ROMANTIKUS
RR
REGÉNYEK
Mary Jo Putney
SELYEM ÉS ÁRNYÉK
GENERAL PRESS KIADÓ ALAPÍTVA 1988–BAN
1
A mű eredeti címe Silk and Shadows Copyright © Mary Jo Putney, 1991 Hungarian translation © JANÁKY ISTVÁN és a GENERAL PRESS KIADÓ Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás. A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is. Fordította JANÁKY ISTVÁN Sorozatszerkesztő DR. BORBÉLY SÁNDOR A borítótervet GREGOR LÁSZLÓ készítette ISSN 1586–6777 ISBN 963 9459 56 9 Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ 1138 Budapest, Népfürdő u. 15/d Tel.: 359 2201, 359 1241, 350 6340 Fax: 359 2026 www.generalpress.hu
[email protected] Felelős kiadó: LANTOS KÁLMÁNNÉ Irodalmi vezető: BESZE BARBARA Művészeti vezető: LANTOS KÁLMÁN Felelős szerkesztő: BARDI ERZSÉBET Készült 25 nyomdai ív terjedelemben, 53 g–os 2,4 volumenizált Norbulky papíron Kiadói munkaszám: 902 Nyomdai előkészítés: TORDAS és TÁRSA Kft. Ez a könyv a debreceni könyvnyomtatás több mint négy évszázados hagyományait őrző ALFÖLDI NYOMDA RT.–ben készült. Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
Estillnek, aki nagyon szeretett volna egy olyan könyvet, amelyik csak az övé
2
Előszó Anglia, 1839 Úgy nevezte magát: Peregrine, a Vándor, aki azért érkezett Londonba, hogy bosszút álljon. Az esti szürkületben a Kali a Temzén haladt, a Kutyák szigetének egyik kikötője felé. A levegőben az olyan városrészekre jellemző szagok keveredtek, ahol a víz és a szárazföld találkozik, s ahol túl sokan élnek kis helyre összezsúfolódva. Peregrine az előárbocnak dőlve figyelte London fényeit s hallgatta a víz halk hullámverését a hajóorr körül. A kívülálló közönyösnek gondolhatta volna, ám szikár alakjának nyugodtsága az évek óta gyakorolt önfegyelem jele volt, a színlelésé, amely második természetévé vált. Korán megtanulta, hogy biztonságosabb, ha senki nem tudja, mi lakik a fejében és a szívében. Az évek során olyan tökélyre fejlesztette valódi énjének leplezését, hogy időnként már maga sem volt tisztában az érzéseivel. Am ezen az estén szemernyi kétsége sem volt érzelmeinek természetét illetően. A civilizált angol sötétség elrejtette ellenségét, és ez a tudat diadalittassá tette, vérét pezsdítette. Negyedszázadot várt erre a pillanatra, és most végre eljött az ideje, hogy lassú és rendkívül fájdalmas kínokat osztva elégtételt vegyen azért, amit elszenvedett. A gyűlölet tüzének lángja tízéves korában, még gyermekként lobbant fel benne, és e tüzet az eltelt évek során sötét keserűséggel, állhatatosan táplálta, nehogy kialudjon. A bosszúra való várakozás és felkészülés a gyönyör és a fájdalom furcsa keveréke volt. Sok országot megjárt, különféle módokon vagyont gyűjtött, élesítette elméjét és edzette testét, míg az minden késnél és minden puskánál halálosabb fegyverré vált, és megtanulta, hogyan maradhat életben, sőt gyarapodhat bárhol, bármilyen nép között. Minden tapasztalatát,minden aranyát, és mindent, amit testi és szellemi téren elsajátított, a végső cél elérésének szolgálatába állította. És íme most, az összes előkészületek után ide vezetett útja: Londonba, amely gazdagságával és nyomorával, sznobizmusával és nemes ideáljaival együtt a világ legnagyszerűbb városa volt. A behajózás rutinját kapitányára hagyta, hogy ő maga csendben élvezhesse a megérkezés várakozásteli, majdhogynem kéjes gyönyörét. Hálóját a távolból már rég elkezdte áldozata köré fonni, és most az utolsó szálakat fogja megszőni, a legteljesebb, legrafináltabb kínokat osztva ki rá. Peregrine azt akarta, hogy ellensége tudja, miért kell elpusztulnia; egészen közel akart lenni hozzá dühe, majd félelme kiteljesedésénél, és a mindent betetőző, dicsőséges, végső csapásnál. Amikor a vámkezeléssel végeztek, Peregrine nyomban üzenetet küldött a terveiben fontos szerepet játszó Lord Ross Carlisle–nak. Azután várt. Ő, akit Peregrine néven ismertek – a harcos, a vándor, a pénzcsináló, egy olyan rejtélyes nép hőse, amelyik a brit uralom hatókörén kívül élt –, ha kellett, tudott várni. Ám tudta: a várakozásnak nemsokára vége.
3
Első fejezet Az üzenet gyorsan megtalálta Lord Ross Carlisle–t, aki két órán belül már fenn is volt a Kali fedélzetén. Peregrine egy árnyékban lévő, rejtett zugból figyelte, ahogy a hórihorgas angol nagy lendülettel a hajóra lép és láthatóvá válik a lámpák fénykörében. Két éve látták egymást utoljára, és Peregrine azon tűnődött, vajon barátságuk kötelékei mennyire bizonyulnak erősnek itt Londonban. Egy dolog volt a herceg kisebbik fiának egy Ázsia vadonjából érkezett, kétes életvitelű kalandorral barátkozni, és egészen más dolog bevezetni őt saját, előkelő köreibe. Két, náluk eltérőbb hátterű embert elképzelni is nehéz lett volna, ám ennek ellenére meglepően harmonikus szellemi és alkati összhang alakult ki kettejük közt. Lord Ross még a Hindukus hegyei között, a halál árnyékában is megmaradt félreismerhetetlen, igazi angol arisztokratának. Most, ahogy a hajó lámpásai megvilágították remekbe szabott, drága ruhájában, melynek árából egy kafirisztáni családnak tíz éven át meglett volna a betevője, nem festett másként, mint aki valójában volt: a világ legnagyobb birodalma uralkodó osztályának tagja, annak minden önbizalmával és határozottságával. Peregrine ellökte magát az árbocrúdtól, és a fénykörbe lépett. – Örülök, hogy otthon talált az üzenetem, Ross. Helyesen tetted, hogy ilyen gyorsan idejöttél. A két férfi pillantása éppen egy magasságban találkozott. Lord Ross szeme barna volt, meghökkentő kontrasztban szőke hajával. A barátság mellett mindig volt bizonyos versengés közöttük, és úgy tűnt, hogy ennek a találkozásnak a mélyebb vonzatai sem lesznek éppen egyszerűek. – Látni akartam, hogy tényleg te vagy–e az, Mikahl – nyújtotta felé az angol a kezét. – Sose gondoltam, hogy egyszer Londonban találkozunk. – Mondtam, hogy jövök. Nem kellett volna kételkedned bennem. – A kissé feszült légkör ellenére Peregrine erősen megszorította a másik kezét, és maga is meglepődött, milyen örömmel tölti el a találkozás. – Vacsoráztál már? – Igen, de abból a remek konyakból, amiből eddig még mindig tartottál magadnál, szívesen kortyolgatnék. – Direkt megálltunk Franciaországban, hogy feltöltsük a készleteimet. – Peregrine elindult előre, le a fedélközbe. Ahogy beléptek fényűző kabinjába, fürkészően a barátjára nézett. Lord Ross a tunya, elpuhult angol arisztokrata megtestesítőjének tűnt – így megváltozott volna az eltelt idő alatt? Játékos ösztönének engedve, Peregrine elhatározta, hogy nyomban meg is bizonyosodik erről. Minden átmenet nélkül hirtelen megperdült a sarkán, hogy jobb könyökét bevágja Ross bordái közé, akkora erővel, amivel egy tinót is ledönthetett volna a lábáról. Letaglózó ütésnek készült – de nem lett az. Ross villámgyors mozdulattal megragadta Peregrine karját, mielőtt annak könyöke a bordái közé hatolhatott volna, majd hátratekerte mindkét kezét, és egy laza, könnyed rántással végigtaszította a fél kabinon. Ahogy Peregrine a jobb vállára zuhant, ösztönösen összegömbölyödött, majd néhány bukfenc után a hátán állapodott meg, az egyik faborítású válaszfalnál. Ha élesben ment volna a dolog, most felpattant volna, hogy ellentámadásba lendüljön, de így csak feküdt a kabin süppedős szőnyegén, levegő után kapkodva. – Örömmel látom... hogy ebben a nagy civilizációban... nem puhultál el... – lihegte, aztán elvigyorodott, mert úgy érezte, mintha sose váltak volna el az útjaik két évre. – Ezt a dobást nem tőlem tanultad. Ross, akinek a nyakkendője és a haja ettől a kis összecsapástól összevissza állt, hangosan elnevette magát. – Arra jutottam, öreg haver, hogy ha valóban eljössz Angliába, jobb lesz, ha felkészülten várlak... – Kinyújtotta a kezét, hogy felsegítse barátját. – Béke? – Béke! – felelte Peregrine, és Ross kezébe kapaszkodva talpra ugrott. Örömmel konstatálta, hogy barátságuk kötelékei a jelek szerint továbbra is erősek, és nem csak azért, mert a másik hasznos lehet. – Amikor a fedélzetre léptél, annyira lerítt rólad az angol városi úriember mivoltod, 4
hogy már azon morfondíroztam, vajon a Hindukust is elfelejtetted–e. – Te meg éppen olyan voltál, mint egy keleti basa, aki nem tudja eldönteni, hogy üdvözöljön– e, vagy egyből a tömlöcbe vettessen. – Ross szemügyre vette a kabint, mely Kelet és Nyugat luxusát egyesítette magában. A tölgyfa íróasztal nyilvánvalóan európai volt, míg a vastag szőnyeg a legszebb perzsák közül került ki, a fal melletti két kerevet pedig bársonnyal volt bevonva, rajtuk nagy, hímzett díszpárnákkal, akár a török díványok – egyszóval stílusos enteriőr egy keleti ember számára, aki azt tűzte ki célul, hogy bejárja a világot. Ross leült az egyik kerevetre, elegáns, csizmás lábait keresztbe téve. Még mindig nehezére esett elhinni, hogy ez a rejtélyes barátja Angliában van, hiszen Peregrine a vándorsólyomhoz hasonlóan, amelynek nevét viselte, az isten háta mögötti, vad vidékek embere volt, szinte azok szülötte. És mégis, furcsa módon, annak ellenére, hogy bő ázsiai köpönyeget viselt és fekete haja hosszabb volt, mint az angoloké, nem lógott ki ebből az urbánus közegből. Ahogy kinyitotta az italszekrényt és kivett egy üveg konyakot, olyan ember nyugodt magabiztosságával mozgott, aki a világban mindenütt otthon van. – A hajón nem tömlöcöt mondunk, hanem hajófeneket. – Peregrine bőséges mennyiségű konyakot töltött a palackból két jókora, talpas ólomkrístály pohárba. – De mivel kenyerünket és sónkat megosztottuk egymással, nálunk a vendégszeretet szabályai érvényesülnek. Ross köszönetet mormolva elvette tőle a poharat, majd elgondolkodva félrehajtotta a fejét. – Úgy veszem észre, tökéletesítetted az angoltudásodat. Még van egy kis akcentusod, de már olyan folyékonyan beszélsz, akár egy született angol. – Köszönöm az elismerést. – Peregrine kényelembe helyezte magát a másik bársonykereveten, amely derékszögben állt arra, amelyiken barátja ült, majd kaján mosoly kíséretében így folytatta: – Azt forgatom a fejemben, hogy beilleszkedem az angol felső körök társasági életébe. Szerinted van esélyem rá, hogy sikerüljön? Rossnak majdnem a torkán akadt a konyak. – Ugyan mi az ördögért akarnál ilyen társasági játékot űzni? – kérdezte, bár meglepődése inkább csak szokásos taktikázásának részét képezte. – Isten a megmondhatója, hogy az angol arisztokrácia rettenetesen unalmas kompánia. Kizárt, hogy jól éreznéd magad a köreikben. – Ez azt jelenti, hogy nem kívánsz bemutatni a barátaidnak és a családodnak? Ross szeme összeszűkült, mert csapdát sejtett mély hangú barátja kérdésében. – Ennél azért több eszed lehetne, Mikahl. Ha vagy annyira ostoba, hogy az úgynevezett „társasági életbe” vágysz, én a magam részéről természetesen segíteni foglak, hogy bekerülhess, hiszen a lekötelezetted vagyok. A felszínes társasági beilleszkedéshez csupán pénz és bemutattatás szükséges, a te esetedben mindkettő rendelkezésre áll. De ne feledd, hogy bármit is teszel, mindig kívülállónak fognak tekinteni. – Nincs olyan közösség, amely teljesen elfogadná azt, aki nem bele született – mondta Peregrine egyetértően. – Nem akarom én azt, hogy az angol arisztokrácia a keblére öleljen, csupán annyit, hogy toleranciát tanúsítsanak irántam, mint valami egzotikus és szórakoztató háziállat iránt. – Isten óvja, aki azt hiszi, hogy meg vagy szelídítve – mosolygott Ross. – Mindenesetre nem tudom elképzelni, miért akarnád az idődet olyan emberekre pazarolni, akik azt hiszik, hogy Párizs a világ széle. – Talán, hogy lássam, képes vagyok–e rá... – felelte Peregrine, majd poharát megdöntve, kihörpintette belőle a konyakot. – Tény, hogy a társasági élet, mint olyan, nem érdekel. De amíg Angliában vagyok, van valami, amit el kell intéznem... – Szünetet tartott, a megfelelő kifejezést keresve. – Szóval egy régi sérelmemért meg akarok fizetni. – Bárki is az, nem szeretnék a helyében lenni – jegyezte meg Ross halkan. – Talán ismerem is az illetőt? – Alighanem. Peregrine érezhetően mérlegelte, vajon mondjon–e többet is – átható, zöld szeme macskaszerűen megvillant. Annak ellenére, hogy folyékonyan beszélt angolul, és hogy hatalmas, széles körű tudását egy cambridge–i tudós is megirigyelhette volna, kifejezései és gesztusai elárulták, hogy idegen. Ross gyanította: valószínűleg sohasem fogja teljesen megérteni barátja 5
mentalitásának igazi hátterét és mozgatórugóit – de éppen ez volt az egyik oka annak, hogy Peregrine társasága olyannyira ösztönzően hatott rá. – Tekintve az angol úri osztályok tagjainak egymással való szövevényes kapcsolatait, az emberem a te harmadfokú unokatestvéred, a keresztanyád fia, vagy valami ilyesmi lehet – mondta hosszas hallgatás után Peregrine. Ha tényleg így lenne, nem terhellek további adalékokkal, csupán annyit kérek tőled, hogy ne avatkozz bele igazságtévő hadjáratomba. – Hogy hívják? – kérdezte Ross, aki nem akarta elkötelezni magát anélkül, hogy valamivel többet tudna. – Charles Weldon. Charles Weldon kegyelmes úr – felelte Peregrine, a címet gúnyosan hangsúlyozva. Úgy gondolom, hallottál már róla, ha személyesen nem is ismered. Az egyik legprominensebb londoni üzletember. – Igen, ismerem – bólintott Ross, szemöldökét felvonva. – Nemrég baronet rangra emelték, így most már Sir Charles Weldon. Érdekes, amit mondtál a rokoni szálakról. Weldonnal nem vagyunk rokonok, de a sors úgy hozta, hogy épp mostanában akarja megkérni az egyik unokahúgom kezét, aki hajlik a dologra. – Ross kiitta a konyakját, és még erősebben ráncolta a szemöldökét. – És történetesen a legkedvesebb unokahúgomról van szó. – Nem tudtam, hogy még egy feleséget akar magának – jegyezte meg Peregrine, újratöltve a poharaikat, majd visszasüppedt a kerevetre, egyik lábát maga alá húzva, és ebben az angoloktól teljesen idegen testtartásban ült tovább. – Ezek szerint nem helyesled a dolgot. Tudsz bármit, amivel le lehetne járatni Weldont? – Nem, teljesen feddhetetlen, köztiszteletnek örvend. Mint Lord Batsford öccse, a legmagasabb körökben mozog, jóllehet, a vagyonát kereskedelmi és üzleti tevékenységgel szerezte. – Ross egy pillanatra elgondolkodott, majd vontatottan hozzátette: – Ahányszor találkoztunk, Weldon mindig abszolút barátságos volt... Ennek ellenére, nem tudom, miért, van valami irritáló benne. Talán a túlzott nyájassága teszi. – Az unokahúgod szerelmes belé? Ross megrázta a fejét. – Alig hinném. Weldon jó húsz évvel idősebb nála, ráadásul Sara nem az a szerelmes típus. Peregrine halványan elmosolyodott. – Ha a hölgy szíve nem foglalt, elleneznéd az eljegyzés semmissé tételét? Ross arra gondolt, milyen kellemetlen érzése volt mindig Weldontói, meg azokra a sötét, halk mendemondákra, amelyek időnként a neve kapcsán felmerültek, ám amelyek túl megfoghatatlanok voltak ahhoz, hogy híreszteléseknek lehessen nevezni őket. – Szerinted Weldon megérdemli a végzetet, amely a feje felett lebeg? – Arra mérget vehetsz, hogy bőven megérdemli, bármit is teszek vele, és még annál sokkal többet is megérdemelne – felelte Peregrine halk, szenvedélyes hangon. Ross hitt neki. Peregrine rejtélyes a maga módján, olyan ember, aki keleti módon gondolkodik, az európai elme számára kifürkészhetetlenül, de Ross mindig tisztességesnek találta. – Hogy őszinte legyek, örülnék neki, ha Sara eljegyzése felbomlana, persze csak úgy, ha neki a te akciódban a haja szála se görbülne. – Nem áll szándékomban ártatlanokat bántani – felelte Peregrine, és hátradőlt a kerevet hímzett párnáinak. – Mesélj még az unokahúgodról! – Lady Sara St. James, Haddonfield hercegének egyetlen leánya. Az ö anyja meg az enyém ikertestvérek voltak, két szerény származású, de feltűnően szép skót lány. Amikor Londonba jöttek, szinte semmijük nem volt, csak a szépségük. – Ross belekortyolt az italába. – De az elég tökének bizonyult. Úgy hívták őket: a Csodálatos Montgomeryk. Mindketten hercegnék lettek, és olyan hitvesi mércét állítottak fel, amelynek Nagy–Britanniában azóta is minden ambiciózus anya próbál megfelelni, ám sikertelenül. – Mennyi idős az unokahúgod? Ross gyors fejszámolást végzett. – Sara... igen, négy évvel előttem született, vagyis most huszonhét éves. – Hogyhogy még pártában van ebben a korban? Csúnya talán? Ross elnevette magát. – Azt nem lehet rá mondani. Tudod, Angliában egy huszonhét éves nő 6
még nem számít öregnek, akkor sem, ha hajadon. Ha Sara bármikor is mutatott volna rá hajlandóságot, elárasztották volna a kérők, de eddig még nem állt szándékában férjhez menni. Peregrine elgondolkodva nézett maga elé. – Szeretnék minél hamarabb Lady Sarával találkozni. De először úgy kell kinéznem, mint egy angol gentleman. Ross fürkészően nézett a barátjára. – Ennél mi sem könnyebb. Holnap elviszlek a szabómhoz és a borbélyomhoz. Figyelmeztetlek azonban, hogy a divatos angol öltözéket sokkal kényelmetlenebbnek fogod találni, mint azt, amelyet most viselsz. De ne akarj teljesen hasonulni: egy kis egzotikum érdekesebbé fog tenni, márpedig az angol társaság él–hal az újdonságokért. – Egy pillanatig elgondolkodott, majd pajkos mosoly jelent meg a szája szögletében. – Hercegként foglak bemutatni! Peregrine összehúzta sűrű, fekete szemöldökét, mely egy kicsit talán a kelleténél is erősebb ördögi jelleget kölcsönzött arcának. – A mirnek a „herceg” nem a legjobb fordítása... – Mivel nincs pontos angol megfelelője, a „herceg” is nagyon jól megteszi. így ráadásul nagyobb tiszteletet fogsz kivívni, mert nincs az a külföldi cím, ami olyan jól hangzana, mint egy angol – magyarázta Ross. – Peregrine herceg Kafirisztánból. igazi szenzáció leszel! Főleg a blazírt társasági nők körében, tette hozzá magában Ross mosolyogva. Különösen érdekes lesz ezt az ázsiai héját az angol társaság galambjai közé beereszteni.' Lady Sara St. James a Haddonfield House mögötti parkban sétálgatott, amikor a magyalsövény túloldaláról, a kavicsos útról erős, férfias léptekre lett figyelmes. Bizonytalanul kezdte igazgatni sötétszőke haját, de hirtelen abba is hagyta, amikor rájött, hogy úgy viselkedik, akár egy ideges nő. Jóllehet, minden oka megvolt rá, hogy ideges legyen, hiszen egy házassági ajánlat elfogadására készült, bár tudta, hogy Sir Charles Weldont elsősorban nem a külseje érdekli. Ha valami rendkívüli szépséget akart volna magának, máshol keresgélt volna, ám ő egy előkelő származású nőre vágyott, akiből jóravaló feleség és lányának alkalmas mostohaanyja válik. Sara ezekhez a szerepekhez minden adottsággal rendelkezett, így aztán másodlagos jelentőséggel bírt, hogy a haja éppen hogy állt. De persze most sem állt rosszul. Fanyarul elhatározta, hogy megadja Weldonnak, amit kíván, így aztán megállt és szemügyre vett egy liliomot, kifogástalanul nőies pózban. Ekkor megszólalt az ismerős incselkedő hang: – Sara, hol vagy? Biztosra veszem, hogy valahol itt rejtőzöl... Sara megperdült, és unokatestvérét meglátva, kitárta a karját: – Ross! Micsoda kellemes meglepetés! Csak nem elhoztad a könyved legújabb fejezetét, hogy elolvashassam? Ross átölelte unokahúgát, majd kissé lehajolva, könnyed csókot lehelt az arcára. – Félek megmutatni. Lehet, hogy hiba volt bevonnom téged a keleti tanulmányokba, mert kissé túl kritikus olvasóm lettél... Sara pillantása gondterheltté vált. – Sajnálom... pedig mintha azt mondtad volna, hogy a megjegyzéseim hasznodra vannak. – Éppen erről van szó – felelte Ross, átérezve a helyzetet. – Ugyanis mindig igazad van. Eljutottál oda, hogy többet tudsz Ázsiáról és a Közel–Keletről, mint a külügyminisztériumban dolgozók többsége. Könnyebb lenne a dolgom, ha tévednél, mert akkor figyelmen kívül hagyhatnám a kritikai észrevételeidet. A következő fejezetet a jövő hétre hagytam. Ami azt illeti, könnyebb volt eljutni oda, mint írni róla. Látva, hogy a téma nem komoly. Sara kissé felengedett. – Már alig várom a folytatást. Ez lesz a legjobb könyved. – Mindig ezt mondod... – jegyezte meg Ross kedveskedve. – Te vagy az én legjobb támogatóm. – Te pedig az vagy, aki ablakot nyit nekem a világra. – Sara soha nem látta azokat a helyeket, amelyeket unokatestvére láthatott, de levelei és útinaplói mindig vidámságot jelentettek neki sötét évei alatt. Valójában ő volt az, aki elsőként javasolta neki, hogy meg kellene írnia az utazásait. Első két könyve a világ elhagyatott, messzi vidékeiről írott klasszikus beszámoló lett, és az is hasonlóan sikeresnek ígérkezett, amelyen jelenleg dolgozik. – De muszáj, hogy figyelmeztesselek: egy fontos személy jelentkezését várom, pillanatokon belül itt lehet. 7
– Ismerem? Sara elfintorította arisztokratikus, finom vonalú orrát. – Charles Weldon jön, hogy az ajánlatát hivatalosan is elfogadjam. Bár ebben a darabban minden színész tudja a végkifejletet, helyénvalónak találtatik, hogy a dolog ki is legyen mondva. – Én pedig éppen azért jöttem, mert erről az eljegyzésről szeretnék beszélni veled, méghozzá négyszemközt. – Ross egy pillanatig fürkészően nézett rá. – Elfogadod–e Weldont akaratod ellenére? A nagybátyám aligha kényszerít rá. – Persze, hogy nem. Azért az a briliáns fantáziád ne ragadjon el ennyire. Belekarolt Rossba, és megindultak a kerti ösvényen–, mivel Sara bicegett, a férfi rövidebbre fogta a lépteit. – Apám támogatja a frigyet, de ebben nincs semmi vészjósló. Mivel a Haddonfield cím és a vele járó birtok Nicholas kuzinra száll, apa úgy döntött, az ő kötelessége, hogy elrendezze az életemet egy olyan férj mellett, aki gondomat viseli. – És te egyetértesz vele? – kérdezte Ross szkeptikusan. – Mivel Haddonfield nagybácsi vagyona nagy részét egészen biztosan rád hagyja, nagyon gazdag nő leszel. Ha pedig egy férfi oltalmára vágysz, velem is lakhatsz. – Ross reménykedve nézett az unokahúgára. – Rá tudlak beszélni erre? Az a hatalmas hodály, amelyet örököltem, túlságosan nagy egy ember számára. – Én inkább egy rózsalugasos vidéki lakban élnék, számos macskával körülvéve – felelte Sara nevetve. – Tudod, hogy szeretném, de olyan rémesen bogarassá váltam, hogy szerintem rövidesen eleged lenne belőlem. – Soha – jelentette ki Ross. – A Csodálatos Montgomeryktől mindketten örököltük a magunk hóbortjait. Majd beköltözöm a tiéddel szomszédos vidéki lakba, és körülveszem magam egy nagy halom ázsiai irodalmi szöveggel. Te meg átjössz hozzám délutánonként a macskáiddal ötórai teára, és közben török versekkel foglak szórakoztatni. – Ross hangja ekkor hirtelen elkomolyodott. – Mondd csak. Sara, szereted te Charles Weldont? A nő meglepetten nézett fel rá. – Hát persze, hogy nem, de ettől függetlenül azt hiszem, nagyon jól elleszünk együtt. Nem kell feláldoznom magam Charles oltárán; intelligens, előkelő származású, és tudjuk, mit várhatunk egymástól. Apám is örülni fog, hogy férjhez adhat, ezenkívül szeretnék gyereket is. – És civilizált házasságban fogsz élni, olyanban, ahol a két fél majdnem mindig a maga útját járja. – Pontosan – felelte Sara. – Ez az egyik olyan dolog, amely Charlest mellém rendeli. Nem hiszem, hogy szeretnék egy olyan férjet, aki mindig útban van. Ross szomorúan megrázta a fejét. – Micsoda halvérű nő vagy te. Sara... Sohasem akartál még szerelmes lenni? – Abból, amit eddig láttam, pokoli kényelmetlen állapot lehet felelte, és megszorította a férfi karját, majd halkan hozzátette: – Pedig már–már azt hittem, kigyógyultál a szerelmi házasságban való hitedből. – Aki egyszer romantikus alkat, az az is marad – válaszolta Ross fanyar mosollyal. – Egy életre szóló csapás ez, úgy gondolom. Neked mindig sokkal több gyakorlati érzéked volt, mint nekem. Elérkeztek a park fái közt egy kis napsütötte tisztásra, ahol egy pad állt. Ross odavezette Sarát, hogy üljenek le. Messziről ugyan hallatszott a városi forgalom távoli, tompa zaja, de annyira körülölelte őket a zöldellő növényzet és az édes virágillat, hogy az ember alig hitte volna: ez a park London szívében van. – Ha Weldon visszavonná az ajánlatát, vagy elütné egy konflis, bánkódnál–e? – Ha visszalépne, kicsit meg is könnyebbülnék – ismerte be a nő, majd kemény pillantással unokatestvére szemébe nézett. – Azt azonban nem szeretném, ha baleset érné, így aztán nyomatékosan kérlek, hogy ne lökd konflis alá, gondolván, hogy ezzel megmentesz. – Nem, ilyen terveim nem is voltak – nyugtatta meg Ross. – Csak érdekelt, milyen érzésekkel vágsz neki ennek a házasságnak. – Mindenestre köszönöm, hogy aggódsz miattam – mondta Sara őszinte melegséggel. Anyáikat nagyon szoros kötelék fűzte egymáshoz, hasonló az ikrekéhez, ezért Ross és Sara szinte testvérekként nőttek fel. Titkaikat, bánataikat, álmaikat mindig megosztották egymással, és ha kihúzták a gyufát, azt is együtt tették. 8
Gyakran – gyakrabban, mint ahogy az anyák gondolták volna – Sara rosszasága miatt keveredett bajba a két gyerek, bár ilyenkor is mindig Ross „vitte el a balhét” és kapta a szigorúbb büntetést. Tudatosan vállalta ezt, mondván, hogy ő a fiú és az idősebb. Egy olyan világban, amely azt gondolta, hogy Lady Sara St. James tökéletes nő – méghozzá unalmasan az –, Ross volt az egyetlen, akinek szabad volt látnia a lány szeszélyeit, rakoncátlan kitöréseit. Sarának, ha lett volna egy igazi bátyja, azt sem szerethette volna jobban. – Nem szabad aggódnod, drágám. Charles abszolút tisztességes ember, és nagyon jól ki fogunk jönni egymással. Ross bólintott, látszólag megnyugodva, aztán témát váltott. – Egy barátom most érkezett Londonba, és arra gondoltam, hogy megismerhetnéd. Mikahl Khanauri a neve, de a népe csak Sólyomnak hívja. Mivel a méltósága angolul ki nem ejthető, Peregrine–nek nevezi magát, azaz Vándorsólyomnak. Peregrine herceg Kafirisztánból. Legjobb tudomásom szerint ő az első kafiri, aki Európába látogat. – Lenyűgöző – mondta Sara homlokát ráncolva, miközben az emlékeiben kutatott. – Kafirisztán a Hindukus hegyei között van, India északnyugati határain túl, ugye? Jó pár évvel ezelőtt azt írtad, hogy arra a vidékre készülsz, de a következő leveled csak hónapokkal később érkezett. Addigra már visszatértél Indiába, és nem szóltál semmit a kafirisztáni utazásodról. – Valószínűleg én vagyok az egyetlen angol, aki járt ott. – Ross arca felragyogott, arisztokratikus arcvonásai mögött feltűnt a szenvedélyes tudós. Sarához hasonlóan, csak a felszínen volt a konvenciók embere – igaz, ez a felszín minden kívánalmat kielégített. – A kafiriak nagyon figyelemreméltó nép, eltérően az összes többi himalájai törzstől. Érdekes lenne megismerni a történelmüket, Belső–Ázsiában ugyanis rasszok és nyelvek fantasztikus sokszínűsége figyelhető meg. Küllemükben és szokásaikban a kafiriak jobban emlékeztetnék az európaiakra, mint muzulmán szomszédaikra. Talán egy germán törzs, amely ahelyett, hogy nyugati irányt vett volna, keletre vándorolt. Azt állítják magukról, hogy Nagy Sándornak és az ő kíséretének a leszármazottai. A kafiri nyelvek a legfurcsábbak közé tartoznak, amelyekkel valaha is találkoztam. Minden völgyben más dialektust beszélnek. A törzs tagjai vadak, mint a sólymok, és a személyes szabadságot minden más, általam ismert népnél előbbre helyezik. – Mosolyogva Sarára pillantott. – Még asszonyaik is szabadon kószálhatnak, ha a házimunkával végeztek. – Nyilvánvalóan józan ésszel megáldott nép – mondta Sara nagy komolyan, nem óhajtva ráharapni unokatestvére csalijára. – Ez a te Peregrine barátod valami kafiri előkelőség? – Náluk nincs angol értelemben vett arisztokrácia, de Peregrine nagyon befolyásos ember közöttük, helyi rangja szerint mír, ami körülbelül a törzsfőnöknek felel meg. – Ross az ajkába harapott. – Sohasem sikerült tökéletesen elsajátítanom a nyelvüket, hogy ez egyértelműen kiderüljön számomra, de az a benyomásom, hogy Peregrine nem született kafiri. Valami arra utal, hogy nyugatabbról jött, talán Turkesztánból. De lehet, hogy az apja valami orosz vándor volt, aki teherbe ejtett egy kafiri nőt, aztán lelépett. Sosem kérdezősködtem a családjáról, ő maga meg sohasem beszélt róla. – Hogyan találkoztatok? – kérdezte Sara érdeklődéssel a hangjában. – Megmentette az életemet. Kétszer is. Sara nagyot nézett, és már kérdezni akart volna többet is, de unokatestvére megrázta a fejét. – Higgy nekem, és ne akarj ennél többet tudni. – De Ross! – csattant fel Sara méltatlankodva. – Nem mondhatod ezt anélkül, hogy megmagyaráznád! Ross kuncogott. – Először nem sokkal azután mentett meg, hogy megérkeztem Kafirisztánba. Nekem támadt néhány fickó, akiknek nem tetszett, hogy idegen vagyok. Rögtön azon kezdtek vitatkozni, hogy mi legyen velem. Bár egyáltalán nem értettem jól, mit beszélnek, a lényeget azért kivettem, és az korántsem volt biztató. Vitatkozásuk hevében éppen arra jött Peregrine, és a fickók invitálták, hogy ő is szálljon be a muriba. Úgy döntött, barátságtalan lépés lenne, ha megengedné a cimboráinak, hogy elevenen megnyúzzanak, ezért inkább valamiféle hazárdjátékot javasolt az engem foglyul ejtők főnökének. Amennyire emlékszem, a tét húsz guinea értékű arany volt az életem ellenében. Peregrine nyert, én pedig az ő tulajdona lettem. Másodszor akkor mentett meg, amikor visszakísért Indiába. Banditák támadtak ránk, és kettő közülük sarokba szorított, miután kifogytam a lőszerből. Peregrine közbelépett, kiegyenlítve számbeli fölényüket. 9
Sara megborzongott, mert tudta, hogy Ross könnyed elbeszélése mögött ott lappangott a megélt gyötrelem, a rettenetes halál réme. – Mégis hányszor hagytad ott majdnem a fogadat az utazásaid során? – Mondtam már, ne akard tudni – felelte a férfi, és rideg válasza ellensúlyozásaképpen, megnyugtatóan átölelte unokahúgát. – Nem kell aggódnod, amikor külföldön vagyok. Ha csak a jók halnak meg fiatalon, én mindig visszajövök Angliába. Szóval, visszatérve az első esetre, miután Peregrine elnyert a hazárdjátékon, elvitt a falujába és helyrepofozott. Ott valószínűleg még egyszer megmentette az életemet azzal, hogy távol tartotta tőlem a helyi kuruzslót. Amikor már eléggé felépültem ahhoz, hogy elkezdjen érdekelni a környezetem, határtalan meglepetésemre kiderült, hogy kedves „gazdám” egész tűrhetően beszél angolul. Ráadásul ő volt a legtisztább kafiri, akivel valaha is találkoztam, és ebből is gondolom, hogy nem közöttük született. – Ross kis ideig elgondolkodva nézett maga elé. – Talán a tisztasága az, ami miatt a bőrszíne világosabbnak tíjnik a népe többi tagjáénál. Nehéz eldönteni. Egyszer láttam egy kafiri sihedert, aki beleesett egy folyóba: olyan világos lett tőle a bőre, akár egy angolé, de egy–két héten belül visszanyerte eredeti színét. No, de elkalandoztam a tárgytól. Szóval, Peregrine vendégszeretetét hónapokig élveztem, és ezalatt összebarátkoztunk. Nagyon eszes fickó, agyafúrt, gyors gondolkodású, ráadásul a memóriája is ragyogó, semmit nem felejt el. Európa egészen lenyűgözte. Állandóan kérdezősködött, és minden szót úgy ivott magába, akár egy szivacs. Amit megtanult, annak alighanem jó hasznát látta, mert amikor két évvel ezelőtt Kairóban újra összefutottunk, már nem lakott Kafirisztánban, hanem nagyon gazdag kereskedő lett belőle, akinek az egész keleti térségben voltak érdekeltségei. Akkor említette, hogy valamikor majd szeretne eljönni Angliába, és hosszabban itt tartózkodni. Nos, megérkezett. – Ross angyali ártatlanságot mímelő mosollyal nézett Sarára. – Szóval ilyen egyszerű a történet. – A történeteid mindig több kérdést vetnek fel, mint amennyit megválaszolnak – jegyezte meg Sara csillogó szemmel. – De még ha egy vadember is ez a te barátod, arany fülbevalókkal meg tőrrel a szakállában, örömmel fogadom mindazért, amit érted tett. – Bíztam benne, hogy ez lesz a válaszod, mert ha te elfogadod őt, mindenki elfogadja. De félre ne érts, Peregrine nem vadember, bár szerintem nem is teljesen civilizált. Mindenesetre igen figyelemre méltó jelenség, senkihez nem hasonlít azok közül, akiket ismersz. – Ross ennél többet akart mondani, de csak megrázta a fejét. – Hagynom kell, hogy levonhasd a saját következtetéseidet. Elhozhatnám–e a barátomat a jövő heti kerti mulatságra? Nagyon jó alkalom lenne, hogy bemutassam Peregrine–t a londoni társaság legalább egy részének. Nem olyan bombasztikus, mintha bálba vinném el. – Természetesen szívesen látjuk. Örömmel nézek a találkozás elé. Mielőtt többet mondhatott volna, megjelent Sir Charles Weldon. Sara egészen összerezzent – az unokatestvérével való kellemes beszélgetés alatt egészen elfelejtette, hogy Charles bármelyik pillanatban megérkezhet. Ross a férfi közeledtére felemelkedett, majd kezet ráztak. – Jó reggelt, Sir Charles. Minden bizonnyal az unokahúgomat jött meglátogatni... úgyhogy én távozom is. Weldon szívélyesen mosolygott. – Ó, igazán tapintatos öntől, Lord Ross. Valóban, fontos beszélgetésre jöttem Lady Sarával. Amikor Ross eltűnt a látókörükből, Weldon megfogta Sara kezét, és lehajolt, hogy megcsókolja. Eközben a nő elismerően végigmérte. Leendő férje, bár már az ötven felé közeledett, még most is vonzó, jóképű ember volt, magas, erős testalkatú, azzal a visszafogott, de azért jól érzékelhető magabiztossággal, amelyet az üzleti életben elért sikerek alakítanak ki. Világosbarna hajában csak elvétve akadt pár ősz szál, és arcát a néhány vékony redő még markánsabbá tette. Weldon felegyenesedett, és feszült várakozással nézett a nőre. Kezét összekulcsolta Saráéval, és halkan így szólt: – Sara, tudnod kell, miért jöttem. Bízvást remélhetem–e, hogy ezennel megkapom tőled a választ, melyre oly régóta várok? Sara egy pillanatra ingerült lett, hogy ilyen színpadiasan adja elő itt magát neki, holott csupán egy gyakorlati kérdésben való megegyezésről van szó. Persze, hiszen azt gondolja, hogy ő az ilyen romantikus megközelítést várja tőle. Ross azt mondta rá, halvérű nő; hát igen, vele ellentétben, a 10
legtöbb nő hasonló szituációban a gyöngéd szavak híve lenne. Sara rámosolygott Weldonra, és így szólt: – Ha reménykedésed tárgya egy igenlő válasz, akkor szerencsés vagy. Amikor a férfi meghallotta a választ, világoskék szemében a diadalmámornak olyan látványos örömtüze lobbant, hogy Sara most először úgy érezte: talán érzelmileg is vonzódik hozzá Charles, nemcsak racionális megfontolásokból. Ez a gondolat azonban nyugtalanítóan hatott rá. Arra készült, hogy kötelességtudó feleség legyen –ám, ha férje szenvedélyt is vár tőle, csalódnia kell. A mámoros lelkesültség azonban csak egy pillanatig látszott a férfi szemében, aztán olyan nyomtalanul eltűnt, hogy Sara végül a képzelete játékának vélte az egészet. Weldon ekkor előhúzott a zsebéből egy kis bársonybevonatú ékszerdobozt, majd a hüvelykujjával felpattintotta a fedelét. A dobozkában egy gyűrű volt, akkora gyémánttal, hogy Sarának a meglepetéstől elállt a lélegzete, miközben a férfi felhúzta az ujjára, ilyen ékszert csak fejedelmek vagy a legelőkelőbb kurtizánok hordanak. – Káprázatos, Charles... – forgatta Sara a kezét, nem győzvén betelni a gyémánt mélyről jövő, kék tüzével. A kő természetes színét remekül erősítették a foglalatául szolgáló kicsiny zafírok, melyek körülvették. Már–már ízléstelenül hivalkodó, egyáltalán nem az ő stílusa, de azért mégis fantasztikus, elragadó darab. – Egy kisebb bril is bőven megtette volna. – Nem tetszik? – kérdezte a férfi, némi éllel a hangjában. Sara a világért sem akarta megbántani a férfit, ezért mosolyát rávillantva így felelt: – A gyűrű gyönyörű, de a kő olyan hatalmas, hogy egy vagyonba fogok neked kerülni, ha pótolni akarod a miatta tönkrement kesztyűimet... Weldon visszamosolygott rá, és leült mellé. – Azt akarom, hogy egy vagyonba kerülj nekem. Mivel te vagy a legjobb, csakis a legjobbat érdemled. Ezúttal Sara attól ijedt meg kissé, hogy a férfi viselkedésében a birtoklási vágy jeleit vélte felfedezni. Az eljegyzés túlérzékennyé tette, de azzal nyugtatgatta magát, hogy a házasság nem valami misztikus dolog – csak olyasmi, ami a legtöbb nő életének részévé válik, és ha majd jobban hozzászokik a gondolathoz, nem fog megrezzenni minden vélt vagy valós problémától. Megfordította a jegygyűrűt az ujján. – Pontosan eltaláltad a méretét... – Nem kellett találgatnom. A komornád megadta a pontos méretet. – Szükség volt erre? – kérdezte Sara, mert egyáltalán nem örült annak, hogy leendő férje a kémkedés egy formájára vetemedett. – Drágám, a merészség a siker nélkülözhetetlen eleme, márpedig én nagyon sikeres ember vagyok. – A színpadias hatás kedvéért kis szünetet tartott. – Ja, igen, és éppen most tudtam meg valamit, amit egy újabb eljegyzési ajándéknak is vehetsz. Férjed már nem sokáig lesz közember: jövő év folyamán megkapom a bárói címet. Lord Weldon of Westminster leszek akkortól. Jól hangzik, nem? – kérdezte, és hozzá végtelenül önelégülten mosolygott. – Tudom, egy herceg lányának bárónévá lennie visszalépés, de ez csak a kezdet számomra. Legalábbis grófi rangig akarom vinni, mire meghalok. – Nekem az is tökéletes megelégedésemre szolgálna, ha egyszerűen Mr. Weldon lennél – felelte Sara. – De természetesen nagy örömmel tölt el, hogy elismernek a sikereidért – tette hozzá óvatosan. Valójában persze Weldont nem annyira a tagadhatatlan érdemeiért jutalmazzák, gondolta a nő cinikusan, semmint azért, mert jelentős összegekkel támogatta a liberális whig pártot. De mióta oly fontos lett számára, hogy az angol főrendiház tagjává válhasson, Sara is vele próbált lelkesedni. A férfi kezét a Saráéra tette. – Ki kell tűznünk az esküvőnk időpontját, drágám. A magam részéről szeretném, ha három hónapon belül sor kerülne rá. Mondjuk, szeptember első hetében. – Olyan hamar? – kérdezte Sara bizonytalanul. – Én fél évre, egy évre gondoltam... – Minek várnánk olyan sokáig? Egyikünk sem gyerek már. – Weldon arckifejezése megváltozott, tekintetében őszinte gyöngédség tükröződött. – És ha már a gyereknél tartunk, Eliza azt szeretné, ha az esküvő minél hamarabb lenne, hogy velünk lehessen. Bár rajong a nagynénjéért és a nagybátyjáért, véleménye szerint hiányzik belőlük az elevenség. Sara mosolygott. Weldon rajongása első házasságából való tizenegy éves lánya iránt volt az a jel, amely Sarát meggyőzte arról, hogy szeretetre méltó férj lesz belőle. – Őszintén örülök, hogy Eliza meg van velem elégedve. Olyan kedves kislány. Nem tudja vajon, hogy a mostohákat gonosznak szokás feltüntetni? 11
– Elizának sokkal több esze van annál, semhogy bedőljön a meséknek. – Weldon Sara felé fordult, szemében tűz égett. – Mondd, hogy szeptemberben feleségül jössz hozzám! Nem akarok tovább várni! Végül is igaza van – nincs semmi okuk sokáig halogatni a dolgot. – Rendben, Charles, legyen a kívánságod szerint. Weldon magához húzta és átölelte, majd egy csókkal pecsételte meg az eljegyzést. Sara számított rá, hogy ez, fog következni, és felkészítette magát. Huszonhét éves volt, és még szinte semmi gyakorlatot nem szerzett a csókolózásban, nem beszélve a folytatásról. Ahogy a férfi erős karjaival magához vonta, ahogy érezte a mellkasának feszülő keményített ingvásznat, úgy döntött, hogy ölelése nem is olyan rossz, bár kissé szorongató. Talán majd idővel a csókolózást is megtanulja élvezni. Ekkor a férfi nyelve becsusszant az ajkai között a szájába, s ettől egészen megdermedt. De rögtön el is engedte, s kissé szaggatottan vette a levegőt. – Bocsáss meg. Sara... – mondta mentegetőzve. – Egy pillanatra megfeledkeztem magamról. Nem akartam az ártatlanságodba belegázolni. Ez még nem a nászéjszakánk... – Tekintete mohón, vágytól elragadtatva villant, ahogy tenyerébe fogta a nő arcát. Sara szívében ekkor újra riadalom támadt... s még egyszer elfojtotta magában.
12
Második fejezet Peregrine lassan körbefordult, hogy alaposan szemügyre vegye újonnan birtokba vett lakosztályának társalgóját a Clarendon Hotelben. Az európai luxus túláradó példája volt ez a helyiség, tele aranyozott bútorokkal, súlyos díszlécekkel és bordűrökkel, tájképeket meg haldokló állatokat ábrázoló középszerű festményekkel. Peregrine személy szerint úgy látta, sokkal jobb lenne a társalgó, ha a túlpárnázott székek helyett puha díványokat állítanak be, de azért így is megfelelő arra az időre, amíg itt tartózkodik. Patháni szolgája. Kúrám lépett a társalgóba, pompás fehér turbánban és vörös selyemtunikában. – Mr. Benjamin Slade érkezett meg excellenciádhoz. A Kúrám nyomában a szobába lépő férfi alacsony volt, eléggé vézna és ritkuló hajú. Olyan ember, aki fölött könnyen átnéznek – feltéve, hogy nem veszik észre áthatóan éles pillantású, szürke szemeit. – Örömünkre szolgál, hogy méltóságodat Londonban üdvözölhetjük – hajolt meg színpadias pózzal Peregrine előtt. Peregrine vigyorogva rázott kezet látogatójával. – Kúrámmal láthatóan élvezitek, hogy itt hercegként tartanak számon. Indiában nem egészen így viselkedtél... Slade megengedett egy halvány mosolyt. – A hercegi cím emeli az ember státusát Londonban. Úgy gondolom, négyszemközt is ajánlatos a formalitásokhoz tartanunk magunkat. – Kétségkívül igazad van. Kérsz egy teát? Slade elfogadta. Miközben Kúrám kiment, hogy frissítőket rendeljen, az angol rátért az üzleti ügyekre, s a legfrissebb hírekről tájékoztatta munkaadóját. Peregrine öt évvel korábban találkozott Benjamin Slade–del Bombayben. Az eredetileg ügyvédnek tanult Slade a Kelet–indiai Társaságot szolgálta odaadó hűséggel jó tíz éven keresztül, mígnem egy botrány kapcsán eltávolították. Némi fű alatti vizsgálódás után Peregrine kiderítette, hogy Slade üzleti zsenije segítette hozzá felettesét, egy bizonyos Mr. Wilkersont a meggazdagodáshoz. Jutalma mindezért az lett, hogy öt tették meg bűnbaknak Wilkerson sikkasztásaiért. Benjamin Slade már megkeseredett és reménytelen ember volt, amikor Peregrine meglátogatta és két dolgot ajánlott neki: állást, valamint azt, hogy bosszút állhat. Slade mindkettőt elfogadta. Egy hónapon belül új bizonyítékok láttak napvilágot, melyek Wilkersont börtönbe juttatták, derékba törve karrierjét. Miközben az ügyvéd Slade tudta, hogy ezek nagy valószínűséggel koholt bizonyítékok voltak, nem tiltakozott, hiszen általuk igazság tétetett. Egy hónappal később Slade hajón Londonba ment, hogy Peregrine angol ügyvivője legyen. Az azóta eltelt években tehetsége és szorgalma teljes bevetésével szolgálta munkaadóját, hagyományos és úgymond nem hagyományos módokon egyaránt. Miután Slade tájékoztatta őt a legújabb üzleti fejleményekről, Peregrine hátradőlt székében, hosszú lábait keresztbe téve. – Szeretnék berobbanni a londoni társasági életbe, úgyhogy légy szíves keress nekem egy előkelő házat. Olyat, amely méltó egy herceghez. Slade bólintott. – Bérelni vagy megvenni? – Mindegy. Ha nincs alkalmas bérbe vehető ingatlan, vásárolj meg egyet. Azt is kérem, hogy keress egy vidéki birtokot London kétóra járásnyira eső körzetében. Legyen rajta egy remekbe szabott udvarház, és tartozzon hozzá akkora föld, amekkorát rentábilisan meg lehet művelni. Slade nagyot nézett. – Végleg le akarsz letelepedni Angliában? – Ezt még nem döntöttem el. Egyelőre elvi kérdés, hogy a birtok önmagában is jó befektetés legyen, és alkalmas színhely a társasági élethez. – Peregrine szünetet tartott, amíg Kúrám letett egy nagy uzsonnatálcát a két férfi közé, majd folytatta: – A Sír Charles Weldon–ról gyűjtött információid a kezdő lépésekhez nagyon hasznosak voltak, de most azt szeretném, ha üzleti ügyeit is mélyebben feltárnád. Slade kifejezéstelen arccal bólintott. – Nyilvánvaló. Tudsz adni valami kiindulási pontot, hogy mégis mire vagy kíváncsi? Peregrine válaszától Slade higgadtsága szertefoszlott. – Szent egek! – hüledezett. – Amit javasolsz, az egyszerűen hihetetlen... – Talán hihetetlen, de nem lehetetlen – morogta Peregrine. –Weldon számára a legnagyobb védelmet éppen az fogja jelenteni, hogy olyan hihetetlen. Bár bizonyítékaim nincsenek, az 13
ösztöneim azt súgják, hogy ha az általam megjelölt irányokban keresgélsz, mindenképp rá fogsz bukkanni erre–arra. Bízom benned, Benjamin, tudom, hogy a szénakazalban is megtalálod a tűt, méghozzá a legteljesebb diszkrécióval. Az ügyvéd bólintott, bár még mindig nem ocsúdott fel egészen. – Hát, ha ott van, esküszöm, megtalálom – mondta. Peregrine elégedetten kortyolgatta a teáját. A Sir Charles Weldon körül fonódó háló egyik kulcsfontosságú szálának megszövése vette kezdetét. A szeszélyes angliai időjárás ezúttal kegyesen közreműködött abban, hogy Lady Sara partija jól sikerüljön. A női vendégek színes ruháikban olyanok voltak, mint megannyi szétszórt virág a Haddonfield House napsütötte pázsitján. Az emberiség alapszórakozását jelentő étel, ital és társalgási lehetőség is bőségesen rendelkezésre állt. A nyári illatokkal teli levegőben vidám beszélgetés és nevetés hangjai szálltak, italokat szervírozó inasok keringtek a vendégek körül, miközben kellemes muzsika áradt egy kis, láthatatlan kamarazenekar jóvoltából. Peregrine és Lord Ross éppen most érkezett. A kert szélén álltak, ahonnan magas termetüknél fogva jól végigtekinthettek a vendégek seregén. Ross visszafogott hangon arról beszélt, hogy szerinte mi várható ettől az összejöveteltől, ám Peregrine csak fél füllel figyelt rá. Arca higgadtnak mutatta, de a felszín alatt feszült várakozás izzott benne. Ma, huszonöt év után végre szemtől szemben láthatja ellenségét. Szemét összehúzva, hogy ne vakítsa a nap, Ross így szólt: – Egyelőre nem látom Weldont, de biztosra veszem, hogy még a délután folyamán megjelenik. Fel fogod ismerni? – Fel én – válaszolta Peregrine halkan. A pokol legsötétebb bugyrában is felismerte volna. Egy kicsit arra is számítani kellett, hogy a felismerés esetleg kölcsönös lesz, bár legutóbbi találkozásukkor Peregrine még csak tíz téves volt. Ez a lehetőség némi borzongató bizonytalansággal tetézte a közelgő szembesülés izgalmát. A bosszú sokkal kevésbé lenne édes, ha Weldon nem tudná, mi és ki áll a megtorlás hátterében. Ám ez nem történhet meg, mert az angol végül rájönne, hogy préda lett belőle, és elkezdene küzdeni. A végső összecsapás pedig elkeseredett harccá fajulna, mert Weldon otthon van, és ha mozgósítania kell, hatalmas tartalékok állnak rendelkezésére. Ha pedig Weldonnak valami végtelen szerencséje folytán sikerülne elpusztítania üldözőjét, akkor sem úszhatna meg élve, mert végezne vele egy merénylő, aki Peregrine halálának hírére lépne akcióba. Ez persze nem lenne sportszerű eljárás, de hát Peregrine nem sokat tudott kezdeni a sportszerűség angol eszményével, ami az olyan emberek luxusa, akiket sohasem fenyeget az a veszély, hogy bármi igazán fontos dolgot elveszíthetnek. Mindegy, mi történik, Weldon meghal, miután azt, amit a legtöbbre becsült, elvették tőle. Az egyetlen fontosabb változó ebben a képletben csupán az, hogy ő, Peregrine életben marad–e, ám ennek számára immár nem volt különösebb jelentősége. Ross hangjára riadt fel merengéséből. – Nos, készen állsz, hogy bemutassalak néhány vendégünknek? Peregrine ernyedten rámosolygott. – Fogalmad sincs, mennyire ironikus dolog ez, hogy itt vagyok Londonban, és éppen arra készülök, hogy a tiszteletre méltó angol társaság színe–java előtt debütáljak... – Lehet, hogy én nem vagyok képes az árnyalatnyi megkülönböztetésekre, de úgy látom, végtelenül szórakoztatónak találod ezt a szituációt – jegyezte meg Ross szárazon. – Nem is tévedsz – felelte Peregrine halkan, majd végighordozta a tekintetét a gyülekezeten: – Melyik szépséges hölgy lenne az én vendéglátóm? – Keresd a legszebb szőkét. – Ross maga is végignézett a jelenlévőkön, majd abba az irányba biccentett, ahol meglátta az unokahúgát. – Az ott Sara, a kert túlsó végében, az alatt a fa alatt... aki azzal a kislánnyal beszélget. Éppen amikor Peregrine is észrevette a nőt, egy alacsony, kövérkés férfi sündörgött oda Lord Rosshoz. Barátja az illető felé fordult, Peregrine pedig, kihasználva az alkalmat, alaposan szemügyre vette Lady Sara St. Jamest. Első pillantásra csalódást okozott, mert úgy gondolta, hogy Weldon nemcsak előkelő származású, hanem egyszersmind gyönyörű nőt is választ magának 14
feleségül. Lehet persze, hogy nem talált a herceglányok közt olyat, aki szép is lett volna. Ross unokahúga elég alacsony volt, karcsú, s egyszerű krémfehér ruhát viselt. Haja, melyet a füle mögött összefogva illedelmes kis kontyba tűzött, Peregrine szerint éppen egy árnyalatnyival volt sötétebb ahhoz, hogy szőkének lehessen mondani. Kuzinja leírásával szemben bizonyosan nem olyan nő volt, akit egy teremnyi férfi áhítattal csodált volna. Lady Sara éppen egy tíz–tizenegy év körüli, aranyos, lenszőke hajú kislány vállán nyugtatta a kezét. A gyermek szemmel láthatóan ragyogott a boldogságtól, hogy részt vehet a felnőttek partiján. Arcát a nő felé fordítva mondott valamit, mire Lady Sara elnevette magát, és gyöngéden meglódította a frissítőkkel megrakott asztal felé. Amikor a kisleány odébb illegett. Lady Sara kilépett a fa árnyékából a napra, az előbbi jelenettől még mindig mosolygós arccal. És abban a pillanatban Peregrine–nek hirtelen elakadt a lélegzete, s szinte kővé dermedt. Sara St. James nem volt ragyogó szépség, sem feltűnően jó alakú, de hát a csinosság megítélése is csak afféle divat, éppoly változékony, akár az angliai időjárás. Ám Lady Sara arcának nemes karaktere és arckifejezésének ünnepélyes komolysága olyan kifinomult, harmonikus és időtlen szépséggé állt össze, amelyet bármely korszak bármely népe nagyra értékelt volna. Egy ógörög szibillának lehettek ilyen vonásai. Sűrű haja a napfényben sötét mézszínű volt, melybe borostyán és óarany árnyalatok vegyültek, és így olyannak tűnt, mintha a legfinomabb antik selyem lenne. Peregrine most már értette, miért nevezte őt Ross szépnek és szőkének – mert nem volt egyszerűbb, tömörebb szó, amely jellemezhette volna. Peregrine elmosolyodott, és magában elismeréssel adózott ellensége ízlésének – Weldon ugyanis, most már látta, valóban ritka szép és előkelő nőt választott magának. Ross unokahúgát eljegyzett jövendőbelijéről „leválasztani” a lehető legnemesebb és leghasznosabb bosszú lesz, mert kimenti a nőt egy gonosz ember karmaiból, megfosztja Weldont sikerének egyik trófeájától, és ő, Peregrine is jól jár, vagy ha nem is, mindenesetre addig is kellemesen szórakozhat..Mivel Ross szemmel láthatóan nem tudott egykönnyen szabadulni az illetőtől, akivel beszélgetett, Peregrine úgy döntött, hogy egyedül megy oda Lady Sarához. Úgy vegyült el a forgatagban, mint pisztráng a patak sodrásában. Egy inas jött arra, tálcáján teli pezsgőspoharakkal, és Peregrine magabiztosan lekapott róla egyet. Belekortyolt, megállapította, hogy a legfinomabb francia pezsgő, majd a kerti asztalhoz ment, ahol nagy halomban friss földieper kellette magát. Peregrine megállt, megkóstolt egy epret, és elégedetten állapította meg, milyen tökéletesen harmonizál egymással a gyümölcs és a pezsgő zamata. Igen, ezek az angol arisztokraták kétségkívül tudják, hogyan kell élni, még ha mesterkélt és kicsi világ is az, amelyben otthon érzik magukat. Számos lapos pillantás kísérte fesztelen járását, ám a vendégek többsége túlságosan is jól nevelt volt ahhoz, hogy nyíltan megbámulja. Talán csak egyszerűen a kíváncsiság munkált bennük egy ismeretlen, új arcot látva megszokott köreikben. Peregrine tudta, semmi kivetnivaló nincs a megjelenésében, hiszen kötelességtudóan végigjárta a szabót, a cipészt meg a borbélyt, és ennek eredményeképpen – no meg persze eredendően arisztokratikus alkatának köszönhetően – egészen olyanná vált, mint egy angol gentleman. Az egyetlen személy, aki nyíltan ránézett, egy csodaszép, aranyszőke hajú, érett korú nő volt, aki azonban rögtön figyelmeztető pillantást is lövellt rá, amikor tekintete túl hosszan időzött hasonlóan gyönyörű, fiatal leányán. Látva a nő elszántságát, hogy a farkast távol tartsa báránykájától, Peregrine a lehető leglefegyverzőbb mosolyával reagált. Pillanatnyi meghökkenés után az anya visszamosolygott rá, de továbbra is szorosan leánya mellett maradt. Bölcs asszony. Peregrine úgy kalkulált, hogy a lánykáért alighanem ötszáz guíneát is megadnának a tripoli rabszolgapiacon, de az anya is hozna vagy kétszázat, a kora ellenére. Magában elvigyorodott, ahogy elképzelte, milyen arcot vágnának a körülötte lévők, ha tudnának olvasni a gondolataiban. Az a kövér, korosodó hölgy öt fonttal már túl lenne árazva. Bár mindenre élénken figyelt maga körül, Peregrine természetesen elsősorban – és minden feltűnés nélkül – Lady Sarára összpontosított, aki a ház asszonyaként kötelességét ellátva, vendégről vendégre járva, mindenkivel váltott néhány szót. Eleinte nem volt nyilvánvaló hiszen Lady Sara alacsony és törékeny termetű volt, Ross pedig magas, erőteljes alkat de ahogy Peregrine közelebbről is szemügyre vehette őket, láthatta, mennyire hasonlítanak egymásra az unokatestvé15
rek. Ross arcának kellemes, férfias vonásai unkahúgánál lággyá, nőiessé finomodtak, és abban is hasonlítottak, hogy szép tiszta, barna szemük volt, elegánsan, határozottan ívelt szemöldökük, és a szempillájuk érdekes, erőteljes kontrasztban állt szökés hajukkal. De volt egy kevésbé feltűnő, nehezebben megragadható hasonlóság is, egy inkább lelki, semmint testi jelleg, amely nyomokban Rossnál is jelentkezett, de Lady Saránál sokkal erőteljesebben. Peregrine–t ennek mibenléte erősen izgatta, de egyelőre csak érezte, meghatározni nem tudta. Aztán, amikor útjuk végre keresztezte egymást, és a férfi első ízben láthatta szemtől szemben a ház asszonyát, nyomban tudta, mi az, ami tekintetét oly furcsán fátyolossá teszi: Lady Sara St. James nyugodt, szibillai arcvonásait alapvetően a fájdalom alakította. Sara rögtön tudta, amikor megpillantotta a fekete hajú, magas férfit, hogy ő Ross barátja, aki nemrég érkezett. Aztán egy pillanatra megingott következtetése helyességét illetően, nem tudván, miért is ennyire biztos a dologban. Bőre viszonylag sötét volt, de nem sötétebb, mint egy egész nyáron a szabadban dolgozó földművesé, kemény vonású, darabos arca sem keltett „idegen” benyomást, remekbe szabott fekete öltözéke pedig már nem is lehetett volna angolosabb. Mindenesetre Sara teljesen biztos volt benne, hogy a férfi nem lehet más, csakis Peregrine herceg Kafirisztánból. A mozgása, a járása az, amiről annyira felismerhető, döntötte el Sara; oldott, sima és könnyed, ugyanakkor van benne valami könyörtelen, magabiztos vadság, mint egy ragadozóéban – szóval teljesen eltérő attól, ahogy egy európai jár. Látta, ahogy a nők lopva figyelik, és ez egyáltalán nem lepte meg, hiszen tényleg volt valami ebben a kafiriban, amitől a nők érzéki, „nemes” vademberekről kezdenek fantáziálni, őserőtől duzzadó, forró szeretőkről, akiket a civilizáció még nem rontott meg. Sara elmosolyodott, hogy lám, neki is eszébe jut ilyesmi, de aztán elvesztette szem elől a herceget, szóba elegyedvén apja egyik idősebb unokatestvérével. Egyszerre csak egészen váratlanul a parti áramlatai szemtől szembe sodorták Peregrine herceggel. Sara, fejét kissé felemelve vendége üdvözlésére nyitotta a száját, de szava elakadt, ahogy pillantása találkozott a férfi átható tekintetével. A hercegnek egészen különös árnyalatú, tiszta zöld szeme volt, olyan színű szem, amilyet eddig Sara még sohasem látott. Vad és egzotikus, emlékeztetőül arra, hogy ez a férfi egy messzi, idegen táj, egy más kultúra szülötte. S ez a zöld, kiismerhetetlen mélység hívogató volt, mert ígéret csillant meg benne... De vajon minek az ígérete? Oly könnyű lenne elmerülni ebben a szempárban, tulajdont és címet, vagyont és rangot félredobva, nem törődni a világgal... Gondolataitól megrémülve és megzavarodva, Sara nagyot nyelt – úgy kellett szinte visszakényszerítenie magát a valóságba. Kezét nyújtva így szólt a férfihoz: – Én vagyok az ön vendéglátója, Sara St. James. Bizonyára Peregrine herceghez van szerencsém... Peregrine markáns, fekete szemöldökét tettetett megütközéssel felvonva, viszonozta a nő kéznyújtását. – Ennyire nyilvánvaló? – kérdezett vissza mély, zengő hangján. – Pedig azt hittem, a legmegfelelőbb öltözékben vagyok. No, majd előveszem a szabómat, aztán mehet a bányába szenet lapátolni... – Alig észrevehető akcentussal és kissé túl precíz kiejtéssel, de ettől eltekintve kifogástalan angolsággal beszélt. Sara elnevette magát. – Angliában nem szokás az embereket büntetésből bányába küldeni, ahogy ezt nyilván tudja. A szabóját különben is hagyja, mert az öltözéke tökéletes. Van egy régi közmondás, miszerint ruha teszi az embert, de ez csak részben igaz. Az embert valójában az élet teszi azzá, ami, márpedig az ön arcvonásait nem az angliai élet alakította. – Nagyon igaz. – A herceg még mindig szorosan fogta Sara kezét. Peregrine–nek szép formájú, ápolt keze volt, de a fizikai munka keménysége érződött rajta. Sarának hirtelen eszébe jutott egy villamossági kísérlet, amit egyszer régen látott, most úgy érezte ugyanis, mintha valami nagyon erős áram folyna a férfiból át az ő testébe. Talán a meleg, erős kézszorításából eredt, meg azokból a nyugtalanító, zöld szemeiből, mindenesetre zavarba ejtően intenzív férfiasságot sugárzott. Lehet, hogy a hegyek között élt kemény életet, attól ilyen 16
erős és hajlékony, attól ilyen vonzó, hogy Sara azt kívánta, bárcsak végigsimogathatná a testét, érezhetné az izmait, egészen közel vonhatná magához. Nagy erőfeszítésébe telt nem visszarántani a kezét ebből a delejes szorításból, pedig a formalitások ezt egyenesen megkövetelték volna. Úgy érezte magát, mint a nyúl, amelyet a kobra hipnotizál. Aztán mély lélegzetet vett, és arra gondolt: nem szabad hagynia, hogy a fantáziája elragadja, meg hogy a herceg csupán azért érdekes, mert más, mint akikhez eddig hozzászokott. Ross egyszer azt mesélte, hogy az ázsiaiak közelebb állnak egymáshoz, amikor beszélgetnek, mint az európaiak. Nyilván ezért érintette meg ennyire a férfi közelsége. Végül elengedte a kezét, és Sara hátrébb lépett. – Az itteni illemszabályok megengedik, hogy a férfi kezet csókoljon a nőnek, azt is, hogy kezet fogjon vele, de tilos a nő kezét fogva tartani – oktatta ki Sara Peregrine–t. Peregrine eddig vidám arca most elkomorult, és őszinte megbánás tükröződött rajta. – Ezer bocsánat. Lady Sara. Igen, tisztában is voltam ezzel, de elfeledkeztem róla. Annyi mindent észben kell tartani. Remélhetem, hogy alkalmankénti botlásaimat elnézi nekem? – Méltóságod külön megítélés alá fog esni – felelte Sara kissé rejtélyesen, remélve, hogy azért a hangja elég szenvtelennek tűnik. Keze még mindig bizsergett a férfi szorításától, és azon kapta magát, hogy hirtelen nagyon érzékeny lett, akár egy bábjából kikelő lepke. A virágokat illatosabbnak érezte, a zenét melodikusabbnak, a kert levegőjét ígérettel telinek. – De hol az unokabátyám? Nem lehet annyira modortalan, hogy önt magára hagyja... – Éppen ellenkezőleg, túlságosan is jó modorú. Egy kiállhatatlanul unalmas alak rohanta le és tartja fel azóta is, akinek csak egyetlen témája van, nevezetesen, hogy a kis Viktória királylányhoz mely herceg illene a legjobban. Sara bólintott. – Mr. Macaw. Szinte lehetetlen lerázni. – Pedig nagyon egyszerű az ilyen fickóktól megszabadulni – mondta Peregrine. – Csak gorombának kell velük lenni. Tudja, a jó modor bizonyos szituációkban egyenesen hátrányos. – Méltóságoddal egyes kérdésekben remekül vitatkozhatnánk – mondta Sara, s megpróbált szigorúan nézni, de mosolyra húzódó szája elárulta. Bár a herceg észveszejtőén jóképű volt, egyben azonban Ross barátja, s mint ilyennel, természetesnek tűnt némi közvetlenség. – Milyen kár, hogy én vagyok ezen a partin a ház asszonya, s nem győzködhetem a következő órában arról, hogy a jó modorral az élet egyenetlenségei elsimíthatok, javaslom, hogy keressük meg az unokabátyámat. Mivel én túlságosan is civilizált vagyok, nem hagyhatom itt önt csupa idegen között. A herceg végigpillantott a sokaságon. – Nem kell keresnünk Lord Rosst, mert úgy látom, sikerült elszabadulnia a rettegett Mr. Macaw–tól. Kisvártatva Ross már ott is volt mellettük. – Elnézést, Mikahl, hogy magadra hagytalak... – Semmi probléma – felelte a herceg. – Unokahúgodnak nem okozott problémát személyem felismerése. Időközben kaptam némi instrukciókat tőle az úri modort illetően, de azt hiszem, elég reménytelen esetnek tart. Ross mosolygott. – Pedig Saránál jobb instruktort el sem képzelhetsz, aki bevezetne a helyi szokásokba. Peregrine szemében remény csillant. – Elvállalná–e, Lady Sara, az okításomat? A nő zavartan elnevette magát. – Természetesen, ha úgy kívánja. – Majd kissé komolyabb arccal így folytatta: – Ross elmondta, hogy két veszélyes helyzetben is megmentette az életét. Én ennyit nem tudok tenni önért, de bármiben szívesen segítek, amivel angliai tartózkodását eredményessé tehetem. Peregrine hasonló komolysággal válaszolt: – Rendkívül hálás vagyok a kedvességéért. Meglátogathatnám esetleg már holnap reggel? Számos olyan kérdésem lenne, amelyet Ross barátomnak nem merek feltenni, ő ugyanis igen kevés tiszteletet tanúsít a társasági élet iránt ahhoz, hogy megbízható válaszokat kaphassak tőle. – Míg rám, ugye, aki kellően konvencionális vagyok, mindig lehet számítani, ha valaki azt akarja megtudni, hogy valami illendő–e vagy sem... – felelte fanyarul Sara. – Hogyne, keressen csak fel bátran. Végtére is hogyan élvezhetné London megbotránkoztatásának örömét, ha nem tudná, mi számít botrányosnak? Örömmel nézek ismeretségünk elmélyítése elé! 17
Évődésüket Ross szakította félbe. – Sara, Sir Charles megérkezett, és pillanatokon belül itt lesz. Sara felnézett, hogy láthassa jegyesét, s a szeme sarkából észrevette, hogy a herceg is figyeli Weldon közeledtét. Peregrine arca mély belső nyugalmat tükrözött, a nő mégis úgy érezte, hogy hangtalan villámok cikáznak körülötte. – Elnézést a késésért, drágám. – Amikor Weldon lehajolt, hogy jegyesét arcon csókolja, Peregrine egy kis tartózkodást vélt felfedezni a nő viselkedésében. Nem, ez kétségkívül nem szerelmi kapcsolat, bár olyan könnyeden üdvözölték egymást, mint a régóta házasok. Peregrine kíváncsi szemmel vizslatta ellenségét. Az évek kegyesek voltak Weldonhoz, és most is annak látszott, ami volt: előkelő és gazdag, finom úrnak. Fiatal korában vonzereje, jóképűsége elfedte igazi természetét, és a felszínen ezek a tulajdonságai most is jelen voltak. Arcvonásainak helyes értelmezéséhez éles szem kellett, de ahogy Lady Sara mondta, az élet teszi az embert azzá, ami, s Weldon esetében egy gonoszságban és ártásban leélt élet a kegyetlenség finom, de félreismerhetetlen vonalait véste az arcára. Lady Sara halk hangja szakította meg tűnődését. – Charles, hadd mutassam be neked Peregrine herceget Kafirisztánból. Nemrég érkezett Angliába, s népének alighanem első fia, aki Európába látogat. Méltóságod, ismerje meg Charles Weldont. – Remélem, méltóságod jól érzi magát országunkban – nyújtotta felé a kezét önfeledt társasági könnyedséggel Weldon. Amikor azonban tekintete találkozott a hercegével, arckifejezése megváltozott – a magabiztos könnyedség helyébe zavar lépett. – Ez az első látogatása Angliában? Hirtelen az az érzésem támadt, mintha már találkoztunk volna... Ahogy kezet fogott ellenségével, Peregrine agya egy pillanatra elsötétült – rég gyülemlő, dühödt bosszúvágya robbanásközeli állapotba került. Oly könnyű, oly nagyon könnyű lenne kirántani a tőrét és Weldon bordái közé döfni. Az angol szívéből a kezére spriccelne a vér, melegen, sötétvörösen, a múlt beteljesülő ítéleteként. Csak pár perce lenne hátra, épp elég arra, hogy megtudja, miért kell meghalnia... De aztán erőt vett magán, és nagy önuralommal megfékezte indulatát. Igen, valóban könnyű lenne most végeznie Weldonnal, de túl gyors és fájdalommentes halál lenne számára. Másrészt a merénylet bitófára juttatná, és tönkretenné Lady Sara partiját. Higgadtságát visszanyerve, megszorította ellensége kezét, épp csak annyira erősen, hogy ne okozzon neki fájdalmat, majd elengedte. – Járt már Indiában, Sir Charles? Lehetséges, hogy ott találkoztunk, bár jómagam nem emlékszem rá. Peregrine mély, zengzetes hangját hallva, Weldon arca felderült. – Nem, sose jártam még Indiában, és mi még bizonyosan nem találkoztunk. Csak mert a szeme olyan érdekes színű... Ennyire zöld szemet egyszer vagy kétszer, ha láttam életemben. – Rövid tűnődés után alig hallhatóan helyesbített: – Egyszer. – A zöld szemszín nem ritka apám népe körében – felelte Peregrine könnyedén, majd előhozakodott a csalival, amelyet ellensége becserkészésére szánt. – Örülök, hogy megismerhetem. Sir Charles. Ön Londonban nagyon jó hírnévnek örvend. A magam részéről szándékomban állna ebben az országban befektetni. Esetleg, ha volna ideje, tudna nekem tanáccsal szolgálni? Weldonban ennek hallatán felülkerekedett a kapzsiság, és félretette minden aggályát. – Természetesen, nagyon megtisztel, hogy a rendelkezésére állhatok. Esetleg nemsokára együtt is vacsorázhatnánk a klubban. – Ez a legnagyobb örömömre szolgálna. Sir Charles. – Peregrine titokban nagyon élvezte, hogy minden válasza kétélű. A vacsora időpontját a hét második felére tűzték ki. Ekkor Lady Sara és Weldon között termett az a lenszőke hajú kislány, akivel korábban a nő a fa alatt beszélgetett. Kíváncsian méregette az idegent. – Peregrine herceg, ő a lányom, Eliza. – Herceg? – ámult el a leányka, s kék szeme elkerekedett a csodálkozástól. – Igen, az vagyok, Weldon kisasszony – felelte Peregrine, aki nyomozását Eliza Weldonra is 18
kiterjesztette, így már tudta róla, hogy anyja, Jane Clifton, egy gazdag városi bankár lánya volt. és hogy az ő öröksége indította el Weldont a vagyonosodás útján. A nő három éve meghalt, leánya akkor nyolcéves volt. Eliza egyértelműen apja kellemes külsejét örökölte, de hogy vajon torz jellemét is, azt még nem lehetett megítélni. Egyelőre csak egy aranyos, vidám és egyszerű lelkű gyermeknek látszott, akinek nagyon tetszett, hogy egy külföldi méltósággal találkozhat. – Eliza, üdvözöld a herceget! – mondta neki Lady Sara. A leány jólnevelten és kissé erőltetetten pukedlizett, s miközben Peregrine viszonozta mély, formális térdhajtását, azon tűnődött, vajon mi lesz belőle felnőtt korára. Nem kétséges, hogy vannak rokonai, akik majd gondoskodnak róla az apja halála után. – Most, ha megbocsát méltóságod, Charlesnak és nekem fogadnunk kell valakit, aki épp az imént érkezett. Remélem, rövidesen újra találkozunk – szólt Lady Sara. Ahogy a nő megfordult és Weldonnal elindult, Peregrine észrevette, hogy kissé bizonytalan a járása – nem biceg, csak épp mintha gondolkodna, hogyan lépkedjen. Talán azzal a régi fájdalommal függ össze, amit a szemében látott? Megkérdezhetné Rosst, de érdekesebbnek ígérkezik, ha maga próbálja kideríteni az igazságot. Nincs teljes mértékben civilizálódott ember, és milyen izgalmas lenne felfedni az előkelőség higgadt felszíne alatt megbúvó zabolátlan érzelmeket, vad vágyakat. Ahogy a püspök felé közeledtek, aki össze fogja adni őket, Charles megjegyezte: – Érdekes fickó ez a herceg. Lord Ross barátja, ugye? – Majd amikor Sara bólintott: – Kafirisztán Indiában van? – Nem, azon kívül fekszik, a Hindukus hegyei között – magyarázta Sara. – Nagyon vad vidék, az európaiak számára úgyszólván teljesen ismeretlen. – Rendkívüli ember lehet a herceg, ha a hegyeit odahagyta a nagyvilágért – tűnődött Weldon. – Gondolom, gazdag... – Ross szerint mesés vagyona van – felelte Sara. – Eleve jelentős hozománnyal indult, amit aztán széles körű keleti kereskedelemmel megsokszorozott. – A hercegnek szemmel láthatóan szimpatikus vagy. Erősítsd vele az ismeretséget! Értékes kapcsolat, még jó hasznát vehetjük. – Már beleegyeztem, hogy a tanácsadója leszek – felelte Sara szenvtelenül. Ross részéről egy dolog volt arra kérni őt, hogy patronálja barátját, és egy másik a leendő férj által egy potenciális befektetővel való jó viszony ápolására utasítani. Charles azonban egy vonzó vendéglátót akart, aki emeli státusát az üzleti és társasági életben–, aligha tiltakozhat tehát, ha arra kéri, hogy játssza el ezt a szerepet.
19
Harmadik fejezet A kerti fogadás utáni reggelen Sara éppen az apja társaságában elfogyasztott villásreggeli végére ért, amikor zavart ábrázattal belépett a főkomornyik. – Méltóságos asszonyom, vendége érkezett. Valamiféle hercegnek adja ki magát. – Szent ég... – mondta Sara kissé értetlenül, de aztán elnevette magát, és hirtelen jókedve támadt. – Apa, szeretnéd megismerni azt az embert, akiről az imént meséltem neked? Haddonfield hercegének szenvtelen, arisztokratikus arcán rosszallás tükröződött. – Talán nincs tisztában a fogadóóráinkkal? – Úgy látszik. Mivel azonban mindenki azt akarja tőlem, hogy neveljem őt, hamarosan meg fogja tanulni – felelte Sara, s miután kiitta kávéját, elindult a főkomornyik után. A herceg épp a társalgó egyik ablakán bámult kifelé, amikor Sara belépett. Egy pillanatra megtorpant, hogy megcsodálja széles vállait és karcsú, izmos testét, melyet remekül kiemelt jó szabású, fekete öltözéke. Csak remélhető, hogy minél több kafiri jön Angliába... A férfi megfordult, s rávillantotta varázslatos mosolyát. – Remélem, nem alkalmatlan az időpont... Ön adott rá engedélyt, hogy reggel felkeressem. Sara elmosolyodott és a kezét nyújtotta. – Csak azt felejtettem el megmondani, hogy a reggeli látogatásokra valójában délután szokott sor kerülni. Peregrine kezet csókolt, majd felegyenesedett, és összehúzta sűrű, fekete szemöldökét. – A reggeli látogatások délutánra szólnak? Hát ez nem éppen logikus. – Ne várja méltóságod, hogy a társasági életben bármi is logikus legyen – jegyezte meg Sara, majd emlékeztetőül hozzátette: – A kéz? – Ó, igen, el kell engedni! – kapott észbe a herceg, és zöld szeme ragyogott, miközben eleresztette a nő kezét. – Miért van az az érzésem, hogy külföldi státusát botránykeltésre igyekszik felhasználni? – kérdezte Sara, igyekezvén komoly hangot megütni. – Fogalmam sincs. Kegyed talán természeténél fogva gyanakvó – felelte a férfi merő ártatlansággal. – Visszajöhetek délután, ha úgy óhajtja, reggeli látogatásom alkalmából, de attól tartok, háza olyankor tele lesz másokkal, akik azért jönnek, hogy köszönetüket fejezzék ki a remekül sikerült fogadásért. Ama sokaság közepette pedig, aligha lenne ideje arra, hogy botlásaimat korrigálja. Mivel így áll a helyzet, hadd vigyem ki kocsizni, hogy bőségesen legyen ideje az oktatásomra. Sara csodálkozó szemekkel meredt rá. – Most már kezdem érteni, miért is olyan sikeres kereskedő ön. Még a homokot is el tudná adni a beduinoknak. – Mielőtt folytathatta volna, kinyílt az ajtó, és három szobalány jött be egymás mögött, mindegyiknek a kezében egy–egy hatalmas váza, a vázákban gyönyörű, fehér rózsák. Miközben Sara elbűvölve bámulta a virágpompát, Peregrine így szólt: – A rózsa lehet–e a vendéglátó iránti hála jele? A nő kissé kábán bólintott. – Igen, de rendszerint nem ennyi, hanem ennél jóval kevesebb. Peregrine elmosolyodott, és napbarnított bőre finom ráncot vetett a szeme körül. – De én igazán kiválóan éreztem magam, olyannyira, hogy csak ennyi rózsával tudom kifejezni. – A cselédek különböző asztalkákra helyezték a vázákat, majd távoztak, a herceg pedig odament a legközelebbihez, és kihúzott belőle egyetlen szál rózsát. Sarával mélyen egymás szemébe néztek, miközben a herceg beszívta a virág illatát, majd átnyújtotta a nőnek. – Fehér rózsa, a makulátlan szépség és tisztaság jelképe. Nincs annyi Londonban, hogy kegyednek eleget adhatnék... Sara zavartan elvette tőle a rózsát, ezt a festő vásznára kívánkozó, csodálatos szálat, duzzadó bimbókkal és már kibomló, telt virágokkal, melyeknek elefántcsontfehér szirmai voltak, a tövükön halványrózsaszín árnyalattal. Fantasztikus, hogy tud Peregrine minden gesztusa extravagáns és romantikus lenni egyszerre. Viszont tényleg meg kell győznie, hogy fogja vissza magát, különben minden nő, akivel találkozik, azt fogja hinni, hogy udvarol neki. Sara belélegezte a rózsa különlegesen finom illatát és felsóhajtott. Bűn lenne egy ilyen figyelmes embert korlátok közé szorítani. Inkább az angolokat kellene megtanítania arra, hogy kövessék a kafiri példáját, semmint fordítva. 20
Mielőtt eldönthette volna, mivel is kezdje az illemtanórát, apja lépett be a társalgóba. A hatvanas évei elején járó Haddonfield hercege csupán átlagos magasságú volt, ám tartása és egész megjelenése olyan méltóságot sugárzott, hogy mindenhol a figyelem középpontjába került. Sara bemutatta őket egymásnak, és mindegyikük alaposan szemügyre vette a másikat. Peregrine modorában a fesztelen könnyedség a másik idősebb kora iránti mély tisztelettel vegyült, és néhány percnyi beszélgetés után az apa visszafogottsága is közvetlenséggé oldódott. Onnantól fogva már csak egy lépés volt, hogy Haddonfield hercege rábeszélje leányát: használja ki a szép időt, és kocsizzanak ki Peregrine–nel a Hyde Parkba. Amikor Peregrine besegítette Sarát kétfogatú, kétkerekű kocsijába, a nő így szólt: – Kezdem azt hinni, hogy méltóságod kétszínűsködik. A férfi metsző pillantását látva, magyarázatot fűzött a megjegyzéshez: – Lehet, hogy ön idegen Londonban, de Indiában és a Közel–Kelet városaiban alighanem európai körökben forgott. Mert látnivaló, hogy amikor akarja, egészen pontosan tudja, miként kell viselkedni. Kiváló munkát végzett apám megpuhításával is. – Megpuhításával? – vigyorodott el Peregrine. – Ezt hogy értsem? – Úgy, hogy sikerült magát nagyon jó színben feltüntetnie előtte. Ebben, úgy látom, óriási gyakorlata van. Ami persze nem probléma, hiszen ez a társasági siker kulcsa. – Igen, igaza van, szereztem némi jártasságot a nyugati szokásokban, de azért London elég ijesztő annak, aki először látogat ide. Sara ugyan kételkedett abban, hogy a herceg bármit is ijesztőnek talált volna Londonban, de nem firtatta a dolgot. Barátságos csendben haladtak, a herceg ügyesen furakodott keresztül a forgalmon. Sara végül meg is dicsérte: – Nagyon gyakorlottan hajt. A hegyek között tanulta? – Nem, Kafirisztánban nincsenek sem utak, sem kocsik. Sőt az ösvények is olyanok, hogy egy kecske is kétszer meggondolná, nekivágjon–e. Ezért sikerült a törzseknek megőrizniük önállóságukat. Gyakorlatilag lehetetlen bevenni azt a vidéket. – Peregrine kis szünet után témát váltott. – Amikor először találkoztunk, úgy láttam, hogy az arcvonásait a fájdalom alakította. Volt valamilyen súlyos balesete vagy komolyabb betegsége? Lady Sarának elakadt a lélegzete. – Az egyik főszabály, amit meg kell tanulnia, hogy személyes kérdésekkel nem zaklatjuk a másikat, mert az udvariatlanság – felelte fojtott hangon. – Ha valaki azt szeretné, hogy a másik többet tudjon meg az életéről, akkor majd önként elmondja, amit el akar. – Megjegyeztem. – A férfi lopva oldalt pillantott, és látta, hogy a nő arca sápadt. Megállította a lovakat, hogy a kereszteződésben elengedje a keresztirányú forgalmat. – A járásában az a kis bizonytalanság összefügg–e bármivel, ami a múltban érte? – Maga javíthatatlan! – mondta Sara éles hangon, majd nagyot sóhajtott. – Nos, jól van, ha annyira tudni akarja. Semmi titkolnivalóm nincsen. Tizennyolc évesen volt egy balesetem lovaglás közben, nem sokkal azután, hogy először részt vettem a londoni társasági életben. Ugrattam már lovon korábban is, de ez alkalommal nem figyeltem eléggé. A lovam nekicsapódott a falnak, én leestem róla, aztán a ló is rám zuhant. El kellett pusztítani. Velem is azt kellett volna tenniük, de hát persze nem tették. Az orvosok először azt hitték, nem élem túl, aztán azt mondták, nem fogok járni tudni. – Hosszan tartott a felépülése? – Évekig. Még mindig tolószékben lennék, ha Ross nem jön vissza Angliába és meg nem elégeli, hogy egész nap ne csináljak semmit, rokkantnak tettetve magam. Az ő bátorításával és segítségével tanultam meg újra járni. – Itt elcsuklott a hangja. – Aztán anyám beteg lett, és nemsoká meg is halt – tette hozzá alig hallhatóan. – És ön, tiszteletre méltó leány, egészen végig kitartott mellette. Most már értem, hogy miért nem volt ideje eddig férjhez menni. – Sara hallgatásában Peregrine érzett valamit, ami arra késztette, hogy rápillantson. Abból, amilyen dacosan összeszorította a száját, a férfi biztosra vette, hogy a történet ennél többről szól. – A balesete előtt volt férfi az életében? Lady Sara barna szemei egészen elkerekedtek erre a kérdésre. Merev arccal, kifejezéstelen tekintettel bámult a férfira. – Maga gondolatolvasó, vagy kérdezősködött rólam? – Aztán elhomályosuló szemmel maga elé nézett. – Erről a részéről az életemnek szinte senki se tud... 21
Peregrine elfordult, és figyelmét most inkább egy hordókkal teli kordéra összpontosította, melyet meg kellett kerülnie. Kisvártatva így szólt: – Nem tudok olvasni a gondolataiban, és nem is kémkedtem ön után. Csak tudok következtetni. Ha bekerült a londoni társasági életbe, alighanem több kérője is akadt, és egy tizenhét–tizennyolc éves lánynál természetes, hogy szerelmes lesz. – Persze, természetes ostobaság – toldotta meg szellemesen Sara, karcsú vállait megvonva. – Mivel mindketten fiatalok voltunk, nem volt köztünk eljegyzés, csak egyfajta megállapodás. Ám a balesetem után... – Ismét elcsuklott a hangja. – Szóval nem akart velem maradni, egy nyomorék lánnyal. – De hiszen nem is nyomorék! – csattant fel Peregrine. – Micsoda ostoba fickó lehetett! Eldobni magától egy gyöngyszemet, csak mert kicsit hibás, holott ezek a kis tökéletlenségek teszik a szépséget karakteressé. – Nem szabad ilyeneket mondania – szólt rá Sara fojtott hangon. – Túlságosan személyesre veszi. Teljesen úgy hangzik, mintha... mintha hízelegni vagy udvarolni akarna nekem. – Hölgyem, én csakis az igazságot mondom – felelte Peregrine meggyőződéssel –, ám ha ezzel lehangolom, átválthatunk inkább valami semleges, unalmas témára. Mit szól a lovakhoz? Ezekkel a bérbe vett igáslovakkal nem vagyok megelégedve. Hol szerezhetnék jobbakat? Lady Sara megkönnyebbülten felelte: – A legjobb hely a központi lóvásártér, a Tattersall, a Hyde Park Cornertől délre. A legjobb lovakat zömmel odaküldik árverésre. Minden üzletkötés tisztességesen zajlik, és a környezet is elegáns. Lehet, hogy Ross ki tudja vinni ma délután. Nyáron csak hétfőn van adásvétel, úgyhogy ha ma nem megy ki, egy hetet kell várnia a következő alkalomra. – Mindjárt ott vagyunk a Hyde Park Cornernél. Merre kell fordulni? Sara megmutatta. – A Tattersall ott van kicsivel lejjebb, bal kéz felé, az Upper Grosvenor Place mellett. De most nem mehetünk oda. Illetve ön mehet, én nem. Amikor elérték a Hyde Park Cornert, Peregrine a jelzett irányba fordult a kocsival. – Kegyed miért nem jöhet? – A Tattersall szinte kizárólag férfiklubként működik – magyarázta Sara. – A lovaregyleti tagok törzshelye. A férfiak azért járnak oda, hogy rendezzék kártyaadósságaikat, találkozzanak a barátaikkal, és unalmas vadásztörténeteket meséljenek egymásnak. Kifejezetten nem nőknek való. Peregrine a kocsit az utca szélére irányította, hogy teljes figyelmét a nőnek szentelhesse. – Mégis mi lenne, ha velem jönne? Megköveznék? – Ugyan, dehogy! – Tiltja a törvény, és letartóztatnák? – kérdezte őszinte érdeklődéssel. – Börtönbe kerülne, és sohasem engednék ki többet? – Nem. – Akkor mi a probléma? – Egyszerűen nem szokás! – felelte Sara, egyre ingerültebben a férfi nehéz felfogásától. – Mindenki bámulna, és nagy botrány kerekedne a dologból. Vajon mennyire mély Sara ragaszkodása a konvenciókhoz? Peregrine–t határtalan kíváncsiság gyötörte, hogy ezt megtudja. – Ha nem akar velem jönni, természetesen nem erőltetem. De valóban ennyire érdekli, hogy mit szólnak mások? A nő már szóra nyitotta a száját, de aztán egy hosszú percig mégsem mondott semmit. Végül így szólt: – Én igazán csak a barátaim és a családom véleményére adok. De a szabályok betartása egyszerűbbé teszi az életet. – Egyszerűbbé, meglehet, de sokkal unalmasabbá is. Sosem gondolkozott még azon, mit csinálhatnak a férfiak kedvenc szentélyeikben? Lady Sara felkacagott. – Milyen lehetetlen maga! Azt hiszem, tényleg kudarcba fog fulladni minden próbálkozásom, hogy bevezessem a londoni elit életébe. Ehelyett maga fog engem megrontani. Peregrine melegen mosolygott rá. Sara ma nárciszsárga hosszú ruhát viselt, mely jól kiemelte szép barna íriszének aranyló foltocskáit. Milyen elbűvölő, eredeti nő! Nem szabad hagyni, hogy Weldon markába kerüljön. – Drága Sara – duruzsolta a férfi –, hagyná–e, hogy megrontsam? A nő nevetése hirtelen abbamaradt, és zavartan nézett, mintha azon tűnődne, hogy Peregrine 22
megjegyzése vajon a mostani szituációnál tágabban értelmezendő–e. Aztán visszamosolygott rá. Peregrine legnagyobb előnye az volt, hogy Sarában látszólag fel sem merült: unokabátyja barátjának esetleg indiszkrét tervei lehetnek vele kapcsolatban. – Tulajdonképpen szeretném látni a Tattersallt. Forduljon ott jobbra, közvetlenül a Szent György Kórház mögött. És az isten szerelmére – tette hozzá hangját kissé felemelve –, nehogy eszébe jusson másként szólítani, mint Lady Sara! Az úri közönség köreiben még korainak számított az időpont, ezért a Tattersall egyelőre a megszokottnál csendesebb volt. Ettől függetlenül az intézményben tartózkodó szinte összes férfi nagy szemeket meresztett, amikor Sara és a herceg belépett a központi udvarba. – Igaza volt – ismerte el Peregrine halkan, de érezhetően felvillanyozva. – Ilyen megütközést egy nő láttán! Az embernek az az érzése támad, hogy ezek az urak még sohasem láttak nőt. És én még azt hittem, hogy az angol elit liberális... Az egész az ottomán birodalom legelmaradottabb vidékeire emlékeztet, ahol a török parasztasszonyok akkor is fátylat viselnek, amikor a kakasokat etetik, nehogy a madarak hímjei megpillanthassák őket. Mit gondol, ezek az úriemberek jobban éreznék magukat, ha fátylat hordhatnának, hogy megvédjék magukat kegyed végzetes pillantásától? – Attól lennének boldogabbak, ha pislognának egyet, és már el is tűnnék. Talán attól tartanak, hogy Medúza vagyok, s a látványom kővé változtatja őket – felelte Sara, s nem tudta mosolyát elfojtani a herceg tiszteletlensége láttán. – Vagy pedig, mivel az itt előforduló urak legalább felerészben rokonaim vagy ismerőseim, azon botránkoznak meg, hogy Lady Sara St. James szerintük valami nagyon illetlen dolgot művel. Érthetőbbnek találnák a dolgot, ha mondjuk, táncosnő lennék az operában. Sara érdeklődéssel nézegetett körbe. Elhatározta, hogy kihasználja az alkalmat, és bepillant végre egy igazi „férfiszentélybe”. A híres belső udvar jókora méretű volt, ahol több tucat ló és kocsi elfért; körülötte fedett árkádok sorakoztak, rossz időben ezekben lehetett szemügyre venni a lovakat. – Olyan ez, mint valami lómenhely, nem? – kérdezte Sara az árkádsorra mutatva. – Egyetértek – felelte Peregrine. – Van itt néhány igen szemrevaló állat. Kegyed azt mondta, hogy ez voltaképp egy árverési csarnok. Ha vásárolni akarok, máris megtehetem, anélkül, hogy az árverést ki kellene várnom? – Azt hiszem – felelte Sara bizonytalanul. – Legalábbis, ha hajlandó érte a legmagasabb árat fizetni. – Magától értetődő. Mi lenne jobb módja annak, hogy egy mesésen gazdag, előkelő, de tyúkeszű idegen benyomását keltsem? – A nőre pillantott, zöld szemében némi kajánság csillant. – Egyébként sem hiszem, hogy túl sokáig óhajtana itt maradni, bár imponáló a nyugalma, amit magára ölt. Milyen jó megfigyelő a herceg, gondolta Sara. Noha valóban képes volt ugyanolyan határtalan önbizalommal mozogni ebben a számára ismeretlen közegben is, mint otthon a társalgóban, egy percig sem élvezte, hogy női mivoltában annyi megbotránkozó pillantás kíséri. Ahogy áthaladtak az udvarnak abba a részébe, ahol számos konflisló volt kipányvázva, Sara észrevett egy magabiztos, középkorú férfit, aki az épület középső részéből jött elő. Ez alighanem maga Mr. Tattersall lesz, a tulajdonos, gondolta. A férfi szeme Sara láttán egészen elkerekedett, de mielőtt megszólalhatott volna, egy másik fickó a fülébe súgott valamit – valószínűleg azt, hogy ez Haddonfield hercegének lánya. Ezután a tulajdonos elfordult. Bölcs ember. Míg Sara rokonai és ismerősei aligha helyeslik a jelenlétét, elég nyilvánvalónak látszott, hogy – legalábbis részben – elleneznék az eltávolítását a Tattersall–ból. Végül is jól gondolta Peregrine: nincs törvény, amely megtiltaná, hogy betehesse a lábát ide. Szegény Mr. Tattersall, biztos nem számított ilyen helyzetre. Mindenesetre okosan oldotta meg a dilemmát: nem csinált semmit. – Van olyan ló, amelyik elnyerte a tetszését? – kérdezte Sara. Peregrine avatott szemmel végignézett a lovakon. – Igen, azok ott – mondta, s odavezette Sarát két remekül párosított, makulátlanul szép pejhez. A következő néhány percben a herceg ékes, pergő idegen nyelven duruzsolt a lovakkal, 23
miközben kezét hozzáértőén végigsimította testükön. Sara diszkrét távolságból, egy árkád árnyékából figyelte. Egy öreg lovász, aki nagy tisztelettel figyelte Sarát, mióta csak belépett a Tattersallba, most odasündörgött hozzá, s azt mondta: – Méltóságos asszonyom, a barátjának kitűnő szeme van a lovakhoz, jó néhány hete ez a legszebb pár minálunk. Rég nem lennének itt, ha a tulajdonos nem kérne értük olyan éktelenül magas árat. .Ekkor maga Tattersall lépett oda Peregrine–hez, és miután bemutatkozott, tárgyalásba bocsátkozott vele. Az, hogy üzletről beszélgethet, kissé oldott addigi feszült arckifejezésén, ám időnként gondterhelten Sara felé pillantott – nyilvánvalóan nagyon hálás lett volna neki, ha nem jut eszébe betennie a lábát ide. Tíz percen belül, miután a két ló járása is bemutattatott, megkötötték az üzletet, ami Tattersall hangulatára nagyon áldásos hatást gyakorolt. – Azt hiszem. Lord Hatfield rendkívül meg lesz elégedve méltóságod ajánlatával – mondta Peregrine–nek. A kereskedőszellem végül győzedelmeskedett Tattersall ama vágya felett, hogy a nőt mielőbb kapun kívül lássa, s joviálisán megkérdezte: – Esetleg érdekelnék önöket további lovak is? Netán egy egész fogat? Egymáshoz illőbbeket sehol nem fognak találni. Tudok ajánlani remek hátasokat vadászatra, sétalovaglásra is. – Meglehet – felelte Peregrine, s újra belekarolt Sarába. – Mr. Tattersall, hadd mutassam be elbűvölő idegenvezetőmet. Lady Sara St. Jamest. Ő volt az, aki az ön intézményét ajánlotta, mint legalkalmasabb helyet a lóvásárlásra. Tattersall rezignáltan meghajolt a nő előtt, valami üdvözlésfélét mormogott, majd körbevezette őket, megmutatva az eladó lovakat. Peregrine a fogatos lovakat sorra elintézte egy– egy sokatmondó pillantással, s a hátaslovak többségével is ugyanilyen gyorsan végzett. Azután elérkeztek az utolsó bokszhoz, amelyben egy annyira világosszürke csődör álldogált, hogy már szinte fehérnek tűnt. – Ennek a lónak én vagyok a gazdája – mondta Tattersall büszkén. – Ma kerül árverésre. Szép állat, ugye? Eclipse leszármazottja. Az apamén... – Hozza kii – szakította félbe Peregrine kurtán, széles gesztussal. Egy lovász elővezette a fiatal, tüzesvérű csődört. Amikor felszegte a fejét, megrántva kötőfékét. Sara idegesen hátrább lépett, el az útjából. Peregrine azonban ezt nem látta, mert teljesen a lóra figyelt: elragadtatott arccal újra meg újra körbejárta a remek állatot, ismét azon az idegen, pergős nyelven beszélve hozzá. A herceg biztos kezének érintésétől a csődör lehiggadt, és csillogó szemmel, érdeklődve nézett rá. Sara arra számított, hogy Peregrine felnyergelteti a lovat és megszemléli a járását. Ehelyett elvette a kantárszárat a lovásztól, és egy parádésan könnyed mozdulattal a ló hátára pattant. – Megengedi? – kérdezte teátrálisan a herceg, majd lekapta a kalapját a fejéről, és egy laza csuklómozdulattal Tattersall felé hajította. Azután a tulajdonos, a lovászok és az úri közönség legnagyobb megrökönyödésére Peregrine előrehajolt, egészen rá a csődör nyakára, majd megsarkallta lovát, s miután szökellve végigvágtatott vele az udvaron, kirobogtak az épületből, akár egy ezüst villám. A kafiri mentalitásához már többé–kevésbé hozzászokott Sara nem döbbent meg annyira, mint mások. Kétség nem férhetett hozzá, hogy kísérője a lóval együtt visszatér, amint kitombolták magukat, de azért Sara addig is kínosan feszengett. Ekkor egy ismerős hang ütötte meg a fülét. – Ez kétségtelenül te vagy. Sara, de az eszem kereken megtagadja, hogy elhiggye, amit a szemem lát. Kérlek, oszlasd el zavaromat! Sara megfordult, és egy távoli unokatestvére, Sir Wilfred White–man köpcös, joviális alakját pillantotta meg. – Tényleg hihetsz a szemednek, Wilfred – nyújtotta a kezét Sara. – Hogy s mint mostanság? – Hál'isten, prosperálok, drágaságom – felelte a férfiú, miközben mélyen meghajolt. – De mondd csak, ki ez a te rejtélyes kísérőd? Egy rézbőrű a vadnyugatról? Úgy tudom, azok ülik meg szőrén a lovat... Sara megrázta a fejét. – Lord Ross egyik barátja. Peregrine herceg Kafirisztánból. Ügyes lovas, nem? – Azt meg kell hagyni, annyi szent – válaszolta Wilfred őszinte elismeréssel. Sara elmosolyodott. Ha a herceg célja az, hogy máról holnapra legendává váljon, nagyon okosan csinálja. Az olyan nagyvilági figurákat, mint Wilfred, alighanem teljesen lenyűgözi az ilyen 24
és ehhez hasonló megnyilvánulásaival. Még Tattersall is megenyhült az első sokk után, bár a herceg kalapját nem volt hajlandó őrizgetni, hanem átadta az egyik lovásznak. Wilfred vagy tíz percen át különféle botrányos pletykákkal szórakoztatta Sarát. Ekkor Peregrine beügetett az udvarba a csődörön – mindketten rendkívül elégedettnek tűntek magukkal. – Pompás állat, Mr. Tattersall! – kiáltotta a herceg elismerően, megállítva lovát. – Mennyiért adja árverésen kívül? – Ezer guinea.... – Rendben! Sara majdnem elnevette magát Tattersall arcát látva, aki ekkor döbbent rá, hogy sokkal többet is kérhetett volna. De azért nem nagyon sajnálta, hiszen ezer guinea valószínűleg így is nagyobb pénz volt, mint amennyit egy árverésen kaphatott volna érte. Ezután Peregrine odalovagolt Sarához. A széltől ziláltan lobogó, hullámos, a szokásosnál kissé hosszabb fekete hajával vad volt, szabad és érzéki... annyira más, mint az angolok. – Olyan puhán jár ez a ló, mint a bársony! – mondta neki lelkendezve, s kezét nyújtotta a nő felé. – jöjjön, próbálja ki velem! Sara érezte, hogy kifut a vér az arcából. Tehetetlenül nézett Peregrine–re – látta rajta, fogalma sincs, mit kér tőle. Aztán, ahogy tekintetük találkozott, a férfi arckifejezése kissé megváltozott. Az ördögbe is, túlzottan átlát rajta... Ellenállhatatlan zöld szemével csábítóan nézett rá, s olyan halkan, hogy csak a nő hallhatta meg, azt mondta: – Bízzon bennem! Sara legszívesebben sarkon fordult volna, hogy elrohanjon. Ám ehelyett, mielőtt végiggondolhatta volna, mit csinál, maga számára is váratlanul, nagy levegőt vett és megragadta a herceg kezét. Peregrine erőlködés nélkül, elegánsan könnyed mozdulattal felemelte Sarát, a levegőben megfordítva, hogy keresztben ülje meg a csődört, lábát a herceg jobb combjának szorítva. Várt egy kicsit, hogy Sara elhelyezkedjen, majd miután a nő görcsösen megragadta a ló szürke sörényét, a herceg ismét megsarkallta a csődört, és kiügettek vele az utcára. Néhány perc alatt átvágtak a Hyde Park Corner forgalmán, és máris a parkban voltak. Peregrine lovát a Rotten Row nevezetű széles gyalogútra fordította, amely ebben az órában szinte üres volt, majd könnyű vágtára fogta a csődört. A nyereg hiánya miatt Sara eleinte nagyon félt. A rettegéstől úgy ült, mintha nyársat nyelt volna–, a vágta ütemére minduntalan megrázkódott, felemelkedett, s nagy erővel huppant vissza a ló hátára. De aztán félelme fokozatosan alábbhagyott, mert érezte, hogy a herceg meleg, erős teste biztonságosabban tartja, mint bármilyen nyereg. Ahogy elengedve magát nekidőlt, minden finom mozdulatát átvette, amellyel a lovat irányította. Peregrine igazat mondott: a csődör immár bársonyos puhasággal lépdelt, és Sara egészen belesimult mozgása ütemébe. Ahogy félelme megszűnt, visszanyerte magabiztosságát, és élvezni kezdte a finom ellenszelet, mely az arcát simogatta, s amelyet már szinte elfeledett. Milyen rég lovagolt utoljára... – Jól van? – kérdezte a herceg halkan. A nő bólintott. – Most már igen... – A balesete óta nem is ült lovon? – Nem én. A lóról való bukás után a szokásos tanács az, hogy az ember minél hamarabb térjen vissza a lovagláshoz, de hát ez nálam évekig szóba sem kerülhetett. S mire fizikailag újra képes lettem volna – mondta beleborzongva –, már egyszerűen nem tudtam rávenni magam. Nagyon gyáva vagyok... – Épp ellenkezőleg, kedves Sara, ön nagyon bátor. Hiszen itt van, dacolva a szokásokkal, és repülve a szél szárnyán, mint Pegazus! – Az érdem nem az enyém, hanem az öné – felelte a nő tárgyilagosan. Úgy érezte, mintha kettéhasadt volna a személyisége. Egyrészről ott volt benne a tudat, hogy végtelenül irracionálisán és botrányosan viselkedik, szőrén ülve meg egy lovat egy vademberrel kettesben, London kellős közepén. Apját sokkolná a látvány, barátai nem hinnének a szemüknek. Ugyanakkor azt is érezte, hogy teljesen természetesen viselkedik. Ez a világ túlsó felén született, titokzatos férfi olyan értékrendben és szokások között nőtt fel, amelyek az övéivel tökéletesen ellenkezőek, mégis – Rosst leszámítva – soha senki nem beszélt még vele olyan 25
közvetlen őszinteséggel és látott bele a lelkébe annyira mélyen, mint Peregrine. Ross azonban szinte a testvére – de vajon ki a herceg? Sarába beléhasított egy nyugtalanító felismerés, és ettől újra görcsösen kezdte markolni a ló sörényét. Azt már rögtön az elején észrevette, mennyire vonzó a kafiri – nem lett volna nő, akinek ez nem tűnik fel –, ám csodálata eddig szenvedély nélkül való volt. A tényt, hogy Peregrine jóképű, elegáns, lenyűgöző és férfias, elkönyvelte magában, de személyesen valahogy nem érintette meg. Ö egy angol herceg józan életű, tisztességes lánya, aki immár annak rendje és módja szerint eljegyeztetett. És most itt van egy olyan férfinak szinte a karjaiban, aki minden vonatkozásban idegen számára, ő pedig kifejezetten élvezi a helyzetet. Volt valami mély érzékiség ebben a fizikai közelségben, ahogy testük együtt mozgott a ló járásának ritmusára. Ez élete eddigi legintimebb szituációja egy férfival. De akkor vajon milyen lehet az, ami még ennél is sokkal intimebb? Bár Sara sohasem tekintette magát prűdnek, egészen belepirult abba, amilyen irányban gondolatai elragadták. Micsoda szégyentelen némberré válik! Még szerencse, hogy a herceg csak Ross unokahúgát látja benne. Nagyon kedves és előzékeny vele, de nem annak a fajta férfinak látszik, aki egy magafajta, nem különösebben szép nőhöz vonzódna, pláne, ha az már nem is olyan fiatal. De úgy tűnik, hogy a barátság szándéka erős benne. És ez több is, mint elég. Peregrine megfordította a lovat, hogy elinduljanak visszafelé. – Megpróbálja egyedül? Biztonságot adó jelenléte nélkül nehéznek ígérkezett a dolog, de Sara bólintott. – Igen. Nagyon hiányzott már a lovaglás. Nem akarok továbbra is csak vágyódni utána. – Volt ott egy nagyon helyre kis aranypej kanca Tattersallnál, éppen hölgyeknek való hátas. Megvegyem kegyednek? – Ne! – fakadt ki Sara. – Nem fogadhatok el ilyen ajándékot magától! – Miért, mi történne, ha elfogadná? – kérdezett vissza a herceg szokásos tapintatlan kíváncsiságával. – Kegyvesztetté válna? Kiközösítenék? Megtiltanák, hogy belépjen a királynő palotájába? Ahogy megálltak a park végében és várták, hogy elmenjen a forgalom nagyja. Sara megpördült, és kemény, szikrázó pillantást lövellt a herceg felé. – Ezúttal nem fog sikerülni levennie a lábamról! Nincs szükségem arra a lóra, nem is vágyom rá, és különben sem fogadok el ilyen ajándékot magától. Érthető? Peregrine némileg zavartan pislogott, majd széles mosoly terült szét az arcán. – Teljesen érthető, nemes hölgyem. Tudom én, mikor kell engedni egy felsőbb erőnek. Nevetve lovagoltak vissza a Tattersallba. Lady Sara nemcsak nyitottságával, hanem időnkénti makacsságával is imponált Peregrine–nek. Jóllehet, a herceg elsődleges célja az volt, hogy a nőt Weldontól elválassza, most már többre pályázott: elhatározta, hogy megpróbálja az ágyába csábítani. Mindkettejük számára nagy élmény lenne.
26
Negyedik fejezet A Tattersallban tett látogatást követő napon Peregrine a City of London nevű klubban találkozott Sir Charles Weldonnal vacsorára. Benjamin Slade azt mondta, hogy ebben a bizonyos klubban az üzleti élet vezéralakjai éppen úgy megtalálhatók, mint a politikai és a társasági élet prominens személyiségei – Rothschildok és miniszterelnökök egyenlőkként érintkeztek itt egymással. Persze Peregrine e magyarázat nélkül is tudta volna, miért jár ide Weldon, hiszen a pompás, méltóságteljes épület szinte megtestesítette a pénzt, a hatalmat és az úri világ könyörtelenséget. Az első találkozásuk óta eltelt napokban Peregrine azon volt, hogy Weldon iránt érzett ősi gyűlöletét – egy időre legalábbis – megfékezze. Ez úgyszólván sikerült is neki, s most szinte teljes lelki nyugalommal készült újra viszontlátni ellenségét. Tulajdonképpen érdekesnek, sőt izgalmasnak találta a szituációt, hasonlónak, mint a sakkozást vagy más stratégiai játékot. Weldon célja egyszerű volt: meggyőzni egy külföldit, hogy fektessen be Angliában. Peregrine–t azonban sokkal összetettebb motiváció vezérelte: barátságot akart színlelni ellenségével, hogy azután Weldon gyengeségeit kiismerve, azokat kihasználhassa. A bőséges és hosszadalmas vacsora alatt mindenféle trivialitásokról beszélgettek, majd visszavonultak a dohányzóhelyiség egyik nyugodt sarkába, s vörösborral és szivarokkal felszerelkezve letelepedtek a kényelmes, süppedős, füles bőrfotelekbe. – Ha méltóságod befektetni óhajt országunkban – mondta Weldon, szivarja végét sodorgatva –, véleményem szerint akkor jár el a legokosabban, ha a vasútba helyezi a pénzét. A vaspálya ugyanis egy évtizeden belül forradalmasítani fogja a modern társadalmat. Már eddig is nagy vagyonokat fektettek a vasúttársaságokba, és még többet fognak a jövőben. – De nagy vagyonokat is vesztettek rajta – vetette ellen Peregrine. Ebben a társasjátékban az egyik fontos lépés az volt, hogy rávezesse ellenfelét: ő nem egy pénzes balek, akit csak megkopasztani érdemes. – Néhány évvel ezelőtt a vasúti részvényekből szinte mánia lett. Aztán a buborék kipukkadt, és az árak többsége lezuhant. Túl sok kicsi, rosszul irányított cég marakodott egymással, ikervágányokat építve, tőkéjüket pazarolva, olyan szolgáltatásokat és hasznot ígérve, amit aztán nem tudtak teljesíteni. Weldon felvonta a szemöldökét, arcán elismerés tükröződött. – Látom, méltóságod felkészült. Igen, az ipar jelenleg az újraszerveződés állapotában van, a befektetők kivárnak, de a tőke halmozódik. Két–három éven belül újra robbanásszerű befektetési és építkezési láznak leszünk szemtanúi, amelyhez képest a legutóbbi őrület egészen visszafogottnak fog tűnni. Nagy haszon vár azokra, akiknek van bátorságuk most befektetni. – Talán – mondta Peregrine, borát kortyolgatva. – Van egy bizonyos vasúti vagy más projekt, amire gondolt? – A London–Southampton – vágta rá Weldon. – Southampton az ország egyik legfontosabb kikötője, és a vasútvonal, amely összekötné Londonnal, csakis hasznot hozhat. A pálya egy része már elkészült, de aztán tavaly az építő cég pénzhiány miatt belebukott a vállalkozásba. A részvényesek többsége most kétségbeesve vár, és úgyszólván bármilyen ajánlatot kész elfogadni, hogy mentse a befektetett pénzét. Nem lesz nehéz az ellenőrző pakett megszerzése. Ha ez megvan, elő kell teremteni a szükséges új tőkét a pálya befejezéséhez, de ha egyszer végre elkészül, az L&S a legnyereségesebb vasút lesz Angliában. Peregrine könnyed mozdulattal leverte a hamut szivarja végéről. – Ha a siker garantált, miért nem lehet a jelenlegi felállásban új befektetőket találni? – A kérdés nagyon helyénvaló – felelte Weldon. A légkör érezhetően megváltozott kissé, most, hogy kezdett rájönni: egyenrangú felekként tanácskoznak. – Az a helyzet, hogy a befektetők nagyon óvatosak az L&S kapcsán, ugyanis a földtulajdonosok pereskedni kezdtek, mert a vasút nyomvonalába eső földjeik kisajátításáért járó kártérítések összegét nem találták méltányosnak. Van egy hangadójuk, egy bizonyos földbirtokos, aki az egészet elindította, de most már úgy tudom, jobb belátásra tért. – Ha jól értem, ön most más befektetőket keres, akikkel társulna a cég ellenőrző pakettjének felvásárlásában, és ön lenne a cég elnöke? 27
– Pontosan. Nyilván szerénytelenül hangzik, de biztosíthatom, hogy nálam jobban senki nem tudná fellendíteni az L&S–t – jelentette ki Weldon. – Miért, esetleg ön is pályázna az elnökségre? – Nem, egyáltalán nem. Egy üzleti vállalkozás napi irányításában nem vagyok érdekelt. Inkább a pénzügyekre koncentrálok, a vezetést másra bízom, ha lehet. – Peregrine hátradőlt foteljében. – Egyetértek abban, hogy a vasút óriási profitot hozhat, már amennyiben valaki a megfelelő cégeket választja. Tanulmányoznom kell a számadatokat, és többet meg kell tudnom a dolog jogi vonatkozásairól is, mielőtt elkötelezném magam. Mindenestre az ajánlatát nagyon érdekesnek találom. Megkérhetném, hogy az idevágó információkat küldje el ügyvivőmnek? Weldon szeme felragyogott. – Természetesen, sőt olyannyira számítottam erre, hogy magammal hoztam egy összesítést. – Benyúlt zakója belső zsebébe, és elővett egy köteg összehajtogatott papirost. – Ha további részletekre is kíváncsi lenne, bátran küldje el nekem a kérdéseit. – Nagyszerű – mondta Peregrine, és eltette a papírokat, majd áttért egy másik témára, amely még érdekesebbnek ígérkezett. – Szeretnék még egy szívességet kérni öntől, Sir Charles. Ezúttal nem üzletről van szó, hanem valami másról. Ugye, minden nagyvárosban vannak helyek, ahol az úriemberek megtalálhatják a maguknak való... hogy is mondjam csak... diszkrét, kifinomult szórakozását? – Szünetet tartott, és a borát kortyolgatta. – Sajnos egy idegen számára a legjobb helyek nehezen fellelhetők, és ha sikerül is, a belépés gyakorta lehetetlen anélkül, hogy az embert személyesen beprotezsálná egy jó ismerőse. Barátom, Lord Ross Carlisle nagyon segítőkész, de ő ebben a tárgyban nem mondhatni, hogy járatos. Úgy gondolom, hogy egy olyan világfi, mint ön, esetleg tud ajánlani valakit, aki jó ismerője az efféle helyeknek. Weldon letagadhatta volna személyes jártasságát a dologban, vagy elirányíthatta volna a herceget valaki máshoz, ahogy kérte, ám ehelyett újra felragyogott a szeme, bár ezúttal nem úgy, mint néhány perccel korábban: most részben a számítás csillant meg benne, hogy milyen előnyökkel járhat, ha ilyen szívességet tesz, részben pedig valami sötét mohóság. – Megtiszteltetésnek venném, ha én magam lehetnék az, aki méltóságodat végigvezetheti a legjobb intézményeken. Londonban az ember mindent megtalál, amit férfiember kívánhat, az utca egyszerű paraszti kínálatától a legegzotikusabb örömökig. Peregrine kifújta a szivarfüstöt. Ellensége ráharapott a csalira. Kezdenek alakulni a dolgok. – Érdekes lesz látni, hogy az, amit London kínál, egzotikus–e annak, aki megismerte a Kelet gyönyöreit. Ahogy Weldon összehúzta halványkék szemét, látszott, nem tetszik neki Peregrine megjegyzése. – A London nyújtotta szórakozási lehetőségek a világ bármely városáét lekörözik – felelte öntudatosan. –A pénzéért bármit megtalálhat itt. Bármit. – Szivarcsonkját elnyomva felállt. – A nap végére meg fogja látni, hogy igazam volt. Jöjjön! Az utcán beültek Weldon zárt hintájába. Peregrine érdeklődéssel állapította meg, hogy a kocsi sötét színű és jelöletlen volt, címer vagy más azonosító nélkül. Ahogy a sötét utcákon haladtak, Weldon így szólt: – Az angol törvények tiltják, hogy egy férfi lányfuttatásból éljen, de ugyanez nem tilos a nőknek. Ezért van az, hogy a legtöbb ilyen intézményt nők vezetik. – Kihúzott egy folyóiratot a hintó oldalzsebéből, és átnyújtotta vendégének. – Ez érdekelheti. A magazin a The Exquisiíe volt. Peregrine kinyitotta, és látta, hogy „Vénusz lepel nélkül” meg hasonló címek alatt nők leírása szerepel. Több oldalt átlapozott, és ilyeneket talált: „Filigrán szőke, az arisztokrata hölgyek minden finomságával és eleganciájával, de teljesítményben sokkal bővérűbb”, azután: „Sötét hajú, telt idomú, jó alakú nő, a legjobb francia technikák szakértője.” – Aha – mondta a herceg –, kurtizán–katalógus... – Pontosan. A Covent Garden felhozatalának legjobbjait ismerteti, rendszeresen frissített kiadásban. Szerepelnek benne azok az éjszakai fogadók, night house–ok, ahol ezekkel a hölgyekkel találkozni lehet. Természetesen a közönséges utcai nőket ne keresse e magazinban. Ha egyedül akar kipróbálni egy ilyen night house–t, a legjobb Kate Hamilton's a Prince Streeten, de azok, ahová ma éjjel elviszem, minőségben és szolgáltatásban annál sokkal Jobbak. – Ön túlságosan jótékony velem – mondta Peregrine, s a hintó bársonyülésében hátradőlve azt gondolta: Micsoda éjszaka várja! 28
Első állomásuk egy hagyományos bordély volt, amelyben csak a gazdag és ízléses berendezés volt elütő más nyilvánosházaktól. Egy hatalmas termetű, díjbirkózó külsejű ajtónálló fogadta őket. Miután szívélyesen üdvözölte mindkettejüket, Weldon megkérdezte tőle. Madame de Maintenont ott találják–e. Erre máris bevezettettek egy középkorú, magas nő elé. A madám kissé túlsúlyos volt, haját rikító vörösre festette, arcát pedig vastagon fedte a smink, de azért így is meglehetősen vonzónak tűnt. Peregrine úgy látta, fénykorában igen szép nő lehetett. Weldon üdvözölte a madámot, majd így szólt hozzá: – íme a barátom, aki még nem járt Londonban, így arra gondoltam, a legjobb lesz, ha önnel találkozik. Madame de Maintenon őszinte elismeréssel pillantott végig a hercegen. – Örvendek a találkozásnak, möszjő – mondta olyan hangon, amelyből sokkal inkább az East End volt érezhető, semmint Párizs. – Ha látni szeretné a leányainkat, csak nézzen körül bátran! Félrehúzott egy súlyos brokátfüggönyt, és számos kis kerek üvegablakra mutatott, melyek különböző magasságban voltak a falba illesztve. Peregrine a legmagasabban lévő kukucskálóhoz lépett, s belepillantva egy pazarul berendezett szobát látott, ahol hat fiatal nő üldögélt vagy heverészett a testüket alig fedő, áttetsző ruhákban, melyek nem hagytak kétséget viselőik foglalkozását illetően. A rendszer hasonló volt némelyik ázsiai étteremhez, ahol a vendég egy nagy akváriumban úszkáló halak közül rámutatással választhatta ki a vacsoráját. – A lányok minden héten orvosi ellenőrzésen vesznek részt – tájékoztatta Peregrine–t a madám hadarva. – Az alapárban benne van a borfogyasztás és egy finom vacsora. Felárért több lányt is kérhet szobára. Teljes árat csak akkor számolunk fel minden további lány után, ha nagyon nagy a forgalom. London egyik legjobb ruhabemutatóját is megtekintheti nálunk. – Ruhabemutató? – A lányok felöltőznek, és egy kis illegetés keretében megmutatják magukon a kívánt ruhákat – magyarázta a nő. – Ügyfeleink többsége rendkívül jól szórakozik ezeken a bemutatókon. Uralkodónők, diáklányok, fejőlányok, háremhölgyek, hercegnők, saját anyánknak öltözött lányok... bármivel rendelkezésre állunk, möszjő. – A madám elgondolkodva Peregrine–re nézett. – Ön külföldi, ugye? Ha katolikus, figyelmébe ajánlom az apácashow–t, az nagyon megy a pápistáknál. Van egy ügyfelünk, aki a pásztorlányokért bolondul, birka–nyájastul, de az ilyen speciális megrendeléseket csak egy–két napos határidővel tudjuk vállalni. A madám ezután harsány hangon felkacagott. – Az egyik lányunk tökéletesen tudja imitálni a királynőt, úgyhogy ha Ő Királyi Fenségét támad kedve megizélni, nálunk azt is megteheti. És garantálom, hogy a mi Lisette–ünk olyan dolgokat is tud, amik Viktóriának soha még csak meg sem fordultak a fejében. – Efelől nincsenek kételyeim – felelte Peregrine, s eltűnődött, vajon mit szólna Viktória királynő, ha tudná, hogy alattvalói ilyen felségsértést követnek el. – Mindez nagyon izgalmas. Madame de Maintenon. – Nos, tehát... mihez lenne kedve, möszjő? – kérdezte reményteli hangon. Nem vitás, ez a kissé erőltetett „möszjőzés” itt valahogy a szolgáltatás része, akár a bor meg a vacsora. – Ma csak ismerkedem a lehetőségekkel – felelte Peregrine, eleresztve a brokátfüggönyt. – Majd legközelebb hosszabban időzöm. Elköszöntek, és visszamentek Weldon hintójához. – A hagyományos típusú intézmények közül valóban kiemelkedő. Sir Charles – mondta Peregrine. – De mi a helyzet az egzotikusabb örömöket kínáló házakkal, amelyeket említett? Weldon elnevette magát. – Méltóságodat nem könnyű elkápráztatni... De semmi probléma, természetesen megmutatom a kevésbé konvencionális helyeket is. Esetleg London legjobb homoszexuális bordélya is érdekelné? Peregrine, bár számított erre, most mégis ökölbe szorította a kezét, és idegesen mélyesztette körmeit a tenyerébe. Örült, hogy sötét van a hintóban, ezért vendéglátója nem veheti észre reakcióját. – Nem kifejezetten az érdeklődési köröm, de talán hasznos lehet legalább egy ilyen intézményről tudnom, esetleges jövőbeni célokra – felelte nyugodt hangon, diplomatikusan. A kővetkező állomásuk a Soho volt, magát Mrs. Cambridge–nek nevező nő által üzemeltett, cifra nyilvánosház. A testhez álló selyembe és földet söprő prémbe öltözött madám büszkén mutatta vendégeinek ostorokból, bőrszíjakból, tűhegyes, kilencágú korbácsokból, lóvakarókból és 29
mindenféle más rafinált kellékekből álló gyűjteményét. A nyírfavesszőket vízben áztatva tárolták, hogy kellően hajlékonyak maradjanak, a szobákban álló elegáns díszvázákban pedig csalán zöldellt, amelyet szintén lehetett használni, ha az ügyfél gerjedelme úgy kívánta. A madám végigsimított az egyik korbácson. – Bizony, sok félholt férfiút sikerült már életre kelteni ezekkel... – mondta pajzán mosollyal. A nő ezután elővette legfőbb kincsét, az ún. Cambridge–állványt, melyet maga tervezett. Ezt a saroglya, kínpad és létra közötti átmenetet képező, párnázott szerkezetet minden úr a saját magasságához igazíthatta, s miután a „kínzáshoz” rászíjazták, a rajta lévő lyukakon keresztül egy lenge öltözékű kéjhölgy éppen a megfelelő helyeken tudta simogatni. Az ilyen szeánszokon Mrs. Cambridge személyesen mért ki minden „büntetést”, de voltak alkalmazottai mindkét nemből, arra az esetre, ha az ügyfél maga kívánt korbácsolni. Kliensek, akiknek a téma iránti érdeklődése merőben elméleti jellegű volt, szerény összeg ellenében kényelmes fotelekből figyelhették az eseményeket. Peregrine úgy gondolta, az élet önmagában is épp elég csapással jár, és nyilvánvalóan csak a legmegveszekedettebb bolondok fizetnek azért, hogy még többet kapjanak. Mindazonáltal volt valami megható abban, amilyen büszkeséggel Mrs. Cambridge a munkájához viszonyult. Búcsúzáskor Peregrine kezet csókolt neki, és teátrálisan biztosította arról, hogy még sohasem látott olyan asszonyt, aki nála nagyobb tiszteletet tanúsított volna szakmája szerszámai és eszközei iránt. A madám elragadtatásában mindenképpen meg akarta ajándékozni a herceget az önostorzók egyik klasszikus alapművével, mely a Vénusz–órák, avagy a' nyírfavesszős kiskáté címet viselte. Miután benéztek egy olyan helyre, amelynek legfőbb nevezetessége az volt, hogy a lányok pucéran kártyáztak és biliárdoztak benne, Weldon előhúzott két fekete maszkot a homoszexuális bordély meglátogatásához. Éppen időben érkeztek, hogy láthassanak egy „esküvőt”: a csipkefátyol alatt a „menyasszony” egy keménykötésű, bajszos fickó volt, aki úgy nézett ki, mint egy gránátos őrmester, míg a „vőlegény” egy nála fél fejjel alacsonyabb, puhány, társasági úr. A csupán lenge, rojtos kötényt viselő pincérek pezsgőstálcákkal jártak–keltek. Peregrine libabőrözve keresett egy csendes zugot, ahol kihörpinthette a poharát, és onnan nézte, hogy jár– kel Weldon a „násznép” között. Már éppen gratulált magának, milyen ügyesen leplezi undorát, amikor valaki hátulról odasündörgött hozzá és megcirógatta a karját. Peregrine megpördült és olyan ádázul nézett az alkalmatlankodóra, hogy az rémülten valami elnézésfélét dadogott. Beletelt néhány másodpercbe, míg a herceg összeszedte magát, és egy bűnbánó, szinte cinkos bólintással igyekezett a másik értésére adni, hogy reakcióját nem az undor, hanem a meglepetés váltotta ki. Azonban nem nagyon sikerült a dolog, mert az illető sietve eltűnt egy ajtó mögött. Fél óra múltán Weldonnak szerencsére eszébe jutott, hogy menni kellene. Amikor ismét a hintóban ültek, így szólt: – A legjobbat a végére hagytam. Ha méltóságodat esetleg ez sem érdekelné, kérem, legyen türelemmel, mert utolsó állomásunkon legalább magam szórakozni szeretnék egy kicsit. – Magától értetődő – felelte Peregrine. – Nagyon sok időt pazarolt rám, természetesen én sem lehetek fukar az ön irányában. – Aztán unott érdeklődést mímelve, mintegy mellékesen megkérdezte: – Egy angol úr a ma éjszaka látott műsorszámok közül melyiket várja el egy olyan feleségtől, mint például Lady Sara St. James? Weldon döbbenten nézett rá – néhány pillanatig úgy tűnt, mintha a kérdéstől sokkot kapott volna. Aztán olyan hangsúllyal válaszolt, amelyből egyértelműen kiérződött a tudatlan, műveletlen külföldiek iránti megvetése. – Soha egyetlen angol gentleman sem várja el hölgyétől, hogy úgy viselkedjen, mint ezek a nőszemélyek, akiket láttunk. Egy tapintatos és figyelmes férj havonta egy–két alkalomnál többször semmiképpen sem erőlteti rá magát jó családból való, úri neveltetésű választottjára. Sőt, sokan kizárólag csak a gyermekáldás reményében környékezik meg feleségüket. – Ha az angol gentlemanek így gondolkodnak – mondta Peregrine tárgyilagosan –, akkor bordélyház tulajdonosának lenni igencsak nyereséges vállakózás lehet. Újabb fagyos hallgatás után Weldon így válaszolt: – Ha azon gondolkodik, hogy ilyen üzletbe 30
vág bele, újra felhívom a figyelmét, hogy Angliában férfiak nem üzemeltethetnek bordélyházat. – Ahogy korábban mondottam, üzleti vállalkozások napi irányításában nem vagyok érdekelt, még akkor sem, ha egy ilyen kellemesen dekadens dologról lenne szó – felelte Peregrine könnyed modorban. – A megjegyzésem csak afféle következtetés volt. No, de lássuk a csemegét, amelyet utoljára hagyott! – Ez a hely egy fiatal szüzekre szakosodott intézmény, javaslom, hogy belépéskor és távozáskor itt is tegyük föl az álarcot – mondta Weldon, és fogsora megvillant a sötétben. – A hagyományos bordélyok többnyire zavartalanul működhetnek, de az ilyen speciális nyilvánosházak körül időnként nagy hűhót csapnak bizonyos reformerek. Ajánlatos tehát az óvatosság. – Egy percre elhallgatott, aztán újra megszólalt, érezhetően felajzva. – Nincs izgalmasabb, mint egy kis szűz. Tudni, hogy mi láthatjuk, mi érinthetjük, mi tehetjük magunkévá elsőként... – Itt elhallgatott, majd harsányan elnevette magát. – De hát miért is locsogok... hiszen biztos vagyok benne, hogy méltóságod éppoly járatos az efféle örömök terén, mint jómagam. Nem a muszlimok paradicsoma az a hely, ahol a hős harcost tízezer szűzből álló hárem várja, s a leányok szüzessége minden éjjel megújul? – Igen, ezt mondják, bár nem ismerek senkit, aki tanúsíthatná, hogy így is van. – Peregrine nem volt meglepve, hogy Weldon utolsó állomásukat az éjszaka fénypontjának tekinti. A szüzekre és gyermekekre szakosodott bordélyok voltak a prostitúció legsötétebb bugyrai, amelyeket még a többi bordélyos is megvetett. A hintó zörögve megállt. A herceg feltette maszkját, és amikor kiszállt, orrát megcsapta a dokkok ismerős, jellegzetes szaga. Ez volt London egyik legveszélyesebb negyede. Miután Weldon bekopogott, egy kis nyílás tárult fel az ajtón, mely mögül szemügyre vették őket, mielőtt bebocsátást nyertek volna. Az ajtónálló itt is egy olyan vészjósló külsejű, tagbaszakadt fickó volt, mint amilyent a jelek szerint London összes bordélyában alkalmaztak. E ház tulajdonosnője, Mrs. Kent magas, sovány, csontos–inas, vékony szájú, kegyetlen tekintetű nő volt. Weldont ismerősként üdvözölve így szólt: – Ma este pontosan azzal szolgálhatok önnek, amit a legjobban kedvel. – Majd, miután Peregrine–re pillantott, sokatmondóan összenézett Weldonnal. – És a barátja számára is van valami különlegességem. Weldon a herceghez fordult. – Legyen a vendégem ma éjszaka. Ragaszkodom hozzá. Nem fogja megbánni! Nincs Londonban még egy ház, amely ehhez fogható gyönyört nyújtana. Peregrine habozott, mert immár több volt a tét, mint egyszerű kicsapongás. Azzal, hogy együtt járták a bordélyokat, a két férfit az üzleti kapcsolaton túl a bensőségesség ködös képzete is kezdte összefűzni. Peregrine ezt így is akarta, hiszen ezáltal közelebb kerülhet ellenségéhez. Weldon azonban partnert akart ehhez a sötét szórakozáshoz, azt, hogy osztozzon vele valaki a szégyentelenségben – vagyis meghívásának visszautasítása azzal járt volna, hogy ismét távolságtartóvá válik, alighanem végérvényesen. – Ez rendkívül nagylelkű öntől – mondta Peregrine meleg hangon, jól leplezve undorát. – Örömmel elfogadom a meghívást. – Egy pillanat, és máris jövök – mondta Mrs. Kent, majd elvezette Weldont. Miközben Peregrine egyedül várakozott a társalgóban, felfigyelt rá, milyen csendes az épület – még az utca zaja sem hallatszott be. Nyilván jól szigetelt falai lehetnek, nehogy a belső hanghatások kiszűrődjenek. Ahogy Peregrine lassan körbenézett a társalgóban, a Kent–bordély légköre furcsa nyugtalansággal kezdte eltölteni. Az a fajta fokozott, feszült éberség lepte meg, amelyet rendszerint vészhelyzetben tapasztalt, most azonban nem fenyegetettséget, hanem fájdalmat és kétségbeesést érzett. A Hindukus egyik véráztatta hágóját juttatta eszébe, rajtaütések és emberi csontok színhelyét. De a herceg igyekezett elfojtani magában ezt az érzést. Mrs. Kent bordélya csak egy újabb lépés a bosszú felé vezető hosszú úton. Bármit megtenne – és meg is tesz –, ami céljához közelebb viszi, még ha adott esetben liliomtiprást is kell elkövetnie ahhoz, hogy ellensége bizalmába férkőzzön. Nem éppen csodálatra méltó tett, de majd legalább igyekszik finomabban csinálni, mint az ide látogatók többsége. Néhány perc múlva visszatért Mrs. Kent, és felvezette Peregrine–t a lépcsőn. A tagbaszakadt őr követte őket. A folyosó közepén a nő megállt. – Gyönyörű gyermek – mondta, és kinyitotta az 31
egyik ajtót. – Biztos vagyok benne, hogy megelégedésére fog szolgálni. A szobába lépve, miután az ajtó becsukódott mögötte, Peregrine csendesen megállt és körülnézett. A fényűzést imitáló berendezés olcsó anyagokat takart, az uralkodó szín a vörös volt. A kandallópárkányon többágú tartóban gyertyák égtek. A hatalmas baldachinos ágyban szinte eltörpült a skarlátvörös paplanon fekvő karcsú gyermeklány, aki most feléje fordította párnán nyugvó fejét, és csendben nézte. Tizenhárom éves lehetett, nagyon szép arcú, dúsan omló szőke hajjal. Fehér muszlin hálóingét fodrok és pántlikák díszítették, akár egy csecsemő keresztelőruháját – alighanem célzatosan, hogy még fiatalabbnak tűnjön. Arca kifejezéstelen volt. Peregrine levette a kandallópárkányról a gyertyatartót, és az ágy melletti asztalkára állította. A lány csuklóját selyemövvel az ágy tartóoszlopaihoz kötözték, de nem szorosan, hogy azért mozgathassa a kezét. Tekintetét a hercegre szegezte, hatalmas szemei üresen meredtek rá a gyertyafényben. Ez a nézés azonban valahogy nem egészen olyan volt, ahogy Peregrine szerint egy szűznek néznie kellett volna a megrontása előtti pillanatokban. Talán kábítószert adtak neki, de lehet, hogy egyszerűen nem fogta föl, mi következik. Peregrine kérdően nézte, megpróbált olvasni az arckifejezéséből. Zaklatottság és rezignáltság nyomait vélte felfedezni rajta, de félelmet érdekes módon alig. A herceg sohasem látogatott efféle intézményeket, de azért pontosan el tudta képzelni, mi folyhat egy ilyen helyen. Végül is, ha nem akarja, nem kötelező azt csinálnia, amit elvárnak tőle. Nagyon halkan megkérdezte a lánytól: – Van itt kémlelőnyílás? A gyermek szeme elkerekedett, és önkéntelenül az ajtó melletti falon lévő tükörre pillantott. Peregrine odament, és rögtön fel is fedezett a tükrön egy óraüveggel fedett kis kémlelőlyukat, a keretét alkotó spirális díszítések közé rejtve. Elővette a zsebkendőjét, ráterítette a lyukra, majd a lányhoz fordulva megkérdezte: – Van még? A gyermek arcán a rezignáltságot riadalom váltotta fel – szemmel láthatóan nem tudta eldönteni, hogy a kliensnek ez a furcsa viselkedése veszélyes lehet–e vagy sem. Némi bizonytalan hezitálás után megrázta a fejét, de azért Peregrine körülnézett, rejtőzhet–e még valahol kémlelőlyuk. Amikor úgy találta, hogy végre tényleg kettesben vannak, eloldozta a gyermek csuklóját fogva tartó selyemövet, majd leült az ágy végébe, olyan messzire a leánytól, amennyire csak lehetett. – Te álszűz vagy, nem igazi, ugye? – Honnan tudta? – nézett rá a leány elképedve, és hirtelen felült. – Csak ráhibáztam – felelte Peregrine a bajsza alatt, s örült, hogy kiderült: szó sincs arról, hogy egy halálra rémült, ártatlan gyermeket kellene megbecstelenítenie. A lány, hátát a fejtámlának vetve, összekucorodott; lenszőke haja a vállára omlott, szemében félelem ült. – Kérem, uram, ne panaszkodjon neki! – könyörgött. – Mindent megteszek, amit csak akar, tényleg mindent, csak ne mondja azt neki, hogy nem volt jó velem! Mrs. Kentet látva, Peregrine–nek nem volt kétsége afelől, hogy kire vonatkozik ez az annyi félelemmel és undorral kiejtett „neki”. A herceg feltartotta a kezét. – Nyugalom, gyermekem, nem fogok a madámnak panaszkodni, és nem csinálok semmi mást sem, amit nem akarsz. Cserébe viszont szeretném, ha elmondanád, mi folyik ebben a házban! A lány az arcát fürkészte, mintha azon tűnődne, nem egy besúgóval hozta–e össze a balsorsa. De aztán bólintott. – Hát jó, ha ezt akarja... De kérem, ígérje meg, hogy semmiképp sem szól neki! – A beszédén erősen érződött, hogy valamelyik londoni nyomornegyedből jött, de ahhoz képest meglepően jól fejezte ki magát. – Megígérem – felelte Peregrine, s karját lazán összefonta a mellén, hogy tartásával is fenyegetésmentes közvetlenséget sugározzon, nyíltabb színvallásra ösztönözve a leányt. – Nagyon gyakran játszod a friss szűz szerepét? – Na ja, kétszer, háromszor egy héten – felelte a lány tárgyilagosan. – Gondolom, tudja, hogy megy ez... ecetgőz a feszességért, aztán vérbe áztatott szivacs. A pasasok többsége soha nem jön rá a csalásra, főleg ha jó sokat vonaglok meg sikkantok. – Hogy hívnak? – Ő Jennifernek hív, de otthon Jenny Miller volt a nevem. – Elraboltak a családodtól? Jenny megrázta a fejét. – Van olyan, hogy elkapnak lányokat az utcán, de erre általában nincs 32
szükség, mert nagyon olcsón meg lehet vásárolni őket. Engem az apám öt fontért adott el. Mrs. Kent azt mondta, hogy ez a legmagasabb ár, amit valaha fizetett, de csinosnak talált. Olyannak, akit érdemes állandóra megtartani. – Itt a lányok mind hozzád hasonló profi szüzek? – Nem, csak két hozzám hasonló van. Az igazi szüzek olyan lányok, akik csak egyszer jönnek ide, és egy guineáért csinálják, vagy a szüleik adják el őket egy éjszakára. Némelyik kankós pasas azt hiszi, hogy egy szűz majd kigyógyítja, szóval ők általában az ilyen egyszeri lányokat kapják. Mrs. Kent azt mondja, hogy rosszat tenne az üzletnek, ha az állandó lányok elkapnák a bajt. – Jenny kezdett felengedni, a feszültség láthatóan már nem kötötte annyira gúzsba törékeny testét. – Néha olyan pasasokat küld be, akik azt szeretik, ha egy lány még nagyon fiatalnak néz ki, de már kiélt. Ilyet adni gürisebb, mint a szüzet játszani. – Mióta vagy itt? – Jenny megvonta karcsú vállát. – Évek óta... három éve, de lehet, hogy négy. Mrs. Kent pontosan feljegyez mindent... muszáj neki, mert ugyanaz a férfi soha nem kaphat meg egynél többször. Egyszer hibázott, és nagyon szorult helyzetbe került, alig bírta kimagyarázni magát a pasas előtt, hogy én az előzőnek, akivel volt, igazából a húga vagyok... Három–négy év alatt, alkalmanként, mondjuk, ötven guineával számolva, Mrs. Kent alighanem egész vagyonra tett szert csak ebből a gyermekből. – Hány éves vagy? – Tizenhét, asszem... de lehet, hogy tizennyolc. – Komolyan? – képedt el Peregrine. – Sokkal fiatalabbnak nézel ki. – Na ja, azért vagyok neki annyira értékes – felelte kesernyés humorral. – De ahogy telik az idő, egyre nehezebb adnom a kislányt, ilyen maskarában is. Attól tartok, nemsoká egy sima bordélyba kerülök, ahol egy éjszaka több numerát kell csinálni, mint itt egész héten. Az nehéz lesz. Peregrine látta, hogy az ingruha alatt Jennynek már nem gyermeklányos, hanem szinte nőies alakja van. A pántlikás–fodros hálóingek nem sokáig fogják tudni leplezni. A herceg összeszorította a száját. Egy prostituált többet keresett, mint egy bolti eladólány vagy egy fonodái munkáslány–, a nők egy része átmenetileg áruba bocsátotta a testét, hogy kicsit többet keressen, de azután normális életet kezdett élni. Ám egy olyan leány számára, akit gyakorlatilag rabszolgaként tartottak, a jövő elég kilátástalan volt. Peregrine elgondolkodott, vajon a biztonság, hogy itt „gondoskodnak” róla, megérte–e azt a nagy árat, amit ezért fizetnie kellett. – Ha akarnál, elmehetnél innen? – Hát, ezt kötve hiszem – mondta a lány keserűen. – Még ha meg is tudnék valahogy szökni, nem lenne hová mennem. Haza biztosan nem mennék... az apám csak azért nem élvezkedett velem, mert tudta, hogy érintetlenül többet érek. Az utcán strichelni rosszabb, mint ez, de cselédként igázni se lehet semmi. A nővérem szobalány volt, napi tizenöt órát dolgozott, és aki pasas ott volt, az mind átment rajta. Aztán egyszer teherbe esett, és amikor meg akart szabadulni a gyerektől, belehalt. Nem úgy hangzott, mintha Jenny meg lenne elégedve a jelenlegi helyzetével, de hát ezen nem volt mit csodálkozni. Azon már inkább meglepődött a herceg, mennyire józanul mérlegelte a körülményeket – ebből is látszott, hogy foglalkoztatta a lelépés gondolata. – Lenne valami, amit szívesebben csinálnál, ha tehetned? A lány arca csendes vágyódást tükrözött. – Mindig arra gondoltam, milyen jó lehet komornának egy úrhölgy mellett. A munkája kellemes dolgokból áll, és az úri ház alsó fertályán ő a főnök, ő dirigál a szobalányoknak meg a cselédeknek. Egy olyan úrnőt szeretnék, aki fiatal és divatosan öltözködik, és aki nekem adná a ruháit, ha már nem kellenek neki. És egy nap talán feleségül mennék az egyik jóképű inashoz... – Egy pillanatra elgondolkodott. – Olyanhoz, aki nem vedel, mint az apám. Tekintete találkozott a hercegével, és tiszta kék szemében a vágyakozás tüze lobbant. – Amúgy miért kérdezi? Szeretőnek akar? Biztos meg lenne velem elégedve... mindent tudok, ami egy férfinak kell. Vagy... vagy lehetnék minden éjjel újra szűz, ha azt szereti. – Én nem szeretőt keresek, de ha úgy lenne is, felnőtt nőt választanék, nem gyermeklányt – felelte Peregrine határozottan. Zavarta, hogy szándéka ellenére ötleteket adott a lánynak, pedig csak a kíváncsiságát akarta kielégíteni. 33
Jenny kis arcán reménykedés és könyörgés egyszerre tükröződött. – Kérem... Esküszöm, hogy nem bánná meg. Peregrine felsóhajtott. London tele volt Jennyhez hasonló lányokkal; sokan nála nyomorúságosabb körülmények között éltek, sovány testüket kapualjakban árulva egy garasért, zsákmányául minden jöttmentnek, akinek csak kedve szottyant rájuk. Mint a homokszemek a tengerparton, megszámlálhatatlanul sok volt belőlük, és többnyire keveset éltek és sorra haltak, akár a kérészek. Peregrine gyermekkora ugyancsak kegyetlen körülmények között telt, folyamatos küzdelemben, melyet a puszta túlélésért folytatott, s eközben hamar megtanulta, hogy a szánalom veszedelmes luxus. Látta már a nyomor, a lealacsonyodás és a szenvedés minden lehetséges fokozatát, és már rég túl volt azon, hogy az emberek megmentésén vagy reformokon gondolkozzon. Ha úgy dönt, ezen a lányon segíthetne, de ugyan mi értelme lenne egyetlen kis szajha megmentésének? A nyomorban tengődő, kiszolgáltatott, otthontalan gyermekek végtelen, tragikus tömegének sorsán ez mit sem változtatna. Ám ahogy Jenny esengve nézett rá nagy szemeivel, a herceg pontosan tudta, hogy ha másét nem is, az ő sorsát jobbra fordíthatná. Peregrine tetteiben rendszerint határozott és célratörő volt, és ha kellett, végtelen türelmet is tudott tanúsítani. Olykor azonban valamiféle nagyon erős, irracionális impulzus ragadta el, és amikor ez történt, mindig engedelmeskedett neki. Most is ilyen érzés kerítette hatalmába. Noha nem volt mások megváltója, elveivel nem ellenkezett, hogy alkalmasint segítő kezet nyújtson, persze csak akkor, ha ez egyéb céljai elérésében nem akadályozta. – Nem akarlak szeretőnek – mondta ridegen. – De ha tényleg itt akarod hagyni ezt a bordélyt, tudok biztosítani számodra egy helyet, ahol lakhatsz, és segíthetek olyan munkát találnod, amellyel eltarthatod magad. Jennynek elakadt a lélegzete–, úgy tűnt, egyáltalán nem számított rá, hogy a férfi meghallja a könyörgését, és arra még kevésbé, hogy meg is szánja. – Ó... hát persze, hogy elmennék... – suttogta. – De ő nem fogja hagyni, hogy csak úgy kisétáljak innen... Peregrine elgondolkodott. A lány szabadságát nagy valószínűséggel megvásárolhatná, ha akarná, de megszöktetni sokkal olcsóbb, kívánatosabb és izgalmasabb lenne. Különben is kedvelte a leány–szöktetést, mint műfajt. – Mindig ez a szobád? – kérdezte, mire a lány bólintott. – Akkor holnap éjszaka, jobban mondva hajnali kettő és három között idejövök. Majd kavicsot dobok az ablakodnak. Ha egyedül vagy és készen állsz a szökésre, nyisd ki az ablakot, én meg feldobok neked egy kötelet. – Nem biztos, hogy fel tudom nyomni a tolóablakot – mondta a lány bizonytalanul. – Le van festve. Peregrine felállt és odament az ablakhoz. Amikor elhúzta előle a súlyos, átlátszatlan függönyöket, látta, hogy a lánynak igaza van. Az ablakot talán évek, de lehet, hogy évtizedek óta nem nyitották ki. A herceg előhúzta csizmaszárába rejtett kését, vékony pengéjével végigmetszett a keret és a tok között, majd megpróbálta az ablak alsó tolórészét felnyomni. Karja megfeszült, s már attól tartott, hogy az üveg elpattan a rá ható erőtől. De szerencsére végül az ablakkeret engedett, és nagy zajjal felszaladt. Peregrine kihajolt, és látta, hogy a bordélyt egy sötét, bűzös sikátor választja el a szomszédos épülettől. A bordély összes ablakát súlyos függönyök takarták, így nemigen kellett attól tartani, hogy bárki megláthatja a lányszöktetést. Megszámolta az ablakokat, hogy tudja, melyikhez kell jönnie holnap, amikor visszatér, majd leengedte és Jennyvel még egyszer felhúzatta a tolóablakot, hogy lássa, boldogul–e vele a lány egyedül is. – Ha nem vagyok magam, amikor jön, megvárja, amíg egyedül maradok? – kérdezte Jenny aggódva. – Körülbelül fél órát fogok várni. Ha akkor sem tudsz lelépni, holnapután hajnalban is eljövök, és ha kell, azután is. A kötélen, amit fel fogok dobni neked, félméterenként lesz egy–egy csomó. Mit gondolsz, le tudsz rajta mászni? – Le – felelte a lány kurtán. Peregrine, miután úgy ítélte, elég időt töltött a lánnyal ahhoz, hogy úgy tűnjön, mintha azt csinálták volna, az ajtóhoz lépett. – Most elmegyek. Az ágyneműt, ugye, feltúrod kissé, nehogy 34
Mrs. Kent gyanút fogjon, hogy mi történt... vagyis hogy mi nem történt? Jenny méltatlankodva nézett rá. – Naná, hogy feltúrom. Ennek a technikáját azért egy kicsivel jobban tudom, mint ön, ha megbocsát... – Természetesen, átadom a terepet a nagyobb tapasztalattal rendelkezőnek – felelte a herceg tréfálkozva, de aztán eltűnt a mosoly az arcáról. – Biztos, hogy le akarsz lépni? Hiszen semmit nem tudsz rólam. Lehet, hogy rémesebb szörnyeteg vagyok, mint Mrs. Kent... A lány vállat vont. – Na, ja, minden lehet. De vállalom ezt a rizikót. Nincs énnekem itt jövőm, és kötve hiszem, hogy lesz még egy ilyen esélyem az életbe'. – Bátor lány vagy. – Vagy hülye – vágta rá fanyarul. A félhomályban olyan volt, mint egy gyermek, akit a nörsz most készül lefektetni, ám arckifejezése teljesen felnőttesnek tűnt. Peregrine elmosolyodott, és örült, hogy ezúttal is engedelmeskedett az impulzusnak, amely hatalmába kerítette, intelligens, életrevaló leány, megérdemli, hogy esélyt kapjon egy jobb életre – s a herceg szinte biztos volt benne, hogy e lehetőséget maximálisan ki fogja tudni használni. Azon az éjszakán, miután a kielégült és önmagával végtelenül eltelt Weldon a Clarendon Hotelnél elbúcsúzott vendégétől, Peregrine még soká fennmaradt, hogy esti „városnéző túrájának” minden részletét feljegyezhesse. A nevek és a címek még jól jöhetnek Benjamin Slade– nek a nyomozáshoz.
35
Ötödik fejezet A bál jóval szerényebb volt, mint a divatos bálok általában, de Sara igazán hálás volt, hogy legalább levegőhöz lehetett jutni a termekben. Miután Charlesszal megérkeztek, barátaikat és ismerőseiket üdvözölve átvágták magukat a tömegen, s végül Charles talált Sarának ülőhelyet egy csöndes sarokban, félig elrejtve egy nagy cserepes növény mögött, ahol most kettesben megihattak egy pohár puncsot. Mikor Sara kiitta jégbe hűtött italát, Charles megkérdezte: – Kényelmesen vagy itt, drágám? Ha nem bánod, most magadra hagynálak, és a kártyaszobában időznék kissé. Sara odanyújtotta neki üres puncsospoharát. – Menj csak, érezd jól magad. Ha társaságra vágyom, itt úgy látom, könnyen találok majd. – Elbűvölő Sara – simogatta meg Weldon a nő arcát, és mozdulata birtoklási vágyról árulkodott. – Én vagyok a legszerencsésebb ember a Földön, mert belőled a feleségek legjobbika lesz. – Ezzel megfordult, és eltűnt a tömegben. Sara a bóktól meghatottan nézte a távolodó férfi széles hátát, és arra gondolt, jegyese igazán elegánsan fest ünnepélyes estélyi öltözékében. Tekintete ezután a táncparkettet megtöltő táncosokra vándorolt, gondolatai pedig saját első báli szezonja körül kezdtek forogni. Jóllehet, gondolkodására mindig is inkább a komolyság volt jellemző, azért nagyon is élvezte, amikor először vezettetett be a felnőtt társasági életbe, és akárcsak a többi fiatal lány őelőtte, ő is sokat nevetett, táncolt és flörtölt azon a nyáron. Most úgy érezte, egy örökkévalóság telt el azóta. Meleg volt a bálteremben, ezért széttárta legyezőjét, és szórakozottan hűs levegővel legyezgette arcát. A terem túlsó oldalán megpillantotta Rosst és Peregrine herceget. Korábban már váltott néhány szót mindkettejükkel, aztán Ross a rá jellemző alapossággal körbevezette barátját a teremben, hogy újabb embereknek is bemutassa. Sara most kritikus tekintettel nézte a kafirit, és úgy látta, a férfinak többé nincs szüksége rá, hogy kalauzolják a londoni társasági életben – ha egyáltalán valaha is szüksége volt ilyesmire. A legteljesebb magabiztossággal mozgott a brit arisztokraták körében, azok pedig, úgy látszott, elfogadták őt, legalábbis ezen a társadalmi szinten. Sőt, a nemes társaság örömmel fogadta a herceget: e pillanatban is nem kevesebb, mint három gyönyörű hölgy hallgatta elragadtatottan minden szavát. Sara hirtelen összecsukta elefántcsont legyezőjét; fojtogatta a töméntelen gyertyából és a táncoló párok testéből áradó meleg. Tőle balra nagy franciaablakok nyíltak egy széles erkélyre – ide lopakodott ki egy kis friss levegőt szívni. Az erkély jólesően hűvös és üres volt, s ő mélyeket lélegzett, élvezve az alant elterülő kert friss illatát a bálterem fülledt levegője után. A zene ütemére ringatva testét, elnézte a bent táncoló párokat, akik csak elmosódott foltoknak látszottak az áttetsző függönyökön keresztül. Balesete óta egyszer sem táncolt – be kellett érnie a nézelődéssel. Hátat fordított a bálteremnek, és a teliholdban gyönyörködött, mely vidám, ezüstös fénnyel vonta be Mayfair ligeteit. Nem volt értelme azokra irigykedni, akik még tudtak táncolni; sokkal hasznosabb időtöltés volt az esküvői előkészületeken töprengeni. Rengeteg elintéznivaló volt még, és a munka nagy része őrá fog hárulni. Marguerite néni, Ross anyja persze segít majd, de hát az nem ugyanaz, mintha az ő saját anyja élne még, és ő intézné az egész esemény szervezését. Sara annyira elmerült a tervezgetésben, hogy nem hallotta, amikor kinyílt a franciaablak, és úri hölgyhöz egyáltalán nem méltó módon oldalt ugrott, amint egy mély hang a fülébe súgta: – Vajon megszökni a bálteremből illő viselkedésnek számít egy londoni bálban? Ahogy megpördült a tengelye körül. Sara szíve hevesen vert az ijedelemtől, bár Peregrine herceg lágy hangját és akcentusát azonnal felismerte. – Az illem szempontjából elfogadható, ha az ember kis időre kioson levegőzni, de az már nem, hogy halálra ijesszünk egy másik vendéget – mondta Sara komoly hangon. – Leckét adhatna egy macskának is a nesztelen lopakodásból. – Ellenkezőleg: egyszer én vettem lopakodásból leckét egy macskától. – A férfi az emlék hatására elmosolyodott. – Egészen pontosan egy hópárductól. Fekete hajával és sötét ruhájában a herceg mintha az éjszaka szülötte lett volna, s épp annyira sugározta magából az életteli energiát, mint amennyire ellenállhatatlanul vonzó volt. Vagyis nem, 36
nem ellenállhatatlanul; hiszen Sara felnőtt nő volt, aki tudott uralkodni az érzésein. – Ön lopakodott a hópárduc után, vagy fordítva? – Felváltva: egyszer én utána, aztán meg ő énutánam. Végül megölhettem volna, de nem tudtam rászánni magam. Túl szép volt. – A herceg elnevette magát. – Ne árulja el senkinek, hogy ezt mondtam; azt hiszem, a nemes vadembereknek nem szabad ennyire szentimentálisnak lenniük. Sara elgondolkozott a férfi szavain. – Sok mindent el lehet önről mondani, de azt nem, hogy vadember. A vadember semmit sem tud a civilizáció szabályairól. Ön viszont szerintem azokat mindet, ám mintha nem mindig akarná betartani őket. – Mint mindig, ön most is nyugtalanítóan jó megfigyelőnek bizonyul – felelt Peregrine némi gondolkodás után. – De elég a komoly témákból. Táncol velem? – Nem, köszönöm. – Sara lesütötte szemét, és elsimított egy ráncot mélyen kivágott ruhájának csipkedíszén. – Nem szoktam táncolni. – Nem szokott, vagy nem tud? – Nem szoktam – vágta rá Sara. Aztán attól tartva, hogy a férfi esetleg túl nyersnek találta a válaszát, felnézett és azt mondta: – Valószínűleg elboldogulnék a legtöbb lépéssel, de inkább nem akarom kiváltani régi barátaim szánakozását, akik még emlékeznek rá, milyen kecses voltam egykor. – Ha így áll a dolog, akkor ön tökéletes partner a számomra – szólt Peregrine, s bársonyos hangja csábítóan zengett. – Tanultam ugyan európai táncokat, de még nem mertem a nyilvánosság előtt is próbára tenni tudásomat. Jöjjön, együtt ügyetlenül is táncolhatunk. Nem hagyva időt a tiltakozásra, Peregrine keringőállásba vonta Sarát, jobb kezét türkizszín selyemruhájának derekán nyugtatva, bal kezével pedig megszorítva a nő kezét, megtartva közöttük az előírásos arasznyi távolságot. Ahogy táncolni kezdtek a zene ütemére, Sara derűs belenyugvással így szólt: – Nem hiszem, hogy lenne olyasmi, amit ön ne merne megtenni. – A merészséghez csupán a legvégső esetben folyamodom. Jobb szeretem úgy intézni a dolgokat, hogy bizonyos lehessek a végeredményben. Bár a herceg nem a hosszú gyakorlat adta könnyed magabiztossággal táncolt, de jó tanuló lehetett, és testének természetes kecsessége ellensúlyozta technikájának apró hibáit. Sara önmagáról már nem mondhatta el ugyanezt. Megpróbálta ugyan elengedni magát, de görcsös és félszeg maradt, és meg volt győződve róla, hogy bármelyik pillanatban bekövetkezhet a katasztrófa. Félelmei beigazolódtak, amikor egy fordulásnál megbicsaklott a gyenge lába, amely nem bírta el a hirtelen ránehezedő súlyt. Ám a megalázó esés helyett épp csak egy kicsit tört meg mozgásuk üteme, mivel a herceg, erősen szorítva derekát, átlendítette a pillanatnyi gyengeségen. A férfi rámosolygott. – Tényleg olyan rossz volt ez? Sara nem felelt, de fejét hátravetve felkacagott. Most már elengedte magát: teste puhán és hajlékonyan engedelmeskedett a férfi vezetésének. Amikor Peregrine maga elé ültette a lovára, megszabadította a fájdalomtól való félelmétől. Most ismét megszabadította valamitől: az attól való szorongástól, hogy nevetségessé teszi magát. Miért is hagyta eddig, hogy a büszkesége megakadályozza abban, hogy táncoljon? Az, hogy esetleg ügyetlennek gondolják, igazán semmiség volt ehhez az élvezethez képest. Míg az erkély kövezetén forogva suhantak, Peregrine csipkelődő hangon azt mondta: – Csalódtam önben. Lady Sara. Ügyetlenséget vártam öntől, ehelyett ugyanolyan kecsesen táncol, mint bármely más hölgy a jelenlévők közül. – Ön is hamis színben tüntette fel önmagát, felség – vágott vissza Sara –, hiszen táncórákat adhatna, nemhogy leckéket kellene vennie–, – Azt azért talán nem, mindenesetre köszönöm a bókot. A franciaablakokon kiömlő fény négyszögein forogva keresztül. Sara egész lényét eltöltötte a tánc merőben érzéki gyönyöre. A balesete utáni hónapok, évek során minden tőle telhetőt elkövetett azért, hogy elméjét függetlenítse a testétől, minthogy csak így élhette túl a végtelen fájdalmakat. Most azonban, a keringő gyönyörében szelleme és teste újra egyesült – egy évtized óta először. 37
Egy keringőt már végigtáncoltak és a következőnek is a derekán jártak, mire Sara ráeszmélt, hogy egy másik, sokkal közelebbi forrásból származó öröm virágzik ki benne. Erősen tudatában volt ugyanis Peregrine testi közelségének. Kesztyűt viselt, mégis szinte bizsergett a bőre, ahol a férfi hozzáért. Annyira erős volt, annyira vonzó, és oly közel... Túl közel, hiszen a köztük lévő távolság az előírt arasznyinak már a fele sem volt, és ha ez így megy tovább, hamarosan a férfi széles mellkasához fog simulni. Márpedig szégyentelen módon Sara akarta, hogy ez megtörténjen. Fel akarta emelni arcát a férfiéhez, és megtudni, vajon másképpen is lehet–e csókolózni, mint ahogyan ő eddig tapasztalta, és érezni akarta, ahogyan a férfi teste az övéhez simulva mozog. A sötétség leple alatt mélyen elvörösödött, amint azon kapta magát: ismét hagyta, hogy megbabonázza Peregrine lehengerlőén férfias közelsége. Ez az ember veszélyes, pedig még csak nem is próbál az lenni. Sara megállt, és elengedte partnerét. – Muszáj pihennem egy kicsit. Nem szoktam az efféle megerőltetést. Leült a korlát melletti kőpadra és széttárta legyezőjét, hogy lehűtse kipirult arcát. Felhevülésén azonban nem sokat segített, hogy a herceg leült melléje. Bár tisztelettudó távolságra voltak egymástól, a férfi még így is nyugtalanítóan közel ült hozzá, mert Sara a hűvös esti levegőn keresztül is érezte teste sugárzó melegét. – Nagyon úgy tűnik, hogy a tánc, akárcsak a lovaglás, ismét az élete részévé kell hogy váljon – jegyezte meg Peregrine. – Azt hiszem, igaza van – mosolyodott el Sara szomorkásán. – Felséged ijesztő egyéniség – tette hozzá. A herceg szeme összeszűkült, ahogy ránézett. – Miért mondja ezt? – Mert olyan erő van önben, amellyel meg tudja változtatni az ember életét, méghozzá gyorsan és szinte erőfeszítés nélkül. Annyi bizonyos, hogy az én életemen elég sokat változtatott. A férfi vállat vont, mint aki lemondóan belenyugszik sorsába. – Az élet mindig változik, csak néha egy kicsit gyorsabban. Hiszen ön nemsokára férjhez megy, nemde? Ha már férjezett lesz, semmi sem lesz úgy az életében, ahogy eddig volt. Gyorsan témát váltva, Peregrine a nő kezében lévő legyezőre mutatott. – Úgy hallottam, a hölgyek ezt arra is használják, hogy az úriembereknek üzenetet küldjenek vele. Tudja, hogyan kell ezt csinálni? – A legyező nyelvén beszélni? – Sara visszaemlékezett iskoláskorára, amikor egy idősebb lány megmutatta a mozdulatokat neki és a legjobb barátnőjének, Julietnek. – Azt hiszem, Spanyolországból származik a dolog, ahol a fiatalemberek és a lányok sokkal szigorúbban el voltak zárva egymástól, mint nálunk. – Majd felidézve magában a herceg köré csoportosuló nők képét, kissé szárazon hozzátette: – Manapság persze egyszerűbben is lehet üzenni a másiknak, de talán adódik olyan alkalom, amikor szükségem lesz a legyező nyelvének ismeretére. Hadd látom, emlékszem–e még valamire. Egy percnyi gondolkodás után így szólt: – Jegyezze meg, hogy nem csupán a legyező beszél, hanem a szempár és az egész test is. – Széttárta legyezőjét, melynek vésett mintázatú elefántcsont bordáin elegáns, fekete spanyol csipke feszült. Charlestól kapta ajándékba. A legyező ívét jobb orcáján nyugtatva így szólt: – Ez azt jelenti, igen. – Majd áttette a bal orcájára, és azt mondta: – Ez pedig azt, hogy nem. – Aztán elvonta a legyezőt a szeme előtt, érzelemmel teli tekintettel toldva meg a mozdulatot. – Ez azt jelenti, sajnálom. A holdfényben Peregrine szeme derűsen csillogott. – Ennél bonyolultabb üzenetet is lehet vele közölni? Tudva, hogy a gyakorlati bemutató legalább kissé eltávolítja a herceg felkavaró közelségétől. Sara felállt és átvágott az erkélyen. – Ha így viszem a legyezőt a bal kezemben, az azt jelenti, hogy szeretnék önnel megismerkedni. – Ez már jobb – mondta a férfi elismerően. – De tekintve, hogy mi már megismerkedtünk, mi jöhet ezután? – Ha a legyezőt a jobb kezemben, az arcom előtt tartva viszem, azt jelenti: „Kövessen.” – A férfi felé lépdelve bemutatta a mozdulatot, majd megfordult, és a válla fölött szemérmesen hátrapillantott, mintha azt figyelné, követik–e. 38
A herceg kötelességtudóan felállt és Sara után indult. Ő erre szembefordult vele, egészen szélesre tárta legyezőjét, és átható, izzó pillantást vetett rá. – Ez azt jelenti: „Várjon rám.” – Jó. Most mire várok? – kérdezte a férfi érdeklődőn, és alig egy–méternyire megállt tőle. Sara elhúzta a legyezőt a homloka előtt, és színpadiasan sziszegte: – Figyelnek minket! Peregrine a franciaablakokra nézett. Odabent a bálteremben épp javában folyt egy újabb keringő, buja dallammal árasztva el az éjszakát. – Szerencsére nem – súgta cinkosán, és újra a nő felé fordult. – Úgy látszik, senki más nem vágyik friss levegőre. Közölhet valamit a legyező akkor is, ha a két ember végre magában van, vagy innentől már csak a szavakra hagyatkozhatunk? – Egyes hölgyek túl félénkek vagy illedelmesek ahhoz, hogy kimondják, mit kívánnak. – Valami őrült késztetés hatására Sara olyasmit tett, amit nyíltan soha nem mert volna megtenni. Legyezőjét összecsukta és a nyelét az ajkához érintette. – Ez tehát azt jelenti: „Csókoljon meg.” Sara nem gondolta volna, hogy a férfi elfogadja a játékos invitálást, s mikor az mégis feléje lépett, szíve nagyot dobbant a rémülettől. A herceg ellenállhatatlanul hatalmasnak tetszett, már– már ijesztőnek, annyira erős és férfias volt, és Sara már majdnem meghátrált előtte, de végül mégsem tette. Ehelyett csak várt, míg lényének egyik fele visszarettent saját szemérmetlenségétől, másik fele azonban sajogva vágyakozott megtapasztalni a végkifejletet. Peregrine egyik ujjával felemelte a lány állát, és átható tekintete egy végtelen pillanatra az övébe fúródott. Sara tudta: ez az utolsó lehetősége, hogy visszavonuljon és megőrizze tiszteletreméltó mivoltát, ám továbbra is egyhelyben maradt, várva és vágyakozva. A herceg lassan lehajtotta fejét, mígnem ajka az övéhez ért. Csókja meleg és gyöngéd volt, olyan lágy, akár egy pillangó szárnya, és mégis, egészen váratlan érzéseket keltett Sarában. A nő viszonozta a csókot, még többet akarva, ám amikor a herceg válaszképpen tovább csókolta, Sara megrendülten visszahőkölt. Kíváncsi volt, milyen lehet a férfi csókja, és most ahelyett, hogy választ kapott volna kérdésére, csak újabb kérdésekkel találta szemben magát. Veszélyes kérdésekkel... Levegő után kapkodva így szólt: – Ha így tartom a legyezőt a jobb kezemben, az azt jelenti: „Ön túl sokat akar.” – No de akarhat az ember túl sokat? – kérdezte Peregrine lágyan. Újra előrehajolt, és egészen finom csókot lehelt Sara halántékára, az érzékeny bőrre, míg ujjai hegyével puhán és mélységesen erotikusán végigcirógatta a nyakát, majd pőre vállait. Sarának elakadt a lélegzete. Életében először érezte azt az édes, epesztő női vágyat, hogy odaadja magát egy férfinak, hogy olyan teljességgel az övé legyen, mint amikor keringőztek, hogy kövesse öt, bármerre is vezeti. De ha most megadja magát e vágynak, azzal óriási hibát követ el. Kettejük közé emelte a legyezőt, és sebesen oda–vissza mozgatta, hűvös szellőt legyezve arcukba. – A gyors legyezés azt jelenti: „El vagyok jegyezve.” – így igaz – mormogta a herceg. Szikár alakját hátulról világította meg a franciaablakon kiszűrődő fény, így Sara nem láthatta az arcát. – Bizony, kár. Szereti ön a leendő férjét. Lady Sara? Sara bizonytalan volt, ugyanannyira kényelmetlenül érezte magát a kérdés miatt, mint az előbb a csóktól. Egyenes válasz helyett azt mondta: – Ha a jobb kezünkben forgatjuk a legyezőt, az azt jelenti: „Mást szeretek.” – Azonban nem tudta rávenni magát, hogy ezt a mozdulatot is bemutassa. Ahogy Peregrine elgondolkodva mozdulatlan jobb kezére nézett, csípősen hozzátette: – Ugyanez a bal kézben annyit tesz: „Szeretnék megszabadulni magától.” – Bal kezébe vette a legyezőt, és gyorsan meglengette. – Valóban szeretne megszabadulni tőlem, édes Sara? – kérdezte a férfi, és lassan, bensőségesen elmosolyodott. Bár nem mozdult. Sara mégis úgy érezte, mintha a férfi kinyújtaná a karját, hogy átölelje őt. Vonzereje oly hatalmas volt, hogy tudta: ha most enged neki, azon nyomban a karjai közt találja magát. Felfoghatatlan! Hiszen érett korú, nyugodt vérmérsékletű nő, nem pedig könnyelmű, csacska lány. Rövid és kétségbeesett gondolkodás után Sara a bal orcájához emelte a legyező fekete csipkéjét. – Nem, nem szeretnék megszabadulni öntől – mondta, majd leeresztette karját, így a legyező a föld felé mutatva lógott a kezében. Hűvösen, egyenest a férfi szemébe nézve azt mondta: – Ez 39
azt jelenti, hogy barátok vagyunk. És semmi több. – Remélhetem hát, hogy így van? – kérdezte komolyan Peregrine. – Nem akartam megbántani önt. Lehet, hogy veszélyes dolog a barátjának lenni – gondolta Sara. No de hát mit is csinált a férfi azon kívül, hogy a lehető legfinomabban és igazán ártalmatlanul megcsókolta? A gond nem is vele volt, hanem magával Sarával. Felemelte a legyezőt, és jobb orcájához szorította a beleegyezés jeléül. Igen, a barátja leszek. – Rendben. – Peregrine a bálterem felé intett a fejével, ahol most kis időre elhallgatott a zene. – Kész volna újra táncolni velem, ezúttal mások szeme láttára? Míg ezt mondta, a belőle áradó nyugtalanító vonzerő egyszer csak eltűnt, olyan hirtelen, ahogy az eloltott gyertya alszik el. Sara egy pillanatra elgondolkodott, hogy vajon az előbb egészen az eszénél volt–e, vagy csupán most tért teljesen magához. A herceg most ismét egyszerűen csak egy férfi volt; igaz, ami igaz, elképesztően vonzó férfi, de nem ellenállhatatlan. Megkönnyebbülten felsóhajtott. Igen, bizonyára pusztán a telihold babonázta meg néhány percre, de most már ismét önmaga volt. – Én készen állok, ha ön is, felség. A herceg kinyitotta a franciaablakot, ő pedig belépett, hunyorogva a csillárok üvegfüggelékein megtörő, sziporkázó fénytől. A terem túlsó oldalán megpillantotta Charlest, aki meglepettnek tűnt, és úgy látszott, nem örül, hogy Peregrine herceg oldalán látja. Elhessegette a gondolatot, amint megszólalt a zene, és a kafiri újabb keringőt kezdett táncolni vele. Ez a tánc is olyan örömteli volt, mint az előző, és most nem kísérték veszedelmes sóvárgások. Amikor a zene elhallgatott, Peregrine tökéletes illendőséggel meghajolt. Bizonyosan ő is csak a telihold áldozatául esett az erkélyen, de immár rendbe jött. – Legyen erős. Lady Sara – mondta. – Most minden jelenlévő férfi önnel akar majd táncolni. Sara még alig mosolyodott el ezen, máris megjelent mellette Ross. – Lekérném az unokahúgomat, Mikahl. Ismét felcsendült a zene, és Ross oldalán Sara újabb keringőbe lendült. Szeretetteljes csipkelődéssel a hangjában Ross így szólt: – Sara, te csirkefogó, hogyhogy az ő kedvéért táncolsz, amikor az én kedvemért nem akartál? – Nem hagyott időt rá, hogy visszautasítsam a felkérést – magyarázta a lány. – Aztán, amikor elkezdtem táncolni, rájöttem, hogy nem akarom abbahagyni. – Ross ügyesen kikerült egy kis híján beléjük ütköző párost, mire Sara folytatta: – Arra is rávett, hogy újra megpróbáljak lovagolni. Unokabátyja a megrökönyödéstől halkan elfüttyentette magát. Sara után ő tudta a legjobban, mennyi fájdalom és félelem van e könnyedén odavetett szavak mögött. – Azt meg hogyan csinálta? – Nem vagyok egészen bizonyos benne... – ismerte el Sara. – Egyszerűen csak úgy állítja be a dolgokat, hogy azok... – Habozott, míg rátalált a megfelelő szóra. – ...Hogy azok lehetségesnek látszanak. Ross fürkésző pillantással kérdezte: – Tetszik neked? – Igen, nagyon. – De hogy egészen pontosan mennyire, azt azért nem árulta el. – Ahogy te is mondtad, Peregrine herceg teljesen különbözik mindenki mástól. – Aztán Sara elmosolyodott; ennyire csak Ross társaságában tudta elengedni magát. – Talán nem is baj. Azt hiszem, London nem élné túl, ha túl sok hozzá hasonló ember szaladgálna benne. Ross nemcsak a legjóképűbb férfi volt az egész teremben, de elsőrangú táncos is, és Sara ugyanolyan biztonságban érezte magát a karjaiban, mint korábban Peregrine–ében. Később aztán, mikor már másokkal táncolt, akadt néhány kisebb problémája, egyszer meg is botlott, épp annyira ügyetlenül, mint ahogyan mindig is tartott tőle, de ezúttal nem hagyta, hogy ez a kis kellemetlenség elrontsa az örömét, amit újra felfedezett képessége miatt érzett. Az estély végéig minden táncot végigtáncolt, és mire Charlesszal hazaindultak, a boldog kimerültség állapotába jutott. Míg Charles hintajában hazafelé tartottak, fejét a puha bőrkárpitnak támasztotta és félálomban szendergett. – Úgy láttam, nagyon jól érezted magad, drágám – mondta Charles, mikor a jármű zörömbölve gurulni kezdett a macskaköves utcán. – Nem is gondoltam, hogy a nyomorék lábaddal egyáltalán tudsz táncolni. 40
Sara most túlságosan is békében volt a világgal ahhoz, hogy megsértődjön a tapintatlan megjegyzésen. Gyönge hangon csak ennyit mondott – Én sem gondoltam volna. Peregrine herceg beszélt rá, hogy megpróbáljam. – Áh, igen, a kafirok hercege – mondta Weldon, hangjában némi helytelenítéssel. – Láttam, hogy kettesben voltál kint vele az erkélyen. Meglep a viselkedésed, Sara. – Véletlen volt, hogy összetalálkoztunk odakint, Charles, nem beszéltük meg előre. – Immár teljesen felébredve. Sara felemelte fejét az ülés támlájáról. – Mégis mit gondolsz, mit műveltem vele odakint? – Sara nem volt hozzászokva, hogy megkérdőjelezzék a cselekedeteit, és a halvány bűntudatot, amelyet szégyenteljes viselkedése miatt érzett, most teljesen elfojtotta a felháborodás azon, amit a férfi mondott. – Természetesen tisztában vagyok vele, hogy te sohasem viselkednél helytelen módon, kedvesem – bizonygatta Weldon, akit nyilvánvalóan meglepett, hogyan értelmezte a szavait Sara. – De hát az embernek ügyelnie kell a látszatra. Végül is a herceg külföldi, és kétségesek az erkölcsei. – Te magad javasoltad, hogy mélyítsem el az ismeretségünket – emlékeztette a nő gúnyosan. – Talán meggondoltad magad, és már nem akarod bevonni az üzleti ügyeidbe? – Épp ellenkezőleg. Tegnap együtt vacsoráztunk, és nagyon is érdeklődik az ajánlatom iránt. Reményeim szerint a társam lesz egy igen ígéretes vállalkozásban. – Kis szünet után Charles folytatta: – Azonban... hallottam róla egy–két dolgot, ami arra enged következtetni, hogy nem megfelelő társaság egy kifinomult úrinő számára. – Valóban? – kérdezte Sara érdeklődve. – Miféle dolgok azok? – Nem akarom beszennyezni a füledet ilyen történetekkel – mondta Weldon mereven. – Mindenesetre nem olyan ember, akivel kettesben kéne maradnod. – A herceg Ross barátja, és én úgy találtam, hogy egészen úriember módjára viselkedik – felelt Sara leplezetlen ingerültséggel. – Egyáltalán nem áll szándékomban megszakítani a vele való ismeretségemet, hacsak nem mondod el részletesebben, milyen hibákat rónak fel neki. – Nem tűröm, hogy a feleségem ellentmondjon nekem. Sara. – Bár Charles halkan beszélt, a hintó sötét belseje szinte lüktetett a nehezen visszafogott indulattól. – Még nem vagyok a feleséged, Charles. – Sarát megdöbbentette a férfi hirtelen haragja, mely aránytalanul nagynak tetszett a téma jelentőségéhez képest. – És hogyha ilyen oktalanul viselkedsz, talán újra át kellene gondolnunk a házasságunkat. Lehet, hogy nem illünk egymáshoz annyira, mint gondoltuk. – Nem! – Weldon elhallgatott, és halk káromkodást mormolt maga elé. Szavait gondosan megválogatva így szólt: – Bocsáss meg nekem, kedvesem. Nem akarok oktalannak tűnni. De ezek az ázsiai emberek olyan tolakodók tudnak lenni. Mivel saját asszonyaikat elzárva tartják, úgy vélik, hogy az európai nők nagyobb szabadsága egyben erkölcstelenséget is jelent. Jóllehet, a herceg a maga módján kitűnő ember, mégis aggódom, hogy jólnevelt, könnyed közvetlenségedet esetleg engedékenységként értelmezheti. – A férfi hangja ellágyult, és kezébe vette Sara kezét. – Nagyon drága vagy nekem. Nem tudnám elviselni a gondolatát annak, ha az az... idegen esetleg inzultálna. Sara csöndben volt, keze mozdulatlanul nyugodott Weldon tenyerében. Valóban így látná őt a kafiri – kéjsóvár nyugati nőnek, aki talán kapható egy kis könnyed enyelgésre? Összeszorította a száját. A gondolat nem volt éppen kellemes, bár nem is volt túl nagy jelentősége, hiszen Peregrine csupán futó ismeretség, fényes hullócsillag, aki hamarosan végleg eltűnik az életéből. Aminek viszont van jelentősége, az a házasság kérdése. Ha vissza akarna lépni az eljegyzéstől, azt most kellene megtennie, mielőtt még véglegesítik az esküvői menetrendet, és kiküldik a meghívókat. A férj persze jogosan várja el a feleségétől, hogy alávesse magát kívánságainak és vágyainak – épp ez volt az egyik ok, amiért Sara sohasem ragaszkodott igazán a házassághoz. Valóban alá akarja rendelni magát Charles Weldon hatalmának? Sokkal alkalmasabb férj lenne egy olyasfajta emberből, mint Ross, aki jó humorérzékkel és nyitott, kihívásokat kereső elmével rendelkezik. Tán valójában azért nem ment soha férjhez, mert még nem találkozott az unokabátyjához hasonló emberrel. És bár Charles gazdag volt meg jóképű, és jó családból származott, de sokkal közönségesebb 41
fából faragták. Nagyon kevés humorérzéke volt, s bár fiatalkorában sokat utazott, úti élményei csak abban a meggyőződésében erősítették meg, hogy minden felsőbbrendű, ami angol – ahelyett, hogy kitágították volna a látókörét. Ezenfelül a ma este tanúsított ésszerűtlen dühkitörése is arról tanúskodott, hogy a férfiből talán nehezebben kezelhető férj válna, mint amilyet Sara szeretett volna magának. Rövid, de kimerítő gondolkodás után Sara erőltetetten elmosolyodott. Az, hogy Charles ennyire védelmezni akarta Peregrine–től, idegesítő és fölösleges volt, ám jó szándékához nem férhetett kétség. És a házasság oly sokat jelentett volna az apjának; eszébe jutott, mennyire bizakodóan bátorította a herceg, hogy fogadja el Weldon házassági ajánlatát. Hosszas hallgatása miatt jegyese aggodalmaskodva megszorította a kezét. – Sara... kérlek, mondd, hogy megbocsátasz ingerültségeimért. – Nincs mit megbocsátanom, hiszen tudom, hogy csak a féltés beszélt belőled. A jövőben azonban kérlek, ne feledkezz meg arról, hogy magam is képes vagyok kezelni a férfiak impertinenciáját. – Az a csók különben sem Peregrine helytelen viselkedésének volt a következménye, gondolta, hanem a saját magáénak. Nem fog még egyszer előfordulni. – Viszont, Charles, talán meg kellene beszélnünk, mit várjunk el a másiktól, ha már összeházasodtunk. A férfi elengedte a kezét. – Ezt meg hogy érted? Sara összeszedte a gondolatait. – Én nem vagyok már fiatal lány; atyám házában évek óta én vagyok az úrnő, és hozzá vagyok szokva bizonyos fokú függetlenséghez. Szükségem van arra, hogy szabadon lélegezhessek. Ha ezt nem tudod elfogadni bennem, talán boldogabb lennél egy alkalmazkodóbb feleséggel. – Mivel a férfi nem válaszolt rögtön, hozzátette: – Ha úgy döntenél, én felbontom veled az eljegyzésünket. Nem szeretném, ha valaha is megbánnád, hogy engem választottál. – Becsületességed igazán a dicséretedre válik. Sara – felelte Weldon, és hangja elismerően és megnyugtatóan zengett. – Te pontosan az a fajta nő vagy, akit én feleségül akarok venni, mert nagyra értékelem érettségedet és tapasztaltságodat. De még ha én hajlandó vagyok is meglehetős mértékű függetlenséget biztosítani a számodra, azt azért el kell ismerned, hogy bizonyos dolgokban a nőnek el kell fogadnia férje útmutatásait. A férfi kötelessége, hogy megóvja asszonyát az élet alantas, szennyes oldalától. Sara ugyan nem volt biztos benne, hogy ezzel egyetért, de a férfi visszafogott hangja lecsillapította az aggályokat, amiket dühkitörése keltett benne. Úgy látszik, túlságosan a szívére vette a dolgot, pedig csak két fáradt ember összezördülése volt az egész. Amint a hintő a Haddonfield House elé érve megállt, így szólt: – Akkor úgy tűnik, megértjük egymást; ha te elnézed nekem a függetlenségemet, én is elnézem neked az indulatosságodat. – Remek. – Weldon kisegítette a hintóból, belekarolt, és féltő gondossággal felkísérte a széles gránitlépcsőn. Míg arra vártak, hogy valamelyik szolga ajtót nyisson. Sara legnagyobb meglepetésére Charles magához vonta és megcsókolta. Ez most nem olyan volt, mint a kissé zavaros ölelés, amelyben az eljegyzésük során részesítette, inkább arra a finom csókra hasonlított, amit Peregrine adott neki az erkélyen. Azonban Sara most semmi olyasmit nem érzett, mint akkor. Sőt, egyáltalán semmit sem érzett. Ahogy hintója elhajtott a Haddonfield House elől, Weldon remegő keze újra meg újra ökölbe szorult, őrjöngő haragjának néma tanújeleként. Nem hazudott, amikor azt mondta, hogy Lady Sara St. James éppen az a fajta nő, akit ő feleségül akarna venni. Óriási hozományának jó hasznát veszi majd, és bár külseje nem éppen hivalkodó, mégis olyan kifinomult szépséggel bír, ami dicsőségére válik majd neki is. Hűvös természete, szenvtelensége felizgatta, s ő kész volt nagylelkűen átsiklani még a nő nyomoréksága fölött is. A legfontosabb azonban rangja és származása volt, ami végre hozzásegíti őt a régóta vágyott nemesi cím megszerzéséhez, ahhoz a nemesi címhez, mely azért tagadtatott meg tőle, mert apjától a bátyja örökölte a rangot. Na, de hogyan merészel ez a nő szembeszegülni a leendő férjével?! Weldont megdöbbentette az az akaratosság, amiről jegyese ma este tanúbizonyságot tett. Egyáltalán nem ezt várta volna el egy úrinőtől. Persze, a kedvére kell tennie, amíg össze nem 42
házasodnak, de azután majd megtanulja a nő, hogy rosszul teszi, ha ellenszegül neki. Egy úriembernek kényeztetnie és védelmeznie kell a feleségét; cserébe az asszonynak mindenben követnie kell férje akaratát. És Lady Sara bizony követni fogja az ő akaratát – hamarosan... Furcsa, hogy egy mocskos, erkölcstelen idegen miatt kaptak össze ennyire. Ő természetesen oicosabb volt annál, semhogy azt higgye: egy Sarához hasonlóan kifinomult hölgy esetleg illetlenül viselkednék egy olyan férfival, aki alig valamivel volt több a közönséges vadembernél, és aki szemrebbenés nélkül kérte meg őt, hogy vezesse körbe a londoni kuplerájokban. Ezen a körúton aztán igazán megmutatta, milyen alávaló figura. Az angol ember tudja, hogy külön kell választani a házasság szent kötelékét meg a prostituáltak iránt érzett profán gerjedelmeket, ám a herceg – ha ugyan valóban herceg volt – bebizonyította, hogy nem ismer efféle megkülönböztetést. Isten óvja az ilyen szörnyeteg feleségét – hiszen bizonyára úgy bánna vele, mint egy kurtizánnal. A mai este megerősítette Weldon gyanúját, miszerint Lord Ross Carlisle káros hatással van Lady Sarára, ő biztatta az unokahúgát, hogy barátkozzon össze a kafirival, és bizonyosan más illetlen cselekedetekre is rávette. A házasság után az unokatestvérek közti bensőséges viszonynak véget kell vetnie. Hiba volna teljesen elvágni a kettejük közti szálakat, hiszen Lord Ross mégiscsak egy herceg fia, de világossá kell tenni, hogy őlordsága nem szívesen látott vendég a Weldon–házban. Lady Sara ebben is, mint minden másban, engedelmeskedni fog a férjének. Weldon elővette zsebkendőjét, és megtörölte izzadt arcát. Tudta, ma éjjel nem lesz nyugodalma, ha nem könnyebbülhet meg, ezért kopogott a hintó tetején, hogy magára vonja a kocsis figyelmét, és megparancsolta neki, hogy új irányba folytassák útjukat. A hintó a Soho felé fordult, Mrs. Cambridge korbácsolós műintézménye felé. Volt ott egy ikerpár, egy fiú és egy lány, mindketten nagyon csinosak. Őket fogja megbüntetni Lady Sara bűneiért. Weldon mosolygott a sötétben. Fölöttébb kielégítő lezárása lesz a mai estének.
43
Hatodik fejezet Jenny Miller megszöktetése a kuplerájból, egészen könnyű feladatnak bizonyult. A bálból Peregrine egyenesen a szállodai szobájába ment, ahol ünnepélyes estélyi öltözékét ugyanolyan sötét, de sokkal kevésbé feltűnő ruházatra cserélte. A nap folyamán jóval korábban Peregrine és szolgája, Kúrám már óvatosan feltérképezték Mrs. Kent bordélyházának környékét, hogy este ne kelljen az időt vesztegetniük a hely keresésével. Kúrám ezenkívül kibérelt egy bérkocsit éjszakára. A jármű ugyanolyan volt, mint ezernyi másik londoni társa, és csak a szakértő szem tudta volna megállapítani, hogy az eléje fogott szürke ló sokkal jobb adottságokkal rendelkezik, mint az ilyen munkára általában használt lovak. Most Kúrám hajtott, míg Peregrine a bérkocsiban ülve Lady Sara St. Jamesre gondolt. A nő folyamatosan meglepetéseket okozott neki – egyetlen nőre sem hasonlított, akivel életében találkozott. Az intelligencia és a csöndes bátorság mellett megvolt benne ugyanaz az egyenesség, ami Lord Rossban is. E tulajdonsága pedig azt jelentette, hogy valószínűleg könnyen manipulálható, mivel a természetüktől fogva nyílt és őszinte emberek általában nem feltételezik másokról, hogy csalárdak volnának. Érdekes kihívás volna oly módon véget vetni Lady Sara eljegyzésének, hogy az könnyű legyen a nő számára, de fájdalmas Weldonnak. Ám ahelyett, hogy ennek útját–módját latolgatta volna, Peregrine azon kapta magát, hogy a csókolózásukra gondol. Amikor Sara az ártatlan, csodálkozó kíváncsiság és az érzékiség bódító keverékével válaszolt csókjára, a férfi rájött, hogy az illedelmes külcsín és tapasztalatlanság alatt egy szenvedélyes nő rejtőzik. Az évek során Peregrine megtanulta, hogy pusztán akaratereje összpontosításával magára tudja vonni a nők figyelmét és érdeklődését. Csupán koncentrálás kérdése volt az egész–, olyan képesség, amellyel vágyakozásának minden erejét a nőre tudta irányítani. Amikor ezt az erőkifejtést véghezvitte, még a legkevésbé fogékony asszonyok is igen erőteljesen tudatára ébredtek jelenlétének, míg a legérzékenyebbeket úgy tudta magához csalogatni, akár a solymász az idomított madarat. Szerencsére Lady Sara nagyon is érzékenynek bizonyult. Anélkül is az erőteljes vonzódás hullámai áramlottak közöttük, hogy Peregrine különösebben megerőltette volna magát; ám amikor tudatosan is arra törekedett, hogy a nő érdeklődését magára irányítsa, amaz meglágyult, és kinyílt, akár egy virág. Ha nem nyilvános helyen vannak, a férfi örömmel folytatta volna, amit elkezdtek. Bár Sara tétovázott, Peregrine–nek nem volt kétsége afelől, hogy könnyedén jobb belátásra bírhatta volna. Azonban az, hogy Sara még szűz volt, aggasztotta a herceget. Megígérte Rossnak, hogy nem bántja az unokahúgát, csakhogy a szüzek közismerten sérülékenyek, túlérzékenyek. Peregrine szerette is inkább elkerülni őket. Jóllehet, lady Sara huszonhét éves volt és higgadt, megfontolt ember, mégis nagy volt a valószínűsége, hogy érzelmei valamilyen sérülést szenvednének, ha Peregrine és ellensége harcában kettőjük közé kerülne. Peregrine arcvonásai megkeményedtek. Ross bizalmával inkább nem akart visszaélni, ám még a barátjának tett ígérete sem tarthatja vissza attól, hogy elérje a célját. Sajnálatos lenne, ha a lady törékeny lelkivilága sérülést szenvedne – ez igaz. De bármekkora kárt okozna is Peregrine, az eltörpülne ahhoz a katasztrófához képest, ami a nőre várna, ha feleségül menne Weldonhoz. Elhessegette a Sarával kapcsolatos gondolatait, amint a bérkocsi befordult az egyik sikátorba, amit aznap korábban már felderítettek. Kúrám éppen a sikátor kijárata előtt állította meg a kocsit, így a fogatot elrejtette a félhomály. Ha menekülésre kellene fogniuk a dolgot, innen gyorsan kivágtathatnak. Peregrine felemelte az előre elkészített, összetekert kötelet, és a vállára vetette, majd kimászott a kocsiból, és az árnyak leple alatt Mrs. Kent visszataszító intézménye felé indult. A késői órán a piszkos, romos utca elhagyatott volt, bár részegek kiáltozása és röhögése hallatszott ki a kocsmából, amely mellett a herceg elhaladt. A bordélyház felső emeleteit ragyogóan megvilágította a hold, így könnyű volt kiszámolni, melyik a keresett ablak. Kétemeletnyire az utcaszinttől, hátulról a második ablak volt az. Mivel nem akart a bűzlő londoni sikátorban kavicsokat keresgélni, már korábban összeszedett néhányat, 44
és most elővett egyet a zsebéből, majd a koszos ablaktáblának dobta. Miután eltelt egy perc anélkül, hogy az ablakban mozgást látott volna, újabb kavicsot dobott. Már éppen dobta volna a harmadikat is, amikor az ablak végre több rántás után felszaladt. Megjelent egy kis szőke fej, és óvatosan lenézett. Peregrine úgy lépett, hogy a holdfény megvilágítsa alakját, és Jenny könnyen felismerhesse. Mikor a lány üdvözlésképpen intett egyet, felhajította neki a kötél végét. Elsőre nem kapta el, és a kötél surrogó zajt csapott, ahogy a földre hullt a téglafal mentén. De senki nem nézett ki a házból, hogy mi történik odakint. Ezen a környéken az ilyen zajokat a patkányoknak tulajdonítják. Másodszorra Jenny elkapta a kötél végét, és eltűnt vele a szobában. Peregrine az egyszerűség kedvéért hurkot kötött a végére, hogy csak rá kelljen akasztani az ágy lábára. Egy perc múlva Jenny újra megjelent kis, alaktalan batyuba kötött motyójával a kezében. Miután ezt leeresztette megmentőjéhez, kimászott az ablakpárkányra. Peregrine még tíz méterrel lentebbről is látta arcán a félelmet, de a lány gondolkodás nélkül megfordult, és lassan elkezdett lefelé mászni. Kicsi, fürge teste az egymástól jó kétarasznyira megkötött csomók segítségével különösebb gond nélkül hamar földet ért. Adódott ugyan egy kínos pillanat, amikor a volt szobája alatt lévő helyiségből elfojtott sikoltás hallatszott ki. Jenny feje épp egy magasságban volt a szoba ablakpárkányával, és egy másodpercre mozdulatlanná dermedt – valószínűleg arra a sok szörnyűségre gondolt, ami a bordélyház falai között vele megesett. Azután folytatta az óvatos ereszkedést. Amikor Peregrine már elérhette a lányt, maga mellé tette a batyut, karját kinyújtotta, és a derekánál fogva a földre tette Jennyt. Törékeny teste jéghideg volt és reszketett. Mikor már mellette állt a földön, lágy hangon megkérdezte: – Jól vagy? A lány bólintott, majd felvette batyuját, de reszketése nem maradt abba. Peregrine levetette kabátját, és Jenny vállára terítette. – Egy saroknyira van innen a kocsi – szólt. Jenny újra bólintott, és szótlanul követte a férfit, ki az utcára. Sajnos az már nem volt üres: időközben három részeg matróz tántorgott ki a kocsmából, és most az utca közepén haladtak összefogódzkodva és igen hamisan énekelve. Peregrine–nek és Jennynek meg kellett kerülnie őket, hogy eljussanak a bérkocsihoz. Szabad kezével a férfi megszorította a lány karját, és halkan így szólt hozzá: – Ne aggódj, minden rendben lesz! Csak maradj mellettem, és ne állj meg! – Hahó, cimborák! – kiáltott fel ekkor a matrózok közül a leg–magasabbik. – Nézzétek csak azt a csinos kis éjszakai pillangót! – Rá–vigyorgott Jennyre. – Gyere inkább velünk, kisaranyom, tőlünk háromszor annyit kapsz! A lány ijedten felnézett rájuk, és a hold ragyogó fényében egészen jól látszottak finom, különleges arcvonásai. Hosszú szőke hajával és ízléstelenül cifra szajharuhájában Jenny úgy nézhetett ki, mint a matrózok megtestesült álma. A látványra a másik matróz, egy tagbaszakadt férfi, aki akkora volt, mint egy ökör, bizonytalanul füttyentett egyet. – A mindenit, ez aztán a gyönyörű teremtés! – Amint a három részeg lassan körbefogta reménybeli áldozatát, a nagydarab behízelgő hangon azt mondta: –Hadd nézlek meg közelebbről is, tündérkém... Peregrine acélos, de nyugodt hangon megszólalt: – A hölgy velem van. – Jaj mán... hát nem hölgy ez, azt bármelyik féleszű láthassa! – vakkantotta a magas. Kissé nehezen forgó nyelvvel, de jókedvűen így folytatta: – Ne légy mán olyan irigy kutya, pajtikám! Mit szónál hozzá, ha négyen megosztoznánk rajta, he? Jenny apró, kétségbeesett sikkantást hallatott, mire Peregrine közéje és a részeg matrózok közé állt. – Azt, hogy nem. A lány az enyém! A matrózok jókedve egyszeriben haragba csapott át. – Aztán ne mongyad, hogy nem szépen kértük! – morogta az ökör nagyságú férfi, majd figyelmeztetés nélkül Peregrine–re vetette magát, kinyújtott karjaival a torkát célozva meg. Peregrine sietség nélkül, lazán előrelépett, és megragadta támadója jobb csuklóját. Egyetlen sima mozdulattal úgy hátratekerte a karját, hogy félő volt, a matróz könyöke bármely pillanatban eltörik. A férfi felüvöltött kínjában, társai pedig a segítségére siettek. Peregrine megperdítette a nagydarabot a tengelye körül, és hozzávágta a másik két matrózhoz. 45
Alig fél perccel azután, hogy kitört a verekedés, a három részeg máris úgy feküdt a mocskos utcakövön, mint egy–egy leütött tekebábu. A magasabbik megpróbált feltápászkodni, de egy erőteljes hasba rúgás elvette minden harci kedvét. Peregrine egyáltalán nem finoman megbökdöste az ökör nagyságú matróz bordáit a csizmája orrával. – Találjatok magatoknak egy másik nőt, de előbb alaposan győződjetek meg róla, hogy ő is akarja–e a dolgot. Ha olyannal kezdtek, aki nem akarja, lehet, hogy a fülembe jut a híre, és akkor megtalállak titeket! A matróz gyilkos szemeket meresztett Peregrine–re, de megelégedett azzal, hogy mocskos szitkok özönét zúdítsa rá – a verekedést nem akarta folytatni. Peregrine ismét karon fogta Jennyt, és a várakozó kocsihoz kísérte. Jenny felpillantott Kúrámra, aki a bakon ült, és bajszával igen fenyegető látványt nyújtott. A feltűnés elkerülése érdekében tett egyetlen gesztusa az volt, hogy világos turbán helyett most sötét színűt viselt. – Ö miért nem segített magának az előbb? – kérdezte Jenny Peregrine–től. Kúrám maga válaszolt, jól érezhető idegen akcentussal beszélve az angolt. – Mert nem volt rá szükség. Jenny megmentőjére pillantott, és halványan elmosolyodott. – Igen, azt hiszem, tényleg nem... – mondta halkan, miközben bemászott a bérkocsiba. Amikor a kocsi elindult velük, Peregrine előhúzott egy kis üveg brandyt. – Igyál egy kortyot! Szükséged van rá. A lány szó nélkül engedelmeskedett, majd köhögni kezdett, mert a tüzes szesz égette a torkát. Visszaadta az üveget. – Ha valaha is úgy döntöttem volna, hogy az utcán rodázzak, hát ettől a három piszok alaktól biztosan meggondoltam volna magam. – Helyes. Az utcai rosszlányok életéhez képest Mrs. Kent mocskos kis háza egészen úri helynek látszana. Te ennél sokkal jobban is végezheted. – A herceg hallotta a szövet surrogását, amint a lány szorosabbra húzta magán a kabátját. – Nincs köpenyed? – Ő nem pocsékolná a pénzét utcai ruhára olyasvalaki számára, aki úgyse teszi ki a lábát a házból. – Hát igen, ez végül is érthető. Több utcányit is haladtak, míg Jenny végül kibökte: – Igazság szerint nem hittem volna, hogy visszajön értem... – Nos, az eddigi életed alapján nem csodálom, hogy nem sok okod van bízni az emberekben – felelt Peregrine a sértődöttség legkisebb jele nélkül. – De amint látod, betartottam az ígéretemet. – Miért is? – kérdezte a lány zavarodottan. – Miért teszi ki magát ennyi kényelmetlenségnek olyasvalaki miatt, aki egyáltalán semmit sem jelent önnek? Hiszen még a nevét sem tudom. – Peregrine–nek hívnak, és nem tettem ki magam nagy kellemetlenségnek. Megragadtam a kínálkozó alkalmat, hogy jót tehessek valakivel anélkül, hogy ez különösebb erőfeszítésembe került volna. Ám Jenny nem érte be ennyivel. – Az Isten se tudja, hány másik férfi látogatott már meg. Egyik jobb volt hozzám, a másik rosszabb, de soha egyiküknek se fordult meg a fejében, hogy segítsen rajtam. Maga miért tette? Tulajdonképpen mit akar tőlem? Utolsó kérdéséből kitűnt, hogy valójában mi nyugtalanítja, így hát Peregrine megpróbált visszaemlékezni, egészen pontosan miért is ajánlotta fel neki, hogy megszökteti, igaz, hogy egy ösztönös késztetés hatására cselekedett, de általában valami racionális ok is állt az ilyen késztetések mögött. – Amikor beszédbe elegyedtem veled tegnap éjjel, láttam, hogy a körülmények ellenére nem romlottal meg javíthatatlanul. Azt hiszem, azon ritka emberek közé tartozol, akikben megvan az erő, hogy megmenekedjenek a mocsokból, és jobb életet kezdjenek. Pillantása a lányra esett, aki összehúzódzkodva gubbasztott az árnyékban, de mégsem Jenny Millert látta maga előtt. – Egy fiatal fiúra emlékeztetsz engem, akit régen ismertem–, egy fiúra, aki hozzád hasonlóan sokat szenvedett, ám ő sem tört meg a sorscsapások alatt. Elég erős volt, de ha nem lett volna valaki, aki segít rajta, talán sosem vitte volna többre a puszta létért folytatott küzdelemnél – mondta Peregrine elgondolkodva. – Hogy a kérdésedre válaszoljak: semmit sem akarok tőled, csak a becsületszavadat, hogy egy napon, ha majd a segítségeddel valakinek az élete jobbra fordulhat, nem fogod megtagadni tőle ezt a segítséget. – Ön volt az a fiú, akiről beszélt? – kérdezte kíváncsian Jenny. 46
Okos lány, gondolta Peregrine. Kérdését elengedve a füle mellett, feléje nyújtotta a brandysüveget. – Igyál még egy kortyot. Még mindig szörnyen vacogsz. A lány nagyot húzott az üvegből, és ezúttal a köhögés is elmaradt. – Most hová visz engem? – Egy úriember házába, aki nekem dolgozik. Ö vigyáz majd rád, amíg fel nem készülsz rá, hogy a saját lábadra állhass. – Ő tudja, hogy... szóval, hogy mi vagyok? – Tudja, hogy bordélyban voltál, de ez nem az, ami vagy, hanem, amit csináltál. – Peregrine hangja élesen csengett. – Ezt sose felejtsd el. – Megpróbálom megjegyezni. – A lány visszaadta az üveget. – Az az ember elvárja majd tőlem, hogy...? – A hangjából érződő undor egyértelművé tette, mire gondol. – Nem, dehogy – mosolyodott el bágyadtan Peregrine. –– Ő az emberek becsületes fajtájához tartozik, nem úgy, mint én... Jenny bölcsen tette, hogy erre nem válaszolt semmit. Benjamin Slade tekintélyes városi háza a Westminster kerület egyik csendes utcájában állt. Peregrine csak egyet kopogott, Slade máris megjelent az ajtóban. – Örömmel látom, hogy biztonságban ideértetek – mondta, miközben beengedte őket. – Menjünk a dolgozószobába, ott beszélgethetünk. A dolgozószoba kényelmes, férfias bútorokkal volt berendezve, a falon tölgyfa burkolat, körben bőrhuzatú székek. A férfi láthatóan dolgozott, míg rájuk várt, mivel a szoba jól ki volt világítva, az asztalon pedig papírok hevertek szanaszét. Peregrine becsukta mögöttük az ajtót, és így szólt: – Mr. Slade, bemutatom Miller kisasszonyt. Jenny megütközve bámult rá. – Életemben senki nem szólított még Miller kisasszonynak. – Majd hozzászokik – mondta Benjamin. Szürke szeme elkerekedett, amint a fényben jobban szemügyre vehette új lakótársát. Mióta megkapta Peregrine üzenetét, felkészült rá, hogy a lány nála fog lakni, ám tündéri szépsége készületlenül érte. Egy pillanat múlva azonban visszanyerte önuralmát, és nem bámulta tovább a lányt. A spirituszfőzőn melegedő kanna felé mutatva megkérdezte: – Kér egy csésze teát, Miss Miller? A lány bólintott, mire Benjamin úgy töltötte tele a csészéjét, mintha legalábbis egy hercegnőt szolgálna ki. – Ha éhes, itt egy kis sütemény. De ha valami laktatóbbra vágyik, megnézhetem, mi van az éléskamrában. – Ó, nem, köszönöm, Mr. Slade, ez így tökéletesen megfelel – felelt a lány feszülten, miközben leült, és a teáját kavargatta. Peregrine derűs érdeklődéssel figyelte a rituálét. Az angolok úgy használták a teát lelkierejük visszanyeréséhez, ahogyan más kultúrák az istent. Úgy látszott, a tea is van annyira hatásos, mint a vallás, mert Jenny elkínzott arcába lassan visszatért a szín, ahogyan lelke természetadta rugalmasságát visszanyerve, ismét erőre kapott. – Én kiszolgálnám magam valami erősebbel, ha nem bánod, Benjamin – jegyezte meg Peregrine. Vendéglátója beleegyezően bólintott, így kitöltött magának egy pohárka brandyt. Leijit, és így folytatta: – Az üzenetemben nem említettem, hogy az az ember, aki után nyomozol, ugyanaz, mint aki révén bejutottam a házba, ahol Jenny dolgozott. – Kabátja belső zsebéből előhúzott egy összehajtogatott papírt. – Itt van számos másik intézmény, amelynek utána kellene nézned: megvannak a címeik, a különleges szolgáltatásaik, és a nevek, ahogyan a madámokat szólítják. Jenny az első helyen szereplő házban volt. Az ügyvéd leült, és teát töltött magának. – Gondoltam, hogy van valami kapcsolat a nyomozás és Miss Miller felfedezése között. – Míg átfutotta a papírt, arcán jeges düh tükröződött, és halkan csak ennyit szólt: – Undorító. – Csupán a legősibb bűnös hajlamokat kiszolgáló kereskedők... – mondta Peregrine cinikusan. Belekortyolt brandyjébe, és hozzátette: – Érdekes volna tudni, hogy vajon Mrs. Kent–e az igazi tulajdonosa annak a háznak. – Nem ő az – szólalt meg Jenny, szája teli süteménnyel. A két férfi egyszerre fordult a lány felé. Peregrine megkérdezte: – Tudod, ki az igazi tulajdonos? 47
Jenny lenyelte a falatot. – Biz'ám, valami gazdag manusz, az a fajta, aki úgy teszi magát, mintha életében sose látott volna még kurtizánt. Peregrine Slade–re pillantott, és látta, hogy az ügyvéd éppoly izgatott, mint ő maga. Talán kulcsfontosságú tanú került a kezükbe. – Le tudnád írni részletesebben? – Ötven körül lehet, de igen jól tartja magát. Világosbarna haja van, az ősz hajszálak nem is nagyon látszanak meg benne. – Egyik férfiról a másikra pillantott. – Magasságra nézve valahol félúton van ön és Mr. Slade között, és nem kövér, de jóltáplált. – Megismernéd, ha látnád? A lány finom vonásai megkeményedtek, és most egyáltalán nem hasonlított egy kislányra. – Megismerném, meg én – mondta halkan. – Ö volt az első férfi, aki a magáévá tett, és nem is valami finoman csinálta. És bár a valódi szüzeket jobban szerette, azért engem is rendszeresen meglátogatott. A durvábbik fajtából való volt. – Honnan tudja biztosan, hogy ö a tulajdonos, és nem csupán az egyik kuncsaft? – kérdezte most Slade. – Hallottam ezt meg azt a házban – felelte a lány talányosan. Peregrine arra gyanakodott, hogy a lány bizonyára jól elsajátíthatta a lopakodás és a hallgatózás művészetét. Pontosan tudta, milyen nélkülözhetetlen képességek ezek az életben maradáshoz. – Emlékszel valamire abból, ami elhangzott? – Párszor hallottam Mrs. Kenttel arról beszélgetni, hogy mennyi pénzt hoz a ház. Egyszer kevesellte, és akkor nagyon udvarias hangon megfenyegette a nőt, és azt mondta, talán bizony túl sokat tesz félre magának. Egész libabőrös lettem tőle. – Majd némi elégtétellel hozzátette: – De az öreglány is jól megijedhetett, mert utána néhány napig igen csöndben volt. – Tudod ennek az embernek a nevét? – kérdezte Peregrine. A lány a fejét rázta. – Az igazi nevét nem. Mrs. Kentnek meg nekem és a többi lánynak úgy kellett őt szólítanunk, hogy „Mester”. Peregrine csak azért nem tört ki diadalittas harci kiáltásban, mert akkor a szomszédok valószínűleg rendőrt hívtak volna. Eddig azt hitte, hogy valami jótékonysági rohamtól indíttatva ajánlotta fel Jennynek a szökés lehetőségét, ám most úgy látszott, ennél jóval ösztönösebb sugallatra cselekedett így. – Jó esély van rá, hogy egy szép napon a ház tulajdonosát letartóztatják mindazért, amit elkövetett. Ha ez megtörténik, hajlandó volnál őt azonosítani, és esetleg eskü alatt vallani a bíróság előtt is? Hogyha így teszel, biztosítalak felőle, hogy sem ő, sem Mrs. Kent egy ujjal sem bánthat téged. Jenny világoskék szeme ragyogott. – Még ha nem ígérné meg, hogy megvéd tőlük, akkor is megtenném... bármit megtennék, hogy annak a szemét gazembernek rosszabb legyen. Az a fajta ember, aki inkább meghalna, mintsem hogy az emberek megtudják róla, milyen is valójában; úgyhogy egy tárgyalás rosszabb lenne neki, mintha megkorbácsolnák. – Rosszindulatúan felnevetett. – És hogy tudnám–e azonosítani? Olyan leírást adok róla, hogy belepirul az egész bíróság. – Jól van, Jenny. Lehet, hogy minderre nem kerül sor, de örvendek, hogy vállalkoznál rá. – Peregrine nem hitte, hogy Weldonnak valaha is bíróság előtt kell majd felelnie tetteiért, hiszen annyi más, sokkal érdekesebb módja létezik ellensége elpusztításának... ám ha mégis tárgyalásra kerülne a sor, Jenny felbecsülhetetlen segítséget fog nyújtani. – Nos, addig is pihenned kell, és felkészülnöd az új életedre. Először is Mr. Slade majd elintézi, hogy új ruhatárat kapjál. – Az jó – mondta Jenny hevesen. – Akkor végre elégethetem ezeket a rongyokat, amiket ő adott rám. Peregrine elfojtott egy mosolyt. Nyilvánvaló, hogy Jenny és ő rokon lelkek. Bármennyire is mézes–mázosán ártatlannak és törékenynek tűnt a lány, ellenségnek veszélyes és könyörtelen volna. – Tegnap éjjel azt mondtad, szeretnél komorna lenni. Ha valóban ezt akarod, talán felfogadhatunk egy tapasztalt komornát, aki megtaníthat mindarra, amit tudnod kell. Lehetséges volna ez, Benjamin? Az ügyvéd bólintott. – Semmi akadályát nem látom. És ha betanították, nem lesz majd túl nehéz valami tisztességes helyet találni a számára. Jenny elfordította az arcát, hogy ne lássák zavarba ejtő könnyen. – Köszönöm – suttogta. – Annyira nagyon köszönöm... 48
Jótevője sötéten és titokzatosan emelkedett fel ültéből. – A hála nagy része nem engem illet, hiszen a munka nehezét mostantól fogva neked kell elvégezned. – Kalapját fejébe nyomva így szólt: – Ha beszélni akarsz velem, Mr. Slade tudja, hol keressen. Jó éjszakát, Jenny. A lány nézte, amint a herceg elköszön alkalmazottjától, és távozik. Hát, ez aztán különös egy figura, gondolta magában. Amikor először meglátta, az ördögi zöld szemeivel, amelyek mintha egyenesen keresztülláttak volna rajta, biz' isten, egészen megrémült. Még most is – pedig mennyi mindent tett érte máris! – nyugtalanította a férfi, bár ez egészen más volt, mint félni tőle. Amikor Mr. Slade visszajött a szobába, Jenny megkérdezte: – Honnan származik Peregrine úr? Amikor először láttam, azt hittem, talán ír, amíg meg nem szólalt, mert ilyen akcentust aztán még sohasem hallottam. Nem mintha olyan nagyon észrevehető akcentus lenne – ismerte el –, de senkit nem hallottam még így beszélni. – Ő nem más, mint Peregrine herceg, és Ázsiából származik, annak is egy olyan vad vidékéről, amelyről még csak kevesen hallottak – felelte az ügyvéd. Majd fejét kissé félrehajtva, így folytatta: – Kegyed azonban egészen szépen beszél, sokkal szebben, mint... – hirtelen elhallgatott. – Mint ahogyan azt egy kurvától elvárná az ember? – segítette ki Jenny készségesen, és érdeklődve figyelte, amint a férfi elvörösödik. – Nos, igen. Ne haragudjék, nem akartam megbántani, csak... – ujjaival elkeseredetten végigsimította gyérülő haját. – Nem sértődök meg, ha azt mondják rám, hogy kurva, végül is az voltam – szólt a lány, megsajnálva a zavarba jött férfit. – De csak voltam. Soha többé. Az ügyvéd arca kissé felderült. – Különleges egy leány maga. – Szebben beszélek, mint bármelyik másik lány, aki valaha a házban dolgozott, és írni–olvasni is tudok – mondta Jenny büszkén. – Amikor még kislány voltam, egy öreg nénike lakott a velünk szomszédos házban. Miss Crane volt a neve, és tanárnő volt azelőtt, de aztán lecsúszott, azért is került a mi környékünkre. Amikor a reumája kiújult, gyakran elküldött a boltba ezért vagy azért, meg kitakarítottam a lakását. Cserébe ő tanítgatott. Szeretett tanítani, én pedig szerettem tanulni. Rengeteg könyve volt, és engedte, hogy olvasgassam őket, amíg nála voltam. Ott mindig olyan csönd volt. – Él még ez a Miss Crane? – Nem, egy éjjel álmában meghalt. Apám azután adott el a bordélyba. Azt hiszem, talán Miss Crane–nek köszönhetem, hogy nem adott el már előbb is. Mintha félt volna tőle. Az ügyvéd csodálkozva ingatta a fejét. – Valaha azt hittem, hogy az én életem nehéz, de most már látom: nem tudtam, miről beszélek. Amíg a vendégem, használja nyugodtan a könyvtáramat, amikor csak akarja. – Látván, hogy Jenny alig tud elfojtani egy ásítást, hozzátette: – Ideje lefeküdni, Miss Miller. Jöjjön velem szépen. Jenny szeme összeszűkült. Igaz, hogy Peregrine (hihetetlen, hogy az az ember egy herceg!) megígérte neki, hogy Mr. Slade meg sem próbál majd rámászni, de ez most gyanúsan úgy hangzott, mintha mégis azt várná tőle: melegítse meg az ágyát. A férfi rejtélyes módon kitalálta, mi jár az eszében. – Nyugodjék meg: egyedül fog aludni, ma este is, és minden további estén is. Mostantól fogva kegyed Miss Miller, az én tiszteletreméltó ifjú unokahúgom, akire most éppen nehéz idők járnak, így átmenetileg nálam kell meghúznia magát. Az ügyvéd habozott egy darabig, azután az íróasztalához ült, és az egyik alsó fiókból kihúzott egy páncélozott kazettát. Kinyitotta, és néhány bankjegyet vett elő belőle, majd visszatette a dobozt a helyére. Jenny szeme elkerekedett, amikor a férfi a kezébe nyomta a pénzt. Húsz font volt – húsz font, elég arra, hogy hónapokig megéljen belőle. A lány egészen zavarba jött, és a férfi szemébe nézett. – Ha nem akarja, hogy lefeküdjek magával, miért ad nekem pénzt? – Hogy ne érezze úgy, mintha kelepcében lenne zárva itt nálam – válaszolta amaz. Szürke szeméből annyi jóindulat sugárzott, hogy Jenny úgy érezte, megint elsírja magát. – Remélem, nem fog elszökni innen, nemcsak a kegyed érdekében, hanem azért is, mert szükségünk lehet kegyedre, ha pert akarunk indítani a férfi ellen, akit úgy nevezett: „Mester.” De azért azt akarom, hogy tudja, nem rabként van itt. A lány tekintete most a fiókra tévedt, ahová a férfi a kazettát tette. – Nem fél attól, hogy elszököm az összes pénzével, hiszen az előbb láttam, hol tartja? 49
Az ügyvéd felvonta a szemöldökét. – Félnem kellene tőle? Jenny nagyot nyelt, és megrázta a fejét. Gyorsan lehajolt, hogy a pénzt kis batyujába gyömöszölje, mert nem akarta, hogy az ügyvéd lássa az arcát. Nem tudta, miért bízik meg benne a férfi, ám mivel megbízott benne, tudta: inkább meghalna, mintsem hogy akár egy darab szenet is elemeljen a szenesvödréből. Felvette a batyuját, és házigazdája után indult felfelé a lépcsőn; közben azon gondolkodott, micsoda különös éjszaka is volt ez a mai. Először Peregrine herceg, aztán most Mr. Slade; nem is hitte volna, hogy a férfiak ennyire kedvesek is tudnak lenni. Bár persze, gondolta, az ilyen kedves férfiak valószínűleg nem abban élték ki magukat, hogy kislányokat erőszakoljanak meg, így aztán nem csoda, hogy nem találkozott még eggyel sem közülük. A maga módján Mr. Slade még nagyobb meglepetésnek bizonyult, mint a herceg. Peregrine egészen egyedülálló személyiség volt,, ezt bárki azonnal láthatta rajta, de mivel Jenny elejétől fogva tisztában volt azzal, hogy a herceg nem akar tőle semmit, nem is érte meglepetésként, hogy a férfi távol tartotta tőle a kezét – hogy másról már ne is beszéljünk. Mr. Slade azonban megkívánta őt, ezt rögtön észrevette. Ennek ellenére a férfi nem próbálkozott semmivel. Sőt még pénzt is adott neki, hogy elmehessen, ha úgy tartja kedve! Elképesztő. Mr. Slade az a típus volt, akit első, vagy akár második pillantásra sem biztos, hogy észrevesz az ember, és mégis, úgy tűnik, sokkal több lakozik ebben a férfiúban, mint Jenny gondolta volna. Szobája tiszta és kellemes volt, és látszott rajta, hogy nem sokat használták, jobban már nem is különbözhetett volna a kupolda vörös szobájától, mely évekig az otthonául szolgált. Első pillantásra megtetszett neki. Az idegeskedéstől teljesen kifáradva, ügyetlen kézzel megmosakodott és tiszta alsóruhába bújt az alváshoz. Ahogy bebújt a hűvös lepedők közé, arra gondolt: átkozott legyen, ha még egyszer felvesz egy olyan fodros, csipkés, kislányos hálóinget. Még jó, hogy nem is hozott ilyet magával. Bár halálosan fáradt volt, nem akart azonnal elaludni. Szándékosan visszagondolt a kuplerájban eltöltött éveire, attól a naptól kezdve, amikor még valóban szűz volt, és a „Mester”– nek nevezett ember megerőszakolta, egészen a mai estéig, amikor attól rettegett, hogy hájas és részeg kuncsaftja nem végez időben, és ő nem állhat készen, ha Peregrine valóban visszatér, hogy elszöktesse. De végül is visszatért, és régi életének ezzel vége volt. Egyszer s mindenkorra vége. Soha, de soha nem fogja elfelejteni azokat, akik megbecstelenítették, és nem is fog nekik megbocsátani – viszont az önsajnálatba beleöregedő szajha sem válik belőle, az egyszer biztos. Valami oknál fogva különös szerencse mosolygott reá. Ezt az ajándékot nem fogja eldobni magától. Másnap Sir Charles Weldon rövidre fogott üzenetet kapott Mrs. Kenttől, melyből megtudta, hogy kedvenc – és egyben a legtöbb hasznot hozó – kurvája megszökött. Weldon éktelenül káromkodott, az üzenetet pedig összegyűrte, majd elégette. Egy vagyont keresett már Jenny Milleren, és maga is mindig nagyon élvezte, ha magáévá tehette. A lány jól tudott színészkedni, és annak ellenére, hogy az évek során rengeteg embert kiszolgált már, olyan ártatlanság sugárzott belőle, amitől Weldon kivétel nélkül mindig felizgult. A kis cafka nyilván rávette valamelyik kuncsaftját, hogy tegye a szeretőjévé, és ezzel örökre eltűnt. Weldon ujjai feketék lettek, amint szétmorzsolta köztük az elégetett üzenet hamvait. Ha még egyszer az életben találkozik Jenny Millerrel, gondoskodni fog róla, hogy a lány keservesen megemlegesse azt a napot, amikor úgy döntött, hogy megszökik tőle. És megbüntetésének minden pillanatát ki fogja élvezni.
50
Hetedik fejezet Eliza Weldon kisasszony egy maréknyi tépett kenyérdarabot szórt a tó vizébe, és vidáman felnevetett, amint egy tucatnyi kacsa és egy hattyú lármásan tülekedve a zsákmány után vetette magát. Sara vele nevetett. Miután hosszasan vásároltak és közben fagylaltot ettek, leendő mostohalányával együtt nemrég úgy döntöttek, hogy a Hyde Parkba látogatnak, élvezni a délutáni napsütést. Mikor Sara megtudta, hogy Elizának még sosem volt része abban az örömben, hogy kacsákat etethessen, megálltak és egy boltban kenyeret vásároltak. Sara, miközben a hápogó, egyre növekvő falka közé dobálta a saját veknijéből tépett darabokat, így szólt: – Van valami nagyon megnyugtató abban, ha az ember a kacsákat eteti. – Biztosan azért, mert annyira lelkesek. Az ember úgy érzi, itt legalább szükség van rá. – Eliza arcocskája kipirult, főkötője alól pedig kikandikáltak lenszőke hajának elbűvölő, göndör tincsei. Félénk oldalpillantást vetve Sarára, így szólt: – Úgy örülök, hogy te és a papa ilyen hamar összeházasodtok. Alig várom már, hogy hozzátok költözhessek. Édesanyja halála óta Eliza Charles bátyjának. Lord Batsfordnak a családjával élt együtt. Sara úgy gondolta, ez az elrendezés bizonyára mindenkinek nagyon megfelel, de talán mégis voltak rejtett problémák. – Nem vagy boldog a nagynénéd és nagybátyád házában? – Jaj, dehogyisnem – mondta Eliza, kissé meglepődve a fölvetésen. – Ugyanúgy bánnak velem, mint a saját gyerekeikkel. Hiányozni is fognak, ha eljövök onnan, de annyira szeretnék már együtt lakni a papával. – Kék szemében csöndes vágyakozás ült. – Soha nem értettem, miért nem akart magánál tartani, miután a mama meghalt. Néha arra gondoltam, talán szégyell engem. – Hogy is gondolhatsz ilyet! – kiáltott fel Sara döbbenten, és átkarolta a kislány vállát. – Hogy jutott eszedbe, hogy apád szégyellhetne téged? – Hát, mert a papa olyan jóképű és okos, és olyan nagyon fontos ember. – Fejét leszegve, Eliza finoman újabb kenyérdarabokat tépett le, és a kacsák közé dobta. – Rajtam nincs semmi különleges. Én csak egy kislány vagyok. – Úgy gondolod, apád jobban szeretett volna egy fiút? – Hát nem azt akarja minden férfi, hogy fia szülessen? – kérdezte Eliza látszólagos közönnyel, mintha a kérdésre csak egyetlen válasz volna lehetséges. Sara összeráncolta a homlokát. A kislány egyszer biztosan véletlenül kihallgatott egy felnőttek közti beszélgetést arról, milyen kár, hogy a felesége nem szült Charlesnak fiút, és azóta is a komolytalanul odavetett megjegyzésen gyötrődik. – Tudod, régebben, amikor a férfiaknak még kardot kellett ragadniuk, hogy megvédjék a földjeiket, nagyon hasznos volt, ha az embernek minél több fiúgyermeke született, de most már nem számít annyit, hogy fiú vagy lány születik a családban. Apám egyszer azt mondta, szép dolog lett volna, ha fia születik, aki örökölheti tőle a nemesi címet, de csak akkor, ha a fiú ráadásnak születik mellettem, nem pedig helyettem. Tudom, hogy édesapád is ugyanígy érez. Eliza felnézett, és látszott rajta, hogy hinni akar Sarának. – Tényleg úgy gondolod? – Tudom, hogy így van – mondta Sara megnyugtatóan. – Apád elmondta nekem, mennyire várja már, hogy újra együtt lakhasson veled. Csakhogy nagyon elfoglalt ember, és miután a mamád meghalt, tudta, hogy nagyon magányos lennél mellette. Ezért mondott igent, amikor a nagybátyád felajánlotta, hogy magához vesz téged. Úgy gondolta, boldogabb leszel a nagynénéd és az unokatestvéreid körében! – Hajjaj, néha még sok is egy kicsit a társaságuk! – jegyezte meg Eliza, és arckifejezése most már vidámabb volt. – Ők hatan vannak, én meg csak egyedül. – De hiányozni fognak, ha elköltözöl tőlük. Szerencse, hogy nem költözöl messze. – Sara a kislány szemébe nézett. – Soha ne feledd, hogy édesapád nagyon szeret téged – jobban, mint akár engem, akár bárki mást, Eliza boldogan elmosolyodott, ám aztán aggodalom jelent meg az arcán. – De akkor te nem is bánod, hogy ez így van? – Egyáltalán nem bánom. A szeretet nem verseny, és nem is olyan, mint egy kanna tea, amiből csak egy bizonyos mennyiséget lehet szétosztani, azután teljesen kifogy. A férfiak másképpen 51
szeretik a feleségüket meg a gyermekeiket. A gyerek iránt érzett szeretet talán erősebb is, mert a gyéreid az ember saját húsából és véréből van. – Sara kuncogott. – Úgy beszélek, mint aki óriási szaktekintély a témában, igaz? Butaság, hiszen se gyerekem, se férjem nem volt még. Eliza erre gyorsan átölelte Sara derekát. – De most már hamarosan mindkettő lesz! – Igen, és szerencsésnek is érzem magam, hogy rögtön egy ilyen nagylányom lesz. Ha most szülnék gyereket, még évekbe telne, mire vele együtt mehetnék vásárolni! Ezen mindketten nevettek. Hirtelen mély hang szólalt meg mögöttük: – Ezek a kacsák magántulajdont képeznek, vagy kérhetem, hogy bemutassanak nekik? Sara és Eliza egyszerre fordított hátat a tónak, és Peregrine–t látták, amint leszállt a Tattersallnál vásárolt ködszürke csődör nyergéből. Éppen a Rotten Rov–n lovagolt végig, és az út itt csupán néhány méternyire volt a tavacska partjától. Bár a herceg ma rendes lovaglóruhát viselt, kalapot mégsem tett a fejére, s a széltől zilált fekete haja hanyag eleganciát kölcsönzött neki. Igazán olyan látványt nyújtott, amely bármelyik nő szívét megdobogtatta volna. Annyi bizonyos, hogy Sara szíve – vagy valami azon a tájékon – máris hevesebben vert a láttára. Eliza örömteli sóhajjal olyan mély pukedlit vágott ki, hogy attól még a királynő is megtisztelve érezte volna magát. Még annál is szebben pukedlizett, mint amikor először volt alkalma találkozni a herceggel; Sara azt gyanította, hogy a lányka azóta gyakorolt. Nem mintha Sara bármi kivetnivalót is találhatott volna Eliza ízlésében, hiszen Peregrine úgy festett, mint aki a Hannover–ház bármely volt vagy jelenlegi tagjánál méltóbb a királyoknak fenntartott tiszteletre. – Ezek köztulajdont képező kacsák – felelte mosolyogva Sara. – Igen rendetlen egy társaság, úgyhogy magának kell bemutatkoznia nekik. Semmi tiszteletet nem mutatnak a rang iránt, – A kacsák a természet nagy demokratái – bólintott a herceg. – Miss Weldon, tudta, hogy a partra lehet csalogatni őket, ha a víz szélétől indulva sorban kenyérdarabkákat rakunk le nekik? – Tényleg? – Eliza azonnal nekifogott a szárazra csalni a bátrabb (vagy mohóbb) vízi szárnyasokat. Hamarosan egy egész falkányi kacsa totyogott a nyomában a Serpentine partja mentén. – Ezt ügyesen csinálta felséged – mondta Sara, míg a herceg lovának bársonyos orrát simogatta. – Míg Eliza hápogó kacsákkal van körülvéve, mi ketten egész bizalmasan beszélgethetünk, ha úgy kívánja. – Micsoda fondorlatos gondolatai vannak önnek, Lady Sara! – felelt a herceg sértődött tekintettel. – Valóban úgy gondolja, mindig olyan botrányos dolgokat mondok, hogy már kacsákat kell hadrendbe állítanom, csak hogy az ártatlan füleket megóvhassam kijelentéseimtől? Sarát ámulatba ejtette, ahogyan a férfi komolytalansággal fedte el a belőle áradó természetes erőt. Úgy nézett ki, mint valami elragadó kalóz, mint egy byroni hős, és mégis képes volt a kacsákkal tréfálkozni. – Azt hiszem, hogy ön bármit felhasználna, ami a keze ügyébe esik, ha valamit el akar érni, akár még falánk szárnyasokat is. Peregrine megmerevedett, mintha a nő szavai egészen felkészületlenül érték volna. Aztán Elizára pillantott. – Kedves kis lányka. – Igen, az. Bár kinézetre az apjára hasonlít, úgy hallottam, inkább az anyja természetét örökölte. Charles egyszerűen imádja. – Tényleg? – Peregrine csúfondáros arckifejezéssel vonta fel sűrű szemöldökét – Pedig nekem nem úgy tűnt mintha Weldon a gyermekéért rajongó apa tökéletes megtestesítője volna. – Nem ismeri őt valami jól – mondta Sara, majd látva, hogy a kislánynak elfogyott a kenyere, odakiáltott neki, és feléje dobta a maga fél kenyerét hogy Eliza továbbra is a szegény kacsák jótevőjét játszhassa. – Talán nem ismerem, de próbálom ledolgozni ezt a hátrányt Érdekes ember ez a Sir Charles, annyi bizonyos. – A szürke csődör ijedten hőkölt vissza, amint az egyik kacsa túl közel repült hozzá, és Peregrine nyugtatólag végigsimította az állat nyakát – Semmi botrányosat nem állt szándékomban mondani, viszont kérnék öntől egy szívességet Lady Sara. A nő kérdő tekintetét látva, így folytatta: – Szeretnék vásárolni egy vidéki házat és az ügyvédem talált is egy megfelelőnek látszó birtokot Sulgrave a neve. Lent van Surreyben, holnap fogom megtekinteni, és remélem, rá tudom venni önt hogy elkísérjen. Sara tétovázott tudván, nem volna bölcs dolog a részéről, ha hosszabb ideig kettesben 52
maradna a kafirok hercegével, mivel a férfi olyan furcsa hatással volt rá. A bálon történt csókjelenet után most zavarba kellett volna jönnie már a herceg megjelenésétől is, de érdekes módon nem jött zavarba. Sőt örült a jelenlétének – túlságosan is örült. Peregrine szédítő bűverejének teljes hatalmát bevetette: – Kérem, jöjjön el velem... Elképzelésem sincs, mivel kell egy angol vidéki háznak rendelkeznie ahhoz, hogy megfeleljen a vendégek szórakoztatására. Charlesnak nem fog tetszeni, gondolta Sara, ha egy egész napra elkószál Londonból ennek a „külföldinek” a társaságában, akinek „kétségesek az erkölcsei”. Ugyanakkor Charles egyáltalán nem viselkedett ésszerűen, amikor Peregrine hercegről beszéltek, és Sarának nem állt szándékában lovat adni jegyese előítéletei alá. – Rendben, örömmel adok tanácsot önnek, ha úgy kívánja. – Tökéletes – szólt a férfi lelkesen. – Megfelelne, ha tíz órakor önért mennék? – Igen, az jó lesz – mondta Sara, majd egy kis gondolkodás után hozzátette: – Ha ön is beleegyezik, inkább lovagolnék, mint hogy kocsin menjünk. Épp most hozattam fel egyik lovamat vidékről, és holnap lenne az első alkalom, hogy kipróbáljam. A herceg összevonta a szemöldökét. – Hosszú lovaglás lesz az olyasvalakinek, aki már tíz éve nem ült lovon. – Így igaz – ismerte el Sara –, de hát emiatt hadd fájjon csak az én fejem. Peregrine elvigyorodott. – Szerintem nem a feje fog megfájdulni a nap végére, ám ha mégis jobban szeretne lovagolni, óhaját parancsnak veszem. Eliza fájdalmas kiáltása mentette meg Sarát attól, hogy valami talpraesett visszavágáson kelljen törnie a fejét. Odanézve látták, hogy a kislánynak sikerült egy hattyút is a partra csalogatnia, és megpróbálta megsimogatni az állatot. A hattyúk hírhedten kiállhatatlan természetűek, és ez a példány most szárnyát széttárva, nyakát előrenyújtva, gonosz sziszegések közepette üldözőbe vette Elizát. – Jaj, Istenem – mondta Sara félig nevetve, félig aggódva. – Egy feldühödött hattyú még egy felnőtt számára is ijesztő látvány, de egy kisgyereket végképp megrémiszthet. Segítségére sietne Elizának? – Természetesen. – Peregrine Sara kezébe nyomta csődöre kantárát, majd a kislány felé indult. Amint átvágott a kacsák között, a falka a szélrózsa minden irányába menekült. A hattyú elfordította hosszú nyakát, és a betolakodó felé fordult, de aztán meggondolta magát, amikor az összecsapta a tenyerét, és idegen nyelven kiáltott valamit. A madár sziszegett még egy utolsót, majd a vízbe ereszkedett, és farktollait mérgesen borzolva elcsendesedett. Peregrine Elizához fordulva meghajolt. – Most, hogy legyőztem a sárkányt, elnyertem–e a hercegnő kegyét? A kislány arca kipirult, de a férfi szavaira visszanyerte elveszített méltóságát. – Szívem örökre az öné, bátor lovag. – Miközben odamentek Lady Sarához, aki még a ló kantárszárát fogta, Eliza megkérdezte: – Mit mondott annak a hattyúnak? – Azt, hogy amennyiben nem hagy fel a kegyed üldözésével, fő–fogásként fogja végezni egy ünnepi asztalon – vágta rá Peregrine. Abból, ahogyan a kislány kék szeme csillogott, úgy látszott, a herceg valóban meghódította valamennyire a szívét. Peregrine maga elé nézett, és azon gondolkodott, amit Lady Sara mondott. Ha Weldon tényleg annyira imádja a kislányt, találnia kell valami módot arra, hogy ezt a szeretetet ellene fordítsa. Lady Sarának bizony igaza volt: ha Peregrine akar valamit, bármit – és bárkit – kész felhasználni a cél elérése érdekében, ami és aki éppen kéznél van. A herceg semmi okot nem látott rá, hogy könyörületesebben bánjon Eliza Weldonnal, mint ahogyan az apja bánt a Jenny Millerhez hasonló ezer meg ezer ártatlannal. Másnap reggel Sara az apjával reggelizett. – Ma kilovagolok vidékre – mondta, míg újabb csésze kávét töltött. – De késő délutánra már itthon leszek. – Kilovagolsz? – kérdezte az apja annyira meglepetten, hogy az újságját beleejtette egy tányér főtt tojásba. Sara tejet kevert a kávéjához. – Igen, úgy döntöttem, itt az ideje, hogy újra elkezdjek lovagolni. 53
Már nagyon hiányzott. Apja komor arcvonásai megenyhültek, és megengedett magának egy félmosolyt. – Olyan vagy, mint anyád volt: nagy tehetséged van hozzá, hogy a fontos dolgokat ilyen könnyedén odavetve közöld. – Mosolya lehervadt az ajkáról. – Biztos vagy benne, hogy okos dolog, amit csinálsz? – Valószínűleg nem – ismerte be Sara –, de akkor is megteszem. Felhozattam Pansyt a városba. Kedves, nyugodt kanca, tökéletes egy olyan embernek, aki már évek óta nem ült lóháton. – Sir Charlesszal mégy? – Nem, hanem Ross barátjával, Peregrine herceggel. Megkért, hogy nézzek meg vele egy vidéki házat, amit meg szeretne vásárolni. A herceg arca még inkább elkomorult. – Nem vagyok biztos benne, hogy helyesen teszed, ha azzal az idegennel kettesben lovagolsz ki. Sara felsóhajtott. Úgy látszik, Ross kivételével minden angol arisztokrata ilyen szűk látókörű. – A herceg teljesen tiszteletreméltó–an viselkedik – mondta, bár erről valójában nem volt egészen meggyőződve. – Charles maga biztatott, hogy ápoljak jó kapcsolatot vele. – Bár mostanában épp az ellenkezőjét mondta, tette hozzá magában Sara. Incselkedően az apjára mosolygott. – Mi a jó abban, hogy egy herceg lánya vagyok, ha néha nem szeghetem meg a konvenciókat? Nem vagyok ugyan lázadó, de azért a kislánykorból is kinőttem már, és évek óta gardedám nélkül járhatok, amerre tetszik. Apja egy pillanatra rosszallóan nézett, majd megvonta a vállát. – Ha a leendő férjed nem emel kifogást az ellen, hogy milyen társaságban vagy, kedvesem, akkor azt hiszem, nekem sincs jogom hozzá. – Újra kezébe véve az újságját, hozzátette: – Szórakozz jól a kiránduláson. Sara felment az emeletre átöltözni, és közben nem kételkedett benne, hogy igenis élvezni fogja a kirándulást. Csak arra kell vigyáznia, hogy ne élvezze túlságosan is. Pontban tíz órakor az egyik inas jelentette,– hogy a herceg megérkezett. Sara megnézte magát a tükörben. Rozsdaszínű lovaglóöltözéke tízéves volt, és igencsak kiment a divatból, de még mindig tökéletesen illett rá, s a bő ruhaujjaktól és harangszoknyától karcsú dereka csak még karcsúbbnak látszott. Vajon az ő vad kafirját elbűvöli–e a megjelenése? Elfordult a tükörtől, s közben arra gondolt: nem illendő dolog azt akarnia, hogy a jegyesén kívül bárki más is csodálja őt. Aztán kicsit elmosolyodott ezen a prűdségen. Elvégre ő is csak ember, és melyik normális nő nem szeretné, ha egy vonzó férfi elismeréssel nézne rá? Az előcsarnokba ment, le az ívelt márványlépcsőn, bal kezével megemelve bő szoknyáját, míg jobbját végigcsúsztatta a fényesre kopott korláton. A herceg odalent várta, zöld szemét egyszer sem véve le róla. Sara lába egy pillanatra megbicsaklott, és ettől fájdalmasan eszébe jutott sántikáló járása, de azért tovább folytatta útját lefelé. A férfi így is teljesen tisztában van eme hibájával, nem volna hát értelme leplezni. Ám amikor Sara a padló márványára lépett, és üdvözölte a herceget, rádöbbent: ebben a percben egész gyakorlatias, józan észjárását odaadná, csak hogy újra hibátlan és gyönyörű lehessen. – Jó napot, felség – szólt a kezét nyújtva. – Ön sohasem visel kalapot? – Amilyen ritkán csak lehet – felelt a férfi, megfogva Sara kezét. – Kalapot kizárólag az olyan szép hölgyeknek volna szabad hordaniuk, mint ön, kivéve hóviharban. Ez a műremek például, amit most visel a fején... igazán elbűvölő – mondta, egy ujjal megérintve a felkunkorodó madártollat. – Igen szépen kezdi elsajátítani az udvarlás művészetét – szólt Sara, és miután hiába próbálta kezét kiszabadítani a férfi kezéből, hozzátette: – Sajnos azonban ismét megfeledkezett a szabályról, ami szerint köszönés után el kell engedni a hölgy kezét. Úgy látom, fölöttébb szelektív az emlékezete. Peregrine kuncogva engedte el a nő kezét. – Most lelepleződtem. Lady Sara. Amint a napóra is csak a napos órákat mutatja, én is szeretek csupán arra emlékezni, amire kedvem tartja. – Valóban? – kérdezte Lady Sara, hirtelen elszontyolodva. – Milyen kellemes is lehet, ha az ember feledni tudja a rosszat. Peregrine–nek is elenyészett a jókedve. – Kellemes lenne, ha lehetséges volna – mondta, míg kikísérte Sarát a házból. – Ám sajnos a szelektív emlékezet olyasmi, amit még nem sikerült 54
megvalósítanom. A szenvedés mindig is emlékezetesebb marad. Sara a férfi markáns arcára pillantott, és eltűnődött, vajon milyen szenvedéseken ment keresztül Peregrine, hiszen még akkor is volt benne valami sötét feszültség, amikor a leggondtalanabb arcát mutatta. Valószínűleg azonban soha nem fogja megtudni, mitől vált Peregrine azzá, ami; mert míg a férfi első találkozásuktól úgy olvas benne, mint egy nyitott könyvben, őneki még mindig fogalma sincs róla, mi megy végbe Peregrine fejében. A ház mögötti istállóudvarra értek: Peregrine rosszallóan vette szemügyre Sara pejlovát. – Ehelyett utasította vissza azt a szép kis aranypej kancát Tattersallnál? – Ne szólja le Pansyt – simogatta meg Sara a ló pofáját. – Lehet, hogy nem valami mutatós, de sok éve már, hogy jó barátok vagyunk. – Az, hogy „nem valami mutatós”, hatalmas nagy eufemizmus – mondta a herceg, és kezét összekulcsolva segített Sarának felkapaszkodni a ló hátára. – Ez nem is ló, ez egy mozgó dívány – olyan széles, puha és formátlan. Sara előre félt a perctől, amikor annyi év után először ismét nyeregbe ül, ám most a nevetés feloldotta feszültségét. Milyen okos a hercegtől, hogy így elvonja a figyelmét. – Nem szép dolog, amit mondott, de igaz. Pansy tényleg annyira kényelmes, mint egy dívány, csakhogy az állóképessége is jó. Ezért is ő a megfelelő ló annak, aki sok év után először lovagol újra. A herceg még egy pillanatig ott állt Sara lova mellett, és erősen figyelte a nő arcát. Sarának tetszett, hogy a herceg ilyen féltőén gondoskodik róla, anélkül, hogy nagy hűhót csapna körülötte. Miután Sara alig észrevehetően biccentett neki, hogy a nehezén már túl van, ő is felszállt a maga lovára. Sarának a jobb lába volt a sérült, és most érezte az izmok és az ízületek tiltakozását, ahogyan átemelte a combját a női nyereg kapáján. Mire este lesz, bizonyára hasogatni fog a lába, egészen a csípőjétől a térdéig, de akkor is megéri. Pusztán az a tény, hogy egy ló nyergében ül, valami olyan önbizalmat adott neki vissza, amiről nem is tudta, hogy elveszett. Túláradó örömmel nevetett fel. Peregrine megfordította szürke csődörét – csodaszép ember egy csodaszép lovon. – Készen áll szembenézni a londoni utcák veszélyeivel. Lady Sara? – Vezessen, felség – tisztelgett lovaglóostorát a homlokához emelve a nő. Amint egymás mellett kiügettek az utcára. Sara örömmel tapasztalta, hogy lovaglótudása a tízévnyi kihagyás ellenére is megmaradt. Erőlködés nélkül tartotta magát egyensúlyban, és ügyesen kezelte a kantárt meg a lovat, olyan természetességgel, mint ahogy az ember levegőt vesz. Azért mégis bölcs dolog volt tőle, hogy a megbízható, nyugodt Pansyvel kezdett; bár nem tudott visszafojtani egy vágyakozó sóhajtást, amint a szürke csődör bársonyos eleganciáját csodálta. – Minek nevezte el a lovát? – Síva a neve – felelte a herceg, míg lassított, hogy előttük keresztben átengedjen egy áruval megrakott szekeret. – Síva? – kérdezte a nő, és megpróbálta pontosan ugyanúgy ejteni az idegen hangzású szót, mint a herceg. – Az mit jelent? – Síva a hindu istenek egyike, méghozzá az az isteni létező, mely a pusztulást és az újjászületést irányítja – mondta a férfi. – Te jó ég! Nem túl súlyos szimbólum ez ahhoz, hogy egy lovat terheljünk meg vele? – kérdezte Sara. Peregrine nevetett, mire így folytatta: – Bár persze azt hiszem, csak mi emberek foglalkozunk a megfoghatatlan dolgok súlyával. Ön hindu? Pedig azt gondoltam volna, hogy muzulmán. – Nem, sem az előbbi, sem az utóbbi nem vagyok. Kafirisztán a pogányság szigete, melyet teljesen körülvesz az iszlám tengere. A muzulmánok úgy nevezik a hitetleneket, hogy kafir – innen származik Kafirisztán neve is. – Mit kell érteni azon, hogy pogányság? – érdeklődött Sara óvatosan. – Vagy inkább ne is kérdezzem? – Az ősök és a természet tiszteletét kell érteni rajta – magyarázta a herceg. – Rengeteg különféle isten van. A kafir falvak körül az ősök fából kifaragott szobrai állnak. Nagyon színesek, és kissé hasonlítanak a háborús hősök szobraira, melyekkel az angolok annyira szeretik telerakni a parkjaikat. 55
Sara felkacagott. A nevetés jellemezte a folyón és Dél–Londonon keresztül vezető útjukat. Már elérték Surrey kellemes lankáit, és barátságos csendben lovagoltak, mire Sara ráébredt: egész úton szinte csak ő beszélt, és a téma is jobbára az ő élete volt. Peregrine néhány ravasz megjegyzéssel és kérdéssel észrevétlenül is rábírta, hogy gyermekkoráról, balesetéről és lassú felépüléséről beszéljen, sőt, még a Charleshoz fűződő viszonyáról is. Elkeseredett pillantást vetett útitársára. Ö maga olyan gondolatokat mondott ki, amikről soha azelőtt nem beszélt senkinek, viszont attól az egytől eltekintve, hogy a kafirok pogányok, semmivel sem tudott most többet Peregrine–ről, mint útjuk kezdetén. Sőt most, hogy jobban belegondolt, még azt sem tudta meg, hogy a herceg osztja–e népének vallási hiedelmeit, hiszen mindvégig igen szenvtelenül beszélt a témáról. Sara sóhajtott, és megdörzsölte fájó combját. Az biztos, hogy útitársa nagymestere volt annak, hogyan kell információkat szerezni anélkül, hogy közben bármit is elárulna saját magáról. Ugyanakkor,, bár Sarát kissé nyugtalanította, hogy a herceg sokkal többet tud róla, mint fordítva, mégsem volt ebben semmi kifogásolható. Nyilvánvaló volt, hogy Peregrine–t nem az angol zárkózottság és tartózkodás hagyományainak megfelelően nevelték, és azért tette fel kérdéseit, hogy kielégítse természetes kíváncsiságát egy számára bizonyosan igen különösnek tetsző országgal és néppel kapcsolatban. Különben is, Sarát senki sem kényszerítette rá, hogy válaszoljon – egyszerűen csak arról volt szó, hogy a férfival annyira ördögien könnyű volt beszélgetni. Talán azért, mert Sara tudta, hogy Peregrine nem úgy nézi a dolgokat, ahogyan egy angol ember nézné. Úti céljuk felé közeledve, a herceg erőteljes kíváncsisága a táj felé fordult, amelyen keresztüllovagoltak. Tekintete felmért és értékelt mindent, ami mellett elhaladtak, és csak néha szólalt meg, hogy kérdezzen Sarától valamit. Végül Sara azt mondta: – Olyan aprólékosan tanulmányozza Surreyt, ahogyan Wellington nézhette a csatateret Waterloonál. Csak nem azt várja, hogy vad bennszülöttek rontanak ránk? A férfi megütközve nézett rá, majd elnevette magát. – Dehogyis. Egyszerűen csak még sosem láttam az angol vidéket. Amikor ideérkeztem, éjszaka hajóztam fel a Temzén, azóta pedig végig Londonban voltam. A környező tájra mutatott. – Nem is tudtam, miről maradtam le. Anglia olyan, mint egy hatalmas kert, ahol mindent úgy terveztek, hogy szemrevaló legyen. Sara körülnézett a férfival együtt, és egy percre egészen friss szemmel látta szülőföldjét, olyan szemmel, ahogyan a herceg is láthatta. A buja fűvel benőtt ösvényt, amelyen haladtak, kétoldalt alacsony, virágokkal borított sövénykerítés szegélyezte. A sövényen túl szépen gondozott szántóföldek húzódtak, rajtuk a halvány aranysárgától az élénkzöldig, különböző gabonafélék nőttek. Távolabb egy kis plébániatemplom négyszögletes tornya meredt az égbe, fölötte pedig az északi halomvidéknek nevezett mészkőhegyek rejtélyes, elmosódottan kéklő gerince lebegett. A táj nem csupán a szemet, hanem az ember minden érzékét gyönyörködtette: a rovarzümmögés és a madárdal megnyugtatta a fület, és a levegőben az egészségesen burjánzó növényzet illata szálldosott. Sara szíve nagyot dobbant: úgy érezte, mintha hályog hullt volna le a szeméről, és most látná először ezt a lélegzetelállító vidámságot és szépséget. – Igaza van, Anglia tényleg olyan, akár egy nagy kert. Tudta, hogy Ross Chapelgate nevű birtoka csupán félórás lovaglásra van innen? Ezért is van, hogy nagyon jól ismerem ezt a környéket, és így fel sem tűnt már mindez a szépség. – Sara az útitársára mosolygott. – Köszönöm, hogy olyan csodálatosnak láthatom ezt a tájat, amilyen. De mondja csak, nem tűnik Surrey túlságosan is szelídnek azokhoz a hegyekhez képest, amelyek közt ön felnőtt? – Szelídnek szelíd, ugyanakkor mégis nagyon... – a herceg habozott. – Nagyon megkapó. Meglepően az. Míg így beszélgettek, egy kanyarból előbukkanva, Sulgrave kovácsoltvas kapui előtt találták magukat. Megrázták a csengőt, mire kisvártatva előkerült egy kapus, és miután a herceg megmutatta neki az engedélyt, amit a birtok eladását intéző ügyvéd írt, beengedte őket. Csak foltokban látták a házat, ahogyan a kanyargós, fasorral szegélyezett úton vágtáztak. Az út végéhez közeledvén aztán végre a maga teljességében vehették szemügyre az épületet, így hát 56
lépésre fogták a lovakat. Az uradalom enyhe emelkedő tetején állt, vörös téglás falai melegen ragyogtak a déli napsütésben. A ház hosszú volt és alacsony építésű; nem volt lenyűgöző, de tökéletes arányokkal rendelkezett, és gazdagon díszítették a klasszikus elemek. Sara a herceg felé fordult, hogy elismerő megjegyzést tegyen, ám aztán mégis csendben maradt. Peregrine ugyanis olyan meredten bámulta' a házat, amit leginkább mohó éhségként lehetett volna leírni; mintha álmai netovábbját látta volna megvalósulni. Szerencse volt, hogy a jelenlegi tulajdonos nem tartózkodott a helyszínen, különben megduplázta volna a vételárat. Sarában erős volt a gyanú, hogy a konyha és a csatornázás összes esetleges hibája sem tántoríthatja el a herceget attól, hogy megvegye a Sulgrave–kúriát. A herceg megérezte, hogy Sara figyeli; feléje fordult, s pillanatnyi heves érdeklődését máris sikerült ellepleznie. – Mit gondol a házról? – Nagyon szép. Körülbelül kétszáz éves, igaz? – Látva, hogy a herceg kérdően felvonja szemöldökét, hozzátette: – Ezekből az ívelt flamand háromszög–oromzatokból gondolom. Nagyon népszerűek voltak a tizenhetedik század közepén. – Tudtam, hogy ön felbecsülhetetlen segítséget fog ma jelenteni számomra. Én ugyan meg nem tudnék különböztetni egy flamand háromszög–oromzatot egy ógörög templomtól... – Csodálkozom, hogy a birtokot kezelő ügynök nem jött ki önnel, hogy mindent elmagyarázzon – jegyezte meg Sara, amint továbblovagoltak. – Ki akart jönni, de én jobban szerettem volna úgy megtekinteni a helyet, hogy ő nem áll ott a hátam mögött, és nem mondja meg mindenről, hogy mit gondoljak. – Utóbbival amúgy is hiába próbálkozott volna – jegyezte meg Sara vidáman. – úgy tűnik, ez nemcsak ház, hanem működő birtok is. Miért adják el egyáltalán? – A birtok eddig egy idős özvegyember tulajdonában volt – magyarázta Peregrine. – Az örököse Amerikában él, és nem kívánkozik visszatérni Angliába. Azt mondták, a házat kicsit rendbe kell hozni, de alapvetően jó állapotban van. A házhoz tartozó földeken kívül számos bérletbe kiadott föld is a birtok részét képezi – az egész együtt valami ezernégyszáz kataszteri hold. Megkerülték a házat, és az istállókhoz jutottak. Bár nem találkoztak egyetlen uradalmi cseléddel sem, az udvar szépen tisztán volt tartva, és a friss széna kellemes illata lengte be. Peregrine az istállóépület nyitott kétszárnyú ajtaja előtt leszállt a lováról. Kipányvázta a szürke csődört, majd segített Sarának lekászálódni a nyeregből. Sara jobb lába már nem fájt, hanem egészen érzéketlen volt, és félkézzel kellett átemelnie a nyeregkápa felett. Összeszorította a fogát, amikor a herceg a derekánál fogva leemelte a lóról, de erre a tüzes fájdalomra, amely dárdaként döfött végig a combján és a csípőjén, nem volt felkészülve. Önkéntelenül is felkiáltott, ahogy jobb lába összecsuklott alatta, és zuhanni kezdett. Peregrine rögtön elkapta, és erősen magához szorította. – Nem tud ráállni a lábára? Sara bólintott, és az ajkába harapott, hogy fel ne kiáltson még egyszer. A férfi megfordította, így most a hátával támaszkodott neki. Bal karjával jól átfogta a derekát, és kissé előrehajolva, a jobb combját kezdte masszírozni, ujjaival jól megnyomkodva a görcsbe rándult izmokat. Sara nem tudta megállni, hogy fel ne nyögjön, amint a kínzó fájdalom újabb hullámai törtek rá. – Ne haragudjon rám – kérte, már–már a sírás határán –, nem gondoltam, hogy ennyire rosszul fogom bírni. – Nem kell bocsánatot kérnie – mondta a herceg, s mély hangja megnyugtatóan csengett. – Ha nem követelt volna sokat magától, még mindig rokkantszékben ülne. Most egyszerűen csak túl sokat kívánt a lábától. A férfi szakértő közreműködése nyomán a fájdalom lassan elviselhető mértékűre csökkent. Sara immár egyenletesen lélegzett, de azért hálás volt, hogy útitársa még mindig szilárdan tartja. Most, hogy kimasszírozta Sara lábából a fájdalom nagy részét, Peregrine két kézzel megfogta a nő térdét, és felfelé kezdett haladni. Érintése ezúttal puhább volt, ahogy kezét lassan feljebb csúsztatva, újra meg újra végigsimított Sara combján. A nő most olyasmit érzett, ami több volt az elkínzott izmok és ízületek gyógyulásánál; teste még lovaglóruhájának vastag rétegein keresztül is megbizsergett a tapogatózó ujjak érintésére, s a fájdalom helyét érzéki öröm foglalta el. Amint a férfi elért a comb tövéhez, s a csípője felől a combja belső oldala felé simogatta, 57
Sarában valami mélyen fészkelő melegség bomlott ki, és vele együtt olyan vágyakozás, amit még sosem érzett, és nem is tudott mire vélni. Mélyet lélegzett, s egyszer csak megdöbbentően élesen ráébredt, mennyire intim dolog az, amit a férfi művel vele. A rejtélyes melegség elöntötte egész testét, és arra vágyott, hogy ernyedten hátradőlve elolvadjon a férfi karjaiban. Ehelyett azonban kibontakozott az ölelésből, és így szólt: – Azt hiszem, most már tudok járni. Peregrine elkapta a karját, és szilárdan tartotta Sarát, amint ráhelyezte testsúlyát a jobb lábára. Sara lába megbicsaklott, de sikerült állva maradnia. Várta, hogy az újra jelentkező fájdalom alábbhagyjon, mielőtt még egy lépést tett volna. – Úgy látszik, szereti megbüntetni magát, hölgyem – mondta a férfi, és még mielőtt Sara tiltakozhatott volna, a karjaiba kapta és bevitte az istállóba. Sara eddig is tudta, milyen erős ember a herceg, de mostanáig csak az eszével tudta ezt. Most lényének minden porcikájával érezte. Remegett, amint a herceg finoman egy lócára ültette az istállóban. Nem is a fizikai fájdalom elviselése okozott igazán gondot, hiszen abból már eleget kibírt életében. Sokkal rémisztőbb volt az a tehetetlen és önkéntelen reakció, amit Peregrine férfiassága váltott ki belőle. Peregrine nem tudta, miféle vihar játszódik le éppen Sara lelkében, és így szólt hozzá: – Némi pihenés után újra fog tudni járni, de az biztos, hogy nem fog ma visszalovagolni Londonba. – Sajnálom, hogy ennyi gondot okozok önnek – mondta Sara lesütött szemmel, nem lévén képes útitársa szemébe nézni. – Ugyan, ne szabadkozzon. Ez csupán apró kellemetlenség, nem katasztrófa. Ellovaglok a kapuőr bódéjáig, és megmondom a kapusnak, hogy kerítsen egy hintót kocsissal, aki visszavisz minket, ha végeztünk itt. – Peregrine megsimogatta Sara arcát. – Hát nem könnyebb elviselni magát a fájdalmat, mint a fájdalomtól való félelmet? A nő bólintott, egészen elámulva azon, amit a férfi tiszta, élénkzöld szemének mélyén látott. Peregrine általában titokzatos volt, rejtélyes légkör vette körül, most azonban egy pillanat erejéig Sara mélyebbre láthatott a lelkében. És egy olyan embert látott, aki mindent tudott a fájdalomról, amit csak tudni lehet róla. E bepillantás segített neki úrrá lenni összezavarodott érzésein, és halványan elmosolyodott. – Rendkívüli, hogy ön mennyi mindent ért. – Semmi rendkívülit nem látok benne. – Peregrine felegyenesedett. – Néhány percen belül visszajövök. – Azzal bevezette Pansyt az istállóépületbe, majd Síva hátára lendült, és kigaloppozott az udvarról. Amint a herceg eltűnt. Sara nekitámasztotta fejét az istálló deszkafalának, és lehunyta a szemét. Gyengének és ostobának érezte magát. Nagy fájdalmai voltak, és a herceg kedvesen és igen hathatósan segített rajta; s ő csak azért volt tudatában oly erősen a férfi fizikai közelségének, mivel oly sebezhető volt, és annyira eltelt hálával. Ennyi volt csupán: egy pillanatnyi eltévelyedés, semmi több. Összeszedte magát, és lüktető lábára fordította a figyelmét. Holnap aligha fog tudni lábra állni; de végül, ujjaival óvatosan tapogatva a combját, meggyőződött róla, hogy nem esett maradandó károsodása. Néhány nap múlva majd ismét felül Pansy hátára. Eleinte csak a parkig meg vissza fog ellovagolni, ám előbb–utóbb – határozta el eltökélten – húsz mérföldet is képes lesz lovagolni anélkül, hogy megérezné. Felnézett, és látta, hogy tőle alig egy méterre egy cirmos cica bukkant elő a semmiből; úgy ült ott a hátsó lábain, mint aki már órák óta el sem mozdult onnan. Sara felderült a macska unott pofácskája láttán, és odaszólt: – Nos, szőrmók, te is láttad, mekkora bolondot csináltam magamból? A macska ezt közeledésre való felszólításként értelmezhette, mert egyetlen ugrással Sara ölében termett. Sara összerezzent, amint az állat a fájó combján landolt, de nem tudott ellenállni az oldalát bökdöső fejnek, amely azt követelte, hogy foglalkozzanak vele. A bársonyos bundát vakargatva Sara azt kérdezte: – Láttad azt a férfit? Lehet, hogy ő lesz az új gazdád, jól teszed, ha sok egeret fogsz neki, mert nem hinném, hogy sokáig eltűrné a lustálkodó alkalmazottakat. A macska kétszer körbefordult az ölében, aztán összegömbölyödött, és kéjesen, bárgyún 58
rávigyorgott Sarára, majd dorombolni kezdett. Volt valami nagyon megnyugtató a macskában. Ráadásul az állat egy forró vizes palack helyett is jó szolgálatot tett. Pár perc múlva Sara sóhajtva a földre tette a méltatlankodó cicát, felállt, és lassan, jobb kezével a falat súrolva, végigment az istállón. Könnyebb volt most a járás földhözragadt feladatára összpontosítania, mint arra a férfira gondolnia, aki pusztán azzal, hogy hozzáér, olyan nővé tudta őt változtatni, aki mintha nem is ö maga lett volna.
59
Nyolcadik fejezet Peregrine elküldte a kapuőrt, hogy szerezzen nekik egy hintót, majd újra Síva hátára pattant, és ráérősen visszalovagolt a házhoz, időt hagyva magának az új haditerv kidolgozására. Nagy lépést akart ma tenni Lady Sara és Weldon szétválasztásának ügyében. A nő a legelső pillanattól fogva vonzódott hozzá, de túl ártatlan és túl illemtudó is volt ahhoz, hogy engedjen a vonzalmának. Peregrine mindvégig óvatosan cselekedett, nehogy elriassza magától, amíg biztos nem lehet benne, hogy a nő megérett az elcsábításra. Igaz, még nem elöntötte el, hogy hagyja–e majd odáig fajulni a dolgokat, mert valószínű volt, hogy egy nemesi származású angol szűz elcsábítása nemkívánatos bonyodalmakkal járna. Azonban gyanította, hogy Sara nem kötődik igazán erősen a jegyeséhez, és némi jól megszervezett szeretkezéssel könnyen meggyőzhető lesz arról, hogy hiba volna hozzámennie Weldonhoz. Csakhogy – bár Peregrine–nek nem voltak kétségei a saját képességeit illetően – egy olyan nő, aki fájdalmaktól szenved, nem megfelelő alany a csábításra. Ragaszkodnia kellett volna hozzá, hogy hintóval jöjjenek, de hát túlságosan nagyra értékelte a nő bátorságát és elszántságát. Még most is csodálta ezért Sarát, jóllehet, ezzel a lovaglással akaratlanul is meghiúsította aznapi terveit. Akárcsak idefelé jövet, Peregrine most is megállt a házhoz vezető kocsiút elején, és borongós tekintettel nézte a Sulgrave–uradalmat. A vidéki birtok vásárlása eleinte csupán annak a tervének a részét képezte, hogy elfogadtassa magát az előkelő angol körökkel, mellesleg pedig arra is jó ürügyet szolgáltatott, hogy kettesben legyen Lady Sarával. Öt magát is meglepte, méghozzá nem kellemesen, hogy annyira megrendült, amikor először meglátta az uradalmi kastélyt. Tudta: veszélyes ennyire akarni valamit, mert a vágy és a ragaszkodás sebezhetővé teszik a férfit. Egy perc elteltével türelmetlenül rántott egyet a kantárszáron, és továbblovagolt. Túl nagy ügyet csinál ebből az egészből. Végül is Sulgrave csupán egy ház, bár igaz, hogy nagyon szép, és igen olcsón juthat hozzá. Talán egy nap, valamikor a ködös jövőben, miután küldetését bevégezte, büszkén tekinthet majd erre a birtokra, és dicsekedhet vele. Addig azonban a ház megvétele csupán egy újabb lépés a célja felé vezető úton. Legnagyobb meglepetésére visszatérésekor azt látta, hogy Lady Sara viszonylag könnyedén jár, bár sokkal észrevehetőbben sántított, mint általában. Leszállt a lóról, bevezette a lányt az istállóba, közben azt mondta: – Gyorsan meggyógyult a lába. – Gyakorlat kérdése az egész – felelte szárazon Sara. – Rá tudta venni a kapust, hogy kocsit szerezzen nekünk? – Nagy nehezen. Először nem akart kötélnek állni, de azután rájött: lehet, hogy én leszek a következő munkaadója. Ettől nagyon szolgálatkész lett. – Peregrine ellátta a két lovat, majd megkérdezte: – Megvárná esetleg a kertben, míg én megyek és megnézem az épületet? – Nem azért jöttem el idáig, hogy most lepkéket nézegessek. Nagyon szeretném már megtekinteni, hogy néz ki belülről ez a ház. – Sara belekarolt Peregrine–be, és hozzátette: – Bár szerintem ön akkor is meg fogja vásárolni Sulgrave–et, ha nem bizonyul tökéletesnek a vendégek fogadására. A herceg egyáltalán nem volt elragadtatva ettől a megjegyzéstől. – Ennyire nyilvánvaló, hogy mit gondolok? – A legtöbbször nem. Most azonban az volt. Sara kissé jobban rátámaszkodott a herceg karjára, mint szokott, de semmi más jelét nem mutatta a fájdalomnak. Lehet, hogy mégiscsak végre tudja hajtani, amit mára eltervezett, gondolta a herceg. Legjobb lesz, ha hagyja, hogy magukkal sodorják az események. Peregrine az ügyvédtől kapott egy kulcsot, amellyel az egyik hátsó ajtón át be tudtak jutni a házba. Lady Sara kijelentette, hogy a konyhák reménytelen állapotban vannak, és azt mondta, teljesen fel kell újítani őket, modern tűzhelyekkel és sütőkkel. Még a gyakorlatlan férfiszem számára is nyilvánvaló volt, hogy igaza van. A konyhákat leszámítva azonban a házzal semmi baj sem volt. A szobák többsége tágas és jó beosztású volt, gazdagon díszített mennyezetekkel és szegélylécekkel. Az ebédlők és a társalgók kellemesek, a könyvtár lenyűgöző, és voltak olyan termek is, amelyeket zeneszobának, biliárdteremnek vagy valami hasonlónak lehetett használni. A földszintet bejárva végül az előcsarnokba jutottak, ahol mesterien kidolgozott antik 60
mozaikokat építettek be a padlóba. Peregrine letérdelt, és ujjával végigsimította az absztrakt virágmintát. – Az ügyvéd beszélt ezekről a mozaikokról. A Silchester alatt fekvő ókori római város romjai közt bukkantak rájuk. – A ház elragadó – mondta Lady Sara, és álmodozva nézte a padlómozaikot. – Sok takarításra és újrafestésre lesz szükség, de a végén Sulgrave pontosan meg fog felelni az igényeinek. A bútor is eladó a házzal együtt? Peregrine felállt és leporolta a kezét. – Igen, az örökös nem akar azzal vesződni, hogy külön próbálja meg eladni. Jól látom, hogy számos bútordarab igen jó minőségűnek számít? Sara bólintott. – Jól látja. Egyiket–másikat fel kell újíttatni, és van olyan is, amelyet nem érdemes megtartani, de ha kedveli a múlt században divatos stílusokat, akkor ennyi kezdetnek meg fogja tenni a ház bebútorozásához. – Remélem, hogy a ház rendbetételében is a segítségemre lesz – mondta a herceg. – Megnézzük az emeletet? Sara bizonytalanul méregette a lépcsőt, miközben Peregrine azon kapta magát, hogy erősen bámulja a nő profilját, az arc, a nyak és a kebel tiszta sziluettjét – akár egy ókori szibilláé, gondolta, mint amire legelőször is emlékeztette. Hirtelen olyan vadul megkívánta Sarát, hogy ezen ő maga is megdöbbent. Megrendülten mély levegőt vett, tudván: ha enged a túl erős vágynak, azzal romba döntheti terveit. Amikor már bizonyos volt felőle, hogy nem fog kéjsóvár ifjúként viselkedni, ha hozzáér a nőhöz, lehajolt, a karjaiba kapta, és elindult vele felfelé a faragott tölgyfa lépcsőn. – Felséged nagyon is hajlamosnak mutatkozik rá, hogy levegyen a lábamról – mondta Lady Sara levegő után kapkodva, és a herceg karjába kapaszkodott. – Magam is fel tudtam volna mászni ezen a lépcsőn. – Ezt nem kétlem, ám túl nagy árat fizetett volna azért, hogy bebizonyítsa. Tekintettel kell lennie szegény elgyötört lábára. Sara hátrafordította a fejét, hogy a herceg szemébe nézzen. – Az úri hölgyeknek nem lába van, hanem végtagja. A lábak emlegetését illetlenségnek tartjuk. – Illetlenségnek? – kérdezte a férfi, amint a lépcső tetején talpra állította Sarát. Komoly ábrázattal néhány hüvelyknyire megemelte a nő lovaglóruhájának szegélyét, és megvizsgálta csizmába bújtatott bokáját. – Semmi illetlent nem látok. – Viselkedjen rendesen, felség! – nevetett fel Sara, és kikapta szoknyáját a férfi kezéből. – Nem azt mondtam, hogy a nő lába illetlen dolog, csak azt, hogy illetlennek tartják magát a szót. Ez is csak egy újabb angol abszurditás. – Bizony, egy a sok közül – szólt Peregrine a karját nyújtva. – Mindenesetre ne higgye, hogy hálátlan volnék a nevelésemre tett erőfeszítéseiért. Az embernek ismernie kell a szabályokat, hogy aztán rendesen megszeghesse őket. – Ön, uram, valóban javíthatatlan – mondta Sara belékarolva. – De legalább sosem vagyok unalmas. Lady Sara kényszeredetten elmosolyodott. – Igaz. Bár van egy olyan érzésem, hogy ha unalmas lenne, önnek még azt is a javára írnák. Peregrine kuncogott. – Viszonozhatom–e a bókot azzal, hogy önnek pedig sikerül megvalósítania azt a még ennél is nehezebb feladatot, hogy érdekes színben tüntesse fel a tiszteletreméltóságot? Sara és Peregrine tökéletesen jókedvűen haladtak végig az emeleti termeken. Az emelet is ugyanolyan kielégítőnek bizonyult, mint a földszint, és tizenöt jókora hálószobával rendelkezett. A fürdőszobák és a toalettek felújításra szorultak, de ha azzal végeznek, a ház bőséges helyet és fényűző körülményeket biztosit majd a házi fogadásokra érkező vendégek számára. Utoljára a ház hátsó részén végigfutó hosszú galériát vették szemügyre. Ez igen szemrevaló terem volt, a két végében egy–egy kandallóval, és nagy, szárnyas ablakokkal, melyekben beépített párnázott ülések nyújtottak kilátást a kertre. A falakon függő komor portrékat nézegetve Sara megkérdezte: – Ezeket az arcképeket is eladják a házzal együtt? – Nem, az összes festményt Kanadába fogják szállítani. – A herceg közelebbről is megvizsgálta az egyiket, majd gúnyosan elmosolyodott. – Tudnék mit kezdeni néhány tiszteletreméltó őssel, de 61
ezeket itt mind unalmas figuráknak találom. Talán majd megbízok egy festőt, hogy készítsen nekem egy új sorozatot. Peregrine végignézett a galérián, és arca újra komoly lett. Elengedte Sara karját, és keresztülment a termen, hogy jobban megnézhesse, amit az előbb megpillantott. Eltartott egy percig, míg ki tudta nyitni az egyik ablakot, de aztán szélesre tárta az ablaktáblákat, és fél lábbal az ablakmélyedésben lévő ülésre térdelve, karjával a párkányra támaszkodva, kihajolt. Alant a fájdalmasan gyönyörű angol vidéki táj látszott, a távolban a végtelenségbe futó ködös hegyvonulatok. Peregrine szemében most ugyanolyan heves tűz gyulladt a látványra, mint amikor először megpillantotta Sulgrave–et. Egy pillanatra még arról is megfeledkezett, hogy Sara ott van, és meg is lepődött, amikor a háta mögül meghallotta a nő hangját. – Ez a ház mintha énekelne önnek, nem igaz? – kérdezte Sara halkan. – Igen, azt hiszem, így is lehet mondani. – Peregrine próbálta megérteni, miért van rá ilyen hatással a környezete, de nem tudta. Valószínűleg akkor sem magyarázta volna meg Sarának, ha megérti, mi okozta fellángolását. Ehelyett így szólt: – Ön, az angol arisztokrata, erre az életre született és erre lett nevelve: a gazdagságra, a szépségre, a nyugalomra, az igazságra való esélyre. Fel sem tudja fogni, mennyit jelent mindez nekem. – Valószínűleg nem. – Az ülésen megmozdult a párna, ahogy Sara leült a másik végére. – Csakhogy ön gazdag ember volt a saját földjén, és Ross azt mondta, Kafirisztánnak is megvan a maga páratlan szépsége. Anglia ennél is többet jelent önnek? – Talán nem jelent többet, de egészen más. – Peregrine megfordult, és leereszkedett az ülésre, alig karnyújtásnyi távolságra Lady Sarától. A nő nyugodt, szinte már hűvös volt, de komoly barna szemében melegség fénylett. íme, Sara St. James – épp annyira nő, mint amennyire úri hölgy. Lovaglókalapját a földszinten hagyta, s most haja olvadt aranyként ragyogott a ferdén beeső napsugarak fényében. Peregrine–ben mélyen megmozdult valami, és újra az a fékezhetetlen, viharos vágy töltötte el Sara iránt, ami az előbb a lépcső alján. Nem csupán a nő derűs szépsége, és nem is csupán a belőle áradó csendes erő volt az, ami felizgatta, bár ezeket is őszintén csodálta. Talán az, hogy annyira angol volt – mint Sulgrave, mint Anglia maga. Egy olyan életmódot testesített meg, amely most – bármily valószínűtlennek látszott is ez korábban – csak egy karnyújtásnyira volt a hercegtől. Nem tudta, valóban ilyen életet akar–e élni, de nem is lesz ráérő ideje erről dönteni, amíg Charles Weldonnal nem végez. Lady Sara vonzereje azonban így is ellenállhatatlanul hatott rá. Minden akaraterejét össze kellett szednie, hogy nyugton ülve maradjon. Hevesen vágyott rá, hogy megérintse a nőt, hogy előcsalogassa belőle a lappangó szenvedélyt, ám most még nem tehette meg, addig nem, amíg saját vágyódása megzavarhatta józan ítélőképességét, jobb lesz, ha most csak beszél, ha szavakból sző hálót Sara köré, amíg újra úrrá nem lesz a helyzeten. – Kafirisztán szegény ország, hihetetlenül szegény. Igazság szerint nem is ország, csak néhány rokon törzs összessége. Nem kellett hozzá olyan óriási vagyon, hogy ott nagy ember legyen belőlem. – De hát Ross azt mondta, ön nagyon gazdag. Mégis hogyan... – Sara elhallgatott, és orcája halványan elpirult. – Jól látom, hogy merőben illetlen és angol emberhez méltatlan dolog valakit a pénzügyeiről kérdezni? Nem számít, én nem sértődöm meg könnyen – szólt a herceg derűsen. – Vagyonomat nem Kafirisztánban szereztem. Hallott valaha a Selyemútról, az ókori kereskedelmi útvonalról, amely Kínát összekötötte a Földközi–tenger térségével? – Hallottam róla, de ennél nem többet. – Nagyjából kétezer éven keresztül karavánok szállították a különféle árukat a Kelet és a Nyugat között, az ősi Kínából a császári Rómába. Selyem, jáde–kő, fűszerek, arany, borostyán – ezek és még ezernyi más árucikk mentek keresztül számtalan különböző ember kezén, és mindenféle állat szállította őket, amit csak teherhordásra használtak. – Peregrine beszéde önkéntelenül is felvette a mesemondókéra jellemző lebilincselő ritmust. – A kereskedőkre útonállók és betegségek leselkedtek, ám még ennél is sokkal nagyobb veszélyt jelentettek a hegységek és a sivatagok természetes akadályai. Az út talán legveszélyesebb része a kínai Kelet– 62
Turkesztán volt. Itt, Ázsia tüzes, felperzselt szívében terül el a Takla–Makán sivatag, folyton mozgó, alattomos, száz méter magas homokdűnéivel, és ezt a kopár senkiföldjét a világ legmagasabb hegyei veszik körül. Olyan ez a sivatag, hogy hozzá képest Arábia földje szelídnek és kellemesnek mondható. A kara–burán, vagyis a fekete hurrikán itt egész karavánokat temet el, és az eltűnt embereknek, állatoknak színét se látja többé senki. – Úgy beszél róla, mint aki járt ott, és túlélte. A herceg bólintott. – A Selyemút egykor a Takla–Makán legdélibb peremén húzódott végig, és az elszórt oázisok közelében városok nőttek ki a homokból. Valaha elképesztően gazdagok és hatalmasak voltak, de jó néhány évszázaddal ezelőtt a legtöbbjük kihalt, és a városokat újra birtokba vette a sivatag homokja. Nem tudom pontosan, miért néptelenedtek el ezek a városok, de valószínűleg sok köze volt a tengeri kereskedelmi útvonalak kifejlődéséhez. Számos legenda kering az elveszett városokról – mesék arról, hogy az istenek pusztították el őket gonoszságukért, és intő történetek a démonokról, melyek az eltemetett kincseket őrzik. Sara szeme elkerekedett, amint rájött, hová is akar a herceg kilyukadni. – Rábukkant az egyik elveszett városra? Peregrine ismét bólintott. – A kirgiz pásztor, akitől az apáról fiúra szálló ősi mesét hallottam, Katáknak nevezte a várost. Katák a Lop–nór tavat körülvevő sós mocsárban fekszik. Nehéz volt megtalálni, még nehezebb volt elveszett kincseinek a nyomára bukkanni, ám a legnagyobb veszélyek akkor leselkedtek ránk, amikor a sivatagon és a hegyeken keresztül elvittük a kincseket a városból. – Ezek szerint a démonoktól nem is félt? – kérdezte Sara, és önkéntelenül is kissé közelebb húzódott a férfihoz. – Nem az én népem démonai voltak, így nem volt hatalmuk felettem. – Peregrine tekintete a távolba révedt, ahogy visszaemlékezett. – Szerencsére a barátaimat is meg tudtam győzni erről. Háromszor tettük meg az utat Kafirisztánból Katák elveszett városába, és mindhárom alkalommal arannyal, ezüsttel, műkincsekkel megrakodva tértünk haza. Minthogy én voltam a vezető, nekem jutott a kincsek legnagyobb hányada, s ez alapozta meg a vagyonomat. Leköltöztem a hegyek közül Indiába, és elsajátítottam a kereskedés minden fortélyát; befektettem és kereskedtem, míg végül európai mércével mérve is igen vagyonos emberré váltam. Lady Sara félrehajtott fejjel, álmodozó tekintettel hallgatta. – Micsoda káprázatos és romantikus történet. – Csak így utólag – felelte a herceg szárazon. – Akkor és ott kimerítő munkát jelentett, félelmetes kellemetlenségeket, és néha szívszorító veszélyekkel kellett szembenéznünk. – Ross ugyanezt mondta az utazásairól. Az igazi kalandorok, mint amilyen Ross és ön, biztos azt gondolják, hogy a hozzám hasonló szalonromantikusok meglehetősen ostobák. – Sara arcán reménytelen vágyakozás látszott. – Az utazók beszámolóinál közelebb sosem kerülök az ilyen hősies tettekhez. – Valóban vannak olyanok, akik csupán a kellemes borzongást vagy éppen az előítéleteik megerősítését várják az efféle beszámolóktól. Én nem vesztegetem az időmet ilyen emberekre. Önt azonban egyáltalán nem gondolom ostobának, hiszen nemcsak a füleivel, de a lelkével is hallgat engem. – Cinkosán és némi öngúnnyal a nőre mosolygott. – De azért ne árulja el senkinek, hogyan szereztem a vagyonomat. Jobban szeretek rejtélyes maradni. – És ebben nagyon tehetséges is – mondta Lady Sara színlelt rosszindulattal. Peregrine a nő szemébe nézett. A fájdalomból eredő feszültség már eltűnt Lady Sara arcáról; most elragadtatottnak és fogékonynak látszott. Eljött az ideje, hogy elcsábítsa. Peregrine egész akaraterejét a nőre összpontosította, s teljes vonzerejét bevetve, láthatatlan hálót vont köréje, amellyel magához húzta. Lady Sara ajkai bizonytalanul és várakozón szétnyíltak, ahogy érezte az egyre erősebb hatást kettejük között. – Mi hajtja magát, Mikahl? – kérdezte halkan, most először mondva ki a férfi keresztnevét. – Mitől különbözik ön a népe többi tagjától? Miért sajátított el ennyi képességet, miért utazta be a fél világot, hogy erre a kicsi és nedves szigetre jöjjön, ahol a legtöbb ember túlságosan szűk látókörű ahhoz, hogy értékelje mindazt, amit elért? – Gyermekkorom óta tudom, hogy a sorsom Angliához köt. – Amit Peregrine mondott, az 63
volt az igazság, jóllehet, olyan igazság, amely Lady Sara számára értelmezhetetlen volt. Ennél többet azonban nem árulhatott el. Inkább megtoldotta az előbbit még egy féligazsággal: – Talán önnek is része van abban, hogy itt vagyok. Peregrine felemelte a kezét, és ujjbegyeivel végigsimított a nő orcájának és állának finom csontozatán. Sara elnyílt ajkakkal, segélykérően nézett rá, nagy szemeiben kimondatlan kérdések és vágyódás. A férfi közelebb húzódott hozzá, és a lehető leggyöngédebben megcsókolta, először leheletfinoman érintve az arcát, a homlokát és az érzékeny bőrt a szeme körül, mígnem ajkuk összetalálkozott. Először csak lágyan, szelíden csókolta, mint korábban a bálban, ám azután szétnyitotta ajkát. Sara pedig ösztönösen utánozta a mozdulatot. Bár a nő egy picit meglepődött, ahogyan a férfi csókja egyre mélyebbre hatolt, de nem húzódott vissza, hanem ártatlan hévvel, a felfedezés lázában égve viszonozta. Peregrine az előbb már azt hitte, hogy sikeresen háttérbe szorította érzéki vágyát, most mégis azt kellett tapasztalnia, hogy Sara puhatolózó, epekedő szája a fehér izzásig hevíti szenvedélyét, mely most sürgető és követelőző lett. Ha Sara tapasztalt asszony lett volna, semmi sem tarthatta volna vissza a férfit, hogy csókolózásuk lázas, vad és meggondolatlan közösülésbe fulladjon. Sara azonban nem volt tapasztalt, és Peregrine éppen csak annyira tudott felülkerekedni a helyzeten, hogy ne tegyen semmi olyasmit, amivel elriasztaná a nőt. Karcsú derekát átölelve szorosan magához vonta Sarát, hogy érezhesse a testének feszülő testét. Sara készségesen hozzábújt, nyughatatlan keze a férfi kabátja alá siklott, és szája épp olyan mohón csókolt, akár Peregrine–é. A férfi nekidőlt a falnak és magára vonta Sarát, aki így félig–meddig rajta feküdt; mellkasuk egymáshoz simult, és Peregrine egyik combját Sara a combjai közé szorította. Ez a szimulált szeretkezés csak még jobban felkorbácsolta a férfi vágyát. Tenyerébe fogva a nő fenekének lágy, telt idomait, Peregrine keményen az ágyékához szorította Sarát. Csípőjén érezte Sara csípejének hullámzó lüktetését, és már–már dühös szenvedéllyel még szorosabban vonta magához, gondolatban elátkozva a testük közé szoruló ruha vastag rétegeit. Peregrine az évek hosszú során át úgy maradt életben és úgy lett sikeres, hogy megtanulta, hogyan ragadja meg a sors kegyéből kínálkozó alkalmakat. Ezért most letett arról a tervéről, hogy a mai napon még nem engedi a végkifejletig fejlődni az eseményeket. Igaz, hogy Sara tapasztalatlan, ugyanakkor felnőtt nő, aki jócskán túl van már a nagykorúság határán. Ha megtanítja őt a test örömeire, az nemcsak mélységesen élvezetes lesz, de magasabbrendű céljait is jól szolgálja majd. – Édes Sara – suttogta a nő karcsú testét simogatva, mintha kezének érintésétől a két test eggyé olvadhatna –, olyan, akár a Selyemút ritka és drága kincsei. Kigombolta a nő kabátját, és becsúsztatta alá a kezét, magában átkozva a blúzt, az alsószoknyát és a fűzőt, amely még mindig elválasztotta testüket egymástól. Gyöngéden megszorította Sara puha, elomló mellét. – Olyan, akár az arany, a selyem, az elefántcsont, amely csodálatos módon élő anyaggá olvadt. Sara levegő után kapkodott, amint a férfi szavaitól szertefoszlott a boldog révület, mely eddig fogva tartotta. Bár eddig is tudatában volt annak, hogy mit tesz, de az ellenállhatatlanul sürgető vágy hatására minden korlát leomlott benne. A szenvedély tüzének engedve, immár nem csupán szégyenlősen elfogadta a férfi közeledését, hanem vadul válaszolt is rá, és érzékeinek zűrzavarában minden belső gát átszakadt. Most azonban a szenvedély – jóllehet, a vérében izzott még – nem ködösítette el többé józan ítélőképességét. Sara megtörte a csókot, és arra kényszerítette magát, hogy szemügyre vegye Peregrine sötét és csontos arcát. A zöld szemeket elhomályosította a heves vágy – most egyáltalán semmi rejtélyes nem volt a férfiban. Peregrine akarta őt. Sara pedig – az ég irgalmazzon neki! – akarta Peregrine–t. Kibontakozott a férfi öleléséből, és az ablakmélyedésben lévő ülés túloldalára húzódott, hogy ne érjenek egymáshoz. – Ne – mondta elfúló hangon. – Ne haragudjon, de ez helytelen, nem szabad megtennem. Peregrine egy pillanatra elképedt, de aztán felült, és fél karral átölelve Sara derekát, újra 64
szorosan magához vonta, míg másik kezével maga felé fordította a nő arcát. – Dehogynem szabad – mormolta. – Látja, mennyire könnyű megtenni, és mennyire helyes? – Megint megcsókolta. Sara egészen elkábult. Előbbi határozottsága egy szempillantásnyi időre már–már semmivé foszlott, ám aztán kiszakította magát a herceg öleléséből, és felugrott, oly esetlenül igyekezve minél távolabb kerülni a férfitól, hogy majdnem elesett. – Lehet, hogy könnyű – mondta akadozó lélegzettel –, de nem helyes, mert én már egy másik férfinak ígértem a kezem. – Néhány métert hátrált a fal mentén, fél kézzel támaszkodva, hogy ingatag egyensúlyát megőrizze. – Most szégyent hoztam őrá és magamra is. Peregrine hullámos fekete haja a homlokába hullott, mellkasa zihálva emelkedett és süllyedt, mintha futott volna. Sara a férfi kemény vonású arcába nézett, és egy pillanatra megrémült. Csak ketten voltak az egész házban, és ő ki volt szolgáltatva a herceg kénye–kedvének. A jelen körülmények között még egy angol úriember is veszélyessé válhatna, még ha neveltetésénél fogva ugyanazokat az elképzeléseket vallja is a tisztességről meg a becsületről, mint Sara; hát még egy idegen kultúrából származó ember, aki esetleg úgy dönthet: Sara megérdemli, akármit tegyen is vele. – A viselkedésem láttán minden oka meglehet rá, hogy dühös legyen, de kérem... – Sara hangja elcsuklott. Annál is jobban szégyellte magát, mint amennyire meg volt rémülve. Peregrine egy percre félrenézett, és Sara látta: erős testén finom remegés fut át, míg ujjaival keményen megmarkolja az ülőke szélét. Mikor ismét a nő felé fordította arcát, tekintete kitisztult, és Sarában a veszély előérzete is elmúlt. Ám nem nyugodhatott meg, mert most másfajta, nehezebben megfogható veszéllyel kellett szembenéznie: ismét érezte a férfiból áradó rejtélyes és hatalmas vonzerőt, mintha láthatatlan erőtér nyúlt volna ki feléje, hogy magával vonzza őt a herceg karjaiba. Sara akaratereje majdnem felmondta a szolgálatot. Egyenesen a férfi karjai közé akart omlani, s megadni magát a szenvedélynek – és tudta jól, ha Peregrine még egyszer átöleli, ő mindenestül odaadja magát neki. Végtelen megkönnyebbülésére azonban a herceg nem mozdult az ablak alatti ülésről, és Sara gyors hálaimát rebegett magában azért, mert a férfi nem tudja, valójában mekkora hatalma is van fölötte. – Még nem házasodott össze Weldonnal, és talán nem is kellene megtennie – mondta Peregrine hűvösen. – Az ő csókjaitól is így érzi magát? – Ahhoz önnek semmi köze – pirult el Sara. – Különben is, a házasságban nem a szenvedély a lényeg. A házasság lényege a bizalom, a közös értékek és a kölcsönös tisztelet. – Ne felejtse ki a közös tulajdont se – mondta gúnyosan Peregrine. – Ön igen szép kis örökség várományosa, Weldon üzleti ügyei pedig nem állnak olyan jól, mint ahogy tűnik. Sara mély levegőt vett, megpróbálva úrrá lenni örvénylő érzelmein. – Charles nem hozományvadász. De ha az lenne is, ez mit sem változtatna azon, hogy el vagyok jegyezve vele. Amit tettem, azzal máris megbocsáthatatlan módon elárultam őt. A herceg arckifejezése most még gúnyosabb lett. – Ha úgy gondolja, hogy előbbi mértékletes csókjaink megbocsáthatatlanok, akkor már miért ne fejezhetnénk be, amit elkezdtünk? Nemcsak élvezné a dolgot, de ráadásul legalább lenne valami, amiért igazán bűntudatot érezhet. Még hogy mértékletes csókok! Sara még mélyebben elvörösödött, amint eszébe jutott, milyen kéjsóváran fonódott az imént a férfi testére. Istennek legyen hála a mai bonyolult ruházatért; ha az előző nemzedék divatos lenge kis ruháját viselné, még fel sem ocsúdhat, máris szeretkeztek volna. – Nemcsak a saját becsületemen ejtettem foltot, de rosszul viselkedtem önnel szemben is, így minden oka megvan rá, hogy haragudjék rám – szólt Sara felszegett állal –, de ne gúnyolódjon rajtam. Ez méltatlan dolog öntől. A férfi arckifejezése megváltozott. – Nem gúnyolódtam – mondta lágyan. – Viszont úgy gondolom, hogy ön túl nagy jelentőséget tulajdonít egy pillanatnyi botlásnak. Ön egy gyönyörű nő, én megcsókoltam, ön pedig élvezte. Ez nem olyan nagy bűn. – Önnek talán semmiség volt, nekem azonban nem. – Te jó ég, hiszen amit Peregrine „pillanatnyi botlásnak” nevez, az Sara számára élete egyik legmegrázóbb élményét jelentette. Sara 65
a szoknyájába törölte izzadó tenyerét, és a falnak vetette a hátát, hogy megtámaszkodjék, mert a lábában megint iszonyúan lüktetett a fájdalom. Eszébe jutott valami, amit Charles mondott neki, és így szólt: – Az angol nők nagyobb szabadságot élveznek, mint a világ sok más táján élő társaik, úgyhogy talán természetes is öntől, hogy erkölcstelenséget feltételez rólunk. De ez nem igaz. Peregrine felvonta sötét szemöldökét. – Nem igaz? Meglehetősen sok olyasmit láttam, ami épp az ellenkezőjét bizonyítja. – Talán inkább úgy kellene mondanom, hogy az angol nők semmivel sem kevésbé erkölcsösek és semmivel sem erényesebbek, mint bármely más nép leányai – mondta Sara, és kényelmetlenül érezte magát, mert eszébe jutottak a nők, akik Peregrine körül legyeskedtek a bálon. – De annyi biztos, hogy a szemérmes viselkedést nagyra tartják. – Ám az angoloknál a nőknek jóval több lehetőségük van szemérmetlenül viselkedni, mint a legtöbb más kultúrában. – Ezzel Peregrine felállt, és két lépéssel Sara előtt termett, olyan közel állva meg hozzá, hogy a nő érezte a testéből áradó melegséget. – Mindenesetre bármily érdekfeszítő is ez a kis eszmecsere, igen messzire eltérünk a tárgytól. Soha nem gondoltam úgy, hogy az ön erkölcsei bármi kívánnivalót hagynának maguk után. Önből csakúgy sugárzik az erkölcsi tartás, Lady Sara. Épp ez az egyik dolog, amit oly vonzónak találok önben. – Peregrine kinyújtotta a kezét, és két tenyerébe fogta a nő állát; hosszú ujjai könnyedén, érzékien simítottak végig az olyannyira érzékeny bőrön. Sara tudta: a férfi arra készül, hogy ismét megcsókolja, és ha ez megtörténik, akkor ő engedni fog, mert minden porcikájával a férfit kívánta. Testileg készen állt arra, hogy Peregrine–nek adja magát ennek mindketten tudatában voltak. A tisztessége azonban még nem Inalt meg, még nem teljesen. Elcsukló hangon könyörgött: – Tudja, hogy nem tudok ellenállni önnek, de kérem... kérem, hagyja abba. Ne tegyen tönkre a hódítás percnyi öröméért. Peregrine teljesen mozdulatlanná dermedt. – Ó, hát így gondolja? Nem, Sara, engem nem egyszerűen a hódítás vágya hajt. – Leengedte a kezét. – És nem is akarom tönkretenni. Annál ön jobbat érdemel. – Akkor mit akar? – kérdezte Sara a falhoz lapulva, amint Peregrine ismét felé nyújtotta a kezét. Ám a férfi ezúttal nem simogatta meg, csupán egy elszabadult tincset igazított a füle mögé. Furcsán bensőséges gesztus volt. – Egyszerű a válasz. Önt akarom. Egyetlen más nővel sem érem be. Sara megrázta a fejét; tehetetlennek és összezavarodottnak érezte magát. Ha egy angol szájából hangzanak el az előbbi szavak, talán szerelmi vallomás követi őket vagy esetleg az, hogy a férfi megkéri a kezét. Csakhogy biztos volt benne, hogy Peregrine nem így gondolta, amit mondott. Kétségbeesetten így szólt: – Egyáltalán nem értem önt. Mielőtt a férfi felelhetett volna, hangos kopogtatás visszhangzott végig a házon. Mindkettejük teste megfeszült a zajra. – Ez biztosan a kocsis lesz – mondta a kafiri egy percnyi hallgatózás után. – A ház főbejáratánál van. Megmondom neki, hogy jöjjön a hátsó kapuhoz, mert csak ahhoz van kulcsom. A herceg sarkon fordult. Sara pedig remegve engedte ki visszafojtott lélegzetét. Ráeszmélt, hogy az előbb alig vett levegőt. Peregrine az egyik elülső hálószobába ment, kinyitott egy ablakot, és leszólt a kocsisnak; ezalatt Sara, amilyen gyorsan csak tudott, a főlépcsőhöz sietett. A korlátba kapaszkodva már épp lefelé kezdett lépkedni, amikor Peregrine visszajött. Egy pillanatig Sara attól félt, hogy a herceg a karjába kapja és úgy viszi le a lépcsőn, ám a férfi helyesen értelmezte figyelmeztető tekintetét. – Milyen vad! – mondta amaz derülten. – Ne aggódjon, édes Sara, biztonságban van tőlem. – A helyes megszólítási mód a Lady Sara. Nem adtam engedélyt rá, hogy bizalmaskodjék velem. – Sarát hirtelen elöntötte a méreg, megállt, és szúrós szemmel a hercegre meredve felcsattant: – Magának ez az egész csak játék, igaz? Már azt kívánom, bárcsak soha ne is találkoztunk volna, mert a feje tetejére állította az egész életemet, miközben magának mindez semmit sem jelent. – Ez nem játék, és nem igaz, hogy semmit sem jelent nekem. – Peregrine két lépcsőfokkal lejjebb állt meg, és most szembefordult a nővel; a korábbi röpke derűnek nyoma sem volt az 66
arcán. Ez egyszer teljesen komolyan azt kérdezte: – Valóban őszintén ki tudja jelenteni, hogy egy szemernyi haszna sem származott abból, hogy én „a feje tetejére állítottam az egész életét”? Sara arra gondolt, hogyan szabadította meg a herceg a félelmeitől, mígnem ismét élvezhette a lovaglás és a tánc mámorító szabadságát. De egy egészen más, veszélyesebb szabadságot is megszerzett, amikor a férfi karjaiban felfedezte a szenvedélyt. Olyan szabadság volt ez, mely könnyen megszégyenüléshez és a leigázottság érzéséhez vezethetett. Egy percre behunyta a szemét, és szabad kezével fáradtan megdörzsölte a halántékát, – jó, származott belőle hasznom, és igazából nem sajnálom, hogy megismertem – szólt halkan. – De ezentúl nem találkozhatunk kettesben. Ne látogasson meg, és ne kérje, hogy elmenjek önnel lovagolni vagy kocsikázni, mert nem fogom elfogadni a hívását. – Nem bízik meg bennem? – Peregrine szeme egy magasságban volt az övével, és a zöld mélység most feneketlennek és kifürkészhetetlennek tűnt. – Nem – vágta rá Sara. – És magamban sem bízom. Nem akarok még egy ilyen kis kalandot megkockáztatni, mint ez a mai volt. Peregrine csak hosszas hallgatás után válaszolt. – Nos, természetesen tiszteletben kell tartanom a kívánságait. Lady Sara. – Tekintete elsötétült, s valami titokzatos és vészjósló mozdult meg zöld szeme mélyén. – Legalábbis egyelőre. A visszaút Londonba hosszú volt és fárasztó. Sara őszintén hálás volt, amiért a herceg inkább Síva hátán lovagolva tette meg az utat, és nem ült be mellé a kicsiny bérelt fogatba. Ha két órát kellett volna eltöltenie a férfi közvetlen közelében, ahol a kocsi zötykölődésétől bármely percben egymáshoz érhettek volna, azt már nem tudta volna elviselni. Még így is minden erejét össze kellett szednie, hogy önuralmát megőrizze. Annikor a Haddonfield House–hoz értek, Peregrine kifogástalanul udvariasan viselkedett: bevezette Pansyt az istállóba, és erősen, de egyáltalán nem bizalmaskodón belékarolva, a házba kísérte Sarát, majd felbecsülhetetlenül értékes segítségét megköszönve, búcsút mondott neki. Még a Haddonfield–ház sótlanul merev komornyikja, aki minden mozdulatra odafigyelt, sem vett észre semmi különöset. Sarában épp csak annyi kitartás maradt, hogy segítség nélkül felmenjen a lépcsőn a szobájába, jóllehet, a feljutás lassú és fájdalmas volt. Még szerencse, hogy apja aznap este nem tartózkodott otthon. Sara savanyú képű szobalánya, Hoskins számos csípős megjegyzést tett arra vonatkozóan, hogy ő, ugye, figyelmeztette a ladyt, hogy meg se próbáljon lovagolni, és csak akkor hagyta abba, mikor Sara rádörrent, hogy fogja már be a száját. Örült, hogy végre megszabadulhat lovaglóruhájától és fűzőjétől, és most egyébre sem vágyott, mint hogy lefeküdjön és a kimerültségtől azonnal álomba zuhanjon. Ám tapasztalatból tudta, hogy reggel sokkal jobban fogja érezni magát, ha hosszan áztatja magát egy forró fürdőben. Különben is, volt még valami más is, amit meg kellett tennie. Miután elküldte Hoskinst, hogy elkészítse a fürdőjét. Sara a fésülködőasztalhoz ült, és miközben kihúzta hajából a tűket, hogy tincsei szabadon a vállára omolhassanak, az arcát bámulta a tükörben. Ideje volt szembesülni néhány kellemetlen ténnyel, és a tükörbe nézve talán nem lesz olyan könnyű hazudni önmagának. Mert az biztos, hogy eddig mélységesen tisztességtelen volt önmagával szemben: az első pillanattól kezdve, hogy meglátta Peregrine herceget, újra meg újra meg újra csak hazudott magának, és próbálta letagadni, hogy mennyire elbűvölte a férfi. Azt hitte, valami áthatolhatatlan fal megvédi őt a herceg veszélyes vonzerejétől, és ez az öncsalás végül a mai megalázó jelenethez vezetett a Sulgrave–kastélyban. Ujjaival beletúrt sűrű hajába, és kibontotta, hogy ne húzódjon a fejbőre. Milyen kár, hogy az agyában lévő feszültség nem enyhíthető ilyen könnyen. A Covent Garden legolcsóbb kis szajhája is becsületesebben viselkedett volna, mint Lady Sara St. James. Még csak a tudatlanság ürügye mögé sem bújhatott, hiszen szándékosan hangsúlyt fektetett arra, hogy megtanulja, mi történik a férfi és a nő között – legjobb tanára egy londoni külvárosból származó szabadszájú szobalánya volt. Most mégis, minden tudása és élettapasztalata ellenére egyenesen belesétált egy olyan helyzetbe, mely tönkretehette volna egész életét, hiszen a szíve legmélyén jobban vágyott a szen67
vedélyre, mint a tisztességre. Sara azt hitte, túl kifinomult – vagy túl rideg – ahhoz, hogy ilyen ostobaságot kövessen el. Nyilvánvalóvá vált, hogy rosszul gondolta–, bár most, hogy megtapasztalta a szenvedély félelmetesen lenyűgöző erejét, nem tudta hibáztatni magát azért, hogy engedni akart neki. Ha hasonló vágyat érzett volna Charles iránt, annak csak örült volna, hiszen annál szerencsésebb lett volna a házasságuk. Ehelyett azonban a házasságuk előestéjén belehabarodott egy másik férfiba. És az egészet csak még megalázóbbá tette, hogy ez a férfi semmilyen különösebb érdeklődést nem tanúsított iránta. Igaz, Peregrine azt mondta, ő az egyetlen nő, akit akar, de ezt Sara csak a tapasztalt csábító tapintatos hazugságának tekintette, s egy kalap alá vette a férfi hamisan csillogó bókjaival. „Akár az arany, a selyem, az elefántcsont, amely csodálatos módon élő anyaggá olvadt...” No, persze! A tükörképére tekintett: egy kis, jelentéktelen külsejű nőt látott, egy komolykodó és – kényszerítette magát, hogy arra a szóra gondoljon – nyomorék nőt. Furcsa módon hitt Peregrine–nek, amikor az azt mondta, hogy nem akarja öt tönkretenni, és hogy nem egyszerűen a hódítás vágya hajtja. Erre a gondolatra halványan elmosolyodott: hiszen semmi sem egyszerű, ha Peregrine–ről van szó. De csak két másik okra tudott gondolni, amiért egy jóképű herceg éppen őt választaná azok helyett a gyönyörű és tapasztalt nők helyett, akikkel a londoni előkelő társaságban megismerkedett – és egyik ok sem volt hízelgő. Talán a rangja volt vonzó a férfi számára, s ezért látszott csábosabbnak, mint amennyire szerény testi vonzereje alapján várni lehetett volna. Sokkal valószínűbb azonban, hogy azért tűnt kívánatosnak a herceg szemében, mert volt olyan ostoba, és könnyen megszerezhetővé tette magát a számára. Belement egy olyan helyzetbe, amelyben a kafirnak jó oka volt azt hinni, hogy örömmel fogadja közeledését. Először szemérmetlenül és buján viselkedett, akár holmi szajha, aztán hirtelen visszavonult, mint egy ijedős iskolás lányka. A férfi legjobb esetben is megszégyeníthette volna, a legrosszabb esetben pedig akár erőszakot is tehetett volna rajta–, Sara igazán hálás volt, amiért ekkora önuralmat tanúsított. Ezt kétségkívül Rossnak köszönhette, hiszen úgy tűnt, talán a két férfi közti barátság tartotta vissza a herceget attól, hogy kihasználja az ő ostobaságát. Istenem, csak Ross, Charles és az apja meg ne tudja soha, hogy mi történt ma! Az unokabátyja ugyan talán megértené, vagy legalábbis elnézné neki gyöngeségét. Apját és jegyesét azonban mélységesen – és jogosan – felháborítaná a mai viselkedése. Sara összerándult, és kezébe temette az arcát, mert nem bírt tovább szembenézni a tükörképével. Még ha a hozzá közel álló férfiak soha nem is tudják meg, hogy mit tett, akkor sem menekülhet a legeslegrosszabb büntetés elől: annak tudata elől, hogy képtelen volt megfelelni a jóról és rosszról, a helyesről és helytelenről felállított saját mércének. Eddig erényes nőnek hitte magát, de most nyilvánvaló lett: erénye csupán abból ered, hogy még soha nem kísértették meg. Sara szerencsére mégsem vesztette el teljesen lélekjelenlétét, mert Hoskins visszatért jelenteni, hogy elkészült a fürdővíz. Sara fásultan a fürdőszobába ment, levetette zöld bársony köntösét, és beleereszkedett a nagy kádba. A gőzölgő, rózsaillatú víz az álláig ért, és sajgó izmai olyan intenzív megkönnyebbüléssel fogadták, hogy az már szinte fájt. Majdnem olyan heves és érzéki gyönyör volt ez, mint amilyet Peregrine karjaiban átélt. Elkeseredetten próbálta száműzni rakoncátlan gondolatait a fejéből, de mindhiába. Bármennyire illetlen volt is, nem tagadhatta te: élesen tudatában volt a pattanásig feszült érzéki vágynak. Tétovázva kinyitotta a kezét, és végigsimított a felsőtestén. Tenyere lágy női vonalakon siklott végig; bőre fényes és sima volt a forró vízben, akár a szatén. Peregrine–nek hosszú ujjai voltak, kezei ügyesek, és bár megkeményítette őket a fizikai munka, mégis gyöngédek, olyannyira gyöngédek... Milyen is volna ezeket az erős kezeket a csupasz bőrén érezni? A gondolatra zavarba ejtő vágyakozással megremegett, de annyira mégsem jött zavarba, hogy felhagyjon a gondolkodással és a kíváncsisággal. Elgondolkozva tenyerébe fogta az egyik mellét. Puha volt, és a vízben szinte súlytalan. Furcsa dolog a női mell: a férfiakat is felizgatja és nyugtalanítja, ő pedig majdnem elolvadt a gyönyörtől, amikor Peregrine hozzáért – még ha csak a ruhája vastag rétegein át is. Keze most lejjebb siklott, végig a bordáin, végig a dereka hajlatán, aztán még lejjebb, testének olyan részei felé, melyeket 68
megnevezni sem tudott, de csakúgy lüktettek a vágytól. Amint ujjbegyével végigsimított a göndörödő, aranyszőke szőrszálakon, hirtelen egy éles kép jelent meg a szeme előtt: Peregrine barna keze ugyanazon a helyen. Alig néhány órája, hogy testük szorosan egymásra simult, ágyékuk egymásnak feszült... Sara elvörösödött, és elkapta a kezét, pedig nem is az rémítette meg igazán, ha arra gondolt, hogy Peregrine ilyen intim helyen ér hozzá. A legnagyobb gond az volt, hogy tudta: gondolatban és érzelmeiben még mindig hűtlen ahhoz a férfihoz, akinek megígérte, hogy hozzámegy. Azt ugyan kétségbe vonta, hogy Charles az első felesége halála óta teljesen megtartóztatta volna magát, ez azonban nem kisebbítette Sara vétkét. Szemügyre vette jobb combját, és végigsimított a csúnya, kanyargós hegeken, melyeket a sebészek munkája hagyott hátra. Annak idején a seb elfertőződött, és amputálni akarták a lábát, de végül – miközben még azon tanakodtak, hogy az operációtól vajon meghal–e vagy meggyógyul – javult az állapota. A hegek azóta a részét képezték, mindazokkal a korlátokkal együtt, melyeket jelképeztek. Jó lesz, ha ezt nem felejti el. A fürdővíz kezdett kihűlni. Nagyot sóhajtott, megfogta a francia szappant, és szappanozni kezdte magát, ám hirtelen abbahagyta, mert a síkos tapintás érzése újra illetlen gondolatokat keltett benne. Az ördög vigye Peregrine–t, amiért ennyire alaposan megszállta gondolkodását és képzeletét! Sara szigorú arckifejezéssel újabb nehéz kérdést tett fel magának. Önáltatásával már leszámolt, és elismerte, hogy testi vonzalmat érez a rejtélyes kafirí iránt. És bár őt megbűvölte a férfi, abban meglehetősen bizonyos volt, hogy Peregrine csupán csekély és futó érdeklődést táplál őiránta. Igen ám, de mi van, ha mégsem így áll a helyzet? Mi lenne, ha ő nem jegyezte volna el magát Charlesszal, és mi lenne, ha Peregrine megkérné a kezét? Akkor mihez kezdene? Önuralmának utolsó darabkái is szertefoszlottak, és sírva fakadt; tehetetlen könnyei égették a szemét, és arcán legördülve, a lassan kihűlő vízbe potyogtak. És még csak azt sem tudta, miért is sír.
69
Kilencedik fejezet Késő este volt, de még nem teljesen sötét, amikor Peregrine ellovagolt Benjamin Slade házához egy nagyon érdekesnek ígérkező megbeszélésre. Az üzleti ügyek helyett azonban egyre– másra Lady Sara St. James jutott az eszébe, mint az egész elmúlt hét során már számtalanszor. Még mindig nem értette, végül miért fogta vissza magát azon a délutánon, amikor Sulgrave–ben jártak. Elmondhatatlanul hevesen kívánta a nőt akkor, és maga Lady Sara is jócskán hajlandónak mutatkozott a dologra. Csak még egy csók, és teljesen megadta volna magát a szenvedélynek. És ő mégis megállt. Talán a Rossnak tett ígérete tartotta vissza, talán a Lady Sara szemében tükröződő kétségbeesett sebezhetőség, mikor azért könyörgött neki, hogy hagyja abba. Bármennyire kívánta is, képtelen volt olyasmit tenni, ami miatt Lady Sara később megutálhatja magát. Csupán az volt a baj, hogy tetszett neki ez az istenverte nő, tetszett neki az intelligenciája, a humorérzéke, bölcs és gyöngéd lelke. Kelletlenül be kellett ismernie azt is, hogy bizonyos tiszteletet ébresztett benne, ahogyan Lady Sara megpróbált megfelelni a jóról és rosszról vallott elveinek. Az efféle elvek persze az olyan emberek kiváltságai, akik könnyű életet élnek, ettől függetlenül azért megvan a maguk sajátos bája. Undorodva húzta el a száját, amint annak a pillanatnyi elhibázott önmegtartóztatásnak a következményein töprengett. Sokkal kedvesebb dolog lett volna tőle, ha mégiscsak lefekteti a nőt. Már ismerte annyira Lady Sarát, hogy biztos lehessen benne: lelkiismerete arra kényszerítette volna, hogy felbontsa az eljegyzését Weldonnal, ha szeretkezik egy másik férfival. Így Weldon elveszített volna egy gazdag és nemes feleséget, Peregrine élvezetes módon beteljesítette volna küldetését, és hosszú távon maga a lady is sokkal jobban járt volna. Minthogy magában Sarában is felébredt az érzéki vágy, a becsülete nem engedte volna, hogy teljes egészében a csábítóját hibáztassa a történtekért; bizonyára bűntudattól szenvedett volna, és önmagának tett volna szemrehányásokat. De megmenekült volna Weldontól, és nem sok idő telt volna bele, míg megbékél erkölcsi botlásával, hiszen túl józanul gondolkodott ahhoz, hogy örökké ezért büntesse magát. Peregrine azonban agyalágyult bolond módjára viselkedett, és ő is. Sara is nagy árat fog még fizetni gyengeségéért. Az eljegyzést egyszerűen muszáj felbontani, de mivel Sara most már nem hajlandó másként találkozni vele, csak akkor, ha népes társaság veszi körül őket, valami más módot kell találnia célja elérésére. A terv, ami most halványan felsejlett előtte, minden ízében becstelen volt – ám ha szükséges, mégis ehhez fog folyamodni. És legközelebb nem fogja hagyni, hogy Sara barna szemében az a becsületes és vádló kifejezés bármiben is megakadályozza. Benjamin Slade ügyvédhez illő aprólékossággal igazította orrára az olvasószemüvegét, és az asztalán egymásra halmozott akták közül az egyikből kiemelt egy papírlapot. – A javaslataid alapján sikerült igen figyelemreméltó dossziét összeállítanom Sir Charles Weldonról. Sosem hittem volna, hogy egy úriember ilyen gonoszságra és kétszínűségre vetemedhet, ha nem a saját szememmel látom a bizonyítékokat. Szünetet tartott, és a szemüvege fölött Peregrine–re nézett. – Tartsd észben, hogy két különböző fajta bizonyítékról beszélek. Az egyik fajta olyannyira bizonyító erejű, hogy Nagy– Britannia bármely bíráját vagy esküdtszékét meggyőzné. Csakhogy vannak más bűnök is, melyeket Weldon kétségkívül elkövetett, de a róluk szóló bizonyítékaink nem állnának meg a bíróság előtt. – Értem a különbséget – szólt Peregrine, és lábát keresztbe téve, hátradőlt a székében. – Nem szükséges, és nem is lehetséges Weldon minden bűntettét bizonyítanunk. Csak azt szeretném tudni, van–e elég bizonyítékunk ellene ahhoz, hogy fel lehessen akasztani. – Slade kétkedő arckifejezését látva, száraz mosollyal hozzátette: – Nem szó szerint értettem. Őszintén szólva úgy gondolom, hogy Sir Charles Weldon még az akasztásnál is rosszabbat érdemel. Slade pislogott. Aztán meglepő módon azt mondta: – Hajlok rá, hogy igazat adjak neked. – Ismét a kezében lévő papírra nézett. – Nos, összefoglalva: valóban Weldon a tulajdonosa mindazon bordélyházaknak, amelyeket felsoroltál. Úgy tűnik, ezeken kívül még számos más 70
bordélyháza is van, valamint két–három illegális játékbarlangja, de ezt a legtöbb esetben nem tudom bizonyítani, mert a pénzforgalom készpénzben zajlik, és csak nagyon kevés írásos nyoma van. Mrs. Kent házát leszámítva, Weldon ritkán látogatja a saját kuplerájait, jobban szereti közvetítőkön keresztül eljuttatni a szükséges összegeket nekik. Közvetítői közül a legfontosabb egy Kane nevű egyén, aki Weldon házában lakik, és személyi titkárként van feltüntetve. Peregrine bólintott. – No, ez nem lep meg. Néhányszor már találkoztam Kane–nel. Csendes és veszélyes típus, egyáltalán nem látszik alázatos szolgának, inkább volt katonatisztre hasonlít. – Lehet, hogy az volt. Körülbelül tizenöt éve kezdett Weldonnak dolgozni, de semmit nem sikerült megtudnom az azt megelőző életéről. – Slade az asztalra helyezte a papírlapot, és másikat vett a kezébe. – jóllehet, Kane élettörténete homályos, az jól látszik, hogy bűnözői tehetsége létfontosságú Weldon illegális üzleti tevékenysége szempontjából. Ö hajtja be a pénzt, megfenyegeti azokat, akik nem hajlandók az együttműködésre, és egyáltalán, működésben tartja az egész gépezetet. Minden bordélyban van legalább egy őr, akit a londoni alvilágból toboroztak, és aki közvetlenül Kane–nek tesz jelentést. Akár egy kisebbfajta magánhadsereg. Az igazi erőszakos cselekményeket vagy Kane, vagy valamelyik őr szokta elkövetni, így nehéz Weldont közvetlenül kapcsolatba hozni a bűncselekményekkel. Az ügyvéd halványan, elégedetten elmosolyodott. – Ennek ellenére szert tettem néhány hasznos, eskü alatti írásos vallomásra. Mrs. Kent visszataszító intézménye esetében például Miss Miller nem csupán kihallgatta Weldont és Mrs. Kentet, amikor elhangzott, hogy Weldon a tulajdonos, hanem a saját szemével látta, hogy pénz cserélt gazdát a két ember között, és ezt hajlandó a bíróságon is megerősíteni. Peregrine felderült. Lehet, hogy Jenny valóban látott ilyesmit, de a herceg valószínűbbnek tartotta, hogy a lány csak kitalálja a dolgot, hogy így álljon bosszút Weldonon. Jobb lesz nem megemlíteni Benjaminnak ezt az utóbbi lehetőséget – ő talán megdöbbenne azon, hogy valaki hajlandó eskü alatt hamisan tanúzni. Peregrine–nek nem voltak ilyen skrupulusai; ő csak azt kívánta, hogy ha a lány hazudik, legalább meggyőzően tegye, és gyanította, hogy így is lesz. Tapasztalatból tudta, hogy az embert nem nagyon érdeklik a jogi apróságok, ha egyszer a törvényen kívül élt. – Gondolom, ezért a sok értesülésért egy vagyonnal felérő kenőpénzt kifizettél. – A magam részéről inkább kerülném a kenőpénz kifejezést – mondta Slade nyájasan –, de, ahogy mondod, igen jelentős ősszegeket kellett kiadnom. Feljogosítottál rá. – Nem is vetek semmit a szemedre. Költs, amennyit kell. – Peregrine csak nagy ritkán dohányzott, de most előrehajolt, és kiemelt egy szivart a vendéglátója asztalán álló dobozból. – Ki tudtad deríteni, hogy Weldonnak van–e köze azokhoz a hajókhoz, amelyekre felhívtam a figyelmedet? Slade bólintott, szürke szeme hideg volt, akár a szilánkokra tört jég. – Igen. A tulajdonlás nem közvetlen, így kénytelen voltam több fedőcégen keresztül követni a kacskaringós nyomot. Azonban az érintett törvényeknek és kormányzati lajstromoknak köszönhetően, Weldon bűnösségét minden kétséget kizáróan bizonyítani lehet, nem úgy, mint a legtöbb bordélyház tulajdonlásának esetében. Peregrine levágta a szivar végét, s közben diadalmámor öntötte el. Tehát jól gondolta – ellensége valóban annyira gonosz, mint amennyire számított rá, és elég ostoba vagy magabiztos ahhoz, hogy olyan nyomokat hagyjon maga után, amiket könnyű felfedezni, ha az ember tudja, hol keresse azokat. – Mi a helyzet Weldon törvényes vállalkozásaival?' – Bár gazdag és sikeres ember hírében áll, a valóság azért eléggé másképp fest. Tagadhatatlan, hogy nagyon okos, de gyakran meggondolatlanul cselekszik. Ha az illegális vállalkozásaiból származó jövedelem nem lenne, lehet, hogy már egy ideje csődbe ment volna. – Az ügyvéd most egy másik aktát nyitott ki. – Az utóbbi másfél év során hozott néhány rossz döntést, és jelenleg elmaradásban van számos személyi kölcsön visszafizetésével. A bank, amelynek tartozik, már nyugtalankodik, de abban bíznak, hogy Weldon hamarosan talpra áll. Azért is bíznak ebben, mert Weldon nemrégiben jelentette be az eljegyzését Lady Sara St. Jamesszel, aki nagy vagyont fog örökölni. Nemsokára össze is házasodnak. Talán te már találkoztál a hölggyel valami főúri fogadáson? Haddonfield hercegének egyetlen gyermeke. 71
– Igen, találkoztam vele. – Peregrine összeszűkült szemmel leemelte az ernyőt a gyertyatartóról, és rágyújtott a szivarra. – Hogyan hatna Weldon pénzügyeire, ha felbomlana az eljegyzés? Slade felvonta a szemöldökét. – Biztos, hogy nem tenne jót neki. Van valami okod azt feltételezni, hogy a házasság mégsem köttetik meg? – Biztosan tudom, hogy nem lesz házasság. – A herceg mélyen leszívta a füstöt, majd lassan kiengedte. – Elejthetnél néhány diszkrét célzást a megfelelő pénzügyi körökben, hogy Lady Sara, aki kifinomult Ízléssel és jó ítélőképességgel rendelkezik, éppen mostanában gondolja át újra a döntését, hogy hozzámenjen–e Weldonhoz. Az ügyvéd elgondolkodva a férfira nézett. – Van egy olyan érzésem, hogy minél kevesebbet tudok erről az ügyről, annál jobb. Nyugodt lehetsz: hamarosan széltében–hosszában beszélni fogják, hogy Weldon talán mégsem kapja meg azt az anyagi segítséget, amelyre számít. Persze, találhat magának egy másik gazdag örökösnőt, de az ilyesmi időbe telik, még egy ilyen kitűnő hírnévnek örvendő, jóképű férfi esetében is. Peregrine az üveg hamutartó széléhez ütögette a szivart, és figyelte, ahogyan a hamuvá lett dohány lehullik. – Ha már kétségessé válik a házasságkötés, lehetséges, hogy a Weldon kölcsönei felett rendelkező bank eladná ezeket a kölcsönöket valaki másnak? – Igen, lehetséges. De ha azt tervezed, hogy felvásárlód Weldon kölcsöneit, nagy veszteséget fogsz szenvedni, hogyha mégsem áll talpra. – Nem érdekel – vágta rá Peregrine durván. – Akarom azokat a kölcsönöket. Vásárold fel őket azon a fedőcégen keresztül, amelyet alapítottál, hogy az én nevem ne legyen kapcsolatba hozható az ügylettel. És mi a helyzet az L&S vasúttársasággal? – Az elmúlt évek legokosabb döntése volt Weldon részéről, hogy felvásárolta a társaságot – mondta Slade, és önkéntelenül is elismerően bólintott. – A pénzügyi körök izgatottan várják, hogy mit tesz az új cégvezetés, és milyen kilátásai lehetnek a vállalatnak. A jövő héten bocsátják ki az új részvényeket; azt hiszem, gyorsan el fognak fogyni. Nagy nyereséget fog hozni a pénz, amit belefektettél. – Megtudtad, mi volt az igazság a jogi bonyodalmak körül, amelyekről Weldon beszélt nekem? – Épp mondani akartam. – Az ügyvéd rosszalló tekintetet vetett a türelmetlenkedő Peregrine– re. – Mint te is tudod, az egyes vasúttársaságokat beiktató parlamenti törvényekben az áll, hogy a társa–Ság megfelelő kárpótlás fejében elveheti a tulajdonosoktól a neki szükséges földeket. Az L&S eredeti vezetősége eleve kevés tőkével indult, így a tisztességesnél alacsonyabb áron próbáltak meg földeket kisajátítani. Nem meglepő módon néhány földtulajdonos keresetet nyújtott be, melyben magasabb kárpótlás megítélését követelték. Egy Jethro Carwley nevű hampshire–i kisbirtokos vezette őket. A társaság és a földtulajdonosok közötti vita eléggé elmérgesedett. Slade a szemüvege fölött Peregrine–re pillantott, és így folytatta: – Itt kezd érdekessé válni a történet. Nem sokan tudnak róla, de Carwley visszavonta a keresetét, miután rejtélyes tűzeset történt a tanyáján, igen szerencsétlen eset volt; valaki meg is halt a tűzben, úgy hiszem. Mikor aztán Weldon megszerezte a vasúttársaságot, számos másik földtulajdonos peren kívül megegyezett a kárpótlásról, és nem sokkal nagyobb összegekért váltak meg a földjüktől, mint amekkorákat eredetileg felajánlottak nekik. Peregrine eltöprengett a hallottakon. – Gondolod, hogy Carwley tanyáján szándékos gyújtogatás történt, és a többi földtulajdonos úgy döntött, inkább beéri annyi pénzzel, amennyit adnak neki, mintsem hogy megkockáztassa, vele is hasonló történjen? – Nos, ez a lehetőség valóban fennáll – bólintott Slade. – Gondoltam, lemegyek Hampshire– be a héten, és beszélek Jethro Craw–leyval, hátha megtudom tőle, mi is történt valójában. – Ezt én magam szeretném megtenni. – Peregrine beszívta a füstöt, és tökéletes füstkarikákat eregetve folytatta: – Ha Carwley még nem írta át formálisan a vasúti szolgalmi jogot az L&S társaságra, akkor talán hajlandó lesz inkább nekünk eladni. Ezt persze egy másik befektető fedőcégen keresztül kell elintézni, hogy Weldon csak akkor jöjjön rá, ki áll az ügy hátterében, amikor már túl késő. – És akkor mi lesz? – kérdezte Slade nyugtalanul. Peregrine csillogó szemmel válaszolt: – 72
Akkor Weldonnak egy újabb perrel kell majd szembenéznie, mellé valószínűleg még büntetőjogi perekkel is, amelyekben az lesz a vád, hogy a vasúttársaság brutálisan megfenyegetett néhány ártatlan földtulajdonost. Ezt imádnák az újságok, nem igaz? Szép kis botrány kerekedne belőle, és esetleg ismét le kellene állítani a vasútvonal építését is. Slade komoran ráncolta a homlokát. – Egy kisebb vagyont fektettél be már eddig az L&S társaságba. Ha le akarod állítani a vonal építését, akkor az nagyon sokba fog kerülni neked, és még rengeteg más embernek is. – Nem számít. – Peregrine a szivart tartó kezének mozdulatával mintha elvágta volna az ügyvéd további figyelmeztetéseit. – Van ma estére még valami megbeszélnivalónk? – Sulgrave örököse igen szeretné, ha gyorsan rendeződne az ügylet, úgyhogy az adásvételt egy héten belül meg kellene ejteni. – Minél előbb, annál jobb. Sikerült megfelelő városi rezidenciát találnod a Mayfair–negyedben? – Van egy kitűnő, bútorozott ház a Park Streeten, kiadó. Egy arisztokrata a tulajdonosa, aki külföldre utazik egy évre. Drága, de nagyon elegáns. Óhajtod megtekinteni? Peregrine a fejét rázta. – Ha szerinted megfelelő, akkor vedd csak ki nyugodtan. Elegem van már abból, hogy szállodában lakom. – Szórakozottan bámulta a szivar fényesen parázsló végét, majd eszébe jutott még egy lezáradan ügy. – Hogy van Jenny Miller? Slade szemébe melegség költözött. – Rá sem ismernél arra a lányra. Elképesztően értelmes: mindent megért, és mindenre emlékszik, amit mond neki az ember. A külvárosi akcentusától is már majdnem teljesen megszabadult. Peregrine valami halk zajt hallott a dolgozószoba ajtajánál –mintha egy egér futkározott volna. Mutatta Slade–nek, hogy beszéljen tovább, majd a hamutartóba helyezte szivarját, felállt, és hangtalan léptekkel keresztülvágott a szobán. Az ügyvéd elképedve nézte, de azért tovább beszélt: – Találtam egy asszonyt, aki egy grófnőnél szolgált komornaként. Beleegyezett, hogy mindent megtanít Miller kisasszonynak, amit egy ilyen tisztségben tudni kell. Peregrine felrántotta az ajtót, és egyáltalán nem lepődött meg, amikor Jenny szinte bezuhant a szobába. A lány szeme kikerekedett az ijedtségtől, amiért rajtakapták. Kis, kétségbeesett kiáltást hallatott, és sarkon pördült, de a férfi a karjánál fogva megragadta, és maga felé fordította. Most, hogy rendes női ruhába volt öltözve, Jenny annyi idősnek látszott, amennyi valójában volt. Felnőttes kontyba fogott hajával és szerény kék ruhájában úgy nézett ki, mint egy sikeres ügyvéd vagy orvos lánya, vagy akár egy lelkészé. Nehéz volt elhinni, hogy egy ilyen csinos és tiszteletreméltó ifjú hölgy éveket töltött egy bordélyház falai közé zárva. Peregrine szelíden azt kérdezte: – Elég hangosan beszéltünk, vagy megismételjük, ami elhangzott? – Én nem hallottam semmit – tiltakozott Jenny reszketve. Peregrine még mindig szorította a karját. – Csak azért jöttem le, hogy megkérdezzem Mr. Slade–et, ne csináljak–e neki egy csésze teát, ahogy esténként szoktam. – Ez így igaz – szólt közbe Benjamin. – Ne ijeszd halálra azt a gyermeket. Nem tett semmi rosszat. Peregrine a közbeszólást meg sem hallva így szólt: – Ne hazudj nekem, Jenny. – Beljebb kísérte a lányt a dolgozószobába. – Majdnem azóta hallom, hogy az ajtónál matatsz, amióta megérkeztem. Ülj le. A lány idegesen az egyik egyenes támlájú szék szélére ült. Rápillantott Slade–re, aki biztatóan mosolygott rá, majd Peregrine–re nézett, aki most föléje tornyosult. A férfi a szemébe nézett, és így szólt: – Biztos vagyok benne, hogy kiváló tehetséged van a leselkedéshez és a hallgatózáshoz, és ezek a képességeid segítségedre is voltak abban, hogy életben maradj. Továbbá abban is biztos vagyok, hogy egyhamar nem fogod abbahagyni egyiket sem. Nincs is különösebb kifogásom ez ellen, de szeretném, ha a szavadat adnád, hogy semmit, amit így megtudsz, nem fogsz ellenem vagy a barátaim ellen felhasználni. Másrészt viszont, ha olyasmi jut a tudomásodra, ami engem érdekelhet, arról tájékoztatsz. Érted? A lány szeme elkerekedett. Azután bólintott: – Megígérem, hogy úgy lesz. Sose tennék olyasmit, amiből önnek vagy Mr. Slade–nek kára származna. Csak... csak szeretem tudni, hogy mi 73
folyik körülöttem. Mrs. Kent házában azt a sok kémlelőnyílást mindkét irányba lehetett használni, és én elég kicsi voltam ahhoz, hogy olyan helyekre is bebújjak, ahol eszébe se jutott volna keresni. Sok mindent megtudtam így. – Igen, kétségtelenül – mondta Peregrine szárazon, és felemelte még parázsló szivarját. – Volna valami kérésed, kívánságod vagy panaszod, mielőtt elmegyek? – Ó, nem, semmi. – Jenny hevesen megrázta ragyogó szőke fürtjeit. – Mr. Slade annyira nagyon kedves hozzám. Ez az utóbbi néhány hét volt a legjobb az életemben. Már alig várom, hogy megtanuljam, hogyan kell komornának lenni. Nagyon jó komorna leszek. – Ezt nem kétlem. – Azzal, mintha hirtelen megfeledkezett volna Jennyről, Peregrine utolsót szívott a szivarján, majd elnyomta. – Van még valami megbeszélnivalónk, Benjamin? – Nincs. – Az ügyvéd egy vaskos mappát adott át neki. – Ebben részletesen le van írva minden, amit ma este összefoglaltam neked. Lefogadom, hogy érdekesnek fogod találni. A herceg elvette a mappát, és udvariasan jó éjszakát kívánva mindkettejüknek, távozott. Amint az ajtó becsukódott mögötte, Jenny megrázta a fejét. – Ez aztán különös egy fickó. Mintha mindent hallana és mindent tudna, és sohasem azt teszi, amit éppen várna az ember. Borsódzik tőle a hátam. – Nem túl tapintatos így beszélni a jótevőjéről, bár el kell ismernem, tudom, hogyan érzi magát – mondta Slade halvány mosollyal az ajkán. – Ám ha az ember nem haragítja magára, akkor kívánni sem lehet nála jobb munkaadót vagy barátot. – Hát ellenségemül biz' isten nem kívánnám – remegett meg Jenny. Aztán az ügyvédre mosolygott, s finom vonásai kedvesen felragyogtak. – De magát mégis jobban szeretném barátnak. Maga legalább nem ijeszti halálra az embert. – Felállt. – Csináljak egy csésze teát? – Igen, az nagyon jó lenne. – Amikor Jenny elhaladt a széke mellett, Slade félig felemelte a kezét, aztán mégis leengedte, vágyakozó tekintete azonban végigkísérte a lányt a szobán. Összeszorította a száját, és az iratai felé fordult. Számos nehéz munkát elvégzett már a munkaadójának, de sohasem sejtette: a legnehezebb feladata az lesz, hogy egy szajhából ifjú hölgyet faragjon. Crawley tanyája egyszerű volt és kicsi, a kőépületeket szinte patinássá tette az időjárás és a hosszú évek. Némiképp hóbortos jelleget csupán a nádtető kölcsönzött a háznak, ugyanis a tető nyergén egy nádból font róka három nádtyúkot kergetett. A tető azonban öreg és elnyűtt volt, s a rókát az a veszély fenyegette, hogy egyszer csak lepottyan a nyeregről. Ez csupán az egyik apró jele volt az elhanyagoltságnak. Úgy tűnt, nehéz idők járnak a tanyára. Peregrine nem látott senkit a ház előtt, ezért leszállt a lóról, és bekopogott az ajtón. Hosszas szünet után egy középkorú asszony jelent meg. Kerek képe vidám természetről árulkodott, de gondterhelt ráncok húzódtak a szája szögletében, és mikor meglátta, hogy egy úriember áll az ajtóban, aggodalom csillant meg a szemében. – Maga Mrs. Carwley? – kérdezte Peregrine. Az asszony bólintott. – A férjével szeretnék beszélni. Itthon van? – Itthol hát – mondta Mrs. Carwley kelletlenül. – Ott lesz az valahun hátul, az istállónál. – Köszönöm. – Peregrine a kalapjához emelte a kezét, és már épp sarkon fordult volna, amikor az asszony szoknyája mögül egy kislány kukucskált ki, de valaki már vissza is húzta, s az ajtó gyorsan becsukódott. Valami nyilvánvalóan nem volt rendben a Carwley–tanyán. Peregrine sietség nélkül átvágott a tanyaudvaron, és hátrament az istállóhoz. Az udvar jobb felét az előző évben leégett istálló elszenesedett maradványai határolták. A kőfalakat még meg lehetett volna menteni, és újra felépíteni az istállót, ám ez sokba került volna, márpedig Peregrine úgy látta, a tanyát nem veti fel a pénz. Jethro Carwley az istálló mögött ült egy gomba formájú kövön, és nagy műgonddal egy elszakadt kantárt javítgatott néhány új bőrszíj segítségével. Peregrine közeledtére a nagydarab gazda felnézett, keze megállt a levegőben, és gyanakvó tekintettel méregette az idegent. Nyersen így szólt: – Mit akar? – A perről akarok magával beszélni, amit az L&S vasúttársaság ellen indított. – Nincs énnekem arrúl mit beszélnem magával. – Carwley ismét a kantárra szegezte tekintetét, 74
és egy vastag tűt döfött a bőrszíj egyik lyukába. – Pedig nem is olyan régen még szívesen beszélt a dologról. Beszélt néhány tucat földtulajdonossal, és meggyőzte őket, hogy a kárpótlás, amit a társaság felajánlott, nem méltányos. Aztán történt itt a tanyán egy tűzeset, maga meg hirtelen elállt a pereskedéstől. A hangadójukat elveszítve, a többi felperes gyorsan megegyezett a társasággal. Érdekelne, hogy miért. Carwley felpattant ültő helyéből, kékesszürke szemében harag lángolt. Haragja mögött azonban félelem lappangott. – Nem köll magának semmit se mondanom errűl, maga gazember! Maga meg a fajtája má' épp elég kárt okoztak nekem. Most pedig kotródjék a fődemrűl! – Addig nem, amíg nem beszél velem. – Peregrine hangja nyugodt maradt, de azért éberen figyelte a gazda minden mozdulatát, így nem érte készületlenül, amikor az feléje csapott a kantárszárral. A bőrszíjak ostorként csattantak a levegőben. Finoman oldalt lépett, majd vasmarokkal megszorította Crawley csuklóját. A férfi sikertelenül próbálta kiszabadítani a kezét. Peregrine halkan megszólalt: – Weldon csinálta, ugye? A gazda minden ellenállása szertefoszlott. Megnyalta a szája szélét, és azt krákogta: – Honnét tuggya ezt mind? – Tudnom kellett, hát megtudtam. – Peregrine elengedte Carwley csuklóját és hátralépett, továbbra is éberen figyelve. – Weldon az én ellenségem is, akárcsak a magáé. Ha elmondja nekem, mi történt, talán segíthetek abban, hogy legalább részben bosszút álljon rajta. A férfi visszaült a kőre–, vállát behúzta, és nyugtalanul markolászta a bőrszíjakat. – Jelzálogkőcsönt vettem föl, hogy a legidősebbik fiamnak fődet vehessek Kanadába'. Osztán az L&S egyszer csak úgy döntött, hogy elvesz egy jó darabot a födémből. Ha kevesebb a, szántófődem, nehezebb lett vóna visszafizetni a kőcsönt, ú'hogy bepereltem űket, hogy méltányos kárpótlást ítéjjenek meg. Különben mindenemet elveszíthettem vóna. Carwley nagyot nyelt, majd folytatta. – Osztán ez a Weldon nevű férfi, meg a titkárja, egy Kane nevű, elgyöttek hozzám, és aszmonták, jobb lenne, ha elfogadnám a pénzt, amit ajánlottak. Én persze nemet montam nekik; köllött az a pénz, és én csak a méltányos árat akartam mekkémi. Erre Weldon aszmongya, hát ez kár. Sose fogom elfelejteni a nézését; olyan vöt a szeme, mint a kígyóé. Osztán nem gyött vissza többet, de elkezdtek furcsa dogok történni. Valaki megmérgezte a birkáimat, és majdnem az egész nyáj megdöglött. Vótak tejelő teheneim is, egy kisebb csorda, osztán egy éjjel valami gazember a felüket lelűtte. Osztán meg... – Carwley hangja elfulladt, és elhallgatott. – Aztán égett le az istálló, ugye? – kérdezte Peregrine. A gazda bólintott. – Az istálló is mög a csűr is. Gyújtogatás vót, az kéccségtelen, de nem vót semmi nyoma, hogy ki tette. A learatott búza legnagyobb részét épp azelőtt hordtuk be, ú'hogy tavaly semmi pénzt se kerestünk, de még nem is ez vót a legnagyobb baj.Elgyötört arca görcsbe rándult a fájdalomtól. – A középső fiam, a Jimmy. Mindég olyan furcsa gyerek vót. Kicsit féleszű vót, az arca meg olyan csálén állt, nem természetesen. De kedvesebb természetű gyereket még nem látott nála, és csodálatosan értett a jószágho'. Maj' megszakadt a szíve neki, amikó a teheneket lelűtték. Az asszony mög én mindig tudtuk, hogy jimmy sose tunná egyedű gondját viselni a tanyának, ú'hogy arra gondótunk, a legkisebbik fiunkra, Willre haggyuk a birtokot, és ö maj' vigyáz Jimmyre, ha mi mán nem leszünk. De most má'... – Crawley merev arccal elhallgatott. – Jimmy halt meg a tűzben? A gazda bólintott. – Szárazság vót, és az istálló tetején a nád egy szempillantás alatt lángra kapott. Jimmy hallotta, ahogy az igáslovak nyerítenek, és bement, hogy kihozza űket. Nem láttam mög időbe', hogy mög tudtam vóna állítani. Rászakadt a gerenda. – Crawley vadul megrázta a fejét, mintha meg akarna szabadulni a szemében csillogó könnyektől. – Pár nappal később kaptam egy névtelen levelet, amibe' az állt, hogy mivel van egy feleségem meg még két gyerekem, okosabb vóna megszüntetni a pert. Ú'hogy azt is tettem. A szívtelen hangú fenyegetés is azt bizonyította, hogy Weldon áll az ügy hátterében. Peregrine–t elöntötte a gyilkos düh, ám keményen uralkodott haragján. – Azóta hivatalosan is elfogadta a vasúttársaság kínálta pénzt, és átírta rájuk a jogokat? – Még nem. – Crawley kiköpött maga elé a földre. – Egy–két héten belül az is meglesz. Akkó majd megkapom a pénzt, bár feleannyi se lesz, mint amennyit ez a főd megér. 75
– Gondolt arra, hogy a törvény segítségét kéri az ügyben? Mondjuk, a helyi elöljáróhoz fordul, vagy a parlamenti képviselőjéhez? A férfi arcán heves undor tükröződött. – A napnál is világosabb, hogy Weldon ölette meg a nyájamat, és ő gyújtatta föl az istállómat, de egy szemernyi bizonyítékom–sincs rá. Maga mit gondol, mire jutnék, ha egy olyan gazdag embert vádolnék meg, mint ő? – Valószínűleg nem sokra – ismerte el Peregrine. – És ha eladná a tanyát, és máshová költöznének? – Gondótam én má' mindenre. – Crawley mintha valami kényszernek engedelmeskedve beszélt volna, mintha felgyülemlett érzelmeit akarta volna kiengedni. – De a jelzálog miatt nem kapnék annyit a tanyáét', hogy másutt újrakezdhessem. Külömbe' is, ez a főd a családomé azóta, hogy a jó Erzsébet királynő uralkodott. Hogyan hagyhatnám el? Nem csinálhatok mást, elfogadom a pénzt, és remélem, elég lesz rá, hogy valahogy mögéljünk. Évekbe fog telleni, mire újra fölépítjük az istállókat, teheneket vásárolunk, és visszafizetjük a kölcsönt. Ha jön két–három rossz esztendő, még mindig elveszíthetünk mindent, de nem látok más lehetséges utat. Levette elnyűtt, formátlan kalapját, és fáradtan végigsimított őszülő haján. – Vagy hát nem tudom, talán van más is, amit tehetnék, de egyszerűen nem tudom, mi. Mintha az egész tanya lelke elszállt vóna, amióta Jimmy meghalt. Peregrine halkan megszólalt: – A fiát semmi sem támaszthatja fel, viszont ha maga is akarja, én lehetőséget adok magának rá, hogy visszaépítse a tanyát olyanra, amilyen volt, és ráadásul még Weldonnak is nagy kárt okozzon. A gazda felemelte a fejét, meghökkenve meredt az idegenre, majd jól végigmérte. Arca újra határozott kifejezést öltött, amint súlyos bánata helyét lassan elfoglalta a veleszületett agyafúrtság. Nagy sokára megszólalt, és csak egyetlen szót kérdezett: – Miért? – Mert én tönkre fogom tenni Charles Weldont – mondta Peregrine lágy, mégis kérlelhetetlen hangon. – Maga pedig segíthet benne. Hosszan és mélyen egymás szemébe néztek, majd Crawley végre azt mondta: – Mit köll tennem? – Maga eladja nekem a szolgalmi jogot, én pedig újból benyújtom a keresetet a vasúttársaság ellen. Kifizetem maga helyett a jelzálogot, és azon felül adok magának még kétezer fontot. Azt akarom, hogy ezután maga és a családja tűnjön el a környékről, mondjuk, látogassák meg a fiukat Kanadában. Ha Weldon már nem jelent majd fenyegetést magukra nézve, visszajöhetnek, és nekiláthatnak az újjáépítésnek. Talán a jövő tavaszi vetés idejére meg is lesznek. A gazda felvonta a szemöldökét. – Hun van ebbe' a csapda? – Van rá némi esély, hogy Weldon legyőz engem. Ebben az esetben én halott leszek – mondta Peregrine szenvtelen hangon. – Ha ez történik, és maga nem mer visszajönni a családjával Angliába, akkor is könnyebben és jobb áron tudja majd eladni a tanyát, mint most, és valahol máshol újrakezdheti. Crawley három szívdobbanásnyi ideig tökéletesen mozdulatlanul állt. Aztán a földre tette a kantárszárat, felállt, és a kezét nyújtotta Peregrine–nek. – Uram, a szolgalmi jog a magáé. Tenyerét a gazda munkától kérges tenyerébe helyezve, Peregrine megengedett magának egy elégedett kis mosolyt. Újabb szál szövődött ezzel a hálóba. Most már hamarosan, igen hamarosan eljön az ideje annak, hogy megfogja az áldozatát. Előbb azonban ki kell szabadítania Lady Sara St. Jamest Weldon karmai közül. Peregrine felemelte az egyik kancsót, és Lord Ross Carlisle–ra pillantott, aki a fényesen csillogó mahagóniasztal túloldalán ült. – Tudom, hogy az úriemberek vacsora után vörösbort szoktak inni, én azonban jobban szeretem elkerülni, ha lehet. Úgyhogy én brandyt iszom. Te mit szeretnél jobban? Úgy tűnik, az új komornyikom minden elképzelhető szeszes itallal ellátott minket. Ross elmosolyodott. – A brandy tökéletesen megfelel. Magam sem vagyok nagyon oda a vörösborért. Peregrine az előző napon költözött be bérelt városi házába, s most Ross–szal kettesben kisebb ünnepi vacsorát tartottak annak örömére, hogy végre kiköltözött a szállodából. A herceg brandyt töltött két talpas pohárba, s közben arra gondolt: milyen vicces, hogy az elmúlt néhány hétben 76
gyakorlatilag alig látta Rosst és Sarát, akiket szeretett; ehelyett rengeteg időt töltött azzal az emberrel, akit gyűlölt. Azonban ez az idő hasznosnak bizonyult, hiszen Sir Charles Weldon lassan úgy tekintett Peregrine–re, mint barátjára és bizalmas üzlettársára. A „barátság” örve alatt a herceg egyre közelebbről cserkészte be az angolt, részleteket tudott meg Weldon üzleti ügyeiről és magánéletéről, valamint arról is, hogy mi az, amit az ellensége nagyra értékel az életében. Peregrine perverz és dekadens módon örömét lelte abban, hogy miközben Weldon viccein kacagott, a felszín alatt úgy lobogott és sistergett benne a gyűlölet, akár a pokol tüze. Míg könnyeden csevegtek, és ő egy–egy szellemes megjegyzést vetett oda, lelki szemei előtt azt látta, ahogyan Weldon lassú és végtelenül fájdalmas távol–keleti kínzásoknak alávettetve vonaglik. Vacsoravendégül látta Weldont a szállodában, és míg bort töltött neki, azon imádkozott, hogy ellensége ismerje meg, milyen kegyetlenül keserű érzés, ha becsapják és elárulják. Mindez mélységesen kielégítő volt; talán egy kissé őrült dolog is, de Peregrine akkor is minden percét sötét elégedettséggel fogadta. Ross a legkevésbé sem volt tudatában vendéglátója gondolatainak. Elvette a pohár brandyt, és így szólt: – Attól az egytől eltekintve, hogy nem szereted a vörösbort, tökéletesen alkalmazkodtál az angol főúri társasághoz. – Körbemutatott a díszesen berendezett ebédlőn. – Olyan, mintha beleszülettél volna. Peregrine gúnyosan elhúzta a száját. – Pedig tudod, hogy nem így van. – Hát az biztos, hogy egészen más, mint a kafirisztáni házad – bólintott a barátja. – Az a sok ember meg háziállat: csak jöttek–mentek ott, ahogy nekik tetszett. A legtöbbjükről soha nem tudtam pontosan, hogy kik voltak és mi közük volt hozzád. – Biztosíthatlak, én sem mindig tudtam. A kafirok házai egyrészt nagyon vendégszeretők, másrészt nagyon bonyolultak; azok közül az emberek közül a legtöbb semmilyen rokonságban nem állt velem. –A herceg belekortyolt a brandyjébe. – Jól haladsz a könyveddel? Mostanában nem nagyon láttalak. Ross elfintorította az arcát. – Kétlem, hogy egy könyv írásával egyáltalán lehet jól haladni; mindenesetre valami haladás azért van. Ne haragudj, amiért elhanyagoltalak, de az első két hét után úgy tűnt, nincs szükséged segítségre. – Nem kell elnézést kérned, nem vagy a pesztrám. És igazad van, nem akadtak gondjaim. Számos bál háziasszonya örül, ha a vendégek között van egy szelíd vadember is – mondta Peregrine keserű gúnnyal. – Különben sem akartalak volna zavarni a munkádban, ha már egyszer a múzsa is hajlik az együttműködésre. – Pontosabb volna úgy fogalmazni, hogy a múzsa és én éppen egy kocsmai verekedésben veszünk részt, és ő leginkább övön aluli ütésekkel dolgozik... Ha a kiadóm nem követelné hetente a kéziratot, már abbahagytam volna az egészet – mondta Ross megindultan. – Márpedig nemsokára amúgy is meg fognak zavarni a munkában, mivel anyám meggyőzött róla, hogy az én kötelességem lenne bált adni Sara és Sir Charles eljegyzésének tiszteletére. A vidéki házamban rendezzük, három héttel az esküvőjük előtt. A meghívókat még nem küldtük ki, de remélem, te is el tudsz jönni, és maradsz egy pár napra. Tele lesz a ház vendégekkel, már... – Elgondolkozva megállt, aztán elhomályosult a szeme. – Már jó néhány év óta először. Peregrine csak nehezen tudta leplezni a diadalmámort, amely hirtelen elöntötte. A sors különös kegyéből éppen most találta meg a háló utolsó szálát. – A díszvendégek nálad alszanak? – Igen, meg a szüleim is, és még néhányan. – Ross kuncogott. – Anyám végzi a szervezés legnagyobb részét, úgyhogy igazság szerint nincs jogom panaszkodni a kellemetlenség miatt. – Szíves örömest elmegyek, és alig várom, hogy találkozzak a szüléiddel. Vidéken töltik az idejük nagy részét, igaz? Barátja bólintott. – Igaz. Apám már majdnem nyolcvanéves. A korához képest jó egészségnek örvend, de nem szeret utazgatni. Sara kedvéért azonban hajlandó lesz az áldozatra. Nagyon kedveli Sarát. – Lady Sara igazán figyelemreméltó fiatalasszony. – Peregrine hangja szándékosan semleges volt. – Tökéletesen megértelek, amiért olyan kedves neked. Ross arca elkomorult. – Úgy látszik, nem sikerült meggyőznöd az unokahúgomat, hogy bontsa 77
fel az eljegyzését. – Még nem adtam fel minden reményt, hogy jobb belátásra bírhatom. – Peregrine lustán körbelögybölte a brandyt a pohárban. Sarát az elmúlt hetekben többször is látta különböző fogadásokon, és kétszer táncolt is vele. Meglepően nehéz volt úgy kezelnie Sarát, mintha pusztán az ismerőse lett volna, hiszen annyi minden történt kettejük között. Meg akarta nevettetni a nőt, meg akarta csókolni, és végig akarta csinálni, amit Sulgrave–ben elkezdtek. Ám Sara semmi jelét nem mutatta, hogy ő is ugyanezt akarná. Tökéletesen kedves és udvarias volt, és olyannyira távolságtartó, mintha Peregrine holmi vadidegen férfi lett volna. Peregrine legnagyobb bánatára Sara most minden izében úrinöként viselkedett. Dühösen felhajtotta a brandy maradékát, és töltött még egy pohárral. Sara csupán szórakozás volt, és egy eszköz a célja elérésére, semmi több; nem szabadna arra vesztegetnie az idejét, hogy azon gondolkozzon, hogyan fektesse le a nőt. – Kétlem, hogy Lady Sara mély vonzalmat érez Weldon iránt, ám úgy látszik, becsületbeli kötelességének tekinti, hogy hozzámenjen. – Ez pontosan Sarára vall – mondta Ross bánatosan. – Annyira becsületes, hogy az már szinte hiba. Magával az ördöggel szemben is megpróbálna tisztességesen eljárni. Mindenesetre, ha valami jó okot tudsz rá, hogy miért nem kellene hozzámennie Weldonhoz, jobb lenne, ha nyiltan megmondanád neki, hogy ő maga dönthesse el, mit akar. Peregrine–nek eddig meg sem fordult a fejében, hogy egyszerűen elmondja az igazságot, de a kezdeti meglepődés után egy darabig eljátszott a gondolattal, mielőtt végképp elvetette volna Ross ötletét. – Nem hiszem, hogy az beválna. Weldon bűnei túl undorítóak, túl gonoszak... van erre egy jó szó... igen, túl gyalázatosak ahhoz, hogy egy becsületes ember elhiggye őket Azóta is gyűjtögetem a bizonyítékokat, de a legnagyobb részük csak elvont, közvetett adat, bonyolult pénzügyi feljegyzések, melyek nem mutatnak hű képet arról a rengeteg szenvedésről, amit ez az ember okozott. És mindez, attól tartok, nem elegendő ahhoz, hogy az unokahúgod felbontsa az eljegyzést. – Valószínűleg igazad van. – Ross összeráncolta a homlokát. – Hát valóban ennyire rettenetes alak Weldon? Magam is aggasztónak találom a lényét, de nehéz elhinnem, hogy tényleg az a szörnyeteg, akinek te lefested. – Rosszabb, mint amit el tudsz képzelni, pedig te sokkal többet láttál a világból, mint Lady Sara – mondta Peregrine tömören. – Te is nehezen hiszed el nekem, hogy Weldon gonosz ember, jóllehet, neked van némi okod rá, hogy higgy a szavamnak. Hát hogyan győzhetnék meg akkor egy olyan becsületes és ártatlan lényt, mint az unokahúgod? – Egyetértek veled, bár könnyebb volna hinnem neked, ha részletesebben is elmondanád, miket tett Weldon – jegyezte meg Ross. – Ám nyilvánvalóan nem akarsz ennél többet mondani, és feltételezem, hogy megvan rá az okod. De visszatérve Sarára... azt mondtad, még nem hagytál fel a reménnyel. Peregrine a barátja szemébe nézett, és azt hazudta: – Valószínű, hogy hamarosan megdönthetetlen bizonyíték kerül a kezembe. Amint meglesz, szeretném bemutatni Lady Sarának úgy, hogy te is, az apja és Weldon is jelen vagytok. így Weldon a saját nevében védekezhet, te és Haddonfield hercege pedig megakadályozhatjátok, hogy Weldon bármire is erőszakkal kényszerítse Lady Sarát. Segítesz nekem ebben? Ross hosszasan, mérlegelőn tekintett Peregrine–re. – Igen, ez tisztességes eljárásnak tűnik. Ha arra kerül a sor, minden tőlem telhetőt megteszek, hogy segítsek. Peregrine pohárköszöntőre emelte a brandyjét. – Lady Sara jól felfogott érdekeire és boldog jövőjére. – Azzal felhajtotta a maradék italt. Öt ugyan nem érdekelte a „tisztességes eljárás”–ról szóló fárasztó, tipikusan angol elképzelés; azt akarta, hogy Chades Weldon ne kerülhesse el az ószövetségi igazságszolgáltatást. És így vagy úgy, de szét fogja választani Sarát és a jegyesét – még ha Ross barátságát és Sara jó hírnevét kell is kockára tennie ezért.
78
Tizedik fejezet – Nagyon jól táncol Lady Weldon. Sara a táncpartnere arcába nevetett, miközben tovább forogtak a zene ütemére. – Még nem egészen vagyok Lady Weldon, Charles, de most már nemsokára. Jól érzed magad? – Nagyon – mosolygott vissza rá a jegyese. Elragadóan jóképű volt estélyi öltözetében, és enyhén őszülő halántéka csak még tekintélyesebb külsőt kölcsönzött neki. – Igazán kedves dolog az unokabátyádtól, hogy ezt a bált adja a tiszteletünkre. – A dicséret nagyobb része Marguerite nénémet illeti – válaszolt Sara. Pillantása Windermere hercegné csinos alakjára, aranyszőke hajára vándorolt; a nagynénje a csillogó bálterem túlsó végében álldogált, és csöndesen, elégedetten szemlélte munkája eredményét. Bár a hercegné már ötven fölött járt, a csillárok lágy fényében még jól látszott megragadó szépsége, mellyel annak idején felhívta magára a herceg figyelmét. Sarába belenyilallt a régi, ismerős sajnálkozás, amiért saját anyja, aki olyannyira hasonlított Marguerite nénire, már nem lehet itt, hogy lássa a lánya esküvőjét. A hercegné elkapta Sara pillantását, és rámosolygott. Sara pedig szeretettel nézett vissza rá, mielőtt a keringő újabb tánclépései elfordították volna tőle. – Igaz, hogy Marguerite néni önszántából hagyta maga mögött a bálok divatos világát, hogy Norfolkban lehessen a férje mellett, de azért szeret időnként újra felbukkanni, hogy bebizonyítsa: senki sem tud olyan elegánsan szórakoztatni, mint ő. – Nagyon is jól csinálja – mondta Charles elismerően, és látszott rajta: kifejezetten tetszik neki, hogy házassága révén rokoni kapcsolatba kerül a hercegnével. – De te még jobban fogod csinálni. – Ha azt kívánod, hogy nagyszerű háziasszony legyek, minden tőlem telhetőt meg fogok tenni. – Sarát örömmel töltötte el, hogy ő és Charles milyen jól kijöttek egymással az elmúlt pár hét során. A nyár elején még meglévő feszültség nyomtalanul elmúlt, miután már nem találkozott Peregrine–nel. A keringő befejeződött, a párok szétváltak. Weldon megkérdezte: – Melyik szerencsés úr lesz a következő partnered? – Trés galant vagy ma este, Charles – felelte Sara incselkedve. –A következő tánchoz éppen nem lesz partnerem. Előre tudtam, hogy mostanra már majd ki kell fújnom magamat, és meglátogatnom Sylvia nagynénémet. Hónapok óta nem láttam. Charles borzongást színlelt. – No, ezt csináld csak egyedül. Az özvegy grófnét valahogy mindig olyan vészjóslónak találtam. A vacsora előtti táncnál találkozunk. – Rendben van. – Sara rámosolygott Charlesra, majd a kártyaszalon felé indult, ahol minden valószínűség szerint a nagynénje tartózkodott. Arcáról lehervadt a mosoly, miközben keresztülvágott a báltermen, a vendégek üdvözlő szavait viszonozva és jókívánságaikat fogadva. Nem tehetett róla, de eszébe jutott az a másik bál, amelyen Peregrine herceg rávette, hogy újra táncolni kezdjen. A Sulgrave–be tett utazás óta a férfi túlságosan is megfogadni látszott a felszólítást, hogy ne találkozzanak kettesben. Fogadásokon és bálokon ugyan össze–össze–találkoztak, de úgy viselkedtek, mint két vadidegen ember. Sara ezért persze hálás volt; a herceg felkavaró jelenléte nélkül visszatért a szokásos önuralma és lelki nyugalma. Azóta megrendelte a kelengyéjét, kiküldte az esküvői meghívókat, Elizával együtt ellátogatott Charles otthonába, hogy megtervezzék a kislány szobájának új berendezését, és nyugodtan fogadta jegyesének szemérmes és tisztelettudó csókjait, amikor az valamely társasági esemény után hazaszállította. Ám ahányszor meglátta a kafir herceget, valami titkos bánat mozdult meg a lelke mélyén. A férfi mostani viselkedése megerősítette Sara korábbi gyanúját, hogy amaz csak azért közeledett hozzá, mert könnyen megszerezhetőnek tartotta, s amint Sara ellenkezést mutatott, másfelé fordította a figyelmét. Időt és erőfeszítést nem kímélve megszabadította Sarát a félelmeitől, ezért Sara azt hitte, különleges barátság szövődött közöttük, de most már tudta, hogy tévedett. Peregrine megváltoztatta az életét, majd odébbállt – akár egy kisgyerek, aki oda sem figyelve, meggondolatlanul letépkedi a virágokat. És Sarának semmi oka nem volt rá, hogy haragot vagy sajnálkozást érezzen emiatt, hiszen olyan sokat nyert a férfi ismeretsége által. 79
Ma este csak távolról látta a herceget. Későn érkezett, és azonnal körülvették a figyelmét magukra vonni kívánó nők. Sara elgondolkodott: vajon a szeretője valamelyikük? Talán mindegyikük az; a hárem nem volt szokatlan dolog arrafelé, ahonnan ő származott. Fel kell hagynia az efféle gondolatokkal – figyelmeztette magát, amint megállt, hogy üdvözölje Lord Batsfordot, Charles kellemes modorú, de eléggé jelentéktelen testvérbátyját. Peregrine–nek nincs helye az életében, és nem is lesz soha. Soha. Peregrine átvágott a báltermen, és udvariasan elhárított mindenkit, aki megzavarhatta volna Ross felé haladtában. Amióta csak megérkezett Angliába, a diadalmámor ott hullámzott az öntudata szélén, de most úgy tört a felszínre, akár egy búvópatak, mely végre a napfényre ér. Elérkezett az idő. Ma este méri az első közvetlen csapást Weldonra, bár ellensége ezt még nem fogja úgy tekinteni, mint a háború nyitó támadását. Peregrine úgy érezte magát, akár egy csatába induló harcos: minden érzéke pattanásig feszült, elméje és ösztönei felajzottan készen álltak rá, hogy akármi történjék is ma éjjel, azt a maga javára fordítsa. Ross észrevette, hogy közeledik, és elébe ment. Olyan halkan, hogy hangját majdnem elnyomta a zene és a társalgás zaja, megkérdezte: – Megtaláltad a bizonyítékot, amelyet kerestél? – Úgy hiszem, igen. – Peregrine mélyrehatóan tanulmányozta Ross arckifejezését. Jól tudta: a barátja játssza talán a legkevésbé kiszámítható szerepet a ma esti történésekben. Egyáltalán nem fog örülni neki, ha rájön, hogy bolonddá tették. Nos, hát legyen: Ross kedvéért megpróbálja pusztán szavakkal jobb belátásra bírni Lady Sarát. – Megkérem Sarát, hogy jöjjön velem a könyvtárszobába, és hallgassa meg a mondandómat. Adj fél órát, azalatt megkísérlem meggyőzni, hogy bontsa fel az eljegyzést. Ha fél óra múlva egyikünk sem jelenik meg itt a teremben, hozd Weldont és Haddonfieldet a könyvtárba. Ross csodálkozva felvonta aranybarna szemöldökét. – Ezt épp most akarod megtenni, egy bál kellős közepén? – Mennyire tipikusan angol dolog ez: amiatt aggódsz, hogy jelenetet rendezek – mormogta Peregrine. – Többek között éppen ezért a mai este a legmegfelelőbb alkalom. Most, hogy tele van a ház vendégekkel, kicsi drámánk főszereplői mindent meg fognak tenni, hogy méltóságukhoz nem illő megnyilvánulásaikat féken tartsák. így sokkal tisztább. Különben is, minél előbb elrendezzük ezt az ügyet, annál jobb. – Ezzel egyetértek. Jól van hát, legyen fél óra. A könyvtárszoba valóban jó választás. Ott senki sem fog zavarni. – Ross összehúzta a szemét. Úriemberi külseje alól egy pillanatra kivillant az a félelmetes férfi, aki élve került ki a világ legveszélyesebb helyeiről is. – Nagyon remélem, tudod, hogy mit teszel. Peregrine kurtán, vészjóslóan elmosolyodott. – Tudom. Azzal elindult megkeresni Lady Sarát. A zenekar ismét rázendített, és Sara a bálterem szélén haladt, amikor Peregrine elállta az útját. Ma este borostyánsárga, csipkeszegélyes selyemruhát viselt, melynek fényűző egyszerűsége tökéletesen illett lényéhez. A sok tánctól rózsás melegséget sugárzott magából, és ruhájának mély kivágása izgató, finoman gömbölyded vonalakat tett láthatóvá. Sara meglepődött a herceg hirtelen felbukkanásától, és anélkül a hűvös tartózkodás nélkül nézett fel rá, amellyel a Sulgrave–ben történtek óta viseltetett iránta. Peregrine–nek elállt a lélegzete: nem számított rá, hogy Sara közelsége ennyire megindítja. Szívből örült, hogy a tiszta, barna szemekben újra Sara St. James valódi lényét látja tükröződni. Megint egy szibilla jutott eszébe Saráról, egy idődén szépség, aki egyszerre bölcs és ártatlan–, és égető vágy fogta el a nő iránt. Most azonban nem volt idő ilyesmiken gondolkodni, hiszen az elkövetkezendő dolgoknak nem sok közük volt a vágyhoz. – Lady Sara, négyszemközt kell beszélnem önnel. – Hogyan? – kérdezte Sara meglepetten és bizalmatlanul. – Nem könnyű szívvel kérem ezt öntől. – Peregrine egy másodpercre majdnem megfeledkezett önmagáról, amint Sara csillogó hullámokban hátrafésült, aranybarna hajára, s hibátlan arccsontokon feszülő hamvas arcbőrére nézett. Kényszerítenie kellett magát, hogy a tárgyra összpontosítson. így szólt: – Nagyon fontos dolgot kell közölnöm önnel. 80
Sara már újra azzal a hűvös távolságtartással vette szemügyre a férfi arcát, mielőtt válaszolt volna: – Nos, rendben van. Menjünk ki a belső udvarra. Peregrine megérezte Sara ellenállását, ezért akaraterejét összpontosítva kiadta a hangtalan parancsot: Gyere velem. Fennhangon pedig így szólt: – A könyvtárszoba jobb volna. Nem szabad, hogy bárki is meghallja, amit mondanom kell. Sara megesküdött, hogy még egyszer nem marad kettesben a herceggel, a férfi zöld szeme és hangja azonban kényszerítő erővel hatott rá. Amellett kíváncsi is volt: tudni akarta, mi lehet az, amit a herceg ily nagy titoktartás mellett mondhat csak el. Nem tétovázhatott sokáig, mert Peregrine megfogta a könyökét. Sarát annyira meglepte saját reakciójának hevessége, hogy majdnem elkapta a kezét a férfi alig ért hozzá, szenvedély nélküli érintése mégis azonnal felizgatta, és eszébe juttatta, miért is döntött úgy, hogy távol tartja magát tőle. Azonban a herceg most egyáltalán nem viselkedett csábítóként (te jó ég, hát mit is csinálhatna vele egy bál kellős közepén az unokabátyja házában?), így Sara ellenkezés nélkül hagyta, hogy kivezesse a teremből. A könyvtárszoba a ház túlsó oldalán feküdt, és amikor Peregríne becsukta maguk mögött az ajtót, a zene és a beszélgetés zaja teljesen elhalt. Két lámpa világította meg halványan a helyiséget; a férfi feljebb csavarta a lángot bennük, mielőtt szembefordult Sarával. – Jobb lenne, ha leülne – tanácsolta. – Amit mondani fogok, megrázkódtatásként fogja érni. Sara a hosszú bőrdívány egyik végébe ült, kezét összekulcsolva az ölében. Szemérmes, kimért modora volt a válasz a herceg sötét és veszélyes vonzerejére. A férfi négy–öt méterre állt tőle, a talpa elülső részén egyensúlyozva, akár egy vívó. Sara nem érezte magát fizikailag fenyegetve, de volt valami a levegőben, amitől nyugtalankodni kezdett – mintha viharfelhők gomolyogtak volna a borongós égbolton. – Mi hát az a létfontosságú ügy, amelyről felséged beszélni óhajt? Nem maradhatok túl sokáig távol a tiszteletemre adott bálról. A herceg tűnődő tekintettel nézte Sarát. Hosszúra nyúlt a csönd. Aztán hirtelen megszólalt – Ezt nem lesz könnyű elhinnie, de próbáljon elfogulatlanul végighallgatni. Lady Sara, az ön jegyese gonosz ember, sokkal romlottabb annál, mint amit ön el tudna képzelni. Nem szabad hozzámennie Charles Weldonhoz. Sara úgy meglepődött, hogy nyitva felejtette a száját Nem tudta, hogy mit várt, de abban biztos volt hogy nem ezt – Nevetséges! – kiáltott fel. – Tényleg azt várja tőlem, hogy ezt elhiggyem? – El kell hinnie. – A férfiból olyan nyers erő sugárzott, amilyennel Sara azelőtt soha nem találkozott Rá kellett jönnie: Peregrine–ről most lekopott a civilizáció vékony máza, s a vad hegyi harcos állt előtte. – Tudja, hogyan halt meg az első felesége? – Úgy tudom, Jane Weldon megbotlott és leesett a lépcsőn – felelte lassan Sara. – Valóban tragikus, de nem tudom, hogyan tartozik ez ide. – Jane Weldon azt mondta a férjének, hogy elhagyja, magával viszi Elizát, és visszaköltözik a szüleihez. Másnap pedig meghalt, mégpedig a férje keze által. Sara a férfira meredt, és érezte, hogy harag tölti el a bensejét. – Ez egyszerűen ostobaság. Soha nem beszélték, hogy valami összezördülés lett volna Charles és a felesége között és az sem merült fel, hogy az asszony halála nem baleset volt, hanem valami más. Nem fogok itt ülni és az ön abszurd vádaskodásait hallgatni. – Sara felállt – Azt javaslom, hogy senki másnak ne mondjon ilyen dolgokat, mert még a végén beperelik becsületsértésért – Ne menjen még. Lady Sara. – Peregrine parancsoló mozdulattal felemelte a kezét – Még csak most kezdtem el. Sara kelletlenül visszaült, s két kezében összezárt legyezőjét szorongatta. Nem létezik, hogy Peregrine vádjaiban akár egy szemernyi igazság is legyen, de ha már megígérte neki, hogy végighallgatja, mégiscsak maradnia kell. Ha be tudja bizonyítani a hercegnek, hogy mekkorát téved Charlesszal kapcsolatban, azzal talán meg tudja akadályozni, hogy valami baj érje a jegyesét – Az egyik szobalány hallotta, amint Weldon és a felesége kiabál egymással a lépcsőfordulóban, másodpercekkel azelőtt, hogy a baleset bekövetkezett. Aztán egy sikoltást hallott, és egy zuhanó test hangját – folytatta Peregrine. – A szobalány jelent meg először a 81
Szinen, de Weldon addigra már nem volt ott, a felesége pedig kitörte a nyakát és azonnal meghalt. Weldon egy órával később ment haza; azt mondta, az irodájában volt. Sara tarkóján jeges borzongás futott végig. Valóban lehetséges volna, hogy Charles annyira feldühödött, hogy egy pillanatra elragadta az erőszak? Már a puszta gondolattól is úgy érezte, hűtlen lett a jegyeséhez, így szólt: – Ha tényleg bűncselekmény történt, miért nem jelentette a szobalány a rendőrbírónak? – Mert Weldon elraboltatta, és egy bordélyba záratta – válaszolt Peregrine nyersen. – Ott néhány hónap múlva meghalt, de előtte még elmesélte a történetet egy másik lánynak. Nálam van az ő eskü alatt tett írásbeli nyilatkozata, csakhogy ez másodkézből származó értesülésnek minősül, így nem áll meg a bíróság előtt. – És mivel az első szobalány halott, ezt a történetet Charles nem tudja megcáfolni. – Sara megrázta a fejét; egyáltalán nem tudta összeegyeztetni a herceg vádjait annak a méltóságteljes és kedves embernek az alakjával, akivel eljegyezte magát. – Éppen ezért nem tekintik bizonyítéknak a másodkézből származó értesüléseket: nincs mód meggyőződni az igazságukról. – Ha ez volna az egyetlen vád Weldon ellen, még jóhiszeműek lehetnénk vele szemben, azonban tucatnyi ilyen incidenst tudok felsorolni. – A herceg cinikusan elmosolyodott. – Van egy olyan angol közmondás, ugye, hogy nincsen füst tűz nélkül? Márpedig Weldont a pokol füstje és tüze veszi körül, és én gondoskodni fogok róla, hogy el is égjen benne. Sara szeme összeszűkült, amint a férfi szavainak hatására hirtelen megértett valamit. – Ennek az egésznek semmi köze sincs hozzám, igaz? Ez az egész Charles miatt van. Azt hittem, ön a barátja, de tévedtem. Gyűlöli őt – mondta Sara halkan. – Valahányszor kettesben voltam önnel, tett valami homályos megjegyzést Charles viselt dolgairól. Én nem hallgattam önre, ezért most kitalálta ezt a szép kis hazugságot. Csakhogy ezzel sem jut semmire, mert nem maradok itt azt hallgatni, hogy hogyan rágalmaz egy becsületes embert. – A nő felállt és az ajtó felé indult, ám hogy odaérjen, el kellett haladnia Peregrine mellett. A férfi elébe állt, és megragadta a két karját, gyengéden, de ellentmondást nem tűrően szorítva Sarát. – Igen, gyűlölöm Weldont, de ez nem azt jelenti, hogy hazudtam volna. – Peregrine zöld szemében tűz égett. – Weldon a sötét lelke legmélyéig romlott. Minden köpönyegforgató között a legkétszínűbb, és végtelenül veszélyes ember, mert erényesnek tetteti magát, miközben a legalávalóbb cselekedeteket hajtja végre. A herceg magabiztosságát látva. Sara hite egy pillanatra megingott a jegyesében. Aztán mégis megrázta a fejét. – Charles már vagy egy tucat éve az apám barátja. Miért hinném el róla az ön semmivel alá nem támasztott vádjait? – Amikor ráadásul én csak egy idegen vagyok, ő pedig egy angol úriember, ugye? Igen, miért is hinne nekem? – A férfi hangja most halk lett, és bensőséges gyöngédséggel telt meg. – Hát nem tudja rá a választ. Sara? Peregrine szorítása ellazult, keze érzékien végigsimított Sara karjain, majd átfogta a derekát. Amikor a nő felfelé fordított arca fölé hajolt, amaz megpróbált elhúzódni, de ő nem engedte. – Higgyen nekem. Sara – mondta fátyolos hangon. – Sok mindent el lehet mondani rólam, és a nagy része nem hízelgő, de ebben az egyben igazat beszélek. Charles Weldon egy gonosz ember. Sara megremegett, amint Peregrine ajka a füle tövénél az érzékeny bőrhöz ért, majd lassan lejjebb vándorolt a nyakán. – Weldon örömét leli abban, hogy megrontsa az ártatlanságot – mormogta a férfi, s lehelete finoman cirógatta Sara nyakát. – Nem hagyom, hogy ön is az áldozatai közé kerüljön. A nyak és a váll találkozásánál csókolta Sarát, miközben mutatóujjával végigsimogatta a füle ívét. Sarának elakadt a lélegzete; lelke mélyén szétömlő érzések keringtek és folytak egymásba. Hogyan tudott a férfi ilyen érzéseket ébreszteni benne, amikor nem is tudta, hogy képes ilyesmit érezni? A legelső pillanattól fogva tudatában volt a herceg delejes vonzerejének, ám ilyen megsemmisítőén erősnek még nem érezte. Mintha tüzes folyóba merült volna, akaratereje szétolvadt, és tehetetlen volt. – Ne csinálja ezt – mondta erőtlenül, és el akarta lökni magától a férfit, de minden ereje cserbenhagyta. Peregrine most erősebben szorította; egész testét magához vonta. Sara hátát és csípőjét 82
simogatta, markolta, amitől vágyak és szenvedélyek gyulladtak a nőben, s közben azt súgta: – Azt akarja, hogy abbahagyjam? Csupán annyit kell mondania, hogy nem kíván engem. – Azt... azt nem mondhatom, hogy nem kívánom, de ne gondolja, hogy a csókjaival meggyőzhet, ha már a szavaival nem sikerült. – Sara akaratlanul is felemelte a kezét, és átkarolta a férfi nyakát. Ujjaival a bársonyos fekete hajba túrt, majd kezét összekulcsolta a feszes, férfias izmokon. – És össze is zavarhat, de annyira soha nem fogok összezavarodni, hogy elfelejtsem, hűséget ígértem egy másik férfinak. – Tudom, édes Sara, és nagyra értékelem őrjítő és megronthatatlan tisztességét – mondta Peregrine megnyugtatólag, és hangja szöges ellentétben állt kezeinek izgató tevékenységével. – Mégis, bár elcsábítani nem tudom, de néhány pillanatig szorosan magamhoz akarom ölelni. Nem számít, hogy ön mit gondol, nem számít, hogy mit hoz a jövő. A herceg szavai egyszerre vágyakozást, kétségeket és zavarodottságot keltettek Sarában; úgy érezte magát, mintha álom és rémálom keverékét élné át. Bűn volt, hogy megkívánt egy férfit, miközben már egy másiknak fogadott hűséget,, de vágyakozását akkor sem tudta tagadni. Ha viszont a bűnt már elkövette, miért is ne csinálhatná csak még egy kicsikét tovább azt, amire olyannyira vágyott? Annak tudata, hogy a ház tele van vendégekkel, meg fogja akadályozni abban, hogy maradék józan eszét és erkölcsi érzékét is elveszítse. – Tudom, hogy helytelen, amit teszek – suttogta, s szeme elhomályosult a vágytól és a kétségbeeséstől –, de... csak még egy pillanatig, mert soha többet nem lesz rá lehetőség... E döntését meghozva. Sara lábujjhegyre állt, és vad hévvel megcsókolta a herceget, ahogyan tőle tanulta. Szeme lecsukódott, kezével görcsösen megmarkolta a férfi vállát, amint nyelvük összeért. Peregrine sejtette, hogy óriási szenvedély lakik Sarában, most mégis meglepte a nő szilajsága. Saját vágya féktelenül fellángolt, és elfelejtette, miért is hozta ide Sarát, elfelejtette, minek kell hamarosan történnie – mindent elfelejtett, és csak Sara odaadó teste és fájdalmas tisztességessége maradt. Kamaszkora óta nem érzett ilyen heves gerjedelmet. Ó, egek, hogy milyen édes ez a nő, s hogy lángol benne az ártatlanság veszélyes tüzel Márpedig Sara bizony veszélyes volt, mert egészen elhomályosította Peregrine küldetéstudatát. Ettől a gondolattól a férfi némileg visszanyerte az önuralmát. Elvonta a száját Saráétól, hajlékony testét szorosan átölelve, a dívány felé vezette a nőt, s a bőrhuzatra fektette, hogy borostyánsárga selyemruhájának redői elomlottak körülötte. Aztán az oldalára feküdt melléje; testük összeért és egymáshoz simult, és egyik térde Sara térdei közé furakodott. A nő egészen hozzábújt, ujjaival a hajába túrt, és közelebb húzta magához a fejét, Peregrine pedig egyik kezét a mély dekoltázs fölött a sima, csupasz bőrre fektette. Sara bőre ugyanolyan lágy tapintású volt, mint a selyemruhája, de sokkal melegebb, és a férfi érintésére megremegett, lélegzete felgyorsult és szaggatottá vált. Peregrine lecsúsztatta a ruhát a válláról, és megcsókolta az előbukkanó váll finom ívét. A tánctól Sara bőre enyhén sós ízű volt, és kibomlott hajának édes virágillata a kanapé bőrhuzatának nyersebb szagával keveredett. Peregrine keze becsúszott a ruha nyakkivágása alá, a szoros ruhaderék és az ing alá, és megszorította a puha, forró mellet. Sara mellbimbója azonnal megmerevedett, amikor a férfi ujjai megtalálták és körülcirógatták, és Peregrine a tenyere alatt érezte a nő gyorsuló szívverését. Agyának egy távoli zugában elismerte: örül, hogy Sarát nem tudta szavakkal jobb belátásra bírni. így jó ürügyet talált rá, hogy ezt most megtehesse, ráadásul nem is csak azért, mert a szenvedély útján biztosabban elválaszthatta Sarát az ellenségétől. Még lejjebb húzta a ruhát, szabaddá téve a mell lágy halmát. Szájába vette a barnás–rózsaszín mellbimbót, és örömmel érezte, hogy nyelvének nyomása alatt még tovább keményedik. Sara halkan felnyögött, és Peregrine ismét vészesen közel került hozzá, hogy teljesen átadja magát a szenvedélynek, jóllehet tudta, hogy ez öncélú hiba volna. Az agyában zakatoló óra jelezte: a félóra mindjárt letelik, és Peregrine tudta, hamarosan újra el kell fednie ezt a gyönyörű, formás mellet a ruhával. Csak még egy pillanat, és akkor... A nyíló ajtó csikordulása úgy érte Peregrine–t és Sarát, mintha jeges vízzel öntötték volna nyakon őket. Felnéztek, és az ajtóban Ross, Haddonfield herceg és Sir Charles Weldon megdöbbenéstől kővé dermedt arcát látták. 83
Tizenegyedik fejezet Pokoli pillanat volt: az érzelmektől fűtött idő mintha megállt volna. Sara rémülten felsikoltott, karcsú teste szoborrá merevedett. Peregrine halkan káromkodott. Arra készült ugyan, hogy kényes helyzetbe hozza Sarát, de ezt nem állt szándékában megtetézni azzal a szégyennel, hogy félig mezítelenül találjanak rá. Alig hallhatóan azt súgta: – Ne haragudjon rám. Sara. Egy szempillantás alatt szeretőből harcossá változott, és egyeden rántással helyreigazította Sara ruháját. Aztán felült, és Sarát is ülő helyzetbe húzta maga mellé, bal karjával védelmezőn átölelve a vállát. A három behatolót mintha megbénította volna a váratlan látvány. Az idős herceg döbbenten és hitetlenkedve nézte, hogy erényes leánya a szenvedély martalékává vált, Rossból pedig csakúgy sugárzott a harag, melyet nyilván az a gyanú táplált, hogy barátja szándékosan becsapta. Ám Peregrine csak futó pillantást vetett Rossra és a hercegre; figyelmét inkább Charles Weldonra összpontosította. Ellensége arcán a döbbenet, a hitetlenkedés és a mindent elsöprő harag keveréke Peregrine vágyainak netovábbját jelentette, és a láttára diadalmámor öntötte el. Az első ütés tehát talált – de még korántsem az utolsó ütés volt ez. Azután a pillanat szétpattant, akár a buborék. Ross becsukta az ajtót maguk mögött, nehogy bárki más is meglásson valamit, Weldon pedig haragtól villámló tekintettel Sarára meredt, és vicsorogva odavetette: – Te undorító, mocskos kis szajha! Peregrine a karján érezte, hogy Sara reszket, de a nő meg sem próbálta elkerülni jegyese vádló tekintetét. – Sajnálom, Charles – szólt remegő hangon. – Nem akartam fájdalmat okozni neked. A bocsánatkérés ahelyett, hogy megenyhítette volna Weldont, csak még jobban feltüzelte dühét. – Nem is, csak el akartál árulni a hátam mögött. – Weldon keresztülrontott a szobán, arcán gyilkos kifejezés ült. – Uramisten, ha csak belegondolok, hogy tisztának hittelek, azt hittem, egy igazi úrihölgy vagy! De te sem vagy más, mint egy kis szuka. Te... Peregrine felpattant, és Sara elé állt, de Weldont nem ő, hanem Ross állította meg, megragadva a karját. – Uralkodjon magán! Nem érdekel, mennyire dühös, akkor sem töltheti ki a dühét egy feleakkora nőn, mint maga. Ross markának szorítását érezve a karján, Weldon megpördült a tengelye körül, és egy pillanatra úgy látszott, mindjárt ráveti magát a férfira. Aztán a józan észnek engedve, nagy nehezen mégis visszafogta magát. Peregrine–re meresztette a szemét, aki csupán egyméternyire állt tőle. – Megmondtam Sarának, hogy tartsa távol magát öntől, mert magában nem lehet megbízni, és a kis szuka úgy tett, mint akit már a puszta gondolat is felháborít, hogy maga csak egy ujjal is hozzáérhetne – mondta gonosz dühvel. – Halljam, mióta tárja szét a combjait maga előtt? – Elég volt! – kiálott élesen Ross. – Tudom, hogy fel van háborodva, de nem hagyom, hogy így beszéljen Saráról. Weldon lerázta magáról Ross kezét, és az idős herceg felé fordult, aki szürke arccal, meredten hallgatott. – Haddonfield, a kis bice–bóca lányod nem tudta, mikor van jó dolga. Ha meg tudta volna állni, hogy ne tárogassa szét a lábait, egy nap még grófnét csinálhattam volna belőle. Szerencsére még időben felfedeztem, hogy micsoda is valójában. – Jó okod van rá, hogy mérges légy, Charles, de akkor is túl nagy feneket kerítesz ennek az egésznek. Sara csak csókolózott vele. A házasság előtt álló nők gyakran kíváncsiak lesznek arra, hogy milyen lehet egy másik férfi. Ez nem azt jelenti, hogy nem lesz belőlük erényes feleség. – A herceg szinte könyörgő hangon folytatta: – Egy ilyen ártatlan kísérletezgetés miatt igazán nem kell felbontanod az eljegyzést. – Még hogy „ártatlan kísérletezgetés! Hát hiszen félig pucér volt! Ha öt perccel később jövünk be, már javában párzottak volna. Akkor se venném feleségül, ha ő volna az egyetlen nő a földön! – Weldon jóvágású arcát eltorzította a rosszindulat. – Ezt még mindketten megkeserülitek... ha elmondom az embereknek, mi történt itt ma este, akkor sem fogsz tudni férjet vásárolni a kis lotyódnak, ha a nemesi címedet és az egész vagyonodat ajánlod is fel melléje. Gyűlölettől izzó tekintetét most ismét Peregrine–re szegezte. – Tudtam, hogy nem lett volna szabad a közelembe engednem egy ilyen mocskos vadembert. Semmivel sem különb, mint egy 84
állat, tisztességes nőknek a közelébe se volna szabad engedni magát. – Nem vadember vagyok, hanem barbár. A vademberek semmit nem tudnak a civilizációról. Mi barbárok tudjuk, mi a civilizáció, még ha igen lesújtó véleményünk van is róla. – Peregrine hangja csakúgy csöpögött a gúnytól. – No, persze, egy ilyen civilizált és becsületes angol úriembertől, mint ön, nem várható el, hogy bármit is tudjon a vadságról és a barbárságról, igaz? Weldon kék szemében szikra lobbant; mintha azon töprengett volna, hogy Peregrine megjegyzésének van–e valami mélyebb értelme is. Aztán összeszűkült szemmel azt mondta: – Ha belegondolok, hogy abban a megtiszteltetésben részesítettem, hogy a barátomként kezeltem... – Valóban a barátjaként kezelt? – kérdezte Peregrine érdeklődőn. – Én azt hittem, csak a pénzem miatt foglalkozik velem. Egy másodpercre úgy tűnt, Weldon mindjárt Peregrine–re támad, de a herceg legnagyobb bánatára, ellensége meggondolta magát. – A patkányok közé való, a csatornába – vicsorogta Weldon, majd sarkon fordult, és kiviharzott a könyvtárszobából, fülsiketítő dörrenéssel csapva be maga után az ajtót. Az ezt követő feszült csendben Haddonfíeld herceg a lánya felé fordult, aki még mindig a díványon ült, kezét összekulcsolva az ölében. – Megdöbbent és elszomorít a viselkedésed. Sara. Sosem hittem volna, hogy képes volnál ilyen kéjsóvár módon viselkedni, mikor ráadásul el vagy jegyezve egy másik férfival. Fel tudsz hozni valamit a mentségedre? Sara összerázkódott, mintha az apja megütötte volna. – Semmit, egyáltalán semmit, atyám. Viselkedésemre nincs mentség. – Halk hangja megremegett. – Sajnálom, amiért csalódást okoztam neked. Ross mellette állt, és míg Sara beszélt, kezét vigasztalóan a vállára helyezte. – Bácsikám, ne egyedül Sarát okold a történtekért szólt, és úgy nézett Peregrine–re, hogy abból nyilvánvaló volt, mire gondol. – Nem tagadom, hogy a felelősség nagyobb részben engem illet – mondta Peregrine egyetértőleg –, bár nyilván észrevették, hogy Sara nem ellenkezett. Ross olyan jéghideg dühvel fogadta e szavakat, mely Weldon haragjához volt mérhető, de annál veszélyesebb volt, mert féken tudta tartani. Nyilvánvaló volt, hogy ezért még hamarosan számolni fog Peregrine–nel. Ennek azonban még nem jött el az ideje. Haddonfield hercege Peregrine–hez fordult. – Remélem, most elégedett magával – szólt keserűen. – Néhány percnyi önző szórakozásért tönkretette a lányom életét. Peregrine Sarára pillantott, aki azóta nem nézett rá, hogy rajtakapták őket. Sara most feléje fordította a fejét, és egy szempillantásnyi időre hideg tekintete összekapcsolódott az övével. Szemének szibillai mélységeiben sötét tudás csillant, és Peregrine tudta: a nő rájött, hogy nem a véletlen műve volt, hogy megzavarták őket. Aztán elfordult, nem kérve és nem várva semmit Peregrine–töl. –A pletykafészkek örömmel fogják elújságolni egymásnak, hogy a kis prűd Lady Sara semmivel sem jobb a fajtájánál, és megérdemelte, hogy faképnél hagyták, de azért túlzás azt állítani, hogy tönkre van téve az életem, atyám – szólt immár nyugodt hangon. – Háromnapos csoda lesz ez is, és egy hónap múlva már alig lesz, aki még emlékszik rá. Ami pedig a házasságot illeti... amúgy sem voltam biztos benne soha, hogy férjhez akarok menni. – Az életed talán nincs tönkretéve, de a jó hírneved igen, és ez majdnem ugyanolyan rossz. – Haddonfield vonásait megkeményítette a harag. – Soha nem fogadnak többé a királyi udvarnál. Csak egyetlen dolog menthet meg téged: ha egy tiszteletreméltó úriember feleségül vesz. De Charlesnak igaza volt – kinek fogsz kelleni ezek után?. Sara arcából kifutott a vér apja megsemmisítő szavai hallatán, de nem szólt semmit. Már bocsánatot kért, amiért fájdalmat okozott a szívéhez közel állóknak, ahhoz azonban túl büszke volt, hogy hason csúszva, könnyek között bocsánatért esedezzen olyasmi miatt, amit már úgysem lehetett meg nem történtté tenni. Peregrine jól szemügyre vette feszes vonásait. Ha az előbb nem látta volna szemében a fájdalmat, akár azt is hihette volna, hogy Sarát fel sem kavarták a történtek. De látta, és a látvány mélységesen nyugtalanította. A diadal éjszakája volt ez, és a herceg mohó örömöt érzett afölött, hogy ellenségének 85
szenvedést okozhatott. A Weldon férfiúi hiúságán ejtett seb még csak a kezdet volt; ha a haragja majd alábbhagy, rájön, hogy az eljegyzés felbontásával halálos csapást mért saját pénzügyi birodalmára. Nemcsak egy nőt vesztett el ma este, hanem magát is tönkretette. Peregrine azonban azt vette észre, hogy örömét megkeseríti Sara fájdalmának a látványa. Mivel jól tudta, hogy Sarának sokkal jobb lesz Weldon nélkül, nem érzett lelkiismeret–furdalást amiatt, hogy kényes helyzetbe hozta. Arra azonban nem gondolt, mennyire rosszul fog esni Sarának, hogy így megszégyenítik a családja előtt, és arra sem számított, hogy ennyire mellbe vágja majd a nő szenvedésének látványa. Hiába emlékeztette magát, hogy Sarának végső soron haszna származik a ma–esti kalandból, mégsem enyhült a mellkasában az a furcsa, görcsös szorítás. Sara selyemruhája meggyűrődött, és csillogó aranybarna hajának egy tincse elszabadulva a csupasz vállára omlott; arisztokratikus méltóságából azonban egy szemernyit sem veszített. Peregrine nehezen tudta eldönteni, melyik érzés az erősebb benne: a csodálat, amelyet a nő sztoikus nyugalma láttán érzett, vagy az érzéki vágyódás. Peregrine olyan nyugtalanító felindultságot érzett, mellyel csak nagyon ritkán találkozott. Még így is tökéletesen meglepődött a saját hangja hallatán, amint megszólalt: – Ha Lady Sarának férjre van szüksége, én boldogan jelentkeznék az üresedés betöltésére. A bejelentését követő elképedt csönd majdnem olyan mély volt, mint amikor őt és Sarát rajtakapták. Sara, Ross és Haddonfield döbbenten, szinte értetlenül meredtek rá. Peregrine maga is hasonlóképpen megütközött, és magában gyorsan felülvizsgálta elhamarkodott kijelentését. Általában gondos mérlegelés előzte meg a döntéseit, néha azonban tisztán ösztönös impulzus hatására cselekedett, mint például amikor eldöntötte, hogy kiszabadítja Jenny Millert a bordélyházból. Most ismét egy ilyen sugallatnak engedelmeskedett, és a szavak az agyát megkerülve, egyenesen a nyelvén kötöttek ki. De bármennyire is így volt, rövid és mélyreható gondolkodás után is úgy találta: nem bánta meg az előbbi ajánlatát. Soha nem szerepelt a tervei között, hogy megnősül – ám a bölcs ember hajlandó a váratlan eseményeknek megfelelően módosítani a terveit. Ha feleségül veszi Sarát, azzal enyhítheti a fájdalmat, amit okozott neki. Elnézte a nő riadtan pihegő kebleit, és arra gondolt: a házassággal nem vállal nagy áldozatot. Enyhén felvonta a szemöldökét, mert kissé szórakoztatónak találta a másik három meghökkent ábrázatát. – Kegyelmes uram, amikor azt mondta, hogy Lady Sarának egy tiszteletreméltó férjre van szüksége, akkor természetesen egy nemesi származású angol úriemberre gondolt. Nos, az nem vagyok, viszont hatalmas vagyonom van, ami talán kárpótol némely más hibámért is. Az idős herceg szemügyre vette Peregrine arckifejezését, mielőtt morogva azt válaszolta: – Azt hiszem, ön is megteszi. Ha gyorsan sort kerítünk a házasságra, a pletykák hamar elhalnak majd. Ross kemény hangon megszólalt: – Mindvégig ezt akartad, ugye, Mikahl? – Nem, az ötlet csak most merült fel bennem – felelte Peregrine szelíden. – De most, hogy jobban belegondoltam, vonzó ötletnek találom. Sara? Sara maró gúnnyal válaszolta: – Házassági ajánlata oly elképesztően romantikus, hogy nem találok szavakat. Peregrine elismerően elvigyorodott, de Haddonfield nyersen rászólt a lányára: – Sara, ennél jobb esélyed úgysem lesz. Most fogadd el az ajánlatát, mielőtt még meggondolja magát. – Inkább a botrány, mint egy katasztrofális házasság – vágta rá Ross. – Hiba volna ma este bármiről is véglegesen határozni – szólt nyugtatólag Peregrine. – Sarának és nekem beszélnünk kell erről egymással, miután már kipihente magát. – Ez az első értelmes mondat, ami ma este elhangzott – mondta Sara ridegen. – Eljöhetek holnap délelőtt tizenegy órakor? – kérdezte Peregrine. – Legyen. – Sara felállt, és lehúzta ujjáról a csicsás jegygyűrűt; apja kezébe nyomta, és így szólt: – Gondoskodj róla, kérlek, hogy ez visszakerüljön Charleshoz. – Apja bólintott, mire Sara így folytatta: – Felmegyek a szobámba, Ross, és ma este senkivel nem akarok beszélni. Senkivel az égvilágon. – Keresztülment a könyvtárszobán, kissé jobban bicegve, mint általában, de egyenes háttal. Vissza sem nézve becsukta maga mögött az ajtót. – Nagybácsikám, volnál oly szíves megkérni édesanyámat, hogy helyettem is gondoskodjék a 86
vendégekről? – kérdezte Ross. – Nekem még volna egy kis megbeszélnivalóm nagybecsű barátommal. Haddonfield herceg hálásnak látszott, hogy van valami tennivalója; bólintott, és kiment a szobából. – Szándékosan rendezted így meg ezt a mocskos kis jelenetet, nem igaz? – mordult föl Ross abban a pillanatban, hogy az idős herceg mögött becsukódott az ajtó. – Ha nem mentetted volna meg az életemet, már kitekertem volna a nyakadat. Mégis miféle játékot Játszol, Mikahl? – Túlzottan hajlamos vagy mindjárt a legrosszabbat feltételezni. Nem lehetséges vajon, hogy az egész véletlen volt, hogy elragadott minket a szenvedély, hogy Sarát és engem maguk alá gyűrtek az érzelmeink, és elveszítettük az időérzékünket? – Peregrine tökéletesen nyugodtnak tűnt most, és sötét arcán halvány derű játszott. – Nem – felelte Ross kurtán, és erős késztetést érzett magában, hogy letörölje a másik képéről a derűs vigyort. – Ilyesfajta balesetek veled nem történnek. Mindig tudtam, hogy fondorlatos és ravasz ember vagy, de azt hittem, hogy a magad módján becsületes is. Ehelyett visszaéltél a bizalmammal, és csalással rávettél arra, hogy Sarának közvetett módon fájdalmat okozzak. Ha szerinted ilyen egy igazi barát, akkor az Isten mentsen meg engem attól, hogy több hozzád hasonló barátom is legyen. – De hát a célt elértük – vetette ellen Peregrine, nem akarván belesétálni Ross csapdájába. – Lady Sara megszabadult egy veszélyes ember fenyegetésétől. – Sosem kedveltem Weldont, a mai este után pedig még kevésbé kedvelem, de akkor is inkább rábíznám Sarát, mint egy olyan ármánykodó gazemberre, amilyen te vagy. – Ross keményen próbált úrrá lenni zavaros haragján. – Amit ma este csináltál vele, az megbocsáthatatlan. – Sara dolga, hogy megbocsátást osztogasson, nem a tiéd – mondta Peregrine, majd eltöprengett. – Kíváncsi vagyok, vajon elfogadja–e tisztes házassági ajánlatomat. Azt hiszem, nagyjából egyenlő az esélye az igennek és a nemnek is. Te mit gondolsz? Az, hogy Peregrine ilyen nyeglén beszél Sara jövőjéről, az önuralom utolsó törékeny maradványait is szétszakította Rossban. Figyelmeztetés nélkül, vadul a herceg felé lendítette az öklét. – Te szívtelen tuskó... Peregrine–nek az volt a szerencséje, hogy egy harcos felsőbbrendű reflexeivel rendelkezett, különben Ross ütése eltörhette volna az állkapcsát. Gyorsan elfordult, így az ütés legnagyobb részét a válla fogta fel, de még mielőtt magához térhetett volna, Ross második ütése keményen gyomorszájon találta. A herceg kétrét görnyedt, és Ross egy pillanatig mélységes elégedettséggel nyugtázta az izmok és csontok összeütközésének eredményét. Elégedettsége azonban nem tarthatott sokáig. Peregrine fel sem egyenesedett, csak megragadta Ross lábát, és kibillentette az egyensúlyából. Ross fájdalmasan a padlóra zuhant, de máris odébb hengeredett, és kihúzta Peregrine alól a lábát. Mindkét férfi nagy tapasztalattal rendelkezett a puszta kézzel való verekedésben, és egymással is elég gyakran vívtak már barátságos ökölvívó–mérkőzéseket ahhoz, hogy kitalálhassák a másik következő húzását. Az eredmény heves, zajos és kimerítő csata lett. Ide–oda gurították és ütötték egymást a könyvtárszobában, közben ripityára törve két széket és felborítva a földgömb állványát. Egy vad ütésváltást követően Ross az asztal sarkának esett. Egy lámpa a szőnyegre zuhant, és a kiömlött olajon végigfutottak a lángok. Ross lerángatta magáról a zakóját, és a tűzre dobta. Amint a lángok kialudtak, konok elszántsággal ismét ellenfelére vetette magát. Peregrine próbálta kerülni az olyan ütéseket és fogásokat, amelyek komoly kárt okozhattak volna Rossban, de amaz nem volt ilyen válogatós. Persze, nem akarta megölni Peregrine–t, de igenis bántani akarta, azt akarta, hogy legalább valami árnyékát érezze annak a fájdalomnak, melyet oly könnyelműen Sarára zúdított. Ross igazán dühös volt, és sosem harcolt még ennél veszélyesebben. Mikor már mindketten összevissza verve és horzsolva az erejük vége felé jártak, Peregrine–nek sikerült Rosst a padlóhoz szegezni, és keményen, fullasztóan megszorítani a torkát. – Elég! – zihálta rekedten a herceg. – Úgysem győzhetsz le húsz év előnyöm van veled szemben, ami az életemért való küzdelmet illeti. De ha még sokáig folytatjuk, valamelyikünk komolyan meg fog sérülni, jobb szeretném, ha nem én lennék az, viszont ha te leszel, akkor Sara 87
még jobban fog haragudni rám, mint most. Béke? Most, hogy a haragja nagy részét ledolgozta, Ross hajlott az okos szóra. Ideje volt elbeszélgetni egymással. – Béke – krákogta rekedten. Miután Peregrine elengedte, Ross még egy percig fekve maradt a földön, és levegő után kapkodott. Tetőtől talpig sajgott a teste, s egyik szemét elvakította á felrepedt szemöldökéből szivárgó vér, de úgy érezte, semmije nem tört el. Fájdalmasan négykézlábra emelkedett, ám meg kellett állnia, mert annyira megszédült, hogy majdnem újra elterült. Előbbi ellenfele megragadta a hóna alatt, és talpra állította, majd odavezette a bőrdíványhoz. Ross hálásan süppedt a párnák közé, miközben azt gondolta magában, ez az átkozott kafir nyilván acélból és kemény tölgyfából van. Bárki más úriemberhez méltóan, eszméletlenül feküdt volna a padlón ennyi büntetés elszenvedése után. A pohárcsörömpölés hangja jelezte, hogy Peregrine megtalálta az italokat rejtő szekrényt. Pár perc múlva a dívány karfájára ült, és óvatosan törölgetni kezdte a vért Ross arcáról. Amint ezzel végzett, néhány csepp whiskyt öntött összehajtogatott zsebkendőjére, és Ross felszakadt szemöldökére nyomta. A csípő fájdalomtól Ross feje kitisztult, elvette Peregrine kezéből a kendőt, és maga szorította a homlokára. A herceg már kitöltött két pohár whiskyt. Az egyik poharat most Ross szabad kezébe nyomta, és leült a dívány másik végébe. – jobban érzed magad? – Egy kicsit. – Ross örömmel látta, hogy Peregrine–nek is van néhány maradandó sérülése, de annak még jobban őrült, hogy barátja végre levetkőzte őrjítő nyegleségét. Most talán lehet vele értelmesen beszélni. – Azt hiszem, most már itt az ideje, hogy részletesebben is beszámolj Charles Weldon névtelen bűntetteiről. Nagyon hatásosaknak kell lenniük, ha igazolni akarod velük, amit Sara ellen elkövettél. Peregrine leroskadt a díványra, fejét a háttámlának támasztotta, hosszú lábait kinyújtotta. – Weldon számos bordélyház és játékbarlang tulajdonosa, és rendszeresen látogatja is az intézményeit mondta fáradt hangon. – Különösképpen abban leli örömét, ha fiatal szüzeket erőszakolhat meg. Valószínű, hogy megölte az első feleségét, ezenkívül résztulajdonosa több hajónak, amelyeket rabszolga–kereskedelemre használnak. – A szeme sarkából gúnyosan Rossra pillantott. – Van még más is, de ennyiből már láthatod a lényeget. Ross egy percig döbbenten hallgatott. Sohasem szerette túlságosan Weldont, de azért ekkora gonoszságot semmiképp se feltételezett volna róla. – Tudod bizonyítani, amit állítasz? – Egy részét. Nem mindent. Megtekintheted az aktáimat, ha akarod, bár figyelmeztetlek, nem kellemes olvasmány. Ross nagyot kortyolt a whiskyjéből, és jólesően fogadta az égető melegséget. Később majd megnézi azokat az aktákat, de most elég volt neki a barátja egészen meggyőző, határozott magabiztossága. – Biztos vagy a rabszolga–kereskedelmet illetően? Hiszen az már több mint húsz éve tilos. – És éppen ezért hajt óriási hasznot azoknak, akik még mindig folytatják – mondta Peregrine szárazon. – A rabszolgahajók főleg az Antillákra és Dél–Amerikába mennek, ahol a járványok miatt krónikus a munkaerőhiány. Miután Ross megemésztette az elhangzottakat, a tudósokra jellemző kíváncsiság is felébredt benne. – Hogyan tudtál meg ennyi mindent Weldonról? – Meg akartam tudni, hát megtudtam – válaszolta Peregrine tömören. – Hát ez nem valami kimerítő válasz. Mit tett veled, hogy ennyire elszántan bosszút akarsz állni rajta? – Ahhoz aztán végképp semmi kőzöd nincs. – Peregrine zöld szeme olyan fényes és kemény lett, akár a smaragd. – Most már belátod, hogy Weldon nem lett volna megfelelő férj az unokahúgod számára? – Engem meggyőztél. – Ross megdörzsölte sajgó oldalát, és megnyugodva állapította meg, hogy nem tört bordája, amikor az asztal sarkának zuhant. – Mennyit mondtál el ebből Sarának? A herceg felhajtotta maradék italát, majd felállt, töltött magának még egy pohárral, a díványhoz vitte az üveget, és az asztal szélére állította. – Csak az első felesége halálát. – Miért nem mondtad el neki a többit is? – csodálkozott Ross. – Ha Sara tudná, milyen ember 88
Weldon, nem kellett volna az elcsábításához folyamodnod, hogy felbontsd az eljegyzést. Ez alávaló dolog volt. – Sara erős és intelligens nő, de eddig burokba zárva élt. Szerinted elhitte volna nekem, hogy egy férfi, aki a saját társadalmi osztályába tartozik, ráadásul az apja barátja, ilyen elvetemült gonoszságra képes? – Peregrine tétovázott; tőle szokatlan módon, nehezen találta a szavakat. – És az egész annyira... annyira aljas és közönséges. Nem én akartam lenni, aki elmagyarázza neki, milyen gonoszak tudnak lenni az emberek. – Alábecsülöd az unokahúgomat. Sara kötelességének tekinti, hogy tájékozott legyen, és nem könnyű őt meghökkenteni. – Ross óvatosan elvette a homlokáról a kendőt, és látta, hogy elállt a vérzés. – Miért akarod feleségül venni? Bűntudatod van? – Nem hiszek a bűntudatban; szerintem teljesen terméketlen érzés. – Peregrine ismét keresgélte a szavakat. – Bár azt bánom, hogy Sarának fájdalmat okozott, ami történt, jóllehet, szükségszerű volt. Ross sóhajtott, és odanyújtotta a poharát Peregrine–nek, hogy töltsön bele még whiskyt. – Ebben az országban, legalábbis elméletben, a házasság alapja az egymás iránt érzett szeretet és vonzalom, és gyakorlati okokból holtomiglan–holtodiglan tart. Ha csak azért veszed feleségül Sarát, hogy megmentsd a botránytól, az mindkettőtök számára katasztrofális következményekkel járhat, de főleg az ő számára. – Ez valamiféle udvarias angol módszer annak kifejezésére, hogy ellenzed a házasságot? – Csak súlyos kételyeim vannak a dolgot illetően – felelte Ross őszintén. – A kulturális és vallási különbségeken felül van közöttetek egy áthidalhatatlan erkölcsi szakadék is. A legjóindulatúbb fogalmazás mellett is azt kell mondanom az elveidről, hogy te abban hiszel: a cél szentesíti az eszközt. – Ez csak természetes – vonta fel kajánul a szemöldökét Peregrine. – Hát milyen más elvek vannak még? – Sara egy magasabb mércében hisz – válaszolta Ross szárazon. – Úgy hívják: jó és rossz. – Ez túlságosan elvont. A mindennapi élet gyakorlati szintjén Sara és én egészen jól megértjük egymást. – Csakhogy a jó és a rossz nem elvont fogalmak Sara számára. – Ross látta Peregrine arckifejezésén, hogy az nem érti, mire akar kilyukadni. Még jó, hogy Sarának megvan a magához való józan esze–, nem fogja hagyni, hogy belekényszerítsék egy rossz döntésbe. – Azért van egy alapelvem – szólalt meg váratlanul Peregrine. – Szükségtelenül senkinek sem akarok fájdalmat okozni. – Nem rossz alapelv, már úgy a nagy többséghez viszonyítva – hagyta jóvá Ross. – Engem csak az aggaszt, hogy hogyan határozod meg a „szükséges” szót. – Miért nem vetted te magad feleségül Sarát? – kérdezte Peregrine hirtelen témaváltással. – Az elsőfokú unokatestvérek közötti házasság törvényes Angliában, nemde? Ugyanazokban az értékekben hisztek és ugyanolyan nézeteket vallotok, és nyilvánvaló, hogy nagyon közel álltok egymáshoz. Ross ujjaival végigszántott összekócolódott haján. Barátja kérdésére számos válasz létezett, bár ezek egyikéről–másikáról egyáltalán nem kívánt beszélni. Kiválasztotta a legalapvetőbb okot, és azt mondta: – Túlságosan is hasonlítunk egymásra. Azt már elmondtam neked, hogy az ö anyja és az én anyám ikrek voltak, de azt még mintha nem említettem volna, hogy egypetéjű ikrek. Amikor kisgyerekek voltunk. Sara és én gyakran összekevertük, melyik hercegné is a saját anyánk. Ez nagyon zavaró volt. Így nőttünk fel, mint a testvérek, és úgy is szeretjük egymást. Tulajdonképpen sokkal közelebb érzem magam Sarához, mint a saját bátyámhoz. – A bátyáddal még nem találkoztam. Elhidegültetek egymástól? – Nem egészen. Lord Kilburn valójában a féltestvérem. Majdnem húsz évvel idősebb nálam, és ő örökli majd apámtól a hercegi címet. Ö és az anyja családja tiltakozott az ellen, hogy apám másodszor is megházasodjon, mert ha több a gyerek, azzal csökken Kilburn öröksége. – Ross 89
megvonta a vállát. – Már így is olyan gazdag, mint egy Krőzus, de hát a kapzsisággal nem lehet értelmesen beszélni. A bátyám megtartja a három lépés távolságot, és én is. jobb így. – Az ember családja az ördögnél is rosszabb tud lenni – jegyezte meg a barátja. – Szerencsésnek mondhatom magamat, hogy nekem nincs. Ross értetlenkedve nézett rá. – Hát a kafirisztáni családod? Egy pillanatra Peregrine mintha elveszítette volna korábbi magabiztosságát. Aztán gúnyos mosollyal azt mondta: – Az ötezer mérföldre lévő rokonok nem számítanak, mert nem tudnak semmi bajt csinálni. – Azzal fölállt, kinyújtóztatta a tagjait, és felszisszent, amint elkínzott izmai tiltakozni kezdtek. – Gondolom, Weldon már úton van London felé, a vendégeid pedig javában azon spekulálnak, hogy mi történhetett gyakorlatilag az orruk előtt. Azt hiszem, tapintatosabb lesz részemről, ha az éjszakát Sulgrave–ben töltöm. Végül is csak félórányira van ide. Ross felnyögött, ahogy eszébe jutott az előtte álló társasági zűrzavar. – Gyáva alak. – Igazad van – mosolygott rá angyali ártatlansággal a barátja. – De az is igaz, hogy ha nem vagyok itt, az jócskán leegyszerűsíti a helyzetet. Délelőtt is diszkréten fogom felkeresni Sarát. – Én mindent rábízok anyámra. Holnap délre az összes vendég eltűnik innen, és még szerencsésnek is fogják érezni magukat, amiért olyan figyelmes irántuk. Peregrine leporolta a zakóját, hogy legalább valamennyire illedelmesen nézzen ki. – Megbocsátod nekem ma esti túlkapásaimat? Nem azokat, melyeket Sara ellen követtem el, hanem amelyeket ellened... Ross gunyorosan elhúzta a száját. – Hát számít, hogy jó véleménnyel vagyok–e rólad? Peregrine egy pillanatra eltöprengett. – Úgy tűnik, igen. Ross kelletlenül elmosolyodott és felállt. – Akkor azt hiszem, megbocsátok. De mi lenne, ha legközelebb kinyitnád a szádat, ahelyett, hogy dühöngő vademberré változol? – Hm. Ez a gondolat még fel sem merült bennem. Elég unalmasnak tűnik. – Peregrine futólag rámosolygott Rossra, majd kiment a könyvtárszobából. Ross visszaroskadt a díványra–, még nem érezte úgy, hogy kész szembenézni a külvilággal. Istennek legyen hála, hogy az anyja itt van, és eligazítja a dolgokat. Utólag már annak is örült, hogy apját a kiújuló köszvénye megakadályozta abban, hogy eljöjjön. Nem lett volna értelme, hogy az öreg fölöslegesen felidegesítse magát. Egy kis ideig latolgatta, hogy felmegy Sara szobájába megnézni, hogy van, de aztán elvetette az ötletet. Sara határozottan ragaszkodott hozzá, hogy hagyják magára, és ők ketten mindig tiszteletben tartották egymás magánéletét. Megpróbálta elképzelni Sarát és a barátját házaspárként. Az ötlet első ránézésre nevetségesnek tűnt, de talán mégiscsak kisülhet belőle valami jó. Ha van valaki, aki a kezéhez tud idomítani egy olyan vad sólymot, mint Peregrine, akkor az a valaki Sara. Az unokahúga a maga szelíd módján pontosan ugyanannyira makacs, mint Peregrine. És most, hogy Ross belegondolt, rájött, hogy Sara finoman ugyan, de megváltozott, amióta találkozott Peregrine–nel. Fiatal lányként csupa felszabadult nevetés volt, mígnem a baleset majdnem az életétől is megfosztotta. Hatalmas önfegyelemre és legyőzhetetlen akaraterőre volt szüksége, hogy életben maradjon és újra megtanuljon járni, s valahol útközben elveszítette az örömre való képességét. Peregrine mellett talán mégis újra megtalálhatja.
90
Tizenkettedik fejezet Sarának sikerült eljutnia a hálószobájába anélkül, hogy valamelyik vendég észrevette volna, a szobalányt pedig elküldte azzal, hogy kissé fáj a feje, ezért korán lefekszik. Mikor végre egyedül maradt, mélyen belesüppedt a füles karosszékbe, maga alá húzta a lábait, és szorosan összefogta magán a hálóköntösét, hiábavalóan próbálva felmelegíteni dermedt lelkét. Gyengének érezte magát és remegett, mint azok, akik épphogy csak elkerültek egy súlyos balesetet; és amikor a szemét lehunyta, a döbbenettől eltorzult arcok bámultak vissza rá. Újra hallotta Charles vad, haragos szavait, újra összerezzent apja mérges és csalódott hangjától. Leginkább azonban Peregrine–t látta maga előtt, az ördögien jóképű és épp annyira hitvány Peregrine–t. Ö aztán nem lepődött meg, amikor rajtakapták őket; Sara valami mást érzett rajta, talán izgalmat vagy elégedettséget, de semmiképpen sem meglepődést. Sara akkor azonnal tudta, a logikus következtetéseken túli bizonyossággal, hogy Peregrine szervezte meg a megzavarásukat. Ross nem csupán döbbentnek látszott – bűnös arckifejezése és éktelen dühe is feltűnt Sarának, de láthatóan nem őrá volt mérges. Peregrine valószínűleg akaratlan bűnsegédévé tette. Sara tudta, hogy Ross a maga jószántából sohasem tett volna olyasmit, amivel megalázhatja őt. De hát az Isten szerelmére, Peregrine ugyan miért tenne ilyesmit? Sara nem volt képes elhinni, hogy a férfi csak úgy, egyszerűen rosszindulatból odáig alacsonyodjék, hogy tönkretegye őt. Másrészről, bár hízelgő lett volna azt gondolni, hogy Peregrine őrülten belészeretett, és azért rendezte meg ezt a jelenetet, hogy kétségbeesetten megpróbálja elhódítani őt Weldontól, de sajnos. Sara ezt sem hihette. Peregrine–t sokkal jobban meglepte saját megfontolás nélküli házassági ajánlata, mint az, hogy rajtakapták őket csókolózás közben. Ha már felajánlotta a házasságot, úgy látszott, ki is tart az ajánlat mellett. De mégis miért? És vajon most mitévő legyen Sara? Igaz, hogy az első pillanattól kezdve vonzódik a férfihoz, ám mindig is úgy hitte, hogy a házasság szóba sem jöhet. Fájdalmas volt, de megértette és elfogadta a dolgot. Most viszont itt volt a herceg, és csak rajta múlott, hogy az övé legyen. Élete legnehezebb döntése előtt állt. Ehhez képest könnyű volt eldöntenie, hogy hozzámegy Charleshoz, mert akkor legalább elég jó elképzelése volt arról, hogy mivel is jár a vele való házasság. No, de milyen lesz vajon a házassága az ő vad kafir hercegével? Ezt el sem tudta képzelni. Kétségbeesetten megdörzsölte a halántékát, ujjaival beletúrt sűrű hajába, s közben azon tűnődött: hová lett az a józanul gondolkodó Sara St. James, aki valaha ő volt. Amikor Peregrine– nel kettesben maradt, egészen más nővé változott; ezt a nőt nehezen ismerte fel, és nem igazán helyeselte a viselkedését. Életében nem érezte még magát olyan elevennek, mint a férfi jelenlétében, de – gondolta –, ha feleségül megy hozzá, az bizonyosan katasztrofális következményekkel fog járni. Sara azt remélte, elterelheti hasztalanul egy helyben járó gondolatait e témáról, mielőtt valóban megfájdul a feje, ezért hát nekifogott rövid üzenetet írni Eliza Weldonnak. Miután több sikertelen kísérletet tett rá, hogy elmagyarázza neki a dolgokat, végül úgy döntött, egyszerűen közli Elizával, hogy nem megy feleségül az apjához, mert úgy döntöttek, hogy mégsem illenének össze. Mikor befejezte és végigolvasta sorait, rádöbbent: Eliza jobban fog hiányozni neki, mint Charles. Szeretett volna továbbra is találkozgatni a kislánnyal, elvinni teázni és vásárolni, meg apró titkokat megosztani vele; de semmi esélyt nem látott rá, hogy Charles egy ilyen „undorító, mocskos kis kurvát” valaha is a lánya közelébe engedne. Sara újra megfogta a tollat, és a levél aljára odaírta: Hiányozni fogsz. A legjobbakat kívánom Neked, örök szeretettel: Sara St. James. A néhány szó annyira nem megfelelőnek tűnt; Sara az ajkába harapott, amint maga elé képzelte a kislány döbbenetét és zavarodottságát, amiért a nő, akit már elfogadott mostohaanyjának, hirtelen faképnél hagyja. Szegény Eliza... A felnőttek viszálykodásának ártatlan áldozata. Sara azonban semmit nem tudott tenni azért, hogy megvigasztalja, csupán ezt a levelet küldhette el neki. Egy kis szerencsével megkapja, még mielőtt az apja eltiltaná tőle, hogy leveleket fogadjon Sarától. Kezdett hideg lenni, ezért Sara bebújt a paplan alá, bár egy lámpát égve hagyott. Olyan éjszaka volt ez, amikor nem mert volna szembenézni a sötétségben megbúvó lázas bizonytalansággal. 91
Másnap reggel komor arccal és tekintettel lépett be a kis fogadószobába, ahol Peregrine várta. A nő merev tartózkodása kihívásként hatott a férfira; érzékei kiéleződtek, s úrrá lett rajta az az izgalom, mely mindig elfogta, ha kihívással kellett szembenéznie. Sara igazán elbűvölően nézett ki halvány zöldeskék ruhájában. Haját középen elválasztotta, és a tarkóján laza kontyba fogva viselte, s a látványtól Peregrine legszívesebben a fülét kezdte volna harapdálni. Talán erre is lesz még alkalom később; a férfi mindenesetre remélte, hogy lesz. Igen, döntötte el magában: jó késztetésnek engedelmeskedett, amikor megkérte Lady Sara kezét, és most bármit meg fog tenni azért, hogy meggyőzze róla: bölcsen cselekszik, ha elfogadja az ajánlatát. Ehhez azonban előbb jelentősen fel kell engednie a fagyos légkörnek; Lady Sara nem nyújtotta üdvözlésre a kezét, és nem is kínálta ülőhellyel a herceget. Még horzsolásokkal borított arca láttán is csupán a szemöldökét vonta fel kissé. – Mi történt önnel? – Az unokabátyja megrótt neveletlen viselkedésemért – magyarázta nyájasan Peregrine. – Úgy látom, nem pusztán a szavak meggyőző erejére hagyatkozott – mondta Sara rosszallóan. – Remélem, Ross nem sérült meg komolyabban. – Nem. Mindkettőnknek hasznára vált a dolog; az ilyen fizikai jellegű megbeszélések néha valóban szükségesek a félreértések eloszlatásához. Közvetlenül az ajtó előtt fecsegés zaja hallatszott, amint néhány hölgy elhaladt. A zajra Sara teste megfeszült. – Mindenki a tegnap este történtekről beszél? – Még nem – válaszolta a herceg, és magában azt gondolta: az összeszedett külső alatt Sara olyan törékeny, akár a porcelán. – Pár perce beszéltem Ross–szal. Weldon minden valószínűség szerint úgy ment el, hogy senkihez nem szólt egy szót sem. Amikor a díszvendégek a vendéglátóval együtt mind eltűntek a bálból, a többi vendég persze kitalálta, hogy valami történt, de senki sem tudja pontosan, hogy micsoda. Lehet, hogy Weldon meggondolta magát, és inkább úrias hallgatásba burkolózik. Sara megrázta a fejét, elutasítva a herceg vigasztalónak szánt szavait. – Charles bosszúálló természetű. Tegnap este csak azért nem kürtölte világgá az erkölcstelenségemet, mert minél hamarabb távozni akart. Holnapra azonban már fél London tudni fogja. Az ajtón túlról újabb hangok hallatszottak, és Peregrine látta, hogy Sara ismét egész testében megfeszül. – Tekintve, hogy a ház tele van reggeliző és búcsúzkodó vendégekkel, mi lenne, ha inkább a kertben beszélgetnénk? – javasolta. – Ott magunk lehetünk. Sara bólintott, és anélkül szöktek ki a kertbe, hogy Ross valamelyik kíváncsi vendége megállította volna őket. Peregrine belekarolt Sarába, amint lementek a márványlépcsőn, mely a teraszról a pázsitra vezetett. Sara összerándult, de nem húzta el a karját. – Nagyon ideges ma – mondta Peregrine. – Még szép, hogy ideges vagyok – válaszolta Sara dühösen. – Sohasem kellett még egy olyan férfival házasságról tárgyalnom, aki tönkretett, és igen megterhelőnek találom a feladatot. – Talán rám kellene támadnia, ahogy Ross tette – ajánlotta Peregrine. – Ö nagymértékben megkönnyebbült tőle. Én pedig nagyon élvezném, ha hozzá hasonlóan ön is nekem esne. Sara egy pillanatig elkerekedett szemekkel nézett Peregrine–re, majd elnevette magát. – Maga aztán tényleg lehetetlen egy alak. Hát mit csináljak én magával? – Jöjjön hozzám feleségül – vágta rá a herceg. – Akkor kedvére csiszolgathatja a modoromat. – Magának nemcsak a modorán volna mit csiszolni – felelte Sara szárazon–, de ezek után a légkör valamelyest megenyhült, miközben keresztülsétáltak a csodálatos kerten, mely körülbelül tizenöt holdnyi területen feküdt, és egy kis patak kanyargott át rajta. Mikor átvágtak a rózsakerten, Peregrine leszakított egy szál fehér rózsát, és Sara felé nyújtotta. – Ez a szál virág önre emlékeztet: tüskés, de gyönyörű, és ellenállhatatlan illata van. Sara elvette a rózsát, és eszébe jutott, hogy hasonlókat kapott Peregrine–től aznap is, amikor elmentek Tattersallhoz lovakat vásárolni. – Ön igazán botrányos dolgokat mond – szólt, miközben beszívta a rózsaszál illatát. – Nem szabad tehát romantikusnak lenni? Én azt hittem, a nők éppen azt kedvelik. Sara felemelte a fejét, és keményen a férfi szemébe nézett. – Ami tegnap este történt, az nem a véletlen műve volt, ugye? Peregrine egy pillanatra azt fontolgatta, hogy hazudik Sarának, de aztán elvetette az ötletet, 92
mert úgy gondolta, a nő nem hinne az ártatlanságát bizonygató szavaknak. – Nem, nem a véletlen műve volt. Ahogy mondtam is önnek, Weldon veszélyes ember. Sajnálom, hogy kellemeden helyzetbe hoztam, de nem engedhettem, hogy feleségül menjen hozzá. – Kellemetlen helyzetbe hozott? Micsoda erőtlen megfogalmazása annak, hogy tönkrezúzta az életemet. – Sara most nem volt mérges; hűvös, gúnyos arckifejezése túl volt már minden haragon. – Semmi joga nem volt így közbeavatkozni. – Ha azt látná, hogy egy gyerek a robogó szekér elé fut, vajon nem volna–e joga megállítani? – kérdezte Peregrine, de amint e szavakat kiejtette a száján, tudta, hogy rossz példát választott. Sara ajka elvékonyodott. – Ez nem helyénvaló párhuzam, és sértő is. Voltak kételyeim azt illetően, hogy hozzámenjek Charleshoz, mert igen zsarnoki természete van, de abból, amit eddig láttam, ön még nála is rosszabb lenne. – Valóban bánja, hogy nem mehet hozzá Weldonhoz? – Peregrine tudta a választ a saját kérdésére, de talán Sara még nem. – Ne próbáljon eltérni a tárgytól – szólt rá élesen Sara. – Most nem az a kérdés, hogy mit érzek Charles iránt, hanem az ön megvetésre méltó viselkedése. Amit tett, az helytelen volt, bármennyire nemes szándékok vezérelték is. Hogyan bízhatnék meg valaha is egy olyan férfiban, aki ennyire önkényeskedőn viselkedik? – Peregrine válaszát meg sem várva Sara sarkon fordult, és továbbindult a kis patakon átívelő gyaloghíd felé. A férfi hosszú lépteivel hamar beérte a lányt. – Most kezdem csak megérteni, amit Ross mondott tegnap éjjel – szólalt meg töprengve. – Az unokabátyja ugyanis azt mondta, hogy az én elveimről a legjobb esetben is csak annyit lehet elmondani, hogy én abban hiszek: a cél szentesíti az eszközt, míg ön ezt elfogadhatatlannak találja, mert ön a jóban és rosszban hisz. – Rossnak igaza volt – felelte Sara hűvösen. „Az eredmény,” amire ön törekedett, nem szentesítette az eszközöket, melyeket az eléréséhez választott. – Szerintem viszont igen. – Peregrine tétovázott, és jól megválogatta a szavait, mert muszáj volt Sara gondolkodását is megnyernie a maga számára, nem csupán a testét. – Ez valóban különbség közöttünk. Sara, de nem áthidalhatatlan. Általában nem viselkedem önkényeskedőn, és nem várom el öntől, hogy mindig egyetértsen velem. Ha valamiben nem egyezik a véleményünk, én nem fogom megverni vagy kenyéren és vízen tartva a szobájába zárni. Lesz olyan, hogy ön nem fog egyetérteni a módszereimmel, és olyan is lesz, hogy én nem fogok egyetérteni az ön ítéleteivel. De hát csak képesek vagyunk együtt élni azzal a ténnyel, hogy néha nem fogunk egyetérteni egymással, igaz? Sara arra gondolt: az bizony nem ártana neki, ha olyan férfihoz menne feleségül, aki elismeri, hogy a nőnek is megvan a joga rá, hogy saját véleménye legyen. Persze, azzal a feltétellel, hogy ezt mindig komolyan is gondolja, amit azért nehezen lehetett elvárni egy férfitól. Megállt a hidacska közepén, és a korlátra könyökölt; inkább a folydogáló vizet nézte, mint Peregrine–t. – Úgy mondja, mintha valóban ilyen egyszerű lehetne a dolog, de az elvek nem egyszerűek – mondta megfontoltan. – A véleménykülönbségek embereket és országokat téphetnek el egymástól. És egy házasságban végső soron a férfinál van a hatalom, mind fizikailag, mind jogilag, mind pedig anyagilag. Ha az ön módszerei közé tartozik az is, hogy rákényszerít olyan dolgokra, melyeket én helytelennek tartok, akkor mi előnyöm származik abból, hogy ön megengedi nekem, hogy ne értsek egyet önnel? – Lehet, hogy jogilag valóban a férjnél van a hatalom, a gyakorlati életben azonban sokkal összetettebb a helyzet. Önben óriási belső erő lakik, ezenkívül befolyásos családja van, amely törődik az ön jólétével, és megvédi tőlem, ha valaha is úgy érzi, hogy védelemre lenne szüksége. Bár kétlem, hogy ez valaha is szükségesnek bizonyulna, elvégre is házasságról beszélünk, nem háborúról. – Egyesek szerint nem sok különbség van a szerelem és a háború között. – Sara szembefordult a herceggel, hangja kihívóan csengett. – Miért akar feleségül venni? Charlest leginkább a vagyonom és a rangom vonzotta. Ön is ezt akarja? – Nem éppen. – A férfi a korlátra támaszkodott, alakját kiemelték a patak fölé lógó, ragyogó fényben fürdő falevelek. – A vagyon szép dolog, sokkal jobb, ha van, mint hogyha nincs, de nekem most már épp elég van belőle. Ha kételkedik a szándékaim tisztaságát illetően, írhatunk 93
egy házassági szerződést, melyben a vagyonát az ön „egyedüli és kizárólagos felhasználására” különítjük el. Azt hiszem, ez a pontos jogi kifejezés. Ami pedig a rangot illeti... – Peregrine megvonta a vállát. – Ha Angliában maradok, akkor hasznos lesz, de nem tekintem igazán fontosnak. – És Angliában kíván maradni? – Sara letépett egy levelet a fehér rózsaszál tövéről, a vízbe dobta, és figyelte, amint forogva elúszik. Vajon elvárná–e tőle a férfi, hogy visszamenjen vele azokba a világ végén lévő hegyekbe, hogy primitív körülmények között éljen, a nyelv és a szokások ismerete nélkül? – Nincsenek kifogásaim az utazás ellen, de Anglia a hazám. Nem tudnám elképzelni magamat Kafirisztán vadonjában. – Én sem tudnám ott elképzelni önt. Kemény élet az, nem önnek való. Ahelyett, hogy hízelgőnek találta volna. Sarát furcsa módon feldühítette, hogy a férfi szavai azt sejtetik: törékeny és magatehetetlen lénynek tartja őt. – Akkor tehát elhagy engem, és egymaga tér vissza a hazájába? Peregrine megrázta a fejét. – Talán ellátogatok még Kafirisztán–ba, de sohasem fogok többé ott élni. – Száműzi magát a saját hazájából és a saját népe köréből? – kérdezte Sara hitetlenkedve. – Nehéz dolog olyan helyre születni, mely nem illik az ember lelkéhez – válaszolta a herceg homályosan, nem nézve közben Sarára. – A szülőhelyem soha nem volt az otthonom. És nem is akarom, hogy az legyen. Sara számára, akinek a szelleme oly mélyen gyökerezett az angol talajban, akár egy tölgyfa, ez különösnek hangzott. – Tudta, hogy a Peregrine szó azt jelenti: vándor, vagy zarándok? – Tudom – felelte tömören a férfi. Sara egy ideig csöndben volt, és arra gondolt: a herceg szavai valamennyi bepillantást engedtek neki összetett lelkébe. – Volt valaha igazi otthona? – Birtokaim sok helyen voltak, de nem hiszem, hogy ezek közül bármelyik helyet az otthonomnak nevezném. Sarára pillantott; szeme olyan zöld volt, akár a feje fölött rezgő napsütötte falevelek. – Irigylem önt, amiért ennyire biztosan érzi a helyét a világban. Ön tetőtől talpig angol. Nem tudom elképzelni, hogy bárhol máshol jól érezné magát. – Igaza is van – ismerte el Sara. – Ez ön szerint jó vagy rossz? – Nem tudom – mosolyodott el halványan és szomorkásán a herceg. – És ön szerint? – Én örülök, hogy tudom, hol a helyem, de bizonyára unalmasnak is tűnhetek egy olyan ember számára, aki annyi mindent látott és tett, mint ön. – Ön nem tud unalmas lenni, Sara – mondta a férfi lassan. – Képes a dolgok felszíne mögé látni. Ez talán nem mindig kellemes vonás, de nagyon érdekes. Sara elfordult a korláttól, és átment a hídon, közben azon töprengve, hogy tulajdonképpen mit is akar a férfitól. Senki sem garantálhatja a boldogságot egy másik ember számára. Még ha Peregrine megpróbálná is meggyőzni őt arról, hogy ha hozzámegy, véget nem érő boldogság lesz az életük, annál több esze volt, semhogy ezt elhiggye. Talán csak azt akarta biztosan tudni, hogy a férfi legalább egy kicsit szereti őt, épp csak annyira, hogy hajlandó legyen erőfeszítéseket tenni a házasságuk érdekében. A patak túlpartján hatalmas műgonddal úgy képezték ki a kertet, hogy érintetlen, természetes tájnak tűnjön, csak valamivel jobb változatban. Miután még néhány percig csendben sétáltak, az ösvény elkanyarodott, és egy magas, nyírott tiszafasövény mögé vezetett. – Járt már útvesztőben? – kérdezte Sara. – Ez itt legalább két évszázados, de lehet, hogy még annál is régebbi. – Nem, sosem voltam még útvesztőben. Van valami nagyon is helyénvaló abban, hogy épp most kerül elénk egy. – Peregrine komoly tekintettel Sarára nézett. – Eleget mászkáltunk már céltalanul. Ideje szembenézni a legfontosabb kérdéssel. Hozzám jön feleségül, Sara? Sara zaklatottan ismét elfordult a férfitól. – Mielőtt erre válaszolnék, el kell jutnunk az útvesztő szívéig. – Úgy érzem, egy metafora szabadult közénk valahonnan – mondta Peregrine felderülve. – Vagy allegóriát akartam mondani? Sara mosolygott, és belépett a labirintusba, gyorsan befordult egy sarkon, és eltűnt társa szeme elől, akinek így egyedül kellett megtalálnia a befelé vezető utat. Sara és Ross gyermekkorukban 94
sokszor bújócskáztak itt, ezért a lány még emlékezett rá, mikor melyik sarkon kell befordulni. Az útvesztő közepén ovális tisztás volt, rövidre nyírt buja pázsittal, mely puha volt, akár egy élő szőnyeg. Ez volt az egyik legeldugottabb hely az egész birtokon, és Sara szeretett ide visszavonulni. Most azonban itt sem találhatott nyugalmat. Ide–oda járkált a tisztáson, túl feszült lévén ahhoz, hogy a kis kőpadon ülve várja meg, míg Peregrine rátalál. A herceg lenyűgözően rövid idő alatt csatlakozott hozzá. – Nos, az útvesztő szívében vagyunk már? – Nem, még közel sem járunk hozzá. – Sara összekulcsolta maga előtt a kezeit, és megpróbált nyugodtnak látszani, de görcsösen egymásba fonódó ujjai elárulták. – Hogyan mehetnék feleségül egy olyan emberhez, aki legnagyobb részben idegen a számomra, és ráadásul meglehetősen ijesztő idegen? Amennyit én tudok önről, afelől akár felesége is lehet Kafirisztánban. Vagy egy tucat felesége, vagy ágyasai a Távol–Kelet minden második városában. Peregrine megrázta a fejét, és az arca ugyanolyan komoly lett, mint Saráé. – Nem, Sara. Soha nem nősültem meg, még csak nem is gondolkodtam soha ilyesmin. Igaz, voltak szeretőim, de most önön kívül egyetlen nő sem tarthat igényt rám. – Így gondol hát rám: mint valami kötelességre, amelyet teljesítenie kell, mert tönkretette a hírnevemet? – Nem – felelte Peregrine nyugodt hangon. – Ez a nagy előnye az én nemtelen elveimnek. Én valamiféle elvont kötelességtudatból ugyan soha meg nem házasodnék. Egyszerűen kedvemre való az ötlet, hogy ön legyen a feleségem. Ebben a válaszban volt valami megnyugtató. Sara témát váltott, és azt kérdezte: – Mi a helyzet a vallással? Nem tudom, ön miben hisz, ha egyáltalán hisz valamiben. Engem az anglikán egyház tanainak megfelelően neveltek, és azoknak megfelelően akarok megházasodni is. Lenne ez ellen kifogása, esetleg sértené a saját vallásos hitét? – Nem lesz semmi kifogásom egy anglikán esküvői szertartás ellen – válaszolta Peregrine, és szemében derű csillant, amint Sarára nézett. – Mint elmeséltem önnek, Kafirisztán népe pogány. Én valamennyit értek a buddhizmushoz, a taoizmushoz, a hinduizmushoz, valamint néhány kevésbé ismert keleti valláshoz, és egy kevés tudással rendelkezem a keresztény teológiáról és a zsidók törvényeiről is. Életemben kétszer erőszakosan megtérítettek az iszlám vallásra; a másik választási lehetőségem mindkétszer az volt, hogy ott helyben kivégeznek. Az ilyen megtéréseket azonban nem tekintem kötelező érvényűnek magamra nézve. Sara meglepődött és egy kicsit meg is döbbent ezen a felsoroláson, és megkérdezte: – Jó, de miben hisz? Nincs semmiféle hite? – Én önmagamban hiszek, édes Sara. – Ezzel a herceg két lépést tett Sara felé, és az ismerős vonzerő most megint ellenállhatatlan erővel kelt életre kettejük között. – És önben is hiszek. Már annyira közel volt, hogy Sara megérinthette volna, és meg is akarta érinteni, oly nagyon, hogy az már fájt. Ám a szenvedélynél sokkal nagyobb szüksége volt a megértésre; szüksége volt rá, hogy érezze: van kettejük között egy alap, amelyre rá lehet építeni egy házasságot. Ross egyszer elmagyarázta neki, hogy az európai szerelemfelfogás távol áll a keleti embertől, ezért Sara kételkedett benne, hogy Peregrine valaha is szerelemről fog beszélni neki; no de ennél kevesebbel is beérte volna. Jóval kevesebbel. Halkan azt kérdezte: – Miképpen hisz bennem? – Azt hiszem, hogy ön jó lesz. – A férfi a tenyerébe fogta Sara állát, és mélyen a szemébe nézett. – Nem képzelem azt, hogy mindig minden szép és kényelmes lesz, de talán az ön becsületes természete javíthat rajtam valamennyit. Sara nem tudta, sírjon vagy nevessen. – Úgy beszél rólam, mintha valami orvosság lennék, amit inkább azért vesz be az ember, mert szükségszerű, és nem azért, mert maga is akarja. – Mindkettő. Sara. – A herceg hangja szomorkás volt. – Én akarom önt. és talán ön az én számomra a szükségszerűség is. Azzal lehajolt, és megcsókolta. Ajkának érintése először könnyed, szinte játékos volt, de amikor Sara engedett neki, és átkarolta, a csók követelőzőbbé vált. Sara erre úgyszintén hevesebben csókolta; éhezett, és éhségére enyhülést csak tőle kaphatott. Olyan jó, olyan helyes dolog volt maga körül érezni a herceg karjait... Ám eszébe jutott, miért is jöttek ide, és kiszakította magát az ölelésből. Hiszen semmit sem rendeztek még el; válaszokra volt szüksége, nem pedig szerelmeskedésre. Kapkodó lélegzettel 95
megpróbált olyan kérdéseket megfogalmazni, amelyekkel megtudakolhatná Peregrine–től. amit tudnia kellett. Mielőtt egyetlen épkézláb kérdés is eszébe juthatott volna, a herceg kinyújtotta feléje a kezét. – Ne tagadja meg a vágyát. Sara. – Mély hangja lágyan zengett, és oly gyötrően izgató volt, akár az Édenkert tiltott gyümölcse. – És ne meneküljön előlem. Nem bántom. A férfiból áradó vonzás kérlelhetetlen volt. akár a folyó rohanása a tenger felé. Sara önkéntelenül is tett feléje egy lépést, aztán megállt. Valami nem volt rendjén, mert amit érzett, több volt, mint vágyakozás: kényszer volt. – Hagyja ezt abba! – kiáltott fel. A herceg felvonta sötét szemöldökét. – Mit hagyjak abba? Sara zavartan dadogott; tudta, milyen furcsán hangozhatnak a szavai. – Egyszer–másszor olyan, mintha... mintha valami varázslatot bocsátana rám... valami bűvös varázsigét, amely megfoszt az akaraterőmtől. A józan eszével persze tudta, hogy ez lehetetlen, mégis érezte, hogy a férfi kényszeríteni próbálja valamire. Talán valami kifinomult távol–keleti hatalommal rendelkezett, mely ismeretlen az európaiak előtt. – Mindig ez történik, amikor valami olyasmit akar tőlem, amivel szemben nekem kétségeim vannak. Úgy érzem magam, mint egy... egy nyúl. amit egy kobra hipnotizál. Látta, hogy meghökkentette Peregrine–t. és a mágneses vonzerő egy kis időre alábbhagyott. – Ez igen eredeti ötlet – mondta a férfi, és a szeme kifürkészhetetlenül csillogott. – Valóban hasznos volna, ha hipnotizálni tudnám az embereket, hogy azt tegyék, amit én akarok. Ha lehetséges lenne. De sajnos, azt hiszem, nem lehetséges. – Míg ezt mondta, a vonzó hatás ismét erősödni kezdett, és ellenállhatatlanabb lett, mint eddig bármikor. Sara küzdeni próbált a hatalmas vonzerő ellen. Ha engedne neki, és a karjaiba vetné magát, azzal feladná a képességét, hogy ő maga döntsön bármiről is... hiszen tudta: abban a pillanatban, hogy a herceg átöleli, ő elveszett. – Miért akar feleségül venni? – kérdezte újra, elfordítva a tekintetét, mert a herceg nézése gyengítette az akaraterejét. – Miért éppen engem, és nem valaki mást? Ha nem a pénz, a rang vagy a bűntudat miatt, akkor talán azért, mert angol feleséget akar magának, én pedig éppen megfelelek? – A lehető legnyilvánvalóbb okra nem gondolsz – felelte a férfi hirtelen tegezésre váltva, és kezét gyöngéden Sara vállára tette. – Azért akarlak feleségül venni, mert te te vagy, mert egyedülálló és elbűvölő vagy, mert egyetlen nőhöz sem hasonlítasz, akit valaha is ismertem. Nem elég ok ez? Azzal magához vonta, és Sara ellenállása egyszeriben összeomlott és eltűnt, akár a por a szélben. Eddig valahányszor csókolóztak. Sarát megvédte a becsületessége és a jegyeséhez való hűség kötelezettsége. Most azonban ez a kötelezettség nem volt többé, és őt immár semmi sem menthette meg saját veszélyes vágyaitól. Bárhol ért is hozzá Peregrine, a teste énekelt válaszul, és egész lénye visszhangzott ettől az énektől. Igaz, hogy a férfi nem vallott szerelmet neki, ám a szavai mégis azt jelentették, hogy szereti, ha csak egy kicsit is... És ennyinek elégnek kell lennie... – Dzsingisz kán nyelvén a szera szó azt jelentette: selyem. Szera Sara – ez annyit tesz: selymes Sara – suttogta Peregrine, s ajkai a lány homlokáról a hajára vándoroltak. – Akár a legfinomabb selyem, finom, érzéki szépséggel bírsz, mely rejtett tűzzel vibrál. Incselkedőn a fogai közé vette Sara fülcimpáját, és épp csak annyira harapdálta, hogy ne fájjon. A finoman kiszámított nyomásra Sara megremegett, és a férfi arca felé fordította az arcát, szájával a száját keresve. Szeme lecsukódott, és egész világa leszűkült a nyelvek, fogak és lehelet nedves érintkezésére, s a mélyben forrón egymásnak nyomódó felületekre. Halványan tudatában volt, hogy a férfi óvatosan a földre fekteti, lassan a puha és napsütötte pázsitra, de a valóság most csak a csókjában lakozó sötét tűz volt. Peregrine elfogta a napot Sara elöl, de kemény, izmos teste melegítette öt, amint ledőlt mellé a földre, és félig ráfeküdt. Keze ide–oda vándorolt a nő testén, gyakorlott és értő mozdulatokkal, magabiztos hozzáértéssel simogatta. Érintése még a ruha vastag rétegein keresztül is felajzotta Sarát. Mellét a férfi tenyerének feszítette, a csupasz bőrén akarta érezni a tapintását, mint az előző éjszaka. Ezt a ruhát azonban nem lehetett olyan könnyen kijátszani, mint a báli ruháját, s így a férfi kutakodó keze lejjebb vándorolt a testén, végig a mellén, a derekán és a csípején – egyetlen 96
végtelen simogatásban, mely egyszerre volt izgatóan édes és kínzóan fájdalmas. Amikor a simogató kéz először odaért, ahol a combok és az ágyék találkoznak. Sara összerezzent, és egy pillanatra hálás volt a ruhája nyújtotta védelemért. De aztán a férfi kezének melegétől elolvadt a nyugtalansága, és benne is valami melegség bontakozott ki lassan. Hozzábújt Peregrine–hez, mint egy macska, amelyet simogatnak. A férfi felemelte a szoknyáját és az alsószoknyáját, s Sara szinte meztelennek érezte magát így, hogy csak az alsónemű nyers muszlinja választotta el sóvárgó testét a herceg kutató kezétől. A ruha finom szövésű anyaga buján susogott, amint a herceg tovább becézgette, végigmasszírozva a bokáját, a térdét, és egyre csak feljebb haladva. Amikor ujjai a combok különösen érzékeny belsejéhez értek. Sara lélegzete elakadt az ijedt gyönyörtől, és elkapta száját a herceg csókja elől, hogy levegőhöz jusson. Peregrine széles tenyere megpihent Sara lábai közt, és mozdulatlan maradt, míg Sara valamelyest hozzászokott a bensőséges érintéshez. Aztán Peregrine lassan elkezdte körbe–körbe mozgatni a kezét. Sara kapkodva vette a levegőt, amint korábbi, kezdetleges vágyai a férfi tenyerének érintésére egyetlen érzéki örvényben összpontosultak. – Ez jólesik, ugye, édes Sara? – mormolta Peregrine. Most már nem az egész tenyerével simogatta, hanem gyöngéden egy bizonyos területre fordította a figyelmét, és ujjai csakúgy sütöttek a vékony muszlinon keresztül. A nő bőre hangtalan válaszként lüktetett a tenyere alatt. Hirtelen vége szakadt a simogatásnak, és Sara majdnem felkiáltott a váratlan hiánytól, ám aztán ráébredt, hogy a férfi csak azért állt meg, hogy kikösse a szalagot, mellyel az alsóneműje meg volt kötve a derekán. Sara tudta, hogy tiltakoznia kellene, ehelyett szégyentelen módon megemelte a csípőjét, hogy segítsen a férfinak; többé nem tudta, mi az illendő, és nem is érdekelte, ahogy az sem nyugtalanította már, hogy mi lesz a következménye mindennek. A levegő hűvösen simogatta felhevült bőrét, amint Peregrine lehúzta róla a lenge ruhadarabot. Szégyenlőssége még nem múlt el, és egész testében megfeszült, amikor a férfi ujjai végigszántottak a hasa finom, bársonyos ívén, majd a lágyan kunkorodó szőrszálak között a rejtett, titokzatos mélységek felé hatoltak. Mikor végre a csupasz húshoz ért, Sarát meghökkentette és zavarba ejtette saját nedves és forró reakciója. Peregrine fél karjával szorosan magához ölelte. – Nyugodj meg, édes Sara, nyugodj meg – suttogta. – A tested szerelemre termett. Hadd tanítsalak meg rá. Sara először elviselhetetlenül érzékeny volt, és félt e nagyon is intim mozdulattól. Ám a férfi jobban ismerte a testét, mint ő maga, és pontosan tudta, hol és hogyan nyúljon hozzá, így egyszerre oszlatta el a nyugtalanságát és tüzelte fel az érzékeit. Sara tudatában volt Peregrine nyugtató hangjának, de annak már nem, hogy mit mond; érzékelte gyapjúkabátjának érdes súrolását az arcán, finom, férfias illatát az orrában. Önkéntelenül is mozgatni kezdte a csípőjét, és szinte kétségbeesetten kapkodott levegő után, mint aki mindjárt belefullad a kielégítetlen vágy hullámaiba. – Igen, Sara, igen. Engedj és légy szabad. – A herceg hangja fátyolos és érdes volt, és Sara forró és kemény kidudorodást érzett ott, ahol a férfi a combjához tapadt. Maradék gátlásai is semmivé foszlottak a tudattól, hogy a férfi is fel van ajzva az ő közelségétől. Egészen elveszítette az uralmat a teste fölött, és felkiáltott, amint elragadta a megsemmisítő erejű, sürgető vágy. Zuhant, csak zuhant, egyre mélyebbre – ijedten, de boldogan. Amikor vége volt, Sara úgy érezte magát, mintha darabokra szedték volna, és most csak lassan raknák újra össze. Az oldalán feküdt, Peregrine pedig az egyik kezével átölelve magához szorította, s közben lágyan suttogott egy Sara előtt ismeretlen nyelven. Másik keze még mindig Sara legintimebb testrészén feküdt, csillapítva a vad lüktetést. Sara felemelte a fejét, és Peregrine–re nézett, megpróbálva legalább valamennyire összeszedni magát. – Ezt akartad tanítani nekem? – Ez még csak a kezdet volt, selymes Sara, az első lépés egy végtelen úton. – Peregrine rámosolygott, szemében villódzó csillogás, és újra simogatni kezdte. Sara azt hitte, a teste már teljesen kielégült, de Peregrine tudta, hogy nem így van. Hozzáértő érintése nyomán a gyönyör indái bomlottak ki mélyen a belsejében, először csak lassan, de aztán 97
annál nagyobb erővel. Szeme bágyadtan, élvezettel lecsukódott, öröm és kíváncsi várakozás keverékét érezte. Peregrine ismét a hátára fektette a puha pázsitra, s Sara a ruhával és gombokkal babráló ujjak susogását hallotta. Azután a férfi újra hozzáért, egyre beljebb csúsztatta ujjait, és széthúzta a húsos ajkak finom redőit. Sarának tudnia kellett volna, mi történik vele, de túlságosan elbódította és összezavarta az újdonság érzése és a gyönyör ahhoz, hogy valóban felfogja a dolgot. Peregrine–ben mély visszhangra lelt, ahogyan Sara most felfedezte magában az elragadtatás iránti képességet; gyönyöre a csodálat olyan húrjait rezegtette meg a férfiban, melyek létét már rég elfeledte, vagy nem is ismerte őket soha igazán. Sara ránézett – tekintetében a vágyakozás melege, nyitottsága és sebezhetősége pedig édes, annyira édes... A nő épp olyan mélyen megérintette Peregrine lelkét, mint amennyire feltüzelte a testét. Peregrine–ben feléledt a férfiakra jellemző ősi birtoklási vágy; ellenállhatatlan késztetés fogta el, hogy a magáévá tegye Sarát. A férfi és nő közti bizalmasság olyasmi volt, amit Sara nem egykönnyen kezdeményezett, és mástól sem egykönnyen fogadott, így Peregrine tudta: ha a nő a szeretője lesz, akkor feleségül is megy hozzá. Akarta őt – az összes létező istenre, akarta Sarát... és a nő reakciója megdönthetetlen bizonyítékul szolgált, hogy ő is akarja Peregrine–t. A férfi széjjelebb húzta Sara lábait, és közéjük helyezkedett. Kínzó vágyat érzett, hogy féktelenül, azonnal belemerüljön az édes testbe, de visszafogta magát. Szemét behunyta, míg vasfegyelemmel kényszerítette magát, hogy vad vágyát törékeny korlátok közé szorítsa. Azt persze nem lehetett teljesen elkerülni, hogy Sara némi fájdalmát érezzen, de Peregrine lassan és óvatosan hatolt belé, hogy a lehető legkisebbre csökkentse ezt az érzést. A kérlelhetetlen nyomás darabokra törte Sara vágyát, és felkiáltott – épp annyira a döbbenettől, mint a kényelmetlen érzéstől. Szeme felpattant. Maga fölött a herceg sötét, izzadságtól fénylő arcát látta; a férfi nagy, reszelős kortyokban nyelte a levegőt. Sara megrázta a fejét, fel akart kiáltani: ne, ne most, még ne – de zavarában nem jött ki a hang a torkán. Megragadta a férfi keményen ölelő karjait, de a kezében nem volt erő, s Peregrine túlságosan a saját szükségleteivel volt elfoglalva, semhogy észrevehette volna gyönge ellenállását. A vékony hártya hirtelen engedett, és Peregrine becsusszant a nedves, készségesen kitárulkozó mélységbe. Számára az érzés maga volt a mennyország – csak ne érezte volna, ahogy Sara fájdalmasan megvonaglik. – Ne haragudj – súgta rekedten a fülébe. – Ezt semmiképp sem lehetett elkerülni. A földre támaszkodó karjai remegtek az erőfeszítéstől, ahogy ráparancsolt magára, hogy maradjon nyugton, amíg Sara hozzászokik az érzéshez, hogy benne van. Igaz, Peregrine még sohasem avatott be szűzlányt, de ismerte a technikáját; amikor Sara megnyugszik kissé, akkor majd elkezd mozogni, először enyhe, alig érezhető lökésekkel, aztán mélyebben és mélyebben, ahogyan bevezeti Sarát a szerelmeskedés művészetébe. De nem – mégsem tudta visszafogni magát. Remegett a vágytól, és önuralma addig–addig fogyatkozott, hogy végül önkéntelenül is mélyebben hatolt Sarába. Sara egész teste egy szempillantás alatt megmerevedett, és nyers, elfúló hangon, elkínzottan suttogta: – Ne! Peregrine agyának egy távoli szegletében meghallotta és megértette a nő tiltakozását, és tudta, meg kellene állnia. Mégsem tudott megállni, mert a szenvedély szilánkokra törte oly nagyra tartott önfegyelmét, és vágya immár sokkal nagyobb volt, mint az ereje, hogy a vágyát féken tartsa. Furcsa módon éppen az a mozdulat, amellyel Sara hasztalan ellenkezve megpróbálta elrántani a testét Peregrine–étől, adta meg a végső lökést a férfinak, aki erre hevesen, egész testében remegve és mindenről megfeledkezve hatolt belé, az utolsó határt is áthágva. De Peregrine még a gyönyör legmagasabb pontján, abban a zűrzavaros pillanatban sem tudta kitörölni gondolataiból azt a hirtelen jött, kínzó felismerést, hogy cselekedete mindkettejük számára beláthatatlan következményekkel jár. Amikor józansága akadozva visszatért, az oldalára fordult, és arcát Saráéhoz nyomta, hogy orcájának selymes bőrét a sajátján érezze. Sara remegett a karjai közt, és Peregrine úgy gondolta, bizonyára sír. – Átok és pokol – káromkodott halkan, majd szorosabban magához vonta a lányt, a hátát és a 98
nyakát simogatva. – Bocsáss meg. Sara. Ezt rosszul csináltam. A férfi elkomorult, amikor rádöbbent: nem tudja eldönteni, vajon kettőjük közül melyikük lehet most mérgesebb. Elvakította a szenvedély, ezért förtelmesen rosszul mérte fel a nő hajlandóságát; és bár nem gondolta, hogy az eredményt erőszaknak lehetne nevezni, de az is igaz volt, hogy Sara nem egészen tudta, pontosan mi is vár rá, és nem is egyezett bele nyíltan. Peregrine azt akarta, hogy jó legyen Sarának. Ehelyett megbocsáthatatlanul ügyetlen bevezetést adott neki a test gyönyöreibe. Még tapasztalatlan ifjúként sem teljesített soha ennyire gyengén. Irtózatosan dühös volt magára azért, amit Sarával tett, de még jobban haragudott amiatt, hogy ilyen végzetes módon elvesztette az önuralmát. Igaz, hogy már hónapok óta nem hált nővel; ugyanakkor kalandozó vándor életmódja gyakran hosszabban tartó önmegtartóztatást is megkövetelt tőle, így hát nem volt mentség a féktelen és önző szenvedélyre, melyről az imént tanúbizonyságot tett. A szenvedély a férfi szolgája kellene hogy legyen, nem pedig az ura; az, hogy szenvedélye most mégis maga alá gyűrte, mélységesen nyugtalanító volt. Egész életét az önfegyelemre építette, a tökéletes odafigyelésre. Ennek köszönhette, hogy ilyen sokra jutott; enélkül semmi sem lenne. Szó szerint semmi, hiszen az évek során már százszor is meghalhatott volna, ha nem lett volna megtörhetetlenné edzett akaratereje. Sara megmozdult, és Peregrine abbahagyta a keserű önostorozást. Később is elegendő ideje lesz még az elemezgetésre; most meg kell próbálnia valahogy jóvá tenni a hibát. Felemelte a fejét a földről, hogy Sara arcába nézhessen. – Sara... Azt várta, hogy a nő haragos lesz, vagy talán zavarodott, és kész volt megvigasztalni, bocsánatot kérni tőle, enyhíteni a fájdalmát. Ám Sara sötét szemében nem csillogtak könnyek, és amint Peregrine belenézett gyémánthideg szibilla–szemébe, azonnal tudta: a helyzet sokkal rosszabb annál, mint ahogy képzelte. A karcsú nő, akit most a karjaiban tartott, és aki először olyan édes odaadással engedett neki, valahogyan az élete legnagyobb kihívásává változott.
99
Tizenharmadik fejezet Sarának törékenynek és magatehetetlennek kellett volna tűnnie, amint ott feküdt a hátán Peregrine karjaiban, de egyáltalán nem ilyennek tűnt. Halkan szólalt meg, mégis olyan volt a hangja, akár az ostorcsapás: – Miután tönkretetted a hírnevemet, most úgy döntöttél, hogy befejezed a megkezdett munkát, s így végül nem marad más választásom, mint hogy feleségül menjek hozzád? – Semmiféle döntésről nincs szó, semmiről, ami ennyire határozott lenne. – A herceg felült, és szomorkásán arra gondolt: lehet, hogy Sara ártatlan, de azt nem hagyja, hogy bolonddá tegyék, vagy áldozatot csináljanak belőle. Egy gyengébb nő most könnyek között várta volna, hogy gyöngéd szavakkal megvigasztalják. Sara azonban majdnem a fejét vette. – Azt hiszem, erre szükséged lesz – nyújtotta felé a zsebkendőjét Peregrine, majd elfordult, míg Sara felitatott némi vért, és magára húzta az alsóneműjét. Miután elrendezte a ruháját, éles hangon így szólt: – Azt mondod, hogy ami történt, baleset volt? Azt hittem, nem az a fajta ember vagy, aki hagyja, hogy balesetek történjenek vele. Peregrine minden kétséget kizáróan tudta, hogy ha most csak egy rossz szót is szól. Sara nem megy feleségül hozzá, inkább vállalja a következményeket, bármik legyenek is. És bár nem volt éppen szüksége arra, hogy felesége legyen (sőt, a házasság tulajdonképpen biztosan felkavarja az életét), mégis egészen elviselhetetlennek találta a gondolatot, hogy elveszítheti Sarát. Kellemetlen érzés fogta el, amint arra gondolt Sara túl intelligens és túlságosan jó megfigyelő ahhoz, hogy holmi könnyed bocsánatkérésekkel el lehetne homályosítani az ítélőképességét, ezért tehát az őszinteséget kell választania, ami sokkal nehezebb feladat lesz. Kezébe vette Sara kezét. – Ami történt, nem baleset volt, hanem hiba – mondta. – Mivel a tested készen állt a szerelemre, azt feltételeztem, hogy az érzelmeid is felkészültek rá, mint kiderült, tévedtem. Sara keze majdnem ökölbe szorult Peregrine kezében. Lényének egyik felével el akarta kapni a kezét, a másik felével azonban a férfi karjaiba akart omlani, hogy amaz megnyugtassa: minden rendben lesz. Az imént nem is a fizikai fájdalom jelentette számára az utolsó cseppet a pohárban, mert hiszen nem sok fájdalmat érzett, inkább az volt a baj, hogy a csodálatos gyönyörből egyszer csak arra ocsúdott, hogy a herceg vad, férfias erejével bénító és aggasztó módon fölébe kerekedik. Ezt a tehetetlen érzést akkor visszataszítónak találta; s most mégis itt van, és éppen attól a férfitól vár vigasztalást, aki a gyötrelmét okozta. Peregrine halkan folytatta: – Hinni akartam, hogy hajlandó vagy megtenni, de tévedtem, és ezt őszintén, mélységesen sajnálom. Sara vonakodva a herceg szemébe nézett, attól tartva, hogy a leplezett diadal kifejezésével találkozik majd; ehelyett lelkiismeret–furdalást és önvádat látott, és ettől haragja nagy része elpárolgott. Ha arra gondolt, hogy ő maga milyen kéjsóváran viselkedett, igazán nem hibáztathatta Mikahlt, amiért azt hitte, hogy nem tagad majd meg tőle semmit; de ettől még szörnyen haragudott magára, mert hagyta, hogy a kéjvágy megfossza akaraterejétől és józan eszétől. Még ennél is dühítőbb volt az a gyanúja, hogy a férfi szándékosan kihasználta zavarodottságát, és így csábította el, hogy végül kénytelen legyen hozzámenni feleségül. Egy dolog az, ha az embert körüludvarolják, ám ha valamire kényszerítik, az teljesen más. Viszont a legrémisztőbb félelmei talán mégsem igazolódnak be. Feltéve, hogy jól értelmezte a férfi gesztusait, Peregrine most látni engedte, hogy ő is sebezhető, s ezzel törékeny és fájdalmas ajándékot adott neki, hiszen nem az a fajta ember volt, aki könnyen elismeri vagy elfogadja a saját hibáit. Hogy ezt valamivel viszonozza. Sara bizonytalanul azt mondta: – Nem igazán tudtam, mit akarok, így hát nem meglepő, ha te sem tudtad, hogy én mit akarok. – De az én feladatom lett volna tudni. Azt akartam, hogy jó legyen neked, és kudarcot vallottam. – Peregrine sóhajtott, és elfordította a fejét, így Sara csak kemény arcélét láthatta. – A szenvedély bolondot csinál a férfiból, bár velem ez még soha nem fordult elő. Egész egyszerűen elvesztettem az önuralmamat, mert túlságosan is kívántalak. – A herceg arcizma megrándult. – Úgy hiszem, a lelkednek nagyobb fájdalmat okoztam, mint a testednek, és ezt a fajta sebet a 100
legnehezebb begyógyítani. Azt kívánom, bárcsak meg nem történtté tehetném a vétkemet, de ez lehetetlen. Annyira elidegenítettelek magamtól, hogy nem tudsz megbocsátani nekem, Sara? Sara érezte: a férfi inkább bevallaná, hogy gyilkosságot követett el, mint azt, hogy elveszítette az önuralmát. Saját tapasztalatból tudta, hogy az emberek gyakran akkor bizonyulnak a legelesettebbnek, amikor a szívükhöz legközelebb álló dolgokról van szó. Talán most is ez a helyzet; adná az Isten! Megszorította a herceg kezét. – Nem egészen, bár nem jártál messze tőle. – Halványan elmosolyodott. – És nem vallottál teljesen kudarcot. Egy ideig nagyon... nagyon jó volt. – Nagylelkű vagy – fordult felé ismét a herceg, s hüvelykujjával nyugtalanul simogatta a nő tenyerét. – Feleségül jössz hozzám. Sara? Minden hibám ellenére is? Sara egészen hideg fejjel, mintha valahonnan a testén kívülről szemlélődött volna, elgondolkozott a helyzeten. Elhitte, hogy Peregrine a maga módján őszinte volt, ugyanakkor úgy gondolta, bármilyen késztetés hatására ajánl is most házasságot neki, az csupán múlandó késztetésnek bizonyul majd. Ha elfogadja az ajánlatot, nagy árat fog fizetni az örömökért, melyekben része lesz; hiszen elsöprő esély mutatkozott rá, hogy Peregrine egy nap megunja Angliát és Sarát is, és mindkettőt elhagyja. Mégis, minthogy a férfi eléggé erősen kívánta Sarát ahhoz, hogy még nagy becsben tartott önuralmát is elveszítse miatta, a lány remélte, ez azt jelenti, hogy a szívében valahol van a szerelemnek egy gyönge kis szikrája, melyet végül lángra lehet lobbantani. így hát mély lélegzetet vett, és így szólt: – Igen, feleségül megyek hozzád. Az ezt követő csendben Sara hallotta, ahogy egy rigó gyönyörűen énekelni kezd valahol. Azután Mikahl rámosolygott, olyan kedvesen, hogy elállt tőle a lélegzete. – Annyira örülök. – A férfi most nem csókolta meg, csak feléje nyújtotta szabad kezét, és megigazított egy elszabadult hajtincset, keze fejével megsimogatva az arcát. – Nem ígérhetem, hogy boldoggá teszlek, de esküszöm, hogy meg fogom próbálni. – A próbálkozásnál többet úgysem tehetünk. – Ez nem valami romantikus gondolat volt, ismerte el magában szomorkásán Sara, de hát a romantikus elem amúgy is különösképpen hiányzott ebből a furcsa udvarlásból. – Mennyire hamar házasodhatunk össze? – kérdezte Peregrine, majd egy pillanatnyi habozás után hozzátette: – Gyakorlati okokból az lenne a jó, ha minél előbb lehetne. Sara úgy gondolta, kicsi az esély rá, hogy máris teherbe esett, de tekintve, hogy a természet néha furcsa játékokat űz, nem akart kockáztatni. – Különleges engedéllyel akár azonnal is össze lehet házasodni, de az botrányos volna – mondta hangosan gondolkodva. – Három hét múlva lenne a legjobb; ennyi ideig tart, míg kihirdetik a házasságot. – Kitűnő. – A herceg könnyedén talpra szökkent, majd megfogta Sara kezét, és őt is felsegítette. – Bemegyünk a házba elújságolni a hírt a rokonaidnak? Tudatában vagyok, hogy most már kissé késő a dolgok rendes menete szerint az édesapádtól megkérnem a kezedet, de hajlandó vagyok végigcsinálni a formaságokat, ha úgy gondolod, hogy attól talán kissé megenyhül. Sara töprengve harapdálta az ajkát. – Azt hiszem, jobb lesz, ha én beszélek vele négyszemközt. A férfi felvonta sötét szemöldökét. – Biztos vagy benne? – Igen – felelte Sara. – Nem tudom, milyen hangulatban van ma. – Csábító gondolat volt Mikahllal az oldalán bejelenteni a házasságukat az apjának, de ha az idős herceg még mindig mérges, esetleg kínos jelenetre kerülhetne sor. Márpedig Sara nem szerette volna úgy indítani a házasságát, hogy a férje és az apja készek ölre menni egymással. Peregrine arckifejezéséből Sara sejtette, hogy újdonsült jegyese kitalálta az indítékát, de a férfi csak ennyit mondott: – Ahogy kívánod. – Gyere el ma este vacsorára – javasolta Sara. – Addigra már biztosan minden vendég elmegy, és csak a családtagjaim maradnak. – Más szóval, addigra vége lesz a felhajtásnak, és elül a por? – Peregrine hamiskásan Sarára mosolygott. – ígérem, hogy a lehető legjobb modoromat fogom elővenni az alkalomra. – Csak túlzásba ne vidd – felelte Sara, és neki is mosoly játszadozott a szája szélén. – Még a végén senki sem ismer majd rád. Peregrine a két kezénél fogva a mellére vonta Sarát. – Nem számít, csak te ismerj rám mindig, édes Sara. 101
Mikahl zöld szeme derűsen nevetett, amint lehajolt, hogy megcsókolja Sarát. Sara felemelte az arcát az övéhez, és tudta, soha nem fogja elfelejteni a férfit. Ha most, ebben a pillanatban hirtelen köddé vált volna, akkor is belevésődött már a szívébe és a lelkébe – örökre kitörölhetetlenül. Mivel gyűrött, fűfoltokkal tarkított ruhája láttán senkinek nem támadhattak volna kétségei afelől, hogy mit is csinált Sara az imént, nagy gondot fordított rá, hogy észrevétlenül lopakodjon a szobájába. Mostanában meglehetősen sok időt töltött azzal, hogy ide–oda lopakodott – gondolta. Pedig ha arra gondol, hogy milyen makulátlan életet élt mindig is... Nem csöngetett a szobalányának, hanem egyedül öltözött át egy szalonképes ruhába, és helyrehozta a frizurájában esett károkat, majd elindult bejelenteni a hírt a családjának. Megnyugvással fogadta, hogy a többi éjszakai vendég már mind elment; éppen elég neki szembenézni a rokonaival, nemhogy még a külvilággal is foglalkoznia kelljen. Jellemző módon úgy döntött, hogy az apjával kezdi a sort, mert ez ígérkezett a legmegerőltetőbb beszélgetésnek. Haddonfield hercege éppen levelet írt a könyvtárszobában, és ugyanolyan udvarias távolságtartással üdvözölte a lányát, mint ahogy egy idegent köszöntött volna. Sarát nyugtalanság fogta el apja arckifejezésének láttán, és megállt, miután becsukta maga mögött az ajtót. – Atyám, úgy döntöttem, elfogadom Peregrine herceg ajánlatát. – Azt reméltem is – válaszolta a férfi ridegen. – Az egyetlen módja, hogy kiköszörüld a csorbát, melyet a becsületeden ejtettél, az, ha hozzámész feleségül. Az idős herceg tekintete a díványra vándorolt, ahol az előző éjjel a lányát látta szégyentelenül fetrengeni, és Sara elvörösödött, ahogy kitalálta apja gondolatait. Közönyös hangon így szólt: – Nem azért megyek hozzá, hogy a becsületemet megmentsem, hanem, mert hozzá akarok menni. Az apja vállat vont. Úgy tűnt, mintha húsz évet öregedett volna az előző éjszaka óta. – Miért fárasztod magad azzal, hogy ezt elmondod nekem? Nagykorú vagy, és nincs szükséged az engedélyemre; az óhajaimmal pedig eddig is igencsak keveset törődtél. Sara keze ökölbe szorult, körmei a tenyerébe vájtak. El kellett volna fogadnia Mikahl ajánlkozását, hogy ö is vele jöjjön, mert ez most sokkal, sokkal rosszabb volt annál, mint amire számított. – Azt reméltem, az áldásodat adod rá. – A Charles Weldonnal kötendő házasságodra adtam az áldásomat – húzta el keserűen a száját a herceg. – De azért oltárhoz vezetlek az esküvőn. Ha nem tenném, az emberek mindenfélét beszélnének. Sara egy sértődött, dühös pillanatra már azon gondolkozott, hogy visszautasítja apja kelletlen ajánlatát, ám aztán arra gondolt, sokkal nagyobb lenne a botrány, ha nem jönne el az esküvőjére. – Három hét múlva esküszünk, amint kihirdették a házasságot. Apja tétován legyintett. – Közöljétek a titkárommal a helyet és az időt, és ott leszek. Egy másodpercig Sara a sírás határán volt, és már–már kirohant a szobából; végül mégis nagyot nyelt, és keresztülvágva a szobán, letérdelt az apja széke mellett. – Nem tudtam megfelelni azoknak az ideáloknak, amelyekre tanítottál – mondta halkan. – De te vagy az egyetlen apám, ahogyan én vagyok a te egyetlen gyermeked. Mérges vagy, és minden jogod meg is van rá, de kérlek, akkor se szakadjunk el emiatt egymástól. Túlságosan is szükségem van rád. Az idős herceg üres tekintete most először találkozott Saráéval. – Nincs rám szükséged, mert anyád erejét örökölted. Amikor meghalt... – Sóhajtott, és félrenézett. – Nem is annyira rád haragszom, mint inkább a következményekre. Lehet, hogy végül mégiscsak így lesz a legjobb, legalábbis a te számodra. Nem tudom, egyszerűen nem tudom... Sara értetlenül meredt rá, és a sarkára ült. – Hogy érted ezt? – Adja Isten, hogy soha ne tudd meg. – Miután e rejtélyes megjegyzést tette, a herceg egy másodpercre Sara fejére tette a kezét. – Most menj. Írok egy új eljegyzési értesítőt az újságok részére. Sara zavarodottnak érezte magát, amint kilépett a könyvtárszobából. Haragot várt az apjától, ehelyett olyan levertséggel találkozott, amely valahogy egyáltalán nem illett a történtekhez. Talán Weldon barátságának elvesztése miatt bánkódik, hiszen a tegnapi este után semmi sem lesz már ugyanolyan a két ember között. Mindenesetre, amit most utoljára mondott, annak alapján Sara remélte: egy idő múlva a herceg elfogadja majd Mikahlt. 102
Következőnek Rosst és Marguerite nénit kereste fel. Ahogy gondolta, unokabátyja a dolgozószobájában tartózkodott, ami eredetileg a hálószobájával szomszédos nappali volt. Most a könyvét írta itt, így körben a könyvespolcokat – és itt–ott a perzsaszőnyeget is – könyvek, papírlapok és az utazásai során szerzett emléktárgyak borították. Ross hátratolta a székét az asztaltól, amint Sara belépett, és az övéhez annyira hasonló barna szeme élesen nézett végig rajta. Ross mindenki másnál jobban ismerte, de ha kitalálta is, miféle csintalanságot követett el a kertjében, egy szóval sem említette. Csak felállt, odajött hozzá a szobán keresztül, és átölelte, amire már nagy szüksége volt. – Nehéz napod volt, igaz, húgocskám? Sara az unokatestvére vállára hajtott fejjel, némán bólintott, s szinte remegett a megkönnyebbüléstől, hogy végre elengedheti magát. Furcsa, hogy Mikahl társaságában mindig kissé nyugtalanítóan tudatában volt a férfi erejének, míg Ross mellett, aki pedig ugyanolyan magas és erős volt, csupán megnyugvást és biztonságot érzett. Ross összeborzolta a haját, majd elengedte. – Eldöntötted, hogy mit csinálsz? – Hozzámegyek feleségül. Ross komolyan nézett Sarára. – Biztos vagy benne, hogy ezt akarod tenni? A botrányokat is át lehet vészelni; csak azért, mert néhány ember beszélni fog, ne csinálj olyasmit, amit később megbánhatsz. Sara elkezdett körbe–körbe járkálni a szobában. – Talán valóban hiba hozzámenni. – Kézbe vett egy bronzból készült apró indiai istennő–szobrot, az érzékiség tökéletes megtestesítőjét, majd rövid tanulmányozás után visszatette a helyére. – Ugyanakkor... biztos vagyok benne, hogy az is hiba volna, ha nem mennék hozzá. – Értem. – Ross az asztala szélére ült, karját keresztbe fonta. – Szerelmes vagy belé? – Nem tudom. – Egy antik velencei tükör függött a falon, és Sara belenézve arra gondolt: skarlát betűkkel kellene a homlokára írni, hogy „romlott nő.” Pedig nagyjából ugyanúgy nézett ki, mint általában. Most Ross tükörképére pillantott; könnyebb volt így hozzá beszélni, mintha egyenesen az arcába nézett volna. Azt akarta, hogy megértse, és egy pillanatnyi gondolkodás után eszébe jutott az az egyetlen példa, amely képes mindent megmagyarázni. Akadozva azt mondta: – Úgy hiszem, most már értem, mi volt közted és Juliet között. Ross arca egy pillanatra megvonaglott a fájdalomtól; Sara épphogy csak észrevette. Bűntudattól eltelve az unokabátyja felé fordult, s azt kívánta, bárcsak visszavonhatná a szavait. – Jaj, ne haragudj, Ross... ezt sosem lett volna szabad mondanom. Olyan régen volt már... Nem tudtam, hogy még mindig ennyire fáj neked... – Elhallgatott, mert bizonyos volt benne, hogy szavai csak még rosszabbá teszik a helyzetet, és ettől nyomorúságosan érezte magát. Azonban a pillanatnyi kitárulkozás után Ross arca újra közömbös kifejezést öltött, jóllehet. Sara látta szikár testében a feszültséget. – Nem kívánom senkinek, hogy valóban értse, ami közöttünk volt – mondta Ross szárazon –, de ha tényleg így érzel, akkor azt hiszem, nem tehetsz mást, mint hogy hozzámész feleségül. És bár Mikahl eléggé kiszámíthatatlan, úgy gondolom, jobb lesz neked vele, mint Weldonnal. Sara összeráncolta a homlokát. – Ross, te tudod, Mikahl miért utálja annyira Charlest? – Hát nem kérdezted meg tőle? – csodálkozott Ross. Sara elpirult, és félrenézett. – Arra valahogy... már nem került sor. Annyi... megbeszélnivalónk volt. De beismerte, hogy ami tegnap este történt, az nem a véletlen műve volt. Feltételezem, megtévesztéssel vett rá téged, hogy a kezére játssz. Ross összerezzent. – Attól tartok, igen. Sajnálom, Sara. Sara kényszeredett mosollyal feloldozta Rosst. – Ha te nem működtél volna együtt vele, gondolom, kitalált volna valami más módot. – Élesen az unokabátyja szemöldökén díszelgő sebhelyre nézett, és hozzátette: – Mit mondott neked, miután azt a „fizikai jellegű megbeszélést” lefolytattátok tegnap éjjel? – Azt állítja, hogy Weldon számos visszataszító és illegális vállalkozást működtet – válaszolta Ross óvatosan. – Ha ez igaz, akkor a volt jegyesed egy elképesztően kétszínű alak, és jobb, hogy végül is nem mész hozzá. Sara összevonta a szemöldökét. – Az egyetlen visszataszító és illegális vállalkozás, amire 103
gondolni tudok, a bordélyház. Ugye, nem azt akarod mondani nekem, hogy Charlesnak bármi köze lehet az ilyesmihez?! – Márpedig úgy tűnik, hogy köze van – felelte Ross. – Bizonyos értelemben látom, hogy miért lehet könnyű dolga. Nekem is, neked is ugyanaz volt a reakciónk: hogy elképzelhetetlen, hogy egy úriember ilyen undorítóan aljas dolgokkal piszkítsa be a kezét. Éppen ezért van az, hogy egy olyan úriember, aki mégis hajlamos erre, gyakorlatilag bármit megtehet anélkül, hogy bárki is gyanítaná. Sara megrázta a fejét, mert már a puszta gondolattól is émelyegni kezdett. – Talán igazad van, de akkor is képtelen vagyok elhinni ezt éppen Charlesról, aki annyira ad az illemre. Láttad, mennyire felháborodott, amikor rajtakapott, hogy egy másik férfival csókolózom. – Az ugyanúgy lehetett tettetés is. mint az illedelmesség megnyilvánulása. – Ross lágy hangon folytatta: – Ne kínozd magad azzal, hogy azon töprengsz: igaz–e mindez. Van épp elég dolog, ami miatt aggódhatsz. Ha úgy döntesz, hogy többet akarsz tudni az ügyről, kérdezd meg Mikahlt, majd ő felvilágosít a részletekről. Néha ugyan nagyon ravaszkodik, de úgy találtam, hogy az egyenes kérdésekre általában felelni szokott. Sarától szokatlan volt. hogy úgy döntsön: nem néz szembe Valami kellemetlen dologgal, azonban most, unokabátyja tanácsát hálásan megfogadva, mégis így tett. Később, amikor majd elég erőt érez hozzá magában, alaposan átgondolja, amit Rosstól az imént hallott, és azon is eltöpreng majd, hogy Mikahlnak vajon honnan van tudomása ilyen dolgokról, feltéve, hogy egyáltalán igazak. De most még nem. Keserűen elmosolyodott. – Ki is mondta azt, hogy vigyázzunk, mit kívánunk, mert még a végén megkapjuk? És én még voltam olyan bolond, hogy egy kicsit izgalmasabb életet kívántam magamnak! Ross elvigyorodott. – Mikahl mellett aztán nem lesz hiányod izgalmakban. – És ha végül minden a legrosszabbra fordul, és Mikahl elhagy engem egy keleti hárem kedvéért, akkor elfogadom a meghívásodat, és beköltözöm ide hozzád, hogy a házvezetőnőd legyek. – A macskáiddal meg az én török verseimmel együtt? – Pontosan. – Mindketten felnevettek, de azért Sarát nagyon is megnyugtatta az a tudat, hogy soha nem lesz igazán kitéve a férje kénye–kedvének, hiszen a családja mögötte áll. Viszont ennél kevésbé volt megnyugtató, hogy olyan emberrel egyezett bele a házasságba, akiben nem bízott meg teljes mértékben. Marguerite néni szintén megértőnek mutatkozott. Windermere hercegné a nagy konyhában tartózkodott, és bájosan fenyegető modorával kíméletlenül arra kényszerítette a konyhai személyzetet, hogy rendbe tegyék az éléskamrákat. Mikor Sara belépett, felnézett, és könnyed intéssel üdvözölte. – Ross házvezetőnője elég jó munkát végez, de hát egy úriember háztartásában a konyhát sosem tartják karban rendesen. El sem hinnéd, milyen állapotban találtam a befőtteskamrát. – Mutasd meg – ajánlkozott Sara, és képtelen volt elfojtani egy apró mosolyt. A Csodálatos Montgomery–ikrek közül mindig is Marguerite volt a rámenősebb. Sara édesanyja, Maria pedig a csöndesebb. Ross egyszer elmondta Sarának, hogy a személyzet mindig izgatottan várta az anyja látogatásait, mert fontosnak érezhették magukat attól, hogy egy hercegné személyesen foglalkozik velük. Azonkívül a lehengerlő modora mögött Marguerite néni az egyszerű skót háziasszonyok meleg szívével és gyakorlatias szemléletével rendelkezett. Miután a néni becsukta maguk mögött a befőtteskamra ajtaját, csillogó szemekkel, várakozón nézett az unokahúgára. – Na, elmondod nekem végre, hogy voltaképpen mi folyik itt? – kiáltott fel. – Ross csak nagy vonalakban számolt be nekem az egész ügyről... abból a fiúból nem lehet kihúzni semmit, ha egyszer elkezd titkolózni. Feleségül mégy hát ahhoz a nagyszerű barbárhoz? – Igen – felelte Sara, és arra gondolt: ez a leírás tökéletesen illik Peregrine–re. – Most bizonyára azt gondolod, megbolondultam... – Valószínűleg meg is bolondultál, de csak annyira, mint bármelyik másik szerelmes fiatal nő – mondta vidáman a nagynénje. – És ha már mindenáron bolondot akarsz csinálni magadból egy férfi miatt, akkor jobb, ha az illető gazdag, mint ha szegény. Különben is, ha tudni akarod az igazságot: sokkal jobban kedvelem ezt a herceget, mint Charles Weldont. 104
Sara úgy döntött, elereszti a füle mellett a szerelemről szóló megjegyzést, és azt mondta: – Peregrine eljön ma este egy csendes kis családi vacsorára. Gondolom, atyám megbeszéli majd vele a hozományt meg hasonlókat. – Hogyha azt túléli, akkor kemény fából faragták. – A hercegné elgondolkozva beharapta az ajkát. – Le kell ülnünk kettesben, és listát írnunk mindenről, amit még el kell intézni; például vissza kell küldenünk a neked és Charlesnak küldött esküvői ajándékokat. Sara felnyögött. – Ebbe még bele sem gondoltam. Miért van az, hogy a nagy drámai jelenetek mindig ilyen fárasztó apróságokkal végződnek? Gondolj csak bele, mennyi olyan ajándékot kaphattunk, amin rajta van a W monogram! – Amiatt ugyan ne érezd magad bűnösnek; ebben a szezonban lesz még két fontos esküvő, ahol a családnév monogramja W, úgyhogy az ajándékok elég hamar új gazdára lelnek majd. Sara elnevette magát. – Botrányos vagy! – Hát persze – mondta a nagynénje szelíden. – Ezért vett feleségül Windermere. Mindenki azt mondta, hogy úgysem lesz jó vége, hogy túl nagy a különbség köztünk korban és rangban, hogy én csak egy hozományvadász fruska vagyok... és most itt vagyunk, immár harmincöt éve együtt. – Aprót sóhajtott. – Csak azt sajnáljuk mindketten, hogy nem lesz még egyszer harmincöt évünk. Sara meglehetősen felvidulva tért vissza a szobájába, mivel épp elégszer tapasztalhatta már, hogy a Windermere házaspár valószínűtlen házassága nagyon is sikeres volt. Talán Sara és az ö őrült kafirja is ugyanilyen jól teljesítenek majd. A rideg valóság Sara szobalányának, Hoskinsnak az alakjában lépett közbe. Sara már épp lepihenni készült, és a haját bontotta ki fáradtan, amikor a szobalány berontott a szobába. Hoskins körülbelül egykorú volt Sarával, de savanyú természete a korai vénség ráncait véste a szája köré, így sokkal idősebbnek nézett ki. – Lady Sara! – kiáltott fel, és hangja remegett a méltatlankodástól. – Azt mondják odalent a szolgák, hogy feleségül megy ahhoz az idegenhez, de én ezt nem hiszem el, hiszen a jegyese. Sir Charles egy igazi úriember! Sara megfordult a tengelye körül, hogy a cselédre nézzen. – Pedig ebben az esetben a pletyka nem téved. Sir Charles és én felbontottuk az eljegyzésünket, és helyette Peregrine herceghez megyek feleségül. Hoskinsnak egy pillanatra tátva maradt a szája. Azután gonoszul azt mondta: – Sosem hittem volna, hogy az úrnőm így megszégyeníti magát is meg engem is azzal, hogy hozzámegy egy koszos pogány niggerhez! – Hogy merészeled! – hördült fel Sara. Tekintete egy pillanatra elborult a tiszta haragtól; azóta nem dühödött fel ennyire, hogy egyszer megtudta, hogy az egyik árvaház vezetősége meggyalázza a gondjaira bízott gyermekeket. Aztán felállt, keze megfeszült a hajkeféjén, akárha fegyvert markolt volna. – Nem kell aggódnod a megszégyenítésed miatt, mert elbocsátlak, azonnali hatállyal. Nem fogok megtűrni egy ilyen gonosz lelkű, bigott némbert a házamban, mint te. – Na, nem is dolgoznék egy ilyen lotyónak, mint maga! – vágott vissza Hoskins. – Nem a szép ruha meg a cifra név teszi a hölgyet. Azt a disznó idegent csak egy dolog érdekli, márpedig csakis egy kéjsóvár szajha lehet, aki azt szívesen meg is adja neki. Egy rendes nő számára még a gondolat is undorító. De addig nem megyek el, amíg meg nem kapom a járandóságomat; ismerem ám én a jogaimat. A tisztességes gondolkodás átka volt, hogy Sara még a dühe hatására sem feledkezhetett meg az egyszerű igazságosságról. A nemes St. James–ek számos nemzedékének jeges méltóságát öltve magára, így szólt: – Holnapután átveheted a holmidat a Haddonfield House–ban. A komornyiknál lesz a pénzed, azonfelül még egy havi fizetésed, valamint egy ajánlólevél, amely elismerően szól az ügyességedről, de a modorodról már nem. Most pedig takarodj a szemem elől! – Örömmel. Sok valódi úrihölgy próbált már elcsábítani magától, hogy álljak be hozzá. – A szobalány arcán rosszindulatú kifejezés terült szét. – Biztos úgy gondolják, hogy ha szép nőt tudok faragni egy ilyen átlagos kinézetű kis nyomorékból, mint maga, akkor bármire képes vagyok. – Azzal elégedetten, hogy övé lehetett az utolsó szó, kiszaladt a szobából. Sara egész testében remegve, a fésülködőasztal melletti zsámolyra ereszkedett. Meglepő volt a hasonlóság Hoskins iménti szavai és Charles előző éjjeli kirohanása között. Eddigi védett élete során alig–alig találkozott még ilyesféle epés és rosszindulatú támadásokkal, és nem volt kellemes 105
arra gondolni, hogy hamarosan mások is ilyen dolgokat mondanak majd róla. Bár egészében véve jobb, ha a háta mögött mondják, mint ha egyenesen az arcába – gondolta rezignáltán. Hasznos lecke volt ez a mindennapi élet felszíne alatt rejlő sötét áramlatokat illetően. Egy olyan embert, mint Mikahl, csupán annak alapján ítélnek meg és ítélnek el, hogy külföldi, egy nemes angol hölgy a szenvedélyek rabságában fittyet hány az erkölcsösségre, s egy tiszteletreméltó szolgának olyan alantas a gondolkodása, hogy az még egy utcalánynak is dicsőségére válna. Akkor talán még az is lehetséges, hogy Charles Weldon egy kurvahajcsár, bár Sara ezt azért nem hitte el egészen. Sara mérge lassan lecsillapodott, és arcán derűs fintor jelent meg, amint rájött: Hoskins iménti gyalázkodásából kiderült, hogy a szobalány eléggé nő volt ahhoz, hogy észrevegye Mikahl erőteljes férfias kisugárzását, és eléggé prűd is, hogy megbotránkozzon az ilyen irányú érdeklődésen. Sara halványan elmosolyodott, és visszatért a haja kifésüléséhez: Új jegyese már a puszta létével is zavart keltett az illemtudó angol nők körében. Sara rendezett életét mindenesetre valóban jól felkavarta. De legalább a humorérzéke még megvolt; szüksége is lesz rá az elkövetkezendő hetekben. Az aznap esti családi vacsora gond nélkül zajlott le. Sara apja továbbra is komor volt, de Rossban és Marguerite néniben volt annyi hidegvér, hogy fenntartsák a beszélgetést, Mikahl pedig, ahogyan megígérte, a lehető legudvariasabban viselkedett. Sara azon kapta magát, hogy különösen élesen figyeli a férfit, és tetszik neki, hogy milyen jól beilleszkedik a családtagjai közé, bár azt azért látni lehetett, hogy Mikahl nem veszi teljesen komolyan az arisztokratikus angol szokásokat. Nos, ez viszont rendben is volt, mivel Sara sem vette őket teljesen komolyan, jóllehet, tagadhatatlanul a lénye részét képezték. Mint várható volt, az idős herceg és Sara jegyese vacsora után egy időre elvonultak, hogy megbeszéljék a hozomány kérdését, és amikor újra megjelentek, Haddonfield arckifejezése valamivel derűsebb volt, mint azelőtt. Sara remélte, hogy ez azt jelenti, hogy a két férfi jól megérti majd egymást, még ha barátok soha nem is lesznek. Miután felszolgálták a teát, Mikahl azt javasolta Sarának, hogy sétáljanak egyet a belső udvaron. Sara beleegyezett, mert úgy érezte, négyszemközt kell beszélnie a férfival. A kinti sápadt holdfény arra az éjszakára emlékeztette, amikor Peregrine az erkélyen rávette, hogy táncoljon. Mintha száz év múlt volna el azóta, pedig csak néhány hete történt az egész. Sara egészen kicserélődött ezalatt az idő alatt, de a herceg ugyanolyan vonzó és elbűvölő volt. Akkor ott az erkélyen Sara azt gondolta, hogy a férfi veszélyes, mert felzaklatja az életét; most viszont őbenne rejlett a jövője. Komoly gondolatait félretéve. Sara megjegyezte: – Marguerite néni ma azt mondta nekem, hogy ha a mai estét túléled, akkor kemény fából faragtak, úgy veszem észre, apám és te valamiféle fegyverszünetre jutottatok. Peregrine kuncogott, és belekarolt Sarába, miközben fel–alá sétáltak a belső udvar kövezett teraszán. – Apád mélységesen neheztel rám, de túl jól nevelt ahhoz, hogy sértegessen. Azt hiszem, minden apa neheztel a férfira, aki feleségül veszi a lányát. Peregrine ezzel tapintatosan tudomásul vette, hogy Haddonfield mennyire nem örül a házasságuknak. Sara úgy döntött, ideje témát váltani, és így szólt: – Azt hiszem, mostantól Mikahlnak kéne neveznem téged, ahogy Ross is teszi. Hacsak nincs valami más név, amit jobban szeretnél. – Nem, ez jó lesz. Számos névre tettem szert az évek során, de a Mikahl Khanauri maradt velem mindeddig a legtovább. – Mikahl Khan–au–ri – ismételte Sara, megpróbálva utánozni a szokatlan magánhangzók kiejtését. – Ez nagyon hasonlít a Michael keresztnévre, ami mindig is nagyon tetszett nekem. – Incselkedőn a férfira mosolygott. – A hagyomány szerint Mihály arkangyal vezeti az Úr seregeit. Peregrine felnevetett. – Akkor ez nyilván nem valami megfelelő név, mert engem ugyan senki nem tévesztene össze egy angyallal. Sara figyelmesen nézte a férfi megkeményedett arcát, és nem tudott egyetérteni vele. – Ne légy abban olyan biztos. Mihály az Úr bosszúálló karja, a harcosok védőszentje. A harcos angyalok 106
nyilván a vadabb fajtához tartoznak, mint azok, akik mást sem csinálnak, csak énekelnek meg imádkoznak, meg jó gondolatokat gondolnak, nem? Peregrine furcsa pillantást vetett Sarára. – Talán mégsem olyan rossz név, ha a vadság és a bosszúállás is belefér. Elértek a terasz túlsó végébe, kikerülve a házban tartózkodók látóköréből; Peregrine itt megállt, és szembefordult Sarával. – Jó, hogy a jegyesem vagy, mert most már annyit nézhetlek, amennyit csak akarlak, és nem illetlennek, hanem romantikusnak fognak gondolni érte – mondta, és ráérősen, élvezettel végigjártatta rajta a tekintetét. – Ma este különösen gyönyörűséges látványt nyújtasz, édes Sara. Tekintetének melegétől Sara szégyenlősen elpirult, bár nem tagadhatta, hogy hízeleg neki a férfi nézése. – Ha így van, az kész csoda. Délután elbocsátottam a szobalányomat, és meglehetősen nagy összevisszaságban hagyta a dolgokat maga után. Peregrine felvonta a szemöldökét. – Megkérdezhetem, hogy miért bocsátottad el? Sara tétovázott, mert rájött, jobb lett volna nem említeni a dolgot. Röviden csak annyit válaszolt: – Tiszteletlenül beszélt velem. – Ez valószínűleg azt jelenti, hogy valami csúnyát mondott a férj választási szokásaiddal kapcsolatban. Kétségtelenül jobb, ha nem tudom, pontosan mi volt az. – Kétségtelenül. – Sara hangján érződött, hogy szeretné, ha Peregrine nem feszegetné tovább a kérdést. Peregrine elgondolkozva ráncolta a homlokát. – Gondoltál már valakire, aki betöltse az állást? Ha nem, én ismerek egy ifjú hölgyet, aki megfelelő lehet. Nehéz élete volt eddig, és most tanulja ki a komornak mesterségét. Formálisan még nincs benne tapasztalata, de intelligens és nagyon igyekvő. ..... – Hogy kell érteni azt, hogy nehéz élete volt? – Nem egy kellemes történet. – Mikahl Sara arcát tanulmányozta, mintha azon gondolkozna, hogyan fogja fogadni a dolgot. – Az apja eladta egy bordélyházba, amikor még szinte kisgyermek volt, és sok évet töltött ott. – Értem. – Sara egy percig csendben volt, és arra gondolt, hogy ez volt élete legkülönösebb napja. Tegnap ilyenkor még Charles tiszteletreméltó jegyese volt. Az azóta eltelt huszonnégy órában megszégyenítették, elcsábították, újra eljegyezték, most pedig egy prostituáltat ajánlanak neki komornának. A gyomra görcsbe rándult, amikor arra gondolt, vajon Mikahl hogyan ismerte meg a lányt; lehetséges volna, hogy a szeretőjét próbálja meg bejuttatni a felesége házába? Nem, azt azért nem – döntötte el magában; mindenesetre inkább nem akart további részieteket megtudni a dologról. – Küldd el hozzám a lányt. Ha jobb természete van, mint az eddigi szobalányomnak, akkor már meg is kapta az állást. Mikahl kérdően felvonta a szemöldökét. – Ilyen egyszerűen? Nem érzed úgy, hogy valahogy bepiszkít a múltja? – Az eddigi szobalányom ügy érezte, hogy én piszkítom be őt – válaszolta Sara szárazon –, úgyhogy azt hiszem, ezzel most kiegyenlítődik a dolog. – Hölgyem, te vagy az élő bizonyíték rá, hogy a nemesi neveltetés nem feltétlenül teszi tönkre a nő józan eszét vagy a jó szívét. Sara elmosolyodott a bók hallatán, Mikahl pedig ujjaival lágyan végigsimított az arcán, és mély, fátyolos és bensőséges hangon megszólalt: – Három hét olyan hosszú időnek tűnik... olyan nehéz kivárni. Az ujjak most a lány álla alatt futottak végig, majd a nyakán, és érintése furcsa, olvadozó érzéseket keltett Sara bensejében, de ezúttal hátralépett Mikahl elől, mielőtt a dolog túl messzire juthatott volna. A délelőtti történések emléke úgy kavargott a levegőben, akár a füst. A férfi talán megismételte volna az élményt. Sara azonban napközben sok mindenen nagyon komolyan elgondolkodott, és tudta, hogy még nem készült fel az ilyesmire. – Én éppen azt akarom tenni, Mikahl – mondta akadozó hangon. – Kivárni. – Tényleg nagyon kihoztalak a sodrodból ma délelőtt, igaz? – kérdezte a férfi hosszúra nyúlt szünet után. – Ne aggódj. Sara, tudok várni, ameddig csak szükséges. Talán az lenne a legjobb, ha nem találkoznánk az esküvőig, kivéve társasági eseményeket. Ez megakadályozná, hogy újabb... balesetek történjenek. 107
Sara nagyot nyelt, és őszinte hálát érzett. – Nagyon jó, hogy ilyen megértő vagy. A herceg szélesen, vidáman elmosolyodott. – Egy dolog biztosan nem vagyok: „nagyon jó.” De általában bolondot sem csinálok magamból, főleg nem kétszer egy nap leforgása alatt. – Mikahl kissé felemelte Sara fejét, és gyorsan, hozzáértőn megcsókolta, amitől Sara testén kellemes bizsergés futott végig. Majd a fülébe súgta: – Most pedig menjünk be, még mielőtt kísértésbe esek, hogy hazug emberré váljak. Sara szinte elszédült a megkönnyebbüléstől. Csodálatra késztette, hogy egy ennyire erélyes ember ilyen megértő is lehet. És ebben a pillanatban végre bevallotta magának az igazságot. Amit Mikahl iránt érzett, az több volt, mint Szenvedély, rajongás, vagy sóvárgó szükség: szerelem volt, a lelke mélyéről jövő, visszavonhatatlan szerelem. Ez a felismerés felemelő örömmel töltötte el; mintha lóháton vágtatott volna keresztül a mezőn, vagy forgószélként keringőzött volna egy bálteremben, de annál ezerszer nagyobb örömöt érzett. Peregrine karja még mindig lazán a dereka köré fonódott, mintha nehezére esett volna elengedni, így Sara könnyen a két keze közé foghatta a férfi fejét, és arcát az arcához vonta. Ujjai alatt a sűrű fekete hajnak olyan tapintása volt, mint a selyemnek. Megcsókolta Mikahlt; nem szenvedélyesen, hanem fájdalmas hálával. A férfi megérezte Sara hangulatát, és gyöngéden viszonozta a csókot, karjával szorosabban ölelve át a derekát. Sara a szívébe akarta vésni a pillanat édes emlékét: Mikahl tekintetét, illatát és tapintását, ajka melegét, egész lénye nyers és tömör valóságosságát. A szerelem nagyobb fenyegetést jelentett, mint a szenvedély, hiszen Sara tudta, őrültnek kell lennie, hogy olyasvalakibe szeret bele, aki ennyire valószerűtlen és kiszámíthatatlan. Mikahl kívánta őt, de nem szerette; talán nem képes úgy viszonozni a szerelmét, ahogyan ő szeretné. Mégis, minden bizonytalanság és a jövőbeni lelki fájdalom biztos tudata ellenére Sara azt is tudta: soha nem fogja megbánni, hogy szereti Mikahlt. Az illendőség kedvéért idefelé, Chapelgate–ig Kúrám hajtotta Peregrine kocsiját, de Sulgrave– be visszafelé már maga a herceg ült fel a bakra. A patháni szolga kényelmesen hátradőlt az ülésen, és nagy megelégedéssel fogadta, hogy a gazdája hajt helyette. Amikor maguk mögött hagyták a kastély területét, Peregrine megjegyezte: – Elégedettnek tűnsz. Úgy látom, jól gondodat viselték lent a konyhában. Kúrám mosolygott, fehér fogai csakúgy világítottak az éjszaka sötétjében. – Nagyon barátságosak ezek az angol lányok. És különösen kíváncsiak az erkölcstelen idegenekre. Peregrine elvigyorodott. – Tudom. Végül is épp most készülök feleségül venni egyet közülük. A patháni felhorkant. – Nem bölcs dolog nőt engedni az életedbe. Csak bajt okoznak. – Én akkor is örömmel nézek a házasság elébe, jön a tél, Kúrám, és itt északon hidegek az éjszakák. – Egy egyenes útszakaszra értek, és Peregrine kirobbanó vágtára fogta a lovakat, összhangban a saját hangulatával. – És az én nőm ritkább kincs, mint a régi borostyán vagy a kínai selyem. – Valóban van benne valami egy kitűnő arab telivér tulajdonságaiból – ismerte el a szolga –, de a jó nők a legrosszabbak, és az embernek nem kell azért feleségül vennie senkit, hogy az ágyát megmelegítse. – Te egy örök cinikus vagy. Kúrám – felelte Peregrine, nem hagyva magát befolyásolni a másik véleményétől. Mégis, miközben keresztülhajtott a csöndes vidéki éjszakán, hirtelen ráébredt, hogy azon gondolkozik, milyen különös is, amit tesz. Huszonöt éven keresztül mindig alárendelte a személyes élvezeteket a küldetésének, de most, hogy a cél végre elérhető közelségbe került, türelmetlenül a jövőre gondolt, mely a bosszú beteljesítése után következik majd. Valahol gyökeret akar ereszteni, olyan helyet teremteni magának, ahová tartozhat – és akar valakit, aki őhozzá tartozik. Kétségtelenül bölcsebb dolog lett volna megvárni Weldon pusztulását, hiszen az otthon és a feleség könnyen elvonhatja a figyelmét a küldetésről. Viszont ha késlekedik, azzal elveszíthette volna Sarát és Sulgrave–et is. Mindkettő mélyen megindította, s azt már korán megtanulta, hogy addig kell elvenni az istenek ajándékait, amíg lehetőség van rá, mert második alkalom ritkán 108
kínálkozik. Sulgrave olyan volt, mint álmai otthona, ami hirtelen kőben és földben öltött testet; Sara pedig... Ó, Sara, hogyan is írhatná le Sarát? A Weldon fölött aratott első győzelmének élő jelképe, de ennél jóval több is: éles ész, melegség, becsületesség, és a jól edzett penge csendes bátorsága. Bár megbánta, amit a nővel tett, azt nem bánta meg, hogy felfedezte benne az acélos erőt, melyet nehéz időkben mutatott. Élvezet lesz Sarára vigyáznia, hiszen már az is örömmel töltötte el, hogy egyszerűen a közelében lehet. Ha végre összeházasodnak, majd jóváteszi ügyetlenségét, és olyan gondossággal tanítja meg neki a szenvedély rejtelmeit, ahogyan egy műértő kezel egy finom porcelánedényt. Peregrine–t csodálatra késztette, hogy Sara minden hibája ellenére is milyen készségesen fogadja el őt, és magában megesküdött: a felesége nem fogja megbánni nagylelkűségét. Amikor befordult a Sulgrave–be vezető hosszú felhajtóra, ráébredt, hogy minden, amit életében el akart érni – a bosszú, az otthon, a szenvedélyesen szerető társ –, most itt van egy karnyújtásnyira tőle. S azzal a magabiztossággal, ami a legyőzhetetlen harcost végigvezérli a csatán, tudta azt is, hogy e jutalmaktól senki és semmi nem foszthatja meg.
109
Tizennegyedik fejezet Miközben a bátyja házához hajtatott, Charles Weldon magában áttekintette aznapi működését, és gonosz elégedettséget érzett. Délelőtt végiglátogatta a klubjait, délután pedig a nemesi társasági élet olyan hölgyeinél tett látogatásokat, akik hírhedt pletykafészkek voltak, és mindenhol elterjesztette felbontott eljegyzésének hírét. Milyen kár – gondolta magában –, hogy nem ecsetelhette Sara illetlen viselkedésének részleteit, mert az úriemberhez nem méltó magatartásnak minősült volna; de hát ő mestere volt a burkolt célzásoknak, a felvont szemöldököknek, a jelentőségteljes pillantásoknak. A Lady Sara St. Jamesről és az ő barbár szeretőjéről szóló történetet mindenhol mohón és örömmel fogadták, mivel az előkelő társaság több szép hölgye is ellenszenvvel viseltetett a herceg iránt, amiért az kikerülte csáberejük csapdáját. Most rosszindulatú örömmel hallották, hogy Lady Sara, aki mindig minden szemrehányás fölött állt, mégsem bizonyult különbnek a többinél, sőt, még valamivel rosszabbnak is bizonyult náluk. Igen, jó nap volt ez a mai. Ha Lady Sara tisztessége nem dőlt is romba, de az biztos, hogy megrendült, ami kiváló első lépés afelé, hogy a nő megfizessen, amiért elárulta őt. Újra élesen maga előtt látta Sarát, amint annak a fattyúnak a karjai között liheg. A gondolatra Weldon jobb keze ökölbe szorult, és keményen a bal tenyerébe csapott vele. És. ha belegondol, hogy milyen tisztának, milyen jól neveltnek hitte a nőt! Szinte megbetegítette a gondolat, hogy Sara micsoda szégyent hozott volna a nevére, ha elvette volna feleségül. Kezdte valóban azt hinni, hogy nincs olyan nő, akiben meg lehetne bízni. Amikor elvette feleségül Jane Cliftont, a nő odavolt érte, és olyan engedelmes volt, hogy jobb asszonyt egy férfi sem kívánhatott volna magának. Az ágyban is úrinőként viselkedett: illedelmes ellenszenvvel viszonyult a házastársi kötelességek teljesítése iránt, ugyanakkor engedelmesen alávetette magát a férjének, ahogyan egy feleség tartozik is tenni. Aztán egy napon, minden előzetes figyelmeztetés nélkül, bejelentette, hogy magával viszi a lányát és visszaköltözik a szüleihez – minthogyha bármi joga is lett volna elhagyni őt. A tenyerébe csapott az öklével, amint eszébe jutott, hogyan sikított a nő, amikor leesett a lépcsőn. Jane hibája volt az egész, hiszen okosabban tette volna, ha nem haragítja őt magára. Egy nő nem ellenkezhet a férjével; ha mégis megteszi, akkor megérdemli, bármi következmény sújtja is miatta. Nem siette el, hogy második feleséget válasszon magának; olyan nőt akart, aki nemcsak gazdag, hanem előkelő neveltetésű és vonzó is, mivel ö még nagy dolgokra volt hivatott, és egy hozzá méltó feleségre volt szüksége. Sara St. James ideális választásnak tűnt, mígnem végül bebizonyította, hogy még a Lady címét sem érdemli meg. A nő ledérségének tudata perverz módon, csiklandósan izgató volt, és Weldon ágyéka azóta is lángolt, hogy Sarát meglátta abban a szégyentelen helyzetben. Ma reggel az volt az első dolga, hogy elküldte az emberét, Kane–t Mrs. Kent házába azzal a paranccsal, hogy estére szerezzenek be egy szűzlányt, akinek ugyanolyan karcsú alakja és aranybarna haja van, mint Sarának. A lány ma este ott fog várni rá, s amikor majd megerőszakolja, becsukja a szemét, és arra a nőre fog gondolni, akit kis híján feleségül vett. Egy nap – esküdött meg magában – magán Sarán fog erőszakot tenni, bár ahhoz már most is késő, hogy elvegye a szüzességét. Jót mulatott, ahogy elképzelte magában, hogy addig fogja döngetni Sarát, amíg az kegyelemért nem esedezik. Kár, hogy muszáj várnia valamennyit, mielőtt elraboltatja; de hát igazán nem lenne jó, ha bárki is kapcsolatba hozhatná őt Sara eltűnésével. Az ilyesféle dolgokban mindig is nagyon óvatos volt – hiszen éppen aprólékos óvatosságának és páratlan ravaszságának köszönhette, hogy kettős életet élhetett, méghozzá az előkelő körök és a törvény orra előtt. A gondolattól, hogy milyen ravasz, most is visszanyerte lelki nyugalmát, mint mindig. A legtöbb ember bolond és vak – nem látják a sötét nagyságot abban, hogy valaki a társadalom szűkre szabott keretein kívül él. Az ő törvényes és törvénytelen világa kiegészíti egymást; pontot és ellenpontot alkot, és mindkettő gazdagabb lesz a másikkal való ellentétének köszönhetően. Arra gondolt, hogy Sarát a saját használatára tartja majd fogva, de aztán úgy döntött: ha 110
bordélyházba küldi, az nagyobb büntetés lesz a nő számára. Valami olyan helyre küldi majd, ahol soha senki nem talál rá; talán Brüsszelbe. Ha az első évet túléli, akkor majd meglátogatja, és megkérdezi, hogy még mindig szenvedélyes vágyódást érez–e a pogány szeretője iránt, miután már férfiak ezrei töltötték ki rajta gerjedelmüket. Addigra Sarából teljesen eltűnik a méltóságteljes tartózkodás, és könyörögni fog neki, hogy eressze szabadon, de ő nem fogja, mert a nő a saját megbocsáthatatlan viselkedésével alacsonyította le magát. Weldon némi bánatot érzett, amint a kafir árulására gondolt; hiszen annyit tett ezért az emberért, és szinte már úgy bánt vele, mintha angol volna. Csupán az a gondolat nyugtatta meg némiképp, hogy ennél jobbat úgysem lehet elvárni egy vadembertől. Ezért Peregrine–nek talán megengedi, hogy gyors halált haljon, ha majd eljön az ideje. Sajnos azonban egyelőre ezt a bosszút is el kell halasztani, hiszen, ha a kafir most meghal, azzal a pénzügyei összezilálódnak, és ez veszélyeztetné az L&S vasúttársaságot. Weldon szinte sajnálta, hogy a társaságnak most éppen olyan jól ment, mivel őrjítő volt arra gondolnia, hogy Peregrine is hasznot húz Weldon saját erőfeszítéseiből. A herceg pénze azonban létfontosságú volt a vállalat feltőkésítéséhez, így egyelőre semmiképp sem lehetett megszabadulni tőle. Szerencsére volt benne annyi előrelátás, hogy úgy intézze a dolgokat: Peregrine–nek ne legyen igazi beleszólása a társaság működtetésébe, akkor sem, ha ő a vállalat legnagyobb részvényese. Később, amikor az új részvénypakettet már teljes egészében eladták, Weldon majd megtalálja a módját, hogyan kényszerítse a kafirt a részvényhányadáról való lemondásra. Addig viszont más, finomabb módszerekhez kell folyamodnia, melyekkel bosszút állhat a vademberen a hűtlenségéért. Weldon kellemes gondolatait az szakította félbe, hogy megérkezett Lord Batsford városi házához. Először a sógornőjével akart beszélni, és csak azután Elizával, ám a kislány nyilván meglátta a hintót, mert amint a komornyik beengedte Weldont a kapun, a lánya már rohant is lefelé a lépcsőn, hosszú szőke haja lobogott mögötte a levegőben. – Papus! – kiáltotta izgatottan. – Nem tudtam, hogy meglátogatsz. Azért jöttél, hogy teázz velem? – Viselkedj illedelmesebben, Eliza, ne futkározz, mint egy koldusgyerek. – A kislány elszégyellte magát és lassított, és Weldon büszkén végigjártatta rajta a tekintetét. Bájosan nézett ki kis rózsaszín, hosszú szoknyás ruhájában, hosszú, csipkés alsóneműjében, és olyan édes és tiszta volt, akár egy angyal. íme, az igazi ártatlanság; talán az egyetlen nőnemű lény, akiben az ember megbízhat, az a saját lánya. Batsford és a felesége minden kellem és báj nélküli, unalmas alakok voltak, és nem érdemelték meg a nemesi címet, melyet viseltek, de Weldonnak el kellett ismernie, hogy Eliza szinte kivirágzott a gondviselésük alatt. Weldon megsimogatta a lánya ragyogó haját. – Beszélnem kell veled, drágám, úgyhogy menjünk a dolgozószobába, és rendeljük oda a teát. Az előszobában álló asztalon több levél is feküdt egy ezüsttálcán, és mielőtt felvezette volna az apját a dolgozószobába, Eliza reménykedő pillantást vetett rájuk. Örömteli kiáltással felemelte az egyik borítékot: – Nézd, papus, Lady Sarától érkezett nekem egy üzenet! Megismerem az írását. – Add ide! – mordult föl Weldon, és kikapta a lánya kezéből a levelet, miközben tüzes harag öntötte el az agyát. Hogy merészel az a lotyó írni Elizának, az ő édes Elizájának, az egyetlen tiszta nőnek az életében! A kislány értetlenül és döbbenten nézte, amint az apja összegyűri a levelet, és a zsebébe süllyeszti. Weldon arra gondolt: később majd elolvassa, hogy lássa, mégis miféle mérget próbált az a ringyó az ő lánya elméjébe csöpögtetni; és meg fogja parancsolni a szolgáknak, hogy a Haddonfield House–ból semmiféle küldeményt ne fogadjanak el. – Valami baj van? – kérdezte Eliza akadozva. Weldon nem akarta, hogy valamelyik szolga meghallja, amit mond, ezért csak akkor válaszolt, amikor már felértek a dolgozószobába. Amint becsukta maguk mögött az ajtót, durván így szólt: – Ki ne ejtsd még egyszer a szádon annak a nőnek a nevét. Felejtsd el őt, felejts el mindent, amit mondott neked, felejtsd el, hogy valaha is ismerted. Eliza szeme elkerekedett a döbbenettől. – De... de hát nem veszed feleségül Lady Sarát? – Soha! Nagy szégyent hozott magára, és nem méltó rá, hogy az én feleségem és a te anyád legyen. 111
– De hát mi történt? Mit csinált Lady Sara? – Eliza zavartan összeráncolta a homlokát. – Mindig olyan kedves volt hozzám... – Azt a nőt te sohasem érdekelted, és csak azért volt kedves veled, hogy a kedvemben járjon – vágta rá Weldon, kezdve elveszíteni a türelmét. – Most pedig ne beszélj róla többet, Eliza. Szigorúan megtiltom, hogy beszélj róla. A kislány szeme megtelt könnyel, mire Weldonnak lelkiismeret–furdalása támadt, hiszen Eliza egy ártatlan gyermek, a legdrágább lény az életében. Jóval nyugodtabb hangon azt mondta: – Ülj le, csöngetek teáért. Eliza a dívány peremére ült, félve, hogy megint feldühíti az apját. – Akkor ez azt jelenti, hogy nem költözhetek hozzád? Weldon már majdnem igent mondott, de aztán megtorpant. Talán ideje volna elhozni a lányát ebből a házból, hiszen az unokanővérei lassan már eladósorba jutnak. Azok az üresfejű fruskák nemsokára férfiakról fognak majd csacsogni, és teletömik Eliza fejét mindenféle illetlen gondolattal. Ami még ennél is rosszabb, hamarosan az egész ház Lady Saráról fog sutyorogni. Még az is lehet – visszataszító gondolat –, hogy Sara képes volna meggyőzni Lady Batsfordot, hogy találkozhasson Elizával; az a szuka mindig is az ujja köré tudta csavarni a bátyját meg a feleségét. Nem, nem, Elizának az apja mellett a helye, aki tudja, mi a lánya számára a legjobb. A lánya rajong érte – nem úgy, mint a néhai anyja, vagy az a lotyó –, s ezért a szeretetért cserébe megfelelően irányítania kell a lányt, és biztosítani, hogy soha semmi bántódása ne eshessen. Kiveszi majd az iskolából, és szerez mellé egy nevelőnőt, egy olyat, aki tudja, mi helyes és mi illő. – Dehogynem költözhetsz hozzám – válaszolta határozottan –, sőt, azt szeretném, ha minél hamarabb újra együtt lakhatnánk. Hiányoztál. Eliza arca felvidult, Weldon pedig odalépett hozzá, és megölelte, ami ritka dolog volt a részéről. – Megint csak mi ketten leszünk, drágám – mondta gyöngéden. Igaz, hamarosan találnia kell magának egy gazdag feleséget, aki fiút szül neki, de ezúttal majd körültekintőbben jár el a kiválasztásánál. – Nincs szükségünk senki másra. – Jaj, papus, ez csodálatos! – Eliza boldogan ölelte át az apját. Mindig is arról álmodozott, hogy egy nap az apja majd kimutatja, hogy szereti őt – és íme, most megtette. Amikor behozták a teát, Eliza ügyesen töltött az apjának is egy csészével, akár egy igazi úrihölgy; hiszen nemsokára ő lesz a Weldon–ház asszonya. Míg a teáját kortyolgatta, és apró cukrozott süteményeket majszolt hozzá, a papus elmagyarázta neki a terveit. Persze, továbbra is nagyon elfoglalt lesz, de végül majd az idő nagy részében csak Elizával fog foglalkozni. Még Lady Sarával sem kell majd megosztoznia rajta – bár megérte volna osztozkodni, mert akkor ott lett volna neki Sara anyukának. Később, miután az apja már elment, Eliza komoly elhatározásra jutott. Jóllehet, a papus volt a legokosabb és legjóképűbb ember a világon, de Lady Sarát illetően tévedett. Biztos volt köztük valami félreértés, mint azokban a regényekben, amiket az unokanővéreivel olvasott, de ettől még Lady Sara nem rossz ember. Annak ellenére, amit a papus mondott, Eliza tudta, hogy Lady Sara őszintén szerette őt. Eliza megesküdött magának, hogy előbb vagy utóbb, de talál alkalmat rá, hogy beszéljen Lady Sarával. Talán el lehet oszlatni azt a félreértést is, és akkor Sara meg a papus újra elkezdhetnek gondolkozni a házasságon... Eliza felsóhajtott, mert tudta, hogy az életben nem mindig alakulnak olyan szép simán a dolgok, mint a könyvekben. Ám még ha nem lehet is összebékíteni a két embert, Eliza legalább beszélhet Sarával, és megmondhatja neki, hogy hiányzik a társasága, s még azt is megkérdezheti tőle, hogy mi volt abban a levélben, amit a papus elvett. Mikor Jenny Millert bevezették a Haddonfield House nappalijába, az arckifejezése nem éppen félelemről tanúskodott, mivel volt a modorában valami, ami arra utalt, hogy ezt a lányt nem lehet könnyen megijeszteni. Kék szemében mégis aggodalom látszott, amint pukedlizett Sara előtt. Sara öntudatlanul is arra számított, hogy a bordélyházban töltött évek bizonyára valami nyomot hagytak a lányon–, Jenny bájos szépsége ehhez képest igazi meglepetésként érte. Jenny 112
úgy nézett ki egyszerű, magasan záródó tengerészkék ruhájában, akár egy tanító lánya, és egyáltalán nem egy jó útra tért prostituáltra emlékeztetett. – Ülj le – mondta Sara. – Nem harapok. Jenny elmosolyodott, és leült. – Köszönöm, asszonyom. – Úgy tudom, nem dolgoztál még komornaként sehol – szólt Sara. – Biztos vagy benne, hogy tetszeni fog a munka? – Ó, hogyne, asszonyom. Nagyon jól értek a hajhoz, és szeretem a finom ruhákat. Tudom, mi a minőségi munka, és azt is, hogy mi néz ki előnyösen egy hölgyön. – Elpirult, és szégyenlősen lehajtotta a fejét. – Ne haragudjon, asszonyom, látom, hogy ön nem szorul tanácsra egy szobalánytól, de ígérem, hogy jól gondját fogom viselni a ruháinak, papucsainak, az ékszereinek meg a vászonneműjének és minden másnak, és mindig pontosan azt fogom tenni, amit kíván. Sara elmosolyodott e hirtelen szóáradatra. – Nyugodj meg, Jenny, nem azért vagy itt, hogy megvegyelek, hanem hogy felfogadjalak. – A lány arcán a feszültség árnya suhant át, és Sara csak ekkor döbbent rá, hogy mit is mondott. Az ajkába harapott. – Ne haragudj, ez tapintatlanság volt tőlem. Te gyakorlatilag rabszolga voltál, igaz? Jenny óvatos tekintettel nézett Sarára. – A herceg beszélt önnek rólam? – Részletesen nem. Csak annyit mondott, hogy akaratod ellenére egy bordélyházban tartottak fogva. Jenny arca bíborvörös lett. – Nem bánja? – Csak miattad bánom – felelte Sara lágyan, és a szíve belesajdult, amint arra gondolt, mit állhatott ki ez a lány, és hogy London–szerte sok ezernyi másik lány mit kell hogy kiálljon nap mint nap, még mindig. – Nem mondhatom neked, hogy felejtsd el a múltat, mert a múlt ugyanannyira a részünk, akár a csontjaink. De ha nekem akarsz dolgozni, a téma soha többé nem lesz megemlítve, hacsak te magad fel nem hozod. A többi szolgának nem kell tudnia róla. – Most már tudom, milyen egy igazi úrinő! – Jenny nagyot nyelt, és a könnyeivel küszködött. – Ha elfogad. Lady Sara, esküszöm, én leszek a legjobb szobalánya minden eddigi közül. Sara gyorsan, ösztönösen döntésre jutott, és azt mondta: – Szeretném, ha nekem dolgoznál. Az előző szobalányom olyan volt, mint egy savanyú uborka, de azt hiszem, te meg én nagyon jól meg fogjuk érteni egymást. – Ezzel felállt. – Hadd mutassam meg, hol fogsz lakni és dolgozni. – Ez csodálatos! – pattant fel Jenny, és sugárzó mosoly terült szét az arcán. Majd pillanatnyi habozás után azt mondta: – Lady Sara, nem gondolkodott el esetleg azon, hogy Peregrine herceg és én hogyan találkoztunk? Most Sarán volt a sor, hogy elpiruljon. – Nem hiszem, hogy bármi közöm lenne hozzá, hogy mit csinál a herceg, mielőtt összeházasodunk. – Nem az volt, amire gondol, asszonyom – mondta Jenny komolyan. – Valakinek a vendégeként jött a bordélyba, és én azonnal láttam rajta, hogy nem akar ott lenni. Hozzám se nyúlt, csak kérdezgetett. Mikor aztán rájött, hogy én sem akarok ott lenni, segített megszöknöm onnan. Igazi úriember a herceg, ahogyan ön igazi úrihölgy. – Köszönöm, hogy elmondtad ezt nekem, Jenny. – Sara érezte, hogy elárasztja az öröm–, nem csupán azért, mert a lány mégsem Mikahl szeretője, hanem azért is, mert éppen az ö rejtélyes jegyese mentette meg Jennyt a rabszolgaságból. Peregrine sokkal jobb ember volt annál, mint amennyire hajlandó volt ezt beismerni. – Lehet, hogy nincs közöm hozzá, de be kell vallanom, örülök, hogy ezt megtudtam. Nos, akkor készen állsz arra, hogy körbevezesselek a házon? Jenny hevesen bólintott, és megindult új úrnője után, fel a lépcsőn, abba a csodálatos világba, mely most végre az övé lesz. Jenny már várta Mr. Slade érkezését, és a zárban elforduló kulcs hangjára kiszaladt a dolgozószobából, hogy már az ajtóban köszönthesse a férfit. Mióta hazajött Lady Sarától, csak arra várt türelmetlenül, hogy végre elújságolhassa neki a jó hírt. Az ügyvéd mosolyogva üdvözölte. – Meg sem kérdezem, hogyan alakult az elbeszélgetés, látom az arcán, hogy Lady Sara önnek adta az állást. Jenny lelkesen bólintva helyeselt. – Lady Sara nagyon szép, és annyira kedves. És nem is sokkal magasabb, mint én, és neki is szökés a haja, és azt mondta, hogy a legtöbb ruhája jól állna 113
rajtam, ha nem bánom, hogy az elhordott ruháit viseljem. Mintha bánnám! Slade felnevetett. – Ezt meg kell ünnepelnünk. Pezsgő nincs, de ihatunk a sikerére Madeirát is. A könyvtárszobába kísérte a lányt, és komoly arccal kevés Madeirát töltött két pohárba. A magáét pohárköszöntőre emelve azt mondta: – Magára, Jenny... váljon valóra minden álma! Bár tiszta szívből örült Jenny sikerének, Slade–et mégis szomorúság fogta el, amint kiürítette a poharát. Peregrine annak idején azt mondta, hogy Jenny komorna akar lenni, egy kedves, előkelő hölgynek szeretne dolgozni, akinek a levetett ruháit hordhatja, és végül majd feleségül megy valami jóképű inashoz. Most, hogy a lány első két álma már valóra vált, csak idő kérdése, hogy mikor válik valóra a harmadik is. Ha egy ilyen bájos lány, mint Jenny, úgy dönt, hogy férjhez akar menni, válogathat majd a férjjelöltek között, még a múltja ellenére is. És azok a férjjelöltek mind fiatal, jóképű férfiak lesznek, nem pedig unalmas ügyvédek, akik majd húsz évvel idősebbek Jennynél. Jenny a kezében tartotta a poharát, míg Slade elmondta az áldomását. Most felemelte. – És önre, Mr. Slade, aki mindezt lehetővé tette. Az ügyvédnek jólesett a gesztus, de túlságosan rendszerető volt ahhoz, semhogy elfogadhatott volna egy ilyen meg nem érdemelt dicséretet. – Peregrine hercegre kellene áldomást mondania, hiszen ő szabadította ki. – Hát én szívesen iszom az ő és a hölgye egészségére, de mégiscsak ön az, aki annyi időt töltött velem, aki megmutatta nekem, hogyan viselkednek a jól nevelt nők, tanítót keresett nekem, rám bízta a pénzét, és mindig azt mondta, hogy jobb emberré tehetem magam. – Jenny mindkettejüknek öntött még Madeirát. – Igaz, hogy a herceg adta nekem az esélyt, de ön volt az, aki miatt az egésznek értelme is lett. – Köszönöm, Jenny – felelte az ügyvéd komolyan. – Megtiszteltetésnek veszem, hogy segíthettem. Miután ittak Peregrine hercegre és a hölgyére, Slade megkérdezte: – Mikor kezd Lady Saránál? – Holnap. Ideküldi értem a hintaját. Már holnap? Olyan hamar? Slade elgondolkozva szürcsölgette az italát; nem is vette észre, milyen unalmas volt a háza, míg Jenny meg nem érkezett és fel nem vidította. Ha most elmegy, akkor végképp sivár lesz az otthona, hiszen a sötétség mindig mélyebb, ha az ember egyszer már megismerte a világosságot. – Mivel a Lady éppen most állítja össze a kelengyéjét, igen sok dolga lesz, Jenny. Tétovázott, azon töprengve, mondjon–e még valamit, majd egyszerűen így szólt: – Hiányozni fog nekem. A lány magatartása hirtelen komoly és szakszerű lett, és letette a poharát. – Szeretnék csinálni valamit, hogy megköszönjem mindazt, amit értem tett. – Ugyan, nem szükséges – mosolyodott el a férfi. – Mivel az én ruhatáramon kezdte el gyakorolni komornai képességeit, soha nem néztek még ki ilyen szépen a ruháim. Minden ki van kefélve, meg van foltozva és ki van vasalva. – Ez nem elég. Szeretnék valami többet is tenni... Nem helyes dolog, hogy mindig csak kapok, de soha nem adok cserébe. – Jenny odalépett a férfihoz, a nyaka köré fonta a karjait, és hozzányomta karcsú testét az övéhez. – Tudom, hogy tetszettem magának az első pillanattól kezdve, s ezért, hogy megmutassam, mennyire nagyra értékelem a kedvességét, ma este az ön ágyában alszom. Slade–et egy pillanatra majdnem megbénította a döbbenet és a hirtelen fellobbanó vágy. A lány gyönyörű volt, nőiesen puha, friss és édes, akár egy csokor virág. És hajlandó volt rá... Hajlandó volt rá, mert hálás volt. Slade inkább gyorsan, semmint udvariasan lefejtette Jenny karjait a nyakából, mert tudta: ha nem cselekszik azonnal, később már nem fogja tudni megállítani a lányt. – Nem, Jenny – tiltakozott rekedten –, jobb, ha nem teszünk ilyesmit. – Ne aggódjon, Mr. Slade – mondta Jenny, félreértve a helyzetet. – Ön sosem kérdezte, de az az orvos, akihez elküldött, azt mondta, hogy tiszta vagyok, úgyhogy semmiféle betegséget nem fog elkapni tőlem. Tudok mindent arról is, hogyan kell megakadályozni a terhességet, és arról is, hogy hogyan kell a kedvében járni egy férfinak. – Jenny – mondta Slade, hangjában egy árnyalatnyi kétségbeeséssel –, erre nincs szükség. Már 114
így is nagyon sokat adott nekem, többet, mint valaha is gondolná. Jenny felszegte a fejét. – Most tisztességes akar lenni, igaz? De én már nem vagyok ártatlan, úgyhogy ez igazán nem kihasználás a maga részéről. Nekem az semmit sem jelent, hogy magával töltöm az éjszakát. Ha szándékosan akarta volna megsérteni Slade–et, jobban akkor sem tehette volna. A férfinak egy kis idejébe került, míg újra megtalálta hűvös ügyvédi modorát. – Tudom, hogy nem jelentene semmit. Éppen ezért nem volna helyes. Finoman homlokon csókolta a lányt, mintha a nagybátyja lenne. – Legyen boldog, Jenny. Megérdemli. – Megfordult, hogy kimenjen a könyvtárból, de megállt, amikor a lány megszólalt. – El... eljöhetek egyszer–egyszer meglátogatni a fél szabadnapjaimon? – kérdezte tétován. – Nem fognak annyira tetszeni az ottani dolgok, ha nem számolhatok be róluk magának. Bölcsebb lett volna visszautasítani a lányt, de Slade mégis azt mondta: – Igen, az jó lenne. Azzal kiment a könyvtárból, és közben arra gondolt: néha valóban jó lesz látni Jennyt, legalábbis addig, amíg meg nem találja a jóképű inasát. Ha majd elkezd az udvarlóiról beszélni, akkor ideje lesz elengedni a lányt. Egyelőre azonban a látogatásai legalább valami izgalmat visznek majd az életébe. Jenny még hosszasan bámulta az ajtó sötét fatábláit, miután az ügyvéd elment, és próbálta megérteni, miért érzi úgy, mintha valami nagy veszteséget szenvedett volna el. Valami történt ma este, csak nem egészen értette, micsoda. Úgy gondolta, gyakorlatilag mindent tud a férfiak vágyairól, amit csak tudni lehet róluk; azt mindenesetre biztosan tudta, hogy egy férfinak nem kell szerelmesnek lennie egy nőbe ahhoz, hogy megkívánja. , Azt azonban sohasem tapasztalta még, hogy egy férfi megkívánhat egy nőt, és mégsem teszi a magáévá, éppen azért, mert szereti. Valami nagyon törékeny és értékes volt ebben a gesztusban, bár Jenny nem értette meg teljesen. Egy nap talán majd megérti. Slade most járt először Sulgrave–ben, és elismerően nézett körül. Nagyon kellemes hely. Jobb vásárt csináltál, mint gondoltam volna. Peregrine bekísérte ügyvédjét a dolgozószobába, és lustán elmosolyodott. – Örülök, hogy tetszik, hiszen te találtad meg ezt a birtokot, és te alkudtad ki az árát. Hogyan tudsz ennyi mindent elintézni a színfalak mögül? – Csupán azon múlik, hogy a megfelelő embert kérd meg a dologra – mondta Slade homályosan, miközben leült az egyik székbe. – Mikor kezdődik a felújítás és az átépítés? – Csak az esküvő után. Sara biztosan meg akar majd változtatni néhány dolgot. Most már csak egy hét van addig. – Peregrine az ablakhoz sétált, és kinézett. Nem bírt betelni a lágyan hullámzó angol dombok látványával, és gyakran sétált vagy lovagolt a lankás mészkőhegyek között. – Jól állnak Weldon üzleti ügyei? Slade megengedett magának egy halvány mosolyt, miközben feltette olvasószemüvegét. – Egyáltalán nem. Amint várható volt, az eljegyzés felbontásának hírére a bankja igen nyugtalanná vált, és jelentős kedvezménnyel tudtam felvásárolni az adósságait. – Helyes. Értesítsd, hogy ha az elkövetkező harminc nap során nem fizeti vissza a kölcsönöket, akkor érvényesítjük a zálogjogot a biztosítékként zálogba adott összes ingatlanán. – Miért nem most azonnal? – Mert azalatt a harminc nap alatt Weldonnak több ideje lesz aggódni – válaszolta Peregrine mézédes hangon. Az ügyvéd a homlokát ráncolta. Bár tudta, hogy Weldon megérdemli, amit kap, mégis volt valami mélységesen nyugtalanító abban, hogy Peregrine–nek milyen halálos élvezetet jelentett a másik ember lassú elpusztítása. Slade néha eltöprengett, hogy vajon mi indíthatta el munkaadóját a bosszúhadjárat útján, de gyanította: jobb, ha nem tudja. Újból az irataiba nézett, és így szólt: – Weldon vasúti részvényei most éppen nagyon sokat érnek. Lehet, hogy a részvények ellenében fel tud venni annyi kölcsönt, hogy visszafizesse az adósságait. – De csak akkor, ha a vasúttársaság értéke továbbra is megmarad. – Peregrine hátat fordított az ablaknak, és az ablakkeretnek dőlve, keresztbe font karral állt, szemében vad elégedettséggel. – Megtudta már Weldon, hogy Crawiey eladta a birtokához fűződő szolgalmi jogot? 115
– Még nem, de hamarosan megtudja. – Amikor ez megtörténik, akkor kell újra benyújtani a keresetet a Crawiey földjéért járó nagyobb kártérítés végett, amellett pedig pert indítani külön a társaság és külön maga Weldon ellen zaklatás bűntettének vádjával. – Peregrine egy pillanatra elgondolkodott. – A síneket már majdnem Crawiey birtokáig lefektették. Ha Weldon úgy döntene, hogy mégis tovább építi a pályát, a társaság ellen benyújtott keresetek ellenére is, akkor állj készen, hogy azonnal bírósági végzést tudj kérni, amely leállítja az építkezést. Slade beleegyezően bólintott. – így aztán, ha Weldon végül mégis hajlandó lenne tisztességes árat adni Crawiey szolgalmi jogáért, a társaság akkor is annyira el lesz halmozva bírósági perekkel, hogy a befektetők a közelébe sem mennek többé. – Igen, ez a terv lényege – mondta Peregrine barátságos hangon. – És ha szerencsénk van, ettől az L&S vasúttársaság komoly pénzügyi nehézségekkel találja szemben magát. – A herceg most fel–alá járkált a szobában. – Még valami: a bárói cím, melyet Weldon olyannyira szeretett volna megkaparintani. Jutottál valami eredményre ennek az ellehetetlenítése érdekében? – A dolog el van intézve. Őfelsége kormányának számos prominens tagja kapott egy–egy csomagot, melyben Weldon némely hihetőbb bűneinek a részletei szerepelnek. – Slade elmosolyodott. – Nem hiszem, hogy a nyilvánosság előtt valaha is bármit mondanának, de a fejemet teszem rá, hogy Weldon nevét szép csöndben kihúzzák a következő főnemesi címek várományosainak listájáról, és soha többé nem veszik elő. Ha megpróbál utánajárni, hogy mi történt, csupán udvarias semmitmondással fog találkozni. A brit politikusok ehhez nagyon jól értenek. Peregrine felkacagott. – Benjámin, te egy csoda vagy. Eleget fizetek én neked ezért? – Túl sokat fizetsz – válaszolta Slade komoran. – Ezt már mondtam neked. Tényleg nincs meg benned a kellő tisztelet a pénz iránt. A herceg mosolygott. – Benned elég van belőle mindkettőnk számára. Sőt, még túl sok is. Hát soha nem tanultad meg, hogy a pénz csupán eszköz, nem pedig önmagában való cél? Slade azonnal Jenny Millerre gondolt. Éveken keresztül pénzért vásárolták nneg a testét, de annyi pénz nem volt a világon, hogy azt meg lehessen vásárolni, amit ő akart a lánytól. Nyersen csak ennyit mondott: – Pénzen talán nem lehet boldogságot venni, de az biztos, hogy a nyomorúságot sokkal könnyebben elviselhetővé teszi. Van még valami, amit meg kell beszélnünk ma? Peregrine kíváncsian tanulmányozta az ügyvéd arcát, azon töprengve, vajon miféle érzékeny pontra tapintottak odavetett szavai, aztán megvonta a vállát. Slade, aki az információgyűjtés mestere volt, egyáltalán nem volt bőbeszédű a saját magánéletét illetően. Talán nem is volt neki. – Nem, semmi más nincs. Köszönöm, hogy kifáradtál ide ma. Slade bólintott, majd összeszedte a papírjait, és távozott. Peregrine az asztalához ült, és diadalérzet áradt szét benne. A háló már majdnem kész volt, újabb és újabb szálak kerültek a helyükre. Kár, hogy nem lehet majd jelen, amikor Weldon felismeri az előtte álló végzetes fenyegetés teljes nagyságát. Az asztalban volt egy titkos fiók, és ebből most kiemelte a Weldonról vezetett magántermészetű aktáját. Nem sokkal azután, hogy Angliába érkezett, Peregrine írt egy listát azokról a dolgokról, amelyeket Weldon a legtöbbre tartott, és most itt volt az ideje áttekinteni az azóta elért haladást. A papírlap bal oldalán egy oszlopban a következők voltak felsorolva: vagyon, üzleti hírnév, vasúttársaság, személyes hírnév, társadalmi pozíció, Lady Sara St. James, bárói cím, kislány, élet. Peregrine szépen kipipálta a vagyon címszót, és jegyzetként azt írta mellé: magánvagyona elúszott, a vasúttársaság csődje tönkre fogja tenni. Az üzleti hírnév mellé odaírta: ingadozó. Weldonról máris elkezdtek pletykák keringeni, és ha a vasúttársaság csődbe megy, a nevét ki sem lehet majd többé ejteni pénzügyi körökben. A személyes hírnév mellé azt írta: esetleges leleplezés újságokban? Egy ambiciózus újságíró, aki gyors hírnévre akar szert tenni, talán megfelelő csatornát szolgáltatna, amelyen keresztül Weldon gonosz kétszínűsége napvilágra kerülhetne. Ha pedig ez megtörténik, akkor mind a társadalmi pozíció, mind a hírnév egy szempillantás alatt semmivé lesz. 116
Sara neve mellé Peregrine egy csillagot rajzolt, mert mostanáig ő jelentette a legnagyobb sikert a küldetése számára. Az is megfelelő lett volna, ha egyszerűen felbomlik Charles és Sara eljegyzése; ennél még jobb volt, hogy a világ megtudta: Sara inkább egy másik férfit részesít előnyben; de az, hogy ő maga veszi feleségül, az aztán igazán győzedelmes tett volt. Bekerült az angol főúri körökbe, Weldon saját vadászterületére, és bár minden esély ellene szólt, mégis megszerezte az ellensége asszonyát. A bárói cím mellé azt írta: elúszott, mert úgy tűnt, Slade ezt egyszer s mindenkorra elintézte. Vajon meddig tart, míg Weldon ráébred, hogy a nemesi cím, amire annyira vágyott, sohasem lesz az övé? Legalább egy–két hétig, de talán tovább is; nagyon is helyénvaló, hogy a bizonytalanság nyomorúságos érzése előzze meg a veszteség miatt érzett fájdalmat. A kislány címszó láttán Peregrine összeráncolta a homlokát; akárcsak Sara esetében, itt is az volt a kérdés, hogyan távolítsa el Elizát Weldon közeléből anélkül, hogy kárt tenne magában a lányban. A kérdés most azzal is bonyolultabb lett, mert Eliza épp a napokban költözött vissza az apja házába. Mikor Weldon már halott lesz, gondolta Peregrine, a kislány nyilván újra a nagynénje és a nagybátyja gondozásába kerül majd, akik rendes emberek. A kislánynak emellett rendelkezésére áll az anyja öröksége is, amelyhez Weldon nem nyúlhatott, így az ö jövője biztosítva van. De hogyan lehetne most felhasználni arra, hogy az apjának fájdalmat okozzon általa? A kislány különleges helyet foglal el Weldon szívében; valószínűleg ő az egyetlen emberi lény, aki iránt Weldon önzetlen, tiszta érzelmekkel viseltetik. Peregrine sokáig ült összeráncolt homlokkal, a listát bámulva. Aztán eszébe jutott valami, és állatias mosoly terült szét az arcán. Az évek során Weldon számtalan fiatal lány életét tette tönkre; vajon hogy fogadná azt a hírt, hogy a saját dédelgetett kislányát elrabolták és egy bordélyházba zárták? Darabokra szedné a londoni alvilágot, megpróbálván megkeresni a lányt, és közben egyre kétségbeesettebbé válna, hiszen pontosan tudná, hogy milyen szenvedéseket kell kiállnia az ő búra alatt tartott kislányának a hozzá hasonló rohadt gazemberek kezei között. Peregrine persze nem küldené bordélyházba a lányt; a bosszúhoz csupán annyi szükségeltetik, hogy Weldon azt higgye, hogy a lányát egy kuplerájba zárták. Ezt könnyű kivitelezni. Minthogy Eliza és Sara jó barátok, csupán ennyit kell tenni: elcsábítani Elizát egy kis vakációra Sarával, és közben Weldonnak a tudomására juttatni, hogy a lányát elrabolták. Sara és Eliza boldogan szórakoznak majd, miközben Weldon a poklok kínjait éli át. Tökéletes, egyszerűen tökéletes. Persze, óvatosan kell eljárni, hiszen Sara nem egyezne bele, ha tudná, hogy mire készül Peregrine. De hát nem kell megtudnia. A kislány mellé tehát odafirkantotta: elrablás/bordély. Most már csak az élet maradt. Peregrine a tolla végét rágta. Minthogy a sérelem, mely Weldon részéről érte, gonosz volt és nagyon is személyes természetű, a bosszúnak ugyanilyen gonosznak és személyesnek kell lennie. Peregrine sóvárogva vágyta látni ellensége arcán a félelmet; saját magának kell végrehajtania a halálos csapást, éreznie kell Weldon vérének forró fröccsenését, mert ennél kevesebb nem egyenlítheti ki a múlt bűnök mérlegét. Csakhogy az, hogy most feleségül veszi Sarát, azt jelenti, hogy Angliában kell maradnia – ezért, ha Peregrine személyesen akarja kivégezni ellenségét, úgy kell megtennie, hogy soha ne fedezhessék fel. Még mindig a legjobb módszeren töprengett, mellyel a megérdemelt halált kimérheti Weldonra, mikor kopogtak az ajtón, és a kopogás után azonnal Lord Ross lépett a szobába. Peregrine finoman visszacsúsztatta a dossziét a titkos fiókba, becsukta, majd felállt, hogy üdvözölje a barátját. – Szervusz. Micsoda kellemes meglepetés! Ross szemében kíváncsi szikra villant, amikor látta, hogy Peregrine elrejti a dossziét, de túl udvarias volt ahhoz, hogy rákérdezzen a dologra. Ehelyett egy vastag irattartó mappát dobott az asztalra. – Végignéztem az anyagot, amit Weldonról kölcsönadtál. Az Isten szerelmére, Mikahl, miért nem viszed ezt el azonnal a hatóságokhoz, és állítod meg most rögtön azt a mocskos gazfickót? Lehet, hogy nem minden bizonyítékod szilárd, de így is több mint elég ez ahhoz, hogy felakasszák. – Megvannak az okaim a várakozásra. – Peregrine visszaült a székébe, és helyet mutatott Rossnak is. – De megígérhetem, hogy most már nem kell sokáig várakozni, míg Weldont utolérik 117
a saját bűnei. – Minél előbb, annál jobb – felelte Ross, és ajka keskeny vonallá húzódott, miközben leült az egyik székre. – Most hallottam, hogy a legrosszindulatúbb pletykákat terjeszti rólad és Saráról szerte Londonban. – Csak próbálja – helyesbített Peregrine. – Az elmúlt két hét során számos társasági összejövetelen vettünk részt, és bár először volt körülöttünk némi sugdolózás meg kíváncsiskodás, végül Sara mindenkit megnyert magának. – A férfi büszkén elmosolyodott. – Sara egyszerűen csodálatos. Senki sem beszélhet vele úgy, hogy aztán ne hinné el, hogy egyetlen erkölcstelen porcikája, egyetlen elvtelen gondolata sincs. Ennek következményeként Weldon rágalmai a saját fejére hullanak vissza. Hamarosan rá kell jönnie majd, hogy kevesebb barátja van, mint gondolta. Ross arckifejezése nyugodtabb lett. – Azt elhiszem, hogy Sara minden pletykát meghátrálásra késztet, no, de hogy viszonyulnak az emberek hozzád? – Mint általában: kíváncsiság, némi pajkosan egymásra kacsintó helytelenítés... Ám mivel valószínűnek tartják, hogy ha feleségül veszem Lady Sarát, az azt jelenti, hogy egy ideig a köreikben fogok forgolódni, ezért a legtöbben hajlandóak jót is feltételezni rólam Sara miatt. – Peregrine halványan elmosolyodott. – Elképesztően szórakoztatónak találom, hogy ilyen tiszteletreméltó státusra tettem szert. Ross nevetett. Nehéz volt felfedeznie a vad kafirt ebben a nagyvilági modorú, jólöltözött emberben, aki előtte ült – kivéve, mikor Weldonról beszélt. Olyankor Peregrine szeme ugyanolyan könyörtelen lett, mint a vándorsólyomé, amelyről elnevezte magát. Ross úgy érezte, minél előbb leszámolnak Weldonnal, annál jobb lesz mindenkinek. – Váratlan dolog történt. Sir Charles. – Walter Baines kényelmetlenül érezte magát, miközben a papírjait rendezgette, és tudta: munkaadója nem fogja szívesen fogadni ezt a hírt. – A bank kedvezményes áron eladta az adósságait, és az új hitelező harmincnapos határidővel követeli a kifizetést. Weldon a könyvelőjére bámult, és a csodálkozástól szinte leesett az álla. – Hát azt meg mi az ördögnek csinálták? Évek óta üzletelek azzal a bankkal. – Mmm, nos, igen, de csak a kamatokat fizette ki a kölcsönök után; maga a kölcsöntőke már elég hosszú ideje rendezetlenül áll. A bank mindig is bízott benne, hogy visszafizeti, egyrészt az üzleti sikerei, másrészt bizonyos... ööö... eszmei megfontolások miatt. Azonban a személyes adóssága az elmúlt másfél év során meglehetősen nagy méreteket öltött. Azonkívül... – Baines a tenyerébe köhögött. – Az egyik banktisztviselő bizalmasan elmondta nekem, hogy az igazgatóság aggódni kezdett, amiért az eljegyzése felbomlott. Tudvalévő, hogy Lady Sara igen jelentős összeg örököse, de most... – A könyvelő bocsánatkérően széttárta a kezét. – Ez persze ostobaság, de hát ön is tudja, milyen konzervatív gondolkodásúak a bankárok. Weldon egy sor indulatos káromkodás után megkérdezte: – Mennyi pénzem van tartalékban? – A napi háztartási költségek céljára fenntartott kisebb összegű folyószámlán kívül semennyi. Mindent likvidált az L&S társaság feltőkésítése érdekében. Weldon arca elkomorult. – Bármennyire is ellenemre van, úgy néz ki, hogy a vasútban lévő részvényeimre kell kölcsönt felvennem. Találjon egy hitelezőt, aki megadja, amire szükségem van, de tisztességes kamattal számolva. – Egy pillanatig elgondolkozott. – Egyébként ki vásárolta meg az adósságaimat? Baines ismét a papírjait rendezgette. – Ez nem derült ki világosan. A fizetési felszólítás egy ügyvédtől érkezett, aki egy másik ügyvéd megbízásából jár el. A vásárló nevét nem sikerült megtudnom. – Tudja meg – parancsolta Weldon. – Azt is kérdezze meg, hogy az új hitelező hajlandó–e kevesebbel is beérni, mint az adósleveleim névértéke. így eleget kaphat ahhoz, hogy nyeresége származzon a spekulációból, de a teljes összegnél mégis kevesebbet. – Igenis, Sir Charles. – Baines összeszedte a papírjait, és sietősen távozott. Weldon még sokáig ült összevont szemöldökkel maga elé meredve, miután a könyvelő elment. Micsoda átkozott balszerencse. Az elmúlt pár évben hatalmas összegeket fektetett a politikába, 118
egyrészt az üzleti ügyeinek védelme érdekében, másrészt a főnemesi rang elnyerése céljából. Ennek eredményeképpen az elmúlt hat hónap során borotvaélen táncolt; ha nem lett volna a törvénytelen üzelmeiből származó jövedelem, amellyel kisegíthette törvényesen működő vállalkozásait, már rég tönkrement volna. Pénzügyi helyzete jelentős szerepet játszott a elöntésében, hogy másodszor is megnősüljön, mert hiszen Lady Sara hozománya azonnal talpra állította volna anyagilag. Csakhogy amikor meglátta a szemérmetlenül bujálkodó Sarát, túlságosan a fejébe szállt a vér ahhoz, hogy elgondolkozzon az eljegyzés felbontásának következményein. Az istenit neki, mégiscsak el kellett volna vennie azt a lotyót! Akkor nemcsak a pénzét kapta volna meg, de még csak várnia sem kellett volna, hogy megbüntethesse az árulásáért. És ha a nő viselkedése azzal fenyegette volna, hogy besározódik a neve – nos, egy feleséget már elveszített egy tragikus baleset során. Ilyesmi másodszor is előfordulhatott volna. Egy percre elgondolkodott, hogy vajon az eljegyzés valóban menthetetlenül felbomlott–e, de kelletlenül be kellett látnia, hogy bizony így van. Nem valószínű, hogy akár Sara, akár a szeretője megbocsátanák az aznap este elhangzottakat. A sors furcsa fintora, hogy az egyetlen vagyonos ember, aki talán hajlandó lett volna kihúzni Weldont a csávából, éppen Peregrine volt. Annak a disznónak még a bőre alatt is pénz van, és számolatlanul szórja mindenfelé. De a történtek után lehetetlen tőle kölcsönkérni. Kár, hogy az első felesége családjával úgy megkeseredett a kapcsolata az asszony halála után–, a volt apósa könnyen megengedhetett volna magának egy jókora kölcsönt, de most már úgysem hajlandó segíteni. Weldon ezt biztosan tudta, mert az előző évben már tett célzásokat egy kölcsönre, és az apósa nagyon rosszul vette a dolgot. Mielőtt meghalt, az a szajha Jane bizonyára bemesélte az apjának, hogy boldogtalan a házassága. Talán el lehetne adni a bordélyokat... Weldon eltöprengett ezen, és úgy döntött, hogy nem. Jó bevételi forrást jelentenek, de csupán kétféle, igen múlandó tőkével rendelkeznek: az emberi testtel és a titkos utakon terjedő hírnévvel. Különben is, az efféle vállalkozásokon nem valami könnyű túladni. Haddonfield hercege eléggé nagy vagyonnal rendelkezett, de Weldon gyanította: már eddig is mindent kiszipolyozott az idős hercegből, amit csak lehetett. Haddonfield még a végén azt mondhatja Weldonnak: beszéljen hát, mert ő úgysem fizet többet, bármekkora nyomás alá helyezik is. No, mindegy; ha még rosszabbra fordul a helyzet, a herceg még mindig ott van mint lehetőség. Weldon végül megvonta a vállát, és aznapra elhagyta az irodáját. A helyzet bonyolult, de azért nem katasztrofális; nemsokára úgyis talpra áll. Ideje új feleségnek való után nézni. Addig is Istennek legyen hála az L&S vasúttársaság sikereiért.
119
Tizenötödik fejezet Sara egy héttel az esküvő előtt tért vissza a Haddonfield–birtokra, és mélységes örömmel töltötte el, hogy ismét vidéken lehet. Az előző két hétben ő és a jegyese számos alkalommal vettek részt az előkelő társaság összejövetelein, és ezt Sara minden esetben megerőltetőnek érezte. Ugyan nyíltan senki sem viselkedett velük tiszteletlenül, de Sara jól hallotta maguk körül a suttogást és a kíváncsi kérdéseket, látta, hogy az emberek csodálkozó és mohó tekintettel méregetik őt is, a jegyesét is. Ám ettől még hadjáratuk sikerrel járt: a pletykákból végül nem lett botrány, és a St. James név továbbra is makulátlan maradt. A felbontott eljegyzés körülményeinek hatására Sara úgy döntött, hogy a családi birtokról megy férjhez, nem pedig Londonban. Egy hétig folytak a lázas előkészületek, aztán már fel is virradt az esküvő napja – egyszerre túl gyorsan és túl lassan érkezett el ez a nap. Sara később csak úgy emlékezett az esküvőjére, mint kaleidoszkopikus töredékek halmazára. Tudta, hogy nyilván normálisan viselkedett, mert senki nem mondta, hogy nem így volt; és mégis, a nap legnagyobb része egészen üres volt az emlékeiben, és csak néha villant fel egy–egy éles, tiszta kép. Reggel Marguerite néni keltette, aki egy tálcán teát és pirítóst hozott. Miközben Sara tejet kevert a teájába, a hercegné élénken azt mondta: – Minthogy Maria már nem lehet velünk, azt hiszem, az én kötelességem megtenni mindazt, ami egy anya dolga lenne. Nem vagy már gyermek, és nemcsak józan gondolkodású, hanem jól tájékozott is vagy... de mégis, megdöbbentő, hogy egyesek mennyire nem tudnak semmit arról, hogy mi történik a hitvesi ágyban. Félrehajtotta a fejét. – El kell magyaráznom neked, hogy mi történik? Bár előre figyelmeztetlek, az események leírása igen groteszk, és sokkal kevésbé vonzó, mint a valóság. Vagy ha úgy érzed, hogy az alapokkal eléggé tisztában vagy, van–e valami különleges dolog, amit meg akarsz kérdezni tőlem? Velem nem kell szégyenlősnek lenned. Sara félrenyelte a teáját, és köhögőroham fogta el. Miután magához tért, azt mondta: – Ez igazán nem szükséges, nénikém. A hercegné Sara vöröslő arcába nézett, és kifejezett jóváhagyással a hangjában így felelt: – Értem. Jól van, kedveském. Sara tudta, hogy a nagynénje valóban érti, úgyhogy gyorsan felkelt és a fürdőjéért csöngetett. A következő emlékében, amit arról a napról őrzött, Jenny Miller szerepelt. Sara lemondta a megrendelést arra a díszesen kidolgozott ruhára, amit a Charlesszal való esküvőjén viselt volna, és inkább egy egyszerűbb, hosszú elefántcsontszín selyemruhát választott. Magában azt az ironikus megjegyzést tette, hogy a hófehér ruha neki már nem dukál. Jenny szeretetteljes hozzáértéssel öltöztette föl az úrnőjét, és vigyázott, hogy a selyem minden csillogó redője, a finom csipke minden egyes hulláma tökéletesen a helyén legyen. Mikor a selyemvirágokból készített menyasszonyi koszorút is a helyére tűzte, és eligazította Sara bokáig érő fátylát, szégyenkezés nélkül elsírta magát. – Ön a leggyönyörűbb menyasszony, akit a világ valaha látott, asszonyom – suttogta. – És nagyon boldog lesz. Én tudom. Sara azt kívánta: bárcsak ő is oszthatná a szobalánya optimizmusát. Miközben a templom felé hajtottak, az apja beletörődő arckifejezéssel ült a hintóban, és sem örömöt, sem rosszallást nem árult el az arca. Mikor a templom előtt kisegítette Sarát a kocsiból, halkan azt mondta neki: – Végül mindannyian saját magunk kell hogy alakítsuk a sorsunkat. Azt kívánom, hogy boldog légy, gyermekem, és azt kívánom, bárcsak anyád is itt lehetne, hogy lásson téged. Ha Sara abban az előkelő londoni templomban esküdött volna Charlesszal, amit a férfi választott, egy tucat koszorúslány kísérte volna, felerészt az ő, felerészt Charles rokonságából összeválogatva. Ez a menyegző azonban inkább Sara szája íze szerint volt megrendezve, nem pedig úgy, hogy a társadalmi pozíciókban gondolkodó vőlegény elvárásait kielégítse, így aztán abban a virágillatú kis plébániatemplomban tartották, amelyet Sara annyira szeretett, és az egyetlen kísérője Marguerite néni volt. A templomot a Haddonfieldek birtokának haszonbérlői és a legközelebbi St. James rokonok és barátok töltötték meg. Peregrine maga csupán két vendéget hívott, egy csöndes londoni üzletembert, és egy vad kinézetű, turbános ázsiait, aki a leghátsó sorban foglalt helyet, és 120
ugyanolyan távolságtartó kíváncsisággal nézte végig a ceremóniát, mint ahogyan egy európai szemlélhette volna az afrikai pigmeusok szertartásait. A bevonuló induló első hangjaira Marguerite néni fenségesen végiglépdelt a padsorok között, hercegnéi méltóságát kölcsönözve a szertartásnak. Ezután Sarán volt a sor. Hálás volt, hogy az apja belékarolva mellette lépked, mert ha a figyelem középpontjába került, mindig élesen tudatában volt annak, hogy biceg. Minden hang, minden szín természetellenesen felnagyítódott, még a ruhája uszályának susogása is, amint végigsöpört a kőpadlóba ágyazott, középkori réz síremléklapokon. Lassan haladt, az orgona zenéjének ütemére lépdelve, és észrevett egy–egy arcot a tömegben. Ott volt az intéző felesége – épp annyi idős, mint Sara, és máris öt gyermek anyja. Amott állt a hercegi istállók főlovásza; ő találta meg Sarát a balesete után, és összetört testét sírva vitte a házba a karjaiban. Jenny Miller az egyik padsor közepén állt, Peregrine londoni barátja mellett. És még sok tucatnyi másik arcot is felismert, és mind csakúgy ragyogott a szeretetteljes jóindulattól. Néhányan közülük bizonyosan hallhattak a londoni pletykákról, de a herceg lánya hozzájuk tartozott, és ők bíztak benne. Majdnem dél volt, és a kis templomot elárasztotta a fény. A nap átmelegítette az ősrégi köveket, és a színes üvegablakokon keresztül ékkövekhez hasonló fénypászmákat vetett a násznépre – Sara mégis úgy érezte, mindjárt jéggé fagy, és a menyasszonyi csokrát szorító ujjai egészen elgémberedtek. A két férfira szegezte a tekintetét, akik az oltár mellett várakoztak. Mindkettő elegáns feketében volt, magas termetük, széles válluk és erős testalkatuk egészen hasonlóvá tette őket, és Sara azt gondolta: sehol a világon nem találni még két ilyen jóképű embert. Ross volt a vőfély. Nyilván kitalálta, milyen állapotban vannak Sara idegei, mert egészen illetlen módon rákacsintott.De Sara legtöbb figyelmét a leendő férjére fordította – Mikahlra, a sötét, egzotikus és rejtélyes idegenre, akihez éppen most készül feleségül menni. Amióta visszatért Haddonfieldbe, nem is látta a férfit. Az apja egészen a jövendőbelije oldaláig kísérte, aztán hátralépett. Sara egy pillanatra megingott. Vajon az örök hűségről és szerelemről szóló fogadalom mit jelent egy olyan férfinak, aki nem is keresztény? Talán nem elég sokat Feleségül akart menni Mikahlhoz – jobban akarta ezt, mint az életében eddig bármi mást... és mégis, ha most biztosabban állt volna a lábán, bizonyos, hogy sarkon fordul, és kirohan a templomból. A férfi zöld szemébe nézett: zöld, akár egy ékkő, zöld, akár a macska szeme, zöld, akár a zöldülő növények; hatalmas tengerzöld mélység, elég mély ahhoz, hogy elmerüljön és megfulladjon benne... Amikor Peregrine a lova hátára emelte Tattersallnál, azt súgta neki: „Bízzon bennem!”; most szeme feneketlen mélységeiben ugyanez az üzenet rejlett. Bízzon bennem! Sara kinyújtotta a kezét, és a férfi a saját kezébe fogta, erős ujjai olyan meleget sugárzóan kulcsolódtak a lány ujjaira, hogy annak átfagyott csontjai is felmelegedtek tőle. Peregrine, nem ismervén a helyi szokásokat, ajkához emelte Sara kezét, és forrón, de gyengéden megcsókolta. Sara hirtelen örömmel rámosolygott, és ahogy a férfi visszamosolygott rá, félelmei szertefoszlottak. A pap felé fordultak, és kezdetét vette a szertartás. Csak néhány mondattöredék jutott el a füléig: Kedves egybegyűltek... Akarod–e, Mikahl, ezt a nőt hites feleségedül... és a válasz: egy határozott, mély hangú Akarom. Akarod–e, Sara Margaret Mary, ezt a férfit hites férjedül... Sara nagy meglepetésére a saját hangja határozottan és magabiztosan csengett. E gyűrű által férjjé és feleséggé nyilvánítalak benneteket... Peregrine külön az ő számára csináltatta a gyűrűt; az aranykarika finoman ívelő felületekből összehajló valóságos műremek volt, egy nyugati szimbólum, keleti stílusban megformázva. A legvalóságosabb pillanat az volt, amikor a férfi a kezébe vette a kezét, meg a csókja a szertartás végén, amikor odasúgta neki: – Édes Sara, édes feleségem. Egy pillanatig belekapaszkodott a férfiba, hálás volt szilárd erejéért, és a szeretetért, amely belőle sugárzott. Azután már vége is volt, és ő Sara Khanauri lett – férjezett asszony, visszavonhatatlanul. Még 121
néhány töredékes kép rémlett fel előtte: ahogy végigsétálnak a padsorok között, ahogy a jókívánságokat fogadják – Sarának úgy tűnt, mintha minden ember ott lett volna, akivel életében valaha is találkozott; ahogy Marguerite néni örömében sír; ahogy Ross hosszan átölelve tartja, nemcsak jókívánságainak kifejezéseként, hanem azért is, hogy szótlanul a támogatásáról biztosítsa, ha valaha szüksége lenne rá. Az esküvő után villásreggelit szolgáltak fel a rokonok és a közeli barátok számára, s közben odakint a szabadban a falu egész népét is megvendégelték. Az ünneplés során Mikahl soha nem volt tőle egy karnyújtásnyi távolságnál messzebb, csak akkor, mikor Sara végül elment átöltözni az útiruhájába. Azután végre csak ők ketten ültek a hintóban: Sara, és mellette az újdonsült férje, s a némileg illetlen viccek és a hangos kacagás zaja lassan elmaradt mögöttük. Sara hirtelen tért vissza a valóságos világba. Most kezdődik tehát a házasság felépítésének fáradalmas munkája... Egyszerre elbátortalanodott. – Örülök, hogy Haddonfieldben házasodtunk össze. Sokkal valóságosabbnak tűnik, mint egy előkelő londoni esküvő. De azért annak is örülök, hogy végre túlestünk rajta. – Fárasztó dolog a házasság, bizony – jegyezte meg Mikahl, és a szeme hamiskásan csillogott. – El tudod képzelni, mennyivel rosszabb lehet egy muzulmán számára, akinek akár négy felesége is lehet? Gondolj csak bele, ha ezen az egészen még háromszor át kellene esnünk! – Hihetetlenül bonyolult lenne a vendégek listája és az ültetési rend – felelte Sara halvány mosollyal. – Talán ezért van, hogy a keresztény egyház egyszerre csak egy házastársat engedélyez? Peregrine az arcába nézett, és látta a pattanásig feszült idegeket a nő önuralma mögött. Sara folyamatosan meg tudta lepni valamivel. Szívettépően gyönyörű volt, amikor a templomi padsorok között feléje lépdelt – egy krémszínű és aranyhajú szibilla, s a szemén keresztül a lelke legmélyére lehetett látni. Ám nemcsak gyönyörű volt, hanem rémült is. Nem egészen tőle volt megrémülve, ezt Peregrine érezte, s nem is a házasságtól, a szó köznapi értelmében, hanem attól, hogy a férfi annyira ismeretlen volt előtte. Igazán nem hibáztathatta Sarát, amiért meg van rettenve tőle; egyáltalán nem volt ő egy imádni való ember. És Sara mégis itt van mellette – jelenléte maga is a bizalom jele. Vajon mi késztette Sarát arra, hogy megkísértse a sorsát, és hozzájöjjön feleségül? A kérdés mélyen gondolkodóba ejtette. Bár Sara kívánta őt, Peregrine tudta, hogy a válasz egyáltalán nem az egyszerű érzéki vágyban rejlik. A felesége félénken elkapta a pillantását Peregrine átható tekintete elől, s közben szórakozottan lehúzta a kesztyűjét. – Hová megyünk? – Már épp azon gondolkoztam, hogy megkérdezed–e egyáltalán – válaszolt Peregnne vidáman. – Sulgrave–be, hacsak nincs valami más kívánságod. – Gondoltál valami meghatározott fogadóra, ahol ma este alhatunk? – kérdezte Sara. – A Fekete Lóhoz címzett fogadó Oxfordban nagyon kellemes hely, és nagyjából megfelelő távolságra is van. – Nem szükséges fogadóban aludnunk – rázta meg a fejét Peregrine. – Ma estére Sulgrave–ben leszünk. – De hát túl messze van, hogy estére odaérjünk, nem? – csodálkozott Sara. – Nincs túl messze. – Peregrine elvigyorodott. – Elmagyarázzam, vagy inkább maradjon meglepetés? – Inkább lepj meg. Sara hangja nyugodt volt, de ahogyan az új jegygyűrűjével játszadozott, abból Peregrine látta, hogy az idegei pattanásig feszültek. A férfi úgy döntött, hogy ideje véget vetni a formális légkörnek közöttük, ezért a karjaiba kapta Sarát és féloldalasan az ölébe ültette. A kék ruha redői elomlottak körülöttük a hintó padlóján. – Hát nem kényelmesebb így utazni? Sara meglepetten levegő után kapott, majd megnyugodva azt mondta: – Még jó, hogy Jenny és Kúrám nem velünk utazik, hanem a mögöttünk lévő hintóban, mert biztosan nem vennék jó néven ezt a hetyke bánásmódot a pompás öltözékünkkel szemben, miután annyit fáradoztak azon, hogy szalonképesen nézzünk ki. A hangja könnyed volt, de Peregrine érezte benne a feszültséget. A viccelődést félretéve, 122
halkan azt mondta: – Sara, amikor megígértem, hogy annyi időt adok neked, amennyire csak szükséged van, azt nem úgy értettem, hogy csak amíg össze nem házasodunk. Sara értetlenkedve az arcába nézett. – Ezt hogy érted? – A régi hinduknak volt egy dicséretes szokásuk – felelte Mikahl homályosan. – A lányokat nagyon fiatalon adták feleségül náluk sokkal idősebb emberekhez. Mivel, ha egy gyakorlatilag vadidegen ember keményen bánik egy hajadonnal, az esetleg megutálhatja a házasság kötelékét, ezért a friss házaspároknak azt ajánlották, hogy az első időkben éljenek önmegtartóztató életet. Akár tíz nap is eltelhetett, mire először csókolóztak, s aztán onnan már lassan haladtak tovább. A házasságot csak akkor hálták el, mikor a férfi végül már meggyőződött róla, hogy a felesége készen áll rá. Sara szemébe hirtelen derültség költözött. – Van egy olyan mondás, hogy eső után köpönyeg... Nem késő már egy kissé a hindu szokást alkalmazni? Peregrine elmosolyodott, és örült, hogy Sara humorérzéke kezd újra feléledni. – Attól még az alapelv érvényes. Túl sokat akartam tőled. Sara, és túl gyorsan. Mostantól nem csinálok semmit, csak ha te is készen állsz rá. Sara mélyen összeráncolta a homlokát. – De nem lesz ez... – Sara itt egy enyhe kifejezést keresett – ...túlságosan is nehéz neked? Mennyire jellemző Sarára: jobban törődik az ő jólétével, mint a saját magáéval. – Nos, azért remélem, hogy inkább csak néhány napig, mint néhány hónapig kell kibírnom – ismerte el Mikahl fanyar humorral –, de az élet hosszú, és megéri időt adni az elmédnek és a testednek, hogy összhangba kerüljenek egymással. Miattam pedig ne aggódj – én nagy élvezetet lelek majd a várakozásban is. Sara lassan elmosolyodott. – Te valóban nagyon különleges ember vagy – mondta lágyan. – Köszönöm, Mikahl. Azzal a férfi vállára hajtotta a fejét, és bizalomteljesen elhelyezkedett Peregrine ölelő karjai között. Egyik keze becsusszant a férfi zakója alá, és megpihent a mellkasán, másik karjával pedig a derekát ölelte át. Amint a délutáni napfény ragyogóan megvilágította Sara aranybarna haját, Peregrine érezte, ahogyan a feszültség lassan eltűnik a testéből. Öbelé azonban mintha ugyanez a feszültség költözött volna–, Sara ugyanis jó nyomon járt, amikor azt kérdezte, vajon nem lesz–e nehéz határozatlan időre visszafognia a vágyakozását. Amint a felesége lágyan domborodó idomai az oldalához nyomódtak, keserűen arra gondolt, hogy az önmegtartóztatás még annál is nehezebb feladatnak bizonyul majd, mint amire számított. Ám Sara talán most először, amióta megismerték egymást, tökéletesen nyugodt és oldott volt mellette, s ez az érzés bármennyi ideiglenes kényelmetlenséget megért. Mikahl a felesége tarkóját simogatta, mire Sara halkan mormogott, mintha egy macska dorombolt volna. A felesége. Furcsa volt belegondolni; hiszen néhány héttel ezelőtt eszébe sem jutott volna, hogy valaha is megházasodjon. Melyik volt az a pillanat, amikor a házasság elképzelhetetlen dologból elkerülhetetlen lett? Valószínűleg valamikor azon az éjszakán, amikor kompromittálta Sarát, de ha levágják a fejét, akkor se tudta volna megmondani, pontosan miért vagy hogyan változott meg a hozzáállása. No de nem számít – örült a végeredménynek. Sima úton hajtottak; a kocsi lágy hintázásátóla felesége elaludt a karjaiban, és egész lényéből békés derű sugárzott. Peregrine beszívta hajának finom narancsvirágillatát, és ráébredt: olyan nyugodt béke tölti el, amilyet még soha azelőtt nem ismert. Félálomba merülten azon gondolkozott, vajon mi mást fog még tanulni a feleségétől. – Hát nem csodálatos ötlet volt ez a lokomotív. Lady Sara? – kérdezte Jenny, míg kibogozta úrnője fűzőjének szalagjait. – Csak a hercegnek juthatott eszébe, hogy egy egész kocsit kibéreljen csak négyünknek! – Valóban csodálatos ötlet volt – bólintott Sara, és felsóhajtott, mikor a fűző végre lekerült róla. – Érthető, hogy miért növekszik ily gyorsan a vasút népszerűsége: annyira gyors, és hosszú utazáshoz sokkal kevésbé fárasztó, mint egy lóvontatta jármű. Okos új férje nemcsak fényűző magánkocsit bérelt nekik, hanem azt is elintézte, hogy útközben elegáns hideg vacsorát szolgáljanak fel nekik, Londonban pedig két hintó várakozott, 123
hogy az új házasok és szolgáik rendelkezésére álljon az út utolsó részén. Aztán Sulgrave–ben, amikor Sara kikászálódott a hintóból, Mikahl könnyedén a karjába kapta, és kacagó feleségét felvitte új otthonának lépcsőjén. Sara leült, és lehámozta magáról a selyemharisnyát, majd megmozgatta lábujjait. – Megfelel a szobád, Jenny? Nem néztem meg a szolgák szobáit, amikor egyszer itt jártam. – Csak annyi időm volt, asszonyom, hogy ledobjam a táskámat, mielőtt lejöttem kipakolni a holmiját, de nagyon szépnek találtam a szobám. Tetszik ez a ház. – Jenny a hajtűket kezdte kihúzogatni Sara hajából. – Nekem is tetszik. Sulgrave–et arra tervezték, hogy kényelmes legyen, nem arra, hogy feltűnő. – Sara körbemutatott a szobán. –Például itt van a ház gazdájának lakosztálya–, biztosan nő volt, aki kitalálta, hogy privát fürdőszobát építsenek a két öltözőszoba közé. – Erről jut eszembe, meg kell néznem, készen van–e a fürdővize! – kiáltott fel Jenny. – És Szőrmókot is kiviszem. Nem hiszem, hogy jó lenne, ha itt lábatlankodna ma éjjel. Sara kuncogott a kandúr sértődött arckifejezésén, amint Jenny felkapta a földről. Az a barátságos macska volt, akivel Sara az istállóban találkozott, amikor először járt Sulgrave–ben. Az új férje azt mondta, a macska ugyanaznap költözött be a házba, amikor ő. Most már hivatalosan is elkeresztelték Szőrmóknak, és nyilvánvaló volt, hogy véglegesen a házhoz tartozik. Sara most végre magára maradt, és szórakozottan elkezdte kifésülni a haját. Egyszerre kedves és bölcs dolog volt Mikahltól, hogy időt adott neki, amíg hozzászokhat a házastársak közti bizalmassághoz. Ha Mikahl nem hagyott volna időt rá. Sara most olyan feszült lett volna, akár a felhúzott órarugó. így azonban nyugodt volt, várta, hogy kettesben lehessen a férjével, és nem félt attól, hogy Mikahl mit fog elvárni tőle. Miután jó éjszakát kívánt Jennynek, Sara gyorsan megfürdött, majd egy hímzett fehér hálóinget öltött magára a hozzávaló köntössel. A finom muszlin majdnem olyan könnyű volt, akár a selyem, és simogatóan ért érzékeny, felajzott bőréhez. Még a hátára és vállára omló hajának súlya is serkentőleg hatott izgatott érzékeire. A férje tapintatosan elvonult, hogy Sara egyedül lehessen – de Sara most már vágyott a társaságára. Túl izgatott volt ahhoz, hogy leüljön vagy lefeküdjön, így ide–oda sétálgatott a hálószobában, e tágas, levegős helyiségben, amelyből napközben ragyogó kilátás nyílt a lágyan hullámzó angol dombvidékre. Most három lámpa világított, halvány, romantikus fénnyel töltve meg a szobát. Mikahl még csak néhány hete lakott itt, de ízlése máris nyomot hagyott a helyiségen. Az egyik falon egy hegyeket ábrázoló, művészi kivitelű keleti festmény lógott, a padlót pedig a leggyönyörűségesebb kínai szőnyeg borította, amit Sara életében látott; színpompás volt, és olyan vastag, hogy a pázsit ruganyosságával vetekedett. Az ágy azonban angol volt, faragott diófából, négy oszloppal és baldachinnal, és nemcsak szilárdnak, de kényelmesnek is látszott. Szép bútordarab volt, és Sara elismerően simította végig a baldachin egyik fényesre lakkozott oszlopát, majd a kék szőttes ágytakaróra pillantott, melyet valamelyik szobalány visszahajtott, és most kilátszottak alóla a finom, hófehér vászonlepedők. Sara jókedve hirtelen köddé vált, és ujjai megmarkolták az ágy oszlopát. Tökéletes tisztasággal eszébe jutott az a pillanat a kertben, amikor a bizalom és a gyönyör érzését felváltotta a fájdalom és a harag. Akkor elárulva érezte magát, úgy érezte, a férfi fölébe kerekedik... Mély levegőt vett, és elfordult az ágytól. Szerencsétlen baleset volt az, amely az ő zavarodottságából és Mikahl felajzottságából eredt, és ugyanannyira a saját hibájából történt, mint amennyire a férfiéból. Mindenesetre kellemetlen emlék volt, olyan emlék, amelyen nem szívesen töprengett ma este. A két ablak között álló asztalon egy kis jáde–kőböl faragott lószobor volt, mellette egy kínai porcelánváza, tele bíborszín rózsákkal. Sara arra számított, hogy Sulgrave kissé szürkén fog festeni, hiszen még semmilyen felújítást nem végeztek, de Mikahl a nyárutó színpompás virágaival töltötte meg a házat, hogy üdvözölje újdonsült feleségét. A rózsákat nyilván épp azelőtt vágták le és rendezték csokorba, hogy ők megérkeztek, mivel az esti harmat nyomai még látszottak rajtuk. Megérintett egy bársonyos szirmot. Vörös – a szenvedély színe. Hátborzongató időzítéssel a férje éppen ebben a pillanatban lépett a hálószobába a saját öltözőjéből. Sötét, egzotikus szépségét csak még jobban kiemelte fekete bársony köntöse, 124
aprólékos skarlátvörös és aranyszín hímzéssel a szegélyén. Elbűvölően nézett ki – akár valami fenségesebb, drámaibb világból érkezett látogató. Ahogy Marguerite néni mondta: egy nagyszerű barbár... és a látványra Sara térdei megremegtek. Vajon mi a dolgok rendes menete az ember nászéjszakáján – főleg egy ilyen szokatlan nászéjszakán? Sara, nem lévén tisztában az ilyen alkalmakra szóló etikettel, csupán annyit jegyzett meg: – Micsoda gyönyörű ruhadarab. Valahonnan a Közel–Keletről származik? Peregrine bólintott. – Egyfajta török kaftán. Néha megunom, hogy nyugati ruhát viseljek. – A szobán keresztül odament az ablakhoz, ahol Sara állt. – Jenny mindent megtalált, amire szükséged volt? A komornyik, akit küldtetek, nagyon ügyes ember, de a háztartás azért még nem működik egészen simán. – Minden a legnagyobb rendben volt – biztosította Sara. Aztán mosolygós tekintettel azt mondta: – Bár azon meglepődtem, hogy a szomszédos szoba most nappaliként szolgál. Nem az volt a feleség hálószobája? Peregrine karba tett kézzel, lazán a falnak dőlt. A fekete köntösben még magasabbnak és erőteljesebbnek tűnt, mint egyébként. – Tényleg egyedül akarsz aludni? Soha nem foglak semmi olyasmire kényszeríteni, amit nem akarsz. Sara, de azt soha nem voltam képes megérteni, miért ragaszkodnak az angol főurak ilyen hevesen a külön hálószobákhoz. Végül is a házasság egyik legfőbb célja, hogy két ember egy ágyban alhasson. – Lassan, ingerlőén elmosolyodott. – Hogyan szokhat hozzá a feleség a férjéhez, ha nem alszik vele együtt? Sara elpirult, és kihúzta az egyik skarlátvörös rózsát a vázából. – Nem tudom, hogy jobban szeretnék–e egyedül aludni, mert még sohasem aludtam másképp, mint egyedül, de hajlandó vagyok... kipróbálni a közős ágyban alvás előnyeit. – Szemét lesütve beszívta a rózsa émelyítően édes illatát. – Olyan sokat tettél ma azért, hogy gyöngéd gondviselést és szeretetet érezzék magam körül. Köszönöm, Mikahl. – Örömmel – felelte a férfi egyszerűen. – Szeretnék mindenben a kedvedben járni. Sara a szeme sarkából Mikahlra pillantott, megmagyarázhatatlan megindultságot érezve, amiért ekkora örömöt okoz a férfinak, hogy örömöt szerezhet neki. Ha Sara nem lett volna már eddig is szerelmes belé, akkor most azonnal menthetetlenül beleszeretett volna. Kár, hogy nem merte bevallani a szerelmét. Ehelyett visszatette a rózsát a vázába, majd odalépett a férjéhez, és a nyaka köré fonta a karjait. – Jobban a kedvemben jársz, mint bárki más, akit valaha is ismertem. Mikahl úgy értelmezte Sara ölelését, hogy meg szabad érintenie a feleségét, ezért ellökte magát a faltól, kiegyenesedett, és szorosan magához vonta őt. A vállától a csípejéig végigfuttatta a kezét a hátán, és így szólt: – Ó, Sara, édes Sara, milyen jó is úgy ölelni téged, hogy nincs útban az a sok szörnyű női páncél. – Én is örülök, hogy nem kell viselnem – felelte Sara lelkesen, és élvezte a testének simuló kemény, izmos testet. Néhány percig így álltak ott, átölelve egymást, kiélvezve egymás közelségét a hosszú és fárasztó nap után. Ahogy Sara lassan elengedte magát, kezdte látni a helyzet komikumát. Csipkelődő hangon azt mondta: – Véleményem szerint a legtöbb nászéjszaka előre felállított program szerint halad; mi azonban a hinduk kimért nyugalmával akarunk cselekedni, mi legyen hát a következő lépésünk? Peregrine egy pillanatnyi gondolkodás után tökéletesen komoly ábrázattal válaszolt: – Talán merítenem kellene világutazói tapasztalataimból, hogy demonstrációval egybekötött előadást tartsak neked a különböző népek szexuális szokásairól. Ha valami olyasmit demonstrálok, ami ellenedre van, csak szólj, és én megállok. – Előadás és demonstráció. Ez nagyon helyénvalónak hangzik, és igazi intellektuális szórakozásnak ígérkezik – mondta Sara, arcát a kaftán buja bársonyához dörgölve, és egyáltalán nem úgy érezte magát, mint aki épp intellektuális szórakozásra vágyik. – Előadásom során megkísérlek magas erkölcsi mércét állítani a hallgatóság elé – folytatta Peregrine komoly arckifejezéssel, miközben a kézfejével Sara állát simogatta. – Azzal a ténnyel kezdeném, hogy a nők gyermekeket szülnek. Emiatt az egyszerű természeti törvény miatt veszélyes, ha egy nő könnyedén osztogatja a kegyeit, mert hiszen találnia kell egy férfit, aki elég erős és eléggé szereti is őt ahhoz, hogy vigyázzon rá és a gyermekeikre. Mivel ha rossz férfit vá125
laszt, azzal tönkreteheti az életét, a nők már kislánykorukban megtanulják, nagyon helyesen, hogy óvakodjanak a férfiak szándékaitól. – Ám a nőket még így is rabul ejti a férfiak vonzereje – jegyezte meg Sara. – Engem is rabul ejtett, ahányszor a közelembe jöttél. – Ezért az istenáldásáért őszintén hálás is vagyok. – Mikahl Sara arcához emelte a kezét, és az ujjbegyeivel lágyan, akár a szellő, végigsimított orcája ívén. – A nyugati nők kettős terhet hordanak a vállukon: amellett, hogy a természet parancsa szerint meg kell védeniük magukat a férfiaktól, ráadásul a keresztény egyház tanaival is ki kell egyezniük. Az egyház immár majd kétezer éve azt tanítja, hogy a test gonosz, bűnös dolog, jóllehet, e tanítás nem mindig bizonyult sikeresnek, hiszen a szenvedély az emberi természet alapvető részét képezi. – Adjunk hálát ezért ősanyánknak, a természetnek – mondta Sara, és érdeklődve hallgatta, hogy a férje milyen tisztán lát bizonyos rejtett összefüggéseket, melyeken ő maga soha nem gondolkodott el. Ugyanakkor azt is érdeklődve tapasztalta, hogy amikor Mikahl az ujjával megsimogatta a füle tövét, teste távoli részeiben forró bizsergések keletkeztek. – Ha egy lányt úgy nevelnek, hogy gyűlölje és rettegje a férfiak érintését, nem csoda, hogy nem lesz azonnal odaadó szeretővé, amikor férjhez megy – folytatta Mikahl. – Némely asszonyok sosem képesek legyőzni a félelmeiket, és ilyenkor mind a férj, mind a feleség veszít a házasságon. Sara kényelmes elégedettsége hirtelen szertefoszlott, amint Mikahl kibontotta köntöse szalagját, majd lehámozta róla a vékony ruhadarabot, és hagyta, hogy csendesen a földre hulljon. – A nők túl gyakran szégyellik a testüket, és nem ismerik a saját képességüket a gyönyörre. – A férfi a két vállára tette a kezét, és a kulcscsontja feletti mélyedéseket kezdte masszírozni a hüvelykujjával. – Szeretném, ha megtanulnád szeretni a testedet. Sara. Aztán remélem, hogy előbb–utóbb megtanulod szeretni az enyémet is. Sara védtelennek, csupasznak érezte magát fátyolvékonyságú hálóingében, és törékeny frivolitással azt mondta: – Bizonyos testeket könnyebb szeretni, mint másokat. Rögtön megbánta, amit mondott, mert Mikahl keze mozdulatlanná dermedt a vállán. A tenyerébe fogta az állát, és felemelte a fejét, hogy kénytelen legyen egyenesen a zöld szemekbe nézni. A férfi arckifejezéséből Sara tudta: olyasmit fedett fel előtte, amit jobb szeretett volna örökre mélyen elrejtve tartani. – Azt hiszed hát, hogy a tested nem szeretetreméltó? Rosszul gondolod, édes Sara. Amikor legelőszőr megláttalak azon a kerti fogadáson, azonnal megragadott a szépséged. – Semmi szükség rá, hogy hazudj nekem... jobban szeretném, ha nem hazudnál. – Sara elfordította fejét a férfi túlságosan is átható tekintete elől. – Legjobb esetben is csupán átlagos külsejű vagyok. – Bolond, bolond Sara – mormogta Mikahl. A szoba túlsó felében álló nagy tükörhöz vezette Sarát és mögéje állt, így a lány mindkettejüket tetőtől talpig láthatta. A feje búbja még a férfi álláig sem ért. – Nézz a tükörbe. Sara. – Mikahl megemelte Sara haját, és hagyta, hogy lassan kifolyjon az ujjai közül; a selymes tincsek ragyogtak a lámpafényben, ahogy Sara vállára és mellére omlottak. – A hajad varázslatos: akár az antik arany, melyet fonallá szőttek az istenek számára. – Mikahl elvigyorodott, és hozzátette: – Ross haja is majdnem ugyanilyen, de rajta valahogy nincs rám ekkora hatással. – Kis szünet után folytatta: – És az arcod. Egyáltalán nem az az édeskés, csinos kis arc, ami jövőre már kimegy a divatból, hanem valódi szépség. – Kezeivel végigsimított Sara orcáján, ujjait végighúzva a finom csontokon, a homlokától az álláig. – Ahányszor csak rád nézek, az ősidők szibillája jut eszembe, egy bölcs és tiszta szibilla. – Aztán, mielőtt Sara észbe kaphatott volna, Mikahl előrehajolt, és lenge hálóingének szegélyét megfogva, egyetlen mozdulattal lehúzta róla a ruhadarabot a fején keresztül. Sara ijedten levegő után kapkodott, de megrendült tiltakozása elveszett az anyag redői közt. Peregrine végre kiszabadította hálóingéből, és félredobta azt, de ő lehajolt érte, és felkapta a padlóról. A haja tövéig elvörösödve maga elé tartotta az inget. Az is eléggé zavarba ejtő volt, hogy életében először áll meztelenül egy férfi előtt; még rosszabb volt azonban, hogy kénytelen szembenézni sérült testének tükörképével. Hangjában nem kis haraggal azt kérdezte: – Mi ennek az egésznek az értelme? 126
– Az az értelme, hogy az én szememmel lásd magad. Ha így teszel, muszáj leszel szeretni a testedet. – Mikahl a bal karjával átölelte Sara derekát, és szorosan magához szorította, így Sara ismét kénytelen volt szembenézni a tükörrel. A férfi bársonyköntösének anyaga olyan puhán simogatta csupasz hátát és fenekét, akár a pókháló selyme. Mikahl nagyszerű, feketén tornyosuló figurájával a háttérben Sara egyszerű és színtelen kis alaknak látta magát, aki esetlenül és meglehetősen sikertelenül próbálja elfedni magát a hálóingével. Mikahl a jobb kezével lefelé szorította Sara karját, lejjebb kényszerítve a leplet, míg végül Sara fedetlen felsőtesttel állt előtte. – Gyönyörű tested van, nagyon finom és nagyon nőies. Kifogástalan mellek. Egyik mellét a tenyerébe fogta, mire Sara visszafojtotta a lélegzetét, amint testén tüzesen végigfutott az érzéki vágy. – És micsoda karcsú derék. – jobb keze könnyed érintéssel végigsiklott Sara testén, hogy illusztrálja szavait. – Azt hiszem, a két tenyeremmel át tudnám fogni a derekadat, de most nem próbálom meg, mert attól félek, ha elengedlek, bemenekülsz a takaró alá, és reggelig ki sem jössz onnan. Sara lefegyverzetten az ajkába harapott, és már–már elnevette magát a férfi gyöngéden gúnyolódó szavaira. A humor kezdte eloszlatni kényelmetlen érzését, és már nem szorította magához olyan szorosan a védelmező hálóinget. Mikahl kihasználta ezt, és még lejjebb tolta a ruhadarabot, amíg már csak Sara lábait takarta, meg azt a helyet, amelyet általában a fügefalevéllel hoznak összefüggésbe. Sara csípőjének ívét simogatva azt mondta: – Valójában egészen csodálatos dolog, ahogyan a nő ki van találva. Próbáld meglátni ezt. És egy varázslatos pillanatra Sara valóban úgy látta magát, ahogyan Mikahl látta őt: egy telten gömbölyödő idomokból, lágy árnyékokból és sima felületekből álló lény volt, nőiessége rejtélyesen izgató a férje erőteljes férfiassága számára. Mikahl lehajtotta a fejét, és megcsókolta a vállát; Sara mély levegőt vett, egyszerre megindultan és felajzva. Aztán Mikahl egyszerre csak kihúzta a hálóinget engedő ujjai közül, és Sara ott állt teljesen meztelenül. Mint amikor egy porcelántányér ezernyi szilánkra esik szét a kőpadlón. Sara pillanatnyi szárnyaló öröme darabokra tört, amint meglátta a jobb combját. Mindig megpróbált nem egyenesen ránézni a csúf sebre, még fürdés közben is, de most nem tudta kikerülni a látványt. Kis híján halálos balesetének örök emlékeztetőjéül két élénkvörös heg kanyargott végig a jobb combján, az ágyékától a térdéig. Az egyik heg magából a balesetből származott, amikor a lóról leesve egy letörött faágra zuhant, amely feltépte a húsát és összetörte a csontját. A másik heg a későbbi, gyötrően fájdalmas műtét után maradt vissza. Sara élénken tudatában volt annak a kevésbé észrevehető hibának is, hogy az évekig tartó kíméletnek köszönhetően a jobb lába vékonyabb és gyengébb maradt, mint a bal. Amikor Mikahl a kertben elcsábította, alsószoknyáinak vastag tömege megvédte az újabb sérüléstől. A körülményeket figyelembe véve, Sara később úgy gondolta, hogy Mikahl nem vette észre a hegeket. Most azonban itt állt, csupaszon, és Mikahl és ö maga is jól láthatta azokat. Egy évtizednyi visszafojtott haraggal és keserűséggel a hangjában odavetette: – Két kifogástalan mell vajon többet nyom–e a latban, mint egy csúf, nyomorék láb? Kérdése keserűen lógott a levegőben, akár egy boszorkány átka. A férfi gyöngéden azt mondta: – Édes Sara, a szépség nem a puszta szimmetria eredménye. Azzal Sara legnagyobb megdöbbenésére a lábához térdelt, és forró, puha ajkával megcsókolta a hosszabbik heget. – A tökéletesség unalmas volna, hiszen a legnagyobb szépség gyakran hibás egy kicsit, és mindig egyedi – mormogta, és Sara az érzékeny bőrön érezte forró leheletét, amint nyelvét végigfuttatta a combja belső oldaláról a térdéig kanyarodó göcsörtös hegen. – A test sebe sohasem tudja teljesen tönkretenni a szépséget. Azt csak a lélek sebe teheti meg. Mélységesen erotikus csók volt, és Sara legbensejében lángnyelvek csaptak fel az érintésére. Ám Mikahl sokkal többet tett annál, mint hogy felkavarja a szenvedélyét; szavai annál is 127
hatalmasabb ajándékok voltak, mert az elfogadást jelentették, s a hibáiért való megbocsátást. Sara lenézett Mikahl fekete hajára, és remegni kezdett, annyira, hogy majdnem a padlóra roskadt, amint egy évtized minden fizikai és érzelmi védőgátja leomlott benne. – Mikahl – suttogta. Ujjaival mélyen a férfi lágy, hullámos fekete hajába túrt, simogatásként is, és azért is, hogy ingatag testét megtámassza. Mondani akart valamit, de nem voltak szavai arra, amit a férfi csinált vele, így csak azt ismételhette meg tehetetlenül: – Mikahl... A férfi felnézett rá, és szemében annyi komoly szomorúság csillogott, hogy Sara elsírta volna magát, ha tíz évvel korábban nem fogadta volna meg, hogy sohasem sír többé. Szótlan gyötrődése láttán a férje felállt, és egyik karjával a térde, a másikkal a hóna alá nyúlva felemelte. Az ágyhoz vitte, s a hűvös fehér lepedőre fektette, majd melléfeküdt, és szorosan magához vonta. Sara lelkében egy régi, gennyes seb szakadt fel, és most egész testében remegett, amint sokévnyi harag és önutálat ömlött ki belőle. Hosszú ideig a férfi vállába fúrta az arcát, és szaggatottan nyelte a levegőt. Még saját magának sem ismerte be soha, mennyire gyűlölte a sebeit, és mennyire utálta önmagát azért a pillanatnyi figyelmetlenségért, ami a lova halálát és az ő nyomorékságát okozta. Mikor a remegése elmúlt, és ismét egyenletesen lélegzett, felfigyelt környezete apró részleteire, például Mikahl bőrének szantálfaillatára, és a homlokát gyöngéden súroló hímzésre a férfi köntösén. Világa lassan visszatért a normális kerékvágásba, de tudta, hogy az imént örökre megváltozott, méghozzá jó irányba. Nehéz volt elhinnie, hogy csupán néhány röpke héttel ezelőtt még Ross társaságát találta megnyugtatónak, Peregrine–ét pedig nyugtalanítónak; a felkavaróan rejtélyes külföldi hercegből mostanra egyszerűen Mikahl lett – Mikahl, a férje, és a karjaiban megnyugvásra lelt.
128
Tizenhatodik fejezet Mikor Sara visszanyerte az önuralmát, hátát a párnának támasztva felült, és bánatos képpel azt kérdezte: – Van engedélyed rá, hogy léleksebészeti beavatkozást végezz? – Formális képesítésem nincs, de némi gyakorlati tapasztalatot már szereztem. Jobban érzed magad, vagy rosszabbul, hogy az én szememen keresztül láttál? – Jobban. Egy pillanatra valóban úgy láttam magamat, ahogy te látsz engem, és gyönyörű voltam. Nem tartott sokáig; de soha többé nem fogom magam annyira csúnyának vagy nyomoréknak érezni. – Elfintorodott. – Biztos ostobaságnak tűnik, hogy ennyire zavarnak a sebhelyek, melyek nem is láthatók a világ számára. – Ó, de hát azok a sebhelyek csupán egy nagyon mély folyó felszínét jelentik, nem igaz? Azokat a fájdalmas éveket jelképezik, amikor rá kellett kényszerítened magad, hogy újra megtanulj járni, pedig mennyivel egyszerűbb lett volna rokkantnak maradni... és azt a fájdalmat is jelképezik, amit néha–néha az életed végéig érezni fogsz. Mikahl kiszámított mozdulattal Sara jobb combjára fektette a kezét. – És a sebhelyek a veszteséget is jelentik; egy fiatal férfi el– vesztését, akihez feleségül akartál menni, a lovaglást, a táncolást, mindannak a fizikai szabadságnak az elveszítését, amit az egészséges fiatalok sosem szoktak megkérdőjelezni. – Gyöngéden megszorította Sara combját. – És talán azt is jelképezik, hogy nem tudsz mindig megfelelni a saját magas erkölcsi mércéidnek? Elkövettél egy hibát... – Mikahl elvette a kezét a felesége combjáról, és a derekára húzta a takarót. – Mindannyian követünk el hibákat. Tanulj meg együtt élni vele. Sara az arcába nézett, és egy percre szólni sem tudott a megdöbbenéstől, hogy a férje milyen tisztán a lelkébe lát. Hosszú szünet után így szólt: – Honnan tudsz te ilyen dolgokat? Varázsló vagy? – Aligha – vonta meg a vállát Mikahl. – Figyelem az embereket. Próbálom megérteni őket. Hasznos dolog, ha az ember egyszer elsajátítja. – Inkább hátborzongató. – Sara a kíváncsiság és a csodálat keverékével nézett a férfira, s tekintetébe egy kis félelem is vegyült. – Saját magadat is ilyen jól megérted? Mikahl meglepődött, majd elgondolkodott. – Valószínűleg nem. Az önismeretnek kevesebb gyakorlati haszna van. Sarának ezen nevetnie kellett. – Hát te tényleg hihetetlen vagy – mondta gyöngéden. – Nem hinném – felelte Mikahl kissé szárazon. – Csupán az vagyok, amivé a múltam formált. Egyszerűen csak arról van szó, hogy senki másnak nincs ilyen múltja. – Ujjaival gyöngéden, egyáltalán nem fenyegetően végigsimogatta Sara csupasz karját. – Elég volt ennyi demonstráció és előadás egy éjszakára? – Az az igazság, hogy nagyon érdekesnek találom a gondolataidat. Azt hiszem, egy olyan ember, aki egy eltérő kultúrából jött, tényleg tisztábban látja mindezt. Igazad van, hogy mi, angolok gyakran szégyelljük a saját testünket – felelte Sara, bár érezte, hogy most egyáltalán nem szégyelli magát fedetlen keblei miatt; talán azért, mert Mikahl olyan gyönyörködve nézett rájuk meleg tekintetével. A férfin még mindig rajta volt a köntös – valószínűleg nem akarta, hogy Sara az erős, csupasz férfitest látványától megrémüljön. Ám Sara most jóval kevésbé találta rémisztőnek a gondolatot, mint korábban. A kaftán nyakánál előbukkanó fekete, göndör szőrre szegezte a tekintetét. – Sosem láttam még egy körömnyit sem egy csupasz férfitestből nyaktól lefelé. Mikahl látta, mire irányul Sara pillantása, és elvigyorodott. – Ezen könnyen segíthetünk, amikor csak akarod. Sara enyhén elpirult, és inkább az elvont eszmecsere folytatása mellett döntött, legalábbis egyelőre. – Nagyon különbözők a szexuális szokások más országokban? Mikahl a bal könyökére támaszkodva megtámasztotta a fejét, és félig lehunyt szemhéjai mögül nézte a feleségét. – Mindenhol felismerik, mekkora erő és mennyi veszély rejlik a férfi és nő közti kapcsolatban. A vágyat gyakran elítélendő dolognak tartják, de nem mindig. A szexuális szokások 129
óriási eltéréseket mutatnak. Ujjait lágyan, akár a tollpihe, végighúzta Sara torkán, majd a mellei dombján. Sarát érdekelte, amit a férfi mondott, de figyelmét elvonta a gyönyör, amely zümmögni kezdett benne valahol mélyen, és az egész testében szétáradt. Mikahl kedves hangon folytatta: – Van egy érdekes különbség a Kelet és a Nyugat között. Ebben az országban a nőknek nagyobb a szabadságuk, ezért meg kell őket tanítani arra, hogyan védjék meg a saját erkölcseiket. Ezzel szemben számos keleti országban a nőket gyakorlatilag rabként kezelik, és a férjük kivételével minden férfitól el vannak zárva. Furcsa módon ez nagyobb szabadságot biztosít e nőknek arra, hogy érzékien viselkedjenek. Például... Mikahl a középső ujjával lassan köröket rajzolt Sara bal melle köré, egyszer sem érve a mellbimbójához. – Míg az első keresztény egyházatyák azt prédikálták, hogy a szexuális önmegtartóztatás a mennyországba vezető út, addig Kína ősi taoista mesterei azt tanították, hogy a természet nem más, mint az energia állandóan váltakozó mozgása. Szerintük két egymást kiegészítő alapelv működik a világban: az aktív energia, a jang, és a befogadó energia, a jin. A jang és a jin kettőssége érvényes minden ellentétpárra: a nyárra és a télre, a napra és a holdra, a férfira és a nőre. Amikor az energiák egyensúlyban vannak, az élet egészséges és harmonikus. Ezért egy taoista számára a nemi közösülés a spirituális harmóniához vezető egyik ösvény. A férfi nem elvesz, és a nő nem ad; ehelyett megosztják egymással az energiáikat, a közös egyensúlyt keresve. Sara mellbimbója megmerevedett, és arra vágyott, hogy Mikahl közvetlenül azt simogassa. Nem is tudta eldönteni, melyik erotikusabb: a férfi zengő, mély hangja, vagy hozzáértő ujjának érintése. – Feltételezem, hogy a férfi a jang, és a nő a jin – jegyezte meg. – Kitűnő! Egy filozófus elméje lakozik benned. – Mikahl most a másik mellbimbójával kezdett behatóan foglalkozni, és Sara kínzó gyönyört érzett. – Bár valójában nem ennyire egyszerű a dolog. Még a legagresszívabb férfiban is van valami jin természet, és a legpasszívabb nőben is van valamennyi jang. Most már elég nehéz volt a filozófiai eszmékre összpontosítani, de Sara minden tőle telhetőt megtett. – Te biztosan nagyon jang lehetsz – mondta elfúló lélegzettel. – Az bizonyos, hogy nagyon is férfias vagy. – Te pedig, selymes Sara, nagyon jin vagy... tökéletesen és elragadóan nőies. – Mikahl ráfektette a tenyerét Sara mellére, s gyengéd érintése egyszerre volt kielégítő és felajzó. Aztán mélyen a lány szemébe nézett, föléhajolt, és megcsókolta. Szája nagyon jang volt, agresszív és követelőző, míg Saráé jin, befogadó és vágyakozó. Sara ugyanazt az olvadozó vágyat érezte, hogy engedjen Mikahlnak, amit a csókjai mindig is kiváltottak belőle, s örömmel adta át magát ennek az érzésnek. Majd ahogy a csókolózás egyre hosszabbra nyúlt. Sara energiája megváltozott. Egyre inkább jang lett. egyre többet akart a férfiból, fel akarta fedezni a szája mélységeit, ahogyan az is felfedezte az övét. Amint Sara egyre magabiztosabb lett, Mikahl is megváltozott, oda–adóvá és befogadóvá vált. Csókolózásuk közben Sara felismerte, hogy ha egyszerre ad és kap, azzal a gyönyör új távlatai nyílnak meg előttük. Kissé megszédülve a vágytól és a levegő hiányától, végül elvonta az ajkát Mikahlétól, és azt mormolta: – Mit... mit mondanak még a taoista mesterek? – Rengeteg mindent – válaszolta a férfi szórakozottan, ugyanolyan szaggatottan lélegezve, mint Sara. Úgy döntött, ideje felhagyni az előadással, és inkább a demonstrációra összpontosítani, ezért lejjebb hajolt, és a nő keblére illesztette a száját. A mellbimbó azonnal megkeményedett, és ettől Peregrine hirtelen minden érdeklődését elvesztette a filozófia iránt. Egy ideig teljesen elmerült Sara finom mellének ízlelgetésében. A nő most, hogy már férjes volt, és nem félt többé Mikahltól, nem fogta vissza magát, és ártatlan tüze olyan erős afrodiziákumként hatott a férfira, amilyet az még nem tapasztalt. Peregrine szinte észre sem vette, de majdnem elért arra a pontra, ahonnan már nem volt visszaút. Egész teste lüktetett a sürgető vágytól, és már kaftánjának övével bajlódott, amikor felismerte, milyen közeli a veszély. Még épp időben sikerült összeszednie önuralmának utolsó foszlányait, és elrántotta testét Sarától. Az ördög vigye el! Tudta, hogy nehéz lesz majd visszafognia magát, de ez sokkal rosszabb volt 130
annál, mint amire számított. Sara nem válaszolna ilyen odaadóan a közeledésére, ha nem bízna meg benne, hogy uralkodni tud magán–, és ő most mégis veszélyesen közel került hozzá, hogy ugyanazt tegye vele, amit korábban. Mi az Sarában, ami ennyire különleges hatással van rá? Félhangosan, kafiri nyelven káromkodni kezdett, majd lehunyta a szemét, és hevesen dobogó szívét lassabb, elviselhetőbb ütemre kényszerítette. Látta, hogy jó lesz újra intellektuális magaslatokba emelkedni. Kinyitotta a szemét, és hamiskásan Sarára mosolygott. – A két ember közti közösülés a kozmikus egyensúly tükröződése, akár a föld és az ég érintkezése. A férfi és a nő egyesülése komoly spirituális kötelesség. A taoista mesterek könyveket írtak az egyensúly elérésének művészetéről. Sara tágra nyílt, homályos szemmel nézett a férfira, és játékosan azt mondta: – Biztos nagyon népszerű könyvek voltak. – Nagyon. – Mikahl nem tudott ellenállni a selymes bőr csábításának, és ismét Sara felé nyújtotta a kezét, odébb húzta a takarót, és lágyan ívelő hasát kezdte simogatni. Nem lehet olyan veszélyes hozzáérni, ha észben tartja, hogy meg kell állnia... – A kínaiak nagyon kedvelték a költői képeket, bár a legtöbb kifejezés igen nevetségesen hangzik, ha lefordítják. Kezét a combok találkozásánál lévő puha, hamvasszőke szőrzet háromszögére helyezte, és a tenyerén érezte Sara vérének heves lüktetését. – A női nemi szervet például olyan nevekkel illették, mint Nyíló Bazsarózsa–bimbó és Arany Lótusz. – Ujjai a finoman kunkorodó szőrszálak között megtalálták a nedves és végtelenül érzékeny redőket. – A Cinóber Hasadék. – A–ahhh... – sóhajtott Sara, és lassan lehunyta a szemét. Elfúló hangon azt rebegte: – Mindig is... nagyon odavoltam a költészetért. – Akkor nyilván érdekesnek fogod találni, hogy ezt itt... – mondta Peregrine, és megkeresve a legeslegérzékenyebb pontot, gyöngéden dörzsölgetni kezdte, miközben így folytatta: – ...ezt itt úgy hívták, hogy a Rubintos Terasz. Ez kulcsfontosságú, mert a taoista mesterek úgy hitték, hogy a nő jin energiája akkor a legerősebb, ha ö is élvezetét leli a közösülésben. Sara felnyögött, és megemelte a csípőjét, hogy a férje kezéhez nyomja magát. – És... minek hívják a férfi... nemi szervet? – Ó, különböző nevei vannak. A Virgonc Orom. A Duzzadó Gomba. A Koralltő. – Mikahl erősen törte a fejét, mert tudta, hogy sok hasonló kifejezés van még, de a jelen körülmények között nehezére esett felidézni és lefordítani őket. – A Jáde–pecek. Sara elméje az érzékiség ködébe burkolózott, de ez a mondat áthatolt a ködön. Összeráncolta a homlokát. – Ez elég furcsán hangzik, hiszen a jade zöld. A többi név jobban tetszett. Peregrine kuncogott. – A jade sokféle színű lehet, többek között fehér, sárgásbarna és barna is. Valószínűleg ezeket a fajtákat kell itt érteni. Sara mindezenközben egyre inkább jangnak érezte magát, de még ő maga is meglepődött, amikor hirtelen a férfi kaftánjának övéért nyúlt. – Az előadás kevésbé hatékony, ha nem kíséri demonstráció. Kissé szégyenlősen, de határozottan kibogozta a selyemövet, majd széthúzta a bársonyköntös szárnyait, és két kézzel megsimogatta a férfi mellkasát. A sötét szőrzet finoman, szúrósan csiklandozta a tenyerét. Sara végighúzta a kezét a férfi felsőtestén, és nagy kedvét lelte a kemény, izmos test tapintásában. Ahogy keze egyre lejjebb kúszott, a vastag fekete szőrzet egyre sűrűbb lett, míg végül ujjai elérték a Koralltövet. Sara a két tenyere közé fogta; Mikahl bőre sima volt, akár a jáde–kő felszíne, és forró... kemény, és mégis engedett a nyomásnak. Sara gyöngéden összeszorította a markát, mire Mikahl felnyögött, és Sara felé nyomta a csípőjét. Sara örömmel állapította meg, hogy ő is olyan erőteljes hatással tud lenni a férfira, mint az őrá. Kísérletképpen még jobban összeszorította az ujjait, s erre Mikahl egész testében megremegett. A férje hirtelen a hátára fordult, s így már nem értek egymáshoz. Mellkasa hevesen emelkedett és süllyedt. Nyugalmat erőltetett magára, és tiszta hangon azt mondta: – Ideje befejeznünk az előadást, édes Sara, mert elérkeztünk az önuralmam határaihoz. Mikahl tehát betartotta a szavát – de vajon Sara még mindig ezt akarta? Fel kellett ismernie, hogy korábbi rettegése úgy eltűnt, akár a harmat, melyet felszárított a nap. Így szólt: – Ne. – 131
Megnyalta a felső ajkát. – Ne fogd vissza magad. Mikahl egy hosszú pillanatig tanulmányozta felesége arckifejezését. – Nos, akkor térjünk vissza a Rubintos Teraszra. – Ismét az oldalára fordult, és újra simogatni kezdte Sara intim testrészeit, miközben akadozó hangon azt mondta: – Minden nő a jin végtelen forrása, és ez fokozza a potenciáját. Szakavatott érintése a gyönyör olyan heves hullámait keltette Sarában, hogy arra gondolt, mindjárt elolvad. De nem ezt akarta: Mikahl távol tartotta magát tőle, és úgy adott, hogy nem engedte, hogy cserébe ő is adjon neki. Feléje nyújtotta a kezét: – Nem volna még harmonikusabb, ha egyesítenénk a jint és a jangot? Mikahl megállította a kezét, mielőtt még hozzáérhetett volna, arcán és nyakán veríték csillogott. Halálosan komolyan azt mondta: – Sara, ne gondold, hogy ezt muszáj megtenned nekem. – Nem gondolom azt – felelte Sara lágyan. Megragadta a férfi két vállát, és hátradőlt a párnán, magára vonva Mikahlt. – Egyszerűen csak érdekesebbnek találom a taoista teológiát, mint a hindu mértékletességet. – Ó, Sara, Sara... – suttogta a herceg. Nem mondott többet, inkább megcsókolta, ajkait szélesre tárva Sara nyitott szája felett. Széttárta a nő lábait, majd közéjük feküdt, és lassan belehatolt. Sara nem volt képes teljesen kiverni a fejéből az első alkalmat, és a behatolás első' pillanatában egész teste megfeszült. Most azonban nem érzett fájdalmat; csak a beteljesülés érzése létezett. Elvarázsolva mozgatta a csípőjét Mikahl alatt, és élvezettel fogadta a síkos súrlódás csodálatos új érzését. – Természettől fogva taoista gondolkodó vagy – mondta Mikahl elcsukló nevetéssel –, de tovább fog tartani az élvezet, ha lelassítasz, és egy ütemre mozogsz velem. Sara engedelmeskedett, és azt tapasztalta, hogy a lökések és ellenlökések természetes ritmusa mintha önálló életet kezdene élni. Annak idején a kertben meg volt rémülve, és Mikahl ereje fenyegetőleg hatott rá – ez azonban egészen más volt, mert most megosztották egymással az energiáikat. Mikahl ereje az övé volt, és az ő ereje Mikahlé; és az erők elvegyülésében gyönyör lakozott. A fekete bársonykaftán köréjük omlott, mint egy selyemhernyó gubója, puhán, akár egy árnyék. Sara a köntös alá csúsztatta karjait, és szorosan Mikahl dereka köré fonta, száján érezte a férfi vallanak sós ízét, kitapintotta csípőjében és fenekében az izmok kemény feszülését, a síkos izzadság és a meglepő érdesség ellentétét. Aztán minden gondolat és élmény darabokra hullott a követelés és kielégülés örvénylő forgatagában. Sara felkiáltott, és Mikahl még egyszer utoljára belemélyedt, teste görcsösen megfeszült. És a végső elragadtatás kirobbanó pillanatában Sara egy másodpercre megtalálta a mesterek harmóniáját. Sara a férje karjaiban merült álomba, arccal feléje fordulva, s a testük egymásba fonódott. A bársonykaftán köréjük tekeredett, és Sarának Mikahl mellett elég is volt ennyi meleg ezen a kellemes nyár végi éjszakán. Nem tudta, mennyit alhatott – talán két–három órát. Amikor lassan felébredt, a lámpák még mindig égtek, halvány fénnyel töltve meg a szobát. Az ablakon túl még vaksötét volt az éjszakai égbolt. Sara álmosan arra gondolt: milyen élvezetesen bensőséges dolog Mikahl köntösének menedékében aludni. Talán egy arab herceg és a hercegnéje alhat így egymás mellett, a sivatag csillagporos ege alatt... Talán mégsem, de azért kellemes képzet volt. Kissé odébb mozdult, mire pár ujjnyira az arcától, Mikahl szeme is kinyílt. Sara keze merészen végigkúszott a felsőteste mentén lefelé, kíváncsian, hogy vajon mit talál. Mikahl lustán elmosolyodott, és megszólalt: – Igaz, hogy a nő jin energiája kimeríthetetlen, de ugyanez már nem mondható el a férfi jang esszenciájáról. Sara kuncogott, és érdeklődve figyelte, hogyan változik Mikahl teste az érintésére. – Lehet, hogy nem kimeríthetetlen, de még nem egészen kimerült, ugye? 132
A férfi felnevetett. – Számos keleti vallás hisz a reinkarnációban. abban, hogy egy lélek sok életet élhet meg. Ennek alapján te egy–két életedet bizonyára kurtizánként töltötted. Sara abbahagyta, amit csinált, és bizonytalanul megkérdezte: – Nem kéne ezt csinálnom? – Ez bók akart lenni, édes Sara – felelte gyorsan Mikahl. – Kérlek, mindenképpen folytasd... Sara pajkosan rámosolygott. – Azt akartad, hogy tanuljam meg szeretni a testedet, és úgy találom, hogy ez nagyon könnyen megy. – Hirtelen csábító gondolat jutott eszébe, és a könyökére támaszkodva nézte a férjét. – Te már megnézted az én testemet, de most én is élni szeretnék a kiváltságommal. Mikahlon valami meghatározhatatlan változás ment végbe, mintha finoman visszavonult és magába fordult volna, anélkül, hogy egyetlen izma is megmozdult volna. Sara már–már azt hitte, csak elképzelte az egészet, és kérdőn nézett a férfi szemébe. – Ami jár, az jár – mondta Mikahl tökéletesen közömbös hangon. Sara azon gondolkodott, hogy visszakozik, de ha már megkapta az engedélyt, nem tudott ellenállni a kínálkozó alkalomnak, hogy megnézze magának a férfi egész testét. Mikahl az oldalán feküdt, és a felesége lehúzta a karjáról a köntöst, majd kitakarta, és a férfi most meztelenül feküdt előtte. Sara meglepetten látta, hogy a bőre majdnem olyan világos, akár az övé. Azt hitte, hogy az egész teste olyan sötétbarna, mint a naptól és széltől cserzett arca és keze, de a bőre majdhogynem fehérnek tűnt a fekete szőrzethez képest, mely a mellkasát és lapos hasát borította. Tetszéssel simogatta a bársonyos szőrt, majd megérintett egy kerek, vöröslő harapásnyomot a vállán. – Milyen furcsa sebhely. – Azt te csináltad, kis boszorkányom – válaszolta Mikahl derűsen. – Én csináltam? – kérdezte Sara csodálkozva, aztán eszébe jutott, milyen őrülten viselkedett, milyen hevesen harapott és karmolt nemrég, és elpirult. Hogy zavarát leplezze, félkézzel végigsimított Mikahl erős, izmos karján, arra gondolva: férje azzal az egészséges testtel és azokkal a tökéletes arányokkal rendelkezik, melyeket az ókori görög szobrászok márványba véstek. Ám sokkal szebb volt, mint egy antik szobor, hiszen az élet melege sugárzott ruganyos testéből. Sara csodálattal simogató keze megtorpant Mikahl csípőjének oldalán, ahol egy halvány, egyenetlen felületű, elnyújtott W vagy M alakú heg volt. Félig egy vágott sebre, félig tetoválásra hasonlított. Sara kíváncsian vezette végig az ujját a hegen. Mikahl teste megfeszült az ujja alatt. Sara az arcára pillantott, nem tudván, mi baja van a férjének. Azt nem hitte, hogy akár a szégyenlősség, akár a túlzott tartózkodás miatt húzódozna. Mikahl egy szót sem szólt, csak gyanakvóan figyelte Sarát, akár egy csapdába ejtett állat. Sara kezdte kényelmetlenül érezni magát, így kezét végigcsúsztatta a vállán, majd a hátán. Meglepő és szokatlan volt a férfi bőrének tapintása; simának kellett volna lennie, ahol ráfeszült a kemény izmokra és a csontokra, ám ehelyett érdes, hurkás volt. Sara összeráncolta a homlokát, ahogy eszébe jutott, hogy valami hasonlót már félig–meddig észrevett, amikor szeretkeztek. Felült az ágyban, és félig a hasára fordította a férjét. Az passzívan engedelmeskedett. Sara ráhajolt az oldalára, hogy jobban megnézhesse magának Mikahl hátát, és egyszerre elakadt a lélegzete, és döbbenten megdermedt. Mikahl egész hátát cikcakkban ide–oda futó hegek borították, némelyik olyan halvány volt, hogy szinte nem is látszott, mások hosszú, gonosz, tépett szélű sebesülések voltak. – Úristen! – suttogta, mert tudta, hogy ezeket a sebeket csak vadállati, majdnem halálos korbácsolás okozhatta. Mikahl arcába nézett, és látta: a férfi félig lehunyt szemmel, semmit el nem áruló tekintettel nézi őt. Ösztönösen tudta, hogy ezek a hegek – ha kissé másképpen is – ugyanolyan traumát jelentettek Mikahl számára, mint a saját sebei őneki. Akadozva kérdezte: – Mi... mi történt veled? – Rabszolga voltam. – Mikahl hangja nyugodt, dallamtalan volt. Sara nagyot nyelt, és pillantása ismét a hegekre esett. – Úgy látom, nem nagyon szerettél parancsot teljesíteni. – Nem. – A szó keményen kongott, akár egy sziklafal. Sara tisztán látta, mennyire elképzelhetetlen módon egyedi és nehéz élete volt a férjének, és 133
majdnem sírva fakadt, aznap este már másodszor. Csak egyetlen dolgot tehetett, de abba a szívében kibontakozó szerelem teljes erejét beleadta. Előrehajolt, és megcsókolta a legmélyebb seb után maradt heget. Ajkán érezte a feltépett bőr durvaságát. – Lehet, hogy egyszer valaki egy ideig uralma alá tudta hajtani a testedet – suttogta, kezével és Szájával gyöngéden simogatva a rút vágásokat, melyek elcsúfították a gyönyörű testet –, de azt soha nem hiszem el, hogy a lelked akár csak egy pillanatra is bármi más lehetett, mint szabad. Mikahl görcsösen megvonaglott. A hátára fordult, és Sara fejét magához vonva, kétségbeesetten megcsókolta. Ölelésében most semmi játékosság, semmi erotika nem volt; reménytelen próbálkozás volt, hogy elérje a feledést, és a kimondhatatlan múltat e csókba fojtsa. A mai este előtt Sara megijedt volna a nyers, férfias erőtől, amellyel Peregrine átölelte, ám az elmúlt néhány órában sokat tanult. Emlékezett: amikor szembe kellett néznie sebeinek és haragjának fájdalmával, Mikahl azzal vigasztalta meg, hogy gyöngéd volt hozzá. Most tehát, ha a férfi úgy akarja, szenvedéllyel fogja megvigasztalni őt. Könnyűnek bizonyult megadni a férjének, amire vágyott, mert bár Mikahl mindvégig a lelkében rejlő sötét erővel hadakozott, mégsem használta ki Sara felkínálkozását vak önzéssel. Az imént lágy simogatásokkal tanítgatta Sarát; most keze és szája az olvadt láva kényszerítő erejével csábította őt. Sara szerelmének egész tüzével válaszolt neki, és készen állt, nagyon is készen állt, amikor Mikahl föléje hengeredett, és hevesen a combjai közé fúrta magát. Őskori, vad szeretkezés volt ez, a vulkán árnyékában. Sara lökéssel válaszolt minden lökésre e heves, szótlan egyesülésben, lábát a férfi lábai köré fonva, vissza akarván adni neki valamit abból, amit ő kapott tőle. E dühös szenvedély nem tarthatott sokáig, és Mikahl hamar a csúcsra ért, szaggatott, szíve mélyéről jövő nyögése magával ragadta Sarát is, és egyesülésük borzongató lánggal teljesedett be. Utána Sara ernyedten feküdt, remegő és eltompult végtagokkal, mellkasa emelkedett és süllyedt, ahogy levegőért kapkodott. Mikahl, még mindig szótlanul, az oldalára fordult, és karjaiba vonta Sarát, arcát a hajába fúrva. így aludtak el, mélyen és kimerülten. Peregrine lassan ébredt fel, és érezte, hogy feje a felesége puha keblén nyugszik, karjai a derekát ölelik körbe. Hajnal volt, a lámpák kialudtak a szobában. Sara még aludt; hallotta lassú, egyenletes szívverését. Peregrine mozdulatlanul feküdt, hogy fel ne riassza. Át akarta gondolni az éjszaka eseményeit, mielőtt Sara felébredt volna. Mi az ördögbe keveredett bele? Vágyott Sarára, és valamiféle kötelességtudatot is érzett iránta, így hát feleségül vette, anélkül, hogy komolyan elgondolkozott volna a következményeken. Azelőtt nagyjából úgy gondolta, hogy a házasság is csak olyan lesz, mint valamelyik rövid, de heves afférja. A nemiséget mindig is alárendelte az üzleti életnek, s amikor éppen ráért, összejött egy–egy magas színvonalon dolgozó kurtizánnal, aki élvezte a munkáját, és okosabb volt annál, semhogy kérdéseket tegyen fel neki. Az évek során akadt egy–két különleges nő, akiket rendszeres időközönként felkeresett, amikor csak a városukban járt. E nők társaságát örömmel várta az ágyban és azon kívül is, és úgy gondolta, hogy a házasság is nagyjából ugyanilyen lesz: szórakoztató, testileg kielégítő, és egyszerű. Ehelyett úgy látszott, a házasság része az is, hogy a házastársak lehántják egymásról az álarcokat, s ráadásul meglepően nagy adag sérülékenységgel is jár. Amikor felfedezte Sarában a régi sebesülése miatt érzett, eltemetett fájdalmat, természetesnek tűnt, hogy megvigasztalja. Ám valami rejtélyes módon ezzel a vigasztalással a saját védekező mechanizmusai meggyengültek. Sebhelyborította hátát valami perverz módon jelvénynek, becsületrendnek tekintette, az átélt szenvedés és a kimérendő bosszúcsapás kitörölhetetlen emlékeztetőjének. Csak úgy rejthette volna el torz hegeit a nő elől, akivel szeretkezik, hogyha a közösülést lopva ejtett markolászásra korlátozza, s azt is leginkább köntösben–, ám ehhez semmi kedve nem volt. Így tehát elkerülhetetlen volt, hogy a felesége felfedezze a hátán a hegeket – no de akkor miért jött ennyire mélységesen zavarba, amikor ez megtörtént? Általában tudta, hogy mit akar, ezért csak ritkán vesztegette arra az időt, hogy a saját 134
késztetéseit boncolgassa; most azonban az elméje mélyére kellett hatolnia, mert meg kellett tudnia, miért reagált Sara felfedezésére ilyen hévvel. Végül arra jutott, hogy Sara gyöngédsége érinthetett meg benne egy régóta néma húrt. A kisfiú, akit oly sok évvel ezelőtt megkorbácsoltak, nagyon örült volna egy kis gyöngéd kedvességnek, de nem kapott senkitől; Sara fájóan édes törődése valahogyan feloldozta annak a gyermeknek a kínszenvedését. Az eredmény az volt, hogy Peregrine, a férfi rémisztő erővel tört ki. Érdekes élmény volt, akár egy földrengés; de Peregrine nem szerette volna, ha megismétlődik. Feltámaszkodott a könyökére, és lenézett Sara arcába. Furcsán fiatalnak és ártatlannak látszott, ahogy ott feküdt, aranyszín haja úgy terült szét a párnán, akár az összegabalyodott napsugarak. S a karcsú testben mégis egy oroszlánszívű nő rejtőzött, eléggé rugalmas és együttérző ahhoz, hogy még vad, követelőző közeledésére is válaszolni tudjon, pedig szinte még szűz volt. Talán szégyellnie kellene magát, amiért így kihasználta a felesége által nyújtott vigaszt; ugyanakkor annyira nem volt zaklatott, hogy ne vegye észre: Sara is mohón kívánta a dolgot. És ebben nem csupán szenvedély volt: Sara a saját különleges gyöngédségével töltötte meg szeretkezésüket, és ez a szeretet valamit mélyen megérintett és megpuhított Peregrine lelkében. Ám ez veszélyes volt, mert a férfi nem engedhette meg magának a puhaságot. A jövőben jobban kell vigyáznia magára, és eléggé távol tartania Sarát magától, hogy a nő még egyszer ne bújhasson a bőre alá. Ez nem lesz nehéz; s a kockázat semmiképp sem akkora, hogy Peregrine ne merhetné megengedni magának, hogy élvezze Sara édes melegét. Miután ezt így elrendezte magában, előrehajolt, és könnyedén megcsókolta Sarát. Az asszony szeme álmosan kinyílt, szempillái megremegtek, és lassan, ragyogóan rámosolygott Mikahlra: – Jó reggelt, édes férjem. Mikahl hátrasimította a haját a halántékáról. – Jó reggelt, édes feleségem. – Elgondolkodott, vajon mit mondana neki, ha a rabszolgaságáról kérdezné. Nem szeretett volna hazudni Sarának, de olyan igazságot sem akart mondani neki, ami esetleg szétzúzná a közöttük növekvő intimitást. Bizonyos dolgokat jobb a sötétségben hagyni, ott, ahová tartoznak. A mély szibilla–szemek mintha rejtélyes módon látták és mérlegelték volna gondolatban feltett kérdéseit, és Mikahlnak az az abszurd érzése támadt, mintha Sara elgondolkodott volna, és arra a döntésre jutott volna, hogy a hallgatás jobb a hazugságoknál. – Tartsuk meg a másik szobát nappalinak – suttogta, és incselkedőn nézett Mikahlra. – Úgy döntöttem, hogy sokkal jobb együtt aludni, mint egyedül. – Helyes. – A férfi visszadőlt a párnájára, magára húzta Sarát, és ezúttal komolyan megcsókolta. Ölelésük lassan újabb energia–kiegyensúlyozó tanórává vált, és Peregrine tudta: szerencsés férfinak mondhatja magát, amiért olyan felesége van, akinek megvan a magához való esze, és tudja, mely dolgokba ne avatkozzon bele. Charles Weldonnak számos irodája volt, de ezekben a napokban a legtöbb időt az L&S vasúttársaságnál töltötte. Ügyvezető igazgatóként neki kellett döntenie mindenben, a pénzügyektől kezdve egészen a Yorkshire–ben készülő vasúti kocsik berendezéséig. A társaság titkára már megtanulta, hogy reggelente egy kanna teával és a friss újsággal várja Weldont. Miközben a teáját szürcsölgette, Weldon végigfutott a főcímeken, hogy lássa, mi történik a világban. A társasági eseményekről szóló beszámolókat általában átugrotta, de most megragadta a tekintetét a „Haddonfield” szó, így megállt, és elolvasta a rövid bejelentést. Lady Sara St. James, Haddonfield hercegének leánya, három nappal ezelőtt feleségül ment Peregrine– hez, Kafirisztán hercegéhez. Weldon elfintorodott. Hát ezek nem sokat teketóriáztak; eltöprengett, vajon máris teherbe esett–e az a hülye szuka. No, mindenesetre jó lesz, ha ezek ketten jól kiélvezik a mézesheteket, mert úgysem sok időt tölthetnek majd együtt. Félretette az újságot, és a reggeli postával érkezett leveleit vette kézbe. A rossz hírt dél körül hozta személyi titkára, Kane. Kane kevés beszédű ember volt, így miután kínálás nélkül belevetette magát egy székbe, csak ennyit mondott: – Baj van. Weldon hátradőlt tölgyfa forgószékében. – Miféle baj? – Emlékszik, azért küldött Hampshire–be, hogy aláírassam a szolgalmi jogról szóló papírokat 135
azzal a földművessel, Carwleyval? – Persze. Hiszen néhány nap múlva elkezdjük azon a földön a pályaépítést. Mi a gond, még mindig megpróbál több pénzt kihúzni belőlünk? Az a semmirekellő, inkább örülne, hogy egyáltalán kap valamit. – Én nem tudom, hogy mit gondol, mindenesetre Carwley is meg a családja is eltűntek a tanyáról, minden holmijukkal, minden állatukkal együtt. Beszéltem egy–két szomszéddal. Úgy látszik, Craw–leyék egyszerűen fogták magukat, és pár héttel ezelőtt elmentek. Nem mondták, hogy hova, és azt sem, hogy mikor jönnek vissza. Weldon arca elkomorodott, amint a következményeket latolgatta. – Lehet, hogy Carwley eladta a tanyát valakinek? – Nem úgy néz ki. Weldon az alsó ajkába harapott, és arra gondolt, hogy van valami fura ebben a dologban, mert Crawleynak biztosan nem volt annyi pénze, hogy csak úgy nekiinduljon, és valahol máshol újrakezdje. Lehet, hogy végleg inába szállt a bátorsága, és elmenekült? Egy percnyi töprengés után megvonta a vállát; Carwley eltűnése nem változtat a vasút dolgán. – Mindegy, akkor is folytatjuk a munkát, és elkezdjük lefektetni a síneket Carwley földjén. Carwley nem lesz ott, hogy tiltakozzon, és senki más nem tud róla, hogy nem rendelkezünk minden felhatalmazással. Ha visszajön, majd aláíratjuk vele a papírokat, bár lehet, hogy akkor már egy fityinget sem fizetünk neki azért a kiváltságért, hogy az L&S útvonalának része lehet. Weldon elbocsátotta Kane–t, és visszatért a munkájához. Carwley gyávaságra valló elmenekülése csupán apró bosszúság volt, semmi több.
136
Tizenhetedik fejezet Mikahl korán ment el otthonról, mert valami üzleti ügyet kellett elintéznie Londonban, így Sara sokáig aludt, majd miután felkelt, kényelmesen fürdőt vett. A férje azt mondta, egész nap távol lesz, ezért Sara úgy döntött, ellovagol Chapelgate–ig, és az unokabátyjával ebédel. A kéthetes visszavonulása után, amit a mézeshetek jelentettek, úgy gondolta, ideje emlékezni rá, hogy körülöttük azért a világ is létezik. Aztán majd, miután Mikahl tíz teljes órát távol lesz. Sara külön is élvezni fogja, hogy újra otthon üdvözölheti. Sara tudta, hogy abszurd, álmodozó mosoly ül az ajkán, de nem törődött vele. Reménytelenül és szenvedélyesen szerelmes volt, és a házassága csodálatosnak bizonyult, igaz, sok dolog volt még, amit nem tudott a férjéről, és Mikahl sohasem mondta, hogy szereti őt. Ám a tettei fontosabbak voltak, mint a szavai – márpedig a tettei ennél gyöngédebbek és szeretetteljesebbek már nem is lehettek volna. Mikahl szerette megérinteni, és olyan szabadossággal gyakorolta ezt, ami igen ritka volt az angol férfiak körében. Sara néha még el–elpirult, de imádta a férjében, hogy kimutatja az érzelmeit, és úgy válaszolt a közeledéseire, akár a nap sugara előtt kinyíló virág. Tudta azt is, hogy jelenlegi öröme nem tarthat örökké, de nem volt hajlandó emiatt aggódni. Nem számított, mennyi fájdalommal járhat esetleg a házassága a jövőben–, ez a kéthétnyi szerelem bármi árat megért neki. És bizonyos volt benne, hogy még számos boldog hét vagy hónap következik rájuk; ha nagyon nagy szerencséje van, akár több év is. Miután megfürdött. Sara behívta Jennyt, hogy segítsen neki felöltözni. Míg a komornája a haját kefélte, megkérdezte tőle: – Most, hogy már elhelyezkedtél, még mindig olyan tetszetősnek találod Sulgrave–et? – Hát, elképesztően csöndes London után – jegyezte meg a lány –, de a vidék kellemes, és a többi szolga már nem is lehetne kedvesebb. Sara elmosolyodott. – Pár nap múlva megint felmegyünk Londonba, így megmenekülsz attól, hogy unalmadban melankóliába essél. – Az nagyon jó lesz, asszonyom – válaszolta Jenny illedelmesen, és közben ügyes ujjaival úrnője bal fülé mögé göndörített egy tincset. Sara belenézett Jenny pajkos, kissé manószerű arcába, és nem tudta megállni, hogy ne jusson eszébe a lány mocsokkal teli múltja. Mikahl azt mondta: éveket töltött egy bordélyházban. Sarát megdöbbentette a dolog; most, hogy már ismerte a házastársi ágy mélységes intimitását, még jobban elszörnyedt. Á gondolat, hogy idegenek gyalázzák meg az ember testét, hogy kikényszerítik azt, aminek szentnek kellene lennie, visszataszító volt. Sara tudta, ha valaha valami történne Mikahllal, ő soha nem volna képes megosztani ugyanezt az intimitást egy másik férfival. Ösztönösen kimondva, amire gondolt, így szólt: – Jenny, hogyan voltál képes sértetlen humorérzékkel és ép elmével túlélni azokat az éveket a bordélyban? Jenny keze megrándult, és a hajtűk, amiket a kezében tartott, leestek, és Sara válláról a földre szóródtak. Sara rémülten hátrafordult, és azt mondta: – Jenny, bocsáss meg nekem, nem volt jogom ilyesmit kérdezni. Amikor felfogadtalak, azt mondtam, hogy soha többet nem kell a múltról beszélned... kérlek, felejtsd el, hogy egyáltalán szóba hoztam a témát. A lány letérdelt, hogy felszedje a hajtűket. Amikor felegyenesedett, majdnem normális hangon azt mondta: – Nem olyan rossz, hogy ne tudnék beszélni róla. Lady Sara. Leginkább csak meglepődtem, hogy kérdezi. Jenny szakavatott mozdulatokkal Sara másik hajfonatát a jobb füle fölé csavarta, és a helyére tűzte. – Azt hiszem, azért maradtam életben, mert az East Enden az élet mindig kemény, és ha az ember a legrosszabbra számít, akkor sohasem kell csalódnia – mondta elgondolkozva. – Amikor az apám eladott a bordélyházba, az elég rossz volt, de ennél rosszabb dolgok is történtek egyik– másik lánnyal, akivel együtt nőttem fel. A bordély az olyan lányok számára volt a legkeményebb, akik korábban rendes környezetben éltek. Némelyikük megőrült, amikor rájött, hogy mit fognak csinálni vele. – Jenny arca elsötétült. – A falak vastagok voltak, de nem elég vastagok. Persze, a legtöbb ilyen lány csak egy éjszakát volt ott, mert ez szűzbordély volt. Mi, akik hosszabb ideig voltunk ott... hát, végül is az ember majdnem mindenhez hozzá tud szokni. 137
– Mi az a szűzbordély? – kérdezte Sara, de az a szörnyű érzése támadt, hogy maga is ki tudja találni. Jenny arca elkomorult. – Nem hölgyek fülének való téma ez. A hercegnek nem tetszene, hogy ilyen dolgokról beszélek önnek. – Édes Istenem, Jenny, hogyan lehet valami, amit neked át kellett élned, túl durva az én finom füleimnek, hogy halljam? – Sara ugyanazt a hideg dühöt érezte, mint annak idején, amikor kiderítette, hogy az árvaházi gyerekeket meggyalázták azok, akiknek védelmezniük kellett volna őket. – Mindenki, aki születése révén vagyonnal vagy befolyással rendelkezik, arra kell hogy használja ezt, hogy megpróbáljon másokon segíteni. Én tevékeny részt vállaltam Haddonfieldben a jótékonysági munkában, és itt is szeretném ugyanezt csinálni. Nem tudom, tehetek–e valamit azok ellen a szörnyűségek ellen, amiket te végigszenvedtél, de az biztos, hogy ha nem tudok róluk semmit, akkor meg sem tudom próbálni. Sara intett a komornájának, hogy üljön le. – Ha képes vagy róla beszélni, akkor tudni szeretnék mindent. így egy nap talán valamit tehetek a helyzet javításáért. Jenny egy pillanatnyi tétovázás után leült, és összefoglalta Mrs. Kent házának működését. A beszámolótól Sarának kavargott a gyomra, de elszántan végighallgatta. A végén hevesen felkiáltott: – Miféle férfiak viselkedhetnek így ártatlan kislányokkal? Jenny cinikusan elmosolyodott. – Mindenféle férfiak. Az utolsó garasomba lefogadom, hogy egyik–másik azok közül a csicsás, előkelő társasági urak közül, akik a bálokon az ön kezét csókolgatják, Mrs. Kent ügyfelei közé tartozik. Lehet ott minden: lányok, fiúk, bármilyen kor és kombináció, amit csak az ember hajlandó megfizetni. – Fiúk? – kérdezte Sara, nem értve, miről beszél Jenny. Jenny úgy nézett ki, mint aki kényelmetlenül érzi magát. – Ezt igazán ne akarja hallani, asszonyom. Ez egész egyszerűen a természet ellen való vétek. Sara összeszorította az ajkát. Ha elfordítja a fejét a kellemetlen tények elől, azzal, ügy tűnt, elárulja az ártatlan áldozatokat. – Mondd el. Jenny engedelmeskedett; nyers szavakkal, részletesen leírta, mit csinálhat egy felnőtt férfi egy kisfiúval. Sara olyan keményen összeszorította az öklét, hogy körmei mély félholdakat vájtak a tenyerébe. Mikor a komornája befejezte, Sara feszült hangon azt mondta: – Hogyan létezhet ilyen vérlázító gonoszság a világ legnagyszerűbb városának szívében?! Bár Sara inkább magának, mintsem Jennynek tette fel a kérdést, a lány keserűen válaszolt rá: – A törvényeket a hatalmasok hozzák, asszonyom. A hatalmasok közül hányan törődnek valóban a szegényekkel? Ők a farkasok, a hozzám hasonló népek meg a bárányok. Sara felsóhajtott. – Súlyos árat fizettél a bölcsességedért, Jenny. De azért van néhány ember, akinek hatalma van, és valóban törődik a nála szerencsétlenebbek sorsával. Mostantól a küldetésemnek tekintem, hogy megtaláljam azokat, akik ilyenek, és hogy hozzájáruljak erőfeszítéseikhez, amennyire csak tudok. A komorna zavarban volt. – Ugye, nem mondja el a hercegnek, hogy miket mondtam el itt önnek? Borzasztó dühös lenne rám. – Nem, nem mondom el neki – mosolyodott el Sara fanyarul. – Ő nagyvilági ember–, kétlem, hogy van valami meglepő újdonság, amit akár én, akár te mondhatnánk neki az emberi gonoszságról. – És, tette hozzá Sara gondolatban, a legtöbb férfihoz hasonlóan nyilván ő is elfogadja, hogy a gonoszság mindig is jelen lesz a világban, és ezért nincs értelme arra pazarolni az időt, hogy felvegyük ellene a küzdelmet. És hát kicsoda ő. Sara, akit egész életében dédelgettek és babusgattak, hogy bírálja Mikahlt, amiért nem háborodik fel az ilyesmin, mikor őneki is annyi mindent kellett kiállnia? Egyáltalán nem volt meglepő, hogy az érzékenysége eltompult. Míg Jenny befejezte a felöltöztetését, Sara azon töprengett, amit az előbb megtudott. Szerette volna megkérdezni Mikahlt, hogy lehet–e valamit tenni azért, hogy bezárják Mrs. Kent házát, ugyanakkor nem akarta, hogy a férje megharagudjon Jennyre. Jobb lesz várni, és többet megtudni a dologról, mielőtt a férfival beszélne róla. Sara tudta: nem válthatja meg a világot. Prostituáltak mindig is voltak, és talán mindig lesznek is. De a kiszolgáltatott gyermekek megerőszakolása nem egyszerű prostitúció, hanem 138
kimondhatatlanul aljas bűntény, és Sara elhatározta: mindent megtesz, amit tud, hogy véget vessen neki. Miután felöltözött. Sara lement a lépcsőn; Sulgrave komornyikja hallotta a lépteit, és eléje ment az előcsarnokba. Gates régóta állt a Haddonfield család szolgálatában, és engedélyt kért, hogy elkísérhesse Sarát az új otthonába. Mikahl beleegyezett. Sara pedig hálásan fogadta Gates ajánlatát. – Jó reggelt, asszonyom – köszöntötte a komornyik mély meghajlás kíséretében. – A szakácsnő kérdezteti, hogy hány órakor szolgálja fel a vacsorát ma este. – Talán nyolc óra körül, de mondja meg neki, hogy valami olyasmit készítsen, aminek nem árt, ha újra meg kell melegíteni, hogyha a férjem később térne haza, mint ahogy tervezte. – Sara a legalsó lépcsőn állva felhúzta a lovaglókesztyűit. – Gates, maga kiváló munkát végzett, mióta megérkezett. Épp tegnap mondta a férjem, hogy a háztartás olyan simán működik, akár egy óramű. A komornyik arcán apró, elégedett mosoly jelent meg. – Örülök, hogy a szolgálatukra állhatok. Kis szolgálat ahhoz a sok jóhoz képest, amit a St. James családtól és Peregrine hercegtől kaptam. Sara némi kíváncsisággal a hangjában azt kérdezte: – Maga is tett annyit a St. James családért, mint mi magáért, de a férjemnek miért tartozik hálával? Hiszen csak nemrég találkozott vele. – Gondolom, tudja, milyen az élet a szolgák kvártélyában, asszonyom; sok információ cserél ott gazdát. Sokat beszéltünk a hercegről is, amikor bejelentették, hogy hozzámegy feleségül. – Gates mosolya kifejezetten önelégült lett. – Valaki hallotta, hogy a herceg számos részvénnyel rendelkezik az új L&S vasúttársaságban. Úgy gondoltam, ha az a vállalat megfelel Lady Sara férjének, akkor nekem is megfelel. Úgyhogy a kis megtakarított pénzemet részvényekbe fektettem. Sara a homlokát ráncolta. – A férjem sok vállalkozásba fektetett be, és nem várja, hogy mindegyik nyereséges legyen. Nem szeretek belegondolni, hogy a maga megtakarított pénze esetleg veszélybe kerülhet, ha az L&S mégsem lesz sikeres. – De hiszen most csodásan jól áll – biztosította a komornyik. – A részvényeim értéke máris majdnem másfélszeresére növekedett. – Én semmit nem értek a pénzügyekhez – mondta Sara szárazon –, de gondolom, az a részvény, ami ilyen gyorsan felmegy, ugyanilyen gyorsan le is zuhanhat. Talán el kéne adnia most azokat a részvényeket, hiszen most nyeresége volna rajtuk. – Ez csak följebb fog menni, asszonyom. A vasútban van a jövő. – Gates nagyon elégedettnek tűnt magával. – Ha majd visszavonulok a szolgálatból, az L&S–en befolyt pénzből veszek magamnak egy kis vendégfogadót valahol a déli parton, ahol a szél jobban kíméli az öreg csontokat. Az egyik felszolgálólány jött be az előcsarnokba, és Gates rögvest újra felvette közömbös modorát. Egy magasabb rangú szolga beszélgethet némi szabadsággal az úrnőjével, de sohasem az alárendeltjei jelenlétében. Sara kisétált az istállóig, s közben arra gondolt: ez a nap bizony elég furcsán kezdődött. De ahogy végiglovagolt a mészkődombokon át Chapelgate–ig, a jókedve visszatért. Egy kitűnő, engedelmes gesztenyeszín kancán lovagolt, amit a férjétől kapott ajándékba az esküvőjükre; ragyogó nap volt, a közeledő ősz előérzetével. A világ tökéletlen hely volt, de ez a sarka, ahol Sara most volt, nem is lehetett volna jobb. Ross leballagott a ház lépcsőjén, hogy üdvözölje, amikor belovagolt Chapelgate–be. – Micsoda isteni szerencse. Sara. Épp időben érkeztél, hogy megments annak az eldöntésétől, hogy vajon kidobjam–e az egész utolsó fejezetet. Sara tettetett felháborodással forgatta a szemét. – Micsoda, hogy megfoszd a világot egy újabb prózai remekművedtől? – Azt hiszem, jelen esetben nem beszélhetünk remekműről. – Unokabátyja felnyújtotta a karjait, és Sara lecsusszant a lóról, majd a kantárt a lovász kezébe adta, aki idáig kísérte. A két unokatestvér egymás mellett ment fel a lépcsőn–, Ross átölelte Sara vállát. – Meg sem kérdezem, mit gondolsz a házasságról; látom, majd kicsattansz a boldogságtól. 139
Sara nevetett. – A házasság csodálatos – bólintott, és nem tudta megakadályozni, hogy el ne piruljon, miközben mosolygott. Ross a szemébe nézett, barna szeme komolyan csillogott. – Nem bántál meg semmit? – Nem – felelte az unokahúga. – Lehet, hogy Mikahl bonyolult és rejtélyes, de ennél jobban már nem is bánhatna velem. Ross felsóhajtott. – A mézeshetek nem tartanak örökké. – Hát persze, hogy nem – válaszolt Sara. – No, de hány olyan embert tudsz mutatni nekem, aki két teljes hétig tökéletes boldogságban élt? Nem számít, mi történik ezentúl, ez mindig megmarad nekem. – Okosan Rossra pillantott. – Te mutattad be nekem Pereg–rine–t, és ezért felelősnek érzed magad a boldogságomért. Ám abba kell hagynod az aggódást; akár így lesz, akár úgy, a jövőnket nekem és Mikahlnak kell kialakítanunk. Ha végül nyomorultul végzem, az nem a te hibád lesz. – Bölcs gondolatok, csakhogy lehetetlen megfelelni nekik – mondta Ross derűsen, és ajtót nyitott. – Inkább maradj csak boldog, hogy megkímélj engem a bűntudattól. Sara belépett az előszobába, és levette fátyollal díszített lovaglókalapját. – Néhány nap múlva felmegyünk Londonba. Kezdődik a báli szezon, és mutogatni akarom a gyönyörűséges férjemet. Ross elvigyorodott. – Eszerint anyám rávett, hogy elmenj Letícia unokahúgunk báljára?– Ez az egyik ok – ismerte be Sara, s átnyújtotta a kalapját és lovaglóostorát a komornyiknak. – Ezer éve nem láttam már Lettyt, de ha egyszer most debütál a lánya, azt hiszem, illendő ott lennem. Pedig ez pontosan az a fajta bál, amit utálok: nagyon nagy, nagyon zajos, és nagyon unalmas. – Itt újra elmosolyodott. – Mikahl szerint több unokatestvérem van, mint bárkinek, akit eddig ismert, de nagyon jól viseli, hogy ilyen alkalmakra kell kísérgetnie. Amúgy is dolga van a városban, én is akarok venni ezt–azt a házba, apa meg szeretné bemutatni Mikahlt az udvarnál, és lesznek más bálok is. Valószínűleg akár két hétre is maradunk. Te is jössz Letty báljára? Ross színpadiasan összerázkódott, mire Sara azt mondta: – Buta kérdés. Mintha bárki is ellenkezhetne Marguerite nénivel. – Anyám folyton arról motyog, hogy lassan már úgy élek, mint egy remete, és hogy az ő kötelessége, hogy rendszeres időközönként elrángasson egy–egy társasági eseményre. Kezdem úgy érezni, itt az ideje, hogy megint elutazzak. Először Konstantinápoly, aztán valamerre lefelé a Földközi–tenger keleti partvidéke mentén. Sarába szinte belenyilallt a fájdalom; a világ vadabb részeinek bejárása veszélyes mulatság volt. Azonban megértette, hogy unokabátyjának szüksége van a kóborlásra, és meg sem próbálta lebeszélni róla, mint ahogyan a szülei sem tették. Akik szerették Rosst, tudták: az üres angliai társasági élettől hamar megőrült volna. Először Jenny, aztán Gates, most meg Ross. Sara bevonult a dolgozószobába, és ráébredt: vége a mézesheteknek. Mikahllal kettesben ma este is ugyanolyan jól érezhetik magukat, mint bármelyik előző estén, de most már ismét a világ részét alkotják. Slade irodájába lépve, Peregrine hanyagul az egyik asztalra ejtette a kalapját, ám fesztelensége csupán álarc volt – belül remegett az izgatottságtól. – Jó reggelt, Benjámin. Örömmel hallottam, hogy a kocka immár el van vetve. Hogyan reagálnak a pénzügyi körök az L&S ellen tegnap indított perek özönére? – A részvénypakett ma reggelre elveszítette értékének a felét, és még mindig zuhan, akár a kő. – Slade hátralökte a székét, és ujjait összekulcsolta a hasán. – A befektetők még viszonylag nyugodtan fogadták volna a kártérítési pert, sőt, talán a végzést is, amely megtiltja az építkezést Carwley földjén. De a földbirtokosok ellen elkövetett zaklatás ügye és Jimmy Carwley esetében az emberölés vádja megrémítette őket. Ennél már csak az lehetett volna rosszabb, ha van annyi bizonyítékunk, hogy Weldont azonnal letartóztassák. – Remek. – Peregrine leült, és keresztbe rakta a lábát. – Egyszerűen remek. – Ez eléggé természetellenes viselkedés egy olyan ember részéről, aki éppen most vesztett el negyvenezer fontot, és jó esélye van rá, hogy még sokkal többet is veszítsen – morgolódott Slade. – Az elégedettség, melyet a híreid hallatán érzek, még sokkal több pénzt is megér. Van valami egyéb fejlemény? 140
– Úgy hallottam, hogy Hammersleyék bankja már épp kész lett volna eleget kölcsönözni Weldonnak ahhoz, hogy rendezze az adósleveleket, amelyek nálad vannak, de meg lennék lepve, ha most a vasúti részvények értékcsökkenése miatt a bank nem visszakozna. – Az ügyvéd elgondolkozva csücsörítette az ajkát. – Ha Weldon el akarja kerülni a csődöt, akkor vagy egy barátjához kell fordulnia, vagy az uzsorásokhoz. – Vagy pedig megzsarol valakit, aki különösen illetlen dolgokat művelt valamelyik kuplerájában – felelte Peregrine cinikusan. – Nem nyugtalanít ez a lehetőség? – kérdezte Slade. – Nem gondolsz bele, hogy valami szegény ördög esetleg óriási kínokat áll ki, mert te ekkora pénzügyi nyomást gyakorolsz Weldonra? – Az embernek együtt kell élnie a tettei következményeivel – mondta Peregrine, nem hagyva magát befolyásolni az ügyvéd kérdésétől. – Csak egy semmirekellő gazembert vagy egy kétszínű csalót lehet megzsarolni. Weldon haláltusája talán magával ránt néhány más gazfickót is az örvénybe. Slade a tollával játszott. – Sarokba szorítottad Weldont. Felbontottad az eljegyzését, és feleségül vetted a nőt, aki hozzáment volna; leromboltad minden reményét, hogy valaha is főnemesi címhez jusson; a pénzügyi szakadék szélére lökted. De gondoltál–e már arra, mi lesz a következménye, ha megtudja, hogy te állsz mindezek mögött? Nagyon veszélyes tud lenni az az ember. – Számítok rá, hogy meg fogja tudni – felelte Peregrine szívélyesen. – Sőt, azt akarom, hogy megtudja. A bosszú sokkal kevésbé lenne kielégítő, ha Weldon a balszerencsének tulajdonítaná.Az ügyvéd élesen ránézett. – Ez aztán a lovagias hozzáállás. Mi lesz, ha Lady Sarán keresztül vág vissza neked? – Azt gondolod, hogy nem tudom megvédeni a feleségemet? – kérdezte Peregrine jéghideg hangon. – Hogyan? Börtönbe akarod zárni? Bárki veszélyben lehet egy orvlövésztől, akinek jó puskája van, különösen Londonban – mutatott rá Slade ugyanolyan hideg hangon. – Meg tudod védeni anélkül, hogy rájönne az igazságnak legalább egy részére, vagy az sem érdekel, ha tisztában lesz az egész vérbosszúddal? – Slade most haragosan nézett. – Ami azt illeti, már eddig is öntudatlan bábu volt ebben a te kis halálos játékodban–, érdekel téged egyáltalán az, ha belőle is ártatlan áldozat lesz? Peregrine–t tiszta düh fogta el. – Túl messzire mész, Slade – válaszolta vadul, tenyerével az ügyvéd asztalára csapva. – Mi a baj, talán félted azt a drágalátos bőrödet? – Egy kissé igen – mondta az ügyvéd, nem hagyva megfélemlíteni magát. – Eltüntettem magam után a nyomokat, amennyire csak lehetett, közvetítők láncolatán keresztül dolgoztam, de egy eléggé elszántan nyomozó ember megtalálhat, és rajtam keresztül téged is. Slade hátratolta a székét, és az asztalra dobta a tollát; a toll hangos zörrenéssel állt meg. – Mikahl, Indiában nagy katasztrófától mentettél meg, és ezért cserébe legjobb képességeim szerint szolgáltalak. De ügyvéd vagyok, nem katona, és az az igazság, hogy semmi kedvem a megszállottságod mártírjává válni. És mi van a házadba tartozókkal, például Jenny Millerrel? Vagy a barátaiddal, például Lord Ross Carlisle–lal? Vagy az apósoddal? Mindet meg tudod védeni? Peregrine ugyan dühös volt, de nem tagadhatta Slade szavainak bölcsességét Túl sok éven keresztül járta egyedül az útját, és csak a saját életben maradásával kellett törődnie. Ám amióta Angliába érkezett, a kapcsolatok ragadós hálójába gabalyodott: most barátai, alárendeltjei, s a házasságán keresztül rokonai voltak. És Sara. Ha Weldon meg akarja sebezni Peregrine–t, Sara a legnyilvánvalóbb célpont, annál is inkább, mert Weldon már eleve gyűlöli őt az árulása miatt. A gyöngéd Sara, akinek csak a leghalványabb sejtelme volt a gonoszságokról, amikre bizonyos emberek vetemedhetnek. Ahogy belegondolt hogy Weldon mit csinálhat, Peregrine ereiben megfagyott a vér. ideje volt hát újra változtatnia a tervein. – Találj féltucatnyi fegyverforgatásban jártas embert, akik őrökként fognak szolgálni. Lehetőleg volt katonák legyenek, és olyanok, akiket nem lehet könnyen megvásárolni. Gazdagon megjutalmazom a hűségüket. 141
Ez azonban csak részben válaszolta meg a kérdést. Slade–nek igaza van, lehetetlen teljesen megvédeni Sarát, hacsak – úgymond – nem zárja börtönbe, ami viszont nem tetszene a feleségének. És ha Weldon nem férhet hozzá közvetlenül Sarához, esetleg azokat próbálja elérni, akiket a nő szeret, hiszen, ha fájdalmat okoz Sarának, azzal fájdalmat okoz Peregrine–nek. Túl sok ember volt benne az ügyben, főleg ahhoz képest, hogy a legjobb lett volna titokban tartani az egész dolgot. Peregrine egy nagy sóhajjal az elkerülhetetlen következtetésre jutott. – Azt hiszem, korábban abba kell hagynom a macska–egér játékot, mint terveztem. – Minél hamarabb, annál jobb – értett egyet vele Slade. Még néhány percig egyéb ügyekről beszélgettek, aztán Peregrine elment. Távozása után Slade hosszasan bámult kifelé az ablakon, és arca elsötétült a balsejtelmektől. Nem tehetett róla, de úgy érezte, munkaadójának gondosan kitervelt bosszúja könnyen félrecsúszhat az utolsó néhány fázisban. Peregrine hiába játszik macska–egér játékot, hiszen Weldon inkább patkányra, semmint egérre hasonlít. Márpedig egy sarokba szorított patkány, akinek semmi vesztenivalója sincsen, bizony veszedelmes teremtmény.
142
Tizennyolcadik fejezet Sara unokanővérének, Letíciának a férje. Lord Sanford nagyon gazdag ember volt, és nagy befolyással bírt a whig párt vezette kormányban, ezért a legidősebb lányának rendezett debütáló bál az őszi társasági szezon legnagyobb eseménye volt. Miközben arra vártak a kocsiban, hogy a Grosvenor Square–en álló palota előtt kiszállhassanak. Sara tétovázva így szólt a férjéhez: – Valószínűleg Charles Weldon is itt lesz ma este; Letty férjének a rokona. – Meg lennék lepve, ha nem jönne el. – Mikahl kikukkantott az előttük és mögöttük haladó kocsisorra. – Amennyire én látom, Anglia összes előkelősége vagy már bent van, vagy még kint várja, hogy bejusson. – Elkomolyodott és Sarához fordult: – Aggaszt, hogy újra találkozol vele? – Előbb vagy utóbb úgyis találkoznánk. A londoni társaság nem elég nagy, hogy valakit el lehessen kerülni. – Sara játszadozni kezdett kínai legyezőjével, a térdének ütögetve szétbontotta és összecsukta a teknőchéj bordákat. Méltatlanul bánt Charlesszal. Erre nem lehetett büszke, még ha nem is bánta meg, hogy az első eljegyzése végül is felbomlott. – Az első alkalom lesz a legrosszabb. Később könnyebb lesz. – Jó lenne, ha melletted lennék egész este? – kérdezte gyöngéd hangon a férje. Sara megrázta a fejét. – Erre nem lesz szükség. Charles túl büszke ahhoz, hogy jelenetet rendezzen. Egyébként tudtommal az apám be akar mutatni téged egy pár régi barátjának. – Hogy nyilvánosan is áldását adja a vejére? – Mikahl szája mosolyra húzódott. – Azt hittem, elégséges volt az, hogy elintézte, hogy bemutassanak a királynő előtt. – Apa nem szeretné, ha bárki is azt gondolná, hogy nem tetszik neki a veje. A St. Jamesek büszkesége, tudod. – Sara melegen nézett a férjére. – Nagyon szörnyű volt a bemutatás? Csak annyit mondtál utána, hogy sem az apámra, sem magadra nem hoztál szégyent. – Érdekes esemény volt, bár nem olyan, amit még egyszer megismételnék. Legalább kétszázan voltak a királyi fogadáson. Úgy éreztem magam, mint egy teve a karavánban. – Elvigyorodott. – Felségsértés volna, ha azt mondanám, hogy Viktória egy férfibolond fehérnép? – Lehet, hogy igaz, de az Isten szerelmére, ezt ne mondd senkinek – kuncogott Sara. – Drina csak húszéves, és mindig is szerette a csinos férfiak látványát. Akármelyik német unokatestvére mellett dönt is, arra fogadni mernék, hogy jóképű lesz a férje. – Drina? – Kislánykorában így becézték az Alexandrina után – magyarázta Sara. – Mindenkit meglepett, amikor úgy döntött, hogy egy másik keresztnevét használja, amikor királynő lett. Meg kell hagyni, a Viktória királynőnek van egy bizonyos csengése, ami az Alexandrina királynőnek nincsen. – Nem is említetted, hogy jól ismered a királynőt – jegyezte meg érdeklődéssel Mikahl. – Amikor kislány volt, meglátogattam néha a Kensington–palotában. Elég jó a származásom ahhoz, hogy egy királyi hercegnőnek megfelelő társaság legyek – sóhajtotta Sara. – Annak ellenére, hogy hét évvel idősebb vagyok, mint Drina, eléggé megkedveltük egymást. Nagyon bájos gyerek volt. Mindig sajnáltam, mert az anyja. Kent hercegnéje, szinte fogságban tartotta. Amikor meg észrevette, hogy Drina egyre jobban ragaszkodik hozzám, megtiltotta, hogy találkozzunk. – Ez igazán nem úgy hangzik, mintha megfelelő nevelést adna egy jövendőbeni királynőnek. – Hát nem – ismerte el Sara –, de bármit tett is az anyja, Drina egész jól kikupálódott. Megvan a maga véleménye, és nagyon lelkiismeretes. Kevesen tudják, de amikor királynő lett, elkezdte visszafizetni az apja húsz évnél is régebbi adósságait a királyi magánpénztárból. A férje felvonta a szemöldökét: – A Hannover–ház egy tagja, aki kifizeti az adósságait? Felséges nagybácsikái biztosan forognak a sírjukban. Lehet, hogy gyerekkorában elcserélték. Sara kuncogott. – Ez megint olyasvalami, amit jobb, ha nem emlegetsz nyilvánosan. Drina jó ember, és jó királynő lesz. Engem is kért, hogy legyek az udvarhölgye, és majdnem el is fogadtam, de az udvari élet nagyon unalmas, és sok ácsorgással jár, ezért arra hivatkozva, hogy a lábam nem elég erős, udvariasan visszautasítottam. A sántításnak is megvan a maga előnye. A kocsi újabb pár métert imbolygott előbbre, aztán újra megállt. Mikahl így szólt: – Az udvari életről nem tudok semmit, de az előkelő társasági élet határozottan unalmas. Boldog leszek, ha visszajutunk Sulgrave–be. 143
– Annyi türelemmel viseled ezt az egész lehetetlenséget. Nem vágyói néha az egyszerű, primitív életmódra? – A primitív nem feltétlenül jelent egyszerűt; a legtöbb törzs olyan társadalmi rendszerben él, és olyan szabályok között, ami mellett a londoni viszonyok igen egyszerűnek tűnnének. – Mikahl megemelte a kezét, és visszahajtotta a felesége csuklójáról a kesztyűt, hogy csókot lehelhessen rá. – Egyébként meg ha unatkozni kezdenék, mindig felüdíthetem magamat azzal, hogy arra a kis gyönyörűséges fekete selyemnadrágocskára gondolok, amit korábban adtam neked. Ugye, azt viseled ma este? A férfi ajkának érintésétől még mindig bizseregve. Sara elpirult, és bólintott. – Felettébb illetlenek a gondolataid. Mikahl felvonta a szemöldökét: – Természetesen. Hisz éppen ez az egyik dolog, amiért kedvelsz, nemde? Sara még mélyebben elpirult, és újra bólintott. – És neked, kedves Sara, felettébb elragadóak a pirulásaid – mondta a férfi elismerően. – Nagyon sokáig kell maradnunk? Szeretném további vizsgálatoknak alávetni azokat a pirulásokat. – Nem kell egy óránál tovább maradnunk – biztosította Sara, mivel öt sem hagyta hidegen, hogy mire jut a vizsgálataival a férfi. Végre rájuk került a sor–, kikászálódtak a kocsiból, és beléptek a Sanford House–ba, hogy megint várakozzanak, ezúttal a házigazdák köszöntésére. Lady Sanford nagyon örvendett, hogy látja Sarát, és kifejezetten el volt ragadtatva, hogy találkozhat a férjével. Mikahl elővette legcsábosabb modorát, kezet csókolt Lettynek és elsőbálos leányának, ami után mindkét nő arca csakúgy ragyogott. Sara már hozzászokott, hogy ekként reagálnak a nők a férje közeledésére; amíg ő nem ragyogott vissza rájuk, addig nem bánta. A hatalmas bálterem kezdett megtelni. A szikrázó csillárok alatt a férfiak ünnepi fekete öltözéke élesen kiemelte a nők élénk virágszirmokra emlékeztető, suhogó ruházatát. Sara táncolt egyet Mikahllal, hogy legalább egyszer kényelmesen keringőzzenek, mielőtt még a terem túl zsúfolt lesz. A zene versenyre kelt a csevegő hangokkal, s a levegőt megtöltötte a parfümök és a táncoló párok illatának keveréke. Keringő után Mikahl kötelességtudóan elvonult Haddonfield herceggel. Sara pedig a többi vendéggel társalgott. De közben szemmel tartotta a termet; ha ma este úgyis találkoznia kell Charlesszal, legalább felkészülten akarta fogadni. A bálterem egyik sarkában több férfi csoportosult, és innen Charles Weldon feltűnés nélkül figyelhette, amikor Lady Sara és a férje megérkezett Megkeményedtek a vonásai. Akármennyire is utálta a gondolatot úgy tervezte, hogy beszél Peregrine–nel, mielőtt az est véget ér, mert abban reménykedett, hogy egy megalázkodó bocsánatkérés meggyőzi majd a kafirit, hogy megbocsássa legutolsó találkozásuk kellemetlenségeit. Ha sikerül áthidalnia a szakadékot, akkor talán Peregrine kölcsönöz neki pénzt, hogy elhárítsa a pénzügyi katasztrófát. Pár perccel később Weldon arckifejezése felengedett, amikor észrevette, hogy Lord Melbourne, a whig miniszterelnök megérkezett. Habár a két férfi nem állt baráti viszonyban, de miután jelentősen támogatta a whig pártot, Weldon mindig szívélyes üdvözlésre számíthatott a miniszterelnöktől. Úgy gondolta, most jó alkalom kínálkozik arra, hogy a báróságáról érdeklődjön, ezért Weldon átvágott a zsúfolt báltermen. Amikor a miniszterelnök meglátta, így szólt: – Jó, hogy látom. Sir Charles. Igazán kellemetlen balszerencse, hogy perbe fogták a vasúttársaságot. Weldont bosszantotta, hogy ilyen gyorsan terjed a rossz hír, de egy kézlegyintéssel elintézte. – A fia halála miatt megháborodott ember koholt vádjai csupán. Egy héten belül minden tisztázódik. Addig is jó alkalom kínálkozik arra, hogy vásároljon a részvényekből, amíg ilyen alacsony az áruk. – Nem fogom elfelejteni – mondta Melbourne bizonytalanul. Aztán tekintete a báltermet kezdte pásztázni. – És most, ha megbocsát... – Egy pillanatra, ha kérhetném... – Szavait gondosan megválogatva, Weldon így szólt: – Arról az ügyről lenne szó, amiről tavaly beszélgettünk, amikor a birtokomra látogatott. Reméltem, hogy 144
hallok valamit az eredményéről. Van már pontos információja? A miniszterelnök megrázta a fejét. – Üzenjen a titkáromnak. Neki talán vannak hírei ez ügyben. – Már megtettem – felelte Weldon élesen. – Ő pedig önhöz küldött. Melbourne szeme homályos lett és áthatolhatatlan, miközben a választ latolgatta. Végül annyit mondott: – Meg fogom vizsgálni az ügyet, de nem ígérhetek semmit. A politikai helyzet elég bonyolult most, sőt nagyon bonyolult. A toryk a sarkunkban csaholnak, és lehet, hogy pár hét múlva az én minisztériumom is elesik. Nem helyes most olyasmit cselekedni, ami az illetlenség látszatát kelti. – Megeresztett egy gyors, minden elkötelezettségtől mentes politikusmosolyt. – Legjobb lenne, ha egy időre hagynánk a dolgot. Sir Charles. Most pedig igazán mennem kell. Van itt egy úr, akivel beszélnem kell. Miután a miniszterelnök eltűnt, Weldon csak állt, bénán a megrökönyödéstől, észre sem véve a vendégek lökdösődését maga körül. Hogy az Isten verje meg! Ismerte annyira a politikusokat, hogy rájöjjön, a báróságot illető reményeire épp most mértek halálos csapást. Elméletileg a kormány a nemzetnek tett kiváló szolgálatokért adományozott címeket; a háborús hősöket rutinszerűen nemessé tették. És ha olyan embereknek is jutott a címekből, akiknek legnagyobb szolgálata a hatalmon lévő párt pénzügyi támogatása volt? Nos hát, ez a világ rendje. A báróság Weldonnak eddig húszezer fontjába került, és még egyéb szolgálatokat is tett az évek során; százezer fonttal támogatta a whigeket, azzal a hallgatólagos megegyezéssel, hogy cserébe nemességet kap. Százezer font hatalmas összeg – több mint elég lenne most, hogy kirántsa jelenlegi nehéz helyzetéből. A pénz most viszont elveszett, és semmit se tehetett ez ellen, mert hiszen elméletileg a whig párt iránt érzett lelkesedéséből támogatta őket, mindenféle ellenszolgáltatás reménye nélkül... Melbourne kifogása abszurdum volt. A whig kormány egy ideje már gyengélkedett; ha tényleg a bukás szélén állnának, akkor kihasználnák az utolsó órákat, hogy nagylelkűen címeket osztogassanak. Ez is a világ rendje. Miután Weldon eddig jutott a töprengésben, csak akkor kérdezte meg magát, hogy vajon mi siklott félre. Nem vallott a politikusokra, hogy egy fontos támogatót elvadítsanak maguktól; annak ellenére, hogy soha nem mondtak ki semmit feketén–fehéren, Weldon bárósága garantálva volt. Mi az ördögöt rontott el? A nyár kezdetén az egész világ a lába előtt hevert: az üzlet virágzott, a vágyott nemesi cím elérhető közelségbe került, és egy előkelő származású nő jegyese volt, akinek a társadalmi rangja és vagyona gyarapította volna a sajátját. Most pedig, akárcsak jób, végignézhette, ahogy minden hamuvá válik. A jegyese elárulta, ő maga a személyes csőd szélén áll, és a legfontosabb ügylete össze fog omlani, ha a peres ügyeit nem rendezi el nagyon gyorsan. Úgy tűnt, valami rosszakaratú sors arra törekedett, hogy tönkretegye személyes és üzleti életét. Ekkor megérezte, hogy a többi vendég furcsálkodó pillantásokat vet rá, s ez ráébresztette, hol van, ezért rendezte az arcvonásait, hogy elrejtse belső felindulását. Ha nem megy az üzlet, magabiztosnak kell látszani; a félelem előcsalogatja a sakálokat, hogy lerágják a húsát. Elindult a bálterem szélén, és megpróbált céltudatosnak látszani, amikor a tömeg kavargása hirtelen szemtől szembe sodorta Peregrine herceggel. Megállt körülöttük az idő, amikor a két férfi egymásra nézett. A herceg arckifejezése fegyelmezett volt, de nem barátságtalan. Weldon emlékeztette magát korábbi tervére, hogy békét akar kötni a barbárral, ezért udvarias mosolyt erőltetett az arcára. Lehet, hogy a báróság elúszott, de a pénzügyi helyzetét még megmentheti. – jó estét, fenség! – Jó estét. – A kafiri a bálterem felé intett a fejével: – Ez itt egy kalkuttai lázadásra emlékeztet. Gondolván, hogy a másik társalgási modora bátorítást jelent, Weldon így szólt: – Valóban nagy a tolongás. Sanfordék nem csinálnak semmit félgőzzel. – Egy csipet férfias sajnálkozást vitt a hangjába: – Tartozom önnek egy bocsánatkéréssel. Amikor utoljára találkoztunk... nos, mondtam néhány megbocsáthatatlan dolgot. Eléggé megbocsáthatatlanokat. 145
Peregrine egy kézlegyintéssel elintézte. – Ön fel volt zaklatva. Ki hibáztathatná azért, hogy nem fékezte a nyelvét olyan súlyos körülmények között? Az asszonyát egy másik férfi karjai közt találni, ez minden férfi legborzasztóbb rémálma. – Pontosan. – Weldon megragadta a másik által felajánlott mentséget, habár feldühítette. – Különösen akkor, ha az a férfi az ember jó barátja. Mellesleg nemcsak saját magam miatt voltam felháborodva, hanem Lady Sara miatt is aggódtam. Attól tartottam, hogy ártatlanságában áldozatául esett egy hidegfejű nőcsábásznak. Ám nem egyszerű csábítás történt, ugye? Az a tény, hogy aztán feleségül vette, arra enged következtetni, hogy inkább szerelemből tette, semmint puszta gerjedelemből. Mivel így áll a helyzet, mindkettőjüknek sok boldogságot kívánok. Peregrine ironikus arccal hallgatta, de csak annyit mondott: – Én is tartozom önnek egy bocsánatkéréssel, hogy elárultam a barátságunkat. – Gyakran a barátság ott ér véget, ahol a nő kezdődik. – Weldon megvonta a vállát. – Ami számomra veszteség, önnek nyereség. Remélem, hogy ön és én ezen túlléphetünk, és újra barátok lehetünk. – Természetesen – mondta a kafiri, és zavarba ejtő szikrák pattantak félig lehunyt zöld szeméből. – Egyébként érdekelne, hogy miféle pert indítottak a vasúttársaság ellen. Weldon növekvő magabiztosságát megakasztotta a kérdés. Megpróbált határozottnak hangozni, amikor megszólalt: – Az összes vád hamis, és hamarosan vissza is vonják őket. – Ó, igen? – Peregrine hitetlenkedve felvonta a szemöldökét. – A belvárosi üzletemberek nem így gondolják. A részvények árának esése egyszerűen rettenetes. Ugyan gyakori, hogy egy cég ellen kártérítési pert indítsanak, de a bűnvádi eljárás ritka. Ha bebizonyosodik, akár börtönbe is csukhatják önt. Weldon lehalkította a hangját. – Bizalmasan szólva, azt gondolom, hogy a rivális vasúttársaság van emögött. Mivel tudják, milyen nyereséges lesz az L&S társaság, ezért kellemetlenségeket akarnak támasztani, hogy később bejelenthessék az igényüket a mi útvonalunkra. Carwley, a földműves, aki zaklatással vádolta meg a céget, az egész családjával együtt eltűnt. Én itt valami bűncselekményt gyanítok. – Valóban? – Peregrine felvonta a szemöldökét. – Már biztosan hallotta, milyen aljasságok történnek, amikor több cég is verseng ugyanazért az útvonalért. Néhány vasúttársaságot megzsaroltak, ezért arra kényszerültek, hogy kifizessék a riválisaikat, hogy talpon tudjanak maradni – mondta Weldon, tovább szőve a hirtelen kitalált történetet. – Ezt én inkább elkerülném, mert elég rossz felhasználása a részvényesek pénzének, de esetünkben valószínűleg az a legjobb megoldás, ha megvásároljuk a felperest. – Gyakorlatiasnak kell lennünk – értett egyet a kafiri. Weldon végre elérkezett a legfontosabb ponthoz. – Ezen jogi problémák és a részvények értékcsökkenése miatt, a cég pillanatnyi pénzhiánnyal küzd. Esetleg érdekelné, hogyan növelhetné meg a befektetését? Ez megvédené a jelenlegi részesedését az L&S társaságban, és később busásan megtérülne. Peregrine elgondolkozva húzta össze a szemöldökét. Weldon a lélegzetét is visszafojtotta, és megpróbálta nem mutatni az izgatottságát. Attól félt, hogy túl gyorsan tört előre, de a kafiri arckifejezése bátorító volt. Aztán Peregrine egyenesen belenézett Weldon szemébe, és kedélyesen azt mondta: – Inkább dögöljek meg. Weldon nem akart hinni a fülének, csak dadogott: – Te–tessék? A másik előzékenyen megismételte: – Inkább dögöljek meg, semmint hogy megmentselek attól a csapástól, amit oly nagyon megérdemelsz. A pillanat éles képek sorozataként ivódott Weldonba. Erősen tudatában volt a körülötte lüktető keringő zenéjének, az izzadt testek és a nehéz parfümök illatának. Egy asszony széles szoknyája súrolta a lábát, amint tovasuhant. De legfőképpen a kafiri nagyon zöld szemei bűvölték meg, ahogy gunyoros rosszindulattal meredtek rá. Sohasem látott még Weldon ilyen zöld szemeket. De nem, igenis látott már ilyet egyszer korábban. Amikor először találkozott Peregrine–nel, az a gyötrő érzése támadt, hogy ismeri. Mikor és hol látott már ilyen szemeket? Egy hosszú percig erősen gondolkozott, és megtalálta a döbbenetes választ. 146
– Tripoli... – Weldonnak elakadt a lélegzete. Az előtte álló férfi arcát pásztázta, hogy egy szinte elfelejtett fiú vonásait felfedezze. – Nem, ez lehetetlen. Te nem lehetsz... A kafiri még mindig gúnyos udvariassággal felelt: – Mi a lehetetlen? Hogy az igazságszolgáltatás végül utolért? Akkor is azt mondtad, hogy ez lehetetlen. Az ember azt gondolná, hogy a saját szemednek csak elhiszed, hogy nem így van. Egy távoli időből és helyről visszhangoztak ezek a szavak, és azonnal eloszlatták Weldon kételyeit. Hirtelen minden szörnyű értelmet nyert, mivel Weldon összes problémája akkor kezdődött, amikor Peregrine belépett az életébe. A dühtől forrongva Weldon azt sziszegte: – Szóval, akkor nem a balszerencse volt, ugye? Te nyomorult fattyú, követtél hónapokon át, és minden lehetséges módon üldöztél. Lady Sara, a vasúttársaság, még talán a báróság is. – Pontosan. – Peregrine megőrizte nyugodt hangját, de belül diadalmámorban úszott. Ez volt az a pillanat, amire huszonöt éve várt, a pillanat, amikor Weldon ráébred, hogy a sorsát nem kerülheti el. –Úgy döntöttem, hogy elejtek neked egy célzást, mert már belefáradtam abba, hogy kivárjam, míg magadtól rájössz, ki vagyok. – Ezenkívül, ahogy Slade–nek is mondta, elérkezett az ideje, hogy véget vessen a játéknak. Weldon arcán sokféle érzelem tükröződött: döbbenet, düh, és legfőképpen félelem. Aztán megkeményedtek az arcvonásai, és az úriember álarca széttöredezett, hogy felfedje a belül rejtőző gonoszt. – Igazán megváltoztál. – Sértő pillantása tetőtől talpig végigmérte Peregrine–t. – Sose hittem volna, hogy egy olyan mocskos kölyök, mint te, majmolni tudja majd az úri viselkedést. Mert ez az, amit csinálsz: majmolás. – Egy szakembertől tanultam a nemesség majmolását – mondta Peregrine csípős társasági modorban. A hegedűk erősödő hangja jelezte, hogy új keringő következik, és a buja zene érzékien ölelte körbe a két férfit. Weldon arca vigyorgásba torzult: – Hogyan sikerült vagyont szerezned? Felteszem, legelőször is azzal, hogy árultad azt a helyes kis feszes... Mielőtt befejezhette volna a mondatot, Peregrine elvesztette az önuralmát, agyát elöntötte a vérvörös köd. Bal keze kivágódott, hogy megragadja ellenfele torkát, míg jobbja ökölbe szorult. A gyilkos dühön át is érezte a másik ereinek lüktetését az ujjai alatt. Azután észrevette Weldon győztes arckifejezését, és szerencsére volt még elég józan esze, hogy rájöjjön: éppen egy ilyen tett elkövetésébe akarta belerángatni Weldon. Megdöbbent tekintetek fordultak feléje; tudta, még egy pillanat, és olyan jelenet közepén találják magukat, ahol ő lesz a gonosztevő. Azonnal elengedte Weldon torkát, és tenyerével végigsöpört a férfi vállán, egészen könnyed mozdulattal, mintha csak egy porszemet akarna lepöckölni a zakójáról. A kíváncsiskodók elfordultak, azt gondolva, hogy nyilván félreértelmezték, amit csupán a szemük sarkából láttak egy villanásnyi ideig. Peregrine könnyed, hazug mosollyal így szólt: – Még egyszer nem fogsz így ki rajtam, Weldon. Istenverte szerencséd volt, mert ugyanolyan könnyen elvághattam volna a torkodat, mint ahogyan kiszoríthattam volna belőled a szuszt. Igaz, hogy akkor összeütközésbe kerültem volna a törvénnyel, te viszont meglehetősen halott lennél. – A férfi mosolya még szélesebb lett. – Örömteli kilátás, csak az a baj, hogy túlságosan is gyors halál lenne. Weldon ugyanannyira őszintétlen arckifejezéssel megkérdezte. – Mit akarsz tőlem, te fattyú? – Ó, biztos vagyok benne, hogy tudod te azt nagyon jól magadtól is, Weldon. – Peregrine arcáról lefagyott a mosoly, és a hangja most úgy csengett, akár az edzett acél. – Az összes áldozatod nevében eljöttem, hogy elpusztítsalak. Máris sok mindent elvettem tőled, amit nagyra értékelsz, de addig nem nyugszom, míg nem ittál a halál kelyhéből. – Te megörültél! – mondta Weldon megvetéssel. – Ez csak a szokásos melodramatikus keleti hablaty. Ez itt Anglia. Minden probléma ellenére, amit okoztál nekem, még mindig annyi hatalmam és befolyásom van, hogy azt egy ilyen csatornapatkány, mint te, meg sem közelítheti. Most, hogy már tudom, mit csinálsz, megvédhetem magam az eszeveszett terveid ellenében. Sőt még el is pusztítalak arcátlan pökhendiségedért. – Eszeveszett terveim eddig egészen jól beváltak, nem? – mormogta Peregrine, s arra gondolt: 147
mennyire bizarr, és mégis valahogy helyénvaló, hogy éppen egy ünneplő tömeg kellős közepén történik ez az összeütközés. Weldon szeme összeszűkült, amint valami eszébe jutott. – A személyi kölcsöneim... te vetted meg őket, és te követeled a visszafizetésüket? Peregrine gúnyosan hajolt meg. – Enyém a megtisztelő szerencse. – Ebben az esetben a legnagyobb örömmel jelentem be fizetésképtelenségemet – vetette oda Weldon. – Sajnálom, de meg kell hogy fosszalak az örömödtől – felelte Peregrine tettetett együttérzéssel –, mert abban a pillanatban, hogy fizetésképtelenséget jelentesz be, rád szabadítom a végrehajtókat. Minden egyes ingatlanodat elkobzom: a városi házadat, a hertfordshire–i birtokot, a belvárosi épületeidet. – Elgondolkozva megsimogatta az állát. – Kíváncsi vagyok, vajon a kuplerájaidra is érvényesíthetem–e a zálogjogot. Persze, ezek törvénytelen vállalkozások, de hát az ingatlanaid közé tartoznak, és be tudom bizonyítani, hogy te vagy a tulajdonosuk. Weldon elfehéredett. – Mennyit tudsz rólam? – Mindent – válaszolta Peregrine szelíden. Válasza megállt közöttük a levegőben. Egy nevető pár táncolt el mellettük, liliom– és izzadságszaggal a nyomukban. Weldon tekintetébe vad elszántság költözött. – Akkor ez háborút jelent. Mivel tönkre akarsz tenni, nincs más választásom, mint hogy én tegyelek tönkre téged előbb. – Megpróbálhatod, de nem fog sikerülni. Még ha sikerül is megölnöd, a sírból is utánad nyúlok, hogy elvegyem az életedet. – Jaj, kímélj meg az olcsó drámai szövegtől. Épp annyi vesztenivalód van, mint nekem, és el is fogod veszteni – jelentette ki Weldon gonosz arckifejezéssel. – Azzal, hogy kiterítetted a kártyáidat, halálra ítélted magad, mert mostantól semmi nem állíthat meg engem, hogy elpusztítsalak. – De van egy vonal, amit nem fogsz átlépni – mondta Peregrine hidegen, de fenyegetően. – Ha csak egy ujjal is hozzányúlsz Sarához, esküszöm, átkozni fogod a napot, amelyen megszülettél. Weldon most őszintén elmosolyodott. – Hogy te mekkora bolond vagy. Most adtad a kezembe a tökéletes fegyvert. Nehéz elhinni, hogy egy ilyen kis frigid nyomorék, mint Sara, bárki férfit is érdekelne, de mivel úgy látszik, te mégis akarod azt a lotyót, ő is meg fog fizetni a bűneidért. Weldon már épp elfordult volna, de Peregrine elkapta a csuklóját. – Nagyon jól jegyezd meg, amit most mondok. Nem fogod bántani Sarát. Ha bántod, Eliza fog bűnhődni a gonoszságodért. Weldon arcából minden vér kifutott. – Nem ölnél meg egy kislányt... még te sem vagy akkora szörnyeteg, hogy erre képes lennél. – Igazad is van, nem ölném meg. – Peregrine hangja lágyan, mégis fenyegetően csengett. – De te is és ő is azt fogjátok kívánni, bárcsak megöltem volna. Bármennyire próbálkozol is, sosem fogod tudni elrejteni előlem Elizát, és amikor végül megtalálom, berakom egy bordélyházba. Weldon rémülten hátrahőkölt, ám Peregrine iszonyatos erővel megcsavarta a csuklóját. Hangját lehalkította, hogy szinte teljesen elnyomták a környező zajok, és azt suttogta: – Először egy szűzlányokat kínáló házba küldenem. Gondold csak el, Weldon, amint a drága, szeretett kislányodat megerőszakolja valami brutális vadbarom, amilyen te vagy. Azt hiszem, még azt is kikötném, hogy egy olyan embernek adják, aki a szifiliszét akarja kikúrálni vele. Aztán átvinném egy különlegességekre szakosodott házba... talán olyanba, ahol korbácsot használnak, vagy mechanikus berendezéseket. Persze nem Angliában; valami olyan helyre küldenem, ahol soha az életben nem találod meg. – Ismét csavart egyet Weldon csuklóján, épp csak annyira, hogy még ne szakítsa szét az ízületeket. – Mit gondolsz, meddig bírná ki a te finom nevelésben részesült kislányod, hmm? És arról is gondoskodni fogok, hogy tudja: azért van a pokolban, mert az apja küldte oda. – Te mocskos gazember – vetette oda Weldon elvadult hangon. – Gonosz vagy, igazán gonosz. Peregrine elengedte a csuklóját. – Akárcsak az úri viselkedés majmolását, a gonoszságot is a szakma mesterétől tanultam. Akkor hát megegyeztünk? Te nem bántod Sarát, én pedig megkímélem Elizát. 148
– Megegyeztünk. De ez az egyetlen egyezség közöttünk. – Weldon a fájó csuklóját dörzsölgette, s szeme csak úgy sistergett az őrült haragtól. – Meg fogod keserülni, hogy valaha is megpróbálkoztál ezzel a szánalmas kis bosszúval. Semmivel sem vagy jobb egy közönséges bűnözőnél, a nyomomba sem érhetsz. – Ellenkezőleg. Nem közönséges bűnöző vagyok, hanem a megtestesült igazság. – Peregrine kiélvezte a pillanatot, és arra gondolt, mikor e beszéd végére ér, meg kell keresnie Sarát, és megosztania vele emelkedett hangulatát. Hangja vérfagyasztó suttogássá halkult: – Szelet vetettél, Weldon. Most pedig vihart fogsz aratni.
149
Tizenkilencedik fejezet Sara már éppen azon töprengett, hogy merre lehet a férje, mikor az felbukkant előtte a felindultságtól égő szemekkel. Miután köszöntötte a nagynénit, akivel Sara társalkodott, halkan azt súgta neki: – Jöjj, édes Sara! Találtam egy helyet, ahol nyugodtan táncolhatunk, és közben nem kell úgy éreznünk magunkat, mint a heringek. Az asszony felnevetett és elbúcsúzott a nagynénjétől. Ahogy a férje keresztülvezette a báltermen, megkérdezte: – Találtál egy másik erkélyt, ahol újabb leckéket adhatok neked a legyező titkos nyelvéből?– Annál jobbat találtam. Furcsa volt a hangja, és Sara gyors oldalpillantást vetett rá, azt vizslatva, ivott–e. Még sohasem látta Mikahlt részegen, de most szokatlanul csapongó volt. A férfi kivezette a bálteremből, aztán egy sötét folyosóra fordult. A közepén jobb oldalt kinyitott egy ajtót, és beterelte Sarát egy gyéren berendezett fogadószobába, amit csak egyetlen lámpa világított meg. Sara kétkedőn nézett körül. – Szabad nekünk itt lennünk? – Valószínűleg nem. – Peregrine kulcsra zárta az ajtót, mielőtt ránézett volna Sarára. – Úgy gondolom, itt kell várakozniuk a nem szívesen látott vendégeknek: nincs sok bútor, és ami van, az is kényelmetlen. Ami mégis e szoba előnyére szolgál, az az, hogy van szabad hely, és a bálterem a fal túloldalán van, úgyhogy egész tisztán lehet hallani a zenekart. – Mélyen meghajolt. – Táncolna velem az én asszonyom? – Természetesen. – A nő rámosolygott, és valcerre készen emelte fel a karját. – De azt meg kell mondanom, hogy ez az egész felettébb illetlen. – Az, hogy a feleségemmel táncolok? – Peregrine felhúzta a szemöldökét, amint keringőzve röpítette Sarát a szobán át. – Az, hogy egy külön szobába lopózkodsz, bezárod az ajtót, és ennyire szorosan fogod a táncpartneredet. Ez mind határozottan illetlen. – Tökéletesen elengedte magát a férfi karjában, és érezte, hogy a lábai alig érintik a földet. Teljesen Mikahlra vall, hogy talál egy helyet, ahol kettesben lehetnek, még ha több száz ember is van egy falnyira tőlük. – Ne felejtsd el, az a szabály, hogy legkevesebb egy arasznyi távolságnak kell lenni a táncpartnerek között. – És én még azt hittem, hogy már elsajátítottam a helyes viselkedés csínját–bínját – kesergett a férfi, és szorosan kemény mellkasára vonta a nőt. – Igazán furcsa egy országi Sara hátravetette a fejét és nevetett. – Hát persze, hogy furcsa ez az ország! Két vagy három évvel ezelőtt Lady Gough kiadott egy illemkönyvet, amiben azt mondta, hogy a legillendőbb az lenne, ha azokat a könyveket, amiket férfiak írtak, külön polcra tennék azoktól, amiket nők írtak. – Ezt te találtad ki! – Az élő Istenre esküszöm, hogy nem – jelentette ki Sara ünnepélyesen, miközben gyönyörűségesen simulékonynak és engedékenynek érezte magát, ahogy szinte egy testté olvadva mozogtak. –A férfi és női szerzők csak abban az esetben nyugodhatnak egymás oldalán ugyanazon a polcon, ha egymás házastársai. – Sohasem fogom megérteni az angolokat – jegyezte meg Peregrine túlcsorduló jókedvvel. – Még az sem tehet engem társaságban teljesen elfogadhatóvá, hogy be lettem mutatva az angol királynőnek? – Semmi sem tehet téged teljesen elfogadhatóvá – felelte Sara meggyőződéssel. A férfi felnevetett, és felesége a kebleitől a csípejéig érezte, ahogy rázkódik. Mikahl lassított a keringő ritmusán, amíg már csak egy kis körben táncoltak kényelmesen. Aztán lehajtotta a fejét, és megcsókolta Sarát. Az asszony örömmel fogadta, mert a tánc vibráló élettel töltötte fel minden egyes porcikáját. Hamarosan már csak egy pont körül forogtak körbe, azután teljesen felhagytak a tánccal, csupán az ajkuk és a nyelvük szenvedélyes ritmusa maradt, és gyorsuló lélegzetük. Amikor a szomszédban elhallgatott a zene. Sara hátrabillentette a fejét, és azt suttogta: – A jin– energiám most nagyon erős. A férfi elvigyorodott, aztán addig terelte Sarát, míg a bálteremmel határos falhoz nem értek. – 150
Remek, mert én meg nagyon jangnak érzem magam. Lehúzta kesztyűit, és a kabátja zsebébe csúsztatta őket, azután újra csókolni kezdte Sarát. Ezúttal kezei a nő egész testén végigvándoroltak, felizgatva és simogatva mindenét, amerre jártak. – A régi nevelőnőmnek igaza volt, amikor figyelmeztetett, hogy a keringő veszélyes tánc – mondta Sara gyengülő hangon, ahogy a falnak dőlt, hogy támaszt találjon. – Nagyon bölcs asszony lehetett ez a te nevelőnőd. – Peregrine puha, meleg lehelete a nő fülét érte. A hatás lehengerlő volt. – És még mire figyelmeztetett az a jóasszony? – Sara fenekét a kezébe fogta, s keményen magához húzta. Ahogy az asszony ágyékát elöntötte a tűz, levegő után kapkodva válaszolt: – Hogy óvakodjam a báránybőrbe bújt farkasoktól. – És én az vagyok, selymes Sara? – Inkább farkasbőrbe bújt farkas vagy. – A zenekar újra rázendített. Sara érezte, ahogy a zene az egész testében lüktet, és a cipőin áttörve, érzékeny talpait bizsergeti. – A nevelőnőmnek nem nyerted volna el a tetszését. – Akkor jó, mert biztos vagyok benne, hogy ő sem nyerte volna el az én tetszésemet. – Mikahl ráfektette tenyerét Sara mons venerisére és lassan körbe–körbe mozgatta. A vénuszdomb... a Cinóber Kapu. – Igazán ... igazán szégyentelen vagy! – Sara úgy érezte, lángra gyúl. – Kérlek, menjünk most haza, mert megőrülök, ha nem megyünk most rögtöni – rimánkodott. – Elismerem, hogy szégyentelen vagyok, de most nem mehetünk haza. Legalábbis egyelőre még nem. – Lehajolt, hogy felemelje az asszony ruhája szegélyét, aztán felegyenesedett, és selymes combjai közé csúsztatta a kezét. – Aahhh... – szívta be mélyen a levegőt Sara, s szemei önkéntelenül lecsukódtak, ahogy édes érzések hullámai lüktettek át rajta. Még jó, hogy nincs ebben a szobában egy rendes kanapé, mert akkor már rajta feküdnének, szégyent hozva magukra. Fekete nadrágocskájának anyaga olyan vékony volt, hogy szinte a meztelen húsán érezte Mikahl meleg kezét. Sara szeme felpattant, amikor rájött, hogy a férfi fürge ujjai tényleg a meztelen húsát érik, és tovább kutatják nedves mélyeit. – Hogyan...? – Majd arra gondolt, felfeslődhetett a nadrág. És Mikahl épp azelőtt adta oda, hogy elindultak a bálba, úgyhogy gyorsan vette magára, nem is nagyon figyelve oda. – Te ördög! – A meglepődéstől önkéntelenül is belevájta ujjait a férfi karjába. – Hát ezért akartad, hogy ezt viseljem. Már előre kitervelted ezt az egészet, ugye? Mikahl felnevetett, a férfias elégedettség zengő, mély hangján. – Nem teljesen. Nem tudtam, hogy van–e ennek a háznak olyan része, ahol majd kettesben lehetünk. De fel akartam készülni arra az esetre, ha van. Sara elméjének egy kis, jól nevelt részét megdöbbentette a férfi tettének merő testisége. Az rendben van, hogy az ember a férjével egy ágyban hál, vagy a kert egy elzárt részén; no de hogy egy bál kellős közepén, ahol Sara ismerőseinek fele, beleértve az apját is, ötven méterre sincs tőle? Ennek ellenére Sara elméjének többi része, s egész teste túl volt már a döbbeneten... kivéve azon a döbbeneten, melyet a fájó hiány okozott, amikor a férfi elvette a kezét. – Abbahagyjam, édes Sara? – dörmögte a herceg. – Viselkedjünk illendően? – Ne merészeld! – zihálta a nő. – Csak egy dolog lenne rosszabb annál, hogyha most abbahagynád: az, hogyha el sem kezdted volna. – Nagyon helyes, kis boszorkányom. Egyet már sikerült megtanulnom: egy úrihölgy parancsát mindig teljesíteni kell. Sara kigombolódó és lecsúszó ruházat neszét hallotta. A férfi megkönnyebbülten felsóhajtott, aztán Sara feneke alá helyezte a kezét, és felemelte, a falnak és saját erős testének támasztva. Inkább ösztönösen, mint tudatosan gondolkozva. Sara megragadta a férfit, és irányította, ahogy az lassan leeresztette őt. Aztán élesen fellélegzett, és vad igenléssel fogadta magába a férjét. – Milyen érzés? – suttogta Mikahl, amikor egymásba kapcsolódtak, és Sara selyemharisnyás lába szorosan körbekulcsolta. – Isteni. Dekadens. Egészen, egészen őrült – válaszolta az asszony elfúló hangon, ahogy körkörösen mozgatta csípejét, és mélyen magában érezte a férfit. 151
Nagy megelégedésére mozgása megsemmisítette a férfi önuralmát, s még mélyebbre hatolt. – Ah, istenem. Sara, te vagy a levegő és a tűz és a szívem vére – nyögte, s lélegzete mind szaggatottabbá vált, ahogy egyre erősebben nyomult az asszonyba. Sara suhogó alsószoknyái kavarogtak körülöttük, s az asszony arca a vallanak simult, amint a végső táncba olvadtak. Olyan közel voltak most egymáshoz... Olyan közel, testileg is és lelkileg is. Lehet, hogy inkább meg kellett volna riadnia a kétes helyzettől, de Sara nem volt riadt, mert tökéletesen megbízott a férjében. Forró, édes szeretkezés volt ez, és elviselhetetlenül izgatóvá tette annak tudata, hogy a többi ember annyira közel volt. De ők idebent maguk voltak, és nem ártottak senkinek az őrületükkel. A szenvedély bensőséges teljessége öntötte el Sara szívét, lelkét és testét, aztán az eksztázis tarkabarka szilánkjaira tört szét. Fogai belevájtak a férfi vállába, s fékezhetetlenül remegett, vad mozdulataival hasonló válaszra ingerelve a férjét. Még egy tánc ért véget a bálteremben, és a legnagyobb zajt ziháló lélegzésük és lüktető vérük jelentette. Az őrült feszültség ügy illant el Sarából, mint a víz a feldöntött pohárból.Mikahl gyöngéden kiszabadította magát, aztán leeresztette Sarát a földre, és átölelte. Hosszú percekig álltak összefogózva, kiélvezve egymás közelségét, miközben a falnak támaszkodtak, hogy visszanyerjék erejüket. Végül aztán Mikahl így szólt: – És még azt mondtad nekem, hogy ez a bál unalmas leszi Sara halkan kuncogott. – Mert még soha sem voltam ehhez hasonló bálon. – Ellépett a férjétől, és elfogadván a felajánlott zsebkendőt, megszárítkozott, majd elrendezte a ruházatát. – Megfelelő a kinézetem? Mikahl begombolta a nadrágját, helyreigazgatta a kabátját, aztán lesimította Sara szoknyáit. – A ruhád egy kicsit gyűrött, de épp csak annyira, amennyire egy bálon elvárható. – Egy elszabadult fürtöt visszaigazított Sara kontyába. – Egyszerűen csodálatosan nézel ki. Mint mindig. Sarát elámította, hogy most milyen nyugodtnak és udvariasan visszafogottnak tűnt a férfi, alig pár perccel azután, hogy követelőző szenvedéllyel lángolt. Ö maga tudatában volt, hogy orcái tüzelnek a csínytevéstől, és eltöprengett, kitalálja–e majd valaki, mit is csinált. Mikahl felhúzta a kesztyűjét; és a karját nyújtotta: – Visszakísérhetem, hölgyem, a bálba? Az ajtó megzörrent, ahogy valaki megpróbált bejönni, aztán két zsémbes hang kezdte tárgyalni a helyzetet. Mikahl megfordította a kulcsot a zárban, és kinyitotta az ajtót. Két középkorú férfi állt kint, kezükben meggyújtatlan szivar. Udvariasan így szólt hozzájuk: – A feleségem egy kissé rosszul érezte magát, és pár perc pihenésre volt szüksége. De most már jobban van, így, kedves uraim, átengedjük önöknek a szobát, hadd dohányozzanak. Azzal, mielőtt a férfiak egyet is szólhattak volna, elvezette Sarát. Az asszony lehajtotta a fejét és a karjába kapaszkodott, mert alig tudta visszafojtani a nevetését, míg befordultak a sarkon. – Ritka tehetséged van a hamiskodáshoz, én drága férjem. – Butaság – válaszolta Mikahl, ahogy visszaértek a bálterembe. – Nem éppen te mondtad egyszer nekem, hogy azok az apró hazugságok, amik megmentenek másokat a szégyenkezéstől, nem hogy megengedettek, de kifejezetten kívánatosak is? – Akárki is írta az illendő magaviselet könyvét, olyan emberre nem is gondolt, mint te vagy – vágott vissza Sara. Mikahl megtorpant. – Úgy látom, ott van Ross. Szeretnék vele beszélni egy percre, aztán mehetünk haza. Hacsak te nem kívánnál még maradni. – Fölösleges tovább is ittmaradnunk, hiszen a bál csúcspontján már túl vagyunk – válaszolta Sara, aztán céklavörös lett, amikor meghallotta a saját szavait. – Édes Sara, micsoda huncut célzás – mondta Mikahl tetszéssel. – Ha nem lennénk nyilvános helyen, újra megcsókolnálak. De most éppen nagyon illendően viselkedem. Remélem, értékeled, hogy mennyire illendően tudok viselkedni. – Szeme újra a báltermet pásztázta, s így szólt: – Marguerite nénéd ott áll az ajtónál. Találkozhatnánk ott, miután beszéltem Ross–szal? Sara bólintott. Futólag megszorította a férje kezét, aztán a terem oldala mentén elindult a néni felé. Illendő, hát persze. Mikahl még egy faszentet is pirulásra késztetne. Ő pedig imádta, édes Istenem, mennyire imádta őt! 152
A Peregrine–nel való találkozás megrázkódtatása után Weldon szükségét érezte, hogy egy kis whiskyvel csillapítsa le az idegeit. Szerencsére talált is whiskyt az egyik kisebb teremben, ahová a komolyabb italozásra vágyó férfiak vonultak vissza. Amíg ivott, újabb terveket készített. Weldon magabiztosságát helyrebillentette, hogy már tudta, ki az ellensége, mivel könnyebb egy másik embert legyőzni, mint a vak balszerencsét megfékezni. Lépésről lépésre összeállt a terv. Haddonfield hercege valószínűleg elég pénzt fog kölcsönözni neki, hogy kifizesse a személyes adósságait, mivel a herceg nem szeretné, ha a londoni finom társaság megtudná, miféle ember is valójában a veje. Azután Peregrine szavahihetőségét kell megtépáznia, hogy ha majd később bármivel vádaskodik, ne vegyék komolyan. Weldon megcsóválta a fejét, ahogy még egy pohár whiskyt töltött magának; az a gazember bolond volt, hogy kiterítette a lapjait. Ha a sötétben marad, lehet, hogy eléri a célját, de így elveszett ember. Három pohár után Weldon úgy döntött, itt az ideje, hogy hazamenjen, és megbeszélje Kane– nel, mit kell tennie. Éppen átvágott a báltermen, amikor meglátta Lady Sarát és Peregrine–t a terem másik oldalán nyíló folyosóról előbukkanni. Megtorpant, és sötét arckifejezéssel rájuk bámult. Abból, ahogy egymásra néztek és fesztelenül megérintették egymást, Weldon arra következtetett, hogy az egyik hátsó szobában csókolóztak. Vagy valami még rosszabbat műveltek, mert határozottan lerítt róluk, hogy az előbb szeretkeztek. Micsoda szégyentelen kis ringyó! A házaspár elvált egymástól, Peregrine az egyik irányba ment. Sara a másikba. Ekkor Weldonnak zseniális ötlete támadt. Nem merné fizikailag bántani Sarát, de tudna egy–két dolgot mesélni neki a drágalátos férjéről: olyan dolgokat, amelyek megaláznák a szukát és nagy valószínűséggel tönkretennék a házasságát. A legjobb az egészben, hogy mindezt büntetlenül teheti, mert a kis prűd Sara sohasem lenne képes elismételni, amit majd mesél neki. Tökéletesen méltányos viszonzása lenne ez annak, amit Peregrine vele művelt, és még azzal az előnnyel is járna, hogy Sarát is szerencsétlenné teheti. Weldon fürgén keresztültört a kavargó tömegen, és épp akkor vágott áldozata elé, amikor a zenekar újra játszani kezdett. – Sara, kedvesem – mondta szelíden, és kézen fogta. – Lenne kedved táncolni velem? A nő vonakodását megérezve, még suttogva hozzátette – Az emberek minket figyelnek. Ha szépen, udvariasan keringőzünk egyet, az minden pletykálkodást megszüntetne. – Jól van. – Sara elfogadta a karját, de feszesen eltan:otta tőle a testét, és elnézett a válla fölött. Weldon egy halvány vörös foltot vett észre Sara nyakán, mintha egy férfi oldalszakálla dörzsölődött volna a finom bőrhöz. És ahogy sejtette, a szex enyhe pézsmaszaga lengte körül a nőt. Ez tovább fokozta a haragját, de uralkodott a hangján. – Próbálj meg olyan képet vágni, mintha élveznéd a táncot, kedvesem – figyelmeztette. – És ne durcáskodj. Jusson eszedbe, hogy én vagyok a sértett fél, és nem a gonosz a darabban. Sara komoran ránézett: – Tudom. És ezért nehéz a szemedbe néznem. Tartozom neked egy nagy bocsánatkéréssel, Charles. Szégyellem a viselkedésemet. Nem keresek mentséget, talán csak azt, hogy... nem tudtam megállni. Az asszony szavai még tovább tüzelték Weldont. Ujjai szorosabban fogták Sara bal kezét. – Az összes feslett nőszemély ezt mondja – válaszolta kedvesen. – Jobban hangzik, mint ha beismernék féktelen kéjvágyukat. Sara arca lángolt, de nem próbálta megvédeni magát. Weldon úgy gondolta, hogy most már itt az ideje, hogy munkához lásson, ezért így szólt: – Tudod, amikor először találkoztam Peregrine herceggel, úgy éreztem, ismerős valahonnan. Azok a zöld szemek, igazán figyelemreméltóak. Egészen egyediek. Nem gondolod? Az asszony vonakodva bólintott. – Ám ugyan a szemei ismerősek voltak, de nem tudtam hova tenni őt – folytatta Weldon. – Annyi év telt már el azóta, és annyi mérföldre innen történt, hogy nem találtam rá az összefüggésre. Aztán ma este beszéltünk, és akkor már emlékeztem. Sikerült Sara kelletlen figyelmét megragadnia, s a nő érdeklődve fürkészte az arcát, miközben eltáncoltak egy másik pár útjából. – Ö gyűlöl engem. Tudtad ezt, kedvesem? 153
– Tudom, hogy valami van kettőtök között – mondta Sara lassan. – De nem tudom, mi az. – Nem, ö sohasem vallaná be – bólintott Weldon. – Észak–Afrikában találkoztunk, Tripoliban. Én körutat tettem a Földközi–tenger partvidékén. Akkor őt még nem hívták Peregrine–nek. Isten tudja, hol szedte fel ezt a nevet, már biztos több száz is volt neki. – Azt mondta, hogy a Peregrine név pusztán a fordítása annak, ahogy Kafirisztánban hívják – mondta Sara védekezőn. – Az lehet, viszont ő nem kafiri, és hazudik, ha mégis ezt állítja. – Rámosolygott Sarára, és megforgatta. – A férjed olyan kitűnően hazudik, hogy meg kell bocsátani annak, aki hisz neki. Sara szeme felvillant. – Túl messzire mész – mondta, ahogy megpróbálta eltépni magát Weldontól. – Nem maradok itt, hogy végighallgassam, ahogy a férjemet rágalmazod. – Pedig itt fogsz maradni, hogy többet is megtudj róla, nem igaz, kedvesem? – Weldon hangjába rosszindulat vegyült, és erősen szorította a nőt, hogy ne tudjon elmenekülni. Sara lecsillapodott, óvatos lett, de figyelt. Weldon lassan idézte fel a múltat: – Olyan csinos kölyök volt, és olyan kedves eleinte. Jó úton haladtunk ahhoz, hogy nagyszerű barátok legyünk. Hogy mégis megharagudtunk egymásra, az, attól tartok, teljesen az én hibám volt. – Charles, elmondanád végre, mire is akarsz kilyukadni? – szólt rá Sara élesen. – Miről akarsz nekem mesélni? – Épp azt magyarázom, hogy miért gyűlöl engem a férjed, drága Sara. – Weldon élvezkedve nyújtotta hosszúra a pillanatot. – Tudod, kurva volt, és sohasem bocsátotta meg nekem, amiért kidobtam az ágyamból.
154
Huszadik fejezet Charles vádja megdöbbentette Sarát, és érezte, hogy a vér kifut az arcából. Két héttel ezelőtt nem értette volna meg a férfi szavait, de Jenny azóta már eléggé felvilágosította. A volt vőlegénye csúfondáros pillantást vetett rá: – Tudod, hogy ez mit jelent, kedvesem, vagy elmagyarázzam? – Tudom, hogy mit jelent – válaszolta Sara halk, dühtől remegő hangon –, és egy szót sem hiszek el belőle. A férjem már mondta, hogy gonosz vagy, és igaza volt. Nem szerzel dicsőséget magadnak azzal, ha hazugságokat terjesztesz. Egy pillanatra elfogta az asszonyt a déjá vu érzése, mert a helyzet zavarba ejtően emlékeztette arra, amikor Mikahl megpróbálta őt meggyőzni Charles gonoszságáról. Aztán félretette a gondolatot, hogy majd később foglalkozzon vele. Makacsul azt hajtogatta: – A részegség beszél belőled: érzem a leheleteden, hogy ittál. – Természetes, hogy nem akarsz nekem hinni, Sara – dorombolta Charles –, de ez még nem jelenti azt, hogy hazudok. Észrevetted már a sebhelyet a férjed bal csípőjén? Sara megmerevedett. – Számos sebhelye van. – De ennek olyan az alakja, mint egy szabálytalan M. Igen szembetűnő. Egy tőrrel metszette saját magára, hogy bebizonyítsa, mennyire imád engem. Legalábbis ő ezt mondta. A magam részéről azt gondoltam, hogy egy kissé megtébolyodott. Bár Sara megpróbálta eltitkolni a megdöbbenését, amikor rájött, melyik sebről beszél Weldon, az mégis meglátta az arca rándulását. A férfi így folytatta: – M, mint Mester. Azt állította, hogy vissza akar velem térni Angliába mint szerelmi rabszolgám. – Weldon szemei ábrándosan elhomályosultak. – Nagy kísértés volt, de természetesen nem hozhattam magammal ide. Számomra a férjed csupán kísérlet volt. Egy helyi, észak–afrikai szokás, amit kedvem támadt kipróbálni. Mindent egybevéve kedves ifjú volt, sokkal szemrevalóbb, mint most, és annyira szenvedélyes. Azt bizonyára már észrevetted, hogy mennyire szenvedélyes? – Undorító vagy – sziszegte Sara dühösen, és megpróbált elszabadulni, de Charles túl szorosan tartotta a kezét és a derekát, így nem tudott volna botrányos jelenet nélkül elmenekülni. – Az még nem bizonyíték, hogy tudsz az egyik sebhelyéről! – Bizonyítékot nehéz szerezni annyi év után – ismerte el a férfi. – Kár, hogy nem tartottam meg a szerelmes leveleit, mert igazán meggyőzőnek találtad volna őket. Természetesen eléggé tanulatlan kéz írta, de hevességük meglehetősen szívbe markoló, és nagyon szókimondóak, amikor arról van szó, hogy mit csináljak vele. Részletezzem? Sara válaszát meg sem várva, számos példát kezdett idézni, ordenáré szavait Sara alig értette. A feldúltságtól szédülve megbicsaklott a rossz lába, és majdnem elesett. Weldon durva szorítása tartotta meg egyenesen. – El ne ájulj itt nekem. Sara – mondta élesen a férfi. – Inkább használd azt a híres logikádat. Amennyire a férjed engem gyűlöl... Sosem hallottad még, hogy a poklok hevénél égetőbb a megvetett szerető dühe? Akkoriban azt mondogatta, hogy én vagyok az élete szerelme. Azt hittem, ez csak fiatalos lelkesedés, és hamar feledésbe merül, de úgy tűnik, éveket töltött azzal, hogy megkeressen. És most tönkre akar tenni. Sara visszaemlékezett arra, amit Mikahl Weldon első feleségéről mondott, és indulatosan megrázta a fejét. – Nem, a gyűlölete nem csak személyes bosszúvágy. Más oka is van arra, hogy megvessen. – Ó, igen? Valami bizonyítékát is adta esetleg az elvetemültségemnek? – Elmosolyodott, ahogy leolvasta Sara arckifejezését. – Gondoltam, hogy nem. Tehát akkor csak az én szavam áll az övével szemben. Hallottál már valaha is valakit az én becsületemet gyalázni? Ö pedig csupán egy kalandor, akit az unokabátyád szedett össze valahol Ázsiában. Lord Rosst felhasználta arra, hogy bevezesse az előkelő társaságba, most pedig téged használ ki. Sara nem akart semmiben sem engedni Charlesnak, ezért makacsul azt felelte: – Ha választanom kell köztetek, hogy kinek higgyek, akkor én a férjemet választom. – A férjedet – húzta el a száját Charles. – Mit gondolsz, miért vett el téged feleségül. Sara? Biztosan nem a külsődért. A vagyonod meg nem elég nyomós indok annak, aki olyan gazdag, 155
mint ő. – Azért vett el engem, mert szeret – vágott vissza Sara. Bár Mikahl ezt sohasem mondta még, az asszony ezt akarta hinni, és a férfi igazán úgy viselkedett, mint aki szívből törődik vele. – És ezt mondta is már neked? Nos, a férjed nagyon ért ahhoz, hogy azt mondja, amit az emberek hallani akarnak. – Charles szája lebiggyedt a megvetéstől. – Te, kész ártatlanság! Akkor most jól figyelj, ostoba szajha! Azért vett el téged, mert engem nem kaphatott meg, és te voltál a hozzám legközelebb álló személy, akit megkaparinthatott. Természetesen tévedett, mert a te elvesztésed csupán a büszkeségemet sebezte meg. De azért nagyra tartom a fantáziáját. – Azt tudtam, hogy téged főleg a származásom és a vagyonom érdekelt – mondta 5ara, megkeményítve a hangját, s próbált tiszta fejjel gondolkozni a Charlesból áradó vitriolos gúny ellenében. – De Mikahl nem hasonlít rád. Nem csábított el, és az apám sem kényszerített hozzá. Valójában elég nehéz volt neki meggyőznie, hogy hozzámenjek. – Szóval már akkor is voltak kétségeid? Inkább hallgatnod kellett volna rájuk, nem pedig egy őrülthöz kötnöd magadat. – Charles annyira megszorította jobb keze ujjait, hogy már fájtak. – És azt tudtad, hogy az est folyamán mi ketten már beszélgettünk? Összevissza fenyegetőzött, hogy mit tesz velem, ha nem leszek újra a szeretője. Amikor pedig ezt megtagadtam, elvonszolt téged az egyik szobába, és rajtad vezette le keserű csalódottságát. Milyen érzés tudni, hogy ferde vágyainak a menedéke vagy? Édes Istenem – gondolta Sara –, már sose lesz vége ennek a táncnak? Szédült már a keringőzéstől, és a gyomra is kavargott. Bár szerette Mikahlt, nem érezte úgy, hogy jól ismeri öt, és nem is bízott meg benne teljesen. Bármennyire akarta hinni, hogy Charles puszta rosszindulatból vádaskodik, nem tudta kiverni a fejéből, amit mondott. Az, hogy Charles tudott az M alakú sebhelyről, még nem jelenti azt, hogy szeretők is lettek volna, de elég szokatlan, hogy egy férfi ennyire ismerje egy másik férfi testét. És amikor Sara felfedezte a heget, Mikahl érthetetlen hevességgel reagált. Akkor is Sara testét használta, hogy belefojtsa a múlt gyötrelmeit; lehetséges, hogy ma este is így tett. Már a gondolat maga is felkavarta a gyomrát. Az kétségtelenül igaz, hogy a férje különösen heves hangulatban volt korábban. Szenvedélyes és szerelmes együttlétüket most elviselhetetlenül beszennyezték Charles vádaskodásai. De leginkább az ásta alá Sara férjébe vetett hitét, ahogy Charles gonoszul és, sajnos, nagyon is meggyőzően magyarázta el, miért is vette el őt Mikahl. Mikahlnak nem kellett az ő pénze, nem sokat törődött a társadalmi rangjával, és sohasem mondta, hogy szereti. Bár Sara ezt nem akarta elhinni, de ahogyan Mikahl Charlesról beszélt, akár a megvetett szerető elvakult gyűlölködése is lehetett. Ha volt valaha szerelem a két férfi között, akkor megvolt annak a rettenetes lehetősége, hogy Mikahl vagy bosszúból vette el Sarát, vagy pedig azért, hogy az igazit helyettesítse. Vagy mindkettő miatt. Charles figyelemmel kísérte az asszony arckifejezését, és most elégedetten bólintott. – Kezdesz hinni nekem, ugye? Nagyon helyes. Az intelligenciád az egyik, amit mindig is kedveltem benned: ha tényekkel találod szemben magad, akkor inkább figyelsz, mint vaktában hadakozol. Talán megnyugvással hallod, hogy a férjed kétségtelenül bigámista, aki el fog hagyni téged, amikor távozni akar Angliából. És akkor végre megszabadulsz tőle. Agyának egy rejtett zugában, amelyik még képes volt a gondolkodásra. Sara ráébredt, hogy Charlesnak megvan az a hátborzongató képessége, hogy pontosan a legrejtettebb félelmeit szítsa fel: hogy a férje nem szereti, és hogy egyszer végül el fogja hagyni. De ezt nem fogja neki elismerni. – Még egyetlen tényt sem hallottam tőled, Charles – mondta olyan nyugodtan, amennyire csak tudta. – Eddig csupán azt mutattad meg, mennyire vulgáris a fantáziád. A férfi leereszkedően csóválta a fejét. – Majd rájössz az igazságra, de már úgyis későn. Azzal, hogy hozzámentél, tönkretetted az életedet és a hírnevedet. A zene véget ért, és Charles egy utolsó fordulat után elengedte Sarát. Kesztyűs kezére hajolt, hogy gúnyos arckifejezéssel megcsókolja, aztán így szólt: – Azt tanácsolnám, hogy ne rohanj haza a férjecskéddel megtárgyalni ezt a dolgot, mert veszélyes ember, és esetleg meglehetősen rosszul fogadná, hogy tudomásod van a múltjáról. Elég okos vagy ahhoz, hogy mentségeket találj, és minél több időt tölts tőle távol. 156
Azzal Charles megfordult és távozott. Sara nagyon nyugodtan állt, és a lélegzésére koncentrált. Egy perc múlva az émelygése csökkenni kezdett. Amikor úgy döntött, már nem kell attól félnie, hogy elesik, a tömegen át elindult az ajtóhoz, ahol Mikahllal megbeszélték, hogy találkoznak. Bármit megadott volna azért, hogy ne kelljen addig szembenéznie a férjével, amíg nem lesz elég ideje arra, hogy átgondolja, amit hallott. Amikor Mikahl megpróbálta meggyőzni őt arról, hogy Weldon gonosz, nem hitt neki. Az egész históriát kizárta az agyából, amikor közel kerültek egymáshoz, és azóta se gondolt rá. Ma este nem lehetett nem érezni Charles rosszindulatát, és könnyű volt elhinni, hogy dühében lelökte az első feleségét a lépcsőn. Annak ellenére, hogy világos volt: Charles mindent elkövet, hogy megbántsa őt, és tönkretegye a házasságát. Sara mégsem tudott szabadulni a szörnyű gondolattól, hogy valahol a hazugságainak szövetében van egy szemernyi gyötrelmes igazság. Ross egy csoport férfival tárgyalta Anglia gyarmati politikáját, ezért Peregrine–nek várnia kellett pár percet, mielőtt félrevonhatta volna a barátját, hogy négyszemközt beszéljenek. Amikor magukban voltak, csak annyit mondott: – Kieresztettem a szellemet a palackból. Ross felvonta a szemöldökét, ahogy Peregrine kijelentését végiggondolta. – Úgy érted, kiterítetted a kártyáidat Weldon előtt? – Pontosan. Elhatároztam, hogy itt az ideje lezárni a játszmát. Weldon mostantól veszélyes lehet. Nem hiszem, hogy a te életedre törne, de légy óvatos, ez az ember olyan, mint egy elszabadult ágyú a hajó fedélzetén. – És Sara biztonságban van? Peregrine kedvetlenül mosolygott. – Weldon egy feltételt elfogadott: nem bántja Sarát, ha viszonzásul én sem bántom az ő lányát, Elizát. Ross gondterhelten ráncolta a homlokát. – Egyre csúnyább lesz ez az ügy. – Mindig is csúnya volt – vágott vissza Peregrine. – De nemsokára túl leszünk rajta. Az elkövetkező napokban valamikor szeretnék veled újra beszélni. Felbérelek néhány őrt, volt katonákat, és szeretném, ha az egyikük a te rendelkezésedre állna. Van ugyan harci tapasztalatod, de senki sem tud egyszerre több irányba nézni. – Igazán arra számítasz, hogy ennyire súlyosra fordul a dolog? – Számíts a legrosszabbra, így sosem kell csalódnod. – Peregrine elbúcsúzott tőle és megfordult, hogy megkeresse a feleségét. Magasságának köszönhetően ellátott a tömeg feje fölött, és ajka keskeny vonallá préselődött, amikor meglátta, hogy az asszony Weldonnal táncol. A zene véget ért, Weldon mélyen meghajolt, és otthagyta partnerét. Sara egy percig csak állt, aztán sarkon fordult, és lassan az ajtó felé indult, ahol korábban a nagynénjét látták. Peregrine eltöprengett, mit mondhatott Sarának Weldon, s közben átvágott a sűrű tömegen. Legnagyobb bosszúságára többen is megállították, hogy beszéljenek vele, és hosszú percekig tartott, mire Sara mellé ért. A felesége megrándult, amikor megérintette a karját, aztán üres tekintettel nézett fel rá. Peregrine gondolatban átkokat szórt az ellenségére, majd halkan így szólt: – Láttam, hogy Weldonnal táncoltál. Megfenyegetett téged? Vagy megrémisztett? A nő megrázta a fejét, és sikerült halványan elmosolyodnia. – Nem, nem. Charlest az a figyelemreméltó szándék vezette, hogy megmutassuk az embereknek, jó viszonyban maradtunk. Csupán bűntudatom van. Ahogy már korábban is mondtam, tudtam, hogy nehéz lesz megint találkoznom vele. Pár perc múlva rendben leszek. Peregrine összeráncolta a homlokát, mert biztos volt benne, hogy Weldon mondhatott valamit Sarának, ami feldúlta az asszonyt. Majd később újra megkérdezi erről. A karját nyújtotta neki, és azt mondta: – Gyere, menjünk haza.– Előbb még el kell búcsúznunk Lettytől. Peregrine legszívesebben figyelmen kívül hagyta volna a formaságokat, de tudta, hogy Sara sohasem lenne ennyire udvariatlan. Gyorsan végigjártatta tekintetét a termen, és örömmel vette észre, hogy Lord és Lady Sanford a főbejáratnál helyezkedtek el, tehát nem fog sokáig tartani, amíg udvariasan búcsút mondanak nekik. Már majdnem elérték Sanfordékat, amikor újabb pár lépett be a kapun, és hirtelen meglepett 157
moraj futott át a báltermen. A zene félbeszakadt, és a vendégek sorra az ajtó felé fordultak. Lady Sanford udvari bókba merevedett, férje pedig mélyen meghajolt. Peregrine halkan füttyentett a meglepetéstől, amikor felismerte az újonnan érkezetteket. – Akár hiszed, akár nem, maga Viktória királynő sétált be éppen, egy csomó udvaronc kíséretében. Megjegyzése felrázta Sarát szórakozottságából. – Drina itt van? – kérdezte meglepetten. Lábujjhegyre állt, és a nyakát nyújtogatta, de nem látott el a magasabbak feje fölött. A moraj izgatott fecserészéssé vált, ahogy minden szem a királynő felé fordult. – De még mennyire! A királynő gyakran jár privát bálokra? – Szinte soha – válaszolta Sara –, de Sanfordék tevékenyen részt vesznek az udvar életében, és elszántan támogatják a whig pártot. Azt hallottam, a királynő attól tart, hogy hamarosan a toryk fognak kormányra kerülni. Melbourne az egyetlen miniszterelnök, akivel eddig együtt dolgozott, és nagyon ragaszkodik hozzá. Azzal, hogy idejött, valószínűleg azt kívánja hangsúlyozni, hogy a whigeket támogatja. – Okos nőszemély – mondta Peregrine elismerően. – Az Isten szerelmére – mondta Sara most már teljesen magához térve –, ezt nehogy másnak is mondd! És most éppen mi történik? – Melbourne ment oda hozzá. Lehet, hogy tudott az érkezéséről? – jegyezte meg Peregrine halkan. – Most errefelé jön a királynő. Megáll, hogy pár szót szóljon valakihez, azután továbbhalad, inkább politikusként viselkedik, mint uralkodóként. – Peregrine érdeklődéssel követte Viktória mozdulatait. A királynő apró volt, alig százötven centiméter magas, de fellépése kétségtelenül tiszteletet parancsolt. Csinos volt, bár kissé kövérkés, és látszott, hogy később eléggé terebélyes lesz. Mivel a királynő ismeri Sarát, valószínűleg meg fog állni, hogy mondjon egy pár szót. Nagy megtiszteltetés, nem vitás, ám Peregrine azt kívánta, bárcsak a váratlan látogatás előtt távoztak volna Sarával. Akárcsak mindenki mást, Weldont is megbénította a királynő jelenléte. Szinte az egyik királyi fogadóteremben érezte magát. Mérgelődött a késedelem miatt, aztán magában átkozódott, amikor észrevette, hogy a királynő Peregrine–nel és Lady Sarával szándékozik beszélni. Viktória a brit birodalom uralkodója, és tiszta, szerény nő. Felháborító arra gondolni, hogy egy ilyen csalóval érintkezik, aki csak beszennyezi. Ekkor Weldonnak – aznap este már másodszor – remek ötlete támadt. Le akarta rontani ellensége hitelét? Kell–e ehhez jobb alkalom annál, mint hogy Anglia legbefolyásosabb asszonya előtt vádolja meg? Még hazudnia sem kell; az igazság maga is éppen eléggé terhelő. Igen, Weldon szerencséje jóra fordult; ismét a markában tartotta a világot. A tömegen áttörve igyekezett a kis csoport felé. Melbourne–nel és Sanforddal a nyomában, a királynő megállt Peregrine és Sara előtt. Elegáns főhajtással így szólt: – Nagy öröm látnom önt. Lady Sara. – Hangja édes volt, és nagyon tiszta, akár egy csalogányé. Sara bókolt előtte. – Igazán váratlan a megtiszteltetés, felség. – A férjét a legutóbbi fogadásomon mutatták be nekem. – Peregrine–hez fordult. – Peregrine herceg. Reméljük, az ön országa és a miénk között gyümölcsöző lesz a kapcsolat. A férfi meghajolt, és azt mormolta: – Én szintúgy remélem, felség Amint Peregrine felegyenesedett, Charles Weldon bukkant elő a tömegből, és szemei győzedelmesen csillogtak. Miután meghajolt a királynő előtt, harsány hangon azt mondta: – A bocsánatáért esedezem, felség, de el kell mondanom önnek, hogy ez az ember itt egy csaló. Nem herceg, nem is Kafirisztán szülötte. Nem érdemes arra, hogy önnek bemutassák. Megdöbbenten morajlottak fel a bámészkodók, akik elég közel álltak ahhoz, hogy halljanak mindent. A protokoll ilyetén megszegésétől megdöbbenve a királynő odafordult a férfihoz, aki félbe merte szakítani őt. Melbourne mellélépett, és a fülébe súgott valamit; valószínűleg Weldon kilétét fedte fel. 158
Szorító érzés fogta el Peregrine–t, amikor ráébredt, milyen tökéletes terepet talált Weldon arra, hogy megszégyenítse. Természetesen megpróbálhat hazugságokkal kikeveredni a csávából, és elég jól tudott hazudni, de kinek hisznek majd ezek a higgadt britek? Egy közülük való angol úriembernek, vagy egy kétes származású idegennek? A válasz nyilvánvaló volt. A maga részéről nem nagyon bánta, ha legázolják a becsületét, de immár a barátai is hozzátartoztak az életéhez, és nem nagyon örvendeznének, ha nyilvánosan megszégyenülnének azért, mert támogatták őt. Ross és Haddonfield becsapva érezné magát, és minden okuk megvolna erre. És Sara, nagy isten, vajon mit gondolna Sara? Tudván, hogy minden szem rászegeződik, Weldon folytatta: – Ez az ember, aki magát Peregrine hercegnek nevezi, és azt állítja, hogy Kafirisztánból származik, egy csaló. Valójában angol, és egy külvárosi kocsmárosné törvénytelen gyereke. – Peregrine felé fordult, szemeiben gonosz elégedettség villódzott. Karját vádlóan Peregrine felé lendítve így mennydörgött: – És ez a csaló gazember, ez a szemtelen külvárosi csatornapatkány arra vetemedett, hogy az egész brit előkelő társaságot becsapja! A királynőnek leesett az álla, és egy pillanatra inkább megrökönyödött lánykának nézett ki, semmint uralkodónak. A terem elcsendesedett, még az utcán elhaladó kocsi zörgését is hallani lehetett. Azután Viktória kék szemei jegesen villogó, keskeny hasítékokká szűkültek, és feje Peregrine felé fordult. Királynői méltósága semmibevevését semmiképpen sem fogja megbocsátani. Hideg, tiszta és parancsoló hangon megkérdezte: – Igaz az, amit Sir Charles mond? Peregrine–nek inkább azon kellett volna gondolkodnia, hogyan tudná a legügyesebben elkerülni a katasztrófát, de ehelyett a feleségére meredt. Sara arca sápadt volt, és tágra nyílt, döbbent szemekkel bámulta őt. Peregrine nem tudta megállni, hogy ne azon töprengjen, Sara elhitte–e Weldon vádjait. Vagyis inkább azon, hogyan fog viselkedni az asszony, ha elhitte a vádakat. – Önhöz szóltam, uram – csattant fel Viktória, máris megfosztva Peregrine–t a nemesi címétől. Peregrine a királynőhöz fordult, és azon gondolkodott, vajon van–e egyáltalán esélye arra, hogy hazugságokkal magyarázza ki magát ebből a helyzetből. Talán egyszerűen be kellene vallania az igazságot, és azzal letudná az egészet, de úgy gondolta, tartozik a barátainak annyival, hogy megpróbálja elkerülni a megszégyenítést. Ekkor még egy higgadt hang csatlakozott a beszélgetéshez. – Úgy vélem, Peregrine herceget olyannyira megdöbbentették ezek az elképesztő vádak, hogy szóhoz sem jut, felség. Lord Ross Carlisle lépett a királynő közelébe, és meghajolt. Aranyszín hajával és veleszületett eleganciájával maga volt a tökéletes angol úriember Weldonnal szemben. – Sir Charles biztosan viccel. Én magam is jártam a herceg palotájában Kafirisztánban, és láttam, mekkora becsben tartja őt a népe. Ross válasza megtörte Peregrine bénultságát. – Kérem, bocsássa meg válaszom lassúságát, felség. Néha még akadnak problémáim az önök nyelvével – mondta a legvaskosabb kiejtésével. – Van némi igazság Sir Charles állításában, hogy nem vagyok herceg, mivel Kafirisztánban európai értelemben vett hercegek nincsenek. A kafiri nyelvben engem, úgy hiszem... – kicsit gondolkozott –, talán „harci sólyom”–nak hívnának. A címem legjobb fordítása pedig az lehetne, hogy „vezér” vagy „főnök.” Amennyiben Angliában maradok, azt hiszem, teljesen lemondok a „herceg” használatáról, mivel ezt hivatalosan úgysem ismerik el ebben az országban. – Én magam javasoltam, hogy nevezze magát hercegnek, felség – mondta Ross. – A fordítás ugyan nem pontos, de Peregrine volt Kafirisztánban a legnagyobb és a legnagyobb tiszteletnek örvendő férfi. Én magam állok jót ezért. Weldon arca elsötétült, és kurtán felcsattant: – Lord Ross is része az összeesküvésnek, hogy megtévesszék az előkelő társaságot, felség. Az ő segítsége nélkül ez a csatornatöltelék nem tudná sikeresen végigjátszani ezt a komédiát. Együtt gúnyolnak ki bennünket, többieket. A királynő összevonta a szemöldökét, amint Ross és Peregrine szavait mérlegelte Weldon vádaskodásai ellenében. És ekkor Sara szólalt meg. – Sok éve ismer engem, felség – mondta olyan halkan, hogy csak 159
pár lépésnyi távolságra lehetett hallani – El tudja képzelni rólam, hogy szégyent hozok a nevemre azzal, hogy olyan emberhez megyek hozzá, aki rangban nem hozzám illő? A két nő pillantása találkozott, és egy rövid másodpercre a régi barátnő iránt érzett szeretet melegsége jelent meg Viktória szemében. Talán arra is emlékezett, hogy Weldon korábban eljegyezte Sarát, és most valószínűleg rosszindulatot táplál Sara új férjével szemben. Aztán a királynő visszatért hideg szertartásosságához. Weldonhoz fordult, és metsző hangon megjegyezte: – Lehet, hogy ön szerint ez vicces volt, ám bennünket nem szórakoztat. Viktória biccentett a fejével Peregrine és Sara felé. – Peregrine herceg. Lady Sara, bízom abban, hogy hamarosan újra találkozunk az udvarban. – Azzal megfordult, és folytatta útját. Weldon elfehéredett a dühtől, ahogy sarkon fordult, és kiviharzott a bálteremből. Az emberek úgy húzódtak el mellőle, mintha leprás volna. A többi vendég figyelme a királynőt és kíséretét követte, így Peregrine, Ross és Sara magukra maradtak. Ross szeméből sugárzott az ördögi jókedv, ahogy azt mondta: – Igazad van, Mikahl, beszélnünk kell az elkövetkező pár napban valamikor. Jó éjt, Sara! – Azzal elfordult és távozott. Peregrine lenézett Sarára. A nő arca még mindig sápadt volt, és semmit sem tudott róla leolvasni. A maga részéről úgy érezte, szétrobban, ha továbbra is itt kell maradniuk ezen az átkozott bálon. – Gyere, megyünk – mondta gorombán. Nem lepődött volna meg, ha Sara megmakacsolja magát, de az asszony csak bólintott. Amíg Sara megkereste a vállkendőjét, Peregrine előszólította a kocsijukat. Sem ő, sem a felesége nem beszéltek a rövid úton, amíg a Park Street–i házukhoz értek, de a levegő a kocsiban vibrált a feszültségtől. És a kerekek minden egyes zökkenésére visszhangzott Peregrine elméjében a felesége hideg, arisztokratikus hangja: El tudja képzelni rólam, hogy szégyent hozok a nevemre azzal, hogy olyan emberhez megyek hozzá, aki rangban nem hozzám illő?
160
Huszonegyedik fejezet A néma hazaút után Jenny segített levetkőzni Sarának. Aztán Sara elbocsátotta komornáját, és belépett a hálószobába. Ezen az éjszakán szívesebben vette volna, ha külön hálószobájuk van, de itt is, akárcsak Sulgrave–ben, a ház urának és a feleségének csak egy közös ágya volt. Sara azt fontolgatta, hogy bebújik a takaró alá és a fejére húzza a vánkost, de ez kivihetetlennek tűnt a gondterhes légkörben. Óvatosan egy karosszékbe ült a férjével szemben, felkészülve arra, hogy valami rettenetes nagy veszekedés következik. Jobban szerette volna, ha akkor kell ezzel szembenéznie, amikor már kipihente és összeszedte magát – de hát a veszekedés, akár a gyermekszülés, akkor történik meg, amikor eljön az ideje. Mikahl már levetkőzött, leomló fekete kaftánját viselte, s kibámult az ablakon, miközben egy pohár brandyt kortyolgatott. Amikor a bálban szeretkeztek, Peregrine hangulata változékony volt ugyan, de jókedvű. Most sötétnek és veszélyesnek tűnt, és nagyon idegennek. Sarára emelte a tekintetét, amikor az belépett a szobába, s arca merev volt az elfojtott haragtól. – Miért bámulsz így rám? – kérdezte Sara, remélve, hogy a férfit humorérzéke segítségével meglágyíthatja. – Mindazok után, amiket ma este a múltadról hallottam, nekem kellene tajtékzanom. Ügyetlen kísérlete kudarcot vallott. – Tehát Weldon mégis mondott neked valami felháborítót, amikor táncoltatok – mondta Mikahl komoran. – Mivel vádolt hát engem? Ugyanazokkal, amiket a királynőnek is mondott, vagy rosszabbakkal? Szóval a gondok gyökeréhez vág egyből. Sara szívesebben vett volna egy értelmetlen veszekedést, amit rögtön el is felejthetnek, amint túl vannak rajta. Ha azonban most elkezdenek arról beszélni, ami ma történt, azzal felnyílik Pandora szelencéje, napvilágra kerülnek a férje sötét titkai... és Sara rettegett attól, hogy amit ott felfedez, az tönkreteheti a házasságukat. Mély levegőt vett, és azt mondta: – Rosszabbakkal. Charles azt állította, hogy Tripoliban találkozott veled először. A férje teste pattanásig feszült, mint egy felajzott íj. – És még miket mondott a drága Charles? Sara le akarta sütni a szemét, de nem tette. – Azt is mondta, hogy amikor találkozott veled, férfikurva voltál, és azért gyűlölöd őt, mert kidobott az ágyából. Szent Elmo tüzeként sistergett át a szobán a düh. Sara megrázkódott; ha valaha is tartania kellett a férjétől, akkor az most volt. Ám Mikahl meg sem mozdult, és nem fenyegette őt, csak nézett mereven, fagyott pillantással. – És te hiszel neki? – Merő rosszindulatból cselekedett, és valószínűleg azt gondolta, hogy nyugodtan lehet felháborító, mert túlságosan döbbent leszek ahhoz, hogy veled megtárgyaljam a vádjait. – Sara tétovázott, és gondosan megválogatta a szavait. – De ennek ellenére úgy véltem, hogy van egy szemernyi igazság abban, amit Charles mondott. Mikahl a visszafojtott haragtól reszkető, halk hangon így szólt: – Abból, amit Weldon mondott, mit gondolsz, mi igaz? – Nem tudom biztosan – mondta Sara lassan. – Csak az az érzésem támadt, hogy amit mondott, az nem teljes mértékben kitalálás volt. A szoba hőmérséklete, úgy tűnt, tíz fokot esett. – Ha tagadnám a vádjait, akkor kinek hinnél, nekem, vagy a régi, arisztokrata udvarlódnak? – Te vagy a férjem – mondta Sara némi éllel a hangjában. – Azt remélném, hogy neked hihetek. – De nem vagy benne bizonyos – mondta Mikahl keserűen. – Micsoda szívbemarkoló hűségnyilatkozat ez a saját feleségemtől! Sara megmérgesedve felcsattant: – Én nagyon igyekszem, hogy meg tudjak bízni benned, Mikahl, de istentelenül keveset adsz nekem, amire építhetek. Azt hiszem, itt az ideje, hogy elmondd az igazságot a múltadról. A férfi szeme meglepetten villant fel a Sarától szokatlan istenkáromlás hallatán. Aztán a brandyspohár tartalmának felét hirtelen legurította a torkán. – Hát hiszen mindent tudsz, amit 161
tudnod kell, vagy nem? Egy olyan arisztokrata, mint te, sohasem hozna szégyent a nevére azzal, hogy olyan emberhez megy hozzá, aki rangban hozzá nem illő. Tehát akkor én megfelelő rangú vagyok, és Weldon merő undokságból hazudott. – Ez nem válasz – mondta az asszony felháborodottan. – Miért nem válaszolsz meg végre egy pár kérdést, ahelyett, hogy mindig csak kérdéseket teszel fel? A férje lecsapta a poharat az asztalra, átvágott a szobán, és megragadta a karosszék karfáját. – Milyen kérdésekre akarod a válaszomat, édes Sara? – suttogta fenyegetően. Az asszony fölé tornyosult, arca csak egy karnyújtásnyira volt, szemei pedig smaragdszilánkokként villogtak. – Azt akarod tudni, hogy tényleg kurva vagyok–e, vagy egy londoni csatornapatkány? És mit fogsz tenni, ha a válasz igen? Vissza fogsz térni az apád házába, amint megtudod, ki vagyok valójában, és keresel egy olyan szeretőt, aki „rangban hozzád illő”? A megértés villámcsapásként érte Sarát. Mikahl visszafojtott dühe Weldonnak szólt, és a ma esti majdnem–megszégyenítésnek – ám a mérgének egy része mégis neki szólt, és most már tudta, miért. Elképesztő módon az ő erős, magabiztos férje attól tartott, hogy Sara visszautasítja őt, ha megtudja az igazat a származásáról. Sara felemelte az egyik karját, a férje nyaka köré fonta, s ujjaival cirógatni kezdte a feszes izmokat. – Én tudom, hogy te ki vagy, Mikahl – mondta lágyan. – Ezért mentem hozzád. De el kell ismernem, arra is kíváncsi vagyok, hogy ki voltál. A férfi dühödt arckifejezése széttöredezett, és a helyén kétségbeesett kiszolgáltatottság maradt. Aztán felegyenesedett és elfordult, mert nem bírt a nő gyöngédségével szembenézni. Megállt az ablaknál, és kibámult, csupán széles, fekete köpenyes hátát mutatva. Sara érezte, ahogy energiahullámok csapnak át a szobán, és irányt váltanak, mint a metszett üvegen megtörő fény. Percek teltek el, mire Mikahl szinte érthetetlen hangon azt suttogta: – Amit ma este hallottál, annak a nagy része igaz. Odament az asztalhoz, ahol a palack és a poharak álltak, és még egy italt töltött magának, egyáltalán nem biztos kézzel. – Kérsz egy kis brandyt. Sara? Ha hallani akarod az életem mocskos történetét, akkor hosszú lesz ez az éjszaka. – Kérek. – Sara reszkető megkönnyebbüléssel sóhajtott, s lehunyta a szemét. Forró hálát érzett, hogy Mikahl újra az volt, akit férjeként ismert és szeretett. Amikor a férfi a kezébe adta a poharat, kinyitotta a szemét. – Az a rész, hogy férfikurva voltál, és őrülten szerelmes Charlesba... ez az a rész, ami hamis, ugye? A férfi egy pillanatra rámeredt. – Sara, időnként megfagy tőled az ereimben a vér. Miért mondod ezt? – Mert ezt nem tudom elképzelni rólad – mondta a nő egyszerűen. – Nagyon is igazad van... az mind hazugság volt. – A férfi elkezdett fel–alá járkálni a szobában, mert túl feldúlt volt ahhoz, hogy nyugodtan üljön. – Egyébként pedig majdnem minden más, amit Weldon mondott, igaz: kevesebb mint öt kilométerre innen születtem, az East End–i kikötő közelében. Sara csodálkozva rázta a fejét. – Szóval tényleg angol vagy. Hihetetlen. – Londonban születtem, és az életem első nyolc évét itt töltöttem, de ettől még nem vagyok angol – javította ki élesen a férfi. –Mellesleg az az Anglia, amit én ismertem, nagyon különbözik attól a világtól, amiben te felnőttél. Amennyit Sara az East End–negyedről hallott, az elég volt, hogy tudja, a férfinak igaza van. És mégis épp annyira angol volt a férfi, mint ő. Talán még jobban, hiszen Sara kiváltságos élete inkább kivétel volt, mint szabály. – Kik voltak a szüleid? – Nem olyanok, akiket ismerhetnél – mondta a férfi szárazon. – Az anyám vidéki lány volt, Cheshire grófságból származott, és megszökött egy katonával. Miután az elhagyta, egy londoni kikötőbeli kocsmában lett csaposnő. Az apám a Királyi Haditengerészet matróza volt. Anyámmal élt, amikor nem volt szolgálatban. Volt egy felesége, aki otthagyta, ezért nem vehette el az anyámat, pedig, szerette őt, vagy legalábbis így mesélte nekem az anyám. Talán igaz is volt, ő szívesen elhitte. – Mi történt velük? – Az apám Trafalgarnál halt meg amikor kétéves voltam. Nem emlékszem rá, de az anyám azt 162
szokta mondani, hogy éppen úgy nézek ki, mint ő. – Mikahl az ablakpárkányra telepedett. – Anyámat Annie–nak hívták. Elég nemtörődöm volt, de jólelkű. Soha sem panaszkodott, és mindig talált valamit, amin nevetni lehetett. Nem volt prostituált, de az apám halála után volt egy sor szeretője, akik eljöttek hozzá, amikor éppen kikötött a hajójuk, és segítettek rendezni a számlákat. Amikor elkezdtem tekeregni, anyám eladta az arany nyakláncot, amit az egyik szeretőjétől kapott, és abból a pénzből iskolába íratott. Ez tartott engem távol attól, hogy bajba kerüljek, és megmentett attól, hogy teljesen írástudatlan legyek. – Mi volt az eredeti neved? – Michael Connery, az apám után. Ugyanis ö ír volt. – A férfi elmélázott. – Úgy vélem, nem vagyok igazán jogosult a Connery névre, mivel fattyú vagyok, de az anyám Mrs. Connerynek hívta magát. Sosem tudtam meg, mi volt a lánykori neve. Michael Connery. Egy másik nyelv logikája szerint kiejtve: Mikahl Khanauri. Sara más szemmel nézett a férjére. A magassága, a fekete haja és a fehér bőre, a zöld szeme, és az a képessége, hogy ha akarta, a csillagokat is lecsábította az égről. – Szóval ír vagy. Gondolhattam volna – mondta megvilágosodó elmével. – Amikor először találkoztunk, azt mondtad, hogy a zöld szemszín nem ritka az apád népe körében. – Ami igaz is. – A férfi keserű öngúnnyal nézett rá. – Lehet, hogy nem hiszed el. Sara, de mindig megpróbáltam elkerülni, hogy hazudjak neked. Sara emlékezetébe idézte a beszélgetéseiket. Végül így szólt: – Hiszek neked. Így visszagondolva, nem emlékszem, hogy egyszer is azt mondtad volna, hogy kafiri vagy. És sok olyan alkalom volt, amikor a saját elvárásaim továbbszőtték, amit mondtál. Igazán mesterien adagolod a tényeket. – Nem kell hozzá nagy ügyesség, de kiváló vagyok benne. – Még mindig öngúny volt a férfi hangjában. Sara összevonta a szemöldökét, amint a következő kérdést kigondolta. – De mi van a kiejtéseddel? Lehetetlen betájolni. Ha találgatnom kéne, azt mondanám, hogy úgy beszélsz, mint egy ázsiai, aki az oxfordi egyetemre járt. Igazán nem úgy, mint egy külvárosi fickó. – Miután elhagytam Angliát, olyanokkal találkoztam, akik tisztán beszélték az angolt. Aztán sok évig nem beszéltem az anyanyelvemen, bár olvasni mindig olvastam, ha találtam angol nyelvű könyvet. Nem akartam elfelejteni, mert mindig tudtam, hogy egyszer majd szükségem lesz rá – magyarázta a férfi. – Amikor Indiába mentem, és újra alkalmam volt angolul beszélni, felfedeztem, hogy az eredeti beszédmódomat befolyásolták azok a nyelvek, amelyeket az évék során beszéltem. Ezért ezt használtam fel arra, hogy elfedjem a régit. Tudtam, hogy ha visszatérek Londonba, jobban befogadnak, ha gazdag idegenként érkezem, mint ha külvárosi csatorna patkányként, aki megszedte magát. Mikahl kicsit elmosolyodott, először azóta, hogy a bálon elváltak egymástól. – Még mindig tudok olyan cifra külvárosi módra beszélni, hogy csak minden harmadik szót értenél meg. Úgy gondolok rá, mint egy másik idegen nyelvre. Sara maga alá húzta a lábait a székben, és kék köpenyét jól a bokája köré gyömöszölte. – Azt mondtad, hogy az életed első nyolc évét töltötted Angliában. Miért mentél el innen? – Az anyám meghalt lázban. Az egyik szeretője, egy hajóskapitány, véletlenül éppen a kikötőben volt. Tudta, ha az utcára kerülök, akkor valószínűleg az akasztófán végzem, ezért felvett maga mellé hajósinasnak. – Mikahl felsóhajtott, arcán mélységes szomorúság tükröződött. – Ő volt Jamie McFarland kapitány, Glasgow–ból. Ha jól odafigyelsz, hallhatsz egy csipetnyi glasgow–i kiejtést a beszédemben. Az anyám szeretőinek többsége úgy gondolt rám, mint egy elkerülhetetlen szerencsétlenségre, de Jamie McFarland tulajdonképpen kedvelt engem. Az utazásairól mindig hozott nekem kisebb ajándékokat, és mindig volt ideje beszélgetni velem. Ő volt a leginkább apaszerű figura az életemben. Sara sose képzelte el a férjét gyereknek; túl erősnek tűnt, túlságosan kifejlettnek, hogy meg lehessen látni benne a kicsi és elesett gyereket. A férfi szavaira viszont megelevenedett előtte egy Annié nevű lány képe, aki a szívét követte, és aki a rugalmasságát és a jó természetét adta a fiának. Ugyanilyen könnyedén maga előtt látta az apa nélkül felnövő gyereket, aki készségesen megszerette a hajóskapitányt, mert az megadta neki azt a védelmet és szeretetet, amit minden 163
gyerek megérdemel. Sajgott érte a szíve, de érezte, hogy jobb lesz más témát választaniuk, mert Mikahl gyűlöli kimutatni a gyengeségét. – Hogy kerültél aztán Ázsia vad vidékeire? A férfi arca bezárult. – Ez hosszú történet, túl hosszú ma estére. A lényege annyi, hogy a hajózás után a Közép–Ázsián átmenő karavánok mellett dolgoztam. Húszéves lehettem, amikor egy rajtaütés során elfogtak, és eladtak rabszolgának. Sara arca megrándult. – Ekkor szerezted a hátadon lévő sebeket? A férfi megfejthetetlen arckifejezéssel nagyot húzott a brandyjé–ből. – Egy részét. Ekkor már másodszorra jutottam rabszolgasorba, és a hegek nagy része az első időből származik. Körülbelül egy év múlva sikerült megszöknöm az egyik kafir rabszolgatársammal, akit Maliknak hívtak. Ahogy kiszabadultunk, ő vissza akart térni a hegyei közé. Mivel nekem nem volt jobb ötletem, hát vele mentem. – És ott maradtál? A férfi bólintott. – Igen. Nagyon megtetszettek nekem a kafirok. Malik családja pedig örökbe fogadott. Sehol másutt nem fogadtak úgy be, mint ott, és én rájöttem, hogy jó az, ha van az embernek családja. Annak ellenére, hogy tudtam, legvégül el kell majd őket hagynom, mégis Kafirisztán lett az elkövetkező tizenkét évre a kalandozásaim kiindulópontja. – Tényleg herceget csináltak belőled? – kérdezte Sara kíváncsian. – Kafirisztánban nincsen öröklődő arisztokrácia. Azzal lehet kiemelkedni, ha valaki gazdag vagy jó harcos. De legfőképpen ha gazdag. Miután Katák elveszettnek hitt városába vezettem azokat az expedíciókat, én lettem a leggazdagabb ember Kafirisztánban. Tehát bizonyos szempontból én lettem a legkiemelkedőbb ember, ezért, ha hercegnek nevezem magamat, akkor abban képletesen van némi igazság. Eltöprengve kortyolt még egyet a brandyjéből. – Különleges helyzetben voltam, talán mint egy odalátogató legkedvesebb unokatestvér, aki hosszasabban marad. Az év több hónapját ott töltöttem, egyébként meg utaztam, és a vagyonomat gyarapítottam. Malik és családja mindig szívesen látott. Főképp nekem köszönhetően, ők is gazdagok lettek. Mindig azt mondták, hogy az ő házuk az én házam is, és ezt teljesen szó szerint értették. – Hol találkoztál Kúrámmal? – Indiában. Az indiai hadsereg felderítője volt. Aztán összezördült a feletteseivel, és én segítettem neki, hogy elkerülje a következményeket. Úgy érezte, nagyon leköteleztem, és felajánlotta, hogy hálából a szolgálatomba áll. Meg utazni is akart, és világot látni. Hat hónap vagy egy év múlva haza fog térni mindörökre. Amikor eljön ez az idő, meg fogja látogatni Malikékat, hogy biztosítsa őket arról, hogy én jól vagyok, és sokat gondolok rájuk. Ami igaz is. Sara hátrahajtotta a fejét a szék támlájára. – Sok minden világosabb lett most előttem – mondta csöndesen. – Például, hogy miért mondtad, hogy nem tartoztál soha oda, ahol születtél, és hogy nem is akarsz odatartozni. Most már értem, miért. – Senki, akinek jobb lehetősége van, nem akar visszatérni a külvárosi szegénységhez és erőszakhoz. – A férfi szeme elkeskenyedett. – Van valami hozzáfűznivalód, most, hogy hallottad kétes származásom történetét? Nem könnyű dolog egy ilyen kérdésre felelni. A megfelelő szavak után keresgélve, az asszony igy szólt: – Ugyan a világot bejártad, és több helyen éltél, mégis az a tény tetszik nekem, hogy a személyiségedet meghatározó éveket itt töltötted Angliában. Ez érthetőbbé tesz. Kevésbé idegenné. A férfi szája humortalan mosolyra görbedt. – Nem döbbent meg, hogy te, egy herceg leánya, egy külvárosi fattyú gazemberrel osztod meg az ágyadat? – Egyik döbbenetből a másikba zuhanok, amióta csak találkoztam veled, úgyhogy az, hogy most megtudtam, Londonban születtél, csak egy felvont szemöldököt érdemel – mondta a nő csípősen. – Csak azért használtam a bálon a „rangban hozzám illő” kifejezést, mert Drina nagyon számon tartja a származást, és olyasmit akartam neki mondani, ami meggyőzi, hogy a te javadra döntsön. A férfi arca újra megkeményedett. – Nem lesz kedvére, ha megtudja, hogy egy fattyú közembert mutattak be neki hivatalosan. 164
Sara megrökönyödve felelte: – Mikahl, a nemes St. James–ház alapítója egy Nellie James nevű külvárosi színésznő volt, aki II. Károly egyik szeretője volt a sok közül. Csapodár nőszemély volt, és Károlynak voltak is kétségei afelől, hogy a fiának ő lenne az apja. Mivel nagylelkű ember volt, azt a köztes megoldást találta ki, hogy csupán grófot csinál a fiúból, és nem herceget; utóbbi címet azok érdemelték ki, akiknek a származásában biztosabb volt. – Igazán? – kérdezte elképedve Mikahl. – Igazán. Az első néhány St. James gróf legfőképp arról lett nevezetes, hogy gazdag kereskedők lányait vették el feleségül. Nigel déd–nagyapám ravasz fickó volt, és minden bizonnyal örökölt valamennyit a család női ágának üzleti érzékéből. Nigel az egyik London melletti mocsár helyére előkelő városnegyedet varázsolt, és erőfeszítéseiért Haddonfield hercegévé tették. Hatalmas vagyont is szerzett, ami lehetővé tette számára, hogy számítás helyett inkább szerelemből házasodjon. Az anyám tiszteletreméltó, de elszegényedett skót kisnemesi családból származik – a Montgomery–famíliának ezen az ágán nem voltak előkelő arisztokraták, csak földművesek és katonák. Mikahl a fejét csóválta, szemei vidáman fénylettek. – Felteszem, atyád ismeri a család teljes történetét. – Természetesen, bár nem szívesen foglalkozik Nellie Jamesszel. Egyszer találtam egy képet róla az egyik régi könyvben. Egyáltalán nem valami tiszteletreméltó nőszemélynek nézett ki. – Ha az lett volna, Károly valószínűleg meg sem kedveli. – Nagyon igaz. – Sara felsóhajtott. – Amióta találkoztunk, felfedeztem, hogy bennem is van valamennyi az öreglány véréből. De ide hallgass csak, Mikahl. Én is egy külvárosi nőtől és egy fattyútól származom, valamint mindenféle kereskedőktől és földművesektől, úgyhogy nem kell azonnal sündisznóvá változnod, ha a származásodról van szó. – Szóval sündisznó. – Mikahl Sarára hunyorított. – Beismerem a tévedésemet. A te őseid sokkal rosszabb hírűek, mint az enyémek. Sara visszamosolygott rá, de a felhőtlen perc hamar elszállt. – Még sok mindent nem említettél – mondta az asszony csendesen. – Például, hogy hogyan kerültél a hajók fedélzetéről a karavánok mellé, és hogy mi van közted és Charles Weldon között. – Tudom. Magyarázattal tartozom neked. – A férje lehunyta a szemét, és a kimerültségtől megvonaglott az arca. – Eléggé... nehéz lesz megmagyaráznom. És inkább nem ma este, bár megpróbálhatom, ha szeretnéd. Hogy a ma esti események mennyire kiszívták Mikahl erejét, azt jól mutatta, hogy most ilyen kerülő úton kérte Sarát, legyen türelmes. Az asszonynak is éppen elég dráma jutott egy estére; ennél több lehet, hogy összetörné mindkettőjüket. Sara felemelkedett székéből, a férjéhez ment, és a nyaka köré fonta a karját. Amikor a férfi újra kinyitotta a szemét, az asszony látta, hogy szürkészöld a túlzott feszültségtől. A férfi, arcához nyomta az arcát, és azt suttogta: – Majd máskor, Mikahl. Most feküdjünk le. És holnap, kérlek, vigyél haza Sulgrave–be. Mikahl szenvedélyesen megölelte. – Ah, Istenem, Sara – mormolta reszketős hangon –, mivel érdemeltelek ki téged? Sara nem válaszolt, csak behunyta a szemét, és a férfinak dőlve elengedte magát. Mélységesen hálás volt azért, hogy átvészelték a vihart. Talán van jövője a házasságuknak. Az esküvő óta eltelt hetekben volt részük nevetésben és beszélgetésben, és megdöbbentő testi örömben. De sose érezte ennyire házasnak magát Sara, mint ebben a pillanatban.
165
Huszonkettedik fejezet Weldon tajtékozva ért haza. ö csak az igazságot mondta el arról a ravasz gazemberről, és ezért a szolgálatáért cserébe megalázták a királynő és a londoni társaság színe–java előtt. Bár Peregrine volt az, aki félrevezetett mindenkit, Lady Sara és Lord Ross segítsége nélkül nem ment volna semmire. Szemtelen hazugságaikkal megmentették Peregrine–t, de ezért megfizetnek majd. Istenemre, meg fognak fizetni – gondolta. Korábban már eltervezte, hogyan tölti ki Sarán a bosszúját, most pedig Ross Carlisle–t is felvette a megbüntetendők listájára. Habár már éjfél elmúlt, hívatta Kane–t. Az tíz percen belül meg is jelent teljesen felöltözve és az álmosság minden jele nélkül. Futólag felvetődött Weldonban a kérdés, alszik–e egyáltalán ez az ember, vagy pedig valóban az a szenvtelen, kék szemű fegyver lenne, aminek látszik. De nem vesztegette az időt, és azonnal a tárgyra tért: – Rájöttem, hogy minden egyes jelenlegi problémám mögött a magát Peregrine–nek nevező férfi áll. Azért jött Angliába, hogy tönkretegyen. Ezért meg kell halnia. – Mi sem egyszerűbb – válaszolta Kane szemrebbenés nélkül. – Mikor legyen? Mondjuk, holnap? Esetleg van valami konkrét elképzelése a halála módjáról, vagy cselekedjek úgy, ahogy a helyzet megengedi? Feltétlen szolgálatkészsége arra ösztönözte Weldont, hogy fontolóra vegye a kérdést. – Jobb, ha várunk egy–két napot – döntötte el. – Meg kell tudnom, mennyire szoros hálót vetett ki rám az a fattyú. Állítson megfigyelőket a londoni és a vidéki házához. Holnap reggelre legyenek a helyükön, vagy nem is, inkább már ma reggelre. Kövessék Peregrine–t. Tudni akarom, kik a segítői, legfőképpen, hogy kik azok, akik az üzleti életben képviselik. Ami pedig a megölését illeti... – elgondolkozott. – Ha vidéken kapják el, legjobb lesz vadászbalesetnek feltüntetni a dolgot. Ha pedig Londonban, akkor tűnjön rablótámadásnak, amit megzavartak. Azt ugyebár mondanom sem kell, hogy semmilyen rám utaló nyomot ne hagyjanak. Ha szükségük van még emberre, a kuplerájaim kapuőrei közül válasszanak segítséget. Ha pedig Lord Ross Carlisle–t éppen együtt találják Peregrine–nel, nos, akkor nyugodtan megölhetik mindkettőjüket. Kane bólintott. – És mi legyen Lady Sarával? – Lady Sarát ne lőjék le – mondta alattomosan Weldon. – Vele más terveim vannak. Haddonfield hercegét nem lepte meg Sir Charles Weldon látogatása Sanfordék bálja után. Nyilvánvaló volt, hogy valami sötét és veszélyes ügy köti össze Weldont és Peregrine herceget, és akár tetszik, akár nem, Haddonfieid és a lánya akaratlanul is részeseivé váltak ennek a játszmának. Ezért pedig a felelősség teljes súlya Haddonfieldet terheli. Amikor belépett a fogadószobába, úgy látta, látogatója arca elgyötört, és vészesen villog a szeme. Azóta nem találkoztak négyszemközt, hogy Sara kompromittálta magát Peregrine herceggel azon a bizonyos szörnyű chapelgate–i estén. – Jó reggelt, Charles! – köszöntötte a herceg kimért udvariassággal. – Szabad valami összefüggést feltételeznem a látogatásod és aközött, ami tegnap este Sanfordéknál történt? – Igen, természetesen van összefüggés – bólintott Weldon. – Amit a vejedről mondtam, az a színtiszta igazság. Ha az unokaöcséd és a lányod nem ártja bele magát, lehullott volna a lepel Peregrine igaz valójáról. A herceg leült egy egyenes támlájú székre. – Úgy sejtem, ezek az utalások az én vőmre, az én unokaöcsémre és az én lányomra, azt akarják jelenteni, hogy engem tartasz felelősnek az ő cselekedeteikért. – Ha megfelelően nevelted volna a lányodat, már a feleségem lenne, és tizedennyi gondom se volna – mondta Weldon, és meg sem várva, hogy hellyel kínálják, leült. – Mivel azonban a lányod egy cafka, így hozzáment egy alantas bűnözőhöz, aki mindent megtesz azért, hogy tönkretegyen engem. – Csakugyan? – Haddonfield arcán csupán arisztokratikus unottság tükröződött, mivel már megtanulta, veszélyesen nagy hatalmat ad Weldon kezébe, ha kimutatja előtte valódi érzelmeit. Weldon arca dühösen megrándult. – Hát már te is annyira Peregrine hatása alá kerültél, hogy nem is számít, ki ö valójában? 166
– Annyi biztos, hogy ő a lányom férje, és más nem számít. Sara kedvéért pedig jó viszonyban kívánok maradni vele. Különben is azt kell mondanom, ő mindig tisztelettudóan viselkedik, ami rólad azonban egyáltalán nem mondható el – jegyezte meg kissé epésen a herceg. – Sajnálni fogod még, hogy találkoztatok, Haddonfield. – Weldon kárörvendően vigyorgott. – Engedd meg hát, hogy elmeséljem, hogyan akadtam össze a vőddel Tripoliban. Nem volt könnyű a hercegnek rezzenéstelen arccal végighallgatni a történetet. Weldon kétségtelenül rosszindulatúan kiszínezte az igazságot a hatás kedvéért, mégis szörnyű volt arra gondolni, hogy az ő finom, jól nevelt Sárája egy ilyen mocskos múltú férfihoz ment feleségül. De a gondolatait megtartotta magának: nem volt már joga arra, hogy a lánya cselekedeteit megítélje. Amikor Weldon befejezte, csak annyit fűzött hozzá: – Ez nem dönt el semmit. Hagyjuk a rágalmakat, és inkább lássuk, mit is akarsz tőlem. Felteszem, azért vagy most itt, mert akarsz valamit. – Nyolcvanezer fontra van szükségem azonnal – válaszolta Weldon. – Peregrine titokban felvásárolta az összes váltómat, és most pár napon belül be akarja hajtani azokat. Viszont szinte teljesen tönkretette mind a személyes, mind az üzleti hitelemet, ezért aztán senki sem ad kölcsön erre pénzt. – Sötéten elmosolyodott. – Ekkor jutottál te az eszembe, kedves barátom és majdnem–apósom. – Barátok lettünk volna? – kérdezte tartózkodóan a herceg. – Így visszatekintve inkább úgy gondolom, az áldozatod voltam. Weldon kárörvendően felnevetett: – Hát ha egyszer ez az a szerep, amit igazán kedvelsz. Haddonfield elvörösödött, mert a megjegyzés az elevenébe talált. Weldon folytatta: – Még mindig az adósom vagy, Haddonfield. Azt mondtad, nekem adod Sarát, és mégsem adtad. – Sohasem Ígértem, hogy „odaadom” a lányomat. Azt mondtam, arra fogom biztatni, hogy fogadja el a házassági ajánlatodat, ami nem ugyanaz – javította ki a herceg. – Bár szégyenkezve, de el kell ismernem, részemről a megállapodásunknak eleget tettem. Hál'istennek Sara felbontotta az eljegyzést, igaz, szívesebben vettem volna, ha ezt másképp teszi. Weldon szemei dühösen izzottak. – Ha úgy nevelted volna, hogy engedelmeskedjen az apja akaratának, ahogy egy lánynak illik, rengeteg kellemetlenségtől megkímélhettük volna magunkat. De mivel én megértő ember vagyok, lehetőséget adok neked arra, hogy pénzzel tedd jóvá az engem ért sérelmet. Ha ez nem felel meg, akkor... – fenyegetően elhallgatott. – A világ tudomására jut egy pár ízléstelen dolog velem és talán a vőmmel kapcsolatban is? – fejezte be a herceg némi iróniával. – Ez nagyon úgy hangzik, mintha zsarolás volna. Ennek ellenére most az egyszer még teljesítem a kérésedet. Viszont ne felejtsd el, hogy ugyan hallgatni arany, de nem a végtelenségig. Weldon arcizmai ellazultak, szeme győztesen csillogott. – Nekem kevesebb idő is elég. Miután megbeszélték a pénz átutalásának részleteit, távozott. Haddonfield a szobában maradt még és elgondolkozott. Bizonyos szempontból nagyon is helyénvaló volt, hogy Weldon megzsarolja: hiszen rászolgált a büntetésre. A pénz pedig Peregrine–hez kerül majd, így legalább a családban marad. Hosszasan ingatta a fejét, aztán felállt. Isten tudja, ki is Peregrine, de biztosan nem rosszabb férje Sarának, mint Weldon lett volna. Mielőtt Peregrine Sulgrave–be indult, meglátogatta Benjamin Slade–et, és elmesélte neki a legújabb fejleményeket. Az ügyvéd kérdőn felvonta a szemöldökét, amint meghallotta, mi történt Sanfordék bálján. – Bölcs dolog volt Weldon tudomására hozni, hogy te állsz a problémái mögött?– Talán nem volt bölcs, de szükséges – vetette oda Peregrine. – Mi kellene Weldon felakasztatásához? Slade elgondolkozott. – Valószínűleg sziklaszilárd bizonyíték arra, hogy ö személyesen gyilkolt meg valakit. De azt hittem, inkább az érdekel, hogyan öljed meg őt te magad, mintsem hogy Őfelsége bíróságára hagyjad a dolgot. Peregrine eleresztette a füle mellett ezt a megjegyzést, de azért magában megjegyezte: a hozzá közel állók kezdik túlságosan is kiismerni. – A nyolc felbérelt őrszem közül kettőt személyesen a te védelmedre rendelek ki. Vidd őket magaddal mindig, ha elmész itthonról, és ügyelj arra, hogy éjjel őrt álljanak a házadban. 167
Slade meglepődött. – Tényleg azt gondolod, hogy ez szükséges? – Úgy vélem, mielőtt Weldon utánam eredne, először a vasúttársaságra, nehezedő nyomást próbálja meg enyhíteni. Ha rájön, hogy te perelted be, lehetséges, hogy úgy dönt, a megöletésed neki hasznára válik, nekem pedig kellemetlenséget okoz. – Peregrine keserűen elmosolyodott. – Lehet, hogy az előbbi feltevésem helytelen, de az utóbbi mindenképpen helyes. Az ügyvéd arca elsötétült. – Nos, ha már így fested le a helyzetet, akkor örömmel fogadom az őrszemeket. Van rá valamennyi esély, hogy Weldon mindkettőnkkel végez, és ép bőrrel megússza? – Semennyi. A Weldon ellen szóló bizonyítékokról készítettem egy harmadik másolatot is, és odaadtam egy olyan embernek, akivel Weldon sohasem hozna kapcsolatba engem. Akárhogy is lesz, mindenképpen törvény elé fog kerülni a bűntetteiért. – Slade arckifejezését látva, gyorsan hozzátette: – Ne nézz úgy, mint akit halálra ítéltek. Csak végiggondoltam minden lehetőséget. Weldon nem legyőzhetetlen, csupán egy örült, aki néhány marcona alakkal vette körül magát. Ha szerencséd van, sose talál meg, és még ha rád is akad, akkor se tehet semmit. Azzal sarkon fordult és távozott, közben pedig már a többi elővigyázatossági intézkedésen járt az esze. Az utca túloldalán egy átlagos külsejű férfi eddigre már a boltostól megtudta, ki lakik a házban, ahova a herceg bement, és amikor az kijött, tovább követte feltűnés nélkül. Charles Weldon még aznap délután értesült Peregrine reggeli látogatásáról. Szerencsés véletlen volt, hogy Weldon vasúti ügyekkel foglalkozó titkára felismerte Benjamin Slade nevét. Egy kis kérdezősködéssel aztán kiderítette, hogy kétségtelenül ő Peregrine üzleti képviselője. Ahhoz képest, mennyire csendesen és elvonultan élt és dolgozott, meglepően sokan ismerték a szakmában, és csodálattal vegyes tisztelettel emlegették. Amint összeállt a kép, Weldon elégedetten dörzsölte össze a kezét. Hát igen, még nem hagyta el a szerencse. És egy héten belül lezárhatja Michael Connery ügyét, azét a bolondét, aki azt hitte, legyőzheti Charles Weldont. Aznap éjjel két férfi betört Benjamin Slade városi házába. Már éppen készültek felgyújtani a házat, amikor két felfegyverzett őr lepte meg őket. Lövések verték fel az éjszakát. Az egyik behatoló megsebesült, és menekülés közben vére a padlóra és az ablakpárkányra folyt. Slade éppen időben érkezett a helyszínre, hogy segédkezzen eloltani az elharapózó tüzet, ami szerencsére nem okozott komoly kárt. Annyira felzaklatta a támadás, hogy másnap reggel első dolga volt, hogy üzenetet küldjön munkaadójának. Nem sokkal ebéd után Peregrine meg is érkezett. Az őr beengedte, Slade pedig eléje sietett a hallba, hogy köszöntse, de majd megfulladt, amikor a kis Jenny Miller a nyakába vetette magát. – Amikor rájött, hogy sürgős üzenet érkezett tőled, addig nyaggatott, amíg el nem mondtam, mi áll benne – magyarázkodott kis mosollyal a szája sarkában Peregrine. – Aztán meg nem hagyta, hogy nélküle induljak el. – Jól van, Mr. Slade? – kérdezte aggódva a lány, és úgy fürkészte végig, mintha égési sérüléseket keresne rajta. – Jól vagyok, Jenny – nyugtatta meg az ügyvéd. A Lady Sarától kapott öltözékében a legelőkelőbb társaságból sem rítt volna ki a lány. A férfi erősen vonakodva fejtette le magáról Jenny ölelő karjait. A hercegre pillantva megkérdezte: – Négyszemközt kívánsz beszélni velem? – Jenny akár velünk is tarthat – mondta szárazon Peregrine. – Különben úgyis az ajtónál hallgatózna, ha megpróbálnánk kihagyni valamiből. – Hát arra mérget vehet – csattant fel a lány kihívóan. Követte Slade–et a dolgozószobába, elhelyezkedett mellette a kemény, lószőrrel kitömött kanapén, és olyan szorosan fogta a kezét, mintha jelenlétével garantálni tudná a férfi biztonságát. Amint bezárult az ajtó, Peregrine így szólt: – Csomagold össze a legszükségesebbeket, és zárd le a házat. Sulgrave–ben nagyobb biztonságban leszel. Feltehetőleg csak pár napig tart az egész. Akármi is következik ezután, az hamarosan megtörténik. Slade gondterhelten ráncolta a homlokát. – Az őrök itt maradhatnának? Nem szívesen 168
hagynám, hogy porig égjen a házam. – Rendben van, bár ha elég feltűnően távozol, akkor nem valószínű, hogy ezt még egyszer megkísérlik. Az ügyvéd elgondolkozva harapdálta a szája szélét. – Mit gondolsz, hogyan találhatott rám Weldon ilyen gyorsan? Peregrine elfintorodott. – Minden bizonnyal utánam küldött valakit tegnap reggel. Azt hittem, elég korán jövök ahhoz, hogy ne lehessen még ideje arra, hogy ezt elrendezze. Ehelyett úgy néz ki, én magam vezettem öt a nyomodra. – Magát kárhoztatva csóválta a fejét. – Több eszem is lehetett volna annál, semhogy akár egy pillanatra is alábecsüljem. – Az őrök azonban megakadályozták, hogy komolyabb kár essék – jegyezte meg Slade. – Ez igaz. Ez alkalommal egy fél lépéssel Weldon előtt jártam... épphogy csak. – Arca olyan lett, mint a kőszikla. – Nem hagyhatom, hogy az óvatlanságom miatt a barátaim szenvedjenek. – Barátok volnánk? Azt hittem, az alkalmazottad vagyok. – Akkor csak a pénzért végezted volna el azokat a szokatlan és néha kétes feladatokat, amikkel megbíztalak? – Nem, úgy hiszem, nem. – Én sem úgy gondoltam. – Peregrine habozott egy kis ideig, mert nagyon nehezére esett kimondania, amit érzett. – Nagyra tartalak, Benjamin, és nem szeretném, ha bármi bajod esne. Úgy tűnt, Slade is olyan zavarban van, mint Peregrine. – Köszönöm. Ezt jólesik hallanom. – Elmosolyodott, pillantásával végigsimított a mellette ülő lányon. – Annyival izgalmasabb lett az életem, amióta összetalálkoztunk. Peregrine ironikusan mosolygott: – Van egy kínai átok: „Legyen az életed izgalmas!” Remélem, az előbbieket nem úgy értetted, hogy átkos volt velem találkoznod! Slade elismeréssel nyugtázta, amikor Lady Sara a meglepődés legkisebb jele nélkül üdvözölte Sulgrave–ben. Az ügyvéd ezt jó jelnek vette: okosabb, ha nem lepődik meg egykönnyen az, aki hozzámegy Peregrine–hez. Két egymásba nyaló, kényelmes szobát kapott, egyet dolgozószobának, egyet hálószobának. Vacsora után rögtön kimentette magát és visszavonult, hogy a betörés és a költözködés miatt elmaradt munkának szentelhesse a figyelmét. Későre járt már, amikor halkan kopogtattak az ajtón. Kiszólt a látogatónak, hogy jöjjön be, gondolván, biztos Peregrine az. Helyette Jenny lépett be egy tálcával, és bizonytalanul megkérdezte: – Óhajt egy kis teát, Mr. Slade? A férfi nem tudta elrejteni örömteli mosolyát. – Igazán nem szabadna itt lennie – mondta, ahogy felemelkedett a székéből. – Ez nem illendő, és Lady Sara se nézné jó szemmel. – Nem hiszem, hogy bánná, hiszen mára befejeztem már a munkámat. – Jenny letette a tálcát, és kitöltött két csészével. – Különben se venné észre, mert csak a férjére van szeme. – Boldogok? – Slade közelebb húzott egy széket Jennynek. A lány bólintott, és leült. – Valami olyan ragyogás fogja körül őket, amit még sose láttam. – Összevonta a szemöldökét, és egy tányérka süteményt kínált oda a férfinak. – De nem hiszem, hogy Peregrine elmondja neki, mi miért történik. Ez pedig nem helyes. Erről Lady Sarának is tudnia kéne, hiszen a részese. – Én megértem, miért nem akarja Peregrine, hogy a felesége is belekeveredjen. Kétlem, hogy rajta és Weldonon kívül valaha is megtudja valaki a teljes történetet. Még nekem se árulta el. – Hibát követ el – jósolta Jenny sötéten. – Lehet, hogy Lady Sara eddig védett életet élt, de már nem gyerek. Dühös lesz, ha tudomást szerez a herceg valamennyi tervéről. És veszélyes lehet, ha nem tud róluk. – Ezt mondja el Peregrine–nek maga, ha elég bátor hozzá – jegyezte meg Slade kis mosollyal az arcán. – Én nem vagyok ilyen merész. – Én sem – mondta szomorúan Jenny. – Remélem, minden rendben lesz. De a csontjaimban érzem, hogy baj közeleg. Amikor meghallottam, hogy valaki megpróbálta felgyújtani a maga házát... – összerázkódott. – Meg is halhatott volna a saját ágyában!– De nem így történt. Itt vagyok épen és biztonságban, és hamarosan vége lesz ennek az egésznek. Jenny csak rázta a fejét, és az arca gondterhelt lett. – Weldon és Peregrine. Olyanok, mint két 169
harci kakas: addig nem hagyják abba a küzdelmet, amíg az egyikük vagy mindkettejük meg nem hal. És Isten irgalmazzon mindenkinek, aki az útjukba kerül. Slade hallgatásba burkolózott, mert elbizonytalanította a tudat, hogy a lánynak minden bizonnyal igaza van, hiszen Slade maga is a két férfi közé került, és meg is halhatott volna, ha Peregrine nem gondoskodik örökről. A beszélgetés kezdett túl komolyra fordulni, ezért inkább a vidéki életről kérdezgette Jennyt, aki aztán szórakoztató beszámolót tartott arról, hogyan kerül közelebbi ismeretségbe egy londoni lány a tehenekkel és a betakarítással, úgyhogy az este gyorsan telt. Az óra elütötte az éjfélt, amikor Slade felocsúdott, milyen késő van már. – itt az ideje nyugovóra térni, Jenny. Köszönöm, hogy meglátogatott. Igazán hiányoltam az esti beszélgetéseinket. – Én is. – A lány felállt, összeszedte a poharakat és tányérokat, ám ahelyett, hogy elindult volna, a teáskanna fedelét igazgatta. Nem nézett a férfira, mikor végül megszólalt: – Emlékszik, amikor azt mondta, hogy az ágyba bújásnak jelentenie kell valamit? Slade megmerevedett, mert nem tudta, mi következik. – Emlékszem. A lány hirtelen ráemelte a tekintetét. – Ha most csinálnánk... akkor az jelentene valamit. – Elkapta a tekintetét, és újra a tálcát kezdte tanulmányozni. – Ha még mindig akarja. A férfi nyelt egyet, nem tudván, mit is tegyen vagy mondjon. Most más volt a helyzet, mint amikor Jenny először ajánlkozott föl neki, de nem volt benne biztos, miért. Aztán rájött. Már nem az a fiatal nő volt, aki hideg természetességgel ajánlja föl a testét, hogy adósságát kiegyenlítse. Bátortalan volt a lány, félt az elutasítástól, mivel ez alkalommal az érzelmei is szerepet játszottak a dologban. – Ó, Jenny. Igen, akarom – lehelte. – De nem vagyok abban teljesen bizonyos, hogy ez a helyes. Hogyan fér ez össze azzal, amit eddig eltervezett: az új életével és a jóképű, fiatal inassal? – Sokféle férfival találkoztam itt – válaszolta a lány egyszerűen. – Lovászokkal, inasokkal, őrökkel és kertészekkel. A legtöbbjük meg is nézett magának, és van köztük jóképű is, de egyik sem olyan, mint maga. A férfi úgy érezte, élete legnagyobb ajándékát kapta meg. Nem törődve azzal, helyesen vagy helytelenül cselekszik, tenyerébe fogta a lány arcát. A finom bőr érintésétől bizseregni kezdtek az ujjbegyei. – Ah, Jenny, maga olyan édes – suttogta. Aztán előrehajolt és nagyon gyöngéden megcsókolta. Nem volt ugyan híjával a tapasztalatnak a nőkkel való bánásmód terén, mégse volt soha nagy szoknyabolond, és tudta, hogy nem lehengerlőén ügyes szerető. De minden porcikájával azt akarta, hogy ez a fiatal lány, aki olyan kevés örömet ismert eddig, most örömét lelje az együttlétükben. Jenny szája lassan kezdte felfedezni a férfiét. Bizonytalan volt, akárcsak Slade. Aztán egy lágy sóhajjal a férfi vállára tette a kezét és magához húzta. Ahogy tovahömpölygött az éjszaka, a tapasztalatlan férfi és a túlságosan is tapasztalt lány megtalálta együtt a csodát. Szeretkezés után Jenny sírva fakadt. Slade halálra rémülten támaszkodott fel az ágyban. – Mi a baj, Jenny? Fájdalmat okoztam? – Azt hitte, a lány elhúzódik tőle, de az a mellkasához simult. – Én nem ... én nem tudtam, hogy ez ilyen édes is lehet. A férfi szorosan átölelte, lenszöke haját simogatta, és megrendülten gondolt arra, hogy ez a csodálatos ifjú lány az ö karjában volt boldog. Némi ügyetlenkedés azért volt, és van még mit tanulniuk egymástól, de a lány jól mondta: édes volt minden együtt töltött perc. Csendesen megjegyezte: – Tudom, hogy ez most túl korainak hangzik, de legalább vegye fontolóra: hozzám jönne feleségül? A lány meghökkentve emelte fel a fejét, az arcán még mindig könnyek csillogtak. – Hogy magához mennék–e feleségül? – dadogta. A férfi óvatosan letörölte a könnyeket az ujjbegyével. – Tudom, nem lett volna szabad megkérdeznem. Majdnem kétszer olyan idős vagyok, mint maga, és nem valami érdekes ember. Viszont van némi vagyonom, és esküszöm, megfelelően gondoskodom magáról. Ha a feleségem lesz, sohasem kell fáznia vagy éheznie, és nem zaklathatja majd senki. – Maga a legérdekesebb ember, akivel valaha is találkoztam – fojtotta belé a szót Jenny. – De 170
nem vehet el engem, hiszen maga úriember!.A férfi elmosolyodott: – Akárkit elvehetek, akit rá tudok venni, hogy hozzám jöjjön, Jenny. Habár ez idáig sosem akartam megnősülni. – És mit fognak szólni az emberek? – kérdezte aggódva a lány. – Úriemberek nem vesznek el utcalányokat. Szégyent hoznék magára. – Ne mondja ezt! Maga nem utcalány, hanem egy bátor és gyönyörű fiatal nő, akit a legszörnyűbb körülmények sem tudtak elrontani. Maga olyan, mint egy tökéletes rózsa, amelyik a csodával határos módon kivirágzott a gaztengerben. A lány kuncogott. – Ez nem hangzik valami romantikusan. – Talán nem. Én sem vagyok egy túl romantikus alkat – ismerte be a férfi, és örült, hogy újra nevetni látja a lányt. – Ne aggódjon amiatt, hogy nem illik bele az én társadalmi osztályomba. Maga olyan hamar meg tud tanulni új kifejezéseket és viselkedésmódokat, hogy az emberek sosem fognak rájönni, hogy nem ugyanolyan unalmas származású, mint ők. Jenny mosolygott, de a fejét rázta. – Azt hiszem, most elkapta magát a romantikus lendület, Mr. Slade. Nem kell elvennie engem csak azért, mert úgy gondolja, ez így helyes azok után, amit tettünk. – Úgy gondolom, már eljutottunk odáig, hogy Benjaminnak szólíts. – A férfi hátradőlt, a vállára húzta Jenny fejét, és selymes, szőke haját simogatta. – Valamikor régen, Jenny, mindig pontosan azt tettem, amit helyesnek gondoltam. Szorgalmasan tanultam, keményen dolgoztam, betartottam a szabályokat, és azt hittem, ez a józan erkölcs majd elnyeri jutalmát. A Kelet–indiai Társaságnál kezdtem el dolgozni, és elhatároztam, hogy sikeres leszek. Sóhajtott, amikor visszaemlékezett, mi történt Indiában, és mennyire közel sodorta a kétségbeesés ahhoz, hogy elpusztítsa magát. – Végül lelkiismeretes, kemény munkám jutalmául én lettem a bűnbak, amikor a főnököm sikkasztott. Odalett az állásom, a becsületem, a barátaim többsége, és kis híján a szabadságom is. Ha nem jött volna Peregrine, és nem mentett volna meg, törvénytelen módon ugyan, de nagyon ügyesen, akkor most börtönben lennék, vagy halott. – Lehajtotta a fejét, és megcsókolta a lány orra hegyét. – Ezek után, Jenny, már nem törődtem azzal, mit vár el tőlem a világ. Elhatároztam, hogy a jövőben először is a saját magam kedvére teszek. És igencsak kedvemre való volna, hogy téged elvegyelek. De csak akkor, ha ez neked is kedvedre való. Jenny hallgatott, mert tudta, ha megpróbálna válaszolni, akkor megint sírva fakadna. Bizonytalanul a férfi mellkasára simította a kezét. Sok férfitesttel volt már dolga: a legjobb esetben hidegen hagyták, néha azonban félelemmel és utálattal töltötték el. De soha nem akart ilyen közel lenni egyhez se. Benjamin teste vonzotta: izmos volt, szíjas, de nem nagy, és nem ijesztő. Amikor egymásba kapcsolódtak, boldog volt, úgy érezte, finom porcelánként bánik vele a férfi. Mondták már neki, hogy a nők is képesek a szenvedélyre, akárcsak a férfiak, de ezt sohasem hitte el. Most viszont igen, és felsejlett előtte, hogy egyszer majd az édes érzéseknél hevesebben fog válaszolni a teste. – Kedvemre való volna – szólt végül. – De túl korai még, talán egy kicsivel később, ha addig nem unsz meg engem... – Sohasem foglak megunni, Jenny! De nem sürgetlek a válasszal. A házasság komoly dolog, hát jobb, ha nyugodtan átgondolod. Addig pedig... Megcsókolta a lányt, most már szenvedéllyel. És amikor az visszacsókolta, tudta, soha életében nem érezte még ennyire férfinak magát.
171
Huszonharmadik fejezet Kane a magas fűben hason fekve, látcsővel figyelte a két lovast, aki minden óvatosságot félretéve vágtatott a dombtetőn. Alig akart hinni a szerencséjének. Épp csak kijött, hogy megvizsgálja Sulgrave körül a terepet, és tessék, pont itt vannak azok, akiket Weldon meg akar öletni. Csak lovagolnak, és meg se fordul az ostoba fejükben, hogy óvatosabbak is lehetnének. Ugyan lehet, hogy a munkaadója inkább várna egy pár napot a leszámolással, Kane azonban nem kívánt elszalasztani egy ilyen kitűnő lehetőséget, hiszen most itt a soha vissza nem térő alkalom, hogy mindkét férfival egyszerre végezzen. Lehet, hogy Weldon dühös lesz, de ez nem zavarta Kane–t. Az elvégzett gyilkosság adta öröm messze túl fogja szárnyalni munkaadója bosszankodását. És Weldonnak sokkal nagyobb szüksége van Kane–re, mint neki őrá. Meggörnyedve lopakodott le a dombról, gondosan ügyelve, nehogy kivehető legyen az alakja az égbolt előtt. Magában megvetően mosolygott: amilyen óvatlanok az áldozatai, ez az elővigyázatosság alighanem szükségtelen is. A bal kezében halálpontos, könnyű, porosz vadászpuskát vitt. Addig halad előre a domboldalban, amíg jó rejtekhelyet talál. A két lovas minden bizonnyal ugyanazon az útvonalon tér majd vissza, mint amerre mentek. És amikor visszaérnek, Kane már készen áll a fogadásukra. Sívának nem kellett biztatás – szinte repült a mészkősziklákból formálódott dombvidéken. Végigszáguldottak a dombtetőn kanyargó ősrégi földúton, Peregrine mélyen a ló nyakára hajolt, és hagyta, hogy a vad szél könnyítsen mardosó nyugtalanságán. Sanfordék bálja óta feszültségben telt el két nap. Peregrine figyelte Sarát, hátha észrevesz valami kis változást azóta, hogy mesélt neki a korábbi életéről, de az asszony ugyanúgy viselkedett. És egy percig sem csodálkozott, amikor bemutatta neki Benjamin Slade–et, mint bizonytalan időre náluk tartózkodó vendégét, és mindent megtett, hogy az ügyvéd otthon érezze magát náluk. Mégis, a felszín alatt az összetartozás és a pattanásig feszült ellentét furcsa keveréke rejlett Peregrine és a felesége között. A férfi tudta. Sara arra vár, hogy beszéljen az eddig elhallgatott éveiről, és a vérbosszúról, amit Charles Weldon ellen esküdött. Már jó párszor a határán volt, hogy elmondjon neki mindent, de az utolsó pillanatban mégis elbizonytalanodott. Két oka volt a hallgatásra. Az egyik, hogy egyáltalán nem fűlt a foga ahhoz, hogy olyasmit fedjen fel Sara előtt, amit még senki élő emberfiának nem mondott el. És az igazat megvallva, nem biztos, hogy a legáltalánosabb megjegyzéseken túl is képes róla beszélni. Tudta ugyan, hogy megbízhat Sara együttérző és nagylelkű szívében, mégis ö lenne a világon a legutolsó, akinek a tudomására szeretné hozni a megaláztatását. A másik ok pedig az, hogy nem volt biztos abban, mi legyen a következő lépése. Hamarosan döntenie kell, különben veszélyes lehet, ha hagyja, hogy az ellenfele ragadja magához a kezdeményezést. Az viszont még veszélyesebb, ha úgy cselekszik, hogy nem tudja, mit is akar elérni. Így hát hálás volt Rossnak, amikor az átjött Chapelgate–ből, és elhívta, hogy lovagoljanak egyet a dombok között. Ross mindenki másnál többet tudott a helyzetről. Mi több, Peregrine egyetlen olyan ismerőse volt, aki meg tudta érteni a törvénytisztelő állampolgárok világát is és az erőszak homályos mezsgyéjét is, ahová Peregrine és Weldon szorult, hogy életre–halálra megküzdjenek egymással. Síva kezdte nehezen szedni a levegőt, ezért Peregrine lassú üge–tésre fogta a paripát. Pár perc múlva Ross is beérte őket. – Ez a te lusta hátaslovad nem rokona véletlenül Sara Pansyjének? – vetette oda Peregrine. – Uram, ez vért kíván! – felelte nevetve Ross, miközben egy született lovas eleganciájával fogta vissza a lovát. – Ha versenyezni akarsz, majd akkor tegyük meg, amikor nem hajtottam meg előtte ennyire a lovamat. Ha pedig akadályversenyre vágysz, akkor garantálom, hogy Iszkander mérföldeket ver a te sétalovaglásra való gebédre. – Minden bizonnyal – ismerte el Peregrine. – Síva sík terepen repül, mint a szél, viszont nem 172
igazán jó ugró. A két férfi megfordította lovát, és nagy egyetértésben lovagoltak visszafelé egymás mellett. Peregrine pillanatnyi jó érzése egyre halványodott. Gondterhelt arccal pásztázta a környező vidéket. – Egyáltalán nem szabadna itt lennünk. Túl nyílt terep. Egy mesterlövész könnyedén leszedhet bennünket. Túl óvatlan vagyok, még puskát se hoztam magammal. Ross összehúzta a szemöldökét. – Tényleg azt hiszed, hogy Weldon megpróbál megölni? – Igen. Bár szerintem nem most akarja. Több értelme volna előbb megtalálnia Slade–et és az üzleti ügyeimet intézőket. – Peregrine a barátjára pillantott. – A bálon történtek után attól tartok, rád is vadászni fog. Megfigyelted az arckifejezését, amikor közbeléptél és kiálltál mellettem? Ross bólintott. – Azt hiszem, ez az ember nem csak egy kicsit őrült. Az ellene szóló vérbosszúd pedig a legrosszabbat hozza ki belőle. – A mindig is benne élő gonosz most egyre közelebb kerül a felszínhez. – Peregrine bosszúsan összeráncolta a homlokát. – Azzal, hogy jótálltál értem, helyettem ő szégyenült meg, és mivel nem képes rá, hogy beismerje, rosszul döntött, egyszerűen téged fog hibáztatni meg Sarát. – Meg tudtad volna győzni Viktóriát, amint magadhoz térsz. – Az ösvény elkeskenyedett, ahogy egy kis tavat ölelt körbe. Ross előrement. Ahol az út újra kiszélesedett, megint egymás mellett tudtak lovagolni. – El kell ismernem, meglepődtem, amikor tétovázni láttalak. Mindent egybevéve, csak Weldon szava állt a tiéddel szemben, és mivel ő Sara elutasított kérője, nyilvánvaló oka volt arra, hogy rosszindulatúan megrágalmazzon. – Talán – mondta szárazon Peregrine. – Viszont akkor úgy gondoltam, ha arról van szó, hogy egy előkelő származású angol szava áll szemben egy idegenével, akkor Weldonnak fognak inkább hinni. Arra nem is számítottam, hogy a barátaim hazudni fognak a kedvemért. – Én nem hazudtam – mondta ártatlan arccal Ross –, hiszen tényleg Kafirisztánban találkoztam veled. Ugyan erős túlzás a házadat palotának nevezni, mégis az volt a falu legelőkelőbb épülete, és a kafirok nagy tiszteletben tartottak téged. Kis gondolkodás után hozzátette: – És azt sem hiszem, hogy Sara hazudott volna. Csupán az ő elképzelése a megfelelő rangú férj mibenlétéről, jóval tágabb, mint Viktóriáé. Peregrine–t mindez nevetésre ingerelte. – Ti ketten pont olyan rosszak vagytok, mint én. Ross elvigyorodott. – Tényleg Londonban születtél? – Valóban így volt. – Peregrine kissé lerövidítve előadta a Sarának már elmesélt történetet. Végül így szólt: – Nem tűnsz nagyon meglepettnek. – Mert nem vagyok meglepve. Már Kafirisztánban is úgy gondoltam, hogy vagy vegyes házasságból származol, vagy nem ott születtél – válaszolta Ross. – Azóta, hogy a nyár elején Angliába érkeztél, arra a következtetésre jutottam, hogy valószínűleg legalább részben európai vagy. És ha már európai, miért ne lehetnél angol? – Mivel árultam el magam? Ross gondolkozott egy keveset: – Apróságokkal, Az alapvető gondolkodásmódoddal, ami inkább nyugatinak tűnt, mint keletiesnek. Ennél jobban nem tudom megfogalmazni. – Hát, igen. Ha belegondolok mennyifelé jártál már, csak te lehettél az, aki ezt megsejtse. – Peregrine hangja hirtelen élesebb lett: – És számít neked az, hogy egy senkiházi fattyú vagyok? Ross nyugodtan nézett a szemébe. – És te büszke vagy a származásodra vagy szégyenled? Peregrine meghökkent. – Dehogy szégyenlem. Úgy hiszem, furcsamód inkább büszke vagyok rá. Ha elpuhultabb környezetben növök fel, soha nem éltem volna túl a későbbieket. – Akkor nem kell mentegetőznöd azért, amivé váltál – mondta Ross élesen. Ezzel úgy tűnt, származásának kérdését alaposan megtárgyalták. Az angol társadalom nem volt híján az előítéleteknek, így Peregrine kivételes szerencséjének köszönhette, hogy a felesége és a legjobb barátja mentes volt mindezektől. Csendben lovagoltak tovább az ösvényen, és Peregrine szeme újra a környező fákat és dombokat pásztázta, s látta, Ross ugyanúgy figyel. Egy idő múlva Ross így szólt: – Mit akarsz csinálni Weldon ügyében? – Az igazat megvallva, nem tudom – ismerte be Peregrine. Elmesélte, hogy betörtek Slade házába. – Ha sikerült volna felgyújtaniuk a házát, akkor Benjamin most halott lenne, és sok 173
feljegyzése is megsemmisült volna. Weldonnak meg kell halnia. Túl nagy veszélyt jelent túl sok embernek. A kérdés csupán az, hogyan. Nem hiszem, hogy a törvény biztos megoldást tud nyújtani. Ross csipkelődve megkérdezte: – Miért beszélsz a törvényről? Hát nem te magad fogod őt megölni? Peregrine rezzenéstelen arccal nézett a barátjára. Hát igen, a barátai kezdenek túlságosan is jó megfigyelők lenni. – Jobban szeretek kivégzésként gondolni a dologra. – Akkor mi tart vissza? Peregrine felhúzta a szemöldökét. – Nocsak, semmi erkölcsi kioktatás? – Egy cseppet sincs ínyemre az elképzelésed – torkolta le Ross –, viszont nem látok más kiutat. Nyilvánvaló, hogy te és Weldon harcban álltok egymással, életre–halálra. Hát ha már az egyikőtöknek meg kell halnia, akkor inkább Weldon legyen az. – Ha megölöm Weldont, akkor úgy rendezem, hogy ne lehessen rájönni, hogy én tettem – mondta Peregrine, és hálás volt a barátjának, amiért olyan gyakorlatiasan fogja fel a helyzetet. – De ha mégis félresikerül valami, és el kell hagynom Angliát, akkor szeretnék biztos lenni benne, hogy vigyázol Sarára. – Elhallgatott, majd folytatta: – Tudom, hogy amúgy is vigyáznál rá, de nyugodtabb lennék, ha legalább egy ember értené itt, mi történt valójában. Ross sötét szeme megvillant. – Szóval el akarod hagyni a feleségedet? – csattant fel. Sokkal dühösebb lett, mint amikor arról volt szó, hogy a barátja gyilkosságot készül elkövetni. – Nem azért vettem el, hogy elhagyjam, de őszintén szólva kétlem, hogy velem jönne, ha hívnám – mondta Peregrine hűvösen. – Sarát egész élete Angliához köti, az összes barátja, a rokonai. Hogyan is szakíthatnám el mindettől? – Erről engedd meg, hogy ő maga döntsön – válaszolta hasonlóképp hidegen Ross. – Ha elhagyod, esküszöm, felkutatlak, és nagyon megbánod, hogy valaha is Angliába tetted a lábadat! Peregrine kuncogott, hogy feloldja a helyzetet. – Kezdesz úgy viselkedni, mint én. Teljesen megfertőzlek, ha még sokat hallgatod az erkölcstelen nézeteimet. Ross vonakodva elmosolyodott, Peregrine pedig folytatta: – Hidd el nekem, nem áll szándékomban sem az, hogy bűnözőként hagyjam el Angliát, sem az, hogy olyan döntés elé állítsam Sarát, ami, bárhogy is választ, boldogtalanná tenné. – Mellesleg úgy gondolta, tudja, hogyan döntene Sara: biztosan nem a férje javára. – Csak azt szeretném, hogy felkészülten érjen téged, bármi is történik. – Próbáld meg nem megöletni magad – javasolta Ross. – Sara sem szeretné, én pedig akkor sajnálatosan arra kényszerülnék, hogy magam cserkésszem be Weldont, nehogy Sarát vagy engem bántani tudjon. – Majd az angolokra oly jellemző lekicsinyléssel hozzátette: Piszkos ügy lenne. Peregrine megcsóválta a fejét. – Amikor Angliába érkeztem, azt hittem, csak arra kell figyelnem, hogyan állok bosszút. Ehelyett hihetetlenül összegabalyodott az életem. Kis mosoly jelent meg Ross szája szögletében: – Légy üdvözölve a való világban! Amikor meghallotta a közeledő lovakat, Kane készenlétbe helyezkedett. Tökéletes leshelyet talált egy földmélyedésben, amit még szikladarabok is takartak. Az út körülbelül hatvan méterre lehetett, könnyen belőhető távolság egy mesterlövész számára. Sok régi földúthoz hasonlóan, ez is egy jó méterrel lejjebb süllyedt már a felszínnél, de a lóháton ülők így is könnyű célpontul szolgálnak. Hason feküdt, a puskáját szorosan markolta. Sokkal jobb, hogy maga végzi ezt a feladatot; az alkalmi segítségek mindig több gondot jelentenek, mint amennyi hasznot hajtanak. Az a fajankó is, akit az ügyvéd házához vitt, olyan ostoba volt, hogy kapott egy lövést a karjába. Nem, nem, ez így mindenképpen jobb. A két férfi lőtávolba került. Kane egy percet áldozott arra, hogy meggyőződjön róla, valóban ők azok, akikre várt. Ilyen dolgokban nagyon körültekintő volt. Lord Ross Carlisle volt közelebb, de Kane Peregrine–t vette célba, mert a sötét hajú idegen fontosabb volt, és nagyobb tapasztalata lehetett abban, hogyan őrizze meg a hidegvérét golyózáporban. Egy olyan elkényeztetett angol arisztokrata, mint Lord Ross, valószínűleg túlságosan meglepődik és összezavarodik ahhoz, hogy fedezékbe vonuljon, még mielőtt Kane újratölt és lelövi. 174
Megcélozta Peregrine szívét és kivárt. Még egy pillanat, és még egy... Sietség nélkül meghúzta a ravaszt. Ha a nap nem bújik elő pár perccel korábban, akkor semmi sem figyelmeztette volna Rosst. Ugyan ő sem látott mást, csak egy villanást, ahogy a fény megcsillant egy fegyver csövén, de ennyi elég is volt. Gondolkodás nélkül cselekedett, több ezer mérföldnyi, veszélyekkel teli utazás élesítette reflexei segítették. A puskacső állásából látta, hogy Peregrine volt a célpont, aki viszont nem vette észre a veszélyt, mert épp egy balra levő facsoportot vizsgált. Az ösvény itt összeszűkült, és annyira közel kerültek egymáshoz a lovak, hogy a két férfi majdnem egymáshoz ért. Ross ösztönösen felkiáltott: – Bukj le! – Ugyanakkor oldalra kapott, hogy lejjebb rántsa a barátját. Azonban a pillanat egy töredékével elkésett a figyelmeztetés és a mozdulat. Amikor megragadta Peregrine karját, egy golyó csapódott a hátába bénító erővel. Ahogy egyre nehezebben szedte a levegőt, még átsuhant az agyán, milyen furcsa fintora az életnek, hogy túlélte Bokharát és Afganisztánt csak azért, hogy most itt haljon meg a békésen zöldellő angliai dombok között. Aztán a sötétség bezárult körülötte. Kane dühösen látta, hogy a terve nem vált be. Az angol biztosan észrevett valamit, mert felkiáltott, s Kane és az áldozata közé vetődött. A puskalövés mennydörgésszerűén visszhangzott a völgyben, egy ló fájdalmasan felnyerített, és mindkét férfi eltűnt a szeme elöl, ahogy a lovak közé zuhantak. Mivel az út lejjebb volt a felszínnél, Kane nem látta, mi történt. A két ló megvadulva továbbvágtatott az ösvényen, az egyik még mindig rémülten nyerített. Aztán minden elcsendesedett. Kane gyorsan újratöltött és magában átkozódott. Jó puskája volt, és megtörténhetett, hogy a golyó mindkét férfit eltalálta: átment Lord Rosson és Peregrine–ben állt meg Eléggé valószínű is, hogy így volt, mert nem jött hang onnan, ahova leestek. Viszont ez nem volt tiszta munka, és meglehet, hogy az egyik, vagy akár mindkét férfi életben van még. Úgyhogy akkor most közvetlen közelről keli végeznie velük, amiből viszont majd világosan látszani fog hogy nem vadászbaleset történt. De most már késő volt visszacsinálni a dolgokat. Minden érzékével feszülten figyelve, óvatosan elindult az áldozatai felé. A puska fülsiketítő dörrenése ráébresztette Peregrine–t, hogy megint súlyosan elszámította magát. Weldon nem tétlenkedett, hanem azonnal nekifogott, hogy halálos csapást mérjen rá. Peregrine meg tudta volna tartani magát a nyeregben, de inkább hagyta, hadd húzza le magával Ross zuhanó teste. Dühödt önvádtól hajtva, az agya szélsebesen dolgozott. A lövésnek az út jobb oldaláról kellett érkeznie, amit Ross tartott szemmel és nem Peregrine. Csak egyetlen orvlövész lehetett, különben több lövés dördült volna. És Ross fogta fel a barátjának szánt golyót. Peregrine nagyot zökkenve ért földet, Ross félig rázuhant, a lovak pedig a puskadörrenéstől és a vérszagtól megvadulva vágtattak el. Ügyelve, hogy a part takarásában maradjon, Peregrine gyorsan megvizsgálta a barátját, azért imádkozva, hogy a seb ne legyen súlyos. A golyó a bal vállánál csapódott be. A hátára fordította, hogy lássa, kijött–e a golyó, s ekkor Ross szemhéja felpattant. – Átkozottul ostoba hősködés volt, amit műveltél – korholta Peregrine suttogva. – Ne merj meghalni, a fenébe is, mert azt Sara sose bocsátja meg nekem! Ross halványan elmosolyodott, és alig hallhatóan azt súgta: – Mondd meg Sarának... tartoztam neked... egy élettel. – Azzal újra lecsukódott a szeme. Peregrine arca eltorzult, amikor észrevette a másik fehér ingén terjeszkedő élénk skarlátvörös foltot. Szerencsére a golyó teljesen átment rajta, és valószínűleg elég magasan haladt ahhoz, hogy a tüdőt ne sértse meg. De még ha a seb maga nem is volt halálos, Ross hamar elvérezhet, ha nem kötözi be. 175
Két erő küzdött Peregrine–ben: mindenképpen el kellene állítania a vérzést, mielőtt túl késő lesz, viszont nem pazarolhatta erre az időt, amíg a gyilkos itt van a közelben. Ha azt akarja, hogy valamelyikük életben maradjon, el kell kapnia az orvlövészt. Egyetlen fegyvere a mindig a csizmájában hordott kés volt. Be kellett érnie ennyivel. A part takarásában maradva, sebesen elóvakodott ötven méternyire balra. Ott kilesett abba az irányba, ahonnan a lövés érkezhetett. Észre is vett egy sziklarakást a megfelelő helyen. Teljesen csöndben maradt és fülelt. Először semmilyen jel vagy hang sem utalt az orvlövészre. Aztán finom susogást hallott a fűből. Nem látott semmit, de a hangból rájött, hogy egyetlen ember lopakodik a sziklakövek felöl a földút felé. A terepet benőtték a fák és bokrok; Peregrine nem láthatta tőlük az orvlövészt, viszont neki is jó védelmet nyújtottak. Elővette csizmájából a kést, a jobb kezébe fogta, felmászott az útpadkára, és az ellenség nyomába eredt. Meggörnyedve lopózott előre, úgy tervezve, hogy az út szélén találkoznak majd össze. A kora őszi növényzet már eléggé száraz volt, így nehéz volt teljes csendben mozognia, s ez lelassította. Szerencsére az orvlövész csapta zaj elfedte Peregrine halk neszeit. A fegyveres az úttól pár méterre felegyenesedett, háttal Peregrine–nek, aki még jó pár méterrel odébb volt. Vállához emelte a puskáját és lenézett az útra, hogy mennyi kárt sikerült okoznia. Amint észrevette, hogy csak egy test van odalent, hirtelen rájött: veszély fenyegeti. Megpördült, szorosan markolva a fegyverét, szeme vészjóslóan összeszűkült. Kane volt az, Weldon legfőbb sakálja. Amikor megpillantotta Peregrine–t, Kane rávicsorgott: – Most megvagy! Ezzel egy időben Peregrine három nagy ugrással rávetette magát. – Még nem, te átkozott gyilkos! Kane elkövette azt a hibát, hogy gondosan célzott. Peregrine a puska alá bukott és felöklelte a másikat. A fegyver elsült, a golyó pedig veszélyesen közel süvített el Peregrine mellett, ahogy az a földre teperte Kane–t. A küzdelem gyors volt és elszánt. Kane szitkok özönét zúdította Peregrine–re, és minden aljas trükköt bevetett, amit csak ismert, de Peregrine többet tudott. Nem telt bele tíz másodperc, és a földhöz szögezte a másikat. Agyának egy távoli, józan zuga azt súgta, jobb lenne kivallatni előbb Kane–t, hátha tud valami hasznosat Weldon terveiről. De a józanságot elmosta a vak düh. – Dögölj meg, te mocsok! – káromkodott. Éppen az egyik vad átok közepén vágta el Kane torkát. Vér és rekedt bugyborékolás tört elő Kane elmetszett légcsövéből, de nem tudott már szólni. Hamarosan csitult a vérzés, aztán el is állt. Peregrine felegyenesedett, beletörölte a kését Kane kabátjába, aztán egy bokor mögé vonszolta a testet. Még lehúzta áldozatáról a kabátot és az inget, azután gondterhelt arccal visszament Rosshoz, hogy tud–e még tenni valamit a barátjáért. Ross még lélegzett, bár elég gyengén, és az arca krétafehér volt a sokktól és a vérveszteségtől. Pereghne–nek jócskán volt tapasztalata lőtt és szúrt sebekkel, így hamar kötést csinált Kane ruhadarabjainak csíkjaiból, és anyagtekercseket szorított velük elől–hátul a sebre. Miután megtette, amit tudott, hogy elállítsa a vérzést, felállt és arra futott, amerre a lovak elvágtattak, buzgón imádkozva, hogy az egyik a közelben legyen. Akármilyen istenek is voltak azok, akikhez fordult, meghallhatták, mert egy negyed mérföldet se kellett mennie, és megtalálta Ross lovát. Iszkander nyugodt állat volt, de a vad, véres embertől megriadt, amikor az be akarta fogni. Túl sokáig tartott, amíg Peregrine annyira lehiggadt, hogy Iszkander közel engedte magához. Végül sikerült elkapnia a lovat. Visszavágtatott Rosshoz. A következő fél óra összefüggéstelen, rémálomszerű pillanatok sorozata volt: ahogy erőlködve felrakta barátja meglehetősen súlyos testét az ideges lóra; aztán ahogy felszállt Ross mögé, és egyik kezével az állatot irányította, a másikkal Rosst tartotta, le ne essen; ahogy egyre csak ösztökélte Iszkandert, gyorsabb tempót diktálva, mint amennyire a két nehéz férfit cipelő ló menni tudott; és végig imádkozva, hogy a barátja még életben legyen, mire elérik Sulgrave–et.
176
Huszonnegyedik fejezet Sara csak akkor hímzett, ha gondolkozni akart. Amint új gombolyag zöld selyemfonalat választott, szomorúan nyugtázta, hogy az elmúlt két napban jókora darabbal készült el. Miután visszatértek Sulgrave–be, azt remélte, Mikahl felfedi végre eltitkolt múltjának fontos eseményeit. De mivel ö nem hozta fel a témát. Sara is vonakodott belekezdeni. Feszültség volt a levegőben. Sara szórakozottan előrehajolt, hogy megvakargassa Szőrmók fejét, aki ruhájának szegélyére gömbölyödött. Valami készült: olyan nyomasztó érzése támadt, hogy van valami, amiről tudnia kellene, és mégsem tud. A komornyik zökkentette ki gondolataiból, amikor behozta a teát. Rápillantott, hogy megköszönje, de megállította a férfi arcán ülő sötét gyötrelem. Bűntudatosan emlékeztette magát arra, hogy nem ő az egyetlen gondterhelt ember a világon, és leeresztve hímző rámáját, megkérdezte: – Valami baj van, Gates? A férfi tétovázott, már azon volt, hogy letagadja, aztán vonakodva mégis előadta a gondját: – igaza volt, asszonyom, amikor a befektetésemmel kapcsolatban tanácsot adott. El kellett volna adnom a vasúti részvényeimet akkor, amikor még fent volt az áruk. – Csak nem leesett? – kérdezte aggódva Sara. – Meglehetősen. Az igazat megvallva, az újságok szerint a cég a csőd szélén áll. – Újabb tétovázás után, reménykedve megkérdezte: – Mondott esetleg Peregrine herceg olyasmit, ami arra enged következtetni, hogy ez csak átmeneti állapot, és a cég újra talpra áll? Pillanatnyi élénksége eloszlott, amikor Sara megrázta a fejét. – Sajnálom, de a férjem sohasem beszéli meg velem az üzleti ügyeit. – Aztán látva a komornyik sötét arckifejezését, hozzátette: – Ez nem jelenti azért azt, hogy a cég helyzete nem fog javulni. Csak éppen én nem tudom. Talán megkérdezhetné inkább a férjemet. A komornyik megütődve rázta a fejét: – Hogyan is merészelhetném? Sara megértette. Gates Haddonfieldben nőtt fel, és vele úgy beszélhetett, ahogy egy kívülállóval nem tudna. – Akkor majd én kérdezem meg erről a férjemet még ma este – ajánlotta. – Nagyon lekötelezne, asszonyom. – Egy vászonkendővel letörölt egy porszemet a makulátlan asztalról. Hirtelen keserűséggel így szóit: – Tudhattam volna, hogy a részvények és a vállalatok csak a gazdagok mulatságára vannak. A magamfajta meg bolond, ha azt képzeli, jobb helyzetbe segítheti magát velük. Sara szomorúan figyelte, tudván: Gates nagyon elkeseredett lehet, ha már egyáltalán elárulta neki mindezt. Ugyanakkor nem hitte, hogy Mikahl is ennyire aggódik: mivel a vasút Weldon kedvenc üzleti terve volt, a férje csak örülne annak, ha a cégnek rosszul áll a szénája. Beszélgetésüket félbeszakította a bejárati ajtó felől jövő hirtelen felbolydulás. Sara letette a hímzését, és kíváncsian kisietett. Legnagyobb megdöbbenésére Mikahlt és a főlovászt találta az előcsarnokban, amint az unokatestvére magatehetetlen testét cipelték be. A férje és Ross is csatakos volt a vértől. Sarának meg kellett kapaszkodnia az ajtófélfában, mert megszédült a látványtól. – Te jó Isten, mi történt? Mikahl ránézett, zöld szeme bősz haragtól égett. – Valami átkozott idióta vadász meglőtte Rosst. Az asszony a szájához szorította a kezét az ájulás határán. – Él... él még? – Egyelőre – jött a keserű válasz. –– Küldj el orvosért, míg felvisszük és lefektetjük. Sara bólintott – hálásan, hogy tehet valamit. Odafordult Gates–hez, aki utánajött az előcsarnokba: – Küldje el az egyik istállófiút Reigate–be! Mondja meg neki, ígérhet akármennyi pénzt a doktornak, csak jöjjön azonnal! Gates bólintott és elsietett. Sara a halántékára szorított kézzel állt egy percig, amíg átgondolta, mit tegyen. Édes istenem, Ross nem halhat meg! – fohászkodott. Egész életében mellette volt, vele nevetett, amikor vidám volt, és segített, ha szomorú; mindig törődött vele. És most egy hajszálon függött az élete! Ahogy a lélegzése egyre felületesebb és gyorsabb lett, erőt vett feltoluló érzelmein. A hisztéria nem segíthet az unokatestvérén, de a hidegvér igen. 177
Egy pillanat múlva már újra képes volt tisztán gondolkozni. Több szolgát is odavonzott a hangzavar, ezért szólt az egyik szobalánynak, hogy hozzon forró vizet a betegnek. Aztán Sara maga is felment az emeletre, hogy tiszta lepedőket vegyen elő a fehérneműs szekrényből. A főlovász kiment, miután Rosst ágyba fektették. Amikor Sara belépett a betegszobába, Mikahl éppen komor arccal vizsgálta az átázott kötést. – Újra vérzik. Kibírod a látványt, hogy segíteni tudj nekem kicserélni? Ha nem, menj inkább ki, és küldd be az egyik szolgálót. Most nem akarok miattad is aggódni. – Kibírom a látványt – válaszolta Sara röviden. Nem felejtette el magával hozni az ollóját, és nekiállt csíkokra hasítani az egyik lepedőt. Amikor a férje felemelte Rosst, hogy a másik oldalára fordítsa, még egy összehajtott lepedőt tett az unokatestvére alá, hogy az fogja fel a vért, amíg kicserélik a kötését. – Azon a földúton lovagoltunk, ami átvisz a domvidéken – magyarázta Mikahl, miközben eltávolította a korábbi hevenyészett szorítószalagokat. – Csak egy lövés volt. A vadász biztosan elfutott, amikor rájött, mit csinált. – Biztosan egy orvvadász volt – mondta Sara, és elfordította a tekintetét, amíg a férje kibontotta a szivárgó sebet Ross vállán. – Elég valószínű. – Betakarta a golyó ütötte lukat egy vastagra összehajtogatott vászontekerccsel, azután a helyére kötözte az egyik vászoncsíkkal, amit Sara készített. – Mindkét ló megbokrosodott és elfutott, de aztán Rossét meg tudtam fogni. A főlovásszal félúton találkoztunk, mert rájött, hogy valami történhetett, amikor a lovam mély horzsolással a nyakán jött haza. – Édes Istenem – suttogta az asszony. – Ha az a golyó téged talál el és nem Sívát, te és Ross is ott haltatok volna meg. – De nem haltunk meg. – Miután a Ross hátán lévő sebre is nyomókötést tett, Mikahl vászoncsíkokkal tekerte körül a vállán és a mellkasán át, hogy mindkét tekercs biztosan álljon a helyén. – Ennek ellenére nem szívesen gondolok arra, mi történhetett volna, ha nem tudom megfogni Ross lovát. A szobalány behozott egy mosdótálat és egy kancsó forró vizet. Amikor Mikahl elkészült a kötözéssel, Sara gyöngéden törölgetni kezdte a vért az unokatestvére mellkasáról és karjáról. Aranyszínű haja mellett olyan volt az arca, mint a szürke márvány. Sarának gyötrelmes volt halotti merevségben látnia azt, aki olyan fontos része volt az életének. A férje a vállára tette a kezét. – Nagyon sajnálom. Sara – mondta a tehetetlen lelkiismeret– furdalástól elfúlva. – Bárcsak engem talált volna el a golyói – Azt sem tudnám elviselni – mondta az asszony remegő hangon. – Balesetek mindig történnek. Ne hibáztasd magad. Egy pillanatra erősödött a férfi szorítása a vállán, aztán elvette a kezét. – Ha nem vigyázok, te is csupa vér leszel, mint én. Most még el kell mennem, és elintéznem valamit. Olyan gyorsan visszajövök, ahogy csak tudok. Nem törődve a szavaival és az összevérzett ruhájával. Sara felállt és a karjába borult, hogy erőt merítsen a férfiból. – Kérlek – suttogta –, ölelj át egy kicsit, mielőtt elmész! A férfi engedelmeskedett, és heves védelmezni akarással szorította magához. – Elboldogulsz addig itt? Sara érezte a feszültséget a férfiban. Szörnyű lehetett Mikahlnak, hogy a szeme előtt lőtték meg Rosst. – Persze – mondta Sara. – Úgyse tehetek sokat, amíg az orvos meg nem érkezik. Aztán a férje távozott, feltehetőleg azért, hogy átöltözzön, és talán, hogy ellássa a lovát. Sara pedig leült Ross mellé, és folytatta a le–mosdatását. Nem volt nagy feladat, és még csak szükséges sem, viszont csak így tudta kimutatni iránta érzett aggódó szeretetét. A seborvos éppen vacsoraidő előtt érkezett meg. Miután ellátta Ross sebét, elmondta Sarának, milyen szerencsés az unokabátyja, hogy volt vele valaki, aki ilyen gyorsan meg tudta állitani a vérzést, mert különben meghalt volna. És úgy áll a helyzet, hogy Lord Rossnak eltört ugyan a válla, de nem szenvedett más komoly belső sérülést, és hamarosan felépül, ha nem jelentkezik súlyos gyulladás. Fájdalomcsillapításra adott laudánumot, azzal eltávozott, ígérve, hogy másnap újra eljön. 178
– Hála Istennek – mondta szívből Mikahl. Elvégezvén a dolgát, ő is Sarával volt a betegszobában. – Ámen – tette hozzá Sara a megkönnyebbüléstől elgyengült hangon. – Értesíted a szüleit? Sara elgondolkozott ezen, aztán megrázta a fejét. – Nem hiszem. Ross nem szeretné, ha fölöslegesen felizgatnám őket. Vagy úgy gondolod, szólnom kéne nekik? Mikahl is a fejét rázta. – A te családodba tartoznak, jobban ismered őket. Most pedig gyere. – Talpra állította az asszonyt. – Csengess valakinek, hogy Ross–szal legyen, aztán szépen cseréld le ezt az összevérzett ruhát. Utána lekísérlek az ebédlőbe, és addig el sem mozdulok mellőled, amíg nem ettél valamit. Nem akarom, hogy te is lebetegedj nekem. – Arra nem lesz szükség, hogy itt legyen valaki. A doktor látta már Rosst, úgyhogy egy félórára el tudok szabadulni mellőle. De vele maradok az éjszaka hátralevő részében. – Egy csepp kihívás volt az asszony pillantásában. – Meglepődtem volna, ha nem így döntesz. – Mikahl arca megfeszült, amint Ross még mindig öntudatlanul heverő alakjára nézett. – Viszont, Sara, nem hiszem, hogy én fenn bírok veled maradni. – Nem is várom el, kedvesem, és Ross se igényelné. Ö se tud tovább egy helyben ülni, mint te. A férfi magához húzta, és nagy kezeivel masszírozni kezdte a megmerevedett izmokat a nyakában és a vállában. – Nagyon megértő asszony vagy. Jenny jött be, hogy vigyázzon Rossra, Sara és a férje közben elköltötték szerény vacsorájukat. Aztán Sara folytatta a csendes virrasztást. Mindezek előtt Peregrine visszalovagolt a dombok közé egy másik lovon, betekerte Kane testét egy takaróba, aztán visszahozta Sulgrave–be, és egy ritkán használt gazdasági épületben helyezte el. Az éj leszálltával rápakolta a hullát egy jellegtelen kocsira, amit a majorban használtak a különböző kinti munkáknál. A kocsihoz illő, feltűnésmentes ruhát öltött, és minden sietség nélkül hajtott fel Londonba, mert nem akart éjfél előtt Mayfairbe érni. Sikerült minden bonyodalom nélkül megszabadulnia Kane testétől. Ezzel újabb lépést tett előre a Weldonnal vívott halálos játszmában. Miközben hazafelé tartott, volt ideje, hogy átgondolja, mit tegyen legközelebb. Sara fellélegzett, amikor Ross elkezdett nyugtalanul forgolódni. Úgy tűnt, nincs láza, és még öntudatlan mozgolódása is kevésbé volt riasztó, mint a halálszerű kóma. Sikerült egy kis húslevest beléje diktálni, amibe kevés laudánumot kevert, hogy csökkentse a fájdalmát. Aztán maga is elbóbiskolt, és riadtan kapta fel a fejét, amikor halk hangot hallott maga mellett. – Sally? Ross őt hívta így, amikor még gyerekek voltak. Megörült, hogy az unokabátyja eszméletén van, és közelebb hajolt. – Hogy érzed magad? A férfi pislogott, hogy élesebben lásson. – Mint a pokolban, ha megbocsátod a szókimondásomat. – Alig lehetett hallani a hangját. – Meg van bocsátva. Ross bizonytalanul a bal vállán lévő kötés felé emelte a kezét. – Olyan, mintha az agyamat melaszba mártották volna. – jobb, ha békén hagyod azt a kötést. – Sara lefogta a férfi babráló kezét. – Laudánumot kaptál, attól érzed magad olyan kábának. Emlékszel arra, mi történt? – Mikahllal lovagoltunk a dombok között. – Ross összeráncolta a homlokát. – Ő is megsérült? – Neki semmi baja – nyugtatta meg Sara. – Az a golyó, ami téged eltalált, meghorzsolta a lovát, de Mikahlhoz hozzá sem ért. Ö kötözött be téged és hozott haza Sulgrave–be. – Örülök, hogy jól van. – Ross ujjai nyugtalanul babráltak Sara kezében. – Ha Weldon két gyilkost küld egy helyett, akkor alighanem mind a ketten halottak volnánk. – Weldon? – kérdezte Sara meghökkenve. Már éppen szólni akart, hogy Rosst egy orvvadász lőtte meg véletlenül, amikor az unokabátyja csapongó beszéde félbeszakította. – Furcsa. Épp mielőtt meglőttek, Peregrine arról beszélt, hogy mennyire veszélyes ilyen nyílt 179
terepen lovagolnunk. De ő azt hitte, Weldon még nem próbálja megölni. – Ross elkapta a kezét, és megdörzsölte a homlokát, hogy kitisztuljon a feje. – Azt hiszem, az orgyilkos Mikahlra célzott, nem rám. Megláttam a fegyvert és megpróbáltam lerántani Mikahlt, de én kerültem a golyó útjába. Átkozott ostobaság volt! Sara úgy érezte, eláll a szívverése. Óvatosan megkérdezte: – Te és Mikahl biztosak vagytok abban, hogy Charles Weldon áll mindezek mögött? – Hát persze. Weldon le akart sújtani, még mielőtt Mikahl megöli öt, – Ekkor Ross pillantása élesebb lett. – A fene egye meg, hiszen minderről te nem is tudtál, ugye? – Nem, de most szépen elmondasz nekem mindent, Ross – mondta komoran Sara. – Mi folyik itt tulajdonképpen? – Mikahl nem akarta elmondani neked – mondta Ross bizonytalanul. – Nem akarta, hogy aggódj. – A férjem rosszul ítélte meg a helyzetet – Sara hangjából sütött a méreg –, de te majd helyrehozod a hibáját. Talán, ha Ross nem lett volna annyira a laudánum hatása alatt, akkor ellenáll. De inkább beletúrt a hajába, és így szóit: – Én eddig is úgy gondoltam, hogy el kéne mondania neked. Mennyit tudsz a dologról? Sara gondolkozott egy kicsit. Az biztos, hogy átkozódás és vádaskodás volt éppen elég, de voltaképpen mit is mondott el eddig a férje? – Tudom, hogy Charles és Mikahl gyűlölik egymást. Mikahl azt mondta, hogy Charles maga az ördög és minden bizonnyal ő maga ölte meg az első feleségét azzal, hogy lelökte a lépcsőn. Egyszer említetted nekem, hogy Charles bizonyos kétes ügyletekbe is belekeveredett, de ez annyira valószínűtlennek tűnt, hogy nem igazán tudtam elhinni. Akkor tehát mindez igaz? Ross sóhajtott, és egy pillanatra lehunyta a szemét. Aztán semmit sem színezve ki, belekezdett egy olyan felsorolásba, ami megfagyasztotta Sara ereiben a vért: elmondta, hogy Charles Weldonnak tényleg voltak kártyabarlangjai és kuplerájai, beleértve azt is, ahol Jenny Miller volt, hogy társtulajdonosa volt jó pár illegális rabszolga–kereskedő hajónak; hogy magától értetődő természetességgel adott olyan parancsokat, amik életeket tettek tönkre. És még azt is, hogy Sara férje elhatározta, elpusztítja őt a föld színéről. Az unokabátyja szavai szörnyűséges, de hihető képet festettek Sara elé, bár még így is maradtak homályos részletek: például miért gyűlölte annyira Mikahl Charlest, és vajon mire volt képes, hogy porba sújtsa az ellenségét? Sara úgy érezte magát, mint egy gyerek, aki eddig egy szépen kifestett sátorban élt, és most, hogy a sátorlapok hirtelen leomlottak, rá kell ébrednie, hogy szörnyetegek rejtőznek körülötte mindenfelé. Azt hitte eddig, hogy ő és a férje a házasságukat és a közös életüket építik, ehelyett egy közelgő tragédia árnyékában találta magát, amit ráadásul nem is bírt felfogni. – Ross, van arról valami elképzelésed, mit tervez Mikahl? – kérdezte nyugodtnak tettetett hangon, hogy ne izgassa fel az unokatestvérét. – Nincsen – válaszolta az fáradtan. Kis idő múlva hozzátette: – Egyszer éppen beléptem a dolgozószobájába, amikor valamilyen iratokat tanulmányozott, de gyorsan becsúsztatta őket az íróasztalán egy titkos fiókba. Talán ott van valami. De az is lehet, hogy nincs. – Majd megnézem – mondta Sara. Ross arca már szürke volt a fáradtságtól, de még nem akart elaludni. – Ugye, nem teszel semmi butaságot? – Nem. Csak meg akarom érteni, mi miért történik. – Sara gondterhelten ráncolta a homlokát. – Nem bánnád, ha a házvezetőnő lenne mostantól melletted? Felajánlotta, hogy felvált, ha le akarok feküdni. Az unokabátyja bosszúsnak tűnt. – Nincs szükségem senkire. – Nekem viszont szükségem van arra, hogy tudjam, valaki itt van veled, még akkor is, ha ezt te nem akarod. – Sara odahajolt Rosshoz és megcsókolta a homlokát. – Most pedig próbálj meg aludni, kedvesem. Minden rendben lesz. De már akkor sem hitt a megnyugtató szavakban, amikor automatikusan kimondta azokat. Nem volt biztos benne, hogy a dolgok jobbra fordulhatnak. Megvárta, amíg Ross elalszik, aztán 180
becsengette Mrs. Adamset, a házvezetőnőt. Miután az felváltotta őt, lement a dolgozószobába. Többféle hasonló típusú titkos fiók volt forgalomban, így nem tartott sokáig felfedeznie és kinyitnia a Mikahl íróasztalában rejlőt. Ezek után kőmerev arccal vitte fel az iratokat a szobájába, hogy elolvassa azokat. Hajnali három lehetett, amikor Peregrine csöndesen belépett a házba. Megállt, hogy benézzen Rosshoz, és meglepődve látta, hogy nem Sara van vele. Ezt úgy vette, hogy a barátja jól van, ezért vissza is húzódott, hogy ne zavarja fel a székében bóbiskoló Mrs. Adamset. Azt hitte. Sara már alszik, de a nő nem aludt, hanem egy karosszékben kucorgott elomló, kék bársonyköpenyében, sötétarany haja kibontva hullott a vállára. Amikor a férfi belépett, az asszony az ölében tartott kupac tetejére tette a papírt, amit olvasott, és felnézett A puha lámpafényben nem szibillára hasonlított hanem magára Nemezis istenasszonyra. A férfi megtorpant a küszöbön, mert az agya vészt jelzett Aztán belépett és becsukta az ajtót – Felteszem, Ross kezd jobban lenni, máskülönben még mindig vele lennél. – Ross határozottan jobban van – mondta Sara kemény hangon. – Egészen összefüggően tudott már beszélni. És mivel a laudánum hatása alatt állt, nagyon érdekes dolgokat mesélt nekem. – Felemelte az iratcsomót – Volnál oly szíves megmagyarázni, mit is művelsz voltaképpen Charles Weldonnal, és miért? A férfi színlelt meglepetéssel húzta fel a szemöldökét – Úgy látom, a tiszteletreméltó Lady Sara végigböngészte a személyes irataimat Ezt igazán nem vártam volna tőled. – Ne merészelj eltérni a tárgytól! Ha az erkölcsi normáim lejjebb szálltak, annak minden bizonnyal a veled való szoros együttlét az oka! – vágott vissza a nő. – Mégis, mi az ördögöt művelsz? És hány embernek okozol fájdalmat, miközben megpróbálod tönkretenni Charlest?– Semmi olyat nem teszek Weldonnal, amire ne szolgált volna rá – mondta Peregrine nyugodtan. Sara szeme szikrát szórt. – Mi jogosít fel arra, hogy egy személyben bíró, esküdtszék és hóhér legyél, Mikahl? – Túl civilizált vagy. Sara – vágott vissza a férfi. – Ami erkölcsös a törvény számára, az ugyanúgy erkölcsös az egyén számára is. Éppígy igaz, hogy a bűntett nem lesz attól jó, hogy a kormány követi el az egyén helyett. – Nem érdekel a jogi csűrcsavarásod! Lehet, hogy én túl civilizált vagyok, te viszont egy anarchista vagy, és a kis személyes háborúd majdnem megölte Rosst! – mondta Sara növekvő haraggal. – Ha gondoskodni akarsz arról, hogy Charles Weldon megfizessen a bűneiért, akkor miért nem adod át az összegyűjtögetett bizonyítékaidat a hatóságnak? Úgy tetszik, ami itt leírva van, már több is, mint elegendő, hogy egész hátralevő életére börtönbe juttasd! – A börtön túl enyhe lenne neki – válaszolta metsző hangon a férfi. – Azt akarom, hogy szenvedjen. Megesküdtem rá, hogy megfosztom mindattól, amit fontosnak tart, és egész eddig ezen dolgoztam. Az asszony felemelte a legfelső papírlapot, amin Weldon tárgyi és érzelmi javai sorakoztak – mellettük Peregrine jegyzeteivel, hogy mennyire jutott velük. – Azt észrevettem! Látom, én körülbelül a lista közepére esek, a társadalmi pozíció és a báróság közé. De nem kellett volna olyan messzire elmenned, hogy elvegyél feleségül. Gondolom, az is elég lett volna, ha véget vetsz az eljegyzésünknek. – Áh – mondta a férfi, és azt hitte, megértette a nőt szóval ez dúlt fel ennyire. Igazad van, az eljegyzés megakadályozása elég nagy csapás lett volna Weldonra. Téged már azért vettelek el, mert ezt akartam. Azt képzelte, ez a kijelentés majd lecsillapítja a feleségét, de tévedett. Sara az ölébe csapta az iratcsomót. – Elismerem, hogy nem nagyon hízelgő rám nézve a listabeli helyem, de sose voltak magasak az elvárásaim. Az háborít fel inkább, hogy mások mekkora árat fizetnek a te magánháborúd miatt! Hány ember fog tönkremenni abban, hogy a vasúttársaságot csődbe kergeted? A férfi vállat vont. – Ha a spekulánsok jól tippelnek, akkor nyernek. Ha nem, akkor veszítenek. Megérdemlik, ami jut nekik. – De nemcsak a gazdag üzletembereket érinti a csőd! ~ csattant fel Sara. – Tudtad, hogy a 181
komornyikunk minden megtakarított pénzét a társaságba fektette, mert bízott az üzleti ítéletedben? Peregrine meglepődött. – Nem tudtam. De megtérítem a kárát. – Az rajta segít ugyan, de mi van mindazokkal, akiket még érint a dolog? – tette fel a kérdést Sara. – Lehet, hogy néhány befektető gazdag spekuláns, de biztos, hogy a többiek olyanok, mint Gates: szerényen élő emberek, akik megpróbálnak egy kis reménységet és biztonságot szerezni. – Kockáztattak, mint bárki más. – De nem tudták, hogy olyan cégbe fektetnek be, amit te csak fegyvernek használsz! – Sara szigorúan összepréselte a száját. – Úgy kaszabolsz, mint az Apokalipszis négy lovasa! A vasúttársaság szándékos tönkretétele önmagában is elég szörnyű, de az, hogy a bordélyok ellen nem tettél semmit, egyenesen megbocsáthatatlan. Bezárathattad volna azt a borzalmas helyet, ahol Jenny volt, ám mégse tetted! – A megfelelő időre vártam – védekezett Peregrine. – A fenébe a megfelelő idővel! – Sara talpra ugrott, mert már nem bírt tovább nyugodtan ülni. – Már hónapok óta tudsz arról a helyről, és azóta ott minden éjjel idegenek kezei közt szenvednek a Jennyhez hasonló lányok. A férfi csak annyit tudott ellenvetésül mondani: – Jennyn segítettem. – Az nem elég, Mikahl – mondta remegő hangon Sara. – Ö csak egyetlenegy lány. És mi van a többi ártatlan emberrel, akik azért szenvednek, mert feltett szándékod, hogy lassan kiélvezzed a megtorlás minden cseppjét? – A világ tele van gonoszsággal. Ezt semmilyen cselekedetem nem tudja megváltoztatni. Ha bezárattam volna Mrs. Kent házát, egy héttel később nyílna egy ugyanolyan. – De tehettél volna valamit, ami segített volna egy pár lányon, és nem tettél semmit! – Sara lehajtotta a fejét, és a kezét a szemére szorította. – Nem is érted, miért aggaszt ez engem, ugye? Mivel te túlélsz bármit, nem érzel együtt azokkal, akik kevésbé erősek. Talán segítesz azon, akit személyesen ismersz, de más eszedbe se jut. – Miért is jutna? – Peregrine úgy érezte, mindjárt megfő, ezért lefejtette magáról a zakóját, és egy székre dobta. – Elég nekem azokkal foglalkoznom, akiket ismerek. Szándékosan sosem ártottam senkinek, aki ne szolgált volna rá. Sara egykedvűen rázta a fejét. – Az, hogy szándékosan nem ártasz idegeneknek, még nem ment fel a felelősség alól. Semmi, amit Charles Weldon tett, nem tudja szentesíteni azt, amit másoknak okozol. A kritika tovább szította a férfi haragját. – Hát ebben nagyon tévedsz, ártatlan kicsi feleségem! Bármit is teszek Charles Weldonnal, kevesebb lesz, mint amit megérdemel. Évekig csak az a tudat tartott életben, hogy egyszer majd annyi szenvedést fogok okozni neki, mint amennyit ő okozott nekem. És megígértem magamnak, hogy elég közel leszek ahhoz, hogy kiélvezzem a fájdalmát. – És ebbe beletartozik az is, hogy a lányát bordélyházba rakod? – Sara hangja fájdalmasan éles lett. – Amikor ezt megláttam a listádon, nem hittem el, hogy megtennéd. – És nem is tettem meg – vágott vissza a férfi. – Eszembe jutott ugyan, de úgy döntöttem, az is elég lesz, ha a lánya eltűnik pár napra, és Weldon azt hiszi, hogy bordélyba küldték. Weldon a kínok kínját élné át, de a lánynak nem esne bántódása. Sarának a hitetlenkedéstől tágra nyílt a szeme. – Úgy hiszem, hálásnak kell lennem azért, hogy személyesen is találkoztál már Elizával. Vidáman elküldted volna őt egy kuplerájba, ha csak egy név lenne a számodra? És képes voltál ilyen dolgot fontolóra venni. Édes Istenem, szörnyeteget csináltál magadból! – Azzal elfordult, mert már nem volt képes a férjére nézni. Peregrine elkapta a nő csuklóját, és durván visszafordította, hogy ránézzen. – Ha szörnyeteg vagyok, akkor azért, mert ő azzá tett! Sara alaposan végigmérte tetőtől talpig. – Charles Weldon semmilyen észrevehető módon nem tette tönkre az életedet. Sikeres vagy, gazdag és intelligens. Szinte bármit megtehetsz, amit akarsz, és akármi lehetsz, ami lenni akarsz, de úgy látszik, te a szörnyeteg szerepét választottad. A férfi feldühödött, és meg akarta rázni az asszonyt, de ehelyett elengedte a csuklóját. – Egyáltalán nem tudod, miről beszélsz. – Akkor mondd el – kérte Sara puhán, és elszánt pillantása találkozott a férfiéval. – Mit tett 182
Charles Weldon veled? Miért hiszed, hogy bűntettek elkövetésére is feljogosít, amikor megpróbálod öt elpusztítani? Peregrine legfőképpen ezeket a kérdéseket akarta elkerülni. Mégis tudta, ha nem bírja Sarával megértetni magát, akkor olyan szakadék támad közöttük, ami soha többé nem hidalható át. Hirtelen elfordult, mert nem bírt az asszonyra nézni. – Már meséltem, hogy Jamie McFarland felvett a hajójára. Két éven át vele hajóztam, világot láttam, és megtanultam tőle egyet s mást, amiről éppen úgy gondolta, jó lesz megtanítania nekem. Aztán amikor tízéves voltam, a hajót Thpoliból való kalózok rabolták el. Mély levegőt vett, hogy bátorságot merítsen az ezután következők elmondásához. – A berber kalózok többsége valójában a kormányuk megbízásából működött. Az igaziak aprólékosan kidolgozott rendszer szerint kalózkodtak, aminek az is része volt, hogy a nagy európai kereskedőnemzetek fizettek nekik a hajóik békés közlekedéséért. Megvolt rá a szabály, hogy mely országokból származó embereket lehet eladni a rabszolgapiacon, és a helyi konzulok visszakövetelhették országuk polgárait, ha azokat törvénytelenül elfogták. Merev háttal állt az ablaknál, és a feketeségbe bámult. – De volt egy pár hajó, amely nem tartotta be a szabályokat. Bár mi brit zászló alatt hajóztunk, és így elvileg biztonságban voltunk, mégis ránk támadtak a kalózok. Jamie legénységének a felét mindjárt meg is ölték. Bennünket többieket meg elfogtak, és egy illegális rabszolgapiacra vittek Tripoliba. Fullasztó hőség volt, o levegő nehéz volt a félelem és a fájdalom bűzétől. – Charles Weldon is ott volt. Nagy körutazást tett a Földközi–tenger vidékén, és a város köztiszteletben álló vendége volt. Szerintem a piacra puszta kíváncsiságból érkezett. Mivel én gyerek voltam, különraktak Jamie–től és a legénység többi tagjától, és egy csapat nővel és gyerekkel együtt vittek a piacra. Megláttam Weldont, és úgy gondoltam, angol lehet, ezért elszakítottam magam a csoporttól, és odaszaladtam hozzá. Az emlék még egy negyedszázaddal később is kitörölhetetlenül élt benne. Weldon fiatal volt és jóképű, makulátlan eleganciával öltözött a tripoli hőség ellenére is. Orrcimpái kitágultak az enyhe undortól, amikor a szurtos gyerek megközelítette. – Szóval, angol vagy. Nem is lehetnél más, azzal a szörnyűséges külvárosi kiejtéseddel. – Aztán felemelte Michael állát, és a hangjában némi derűvel így szólt: – Csinos fiú vagy, bár igencsak rád férne egy jó alapos lecsutakolás. Sosem láttam még ilyen színű szemeket! Eddigre odaért egy őr, hogy visszavigye Michaelt a többiekhez. Ahogy az őr elcipelte, Weldon még lustán annyit mondott – Majd meglátom, mit tehetek. Peregrine keze görcsösen ökölbe szorult, és csak a tenyerébe mélyedő körmök okozta fájdalom hozta vissza a valóságba. – Keresztények nem vásárolhattak rabszolgákat, ezért Weldon a vendéglátója közvetítésével vett meg engem. Miközben a bérelt háza felé vezetett, meséltem neki Jamie McFarlandről és a többiekről. Tudtam, hogy ha értesíti a brit konzult, akkor intézkedni fognak a kiszabadításuk ügyében, ezért megkértem Weldont, keresse fel a konzult. Azt mondta, megteszi. Amellett, hogy Michael maga miatt nagy megkönnyebbülést érzett, boldog is volt, hogy valamit tehet Jamie–ért azok után, amit a hajóskapitány érte tett. – Csak sok évvel később tudtam Tripoliba visszatérni. És amikor megérkeztem, megpróbáltam megtudni, mi történt Jamie–vel és a legénységgel, de nyom nélkül eltűntek. Biztos vagyok benne, hogy Jamie rabszolgaként halt meg, bár Isten tudja, hol és miként. De ezt akkor még nem tudtam – akkor csak arra gondoltam, hogy megmenekültem a rabszolgasorstól. Weldon házában csendesen telt el néhány nap. Alig látta a jótevőjét, aki megparancsolta neki, hogy fürödjön meg, és égesse el a szakadt rongyait. Remek arab köntöst csináltatott a méretére. Friss gyümölcsöt és finom ételeket is kapott bőségesen. Aztán, körülbelül akkor, amikor Michael már majdnem elunta magát, és kezdett aggódni, Weldon érte küldetett. Michael a kíváncsiságtól égve sietett hozzá. Nagyon izgatta az elbűvölő fiatalember, aki megmentette őt. Egy ekkora hatalommal rendelkező férfi biztos, hogy Jamie McForlandért is megtett mindent. Talán maga Jamie vár most rá, hogy magával vigye. Ehelyett csak Weldont találta, aki enyhén részeg volt, és szórakozni vágyott. Először Michael nem is értette, mit akar a kedves fiatal arisztokrata. Bár kellemetlen volt, ahogy Weldon megérintette, megpróbálta nem mutatni, nehogy megbántsa jótevőjét. 183
Amikor már nem tudott kitérni Weldon túlzott kedveskedései elől, megpróbált elfutni! Egy kelepcébe csalt állat dühével küzdött, amikor Weldon elkapta és a díványra nyomta. De hát csak gyerek volt akkor – egy felnőtt férfival szemben. Lehetetlenség volt folytatnia, mert az eltelt évek sem csökkentették az előtörő képek és érzelmek intenzitását. Mikor végre meg tudott szólalni, maga sem ismerte fel a saját hangját. – Nem voltam kurva, de akként használt engem. Sara megdöbbenéstől akadozó lélegzete jelezte, érti, mire céloz a férfi. Azt viszont már nem tudhatta, milyen érzés volt: a megrázkódtatás, a rettenet, a fájdalom... És legfőképpen a teljes megalázottság, a tudat, hogy rosszat tettek vele, hogy meggyalázták, amit sohasem tud már lemosni magáról. – Küzdöttem. Istenem, hogy küzdöttem – mondta keserűen. – Ez talán hiba volt, mert az ellenállásom felizgatta, de nem lehetett ilyen utálatos dolognak alávetni magam. Egy vagy két hét múlva Weldon elunta a kapálózásomat, ezért az ágyhoz kötözött és megkorbácsolt, hogy jobb modorra tanítson. – Weldon nagyon élvezte, a szeme fénylett és megkeményedett az izgalomtól, amint teljes erőből, újra és újra lesújtott. Afrikai rinocéroszbőrből készült az a korbács, ruganyos volt és nagyon gonosz. – Már láttad, mit végzett az a korbács. Próbáltam tovább küzdeni, de félholt voltam, így könnyedén fölém kerekedett. – Weldon a vért is élvezte. Alighogy Michael egy kicsit erőre kapott, újra használta a korbácsot. Végül Michael feladta a harcot. – Nem vagyok benne biztos, mennyi ideig tartott fogva. Pár hónapig, gondolom. Elvesztettem az időérzékemet. Ahogy Sara csendesen odalépdelt a férjéhez, látta, a férfi izzad, fehér inge foltokban a hátára tapad. Sajgott a szíve érte, a rémült tízéves gyerekért, aki volt, és a férfiért, aki a lelkében és a testében még mindig soha el nem tűnő sebeket hordott. Megnyugtatásul finoman a férfi karjára tette a kezét. Az annyira elmerült a múltbeli emlékekben, hogy az érintésre hirtelen megperdült, öklét ütésre emelte, és gyilkos szemeket meresztett az asszonyra. Éppen csak meg tudta magát fékezni, mielőtt lesújtott volna. Egy örökkévalóságig tartó pillanatra farkasszemet néztek. Sara remegni kezdett, mert a férfi erőszakos mozdulata többet mondott el arról, mit tett vele Weldon, mint ami szavakkal kifejezhető volt. Szája kiszáradt, mikor megszólalt: – Hogyan menekültél meg tőle? – Sehogy – mondta keserűen Mikahl. – Weldon végül úgy döntött, ideje továbbutaznia. Mivel rám már nem volt szüksége többé, odaadott a helyi pasának, és azt javasolta neki, hogy kasztra Itasson. Azt mondta, ezzel csak nekem akar jót, mert a török birodalomban nagy ember válhat egy eunuchból. – Édes Istenem, hogy tehet bárki is ilyet egy gyerekkel? – suttogta Sara, és émelygett attól a gondolattól, hogy egy őrült hóbortja miatt férfiatlaníthatták volna Mikahlt. Akkor nem születhetett volna meg az a szenvedély és közelség, amin osztoztak, és a kettőjüket összekötő és átlényegítő energiakapocs sem. Mikahl meg is halhatott volna a veszélyes beavatkozástól. – Weldon abban leli örömét, hogy gyerekeket kínoz. Búcsúajándékul a csípőmre karcolta a monogramját, és lámpakormot dörzsölt a sebbe. Tetszett neki, hogy kétféleképp is értelmezhető az az egy betű: M, mint Mester, és W, mint Weldon. Megátkoztam, és hidd el, egy külvárosból származó utcagyerek, aki két évet töltött a tengeren, válogatott szitkokat tud. Megesküdtem, hogy egyszer majd megtalálom őt, és megfizetek neki azért, amit tett. – A pofacsontján megrándult egy izom. – Kinevetett. Miután elhagyta Tripolit, biztos vagyok benne, hogy megfeledkezett rólam és a fenyegetéseimről. Csak egy kis epizód voltam egy egész életre való gonoszságban. – És minden akadály ellenére mégis elérted, amire megesküdtél. – Sara megrázkódott, amikor ráébredt, milyen galádul ferdítette el Weldon az igazságot, amikor a férje múltjáról beszélt neki. Mikahl tényleg különös gyűlöletet táplált Weldon iránt, de nem mint elhagyott szerető; sokkal inkább mint apátlan fiú, aki szeretni akart, de ehelyett durván becsapták. Mikahlnak igaza volt: Weldon tényleg maga az ördög. – Hogyan jutottál el Észak–Afrikába? – A pasa nem kasztra Itatott helyben, hanem úgy határozott, hogy elküld ajándékba a szultánnak Konstantinápolyba, több más fiúval együtt. – Ferde mosolyra húzta a száját. – Azok miatt a csodálatos zöld szemek miatt, amiket te is annyira szeretsz! Felejthetetlenné tesznek. Elképzelhetetlen, mennyivel jobban járok, ha kék vagy barna szemem van. 184
Sara megrándult; akaratlanul is bűnösnek érezte magát, amiért csodálta férje szemének intenzív, delejes színét. – A hajó elérte Konstantinápolyt, s éjszakára lehorgonyzott, mielőtt lerakodott volna – folytatta a férfi. – Át tudtam ugrani a korláton, és a partra úsztam. Addigra már megtanultam egy kicsit arabul és törökül, meg még sok muzulmán szokást is, úgyhogy be tudtam olvadni a többi bizonytalan származású utcagyerek közé. Elég hamar az a szerencse ért, hogy egy perzsa kereskedőnél kaptam munkát, akinek nem volt saját gyereke. Amikor észrevette, hogy érdeklődöm, megtanított a könyvelésre és az üzletvezetésre. Miután meghalt, magam is kereskedő lettem a Turkesztánon átmenő régi Selyemút vonalán. A többit már tudod. – Hihetetlen, hogy mindent túléltél, de sokkal kevésbé hihető, hogy azzá váltál, aki most vagy. – Sara megrázta a fejét, alig–alig fogva fel a súlyosságát annak, amit a férje átélt. – És évek múlva aztán eljöttél Angliába, hogy méltó büntetést szabj Charles Weldonra. – Pontosan. Először azt akarom, hogy szenvedjen, végül pedig megölöm. – A férfi halk hangja vibrált az érzelmektől. – Most már érted, miért jogos részemről a bosszú? – Nem fogadhatom el azt a szándékodat, hogy a saját kezedbe vedd a törvényt, ennek ellenére tökéletesen megértem. – Sara lehunyta a szemét, és végigfutott a fájdalom a testén. – Weldon rászolgált arra, hogy gonosz tetteiért megbüntessék, de amit te csinálsz, a kínzás és a gyilkosság, az túlmegy az egyszerű igazságszolgáltatás határán. Magában gyáván azt kívánta, bárcsak Ross ne mondta volna el, mi zajlik valójában. De most, hogy már tudta, nem fordíthatott hátat ennek az egésznek. Attól tartva, hogy elájul, újra leült a karosszékébe, és a halántékát dörzsölte. – Úgy hiszem, nincs jogom megítélni, mit teszel Weldonnal. De semmi, semmi nem indokolhatja mások szenvedését amiatt, hogy te végrehajtod a bosszúdat. Ez nem helyes, Mikahl. Akármennyit is szenvedtél, nincs jogod ahhoz, hogy ártatlanokat is sújts. Peregrine megrökönyödött. Azt hitte, ha Sara egyszer mindent megtud, akkor el is fogadja majd. – Túlbonyolítod ezt az egészet – mondta újra feltámadó haraggal. – Elítélsz engem azért, mert tönkretettem a vasúttársaságot, ami lehet, hogy amúgy is megbukott volna; aztán azért, mert nem zárattam be egy bordélyt, ami néhány nap múlva amúgy is újra működne; aztán pedig azért, mert olyan lépéseket vettem fontolóra, amiket végül soha nem tettem meg. – Nem hiszem, hogy ez olyan dolog, amiben valaha is egyet fogunk érteni – mondta Sara fáradtan. – Folytasd csak, és élvezd ki a bosszút! Mártózz meg minden egyes bűnös pillanatában! Öld meg Weldont puszta kézzel! Nagy, meggyötört szemekkel nézte a férfit. Hallotta az orat, amint az élesen és kitartóan ütött, akárcsak az ördög patáinak csattogása. Aztán elkínzott hangon suttogta: – De én nem tudok olyan férfival élni, aki felelőtlenül fájdalmat okoz ártatlan embereknek.
185
Huszonötödik fejezet Nem tudok olyan férfival élni, aki felelőtlenül fájdalmat okoz ártatlan embereknek. Sara szavai nehéz füstként ültek meg a levegőben. Először Peregrine nem is fogta fel az értelmüket. Aztán mindent elsöprő harag ragadta el. Sara székéhez sietett, és megragadta a karfákat, ujjait erősen a kárpitba vájva, nehogy kárt tegyen a feleségében. – Hogy merészelsz ultimátumot adni nekem! Komolyan azt gondolod, hogy szelíden hátat fordítok annak, amiért eddig éltem? Az asszony felnézett rá, szemei sötét kínban égtek. – Nem lehet szó semmilyen ultimátumról, mivel nekem semmim sincs, amit ellentételül állíthatnék. – Csendes szavai megfékezték a férfi dühkitörését. – Tudom, hogy a szerelmem semmit sem jelent neked, ezért nincs hatalmam, amivel változásra bírhatnálak. Még ahhoz sincs jogom, hogy megkíséreljem. Vagyunk, amik vagyunk, Mikahl. Halálra kell gyötörnöd Weldont, nekem pedig el kell hagynom téged. Szavai súlyos ütésként érték a férfit. Ellépett a széktől, túl kába volt ahhoz, hogy tudja, mit érez. – Most először beszélsz szerelemről. Mit jelent neked ez a szó? Valamifajta felsőbbrendű fegyvert a megzabolázásomra? – Sosem beszéltem szerelemről, mert sosem gondoltam, hogy hallani akarsz róla – válaszolta Sara komoran. – Szeretlek, szinte attól a naptól fogva, hogy először találkoztunk, különben sosem tettem volna meg annyi mindent, ami az elveimmel ellentétben volt. – Úgy tűnt, akkor eléggé élvezted azokat a dolgokat – jegyezte meg a férfi epésen. – Nem lehet, hogy mégis ezért jöttél hozzám? Sara megrázta a fejét. – Ha a testi vágyra gondolsz, akkor nem, nem azért. Hozzád mentem, mert szerelmes voltam beléd – mi másért mentem volna egy olyan férfihoz, aki, tudtam, összetöri majd a szívemet? A férfi meglepetten bámult rá. – És mégis mivel kellett volna összetörnöm a te szívedet? – Azzal, hogy elhagysz. – Fáradtan hátrasimította dús haját. – Amikor összeházasodtunk, nem hittem, hogy sokáig tart. És tudtam, ha elmész, az úgy fog fájni, mint eddig életemben semmi. De annyira veled akartam lenni, hogy bármilyen eljövendő fájdalommal kész voltam fizetni érte. A férfi úgy érezte, idegen tájon jár, ahol nem segítik ismerős tájékozódási pontok. – Te komolyan azt hitted, hogy azzal a szándékkal vettelek el, hogy aztán elhagyjalak? – Nem hittem, hogy szándékosan csinálod – mondta a nő lassan. – Azt hiszem, azért vettél el, mert sok apró ok végül a javamra billentette a mérleget. Szórakoztattalak. Némileg sajnáltad, hogy tönkretetted a becsületemet. Kíváncsi voltál, milyen elvenni egy herceg lányát. És kívántál engem. Most már tudom, hogy díj is voltam, amit elnyertél Charles Weldontól. A bosszúállás klasszikus formája az ellenség asszonyának elrablása. Hátradőlt a székben, arca mélységesen szomorú volt. – De soha nem beszéltél szerelemről. Most már értem, miért: annyi harag és gyűlölet mellett talán nincs is hely benned a szerelemnek. – Nem beszéltem szerelemről, viszont te se – jegyezte meg a férfi ridegen. – Annyira más a származásunk, hogy nem tudtam, mit jelent neked ez a szó. – Az asszony szája széle bánatosan lefelé görbült. – És azt hiszem, a büszkeségem is benne volt. Elég szörnyű volt tudni, hogy el foglak veszíteni, hát nem akartam még szánalmasnak is tűnni azzal, hogy kiadom az érzelmeimet. – Mi a fészkes fenétől voltál olyan biztos abban, hogy nem maradok veled? – robbant ki a férfi. – Állandóan erre célozgatsz, és nem értem, miért, igen, a származásom más, de általában tartom magamat ahhoz, amit ígérek. Azt gondoltad talán, hogy a házassági eskü nekem nem jelent semmit? – Egy egész életen át tartó vándorlás után nem is képzeltem, hogy meg akarnál maradni egy helyen. Te mondtad nekem, hogy eddig sohasem gondoltál házasságra, így hát azt hittem, amikor alábbhagy a szenvedély, csak idő kérdése, és mehetnéked támad. Aztán mész is. – Sara szünetet tartott, a megfelelő szavakat kereste. – Ha tudtam volna, hogy angol vagy, lehet, hogy derűsebben látom a házasságunkat, mert akkor több az, ami közös bennünk, igazából voltak olyan pillanatok az utóbbi pár hétben, amikor elhittem, hogy lehetséges... – sóvárogva elhalkult a hangja. 186
Peregrine meg akarta cáfolni Sara józan fejtegetéseit, az arcába akarta vágni, hogy téved. Mégse tudta megtenni, mert a nő minden érvében volt valami igazság. Mindenesetre a levont következtetés helytelen volt, mert a vágy, hogy feleségül vegye, sokkal erősebb volt, mint az összes érve egybevéve. Úgy érezte, megfullad, ezért kikötötte nyakkendőjét, levette a nyakáról, és idegesen húzogatta egyik kezéből a másikba. – Igazán figyelemreméltó gondolatsort találtál ki nekem. Viszont úgy tűnik, egyvalamit nem vettél számításba. Eddig nem hagytalak el, és nincs is szándékomban ezt tenni. Éppen te vagy az, aki azzal fenyegetőzik, hogy elmegy, és nem én. Sara a kezébe temette az arcát, a haja előrehullott, szabadon hagyva törékeny tarkóját. – Ironikus, igaz? – suttogta. – Tudtam, hogy össze fogod törni a szívemet. Úgy tűnik, csak abban tévedtem, hogyan. – Ha összetörik a szíved, ne hibáztass érte engem! – csattant fel a férfi. – Én megpróbáltam jó férj lenni, és mostanáig nem panaszkodtál. Az asszony erre felkapta a fejét. – Most sem panaszkodom. Akkor se lehettél volna hozzám kedvesebb, ha szeretnél. Amit elviselhetetlennek találok, az az, ahogy a világ többi részével bánsz. A magán–vendettád miatt ma Ross majdnem meghalt. – Azt hiszed, én nem sajnálom? – mondta a férfi vadul. – Biztos vagyok benne, hogy igen, de akkor is megmarad a felelősséged érte. – Könyörgően nézett a férjére. – Hát nem látod, hogy hagytad, hogy a bosszúállás szenvedélye eleméssze az életedet és az értelmedet? Igen, Weldon felháborító durvasággal viselkedett, de sokkal rosszabb volt–e ez annál, mint ami Jenny Millerrel történt, amikor a bordélyba került? Túl sokba került neked a bosszú, mert a lelkeddel fizettél érte! A férfi szemei előtt hirtelen megjelent Jenny képe, amilyen a bordélyban töltött első éjszakán lehetett; gyermekarca mindazt tükrözte, amit ő maga is átélt Weldon áldozataként. – Ez nem elégséges indok arra, hogy Weldont megkíméljem – mondta élesen. – A kedves Charles az, aki elvette Jenny szüzességét. Annyira szép volt a lány, hogy magának akarta. Aztán arra kényszerítette, hogy újra és újra eljátssza a szűzlány szerepét bárkinek, aki meg tudta fizetni. És persze, ő maga is rendszeresen látogatta. Ha adnék egy kést Jennynek, és lefognám Weldont, azt hiszem, vidáman miszlikbe aprítaná. Sara szája megrándult. – Hány Jenny szenvedte el ugyanezt a sorsot minden héten, amíg te a hálódat szövögetted Charles Weldon körül? Megérte meghosszabbítani a kínjaikat azért, hogy tovább tartson a bosszúd? Erre nem volt mit válaszolnia, mert most, most végül megértette, miért volt Sara annyira mélységesen felháborodva. Mindennek ellenére akkor is naivan ítélte meg a helyzetet. Peregrine nem tudta megváltoztatni a világ gonoszságát, viszont arról gondoskodni tudott, hogy Charles Weldon a bűntetteiért arányosan megfizessen. Fáradtan csak annyit mondott: – Hosszú és nehéz nap volt a mai, és mindketten halálra aggódtuk magunkat Ross miatt. Most feküdjünk le, és holnap majd befejezzük a beszélgetést. Már úgyis csak bántanánk egymást. – Semmi sem lesz másképp holnap reggel. – Sara felállt és elfordult a férfitól. – De igazad van, már túl késő van ahhoz, hogy összecsomagoljak. Majd az egyik vendégszobában fogok aludni. Peregrine nem hitte el, hogy komolyan el akar menni. Hogyan is tehetné, amikor annyi minden kötötte egymáshoz őket? A vállát megragadva maga felé fordította az asszonyt, mielőtt még az ajtót elérte volna. – Ó, nem, édes Sara – mondta puhán. – A házassági eskü úgy szólt, hogy kitartasz mellettem jóban– rosszban. Filozófiai vitákra nem tért ki külön az esküvői szertartás. Azt fogadtad, hogy a feleségem leszel, és én nem mentelek fel a fogadalmad alól. Attól még, hogy azt az őrültséget vetted a fejedbe, hogy elhagylak, te nem hagyhatsz el engem. Sara egyszerűen pillantott rá, nagy szemei elkomorultak a szomorúságtól. – Ez nem ázsiai hárem, Mikahl. Nem állíthatsz meg, ha el akarok menni. Legalábbis nem sokáig. A férfi szóra nyitotta a száját, aztán mégis hallgatott. Már így is túl sok szót vesztegettek. Inkább közelebb húzta az asszonyt és megcsókolta, minden akaraterejét, minden vonzerejét latba vetve, hogy megadásra bírja. Egy pillanatig Sara dermedten tűrte az ölelését. Aztán egy halk, kétségbeesett sóhajjal ajka 187
szétnyílt, a férfi csókjainak engedelmeskedve. – Szeretlek – suttogta a vágytól rekedten. – Isten bocsássa meg nekem... Mindazok ellenére, amiket tettél, nem tudlak nem szeretni. Amikor Sara karjai átfogták, diadalmasan lángolt fel Peregrine–ben a vágy, mert tudta, hogy győzött. Nagy szamár volt, hogy vitatkozott; a szavaknál és a filozófiánál több volt az, ami összekötötte őket. Keze a türelmetlenségtől lázasan szorította és simogatta a nő szelíd domborulatait. Amikor Sara felnyögött és közelebb szorította a testét, megoldotta kék köpenyét és a földre dobta, aztán lehúzta róla a hálóinget. Derekára fonta karját, felemelte és az ágyhoz vitte. Karcsú, kecses teste ellenállhatatlanul vonzotta, s ujjai összeakadtak a türelmetlenségtől, míg a ruháját fejtette le magáról. Egész lobogó életében nem vágyott még ennyire nőre, mint most Sarára. Lefeküdt a felesége mellé, és ráhajolt, hogy megcsókolja, de visszarettent, amikor meglátta, hogy sír. Amint összekapcsolódott a pillantásuk, hangtalan könnyek futottak le Sara arcán, és mindegyik savként égette a férfi lelkét. Sosem látta még sírni, sem akkor, amikor olyan durván vezette be a gyönyör világába, sem a nászéjszakájukon, amikor kitakarta elrejtett sebeit, és akkor sem, amikor attól félt, Ross meghalhat Könnyei nem is vonakodást jelentettek, mert épp annyira sürgető vággyal simult Peregrine–hez, mint az őhozzá. Sara megragadta a vállánál fogva, és szorosan magához húzta a férfit. Aztán az ajkaival és a körmével égette minden ízében, hol vadul, hol gyöngéden, ahogy szó nélkül bizonyította iránta érzett szerelmét. Peregrine sohasem szeretkezett még síró nővel, és minden általa ismert fogást bevetett, hogy szenvedélyével szárítsa fel a könnyeket. Sara teste tartózkodás nélkül felelt a próbálkozásaira, s amikor a legbensőségesebb helyen csókolta, csak pár pillanatig tartott, hogy az. egész testét megrázó eksztázisig emelje. Sara felkiáltott, aztán csendesen feküdt, a karját a szeme elé vetve, és zihálva szedte a levegőt. Azután, házasságuk során először. Sara merészen viszonozta a legbizalmasabb érintéseket. Visszanyomta a férfit a párnákra, s a szájával és nyelvével dédelgette azt, ami Mikahl gyerekkorában majdnem veszélybe került. Különös ösztönnel ingerelte, izgatta, s lassította le, hogy meghosszabbítsa a gyönyört. Amikor a férfi elérkezett a szaggató gyönyör határára. Sara hátradőlt, elkapta a férfi karját, és a végső egyesülésbe húzta. Újra és újra a nevét ismételte, mint egy akadozó imát, miközben az belehatolt. És még mindig sírt, bár közben a teste Mikahléval együtt mozgott. A könnyei hatásos afrodiziákumnak bizonyultak, mert a férfit az őrületig hevítették és arra sarkallták, hogy teljesen betöltse öt szenvedéllyel, amíg már nem lesz helye benne a szomorúságnak. Miután a vágy és a bánat lángoló elragadtatásban ért véget, összefonódva feküdtek, szívük egy ütemre dobbant. Egy idő múlva a férfi szó nélkül az oldalára fordult, szorosan magához húzva a nőt, ujjait sűrű, gubancos hajába fúrva. Sara könnyű lélegzése simogatta csatakos bőrét, ahogy az asszony kimerült álomba zuhant. Peregrine addig nem engedte el teljesen magát, amíg Sara nyugodtan és megadóan nem feküdt a karjaiban. Végül ő is elaludt, abban a biztos tudatban, a felesége elfelejtette, hogy valaha is az a bolond gondolata támadt, hogy elhagyja őt. Sara talán három órát aludhatott. Amikor kinyitotta a szemét, világosság volt a szobában, és úgy számította, hogy kevéssel hajnal után lehet. Mikahl a hasán feküdt, az egyik karjával átölelve az ö derekát – oltalmazóan és fogva tartóan egyszerre. Az arca csak pár ujjnyira volt az övétől. Almában ellazultak szigorú vonásai, és fiúsan vonzó lett. Orcájára árnyékot vető hosszú fekete szempillái gyöngédséggel töltötték el Sarát. Habár ólmos fáradtság húzta le. Sara elméje tiszta volt. Talán könnyebb volna, ha később menne el, amikor a férfi nem lesz a házban, de eszeveszetten kívánta, hogy minél előbb elmenekülhessen innen. Az idő teltével egyáltalán nem lesz könnyebb elmennie, és az a tudat, hogy nem maradhat, minden percet szenvedéssé tenne. Sara kicsusszant az ágyból. Amikor a férje nyugtalanul megmozdult, egy vánkost tett a karja alá. Mikahl a melléhez húzta, s megnyugodva tovább aludt. Sara meg akarta csókolni még búcsúzóul, de nem merte, nehogy felébressze. Már mindent 188
elmondtak egymásnak, ami elmondható; még egy gyötrelmes vita nem változtat semmin. Bár úgy szerette, mint eddig, talán jobban is, de érezte, nem tudna tovább élni valakivel, aki nemtörődöm módon ennyi szenvedést tud okozni. Nem hitte, hogy bármi eltéríthetné a férfit bosszúszomjas terveitől, és ez azt jelentette, hogy soha többé nem tudna vele boldogan élni – hacsak vakká nem válik arra, mi a jó és mi a rossz, és olyanná nem válik, amilyen nem akart lenni. Sara csendesen megfordult és az öltözőszobájába indult, de még meg kellett állnia, hogy egy utolsó pillantást vessen arra az idegenre, akit szeretett, akihez hozzáment, és akit elveszített. Ki tudja, találkoznak–e még valaha? Megfordulva besietett az öltözőszobájába, és halkan becsukta az ajtót maga mögött. Miután felöltözködött, csomagolni kezdett. Londonban is maradt valamennyi ruhája, így nem sok kellett. Már majdnem elkészült, amikor Jenny lépett a szobába a folyosóról. A szobalány megtorpant, kék szeme tágra nyílt. Sara csendre intette a lányt. – Elmegyek, Jenny – mondta halkan. – Akarsz velem jönni? Csak tőled függ. – Úgy érti, elhagyja a herceget? És nem csak egy pár napra ugrik fel Londonba vásárolni? – kérdezte a lány hitetlenkedve. – Pontosan. A lány nagyot nyelt, de nem kérdezett semmit. – Akkor jobb, ha magával megyek. Valakinek gondot kell viselni magára. – Rendben van. Én elintézem, hogy a kocsi készen álljon félórán belül. Siess, szedd össze a holmidat, és búcsúzz el, akitől szükséges. Jenny éles, kérdő tekintetet vetett rá, aztán meghajtotta a fejét, felkapta asszonya egyik táskáját, és elsietett. Sara eltűnődött, vajon Benjámin Slade–del töltötte–e az estét a szobalánya, de inkább úgy döntött, nem akarja tudni. Ez egyáltalán nem az a szokványos eset, amikor egy ártatlan fiatal lányt megront egy idősebb férfi; Jenny már nem volt ártatlan, és Slade sem volt szívtelen megrontó. Sara látta kettőjüket beszélgetni; a korkülönbség és az eltérő származás ellenére nyilvánvaló volt kölcsönös érdeklődésük. Talán ők szerencsésebbek, vagy bölcsebbek lesznek, mint ő meg Mikahl volt. Felemelte a másik csomagját, és kiment a folyosóra. Még bekukkantott Rosshoz. Ö és Mrs. Adams is aludtak. Az unokatestvérének már jobb színe volt, majdnem természetes. Megcsókolta, de Ross nem ébredt föl, ezért hagyta, hadd aludjon tovább. Nem tűnt helyénvalónak, hogy Rosst szó nélkül hagyja ott, de Mikahl gondoskodik majd arról, hogy rendesen ellássák. Mikahl remekül tudott gondoskodni azokról, akiket ismert és szeretett. Finoman felébresztette a házvezetőnőt, és mutatta, hogy menjenek ki a hallba. Ott elmagyarázta neki, hogy Londonba megy, ezért Mrs. Adams fogja irányítani az egész háztartást. Mivel úgy néz ki, Rossnak nincs szüksége rá, hogy egész éjjel vigyázzák, ezért nyugodtan mehet lefeküdni, csak előbb még legyen szíves előhívatni a kocsit. Miután a zavarodott Mrs. Adams elment, hogy teljesítse, amit kért. Sara lement a dolgozószobába, és írt Mikahlnak egy rövidke üzenetet. Aztán felvitte az öltözőszobájába a borítékot, és készen állt, hogy elhagyja az otthonát, ahol egy pár hétig tökéletesen boldog volt. Weldon cselédjének, Fannynak nem volt szerencséje. Első dolga volt reggel, hogy lesúrolja a lépcsőket és kifényesítse a kopogtatót, amikor még alig járnak az utcán. Ásítozva, de nagy alapossággal pucolta meg a lépcsőt. Aztán indult a hátsó ajtó felé, ami a konyhából nyílott. Fanny kinyitotta az ajtót, és átbukott egy hosszú csomagon, ami a hátsó lépcsőn feküdt keresztben. Sohasem volt valami gyors észjárású ember, és különösen nem korán reggel, így sejtése sem volt, mire akadhatott. Próbaképpen megbökte a cipője orrával a csomagot. A takaró lehullott, és felfedte Kane elvágott torkát és merev hulláját. Fanny sikoltozni kezdett, hangerővel pótolva, amit gyorsaságban elmulasztott. Két percen belül a cselédség nagy része ott tolongott a konyhában, ahol Fanny még mindig visított. A szolgákon kívül a lárma előcsalogatta a hirtelen köntösbe bújt Weldont is. Türelmetlenül taszigálta félre az útjából a locsogókat, hogy megtudja, mi történt. 189
Legjobb emberének holttestét meglátva, a velejéig megrázkódott. Eltöprengett ugyan, hogy a titkára miért nem tért vissza előző éjszaka, de hát Kane mindig titkos utakon járt, és Weldon nem sokat gondolt a távollétével. Erre most Kane nemtörődöm módon megöleti magát. Vajon mit fog tenni Peregrine legközelebb? Weldon bénultságát Eliza bájos hangja törte meg. – Mi történt? – szólt, amikor belépett a konyhába. – Miért sikítozik Fanny? Weldon odavakkantott a komornyiknak: – Hallgattassa mér el azt az ostoba némbert! – Azzal kifelé terelte a lányát a konyhából, hogy az ne vegye észre a szörnyű látványt a lépcsőn. – Baleset történt, de ez nem érint téged, kedvesem. Agya lázasan járt, amint megpróbálta feldolgozni a legújabb fejleményt. Most, hogy Peregrine a köztük fennálló háborúságot már Weldon házának küszöbéhez hozta, jobb lesz talán, ha Elizát a bátyjáékhoz küldi. Ott biztonságban lesz, amíg ez az istenverte ügy elrendeződik. Peregrine lassan ébredezett. Saráért nyúlt, és azonnal magához tért, amikor felfedezte, hogy nincs ott az asszony. A nap állásából tudta, hogy tovább aludt, mint szokott, ezért nem lepődött meg, hogy Sara már felkelt. Magára kapta kaftánját, és elindult, hogy megnézze, Sara még az öltözőszobájában van–e. Ha igen, talán meg tudja győzni, hogy visszabújjon az ágyba. Az öltözőszoba üres volt, úgyhogy fordult is volna vissza, de ekkor meglátott egy neki címzett borítékot a komód feletti tükörnek támasztva. Megborzongott a nyugtalanságtól, amíg felemelte a borítékot és kinyitotta. Amikor kihúzott belőle egy összehajtott papírlapot, egy kicsi tárgy esett a szőnyeggel borított padlóra. Mielőtt felvette volna, elolvasta az üzenetet, amiben csak ennyi állt: Mikahl! A szenvedély nem elég. Még a szerelem sem elég. Azt kívánom, bárcsak az egyikőnk más lenne. Tartson meg az Isten, és adjon békét Neked! Szerelemmel, Sara. Hitetlenkedve újraolvasta a levélkét. Aztán dermedten lehajolt, hogy megkeresse, ami leesett. Az arany fénye a szemébe ötlött, és felvette a finomra formált karikagyűrűt, amit kifejezetten a feleségének csináltatott. Az elmúlt éjszaka szenvedélye nem változtatta meg Sara gondolkodását. Hirtelen mindent elborító keserű düh öntötte el, amikor rájött, a nő könnyei nem megadást jelentettek. Azért sírt, mert így mondott búcsút neki. Rosst vérfagyasztó üvöltés verte fel álmából. A hang valahol az afgánok harci kiáltása és a közel–keleti halottsirató asszonyok elkínzott sirámai között volt, és azonnali reakciót igényelt. Automatikusan fel is próbált kelni, de a vállába nyilalló fájdalom visszatartotta, s a gyengesége miatt majdnem a földre zuhant. Ahogy szédülve, ép kezével az ágy melletti asztalkába kapaszkodva feltápászkodott, visszaemlékezett az előző napi lövésre, s még egy pár töredékes képre: a zötykölödésre valami lovon, a vállában érzett fájdalmas kutakodásra, aztán később Sara puha hangjára. Ez megmagyarázta a környezete ismeretlenségét: Sulgrave–ben van. Az üvöltés nem ismétlődött meg, viszont törés–zúzás hallatszott ugyanabból az irányból. Lehet, hogy Weldon képes volt valamiféle támadást intézni a ház ellen? Amikor a feje kitisztult, Ross a kandallóhoz lépett, és megragadta a piszkavasat. Aztán egy szál alsóneműben kinyitotta az ajtót és fülelt, honnan jön a zaj. Úgy hangzott, mintha háború dúlna unokahúga szobájában. Óvatosan kinyitotta az ajtót, és azt gondolta, jobb lenne, ha semmilyen igazi veszély nem leselkedne odabent rá, mert jelenleg Sara macskája is fél manccsal elláthatná a baját. A benti látványtól úgy megdöbbent, hogy földbe gyökerezett a lába. Mikahl őrjöngve tombolt. Már sikerült egy nehéz szekrényt felborítania, és a földön bokáig ért a finom alsónemű, a felhorzsolt bőrű cipők és az összelapított kalapok halmaza. 190
Ross figyelte, ahogy a másik dühödten felhorkan, és feldönti a komódot. Aztán nekilátott, hogy felszaggassa a fiókokat, és nekicsapja azokat a falnak. Hangosan törtek szét a ládák, s lyukat ütöttek a vakolatba, mielőtt a padlóra zuhantak. Miután kiürítette a fiókokat, Mikahl megragadott egy elegáns estélyi ruhát, és a puszta kezével kettétépte a dekoltázstól a szegélyig. Ross keze szorosabban markolta a piszkavasat, mert a dühöngő Peregrine rémisztő látvány volt. A hangját felemelve, élesen azt mondta: – Mi az ördögöt művelsz te itt? A barátja megpördült, vad szemeket meresztett rá, s a teste támadásba lendült. Aztán meglátta, ki érkezett, és visszafogta magát, de még mindig vibrált az erőszaktól. – Az az átkozott unokahúgod elhagyott engem! Ross füttyentett egyet. Hihetőbb lett volna, ha Weldon rajtuk üt, mint az, hogy Sara elhagyja a férjét. Ross úgy döntött, nincs már közvetlen veszély, ezért hagyta, hogy a földre csússzon a piszkavas, és jobb vállát alig észrevehetően az ajtófélfának támasztotta. – Miért? – Mert fattyú gazember vagyok, és nem érdekel, hogy ártatlan embereknek okozok fájdalmat! – jött a keserű válasz. – Mert szörnyeteg vagyok, aki olyan rendet vág maga előtt, akár az Apokalipszis négy lovasa. Csak egy pillanatig tartott, amíg Ross megemésztette a hallottakat. – Nem azért hagyott ei, mert fattyú vagy – mondta száraz, kiszámított humorral –, bár a többiben igaza lehet. Ross úgy gondolta, körülbelül ugyanakkora az esélye arra, hogy a megjegyzése a saját fejére vonja Peregrine haragját, mint hogy megakassza az őrjöngését. Egy bizonytalan pillanat múltán szerencsére az utóbbi következett be. Peregrine pillantása élesebb lett, és rámordult: – Mi a fenét csinálsz te itt, és miért nem vagy ágyban? – Azért jöttem, hogy megnézzem, nem Weldon akar–e betörni egy csapat orgyilkossal. – Még nem – mosolyodott el minden vidámság nélkül Mikahl. – Azt hiszem, Weldonnak most egy kis pihenőre van szüksége, hogy átcsoportosítsa az erőit. A főembere, Kane volt az, aki rád lőtt, de már egy Weldonnál magasabb polcon ülő munkaadónak tartozik elszámolással. Ross szemöldöke felszaladt: – Mi történt? – – Nálam volt a késem, és gyorsabb voltam, mint ő – mondta a barátja sötét elégedettséggel. – Mostanra már Weldon cselédségéből biztosan megtalálta valaki a hulláját. Ross önkéntelenül megrázkódott; ez minden tekintetben nagyon csúnya ügy lett. – Mi lesz a következő lépés? – Nem tudom. – Mikahl fáradtan kisimította összeborzolódott haját az arcából. – Egyszerűen nem tudom. – Hát, remélem, azért gyorsan kitalálsz valamit – mondta Ross savanyúan. – Ha Sara Londonba ment, biztonságban lesz ott? Mikahl arckifejezése megint megváltozott. – Megnézem, hogy vele ment–e valamelyik őr. – Jó ötlet! – Ross térdei a gyengeségtől már rogyadozni kezdtek, ezért így szólt: – Visszasegítenél az ágyba, mielőtt még csatlakozom a földön heverő törmelékhez? Mikahl káromkodott egyet, és még éppen jókor érte el Rosst, hogy elkapja, mielőtt összeesik. Kemény szorítása égető fájdalmat okozott Ross bal oldalában, és pár percre elsötétült előtte a világ. – Se neked, se az unokahúgodnak nincs annyi esze, mint amennyit isten egy tyúknak adott! – Amikor Ross ép kezét a nyakába vette, a hangja durva volt, de a mozdulatai nem. Miután visszatámogatta Rosst a hálószobába, lefektette az ágyra, és gyorsan megvizsgálta a kötését. – Úgy néz ki, nem kezdett el megint vérezni. Remélem, lesz annyi eszed, hogy ágyban maradj, amíg elég erős leszel ahhoz, hogy felkelj! – Örömmel maradok az ágyban – felelte Ross gyöngyöző homlokkal –, amennyiben a ház nem áll ostrom alatt. – Nem áll, és nem is fog állni. – Mikahl felegyenesedett – És most megversz, vagy előadást tartasz arról, hogyan bánjak a feleségemmel? – Akkor se tudtalak megverni, amikor egészséges voltam, ezért hát most se tudnám ezt megtenni. – Ross ironikusan mosolygott. – És bár sok bolondságot elkövettem életemben, az nem tartozott közéjük, hogy más házasságába beleavatkozzam. – Pillanatnyilag nem akart mást, csak visszasüppedni a sötétségbe, de kényszerítette ólomsúlyú szemhéjait, hogy nyitva 191
maradjanak. – Soha senki se mondta, hogy a házasság könnyű, de a legtöbb probléma megoldható. Mikahl megrázta a fejét: – Ez viszont nem. Egyszer azt mondtad, hogy szerintem a cél szentesíti az eszközt, ezzel szemben Sara a jó és rossz magasabbrendű elvei szerint él. Ez a nézeteltérésünk lényege. Kétlem, hogy egy ennyire alapvető dolgot meg lehessen változtatni. Ross felsóhajtott. – Ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek. Amikor Sara még kicsi volt, beleszeretett John Wesley Magaviseleti Alapszabályába. Wesley alapította a metodistáknak nevezett vallási csoportot, és azt mondta: „Tégy meg minden lehetséges jót, minden lehetséges eszközzel, minden lehetséges módon, minden lehetséges helyen, minden lehetséges alkalommal, minden lehetséges emberrel, amíg csak tőled telik.” Sara kihímezte ezt egy kendőre, és nekem is meg kellett tanulnom. – Ha Sara ebben hisz, akkor reménytelen a helyzet – mondta keserűen Mikahl. – Senki se tud ennek megfelelni. – Valószínűleg senki, de az a lényeg, hogy erre kell törekedni – mondta Ross elhaló hangon. – Miért nem próbáltok egyezségre jutni? Úgy hiszem. Sara épp annyira szenved, mint te. Biztos találtok valamit, amiben megegyezhettek. – Én nem szenvedek, és nem hiányzik az életemből egy fensőbbséges erkölcscsősz nőszemély! – csattant fel Mikahl, ahogy betakargatta a barátját. Ross hallott már meggyőzőbb érveket is, de bölcsen fékezte a nyelvét. Ahogy a rég áhított sötétségbe zuhant, inkább szívből imádkozott azért, hogy Mikahl és Sara módot találjanak a szakadék áthidalására ~ mindkettőjük érdekében.
192
Huszonhatodik fejezet Miután magára hagyta Rosst, Peregrine kérdezősködni kezdett, hogyan és mikor hagyta el a felesége Sulgrave–et. Megkönnyebbülten vette a hírt, hogy Jenny Miller is Sarával tartott, és hogy a komor–na ragaszkodott hozzá, hogy két őrt is magukkal vigyenek. Hálát adott az Istennek Jennyért, aki tudatában volt a veszélynek, és vigyázni is fog Sarára. Miközben Peregrine befejezte reggeli kávéját, újabb lépés történt a játszmában. Egy ügyvéd érkezett, és borítékban átadta Weldon váltóját a kért összegre kiállítva. Peregrine el is felejtette, hogy ma van a fizetési határidő. Benjámin Slade azonban természetesen nem; az ügyvéd már másnap reggel ráuszította volna a végrehajtókat Weldonra, ha nem fizeti ki a tartozását. Egyelőre Weldon megmenekült az adósok börtönétől. A pénznél magánál azonban érdekesebb volt Weldon kísérőlevele, melyben röviden csak annyit írt Haddonfield hercege volt oly szíves, és pénzt áldozott arra, hogy megfékezze veje gonosz terveit egy angol úriemberrel szemben. Az üzenetet kétségtelenül provokációnak szánták, de Peregrine már túl volt azon, hogy ilyen kisszerű dolgok felzaklassák. Mellesleg ő ma nyolcvanezer fontot kapott, Weldon pedig Kane hulláját; Peregrine úgy érezte, ő járt jól ezzel az üzlettel. Miután odaadta Slade–nek a váltót, Peregrine kiment az istállókhoz. Bár Síva nem sérült meg súlyosan, azért időre volt még szüksége, hogy felépüljön az őt súroló golyó okozta sokkból, ezért Peregrine másik lovat választott. Kilovagolt a dombok közé, meri: sürgető szükségét érezte annak, hogy a szabad levegőn legyen, és rendet rakjon zűrzavaros érzései között. Elméletileg veszélyes errefelé egyedül lovagolnia, de Peregrine bízott abban, amit Rossnak korábban mondott. Weldon mindig másokon keresztül követte el gonosztetteit, kivéve, ha nála kisebbekkel vagy gyengébbekkel erőszakoskodott. Most találnia kell valakit Kane helyett, ami nem lesz könnyű feladat. így most biztonságban van a dombok között – legalábbis a mai napon. Azért Peregrine megszokásból figyelte a környéket, ahogy könnyed vágtára fogta a lovát az ösvényen. Nehéz volt elhinnie, hogy Sara elment. Csak pár napja, hogy ezeken a dombtetőkön lovagoltak, meg–megállva, hogy élvezzék a panorámát, hogy meguzsonnázzanak, hogy szeretkezzenek. Vadul azt mondogatta magának, hogy nincs szüksége Sarára. Túl fogja élni, hogy nincs vele, ahogy már sokkal rosszabb dolgokat is túlélt, mint az asszony elvesztése. Az útszakasz legmagasabb pontján megállította lovát. Dél–Anglia dombjai, mezői, elszórt falvai hullámzottak a szeme előtt. Békés és termékeny ez a vidék, de nincs benne semmi drámai. Sara nélkül nincs értelme Angliában maradnia. Nélküle nem kell annyira óvatosnak lennie annak kiválasztásában sem, hogyan öli meg Weldont, mert a tett elvégzése után örökre elhagyhatja az országot. Vándorsólyomnak lenni azt jelenti, hogy szabad, mindenféle kötöttségtől és kötelezettségtől mentes. Minél tovább időzött Angliában, annál inkább Mikahl Khanaurivá vált, de most visszaváltozhat Peregrine–né, a vándorrá. Újra az egész világ a lábai előtt fog heverni. A magas Himalája, ahol a kristálytiszta levegő szúrja az ember tüdejét, s a szépség szíven döfi... A sivatagi éjjelek feketebársony egére szórt, ragyogó csillagok... Türkizkék vizű trópusi öblök, ficánkoló, valószínűtlen szivárványszínben pompázó halak... Már látta mindezeket, és nem kell újra látnia őket. Egyik sem volt Sulgrave. Egy helyet felkeresni a barátok miatt érdemes. Visszamehetne Kafírisztánba, ahol Malik és családja örömmel fogadná őt. Addig maradhatna, ameddig akarna, és szívesen látnák. Szerte a világban is voltak barátai, sokféle nemzet szülöttei. És voltak nők is, akikre szívesen emlékezett; egy–két esetben talán még egy kis szerelemmel is. De azok is boldogan fogadnák, akik tehetős férfiak kedvét keresték még mindig. Ám egyikük se lenne az ő asszonya. Azok mind óvatos lények, túlélők, akárcsak ő maga; sosem adnak többet, mint amennyinek az elvesztését megengedhetik maguknak. Egyikük sem lenne elég bátor és ostoba ahhoz, hogy olyan embernek adja önként a szívét, akiről tudja, hogy majd össze is töri. 193
Most már értette, miért volt Sara halálra rémülve az esküvőjük napján. Nem a fizikai fájdalomtól félt, hanem az elkerülhetetlen veszteség gyötrelmétől. Mégis elszánt, szerető bátorsággal adta a férfinak magát. Hirtelen újra megindította a lovát. Mi ütött beléje, mióta Angliába érkezett? Huszonöt éven át tökéletes céltudatosság töltötte el. Minden cselekedetét a végső célhoz mérte. De most, először életében, belső ellentmondások gyötörték. Megtalálta Sulgrave–et, az igazi otthont. És Sarát, óh, nagy isten. Sarát! Aki egy pár hét alatt a férfi lelkébe olvadt, olyan alaposan kitöltve minden repedést és pórust, hogy az elvesztése után azt érezte, lecsupaszították és a szelek martalékául vetették. A nyár már átadta helyét az ősznek, és a száraz falevelek figyelmeztető suttogását sodorta a szél. Amikor elérte a helyet, ahol Rosst meglőtték, leszállt a lováról és kikötötte. Egy sötétbarna folt volt az úton; könnyen elkerülte a figyelmét annak, aki nem tudja, mi az. Peregrine fél térdre ereszkedett barátja kiontott vére mellett. Tartoztam neked... egy élettel. Peregrine nem sokat tett azért, hogy elnyerje ezt a hűséget. Legelőször, amikor találkozott Ross Carlisle–lal, akkor az angol összevert, rongyos fogoly volt. Biztos, hogy tudta, fogvatartói valamilyen különösen csúnya halált terveznek a számára, ennek ellenére nyugodtan ült a szakadt ruhájában, hátrakötözött kézzel, mint akit egyáltalán nem érdekel, mi fog történni ezután. Hideg, angolos tartózkodása Peregrine–t kellemetlenül emlékeztette Charles Weldonra. s ezért majdnem sorsára hagyta Rosst. Viszont tudta, hogy egy előkelő származású angol hasznos lehet még a jövőben, ezért közbelépett, és felajánlotta Ross fogvatartóinak. hogy játsszanak a fogoly életére. Nem vállalt nagy kockázatot: ha nyer. megkapja a foglyot, ha pedig veszít, az csupán egy maroknyi aranyába kerül. Ám Peregrine megnyerte a játékot, és amikor hazavitte a foglyot, felfedezte, hogy egy barátot is nyert: egy olyan barátot, akinek az észjárása és a kedélye sokkal közelebb állt a sajátjához, mint eddig bármelyik ismerőséé. Aztán ott volt az a másik eset, amikor afgánok ütöttek rajta Rosson. Meg is ölhették volna, mert túlerőben voltak, Rossnak meg elfogyott a lőszere, de a saját ügyessége és harci tapasztalata valószínűleg elegendő lett volna, hogy kihúzza a csávából. Peregrine ekkor is közbelépett, megint csak kis kockázatot vállalva, viszont ekkor legalább barátságból segített, és nem hideg fejjel a várható haszonra számítva. Felcsippentett egy kevés száraz, véráztatta földet és szétmorzsolta az ujjai közt. Tartoztam neked... egy élettel. Ross szívesen fogadta Peregrine–t, bemutatta a barátainak és a családjának, társaságban támogatta, s a királynő jelenlétében megvédte. A legtöbbre becsülendő tulajdonsága mégis az volt, hogy megbízott benne, s nem vonta kétségbe, hogy Weldon elleni bosszúhadjárata jogos lehet. És tegnap ő fogta fel a Peregrine–nek szánt golyót. Ha ezt nem teszi, most Peregrine feküdne holtan, nem Kane. Pusztán a szerencsén múlt. hogy a golyó nem a barátja szívét találta el. Szomorúan elmosolyodott, amikor eszébe jutott saját félig–meddig tréfálkozó megjegyzése, hogy ö nem hisz a bűntudatban, mert az terméketlen érzés. Ha Ross meghalt volna, semmilyen földi, mennybéli vagy pokolbéli hatalom sem oldhatta volna fel Peregrine bűntudatát. Senki sem kívánhatna Rossnál jobb barátot. Ö pedig viszonzásul kompromittálta és elcsábította barátja szeretett unokahúgát. Ross még akkor is megpróbálta öt megérteni, s végül aztán meg is bocsátott. A düh és a büszkeség, ami eddig táplálta Peregrine–t, összeomlott a tömény szomorúság előtt, ami pusztítóbb volt minden eddig ismert érzésnél. Amikor Sara elment, tombolt a haragtól és a fájdalomtól, de ezen már túl volt. Térdre ereszkedett, előrehajolt, kezébe temette arcát, és mellkasa szaggatottan emelkedett és süllyedt a kínzó zihálástól. Nem sírt, hisz anyja halála óta nem ejtett könnyet – se magáért, se Jamie McFarlandért. Előre–hátra ingatta testét, és csontig ható, kegyetlen hideg rázta, mintha trópusi láz támadta volna meg. Sarának igaza volt. Gyűlölettel töltötte meg az életét, és a bosszúállás sötét istenét imádta. És amikor teljesíti tervét, mi marad belül? Semmi. Olyan üres lesz, mint egy szélverte szurdok, egy kongó üreg a holt kőben. Sosem tervezte el, mi legyen a megtorlás után; ezért nem érezte riasztónak azt a gondolatot, 194
hogy meg is halhat a véghezvitele során. Mostanában azonban kezdte úgy érezni, hogy a gyűlöleten és a bosszúálláson túl is lehetne élete: barátokkal, otthonnal és szerelemmel. Legfőképpen szerelemmel. – Sara – súgta megtört hangon, úgy érezve magát, mintha kettészakították volna. – Óh, Istenem, Sara! – Azt hitte, Charles Weldon a pokolba vetette, de tévedett. A pokol nem a fájdalom volt, és nem is a gyűlölet. A pokol az volt, hogy megismerte a szerelmet, aztán elveszítette. A gondolat keserű mosolyt csalt Peregrine ajkára. Nem elveszítette a szerelmet, hanem eldobta magától – ami százszorta rosszabb volt. Ahhoz nem volt szüksége Sarára, hogy tovább éljen. Viszont nélküle nem sokat érdekelte, él–e vagy sem. Sara azt írta: „Bárcsak az egyikőnk más lenne. Tartson meg az isten, és adjon békét Neked! Szerelemmel, Sara.” A felesége teljes szívéből szerette őt, gyöngédséggel, szenvedéllyel és megértéssel. Nyugalmat egész életében csak Saránál talált. Addig nem hiányolta a szerelmet és a nyugalmat, amíg ezek csak szavak voltak. Ám miután megtapasztalta őket, hogyan is tudna nélkülük élni? Életében először eltöprengett, fel kéne–e adnia, vagy fel tudná–e adni tervét, ami eddig élete középpontja volt. Mit tenne meg azért, hogy Sarát visszaszerezze? Elég könnyen bezárathatná Mrs. Kent szüzeket kínáló gonosz bordélyát – már úgyis elérkezett az ideje. Az se volna nehéz, hogy megmentse a vasúttársaságot és szerencsétlen befektetőit. Ezek egyszerű ügyek voltak. A gond Weldon volt. Peregrine megesküdött, hogy a saját kezével öli meg, de ha vissza akarja nyerni Sarát, akkor le kell mondania erről az örömről. Weldon vagy Sara. Halál vagy élet. Egy kívülálló számára könnyűnek tűnhet a választás, de mégsem az. A fiatal Michael Conneryt csupán a visszavágás gondolata éltette, amikor Charles Weldon a korbácsával szinte lenyúzta a bőrt a hátáról. Michael ezerféle lassú kínhalált képzelt el gyötrője számára, hogy kizárja elméjéből Weldon erőszakoskodásait. Éveken át a bosszúról álmodozott, és ez tartotta életben mindenféle veszélyben: a sivatagokban, ahol kisül a velő az ember csontjából; ha éhezett és ha beteg volt; ha megtámadták; és amikor őrülten kínozta a szomjúság. Akármilyen sötét is volt a helyzet, sohasem csüggedt, mert tudta, nem halhat meg, mielőtt beteljesítené a terveit. Peregrine rájött, hogy hirtelen felindulásból tudna ugyan embert ölni, viszont nem képes szándékosan, hidegvérrel kínozni senkit, még Weldont sem. Legalábbis nem tudná testileg kínozni. Ebből eredt a lelki kínzás ötlete, hogy Weldont megfossza mindentől, amit az fontosnak tart. Ez sokkal kifinomultabb bosszú volt, mint a fiatal Michael Connery vérszagú ábrándozásai, s mélységes elégedettséggel töltötte el a tervezgetés, hogyan teszi majd tönkre Weldon életét a végső leszámolás előtt. Viszont csak most, amikor már félig véghezvitte tervét, csak most jött rá, milyen korlátozott is a bosszú. Hosszú, mély sóhajjal felemelte arcát, és a sarkára ült. Még egy kevés földet felmarkolt, szétmorzsolta a markában, aztán hagyta,hogy a száraz föld átperegjen az ujjai között. A bosszú olyan, mint szélben a por: végül is értéktelen, mivel a múltat nem lehet már megváltoztatni. Bevallottan is nagy örömét lelte a Weldon elleni hadjáratban. Élvezte, amikor elvette tőle Sarát, a báróságot, a vagyonát, és boldogsággal töltötte el Weldon zavarodottsága és dühe. De Weldon semmilyen jelenlegi szenvedése nem menti meg a fiatal Michaelt az átélt durvaságoktól, és Peregrine sosem lesz képes annyi fájdalmat okozni Weldonnak, mint az okozott őneki. Most, hogy más szemmel nézett a terveire, belátta, a bosszú sohasem hozhat teljes megelégedést. Még Weldon halála se tudná begyógyítani a múlt sebeit. A testi sérülések élete végéig elkísérik, és Sara szerelme az egyedüli gyógyír, ami a lelkét meggyógyíthatja. Fáradtan felállt, és letörölte ujjairól a port. Még mindig vágyott arra, hogy ellensége vérét a kezén érezze, s elgondolkozott azon, meg tudná–e ölni Weldont anélkül, hogy Sara megtudja, a férje volt érte a felelős. Pillanatnyi töprengés után megrázta a fejét. Sohasem lenne képes arra, hogy megtévessze azt az asszonyt, aki annyira belelátott a lelkébe; s nem hitte, hogy a jövőjüket hazugságra építheti. 195
Erős sajnálkozással vette tudomásul, hogy a Weldon megölése felett érzett öröméért túl nagy árat fizetne, ha elveszítené miatta Sarát, így a törvény bizonytalan kezébe kell helyeznie Weldon sorsát. Épp annyira nem tudja megváltoztatni, amit Angliába érkezése óta tett, mint az életét szétziláló tripoli hónapokat. A jelent és a jövendőt viszont meg tudja változtatni, és Sara talán hitelt ad neki az eddigi jó cselekedeteiért. Igaz ugyan, amivel Sara vádolta: hogy fájdalmat okozott idegeneknek, viszont néhány embernek segített is a hadjárata során. Jenny Miller és maga Sara is jól járt a vele való találkozással. Ahogy felpattant a lovára, azért imádkozott, hogy rá tudja venni Sarát, adjon neki még egy esélyt. Különben a jövő kietlen pusztaságként áll előtte. Mikor visszaért Sulgrave–be, Peregrine azonnal felkereste Benjámin Slade–et, aki abban a szobában dolgozott, amit irodává alakítottak át a számára. Minden bevezetés nélkül így szólt: – Benjámin, azt akarom, hogy gyűjts össze minden bizonyítékot, amink csak van Charles Weldon ellen, és készítsd elő arra, hogy benyújthassuk a bíróságra. Slade meglepődve tolta hátra a székét. – Akkor mégiscsak rábízod a törvényre, hogy megbüntesse őt? – Igen – mondta Peregrine magyarázkodás nélkül. – Valamint azt akarom, hogy vond vissza a keresetet az L&S vasúttársaság ellen. Lehetséges az, hogy Weldonnak nemsokára annyi baja lesz a törvénnyel, hogy ki kell lépnie a társaságból? – Úgy gondolom, ez megalapozott feltevés. – Slade hátradőlt a székében, és szemét keskenyre húzva gondolkozott. – Mit szándékozol tenni a társasággal? Egy kis tőkével és megfelelő irányítással igen sikeressé válhat. Mivel te vagy a legnagyobb önálló részvényes, akár magad is vezethetnéd, ha akarnád. Peregrine elfintorodott. – Nem, köszönöm. Kezdj el gondolkozni azon, kinek lehet megfelelő tudása és tapasztalata a vezetéséhez. Biztos vagyok benne, hogy találsz erre alkalmas személyt. Slade megdicsőülten mosolygott. – El se tudod képzelni, mennyire örülök, hogy most a pénz csinálásában segíthetek neked, és nem az eltékozlásában. Peregrine eleresztette a megjegyzést a füle mellett, és így szólt: – Holnap reggel egy pár napra a londoni házamba megyek. Úgy gondolom, neked is jobb lesz ott, legalábbis amíg Weldont le nem csukják. – Remek – mondta Slade, és elkezdte összeszedni a papírokat. – A vidéki élet csendje és nyugalma kezdett már kicsit sok lenni nekem. De mi a helyzet Lord Ross–szal? Csak úgy itthagyod őt egyedül? – Rossnak megfelelően gondját fogják viselni – válaszolta Peregrine. – És ha megtudja, miért megyek Londonba, azt kívánja majd, bárcsak szárnyaim nőnének, hogy előbb odaérjek. Véletlen szerencse volt, hogy Weldon meglátta Sarát, amikor az visszatért Londonba. Útja az otthonától az irodájáig rendszerint a Haddonfield–ház mellett vitt el, s most is éppen munkába hajtott, amikor a szemébe ötlött a herceg palotája előtt megálló kocsi. Előrehajolt az ülésről, és kilesett az ablakon. Lady Sara állt a járdán, és a mellette lévő bőröndök arra utaltak, hogy az apjával fog eltölteni pár napot. Talán a szerelmes galambpár összekapott valamin? Weldon őszintén remélte. Már éppen visszaeresztette volna a függönyt, és hátradőlt volna az ülésen, amikor még egy karcsú alak mászott ki a kocsiból. A megdöbbenéstől alig kapott levegőt, és újra előrehajolt. Igen, a másik nőszemély Jenny Miller volt, és a komornát játszotta. Ekkor a kocsija elhúzott az újonnan érkezettek mellett, és nem látott többet. Weldon hátradőlt, és erősen elgondolkodott azon, amit látott. A fenébe is, a kis cafka azután egy–két nappal tűnt el Mrs. Kenttől, hogy Peregrine a lánynál járt. Weldonnak eddig eszébe se jutott, hogy a két eseményt összekapcsolja, de most már bármibe lefogadta volna, hogy az a fattyú gazember segített Jennynek megszökni. Biztosan a szeretőjévé tette a lányt, aztán a házasságkötés után alkalmazta mint a saját felesége szobalányát. Elismerésre méltó arcátlanság, amit Weldon mindig is élvezett. Eltöprengett, vajon Sara tudja– 196
e, hogy a férje az orra előtt csalja meg. Valószínűleg nem; Sara túl prűd ahhoz, hogy jó képet vágjon hozzá, nemhogy még csatlakozzon is hozzájuk az ágyban. Weldon az ujjaival dobolni kezdett a térdén. Nem nyúlhat Sarához anélkül, hogy ne kockáztassa meg az Eliza elleni támadást, viszont Jenny Miller szabad préda. Megesküdött rá, hogy ha valaha is megtalálja a kis ringyót, az nagyon megkeserüli, hogy elszökött. És most a sors kiváló lehetőséget adott arra, hogy bosszúját kitöltse Jennyn, és egyúttal Peregrine–re is csapást mérjen. Ahelyett, hogy továbbhajtatott volna az irodájába, parancsot adott a kocsisnak, hogy térjen haza. Otthon magához hívatta Jimmonst, akit Kane helyére választott. Ugyan Jimmons a legjobb bordélybeli kapuőr, sajnos azonban Kane–nel összehasonlítva olyan, mint egy igásló a telivér paripa mellett. Azért erős, és követi Weldon parancsait. Amikor Jimmons megérkezett, Weldon átadott neki egy vázlatos térképet. – Tartsa a Haddonfield–házat megfigyelés alatt. Ehhez hívjon két másik őrt a bordélyokból. Csak nappal kell őrt állniuk, úgyhogy a rendes munkájukat is el tudják végezni mellette. – Amikor az alárendeltje bólintott, Weldon folytatta. – Egy lány, aki valamikor Mrs. Kentnél volt, most abban a házban van, valószínűleg mint ko–morna. Körülbelül tizennyolc éves, de fiatalabbnak néz ki. Kicsi és szőke, nagyon csinos. Amikor az örök látják, hogy a ház felé tart, vagy éppen elmegy otthonról, ragadják meg minden feltűnés nélkül. – Mellékesen még hozzátette: – Mondja meg nekik, hogy ne bántsák a lányt. Értékes. – Igenis, uram. És mit csinájjunk vele, ha e'kaptuk? – Vigyék vissza Mrs. Kenthez – rendelkezett Weldon. Ott majd személyesen fogja megbüntetni őt azért, hogy elszökött, és lepaktált az ellenséggel. Eliza Weldon először megsértődött, amikor az apja azt mondta, hogy a nagybátyjánál kell lennie egy pár napig, de aztán meglepően boldog lett, amikor újra találkozott az unokatestvéreivel. Papus ugyan csodálatos volt, de nem sokat látta, és Eliza hiányolta a hasonló korúak társaságát. A lányok közös tevékenységeinek színhelye mindig Jane hálószobája volt, aki tizenhat évével a legidősebb lány volt a családban. Eliza alig lépett be Lord Batsford házának kapuján, amikor már fel is hurcolta az emeletre Anne, aki tizenkét éves volt, korban Elizához a legközelebb. A középső kislány, a tizennégy éves Lucy egészítette ki a kompániát, hogy együtt pletykálkodjanak marcipánevés közben. Ilyen öncélú orgia csak akkor volt lehetséges, amikor a nevelőnő kivette félnapi szabadságát, és a Weldon lányok teljesen kihasználták a távollétét. Tavasszal Jane–t be fogják mutatni az előkelő társaságnak, így hát a délután legnagyobb része azzal telt, hogy divatlapokat nézegettek, és megvitatták, melyik stílus mutatna legjobban a barna hajú Jane magas alakján. Eliza szíves örömest vetette magát a társalgásba, mert hiányzott már neki ez a női csevegés. Amikor az utolsó divatlapot is becsukták, Jane hanyagul így szólt: – Egyébként ma láttam a majdnem–mostohaanyádat, amikor a mama elvitt a Bond Streetre. Amikor Lady Sara meglátta a mamát és engem, úgy tűnt, azt hiszi, szóba sem állunk majd vele Charles bácsi ejtése miatt. De mama természetesen sohasem tenne ilyet Lady Sarával. – Jane már éppen hozzátette volna, hogy az anyja azt mondta. Lady Sara jobban járt, hogy nem ment hozzá Charles Weldonhoz, de még idejében eszébe jutott, hogy ilyeneket nem szabad megismételni Eliza előtt. Eliza kíváncsian felkapta a fejét. – Hogy van Lady Sara? Jane a homlokát ráncolta: – Eléggé fáradtnak nézett ki. Talán túl sokat vásárolt. De nagyon udvarias volt. – Jane vágyakozó arckifejezést öltött. – Bárcsak tudnám, hogyan éri el Lady Sara, hogy olyan visszafogottan elegáns legyen. Ez utóbbi megjegyzést elengedve a füle mellett, Eliza megkérdezte: – Csak a mai napra jött fel a városba Lady Sara, vagy itt marad még egy ideig? – Említette, hogy a Haddonfield–házban tartózkodik – válaszolta Jane. – Ez valószínűleg azt jelenti, hogy két vagy három napig marad, és ezért nem akarja kinyittatni a saját házát. – Annyira szeretnék vele találkozni! – mondta Eliza sóvárgóan. Lucy megrovóan nézett rá. – Nem lehet. Charles bácsi megkérte a mamát, mondja meg az összes szolgának a házban, hogy semmiféle érintkezésbe nem bocsátkozhatsz Lady Sarával. Még ha ő maga jönne ide, akkor sem 197
engednék, hogy találkozzatok. – Lucy kissé sokat fontoskodott. – Ez annyira borzasztóan hangzik – mondta Anne. – Az is, mivel Charles bácsi szíve össze van törve – mondta Jane bölcsen. – Egy összetört szív fura dolgokra készteti az embert. Amikor a mama elbocsátotta signore Carlót, azt hittem, megörülök. A testvérek szomorúan tárgyalni kezdték signore Carlónak, a jóképű zenetanárnak az elvesztését, akit elküldtek, miután rajtakapták, hogy az egyik szobalánnyal csókolózott. Eliza csendben maradt. Nem hagyhatja ki ezt az alkalmat, hogy meglátogassa Lady Sarát. Természetesen egy fiatal hölgy nem mehet ki egyedül az utcára, de a Haddonfield–ház csak két tömbnyire van innen, és különben is, mi történhet vele a Mayfair–negyedben fényes nappal? Majd reggel kisurran, döntötte el Eliza, reggeli után, mielőtt még az óráik elkezdődnek. A legegyszerűbb ruháját és köpenyét fogja felvenni, hogy az emberek azt higgyék, csak egy szolgáló. Csak pár percig tarthat, amíg eléri a házat. Bár jobban szeretne hosszasabban Lady Sarával lenni, a legfontosabb dolgokat gyorsan is el lehet mondani. És haza is ér, még mielőtt bárki hiányolná. Jenny Miller érdekesnek találta, hogy újra a Haddonfield–házban vannak. Lady Sara esküvője előtt már töltött itt két hetet, és akkor minden és mindenki halálra rémítette, különösen a komornyik. Most, hogy már élt Sulgrave–ben, és a herceg londoni házában, sokkal nehezebben ijedt meg. Ami jó is volt, mert a többi szolga állandóan nyaggatta, mondja el, miért jött vissza Lady Sara az apjához, és miért nem inkább a férje mellett van. De Jenny egy szót sem szólt a kíváncsiskodóknak. Azt kívánta, bárcsak visszatérnének vidékre, és nem csak azért, mert Benjámin ott van. Szegény Lady Sara annyira hiányolta a férjét, hogy úgy nézett ki, mint aki citromba harapott. Arról persze nem beszélt, hogy mi történt, így hát Jenny majd meghalt a kíváncsiságtól. Hogyan is kerülhetett két ember, akik majd megőrültek egymásért, így szembe egymással, amikor még mindig a mézesheteket kéne élvezniük? Nagyon nyomasztó volt ez a kérdés egy olyan fiatal hölgy számára, aki maga is a házasságot fontolgatta. Miután felszolgálta Lady Sarának a reggeli teáját és pirítósat, ami egy verébnek is kevés lett volna, Jenny is ivott egy kis teát. Csészével a kezében kifelé bámult Lady Sara nappalijának ablakán, ami a palota előtti utcára nézett. Részben azért tett így, mert sosem unt bele a Mayfair– negyedbeli díszes lovas kocsik és jól öltözött emberek figyelésébe. Másrészt meg rendületlenül abban reménykedett, hogy meglátja, amint Peregrine herceg, vagy esetleg Benjámin, a ház elé hajt. Vagy ami még jobb lenne: mindkettőjük. Éppen befejezte a teáját, és már fordult volna el az ablaktól, amikor a szeme megakadt egy furcsa jeleneten, ami lent az utcán zajlott. Egy lány éppen felfelé indult a Haddonfield–ház lépcsőin, amikor egy durva kinézetű férfi arra ment, és kérdezett tőle valamit. A lány megfordult, hogy válaszoljon. Aztán máris a férfi karjában lógott, bár Jenny nem látta pontosan, mi történt vele. Egy bérkocsi hajtott melléjük, és a férfi beszállt a lánnyal. Jenny a homlokát ráncolta. Ha ez a város egy másik részén történne, igencsak aggódni kezdett volna a lány miatt, de még May–fairben sem tudta megállni, hogy el ne töprengjen, nem valami rossz történt–e. Viszont a lány beszélt a férfival... talán az ismerőse volt. Röviden elgondolkozott, megemlítse–e Lady Sarának, amit látott, de úgy döntött, nem teszi. Úgyis túl késő volt, hogy bármit tegyenek, mert a kocsi már látótávolságon kívül volt, és ugyanúgy nézett ki, mint a többi ezer bérkocsi. Semmi értelme felizgatnia az asszonyát szükségtelenül, főleg, hogy már úgysincs mit tenni. Mégse tudta kiverni a fejéből a jelenetet. A férfi valahogyan ismerősnek tetszett, bár nem tudta volna megmondani, miért. És felállt a szőr a hátán, amikor rájött, a lány körülbelül ugyanakkora és ugyanolyan hajszínű volt, mint ő maga. Az utcák nem biztonságosak sehol sem. A lány néma volt a rémülettől, kék szemei óriásira nőttek szürke arcában. Mrs. Kent bezárta a kicsikét az egyik hálószobába, aztán lement a földszintre, és leteremtette a két férfit, akik odaszállították a lányt. – Ez nem az a lány, akit az úr akart, ti ostoba fajankók! Most majd dühös lesz! Mi van, ha ez valami gazdag ember elkényeztetett lánya? 198
A két férfi bizonytalanul egymásra nézett. – A leírás rája illett – mondta az egyikük. – Szerintem csak egy szobalány. Egyáltalán nem volt kicsípve, és egyedül mászkált. Mrs. Kentet ez gondolkodóba ejtette. Az igaz, hogy a lány ruhája csak rendes volt, de nem különleges, tehát a lány minden bizonnyal szolgáló. Weldont akkor is fel fogja dühíteni, hogy nem Jennyt kapták el, mégis, talán lecsillapítja majd, ha megtudja, hogy a házban használni tudják a lányt. Pont a megfelelő fajta volt: fiatal, csinos és halálra rémült. Már ma este is megér majd több mint ötven fontot. Általában nem raboltak el lányokat, mert nem volt rá szükség, de ebben az esetben legjobb lesz megtartani a kicsikét. Ha elengednék, a poklot is fellármázná. Bár a lány sohase találna vissza a házhoz, de akkor is rossz taktika lenne, ha a rendőrség gyerekrablók után kezdene szaglászni. Mrs. Kent leült, és üzenetet írt a munkaadójának, amiben elmagyarázta, hogy nem a megfelelő lányt fogták el, és javasolta, hogy ennek ellenére tartsák meg. Két órán belül meg is érkezett Weldon válasza, hogy a lányt még aznap este állítsák munkába, s küldjék vissza az őröket a Haddonfield–házhoz másnapig. Mrs. Kent elégedetten mosolygott, mert örült, hogy ilyen jól kiköszörülték a csorbát. Az új lány pontosan olyan típus volt, amit az egyik legjobb vendége, egy gazdag kereskedő mindig is akart. Rögtön küld is neki egy diszkrét üzenetet, és a férfi már ma éjjel itt is lesz.
199
Huszonhetedik fejezet Peregrine–t udvariasan fogadták a Haddonfield–házban. Ezt jó jelnek vette, de valószínűleg nem jelentett semmit; Sara sosem parancsolná azt a szolgáknak, hogy valakivel tiszteletlenek legyenek. Amikor előadta kérését, hogy Lady Sarával kíván találkozni, a komornyik biccentett, és így szólt: – Rögtön utánanézek, a Lady itthon tartózkodik–e. Szörnyen ceremoniális ügy volt a saját feleségét meglátogatni. A saját feleségét, aki elhagyta. Nem foglalt helyet a fogadószobában, inkább állva maradt, és megpróbálta nem mutatni, mennyire ideges. Jobb szeretett volna máshol beszélni Sarával, és nem az apja fedele alatt; talán beleegyezik majd Sara, hogy kocsikázzanak egyet, vagy akár a saját házukba menjenek, ahol sokkal szabadabban beszélhetnek. De lehet, hogy mégis vonakodna odamenni, mert attól tartana, hogy el akarja csábítani. Az asszonynak igaza is lenne; ezt akarta. Annak ellenére, hogy tudta, a nézetkülönbségeiket végső soron inkább ésszel kell megoldaniuk, mégis annyira vágyott az asszony testi közelségére, mint az ópiumszívók a kábítószerükre. Amikor kinyílt az ajtó, fürgén megfordult, készen a találkozásra, de csupán Haddonfield hercege lépett be. A két férfi csendben végigmérte egymást. Mindig udvariasak voltak egymással Sara kedvéért, de nem pazaroltak egymásra érzelmeket. A herceg szólalt meg először. – Sara nincs itt. – Tényleg elment itthonról, vagy ez csak egy udvariassági formula? A herceg felhúzta a szemöldökét erre a szókimondásra. – Tényleg elment. A barátait látogatja meg, úgy hiszem. Úgy gondolom, valamikor a délután folyamán itthon lesz majd, de nem tudom, mikor. Én is alig láttam, mióta megjött. – Értem. – Peregrine azt fontolgatta, hogy megvárja Sarát, de az őrületbe kergetné, ha hiába ülne itt órákig. Különben meg Slade amúgy is azt akarta, hogy ketten menjenek el a bíróhoz, bemutatni neki a Weldon ellen szóló bizonyítékokat. Kis szerencsével már ma ki is adják az elfogatóparancsot ellene, s akkor véget ér ez a hosszú rémálom. – Kérem, mondja meg Sarának, hogy találkozni akarok vele! A városi házamhoz küldhet üzenetet nekem. Ha ma nem hallok felőle, akkor holnap újra eljövök. Haddonfield halványan elmosolyodott. – Ez most fenyegetés vagy ígéret? – Kérés. – Aztán, bár tudta, nem szabadna, Peregrine mégis megkérdezte: – Mondott valamit Sara kettőnkről? A herceg megrázta a fejét. – Nem, bár az az érzésem támadt, gondjaik vannak. Nem akarna felvilágosítani, hogy miről is van szó? – Filozófiai nézetkülönbségekről – mondta Peregrine röviden. Aztán, úgy döntött, itt az ideje, hogy témát változtassanak, ezért így szólt: – Tegnap egy nyolcvanezer fontra kiállított váltót kaptam Charles Weldontól, hogy azzal egyenlítse ki az én birtokomban lévő adósságait. Weldon sejteni engedte, hogy ön elsősorban azért adta neki a pénzt, hogy engem helyre tegyen. Igaz ez, vagy pedig úgy zsarolta ki önből? A herceg elsápadt; úgy tűnt, Peregrine szókimondását valami bosszúvágy vezérli. Egy pillanatig a düh és a bűntudat kifejezése váltakozott az arcán. Aztán felsóhajtott, és elkínzott arccal leült. – Nevezhetjük zsarolásnak. De a vezeklés egy formájának is. – Miért? Mert támogatta a házasságkötést egyetlen leánya és Charles Weldon között? – Peregrine hangja éles lett. – Emiatt minden bizonnyal vezekelnie kell. – Tudtam, hogy Charles Weldonnak megvannak a maga kis... különcségei, de kinek nincsenek? – védekezett a herceg. – Azt hittem, hogy jó férje lesz majd a leányomnak. – Sara érdekében arra kellett volna törekednie, hogy megtudja, ki is Weldon valójában. Ám mivel Weldon minden gyanú fölött állt, könnyebb és kényelmesebb volt szemet hunynia. Mivel képtelen volt visszautasítani a vádat, Haddonfield lesütötte a szemét. – Ezt most már belátom. Akkor nem láttam. 200
Megérzését követve, Peregrine így folytatta: – Mit tudott meg önről Weldon? Csak nem ön is valamelyik rossz hírű bordélyának a látogatói közé tartozik? Ha nem tudná, több is van neki. – Ő a tulajdonos? – Haddonfield szeme tágra nyílt a döbbenettől, arisztokratikus gőgje teljesen eltűnt. – Miután meghalt a feleségem, azt éreztem... hogy élőhalott vagyok. Nem vagyok férfi többé. Charles javasolta, hogy menjek el egy olyan helyre, ahol arra specializálódtak, hogy... az embert visszahozzák az életbe. Újra meg újra vissza kellett térnem. Nem tudtam megállni... – Hangja egy pillanatra elhalkult. – Charles sohasem fenyegetőzött zsarolással. Ha így tett volna, akkor nem egyezem bele a házasságba. Csupán világossá tette előttem, mennyire csodálja Sarát, és mennyire reméli, hogy a lányom elfogadja öt. Nem kellett azzal fenyegetnie, hogy szétkürtöli, amit tud rólam, elég volt az is, hogy ő tud a gyengémről. Ennek megfelelően én felhasználtam minden befolyásomat, hogy a házasságot támogassam. Peregrine eltöprengett, melyik bordély tetszhetett ennyire a hercegnek. Egy közönséges bordély nem keltett volna akkora szégyent. Találomra megkérdezte: – Melyik volt az, Mrs. Kent gyerekeket alkalmazó háza, vagy pedig Mrs. Cambridge korbácsos intézménye? A herceg döbbenten bámult rá. – Gyerekeket? Léteznek olyan helyek, de Weldon igazán nem vetemedhet ilyen ocsmányságra! – Dehogynem, nagyon is – mondta Peregrine szárazon. – Az, hogy valaki angol úriember, még nem jelenti azt, hogy nincs olyan mélység, ahova le ne tudna süllyedni. Nem hiszem, hogy létezik bármi is, ami szégyenkezésre késztetné Charles Weldont. Haddonfield a fejét rázta, és úgy tűnt, rosszul van. – Amit én tettem, az is elég szégyenletes. Én a... arra a másik helyre jártam. Szóval a nemes Haddonfield herceg a korbácsolást szerette, vagy azt, hogy őt korbácsolják meg. Peregrine az utóbbira voksolt. Meg lehetett érteni, miért nem akarta a herceg, hogy titkos szokása mindenki fülébe jusson. – Tehát azért cserébe, hogy Weldon hallgasson elragadó kis bűnéről, hozzáadta volna a lányát ahhoz a szörnyeteghez. Az Isten mentsen meg bennünket az angol úriemberektől! Haddonfield megrándult. – Rászolgáltam a megvetésére, de emlékezzen arra, hogy Sara nem találta elítélendőnek, hogy hozzámenjen Charleshoz. Esküszöm, hogy inkább eltűrtem volna a nyilvános megszégyenítést, semhogy hagyjam, hogy tönkretegye Sarát. Nem tudtam, hogy ki ő valójában, bár talán tudnom kellett volna. – De még mennyire, hogy tudnia kellett volna! – Pereghne folytatta is volna ilyen modorban, mert az apósa ostorozása enyhített valamennyit forrongó dühén, de hirtelen elhallgatott, amikor rájött, hogy a beszélgetésük hasonlít a Sarával folytatott vitájára. Ő maga is arra hivatkozott, hogy nem tudta, milyen következménnyel járnak a cselekedetei, csakúgy, mint most Haddonfield. Mindkettőjüket el lehetne ítélni. A herceg bátran viselkedett, amikor bevallotta szégyenletes gyengéjét, és azt, hogy cserbenhagyta a lányát; ezért most Peregrine–nek nincs joga tovább kínozni. Mellesleg pedig, ha kegyelemre vágyik Sarától, akkor neki is kegyelmet kell adnia az apjának. Úgy döntött, már eleget beszéltek, ezért az ajtó felé indult. – Mondja meg Sarának, hogy bármikor küldhet üzenetet, akármilyen későn érkezik is meg. A herceg bólintott és felállt, és a szavakkal küszködve így szólt: – El fogja mondani Sarának... amit tettem? Peregrine megrázta a fejét. – Nem látok rá okot, miért kellene neki is tudnia erről. – Már a kilincsen volt a keze, de még tétovázott. – Viszonzásul remélem, nem fogja arra biztatni Sarát, hogy válást kezdeményezzen. Haddonfield azt válaszolta: – Nem akarok maguk közé állni. – Hosszú szünet után még hozzátette: – Ön jobb ember, mint Charles Weldon. Jobb ember, mint én vagyok. Remélem, ön és Sara meg tudják oldani a „filozófiai nézetkülönbségeiket.” – Köszönöm. – Miután Peregrine elhagyta a Haddonfield–házat, ráébredt, hogy ő és a herceg a kapcsolatuk egy új szakaszához értek. Lehet, hogy sohasem lesznek jó barátok, de a kölcsönös megértés kezdetei már mutatkoznak. Remélte, hogy ez jó ómen. Már dél is elmúlt, mire Elizát keresni kezdték, mert mindenki úgy vélte, hogy valahol máshol 201
van. Lady Batsford azt hitte, unokahúga a nevelőnővel van, a lányai közben azt gondolták, hogy az unokatestvérük azért nem vesz órákat, mert csak pár napig marad. Amikor Eliza nem jelent meg az ebédnél, még több idő elment azzal, hogy az egész házat tűvé tették utána. Csak amikor világossá vált, hogy a lány nincs sehol, vette elő a lányait Lady Batsford. Szigorú hangon kérdezte ki őket: – Valami csintalanságot tervelt ki Eliza? Ha nem mondjátok meg, amit tudtok, titeket vonlak felelősségre, ha emiatt bármi baj történik! A három lány bizonytalanul pillongatott egymásra. Mivel Jane volt a legidősebb, általában ő beszélt hármójuk nevében, és most is így tett: – Eliza tényleg nem mondott semmit nekünk, mama. – Aztán eszébe jutott az előző délutáni beszélgetés, ezért folytatta: – Viszont tegnap elmeséltem neki, hogy találkoztunk Lady Sarával, és hogy a Lady az apjánál tartózkodik. Elizát ez nagyon érdekelte. Anne, a legfiatalabb is közbekotyogott: – Eliza többször is mondogatta nekem, mennyire találkozni akar Lady Sarával, hogy elmondja neki, hogy még ha az apja haragszik is rá, ő nem. Lady Batsford bizonytalanul beharapta az alsó ajkát, és azt gondolta: nagyon is Elizára vall, hogy kisurranjon, és meglátogassa Lady Sarát, akit csodált. Felháborodottan sóhajtott; bár nagyon kedvelte az unokahúgát, el kellett ismernie, hogy volt benne akaratosság. Lady Sara azonnal visszahozta volna a kicsikét, ha sejti, hogy engedély nélkül kereste fel, de Eliza jól tudta forgatni a szavakat, és meggyőzhette Lady Sarát arról, hogy a nagynénje beleegyezett a látogatásba. Charles Weldon dühös lesz, ha megtudja, hogy a lánya elment a volt menyasszonyához. Inkább nem is értesíti, hogy eltűnt a lánya, csak ha vacsoráig nem térne vissza. De Lady Batsford ezt nem hitte, inkább azt, hogy Eliza és Lady Sara jól érzik magukat együtt. Ö maga kegyetlennek tartotta a sógorát azért, hogy tiltja az ismeretséget, bár megértette Weldon sértett büszkeségét. Lady Batsford nyugodt asszony volt, sosem számított a legrosszabbra. Nem is nagyon sietett, amikor megírta az üzenetet Lady Sarának, megérdeklődve, hogy Eliza Weldon a Haddonfield– házban van–e, és ha igen, kérte Lady Sarát, lenne olyan kedves visszakísértetni a lányt napszálltáig. Sara kimerülten tért vissza a Haddonfield–házba késő délután. Bár elfoglalta magát abban a reményben, hogy a tevékenykedés megmenti az összeroppanástól, mégis megterhelte a feladat, hogy normálisan viselkedjen. Furcsa fintora az életnek, hogy Sara eléggé tudatosan azért választotta férjéül Mikahlt, mert azt hitte, elég erős ahhoz, hogy az elkerülhetetlen fájdalmat elviselje. Most már nyilvánvaló, hogy jócskán túlbecsülte a saját erejét, mert jelenleg jobban gyötrődött, mint életében bármikor is. A komornyik két levélkét adott át neki, mikor hazaérkezett, és Sara felvitte őket a szobájába, hogy elolvassa. Az elsőn az apja kézírását látta, s úgy gondolta, csak arról tájékoztatja, hogy a klubjában fog vacsorázni, vagy valami ilyesmiről. A herceg valóban írt is erről, de csak miután megírta Sarának, hogy a férje kereste, és sürgősen beszélni kíván vele, valamint, hogy Peregrine herceg megkérte, mondja el Sarának, ha nem hall felőle, újra felkeresi. Sara keze–lába kihűlt, és egész testét elfogta a gyengeség. Leült, mert nem érezte elég erősnek magát ahhoz, hogy állva maradjon. Szóval Mikahl látni akarja öt. Újra átolvasta az üzenetet, de az apja semmilyen célzást nem tett a férje hangulatára. Egy pillanatra behunyta a szemét, és azért imádkozott, hogy Mikahl épp annyira kívánja a kibékülést, mint ö. Ha a férfi meg akarja ezt próbálni, akkor csak ki tudnak találni valamit. Hiszen nem akarta, hogy a férje olyan legyen, mint egy szent; egyszerűen csak arra vágyott, hogy ne kövessen el gyilkosságot, és ne tegye tönkre mások életét meggondolatlanul. Felsóhajtott, és merev ujjaival a halántékát dörzsölte. Lehet, hogy már ez is túl sok egy olyan embernek, aki eddig a bosszúért élt. – Valami baj van. Lady Sara? – kérdezte egy aggódó hang. Sara kinyitotta a szemét, és a komornáját találta a szobában. – Semmi baj, Jenny. Ujjai enyhén remegtek, amikor összehajtotta a levélkét. Hogy leplezze érzelmeit, felnyitotta a másik üzenetet. Kétszer is el kellett olvasnia, mire felfogta az értelmét, és utána gondterhelten ráncolta a homlokát. – Ez különös. Lady Batsford, Charles Weldon sógornője küldte ezt a levelet Charles lánya, Eliza most a nagynénjénél tartózkodik, és Lady Batsford abban a hitben van, hogy 202
Eliza talán eljött engem meglátogatni. Nem laknak messze. Nem tudod, keresett–e ma egy kislány? Jenny Sara stóláját hajtogatta, de a kérdésre meglepődve felnézett. – Mikor jöhetett ide? Sara a levélre pillantott. – Erről itt nincs szó. Talán valamikor délelőtt. Azt hiszem, a komornyik említette, hogy Lady Batsford üzenete kora délután érkezhetett. Nem tudsz róla, hogy Eliza idejött volna, és hazaküldték? Jenny nem is figyelt a kérdésre, hanem sürgetőn azt kérdezte: – Mennyi idős a kislány, és hogy néz ki? – Tizenegy éves, kicsit magas a korához képest, és világosszőke haja van – válaszolta Sara. – Egyébként olyan magas lehet, mint te, s a hajszíne is hasonló. – Ma délelőtt, amíg asszonyom reggelizett, láttam egy ilyen kinézetű lányt az utcán. Aztán jött két férfi és elvitték. – Jenny idegesen babrált a stólával. – Furcsának tűnt az egész, de nem igazán láttam, mi történt, és elmentek, mielőtt kigondoltam volna, mit tegyek. Sara kezdett megijedni. – Gondolod, hogy a férfiak elrabolhatták Elizát? Jenny beharapta az alsó ajkát és bólintott. – Az egyik fickó valahonnan eddig is ismerős volt, de nem tudtam, honnan. Viszont most rájöttem, hogy Mrs. Kent házában láttam őt egyszer, amikor a megbetegedett kapuőrt helyettesítette. Sara összehúzta a szemöldökét, miközben megpróbálta összerakosgatni, mi történhetett. – Nem tűnik valószínűnek, hogy Charles tudott arról, hogy Eliza eljön engem meglátogatni. És ha tudta volna, akkor biztosan ő maga tartotta volna vissza a lányt, vagy küldött volna egy szolgát, s nem London túlsó oldaláról hívja ide az egyik emberét. – Mi van akkor, ha nem Miss Elizát akarták elkapni? – kérdezte Jenny elkínzottan. – Maga szerint egyforma a magasságunk és a hajszínünk. Mi van akkor, ha azt hitték, hogy én vagyok az? Mindig is tudtam, hogy Weldon dühös lesz, ha elszököm, de nem tűnt valószínűnek, hogy valaha is kitalálja, hová mentem. Talán mégis kitalálta, és elküldött egy pár őrt, hogy visszavigyenek. Mrs. Kent biztosan rájönne, hogy nem a megfelelő lányt vitték oda, de biztos meg akarná tartani – mindig új lányokat keres. – A komorna nagyot nyelt. – Senkinek se kívánnám ezt, még Weldon lányának se. Sara felállt. – Gyere! El kell mennünk a férjemhez. Majd ő tudni fogja, mit csináljunk. Sem Sara, sem Jenny nem beszélt a Park Streetig tartó tízperces úton. Még ha Sara nem is akarta elhinni, hogy Elizát Mrs. Kent házába vitték, az a szörnyű sejtése támadt, hogy pontosan ez történt. Ha pedig így van, akkor nem Eliza lesz az első ártatlan áldozata Mikahl és Weldon küzdelmének. Annak ellenére, hogy Sara elhagyta Mikahlt, nem kételkedett benne, hogy a férje meg fogja menteni Elizát, bár gyűlölte az apját, már korábban eldöntötte, hogy az apja bűneiért nem a gyereket bünteti. Annyira biztos volt benne, hogy a férje megoldja a problémát, hogy teljesen megriadt, amikor a házhoz érve azt a tájékoztatást kapták, hogy a herceg nincs otthon. Sem Benjámin Slade, aki a munkaadójával együtt tért vissza a városba, A két férfi együtt indult el pár órája, és nem hagyták meg, hova mennek, és mikor térnek haza. Egy percnyi lázas gondolkodás után Sara a nappaliba húzta Jennyt, hogy nyugodtan tudjanak beszélni. – Tudod, hogy pontosan hol van Mrs. Kent háza? – Amikor Jenny bólintott. Sara így folytatta: – Akkor én elmegyek és hazahozom Elizát, ha náluk van. – Nem mehet oda, asszonyom! – kiáltott fel Jenny döbbenten. – Az a város egyik legrosszabb hírű része, és veszélyes lehet, ha odamegy. – Mennem kell, Jenny – válaszolta nyugodt hangon Sara. – Nem hagyhatom, hogy egy ilyen helyen tartsák fogva Elizát. Már így is órák óta ott van, és minél tovább marad, annál nagyobb az esély arra, hogy valami szörnyűség történik vele. – Az ajkába harapott, mert ki sem bírta mondani hangosan, mi is történhet a kislánnyal. – De még nem is tudjuk, ott van–e a lány! – érvelt Jenny elszántan. – Igazán, asszonyom, nem szabad odamennie! – Nem egyedül megyek. Magammal viszem az egyik őrünket. – Sarának jobb ötlete támadt. – Vagy inkább Kurámot viszem. Nem azt mondtad, hogy ő is ott volt azon az éjszakán, amikor 203
Mikahl elhozott Mrs. Kent házából? – Szerintem is oda tudna találni, de mégis túl veszélyes az a hely egy úrihölgy számára! – kötötte magát makacsul Jenny. – A köpenyem egyszerű, és van kámzsája, így senki se fogja tudni, hogy úrihölgy vagyok – mondta Sara türelmetlenül, mert végre indulni akart. – A bordélyok a pénzszerzésért működnek, úgyhogy egy csomó aranyat viszek magammal, és ezzel megvásárolom Eliza szabadságát. Kurám mellett teljes biztonságban leszek. Nincs több vesztegetni való időnk. Mindjárt este van, és gondolom, éjjel a leglátogatottabb a bordély. Jenny vonakodva bólintott. – Én is magával megyek! Sara fontolóra vette az ajánlatot. Jenny minden bizonnyal többet tud az ilyen helyekről, mint ő. Viszont Mrs. Kent felismerheti a lányt, és megpróbálhatja megakadályozni, hogy elhagyja a házat. Ez túl nagy kockázat lenne. – Maradj itt, és mondd el Mikahlnak, mi történt, ha előttem érne haza – mondta Sara. – Ő majd tudni fogja, mit kell még tenni. – Sara eltöprengett, milyen furcsa is, hogy bízik a férje segítségében, annak ellenére, hogy elhagyta. Egyszerűen csak bízott benne. Bár úgy tűnt, Jenny elégedetlen a dolgok állásával, beleegyezett, hogy marad. Kurámnak is komoly fenntartásai voltak azzal kapcsolatban, hogy a gazdája feleségét egy ilyen helyre vigye, de hamarosan fejet hajtott Sara sürgetése előtt. Tíz perccel később Sara már a kikötő felé tartott egy kis zárt kocsiban. Kurámmal és a kocsissal. Ahogy a kerekek a város egyre sötétebb utcáin csattogtak, azért imádkozott, hogy időben érkezzen, és megmentse Elizát attól a borzalomtól, amit Mikahl és Jenny már elszenvedett. Peregrine megölése a helyzet kulcsa. Ha az a fattyú már nem áll az útjában, Weldon minden ellene felhozott vád alól ki tudja magát magyarázni. Majd arra hivatkozik, hogy az idegen hamis bizonyítékokat koholt ellene féltékenységből, amiért a felesége előző udvarlója volt. Weldonnak elég befolyása volt még ahhoz, hogy gondoskodjon róla: egy esetleges vizsgálat ne jusson messzire. De Peregrine–t nem lesz könnyű megölni, főleg most, hogy már vigyáz magára. Akármilyen veszélyesen ügyes is volt Kane, ebbe a feladatba beletört a bicskája, s Weldon most nem tudta, mivel próbálkozzon legközelebb. Talán egy tűzeset? Vagy szerezzen még egy orgyilkost? Nagyon sajnálatos, hogy Jimmons és a bordélyok többi kapuőre csak arra jó, hogy a nyughatatlan látogatókat kordában tartsa, de semmi hasznuk, ha gondolkodást igénylő feladatról van szó. Talán Jimmons ismer valakit, aki olyan, mint Kane. Arra azért ügyelnie kell, hogy a kiválasztott fegyver ne forduljon szembe a felbérlöjével, és ne próbálja megzsarolni. Az lenne a legjobb, ha Weldon maga végezné el a munkát; csakhogy ha jó céllövő volt is, sem katonai képzettséggel, sem tapasztalattal nem rendelkezett egy gyilkosság kitervelésében. Nem mintha visszariadt volna az emberöléstől; már nemegyszer előfordult, hogy vonakodó partnerei túl gyengének bizonyultak, és a kezei között haltak meg. De az más volt. *' – Weldon idegesen felsóhajtott: kifárasztotta, hogy körbe–körbe járnak a gondolatai. Már este volt, és még mindig nem jutott közelebb a megoldáshoz, mint reggel. Miközben egy pohár portóit töltött magának, kitűnő ötlete támadt. Mrs. Kent azt írta, hogy az elfogott lány nem Jenny Miller; lehetséges, hogy magát Lady Sarát rabolták el? Ugyan a volt menyasszonya nem hasonlított Jennyre, de alacsony volt és szőke. És szintén egyszerűen öltözködött, és fiatalabbnak nézett ki a koránál. Bár nem tervezte, hogy Lady Sarát raboltassa el, de természetesen nem fogja elereszteni, ha a sors a kezei közé sodorja. Kombinálni kezdett. Ha Sara Mrs. Kent házában van, akkor másnap elküldheti Elizát Skóciába, a vadászkunyhójába. Peregrine ott sose találja meg a lányt. És ha Eliza nincs itt, akkor szabadon használhatja Sarát a férje ellen. Úgy döntött, az lesz a legegyszerűbb, ha ő maga megy el megnézni a foglyot, ezért rögtön hívatta a kocsiját. Akkor se vész kárba az út, ha nem Sara az; akkor majd igénybe veszi az egyik lányt, mielőtt hazatérne. Peregrine követte Slade–et felfelé a lépcsőn, és elégedett volt a mai munkájával. Éppen egy Hanlon nevű bírótól jöttek, aki sziklaszilárd erkölcsű volt, és gyűlölte a gyerekek kihasználását. 204
Hanlon nagyon meggyőzőnek találta a Charles Weldon elleni bizonyítékokat, és mikor elbúcsúztak tőle, nekifogott, hogy elkészítse az elfogatóparancsot. Ha pedig most még egy biztató üzenet is várja Sarától... Sara üzenete helyett a két férfi az aggódó Jenny Millert találta otthon. – Hála Istennek, hogy végre visszaértek! – A lány, pergő beszédét félbe sem szakítva, Slade köré fonta a karját. – Eliza Weldon eltűnt, és úgy gondoljuk, hogy Mrs. Kent házába vitték; és mivel maga nem volt itt. Lady Sara elment a házhoz, hogy kiszabadítsa a lányt. Eltartott egy ideig, amíg felfogták az egy szuszra elhadart hírt. Aztán Peregrine kafiri nyelven káromkodott egyet, és a nappaliba terelte Jennyt és Slade–et, hogy részletesebb magyarázatot kapjon. Pár kérdés megvilágította, mi is történt. Megkönnyebbült, amikor megtudta, hogy Kurám Sarával van, de átkozott ostobaság volt így is, hogy elmentek Mrs. Kenthez. Peregrine felcsattant: – Mennyi ideje ment el Sara? Jenny az órára pillantott. – Körülbelül fél órája. Peregrine a homlokát ráncolta. – Utánamegyek, mégpedig lovon, hogy gyorsabban odaérjek. Slade összehúzta a szemöldökét. – Biztos vagy benne, hogy biztonságban leszel? Jártál már egyszer Mrs. Kentnél, és felismerhetnek. Ha Weldon az összes alkalmazottját riasztotta, hogy figyeljék, mikor bukkansz fel, akkor nehezebb lesz majd kijönni, mint bemenni. Peregrine egy pillanatig elgondolkozott. – Valószínűleg nem így van, de azért óvatos leszek. Itt van még két őr, ők követhetnének engem a kocsin. És ha én és Sara nem jövünk ki gyorsan a házból, bejönnek és kimentenek. – Jennyre nézett. – Nem szívesen kérem erre, de velük tartana a kocsiban, és mutatná az utat Mrs. Kenthez? – Természetesen – válaszolta Jenny. – Meg is őrülnék, ha itt kellene várnom, és azon gyötrődnöm, mi történik. Slade tiltakozni akart, de mégse tette. – Rendben van, de akkor én is magával megyek, Jenny. A lány röpke, hálás pillantást vetett a szerelmére, aztán Peregrine–re nézett. – Minden egyszerre történik, nemde? Peregrine bólintott. – Éppen most jöttünk vissza a bírótól. Már készül az elfogatóparancs Weldon ellen, Mrs. Kent házát pedig pár napon belül bezárják. – Kérem, uram. – Jenny Peregrine karjára fektette a kezét. – Amikor a törvény eljár, nem sokat fognak törődni a házbeli lányok sorsával. Nem hozhatnánk el őket? Egy–két lányt valószínűleg ismerek, és halálra lesznek rémülve, ha a rendőrség rajtuk üt. Később tanúskodhatnának Mrs. Kent ellen, de addig is jobb, ha olyasvalaki foglalkozik velük, mint én, aki tudom, min mentek keresztül. Sara azt akarta, hogy Peregrine törődjön olyan emberek szenvedésével is, akiket nem ismert, és talán tartozik is ennyivel ezeknek a lányoknak, amiért nem cselekedett korábban Mrs. Kent ellen. – Rendben van – mondta Peregrine –, tegyél meg értük mindent, amit tudsz. Benjámin, hozasd ide a kocsimat és egy lovat. Én megkeresem az őröket, és elmondom nekik, mit tervezünk. Pár perccel később már egy pisztollyal a köpenye alatt lovagolt keresztül Londonon, amilyen gyorsan csak tudott. Ha valami baj történne, akkor először arról kell gondoskodnia, hogy Sarát ne érje bántódás. Weldon reménye, hogy Lady Sarát fogták el, rögtön elhamvadt, miután beszélt Mrs. Kenttel. – Nem, uram – jelentette ki nyomatékkal a madám. – Csak egy gyerek. Semmiképp se lehet huszonéves nő. – Kár – sajnálkozott Weldon, – Csinos? – Nagyon. Hosszú szőke haj, akár egy angyalé. – Mrs. Kent elismerően bólintott. – Egy másik Jenny Miller lehetne, aki újra és újra el tudja játszani a szűzlányt. Értékes. – Akkor megtartjuk. – Weldon felfelé bámult. – Melyik szobában van? Valakinek elsőnek kell lennie, úgyhogy azt hiszem, magam élvezem ki ezt a gyönyörűséget. A madám gondterhelt lett. – Már elígértem a lányt valakinek ma estére. Van egy különösen jó vendégem, aki a szőkéket szereti. Minél fiatalabb, annál jobb. Weldon közömbösen vállat vont. – Az övé lehet másodjára. Hacsak nincs még egy szűzlány a 205
házban. – Ma este nincs. Csak a három régi lány, meg még az új. Egy ember elhozza a két lányát holnap, de csak egy éjszakára. – Hangja ingerlékeny lett. – Sokkal nehezebb egy szűzlányokkal dolgozó házat vezetni, mint egy egyszerű bordélyt. – És ezért keres maga annyit – jegyezte meg Weldon közömbösen. – Melyik szobában van az új lány? – A folyosó végén, jobbra. – Mi a neve? – Nekem nem mondta meg. Nem szólt egy szót sem, csak az apjáért sír – mondta Mrs. Kent rosszallóan. – De már előkészítettem az első vendégnek. – Az íróasztalához ment, és előhúzott egy kulcsot. – Itt a szoba kulcsa. Weldon kiment a folyosóra, és felmászott a lépcsőn. Az új lány szobája előtt megállt, a várakozás izgalmától felgyorsult a szívverése és a lélegzete. Elsőnek lenni eksztatikus élmény volt, tüzelte a tudat, hogy még senki sem hatolt abba az ártatlan testbe. A Peregrine ellen folytatott küzdelem gondjai közepette szüksége volt erre, hogy az erejét és az önbizalmát visszanyerje. Nemi szerve keményen duzzadozott a gondolatra. Miután elfordította a kulcsot a zárban, csöndesen kinyitotta az ajtót. A szoba gyér világításában először csak a lány vékony alakját és a párnára omló szőke haját látta. Mint mindig, a lány gyermekes, könnyű, fehér hálóinget viselt, a csuklói pedig az ágy fejéhez voltak kötözve. Weldon megnyalta a száját, ahogy a vágy hullámai végiglüktettek rajta, s elolvasztották a félelmeit és a gondjait. Igen, erre volt most szüksége. Puhán átsétált a szobán, előre élvezve a gyermek édes ízét. A lány rettegve szűkölt, amikor az ajtó kinyílt. Aztán a bejárat felé fordította a fejét, és egy fénysugár gyermeki vonásaira hullott. Weldon megtorpant. Aztán émelygés és bénító fájdalom boly–dult fel benne. A gyermek kék szeme kitágult, először a rettenettől, aztán az örömtől. – Papus! – suttogta Eliza a sírástól rekedten. – Papus, tudtam, hogy el fogsz jönni értem!
206
Huszonnyolcadik fejezet Időbe telt Kurámnak, amíg megtalálta Mrs. Kent házát, mert Londonnak ezen a részén az utcaneveket nem jelölték valami pontosan. Sara égett a türelmetlenségtől, és azonnal kipattant a kocsiból, amikor Kurám kinyitotta az ajtót, és azt mondta: – Itt vagyunk, úrhölgy. Addigra már minden teljesen sötétbe borult, és Sara annyira a fejére húzta a kámzsát, hogy ne lehessen az arcát látni. Kurám utasította a kocsist, hogy a kocsival egy háztömbnyire, a sikátorban álljon meg, ahol feltűnés nélkül várakozhat. Aztán Sara felment a lépcsőn. Kurám pedig szorosan mögötte haladt. A kopogását végtelenül hosszú várakozás követte. Végül mégis félrecsusszant az ajtón egy kis ablak. – Ki maga és mit akar? – kérdezte egy durva hang. Talán valamiféle jelszót kívánnak hallani, de Sara nem tudta, mi lehetne az, ezért így szólt: – Üzleti ügyben vagyok itt... nagyon jutányos üzleti ügyben Mrs. Kent számára. Az ablak visszacsusszant, és olyan hosszan kellett várakozniuk, hogy Sara már attól tartott, nem eresztik be őket. De aztán kelletlenül kitárult az ajtó. Sara belépett, nyomában Kurámmal. A szürke hallban egy tagbaszakadt fickó fogadta őket, és egy nagydarab, kellemetlen kinézetű nő, akire illett Jenny jellemzése Mrs. Kentről. Gyanakvó szemeket meresztett Sarára, és rávakkantott: – Mi az az üzlet? Eladni való lánya van? Undorát leplezve. Sara így szólt: – Okom van azt hinni, hogy a mai nap során egy fiatal lányt hoztak ide tévedésből. Szép összeget fizetek a szabadon bocsátásáért, és nem teszek fel kérdéseket. Mrs. Kent a homlokát ráncolta. – Honnan tudta, hogy ide kell jönnie? – Ez most nem számít. – Sara könnyed kézmozdulatot tett, hogy magabiztosabbnak tűnjön, mint amilyen valójában volt. A ház gonoszságot sugárzott. Még ha Eliza nincs is itt. Sara kész volt felhasználni a pénzét, hogy valamelyik másik fogva tartott gyermek szabadságát megvásárolja. A madám lebiggyesztette a száját, aztán keményen az őrre villantotta a szemét. – Jöjjön az irodámba, ott nyugodtan beszélhetünk. Sara bólintott, és a nő után indult. Csak pár lépést tett, amikor verekedés robbant ki a háta mögött. Megpördülve rájött, hogy a tagbaszakadt kapuőr, alighanem Mrs. Kent titkos jelére, megtámadta” Kurámot. A két férfi egymást rúgva, káromkodva hempergett a padlón. A patháni úgy harcolt, akár egy oroszlán, de az ellenfele súlyosabb volt nála, és az is előnyére szolgált, hogy meglepetésszerűen támadott Kurámra. Látva, hogy Kurám alulmarad. Sara végigfuttatta a szemét a folyosón, valamiféle fegyvert keresve, hogy az őrre támadjon. Amikor pillantása egy székre esett, Mrs. Kent erősen megmarkolta Sara karját. Bár Sara küzdött, hogy kiszabadítsa magát, a másik asszony könnyedén mozgásképtelenné tette. – Nem tudom, ki maga, kedves hölgyem – acsargott rá a madám –, de semmi keresnivalója nincs itt! Kurámnak sikerült levetnie magáról támadóját, de az felragadott egy ajtóütközőt, amikor a folyosó sarkába zuhant. A verekedés hirtelen véget ért, ahogy az őr Kurám fejének vágta a súlyos követ. A patháni felnyögött és összeroskadt. Vér szivárgott át a turbán fehér anyagán, mire Sara felkiáltott, és megpróbált odasietni hozzá, de nem tudott elszabadulni a madám szorításából. – Azt vidd a hátsó szobába, és kötözd meg! – parancsolta Mrs. Kent a kapuőrnek. – Az úr majd lehet, hogy ki akarja kérdezni, úgyhogy még ne öld meg! Sara kámzsája hátrahullott, amikor a madámmal küzdött. Mrs. Kent összehúzott szemmel tanulmányozta foglyát, aztán lassan, kellemetlenül elmosolyodott. – Lefogadom ötven fontba, hogy maga az a nőszemély, akiről az úr vagy tíz perce mesélt nekem. Igazán örülni fog, ha meglátja magát. – Gonoszul megcsavarta Sara csuklóját. – Az irodámban fog várni, amíg az úr végez odafent. Az irodában a madám durva alapossággal kutatta át foglyát, és elégedetten mordult egyet, amikor felfedezte a köpenyében elrejtett pénzt. – Ma minden rossz jóra fordul! Először egy 207
tévedés új lányt hozott a házba, most meg besétál ide maga, csak arra várva, hogy megkopasszam. – Mrs. Kent egy nehéz székbe lökte Sarát, aztán összefogta a csuklóit, és az egyik karfához kötözte. Sara hátrahanyatlott a székben, és hagyta, hadd látsszon rajta, mennyire fél, mert tudta, minél elesettebbnek tűnik, annál jobban alábecsüli őt Mrs. Kent, és annál figyelmetlenebb lesz. Könnyű volt azt mutatnia, hogy rémült, mert Jennynek igaza volt – ostobaság volt idejönnie. Elizán se tudott segíteni, ráadásul szörnyű baklövése a saját és Kurám életébe is kerülhet. A legrosszabb pedig az, hogy ha Mikahl idejön, nem számít majd az őr támadására. Sara lehunyta a szemét, és nyugalmat erőltetett magára. Aztán elkezdett imádkozni. Amikor a lánya megszólalt, Weldonnak földbe gyökerezett a lába, teste megdermedt a kábulattól. Ö, aki mindig azzal büszkélkedett, hogy semmivel sem lehet megdöbbenteni, most úgy érezte, leánya hányattatása gyilkos tőrként járja át a szívét. Eliza hangja bizonytalanul akadozott: – Papus... Papus, jól vagy? Kérdése kiszakította Weldont döbbent kábulatából, és izzó, forrongó dühvel töltötte el. Ha nem lett volna Peregrine, Elizát sohasem rabolják el. Förtelmes volt, hogy Eliza egy ilyen irtózatos helyre került, ártatlanságában meggyalázták... és ezért végső soron az az átkozott fattyú gazember a felelős, és ezért elképzelhetetlen árat fog fizetni. Eliza tágra nyílt, rémült tekintete kényszerítette Weldont, hogy visszafogja a haragját. Mielőtt bosszúját kitöltheti, meg kell szabadítania a lányát. Ügyetlen ujjakkal kikötözte a lányt fogva tartó szalagokat. – Ne aggódj, drágám! – mondta megtört hangon. – Papus itt van veled. Nem hagyom, hogy bántsanak. Ahogy kioldódtak kötelékei, Eliza felült, és elkeseredett zokogással apja ölelő karjába borult. – Csak egy pár percre meg akartam látogatni Lady Sarát, de megragadtak az utcán, éppen a Haddonfield ház előtt – zihálta. – Volt náluk egy szagos rongy, amitől elaludtam. És amikor fölébredtem, itt voltam, és az a szörnyű asszony rám tette a kezét. És azt mondta, hogy soha többé nem mehetek haza. És hogy majd... nekem kell... Mikor a lánya hangja teljesen elakadt, Weldon megnyugtatóan a hátát veregette, s dünnyögve ismételgette neki, hogy már biztonságban van, és az apja nem engedi, hogy rosszat tegyenek vele. Miután Eliza lassan abbahagyta a zokogást, megkérdezte tőle: – Itt vannak a ruháid? A lány nyelt egyet, aztán szívszorító erőlködéssel, hogy bátornak hangozzék, így szólt: – Az a szörnyű nő abba a komódba tette őket. – Öltözködj fel, amíg én lemegyek, és meggyőződöm arról, hogy biztonságban elmehetsz innét. – Weldon remegő keze végigsimított a lánya világos haján, miközben Eliza bizakodó szemmel nézte. – Igen, papus. – Apja jelenlétében Eliza gyorsan magához tért rémületéből. – Tudtam, hogy el fogsz jönni, és minden rendben lesz. A folyosón Weldon a bezárt ajtónak dőlt, zihálva kapkodta a levegőt, amint küzdött, hogy elfojtsa az agyába toluló rettenetes képeket, hogy mit tehettek volna Elizával, ha véletlenül nem ő maga jön el ide. Az ő drága kislányát meggyalázta volna valami mocskos disznó, aki akkor sem ismerte fel az igaz ártatlanságot, ha az majd' kiszúrja a szemét. Peregrine állt mindezek mögött, de Mrs. Kent és az Elizát elrabló két őr is hibás. Tudniuk kellett volna, ahogy meglátják a lányt, hogy ő tiszta; sohasem lett volna szabad ráemelniük a hitvány mancsukat. De ezért megfizetnek; az igaz Istenre, mindannyian megfizetnek majd. Weldon mindig hordott magánál egy kis pisztolyt, amikor Londonnak ezen a részén járt. Most kihúzta a fegyvert a köpenye alól, ellenőrizte, töltve van–e, felhúzta a kakasát, aztán újra elrejtette. A dühtől tajtékozva lement Mrs. Kent irodájába. Amikor kinyitotta az ajtót, a madám így szólt: – Látogatónk érkezett, uram. Ez a nőszemély épp most sétált be ide nagy peckesen. Ő lenne az, akiről már korábban is beszélt? Weldonnak egy időre kiment a fejéből, miket akart az alkalmazottja fejéhez vágni, amikor meglátta a székhez kötözött Sarát. Hitetlenkedve felkiáltott: – Mi az ördögöt keresel te itt? Sara viszonozta a pillantását, arcáról sütött a döbbenet. – Én is kérdezhetném ezt tőled, Charles. Nem akartam elhinni, hogy ennyire alantas dologban veszel részt, de most már látom, 208
hogy tévedtem. – Nyugalmat erőltetett az arcvonásaira. – Azért jöttem, mert attól féltem, hogy Elizát idehozták. Odafent van a lányod? – Igen, de már épp indulóban van. – Weldon mély, rosszindulatú elégedettséggel elmosolyodott. – Ellenben te, te itt maradsz. – Azzal Mrs. Kenthez fordult gonosz arckifejezéssel. – Az a lány odafent az én lányom, te ostoba szuka! Itt van a házban a két szörnyeteg is, akik elrabolták őt? Mrs. Kent elsápadt. – Az egyikük visszament Mrs. Cambridge–hez, ahol dolgozik. A másik itt van, a hátsó szobában vigyáz a szolgára, aki ezzel a növel jött. – Mivel kezet emeltél a lányomra, meg kell halnod – mordult rá Weldon, amint köpenyébe nyúlt, és előhúzta a kicsi, fenyegető kinézetű pisztolyt. Mrs. Kent megbűvölten bámult a fegyverre, és fojtottan felnyögött. – Nem hibáztathat azért, mert nem tudtam, hogy ki az a lány! Még a nevét se akarta megmondani! – Tudnod kellett volna, hogy ő egy ártatlan lény – mondta Weldon könyörtelenül, és ujjával szorosabban fogta a ravaszt. – Ehelyett úgy bántál vele, mint a többi hitvány lotyóval! Mrs. Kent végre megértette, hogy a munkaadója komolyan gondolja, amit mond, és felsikoltva megpróbált elmenekülni, de ezzel már elkésett. A pisztoly elsült, hangja süketítő volt a kis szobában. A golyó Mrs. Kentet a halántékán találta el, és a nő a padlóra zuhanva, feldöntött egy széket. Idomtalan kupacban terült el a földön, szemei még mindig tágra meredtek a makacs hitetlenségtől, a szobát pedig betöltötte a csípős füst. – Micsoda szerencse, hogy ennek a háznak olyan jó a hangszigetelése. – Weldon Sarához fordult, szemében vad, fenyegető villanással, miközben újratöltötte a pisztolyt. – Mielőtt végeznénk, azt fogod kívánni, bárcsak gyorsan öltelek volna meg. Van még egy kis elintéznivalóm, de hamarosan visszajövök. Azzal kisietett a szobából, és az ajtót kissé nyitva hagyta maga mögött. Sara kétségbeesetten próbálta megoldani a köteleit. Ez idáig lehetetlenségnek tartotta, hogy Charles bántsa, de most már tudta, hogy akármilyen őrült durvaságra képes. Megmerevedett, amikor egy lövést hallott a ház hátsó részéből. Az őrt vagy Kurámot ölte meg Charles? Tekintetbe véve, hogy Mrs. Kentet is kivégezte a félresikerült emberrablás miatt, valószínűbb, hogy az őrt lőtte le, és békén hagyta Kurámot, legalábbis egyelőre. Weldon őrült volt, teljesen és rémisztően őrült, aki kivégez másokat ugyanazért a bűnért, mint amit ő napról napra elkövet más gyermekek ellen. Weldon léptei felfelé tartottak a lépcsőn. Percekkel később már két pár láb hallatszott, az egyik súlyos, a másik könnyű. Sara erősen fülelt, és Eliza félénk hangját hallotta. – Elment már az a szörnyű asszony? – Igen, drágám – mondta Weldon a tökéletes apa puha, megnyugtató hangján. – Most már biztonságban vagy; a papus nem engedi, hogy bántsanak. De most bátornak kell lenned, és egyedül kell hazakocsiznod. A kocsi egyenesen a nagybátyád házához visz majd. – Te nem jöhetsz velem? – Nem, drágám, még el kell egy pár dolgot intéznem, mielőtt elmegyek. Meg kell büntetnem azokat, akik bántottak téged. Ha Sara sikoltozni kezd, az sem használt volna. Eliza nem tudna neki segíteni; és ha megtudná, hogy Sara itt van a bordélyházban, azzal csak lehetetlen helyzetbe kerülne. A bejárati ajtó kinyílt és becsukódott. Azután a ház csöndes volt körülbelül öt percig. Különös volt, hogy ekkora csönd legyen; Sara úgy gondolta, a gyerekeket bezárva tartják a szobáikban, és ahhoz még túl korán van, hogy vendégek jöjjenek. A szolgák, ha voltak egyáltalán, bölcsen visszahúzódtak, vagy talán el is menekültek. Sarának már majdnem sikerült az egyik csuklóját teljesen kiszabadítania, amikor Weldon visszatért a házba, és egyenesen az irodába jött. Átvágott a szobán, befejezte a kötelek kibontását, aztán talpra rántotta a nőt. Durván annyit mondott: – Felmegyünk az emeletre, ahol kényelmesen megbüntethetlek. Magában azért imádkozva, hogy meg tudja nyugtatni a férfit, Sara halkan megkérdezte: – Mit tettem, amiért büntetést érdemlek, Charles? Eliza kedvéért a saját életemet kockáztattam azzal, hogy idejöttem. 209
A férfi szemében ismét felizzott a harag. – Megpróbáltad megrontani Elizát! Akkor fogták el a lányomat, amikor téged akart meglátogatni. Sohasem feledkezett volna meg az apja parancsáról, ha te nem lennél rá olyan ártalmas hatással. De nem csak Eliza miatt kell, hogy megbüntesselek. – Ahogy kivonszolta Sarát a szobából és az emeletre hurcolta, tovább folytatta: – Azt hittem, hogy úrihölgy vagy, és érdemes arra, hogy Eliza mostohaanyja légy. Ehelyett elárultál engem egy mocskos nőcsábászért, egy idegen gazemberért. Ma este megfizetsz az árulásodért. Sarának eszébe jutott, hogy esetleg eltántoríthatja szándékától a férfit, ha elmondja neki, hogy Mikahl bármelyik percben megérkezhet, de gyorsan elvetette az ötletet. Ha Weldon tudomására jutna, hogy az ellensége idejön, újra megkötözné Sarát, és pisztollyal a kezében várna rá. Weldon az emeleti folyosó végére vitte, és belökte az egyik üres hálószobába. Sara megtántorodott, mikor a gyenge lába megbicsaklott, de sikerült talpon maradnia. – Eszedbe jutott valaha is, hogy magadat hibáztasd a gondjaid miatt? – mondta a haragtól vakmerően. – Elizát csakis a te parancsodra rabolták el, és nem Mrs. Kentére. – De megfélemlítette a lányomat. Ezt nem lett volna szabad megtennie. És az őr, ő pedig bántotta Elizát. Megérdemelték, amit kaptak – mondta a férfi fénylő szemekkel. – És most, te kis szajha, te is megkapod, amit megérdemelsz. – Egyik kezével szorosan magához húzta Sarát, míg a másikkal durván simogatta, s ujjai mélyen a nő lábai közé vájtak. Sara undorodva rántotta el magát a férfitól, de lehetetlen volt elkerülni kutakodó kezét. A számos alsószoknya ellenére is úgy érezte, megbecstelenítik. Weldon gonosz elégedettséggel mosolygott. – Ne játszd nekem az erényes úrihölgyet. Sara. Ez nagyon is tetszene neked, ha az a gazember lenne a helyemben, ugye? – Kissé elengedte az asszonyt, és az ajtó felé nyúlt, hogy elfordítsa a kulcsot a zárban. – Mielőtt véget ér az éjszaka, mindent megteszel nekem, amit neki is megtettél. Míg a férfi a kulcsra figyelt, Sara Weldon köpenye alá nyúlt, hogy egy elkeseredett próbálkozással megszerezze a pisztolyát. Ujjai már éppen elérték a fegyver markolatát, amikor a férfi megérezte a mozdulatát és megpördült. – Ezt megkeserülöd! – vicsorgott. Megoldotta az asszony köpenyét, ami nehéz redőkben omlott a padlóra. Aztán megragadta Sara ruhájának nyakát, és a derekáig széthasította az anyagot. Sara a körmeivel esett támadója arcának, de Weldon könnyedén félresöpörte a kezét. Aztán a földre teperte, és maga alá gyűrte, hogy nehéz testével tartsa fogva. A padlónak ütődve Sara egy időre elkábult, de ahogy Weldon vadállatként tépte a ruháját, felsikoltott, és elkeseredetten küzdött ellene. Naiv módon azt képzelte eddig, hogy megértett valamennyit Mikahl dühödt bosszúvágyából. Ez a korábbi megértés elhalványodott a mostani, mélyebbről jövő, állati harag mellett, amit Weldon erőszakoskodása közben érzett. Ám a harag semmit sem ért támadója brutális ereje ellen. Ahogy Weldon a ruházatát szaggatta. Sara kétségbeesetten imádkozott, hogy elég erős legyen, hogy túlélje a borzalmat, ami rá vár. Mielőtt megközelítette volna Mrs. Kent házát, Peregrine benézett a kis sikátorba, ahol Kurám azon az estén hagyta a kocsit, amikor Jennyt megmentették. Jól is számított, mert a sikátort elfoglalta egy kocsi, ez alkalommal Peregrine saját felfegyverzett és figyelő kocsisával a bakon. Mielőtt a kocsisra bízta volna a lovát, pár gyors kérdést tett fel neki, és megtudta, hogy Sara és Kurám körülbelül húsz perce mentek be. Néhány perce egy férfi és egy kislány jött ki a bordélyból. A férfi a várakozó kocsiba ültette a gyereket, aztán visszatért a házba. A leírásból Peregrine rájött, hogy Weldon és Eliza volt az a két ember, ami azt jelentette, hogy a lány biztonságban van. Sara és Kurám viszont veszélyben. Peregrine magában káromkodott egyet, hogy a balszerencse pont ugyanakkor hozta Weldont is a bordélyba, amikor Sarát. Égve a türelmetlenségtől, Mrs. Kent házához sietett, és bekopogott az ajtón. Nem lepte meg, hogy senki sem válaszolt. Összehúzott szemekkel tanulmányozta az épület homlokzatát. Az alsó ablakokon eddig is rács volt, Jenny szökése óta pedig a felső ablakokat is berácsozták. A homlokát ráncolva visszaemlékezett arra, hogy amikor korábban itt járt, a bejárati ajtó és rajta a zár szilárdnak tűnt. De az is felötlött benne homályosan, hogy az ajtókeret öreg volt és málladozó, s egy zár nem ér többet a körülötte lévő fánál. 210
Reménykedve, hogy jól emlékszik, és nem fogja lábát törni, a zár mellett keményen berúgta az ajtót. A deszka nagy reccsenéssel engedett, és befelé dőlt. Még két rúgás után a zár kiszakadt a keretből, és az ajtó kivágódott. Peregrine előhúzta pisztolyát és felhúzta a kakast. Aztán óvatosan belépett, fegyverét készenlétben tartva. A bejárati ajtó zaja oda kellett volna hogy vonzza az egész háznépet, ehelyett az épület hátborzongatóan csendes volt, és egy lelket sem lehetett látni. Peregrine elgondolkozva nézett körül. Az nem volt túl meglepő, hogy nem látta a lányokat vagy a vendégeket, de mi van Mrs. Kenttel? És biztosan kell lennie egy kapuőrnek is, hogy rendet tartson. Hangtalanul a madám irodájához lopózott, és belesett. Mrs. Kent teste vértócsában hevert a földön. Peregrine halkan füttyentett egyet, és eltöprengett, mi történhetett. De ami a legfontosabb, hol lehet Sara, Kurám és Weldon? Ahogy visszatért a folyosóra, meghallotta az emeletről jövő elfojtott sikoltást. A hangszigetelés miatt ugyan nem lehetett biztos benne, de úgy vélte. Sara az. Hármasával szedve a lépcsőket rohant felfelé. Egy második sikoly a folyosó végén levő hálókamrához vezette. Most már biztosan tudta, hogy Sara hangját hallja. Meglepetésére az ajtógomb elfordult a keze alatt. Tudta, hogy ez csapda is lehet; lehúzta a fejét, mielőtt kinyitotta az ajtót, hogy meggörnyedve nehezebb célpontot jelentsen. Aztán berobbant a szobába. Heves érkezésére a földön küzdő alakok megmerevedtek és rábámultak. Peregrine pillantása egy szemvillanásnyi időre találkozott a feleségével. Sara sötét szemeiben fellobbant a megkönnyebbülés, amit rögtön aggodalom követett. – Vigyázz, Mikahl! – kiáltotta. – Fegyver van nála! Ezzel egy időben Weldon talpra ugrott, és acsarkodva a köpenye alá nyúlt. – Ostoba gazember, a kezemre adtad magad! Peregrine attól tartott, hogy eltalálja a feleségét, ezért még nem lőtt. – Sara, menj az útból! Míg az asszony a szoba falához kúszott, Weldon felhúzta pisztolya kakasát, és célzott. Peregrine lőtt először, de magasra célzott, nehogy veszélyeztesse Sarát. A golyó ugyan csak súrolta Weldon jobb vállát, de az ettől elejtette a fegyverét, ami végigcsúszott a padlón, és szerencsére nem sült el. Most csak ketten álltak egymással szemben – férfi a férfi ellen, hamis biztonságérzetet adó fegyverek nélkül. Peregrine Weldonra vetette magát, és az állára mért bősz csapással megtántorította. Weldon kapkodva szedte a levegőt, de fiatalkorában tanult bokszolni, s a régi reflexek visszatértek, hogy segítsék kivédeni a következő ütést. Vad kézitusát vívtak, szabályok nélkül és kegyelemadás nélkül. Peregrine számára az eltelt huszonöt év egy pillanat alatt semmivé foszlott, és megint a meggyötört, elárult kisgyerek volt. De a szerencse kereke most megfordult, és ez alkalommal minden hatalom és minden választási lehetőség az ő kezében volt. Vad gyönyörrel püfölte ellensége testét, és Weldon minden egyes nyögése gyógyír volt lelki sebeire. Weldon ugyan nehezebb volt, és az őrület erejével küzdött, de öregebb és puhányabb is volt ellenfelénél, és fegyver nélkül nem volt semmi esélye. Percekig bírta a kemény ütéseket, aztán vérző arccal, kábultan a földre zuhant. Peregrine előkapta csizmájából a kését, és fél térdre vetette magát ellensége mellett. – Kinevettél, amikor bosszút esküdtem ellened, de végül téged is elért a sorsod. – Hangja lüktetett a gyűlölettől, ahogy a borotvaéles pengét Weldon torkának nyomta, és vékony vörös vonalat húzott rá, finoman és precízen. – Huszonöt éven át vártam erre a pillanatra. A penge érintése magához térítette Weldont, aki kihívóan odavetette: – Ha én nem lettem volna, akkor most mohamedán rabszolga lennél, vagy egy tudatlan matróz. Inkább hálás lehetnél nekem, amiért arra sarkalltalak, hogy többet hozz ki magadból! Erre a gúnyos megjegyzésre Peregrine a késével majdnem keresztülvágta a másik torkát. Épp hogy csak megfékezte magát, mert még nem állt készen rá, hogy ellenségét a pokolra küldje. – Gondolod, hogy Jamie McFarland megköszönte volna neked, amit érte tettél? Vagy akár egy is a matrózai közül, akik rabszolgákként haltak meg, mert te a kisujjadat sem voltál hajlandó megmozdítani, hogy segíts nekik? – mondta Peregrine jéghideg dühvel. – Kár, hogy túl gyorsan 211
fogsz meghalni ahhoz, hogy annyit szenvedj, amennyit ők szenvedtek miattad. Lassan elhúzta a kést Weldon torkáról, és az ágyékának szegezte, a hegyével átszúrva a ruhát, hogy az a húsnak feszüljön. – Vagy azt tegyem veled, amit a számomra javasoltál, Weldon? – kérdezte halkan. – Mennyi ideig tart vajon, amíg elvérzel, ha úgy döntenék, hogy kasztrálással öllek meg? – Te mocskos vadember! – Weldon nem volt többé jól nevelt üzletember és arisztokrata. A rettenettől eltorzult az arca, s kétségbeesetten próbálta elragadni támadójától a kést. Peregrine könnyedén eltartotta ellenségétől a fegyverét, aztán bal öklével megsemmisítő ütést mért a másik ágyékára. Weldon görcsösen kétrét görnyedt, és öklendezett a fájdalomtól, Peregrine pedig a szemgolyójához érintette a kést. – Vagy játsszunk szembekötősdit? – kérdezte gúnyos udvariassággal. – Először én kibököm az egyik szemedet, aztán minden egyes rossz mozdulatodra leszelek egy darabot a testedből. Ez a kínai „halál száz sebtől” angol változata. – Elégedett vagyok azzal, amit veled tettem – köpött ki Weldon, miközben rámeredt kínzójára. – Csak azt kívánom, bár öltelek volna meg Tripoliban! – Az már a te hibád, hogy nem tetted meg. – Peregrine–t emelkedett érzés töltötte el az igazságszolgáltatás hevétől. Weldon a hatalmában volt, és már semmi sem mentheti meg a bosszújától. Ekkor Peregrine szúrós pillantást érzett a hátában. Tomboló dühében el is felejtette, hol van, de most felpillantott és Sarát látta. Az asszony a falnak vetette a hátát, s fájdalmas szibílla– szemekkel meredt rá. Sara: a lelkiismerete és a megváltása. Arckifejezése hideg zuhanyként hűtötte le Peregrine őrjöngését. A dühét tápláló nyers gyötrelem lecsendesült, helyette élénk emlékképek vetültek a szeme elé: Sara meleg odaadása, ajkai érintése megkínzott hátán, szerelmének édes teljessége. Hevesen elkapta a pillantását, hogy lenézzen arra az emberre, aki a poklot jelentette számára, és a sorsát. Bár Peregrine barbár dühe már lelohadt, még fájdalmasan kívánta, hogy elvegye az ellensége életét. Sara érzelmeit figyelmen kívül hagyva, hideg kiszámítottsággal szegezte a kést Weldon testének, először a szívét, aztán a torkát, végül a szemét célozva. Kimondhatatlanul könnyű volna, és tökéletes megelégedettségére szolgálna, ha most leszámolna ellenfelével. De már túl késő volt. Peregrine vadsága elmúlt: ha most ölné meg Weldont, akkor az szándékosan, hidegvérrel elkövetett gyilkosság lenne. Talán Sara megbocsátaná a férjének, ha gyilkosságra vetemedne, de az is lehet, hogy nem. – A fészkes fenébe! – átkozódott Peregrine, s dühödt hangja betöltötte a szobát. Egy pillanatig dühöngött, mert keserűen tudatában volt, hogy mit kell tennie. Aztán az ellensége felé fordult, és egy vad mozdulattal lesújtott. Weldon a rettenet bénultságával már várta a halálos csapást, szemeit a villogó pengére szögezte. Ahogy a fény megvillant a lesújtó késen, Weldon rémült állatként visított fel. Nyöszörgését elnyomta Peregrine csatakiáltása. Sara megmerevedett a rémülettől, és becsukta a szemét, hogy kizárja a második gyilkosság látványát, amit a szemei előtt követnek el ma este. Sara az ájulás határán volt, amikor újra kinyitotta a szemét, és egy hosszú, borzongató percig tartott, amíg elhitte az eléje táruló hihetetlen képet. Weldon még mindig élt, hamuszürke arccal, s a rémülettől rángatózva. Mikahl nem sújtotta halálra, hanem ellensége nyaka mellett vágta a kést a padlóba. – Nem vagy arra érdemes, Weldon, hogy megöljelek – mondta Mikahl gonoszul, amint kiszabadította a kését. – Ahelyett, hogy beszennyezzem a véreddel a kezemet, átadlak a brit igazságszolgáltatás gyengédebb kezeibe. Mikahl talpra állt, a kését elővigyázatosan előre szegezve, bár óvatossága fölösleges volt. Weldon teljesen megtört. Mint egy megvert kutya, meghunyászkodva kuporgott legyőzője előtt. – Gyere, Sara – rendelkezett Mikahl. – Bezárom Weldont ide, és a rendőrséget küldöm, hogy foglalkozzanak vele. Sara gyorsan lehajolt, hogy felkapja a köpenyét a földről, ahova korábban leesett, aztán a férje mellé sietett. Weldon ülő helyzetbe segítette magát, és hitetlenkedés ült az arcán, hogy megkegyelmeztek neki. Mikahl rajta tartotta a szemét, amíg összeszedte a két pisztolyt, aztán odaadta Sarának az 212
üresét, és magánál tartotta azt, amelyik töltve volt. Az ajtóhoz hátrált. – Az összes szennylap Angliában a véredet fogja követelni, Weldon. A neved egyet fog jelenteni a gonoszsággal és a képmutatással. Mikahl kiterelte Sarát, aztán kihúzta belülről a kulcsot. – Lógni fogsz, Weldon, Mrs. Kent meggyilkolásáért, ha másért nem is. Lehet, hogy a nyakad eltörik, és akkor gyorsan meghalsz, de ez nem mindig van így. A fulladásos halál lassú és fájdalmas – ezen elgondolkodhatsz, amíg a börtönben rohadsz. – Azzal becsukta az ajtót és kulcsra zárta. Az ablakokon rács van, úgyhogy Weldon nem tud elmenekülni, mielőtt a rendőrség ideér. Sara remegett a kimerültségtől, és nyugtalanul hallgatva figyelte Mikahlt, mert úgy gondolta, biztosan dühös, amiért ő olyan ostoba volt, hogy eljött a bordélyba. Amikor aztán a férfi égő szemekkel feléje fordult. Sara felkészült a dühkitörésre. Lehet, hogy dühös volt a férje, de nem vesztegette az időt a leteremtésére. Inkább erősen magához ölelte, s egy ideig a karjaiban tartotta. Az asszony óriási megkönnyebbüléssel válaszolt, szorosan a férfihoz bújt, biztonságot találva erejében. Épp olyan gyorsan hagyták abba az ölelést, mint ahogy elkezdték. Amikor Mikahl elengedte az asszonyt, meglepően nyugodtan azt mondta: – Nem volt valami szerencsés ötlet idejönnöd. Sara. – Tudom. – A nő bizonytalan kézzel simította el a szeme elől a haját. – Annyira féltem attól, hogy mi történhet Elizával, de aztán mégse segítettem rajta. – Nem sérült meg súlyosan? – Úgy hiszem, teljesen rendben van, mert hallottam, hogy beszélgetnek Charlesszal, amikor lejöttek a lépcsőn. – Sara megrázkódott. – Azt hiszem, Charles azért ment fel, mert azt tervezte, hogy megerőszakolja az új lányt. Amikor aztán rájött, hogy Eliza az, biztosan úgy tett, mintha azért jött volna, hogy megmentse. Adja Isten, hogy sose jöjjön rá a lány, mi történhetett volna vele. Mi lett volna, ha a szoba nem annyira világos, vagy ha Charles túl részeg ahhoz, hogy észrevegye, ki is a lány? – De nem ez történt – mondta Mikahl csendesen. – Eliza biztonságban van, és te is biztonságban vagy. És nem is lennél az én Sárám, ha nem lennél kész arra, hogy az életedet kockáztasd egy ártatlan gyermekért. Bár Mikahl veszélyes vadsága már elmúlt, zöld szemében azonban még mindig valami furcsa fény villogott, amit Sara nem értett. Még sok mindent meg szeretett volna vele beszélni, de mielőtt még eldönthette volna, hol is kezdje, a lenti folyosóra betóduló emberek zaja szakította félbe őket. Sara megmerevedett, félve, hogy újabb veszély fenyeget. – Ne aggódj – nyugtatta meg a férje. – Ez a két őr lesz, és Slade, no és persze Jenny is biztosan velük van. Sara elkomolyodott. – Jenny jogosan vetheti majd a szememre, hogy ő megmondta előre. Mikahl fürge, ügyes mozdulatokkal elvette Sara köpenyét, és az asszony vállára borította, hogy eltakarja szakadt ruháját. Azután mindketten lementek a lépcsőn. Köszöntötték az újonnan érkezetteket, és elmagyaráztak nekik mindent. Sara irányításával megtalálták Kurámot a hátsó szobában, a halott kapuőr mellett. Amikor kiszedték a szájából a pecket, a patháni dühödten átkozódott, amiért hagyta, hogy felülkerekedjenek rajta. Turbánja a fejére mért ütés nagyját felfogta, s egy gyors vizsgálat meg is erősítette, hogy nem sérült meg súlyosan. Jenny határozott arccal Mrs. Kent irodájában kutatott a kulcsok után, aztán elindult, hogy kiszabadítsa, akit a házban talál. Mielőtt nekifogott volna, Mikahl figyelmeztette: – Nehogy kinyisd a fenti folyosó végén jobbra lévő szobát. Weldon van ott, és jó lesz, ha ott is marad, amíg a rendőrség meg nem jön. – Weldon életben van? – kérdezte Slade meglepetten. Kerülve Sara pillantását, Mikahl szárazon azt felelte: – A feleségem nem helyesli a gyilkosságot. Némi töprengés után Slade azt javasolta: – Lady Sarának nagyon nehéz napja volt. Miért nem kíséred őt haza, amíg én elrendezem itt a többit? Jenny és én elvisszük a gyerekeket a házamba. Aztán értesítem a bírót és a rendőrséget, és elmondom nekik, mi történt. – Rendben van. itt van Weldon fegyvere, bár nem hiszem, hogy szükséged lesz rá. Óvatosan fogd, meg van töltve. – Mikahl megfejthetetlen pillantással nézett Sarára. – Gyere. Hazaviszlek. – 213
Hideg, közömbös arccal fogta meg Sara karját, és némán vezette kifelé. Sara szíve elfacsarodott, amikor a férje azt parancsolta a kocsisnak, hogy a Haddonfield House–hoz hajtson. Szóval vissza akarja vinni az apja védőszárnyai alá. Sara bőven látott bizonyítékot rá, hogy Mikahl se megbocsátani, se felejteni nem tud egykönnyen. Ahogy a kocsiba segítette. Sara azért imádkozott, bocsássa meg majd egyszer a férje, hogy elhagyta. Most, hogy a herceg rábízta a rend fenntartását, Slade elgondolkodva szemlélte a fegyvert. Aztán ment, hogy segítsen Jennynek. Még három másik lány volt a bordélyban, az egyik egy barna hajú, akit Jenny ismert is, a másik kettő ismeretlen, mert csak rövid ideje voltak a házban. Mivel Jenny maga is közülük való volt valamikor, a lányok megbíztak benne, és hálásan elfogadták a lehetőséget, hogy elhagyják a házat, és új életet kezdenek. Nem sokáig tartott, amíg a gyerekek összeszedték kevés holmijukat, és a kocsihoz kísérték őket. Amikor mindannyian biztonságban ültek odabent, Slade azt mondta a kocsisnak: – Várjon meg engem. Még valamit el kell intéznem. A kocsis bólintott, és Slade visszament a házba, a sarkában Jennyvel. – Mit kell még elintézni? – kérdezte a lány tanácstalanul. – Egy kis pórias igazságszolgáltatás. – Az ügyvéd lenézett a lányra. – Beszélnem kell Weldonnál, de neked nem szabad odajönnöd. Jenny makacsul felszegte a fejét. – Látni akarom. Egy ideig tanulmányozta a lány arcát, aztán bólintott, és felfelé vezette a lépcsőn. Óvatosan kinyitotta az ajtót, pisztolyát felemelve, de az óvatossága fölösleges volt. Weldon az ágyon feküdt, az arca össze volt zúzva és vérzett. Kábán bámult, mint aki nem képes elfogadni, hogy ördögi szerencséjének a végére járt. Amikor az ajtó kinyílt, felült, és a belépőkre meredt, de rosszindulata csak halvány árnyéka volt régi modorának. – No lám, csak nem a kedvenc kis szajhám az? – mondta undokul. – Azért jöttél vissza, mert annyira hiányoztam? Jenny szeme összeszűkült a dühtől. – Azért jöttem vissza, mert látni akartalak összetörve. Hamarosan majd a sírodra köphetek. Slade egyik karjával átfogta a lány merev vállát. – Én nagyobb kegyelmet adok neked, Weldon, mint amekkorát megérdemelsz – mondta nyugodtan. – Te el vagy veszve. Ha bíróság elé kerülsz, a botrány egész életén át üldözni fogja a leányodat. De ha ma este meghalsz, akkor soha senkinek nem jutnak tudomására a bűneid, és Elizának sem kell megtudnia, milyen alávaló volt az apja. Mivel Peregrine meg kívánja menteni a vasúttársaságot, a leányod még gazdag is lesz a tőled örökölt részvények után. Weldon keserű pillantása élesebb lett. – Ez a te helyzetedet is megkönnyítené – vigyorgott kárörvendően. – Nos, én nem fogom a gyávák módszerét választani. Ki tudja, talán történik valami a bíróságon. Slade közömbösen megvonta a vállát. – Ha azzal kívánod ámítani magad, hogy egy csoda majd megment, csak tessék. A leányod szenvedni fog, de a tizedét se fogja annak érezni, amit a többi áldozatod elszenvedett. – Az ügyvéd letette a fésülködőasztalra a töltött fegyvert, és Jennyvel együtt kiment, gondosan bezárva maguk után az ajtót. Weldon az ajtóra bámult, aztán felkelt, és átvonszolta magát a szobán, hogy felvegye a pisztolyt. A meleg tapintású fát és a hideg acélcsövet simogatva, egyik kezéből a másikba fogta a fegyvert, miközben elgondolkozott azon, amit Slade mondott. Eliza volt a legjobb dolog az életében, az egyetlen tiszta nő, akit valaha is ismert. Visszaemlékezett a tekintetére, amikor ma este megtalálta őt. Eliza csodálta őt, ahogy az egy lányhoz illő, és feldúlná, ha az apját nyilvánosan becsmérelnék. Mivel nő, sohasem lesz képes megérteni az élet sötét oldalának ellenállhatatlan csáberejét; meg fogja gyűlölni az apja emlékét, és ártatlan gyermeki szeretetét tönkreteszik azok, akik majd gonosznak mondják az apját. És, gondolta Weldon, ha megölné magát, akkor elvenné Peregrine–töl azt azt örömet is, hogy lássa, hogyan szenved. Gyorsan, mielőtt még meggondolná magát, Weldon a halántékához illesztette a fegyver csövét, és meghúzta a ravaszt. A földszinten Jenny összerezzent, és közelebb húzódott Slade–hez a lövés hallatán. – Miért 214
engedted meg neki? – Jobb ez így, Jenny. Nem szenved több ártatlan, nem lesz több gondja Peregrine–nek és Lady Sarának sem, és a te hírneved se szenvedhet csorbát. – Slade fagyos szürke szeme jeges elégedettséggel csillogott. Jenny kínzója halott volt. Egy jó ügyvéd tudja, hogyan öljön anélkül, hogy fegyverhez nyúlna. Aztán felengedett az arckifejezése. – Mivel a feleségem leszel, a hírnevedre ügyelni az én dolgom. Mert hozzám jössz feleségül, ugye, Jenny? – Igen, Benjámin – válaszolta a lány, ahogy mély forróság öntötte el. Lábujjhegyre állt, és sóvárgó ígérettel teli csókot adott a férfinak. Aztán szerelmével az oldalán örökre elhagyta a halál házát. Kurám erősködött, hogy teljesen rendben van, ezért ő lovagolt, és Peregrine kettesben volt Sarával a kocsiban. Az asszony a köpenyébe burkolózva ült a jármű távolabbi sarkában, ügyelve, hogy ne érjen a férfihoz. A homály sűrű volt a feszültségtől. Peregrine tudta, hogy neki kéne beszélnie, de fájdalmasan bizonytalan volt azt illetően, hogy hol kezdje. Megkönnyebbült, amikor Sara halk hangja megtörte a csendet. – Miért nem ölted meg? Tudván, milyen fontos a válasza, Peregrine tétovázott, mielőtt válaszolt volna: – Miután eljöttél Sulgrave–böl, sokat gondolkoztam, és rájöttem, a bosszú nem tudja begyógyítani a múltat. Ma, ha egy perccel tovább tart fogva a dühöngő őrület, megöltem volna Weldont, de ahogy rád pillantottam, megtört a haragom. És azután már nem tudtam megtenni. – Azt akarod ezzel mondani, hogy miattam adtad fel a bosszúdat? – kiáltott fel az asszony hitetlenkedve. Peregrine kissé megkerülve a kérdést, így válaszolt: – Miután akkor vitatkoztunk, rájöttem, te nem csak arról beszéltél, hogy mi a jó és mi a rossz, hanem arról is, hogy mit válasszak: a gyűlöletből táplálkozzon az életem, vagy a szerelemből. Túl sok éven át volt az életem középpontjában a gyűlölet, Sara. Aztán találkoztam veled, és lassan, anélkül, hogy tudatában lettem volna, ez a középpont áthelyeződött. A férfi szünetet tartott, hogy megtalálja a szándékának legjobban megfelelő szavakat. – Ha Weldon tönkretétele azt jelenti, hogy téged el kell hogy veszítselek, nos, ezt az árat túl magasnak találtam, mert akkor arra ítélném magamat, hogy élőhalott legyek. – Aztán még fanyarul hozzátette: – Mielőtt összeházasodtunk, azt mondtam, bízom abban, hogy te mindig jó leszel. Szerencsére akkor még nem tudtam, milyen nehéz is lehet azzal élni, aki mindig jó, különben visszariadtam volna attól, hogy kipróbáljam. – Ez úgy hangzik, mintha egy rettenetes beképzelt erkölcscsősz volnék – mondta Sara reszketős nevetéssel. Egy utcai lámpa egy pillanatra megvilágította tiszta arcélét. – Egyáltalán nem vagy beképzelt erkölcscsősz olyan dolgokban, amik igazán számítanak. – Kis mosoly bujkált a férfi hangjában, de aztán halálosan komolyan folytatta: – jin és jang: sok mindent jelent. Világos és sötét, jó és rossz, sőt szeretet és gyűlölet. Együtt az ellentétek kiegészítik egymást. Te vagy a szívem. Sara, és a te világosságod kiegyenlíti az én sötétségemet. Hazajönnél velem? Sara hirtelen Peregrine karjaiba vetette magát. – Hát persze, hogy hazamennék! – mondta túláradó örömmel, és hangja tollpiheként simogatta a férfi nyakát. – Amikor azt mondtad a kocsisnak, hogy a Haddonfield House–hoz hajtson, attól féltem, nem akarod, hogy visszamenjek hozzád. Peregríne kitörő nevetéssel válaszolt: – Csak megpróbáltam úriemberként viselkedni, bár ez ellenkezik a természetemmel. – A feszültség varázsütésre feloldódott Peregrine mellkasában, ahogy az ölébe húzta Sarát és szorosan átölelte. – Valahányszor megkérdezted, miért vettelek el, mindig azt válaszoltam: mert így akartam, és ennél soha nem néztem mélyebbre. – Gyöngéden végigsimított Sara selymes haján, ami kibomlott a Weldonnál folytatott küzdelem során. – Miután elmentél, rájöttem, hogy a válaszom a gyávák válasza volt... ahelyett, hogy azt mondtam volna: szeretlek. Sara mélyen beszívta a levegőt. – Sosem hittem volna, hogy ezt valaha is kimondod. – Gyöngéden a férfi arcához emelte a kezét, és simogatni kezdte ujjbegyeivel az élesen metszett 215
vonásokat. – Annyit változtál. Amikor először találkoztam veled, olyan voltál, mint egy egzotikus, idegen lény, mindörökké vad és érthetetlen. Úgy tűnt, nem lehetséges, hogy valaha is úgy szeress engem, ahogyan én szeretlek téged. – Már akkor elkezdtem változni, amikor találkoztunk, bár először nem jöttem rá erre. És amikor mégis ráébredtem, nem mondhatom, hogy örültem az érzésnek. De az életemet meghatározó esztendőket itt töltöttem, és minél tovább vagyok itt, annál inkább úgy érzem magam, mint egy angol. Ez az én kultúrám, és ezt nem akarom tovább tagadni. – A hangja csipkelődő lett. – Valójában a legbanálisabb ambíciókat dédelgetem: angol vidéki úriember akarok lenni, aki csendesen él a feleségével meg a gyerekeivel, meg a lovaival. – Nincs semmi banális a boldogságban – vágott vissza Sara. – Ha a vidéki úriember élete olyan vágyott dolog, akkor az azért van, mert jó élet. De te sosem leszel banális. Sosem volt még egy olyan férfi, mint te, és sosem lesz még egy ilyen. És annak ellenére, hogy tagadod, igenis jó ember vagy. – Hát, ha te úgy gondolod, hogy elég jó vagyok... – mondta Mikahl mulatva. Aztán kabátja egyik belső zsebébe nyúlt, és így szólt: – Add ide a bal kezedet. Mikor Sara engedelmeskedett, a középső ujjára csúsztatta a jegygyűrűt. Aztán az ajkához emelte a nő kezét, és sóvár hódolattal megcsókolta. – Mindig veled akarok lenni. Sara – mondta halkan. – Hogy szeretkezzek veled, hogy veled nevessek, hogy veled hallgassak. És legfőképpen az a férfi akarok lenni, aki csak akkor vagyok, amikor veled lehetek. – Én pedig az az asszony akarok lenni, aki csak veled vagyok. – Sara ujjai összefonódtak a gyűrű körül. Félénken így folytatta: – Ha te is akarod, akkor szeretnék csináltatni egy gyűrűt neked, olyat, amelyik illik az enyémhez. – Akarom. – Egy percig gondolkozott, aztán hozzátette: – Mivel Angliában kívánok maradni, talán újra Michael Conneryvé kéne válnom. Az embereknek meg azt mondhatnánk, hogy az egyszerűség kedvéért angolosítottam a nevemet. Nem bánnád, ha Sara Connery lennél? Az asszony ösztönösen megérezte, hogy nem csak névváltoztatást javasol a férfi – újra elfogadta a múltját, az egészet, a rosszat és a jót egyaránt. Ez az elfogadás a teljes gyógyulás jele. Végre, sok év elteltével, a megsebzett fiú egészséges lett, és férfivá vált. A kocsi félhomályában Sara mélyen a férfi villódzó szemébe nézett. – Szeretlek – suttogta, ahogy feléje emelte az arcát. – Mindig is szeretni foglak, akár Peregrine vagy, akár Michael, akár Mikahl. Ajkuk egymáshoz ért, először könnyedén, aztán szerelmük vad tanúbizonyságaként, amint lelkük szavak nélkül örök hűséget fogadott egymásnak. A lelküket betöltő fogadalom és ígéret hamar szenvedélybe csapott át, és a Londonon át tartó út a tapintás, a szerelem és a nevetés ködében telt. Amint elérték Mayfairt, Mikahl megparancsolta, hogy Haddonfield House helyett hajtsanak tovább a saját házukhoz. Amikor hazaértek, Mikahl szállt ki elsőnek, leeresztette a kocsi lépcsőit, aztán derékon kapta Sarát, és könnyedén leemelte a kocsiról. – Mielőtt még felviszlek az emeletre és szeretkezünk – mondta az asszonynak, ahogy a földre tette –, talán jobb lesz, ha búcsút mondasz Peregrine–nek, mert én nem vagyok többé már vándor. – Tehát a sólyom galambbá változott? – A borzas hajú Sara két kezébe fogta a férfi arcát, és vágytól ábrándos szemekkel suttogta: – Légy üdvözölve itthon, vándor. Légy üdvözölve itthon.
216
Utószó Kafirisztán, melyet olykor Dardisztánnak is neveznek, a mai Afganisztán keleti részén terül el. A Hindukus a világ egyik legelhagyatottabb térsége volt, és Kafirisztánt hivatalosan egészen 1889–ig, George Scott Robertson látogatásáig nem is térképezték fel. Az ország neve az arab qafir szóból származik, ami azt jelenti: hitetlen. (Az arab rabszolga–kereskedők ugyanezzel a szóval illették a kelet–afrikai törzseket, így lett a „kaffir” vagy „kaffer” az afrikai bennszülöttekre használt megvető jelző.) Amint az a Selyem és árnyékból is kiderül, Kafirisztán lakói Nagy Sándortól származtatták magukat. Egyes szokásaik sokkal inkább európai jellegűnek tűntek, mint ázsiainak, és az első európaiakat mint régen elveszített rokonaikat üdvözölték. (Az oroszok a kafiriak–ról azt hitték, hogy szláv törzs.) Az ország romantikus ábrázolása látható a The Man Who Would Be King (Aki király akart lenni) című filmben, amely Kipling egyik regényén alapult. 1895–ben Abdur Rahman emír, Afganisztán uralkodója meghódította Kafirisztánt, és lakóit erőszakkal iszlám hitre térítette. Azóta a térséget Nurisztánnak hívják, ami azt jelenti: a fény országa.
217
