felé. Kéz a kézben állnak a hajó fedélzetén, de a nő szomorkásán sóvárgó tekintete elárulja, mennyi mindent kellett feladnia a házassága kedvéért. Akkor a férje belékarol, egymás felé fordulnak, és az asszony mosolya meggyőzi a nézőt, hogy a döntésével sokkal többet nyert, mint vesztett. A film utolsó kockáján a hajó látszik, amint siklik tova, a nap felé. Felkapcsolták a villanyt. – Mit szólsz hozzá? – kérdezte idegesen Rainey, mint a macska, ha forró serpenyőbe nyúlt. – Nem várom, hogy lelkesedj érte, csak a szakmai ítéletedet szeretném. Szerinted rendben lesz? Kenzie rámosolygott, ahogy a kisgyerekre szokás, aki türelmetlenül bontogatná már a karácsonyi ajándékokat. – Az nem is kifejezés, hogy rendben van, Rainey! Te tényleg rendezőnek születtél! És ami még meglep, le vagyok nyűgözve a filmtől! – A szemöldökét összevonva így folytatta: – Te is tudod, pokoli volt a forgatás, és ez végig ott motoszkált az agyamban, míg néztem. De így, képernyőn látni az elkészült alkotást majdnem olyan, mint a naplóírás: az eseményeket biztonságos távolságra távolítja el. Most már képes vagyok kívülállóként nézni a filmet, és John Randallben sem önmagamat látom. Rainey megkönnyebbülten engedte ki visszafojtott lélegzetét. – Hála istennek! Szerintem ez volt életed legjobb alakítása. Megígértem, hogy Oscar-díjast csinálok belőled, és tessék. Kenzie megvonta a vállát. – Az Oscar ma már sokkal kevesebbet számít nekem, mint korábban, de az biztos, hogy ez a film megnyitja számodra az ajtókat. Nem lesz túl nagy kasszasiker, de megvan rá az esély, hogy meglepetést okozzon, és túlszárnyalja mindenki elvárásait. – Szóval úgy látod, hogy jól van megvágva?

MARY JO PUTNEY

198

KANYARGÓ ÖSVÉNY

– Azt azért nem mondtam – pillantott le Kenzie a jegyzeteibe. –Azt hiszem, egy kicsit szűkre vágtad a képeket. A film tele van nagyon sok, gyönyörűen kidolgozott képpel. Túlságosan is sok ahhoz, hogy a nézőnek ideje legyen felocsúdni egyikből vagy másikból. Felírtam, melyek azok a pontok, ahol szerintem el kellene nyújtanod a hatást. Ha jól tudom, a felvételek még megvannak, és ha egyetértesz a megjegyzéseimmel, nem lesz túl bonyolult megnyújtani a képeket. Rainey végigolvasta a férfi gondosan papírra vetett jegyzeteit, és helyeslően bólintott minden egyes jelenetnél, amelyet Kenzie kifogásolt. – Azt hiszem, az elevenére tapintottál, Kenzie. Annyira jó vagy! – Ha nem vagy túl fáradt, később bebizonyítom, mennyire – ölelte át a felesége vállát Kenzie. – Azt a fajta helytállásodat már számtalanszor bebizonyítottad. – Ami a filmkészítést illeti, a férjének valóban a kisujjában van minden. Titokzatos módon tud ráhangolódni a történetre, a karakterekre, a környezetre. Rainey a szeme sarkából rápislantva megjegyezte: – Azon jár az eszem, kivel társulhatnánk össze a jövőben? Olyan nagy nevek kellenének, mint Marcus és Naomi Gordon. Kenzie mintha visszakozott volna. – Nem hiszem, hogy szeretnék bármilyen formában újra kapcsolatba kerülni a mozival. – Nem akarsz többé játszani sem? – Jelen pillanatban a filmszerep gondolata cseppet sem vonz – mosolygott rá vidáman a férje. – Jobban tetszik az ötlet, hogy a birtokomon elvonulva a szerető apa szerepét játsszam el. Rainey a férje vállára hajtotta a fejét. Nehezen tudta elképzelni Kenzie-t, hogy hihetetlen tehetségét és energiáját elfojtva, visszavonultan éldegéljen. Bízott benne, ha férje helyreteszi a múltját, újra készen áll majd fogadni az új kihívásokat.

Rainey a díványon pihent, amikor megszólalt a telefon. – Szia, barátném – szólt bele vidáman Val. – Milyen napod van? – Nem rossz. A film gyakorlatilag elkészült, és mindannyian úgy véljük, átkozottul jól sikerült. A hangmérnök most járt itt, így Kenzie-vel helyretettünk néhány párbeszédet, amelyek nem stimmeltek. Marcus Gordon bármelyik percben megérkezhet Los Angelesből, hogy még egyszer, utoljára végigmenjünk az egészen. – Rainey elnyomott egy ásítást. – Ha elmegy, azt hiszem, egy álló hétig aludni fogok. És te hogy vagy? Már alig várom, hogy megnézd a filmemet! – Velem minden rendben – felelte Val némi habozással. –Mooney, a magándetektíved kért meg, hogy hívjalak fel. El kell mondanom néhány dolgot, amin valószínűleg kissé… khm, meg fogsz lepődni. – Megtalálta volna a lehetséges apámat? Biztos egy drogdíler volt – vágta rá Rainey mit sem sejtve. – Már semmin sem lepődnék meg. Esetleg ha Clementine egy marslakóval állt volna össze… – Hallotta, amint az autó befordul a ház elé, és megáll. Kenzie érkezett vissza a reptérről Marcusszal. – Nem marslakó volt. Egy füles alapján Mooney alaposabban beleásta magát egy stúdióvezető múltjába, aki állítólag Clementine egyik szeretője volt. Megtudta, hogy viszonyuk sokkal komolyabbra fordult, mint ahogy bárki is gondolta volna. Az időpontok tökéletesen megegyeznek, és Clementine minden jel szerint akkoriban csak vele járt. Úgyhogy valószínűleg ő az apád. Rainey-t meglepte, hogy alig érdeklik a nyomozás eredményei, de azért felkönyökölt a díványon. – Szóval Mooney szerint megkerült a gazember?

MARY JO PUTNEY

199

KANYARGÓ ÖSVÉNY

– Igen. A jelölt él, és egészséges – vett egy mély levegőt Val. –Úgy hívják, Marcus Gordon. – Marcus?! – dermedt meg Rainey. Az lehetetlen. Hiszen híresen jó házasságban élnek Naomival. És mégis, ha jobban belegondolt, Marcus valahogy mindig felbukkant körülötte. A család barátjaként ő tette fel Rainey-t a baltimore-i repülőgépre Clementine halálát követően. Producerként többször is lehetőséget kínált neki, nem beszélve a hihetetlen felkérésről, hogy minden korlátozás nélkül megrendezhesse élete első filmjét. Arról nem beszélve, hogy alkatra is hasonlítanak egymásra, ugyanaz a törékeny csontozat. Rainey megszédült, egy pillanatig úgy érezte, menten elájul. Marcus Gordon belépett a nappaliba, Kenzie-vel a háta mögött. Marcus széles mosollyal az arcán indult Rainey felé, hogy megölelje. Hányszor zárta már a karjába az évek folyamán! És mi a fene járhatott a fejében, valahányszor megölelte? A döbbenet jéghideg elutasításba fordult. – Majd később hívlak, Val. Épp most érkezett meg Marcus és Kenzie, és még nagyon sok dolgunk van. – Csak nyugalom, Rainey! – csitította Val. – Adj neki esélyt, hogy megmagyarázza. – Ne aggódj, meg fogja magyarázni. – Rainey lassan és gondosan a helyére tette a kagylót, és kezét elutasítón maga elé tartva megállásra kényszerítette Marcust. – Épp most kaptam néhány figyelemre méltó érdekes információt. Tényleg te vagy az apám? Marcus barnára sült bőre egyszeriben holtsápadttá vált. – Én… nem is tudom… Lehet. – Azt javaslom, foglalj helyet, és mondj el mindent – nézett rá Rainey szúrós tekintettel, mint a macska a menekülni próbáló egérre. Csakhogy Marcus nem akart elmenekülni. Leroskadt a díványra, mintha tíz évet öregedett volna, amióta belépett az ajtón. – A házasságunk Naomival nehéz időszakot élt át. Egy filmet próbáltam éppen összehozni, és felhívtam Clementine-t, elvállalná-e a főszerepet. Nos, egyik dolog követte a másikat. Olyan gyönyörű volt Clementine… és olyan élettel teli! El akartam válni miatta, de Clementine nem akart férjhez menni. Azt mondta, bármi lenne, csak otthon ülő háziasszony nem. Ráadásul nem is szeretett annyira, hogy hozzám jöjjön. Kellemes kis viszonynak tartotta az egészet, semmi többnek. – Marcus tekintetében mintha fájdalom tükröződött volna. Rainey odaállt elé, és szigorúan karba tett kézzel hallgatta. – Mi történt azután, hogy kiderült, Clementine terhes? – Megkérdeztem, én vagyok-e a gyerek apja, de ő csak nevetett, és közölte, hogy nem – emelte rá elgyötört tekintetét Marcus. – Azt hittem, beleőrülök a bizonytalanságba, amikor megszülettél. Néha úgy éreztem, nagyon hasonlítasz rám, máskor meg voltam róla győződve, hogy nem. Addigra a házasságunk Naomival helyrerázódott, ezért nem erőltettem tovább a kérdést Clementine-nal. Elhatároztam, hogy minden esetre rajtad tartom a szemem, ameddig csak lehet. – Más szóval, Clementine megkönnyítette számodra a dolgot, és nem kellett felelősséget vállalnod semmiért. És ebbe te belenyugodtál… Milyen kényelmes megoldás! Egy DNSvizsgálattal egy csapásra tisztázható lenne a kérdés. Marcus arca, ha lehet, még jobban elfehéredett, de állta Rainey tekintetét. – Ha ezt szeretnéd, semmi akadálya. Minden jogod megvan hozzá, hogy haragudj. Elmondhatatlanul sajnálom, Rainey. Büszkén gondolok arra, mi mindent értél el az életben, és lehet, hogy az én vérem csordogál az ereidben. De ha az én lányom vagy, cserbenhagytalak – keskenyedett el Marcus szája. – A bűntudatot pedig több mint harminc éve cipelem magammal.

MARY JO PUTNEY

200

KANYARGÓ ÖSVÉNY

Rainey keze ökölbe szorult. – Mit gondolsz, hogy fogja érezni magát Naomi, ha megtudja, hogy megcsaltad, sőt még gyereked is született attól a másik nőtől? – Lehet, hogy kidob. Minden joga meglenne hozzá – felelte Marcus megrettenve. Mielőtt Rainey válaszolhatott volna, érezte, hogy Kenzie magához öleli. Ilyen meleg szeretetre vágyott, most, hogy az élete ismét a feje tetejére állt. – Nincs szükség DNS-vizsgálatra – mondta Kenzie. – Hasonlítsátok össze a kezeteket: ugyanaz a forma, ugyanolyan ujjak, körmök. Rainey meglepetten emelte fel a kezét, hogy jobban szemügyre vegye, majd Marcus kezére vándorolt a tekintete. Kenzie-nek igaza volt. A kor- és nembeli különbséget leszámítva, kettőjük keze majdhogynem egyforma, még a kisujjuknál lévő aprócska mélyedés is. Tekintete most Marcus apró termetére vándorolt, majd koponyájának formáját vette szemügyre. Marcus ugyanilyen figyelemmel tanulmányozta Rainey-t. Szemében látszott, hogy ugyanarra a következtetésre jutott, mint ők. – Tehát igaz… – mondta végül Rainey elhaló hangon. Kenzie ölelése szorosabbá vált, majd érezte, hogy a férfi az előszoba felé irányítja, jelezve, hogy félrevonulva akar néhány szót váltani vele. – Mielőtt szétrombolnál egy hosszú házasságot, kérlek, végy egy mély levegőt, és gondolkozz egy kicsit, Rainey. Elsősorban Clementine volt az, aki titokban akarta tartani az apád személyét, és tette ezt részben azért, hogy megóvja Marcus és Naomi felbomlófélben lévő házasságát. Nem akarta tönkretenni sem őket, sem pedig a gyerekeiket. – Annyira vágytam egy apára – suttogta rekedten Rainey. – Most megtaláltad. Először gondold végig, mit vársz tőle, nehogy valami visszafordíthatatlant kövess el. Szerintem ő sokkal jobb apajelölt, mint, mondjuk, egy drogfutár. Rainey a férje aggodó arcát nézte, és erezte, nincs a földön senki, aki nálánál jobban megérthetné. – Mit éreznél, ha kiderülne, hogy valaki, akit kicsi korod óta jól ismersz, nem más, mint az apád? Mondjuk, mint Charles Winfield. – Először megdöbbennék, és lehet, hogy éppolyan haragot éreznék, mint te. Aztán boldog lennék. Bárcsak valóban Charles lett volna az apám! Csakhogy Kenzie soha nem fogja megtudni az igazságot az apjával kapcsolatban, jutott eszébe Rainey-nek, és érezte, mennyivel szerencsésebb helyzetben van, mint a férje. Kéz a kézben tértek vissza a nappaliba. Marcus elkínzott tekintettel bámult ki az ablakon. Amikor beléptek, feléjük fordult. – Szerettem volna igazi apád lenni, Rainey, csak azt hittem, nincs jogom hozzá. Rainey haragja múlófélben volt már. Képzeletében élt egy apa, aki mindent megtesz az ő kicsi lányáért, feltétel nélkül szereti, és mellette áll a bajban. De azóta felnőtt nővé vált, és ha megbízható társra van szüksége, ott van neki Kenzie. Nincs értelme hát Marcust okolni, amiért cserbenhagyta, hiszen Clementine nem is adott esélyt, hogy másként viselkedjen. És annak sincs értelme, hogy egy múltbeli félrelépés miatt tönkretegye Naomi és családja egész életét. – Bárcsak Clementine elmondta volna neked az igazságot! Szeretném hinni, nemeslelkűségből tette, nem merő könnyelműségből. – Te sem könnyelműségből születtél – ingatta a fejét bánatosan Marcus. – Néha eljátszottam a gondolattal, hogy Clementine szándékosan esett teherbe tőlem, hogy a gyerek az egészséges paraszti vérvonalamból való, jó géneket örökölje. Nagyon akart téged, Rainey. Ez akár igaz is lehet, olyannyira, hogy Rainey hajlamosabb volt elfogadni, mint a futó kis kalandocskából történő megszületés gondolatát. Hogy túlessenek minden tisztázandó kérdésen, még megkérdezte: – Amikor rám osztottad az első főszerepemet, majd amikor úgy döntöttél, hogy minden kockázat ellenére finanszírozod a filmem elkészítését, az apai érzéseid nyomtak nagyobbat a

MARY JO PUTNEY

201

KANYARGÓ ÖSVÉNY

latba, vagy az, hogy tehetségesnek tartasz? – Mindkettő – felelte Marcus komolyan. – Valóban mindig különös figyelmet fordítottam rád, de ha nem tartanálak arra érdemesnek, soha nem mentem volna bele olyan üzletbe, amellyel dollármilliókat hajítok ki az ablakon. Marcus mindig is tudta, mit kell válaszolni – gondolta Rainey. Az apja igazán remek fickó. Furcsa, és mégis pezsdítő a tudat, hogy Marcus Gordon az ő apja! Édes, istenem, de hisz akkor három féltestvére is van! Józan ésszel belátta ugyan, hogy az igazságot soha nem árulhatja el nekik, nehogy az apjuk hűtlensége miatt haragot érezzenek iránta, de mégis, mégis, legalább ő tudja! Az ujjait a homlokára tapasztva igyekezett elfojtani a kitörni készülő sírást. A terhesség, úgy látszik, bőgőmasinát csinál belőle. – Ehhez még hozzá kell szoknom, de… azt hiszem, boldog vagyok. – Én tudom, hogy az vagyok – derült fel Marcus arca. Kenzie gyengéd nógatására Rainey egyszeriben Marcus karjában találta magát, patakzó könnyekkel. Mindig is egy apára vágyott. Jobb később, mint soha.

Negyvenegyedik fejezet – Indián pokróc – dőlt hátra Kenzie, hogy megcsodálja az utoljára elültetett növényt. A kertészeti kézikönyv szerint pompázatos, sárga szélű, vörös virágokat hoz majd a késő tavaszi virágzási időszakban. Bár legkevésbé sem értett a kertészkedéshez, rájött, hogy rettentő élvezetét leli benne. Javára vált, hogy heteken keresztül foglalkozott a labirintus környékének tereprendezésével, beültette a vidékre jellemző, szívós növényekkel, hogy a környezet természetes hatást keltsen. Ebédidőre járt már, így hát feltápászkodott, és kevés vizet permetezett a frissen elültetett növény tövére. Van-e vajon annyi ideje, hogy végigmenjen a labirintuson, mielőtt bemenne ebédelni? Nem, Kenzie nem szerette a kapkodást. Első, szívfacsaró labirintusjárását követően egy hét is eltelt, amire összegyűjtött annyi erőt, hogy ismét végigmenjen az ösvényen. Szerencsére a következő alkalmak során már nem tapasztalt olyan intenzív érzelmi reakciót, mint először. Egészében véve megnyugtatónak találta a múltbéli kalandozást, sőt, olykor teljesen felszabadítónak. Már majdnem visszaért a házhoz, amikor Rainey rohant szembe vele a hátsó ajtón. A sietségtől szoknyája rátekeredett a lábszárára. A pihenés, amióta leadta az elkészült filmet, igen jót tett neki. A terhesség még nem látszott rajta, de Rainey szerint bármelyik pillanatban elkezdődhet a folyamat, amelynek eredményeként felfújódik, akár egy hatalmas lufi. A szülővé válás közeledésével járó aggodalmat leszámítva, Kenzie meglehetősen élvezte ezt a periódust. Soha nem kerültek még ilyen közel egymáshoz. Rainey vidáman csillogó szemmel vetette magát a karjába. – Kössünk üzletet – ragadta meg Kenzie kezét, és vonszolta a ház felé. – Gyorsan ebédelj meg, és menjünk át Santa Fébe. – Mit keresnél te ott? – A szomszédos kisvárosba, Chamába már minden további nélkül bement, de nem érezte magát elég felkészültnek olyan zsúfolt helyhez, mint Santa Fe. – Emlékszel még Judith Harwickra? – Már hogyne emlékeznék – felelte Kenzie, miközben kezet mosott a konyhai mosogatónál. – Vele találkozunk Santa Fében, és együtt vacsorázunk? – Nem is rossz ötlet, gondolta. – Majdnem. Az ősszel meghívták vendégrendezőnek Santa Fe Shakespeare-fesztiváljára. A

MARY JO PUTNEY

202

KANYARGÓ ÖSVÉNY

Sok hűhó semmiért című darabot állítja színpadra. Ma este lesz a bemutató. Kenzie cseppet sem volt elragadtatva az ötlettől, hogy nagy tömegbe menjen. – Már elégszer láttam a darabot, köszönöm. Ha találkozni szeretnél vele, alkalmasabb időpontot is találhatnánk, mint épp a bemutató estéjét. – Ó, nem a darabot akarom megnézni – nyugtatta meg Rainey, nyilvánvalóvá téve, hogy ezzel még nincs vége a bejelentenivalóknak. – Te játszanád Benedettót, én pedig Beatricét. – Micsoda?! – meredt rá döbbenten Kenzie. – Rainey, most már biztos, hogy a terhesség elvette az eszedet! – Szó sincs róla! A darabhoz minden készen állt a bemutatásra, de a tegnapi jelmezes főpróba után a társulat nagy része elment vacsorázni. Judith szerint a tökéletes főpróba mindig katasztrofálisan rossz előjel – hadarta Rainey, közben az asztal felé tuszkolta férjét, ahol már várta a csirkés Cézár-saláta. – Gondolom, ezzel még nincs vége – morogta Kenzie, figyelemre sem méltatva az ennivalót. – Mára a szereplők fele, beleértve a főszereplőket és a beugrókat is, ételmérgezést kapott, és annyi erejük sincs, hogy a színpadra vánszorogjanak. – Rainey letelepedett a szemben lévő székre, és elgondolkodva nézte a salátáját. – Judith nagy nehezen összeszedte a pótszereplőket. Leonato szerepét például ő maga fogja eljátszani, férfiruhába bújva. Csakhogy a két főszerepre sehogy sem sikerült beugrót találnia, és nem is alkuszik meg holmi színészecskékkel. Hallotta, hogy itt vagyunk, Marcuson keresztül kinyomozta a számunkat, és felhívott. – Ha annyian megbetegedtek, le kellene fújni a bemutatót. – Szó sem lehet róla. – Ez hülyeség. Vannak esetek, amikor meg kell tenni, és ez most ilyen. – Ez a bemutató iszonyúan fontos Judithnak – fordította komolyra a szót Rainey. – Ez az első rendezése itt, és mindennél fontosabb számára, hogy jól sikerüljön. Majdnem elsírta magát a megkönnyebbüléstől, amikor közöltem, hogy elvállaljuk a fellépést. – Rainey örökké változó szemei most könyörgőn néztek rá. – Tartozom neki, mert játszott A századosban, méghozzá nagyon alacsony gázsiért. Ez az én kötelezettségem vele szemben, nem a tiéd, de te is tudod a szerepet, és ráadásul ráérsz. Kérlek, megtennéd a kedvemért? – Már tíz éve nem léptem fel színházban – mondta Kenzie kiszáradt torokkal. – Nem kell óriásit alakítanod, csak légy a helyeden. A közönség amúgy is el lesz ájulva, hogy a nagy Kenzie Scottot láthatja, és nagyon megbocsátón fog viselkedni. – Shakespeare-t általában nem eredetiben adják elő, és nekünk nincs szövegkönyvünk. – Judith már átküldte e-mailben, most nyomtatom. Vezetés közben átfutjuk a szerepeket, és meglátjuk, hol van változtatás. Sőt, ha idejében elindulunk, elég korán érünk oda ahhoz, hogy gyorsan összepróbáljuk a darabot a többi szereplővel. Rainey, úgy látszik, mindenre gondolt. Kenzie behunyta a szemét, a torkát a félelem szorongatta. – Nem hiszem, hogy képes vagyok rá, Rainey. Még abban sem vagyok biztos, hogy valaha képes leszek ismét kamera elé állni, hát még egy élő színházi előadást végigjátszani! Az ezerszer nagyobb próbatétel. – Tudom, hogy nehéz – nyúlt át Rainey az asztalon, és megfogta férje kezét. – Ne hidd azonban, hogy mindenki belelát a lelkedbe. Rajtam kívül senki sem ismeri a múltadat, Kenzie – tette még hozzá halkan. – Ez most jó alkalom lehet, hogy eldöntsd, akarod-e folytatni, vagy sem. A kockázat sokkal kisebb, mint ha egy nagy költségvetésű filmben vállalnál szerepet. Ugyanakkor kisegítenéd Judithot a bajban. Amikor a színiakadémiára járt, Kenzie nagyon szerette a színházi előadásokat, csakhogy azóta sok-sok év eltelt már. Mos a színpadra lépés puszta gondolata is elborzasztotta, és legszívesebben örök életére bezárkózott volna a birtokára. Mégis, Rainey-nek átkozottul igaza van. A végére kell járnia, hogy képes-e még játszani, vagy sem. Ráadásul tartozik ennyivel

MARY JO PUTNEY

203

KANYARGÓ ÖSVÉNY

Judithnak, amiért kiállt mellette a Nigel Stone-féle botrány idején. – Nem mondhatok nemet, igaz? – Nem nagyon – mosolygott rá Rainey haloványan. – Én magam is félek, Kenzie, de szerintem sikerülni fog. – A hited lenyűgöz – mondta Kenzie, és nekilátott a salátának. Az étvágya elment ugyan, de ennie kell, mert hosszú, nagyon hosszú nap vár rá.

Judith túláradó örömmel üdvözölte őket. – Hála istennek, hogy megérkeztetek! Rémálom ez a mai nap! – Pillantása elkomorult, ahogy Kenzie-re tévedt: – Lennél szíves leborotválni a szakálladat? – Szó sem lehet róla – felelte Kenzie ellentmondást nem tűrő hangon. Az álca mindenekelőtt. – Végül is miért ne lehetne szakálla Benedettónak? – karolt beléjük Judith, katonás léptekkel vonulva a színház hátsó része felé. – Először az öltöztetőnő kezébe adlak benneteket, hogy legyen ideje a szükséges igazításokat elvégezni a jelmezen. Rainey-t nem lesz nehéz felöltöztetni, de a te jelmezedhez, Kenzie, szükség lehet némi improvizációra. Az én Benedettóm sokkal kisebb nálad. A káoszt, amely rendszerint minden bemutató velejárója, most az ételmérgezés katasztrofálisan súlyosbította. A szereplők és a színpadi emberek, legtöbbjük nagyon fiatal, fejvesztve rohangáltak ide-oda. A két hollywoodi sztár megjelenése csupán súlyosbította az amúgy is pattanásig feszült helyzetet. Az igazat megvallva, Kenzie örült az összevisszaságnak, mert elterelte a figyelmét saját, szétpattanni készülő idegeiről. Miután az öltöztető gyorsan előkerítette Kenzie és Rainey jelmezét, nekiláttak, hogy átfussák a darabot. Nem volt ez igazi próba, csupán gyors áttekintése a belépéseknek és a színpadi mozgásnak. A frissen beugró szerzetes folyton belegabalyodott a csuklyájába, míg az ifjú Hero majdhogynem szörnyethalt, amikor az oltárnál megbotlott, és lezuhant a színpadról, szerencsére egy testesebb zenész fejére. Amikor a méltóságteljes, ámbár igencsak tapasztalatlan Don Pedro, Aragónia hercege harmadszor ütközött bele az egyik szereplőbe, Judith a szerencsétlen flótás szemébe nézve, vérfagyasztó hangon így szólt: – Két alapszabály van ezentúl: fújod a szöveged, és nem esel hasra a kellékek között. Szerinted menni fog ma este? Don Pedro a feje búbjáig elvörösödve megígérte, de alig mondta ki, máris leverte a hatalmas boroskancsót, amely kongó dübörgéssel gurult tova a színpadon. A próba végeztével Judith sóhajtva így szólt: – Ha Shakespeare még élne, ez az előadás vinné a sírba. – Egy félresikerült utolsó próba mindig a sikeres előadás előhírnöke – bátorította Rainey. – Kivéve, ha mégsem – felelte keserűen Judith. – Foglaltam nektek szobát egy elbűvölő kis panzióban, itt a sarkon túl, de nem lesz annyi időtök, hogy átmenjetek, és pihenjetek egyet az előadás előtt. Kissé szűkében vagyunk a helynek, úgyhogy nem bánnám, ha osztoznátok az öltözőn. – Hát persze – egyezett bele Rainey –, csak mutasd, merre menjünk. A fiatal ügyelőgyakornok mutatta meg nekik az öltözőt, amely elég barátságosan volt berendezve, sőt, zuhanyzóval is rendelkezett. Amikor magukra maradtak, Rainey teljes hosszában végignyúlt a díványon. – Igazad van, a hormonok teljesen elvették az eszemet – közölte drámai hangon. – Örüljünk, ha élve megússzuk ezt az estét. Kenzie a dívány végébe telepedett, az ölébe vette Rainey lábát, levette róla a cipőt, és elkezdte finoman masszírozni a talpát. Rainey kéjesen nyögött fel.

MARY JO PUTNEY

204

KANYARGÓ ÖSVÉNY

– Nem vagy túl fáradt? – kérdezte Kenzie. – Végig tudod játszani az előadást? – Mindjárt jobban leszek – vigyorgott Rainey –, sőt, mondhatni, csodásan! Utoljára színitanodás koromban izgultam ennyire a fellépés előtt. Pedig annak sem lenne súlyos következménye, ha belebuknánk. Ha pocsékul játszom, akkor is lehet belőlem valami. Kenzie számára a bukás súlyosabb következményekkel járt volna, és ezzel mindketten tisztában voltak. Ha túl is lesz ezen az estén anélkül, hogy lejáratná magát, nagyon úgy néz ki, hogy ez az utolsó fellépése. A színjátszás volt az élete értelme megannyi éven keresztül, de Kenzie egy ideje már nem ugyanaz az ember. Ha szerencséje van, a profizmusa átsegíti ezen az előadáson, és nem fog feltűnni, ha hiányzik belőle a szenvedély. Judith és a rengeteg néző, aki nehezen megkeresett pénzét adta a jegyekért, megérdemel annyit, hogy tökéletes élményben részesüljön. Ám bármennyire is próbálta racionálisan végiggondolni az érveket, a teste minden ízében tiltakozott a fellépés ellen. Rainey felült, majd hirtelen megpördülve, lovaglóülésben elhelyezkedett Kenzie ölében. Teste a bő szoknya alatt szinte elveszett. Férje arcát két kezébe fogva így szólt: Van egy isteni ötletem, hogyan küzdjük le az előadás előtti lámpalázat – jelentette ki, ám mivel Kenzie nem fogta fel rögtön, elkezdett lassú lovaglómozdulatokat végezni a férfi ölében. – Biztos vagy benne, hogy ez nem árt neked? – kérdezte Kenzie nevetve, és elkapta a felesége csípőjét. Rainey előrehajolt, és meleg ajkait a szájára tapasztotta. – Szeretem a szakálladat! Olyan imádni valón férfias! A kérdésedre visszatérve, az egyik szakkönyvben olvastam, hogy az emberek alapjában véve két csoportra oszthatók a terhesség alatti nemi életet illetően: egyeseknek jobban esik olyankor, másoknak kevésbé. Rájöttem, hogy én az előző csoportba tartozom. Hát te? – Mi tagadás, nagyon izgatónak találom – csúsztatta be a kezét Kenzie a felesége szoknyája alá. – Te jó ég! Hol hagytad a bugyidat? – Jobb előre gondoskodni mindenről – csókolta meg újra a férjét Rainey, és közben igen érdekes dolgokat művelt a nyelvével. – Ha jól számolom, van még fél óránk, aztán zuhanyzás, öltözés, smink… – Ha együtt zuhanyozunk, akkor kevesebb – vette át a mozgását Kenzie is. – Micsoda improvizáció! – mormolta kéjesen Rainey. És igaza volt. A lámpaláz leküzdésének ez volt a leghatásosabb módja.

A. színpadra lépését megelőzően tökéletes magány szállta meg Kenzie-t. A függöny mögött várakozott, és átkozta magát, amiért nem tudott ellenállni Rainey könyörgésének. Ha nem környékezte volna fizikai rosszullét, már rég elhúzta volna a csíkot a színházból. A színpadon a Beatricét játszó Rainey, az álszakállba öltözött Judith-Leonato, az ifjú Hero és a Követ pergő szóváltással kezdték a darab nyitósorait. Judith persze káprázatosan játszott, képzett hangja könnyedén váltott át a közönséget meggyőző tenorba. Rainey, a született prostituált, tökéletesen lépett be nyitósorával. Benedetto felőli érdeklődéséből kitűnt, hogy még most is kötődik hozzá, jóllehet korábbi viszonyuk nem vezetett semmire. Az ifjú Hero a profi színészek társaságában szárnyra kapott, és tökéletesen játszotta a szerepét. Aztán eljött a pillanat, Kenzie-nek meg kellett jelennie a színen, Aragónia hercege és három másik szereplő társaságában. Kilépett a függöny mögül, magán érezve a sötét nézőtérről ráirányuló megannyi tekintet súlyát. Judith még az előadás kezdete előtt bejelentette, hogy az ételmérgezés miatt számos változtatást kellett végrehajtani a szereposztásban. Neveket nem említett, de megígérte, hogy mindenkit bemutat az előadás végén. A közönség körében halk morajlás hallatszott, és Kenzie látta, hogy sokan hol rá, hol pedig

MARY JO PUTNEY

205

KANYARGÓ ÖSVÉNY

Rainey-re néznek. Egyszer hangosabb suttogás röppent fel: de hiszen ez Kenzie Scott és Rainey Marlowe! Erre a morajlás felerősödött, teljesen megbénítva szegény Don Pedrót. Kenzie az orra alatt odamormolta a másik szerepét, hogy kisegítse a bajból: – Jó Signor Leonato, így fogadod a gondot? Mindenki a világon kerülni igyekszik a kötöttséget, te pedig elébe jössz?13 A herceg pánikba esve nézett rá, de aztán mégis csak sikerült elmondania a saját szövegét. Leonato következett, és lassacskán az előadás visszatért a normális medrébe. Kenzie mindig is szerette Benedetto szerepét, aki mások ugratásával leplezi érzelmeit. A szerep úgy illett rá, mint egy kényelmes, régi ruhadarab. Rainey Benedetto felé irányuló első kötekedő élcelődésével meg is indult Beatrice hadjárata. Kenzie közben arra gondolt, hogy a feleségének épp annyi gondot okozott az életben a bizalom hiánya, amennyit a karakterében, amelyet játszott. Lassacskán az elégedett öröm érzése áradt szét Kenzie-ben, ahogy a darab kibontakozott. Már rég elfeledte, milyen feszültséggel jár az élő előadás, és milyen izgalommal, amelyet a nézőtéren ülők gerjesztenek a színészben. Amit a szereplőgárda a közönséggel közösen egy adott este létrehoz, soha többé nem ismételhető meg. Egy előadás egyedi és bensőséges, és olyan közvetlen hatást gyakorol, amilyenre egy mozifilm sohasem lenne képes. Kenzie szárnyalásának hatására Rainey, Judith és a többi szereplő minden várakozást felülmúlón teljesített. Kenzie szeretett volna hangosan nevetni, annyira élvezte a színjátszás gyönyörűségét. Erre született ő valójában, de a hollywoodi hírnév elszakította őt a színpadtól, és már el is felejtette, milyen felemelő érzés élőben játszani. Beatricénak, Rainey-hez hasonlóan, olyan férfi kezét kell elnyernie, akiben tökéletes párra talál. A végén, amikor Benedetto a sorsát elfogadva felkiált: Zenét, hej!14, Kenzie elkapta Rainey derekát, fellendítette a levegőbe, és úgy tartotta a feje fölött, mint balett-táncos a partnernőjét. Az idő mintha lelassult volna, ahogy köröztek. Rainey nevető arca tekintett le rá a magasból, habkönnyű ruhája szinte lebegett karcsú teste körül. – Köszönöm ezt az élményt! – suttogta fentről Rainey. A kitörő vastaps már-már a színház ablakainak épségét veszélyeztette. Rainey mosolya talán még a csókjánál is többet elárult. – Isten hozott, szerelmem! Semmihez sem hasonlítható érzés volt, ahogy véget nem érően hajlongtak a felállva tapsoló közönség előtt. Az óriási tapsvihar alig akart abbamaradni, amikor Kenzie előrelépett, és egyik kezét felemelve csendet kért a közönségtől. A nézőtér elcsendesedett, ő pedig orgonabúgású hangon így szólt: – Nagyon köszönöm, hogy eljöttek ma este, és felidézték bennem, miért is lett belőlem színész. – Elkapta Judith kezét, és kihúzta maga mellé a színpad elejére. – Köszönöm Judith Harwicknak, a brit színházi élet egyik legnagyobb alakjának, aki elég bátor volt ahhoz, hogy két hollywoodi pojácát állítson színpadra a mai előadáson. A nézők harsány nevetése közben maga mellé húzta Rainey-t is. Feleségének borostyánszín haja rakoncátlanul hullott alá, arcára a boldogság piros rózsákat rajzolt. – De legfőképpen Rainey Marlowe-nak szeretnék köszönetet mondani, aki a feleségem, most és mindörökké – hajolt meg Rainey előtt, és megcsókolta a kezét. A nézőtér ismét hatalmas tapsviharban és éljenzésben tört ki. Charles Winfield most büszke lenne rá.

13 14

Mészöly Dezső fordítása Mészöly Dezső fordítása

MARY JO PUTNEY

206

KANYARGÓ ÖSVÉNY

Epilógus Rainey nyugtalanul fészkelődött a limuzin hátsó ülésén. Hetek óta nem találja a helyét, semmi sem kényelmes, de ma este aztán különösen nyughatatlan, mint egy unatkozó kétéves kislány. – Biztos vagy benne, hogy felkészültél rá? – nézett rá Kenzie az apává először váló férfi aggódó pillantásával. Rainey-nek hiányzott a férfi szakálla, de megállapította, hogy elképesztően jól néz ki a szmokingjában. – Csak nem gondoltad, hogy kihagyom az akadémiai díjkiosztót, amikor a filmemet kilenc Oscar-díjra jelölték? – vigyorgott rá Rainey. – Ilyesmi csak egyszer fordul elő az életben. – Egy pillantást vetett fekete flitterekkel szegélyezett fekete estélyiére, amelyet úgy szabtak, hogy a legtöbbet elrejtsen a pocakjából, amely mostanra már meglehetős méreteket öltött. – Szó sem lehet róla, hogy kihagyjam, még akkor se, ha úgy gurítanak be, mint egy hordót. – Gyönyörű vagy – fogta meg Kenzie a felesége kezét. Elbűvölő hazugság, ha figyelembe vesszük, micsoda erőfeszítésébe került Rainey-nek, hogy elfogadható kinézetűvé varázsolja magát így a kilencedik hónap végén. Rainey hátradőlt a kényelmes bőrülésben, és visszaidézte azt a csodás néhány hónapot, amely A százados bemutatója óta eltelt. Az Úr is velük volt, mert a film a kritikusok és a közönség elismerését egyaránt elnyerte. A kritikusok az egekbe magasztalták a lélekbe markoló, kifinomult jellemábrázolást, a szenvedés és a lélek gyógyulásának bemutatását, a parádés fényképezést, kiemelve, milyen csodás ellentételezése ez a mozi a technikai arzenált felvonultató, nagy költségvetésű hollywoodi produkcióknak. A siker lélekemelő volt, különösen Új-Mexikó biztonságos távlatából nézve, ahonnan sokkal könnyebb volt kívülről szemlélni az eseményeket. Elhatározták, hogy Cíbola lesz az állandó otthonuk, de megtartották Los Angeles-i házukat is, ha olykor a munka a nagyvárosba kényszerítené őket. Rainey megvált kanyonbeli otthonától: Emmy Herman vásárolta meg, mert az újonnan érkezett családtag miatt tágasabb térre volt szükségük. A tél folyamán Kenzie-vel kettesben kidolgozták jövőbeni terveiket. Alapszabályként fektették le, hogy idejük legnagyobb részét együtt töltik, és csak olyan munkát vállalnak el, amely szívüknek igazán kedves. Újonnan alapított produkciós irodájuk már számos, különböző szinten álló projekten dolgozott, és a közös munka számtalan öröm forrásául szolgált. Judith Harwick a londoni West Enden rendezte Oscar Wilde Az eszményi férj című darabját, amelyben Kenzie elvállalta a főszerepet Rainey oldalán, aki a zsaroló Mrs. Chevely szerepébe bújt. Vásároltak is egy barátságos házikót a West Enden, hiszen a jövőben sokkal több időt töltenek majd Angliában. Szerencsésnek érezték magukat, hogy a közös munka tulajdonképpen mindkettőjük legkedvesebb elfoglaltsága volt. A Santa Fé-i előadás katartikus hatást gyakorolt Kenzie-re, amely gyökerestől megváltoztatta az énjét. Azelőtt soha nem tapasztalt ekkora boldogságot. Kapcsolatukat Rainey-vel hihetetlen bensőségesség és bizalom jellemezte, amelyről korábban álmodni sem mertek. Rainey nagyszülei szintén nagyon boldogok voltak. Bár nem voltak hajlandók megjelenni az akadémiai díjkiosztón, megígérték, hogy meglátogatják unokájukat, amint a kisbaba megszületik. Virginia szinte repesett a boldogságtól, hogy dédnagymama lehet. A limuzin megállt, ki kellett lépniük a vörös szőnyegre. Amikor Kenzie kisegítette feleségét a kocsiból, a tömeg hatalmas ujjongásban tört ki. – Hollywood imád téged, drágám – súgta Rainey fülébe Kenzie. – Te vagy a nő, aki az álmait képes volt a filmvászonra vinni, és olyan sikert aratott, amelyről senki álmodni sem mer. Ez a receptje egy zsák Oscarnak. – A jelölés maga is elismerés, és nem hiszem, hogy annyi díjat nyernénk – felelte Rainey

MARY JO PUTNEY

207

KANYARGÓ ÖSVÉNY

földhözragadtan. – Ne feledd, hogy csak egy nő vagyok, aki az álmait filmvászonra vitte. Nyerni a férfiak szoktak ilyen esetben. – A kasszasiker munkahelyeket teremt, és a döntőbizottság nagy részét kitevő szakemberek szem előtt tartják ezt. – Egymásba karolva haladtak a hatalmas színházépület felé, közben minden oldalról üdvözlő ölelésekben részesülve. Elfoglalták helyüket a Marcus és Naomi előtti sorban. A producer házaspár sugárzott a boldogságtól. Rainey és Marcus között nagyon óvatosan alakult ki egy újfajta kapcsolat, amelyre nyíltan sohasem hivatkozhattak, de a kötelék egyre szeretetteljesebbé vált. A sorban kissé távolabb Greg Marino ült, Val társaságában, aki csak azért repült Kaliforniába, hogy elkísérje a férfit a díjkiosztóra, és csillapítsa izgalmát, hogy vajon megnyeri-e a legjobb fényképezésért járó Oscart. Val elbűvölően nézett ki a méregdrága, csillogó fekete igazgyöngyökkel díszített uszályos estélyiben, és magasra tornyosított vörös hajkoronájával. Amint a ceremónia kezdetét vette, Rainey meglepetten tapasztalta, hogy korábbi izgatottsága csendes kíváncsisággá szelídült. Amikor annak idején a legjobb női mellékszereplő díjára jelölték, rettentően vágyott rá, hogy bebizonyítsa Clementine szellemének, önpusztítás nélkül is lehet valaki tehetséges és sikeres. Ezúttal azonban semmit sem akart bizonyítani. Ami persze nem jelenti azt, hogy nem szeretne nyerni. Fogait összeszorítva nyelt egyet, amikor nem Sharif nyerte meg a legjobb férfi mellékszereplőnek járó Oscart. A fenébe is, pedig megérdemelte volna! Sharif sokatmondó pillantást vetett rá. Az Oscart ugyan nem nyerte el, ám a filmbeli szerep miatt rögtön a magazinok címlapjára került, és forgatókönyvek tucatjai érkeznek hozzá azóta is. Rainey nagyot sikított, amikor A százados zenéjét jelentették be mint díjnyertest, és nagyot sóhajtott, amikor a művészeti rendezésért járó Oscart nem ők kapták. A fényképezés következett. A konferáló kinyitotta a borítékot. „És az Oscar-díj nyertese: Gregory Marino: A százados!” Greg lófarokba kötött haja ide-oda repült, amint az operatőr nagy ugrásokkal a színpadon termett, arcán a boldogság széles mosolyával. A stáb diadalordítással nyugtázta a díjat. Greg a szokásos köszönetnyilvánítások után még hozzátette: – De mindenekfelett szeretnék köszönetet mondani Raine Marlow-nak, a legjobb rendezőnek, aki mindig tudta, hogyan kell észhez téríteni a stáb fékevesztett tagjait. – Az operatőr nevetéstől kísérve levonult a színpadról, és a sajtószobába ment az újságírói kérdésekre válaszolni. A forgatókönyv-adaptációért járó díj kihirdetése következett, amelyre Rainey-t is jelölték. Ujjai a férje kezére kulcsolódtak, bár érzelemmentes arckifejezéssel igyekezett palástolni izgalmát. Nem illik csalódott képet mutatni a kamerának. Amikor elhangzott a neve, egy pillanatra annyira megdöbbent, hogy szinte beledermedt. Alig akarta elhinni! De Kenzie felállt, és felsegítette a székéből, majd sugárzó arccal átölelte, és a fülébe súgta: – Indulj, kicsim. Megérdemelted. Férje erős kezének szorításától kísérve Rainey fellépdelt a színpadra vezető széles lépcsőkön, és beleszédült a gondolatba, hogy világszerte nézők százmilliói lehetnek szemtanúi a botorkálásának. Agya mintha teljesen kiürült volna, pedig előre felkészült, mit fog mondani. Megcsókolta a szobrocskát, és végül így szólt: – A színésznő keményen megküzd a szépségéért, de leginkább arra vágyik, hogy az esze miatt részesüljön elismerésben. A nézőközönség hangos ujjongása közepette Rainey köszönetet mondott a Gordon házaspárnak, és megemlítette, hogy hálával tartozik a regény írójának, George Sherbourne-nak, amiért mélységesen emberi története megérinti a huszonegyedik század emberét is. Amilyen gyorsan csak tudott, a sajtószobába iramodott, mert szeretett volna minél előbb visszaülni a közönség soraiba, hogy lássa a további díjak győzteseit is.

MARY JO PUTNEY

208

KANYARGÓ ÖSVÉNY

A legjobb női szereplőnek járó Oscart nem neki ítélték, de ez nem rázta meg különösebben. Már kezében a díj, amelyre vágyott, és mindegy, mit hoz a jövő, a neve mellett mindig ott fog állni: Oscar-díjas. Azt viszont minden porcikája kívánta, hogy Kenzie nyerje el a legjobb színész díját. Kétség kívül megérdemelné. Látván felesége arckifejezését, Kenzie halkan így szólt hozzá: – Nem történik semmi, ha nem nyerek, Rainey, ami nagyon is valószínű. Hiszen nem egy hősszerep volt. – Pontosan ezért kellene nyerned! – vetette oda Rainey dühösen. – Hány színész lenne hálás egy olyan szerepért, amelyben feltárhatja csupasz lelkét, ahogyan te is tetted! De Kenzie csak mosolygott, bár a keze jéghidegen kulcsolódott az övére. A díjazottak sora végeláthatatlannak tűnt. Végül a konferáló, a tavalyi év legjobb színésznője, kinyitotta a borítékot, és rövidlátó hunyorgással olvasta fel a benne szereplő győztest: – A legjobb férfi főszereplőnek járó díjat kapja: Kenzie Scott, A százados! Rainey sikoltva ugrott a férje nyakába, de Kenzie csak hűvös visszafogottsággal szorította meg a kezét, majd elindult a színpad felé. Győzelme nem volt váratlan, és a tapsvihar nehezen akart alábbhagyni. Tekintetét végigjáratta a nézőseregen, és Rainey tisztában volt vele, hogy emberek milliói érzik most úgy, hogy csakis rájuk néz. Amikor a nézőtér lassan elcsendesedett, Kenzie elgondolkodva így szólt: – A valódi nagy szerepek csak igazán ritkán találják meg az embert, de John Randall szerepe ezek közé tartozik. A százados története a túlélésről és a kiteljesedésről szól, az újrakezdésről és a megváltásról. Túl sokaknak tartozom köszönettel mindazért, amit elértem, fel sem tudnám sorolni valamennyiüket. Szeretném tehát elsősorban kifejezni hálámat Charles Winfieldnek, aki tanítóm és legjobb barátom volt. Néhány nevet említett még, majd tekintete Rainey-n állapodott meg. – Legfőképpen a feleségemnek, Raine Marlowe-nak tartozom köszönettel, aki erőszakkal vett rá a filmbeli szerepre – hangos nevetés a nézőtérről –, és ezáltal életem legmélyebbre ható élményében lehetett részem. Az újrakezdés lehetőségét kaptam tőle. – Szeretlek, Rainey – fordult a feleségéhez olyan bensőséges hangon, mintha csak ketten lettek volna a hatalmas teremben, majd tiszteletképpen felé emelte a kis szobrocskát Rainey tudta, hogy nézők millió látják a sírását, de nem volt képes gátat szabni a könnyeinek. Ezek az átkozott hormonok! Amikor Kenzie visszatért a helyére, Rainey átkarolta a nyakát, a fejét pedig a férfi vállára hajtotta. Kimerült volt, de boldog, és e két érzelem keveredésétől már szédült. De Kenzie ölelése megnyugtatta, olyannyira, hogy az ereiben száguldozó feszült izgalom ellenére majdnem elszundikált. Aztán egyszer csak meghallotta a nevét – Raine Marlowe, A százados. Ijedten emelte fel a fejét, és döbbenten meredt Kenzie-re. – Nem álmodsz, drágám, épp most nyerted el a legjobb rendezőnek járó Oscart. – Kenzie felsegítette, és szeretetteljes mosollyal odasúgta: – Annyira büszke vagyok rád, szerelmem! Kenzie a lépcsősorig kísérte a feleségét, és már visszafordult volna a helyére, de Rainey tovább kapaszkodott belé. – Gyere velem! Jobb, ha ott vagy mellettem, még összeesnék. Kenzie felkísérte feleségét a széles lépcsőkön, és diszkréten a háttérben maradt, amikor az összes kamera villódzva Rainey-re irányult. A forgatókönyvért járó díj átvételekor érzett izgatott lelkesedéshez képest Rainey most meglepő nyugalmat tapasztalt. – Most jócskán fel van adva a lecke a következő filmemhez – fordult a mikrofonhoz. – A filmkészítés hihetetlenül összetett feladat, amely kimondhatatlanul kemény munkát igényel egy seregnyi elhivatott embertől. Ha most nekiállnék felsorolni mindenkit, akinek része volt a filmem elkészítésében, a biztonságiak távolítanának el a színpadról. De mindenképpen meg

MARY JO PUTNEY

209

KANYARGÓ ÖSVÉNY

kell említenem a barátnőm, Val Covington nevét, aki mindvégig biztatott, hogy képes vagyok véghezvinni, még akkor is, amikor már majdnem feladtam. Ezért megérdemled a világ legnagyobb adag fagyikelyhét, Val! – küldött egy mosolyt Rainey a láthatóan boldog barátnője felé. – Szintén köszönettel tartozom a producereimnek, Marcus és Naomi Gordonnak, akik tehetséget láttak egy tapasztalatlan rendezőben, mert ők is legalább annyira szeretik a munkájukat, mint én. De legfőképpen Kenzie Scottnak köszönöm, a remek színésznek és még remekebb férjnek. Vajon túlságosan sziruposnak hatna-e, ha elmondaná, mennyire szereti? Mielőtt azonban mérlegelhette volna, mit tegyen, éles fájdalom hasított a testébe. Te jó ég! Csak nem lesz rosszul a sok izgalomtól?! Szédelegve kapaszkodott a pulpitusba, olyan hirtelen, hogy a szobrocska megbillent, és a földre bucskázott. – Azt hiszem, beindult a szülés – dadogta. – Sohasem írnék ilyen jelenetet! Annyira banális! – Majd később újraírod – hallotta messziről Kenzie hangját, majd érezte, hogy a férfi erős karjába kapja. A nyakába csüngve kapaszkodott, és hagyta, hogy izgatott és döbbent tekintetek kíséretében cipelje le a színpadról. A szakkönyvekből már jól tudta, hogy egyeseknél valóban gyorsan megindul a szülés, de miért éppen ő, és miért éppen most?! Azért, mert van Isten, akinek meglehetősen jó a humorérzéke. A díjkiosztón szolgálatot teljesítő mentő pillanatok alatt kiállt a bejárathoz. Kenzie maga vitte feleségét az autóhoz, beemelte, és gyengéden lefektette az ágyra. – Ne aggódj, drágám, ez a gyerek színésznek születik, és hibátlanul fogja eljátszani a szerepét – térdelt mellé Kenzie, miközben a mentőautó elindult. – Az egész világ egy nagy színpad… Rainey elmosolyodott, de egy újabb fájdalomhullám hatására úgy szorította a férje kezét, hogy az majd beleroppant. Shakespeare-nél jobb forgatókönyvírót nehezen lehetne találni.

Bár Kenzie olyan kimerült volt, mintha lefutotta volna a maratont, mégsem volt képes levenni a szemét Rainey-ről és vörös hajú újszülött kislányukról. – Nem elég, hogy begyűjtöttük a lehetséges díjak legnagyobbikát, az időzítés miatt még az unalmas ünnepi partikat is megúsztuk. Rainey kuncogva felnevetett. Fáradt volt, és maszatos az elkenődött szemfestéktől, de gyönyörűnek tetszett, és tökéletesen elégedettnek, ahogy borostyánszín haja kócosan terült szét a hófehér kórházi párnán. – A partikon már úgysem lettem volna képes részt venni, csak azt sajnálom, hogy nem láthattam, amikor Naomi és Marcus átveszik a legjobb producernek járó díjat. – Majd később visszanézzük videóról – felelte Kenzie, majd tétován megkérdezte: – Vajon a kezembe vehetem? – Hát persze, hisz félig a tiéd is – nyújtotta át óvatosan a babát Rainey. Kenzie az egyik karjában ringatta a kicsit, rettegve, nehogy összetörje, s elbűvölve az aprócska kezektől, szundikáló vörös kis arcocskától. Az ő lánya. Az ő kislánya. Rainey kinyitotta a szemét, és kacsintott. Kenzie szíve vadul kalapált. Elképzelni sem merte, hogy létezik ilyen mindent elsöprő, mélységes és feltétel nélküli szeretet. Még mindig félt, de lassan ráébredt, hogy a félelem természetes velejárója a szülővé válásnak. Fogadalmat tett, hogy ez a gyermek itt olyan óvó szeretetben fog felnevelkedni, amilyet az összes kisgyerek megérdemelne, és amelyben sajnos oly sokan nem részesülnek. Bár gyanította, hogy az apaszerep élete legnehezebb szerepe lesz, biztos volt benne, hogy Rainey-vel az oldalán sokkal jobban boldogulnak, mint ahogyan saját szüleik annak idején. – Eldöntjük végre, milyen nevet adjunk neki? – kérdezte Rainey álomittas hangon.

MARY JO PUTNEY

210

KANYARGÓ ÖSVÉNY

– Faith lesz a neve – mondta Kenzie ellágyulva, és visszaadta a gyermeket a felségének. – Azt jelenti Hit és Bizalom.

MARY JO PUTNEY

211

KANYARGÓ ÖSVÉNY

Mary Jo Putney a Syracusai Egyetemen végzett tizennyolcadik századi irodalom és ipari tervezés szakon. A New York Times eladási listáját vezető írónő számtalan elismerést kapott már írásaival, többek közt két alkalommal a RITA Romantikus Amerikai írók díját, négy egymást követő évben a legjobb történelmi regényért járó Arany Falevelet, valamint a Romantic Times által kiírt, történelmi regényért járó nívódíjat. A 2000-ben megrendezett Országos Romantikus írótalálkozó vezérszónoka volt. Mary Jo Putney Baltimore-ben lakik, Maryland államban.

Nyomdai előkészítés TORDAS ÉS TÁRSA KFT. Ez a könyv a debreceni könyvnyomtatás több mint négy évszázados hagyományait őrző ALFÖLDI NYOMDA ZRT.-ben készült Felelős vezető György Géza vezérigazgató

MARY JO PUTNEY

212

KANYARGÓ ÖSVÉNY