ROMANTIKUS
RR
REGÉNYEK
Mary Jo Putney VIHAR ÉS RÓZSÁK
GENERAL PRESS KIADÓ ALAPÍTVA 1988-BAN
1
ROMANTIKUS
RR
REGÉNYEK
A mű eredeti címe Thunder and Roses Copyright © Mary Jo Putney, 1993 Hungarian translation © GIELER GYÖNGYI és a GENERAL PRESS KIADÓ Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás. A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is. Fordította GIELER GYÖNGYI Sorozatszerkesztő DEBRECZENI ÁGNES A borítótervet GREGOR LÁSZLÓ készítette ISSN 1586-6777 ISBN 963 9598 46 1 Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ 1138 Budapest, Népfürdő u. 15/D Telefon: 359-1241, 350-6340 Fax: 359-2026 www.generalpress.hu
[email protected] Felelős kiadó: LANTOS KÁLMÁN NÉ Irodalmi vezető: BESZE BARBARA Művészeti vezető: LANTOS KÁLMÁN Felelős szerkesztő: BÁRDI ERZSÉBET Készült 22 nyomdai ív terjedelemben, 53 g-os, 2,4 volumenizált Norbulky papíron. Kiadói munkaszám: 1139-05 Nyomdai előkészítés: TORDAS és TÁRSA Kft. Ez a könyv a debreceni könyvnyomtatás több mint négy évszázados hagyományait őrző ALFÖLDI NYOMDA RT.-ben készült. Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
2
Két legkedvesebb barátnőmnek, Marianne-nek és Karennek
Előszó Azoknak, akik ugyanúgy érdeklődnek a művelődéstörténeti érdekességek iránt, mint jómagam: Az első palatetejű Billárdasztalt John Thurston készítette Londonban, 1826-ban. Erre a célra évtizedeken át Dél-Walesben bányászott palát használtak. A bőrvégződéssel ellátott dákot egy Mingaud nevű francia gyalogsági kapitány találta fel, valamikor 1807 és 1820 között. Ekkoriban épp börtönben ült, és bőven volt ideje gyakorolni. Sőt amikor lejárt a büntetése, kérelmezte, hogy még egy hónapig hadd maradjon, hogy legyen ideje tovább tökéletesíteni a technikáját. Meg is kapta az engedélyt. (Egyesek mindenre képesek egy ingyen Billárdasztalért.) Miután kiszabadult, profi játékos lett, és a világ első Billárdvirtuóza, aki mindenkit elkápráztatott az ügyességével. Abban az időben, amikor a regény cselekménye játszódik, a brit szénbányászat robbanásszerű fejlődésnek indult, ennek köszönhetően jöttek létre a híres walesi bányászfaluk. 1815-ben feltalálták a Davy-féle biztonsági lámpát, amely megvédte a bányászokat a bányalég, vagyis a levegő és a metángáz keverékének veszélyes következményeitől. A metodista gyülekezetek, amelyek olyan elhivatottsággal törődtek az egyház által elhanyagolt társadalmi rétegekkel, igen erős erkölcsi befolyással bírtak a bányászok körében. A könyvben szereplő, bányászattal kapcsolatos furcsaságok nagy része tényleg megtörtént: a vak bányászok, a szénbányákban talált ezüströgök, a bányász esete, aki feláldozta magát, mert aggódott, hogy a társa a pokolra kerülne. (A dolog Cornwallban történt, és az önfeláldozó bányász csodával határos módon életben maradt.) Szeretnék külön köszönetet mondani Carol Hanlon geológusnak és Dean Stucker bányamérnöknek, akik segítettek a bányászattal kapcsolatos részek megírásában. Ami pedig a pingvineket illeti - miért ne...?
3
Prológus Wales, 1791 A téli köd foszlányokban kavargott körülöttük, miközben átmásztak a birtokot körbevevő magas kőkerítésen. A kísérteties táj teljesen kihalt volt, és senki nem vette észre, amikor a betolakodók átkapaszkodtak a kerítésen, majd keresztüllopakodtak a gondosan ápolt parkon. Nikki halkan megkérdezte: - Tyúkot fogunk lopni, mama? Az anyja, Marta megrázta a fejét. - Sokkal fontosabb dolgunk van, mint a tyúkok. A beszéd megerőltette, összegörnyedt és rátört a köhögés, vékony teste csak úgy rázkódott. Nikki ijedten és aggódva megérintette az anyja karját. A szabad ég alatt alvás miatt csak még rosszabbodott az állapota, és az ennivalójuk is kevés volt. Remélte, hogy hamarosan visszatérnek a cigány kompániához, ahol ennivaló, tábortűz és barátságos társaság várja őket. Az asszony felegyenesedett. Az arca sápadt volt, de elszánt. Továbbsétáltak a parkon át. Más szín nem volt a fehér téli tájban, csak a cigány asszony rikító lila szoknyája. Végül kibukkantak a fák közül egy füves részre, amely egy hatalmas kőházat vett körül. Nikki ijedten megkérdezte: - Valami nagy úr lakik itt? - Igen. Jól nézd meg, mert egy nap ez mind a tiéd lesz. A fiú rámeredt a házra, és furcsa érzelmek keveréke öntötte el. Meglepetés, izgalom, kételkedés és végül megvetés. - A romák nem laknak kőházban. - De te didikois vagy, félvér cigány, te lakhatsz ilyen helyen. A fiú döbbenten megfordult, és rámeredt az anyjára. - Nem! Tacho rat, igazi roma vagyok, nem gorgio! - Roma és gorgio vér is folyik az ereidben. - A nő felsóhajtott, gyönyörű arca fáradt volt. Habár cigánynak neveltünk, a jövőd a gorgiók között van. A fiú tiltakozni akart, de az anyja egy gyors kézmozdulattal elhallgattatta, amikor hirtelen patadobogás ütötte meg a fülüket. Behúzódtak a bokrok közé, és onnan nézték, ahogy két lovas végigüget a behajtóúton, és megállnak a ház előtt. A magasabbik férfi leugrott a nyeregből, és fürge léptekkel felsietett a széles kőlépcsőkön, a lovát a másik gondjaira hagyva. - Szép lovak - suttogta irigykedve Nikki. - Igen. Ez biztosan Aberdare grófja volt - mormolta Marta. - Pont úgy fest, ahogy Kenrick mesélte. 4
Megvárták, amíg a magas férfi bemegy a házba, a lovászfiú pedig elvezeti a lovakat. Aztán Marta intett Nikkinek, és odasiettek a gyepen át, majd fel a lépcsőkön. A fényes rézkopogtató sárkányfejet formázott. Nikki szerette volna megfogni, de túl magasan volt. Az anyja nem kopogott, csak lenyomta a kilincset. Az ajtó könnyedén kinyílt, és az asszony belépett, Nikki a nyomában. A szeme nagyra kerekedett, amikor meglátta, hogy a márványpadlós előcsarnok akkora, hogy egy egész cigány kompánia elférne benne. Nem találtak ott mást, csak egy cifra libériás inast. Hosszúkás arcán komikus megdöbbenéssel nézett rájuk, és felkiáltott: - Cigányok! - Aztán megragadott egy csengőzsinórt, hogy segítséget hívjon. - Azonnal takarodjatok innen! Ha öt percen belül nem tűntök el a birtokról, átadunk a békebírónak! Marta megfogta Nikki kezét. - A gróffal akarunk beszélni. Van nálam valami, ami az övé. - Csak nem elloptatok tőle valamit? - förmedt rá az inas. - Soha nem is jártatok a közelében. Kifelé innen! - Nem, beszélnem kell vele. - Azt nem hinném - mondta az inas, és fenyegetően közelebb lépett. Marta megvárta, amíg egész közel ér, aztán félreugrott előle. Az inas elkáromkodta magát, és utánakapott, de hiába. Közben megjelent három másik szolga is a csengőszóra. Marta rájuk szegezte szikrázó szemét, és fenyegetően azt sziszegte: - Beszélnem kell a gróffal. Átok sújtson mindenkit, aki megpróbál megakadályozni. A szolgák megtorpantak. Nikki majdnem hangosan elnevette magát, amikor meglátta, milyen arcot vágnak. Marta nő létére is könnyedén rájuk tudott ijeszteni. Nikki büszke volt rá. Ki másnak lenne ilyen hatalma puszta szavakkal, mint egy romának? Az anyja szorosabban markolta a kezét, és hátrálni kezdtek, a ház belseje felé. Mielőtt a szolgák összeszedhették volna a bátorságukat, egy mély hang dörrent: - Cigányok? Ki engedte be ezeket a mocskos csavargókat a házamba? Marta merészen megszólalt: - Elhoztam az unokáját, Lord Aberdare. Ő Kenrick fia, a maga egyetlen unokája. Az előcsarnokban halálos csönd lett. A gróf döbbent tekintete Nikki arcára vándorolt. Marta folytatta: - Ha kételkedik a szavamban... Egy döbbent pillanat után a gróf megszólalt: - Nem, elhiszem, hogy ez a koszos purdé Kenrick fia. Az arcára van írva, le sem tagadhatná. - Forró és mohó pillantást vetett Martára, ahogy a gorgio férfiak gyakran néznek a cigány asszonyokra. - Könnyű megérteni, a fiam miért cipelte magát az ágyába, de miért érdekelne engem egy cigány fattyú?
5
- A fiam nem fattyú. - Marta benyúlt a fűzőjébe, és kihalászott két bepiszkolódott, összehajtogatott iratot. - Mivel maguk olyan fontosnak tartják a papírokat, megőriztem a bizonyítékot. A házasságlevelünk és Nikki születési bizonyítványa. Lord Aberdare türelmetlen pillantást vetett az iratokra, aztán megdermedt. - A fiam feleségül vette magát? - Úgy bizony - felelte büszkén a nő. - Gorgio templomban éppúgy, mint roma szertartás szerint. És örülnie kéne, hogy megtette, mert most legalább van egy örököse. A többi fia halott, nem lesz több unokája, csak ez az egy. A gróf feldúlt arccal azt felelte: - Jól van. Mennyit akar érte? Ötven font megteszi? Nikki látta, hogy az anyja szemében egy pillanatra düh villan. Aztán megváltozott az arca, ravaszság ült ki rá. - Száz arany-guinea-t. A gróf kivett egy kulcsot a mellénye zsebéből, és odaadta a legidősebb szolgának. - Hozd ide a pénzt a vaskazettából. Nikki hangosan elnevette magát. Roma nyelven odaszólt az anyjának: - Ez aztán a remek csel, mama. Nemcsak meggyőzted ezt a féleszű gorgiót, hogy az unokája vagyok, de még aranyat is ad nekünk. Egy évig jól eléldegélünk belőle. Hol találkozzunk, ha este megszöktem, az öreg tölgyfánál, ahol bemásztunk a kerítésen? Marta megrázta a fejét, és ő is romául felelt: - Nem szökhetsz meg innen, Nikki. A gróf tényleg a nagyapád, és mostantól ez lesz az otthonod. - Az ujjai beletúrtak a fiú hajába. Nikki egy pillanatig azt hitte, még mondani fog valamit, mert ezt nem gondolhatja komolyan. A szolga közben visszatért, és átadott Martának egy kis bőrerszényt. Miután az asszony szakértő szemmel megvizsgálta a tartalmát, felemelte a szoknyáját, és bedugta az alsószoknyája zsebébe. Nikkit megdöbbentette a mozdulat - ezek a gorgiók nem tudják, hogy beszennyezte őket azzal, hogy felemelte a szoknyáját a jelenlétükben? De mintha tudomást sem vettek volna a sértésről. Marta vetett még egy utolsó pillantást a fiára, aztán vad tekintetet lövellt a grófra. - Bánjon jól vele, vagy az átkom elkíséri a síron is túl. Itt haljak meg, ha nem igaz. Azzal sarkon fordult, és végigsétált a fényes márványpadlón, a szoknyája csak úgy suhogott. Egy szolga kinyitotta neki az ajtót. Marta meghajtotta a fejét, mint egy hercegnő, aztán kilépett. Nikki hirtelen megrémülve rájött, hogy az anyja komolyan beszélt, tényleg itt akarja hagyni ezekkel az idegenekkel. Utánarohant, és felkiáltott: - Mama, mama! De mielőtt utolérhette volna, az ajtó becsapódott az orra előtt, és ő csapdába esett a kőházban. Megragadta a kilincset, de az egyik szolga elkapta a derekánál fogva. Nikki 6
beletérdelt a gyomrába, és a tíz körmével esett a képének. A szolga felordított, mire egy másik a segítségére sietett. Nikki rúgkapálva és hadonászva ordított: - Én cigány vagyok! Nem maradok ezen a ronda helyen! A gróf összevonta a szemöldökét, taszította a heves érzelemnyilvánítás. Ki kell verni az effajta viselkedést a kölyökből, a cigány vér minden más nyomával együtt. Kenrick is rakoncátlan gyerek volt, elkényeztette az anyja, aki a rajongásig szerette. A fia halálhírére olyan rohamot kapott, hogy azóta csak élőhalottként tengődik. A gróf éles hangon kiadta a parancsot: - Vigyék a gyerekszobába, és mosdassák meg. Égessék el ezeket a rongyokat, és adjanak neki valami rendes ruhát. Két szolga tudta csak lefogni a fiút. Még mindig az anyja után kiabált, miközben felcipelték a kapálózó gyereket a lépcsőn. A gróf merev, keserű arccal még egyszer megnézte az iratokat, amelyek bizonyították, hogy ez a sötét bőrű kis pogány valóban egyetlen élő leszármazottja. Nicholas Kenrick Davies állt a születési bizonyítványon. Lehetetlen lett volna kételkedni a vérrokonságban: ha a fiúnak nem lenne olyan sötét a bőre, szinte kiköpött mása lenne Kenricknek ennyi idős korában. Te jóságos ég, egy cigány purdé! Egy idegen, fekete szemű cigány. Hétéves, lop és hazudik, mint a vízfolyás, és fogalma sincs a civilizált életről. És ez a rongyos, mocskos kis kölyök mégis az Aberdare-birtok örököse. A gróf kétségbeesetten imádkozott örökösért, de álmában sem gondolta volna, hogy az ég így válaszol az imáira. Még ha beteg felesége meghalna, és ő újból megnősülne, a törvény szerint ez a cigány kölyök a második házasságából született fiait is megelőzné az örökösödési rangsorban. Miközben gondolkozott, önkéntelen mozdulattal összegyűrte a papírokat. Talán ha egyszer mégis újranősül, és esetleg fia születik, lehet majd csinálni valamit. De addig mindent meg kell tennie a fiúért. Morgan tiszteletes, a falubeli metodista lelkész majd megtanítja írniolvasni meg egy kis jó modorra, mielőtt elküldhetik egy rendes iskolába. A gróf megfordult, bement a dolgozószobájába, és becsapta az ajtót, hogy ne is hallja a fájdalmas „Mama, mama!” kiáltásokat, amelyek végigvisszhangoztak az Aberdare-kastély termein.
7
Első fejezet Wales, 1814. március A.z emberek úgy hívták, hogy a „Démongróf”, vagy néha úgy, hogy „az öreg Nick”. Azt rebesgették róla, hogy elcsábította a nagyapja fiatal feleségét, miatta szakadt meg az öregember szíve, és a saját feleségét is ő hajszolta a halálba. Azt tartották róla, hogy bármire képes lenne. Clare Morgant csak ez az utóbbi kijelentés érdekelte. Tekintetével követte a férfit, amint végigvágtatott a lovával a völgyön, mintha a pokol fúriái üldöznék. Nicholas Davies, a cigány gróf, Aberdare ura végre hazaérkezett, négy hosszú évnyi távollét után. Talán itt is fog maradni a kastélyban, de az is lehetséges, hogy holnap ismét útra kel. Clare-nek gyorsan kellett cselekednie. De azért kicsit még tétovázott; tudta, hogy a gróf úgysem láthatja meg a fák között, ahonnan figyelte. A férfi nyereg nélkül ülte meg a fekete csődört - köztudottan nagy szakértője volt a lovaknak -, és tetőtől talpig feketébe volt öltözve, csak egy skarlátvörös sálat kötött a nyakába. Túl messze volt, Clare nem láthatta az arcát. Eltűnődött, vajon megváltozott-e, aztán úgy döntött, a kérdés nem az, hogy megváltozott-e, hanem az, hogy mennyire. Bármi legyen is az igazság a szörnyű eseményekről, amelyek elűzték itthonról, nyilván nyomot hagytak rajta. Vajon fog-e rá emlékezni? Valószínűleg nem. Csak néhányszor találkoztak, és ő akkor még kislány volt. Nicholas nemcsak a gróf unokája volt, de négy évvel idősebb is nála, és a nagyobb gyerekek ritkán figyelnek oda a kisebbekre. Fordítva persze ez nem így van. Miközben visszasétált a Penreith nevű falucskába, magában újra átgondolta a kéréseit és az érveit, amelyeket a gróf elé akart tárni. Így vagy úgy, mindenképp meg kell győznie, hogy segítsen. Senki más nem tudja megtenni. Néhány rövid percre, miközben a csődör úgy vágtatott át a birtokon, mint a forgószél, Nicholas képes volt rá, hogy belefeledkezzen a száguldásba. De a valóság újból rátört, amikor a lovaglás véget ért, és visszaérkezett a kastélyhoz. A külföldön töltött évek során gyakran álmodott Aberdare-ről: egyszerre gyötörte a vágyakozás és a félelem, hogy mit találna itt, ha visszatérne. A hazatérte óta eltelt huszonnégy 8
óra bebizonyította, hogy a félelmei jogosak voltak. Ostoba volt, amikor azt gondolta, hogy négy év alatt el lehet törölni a múltat. A kastély minden szobája, a völgy minden talpalatnyi földje emlékeket tartogatott. Akadtak köztük boldogok is, de ezekre ránehezedtek a nemrégiben történt események, beszennyezve mindazt, amit egykor szeretett. Talán a halála előtti kétségbeesett pillanatokban az öreg gróf megátkozta a völgyet, hogy gyűlölt unokája soha ne találhasson itt boldogságot... Nicholas odasétált a hálószobája ablakához, és kibámult. A völgy gyönyörű volt, mint mindig: a hegyek zordan magasodtak az égig, az alacsonyabb részeken szépen zöldelltek a megművelt földek. A tavaszi vetés már kezdett zsendülni. Nemsokára kivirulnak a nárciszok is. Kisfiú korában mindig segített a kertészeknek elültetni a hagymákat a fák tövében, fülig összesározva magát. A nagyapja ezt is csak alacsony származása jelének látta. A romos várra emelte tekintetét, amely komoran a völgy fölé magaslott. A vastag falú építmény évszázadokon át a vára és otthona volt a Davies családnak. A békésebb időkben aztán Nicholas ükapja megépítette a kastélyt, amelyet megfelelőnek tartottak Nagy-Britannia egyik leggazdagabb családja számára. Sok más előnye mellett a háznak számos hálószobája volt. Nicholas előző nap nagyon hálás volt ezért. Soha eszébe sem jutott, hogy azt a lakosztályt használja, amely a nagyapjáé volt. Amikor belépett a saját régi hálószobájába, összeszorult a gyomra, mert lehetetlen volt úgy ránézni az ágyra, hogy ne látta volna benne Caroline-t: pompás teste meztelen, a karja hívogató... Azonnal visszavonult az egyik vendégszobába, amelyik kellemesen személytelen volt, mint egy drága szálloda. De még itt sem tudott jól aludni, kísértették a rossz álmok és a még rosszabb emlékek. Reggelre arra a következtetésre jutott, hogy el kell tépnie minden köteléket, amely Aberdarehez fűzi. Soha nem fogja itt megtalálni a lelki békéjét, ahogy a négyesztendőnyi nyughatatlan utazgatással sem. Lehetséges lenne vajon kijátszani valahogy az örökösödési korlátozást, hogy eladhassa a birtokot? Meg kell kérdeznie az ügyvédjét. A gondolat, hogy eladja a kastélyt, fájdalmas ürességet keltett benne. Olyan lenne, mintha az egyik karját kellene levágni - de ha egy végtag elüszkösödött, nincs más választás. És ha eladná, annak meglenne a jó oldala is. Kellemes volt arra gondolni, hogy a nagyapja dührohamot kapna - már ha a kísértetek tudnak dührohamot kapni. Hirtelen sarkon fordult, kisietett a hálószobájából, és lement a földszinti könyvtárszobába. Nyomasztó volt azon gondolkozni, hogyan élje tovább az életét, de a következő pár órában
9
csak tud kezdeni magával valamit. Egy kis erőfeszítéssel és jó sok brandyvel talán sikerül teljesen elfeledkezni magáról. Clare még soha nem járt az Aberdare-kastélyban. Olyan pompás volt, ahogy számított rá, de sötét és komor, a bútorok nagy részét még mindig porvédő huzat fedte. A négy éven át üresen álló kastély elhagyatott benyomást keltett. A komornyik, Williams ugyanolyan komor volt. Ragaszkodott hozzá, hogy bejelentse Clare-t, mielőtt a grófhoz vezeti, de mivel a faluban nőtt fel, és jól ismerték egymást, Clare-nek végül sikerült meggyőznie, hogy rögtön engedje be, anélkül, hogy megkérdezné a grófot. A komornyik végigkísérte a lányt egy hosszú folyosón, aztán benyitott a könyvtárszobába. - Miss Clare Morgan keresi, mylord. Azt mondta, sürgős ügyben. Clare összeszedte minden bátorságát, és azonnal belépett Williams mellett a könyvtárba. Nem akart időt adni a grófnak, hogy elküldje. Ha ma nem jár sikerrel, lehet, hogy nem lesz több lehetősége. A gróf az ablaknál állt, és kibámult a völgyre. A kabátja egy székre dobva hevert, és ingujjban hetyke és fiatalos benyomást keltett. Furcsa, hogy úgy hívják, „az öreg Nick”, hiszen még harminc sem lehet. Ahogy az ajtó becsukódott Williams mögött, a gróf megfordult, félelmetes tekintetét Clarere szegezve. Bár nem volt különösebben magas, áradt belőle az erő és a tekintély. Clare-nek eszébe jutott, hogy milyen könnyed eleganciával mozgott még kamaszkorában is, amikor a legtöbb fiú esetlen. Első ránézésre alig változott. Ha lehet, még jóképűbb lett, mint négy évvel ezelőtt volt. Clare nem gondolta volna, hogy ez lehetséges. De valóban megváltozott, ezt látta a szemében. Valamikor mindig nevetés csillogott benne, ami másokat is arra késztetett, hogy vele nevessenek. Most olyan áthatolhatatlan volt, mint a kifényesített walesi kovakő. A párbajok, a hírhedt afférok és a nyilvános botrányok rajtahagyták a nyomukat. Miközben tétovázott, hogy ő szólaljon-e meg először, a férfi megkérdezte: - Maga rokona Thomas Morgan tiszteletesnek? - A lánya vagyok. Én vagyok a tanítónő a penreithi iskolában. A férfi unott tekintete végigsiklott rajta. - Igen, emlékszem, néha mászkált utána egy maszatos kiskölyök. Clare sértetten visszavágott. - Feleannyira sem voltam maszatos, mint maga. - Valószínűleg nem - bólintott halvány mosollyal a szemében a gróf. - Gyalázatos kölyök voltam. Az órák alatt az apja gyakran emlegette magát, mintha valami kis szent lenne. Már ismeretlenül is utáltam. 10
Nem kellett volna sértőnek éreznie a férfi szavait, de Clare annak érezte. Remélte, hogy fel tudja kicsit bosszantani, és túlzott kedvességgel azt felelte: - Nekem pedig azt mondta, hogy maga a legokosabb fiú, aki valaha is a keze alatt volt, és áldott jó szíve van, akármilyen vad is. - Az apja ítélőképessége sok kívánnivalót hagy maga után - mondta a gróf, és eltűnt a szeméből a pillanatnyi jókedv. - Szóval a lelkész lánya? Gondolom, akkor pénzt gyűjt valami unalmas, nemes ügyre. A jövőben forduljon az intézőmhöz ilyen ügyekben, ne engem zaklasson. Ég önnel, Miss Morgan. El akart fordulni, de Clare gyorsan azt mondta: - Amit meg kell beszélnünk, nem az intézőre tartozik. A férfi mozgékony ajka megrándult. - De valamit akar tőlem, nem igaz? Mindenki akar valamit. Odasétált egy szekrénykéhez, ahol italos palackok álltak, és újratöltötte a kezében tartott kiürült poharat. - Bármit akar is, nem fogja megkapni tőlem. Noblesse oblige, ez csak a nagyapám jelszava volt. Most legyen kedves távozni, amíg még udvarias vagyok Clare kelletlenül nyugtázta, hogy a gróf jó úton halad a részegség felé. De hát akadt már dolga részegekkel. - Lord Aberdare, Penreith lakosai szenvednek, és maga az egyetlen, aki ezen segíthet. Nagyon kevés idejébe vagy pénzébe kerülne. - Nem érdekel, milyen kevésbe kerül - vágott közbe határozottan a gróf. - Nem akarom, hogy bármi közöm legyen a faluhoz vagy az emberekhez, akik ott élnek, érthető? Most tűnjön a pokolba. Clare-ben feltámadt a makacsság. - Nem kérem a segítségét, hanem követelem - csattant fel. - Megmagyarázzam most, vagy megvárjuk, amíg kijózanodik? A férfi csodálkozva nézett rá. - Ha itt valaki részeg, szerintem az maga. Ha azt hiszi, az, hogy nő, megvédelmezi attól, hogy kidobjam, nagyon téved. Hajlandó szép csendben távozni, vagy én hajítsam ki? - Határozott léptekkel a lány felé indult. A kigombolt nyakú fehér ingben félelmetesen szélesnek látszott a válla. Clare ellenállt a késztetésnek, hogy meghátráljon, csak belenyúlt a köpenye zsebébe, és kivett egy kis könyvecskét, amely az egyetlen reménysége volt. Kinyitotta az első oldalon, ahol egy kézzel írt bejegyzés állt, és felmutatta. - Emlékszik erre? Rövid szöveg állt az első lapon: Morgan tiszteletes úrnak - remélem, egy nap meg tudom hálálni mindazt, amit értem tett. Szeretettel: Nicholas Davies. A gyerekes írás láttán a gróf úgy megtorpant, mintha villám csapott volna belé. Jéghideg tekintete a könyvről Clare arcára fordult. - Azt hiszi, ezzel legyőzhet, igaz? De rossz lapra tett. 11
Ha érzek is bármi kötelezettséget, az az apjára vonatkozik. Ha szívességet akar kérni tőlem, kérje ő maga. - Nem teheti - felelte Clare. - Két éve meghalt. Kínos csend után a gróf azt mondta: - Sajnálom, Miss Morgan. Az apja volt talán az egyetlen igazán jó ember, akit valaha is ismertem. - A maga nagyapja is jó ember volt. Sokat tett Penreith lakóiért. Alapítványt hozott létre a szegények javára, kápolnát építtetett... Mielőtt Clare folytathatta volna a néhai gróf jótékonykodásának listáját, Nicholas közbevágott: - Kíméljen meg ettől. Tudom, hogy a nagyapám szeretett erkölcsi példát mutatni az alacsonyabb sorúaknak, de engem ez nem vonz. - Ő legalább komolyan vette a kötelezettségeit - vágott vissza Clare. - Maga a világon semmit nem tett a birtokért vagy a faluért, mióta megörökölte. - És szándékomban áll, hogy ez így is maradjon. - A gróf felhajtotta az italát, és nagy csattanással lerakta a poharat. - Se az apja jó példája, se a nagyapám erkölcsi prédikációi nem alakítottak át gentlemanné. Fütyülök mindenre és mindenkire, és nekem ez így megfelel. Clare döbbenten meredt rá. - Hogy mondhat ilyet? Senki nem lehet ilyen érzéketlen. - Ó, Miss Morgan, a maga ártatlansága igazán megható. - A férfi az asztal szélének támaszkodott, és összefonta a karját széles mellkasa előtt. Olyan ördögien festett, hogy tényleg kiérdemelte a gúnynevét. - Jobb lesz, ha távozik, mielőtt még porrá zúzom a további illúzióit is. - Egyáltalán nem érdekli, hogy a felebarátai szenvednek? - Egy szóval: nem. A Bibliában az áll, hogy a szegények mindig velünk lesznek, és ezen még Jézus sem tudott változtatni. - Gúnyosan elmosolyodott. - Talán az apja kivételével soha nem találkoztam olyan emberrel, akinek a jótékonykodása mögött ne önző indokok húzódtak volna meg. A legtöbben, akik tüntetnek a bőkezűségükkel, azért teszik, mert hálát várnak, vagy mert tetszeleghetnek önnön jóságuk tudatában. Én legalább őszintén vagyok önző, és nem vagyok képmutató. - Egy képmutató is jót tehet, még ha az indítékai nemtelenek is, ami még mindig értékesebb, mint a maga őszintesége - mondta szárazon Clare. - De ahogy gondolja. Ha nem hisz a jótékonykodásban, akkor miben hisz? Ha a pénz melegíti fel a szívét, Penreith felvirágoztatása profitot is hozhat. A gróf megrázta a fejét. - Sajnálom, de a pénz sem érdekel. Már így is több van, mint amennyit tíz élet alatt el tudnék költeni.
12
- Milyen kellemes lehet - mormolta Clare. Azt kívánta, bárcsak hátat fordíthatna és elmehetne, de ha így tenne, beismerné a vereségét, és ez nem volt szokása. Arra gondolt, valami módja csak van, hogy megérintse a férfi szívét, és megkérdezte: - Mi kéne ahhoz, hogy meggondolja magát? - A segítségemet nem lehet megvenni semmi olyan áron, amit maga hajlandó vagy képes lenne megfizetni. - Azért próbáljuk meg. A gróf figyelmét ez már felkeltette, és végigmérte a lányt tetőtől talpig, sértő alapossággal. - Ezt vegyem ajánlatnak? Ha meg akarta döbbenteni, sikerült: Clare vérvörös lett, de nem fordította el a tekintetét. Ha igent mondanék, ez meggyőzné, hogy segítsen Penreith lakóin? A férfi meglepetten nézett rá. - Te jó ég, tényleg hagyná, hogy tönkretegyem, csak hogy a tervei sikerrel járjanak? - Ha biztos lennék benne, hogy beválik, igen - vágta rá Clare merészen. - Az erényem feláldozása és pár perc szenvedés igazán csekély ár az éhező családok megmentéséért, és az életekért, amelyek odavesznének, ha a penreithi bányában robbanás történne. A gróf szemében némi érdeklődés csillant, de aztán megint kiüresedett az arca. - Bár érdekes az ajánlat, de nem vonz különösebben, hogy az ágyamba csábítsak egy nőt, aki úgy vonulna oda, mint Jeanne d’Arc a máglyára. Clare felvonta a szemöldökét. - Azt hittem, az ilyen gazemberek élvezik, ha ártatlanokat csábíthatnak el. - Személy szerint mindig unalmasnak találtam az ártatlanságot. Akkor már inkább egy tapasztalt nő. Clare nem vett tudomást a megjegyzésről. Elgondolkozva azt mondta: - Azt megértem, ha egy csúnya nő nem vonzza, de egy szépség biztos nem untatná. A faluban van jó pár nagyon csinos lány. Megkérdezzem, hogy valamelyikük hajlandó-e feláldozni magát a jó ügy érdekében? A férfi egy villámgyors mozdulattal közelebb lépett, és a két tenyere közé fogta a lány arcát. A leheletén brandy érződött, és a keze furcsán meleg volt, szinte perzselte a bőrét. Clare összerezzent, aztán kényszerítette magát, hogy mozdulatlanul álljon, míg a férfi az arcát nézi, olyan szemekkel, amelyek mintha a lelke legsötétebb titkait is kifürkésznék. Amikor úgy érezte, nem bírja tovább állni a tekintetét, a férfi megszólalt: - Maga egyáltalán nem olyan csúnya, mint amilyennek tetteti magát.
13
Aztán leejtette a kezét. Clare reszketve állt. Megkönnyebbülésére a férfi ellépett tőle, megint fogta a poharát, és újra töltött a brandyből. - Miss Morgan, nekem nincs szükségem pénzre, és annyi nőt kapok, amennyit akarok, a segítsége nélkül is, és semmi kedvem tönkretenni nehezen megszerzett rossz híremet azzal, hogy jó dolgokat teszek. Akkor most távozik önként, vagy erőszakkal távolítsam el? Clare óriási kísértést érzett, hogy sarkon forduljon és elrohanjon, de makacsul csak azt mondta: - Még mindig nem árulta el, mit kér cserébe a segítségéért. Valami csak van. Mondja meg, talán teljesíteni tudom. A gróf felsóhajtott leroskadt a kanapéra, és biztos távolságból szemlélte a lányt. Clare Morgan apró termetű volt és vékony, mégis határozottság áradt belőle. Félelmetes ifjú hölgy. Valószínűleg az csiszolhatta a képességeit, hogy az évek során sokat segédkezhetett az apja mellett. Habár senki nem mondaná feltűnően szépnek, tulajdonképpen egész csinos, annak ellenére, hogy mindent elkövet, hogy szigorú legyen a külseje. Az egyszerű szabású ruha csak kiemelte formás alakját, és attól, hogy sötétbarna haját szorosan hátrafogta, hatalmasnak látszottak kék szemei. Fehér bőre olyan sima és langyos, mint a naptól átmelegített selyem... Nicholas ujjai még mindig bizseregtek az érintésétől és a halántékán lüktető erektől. Nem, nem szép, de nehezen felejthető, és nem csak a makacssága miatt. Bármilyen bosszantó is, csodálnia kellett a bátorságát, hogy ide mert jönni. A jó ég tudja, milyen pletykák keringenek róla a faluban. A helybeliek nyilván ördögi gazembernek tartják. Ez a lány mégis itt van, a merész kéréseivel. De az időzítés nagyon rossz volt, mert már elhatározta, hogy itt kell hagynia ezt a helyet, és minden köteléket meg kell szakítania a múltjával. Kár, hogy nem fogott neki korábban a brandynek, akkor már kellőképpen öntudatlan állapotban leledzett volna, amikor megérkezett a váratlan látogató. Tűnődni kezdett rajta, hogy tulajdonképpen mit akarhat tőle a lány, de aztán gyorsan abbahagyta. Még csak az hiányzik, hogy belekeveredjen. Jobb lesz, ha inkább azon töri brandytől kótyagos fejét, hogyan győzhetné meg róla, hogy a dolog teljesen reménytelen. De mi az ördögöt kezdhetne egy ilyen nővel, aki bármilyen áldozatra hajlandó lenne, csak hogy elérje a célját? Mit kérhetne tőle, ami olyan vérlázító, hogy csak visszautasítani lehet? Hirtelen eszébe jutott a tökéletes válasz. Mint az apja, nyilván ő is metodista, józan életű, erényes hívő közösség tagja. A társadalmi pozíciója, az egész élete attól függ, milyennek látják embertársai.
14
Győzedelmes mosollyal hátradőlt. Örült, hogy végre megszabadul Clare Morgantől. - Van ára, de azt úgysem fizetné meg: - Micsoda? - kérdezte óvatosan Clare. - Ne aggódjon, a kelletlenül felajánlott erénye biztonságban van. Túl fárasztó lenne elfogadni, maga meg valószínűleg élvezné a mártírkodást. Ehelyett inkább... - Nicholas kis szünetet tartott, és nagyot kortyolt a brandyből - ...a jó hírnevét akarom.
15
Második fejezet A jó hírnevemet? - kérdezte csodálkozva Clare. - Ezt meg hogy a csudába érti? A grófon látszott, hogy módfelett élvezi a helyzetet. - Ha hajlandó együtt élni velem, mondjuk, három hónapig, akkor segítek a falun, ahogy csak tőlem telik. Clare-be belemarkolt a félelem. Merész szavai ellenére soha nem gondolta volna komolyan, hogy akár csak szikrányit is érdeklődjön iránta egy ilyen férfi. - Annak ellenére, hogy ez milyen rémesen unalmas lenne magának - mondta védekező szarkazmussal -, mégis azt akarja, hogy a szeretője legyek? - Csak akkor, ha önként teszi, amire egyáltalán nem számítok, úgy látom, túlságosan merev ahhoz, hogy élvezze a test örömeit. - A tekintete megint végigsöpört a lányon, most hideg mérlegeléssel. - De ha meggondolja magát a három hónap folyamán, akkor örömmel elfogadnám. Soha nem volt még dolgom erényes metodista tanítókisasszonnyal. Vajon így közelebb kerülnék a mennyországhoz? - Maga egy gyalázatos alak. - Köszönöm. Mindent megteszek. - A gróf megint kortyolt egy nagyot a brandyből. - De térjünk vissza az előbbi témához. Úgy élne itt három hónapig, hogy az legyen a látszat, hogy a szeretőm, de valójában nem kellene annak lennie. - És mi lenne az értelme egy ilyen színjátéknak? - kérdezte Clare kissé megkönnyebbülten, de továbbra is teljes értetlenséggel. - Látni akarom, meddig hajlandó elmenni, hogy megszerezze, amit akar. Ha elfogadja az ajánlatomat, az imádott falujának hasznára lehet, de soha többé nem mehet végig emelt fővel az utcán, mert oda lesz a hírneve. Megérne egy ilyen árat a siker? A szomszédai megbocsátanák-e a bukását, még ha értük tette is, amit tett? Érdekes kérdés, bár a maga helyében nem bíznék túlságosan a jóindulatukban. Clare végre megértette. Szigorúan azt mondta: - Magának ez csak értelmetlen játék, igaz? - Egyetlen játék sem értelmetlen. Persze, szabályok mindig kellenek. Mik legyen a játékszabályok? - Nicholas összevonta a szemöldökét. - Lássuk csak... Tehát, a segítségemért cserében itt él a fedelem alatt, látszatra a szeretőmként. Ha tényleg sikerült elcsábítanom, az csak mellékes bonusz, amit mindketten élvezni fogunk. Hogy meglegyen az esélyem az elcsábítására, engedélyeznie kell, hogy naponta egyszer megcsókoljam, ott és akkor, ahol és amikor kedvem tartja. Ezen túl minden más csak kölcsönös megegyezéssel történhet. A csók 16
után minden másra joga van nemet mondani, egészen a másnapi csókig. A három hónap után szépen hazamehet, én pedig addig segítem a falut, ameddig szükség van rá. Összevont szemöldökkel hozzátette: - Habár ez elég veszélyes. Ha hagyom, hogy belevonjon a terveibe, a végén még itt ragadok a völgyben életem végéig. De hát az igazság úgy kívánja, hogy én is kockáztassak valamit, hiszen maga annyi mindent tesz fel. - Az egész ötlet teljesen abszurd! - csattant fel Clare. A férfi angyali ártatlansággal pillantott rá. - Épp ellenkezőleg, szerintem nagyon szórakoztató lenne. Szinte sajnálom, hogy nem fog beleegyezni. De hát túl magas az ár, igaz? A szüzességét feláldozhatná úgy, hogy senki nem tudja meg, de a jó hírnév az törékeny holmi és nyilvános, könnyű elveszteni, visszaszerezni pedig lehetetlen. - Kecses mozdulattal intett a szabad kezével. - Most, hogy már tudom, milyen korlátai vannak a mártír hajlamainak, ismételten megkérem, hogy távozzon. Feltételezem, többet nem fog zavarni. Az arcán egy cigány lókupec gonoszan elégedett kifejezése ült, aki épp eladott egy girhes gebét az értékének ötszöröséért. Clare ettől feldühödött. Milyen arrogáns, milyen önző, mennyire meg van győződve róla, hogy fölékerekedett! Túlságosan dühös volt, hogy mérlegelje a következményeket, gondolkodás nélkül felcsattant: - Jól van, elfogadom az ajánlatát! A jó hírnevem cserébe a segítségéért. Egy pillanatra döbbent csend lett. Aztán Nicholas kiegyenesedett a kanapén. - Ezt nem gondolhatja komolyan. Magára vonná a barátai és szomszédai megvetését, talán el is kéne hagynia Penreithet, és biztosan elveszítené a tanítónői állását. Megérné, hogy feláldozza az egész életét azért a futó örömért, hogy engem legyőzzön? - Azért egyezem bele az ajánlatába, hogy segítsek a barátaimon, bár nem tagadom, hogy az is örömömre szolgál, ha megleckéztethetem az arroganciája miatt - felelte hidegen Clare. Ezenfelül úgy gondolom, hogy nincs igaza. A jó hírnevem, amit huszonhat év alatt szereztem meg, sokkal kevésbé törékeny, mint gondolja. Pontosan el fogom magyarázni a barátaimnak, hogy mit teszek és miért, és remélem, hogy megbíznak bennem, hogy úgy fogok viselkedni, ahogy kell. Ha pedig tévednék, és erre a játékra rámegy az életem... - Kicsit habozott, aztán vállat vont és összeszorította az száját. - Ám legyen. - Az apja mit szólna ehhez? Egyre inkább Clare kezébe került a helyzet irányítása, és ez szédítően kellemes érzés volt. Amit mindig is mondott. Hogy a jó kereszténynek kötelessége másokon segíteni, még ha ezért magas árat kell is fizetnie. És az, hogy miként viselkedik, csak rá és az Istenre tartozik. - Ha megteszi, meg fogja bánni - mondta határozottan a férfi.
17
- Talán, de ha nem teszem meg, a gyávaságomat még jobban megbánnám. - Clare összeszűkült szemmel nézett a grófra. - Csak nem megijedt hirtelen a játéktól, amit saját maga talált ki? Még ki sem mondta, a férfi felpattant a kanapéról, és ott termett mellette. Egy lépésre tőle megtorpant, és fekete szeme szikrázott. - Hát jó, Miss Morgan. Vagyis inkább Clare-nek kéne szólítanom, mert már majdnem a szeretőm. Megkapja, amit akar. Most menjen vissza a faluba, és intézze el a dolgait. Holnap reggel várom. - Kritikus pillantással végigmérte. - Ne hozzon túl sok ruhát. Elviszem Londonba, ahol rendesen felöltöztetem. - Londonba? Magát idekötik a kötelezettségei - mondta Clare, és kissé pimasz hangon még hozzátette: - Nicholas. - Ne aggódjon - felelte kurtán a férfi. - Be fogom tartani az egyezség rám háruló részét. - De nem is akarja tudni, mit kell tennie? - Erre lesz idő bőven holnap. - Nicholas megint nyugodtabb lett, és lustán még közelebb lépett a lányhoz. Clare szívverése felgyorsult. Azon tűnődött, most akarja-e ez első csókot. A férfi sugárzó közelsége elnyomta benne a haragot is, ami eddig tartotta benne a lelket. Zavartan azt mondta: - Akkor most megyek. Még sok dolgom van. - Még ne. - A férfi lassan, fenyegetően elmosolyodott. - A következő három hónapban elég sokat fogjuk látni egymást. Nem lenne ideje közelebbi ismeretséget is kötni? Felemelte a kezét. Clare szinte kiugrott a bőréből. Nicholas keze megtorpant, és halkan azt mondta: - Talán a hírneve túléli, ha három hónapot tölt a fedelem alatt, de maga elviseli-e? Clare megnedvesítette hirtelen kiszáradt ajkát, aztán elpirult, mikor látta, hogy a férfi észrevette az önkéntelen kis gesztust. Igyekezett magabiztosságot erőltetni a hangjába, és azt mondta: - Mindent elviselek, amit muszáj. - Ebben biztos vagyok - bólintott Nicholas. - A célom az, hogy megtanítsam rá, hogy élvezze is. Clare meglepetésére a férfi nem próbálta megcsókolni. Csak a hajához nyúlt, és elkezdte kiszedegetni belőle a hajtűket. Clare fájdalmasan tudatában volt a zavarba ejtő férfiasságnak, ami áradt belőle, ügyes ujjainak, a napbarnított bőr háromszögének, amely kivillant az inge kigombolt nyakánál. A brandy szaga mellett enyhe illatot árasztott, amiről fenyőerdő és a tenger felől fújó friss szél jutott a lány eszébe. Dobogó szívvel csak állt mozdulatlanul, miközben a súlyos fonatok lehullottak a vállára, egészen a derekáig. A férfi belemarkolt a hajába és felemelte, aztán hagyta, hogy a selymes fürtök lehulljanak az ujjai között. - Soha nem vágatta le? - Amikor Clare megrázta a fejét, azt 18
mormolta: - Gyönyörű. Olyan színű, mint a fekete csokoládé, egy kis fahéjárnyalattal. Ilyen magában minden, Clare, mint a haja? Szigorúan visszafogott, de csupa rejtett tűz? Clare zavartan azt mondta: - Akkor holnap találkozunk, mylord. Amikor megpróbált elhúzódni, Nicholas elkapta a csuklóját, de mielőtt megijedhetett volna, felemelte a kezét, és a tenyerébe nyomta a hajtűket, aztán elengedte. - Holnap találkozunk. Könnyedén a lány derekára tette a kezét, és az ajtóhoz kísérte. Mielőtt kinyitotta, az arcába nézett. Most nem tréfálkozó, hanem teljesen komoly hangon azt mondta: - Ha úgy dönt, hogy mégsem akarja végigcsinálni, nem leszek lesújtó véleménnyel magáról. Olvas a gondolataiban, vagy csak túlságosan jól ismeri az emberi természetet? Clare kinyitotta az ajtót, és kirohant a szobából. Szerencsére Williams nem volt a közelben, hogy meglássa zilált haját és kipirult arcát. Biztosan azt gondolná, hogy... Clare-nek összeszorult a gyomra. Ha elfogadja a gróf kihívását, itt kell laknia, és Williams minden áldott nap látni fogja. Sokat tudó vagy megvető pillantásokat vet majd rá? Elhiszi-e neki, ha elmagyarázza, mi az igazság, vagy szajhának és hazudozónak gondolja? Úgy érezte, rögtön összeesik. Berohant egy nyitott ajtón egy kis, poros szalonba, becsukta maga után az ajtót, leroskadt egy porvédő huzattal letakart székre, és a kezébe temette az arcát. Alig ismeri ezt a Williamst, és mégis ennyire érdekli, mit gondol róla. Ez most vakító élességgel megmutatta, minek teszi ki magát, ha belemegy ebbe az egészbe. Mennyivel lenne rosszabb, ha Penreithben mindenki tudná, hogy együtt él egy ilyen rossz hírű gazfickóval? Csak most jött rá, mennyire ördögi játékot talált ki Nicholas, és ez megint felkavarta a dühét. Pontosan tudta, mit kér tőle, és számított is rá, hogy a nyilvános közmegvetéstől való félelem úgyis elveszi a bátorságát. Dacosan kiegyenesedett, és elkezdte feltűzni a haját. Rosszkedvűen arra gondolt, hogy a büszkesége és a dühe vette rá, hogy belemenjen ebbe az abszurd játékba. Nem a legtiszteletreméltóbb érzelmek, de hát ő sem a legtiszteletreméltóbb nő, akárhogy próbálkozik is. Miután rendbe hozta zilált külsejét, kisurrant a szobából és a kastélyból, aztán hátrament az istállóhoz, ahol kis pónifogata várta. Még mindig van ideje, hogy meggondolja magát. Nem is kellene személyesen találkoznia a gróffal, hogy megmondja neki. Elég, ha holnap nem jön el, és akkor rajta és Nicholason kívül soha senki nem is fogja megtudni, mi történt. Csakhogy itt most nem a büszkeségről van szó, vagy a gróf makacs önzéséről. Penreith sorsa forog kockán. Ahogy ezen gondolkozott, az út épp egy kis emelkedő tetejére ért, ahonnan rálátott a falura. Megállította a fogatot, és lenézett az ismerős palatetőkre. Úgy 19
festett, mint bármelyik kis walesi falu: szürke kőházak sorakoztak a dúsan zöldellő völgyben. Habár nem volt semmi különleges Penreithben, mégiscsak a szülőfaluja, minden követ ismert és szeretett benne. Az emberek is az övéi, és egész életében közöttük élt. Ha akadnak is, akiket nehezebb kedvelni, mint másokat, azért mindent megtett, ami tőle telt. Az anglikán templom négyszögletes tornya messziről is jól látszott, míg a szerényebb metodista kápolna megbújt a házak között. A bányát, amely lejjebb feküdt a völgyben, alig lehetett látni innen. A legtöbben ott dolgoztak a környékbeliek közül, és a bánya jelentette a legnagyobb fenyegetést is a falucskára - legalább olyan veszélyes, mint a robbanóanyagok, amelyeket néha a járatokban használtak. A falu láttán kicsit helyrerázódtak kavargó gondolatai. Lehet, hogy nem viselkedett ma helyesen, megadta magát a büszkeségnek és a haragnak, de az indítékai attól még tisztességesek. Nem lehet rossz, ha a falujáért és az emberek jólétéért harcol; a kihívást most csak az jelenti, hogy a saját lelkét is megmentse, és ne essen áldozatul a harc közben. A metodista közösség életében a hetente egyszer tartott ima-összejövetel volt a legfontosabb, és Clare csoportja épp ezen az estén tartotta a gyűlést. Ez éppen jól jött, így legalább egyszerre beszélhet a legközelebbi barátaival. De amikor ott ültek és az első zsoltárt énekelték, a gyomra idegesen görcsbe rándult. A gyülekezet vezetője, Owen Morris egy imát mondott, aztán a kis csoport tagjai megosztották egymással lelki örömeiket vagy problémáikat, amiket az előző héten átéltek. Csendes hét volt, így túlságosan is hamar Clare-re került a sor. Felállt, és végignézett az öt férfin és hat nőn. A kis gyülekezet mintapéldája volt a boldog keresztényi barátságnak és szeretetnek. Amikor Clare apja meghalt, a csoport tagjai segítettek neki átvészelni, ahogyan ő is támogatott másokat a bajaikban. Az emberek, akik itt összegyűltek, a lelki családját jelentették, az ő véleményükre adott a világon leginkább. Imádkozott, hogy ne tévedjen, amikor így megbízik bennük, és megszólalt: - Barátaim... egy olyan vállalkozásba kezdtem, amely úgy remélem, egész Penreith hasznára válik majd. Kicsit szokatlan a dolog... sőt botrányos, és sokan el fognak ítélni érte. Remélem, hogy ti nem. Owen felesége, Marged, aki Clare legjobb barátnője volt, bátorítóan rámosolygott. - Mondd csak el. Nem hiszem, hogy bármi olyat tennél, ami a megrovásunkat érdemelné ki. - Remélem, hogy így van. - Clare lenézett az ölében szorosan összekulcsolt kezére. Az apját egész Dél-Wales minden metodistája tisztelte, és a rá sugárzó szeretet és tisztelet rá is átöröklődött. Emiatt a helybéliek talán többre is tartották, mint ahogy megérdemelte. 20
Felemelte a fejét, és azt mondta: - Aberdare grófja visszatért a birtokára. Ma elmentem hozzá, és megkértem, hogy a befolyásával segítsen a falun. Edith Wickes, aki mindig szókimondó volt, rémülten ránézett. - Te beszéltél azzal az emberrel? Drágám, bölcs dolog volt ez? - Talán nem. - Clare röviden elmesélte, milyen alkut kötött a gróffal. Azt nem említette, a gróf hogy viselkedett, és a napi egy csókot sem. Arra sem tudta rávenni magát, hogy a saját indulatosságát bevallja, így aztán elég hamar végzett is a mondandójával. Mire befejezte, a barátai az arcukon a döbbenet és az aggodalom különféle fokozataival bámultak rá. Edith szólalt meg először. - Ezt nem teheted! Ez illetlenség, tönkreteszed magad. - Lehet. - Clare megadóan felemelte a kezét. - De mindnyájan tudjátok, hogy áll a helyzet a bányában. Ha megvan az esélye, hogy Lord Aberdare változtatni tud ezen, akkor kötelességem mindent megtenni, hogy megnyerjem magamnak. - De nem olyan áron, hogy feláldozod a hírnevedet! A jó hírnév egy nő legnagyobb kincse! - Csak evilági értelemben - felelte Clare. - A hitünknek legfőbb tétele az, hogy mindenki cselekedjen úgy, ahogy a saját lelkiismerete diktálja. Nem hagyhatjuk, hogy eltérítsen az utunkról az, hogy a világ mit gondol rólunk. - Igen, de biztos vagy benne, hogy erre hív a lelkiismereted? - kérdezte kétkedve Marged. Imádkoztál? Clare próbált magabiztosan válaszolni. - Biztos vagyok benne. Edith összevonta a szemöldökét. - És mi van, ha Aberdare tönkreteszi a hírnevedet, és nem tartja be az ígéretét? Nincs más a kezedben, csak az adott szava, és a grófi címe ellenére az az ember nem több, mint egy hazudozó cigány. - Neki a falu sorsa csak játék, de olyan ember, aki nagyon komolyan veszi a játékokat mondta Clare. - Szerintem a maga módján becsületes. Edith felhorkant. - Nem szabad megbízni benne. Gyerekkorában olyan vad volt, mint egy sólyom, és mind nagyon jól tudjuk, miket művelt négy évvel ezelőtt. Jamie Harkin, aki katona volt, míg el nem veszítette az egyik lábát, a maga megfontolt, nyugodt modorában közbeszólt: - Nem tudjuk igazán, mi történt akkoriban. Rengeteg pletyka járta, de soha senki nem vádolta meg semmivel. Emlékszem Nicholasra gyerekkorából, rendes fiú volt. - Megcsóválta a fejét. - Akkor se tetszik az ötlet, hogy Clare a kastélyban lakjon. Őt jól ismerjük, tudjuk, hogy nem ingana meg, de az emberek a szájukra veszik és elítélik. Nehéz lenne neked, Clare.
21
Marged a férjére nézett, aki a bányában dolgozott vájárként. Szerencsés, hogy van állása, de soha nem feledkezett meg róla, milyen kemény és veszélyes a munkája. - Csodás lenne, ha Clare meg tudná győzni Lord Aberdare-t, hogy javítson a bányászok munkakörülményein. - Igen, az lenne - szólt közbe Hugh Lloyd, egy fiatalember, aki szintén a bányában dolgozott. - A tulajdonos és a bányaigazgató fütyülnek az egészre. Nem törődnek a bányászokkal. Olcsóbb új embereket felvenni, mint új berendezéseket beszerezni. - Ez bizony igaz - mondta komoran Owen. - A szíved mélyén úgy gondolod, hogy ez helyes, Clare? Nagyon bátor vagy, hogy kockára teszed a jó híredet, de senki nem várja el egy nőtől, hogy olyat tegyen, ami ellene van a természetes szeméremnek. Clare tekintete megint végigjárt a szobában levőkön, mindenkin megpihent egy pillanatra. Tudta, hogy a képességei nem jogosítják fel, hogy ő legyen a csoport vezetője, és visszautasította, amikor erre felkérték, és arról soha nem álmodott volna, hogy prédikáljon. De mint tanítónő, azt tudta, hogyan kell megragadni az emberek figyelmét. - Akkoriban, amikor a híveinket még üldözték, az apám az életét kockáztatta, hogy terjessze az Igét. Kétszer is majdnem meglincselte a tömeg, és élete végéig viselte a hegeket. Ha ő hajlandó volt kockára tenni az életét, én hogy ijedhetnék meg attól, hogy kockára tegyek egy ilyen triviális dolgot, mint a világi hírnevem? A barátai arcán látszott, hogy meghatják őket a szavai, de azért még mindig kételkednek. Clare-nek szüksége volt a támogatásukra. Meggyőzően folytatta: - Lord Aberdare egyáltalán nem bujaságból tette az ajánlatot, hanem csak azért, hogy megszabaduljon tőlem. Azt hitte, úgysem megyek bele, de tévedett. - Nagyot nyelt, nehezére esett nem a teljes igazságot mondani. - Gondolom, házvezetőnőnek használ majd, vagy talán titkárnőnek. Az aggodalmas arcok kicsit megkönnyebbültek körülötte. Házvezetőnői munka, ez igazán ártatlan dolog. Edith azt mormolta: - Ha házvezetőnő vagy, az sem ment meg, ha őlordsága a fejébe vesz valamit. Nem hiába hívják úgy, hogy a démongróf. Clare elfojtotta a bűntudatot, amiért nem egészen őszinte a barátaival, és azt mondta: Ugyan mit akarna tőlem? Bőven akadnak minden ujjára könnyűvérű nőszemélyek, és ... - Na de Clare! - kiáltott fel Edith megbotránkozva. Jamie Harkin elnevette magát. - Mindnyájan tudjuk, hogy léteznek ilyen nők. Olyan is akad köztük, aki megtért, és jó metodista lett. Miért ne beszélnénk róluk? Edith szúrós pillantást vetett a volt katonára. Máskor is előfordult, hogy összekaptak: habár a csoport tagjait összefűzte a közös hit és a kölcsönös szeretet, de a társadalom különböző rétegeiből származtak, és nem mindig értettek egyet világi dolgokban. - És mi lesz addig az
22
iskolával, Clare? Így nem lesz időd tanítani. És ha lenne is, a faluban a legtöbben megbotránkoznának, ha tovább tanítanál, miközben a kastélyban laksz. - Azt reméltem, Marged át tudja venni az óráimat - Clare a barátnőjére pillantott. Megtennéd? Marged nagyra kerekedett szemmel nézett rá. - Gondolod, hogy képes lennék rá? A vasárnapi iskolán kívül soha nem tanítottam még, és egyáltalán nem vagyok olyan művelt, mint te. - Persze, hogy képes lennél rá - nyugtatta meg Clare. - Nem más ez sem, mint a vasárnapi iskola, egy kis olvasás, írás, számtan, háztartástan. Csak annyi a különbség, hogy kevesebbet olvasnátok a Bibliát, és az idősebb diákok kicsit előbbre tartanak. És megkapnád a tanítónői fizetést is. Ahogy számított rá, ez segített a döntésben, mert Marged-nak három gyermekről kellett gondoskodnia. - Hát jól van, megpróbálhatom. - Nagyszerű! Írtam vázlatokat a tantervről, és hogy melyik gyerek hol tart a tanulásban. Kísérj majd haza, és mindent odaadok, amire szükséged lesz. - Clare ezután Edithhez fordult. - Marged nagyon elfoglalt lesz az elkövetkező három hónapban. Ez nagy kérés, de tudnád vállalni a vasárnapi iskolát? Edith először ijedtnek látszott, aztán megörült. - Hát persze, drágám, ha ezzel segíthetek. Bill Jones megszólalt: - Mivel ott lakom nem messze, én majd ránézek a házadra, amíg távol leszel. A felesége, Glenda határozottan közbeszólt: - És aki rosszat mer mondani rólad, annak velem gyűlik meg a baja! Clare az ajkába harapott, annyira meghatódott. - Nagyon köszönöm mindnyájatoknak. Igazán szerencsés vagyok, hogy ilyen barátaim vannak. Magában megfogadta, hogy soha nem fogja elárulni a bizalmukat. Tessék, ezek a jegyzetek az egyes diákok tanulmányairól. - Clare átadta Margednak az utolsó feljegyzéseket is, amelyeket azután készített, hogy visszatért a kastélyból. Marged átfutotta a papírlapokat, és feltett néhány kérdést. Végül aggódva azt mondta: Hárman közülük szinte annyit tudnak, mint én. Végül is nem olyan rég még én is diák voltam a felnőtt osztályodban. - A haladó diákokkal a legkönnyebb. Nagyrészt önállóan tanulnak, és segítenek is a kisebbeknek. Nagyon jól fogsz boldogulni, majd meglátod. És ne felejtsd el, ha bármi kérdésed vagy problémád van, csak két mérföldnyire leszek. 23
Marged mosolya kicsit bizonytalan volt. - Mindent csodásan megszerveztél, mint mindig. Félek is, de... Jaj, Clare, olyan izgatott vagyok, hogy szerinted meg tudom csinálni! Öt évvel ezelőtt még olvasni sem tudtam. Ki hitte volna, hogy egyszer tanítónő leszek? - Én leginkább azért aggódom, hogy ki fog derülni, az iskolának nincs is rám szüksége, ha visszajöttem. - Habár Clare ezt könnyedén mondta, kis fájdalmat is érzett. Egy kis gyakorlattal Marged nagyon jó tanítónő lehetne, bizonyos értelemben még jobb is nála. Ha nem is olyan művelt, viszont sokkal türelmesebb. Miután végeztek a hivatalos megbeszélnivalókkal, Marged hátradőlt a széken, és a teáját kortyolgatta. - Na és, milyen? - Kicsoda? - kérdezte szórakozottan Clare. - Hát Lord Aberdare. - Marged sokatmondó pillantást vetett rá. - A mi Nicholasunk. Ritkán fordult elő annak idején, hogy megszökött a nevelőitől és lejött játszani a faluba, de azért senki nem fogja elfelejteni, milyen volt gyerekkorában. Te persze kisebb voltál, nem emlékezhetsz rá annyira. Pajkos volt és kicsit vad, de nem volt rossz gyerek, és beképzelt sem. Úgy beszélt walesiül, mint bármelyikünk, nem úgy, mint az öreg gróf, aki csak angolul tudott. - Nem is tudtam, hogy beszél walesiül. - Mivel Walesben a felsőbb osztályok a szokásaikban és a nyelvükben is elangolosodtak, Clare kénytelen-kelletlen beismerte magában, hogy ez jó pont Nicholasnak. - Én angolul beszélgettem vele. - Emlékszem, miután végzett Oxfordban az egyetemen, itt járt nála látogatóban a három barátja - mondta álmodozva Marged. - Valaki azt mesélte, Londonban úgy hívták őket, hogy „a Bukott Angyalok”. Négyen voltak, Nicholas, aki fekete volt és jóképű, mint maga az ördög, Lucien szőke és gyönyörű, mint Lucifer, Rafael, aki most Candover hercege és Lord Michael. Talán kicsit rakoncátlanok voltak, de a legjóképűbb fiúk, akiket valaha is láttam. Marged elmosolyodott. - Kivéve persze Owent. Szerencse, hogy akkoriban már udvarolt nekem, különben még bukott nő lett volna belőlem. - Biztosan túlzol. - Csak egy kicsit. - Marged kiitta az utolsó korty teát. - Szóval, Nicholas most gróf, és ismét itthon van, annyi évnyi utazgatás után. És olyan jóképű, mint régen volt? - Igen - felelte kurtán Clare. Marged reménykedve várta a további részleteket, de amikor Clare csak hallgatott, megkérdezte - Furcsa állatokat nem láttál a kastély körül? Azt mesélik, fura állatokat küldetett haza az utazásai során. Alig tudtam visszatartani a gyerekeimet, hogy ne menjenek el körülnézni. 24
- Nem láttam semmi egzotikusabbat a páváknál, azok meg mindig megvoltak. - Clare összerakosgatta a papírokat, és odaadta a barátnőjének. Marged megértette a célzást, hogy ideje menni, és felállt. - Ugye, eljössz az összejövetelekre? - Hát persze. - Clare kicsit habozott. - Legalábbis amikor tudok. Lord Aberdare mondott valamit, hogy Londonba akar vinni. Marged felvonta a szemöldökét. - Tényleg? Egy házvezetőnőt nem vinne magával. - De ha a titkárnője vagyok, akkor lehet - mondta Clare. Kellemetlenül érezte magát a nem túl őszinte válasz miatt. - Majd meglátjuk, mi lesz a dolgom. Marged elkomolyodott. - Azért vigyázz az öreg Nickkel. Veszélyes is lehet. - Nem hiszem. Lord Aberdare túl hiú ahhoz, hogy ráerőltesse magát egy olyan nőre, akit nem érdekel. - Engem nem ez aggaszt - mondta komor hangon Marged. - A veszély az, hogy nagyon is érdekelni fog. - Ezzel a baljós kijelentéssel távozott is, Clare nagy megkönnyebbülésére. Nem tartott sokáig, amíg összecsomagolta a néhány holmit, amit magával akart vinni, és más dolga már nem is maradt. Túl zaklatott volt, hogy aludni tudjon, csak körbejárkált a kis ház négy. szobácskájában, meg-megérintve az ismerős tárgyakat. Itt született, és soha életében nem lakott máshol. Az Aberdare-kastély legkisebb kamrája is tágasabb és pompásabb, mint ez a ház, de akkor is hiányozni fognak a fehérre meszelt falak és az egyszerű, rusztikus bútorok. Könnyedén végighúzta az ujjait egy faragással díszített tölgyfa komód kortól megfeketedett tetején. Mindig úgy gondolta, nagy kár, hogy valószínűleg nem lesz lánya, akinek továbbadja, mert a bútordarab nemzedékek óta anyáról leányra szállt a családban. Felhajtható fedelének belsején „Angharad 1579” felirat állt bevésve. Clare néha eltűnődött, milyen élete lehetett távoli ősének. Talán kisbirtokosok leánya és felesége volt, akik a földből csikarták ki a megélhetést, de milyen lehetett a férje? Hány gyereke volt? Boldogan élt-e? A nappali egyik végében álló agyonzsúfolt könyvespolc volt az egyetlen luxuscikk a házikóban. Thomas Morgan walesi középbirtokosok fia volt, Oxfordban járt egyetemre, majd lelkészi pályára lépett. Miután mély benyomást tett rá John Wesley egyik prédikációja, maga is metodista lelkész lett. Habár szigorú hagyományelveket valló családja kitagadta, soha nem bánta meg a döntését. Elvette egy kisbirtokos vallásos leányát, letelepedett Penreithben, és hirdette az igazságot, amely az ő életét is beragyogta. Thomas soha nem vesztette el az érdeklődését a könyvek iránt, és ezt a lányának is továbbadta. Ahányszor prédikátor körútra indult, mindig próbált olcsóbb használt könyveket
25
beszerezni, és sokszor járt ilyen körutakon. Clare minden könyvet elolvasott, ami csak a házban volt, némelyiket többször is. Az édesanyja tizenkét évvel korábban halt meg csendesen, ugyanúgy, ahogyan élt. Morgan tiszteletes azt javasolta akkor tizennégy éves lányának, hogy maradjon metodista családoknál, ha ő prédikáló körútra megy. De Clare nem volt hajlandó otthagyni a házukat - ez volt az egyetlen alkalom, amikor szembeszegült az apjával. Végül a tiszteletes beleegyezett, hogy egyedül lakjon, azzal a feltétellel, hogy a közösség tagjai rajta tartják a szemüket. Clare tizenhat éves korában kezdett el először felnőtt nőket írni-olvasni tanítani, a saját kezdeményezéséből. Négy évvel később Emily, Aberdare akkori grófjának fiatal második felesége tett egy jótékonysági alapítványt, amiből iskolát építettek. A falubeliek tucatjai dolgoztak rajta, hogy rendbe hozzanak egy elhagyott pajtát. Habár többnyire férfiak szoktak tanítani, Clare-nek már volt tapasztalata, ezért logikus választás volt, hogy ő legyen az új iskolában a tanítónő, és ez azóta is így volt. Az évek során Penreith lakóinak fele megfordult a keze alatt. Az évi húsz font fizetésből nem lehet meggazdagodni, de azért úgy-ahogy megélt belőle. Nicholas Davies kellett hozzá, hogy valami kirángassa Clare-t az otthonából és megszokott életéből. Ahogy kinézett a kis hátsó kertre, amely még nem volt beültetve tavaszi virágokkal, megborzongott. Nem tudta elfojtani azt az érzést, hogy mindent most lát utoljára, ha nem is szó szerint. A lelke mélyén biztos volt benne, hogy az életének egy szakasza lezárult. Bármi történjen is Aberdare-ben, az örökre meg fogja változtatni. Bár abban kételkedett, hogy jobbra fog fordulni a sora, elszánta magát, hogy követi ezt az utat, és nem fordul vissza. Végül kétségbeesetten békére vágyva letérdelt és imádkozott, de nem kapott semmi választ a fohászaira. Soha nem jött válasz. Holnap egyedül kell szembenéznie a sorsával, ahogyan mindig.
26
Harmadik fejezet Nicholas lüktető fejfájással ébredt, amit bizony meg is érdemelt. Mozdulatlanul feküdt, lehunyt szemmel, és számba vette az állapotát. Úgy tűnik, az inasa, Barnes hálóinget húzott rá, mielőtt lefektette. Nicholas jobban szeretett ugyan meztelenül aludni, de hát nem volt abban a helyzetben, hogy bármit is kifogásoljon. Egy egészen kicsit megmozdította a fejét, aztán mozdulatlanná dermedt, mert úgy érezte, leesik a nyakáról. Átkozottul ostoba volt, és most megfizet érte. Sajnos, ahhoz nem ivott elég brandyt, hogy kitörölje az előző délután történtek emlékét. Amikor arra a házsártos kis nőszemélyre gondolt, aki úgy rárontott, és képes volt belemenni abba a nevetséges fogadásba, nem is tudta, hogy sírjon vagy nevessen. De azt tudta, milyen következményekkel járna ez a fejére, úgyhogy inkább egyiket sem tette. Alig tudta elhinni, hogy miket mondott tegnap, de az emlékek nagyon is tiszták voltak, nem tagadhatta le maga előtt. Szerencse, hogy Clare Morgan jól felfegyverkezve érkezett: nyilván úgy vélte, a jó metodista kötelessége, hogy helyre tegye a mihaszna arisztokratákat Nicholas majdnem elmosolyodott. Meglehetősen élvezte a tegnapi szópárbajt, bár nagyon remélte, hogy miután alaposabban megfontolja a dolgot, a lány úgy dönt, hogy szépen otthon marad. Egy ilyen nőszemély alaposan felforgathatja egy férfi életét. Az ajtó hirtelen kitárult, és halk léptek közeledtek. Valószínűleg Barnes jön megnézni, hogy felébredt-e már. Nicholas jobban szeretett volna egyedül maradni. Lehunyt szemmel feküdt, és a léptek visszavonultak. De nem sokáig. Öt másodperccel később jéghideg víz fröccsent a fejére. - A hétszentségit! ordította el magát, és felült. Megöli Barnest, most már biztos! De nem az inasa volt az. Amikor Nicholas kinyitotta véreres szemét, Clare Morgant pillantotta meg, aki ott állt, biztos távolságban, a kezében egy üres porcelánkancsóval. Először az futott át a fején, hogy ez csak egy nagyon eleven rémálom, de soha nem tudta volna álmában elképzelni azt a gúnyos kifejezést, amely Clare arcán ült, se a jéghideg vizet, amely a hálóingét is átáztatta. Nicholas felmordult - Ezt meg mi az ördögnek csinálta? - Ma reggelt beszéltünk meg, de lassan már délután van, és három órája várom, hogy kegyeskedjen felébredni - mondta nyugodtan Clare. - Ez elég volt, hogy igyak egy teát, összeírjam a listát, hogy mik a kéréseim Penreithtel kapcsolatban, és körülnézzek a házban, hogy mit kell rendbe hozni, hogy lakni is lehessen benne. Elég sok mindent, gondolom, maga 27
is észrevette. Vagy talán nem vette észre, a férfiak meglepően figyelmetlenek tudnak lenni. Puszta unalomból döntöttem úgy, hogy most már felébresztem. Gondoltam, a szeretője is megtenné, és próbálok mindent elkövetni, hogy jól játsszam a szerepemet, amit maga talált ki. Enyhén éneklő walesi akcentussal beszélt, és mély, kicsit rekedtes althangja volt, amiről Nicholasnak a régi whisky jutott eszébe, Egy szigorú vénkisasszonytól mindez meglepően erotikus volt. Szerette volna kicsit kizökkenteni a lányt a nyugalmából, és megjegyezte: - A szeretőim sokkal érdekesebb módon szoktak felébreszteni. Elmeséljem, hogyan? - Nem érdekel különösebben. - Clare elvett egy törülközőt a mosdóállványól, és odanyújtotta. Nicholas nagyjából megszárogatta az arcát és a haját, aztán letörölgette a hálóingéről is a vizet. Kezdte kicsit emberibbnek érezni magát, és visszaadta a törülközőt Clare-nek. - Gyakran szokott berúgni? - érdeklődött a lány. - Nagyon ritkán - felelte mogorván Nicholas. - Ez alkalommal nyilván nagy hiba volt. Ha józan lettem volna, most nem kéne elviselnem magát három hónapig. Clare gúnyosan azt felelte: - Ha úgy dönt, hogy nem akarja végigcsinálni, nem leszek lesújtó véleménnyel magáról. Nicholas pislogott a saját szavai hallatán. - Olyan a nyelve, mint egy áspiskígyóé. - Szúrós tekintetét a lányra szegezte, míg az láthatóan feszengeni kezdett, aztán hozzátette: - Nekem ez tetszik egy nőben. Nagy örömére Clare elvörösödött. Úgy látszik, a sértések leperegnek róla, de a bókok már jobban zavarba ejtik. Vidáman hozzátette: - Keresse meg az inasomat, és küldjön be vele forró vizet a borotválkozáshoz. Aztán szóljon a konyhában, hogy csináljanak egy óriási kanna nagyon forró kávét. Félóra múlva lent leszek. - Felhajtotta a takarót, és kimászott az ágyból. Clare elfordította a tekintetét. - Jól van - mondta, és sietősen visszavonult. Nicholas elnevette magát, amikor az ajtó becsukódott mögötte. Igazán figyelemreméltó leányzó. Ha a természetéből fakadó határozottság átalakulna szenvedéllyé, igazán belevaló szerelmi partner lenne. Ahogy letette a talpát a hideg padlóra, azon tűnődött, el tudja-e csábítani. Talán nem; azt gyanította, kitartó erénye legyőzi a türelmét. Mindenesetre jó móka lesz megpróbálni. Halkan fütyörészve levette az elázott hálóinget, és azon tűnődött, mikor és hol kérje az első csókot. Amikor Lord Aberdare pontosan félórával később megjelent a földszinti reggelizőszobában, már semmi nyoma nem volt, hogy előző nap kirúgott a hámból. Sötétbarna bőrétől és kissé túl hosszú hajától eltekintve minden ízében úgy festett, mint egy divatos londoni úriember. Clare 28
úgy gondolta, neki jobban tetszik lezserebben; az elegáns öltözék csak eszébe juttatta, mekkora társadalmi szakadék tátong közöttük. Aztán arra gondolt, hogy festett Nicholas hálóingben, ahogy a vizes anyag széles vállára tapadt. Ez meg már kissé túl lezser... Szó nélkül felállt, és töltött a férfinak a gőzölgő kávéból. Ő is szó nélkül megitta, három nagy kortyra, aztán nyújtotta a csészét, hogy még töltsön neki. A második csésze is ugyanolyan gyorsan eltűnt, mint az első. Harmadszorra maga töltötte meg a csészét, aztán leült egy székre Clare-rel szemben. - Akkor elkezdheti sorolni Penreith minden búját-baját, és hogy mit vár tőlem. Nicholas idegesítően tárgyilagos volt. Clare örült, hogy fel van készülve, és elkezdte: - A problémák gazdasági jellegűek, és különböző okokra vezethetők vissza. A dolgok öt évvel ezelőtt kezdtek rosszra fordulni, amikor a maga nagyapja elfogadtatott a parlamenttel egy földkisajátítási törvényt. A falu közös legelőit bekerítették, hogy az Aberdare-birtok juhai ott legelhessenek, számos falubeli elvesztette a földjét, és nem tudta eltartani a családját. Kevés a munkalehetőség, és többnyire csak a szénbányában. Mivel annyi a szabad munkaerő, a bánya igazgatója lejjebb vitte a béreket, és arra sem lát semmi okot, hogy jobb munkaeszközöket és felszerelést vásároljon, vagy hogy megtegye a legalapvetőbb biztonsági intézkedéseket. Mielőtt folytathatta volna, Nicholas felemelte a kezét, és elhallgattatta. - Hányan vesztették életüket a bányában? - Az utóbbi négy év során összesen tizenhat férfi és négy fiatal fiú halt meg különböző balesetekben. - Nagyon sajnálatos, de olyan szokatlan ez? A bányászat mindig is veszélyes üzem volt. A szénbányászok, akiket ismerek, még büszkék is rá, hogy olyan munkát végeznek, amihez erő és bátorság szükségeltetik. - Büszkék, igen - bólintott Clare. - De nem ostobák. A penreithi bányában sokkal nagyobb a kockázat, mint kellene. Mindenki, aki ott dolgozik, azt mondja, csodaszámba megy, hogy még nem történt nagyobb katasztrófa. Előbb vagy utóbb véget ér a szerencséjük, és ha ez megtörténik, több tucat vagy talán több száz ember is áldozatul eshet. - Bár Clare próbált hűvösen objektív maradni, elcsuklott a hangja. Míg próbálta összeszedni magát, Nicholas halkan megkérdezte. - Vesztek oda barátai is a bányában? - Nemcsak a barátaim. - Clare merev arccal felemelte a fejét. - Az apám is ott halt meg. - Mi a csudát keresett Morgan tiszteletes a bányában? - kérdezte döbbenten Nicholas.
29
- Amit mindig, a munkáját végezte. Egy helyen beomlott a bánya, két ember rögtön meghalt, egy harmadik, egy metodista hívő, beszorult a leomlott sziklák alá. Az alsóteste szétzúzódott, de még eszméleténél volt. Azt kérte, hívják oda az apámat. Míg a többiek próbálták kiszabadítani, az apám fogta a kezét és imádkozott vele. Aztán újból megindult a kőomlás. Az apám, a bányász és az egyik mentőmunkás is meghalt. - Igen, ez jellemző az apjára - mondta gyengéd hangon Nicholas. - Jelent valami vigaszt, hogy úgy halt meg, ahogy élt, együttérzéssel és bátorsággal? - Nagyon keveset - mondta komoran Clare. Kínos csönd után Nicholas megkérdezte: - Miért hozzám fordult? A föld, amelyen a bánya található, az enyém ugyan, de kiadtam bérletbe egy bányászati vállalkozásnak. A tulajdonos és az igazgató van olyan helyzetben, hogy változtathassanak a dolgok állásán. Clare ajka összeszorult. - Az igazgatónál, George Madocnál lehetetlen próbálkozni. Mivel százalékot kap a profitból, minden pennyt kifacsar a bányából, amit csak lehet, még ha emberéletekbe kerül is. - És még mindig Lord Michael Kenyon a tulajdonos? Úgy gondolom, ő nem zárkózna el a racionális kérések elől. - Próbáltunk kapcsolatban lépni vele, de Lord Michael nem válaszolt a leveleinkre és a kérvényeinkre. És személyesen senki nem tudott beszélni vele, mivel négy éve be sem tette a lábát a völgybe. - Négy éve - ismételte meg Nicholas rejtélyes arccal. - Érdekes. De ha Madoc és Lord Michael nem hajlandó változtatni, mit gondol, én mit tehetek? - Beszéljen Lord Michaellel - mondta komolyan Clare. - A barátja. Ha meg tudná győzni, hogy javítson a munkakörülményeken a bányában, talán másra nem is lesz szükség. - Michael a barátom volt, de négy éve nem láttam. Sőt, tulajdonképpen... - Nicholas elhallgatott, és szórakozottan játszadozott a pirítós morzsáival - fogalmam sincs, hol lehet most, és hogy hallgatna-e rám. Lehet, hogy neki tökéletesen megfelel minden úgy, ahogy van. - Erre én is gondoltam. - Clare lopva megtörölgette izzadt tenyerét a szoknyájában. Tudta, hogy most dől el, a gróf mennyire hajlandó teljesíteni, amit fogadott. - Ha a bányában nem tudunk változtatásokat elérni, az lenne a megoldás, hogy teremtsünk valami új munkalehetőséget. Ezt elég könnyen meg tudná tenni. - Gondoltam, hogy van valami terve - mormolta Nicholas. Hátradőlt a széken és összefonta maga előtt a karját. - Folytassa, Miss Morgan.
30
- Először is, maga a legnagyobb földbirtokos az egész völgyben, mégsem tett semmit, hogy elősegítse a modernebb földművelést. A bérlői még mindig azokat a módszereket alkalmazzák, mint a Tudor-időkben. Ha modernizálnánk a földművelést és az állattenyésztést, az gazdagítaná a völgyet, és több munkalehetőséget teremtene. - Clare felemelt néhány papírlapot, és átnyújtotta Nicholasnak. - Én nem vagyok szakértő, de olvastam jelentéseket az angliai
földművelési
módszerekről,
és
találtam
olyan
eljárásokat,
amiket
itt
is
hasznosíthatnánk. - Van valami, amiben maga nem szakértő? - Nicholas vetett egy futó pillantást a jegyzetekre, aztán lerakta az asztalra. - Ha a helyi földművelést ki akarjuk mozdítani a középkorból, az nekem munkát adna a következő egy-két évtizedre, de ha esetleg marad még egy kis szabadidőm, van még valami kérése? Clare nem vett tudomást a maró szarkazmusról, folytatta: - Van egy fontos dolog, amit tehetne, és aminek szinte azonnal meglenne a hatása. - Valóban? Folytassa, Miss Morgan, csupa fül vagyok. - Talán nem emlékszik, de van egy régi palabánya a völgy legtávolabbi végében. Bár évek óta nem használják, nincs semmi oka, hogy miért ne lehetne újból megnyitni. Nemcsak magának lehetne haszna belőle, de munkát adna azoknak, akik jelenleg munkanélküliek. A Penrhyn kőbánya Flintshire megyében például több mint ötszáz embert foglalkoztat, és a munka sokkal kevésbé veszélyes, mint a szénbányászat. És ez Madocot is rákényszerítené, hogy javítson a munkakörülményeken, különben elveszíthetné a legjobb munkásait. - Emlékszem a kőbányára - mondta elgondolkozva Nicholas. - Talán a völgy minden házának palateteje onnan származik. De van még elég pala, hogy érdemes legyen fejleszteni a bányát? - Minden jel arra mutat, hogy nagyon sok pala van még ott, méghozzá kitűnő minőségű. - Minden jel? Gondolom, ez azt jelenti, hogy engedély nélkül mászkált a birtokomon, és felmérte? Clare kényelmetlenül fészkelődött. - A bánya közel van a közúthoz. - Jól van, nem bánom, ha nem ijesztette el a birkákat - Nicholas elgondolkozva összevonta a szemöldökét. - A palával az a baj, hogy költséges elszállítani oda, ahol szükség van rá. Egy kisvasutat kellene építeni a folyóig, ahonnan bárkákkal elszállíthatnánk. - Vasutat? - Egy sínpár kéne, és lovak vontatnák a kocsikat. Elég drága ilyet építeni, valószínűleg a bányában ezért nincs, de így sokkal gyorsabban lehet nehéz árukat mozgatni, mint
31
hagyományos úton. - Nicholas megint eltöprengett. - Ráadásul egy új rakpartot is kellene építeni. - De ha egyszer megépült, akkor bárhová el lehetne szállítani a palát, Bristolba, vagy északra, a Mersey vidékére. És a költségek egy része megtérülhetne úgy is, hogy a szénbánya is használhatná a vasutat, és fizetne érte. Nagyon nagy hasznot hozhatna magának. - Ne próbáljon a profittal hatni rám - mondta ingerülten Nicholas. - Mondtam, hogy nem érdekel. - Idegesen dobolt az ujjaival a mahagóniasztalon. - Van fogalma róla, hány ezer font kellene egy rakpart építéséhez? - Nem igazán - ismerte be Clare. - Nem nagyon értek az ilyen nagyszabású pénzügyekhez. Nem tudna ennyit megengedni magának? - Azt nem mondtam. - Nicholas felállt. - Szokott lovagolni? Clare zavartan pislogott a hirtelen témaváltástól. - Néha, de mostanában nemigen. Az apám halála után eladtam a lovát. Békés öreg állat volt, úgyhogy elég korlátozottak a tapasztalataim a lovaglásban. - Majd csak találunk valamit az istállóban, ami megfelel. Találkozunk negyedóra múlva, és vegyen lovaglóruhát. Megnézzük azt a kőbányát. - Azzal Nicholas sarkon fordult és kiment. Clare kicsit szédelgett, mintha vihar söpört volna át rajta. De legalább a gróf komolyan veszi az ötleteit. Ahhoz nem volt ideje, hogy közölje vele, nincsen lovaglóruhája. Halvány mosollyal felállt, és felment a neki kijelölt szobába. Kénytelen lesz abban az öltözékben lovagolni, amiben régebben szokott. Talán kicsit meghökkentheti Nicholast. Nagyon remélte, hogy sikerül. Amikor Clare belépett az istállóba, Nicholast már ott találta, épp komoly társalgást folytatott az egyik boksz lakójával. Amikor meghallotta Clare csizmája sarkának kopogását, felnézett és meglepetten végigmérte. - Penreithben fiúknak való térdnadrágot hordanak lovaglóruhának? - Kevés nő van a völgyben, aki szokott volna lovagolni, és még kevesebb, aki megengedheti magának, hogy drága lovaglóruhát varrasson csak erre a célra - felelte csípősen Clare. - Sajnálom, ha nem tetszik, de mindig így szoktam lovagolni, nincs más ruhám. Nicholas elbűvölően elmosolyodott. - Egy szóval sem mondtam, hogy nem tetszik. Ezt kéne hordania Londonban, és új divatot teremtene. Vagy esetleg nyilvános botrányt okozna. Bár Clare-t soha nem zavarta, hogy olyan szűkös a ruhatára, nem számított rá, hogy a lábszárára tapadó szarvasbőr nadrág miatt olyan meztelennek fogja érezni magát a férfi vizsgálódó tekintetétől. Elvörösödött, és kissé kelletlenül gondolt arra, hogy az utóbbi egy
32
napban többet pirult, mint eddigi életében együttvéve. A boksz felé pillantva megkérdezte: Ezt a lovat választotta nekem? - Igen, Rhonda fajtiszta walesi póni. - Nicholas hosszú, kecses ujjaival megsimogatta az állat foltos orrát, amitől a kis kanca boldogan felnyihogott. - Engedelmes, jól nevelt és sokkal intelligensebb, mint egy átlagos ló. Nekem túl kicsi, de magának nagyon jól megfelel. Ahogy kinyitotta a boksz ajtaját és kiengedte Rhondát, egy lovászfiú lépett ki egy kis oldalhelyiségből, ahol a lószerszámokat tartották, a kezében egy női nyereggel. - Erre nem lesz szükség - szólt oda a gróf. - Hozzon egy rendes nyerget Miss Morgannek. Miután a lovászfiú érdeklődő pillantást vetett Clare-re, engedelmeskedett, és felnyergelte a pónit. Nicholas magának kihozta a fekete csődört, amelyiken előző nap is lovagolt, amikor Clare először meglátta. A ló táncoló léptekkel, jókedvűen ficánkolt. Clare kicsit idegesen hátrább lépett, de Nicholas odament a csődörhöz, és belefújt az orrlyukaiba. A ló azonnal lenyugodott. Látva Clare meglepetését, Nicholas elvigyorodott. - Régi cigány trükk, így meg lehet nyugtatni a lovakat. Nagyon hasznos, ha az ember, mondjuk, el akar lopni egyet. - Nyilván sok tapasztalata van ezen a téren - jegyezte meg szárazon Clare. Nicholas felült a lovára, és bánatosan megrázta a fejét. - Attól tartok, nincs. A gazdagság egyik sajnálatos következménye, hogy nincs értelme lopni. Az egyik legjobb vacsora, amiben valaha is részem volt, az volt, amikor gyerekkoromban egyszer megosztoztam valakivel a nyílt tűzön megsütött lopott tyúkon és krumplin. Fejedelmi volt. Clare tudta, hogy csak ugratni akarja. Inkább Rhondához fordult, és ellenőrizte, hogy elég szoros-e a nyereg szíja. A szeme sarkából látta, hogy a gróf alig észrevehetően helyeslően bólint, látva a gondosságát. Tett egy lépést felé, de Clare gyorsan felült a lóra, mielőtt a férfi segíteni tudott volna neki. Clare kicsit ideges volt, ahogy elindultak az istállóból, de a póni tényleg olyan jól nevelten viselkedett, ahogy Nicholas ígérte. Ettől kicsit megnyugodott, és kezdte élvezni a lovaglást, bár tudta, hogy rég nem használt izmai később sajogni fognak. Nicholas egy ösvényhez vezette, amely a völgy szélénél haladt felfelé. A kora tavaszhoz képest szokatlanul meleg nap volt, és a levegő olyan tiszta, hogy Clare külön ki tudott venni minden egyes fát a völgy túlsó végében is. A régi kőbánya több mérföldre volt. Eleinte teljes csöndben haladtak. Clare azon kapta magát, hogy a tekintete újra meg újra visszatér Nicholasra. Úgy lovagolt, mint egy kentaur, szinte összenőtt a lovával, öröm volt nézni. De ahányszor Clare rájött, mekkora öröme telik benne, gyorsan elfordította a tekintetét, és inkább a tájat figyelte. 33
Úgy félúton az ösvény kiszélesedett, így már egymás mellett is tudtak haladni. Nicholas azt mondta: - Sokkal jobban lovagol, mint vártam volna olyan valakitől, aki egy olyan vén gebén tanult, mint amilyen az apja lova volt. Clare elmosolyodott. - Csak Rhondának köszönhető, ha ügyesnek látszom. Nagyon kellemes olyan pónin lovagolni, amelyik ilyen engedelmes és ilyen simán lépked. De azért Willow-nak is voltak jó tulajdonságai. Az apám nagyon szórakozott lovas volt, de soha nem kellett aggódnia, hogy Willow megugrik, ha nem figyel rá. - Hát, ennek elég kevés lehetett az esélye. Valószínűbb volt, hogy megáll és legelészni kezd. - Nicholas folytatta, anélkül, hogy megváltozott volna a hangja: - Kíváncsi lennék, mennyire rossz a hírem a faluban. Mit mondanak az emberek a négy évvel ezelőtti melodramatikus eseményekről? Rhonda megállt, és boldogtalanul megrázta a sörényét, amikor Clare keze megrándult a gyeplőn. Nyugalmat kényszerített magára, és azt mondta: - Úgy tartják, hogy miután éveken át próbálta megtörni a nagyapja szívét, végül sikerült azzal, hogy elcsábította a feleségét. Amikor rajtakapta magukat az ágyban, olyan rohamot kapott, amibe belehalt. A maga feleségét, Lady Tregart teljesen lesújtotta, amikor rájött, mi történt. Annyira félt magától, hogy elmenekült Aberdare-ből. Az éjszaka viharos volt, a kocsija lecsúszott az útról és a folyóba zuhant, ő pedig meghalt. Amikor Clare elhallgatott, a férfi könnyedén megszólalt: - Ez minden? - Nem elég? - kérdezte éles hangon Clare. - Talán az tetszeni fog, hogy olyan pletykák is keringenek, hogy a nagyapja valójában valami cigány méregnek köszönhetően halt meg, és a felesége halálát sem baleset okozta. Az, hogy maga azon az éjszakán elhagyta Aberdare-t, és évekig nem is jött vissza, csak olaj volt a tűzre. De a bírósági vizsgálat nem találta semmi nyomát, hogy bármiféle bűntény történt volna. Nicholas gúnyos hangon azt mondta: - Bizonyára vannak olyanok is, akik szerint az öreg Nick képes lenne megvesztegetni egy békebírót, hogy leplezze az igazságot. - Igen, ezt is mondták egyesek, de a bíró nagy köztiszteletnek örvendett. És Lady Tregar kocsisa is megesküdött, hogy valóban baleset volt, mert az asszonya ragaszkodott hozzá, hogy a rossz idő ellenére gyorsan hajtson, ő hiába tiltakozott. - A kocsis azt megemlítette, hogy hová ment Caroline olyan sietősen? Sokszor tűnődtem rajta. Clare egy pillanatig gondolkozott, aztán megrázta a fejét. - Nem tudok róla. Számít ez? Nicholas megvonta a vállát. - Talán nem. Csak kíváncsi voltam. Amint tudja, elég sietősen távoztam, és soha nem tudtam meg a részleteket. A kocsis itt lakik a völgyben? 34
- Nem. Miután maga elment, a legtöbb szolgát elbocsátották a kastélyból. - Clare nem tudta megállni, hogy ne tegye hozzá: - Legalább harminc ember vesztette el a munkáját, amikor lezárták a kastélyt. Erre nem gondolt, amikor úgy elrohant? Hosszú csönd után Nicholas azt felelte: - Őszintén szólva nem. Clare a férfi profilját tanulmányozta, és látta, milyen feszült az arca, ami meghazudtolta könnyed modorát. Szerette volna kicsit felébreszteni a lelkiismeretét, de most, hogy sikerült, már inkább szerette volna megnyugtatni. - Voltak támogatói is, éppúgy, mint ócsárlói. Az apám soha nem hitt benne, hogy ilyen bűnös módon cselekedett volna. Mint az apja, Clare sem akarta elhinni a legrosszabbat. Remélte, hogy Nicholas megragadja az alkalmat, és szolgál valami hihető magyarázattal a történtekre. De a férfi szárazon csak annyit mondott: - Az apja egy szent volt. Én azonban bűnös vagyok. - És erre nagyon büszke is, nem igaz? - kérdezte Clare a csalódástól kiélesedett hangon. - Hát persze. - Nicholas felvonta a szemöldökét. - Az embernek muszáj büszkének lenni valamire. - Miért nem a becsületességére büszke, vagy a jótékonyságára vagy a műveltségére? kérdezte bosszúsan Clare. - Felnőtt erényekre a gyerekes bűnök helyett? A férfi egy pillanatig meglepettnek és zavartnak tűnt, aztán visszanyerte közönyös nyugalmát. - Aberdare-ben a nagyapám tartott igényt minden erényre. Nekem nem maradt más, csak a bűnök. Clare összevont szemöldökkel nézett rá. - Az öreg gróf négy éve halott, maga pedig felnőtt ember. Találjon valami jobb kifogást, vagy tanuljon jobb viselkedést. A férfi arca elsötétedett. - Ez a zsörtölődés inkább egy feleséghez illik, nem a szeretőmhöz. Clare rájött, hogy túl sokat beszélt. - Egyik sem vagyok, inkább csak egy tanítónő. - Biztos vagyok benne, hogy minden leckéje józan és magasröptű lesz. De maga mit fog tanulni tőlem? Bár Clare néma maradt, tudta a választ a kérdésre: bármit tanul is Nicholastól, az csak veszélyes lehet.
35
Negyedik fejezet Nicholas évek óta nem járt a régi kőbányában, és akkor sem nézett körül alaposabban. Most azonban figyelmesen szemügyre vette a sziklafalakat. Ahogy leszállt a lováról, megjegyezte: Úgy tűnik, ez az egész környék palából van, épp csak vékony földréteg borítja. - Egy barátom, aki ért hozzá, azt mondja, évtizedekbe is telhet, míg teljesen kimerül ez a bánya. - Clare megállította a pónit, és le akart szállni, de megdermedt, amikor Nicholas odalépett mellé. A férfi ijedt arcába nézett, aztán megnyugtatóan elmosolyodott. A kopottas fiúruhában Clare sokkal fiatalabbnak látszott, és sokkal kevésbé szigorúnak, inkább olyan volt, mint egy kedves kis lurkó, és nem mint egy tanítókisasszony. - Meg kéne szoknia, hogy könnyedebben viselkedjen a társaságomban, és nem úgy, mint egy rémült csirke, amelyiket sarokba szorított a róka. - Lesegítette a lányt a póniról, aztán megfogta a kezét. - Egy szeretőnek illik élvezni a kedvese érintését. Clare ujjai idegesen megrebbentek egy pillanatra, aztán megnyugodtak. - Nem vagyok igazán a szeretője. - Nem kell az ágyamba bújnia, de minden másban úgy szándékozom bánni magával, mintha a szeretőm lenne. Sokkal kellemesebbnek találná a következő három hónapot, ha egy kicsit elengedné magát, és élvezné. - A hüvelykujjával gyengéden megsimogatta a lány ujjait. - A női hús olyan kellemesen más, mint a férfiaké. A keze például. Apró, finom, de mégsem egy úrinő lágy és tehetetlen keze, aki soha nem csinál nehezebbet, mint hogy felemeljen egy villát. Elbűvölően erőteljes kéz. Ha szerelemre használná, igazán csodás lenne. Clare szeme kitágult, és a keze megrándult a férfi kezében, de nem az undortól. Vágyott a fizikai melegségre, bár Nicholasnak az volt az érzése, maga sem tud róla. Ki kell használnia ezt a vágyat, lassan felcsigázni olyan erős vágyakozássá, hogy ne tudjon ellenállni neki. De lassan kell haladnia, mert a lány végig küzdeni fog ellene. Megint eltűnődött, melyik fog felülkerekedni, a lány erényessége vagy az ő meggyőző ereje. A végkimenetel bizonytalansága olyan kellemes izgalmat keltett benne, mint évek óta semmi. Elengedte Clare kezét, és kikötötte mindkét lovat, aztán könnyedén a lány derekára tette a kezét, és a füvön át odakísérte a legközelebbi sziklafalhoz. A kabáton és az ingen keresztül is érezte, ahogy Clare teste megfeszül, aztán megnyugszik és elfogadja a bizalmaskodó 36
mozdulatot. Élvezte az izmok játékát, és magában elmosolyodott. Minden kis megadás a lány részéről egy pont neki. Amikor odaértek a csupasz palához, megvizsgálta a szabálytalan rétegekben elhelyezkedő, sötét színű követ. - Soha nem tudtam, hogy ilyen nagy táblákban helyezkedik el a pala. - Nem mindig. Ez itt nagyon jó minőségű. De még azokon a részeken, ahol agyaggal van keveredve, onnan is jó tetőcserépnek való pala nyerhető. Nicholasnak eszébe jutott valami. - Lépjen csak hátrább. - Felemelt egy nagy kődarabot, aztán teljes erejéből a sziklafalhoz vágta. Fülhasogató csattanás hallatszott, és szétspricceltek a kődarabkák. A sziklafalról lepattant egy réteg, és egy négyzetméternyi sima felület bukkant elő. Nicholas végigsimított rajta a tenyerével. - Ez remek felület lenne egy billárdasztalhoz. Clare összevonta a szemöldökét. - Miért akarna palát tenni egy billárdasztalra? - A fa gyakran megvetemedik és hullámos lesz, főleg ilyen nyirkos vidéken, mint Wales magyarázta Nicholas. - Ha összeraknánk több ilyen kőlapot és befednénk zöld posztóval, remek asztalt nyernénk. - Ilyen frivol célokra felhasználni a jó palát? - Tessék, egy fontos lecke, Clare: a frivol dolgok többnyire több hasznot hoznak, mint a szükséges dolgok. - Nicholas leporolgatta a kezét, és elfordult. - A saját asztalosommal majd megcsináltatom ebből az aberdare-i billárdasztalt. Ha beválik, lehet, hogy új piacot találtunk a legjobb minőségű palának. Mutassa meg a bánya többi részét. A következő egy órát azzal töltötték, hogy bejárták a hegyoldalt, és megszemlélték, milyen mennyiségű és minőségű a felszínen látható pala, és közben sokat nevettek a legelésző anyjuk körül szökdécselő kisbárányok játszadozásán. Nicholas szórakoztatónak találta Clare társaságát, mert a lánynak gyorsan vágott az esze, és egyenes modora miatt egyáltalán nem hasonlított egyetlen nőre sem, akiket valaha is ismert. Ráadásul igazán elbűvölően festett a csizmában és a nadrágban... Végül a legalacsonyabban fekvő szikláknál lyukadtak ki. Nicholas szemügyre vette a lejtőt, aztán rámutatott egy délnyugat felé futó hegygerincre. - úgy nézem, erre lenne a legjobb útvonal a síneknek. Innen nincs messze a folyó, és ez a föld mind az Aberdare-birtokhoz tartozik. - Milyen hamar lehetne megnyitni a bányát? Nicholas elgondolkozott egy kicsit. - Talán a nyár közepén. A vasút még nem lesz kész ugyan, de amíg megépül, itt is tárolhatjuk a kibányászott palaköveket. Mielőtt nekikezdenénk a munkának, el kell mennem Londonba, hogy elintézzem a dolog anyagi részét. Fel kellene 37
keresnünk egy nagy palabányát, hogy tanulmányozzuk, milyen technikával dolgoznak, és talán nem ártana felvenni egy szakértő munkavezetőt. Aztán ott van az új rakpart kérdése. Meg kell találnunk a helyét, és felvenni egy építészt. - Nicholas tekintete szórakozottan végigsiklott a völgyön, és a rengeteg teendőre gondolt, amit személyesen kell elvégeznie. A pénzzel nem lehet mindent elintézni. - Úgy mosolyog, mintha valami nagy kihívás elé nézne -mondta halkan Clare. - Vegyesek az érzelmeim. Azon gondolkoztam, hogy eladom Aberdare-t, de amikre kér, az csak még szorosabban ide fog kötni ehhez helyhez, legalább egy-két évre. - Eladni Aberdare-t! - kiáltott fel Clare, olyan döbbenten, mintha a férfi legalábbis azt mondta volna, hogy Kínába akarja költöztetni az egész birtokot. - De hát maga walesi, és ez évszázadok óta a Davies család otthona! - Nem vagyok walesi - vágott vissza Nicholas. - Félig cigány vagyok, és bár a nagyapám szerette azt állítani magáról, hogy walesi királyok leszármazottja, az igazság az, hogy miután nemzedékeken át gazdag angol lányokat vettek feleségül, a Davies család vére már sokkal inkább angol, mint walesi. Aberdare csak egy kis részét képezi a vagyonomnak, és semmit nem szeretnék jobban, mint örökre hátat fordítani ennek a helynek. Látva Clare megdöbbent arcát, hozzátette: - Ez az ötlet jobban megbotránkoztatja, mint minden más, amit tettem, igaz? - De úgysem adhatná el, még ha akarja sem. A birtok örökösödési korlátozás alatt áll, maga csak a haszonélvezője, amíg él, valójában a maga örökösének a tulajdona. Nicholas megrázta a fejét. - A korlátozást minden generációnál meg kell újítani. A nagyapám fiai azonban meghaltak, mielőtt ők örökölhettek volna, és mivel nagyapám engem soha nem fogadott el igazán örökösének, folyton csak halogatta a jogi intézkedéseket. Mivel hirtelen halt meg, ez el is maradt. Azt hiszem, ha megpróbálom, meg tudom semmisíttetni a korlátozást - De hát maga volt az öreg gróf örököse, akkor is az lett volna, ha a második feleségétől születik egy fia - mondta értetlenül Clare. - Mit akart elérni azzal, hogy nem ismerte el magát örökösének? - Csodáért imádkozott - mondta Nicholas szárazon. - A nagyapám roppant vallásos lélek volt. Biztos volt benne, hogy az Isten ad neki valami jobbat, mint egy ilyen örökös, akinek tisztátalan vér folyik az ereiben. Clare átlátott a gúnyolódó modoron. - Ezért gyűlölte annyira? - kérdezte halkan.
38
Nicholas azon tűnődött, miért mond el ennyit egy majdnem idegennek, többet, mint a legközelebbi barátainak valaha is. - Ez nem tartozik magára, kedvesem. - Megfogta Clare karját, és a lovak felé indultak. - Mondta már valaki, hogy maga túlságosan okos? - Igen, előfordult. Mit gondol, miért vagyok vénlány? - Clare felpattant a nyeregbe, és szigorúan lenézett a férfira. - A nagyapjának az volt a híre, hogy jó keresztény és lelkiismeretes földesúr. Kezdem azt hinni, hogy a valóság kevésbé volt szép. - Okos, nagyon okos. - Nicholas is felült a lovára, és visszafelé fordította. - Miért érdeklik ennyire a régi történetek? - Egy szeretőnek érdeklődni kell a kedvese iránt, nem? A tekintetük összekapcsolódott, és Nicholas érezte, hogy valami megmozdul benne nagyon mélyen. Egy pillanatra furcsán sebezhetőnek érezte magát. Ez a nő komolyan a lelkébe gázolhat, ha nem vigyáz. Inkább újból visszavonult a gúny védőpáncélja mögé. - Egy kicsit kell, hogy érdeklődjön irántam a szeretőm, de nem túlságosan. Az efféle kapcsolatnak a pénz és a szenvedély az alapja. Clare nem hagyta lerázni magát. - Mivel ezekre nem vágyom, akkor mi marad nekem? - Lehetne a kőbánya védőszentje. Esetleg el is nevezhetjük magáról. - Clare elhúzta a száját, Nicholas pedig folytatta. - Ha már a tervekről van szó, szeretném meglátogatni a szénbányát is. El tudná intézni nekem? - Biztos vagyok benne, hogy az igazgató, George Madoc nagyon fog örülni, ha meglátogatja a környék legnagyobb földesura. Nicholas türelmetlenül legyintett. - Nem Madockal akarok találkozni, legalábbis egyelőre. Inkább szeretnék lemenni a bányába egy hozzáértő kísérővel, és a saját szememmel látni a problémákat, amiket említett. Clare megint úgy érezte magát, mintha vihar söpörne végig rajta. Nem számított rá, hogy Nicholas ilyen gyorsan intézkedni fog, vagy hogy tényleg betartja az ígéretét. - Az imacsoportom vezetője fővájár a bányában. Biztos vagyok benne, hogy ő szívesen levinné, és megmutatná, mik a fő veszélyforrások. - Akkor is, ha ezzel kockára teszi az állását? - Talán. De ha kirúgják, felveheti a kőbányába. Kitűnő munkás. - Jól van. Akkor beszélje meg vele, amilyen hamar csak lehet, lehetőleg egy olyan időpontra, mikor Madoc nincs ott. Nem akarok ujjat húzni vele, ha nem muszáj. Ezután mindketten hallgattak. Majdnem dél volt, és szokatlanul meleg. Nicholas hajadonfőtt volt, és Clare úgy döntött, ő is levehetne a kalapját. A hosszú, hideg tél után csodás volt a nap sugarait érezni az arcán. 39
Nicholas megállt, és leszállt a lováról, hogy kinyisson egy kaput, amely egy bekerített legelőre vezetett, ahol fekete walesi tehenek legelésztek. Clare értékelte az udvariasságot; tudta, hogy ha a férfi egyedül lenne, egyszerűen átugratott volna a kapun. Miközben becsukta a kaput maguk után, Nicholas azt mondta: - Igaza van, hogy figyelmet kéne szentelni a helyi mezőgazdasági módszereknek. Mivel a legjobb szarvasmarhákat minden évben elhajtják Londonba, így egész Walesben sokat romlott a csordák minősége. Ha Londonban leszünk, veszek majd néhányat a legjobb bikák közül tenyésztés céljára, amelyek nemcsak az Aberdare-birtok csordáinak, de a környékbeli gazdáknak is a rendelkezésére állnak majd. - Jellemző, hogy ez az első gondolata. Nicholas nem sértődött meg, csak nagyot nevetett. - Ha nem vigyáz, még azt fogom gondolni, hogy humorérzéke is van. Méghozzá elég gonosz. Rhonda léptei lelassultak. Clare rájött, hogy megint nagyon meghúzta a gyeplőt. Nicholas néha nagyon kedves tudott lenni, ami kissé ijesztő volt Próbált valami biztonságosabb témát találni: - Igaz, hogy hozott haza mindenféle furcsa állatokat az utazásairól? Nicholas elvigyorodott. - Néhányat. Jöjjön, megmutatom. Jobbra kanyarodott a lovával, és a birtok egy magasabban fekvő, sziklás része felé vezette Clare-t. Áthaladtak egy újabb kapun, egy újnak látszó kőkerítéssel körbevett területre. Nicholas becsukta a kaput, kikötötte a lovát egy szikamor-ligetben, aztán odament, hogy segítsen Clare-nek leszállni. - Innen gyalog megyünk tovább. Megint könnyedén a lány derekára tette a kezét, és az erdő felé irányította. Clare kicsit zavartan nyugtázta, milyen kellemes érzés, hogy valaki védelmezi és irányítja, és hogy nincs egyedül. Összerezzent a meglepetéstől, amikor a nagy csöndbe hirtelen belehasított egy éles, nyerítő hang, amihez egész kórus csatlakozott. - Úgy hangzik, mint egy szamárcsorda - jegyezte meg kicsit csalódottan. Nicholas elmosolyodott. - Csak várjon, majd meglátja. A fák közül kibukkanva megpillantottak egy kis tavat. Clare megtorpant és csak pislogott, alig hitt a szemének. - Ezek meg mi a csudák? A tavacska partján úgy egy tucatnyi állat totyogott, a legkülönösebb lények, amiket valaha is látott. Úgy hatvan centi magasak voltak, fekete-fehérek, és két lábon jártak, mint az emberek, de mintha nem is lett volna lábuk. A totyogó járás olyan ellenállhatatlanul komikus volt, hogy Clare elnevette magát. 40
Az egyik állat elnyerítette magát, mint egy szamár, és valamin összeverekedett egy társával. Kis küzdelem után a második elsietett a tóhoz, fejest ugrott a vízbe, és eltűnt a szemük elől. - Clare, bemutatom a pingvineket. - Nicholas megfogta a lány kezét, és segített neki a sziklás talajon odasétálni a tó partjáig. Egy-két pingvin visszavonult a magas fűbe, de a többiek nem törődtek a betolakodókkal. Néhányan mozdulatlanul álltak, mint a kőszobrok, fekete csőrüket büszkén a magasba tartva. Mások úgy sürgölődtek, mintha az emberek ott sem lennének, fűszálakat tépkedtek, és kavicsokat gyűjtöttek a fészkükhöz. Egyikük odatotyogott, és reménykedve megcsipkedte Clare csizmájának orrát. Csalódottan rászegezte fekete gyöngyszemét, aztán félrehajtotta a fejét, hogy a másik szemével is megvizsgálhassa. Clare megint elnevette magát. - Olvastam már a pingvinekről, de nem is sejtettem, hogy ilyen aranyosak. Az iskolásaim nagyon szívesen megnéznék. Elhozhatom őket? Amikor a férfi felvonta az egyik szemöldökét, eszébe jutott, hogy már nem is ő a tanítónő, legalábbis a következő három hónapban. De Nicholas azt mondta: - Persze, miért ne, ha nem bántják őket. Clare lehajolt, és megsimogatta a pingvin fejét, amelyik még mindig a lábát vizsgálgatta. A fekete tollak egészen rövidek és szúrósak voltak. - Azt hittem, a pingvinek csak nagyon hideg helyeken élnek. Nincs nekik itt túl meleg? - Ezek feketelábú pingvinek, a Jóreménység fokának közelében lévő szigetekről, ahol a klíma nagyon hasonló a walesihez. - Nicholas eldobott egy kavicsot. Egy pingvin odatotyogott és megnézte, aztán felszedte a csőrébe, és elvitte a fészkéhez. - Úgy tűnik, jól érzik magukat, habár az ideszállításuk elég nehézkes volt. Megtöltettem a hajó rakterét szalmába csomagolt jéggel, és az út forróbb szakaszain ott tartottuk őket. - Borzasztóan esetlenek. - Csak a szárazföldön. A vízben szinte repülnek, olyan kecsesek és ügyesek, mint a halak. Nézze azt kettőt, amelyik a vízbe tart. Clare a tekintetével követte az irányt, amerre Nicholas mutatott, és meglátta, hogy a két köpcös, esetlen madár egyik pillanatról a másikra csodálatosan fürge és kecses lesz a vízben. A pingvinek hosszú időre el is tűntek a szemük elől a víz alatt, aztán gyorsan felbukkantak, épp csak egy pillanatra, majd ismét lebuktak. - Órákig el tudnám nézni őket. Már értem, miért tett ekkora erőfeszítést, hogy ideszállítsa őket. Nicholas elgondolkozva szemlélte a pingvineket. - Egy időben fontolgattam, hogy létrehozok egy állatkertet, ahol csak fekete-fehér állatok vannak. - Mert maga is mindig fekete-fehérben jár, és jól illene közéjük? 41
Nicholas elvigyorodott. - Nem, hanem mert imádom a zebrákat, majdnem annyira, mint a pingvineket. A zebrák Afrikában élnek, úgy festenek, mint egy fekete-fehér csíkos póni. Hatalmas csordákban száguldoznak a füves síkságokon, mint egy lovasszázad. Clare próbálta elképzelni a látványt. - Érdekesnek hangzik. És miért gondolta meg magát? - A zebrák a tűző afrikai napon érzik jól magukat, és a végtelen síkságokon. Attól féltem, hogy a nyirkos, esős Walesben csak elhullanának. A pávák is állandóan panaszkodnak az időjárás miatt, de mivel őket nem én hoztam el Indiából, emiatt nincs lelkiismeret-furdalásom. - Mindenki panaszkodik a walesi időjárás miatt. Ez része a walesi identitástudatnak. Nicholas elmosolyodott. - Ez igaz. De nekem hiányzott, amikor külföldön jártam. Itt mindig változik az időjárás, ami sokkal érdekesebb, mint amikor heteken át unalmasan süt a nap. Újabb pingvinek vetették magukat a vízbe. - A legjobb a víz alatt megfigyelni őket mondta Nicholas. - Úgy játszanak, mint a vidrák, olyan az egész, mint egy víz alatti balett. Pajkos kifejezés villant fel az arcán. - Nézzük meg őket. Gyönyörű meleg napunk van, tökéletes az úszásra. - Pár lépést odébb ment a tó partjára, és már le is dobta a kabátját, s elkezdte kikötni a nyakkendőjét. Clare rögtön elfeledkezett a pingvinekről, és a férfira meredt. - Nem vetkőzhet le csak úgy, hogy a tóba ugráljon. - Dehogynem. - Ledobta a nyakkendőjét a földre a kabát mellé. - Ha igazán a szeretőm lenne, maga is jönne. Bár ebben az esetben lehet, hogy el sem jutnánk a tóig. - Ezt nem gondolja komolyan - mondta idegesen Clare. - Jaj, Clare, milyen kevéssé ismer engem. - Nicholas leült egy nagy kőre, és lerángatta a csizmáját, aztán felállt, és elkezdte kigombolni az ingét - Remélem, a pingvinek nem hurcolják el a ruháimat, hogy fészket építsenek belőlük, az inasom nem örülne neki. Áthúzta a fején az inget, előbukkant sima, bronzbarna bőre. - Hagyja abba, ez illetlenség dadogta Clare. - Miért, a pingvinek, a zebrák, a pávák és minden más teremtmény úgy járkálnak, ahogy az Isten megteremtette őket. Teljesen természetellenes, hogy az emberek folyton bebugyolálják magukat. A világ melegebb tájain nem is teszik. - Nicholas nevetve a fűbe dobta az inget, a ruhahalom tetejére. A mellkasa és a válla gyönyörűen izmos volt, úgy festett, mint egy görög szobor, de élettől duzzadó és sugárzóan meleg volt, sokkal csábítóbb, mint a márvány. Clare bénultan állt, nem tudta elfordítani tekintetét a mellkasáról, a fekete szőrszálakról, amelyek háromszög alakban húzódva eltűntek a nadrág derekánál.
42
- Biztos, hogy nincs kedve csatlakozni hozzám? A víz hideg ugyan, de a nap jó melegen süt, és a pingvinbalett igazán ritka látvány - mondta Nicholas, és elkezdte kigombolni a nadrágját. Clare futásnak eredt, és anélkül, hogy hátranézett volna, visszakiabált: - Megvárom a lovaknál! Nicholas nevetése elkísérte egészen a fákig. Clare addig futott, amíg eltűnt a szeme elől a tó, aztán megállt, és a torkában dobogó szívvel nekidőlt egy fa törzsének. Zihálva próbált levegőhöz jutni, és közben kellemetlen felfedezésre jutott Meglehetősen szeretett volna ott maradni, és ruhátlanul látni Nicholast. Belevájta a körmét a fatörzsbe. Hogy akarhat ilyen erkölcstelenséget? Hogy lehet egy csapásra sutba vágni huszonhat évnyi kifogástalan viselkedést? Próbált valami megnyugtató, racionális kifogást találni, hogy visszamehessen és végignézhesse, ahogy Nicholas úszik. Talán ha most megnézné, az enyhítené a kíváncsiságát és a férfi titokzatosságát, és később könnyebben ellen tudna állni neki? De rögtön tudta, hogy ez önámítás. Az igazság az, hogy az akaratereje gyenge ahhoz, hogy meg tudja állni, hogy ne menjen vissza, önutálattól gyötörve megfordult, és halkan visszaosont a fák között. Amikor odaért az erdő széléhez, behúzódott egy bokor mögé, mert tudta, ha Nicholas észrevenné, belehalna a szégyenbe. A férfi háttal volt Clare-nek, és épp besétált a tóba, a bőre aranybarnán ragyogott a napfényben. Clare elbűvölten bámulta a gerincének ívét és minden lépésnél megfeszülő izmait. Dicsőségesen pogány volt, harmóniában a természettel, mint a szél vagy a fák. Clare visszafojtotta a lélegzetét, és fájó szívvel arra gondolt, hogy ő soha nem lehetne Éva Ádám mellett. Amikor a víz combközépig ért, egy pingvin húzott el Nicholas mellett, mire ő azonnal a vízbe vetette magát és eltűnt. Olyan sokáig a víz alatt maradt, hogy Clare már kezdett aggódni. Aztán a tó közepe felé egyszer csak kibukkant, nevetve és pingvinekkel körbevéve. Fekete haja vizesen simult a fejére és a nyakára. Hány nő látta vajon így, és hány vágyott gyönyörű testére? Hány nőt csábított el és hagyott ott? Ez a gondolat azonnal kijózanította. Nicholas egy önző gazember, aki meg se próbálja tagadni, hogy gyalázatos dolgokat követett el. Clare jelenléte az életében véletlen és átmeneti: most csak arra kell összpontosítania, hogy túlélje a három hónapot, megőrizve a méltóságát és
43
a jó hírét. De a férfi látványa olyan érzelmeket kavart fel benne, amikről eddig nem is tudta, hogy léteznek. Visszasietett a fák közé, a lovakhoz. Reszketett, és borzasztóan egyedül érezte magát. Átkarolta Rhonda nyakát, és meleg sörényébe fúrta az arcát. A gyomra összeszorult, amikor arra gondolt, mennyire fogékony Nicholas halálos bűverejére. Amikor elfogadta ezt a kihívást, azt hitte, nagyon erős és túl erkölcsös ahhoz, hogy megadja magát a test gyengeségeinek. De pár óra Nicholas társaságában elég volt, hogy kezdje azt gyanítani, a férfi bűnei erősebbek az ő erényeinél. Ha az volna, akinek az emberek gondolják, akkor lenne ereje ellenállni, de nincs. Egész életében keményen dolgozott, hogy meggyőzze a körülötte élőket, milyen mélyen vallásos, és az odaadó metodista hívő mintaképe. Segített a rászorulóknak, vigasztalta azokat, akiket bánat ért. Sikeres volt a színjáték; soha senkinek nem jutott eszébe, hogy kétségbe vonja Thomas Morgan lányának hitét. De szíve mélyén ott rejlett az a szégyenletes tudat, hogy csak szélhámosság az egész. Soha nem tapasztalta meg az isten jelenlétét, ami a vallásának lényege lett volna. Soha nem érezte az isteni kegyelem elragadtatását, amit másoknál látott. Ez a kudarc volt a sötét titka, amit soha nem mondott el senkinek. Sem az apjának, aki azt feltételezte, hogy a lelke ugyanolyan igaz, mint az övé, sem pedig Owen Morrisnak, aki a lelki vezetője volt. Nem mintha nem lett volna hite. Őszintén hitt benne, hogy a világot isteni szándék igazgatja: hogy jobb kedvesen viselkedni embertársainkkal, mint kegyetlenséggel; hogy mások szolgálata az élet legmagasabb célja. És leginkább abban hitt, hogy a tettek fontosabbak, mint a szavak. Amikor eljön az ítélet ideje, talán a tettei többet nyomnak majd a latban, mint a spirituális fogyatékosságai. A szájára szorította a kezét, hogy elfojtsa a kétségbeesett zokogást. Szörnyű igazságtalanság, hogy nem ártatlan pogány, aki bűntudat nélkül érezhetné azt, amit érez. De a hite nem volt elég erős, hogy erőt adjon az ellenálláshoz. Egyvalamiben biztos volt: a következő három hónapban megtanul egyet-mást a pokolról.
44
Ötödik fejezet Az egyik pingvin elcsente Nicholas nyakkendőjét, de a többi ruháját békén hagyták. Miután nagyjából megtörölgette magát a mellényével, felöltözött, aztán visszaindult a lovakhoz, halkan fütyörészve magában. Nagy bánatára Clare viselkedésében már semmi nyoma nem volt az elbűvölő szégyenlősségnek, amit akkor mutatott, amikor ő elkezdett vetkőzni. Odanyújtotta a kezét a lánynak, hogy felsegítse, és azt mondta: - Csatlakoznia kellett volna hozzám. A pingvinek nagyon jó formában voltak. Clare nem vett tudomást a férfi kezéről, segítség nélkül felállt a földről. - Biztos vagyok benne, hogy úgy elkápráztatott volna, hogy a pingvineket észre sem veszem. - Á, szóval kezdek némi hatással lenni magára - örvendezett Nicholas. - Ezt nem tagadhatom. Közben felhők takarták el a napot, és kicsit hűvösebbre fordult az idő. Visszafelé csendben lovagoltak. Miután Nicholas visszavitte a lovakat az istállóba, bekísérte Clare-t a házba. Örömmel látta, hogy már elfogadja a könnyed érintéseket, amelyekkel a lépteit irányítgatja. De a jókedve elpárolgott, ahogy beléptek a nagyapja kastélyába. Miközben bekísérte a lányt a szalonba, megkérdezte: - Mit gondol erről a helyről, Clare? - Igazán pompás - felelte Clare kis hallgatás után. Nicholas némi undorral szemügyre vette a szobát. - De tetszik magának? Clare összevonta a szemöldökét. - Ez nem fair kérdés. Én egyszerű nő vagyok, falusias ízléssel. Tudok értékelni egy tölgyfa széket, a fehérre meszelt falat vagy egy kézzel varrt ágytakarót, de nem értek a finom bútorokhoz és az arisztokratikus stílushoz. - Ez még nem jelenti azt, hogy értéktelen a véleménye. Kellemesnek találja ezt a házat? - Őszintén szólva: nyomasztónak találom. - A tekintete körbevándorolt a szalonban. Túlságosan zsúfolt. Minden tenyérnyi hely ki van töltve, mindenféle kelmével és porcelántárgyakkal, amiknek az értékéből egy szegény család egy évig ehetne. Nem kétlem, hogy minden a legjobb ízlés szerint való... - Végighúzta az ujját egy képkeret tetején, és összevont szemöldökkel nyugtázta, milyen poros -,... habár nem ártana kicsit gondosabban takarítani. De nekem jobban tetszik a kis ház, ahol én lakom. - Túlságosan zsúfolt - ismételte meg Nicholas. - Én is pontosan így gondolom. A cigányok különben sem szeretnek házban lakni. És ez a kastély mindig fojtogatott. - Cigánynak tartja magát? Nicholas vállat vont. - Ha úgy tartja kedvem. - Felemelt egy porcelánfigurát, amely egy oroszlánt ábrázolt, amint épp felfal egy rakoncátlan gyereket. Nem meglepő módon a nagyapja nagyon kedvelte. Nicholas mindig szerette volna darabokra törni. 45
Miért is ne? Egyetlen villámgyors mozdulattal belevágta a kandallóba a porcelánfigurát, amely hatalmas csattanással zúzódott ízzé-porrá. Nicholas Clare-hez fordult, aki óvatosan figyelte. - Engedélyt adok magának, hogy bármit megváltoztasson a házban, amit csak akar - mondta. - Csomagolja el, ami fölösleges, vegyen fel még szobalányokat, takaríttasson ki, festessen, tapétáztasson, amit akar. Mivel a maga hibája, hogy több időt kell ebben a mauzóleumban töltenem, mint terveztem, akkor legyen szíves lakhatóvá tenni. Vásároljon bármit, ami kell, a számlát küldesse hozzám. Ezzel nemcsak pénzt pumpálunk a helyi gazdaságba, de Williamst is végtelenül boldoggá teszi majd. Azt hiszem, szörnyen unalmasnak találja a munkáját. Majd szólok neki, hogy úgy kövesse minden utasítását, mintha én adtam volna. - Az is a szeretőjének a feladata, hogy átrendezze a házat? - A legtöbben elájulnának a gyönyörűségtől. Van kedve körülnézni a padláson? Rengeteg bútort tárolnak odafent. Talán találunk ott valamit, ami jobban megfelel az ízlésének. Clare kicsit zavartan azt mondta. - Talán majd később. Mielőtt bármit megváltoztatok, szeretném felmérni a házat és átgondolni a dolgot. - Nagyon bölcs. - Nicholas vetett egy pillantást a kandallópárkányon álló aranyozott órára. - Most találkoznom kell az intézőmmel, úgyhogy a délután hátralévő részére magára hagyom. Hatkor vacsorázunk. Ha szeretne megfürdeni előtte, csöngessen a szobájából, hogy vigyenek fel forró vizet. Akkor a vacsoránál találkozunk. Azzal távozott. Máris kevésbé érezte nyomasztónak a házat. Három hónap alatt Clare józan ízlése sokat javíthat Aberdare hangulatán, és idővel talán már nem is fogja annyira azt érezni, hogy a nagyapja háza. Clare a következő egy órát azzal töltötte, hogy körülnézett a szobákban. A helyiségek arányai és alapvető elrendezésük nem volt rossz, de a bútorokat inkább a pompa, mint a kényelem kedvéért választották, és mindenből túl sok volt. Miután végzett a nézelődéssel, felment a hálószobájába, amely akkora volt, mint otthon az egész háza. Ez is nagyon zsúfolt volt, de a kék drapériák és az ágy baldachinjának függönyei szépek voltak. Ha eltávolítana minden szükségtelen bútordarabot és a két kellemetlen csendéletet, amelyek döglött állatokat ábrázoltak, egész kellemes lenne. Fáradtnak érezte magát. Kényelmesen elnyújtózott az ágyon, összefonta a feje alatt a kezét, és azon gondolkozott, mennyi minden történt, mióta megérkezett a kastélyba. Mintha napok teltek volna el, és nem órák. Még mindig alig hitte el, hogy a gróf csak úgy a kezébe adta a ház irányítását, ráadásul annyit költhet, amennyit csak akar. De miután magához tért a meglepetésből, már örült, hogy rendbe hozhatja ezt a poros, elhanyagolt házat. A délutánt azzal töltötte, hogy gondolkozott, tervezgetett és listákat készített a teendőkről. Az zökkentette ki a tervezgetésből, hogy az óra elütötte az ötöt. Ideje lenne elkezdeni készülődni az első közös vacsorára. 46
Sokat segített, hogy valami hasznossal foglalkozhatott, már nem érezte magát érzelmileg olyan törékenynek. De azért nyugtalanító volt, hogy egy ilyen elegáns helyen van. Az is kellemetlen volt, hogy csöngetnie kellett a szobalánynak a fürdővízért. Soha életében nem volt cselédje. De az aggodalma elszállt, amikor kiderült, hogy a lány, aki megjelent a csöngetésre, nem más, mint egy volt tanítványa. Dilys nagyon kedves lány volt, aki mindig rajongott a tanítónőjéért, és úgy fogadta Miss Morgan jelenlétét a kastélyban, mintha a legtermészetesebb dolog lenne a világon, hogy egy tanítókisasszony a gróf vendége legyen. Mint kiderült, nem volt nehezebb arra megkérni Dilyst, hogy hozzon fürdővizet, mint egy diákot megkérni, hogy mondja el a szorzótáblát. De azt már nem tudta megállni, hogy ne segítsen neki, amikor a lány bebotladozott a szobába két hatalmas, nehéz rézkancsóval, amelyekben a gőzölgő víz volt. A fürdő csodás volt; Clare-nek még soha nem volt része ilyen luxusban, hogy ennyi forró víz álljon a rendelkezésére. Addig áztatta magát benne, hogy már alig maradt ideje utána feltűzni a haját és felkapni a ruháját. Csak egy olyan ruhája volt, amely estére is megfelelt, ám ez is nagyon régi, és újkorában sem volt divatos. De a szép kék anyag jól illett a szeme színéhez, és a nyakkivágásban fehéren kivillant a bőre. Végignézett magán, és próbálta elképzelni, hogy állna rajta egy divatos, mélyen kivágott ruha. Szomorúan nyugtázta, hogy még ha volna is ilyen ruhája, és lenne bátorsága fölvenni, akkor sem lenne túl látványos az eredmény. Megfésülte a haját, a tarkóján kontyba fogta, aztán kritikusan szemügyre vette magát a tükörben. A forró gőztől begöndörödött a haja az arca körül, így kevésbé volt szigorú a megjelenése, mint máskor. Szerencsére az arcbőre mindig szép volt és természetesen rózsás. A tükörképe pontosan olyan volt, mint ő maga: egy szerény nő szerény adottságokkal. A büszkesége kedvéért mindent elkövetett, hogy olyan jól fessen, ahogy csak tud, de ahhoz mindenképpen túl átlagos, hogy különösebb vágyakat ébresszen Aberdare grófjában. Hála istennek. Épp elég szörnyű, hogy Nicholas játéknak tekinti a csábítást, de ha tényleg beleadná a szívét is, akkor lehet, hogy nem tudna ellenállni neki. Megtörölte hirtelen nyirkossá vált tenyerét, aztán lement a földszintre. A napnak nemsokára vége, és csak arra tudott gondolni, Nicholas mikor akarja megkapni a csókot. És ami még fontosabb, ő hogyan fog reagálni rá? Nicholas már a szalonban várta, épp italt töltött. Remekbe szabott fekete kabát és nadrág volt rajta, mintha legalábbis a régensherceggel készülne vacsorázni. Clare megállt az ajtóban, és egy pillanatra beléhasított, mennyire nevetséges az egész helyzet. Mi a csudát keres ő, Clare Morgan az Aberdare-kastélyban? A férfi meghallotta a lépteit és felnézett, aztán a keze megtorpant a levegőben: - Igazán gyönyörű ma este, Clare.
47
Olyan melegség volt a hangjában, hogy Clare beleborzongott. Nemcsak gazdag és jóképű, de képes azt éreztetni egy nővel, hogy gyönyörű és fontos. Persze ez biztos fontos tehetség egy nőcsábász számára. A legtöbb nő sokat adna azért, hogy így nézzenek rá. - Köszönöm - mondta, és próbált úgy beszélni, mintha a bókok mindennaposak lennének a számára. - Illetlenség lenne, ha megjegyezném, maga meg úgy fest, hogy egy könnyen befolyásolható lánykának a szíve is megszakadna maga után? - És maga könnyen befolyásolható? - kérdezte reménykedve Nicholas. - A legkevésbé sem - felelte Clare, igyekezve szigort erőltetni a hangjába, de nem tudta megállni, hogy el ne mosolyodjon. - Nagy kár. - Nicholas egy másik palack után nyúlt. - Megkínálhatom egy pohár sherryvel? Clare egy pillanatig fontolgatta, hogy elfogadja, de aztán megrázta a fejét. - Nem, köszönöm. - Igaz is, a metodisták kerülik az erős italokat. - Nicholas letette a palackot, és elgondolkozott. - De barna sört csak iszik? - Persze, azt mindenki iszik. Nicholas felemelt egy üveget. - Akkor inkább kóstolja meg ezt a német bort. Enyhébb, mint a legtöbb sör. - Amikor Clare tovább habozott, hozzátette: - Esküszöm, hogy nem fog úgy berúgni tőle, hogy az asztalon táncoljon. - Bánatosan felsóhajtott, és hozzátette: - Sajnos. Clare elnevette magát. - Hát jó, egy kicsit kérek. De nem kell az asztalt féltenie, táncolni sem szoktam. - Te jó ég, erről meg is feledkeztem. - Nicholas kinyitotta a palackot, és bort töltött két pohárba. - És mivel szoktak szórakozni a jó metodisták? - Énekléssel és imádkozással - vágta rá Clare. - Ki kell szélesítenem a repertoárját. - Nicholas átnyújtotta az egyik poharat. - Igyunk a társulásunk kölcsönösen kielégítő befejezésére? - Helyes. - Clare felemelte a poharat. - Három hónap múlva a bánya biztonságosabb lesz, Penreith egészségesebb, gazdagabb és boldogabb. Remélem, ráadásul maga is meglátja a fényt, és józan és istenes életű ember válik magából. Én pedig újból otthon leszek, a hírnevem érintetlen lesz, és a pályám töretlenül folytatódik tovább. Nicholas odakoccintotta a poharát, és fekete szeme megcsillant. - Az én elképzelésem a kölcsönösen kielégítő befejezésről több részletben különbözik. - Mégpedig? Nicholas elvigyorodott. - Inkább nem mondom meg. A fejemre öntené a borát. Clare maga is kicsit elcsodálkozott rajta, hogy milyen könnyedén keveredett évődő csevegésbe egy ilyen veszélyes férfival, ráadásul élvezi is. De azonnal eltűnt az az érzés, hogy ura a helyzetnek, amikor elkövette azt a hibát, hogy Nicholas arcába pillantott. A férfi olyan bénító intenzitással figyelte, hogy szinte kézzelfogható volt, mint egy érintés. Ahogy belenézett sötét szemeibe, mintha csapdába esett volna, nem tudott elfordulni. A vére szokatlan forrósággal száguldott az ereiben, minden helyre, ahol Nicholas lassan vándorló 48
tekintete érintette. Először az ajka bizsergett, aztán a nyaka kezdett lüktetni, mintha az ujjai hegyével cirógatná. Amikor a tekintete a mellére siklott, a mellbimbója megmerevedett. Te jóságos ég, ha ilyen hatással van rá egy méter távolságból, mi történne, ha hozzá is érne? Mielőtt teljesen eluralkodott volna rajta az idegesség, szerencsére megmentette egy gong halk hangja. Nicholas elfordította a fejét, és így megtört a tekintetének varázsereje. - Akkor megnézzük, mit produkált a szakácsnő? Nem ettem rendes vacsorát, mióta hazajöttem Aberdare-be, úgyhogy nem tudom, mennyire ügyes. Tulajdonképpen azt sem tudom, férfi vagy nő az illető. - Beszéltem korábban Williamsszel, azt mondta, a két szobalány egyike, Gladys volt kénytelen vállalni átmenetileg a szakácsnői feladatokat. Magának nem álszeretőre lenne szüksége, hanem egy házvezetőnőre, aki ráncba szedi a háztartást. - Nem tudná mindkét feladatot ellátni? Nicholas megint a lány derekára tette a kezét, lágyan birtokló mozdulattal. Clare összerezzent, mert a ruhája vékonyabb volt, mint amiket napközben viselt, és a hatás szinte olyan volt, mintha a férfi a meztelen bőrét érintené meg. Nicholas persze észrevette a reakcióját. - És én már azt hittem, hogy kezd hozzám szokni egy kicsit - mondta halkan. - Nem kell félnie tőlem, Clare. Clare összevont szemöldökkel nézett rá. - Ha lenne egy kis eszem, egyenesen rettegnék. Kétszer akkora, mint én, négyszer erősebb, és teljesen ki vagyok szolgáltatva a kényénekkedvének. És mivel önként tartózkodom a házában, bármit tenne velem, az emberek csak azt mondanák, hogy azt kaptam, amit megérdemeltem. A férfi arca elsötétedett. - Hadd ismételjem meg: egyáltalán nem érdekelnek az olyan nők, akik nem éreznek hajlandóságot. A rangom és a fizikai erőfölényem ellenére a hatalom a maga kezében van, mert joga van nemet mondani. Például... - Hirtelen felemelte a kezét, és a kézfejével megsimogatta a lány arcát. A lassú mozdulat szinte égette Clare bőrét, csábítóan és ijesztően. Hirtelen nagyon sebezhetőnek érezte magát, mintha a férfi érintése megfosztaná a józan eszétől is, és be nem vallott vágyakat hozna a felszínre. - Folytassam? - mormolta Nicholas. Clare teljes szívéből szeretett volna igent mondani, de felcsattant: - Nem! Nicholas keze azonnal lehullott. - Látja, milyen könnyű megállítani. - Miért nem esünk túl a mai csókon? Sokkal jobban élvezném a vacsorát, ha nem érezném úgy magam, mint egy egér, amelyiket épp becserkész egy macska. Nicholas lustán elmosolyodott. - Most én mondok nemet. A várakozás is része a szerelem gyönyörűségeinek. Mivel csak ebben az egy csókban lehetek biztos, szeretném minél tovább halogatni, amíg csak lehet. - Az ebédlő felé irányította Clare-t. - Ne féljen, megígérem, hogy nem fogom magára vetni magam az asztalnál, mielőtt erőt gyűjtött volna a vacsorával.
49
Nicholasnak persze tudnia kell: igazából nem attól fél, hogy nem hagyná abba, hanem hogy ő nem lesz képes nemet mondani. Clare megacélozta az elszántságát. Igen, Nicholas erős és sokkal tapasztaltabb nála, de ez még nem jelenti azt, hogy mindenképpen neki kell veszítenie. Csak tőle függ, hogy ő legyen az erősebb. Vacsora közben próbálta rávenni Nicholast, hogy inkább az utazásairól meséljen a személyesebb témák helyett. Meglepetésére kiderült, hogy rengeteget utazott a kontinensen. Miután megemlítette, hogy Párizsban is járt, Clare megkérdezte: - Hogy tudott ennyi helyet bejárni Európában, amikor Napóleon lezárta a kontinenst a britek előtt? - Nem épp tiszteletreméltó rokonságomhoz csatlakozva. Még Napóleon seregei sem tudták megakadályozni a vándorcigányokat, hogy oda menjenek, ahová kedvük tartja. Csatlakoztam egy karavánhoz, és cigány lókereskedőnek adtam ki magam. Senki nem tudta, hogy brit vagyok. - Nicholas feladta az elsózott póréhagymaleves kóstolgatását, és mindkettőjük poharába bort töltött. Clare is megkönnyebbülten félretolta a levest. Borzasztóan rossz volt. - Ha lenne tehetsége a kémkedésre, a cigány álruha remek álca lett volna. Nicholas hirtelen köhögésben tört ki. Amikor Clare meglepetten ránézett, annyit mondott: Csak félrenyeltem. Clare félrehajtotta a fejét. - Ez véletlen volt vagy a lelkiismeret-furdalás okozta, mert tényleg kémkedett? - Maga határozottan túl okos. - Nicholas elgondolkozó arccal belekortyolt a borba. Gondolom, nem lesz belőle baj, ha elmondom, hogy egy régi barátom a külügyminisztérium hírszerzését irányítja, és néha küldtem neki információkat, amikről úgy véltem, érdekelhetik. Néha küldönc is voltam, ha össze tudtam egyeztetni a feladatot a saját útitervemmel. De úgy igazán soha nem kémkedtem, az már túl komoly munka lett volna. Clare-nek tetszett, hogy Nicholas ilyen vonakodva ismeri be, hogy a háború alatt a hazáját szolgálta. Talán nem is olyan semmirekellő, mint amilyennek tetteti magát; de az is lehet, hogy egyszerűen csak élvezte a kémkedést, mint egy kalandot. Williams és Dilys beléptek az ebédlőbe. A lány ideges pillantásokat vetett a grófra, és elvitte a tányérokat. Williams lerakott egy kissé égettnek látszó báránysültet a gazdája elé, aztán még néhány tálat. Miután elküldte a komornyikot, Nicholas felvágta a sültet. - Ha a leves alapján meg lehet ítélni, Gladys nem a legnagyobb szakértő a konyhában. Ez a sült sem tűnik túl ígéretesnek. Clare megízlelte a rágós húst, és kénytelen volt egyetérteni. Nicholas elhúzta a száját. Valamit tenni kell a konyhában. Amikor látta, hogy elgondolkozó pillantást vet rá, Clare lerakta a villáját, és szigorú arcot vágott. - Igen, jól főzök, de nem lesz időm a konyhában is sürgölődni. És ne is próbáljon meggyőzni, hogy egy szeretőnek főznie is kell a szerelmére.
50
- Arról nem is álmodtam, hogy a konyhában vesztegesse a drága idejét. - Nicholas pajkosan elmosolyodva hozzátette: - De egy szerető érdekes dolgokat csinálhat ennivalókkal, elmeséljem? - Ne! - Talán majd legközelebb. - Nicholas a krumplit piszkálgatta a villájával. - Nem tud egy jó szakácsnőt, aki épp állást keres? - A völgyben nem. De talán találhatna valakit Swansea-ben, bár valószínűleg a legjobb lenne Londonból hozatni. Biztosan vannak ügynökségek, amelyek arra specializálódnak, hogy francia szakácsokat közvetítsenek arisztokrata házakhoz. - A francia szakácsok többnyire hisztérikusak, és a legtöbb megbolondulna az unalomtól Walesben. Hát nincsenek a környéken jó falusi szakácsnők? Clare összevonta a szemöldökét. - Az efféle étel nyilván túl pórias lenne egy úriembernek. - Én szeretem a falusi ételeket, ha jól vannak elkészítve. -Nicholas szemügyre vette a nem túl bizalomgerjesztő halat, aztán a tányér szélére tolta. - Ezt még a pingvinek sem ennék meg. Biztos benne, hogy nem tud egy hozzáértő szakácsnőt szerezni, aki tudna lehetőleg holnap kezdeni? - Van egy nő Penreithben, aki itt dolgozott a kastélyban konyhalányként, amíg férjhez nem ment. Nem képzett szakácsnő, de ahányszor náluk ettem, mindig csodásan Finom volt minden. És jól jönne neki a munka. A férje tavaly meghalt egy bányaszerencsétlenségben. Nicholas valami rejtélyes, barna és gőzölgő dolgot kanalazott a tányérjára. - Ez meg mi? Nem, ne is mondja meg, jobb, ha nem tudom. Ha holnapra ide tudná csábítani azt az asszonyt, végtelen hálára kötelezne. - Majd meglátom, mit tehetek. - Clare elhúzta az orrát a hideg, agyonfőtt kelbimbó láttán. A saját jól felfogott érdekemben is. Nicholas néhány percig nem túl lelkesen rágcsált, aztán megszólalt: - Most, hogy volt ideje átgondolni a dolgot, kitalálta már, mit kell átalakítani a házban? - Körbenéztem a földszinten, ami megerősítette az első benyomásomat: egy kis takarítás és egyszerűsítés csodákat tehetne. - Clare belekóstolt az almáslepénybe, amely ízetlen volt, de azért ehető. - Nem akarok semmi gyökeres változtatást. Ha majd újból megnősül, a feleségének bizonyára meglesznek a saját elképzelései. Nicholas lecsapta a borospoharát, olyan erővel, hogy majdnem eltört. - Emiatt nem kell aggódnia, soha nem fogok megnősülni. A hangja olyan komor volt, amilyennek Clare még nem hallotta, és az arcát is viharfelhők sötétítették el. Nagyon úgy festett, hogy nagyon szerethette a feleségét, és még mindig mélyen gyászolja. A néhai Caroline, Tregar grófnő egy gróf lánya volt, és előkelő címet és vagyont hozott a házasságba. Az Aberdare-ben töltött hónapok során ritkán fordult meg a völgyben, de Clare egyszer látta sétalovaglás közben. Magas volt, kecses és csodásan szőke, olyan gyönyörű, hogy mindenki megállt és megbámulta. Nem volt meglepő, hogy az elvesztése még mindig 51
fájdalmat okoz Nicholasnak, és a bánatát a bűntudat is súlyosbíthatja, hiszen neki is szerepe volt a felesége idő előtti halálában. Clare újból eltűnődött, mi történhetett azon a félelmetes éjszakán, amikor az öreg gróf és Lady Tregar is meghalt. Nehéz volt elhinni, hogy Nicholast úgy elragadták volna a buja vágyai, hogy minden erkölcsi szabályt áthágva az ágyába vitte volna a nagyapja fiatal feleségét. A második grófnő, Emily alig pár évvel volt idősebb nála, és habár csinos volt ugyan, de senki észre sem vette, ha Caroline is ott volt ugyanabban a szobában. Hacsak... hacsak Nicholas nem gyűlölte annyira a nagyapját, hogy a lehető legkegyetlenebb módon akart bosszút állni rajta. A gondolattól, hogy ilyen gyalázatos okból csábíthatta el a fiatal grófnét, egész felfordult Clare gyomra. Ocsmány képek sorozata villant át az agyán: Nicholas és a nagyapja felesége, amint rajtakapják őket, az öreg gróf összeesik a halálos szívrohamban, Caroline odasiet a nagy felfordulásra, aztán hisztérikusan elrohan, és halálát leli, miközben menekül a szörnyeteg elől, akihez hozzáment... Ha tényleg így történt, Nicholas erkölcsi szempontból felelős a nagyapja és a felesége haláláért is, még ha nem is a saját kezével ölte meg őket. De Clare képtelen volt elhinni, hogy ilyen gyalázatosan viselkedett volna. Lehet, hogy kicsit heves a természete, de soha nem látott benne semmi gonoszságot. Persze, az is lehet, hogy hirtelen ösztönzésből cselekedett, nem előre megfontolt, számító gonoszságból. Ha nem szándékosan idézte elő a katasztrófát, akkor is bőven van oka lelkiismeret-furdalást érezni. Clare rosszkedvűen félretolta a tányérját. Nicholas nem is sejthette, milyen sötét gondolatok járnak a fejében. - Egyetértek, ezzel a vacsorával nem érdemes tovább próbálkozni - jegyezte meg. Clare egy pillanatig teljesen összezavartnak érezte magát. Nehéz volt összeegyeztetni a rémálomba illő képzelgéseket a kedves és játékos férfival, aki ott ült vele szemben. Ha ki akar bírni három hónapot a társaságában, akkor félre kell tennie a spekulációkat a múltról, másképp beleőrül. Érezte, hogy Nicholas összevont szemöldökkel figyeli. Kis erőfeszítéssel sikerült nyugodtan megszólalnia: - Akkor most visszavonulhatok, amíg maga elmegy portóit inni? Nicholas arca kicsit megkönnyebbült. - Kihagyom a portóit. Magát sokkal érdekesebbnek találom, ahogy az egy szeretőhöz illik is. - Én nem érzem magam túl érdekesnek pillanatnyilag. - Clare felállt. - Felmehetek a szobámba, vagy az is a kötelezettségeim közé tartozik, hogy egész este szórakoztassam? Nicholas is felállt az asztaltól. - Nem hiszem, hogy fair lenne tőlem, ha rákényszeríteném, hogy állandóan elviselje a társaságomat, de annak örülnék, ha saját jószántából maradna. Korán van még.
52
Enyhe szomorúság csengett a hangjában. Talán tényleg magányos, ami nem meglepő. Nincsenek se barátai, se rokonai Aberdare-ben, de Clare-nek eddig eszébe sem jutott, hogy Nicholas ilyen mindennapi dolgoktól szenvedhet, mint a magány. Az együttérzés végül erősebbnek bizonyult, mint az egyedüllét utáni vágya. - És hogyan szórakoznak az előkelő emberek esténként? - Amikor látta, hogy Nicholas szeme megint pajkosan csillogni kezd, gyorsan hozzátette: - Nem, erre ne is gondoljon. Nicholas nevetett. - Nemcsak okos, de olvas is a gondolataimban. Mondjuk, biliárdozhatnánk. - Nem tud valami hasznos szórakozást? Például olvasgatni a könyvtárban, ez kellemes esti időtöltés lenne. - Majd máskor. Ne aggódjon, nincs semmi erkölcstelen a biliárdozásban. A rendes emberek csak azért vetik meg, mert rossz társaságba lehet keveredni közben. Mivel maga már úgyis itt ragadt a társaságomban, nem hiszem, hogy a biliárdozás tovább ronthatna a helyzetén. Clare elnevette magát, Nicholas pedig fogott egy gyertyatartót, és kifelé indult az ebédlőből. Clare közben arra gondolt, nem is a rossz társaság jelenti a veszélyt, hanem a sok nevetés. Nehéz lesz majd lemondani róla, ha el kell mennie Aberdare-ből.
53
Hatodik fejezet A biliárdszoba a ház túlsó végében volt. Míg Clare meggyújtotta a gyertyákat a mennyezet közepén függő csillárban, Nicholas tüzet rakott a kandallóban, hogy enyhítse a nyirkos tavaszi éjszaka hűvösséget. Aztán levették az asztalról a bársony védőhuzatot. Csak úgy szállt a por mindenfelé, Clare tüsszögni kezdett tőle. - Elnézést. - Nicholas összehajtogatta a huzatot, és egy sarokba dobta. - Itt sem takarítanak valami alaposan. - Kezdem azt hinni, hogy a házvezetőnői teendők mellett nem lesz időm a szerető szerepét játszani. - Engem nem zavar a por - jegyezte meg Nicholas. Clare önkéntelenül elmosolyodott, de gyorsan el is fojtotta, amivel mindig elbűvölte Nicholast. Olyan volt, mintha egy félénk madarat kellene odacsalogatnia, hogy a kezéből etesse. A türelem a lényeg. Kivett egy készlet elefántcsont biliárdgolyót egy szekrénykéből, és lerakta őket a posztóval borított asztalra. - Régimódi dákóval akar játszani vagy az újfajtával? - Mi a különbség? - kérdezte Clare. Nicholas odaadott neki egy régi fajtát: a rúd a végén kiszélesedő, lapos fejrészben végződött. - Régen ilyennel játszottak. A labdát inkább tolni kell vele, és ezzel nem kell annyira az asztal fölé hajolni. - Nekitámasztotta a dákot a fehér golyónak, és megmutatta, hogyan kell használni, az egyik saroklyukba küldve a labdát. - És az újfajta? Nicholas levette a kabátját, hogy szabadabban mozoghasson, aztán lehajolt és meglökte a golyót a másik fajta dákóval. A fehér golyó eltalált egy pirosat, és egy lyukba lökte, aztán nekiütközött egy másodiknak is, amely szintén begördült a lyukba. - Az újfajta dákóval nagyobb hajlékonyság és jobb irányítás érhető el. De gondolom, inkább a régit választja, az erkölcsösebb. Clare felvonta a szemöldökét. - Hogy lehet egy darab fa erkölcsösebb, mint a másik? - A régivel nem kell a hölgyeknek előrehajolni, és azt kockáztatni, hogy kivillan a bokájuk züllött férfiak jelenlétében - magyarázta Nicholas. Clare ajka megremegett, de aztán összeszorította. - Miért nem engedi meg magának, hogy mosolyogjon? - kérdezte Nicholas. - Óriási munka lehet folyton visszafojtani, ha a társaságomban van. A komoly és szigorú tanítókisasszony erre elkacagta magát. Nicholas nem is hitte volna, ha nem a saját fülével hallja. - Igaza van - mondta Clare. - Magában nincs semmi komolyság, és nagyon nehéz méltóságteljesen viselkedni a társaságában. De megpróbálok kitartani. - Megfogta az egyik 54
kezével a régi dákot, a másikkal az újfajtát. - Mindegy, melyiket használom, mert az a gyanúm, egy biliárdvirtuóz ellen kell játszanom. Nicholas odagurított az asztalon egy piros golyót, de az megzökkent az asztallap egy kis púpján, és eltért jobbra. - Ez az asztal már olyan hullámos, hogy nem sokat számít, az ember mennyire tud játszani. Már alig várom, hogy kipróbáljuk, hogy válik be a pala erre a célra. - Mik a játékszabályok? - Többféle játék is létezik, és a játékosok akár saját szabályokat is kitalálhatnak. Kezdjük valami egyszerűvel. - Nicholas az asztalra mutatott. - Kiraktam hat piros golyót, hat kéket és egy fehéret. Ezzel kell a többit belelökdösni a lyukakba, de ő maga nem gurulhat be. Mindegyikünk választ egy színt. Ha a magáé a piros, kap egy pontot minden pirosért, amit belökött, de veszít egyet, ha véletlenül belök egy kéket. Mindegyik játékos addig lökhet, míg nem téveszt egyet. Clare lerakta a régi dákot, és az újfajtával a kezében odasétált az asztal túlsó felére, aztán föléhajolt, és megpróbált lökni egyet. A dákó kemény hegye rossz helyen találta el az elefántcsont golyót, lecsúszott róla, és a golyó félregördült. Clare összevonta a szemöldökét. Ez nehezebb, mint amilyennek látszik. - Minden nehezebb, mint ahogy ránézésre gondolná az ember. Ez az élet egyik alaptörvénye. - Nicholas odament az asztal túloldalára a lány mellé. - Hadd mutassam meg. Megígérem, hogy nem nézek közben a bokájára. Clar szája sarka megint megrándult. - Hazug. - Gyanakvó nőszemély. - Nicholas fogta a dákot, és lépésről lépésre megmutatta, hogy kell használni. - Helyezze a súlyát a jobb lábára, és csípőből hajoljon előre. A bal kezének ujjaival támassza meg a dákot, és próbálja meg a golyót pont a közepén eltalálni. Amikor Clare lehajolt, hogy megpróbálja, Nicholas összefont karokkal az asztalnak támaszkodott, és tüntetőleg a lány bokáját bámulta, Clare pedig tüntetőleg nem vett tudomást róla. A bokákat nagyon is érdemes volt megbámulni, ahogy Clare többi porcikáját is. Nem volt olyan látványos alakja, ami egy zsúfolt szobában is magára vonja minden férfi figyelmét, és a ruháját is inkább úgy tervezték, hogy elrejtsen, és nem hogy csábítson. De az alakja karcsú volt és formás, és amikor elengedte magát, természetes kecsességgel mozgott, ami gyönyörködtette a szemet. Nicholas alig várta, hogy láthassa, hogy fest kicsit elegánsabb ruhákban. Vagy még inkább ruhák nélkül... Miután Clare megtanulta az alapfogásokat, elkezdtek egy játszmát. Nicholas adott neki egy kis előnyt: az ő lökései csak akkor érnek pontot, ha a golyó két oldalpárnáról is visszalökődik, mielőtt a lyukba kerül. Ennek a nehezítésnek és az asztal egyenetlenségeinek köszönhetően legalább nem voltak reménytelenül különböző ügyességi szinten. Nicholas nagy örömére a szigorú tanítókisasszony úgy játszott, mint egy lelkes gyerek, bosszankodott, ha mellétalált, és elégedetten ragyogott, ha sikerült belöknie egy golyót. Eltűnődött, vajon milyen gyakran engedi meg magának, hogy pusztán csak a szórakozás 55
kedvéért csináljon valamit. Azt gyanította, nagyon ritkán; valószínűleg minden idejét kemény munkával és jó cselekedetekkel tölti gyerekkora óta. De most szemmel láthatóan jól érezte magát. Egymás után két pirosat is sikerült belöknie, és most az asztal fölé hajolva megcélozta a harmadikat. A kontyából kicsúszott pár tincs, és az arcába lógott. A testtartása kihangsúlyozta csípőjének csábító ívét. Nicholas erős késztetést érzett, hogy megsimogassa. Bánatosan visszafojtotta ez irányú vágyait, nehogy tönkretegye a barátságos hangulatot. Amikor nem volt csípős hangulatban, Clare kitűnő társaság volt: intelligens és fanyar humorú, és úgy ismerte az emberi természetet, ami kárpótolt azért, hogy nincs túl sok élettapasztalata. Lökött egyet, de rosszul találta el a golyót, s az félregördült az egyik oldalra. - A fenébe! Megint mellément. Nicholas elvigyorodott. A biliárdban ugyan tényleg nincs semmi erkölcstelen, de az tagadhatatlan, hogy annak, akinek kellőképpen buja a képzeletvilága, kellemesen sikamlós a golyók és dákók emlegetése. Szerencsére Clare-nek a maga ártatlanságában nem tűnt fel a társalgásuk rejtett pikantériája. - Hogy beszél, Clarissima? Úgy látszik, tényleg rossz hatással van az erkölcseire a biliárdozás. Clare a szája elé szorította a kezét, hogy elrejtse a mosolyát. - Szerintem attól van, hogy rossz társaságba keveredtem, nem a játéktól. Nicholas az asztal fölé hajolt. Lusta kecsességgel mozgott, a fehér ing kiemelte vallanak szélességét és derekának keskenységét. Rossz társaság, az biztos: sötét és ördögien jóképű, minden lányát védelmező apa rémálma. Clare alig tudta rávenni magát, hogy elfordítsa róla a tekintetét. Az este folyamán lassan megtanulták, hogyan kerüljék ki az asztal legrosszabb púpjait. Nicholasnak még a nehezítések ellenére is sikerült az utolsó négy golyót belökni, és ezzel véget is ért a játszma. - Szerencse, hogy nem volt semmi tétje a játéknak - jegyezte meg Clare. - Mostanra koldus lennék. Nicholas a győztesek nagylelkűségével azt felelte: - Ahhoz képest, hogy kezdő, nagyon jól játszott. Egy kis gyakorlással magából is biliárdvirtuóz lehetne. Clare érthetetlenül boldognak érezte magát. - Játszunk még egyet? A kandallópárkányon álló óra ütni kezdett. Clare odapillantott, és meglepetten azt mondta: Már tizenegy óra van. - A napnak majdnem vége, és az igazság pillanata még hátravolt. Clare jókedve és könnyedsége azonnal elpárolgott. Abban a hiú reményben, hogy Nicholas talán elfelejtette, hogy még jár neki egy csók, azt mondta: - Ideje lenne lefeküdni. Holnap sok dolgom lesz. El kell mennem Penreithbe szakácsnőt keresni, megszervezni a látogatást a bányában, meg kell néznem, hogy a barátnőm, Marged hogy boldogul az iskolában...
56
Lerakta az állványra a dákot, és az ajtó felé fordult. De mielőtt egy lépést is tehetett volna, Nicholas villámgyorsan kinyújtotta a kezében lévő dákot, és a falhoz szögezve elállta vele Clare útját. - Nem felejtett el valamit? Clare összerezzent. - Én nem felejtettem el, de reméltem, hogy maga igen. Nicholas olyan arckifejezéssel figyelte, mint egy áldozatát megbabonázó ragadozó. - Nem, egész nap a csókomra vártam. Leengedte a dákot, és közelebb lépett. Amikor hirtelen mozdulattal felemelte a karját, Clare hátrahőkölt, de aztán nagyon bután érezte magát, amikor látta, hogy a férfi csak a dákot teszi vissza az állványra. Miután lerakta, elgondolkodó pillantással Clare-re nézett. - Olyan szörnyűséges kilátás, hogy megcsókoljam? Soha senki nem panaszkodott még régebben, épp ellenkezőleg. Clare a falnak simult, nem tudott tovább hátrálni. - Tessék, csak csinálja - mondta mereven. Nicholasnak hirtelen felcsillant a szeme, mintha megértett volna valamit. A lány álla alá nyúlva felemelte az arcát, hogy egyenesen ránézzen. - Clare, soha senki nem csókolta meg? Clare nem tudta tagadni a megalázó igazságot, hűvösen csak annyit mondott: - Soha senki nem akarta. Nicholas ebben is nagylelkű volt, mint a biliárdban, nem tette nevetségessé a tapasztalatlansága vagy a félelmei miatt. - Biztos vagyok benne, hogy sokan vannak, akik álmodoztak róla, hogy megcsókolják, csak annyira megfélemlítette őket, hogy nem mertek próbálkozni. - Megsimogatta a lány ajkát a hüvelykujjával. - Nyugodjon meg, Clarissima. Az a célom, hogy meggyőzzem, nem hogy megrémítsem. A ritmikus simogatás mélységesen érzéki volt, és a hatás még nyugtalanítóbb, mint amikor előző nap a haját kibontotta. Clare ajka enyhén szétnyílt, és ösztönösen megérintette a nyelve hegyével a férfi ujját. Sós és férfias ízt érzett. Zavartan elpirult. - Ha már ez az első csók, egyszerűen kezdjük. Végül is van még három hónapunk. Nicholas a lány vállára tette a két kezét, és lehajtotta a fejét. Clare arca megmerevedett, ahogy erőt gyűjtött. De Nicholas nem csókolta szájon, hanem a nyakának sima bőrére szorította az ajkát. Clare felszisszent. Az erei lüktettek Nicholas ajkának lágy nyomása alatt. Azt hitte, fel van készülve, de rá kellett jönnie, hogy nem tud védekezni a váratlan simogatások ellen. Olvatag érzések öntötték el, egész elgyengült, és a legtitkosabb, szégyenletes helyeken lüktetett a teste. - Gyönyörű a bőre - mormolta Nicholas, miközben az ajka végigsimogatta a lány nyaka és válla közötti területet. - Sima és csábító, mint a selyem. Clare úgy érezte, csinálnia kéne valamit, de fogalma sem volt, mit. Tétován a férfi derekára tette a kezét, érezve a feszes izmokat a finom gyolcsing alatt. Nicholas melegen és csiklandozva a fülébe lehelt, aztán finoman megharapdálta a fülcimpáját. Clare ujjai nyugtalanul feljebb siklottak a mellkasára.
57
Amikor Nicholas a vállát és karját kezdte simogatni, lehunyta a szemét, és hagyta, hogy sodródjon, mint valami hordalék az érzékek tengerén. Kilazult fürtjei a vállára hullottak, könnyedén súrolva érzékennyé vált bőrét. Úgy érezte, mintha viaszból lenne, és mintha a férfi bármilyen formába önthetné, amilyenbe csak akarja. Valami nyomást érzett a tarkója mögött, aztán Nicholas tenyere melegen lejjebb csúszott a lapockái közti részre. Döbbenten jött rá, hogy a férfi kigombolta hátul a ruháját. Amikor a következő gombhoz nyúlt, elhúzódott. - Időhatár nincs, hogy meddig tarthat egy csók? kérdezte, alig tudva megőrizni az önuralmát. - Ez szerintem már túl hosszúra nyúlt. Nicholas rögtön elengedte. Talán kicsit felgyorsult a lélegzése, de egyébként semmi nyoma nem volt, hogy bármiféle hatást tett volna rá az ölelés. - Egy csóknak nincs megszabott ideje. Akkor van vége, amikor az egyik résztvevő úgy dönt. - Helyes. Akkor a mainak vége. - Clare hátranyúlt, és tétova kézzel begombolta a ruháját. - Olyan szörnyű élmény volt, mint várta, Clarissima? Nekem nem úgy tűnt, mintha kellemetlennek találta volna. Clare inkább nem válaszolt volna, de az őszinteség kötelezte. - Nem... nem találtam kellemetlennek. - És még mindig fél tőlem? Nicholas megérintette a lány kibomlott haját, pillekönnyű kézzel. Clare akár észre sem vehette volna, de mindent észrevett, amit Nicholas csinált. Egy pillanatra lehunyta a szemét, aztán kinyitotta, és mereven a férfi szemébe nézett. - Arisztophanész azt mondta, hogy a kisfiúk játékból dobálják meg kővel a békákat, de a békák komolyan elpusztulnak. Maga darabokra töri az életemet, aztán gondolkodás nélkül továbblép. Igen, félek magától. Nicholas mozdulatlanul állt. - Csak a merev dolgok tudnak eltörni. Lehet, hogy a maga életére rá is fér, hogy darabokra törjék. - Ez nagyon mélyértelmű megjegyzés volt. - Clare szája megrándult. - A maga élete is darabokra tört négy évvel ezelőtt. Most jobb az élete vagy boldogabb? Nicholas arca megkeményedett. - Tényleg ideje lefeküdni. Holnap Swansea-be megyek, úgyhogy csak a vacsoránál találkozunk. - Fogta a poros bársonyhuzatot, és az asztalra dobta. Clare elvett egy gyertyatartót, és szinte futva távozott. Meg sem állt, míg fel nem ért a szobájába. Bezárta maga után az ajtót, lerakta a gyertyát, aztán leroskadt egy székre, és a kezét a halántékára szorította. Egy napon és egy csókon túl van. Hogy a csudába fogja kibírni még kilencven napig? Nemcsak hogy élvezte egy olyan férfi ölelését, aki nem a férje, és akinek a szándékai határozottan tisztességtelenek, ráadásul azt sem tagadhatta, hogy várja a holnapi csókot. A lelke üdvösségének kedvéért azonnal itt kéne hagynia Aberdare-t. A falu majd gondoskodik magáról valahogy. Senki nem kérte, hogy áldozza fel magát Penreithért, kizárólag az ő ötlete volt, és csak a kötelességtudatából fakadt. Gyorsan lehűtötte túl heves gondolatait. A gróf hajlandó megtenni olyan dolgokat, amelyekkel emberek százainak lehet a javára, és őrültség lenne erről lemondani csak azért, 58
mert vénkisasszonyos idegrohamai vannak. Túlzóan reagál egy új élményre. Holnap már sokkal kevésbé lesz fogékony Nicholas bűnös vonzerejére. Miután átöltözött flanel hálóingébe, és hosszú copfba fonta a haját, bebújt az ágyba, és ráparancsolt magára, hogy aludjon. Minden erejére szüksége lesz holnap, ha ki akar tartani. Nicholas a kandalló előtt állva, szórakozottan bámulta a hamvadó parazsat. A ház valahogy kevésbé tűnt komornak, mióta Clare is itt volt, de azért a lány jelenléte nyugtalanította is. Talán mert nincs hozzászokva az ártatlansághoz. Clare különös keveréke a tapasztalatlanságnak és a józan gyakorlatiasságnak, amit furcsán vonzónak talált. És egy pillanatig, mielőtt erőt vett volna rajta a józan esze, megadta magát az érintésének, olyan hajlékonyan, mint egy fiatal fűzfa. Szerette volna megtanítani rá, hogy a vágy nem bűn. És lehetőleg még ma este. Átkozta magában az egyezséget, amit kötöttek, és ami miatt kénytelen várni másnapig. Idegesen dobolt az ujjaival a márvány kandallópárkányon. Nem tudott másra gondolni, csak Clare tágra nyílt szemére és selymes bőrére. Nehéz lesz így elaludni. Hirtelen hátravetette a fejét és hangosan elnevette magát. Bármilyen bosszús volt is, sokkal elevenebbnek érezte magát, mint hosszú ideje bármikor. És ez ennek a kis metodista boszorkánynak köszönhető. Clare halkan benyitott az iskola ajtaján, és megállt az egyszerű, fehérre meszelt terem végében. A legtöbb diák magában foglalkozott valamivel, míg Marged a legkisebbeknek halkan számtanórát tartott. Minden fej megfordult, amikor Clare belépett, aztán halk suttogás és vihorászás tört ki. Marged is felnézett. - Itt az ebédidő. Üdvözöljétek Miss Morgant, aztán kimehettek. A gyerekek úgy ugrálták körbe Clare-t, mintha hónapok óta lett volna távol, és nem másfél napja. Miután ő is üdvözölte őket, odament Margedhoz, és megölelte. - Na, hogy megy? A barátnője nevetve leült egy kopottas pad szélére. - Tegnap azt hittem, nem fogom túlélni. Ha itt lettél volna, térden állva könyörgök neked, hogy gyere vissza tanítani. De ma már sokkal simábban ment minden. Még két hét, és szerintem belejövök. - Marged egy hajtincsével játszadozva keresgélte a szavakat. - Nehéz munka, de olyan kielégítő érzés, amikor elmagyarázok valamit, és egy gyerek arca felragyog, és látszik, hogy megértette. Nem is tudom leírni, milyen. - Felnevetett, és hozzátette: - Persze, te tudod, hogy milyen. Clare-be kis fájdalom hasított, mikor arra gondolt, hogy bármennyire hisz is a tanulás fontosságában, tulajdonképpen évek óta nem okozott neki ilyen örömet a tanítás. Talán ezért élvezte annyira azt a kihívást, ami elé Nicholas állította; örömteli volt egy vele egyenrangú, kiszámíthatatlan felnőttel összemérni az intelligenciáját. Enyhe bűntudat fogta el. - Lord Aberdare szeretne lemenni a bányába, hogy saját szemével lássa, milyen a helyzet, és lehetőleg nem George Madoc társaságában. Owen vajon hajlandó lenne levinni? 59
Marged az ajkába harapott. - Ha Madoc rájön, Owen bajba kerülhet. - Tudom, hogy fennáll ennek a veszélye. De ha megtörténik a legrosszabb, és elbocsátják, biztos vagyok benne, hogy a gróf tud neki munkát adni. Ne mondd el egyelőre senkinek, legfeljebb Owennek, de Lord Aberdare azt mondja, hajlandó lenne újra megnyitni és fejleszteni a kőbányát. - Szóval sikerrel jártál! Clare, ez csodálatos! - Kicsit még korai lenne inni a medve bőrére, de ez idáig minden jól ment. Arra is hajlandó, hogy beszéljen Lord Michael Kenyonnal a bányáról. De azt hiszem, mindenekelőtt szeretné a saját szemével látni a problémákat, és nem csak úgy elhinni, amit egy nő szájából hall. - Nagyon jó lesz, ha lemegy a bányába körülnézni. Senki nem értheti meg, milyen ott, aki nem járt odalent. - Marged egy pillanatig gondolkozott. - Madoc délben mindig hazamegy egy kétórás ebédszünetre, úgyhogy akár a holnapi nap is megfelelne, hogy őlordsága odalátogasson. Majd megbeszélem Owennel ma este, ha hazajön. Ha esetleg valami probléma adódna, küldök üzenetet Aberdare-be, de ha nem, akkor hozd ide holnap, valamivel dél után. Miután ezt megbeszélték, Marged ragyogó szemével kérdőn Clare-re pillantott. - És hogy jössz ki a Démongróffal? - Elég jól. - Clare elvett egy tompa hegyű tollat meg egy toll-kést az íróasztalról, és gépiesen hegyezni kezdte. - Egyáltalán nem örült, amiért vállaltam a kihívását, de elég jól tűri a jelenlétemet. - És mi lesz a dolgod a kastélyban? A tollkés megcsúszott, és Clare majdnem belevágott a mutatóujjába. - Úgy néz ki, amolyan házvezetőnő-féle leszek. Felhatalmazott, hogy vegyek fel új személyzetet, takaríttassak ki és rendezzem át a kastélyt, hogy lakhatóbb legyen. - És mit szól ehhez Rhys Williams? - Ma reggel beszéltem vele, mielőtt lejöttem a faluba, és nagyon örül. Nagyon nehéz dolga volt, egy ekkora házat rendben tartani két szobalánnyal. - Clare tovább farigcsálta a tollhegyet. - A délelőttöt azzal töltöttem, hogy felvettem a faluban pár embert átmenetileg, és ha a gróf úgy dönt, hogy itt marad a völgyben, akkor véglegesíthetjük is az állásukat. - Biztosan nem volt nehéz jelentkezőket találni. Clare bólintott. - Nemcsak hogy mindenki elfogadta, akit megkérdeztem, de azonnal indultak is Abredare-be. Rhys Williams keze alatt már legalább egy tucat ember súrol és porol, Mrs. Howell pedig a konyhában sürgölődik. A házat még át kell rendezni, de legalább hamarosan tiszta lesz, ez is valami. - És tett Lord Aberdare bármi olyat, ami méltó a rossz híréhez? A kés megszaladt, és félbevágta a tollhegyet. - Jaj, elnézést, tönkretettem a tolladat. - Clare óvatosan lerakta a tollkést az íróasztalra. - Nekem úgy tűnik, hogy inkább csak magányos, és nem gazfickó. Talán még mindig a feleségét gyászolja. Úgy látom, örül, hogy van társasága, és ugrathat valakit. 60
- Ez érdekesebbnek hangzik, mint a házvezetőnői teendők. - Jaj, majdnem elfelejtettem. Találkoztam a furcsa állatokkal, amikről mesélnek. Nem mások, mint pingvinek. Igazán elbűvölő teremtmények. Lord Aberdare azt mondta, a gyerekek elmehetnek megnézni őket valamikor. - Nagyszerű! Talán egy-két hét múlva, ha már jobb az idő, tarthatnánk egy iskolai kirándulást. Ezután az iskoláról kezdtek beszélgetni. Miután Clare válaszolt Marged minden kérdésére, visszahajtott Aberdare-be. Amikor belépett a hallba, mintha egy forgószél kellős közepébe csöppent volna. Az előcsarnok és az onnan nyíló szalon tele volt sürgő-forgó takarítókkal, és mivel mindnyájan walesiek voltak, munka közben énekeltek is, gyönyörű harmóniában. Az énekszótól valahogy ünnepélyes hangulat lett, és Clare előtt egy pillanatra felvillant, milyen hely lehetne Aberdare, ha eltűnne belőle a nyomasztó komorság. Ahogy álmélkodva körbenézett, odafordult hozzá Williams, aki épp a réz falikarokat fényesítgette. Clare soha nem látta még ilyen lelkesnek hosszúkás arcát. - Életre kel a ház - mondta büszkén. - Úgy döntöttem, megfogadom a tanácsát, és minden erőfeszítést a hallra és szalonra összpontosítunk, mivel a gróf úr ezt látja meg először, ha megérkezik. - Rám mindenesetre nagy hatást tett - mondta Clare csodálkozva, amikor belépett a nappaliba. - Hihetetlen, mennyit számít, hogy eltávolították a legrondább bútorokat és dísztárgyakat. Annyi mindent cipeltek ki, hogy most sok üres hely maradt, amit ki kellett volna tölteni valamivel. - Őlordsága azt mondta, a padláson tárolnak egy csomó bútort. Nincs valami, ami megfelelne ide a nappaliba? - Van odafönt néhány szép darab. Felkísérem, és megnézhetjük. - A komornyik egy kilincsre lógatta a porrongyot, elvette Clare-től a kalapját meg a vállkendőjét, aztán felkísérte a lépcsőn. - Az utóbbi években, amikor a ház olyan szörnyen üres és unalmas volt, sokat gondolkoztam rajta, mit csinálnék vele, ha az enyém lenne. A szobák arányai és a fekvésük kitűnőek, és egy kis munkával Aberdare-t pompás hellyé lehetne varázsolni. De őlordsága engedélye nélkül nem csinálhattam semmit. Megálltak, hogy lámpát gyújtsanak, aztán elindultak a keskeny lépcsőn a padlásra. - Mivel most már adott engedélyt a gróf a változtatásra, elmondhatná nekem, milyen elképzelései vannak. Talán meg is valósíthatnánk őket. Williams elvezette Clare-t a homályosan derengő padlás hátsó részére. - Ezeket itt visszavinném a nappaliba, ahol régen voltak. A bútorok régiek ugyan, a múlt század közepéről valók, de gyönyörűek, és természetesen elegáns a formájuk. - Lehúzott egy porvédő huzatot egy kis kanapéról. - Ezt a divat szeszélye miatt száműzték ide, és Lady
61
Tregar hozatta azokat a krokodil lábú kanapékat. - Williams kicsit megvetően szipogott. Egyértelmű bizonyíték, hogy az előkelő születés nem feltétlenül jár együtt a jó ízléssel. Clare elmosolyodott. Igazán szerencsés, hogy Williams nemcsak hogy hajlandó elfogadni az utasításait, de ugyanakkor azzal az őszinteséggel beszél vele, mint egy falujabelivel. Tudta, hogy nem lenne szabad pletykálkodni, de nem tudta megállni, hogy ne próbáljon többet megtudni. - Milyen volt Lady Tregar? - kérdezte A komornyik közönyös arcot vágott. - Nem tudom igazán megmondani, Miss Morgan. Én akkoriban még csak alkomornyik voltam, és nagyon ritkán láttam őladységét. Természetesen nagyon gyönyörű volt. - Kis hallgatás után hozzátette: - Szeretné megnézni a portréját? - Igen, persze. Nem is tudtam, hogy van róla. - Az öreg gróf készíttette, amikor az unokája megnősült. - Williams egy eldugott sarokba kísérte Clare-t, ahol egy nagy, polcos faállvány húzódott az egyik fal mentén. - Ezt én csináltattam egy asztalossal, hogy rendesen lehessen tárolni a festményeket. Kihúzott egy képet, és levette róla a huzatot, aztán felemelte a lámpát, hogy megvilágítsa a portrét. Gyönyörű festmény volt egy klasszikus, görögös öltözéket viselő fiatal nőről. Egy virágos mezőn állt, a szél belekapott szőke hajába, és pompás alakjára simította a fehér lepleket. Clare megszemlélte a hibátlan arcot, a hideg, zöld szemeket és a halvány, titokzatosságot sugalló mosolyt. Szóval ez a nő volt Nicholas felesége, akivel megosztotta az ágyát, és aki most bűntudattal és szomorúsággal kísérti az éjszakáit. - Egyszer messziről láttam Lady Tregart, de a képen még szebb, mint gondoltam. - Soha nem láttam hozzá foghatót - mondta Williams. - Miért van itt a padláson a festmény? - Azt hiszem, az öreg gróf felesége küldette fel, mielőtt lezárta a kastélyt és Londonba költözött. Vagyis Emily, az öreg gróf második felesége. Vajon szerelmes volt a férje unokájába, és féltékeny a gyönyörű feleségére? Ez érthetővé tenné, miért száműzte egy sarokba a portrét. Clare arca megmerevedett. Túl sok sötét érzelmet látott már ez a ház; talán ideje lenne fénybe borítani. - Ez a portré jól nézne ki a nappali kandallója fölött. Vitesse le. Williams először tiltakozni akart, de aztán meggondolta magát. - Értem, Miss Morgan. Egy pillanatnyi gondolkodás után azt javasolta: - Nem akarná ezt a másik kandalló fölé? A grófné ugyanakkor küldette fel, amikor a portrét. - Kihúzott az állványról egy másik képet, amely az öreg grófot ábrázolta, teljes életnagyságban. Bár ősz haján látszott, hogy élete vége felé készülhetett a kép, a tartása semmit nem vesztett feszességéből, és az arca is olyan gőgös volt, mint mindig. Figyelemreméltó férfi lehetett, de Clare tudta, hogy Nicholas nem szívesen nézegetné mindennap. - Ezt inkább hagyjuk itt. Majd megnézem, nincs-e valami megfelelő a többi kép között. Talált is két bájos tájképet, amelyek megérdemelték, hogy a nappaliba kerüljenek. Az utolsó kép ismét egy portré volt, amely magát Nicholast ábrázolta. Egy ló gyeplőjét fogta, a 62
lábánál vadászebek hevertek. Clare lélegzete is elakadt, nem tudott ellenállni a könnyed bűverőnek, ami áradt a jóképű, nevető fiatalemberből. Ez az a Nicholas volt, aki gyerekkorában is olyan nagy hatást tett rá. Aztán kicsit zavartan összevonta a szemöldökét. A ruházat valahogy furcsán régimódi volt, és túl tarka. - Lehetséges, hogy ez a gróf édesapja? Williams leguggolt, és megnézte a kép alján a kis réztáblácskát. - Őméltósága Kenrick Davies. - A komornyik felállt. - ő már nem élt itt, amikor én elkezdtem a kastélyban szolgálni. Amikor egyszer láttam ezt a képet, azt hittem, Nicholas úrfi az. - Ezt tegye ahhoz a kandallóhoz, amelyik közelebb van a halihoz, Lady Tregart pedig a másik fölé. - Clare a szoknyájába törölgette poros kezét. - Ha kis szerencsénk van, készen is leszünk a szalonnal, mire Lord Aberdare hazatér Swansea-ből. Clare nagyon szeretett volna ott lenni, amikor Nicholas hazaér, hogy lássa, milyen hatást tesz rá rég halott felesége portréja.
63
Hetedik fejezet A késő délutáni nap sugarai már ferdén estek be az ablakon, mire végeztek a szalon átrendezésével. Clare mindenkinek megköszönte a munkáját, aztán aznapra elküldte a személyzetet. Mielőtt felment volna az emeletre, hogy megfürödjön, még egyszer körbepillantott a szobában. Egy kritikus rámutathatna, hogy a falakra ráférne az újrafestés, vagy hogy a bútorhuzatok már nem épp vadonatújak, de az összbenyomás kellemes volt Remélte, hogy Nicholasnak is tetszeni fog. Kilépett a hallba, és nagyot szippantott a levegőből. Az új szakácsnő, Mrs. Howell egész nap a konyhában sürgölődött, és most sült hús és frissen sült kenyér ínycsiklandó illata töltötte be a házat. Clare nagy bosszúságára Nicholas épp ebben a pillanatban sétált be, fedetlen fővel, széltől kócosan, a kezében összetekert lovaglóostorral. - Hello, Clare - mondta mosolyogva. Munkás napja volt? Clare kissé bosszúsan gondolt arra, hogy miért van az, hogy Nicholas még elbűvölőbb attól, hogy sárfoltos a csizmája és a kabátja, míg ő slamposnak érzi magát a foltos ruhában. Az élet olyan igazságtalan. Jobban örült volna, ha a férfi félórával később érkezik, és neki lett volna ideje átöltözni. - Igen, nagyon. És magának? - Megkerestem a mérnököt, aki a Merthyr Tydfilben található vasutakat építette, és találtam egy jó helyszínt az új rakpartnak. A vacsoránál majd elmesélem. - Nicholas szaglászni kezdett. - Itt valaminek nagyon jó illata van. Sikerült idecsalogatni egy szakácsnőt? - Igen, és nem ez az egyetlen sikerem. - Clare intett neki, hogy menjenek be szalonba, és próbálta leplezni, hogy milyen ideges. Nicholas belépett, aztán megtorpant, és halkan füttyentett egyet a meglepetéstől. - Te jó ég, olyan vidám és barátságos minden, hogy nehéz elhinni, ez Aberdare. Hogy sikerült ennyi mindent csinálnia ilyen rövid idő alatt? - Nem engem illet a dicséret. Az ötletek Williamstől származnak, a kemény munka pedig a cselédek érdeme, akiket ma reggel vettem fel. Tetszik a végeredmény? - Igen, nagyon is. - Nicholas mosolyogva elkezdett körbejárkálni. Megérintett egy szál virágot egy illatos csokorral teli vázában, és megkérdezte: - Hol talált virágokat ilyen kora tavasszal? - Akár hiszi, akár nem, az aberdare-i üvegházból vannak. Az elmúlt négy évben a kertész tovább gondozott minden virágot és zöldséget, mert senki nem mondta neki, hogy hagyja abba. Nicholas meglepettnek látszott. - Az öreg Iolo, akinek falába van? - Amikor Clare bólintott, azt mondta: - Kijózanító arra gondolni, mekkora hatalmam volt Aberdare-ben, amikor még 64
csak nem is gondoltam rá. Iolo, Williams meg a többiek folytatták a munkájukat éveken át. Igazán nem érdemeltem meg ezt a lojalitást - Nem, tényleg nem - értett egyet Clare kicsit csípősen. - Ha ez jelent némi vigaszt, a lojalitás inkább a bérüknek szólt, és nem a maga személyének. Bár azt hiszem, Iolo eladogatta a penreithi piacon a fölösleges virágokat és zöldségeket, úgyhogy nem járt rosszul a maga távolléte miatt. - Akkor is... - Nicholas hangja elhalt, amikor felpillantott, és észrevette Kenrick Davies portréját. Hosszú csönd után halkan megszólalt - Ez az apám? - A felirat szerint igen. A padláson találtuk a képet. Még soha nem látta? - Soha. A nagyapám valószínűleg akkor vitethette fel, amikor kitagadta az apámat. Figyelmesen szemügyre vette a képet. - Már látom, miért nem vitatta soha, hogy az ő fia vagyok. - Emlékszik az apjára? - Nagyon kicsit. Sokat nevetett. Azt gyanítom, jó játék volt neki, hogy a cigányok között élhetett. Élvezte az életet, de ha nem halt volna bele a lázba, azt hiszem, végül visszatért volna a gorgio világba. Nicholas megfordult, és járkálni kezdett a szobában. - Tetszik, ahogy átrendezte a kanapékat és a foteleket, hogy jobban tudjanak beszélgetni a vendégek. Így sokkal meghittebb és barátságosabb a hangulat. Clare örült, ez az ő egyik ötlete volt. Elsétált a fal mellett, és figyelte Nicholas arcán, hogy mi tetszik neki és mi nem. Szó nélkül felmérte a változásokat, könnyedén végighúzta a tenyerét az asztal fényes felszínén, az ostorral megnyomkodta egy szék puha párnáját, a csizmája orrával megvizsgálta a perzsaszőnyeg puhaságát, amit szintén a padláson találtak összegöngyölve. Clare-re pillantott, és nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de hirtelen megdermedt. - Ez meg honnan a nyavalyából került ide? A kirobbanó düh olyan váratlan volt, hogy Clare egy pillanatra szinte megbénult. Aztán eszébe jutott, hogy épp ott áll Lady Tregar portréja alatt. Nagyot nyelt, és azt felelte: - A padlásról. Nicholas felemelte a lovaglóostort, és egy dühödt csuklómozdulattal felé suhintott. Clare felszisszent, és ösztönösen az arca elé kapta a kezét. Halk süvítő hang hallatszott, aztán vad csattanás. Clare nem érzett semmit, de egy zavart pillanatig arra gondolt, hogy az ostor eltalálta, csak olyan zsibbasztó a fájdalom, hogy nem is érzi. Csak amikor Nicholas leengedte az ostort, és újból lesújtott, akkor jött rá, hogy nem ő a célpont. A bőrszíj durván felhasította a festményen a nő arcát. - Tüntesse el innen, azonnal! - dörögte Nicholas. Aztán sarkon fordult, kirohant a szobából, és becsapta az ajtót, olyan erővel, hogy a lámpák üvegburája is beleremegett. 65
Clare döbbenten leroskadt egy székre. Arra számított, hogy Nicholas meglepetéssel vagy talán szomorúsággal fog reagálni a képre, és magában már meg is fogalmazott egy kis beszédet arról, hogy fel kell dolgozni a veszteséget, és tovább élni az életét. De a dühkitörés minden korábbi feltételezését lerombolta. Lehet, hogy ez a düh Nicholas fájdalmából és bűntudatából fakad - de az arckifejezése sokkal inkább gyűlöletről árulkodott, mint szeretetről. Reszkető kézzel csengetett Williamsnek, aki rögtön meg is jelent, óvatos arckifejezéssel. Őlordságának nem tetszett az átrendezés? - De, a szalon nagyon tetszett neki. A portréval van baj. A komornyik nagyot nézett, amikor meglátta, hogy a festmény X alakban fel van hasogatva Lady Tregar gyönyörű arcán. Clare-re fordult a tekintete, de nem kérdezett semmit. - Azonnal levetetem. Maradjon üresen a helye? Clare próbált gondolkozni. - Akasszuk oda azt a képet, amelyiken a régi kastély van a naplementével. Az nagyjából ugyanekkora. Aztán felment az emeletre, és fürdővizet hozatott. Dilysnek most segítsége is volt, egy másik lánnyal hozta a forró vizet, és mindketten vidáman fecserésztek. A ház lassan kezdett éledezni. A gőzölgő víz kicsit lecsillapította az idegességét, és sajgó izmait is megnyugtatta. Úgy döntött, megpróbál úgy viselkedni, mintha a dühkitörés meg sem történt volna. Ha egyáltalán Nicholas hajlandó lesz szóba állni vele. Miután megtörülközött, szigorúbb kontyba fésülte a haját, mint előző este. Ugyanazt a kék ruhát volt kénytelen felvenni, mivel másik nem volt. Erőt gyűjtött, és a legrosszabbra felkészülve lement a földszintre. A reggelizőszoba üres volt, de amikor az óra hatot ütött, Nicholas is megjelent, ugyanolyan kifogástalan öltözékben, mint előző este. - Mehetünk vacsorázni? Alig várom, hogy lássam, mit tud az új szakácsnő. Clare magában hálás volt, amiért Nicholas hajlandó úgy tenni, mintha a kínos jelenet a szalonban meg sem történt volna. De amikor belekarolt, megérezte, milyen feszült minden izma az elegáns fekete kabát alatt. A dühe nem csökkent, de legalább nem ellene irányult. Mire Williams és az egyik újonnan felvett inas elkezdte feltálalni a vacsorát, kicsit megnyugodott. Miután az asztalra helyezték az ételeket, és a két szolga ki akart menni, Nicholas odaszólt: - Williams, úgy hallom, nagyrészt magának köszönhető, hogy ilyen szép lett a szalon. Remek munka volt. A komornyik elvörösödött, és hálás pillantást vetett Clare-re. - Köszönöm, mylord. Örömmel csináltam. Clare kénytelen volt csodálni Nicholast, aki nyilván megtanulta, hogy néhány dicsérő szó hatékony módja annak, hogy lojalitást ébresszünk magunk iránt. Abból, amit hallott róla, úgy tűnt, az öreg gróf soha nem tanulta meg ezt a leckét.
66
Miközben Nicholas szeletelni kezdte a sültet, megjegyezte: - Megint báránysült, de most olyan, amilyennek lennie kell. És áfonyaszósz is van hozzá, ha jól látom. - Igen, egyike Mrs. Howell specialitásainak. A sült krumpli is ropogós volt és forró, a spárga puha, a sült pisztráng omlós. Clare hónapok óta nem evett ilyen finomat. Ha Nicholas valami megjegyzést tesz az étel egyszerűségére, a fejére öntötte volna a sajtszószt, de szerencsére szemmel látható élvezettel fogyasztotta a vacsorát. Miután másodszor is vett mindenből, elégedett sóhajjal tolta félre a tányért. - Duplázza meg Mrs. Howell fizetését. Clare majdnem elejtette a villát a kezéből. - De hát nem is tudja, mennyit kap. - Bármennyit is, többet érdemel. - Ahogy óhajtja. - Clare elmosolyodott. - Gladys, aki a tegnapi nem túl jól sikerült vacsorát készítette, most a főszobalány. Kitűnően ért a takarításhoz. Nicholas nevetett, és töltött magának még bort, aztán elkezdte mesélni, mit intézett Swansea-ben. Amikor végzett vele, Clare elmondta, mit változtatott a háztartásban, és hogy másnapra megbeszélt neki egy látogatást a bányában. Furcsán családias hangulatú volt a beszélgetés. A szolgák némán elvitték az üres tányérokat, és forró kávét hoztak, míg Clare és Nicholas megbeszélték, milyen teendők várnak rájuk másnap. Clare egész meglepődött, mikor az óra tizet ütött. Hirtelen rátört a fáradtság. - Nehéz napom volt, most lefekszem. - Jöjjön ide - mondta halkan Nicholas. Clare fáradtsága rögtön elszállt, átvette a helyét az óvatosság. Azok után, ami délután történt, félig-meddig arra számított, Nicholas lemond a mai csókról. Nicholas hátrább tolta a székét, de ülve maradt. Amikor Clare elég közel ért hozzá, megfogta a kezét, és magához húzta a szék mellé. Az arca alig pár centire volt az övétől, Clare észrevette, milyen nevetségesen hosszúak a szempillái. Túlságosan is jóképű, hogy igaz legyen... Nicholas még mindig a kezét fogva megkérdezte: - Hol csókoljam meg ma este? A lába Clare combjához nyomódott, amitől a lánynak kicsit nehezére esett hideg fejjel gondolkozni. Igyekezett elővenni a legszigorúbb tanítókisasszonyos hangját, és azt felelte: Gondolom, a kérdés pusztán költői, már úgyis eldöntötte. Nicholas elmosolyodott. - Még nem. A tekintete a lány nyakára siklott, ahol előző este megcsókolta, és Clare érezte, hogy felgyorsul az érverése. Amikor a tekintete a szájára siklott, az alsó ajkához érintette a nyelvét. Ma biztos, hogy megcsókolja a száján. De Nicholas megint meglepte. A kezére szorította az ajkát. Először csak ráfújt az érzékeny bőrre, meleg simogatással. Aztán a nyelve hegyével megérintette a tenyere közepét. - Egy nő teste szimfónia - mormolta. - És magának minden porcikája egy hangszer, amely alig várja, hogy játsszanak rajta. 67
Clare ujjai önkéntelenül begörbültek, és megsimogatta a férfi arcát. A sötétbarna, simára borotvált bőrön is megérezte a borosták szúrását, ami meglepően erotikus volt. Nicholas ajka feljebb csúszott, és a szájába vette a lány kisujját. Clare lélegzete felgyorsult, és egész teste elernyedt. Mintha megbabonázták volna, Nicholas térdére ült. Halványan arra gondolt, hogy felháborító a viselkedése, de nem volt több akaratereje, mint egy falevélnek a szélben. Nicholas szája végighaladt a sápadt bőrön a csuklója belső felén. Clare elbűvölten felsóhajtott és nekidőlt. A szabad kezével megsimogatta a férfi haját. Ébenfekete selyem, sűrű, érzéki és eleven. Megint elfogta az az érzés, hogy elolvad, nem is értette, Nicholas hogy képes ilyen gyorsan ebbe az állapotba hozni. Tudta, hogy meg kéne állítania, de a lágy melegség, ami elöntötte, olyan finom volt, hogy nem tudta rávenni magát, hogy véget vessen neki. Egészen addig, míg észre nem vette, hogy a férfi másik keze a combjára simul, és lassan elindul felfelé. Egy futó pillanatig fontolgatta, hogy hagyja, hogy folytassa, de aztán felülkerekedett a józan ész. - Elég! - Felpattant az öléből, és majdnem megbotlott, ahogy elhúzódott. Majdnem felsikoltott, mikor Nicholas elkapta a csuklóját, de aztán rájött, hogy csak azért fogta meg, hogy el ne essen. - Még egyáltalán nem elég, de holnap is lesz nap. - Elengedte a lány csuklóját. Az ő lélegzete is érezhetően felgyorsult. - Aludjon jól, Clarissima. Clare tágra nyílt szemekkel rámeredt, mint egy őz, akit sarokba szorított a vadász. Aztán felkapott egy gyertyát, és kirohant. Nicholas felvette a szalvétáját az asztalról, és szórakozottan összehajtogatta. Clare nem hasonlított egyetlen nőre sem, akiket eddig ismert; és az biztos, hogy egyáltalán nem olyan, mint Caroline volt. Már el is feledkezett a portréról, jobban mondva kitörölte az emlékezetéből. Átkozottul hasonlított a modelljére, és az, hogy ilyen váratlanul szembesült vele, szinte akkora sokk volt, mintha magával Caroline-nal találta volna szemben magát Ostobaság volt azt gondolni, hogy megfeledkezhet róla, amíg itt él ebben a házban. Utálattal az asztalra dobta a gyűrött szalvétát. Sokkal jobb inkább Clare-re gondolni, mint a múltra. Amikor elkezdték a kis játékukat, képes volt objektíven számításba venni azt a lehetőséget is, hogy esetleg nem sikerül elcsábítania, de most már nem tudott volna belenyugodni. Igenis nyerni fog ebben a játékban. Addig pedig elfoglalja magát az egyetlen dologgal, ami mindig meg tudta vigasztalni. Felállt, és elindult a ház legeldugottabb szobájába. Amikor Clare felért a szobája biztonságába, gyorsan kinyitott egy ablakot, és teleszívta a tüdejét a hűvös, nyirkos levegővel. Odakint lágy tavaszi eső permetezett, a halk kopogás segített kicsit lecsillapítani felzaklatott idegeit. Bánatosan arra gondolt, hogy a penreithiek
68
közül senki nem ismerne rá most mindig nyugodt és összeszedett tanítónőjükre, akire rábízzák a gyermekeiket. Már-már kezdte azt gondolni, hogy Nicholas tényleg maga az ördög; az biztos, hogy zseniálisan tudja megkísérteni. A baj az, hogy az érzékeivel reagál rá. Meg kell tanulnia, hogy az eszét használja, hogy racionális legyen az érzelmesség helyett, és akkor ellen tud állni neki. Olyan könnyűnek hangzik, amikor ő nincs itt... Nyitva hagyta az ablakot, felvette a hálóingét, és bebújt a széles ágyba. Beletelt egy időbe, amíg kicsit megnyugodott, de végül az eső halk kopogása kezdte elálmosítani. Félálomban egyszer csak valami halk zeneszó szövődött az eső kopogásába, mint egy álomfoszlány. Először csak élvezte. Aztán eszébe villant, mennyire valószerűtlen ez az egész, és ettől hirtelen éber lett. Honnan jöhet muzsika az éjszaka közepén egy szinte teljesen üres házban? És ilyen finom, illékony zene, mint egy tündér éneke? Borsódzni kezdett a háta, miközben azon gondolkozott, hallott-e olyan történeteket, hogy Aberdare-ben kísértetek járnak. Kibújt az ágyból, a nyitott ablakhoz ment és hegyezte a fülét. Először nem hallott mást, csak az esőt és távolról birkák bégetését. Aztán újabb lebegő zenefoszlány ütötte meg a fülét, alig hallhatóan, egy dal, amely annyira tősgyökeresen walesi volt, mint a völgyet körbeölelő sziklás hegyek. Habár az éjszakai levegőből hallotta lebegni, valójában mintha a ház belsejéből jött volna. Holnap csatlakozik a személyzethez még néhány ember, de ma csak hatan alszanak Aberdare-ben. Eltűnődött, vajon Williams szokott-e muzsikálni, és az éjszaka közepén jutotte eszébe gyakorolni. Együtt nőttek fel a faluban, de soha nem hallott róla, hogy zenéléssel foglalkozna. Felsóhajtott, gyertyát gyújtott, cipőt húzott és felvette régi gyapjúköntösét. Úgyse tud aludni a kíváncsiságtól, inkább utánajár, honnan ered a zene. Gyertyával a kezében kinyitotta a szobája ajtaját, és kilépett a folyosóra. A láng táncolt a huzatban, és az imbolygó árnyaktól és a kopogó esőcseppektől olyan érzés fogta el, mintha egy kísértethistóriába csöppent volna. Megborzongott, és egy pillanatig fontolgatta, hogy felébreszti Nicholast, de aztán elvetette az ötletet. A démongróf meztelenül az ágyában - ez sokkal veszélyesebb, mint bármilyen kísértet. Halkan osonva elindult a sötét házban. A ház egyik legtávolabbi zugába vezették a hangok a földszinten. Az ajtó alatt halvány fénycsík látszott, amit megnyugtatónak talált: a kísértetek biztosan nem használnak lámpát. Óvatosan lenyomta a kilincset. Amikor az ajtó félig kinyílt, Clare meglepetten megtorpant. A szobában nem egy fantom járt. De egy kísértetet sokkal kevésbé talált volna meglepőnek.
69
Nyolcadik fejezet Mivel a sarokban egy letakart pianoforte állt, Clare azt feltételezte, ez a zeneszoba lehet. Elbűvölt tekintete Nicholasra tapadt. Egy széken ült a kandalló lobogó tüze mellett, az arca álmodozó volt, és a bal vállához támasztva egy kis hárfát tartott. Az arcának nyugodtságával ellentétben az ujjai csak úgy táncoltak a fémhúrokon, csilingelő dallamot csalva elő. Bár Clare akárhol felismerte volna, az arckifejezése miatt most szinte idegennek tűnt. Már nem fensőbbséges arisztokrata vagy veszélyes gazfickó volt, hanem mintha egy legendás kelta bárd kelt volna életre. Az arcának sebezhetősége furcsa érzéseket keltett benne: azt a sejtést ébresztette, hogy talán ő és Nicholas végül is nem is olyan különbözőek. És az ilyen gondolatok veszélyesek... Nicholas énekelni kezdett, valami walesi népdalt, halk hangja betöltötte a szobát, a baritonja édes és sima volt, mint a méz. Május a legszebb hónap Zöldell a liget, madár dalol. Aztán a vidám tavaszi hangulatból a dal egyszer csak átsiklott panaszos moll dallamba. Kakukk szól a fa tetején, nagy a bánatom mit nem lehet elrejteni mert mindenki elhagyott. Halkan megismételte az utolsó sort, és a világ minden szomorúsága a hangjában csengett. Bár a dallamot Clare még soha nem hallotta, a szöveget felismerte: egy vers volt a Caermarthen fekete könyve című középkori versgyűjteményből, amely az egyik legrégebbi walesi irodalmi emlék. Könnyek szöktek a szemébe, az ismerős szavak úgy megérintették a lelkét, mint még soha. Amikor az utolsó hangok is elhaltak, felsóhajtott, mintha gyászolna mindent, amit elvesztett, és mindazt, ami soha nem lesz az övé. Nicholas meghallotta, és felkapta a fejét. Az ujjai éles akkordot pendítettek a hárfán. A sebezhetőség hirtelen ellenséges hangulatba váltott. - Aludnia kellene, Clarissima. - Magának is. - Clare beljebb lépett a szobába, és becsukta maga mögött az ajtót. - Miért hív így? Nicholas arca megenyhült. - A Clare azt jelenti, hogy „fényes, ragyogó”. A Clarissima ennek a felsőfoka olaszul. „A legfényesebb”, illik magához. Clare közelebb ment, és leült egy székre. - Nem is tudtam, hogy ilyen jó muzsikus. - Nem köztudott rólam - mondta szárazon Nicholas. - A régi időkben a walesi nemeseknek értenie kellett a hárfázáshoz, de mai civilizálatlan korunkban ez már nincs így. Tessék, ez a titkos szenvedélyem. 70
- A zene nem káros szenvedély, hanem az egyik legnagyobb öröm az életben. Ha ilyenek a gonoszságai, akkor el kell tűnődnöm rajta, hogy tényleg olyan ördögi gazember-e, mint amilyennek a világ gondolja. - A bűneim közismertek. Mivel a hárfázás idegesítően angyali képzeteket ébreszt, inkább eltitkolom, hogy ne romboljam le a hírnevemet. - Eljátszott egy rövid, vidám kis dallamot. Mindketten tudjuk, milyen fontos a jó hírnév, nemdebár. - Szórakoztató a magyarázata, de szamárság. - Clare elgondolkozva szemlélte a férfit. Miért nézett rám olyan gyilkos tekintettel, amikor benyitottam? Talán az éjszakai bizalmas hangulat tette, hogy Nicholas a szokásos tréfálkozás helyett őszintén válaszolt. - Egy úriember értékeli a zenét, ahogy a képzőművészetet vagy az építészetet, de nem pazarolja arra az idejét, hogy játsszon is valamilyen hangszeren. Ha ne adj’ isten egy előkelő származású ember mégis ragaszkodik a muzsikáláshoz, akkor valami olyan hangszert illik választani, mint a hegedű vagy a pianoforte. És semmiképp nem vesztegeti az idejét olyan plebejus dolgokra, mint a walesi hárfa. - Végighúzta az ujjait egyetlen húron, amely olyan hangot adott, mint egy zokogó tündér. Clare megborzongott a fájdalmas hangra. - Gondolom, az öreg grófot idézte. De nehéz elhinni, hogy neki ne tetszett volna a muzsikája. Igazán gyönyörűen játszik és énekel. Nicholas hátradőlt és keresztbe tette a lábát, a hárfát lazán tartva a karjai között - A legtöbb egyszerű walesi ember inkább az evésről mondana le, mint a zenéről. A cigányok addig táncolnak, amíg véres lesz a lábuk. A nagyapám nem helyeselte az ilyen szélsőséges dolgokat. Az, hogy hárfázni akartam, az ő szemében csak újabb bizonyítéka volt tisztátalan és közönséges származásomnak. - Szórakozottan szomorkás hangokát pengetett - Ez volt az egyik oka, amiért megtanultam walesiül. Ez egy ősi, primitív nyelv, a harcosok és költők nyelve. Csak így lehet igazán énekelni a hárfával. - És hol tanult meg ilyen jól játszani? - Egy Tam Telyn nevű pásztortól. - Egyszer hallottam őt játszani gyerekkoromban, csodálatos volt. Azt mondták egy régi király, Llewelyn hárfása tért vissza benne, hogy emlékeztessen a régi walesi dicsőségre. - Lehet, hogy tényleg egy nagy bárd tért vissza a személyében. Volt benne valami hátborzongató. A saját kezével készítette a hárfáit, középkori módszerekkel. - Nicholas megsimogatta a faragott hangszert. - A teste fűzfából készült, és fémhúrokkal, nem bélből. Az ő irányításával én is csináltam egyet, de annak nem volt ilyen dús hangzása. Tam ezt rám hagyta, amikor meghalt. - Maga sokkal jobban játszik, mint bármelyik versenyző, akit a dalnokversenyeken hallottam. Egyszer be kéne neveznie. - Az nem túl valószínű - mondta Nicholas, és a hangjából hirtelen eltűnt minden nosztalgia. - Csak magamnak játszom. - Mert nem bírja elviselni a gondolatát, hogy az emberek csodálnák? Úgy látom, jobban élvezi, ha megvetik. 71
- Igaza van - vágta rá Nicholas. - Mindenkinek kell hogy legyen valami ambíciója, az enyém az, hogy lelketlen szörnyeteg legyek, botránykő minden istenfélő ember szemében. Clare elmosolyodott. - Nem tudom elhinni, hogy valaki, aki így tud muzsikálni, lelketlen lenne. És az apám soha nem tartott volna ilyen sokra egy olyan embert, aki igazán gonosz. Nicholas megint a húrokba csapott, gyengéd dallamot csalogatva elő. - Ha az apja nincs, elszöktem volna Aberdare-ből. Nem vagyok biztos benne, hogy jót tett velem, amikor rábeszélt, hogy maradjak. De csodálnom kell a képességeit, ahogy megszelídített egy vadóc gyereket. - Hogy csinálta? Az apám nagyon keveset mesélt a munkájáról, mivel úgy gondolta, ő csak eszköz az Isten kezében. - Azt tudta, hogy az anyám eladott a nagyapámnak száz guinea-ért? - Mielőtt Clare szörnyülködhetett volna, Nicholas megint pengetni kezdte a húrokat. Mélyen zengő, baljós hangok rezgették meg a levegőt. - Amikor Aberdare-be kerültem, hétéves voltam, és még soha életemben nem aludtam kőházban. Mint egy csapdába esett madár, úgy próbáltam kiszabadulni. Bezártak a gyerekszobába, és rácsot szereltek az ablakra, hogy ne tudjak kiszökni. Az öreg gróf idehívatta az apját, akinek nagyon tisztelte a lelkészi munkáját. Talán úgy gondolta, Morgan tiszteletes ki tudja űzni a démonaimat. - Az apám nem volt ördögűző. - Nem. Csak bejött a gyerekszobába egy kosárka ennivalóval, és leült a földre, hogy egy magasságban legyen velem. Aztán enni kezdett egy darab pástétomot. Eleinte tartottam tőle, de ártalmatlannak tűnt. És kezdtem nagyon éhes lenni, mert akkor már napok óta nem ettem. Ha egy inas ennivalót hozott be, a fejéhez vágtam. De az apja nem akart rám erőltetni semmit, és nem is szidott meg, amikor elcsentem egy darabka pástétomot a kosárból. Miután felfaltam, sörrel kínált és mazsolás süteménnyel. És egy szalvétát is adott, hogy töröljem meg az arcomat és a kezemet. Aztán mesélni kezdett. Józsué és Jerikó falainak leomlása, Dániel az oroszlánveremben, Sámson és Delila... Az a rész különösen tetszett, amikor Sámson összedönti a templomot, mert én is erre éreztem kedvet, mióta Aberdare-be kerültem. - Nicholas hátrahajtotta a fejét a szék támlájának. A tűz fénye bearanyozta a vonásait. - Az apja volt az első, aki úgy bánt velem, mint egy gyerekkel, és nem mint egy vadállattal, amelyet be kell törni. Végül a karjaiban sírtam ki magam. Clare is legszívesebben sírva fakadt volna, ahogy elképzelte az elhagyatott, kétségbeesett kisfiút. Eladta a saját anyja! Lenyelte a torkát szorongató gombócot, és azt mondta: - Az apám volt a legegyüttérzőbb ember, akit valaha is ismertem. Nicholas bólintott. - A nagyapám jól választott. Nem hiszem, hogy Morgan tiszteletesen kívül bárki meg tudott volna győzni, hogy törődjek bele a helyzetembe. Azt mondta, mostantól Aberdare az otthonom, és ha engedelmeskedem a nagyapámnak, végül sokkal nagyobb szabadságban és gazdagságban lesz részem, mint bármely cigánynak. Úgyhogy végül fogtam magam, lementem a földszintre a nagyapámhoz, és ajánlottam neki egy üzletet. 72
Úgy látszik, nagy tehetségem van a furcsa üzletekhez. Azt mondtam neki, hogy mindent elkövetek, hogy olyan örököse legyek, amilyet kíván magának, az év tizenegy hónapjában, ha cserébe minden évben egy hónapra visszatérhetek a cigány rokonaimhoz. A nagyapámnak persze nem nagyon tetszett az ötlet, de Morgan tiszteletes rábeszélte, hogy egyezzen bele, mert ez az egyetlen módja, hogy engedelmességre kényszerítsen. Az apja lett a házitanítóm. Az elkövetkező két-három évben szinte mindennap eljött Aberdare-be, amikor nem prédikátor körúton volt A szokásos tantárgyakon kívül arra is megtanított, hogy kell úgy viselkedni, mint egy gorgio. Végül alkalmas lettem rá, hogy elküldjenek egy bentlakásos iskolába, ahol belém verték, milyen egy rendes angol gentleman. - Ironikus pillantást vetett Clare-re. - Mielőtt elmentem, akkor adtam neki azt a könyvet, amivel maga zsarolni próbált. Clare nem volt hajlandó bűntudatot érezni. - Szóval úgy őrizte meg a cigány örökségét, hogy minden évben visszatért az anyja népéhez. Ez meglepően okos gondolkodás volt egy gyerektől. - Nem elég okos. - Nicholas gúnyos kis dallamot pengetett a húrokon. - Azt hittem, hogy magamra ölthetem a gorgio életet, mint egy ruhát, aztán levethetem, és nem változik semmi. De ez nem volt ilyen egyszerű. Ha az ember állandóan szerepet játszik, végül kezd valóságossá válni a színjáték. - Nagyon nehéz lehetett két különböző világban helytállni - mondta Clare. - Biztosan azt érezte, hogy nem tartozik egyikhez se. - Igen, meglehetősen. - Minél többet hallok ebből a történetből, annál kevésbé lep meg, hogy gyűlölte a nagyapját. Nicholas lehajtotta a fejét, és végigfuttatta az ujjait a húrokon. - Túl egyszerű lenne azt mondani, hogy gyűlöltem, ő volt az egyetlen rokonom, és szerettem volna a kedvében járni, legalább néha. Megtanultam a rendes viselkedést és a jó erkölcsöket, görög történelmet és mezőgazdasági ismereteket, mindent, amit kellett, de soha nem tudtam a kedvére tenni. Tudja, mi volt a megbocsáthatatlan bűnöm? Amikor Clare megrázta a fejét, folytatta: - Nyújtsa csak ki a kezét. Clare odanyújtotta karját, Nicholas pedig mellérakta az övét. A lány tejfehér kelta bőre mellett az övé olyan volt, mint a tejszínes kávé. - A bőröm színe, amin nem tudtam változtatni, még ha akartam volna sem. Ha fehérebb lett volna a bőröm, azt hiszem, végül a nagyapám is hajlandó lett volna elfeledkezni a származásomról. De így ahányszor rám nézett, mindig csak egy átkozott füstös cigányt látott, ahogy elbűvölően fogalmazott. - Nicholas kinyújtóztatta hosszú, hajlékony ujjait, és úgy tanulmányozta a kezét, mintha először látná. Keserű hangon folytatta: - Nevetséges, és minden bizonnyal nem keresztényi gyűlölni valakit a bőre színéért, de az ilyen triviális dolgok az egész életre kihatnak. - Maga tökéletes, úgy, ahogy van - mondta Clare határozottan. Nicholas meglepetten ránézett. - Nem bókokat vártam.
73
- Ez nem bók volt, csak objektív esztétikai megítélés. Egy jól nevelt nő nem mondana ilyen vulgáris bókokat. Nicholas elmosolyodott. - Szóval a görög vázákkal és reneszánsz festményekkel sorol egy kategóriába. - Maga érdekesebb azoknál. - Clare félrehajtotta a fejét. - Könnyebb volt az élet, amikor a cigányokkal utazgatott? - Többnyire igen. Az anyám árván nőtt fel, nem voltak rokonai, úgyhogy mindig ahhoz a cigány kompániához csatlakoztam, akik épp Aberdare közelében táboroztak. Mindig befogadtak, mint egy kóbor kutyakölyköt. Élveztem ezeket a látogatásokat, de ahogy telt az idő, kezdtem más szemmel nézni őket. Habár a romák úgy tartják magukról, hogy teljesen szabadok, valójában a saját szokásaik rabságában élnek. Az írástudatlanság, ahogy a nőkkel bánnak, a csalásra való hajlamuk, aminek többnyire olyan gorgiók esnek áldozatul, akik maguk is szegények, a tabuk - végül nem tudtam ezeket elfogadni. - De azért megengedi a cigányoknak, hogy táborozzanak az aberdare-i birtokon. - Persze, végül is a rokonaim. Minden cigány addig maradhat a birtokomon, ameddig akar. Cserébe azt kérem tőlük, hogy ne zaklassák a falubelieket a völgyben. - Szóval ezért nincs velük semmi bajunk évek óta - mondta Clare. - Emlékszem, kiskoromban az anyám mindig behívott a házba, és még az ajtót is bezárta, ha cigányok jártak a faluban. Azt mondta, tolvajok, pogányok, és elrabolják a gyerekeket. Nicholas nevetett. - Az első kettő lehet, hogy igaz, de gyerekeket rabolniuk nem kell, van nekik épp elég. - Néha álmodoztam róla, hogy elrabolnak a cigányok. Úgy gondoltam, jó érzés lenne, ha annyira kellenék valakinek, hogy elvigyen. Nicholas rögtön megértette, miről árulkodik ez a megjegyzés. - Úgy érezte, nem kell senkinek, Clarissima? Néha tűnődtem rajta, milyen lehet, ha valakinek Morgan tiszteletes az apja. Egy rendíthetetlen erényű férfiú, együttérző a végtelenségig, akinek van ideje mindenkire, akinek csak szüksége van rá... - Halk, szomorkás akkorddal kísérte a szavait a hárfán. - De a szentekkel nem lehet könnyű együtt élni. Clare úgy érezte, mintha egy tőrt döfött volna belé. Hogy merészeli ez az alak így meglátni, amit soha senki, amit még saját magának is alig ismert be? Mereven azt mondta: - Nagyon késő van. Most, hogy megbizonyosodtam róla, hogy nem kísértet, megyek lefeküdni. - Milyen gyorsan elmenekül a kérdésem elől. Nyilván élvezi, ha másokat faggathat, de azt nem akarja, hogy bárki magába lásson. - Nincs mit meglátni - felelte Clare, és felállt. - Egyszerű nő vagyok, és szimpla életet éltem. Nicholas nevetett. - Maga sok minden, csak nem egyszerű. Izzik az intelligenciától és az elfojtott érzésektől. - Trillázó futamot játszott a hárfán, amiről Clare-nek az jutott eszébe, ahogy egy macska becserkészik egy madarat. - Szeretné úgy érezni, hogy kell valakinek,
74
Clarissima? Nekem kell. Olyan titokzatos és bonyolult, mint egy finom bor, amit újra és újra kóstolgatni kell. És a bokája is imádnivaló. Örülök, hogy az újfajta dákóval játszott. Clare nem méltatta válaszra a megjegyzést, összehúzta magán a formátlan köntöst, és az ajtó felé indult. Nicholas minden lépésénél megpendítette a hárfát. Ha gyorsabban lépkedett, a hangok is gyorsabban gyöngyöztek, ha megállt, a zene is elhallgatott. Clare megpördült. - Ne szórakozzon velem! Nicholas egyik kezével lefogta a húrokat, aztán lerakta a hárfát. - Nem szórakozom. Csak szeretném, ha részt venne az élet lakomáján, amihez a nevetés is hozzátartozik. - Felállt, az arcán játszottak az árnyak és a fények a kandalló tüzének lobogásában. - És a vágy is. A szenvedély a legjobb módja, hogy elfeledkezzünk a bánatainkról. Clare megborzongott. - Már látom, miért hívják úgy, hogy a Démongróf. Az ördög teológiáját hirdeti. - Az iskoláztatásom során elég sok vallásos tanítást is lenyomtak a torkomon. Arra nem emlékszem, hogy a gyönyörök alapvetően gonoszak lennének. Gonosz az, ha ártunk másoknak. A szenvedély kölcsönös öröm. - Elindult Clare felé. - Elmúlt éjfél, elkezdődött egy új nap. Mi lenne, ha megkapnám a mai csókot? - Nem! - Clare sarkon fordult és kirohant az ajtón. Halk nevetés úszott utána. - Igaza van, kár lenne ilyen hamar felhasználni a mai lehetőséget. Akkor később találkozunk, Clarissima. Ahogy átsietett a folyosókon, a szobája biztonságába, Clare arra gondolt, hogy az ördögnek tényleg nehéz ellenállni, mert Nicholas érvei egyre meggyőzőbbek voltak a számára. És nemcsak hogy jó úton halad a kárhozat felé, ráadásul még élvezi is.
75
Kilencedik fejezet Amikor a távolból meglátták a bányát, Nicholas megállította a lovát, és megszemlélte az úti céljukat. Nem volt kellemes látvány. A legmagasabb építmény egy kémény volt, amely fekete füstöt okádott a felhős égre. A kormos épületek körül meddő kőzet hevert nagy halmokban, és száz méteres körzetben nem nőttek fák. - A fő akna ott az épületek között indul - mutatta Clare. - Ezt használják szellőztetésre, ott mennek le a bányába, és ott hozzák fel a szenet. - Aztán balra mutatott. - Innen nem látni, de van egy kisebb, régi akna is, amit Bychannak hívnak. Ma már leginkább csak szellőztetésre használják, de néha onnan ereszkednek le a bánya déli végébe. Bár még negyed mérföldre lehettek, tisztán hallani lehetett egy gőzmotor dohogását. - A szivattyú motorja csap ilyen zajt, amivel kiszivattyúzzák a vizet bányából? - kérdezte Nicholas. - Igen, egy régi Newcomen motor. A modern Watts-féle gőzgépek már sokkal erősebbek. Nicholas elindult a lovával, és leereszkedtek a dombról. - A motor az egyik fő probléma? Clare bólintott. - Nemcsak túl kicsi ehhez a bányához, de majdnem százéves, és teljesen megbízhatatlan. - Miért nem cserélték ki? Amikor Michael Kenyon megvette a bányát, azt tervezte, modernizálja a felszerelést, hogy így növeljék a kitermelést. - Lord Michael tett is néhány újítást az első pár hónapban, de aztán elvesztette az érdeklődését a bánya iránt, és ráhagyta George Madocra az irányítást - mondta Clare. - A bányában van több régi akna, amelyek elvezetik a vizet az alacsonyabb szintekről, úgyhogy Madoc úgy döntött, pénzpocsékolás lenne új szivattyút vásárolni. És ugyanebből a meggondolásból használ egy régimódi csörlős emelőt a rakományok mozgatására. Egy modern gőzgép gyorsabb lenne, erősebb és sokkal biztonságosabb. - Ez elég rövidlátó gondolkodásmód Madoc részéről. Az új felszerelés költséges lenne, de elég hamar megtérülne az ára. Meglep, hogy Michael nem felügyeli gondosabban a bánya működését, mindig olyan ravasz üzletember volt. - Nicholas Clare-re pillantott. - Mint tudja, régebben a Davies család tulajdona volt a bánya, de a nagyapám úgy vélte, több vele a gond, mint amennyi hasznot hoz. Michael érdeklődését felkeltette a dolog, amikor egyszer itt járt látogatóban, úgy gondolta, jobb irányítással nagyon sok hasznot hajthatna, úgyhogy tett egy ajánlatot. A nagyapám örült, hogy megszabadulhat ettől a nyűgtől, őt csak az érdekelte, hogy a föld tulajdona az övé maradjon. - Szóval így cserélt gazdát a bánya. Az ott dolgozó embereknek senki nem mondott semmit. Azt mesélték, hogy Lord Michael-nek megtetszett a völgy, és hirtelen szeszélyből vette meg a házat meg a bányát. - Ebben van némi igazság, Michael tényleg beleszeretett Walesnek ebbe a részébe, amikor először itt járt Aberdare-ben. Mivel ő a fiatalabbik fiú, nem örököl földet a családjától, 76
úgyhogy megvette a Byrn Manort, ugyanakkor, amikor a bányát Vajon a házat is ugyanúgy elhanyagolta? - Amennyire én tudom, Lord Michael évek óta be sem tette a lábát a völgybe. Legalább tizenöt munkahely szűnt meg, amikor bezárták a Bryn Manort - mondta Clare nyomatékos pillantással. - Hát, a földesurak nem bánnak túl jól ezzel a völggyel, igaz? - Évek óta nagyon rosszul mennek a dolgok. Csak a kétségbeesés vett rá, hogy segítséget kérjek egy ilyen világraszóló gazembertől, mint maga - mondta Clare gúnyosan. - Legalább ez egy sikeres vállalkozás. Például remek alkalmat szolgáltatok magának a keresztény mártíromság gyakorlására. Összenéztek, és elnevették magukat, de amikor odaértek a komor épületekhez, mind a ketten elkomolyodtak. - Mi ez a borzalmas zaj, ami abból a fészerszerű épületből jön? - Itt osztályozzák a szenet. A legtöbb felszíni munkás itt dolgozik. Nicholas lesöprögette a koromszemcséket fehér kézelőjéről. - És úgy látom, innen jön a szénpor is, ami mindent beborít a környéken. - Magán úgyis fekete ruha van. Itthagyhatjuk a lovakat. Miközben leszálltak a lovakról, egy köpcös, izmos ember közeledett feléjük. - Lord Aberdare, hadd mutassam be Owen Morrist - mondta Clare. Nicholas kezet nyújtott, és megemelte a hangját, hogy hallani lehessen a gépek zúgásától. Owen! Clare nem is említette, ki lesz a kísérőm. Owen elmosolyodott, és megszorította a gróf kezét. - Nem voltam biztos benne, hogy megismer ennyi év után. - Hogy is felejthetnélek el? Én tanítottam a többi fiút pisztrángot fogni, de te voltál az egyetlen, aki valaha is igazi tehetséget mutatott. Marged jól van? - Igen. Még szebb, mint amikor elvettem. Örülni fog, hogy emlékezett rá is. - Igazán nehéz lenne elfelejteni. Persze, legtöbbször köszönni se mertem neki, féltem, hogy kitekered a nyakam. - Nicholas közben gyerekkori barátja arcát tanulmányozta. A szénpor alatt sápadt volt, mint minden bányász, de egészségesnek és boldognak tűnt. Már gyerekkorában is irigylésre méltóan békés egyéniség volt. - Jobb lenne, ha átöltözne munkásruhába. Kár lenne tönkretenni az elegáns londoni holmikat. Nicholas követte Owent egy kisebb épületbe, és levetkőzött, aztán felvett egy inget, zubbonyt és erős nadrágot, hasonlót ahhoz, amilyet Owen viselt. Habár a durva flanelruhákat gondosan kimosták, beléjük ivódott a szénpor. Nicholas elvigyorodott, ahogy a fejébe nyomta a vastagon kitömött filcsapkát, és arra gondolt, a londoni szabója szívrohamot kapna, ha most meglátná. - Ezt tűzze a gomblyukába - mondta Owen, és odaadott két gyertyát - Van magánál kovakő?
77
Volt, de ha Owen nem szól, a saját kabátja zsebében hagyta volna. Miközben Nicholas átrakta a flanelzubbony zsebébe a taplós dobozt, megkérdezte: - Még valami? Owen kivett egy marék lágy agyagot egy fadobozból, és kis talpat csinált belőle a két gyertyához. - Fogjon egy ilyet. Ha négykézláb kell másznunk, az agyaggal a sapkájához erősítheti a gyertyát Amikor kiléptek, Clare-t már ott találták, közben ő is átöltözött bányászöltözékbe. A kopottas ruhákban úgy festett mint egy fiú. - Maga is velünk jön? - kérdezte meglepetten Nicholas. - Jártam már máskor is a bányában - felelte hűvösen Clare. Nicholasban felébredt az irracionális védelmező ösztön, és legszívesebben megtiltotta volna neki, de volt annyi esze, hogy inkább nem mondott semmit. Nemcsak hogy nincs semmi joga parancsolgatni Clarenek, de nyilván járatosabb is a bányában, mint ő. És az arckifejezéséből ítélve valószínűleg leharapná a fejét, ha megpróbálná megakadályozni. Meg kellett kerülniük a felvonóbakot, hogy odaérjenek a lejárathoz. Az emelődob egy oldalára fektetett vízikerékre emlékeztetett Néhány ló forgatta, és ezzel mozgatták a nyikorgó csigákat, amelyek a főaknába vezettek. Ahogy közeledtek, épp egy tele kosár szén ért az akna tetejére. Két munkás egy szekérre ürítette a kosár tartalmát. Ahogy a szén nagy zörgéssel kiömlött, egy idősebb férfi lépett ki egy kunyhóból. - Ő látogató, Owen? - Igen, Lord Aberdare, ez itt Mr. Jenkins, a bányamester. Ő felügyel mindent, ami lemegy a bányába, és ami kijön. Nicholas kezet nyújtott. Egy kis habozás után a bányamester gyorsan megszorította, aztán megbillentette a kalapját. - Nagy megtiszteltetés, mylord. - Az enyém a megtiszteltetés, hogy itt lehetek. Majd próbálok nem útban lenni. - Nicholas szemügyre vette a nyitott aknát. - Hogyan jutunk le? Mr. Jenkins megállította az egyik csigát, és rekedtesen elnevette magát. - Gyújtsa meg a gyertyáját, aztán ragadja meg a kötelet, gróf úr. Jobban megnézve Nicholas észrevette, hogy a kötélen egymás alatt nagy hurkok vannak. Te jóságos ég, így közlekednek a bányászok? Azt hittem, fémketreces liftek vannak. - A modern bányákban igen - mondta Clare. De Penreithben minden kezdetleges és veszélyes volt. Nicholas nézte, ahogy Owen meggyújtja a gyertyáját, aztán a kötélbe kapaszkodva beleül az egyik hurokba, egyik kezével könnyedén megkapaszkodva. Nicholas ugyanezt tette, és közben igencsak tudatában volt, hogy alatta több száz láb mélység tátong. Úgy érezte, ez most próbatétel. Ha valaki nemesúr, az itt semmit nem számít, ha nincs bátorsága megtenni, amit a bányászok minden áldott nap megtesznek. Elhelyezkedett a hurokban és a kötélbe kapaszkodott, ami elég könnyen ment; az már sokkal inkább nehezére esett, hogy végignézze, ahogy Clare is ugyanezt teszi. Megint vissza kellett fognia védelmező ösztöneit. 78
A csigák nyikorogva forogni kezdtek, és a kötélen lógva leereszkedtek a sötétségbe. A gyertyák fénye vadul táncolt, ahogy a füstös levegő elsuhant mellettük. Miközben leereszkedtek, körben pörögtek a kötélen, és Nicholas eltűnődött, vajon nem szokott-e előfordulni, hogy egy bányász megszédül és leesik. Clare kicsivel fölötte kapaszkodott. A tekintetét a lány hátára szegezte. Ha azt látná, hogy elveszti az egyensúlyát, rögtön elkaphatja. De Clare olyan nyugodt volt, mintha csak otthon teázgatna a tűzhely mellett. Ahogy lassan eltűnt a fény az akna tetejénél, Nicholas látta, hogy alattuk egyre jobban nő egy vörös fényfolt. Clare korábban említette, hogy az akna legaljában nagy tűz ég, ami része a szellőztető rendszernek. Ez megmagyarázta a füstöt és a felfelé szálló meleg levegőt; olyan volt, mintha egy kéményben ereszkednének lefelé. Nicholas ismét lefelé pillantott, és látta, hogy a tűz részben eltűnt, elhomályosította egy hatalmas fekete folt, amely halálos sebességgel rohant fölfelé, ösztönösen megfeszültek az izmai, bár úgysem tehetett volna semmit az ütközés ellen. A tárgy azonban óriási léghuzatot keltve elszáguldott mellettük, alig pár centivel Owen mellett. A bányásznak a szeme sem rebbent. Nictiolas megkönnyebbülten kifújta a levegőt, amikor meglátta, hogy csak egy szénnel megrakott kosár volt az. De ha a kötél kicsit imbolyog, akár el is találhatta volna valamelyiküket a rakomány. Egyértelmű, hogy nagy szükség lenne a gőzgépes csörlőkre és liftekre. Úgy két perc után az ereszkedés lelassult, és megálltak, a lobogó tűztől egy méterre. Ahogy lekászálódtak a kötélről, Nicholas látta, hogy egy nagy, barlangszerű helyiségbe jutottak. Pár méterrel odébb szénporral borított figurák egy újabb kosarat raktak meg. - Ez a hely módfelett emlékeztet a pokol tájaira, amikről az apja olyan élvezettel mesélt - jegyezte meg. Clare kicsit elmosolyodott. - Gondolom, nagyon otthonosan érzi itt magát. Nicholas visszamosolygott, de egyáltalán nem érezte otthon magát. Cigány vére mindig vágyott a szabadság és friss levegő után, amiből itt igencsak nagy hiány volt. Köhögött és pislogott a szemét csípő füstben, és eszébe jutott, hogy gyerekkorában még a kíváncsiság sem tudta rávenni, hogy lejöjjön ide. - A nyugati fejtési fronthoz megyünk - mondta Owen. - Azon a végén nem olyan nagy a munka, ott többet lehet látni. A főaknából kiindulva fél tucat járat ágazott el. Miközben elindultak az egyik felé, kis, szénnel megrakott kerekes kocsik mellett haladtak el, amiket két kamasz fiú tolt. - Ezek a csillék - magyarázta Owen. - Kétszázötven kiló szén fér beléjük. A fiúk a csillések. A nagyobb bányákban sínek vannak a kocsiknak, úgy könnyebb a munka. Beléptek egy járatba, legelöl Owen, utána Clare, majd Nicholas. A mennyezet ahhoz sem volt elég magas, hogy Nicholas kihúzhassa magát. Egyre jobban érezte a dohos szagot, amely olyan más volt, mint a frissen felszántott föld illata. Owen hátraszólt a válla fölött - A gáz nagy problémát jelent. A bányalég összegyűlik az elhagyott járatok mélyén, és meg is lehet fulladni tőle. Ha túlságosan összesűrűsödik, valaki bemászik és meggyújtja, aztán hasra vágja magát, és hagyja, hogy a lángok átfussanak fölötte. 79
- Uramisten, ez öngyilkosság. Owen megint hátrapillantott. - Igen, de ez még nem jelenti azt, hogy hiába a szájára veheti az isten nevét. - Tudod, hogy mindig profán voltam, de majd vigyázok a nyelvemre - ígérte meg Nicholas. Eszébe jutott, hogy Clare is sértőnek találhatja. Talán inkább romául kéne káromkodnia. Most, hogy így mondod, hallottam már róla, hogy így égetik el a gázt, de azt hittem, a veszély miatt ezt ma már nem csinálják. - Ez egy nagyon hagyományos bánya, mylord - mondta szárazon Owen. - Ha már megmostad a fejem a káromkodásért, nem ártana, ha Nicholasnak szólítanál, és igazán tegezhetnél is - mondta Nicholas, és megtörölte a homlokát a ruhája ujjába. - Csak én érzem úgy, vagy tényleg melegebb van, mint odafönt? - Minél mélyebbre megyünk le, annál melegebb van - mondta Clare. - Tudja, itt közelebb vagyunk a pokolhoz. Nicholas elmosolyodott, de csak addig, míg rá nem lépett valamire, ami visított egyet, aztán surranva elrohant. Ahogy próbálta visszanyerni az egyensúlyát, beverte a fejét a mennyezetbe, összegörnyedt és elkáromkodta magát, romául. Clare aggódva hátranézett. - Jól van? Nicholas óvatosan megtapogatta a fejét. - A kitömött sapka megmentett, hogy beverjem. Mire léptem rá? Clare hűvös kezével végigsimított a homlokán. - Biztos egy patkányra. Sok van idelent. Owen is megállt, és hozzátette: - És nagyon merészek is. Néha kilopják az emberek kezéből az ennivalót. Miközben továbbindultak, Nicholas megkérdezte: - Senki nem gondolt rá, hogy lehozzanak egy macskát? - Jó néhány van belőlük, boldogan élnek és jó kövérek - mondta Clare. - De egérből és patkányból mindig sokkal több van. Valami halk fémes csörgés ütötte meg a fülüket, és egy kanyar után Nicholas meglátta, hogy egy fémajtó zárja el a járatot. Owen elkiáltotta magát: - Huw, nyisd ki az ajtót! Az ajtó nyikorogva kinyílt, és egy talán hatéves kisfiú dugta ki a fejét. - Mr. Morris! mondta örömmel. - Rég nem láttam. Owen megállt, és felborzolta a fiúcska haját. - A keleti fejtésnél dolgoztam. Milyen ajtókezelőnek lenni? Huw szomorkásán válaszolt: - Könnyű, de nagyon magányos egész nap a sötétben üldögélni. És nem szeretem a patkányokat. Owen fogta az egyik pótgyertyáját, meggyújtotta, és odaadta a gyereknek. - Apád nem engedi, hogy gyertyát gyújts? Huw megrázta a fejét. - Azt mondja, túl drága, ahhoz képest, hogy csak négy pennyt keresek naponta.
80
Nicholas összevonta a szemöldökét. Ez a gyerek négy pennyért dolgozik ebben pokolban? Felháborító. Owen elővett a zsebéből egy darab süteményt, és a kisfiú kezébe nyomta. - Majd visszafelé is meglátogatunk. Beléptek az ajtón, és továbbmentek a járatban. Amikor hallótávolságon kívül értek, Nicholas azt mondta: - Mi a fenét keres idelent egy ekkora gyerek? - Az apjának kell a pénz - felelte Clare kemény hangon. - Huw édesanyja meghalt, az apja, Nye Wilkins egy részeges, kapzsi vadállat. Már ötéves korában lehozta a gyerekét. - A bányászok fele a templomba jár, másik fele a kocsmába - magyarázta Owen. - Öt évvel ezelőtt Clare felállt egy istentiszteleten, és azt mondta, hogy a gyerekeknek iskolába kell járniuk, nem a bányába. Nagy vita kerekedett, de végül mindenki beleegyezett, hogy tízéves kora előtt egy gyerek se dolgozzon. - Bátornak kell lenni annak, aki szembe akar szállni vele. Bárcsak ott lettem volna mondta Nicholas. - Megteszem, amit tudok - jegyezte meg komoran Clare -, de ez soha nem elég. Legalább egy tucat fiú van a bányában, aki akkora, mint Huw. Egész nap ülnek a sötétben az ajtók mellett, amelyekkel szabályozni lehet, mennyi levegő jut az aknákba. Elhaladtak egy akna mellett, amelynek bejárata elé egy gerenda volt szegezve keresztbe. Ez miért van lezárva? - kérdezte Nicholas. Owen megállt. - A kőzet helyenként hirtelen megváltozik, és kifogy belőle a szén. Összevonta a szemöldökét. - Furcsa, hogy ez itt le van zárva, de elég sok vakakna van. - Talán erre különösen veszélyes a bányalég - vélekedett Clare. - Igen, valószínűleg. Továbbhaladtak, nekilapulva a sziklás falnak, amikor eltoltak mellettük egy csillét. Végül kiértek a járat végébe. Egy keskeny, szabálytalan alakú részen egy tucat ember dolgozott csákányokkal és lapátokkal. Miután futó, közönyös pillantást vetettek az érkezőkre, folytatták a munkát - Ők a vájárok - mondta Owen. - Miután kifejtették a szenet, a meddő köveket a hátuk mögé hányják, és gerendákkal támasztják meg a falakat. Némán figyelték őket egy darabig. Lágy agyaggal több helyre is gyertyákat erősítettek, így a vájárok keze szabadon maradt. Mindegyikük mögött egy csille állt, amibe a szenet rakták, mivel minden vájárt a kitermelt mennyiség szerint fizettek. Nicholast egész elbűvölte, hogy ki tudják facsarni a testüket, hogy hozzáférjenek a szénhez. Volt, aki térdelt, mások a hátukon feküdtek, egy harmadik hétrét görnyedt, hogy egy telérből ki tudja vájni a szenet. Nicholas tekintete a járat legvégében dolgozó bányászra tévedt. Halkan megszólalt - Annak a fickónak ott hátul nincs gyertyája. Hogy látja, mit csinál? - Nem látja - mondta Clare. - Blethyn vak.
81
- Komolyan mondja? - kérdezte döbbenten Nicholas. - De hát a bánya túl veszélyes egy vak ember számára. És honnan tudja, hogy a szenet vájja vagy csak a követ? - Kitapogatja, és a csákány hangjából is tudja - magyarázta Owen. - Blethyn ismer minden zugot a bányában. Egyszer, amikor betört a víz, és eloltotta a gyertyákat, ő vezetett ki hatunkat a biztonságba. Az egyik vájár megszólalt - Ideje lenne robbantani. Egy másik kiegyenesedett, és megtörölte verejtékes arcát. - Igen. Bodvill, rajtad a sor a puskaporral. Egy széles vállú, hallgatag férfi letette a csákányát, fogott egy nagy kézifúrót, és lyukat kezdett fúrni a sziklafalba. A többi vájár berakta a szerszámait a csillékbe, és elkezdték hátratolni őket az alagútban. A látogatók félrehúzódtak, és Owen közben elmagyarázta, mi történik: - Amikor elég nagy a lyuk, megtömik puskaporral, aztán egy lassan égő kanóccal meggyújtják. - A járat nem omlik be a robbanástól? - kérdezte Nicholas. - Ha jól csinálják, akkor nem - felelte Clare. Nicholas hallotta, a pár szóban is hogy vibrál a feszültség. Csodálkozva Clare-re pillantott, és látta, hogy ő is majdnem szétrobban. Egy pillanatig eltűnődött, vajon miért. Aztán eszébe jutott a nyilvánvaló válasz, és legszívesebben bokán rúgta volna magát az érzéketlenségéért. Félig-meddig meg is feledkezett róla, hogy Clare apja itt halt meg a bányában, de Clare nyilván nem. Feszült profilja élénken mutatta, mit jelent neki a bányában lenni. Nicholas legszívesebben átkarolta volna, hogy mondjon valami megnyugtatót, de elfojtotta a késztetést. A lány az arckifejezéséből ítélve nem vágyott együttérzésre. Az utolsó vájár, aki elhagyta a járatot, egy zömök férfi volt, hatalmas izmokkal és szögletes állkapoccsal. Amikor odaért a látogatók mellé, megállt, és hunyorogva Nicholasra nézett. - Maga a cigány gróf, igaz? - Így is szoktak nevezni. A férfi a lábához köpött. - Mondja meg annak a nyavalyás barátjának, Lord Michaelnek, hogy tartsa rajta a szemét Madocon. A jó öreg George sokkal jobban él, mint ahogy egy bányaigazgatónak kellene. Miután a férfi eltűnt, Nicholas megkérdezte: - Lehet, hogy Madoc lefölözi a bánya hasznát? - Nem tudnám megmondani - felelte zavartan Owen. - Ez elég súlyos vád. - Maga túlságosan igazságos - szólt közbe Clare. - Elég egy kapzsi igazgató és egy gondatlan tulajdonos, és garantált is a sikkasztás. - Ha ez igaz, és Michael megtudja, nem szeretnék Madoc helyében lenni. Michael mindig elég temperamentumos volt. Bodvill kihúzta a falból a fúrót, és elkezdte megtömni a lyukat puskaporral. - Ideje mennünk - mondta Owen. - Van még valami, amit meg akarok mutatni a visszafelé úton. Miután egy rövid darabon visszafelé haladtak, befordultak egy járatba, amely egy tágas barlanghoz vezetett. Ennek mennyezetét kőből kifaragott masszív oszlopok tartották. Owen 82
magasba emelte gyertyáját, hogy bevilágítsa a helyiséget, és azt mondta: - Szerettem volna, ha látja, milyen az úgynevezett oszlopos bányászati eljárás. A nagyobb teléreket többnyire így bányásszák. Megvannak az előnyei, de talán a szén fele is benne marad az oszlopokban. Nicholas kíváncsian szemlélte az egyik oszlopot, és látta, hogy a durván faragott felszín feketén csillog, mint a szén. Owen hirtelen elkiáltotta magát: - Vigyázz a fejedre! - Megragadta Nicholas karját, és hátrarántotta. Egy nagy darab kő pontosan oda zuhant, ahol Nicholas állt az előbb, és darabokra tört. Nicholas döbbenten nézett fel a sziklás mennyezetre. - Köszönöm, Owen. Hogy vetted észre idejében? Owen némi humorral azt felete: - A barlangokat az isten alkotta, és stabilak. De a bánya emberi alkotás, és folyton omladozik. Ha ilyen helyen dolgozik valaki, megtanulja, hogy figyeljen rá, mi van a feje fölött. Ész és erő is kell, hogy bányász legyen valaki. - Egy roma bele is halna, ha ilyen helyen kellene dolgoznia - jegyezte meg Nicholas. - Meghalni bizony könnyű, főleg ebben a bányában. Madoc el akarja kezdeni felrobbantani az oszlopokat, hogy további szenet nyerjen belőlük. Azt mondja, pazarlás lenne így hagyni. Nicholas összevonta a szemöldökét. - De így nem fog leomlani a mennyezet? - Lehetséges. - Owen egy fagerendára mutatott. - Ha elég helyen feldúcoljuk, akkor meg lehetne csinálni, de Madoc nem szívesen fizet sokat a faanyagért, ha nem muszáj. Nicholas elhúzta a száját - Kezdem kimondottan nem kedvelni ezt a Mr. Madocot, bár még nem is találkoztam vele. - Várjon, amíg megismeri - mondta csípősen Clare. - Akkor határozottan utálni fogja. - Ez nem volt keresztényhez illő kijelentés, Clare - rótta meg szelíden Owen. - Gyerünk, ideje indulni. Clare elindult Owen nyomában kifelé, és bűnbánóan azt mondta. - Igaza van, sajnálom. Nicholas egyáltalán nem bánta, hogy visszamennek. Ahogy elindult Clare nyomában, egyik szemét a mennyezeten tartotta, a másikat a lány kecsesen ringó csípőjén. Ideje lenne elkezdeni gondolkozni, hogy mikor ejti meg a mai csókot... Ahogy kiértek a főaknába, és a kijárat felé fordultak, Owen félrebillentett fejjel hallgatózni kezdett. - Már megint leállt a szivattyú. Nicholas is hegyezte a fülét, és rájött, hogy a motor állandó távoli zúgása abbamaradt, és mély csönd állt be. - Ez gyakran előfordul? - Hetente egyszer-kétszer. Remélem, gyorsan meg tudják javítani a mérnökök. A sok tavaszi eső miatt eláraszthatja a víz a bányát, ha a szivattyú egy-két óránál tovább nem működik. Nicholas elindult Owen után, de megtorpant, amikor egy nagy, tompa durranást hallott. Kísértetiesen visszhangzott a járatokban és a barlangokban, a szikla megremegett a talpuk alatt Owen hátraszólt a válla fölött - Most robbantott Bodvill. 83
Clare hirtelen megpördült, és figyelmes arccal arrafelé nézett, amerről jöttek. - Hallgassák csak! Nicholas is ijedten megfordult, és hátranézett. Nem láttak el messzire, mert úgy hatvan méterrel mögöttük kanyarodott egyet a járat. De a levegő furcsán fojtott lett, és valami mintha suhant volna feléjük suhogó hangot adva, amit Nicholas nem tudott mire vélni. Mielőtt kinyithatta volna a száját, hogy megkérdezze, mi történik, egy hatalmas robbanás hallatszott a kanyarnál, és halálos sebességgel betört az alagútba a mindent elsöprő vízáradat.
84
Tizedik fejezet Ahogy megjelent a víz, Owen felkiáltott: - Kapaszkodjanak fel a falakra! Én megyek és megpróbálok segíteni Huw-nak! Clare megragadta Nicholas karját, és a legközelebbi fagerenda felé rángatta, amellyel fel volt dúcolva a járat fala. - Gyorsan! Olyan közel kell másznunk a mennyezethez, amennyire lehet! Nicholas rögtön megértette. Eldobta a gyertyát, elkapta Clare derekát, és felemelte, amilyen magasra csak tudta. Clare gyorsan felmászott, a sziklafal kiszögelléseibe kapaszkodva, Nicholas pedig követte. A Clare bányászsapkájára ragasztott gyertya vadul imbolygó fényében látszott, hogy a gerenda és a sziklafal között van pár centi rés. Nicholasnak itt sikerült megkapaszkodnia az egyik kezével, a másikkal átkarolta Clare-t. Aztán odaért a dühöngő vízáradat, eloltotta a gyertyát, és a víz teljesen elborította őket. Az ár vadul száguldott, és Nicholasnak minden erejére szüksége volt, hogy kapaszkodni tudjon a gerendában. Valami súlyos tárgy ütközött nekik, aztán elsodródott, majdnem Clare-t is kirántva a karjából. Minden erejét összeszedve szorította magához, és Clare is vadul belekapaszkodott. Nicholas próbálta úgy fordítani, hogy a lány háta a sziklafalnak támaszkodjon, elölről pedig a testével védte. Megint nekiütközött valami, olyan erővel, hogy szinte a lélegzete is elállt az ütéstől, de most legalább Clare-t nem érte. Teltek a másodpercek, de az áradat ereje nem csökkent. Nicholas tüdeje már úgy szúrt, hogy alig bírta, és kezdett azon tűnődni, az lesz-e a sorsuk, hogy itt fulladjanak meg, messze az isten szabad egétől. Az arcát Clare hajához szorította, érezte, ahogy simogatják a selymes fürtök. Micsoda pazarlás... Micsoda elpazarlása két életnek. Azt hitte, ennél azért több ideje lesz... Minden elsötétedett előtte, és Clare szorítása is egyre gyengébb lett, amikor a víz ereje végre kezdett enyhülni. Nicholas érezte, hogy a víz szintje csökken, és a fejét felfelé fordítva próbált levegőhöz jutni a szűk kis helyen, ami még megmaradt a mennyezet és a víz között. Megtöltötte levegővel elgyötört tüdejét, és a kezét Clare derekára csúsztatva őt is feljebb emelte, hogy levegőhöz jusson. A lány feje kibukkant a vízből, és fulladozva köhögni kezdett, egész karcsú teste rázkódott. A veszélyes sötétségben, amely körbeölelte őket, nagyon törékenynek tűnt. Nicholas karja ismét összeszorult körülötte. Hosszú percekig csak kapaszkodtak egymásba, és élvezték a levegőt. A víz szintje lassan csökkent, míg végül már harminc centire volt a mennyezettől, aztán itt megállt. - Van róla fogalma, hogy mi a csuda történhetett? - kérdezte Nicholas. Clare megint köhögött, aztán sikerült annyit kinyögnie: - A robbantás kiszabadíthatott egy rejtett forrást. Néha megtörténik, de többnyire nem lesz belőle ekkora áradat. - És a szivattyú elromlott - tette hozzá komoran Nicholas. - Remélem, hamar megjavítják. 85
A hideg áradat még mindig kavargott körülöttük, és az egyetlen biztos pont az volt, hogy Nicholas kapaszkodott a gerendába. A bal lábával tapogatózni kezdett, míg talált egy szilárd kiszögellése, ami kicsit könnyített a karjára nehezedő terhén. Azon gondolkozott, meddig lesznek itt csapdába esve. A fáradtság és hideg végül erőt fog venni rajtuk. - Ha a víz megint emelkedni kezdene, meg kell próbálnunk kiúszni innen, de a sötétben azt kockáztatjuk, hogy eltévedünk valamelyik oldaljáratban. Szerintem egyelőre jobb, ha itt maradunk, és imádkozzunk, hogy a víz tovább apadjon. Clare próbált könnyed hangon válaszolni. - Maga, imádkozni? Biztos a fülembe ment a víz, és rosszul hallottam. Nicholas nevetett. - Barátom, a hírhedt Michael katona volt, mielőtt úgy döntött, hogy inkább meggazdagodik. Egyszer azt mondta, hogy a csatamezőn mindenki hívő. Érezte Clare testének rázkódásából, hogy egy kicsit nevet, de amikor megszólalt, feszült volt a hangja: - Gondolja, hogy Owen és Huw megmenekültek? - Biztonságban kell hogy legyenek - mondta Nicholas, remélve, hogy van oka az optimizmusra. - Owen valamivel előttünk járt, és szerintem nincs messze innen az az ajtó. Talán ők is megkapaszkodtak egy gerendában, és ha szerencséjük van, be tudták csukni maguk után az ajtót. Ez lelassíthatta az áradatot, és addig lehetett idejük egy magasabb szintre menekülni. - Jaj, istenem, nagyon remélem - suttogta Clare. - De lehet, hogy más bányászokat is elkapott a víz. Bodvill nem juthatott túl messzire, miután beindította a robbantást. Clare vadul reszketett. Nicholas azt hitte, sejti, miért, és megkérdezte: - Az apja ezen a környéken halt meg? - Nem, a bánya másik végében történt - felelte Clare. Hosszú csönd után kitört belőle: Gyűlölöm ezt a helyet! Te jó ég, mennyire gyűlölöm! Ha holnap bezárathatnám a bányát, megtenném. Annyian haltak már meg itt. - A hangja elcsuklott, és Nicholas vállába fúrta az arcát. - Vesztett el másvalakit is, aki fontos volt? - kérdezte halkan. Egy darabig csönd volt, csak az áramló víz susogása hallatszott. Aztán Clare akadozva megszólalt: - Egyszer... egyszer szerelmes voltam valakibe. Mind a ketten nagyon fiatalok voltunk, én tizenöt, Ivor egy évvel idősebb. Imádtam, és ő is engem. Néha beszélgettünk az istentisztelet után, megpróbáltuk elmondani, mit érzünk, de csak olyasmit, amit bárki hallhatott volna... De mielőtt bármi történhetett volna, történt egy gázrobbanás a bányában, és ő bennégett. Nicholas, aki a völgyben nőtt fel, jól ismerte a falubeli fiatalok között szövődő ártatlan szerelmeket, amilyen Owen és Marged kapcsolata is volt. Kezdetektől fogva áradt belőlük valami sugárzás, szinte fájt együtt látni őket. Nicholas szörnyen irigyelte őket, mert ő soha nem volt ilyen ártatlan.
86
Clare tizenöt évesen nagyon olyan lehetett, mint Marged, tisztalelkű és hűséges szívű. Vajon Ivor megérdemelte volna-e a szerelmét...? Clare már soha nem tudhatja meg, mert a fiú meghalt, amikor bimbózó szerelmük még csak végtelen lehetőség volt. Mióta csak lementek a bányába, Nicholas igyekezett elfojtani magában a védelmező ösztönt, amit Clare iránt érzett De most feladta a küzdelmet, és felajánlotta az egyetlen vigaszt, amit tudott Odasúgta: - Milyen bátor, hogy mégis lemerészkedett a mélybe. Lehajtotta a fejét, és a lány nedves arcához érintette az ajkát, lassan végigcsúsztatva a nyakáig. Clare halkan, merengve felsóhajtott, amikor összetalálkozott az ajkuk, a fejét hátrahajtva a férfi vállára. Az ajka meleg volt, csábító ellentét hideg bőrén. Olvadó teste hozzásimult. Átázott ruhájuk átmelegedett, ahol összeért a testük, és szinte olyan érzés volt, mintha meztelenek lettek volna. Clare látszólag nem bánta, hogy a combjai Nicholas combjai közé nyomódnak, és melle a mellkasára simul. Először egyszerű, majdnem szűzies csók volt, de a vágyban, amit Nicholasban keltett, már nem volt semmi szűzies. Kísérletezve kicsit szétnyíltak az ajkai, Clare ajka is szétnyílt alatta, és a lélegzetük egybeolvadt Nicholas felbátorodva megérintette a nyelvével. Egy fájdalmas pillanatig azt hitte, Clare úgy fog dönteni, hogy mára elég volt a csók. De a lány nyelve félénken hozzáért, és a keze könnyedén végigsimított a hátán. Édes volt, mint egy könnyű nyári bor. Nicholas tudta, hogy őrültség ilyen vágyat érezni, amikor veszélyben forog az életük, de egy őrült pillanatig elfeledkezett a vízről, a sötétségről, a fenyegető körülményekről. Csak Clare volt valóságos, semmi más. Felemelte a térdét, hogy szilárdabban rátámaszkodhasson. Clare egész testével válaszolt, mintha olyan folyékony lenne, mint a víz, amely körbevette őket Volt valami végtelenül erotikus a tétova mozdulatokban, ártatlan bujaság. Azt várta, Nicholas erőszakos lesz, amikor majd tényleg szájon csókolja, és nem számított erre a gyöngédségre. Ösztönösen tudta, hogy az ölelése más, mint az előző kettő volt, amikor még csak hűvösen próbálgatta, hogyan reagál rá. Ez a csók már közös volt, mert a veszély bajtársakká tette őket ellenfelek helyett. És a veszély még egyáltalán nem múlt el. Clare vonakodva elfordította az arcát. - Azt hiszem... ideje lenne abbahagyni. - Azt hiszi? Nem biztos benne? Mielőtt Clare válaszolhatott volna, a férfi szája megint megkereste az ajkát, és a bűvölet elsöpörte a józanságát. Közelebb simult hozzá, aztán megborzongott, amikor Nicholas keze feljebb siklott, és a melle oldalához ért. A könnyed, futó érintés megdöbbentően izgató volt Aztán rátört a bűntudat és a zavar, amikor rájött, hogy a leggyalázatosabb módon összesimul az ágyékuk. Megint elhúzódott, és határozottan azt mondta: - Biztos vagyok benne.
87
Nicholas visszafojtotta a lélegzetét, aztán lassan kifújta. - Milyen kár. - Kicsit lazult karjának szorítása Clare derekán. Clare elhúzta a combját is, hogy ne legyen olyan bizalmas a közelség. De elég nehéz volt méltóságteljesen viselkedni, amikor így összefonódik a testük, és ha elengednék egymást, azt kockáztatnák, hogy megfulladnak. A gondolattól ismét feltámadt benne a rettegés, amit akkor érzett, amikor a víz majdnem elborította. Nicholas volt az egyetlen biztos pont ebben a felfordult világban. Ha ő nem ilyen erős és kitartó, akkor belőle is a bánya áldozata lehetett volna. - Megmentette az életemet. Köszönöm. - Puszta önzésből tettem. Maga nélkül azonnal összeomlana a háztartásom. Clare humorérzéke is visszatért. - De ha én nem lennék, hogy bonyolítsam az életét, akkor nyugodtan elmehetne Aberdare-ből. - Ki mondta, hogy az életnek egyszerűnek kell lennie? - Nicholas a lány nyaka és válla közé fúrta az arcát. Clare visszafojtotta a lélegzetét. Az eredeti megegyezésben csak csókokról volt szó, naivitásában arra nem gondolt, hányféleképpen érinthet meg egy férfi egy nőt. Próbálta elterelni a figyelmét a fizikai közelségről, és azt mondta: - A víz megint lejjebb ment úgy harminc centivel. - Igen. Kipróbáljuk, hogy leér-e a lábam? - Nicholas megfogta Clare kezét és a gerendára rakta. De Clare ujjai megcsúsztak a nedves fán, és nem tudott semmibe kapaszkodni. Fojtottan felkiáltott, és a gerenda után kapott, de csak csúszós köveket tapintott a keze, amikben nem tudott megkapaszkodni. Nicholas ösztönös mozdulattal elkapta, és visszahúzta biztonságos helyre. Megkérdezhettem volna, hogy tud-e úszni. Clare megrázta a fejét, aztán eszébe jutott, hogy Nicholas a sötétben nem látja. - Attól tartok, nem. - Hát jó, akkor próbálkozzunk még egyszer, óvatosabban. Most a lány mindkét kezét odavezette a gerendára, és ellenőrizte, hogy elég szorosan fogjae, mielőtt elhúzódott mellőle. - A víz úgy az államig ér - mondta. - És nem túl erős a sodrása. Azt hiszem, ideje lenne elindulni. Miss Morgan, kénytelen lesz a hátamra kapaszkodni. Nem lenne jó, ha elveszíteném a sötétben. - Ezzel egyetértek. Ha már a sötétről van szó, nincs magánál kovakő? Talán sikerülne meggyújtani egy gyertyát. - Még megvan a gyertyája? Az enyém elveszett, amikor ránk tört a víz. Megnézem a taplós dobozt. - Halk locsogás hallatszott, ahogy Nicholas keresgélt a zsebében, és kivette a dobozt. Egy pillanat múlva szomorúan megszólalt: - Sajnos, teljesen átázott. Kár, hogy nem vagyok tényleg démon, akkor egy ujjcsettintéssel tudnék tüzet gyújtani. Clare érezte a víz hullámzását, ahogy Nicholas felé indult - Odamegyek, kapaszkodjon a hátamra. 88
Clare átkarolta a férfi nyakát, a lábával pedig a derekát Az izmos alak sokkal biztonságosabbnak tűnt, mint a gerenda. Nicholas a bal karjával átfogta a lány bal lábát, aztán gázolni kezdett a vízben, a jobb karját kinyújtva maga elé, nehogy nekimenjen valaminek. - Ha oldalra kinyújtom a karomat, tudnám követni a járat falát - mondta Clare. - Jó ötlet, így nem tévedünk el. Nicholas lassú, határozott mozdulatokkal gázolt a vízben, az izmai minden mozdulatnál érzékien csiklandozták Clare combjának belső felét Felforrósodott arcát a férfi nyakába fúrta. Ezután az illetlen bizalmasság után hogy fognak visszatérni egy biztonságosabb és távolságtartóbb viszonyhoz? Nem mintha egy pillanatig is biztonságban lett volna, mióta csak betette a lábát Aberdare-be... A jobb kezével közben végigtapogatta a falat, és érezte, ahogy a durva felületű sziklafal és a megtámasztó fagerendák váltogatják egymást. Kétszer elhaladtak egy oldaljárat bejárata mellett Aztán hirtelen valami mást érintett a keze. Hűvös, síkos, puha és szúrós... Az ujjai továbbsiklottak, és valami ruhaanyagot érintettek. Clare felsikoltott, és elkapta a kezét. - Mi a baj? - kérdezte éles hangon Nicholas. Clare reszkető hangon azt felelte: - Egy... egy vízbefúlt embert találtam. Nicholas megtorpant. - Nem lehet, hogy még él? A bőr petyhüdt érintésére emlékezve Clare megborzongott és megrázta a fejét. - Nem hiszem. - Talán az a szerencsétlen Bodvill. Valami nehéz tárgy nekem ütődött, amikor először jött az áradat, lehet, hogy a holtteste volt. Ha már úgysem tudunk segíteni rajta, itt kell hagynunk. Nicholas tárgyilagos hangja segített Clare-nek, hogy összeszedje magát. A legszörnyűbb félelme az volt, hogy a holttest Owené, de emlékezett rá, hogy az ő arca egészen simára volt borotválva. Nicholas továbbindult. Clare a combjába törölgette a kezét, aminek persze nem volt sok értelme a víz alatt, aztán megint tapogatni kezdte a falat. A járat végtelennek tűnt, sokkal hosszabbnak, mint amikor világosban jöttek ugyanerre. Clare már azon kezdett tűnődni, nem fordultak-e be valahol egy oldalfolyosóra, amikor Nicholas hirtelen ismét megtorpant. - Várjunk csak. Azt hiszem, zsákutcába kerültünk. Aztán folytatta: - Nem, mégsem, folytatódik a járat, de a mennyezetig ér a víz. Clare összevonta a szemöldökét, próbálta felidézni az utat. - Átjöttünk idefelé egy szakaszon, ahol nagyon alacsony volt a mennyezet. Azt hiszem, nem volt nagyon hosszú. Emlékszik? Ahol be kellett húznia a fejét - Őszintén szólva nem nagyon figyeltem oda. Csak annyira emlékszem, hogy néha tudtam kiegyenesedve menni, néha meg nem. Nem szívesen merülnék a víz alá magával együtt, ha nem tudom, mennyire hosszú ez a szakasz. Meg tud kapaszkodni egy gerendába, amíg felderítem?
89
Clare semmiképp nem akart egyedül maradni egy elárasztott járatban egy holttest társaságában, de nyugodtan azt felelte: - Van egy gerenda három méterrel mögöttünk. Ott megleszek addig. Nicholas addig hátrált vele, míg odaértek a gerenda mellé. - Meg tud jól kapaszkodni? - Ez jó erős - nyugtatta meg Clare. Nicholas gyors csókot nyomott a lány homlokára, aztán enyhe bosszúsággal azt mondta: Jaj, elnézést, elfelejtettem. Akkor most felhasználtam a holnapi csókot? - Azt hiszem, az adott körülmények között ezt nem számítom bele. - Ebben az esetben... - Átkarolta a lányt, és megint megcsókolta a száján, most sokkal hosszabban. Az ölelés jóleső melegséggel árasztotta el Clare-t, egészen átfagyott lábujjáig. Igyekezett szigorú hangon megszólalni. - Maga igazán nagyon pimasz, Lord Aberdare. Nicholas elnevette magát. - Hát persze. - Aztán úszva elindult arrafelé, ahol már a mennyezet is beleért a vízbe. Clare a fülét hegyezve hallgatózott, a zajok alapján követve a mozdulatait. Nicholas megállt, vett pár mély lélegzetet, amennyire csak lehet, megtöltve a tüdejét, aztán halk csobbanással a víz alá merült, mint egy vidra, és eltűnt. Clare azonnal vagy tíz fokkal hidegebbnek érezte maga körül a vizet. Ha tényleg elkanyarodtak a főjáratból, Nicholas mindenféle ismeretlen veszéllyel találhatja szembe magát. Próbált nem aggódni: Nicholas már bebizonyította, hogy tud vigyázni magára, sőt rá is. Így is egy örökkévalóságnak tűnt, mire visszatért. Levegő után kapkodva felbukkant a felszínre, és Clare-hez úszott. - A járat alja kicsit emelkedik felfelé, úgyhogy a víz a másik oldalon sekélyebb. Azt hiszem, meg tudjuk csinálni, de nem lesz kellemes. Bírnia kell levegővel. Megbízik bennem, hogy átviszem? - Hát persze, szüksége van rám, hogy rendben tartsam a háztartását. - Könnyű volt tréfálkozni így, hogy Nicholas megint vele volt. Nicholas nevetett, és magával húzta Clare-t a vízben, amíg odaértek az elárasztott részhez. Lélegezzen jó mélyeket, aztán mindkét kezével kapaszkodjon meg az én bal kezemben. Amikor készen van, szorítsa meg kétszer. Clare követte az utasítást, és belekapaszkodott a férfi kezébe. Amikor jelzett, hogy készen áll, Nicholas víz alá bukott, és maga után húzta Clare-t is. Az oldalára fordulva úszott, erőteljes lábmozdulatokkal. Nem volt nehéz vele siklani, de az igaz volt, hogy nem kellemes. Habár Clare megbízott benne, érezte, hogy fogy a levegője, és nő benne pánik. Szeretett volna kapálózva feltörni a felszínre. A szíve vadul kalapált, és lassan kifújta a levegőt Amikor már úgy érezte, egy másodperccel sem bírja tovább, Nicholas felfelé rúgta magát, és kibukkantak a felszínre. Clare Nicholasba kapaszkodva kapkodott levegő után. - Bátor kislány - mormolta Nicholas, és megsimogatta a hátát
90
- Nem vagyok bátor - zihálta Clare. - És kislány sem. Egy nagyon mérges vénlány tanítókisasszony vagyok. Nicholas nevetett, és megint megcsókolta. Clare-nek joga lett volna megállítani, hiszen már jóval túl volt a mai adagon, de nem tette. A csókokból merített bátorságot, és arra most szüksége is volt. Az erkölcsei miatt ráér majd akkor aggódni, ha kikerültek innen. A vágy egész testében lüktetett, és újra erőt adott fáradt tagjainak. Beletelt egy kis időbe, míg rájött, hogy a lüktetés, amit érez, nemcsak a testéből jön, hanem körülöttük a vízen és a köveken is átrezeg. Clare felemelte a fejét, és megkönnyebbülten felkiáltott: - A szivattyú megint működik! - Óvatosan tapogatózva a lábával megkereste a talajt Épp leért a lába, és a feje is a víz fölött maradt - Hála istennek. Ezt meg kell ünnepelni egy csókkal. - Nicholas megint a karjába zárta, és az ajka a lány ajkát kereste. Clare nevetve eltolta magától. - Magának semmi máson nem jár az esze? - Néha igen. De ha nem muszáj, akkor nem. - Átölelte és felemelte a lányt, hogy egy magasságba kerüljön az arcuk. Minden alkalommal könnyebb és könnyebb volt, hogy beleolvadjon a csókjába. Clare egyszerre érezte magát lebegni a csók mámorától és a vízben. Küszködött, hogy visszanyerje a józanságát. - Ha nem hagyjuk abba, felforr körülöttünk a víz. - Clarissima, ennél szebbet még soha nem mondott nekem. Szerencsére nem próbálta újból megcsókolni, csak lerakta és átkarolta a vállát. Nemsokára egy falhoz értek, amely fémesen megzördült, mikor Nicholas megtapogatta a szabad kezével. - Azt hiszem, itt van az ajtó, ahol Huw őrködött. Szerencsére holttesteket nem találtak az ajtó környékén. Nicholas lemerült és átbújt a víz alá került ajtónyíláson, aztán visszakiáltott Clare-nek, hogy ő is jöhet. Amikor felbukkant a túlsó oldalon, hunyorogva meglátta, hogy nem messze gyertyafény pislákol. Hat férfi közeledett a derékig érő vízben, Owennel az élen. - Clare, Nicholas, maguk azok? - kiáltott oda. - Igen, megvagyunk mind a ketten - felelte Nicholas. - Sikerült kimenteni Huw-t? - Igen, bár hajszálon múlt. Miután kiúsztunk egy magasabb szintre, fel kellett vinnem, szegény annyira félt, hogy nem mert lent maradni a bányában. - Találtunk egy holttestet lejjebb a járatban - mondta Clare. - Vannak még áldozatok is? - Az Bodvill lehet, isten nyugosztalja - sóhajtotta Owen komoran. - De senki más nem halt meg, és komolyabb sérülés sem történt. Nagyon szerencsések voltunk. Az egyik bányász megszólalt: - Megyünk, megkeressük Bodvill. - Azon a szakaszon túl van, ahol nagyon alacsony a mennyezet - mondta Nicholas. A bányász bólintott, aztán elindult három társával az ajtó felé. A víz közben gyorsan apadt, és már gyertyát is át tudták vinni az ajtónyíláson.
91
Miközben Clare és a többiek elindultak a kijárat felé, Owen azt mondta: - Sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott, míg megtaláltuk magukat. Kicsit előbbre van egy rész, amely átjárhatatlan volt, míg be nem indult a szivattyú. - Nem történt semmi baj, bár meg kell hogy mondjam, volt már részem élvezetesebb délutánban is - jegyezte meg Nicholas. - Itt minden nap ilyen, vagy ezt az én tiszteletemre rendezték? Owen felsóhajtott. - Bárcsak azt mondhatnám, hogy a mai nap különleges volt. A balesetnek mindenesetre van egy haszna is, gondolta Clare, miközben fáradtan gázolt a vízben. Most, hogy felkeltették Nicholas figyelmét, biztos, hogy rövidesen változások lesznek a bányában.
92
Tizenegyedik fejezet Nicholas sejtette, milyen kimerült lehet Clare. A karját védelmezőén fonta köré, miközben a nyikorgó csigákkal felhúzták őket a felszínre. Ha már kimentette az elárasztott bányából, nem szerette volna az út utolsó szakaszán elveszíteni. Clare fáradtan nekidőlt, láthatóan örült a támasznak. Amikor felértek, talpra segítette a lányt. A szelet jéghidegnek érezték átázott ruhájukban. Huw aggódva ott várta őket. Az arca felderült, amikor meglátta Owent. - Jaj, de örülök, hogy itt van, Mr. Morris! Szörnyű az a hely. Owen megveregette a fiú vállát. - A bányászkodás nem olyan rossz dolog, Huw, ha nem is való mindenkinek. - Esküszöm az élő istenre, hogy le nem megyek oda még egyszer - mondta a kisfiú nagy komolyan. Közben a csörlővel még több bányászt hoztak a felszínre. Egyikük, egy magas, vékony, vörös arcú férfi elordította magát: - Hé, Huw, hallottam, mit mondtál, és nem szeretném még egyszer hallani! Hagyd abba a nyavalygást, különben leviszlek most azonnal! A gyerek arca elsápadt. Reszketve, de elszántan azt mondta: - Nem, papa, nem megyek. - Az apád vagyok, én mondom meg, hogy mit csinálj! - förmedt rá a férfi. Előbbre lépett, és el akarta kapni Huw csuklóját. A fiú rémülten felkiáltott, és Owen háta mögé bújt. - Kérem, Mr. Morris, ne engedje, hogy levigyen! Owen szelíden azt mondta: - A gyerek majdnem megfulladt, Wilkins. Meleg ételre van szüksége, és ágyba kell dugni, nem megint levinni a bányába. - Semmi közöd hozzá, Morris. - Wilkins megint a fia felé kapott, de majdnem elbotlott közben. Owen arca megkeményedett. - Részeg vagy. Hagyd békén a fiút, amíg ki nem józanodtál. A bányász dühe robbant, mint a puskapor, és csontos öklét rázva azt kiáltotta: - Ne mondd meg nekem, hogy mit csináljak a fiammal, te szentfazék! Owen ügyesen félrelépett a lendülő ököl elől, aztán látható elégedettséggel egy jól elhelyezett jobbegyenessel leterítette az ellenfelét. Wilkins döbbenten feküdt a földön, Owen pedig letérdelt a gyerek mellé. - Jobb lesz, ha eljössz hozzánk egy teára, Huw - mondta kedvesen. - A papád ma nincs jó kedvében. Nicholas megdöbbent, mikor látta, milyen elgyötört a gyerek arca. A saját gyerekkora jutott róla eszébe, és ahogy Owen beszélt a kisfiúval, arról Morgan tiszteletes. Nem szerette a felkavart emlékeket. Ahogy elfordult, épp meglátta, hogy Wilkins feltápászkodik, a kezében a rövid nyelű csákánnyal. A dühtől eltorzult arccal felemelte a csákányt, és hátulról fejbe akart vágni Owent. 93
Figyelmeztető kiáltások harsantak, Nicholas pedig előrelépett, kicsavarta a kezéből a csákányt, olyan erővel, hogy Wilkins ismét a földre zuhant, de ordítva azonnal kezdett feltápászkodni. Nicholas gyomorszájon rúgta, amitől újból elterült, a hátán fekve. Nicholas a torkára szorította a csákány nyelét. Wilkinsből áradt az olcsó whisky bűze. Arra se lett volna alkalmas, hogy kutyát tartson, nem hogy gyereket neveljen. - A fiú akaratos, és nem való a bányába. Nyilvánvaló, hogy magának nincs belőle semmi haszna. Nekem adja, mondjuk, húsz guinea-ért? Ennyit évek alatt se keresne meg magának a bányában, és legalább nem kell etetnie és ruháznia. Wilkins zavartan pislogott: - Maga meg ki az ördög? - Aberdare grófja. Wilkins arca megrándult. Nem törődve veszélyes helyzetével, gúnyosan azt mondta: Szóval a cigány gróf kedveli a kisfiúkat. A felesége ezért nem bírta ki maga mellett? Nicholas görcsösen megszorította a csákány nyelét, de erőt vett magán, hogy ne szorítsa túlságosan Wilkins torkára. - Még nem mondta meg, hogy hajlandó-e megválni a gyerektől. Húsz guinea, Wilkins. Gondoljon bele, mennyi whiskyt adnak ezért. A pénz említésére a bányász elgondolkozott. Hosszas töprengés után azt mondta: - Ha kell magának a kölyök, hát vigye, huszonöt guinea-ért a magáé. Isten a megmondhatója, milyen semmirekellő. Nem csinál semmit, csak nyavalyog, és folyton enni akar. Nicholas a köréjük gyűlt bányászokra pillantott, akik némán figyelték a jelenetet. - Maguk a tanúi, hogy Mr. Wilkins önként lemond minden, a fiára vonatkozó jogáról huszonöt guineaért A legtöbben bólintottak. Az arcukról lerítt a megvetés. Nicholas elvette a csákányt, hogy Wilkins feltápászkodhasson. - Mondja meg hol lakik, a pénzt ma este elküldetem az intézőmmel. Egy írást is készítenek, amiben lemond a fiúról. Miután Wilkins rábólintott, Nicholas félredobta a csákányt, és gúnyosan megjegyezte: Most, hogy már talpon van, lenne kedve esetleg még megjegyzéseket tenni a magánéletemről? Nincs nálam semmi fegyver, úgy beszélhetünk, mint férfi a férfival. Bár a bányász vagy tíz kilóval súlyosabb lehetett Nicholasnál, elfordította a tekintetét. Egészen halkan, hogy csak Nicholas hallotta, azt motyogta: - Mocskos cigány disznó. Nicholas megunta, elfordult, és Owenre nézett: - Ha fizetem Huw nevelésének költségeit, befogadnátok? Vagy ha ti nem, tudnál egy megfelelő családot? - Marged és én majd befogadjuk. - Owen a karjába emelte a kisfiút. - Szeretnél nálunk lakni, Huw? De akkor iskolába is kell ám járni. A gyerek szeme könnyes lett. Bólintott, aztán Owen nyakába fúrta a fejét. Owen megveregette a hátát, Nicholas pedig cinikusan a pénz hatalmán tűnődött. Huszonöt guinea-ért egy gyerek új életet kaphat. Persze, a nemesi vér ennél drágább: ő annak idején négyszer ennyibe került az öreg grófnak. És biztos még magasabb lett volna az ár, ha nem tisztátalan vér folyik az ereiben... 94
Szigorú arccal elfordult. Az a lényeg, hogy Huw olyan emberekhez kerül, akik jól bánnak vele. Clare végig némán figyelt, átható tekintettel. Amikor Nicholas ránézett, azt mondta: - Maga talán mégsem teljesen reménytelen eset. - Ne legyenek téves elképzelései az emberbaráti hajlamaimról - csattant fel Nicholas. Puszta szeszélyből tettem. Clare elmosolyodott - Isten óvja, hogy valami jó cselekedet fűződjön a nevéhez. A végén még kizárják a csirkefogók társaságából. - Nem zárhatnak ki, alapító tag vagyok - vágott vissza Nicholas. - Menjen, öltözzön át száraz ruhába, mielőtt halálra fagy. És egy fürdő is jót tenne, úgy néz ki, mint egy kéményseprő. - Akárcsak maga, mylord. - Clare még mindig mosolyogva bement a kunyhóba, ahol a ruháit hagyta. Nicholas, Owen és Huw a másik házikóba mentek. Habár Owen többnyire tovább dolgozott, a vízbetörés miatt ma minden felfordult, ezért úgy döntött, ma korábban hazamegy Huw-val. Miközben átöltözött, Nicholas halkan megkérdezte: - Biztos vagy benne, hogy Margednak nem lesz kifogása ellene? - Nem fogja bánni. Huw okos és jó gyerek, Marged többször is mondta, hogy nem bánná, ha a miénk lenne. Wilkins nem engedte vasárnapi iskolába, úgyhogy Marged lopva tanítgatta írni és olvasni, amikor alkalom volt rá. És etette is. Szegény kölyök folyton éhes. Huw lerángatta magáról a vizes, rongyos inget. Sovány hátán csúnya hegek bukkantak elő. Nicholas összevont szemöldökkel nézte. - Nagy kedvem lenne kimenni és letépni Wilkins fejét. Vagy akarod inkább te? - Ne kísérts - mondta Owen. - Jobb lesz hagyni, ha már lemondott a gyerekről. Évekig szolgált a hadseregben, és a legkisebb ürügy is elég neki a verekedésre. Nincs értelme még nagyobb ellenséget csinálni belőle. Különben is - tette hozzá kenetteljes hangon -, az Úr is az erőszak ellen van. Nicholas elvigyorodott, és felvette a kabátját. - Ezt te mondod, aki olyan profi módon leterítetted Wilkinst? - Az embernek néha kemény kézzel kell elbánni az istentelenekkel - mondta Owen tréfásan megcsillanó szemmel. - Még Jézus is elvesztette a hidegvérét, amikor kiűzte a kufárokat a templomból. Huw odament, és bizalomteli mozdulattal megfogta Owen kezét Nicholasnak megint Morgan tiszteletes jutott eszébe. Amikor kiléptek a kunyhóból, meglátta, hogy Bodvill holttestét közben felhozták a bányából, és épp lefektették a bányamester kunyhója mellé. Egy nagydarab férfi intézkedett, aki izmos volt, mint egy bányász, jól öltözött és tekintélyt sugárzó. Owen odasúgta: - Ez Madoc. 95
Nicholas erre magától is rájött. Bár szeretett volna találkozni az igazgatóval, de nem most, inkább más körülmények között Körbenézett, hogy hol van Clare, és meglátta, hogy épp kilép a másik kunyhóból a lovaglóruhájában. A nagy felfordulásban talán könnyű lesz odasurranni a lovaikhoz, és feltűnés nélkül távozni. De nem volt ilyen szerencséjük. Ahogy Madoc elfordult a holttesttől, a tekintete megakadt Clare-en. - Mit keres itt, maga kis bajkeverő? Megmondtam, hogy maradjon távol a bányától! Nicholasnak nagy kedve lett volna Madocnak is behúzni egyet, de azért jött a bányába, hogy felderítse a körülményeket, nem verekedni. Mielőtt Clare bármit válaszolhatott volna, Nicholas odalépett, és békéltető hangon azt mondta: - Ha dühös, engem okoljon, én kértem meg Miss Morgant, hogy hozzon el ide. Madoc odafordult. - Maga meg ki a fene? - Aberdare grófja. Madoc egy pillanatra zavarba jött, aztán folytatta: - Birtokháborítást követ el, Lord Aberdare. Távozzon, és ne jöjjön ide többet - A bányászati vállalat a Davies családtól bérli a területet - mondta Nicholas megtévesztő nyugalommal. - Ne feledje el, hogy a föld még mindig az én tulajdonom. Nem ártana, ha elővenné a jobbik modorát. Madocnak láthatóan nagy erőfeszítésébe került, hogy visszafogja a dühét. - Elnézést kérek, ha kicsit nyers voltam, de halálos baleset történt a bányában, és ez nem a legmegfelelőbb alkalom látogatók fogadására. - Hirtelen összeszűkült szemmel ránézett a grófra. - Maga is lent volt? - Igen. Emlékezetes élményben volt részem - felelte Nicholas. Madoc megfordult, és dühösen rámeredt az összegyűlt bányászokra. - Ki vitte le Lord Aberdare-t? Nicholas sejtette, hogy ha valaki beismerné, azt ott helyben elbocsátaná. Figyelmeztető pillantást vetett Owenre, aztán azt mondta: - Ezért is csak engem hibáztathat. Azt a benyomást kelthettem, hogy az engedélyével teszem. Az alkalmazottai nagyon segítőkészek voltak. Madoc majdnem dührohamot kapott. - Nem érdekel, hogy gróf, és a föld tulajdonosa morogta. - Nincs joga a hátam mögött szaglászni, és hazudni a munkásaimnak. Nagy kedvem lenne a törvény kezére adni. - Csak tessék - mondta barátságosan Nicholas. - Rég nem voltam börtönben, épp ideje lenne. De régi barátom, Lord Michael Kenyon még mindig a tulajdonos, ugye? Készülök meglátogatni, mióta hazatértem. Lehet, hogy nem helyeselné, ha ilyen udvariatlanul bánnak a vendégekkel. Madoc éles válasszal próbálta leplezni, hogy kellemetlenül érzi magát. - Menjen csak. őlordsága teljes felhatalmazást adott nekem a bánya ügyeiben, és még soha nem helytelenítette egyetlen cselekedetemet sem. - Biztos vagyok benne, hogy nagy megnyugvás neki, hogy az igazgatója ilyen lelkiismeretes - jegyezte meg Nicholas ironikusan. Vetett egy pillantást Clare-re, aki közben
96
csendben odavezette a lovakat. - Akkor indulhatunk, Miss Morgan? Már mindent láttam, amit látni akartam. Clare bólintott, és mindketten lóra ültek. Nicholas érezte, hogy Madoc tekintete a hátába fúródik, ahogy ellovagoltak. Ha pillantással ölni lehetne, ő mér halott ember lenne. Amikor már jól eltávolodtak a bányától, megszólalt: - Szereztem két ellenséget, és még uzsonnaidő sincs. Nem rossz egy napra. - Ez nem vicc - mondta Clare éles hangon. - Nye Wilkins az a fajta, aki egyik este, ha berúgott, felgyújthatja az istállóját, hogy bosszút álljon, amiért megalázta. - És Madoc még nála is rosszabb. Már látom, miért volt idő-pocsékolás megkérni, hogy javítson a körülményeken a bányában. Nagyon veszélyes ember. Clare meglepetten nézett rá. - Én is mindig így éreztem, de azt hittem, csak előítéleteim vannak, mert úgy gyűlölöm a bányát. - Madoc kicsinyes zsarnok, aki foggal-körömmel küzdeni fog, hogy megtartsa a hatalmát. Ha fenyegetve érzi magát, nagyon gonosz tud lenni - mondta Nicholas elgondolkozva. ismerem a fajtáját. Nagyon csodálkozom, hogy Michael egy ilyen embert bízott meg, és még jobban azon, hogy elégedett Madoc munkájával. El sem tudom képzelni, mit művelt Michael az elmúlt négy évben. Nem hiszem, hogy meghalt volna, azt tudnám, de nagyon furcsa, hogy így elhanyagolja a dolgokat, amik fontosak voltak neki. - Talán már nem tartja őket olyan fontosnak - vélte Clare. - Az emberek sokat változhatnak négy év alatt. - Ez igaz. Akkor is meglep, hogy Michael ilyen közönyös lett. Mindig mindennel törődött. Sokszor túlságosan is. - Nicholas szórakozottan simogatta a lova nyakát, miközben a múlton tűnődött. - Ha Londonban leszek, majd megkérdezem egy közös barátunkat, Lucient, hol van Michael, és mit csinál. Lucien mindent tud mindenkiről. Clare-nek eszébe jutott, hogy Marged említette ezt a nevet, és megkérdezte: - Lucien is a Bukott Angyalok társaságához tartozott? Nicholas döbbenten nézett rá. - Te jó ég, ezt itt Walesben is tudják? - Attól tartok. Honnan jött ez a név? - Mi négyen, Lucien, Rafe, Michael és én Etonba jártunk iskolába, ott barátkoztunk össze. Aztán Londonban is sokat voltunk együtt. A divatos társaság szeret gúnyneveket faragni, és valami társasági úrihölgy nevezett el minket Bukott Angyaloknak, mert egy kicsit vadak voltunk, ami fiatalemberekkel gyakran előfordul, és mert kettőnknek arkangyal neve volt. - Én azt hallottam, hogy mind olyan jóképűek voltak, mint az angyalok, és gonoszok, mint az ördögök - fűzte hozzá Clare. Nicholas elvigyorodott. - A pletyka csodálatos dolog, sokkal érdekesebb, mint az igazság. Nem voltunk szentek, de nem is szegtünk meg semmi fontosabb törvényt, nem sodortuk csődbe a családunkat, és nem tettünk tönkre ifjú hölgyeket. Legalábbis akkoriban, amikor ránk ragadt ez a gúnynév. Azért nem kezeskedem, hogy az elmúlt négy évben miket csináltunk. 97
Hallva a megbánást a hangjában, Clare azt mondta: - Biztosan várja, hogy újból találkozhasson a barátaival. - Igen. Michael eltűnt, de Lucienről tudom, hogy a külügyminisztériumban dolgozik, Rafe pedig a Lordok Házában képviselő, úgyhogy szinte biztosan Londonban vannak. Holnapután indulunk. Clare-nek leesett az álla. - Tényleg magával akar vinni Londonba? - Hát persze. Mondtam az első nap, amikor Aberdare-be jött, hogy megzsaroljon. - De... de akkor részeg volt. Azt hittem, elfelejti vagy meggondolja magát - Be kell szereznünk magának egy megfelelő ruhatárat, vagy nem? Habár ez a régi férfiing, ahogy magára tapad, nagyon jól áll. Van alatta valami? Clare megrántotta a gyeplőt, és lelassította a póni lépteit. Mivel úgy látszott, az a sorsa, hogy folyton zavarba ejtse, meg kell tanulnia, hogy ne mutassa ki az érzelmeit. - Nem tudtam rávenni magam, hogy felvegyem alulra a vizes alsóneműt - mondta. - Nagyon helyes döntés, mind gyakorlati, mind esztétikai szempontból. Úgy néz ki, mint aki meg akar fagyni. - Nicholas levette a kabátját, és odadobta a lánynak. - Habár az elveim ellenére van, hogy arra biztassak nőket, hogy a kelleténél több ruha legyen rajtuk, vegye ezt fel. Clare megpróbálta visszaadni a kabátot. - Akkor maga fog megfagyni. - Én már sok éjszakát töltöttem a szabad ég alatt, nem zavar a hideg. Clare megadta magát, és a vállára terítette a kabátot. Még meleg volt Nicholas testétől, és körbelengte jellegzetes illata, amit bárhol megismert volna. Olyan volt, mintha a karjaiban tartaná. Érdekes lenne Londont látni, de a közös utazás nyilván véget vetne a furcsa közelségnek, ami kialakult köztük. A nagyvárosban Nicholasnak ott lennének a barátai és nyilván a régi szeretői is, lenne kikkel tölteni az idejét. Alig emlékezne rá, hogy Clare is a világon van. Az élete így sokkal könnyebb lenne. Igazán jobban is örülhetne ennek a kilátásnak. A nap további részét az immár megszokottnak mondható módon töltötték. Clare jó alaposan megfürdött, hogy lemossa a testéről és a hajából a bánya szagát. Aztán, bár még mindig fel volt kavarva a majdnem halálos végű kalandtól, megbeszélést tartott Williamsszel a ház átalakítási munkálatairól. Ezen a napon az ebédlő átrendezésével és takarításával foglalatoskodtak, kitűnő eredménnyel. Eltervezték, hogy amíg ők Londonban lesznek, mely helyiségeket hozzák rendbe, és listát készítettek a tapétákról és szövetekről, amelyeket meg kell vennie Londonban. Miután elfogyasztották Mrs. Howell újabb remek vacsoráját, Clare és Nicholas visszavonultak a könyvtárszobába. Nicholas elfoglalta magát a levelezésével, aztán belemerült valami számolgatásba.
98
Clare örült a lehetőségnek, hogy böngészhet a könyvtár polcain, amely legmerészebb álmait is meghaladta. Ha Nicholasszal jó barátok maradnak a három hónap eltelte után is, talán néha majd ad neki kölcsön később is könyveket. Felpillantott, és a férfi profilját figyelte, ahogy összevont szemöldökkel valami irat fölé hajolt. Elbűvölte, mint mindig: elragadóan jóképű volt, egyszerre arisztokrata és cigány, kiszámíthatatlan és intelligens. Úgy különböznek egymástól, mint ég és föld; lehetetlen volt úgy elképzelni a jövőt, hogy barátok legyenek. Sokkal valószínűbb, hogy ez a nevetséges játék katasztrófával fog végződni, és nem a Démongróf lesz az, aki megszenvedi. De hát senki nem kényszerítette, hogy jöjjön Aberdare-be. Clare visszafordult a könyvespolcokhoz. A gyűjtemény szépen rendben volt tartva. Hat nyelven is voltak szépirodalmi művek, néhány még walesiül is. Más polcokon témakörök szerint sorakoztak a történelmi, földrajzi és természettudományi munkák. Clare apja néha kért kölcsön teológiai könyveket. Habár az öreg gróf kötelességének tartotta, hogy az anglikán egyház híve maradjon, voltak szakadár hajlamai. Talán ezért is választott egy metodista prédikátort az unokája nevelőjéül. Az egyik polc közepe táján egy bőrbe kötött, aranyozott díszítésű, nagyalakú Biblia állt, nyilván a Davies család Bibliája lehetett. Clare kivette, és az asztalra fektette. Szórakozottan lapozgatni kezdte, bele-beleolvasgatva kedvenc helyeibe. Az első oldalon egy családfa állt. Látta, hogy különböző kézzel és tintával írogatták be a neveket, a halálozások és házasságkötések időpontjait. Az egyik halálozási dátum elkenődött, mintha könnycsepp hullott volna rá. Egy megfakult, évszázados bejegyzés Gwilym Llewellyn Davies születéséről tanúskodott, mellette Végre, fiúi felirat. Ez a gyermek lett Nicholas dédapja. Ahogy szemügyre vette a családfát, megértette, az öreg gróf miért aggódott annyira az örökös miatt. A családban nem született sok gyerek, és Nicholasnak nem is voltak közeli rokonai, legalábbis férfiágon. Ha tartja magát az elhatározásához, hogy nem nősül újra, az Aberdare grófi cím kihal vele együtt. Clare lapozott egyet, és megnézte a legfrissebb adatokat. Az öreg gróf két házassága és három fiának születése az ő erőteljes kézírásával volt bejegyezve. Habár mindhárom fia megnősült, a két legidősebb neve alá nem voltak utódok beírva. Clare szája összeszorult, ahogy ránézett Kenrick nevére. Minden más tintával volt bejegyezve, de a „Marta, vezetékneve ismeretlen” és a „Nicholas Kenrick Davies” ceruzával. Ez is azt bizonyította, milyen vonakodva ismerte el az öreg gróf az unokáját. Ha legalább tizedannyi melegséget mutatott volna iránta, mint ahogy Owen bánt Huw-val, aki nem is az ő vére! Clare szomorúan lapozott még egyet. Több összehajtogatott papír esett ki a könyvből. Rájuk pillantott, aztán alaposabban is megnézte őket, és azt mormolta: - Milyen furcsa. Nem akarta megzavarni Nicholast, de a férfi hátradőlt a széken, és lustán nyújtózkodott egyet. - Mi a furcsa, Clarissima? 99
- Nem olyan fontos. - Clare odament az íróasztalhoz, és lerakott két papírt a lámpa fénye alá. - Ezek hitelesített másolatok az anyakönyvből, a szüleinek házasságkötéséről és a maga születéséről. Mind a kettő szamárfüles és foltos, mintha valaki sokáig a zsebében hordta volna. Aztán rámutatott a másik két papírra. - Ezek is másolatok, bár elég rosszak. Az a furcsa, hogy jogilag értéktelenek, mert nem írta alá őket a jegyző, de ezek is ugyanolyan kopottak és foltosak. Gondolom, a nagyapja csináltatta a másolatokat, de nem tudom, mi hasznuk lehetett, vagy hogy mitől lettek ilyen gyűröttek. Nicholas felemelte az egyik aláírás nélküli másolatot. A kezén megfeszültek az inak, és a levegő szinte szikrázott körülötte, mintha villám csapott volna belé. Clare látta, hogy ugyanazzal a halálos dühvel bámul a papírokra, mint amikor a felesége portréját felhasogatta. Elfojtotta a lélegzetét, és azon tűnődött, mi válthatott ki belőle ilyen indulatot. Nicholas felkapta a másik másolatot is, és vadul összegyűrte őket Aztán felpattant, a kandallóhoz rohant, és belevágta a papírokat a tűzbe. A lángok fellobbantak, aztán tovább égett a szén, tompa vörös fénnyel. Clare döbbenten kérdezte: - Mi a baj, Nicholas? A férfi a tűzbe bámult, ahol a papír lassan hamuvá porladt. - Semmi, ami miatt aggódnia kéne. - A dühének az oka lehet, hogy nem az én dolgom, de a dühe igen - mondta halkan Clare. A szeretőjének nem az lenne a dolga, hogy bátorítsa, hogy beszéljen arról, ami bántja? - Talán igen, de ez még nem jelenti azt, hogy válaszolnom is kéne - csattant fel Nicholas. De megbánhatta a hevességét, mert szelídebben hozzátette: - De azért értékelem a jó szándékát. Clare elfojtott egy sóhajt, becsúsztatta a másik két papírt a Bibiliába, és visszatette a kötetet a polcra. Nicholas nem vett róla tudomást, az arca olyan volt, mint a gránit, és a tüzet piszkálgatta egy piszkavassal. - Holnap vasárnap van, reggel istentiszteletre megyek, úgyhogy most lefekszem. Jó éjszakát. - Clare csak az udvariasság kedvéért mondta, nem várt választ. De Nicholas felnézett. - Kár, hogy a mai csók már megvolt. Igazán meggondolatlanság volt tőlem, hogy még a bányában felhasználtam a mai alkalmat. A dühe már elszállt, és az arckifejezése veszélyesen közel állt a kétségbeeséshez. A jó ég tudja, miért tettek ilyen hatást rá azok a papírok, de Clare nem bírta elviselni, hogy ilyen szomorúnak lássa. Négy nappal ezelőtt még elképzelhetetlen merészséggel odament, a férfi vállára tette a kezét, és félénken azt mondta: - De azért én még megcsókolhatom, nem? A tekintetük összekapcsolódott. Nicholas fekete szeme fájdalmas volt. - Amikor csak akarja, Clarissima - mondta rekedtesen.
100
Clare érezte, hogy a férfi izmai megfeszülnek, de mozdulatlanul állt, és várta, hogy ő kezdeményezzen. Clare lábujjhegyre állt, és az ajkához érintette az ajkát. Nicholas karjai köré fonódtak. - Jaj istenem, ez nagyon jó volt. Az ajkuk mohón összeforrt Clare könnyed kis esti búcsúcsóknak szánta a dolgot, de sokkal több lett belőle. Amikor a bányában csókolóztak, sötét volt, és megmenekült attól az intimitástól, hogy a férfi szemébe kelljen nézni. Most zavarba ejtette átható tekintete. Lehunyta a szemét, és így, hogy a látvány nem vonta el a figyelmét, minden más érzéke kiélesedett Az eső halk kopogása az ablakon... Nicholas nyelvének nedves simasága... Az illata, amelyben füstszag és a szappan fenyőillata keveredett.. Ziháló és vágyakozó lélegzete... A tűzben hamvadó szén ropogása... A tenyerének halk susogása, ahogy a hátát simogatta... Aztán hirtelen meghallotta egy nyíló ajtó nyikorgását. Clare azonnal magához tért, elhúzódott Nicholastól, és felnézett a válla fölött. Az ajtóban ott állt az egyik új szobalány, Tegwen Elias, egy roppant erényes és nagyon pletykás fiatal lány a metodista gyülekezetből. A két nő némán egymásra meredt. Tegwen arca elborzadt hitetlenkedést tükrözött. Clare-be émelyítően beléhasított a saját bűnösségének tudata. Amit csinál, rossz, és ezen a tényen semmi nem változtathat A lány egy pillanatig bénultan állt, aztán kirohant és becsapta az ajtót Nicholas annyira csak Clare-re figyelt, hogy észre sem vette a kis közjátékot. - Rá tudnám beszélni még egyre? - kérdezte, csábítóan végigsimítva a lány derekán. Clare felnézett rá, nem tudta eldönteni, melyik az igaz: amit Nicholas karjaiban érzett, vagy amit Tegwen szemében látott. - Tétován azt felelte: - Nem, mennem kell. Nicholas felemelte a kezét, mintha meg akarná állítani, de Clare kirohant a szobából. Bárcsak pár perccel korábban tette volna! A szoba nagyon üresnek tűnt Clare nélkül. Nicholas belebámult a tűzbe, és azon tűnődött, mi kellene ahhoz, hogy Clare esze végre ne háborúzzon a testével. A csók elején kicsit félénk volt és kétkedő, aztán megnyílt, mint egy virág hajnalban, de aztán mintha hirtelen eszébe jutott volna, hogy tilos élveznie azt, ami pedig végtelenül természetes. Bosszúsan a kandallópárkányra csapott az öklével. Ha egyszer legyőzné a vallásos álszentséget, igazán nagyszerű szerető válna belőle: érzéki, intelligens, megértő. A jó cselekedetek iránti szenvedélye kissé fárasztó ugyan, de ez igazán megbocsátható. Nem kételkedett benne, hogy ha Clare egyszer a szeretője lenne, boldogan vele maradna három hónap után is. Nem csak hogy akarna maradni, de egyszerűen lehetetlen lenne a számára, hogy visszatérjen Penreithbe, a régi életéhez. Csak egyszer kellene az ágyába csábítania... Kezdett nagyon belefáradni, hogy a lány mindig kicsusszan a kezéből, és eltűnik, mint egy mezei nyúl az üregében, ahányszor rátör a lelkiismeret-furdalás.
101
Tizenkettedik fejezet Clare rosszul aludt ezen az éjszakán. Könnyű volt átsiklani a viselkedésének helytelensége fölött, amíg Nicholas befolyása alatt állt. Egy csók az csak egy csók, inkább csak léha, mint bűnös dolog. De most, hogy meglátta magát Tegwen szemén keresztül, kénytelen volt szembesülni a saját viselkedésével. Nem tagadhatja le tovább a gyengeségeit, a buja vágyait. Ahogy ébren feküdt, meghallotta Nicholas hárfájának hívogató szavát. A világon mindennél jobban szerette volna követni a sziréndalt, és elfelejteni minden fájdalmát Nicholas ölelésének melegségében. De ez olyan lenne, mintha a pille azzal akarna kigyógyulni a gyertyaláng iránti vágyódásából, hogy beleveti magát. Reggel nehéz szemhéjjal és még nehezebb szívvel ébredt. A gondolattól, hogy a kápolnába kell mennie, reszketett a keze, de nem tehette meg, hogy távol maradjon. Soha életében nem hagyott még ki egyetlen vasárnapi istentiszteletet sem, és ha ma ezt tenné, az a bűnösségének beismerése lenne. Miközben felöltötte komoly, szürke vasárnapi ruháját, azon tűnődött, Tegwen vajon ott lesz-e, és elmondta-e másoknak, mit látott. Komoran arra jutott, hogy nem az a kérdés, hogy elmondja-e, csak az, hogy mikor. Tegwen nyilván alig várta, hogy másokkal is megossza a botrányos hírt. Imádott a figyelem középpontjában lenni, és a történet, hogy a tanítókisasszony csókolózott a Démongróffal, ellenállhatatlan pletyka. Ha még nem terjedt el a híre, hát hamarosan el fog. Míg Penreith felé hajtott, megelőzte útközben az új szakácsnőt, Mrs. Howellt, aki szintén az istentiszteletre tartott. Mrs. Howell örömmel elfogadta, amikor felajánlotta, hogy elviszi, és egész úton hálálkodott Clare-nek, amiért munkát szerzett neki Aberdare-ben. Láthatóan még nem hallott semmit, ami rossz fényt vetett volna Clare erkölcseire. Amikor megérkeztek, a gyülekezet tagjai már kezdték elfoglalni a helyüket. Clare-nek többnyire vigaszt jelentettek az ismerős padok, a fehérre meszelt falak, a viasztól ragyogó fapadló. De ma csak arra tudott figyelni, hogy nem néznek-e rá furcsán az emberek Egy gyors pillantással felmérte a gyülekezetet, és látta, hogy Tegwen még nincs ott. Clare becsusszant megszokott helyére, Marged mellé. A barátnője rámosolygott, és Huw felé biccentett, aki Owen és Trevor, a két legidősebb Morrison fiú között ült. Az arca ragyogott a boldogságtól, és valamelyik mostohatestvérétől örökölt meleg ruhák voltak rajta. Rövid élete során először volt igazi otthona. Amikor Clare arra gondolt, hogy a kisfiú miket állt ki a bányában és brutális apjának kezei között, a saját problémái hirtelen nagyon jelentéktelennek tűntek. A lelkész a szószékről megjelölt egy zsoltárt, és a gyülekezet énekelni kezdett. A zene fontos része a metodista istentiszteletnek, és Clare mindig úgy érezte, hogy közelebb vitte az istenhez, mint az ima valaha is. Ahogy énekelni kezdett, érezte, hogy enyhül benne a feszültség. 102
De a békesség csak addig tartott, míg valaki késve be nem lépett, és leült leghátul. A halk suttogások közepette Clare meghallotta a saját nevét is. Egész rosszul lett, behunyta a szemét, és erőt gyűjtött arra, ami következik. A Sion kápolnának nem volt állandó prédikátora, az istentiszteleteket a gyülekezet tagjai és vendég lelkészek vezették. A mai szentbeszédet egy Marcross nevű prédikátor tartotta, aki a szomszédos völgyből érkezett. Amikor a suttogás egyre hangosabb lett, elhallgatott, aztán mennydörgő hangon megszólalt: - Megkérdezhetném, mi fontosabb, mint az isten szava? További sutyorgás hallatszott, aztán a padok nyikorgása, ahogy valaki felállt, és egy éles női hang csendült fel: - A gonosz itt van ma közöttünk. A nő, akire rábíztuk a gyermekeinket, bűnös és képmutató. Mégis itt merészel ülni közöttünk az Úr házában! Clare összeszorította a száját. Felismerte, hogy Tegwen anyja az. Gwenda Eliasnak nagyon határozott véleménye volt a nők helyéről a világban, és soha nem helyeselte, hogy Clare tanítással foglalkozik, ahogy semmi mást sem, amit Clare csinált. És most a kezében volt a fegyver is, amivel megbüntetheti. Marcross tiszteletes összevonta a szemöldökét. - Ezek komoly vádak, leányom. Van bizonyítékod is? Ha nincs, hallgass. Az Isten háza nem léha pletykáknak való hely. Minden fej hátrafordult, és mindenki Mrs. Eliasra nézett. Magas, testes asszony volt, az arcára mély barázdákat vésett a felháborodás. Egyik kezét felemelve Clare-re mutatott, és azt mennydörögte: - Clare Morgan, szeretett néhai prédikátorunk lánya és gyermekeink tanítónője behódolt a gonosz bujaságnak. Alig négy napja beköltözött Lord Aberdare házába, akit Démongrófnak is neveznek. Azt állította, házvezetőnő lesz, de tegnap este a lányom, Tegwen, aki a kastélyban dolgozik, a gróf karjaiban találta ezt a szégyentelen nőszemélyt, félmeztelenül, és a legilletlenebb módon viselkedve. Csak az Isten kegyelmének köszönhető, hogy a gyermekem nem kapta rajta a legförtelmesebb paráználkodáson. - Az asszony hangja teátrálisan megremegett - Hála istennek, hogy drága apád már nincs közöttünk, hogy ennek a tanúja legyen. Minden tekintet Clare felé fordult. A barátai, szomszédai, volt tanítványai, mindenki teljes megdöbbenéssel meredt rá. Bár sok arc hitetlenkedést tükrözött, mások - túlságosan is sokan mintha már el is ítélték volna: Marcrosson látszott, hogy zavarban van, amiért belekeveredett egy ilyen helyi vitába. - Mit tud felhozni a saját védelmében, Miss Morgan? A paráználkodás mindig nagy bűn, de különösen megvetendő egy olyan valakinél, mint maga, aki ilyen bizalmi pozíciót tölt be a közösségben. - Egyetértő mormolás hallatszott a padsorok közül. Clare arca elsápadt, és egész elgyengült. Tudta, hogy nehéz lesz, ami vár rá, de a valóság sokkal fájdalmasabb volt, mint amit elképzelt. Aztán Marged megfogta a kezét, és megszorította. Clare felnézett, és látta, milyen aggodalmas a barátnője arca, de hűség és szeretet is sugárzott róla. A támogatása erőt adott neki, hogy felálljon. Megragadta az előtte lévő pad hátulját, és megszólalt, annyi higgadtsággal, amennyit csak össze tudott szedni: - Tegwen a volt 103
tanítványom, és tudom, hogy mindig nagy képzelőerővel volt megáldva. Nem tagadhatom, hogy tanúja volt egy csóknak tegnap este. De csak arról volt szó, hogy nagyon hálás voltam Lord Aberdare-nek, amiért megmentette tegnap az életemet a bányában, és mert sok mindent tett, ami a falu hasznára fog válni. Egy pillanatra lehunyta a szemét, és kereste a szavakat, amelyek őszinték ugyan, de azért nem vetnek rá túl rossz fényt - Nem próbálom azt állítani, hogy ez bölcs volt vagy helyes, de egy csók még nem paráználkodás, és esküszöm, hogy ugyanolyan rendesen fel voltam öltözve, mint ebben a pillanatban. Egy vékony gyerekhang megszólalt - Mi az a paráználkodás? A gyerekes anyák és hajadon lányok szinte egy emberként felpattantak, és elkezdték kiterelgetni a gyerekeket. Több nő is vágyakozó pillantásokat vetett hátra a válla fölött, miközben kiment, de szó sem lehetett róla, hogy a kicsinyeket bent hagyják. Miközben Marged is összeszedte a gyerekeit, együttérzően Clare-re mosolygott, aztán ő is kivonult. Amikor a teremből távoztak az ártatlanok, Mrs. Elias folytatta a támadást. - Nem tagadhatja, hogy együtt él a gróffal, és hogy illetlenül viselkedett. - A maga lánya is egy fedél alatt él a gróffal - vágott vissza Clare. - Az ő erényéért nem aggódik? - Az én Tegwenem a többi szolgálóval lakik együtt, és alig látja a grófot, de maga állandóan vele van. Még ha igazat is mond, és még nem a szeretője - mondta Mrs. Elias olyan hangon, amiből kicsengett, hogy ezt nem hiszi -, csak idő kérdése, amíg beadja a derekát. Mindnyájan ismerjük a Démongrófot, tudjuk, hogy elcsábította a nagyapja feleségét, és ő a felelős az öreg gróf és a saját felesége haláláért is. Az asszony hangja megbicsaklott az érzelmektől. - Én Lady Tregar szobalánya voltam, és ő maga mesélt nekem a férje hűtlenkedéseiről, könnyekkel abban a gyönyörű szemében. Megtörte a szívét az állandó hűtlenkedésével. Aztán amikor a gonoszsága kiderült, annyira ráijesztett, hogy elmenekült, a halálba. - A hangja csípőssé vált. - Maga olyan beképzelt, olyan biztos az erényességében, azt hiszi, a Sátánnal is játszadozhat, és nem tudja megrontani. Szégyellheti magát, Clare Morgan! Thomas Morgan lányaként mindig azt hitte, jobb nálunk. De én mondom magának, ha az ördög házában marad, nemsokára a fattyat fogja hordozni. Clare-ben feltámadt a düh, és ez erőt adott neki. - Kit szeretne jobban elítélni, engem vagy Lord Aberdare-t? Tudom, hogy szerette az úrnőjét, és még mindig gyászolja. De senki nem tudhatja a grófon kívül, hogy mi történt közte és a felesége között, és helytelen ítélkezni fölötte. Igen, őlordságának rossz a híre, de amennyire megismertem, én úgy látom, hogy sokkal kevésbé gonosz, mint amilyennek lefestik. Van itt bárki, aki tud róla, hogy bármi rosszat cselekedett? Ha igen, én soha nem hallottam róla. Elcsábított-e egy lányt is a faluban? Állította-e valaha is valaki Penreithben, hogy ő a gyermekének apja? - Clare elhallgatott, és végighordozta a tekintetét a gyülekezeten. - Esküszöm az isten színe előtt, hogy nem én leszek az első.
104
A csöndet az törte meg, hogy Gwenda Elias felcsattant - Szóval most már védelmezi is! Számomra ez egyértelmű bizonyítéka, hogy megadta magát a bűverejének. Jól van, menjen csak ahhoz a sátánhoz, de a gyerekeinket ne vigye magával, és ne kérje a bocsánatunkat, ha elbukott. Egy férfi azt motyogta: - Beismerte, hogy helytelenül cselekedett. Ki tudja, mi más van még, amit nem ismert be? Clare ujjai egész elfehéredtek, ahogy a pad háttámláját szorongatta. Talán a megadás és a gyónás keresztényibb lenne, de a természetének az a része, amit soha nem ismert, azt követelte, hogy harcoljon és vágjon vissza. A férfira nézett, aki az előbb megszólalt, és azt mondta: - Mr. Clun, egy héten át minden éjszaka ott virrasztottam az édesanyja mellett, amikor haldoklott. Akkor hazugnak tartott? A tekintete egy másik vádló arcra esett - Mrs. Beynon, amikor segítettem kitakarítani a házát az árvíz után, és új függönyöket varrtam az ablakaira, akkor erkölcstelennek tartott? Jéghideg tekintete továbbsiklott - Mr. Lewis, amikor a felesége beteg volt, és magának nem volt munkája, ruhát és ennivalót gyűjtöttem magának és a gyerekeinek. Akkor romlottnak tartott? Mindhárman elfordították a tekintetüket, nem tudtak Clare szemébe nézni. A csöndben felállt Owen Morris. Mint presbiter és az imacsoport vezetője, az egyik legnagyobb tiszteletnek örvendő tagja volt a gyülekezetnek. - Csak az istennek van joga ítélkezni, Mrs. Elias. Nem a mi dolgunk ítélni vagy megbocsátani. - Komoly tekintete Clarere esett. - Nincs még egy tagja a gyülekezetnek, aki annyit szolgálta volna a többieket, mint Clare Morgan. Amikor a gróf azt kérte, hogy dolgozzon nála, cserébe azért, hogy segít a falu helyzetén, Clare önként feladta az iskolai munkáját, hogy a gyerekekhez ne tapadjon a botrány árnyéka sem. A hírneve mindig is makulátlan volt. Ha megesküszik rá, hogy ártatlan a vádakban, miért ne hinnénk neki? A teremben helyeslő mormolás hallatszott, de azért távolról sem egyhangúlag. Mrs. Elias felcsattant: - Mondjon, amit akar, én nem vagyok hajlandó egy fedél alatt maradni az istentiszteleten egy olyan nőszeméllyel, aki összeszűri a levet Lord Aberdare-rel. - Sarkon fordult, és az ajtó felé indult. Nemsokára mások is követték, férfiak és nők is. Clare egy pillanatra megdermedt, megrémisztette, hogy a gyülekezet a széthullás szélére került, és ennek ő az oka. Ha nem tesz valamit azonnal, a gyülekezet kettészakad, a támogatóira és az ellenfeleire. Gyűlölködés lenne az eredménye, és nem szeretet, ami a vallásuk célja lenne. Felkiáltott: - Várjanak! Az emberek megtorpantak és felé fordultak. Clare remegő hangon folytatta: - Beismerem, hogy a viselkedésem nem volt kifogástalan. Nem szeretném megosztani a Sion kápolna gyülekezetét, amely oly kedves volt az apám szívének. Jobb lesz, ha én megyek el. - Nagyot sóhajtott. - Megígérem, hogy nem térek vissza, amíg a gyanú árnyéka vetül rám.
105
Owen tiltakozni akart, de elhallgatott, amikor Clare megrázta a fejét. Igyekezett magasba tartott fejjel indulni az ajtó felé. Egy ismeretlen hang elismeréssel megszólalt: - Igazán szép példája a keresztény nagylelkűségnek. Valaki más azt sziszegte: - Okosan teszi, hogy elmegy, mielőtt kidobjuk. Az okossága és fennköltsége ellenére nem jobb senkinél. Clare-nek el kellett haladnia az imacsoportjának két tagja mellett is. Edith Wilkes összevont szemöldökkel nézett rá, nem igazán elítélően, de mindenképp helytelenítően. Jamie Harkin, a volt katona odanyúlt, megérintette a kezét, és bátorítóan rámosolygott. Az együttérzése majdnem elindította a könnyeket, amik fojtogatták. Bólintott neki, aztán kinyitotta az ajtót, és kisétált a hűvös tavaszi reggelbe. A gyerekek odakint játszottak, az anyák többsége viszont az ablakok közelében lézengett, hátha kihallatszik valami, miközben a kíváncsi lányokat biztos távolságban tartották. Marged odament, és megölelte Clare-t. - Jaj, Clare, drágám - suttogta. - Vigyázz magadra. Én csak ugrattalak a gróffal, de ez már nem játék. - Az biztos. - Clare próbált mosolyogni. - Ne aggódj, Marged. Megígértem, nem hagyom, hogy tönkretegyen. Nem tudott a többiek szemébe nézni, inkább elhajtott pónifogattal. Szörnyű volt tudni, hogy egy napon belül egész Penreith róla fog beszélni, és hogy sokan nem fognak hinni az ártatlanságában. Még rosszabb volt az a tudat, hogy a kételkedőknek igazuk van: valóban léhán viselkedett, és tényleg nem tud ellenállni Nicholas ördögi kísértésének. És bátor fogadalma ellenére, hogy nem fog ártani az erényének, sötét bizonyossággal tudta, hogy ha nem távozik nagyon hamar Aberdare-ből, akkor nagyon is valószínű, hogy ő maga is hozzá fog járulni a saját bukásához. Mivel tudta, hogy Clare korán elment a kápolnába, Nicholas reggel kilovagolt, hogy meglátogassa a birkapásztort, aki Aberdare legmagasabb hegyein legeltette a nyáját, azokon a legelőkön, ahol egykor Tam Telyn. Épp visszafelé lovagolt, amikor valami mozgást vett észre azon az úton, amely a régi aberdare-i vár felé vezetett. Elárnyékolta a szemét, és hunyorogva átnézett a völgy túlsó oldalára. Meglepetésére azt látta, hogy Clare pónifogata caplat felfelé a meredek hegyoldalban. Addig figyelte, amíg a kocsi elért egy olyan pontra, ahol már túl meredek volt az út. Clare leszállt, kikötötte a lovat, és gyalogosan folytatta az útját. A nap közben szépen kisütött; Clare talán azért megy fel a várba, hogy élvezze a kilátást, úgy döntött, csatlakozik hozzá. Átvágtatott a völgyön át, majd fel a hegyoldalba. A pónitól eltérően az ő lova könnyedén fel tudott kapaszkodni egészen a középkori várig. Kikötötte egy széltől védett zugban a csődört, és elment, hogy megkeresse Clare-t. A legmagasabb mellvédnél talált rá, a szél cibálta a ruháját és vállkendőjét, és egészen pirosra csípte az arcát. Látszólag nem vette észre a közeledését, csak lebámult a völgyre. 106
Innen a magasból Penreith csak játékházacskák csoportjának látszott, a bányát pedig kis füstcsík jelezte. A dél felé néző védett kis völgyben a nárciszok már nyitogatták aranysárga virágukat Nicholas halkan szólalt meg, nehogy megijessze a lányt - Gyönyörű innen a kilátás, igaz? Ez volt a kedvenc helyem gyerekkoromban. A magasság és a kőfalak olyan biztonságos érzést keltenek. - De a biztonság csak illúzió. - Clare komor arccal szembefordult a férfival. - Hadd menjek el, Nicholas. Megvolt a szórakozása, most haza akarok menni. Nicholasba hirtelen félelem hasított. - Fel akarja bontani az egyezségünket? - Most, hogy úgyis Londonba megy, nem lesz szüksége a társaságomra. - Clare fáradtan kisimította az arcából a kalapja alól kicsúszott hajszálakat. - Maga is látta, mit kell tenni, hogy segítsen a falunak, már ehhez sem lesz rám szüksége. - Nem! - csattant fel Nicholas. - Nem teszek semmit Penreithért, ha maga nem teljesíti az egyezséget. - De miért nem? - kérdezte értetlenül Clare. - Maga törődik az emberekkel, ez egyértelmű volt abból, ahogy a bányában viselkedett, és amit Huw-ért tett. Mostanra már nyilván a maga kedvéért is segíteni akar a falubelieknek, nemcsak emiatt az ostoba fogadás miatt. - Túlértékeli az önzetlenségemet. Azon a napon, ahogy visszatér Penreithbe, én elmegyek Aberdare-ből. A bánya meg a falu felőlem elmehet a pokolba. Clare döbbenten nézett rá. - Hogy lehet ilyen önző, amikor olyan egyszerűen segíteni tudna? - Ilyen a természetem, maga kis naiv - mondta Nicholas szarkasztikusan. - Alaposan megtanítottak rá a hozzám legközelebb állók, hogy ilyen legyek. Az önzés sokkal jobb szolgálatot tett, mint a bizalom vagy a nagylelkűség valaha is, és nem fogok most lemondani róla. Ha azt akarja, hogy a megváltó szerepét játsszam, akkor meg kell fizetnie az árát. - És az ár az életem! - kiáltott fel Clare, a szemében könnyekkel. - Ma reggel nyilvánosan elítéltek a kápolnában azok, akikről azt hittem, kivívtam a tiszteletüket. Még a leghűségesebb barátaim is aggódnak amiatt, amit teszek. Négy nap elég volt, hogy aláássa a huszonhat évnyi erényes életet. A maga szeszélye miatt elveszítem a barátaimat, a munkámat, mindent, ami értelmet adott az életemnek. Fájdalmas volt látni a lány bánatát, de ha megadja magát neki, az azt jelenti, hogy elveszíti. - Tudta, hogy az ár magas lesz, már a legelején - felelte hűvösen Nicholas. - És azt mondta, ám legyen. Könnyű bátornak lenni, ha nem kérnek semmit, de most, hogy szembetalálkozott az első nehézséggel, már látszik, milyen gyenge. Maga gyáva, Clare Morgan. Clare megdermedt, és a könnyek felszáradtak a szeméből. - Maga merészel gyávaságról beszélni, aki azzal oldotta meg a bajokat, hogy elmenekült az otthonából négy évre? - Itt most nem az én fogyatékosságaimról van szó, hanem magáról - vágott vissza Nicholas. - Ha el akar menni, menjen, őrizgesse a becses erényét, ha magának ez a legfontosabb. Nem vagyok olyan ostoba, hogy olyasmire pazaroljam az időmet és a 107
pénzemet, amiért nem kapok semmit cserébe, legfeljebb egy fensőbbséges mosolyt. Ha eltávozik a három hónap eltelte előtt, akkor nem nyitom meg a kőbányát, meg se próbálok változtatni a munkakörülményeken a bányában, és Aberdare üresen marad, amíg el nem tudom adni. Clare dühösen összeszűkült szemmel nézett rá. - Azt hiszi, ha rabságban tart, attól nagyobb kedvem lesz az ágyába bújni? Nicholas tudta, hogy a lányt a dühe vette rá, hogy belemenjen az egyezségbe, és ha nem vigyáz, most a dühe miatt fogja otthagyni. Szelídebb hangon azt felelte: - Én nem vagyok börtönőr, Clare, a döntés a maga kezében van. Tudom, hogy szörnyen fájdalmas lehet, ha elítélik a barátai. De ha jól tudom, a metodista hit szerint csak a lelkiismerete számít az isten előtt. Tudná szívből azt mondani, hogy szégyelli, ami köztünk történt? Clare tétován felnevetett. - A kígyó is így beszélhetett Évához. - Nagyon valószínű - bólintott Nicholas. - És a tudás, amit a kígyó felajánlott, testi volt. Ádám és Éva ettek az almából, rájöttek, hogy meztelenek, és kiűzettek az Édenből. Személy szerint én mindig úgy gondoltam, hogy az Éden nagyon unalmas hely lehetett. A tökéletesség mindig unalmas. Ha nincs a képesség, hogy rosszat tegyünk, akkor arra sincs, hogy jót tegyünk. A világ, amelyben élünk, keményebb hely, mint az Édenkert, de sokkal érdekesebb, és a szenvedély az egyik nagy kárpótlás a kiűzettetésért. - Nyilván gyerekkorában részesült elég hitoktatásban, hogy tudja, hogyan kell a fejük tetejére állítani a vallási tanításokat - mondta Clare élesen. - De nem volt ott azon az órán, amikor a könyörületről volt szó. A világ tele van gyönyörű és tapasztalt nőkkel, akik örülnének a figyelmének. Miért ragaszkodik hozzá, hogy itt maradjak, az akaratom ellenére? - Mert habár vannak gyönyörűbb nők, én magát akarom. - Nicholas közelebb lépett, és megfogta Clare karját. - Őszintén azt mondaná, hogy nem örül a figyelmemnek? Clare megdermedt. - Az itt most nem lényeges. - Valóban? - Megcsókolta a lányt, és Clare átfagyott ajka kellemesen felmelegedett. - Ez is az akarata ellenére van? - mormolta Nicholas. Clare halkan válaszolt. - Nem, a fenébe is. Pont ezért félek magától. Kétségbeesés volt a hangjában, és Nicholas érezte, hogy az ölelését legalább annyira fenyegetésnek érzi, mint vigasztalásnak. Ha most magához tudja kötni, örökre az övé. Nem engedte el a karjaiból, csak odébb húzta pár lépéssel, a mellvéd védelmébe. A szél Clare bokája köré csavarta a szoknyáját. Nicholas kikötötte a csúnyácska kalap szalagját, lehúzta a lány fejéről, és kiszabadította alóla a dús, sötét, fürtöket, aztán a vállkendője alá csúsztatta a kezét, és végigsimított a mellén. Clare felsóhajtott, és nekidőlt. Nicholas érezte, hogy a lány legkisebb reakciója is könnyedén lángra gyújtja. A csípőjével a falnak szorította, Clare nyugtalanul fészkelődött a karjaiban, de nem próbált megszökni, inkább mintha csak még jobban hozzá akart volna simulni.
108
Ahogy összeolvadt az ajkuk, a keze feljebb siklott a lány hátán, és megkereste a kapcsokat a ruha magas nyakán. Az első könnyedén kinyílt, majd a második is. Megsimogatta a selymes bőrt, aztán lejjebb húzta a ruhát, míg kibukkant a lány fehér válla. Levendula- és kakukkfűillatot árasztott, olyan szerényét, mint Clare maga, de mégis édeset és vadítót. Nicholas pillefinomságú csókokkal borította a lány nyakát és a kulcscsontját. Clare, maga teljesen megbabonáz - suttogta. Clare képtelen volt dönteni; de azzal, hogy a férfi karjaiban maradt, talán már meg is hozta a döntést. Beleveszett a szédítő érzésekbe, és csak lassan jött rá, hogy a csípős hideg, amit a bal lábán érez, attól van, hogy Nicholas felhúzta a térde fölé a szoknyáját és az alsószoknyáját. Meleg tenyere a harisnyatartó fölé csúszott, és combja belső felét simogatta, érzéki mintákat rajzolgatva csupasz bőrére. A lélegzete zihálóvá vált, és veszélyes vágyak öntötték el. De nem az mentette meg, hogy szégyellte a gonoszságát, hanem amikor rájött, hogy a teste forró és nedves a legtitkosabb helyeken. Nem értette, miért, de elszégyellte magát, és minden erejét összeszedve felkiáltott: - Elég! Nicholas sürgető hangon azt mondta: - Ha véget akar vetni a kételyeknek, hadd folytassam. Megesküszöm, hogy nem fogja megbánni. - Ezt nem tudja biztosítani. Sokkal valószínűbb, hogy soha nem fogok megbocsátani magamnak. - Megint könnyek szöktek a szemébe, ahogy megragadta a férfi karját, és eltolta magától. - Miért akar ilyen elszántan tönkretenni? - Ne sírjon, Clare, kérem. - Nicholas elengedte lányt, aztán elfordult, és leült egy alacsony fal tetejére. Megfogta Clare kezét, lehúzta az ölébe és átölelte, úgy, hogy a feje a vállára hajolt. Míg Clare az érzéseivel küzdött, gyengéden simogatta, mintha egy ijedt gyerek lenne. Ahogy lassan lenyugodott a testét elárasztó láz, Clare kényszerítette magát, hogy szembenézzen a dilemmával. Még mindig van ideje, hogy otthagyja Nicholast, és visszatérjen a faluba, a megszokott életéhez. Lenne némi botrány körülötte, de hamar elcsendesedne. Elmenni - ez az egyszerű, biztos és erkölcsös megoldás. De ha így dönt, élete hátralévő részében nyomasztani fogja a bűntudat, amiért gyáva volt. Nicholasnak hatalmában áll emberek százainak az életét megváltoztatni, és ha ő most meghátrálna, az nemcsak gyávaság, de önzés is lenne. Feláldozni a jó hírét és a régi életét, hogy segítsen a faluján - a feladat sokkal fájdalmasabb volt, mint ahogy számított rá. De könnyedén el tudta volna viselni, ha nem tetszik, amire Nicholas kényszeríti; szenvedő mártírként a lelkiismerete legalább tiszta lenne. A helyzet iróniája az volt, hogy soha nem volt még olyan boldog, mint Nicholas mellett, de ettől csak bűntudatot tudott érezni. Egy gazfickó, házasságtörő, bevallottan önző alak, akit egyáltalán nem érdekel, hogy bármi másra használja a hatalmát és gazdagságát, mint a saját vágyai kielégítésére. Mégis megindította, olyan mélyen, amit addig soha nem érzett. És furcsa mód, habár az értékrendjük teljesen ellentétes volt, Nicholas mégis úgy megértette őt, ahogy soha senki. 109
A viharos tavaszi szél felborzolta a szoknyáját, és a hajába kapott. Csípős hideg volt, még a mellvéd védett sarkában is, de Nicholas csupa melegség és vigasz volt. Clare felsóhajtott, és megszorította a férfi izmos karját. Az erkölcs és józan ész minden parancsa ellenére biztonságban érezte magát vele. Nicholas halkan azt mondta: - Milyen rózsás az arca. Minden szerelmes tökfej használja ezt klisét, aki valaha is rossz verseket írt a szerelméhez. De semmi nem írja le jobban a színt az arcán. Walesi rózsák a hibátlan kelta bőrön. - A keze fejével megcirógatta a lány arcát. - Ne menjen el, Clare. Még ha el is szánta volna magát, hogy visszatér Penreithbe, az elszántsága összeomlott volna a gyengédségtől ami Nicholas hangjában csengett. Meglepő módon úgy tűnt, tényleg azt akarja, hogy vele legyen, és tényleg többet jelent a számára futó szeszélynél. Bár amikor egymás karjaiban voltak, nem is tudott odafigyelni, most eszébe jutott a mohó vágy, ahogy ölelte. De az, hogy ilyen hatással van rá, még nem garantálja, hogy biztonságban van: sokkal valószínűbb, hogy mindkettőjüket felemésztik a lángok Hangosan gondolkodva kimondta: Ha most elmegyek, akkor még helyre tudom hozni a megtépázott hírnevemet. Ha maradok, az azt jelenti, hogy fel kell adnom az eddigi életemet, az egyetlent, amit valaha is ismertem. Hogy tönkremegy az életem. - Nem értek egyet azzal, hogy a szenvedély tönkretesz. Ha a testi szerelem örömet okoz, és senkinek nem ártunk vele, akkor hogy lehetne helytelen? - Gondolom, a férfiak ezt mondogatják az ártatlan lánykáknak az ember bűnbeesése óta felelte szárazon Clare. - És a nők, akik elég ostobák, hogy elhiggyék, ott maradnak magukra, hogy a szegényházban neveljék fel a gyereküket. Ki mondja, hogy senkinek nem árt? - Felelőtlenül gyermeket nemzeni bűn, nemcsak a gyerekkel, az anyával szemben is. De ez nem elkerülhetetlen következmény. Vannak aránylag hatékony módszerek az elkerülésére. - Nagyon érdekes, ha igaz. De ha ez a kockázat nem áll fenn, akkor is helytelen. Nicholas a fejét rázta. - Szerintem ha köztudottak lennének ezek a módszerek, a jóról és rosszról alkotott fogalmaink is megváltoznának. Jelenlegi erkölcsünk azért áll fenn, hogy megvédelmezze a társadalmat, a nőket és a gyerekeket a gondatlan szenvedély veszélyes következményeitől. De ha nem lennének következmények, ha a nők és férfiak szabadon eldönthetnék, hogy odaadják-e a testüket, a vágyaik, és nem az erkölcsiség alapján, az egész világ egészen más lenne. - De jobb hely lenne-e? Talán a férfiaknak igen, akik kielégíthetnék a bűnös vágyaikat, aztán könnyű szívvel és tiszta lelkiismerettel továbbállnának. Nem hiszem, hogy a nők ilyen felületesek tudnának lenni. - Vannak, akik igen, Clare - mondta éles hangon Nicholas. - Higgye el nekem, akadnak nők, akik ugyanolyan szívtelenek és meggondolatlanok, mint a férfiak. - Biztos vagyok benne, hogy számos ilyen nőt ismert. - Clare felsóhajtott. - Mekkora pogány maga, Nicholas. Erkölcstelen, sima beszédű ördög, aki édesnek tudja feltüntetni a 110
bűnt. Azt hiszi, ha rákényszerülök, hogy a társaságában legyek, végül megadom magam a pogány bubájának? Nicholas könnyedén megcsókolta a lány homlokát. - Nagyon reménykedem benne. Clare nevetésébe bosszúság vegyült és egy kis kétségbeesés. Nicholas nagyon megnehezíti a helyzetét. Ideje volt eldönteni, hogy mit tegyen. Eljátszadozott Nicholas egyik kabátgombjával, amíg összeszedte a gondolatait. Először is, maradnia kell azoknak a kedvéért, akiknek hasznára válna a gróf segítsége-, a kötelességtudata csakis ezt diktálja. Ha pedig így van, akkor meg kell küzdenie azért, hogy úgy csinálja végig az elkövetkező három hónapot, hogy a lehető legkisebb csorba essen az erényein. Tudta, hogy ha marad, az azt jelenti, hogy számos kisebb kihágást fog elkövetni az erkölcsi szabályok ellen. Imádkozni fog, hogy számítson valamit, hogy tartózkodik a nagyobb bűnöktől. Hirtelen eszébe jutott egy vigasztaló gondolat. Nicholas nagyvilági férfi, hozzá van szokva, hogy mindig megkapja, amire vágyik. Biztosan hamar bele fog fáradni a puszta csókokba. Ha belefárad a visszautasításba, lehet, hogy ő fogja elküldeni, de azért kötelességének érzi, hogy állja a szavát, és ennek ellenére segíteni fog. Eljátszott a gondolattal, megforgatta magában. Ha sikert akar elérni, meg kell tanulnia, hogyan csigázza fel a férfi vágyait, míg ő megőrzi az akaraterejét és nemet tud mondani. Veszélyes játék, amiben Nicholas sokkal jártasabb, mint ő. De talán az ő előnyére szolgál, hogy a férfiak vágyai követelőzőbbek, mint a nőké. Meghozta a döntést, és azt mondta: - A lelkiismeretem nem engedné, hogy elmenjek, amikor a maradásommal annyi jót tehetnék. De figyelmeztetem: a maga célja, hogy elcsábítson, az enyém pedig, hogy megértessem magával, hogy nem éri meg fáradságot. Nicholas megkönnyebbülten nagyot sóhajtott, aztán ragyogóan rámosolygott a lányra. Nagyon örülök, hogy marad. Érdeklődve várom, mikkel fog bosszantani, de nem hiszem, hogy sikerülni fog. - Majd meglátjuk, mylord. - Clare a férfi sötét szemébe nézett, és gonosz kis izgalom áradt el benne. Már nem érezte magát tehetetlen áldozatnak Nicholas tapasztaltságával szemben. A hatalma és az ereje korlátozott ugyan, de amennyire csak tudja, ki fogja használni.
111
Tizenharmadik fejezet Clare kilesett a kocsi ablakán, és tágra nyílt szemmel bámulta az alkonyatban Londont. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyi ember van a világon - suttogta megilletődve. Nicholas elnevette magát. A lány mellette ült, kényelmesen elnyúlva az ülésen, a karja összefonva. - A mezei egér fellátogat a városba. Clare megjátszott sértődöttséggel összevonta a szemöldökét - Amikor maga először járt Londonban, nyilván teljesen hidegen hagyta. - Nem, cseppet sem - felelte vidáman Nicholas. - Tizenhét éves voltam, és úgy lenyűgözött, hogy majdnem kiestem a kocsi ablakán. Az ember vagy imádja Londont, vagy gyűlöli, de közömbös nem maradhat. Igyekszem majd gondoskodni róla, hogy megismerje a város sokszínűségét, amíg itt vagyunk. A kocsi megrándult, és egy arra haladó szekér kocsisa szitokáradatot zúdított rájuk. Clare csodálkozva hallgatta. - Valami idegen nyelven beszél? Egy árva szavát sem értem. - A cockneynak nevezett kelet-londoni dialektus különösen rémes változatát beszéli, és olyan szavakat használ, amiket egy ifjú hölgynek nem illik ismerni - világosította fel Nicholas. Clare tréfás pillantást vetett rá. - Le tudná fordítani nekem? - Ugyan szándékomban áll megrontani magát, de nem csúnya szavakkal. Clare elmosolyodott, és megint kinézett az ablakon. A hosszú utazás Walestől Londonig fárasztó volt ugyan, de azért élvezte. A várban történt fájdalmas jelenet óta sikerült megbékélnie a helyzetével. Nyugodtabbnak érezte magát Nicholas társaságában, és a kapcsolatukat nagyrészt a tréfálkozás jellemezte. Ami még jobb volt, megtanulta: az is lehetséges, hogy úgy élvezze a simogatásait, hogy ne hagyja magát levenni a lábáról. A napi egyetlen csók kellemes játék volt, ami addig tartott, amíg Nicholas keze túl veszélyes helyekre nem kezdett kalandozni; akkor Clare megálljt parancsolt. Nicholas mindig azonnal engedelmeskedett Érezte, hogy ahogyan ő maga is, a férfi is visszafogja magát egy kicsit, úgy élvezi a csókokat, hogy közben nem hagyja, hogy elsöpörje a vágy. De ez nem maradhat így soká: előbb vagy utóbb Nicholas teljes fegyverzetét beveti majd, hogy elcsábítsa. Clare úgy gondolta, lesz ereje ellenállni, mert napról napra egyre erősebbnek érezte magát, egyre inkább egyenrangú félnek, legalábbis a kapcsolatuk korlátozott keretei között. És addig is, élvezni fogja Londont. Az utcák egyre tisztábbak és csendesebbek lettek, és a kocsi végül egy nagy rándulással megállt. A kocsis kinyitotta az ajtót, és leengedte a lépcsőt, Nicholas pedig kisegítette Clare-t. Már majdnem sötét volt, így nem látott mást az Aberdare-palotából, csak a klasszikus homlokzatot. - Itt is komoly szükség van házvezetőnőre? - érdeklődött. 112
- Pár nappal ezelőtt üzentem a londoni intézőmnek, hogy érkezem, úgyhogy a ház remélhetőleg tiszta, és vettek fel ideiglenes személyzetet. - Nicholas odanyújtotta a karját. Persze mint a ház úrnője, azon változtat, amin akar. Clare arra gondolt, hogy ez is a csábítás kifinomultabb formája. Mámorító érzés volt, hogy úgy bánnak vele, mint egy úri hölggyel, és értékelik a véleményét. De tudta, hogy ez a helyzet csak átmeneti, és ez segített, hogy ne szédüljön meg. De ahogy fellépkedtek a márványlépcsőn, kezdett elmúlni a jó érzés. Mostanáig szórakoztató társaságot jelentett Nicholasnak, de London nyilván számos más és izgalmasabb szórakozást tartogat a számára. Lehet, hogy őt megunja és hazaküldi, még a hét letelte előtt. És akkor ő nyert, nem igaz...? A ház tágas termei és elegáns bútorzata is jó állapotban voltak, habár attól, hogy annyi éve üresen állt, olyan személytelen hangulata lett, mint egy hotelnek. Nicholas szemrebbenés nélkül az unokahúgaként mutatta be Clare-t a néhány fős személyzetnek, ahogy korábban is, amikor szobákat foglaltak a fogadókban. A szolgák eleinte nem tudták, hogyan viszonyuljanak Clare-hez. Úgy sejtette, túl kopottas a külseje ahhoz, hogy arisztokrata rokonnak higgyék, de az is kevéssé tűnhetett valószínűnek, hogy a gróf szeretője. De hát a szolgák londoniak voltak, és semmin nem csodálkoztak, úgyhogy csak vállat vontak, és engedelmeskedtek Clare-nek is, a bőséges fizetésért. Úgy találta, nem érdekli, mit gondolnak róla; sokkal könnyebb volt vadidegenek között elviselni a helyzetét, mint olyanok között, akiket egész életében ismert. Másnap nagyon izgatottan ébredt. Amikor lement a földszintre, Nicholast már a reggelizőszobában találta, épp kávét ivott, és Morning Postot olvasgatta. Udvariasan felállt, amikor Clare belépett. - Jó reggelt, kedvesem. Jól aludt? - Nem igazán. Mayfair majdnem olyan zajos, mint a penreithi bánya. De gondolom, majd megszokom. - Clare az újságra pillantott. - El sem tudom képzelni, milyen lehet aznap olvasni az újságot, amikor megjelent, és nem egy héttel később. Micsoda fényűzés! Nicholas mosolyogva töltött egy csésze forrót teát. - London a világ közepe, Clare. A hírek nagy része itt születik. Miután szedett magának reggelit a melegen tartott ezüsttálakról, mind a ketten leültek. Nicholas azt mondta: - Megnéztem a társasági híreket, de nem írnak semmit Lord Michael Kenyonról vagy Strathmore grófjáról, viszont Candover hercege itt tartózkodik a városban. Clare kicsit megijedt. - Egy herceg? Nicholas megértette a riadalmát, és gyorsan azt mondta: - Ő csak Rafe. Ne aggódjon, lehet, hogy herceg, és gazdagabb, mint Krőzus, de egyáltalán nem kiállhatatlan. Nagyon hisz a visszafogott úriemberhez illő viselkedésben. - Mindig kíváncsi voltam, mitől lesz valaki úriember, a pénzen és a megfelelő ősökön kívül. Nicholas elvigyorodott, és összehajtogatta az újságot. - Rafe szerint egy angol gentleman soha nem udvariatlan, legfeljebb szándékosan. 113
- Ez nem túl vigasztaló meghatározás - mondta Clare elmosolyodva. - Ha jól sejtem, Strathmore grófja pedig nem más, mint Lucien. - Pontosan. Ne aggódjon, a barátaim kissé előkelőek, de azért nagyon toleránsak. Ha engem el bírnak viselni... - Nicholas nosztalgikusán elmosolyodott. - Luciennel Etonban ismerkedtem meg, amikor négy fiú úgy döntött, hogy egy ilyen sötét bőrű és idegen külsejű új fiút mindenképp meg kell verni. Lucien úgy vélte, nem fair, hogy négyen küzdenek egy ellen, úgyhogy beszállt az én oldalamon. Mind a ketten beszereztünk egy monoklit, de sikerült megfutamítani őket, és azóta barátok vagyunk. - Azt hiszem, tetszik nekem Strathmore grófja - Clare végzett a kolbászos rántottával. Nem volt olyan jó, mintha Mrs. Howell készítette volna, de azért elfogadható. - Van olyan a Bukott Angyalok között, aki nős, vagy ez a gazfickók társaságának szabályzata ellen való? - Amennyire én tudom, mind nőtlenek még, bár amilyen sokáig távol voltam, bármi megtörténhetett. - Nicholas a zsebébe nyúlt, és kivett pár bankjegyet, aztán átadta Clare-nek. Tegye ezt el. London drága hely, szüksége lesz egy kis zsebpénzre. Clare szórakozottan elmosolyodott, és megszámolta a pénzt. - Húsz font. Ennyi a tanítónői fizetésem egy évre. - Ha arra akar célozni, hogy a világ igazságtalan, nem fogok vitatkozni. Talán a penreithi iskolát felügyelő alapítvány felemelhetné a fizetését. - A húsz font nagyon is bőkezű. Vannak iskolamesterek Walesben, akik öt fontot keresnek egy évben, bár többnyire emellett más állásuk is van. És szoktam kapni természetbeli juttatásokat is a diákjaimtól meg a családjuktól. Nem tudom, mi keresnivalóm van egy olyan világban, ahol húsz font zsebpénznek számít. - Vissza akarta csúsztatni a bankjegyeket az asztalon. - Bármelyik világba tartozhat, ahová akar - mondta élesen Nicholas. - Ha a húsz font is soknak tűnik, tartsa meg arra az esetre, ha el akarna szökni tőlem. Szüksége lesz rá, ha vissza akar térni Penreithbe, ha elviselhetetlenné válnék. Ezt sem zárhatjuk ki. A humora szokás szerint elterelte Clare figyelmét a komolyabb dolgokról. - Hát jól van, bár nagyon furcsának tűnik, hogy pénzt fogadjak el magától. Nicholas szeme megcsillant. - Ha erkölcstelen célzattal fizetnék magának, úgysem kapnék érte semmit. Viszont a húsz font legalább fedezi a költségeit, ha már akarata ellenére Londonba hoztam. Clare megadta magát, és zsebre tette a pénzt. - Magával nagyon nehéz vitatkozni. - Soha ne vitatkozzon egy cigánnyal, Clare, minket nem korlátoz sem a logika, sem a méltóság. - Nicholas felállt, és nagyot nyújtózkodott. - Ha végzett a reggelivel, ideje lenne kezdeni valamit a ruhatárával. Clare gyorsan elfordította a tekintetét, és a teáscsészébe bámult. Volt valami roppant illetlen abban, ahogy Nicholas nyújtózkodott. A macskaszerű érzékiség, ami áradt belőle, elég volt, hogy a legjózanabb nőt is megszédítse. Valamikor azt gondolta magáról, hogy józan, de ezt valahogy egyre nehezebb volt elhinni. 114
Az elegáns ruhaszalon ajtaja fölött egy diszkrét kis táblán „Denise” felirat állt. Denise maga már sokkal kevésbé volt diszkrét; ahogy beléptek a szalonba, egy dús keblű szőke nő nagyot sikkantott, és Nicholas nyakába ugrott. - Hol jártál, te cigány csavargó? - kiáltott fel. - Megszakadt utánad a szívem! Nicholas a karjaiba kapta, felemelte és megcsókolta a nőt, aztán megveregette terebélyes hátsófelét, és lerakta a földre. - Biztosan mindenkinek ezt mondod, Denise. - Igen - ismerte be a nő. - De a te esetedben komolyan is gondolom. - Elmosolyodott, amitől kis gödröcskék támadtak az arcán. - Legalábbis amennyire én bármit is komolyan tudok gondolni. Clare némán figyelte a jelenetet, úgy érezte magát, mintha láthatatlan lenne, és gyilkos hangulatban ringatózott. Tudta, hogy Nicholas bőkezűen osztogatja a csókokat, de nem örült neki, hogy a saját szemével kellett látnia, főleg egy ilyen közönséges nőszeméllyel. De mielőtt veszélyesen felpaprikázta volna magát, Nicholas megszólalt: - Denise, a hölgy egy barátom, Miss Morgan. Szüksége lenne egy teljes ruhatárra, a fehérneműtől kezdve mindenre. Denise bólintott, és lassan elkezdett körbejárkálni az új kuncsaft körül. Amikor végzett a vizsgálódással, kijelentette: - Élénk színek, egyszerű szabásvonalak, kihívó, anélkül, hogy vulgáris lenne. - Én is pontosan így gondoltam - helyeselt Nicholas. - Akkor kezdhetjük? Denise beterelgette őket egy puha szőnyeggel borított próbahelyiségbe, ahol csatlakozott hozzájuk egy francia varrónő és egy nagyon fiatal segéd. Clare-t felállították egy kis emelvényre a szoba közepén, és úgy bántak vele, mintha egy élettelen bábu lenne, míg Nicholas és Denise különféle kelmékbe burkolták, és stílusról, színekről meg anyagokról társalogtak. Denise vidám és közvetlen modora Clare-t is magával ragadta, éppúgy, mint Nicholast, és kezdeti bosszúsága hamar elpárolgott. Humorosnak találta, hogy így lefoglalja két ember teljes figyelmét, akik jobban törődnek az ő öltözködésével, mint saját maga, főleg mivel a szóban forgó ruhák annyira különböztek azoktól, amikhez szokva volt, és amit illendőnek találtak Walesben. Ha neki magának kell ruhákat választania, rögtön feladta volna, a bőség zavara miatt. Hogy lefoglalja magát valamivel, arra gondolt, mi mindent szeretne megnézni a londoni látogatás alatt. A divat kérdései csak egyszer zavarták meg a gondolatait, amikor Denise a vállára terített egy kék selymet, és azt mondta: - Tökéletes a színe, nem? - Tévedhetetlen szemed van - értett egyet Nicholas. - Ebből csodás estélyi ruha lenne. Miközben a lehetséges szabásokról kezdtek csevegni, a segéd odalépett, hogy visszatekerje a vég selymet, de ahogy az anyag végigsiklott a nyakán, Clare önkéntelenül belemarkolt, és alig tudta elengedni. A legfinomabb anyag volt, amit valaha is tapintott, könnyű, mint a pókháló, és a kék minden elképzelhető árnyalatában játszott. Odadörzsölte hozzá az arcát, 115
mint egy macska, míg észre nem vette, hogy Nicholas figyeli, akkor zavartan elengedte a selymet. - Nincs semmi rossz abban, ha élvez valamit, ami gyönyörű - jegyezte meg Nicholas. - Ez a selyem hiú és extravagáns - mondta szigorúan Clare, bár a bőre még mindig bizsergett a lágy érintéstől. - Hasznosabb dolgokra is költhetné a pénzét. - Talán - bólintott Nicholas, aki szemlátomást élvezte a helyzetet. - De egy ilyen ruha remekül fog menni a kék szeméhez. És csodálatosan fogja érezni magát benne. Clare szerette volna tagadni, hogy bármiféle öröme származna egy ilyen gyönyörű és haszontalan ruhadarabból, de áruló szíve nagyon is vágyott a kék selyemre. Mindig is tudta, hogy ha elfogadja Nicholas kihívását, az nagy próbatétel lesz az erényeinek, de nyomasztó volt látni, mennyire könnyen behódol a hiúságnak és a világi örömöknek. Felidézett magában minden idevonatkozó bibliai idézetet, amire csak emlékezett a hiúság bolondságáról és hasonlókról, de hiába, ettől még nem vágyott kevésbé a kék selyemre. Miután kiválasztották az anyagokat és a szabásmintákat, Nicholas megkérdezte, nincs-e valami készruha, ami illene Clare-re. Denise elővarázsolt három ruhát, azzal a megjegyzéssel, hogy a hölgy, aki rendelte őket, még a múltkoriakat sem fizette ki, úgyhogy most nyugodtan várhat egy kicsit. Clare visszavonult egy paraván mögé, hogy felpróbálja az első ruhát. A varrónő, Marie segítségével felvett egy olyan finom muszlininget, amely szinte teljesen átlátszó volt, aztán a varrónő befűzte a rövid és könnyű fűzőt. Clare a legrosszabbra számított, mert szinte soha nem hordott fűzőt, de sokkal kevésbé volt kényelmetlen, mint gondolta. - A kisasszonynak olyan vékony a dereka, hogy erre alig van szükség, de így jobban kiemeli a ruha vonalát - mondta Marie, majd mérteket vett a készülő ruhákhoz. Aztán felsegített Clare-re egy rózsaszín selyemruhát, amely hátul bonyolult csatokkal és kapcsokkal záródott. Clare kezdte érteni, hogy a divatos dámáknak miért van szükségük komornára. Mielőtt megnézhette volna magát a nagy falitükörben, Marié hozott még egy krémszínű selyemrózsát, és Clare hajába tűzte. - Tres bien. Kell még néhány kiegészítő és valami más frizura, de ez így nagyon fog tetszeni a monsieurnek. Amikor Clare végre megnézhette magát, meglepetten pislogott a saját tükörképére. A rózsaszín selyemtől ragyogott a bőre, és a szeme is hatalmasnak látszott. Úgy festett, mint egy igazi úrihölgy - sőt, mint egy vonzó hölgy. Kissé feszengve vette szemügyre a ruha kivágását. Nemcsak ijesztően mély volt, de ráadásul a fűző is felnyomta a melleit. Nem túl feltűnő idomai egész dúsnak hatottak a divatos ruhában. Elfojtotta a késztetést, hogy a kezével eltakarja meztelen keblét, és kilépett a paraván mögül. Nicholas és Denise elhallgattak és rámeredtek. Denise elégedetten bólogatott, Nicholas pedig körbejárta Clare-t, és értékelő tekintettel méregette. - Tudtam, hogy ez a ruha jól fog állni. Csak egy egész kis változtatás kell. - Az ujjával húzott egy vonalat a mellénél. Vágjuk ki idáig a dekoltázst.
116
Clare csak tátogott, legalább annyira azért, mert Nicholas csak úgy a melléhez ért nyilvánosan, mint a meghökkentően mély kivágás miatt, amit javasolt. - Nem vagyok hajlandó ilyen illetlen dolgot viselni! - Amit javaslok, meglehetősen visszafogott. - Nicholas húzott egy újabb vonalat a melle előtt, majdnem a mellbimbójáig. - Ez lenne illetlen. Clare felháborodottan Denise-re pillantott. - Ugye, csak viccel? - Nem, egyáltalán - felelte Denise vidáman. - Vannak kuncsaftjaim, akik csak olyat hajlandóak felvenni, amiben majdnem meztelenek. Azt mondják, ébren tartja az urak érdeklődését. - Azt elhiszem - motyogta Clare. - De nekem nem való. - Imádom, amikor így füstölög - mondta Nicholas ördögi mosollyal. - Amit javasolok, merészebb, mint amit maga akar, és konzervatívabb, mint amit én szeretnék, ez így nem elég fair? Clare kénytelen volt nevetni. Arra gondolt, hogy úgyse kell viselnie soha olyanok előtt ezt a ruhát, akik ismerik, és azt mondta. - Hát jó. De ha tüdőgyulladást kapok, arról maga tehet - Majd én melegen tartom - ajánlkozott Nicholas veszélyesen megcsillanó szemmel. Clare gyorsan visszament a paraván mögé, és próbált arra gondolni, hogy nem számít, ha idegenek azt hiszik, hogy Nicholas szeretője. A következő egy délutáni ruha volt, ennek már kissé szolidabb volt a kivágása, bár Penreithben még erre is felvont szemöldökkel néznének. Amikor épp senki nem volt a közelben, Clare halkan megkérdezte Nicholast - Miféle kuncsaftjai vannak Denise-nek? Valami azt súgja, hogy nem a legtiszteltreméltóbb körökből kerülnek ki. - Maga nagyon jó megfigyelő. Olyan nők járnak ide, akik a lehető legcsábítóbban akarnak kinézni, néhány társasági hölgy is, de inkább színésznők és kurtizánok. - Nicholas félrehajtotta a fejét. - Bántónak találja? - Annak kéne találnom, de egy elegáns társasági szalonban úgysem találnám a helyem. Különben is, tetszik nekem Denise. A beszélgetésüket a segéd szakította félbe, aki tálcán teát és süteményt hozott be frissítőül. Nicholas és Denise lelkes társalgásba kezdtek harisnyákról, cipőkről, kesztyűkről és köpenyekről, és egyéb illetlen fehérneműkről. Clare már a hallgatásába is belefáradt. Nicholas azonban láthatóan nagyon élvezte a dolgot Amikor három órával később távoztak a szalonból, lelkesen azt mondta: - Most pedig jöhet élete legérzékibb élménye. - Jaj, nem - mondta bosszúsan Clare. - Igyekszem jól játszani a szeretője szerepét, de nem fair, hogy megaláztatásoknak tegyen ki. - Ki mondta, hogy bármi megalázóról lenne szó? - Nicholas felsegítette a lányt a kocsiba, aztán átvette a gyeplőt a kocsistól, aki hátulra kapaszkodott fel. 117
Ahogy belevetették magukat a londoni forgalomba, Clare óvatosan megkérdezte: - Valami orgiára készül? - Na de, Clare! - mondta Nicholas egy oldalpillantással. - Megdöbbent. Mit tud maga az orgiákról? - Nem sokat, annyit, hogy züllött, kicsapongó alkalmak, ahol az emberek úgy viselkednek, mint az állatok - mondta maróan Clare. Nicholas nevetett. - Nem rossz meghatározás. Persze sokféle orgia létezik, de legalább három személy kell hozzá. Közben egy söröskocsi vágott ki eléjük egy mellékutcából, majdnem összeütköztek. Csak Nicholas ügyességének volt köszönhető, hogy sikerült megállítania a kocsit, és elkerülni a balesetet, de a mocskos öltözékű söröskocsis, akinek a szájából félig kialudt szivar lógott, nem érte be ennyivel. Szitkokat kezdett ordibálni a beképzelt ficsúrokról, akik azt hiszik, övék az egész utca. - Milyen kellemetlen alak - jegyezte meg Nicholas. - Nem ártana móresre tanítani. Egyetlen erőteljes csuklómozdulattal pattintott egyet az ostorával, és a következő pillanatban a szivar eltűnt a kocsis szájából, csak egy kis csutka maradt a fogai között. A férfi döbbent arckifejezéssel bámult Clare megrémült. - Te jóságos ég, ha mellétalál, a szemét is kiverhette volna! - Soha nem találok mellé - felelte higgadtan Nicholas. Megint csattintott egyet az ostorral, és a kocsis sapkája Clare ölében landolt. Érezte a levegő sziszegését, de az ostor olyan villámgyorsan hasította a levegőt, hogy látni nem is látta. Ahogy néma döbbenettel bámulta a gyűrött sapkát, Nicholas megszólalt: - Bár azt mondják, aki jól kezeli az ostort, egy legyet is eltalál a lova fülén, kevesen vannak, akik tényleg meg is tudják csinálni. - Az ostor ismét csattant, a sapka átrepült a levegőn, és a meghökkent kocsis fején kötött ki. - Én egyike vagyok azoknak, akik képesek rá. Az előadásnak ezzel vége volt, Nicholas továbbhajtott a kocsik között. - Hogy visszatérjünk az orgiák roppant érdekes témájára, gyakori férfifantázia, hogy két nővel bújjanak egy ágyba egyszerre, bár ehhez elég sok hely kell, úgyhogy többnyire inkább a padlón kötnek ki. Mivel kíváncsi természet vagyok, egyszer úgy döntöttem, kipróbálom. Azt hiszem, ezt például orgiának lehetne nevezni. - Bekanyarodtak egy szélesebb utcára. - Tudni akarja, mi a legelevenebb emlékem róla? Clare lángvörös arccal befogta a fülét. - Nem akarok többet hallani! Nicholas nem vett tudomást a tiltakozásáról, élvezettel folytatta: - Utána szörnyen fel volt dörzsölve a térdem. Ha az ember két hölgyet akar szórakoztatni egyszerre, folyton ide-oda kell mászkálni a szőnyegen. Rémesen fárasztó volt, utána egy hétig sántikáltam. Elgondolkozva hallgatott egy kicsit. - Ebből megtanultam, hogy egyes fantáziákat jobb megvalósulatlanul hagyni.
118
Clare tehetetlenül elnevette magát. - Maga gyalázatos alak - mondta, és arra gondolt, hogy csak Nicholas tud egy ennyire illetlen történetet ilyen humorossá tenni. Talán mégsem lesz olyan szörnyű az a legérzékibb élmény, amit ígért. De nagyon meglepte, amikor a kocsi megállt egy hatalmas, gótikus székesegyház előtt. Clare felismerte az épületet egy nyomatról, amit egyszer látott, és csodálkozva felkiáltott: Hiszen ez a Westminster apátság! Nicholas odadobta a lovak gyeplőjét a kocsisnak, aztán lesegítette Clare-t a kocsiról. Bizony az. Egy ideig némán álltak, míg Clare megcsodálta a homlokzatot. A nyomat nem érzékeltette az épület méretét, az erőteljességét, a szerkezetét. Az apátság és az ikertornyok minden vonala az égbolt felé szárnyalt, szavak nélküli emlékmű azok hitének, akik építették. Nicholas megfogta Clare könyökét, és elindultak a bejárat felé. Ha nem irányította volna a lépteit, a lány elbotlik a saját lábában, mert nem tudta levenni a szemét az épületről. A székesegyház belseje még pompásabb volt, mint a külseje. Habár járkáltak odabent más látogatók, és néhányan imádkoztak is, a hihetetlenül magas mennyezet miatt az emberek jelentéktelenül eltörpültek, és paradox módon olyan érzés volt, mintha egyedül lennének. Sötét árnyak, drágakő színekben ragyogó festett ablakok, csúcsos boltívek, a hatalmas oszlopok erdeje - Clare-t úgy elszédítette a látnivalók tömkelege, hogy meg sem tudta ragadni az egészet. Nicholasba karolt, míg végigsétáltak az egyik oldalhajón. - Ezt igazán azért építették, hogy az ember megértse az Isten nagyságát - suttogta. - Minden nagy szent hely ilyen benyomást kelt - felelte halkan Nicholas. - Jártam sok templomban, mecsetben, zsinagógában és hindu templomban, és mindegyik olyan, hogy az ember kénytelen elgondolkodni rajta, hogy a vallásban mégiscsak van valami. De megfordultam akkora kápolnákban is, amelyek még kisebbek, mint a Sión kápolna Penreithben, és ezek közül némelyik még szentebbnek tűnt. Clare szórakozottan bólintott. Túl nagy hatást tett rá a látvány, hogy a vallásos építészetről társalogjon. A falak mentén híres britek szobrai álltak. Hihetetlen volt arra gondolni, hogy annyi híresség csontjai pihennek itt: I. Edward és VIII. Henrik, Erzsébet, a Szűz Királynő és esküdt ellensége, Stuart Mária, Geoffrey Chaucer, isaac Newton, az idősebb és ifjabb William Pitt. Amikor Hitvalló Edward kápolnájához értek, aki nemcsak király, de szent is volt, Clare megilletődötten megszólalt: - Az angol történelem minden fontos alakja itt van eltemetve? Nicholas halkan felnevetett. - Nem, csak úgy tűnhet. Ez a pompás épület és a történelmi múlt lenyűgöző. - Kivette a zsebóráját, megnézte, hány óra, aztán megfordult, és visszafelé indultak a déli hajón. Alig pár lépést mentek, amikor a csöndet hirtelen zene törte meg. Clare-nek a lélegzete is elakadt, és végigfutott a hátán a hideg. Egy orgona zendült meg: egyetlen más hangszernek sem lett volna ereje, hogy betöltse ezt a hatalmas teret.
119
Az orgonához csatlakozott az angyalok kórusa. Vagy ha nem is angyalok, de angyali hangok. Valahol a templom bonyolult terében elrejtve egy kórus diadalmas hangja szárnyalt. A zene visszaverődött a kőfalakról, visszhangozva és megdöbbentő erővel felerősödve. Nicholas halkan, elbűvölten felsóhajtott. - A húsvéti istentiszteletre próbálnak. - Megfogta Clare kezét, és visszahúzta egy oldalkápolna védelmébe. Nekidőlt a kőfalnak, lehunyta a szemét, és átadta magát a zenének, magába szívta a lüktető ütemeket, ahogy egy virág a napot. Clare tudta, hogy Nicholas szereti a zenét, de ahogy az arcára nézett, rájött, hogy a szeretni túl enyhe kifejezés. Olyan volt az arca, mint amikor egy bukott angyal meglátja az üdvözülés lehetőségét. Clare lassan, alig észrevehetően közelebb csúszott hozzá, míg a háta neki nem simult fehér ingének. Nicholas az egyik karjával átfogta a lány derekát, és magához szorította. Nem volt semmi érzéki az ölelésben; inkább csak így osztottak meg egy élményt, amely szavakkal leírhatatlan lett volna. Clare is lehunyta a szemét, és átadta magát a pillanat gyönyörűségének, a zene transzcendens hatalmának, Nicholas melegségének és erejének, az örömnek. A harmadik darab Hándel Messiásának eksztatikus Halleluja-kórusa volt. Clare egész megborzongott az érzelmek erejétől, amelyek a lelke legmélyéből törtek elő. King of kings and Lord of lords... Hit és szenvedély, szépség és szeretet, érzékiség és gyengédség, szent és profán - minden egybeolvadt egy elválaszthatatlan tömegben, amitől könnyek tolultak a szemébe. Forever and ever and ever... Talán blaszfémia egymás mellé helyezni ennyire össze nem illő érzelmeket, de képtelen volt szétválasztani őket, ahogy azt sem tudta volna megmondani, hol végződik az ő teste és hol kezdődik Nicholasé. Egyszerűen csak létezett, és nem akart mást az élettől. Amikor a kórus elhallgatott, az orgona mennydörgő szólóval folytatta, ami mintha azzal fenyegetett volna, hogy az ősi kövek is leomlanak tőle. Clare lassan kezdett magához térni. Kinyitotta a szemét, és észrevette, hogy az arra haladó hölgyek rosszalló arccal nézik. Eszébe jutott, hogy Nicholas karja még mindig a derekára fonódik, és vonakodva elhúzódott tőle. Megfordult és felnézett rá, és nem tudta elfordítani a tekintetét. Nicholas halkan azt mondta: - Mindig úgy gondoltam, hogy a pokol egy olyan hely, ahol nincsen zene. Lüktetett köztük valami, és Nicholas valahogy más volt, mint eddig bármikor. Beletelt egy kis időbe, míg Clare rájött, hogy most először teljesen nyílt az arca. Villámgyorsan pörgő nyelve és kifejező arca többnyire jól leplezte, mennyire visszafogja magát, de most mintha leomlottak volna a korlátok. Sebezhetőséget látott a szemében, és eltűnődött, vajon mikor történt meg utoljára, hogy engedte, hogy valaki így belelásson. Vagy hogy megtörtént-e valaha is. Aztán azon kezdett tűnődni, a férfi mit lát az ő szemében. Zavartan elfordult. Meg kellett köszörülnie a torkát, mielőtt megszólalt. - Ez igazán csodálatos volt. És igaza volt, életem legérzékibb élménye. - És rendkívül tisztességes is. - Nicholas odanyújtotta a karját Clare még mindig érezte a derekán a férfi karjának melegségét. Belekarolt, és szó nélkül kisétáltak az apátságból. 120
Odakint élénk szél fújdogált, állandóan változó alakú felhőket sodorva az égen. Nicholas odaintette a kocsit, aztán elindultak a westminsteri forgalomban. A divatos Mayfair negyed csendes utcái megkönnyebbülést jelentettek, és Clare már nagyon várta, hogy hazaérjenek. A ruhaszalon és az apátság izgalmai után ráfért volna egy kis szundikálás. De Nicholas még nem fogyott ki a meglepetésekből. Egy békés utcán haladtak végig, amikor hirtelen megállította a lovakat egy ház előtt. - Úgy látom, itthon vannak. Megint a kocsis kezébe nyomta a gyeplőt, könnyedén leugrott a járdára, és Clare keze után nyúlt. - Ki lakik itt? - kérdezte Clare, miközben ő is leugrott a kocsiról. Nicholas felkísérte a lépcsőn, és bekopogott az oroszlánfejű kopogtatóval. - Az én drága jó nagymamám. A nagymamája...? De hát az apjának édesanyja évekkel ezelőtt meghalt, ha pedig az anyjának lennének rokonai, azok nem Mayfairben laknának. Abban a pillanatban hasított belé, hogy kiről lehet szó, amikor kitárult az ajtó. Clare döbbenten jött rá, hogy Nicholas csakis a nagyapja fiatal özvegyéről beszélhet, Emilyről arról a nőről, akiről mindenki azt tartja, hogy Nicholas szeretője volt, és aki miatt kitört a botrány, amely két ember életébe került.
121
Tizennegyedik fejezet Miközben Clare belépett a házba Nicholasszal, határozottan nem keresztényi vágyat érzett, hogy kitekerje a nyakát. Köztudott volt Penreithben, hogy azon az éjszakán, amikor az öreg gróf és Caroline meghalt, a szolgák ott találták Nicholast a grófné hálószobájában. Annak ellenére, hogy ilyen erős közvetett bizonyíték szólt ellene, Clare nem szívesen vonta le az elkerülhetetlen következtetést. Nemcsak hogy nem akart ítélkezni, de egyszerűen nem akarta elhinni, hogy Nicholas ilyen aljas legyen. De most valószínűig megtudja az igazat, ha együtt látja őket; bár az volt az érzése, nem akarja igazán tudni, mi történt közöttük valójában. Egy méltóságteljes komornyik beengedte a látogatókat, és megkérdezte a nevüket. Közben egy félig meztelen, egyéves forma kisgyerek totyogott át a halion, ami kissé elrontotta a hivatalos hangulatot. Egy dajka szaladt utána kifulladva, majd pár másodperccel később követte egy nevető hölgy, aki a harmincas éveinek közepén járhatott. A látogatókra esett a tekintete, és rögtön megváltozott az arca. - Nicholas! - kiáltott fel, és kinyújtotta a kezét. - Miért nem értesítettél, hogy visszatértél Angliába? Nicholas megfogta a nő kezét, aztán kétfelől arcon csókolta. - Csak tegnap érkeztem Londonba, Emily. Clare merev arccal, némán figyelte őket, és arra gondolt, hogy mára kicsit már elege volt abból, hogy végig kell néznie, ahogy Nicholas mindenféle nőket csókolgat. A grófné ragyogott az egészségtől és a boldogságtól, és egy évtizeddel fiatalabbnak látszott, mint amikor Aberdare-ben élt. A kettőjük közötti nyilvánvalóan szeretetteljes kapcsolatból ítélve elég könnyű volt elhinni, hogy szeretők voltak. Nicholas megfordult, és maga elé tolta Claret. - Talán emlékszel Miss Morganre. Egy pillanatnyi zavar után Emily felkiáltott: - Maga a penreithi tanítónő, igaz? Akkor találkoztunk, amikor Nicholas az alapítványt intézte az iskolának. Most Clare-en volt a sor, hogy zavart legyen. - Nicholas intézte el? Azt hittem, az ön ötlete volt. - Mivel a férjem nem helyeselte Nicholas progresszív elképzeléseit jobb volt, ha én vállaltam a dolgot nyilvánosan - magyarázta Emily. - Remélem, az iskola virágzik. Még mindig maga a tanítónő? - Többnyire - szólt közbe Nicholas. - De most kivett három hónap szabadságot, és megpróbál engem nevelgetni egy kicsit. A grófnő kíváncsi tekintete Clare-ről Nicholasra vándorolt, aztán vissza, de mielőtt bármit mondhatott volna, megjelent a fiatal dajka, a karjában a gügyögő, csupasz fenekű kisbabával. - Elnézést, asszonyom - mondta mentegetőzve. - Nem tudom, William úrfi hogy tudott így megszökni. 122
A grófnő odahajolt, és megcsókolta a fiát. - Meglepően találékony, nem igaz? - mondta büszkén. - Szóval ő a keresztfiam. - Nicholas nevetve kivette a dajka kezéből a gyereket. - Úgy látom, nem nagyon kedveli a ruhákat. Legalább nem kell majd sokat költeni az öltözködésére. Lehet, hogy van benne valami a cigányok szabadságszeretetéből. Clare önkéntelenül is elkezdett hasonlóságot keresni Nicholas és a kisfiú között, de semmit nem látott: a gyerek szőke volt és kék szemű, igazi angol kisbaba. És különben is túl fiatal, hogy egy négy évvel ezelőtti viszony gyümölcse legyen. A grófnő könnyed hangja szakította félbe a gondolatait. - Bocsássa meg az udvariatlanságomat, Miss Morgan. Amint látja, nagy itt a felfordulás, de megkínálhatom egy teával? Nicholasszal nagyon sok megbeszélnivalónk van. Nicholas visszaadta a gyereket a dajkának. - Elég egyértelmű, mivel voltál elfoglalva az elmúlt egy-két évben. A grófné elpirult, mint egy kislány, bevezette a vendégeket a szalonba, és csöngetett teáért. Clare a teát kortyolgatta és a süteményt eszegette, míg a másik kettő kicserélte a híreiket. Ezért jött Londonba, hogy figyelje, ahogy Nicholas más nőkkel bájolog? - gondolta kissé ellenséges hangulatban. Kicsit később Nicholas előhúzott a zsebéből egy kerek, tarkára festett tárgyat. - Hoztam egy kis ajándékot Williamnek. Kelet-Indiából származik, és jojónak hívják. - Az ujja köré tekerte a selyemzsinórt, és föl-le futtatta rajta a játékszert. - Az öcsémnek volt egy hasonló gyerekkorunkban - mondta Emily. - Hadd lássuk, emlékszem-e rá, hogy működik. - De sikertelenek voltak a próbálkozásai. Amikor harmadszorra is az lett a vége, hogy a jojó csak élettelenül lógott a madzagon, visszaadta Nicholasnak. - Attól tartok, kijöttem a gyakorlatból. - Ha nem bánod, felviszem a gyerekszobába, és megmutatom Williamnek. - Imádni fogja. - Emily csöngetett a komornyiknak, és megkérte, hogy kísérje fel Nicholast a gyerekszobába. Clare kicsit kényelmetlenül érezte magát, amikor kettesben maradt a grófnéval, de a zavar rögtön elmúlt, amikor Emily ránézett őszinte barna szemével. - Kérem, bocsássa meg hogy Nicholas és én ilyen udvariatlanok voltunk, de négy év hosszú idő, és ez a csirkefogó szinte soha nem is írt nekem. - Biztos vagyok benne, hogy örül neki, hogy ismét itthon van, Lady Aberdare - mondta Clare semleges hangon. - Igen, habár eszembe juttatta azokat a szörnyű időket. - Emily vett egy szelet süteményt. Egyébként már nem használom a címemet, Miss Morgan. Egyszerűen Mrs. Robert Holcroft vagyok. Nicholas barátainak Emily. - Lemondott a grófnői címéről? Ez nagyon szokatlan. Azt hittem, az ön helyzetében lévő nők megtartják a korábbi rangjukat akkor is, ha közrendű emberhez mennek újból férjhez.
123
Emily arca megkeményedett. - Soha nem akartam grófné lenni. Roberttel, a férjemmel együtt nőttünk fel, és mindig is tudtuk, hogy egyszer össze akarunk házasodni. De ő csak egy köznemes fiatalabbik fia volt, én pedig egy őrgróf lánya. Amikor Lord Aberdare rendkívül kedvező házassági ajánlatot tett, a szüleim ragaszkodtak hozzá, hogy fogadjam el, akkor is, ha negyven évvel idősebb nálam. - Nagyon sajnálom - mondta zavartan Clare. - Nem is sejtettem. Olyan nyugodtnak tűnt mindig, hogy Penreithben senki nem gondolta, hogy akarata ellenére volt a házasság. - Lord Aberdare csak egy fiatal tenyészkancát akart, aki utódokat szülne neki. - Emily szórakozottan morzsolgatta a süteményt az ujjai között. - Meglehetősen lelkiismeretesen gyakorolta a férji jogait, de csalódást okoztam neki. Nehéz időszak volt. Nicholas... nagy vigaszt jelentett a számomra. - A süteményből már csak egy halom aranyszínű morzsa maradt. Clare ezt úgy vette, mint rejtett beismerését annak, hogy Nicholas a szeretője volt; de a viszonyuk nem futó, bujaságon alapuló kapcsolat lehetett, legalábbis Emily részéről. Bár Clare nem tudta helyeselni a házasságtörést, megértette, hogy egy boldogtalan nő könnyen belesodródhat egy ilyen viszonyba egy jóképű, vonzó férfival, aki korban sokkal közelebb áll hozzá, mint a férje. Nem tudta, mit mondhatna. - William a bizonyítéka, hogy nem a maga hibája volt, hogy nem születtek gyerekeik. - Ne gondolja, hogy ez nekem nem okoz nagy megelégedést - mondta Emily szárazon. Akárhol van is most Aberdare grófja, és azt gyanítom, valami nagyon forró helyen, remélem, tudja. - A hasára tette a kezét. - És ősszel Williamnek kishúga vagy öcsikéje születik. - Ez nagyszerű, gratulálok. - Clare nem tudta megállni, hogy ne kérdezze meg - De miért mondja el mindezt egy idegennek? Emily megvonta vállát. - Mert magával olyan könnyű beszélgetni. Mert Nicholas hozta ide. Mert Penreithből való. Azt hiszem, ez az utóbbi a legfontosabb. Ha maga a völgyben él, tudnia kell, milyen botrány övezte a férjem és Nicholas feleségének halálát. A jó ég tudja, milyen rémtörténetek keringenek, bár a mendemondák nem lehetnek rosszabbak, mint az igazság. Én a férjem temetése után rögtön otthagytam Walest. Akkoriban túlságosan le voltam sújtva, hogy törődni tudjak azzal, mit gondolnak az emberek, de most talán lenne egy esélyem, hogy tisztázzam magam. Clare eltűnődött, Nicholasnak mit jelenthetett ez a kapcsolat. Szerette Emilyt? Még mindig szereti? Persze ezt nem kérdezhette meg. - Sok vad mendemonda keringett arról, hogy mi történt, de mostanra már nagyrészt elfelejtették a botrányt. Miután maga és Nicholas is távozott a völgyből, a pletykák lassan elhaltak. - Helyes. - Emily összevonta a szemöldökét. - Robert segített, hogy elfelejthessem ezeket a rémes időket. Azt hiszem, Nicholas kevésbé volt szerencsés. Talán maga segíthetne neki, ahogy Robert nekem. Clare kicsit zavartan azt mondta: - Elég furcsa ez a beszélgetés.
124
- Igen, gondolom. - Emily elmosolyodott. - Nem tudom pontosan, mi van maga és Nicholas között, de nem hozta volna ide magát, ha nem lenne fontos neki. Szüksége van valakire, aki törődik vele. Valakire, akiben megbízhat. Mielőtt Clare elmagyarázhatta volna, hogy a helyzet nem úgy áll, ahogy Emily gondolja, Nicholas visszajött a gyerekszobából. A beszélgetés ismét általános dolgokra terelődött, és Clare úgy döntött, jobb is, hogy nem volt módja válaszolni, mert úgysem tudna mit mondani, ő egy olyan világban nőtt fel, ahol minden fekete vagy fehér, a jó az jó, a rossz az rossz. Sajnos, Nicholas körül minden a szürke különféle árnyalataiban játszott. Pár perccel később, miközben Clare és Nicholas indulni készültek, Emily férje is megérkezett Robert Holcroft köpcös szőke férfi volt, az arcán állandóan barátságos mosoly ült. Amikor bemutatták Nicholasnak, lelkesen megrázta a kezét, és azt mondta, már nagyon várta, hogy megismerhesse. Ha tudott is róla, hogy Emily Nicholas szeretője volt, nem látszott a viselkedésén. Miközben elhajtottak a kocsival, Clare megjegyezte: - Örülök, hogy Lady Aberdare most boldog. Úgy eltűnt a völgyből négy évvel ezelőtt, mintha a föld nyelte volna el, senki nem tudta Penreithben, mi történt vele. - Szerette volna elfelejteni a Walesben töltött éveket, és ezért senki nem okolhatja - mondta Nicholas. - Egy évvel és egy nappal a nagyapám halála után hozzáment Holcrofthoz, aki ügyvéd, de most emelkedőben van a csillaga a parlamentben. Egy nap még miniszter lesz belőle. - Melyik körzetet képviseli? - Leicestershire-t. - Nicholas lelassította a kocsit, aztán ball fordultak, egy csendesebb utcába. - Ez az én parlamenti helyemm Amikor Emily megírta, hogy Holcroft szeretne politikai pálya lépni, felajánlottam neki, hogy vegye át. Úgy hallom, nagyon jól végzi a munkáját, okosabb és gerincesebb, mint az a fickó, aki az elődje volt. Clare meglepetten megkérdezte. - Magának parlamenti képviselői helye van Leicestershireben? - Többek között. Korrupt politikai rendszerünk három különböző megyében is lehetővé teszi, hogy mandátum jusson nekem. Habár az Aberdare grófi cím Waleshez kötődik, a család vagyon máshonnan is származik. Clare-t megdöbbentette, milyen keveset is tud Nicholasra vagy arról, hogy az ő pozíciójában milyen hatalommal és befolyással bír valaki. - Nem csoda, hogy Mr. Holcroft örült, hogy találkozhatott magával, ha maga a politikai pártfogója. Ezért lett William keresztapja is? Nicholas elmosolyodott. - Inkább szeretném azt gondolni, hogy barátságból. Emily sokat jelentett nekem Aberdare-ben, csupa kedvesség és melegség volt. Nem úgy hangzott, mint aki szerelmi bánattól szenved. Clare némi elégedettséggel nyugtázta, hogy nyilvánvalóan kedveli ugyan Emilyt, de nemigen lehetett élete nagy
125
szerelme. - Ha be tudta juttatni Holcroftot a parlamentbe, akkor bizonyára elég közelről követte az itthoni eseményeket akkor is, amíg külföldön tartózkodott - Úgy hathavonta mindig utánam küldtek egy egész paksaméta iratot, én pedig visszaküldtem az utasításaimat az itteni képviselőmnek - felelte Nicholas, és ironikus pillantással hozzátette: - Azért nem vagyok olyan felelőtlen, mint a hírem. - Olyan senki nem is lehet, mint amilyen a maga híre - vágta rá csípősen Clare. Nicholas nevetett. - Maga egy tökéletes walesi rózsaszál: finom, illatos és csupa tüske. Odanyúlt, és megsimogatta a lány arcát kesztyűs kézfejével. - És a tüskék miatt olyan érdekes. Ez nem volt túl nagy bók, de Clare azért örült neki. A szúrósság mindenesetre jobban megy neki, mint a bájolgás. Clare gondosan megcélozta a fehér golyót, és ellökte. A dákó hegye kicsit megcsúszott az elefántcsont golyón, így az rossz irányba kanyarodott, és nem találta el a célpontot - A csudába, megint mellétaláltam! - Felemelte a dákot, és összevont szemöldökkel megszemlélte a hegyét - Az a baj, hogy a fa olyan sima és kemény. Nem lenne szabálytalan, ha valami más anyagból készítenék a végét? Olyasmiből, ami nem csúszik annyira, mint a csupasz fa? - Nem hiszem, hogy szabálytalan lenne, de egyetlen igazi biliárdkedvelő sem helyeselné. A kihívást épp az jelenti, hogy a felszerelés ellenére kell jól játszani. - Nicholas az asztal fölé hajolt, az izmai megfeszültek a fehér gyolcsing alatt, és ügyes mozdulattal a lyukba gurított egy golyót. - Ez az asztal legalább sima az aberdare-ihoz képest, amelyik inkább olyan, mint a felszántott föld. Mire hazamegyünk, az asztalnak meglesz az új palateteje. Kíváncsi vagyok, hogy válik be. Miután az első Londonban töltött napjuk bővelkedett a drámai eseményekben, kellemes volt csendesen tölteni az estét Nicholas társaságában. És megvoltak az előnyei is annak, hogy Clare újonc volt a biliárdban. Többnyire inkább csak figyelte, ahogy Nicholas játszik. Könnyed, párducszerű kecsességgel keringett a biliárdasztal körül, bármely nő szemének örömöt okozott volna a látvány. Clare kellemes kis borzongással eltűnődött, mikor következik az aznapi csók. Ha nem hamarosan, lehet, hogy ő maga fogja megcsókolni, Úgy tűnt, tetszett neki a múltkor, amikor ő kezdeményezett Nicholas megint lökött egyet. Miután a labda visszaverődött három oldalpárnáról is, belelökte a másik golyót egy lyukba. Mielőtt Clare bókot mondhatott volna az ügyes lökésre, egy hang megszólalt az ajtóból: Bizonyos ügyesség a biliárdban a gentleman ismérve, de ha valaki túlságosan ügyes, az már arra vall, hogy elpazarolta a fiatalságát. - Lucien! - Nicholas ledobta a dákot az asztalra, odasietett, és egy nagy öleléssel üdvözölte a vendéget. - Látom, megkaptad a levelemet. Örülök, hogy el tudtál jönni már ma este. - Látom, ugyanolyan heves vagy, mint mindig - mormolta Lucien, de Clare azért észrevette, hogy nyilvánvaló szeretettel viszonozta az ölelést. 126
Míg a két férfi üdvözölte egymást, Clare a vendéget tanulmányozta, aki szinte dandyhez illő eleganciával öltözködött. Majdnem olyan jóképű volt, mint Nicholas, de a maga szőke és nagyon angolos módján. A Bukott Angyalok között nyilván ő lehet Lucifer, a fényhozó, aki a legszebb és legragyogóbb angyal volt, mielőtt fellázadt a mennyország ellen. Olyan nesztelenül mozgott, mint egy macska, sem Clare, sem Nicholas nem hallotta meg, amikor belépett. Miután kibontakozott a barátja öleléséből, Nicholas bemutatta a vendéget: - Clare, nyilván sejti, hogy az úr Lord Strathmore. Lucien, a hölgy egy barátom, Miss Morgan. Valóban barátok lennének? Ez így elég tapintatos megfogalmazás. Clare mosolyogva annyit mondott: - Nagyon örülök, hogy megismerhetem. Nicholas sokat mesélt magáról. - Hazugságok, mind aljas hazugság! - vágta rá Lucien. - Soha semmit nem tudtak rám bizonyítani! Clare nevetett, Lucien pedig elegánsan a keze fölé hajolt és megcsókolta. Amikor felegyenesedett, Clare látta, hogy a szeme szokatlan aranyszínben és zöldben játszik, amiről megint egy macska jutott az eszébe. A férfi is kíváncsian tanulmányozta Clare-t, mintha próbálná meghatározni, milyen pozíciót tölt be ebben a házban. Egy igazi vénkisasszony nem töltene egyedül egy estét egy férfi lakásán. Másrészt viszont még az új ruhában sem festett úgy, mint azok a nők, akikkel Nicholas ki szokott kezdeni. - Ön walesi, Miss Morgan? - kérdezte Lucien. - És én még azt hittem, nincs semmi akcentusom. - Egy leheletnyi walesi akcentus nagyon dallamossá teszi az ember beszédét. - A férfi mosolya arra vallott, hogy nemcsak a külsejében, de elbűvölő modorban is felveszi a versenyt Nicholasszal. - Clare, nem bánja, ha később fejezzük be a játszmát? - kérdezte Nicholas. - Egyáltalán nem, úgysincs semmi esélyem a győzelemre. - Ebben az esetben... - Nicholas átadta a dákot a barátjának. - Be tudod gurítani a két utolsót? Lucien az asztal fölé hajolt. A fehér labda ide-oda cikázott az asztalon, először az egyik golyót lökte be, aztán a másikat. - Amint látható, én is elpazaroltam a fiatalságomat. Clare nevetett, aztán azt mondta: - Én most visszavonulnék. Biztosan sok megbeszélnivalójuk van. Nicholas átkarolta a vállát. - Ne menjen még. Szeretném megkérdezni Lucient, mit tud Michael Kenyonról, és a válasz magát is érdekelheti, legalább annyira, mint engem. Lucien összevonta a szemöldökét, de nem mondott semmit, míg mind a hárman le nem telepedtek a könyvtárszobában. A két férfi brandyt ivott, Clare pedig egy egészen kis pohárka sherryt kortyolgatott. Ő és Nicholas egymás melletti fotelekben ültek, Lucien pedig kényelmesen elnyúlt velük szemben a kanapén. A szobát szinte csak a kandallóban lobogó tűz fénye világította meg meleg, békés ragyogással. 127
Miután röviden elmesélte, mi a helyzet a penreithi bányában, Nicholas azt mondta: - Úgy tűnik, Michael teljesen elhanyagolja az üzleti ügyeit, ami nem jellemző rá. Nem tudod, hol van most? Én nem álltam kapcsolatban vele, mióta elmentem Angliából, de ha lehet, szeretnék találkozni vele. Lucien felvonta a szemöldökét. - Nem tudtad, hogy visszatért a hadseregbe? - Te jó ég, sejtelmem sem volt róla. Amikor lemondott a tiszti kinevezéséről, megesküdött, hogy elege volt a katonáskodásból egy életre. - Akkor nyilván úgy is gondolta, de nem sokkal azelőtt, hogy te elhagytad Angliát, újból tiszti kinevezést vásárolt magának. Nicholas összevonta a szemöldökét, és Clare aggodalmat látott a szemében. - Csak nem azt akarod mondani, hogy az a tökfej megölette magát a háborúban? - Ne aggódj, Michael elpusztíthatatlan. Az elmúlt négy év nagy részét azzal töltötte, hogy a franciák ellen harcolt a spanyol hadjáratban. Most őrnagy, és háborús hős. Nicholas elmosolyodott. - Ez jellemző rá. Jobb, ha az ellenségen éli ki azt a rémes vérmérsékletét, és nem a barátain. Lucien lenézett a poharába, és lötykölgette a brandyt. - Ha már a vérmérsékletéről van szó, azért szakadt meg köztetek a kapcsolat, mert összevesztetek valamin? - Nem. Ami azt illeti, amikor elmentem, már hónapok óta nem találkoztunk, bár többnyire Penreithben tartózkodott. Akkor nagyon elfoglalták a bányával kapcsolatos fejlesztési tervei, ezért is olyan meglepő, hogy azóta így elhanyagolta. - Nicholas szórakozott mozdulattal odanyúlt és megfogta Clare kezét. - És hol van most Michael, Franciaországban a hadsereggel? - Nem, szerencséd van. A téli hadjárat alatt belázasodott, és Wellington személyes parancsára hazaküldték. Most Londonban tartózkodik, már elég szépen felgyógyult, de még mindig szabadságolva van. - Lucien elhallgatott, és tűnődve belebámult a brandyjébe. - Szóval te találkoztál vele, és aggódsz miatta - találgatott Nicholas, aki látta, hogy a barátja elhallgat valamit. - Mi a baj? - Azt hiszem, túl sok volt neki a háború - mondta megfontoltan Lucien. - Egyik reggel a parkban lovagolva találkoztam vele. Olyan sovány, mint egy kiéhezett farkas, és éreztem, mennyi vadság van benne a látszólag nyugodt felszín alatt. Vagy talán kétségbeesés. Angliának lehet, hogy jó szolgálatot tett a seregben, de szerintem önmagának nem tett jót vele. - Az Ashburton házban lakik? Szeretném meglátogatni. - Nem, valahol szobát bérel, de nem tudom, hol. - Lucien fanyarul elmosolyodott. - Bár úgy tűnt, örül, hogy lát, nem mondott magáról semmit. Olyan, mint egy róka, amelyik elbújik az odújában. Habár hónapok óta Londonban van, meg se próbálta felkeresni a régi barátait. - Ugye, ki tudod deríteni, hol szállt meg? Te mindig mindent tudsz mindenkiről.
128
- De nagyon ritkán mondom el másoknak, amit tudok - Lucien felnézett. A szeme aranyszínben játszott a tűz fényében. - Lehet, hogy jobb lenne, ha nem akarnál találkozni vele. Amikor beszéltem Michaellel, szóba került a neved, és... szinte vicsorgott. Nicholas ujjai összeszorultak Clare kezén. - Nagyon idegesítő tud lenni, amikor dührohamai vannak, de nekem muszáj beszélnem vele a penreithi bányáról. Ha ő nem akar foglalkozni vele, akkor visszavásárolnám tőle a bérleti jogot. Ez az én földem és az én népem, és nem hagyhatom, hogy így menjenek tovább a dolgok. Clare meglepetten pillantott rá. Nagyon úgy hangzott, mintha a szívügyévé vált volna a dolog. - Ugyanolyan makacs vagy, mint Michael - mondta Lucien kicsit fáradtan. - Azt hiszem, jobb lenne, ha valami nyilvános helyen találkoznátok. Rafe bált ad a jövő héten, és Michael azt mondta, ott lesz. Nyilván téged is meghív, ahogy megtudja, hogy visszatértél. - Nagyszerű. - Nicholas megnyugodott, és rámosolygott Clare-re. - Rafe báljai nagyon híresek, érdekesnek fogja találni. Lucien összevonta a szemöldökét. - Nem vagyok biztos benne, hogy ez olyan esemény, amire el kéne vinned Miss Morgant is. - Nem? - Nicholas kihívó pillantást vetett a barátjára. - Lehet, hogy a legnagyobb erkölcscsőszök nem helyeslik Rafe báljait, de azt soha nem engedné meg, hogy vulgaritásba fulladjanak. Szerintem Clare élvezni fogja. - Ez nem egy tiszteletreméltó ifjú hölgynek való hely. - De én nem vagyok tiszteletreméltó - vágta rá Clare, és felállt. - Nicholas majd elmesél mindent, ha érdekli. Örülök, hogy megismerhettem, Lord Strathmore. Nicholas, akkor holnap találkozunk. Nicholas is felállt. - Megbocsátasz egy percre, Luce? Kikísérte Clare-t a hallba, és becsukta a könyvtárszoba ajtaját. - Azt hitte, megszökhet a mai csók elől? Clare elnevette magát. - Reméltem, hogy nem felejti el. - Nicholas karjaiba bújt, és felfelé fordította az arcát. Mint mindig, mámorító volt a csókja, és egész testében lüktető hullámokat keltett. Nicholas egyik keze lecsúszott a csípőjére, és szorosan magához ölelte. Clare majdnem elhúzódott, de aztán egy pajkos démon azt súgta, hogy Nicholasnak úgyis hamar vissza kell mennie a barátjához, úgyhogy nyugodtan ugrathatja egy kicsit, úgysem tudja megtorolni. Finoman megharapdálta az alsó ajkát. Nicholas felszisszent, és úgy szorította magához, mintha egybe akarna olvadni vele. Clare a saját merészségétől meglepve lejjebb csúsztatta a kezét a mellkasán, egész a nadrágja elejéig. Nicholas azonnal megdermedt, egész teste megfeszült. - Luce akár haza is mehet, mi meg folytathatjuk odafönt - súgta oda. Clare-t kicsit zavarba ejtette a férfi reakciója, elhúzódott, és kibontakozott az öleléséből. Nem lehet udvariatlan a barátjával, akit évek óta nem látott - mondta kicsit kifulladva.
129
Ahogy felfelé indult a lépcsőn, Nicholas utánanyúlt, elkapta a kezét, és maga felé fordította. Halk, megbabonázó hangon megszólalt: - Felmenjek később, és megmutassam, mi lesz a folytatás? Clare-en borzongás futott végig, ami részben félelem volt, részben izgatottság. Egy tigrissel játszadozik, és ha nem óvatos, a tigris felfalja. Elhúzta a kezét, és könnyedén azt felelte: Ilyen fárasztó nap után aludnom kell. - Nemsokára igent fog mondani. - Nicholas tekintete a lány szemébe fúródott, követelőén és ígéretekkel teli. - Erre esküszöm. - Ne számítson erre. Ne felejtse el a maga célja, hogy elcsábítson, az enyém, hogy ellenálljak. Nicholas rekedtesen felnevetett. - Maga egy ravasz kis nőszemély, Clare. De ezt a versenyt akkor is meg fogom nyerni. Clare édesen rámosolygott. - Készüljön fel a kudarcra, mylord. - Aztán felrohant a lépcsőn, csak úgy forrva az izgatottságtól. A lelkesedése addig tartott, amíg fel nem ért a szobájába. Miután bezárta maga után az ajtót, nekidőlt, és körbenézett a fényűző hálószobában. Aranyozott kerubok lebegtek a mennyezeten, aranyrojtos bársony drapériák vették körbe a pompás faragásokkal díszített ágyat, és a talpa alá egy kínai szőnyeg simult, amely valószínűleg többe került, mint amennyit ő egész életében keresni tudna mint tanítónő. Elöntötte a bizonytalanság. Szentséges ég, mit keres az egyszerű, józan Clare Morgan Penreithből egy ilyen helyen? A jó szándék vezette Nicholashoz, amikor először felkereste, de a nem épp helyeselhető hirtelen haragja miatt maradt vele, és ment bele ebbe az ördögi egyezségbe. Azóta egyfolytában kerülgetik egymást ebben a bonyolult táncban, hol távolodva, hol közeledve. És ha egyszer eljut a kör középpontjába, az tönkreteheti, lelkileg és társadalmi szempontból is. Mégis folytatta a táncot, mert soha életében nem érezte magát ennyire elevennek. Ha minden bűn ilyen édes és izgalmas, hát nem csoda, hogy az emberiség bűnös fajzat. Egy pillanatra elképzelte az apját, ahogy ott áll előtte-, olyan szemrehányóan és csalódással nézett rá, ami fájdalmasabb volt, mint a haragja lett volna. Tudta, hogy nem felel meg az elvárásainak. Soha nem volt képes erre, és mióta találkozott Nicholasszal, végképp eluralkodott rajta a büszkeség, az indulatosság és a bujaság. Hirtelen elárasztotta a magány, és valami szörnyű, sötét kétségbeesés. Mióta eljött Penreithből, most először letérdelt és megpróbált imádkozni. Mi atyánk, ki vagy a mennyekben... De a mennyben lakó égi atya nem jelentett segítséget, mert Nicholas kézzelfogható, meleg realitása sokkal erősebb volt. Akarta őt. Ha a vágya futó szeszély is csupán, legalább annyira a játék megnyerésére irányul, mint a vágyainak kielégítésére, de akkor is valóságos és ellenállhatatlanul erős. Soha életében senki nem akarta ennyire, és ez olyan sokat jelentett... Könnyebb lenne ellenállni Nicholasnak, ha gonosz lenne, de hát legalább annyira nem ördög, mint ahogy szent sem. úgy gondolta, leginkább a pogány és amorális jelzők illenek rá.
130
De vele kedves volt, és néha olyan magányosságot érzett benne, amely legalább akkora, mint a sajátja. És megtanulta, hogy a magány még kényszerítőbb tud lenni, mint a vágy. Próbálta visszaterelni a gondolatait az imádságra, de amikor odaért, hogy „ne vigy minket a kísértésbe”, megint elkalandozott. Már túl késő, a kísértés körbevette. Azt gyanította, az volt a fő oka, amiért nem adta meg magát neki, hogy annyira szerette volna megverni Nicholast a saját játékában. Ha őszinte lenne, be kéne ismernie, hogy az erénynek nagyon kevés köze van az ellenállásához. Ha sikerül megóvnia az erényességét, visszatérhetne Penreithbe, és szembe tudna nézni a pletykákkal, mert a lelkiismerete tiszta lenne. De mi lenne vele, ha megadná magát? El sem tudta képzelni, hogy visszatérjen a régi életéhez bukott nőként. De nem lenne jövője Nicholas mellett, aki csak azért akarja az ágyába vinni, hogy bebizonyítsa, hogy képes rá. Házasságról nyilván szó sem lehet, és a szeretőjeként nem lenne képes élni, még ha továbbra is akarná őt, akkor sem. Abbahagyta a miatyánkot, és a szíve mélyéből, némán imádkozott. Édes istenem, segíts erőt találni, hogy kitörjek ebből a veszélyes táncból, mielőtt tönkreteszem saját magam. Elismételte újra meg újra a szavakat, élete legkétségbeesettebb imáját. De akárhogy figyelt és hallgatózott, nem volt semmi jele, hogy bárki meghallotta volna a fohászt. Nem érzett semmiféle isteni jelenlétet, sem belső bizonyosságot, hogy milyen úton kéne haladnia. Egyedül volt, magára hagyatva, irányítás nélkül. Az egyetlen valóság ez a csábító tánc, amely sötétségbe és veszélybe sodorja. A kezébe temette az arcát, és sírva fakadt. Olyan egyedül érezte magát, mint még soha életében. Amikor Nicholas visszament a könyvtárba, Lucien épp újratöltötte brandyvel mindkettőjük poharát. - Miss Morgan azt mondja, nem tiszteletreméltó, és hogy majd te mesélsz róla, ha érdekel. - Aprót kortyolt az italból. - És én roppant kíváncsi vagyok. Nicholas néhány tömör mondatban körvonalazta, milyen egyezséget kötöttek Clare-rel: a befolyásával segít Penreith lakóin, cserébe azért, ha három hónapig nála lakik. Habár szándékosan elhallgatta a részleteket, amikor végzett, Lucien azt motyogta: - A fenébe is, Nicholas, mi az ördög ütött beléd? Voltak bőven rossz húzásaid, de soha nem volt rá példa, hogy ártatlan lányokat tegyél tönkre. - Clare egyáltalán nem olyan ártatlan - vágott vissza Nicholas. - Huszonhat éves, elég művelt, hogy kékharisnyának lehessen nevezni, és csodálatraméltóan keményfejű. A saját döntéséből van velem. - Valóban? - Lucien szeme zöldesen megcsillant, ami mindig azt jelezte, hogy nem hagyja, hogy legyőzzék a vitában. - Ha arra vágysz, hogy bosszút állj az emberiségen, keress egy olyan nőszemélyt, aki megérdemli. Ne tegyél tönkre egy rendes nőt azzal, hogy felhasználod a lelkiismeretét és a jó szívét saját maga ellen.
131
Nicholas lecsapta a brandyspoharát az asztalra. - A pokolba is, Luce, nincs jogod parancsolgatni nekem. Ezért is maradtam mindig inkább amatőr, és nem lettem hivatásos tagja a kis kémszervezetednek. Lucien felemelte az egyik kezét. - Nyugalom, Nicholas. Én sem élvezem különösebben, hogy beleüssem az orromat a dolgaidba, de aggaszt a helyzet, és nekem úgy tűnik, senki más nem fog kiállni Miss Morgan mellett. - Nem áll szándékomban ártani neki. - De már megtetted. Nyilván van róla némi fogalmad, milyen a pletyka faluhelyen. Nagyon nehéz lesz neki visszatérni a régi életéhez. Nicholas felállt, és nyugtalanul járkálni kezdett a könyvtárban. - Helyes. Akkor velem maradhat. - Mint állandó szeretőd? - kérdezte ijedt hangon Lucien. - Miért is ne? Találhatnék rosszabbat is, sokszor elő is fordult. - Ha így érzel iránta, vedd feleségül. - Soha - vágta rá azonnal Nicholas. - Egyszer voltam nős, és ez is túl sok volt. Hosszú csönd után Lucien halkan megszólalt: - Sokszor tűnődtem rajta, mi történt közted és a gyönyörűséges Caroline között. Nicholas megfordult, és a barátjára meredt, olyan arccal, mintha az összeomlás szélén állna. - Luce, egy barátság csak úgy maradhat fenn, ha megvannak a korlátai, amiket nem lehet áthágni. Ha jelent neked valamit a barátságunk, akkor jobb, ha a saját dolgoddal törődsz. - Nyilván még rosszabb volt a helyzet, mint gyanítottam. Sajnálom, Nicholas. - Ne tedd. Caroline legalább volt olyan kedves, hogy meghalt. - Nicholas megint fogta a poharát, aztán gúnyosan magasba emelte. - Igyunk Caroline-ra, aki annyi hasznosat tanított nekem az életről és a szerelemről. - Egyetlen kortyra felhajtotta a brandyt. Lucien némán figyelte. Azt hitte, négy év elég volt Nicholas-nak, hogy összeszedje magát a katasztrófa után, amely Angliából is elüldözte, de úgy tűnt, nem így történt. Most már kezdett ugyanúgy aggódni Nicholas miatt is, mint Michael miatt. De ő is sok mindent megtanult az utóbbi néhány nehéz esztendő során. Az egyik lecke az volt, hogy az ember nem sokat tehet a barátaiért - azon kívül, hogy a barátjuk marad.
132
Tizenötödik fejezet Clare nagyon keveset aludt, de az éjszaka legsötétebb óráiban mégiscsak talált valami halvány lelki megnyugvást és egyensúlyt. Egy jó metodistát mindig a lelkiismeretének benső hangja vezérel, és ez a hang nem súgott mást, csak azt, hogy Nicholasszal kell maradnia, ameddig csak lehet. Nem mint a szeretője, mert nem hitte, hogy valaha is meg tudna bocsátani magának ekkora erkölcsi bukást. Ahogy visszanézett a vele töltött időkre, a jelenetek élénk színekkel voltak az elméjébe vésve. Ehhez képest az élete hátralévő része vigasztalan szürkének tűnt. Ez volt élete csúcspontja, és érezte, hogy ha véget ér a három hónap, semmi és senki nem fogja soha többé olyan mélyen megindítani, mint Nicholas. És ha már így van, és ha amúgy is nyilván a pokolra fog kerülni, ennyi erővel akár élvezhetné is a férfival töltött időt, ahelyett, hogy önmagát ostorozza. Bűnbánatra ott lesz még az élete hátralévő része. Reggel gondosan felöltözött. Úgy feltételezte, Nicholas biztosan sokáig fog aludni, mivel valószínűleg késő éjszakáig fent volt Lord Strathmore-ral. Meglepődött, amikor Nicholas épp kijött a reggelizőszobából, amikor ő leért a földszintre. A lépcső aljában találkoztak össze, és Nicholas elállta az útját. Egyetlen szó nélkül a karjába vonta és megcsókolta. Mivel Clare még a lépcsőn állt, majdnem egyforma magasak voltak, ami csodásan kényelmes volt. A férfi ölelésében gyengédség volt és meglepő vágyakozás. Ahogy átkarolta a nyakát, Clare eltűnődött, vajon ő is magányosnak érezte-e magát az éjszaka. Amikor véget ért a csók, egymás karjaiban maradtak. Clare kicsit félénken azt mondta: Nagyon korán kihasználta az alkalmat a mai csókra. - Szeretem meglepni magát. Ha még egyet akar ma, akkor magának kell kezdeményeznie. Ha olyan kedvem lesz, bele is megyek. - Bár könnyedek voltak a szavai, a tekintete kutatóan mélyedt a lány szemébe. - A nap nagy részében üzleti elintéznivalóim lesznek, de késő délutánra itthon leszek. Mit szeretne csinálni ma este? - Titokban mindig nagyon vágytam rá, hogy elmehessek az Astely cirkuszba - vallotta be Clare. - Lehetséges lenne? Nicholas szeme felcsillant. - Szóval szereti a bohócokat és a műlovarszámokat? Ezt egyszerű elintézni, biztos van előadás ma este. Gondolja át, mit szeretne még megnézni Londonban. A könyvtárban biztosan vannak útikönyvek is. - Barátságosan átkarolta Clare derekát, és besétáltak reggelizni. A héten aztán minden nap ugyanígy alakult: Nicholas ideje egy részét az üzleti ügyeivel töltötte, a többit Clare társaságában. Úgy tűnt, legalább annyira élvezi a londoni nevezetességeket, mint a lány. Reggelente együtt kilovagoltak a parkba, délután pedig megnéztek mindent, a koronaékszerektől a Towerig, az egyiptomi kiállítástól a mechanikai múzeumig. Madame 133
Tussaud panoptikumába Clare nem volt hajlandó elmenni, mert az volt az érzése, a francia forradalom áldozatainak életnagyságú figuráitól csak rémálmai lennének. Nicholas elvitte bútor- és szövetboltokba is, hogy válogathasson Aberdare-be szükséges dolgokat. Lucien többször is velük vacsorázott. Kicsit hűvös, tartózkodó modora éles ellentéte volt Nicholas eleven lelkesedésének. Clare irányában udvarias volt és kissé védelmező, mintha a bátyja lenne. Habár kicsit félelmetesnek találta a visszafogottságát, azért nagyon megkedvelte. A biztonság kedvéért a csókokat próbálta könnyedén és játékosan elintézni. Nicholas nem erőltetett semmit, habár kalandozó keze egyre nagyobb területeket járt be, és Clare-nek egyre kevésbé volt kedve rendreutasítani. Mindent egybevéve, idilli hét volt, bár Clare azt gyanította, ez csak vihar előtti csend. Nem sejtette, milyen formában fog kitörni a vihar, úgyhogy inkább nem is aggodalmaskodott miatta. Az idő telt, és a legjobb, amit tehetett, az volt, hogy kifacsart minden csepp élvezetet a Nicholasszal töltött órákból. Clare a biliárdasztal fölé hajolt, gondosan célzott és meglökte a golyót. Egy kicsit a középpontjánál odébb találta el, de legalább nem csúszott le róla. A golyó előrelódult, és belökte a másikat a lyukba. - Halleluja! - kiáltott fel vidáman. A londoni háztartásra nemigen kellett felügyelnie. Mivel nem volt hajlama a tétlenkedésre, a szabadidejét megosztotta a könyvtár és a biliárdszoba között, azzal céllal, hogy annyit gyakoroljon, hogy meg tudja verni Nicholast. A haladása elég lassú volt, míg rá nem vette a szomszéd utcában lévő susztert, hogy ragasszon egy kis kör alakú bőrdarabkát a dákó hegyére. Ma használta először az átalakított dákot, és figyelemreméltó sikereket ért el. Megpróbálkozott még egy lökéssel, aztán egy harmadikkal, és minden alkalommal sikerült is belöknie a golyót. Megfordította a dákot, és elégedetten szemügyre vette a végét. A bőrdarabka enyhítette a koccanást, kevesebbszer csúszott mellé a dákó, és sokkal pontosabban tudott célozni. Mosolyogva folytatta a gyakorlást. Nicholasnak nagy meglepetésben lesz része, ha legközelebb játszanak. A szobalány, Polly betűzött egy utolsó hajtűt. - Csak még egy perc, kisasszony. Tessék, készen is van. Clare csodálkozva vette szemügyre a tükörképét. Pollynak sikerült nagyon szép lágy fonatokba fésülni a haját, a frizurája elegáns volt, de nem túl bonyolult. - Igazán csodálatos munkát végzett. Attól féltem, valami szörnyű bonyolult konty lesz belőle, amitől úgy érezném magam, mintha egy madárfészek lenne a fejemen. - Nem is olyan régen a nők tényleg hordtak madárfészket a kontyukban, sőt hajómodelleket és vázákat virággal - mondta Polly. - A nagymamám egy előkelő hölgynél volt komorna, és sokat mesélt azokról a régi parókákról. - Eligazított egy hullámot, hogy tökéletes legyen. - De magának gyönyörű haja van, olyan sűrű és fényes. Egy egyszerű frizura mutat belőle a legjobban. 134
- Akkor jöhet a ruha. - Clare felállt, és magasba emelte a karját, Polly pedig felsegítette rá a kék selyemruhát. Aznap délután hozták meg a varrónőtől, épp idejében Candover herceg bálja előtt. Míg Polly a csatokat kapcsolgatta és a szalagokat kötögette hátul, Clare a ruha szoknyáját simogatta. Imádta a lágy, fényűző anyagot. Valószínűleg ma lesz az egyetlen alkalom, amikor felveheti, mivel nem valószínű, hogy a jövőben túl sok báli meghívásban lenne része. Amikor Polly végzett, Clare megfordult, és megnézte magát a tükörben. Ez volt élete első báli ruhája, és teljesen megdöbbentette a kép, amit a nagy tükörben látott. Úgy festett, mint egy vadidegen - egy kihívó, kifinomult, elegáns idegen. Látva az arckifejezését, Polly bátorítóan megjegyezte. - Pompásan néz ki, kisasszony. - Alig ismerem meg magam. - A fényes, színekben játszó selyemtől az arcbőre finoman sugárzott, és a szeme úgy csillogott, mint két hatalmas zafír. Kicsit megfordult, és megnézte oldalról is, ahogy hihetetlenül vékony derekára simul a selyemanyag, aztán dús redőkben kibővül a csípőjén. Szemügyre vette a mély dekoltázsban közszemlére tárt meztelen bőrfelületet, és zavartan összevonta a szemöldökét. - Hogy alakíthat így át egy fűző és egy ruha egy teljesen jelentéktelen alakot? - Magának a lehető legjobb alakja van, kisasszony. Van, aki azt mondaná, hogy átlagos, de a megfelelő ruhákban teltnek hat, máskor meg karcsúnak. Úgy festhet, ahogy csak akar. Clare kételkedve csóválta a fejét. - Nem vagyok biztos benne, hogy lesz bátorságom nyilvánosan megjelenni ebben. - Ó, sok hölgy lesz kivágottabb ruhában. - De hölgyek-e az ilyenek? - kérdezte Clare komoran. - Ez segíteni fog. Őlordsága küldte. - Polly felemelt egy bársonydobozt, és kinyitotta. Clare szeme tágra nyílt, amikor meglátta a háromsoros gyöngyöt. Nicholas tényleg úgy kényezteti, mintha a szeretője lenne, akkor is, ha nem kap semmit a pénzéért. Polly kivette a tokból a gyöngysort, és Clare nyakába tette. A hűvös gyöngyök simogatták a bőrét, és a lágyan derengő fehérségük visszatükrözte a hajába font selyemvirágok színét. Így máris kicsit kevésbé érezte magát meztelennek - Köszönöm a segítséget, Polly. Igazán sikerült a legtöbbet kihoznia a rendelkezésre álló anyagból. - Csak kiemeltem, amije van. Ismerek hölgyeket, akik gyilkolni tudnának, ha ilyen arcbőrük lehetne púder és pirosító nélkül is. Clare a tükörképére mutatva azt mondta-. - Idegen vagyok magamnak, nem ismerem ezt a nőt. - Ez maga, kisasszony, ha nem is egy olyan énje, akit jól ismer. - Polly összevonta a szemöldökét. - Ezt biztos jobban is meg lehet fogalmazni, de nem tudom, hogyan. Az óra kilencet ütött. Ideje lemenni Nicholashoz. Clare a vállára terített egy finom kasmír sálat, és lefelé indult a lépcsőn a hallba.
135
Nicholas odalent várta, és ördögibben jóképű volt, mint valaha. Mint mindig, most is feketét viselt, amit kiemelt a fehér ing és a hófehér hímzés a fehér selyemmellényen. Amikor meghallotta Clare lépteit, felnézett, és elmosolyodott. - Nem tudta, hogy egy divatos hölgy soha nem pontos? - Nem vagyok sem divatos, sem hölgy. Nicholas válaszolni akart, de amikor Clare a lámpa fényébe ért, elakadt a szava. - Ezt senki nem hinné el, aki látja. Az őszinte vágy, amely a szemében csillogott, zavarba ejtette Clare-t, és mélységesen nőnek érezte magát tőle. De nem tudta visszafogni magát, és azt mondta: - Ugye, nem akar hamisan esküdözni, hogy milyen gyönyörű vagyok? Ahogy lelépkedett az utolsó néhány lépcsőfokon, Nicholas azt mondta: - Talán nem gyönyörű... Clare szíve összeszorult; jobban örült volna, ha Nicholas hamisan esküszik. - A megbabonázó jobb szó - folytatta Nicholas. Megfogta Clare vállkendőjének végét, és lehúzta róla, ahogy körbejárta. - Ellenállhatatlan. - A kendő lecsúszott a földre, Clare cipőjének orrához. Nicholas odahajolt hozzá, és az ajkát odaszorította a nyaka és az álla alá, a legérzékenyebb helyre. - Igen hatékony keveréke az ártatlanságnak és az érzékiségnek. Clare-en furcsa, mámorító érzés borzongott át, legalább annyira a férfi csodálatától, mint a nyakára lehelt csóktól. Hirtelen úgy érezte, hogy tényleg ő az a nő, akit a tükörben látott csábító, végtelenül nőies, és ugyanúgy képes a szerelem játékára, mint Nicholas. Mintha egy másik nő szelleme szállta volna meg, egy olyan nőé, aki cseppet sem tiszteletreméltó. - Örülök, hogy tetszem. - Felemelte a kezét, és az ujjai hegyével megcirógatta a férfi arcát, óvatosan, hogy a nyakkendőjét ne gyűrje össze. Most borotválkozhatott, és nagyon sima volt a bőre. - Említettem már mostanában, hogy maga kétségtelenül a legjóképűbb férfi egész Nagy-Britanniában, ha nem egész Európában? Nicholas elnevette magát, és Clare keze után nyúlt. - Ne folytassuk a kölcsönös bókokat az emeleten? Clare kecsesen kicsusszant a kezei közül, tudva, hogy a mozdulattól megcsapja a férfit a parfümjének csábító vadrózsaillata, amit Polly javasolt. - Ideje lenne indulni. A végén még elkerüljük Lord Michaelt. - Maga kezd veszélyes lenni, Clarissima - mormolta Nicholas. - A legjobb mestertől tanultam. Nicholas nevetett. Felvette a vállkendőt a földről, és Clare vállára terítette. A kezének könnyed érintésétől tűz száguldott végig a lány erein. Belekarolt, és kisétáltak a várakozó hintóhoz. Miközben elhelyezkedtek, Clare megkérdezte: - Miért mondta azt Lord Strathmore hogy ez nem megfelelő hely, hogy engem odavigyen? A herceg talán orgiákat szokott rendezni? Hagyta, hogy a keze Nicholas kezén nyugodjon, aki a tenyerét cirógatta a hüvelykujjával.
136
- Ilyesmiről szó sincs, de az igaz, hogy kevés család engedné el ide a hajadon lányát. Rafe báljait kissé kicsapongónak tartják, olyan eseménynek, ahová egyesek elviszik a szeretőjüket is, és összetalálkozhatnak a feleségükkel, aki szintén a szeretőjével van... - Nicholas Clare ujjai közé fűzte az ujjait, és a térdén nyugtatta összekulcsolódott kezüket. - A legtöbb nő divatos társaságbeli dáma lesz, de biztos akad egy-két előkelő kurtizán is. - Hogy tudom megkülönböztetni őket? - Akik a legfeltűnőbben viselkednek, azok a társasági hölgyek - mondta Nicholas - A kurtizánok sokkal diszkrétebbek. Clare elmosolyodott. A hintó bizalmas sötétségében könnyű volt flörtölni. Pollynak igaza volt: a kihívó nő, akit a tükör mutatott, igazi volt - egy olyan veszélyes oldala saját magának, amelynek a létezését eddig soha nem ismerte be. De nem bánta azt, amivé változott, erre még később is ráér. A sötétségben Nicholas megkereste az ajkát, és hosszú, kényelmes csókban forrtak össze. A kezét a vállkendő alá csúsztatva megsimogatta meztelen vállát. Még fél perc, és elolvad, a lábainál fog heverni, és hagyja, hogy azt tegyen, amit akar. Eszébe jutott, hogy a támadás a legjobb védekezés. A férfi térdére rakta a kezét, és megszorította. Nicholas egész teste megremegett. - Maga tényleg veszélyes - mondta bizonytalan hangon, és a keze a lány mellére simult. - Szeretné kipróbálni, meddig lehet elmenni egy hintóban? Clare felkacagott. - Azt mondta, a herceg háza meglehetősen közel van. - Nem erre gondoltam, maga boszorkány. Clare nagy levegőt vett, és azt mondta: - Azt hiszem, ideje lenne abbahagyni. Nicholas keze a melléről a derekára siklott, biztonságosabb területekre. - Egész estére? Clare elgondolkozott. - Legalábbis egyelőre. Túl korai lenne lemondani róla egész estére. - Tökéletesen egyetértek. - Nicholas nekidőlt a bársonyhuzatú ülésnek, de a lány kezét nem engedte el. Clare igyekezett kicsit lecsillapodni, és arra gondolt, hogy a bizalom az, ami lehetővé teszi ezt az őrült játékot. Ahányszor azt mondta, hogy elég, Nicholas azonnal engedelmeskedett. Ha neki nincs ennyi önuralma, ő sem játszhatta volna a szirént. Elmosolyodott a sötétségben, és azon tűnődött, mi lesz a játék következő epizódja.
137
Tizenhatodik fejezet Miközben ácsorogtak a vendégek között, akik sorban állva várták, hogy Candover hercege üdvözölje őket, Clare megkérdezte. - Találkozott a herceggel, mióta itt vagyunk Londonban? - Egyszer meglátogattam, de nem találtam otthon, úgyhogy csak a névjegyemet hagytam ott. Rafe válaszul küldött egy üzenetet, amiben meghívott a bálba, azzal, hogy ha magamtól nem jövök, fülön fog és úgy cipel ide. - Nemigen lesz többre alkalmuk, mint köszönni egymásnak - jegyezte meg Clare. - Mindig úgy hallottam, Londonban csak akkor divatos egy bál, ha tömegnyomor van. - Rafe nem követi a divatot, ő diktálja. Mivel nem szereti a túl nagy és kezelhetetlen tömeget, az ő rendezvényei inkább kényelmesebb méretűek, és ezért exkluzívabbak is. Clare gúnyos pillantást vetett Nicholasra. - És nem is veszi magának a fáradságot, hogy hajadon lányokat hívjon meg, mert úgysem engedik el őket? - Rafe-et nem érdeklik a jól nevelt szűzlánykák - mondta szárazon Nicholas. Egy nőre mutatott, aki a vendéglátójuk mellett állt, és hozzátette: - Ő Lady Welcott, a jelenlegi szeretője, Lucien szerint. - Egy férjes asszony? Nicholas bólintott. - Rafe-et csak az ilyen nők érdeklik, akik tisztában vannak a játékszabályokkal, és nem okoznak bonyodalmat azzal, hogy beleszeretnek. Clare lelkész lányához illően megrovó hangon azt mondta: - A divatos társaságban a házasságtörés bevett életforma? Nicholas vállat vont. - Mivel sok arisztokrata házasság családi és vagyoni okokból köttetik, nem meglepő, hogy az emberek máshol keresik az örömöket. Vajon Nicholas is ezért volt hűtlen a feleségéhez? Clare-nek nem volt bátorsága feltenni a kérdést. Inkább azt mondta: - A herceg az ő helyzetében nyilván megteheti, hogy olyan nőt vesz el, akit akar, és ne dinasztikus okokból házasodjon. - Egyszer majdnem megnősült. Fülig beleszeretett valakibe, közvetlenül azután, hogy végzett Oxfordban. Én soha nem találkoztam a lánnyal, mivel én akkor még egyetemre jártam, de írt nekem egy nagyon zavaros levelet arról, hogy az illető egy földre szállt istennő, és a báli szezon végén hivatalosan is bejelentik az eljegyzésüket. Ez volt az egyetlen alkalom, hogy Rafe-et ilyen érzelmesnek láttam. - És a lány talán meghalt, és ő azóta sem találkozott senkivel, aki hozzá mérhető lenne? kérdezte együttérzően Clare. Nicholas kemény tekintettel azt felelte: - Nem, a lány megcsalta. A szerelemnek mindig ez a vége, nem? Clare úgy érezte, mintha gyomorszájon vágták volna. - Ez a legcinikusabb megjegyzés, amit valaha is hallottam. 138
- Valóban? Én tapasztalatból beszélek. Mindenki, aki valaha is szeretett... - Hirtelen elhallgatott. Clare rájött, hogy Nicholas ezzel önkéntelenül elárult magáról egy fájdalmas igazságot, ami azzá tette, aki. Megfogta hideg kezét. - Azt hiszem, vannak, akik azt állítják, hogy szeretnek, de valójában csak a szükségleteik vagy a hatalomvágy, vagy valami más önző indok mozgatja őket. De vannak olyanok is, mint Owen és Marged vagy Emily és Robert Holcroft. Gondolja, hogy az ő szerelmük is csalás? Nicholas megszorította a lány kezét. - Nem hiszem. Talán az őszinte szeretetre való képesség egy tehetség vagy egyszerűen szerencse, amiben egyeseknek részük van, másoknak nincs. - Néha én is így gondoltam - mondta Clare szomorkásán. - Ha nem hisz a szerelemben, akkor miben hisz? Kis szünet után Nicholas azt mondta: - Talán a barátságban. - Ennél rosszabb dolgokban is lehet hinni. De a barátság is egyfajta szeretet. - Igen, azt hiszem. - Nicholas önironikusan elmosolyodott. - De mivel a tét sokkal kisebb, a csalás is kevésbé valószínű, amitől a barátság sokkal biztonságosabb vállalkozás. Közben odaértek a vendégeket fogadó herceghez, és Clare most először pillantotta meg közelről Candover hercegét, aki épp a sorban előttük álló párral váltott néhány szót. A herceg magas volt, jóképű, majdnem olyan fekete hajú, mint Nicholas, és roppant arisztokratikus modora volt, amiről Clare úgy sejtette, olyan természetes neki, mint az, hogy levegőt vesz. Udvarias, kedves, visszafogott - az igazi angol gentleman mintaképe. Az előttük álló két vendég továbbsétált, és a herceg hozzájuk fordult. - Nicholas! Nagyon örülök, hogy el tudtál jönni. - őszinte lelkesedéssel rázott kezet a barátjával. - Valószínűleg nem lesz sok időnk beszélgetni ma este, úgyhogy remélem, velem tudsz ebédelni holnap a White’s klubban. Clare-nek tetszett, hogy a herceg ilyen látható örömmel fogadja rég nem látott barátját. Bár Nicholas nincs túl nagy véleménnyel a szerelemről, ahhoz nyilván van tehetsége, hogy szoros barátságokat kössön. Nicholas maga elé tolta Clare-t, és azt mondta: - Rafe, a hölgy egy jó barátom, Miss Morgan. Az előbbi beszélgetés után Clare-nek már kicsit többet jelentett, hogy mint a barátját mutatta be. Mosolyogva azt mondta: - Nagyon örülök, méltóságos uram. A herceg elegánsan meghajolt. - Én is örvendek, Miss Morgan. - Nicholasétól eltérően a szeme angolosan szürke volt, és Clare kíváncsiságot és férfiúi tetszést látott benne. A herceg ezután bemutatta őket a társnőjének: - Lady Welcott, bemutatom Aberdare grófját és Miss Morgant.
139
A herceg szeretője pár évvel idősebb lehetett nála, talán negyven körül járhatott. Csinos volt, szőke, és nagyvilági levegő lengte körül; nem az fajta, aki hisztérikusan beleszeret egy férfiba, akinek nem ízlése szerint valók a zavaros érzelmek. Clare a „földre szállt istennő”-re gondolt, aki miatt Rafe így él, és elfojtott egy sóhajt. Szegény herceg. Hány ember akarna szerelmet, de soha nincs belőle elég... Lady Welcott futólag biccentett Clare-nek, de a szeme felcsillant, amikor Nicholashoz fordult. - Lord Aberdare - mondta melegen, és odanyújtotta a kezét. - Talán nem emlékszik, de egyszer már találkoztunk, Blenheimben, ha jól emlékszem. Nicholas kezet csókolt. - Hogyne emlékeznék. Soha nem felejtek el egy csinos nőt. Lady Welcott majdnem elolvadt a bóktól. Kecsesen megrebegtette a legyezőjét, és azt mondta: - Most, hogy visszatért Angliába, remélem, gyakrabban látjuk majd Londonban. - Igen, az nagyon valószínű - felelte Nicholas elbűvölő mosollyal, mint mindig. Bár a herceget láthatóan szórakoztatta a kis közjáték, Clare-nek eléggé nehezére esett visszafogni magát, hogy ne rúgja bokán vagy Nicholast, vagy a hölgyet. Nicholas tréfás pillantást vetett rá, és Clare biztos volt benne, hogy olvas a gondolataiban. Nicholas könnyedén azt mondta: - Feltartjuk a sort. Ha ma este nem tudnánk beszélgetni, Rafe, akkor holnap találkozunk a White’s klubban. Megfogta Clare karját, és bevezette egy tágas hallba, aztán balra, a bálterem felé. - Clare, ha sikeres akar lenni a társaságban, meg kell tanulnia uralkodni az arckifejezésén. Attól féltem, meg fogja harapni Lady Welcottot. - Nem vágyom rá, hogy sikeres legyek a társaságban - felelte csípősen Clare. - És igenis udvariatlanság volt őladységétől, hogy így flörtölt magával az orrom előtt. Nicholas elvigyorodott. - Csak nem féltékeny? Azt hittem, ez egyike a hét halálos főbűnnek. - Nem a féltékenység, hanem az irigység, a kapzsisággal, bujasággal, mohósággal, büszkeséggel és restséggel együtt - vágott vissza Clare. - Jól ismerem a listát. Mindenkinek kellenek ideálok, amikre törekedjen. Clare elnevette magát. - Szégyellhetne magát. - Majd igyekszem - felelte szerényen Nicholas. Egy skarlátszínű virágokból formált íves kapun át beléptek a hatalmas bálterembe, ahol elegánsan öltözött férfiak és nők épp két tánc között pihentek. Habár ez volt az első nagy társasági esemény, amelyen Clare részt vett, nem a vendégseregen csodálkozott el leginkább, hanem a dekoráción. A falak és a magas mennyezet is feketére voltak festve, ami beszívta a csillárok fényét, és titokzatos, árnyékos atmoszférát teremtett. A feketeség pompás hátteret nyújtott a jól megvilágított márványszobroknak, amelyek emelvényeken álltak a terem falai mentén. Minden szobor életnagyságú nőalakokat ábrázolt, könnyű klasszikus leplekben, ami alig takart valamit a testükből. Clare megjegyezte: - A görögök és rómaiak elég szemérmetlen népség voltak. 140
Nicholas elmosolyodott. - Nézze meg jobban ezeket a szobrokat. Clare engedelmeskedett, aztán elakadt a lélegzete, amikor az egyik szobor hirtelen megmozdult - Te jóságos ég, ezek elevenek! - Rafe szereti emlékezetessé tenni a báljait. - Nicholas odamutatott egy másik „szoborra”. Egy érzelmes tekintetű férfi nekitámaszkodott a talapzatnak, és csevegett a szép nővel, aki rajta állt. - Valószínűleg éjjeli pillangók, akiket jól megfizettek, hogy berizsporozzák magukat, és mozdulatlanul álldogáljanak egész este. Gondolom, a fickó épp találkát beszél meg későbbre a kedvenc nimfájával. - A herceg nem bánja? - Annak nem örülne, ha a szobor félrevonulna vele egy alkóvba, de a bál után, gondolom, azt csinálnak, amit akarnak. Clare nézte, ahogy az álszobor rákacsint az úriemberre, aki a lábát simogatta. A nő ruházata olyan hiányos volt, hogy szinte semmit nem takart tökéletes alakjából. - Kezdem érteni, hogy az emberek miért nem engedik ide ártatlan leányaikat - mondta kissé bizonytalanul. A galérián helyet foglaló zenészek játszani kezdtek, a hölgyek és az urak pedig egymással szemben felsorakozva készültek az újabb táncra. Clare azon kapta magát, hogy a lábával dobolja az ütemet. - Szeretne táncolni? - kérdezte Nicholas. - Nem tudok - felelte Clare, kis sajnálkozással a hangjában. - Jaj, el is felejtettem, hogy a metodisták nem táncolnak. - Nicholas lenézett Clare lábára, aki gyorsan a szoknyája széle alá húzta a cipője orrát. - Ez egy elég egyszerű népi tánc, ha egyet végignéz, utána már menni fog, már ha a lelkiismerete megengedi. Kis megfontolás után Clare azt mondta: - A lelkiismeretem hetek óta teljesen bénult a sokkoktól, amikben része van, úgyhogy egy kis tánc már nem árthat neki túl sokat. A táncot egy hasonló követte, és Clare meg Nicholas is beálltak. Nagyon kellemes volt, és Clare csak egyszer botlott meg a saját lábában, szerencsére Nicholas elég közel volt, hogy elkapja. Clare határozottan elnyomta magában a bűntudatot, és nagyon jól érezte magát. A következő tánc keringő volt, úgyhogy félrevonultak a fal mellé. - A gonosz keringő úgy néz ki, mint ami a nyugati civilizáció bukását fogja okozni? - kérdezte Nicholas. - Talán nem. - Clare elnézte a parketten sikló párokat. - Inkább úgy néz ki, mint ami nagyon kellemes lehet egy olyan partnerrel, akit az ember nagyon kedvel, viszont nagyon utálatos olyannal, akit nem. - Ha érdekli, szerezhetek egy tánctanárt, aki megtanítja. Előzetes oktatás nélkül kicsit bonyolult lenne megpróbálni. Az ajánlat csábító volt, de Clare-nek mégiscsak maradt egy kis lelkiismerete. - Köszönöm, de nem hiszem, hogy a jövőben bármikor is alkalmam adódna keringőzni. - Majd meglátjuk - mondta rejtélyesen Nicholas.
141
Hirtelen egy feltűnő külsejű, vörös hajú nő lépett oda Nicholas mellé. Clare-ről tudomást sem véve átölelte, és felkiáltott: - Drága Nick, hát hazajöttél? Meg kell látogatnod, a Hill Street 12-ben lakom! A pártfogóm nem fogja bánni. Nicholas higgadtan lefejtette magáról a nő karjait. - A legutóbb is ezt mondtad, Ileana, és a vége párbaj lett. Szerencsére az illető pokolian rosszul célzott, mivel nem tudtam volna letagadni, hogy jogos a felháborodása. - Henry semmire nem volt jó, ezért is hívtalak meg magamhoz. Szóval, mikor tudsz eljönni? - Sajnálom, de nem érek rá. - Nicholas tekintete Clare merev arcára fordult. - Egyébként sem szokásom kétszer elkövetni ugyanazt a hibát. A vörös hajú nő durcás lett. - Csak udvarias akartam lenni a régi szép idők kedvéért. Széttárta elefántcsont legyezőjét, és bágyadtan legyezgetni kezdte magát. - Nem mintha szükségem lenne rád. A mostani barátom százkilencvenöt centi, és minden egyebe hasonló méretű. Nicholas nem sértődött meg, csak kirobbant belőle a nevetés. - Igazad van, Ileana, nem kéne egy ilyen csenevész alakkal foglalkoznod, mint én. A nő kirúzsozott ajka kelletlen mosolyra húzódott, és most először Clare-re pillantott. Érezze jól magát, amíg tart a dolog, aranyom. Nem talál ilyet, mint Nicholas, se az ágyban, se máshol. Ileana ellibegett, Clare pedig éles hangon megszólalt: - A jelenlévő nők két csoportra oszthatók, akik megfordultak az ágyában, és akiket a jövőben szeretne meghódítani? Nicholas elhúzta a száját. - Nyilván teljesen hiába jártatnám a számat, ha azt mondanám, hogy ne zaklassa fel magát, de remélem, észrevette, hogy nem fogadtam el az ajánlatot. Bár bűnös vagyok a csábítási kísérletben, és számos kisebb vádpontban, egyvalamit igazán nem tennék, nem aláznám meg mások jelenlétében. A lány tarkójára tette a kezét, és megsimogatta. Clare kicsit bánatosan nyugtázta, Nicholas milyen jól megérti. Ha ártatlan is a legtöbb halálos bűnben, az biztos, hogy a büszkeségben nem szenved hiányt, és elviselhetetlen lett volna, ha Nicholas nyilvánosan ezt a közönséges nőszemélyt részesíti előnyben. - Mintha azt mondta volna, hogy a kurtizánok visszafogottabbak, mint az úrihölgyek. - Minden szabály alól vannak kivételek. Egy ismerős hang szólalt meg mellettük. - Jó estét, Nicholas. Miss Morgan... - Lord Strathmore lépett oda melléjük. - Azt hiszem, Michaelt láttam az előbb, a kártyaszobába tartott, bár elég messze volt, nem biztos, hogy tényleg ő volt az. - Talán sikerül elcsípnem - mondta Nicholas. - Itt maradnál Clare-rel, amíg elmegyek megkeresni? - Hogyne. Nicholas belevetette magát a báli forgatagba, Lucien pedig elgondolkozva utána nézett, és megjegyezte: - Tessék, az élő bizonyítéka a vegyes házasság előnyeinek. 142
Clare csodálkozva ránézett. - Ezt hogy érti? Lucien Nicholas távolodó háta felé intett. - Hasonlítsa össze őt ezekkel a beltenyésztett arisztokratákkal. Clare nevetett; rögtön megértette, Lucien mire gondol. Egyetlen férfi sem volt a teremben, akiből annyi magnetikus vitalitás áradt volna, mint Nicholasból. - Már értem. Hozzá képest mindenki más olyan, mintha csak félig élne. - Pajkos pillantást vetett Lucienre. - Maga talán beltenyésztett arisztokrata? - Hát persze. A Strathmore nemesi család alapítója egy belevaló rablóbáró volt, de a vérünk sokat hígult az évszázadok során. Jót tett volna, ha beházasodik egy-két cigány a családba. - Angyalian elmosolyodott. - Velem bezzeg soha nem fordul elő, hogy a szenvedélyek elragadnának, úgyhogy Nicholas is tudta, hogy mellettem biztonságban lesz. - A szenvedélyesség hiánya nagy hiba egy csirkefogónál. - Nem vagyok csirkefogó, csak ilyenekkel barátkozom. De azért köztudott rólam, hogy tele vagyok sötét tikokkal. - Szóval csak egyszerű kémfőnök, és nem csirkefogó. Strathmore elkomolyodott, és éles hangon megkérdezte: - Nicholas elmesélte...? - Aztán elhallgatott, és elhúzta a száját. - Azt hiszem, máris túl sokat mondtam. Bár Clare csak viccelődött, Lucien reakciójából nem volt nehéz rájönni az igazságra. Nicholas említette egyszer, hogy miközben a kontinensen utazgatott, egy kis információgyűjtést és küldönci munkát is vállalt egy régi barátja megbízásából. Mivel maga a Whitelhallban, a külügyminisztériumban dolgozik, nem volt nehéz kitalálni, hogy kiről lehet szó. - Magának is úgy vág az esze, mint egy kémnek. - Lucien elmosolyodott, amitől sokkal fiatalabb és kevésbé fáradt lett az arca. - Beismerem, hogy nem vagyok olyan haszontalan semmirekellő, mint amilyennek tettetem magam, de azért nagyra értékelném, ha megtartaná magának a következtetéseit. - Ez a beszélgetés amúgy is olyan homályos, hogy el sem tudom képzelni, hogy bárkinek megemlíteném, Lord Strathmore. - Nemcsak okos, de diszkrét is. - Lucien tüntetőleg felsóhajtott. - Én miért nem találkozom soha ilyen nőkkel? Kénytelen leszek beérni azzal, hogy megkérem, szólítson Luciennek, mint a barátaim. És akkor én is Clare-nek szólítanám, ha nincs ellene kifogása. - Nagyon örülnék neki, Lucien. Lord Strathmore a karját nyújtotta. - Most, hogy már hivatalosan is barátok vagyunk, nem iszunk meg egy puncsot? Elég meleg van itt. Clare mosolyogva belekarolt Lucienbe, és elindultak a báltermen át egy kis alkóv felé, ahol a puncs folyt egy kristálytálba egy kancsóból, amelyet egy meztelen sellő tartott. Ez most igazi szobor volt, habár Clare biztos volt benne, hogy ha léteznének eleven sellők, a herceg beszerzett volna egyet. 143
Lucien odatartott egy poharat Clare-nek, aztán magának is töltött egy italt. - És élvezi az első bálját? - Igen, de remélem, nem túl feltűnő, hogy mennyire nem tartozom ide. - Nagyon is összeszedettnek és fesztelennek hat. Senki nem gondolná, hogy egy tanítókisasszony Walesből, akit akarata ellenére rángattak egy idegen világba. Lucien visszakísérte Clare-t a bálterembe, hogy nézhessék a táncolókat. - Nicholas alapos verést érdemelne azért, amit magával művel, de azért meg tudom érteni, mi vitte rá. - Remélem, ez bók. - Igen, az. - Lucien komolyabban folytatta: - Ugye, nem kell mondanom, hogy Nicholas sokkal bonyolultabb egyéniség, mint amilyennek tetteti magát. Mindig is az volt, és az után a négy évvel ezelőtti katasztrófa után csak a jó ég tudja, mi zajlott le abban a szeszélyes agyában. Szüksége van valamire vagy valakire, akiben megkapaszkodhat. Bár megvan minden oka, hogy felrója neki, amit az életével tesz, remélem, türelmes lesz vele. - Őszintén szólva, legalább annyira magamnak köszönhetem, hogy ilyen helyzetbe kerültem, mint neki. Eleve nem kellett volna a segítségét kérnem, és nem lett volna szabad belemenni ebbe a nevetséges játékba. - Clare megfontolta, amit Lucien mondott, aztán folytatta: - De nem vagyok különösebben fontos az életében, azon kívül, hogy belevontam Penreith ügyeibe. Néha az az érzésem, nem is tudja, hogy bánjon velem, mint a szeretőjével vagy mint egy kedves kis háziállattal. Lucien elmosolyodott, és megcsóválta a fejét. - Maga többet jelent neki, mint bármelyik, bár az az érzésem, ezt még ő maga sem tudja. Lucien megjegyzései érdekesek voltak, de Clare nem nagyon hitt neki. Miközben a puncsot kortyolgatta, arra gondolt, hogy a hűvösen arisztokratikus Lord Strathmore a lelke mélyén romantikus. Ezt még mindig könnyebb volt elhinni, mint azt, hogy ő fontos lenne Nicholasnak.
144
Tizenhetedik fejezet A vendégeknek legalább a fele meg akarta állítani Nicholast, hogy üdvözöljék a hazatérése alkalmából. A baráti üdvözléseken kívül volt része még három nyílt ajánlatban és több egyértelmű célzásban különböző hölgyismerősei részéről; még szerencse, hogy Clare-t Luciennel hagyta. Nem mintha bántotta volna a féltékenysége, inkább meglehetősen jólesett. Clare-ből napról napra egyre inkább kibújt a nő, és egyre kevésbé volt erényes tanítókisasszony. Mire Nicholas odaért a kártyaszobába, Michael Kenyon már rég távozott, ha egyáltalán ott járt. Többeket is megkérdezett, nem látták-e, de senki nem tudott biztos választ adni. Végül bosszúsan visszament, hogy megkeresse Clare-t és Lucient. Ahogy áthaladt a halion, meglátott egy utazástól poros ruhájú férfit: épp odasietett Candover hercegéhez, aki még mindig fogadta a késve érkező vendégeket. Amikor meghallotta az üzenetet, amit a férfi átadott, Rafe nagyot kurjantott örömében, aztán megfordult, és felrohant a lépcsőn, kettesével szedve a fokokat. Nicholas próbálta kitalálni, mi kelthet ilyen reakciót valakiben, akinek legendás nyugalmával csak Lucien veszi fel a versenyt, de el sem tudta képzelni. Vállat vont, és bement a bálterembe, ahol épp francia négyest táncoltak. Percekbe telt, míg ráakadt Clare-re, de Lucient a magassága és szőke haja miatt már könnyebb volt észrevenni. Ahogy közeledett feléjük, a zene egyszer csak elhallgatott, egy ütem kellős közepén. A hirtelen támadt csöndben Rafe hangja csendült fel a bálteremben: Barátaim, csodálatos hírt kaptam. Nicholas felnézett, és meglátta, hogy a herceg fent a galérián áll, a kis zenekar mellett. Rafe az izgatottságtól elfúló hangon folytatta: - Épp most tudtam meg, hogy Napóleon lemondott a trónról. A háborúnak hivatalosan vége! Először döbbent csend fogadta a bejelentést, aztán egy magányos hang éljent kiáltott. Egyre többen csatlakoztak hozzá, végül a mennydörgő éljenzésbe beleremegtek a Candover-palota falai. Nicholas is hozzájárult az izgatott kiáltozáshoz, és Clare felé lökdösődött a tömegben; egy csók tökéletes módja lett volna az ünneplésnek. Meglehetősen bosszúsan látta meg, hogy Lucien, aki a közelében volt, megelőzte, és örvendezve a karjába kapta a lányt Miután Lucien lerakta Clare-t a földre, Nicholas is átölelte, és odaszólt a barátjának: Gondolom, nem lenne szép tőlem, ha kitekerném a nyakadat, de legközelebb keress magadnak másik lányt. Lucien nem vett tudomást a fenyegetésről, elvigyorodott, és hátba veregette Nicholast. Vége a háborúnak, ami még akkor kezdődött, amikor rövidnadrágos kisfiúk voltunk. Hihetetlen, hogy sikerült, és győztünk! 145
Clare is olyan felajzott volt, amilyennek Nicholas még soha nem látta. Átkarolta a nyakát, és alaposan megcsókolta. - Bár Napóleon csapatai már egy éve csak védekeztek, nehéz elhinni, hogy tényleg vége. Végre-valahára béke van! Nicholas a háborútól feldúlt vidékekre gondolt, amerre megfordult Európában, és még szorosabban átkarolta Clare-t. - Hála istennek, hogy angol földre soha nem értek el a harcok. A veszteségeink csekélyek ahhoz képest, amit a legtöbb európai nemzet elszenvedett. Lucien még mindig az örömtől ragyogva azt mondta: - Ha kis szerencsém van, soha többé nem kell hasznos dolgokkal foglalkoznom. Nicholas nevetett. - Azok után, amit a hazádért tettél az utóbbi pár évben, igazán jogod van hozzá, hogy életed hátralévő részét lustálkodással töltsd. Körülöttük mindenki ugyanígy örvendezett. A közelben egy idősebb férfi állt a Gárda egyenruhájában, a fél karja hiányzott. A másikkal átkarolta a feleségét, és mind a ketten leplezetlenül sírtak. Még a „szobrok” is kiestek a szerepükből, és csatlakoztak az ünnepléshez. Megéljenezték Wellingtont, aztán a brit hadsereget. Nicholas megint felpillantott a galériára, aztán hirtelen megdermedt. - Nem Michael az, aki Rafe-fel beszélget? Lucien is felnézett. - De bizony, ő az. Talán meg akarta tudni Rafe-től a részleteket. Michael nagyobb árat fizetett a győzelemért, mint a legtöbben. Csak rá kell nézni, látszik, miken ment keresztül. - Remélhetőleg a bejelentéstől jobb kedve lett. Nicholas megfogta Clare kezét, és átfurakodtak az örvendező vendégseregen. Lucien szorosan a nyomukban maradva követte őket. Kimentek az előcsarnokba, fel a lépcsőn, aztán balra fordultak egy halványan megvilágított folyosóra, amely a galériára vezetett A folyosó túlsó végében épp kilépett egy ajtón a herceg, egy magas, vékony férfi kíséretében. A hátuk mögül kihallatszott, hogy a zenekar épp belekezd egy győzedelmes indulóba, de aztán elhalkult a zene, ahogy becsukták az ajtót. Miközben a herceg és a társa komoly beszélgetésbe merülve közeledtek a folyosón, Clare jól szemügyre vette Lord Michael Kenyont. Lucien azt mondta róla, hogy sovány és olyan, mint egy kiéhezett farkas, és ez igaz is volt a nemrég átélt betegség után Michael szinte csak csont és bőr volt. De erős csontozatú arca nagyon jóképű volt a maga férfias módján, és egy atléta magabiztosságával mozgott. Igazán méltó tagja volt a Bukott Angyalok társaságának, és világos gesztenyebarna haja is érdekes középút volt a másik két tag szőkesége és feketesége között Nicholas lelassította a lépteit, amikor meglátta. - Gratulálok, Michael. Egyike vagy azoknak, akik kivívták ezt a győzelmet, így több okod van ünnepelni, mint bármelyikünknek. Lord Michael megdermedt, és a lelkesedés eltűnt az arcáról, amikor meglátta Nicholast. Zöld szeme sötét és zaklatott volt. - Jellemző, Aberdare, tönkreteszed legboldogabb perceimet is - mondta élesen. - Az adott körülmények között nem teszem meg, amit megfogadtam, ha még egyszer látlak, de tűnj el a szemem elől, mielőtt meggondolom magam. 146
Nicholas még mindig fogta Clare kezét, aki érezte, milyen hidegek az ujjai. Fájdalmas együttérzéssel gondolt arra, hogy Lucien figyelmeztetése ellenére Nicholas valószínűleg nem hitte el, hogy régi barátja valamiért ellene fordult. Nicholas szelíden azt felelte: - Ez elég furcsa üdvözlés több évnyi távollét után. Ne próbáljuk meg még egyszer? - Előbbre lépett, és kezet nyújtott. - Rég láttalak, Michael. Nagyon örülök, hogy túlélted a spanyol hadjáratot. Michael hátrahőkölt, mintha egy viperával találta volna szembe magát. - Azt hiszed, viccelek? Ennél több eszed is lehetne. A herceg éles hangon közbeszólt: - Ha valami megbeszélnivalótok van, a dolgozószobám megfelelőbb hely lenne. Ellentmondást nem tűrő határozottsággal beterelgetett mindenkit a folyosóról nyíló szobába. Meggyújtott több lámpát, és közben azt mondta: - Ma este ideje lenne a kardokból megint ekevasat kovácsolni. Ha valami olyan sérelmed van, Michael, amit évek óta táplálsz, nem ártana rendezni. A szobában csak úgy kavarogtak az érzelmek. Clare úgy érezte magát, mintha láthatatlanná vált volna. A négy férfit, akik még iskoláskorukban barátkoztak össze, olyan közös múltbéli élmények hálója fogta össze, amely sok-sok év alatt szövődött - örömteli és szomorú emlékekből, konfliktusokból és baráti érzelmekből. És most egyikük szét akarta tépni ezt a köteléket. Michael visszavonult Rafe íróasztala mögé, és a tekintete olyan űzött volt, hogy Clare arra gondolt, olyan, mint egy sarokba szorított ragadozó. - Ez nem tartozik rád, Rafe, és Lucienre sem. - Nicholashoz fordult, és őszintének hangzó szomorúsággal azt mondta: - Amikor hallottam, hogy távoztál Angliából, azt hittem, lesz benned annyi tisztesség, hogy távol is maradsz. Nicholas pattanásig feszült hangon azt felelte: - Nem árulnád el végre, mit követtem el? - Ne add itt az ártatlant, Aberdare. A többiek lehet, hogy bedőlnek neked, de én nem. Rafe közbe akart szólni, de Nicholas felemelt kézzel belefojtotta a szót. - Egy pillanatra felejtsük el az állítólagos bűneimet, Michael. Előbb beszélnem kell veled egy szigorúan üzleti ügyről. A penreithi bányádban rendkívül veszélyes körülmények uralkodnak. Az igazgató nemcsak veszélybe sodorja a bányászokat, de azzal is vádolják, hogy a hasznot is lefölözi. Ha nincs időd vagy kedved törődni vele, hadd vásároljam vissza tőled a bányavállalatot, hogy rendbe tehessem a dolgokat. Michael egy pillanatig hitetlenkedve hallgatott, aztán felnevetett, olyan hangon, hogy Clare hátán végigfutott tőle a hideg. - Ha Madoc bosszant téged, fel kéne emelnem a fizetését. Clare tudta, hogy Nicholas mennyire dühös lehet, de csodálatra méltóan higgadt maradt. Ne keverd bele a bányát a kettőnk ügyébe, Michael. Azok az emberek, akiknek kockán forog az élete, ártatlanok, velem bármi bajod is van. - Siránkozó öregasszony lett belőled, Aberdare - mondta hidegen Michael. - A bányászat mindig is veszélyes üzem volt, és mindig is az lesz. A bányászok ezt tudják és elfogadják. 147
- Van némi különbség a bátorság és az ostoba vakmerőség között - vágott vissza Nicholas. - Az utóbbi pár hétben utánanéztem, hány haláleset és baleset szokott történni a hasonló bányákban. A penreithi bánya négyszer-ötször veszélyesebb, mint mások, és fennáll a lehetősége, hogy valami nagy katasztrófa fog történni. A saját szememmel láttam, milyen rossz a helyzet. - Lent voltál a bányában? - Michael zöld szemei összeszűkültek. - A jövőben leszel szíves távol maradni? Ha meghallom, hogy birtokháborítást követsz el, Madockal rád uszíttatom a csendőröket. - Kezdem érteni, miért az ő kezében hagytál mindent. Pontosan úgy beszélsz, mint ő felelte szárazon Nicholas. - Ha nem hiszed el, amit mondok, járj utána magad. Biztosíthatlak róla, hogy hacsak nem vagy az a fajta tiszt, aki élvezi végignézni, ha lemészárolják az embereit, akkor be fogod ismerni, hogy a bányában komoly szükség van a fejlesztésre. Te vagy az egyetlen, aki olyan helyzetben van, hogy gyorsan végrehajthatja a változtatásokat, úgyhogy a pokolba is, vállald végre a kötelezettségeidet! Michael arca megrándult. - A világ minden kincséért sem tennék olyat, amivel a kedvedben járnék. - Ne felejtsd el, hogy a föld az én tulajdonom. Ha nem vagy hajlandó javítani a körülményeken, találok rá módot, hogy felbontsam a bérleti szerződést. De inkább nem vinném a törvény elé a dolgot, mert amíg a bíróság dönt, addig sokan meghalhatnak. De ha másképp nem megy, ezt is megteszem. - Nicholas hangja megkeményedett. - És istenemre mondom, ha feleslegesen meghalnak emberek, amíg te a sérelmeiddel vagy elfoglalva, téged személy szerint foglak felelősnek tartani. - Miért vesztegetnénk az időt? - Michael előhúzta a zsebéből gyűrött kesztyűjét, és kilépett az íróasztal mögül. Mielőtt bárki rájöhetett volna, mire készül, vadul Nicholas arcába vágta. Ez így elég világos? Nevezd meg a segédeidet, Aberdare. Az ezt követő döbbent csöndben tisztán behallatszottak a muzsika távoli hangjai. Clare olyan bénultnak érezte magát, mint egy rémálomban. Ez nem történhet meg, Lord Michael nem akarhat életre-halálra harcolni valakivel, aki közeli barátja, és akit évek óta nem látott! Nicholas arca kivörösödött, de nem ütött vissza. Csak megszemlélte a barátját, mintha most látná először. - A háború megőrjítheti az embereket, és nyilván veled is ez történt. - Clare-hez fordult, aki látta, milyen szomorúság van a szemében. - Nem küzdök egy elmebajossal. Jöjjön, Clare. Ideje indulni. Megfogta a lány karját, és az ajtóhoz vezette. Ahogy emelte kezét a kilincshez, Michael keserű hangon felcsattant: - Gyáva! Sziszegő hang hasított a csöndbe, és egy erős puffanással végződött, ahogy egy kés hegye fúródott az ajtóba, pontosan Clare és Nicholas között. Clare rámeredt a kés még rezgő nyelére, rémülten látta, hogy milyen közel volt a halálos penge. Nicholas halkan megszólalt: - Ne aggódjon, Clare. Ha el akar találni, eltalált volna. Megfogta a kés nyelét, és kirántotta a fából, aztán szembefordult Michaellel. - Nem fogok 148
párbajozni veled - mondta megint. - Ha meg akarsz ölni, hidegvérrel meg kell gyilkolnod, de nem hiszem, hogy ennyire megváltoztál volna. Michael égő szemekkel azt mondta: - Nagyon tévedsz, de inkább fair küzdelemben ölnélek meg. Küzdj, a fenébe is! Nicholas megrázta a fejét. - Nem. Ha azt akarod gondolni, hogy gyáva vagyok, csak tessék, engem teljesen hidegen hagy. - Megint megfogta Clare karját. Michael a bal kezével idegesen dobolt a mahagóni íróasztalon. - A kis cafkád tudja, hogy megölted a nagyapádat és a feleségedet? Egy olyan villámgyors mozdulattal, hogy Clare szemmel nem is tudta követni, Nicholas felemelte a karját, és visszahajította a kést. Az íróasztal lapjában állt meg, egy centire Michael ujjaitól. - Clare úrihölgy, amit te nyilván nem tudsz felismerni - mondta már nem olyan higgadt hangon. - Hát jó, ha küzdelmet akarsz, legyen. De mivel te vagy a kihívó fél, nekem van jogom fegyvernemet választani. Lucien közbe akart szólni, de Michael elhallgattatta. Megvető hangon azt mondta: Bármikor, bárhol, bármilyen fegyverrel. - Most rögtön - mondta hidegen Nicholas. - És itt a fegyver lovaglóostor. Michael arca elvörösödött. - Ostor? Ne gúnyolódj velem, Aberdare. Vagy pisztoly, vagy kard. Vagy akár közelharc késsel, ha akarod, de nem ilyen közönséges módon, ostorral. - Ez a feltételem. Vagy elfogadod, vagy nem. - Nicholas jéghidegen elmosolyodott Gondolj csak bele, milyen kielégítő lesz megostorozni. Már ha elég ügyes vagy, amit kétlek. - Elég ügyes vagyok, hogy megnyúzzalak, ahogy megérdemled - mordult fel Michael. Hát jó, akkor kezdjük. Rafe felcsattant - Ebből most már elég volt! Mindkettőtöknek elment a józan esze. Nem fogom ezt engedni a házamban. Lucien halkan azt mondta: - Ha Michael ilyen elszánt, és nem enged a párbajból, én jobban örülnék, ha itt történne, ahol mi is jelen vagyunk. Lucien és Rafe váltott egy hosszú pillantást, aztán a herceg vonakodva azt mondta: - Talán igazad van. - Leszel a segédem, Luce? - kérdezte Nicholas. - Hát persze. Michael haragja Lucien ellen fordult - Van egy arab mondás: az ellenségem barátja az én ellenségem. Inkább keressen valaki mást segédnek. Lucien elszánt arccal azt mondta: - Mindkettőtöket a barátomnak tartalak, és egy párbajsegéd legfontosabb kötelessége az, hogy megpróbálja vérontás nélkül elsimítani a dolgot. Kezdhetnénk azzal, hogy elmondod, mi a sérelmed, hogy Nicholasnak legyen esélye válaszolni rá. Michael megrázta a fejét. - Nem fogok beszélni arról, ami történt. Nicholas nagyon jól tudja, akár beismeri, akár nem. Ha ragaszkodsz hozzá, hogy a segédje legyél, többé nem vagyunk barátok. 149
- Ha így van, a te kívánságod, nem az enyém - mondta komoran Lucien. Michael a hercegre pillantott - Leszel a segédem, vagy te is annak a hazug cigánynak az oldalán állsz? Rafe dühösen rámeredt. - Átkozottul szokatlan részt venni egy becsületbeli ügyben, amikor az ember nem tudja, miért történik a párbaj. Michael csak megismételte: - Leszel a segédem? Rafe felsóhajtott. - Hát jó. Akkor mint a segéded, megkérdezem, van-e valami, amivel Nicholas jóvátehetné a dolgot, bocsánatkéréssel vagy bármi más módon. Michael ajka keserű mosolyra húzódott. - Nem. Amit elkövetett, azt nem lehet jóvátenni. Rafe és Lucien megint váltottak egy pillantást. Aztán a herceg azt mondta: - Jól van. A kert megfelelő hely lesz, elég hűvös van, nem valószínű, hogy vendégek kint sétálgatnának. Hozatok két egyforma ostort az istállóból, és ott találkozunk. Kivonultak a dolgozószobából, és követték Rafe-et le a hallba, majd a ház hátsó része felé. Amikor Clare is elindult velük együtt, Lucien összevonta a szemöldökét. - Magának nem kéne jönnie. Ez a párbaj nem nőnek való. Clare szúrósan viszonozta a tekintetét. - Ennek a párbajnak már amúgy is minden részlete nevetségesen abszurd, úgyhogy szerintem az én jelenlétem már nem ronthat a helyzeten. Lord Strathmore habozott, de Nicholas azt mondta: - Ne fáraszd magad, Luce. Clare egy osztálynyi gyereket is meg tud fegyelmezni, úgyhogy szerintem velünk is elbánik. Clare úgy találta, Nicholas nyugodtabb, mint bármelyikük. Mivel már látta, milyen ügyesen bánik az ostorral, tudta, hogy megállja a helyét, de Lord Michael magatartása megrémisztette. Teljesen megszállott volt, és ha nem tudja megölni Nicholast a párbajban, ki tudja, mire fog vetemedni. Lementek egy keskeny hátsó lépcsőn, aztán ki a kertbe. Clare megborzongott, ahogy kilépett a hűvös áprilisi estébe. Nicholas levette a kabátját, és a lány vállára terítette. - Tessék, nekem úgyse kell. Clare bólintott, és összehúzta maga körül a meleg gyapjúszövetet. Nehéz volt elhinni, hogy félórával ezelőtt még milyen csodálatosan könnyed és boldog hangulatban volt. A kert óriási volt ahhoz képest, hogy egy londoni házhoz tartozott, és a végében szinte már nem is hallatszottak a bál zajai. Leghátul egy kis kövezett udvar terült el, ahol nyári táncmulatságokat szoktak tartani. Fáklyatartók álltak körben. Rafe és Lucien elhelyeztek és meggyújtottak pár fáklyát, amelyeket az istállóból hoztak. A szél meglobogtatta a lángokat, amitől az árnyékok vadul táncoltak a kertben. Michael nyugodtabbnak látszott most, hogy eldőlt, meglesz a párbaj. Mint Nicholas, ő is levette a kabátját és nyakkendőjét. Nicholas még a mellényétől is megszabadult, sőt a cipőjét és a harisnyáját is levetette. Miután előkészítették a helyszínt, Rafe és Lucien ünnepélyesen megvizsgálta a két lovaglóostort, és egyetértettek, hogy teljesen egyformák. Amikor átadták az ostorokat a küzdő feleknek, Nicholas a közelebbit választotta. Próbálkozásképp csattintott egyet vele, aztán 150
bólintott, hogy megfelel. Michael ugyanezt tette, és a szeme szikrázott a várakozás izgalmától. A herceg azt mondta: - Az ostorral folytatott párbajra nincsenek szabályok a kódexben, úgyhogy most felállítjuk őket. Álljatok egymásnak háttal, menjetek nyolc lépést, és amikor azt mondom, hogy kezdhetitek, megfordultok. Elejtem a zsebkendőmet, és amikor földet ért, akkor lehet sújtani. - Kemény pillantást vetett a két férfira, a tekintete kicsit elidőzött Michaelen. - A párbajnak akkor van vége, ha Lord Strathmore és én egyetértünk, hogy vége van. Ha bármelyikőtök nem hagyja abba, amikor én azt mondom, hogy vége, akkor mi fogunk megállítani benneteket. Érthető? - Kristálytiszta - mondta Nicholas. Michael nem vette magának a fáradságot, hogy válaszoljon. Lucien odébb sétált, és magával vitte Clare-t is az udvar szélére. - Maradjon itt - mondta neki halkan. - Egy ilyen ostor elég messzire elér. Clare némán bólintott, és próbált nem gondolni rá, mi történhet. Habár halálos nem lehet egy ostorcsapás, de könnyen kiverheti valakinek a szemét. Nem hitte volna, hogy Nicholas szándékosan megnyomorítaná az ellenfelét, de Michael lehet, hogy úgy gondolja, hogy ha megvakítja, az méltó bosszú, bármi sérelem is érte. A két ellenfél a lángok kísérteties fényében eljátszotta a rituálét, amelyben megegyeztek, megálltak egymásnak háttal, aztán tettek nyolc lépést, majd a herceg elkiáltotta magát: Rajta! Amikor a két férfi egymással szembe fordult, Rafe felemelte a zsebkendőjét, aztán a földre ejtette. Clare megbabonázva figyelte a könnyű muszlinkendőt, ahogy a föld felé lebegett. Mielőtt leért volna, egy kis szellő elkapta, és végigsodorta az udvar kövein. Michael nem vette észre, hogy a zsebkendő nem ért teljesen földet, vagy nem bírt tovább várni, és suhintott egyet az ostorával. Nicholast váratlanul érte, felkapta a bal karját, hogy védje az arcát. Az ostor csúnya, csattanó hanggal rátekeredett az alkarjára, átszakítva az ingét, és felhasítva a bőrét. Nicholas ingujján vörös folt jelent meg, Michael pedig megvető hangon felkiáltott - Első vér, Aberdare. - Ha legközelebb ilyenbe keveredem, én is korábban fogom kezdeni. - Nicholas visszavágott az ostorral. Halk, fenyegető fütyülés hallatszott, és egy vékony vörös vonal jelent meg az ellenfele arcán és állán. Michael nem tudott elfojtani egy fájdalmas kis kiáltást, de rögtön ütött is. Nicholas felugrott a levegőbe, mint egy táncos, és a bőrszíj elsiklott a lába alatt. De mielőtt földet ért volna, már sújtott is válaszul. Michael mellkasát találta el, és véres csík jelent meg rajta. Michaelt ez nem riasztotta el, megint ütött. Nicholas elugrott, és a vállát érte a csapás. Clare a szájára szorította a kezét, hogy ne kiáltson fel. Látott már verekedést az iskolás fiúk között, és egyszer részeg bányászok között is, de amit most látott, az a legvadabb és legbarbárabb háború volt. 151
Michael vicsorogva előbbre ugrott, hogy közelebbről sújthasson le. - Évek óta vártam erre, te aljas gazember! Nicholas egy meglepő csuklómozdulattal válaszolt, és az ostora megállította a másikat, ahogy a bőrszíjak összecsavarodtak. - Akkor várhatsz még egy kicsit. Megrántotta az ostorát, hogy megpróbálja kirántani Michael kezéből az övét. Michael térdre esett, de sikerült erősen tartania az ostor nyelét. Majdnem egy percig küzdöttek egymással, megfeszülő izmokkal. Aztán a szíjak hirtelen széttekeredtek, és mind a ketten hátraestek. Nicholas nem sújtott azonnal, hanem leguggolt, mint egy birkózó, és kicsit oldalra húzódott, magasba tartva az ostorát. Elkezdtek keringeni egymás körül, sima mozdulataik éles ellentétben álltak az arcukra kiülő feszültséggel. Még a halvány fényben is jól meg lehetett különböztetni a két férfit. Nicholas könnyű mozgású volt és villámgyors, mindig egy lépéssel előtte járt az ellenfele próbálkozásainak, míg Michael inkább támadó volt és elszánt, hogy elpusztítsa az ellenfelét. Nem volt semmi zaj, csak Michael csizmája karcolta halkan az udvar köveit. Amikor Nicholasnak megint sikerült elkerülnie egy ostorcsapást, Michael azt zihálta: - Jól megy neked a menekülés, mocskos cigány. - Én nem szégyellem azt, aki vagyok, Michael. - Egy erőteljes csuklómozdulattal csettintett egyet, és megint felszakította Michael ingét. - Te el tudod mondani magadról ugyanezt? Michaelből kirobbant a düh a gúnyos hangra. Vad támadásba lendült, folyamatosan előrehátra csapkodva az ostorral. Ahogy a húsba hasító ostorcsapások éles hangja visszhangzott az udvarban, Clare rémülten felkiáltott. Miért nem tér ki előle Nicholas, miért viseli el az ütéseket és nem tesz mást, mint hogy felemeli a karját védekezésül. Aztán rájött, hogy miért. Amikor Michael nagy lendülettel előbbre lépett, közben a testsúlyát az egyik lábára helyezte. Nicholas erre a pillanatra várt. Halálos pontossággal lesújtott, és a sziszegő ostor Michael bokája köré tekeredett. Bár ettől nem sérült meg, amikor Nicholas mindkét kezével megrántotta az ostort, Michael elvesztette az egyensúlyát és elesett. Akkorát zuhant, hogy a feje jól hallhatóan nagyot koppant a köveken. Hirtelen véget ért a harc. Michael mozdulatlanul feküdt a földön a döbbent, dermedt csöndben. Csak Nicholas zihálása hallatszott. Clare egy pillanatig hálát adott magában, hogy Nicholas győzött, aztán odarohant, és letérdelt Michael mellé. Ellátott már jó pár gyereket, akik játék közben megsérültek az iskolaudvaron, volt benne gyakorlata. Óvatosan megvizsgálta Michael vérző fejét Nicholas is letérdelt mellé. Az inge cafatokban lógott, és tucatnyi sebből vérzett, de Clare egy gyors pillantással is megállapította, hogy csak felületiek a sérülések. Nicholas ügyet sem vetett rájuk, csak Michaellel törődött, aki eszméletlen volt. Remegő hangon megkérdezte: Komolyan megsérült?
152
Clare nem felelt, előbb ellenőrizte Michael pulzusát. - Nem hiszem. Biztos van egy kis agyrázkódása, de nem hiszem, hogy betört volna a koponyája. A fejsérülések mindig szörnyen vérzenek, és sokkal rosszabbnak festenek, mint amilyenek valójában. Van valakinél egy zsebkendő? A kezébe nyomtak egy zsebkendőt, amelyet egy elegánsan hímzett C betű díszített. Clare összehajtogatta, és jó erősen odaszorította a sebre. - Hála istennek, hogy nem esett nagyobb baja. Csak meg akartam állítani, nem megölni mormolta Nicholas. - Ne okold magad - mondta Lucien. - Ő erőltette rád ezt a párbajt. Ha a pisztolyt vagy kardot választottad volna, egyikőtök már halott lenne. - Ostobaság volt, hogy hagytam belerángatni magam bármiféle párbajba - mondta Nicholas, és látszott, mennyire dühös magára. - Láttátok, hogy viselkedett korábban Michael. Gondoljátok, hogy elfogadja ezt a sérelme orvoslásául? A csönd elég volt válasznak. Amikor a zsebkendőt átitatta a vér, Clare egy másikat szorított a sebre, ezen most S betű állt. Szerencsére már majdnem elállt a vérzés. Nicholas nyakkendőjével kötést rögtönzött, és odaerősítette a zsebkendőt. Felnézett, és azt mondta: - Jó lenne, ha olyan keveset mozgatnánk, amennyire lehet. Itt maradhat a házban, méltóságos uram? - Hogyne. - A herceg hozzátette: - Ha már ilyen jól beilleszkedett közénk ebbe a csirkefogó társaságba, akár Rafe-nek is szólíthatna. - Nem tudom, hogy képes lennék-e a keresztnevén szólítani egy herceget. - Ne gondoljon rám úgy, mint egy hercegre. Inkább mint Nicholas gyerekkori barátjára, akit annak idején nem tudott megtanítani kézzel halat fogni. Clare elmosolyodott. A humor annak a jele volt, Rafe mennyire megkönnyebbült, hogy nem történt komolyabb baj. - Hát jól van, Rafe. A herceg folytatta: - Luce, mit gondolsz, be tudjuk cipelni ketten Michaelt? Inkább nem vonnám bele a személyzetet. - Persze, elbírjuk. Legalább tíz kilóval kevesebb, mint lenni szokott. Amikor óvatosan felemelték Michaelt a földről, a szétszakadt ing szétnyílt, és a bal vállától a derekáig húzódó, borzalmas sebhelyek tárultak fel. Megdöbbenve bámulták. Nicholas pedig motyogva elkáromkodta magát. - Egy srapnel sebesítette meg Salamancánál - mondta komoran Rafe. - Úgy látszik, súlyosabb volt, mint ahogy mesélte. Michaelt feltámogatták, és a két barátja két oldalról közrefogta. Már kezdett magához térni, úgyhogy kicsit könnyebb volt, mintha a holt súlyt kellett volna cipelni. Nicholas felvette a cipőjét, aztán összeszedte az ostorokat. Miközben követték a többieket, Clare hálát adott magában, amiért a párbaj nem végződött tragédiával. De nem sok megkönnyebbülést érzett, mert attól félt, Nicholasnak igaza van: a ma esti párbaj nem fogja kielégíteni Lord Michael bosszúvágyát. 153
Tizennyolcadik fejezet Nicholas arca nagyon feszült volt, és visszautasította, hogy bekötözzék a sebeit. De elfogadott egy bő köpenyt Rafe-től, mivel a saját szűk szabású kabátját jobb volt nem felvenni. Pár perccel később Clare-rel már a hintóban ültek, és hazafelé tartottak. A bál vendégei még mindig úgy el voltak foglalva az ünnepléssel, hogy senki nem vetett rájuk egy pillantást sem, amikor távoztak. Nem beszélgettek, miközben átzötyögtek Mayfair utcáin. Nicholas Clare-rel szemben ült, de nem dőlt hátra a sebes hátával, az ülés szélén egyensúlyozott. Nagyon mereven mozgott, amikor lesegítette Clare-t a hintóból. Miután bementek a házba, Clare azt mondta: - Mielőtt lefeküdne, szeretném kitisztítani a sebeit. - Szigorú, tanítónős pillantást vetett rá, és hozzátette: - Tudom, hogy szeret sztoikusan tűrni, de ennek is megvannak a határai. Nicholas önironikusan elmosolyodott. - Ezzel egyetértek. Hol óhajt ápolgatni? - Gondolom, a szobájában. Leveszem ezt a ruhát, aztán megkérem Pollyt, hogy keressen kötszereket. - Clare felsietett a szobájába. Pollyt ott találta szundikálva. A lány azonnal felébredt, és segített Clare-nek levetkőzni, aztán elment kötszerért. Talán büntetésként a hiúságáért, a báli ruha tönkrement a vértől és a piszoktól, ahogy letérdelt a földre. Felvette praktikus fehér flanel hálóingét és a vörös bársonyköntöst, ami a londoni ruhatárának része volt. Kibontotta a haját és laza copfba fonta, aztán leült, és várta, hogy Polly visszatérjen. Az ideges energia, ami segített, hogy kitartson a párbaj alatt, és a hazafelé úton is tartotta benne a lelket, elszállt, és hirtelen nagyon kimerültnek érezte magát. Hátradőlt a fotelben, a halántékára szorított a kezét, és remegni kezdett, ahogy az egész esti feszültség kitört rajta. Minden egyes ostorcsapás belevésődött az emlékezetébe. Ha Michael kívánsága szerint történt volna a párbaj, és pisztollyal vagy karddal küzdenek meg... Clare megborzongott, és próbálta másfelé terelni a gondolatait. Bár szörnyen dühös volt, amikor Michael megtámadta Nicholast, most, hogy a párbajnak vége lett, már fájt a szíve az őrnagyért. Bár a vad vádaskodások Nicholas ellen csak zavaros elméjében születhettek, nyilvánvaló volt, hogy ő hisz bennük, és a szenvedése valódi. Clare felsóhajtott. Nem ő az első katona, akit tönkretesz a háború, és sajnos, nem is az utolsó. Talán idővel rendbe jön majd; nagyon remélte, hogy így lesz. De addig is komoly veszélyt jelent. Bár Nicholas nem hitte, hogy régi barátja képes lenne hidegvérű gyilkosságra, Clare már nem volt olyan biztos ebben. Talán ideje lenne visszatérni Wales-be. Michael célzott rá, hogy nem fog Nicholas után menni, hogy megkeresse. Talán ha nincs szem előtt, meg is feledkezik róla.
154
Amikor Polly visszatért, egy tálcán kötszerekkel, kenőcsökkel meg egy mosdótál meleg vízzel, Clare fáradtan feltápászkodott a fotelből. Átvette a tálcát, elküldte lefeküdni Pollyt, és lement Nicholas hálószobájába. Az ajtó résnyire nyitva állt. Nicholas a kandalló előtt térdelt, és szenet rakott a tűzre. Clare majdnem elejtette a tálcát, amikor meglátta, mert az első pillanatban azt hitte, meztelen. De aztán rájött, hogy egy törülközőt tekert a dereka köré. Nyugtalanító volt ilyen közelről látni a gyönyörű izmos testet, amit olyan szégyenletesen megbámult, amikor Nicholas a tóban úszott. Még nyugtalanítóbb volt a sebeinek látványa. Ettől kicsit erőt vett magán; próbált arra gondolni, hogy ápolónőként van itt, és nem mint a szeretője. Nicholas végzett a tűzzel, visszarakta a védőernyőt, aztán felállt, és felemelt egy talpas poharat az asztalról. - Kér egy kis brandyt? Szerintem ma este átmenetileg felfüggeszthetné az erősebb italokkal szembeni ellenszenvét. Némi vívódás után Clare azt felelte: - A metodista szabály az, hogy minden döntést a szívünk szerint kell meghozni, és a szívem azt súgja, hogy jól jönne valami erősítő. Nicholas töltött egy keveset, és átadta a poharat. - Óvatosan igya, sokkal erősebb, mint sherry. - Nem kéne inkább rávennie, hogy még többet igyak? Ha jól tudom, a nők elcsábításának egyik legbevettebb módszere, hogy le kell itatni őket. - Fontolgattam a dolgot, de ez nem lenne sportszerű - mondta Nicholas. - Szeretném fair módon elcsábítani. - Nem fog, se fair módon, se másképp - vágott vissza Clare. Bár az első kortytól köhögött, utána jólesett a kellemes, megnyugtató melegség. Miközben az italt kortyolgatta, a tekintete követte Nicholast, aki körbejárkált a szobában, a kezében a poharával. Így, majdnem meztelenül elég figyelemreméltó látványt nyújtott. Clare próbált tárgyilagos maradni, és szemügyre vette a férfi sérüléseit. A karjai, a mellkasának felső része és a háta voltak csak sebesek. Gyönyörű, izmos lábszára sértetlen maradt. Clare lerakta a poharát, és azt mondta: - Akkor lássunk neki. Üljön ide erre a zsámolyra. Nicholas szó nélkül engedelmeskedett. Clare elkezdte óvatosan kimosni a sebeket meleg vízzel, hogy eltávolítsa a port és a szövetdarabkákat, amik beleragadtak. Nicholas a falat bámulta, és néha belekortyolt a brandybe. Clare próbált nem figyelni az izmok játékára, amely minden mozdulatát kísérte. Minden buja gondolata elszállt, amikor a fájdalom túl erős volt, és Nicholas a sztoicizmusa ellenére összerezzent. Clare sebhintőport szórt a nyílt sebekre, és azt mondta: - Elég csúnyák a sebek és meglehetősen fájhatnak, de tulajdonképpen felületiek, és már nem vérzenek. Rosszabbra számítottam. - Az ostor akkor igazán veszélyes, ha az áldozat nem tudja elkerülni a csapást, mint amikor a katonákat kikötözik - mondta Nicholas szórakozottan. - Egy mozgó célpontot kevésbé ér az ostor szíja. 155
Clare a férfi bal karján folytatta, ahol több helyen is vágások és horzsolások éktelenkedtek. Nicholas ujjai összeszorultak a pohár körül, amikor a csuklóján lévő vágásról tisztogatta le az odaszáradt vért. - Furcsa, hogy minden sérülés a felsőtestén van. Lord Michaelnek nincs sok képzelőereje, mindig ugyanoda ütött. Nicholas a palack után nyúlt, és öntött magának még brandyt. - A nyakamat akarta kitörni. Ha sikerült volna a nyakam köré tekerni az ostor szíját és megrántani, ahogy én csináltam a bokájával, akár sikerülhetett is volna. Clare keze döbbenten megtorpant. - Azt akarja mondani, hogy szándékosan meg akarta ölni? Nicholas felvonta a szemöldökét. - Hát persze. Michael megmondta, hogy holtan akar látni, és ő mindig állja a szavát. Clare keze reszketni kezdett. Nicholas vetett egy gyors pillantást az arcára, aztán felállt és odavezette a fotelhez. Clare a kezébe temette az arcát, nem tudott megszabadulni a szörnyű látomástól, hogy mi történhetett volna, ha Michaelnek sikerül Nicholas nyaka köré tekerni az ostort. - Sajnálom, nem kellett volna elmondanom. - Nicholas visszaült a zsámolyra. - Nem volt rá semmi esélye, hogy sikerüljön. Egyszer-kétszer láttam hasonló verekedést cigányok között, úgyhogy nagyjából tisztában vagyok az ostorral való verekedés technikájával. Clare elfojtotta a kitörni készülő hisztériát, és felnézett. - Tényleg őrült, ahogy mondta. Van valami elképzelése, hogy mi baja van magával? - Nem lenne logikusabb azt a kérdést feltenni, hogy Michaelnek igaza van-e, amikor azzal vádol, hogy megöltem a feleségemet és a nagyapámat? Clare türelmetlenül legyintett. - Csak valami sokkolót akart mondani, és a hirtelen haláluk kézenfekvő eszköz volt. És nem hiszem, hogy érdekelte volna, én hogyan reagálok. Sokkal inkább az érdekelte, hogy magát feldühítse, és megpróbáljon éket verni maga és a barátai közé. Nicholas felállt és megint járkálni kezdett. - Maga nagyon higgadt. De nyilván átfutott az agyán, hogy esetleg gyilkos vagyok. - Természetesen, négy évvel ezelőtt, amikor azok az esetek történtek, lehetségesnek tartottam. - Clare összekulcsolta a kezét az ölében, elszánta magát, hogy tényleg olyan higgadt marad, mint amilyennek Nicholas gondolja. - Hajlamos ugyan a dühkitörésekre, de egyszerűen nem tudom elhinni, hogy képes lenne ilyen fajta erőszakos cselekedetekre. Nicholas eljátszott a csengőzsinórral, az ágy oszlopa köré tekergette. - Van másféle erőszak is? - Persze - felelte Clare. - Könnyű elhinni, hogy Lord Michael képes lenne gyilkosságra. Azt hiszem, Lucien is, nagyon szélsőséges körülmények között. Az biztos, hogy ha kell, könyörtelen tud lenni. Maga ugyan veszélyes tud lenni, ahogy ma este bebizonyította, de inkább csak nevetne, vagy egyszerűen elsétálna egy nehezebb helyzetben. Nem tudom
156
elképzelni, hogy ölne, hacsak nem önvédelemből, és akkor is csak ha nincs más mód a menekülésre. Nicholas szája megrándult. - Michaelt majdnem megöltem ma este. - Ez véletlen baleset volt - mondta élesen Clare. - Azt hiszi, nem vettem észre, hogy visszafogta magát? Michael ügyesen bánik az ostorral, de maga sokkal ügyesebb. Darabokra szaggathatta volna, ha akarja. De hagyta magát sokkal jobban megsebezni, miközben várta a lehetőséget, hogy megbénítsa az ellenfelét. - Maga sok mindent észrevesz. Talán túlságosan is sokat. - Az apám hivatása miatt sokféle ember megfordult a házunkban. Akaratlanul is sok mindent megtanultam az emberi természetről. - Nagyon szakértően elemezte Michaelt, Lucient és engem az erőszakra való hajlamunk vonatkozásában - jegyezte meg Nicholas. - Na és Rafe? Clare eltűnődött. - Őt alig ismerem. Úgy sejtem, olyan, mint maga, az a fajta férfi, aki nem keresi a küzdelmet, de nem hátrál meg, ha nem lehet elkerülni a bajt. - Maga még veszélyesebb, mint gondoltam - mondta Nicholas. - Nagyon igaza van abban, hogy én inkább elsétálok, azt hiszem, ez minden cigány vérében benne van. Mindig is üldözték őket, ezért, hogy életben maradjanak, meg kellett tanulniuk, hogy ha baj van, szedjék a sátorfájukat és odébbálljanak, és ne várják meg, hogy lemészárolják őket. Nicholas a komódhoz sétált, elvett a tetejéről egy ezüst névjegytartót, és játszadozni kezdett vele. - Azt kérdezte, miért engem szemelt ki célpontnak Michael. Leginkább arra tudok gondolni, hogy a nagyapám miatt. Bár a saját apjával, Ashburton hercegével nem volt jó viszonyban, valamiért Michael és nagyapám nagyon jól kijöttek. A nagyapám egyszer majdnem nyíltan ki is mondta, hogy jobban örülne, ha Michael lenne az örököse, és nem én. Nicholas kivette a dombornyomású kártyákat a tartóból, és legyezőként szétterítette a kezében. - A nagyapám egészséges, életerős ember volt egészen a halála napjáig. Talán Michael azt hiszi, hogy én öltem meg az öregfiút valami titokzatos cigány méreggel vagy fekete mágiával. Clare-nek az volt az érzése, Nicholas természetellenesen közönyös egy ilyen dologgal szemben, amely valójában mélyen fájdalmas lehet. - Irigyelte Michaelt, amiért olyan jóban volt a nagyapjával? Nicholas összerakta a kártyákat, és visszatette a tartóba. - Talán amikor fiatalabb voltam, zavart, de mire Michael odaköltözött Penreithbe, már nem érdekelt. Ha őket boldoggá tette, hogy Michael játszhatta a pótunokát, csak tessék. Én úgyis máshol töltöttem az időm nagy részét. Clare eltűnődött, vajon az öreg gróf szándékosan akarta-e egymás ellen fordítani a két fiatalembert, hogy ezzel is ártson az unokájának. Ha igen, sok szárad a lelkén, és Emilyhez hasonlóan Clare is nagyon remélte, hogy valami nagyon forró helyen bűnhődik érte.
157
Be akarta fejezni a munkáját, hogy végre visszatérhessen a szobájába és ágyba kerüljön. Fogta a gyógynövényes kenőcsöt, odament Nicholashoz, és elkezdte bekenegetni a kisebb sebeket, ahol a bőr csak fel volt horzsolva, de nem vérzett. Nicholas felszisszent, amikor a lány egy érzékeny helyhez ért a hátán, de nem mozdult. - És maga képes erőszakra, Clare? Soha nem fog meggyőzni, hogy kényes kisasszonyka, akinek a tej is megalszik a szájában, és egy pingvinnek se tudna ártani. - Hiszek benne, hogy a béke jobb, mint a háború, és hogy a másik orcánkat is odafordítani helyesebb, mint betömi a fejét valakinek. - Bekent egy horzsolást, amely Nicholas kulcscsontjától egész a bordákig húzódott. - Bár nem túl büszkén vallom be, azt gyanítom, akár erőszakos is tudnék lenni, ha olyan valakit kéne megvédenem, akit szeretek. Mondjuk, ha valami gonosztevő betörne az iskolába, és a gyerekeket fenyegetné. - Vagy Nicholast, tette hozzá gondolatban. Visszament a tálcához a kötszerért. - A legcsúnyább sebeket be is kötözöm. - Bekötözte Nicholas csuklóját, aztán a mellkasa köré kezdte tekerni a gézcsíkot. Nicholas könnyedén megkérdezte. - És hogy csókolt Lucien? - Micsoda? - Clare úgy megdöbbent, hogy majdnem elejtette a kötszert. - Ó, persze, megcsókolt, amikor bejelentették Napóleon lemondását. Azt hiszem, elég kellemes volt, nem nagyon figyeltem oda. - Áthúzta a gézszalagot Nicholas karja alatt, és a vállán szépen megkötötte. Nagyon fehérnek hatott a bőrének barnasága mellett. - De nem maga volt. - Ha legközelebb kicsit le akarom lohasztani Lucien büszkeségét, majd elmesélem neki, hogy milyen kevésre értékelte a teljesítményét. - Csak nem fogja... - Clare bizonytalanul ránézett. - Csak viccel. - Hát persze, a viccelődés az erősségem. - Nicholas odébb lépett, és kicsit megtornáztatta a vállát, próbálgatva, hogy mennyire fáj. - Miért mondta, hogy Lucien képes a könyörtelenségre? Igaza van, de meglepő, hogy rájött, pedig csak párszor találkozott vele, és amikor a lehető legjobban viselte magát. Clare elkezdte visszarakosgatni a kellékeket a tálcára. - Csak valami megérzés. Bár nagyon jól játssza a dilettánst, van benne valami, amitől olyan, mint egy kifényesített acélpenge. Kicsit elmosolyodott. - Kissé ráijesztettem, amikor kitaláltam, hogy a Whitehallban betöltött pozíciója hírszerzést jelent, és hogy maga is dolgozott neki. - Te jó ég, rájött? Magának is kémnek kéne lennie. - Nicholas kiitta az utolsó korty brandyt, és megint a palackra pillantott. - Vegyen be egy kis ópiumot - javasolta Clare. - Enyhébb lesz az utóhatása, mintha brandyvel akarja csillapítani a fájdalmat. - Egyikre sincs szükségem. - Nicholas összeszorította a száját, és lerakta az üres poharat a palack mellé. - Köszönöm, hogy ellátott. Sajnálom, hogy így ért véget az első bálja. - Hát, mindenesetre emlékezetes volt. - Clare fogta a tálcát, és kifelé indult. - Clare, ne menjen még - szólt utána Nicholas feszült hangon. Clare visszafordult. Tessék? 158
Nicholas kibámult az ablakon a csendes utcára. Túl gyorsan szedte a levegőt, és a jobb keze ökölbe szorult, a sötétítőfüggöny szélét fogta. Amikor nem mondott semmit, Clare megkérdezte: - Óhajt még valamit? Mintha minden szót külön kéne kipréselnie, azt mondta. - Clare... itt marad velem éjszakára? - Azt akarja, hogy itt aludjak? - kérdezte Clare bután. Még jobban meglepődött, mint amikor Lucien csókjáról kérdezte. Nicholas elfordult az ablaktól. Clare arra gondolt, hogy most először néz rá egyenesen, mióta csak találkoztak Michaellel, és egész megdöbbentette, milyen fájdalom van a szemében. Hirtelen vakítóan világossá vált a számára, hogy a közönyösség csak színjáték volt. Állítólag ő jó megfigyelő, és mégsem értette, mitől ilyen rá nem jellemzően nyugtalan Nicholas, és miért nem néz a szemébe. A gondosan őrzött álarc lehullott, és felfedte, mi rejlik alatta. Belesajdult a szíve. Bár sejtette, milyen keserűen fájdalmas lehet valakinek, aki így hisz barátságban, ha megtagadja az egyik legközelebbi barátja, a valóság sokkal rosszabb, mint képzelte. Félreértve Clare arckifejezését, Nicholas azt mondta: - Nem mint a szeretőm, mint... mint egy barát. - A keze megint összeszorult, és az inak megfeszültek a karján, mint az acélhuzalok. - Kérem. Clare majdnem sírva fakadt a sebezhetőségétől. Letette a tálcát, és halkan azt mondta: Persze, ha akarja. Nicholas odament hozzá, és hevesen átölelte. Clare tiltakozott. - Ez fájni fog. - Nem fog. Clare nem hitt neki, de nyilvánvaló volt, hogy a közelség vágya erősebb, mint a fájdalom. Szinte kézzelfoghatóan áradt belőle a vágyakozás a melegségre, barátságra, bármire, ami enyhítheti az árulást, ami ma este érte. Clare vigyázva, hogy ne érjen a sebekhez, átkarolta a férfi derekát, és az állához támasztotta a fejét. Sokáig csak álltak. Aztán Nicholas elengedte és azt mondta: - Maga reszket. Bújjon be a meleg ágyba, és egy perc múlva én is jövök. - Átment a kis öltözködőszobába, míg Clare eloltotta a lámpákat, levette a köntösét és egy székre terítette. Csak a tűz fénye világította meg a szobát, amikor bebújt az ágyba. Bár kicsit szégyellte magát, egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy helyesen cselekszik, mert az együttérzés most többet számít, mint az illem. Egy perc múlva Nicholas is visszatért, hálóingben. Clare kicsit megmosolyogta, sejtette, hogy csak az ő kedvéért vette fel, mert nagyon úgy nézett ki, mint amit még sosem viseltek. Így, hogy nem látszottak a sebek és a kötések, Nicholas egészen mindennapinak festett, csak az arca volt kétségbeesett. 159
Bebújt az ágy bal oldalán, hogy Clare a kevésbé sebesült oldalára kerüljön. Miután könnyedén megcsókolta, a vállára vonta a lány fejét, és a hajába simultak az ujjai. - Nem akartam egyedül lenni - suttogta. - Én is örülök, hogy nem kell egyedül lennem ma este - mondta Clare őszintén, és elhelyezkedett a férfi oldalán. Tudatában volt a fájdalmainak, a testieknek és lelkieknek egyaránt, és azt is tudta, hogy a jelenléte úgy lecsillapítja, mint semmi más. Nicholas csak egyszer szólalt meg, komoran annyit mondott: - Michael mindig Nicholasnak szólított... És most ez a személytelen „Aberdare”. Clare magában némán megfogadta, hogy bármit hozzon is a jövő, ő soha nem fog azok közé tartozni, akik elárulták Nicholas barátságát.
160
Tizenkilencedik fejezet Bár Nicholas nem számított rá, hogy tud majd aludni, Clare lágy melegsége lecsillapította a fájdalmát és a bánatát. Hajnalban ébredt, és mozdulatlanul feküdt, nem akarta megzavarni a karjaiban alvó lányt. Arra gondolt, hogy a legrosszabbon túl van: túlélt már más árulásokat is, és ezt is túléli. De sokkal nehezebb lett volna, ha Clare nincs ott mellette. Előző este sikerült elég jól leplezni az igazi érzéseit, addig a pillanatig, amíg a lány el nem akart menni. Akkor olyan kétségbeesés tört rá, hogy abban pillanatban akár térden állva is képes lett volna könyörögni, hogy maradjon. Jobb lett volna, ha sikerül uralkodnia magán, míg Clare elmegy, mert mindig hiba felfedni a gyengeségeinket mások előtt. De nem volt szokása megbánni azt, amin úgysem lehet változtatni, és most sem rágódott rajta. Azt semmi esetre sem bánta meg, hogy Clare az ágyában van. Még mindig ott lebegett körülötte egy leheletnyi az egzotikus parfümből, élénk emlékképeket keltve arról, hogy milyen elbűvölően festett a bálon. Ma reggel az egyszerű hálóingben és a félig szétbomlott copffal is szép volt, vonzóbb, mint a legdrágább kurtizán. Nicholas hagyta, hogy elkalandozzanak a gondolatai: elképzelte, hogy már a szeretője, és nemsokára felébreszti egy csókkal, ami csak az első lépés a beteljesülés felé. A tekintete a lány ajkára kalandozott. Még amikor szigorúan és tanítókisasszonyosan összeszorította a száját, akkor sem tudta eltüntetni természetes teltségét. A tompán derengő hajnali fényben az ajka olyan kívánatos volt, hogy Nicholas alig tudta visszafogni magát. Magában végiggondolta legemlékezetesebb csókjaikat. A lista elég hosszú volt, mivel Clare jó tanítványnak bizonyult az érzékek művészetében. Ez nem lepte meg; rég megtanulta, hogy az intelligens nők a legjobb szeretők. De amíg nem szeretője, kénytelen visszafogni a vágyait. Azt hitte, ez nem lesz nehéz, míg azon nem kapta magát, hogy a keze máris elkalandozott a lány karcsú testén. Ráparancsolt magára, hogy hagyja abba, de a keze épp a mellén torpant meg, és nem volt képes elvenni. Érezte a szívdobogását az egyszerű flanelanyagon keresztül. Ideje lenne elhúzni a kezét, de csak pár milliméterre sikerült, annyira, hogy még mindig érezte tenyerében a mellbimbóját. Nem tudta, hogy nevessen-e vagy káromkodjon egy cifrát. A teste nem volt hajlandó engedelmeskedni, ami szórakoztató is lett volna, ha nem ilyen veszélyes a helyzet. Clare közben elégedetten felsóhajtott, és még közelebb bújt, a keze lejjebb siklott Nicholas mellkasán. Egy pillanatra felülkerekedett a vágy, és fölé hajolt. Most megcsókolja, annyira, hogy mire a lány teljesen felébred, már ne tudjon ellenállni. Alig várta, hogy lehámozhassa róla a hálóinget, és érezhesse selymes bőrét. Ha megcsókolja a mellét, fojtott kis hang tör fel a torkából, aztán lehunyja a szemét, és a testének vágyakozása végre legyőzi túlságosan is józan eszét... A fantáziaképek olyan elevenek voltak, hogy szinte valóságnak hitte. 161
De persze nem tehette meg, amit elképzelt. Egy pillanatig bénultságot érzett, a vágy és a lelkiismeret fogságában vergődve. Hogy kitörjön belőle, elképzelte élete legszörnyűbb pillanatát, ami olyan gyomorszorító volt, hogy rögtön lelohasztotta a vágyait. Nem teljesen, de ahhoz eléggé, hogy meg tudjon mozdulni. Miután óvatosan kihúzta Clare feje alól a jobb karját, kibújt az ágyból. Összerezzent, csak most érezte meg, mennyire fájnak a vágások és a horzsolások. Minden óvatossága ellenére Clare is felébredt. Hosszú, sötét szempillája felpattant, és komolyan Nicholasra nézett. Mélykék szemében egy kis szégyenlősséget látott, de megbánást nem. - Tudott aludni? - kérdezte. - Jobban, mint vártam. Clare felült az ágyban, maga köré tekerve a takarót, és álmos kíváncsisággal szemlélte Nicholast. - Folyton azt mondja, hogy el akar csábítani, erre elmulaszt egy ilyen tökéletes alkalmat. Megjegyzem, nagyra értékelem az önfegyelmét, de azért furcsa. Nicholas fanyarul elmosolyodott. - Arra kértem, hogy mint a barátom maradjon itt, mert tudtam, hogy az ilyen kérést nehéznek tartaná visszautasítani. Becstelenség lett volna ezt kihasználni. Clare halkan felnevetett. - A férfiak becsületkódexe nagyon fura és logikátlan. - Ez kétségtelenül így van. - Nicholas tekintete a hálóing nyakkivágására esett, ahol egy kis háromszögnyi területen kilátszott a lány meztelen bőre. Meglepően erotikusán hatott. Még szerencse, hogy van rajta egy bő hálóruha, amely elrejtette a reakcióját. Igyekezett fennköltebb dolgokra gondolni. - Mindenki másképp fogja fel, mi a becsület. Nekem nincsenek skrupulusaim azt illetően, hogy elcsábítsam és tönkretegyem a hírnevét, de nem becstelen módon akarom véghezvinni. - Hát milyen cigány az ilyen? - kérdezte ugratva Clare. - Azt hittem, a csalás maguknál az élet alapvető része. Nicholas elmosolyodott. - Az is, de engem már megrontott a konvencionális angol erkölcs. Clare az alsó ajkába harapott, amiről Nicholasnak az jutott eszébe, hogy szívesen tenné ugyanezt. Olyan vonzó volt a gondolat, hogy szinte oda sem tudott figyelni, mit mond Clare. Mikor indulunk haza? London csodás volt, de sok dolgunk lenne Penreithben. - Próbál eltávolítani a veszély útjából? - Igen - ismerte be Clare. - Az az érzésem, Lord Michael nem lesz megelégedve a tegnap esti párbaj kimenetelével. - Nem, de nem fog hátulról agyonlőni - mondta megnyugtatóan Nicholas. - És azt sem fogom hagyni, hogy megint belerángasson bármiféle verekedésbe. Clare nem volt meggyőzve. - Remélem, igaza van, de akkor is szeretnék minél előbb visszatérni Walesbe. Nagyjából annyit láttam Londonból, amennyit egyszerre meg tudok emészteni. - Az elkövetkező pár napban el tudom intézni a legtöbb dolgomat. Utána indulhatunk.
162
- Nagyszerű. - Clare máris boldogabbnak látszott. Kibújt az ágyból. - Ideje, hogy visszamenjek a saját szobámba. Még elég korán van, a cselédek nincsenek még fent, senki nem fogja tudni, hol töltöttem az éjszakát. - Számít az, hogy mit gondolnak? Clare szomorkásán elmosolyodott, és felvette a bársonyköntösét. - Talán nem, de mivel engem nem arisztokratának neveltek, én nem vagyok olyan kifinomultan közönyös mások véleménye iránt, mint maga. A kezét a kilincsre tette, és Nicholas megint azt az éles fájdalmat érezte, mint amikor előző éjjel el akart menni. Most sokkal enyhébb volt az érzés, de akkor is egyértelmű. Tudta, hogy ostobaság, de megszólalt: - Azt hiszem, most szeretném a mai csókot. Clare kicsit óvatos arckifejezéssel visszafordult. - Nem lenne jobb későbbre tartogatni? - Ha akarja, kaphat többet is. - Két lépéssel a lány mellett termett, és a karjába szorította. Clare nem húzódott el. Nicholas fényűző lassúsággal megcsókolta az alsó ajkát, amit korábban olyan vonzónak talált. Clare szája kicsit szétnyílt, forró lélegzete simogatta Nicholas arcát. Az ajkuk egybeolvadt, és a lélegzetelállító és szívdobogtató csók nem akart véget érni. Clare csak félig volt tudatában, hogy Nicholas nekiszorítja az ajtónak és az ágyékuk összesimul, ahogy még szorosabban magához húzta a csípőjénél fogva. - Clare, maga olyan szép és olyan kívánatos... Nem kellett volna megszólalnia, mert a szavaira Clare felnyitotta elhomályosult szemét, és azt suttogta: - Ideje lenne befejezni. Nicholas szinte már el is feledkezett az egyezségről. Amikor eszébe jutott, hangosan felnyögött. - Tegnap nem is volt hivatalos csók. Nem kaphatnám meg most a tegnapit? - Meg sem várta a választ, a lány nyakára szorította a száját. - Nem! A tegnap az tegnap, utólag nem lehet. Különben is, nem hivatalosan jó pár csók volt. Nicholas nem tudta feladni, Clare csípőjére simult a keze, és nem eresztette el. - Akkor megkaphatom a holnapit? Clare felkacagott. - Ha előre beszámítanánk az eddigieket, akkor már valahol 1830 táján tartanánk. Nicholas nagy nehezen engedelmeskedett, és próbált arra gondolni, mit kíván a becsület. Clare... - Nagyot nyelt, és ellépett a lánytól, biztos távolságba. - Köszönöm, hogy velem maradt. Clare édesen elmosolyodott. - Mire való egy barát? - Aztán kisurrant az ajtón. Nicholas sokáig csak bámulta a csukott ajtót, egész teste és lelke lüktetett a kielégítetlen vágyaktól. Ki gondolta volna, hogy egy szemérmes tanítókisasszony ilyen érzéki? És ki sejthette volna, hogy a bosszantó kis nőszemély, aki úgy rárontott Aberdare-ben, egyszer a barátja lesz? 163
A White’s klub méltóságteljes portása úgy üdvözölte Nicholast, mintha tegnap látta volna utoljára. Az előkelő klub pontosan úgy festett, mint négy évvel ezelőtt, amikor utoljára itt járt; de meglepő is lett volna, ha bármi változik. Mivel Rafe még nem érkezett meg, Nicholas besétált az olvasószobába, leült, és elkezdte olvasgatni a Timest. Ahogy várható volt, Napóleon lemondása volt a fő hír. A vezércikk írója a jövő alakulását fontolgatta, és egekig magasztalta a britek bátorságát és bölcsességét. Hirtelen egy ismerős hang ütötte meg a fülét. Felnézett, és meglátta Rafe-et közeledni. A helyiség közepénél járt, amikor megállította egy kövérkés férfi. - Hallotta a hírt, méltóságos uram? Azt mondják, Napóleon leszármazottai helyett a Bourbonok kerülnek vissza a francia trónra. Rafe szúrós tekintetet vetett a fiatalemberre, és fagyosan annyit mondott: - Valóban? A fiatalember elvörösödött, aztán mentegetőzve odébb vonult Nicholas gúnyosan figyelte a jelenetet. Amikor Rafe odaért hozzá, azt mondta: - Még jobban bánsz el az arcátlan tolakodókkal, mint négy éve. - Remélem is - mondta Rafe egy félmosollyal. - Sokat gyakoroltam. Nicholas kénytelen volt elnevetni magát. - Hányan vannak a világon, akik tényleg olyannak ismerhetnek, amilyen vagy? - Ez az arrogáns oldalam is hozzám tartozik, csak mivel benned nincs semmi arrogancia, nem ismered fel másokban. De ha tudni akarod, hány ember van, akikkel tényleg el tudom engedni magam, hát úgy nagyjából hat. Ritka érzelemnyilvánításként barátságosan Nicholas vállára tette a kezét. Nicholast váratlanul érte, és önkéntelenül összerezzent. - A fenébe is, elnézést - kapta el a kezét Rafe. - Olyan jól nézel ki, hogy el is felejtettem, hogy a hátad olyan lehet, mint egy sakktábla. Nagyon fáj? Nicholas vállat vont, bár az is fájdalmat okozott. - Nem különösebben. Rafe nem nagyon hitt neki, de nem firtatta tovább a dolgot. - Nem bánnád, ha rögtön átmennénk az ebédlőbe? Annyira lefoglalt tegnap este a házigazda szerepe, hogy nem nagyon maradt időm vacsorázni, és ma is kimaradt a reggeli. Ahogy elindultak az ebédlő felé, Nicholas megjegyezte: - A tegnap este után nem voltam olyan biztos benne, hogy áll-e még a mai találkozó. Michael úgy fogja tekinteni, hogy összeszűröd a levet az ellenségével. - Ne legyél nevetséges. Nem fogom ejteni egy barátomat mert egy másik átmenetileg agyalágyult lett. - Rafe kicsit elmosolyodott. - Különben is, nem fogja megtudni. Az ebédlőben hideg húsok és egyéb ételek voltak kikészítve egy tálalószekrényre. Ilyen korán még csak néhány asztalnál ültek, úgyhogy miután szedtek maguknak a tányérjukra, könnyen találtak egy csendes sarkot, ahol nyugodtan beszélgethettek. Ahogy meglátta a
164
herceget, a pincér kérés nélkül hozott egy üveg rajnai fehérbort, aztán visszavonult. Amikor kettesben maradtak, Nicholas megkérdezte: - És hogy van ma reggel Michael? Rafe megkóstolt egy szelet hideg marhasültet - Fizikailag jól van, csak pokoli fejfájása van. Clare diagnózisát az orvos is megerősítette. - Elgondolkozó pillantást vetett Nicholasra. Nagyon tetszett nekem a hölgy. Igazán a helyén van az esze. - Egy pillanatnyi gondolkodás után hozzátette: - És minden egyéb porcikája is. - Egyetértek mindkettővel - mondta Nicholas, de nem volt kedve megvitatni a Clare-hez fűződő különc kapcsolatát. - Örülök, hogy Michael nem sérült meg komolyan. És mi a helyzet a mentális állapotával? - Amikor ma reggel meglátogattam, udvarias volt, de nagyon visszahúzódó, mintha idegenek lennénk. A párbajt szóba sem hozta. - Rafe habozott, mintha fontolgatná, hogy mondjon-e többet. - Amikor megemlítettem a nevedet, azonnal magába zárkózott. Egyetlen célzást sem tett arra, hogy mitől kapott olyan dührohamot tegnap, vagy hogy akar-e tőled még valamit. - Ha akar is, én nem fogom hagyni, hogy még egyszer belerángasson - jelentette ki Nicholas határozottan. - Akkor sem, ha Miss Morgant sértegeti? Nicholas összeszorította a száját, aztán azt mondta. - Akkor sem. A türelmem erősebb, mint a sértései. Az sem érdekel, ha azzal fenyeget, hogy szétkürtöli, gyáva vagyok. Nem vagyok olyan büszke, hogy ez érdekeljen. - Ha te nem is fogsz küzdeni, ez még nem jelenti azt, hogy ő is feladja. Nicholas éles pillantást vetett a barátjára. - Nem számít, akármilyen dühös is, Michael csak nem próbálna megölni. Rafe nyugtalannak látszott. - Bárcsak én is biztos lehetnék benne. Nicholas felhorkant. - Ugyan, ismered Michaelt. Fafejű idióta tud lenni, de soha nem viselkedne becstelenül. - Négy évnyi háború bárkit megváltoztathat, ezt ő maga is mondta. Mivel mindig hallgatott arra, amit Rafe mondott, Nicholas ezt alaposan megfontolta. Több mint húsz éve ismerte Michael Kenyont, sok mindenen mentek keresztül együtt, jó és rossz dolgokon egyaránt. Michaelnek mindig is heves volt a vérmérséklete, de legalább ennyire hevesen hitt a becsületben. Igen, veszélyes tudott lenni, de soha nem alattomos. Nicholas megrázta a fejét. - Nem változhatott meg ennyire, éppen Michael. - Bizonyára igazad van, és túl sokat aggodalmaskodom. - Rafe megtöltötte mindkettőjük poharát fehérborral. - Egyébként túl elfoglalt is ahhoz, hogy a bosszúállással foglalkozzon. Azt mondta ma reggel, hogy mivel a háborúnak vége, inkább eladja a tiszti kinevezését, és nem tér vissza a hadseregbe. - Jól teszi. Ha nincs az állandó csatázás, ami tápot adjon az őrültségének, idővel majd megint önmaga lesz.
165
- Hát azt nagyon remélem. - Rafe elszánt vidámsággal folytatta: - Tényleg emlékeztél rá, hogy találkoztál Jane Welcott-tal Blenheimben, vagy csak udvariasságból mondtad? - Emlékeztem rá, habár a körülmények olyanok voltak, hogy arról egy úriember nem beszél - mondta Nicholas elvigyorodva. - Még én sem. - Nem is kell, el tudom képzelni. - Rafe megkóstolta a nyúlragut is. - Azt hiszem, az illető hölggyel lassan elválnak útjaink. Az utóbbi időben elég fárasztó lett. Mivel egy bölcs ember ilyesmihez nem fűz kommentárt, Nicholas inkább a sertéssültjével foglalatoskodott. Rafe könnyed, civilizált afférjai ritkán tartottak hat hónapnál tovább, és Lady Welcott nem az a nő, aki ezen változtatni fog. Clare-re gondolt, a makacs, bosszantó erkölcsösségére, az őszinteségére és melegségére. Habár a kis walesi rózsaszál bőven el van látva tövisekkel is, inkább töltene vele egy hetet, mint egy évet Rafe bármelyik nagyvilági hölgyismerősével. A hetek telnek, és igazán ideje lenne, hogy valami eredményt érjen el nála. Jól fel kell használnia a következő pár napot, mivel az volt az érzése, Clare könnyebben megadja magát a névtelen Londonban, mint otthon a völgyben, ahol minden a régi életére emlékezteti. Kiitta a fehérbort. Az övé kell hogy legyen testestül-lelkestül, mire letelik a három hónap. Semmilyen más végkimenetel nem elfogadható. Félretolta az üres tányért, és megkérdezte: - És mit csináltál, amíg én távol voltam? Még mindig megvan az a pompás vasderes versenylovad? - Nem, de született egy ugyanolyan csodás csikója - felelte Rafe. A beszélgetés a lovakról átváltott a politikára, majd egyéb témákra. Nicholas nagyon jól érezte magát; Rafe-fel ugyanúgy volt, mint Luciennel: akármilyen hosszú távollét után is ugyanott tudták folytatni, ahol abbahagyták. Valamikor Michaellel is ilyen volt. Dühösen elhessegette ezt a gondolatot, és felállt. - Most mennem kell, találkozóm van az ügyvédemmel. Pár nap múlva visszatérek Walesbe, de nemsokára megint Londonba jövök. - Remek. A nyáron eljöhetnél hozzám pár hétre a bourne-i kastélyba. - Ha elintéztem minden dolgomat Penreithben, a legnagyobb örömmel. De ha nem sikerülne elszabadulnom, szívesen látlak Aberdare-ben. Kezet szorítottak, és Rafe nagyon komolyan azt mondta: - Tudom, hogy téged nem aggaszt Michael, de... légy szíves, vigyázz magadra. Ezzel a komor megjegyzéssel bocsátotta útjára. Clare igencsak örült neki, hogy Nicholas távol tölti a napot; szüksége volt egy kis időre, hogy kiheverje a reggeli szédítő ölelés utóhatásait. Az, hogy vele töltötte az éjszakát, nagyon legyengítette a védekezését, és hajszálnyira volt attól, hogy megadja magát. Csodálkozott is rajta, hogy képes volt megálljt parancsolni.
166
Még szerencse, hogy a mai csókon túl vannak, mert még mindig nagyon sebezhetőnek és túl érzékenynek érezte magát. Talán azt is fel lehetne számítani, amit a nyakára adott, és akkor még egy napig megmenekülne előle... Mire Nicholas hazatért vacsorára, sikerült erőt venni a vágyain. Ha nem kell vele töltenie még egy éjszakát, az erénye egyelőre biztonságban van. Amikor végeztek a vacsorával, Nicholas megkérdezte: - Átjön velem a könyvtárszobába? Szeretném, ha megnézné a penreithi bánya bérleti szerződését. Talán meglát benne valamit, amit az ügyvéd és én nem vettünk észre. - Fel akarja bontani a szerződést, hogy átvehesse a bánya irányítását? - Pontosan. - Nicholas vágott egy fintort. - Az ügyvédem biztosított róla, hogy bármit meg lehet támadni a bíróság előtt, de ez a szerződés olyannyira egyszerű, hogy nagyon nehéz gyenge pontot találni benne. Egy hosszú, komplikált dokumentumot sokkal könnyebb megtámadni. Bár többször beszéltek már üzleti ügyekről, ez volt az első alkalom, hogy Nicholas Clare segítségét kérte, és miközben átsétáltak a könyvtárba, Clare arra gondolt, hogy az egész viselkedése mintha megváltozott volna. Az ötlött fel benne, most, hogy már tényleg barátok, talán lemondott a csábítási hadjáratról. A viszonyuk furcsa keveréke volt a versengésnek és a barátságnak, de úgy érezte, előző éjjel valami megváltozott: mélyebb és melegebb, ami köztük van, mint egyszerű kéjvágy. Nicholas tudja, hogy tönkremenne az élete, ha tényleg elcsábítaná, és csak nem akarja tönkretenni egy barátja életét... Minél többet gondolkozott ezen, annál inkább biztos volt benne, hogy többet nem kell tőle tartania. Az elméletét az is alátámasztotta, hogy mióta Nicholas hazaért, egy ujjal sem ért hozzá, ami szokatlan volt tőle, aki annyira szeretett minden érintést. Bár hiányozni fognak a csókjai - de még mennyire! -, a veszélyesjáték, amit játszottak, egyáltalán nem fog hiányozni. Hetek óta egyensúlyozott a szakadék szélén, egy lépésre a mélységtől. Biztonságosabb és sokkal kényelmesebb lesz, ha a hátralévő három hónapot testvéries viszonyban töltik. És végül visszatérhet Penreithbe, és minden marad a régiben. Nem volt olyan ostoba, hogy azt gondolja, Nicholas a cölibátusnak szentelné magát. Ha feladta, hogy őt elcsábítsa, nyilván hamar talál könnyen kapható nőket. A gondolat nem volt túl kellemes, sőt felfordult tőle a gyomra. De ameddig nem tud a részletekről, kibírja. Jobb a barátjának lenni, mint egynek a könnyen felejthető, futó szeretők hosszú sorában. Nicholas odaadott egy példányt a szerződésből, Clare pedig leült, hogy áttanulmányozza. Közben Nicholas fogta a hárfáját, és halkan pengetni kezdte. Miután háromszor is átolvasta az iratot, Clare lerakta az íróasztalra. - Már látom, miért mondta, hogy nagyon egyszerű a szerződés. Mindössze annyi áll benne, hogy Lord Michael Kenyonnak vagy a megbízottjának joga van szenet kitermelni a kijelölt területen, huszonegy éven át. Ha a bérleti díja a haszon nagyságától függne, akkor esetleg érvelhetnénk azzal, hogy Madoc sikkaszt, de mivel a díj fix összeg, ez nem válna be. 167
- És sajnos, az ötszáz font bérleti díjat pontosan befizette, Miasszonyunk napján - mondta Nicholas. - Utánanéztem, abban a reményben, hogy talán késtek vele, de nincs ilyen szerencsénk. - Az nem lehetséges, hogy a bánya járatai túlnyúlnak a bérbe adott földterület határain? Nicholas felvonta a szemöldökét. - Ez jó ötlet. A bérbe adott terület elég nagy, és a bánya talán a határokon belül marad, de majd megbízok valakit, hogy ellenőrizze. Van még valami ötlete? - Sajnálom, ez a legjobb, ami eszembe jut. Nicholas elmosolyodott. - Sokkal jobb ötlet, mint az ügyvédemé. Ő azt javasolta, indítsunk pert azon az alapon, hogy Michael befolyásolta a nagyapámat, hogy adja neki bérbe a bányászati jogokat, és ezzel engem megfosztott a jogos örökségemtől. De ez nagyon gyenge lábakon álló érvelés. Az ötszáz font nemcsak hogy nagyon szép ár, de nagyapám nagyon is tudatában volt, mit csinál, amikor aláírta a szerződést. De ha tovább törjük a fejünket, talán csak ki tudunk találni valamit, amivel meggyőzhetjük a bíróságot. Nicholas újból pengetni kezdte a hárfát, és most énekelt is hozzá walesiül. Clare lerúgta a cipőjét, és kényelmesen elhelyezkedett a díványon, maga alá húzva a lábát. A második dalnál Nicholas rábeszélte, hogy énekeljen vele. Bár nem volt különösebben jelentékeny énekhangja, épp eleget énekelt zsoltárokat, a hangja erős és hajlékony lett tőle, és mint minden honfitársa, imádta a zenét. Egyik dalt a másik után vették sorra, néha angolul, néha walesiül. Clare énekelt, ha tudta a szöveget, és csak elégedetten hallgatta azokat a dalokat, amelyeket nem ismert. Kellemes este volt, amilyet barátok szoktak együtt tölteni. Clare minden pillanatot és minden dalt élvezett. Nicholas hihetetlenül romantikusan festett, ahogy a hárfa fölé hajolt és egész testével zenélt, de erről igazán nem tehet... Csak az számított, hogy élvezni tudják egymás társaságát mindenféle feszültség nélkül. Legalábbis Clare így gondolta, amíg Nicholas szerelmes dalokat nem kezdett énekelni. Minden egyes pillantása olyan volt, mint egy simogatás, minden szívbemarkoló verssor neki szólt, és félig megvolt a baj, mielőtt észrevette volna. Anélkül, hogy Nicholas egy ujjal is hozzáért volna, ő máris elolvadt, és a lábainál hevert. Az álmodozó, elégedett hangulat elszállt. Clare felült, és vádlóan azt mondta: - Már megint el akarja csavarni a fejem. Nicholas befejezte a dalt, amit épp játszott, és ártatlanul rámosolygott. - Ugyan, magához sem értem ma reggel óta. Clare összevonta a szemöldökét. - De a dalok, amiket énekel, bármelyik nőt elbódítanának. Nicholas még szélesebben mosolygott. - Azt remélem is. Clare korábbi reményei összeomlottak, amikor rájött, hogy a világon semmi nem változott. - Nagyon reméltem, hogy úgy döntött, feladja a csábítási kísérleteket - mondta keserűen. - Ha barátok vagyunk, hogy akarhatja tönkretenni az életemet?
168
- A baj az, hogy én nem úgy látom, hogy a szenvedély pusztító lenne. - Nicholas ujjai táncoltak a húrokon. - Én felszabadulásnak tekintem, beteljesülésnek. Ahogy mondtam az első találkozásunkkor, ha én nyerek, akkor mind a ketten nyertünk. - Viszont ha én nyerek, akkor maga veszít - mondta Clare csípősen. - Nekem ez a változat jobban tetszik. - Felállt, felvette a cipőjét, és az ajtó felé indult, irracionális volt, hogy úgy érezte, elárulták, hiszen csak ő képzelte úgy, hogy Nicholas feladta a játékot, mégis mélyen megbántva érezte magát. Már majdnem az ajtóhoz ért, amikor Nicholas ismét dalra fakadt. Clare ismerte a dalt: egy tizenkettedik századi költő, Hywel ap Owain Gwyned verse volt, de még soha nem hallotta ilyen varázslatosnak, mint most Nicholas szájából. A választottam karcsú és szép, bíborszínű köntös a vállán... Clare-t úgy elvarázsolta a zene és Nicholas bársonyos hangja, hogy megtorpant, aztán lassan visszafordult. A férfi szemében égő sötét tűz elolvasztotta a dühét és az ellenállását. Kit válasszak, ha nem téged, miért hallgatsz, szép kegyetlen? Clare vonakodva visszasétált hozzá. Nicholas szeme égett, a hangja szárnyalt. Ahogy elhaltak az utolsó hangok, hívogatóan Clare felé nyújtotta a kezét, és halkan azt mondta. - Most magának kell megcsókolnia. Olyan erős volt a zene mágiája és a Nicholasból áradó varázslat, hogy Clare önkéntelenül megfogta a kezét. Önutálattal érezte, megint milyen közel van ahhoz, hogy beadja a derekát. Elhúzta a kezét. Maga olyan, mint egy pók, szövi a hálót, amivel csapdába ejtheti az ostoba legyet. De most nem fog beválni. Nicholas mosolya kicsit szomorú volt. - Eggyé válni egy másik lénnyel a legfőbb késztetés. Ezért küzdenek az emberek, amikor szeretkeznek, de a legjobb esetben is csak rövid pillanatokra érik el. - Mély, melankolikus akkordok szálltak fel a hárfából, aláfestve a szavait. - Ki tudja, hogy a légy nem élvezi-e a végső egyesülést, ami véget vet a magánynak? Clare-t bosszantotta, hogy Nicholas szájából minden olyan romantikusan hangzik, és felcsattant: - Ez nagyon szép metafora, de a valóság az, hogy a légy a pók vacsorája lesz. A légy elpusztul, míg a pók szépen tovább éldegél, és felfal más ostobákat. - Sarkon fordult, és az ajtó felé sietett. - Keressen magának másik áldozatot. Meghallotta a hárfa húrjainak zendülését, ahogy Nicholas lerakta a földre a hangszert, és utána sietett. - Clare! Clare kelletlenül megfordult. - Nincs joga visszatartani, a mai csók már megvolt, sőt a holnapi is. - Azt hiszi, én nem tudom? Odalépett hozzá, olyan közel, hogy a testének melegsége szinte simogatta, de nem ért hozzá. - Nem csókolhatom meg, de maga megcsókolhat engem. - Elbűvölően rámosolygott. Ha úgy jobban élvezi, tiltakozhatok is. 169
Clare-ből kirobbant a düh. - Ez nem tréfa, a fenébe is! - Miért olyan feldúlt? - kérdezte halkan Nicholas. Clare visszanyelte kitörni készülő könnyeit. - Azt állítja, hisz a barátságban, de szigorúan csak a maga feltételei szerint. Maga halálosan önző, mint minden férfi, akit csak ismertem. Nicholas hátrahőkölt, és Clare elégedetten látta, hogy a szavai elevenébe találtak. Kis szünet után Nicholas azt mondta: - Talán azért ritka a férfiak és nők közti barátság, mert olyan másképp fogják fel. Maga nyilván úgy gondolja, hogy a barátság csak plátói lehet, míg szerintem a barátság csak fokozza a szenvedélyt. - Az ujjai hegyével súrolta a lány haját, pihepuha könnyedséggel. - Igen, szeretném, ha az enyém lenne, de ebben nincs semmi önzés. Ha egyszerűen csak ki akarnám elégíteni a kéjvágyamat, sokkal könnyebben megoldhatnám máshol. Magával sokkal többet jelentene a szenvedély. A hangjában csengő gyengédség majdnem levette a lábáról Clare-t, de tudta, hogy ha ellágyul, elveszett. A düh sokkal biztonságosabb érzelem. - A bűbájos cigány nyelvével akármit el tudna adni, de rám nincs hatással. Akárhogy is cifrázza, a lényeg az, hogy a maga vágyai állnak az első helyen, és hogy én mit akarok, az legfeljebb másodlagos fontosságú. Tudta, hogy oktalanul viselkedik, és nem lepte volna meg, ha Nicholas feldühödik, de ő szelíden válaszolt. - Maga volt az, aki azt mondta, hogy jobban érdeklik a penreithiek és a bányászok, mint a saját sorsa. Én minden tőlem telhetőt megteszek, hogy megkapják azt a jólétet és biztonságot, amit akart nekik. Egy kis szenvedély, ez volt az én feltételem az egyezségben, és csak próbálom rávenni, hogy maga is akarja. És sikerült is, talán nem? Azért ilyen dühös. Clare kénytelen volt beismerni: - Igaza van, de ettől még nem vagyok kevésbé dühös. Jó éjszakát, Nicholas. Kiviharzott az ajtón, és becsapta maga után. Hiába próbálja rávenni, hogy a saját érdekei ellen cselekedjen, azért is ő fog győzedelmeskedni. Tudta, hogy Nicholas akarja őt, és ezt fel fogja használni ellene. De mégis Nicholasé volt az utolsó szó. Amikor már az ágyban volt, meghallotta odalentről egy régi ballada hangjait, amely arról szól, hogy egy előkelő hölgy az esküvője után megszökik egy rongyos vándorcigánnyal, és inkább lemond minden gazdagságról, selyemről és aranyról. Az illető hölgyemény egy erkölcstelen szajha, és a józan esze is elment, ha inkább a szabad ég alatt alszik, mint a szép paplanos ágyban, gondolta Clare. De ha a cigány, aki megszöktette, hasonlít Nicholasra, akkor azért meg lehet érteni...
170
Huszadik fejezet Clare másnap reggel már kevésbé dühösen ébredt, de ugyanolyan elszántan, hogy móresre tanítja Nicholast. De mi lenne a megfelelő bosszú...? A hálószobájának mennyezetét egy freskó díszítette: a rusztikus képen szatírok üldöztek kacagó nimfákat. Ahogy elnézte szerelmes játszadozásukat, eszébe ötlött a megoldás. Az üldözés és menekülés az örök játék férfi és nő között, a félénk nő menekül, a férfi üldözi. Az ő kapcsolatuk is ezen alapult Nicholasszal. Ha már így áll a helyzet, a bosszúja is ehhez kell hogy igazodjon: ideje lenne eljátszani a nimfát a szatír mellett. Úgy fog viselkedni, mint egy igazi rosszlány, amíg Nicholast félig megőrjíti a vágyakozás, aztán pedig szépen elsétál, és faképnél hagyja, hadd szenvedjen. Persze, a bosszúvágy nem a legkeresztényibb érzelem, de miután eltöltött egy hónapot Nicholasszal, a lelke már úgysem olyan makulátlan, még egy apró erkölcsi botlás már igazán nem számít sokat. Ennél jobban aggasztotta az a tudat, hogy olyan éretlenül viselkedik, ami egyáltalán nem illik egy komoly, felnőtt nőhöz. Bánatosan gondolt arra, hogy az is csak az erkölcsi lecsúszás jele, hogy alig várja a játékot. Szembe kellett néznie azzal a kockázattal is, hogy erőt vesz rajta a szenvedély, és megadja Nicholasnak pontosan azt, amit ő akart. Ha ez megtörténik, megérdemli a bukást; de bízott benne, hogy ellen tud állni neki. Végül is, sikerült nemet mondania azután is, hogy olyan kellemes éjszakát töltött az ágyában. Még most is meglepte a saját akaratereje. A legnagyobb veszély az volt, hogy ha Nicholast túlságosan is felizgatja, nem lesz képes megállni, amikor ő nemet mond. De ha ez megtörténik, ezért sem őt okolhatja. De bízott Nicholas önuralmában, mivel jó pár példáját látta már. Nem egy húszéves kéjsóvár ifjú, és ő sem Szép Heléna, akinek nem lehet ellenállni, és akinek a szépségéért tízezer csatahajó indult a trójai háborúba. Elégedetten elmosolyodott és végignyúlt az ágyon, a feje alá dugva a kezét. Most, hogy eldöntötte a stratégiát, már csak ki kell várnia a kellő alkalmat. Nicholas megkönnyebbülten látta, hogy Clare dühe másnapra lecsillapodott. Bár szótlan volt, de nem duzzogott. Nicholas gondosan elkerülte az aznapi csók követelését, hogy kárpótolja az extra kettőért, amiket tegnap reggel lopott. De akkor is meg kell találnia a módját, hogy megtörje ezt a makacs nőszemélyt. A baj csak az volt, hogy Clare nem hasonlított egyetlen nőre sem az eddigi ismerősei közül. A legtöbb nő elolvad a szép ruháktól és az ékszerektől - Clare többnyire csak azért egyezett bele, hogy felvegye őket, hogy betartsa az egyezség által rárótt kötelezettségeket. A legtöbb nő ellágyul és párás lesz a szeme, ha versekkel vagy szerelmes dalokkal udvarolnak neki; Clare-re is tett ugyan némi hatást, de a fárasztó erkölcseiről nem tudott megfeledkezni. 171
Ha a lány igazi hívő lenne, akkor jobban meg tudta volna érteni az ellenállását, de meg volt győződve róla, hogy a vallásossága csak felületes. A lelke mélyén igazi pogány érzékiség lakik - látta fel-felvillanni egy pillanatra. Azt gyanította, puszta makacsságból marad ilyen erényes. Megesküdött, hogy nem fogja beadni a derekát, és ehhez tartja magát, ha mind a ketten belehalnak, akkor is. Makacs kis liba. De legyen akármilyen makacs is, vele akkor sem veszi fel a versenyt. A csók nélkül eltelt nap után Clare különösen csinosan jelent meg a vacsoránál. Nicholas csodálattal megszemlélte, ahogy átsétált a szobán. Rózsaszín ruha volt rajta, aminek sikerült elérnie azt a trükköt, hogy egyszerre volt szolid és kihívó. A haja is másképp volt fésülve, és Nicholas alig tudta megállni, hogy ne túrjon bele a lágy hullámokba és csigákba. Egyáltalán nem úgy festett, mint egy falusi tanítónő, hanem mint egy kifinomult úrihölgy, aki az ördöggel cimborál. - Nagyon csinos ma este - jegyezte meg Nicholas, és odanyújtotta a karját. - A szobalány hajlandó lenne eljönni velünk Walesbe? - Polly igazán nagyszerű, de nekem nincs szükségem szobalányra - felelte Clare kicsit meglepetten. - Egész életemben megvoltam nélküle. - A legtöbb divatos új ruhájához segítség kell, és Polly nagyon ügyesen meg tudja csinálni a haját is. - Hát jó - egyezett bele Clare. - Majd megkérdezem tőle, hogy hajlandó lenne-e két hónapot Walesben tölteni velem, amíg a kastélyban leszek. Nicholas gyűlölte, amikor Clare arról beszélt, hogy elhagyja, de nem fűzött hozzá semmit. Ha hallaná, milyen hosszú távú tervei vannak vele, csak még jobban megmakacsolná magát. Kihúzta Clare-nek a széket az ebédlőasztalnál, és azt mondta: - A legfontosabb ügyeimet mind elintéztem, holnapután indulhatunk vissza Aberdare-be. Clare arca felragyogott. - Remek, én készen leszek. - Mielőtt nekikezdenék a palabánya ügyének, szeretném meglátogatni a penrhyni bányát, és megnézni, hogyan működik egy ilyen nagy vállalkozás. - Nicholas is helyet foglalt az asztalnál. - Ha lóháton mennénk, az olyan két-három napos út oda és vissza is. Mit gondol, tudna ennyit lovagolni? - Ha nem megyünk túl gyorsan - felelte Clare. - Nagyon élvezném ilyen szép tavaszi időben. - Nagyszerű. Úgy egy héttel azután indulnánk, hogy visszatértünk Aberdare-be. A vacsora sokáig elhúzódott, és a beszélgetés könnyedén csapongott. Mire a kávéval is végeztek, már olyan késő volt, hogy Nicholas nem lepődött volna meg, ha Clare kimenti magát és elmegy lefeküdni. De csak ránézett, olyan ártatlanul, hogy Nicholas azonnal gyanakodni kezdett. - Nem lenne kedve egy kis biliárdhoz? - kérdezte Clare. - Sokat gyakoroltam, és szeretném kipróbálni, mit tudok. 172
Nicholasnak volt hozzá kedve, úgyhogy átsétáltak a biliárdszobába. Clare fogott egy dákot, és szórakozottan végigcsúsztatta az ujjai között. - Milyen tétben játszunk? - Úgy látom, tényleg komolyan gyakorolt - jegyezte meg Nicholas. Lejjebb eresztette az asztalt megvilágító csillárt, és közben megkérdezte: - Maga mire gondolt? Clare szeme megcsillant. - Ha én nyerek, többet nem csókolhat meg. - Ez nem elfogadható - vágta rá rögtön Nicholas. - Legfeljebb az, hogy ha én nyerek, akkor magának nincs joga nemet mondani. - Ezt én nem fogadhatom el - vágott vissza Clare. - Valami más javaslat? Miközben sorra gyújtotta a viaszgyertyákat, Nicholas fontolgatta a lehetőségeket. Játszhatunk vetkőzős biliárdot, a vesztes minden játszmánál levesz egy ruhadarabot. - Ilyen biliárdjáték nincs is. - Nincs, de játszottam már így kártyajátékokat, és nincs rá semmi ok, miért ne lehetne a biliárdra is alkalmazni. Az veszít, aki legelőször lesz anyaszült meztelen. - Nicholas elvigyorodott, visszahúzta a csillárt a helyére. - Benne van? Clare elgondolkozott. - Hát jó, de ha az ingemnél tartunk, inkább feladom. - Helyes. Kezdjük úgy, hogy ugyannyi ruha van rajtunk. - Nicholas magában számolgatott. - Ha leveszem a kabátomat, tíz ruhadarab marad rajtam, ami ugyannyi, mint magán, hacsak nincs több alsószoknya ez alatt a gyönyörű ruha alatt. Clare kicsit elpirult, ő is számolgatott magában, aztán bólintott. - Tíz. Akkor kezdhetjük? - Hölgyeké az elsőbbség. Miután felsorakoztatta a golyókat az asztalon, Clare lehajolt az első lökéshez. Elkomolyodott, és nagyon erősen koncentrált. Egy biliárdozó nő roppant kellemes látványt nyújt: kivillanó bokák, mély dekoltázs és kellemesen gömbölyű hátsó... Míg Nicholas megcsodálta a látnivalókat, Clare-nek sikerült egymás után hat golyót is lyukba juttatni, és meg is nyerte az első menetet, még mielőtt Nicholasnak egyáltalán esélye lett volna próbálkozni. Nicholas nevetve azt mondta: - Maga tényleg gyakorolt! - Levette kifényesített csizmáját, és a fal mellé állította, aztán belekezdett a következő játszmába. Miután négy piros golyót eltalált, az ötödik mellément, mert rossz irányba verődött vissza az asztal széléről. Ismét Clare következett, és megint sikerült mind a hat kék golyót belöknie. Nicholas levette a másik csizmáját, és a párja mellé tette. - Hadd nézzem csak meg a dákóját - mondta aztán. Clare átadta, Nicholas pedig szemügyre vette a hegyét. - Ez bőrből van? - Amikor Clare bólintott, megkérdezte: - Kipróbálhatok vele egy-két lökést? Clare megengedte, Nicholas pedig kipróbálta a dákot, meglepően jó eredménnyel. Visszaadta, és azt mondta: - Clarissima, lehet, hogy maga forradalmasította az ősrégi biliárdjátékot. Soha nem volt még a kezemben olyan dákot, amivel ilyen biztosan lehetett volna lökni.
173
- Engem is meglepett az eredmény - mondta Clare. - Mivel nekem jobb dákom van, nem fair, hogy maga ilyen hátrányban legyen. Egyforma feltételekkel kell játszanunk. - Pajkosan elmosolyodott. - Nem szeretném kihasználni a helyzetét. - Ó, kihasználhat, amikor csak akar - mondta Nicholas vidám vigyorral. Lesújtó pillantást várt válaszul, de Clare csak azt mondta: - Talán majd később - és megrebegtette hosszú, sötét szempilláit. - Egyelőre maradjunk a biliárdnál. Ezentúl nekem is csak az a találat számít, ami az oldalpárnáról is visszaverődik, így nagyjából egyenlőek lesznek az esélyeink - Míg Clare belekezdett egy új játszmába, Nicholas nekidőlt az asztal szélének, és azon töprengett, mitől olyan más a lány ma este. Bármennyire is szerette volna azt hinni, hogy feladta az ellenállást és élvezi az elkerülhetetlent, nem tudott hinni benne. A kis boszorkány valószínűleg azzal akarja helyretenni, hogy jól elpáholja biliárdban. És a módosított dákójával és tagadhatatlan ügyességével sikerült is volna neki, ha nem javít az esélyein azzal az elfojthatatlan igazságérzetével. Alig tudta levenni róla a szemét, minden mozdulatában volt valami kifinomult erotika. Miközben belökte a második golyót, rájött, hogy Clare úgy viselkedik, mint egy sikeres kurtizán, egy olyan nő, aki teljesen biztos a nőiességében és a férfiak feletti hatalmában. Bár azt nem hitte, hogy a kurtizánok művészetét is gyakorolta volna a biliárdozás mellett, az biztos, hogy úgy hagyta megnyilvánulni a benne rejlő érzékiséget, mint eddig soha. Nicholast annyira lefoglalták a gondolatai, hogy Clare-nek kétszer is rá kellett szólni, hogy ő következik. Az asztal fölé hajolt, és célzott. Mivel világéletében nagyon jól biliárdozott, és soha nem volt benne gyilkos versengő ösztön, az évek során egyre figyelmetlenebb és lezserebb lett a játékban, de most Clare újonnan szerzett ügyessége rákényszerítette, hogy összeszedje magát. Letisztogatta az asztalról az összes golyót, és megnyerte a játszmát. Clare-en volt a sor, hogy megszabaduljon egy ruhadarabjától. Engedelmesen lerúgta az egyik kecskebőr cipőjét, kivillantva a bokáját. A földre rakta harisnyás talpát, és azt mondta: - Hmm, milyen csodásan puha ez a szőnyeg. - A lábujjait begörbítve élvezte a selymes kárpitot. Nicholasnak nagy kedve lett volna a lábaihoz vetni magát, de inkább csak megint elhelyezte a biliárdgolyókat, és magában megfogadta, hogy a lehető legjobban fog játszani. Egyre kevesebbet beszélgettek, ahogy fokozódott a feszültség. Mind a ketten úgy játszottak, mint egy könyörtelen profi biliárdozó. Mivel a képességeik most már nagyjából egy szinten voltak, a legtöbb játszmát a véletlen döntötte el, az asztal szabálytalan felszíne és az oldalról rosszul visszapattanó golyók. Nicholas rövidesen megszabadult a nyakkendőjétől, és a csizmája mellé tette, aztán Clare vette le a másik cipőjét. Amikor a következő játszmát is elvesztette, leült, és térdig felhúzta a szoknyáját. Nicholas megbabonázva bámulta, ahogy kinyújtotta formás lábát, és lehúzta a bal harisnyáját. Legörgette a lábszárán, aztán a bokáján, illedelmes magyarázattal kísérve: - A 174
harisnyakötő fennmarad a harisnya nélkül is, de fordítva nem, úgyhogy gondoltam, előbb a harisnyát veszem le. - Nagyon logikus - helyeselt Nicholas kiszáradt szájjal. Bár Clare illedelmesen újból eltakarta a bokáját a szoknyájával, Nicholas következő lökése így is mellétalált. Clare gúnyosan elmosolyodott, és egymás után belökte mind a hat kék golyót. Miután levette szürke bársonymellényét, Nicholas letérdelt a kandalló elé, és megrakta a tüzet, mivel hűvös volt az este, és elég gyorsan kezdtek lehullani róluk a ruháik. Magában elmosolyodott, miközben a szenet rakta; most már csak egy előnye maradt, az, hogy őt sokkal kevésbé zavarja, ha félmeztelennek kell lennie, mint Clare-t. Rövidesen a lány másik harisnyája is lekerült, ugyanolyan ceremónia kíséretében, mint az előző. Nicholas értékelően figyelte, de azért sikerült megőriznie a hidegvérét, és jól folytatni a játékot, amikor rá került a sor. Sajnos, az oldalpárnák miatt a negyedik lökés nem sikerült. Clare következett, és megint ő nyert. Nicholas levette az egyik zokniját, és pár perccel később a második is odalett. A szőnyeg tényleg nagyon finom puha volt meztelen talpa alatt. Próbált még jobban koncentrálni, és a következő játszmát meg is nyerte. Clare megint felhúzta a szoknyáját, most annyira, hogy a térde fölött megkötött harisnyakötő szalag is kilátszott. Nicholas nagy örömére egy finom kis rózsaszín szaténrózsa díszítette. Clare szép lassan kikötözte a szalagot. Miután lerakta a lábát a földre, elgondolkozva nézte a szalagot, aztán pajkos kis mosollyal odadobta Nicholasnak. Nicholas egyik kezével elkapta. Érezte, hogy a selyemszalag még mindig meleg a lány testétől, és halványan áradt belőle a parfümjének illata. Miközben Clare nekikezdett a következő menetnek, Nicholas az ujja köré tekerte a szalagot, és úgy játszott tovább. Rajta is hagyta, amíg ki nem hűlt, és el nem szállt az illata. Amikor ő következett, a csuklója köré kötözte a szalagot, aztán az asztal fölé hajolt, és szép sorban belökött négy golyót. Az ötödik csúnyán félrement, és ismét Clare következett. Megállt Nicholas mellett, olyan közel, hogy a szoknyája széle súrolta a férfi meztelen lábát. Arrébb mehetett volna persze, de nem tette. Miközben Clare megcélozta a golyót, Nicholas megcsodálta karcsú derekát és csípőjét, de amikor mozdult a keze, hogy megsimogassa, gyorsan odébb ment, még mielőtt valami illetlenséget követne el; egy úriember soha nem zavarja meg játék közben az ellenfelét. Clare belökte a golyót, aztán átment egy másik helyre. Bár látszólag minden figyelmét az asztalra összpontosította, meztelen lábujja közben súrolta Nicholasét, ahogy odébb lépett. Nicholas nem tudta levenni a tekintetét a lábáról. A balt kicsit levegőbe emelte, és jobbra helyezte a testsúlyát, miközben lökött. Eddig fel sem tűnt neki, milyen elegáns lábfeje van. - Nicholas! - szólalt meg Clare. Nicholas összerezzent, és felnézett. - Magán a sor, hogy levegyen valamit - figyelmeztette Clare.
175
Nicholas úgy döntött, ő sem marad le Clare mögött a játékban. Tüntető könnyedséggel kigombolt egy-két gombot, kihúzogatta a nadrágja derekából a betűrt inget, aztán áthúzta a fején, ügyelve rá, hogy az izmai jól láthatóan megfeszüljenek. Amikor kibukkant a feje az ingből, látta, hogy Clare tágra nyílt szemekkel figyeli. Bár volt rajta egy alsóing is, ujjatlan volt és mélyen kivágott, úgyhogy igencsak kivillant belőle bronzbarna bőre. Clare nyelt egy nagyot, és visszafordította tekintetét a biliárdasztalra, de kizökkent a koncentrációból, és már az első golyót sem sikerült belöknie. Nicholas alig várta, hogy rá kerüljön a sor, és alig egy perc alatt eltüntette az összes golyót. - Gondolom, a másik harisnyakötő következik? Clare csábosán elmosolyodott. - Az bizony. - Leült egy szék szélére, és felemelte a szoknyáját, hogy előadja ugyanazt a mutatványt, mint az előbb, de most a harisnyakötő nem engedelmeskedett. Miután egy percig babrált vele, felnézett Nicholasra. - Nem tudom kicsomózni. Nem segítene? Nicholas úgy érezte magát, mint egy hal, amikor épp bekapja a horgot, de nem érdekelte. Letérdelt Clare elé, és a combjára húzta a lány lábfejét. Aztán lassan felcsúsztatta a kezét a lábszárán, míg elérte a térde fölött a harisnyakötőt. A szalag tényleg erős csomóra volt kötve, és az ujjai is összegabalyodtak, ahogy próbálta kikötözni. A lány combjának belső fele meleg volt és selymesen sima. Clare megremegett, mikor hozzáért a bőréhez, Nicholas ugyanúgy. Mire sikerült kibogozni a csomót, Clare szoknyája már felcsúszott a combjára, és mind a ketten nehezebben szedték a levegőt. Levette a szalagot, aztán átadta a lánynak. - Tessék, itt van. - Hadd kössem oda a másikhoz - mondta Clare rekedtes hangon. Nicholas felemelte a kezét, és a lány a csuklójára kötözte a szalagot. A tekintetük összekapcsolódott. Clare arckifejezése hívogató és felkínálkozó volt, és Nicholas fontolgatta, hogy nem ez lenne-e a legmegfelelőbb alkalom az aznapi csókra. Clare megkímélte a döntéstől, előrehajolt, és hirtelen az ajkara szorította a száját egy forró csókkal. Olyan íze volt, mint a legédesebb vadméznek. Nicholas felegyenesedett és átkarolta a lány derekát, kettőjük közé gyűrve a szoknyáját. Clare a férfi haját simogatva belesimult az ölelésbe, aztán hirtelen lecsúszott a szék széléről, és letérdelt a földre Nicholas mellé. Egymás karjaiba simultak, aztán elnevették magukat az esetlen pózon. Nicholas megint meg akarta csókolni, amikor Clare felnézett rá, és azt kérdezte: - Készen áll a következő játszmára? Nicholas magához szorította. - Egy másféle játékra állok készen. - Nem is kíváncsi rá, mi lesz a vége ennek a játszmának? - kérdezte Clare, olyan mosollyal kísérve, mint Éváé lehetett, amikor elcsábította Ádámot.
176
Nicholas rekedten felnevetett, és valahogy sikerült elszakítania magát a lánytól. Clare ösztönösen tudta, hogy a késleltetés csak fokozza a beteljesülés gyönyörét. Nicholas csodálta a bölcsességét, de azért néha nem bánta volna, ha kicsit kevesebb van belőle. Felállt, aztán Clare-t is felsegítette. - Én készen állok, ha még emlékszik, ki következik. - Azt hiszem, én jövök. Eddig nagyrészt úgy alakult a játék, hogy aki elkezdett egy menetet, többnyire meg is nyerte. Most is így történt, Clare nyert. Nicholas alsóinge volt a következő ruhadarab, aminek mennie kellett. Ahogy áthúzta a fején, Clare a dákot szorítva csak nézte. Meztelen mellkasára szegezett tekintettel azt mondta: - Nem folytathatjuk már sokáig, lassan elfogy a ruhánk. - Igen, közeledünk hozzá - bólogatott vidáman Nicholas. Most ő kezdett. Egy félresiklott golyó miatt át kellett adnia a játéklehetőséget Clare-nek, de ő sem járt sikerrel. Kétszer is cseréltek, míg végre Clare veszített. Kihívó, féloldalas pillantást vetett Nicholasra. - Megint szükségem lesz egy kis segítségre. Ahogy mondta, ezeket a divatos ruhákat nem lehet segítség nélkül levenni. - A legnagyobb örömmel segítek - mondta Nicholas, az igazsághoz teljesen híven. A ruha hátul bonyolult csatokkal és kapcsokkal záródott. Még szerencse, hogy van némi tapasztalata a hölgyek vetkőztetésében, különben elég sok időbe telt volna, míg rájön, hogy kell. Miután kikapcsolta a kapcsokat, gyengéden letolta a ruhát a lány vállairól. A rózsaszín anyag susogott, ahogy Clare könyökéig csúszott, kivillantva hófehér vállait. Nicholas nem tudott ellenállni, lehajolt és megcsókolta a tarkóját a rásimuló fekete hajszálak között. Clare fojtottan felsóhajtott és megborzongott. Nicholas ajka közben tovább siklott a füle érzékeny széléhez, aztán lejjebb a nyaka oldalán, a válla sima ívére. Közben még lejjebb tolta a ruhát, a lány derekáig, aztán a csípőjén, míg végül lehullott a földre a lábához. Clare Nicholas felé fordult, már csak az alsószoknya, fűző meg egy muszlining volt rajta. A pupillája úgy kitágult, hogy szinte feketének látszott a szeme. Nicholas egy pillanatra úgy látta, a karjaiba akar simulni, de aztán Clare csak megnedvesítette az ajkát, és annyit mondott: - Én jövök. Mivel a haja kezdett lebomlani, Nicholas kiszedte belőle a többi hajtűt is. A fényes, sötét fürtök lehullottak a vállára, és majdnem a derekáig omlottak. Egymás után öt golyót begurított, aztán a könnyű utolsó lökést eltévesztette, mert a szemébe lógott a haja. Nicholas vett pár mély levegőt, hogy megnyugodjon, aztán ő lépett az asztalhoz, és inkább a szerencsének, mint az ügyességének köszönhetően megnyerte a játszmát. - Az alsószoknyához is kell segítség? - kérdezte reménykedve. Clare nevetve megrázta a fejét. - Nem, de ha még egy játszmát megnyer, a fűzővel már segíteni kell. - Kikötötte a szalagot, amely az alsószoknyát tartotta a derekánál, aztán kicsit ficánkolva áthúzta a fején a csipkés szoknyát.
177
Az alsószoknya alatt csak térdig érő, kissé átlátszó muszlining és a fűző volt. Nicholasnak nehezére esett elszakítani a tekintetét, és az asztalra figyelni. Arra gondolt, hogy ha ilyen hiányosan öltözött hölgyek társaságában volt, az még nemigen végződött másképp, mint szeretkezéssel. Nagyon remélte, hogy ez alkalommal sem lesz más a végkifejlet. Sikerült begurítania az első golyót. Clare az asztal túlsó oldaláról figyelte. Ahogy a másodikhoz készülődött, Clare összefont karral az asztal szélére támaszkodott. A melle gömbölyű volt és tökéletes, mint az elefántcsont biliárdgolyók. Nicholas figyelme elterelődött, és a dákó hegye megakadt az asztal posztóborításában. Maga kis boszorkány, ez aljas trükk volt! Clare minden megbánás nélkül azt felelte: - Én sem tévesztettem volna el az utolsó golyót, ha maga nem engedte volna le a hajamat. Elmosolyodott, olyan elégedetten, mint egy macska a tejszínes tál mellett, és minden golyót sorra begurított, aztán felegyenesedett, és várta, hogy Nicholas levegye a nadrágját. Nicholas rászegezte a tekintetét, elkezdte kigombolni a nadrágját, aztán lehámozta magáról, és csak a térdig érő vászon alsónadrág maradt rajta. A játéknak majdnem vége volt. A pokolba is, nem fogja hagyni, hogy más maradjon rajta, mint a fűző! Clare belekezdett a következő játszmába, és három golyót belökött, de aztán a negyedik megugrott a posztó egy kopott foltján. Itt volt Nicholas esélye, úgy koncentrált, mint életében nagyon ritkán, és belökte az első golyót, aztán a másodikat. A harmadiknál kicsit rosszul célzott, de azért eltalálta a golyót annyira, hogy beguruljon a lyukba. Még három van hátra. Megtörölte a kezét a félredobott ingében, aztán az asztal fölé hajolt, és a negyediket is belökte. Végül egyetlen diadalmas lökéssel sikerült az utolsó kettőt is célba juttatni. - Jöhet a fűző, Clarissima. Clare a csípőjét riszálva odasétált, aztán odafordította a hátát, hogy Nicholas kifűzhesse. Karcsú alakjához nem kellett teljes hosszúságú fűző, csak egy kényelmesebb rövid, amely csak derékig ért, sima vonalakat biztosított a ruhák alá, és a mellét is csábítóan feljebb nyomta. Bár akadt már dolga fűzőkkel, Nicholas ujjai nagyon ügyetlenek voltak, ahogy áthúzogatta a szalagot a kis lyukacskákon. Az sem segített, hogy a muszlining olyan átlátszó volt, hogy tisztán látta a lány csípőjének és lábának kirajzolódó vonalait. Amikor kifűzte, lehúzta Clare válláról a vékony vállpántot. A karja alá csúsztatta a kezét, és a mellére simult a tenyere. A vékony anyag alatt azonnal megmerevedett a mellbimbója. Visszafojtotta a lélegzetét, aztán nagyon elszántan Nicholasnak simult a hátával, hogy a testük egybeolvadjon. Nicholas minden önuralma odalett. Megfogta a lány derekát, felkapta és az asztal szélére ültette, hogy egy magasságba kerüljön az arcuk. A csókja mohó volt, mintha fel akarná falni,
178
és Clare teljes odaadással viszonozta. Nicholas a lány combját simogatva feljebb húzta a muszlining szélét. Aztán nagy megdöbbenésére Clare keze is lejjebb siklott a testén, és mintha villám csapott volna belé, amikor tétován az ágyékára simultak az ujjai. Hátradöntötte a lányt az asztalra, nem gondolt semmi másra, csak hogy eltűnjön a vékony ruha is, ami még elválasztja tőle. - Elég, Nicholas! - csattant fel Clare. - Hagyja abba, most azonnal! Nicholas keze megtorpant, és próbált elhomályosodott tekintetével a lány arcára fókuszálni. Rekedten azt mondta: - Te jó ég, Clarissima, most nem. - A keze feljebb csúszott a combján. Hadd mutassam meg... Clare arcán zavaros érzelmek kavarogtak, de a hangjában nem volt semmi bizonytalanság. Elég volt! A mai csóknak vége. Nicholas teljesen bénultnak érezte magát, nem tudta folytatni, de nem is tudta elengedni a lányt. A feszült csöndben tisztán behallatszott a nappaliból az állóóra hangos ütése. Egy, kettő, három... Az óra tizenkettőt ütött. Nicholas diadalmasan felkiáltott: - Éjfél! Már holnap van, Clarissima, jöhet a következő csók. Aztán a lány fölé hajolt, és a mellére szorította mohó ajkát.
179
Huszonegyedik fejezet Clare-nek minden elszántságára szüksége volt, hogy nemet tudjon mondani, de az ellenállása romokban hevert a varázslatos érintéstől a mellén. Homorítva nekisimult Nicholas kezének, és már nem is emlékezett rá, miért akart véget vetni ennek. Már nem volt hatalma az akaraterejének a vágyak felett. Nicholas lehúzta a válláról a fűző vállpántját, és csókolgatni kezdte meztelen mellét. Clare lázasan simogatta a férfi hátát, belevájva ujjait a húsába. Nicholas ujjai égő nyomot hagyva siklottak végig a combja belső felén, a legtitkosabb helyekig. Amikor megérintette, felnyögött, mert szavak nem voltak a heves érzésekre, amelyek elárasztották. Nicholas szakértő mozdulatokkal simogatta, aztán Clare valami tompa, lassú, de ellenállhatatlan nyomást érzett. Ösztönösen tudta, hogy ez a beteljesedés, amire teste vágyott, és közelebb nyomta magát, élvezve a férfi testének súlyát. Aztán beléhasított a fájdalom, olyan élesen, hogy a vágy rögtön elszállt. Úgy érezte, mintha szétszakadna, és ellökte Nicholast a vállánál. - Elég! Nicholas megdermedt, az arca feldúlt volt. A fájdalom és a pánik elsöpörte Clare minden más gondolatát, már nem érdekelte sem az erkölcs, sem a bosszú. - Ne, elég volt! Egy pillanatig nem dőlt el, mi következik. Aztán Nicholas karizma megfeszült, mintha acélból lenne, és magában valami vad káromkodást motyogva feltápászkodott. Clare megkönnyebbülését borzalmas zavarodottság követte. Te jóságos ég, hogy engedhette, hogy ez megtörténjen? A szájára szorította a kezét, és próbált megküzdeni a keserű szégyennel, amely elöntötte. Aki szelet vet, vihart arat. Érezte, hogy egy hajszál választja el attól, hogy hisztérikus rohamot kapjon. Felült, és lehúzogatta magán a muszlininget, amennyire csak lehetett. Nicholas a földön ült, a fejét előrehajtva, úgyhogy az arcát nem láthatta. Átkarolta a térdét, és ugyanúgy reszketett, mint Clare. Clare elfordult. A bűntudat legalább olyan éles volt, mint a fizikai fájdalom pár pillanattal előbb. Még amikor a legdühösebb volt Nicholasra, akkor sem akarta ezt. Csak móresre akarta tanítani, és nem ilyen szörnyű helyzetbe hozni mindkettőjüket. Miután vett egy jó nagy levegőt, Nicholas kesernyés humorral megszólalt: - Igazán jól játssza az erényes tanítókisasszonyt is, de kihívó nőszemélyként kicsit meggyőzőbb. A könnyek, amelyeket Clare próbált visszafojtani, kitörtek, és nyomorúságosan zokogni kezdett. Gyűlölte magát, miközben azt zokogta: - És ez nem minden. Csaló is vagyok és képmutató. Szerettem volna bukott nő lenni, de még ezt sem tudom jól csinálni. - A kezébe temette az arcát. - Bárcsak meg se születtem volna! Hosszú csönd után Nicholas szárazon annyit mondott: - Ez azért kicsit túlzás. Az apja mit csinált volna maga nélkül? 180
- Az apámat alig érdekelte, hogy a világon vagyok. - Clare torka összeszorult, mintha megbánta volna, hogy kimondta hangosan, amit magának is alig ismert be. Nicholas persze rögtön megértette. Most már kicsit nyugodtabb hangon megkérdezte: Nem érezte, hogy szereti? - Ó, persze, szeretett - mondta komoran Clare. - Szent volt, mindenkit szeretett. Mindenkinek a számára jutott az idejéből, az együttérzéséből és a bölcsességéből, aki csak kérte. De én nem kérhettem, úgyhogy nekem soha nem jutott. - Lehajtotta a fejét, nem bírt Nicholasra nézni. - Maga az egyetlen, aki valaha is megkérdezte, milyen volt egy szenttel együtt élni, úgyhogy megmondom az igazat: maga volt a pokol. Az első, amit megtanultam az anyámtól, az volt, hogy az Isten fontosabb egy prédikátornak, mint a családja, és mindig a munkáját kell az első helyre tennünk. Annyira próbáltam olyan lenni, amit az apám elvárt tőlem: hívő, komoly és nagylelkű, olyan jó keresztény, mint ő meg az anyám. Arra gondoltam, ha megkönnyítem az apám életét, akkor talán több ideje lenne rám. De soha nem volt. Clare szája megrándult, és hozzátette: - Amikor arról mesélt, hogy mennyit foglalkozott magával gyerekkorában, irigy voltam, amiért annyi időt és figyelmet szánt magára, amennyit rám soha. Ez nem valami nagylelkű tőlem, ugye? - Nagyon is emberi, ha valaki a szülei szeretetére vágyik. Talán soha nem lehet kigyógyulni a hiányából. - Nem is tudom, miért mondom el ezt. - Clare nyomorúságosan érezte magát, és úgy belevájta a körmeit a tenyerébe, hogy majdnem vérzett. - A maga családja sokkal rosszabb volt, mint az enyém. Engem legalább soha nem adott el az apám, és nem mondott olyat, hogy bárcsak más lenne a gyereke. És ha eszébe jutott, mindig nagyon udvariasan megköszönte, amiért annyit törődöm vele. - Könnyű gyűlölni valakit, aki nyíltan elárult minket - mondta Nicholas. - De talán rombolóbb és fájdalmasabb sérelmeket táplálni egy önzetlen szenttel szemben, aki sokkal kifinomultabb módon árult el, főleg úgy, ha mindenki azt feltételezi magáról, hogy maga is önzetlen és szent. Nicholas túlságosan is jól megértette. Clare dühösen letörölte a Könnyeit - De én nem vagyok szent Bár nem bántam, ha adnom kell, de azért örültem volna, ha vissza is kapok valamit, és soha nem tudtam kiheverni, hogy nem kaptam meg. Önző vagyok és mohó, és megérdemeltem, amikor kizavartak a Sión kápolnából. - Miért gondolja, hogy csaló? Clare görcsösen összekulcsolt kezeit bámulta. - A mi vallásunk lényege az Isten közvetlen megtapasztalása. Az angol metodista mozgalom kezdetén John Wesley személyesen kérdezett ki minden jelentkezőt, hogy biztos legyen benne, valódi a hitük és az isten-élményük. Hát én megbuktam volna ezen a vizsgán. Soha életemben egyetlen egyszer sem éreztem semmiféle isteni jelenlétet. Láttam másoknál, milyen az. Néha, mikor az apámmal beszélgettem, egyszer csak elhallgatott, és a távolba nézett, az arca ragyogott a szellemtől, amely leszállt rá. 181
Clare hangja megcsuklott - Ezt is úgy irigyeltem. Amikor fiatalabb voltam, órákon át imádkoztam mindennap, kértem az istent, hogy engedje éreznem csak egy pillanatra ezt a spirituális kapcsolatot. De az eszemmel hiába hittem, a szívem üres volt. A helyzet iróniája az volt, hogy mások megtudták, mennyit imádkozom, s mindenki azt hitte, milyen mélyen vallásos vagyok. Amikor nem fogadtam el a felkérést, hogy vezető legyek az imacsoportban, azt hitték, a szerénységem miatt. El kellett volna mondanom az igazat, de könnyebb volt úgy tenni, mintha az lennék, akinek gondolnak. Megjátszani a szentet és az önzetlent olyan volt, mintha valódi személy lennék. De mióta találkoztam magával, lehullott rólam minden tettetés, és most nem maradt semmi. Mintha egyáltalán nem is lennék valóságos. Észre sem vette, hogy Nicholas közben felállt és odasétált mellé, míg a férfi ujjai gyengéden meg nem érintették összekócolódott haját. - Nekem nagyon is valóságosnak tűnik, Clare, még ha nem is az, akinek gondolta magát. - Az ujjai a lány tarkójára simultak, és lágyan megsimogatták. - Időbe fog telni, míg megtanulja, hogy kicsoda valójában. A régit el kell pusztítani, hogy legyen hely az újnak, és ez fájdalmas folyamat, bár hosszú távon boldogabb lesz tőle. Sajnálom, hogy nekem is szerepem van benne. Tudom, hogy ez ellentmondásosan hangzik, de ha tönkre is akartam tenni a hírnevét, soha nem akartam ártani magának. Clare a férfi kezének támasztotta az arcát, és arra gondolt, milyen furcsa ez a beszélgetés. Nem a maga hibája. Semmi olyat nem tett, ami rosszabb lenne, mint amit én tettem magammal. És nagyon szégyellem, amit maga ellen akartam tenni. - Próbált mosolyogni. Most már értem, miért mondja azt az Isten, hogy övé a bosszúállás. Ha halandók bosszút akarnak állni, az túl könnyen félresikerülhet - A dolgok gyakran félresikerülnek a férfiak és nők között. Meglepő, hogy az emberi faj mégis életben maradt. Az állatoknak sokkal könnyebb, mert nem gondolkoznak. Talán tényleg az a baj, hogy túl sokat gondolkozik. Clare felsóhajtott. - Nem is tudom, miért mondtam el így a legrosszabb dolgokat magamról. Gondolom, felmentésként a helytelen viselkedésemért. Nicholas megszorította Clare kezét. - Nagyon hízelgő a számomra, hogy engem tisztelt meg az őszinteségével. Ne ostorozza magát, Clare, a bűnei igazán csekélyek, és inkább csak összezavarodottság rejlik mögöttük, nem rosszakarat. - Egy korombeli nőnek nem kellene összezavarodottnak lenni. Nicholas egy percre odébb ment, aztán visszajött, és a kabátját Clare vállára terítette. Menjen, feküdjön le. Majd én rendet rakok itt. Senki nem tudja meg, majdnem mi történt. Clare lekászálódott az asztalról, de még mindig nem tudta rávenni magát, hogy Nicholas arcába nézzen. Annak mindenesetre örült, hogy a férfi közben felvette a nadrágját. Minél több korlát van köztük, annál jobb. Kisurrant az ajtón, és mezítláb átlopakodott az alvó házon. Majdnem telihold volt, és elég világos ahhoz, hogy eligazodjon.
182
Csak amikor felért a szobájába, akkor vette észre, hogy vérzik. Hisztérikusan elnevette magát. Vajon ez azt jelenti, hogy már nem szűz? Lehet valaki félig szűz? Nicholas biztos tudná, de nem tudta volna elképzelni, hogy tőle megkérdezze, még ha ő a felelős az állapotáért, akkor sem. Egy zsebkendővel felitatta a vért, és arra gondolt, elég ironikus lenne, ha most már hivatalosan is bukott nőnek számítana, anélkül, hogy élvezte volna a dolog jó oldalát. Maga köré tekerte a takarót, és felült az ablakpárkányra. Túl feszült volt hogy lefeküdjön. Vonakodva, mintha egy fájós fogat piszkálgatna, végiggondolta az elvakult pillanatokat, amikor semmi nem létezett a számára, csak a szenvedély ereje. Megborzongott a vágy emlékétől, amely végigsöpört rajta, és fájdalmasan életre keltette minden porcikáját Most először értette meg igazán, hogy a szenvedély elvakíthat valakit és legyőzheti a becsületet, az illendőséget vagy a józan észt. Eszébe sem jutott, milyen nevetséges és vulgáris lenne egy biliárdasztalon elveszíteni a szüzességét. Ha nem lett volna a hirtelen és váratlan fájdalom, Nicholas most már a szeretője lenne. Habár férjes asszonyoktól hallott célzásokat, hogy a szüzesség elvesztése fájdalmas, úgy gondolta, a fájdalom rövid és gyorsan elmúlik. Nyilván mindenkinél más. Örülnie kéne, hogy a fájdalom megmentette a legnagyobb ostobaságtól? Vagy sajnálni? Valószínűleg sokkal boldogabb lenne, ha visszavonhatatlanul feladta volna az erényességét; az biztos, hogy egyértelműbb lenne a helyzet, és kevésbé lenne összezavarodva. Most, hogy már kihűlt a szenvedély és a fájdalom is, eltűnődött, hogy amikor a kis bosszúját tervezte, titokban abban reménykedett-e, hogy Nicholas úgyis erőt vesz rajta ellenállhatatlan férfiasságával. Ha sikerült volna, most az ágyában aludna, melegben és biztonságban a karjaiban. Bűnös lenne, de boldog. Felnézett a hold hideg tányérjára, amely szenvtelenül lebegett a nyüzsgő város felett. A nyugati mitológiában a hold mindig nőnemű; Diana, a hold szűz istennője. Mit gondolt volna az istennő Nicholasról...? Clare szomorúan elmosolyodott. Diana valószínűleg elhajította volna az íját és nyilait, és lehúzta volna maga mellé az erdei mohára. Még jobban beburkolózott a takaróba, és arra gondolt, menynyire hiányzanak a régi életének szilárd bizonyosságai. Ha gyötörték is néha titkos kételyek, többnyire sikerült félresöpörni őket. Aztán kapcsolatba került Nicholasszal, és a bizonyosságok szét-omlottak, mint egy homokvár, ő pedig itt maradt ebben az állandó kellemetlen bizonytalanságban. Habár végül beismerte, hogy csaló és nem igazi keresztény, azért nem tudta teljesen elvetni a keresztény erkölcsiséget. A szíve mélyén még mindig hitte, hogy helytelen lenne, ha Nicholas szeretője lenne. Ha odaadná magát, csak hogy kielégítse kéjvágyát, utána csak gyűlölné magát, ahogy elmúlna a vágy. És szigorúan gyakorlati szempontból pedig ostoba lenne, ha rábízná magát egy olyan férfira, aki nem szerelmes belé, és soha nem venné feleségül.
183
A játékuknak talán most már vége lesz. Bár Nicholas meglepően kedves volt hozzá a ma esti kudarc után, nem tudta elképzelni, hogy továbbra is maga mellett akarná látni. Ez talán azt jelenti, hogy Clare-nek sikerült elérnie, amit korábban akart: rávenni, hogy küldje haza. Mindenesetre ez a siker most nem fogja boldoggá tenni. Felsóhajtott, lekászálódott az ablakpárkányról, és elment lefeküdni. Az esti katasztrófán nem tud változtatni, és még túl korai lenne eldönteni, hogyan fog élni ezután, hogy már nem tud elrejtőzni az álarca mögé. Most inkább azzal kéne foglalkoznia, bármilyen fáradt is az agya, hogyan nézzen szembe Nicholasszal holnap reggel. Nicholast reggel korán elszólították otthonról az üzleti ügyei, aminek örült is. Nagyon nehéz volt elhinni, milyen rövid idő telt el azóta, hogy Clare berobbant az életébe; mintha több évnyi bonyodalom zajlott volna le pár hét alatt. A viszonyuk megváltozott tegnap éjszaka, és fogalma sem volt, mi következik ezután. Jobban vágyott rá, mint valaha, de a történtek majdnem olyan fájdalmasak voltak a számára, mint Clare-nek. Miután elintézte az üzleti ügyeit, röviden fontolóra vette, hogy betér egy drága és nagyon diszkrét intézménybe, ahol gyönyörű és odaadó lányok várják a vendégeket, de aztán elvetette az ötletet. Egy idegen nő nem enyhítené a Clare iránt érzett vágyát, és csak még magányosabbnak érezné magát, nem kielégültnek. A háza a Hyde Park közelében volt, és Clare ilyenkor gyakran ott sétált, ezért úgy döntött, arrafelé indul haza. Mivel hűvös nap volt, a park majdnem üres volt, és nemsokára észre is vette Clare-t a kötelességtudó komorna kíséretében, aki kicsit távolabbról követte. A lovak gyeplőjét átadta a lovásznak, utasította, hogy vigye haza a kocsit, és egy intéssel a komornát is elküldte. Amikor odalépett Clare mellé, a lány meg sem lepődött. A legegyszerűbb ruhája volt rajta, és a szeme alatt karikák sötétlettek, egyébként visszanyerte a nyugalmát. - Magának nagy tehetsége van hozzá, hogy váratlanul eltűnjön és felbukkanjon, mint egy macska - jegyezte meg. Nicholas megfogta a lány kezét, és a karjára húzta. Elsétáltak a Serpentine-tó felé. - Örülök, hogy hajlandó velem szóba állni. Clare felsóhajtott és elfordult. - Nincs rá semmi okom, hogy haragudjak magára. Minden, ami történt, az én akaratosságom és rossz ítélőképességem miatt volt. - Lehet, hogy azt érzi, nem túl jó keresztény, de mindenesetre a bűntudathoz nagyon jól ért. Clare felkapta a fejét, és sértett pillantást vetett Nicholasra. - Még mindig jobb így, hogy van lelkiismeretem, ellentétben másokkal. Nicholas megpaskolgatta a kezét. - Helyes. Sokkal jobban tetszik, mikor ilyen mérges. Így minden normálisabb. Clare kelletlenül elmosolyodott. - Ha a normális azt jelenti, hogy legszívesebben behúznék egyet magának, akkor remek állapotban vagyok. - A cigányok első szabálya, hogy soha ne húzzon be olyannak, aki húsz centivel magasabb. 184
Odaértek a tavacska partjára, ahol hangosan turbékoló galambok totyogtak, és két kisfiú papírhajókat eregetett a vízen egy gyereklány felügyelete mellett. Ahogy elkezdtek körbesétálni, Nicholas a játékhajók felé intett. - Lucien azt mondja, nagy győzelmi ünnepséget terveznek itt júniusra. A régensherceg irányításával újrajátsszak a trafalgari csatát itt a Serpentine-tavon. - Komolyan mondja? - Isten bizony. Lesz még tűzijáték, parádé és igazi nagy vásár a köznépnek. Ha szeretné látni, majd akkor is elhozom Londonba. - Nem tudom, mi lesz két hónap múlva, egyelőre azt is alig tudom elképzelni, a következő napot hogy csinálom végig. - Clare felnézett, a szemében zaklatottsággal. - Így nem folytathatjuk, nyilván maga is belátja. Nicholas összeszorította a száját. - Miért ne? - Veszélyes játékot játszunk, egyre jobban megfeszítjük a húrt. Ha nem hagyjuk abba, kölcsönösen tönkretesszük egymást. - Talán igaza van - mondta Nicholas vonakodva. - És mit javasol? - Nyilván könnyebb lenne mindkettőnk számára, ha hazatérnék Penreithbe. Nicholasba belehasított a nyugtalanság. - Még mindig tartom, amit korábban mondtam jelentette ki éles hangon. - Ha elmegy a három hónap letelte előtt, ejtem a völggyel kapcsolatos terveimet. Clare megtorpant, és rámeredt Nicholasra. - Egyszerűen nem értem, miért érdekli annyira, hogy itt vagyok-e vagy sem. Azt hittem, most már csak azért is meg akarja oldani a bánya ügyét, hogy bosszantsa Lord Michaelt. Nicholas sem értette saját magát, de azt nagyon jól tudta, hogy nem akarja elengedni Claret. Felemelte a kezét, ösztönösen az érintésével akarta meggyőzni, de a lány alig észrevehetően elutasítóan megfeszült. Nicholas gyomra görcsbe rándult, és leeresztette a kezét. Ha Clare félni kezdene tőle, azt nem tudná elviselni. Csak egy elfogadható megoldásra tudott gondolni, bár gyűlölte a gondolatát is. - Lemondok a napi csókról. Így együtt tudunk lenni anélkül, hogy elveszítenénk a fejünket. Nem ezt javasolta tegnap este, hogy ez legyen a tét, ha én veszítek a biliárdban? Clare összevonta a szemöldökét. - Most már még kevésbé értem. Tegnap este kereken visszautasította. - Az akkor volt, most meg most van. - Belekarolt a lányba, és továbbsétáltak. - Nem tehetek róla, hogy élvezem a társaságát. Ha visszamegyünk Aberdare-be, esetleg beszerzek egy kutyát, de egyelőre kénytelen leszek beérni magával. Clare elmosolyodott, és kicsit megenyhült az arckifejezése. - Ha már ilyen hízelgően fogalmaz, hogy is tudnám visszautasítani?
185
Nicholas örült, hogy mosolyogni látja. De miközben hazasétáltak, komoran csak arra tudott gondolni, hogy már csak két hónapja van, hogy rábeszélje a lányt, maradjon vele, és már nem használhatja fel a szenvedély fegyverét sem, hogy meggyőzze. Candover hercege arra érkezett haza, hogy a nála vendégeskedő Michael épp távozni készül. Leplezve a zavarát, Rafe megkérdezte: - Talán nem törődtem veled eléggé, Michael? A barátja kifejezéstelen arccal azt válaszolta: - Dehogy, nem erről van szó. De nem engedhetem meg magamnak tovább, hogy azzal vesztegessem az időt, hogy itt heverésszek, mint egy nyomorék. Túl sok dolgom van. Nincs semmi bajom, ha nekimentem volna egy ajtófélfának, az is komolyabb fejsérülést okozott volna. - Eszébe jutott, mit kíván az udvariasság, és még hozzátette: - Köszönöm, hogy vendégül láttál. - Miért nem mondod fel a bérelt szobádat, és maradsz itt? - javasolta Rafe. - Akkora ez a ház, mint egy hodály, és örülnék, ha lenne társaságom. - Elutazom Londonból. Túl régóta elhanyagoltam az üzleti ügyeimet, ideje lenne, hogy személyesen utánanézzek a dolgoknak. Rafe-en kellemetlen borzongás futott végig. - A penreithi bányádnak is? Michael átvette a kalapját a komornyiktól, és a fejébe nyomta. A karimája árnyékot vetett a szemére. - Ami azt illeti, igen. Rafe-nek kedve lett volna elkáromkodni magát. - Egy háború épp véget ért. Remélem, nem akarsz egy újabbat kezdeni. - Senki nem szereti jobban a békét, mint egy visszavonult katona - felelte Michael hideg és kifürkészhetetlen arccal. - Majd értesítelek, ha visszatértem Londonba. Azzal sarkon fordult, és vissza sem nézve kisétált az ajtón.
186
Huszonkettedik fejezet Morrisék számára a vasárnap legalább annyira a családé volt, mint az istené. Ebéd után mindig elmentek sétálni egyet. Néha Marged is velük ment, de többnyire inkább otthon maradt, őszintén bevallva, hogy jólesik egy kis csend és egyedüllét. Owen a maga részéről élvezte, ha a gyerekeivel lehet. Ha most nem tölt velük annyi időt, amennyit csak lehet, mire észbe kap, már fel is nőttek. Igazi walesi tavaszi nap volt, futó záporok és napfényes időszakok váltogatták egymást Owen idősebbik fia, Trevor javaslatára egy félreeső ösvényen indultak a hegyekbe. Nagyon kevesen jártak erre, mert Lord Michael Kenyon birtokának határa mellett húzódott az út, ahol nem szívesen látták az idegeneket. A házát magas kőfal vette körbe, eltérően az Aberdarebirtoktól, amelyet átszeltek a nyilvános utak. De Owen tudta, hogy amíg nem teszik be a lábukat Kenyon birtokára, nem lesz baj, és nagyon szép volt a séta errefelé ezen a kellemes tavaszi napon. Megan, aki szinte már felnőtt hölgy volt, az apja mellett lépkedett, míg a fiúk előre-hátra szaladgáltak, mint a kölyökkutyák. Owen örömmel látta, hogy Huw is együtt hancúrozik a fiaival. Mióta kivették a bányából, mintha több centit nőtt volna, meg is hízott és szépen kipirult az arca. Marged szerint nagyon jól tanult, és minden új tanulnivalónak ugyanolyan mohón látott neki, mint az ennivalónak a konyhaasztalnál. Miközben felfelé ballagtak a kanyargó ösvényen, Owen megkérdezte Megantől: Nemsokára itt lesz a születésnapod. Mit szeretnél ajándékba? A kislány vetett rá egy félénk pillantást. - Egy kiscicát. Owen felvonta a szemöldökét. - Már van macskánk. - De én egy kiscicát szeretnék, amelyik csak az enyém. Owen elrejtette a mosolyát. - A kiscicákból előbb-utóbb felnőtt macska lesz figyelmeztette a lányát. - És ha macskád lesz, neked kell gondoskodni róla. De hát tízéves vagy, már majdnem felnőtt. Ha tényleg ezt akarod, majd megbeszélem anyáddal. Ha ő megengedi... Megan közbevágott, felnőtt hölgyhöz kevéssé illő lelkendezéssel - A mama azt mondta, kérdezzem meg tőled, és ha te megengeded, akkor lehet. Ethelwyn macskájának épp most születtek kiscicái, két hét múlva el is lehet hozni egyet. Owen elmosolyodott. Nem is lett volna esélye nemet mondani. Nem mintha bármit meg tudna tagadni Megantól, aki annyira hasonlított az édesanyjára. Elégedett jókedvének hirtelen az vetett véget, hogy Trevor nagy kiabálással kirontott a fák közül. - Apa, gyere gyorsan, Huw! - lihegte. - Elkószált, hogy nárciszokat szedjen a mamának, aztán úgy rohant vissza, mintha az ördög kergetné. Megkérdeztem, mi baja, de csak sír, és nem válaszol semmit. 187
Owen megszaporázta a lépteit. Pár perc után a fák között oda is értek a másik két gyerekhez. Huw vadul zokogott, magához szorítva a nárciszokat Owen kisebbik fia, Dávid hiába próbálta a vállát veregetve vigasztalni, ezért megkönnyebbülten fogadta az apját. Owen a karjaiba kapta Huw-t, és megnyugtató szavakat mormolt neki. Akármennyit nőtt és erősödött is a gyermek, még mindig csak egy kisfiú. Amikor végre elfogytak a könnyei, Owen megkérdezte: - Mi a baj, kisfiam? Huw maszatos kis öklével megdörzsölte a szemét. - Én... láttam a pokol kapuját, Owen bácsi. A türelmes faggatózás ellenére Owen ennél többet nem tudott kihúzni a gyerekből. Végül azt mondta: - Trevor, vidd szépen haza Megant és Davidet, Huw pedig megmutatja nekem, mit látott. Trevor engedelmesen elvezette kisebb testvéreit hazafelé az ösvényen. Huw nem látszott túl boldognak, de amikor Owen kézen fogta, készségesen elindult vele. Beljebb sétáltak az erdőbe, míg el nem értek egy omladozó kőfalhoz. Huw elengedte Owen kezét, és átbújt egy résen. Owen összevonta a szemöldökét. - Ez már Kenyon magánbirtoka, nem lett volna szabad ide bemenned. - Csak megláttam a nárciszokat, és akartam szedni Marged néninek - mondta Huw bűntudatosan. - Nincsenek olyan messze innen. Owen úgy gondolta, jobb Huw-nak, ha szembenéz a félelmeivel, ahelyett, hogy képzelődik, ő is átbújt a keskeny résen a falon. A túloldalon nem messze egy egész mezőnyi ragyogó sárga nárcisz virított Bár a domboldalon sűrűn álltak a fák, az ágaik még kopárak voltak, úgyhogy látni lehetett, hogy a domb túloldaláról füstcsík száll felfelé. Huw aggodalmas arccal hátranézett, és a szája elé tette a mutatóujját, aztán a fejét lehúzva odalopakodott a dombtetőre, ahonnan egy kis völgyre lehetett lelátni. Elbújtak egy bokor mögé, Owen átkarolta Huw vállát, és lenézett, hogy mi ijesztette meg úgy a fiút. A „pokol kapuja” egy romos kis kunyhó volt, amelyet a domboldalba építettek. A napfény játéka miatt a felfelé szálló füst pokoli vörös fényben izzott, ami megmagyarázta, miért látta olyan ijesztőnek Huw. - Látod, a nap hátulról süt rá a füstre - magyarázta Owen. - Ez csak egy favágó kunyhója. Bár Huw nem felelt semmit, érezhetően megnyugodott egy kicsit. De Owen még nem indult vissza, kíváncsian szemügyre vette a kunyhót. Furcsa, hogy ekkora tüzet raknak egy ilyen szép tavaszi napon... Miközben figyeltek, a füst lassan megszűnt, és pár perc múlva kitárult az ajtó. Két sötét ruhába öltözött férfi lépett ki rajta. Huw rémülten Owen vállába fúrta az arcát. - Démonok suttogta. George Madoc és Huw apja, Nye Wilkins volt az. Owen éles tekintettel figyelte őket. Madoc becsukta és kulcsra zárta a kunyhó ajtaját, és a két férfi elindult, szerencsére nem feléjük, hanem ellenkező irányba. Míg várták, hogy eltűnjenek a szemük elől, Owen azon 188
gondolkozott, amit látott. A Lord Michael Kenyon által megbízott igazgatóként Madocnak minden joga megvan, hogy itt legyen-, Madoc saját háza is a Kenyon birtokon volt, a faluhoz kicsit közelebb. De az furcsa, hogy mit keres ebben az eldugott, romos kis kunyhóban. És mi dolga van itt Nye Wilkinsnek? A bányában Madoc kedvencének számított, de ma vasárnap van. Nem tűnt túl valószínűnek, hogy egyébként is szoktak volna barátilag találkozgatni, Madoc túlságosan is tudatában volt a rangjának. Amikor biztos távolságba kerültek, Owen odaszólt Huw-nak: - Várj meg itt, kicsit körülnézek. Miután csendben odalopakodott a kunyhóhoz, belesett az egyik kis ablakon. A kunyhó belsejét egy nagy kályha uralta-, az agyagkiégető kemencére emlékeztette, amit egyszer Swan-sea-ben látott. Szemügyre vette a szerszámokat is, amelyek egy durván faragott asztalon hevertek. Voltak, amiket felismert, másokat nem. Elgondolkozva ballagott vissza Huw-val a falu felé. Talán csak túlságosan elragadta a képzelete, és semmi jelentős nem folyik abban a kunyhóban. De azért ha Nicholas visszatér Londonból, elmeséli neki a titokzatos kunyhót. Clare rájött, hogy a csókok nélküli élet sokkal egyszerűbb és kényelmesebb, mint állandóan a veszélyes szakadék szélén egyensúlyozni. De sajnos, sokkal kevésbé élvezetes is. Nemcsak a testi kontaktus hiányzott, hanem a könnyed bizalmasság is, ami vele járt. Nicholas soha nem ért hozzá, csak a legformálisabb módon, mondjuk amikor kisegítette a kocsiból. Bár továbbra is könnyedén tudtak beszélgetni, azért érezte, hogy a férfi visszahúzódott és bezárkózott. Az Aberdare felé vezető úton nem ült be Clare és Polly mellé a kocsiba, hanem lóháton tette meg az utat. Így legalább Clare nem volt kitéve az állandó zavaró közelségének, de sokkal hosszabbnak tűnt az út, mint amikor Londonba tartottak. Clare-en furcsa érzelmek keveréke vett erőt, amikor visszaértek a völgybe. Ez volt az otthona, a legismerősebb hely a világon. Mégis úgy érezte, hogy egészen más nő, mint aki eltávozott. Megváltozott, és az otthona sem lesz soha többé ugyanaz. A megérkezése után az első dolga az volt, hogy beszéljen Rhys Williamsszel. Elmondta, miket vásárolt a házba, és mikor várható a szállításuk, majd nyíltan megkérdezte: - Elment valaki a szolgák közül, mert nem hajlandóak egy házban lakni egy romlott és erkölcstelen nőszeméllyel? Egy pillanatnyi habozás után a komornyik hasonló nyíltsággal válaszolt: - Ketten, Tegwen Elias és Bronwyn Jones. Bronwyn nem akart elmenni, de az anyja ragaszkodott hozzá. Ennél rosszabb is lehetett volna a helyzet; a völgyben nagyon komolyan vették az erkölcsi kérdéseket. - És várhatók még problémák? - kérdezte Clare. - Nem hiszem. Nem lett volna nehéz két másik lányt találni helyettük, de úgy gondoltam, szívesebben választaná ki őket maga, ha visszatért. Manapság nehéz munkát kapni. Nem sokan mondanának le egy jó lehetőségről egy kis pletyka miatt. Én sem tenném.
189
Szóval a gyakorlati szempontok az ő oldalán állnak. Clare fontolgatta, hogy megkérdezi Williamstől, neki személy szerint mi a véleménye az ő erkölcséről, illetve annak a hiányáról, de aztán úgy döntött, inkább nem akarja tudni. A hazaérkezésük másnapján Clare körbenézett a házban, hogy mit intéztek a távollétükben. Rhys Williams és a személyzet remek munkát végzett a nappaliban, minden tiszta volt és ragyogott, és nem zsúfolódott össze az a sok nyomasztó régi bútor. Az új tapétával és függönyökkel, amiket Londonból rendelt, a ház nemsokára igazi fényében ragyoghat. Habár a háztartás feladatai jó úton haladtak, Clare egyre idegesebb lett, ahogy telt a nap. Aznap este összejövetele volt az imacsoportjának, és nem tudta, milyen fogadtatásban részesítik majd. A vacsoránál Nicholas észrevette a hangulatát, és megkérdezte, valami baj van-e. Amikor Clare elmagyarázta, megjegyezte: - Szívesen felajánlanám, hogy elkísérem, de attól tartok, ez csak olaj lenne a tűzre. Gondolom, az meg sem fordult a fejében, hogy nem megy el. Clare megrázta a fejét. - Az gyávaság lenne. Ami még rosszabb, úgy tűnhetne, hogy mióta arisztokratákkal barátkozom, túl jónak tartom magam ahhoz, hogy a régi barátaimmal közösködjek. Ha elküldenek, legalább tudni fogom, hogy áll a helyzet Vacsora után Clare felment és átöltözött egy régi ruhájába, amit segítség nélkül is könnyedén fel tudott venni. Az imacsoport tagjai a legközelebbi barátai, és ők azok, akik a leginkább hisznek benne. De a szíve mélyén azt érezte, megérdemelné, hogy kizárják a csoportból. Ha technikailag még szűz is, kétségtelen, hogy vétkes némi erkölcsi eltévelyedésben. És ami a legrosszabb, meg sem bánta. Összezavarodott és boldogtalan, de nem bánta meg. A pónifogattal áthajtott Morrisék házához, és épp az összejövetel kezdetére ért oda. Amikor besétált, csend lett a szobában, és tizenegy szempár szegeződött rá. Marged törte meg a csendet, odament hozzá, megölelte, és azt mondta: - Clare, mennyire örülök, hogy látlak! Mikor jössz vissza az iskolába? A gyerekek már nagyon hiányolnak. És alig várják, hogy meglátogathassák Lord Aberdare pingvinjeit. Clare örült a barátnője támogatásának, de ez még nem jelentette azt, hogy a csoport többi tagja is szívesen látja. Körbenézett a szobában, bizonytalan mosollyal. Többen visszamosolyogtak, és Hugh Lloyd rá is kacsintott. A tekintete utoljára Edith Wilkes felé fordult; róla tartotta a legvalószínűbbnek, hogy elítéli. - Még mindig szívesen láttok? kérdezte Clare. - Nagyon rossz az ítélőképességed, gyermekem - mondta Edith. - A völgyben lakók fele meg van győződve róla, hogy erkölcstelen nőszemély vagy. - Nem vagyok Lord Aberdare szeretője - közölte Clare, és mélységesen hálás volt, hogy tényleg igazat mondhat. - Hát, nagyon remélem - vágta rá élesen Edith. - De sokan vannak, akik rosszakat gondolnak, például Mrs. Elias. Amikor az Úr elválasztja egymástól a kecskéket és a juhokat
190
az ítélet Napján, nem sok jót fog találni abban a perszónában. Azt mondta, nem mersz majd idejönni azok után, hogy a kastélyba költöztél, de én tudtam, hogy nincs igaza. Clare-t elöntötte a megkönnyebbülés. Lehajolt, és megölelte Edithet. - Isten áldjon meg, amiért hittél bennem. Nem mondhatom, hogy kifogástalan lett volna a viselkedésem, de nem is követtem el semmi szörnyűséget. Hogy megy a vasárnapi iskola? Owen mint a csoport vezetője gyengéd megrovással közbeszólt - Hölgyeim, hagyjuk későbbre a csevegést, ideje lenne elkezdeni a gyűlést. Énekeljünk az Úrnak. Clare-t megnyugtatták az ismerős rituálék, a zsoltárok, az írnák és a beszélgetés. Amikor rá került a sor, röviden csak annyit mondott, hogy London egyszerre volt izgalmas és kísértésekkel teli, és nagyon örül, hogy itthon lehet. Miután az ima véget ért, még mindenki ott maradt teára és süteményre, és hogy meghallgassák, Clare mit mesél még az utazásáról. Miután beszámolt a Towerről, a mechanikai múzeumban látott gépezetekről és az öntödéről, ahol egykor John Wesley első kis kápolnája volt, kelletlenül felállt. - Sajnos, most már tényleg mennem kell. Miközben oszladozni kezdett a társaság, Owen azt mondta: - Elkísérlek Aberdare-be, Clare. Nem szeretném, ha egyedül mennél ilyen messzire. Clare csodálkozó pillantást vetett rá, hiszen a völgy mindig biztonságos hely volt, de azért készségesen bólintott. Miközben Aberdare felé hajtottak, Owen elmagyarázta, hogy tulajdonképpen Nicholasszal szeretne beszélni. Semmi különösebben fontos, de talán mégis érdekelné őlordságát a dolog. Amikor meghallotta, hogy nyílik a bejárati ajtó, Nicholas kiment a hallba a könyvtárszobából, mintha már várta volna Clare visszatértét. Amikor meglátta Owent, széles mosollyal fogadta, és jó alaposan megszorongatta a kezét. - Micsoda véletlen! Épp lenne hozzád pár kérdésem. - És nekem is lennének kérdéseim - mondta Owen. - Maradhatok, vagy hagyjam magukra az urakat? - kérdezte Clare. - Maradjon csak - felelte Nicholas, és beterelgette őket a könyvtárszobába. - Owen, kezdd te. Owen elhelyezkedett a kényelmes bőrfotelben, és azt mondta: - Lehet, hogy nem jelent semmit az egész, de pár nappal ezelőtt valami furcsát láttam. - Elmesélte a kunyhót, amire Huw bukkant a Kenyon birtokon. Amikor végzett, Nicholas azt mondta: - Hát ez érdekes. És van valami sejtésed, hogy miben sántikálhatnak? - Ha találgatnom kéne, azt mondanám, valami nemesércet olvasztanak ki ott - mondta Owen megfontoltan. - Talán aranyat, de valószínűbb, hogy ezüstöt - Lehetséges ez? - kérdezte meglepetten Nicholas. - Azt tudom, hogy olykor-olykor találtak aranyat és ezüstöt Walesben, de soha nem túl nagy mennyiséget, és nem ezen a vidéken.
191
- Néha találnak nagyon tiszta ezüströgöket - magyarázta Owen. - Egyszer láttam egy példányt, ami az Ebbw völgy közelében került elő. Döbbenetes volt, olyan tiszta, hogy egy forró kemence is elég volt a kiolvasztásához és az öntvénykészítéshez, pont olyan, mint amilyet a kunyhóban is láttam. Nem hiszem, hogy a szénbányában lehet ezüstöt találni, de emlékszel arra a lezárt járatra, ahol mondtam, hogy ott kifogy a szén, mert megváltozik a kőzet? Lehetséges, hogy arrafelé akad ezüst. Nicholas összevont szemöldökkel elgondolkozott. - Akkor talán Wilkins ezüstöt talált, és titokban szólt Madocnak. Ha az érc nagyon kis rögökben van, és nagyon tiszta, akkor ki tudják hozni úgy is, hogy a többiek nem veszik észre. A Kenyon-birtok pedig tökéletes hely, hogy titokban kiolvasszák, mivel Lord Michael nem lakik itt, és a távollétében Madoc felügyel a birtokra. - De miért menne Wilkins Madochoz, miért nem tartja meg magának, amit talált? - szólt közbe Clare. - Nye Wilkins nem elég okos ahhoz, hogy kiolvassza vagy hogy el tudja adni egy olyan tapasztalt társ nélkül, mint Madoc mondta Owen. - Ha helytálló a gyanúnk, elég szép kis összeget tehetnek zsebre. - Pontosan erre van szükségünk! - kiáltott fel Clare, és majdnem felugrott izgatottságában. - Lord Michael bérleti szerződése csak szénbányászatra szól, egyéb ércekre nem. Ha Madoc és Wilkins ezüstöt vagy más értékes ércet lopnak ki a bányából, lenne rá indokunk, hogy felbontsuk a szerződést. Még ha Lord Michael nem is tud róla, az alkalmazottai mit művelnek, a társaság jogilag akkor is felelős. Egy pillanatig feszült csönd lett, aztán Nicholas felugrott a székből, és a karjába kapta Clare-t. Szerencsére eszébe jutott, hogy Owen jelenlétében csak futólag csókolja meg. Owenhez fordult, és azt mondta: - Találkoztam Londonban Michael Kenyonnal. A háborúban volt, a spanyol hadjáratban, ezért nem törődött az itteni ügyeivel. Mivel kereken visszautasította, hogy bármilyen változtatást eszközöljön, azóta próbálunk találni valami módot, hogy felbonthassuk a szerződést. És most istenemre, megvan, hála neked és Huw-nak. Owen elmosolyodott. - És hála Istennek. Nehéz lenne elhinni, hogy véletlen volt, hogy Huw pont arra kóborolt, és engem is odavezetett. Nicholas nem akart teológiai vitába bocsátkozni, inkább csak annyit mondott: - Persze, egyelőre ez még csak spekuláció. Szükségünk lenne valami közvetlen bizonyítékra. Le tudnál vinni még egyszer a bányába? Ha ketten is tanúsítjuk, hogy illegális bányászati tevékenység nyomaira bukkantunk, azzal már a bíróság elé állhatunk, és sikerülhet bezáratni a jelenlegi bányát. Owen összevonta a szemöldökét. - Nem lesz könnyű lemenni a bányába. Miután Madoc kitiltott a területről, utasítást is adott, hogy azonnal értesítsék, ha bárki látna a bánya környékén. A bányamester rendes fickó, de soha nem szállna szembe Madoc parancsaival. - És ha éjszaka mennénk? Lent a bányában úgyis mindegy, hogy éjjel van vagy nappal.
192
- Az első látogatásod után Madoc kerítést építtetett a lejárat köré, és éjszaka kutyás őr vigyáz. Lehet, hogy ki tudjuk kerülni őket, de a csörlőt lehetetlen lenne úgy működtetni, hogy ne vegyék észre. Mindenki úgy gondolja, Madoc őrült, hogy ilyen erőfeszítéseket tett, hogy téged távol tartson. - Owen megvonta a vállát, és hozzátette: - Persze, eddig is kicsit őrültnek tartottuk. - És mi a helyzet a régi Bychan aknával, amit mostanában már csak szellőztetésre használnak? - kérdezte Clare. Owen felkapta a fejét. - Micsoda memóriája van! Majdnem el is felejtkeztem róla. - Használható lenne? - kérdezte Nicholas. - Biztosan - felelte elgondolkozva Owen. - Nagyon szűk, de van egy kosár, amiben egy személyt lehet leereszteni egyszerre. Egy ember és egy póni kell a működtetéséhez, úgyhogy csak egy segítségre lenne szükségünk. És az akna elég közel húzódik a lezárt járathoz, úgyhogy nem kéne hosszú utat megtenni. Igen, meg lehetne csinálni. - Akkor mi lenne, ha mondjuk négy nap múlva megpróbálkoznánk vele? Addig lenne idő, hogy a swansea-i ügyvédem utánanézzen a dolgok jogi oldalának - mondta Nicholas. - És mielőtt lemennénk a bányába, meg akarom még nézni azt a kunyhót is, kicsit alaposabban. Ha tényleg ezüstöt olvasztanak, kell hogy legyen valami nyoma a kemence körül vagy a szerszámokon. Ezt is felhasználhatnánk bizonyítékként. Owen bólintott. - Akkor négy nap múlva. Addig nekem is lesz időm ellenőrizni, hogy rendben van-e a kötél meg a kosár a régi aknánál. - Az arca elkomorodott. - Minél előbb teszünk valamit, annál jobb. Az utóbbi két hétben egyre több baj van a gázokkal, és három helyen is beomlottak a járatok a rossz aládúcolás miatt. Senki nem halt meg, de érzem a zsigereimben, hogy valami szörnyűség készülődik. - Egy hét múlva már az én kezemben lesz a bánya, és el lehet kezdeni a javításokat jelentette ki magabiztosan Nicholas. A cigány ösztönei azt súgták, hogy megtalálták a módját, hogyan vegyék ki Michael kezéből a bányát. És ha neki ez nem tetszik, hát elmehet a pokolba.
193
Huszonharmadik fejezet George Madocnak egyáltalán nem volt ideje, hogy felkészüljön a megbízója érkezésére: Lord Michael Kenyon egyenesen besétált az irodájába, nem engedte, hogy az írnok előre bejelentse. Madoc meg sem ismerte volna a sovány, kemény tekintetű látogatót, aki alig hasonlított a divatosan öltözködő fiatal lordra, aki négy évvel ezelőtt felbérelte erre a munkára. De amikor megszólalt, a mély hang félreismerhetetlen volt. - Elnézést, hogy így előzetes bejelentés nélkül berontok, Madoc, de hirtelen döntöttem úgy, hogy látogatást teszek Penreithben. Madoc felállt, és megrázta a felé nyújtott kezet. - Lord Michael, micsoda meglepetés! dadogta. - Nem is tudtam, hogy Angliában van. - Pár hónappal korábban hazaküldtek, lábadozni. Most, hogy vége lett a háborúnak, otthagyom a hadsereget, úgyhogy többet tudok foglalkozni az üzleti ügyeimmel. - Michael meg sem várta, hogy hellyel kínálják, leült egy székre. - Először is, szeretném áttekinteni az utóbbi négy év teljes könyvelését. - Talán valami panasz volt az igazgatói munkámra? - kérdezte mereven Madoc, és próbált inkább felháborodott, mint aggodalmas arcot vágni. - Nem, egyáltalán, és nagyon is szép profitot termelt. Pusztán csak szeretnék újból belerázódni az ügyekbe. - Michael halványan elmosolyodott. - A hadseregben töltött évek után mindent újra kell tanulnom a civil életben. - Ó, hogyne. - Madoc agya villámgyorsan forgott. - A régebbi főkönyvek a lakásomon vannak. Összeszedem őket, és elküldetem önnek. A fogadóban szállt meg? - Nem, a házamban leszek, Byrn Manorban. Épp útban vagyok oda, de gondoltam, előbb beugrom. - Itt is marad végleg a völgyben? Kenyon megvonta a vállát. - Nem tudom, meddig maradok. Nincs semmi sürgős dolgom, ami elszólítana, és Wales nagyon kellemes hely tavasszal. - Megkínálhatom egy csésze teával vagy valami erősebbel? - Nem, köszönöm. - Lord Michael felállt, és nyugtalanul járkálni kezdett a tágas irodában. - Lord Aberdare nem okozott semmi gondot? - Egy kicsikét - mondta ijedten Madoc. - Honnan tud róla? - Londonban találkoztam vele, és kiselőadást tartott nekem a biztonsági intézkedések fontosságáról a bányában - mondta szárazon Michael. - Nem értettünk egyet, és némi összetűzésbe is keveredtünk. Madoc felhorkant. - A gróf úr nem látja be, hogy a bányászat mindig is veszélyes foglalkozás volt. - Én is pontosan ezt mondtam neki. - Michael szigorú arccal Madoc felé fordult. - Behatolt a birtokomra? 194
- Egyszer. Utasítottam, hogy távozzon, és éjszakára őröket állíttattam a bánya lejáratához. Azóta nem tért vissza. - Nagyszerű. Ha Aberdare újból felbukkanna, elvárom, hogy megtegyen minden szükséges lépést a távoltartására. Madoc fejében halvány ötlet kezdett motoszkálni. - Őszintén szólva annak ellenére, hogy sokat akadékoskodott, mégis vonakodtam kiutasítani, mivel az ön barátja. - A barátom volt, de már nem az - mondta Michael jéghideg hangon. - Aberdare már épp elég bajt okozott. Nem fogom hagyni, hogy az üzleti ügyeimbe is beleüsse az orrát. Azonnal tájékoztasson, ha megint valami baj lenne vele. - Igen, uram. És akkor holnap reggel átküldetem a könyvelést. Lord Michael kurtán bólintott, és távozott az irodából, becsukva maga mögött az ajtót. Madoc leroskadt a székre, aztán elővett egy üveg whiskyt az íróasztal fiókjából, és remegő kézzel töltött magának egy jó nagy adagot. Lord Michael Kenyon mindig idegesítően ravasz volt, de most egyenesen fenyegetőnek találta a viselkedését. Miért nem tudta otthagyni a fogát a nyavalyás a spanyol hadjáratban? Madoc gratulált magának, amiért volt annyi esze, hogy a hamis könyvelést is folyamatosan vezette. Ma este a biztonság kedvéért még egyszer átnézi, hogy semmi ne kelthesse fel Kenyon figyelmét. Végül is a bánya szép profitot termel. Nem annyit, mint lehetne, de a könyvelésben nem volt semmi, ami sejtette volna, hogy Madoc mekkora összeget fölöz le a haszonból. De Lord Michael visszatérése így is katasztrófát jelent. Amikor annak idején megvette a bányát, nagyon lelkesen részt vett a munkában, és megvolt az a rossz szokása, hogy mindig akkor bukkant fel, amikor a legkevésbé számítottak rá, és idegesítően jó megfigyelő volt. Esetleg észreveheti, hogy az összeg, amit állítólag a dúcolásra fordítottak, nincs összhangban a járatok valóságos állapotával. Vagy esetleg rábukkanhat Madoc jó hasznot hozó kis mellékvállalkozásának nyomaira. Ezt egyelőre jobb lenne elkerülni. A whiskynek köszönhetően kicsit megnyugodott, és már nem remegett úgy a keze. Hátradőlt a széken, és összevont szemöldökkel tovább töprengett. Egy swansea-i boltos fia volt, és világéletében keményen meg kellett dolgoznia mindenért. Négy éven át igazgatta a bányát, olyan gonddal, mintha sajátja lett volna, és nem fogja hagyni, hogy csak úgy ugráltassák, és parancsolgasson neki egy elkényeztetett arisztokrata. Sajnálatos módon ez az elkényeztetett arisztokrata a vállalat tulajdonosa. Madoc kénytelen eljátszani az engedelmes szolgát, legalábbis egyelőre. Ha szerencséje van, Kenyon nemsokára megunja az egészet, elmegy a völgyből, és minden visszazökkenhet a régi kerékvágásba. De ha nem... Madoc erre inkább nem is akart gondolni, de ahogy újratöltöt-te a whiskyspoharát, fontolgatni kezdte, mit tehetne, hogy megerősítse a pozícióját. Az első ötletének megvolt az az előnye, hogy nagyon egyszerű, bár a siker esélye elég csekély. Ha kudarcot vall, megpróbálja a bonyolultabb tervet, amihez mások segítségét is kell kérnie. Ez mindig 195
kockázatos, de ha szükségessé válik, tudta, hol találhat olyan gazfickókat, akik elvégzik, amit parancsol nekik! és utána tartani is tudják a szájukat. Felhajtotta a whiskyt, és gúnyos mosoly terült el az arcán. Bár az első reakciója Lord Michael visszatérésére a düh volt, minél többet gondolkozott, annál tisztábban látta, hogy itt a lehetőség, hogy végre megszerezze, amit érdemel, ő sokkal okosabb, mint Aberdare vagy Kenyon, és sokkal keményebben dolgozik. Eljött az ideje, hogy George Madoc a leghatalmasabb ember legyen az egész völgyben, és ez a két tökfej fogja hozzásegíteni. Amikor meglátta, hogy Olwen Lloyd üldözőbe vesz egy ideges pingvint, Clare megfogta a kislány karját. - Ne ijeszd meg szegényt, Olwen. Gondolj bele, milyen rémisztő lehet neki, hogy ennyi idegen látogatja meg. A pingvinek tulajdonképpen egész jól fogadták a gyerekcsapatot. Amikor a madár meglátta, hogy a kislány már nem követi, megállt, és elégedetten csipkedni kezdte a füvet. Olwen lehajolt, és felvett a földről egy fehér tollat, aztán számító tekintettel megszemlélte a pingvint. - Nem fogom bántani, Miss Morgan - ígérte. Clare észrevette, hogy a másik markában már szorongat egy csomó fekete és fehér tollat, és megkérdezte: - Ezeket hazaviszed megmutatni a kisöcsédnek? A kislány nagy komolyan azt felelte: - Ha összeszedek elég tollat, lehet, hogy tudok csinálni egy pingvint. Clare elmosolyodott. - Talán egy játék pingvint, de igazi kis-pingvint csak a pingvin mama és papa tud csinálni. Olwen szipogott. - Majd meglátjuk! Elszaladt, hogy újabb tollakat gyűjtsön, Clare pedig nevetett, és elégedetten nézett végig a lelkes gyerekcsapaton. A kirándulás nagyon sikeresnek bizonyult. Az imacsoport találkozója utáni napon megbeszélte Marged-dal, hogy elviszik a gyerekeket megnézni a pingvineket. A barátnője azt javasolta, május elseje lenne a legmegfelelőbb alkalom, hogy megünnepeljék a tavaszt egy piknikkel. Szerencsére nem volt nehéz megszervezni a kirándulást, bár csak két napjuk volt rá. Három szekeret kibéleltek puha szénával és odahajtottak velük az iskola elé. Felpakolták a viháncoló gyerekeket, néhány anyuka kíséretében, akik ügyeltek, hogy az apróságok le ne potyogjanak. Aztán visszazötyögtek Aberdare-be, át a birtokon, végig a pingvinek tavához vezető ösvényen. Még az errefelé híresen változékony időjárás is közreműködött, meleg és napos volt az idő. Nem mintha az eső akadályt jelentett volna: a walesi kemény fajta, még a gyerekek is. De azért a ragyogó kék égnek és az enyhe szellőnek mindenki jobban örült. Clare nem a szekéren ment, hanem Rhondával, a szelíd kis pónival. Nicholas is lóháton volt. Clare meglepődött, mikor önként ajánlkozott, hogy részt vesz a kiránduláson, de azt mondta, szeretne személyesen felügyelni, hogy ne szeretgessék agyon a pingvinjeit.
196
Bármi volt is az oka, szemlátomást élvezte a kirándulást, legalább annyira, mint az iskolások. Ahogy figyelte, Clare arra gondolt, hogy Nicholas úgy tud a jelen pillanatban élni, ahogy csak a gyerekek. Ez a tulajdonság ritkán marad meg felnőtt korra. Irigyelte Nicholast; ő nem emlékezett rá, hogy valaha is érzett volna ilyen minden bonyodalomtól mentes boldogságot, amit a férfi arcán látott, amikor megetette a pingvineket hallal a magával hozott hordóból. De ismert egy másféle boldogságot, amit a férfi karjaiban érzett... Miközben Nicholas odébb húzott a tó széléről egy gyereket, aki kicsit összevizezte magát, Clare égő arccal elfordult. Bár egy ideje úgy élnek együtt, mint a testvérek, rakoncátlan emlékezete nem engedte, hogy elfeledje, ami történt. Jobb lesz így, mondta magának határozottan. Mielőtt az esze tiltakozott volna, gyorsan odament az anyukákhoz, akik épp kezdték kiosztani az ürüpástétomot és a mazsolás kalácsot, amit az aberdare-i szakácsnő készített. Szerencsére jól megpakolták a piknikkosarakat, mert a pingvinek is besegítettek a kalács elfogyasztásába. Közben kezdtek felhők gyülekezni az égen, úgyhogy miután végeztek az uzsonnával, ideje volt hazaindulni. Nicholas felrakta a legkisebb gyerekeket a szekerekre, ahol a legtöbben rögtön elfészkelődtek a szénában, és elaludtak, mint a jóllakott kutyakölykök. Amikor mindenkit összeszedtek, jelzett a kocsisoknak, és a szekerek zötyögve elindultak a tisztásról. Nicholas és Clare maradtak utoljára. Mivel a fekete csődör túl eleven volt, hogy a kíváncsi gyerekek közelében legyen, Nicholas inkább egy nyugodtabb természetű gesztenyebarna lóval jött. - Ez remek móka volt, meg kell ismételnünk. Clare elmosolyodott, és elindult Rhondával a szekerek után. - Örülök, hogy így érez, mert nincs más választása. Ha a gyerekek otthon elmesélik a szüleiknek, nagy nyomás fog nehezedni magára, hogy hívja meg az egész falut. Egy szombat délután lenne a legjobb. Nicholas nevetett. - Hát, jó. Lehetne, mondjuk, Szentivánkor. Ha az egész falu eljön, talán jobb lenne a lenti tisztáson tartani, és csak kisebb csoportokban megnézni a pingvineket. Nem szeretném, ha leszoknának a halról, és áttérnének a mazsolás süteményre. Barátságos csendben lovagoltak tovább. Előttük, kicsit távolabb felcsendült Marged hangja, valami dalt énekelt, majd nemsokára csatlakozott hozzá a gyerekek csilingelő kórusa is. Clare számára ez egyike volt a tökéletes pillanatoknak, amikor az élet kelyhe csordultig tele van. Úgy az út egyharmadát tették meg lefelé a hegyről, amikor Nicholas könnyedén megszólalt: - Talán nem hallott róla, de Michael Kenyon tegnap megérkezett a völgybe. Azt mondják, Byrn Manorban lakik, és utána akar nézni a bánya ügyeinek. Clare felkapta a fejét. - Szóval itt van? - Állítólag. - Nicholas halványan elmosolyodott. - Ne vágjon olyan rémült arcot, Clarissima. Bryn Manor az ő háza, és teljesen természetes, hogy itt lakjon.
197
- Egyáltalán nem természetes, ha úgy döntött, hogy tovább folytatja a bosszúhadjáratát. Clare rossz érzéssel nézett körbe a hegyeken. - Ez az ember veszélyes, Nicholas. - Igen, de intelligens is. Nem valószínű, hogy meg akarna gyilkolni, amikor ő lenne az első számú gyanúsított - próbált Nicholas logikusan érvelni. - Szerintem inkább arról van szó, hogy miután lecsillapodott a párbaj után, eszébe jutott, amit a bányáról mondtam, és úgy döntött, utánajár a dolgoknak. Clare-t ez nem győzte meg. - Remélem, igaza van - mormolta. Pár pillanatig csend volt, mert épp véget ért egy dal, és a gyerekek még nem kezdtek újba. Az ég most már csupa szürke volt, és a távolból halk mennydörgés morajlása hallatszott. Egy pillanattal később villámlás csattant, sokkal közelebbről. Clare pónija ijedten hátrahőkölt, és Nicholas lova is nagy nyihogással két lábra ágaskodott. Nicholas elkáromkodta magát, ahogy próbálta visszafogni a lovat. Miután sikerült visszanyerni felette az uralmát, hirtelen előrehajolt, és jó nagyot ráhúzott Rhonda oldalára. - A kanyarba, gyorsan! - kiáltotta. A póni nekirugaszkodott, Nicholas lova a nyomában. Clare majdnem leesett, de pár ijesztő pillanat után sikerült visszanyerni az egyensúlyát. Végigszáguldottak a hegyoldalban, míg odaértek az út kanyarulatához, ahol nagy sziklák magasodtak. - Most már lelassíthat, itt biztonságban leszünk - kiáltott oda Nicholas. Clare megrántotta a póni gyeplőjét, és Nicholasra pillantott. Mielőtt megkérdezhette volna, mi elől menekültek, meglátta, hogy a lovának nyakán egy vércsík csordogál. - Szentséges ég, ez egy lövés volt, nem mennydörgés! - kiáltott fel Clare. - Jól van? - Semmi bajom. Ceasart érte a golyó, de engem nem talált el. - Nicholas lehajolt, és megvizsgálta a sebet a ló nyakán. - Épp csak súrolta, nincs komolyabb baj. - Nincs komolyabb baj? Majdnem megölték! - Nem ez az első alkalom, hogy egy orvvadász golyója véletlenül eltalál valakit. Szerencsések voltunk. - Nicholas megsimogatta a ló izzadt nyakát, és érthetetlen vigasztaló szavakat suttogott a fülébe. Clare legszívesebben pofon vágta volna, amiért ilyen értetlen. - Komolyan azt hiszi, véletlen, hogy Lord Michael visszatér a völgybe, és egy nappal később valaki magára lő? Nicholas komoly pillantást vetett rá. - Igen, véletlen, Clare. Honnan tudná Michael, hogy hol talál meg ma? - A völgyben mindenki tudott a mai kirándulásról - felelte bosszúsan Clare. - Ha Michael le akarna lőni, nem olyan helyen tenné, ahol egy eltévedt golyó egy nőt vagy egy csomó gyereket veszélyeztethetne. - Nicholas egy zsebkendőt szorított a ló vérző sebére. -És nem is tévesztené el.
198
Clare próbált megnyugodni, tudta, hogy azzal nem segít, ha hisztérikus. - Nem lenne okosabb azt feltételezni, hogy mégis ő lőtt? Néhány óvintézkedés lehet, hogy az életét menthetné meg. - Miért, mit kellene csinálnom? - Nicholas lépésben elindította a lovát. - Nagyjából ki tudnám számítani, honnan jött a lövés, de aki lőtt, már rég kereket oldott. Ha elmennék a bíróságra, és Michaelt gyilkossági kísérlettel vádolnám, kidobnának, mert egy szemernyi bizonyítékom sincs. Még ha nekem is szánták a golyót, nem tölthetem életem hátralévő részét zárt ajtók és ablakok mögött, hátha megint rám lőnek. Akkor inkább meghalnék. Vetett egy oldalpillantást Clare-re. - Ezt nem csak azért mondom, hogy ne aggódjon. Komolyan úgy gondolom, hogy egy eltévedt golyó volt egy orvvadász puskájából. Ha Michael meg akarna támadni, szemtől szembe tenné, nem így. - Meddig fogja még védelmezni? Bár tisztelem a lojalitását, nem értem, hogy lehet ennyire biztos abban, hogy Michael mit tenne vagy mit nem tenne. Évek óta nem is találkoztak, és nagyon sokat változott azóta. Nicholas egy darabig csendben lovagolt tovább. Végül azt mondta: - Egy ember sem teljesen kiszámítható, de azért lehet annyira ismerni valakit, hogy tisztában legyünk azzal, meddig menne el és mire lenne képes. Michael egyike annak a néhány embernek, akit ennyire ismerek. Nem lep meg, hogy most dühös, keserű és pusztító hangulatban van. Ennek a magvai mindig megvoltak benne. Ugyanakkor a becsület a vérében van. Igen, veszélyes ember, de soha nem tudnám elhinni, hogy gonosz legyen. - Tegnap, amikor megnézte azt a kunyhót a Kenyon-birtokon, bizonyítékot talált rá, hogy ezüstöt olvasztottak - mondta Clare. - Holnap Owennel lemennek a bányába illegális kitermelés nyomait keresni. Ha találnak valamit, gondolja, hogy Lord Michael ölbe tett kézzel nézi majd, hogy tönkreteszi a vállalkozását? Nicholas hűvös pillantással válaszolt. - Eszem ágában sincs tönkretenni a vállalkozását. Nem kell mást tennie, mint javítani a biztonsági intézkedéseken, és akkor megtarthatja. De ha mindenáron meg akarja makacsolni magát... - Nicholas vállat vont -...hát legyen. - Nem arra kérem, hogy töltse élete hátralévő részét bezárva, de azért legalább legyen óvatos. - Ne aggódjon, amíg Londonban voltunk, módosítottam a végrendeletem. Ha valami történne velem, maga lesz a felügyelője annak a pénzalapnak, ami fedezi, hogy mindent megtegyenek Penreith felvirágoztatásáért. Egy szép járadékról is gondoskodtam magának, az idejéért és a fáradságáért. - Nicholas ironikusan elmosolyodott. - Inkább azért kéne imádkoznia, hogy Michael öljön meg, mert maga és a falu is csak jól járna a halálommal. Clare gondolkodás nélkül pofon vágta, vagy legalábbis megpróbálta, nyitott tenyere nagyot csattant. Nicholas elkapta a csuklóját és megszorította, a másik kezével visszafogva a lova gyeplőjét. - Ezt meg miért kaptam?
199
- Hogy mer ilyeneket mondani, hogy imádkozzak a haláláért? - Clare arcán könnyek folytak végig. - Vannak dolgok, amivel nem lehet viccelni. - Az élet egyetlen vicc, Clarissima. - Nicholas egy pillanatra a lány ujjai hegyéhez érintette az ajkát, aztán elengedte a kezét. - És a nevetés az egyetlen módja, hogy túléljük. Ne pocsékolja arra az idejét, hogy miattam aggódik. - Nincs más választásom - suttogta Clare. - Maga is nagyon jól tudja. Nicholas arca megkeményedett és elfordult, aztán megint elindult a lovával. Miközben némán tovább lovagoltak az ösvényen, Clare tudta, hogy Nicholas megértette, amit a szemében látott. De nem volt képes beismerni, ahogyan ő maga sem.
200
Huszonnegyedik fejezet Nicholas reggel arra ébredt, hogy mindent sűrű köd borít. Elégedetten elmosolyodott: tökéletes időjárás a titkos látogatáshoz a bányába. Miután kopottas bányászruhát öltött, lement a földszintre, hogy gyorsan bekapjon valamit reggelire. Clare már fönt volt. Komor tekintettel méregette Nicholast, miközben kávét töltött neki. - Ígérje meg, hogy nagyon óvatos lesz. - Az leszek. - Nicholas gyorsan felhajtotta a tűzforró kávét, aztán megkent egy szelet kenyeret lekvárral. - Ma estére már a kezünkben lesz a bánya. - A lekváros kenyeret magával vitte, és már indult is az istálló felé. A kavargó ködben kísértetiesen gyönyörű volt az út Penreithig. Nicholas legszívesebben dudorászott volna az izgatottságtól, ahogy végighaladt az ismerős úton. Furcsa volt arra gondolni, először mennyire ellenezte Clare ötleteit, aki bele akarta vonni a falu ügyeibe, most pedig sokkal elevenebbnek érezte magát, mint évek óta bármikor. Most már csak az hiányzik, hogy ő is belevonja Clare-t bizonyos más ügyekbe... A gondolattól kicsit lelohadt a jókedve. Ezt az átkozott testvéries viszonyt nagyon nehéz volt fenntartani. Volt valami ellenállhatatlanul erotikus a prűd szigor és a szenvedélyesség keverékében, ami Clare-ben rejlett, és nem tudott szabadulni a képétől, éjjel-nappal elkísérte. Soha többé nem tud nyugodtan ránézni egy biliárdasztalra... De ezzel nem lehet tréfálni. A jelenlegi helyzet szinte elviselhetetlen, a jövő pedig még rosszabb, mert Clare-nek eltökélt szándéka, hogy ha a három hónap letelt, távozik. Semmi kétség, kell, hogy legyen valami megoldás a dilemmájára, de halvány fogalma sem volt, mi lehetne az. Megkönnyebbülés volt, amikor megérkezett a találka színhelyére, egy facsoporthoz, a bányától nem messze. Owen már ott várta, egy idősebb férfi társaságában, akinek falába volt. Miután Nicholas leszállt a lováról, Owen bemutatta a férfit: - Ez itt Jamie Harkin, ő fog segíteni leereszteni a kosarat. Némán indultak a céljuk felé. Nicholas kantáron vezette a lovát. A közeli bánya szokásos zajait most eltompította a köd. A völgy legaljában jártak, és a köd sűrűn megült mindent, kénytelenek voltak lassan haladni, nehogy eltévedjenek. Nicholas ezt nem is bánta. A Bychan akna elég közel volt a fő lejárathoz, hogy valaki észrevegye, ha valami gyanús folyik, de a köd szerencsésen leplezte őket. Amikor odaértek az akna lejáratához, Nicholas odakötötte a lovát a kosarat leengedő kerékhez. Egy erős, nyugodt heréltet választott erre a célra. Owen ellenőrizte a kötelet meg a csigát, aztán bólintott. - Én megyek először. Jamie, majd úgy jelzünk, hogy megrántjuk a kötelet, és akkor megszólal ez a kis harang. Miután kipróbálták a harangot, Owen meggyújtott egy gyertyát, és bemászott a kosárba. Harkin elindította a lovat, és Owen lassan eltűnt a keskeny aknában, a csigák nyikorgásától 201
kísérve. Amikor megszólalt a harang, Jamie ellenkező irányba tekerte a csigát, és felvonta az üres kosarat. Ezután Nicholas következett. Már meggyújtotta a gyertyáját, belépett a kosárba és bólintott Jamie-nek. Miközben leereszkedett a mélybe, arra gondolt, hogy ez a kosár még mindig jobb, mint egy hurok a kötélen, mint az első alkalommal. A Bychan akna olyan szűk volt, hogy olyan érzése volt, mintha egy mezei nyúl üregébe kellene leereszkednie. A levegő sziszegve süvített el mellette, a kosár imbolygott, és neki-nekiütődött az akna oldalának. Épp mielőtt leért volna az aljába, a gyertyája kialudt. Szerencsére Owen ott várta az égő gyertyával. Nicholas kimászott a kosárból, és újból meggyújtotta a gyertyáját. - Merre megyünk? - Erre. - Owen elindult jobb felé. - Nincs messze, de kerülő úton megyünk, amerre kevésbé valószínű, hogy esetleg meglátnak. - Ez volt a bánya egyik legrégebbi része, és a dúcoló gerendák nagyon ritkásan álltak. Ahogy követte Owent, Nicholas az első látogatására gondolt és a kellemes komplikációkra, amik azzal jártak, hogy elkapta az árvíz Clare-rel. Milyen sokat haladtak előre aznap a csókok terén... Szigorúan másfelé terelte a gondolatait. Már megtanulta, hogy a bánya nem az a hely, ahol jó dolog, ha az ember hagyja elkalandozni a figyelmét. Elhaladtak az egyik vízelvezető akna mellett, aztán gyorsan bebújtak egy elhagyatott járatba, amikor megjelent néhány fiú, akik üres csilléket toltak a főjáratban. Miután elhalkult a kerekek zörgése, folytatták az útjukat. Amikor elhaladtak egy alagút mellett, ahonnan csákányok fémes koppanásai hallatszottak, Owen a homlokát ráncolva megjegyezte: - Ide vitték a fiúk a csilléket. Néhányan úgy döntöttek, nekikezdenek ennek az új fejtésnek. Nekem nem tetszik a dolog, túl sok gáz gyűlt össze a bányának ezen a részén, ezért nem dolgoztunk itt évek óta. De van egy jó telér ebben az alagútban, úgyhogy vannak, akik vállalják a kockázatot. Főleg, mióta Madoc nemrégiben csökkentette a béreket, úgyhogy most több szenet kell kifejteniük, ha ugyanannyit akarnak keresni. Pár perccel később odaértek a lezárt járathoz, amely elé keresztbe volt szögezve egy gerenda. Owen lehajolt és átbújt alatta, Nicholas pedig követte. Érdeklődve vette észre, hogy a járat alját borító port nemrégiben felkavarták, nem is egyszer. A szemét a falakra szegezte, és látta, hogy a kőzetnek furcsán megváltozik a színe, ahogy odaértek a járat végéhez. Owen vizsgálódva tapogatni kezdte a falat. - Ha megtaláljuk, amit gyanítok... Nicholas is megtapogatta a sziklát, és megkérdezte: - Mit keresünk? - Néha-néha találunk a kőben kis levegővel telt üregeket, ezek lehetnek dió nagyságútól kezdve akár akkorák is, mint egy nagyobb szoba. Ezeken a helyeken lehet ezüstöt találni. Wilkins is itt dolgozott annak idején, ebben a járatban. Szerintem talált egy nagyobb fajta barlangot, de aztán hallgatott róla, amikor rájött, mit talált. Mivel a szén itt kimerült, és abbahagyták a fejtést, mások nem vették észre.
202
Nicholas keze hirtelen becsúszott egy résbe, úgy térdmagasságban. Letérdelt, hogy alaposabban szemügyre vegye, és talált egy hatvan centi magas kis alagutat. - Lehet, hogy ez az. Owen is odament mellé. Nicholas lehasalt, és bekúszott a résbe. - Lássuk, hová vezet. Az alagút balra kanyarodott, aztán egy tágasabb barlangszerűségbe torkollt. Nicholas feljebb emelte a gyertyát, és majdnem felkiáltott a meglepetéstől, ahogy a fény visszaverődött a csillogó felszínről. A barlang hosszúkás, szabálytalan formájú volt, nagyjából két méter magas és öt-hat négyzetméter alapterületű. Attól volt különleges, hogy a falakból tömegével álltak ki csillogó kristályok. Nicholas óvatosan felállt, nehogy beverje fejét a kvarckristályokba, és kikiabált Owennek: - Gyere te is, hihetetlen ez a hely! Egy perc múlva Owen is megjelent. Miután feltápászkodott, csodálkozva nézett körbe. Egy kristálybarlang. A régiek úgy hitték, ezek a helyek varázslatosak, és talán igazuk is volt. Láttam már kisebb barlangokat, de ekkorát még soha. Nicholas odamutatott egy széttört kvarcrögre. - Ezt keressük? Owen félresöpörte a törött kristályszilánkokat, és közelebb tartotta a gyertyát. A fény megcsillant egy ezüstös szilánkon. Owen rámutatott a vékony kis érre a kőben. - Ez az! mondta diadalmasan. - Ez akkor törhetett le, amikor kivésték belőle az ezüstöt. Lássuk, vannak-e még ilyen törött darabok. Alaposan körbenéztek, és vagy negyven olyan helyet találtak, ahol látszott, hogy egy darab ki van vésve a falból. Több helyen látszott az ezüst telér maradéka, és találtak még egy kis szűk alagutat is. - Miután Wilkins elvitt innen minden ezüstöt, valószínűleg keresgélt, hogy nem talál-e egy másik barlangot. Owen előrement, és a kis járaton át egy kisebb barlangba jutottak, ahol szintén kvarckristályok csillogtak, bár nem olyan sok. Ezt nemrégiben fedezhették fel, mert csak egy-két helyen látszottak a véső nyomai. Ahogy Nicholas magasba emelte a gyertyát, és megnézte a mennyezetet, megakadt a szeme valami csillogón. Jobban megnézte, és egy csomó ezüst eret látott, amelyek szabálytalanul kígyóztak egy kvarckristály körül. - Heuréka! - mondta halkan. -Egy érintetlen rész. Owen odament és felnézett a válla fölött. - Szinte túl szép, hogy hozzányúljunk, nem? - Igen, de vinnünk kell belőle mintának. Ha bíróság elé visszük az ügyet, ez segíteni fog bebizonyítani, hogy tényleg van itt ezüst. . Owen hozott magával néhány kisebb szerszámot, és elkezdte kivésni a kvarcot. - Ez beletelik kis időbe - mondta. - Ráadásul a legtöbb rög be is van ágyazódva kristályok közé, és nem ilyen könnyű megtalálni, mint ezt itt. Szerintem Wilkins hónapok óta dolgozhatott itt, egyszerre mindig csak pár órát, nehogy valakinek feltűnjön. Kivéste az egész rögöt a kvarckristállyal együtt, aztán odaadta Nicholasnak - Ez a tiéd. A csillogó kődarab nagyjából akkora volt, mint egy alma, csak sokkal nehezebb. Hogy megóvja a törékeny kristályt és az ezüstszilánkokat, Nicholas becsavarta egy zsebkendőbe, aztán a zsebébe süllyesztette. - Szeretném, ha eljönnél velem Swansea-be, hogy mind a ketten 203
vallomást tehessünk a békebíró előtt. Az ügyvédem már készen áll a szükséges iratokkal. Holnapra le lesz zárva a bánya. Owen összevonta a szemöldökét. - Nem azért segítettem, hogy az legyen a vége, hogy a bányászok éhezzenek. - Persze hogy nem - nyugtatta meg Nicholas. - Átveszek minden bányászt ugyanazzal a fizetéssel. Kapnak munkát a kőbányában és a vasút építésénél. Senki nem fog veszíteni rajta. Owen helyeslően bólintott, aztán leguggolt és kimászott a barlangból. Nicholas követte, és az agyában csak úgy nyüzsögtek a tervek. Visszatértek a főjárathoz, majd továbbmentek a régi akna felé. Miközben elhaladtak az új fejtési felülethez vezető járat mellett, meghallották, hogy emberek közelednek feléjük. Owen azt mondta: - Mindig jó érzékem volt a bányalég megérzéséhez, és szerintem most sűrűbb, mint korábban volt. Ha kicsit is súlyosabb lenne a helyzet, a gyertyákat is el kellene oltanunk, és sötétben visszabotorkálni. Valaki nyilván észrevehette, és figyelmeztette a többieket, hála istennek. - Vagy pedig azért küldik ki a többieket, hogy a régi technikával robbantsanak. - Néha csinálják még, de remélem, itt nem próbálkoznak vele. - A pislákoló gyertyafényben Owen arca aggodalmasnak látszott. Madoc zsugorisága miatt itt volt a legrosszabb a dúcolás az egész bányában. A legtöbb gerendát elvitték, hogy az újabb járatokban újra felhasználják. Nem kéne sok, hogy beomoljon az egész, és szerencsétlen körülmények között akár a poros levegő is berobbanhat. Nicholas próbálta azzal megnyugtatni magát, hogy tapasztalt bányászok csak nem művelnek olyasmit, ami egyértelműen veszélyes, de azért megszaporázta a lépteit. Minden csoportban vannak vakmerők és ostobák. Halkan és megkönnyebbülten sóhajtott egyet, amikor megérkeztek a kosárhoz. Hirtelen egy robbanás hallatszott a hátuk mögül a járatokból. Mindketten megdermedtek. Valahol felordított valaki, és szörnyű morajlás visszhangzott a járatokban. Újabb robbanás rázkódtatta meg a földet, most még közelebb hozzájuk. Owen hamuszürke arccal felkiáltott: Te jóságos ég, az egész összeomlik! Nicholas a várakozó kosárra meredt, és a gondolatai vadul száguldoztak, ahogy próbált kitalálni valamit, hogy tudnák mindkettőjüket egyszerre felhúzni. Nem kellett sokat gondolkozni, hamar rájött, hogy ez lehetetlen. Megragadta Owen karját, és a kosár felé tolta. -Te menj előbb, neked családod van! Owen egy pillanatig habozott, aztán elhúzódott. - Nem! Nicholas azt akarta mondani, hogy a robbanás ereje nem fog idáig elérni, de nem volt rá esélye, hogy megszólaljon. Owen nem vesztegette beszéddel az időt, hanem kemény munkásöklével minden teketória nélkül behúzott egyet Nicholas állkapcsára. A váratlan ütés teljesen felkészületlenül érte. Nem vesztette el egészen az eszméletét, de minden elsötétedett előtte, és a térde megroggyant. Próbált tiltakozni, ahogy Owen belökdöste a kosárba. Owen megrángatta a kötelet, halkan hallatszott, ahogy odafent megszólal a 204
jelzőharang, és Nicholas emelkedni kezdett a felszín felé, magában átkozódva a tehetetlensége miatt Odalentről egyre közelebbről hallatszottak a katasztrófa hangjai. Az aknában süvített a légáramlat, a kosár vadul ide-oda csapódott az akna falainak. Ahogy felért a felszínre, Nicholas kiugrott, és azt kiáltotta: - Azonnal vissza kell küldeni a kosarat, robbanás volt, ki kell hoznunk Owent! Jamie Harkin rögtön engedelmeskedett. Nicholas őrjöngve próbálta siettetni, odarohant lóhoz, és minden cigány trükköt bevetve nógatta. De már késő volt. Odalent a föld felmorajlott, és fojtogató füstfelhő szállt fel, feketén a fehér ködben. A robbanás ereje úgy visszalökte a kosarat, hogy a levegőbe repült, mint egy rakéta. Leszakadt a kötelekről, és a földbe csapódott, úgy tizenöt méterrel távolabb. Nicholas döbbent rémülettel nézte, ahogy az akna beomlik, elfojtva a felszálló füstöt. A katasztrófa, amitől mindenki tartott a penreithi bányában, bekövetkezett.
205
Huszonötödik fejezet A robbanást az egész völgyben hallani lehetett, és minden épkézláb férfi odagyűlt a környékről, hogy segítsen a mentésben. Mivel a régi Bychan aknát véglegesen eltorlaszolta a robbanás, Nicholas odarohant a fő lejárathoz, és csatlakozott az első mentőcsapathoz, amely lement a föld alá. Bár néhányan vetettek rá egy csodálkozó pillantást, senki nem vonta kétségbe, hogy joga van ott lenni. Az aknában nem gróf volt, hanem egy újabb segítő kéz. Nicholas órákon át fáradhatatlan energiával dobálta félre a kőtörmeléket, míg a keze már vérzett és az izmai remegtek a kimerültségtől. Egyszer bemászott egy veszélyes törmelékhalom alá, és sikerült kiszabadítania egy fiatalembert, aki még élt. De sokkal gyakrabban már csak holttesteket találtak. Több órányi munka után valaki felváltotta, megfogta a karját és odavezette a felvonó kötélhez, mondván, hogy most már pihennie kell, különben több kárt okoz, mint amennyit segít. Amikor Nicholas felért a felszínre, azt látta, hogy a köd már felszállt, és kisütött a nap, elárasztva a völgyet ragyogó, vérvörös fénnyel. Valahol a közelben egy tekintélyes hang parancsokat osztogatott, de Nicholas olyan fáradt volt, hogy a szavak értelmét fel sem fogta. Hunyorgott a vakító fényben, miközben valaki odakísérte egy asztalhoz, ahol szendvicseket és forró teát osztogattak. Az evés gondolatára is felkavarodott a gyomra, de elfogadott egy bögre gőzölgő teát, amit valaki a kezébe nyomott. Jó sok cukor volt benne, a meleg folyadék és az édes íz kicsit kitisztította a fejét. Bár jó pár horzsolást és karcolást beszerzett, fájdalmat nem érzett. A világon semmit nem érzett. A környéken nyüzsögtek az emberek. Sokuknak láthatóan valami tennivalója volt, de a legtöbben családtagok voltak, akik reménykedve várták, hogy valami hírt kapjanak a szeretteikről. Voltak, akik sírtak, mások csak sztoikusan vártak. Nicholas úgy érezte, hogy amíg él, nem fogja elfelejteni ezeket az arcokat. Nem lepődött meg, amikor meglátta Clare-t. A lány maga volt a megtestesült nyugalom és erő a nagy káoszban. Úgy tűnt, ő irányítja az ennivaló osztását a mentő munkásoknak. Bár úgy ötven méterre lehetett tőle, megérezhette a pillantását, és felnézett. Egy pillanatra összeakadt a tekintetük, és csak úgy áradtak közöttük a bonyolult érzelmek. Nicholas hirtelen elfordult, nem akarta, hogy ilyen sebezhető állapotban lássa, és áttörjenek közöttük az érzelmi korlátok. Vonakodva ugyan, de nem tudta megállni, hogy ne sétáljon oda megnézni az áldozatokat. Két sorban feküdtek kiterítve a halottak, üres szeneszsákokkal letakarva. Miközben figyelt, egy újabb áldozatot fektettek le a sor végébe. A holttest a felismerhetetlenségig összeégett. Egy őrjöngő nő letérdelt mellé, és a gyűrűjét meglátva zokogásban tört ki. Miközben letakarták a testet, egy idősebb férfi elvezette a nőt, az arcán könnyekkel. Nicholas összeszorult gyomorral elfordult, és szembe találta magát Marged Morrisszal. Tizenhat éves korában a legcsinosabb lány volt az egész völgyben, és felnőtt nőként is nagyon 206
szép volt. Most elgyötört volt az arca, és kétszer annyi idősnek nézett ki. - Owen még nem került elő. Van valami esélye, hogy élve megtalálják? Nicholas jobban örült volna, ha meghal a bányában, mint hogy erre válaszolnia kelljen. De kénytelen volt, mert csak ő tudta, hogy hol volt Owen a robbanás pillanatában. - Nem hiszem, Marged -mondta fájdalmas hangon. - A Bychan aknát teljesen eltorlaszolta a robbanás, és a járatok is beomolhattak. - Összeszorult torokkal nyelt egy nagyot, és hozzátette: - A bányamérnök azt mondta, nem hiszi, hogy találnak túlélőket a bányának azon a részén. Marged egy pillanatig csak rámeredt, és Nicholas azon tűnődött, egyáltalán felfogta-e, amit mondott. Aztán meglátta, hogy egész testében reszket, mintha a hideg rázná. Nicholas nem bírta elviselni a tekintetét, a karjába vonta. Legalább annyira saját magát akarta vigasztalni, mint őt. Marged belekapaszkodott, mint egy fuldokló, és csak úgy rázta a zokogás karcsú testét. Nicholas könnyekkel a szemében azt mondta: - Soha nem fogtok hiányt szenvedni semmiben se te, se a gyerekek, esküszöm - fogadkozott, bár tudta, milyen szegényes kárpótlás ez egy elvesztett férjért és apáért. Clare közeledett hozzájuk, komor arccal. Nicholas kétségbeesett és könyörgő pillantást vetett rá Marged feje fölött. Clare megértette, odament a barátnőjéhez és gyengéden azt mondta: - Ha van valami jó hír, azonnal értesítünk, de szerintem most menj haza, majd én elkísérlek. A gyerekeknek szükségük van rád. Marged lassan felegyenesedett, és megtörölgette a szemét. - Persze, haza kell mennem a gyerekekhez. És értesíteni kell Owen anyját is - mondta tompán. Egy pillanatra harag villant az arcán. - Soha nem fogom engedni, hogy a fiaim itt dolgozzanak. Soha! - Clare belekarolt, és elindultak. Nicholas nézte őket, míg el nem tűntek a tömegben. Már majdnem sötét volt, fáklyákat gyújtottak. A pislákoló fényben olyan volt az egész jelenet, mint egy baljós középkori festmény a pokolról. Ólomnehéz szívvel elment a lejárathoz, és odalépett egy csoporthoz, akik épp visszaindultak a bányába egy kis pihenő után. A fekete szénporral borított embereket szinte meg sem lehetett különböztetni egymástól. Nicholas sejtette, hogy ő is ugyanígy festhet. Miközben várta, hogy leereszkedjen, egy ismerős hang csattant fel mögötte: - Mi a fenét keresel itt, Aberdare? Tűnj el a birtokomról! Nicholas megfordult, és megpillantotta Michaelt. Átfutott a fején, hogy az előbb is az ő hangját hallotta parancsokat osztogatni: azzal a hatékonysággal és higgadtsággal szervezte a mentést, amit a csatatéren tanult. - Hagyjuk a dühkitöréseket későbbre, ha túl leszünk ezen - mondta fáradtan Nicholas. Addig szükséged van minden segítő kézre. Michael nyitotta a száját, hogy visszavágjon, de Nicholas felemelt kézzel belefojtotta a szót. - Michael, jobb lesz, ha most befogod a szádat. 207
Michael arcán vörös foltok jelentek meg a dühtől, de nem vitatkozott. A száját vékony vonallá összeszorítva sarkon fordult és elment, Nicholas pedig újból leereszkedett a bányába. Miután hazakísérte a barátnőjét, Clare két napig nem is látta Nicholast. Lewis, a kocsis, aki a legtöbb fuvarozást végezte Pen-reith körül, akkor hozta haza, majdnem eszméletlen állapotban. Amikor Rhys Williams kihívta Clare-t a ház elé, döbbenten látta, hogy Nicholas milyen állapotban van. Nemcsak rongyos volt és piszkos, de a keze és a ruhája is vérfoltos. Lewis megnyugtatóan azt mondta: - Nem sérült meg, Miss Morgan, csak nagyon kimerült. Elismerő bólogatással hozzátette. - Lehet, hogy cigány, de talpig férfi. Nem fél tőle, hogy bepiszkítsa a kezét. Azt mondják, nem aludt két napig, de végül kiütötte a fáradtság. Williams és az egyik inas leemelték Nicholast a szénával kibélelt szekérről. Látva Clare arcát, a komornyik azt mondta: - Ne aggódjon, kisasszony, gondoskodunk róla. Clare tudta, hogy csak útban lenne, úgyhogy inkább a kocsishoz fordult, és megkérdezte: Lehet tudni, hogy végül hány áldozat volt a bányában, Mr. Lewis? A férfi vágott egy keserű grimaszt. - Harminckét halott, több tucat sérült, és öten még mindig nem kerültek elő. Alig van olyan család a faluban, akiket ne ért volna valami veszteség. Arra mar nem számítanak, hogy túlélőket találjanak. Egy csapat még keresi tovább a holttesteket, de holnap megkezdik a rendes munkát a bányának azon a részén, amit nem tett tönkre a robbanás. Az élet megy tovább, gondolta keserűen Clare. Madoc és Lord Michael nyilván nem akarnak több hasznot veszíteni a leállás miatt. - Köszönöm, hogy hazahozta Lord Aberdare-t. - Kicsit habozott, hogy vajon Lewis vár-e valami kézzelfoghatóbb jutalmat is a szolgálataiért. Lewis olvasott a gondolataiban, és azt mondta: - Lord Michael Kenyon már kifizetett. Az is kemény fickó, de igazságos, ő maga is többször lement menteni. - Bizalmasan lehalkítva a hangját hozzátette: - Az emberek abban reménykednek, most már ő fogja irányítani a bányát. George Madoc soha nem törődött volna így a mentéssel. Talán Lord Michael mégsem reménytelen eset, gondolta Clare. Miután elköszönt a kocsistól, bement a házba, és tétován elidőzött kicsit a hallban. Nem tudta, mihez kezdjen, ő is sokat dolgozott a robbanás óta. Amellett, hogy megszervezte a mentőcsapatok ellátását ennivalóval és ápolta a sérülteket, meglátogatta minden barátját, akiket valami veszteség ért, hogy gyakorlati segítséget és vigaszt nyújtson. A fáradtság aznap már erőt vett rajta. Miután három órát aludt, vissza akart menni a faluba, de abból, amit Lewistól hallott, úgy gondolta, a krízisen túl vannak. Bár nyilván akadna tennivaló, már nem létfontosságú a segítsége, főleg mivel maga is úgy szédeleg a fáradtságtól, hogy alig képes tisztán gondolkodni. Sóhajtott egyet, aztán felment az emeletre, hogy lefeküdjön.
208
Amikor Clare felébredt, már sötét volt. Bár nagyon kimerültnek érezte magát, a feje tiszta volt, ahogy szembenézett azzal a fájdalmas tudattal, hogy soha többé nem láthatja Owent. A saját veszteségérzete csak fokozta a szívfájdalmat, amit Marged és a gyerekek miatt érzett. Az éjszaka is mintha visszhangozta volna a hangulatát: vihar készülődött, a szél fütyült a ház körül és a faágak neki-nekiütődtek az ablakoknak. A halk zene olyan finoman vegyült bele a szélbe, hogy beletelt egy időbe, míg rájött, hogy az elégikus muzsika nemcsak a fejében szól. Mint az első éjszakáján, amit Aberdareben töltött, csak most tudta, honnan jön a zene. Nicholas is felébredhetett, és ő játssza a gyászdalt a halottakért. Clare nem bírta elviselni, hogy egyedül legyen, felkelt, belebújt a papucsába és egy kis hideg vízzel megmosta az arcát. Még mindig rajta volt gyűrött ruhája, mert nem vetkőzött le. A haját nem volt kedve feltűzni, csak összekötötte egy szalaggal, aztán lement, hogy megkeresse Nicholast. Nagyon késő volt, és úgy gondolta, a házban már mindenki más rég alszik. Meg is találta Nicholast a félhomályosán megvilágított könyvtárszobában, halkan énekelgetett valami régi siratódalt. Közben megfürdött és átöltözött a szokásos fekete-fehérbe, szinte átlagosan festett, attól eltekintve, hogy az állkapcsán csúnya horzsolás éktelenkedett, és a keze úgy ki volt sebesedve, hogy az ujjai vérnyomokat hagytak a hárfa húrjain. Felnézett, amikor Clare belépett a szobába, homályos szemekkel. Aztán megint a hárfához hajolt. Bár a szöveg és a dallam walesi volt, gyászos cigány szomorúság is vegyült bele. Clare némán odasétált, és szenet rakott a tűzre. Aztán letelepedett egy fotelbe, hátrahajtotta a fejét, és hagyta, hogy a zene átáradjon rajta. Már az is sokat segített, hogy egy szobában lehet Nicholasszal. Az utolsó akkord betöltötte a szobát, aztán szétfoszlott és elhalt. Az ezt követő csendben egy villámlás csattanása hallatszott a távolból. Nicholas feszült hangon megszólalt: - Többet kellett volna tennem. Maga figyelmeztetett, mennyire veszélyes a bánya, de nem vettem komolyan. Nekem az egész csak egy újabb játék volt. Clare-t meglepte az önvád, ami a férfi hangjából szólt. - Beszélt Lord Michaellel, és megtett mindent, amit lehetett, hogy felbontsa a szerződést. Mi mást tehetett volna így, hogy jogilag nincs felhatalmazása? - Többet is tehettem volna. - Nicholas lerakta a hárfát és felállt, aztán járkálni kezdett a félhomályba burkolózó szobában. - Az én hibám, hogy Owen meghalt. - Ne okolja magát - mondta halkan Clare. - Mindenki, aki ott dolgozott a fejtésen, meghalt. - De Owen nem ott dolgozott, hanem engem kísért. Még élhetne. - Nicholas megállt egy ablaknál, széthúzta a függönyt és kinyitotta az ablakot, aztán vett egy mély lélegzetet, mintha a vihart akarná magába szívni. - Már a Bychan akna végében voltunk, készültünk felmenni, amikor az első robbanás történt, és kezdtek beomlani a járatok. A kosárban pedig csak egy ember fért el. Nicholas megkapaszkodott az ablakpárkányban. - Én mondtam neki, hogy menjen elsőnek, a családja miatt. Vitatkozás helyett egyszerűen behúzott egyet, és belökött a kosárba. Ha még 209
egy-két percünk maradt volna, talán ő is megmenekül, de már nem volt idő... - Nicholas hangja elcsuklott. Közben az első esőcseppek kopogni kezdtek az üvegen, és becsapódtak a nyitott ablakon.. Nicholas megfordult. Az arcán ugyanaz a vad düh tombolt, mint amikor meglátta a felesége portréját. De most rosszabb volt, mert ez a düh saját maga ellen irányult. - Ha az én életem száz arany guinea-t ért, Owené felbecsülhetetlen - mondta hevesen. - Szeretett és szerették. A hétszentségit, miért ő, és miért nem én?! Nicholas helyében Clare ugyanezt érezte volna; a halál is jobb lenne, mint azzal a tudattal tovább élni, hogy az élete egy barátja életébe került. Szerette volna enyhíteni valamivel a férfi gyötrelmét, és azt mondta: - Ha Owen feláldozta magát, azért tette, mert magának van hatalma végrehajtani a változtatásokat. Magának köszönhetően sok életet meg lehet kímélni a jövőben. - Ez nem elég! - Nicholas hirtelen megdöbbentő hevességgel felkapta a hárfáját, és teljes erejéből odavágta. A kecses hangszer nekicsapódott a falnak, az elszakadt húrok groteszk, síró hangot adtak, aztán a hárfa darabjai a földre hullottak, fájdalmasan disszonáns akkordot hagyva maguk után. A villámlás kettéhasította az eget, kísérteties élességgel megvilágítva Nicholast és a törött hárfát A mennydörgés átrobajlott a völgyön. Clare felkiáltott: - Hagyja abba, ne okolja önmagát! Nem maga tehet mindenről, maga nem az isten! - Néha az az érzésem, az Isten sem Isten - mondta keserűen Nicholas. - Olvastam Jób könyvét, és nem fest valami előnyös képet a Mindenhatóról. Clare tudta, hogy meg kéne szidnia az istenkáromlásért, de nem volt képes rá: nehéz volt hinni az isteni igazságosságban, amikor jó emberek ilyen tragikusan meghalnak. Nicholas nyugtalanul járkált tovább, és visszaért a kandallóhoz. Nekitámaszkodott a párkányának, és belebámult a parázsba. - Ha hamarabb cselekedtem volna, ha annyi időt töltöttem volna azzal, hogy mások életével törődöm, mint a maga behálózásával, ez nem történt volna meg. Owen élne, és a többiek is. - Nagyot sóhajtott. - Két gyerek is volt az áldozatok között, nem nagyobbak, mint Huw Wilkins. - Ha valakit okolnia kell, hát Madoc a főbűnös. Vagy Lord Michael, akinek lett volna módja változtatni, de átadta az irányítást egy kapzsi tökfej kezébe. De Nicholast nem győzték meg az érvek. - A játéknak vége, Clare. - A lány felé fordult, kifürkészhetetlen arccal. - Feloldozom az egyezségünk alól. Menjen haza Penreithbe. Én teljesíteni fogom, amit vállaltam, és megteszek mindent, amit kért. De egyedül teszem, nem akarok még többet ártani magának, mint eddig is tettem. Clare rámeredt és elsápadt. Nem tudta elhinni, hogy ilyen könnyedén és magától elengedi. Nicholas megemelte a hangját. - Hallotta, menjen el! Nem kell többet elviselnie az önző, profán társaságomat! Clare megértette, hogy magát kell megbüntetnie, hogy könnyítsen a gyötrelmes bűntudaton. És azzal, hogy őt elküldi, abban a pillanatban, amikor leginkább szüksége lenne rá. 210
Teljesen zsibbadtnak és bénultnak érezte magát, csak tehetetlenül nézett Nicholasra. A vihar, amely átsöpört az egész völgyön, pontos mása volt az érzelmi viharnak, amely ebben a csendes könyvtárszobában tombolt, és Clare mindkét viharral szemben egyformán tehetetlennek érezte magát. Ismét felvillant egy villámlás, és ebben a pillanatban, a vakító fényben valami mintha beléhasított volna, amitől darabokra hullott minden félelem és kétely. De az eredmény mégsem széthullás volt, hanem valami lélegzetelállító teljesség. Egész életében arra vágyott, hogy élő kapcsolata legyen az Istennel, és vágyott az emberek szeretetére. Mivel mindkettő hiányzott az életéből, gyűlölte magát, amiért túl gyenge és kicsinyes, hogy bármelyiket is kiérdemelje. De most egyetlen szempillantás alatt megváltozott az egész világ, mint amikor egy kaleidoszkóp mintái összeállnak. Bár soha nem érzett sem isteni szeretetet, sem azt a belső irányítást, ami a vallásának alapja lett volna, most megismerte a teljes bizonyosságot. Szerette Nicholast, mindig is szerette. Ez a lelkét is megperzselő igazság az egész életét egyetlen fókuszpontba rántotta, és a lelke mélyéig hatoló bizonyossággal tudta, hogy vele kell maradnia. Gyorsan odament Nicholashoz, és megfogta felsebzett kezét. - Az elején azt mondta, hogy csak olyan nők érdeklik, akik hajlandóak. - Megcsókolta Nicholas véres ujjhegyeit, aztán a szívére vonta a kezét. Felnézett az arcába, és halkan azt mondta: - Én hajlandó vagyok. Miközben ismét nagyot dörrent a mennydörgés, Nicholas egész teste megfeszült. - A sajnálat nagyon gyenge ürügy a szerelemre, Clare. - Nem sajnálatot akarok adni - Clare lassan, a tekintetét el nem fordítva elengedte a férfi kezét, és elkezdte kigombolni az inget a nyakánál. Becsúsztatta alá a kezét, és gyengéden megsimogatta a feszült izmokat a vállán. - Hanem barátságot. Nicholas lehunyta a szemét, és felsóhajtott. - Visszautasíthatnám, de... - kinyitotta a szemét, és suttogva folytatta: - képtelen lennék rá. Clare lábujjhegyre állt, és a férfi ajkára szorította az ajkát, mintha át akarná venni a fájdalmát, és átalakítani a szerelmének erejével. Tudta, hogy most nincs visszaút. Nicholas magához húzta, olyan szorosan, hogy Clare alig kapott levegőt. Kétségbeesetten simogatta, mintha nem tudna betelni a közelségével. Nicholas térdre roskadt, és a mellébe fúrta az arcát, akadozó lélegzete forrón sütött. Clare megsimogatta selymes, kócos haját, miközben Nicholas végigsimított az egész testén, követve a csípője ívét és a combjai vonalát. Aztán lehúzta maga mellé, hogy ő is letérdeljen a puha keleti szőnyegre. A kandalló tüze melegítette az oldalát. Odakint egyre jobban zuhogott az eső, úgy verte az ablaktáblákat, mintha Fájuk akarna törni. Az ajka összetalálkozott Clare ajkával, mohón és vadul, mintha az esszenciáját akarná magába szívni. Az ujjai ügyes mozdulatokkal kikapcsolták a csatokat, amelyek hátul a ruháját tartották. Becsúsztatta a kezét, aztán kibontotta a fűzőt is, és lejjebb húzta a lány válláról a ruhát, hogy meztelen mellére simulhasson a keze. 211
Clare-nek egy pillanatra elakadt a lélegzete, ahogy egész testén átáradtak a perzselő lángok. A játékos csókokkal és érzéki játékokkal töltött hetek felfokozták az érzékenységét, előkészítve a szenvedély tűzviharát. Érezni akarta a férfi meztelen bőrét az övén. Kihúzogatta az ingét a nadrágból, és a keze besiklott a finom vászonanyag alá. Az ujjai végigcirógatták a férfi mellkasát és a sötét szőrszálakat. Feljebb húzta az ingét, megérintette a mellbimbóját, aztán előrehajolt és megcsókolta, míg meg nem merevedett. Nicholas a fejét hátrahajtva felszisszent, és egy ér jól láthatóan lüketett a nyakán. Clare a másik mellbimbójához fordult, és finoman a foga közé vette Nicholas fojtott kis hangot adott, aztán áthúzta a fején az inget és félredobta. A tűz vöröses fénye táncolt izmos felsőtestének körvonalain, ahogy a karjába vonta a lányt, és elnyúlt vele a szőnyegen. Az érzések kavalkádja elárasztotta Clare egész elméjét. A férfi követelőző és birtokló csókjai, az izmainak feszessége, ahogy a mellkasa odanyomódik a melléhez, a szőnyeg szálainak szúrása, a tűz száraz melege, aztán Nicholas perzselően forró ajka a mellén... Az ujjai a férfi vállába markoltak, érezni akarta az erejét és a tüzét mindenhol egyszerre, de leginkább legbelül, a leglüktetőbb helyen. Nicholas felhúzta a lány szoknyáját a hasáig, aztán simogatni kezdte a combja belső felét, magabiztos keze egyre feljebb siklott, míg megérintette a legrejtettebb helyeket. Clare döbbenten felkiáltott, az egész testén átömlő forróság úgy izzott, mint odakint a villámok az égen. A teste mintha önálló életre kelt volna, önkéntelenül a férfi kezéhez simult. Majdnem sírva fakadt, amikor abbahagyta a simogatást. Aztán valami ruhaanyag susogása hallatszott, és egy türelmetlen kéz alatt lepattanó gomb koppanása. Clare megfeszült, amikor Nicholas fölé hajolt, fájdalomra számított, és összeszedte az erejét, hogy ne mutassa ki. De most csak egy pillanatnyi kényelmetlenséget érzett, aztán a szerelem betöltötte a szívét ugyanúgy, mint a testét. Azonnal átvette a férfi ritmusát, ismerős volt, ha soha nem is tapasztalta, ősi, kétségbeesett vágy az egyesülésre, amely elsodorta mindkettőjüket, mint egy tomboló vihar. A vihar odakint is teljes erővel tombolt, mindent betöltött a mennydörgés, és vihar tombolt Clare lelkében, mindent átalakítva ellenállhatatlan erejével. Ráfonódott Nicholas testére, nem tudta, hol kezdődik a férfi és hol végződik ő, mert egyek lettek, és együtt erősebbek, mint külön. Amikor Nicholas a csúcsponton utoljára felkiáltott, a villámlás pont a ház fölött hasította ketté az eget, betöltve a könyvtárszobát kékes-fehér, vakító fénnyel, és az ablakokat is megrezegtette a mennydörgés. Aztán egy újabb villámlás következett, kísérteties fénnyel megvilágítva Nicholas arcát. Elviselhetetlenül, szívszorítóan gyönyörű volt, és akár démon, akár bukott angyal, akár a világosság fejedelme, akár a sötétségé, Clare-t ez nem érdekelte. Csak az számított, hogy szereti, és hogy ez a testi-lelki egyesülés volt a legvalódibb dolog, amit valaha is tett 212
Huszonhatodik fejezet Miután jóllakott a testük, némán feküdtek egymás karjaiban a kandalló előtt. A vihar már elcsitult, és a mennydörgés is csak távolból, a völgy felől hallatszott ide. Clare Nicholas fejét simogatta, amely a mellén nyugodott. Soha életében nem érezte magát boldogabbnak vagy teljesebbnek. Furcsa, hogy az evilági szerelem meggyógyította a spirituális fogyatékosságait. Vagy talán nem is furcsa. Amíg azt érezte, hogy nem szereti az apja itt a földön, kiéhezett lelke az isteni szeretetet sem tudta befogadni, és üres maradt legbelül. Az, hogy beismerte önmagának Nicholas iránti szerelmét, mintha megnyitotta volna a szíve kapuját. Az eszével mindig tudta, hogy az apja szerette, amennyire tőle telt. Az volt élete legnagyobb bánata, hogy amire neki szüksége lett volna, az valami más volt, mint amit az apja adni tudott De most végre képes volt elfogadni őt olyannak, amilyen volt, és szemrehányások nélkül szeretni. Úgy érezte magát, mintha újjászületett volna, és olyan elevennek, mint még soha életében. Azzal, hogy megpróbálta megszabadítani Nicholast a fájdalmaitól, saját magát is felszabadította. Legszívesebben hangosan nevetett volna a boldogságtól. És most már aggodalom nélkül tudott arra is gondolni, hogy mi fog történni ezután. Az, hogy szereti Nicholast, még nem jelenti azt, hogy ő is viszonozni fogja az érzelmeit. Simogató keze megtorpant a férfi hajában. Borzasztóan fog hiányozni, ha véget ér ez a különös kapcsolat. De túléli, mert a szíve most már teljes. A tűz már majdnem kialudt, és a nyitott ablakon hideg huzat áramlott be. Clare borzongani kezdett, Nicholas ölelése sem volt elég, hogy melegen tartsa. Nicholas egy halk sóhajjal felült, és lenézett rá. Az arca nyugodt volt és kissé távolságtartó, a gyötrelmes fájdalom eltűnt róla. Clare nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de Nicholas egy ujjal megérintve az ajkát elhallgattatta. Miután úgy-ahogy helyére húzogatta a lány ruháit, felállt, és ő is rendbe szedte magát. Gyors, ügyes mozdulatokkal becsukta az ablakot, összehúzta a sötétítő függönyt, eloltotta az egyetlen pislákoló lámpát, és felvette a földről gyűrött ingét. Aztán letérdelt, a karjaiba kapta Clare-t, és kivitte a könyvtárszobából, semmi nyomát nem hagyva maguk után a történteknek. Clare feje álmosan Nicholas vállára bukott, és hagyta, hogy a férfi felvigye a szobájába. Miután lefektette az ágyra, levette róla a ruháját, és betakargatta. Bár a szemérmesség ostobaság lett volna a történtek után, Clare azért örült, hogy majdnem sötét van. Azt hitte, Nicholas el fog menni, de meglepetésére azt hallotta, hogy a kulcs belülről fordul meg a zárban, és a férfi a sötétben levetkőzik. Aztán melléfeküdt és átkarolta. Ha az zavarta is 213
volna, ha nézi, Clare azt már egyáltalán nem szégyellte, hogy meztelen testével körülfonja. Tiszta lelkiismerettel és nyugodt lélekkel aludt el. Másnap arra ébredt, hogy valaki a kilincset rángatja. Korán reggel ilyenkor szokta Polly behozni a teáját, és egy pillanatig nem értette, hogy miért van zárva az ajtó. Aztán rátörtek az előző éjszaka emlékei. Polly okos lány volt, hamar feladta és elment. Hála istennek, hogy nem helybéli, és diszkrét is; ha rájött, hogy Clare nem egyedül töltötte az éjszakát, tartani fogja a száját. Clare kinyúlt az egyik karjával, és felfedezte, hogy egyedül fekszik az ágyban. De ha Nicholas már elment, miért van még mindig bezárva az ajtó? Felült, és körbenézett. Nicholas összefont karokkal az ablaknál állt, és kibámult a völgyre. Teljesen meztelen volt, a bőre ragyogott, mint a meleg bronz a sápadt hajnali fényben. Amikor meghallotta, hogy Clare mocorog, hátrafordította a fejét, és találkozott a tekintetük. Valami olyan kifejezés ült az arcán, amit Clare még soha nem látott rajta: nem az előző éjszakai kétségbeesett bűntudat, és nem is a vad düh, ami néha kiütközött rajta. Az is biztos, hogy nem az a játékosság és nyíltság, amit annyira szeretett benne. Inkább talán elszántnak tűnt? Rezignáltnak? Majdnem idegennek látta, és egy kicsit ijesztőnek is. Clare tétován megkérdezte: - Hogy érzed magad ma reggel? Nicholas megvonta a vállát. - A bűntudatom nem enyhült, de azért már nem vagyok olyan dühös magamra. Túlélem. - A pillantása Clare-re vándorolt. - Te viszont figyelemreméltóan nyugodtnak látszol egy lelkész lányához képest, akiből bukott nő lett. Clare csak most ébredt rá, hogy a haján kívül más nemigen takarja, és gyorsan a mellére húzta a takarót. - Kicsit késő már a szemérmességhez - jegyezte meg Nicholas. Clare dacosan visszaejtette a takarót a derekáig, és hátradobta a haját. Nicholas nyugalma kissé megingott, és felgyorsult a lélegzete. Szemlátomást némi erőfeszítésébe került, hogy a lány arcára emelje a tekintetét. - Nyilvánvaló, hogy össze kell házasodnunk, minél előbb, annál jobb. Még ma elküldetek Londonba, hogy beszerezzük a szükséges külön engedélyt Clare tátott szájjal meredt rá. - Házasság? Mi a csudáról beszélsz? - Azt hittem, egyértelmű - felelte hűvösen Nicholas. - Legális házasság. Míg a halál el nem választ. - Micsoda? - dadogta Clare teljesen összezavarodva. - Megesküdtél, hogy soha többé nem nősülsz meg. Ugyan miért akarnál elvenni engem? - Nagyon alapvető okból: mert lehet, hogy a gyerekemet várod. Clare-t elöntötte az öröm a gondolatra, de gyorsan elfojtotta. - Egyszer azt mondtad, meg lehet akadályozni a nemkívánatos következményeket. - Igen, de tegnap éjszaka nem gondoltam rá - felelte szárazon Nicholas. - Jó, lehet, hogy teherbe estem, de nem túl valószínű. Okosabb lenne megvárni, míg kiderül, mint valami elkapkodott dolgot művelni, amit később csak megbánnál. 214
- Hetekbe is telhet, míg biztosan tudjuk. Szeretnéd, ha Penreithben mindenki tudná, hogy kénytelen voltál hozzám jönni? Amíg szűz voltál, tiszta lehetett a lelkiismereted, és ez erőt adott, hogy szembenézz azoknak a megvetésével, akik a legrosszabbakat feltételezték rólad. Ez már nem így van, sebezhetővé váltál, és ezt csak egyféleképpen lehet helyrehozni. Clare hallgatott. Bár nem szégyellte, hogy a testével vigasztalta Nicholast, de annak a gondolatát is gyűlölte, hogy a pletyka olcsónak és gonosznak tüntesse fel azt, ami szeretetből történt Végül megkérdezte: - Miért határoztad el, hogy nem nősülsz meg többet? Nicholas összeszorított a száját, és kibámult az ablakon. Clare csak a profilját látta. - A nagyapám fő életcélja az volt, hogy örököse legyen Aberdare-nek. Hogy nem voltam hajlandó utódról gondoskodni, az is egy módja volt, hogy szembeszálljak vele. Mivel őt már nem érdekli, hogy lesz-e Aberdare-nek hatodik grófja, ez már csak gyerekes bosszú lenne. Megint Clare felé fordult. A reggeli fényben csak a sziluettje rajzolódott ki, az arckifejezését nem láthatta. - Az irántad érzett felelősségtudatom fontosabb kell hogy legyen a nagyapám iránti értelmetlen bosszúvágynál. Habár az nem bántotta a lelkiismeretemet, hogy tönkretegyem a hírnevedet vagy elvegyem a szüzességedet, de ha véletlenül teherbe ejtenélek, az elfogadhatatlan lenne. Nincs más megoldás, mint a házasság. Clare a világon semmit nem szeretett volna jobban, mint Nicholas feleségének lenni, de ez eddig egyenesen elképzelhetetlen volt a számára. Azon tűnődött, Nicholas vajon csak azért döntött-e így, mert valahogy könnyíteni akar a bűntudatán, amit Owen halála miatt érez. Mióta megkötöttük az egyezségünket, mindent megtettél, hogy elcsábíts - mondta. - Nem értem, most, hogy sikerült, hirtelen miért gondoltad meg magad a házassággal kapcsolatban. Nicholas gúnyos pillantást vetett rá. - Nem én csábítottalak el, épp ellenkezőleg. Clare elpirult. - Nem akartalak csapdába csalni, hogy elvetessem magam. - Tudom, Clare - mondta halkan Nicholas. - Nagy ajándékot adtál nekem, a legnagylelkűbb indíttatásból. De az, hogy elfogadtam, bizonyos kötelezettségekkel is jár, és én mindig teljesítem a kötelességeimet. Clare önkéntelenül megborzongott. - Ez elég hideg és józan alap egy házassághoz. - Ó, nem ez az egyetlen alapja. - Nicholas szeme megcsillant, és kicsit átmelegedett hideg, közönyös tekintete. - Például most, hogy végre megkaptam, amit akartam, szeretném megismételni, lehetőleg minél gyakrabban. - Amikor látta, hogy Clare tétovázik, hozzátette: Látom, meg kell hogy győzzelek. Két nagy lépéssel ott is termett az ágynál. Mielőtt Clare-nek akár levegőt venni is lett volna ideje, már a hátán feküdt, és Nicholas csókolta, az egyik kezével a hajába markolva, a másikkal a mellét simogatva. A halk zihálás nyilván beleegyezésnek hallatszott, mert Nicholas felemelte a fejét, és azt mormolta: - Van valami különleges kívánságod az esküvőre? A legjobb lenne szerény keretek között megtartani, de azért adjuk meg a módját.
215
Clare küszködött, hogy józan tudjon maradni, ami nem volt könnyű, mikor Nicholas olyan csodás dolgokat művelt odaadó testével. - Én... én egy árva szóval sem mondtam, hogy hozzád megyek. Nicholas arca egészen közel volt, és látta, ahogy a szeme még feketébb lett. - Miért nem? kérdezte éles hangon. - Nekem nem úgy tűnik, mintha nem lenne jó velem. Persze vannak nők, akik lefekszenek olyan férfiakkal, akikkel a világ előtt soha nem kötnék össze az életüket. - Ne legyél nevetséges - mondta csípősen Clare. - Pont fordítva áll a helyzet. A grófok nem szoktak falusi tanítónőket feleségül venni. - Ahogy a grófok fiai nem vesznek el cigánylányokat? Az apád lelkész volt, művelt ember, földbirtokosok leszármazottja, és az anyád is tiszteletreméltó kisbirtokos lánya. Sokan vannak, akik úgy gondolnák, a te származásod még előkelőbb, mint az enyém. Hozzám kell jönnöd, Clare. Tartozol vele születendő gyermekednek, hogy nevet adj neki. Clare önkéntelenül elnevette magát - Én egyáltalán nem vagyok meggyőződve ennek a születendő gyermeknek a létezéséről. - Pedig kellene. - Nicholas könnyedén végighúzta a tenyerét a lány hasán, aztán lejjebb siklott a lágy pihékre. - Mert rövidesen meg fogjuk kétszerezni az esélyeit a fogantatásának. - Hagyd abba. - Clare eltolta a férfi kezét. - Így nem tudok gondolkozni. De Nicholas nem zavartatta magát, visszacsúsztatta a kezét, és folytatta: - Nem kell olyan sokat gondolkodni azon, hogy az ember annyit mondjon, hogy igen. Clare megragadta Nicholas kezét, és megállította. - Azt el tudom fogadni, hogy elvennél szerelem nélkül, de azt nem, hogy meggyűlölnél, amiért akaratod ellenére belekényszerítettelek ebbe a helyzetbe. - Soha nem tudnálak meggyűlölni, Clare - mondta Nicholas ugyanolyan komolyan. Teljesen önként teszem, amit teszek, és nem büntetnélek téged egy olyan helyzetért, amit én teremtettem. Clare habozott. Bármennyire nem örült is neki, fel kellett tennie még egy kérdést. - Van még valami. Nicholas kérdőn felvonta a szemöldökét. Clare elfordította a tekintetét. - Azt mondják, nem voltál hű az első feleségedhez. Igaz ez? Nicholas arca eltorzult. - Igaz. - Megértem, hogy az arisztokraták másképp viszonyulna ezekhez a dolgokhoz, de én nem vagyok arisztokrata - mond akadozva Clare. - Én... nem tudnám elviselni, ha más nők is lennének az életedben. A csönd hosszúra nyúlt. Nicholas arca kifürkészhetetlen maradt, és amikor végül megszólalt, hűvösen semleges volt a hangja - Ajánlok még egy egyezséget. Én hűséges leszek hozzád, ameddig te hű vagy hozzám. De ha valaha is másik férfi ágyába bújsz, én is másfelé fogok keresgélni.
216
Clare szinte szédelgett a megkönnyebbüléstől. - Ha ilyen egyezséget kötünk, akkor nagyon hosszú, unalmas életben lesz részed, mert én soha nem csalnálak meg. - Unalmas? Veled? Nem hiszem. - Nicholas arca kicsit felderült - Ez azt jelenti, hogy igent mondasz? Clare lehunyta a szemét, szerette volna rendezni a gondolatait, hogy meghallja, mit súg a belső hang. Azonnal elárasztotta a bizonyosság, mint előző éjjel. Tudta, hogy erre született, hogy ezt kell tennie. Mivel az volt az érzése, hogy Nicholas nem örülne a hangzatos szerelmi vallomásoknak, csak kinyitotta a szemét, és annyit mondott - Igen, Nicholas, szívembőllelkemből. Nicholas felállt az ágyról, az íróasztalhoz ment, és keresgélt valamit a fiókban. Amikor visszament, Clare látta, hogy egy tollkés van nála. Értetlenül figyelte, Nicholas pedig felemelte a kezét, és apró vágást ejtett a csuklóján az éles, keskeny kis pengével. Egy mélyvörös vércsepp buggyant ki sötétbarna bőrén, aztán még egy, ahogy felemelte a kezét. Clare kitalálta, mi következik, és sikerült nem összerezzennie, amikor Nicholas apró vágást ejtett az ő karján is. Odaszorította a csuklóját, és halkan azt mondta: - Míg a halál el nem választ. Clare a csuklójukra nézett, és valami mélységes összetartozást érzett. - Ez cigány rítus? - Egy a sok közül. A romák sokfélék. Az esküvői ünnepség általában azzal végződik, hogy eljátsszák, hogy elrabolják a menyasszonyt. Helytelennek tartanák, ha a lány túlságosan könnyű szívvel hagyná ott a családját. Mivel téged úgy kényszerítettelek, hogy idegyere Aberdare-be, ezt szerintem vehetjük lányrablásnak. - Nicholas a szájához emelte Clare csuklóját, és lenyalta a vércseppet. - Akkor jöhet a nászéjszaka? Clare ölelésre tárta a karját, a haja csábítóan omlott a vállára. - Örömmel. Ahogy megcsókolta a lányt Nicholas futólag arra gondolt milyen váratlan dolgokat hoz az élet. Három nappal ezelőtt még a bányában minden rendben folyt, Owen életben volt, neki pedig eszébe nem jutott volna, hogy megnősüljön. Most minden megváltozott, mintha éles határvonal húzódna a múltja és a jövője között. Bármi jöjjön is, elkötelezte magát ennek a nőnek, akit a karjaiban tart. A nyughatatlan szabadságban töltött életet felváltja egy konvencionálisabb, a család és az otthon. De ahogy Clare csókjait ízlelgette, nehéz lett volna megbánni, hogy így fordult a sorsa. Most nem lesz gyors és kapkodó, mint előző éjjel. Akkor olyan kétségbeesetten vágyott a lány melegségére, vigasztalására és megértésére, hogy túl heves volt. Szerencse, hogy már nem okozott fájdalmat. De most felhasználja minden hozzáértését és önfegyelmét, hogy megmutassa, milyen az igazi szenvedély. Clare elbűvölően szép volt, nem azzal a túlérett teltséggel, ami könnyen túlzásba csap át, hanem egyszerre volt karcsú és gömbölyded, amit Nicholas ellenállhatatlannak talált.
217
Hátradöntötte a párnákra, és azt suttogta: - Csak dőlj hátra, és élvezd. A tegnapi csak a szinopszis volt, lássuk a teljes kiadást. Clare engedelmesen elengedte magát, hosszú haja szétterült a párnán. Nicholas végigcsókolt minden ívet és bemélyedést a testén, míg már csak sóhajtozni tudott a meglepett gyönyörűségtől. Amikor készen állt, elhelyezkedett fölötte úgy, hogy azt a pontot érintse, amely a női gyönyör középpontja, és amiről az volt az érzése, Clare eddig nem is tudta, hogy létezik; de majd gondoskodni fog róla, hogy megtanulja. A mellét csókolgatta, miközben érzékien tovább simogatta anélkül, hogy belehatolt volna. Clare kinyitotta mélykék és mámortól fátyolos szemét. - Még nem - suttogta Nicholas, miközben tovább kényeztette a kezével, az ajkával és nyelvével, nyílt érzékiséggel mozgatva a csípőjét. Clare felnyögött, rekedtes hangon, amely visszhangozta a férfi mozdulatainak ritmusát. Aztán ösztönösen vonaglani kezdett és hozzásimult. Ahogy Nicholas felszisszent, forró lélegzete a mellbimbóját cirógatta. Clare a férfi karjába kapaszkodott, a körme egész belevájt, és zihálva kapkodta a levegőt, ahogy egyre mélyebbek és hosszabbak lettek a simítások. A csúcspont szélére juttatta, és gyötrelmesen ott is tartotta a szakadék szélén, míg a lány egész testét verejték borította és ideoda hánykolódott a feje. Nicholas kicsit lassítani akart a ritmusán, de hirtelen érezte, hogy körbeöleli a csábítóan forró lágyság. Remegő izmokkal mozdulatlanul tartotta magát, a karjára támaszkodva, próbálva visszahúzódni, de Clare csípője felfelé mozdult, és nem volt visszaút. Belécsusszant, és úgy vette körbe a melegség, mint a nedves selyem. Először csak lassan mozdult, míg biztos nem volt benne, milyen mélyen tudja magába fogadni, aztán egyre gyorsabb lett a tempó. Amikor Clare felkiáltott, átkarolta és a vallanak gödrébe temette az arcát. Az eksztázisa egybeolvadt a lányéval; a testének rejtett mélységei a legédesebbek voltak, amit valaha is ismert. Utána csak feküdtek összefonódott, izzadt tagokkal és a szerelem illatával körbevéve. Amikor Clare visszanyerte a lélegzetének rendes ritmusát, azt mormolta: - Azt hiszem, már értem, a vallások miért helytelenítik a testi szerelmet. Könnyen elfeledteti az istent, mert nehéz elképzelni, hogy a mennyország bármi többet nyújthat. Nicholas halkan felnevetett. - Ez elég blaszfémikusan hangzik. - Valószínűleg az is. - Clare a férfi tarkóját simogatta. - Kezdem érteni, miért akartál olyan lelkesen elcsábítani. A szenvedély csodálatos dolog, nem? - Igen, bár nem mindig ilyen csodálatos. - Nicholas keze megpihent a lány lágyan ívelt hasán, és arra gondolt, egy új élet csírázik-e benne. - Amikor legelőször találkoztunk Aberdare-ben, rögtön arra gondoltam, milyen tehetséges partner lennél az ágyban. Most Clare nevette el magát. - Azt hittem, leginkább az érdekelt, hogy megszabadulj tőlem. - Az is - bólintott Nicholas. Clare felemelte a férfi karját, és megcsókolta a kis vágást a csuklóján. - Nagyon házasnak érzem magam, még ha nem is volt meg a törvényes ceremónia. 218
- Helyes, mert szándékomban áll minden este veled aludni. -Aztán eszébe jutott a való világ, és egy sóhajjal felült. - De azért a megtépázott hírneved érdekében majd nagyon diszkréten jövök és megyek. Még elég korán van, valószínűleg nem vett észre senki semmit, legfeljebb az inasom és a te szobalányod, nekik pedig munkaköri feladataik közé tartozik a hallgatás. Clare bánatosan elmosolyodott. - Köszönöm. Nyilván gyengeség tőlem, hogy törődöm mások véleményével, de nem tehetek róla. - Mivel életünk hátralévő részében itt fogunk élni a völgyben, a diszkréció nem árt. Nicholas lehajolt és megcsókolta a lányt, aztán felkelt, bármennyire nehezére esett is elszakadni tőle. - Még ma reggel küldök egy üzenetet Luciennek, és megkérem, hogy intézze el egy ügyvédnél a külön engedélyt, ő elég ügyes az ilyen elintéznivalókban. Úgy egy hét múlva talán meg is tudjuk tartani az esküvőt. Clare bólintott, és a tekintetével követte Nicholast, aki felöltözött, aztán halkan kisurrant a szobából. Minden olyan hirtelen történt, hogy még mindig nem tudta elhinni. Bár Nicholas mintha kissé vonakodva tette volna a házassági ajánlatot, nem úgy tűnt, mint aki boldogtalan miatta. Clare megfogadta, hogy mindent megtesz, ami tőle telik, hogy soha ne is bánja meg. Mivel az életének földi oldala virágzott, úgy döntött, ideje foglalkozni a spirituálissal is. Felkelt, felvette a köntösét, aztán letérdelt az ablakon beáradó napfényben. A kezét lazán összekulcsolta az ölében, és próbálta kitisztítani az elméjét. Mint egy élő tűzfolyam, úgy töltötte be a szívét a hit, az isteni békesség és öröm, amit az apja mindennap megtapasztalt, és annak szentelte az életét, hogy ezt másokkal is megossza. Ahogy egyre mélyebben merült a meditációba, egy törékeny, futó pillanatra mintha az apja jelenlétét érezte volna. Csodálkozva értette meg, hogy ő mindig is tisztában volt a lánya gyengeségével, és imádkozott a megváltásáért. És most mintha eljött volna, hogy megossza vele az ébredés pillanatát. Pár perc után elhalványult ez az érzés. Kicsit elmosolyodott, amikor arra gondolt, hogy az apja még most, a túlvilágon is azzal van elfoglalva, hogy segítsen a kevésbé szerencséseknek, de Clare ezt már nem rótta fel neki. Alázat és áhítat könnyei tolultak a szemébe, és magában hálaimát mondott. Most, hogy kigyulladt a szívében a fény, tudta, hogy soha többé nem fog kialudni. És a szerelem mutatta meg hozzá az utat.
219
Huszonhetedik fejezet Clare úgy elmerült a gondolataiban, hogy amikor felállt, megdöbbenve látta, hogy Polly közben bent járt a szobában, és otthagyta a teát meg egy gőzölgő kanna forró vizet. Csak most jutott eszébe, mennyi dolga van. Gyorsan megmosakodott és felöltözött, aztán lement a földszintre megreggelizni, de először tett egy kis kitérőt a könyvtárszobába. Ellenállt a kísértésnek, hogy ránézzen a szőnyegre, ahol szeretkeztek, csak letérdelt Nicholas hárfájának roncsai mellé. Épp a károkat mérte fel, amikor Nicholas is belépett. Clare felnézett rá, és tétován azt mondta: - A legtöbb húrfeszítő csavar eltört, és a hangdoboza is megsérült, de úgy látom, meg lehet ragasztani. Nicholas letérdelt, és felszedte a hangszer darabkáit. - Igazad van - mondta, miután megvizsgálta. - Nem esett olyan baja, amit ne lehetne orvosolni. - Megsimogatta a sima fűzfát. - Nagyon örülök. Tam nagy művész volt, szentségtörés lenne tönkretenni, amit alkotott. - Szerencsére nagyon erős a hárfa. Elég szép nyomot hagyott a falon, ahová odavágtad. Clare leült a szőnyegre. - Tegnap éjjel úgy éreztem, mintha a zenét is el akarnád pusztítani a lelkedben. Remélem, nem sikerült. - Talán ez volt a szándékom, de nem gondolkoztam tisztán. - Nicholas megpendített egy feszesen maradt húrt. Melankolikus hang csendült fel. - Talán kéne írnom egy dalt a bányában történt robbanásról. A halottakról való megemlékezés ősi kelta tradíció. Clare megfogta a kezét. - Tedd meg, és énekeld el a következő dalnokversenyen. Nagyon sokat jelentene a völgy lakóinak. Nicholas arca megfeszült, és Clare tudta, hogy arra gondol, többet jelentett volna, ha korábban el tudja intézni, hogy változások történjenek a bányában. Bár most már láthatóan tudott uralkodni a szomorúságán és a bűntudatán, azért még nem múltak el ezek az érzések. Clare sejtette, hogy soha nem is fog teljesen megszabadulni tőle. A csöndet az törte meg, hogy belépett Williams, az oldalán egy kifulladt fiúval. Clare felugrott, amikor meglátta, hogy Trevor Morris az, Marged legnagyobb fia. - Az édesanyádnak szüksége van rám, Trevor? - kérdezte. - Úgyis be akartam menni a faluba. A fiú megrázta a fejét. - Nem, Miss Morgan, jó hírt hoztam. Az apám életben van! Ma reggel találtak rá. Anya azért küldött, hogy elmondjam. Clare felkiáltott: - Hála istennek! - Nicholas pedig egy szívből jövő hallelujával visszhangozta. Szinte túl szépnek tűnt, hogy igaz legyen, de a bizonyíték ott volt Trevor ragyogó arcán. Nicholas arcán ugyanaz az öröm tükröződött, és Clare tudta, hogy ez a hír meggyógyíthatja, ahogy semmi más. - Williams, hozassa a kocsit, máris indulunk - rendelkezett Nicholas. - Trevor majd útközben elmesél nekünk mindent részletesen. 220
Öt perc múlva már Penreith felé száguldottak, olyan nyaktörő sebességgel, hogy Clare félt volna, ha nem olyan ügyes kocsis hajt, mint Nicholas. Trevor, aki kettőjük között ült, útközben mesélt: - A robbanásban apa beszorult az egyik régebbi járatba, és eltört a lába. Hosszú ideig eszméletlen volt. Amikor magához tért, eszébe jutott, hogy az egyik régi, már nem használt akna közelében van. Nicholas egy pillanatra elfordította a tekintetét az útról, és a fiúra pillantott. - A régi vízelvezető akna? A fiú bólintott. - Úgy kellett átásnia magát egy beomlott részen, hogy elérje, de sikerült. Amikor odaért, azt látta, hogy a robbanás miatt csökkent a vízszint, és van elég levegő. Tegnap éjszaka sikerült kimásznia, és ma reggel talált rá egy birkapásztor. - Ez csoda - rebegte halkan Clare. - Az anyám is ezt mondja. Hosszú ideig hallgattak, aztán Nicholas megkérdezte: - Hogy boldogulnak azok a családok, ahol áldozatul esett a családfő? - Van két segélyegylet is - mondta Clare. - Az emberek minden héten befizetnek egy csekély összeget, úgyhogy ha valaki bajba kerül, azon tudnak segíteni. - De ennyi haláleset nagy megterhelés lesz az egyleteknek - vélekedett Nicholas. Gondolod, hogy megsérteném a nyakas walesi büszkeségüket, ha hozzájárulnék az alaphoz? - Biztos vagyok benne, hogy nem fognak tiltakozni. Amikor odaértek Morrisék házához, Nicholas megkérte Trevort, hogy kicsit járassa fel-alá a lovakat, hogy lecsillapodjanak a nagy vágtatás, után. A fiú azonnal fürgén engedelmeskedett. Marged nyitott nekik ajtót. Az arcán olyan mosoly ragyogott, hogy alig lehetett észrevenni tőle a szeme alatti karikákat. Clare szorosan átölelte, és jól kisírták magukat egymás vállán. Miután bementek, Marged ragaszkodott hozzá, hogy megkínálja őket teával és süteménnyel. Halkan, hogy fel ne ébressze Owent, újból elmesélte, amit Trevortól is hallottak. - És vannak további jó hírek is - tette hozzá. - Még két embert megtaláltak élve egy üregben, ahová levegő szorult. - Megmondta a nevüket is, Clare mindkettőjük gyerekét tanította. Marged folytatta: - Azt mondják, változások lesznek a bányában. Állítólag Lord Michael Kenyon nem volt elégedett az állapotokkal, és személyesen átveszi az irányítást. Nicholas éles pillantást vetett rá. - Na és mi lesz Madockal? Marged elégedetten elmosolyodott. - Őlordsága egy szót sem szólt Madoc ellen nyilvánosan, de ennek ellenére tény, hogy Madoc ezentúl csak munkafelügyelő lesz, aki végrehajtja a tulajdonos utasításait. Azt mondják, Madoc dühöng, de nem mer panaszkodni, mert nem akarja elveszíteni a jó fizetését meg a házát. Lord Michael minden embert mozgósított, hogy javítsanak a dúcoláson azokban a járatokban, amelyek nem omlottak be. Azt mondják, rendelt egy új Watts-féle szivattyút és csörlőt is, hogy ne azon a rémes kötélen kelljen leereszkedni.
221
- Hála istennek - kiáltott fel hevesen Clare. - Ezek szerint megtesznek majd mindent, amit kell. Ha szerencsénk van, soha többé nem lesz ekkora katasztrófa. - Úgy látom, Michael ott folytatja, ahol négy éve abbahagyta - bólogatott Nicholas. Aztán a háziasszonyra nézett, és megkérdezte: - Marged, ha Owen felébred, beszélhetek vele? - Megyek, megnézem, alszik-e. - Marged felment a hálószobába, majd visszajött, és azt mondta: - Ébren van, és szívesen látná. - Gondolom, az már sok lenne neki, ha én is odamennék -mondta Clare. - Marged, addig imádkozhatnánk. Marged kíváncsian félrehajtotta a fejét. - Soha nem gondoltam úgy, hogy hasonlítasz az apádra, de most egy pillanatra pont olyan voltál, mint ő. Köszönöm, hogy emlékeztettél rá, hogy ideje lenne imádkozni. Mióta Owent hazahozták, egyetlen szabad percem sem volt. A két nő letérdelt, Nicholas pedig felment az emeletre. Owen és Marged aprócska hálószobája alig volt nagyobb, mint a benne álló hitvesi ágy. Owen bal lába sínbe volt téve. Sápadt volt, de az arca békésnek látszott. Szó nélkül felemelte a kezét üdvözlésül. Nicholas megragadta a barátja kezét, és letérdelt az ágy mellé. - Hála istennek, hogy jól vagy - mondta megindultan. - Alig tudom elhinni, hogy túléltél egy ilyen robbanást, és utána még három napot a föld alatt. - Úgy látszik, még nem jött el az én időm - válaszolta Owen kicsit megremegő hangon. Isteni csoda, hogy nem haltam meg azonnal, és az is csoda, hogy elég közel voltam a vízelvezető aknához, hogy ki tudjak mászni. - Azért a te érdemed is - jegyezte meg Nicholas. - Kitalálni abból a labirintusból, teljes sötétségben, törött lábbal, igazán megdöbbentő hőstett. - Volt bőven ösztönzésem. Nicholas tanulmányozta Owen arcát. - Miért akartad, hogy én menjek először? Neked családod van, sokkal nagyobb szükség van rád, mint rám. Owen bágyadtan elmosolyodott. - Tudtam, hogy ha meghalok, egyenesen a mennyországba kerülök, de veled kapcsolatban komoly kételyeim voltak. Nicholas egy pillanatig azt hitte, hogy viccel, de amikor rájött, hogy Owen halálosan komolyan beszél, tehetetlenül nevetni kezdett, az ágy tölgyfa keretének támasztva a fejét. De bármennyire nevetett is, tudta, hogy a hit félelmetes megnyilatkozását látta, ami mély hatással lesz rá élete végéig. Ezt nem tudta kimondani, úgyhogy csak annyit válaszolt: - Teljesen igazad volt. Ha létezik pokol és mennyország, most már a kénköves pokolban üldögélnék egy forró üstben. - Ez igen valószínű - Owen szeme tréfásan megcsillant - Most legalább több időd maradt, hogy változtass az életeden. Nem mintha tényleg gonosz lennél, de nem hiszem, hogy valaha is komolyan elgondolkoztál volna a lelked állapotán. - Megint igazad van. Clare kétségtelenül jó hatással lesz rám ezen a téren. - Pillanatnyi hallgatás után hozzátette: - Egy hét múlva összeházasodunk. Te vagy az első, aki megtudja.
222
- Na tessék, Clare grófné lesz - mondta Owen örömmel. - Nem is választhattál volna jobban. Olyan nőre van szükséged, aki két lábbal áll a földön. Nicholas látta, hogy a barátja kezd kifáradni, úgyhogy felállt az ágy mellől. - Ha addigra talpra állsz, talán te kísérhetnéd Clare-t az oltárhoz. Azt hiszem, örülne neki. - Mankóval? - kérdezte kételkedve Owen. - Akkor is örülünk, ha kerekes széken tolnak oda. - Nicholas úgy érezte, mintha egy hatalmas kő esett volna le a szívéről, amikor visszament a földszintre. Közben újabb vendégek is érkeztek, úgyhogy ő meg Clare elbúcsúztak, hogy legyen hely az újabb látogatóknak. Miközben visszaindultak Aberdare-be, Clare azt mondta: - Ha tudtad volna, hogy Owen életben van, akkor a tegnap éjszaka talán meg sem történik, és ma nem kéne szembenézned azzal, hogy életfogytiglan házasságra vagy ítélve. Nicholas megvonta a vállát. - Talán így kellett lennie. Ami megtörtént, megtörtént, úgyhogy nincs értelme ezen töprengeni. - A szája sarka mosolyra húzódott. - Tudod, a romákba jó sok fatalizmus szorult - Ha neked így jó... Nicholas gyors pillantást vetett Clare-re, azon tűnődve, ő megbánta-e a közelgő esküvőt, de a lány arca nyugodt volt. - Úgy látszik, Michael komolyan vette, amit Londonban mondtam. Most, hogy a saját szemével látta, milyen a helyzet, és megtette a kellő lépéseket, hogy javítson rajta, már nincs rá szükség, hogy felmondjam a bérleti szerződést - Be kell ismernem, hogy meg vagyok lepve. Úgy látszik, ha visszafogja az indulatait, egész racionálisan tud viselkedni - jegyezte meg Clare. - Akkor most legalább több időd lesz a palabányával foglalkozni. - Lenne kedved azzal tölteni a mézesheteket, hogy ellovagolunk a penrhyni bányához? Csak mi ketten, meg a hegyek, nárciszok, romantikus éjszakák a csillagos ég alatt... Clare felvonta a szemöldökét. - És ha esik? - Kényelmes, de kevésbé romantikus éjszakák a hegyi menedékkunyhókban. - Ez kellemesen hangzik. - Clare rámosolygott, amitől Nicholas legszívesebben megállította volna a lovakat, hogy becipelje a lányt a bokrok közé. Kicsit fontolgatta a dolgot, aztán pontosan ezt is tette. A következő egy hétben egy pillanatnyi megállásuk sem volt. Az esküvőt nem kellett sokat tervezgetni, mert úgy döntöttek, szűk körű kis ceremónia lesz Aberdare-ben. A faluban azonban nagyon is sok tennivaló akadt, segíteni kellett a családoknak, ahol a kenyérkereső meghalt a robbanásban. Clare vagy egy tucat temetésen is részt vett, és segített az özvegyeknek megtervezni, hogyan tovább. Ahogy elterjedt az eljegyzésének a híre, akadtak néhányan, akik rosszallással pillantottak rá, de az esküvő csak jelentéktelen hírnek számított a robbanáshoz képest.
223
Clare-t kicsit jobban aggasztotta Nicholas viselkedése. Elbűvölő és figyelmes volt vele, és az is nyilvánvaló volt, hogy örömét leli a testében. Mégis úgy érezte, hogy a legtöbb szempontból valahogy kevésbé volt bizalmas a kapcsolatuk most, hogy szeretők is lettek, mint amikor ellenfelek voltak. Mintha Nicholas azzal ellensúlyozta volna a testi közelséget, hogy érzelmileg egy lépést hátrált. Bár a visszahúzódása nem ingatta meg Clare-t abban a hitében, hogy helyesen teszi, ha hozzámegy, azért nagy fájdalmat okozott. Csak remélni tudta, hogy a házasélet mindennapjai feloldják Nicholas tartózkodását. Az eljegyzésük utáni ötödik napon Clare késő délután érkezett vissza Aberdare-be, ahol Williams fogadta. - Strathmore grófja a szalonban várja, két órával ezelőtt érkezett. - Jaj nekem! - Clare gyorsan levette a kalapját. - És Nicholas még nem jött vissza Swanseaból? - Nem, kisasszony. Clare belépett a szalonba, és ott találta Lucient, kényelmesen elhelyezkedve, egy könyv és egy csésze tea társaságában. - Lucien, micsoda meglepetés! Nicholas nem mondta, hogy meglátogat minket. Lucien felállt, és megfogta Clare kezét, aztán könnyedén arcon csókolta. - Nicholas nem is tudott róla. Úgy döntöttem, személyesen hozom el a külön engedélyt. Tudhatta volna, hogy nem hagynám ki az esküvőjét. Minden vőlegénynek szüksége van egy barátra az oldalán. Rafe nagyon sajnálja, de nem tud eljönni. Sok dolga van a lordok házában, valami törvénytervezettel kapcsolatban, amin rég dolgozik, és most bocsátják szavazásra. De megbízott vele, hogy csókoljam meg a menyasszonyt a nevében. - Azzal Clare másik arcára is nyomott egy csókot. - Még nem vagyok menyasszony. - Akkor az esküvője napján kénytelen leszek még egyszer megcsókolni. Illetve kétszer, ha Nicholas nem kifogásolja. - Sajnálom, hogy ilyen sokáig kellett várnia. - A váratlan vendég megérdemli. - Lenne kedve sétálni egyet a kertben? - kérdezte Clare. - Gyönyörű májusi napunk van. - Ha jól emlékszem a walesi időjárásra, jó lesz, ha sietünk, mert akármelyik pillanatban esni kezdhet. Clare elhúzta a száját. - Ez sajnos így van. A nap még mindig sütött, amikor kiértek a kövezett hátsó udvarra. Egy páva lépkedett oda, és széttárta a farkát, a nap pompásan megcsillant a kék-zöld mintázatú tollakon. - Gyönyörű állatok - jegyezte meg Lucien -, de hihetetlenül ostobák. Jó példa rá, hogy a szépség és az ész nem mindig jár együtt. Clare nevetett. - Maga és a „Bukott Angyalok” is gyönyörűek, de egyikük sem tűnik ostobának. Lucien megfogta Clare kezét, és a karjára húzta. Aranylóan zöldes szemében jókedv csillogott. - Igaz, de mi nem a külső látszat alapján lettünk barátok. 224
- Van valami különleges oka, hogy miért barátkoztak össze, és miért maradtak barátok ilyen sokáig? Úgy értem, azon kivül, hogy nyilván élvezik egymás társaságát. - A legtöbb ilyen csapat egy vezérből és a követőiből áll - mondta elgondolkozva Lucien. Talán azért lettünk barátok, mert egyikünk sem szerette, ha mások parancsolnak neki. - Én úgy gondolnám, mindannyian született vezérek. Mindegyikük képes lett volna irányítani a rajongóinak a táborát. - De mi inkább lemondtunk róla. Rafe gyűlöli a talpnyalókat, pedig egy hercegi cím örököseként úgy vonzotta az ilyeneket, mint a ló a legyeket. Nicholast ismeri; ha rá akarják venni, hogy olyat tegyen, amit nem akar, az olyan, mintha a szélnek próbálnának parancsolni, ugyanakkor arra nem vágyik, hogy mások felett hatalma legyen. Gondolom, túl sok benne a cigány vér. Michael, azt hiszem, jobban szereti egyenlő ellenfelekkel próbára tenni magát, mint beérni azzal, hogy a nála gyengébbeken uralkodjon. - Na és maga? - kérdezte Clare, aki nagyon érdekesnek találta az elemzést. - Én? Nicholashoz hasonlóan én sem szeretem, ha parancsolgatnak nekem, de azt sem élvezem különösebben, ha olyan feltűnő pozíciót kell elfoglalnom, ami egy vezérnek kijár. - Szóval kémfőnöknek, született - Attól tartok, igen. - Lucien gyanakvó pillantást vetett a pávakakasra, amely épp egy közönyös tyúk előtt illegette magát - Beszéljen kicsit halkabban, lehet, hogy ezek a pávák francia ügynökök. Clare elnevette magát. Lelépkedtek néhány lépcsőn, és egy kaviccsal felszórt ösvényen sétáltak tovább. - Nicholasnak lehet, hogy nehéz parancsolgatni, de a felelősségérzete mégis ráveszi, hogy megtegyen olyan dolgokat, amiket inkább elkerülne. Lucien ravasz pillantást vetett rá. - Aggasztja, hogy csak a felelősségérzete miatt akarja feleségül venni? - Egy kicsit. - Clare nem tudta megállni, hogy ne használja ki az alkalmat, hogy valakivel megbeszélheti az aggodalmait. - Amikor eredetileg megkötöttük az egyezségünket, még idegen voltam a számára, és nem érdekelte, mit tesz velem. De ahogy megismert, azt hiszem, kezdett bűntudata támadni, és ennek az eredménye a házassági ajánlat. Korábban nagyon határozottan hangoztatta, hogy nem akar többször megnősülni. Remélem, nem fogja megbánni a dolgot. - Bármilyen erős is benne a felelősségtudat, ez még nem venné rá, hogy az oltár elé álljon, ha nem akar - felelte Lucien. - Nem tudok róla, hogy Nicholas valaha is csinált volna bármi olyat, amit nem igazán akart. Ezt az öreg grófnak is a saját kárán kellett megtanulnia, ezért is álltak állandóan harcban. A kert egyre szebb lett, mióta az öreg kertész mellé felvettek három fiatal segédet. Clare megállt, és a kertész haragját is megkockáztatva leszakított egy piros tulipánt - Milyen volt Nicholas nagyapja? - kérdezte. - Én soha nem ismertem.
225
- Nehéz ember volt. Nicholasszal szemben nagyon bonyolult érzelmekkel viseltetett, de soha semmi melegséget nem mutatott iránta. Jobban kijöttek volna, ha Nicholas behódol neki, de ő mindig nagyon udvarias volt ugyan, de közben... mintha valahogy nem lett volna ott igazán. - Igen, pontosan értem - mondta Clare, arra gondolva, milyen távolságtartó volt Nicholas az utóbbi pár napban. - Elég őrjítő tud lenni. - Az biztos, hogy a nagyapját megőrjítette. Közben megérkeztek a sziklakertbe. Ahogy végigsétáltak a kanyargós úton, egy páva rikoltozni kezdett egy közeli fáról. Clare nem túl nagy tetszéssel szemlélte a madarat - A pávakakasok legalább szépek, de ahogy a tyúkok rikácsolnak, attól kedvem támad kipróbálni a pávapörköltet. Régebben azt hittem, a pávák elegánsak és arisztokratikusak, erre kiderül, hogy csak zajos, túlcicomázott fácánok. Nagy csalódást okoztak. - Ennyit az arisztokrácia előkelőségéről - Lucien szája mosolyra húzódott. - Valamiért a pávákról Nicholas első felesége jutott eszembe. Clare eljátszadozott a kezében tartott tulipánnal. - Milyennek tartotta őt? - Talán nem kéne elmondanom, de elmondom. Nem árt, ha egy második feleség tisztában van vele, milyen volt az elődje. - Egy pillanatig elgondolkozott. - Caroline persze gyönyörű volt, és nagyon is tudatában volt a saját szépségének. Csupa elevenség volt, de én soha nem kedveltem igazán. Volt valami alapvető hidegség a természetében, ami taszított. De ez kisebbségi vélemény. A legtöbb férfi boldogan a lába elé vetette volna magát, hogy sétáljon rajtuk, mint egy szőnyegen, ha a csodálatos Caroline ezt kívánta volna. - Nem hiszem, hogy élvezetes lenne ilyen szőnyegen sétálni - jegyezte meg szárazon Clare. - Nem lehet valami kényelmes. - Valószínűleg ezért fognak nagyon jól kijönni Nicholasszal. Habár csodálta Caroline elbűvölő szépségét, nem lett volna jó szőnyeg belőle. Clare eltűnődött, innen fakadtak-e a problémák a házasságukban. - Azért eléggé szerette ahhoz, hogy feleségül vegye. - Nem szerelem volt, hanem közvetített házasság, maga is tudja. - Lucien összevonta a szemöldökét - Vagy talán nem tudja. Természetesen az öreg gróf ötlete volt, szerette volna még a halála előtt látni, hogy biztosítva van az örökösödés. Nicholasnak kételyei voltak, de beleegyezett, hogy találkozzon Lady Caroline-nal, és kellemes meglepetés érte. Attól félt, hogy a nagyapja valami égbekiáltóan ronda és unalmas, de előkelő származású nőt választott ki neki. De az öreg gróf elég okos volt, hogy tudja, ha a lány nem vonzó, Nicholas soha nem lenne hajlandó az együttműködésre. Végül Nicholas elég készségesen beleegyezett a házasságba. - És a kezdetektől fogva voltak problémáik? - Ahhoz képest, hogy nem szerelmi házasság volt, látszólag szerencsésen sikerült. Nicholas elégedettnek látszott. De néhány hónap után... - Lucien megvonta vállát - valami elromlott.
226
Nem tudom, mi történt, de Nicholas Aberdare-be küldte Caroline-t, ő pedig egyedül ott maradt Londonban. - És belevetette magát a züllésbe - tette hozzá Clare segítőkészen, mert beszélgetőpartnere láthatóan habozott folytatni. - Attól tartok, igen - bólintott Lucien. - Nem mintha lenne ez ellen bármi kifogásom, de ő nem igazán élvezte a dolgot. Bár hébe-hóba összefutottunk Londonban, nem beszélgettünk bizalmasan. Aztán jöttek azok a borzalmas események Aberdare-ben, és ő elhagyta Angliát. De erről maga valószínűleg többet tud, mint én. - Köszönöm, hogy ilyen nyíltan beszélt. Szeretném megérteni Nicholast, amennyire csak lehet. - Clare egy fehér tulipánt is leszedett a piros mellé. - Néha úgy érzem magam, mintha egy színdarab második felvonásába kapcsolódtam volna be, és így kéne kikövetkeztetnem, mi történt az elsőben. Lucien elmosolyodott. - Ez minden emberi kapcsolatban így van, ettől érdekesek. - Ha már erről van szó, tudta, hogy Lord Michael itt tartózkodik a házban, a völgy túlsó végében? Lucien felkapta a fejét, és aggodalmas pillantást vetett Clare-re. - Ezt nem hallottam. És okozott valami bajt? Clare egy pillanatra sem feledkezett meg róla, hogy Lucien könnyed modora mögött nagyon is éles ész rejlik. Örült, hogy megoszthatja vele az aggodalmait. - Egy nappal azután, hogy Lord Michael megérkezett Penreithbe, egy golyó majdnem eltalálta Nicholast, mikor lovagolni voltunk. Én attól féltem, Michael lőtt rá, de Nicholas makacsul állította, hogy egy orvvadász eltévedt golyója volt. - Történt más hasonló eset is? - Én nem tudok róla. Lord Michael nagyon elfoglalt volt. - Clare elmesélte a bányában történt robbanást, és hogy milyen lépéseket tett Michael a helyzet javítására. Lucien arca kicsit megkönnyebbült. Amikor Clare befejezte, azt mondta: - Úgy tűnik, Michael kezdi visszanyerni a lelki egyensúlyát. Nyilván az üzleti ügyei miatt jött ide, és nem azért, mert valami ostoba félreértés miatt bosszút akar állni Nicholason. - Nagyon remélem. Nem kellemes azon gondolkozni, mikor ereszt bele egy golyót. - Clare az alsó ajkába harapott. - Úgy látszik, ez az én napom, hogy pimasz kérdéseket tegyek fel, úgyhogy azt is megkérdezem, mik Lord Michael jó tulajdonságai? Bizonyára vannak, különben nem lennének ilyen nagyszerű barátai. - Bátor, intelligens, becsületes - sorolta azonnal Lucien. - Az ember mindig tudta, hol áll vele. Ha jó kedve van, ami régebben gyakran előfordult, nagyon szellemes és nagyon jó társaság. És mindig tökéletesen lojális a barátaihoz. - Nicholashoz nem volt az - jegyezte meg Clare. - Valóban nem, és bárcsak tudnám, miért - mondta Lucien. - De azért úgy tűnik, javul az állapota. - Remélem, ha egyszer szomszédok leszünk. Meglátogatja, ha már itt van a völgyben? 227
- Azt hiszem, igen. Ha szerencsém van, megbocsátotta, amiért Nicholas segédje voltam a párbajban - mosolygott Lucien. - Tessék, épp itt is jön. A két férfi kezet rázott, Clare pedig arra gondolt, milyennek látta Michaelt Candover hercegének bálján. Szeretett volna bízni benne, hogy már nem jelent fenyegetést, de nehéz volt elhinni, hogy ilyen ellenségesség csak úgy elpárologjon. Imádkozott, hogy ne neki legyen igaza. Aznap Nicholas nagyon késő éjszaka ment lefeküdni. Clare úgy gondolta, biztosan hajnalig is beszélgetni fog a barátjával, úgyhogy el is aludt, de felébredt, amikor megérezte, hogy a matrac bemélyedt a férfi súlya alatt. Álmosan azt motyogta: - Ki az? - Mégis ki a csudát vártál? - kérdezte Nicholas hidegen. Clare azonnal felébredt. - Csak vicceltem. - Elég rossz vicc volt. Clare odabújt és átkarolta Nicholas vállát. - Nem kell nagy zseninek lenni, hogy kitaláljam, Caroline megcsalt. Ha jól sejtem, ez volt az oka annak, hogy te nem voltál hű hozzá. De én nem vagyok olyan, mint ő, még ha a humorérzékem nem is mindig tökéletes. Elképzelni sem tudom, hogy más férfival legyek. - Érezte, hogy Nicholas kicsit megenyhült, és hozzátette: Tudván, hogy milyen jelentős erőfeszítésbe került az ágyadba csábítani, miből gondolod, hogy bárki másnak sikerülne? Nicholas megfogta Clare kezét - Csak a végtelenségig ártatlan valaki tud ilyen hibás logikával érvelni. De mivel nekem is volt néhány buta viccem, igazán nincs jogom ítélkezni. Keményebb hangon hozzátette. - Igazad van, az első felségem egy kis szajha volt. Nem szívesen beszélnék róla. - Én is el tudok képzelni jobb témát. - Clare keze könnyedén végigsiklott a férfi mellkasán, aztán még lejjebb, míg megtalálta, amit keresett. - Például... - Figyelemreméltóan gyorsan tanulsz. Ideje lenne továbblépni egy haladó leckére. Villámgyors, macskaszerű mozdulatokkal föléhajolt, és végigcsókolta az egész testét. Volt valami birtokló vadság a szerelmében ezen az éjszakán, mintha ki akarná sajátítani, és bebizonyítani, hogy a lány az övé. Clare örömmel fogadta, szerette volna eltörölni a nyomát is a szerencsétlen tréfának. A távolságot, amit az utóbbi időben érzett kettőjük között, mintha felégette volna a szenvedély tüze, testben és lélekben is igazán eggyé váltak. Később elhalványult ez az érzés, de ha egyszer megtörtént, újból megtörténhet. Clare elaludt Nicholas karjaiban, olyan boldogan, mint még soha életében. De mielőtt elnyomta volna az álom, arra gondolt, hogy reméli, a kénköves pokol tényleg létezik, és Caroline a lángok közt perzselődik. Michael Kenyon a dolgozószobájában volt, amikor az inasa belépett, hogy bejelentse, Strathmore grófja érkezett látogatóba. Michael kicsit habozott. Heves vágyat érzett, hogy 228
lássa régi barátját, és még ennél is jobban vágyott rá, hogy az élete megint olyan egyszerű legyen, mint valamikor régen, amikor ő, Luce, Rafe és Nicholas úgy látogathatták meg egymást bármikor, bejelentés nélkül is, mintha testvérek lennének. De az élete évek óta nem volt ilyen egyszerű, és Londonban Lucien Nicholas mellé állt. Mondja meg Lord Strathmore-nak, hogy nem fogadok látogatókat. Az inas szemében némi rosszallás látszott, de csak annyit mondott - Értem, mylord - és kiment a szobából. Michael próbált visszatérni a munkájához, de képtelen volt a könyvelésre koncentrálni. Bosszúsan félretolta a főkönyvet, odament az ablakhoz, és komoran kibámult a völgyre. Luce bizonyára Nicholas esküvőjére jött, aminek a híre az egész völgyet bejárta. Nyilván elveszi a szeretőjét, azt a kis nőt, aki vele volt Londonban. Michael úgy emlékezett, aránylag csinos, és elég eszesnek is látszott, attól eltekintve, hogy hajlandó Aberdare ágyába bújni; mindenesetre meg sem közelíti az elődjét. A gyomra összeszorult, és a bánya felé fordult a tekintete, amely halványan derengett a távolban. Határozott céllal jött Penreithbe, de a bányakatasztrófa miatt nem volt közelebb hozzá, mint az érkezése napján. Minden percét kitöltötte valami munka, először a mentés irányítása, aztán a javítások tervezgetése, amiket már évekkel ezelőtt el kellett volna végezni. Keserűen fájdalmas volt beismerni, hogy Aberdare-nek igaza volt abban, amit a bányáról mondott Londonban. Talán abban is igaza van, hogy Madoc sikkaszt, bár erre még nem talált bizonyítékot. A könyvelés látszólag rendben volt, de valahogy mégsem stimmelt valami. Pillanatnyilag nem volt kedve ezzel foglalkozni; ha Madoc ilyen kapzsi, ő volt az, aki erre lehetőséget adott neki. És Madocnak egyelőre jó hasznát veszi. Egyébként is, most fontosabb dolga van; a sok elfoglaltság még nem kifogás, hogy gyáván viselkedjen. Hamarosan meg kell oldania a szörnyű dilemmát, ami visszahozta Penreithbe. És akármilyen fájdalmas is, igazságot kell szolgáltatnia.
229
Huszonnyolcadik fejezet A ceremónia, melynek során Clare-ből Aberdare grófné lett, meglepően simán lezajlott. Elegánsan egyszerű, krémszínű ruhát viselt, a kezében tarka tavaszi virágcsokrot tartott. Marged volt a koszorúslány, és Owen kísérte az oltárhoz, aki ugyan még mankóval járt. Clare meghívta az imacsoportjának többi tagját is, akik mind eljöttek, tele jókívánságokkal és kíváncsisággal. Nicholas elővette a legelbűvölőbb modorát, és úgy tűnt, még Edith Wickest is sikerült meggyőznie, hogy feladta régi istentelen életmódját, és megérdemli egy tisztességes nő szerelmét. Clare maga is meglepődött, milyen kevéssé volt ideges a ceremónia és az azt követő lakoma alatt. Talán mert már amúgy is Nicholas feleségének érezte magát a vérszerződés óta. Még a metodista hívők is ittak pezsgőt, miután Nicholas meggyőzően elmagyarázta, hogy nem mámorítóbb, mint az átlagos barna sör. Ennek eredményeképp aztán általános lett a jó hangulat. Luciennek vissza kellett térnie Londonba, és kora délután távozott. Clare szívélyesen megölelte. Nagyon örült, hogy megtette a kedvükért a hosszú utat Walesbe. Azt gyanította, főleg azért jött el, hogy megmutassa, Nicholas előkelő barátai is támogatják a házasságát, amit a társaság nagy része sajnálatos mésalliance-nak tartana. Miután a többi vendég is távozott lelkes walesi énekek kíséretében, Nicholas megfogta Clare kezét, és játékosan maga után húzta. - Szeretnék mutatni valamit. Tegnap készült el, mikor nem voltál itthon. Amikor bevezette a biliárdszobába, Clare nagy szemeket meresztett. - Megvan az új palaborítás az asztalra? - Végigsimított a tenyerével a zöld felületen, és egyetlen kis púpot sem talált rajta. - Olyan sima, mint a tükör. Lehet, hogy tényleg új divatot indítunk útjára. - Azt remélem, sok palát el fogunk adni erre a célra, és a legjobb áron. - Nicholas megfogta az asztal végét, és jó erősen meglökte, de az meg sem rezzent. - Van még egy előnye, amire nem is gondoltam: olyan nehéz lett az asztal, hogy tíz férfi kell a cipeléséhez, így nem lehet elrontani a játékot azzal, ha valaki véletlenül meglöki. Az asztalosnak a lábakat is meg kellett erősítenie, hogy elbírja a pala súlyát. - Kipróbáljuk egy esküvői ünnepi játszmával? - Clare kihívóan elmosolyodott. - Most csak tudsz nyerni. Mivel két pohár pezsgőt ittam, még a bőrrel borított végű dákótól se lesznek pontosak a mozdulataim. - Én is gondoltam egy játékra, de nem biliárdra. - Nicholas, a délután közepe van! - Clare félig nevetve, félig komolyan az asztal másik felére menekült. - Mi lesz, ha bejön valaki? - A személyzet minden tagja a konyhában pezsgőzik. - Nicholas határozott léptekkel Clare felé indult. - És elfelejtetted, hogy akkor is délután volt, amikor visszafelé jöttünk a kocsival Owenéktól, és három nappal ezelőtt a szénapadláson, és... 230
- Az csak úgy megtörtént, és nem előre megfontolt szándékkal, mint most. - Clare hangja szigorúan csengett, de előrehajolt, és az asztal szélére könyökölt, kivillantva a dekoltázsát. Nicholas ördögien felvonta a szemöldökét. - Azt állítod, nem volt előre megfontolt? Akkor miért jöttél utánam és miért nyúltál a... Clare nevetve közbevágott. - Muszáj emlékeztetni rá, milyen gyenge az akaraterőm? - Inkább mondjuk úgy, hogy csodásan engedelmes feleség vagy. - Nicholas körözni kezdett az aszal körül, mint egy egeret becserkésző macska. - Szeretném eltörölni az emlékét is az utolsó londoni játszmánknak, különben soha többé nem fogok dákot a kezembe. Clare szeme csillogott. Volt az három-négy pohár pezsgő is, amit megivott, nem kettő. Ebben az esetben - mondta halkan búgó hangon -, elő kell állítani a játszma eredeti körülményeit. Kecsesen leült egy szék szélére, felhúzta a szoknyája szélét, és lerúgta a kecskebőr cipőt. Aztán felemelte a lábát, és kényelmes mozdulatokkal lehúzta a harisnyáját, futólag kivillantva a combja belső felét. Nagyon olyan volt minden, mint Londonban, csak most másképp fog végződni a játék. A vágy lassan fellobbant benne a gondolatra. Odadobta a harisnyát Nicholasnak. - Te következel. Nicholas egyik kezével elkapta a vékony selyemharisnyát, és az arcához szorította. Orgona- és Clare-illata van. - Sötét szeme hipnotikus erővel szegeződött a lányra, miközben levette a kabátot izmos vállairól. Aztán megint Clare következett. Egyenként, lassan megszabadultak minden ruhadarabtól, nem érintve egymást, csak forró tekintetükkel, mint egy érzéki, egzotikus táncban. Amikor a fűzőre került a sor, Clare odament Nicholashoz, és háttal fordult neki, hogy ki tudja fűzni a szalagokat. Ahhoz képest, hogy mindig milyen ügyes volt, most meglepően sokat ügyetlenkedett, a keze folyton elkalandozott máshova. A földre ejtette a fűzőt, és magához vonta Clare-t, a mellét simogatva. A lány a gyönyörűségtől felsóhajtva hátradőlt, és nagy kedve lett volna Nicholas ölelésében maradni, de tanítónőhöz méltó önfegyelemmel kisiklott a karjaiból, mert tudta, hogy a késlekedés csak fokozza a vágyat. Nicholas ledobta az utolsó ruhadarabját is, és megállt előtte győzedelmes férfiasságában. Az utolsó darab Clare muszlininge volt. Hosszúra nyújtva a pillanatot kihívóan áthúzta a fején, és kígyózó mozdulatokkal kibújt belőle. Nicholas lelkesen közelebb lépett, de Clare felemelte a kezét. Felült az asztal egyik szélére, lazán keresztbe tett lábbal. Aztán kihúzta a kontyából a hajtűket, és szétrázta a haját, amely úgy hullott a hátára, mint a fekete selyem. A hatás ellenállhatatlan volt. Nicholas úgy rontott rá, mint a vihar, lefektette a zöld posztóra, és befejezték azt, ami Londonban félbemaradt. Az utóbbi egy hétben csodásan egymásra hangolódott a testük, az ölelés egyszerre volt gyengéd és játékos, vad és szenvedélyes. Utána egymás karjaiban feküdtek, és Nicholas azt mormolta: - Sok szól a házasság előtti beteljesülés mellett, az esküvő napja így sokkal élvezetesebb. 231
- Ez igazán felforgató gondolat, pontosan olyan, amilyenekkel kiérdemelted a hírnevedet nevetett halkan Clare. - Igazad volt az elején, amikor azt mondtad, hogy ha veszítek a játékban, azzal mind a ketten nyerünk. Nicholas megsimogatta Clare összekócolódott haját. - Azt hiszem, döntetlen volt, a te okos húzásaidnak köszönhetően. Mind a ketten nyertünk, anélkül, hogy bármelyikünknek veszítenie kellett volna. Kivéve Nicholast, akinek fel kellett adnia az agglegény életét, de mivel úgy tűnt, nem zavarja, Clare inkább nem emlékeztette rá. - Az új asztalnak remek a felülete, de lehetne ennél is nehezebb. Szerintem odébb toltuk. Továbbá a posztó ellenére is a pala sokkal hidegebb, ha az ember meztelenül fekszik rajta, mint a fa. Nicholas könnyed mozdulattal magára fektette a lányt. - Így elég meleg? - Hmm, igen. - Miközben szeretkeztek, Clare megint érezte azt a legvégső intimitást, és a szíve olyan csordultig tele volt, hogy nem tudott tovább hallgatni. - Kibírod, ha azt mondom, hogy szeretlek? Azt hiszem, mióta csak legelőször megláttalak. Öt- vagy hatéves lehettem. Tavasz volt, és te eljöttél hozzánk, az apámat kerested. Egy fekete-fehér foltos pónin jöttél, a szőrén ülted meg, és a legcsodálatosabb lény voltál, akit valaha is láttam. De te észre sem vetted, hogy a világon vagyok. Nicholas hallgatott, a tekintete fürkészően a lány szemébe mélyedt. - Komolyan? - Komolyan. Ha csak tehettem, bámultalak messziről, és minden szót megjegyeztem, amit valaha is mondtál nekem. - Valószínűleg akadtak köztük durvák is. - Igen, elmeséljem? - Inkább ne. - Nicholas átkarolta Clare derekát, és kicsit óvatosan nézett rá. - Ha szerelmes voltál belém, hát mindesetre nem úgy viselkedtél, amikor idejöttél, hogy rákényszeríts, hogy segítsek a kis terveidben. - Én soha nem gondoltam rá úgy, hogy ez szerelem. Ugyan, hogy lehetne bármi is egy grófi cím örököse és egy koldusszegény lelkészlány között? Ennyi erővel akár a holdra is vágyhattam volna. De mindig ott voltál a gondolataimban és a szívemben, bár nem ismertem be magamnak. Nicholas hallgatott, a keze nyugtalanul simogatta a lány hátát. Clare megint azt érezte, hogy visszahúzódik, és nem tudta, hogy a szerelme inkább teher-e férfi a számára, amit nem akar cipelni. Nicholas vállán nyugtatta a fejét, a haja a mellkasára omlott. - Sajnálom - mondta fájdalmasan. - Nem kellett volna elmondanom. Úgy hangzik, mintha rémesen számító lennék, de nem azért csináltam. - Igazad van, nem kellett volna elmondanod. - Nicholas hangja sötéten csengett. - Nem bízom azokban, akik azt mondják, hogy szeretnek. Ezeket a szavakat mindig valami
232
fegyvernek használják. Mindig azokban bíztam a legjobban, akik a legkevésbé tüntetnek az érzelmeikkel. Clare úgy vélte, a barátaira gondolhat, Lucienre és Rafe-re. De ki volt az, aki nyíltan azt mondogatta, hogy szereti? Az anyja? A nagyapja? A felesége? Akik elárulták. - Felejtsd el, hogy bármit is mondtam - szólalt meg könnyedén. - Azért mentem hozzád, hogy nevet adjak az állítólagos születendő gyermekünknek, legyen partnerem a biliárdhoz, és mert egy férj nagyon kényelmes dolog a hosszú walesi teleken. Ehhez nem kell bizalom. Nicholas elmosolyodott, de a szemében nem csillogott a mosoly. - Én megbízom benned, amennyire bárkiben meg tudok. - A két keze közé fogta Clare arcát, és megcsókolta, valami furcsa vágyakozással, mintha egyszerre akarná a szerelmét, és félne is tőle. Amikor újból megszólalt, csak hétköznapi dolgokról beszélt. - Remélem, holnap is ilyen szép idő lesz, amikor útnak indulunk Penrhynbe. Az időjárás mégiscsak biztonságosabb téma. Egy hideg szempár figyelte a messzelátóval Aberdare grófját és az újdonsült grófnét, ahogy lóháton elindultak a kastélyból, egyszerű öltözékben, megrakott nyeregtáskákkal. A megfigyelő elégedetten elmosolyodott a látványra. Miután eldöntötte, mit kell tennie, a terv remekül összeállt. Aberdare nem titkolta, hogy Északnyugat-Walesbe készül, és azt sem, hogy milyen útvonalon. Néhány elejtett szó a szolgáitól, és az egész völgy tudta, hová megy, mikor és miért. Penreith közelében nehezebb lett volna, de ahogy megérkeznek a hegyesebb vidékre, már gyerekjáték lesz megtámadni. Mindent elintézett előre, a terv készen volt, az útvonalat kiválasztotta, felbérelte a megfelelő embereket. Negyvennyolc órán belül megoldódik minden problémája - és igazságot is szolgáltatott. A nászútjuk első éjszakája tiszta és derült volt, a szabad ég alatt aludtak, ahogy Nicholas ígérte. Miután szeretkeztek, Clare elfészkelődött a karjaiban, Nicholas pedig a csillagképeket mutogatta az égen, és elmesélte a hozzájuk fűződő cigány legendákat. . Mielőtt elaludt, azon tűnődött, hogy lehet ilyen szerencsés. Clare-ben megvolt minden, ami Caroline-ból hiányzott: melegség, szellemesség, realitásérzék, érzékenység, hűség. Betöltött az életében minden ürességet, ami miatt gyerekkora óta szenvedett. Egy kicsit talán túlságosan is éles eszű; csak akkor jött rá, mennyire feltárta magát előtte, amikor a lány olyan pontosan eltalálta, mi volt Caroline-nal. Szerencsére a legrosszabbat soha nem fogja megtudni erről a dologról. El tudta viselni, hogy Clare szereti, ha nem beszél róla túl sokat. Sokkal biztonságosabb nem túl sokat mondani, és nem túl sokat várni. Az oldalára fordult és magához szorította a lányt, aztán a nyakáig húzta és jól betűrte a takarót. Az éjszaka megelevenedett, betöltötte a szél susogása és a lágy neszek, igazi, 233
cigánynak való hálószoba. Egy nap el kell vinnie Clare-t meglátogatni az anyja népét. Elmosolyodott, amikor arra gondolt, hogy rögtön megpróbálná megreformálni az életüket, vagy írni-olvasni tanítani a roma gyerekeket. De ez még neki sem sikerülne. Nicholas nyugodt szívvel aludt el. Clare tudta, hogy élvezni fogja az utazást, egyszerűen csak azért, mert Nicholasszal lehet, és pár napig nem lesz semmi dolguk, csak a lovaglás és egymás társaságának kiélvezése. Ennek ellenére meglepte, hogy mennyire jól érzi magát. Másfél napja, mióta úton voltak, Nicholas sokkal nyitottabb és nyugodtabb lett, olyan, amilyennek még soha nem látta. A szabad levegő előcsalogatta a benne rejlő cigányt. Rajongó pillantással nézegette, és közben észrevette, hogy a nyeregtáskára dobott köpeny alatt egy összetekert ostor is megbújik. - Miért hoztad az ostort, mikor nincs is kocsink? - Csak cigány szokás. Egy ostort sok mindenre lehet használni. Például... - Kivette az ostort, aztán élesen pattintott vele egyet. A vége rátekeredett egy faágra magasan a fejük felett, és Nicholas lehúzta a kezéhez. - Ha érett almák lennének rajta, jót lakomázhatnánk. Clare nevetett. - Erre soha nem gondoltam volna. Úgy látszik, a vándorélethez nagyon sok mindent kell tudni. Nicholas összetekerte az ostort, és visszarakta a helyére, aztán egy madárra mutatott egy közeli fán. - Cigányok járnák a közelben. Clare szemügyre vette a karcsú, fekete-fehér madarat. - Szerintem ez egy barázdabillegető. - Úgy is hívják, hogy romani chiriklo, cigánymadár - magyarázta Nicholas. - Ha látsz egyet valahol, biztos, hogy a környéken cigányok is vannak. Clare körbenézett, de a hegyek közt jártak, és embereknek nem volt semmi nyoma. - Akkor jól elbújtak. - Csak figyelj, majd meglátod. Úgy fél mérfölddel odébb Nicholas megint egy fára mutatott. - Látod azt a szürke rongyot, ami arra az ágra van kötve? - Clare bólintott. - Ez egy úti jelzés, így közli egy kompánia, hogy erre haladtak. A jeleket patrinnak nevezik, ami azt jelenti, „falevél”, de bármilyen formája lehet, kis faágak, kövek vagy rongyok, mint ez itt. Látod, hogy az átlagos utazó szemmagasságánál feljebb van elhelyezve? Ha az ember nem tudja, hol kell keresni, akkor nemigen veszi észre. - Szóval üzeneteket hagynak egymásnak. Milyen okos módszer. Ismered azokat, akik ezt a jelet hagyták? - Lehetséges. Megfordultam minden kompániánál, amelyek Wales útjait járják. - Nicholas megvizsgálta a rongyot. - Pár mérfölddel odébb ezen az úton van a táborhelyük. Lenne kedved meglátogatni őket? - Nagyon szeretném - felelte Clare.
234
De az időjárás keresztülhúzta a számításukat. Egész délelőtt heves záporok áztatták a földet, és délután egyenletesen szakadni kezdett az eső. Clare nem panaszkodott, aki Walesben él, annak nem szokatlan az eső, de azért ez a nap nem volt olyan élvezetes. Nicholas jól maga köré tekerte a köpenyét, és azt mondta: - Van nem messze egy útszéli menedékház. Megálljunk ott éjszakára? - Annak nagyon örülnék - mondta Clare határozottan. A kis menedékház az úttól kicsit távolabb állt, majdnem elrejtette egy magas facsoport. A jól megépített emeletes házikó mellett még egy pajta is volt a lovaknak. Miközben leszálltak a lóhátról, Nicholas azt mondta: - Menj be, és melegedj át egy kicsit. Nem szeretném, ha megfáznál a nászutunkon. Ha már ágyban maradsz, más okból szeretném - tette hozzá elvigyorodva. Clare nevetve bement a házba, amely egyszerűen volt bebútorozva egy asztallal és néhány székkel. Pár perccel később Nicholas bejött a nyeregtáskákkal és a karjában egy halom száraz tűzifával, amit a pajtában talált. Aztán megint kiment, hogy ellássa a lovakat. Hogy gondoskodik rólam, gondolta meghatottan Clare. Jólesett, hogy kényeztetik. Miután ropogott a tűz, Clare felfedezte a házikót. Nem tartott sokáig, mivel az emeleten egyetlen tágas helyiség volt, pont olyan, mint a lenti, csak üresen állt. Vékony porréteg fedett mindent, de ettől eltekintve aránylag tiszta volt. Clare épp lesétált a lépcsőn, amikor Nicholas megint bejött. - Erre nem is számítottam - mondta Clare. - Sok ilyen menedékház van a hegyekben? - Nem egészen ilyenek, de vannak - felelte Nicholas, és levette átázott kabátját és kalapját. - A múlt század közepén egy gazdag gyapjúkereskedő ittragadt egy hóviharban, és meg is halt volna, ha egy pásztor nem fogadja be. Hálából tett egy alapítványt a legközelebbi egyházközségnél, amiből kunyhókat építettek és tartottak fenn az utazóknak. Mivel nagyon erkölcsös ember volt, ragaszkodott hozzá, hogy mindegyikben két szoba legyen, arra az esetre, ha hölgyek is lennének a társaságban, és itt ragadnának a durva férfiak között. - Én szeretek ittragadni durva férfiak társaságában. - Nem minden nő gondolkozik ilyen józanul. - Nicholas lehúzta a lovaglócsizmát. - Szóval, megépítették a házat, és az egyházközségtől minden tavasszal ideküldenek valakit, hogy hozza rendbe, ha télen valami tönkrement volna. Másra nemigen van szükség, mert akik tudnak a létezéséről és használják, vigyáznak rá. Például mielőtt elmegyünk, gyűjtök majd egy kis fát ahelyett, amit elhasználtunk, hogy legyen a következő utazónak. - Ez nagyon érdekes, bár azt gyanítom, a pásztor, aki megmentette azt a gyapjúkereskedőt, jobban örült volna, ha a markába nyom tíz fontot. - Clare letérdelt és rakott még fát a tűzre. - A romák meg szoktak szállni itt? - Te jó ég, dehogy! Egy magát valamire tartó roma sem maradna odabent, amikor a szabadban is táborozhat. Vágynak a szél után. - Nicholas elgondolkozó tekintete megpihent Clare-en. - De te jobban tennéd, ha kibújnál ezekből az átázott ruhákból. Hadd segítsek. 235
Clare-nek volt róla némi sejtése, ez hová vezetne, és igaza is volt. Később lustán szundikáltak a tűz előtt, aztán felkeltek és száraz ruhákat vettek. Clare egyszerű vacsorát készített sonkából, krumpliból és hagymából, egy drága üveg vörösborral, amit Nicholas magával hozott a nászút tiszteletére. Az estét a tűz előtt lustálkodva töltötték, beszélgettek és teát kortyolgattak. Amikor végül bebújtak a takarók alá, Clare azt mormolta: Tehetnénk minden tavasszal egy ilyen kirándulást, csak mi ketten. - Ez jó ötlet. - Nicholas könnyedén megcsókolta. - Soha ne legyél túlságosan olyan, mint egy grófnő. Pontosan ilyennek szeretlek. Clare felmosolygott rá. - Ha téged cigány grófnak hívnak, én most cigány grófnő lettem? - Azt hiszem, igen. Vagyis rawnie, előkelő hölgy. De mindig is az voltál. - Szorosan magához ölelte. - Aludj jól, Clarissima. A kis banda tagjai morgolódtak az eső miatt, de a vezetőjük elhallgattatta őket, emlékeztetve, hogy milyen jól megfizetik őket egy éjszakai munkáért, ö maga is bosszús volt, mert arra nem számított, hogy a kiszemelt áldozat egy menedékházban húzza meg magát. Miközben várták, hogy hajnalodjon, és egy üveg whiskyt adogattak körbe, hogy kicsit átmelegedjenek, azt fontolgatta, mi lenne a legjobb módja a feladat elvégzésének. Az lenne a legegyszerűbb, ha lerohannák a menedékházat, de valószínű, hogy az ajtó be van reteszelve, és ha be kell törni, arra felriadnának, és nem érné őket meglepetésként a támadás. Az is valószínű, hogy a kiszemelt áldozatnál pisztoly van, veszélyes embernek látszott. Otthagyta az embereit, és csendben körbenézett a házikó környékén. Az építmény egyszerű volt, az ablakok kicsik és túl magasak ahhoz, hogy könnyű legyen bemászni, úgy döntött, körülnéz a pajtában is, és lassan benyitott. Az egyik ló felnyihogott, de nem elég hangosan ahhoz, hogy megzavarja a házban alvókat. A fal mellett valami nagy halom sötétlett, amiről kiderült, hogy száraz tűzifa. Gonoszul elmosolyodott, mert már tudta, mi lesz a legjobb módja, hogy felriassza a zsákmányt. Ki kell őket füstölni.
236
Huszonkilencedik fejezet Nicholas hirtelen riadt fel álmából. Egy pillanatig mozdulatlanul feküdt, azon tűnődve, mi ébresztette fel. A füst. Túlságosan erős volt a füstszag ahhoz képest, hogy milyen kis tüzet raktak. Felült és körbenézett a szobában. A kandallóval szemben lévő ablakban meglátott valami halvány, vöröses derengést. Az eső közben elállt, és a nagy csendben halk, fenyegető ropogást hallott. Clare még aludt mellette. Gyorsan megrázta a vállát. - Ébredj, tűz van odakint! Amikor a lány kinyitotta a szemét, Nicholas felkelt, és gyorsan felrángatta a nadrágját, az ingét meg a csizmáját. Azért nem aggódott túlságosan: az ajtó alig pár lépésre volt, nem állt fenn annak a veszélye, hogy bentragadnak. Közben Clare is feltápászkodott, álmosan pislogva. Nicholas kivételesen nem vett tudomást csábos meztelenségéről, csak odadobta a hálóingét, amit lefekvéskor nem vett fel. - Kapd fel, kimegyünk megnézni, mi ég. Ha szerencsénk van, könnyen el lehet oltani. Clare bólintott és engedelmeskedett, ő is felhúzta a csizmáját, és a köpenyét is a kezébe kapta, ahogy az ajtó felé indult. Nicholas fogta a két nyeregtáskát, amikben minden értékük volt, és követte Clare-t. De nem tudta lerázni magáról a borzongató érzést, hogy valami nincs rendben. A kéményből kipattanó szikrák okozhattak tüzet, de ez nagyon furcsa lenne, mivel az erdő igencsak nedves az esőtől. És miért nem a pajtánál van a tűz, hanem a ház másik oldalánál? Nem emlékezett rá, hogy bármi éghetőt látott volna ott. Amikor Clare elhúzta a reteszt, hogy kinyissa az ajtót, Nicholas rájött, hogy a tűz ropogása mindkét oldalról egyszerre hallatszik. Megszólalt a fejében a vészjelző csengő. Ha a pajta ég, miért nem nyerítenek a lovak? És hogy gyulladhatott ki a tűz véletlenül egyszerre két helyen? Kinézett Clare válla fölött, és úgy tíz méterre az ajtótól hirtelen valami mozgást vett észre, mintha valaki egy hosszú, vékony, egyenes tárgyat emelt volna fel. Egy puska. Beléhasított a rémület. Ledobta a nyeregtáskákat, elkapta Clare derekát, és lerántotta magával a padlóra. Ugyanabban a pillanatban a puska elsült. Egy golyó süvített el épp a fejük fölött, és becsapódott a hátsó falba. Nicholas átkarolta Clare-t, és ösztönösen félregördült az ajtónyílásból. Amikor már nem voltak a puska útjában, odanyúlt, és becsapta az ajtót. Másodperceken belül három újabb puskagolyó csapódott a vastag fába. - Úristen! - kiáltott fel Clare. - Mi folyik itt? - Valaki meg akar ölni minket - felelte komoran Nicholas. - Vagy ami még valószínűbb, engem akar megölni, és nem érdekli, hogy te is áldozatul esel. Nicholas talpra ugrott, és bereteszelte az ajtót, bár ez nem jelentett túl sok védelmet. Kikereste a csomagjából a magával hozott pisztolyt, és megtöltötte. Aztán kilesett az ablakon, a ház elülső oldalánál. A környéket bevilágították a kétoldalt is lobogó lángok. Abból ítélve, 237
hogy mekkora volt a világosság és a füst, a pajta nagy lánggal éghetett, és nem sok kellhetett, hogy összeomoljon. Öt felfegyverzett férfi álldogált a tűz szélénél. Nicholas mögöttük meglátta a két lovat, amelyeket kivezettek a pajtából, mielőtt felgyújtották. Miközben figyelte őket, az egyik férfi óvatosan elindult az ajtó felé, a puskát készenlétben tartva. Nicholas kitörte az ablakot a pisztoly markolatával, és lőtt. A férfi felordított és megpördült, aztán a földre zuhant. Nicholas gyorsan újratöltötte a pisztolyt és ismét lőtt, de a többi támadó túl messze volt, nem érte el őket a golyó. Egy hang valami parancsszót ordított, és az egyik férfi a ház hátulja felé osont. Nicholas motyogva elkáromkodta magát. Most már arra sincs esélyük, hogy esetleg hátul kiszökjenek. Clare feszült, de higgadt hangon azt mondta: - Ég az egész ház, igaz? - Igen, és legalább négyen vannak odakint, felfegyverezve és lövésre készen, ha kimegyünk. - Nicholas villámgyorsan átgondolta a lehetőségeket. - Mivel valószínűleg engem akarnak elkapni, lehet, hogy téged elengednek, ha feladom magam. - Nem! - A füst közben egyre sűrűbb lett, csípte a szemüket és szúrta a tüdejüket. Clare az izgatottságtól túl sokat lélegzett be, és köhögni kezdett. Amikor megint meg tudott szólalni, azt mondta: - Úgysem hagyhatnak életben egy szemtanút, ha téged meggyilkolnak. Ha megadjuk magunkat, valószínűleg megerőszakolnának, aztán engem is megölnének. Ha már meg kell halnom, inkább veled együtt. - Én azért inkább nem halnék meg. - Nicholasnak hirtelen eszébe jutott egy mentő ötlet. A nadrágja derekábe dugta a pisztolyt, aztán felkapta az ostorát. - Az emeletre, gyorsan! - Várj! - Clare előrángatott a csomagjából egy muszlininget, két darabba tépte, és bemártotta egy kancsó vízbe. - Ezt tedd a szád elé. Felrohantak a lépcsőn. A füst egyre sűrűsödött, ahogy feljebb értek, és az emeleten már halálos lett volna, ha nem szorítják a szájuk elé a nedves rongyot. A forróság szinte elviselhetetlen volt, érezni lehetett, hogy perceken belül az egész épületet elárasztják a lángok. - Innen nem lehet megszökni - mondta Clare higgadtan. - Rövid volt a házasságunk, de legalább soha nem volt módunk veszekedni. - A falnak támaszkodva köhögött, az arca alig látszott a sűrű füstben. - Bocsásd meg, hogy kimondom, de szeretlek, Nicholas. Nem bántam meg semmit, csak... csak hogy nem volt több időnk. A szavai késként hasítottak Nicholas szívébe. Lehetetlen, hogy így érjen véget az életük nem fogja hagyni! Kilesett az egyik ablakon, de nem látta sehol a fegyveres férfit, aki hátrajött a kunyhó végéhez. Helyes, ez azt jelenti, hogy a fickó sem láthatja őt. Kitárta az ablakot. A lángok alig egy méterrel alatta már nyaldosták a falakat, köhögni kezdett, ahogy odakintről is beáramlott a füst. Gyorsan kiszámolta, mekkora lehet a távolság, úgy ítélte, meg lehet csinálni, amit tervez, és intett Clare-nek. - Talán sikerülni fog - mondta. - Fogd meg a tető szélét, és mássz fel. Ne félj, nem engedlek leesni. 238
Clare bólintott. Nicholas elhelyezkedett az ablakpárkányon lovaglóülésben. Már alig bírta hőséget és a füstöt. Clare az ölébe mászott, aztán megállt az ablakpárkányon, Nicholas támogatta, míg felnyúlt és elkapta a tető szélét, aztán alulról felnyomta, hogy fel tudjon mászni. Imádkozott, hogy a füst miatt ne vegyék észre őket odalentről. A derekára tekerte az ostor szíját, és ő is felkapaszkodott. Könnyedén elkapta a tető szélét, de ahogy felfelé húzódzkodott, az ujjai megcsúsztak a nedves palán. Egy hajszálon múlt, hogy nem zuhant le a lángok közé. Annak köszönhette, hogy megmenekült, hogy Clare elkapta a kezét, és megtartotta. Akrobatikus ügyességgel sikerült a bal lábát fellendíteni, és onnan már pár pillanat alatt fel tudta húzni magát a lejtős tetőre. Körülöttük komor árnyak imbolyogtak. Látta, hogy Clare-nek sikerült egyik kezével biztonságosan megkapaszkodni egy hosszgerendába, így tudott segíteni neki. A kavargó füst és az egyre zajosabb recsegés-ropogás eddig elrejtette őket a támadók szeme elől, de a menedékhelyük nagyon is veszélyes volt. A földszint már lángolt, és csak idő kérdése, hogy az egész épületet beborítsák a lángok. Nicholas Clare-t támogatva átkúszott a tető túlsó szélére, végig a hosszgerendába kapaszkodva, nehogy megcsússzanak. Ahogy a csúszós palán egyensúlyoztak, Nicholas nagyon remélte, hogy a legközelebbi fa alkalmas lesz arra, amit eltervezett. Az is volt: a magas, vaskos szilfa az ostorral még épp elérhető távolságban állt a tetőtől. A következő lépés volt a legveszélyesebb, mert ehhez fel kellett állnia. Ha meglátják, könnyű célpont lesz. De nem volt más választása. Előhúzta a derekából az ostort, és óvatosan felállt, hogy el ne veszítse el az egyensúlyát. Aztán megcélozta az ostorral a legközelebbi ágat, amelyik elég erősnek látszott, hogy megtartsa mindkettőjüket. Az ostorszíj szépen rácsavarodott a faágra. Nicholas próbaképpen meghúzogatta, de nem érezte elég biztonságosnak. Próbált uralkodni kétségbeesett türelmetlenségén, lecsavarta az ostort a faágról, és visszahúzta. Talán csak képzelte, de a pala mintha egyre forróbb lett volna a talpa alatt. Teljesen elvesztette az időérzékét. Mennyi idő telt el, mióta felébredt? Öt perc? Vagy annyi sem? Most inkább az számít, hogy mennyi idejük van még. Kinyúlt, amilyen messzire csak tudott, és megint csattintott egyet az ostorral. Amikor megpróbálta, úgy tűnt, most erősebben tart az ág. Szerencse, mert még egy próbálkozásra nincs idő. Clare felé nyújtotta a kezét. Gyere ide. Clare odamászott mellé, és ő is felállt. Nicholas egy pillanatra a lány ajkára szorította az ajkát, ami mindent elmondott, amit szavakkal soha nem tudott volna megfogalmazni, aztán szorosan átfogta a derekát. - Kapaszkodj, drágám. Clare karcsú, de erős karjaival átölelte. A következő pillanatban már el is lendültek, nem tartotta őket más, csak az ostor erős bőrszíja. Nicholas egy pillanatra úgy érezte, mintha lazult volna az ostor tartása. Ha lezuhannak, az nem biztos, hogy halálos lenne, de a támadók azonnal rájuk vetnék magukat. 239
Átlendültek a fához, és nekicsapódtak a törzsének. Clare-nek a lélegzete is elakadt. Nicholas próbálta behajlított lábaival felfogni az ütközés erejét, de még így is majdnem elejtette Clare-t, olyan erővel csapódott a fának. Egy pillanatig csak lógtak, mindkettőjük súlyát Nicholas kinyújtott jobb karja tartotta. Az ostor szíja kezdett letekeredni a súly alatt, majdnem lezuhantak, de Nicholasnak az utolsó pillanatban sikerült elkapnia egy faágat. Nem volt túl erős támaszték, de épp elég, és egy pillanattal később már biztonságosan megkapaszkodtak egy vastagabb ágon. Nicholas lerángatta az ágról az ostor szíját, és összetekerte. Közben a tető hirtelen borzalmas dübörgéssel beomlott. Hatalmas, szikrákat szóró lángoszlop lövellt az égre, a forróság perzselte őket. A vöröses fényben Nicholas meglátta egy durva öltözetű férfi sziluettjét, aki a puskájával várakozott arra az eshetőségre, ha a hátsó ablakon akarnának kiszökni. Bár nem volt messzebb tíz méternél, nem látta meg őket a nagy füstben. A férfi leeresztette a puskáját, és megkerülte a lángoló házat, amelyből most már senki nem kerülhet ki élve. Elég magasan voltak ahhoz, hogy Nicholas láthassa a többi támadót is, akik a tűz túloldalán várakoztak. Egyiküknek magas, vékony alakja volt, amely halványan ismerősnek tűnt. Nicholas keserűen összeszorította a száját. Meglátta hogy Clare is ugyanabba az irányba néz, az arcán hideg dühvel. Itt volt legjobb alkalom a menekülésre. A támadóik primitív elbűvöltséggel a tüzet bámulták. Nicholas megérintette Clare vállát, és elkezdtek lemászni. A legalacsonyabb ág még mindig jó magasan nyúlt a föld fölé, úgyhogy megint az ostor segítségével ereszkedtek le. Miután földet értek, Nicholas összetekerte az ostort, aztán a fák közé menekültek, az úttól eltávolodva. A föld szivacsosra ázott az esőtől, a levegő nyirkos volt és hideg. Még szerencse, hogy Clare a köpenyét is magára kapta. Amikor Nicholas úgy vélte, egy mérföldre eltávolodhattak a kunyhótól, megálltak egy rövid pihenőre. Clare zihálva szedte a levegőt. Nicholas a karjába vonta. Clare vadul reszketett, és Nicholas sejtette, hogy nemcsak a hidegtől. - Itt biztonságban vagyunk suttogta. - Még ha azok a gazemberek elég alaposak is, hogy megvárják, amíg leég a tűz, és megkeresik a holttesteket, ez legkorábban hajnalban lehet. Clare Nicholas vállába fúrta az arcát, és tompa hangon azt kérdezte: - Te is láttad, igaz? Nicholas nem kérdezte, kire gondol. - Láttam egy magas férfit, aki lehetett volna Michael, és nem tudok másra gondolni, aki meg akarna ölni - mondta éles hangon. - Vannak a közelben házak? - Nincsenek, de sokkal jobbat tudok. - Nicholas átkarolta Clare vállát, és a veleszületett tájékozódóképességére hagyatkozva elindult. - Megkeressük a romákat. Órákon át gyalogoltak az erdőben, botladozva a sötétben, bőrig ázva a fákról csöpögő esőtől. Clare nagyon örült, hogy mind a ketten felvették a csizmájukat, mielőtt kimenekültek a 240
házból, különben most nagy bajban lennének. De így is nagyon hamar kifáradt, és össze is roskadt volna egy fa tövében, ha Nicholas nem támogatja, félig szinte cipelte. Úgy tűnt, ő pontosan tudja, merre tartanak, bár Clare-nek az összes fa teljesen egyformának tűnt. Az ég már kezdett világosodni, amikor gyenge füstszag csapta meg az orrukat. - Úgy látszik, itt táboroznak - állapította meg elégedetten Nicholas. Hirtelen nagy ugatás tört ki, és fél tucat kutya vette körbe őket. Clare megdermedt, nem tudta, elfusson-e vagy keressen egy fát, ahová felmászhat. De ahogy a vadul csaholó ku-tyafalka körbevette őket, Nicholas széles mozdulatot tett a karjával. Bár a keze üres volt, a mozdulatnak mégis varázslatos hatása volt. A kutyák azonnal elhallgattak, és körülöttük ugrálva követték őket a táborhelyig. Már elég világos volt, hogy lássák, a karaván három ekhós szekérből áll. A szekerek belsejében mintha meg lett volna ágyazva, valószínűleg az eső miatt kerestek odabent menedéket. A zajra több férfi is felébredt, felkeltek, és óvatosan közelebb merészkedtek. Az egyikük egy összetekert ostort fogott a kezében. Nicholas védelmezőén átkarolta Clare vállát, és a legközelebbi férfira nézett, hunyorogva a hajnali derengésben. - Te vagy az, Kore? Egy pillanatra döbbent csend lett, aztán egy baritonhang feldördült: - Nikki! Hirtelen körbevették őket, zajosan, roma nyelven hadarva. Nicholasnak sikerült felemelt kézzel csendet teremteni. Még mindig szorosan átkarolta Clare-t, és röviden elmagyarázta, hogy kerültek ide. Egy szép arcú nő megfogta Clare karját. Nicholas odaszólt neki: - Menj el Anival, majd ő gondoskodik rólad. Később majd én is megyek. Clare olyan kimerült volt, hogy egyáltalán nem bánta, ha valaki más kezébe teheti le a sorsát. Ani odakísérte az egyik ponyvával letakart ekhós szekérhez, és felsegítette. Odabent Clare meglátta, hogy egy sor gyerekfej leselkedik ki egy paplan alól, fekete szemük csillogott a kíváncsiságtól. Pont olyan a szemük, mint Nicholasé, gondolta. A gyerekek kérdéseket kezdtek karattyolni, de Ani elhallgattatta őket. A szekér egyik végében egy vékony matrac volt lerakva. Ani enyhe akcentussal azt mondta: - Itt elalhat. Clare levette vizes köpenyét és lerángatta a csizmáját, aztán úgy, ahogy volt, sárosan lefeküdt. Ani őt is betakarta egy tollpaplannal, és pár perc múlva Clare már aludt is.
A délelőtt közepe lehetett, mikor felébredt. Nicholas mellette feküdt, a karját átvetve a derekán, ő is abban a ruhában volt, amiben elmenekült, a nyakánál szétnyílt az ing. Még aludt, az arca nagyon fiatal és lélegzetelállítóan gyönyörű volt. Clare föléhajolt, és könnyedén megcsókolta a homlokát. Nicholas szeme felpattant. - Hogy vagy?
241
- Nagyon jól, köszönöm. Néhány horzsolástól eltekintve, amit akkor szereztem, amikor nekimentem egy-két fának a sötétben, nincs különösebb bajom. - Clare elfojtott egy borzongást. - Nagyon hasznos társaság vagy, ha veszélybe kerül az ember élete. Nicholas arca megfeszült. - Ha én nem vagyok, soha nem is kerül veszélybe az életed. - Ezt nem tudhatjuk. - Clare elmosolyodott. - És micsoda nagyszerű kaland! Hány ember dicsekedhet ilyen nászúttal? Bár Nicholas halványan elmosolyodott, Clare érezte, milyen rosszkedvű. Eltűnődött, ő mit érezne, ha valamelyik legrégebbi barátja, mondjuk Marged az életére törne. A gondolat olyan fájdalmat okozott, hogy gyorsan el is hessegette. Ha elképzelni is ilyen szörnyű, mennyivel rosszabb lehet Nicholasnak, aki annyira szeretne hinni a barátságban... úgy döntött, jobb lesz, ha inkább gyakorlatias dolgokkal foglalkozik, és megkérdezte. - Innen hová megyünk? - A kompánia észak felé tart, de hajlandóak visszafordulni és visszavinni minket Aberdarebe. így szekérrel három nap az út. Clare a pónijára gondolt, és felsóhajtott. - Remélem, jól fog bánni Rhondával, aki elvitte. - Ha hazaértünk, elküldök majd pár embert, hogy kérdezősködjenek errefelé, hátha valaki el akarja adni a lovakat, talán sikerül visszavásárolni. Így esetleg le is leplezhetjük a támadóinkat. Clare bólintott. - Van valami fontos tudnivaló arról, hogy kell viselkedni a romák között? Nicholas egy pillanatig gondolkozott. - Nem árt betartani a tisztasági tabukat. A táborhely közelében a patak legmagasabb pontjáról lehet vizet venni az iváshoz és főzéshez, a mosáshoz és fürdéshez a lejjebb eső szakaszról. Mindig moss kezet folyóvízben, mielőtt eszel, soha ne tegyél edényeket és evőeszközöket nem tiszta vízbe, mert attól marhime, szennyezett lesz, és ki kell dobni. - Száraz pillantással hozzátette: - Ez nem fog tetszeni, de a nőket is tisztátalannak tartják. Vigyázz, hogy a szoknyád ne súroljon egy férfit sem, soha ne menj el egy férfi előtt vagy két férfi között, és ne sétálj át a lovak előtt. Clare összevonta a szemöldökét. - Igazad van, tényleg nem tetszik. - Pedig megvan a maga értelme, olyan emberek között, akik ilyen szoros összezártságban élnek - magyarázta Nicholas. - Bizonyos elkülönülést és védelmet biztosít a nőknek, ami másképp lehetetlen lenne, és csökkenti a szexuális feszültséget. Bár a cigány lányoknak az a híre, hogy nagyon kikapósak, valójában a promiszkuitás szinte ismeretlen fogalom a romák között. - Értem. Majd igyekszem nem megsérteni senkit. A hangjukra Ani belesett a szekér belsejébe. - Kész a reggeli. Nikki, te menj és egyél, én meg hozok ruhát a feleségednek. Nicholas engedelmesen felkelt és lemászott a szekérről, aztán segített Aninak beszállni. A cigányasszony bő, mélyen kivágott blúzt viselt, és jó pár tarkabarka szoknyát. Arany fülbevaló lógott a füléből, hozzáillő érmékkel díszített nyaklánc a nyakában, a haját mintás kendővel kötötte be.
242
Clare is kapott egy hasonló öltözéket, csak az ékszerek nélkül. Lenézett a mély nyakkivágásra, és megjegyezte: - Nicholasnak ez tetszeni fog. Ani elvigyorodott, a foga fehéren vakított barna bőre mellett. - Nagyon jó, hogy Nikki megházasodott. Mikor volt az esküvő? Clare számolt magában. - Három napja. - Ilyen rövid ideje? - Ani megfogta és felemelte Clare csuklóját, aztán elégedetten bólintott, amikor meglátta az apró, majdnem teljesen begyógyult vágást. - Jól van. Tartunk majd egy esküvői ünnepséget. De most ennie kell - tette hozzá gyakorlatiasan. Lemásztak a szép faragásokkal díszített és élénk színekkel kifestett szekérről. Az esőfelhők időközben eltisztultak, az ég üde kéken ragyogott. A férfiak a közelben, a kikötött lovak körül csoportosultak. Kicsit közelebb nők sürgölődtek, és egy csapat félmeztelen gyerek rohangászott vidáman kiabálva. Egy aprócska öregasszony, akinek olyan volt az arca, mint egy összeaszott dió, figyelmesen szemügyre vette Clare-t, aztán biccentett, és tovább szívta a pipáját. A szekér közelében a tűzön egy kisebb fazék és egy üst melegedett. Clare reménykedve szaglászott, Ani pedig azt mondta: - Először mosakodjon meg. - Felemelt egy fémkacsót, és intett, hogy mossa meg a kezét a vízsugár alatt. Clare engedelmeskedett, és örült, hogy Nicholas adott egy kis leckét a roma szokásokból. Ani átnyújtott egy bögre erős és édes kávét, egy tányéron pedig sült kolbászt és hagymát. Minden nagyon finom volt. Miközben Clare evett, látta, hogy az asszonyok csomagolnak, készülődve az indulásra, bár nem túl nagy sietséggel. Nicholas három férfi társaságában tért vissza, komoly beszélgetésbe merülve. Szerzett egy bő bőrmellényt meg egy vörös kendőt a nyakába, és úgy festett, mint aki nagyon otthon érzi magát. Ha csak így ismeri, Clare soha nem gondolta volna róla, hogy brit nemesember. Meglátta Clare-t és felé indult, de amikor észrevette az öregasszonyt, irányt változtatott. Keja! - kiáltott fel. Az öregasszony elvigyorodott, kivillantva hiányos fogazatát, és beszélgetni kezdtek romául. Clare épp végzett a kávéjával, amikor egy kisfiú rohant be a táborba. - Emberek jönnek errefelé, puska van náluk! Clare szíve a torkában kezdett dobogni. Talán csak egyszerű vadászok azok, de valószínűbbnek tűnt, hogy a tegnap éjszakai támadók, akik a zsákmányukat üldözik. - Erre, gyorsan! - Ani széles mozdulattal intett nekik a szekér felé. Clare és Nicholas sietve bemásztak. - Feküdjünk le - mondta Nicholas, és gyorsan bebújt a takaró alá. Clare követte, Ani pedig odahozott több paplant is, amik odakint szellőztek. Egyenként rájuk terítette őket, aztán érezték, hogy valami súly nehezedik rájuk, ami mozgott is.
243
Nicholas érezte, hogy Clare ijedten összerezzen, megfogta a kezét és melegen megszorította. - Ez Ani kisfia, odarakta a dunnák tetejére. Még ha valaki kutatna is utánunk, a kis Yojóhoz nem fognak nyúlni, amilyen szutykos. Clare majdnem megfulladt, de kényszerítette magát, hogy mozdulatlanul feküdjön, és szorította Nicholas kezét. Pár perccel később meghallott egy hangot, odakint a szekér előtt: Nem láttak errefelé egy férfit meg egy nőt gyalogosan? Aggódunk miattuk, a mi táborunkból kóboroltak el, lázas betegek. Az egyik cigány azt felelte: - Nem láttunk ma más gorgiót, csak magukat. - Jósolhatok magának, uram? - szólalt meg egy női hang. - Egy gyönyörű nő várja, akinek olyan kecsesek a kezei, mint a madarak. Ani közbeszólt: - Nem, nem, uram, én vagyok a legjobb jósnő, hozzám jöjjön! Aztán gyerekhangok kórusa csendült: - Csak egy pennyt, félpennyt, egy pennyt! - Te jó ég - morogta a látogató. - Ezek úgy születnek, hogy tudnak koldulni. Takarodjatok innen, mocskos kölykök. Nyikorogva nyílt a szekér ajtaja. Clare úgy megszorította Nicholas kezét, hogy a vérkeringése is elállt. Érezte, hogy az egyik támadó ott van egészen közel, egy méterre a fejüktől, és beles a szekér belsejébe. A kisfiú a takarók tetején fészkelődni kezdett. - Egy pennyt, egy pennyt! Egy férfihang beszólt: - Van valami odabent? - Csak egy újabb koszos purdé. Az ajtó becsapódott, és a hangok elhalkultak, ahogy az idegenek eltávolodtak. Clare kiengedte visszafojtott lélegzetét. Nicholas nagyon okos volt, amikor a cigányoknál keresett menedéket. Sokáig várakoztak a fojtogató paplanok alatt. Yojo egy idő után elcsavargott valamerre, jobb szórakozást keresve, de ők azért még maradtak a rejtekhelyükön, amíg egy férfihang meg nem szólalt: - Kijöhettek, Nikki. A gorgiók elmentek. Talán nem ártana, ha a szekéren maradnátok, amíg az országúton haladunk, de most biztonságban vagytok. Nicholas félrelökte a takarókat, és megkönnyebbülten felültek. Kint, a szekér szélén ott gubbasztott Kore, egy jóképű, köpcös férfi, Ani férje, és a csapat vezetője. Nicholas megkérdezte tőle: - Velük volt az a zöld szemű férfi, akit leírtam? Kore megrázta a fejét. - Négyen voltak, de nem volt köztük az, akiről beszéltél. - Felemelte a korsóját. - A fiúk visszajöttek, körbenéztek a leégett kunyhó körül. Nem sokat találtak. A holmitok mind tönkrement, a lovakat elvitték. A közelben volt ez az üres whiskyspalack, meg ez. - Odaadott egy lapos ezüst dobozkát. Clare szíve összeszorult, amikor meglátta, hogy egy névkártyatartó az, amilyet az úriemberek hordanak. Nicholas kőkemény arccal kinyitotta. A kártyák nedvesek voltak, de tökéletesen olvashatók. Lord Michael Kenyon. Látva Nicholas arckifejezését, Kore tapintatosan elfordult, és leugrott a szekér széléről. 244
- Sajnálom, Nicholas - suttogta Clare. Nicholas ökölbe szorította a kezét, és becsukta a dobozkát - De ennek nincs semmi értelme - mondta fájdalmas hangon. - Még ha feltételezzük is, hogy Michael elvesztette az eszét, és úgy döntött, vadászik rám, miért itt a hegyekben? Miért bérelne fel embereket, amikor maga is el tudná intézni? És ha keresne, nagyon jól tudná, hogy egy cigány karavánt alaposabban át kellene kutatni. - De ő nem volt az emberekkel. Talán gondoskodni akart róla, hogy ne kerülhessen gyanúba - mondta halkan Clare. - Ha indult volna nyomozás a halálunk ügyében, a banditákat okolták volna. - Kicsit habozott, aztán hozzátette: - Lehet, hogy nincs értelme, de elég valószínű, hogy Michael nem cselekszik teljesen racionálisan. Igen, ez tökéletesen elképzelhető volt. De ahogy megfogta Nicholas kezét, Clare szíve mélyéből kívánta, hogy ne neki legyen igaza.
245
Harmincadik fejezet Habár Clare csak hatvan mérföldre volt az otthonától, a cigányokkal utazni olyan volt, mintha egy idegen országban járna. Sok szokásuk angolos volt ugyan, és a roma mellett mindnyájan beszéltek valamennyit angolul és walesiül is, de sok más szempontból teljesen idegenek voltak. Mint Nicholas felesége, úgy beleláthatott az életükbe, ahogy kevés gorgiónak adatik meg, mert elbűvölő kedvességgel befogadták, mint egy kóbor kismacskát. Bár egyik-másik viselkedésformájukat nem helyeselte, nem tudott ellenállni a melegségüknek és hihetetlen életkedvüknek. Annak köszönhetően, hogy megismerte őket, Nicholast is kicsit jobban megértette. Ahogy a pillanatnak tudtak élni, mintha nem lenne se múltjuk, se jövőjük, vidám fatalizmusuk, mozdulataik kecses szabadsága - mind olyasmi volt, amit Nicholas tőlük örökölhetett. Habár könnyedén beolvadt közéjük, és nagyon népszerű volt, Clare fokozatosan rájött, hogy azért nem igazán tartozik közéjük. Voltak olyan vonások a lelkében és szellemében, amik túlnőttek a romák szűk világán. Eltűnődött, vajon boldogabb lett volna-e Nicholas, ha soha nem hagyja el őket. Talán egyszer majd megkérdezi, de nem most. Ha hazaértek Aberdare-be, Nicholasnak Michaellel kell foglalkoznia, és ez épp elég fájdalmat okozhat neki. Az utolsó estéjükön megtartották a beígért esküvői ünnepséget, bőséges enni- és innivalóval és sok-sok vidámsággal. A főfogás malacsült volt, almával töltve, a nyílt tűzön megsütve. Amikor Clare végzett az adagjával, megjegyezte: - Remélem, tisztességes úton jutottak a malachoz, de nem merem megkérdezni. Nicholas elvigyorodott. Ezen az estén sutba vágta az aggodalmait és igazi cigány életörömmel élvezte az ünnepséget. - Teljesen törvényes. Szerencsére maradt egy guinea a nadrágzsebemben. Odaadtam Korénak, hogy hozzájáruljak a költségekhez. Saját szememmel láttam, hogy fizetett a malacért. Ani odalépett a fatörzshöz, amelyen üldögéltek. - Mivel az esküvőtöket ünnepeljük, tartunk egy kis szertartást. A lányrablást mellőzzük, és a lánysiratót is, de valamivel kell jelképezni, hogy megtörtént a házasság. Clare kicsit félénken azt mondta: - Nem ismerem a szokásokat. - Egyszerű lesz - nyugtatta meg Ani. - Megkérem Milosht, hogy hozza a hegedűjét. Később majd Nikki hárfázhat nekünk. Ani elsietett, Clare pedig megkérdezte: - Lánysirató? - A menyasszony általában énekel egy dalt, amiben elbúcsúzik az anyjától, megsiratja, hogy eladták, és azt kívánja, bárcsak inkább meghalna - magyarázta Nicholas. Clare rámeredt. - Hát ez nem valami vidám. - Nagyon meghatónak tartják. Ez és a lányrablás is érdekes képet fest a cigányok történelméről. 246
Clare lenyalogatta az ujjairól a pecsenye zsírját. - Tulajdonképpen honnan származnak a cigányok? Nicholas nagyot húzott egy korsóból, amiben bor volt. - Mivel nincsenek írásos krónikáik, senki nem tudja igazán. Egy oxfordi nyelvészprofesszor, aki tanulmányozta a nyelvüket, azt mondta nekem, hogy szerinte Ázsiából indultak el, talán India északi részéről. Clare arra gondolt, amiket Indiáról olvasott, és ahogy körbenézett a sötét bőrű embereken, úgy vélte, elég valószínűnek hangzik ez az elmélet. - És szóbeli hagyományok nincsenek a történelmükről? - De, elég sok, és a legtöbb ellentmond egymásnak. - Nicholas elnevette magát. - Azt szokták mondani, hogy ha felteszed ugyanazt a kérdést húsz cigánynak, húszféle választ fogsz kapni rá. Clare nevetett. - Azt akarod mondani, hogy az egyenességet nem tartják túl nagy erénynek? - Mindnyájan gyönyörűen és folyékonyan tudnak hazudni szükség esetén - Nicholas húzott még egyet a korsóból, aztán továbbadta a mellette ülő férfinak. - Túláradó fantáziából vagy szórakozásból. Az ügyes hazudozót úgy tisztelik, mint a walesieknél a becsületes embert. A tábortűz túloldalán Milosh játszani kezdett a hegedűjén, egy másik férfi pedig tamburán kísérte. A beszélgetés elhallgatott, és mindenki tapsolni kezdett a zene ütemére. Ani a csípőjét riszálva odasétált hozzájuk, és átadott Clare-nek egy karmazsinvörös kendőt. - Nikkivel együtt kell táncolnotok, ezt a kendőt fogva - magyarázta -, hogy jelképezze, most már összetartoztok. Bár Clare egyáltalán nem tudott táncolni, szívesen megpróbálta. Miközben felállt, Nicholas odaszólt: - Engedd le a hajad. Clare engedelmesen levette a fejéről a kendőt, és az ujjaival beletúrt a sűrű fürtökbe. Aztán Nicholasszal megfogták a kendő két végét, és a kör közepére álltak. - Viselkedj úgy, mint egy flörtölő menyecske - mondta, és elmosolyodott, a Démongrófhoz illő mosollyal. - Mint az incselkedő kis boszorkány, aki vagy. Lassan elkezdtek körözni egymás körül, a kendőt feszesen tartva. Clare arra gondolt, milyen érzés volt, amikor először magával ragadta Nicholas varázsa. Rettegett a magnetizmusától, mégis képtelen volt ellenállni neki. Mélyen a szemébe nézett, és hagyta, hogy átáradjanak rajta az erőteljes emlékek. Lesütötte a szemét, megjátszva a szégyenlős lánykát, aztán hagyta, hogy a mélyen kivágott blúz kihívóan a vállára csússzon, és elfordult. Nicholas fürgén és hajlékonyan követte, mint egy párját üldöző vadállat, megrántotta a kendő végét, és visszahúzta magához. Clare odasiklott a közelébe, aztán megint elillant, amikor Nicholas utánanyúlt. Amikor követte, átbújt a karja alatt, a hajával az arcát súrolva, egyszerre védekezően és csábítóan. Nicholas hagyta, hogy eltávolodjon, aztán újból visszarántotta magához. Clare a szabad kezével szégyenlősen eltakarta az arcát, de amikor megpördült, a szoknyája kihívóan magasra libbent. Nicholas követte, büszkén, mint egy csődör, hódítást és beteljesülést ígérve. A zene egyre jobban felgyorsult, úgy keringtek, mint a megszállottak. 247
Egy utolsó gyors futam után a hegedű elhallgatott, és lüktető csend maradt utána. Nicholas karjába kapta Clare-t, aki a karjára támaszkodva hátrahajolt, hogy a haja a füvet súrolta. Ahogy hátradőlt, egy futó pillanatra ösztönösen megrémült, de ugyanolyan gyorsan el is szállt az érzés, ahogy jött, mert minden sejtjével tudta, hogy Nicholas soha nem hagyná, hogy leessen. Nicholas megcsókolta, a birtoklás jeleként, a cigányok kiáltoztak és dobogtak a lábukkal. Aztán óvatosan felemelte Clare-t, és simogató tekintettel végignézett rajta. - Még egy utolsó rituálé, Clarissima. Át kell ugrani a seprűnyélen, amit Ani lerakott. Kéz a kézben odasétáltak a tisztás túlsó felére, és átugrottak a seprűnyelet. Clare odasúgta: Ez régi walesi szokás is, talán a druidák ideje óta. Nicholas nevetett. - A cigányok nagyon eklektikusak, minden szokást átvesznek, ami megtetszik nekik, A hegedűszó közben ismét felcsendült, és most mindenki beállt a körbe táncolni, az öreg Kejától az apró gyerekekig. Egy nagy kört formáltak, aztán kisebb csoportokra szakadtak. A zenészek váltották egymást, hogy senki ne maradjon ki a táncból. Clare számára újdonság volt mindez: érezte, hogy nem a puszta szórakozás kedvéért táncolnak vagy bűnös kicsapongásból, hanem az élet árama fejeződik ki benne. És Nicholas volt a legenergikusabb mindnyájuk közül. Amikor elkapta a kezét és megforgatta, Clare érezte, hogy rajta is átárad a férfi energiája, mint egy tűzfolyam. Azzal a szenvedéllyel válaszolt, amit Nicholas ébresztett fel benne, úgy táncolt, mint egy csábító nő, aki büszke a saját nőiességére, és magabiztosan tudatában van a hatalmának. Később, miután a fáradt gyerekeket lefektették, és már a felnőttek is túl kimerültek voltak egy újabb tánchoz, Kore odahozott egy kis walesi hárfát, és átnyújtotta Nicholasnak. Miközben gondolkozott, hogy mit játsszon, Nicholas gyengéden megpendítette és felhangolta a húrokat. Egy hosszú cigány balladára esett a választása. Clare mellette ült, és a szemét lehunyva szívta magába a mélyen zengő hang szépségét. A végén az utolsó versszakot lefordította a kedvéért. A világi javak romlásba visznek A szellemnek szabadnak kell lennie, mint a szélnek, Ha befogod a szelet a négy fal közé, meghal. Nyitott sátor, nyitott szív, hadd fújjon át rajta a szél. Clare-nek a szívébe markoltak a szavak. Érezte, hogy kicsit neki is szól, arról, hogy Nicholast soha nem próbálhatja meg korlátozni. A szerelemnek szabadnak kell lennie, mint a szélnek. Végül aztán lefeküdtek. Nekik kicsit messzebb ágyaztak meg a többiektől. A két paplan alatt összebújva feküdtek, a fejük fölött a csillagokkal. 248
Clare azt kívánta, bárcsak ne lenne tilos kimondani azt, amit érez. Hagyta, hogy a teste beszéljen szavak helyett. Később, mikor Nicholas már elaludt, a fejét a mellén pihentetve, Clare csak simogatta fekete haját, és eltöltötte a csodálat, amit iránta érzett. Egyszerre volt cigány és walesi, nemesúr és bárd, és még ki tudja, mennyi minden rejlik benne. Tudta, hogy szeretni fogja, amíg csak él. Reggel Clare kicsit kimerültnek érezte magát. Előző este igencsak kirúgott a hámból, túl sokat evett, túl sok bort ivott, túl sokat táncolt, és utána még a szenvedélyes szeretkezés... John Wesley nem helyeselte volna a dolgot. De most, hogy megtalálta saját belső hangját, amely vezérelte, inkább az istennel beszélte meg a dolgot, és arra jutott, hogy ő egyáltalán nem bánja, mert a szerelem volt mindennek a kútfeje. Azért az enyhe fejfájás hasznos emlékeztető volt, hogy a mértékletességnek is megvan a maga helye. Miközben a kompánia tábort bontott, az öreg Keja odasétált. - Beszélnem kell magával. Szálljon fel a szekeremre. Clare örömmel elfogadta a meghívást. Bár még alig váltott pár szót Kejával, gyakran érezte magán az öregasszony tekintetét. Csak ketten ültek a szekéren. Keja hosszú ideig csak bámult Clare-re, a pipájával pöfékelve. Hirtelen megszólalt: - Én Nikki anyjának, Martának az unokatestvére vagyok. Clare érdeklődését ez azonnal felkeltette. Ha így van, Keja Nicholas egyik legközelebbi rokona. Szerette volna kihasználni az alkalmat, hogy megtudja az igazságot, és megkérdezte: - Miért adta el Marta a fiát? Nicholas sohasem heverte ki. - Marta tüdőbeteg volt, haldoklott - mondta Keja. - Velünk kellett volna hagynia Nikkit, de ő megfogadta a férjének, hogy gondoskodni fog róla, hogy a fia a gorgio világban is otthon legyen. - Az öregasszony elhúzta a száját. - Mivel Kenrick ezt akarta, és Marta tudta, hogy nemsokára már nem tud gondoskodni Nikkiről, elvitte a nagyapjához, aki a legközelebbi vér szerinti rokona volt. - Mivel száz guinea-ért adta el, kissé nehéz elhinni, hogy önzetlenségből tette - jelentette ki Clare kemény hangon. - Hogy adhatja el egy nő a saját gyerekét? - Az öreg gróf magától ajánlotta fel a pénzt - mondta Keja felháborodva. - Marta majdnem szembeköpte, de ha egy gorgio ostobaságot akar csinálni, miért ne hagyta volna? Clare arra gondolt, amit megtudott a cigányok észjárásáról, és tétován megjegyezte: - Más szavakkal a két tranzakció független volt egymástól. Kenrick kedvéért vitte el a fiát a nagyapjához, és a pénznek semmi köze nem volt Nikkihez. Keja elvigyorodott, és bólintott. - Ahhoz képest, hogy gorgio, elég jól megérti a cigányokat. Megmutatom a bizonyítékát, hogy Marta nem az aranyért adta el a fiát. - Kinyitott egy ládikát, belekotort, és kivett egy súlyos bőrerszényt. Átadta Clare-nek, és azt mondta: - Ezt nálam hagyta, hogy adjam oda Nikkinek, ha eljön az ideje. Clare kinyitotta a bőrzacskót, és a lélegzete is elakadt, amikor meglátta, hogy tele van arannyal.
249
- Mind itt van, kivéve egy-két guinea-t, amin Marta ennivalót vett, miközben visszafelé tartott a táborba. A miénk volt a legközelebbi kompánia, úgyhogy velünk maradt. - És mi történt vele? Keja nagyot szívott a pipából, a füst kavargott a feje körül. - Marta azon a télen meghalt, a karjaimban. Az aranyat azóta őrizgettem Nikkinek. Clare csodálkozva kérdezte: - Miért nem mondták el neki soha, hogy az anyja azért mondott le róla, mert haldoklott? Ez nagyon sokat jelentett volna neki. És miért nem adta oda neki korábban az aranyat? Az évek során többször is találkozott vele. - Marta megesketett, hogy csak Nicholas feleségének mondom el, egy nőnek, aki megérti, hogy egy anyának azt kell tennie, ami a legjobb a gyerekének - mondta halkan Keja. - De Nicholasnak volt már egy felesége. Keja megvető arcot vágott. - Ugyan, az a nő nem volt az igazi felesége. Maga az, akiről Marta beszélt. Ő a jövőbe látott, és azt mondta, lesz egy nő, aki meggyógyítja Nikki szívét. Clare az aranyra meredt, és a könnyek fojtogatták. Vajon Marta tényleg előre látta a jövőt...? Nagyon fiatal lehetett, amikor meghalt, alig idősebb, mint most ő. Otthagyta volna-e Nikkit a nagyapjánál, ha tudja, hogy az milyen hidegen és szívtelenül bánik majd vele? Talán azt feltételezte, Kenrick anyja szeretni fogja a kisfiút. De az öreg gróf felesége akkor már nem volt önmaga, és nem tudott az unokájával törődni. - Szegény Marta - mormolta Clare. - Szörnyen nehéz lehetett neki választani a saját népe és a férjének tett ígérete között. És még nehezebb otthagyni a fiát egy idegennél. Remélem, békében nyugszik. - Igen - mondta tárgyilagosan Keja. - Kenrickkel van. Most, hogy maga itt van, hogy gondoskodjon Nikkiről, már nem kell aggódnia a fiáért. Clare érezte, hogy végigfut a hátán a hideg. Keresztényként hitt a lélek halhatatlanságában, és azt is tudta, hogy vannak emberek, akik a Lélek adományaként képesek meglátni dolgokat, amik a láthatatlan birodalmába tartoznak. Azt mondták, John Wesley édesanyja és a húgai is ilyenek voltak. De azért kísérteties volt azt hallgatni, hogy valaki ilyen tárgyilagos nyugalommal beszéljen ezekről a dolgokról. - Szeretem Nicholast, és mindig azt fogom tenni, ami neki a legjobb - mondta halkan. - Bater - bólintott komoran Keja. - Úgy legyen. A szekér egy zökkenéssel megállt, és Nicholas hangja azt kiáltotta: - Clare, itthon vagyunk! Clare bekötötte a bőrzacskót, és a belső zsebébe dugta. Mivel Nicholast most sürgetőbb dolgok foglalkoztatják, kicsit vár azzal, hogy elmondja Marta történetét. De azért nem hallgatja el sokáig; ha fájdalmas lesz is a régi sebekről beszélni, remélte, hogy Nicholas végül megszabadul attól az érzéstől, hogy az anyja elárulta. Megcsókolta az öregasszony ráncos arcát. - Köszönöm, amiért megbízott bennem, Keja. Aztán lemászott a szekérről.
250
A karaván ott állt az Aberdare-kastély előtt. Williams a lépcsőn várakozott. Láthatóan azért jött ki, hogy elzavarja a cigányokat, de aztán meglepetten látta, hogy a gazdája száll le az egyik szekérről. Ezután nagy búcsúzkodás közvetkezett. Clare megölelte Anit - Visszajöttök még? Ani nevetett. - Hát persze. Jövünk-megyünk, mint a szél. Miután búcsút intettek, Nicholas átkarolta Clare derekát, és bementek a házba. Williams a lehető legszenvtelenebb arccal kinyitotta előttük az ajtót. Clare némiképp zavarban volt a kivágott blúz és a kissé rövid szoknya miatt, de azért magasba emelte a fejét, és elegánsan elsétált a komornyik mellett. Néma egyetértéssel egyenesen a hálószobájukba mentek. Clare lerángatta a csizmáját, és boldogan megtornáztatta a lábujjait. - Azonnal csöngetek fürdővízért. Igazán élveztem a vendégeskedést a rokonaidnál, de azért a forró víz hiányzott. Nicholas elmosolyodott, de az arcán szórakozott kifejezés ült. Clare megkérdezte: Nicholas, mit akarsz csinálni Lord Michael ügyében? Nicholas felsóhajtott. - Benyújtom az ellene szóló bizonyítékokat a békebírónak. Gondolom, azonnal letartóztatják. Ha nem tud előállni valami nagyon jó magyarázattal, komoly pácban van. - Gazdag és nagy hatalmú ember. Nem fogja ez megvédelmezni a törvény előtt? - Én pedig Aberdare grófja vagyok, és az én vagyonom és hatalmam nagyobb, mint az övé. Ha ő áll a gyilkossági kísérletek mögött, nem fog megmenekülni a törvény kezétől. Clare most először vette észre, hogy Nicholas hasonlít félelmetes nagyapjára. Megkönnyebbült, hogy végre hajlandó felhasználni a hatalmát, hogy megvédje magát. Örülök, hogy a törvényre hagyod az igazságszolgáltatást, és nem veszed a saját kezedbe. - Nem hiszek a párbajokban. Barbár maradvány a középkorból. - Nicholas levette a cigányoktól kapott mellényt és a kendőt a nyakából. - Ma este van imaösszejövetel, elmész? Clare meg is feledkezett róla. - Igen, hacsak nem szeretnéd, hogy veled maradjak ma este. - Nem, menj csak el. Úgyis szeretnék nekifogni a dalnak, amit a bányarobbanás áldozatainak emlékére akarok írni. De ha már az estét külön töltjük, a délután hátralévő részét nekem szentelhetnéd. - Végigsiklott rajta a tekintete. - Rendelj fürdővizet. Egy kádban is érdekes dolgokat lehet csinálni... Clare elpirult, és csöngetett vízért, míg Nicholas visszavonult az öltözőszobába. De nem vetkőzni ment, hanem kisurrant a hátsó ajtón, lesietett a könyvtárszobába, és az íróasztalánál lefirkantott egy levélkét. Miután lepecsételte, csöngetett a komornyiknak. Amikor Williams belépett, odaadta neki a levelet. - Küldesse ezt el Lord Michael Kenyonnak. Valószínűleg a bányánál van, de ha nem, a küldönc mindenképp keresse meg, és várja meg a választ is. Ne szóljon erről senkinek, főleg Lady Aberdare-nek ne. - Értem, mylord. Nicholas ezután visszasietett az emeletre. Pár óráig most úgysem tehet semmit, úgyhogy addig a lehető legjobb módon kihasználja az időt. 251
Harmincegyedik fejezet Michael Kenyon szája összeszorult, amikor felismerte a pecsétet. Felnyitotta a levelet, amely rövid volt és lényegre törő. Michael, beszélnem kell veled, négyszemközt. Azt javaslom, találkozzunk ma este hétkor. A caerbachi rom megfelelő lenne mint semleges terület, de bármikor és bármely helyen hajlandó vagyok találkozni veled, ahol te akarod, csak ne halogasd soká. Aberdare - A hétszentségit! - morogta Michael, miután elolvasta az ismerős kézírással íródott szavakat. Összegyűrte a levélkét, és vadul a falhoz vágta. - A fenébe Aberdare-rel! A küldönc udvariasan megkérdezte: - Válasz nem lesz, mylord? Michael dühe gyorsan elpárolgott. Belemártotta a tollat a tintába, és annyit írt: Ma este hétkor, Caerbachnál, egyedül. Kenyon. Összehajtogatta és lepecsételte a levelet, aztán átadta a küldöncnek, aki meghajolt és távozott. Michael üres tekintettel a falat bámulta. Azt a belső feszültséget érezte, amit csata előtt mindig. Eljött a leszámolás napja. A lelke mélyén tudta, hogy nem lehet elkerülni a konfrontációt, bár isten a tanúja, hogy megpróbálta. Az íróasztalán halmozódó, elintézésre váró iratokra nézett, aztán félretolta őket. Most úgysem tudna az új felszerelések szállítási dátumaival foglalkozni. Fáradtan felállt, fogta a kalapját, és kisietett az irodájából. Megállt Madoc íróasztalánál, az ajtaja előtt, és azt mondta: - Most elmegyek. Van még valami, amit esetleg meg akart beszélni velem? Madoc hátradőlt, és összekulcsolta a hasán a kezeit. - Nem, minden rendben van. Michael Kenyon alig észrevehetően bólintott, és távozott. Madoc úgy tett, mintha folytatná a munkáját, de magában az Aberdare grófjától érkezett küldönccel az imént lejátszódott érdekes kis jeleneten tűnődött. Megvárta, hogy elteljen tíz perc, miután Kenyon ellovagolt, aztán bement a főnöke irodájába, amely négy éven át az ő irodája volt. Mivel senki nem volt a közelben, nem vette magának a fáradságot, hogy leplezze az arcára kiülő keserűséget. A legtöbb iratot odabent tartották, úgyhogy senkinek nem lenne gyanús, ha rajtakapnák Kenyon irodájában. Miután a főnöke elkáromkodta magát, hallotta, hogy odavágott valami összegyűrt papírdarabot. Madoc körbenézett a padlón, és meg is találta az egyik sarokban az összegyűrt levelet. Kisimítgatta és elolvasta, kétszer is. El sem tudta hinni, milyen szerencsés. Ez tökéletes megoldás, a lehető legtökéletesebb. A szerencse az ő oldalán áll, az biztos.
252
Nicholasnak szokás szerint igaza volt: nagyon érdekes dolgokat lehet művelni egy kádban. Utána aludtak egy kicsit, aztán felkeltek és megvacsoráztak. Amikor Clare végzett az evéssel, könnyedén megcsókolta Nicholast. - Akkor az összejövetel után találkozunk. Az a fajta művész vagy, aki nem szereti megmutatni a félig kész művet, vagy meghallgathatom, mire jutottál? - Jobban szeretnék várni, amíg nagyjából kész van a dal. - Nicholas gyengéden megpaskolgatta Clare csípőjét. - Menj csak, mert elkésel. Clare felvette a kalapját, és kisietett az oldalsó kijáraton az istállóhoz, ahol a pónifogat már várta. Épp megkerülte a kastélyt, amikor eszébe jutott, hogy megígért pár könyvet Owennek. Még hetekbe is beletelhet, amíg teljesen felgyógyul és visszamehet dolgozni, és addig szerette volna hasznosan eltölteni az időt. Az esküvőjük napján is adott ugyan neki pár könyvet, de lehet, hogy azokat már kiolvasta. Megállt a fogattal a főbejárat előtt, és a lépcsőt díszítő egyik kővázára tekerte a póni gyeplőjét. Besietett a házba, egyenesen a könyvtárszobába. Nicholast nem látta sehol, nyilván visszavonult a zeneszobába. Kiválasztotta a könyveket, és már épp indult kifelé, amikor megakadt a szeme valami csillogón Nicholas íróasztalán. Kíváncsian odament, hogy megnézze, mi az. A nap ferde sugarai épp egy kődarabra estek, és a benne csillogó ezüstérre. Felemelte és megforgatta a kezében. Az ezüströg, amit a bányában találtak, és amire végül nem is lesz szükség. Hát, szép papírnehezék lesz belőle. Épp vissza akarta rakni, amikor meglátta, hogy egy cédula lapul alatta. Az összehajtogatott levélke magától szétnyílt, rajta dőlt betűs írással ennyi állt: Ma este hétkor, Caerbachnál, egyedül Kenyon. Clare-be bénító félelem hasított. Te jóságos ég, ne! Ledobta a könyveket az íróasztalra, és felkapta a levélkét. Ahogy újra átolvasta, fellobbant benne a düh. A pokolba is Nicholasszal! Miután megesküdött, hogy nem csinál semmi ostobaságot, most képes önként besétálni az oroszlánbarlangba. Egy formális párbajhoz segédek is kellenének, úgyhogy Nicholas talán csak beszélni akar Michaellel, de hogy lehet ilyen ostoba, hogy megbízzon benne azok után, ami történt? És ő maga hogy lehetett ilyen naiv, hogy elhitte, amit Nicholas mondott? Épp előző este beszélt arról, hogy a cigányok milyen folyékonyan hazudnak, ha kell, és nyilván ezt a képességet is örökölte tőlük. Azelőtt küldhetett egy üzenet Michaelnek, hogy szeretkeztek, és még a vacsora előtt megkaphatta a választ. Az az átkozott, makacs, önfejű... Magában átkozódva kirohant az istállóhoz. Meglátta a főlovászt, és lihegve megkérdezte Lord Aberdare elment valahová? - Úgy öt perccel ezelőtt, asszonyom. - Nyergeljen fel nekem egy lovat - rendelkezett Clare. Eszébe jutott, hogy Rhonda már nincs meg, úgyhogy hozzátette: - Egy jó szelídet. És rendes nyereggel, ne nőivel. A lovász kétkedő pillantást vetett a ruhájára, de szó nélkül engedelmeskedett. Clare füstölögve járkált fel-alá az istálló előtt, és homályosan tudatában volt, hogy soha életében 253
nem volt még ilyen dühös. A szenvedély, amit Nicholas felébresztett benne, váratlan módokon is megnyilvánult. Persze, az is igaz, hogy még soha életében nem félt ennyire. Eszébe jutott a szeretkezésük minden apró részlete. Így visszatekintve úgy látta, hogy volt benne valami szokatlan intenzitás, mintha Nicholas búcsúzott volna, arra az esetre, ha valami baj történne. A gyomra görcsbe rándult a gondolatra. Röviden fontolóra vette, hogy mi lenne, ha a lovászt is magával vinné, de aztán elvetette az ötletet. Ez nem az a fajta konfliktus, amit fegyveres csatlósokkal meg lehet oldani, mint a középkori lovagok idejében. Egy nőnek jobbak az esélyei, hogy megakadályozza, hogy két férfi valami erőszakos cselekedetre vetemedjen. Mindkettőjüket igazi angol gentlemannek nevelték, és ezt ki is fogja használni. A lovász kihozott egy gesztenyeszínű kancát, Clare pedig felpattant a nyeregbe. A szoknyája felcsúszott a térdéig, de most az illendőség érdekelte a legkevésbé. Még odaszólt a lovásznak: - Kérem, a pónifogatot vigye vissza a ház elől, nem lesz rá szükségem. Aztán kivágtatott az istállóudvarról. Hála istennek, jó sokat lovagoltak az elmúlt egy-két hétben, és Nicholas valamennyi lova nagyon jól volt kiképezve. Caerbach egy kis romos erőd volt, amely a legelőn állt, úgy félúton Aberdare és Bryn Manor között, és eredetileg az Aberdare-vár előretolt bástyája volt. Nem tart sokáig odaérni. Milyen messziről hallana meg vajon egy lövést...? Vágtatott az ösvényen, és imádkozott, olyan szenvedélyesen, mint még soha életében. Caerbach egy kis dombon állt, és valamikor az egész völgyre rá lehetett látni onnan. A századok során az erdő benőtte a környéket, és a köveket elhordták az építkezésekhez, már csak néhány falmaradvány állt a napos tisztáson. A környékbeli gyerekek nagyon szerettek itt bújócskázni, a felnőtteknek pedig kellemes találkahely volt. Nicholas éberen figyelt, miközben átlovagolt az erdőn, de amikor odaért, Michael már ott várta a tisztáson, ami nem is lepte meg. Az egyik alacsony, romos falnak támaszkodott, a karját összefonva, de a könnyed testtartás nem állt összhangban feszült arcával. Ahogy Nicholas leszállt a lováról, Michael felmordult: - Késtél. - Látom, még mindig előre állítod az órádat - mondta Nicholas, és kikötötte a lovát egy fához, a romokon kívül. - Soha nem bírtad elviselni, hogy egy percet is késs bárhonnan. - Ne pazaroljuk az időt felesleges locsogásra. Mi a fenének hívtál ide? Nicholas kényelmes léptekkel odasétált a kövek között. A kabátja alatt lapuló ostor szára gyengéden odacsapódott a lábához. Bár úgy döntött, pisztolyt nem hoz magával, azért nem akart teljesen védtelen lenni. Megállt Michaellel szemben, úgy négy-öt méterre tőle. - Több okból is. A legfontosabb az, hogy végre kiderítsem, miért gyűlölsz ennyire. Mivel Rafe-fel és Luciennel semmi bajod, gondolom, én személy szerint adtam rá valami okot. Michael a száját összeszorítva annyit felelt: - Jól gondolod. Amikor mást nem fűzött hozzá, Nicholas higgadtan folytatta: - Az egyetlen ok, amit el tudok képzelni, a rosszul felfogott versenyszellem. A fiatalok szeretnek versenyezni, és te 254
meg én gyakran álltunk egymással szemben. Többnyire megálltam a helyemet, és soha nem bántam túlságosan azt sem, ha alulmaradtam, de te gyűlöltél veszíteni. Ez a baj, hogy túl gyakran győztem, és évek óta nyomasztottak a vereségek? - Ne legyél nevetséges! - csattant fel Michael. - Az iskolás versengésnek ehhez semmi köze. Nicholas nem hagyta magát felingerelni. Tudta, hogy Michael-ből mindig mindent harapófogóval kell kiszedni. - Mit követtem el, ami olyan szörnyűséges, hogy nem tudod rávenni magad, hogy beszélj róla? Michael állán rángatózni kezdett egy izom. - Ha kimondom, a kocka el lesz vetve, és nem marad más választásom, mint hogy megöljelek. - Nem azért jöttem, ide, Michael, hogy itthagyjam a fogam, bár ha küzdenem kell veled, megteszem. - Egyik kezét csípőre rakta, és visszahúzta a kabátját, kivillantva a derékszíjába dugott ostort, ha esetleg Michael nem vette volna észre. - De mielőtt erre kerülne a sor, meg kell tudnom, a te lelkeden szárad-e a két gyilkossági kísérlet, amit nemrégiben elkövettek ellenem. - Egy pillanatra fellobbant benne a düh, amit eddig szigorúan elfojtott magában. - Az egyetlen, amit igazán megbocsáthatatlannak találok, az az, hogy Clare élete is veszélybe került. És azért is nem tudtam elhinni, hogy te állnál a háttérben. Annyira elment az eszed, hogy egy ártatlan nőt is megölnél? - Fogalmam sincs, miről beszélsz. - Miután megérkeztél Penreithbe, másnap Clare-rel és egy csapat gyerekkel kirándulni voltam, amikor egy golyó eltalálta a lovamat. Clare meg volt győződve róla, hogy te lőttél rám, de én úgy gondoltam, egy orvvadász lehetett. Te túl jól célzol ahhoz, hogy mellétalálj. - Igazad van, ha hátba akarlak lőni, megtettem volna - Michael összevonta a szemöldökét. Egy másik ellenséged lehetett. - Nem tudok senki mást, aki meg akarna ölni, úgyhogy egyelőre maradjunk annál, hogy egy orvvadász volt. - Nicholas keményebb hangon folytatta: - De arra már nehezebb magyarázatot találni, hogy öt férfi megtámadott engem és Clare-t egy menedékházban a hegyekben. Éjfél után felgyújtották a házat, aztán puskákkal vártak odakint, hogy agyonlőjenek, ha megpróbálunk kimenekülni. Michael szeme nagyra tágult, őszintének látszó meglepetéssel. - És mind a ketten megúsztatok ép bőrrel? - Igen, de ezt nem neked köszönhetjük. - Nicholas a zsebébe nyúlt, és kivette az ezüst névkártyatartót, aztán odadobta. Michael ösztönösen a kabátja alá nyúlt, ami megerősítette Nicholas gyanúját, hogy felfegyverkezve érkezett. Amikor Michael meglátta, hogy Nicholas nem valami veszélyes dolgot dobott oda, villámgyorsan elkapta fél kézzel. Rögtön felismerte az ezüstdobozkát. - Ez meg hogy került hozzád? - Felemelte a fejét, és a szeme csak úgy izzott a haragtól. - Megint betolakodtál a birtokomra?
255
- A menedékház előtt találták, ahol a támadás történt. - mondta Nicholas. - A bíróság előtt ez elég bizonyíték lenne, hogy felakasszanak. Nem tudom elhinni, hogy ilyen gyáva legyél, vagy hogy képes lennél banditákat felbérelni, hogy segítsenek neked. - Eszébe jutott a golyó, amelyik majdnem eltalálta Clare-t, a rémisztő menekülés az égő menedékházból, és egyre kevésbé tudott nyugodt maradni. - Nos? Mi tudsz felhozni a védelmedre? - Nem vagyok köteles válaszolni neked, Aberdare, de nagyjából jól sejtetted, Londonban mindent megtettem, hogy kitörjem a nyakad, és azt terveztem, újból kihívlak, most egy igazi párbajra. De a támadásokhoz nincs semmi közöm. - Michael felemelte a névkártyatartót. - Ezt pár nappal ezelőtt vesztettem el, nem tudom pontosan, mikor és hol, elég sokszor magamnál hordom. - Visszadugta a zsebébe a dobozkát. - Ennyit a bizonyítékról. Nyilván több ellenséged van, mint gondolnád. Látván, hogy Michael nem érti, miről van szó, Nicholas bosszúsan felcsattant: - Te átkozott bolond, hát nem érted, mit jelent ez? Ha igazat mondasz, valaki meg akar ölni, és rád akarja kenni. Nem ártana elgondolkozni rajta. Michael kicsit ijedten nézett rá. - Ennek semmi értelme. - Tudsz jobb magyarázatot? A csöndet patadobogás törte meg. Nicholas megfordult, és megpillantotta Clare-t, amint épp kivágtatott a fák közül. A haja és szoknyája lobogott utána, az arcán félelem tükröződött. Amikor meglátta, hogy Nicholas jól van, kicsit megnyugodott, de a tekintete aggodalmas volt, amikor Michaelre nézett. - Gondolom, emlékszel Clare-re, Londonban találkoztatok - szólalt meg Nicholas. - Nem tudod jobban kordában tartani a feleségedet? - Látszik, hogy soha nem voltál nős - felelte szárazon Nicholas. - De Michaelnek igaza van, Clare. Semmi szükség rá, hogy beleavatkozz. Clare szigorú arccal, mintha engedetlen iskolás fiúkkal lenne dolga, lepattant a lóról. - A férfiak mindig ilyeneket mondanak, ha valami ostobaságot készülnek elkövetni. Azt reméltem, ha én is jelen vagyok, talán nem gyilkoljátok meg egymást. - Nem hiszem, hogy ettől kéne tartani - mondta Nicholas. - Most épp azt az érdekes kérdést tárgyaljuk, hogy minket ki akart megölni. Michael azt állítja, semmi köze nincs egyik esethez sem. - És te hiszel neki? - Clare szkeptikusan felvonta a szemöldökét. - Ha nem Lord Michael volt az, akkor kicsoda? Hirtelen egy idegen hang hasított a tisztás csöndjébe. - Most megtudhatja, Lady Aberdare. Mindhárman megfordultak, és meglátták, hogy George Madoc lép ki az egyik magasabb fal mögül, jéghideg tekintettel, puskával a kezében. Clare-re pillantva azt mondta: - Arra nem számítottam, hogy maga is itt lesz, de nem mondanám, hogy nagyon zavarna, ha magát is meg kell ölnöm. Mindig csak bajt kevert. Michael tett egy hirtelen mozdulatot, mire Madoc rászegezte a puskáját. - Ne próbálkozzon semmivel, Kenyon, vagy azonnal lelövöm. 256
Amikor Michael mozdulatlanná dermedt, Madoc elégedetten bólintott. - Szeretem látni, amikor engedelmeskedik, ahelyett, hogy parancsokat osztogatna. Emeljék fel a kezüket, mind a hárman. Tudták, hogy Nye Wilkins mesterlövész volt a hadseregben? És még tartja a kapcsolatot néhány régi bajtársával. Meglepett, amikor megtudtam, hogy sikerült megmenekülniük a kezeik közül. Aberdare, maga okosabb, mint gondoltam. Persze, a cigányok köztudottan nagyon ravaszak. Miközben a magasba emelték a kezüket, Wilkins is kilépett a fal mögül, a puskáját Nicholasra szegezve. A bányász magas, vékony termete nagyon hasonlított Michaeléra. Clare rögtön rájött, hogy őt látták akkor éjszaka a menedékháznál. Michael szeme vészjóslóan összeszűkült. - Gondolom, maga lopta el a névkártyatartót az irodámból. - Igen, ahol Aberdare levelét is megtaláltam. - Madoc színtelen szeme fenyegetően megvillant. - Soha nem vett komolyan engem, igaz? Csak egy alacsony születésű, fizetett szolga voltam. Valószínűleg azt hiszi, a puskát sem tudom használni, de nagyon jó céllövő vagyok. Sokat gyakoroltam, a birtokán vadászgattam, amíg maga franciákra lövöldözött a háborúban. Majdnem megöltem Aberdare-t is, olyan távolságból, amire egy mesterlövész is büszke lehetne. - Durván felnevetett. - Okosabb vagyok magánál, keményebb, és most elveszem, ami az enyém. - Micsodát? - kérdezte Michael. - A bányát. Éveken át dolgoztam érte, és jog szerint az enyém. - Madoc szeme megvillant az elszenvedett igazságtalanságok gondolatára. - Nekem köszönhető, hogy annyi hasznot hoz. Még miután elküldtem magának annyi pénzt, hogy ne gyanakodjon, bőven maradt nekem is. És maga, amilyen ostoba, nem vette észre, hogy átverem. - Ez tévedés. - Michael higgadt tekintete olyan volt, mint egy ugrásra készülődő tigrisé. Tudtam, hogy sikkaszt, egyszerűen csak nem volt fontos annyira, hogy nekiálljak nyomozni, míg helyre nem hoztam a bajokat, amiket a maga rossz gazdálkodása okozott. Madoc arcán gonosz kifejezés villant át. Clare megfeszült, és azon tűnődött, Michael szándékosan provokálja-e. Nicholas valószínűleg ugyanerre gondolhatott, és higgadt hangon közbeszólt: - Ez mind nagyon érdekes, de hogy jövök a képbe én? Volt egy kis összetűzésünk, amikor meglátogattam a bányát, de ez azért nem tűnik elegendő oknak, hogy meg akarjon ölni engem és Clare-t. - Gyűlölöm mindkettőjüket. Még ha tisztátalan cigány vér folyik is az ereiben, akkor is gróf. És mi más ez a beképzelt kis cafka, mint egyszerű felkapaszkodott falusi liba? Egyikükben sincs annyi intelligencia és ambíció, mint bennem, mégis minden erőfeszítés nélkül nyakig ülnek a gazdagságban - mondta Madoc vicsorogva. - De igaza van, magát nem gyűlölöm annyira, mint Kenyont. Ezért döntöttem úgy, hogy gyorsan elintézem, és Kenyonra kenem a dolgot.
257
Gonoszul elmosolyodott. - Alig vártam, hogy végignézhessem, ahogy az előkelő Lord Michael Kenyont elítéli a bíróság, és kivégzik gyilkosságért. Az akasztás állítólag fájdalmas, de feleannyira sem, mint a nyilvános megaláztatás. Michael arckifejezéséből ítélve Clare-nek az volt az érzése, Madoc jól ismeri az áldozatát, de Michael ironikus hangon válaszolt. - Sajnálom, hogy meg kellett fosztanom a szórakozásától. Madoc vállat vont. - Az intelligenciához az is hozzátartozik, hogy az ember legyen rugalmas. Mivel nem sikerült megölnöm Aberdare-t, és magára kenni a dolgot, most egyszerűen lelövöm mindkettőjüket. Mivel köztudott, hogy maga mennyire gyűlöli Aberdare-t, mindenki azt fogja hinni, hogy egy párbajban lőttek egymásra, őladysége pedig kettőjük közé vetette magát. Milyen szörnyű, de hát mit várjon az ember egy heves vérű cigánytól és egy eszét vesztett volt katonától? És ha leülepedik a botrány, előkerül a végrendelete, egy ügyesen hamisított kis változtatással. Jutalmul „hűséges szolgálataimért” rám hagyja a bányavállalatot, Bryn Manort és ötezer fontot. Annál okosabb vagyok, mint hogy az egész vagyonára pályázzak, az már gyanús lenne a családja előtt. Nem, megelégszem a bányával és a házával, meg egy kis pénzmaggal. Ha maguk ketten meghalnak, én leszek a leghatalmasabb ember a völgyben, Látszott, hogy majd szétveti a büszkeség a saját okossága miatt. Clare azon tűnődött, nem lehetne-e ezt valahogy felhasználni ellene. A dicsekvés vágya miatt máris belekeveredett egy olyan helyzetbe, amibe nem kellett volna. Egy igazán okos ember azonnal lelőtte volna őket, habozás nélkül. És elköveti ugyanazt a hibát, amivel Michaelt vádolta: alábecsüli az ellenfeleit. De aztán Clare Wilkinsre pillantott, és elhalványultak a reményei. Madocnak bármilyen gyengeségei voltak is, Wilkins nem úgy nézett ki, mint akinek a figyelmét bármivel el lehet terelni. Rárontott a félelem. Hitt a halhatatlanságban, és tudta, hogy a lelke most jó állapotban van. Bár a haláltól nem félt, azért még nem akart meghalni, amikor Nicholasszal épp csak egymásra találtak. - Köszönöm, hogy válaszolt a kérdéseimre - mondta Nicholas gúnyos udvariassággal. Nem szívesen haltam volna meg tudatlanul. - Nyomatékos pillantást vetett Michaelre. Gyorsabb is lehettél volna Michael, most eljátszottad a lehetőséget, hogy te ölj meg. Talán Clare csak képzelte, de úgy tűnt, mintha a két barát valami néma üzenetet váltana egymással a pillantásukkal. A szíve idegesen nagyot dobbant. Bár Nicholas és Michael is félelmetes tud lenni, de fegyvertelenek. Ugyan mit tehetnének két puskával szemben? De aztán rögtön megértette, annak nem lenne sok értelme, hogy tehetetlenül várják, hogy lemészárolják őket. Bármelyik pillanatban megkísérelhetnek valami öngyilkos akciót, mert a leghalványabb remény is jobb a semminél, és még mindig jobb méltóságteljesebb küzdelemben meghalni.
258
Clare gondolatai vadul száguldoztak. Ők hárman vannak, viszont csak két puska van, amelyekkel egyszer lehet lőni, utána újra kell tölteni. Ha kilőtték a golyót, utána már csak puszta kézzel küzdhetnek, és ha erre kerülne a sor, Michael és Nicholas tűnt a nyerőnek. Rá, mint nőre, nyilván kevésbé figyelnek majd oda a támadók, ő állt a legközelebb Wilkinshez; ha rávetné magát, kéne pár pillanat, amíg felé fordítja a puskát, és a kavarodás talán adna Nicholasnak és Michaelnek pár másodpercet, amire épp szükségük van. Madoc megvető hangja szakította félbe gondolatait. - Akkor imádkozzanak, ha azt hiszik, használ valamit. Wilkins, a magáé Aberdare meg a felesége, Kenyont majd én intézem el. Mielőtt Clare végrehajthatta volna alig körvonalazódó tervét, Nicholas hirtelen megszólalt: - Várjon. Nyilván azt hiszi, szentimentális hülye vagyok, de szeretném búcsúzóul megcsókolni a feleségemet. Madoc érdeklődő pillantást vetett Clare-re, mintha most látná először. - Nagyon tüzes kis menyecskét csinált belőle. Azt mondják, minden papkisasszony szajha a lelke mélyén. Csak az lehet, ha összeállt egy ilyen cigánnyal. Wilkins, még ne lőjön. Kicsit elszórakozhatnánk vele, miután a másik kettőt elintéztük. - Bólintott Nicholasnak. - Tessék, csókolja csak meg. Melegítse be nekünk. Nicholas tekintetében halálos düh villant. Clare szívverése majdnem elállt. Ha most ráveti magát Madocra, halálra van ítélve. Az ajkába harapott, hogy fel ne sikoltson, és a tekintetével könyörögve pillantott rá. Nicholas vett egy nagy levegőt, és sikerült elfojtani a dühét, aztán odalépett Clare-hez. Szeretlek, Clare. Bárcsak korábban is kimondtam volna... - mondta halkan. A szavai annyira megrázták Clare-t, hogy alig hallotta meg, amit odasúgott, amikor lehajolt, hogy megcsókolja. - Amikor a földre löklek, gurulj be a fal mögé, aztán fuss! Clare alig észrevehetően bólintott, bár esze ágában sem volt elfutni. Hangosan azt mondta: Én is szeretlek, Nicholas. És ha nem a mennyországba kerülsz, akkor is követlek bárhová. Elviselhetetlen fájdalmat látott Nicholas arcán, és tudta, hogy a sajátján is ugyanaz tükröződik. Bármilyen terve is van, lehet, hogy ez lesz az utolsó csókjuk... Úgy ölelték át egymást, mintha valami vihar sodorta volna őket egymás karjaiba, minden érzelem fellángolt közöttük. Clare számára lehetetlennek tűnt, hogy egy perc múlva akár halott is lehet. Megszorította Nicholas karját, alig tudta elengedni, de nem akarta visszatartani. Érezte, hogy a két fegyveres érdeklődve figyeli őket, és ez a kis figyelmetlenség volt az, amire Michael várt. Hirtelen oldalra vetődött, hogy kikerüljön Madoc puskájának útjából, ugyanebben a pillanatban Nicholas a földre lökte Clare-t, és felordított: - Most! - aztán ellenkező irányba vetette magát, Wilkins felé. Wilkinst teljesen váratlanul érte a dolog, és jó pár értékes másodpercet elvesztegetett, mielőtt újból rá tudta volna szegezni a puskáját. Nicholas kezében varázslatos módon felbukkant az ostor, és vadul csattintott vele egyet. Az ostorszíj vége épp rátekeredett Wilkins puskájára. Lejjebb rántotta a puskacsövet, ami így már nem rá irányult. Wilkins is vadul rántott rajta egyet, próbálva kiszabadítani, hogy lőni tudjon. 259
Clare meglátta, hogy Michael sem fegyvertelen: pisztoly van nála. Madockal egymásra céloztak, és szinte teljesen egyszerre lőttek. A lövések dörrenése felverte az erdő csöndjét. Madoc felkiáltott, aztán gurgulázó hang hallatszott, ahogy a vér elárasztotta a torkát, mert a nyakát találta el a golyó. Michael a földre zuhant. Bár Clare nem látta, hogy Madoc golyója eltalálta volna, de az volt az érzése, megsebesült, talán halálosan. De nem volt ideje Michaellel törődni, mert Wilkins és Nicholas még mindig vadul küzdött. Nicholas próbálta kirántani az ellenfele kezéből a fegyvert, Wilkins vad elszántsággal szorította. Clare feltápászkodott a földről, és a két férfi felé rohant. Az ostor kezdett lecsúszni a puska sima markolatáról, és Nicholas elvesztette az egyensúlyát, megbotlott és fél térdre esett. Wilkins hátrább lépett, ahol az ostor nem érhette el, a szemében gyilkos tűzzel. Nicholas próbált félrehúzódni, de az esetlen pózban nem tudott elég gyorsan mozdulni, hogy elkerülje Wilkins lövését. Clare pánikba esve, gondolkodás nélkül a golyó elé vetette magát. A tenyerével meglökte a puska csövét, épp abban a pillanatban, amikor a fegyver fülsiketítő dörrenéssel elsült. A testének bal oldalát valami erős ütés bénította meg, és úgy ellökte, hogy a fűre zuhant. Mozdulatlanul, döbbenten feküdt, képtelen volt megmozdulni. Nicholas felordított: - Clare! - őrjöngve térdre rogyott mellette, és a karjába kapta. Clare felnézett a válla mellett, és meglátta, hogy Wilkins káromkodva épp újratölti a puskáját, hihetetlen gyorsasággal. Ahogy felemelte a fegyvert, Clare próbálta figyelmeztetni Nicholast a veszélyre, de nem jött ki hang a torkán. Hirtelen újabb dörrenés hallatszott, most a puskalövésnél könnyebb, élesebb csattanás. Wilkins mellkasán skarlátvörös folt jelent meg, megpördült és a földre zuhant. A puskája is a levegőbe repült, majd mellé esett a fűbe. Clare elfordította a fejét és meglátta, hogy Michael a hasán fekszik a földön, két kezével szilárdan szorítva a pisztolyát, amelyből füstcsík szállt felfelé. Nemcsak hogy életben volt, de Nicholas életét is megmentette. Az Isten útjai tényleg kifürkészhetetlenek, gondolta Clare csodálkozva. Szédelgett és kába volt, alig tudta felfogni, hogy a küzdelem pár pillanat alatt véget ért, és ketten halottak. Úgy tűnt, Michael nem sérült meg, mert elég könnyen talpra tudott állni, de Clare ahhoz túl kábult volt, hogy megállapítsa, ő maga megsebesült-e vagy csak sokkos állapotban van. Amikor Nicholas feltépte a bal ruhaujját, a fájdalom beléhasított, és felnyögött. Nicholas gyorsan megvizsgálta, aztán megnyugtatóan azt mondta: - A golyó keresztülment a felsőkarodon. Pokolian fájhat, de csontot nem ért. Minden rendben lesz, nem is vérzik túlságosan. - Lerántotta a nyakkendőjét, és elkötötte vele Clare karját. A zsibbadtság lassan kezdett elmúlni. A karja tényleg szörnyen fájt, de nem volt sokkal rosszabb, mint amikor egyszer eltörte a bokáját.
260
Óvatosan felült, Nicholas pedig segített neki kicsit hátrább csúszni, hogy a falnak tudjon támaszkodni. Aztán vadul ráförmedt: - Mi a csudának kellett ilyen ostobaságot csinálni? Meg is ölhetett volna! Clare bizonytalanul rámosolygott. - Te miért nem csináltál semmit, hogy megvédd magad, amikor Wilkins újratöltötte a puskáját? - Mert tudtam, hogy Michael gondoskodik róla. Amikor láttam, hogy téged eltalált... - a hangja elcsuklott. - Kockáztattad értem az életedet. Én nem tehetem meg ugyanezt érted? - mondta Clare elmosolyodva. Mielőtt Nicholas válaszolhatott volna, Michael közbeszólt: - Lady Aberdare jól van? Nicholas nagyot sóhajtott. - Igen, hála neked. - Megérintette Clare haját, még mindig remegő kézzel. - Állj fel, és lépj odébb a feleségedtől, Abderdare - mondta éles hangon Michael. - Ideje lenne rendezni, amiért idejöttünk, és nem szeretném, ha neki is baja esne. Nicholas felkapta a fejét Michael hangjára, és hirtelen óvatos lett. Michael háta mögött volt a lenyugvó nap, így csak a sziluettjét látta kirajzolódni. A pisztolyt a kezében szorította, és egyenesen Nicholas szívének szegezte.
261
Harminckettedik fejezet Nicholas egy pillanatra sem vette le a szemét a pisztolyról, miközben felállt, és ellépett Clare mellől. - Szóval már megint itt tartunk - mondta könnyedén. - Még mindig nem árultad el, miért akarsz megölni. Michael közelebb lépett. A nap már nem a háta mögött volt, így Nicholas láthatta, milyen kétségbeesés ül zöld szemében. Bármilyen őrültség szállta is meg, a küzdelem heve csak még jobban felfokozta. Clare sápadtan feltápászkodott a földről, és nekitámaszkodott a falnak. - Ha megöli Nicholast, engem is meg kell ölnie, Lord Michael - mondta hevesen. - Azt hiszi, hallgatni fogok, ha meggyilkolja a férjemet? - Természetesen nem. Végignézheti, ahogy felakasztanak, teljes joggal, nem érdekel. Odalépett a földön heverő ostorhoz, és a tekintetét Nicholasra szegezve jó messzire eldobta. Talán megkímélem a hóhért a fáradságtól, mert nem tudom elképzelni, hogy tovább tudnék élni ezután. - Akkor ne tegye meg! - kiáltotta Clare. - Mit követett el Nicholas, amivel kiérdemelné a halált? - Megfogadtam, hogy igazságot fogok szolgáltatni, de soha nem gondoltam, hogy sor is kerül rá, hogy be kelljen teljesítenem - mondta Michael komoran. - Négy évet töltöttem a hadseregben, és azt reméltem, egy golyó megkímél attól, hogy meg kelljen tennem. De a sors keze megóvta az életemet, és idehozott. - Az arcán fájdalom villant át - Nem tudok többet harcolni a sorsommal. - És kinek fogadtad meg? - kérdezte Nicholas halkan. - A nagyapámnak? Ő gyűlölt engem, és mindent megtett, hogy elidegenítse tőlem a barátaimat, de azt soha nem gondoltam volna, hogy meg akarna öletni. - Nem, nem a nagyapádnak. Caroline-nak. Egy pillanatra dermedt csönd lett, aztán Nicholasból kirobbant a düh. - Jézusom, szóval te is a szeretője voltál! Rájöhettem volna. Ott volt minden bizonyíték az orrom előtt, csak én nem akartam elhinni. - A hangja elcsuklott. - Nem voltam képes elhinni, éppen rólad! - Szerettük egymást, mióta csak először találkoztunk, az esküvőtökön, amikor már túl késő volt - mondta Michael a bűntudattól merev arccal. - Mivel a barátom voltál, küzdöttem az érzéseim ellen, és Caroline is. De... nem tudtunk elszakadni egymástól. - Szóval te is bedőltél Caroline hazugságainak - mondta Nicholas dühösen és undorodva. - Ne merészelj így beszélni róla! - Michael ujjai összeszorultak a pisztoly markolatán. Soha nem lett volna hűtlen hozzád, ha te nem bánsz vele olyan gyalázatosan. - A szavak ömlöttek belőle, mintha felszakadt volna egy régi, elgennyesedett seb. - Mindent elmondott nekem rólad, a kegyetlenségedről, az undorító dolgokról, amikre kényszerítetted. Először nem is akartam elhinni. De hát mit tud az ember arról, hogy a barátai hogy bánnak a nőkkel? 262
- És mit tudsz arról, hogy egy nő hogy bánik más férfiakkal? - jegyezte meg Nicholas csípősen. Mielőtt folytathatta volna, Michael közbevágott: - Miután láttam a kék foltokat a testén, és ott zokogott a karjaimban, kénytelen voltam hinni neki. Caroline rettegett tőled. Egyszer azt mondta, ha gyanús körülmények között meghalna, arról te tehetsz, és bosszút kell állnom érte. A szavamat adtam neki, bár soha nem gondoltam, hogy egyszer be is kell váltanom. Bár szörnyen bántál vele, soha nem hittem volna, hogy képes lennél gyilkosságra. - Ha Caroline testén kék foltok voltak, az azért volt, mert elég heves volt az ágyban. Talán te is észrevetted, ha a szeretője voltál - csattant fel Nicholas. - És egy kocsibalesetben halt meg, mert túl gyorsan hajszolta a kocsist. Nekem semmi közöm nem volt hozzá. - Talán te okoztad a balesetet, talán nem. Nem számít. Ha nem fél tőled úgy, nem menekült volna el Aberdare-ből, amikor rajtakaptak a nagyapád feleségével. Te vagy a felelős a haláláért, ugyanúgy, mintha a saját kezeddel lőtted volna szíven. - Michael letörölte a verejtéket az arcáról a remegő kezével. - Tudtad, hogy állapotos volt, amikor meghalt? Az én gyermekemmel, és hozzám akart menekülni. Már korábban is könyörögtem neki, hogy hagyjon ott téged, de nem volt hajlandó, valami rosszul értelmezett becsületességből. - Caroline nem is tudta, mit jelent ez a szó. - Nicholas szája megrándult. - De talán tényleg a te gyereked volt. Az enyém nem, az biztos, hónapok óta hozzá sem értem. De nem csak te lehettél az egyetlen jelölt erre a megtiszteltetésre. - Ne sározz be egy olyan nőt, aki nem tudja megvédeni magát! Michael hangja hisztérikus volt, ami Nicholast arra kényszerítette, hogy kicsit visszafogjon a dühéből. Bár soha nem hitte el igazán, hogy a barátja meg akarná ölni, az a tény, hogy az egész ügy Caroline-ról szól, mindent megváltoztatott. Michael kezében pisztoly van, és ha elveszti a fejét, ő halott ember. Kénytelen lesz felfedni az egész mocskos történetet, nincs más választása. Vad keserűséggel megszólalt: - Caroline a nagyapám szeretője volt. Egy pillanatra döbbent csend lett. Clare csak bámult, Michael pedig azt kiáltotta: Hazudsz! Michael ujja megfeszült a pisztoly ravaszán, Clare pedig kétségbeesetten felkiáltott: - Ne! Kérem, ne tegye! A könyörgő hang hallatára Michael habozni kezdett, az arcán is tükröződött a benne dúló küzdelem. Nicholas gyorsan megszólalt: - A fenébe is, Michael, húsz éve ismerjük egymást, és az idő nagy részében közelebb álltunk egymáshoz, mint a testvérek. Nem érdemlem meg, hogy legalább végighallgass? Michael arca kicsit megenyhült, de a pisztolyt nem eresztette le. - Akkor mondjad, de arra ne számíts, hogy meggondolom magam. Nicholas vett egy nagy levegőt, tudta, hogy nagyon nyugodtnak és meggyőzőnek kell lennie. - Mint te is tudod, a nagyapám azért akarta ezt a házasságot, hogy biztosítsa, legyen 263
örököse Aberdare-nek. Miután megismerkedtem Caroline-nal, elég készségesen beleegyeztem a dologba. De a házasságunk egy nagy hazugság volt az elejétől fogva. Amikor megkértem a kezét, Caroline könnyek között beismerte, hogy nem szűz, azt mesélte, hogy egy idősebb férfi, a családjuk egyik barátja elcsábította tizenöt éves korában. Nagyon meghatóan sírt, és olyan meggyőző volt, hogy párbajra is ki akartam hívni a csábítóját, de azt mondta, már nem él. Én hajlandó voltam szemet hunyni minden felett, bár az esküvő után kételkedni kezdtem, hogy igazat mondott-e. Kissé túl tapasztaltnak tűnt ahhoz képest, amit állított magáról. Biztos voltam benne, hogy legalább egy komoly viszonya lehetett. Nem tetszett, hogy hazudott nekem, de hát a nőknek nincs meg az a szabadságuk, mint a férfiaknak. Úgy döntöttem, Caroline csak azért leplezte az igazat, mert mindenáron tiszteletreméltó házasságot akart kötni. Nicholas arca megfeszült, ahogy a saját hiszékenységére gondolt. - Próbáltam mentségeket keresni neki. Azt mondta, hogy szeret, és mindig olyan kedves volt, hogy könnyű volt hinni neki. Én... nem tudom, hogy szerettem-e, de nagyon szerettem volna szeretni. - Nicholas folytatni akarta, de aztán elhallgatott; úgy érezte, inkább meghalna, mint hogy még többet felfedjen a legbensőbb érzelmeiből. Inkább visszatért biztonságosabb témára, a felesége viselkedésére. - Azt hittem, elég jó a házasságunk, egészen addig az éjszakáig, amikor harapásnyomokat fedeztem fel a mellén. Meg se próbálta tagadni, hogy megcsalt. Csak nevetett, és azt mondta, tőlem sem vár hűséget, és nekem se kéne ezt várnom tőle. Azt mondta, nem kell félnem, meg tudja akadályozni a nemkívánatos következményeket, és a szavát adta, hogy soha nem fogja más gyerekét a nyakamba varrni. Megint érezte az undort, ami átsöpört rajta, amikor rájött, hogy a házasságuk, amiben kezdett bízni, egy tréfa csupán. - Én nem voltam hajlandó ebbe belemenni. Caroline megpróbált hízelgéssel és csábítással megbékíteni, de amikor nem sikerült, feldühödött, és azt mondta, őt még soha egy férfi sem hagyta el, és ha ezt teszem, nagyon meg fogom bánni, bosszút fog állni rajtam. És meg is tette. - Mereven Michael szemébe nézett. - Ez a kis jelenet 1809 áprilisában játszódott le. Jól sejtem, hogy ekkoriban történt, hogy az irántad érzett állítólagos szerelme erőt vett az erkölcsi skrupulusain? Michael arca elsápadt, ami elég volt válasznak. Nicholas óvatosan tett egy lépést közelebb. - Összecsomagoltattam a holmiját, és elküldtem Aberdare-be, én pedig Londonban maradtam. Visszatekintve már látom, hogy gyanúsnak kellett volna találnom, milyen engedelmesen elment, de akkor túl zavaros volt a fejem, nem tudtam tisztán gondolkozni. Egy darabig próbáltam az alkoholban és budoárokban megtalálni az élet értelmét, aztán úgy döntöttem, ideje lenne hazatérni Aberdare-be, és beszélni Carolinenal. Azt reméltem, talán meggondolta magát, és sikerül helyrerázni a házasságunkat. De ehelyett klasszikus bohózatba fulladt a dolog: az ostoba férj váratlanul hazatér, és egy másik férfit talál a felesége ágyában. A nagyapám volt az. - Még most is görcsbe rándult a gyomra, 264
ahogy visszaemlékezett a jelenetre. - Csak nevettek rajtam, és a nagyapám vidáman elmagyarázta, milyen ravasz volt, mint az előbb Madoc. A nagyapám mindig is gyűlölte a cigány véremet, és el akarta kerülni, hogy a családjába vegyüljön. Az első felesége sokáig betegeskedett, ez akadályozta a terveit, de ahogy meghalt, újból megnősült. De Emily nem esett teherbe, hiába próbálkozott. - Hazudsz - mondta feszülten Michael. - Miért akart volna annyira fiúgyermeket, amikor úgyis te örököltél volna mindent? - Alábecsülöd a ravaszságát - felelte szárazon Nicholas. - Készített néhány egyértelműen hamis, jegyzői aláírás nélküli másolatot a szüleim házasságleveléről és az én születési bizonyítványomról. Ha sikerült volna fiút nemzenie, elvitte volna a hamis papírokat egy ügyvédhez, és bánatosan bejelenti, hogy eddig nem vette észre, hogy az iratok nem törvényesek. Engem kitagadott volna, és kidob, mint valami szemetet, aminek mindig is tartott. - Ezek voltak a másolatok, amiket a Bibliában találtam? - kérdezte Clare csodálkozva. Nicholas ránézett. - Most már érted, miért voltam olyan dühös? - Michaelhez fordulva folytatta: - De mivel Emilynek nem lett gyereke, kénytelen volt valami más módot keresni, hogy engem kizárjon. Mindig is nagy nőcsábász volt, bár diszkréten intézte az afférjait, nem akarta kockáztatni a jó hírét. Caroline régebben a szeretője volt, még mielőtt kitalálta volna, hogy velem összeházasítja. Caroline talán azért egyezett bele, mert az egész velejéig romlott helyzet szórakoztatta. A fenébe, még az is lehet, hogy ő találta ki. A nagyapám mindezt azért árulta el nekem olyan lelkesen, mert Caroline épp akkor mondta el neki, hogy gyereket vár. A nagyapám diadalmaskodott, meg volt róla győződve, hogy az ő gyereke, és fiú lesz, és a cigány vér eltűnik a Davies családból. Azt nem tudta megakadályozni, hogy én örököljek mindent, de ha meghaltam, az ő fia követett volna. Elbűvölő kis terv, nem? Egyébként az az érzésem, hogy mivel Emilyt sem sikerült teherbe ejtenie, valószínűleg inkább a te gyereked volt. Ha valaha is éreztem azt, hogy gyilkolni tudnék, hát ezen az éjszakán. De nem értem egy ujjal sem egyikükhöz sem. Csak annyit mondtam, hogy Londonba megyek, és magammal viszem Emilyt is. Azt terveztem, ő meg én beadjuk a minden idők két legbotrányosabb válóperét, hogy mindenki megtudja, a nagyapám és Caroline milyen valójában. A nagyanyámtól örököltem némi pénzt, úgyhogy anyagilag meg tudtam volna oldani. Ökölbe szorult a keze. - Azzal talán lehetne vádolni, hogy megöltem a nagyapámat. A házasságtörés, vérfertőzés, árulás, ilyesmik nem zavarták, de amikor azzal fenyegettem meg, hogy a világ elé tárom a bűneit, ez annyira felizgatta, hogy szívrohamot kapott, miután kimentem szobából. A saját hálószobájában halt meg; azt hiszem, Caroline áttámogatta, hogy leplezze, mi folyt. Aztán fogta az ékszereit, és elrohant, hozzád, mivel nem volt más választása. A nagyapámnak még a halála után is szerencséje volt. Amikor az inasa bejött Emilyhez, szólni, hogy a férje haldoklik, engem ott talált nála. Emily hálóingben volt. Úgyhogy 265
mindenki azt hitte, viszonyunk volt, Caroline pedig úgy halt meg, mint a megcsalt szent feleség. - Hazudsz - mondta Michael megint, hamuszürke arccal. - Csak azért találtad ki az egészet, hogy a saját bűneidet leplezd. Clare nyugodt hangon közbeszólt: - Lord Michael, én Nicholas felesége vagyok. Jobban ismerem, mint bárki más, és megesküszöm, hogy soha nem bánna úgy egy nővel, ahogy Caroline állította. Michael láthatóan tétovázott, Nicholas pedig lassú léptekkel elindult felé. - A hosszú évek során, mióta ismerjük egymást, hazudtam neked valaha is? - Megtorpant és visszafojtotta a lélegzetét, amikor Michael zöld szeme haragosan megvillant. - Nem tudok róla - felelte rekedten. - De azt láttam, hogy másoknak hazudtál. Nevetséges történeteket meséltél arról, hogy indiai fejedelem vagy, török harcos, és ki tudja, még mi. Aztán később nevettél, hogy milyen meggyőző voltál. London egyik legkapósabb kurtizánja egyszer ingyen engedett be az ágyába, mert azt hitte, valami herceg vagy. Miért hinnék neked? - Ugyan, ezek csak ártatlan játékok voltak. A barátaimnak soha nem hazudok. - Nicholas lassan megint közeledett felé. - Te jó ég, gondolod, ha hazudnék, valami ilyen rám nézve végletesen megalázót találnék ki? Hogy felszarvaztak a saját nagyapámmal? Nemcsak obszcén ötlet, de teljesen ostobának is tüntet fel. Akkor már inkább gondoljanak szörnyetegnek, akinek a gonosz önzése tönkretette az egész családját. Egy utolsó lépés, és szemtől szemben állt Michaellel. - Amikor elhagytam Angliát, azt hittem, soha nem jövök vissza. De az, hogy elmenekültem, nem csökkentette a fájdalmamat, ahogy a tiédet sem az, hogy visszatértél a hadseregbe. A gyilkosság sem segítene. Kinyújtotta a kezét. - Add ide a pisztolyt. Michael egy lépést hátrált, és a föld felé fordította a pisztolyt. Az arca halálosan sápadt volt, és remegett, mintha valami belső fájdalom szaggatná. Nicholas óvatosan kivette a kezéből a fegyvert, Michael pedig nem ellenkezett. Miután kivette belőle a golyót, Nicholas félredobta a pisztolyt. Michael a földre roskadt, és a kezébe temette az arcát. - Tudtam, hogy rossz, amit teszek mondta elgyötörten. - De nem tudtam távol tartani magam Caroline-tól, akkor sem, ha ezzel elárultam mindent, amiben hittem. Clare odasétált és letérdelt mellé. - Szeretni és szeretve lenni a leghatalmasabb emberi szükséglet - mondta együttérzően. - Az, hogy Caroline nem volt méltó a szerelmére, tragédia, de nem bűn. Szörnyű lehetett, hogy választania kellett a barátság és szerelem között, de most már vége. Ne kínozza tovább magát. - Amit tettem, megbocsáthatatlan - mondta tompán Michael. - Semmi nem megbocsáthatatlan, ha megbánjuk a vétkeinket. Clare olyan meggyőző erővel beszélt, amiről Nicholasnak az apja jutott eszébe. A kedvessége, melegsége és határozottsága gyógyír volt a léleknek, és Nicholas érezte, ahogy a 266
saját keserűsége is kezd szétoszlani. Ami megtörtént, megtörtént; nem engedheti tovább, hogy a harag megmérgezze az életét. Michaelnek már nehezebb dolga volt. Felemelte a fejét, sovány arcán könnyek folytak végig. - Londonban cafkának neveztem, és majdnem megöltem a férjét. Meg tudná bocsátani? Én nem lennék képes rá. - De végül nem tette meg. - Clare kisimította Michael homlokába hulló haját, mint egy iskolás fiúét. - A tettek számítanak. Akárhogy próbálta is, nem tudta rávenni magát, hogy elárulja a barátságukat. - Könyörgő pillantással felnézett Nicholasra, némán a segítségét kérve. Nicholas keze ökölbe szorult. Nagyon fájdalmas volt megtudni, hogy az egyik legjobb barátja Caroline szeretője volt. De ahogy Michael elgyötört arcára nézett, váratlanul sajnálatot érzett. Bár Caroline miatt ő is megjárta a poklot, soha nem érzett olyan keserű önutálatot, mint ami Michaelt gyötörte. Felsóhajtott, és ő is letérdelt mellé. - Caroline volt a legmeggyőzőbb hazudozó, akit valaha is ismertem, és mindnyájunkból bolondot csinált. Én soha nem szerettem őt úgy, ahogy te, de így is majdnem tönkretett. Mindent elkövetett, hogy lerombolja a barátságunkat, mert tudta, mennyit jelent nekem. Hagyni akarod, hogy sikerrel járjon, és a síron túl is elválasszon minket? - Clare még mindig fogta Michael kezét, Nicholas pedig mindkettőjükét átfogta. Hiányoztál, Michael. Mindnyájunknak. Ideje lenne hazatérni. Michael kétségbeesetten megragadta Nicholas kezét. Egy ideig csak ültek. Nicholas minden haragot és árulást elfeledve a legszebb emlékeire gondolt, amiket hosszú barátságuk során átéltek együtt. Idegen külsejű iskolás fiúként nemigen illett bele az előkelő etoni iskola sznob világba, és nagy szüksége volt barátokra. Michael olyan volt, mint egy kőszikla, lojális és megbízható. Az emlékek melegsége elolvasztotta Nicholas dühét; csak remélni tudta, hogy Michael is ugyanezt érzi. Michael végül sóhajtott egy nagyot, és felemelte lehajtott fejét. - Nicholas, meg tudod bocsátani, amit tettem? - kérdezte fájdalmas megbánással a hangjában. - Ha én lennék a te helyedben, nem tudom, képes lennék-e rá. - Sok mindenben különbözünk egymástól, ez is a barátság része. Különben is, ha azt fontolgattad is, hogy megölsz, nem tetted meg. Sőt megmentetted az életemet, és Clare-ét is. Ezért bármit meg tudnék bocsátani. - Nicholas kezet nyújtott a barátjának. - Akkor szent a béke? Pár pillanatnyi habozás után Michael megszorította Nicholas kezét, vad hevességgel, mintha egy mentőkötélbe kapaszkodna, ami kihúzza a pokolból. - Szent a béke. És... köszönöm, Nicholas. Te sokkal jobb vagy nálam. - Ezt kétlem, de azt tudom, hogy könnyebb megbocsátani, ha az embernek tele van a szíve - mondta Nicholas Clare-re pillantva. Michael gyors mozdulatokkal felállt. - Hát, mihez kezd az ember, miután teljesen hülyét csinált magából? - kérdezte szívfájdító humorral. 267
Nicholas is felállt, és felsegítette Clare-t. - Folytatja tovább az életét. Mutass nekem valakit, aki soha nem csinált bolondot magából. Az illető nagyon unalmas alak lehet. - Ebben az esetben én vagyok a legérdekesebb ember egész Angliában - mondta Michael. Mivel kezdett hűvösre fordulni az este, Nicholas fogta a kabátját és Clare vállára terítette. Clare hálásan elfogadta, bár összerezzent, amikor a kabát ránehezedett sebesült karjára. Michaelre nézett, és azt mondta: - Jöjjön el ma este Aberdare-be, ne legyen egyedül. Michael egy pillanatig habozott, aztán megrázta a fejét. - Köszönöm, Lady Aberdare, de azt hiszem, inkább szeretnék egyedül lenni egy kicsit. - Kérem, szólítson Clare-nek. Már igazán túl vagyunk a formalitásokon. - Kérdőn Michael arcába nézett. - Akkor holnap velünk vacsorázik? Szeretném, ha találkozhatnánk normális körülmények között is, melodramatikus körítés nélkül. Látván, hogy Michael bizonytalankodik, Nicholas hozzátette: - Kérlek, gyere el. A kastély sokkal vidámabb hely, mint régen volt, majd meglátod. Könnyedén Clare vállára tette a kezét. - Ha gondolod... - Michael fáradtan megdörzsölte a halántékát. - Ti most menjetek csak haza. Én majd értesítem a hatóságokat, és gondoskodom a holttestek elszállításáról. Van némi gyakorlatom, hogy kell rendet rakni a csata után. - A hangja kicsit megerősödött, mintha jót tenne, hogy valami hasznossal foglalkozhat. - Gondolom, a hatóság emberei veletek is beszélni akarnak majd, de ez ráér holnap. - Gondoskodnál Clare lováról? Inkább az enyémmel megyünk - mondta Nicholas. Michael bólintott. - Persze, majd holnap este magammal viszem. Nicholas felsegítette Clare-t a saját lovára, aztán felpattant mögé a nyeregbe, és hazafelé indultak. Tudta, hogy talán könnyebb lett volna neki egyedül lovagolni, de valami primitív szükségét érezte, hogy a közelében legyen, és Clare is ugyanezt érezhette. Testének meleg puhasága segített eloszlatni a rettegést, amit akkor érzett, amikor majdnem elveszítette. Már majdnem otthon voltak, amikor Nicholas először megszólalt. - Akkor most már tudod az egész mocskos történetet. Clare bólintott. - Ironikus, hogy a nagyapád bármilyen büszke volt is az előkelő őseire, te sokkal civilizáltabb, bölcsebb és nagylelkűbb voltál nála. Milyen kár, hogy soha nem látta meg, milyen különleges vagy. - Nem tudom, hogy különleges vagyok-e, de az igaz, hogy soha nem látta az igazi énemet. Csak egy sajnálatos nyűg voltam neki, a makacs apám és a lehetetlen cigány anyám legrosszabb tulajdonságainak keveréke. A semminél még mindig jobb voltam örökösnek, de nem sokkal. - Hogy tudtad kibírni ezt a gyűlöletet? Nicholas vállat vont. - Amikor rájöttem, hogy a megvetése tulajdonképpen nem személy szerint nekem szól, nem törődtem vele. Többnyire sikerült mindezek ellenére boldognak lennem. - Michaelt könnyebb megérteni. Hinni akart Caroline-ban. 268
Gyalázatos érzés lehetett elárulni egy barátját, de ráadásul beismerni, hogy egy olyan nő kedvéért tette, aki teljesen méltatlan rá, az már elviselhetetlen lett volna. - Ha soha nem is ismerné be, szerelemre vágyott, és sebezhetővé vált Caroline fortélyaival szemben - mondta Nicholas. - Szegény ördög. Meglep, hogy túlélte. - Michael nagyon erős - mondta Clare. - És egy nap megint boldog lesz. De Caroline-t egyáltalán nem tudom megérteni. Hogy akarhat egy nő más szeretőket, ha ott vagy neki te? Nicholas nevetett. - Igazán csodásan vigasztaló, amit mondasz. - Lenézett Clare vállára hajló fejére. - Megváltoztál az utóbbi két hétben. Nyugodtabbnak látszol. Szeretem azt gondolni, hogy ez az ellenállhatatlan bűverőm eredménye, de azt gyanítom, más is közrejátszott. - Igen. - Clare habozott. - Nehéz elmagyarázni, de amikor beismertem magamnak, hogy szeretlek, az megoldotta a spirituális fogyatékosságaimat is. Végre megéreztem azt a belső kapcsolatot az Istennel, amire mindig vágytam, és a szerelem volt hozzá a kulcs. Nicholas szorosabban átkarolta. - Annyira örülök. Majd szeretnék többet hallani erről. De most nem volt rá idő, mert megérkeztek Aberdare-be. A lovat a lovászra bízták, és Nicholas a karjaiban vitte fel Clare-t a szobájukba. Clare hiába tiltakozott: - Nem sérültem meg olyan komolyan! - Nem akarok kockázatot vállalni. - Miután lefektette az ágyra, Nicholas brandyvel fertőtlenítette a sebet, aztán bekente egy gyógynövénykenőccsel. - Cigány gyógyír - mondta, és bekötözte Clare karját. - Tartok itthon többfélét is. Ez megakadályozza a fertőzést, és fájdalomcsillapító hatása is van. Holnap azért majd hívunk egy orvost, hogy nézzen meg. - Te nagyon hasznos dolgokat tudsz. - Clare magában megjegyezte, hogy el ne felejtse majd elkérni a kenőcsök receptjét. - Máris kevésbé fáj. - Most pihenned kell. - Még ne. Ha már ez egy olyan nap, hogy régi titkokról van szó, van itt még egy. - Felült és megfogta Nicholas kezét, aztán elmesélte Marta történetét, hogy miért mondott le annak idején a fiáról. Nicholas csak hallgatta, és az arca olyan zárkózott lett, hogy Clare nem tudott olvasni rajta. Amikor végzett a történettel, odament az öltözködőasztalhoz és elővette a bőrzacskót, amit Keja adott neki, aztán megállt Nicholas mellett - A nagyapád és Caroline lehet, hogy elárultak, de az anyád nem - mondta halkan. - Keja szerint Marta azt akarta, én mondjam el, mert csak egy nő értheti meg, hogy egy anyának mindig azt kell tennie, ami a gyerekének a legjobb. Marta nagyon szeretett, és mindent rád hagyott, amije volt. - Kinyitotta az erszényt, és kiöntötte az aranyakat a takaróra. Az érmék között ott hevert egy arany karikagyűrű is, amit Clare eddig észre sem vett. Nicholas felemelte és megforgatta a kezében. - Az anyám jegygyűrűje. - A tenyerébe szorította. - Bárcsak tudtam volna róla, hogy milyen beteg. 269
- Ha tudtad volna, beleegyeztél volna, hogy otthagyjon? Nicholas gondolkozott, aztán megrázta a fejét. - Nem, nagyon közel álltunk egymáshoz, ezért is volt olyan szörnyű azt hinni, hogy képes volt eladni. De ha haldoklott, mellette lett volna a helyem. - Lehet, hogy attól félt, elkaphatod a betegségét. És ha vele lettél volna, amikor meghalt, a cigányok elvittek volna az apád családjához? Nicholas most habozás nélkül válaszolt. - Soha. Helytelennek tartották volna, hogy egy roma gyereket odaadjanak egy gorgió-nak, még ha ilyen félvér is, mint én. - Tehát hogy betarthassa az apádnak tett ígéretét, nem volt más választása, mint hogy így cselekedjen. Nicholas próbált mosolyogni. - Az anyám jól gondolta, hogy egy másik nő megértheti. Vagy inkább hogy te meg fogod érteni, és el tudod magyarázni nekem. - Lehunyta a szemét. Egy ér láthatóan lüktetett a nyakán. Clare átölelte, és a mellére vonta a fejét. Végül Nicholas azt mormolta: - Furcsa, eddig ahányszor az anyámra gondoltam, fájt. Még mindig fáj, de most egészen másképp. - Jobban vagy kevésbé? Nicholas sóhajtott egyet. - Kevésbé, azt hiszem. Bár még mindig gyászolom is, már megint hinni tudok a gyerekkoromban. Clare megsimogatta a haját. - És sajnálod, hogy nem hagyott a cigányoknál? Hosszú csönd után Nicholas azt felelte: - Talán boldogabb lehettem volna. Az biztos, hogy az életem egyszerűbb lenne. De ez olyan, mint amikor Ádám belekóstolt az almába: ha megszerezte az ember a tudást a tágabb világról, már lehetetlen elképzelni, hogy másképp is lehetett volna. - Felemelte a fejét, és Clare szemébe nézett. - És ha ott maradtam volna, soha nem találkoztam volna veled: Clare hirtelen zavartan megkérdezte: - Komolyan gondoltad, amit akkor mondtál, mielőtt búcsúzóul megcsókoltál? Vagy csak színjáték volt Madoc kedvéért? Nicholas arca derűsebb lett. - Komolyan gondoltam. - Lehúzta maga mellé Clare-t az ágy szélére. - Figyelemreméltó, hogy a halál közelsége mennyire kiélesíti az ember elméjét. Ahogy megjelentél Aberdare-ben, nagyon hamar elhatároztam, hogy nem engedhetlek elmenni. Ezért fenyegetőztem azzal, hogy nem segítek a falun, ha arról beszéltél, hogy elmész. Ez volt az egyetlen taktika, amivel maradásra bírhattalak. Annyira el voltam foglalva azzal, hogy bosszút álljak a nagyapámon, és ne teljesítsem a kívánságát, hogy a legnyilvánvalóbb megoldás az itt tartásodra eszembe sem jutott. - Úgy érted, a házasság? Nicholas kihúzogatta Clare hajából a hajtűket, és beletemette az ujjait a hajába. - Pontosan. Miután az enyém lettél, azonnal ragaszkodtam hozzá, hogy hozzám jöjj, nem mertem várni, mert hátha kiderül, hogy mégsem vársz gyereket, és akkor nem lenne ürügy, amiért összeházasodjunk. - Elég könnyedén beletörődtél a nősülés gondolatába - nevetett Clare. 270
- Csak miattad. - Nicholas felemelte a fejét, és bársonyosan fekete szemével a lányra nézett. - Azt hiszem, mindig tudtam, hogy ha egyszer megnyerlek magamnak, soha nem árulnál el. És igazam is volt, nem? Ma kockáztattad értem az életed. Azt hiszem, egész életemben ezt a hűséget kerestem. De azért nem szeretném, ha még egyszer ilyet csinálnál. Ha Wilkins golyója pár centivel lejjebb talál... - De nem így történt. - Clare megérintette Nicholas arcát. - Ami azt illeti, egész jó napod volt ma. Mind a ketten életben vagyunk, végre megszabadultál a nagyapádtól és Caroline-tól, és visszakaptad az anyádat és Michaelt. - Ha így nézzük, tényleg remek nap volt - nyugtázta Nicholas. - Én tudok egy módot, hogy még remekebbé tegyük - jegyezte meg Clare. - A karom nem is fáj... Nicholas nevetett. - Arra gondolsz, amire szerintem gondolsz, te szégyentelen? - Igen - vágta rá Clare minden megbánás nélkül. - Megünnepelhetnénk az életet, miután majdnem meghaltunk. Nicholas lehajtotta a fejét és megcsókolta, meleg és lágy ajkakkal. - Szeretlek, és nem ártana egy lecke szerelemből. Biztos, hogy nem fáj a karod? Clare nevetve elnyúlt az ágyon, és magával húzta Nicholast. - Ha még egyszer megcsókolsz, már nem is érzem. Nicholas úgy ölelte, mintha a legdrágább lenne a világon. Nemcsak az érzékeit kápráztatta el, de a lelkét is, mert nem tartott vissza semmit az érzéseiből, ahogyan Clare sem. A lelkük ugyanúgy eggyé vált, ahogy a testük. Ez volt az a közelség, amiről álmodott, és ami felülmúlta a reményeit, mint a nap a gyertya fényét. A Bukott Angyal hazaérkezett.
271
Epilógus 1814. augusztus A penreithi bánya soha nem látott még ekkora ünnepséget, sőt talán a világ egyetlen bányája sem. Clare és Nicholas az új, gőzgéppel mozgatott lifttel ereszkedtek le, egy tucat meghívott társaságában, és hallották, hogy zeneszó lebeg fölfelé az aknában, az új Watts motor zúgását is túlharsogva. Michael ötlete volt, hogy tartsanak egy fogadással egybekötött ünnepséget az újítások tiszteletére, odalent a bányában, ahová mindenkit meghívtak a völgyből. A bejáratnál lévő nagy barlangot feldíszítették gyertyákkal és virágokkal, és a tömeg akkora volt, hogy a környező járatokba is jutott a vendégekből. Az emberek a finomságokkal megrakott asztalok körül sürögtek-forogtak, a gyerekek édességgel tömték magukat. A zenészek belekezdtek egy vidám táncba, és többen táncra is perdültek. Clare észrevette, hogy néhány metodista hívő is akad közöttük; úgy látszik, nem találták bűnnek, hogy egy bányában táncoljanak. A többi vendég teli torokból énekelni kezdett. A dal visszhangja visszaverődött a falakról, amiről Clare-nek a kórus jutott eszébe, amelyet a Westminsterapátságban hallottak. Amikor kiszálltak a liftből, Michael mosolyogva odalépett, hogy üdvözölje őket. Kicsit meghízott, és olyan egészségesnek és nyugodtnak látszott, hogy már alig emlékeztek rá, milyen elgyötört volt három hónappal ezelőtt. - Na, mit gondoltok, milyen lett a bánya? - Meglepően civilizált helynek néz ki - felelte Nicholas. - De te mivel fogsz foglalkozni, most, hogy minden ilyen simán megy? - Ne aggódj, majd csak kitalálok valamit. - Rafe és Lucien itt vannak már? - kérdezte Clare. - Tegnap késő este érkeztek meg Bryn Manorba - mondta Michael, és nevetve hozzátette: Lucient úgy kellett lefogni, hogy ne szedje szét a gőzszivattyút, mindenáron meg akarta nézni, hogy működik. Clare elmosolyodott. Az eltelt hónapokban, mióta Michael kibékült Nicholasszal, megismerte, milyen kedves és erős jellem, aminek köszönhetően ilyen remek barátai vannak. Bár a pokolban töltött négy év elkerülhetetlenül rajtahagyta a nyomát, elszántan igyekezett tovább folytatni az életét. Clare érezte, hogy a barátságuk Nicholasszal a hosszú megpróbáltatás után csak még erősebb lett, mint régebben volt. Körbenézett, és meglátta Lucient, aki elmélyülten beszélgetett egy bányamérnökkel. Rafe kicsit közelebb állt hozzájuk, és épp egy nagyon komoly, öt év körüli szőke kislánnyal társalgott. - Na tessék, Rafe szokás szerint kiszúrta magának a legcsinosabb szőkét. - Nicholas Clarere pillantott. - Akarsz köszönni neki? 272
- Rögtön, de előbb odamegyek Margedhoz. - Ne menj túl messzire - rendelkezett Nicholas. - Igenis, uram és parancsolóm - felelte Clare engedelmesen. Nicholas kissé illetlenül megpaskolgatta, amikor senki nem nézett oda, aztán elment, hogy a barátaival beszélgessen. Clare odasietett Margedhoz, aki épp Huw után takarított, aki rosszul lett, mert túl sok marcipánt evett. Miután végzett, felállt, és megölelte Clare-t. - Ki gondolta volna, hogy egyszer ilyen jól fogjuk érezni magunkat ebben az öreg bányában? Azért mindenesetre örülök, hogy Owen elfogadta Nicholas ajánlatát, és a palabányában lett munkavezető. Ott azért kisebb az esélye, hogy bármiféle katasztrófa történjen. - A járat túlsó végébe esett a pillantása, ahol Nicholas, Michael, Lucien és Rafe kis csoportban beszélgettek. - Még mindig ők a négy legjóképűbb férfi, akit valaha is láttam - mondta elmélázva. - Persze, ha Owent nem számoljuk. Pár percig beszélgettek, amíg oda nem rontott egy csapat gyerek, és ugrálni kezdtek Marged körül. Clare kicsit szomorkásán nézett utánuk. Néha hiányzott, hogy nem taníthat, de azért akadt bőven elfoglaltsága. Most, hogy Nicholas vagyona is rendelkezésére állt, sokkal nagyobb mértékben tudott segíteni az embereknek. Nem volt több éhező gyerek Penreithben, és a völgy virágzó, boldog hely lett, amilyenről álmodott. Nicholas felé indult, de útközben megállt, hogy néhány falubeli barátjával beszélgessen. Már senki nem rótta fel neki, hogy grófné lett belőle, mivel a férje és ő egyértelműen tagjai voltak a közösségnek. Bár hátulról közeledett Nicholashoz, a férfi megérezte a jelenlétét. Anélkül, hogy odanézett volna, hátranyúlt, maga elé húzta, és átkarolta a derekát. Clare nekisimult. Olyan érzés volt, mintha hazaérkezett volna. Ma este elmondja neki, hogy majdnem biztos: lesz örököse Aberdare-nek... Lucien és Rafe melegen üdvözölték Clare-t, aztán visszatértek a vidám társalgáshoz. Rafe kijelentette: - Mindenkinek hinnie kell valamiben. Én a magam részéről abban hiszek, hogy mivel az élet úgyis olyan rövid, legalább éljünk nagyvilágian. Lucien hozzáfűzte: - Bár nagyon tisztelem a becsületességet, én abban hiszek, hogy a ravaszságot sem szabad alábecsülni. - Én hiszek a becsületben - vágta rá Michael. - És a jó szivarban, az mindig megnyugtat. Clare szeme felcsillant. - Én abban hiszek, hogy a nők egyenlőek a férfiakkal. A Bukott Angyalok ijedt pillantást vetettek rá. - Ez egy veszélyes nőszemély, Nicholas, jobb lesz, ha vigyázol vele - jegyezte meg Rafe. Nicholas elnevette magát. - Mindent elkövetek. És hogy én miben hiszek... - Egy pillanatig gondolkozott. - Mondjuk, a pingvinekben. - Nem túl könnyű elhinni a létezésüket, még ha a saját szemeddel láttad őket, akkor sem jegyezte meg Lucien.
273
Nicholas elvigyorodott. - És hiszek a barátságban. - Szorosabban átkarolta Clare derekát, és még hozzátette: - De leginkább a szerelemben.
274
MARY JO PUTNEY VIHAR ÉS RÓZSÁK
Mennyire befolyásolhatja az előnytelen származás egy törvénytelen gyermek életét, kiváltképpen akkor, ha grófi családba kell beilleszkednie? Nicholast nagyapja semmiképpen nem akarja a származása miatt elfogadni, ezért gyermekkora sok viszontagság közepette telik. Nem is bánja, hogy felnőtt korára el kell hagynia a birtokot. Hosszú idő múlva mint egyedüli örökös tér vissza, ám nem várt nehézségekkel találja magát szembe. Claire tanító kisasszony az újonsült gróf segítségét kéri, hogy befolyása segítségével próbáljon javítani a birtokon élők élet- és munkakörülményein. Nicholas nem veszi komolyan a lány tervét, de tréfából felajánlja neki, hogy segít: egyetlen feltétellel... Beleegyezik-e a köztiszteletnek örvendő, erényes tanító kisasszony a gróf ajánlatába? Vajon sikerül-e felforgatnia a komor magányban élő Nicholas életét?
275
