ROMANTIKUS REGÉNYEK. Mary Jo Putney MEGTÖRT SZIVÁRVÁNY GENERAL PRESS KIADÓ ALAPÍTVA 1988-BAN

ROMANTIKUS REGÉNYEK

Mary Jo Putney

MEGTÖRT SZIVÁRVÁNY

GENERAL PRESS KIADÓ ALAPÍTVA 1988-BAN

Mary Jo PUTNEY

2

Megtört szivárvány

A mű eredeti címe Shattered Rainbows Copyright © Mary Jo Putney, 1996 Hungarian translation © SZIEBERTH ÁDÁM © GENERAL PRESS KIADÓ Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás. A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is. Fordította SZIEBERTH ÁDÁM Sorozatszerkesztő HÁMORI VALI A borítótervet GREGOR LÁSZLÓ készítette ISSN 1586-6777 ISBN 963 9648 22 1 Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ 1138 Budapest, Népfürdő u. 15/D Telefon: 359-1241, 350-6340 Fax: 359-2026 Felelős kiadó LANTOS KÁLMÁNNÉ Irodalmi vezető BESZE BARBARA Művészeti vezető LANTOS KÁLMÁN Felelős szerkesztő BÁRDI ERZSÉBET Készült 23,5 nyomdai ív terjedelemben. Kiadói munkaszám 1237-06 Nyomdai előkészítés TORDAS ÉS TÁRSA KFT. Ez a könyv a debreceni könyvnyomtatás több mint négy évszázados hagyományait őrző ALFÖLDI NYOMDA Zrt.–ben készült. Felelős vezető György Géza vezérigazgató

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

3


Kedves Olvasók! Charles Dickens mondta egyszer: „Nevettesd meg őket, ríkasd meg őket, és várasd meg őket!” A romantikusregény-író számára ez azt jelenti, hogy ha könyvsorozatot ír, a legellenállhatatlanabb hőst hagyja a végére! Imádtam az én bukott angyalaimat, és végre elérkezett valamennyi közül a legtitokzatosabb és legveszélyesebb: „Mihály arkangyal” története. Lord Michael Kenyon csupa ellentmondás: békeszerető harcos, az elvek embere, aki képtelen megbocsátani magának a saját erkölcsi kódexe elleni szörnyű vétségét, és magas hőfokú szerelemre képes férfi, aki a múltban súlyosan tévedett a szív dolgaiban, esztelenül, őrülten szeretett. Catherine Melbourne-nél megleli a melegséget, együttérzést, amire mindig is áhítozott. Első találkozásuk azonban nem a megfelelő pillanat a szerelemre, amikor pedig újra összehozza őket a sorsuk, Catherine titkai állnak közéjük. Szerelmük erejének, hűségüknek, bátorságuknak igen kemény próbatételeket kell kiállnia, hogy övék lehessen a jól megérdemelt boldogság. Tehát ez lenne a Bukott Angyalok sorozat utolsó darabja? Igen is, nem is. Michael az utolsó a „hivatalos” bukott angyalokat jelentő négy barát közül, de, amint azt már egy ideje gyanítottam, van még egy barátja, akivel a Megtört szivárványban Önök is megismerkedhetnek. Hiszen jóravaló férfiak nem teremnek minden bokorban, kár lenne egyet is elszalasztani közülük!

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

4


A barátság gyógyító erejének dicséretére – ezért Alice-nek, Suzinak, Merrilnek és Bobbynak

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

5


Előszó London, 1816. június Férj kellett neki, méghozzá gyorsan. Catherine Melbourne a bensőjéből feltörő hisztérikus kacajt visszafojtva hátrapillantott a válla fölött az épületre, amelyből az imént kilépett. Az ügyvédi iroda látványa egyből kijózanította. Ez nem álom. Az utóbbi fél órában lett egy nagyapja, akiről soha életében nem hallott, és megcsillant előtte egy életét gyökeresen megváltoztató örökség reménye. Ha valóban az ölébe hullana, nem kellene munkát keresnie, amelyből szűkösen fenntartaná önmagát és Amyt, kényelmesen, jómódban élhetnének az örökölt pénzből. Övé lenne egy ősi birtok is, egy egész sziget. A kislányára olyan jövő várna, amilyet érdemel. Felelősséggel is járna a dolog, de ez nem okozna neki gondot, hiszen világéletében súlyos felelősség nyomta a vállát. Csak egy bökkenő van: meg kell győznie frissen megtalált nagyapját arról, hogy a férjével méltók Skoal urának és úrnőjének szerepére. Catherine-en erre a gondolatra ismét kezdett elhatalmasodni a kétségbeesés, de már nem volt kedve kacagni. Mit is tehetne! Összeszorította az ajkát. Az egészen nyilvánvaló volt, hogy hazudni fog. Hiszen azt még Mr. Harwell irodájában kellett volna bevallania, hogy Colin nemrég meghalt. Az ügyvéd azonban kerek perec értésére adta, hogy a nagyapja hallani sem akar arról, hogy ő egyedül legyen az örökös. Torquil Penrose, Skoal huszonhetedik ura nem hisz abban, hogy egy nő méltó lenne a sziget vezetésére. Találnia kell tehát egy férfit, aki hajlandó eljátszani a férje szerepét, méghozzá olyan jól, hogy meggyőzze az ő haldokló nagyapját. De ugyan kihez fordulhatna ilyen kéréssel? A válasz nem sokáig váratott magára: Lord Michael Kenyonhoz. A lord jó barátja volt, azzal az igen fontos megkötéssel, hogy soha nem képzelte magáról azt, hogy szerelmes lenne Catherine-be. Ezenkívül első találkozásuk alkalmával felhatalmazta őt, hogy bármikor keresse meg, ha segítségre van szüksége. Pontosan tudta, hol találja a lordot, hiszen hercegi sarj és háborús hős lévén rendszeresen szerepelt a társasági rovatban. Lord M. K. a városban tölti a szezont, S. gróf és grófné vendégeként. Lord M. K.–t Miss F.–fel látták lovagolni a parkban. Lord M. K. a bájos Lady A.–t kísérte az operába. Catherine a világért sem mulasztott volna el egyetlen hasonló hírt sem. Ha Michael hajlandó segíteni, az azt jelenti, hogy nem kevés időt kell majd a társaságában töltenie, amely idő alatt szigorúan kordában kell majd tartania az érzéseit. Az előző év tavaszán, Brüsszelben ez sikerült, most is képes lesz rá. Az már sokkal komolyabb megpróbáltatást jelent majd, hogy hazudnia kell neki. Hiszen Michael úgy érzi, a lekötelezettje. Ha megtudja, hogy ő megözvegyült, és gondokkal küzd, elképzelhető, sőt valószínű, hogy a házasságot tartja majd a segítségnyújtás legjobb módjának. Erre a gondolatra különös, izgatott remegést érzett a bordái tájékán. De Michael olyan házasságba soha nem menne bele, amilyenben ő Colinnal élt. Abba nem menne bele egyetlen normális férfi sem. Az ő szörnyű titkát pedig nem árulhatja el neki. Már a gondolattól is összeszorult a gyomra. Az lesz a legegyszerűbb és a legbiztonságosabb, ha meghagyja abban a hitben, hogy Colin még él. Mayfairig még sokat kell gyalogolnia. De mire odaér, alaposan átgondolja a hazugságait. Amikor Michael Kenyon a kimerítő nap végén a Strathmore-házba ért, a komornyik egy névjegykártyát nyújtott át neki. – Egy hölgy várja, uram.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

6


Michael első reakciója nem tűrte a nyomdafestéket. Aztán a kártyára pillantott. Mrs. Colin Melbourne. Jóságos ég, Catherine! Már csak ez hiányzott! A tudat, hogy a nő itt van a házában, mégis olyan türelmetlenné tette, hogy miután megkérdezte, hol várja a hölgy, a komornyik válaszát szinte meg sem várva, öles léptekkel elindult a kisszalon felé. – Catherine! – kiáltotta az ajtót föltépve. A nő az ablakon bámult kifelé, de most szembefordult vele. Fekete haját egyszerű frizurában hordta, és szerény szürke ruha volt rajta, de ez csak még jobban kiemelte a szépségét. Amikor elváltak útjaik, Michael csöndben elrebegett egy imát, hogy soha többé ne találkozzanak. Az eltelt egy év alatt nem kevés időt és energiát fordított rá, hogy megpróbálja elfelejteni. Most viszont, hogy Catherine ott állt előtte, csöppet sem érdekelte, milyen árat kell fizetnie később azért, hogy most láthatja. Úgy hatott rá, mint a levegőtlen szénbányában a friss fuvallat. – Bocsásson meg, hogy háborgatom, Lord Michael – mondta bizonytalanul a nő. Michael gyorsan összeszedte magát, majd közelebb lépett hozzá. – Hát ilyen hivatalos hangnem járja köztünk, Catherine? – szólalt meg könnyed hanghordozással. – Örülök, hogy látom. Bájosabb, mint valaha. Megragadta a nő kezét, és egy röpke pillanatig attól félt, hogy valami megbocsáthatatlant követ el. De a pillanat elillant, és Michael végül könnyed, baráti csókot lehelt Catherine arcára. Aztán elengedte a kezét, és biztonságos távolságra vonult vissza. – Amy hogy van? – kérdezte, majd némi erőfeszítés árán hozzátette: – És Colin? Catherine elmosolyodott. – Amy csodálatos. Rá sem ismerne. Esküszöm, majdnem tíz centit nőtt tavaly óta. Colin pedig… még mindig Franciaországban van – fejezte be a mondatot némi habozás után. Semleges volt a hangja, mint mindig, ha a férjéről beszélt. Michael őszintén csodálta a nyugodt, méltóságteljes viselkedését. – Hova tettem a jó modoromat? – korholta magát. – Kérem, foglaljon helyet. Mindjárt csöngetek, hogy hozzanak teát. Catherine az ölébe ejtett, összekulcsolt kezére pillantott. Profilból nézve egy reneszánsz kori szent szelíd tisztasága áradt belőle. – Jobb, ha előbb elmondom, mi járatban jöttem. Meglehetősen szokatlan ügyben kell a segítségét kérnem. Lehet, hogy… hogy kidob, ha meghallja, miről van szó. – Azt soha – felelte halkan a férfi. – Az életemet köszönhetem magának, Catherine. Kérhet tőlem bármit. – Többre értékel, mint amennyit érek – mondta a nő, és fölnézett. Átható volt a fekete szempillák közül elővillanó, káprázatos tengerzöld szempár pillantása. – Az a helyzet, hogy… férjre van szükségem. Egy alkalmi férjre.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

7


ELSŐ RÉSZ

Út a pokolba

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

8


Első fejezet Salamanca, Spanyolország, 1812 Az ősz hajú sebészorvos a hevenyészve összetákolt műtőasztalon fekvő férfit vizsgálgatva elgyötörten megtörölte a homlokát, és szétkent rajta egy jókora vérfoltot. – Hát, nem kímélte magát, kapitány – szólalt meg erősen raccsoló, skótos kiejtéssel. – Arról még nem hallott, hogy a kartácstűznek nem a mellkasával kell útját állnia? – Sajnos, nem – suttogta nagy erőfeszítés árán Lord Michael Kenyon. – Oxfordban a klasszikusokat tanítják, nem gyakorlati tudnivalókat. Lehet, hogy inkább az új katonai akadémiára kellett volna mennem. – Szép feladat lesz kipiszkálgatni az összes kis darabot – csillogtatta meg ismét fekete humorát a sebész. – Igyon egy kis brandyt, aztán munkához Iátok. Az egyik szanitéc Michael ajkához emelte az üveget. A lord keményen megdolgozott, annyit nyelt a tüzes folyadékból, amennyit csak tudott. Csak azt sajnálta, hogy a lerészegedéshez se az idő, se a brandy nem volt elég. Miután végzett, az orvos levagdosta a kórházi köntöse és az inge maradványait. – Elképesztő szerencséje volt, kapitány. Ha a francia tüzérek ügyesebben adagolják a lőport, azonosítani sem tudnánk a holttestét. Most a fémet kaparó fém fülsértően csikorgó zaja hallatszott, majd a sebész kirántott Michael vállából egy golyót. A sebesült előtt elsötétült a világ a szörnyű fájdalomtól. Véresre harapta az ajkát. Mielőtt az orvos újra nekifogott volna, akadozva azt kérdezte: – A csata… megnyertük? – Azt hiszem, igen. Állítólag futnak a franciák, mint a nyulak. A maga fiai megint szépen helytálltak. – Azzal piszkálni kezdte a következő szilánkot. Michael megkönnyebbülten adta át magát a rá boruló sötétségnek. Csak félig-meddig tért magához. Az észvesztő gyötrelem eltompította az érzékeit, elhomályosította a látását. Minden egyes lélegzetvételnél tűhegyes fájdalom nyilallt a mellkasába, a tüdejébe. A tábori kórház céljára rekvirált istálló sarkában hevert egy szalmazsákon. Sötét volt, a szarufákon riadt galambok panaszolták, hogy betolakodók szállták meg az otthonukat. A nyögésekből és a heves zihálásból ítélve az istálló döngölt földpadlóján szinte egymást érték a sebesültek. Ibéria perzselő déli napsütését hideg éjszaka váltotta föl. Michael bekötözött felsőtestére durva pokrócot terítettek, pedig nem volt rá szüksége, mert szinte égette a sebláz, a szomjúság pedig még a fájdalomnál is jobban kínozta. Walesi otthona jutott eszébe, és az, hogy látja-e még valaha a buján zöldellő hegyeket. Valószínűleg nem, hiszen a sebész megmondta, hogy ilyen súlyos sebesülést csak minden harmadik ember él túl. A halál gondolata bizonyos fokig megnyugvással töltötte el. Nemcsak azért, mert véget vetne a kínjainak, hanem azért is, mert azzal a keserű tudattal érkezett Spanyolországba, hogy egy feloldhatatlan dilemmától szabadulna meg, ha elesne a harcmezőn. Feledni akarta Caroline-t, akit a becsületénél is jobban szeretett, és a borzalmas ígéretét is, amelyről soha nem gondolta volna, hogy egyszer be kell váltania. Csapongó gondolatai most arra terelődtek, kinek fog hiányozni. Természetesen a bajtársainak, de ők hozzá vannak szokva, hogy elveszítik a barátaikat. Egy nap sem telik bele, és már csak „szegény öreg Kenyon” lesz a számukra, egy az elesettek közül. A családjából viszont senki sem sajnálja majd őt, legföljebb azt, hogy gyászruhát kell viselniük, és nem cicomázhatják ki magukat kedvükre. Apja, Ashburton hercege mond majd néhány ájtatos, elcsépelt frázist Isten akaratáról, titkon azonban örülni fog, hogy megszabadult mélyen megvetett kisebbik fiától.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

9


Ha valaki őszintén meggyászolja majd, az a két legrégebbi barátja, Lucien és Rafe lesz. És ott van még Nicholas is, persze, de rá most gondolni sem bírt. Sötét gondolatait női hang szakította félbe. Friss volt és tiszta, mint egy walesi hegyi forrás Furcsa volt egy angol hölgy hangját hallani a spanyolországi tábori kórházban. Michael úgy gondolta, félelmet nem ismerő tisztfeleség lehet, aki a tábori élet minden viszontagságát, veszélyét vállalva „követi a dobpergést”, és a férje mellett marad. – Kér vizet? – kérdezte halkan a nő. Michael torkán nem jött ki hang, ezért csak bólintott. A nő erős keze fölemelte a fejét, hogy ihasson. A spanyol hegyeket idéző friss kakukkfű- és levendulaillatot a sebek, a halál nehéz szaga sem tudta elnyomni. A férfi a gyér fényben nem látta jól az arcát. Michael feje a meleg karjához nyomódott, és ha mozdulni tudott volna, az áldott, lágy női testbe fúrta volna az arcát. Utána már jöhetett volna a vég. Kiszáradt torkán nem ment le a víz. Kifolyt a szájából, végigcsurgott az állán. – Bocsásson meg, nem szabadott volna ilyen sokat adnom – mondta tárgyilagosan a nő. – Próbáljuk meg még egyszer. Azzal kissé megdöntötte a vizespalackot, hogy csak néhány csepp szivárogjon át a férfi kicserepesedett ajkai között. Michaelnek sikerült is lenyelnie annyit, hogy enyhítse égő torka kínjait. A nő türelmesen folytatta, apránként töltögette bele a vizet, és a gyötrő szomjúság lassanként elmúlt. Michael a hangját is visszanyerte valamelyest. – Köszönöm, asszonyom. Nagyon… nagyon hálás vagyok. – Nagyon szívesen – felelte a nő. Óvatosan visszaengedte Michael fejét a szalmazsákra, majd a szomszédjához lépett. – Vaya con Dios – szólalt meg kisvártatva. Isten veled. A spanyol szavak halottbúcsúztatásként hangzottak. Aztán a nő elment, és Michael újra elbóbiskolt. Csak homályosan jutott el az agyáig, hogy a szanitécek elviszik a mellette lévő szalmazsákról a halottat, akinek a helyére hamarosan újabb sebesült került. Új szomszédja félrebeszélt, egyfolytában azt motyogta: – Mama, mama, hol vagy? – A hangjából ítélve nagyon fiatal lehetett, és rettenetesen félhetett. Michael igyekezett nem tudomást venni a szívet tépő zagyválásáról. Nem sikerült, de a fiú hangja egyre gyengült, látszott, hogy nem húzza már sokáig. Szegény ördög. Most férfihangot hallott a szalmazsákja láb felőli végétől. – Kerítse elő Mrs. Melbourne-t. – De hiszen ön küldte haza, dr. Kinlock – felelte egy szanitéc. – Nagyon kimerült. – Soha nem bocsátja meg nekünk, ha megtudja, hogy ez a fiú így halt meg. Hívja csak ide. Ki tudja, mennyi idővel később Michael fülét halk, összetéveszthetetlenül nőies nesz ütötte meg: szoknyasuhogás. Kinyitotta a szemét. Csak a közeledő nőalak körvonalait látta. A nő mellett az orvos lépkedett, lámpással a kezében. – Jemnek hívják – mondta halkan a sebész. – Valahonnan Kelet-Angliából való, azt hiszem, Suffolkból. Lőtt sebet kapott szegény fiú, nincs sok ideje hátra. A nő bólintott. Michael még mindig nem látott tisztán, de úgy tűnt neki, fekete haja és ovális, spanyolos arca van. A hangja viszont azé a nőé volt, aki az imént megitatta őt. – Jem, kisfiam, te vagy az? A monoton hangon édesanyját szólongató fiú elhallgatott. A megkönnyebbüléstől szinte megborzongva lélegzett föl. – Ó, mama, mama, annyira örülök, hogy itt vagy! – Sajnálom, hogy ilyen soká értem ide, Jemmie – mondta a nő, majd letérdelt a szalmazsák mellé, és arcon csókolta a fiút. – Tudtam, hogy eljössz. – Jem sután a nő kezéért nyúlt. – Most már nem félek. Kérlek, maradj velem! A nő a kezébe fogta a fiú kezét. – Ne aggódj, kisfiam. Nem hagylak magadra.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

10


A sebész fölakasztotta a lámpást a fiú szalmazsákja fölötti szögre, majd visszavonult. A nő – Mrs. Melbourne – leült a falhoz a szalmába, és az ölébe vonta Jem fejét. A fiúból elégedett, mély sóhaj szakadt föl, amikor megcirógatta a haját, majd belekezdett egy lágy altatódalba. Éneklés közben egyszer sem csuklott el a hangja, pedig az arcán könnyek csillogtak. A fiúból lassanként elszállt az élet. Michael lehunyta a szemét, és máris jobban érezte magát. A Mrs. Melbourne-ből áradó meleg szeretet és nagylelkű önzetlenség emlékeztette mindarra, ami szép és igaz. Ha léteznek ilyen földre szállt angyalok, talán mégis érdemes élni. A férfi álomba szenderült. A nő lágy, melengető hangja olyan volt, mint a vaksötéttel egyedül dacoló gyertyaszál. A. nap már kezdett előbújni a horizont mögül, amikor Jem küszködve, szaggatottan még utoljára levegőt vett, majd, végleg elcsöndesedett. Catherine visszaengedte a fiú fejét a szalmazsákra, és könnyekkel már ki sem fejezhető, mély bánat lett úrrá rajta. Hiszen Jem olyan fiatal volt még! Zsibbadt lábai kis híján összecsuklottak alatta, amikor felállt. Miközben az érdes kőfalnak dőlve várta, hogy izmaiba visszatérjen az élet, a tőle balra fekvő férfira pillantott. A sebesültről lecsúszott a takaró, kilátszott a széles mellkasát borító vérfoltos kötés. Igencsak hűvös volt még a levegő. Catherine lehajolt, visszahúzta a takarót a férfi vállára, majd a homlokára tette a kezét. Meglepetésére azt tapasztalta, hogy elmúlt a láza. Amikor vizet adott neki, még egy lyukas garast sem adott volna az életéért. De úgy látszott, a magas, erőteljes testalkatú fickó szervezete megküzd a súlyos sebesüléssel. Catherine őszintén remélte, hogy így lesz. Fáradtan elindult az ajtó felé. Több éve követte már a sereget, ez idő alatt kitanulta a betegápolás minden csínját-bínját, és a sebészetről is elég sokat tudott már, de az emberi szenvedés látványát képtelen volt megszokni. Az előző nap fülsiketítő csatazaja után most békés volt a zord, kietlen táj. Mire a sátrukhoz ért, szinte teljesen elillant belőle a feszültség. A férje, Colin még nem jött vissza a csatából, de Bates, az inasa ott aludt a sátor előtt, őrizte a kapitány családjának nőtagjait. A holtfáradt Catherine bekukucskált a sátorba. Amy kidugta a fejét a takaró alól, és a veterán harcosok hidegvérével azt kérdezte: – Masírozunk tovább, Mama? – Nem, kicsim. – Catherine homlokon csókolta a kislányát, és átölelte a gyermek egészséges, fiatal testét. A tábori kórház rémségei után szinte a mennyországban érezte magát. – Azt hiszem, ma még itt maradunk. Csata után mindig rengeteg a tennivaló. Amy szigorú tekintettel méregette. – Aludnod kell – rendelkezett. – Fordulj meg, hogy kioldozhassam a ruhád övét. Catherine mosolyogva engedelmeskedett. Ha néha lelkifurdalást érzett amiatt, hogy háborúba vitte a kislányát, az önvádat rendre elcsendesítette a tudat, hogy ez az életforma ilyen csodálatos gyerekké formálta. Amy eleven, mozgékony, a korához képest szokatlanul bölcs és ügyes kislány volt. Még ki sem oldotta az édesanyja bepiszkolódott, pecsétes ruháját, amikor kintről lódobogás, majd a lószerszámok csilingelése és a férje pattogó hangja hallatszott. Kisvártatva beviharzott a sátorba Colin. Energikus személyiség volt, ahogy a lovassági tisztek általában, mindig érezni lehetett a jelenlétét. – Jó reggelt, hölgyeim! – köszöntötte őket harsányan, és vidáman megborzolta Amy haját. – Hallottál a tegnapi lovassági rohamról, Catherine? A választ meg sem várva előhalászott a fedeles kosárból egy satnya csirkecombot, és beleharapott. – A legszebb manőver volt, amelyben valaha részt vettem! Rázúdultunk a franciákra, mint a szélvihar, valósággal lesöpörtük őket a harcmezőről. Több ezer foglyot ejtettünk, zsákmányoltunk egy tucatnyi ágyút, és két sasos császári zászlót is! Ilyet még nem is láttam!

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

11


Az aranyozott francia ezredzászlókat a római légiók lobogóiról mintázták, komoly haditettnek számított, ha valaki ilyet zsákmányol. – Hallottam róla – felelte Catherine. – Remekül küzdöttek a mieink. – Ő pedig egész éjjel azokat ápolta, akik nagy árat fizettek ezért a győzelemért. Colin kihajította a sátorból a lerágott csirkecombot. – Üldöztük is a békaevőket, de nem volt szerencsénk. Az egyik istenverte spanyol tábornok nem teljesítette az öreg Hookey [Wellington – A ford.] parancsát, nem épített ki hídfőállást a folyónál, aztán meg beszari módon lapított, nem volt bátorsága beismerni a hibáját. Catherine elengedte a füle mellett a trágár szavakat. Belátta, hogy ha egy gyerek a hadsereg közvetlen közelében nő fel, lehetetlen megóvni az ilyesmitől. – Meg tudom érteni azt a tábornokot – mondta. – Én sem szívesen vallanék be egy ilyen baklövést Lord Wellingtonnak. – Milyen igaz! – hámozta le magáról porlepte kabátját Colin. – Van még valami ennivaló? Egy kilőtt francia lovat is megennék, ha rendesen megsütnék! Amy rosszallóan pillantott az apjára. – Mamának pihennie kell? –jelentette ki. – Egész éjjel a kórházban volt. – Apád pedig harcolt tegnap – mondta békítően Catherine. – Megyek, megcsinálom a reggelit. A sátorból kifelé menet, a férje mellett elhaladva, ló- és sárszaggal keveredő pézsmaillat csapta meg az orrát. Tehát Colin, miután felhagytak a franciák üldözésével, fölkereste legújabb szeretőjét, egy kéjsóvár salamancai özvegyasszonyt. Catherine mindenes cselédje, egy Colin századában szolgáló őrmester felesége, csak fél óra múlva volt várható, ezért Catherine maga térdelt le a tűz mellé. Gallyakat rakott a parázsra, és elcsigázottan arra gondolt, mennyire másképp alakult az élete, mint ahogy megálmodta. Amikor tizenhat évesen hozzáment Colinhoz, még hitt a nagy, romantikus szerelemben és a hősi kalandokban. Ehelyett mi várt rá? Lelki magány és haldokló gyerekemberek. Türelmetlen mozdulattal fölpattant, és felakasztotta a teáskannát a tűz fölé. Semmi oka az önsajnálatra! Ha sok szomorúsággal jár is az ápolónői munkája, elégedett lehet, hiszen fontos, amit csinál. És ha nem is úgy alakult a házassága, ahogy remélte, azért tűrhetően összecsiszolódtak Colinnal. Ami pedig a szeretetet illeti… hát, ott van neki Amy. Kár, hogy több gyereke nem lesz. Összeszorított szájjal győzködte magát, milyen szerencsés asszony is ő.

Második fejezet Penreith, Wales, 1815. március

Michael Kenyon akkurátusan kipipálta a listán az utolsó elintéznivalót is. Az új bányafejtő gép jól működött, a frissen fölvett jószágigazgató kitűnő munkát végzett, és a többi vállalkozása is zökkenőmentesen működött. Kitűzött céljait megvalósította. Ideje feleség után néznie. Fölállt az íróasztaltól, és az ablakhoz lépve a ködbe burkolózó tájat nézte. Nagyon szerette ezt a drámai szépségű völgyet és a viharvert kőházat, attól a pillanattól fogva, hogy először meglátta. Azt azonban nem tagadhatta, hogy Wales télen igen elhagyatott vidék, még akkor is, ha az ember végre békében él önmagával. Több mint öt év telt el azóta, hogy utoljára érzelmek fűzték egy nőhöz. Öt hosszú, nehéz évet hagyott maga mögött a beteges, rögeszmés időszak óta, amikor teljesen eljátszotta a becsületét, az emberi méltóságát. A harcmezőn jó szolgálatot tett az őrültsége, a lelkét

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

12


azonban megrontotta. Csak azután jött meg a józan esze, hogy kis híján olyasmit követett el, amire már végképp nem lett volna bocsánat. Másfelé kalandoztak a gondolatai, mert fájdalmas lett volna fölidézni, hogyan árulta el legszentebb elveit. De azok, akiknek ártott, szabad akaratukból megbocsátottak neki. Itt az ideje tehát, hogy fölhagyjon az önostorozással, és a jövőbe tekintsen. Azaz a nősülés kérdésével foglalkozzon. Tudta, hogy nem elérhetetlen cél ez, hiszen, ha nem is az erény szobra, azért szalonképes, jó családból származik, és a vagyona is több mint megfelelő. Ráadásul jócskán vannak fogyatékosságai is, amelyeket minden, magára valamit is adó nő szívesen csiszolgatna… Nem vágyott nagy, mindent elsöprő szenvedélyre. De még menynyire nem vágyott rá! Bármit, csak azt ne! Képtelen ő az ilyenfajta szerelemre, az ő nagy szenvedélye szánalomra méltó, romlott megszállottsággá fajult. Nem a romantikát fogja tehát keresni, hanem egy szerető szívű, intelligens nőt, aki jó társa lesz. Olyasvalakit, akinek van élettapasztalata. Elég, ha éppen annyira vonzó külsejű, hogy ne legyen kellemetlen kötelesség vele hálni, nem kell, hogy valami igéző szépség legyen. Sőt, az ő személyes tapasztalata szerint egyenesen hátrány, ha egy nő szemkápráztatóan gyönyörű. Hála légyen az Úrnak, hogy ő már túljutott első ifjúságán, és a női szépségre való ostoba fogékonyságon, ami azzal együtt jár! A személyiséget és a külsőt könnyű megítélni. Azt azonban már nehezebb, ami ezeknél jóval fontosabb: hogy tisztességes és hajlíthatatlanul hűséges-e a nő. Michael a saját bőrén tanulta meg, hogy ha nincs tisztesség és őszinteség, akkor semmi sincs. Walesnek ezen a részén nemigen akad partiképes hölgy, tehát Londonba kell utaznia a báli szezonra. Jó lesz úgy élni néhány hónapig, hogy nincs más dolga, csak a kellemes időtöltés. Ha szerencséje van, talál egy olyan nőt, akivel szívesen megosztaná az életét. Ha pedig nem, hát lesz még báli szezon éppen elég. Merengésében kopogás zavarta meg. Kikiáltott, hogy szabad. A komornyik lépett be, a hosszú úton bepiszkolódott, pecsétes kis postazsákot tartott a kezében. – Üzenete érkezett Londonból, milord. Michael kibontotta a postazsákot, és egy Strathmore grófjának pecsétjét viselő levelet húzott elő belőle. Izgatottan törte fel a viaszpecsétet. Amikor Lucientől legutóbb ilyen sürgős üzenetet kapott, a barátja egy izgalmas szabadító akcióra hívta. Lehet, hogy a jó öreg Luce most is valami hasonlót eszelt ki, hogy elűzze a téli hónapok unalmát? A tömör, velős levél láttán azonban gyorsan elszállt a vérpezsdítő kaland kellemes előérzete. Kétszer is végigolvasta Lucien sorait, majd felállt. – Gondoskodjon Strathmore futárának megfelelő ellátásáról, és mondja meg a szakácsnak, nem biztos, hogy visszaérek vacsorára. Aberdare-be megyek. – Igen, milord. – A komornyik nem bírt a kíváncsiságával. – Rossz hír? – kérdezte. Michael szomorú mosollyal válaszolt: – Valóra vált Európa legszörnyűbb rémálma. Annyira tele volt a feje a frissen érkezett hírrel, hogy az Aberdare grófok kastélyához vezető völgyön átlovagolva szinte észre sem vette a csípős hideget és a ködöt. Amikor odaért, leugrott a nyeregből, odalökte a gyeplőt az elé siető lovászfiúnak, majd a fokokat kettesével véve szaladt föl a ház lépcsőjén. Ahogy Aberdare-be látogatva mindig, most is szinte elcsodálkozott rajta, hogy Nicholashoz ugyanúgy bármikor beronthat, mint annak idején Etonban, a bentlakásos iskolában. Hiszen három-négy évvel azelőtt ugyanolyan elképzelhetetlen lett volna ez a fesztelenség, mint az, hogy a nap nyugaton keljen föl. Michael gyakorlatilag családtagnak számított, ezért a komornyik azonnal a nappaliba küldte, ahol Lady Aberdare művészien faragott bölcsőben ringatta csecsemő fiát, Kenricket. – Szép jó napot, Clare – mosolygott rá a grófnéra Michael. – Látom, egy pillanatra sem téveszti szem elől Tregar vicomte-ot!

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

13


– Isten hozta, Michael – nyújtotta a kezét a nő. – Úgy érzem magam, mint egy kiscicáit őrző anyamacska. De Marge barátnőm azzal nyugtat, hogy egy-két hónap múlva már normálisabban fogok viselkedni. – Maga mindig normálisan viselkedik. – Michael őszinte szeretettel csókolta arcon Clare-t, aki megtestesítette a szemében mindazt, ami a nőiségben szép és jó. Aztán elengedte a grófné kezét, és a bölcsőben fekvő kisdedre pillantott. – Hihetetlen, milyen aprók az ujjacskái! – De így is bámulatos erővel tud szorítani – mondta büszkén a grófné. – Adja csak oda neki az ujját, hadd mutassa meg! Michael a bölcső fölé hajolt, és óvatosan megérintette a baba kezét. Kenrick parányi ujjai gyöngyöző kacaj kíséretében az ujja hegyére fonódtak. Michaelt, a maga számára is váratlanul, mélyen meghatotta a cseppnyi emberpalánta, Clare és Nicholas szerelmének élő bizonyítéka. Apja pajkosan charme-os mosolyát és anyja eleven, kék szemét egyaránt örökölte. Nevét apai nagyapja után kapta, így hidat jelentett a múlt és a jövő között. Michaelnek eszébe jutott, hogy neki is lehetne gyereke. Nemsokára ötéves lenne… Elviselhetetlen volt számára a gondolat. Gyöngéden kiszabadította ujját a csecsemő szorításából, és fölegyenesedett. – Nicholas itthon van? – kérdezte. – Nem, de bármelyik pillanatban itt lehet. – Clare összevonta a szemöldökét. – Történt valami? – Napóleon megszökött Elba szigetéről, és partra szállt Franciaországban – közölte a hírt kertelés nélkül Michael. Clare ösztönösen a bölcső felé nyúlt, mintha védelmezni akarná gyermekét. Az ajtóban valaki nagyot szusszant. Aberdare grófja állt ott, fekete haján még ott csillogott a ködből kicsapódott pára. Nicholas tőle szokatlanul merev arccal szólalt meg: – Arról van hír, hogyan fogadta őt a francia nép? – Állítólag zajos éljenzéssel. Igen jó esély van arra, hogy Lajos király két héten belül fejvesztve menti az irháját, Bonaparte pedig újra Párizsban trónol majd, és császárnak nevezi magát. Nem úgy néz ki, mintha Lajos különösebben megkedveltette volna magát az alattvalóival. – Michael most előhúzta zsebéből a levelet. – Ez Lucientől jött. Nicholas homlokráncolva olvasta végig. – Bizonyos szempontból meglepő fejlemény. Ugyanakkor elkerülhetetlennek tűnik. – Pontosan így éreztem én is – mondta lassan, megfontoltan Michael. – Mintha a lelkem mélyén már vártam volna ezt a hírt. – A szövetséges hatalmak aligha fogadják el kész ténynek, hogy Napóleoné a trón – tűnődött Nicholas. Azt én is erősen kétlem. Még egyszer meg kell vívni ezt a csatát. –Michael arra gondolt, milyen hosszú háborúskodás áll már így is mögöttük. – Ha Bonapartét ezúttal is legyőzik, remélem, lesz annyi eszük, hogy kivégezzék, vagy legalább Európától jó messzire száműzzék. Clare fölpillantott a levélből, és Michael szemébe nézett. – Ugye, nem megy vissza a hadseregbe? Michaelt tulajdonképpen nem is lepte meg, hogy a nő kitalálta az ő fejében még éppen csak formálódó gondolatot. – De, valószínűleg visszamegyek – felelte. – Gondolom, Wellingtont visszarendelik a bécsi kongresszusról, és kinevezik a Napóleon ellen toborzott szövetséges sereg élére. A spanyolországi háborúban részt vett elit alakularai közül viszont sok még Amerikában van, így nagy szüksége lesz a tapasztalt tisztekre. A grófné felsóhajtott. – Még jó, hogy két nap múlva lesz Kenrick keresztelője. Nagy kár lenne, ha a keresztapa nem tudna jelen lenni. Addig még itthon lesz, ugye? – A keresztelőt a világ minden kincséért sem mulasztanám el. – Hamiskásan elmosolyodott, hátha sikerül Clare szeméből is száműzni az aggodalmat. – Őszintén

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

14


remélem, hogy nem sújt halálra a tüzes istennyila, amikor megfogadom, hogy ellene mondok az ördögnek és az ő minden mesterkedésének, elősegítve ezzel Kenrick lelki fejlődését. Nicholas elnevette magát. – Ha az Úristen nagyon szőrszálhasogató lenne, a világ minden keresztelőmedencéje körül égésnyomok éktelenkednének. Clare azonban nem hagyta, hogy eltérjenek a tárgytól. – Boldog, hogy végre megint háborúzhat, ugye? – kérdezte már-már haragosan. Michael fölidézte a levél olvasása után benne kavargó vegyes érzelmeket. A nyilvánvaló döbbeneten és a franciák iránti indulaton kívül mélyebben rejlő, nehezebben magyarázható emóciók is borzolták a lelkét. Vezekelni akart a bűneiért, és vonzotta az életveszély felfokozott érzelmi állapota, meg az ölés mesterségének gyakorlásával járó vészterhes izgalom. Márpedig ezt a mesterséget ő igén magas fokon elsajátította. Ezekről az érzéseiről azonban még Nicholasszal és Clare-rel sem akart beszélni. – Mindig is sajnáltam, hogy szolgálatra alkalmatlannak nyilvánítottak és hazaküldtek, mert így lemaradtam a végső áttörésről, amikor az Ibériai-félszigetről benyomultunk Franciaországba. Teljessé tenné az élményt, ha még egyszer, utoljára harcolhatnék a franciák ellen. – Ez mind nagyon szép – mondta szárazon Nicholas –, de azért lehetőleg ne ölesd meg magad. – Eddig nem sikerült a franciáknak, és nem hiszem, hogy éppen most kerülne rá sor. – Michael némi habozás után még hozzátette: – Ha mégis történne velem valami, visszaszáll rád a bányám haszonbérleti joga. Nem szeretném, ha kívülállók kezébe kerülne. Látta, hogy Clare arca a halál lehetőségének száraz, tárgyszerű említésére megfeszül. – Nem kell aggódnia – nyugtatta a grófnét. – Csak egyetlenegyszer sebesültem meg súlyosabban, amikor nem volt nálam a talizmánom. Higgye el, ezt a hibát nem követem el még egyszer. – Miféle talizmán? – Láthatóan sikerült fölcsigáznia Clare érdeklődését. – Lucien még Oxfordban gondolta ki és készítette el. Annyira odavoltam érte, hogy végül nekem adta. Most is itt van nálam. –Michael cső alakú ezüsttárgyat húzott elő a kabátjából, és átnyújtotta a grófnénak. – Lucien „kaleidoszkópnak” nevezte, ami görögül azt jelenti: „gyönyörű forma”. Nézzen bele azon a végén, és fordítsa a fény felé! Clare levegőért kapkodott a meglepetéstől. – Jóságos ég! Olyan, mint egy színpompás csillag. – Lassan forgassa el a csövet. Egyre újabb képeket fog látni. Halk recsegés hallatszott, majd Clare gyönyörteljesen felsóhajtott. – Remek szerkezet! – mondta. – Hogy működik? – Azt hiszem, csak színes üvegdarabok vannak benne, meg néhány tükrös távcső. De a hatás így is varázslatos. – Elmosolyodott, mert eszébe jutott, hogy hüledezett, amikor először belekukucskált a kaleidoszkópba. – Én mindig azt képzeltem, hogy egy megtört szivárvány darabjait látom. Ha úgy nézi, ahogy kell, idővel összeáll a kép. – Szóval úgy nézett rá, mint a reménység szimbólumára – mondta halkan a nő. – Azt hiszem, igen. – Clare-nek igaza volt. Amikor Michael élete, úgy tűnt, menthetetlenül darabjaira hullt, vigaszt nyújtottak neki a folyton változó, művészi mintázatok. Ha a kaleidoszkópba nézett, a káoszból rend, a szívét mardosó bánatból remény sarjadt. Nicholas kivette a szerkezetet Clare kezéből, és belenézett ő is. – Mmm, csodálatos! Ha Lucien nem születik szerencsétlenségére grófnak, elsőrangú mérnök vált volna belőle. Mindannyian elnevették magukat. Így könnyebb volt elfelejteni, mit hozhat a jövő.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

15


Harmadik fejezet Brüsszel, 1815. április A szárnysegéd intett Michaelnek, hogy lépjen be az irodába. Odabent Wellington hercege homlokráncolva tanulmányozott egy paksamétát. Most felpillantott belőle, és rögtön földerült az arca. – Kenyon őrnagy! Örülök, hogy látom. Legfőbb ideje, hogy azok az idióták a lovas gárdaezredtől egy értelmes embert is küldjenek, ne csak jó családból származó, mihaszna ficsúrokat. – Kicsit hadakoznom kellett velük – felelte Michael –, de végül meggyőztem őket, hogy talán hasznomat veszik. – Később majd egy ezredet fog vezetni, de egyelőre a legfelső vezetésbe kell nekem. Óriási a fejetlenség. – Azzal a herceg fölállt, az ablakhoz lépett, és savanyú arcot vágva nézte az épület előtt elmasírozó holland-belga alakulatot. – Azzal a hadsereggel, amelyik végigharcolta a spanyol örökösödési háborút, könnyű dolgom lenne. Most viszont a brit egységek jó része kipróbálatlan, a hollandok és belgák közül pedig csak azok harcedzettek, akik Napóleon sasos császári lobogója alatt harcoltak, és azt sem tudják eldönteni, melyik fél győzelmének örülnének jobban. Alighanem a fegyveres összecsapás első jelére elszelelnek. – A herceg vakkantásszerűen, kurtán elnevette magát. – Nem tudom, Bonaparte megijed-e majd ettől a hadseregtől, de istenemre mondom, engem megrémítenek! Michael elfojtotta mosolyát. Wellington fanyar humora jelezte, hogy a herceget nem zökkenti ki nyugalmából a helyzet, amely nála kisebb formátumú hadvezéreket a kétségbeesésbe kergetett volna. Néhány perc alatt megbeszélték, pontosan milyen feladatot szán neki a tábornok, majd Wellington kikísérte Michaelt a hatalmas méretű előcsarnokba. A helyiségben több szárnysegédje is dolgozott, de most mindannyian a terem túlsó végében csoportosultak. – Szállást talált már, Kenyon? – kérdezte a herceg. – Nem, uram. Egyenesen ide jöttem. – Brüsszelt annyi katona meg mihaszna divatfi árasztotta el, hogy egy tűt sem lehet leejteni – jegyezte meg Wellington, majd szárnysegédei felé pillantott. A tisztek között fehér muszlinruha villant. – Szóval Mrs. Melbourne vonja el a szárnysegédeimet a munkájuktól? A csoport pillanatok alatt föloszlott, és Michael egy csapásra kővé dermedt, mert lélegzetelállítóan, észbontóan szép nőt látott maga előtt. A vidáman kacagó tünemény éppolyan szemkápráztatóan, elbűvölően gyönyörű volt, mint annak idején Caroline, a szeretője. Ugyanolyan hatást is gyakorolt rá: Michael úgy érezte magát, mint aki éppen ráharapott a gyilkos horogra. A hölgy odalépett hozzájuk, és kezét nyújtotta a hercegnek, Michael pedig figyelmeztette magát, hogy harminchárom éves, jócskán kinőtt tehát abból a korból, amikor egy csinos arcocska első látásra rabul ejti az embert. Ez a nő azonban talán egy kolostort is felbolygatott volna a szépségével. Csillogó fekete haját egyszerű lófarokban hordta, kiemelve klasszikusan szabályos, szoborszerű arcvonásait, a kecses alakjából áradó érzékiség pedig bármely férfi álmát megédesítette volna. – Sajnálom, hogy megzavartam a szárnysegédeit – mondta vidám, évődő hangon a hadvezérnek. – Csak egy üzenetet hoztam Gordon ezredestől. De máris megyek, mielőtt még lecsukatna, amiért az ellenséget segítem! – Azt soha nem tenném – felelte gálánsán Wellington. – Kenyon, találkozott az Ibériaifélszigeten Mrs. Melbourne-nel? A férje kapitány a harmadik dragonyosezrednél. Michael maga is meglepődött, milyen higgadtan válaszol. – Attól tartok, nem részesültem ebben a szerencsében. A lovasság és a gyalogság nem mindig áll beszélő viszonyban egymással.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

16


– Az igaz – nevette el magát a herceg –, de Mrs. Melbourne-t Szent Katalin néven emlegették, olyan odaadóan ápolta a sebesülteket. Mrs. Melbourne, az úr Lord Michael Kenyon őrnagy. A nő Michael felé fordult. Mintha csillant volna a szeme, de aztán tovatűnt a pillanat, és Mrs. Melbourne barátságos mosollyal a kezét nyújtotta. Tiszta, áttetsző, zöldeskék szeme tökéletesen illett káprázatos külsejéhez. Michael még soha nem látott ehhez fogható szempárt. – Mrs. Melbourne – hajolt a nő keze fölé, és közben a herceg szavai felszínre hoztak egy emlékfoszlányt. Te jóságos ég, lehet, hogy ez az elegáns, frivol nőszemély azonos azzal a földre szállt angyallal, aki a salamancai csata után jelent meg neki a kórházban? Nehezére esett elhinni. Amikor Michael a kézcsók után fölegyenesedett, Wellington a nőhöz fordult: – Kenyon őrnagy csak most érkezett Brüsszelbe, be kellene kvártélyozni valahova. El tudnak szállásolni Mrs. Mowbryval még egy tisztet? – Igen – felelte a nő, majd bohókásan elfintorította az arcát. – Már amennyiben elviseli, hogy három gyerekkel meg változó számú állattal kell osztoznia a szűk helyen. Ezenkívül a férjemen és Mowbry kapitányon kívül lakik nálunk még egy legényember, Wilding kapitány. – Wilding magának jó barátja, nem igaz, Kenyon? – szólt közbe a herceg. Michaelt hiába figyelmeztette egy belső hang, hogy kötözni való bolond lenne, ha egy fedél alatt lakna ezzel a nővel, aki így megbabonázza. – Valóban barátok vagyunk, az állatokat és a gyerekeket pedig kifejezetten kedvelem – felelte, némiképp a maga számára is váratlanul. – Akkor szívesen látjuk – mondta kedvesen a nő. – Úgy tele van a város, hogy előbb-utóbb mindenképpen be kell fogadnunk még valakit, úgyhogy jobb, ha túlesünk rajta. Wellington herceg nem adott esélyt Michaelnek, hogy meggondolja magát, és találjon valami udvarias kifogást. – Akkor ez el is van intézve – jelentette ki. – Reggel itt várom, Kenyon. Mrs. Melbourne, remélem, látom a jövő heti kis összejövetelünkön! – Ezer örömmel eljövök – mosolyodott el a nő. A hadvezér visszament az irodájába, Mrs. Melbourne pedig így szólt Michaelhez: – Éppen hazafelé indulok, őrnagy úr. Szívesen elvezetem a házhoz. A Rue de la Reine-en van, nem messze a Namur-kaputól. Az épület elé kiérve Michael döbbenten látta, hogy a nőt sem fogat, sem cselédlány nem várja. – Csak nem egyedül jött? – hüledezett. – Dehogynem – felelte kedves, szelíd hangon a nő. – Szeretek sétálni. Michael úgy érezte, egy ilyen szép nőnek nem szabadna egyedül mászkálnia egy katonákkal teli városban, még akkor sem, ha régóta „követi a dobot”, és már-már unalmasan szolid helynek találja Brüsszelt. – Akkor hadd legyek én a kísérője – ajánlkozott. A lovásza és a tisztiszolgája nyeregben ülve várták a közelben, náluk volt a csomagja is. Utasította őket, hogy jöjjenek utánuk: Amikor elindultak a Rue Royale-on, Mrs. Melbourne belékarolt. Ebben azonban nem volt semmi kacérság, csak a szilárd házasságban élő asszony könnyed fesztelensége, aki hozzászokott, hogy férfiak veszik körül. Michael észbe kapott, hogy nem kellene ilyen bambán viselkednie, és megszólalt: – Nagyon kedves öntől, hogy bekvártélyoz magához. Gondolom, nem könnyű jó szállást találni a városban. – Kenneth Wilding örülni fog, hogy lesz még egy gyalogsági tiszt a háznál – felelte a nő. Michael elmosolyodott. – Bizonyára tudja, Mrs. Melbourne, hogy egy gyalogsági tiszt könnyedén elbánik két lovasságival. – Pusztán azért, mert a brit lovasság arról híres, hogy úgy üldözi az ellenséget, mintha rókavadászaton lenne, még nem kell rajtuk gúnyolódni – nevette el magát a nő. – És kérem, szólítson Catherine-nek! Végül is most meghatározatlan ideig egy fedél alatt fogunk élni, mint a testvérek.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

17


Mint a testvérek. Michael látta, hogy a nőnek sejtelme sincs róla, milyen bénító hatással van rá. Kezdett megnyugodni. Máskor is kvártélyozták már be házaspárokhoz, most sem lehet belőle baj. – Maga pedig szólítson Michaelnek – mondta. – Régóta van Brüsszelben? – Talán két hete. De Anne Mowbryval máskor is laktunk együtt, úgyhogy tökéletesen elsajátítottuk a háztartás tudományát. – A nevető tengerzöld szempár Michaelre pillantott. – Nagyon jó kis penzió a miénk, higgye el. Mindig van ennivaló, akármilyen későn ér haza. Aki éppen otthon van, annak fölszolgáljuk a vacsorát, és általában jut belőle egy-két váratlan vendégnek is. Cserébe annyit kérünk Anne-nel, hogy a részeges tivornyákat máshol tartsák. A gyerekeknek aludniuk kell. – Igen, asszonyom. Van még valami fontos tudnivaló a házirendet illetően? Catherine némi habozás után, kissé zavartan válaszolt: – Nagyra értékelnénk, ha pontosan fizetné a költségekből magára eső részt. Szóval időnként pénzszűkében vannak, gondolta Michael. – Természetesen. Csak mondja meg, mennyivel tartozom, és mikor esedékes. A nő bólintott, majd Michael zöld lövészegyenruhájára pillantott. – Észak-Amerikában járt? – kérdezte. – Nem. Tavaly, miután Napóleon lemondott a trónról, eladtam a tiszti rangomat, és nyugalmas civil életet éltem. Amikor azonban meghallottam, hogy a császár megint megszökött… – Michael vállat vont. – Civil élet – mondta sóvárogva a nő. – Kíváncsi lennék, milyen lehet az, amikor az ember tudja, hogy élete végéig ugyanabban a házban élhet. – Hát soha nem volt ebben része? Catherine a fejét rázta. – Az apám is katona volt, úgyhogy másfajta életet nem ismerek. Akkor nem csoda, ha megtanulta, hogyan kell lakályossá varázsolnia a környezetét, bárhol is van – gondolta Michael. Szerencsés ember a férje. Nem esett nehezükre a társalgás, az Ibériai-félszigeten töltött évek bőséggel szolgáltattak közös témát. A könnyed, fesztelen hangulatot csak az zavarta némiképp, hogy Michael karját szinte égették a nő kesztyűbe bújtatott ujjai… Végül úgy döntött, megemlíti első találkozásukat. – Három éve tulajdonképpen találkoztunk már, Catherine. Még a nő homlokát barázdáló ránc is elbűvölő volt. – Sajnálom, de nem emlékszem. – Salamancánál megsebesültem. A tábori kórházban majd' meghaltam a szomjúságtól, és maga megitatott. Soha életemben nem voltam még annyira hálás semmiért. Catherine a férfi felé fordult, és az arcát fürkészte, mintha próbálná fölidézni. – Semmi oka nem volt rá, hogy éppen engem jegyezzen meg a sok sebesült közül – mondta Michael. – A szomszédos szalmazsákon fekvő fiúra viszont talán emlékszik. Az anyját szólongatta, és amikor odajött, azt hitte, maga az. Mellette maradt, amíg meg nem halt. – Ó… – A nő nagyot fújt. Bájos arcáról eltűnt a vidámság, és annak a nőnek a gyengédsége vette át a helyét, aki Jemet vigasztalta. – Szegény fiú! Sajnos, nagyon keveset tudtam csak tenni érte. Gyalázatosan keveset. – Elfordította az arcát. – Gondolom, maga megszokta az ilyesmit, de nekem nem sikerült. Michaelt a nő jósága talán a szépségénél is jobban szíven ütötte. A háborúban töltött évek alatt megtanulta értékelni a kedvességet, az érző szívet. Mély lélegzetet vett, majd így válaszolt: – Könnyebb az élet, ha az ember érzéketlen. Mégis sok minden szól amellett, hogy tartsuk észben mindenkinek a különleges és értékes voltát, akivel csak összehoz a sors. A nő elgondolkodva nézett rá. – Látom, maga érti. A katonák többsége jobbnak látja nem érteni. – Aztán élénkebben így folytatta: – Ott van a házunk a sarkon. Brüsszelben olcsón lehet házat bérelni, így sikerült olyat találni, amelyikhez szép kert is tartozik, és a lovaknak is van hely bőven. Sőt még fogatot is kaptunk, nevetségesen olcsón.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

18


A hatalmas és igen szép házat fal vette körül. Michael kinyitotta Catherine-nek a kaput, majd intett a szolgáinak, akik csöndben poroszkáltak mögöttük. Bradley, a fiatal tisztiszolga kocsányon lógó szemekkel bámulta az asszonyt. Michael nem hibáztathatta ezért, hiszen őt is levette a lábáról a nő szépsége. Catherine a fiú rajongó tekintetére ügyet sem vetve elmondta, mi minden tartozik a házhoz, majd az istálló felé intett, hogy a lovakat oda vigyék. A korábbi sebezhetőségének nyoma sem maradt, újra határozott, összeszedett katonafeleség benyomását keltette. Bevezette Michaelt a házba. A lépcsőn három gyerek és két kutya viharzott le, apró lábaik meglepően nagy zajt csaptak. Megszólalt egy tiszta, csengő szoprán hang: – Kész a lecke, Mama, játszhatunk a kertben? A gyerekek és a hosszú testű, alacsony kutya körülugrálta Catherine-t, a másik, meghatározhatatlan fajtájú, foltos négylábú pedig megugatta Michaelt. – Csönd legyen, ne üldözzük el máris Kenyon őrnagyot! – szólt rájuk vidáman Catherine. – Clancy, ne ugass! Michael mostantól kezdve még jobban fölnézett rá, ugyanis nemcsak a gyerekek, hanem a kutyák is azonnal elhallgattak. Catherine átkarolta a magasabbik, tízévesforma kislányt. – Ő az én gyermekem, Amy. Amy, az úr Lord Michael Kenyon őrnagy. Nálunk fog lakni. – Miss Melbourne – hajolt meg ünnepélyes komolysággal Michael. A kislány kecsesen pukedlizett. Ugyanolyan gyönyörű tengerzöld szeme és fekete haja volt, mint az édesanyjának. – Örvendek, Kenyon őrnagy. – Ők pedig Molly Mowbry kisasszony és James Mowbry úrfi – folytatta Catherine. Vörös hajú, eleven arcú volt mindkét gyerek. Molly nyolc-kilenc éves lehetett, az öccse pár évvel fiatalabb. Amy Melbourne-höz hasonlóan nekik is kifogástalan volt a modoruk. Molly a pukedli után azt kérdezte: – Ön lord? – Csak az apám után – felelte Michael. – Ő herceg, de én nem leszek igazi lord, mert van egy bátyám. – Ó. – Molly szemmel láthatóan igyekezett megemészteni a hallottakat. – Wilding kapitány rajzolni tanít minket. Ön is tud valami érdekeset? – Ilyeneket nem kérdezünk! – sziszegte Amy, és könyökkel oldalba bökte Mollyt. – Udvariatlan voltam? – pislogott nagy, mogyoróbarna szemével a kisebbik lány. – De csak azért, mert én, sajnos, nem tudok semmi érdekeset – felelte mosolyogva Michael. – Nem? – kérdezte csalódottan Molly. Michael erősen törte a fejét, hogy ugyan mi érdekelhetné a gyereket az ő tudományából. A bányászat vagy a befektetési stratégiák aligha. – Hát, megérzem, ha vihar közeleg – vágta ki magát végül –, de nem hiszem, hogy ezt másoknak is meg tudnám tanítani. – Azért megpróbálhatná! – derült föl a kislány arca. – Az őrnagy úrnak ki kellene csomagolnia – avatkozott közbe Catherine. – Menjetek ki szépen, és vigyétek Clancyt meg Lusta Lajost is. Michael hüledezve nézte, hogy a gyerekek és a kutyák első szóra teszik, amit a nő mond. – Lusta Lajos? – csodálkozott el a furcsa néven. – Az a hosszú testű, álomkóros kutya – szólalt meg egy hang a lépcső felől. – Többnyire alszik. Ahhoz nagyon ért. Csinos, madárcsontú, vörös hajú nő közeledett felé. – Én pedig Anne Mowbry vagyok – tette hozzá mosolyogva. Miután bemutatkoztak egymásnak, pár percig még beszélgettek, majd Anne lefegyverző őszinteséggel kimentette magát: – Kérem, bocsásson meg, de megint másállapotban vagyok, mégpedig abban a szakaszban, amikor legszívesebben egyfolytában aludnék. Michaelnek tetszett a kedves, barátságos, bájos nő nyíltsága, de szerencsére Anne Mowbry nem gyakorolt rá olyan nyugtalanító hatást, mint Catherine.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

19


Miután Anne visszavonult, Catherine is elindult fölfelé a lépcsőn. – Fönt van a szobája, Michael. A napfényes hálószoba egy kis mellékutcára nézett. – Kenneth szobája szemben van. Már készítettem ki tiszta ágyneműt, mert tudtuk, hogy hamarosan beköltözik valaki. Catherine most szembefordult a férfival. A beáramló napfényben úgy nézett ki, mint egy istennő. Egyszerűen túl szép volt ahhoz, hogy e világi lény legyen. Mégis olyan melegséget, békét, boldogságot tudott teremteni maga körül, hogy Michaelt Clare Aberdare-re emlékeztette. A nő háta mögött ott volt az ágy. Michael agyán egy pillanatra átsuhant az az őrült gondolat, hogy lép egyet előre, forrón átöleli, és ledönti a matracra. Csókolja a lágy ajkát, fölfedezi a teste rejtett kincseit. Catherine karjai közt átéli mindazt, amire már oly régóta vágyik… A nő a szemébe nézett, és egy pillanatra látszott, tudja, hogy Michael gyönyörködik benne. Bizonyára nem volt szokatlan számára, hogy a férfiak megcsodálják, mégis sietve lesütötte a szemét, és elkezdte lerángatni a kesztyűjét. – Ha szüksége van valamire, csak szóljon nekem, Anne-nek vagy Rosemarynek, a főszobalánynak. Michael, minden akaraterejét összeszedve, a Catherine bal kezén csillogó aranygyűrűre szögezte a tekintetét. A nő férjnél van. Érinthetetlen. Ráadásul egy tiszttársa felesége… úgyhogy neki most azonnal ki kell mennie ebből a szobából. – Biztos nagyon kényelmes lesz – mondta. – Ma este nem jövök haza vacsorára, de alig várom, hogy később a ház többi lakóját is megismerhessem. – Majd felküldöm egy cseléddel a ház kulcsát – mondta továbbra is szemlesütve a nő, majd kisietett a folyosóra, és eltűnt a szeme elől. Michael gondosan becsukta mögötte az ajtót, majd lerogyott a karosszékbe, és dörzsölni kezdte a halántékát. Miután Caroline-nal olyan katasztrofálisan végződött a kapcsolata, megesküdött, hogy férjes asszonyhoz soha, semmilyen körülmények között nem nyúl többé egy ujjal sem. Eltökélt szándéka volt, hogy ezt a fogadalmát bármi áron megtartja. Catherine Melbourne-t azonban talán maga a Sátán küldte az útjába, hogy megkísértse. Kényszeredetten elmosolyodott, amikor rádöbbent, micsoda önteltséget tükröz ez a gondolat. Hiszen ha van valami tanulsága a Catherine-nel való találkozásának, hát éppen az, hogy a kor és a tapasztalat sem védi meg az elvakult szenvedélytől. Pedig milyen biztos volt benne, hogy kinőtt már ő a bájos arcocskák iránti őrült rajongásból! Nyilván ostobaság volt azt képzelnie, hogy ő már nem fogékony az ilyesmire. De ha azt nem is tagadhatja le önmaga előtt, hogy megigézte Catherine Melbourne, arra azért szigorúan ügyel majd, hogy semmi félreérthetőt ne mondjon, és még véletlenül se tegyen olyan mozdulatot, amely illetlennek tűnhet. Úgy viselkedik majd a nővel, ahogy Clare-rel. Nem, mégsem! Közte és Catherine között szóba sem jöhet az ártatlan, baráti csók vagy ölelés. Aligha kell néhány hétnél tovább itt laknia, ennyi ideig bizonyára képes lesz uralkodni magán. Másnap délután már egyébként sem lesz ideje arra, hogy bárkibe is belehabarodjon. Valami mégsem hagyta nyugodni. Fölállt, kibámult az ablakon, Minden katona babonás egy kicsit, hisznek a szemmel nem látható dolgokban. Lehet, hogy a bájos Catherine az ő nagy próbatétele. Azt hitte, sikerült lezárnia a múltját, de talán egy mennybéli bíróság úgy rendelkezett, hogy újra szembesülnie kell ugyanazzal a helyzettel, amely korábban oly gyászos következményekkel járt a számára, és ezúttal úrrá kell lennie szégyenletes, bűnös késztetésein. Egyvalamit azonban a legkomolyabban elhatározott: ugyanazt a hibát nem követi el még egyszer!

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

20


Negyedik fejezet Catherine a környezetéről tudomást sem véve, lassan lépkedett a folyosón. Oly sok, katonák között leélt év alatt igazán hozzászokhatott volna, hogy egyenruhában szinte mindegyik férfi igen jól mutat. Ha például Colin fölveszi a díszuniformisát, a könnyen hevülő lánykák valósággal elalélnak. Kenyon őrnagyból azonban valami különleges vonzerő áradt. A sötétzöld lövészegyenruha a többi ezred uniformisánál puritánabb viselet volt, viszont csodálatosan illett a ritka szép, mélyzöld szeméhez. Jól kiemelte széles vállát, gesztenyebarna haját, sovány, de izmos, erős testalkatát… Ráadásul az őrnagy nem pusztán jóképű férfi volt, hanem Wellington herceghez hasonlóan impozáns egyéniség is, aki anélkül is középpontba tud kerülni, hogy egyetlen szót is szólna. Catherine gyanította, hogy ez a csontja velejéig beleivódott magabiztosságából adódik. Catherine élvezte a férfival folytatott társalgást, de kissé nyugtalanította is éles esze, gyors felfogása. Ügyelnie kell majd rá, hogy Kenyon őrnagy ne nyerhessen bepillantást a fáradságos munkával kialakított, csillogó-villogó felszín mögé… Furcsának találta, hogy a férfi hivatalos titulusa, a „Kenyon őrnagy” jut eszébe, pedig a keresztnevén szólítja őt is, ahogy a környezetében lévő tiszteket általában. A ösztönei bizonyára azt súgják, hogy ne engedje túl közel magához. De szerencsére ért hozzá, hogy távol tartsa magától a férfiakat. Fejcsóválva vonult vissza a hálószobájába, és nekilátott egy kosár stoppolnivalónak. Ez a tevékenység kiválóan alkalmas arra, hogy visszahozza az embert a földre… Catherine már éppen le akart menni a földszintre, hogy ellenőrizze a vacsora előkészületeit, amikor belépett a férje. – Új lovakat láttam az istállóban – szólalt meg Colin, miközben levette és az ágyra hajította fekete bőrsisakját. – Nem is rosszak. Új lakótársunk van? Catherine bólintott, majd egy apró, precíz öltés után hangosan is válaszolt: – Lord Michael Kenyon őrnagy a lövészektől. Tavaly eladta a tiszti rangját, de Napóleon szökésének hallatán visszatért a hadseregbe. A herceg mellett van a törzsben, legalábbis egyelőre. Colin fölvonta a szemöldökét. – Az öreg Hookey kedveli a jó családból való úrifiúkat, akik legalább olyan jól táncolnak, ahogy harcolnak. – Megszabadult a kabátjától és az ingétől is. – De még jól jöhet, hogy ismerjük. Mit gondolsz, van rá esély, hogy beléd habarodjon? Catherine a stoppolnivalójára szegezte tekintetét, és elharapott egy csomót. Nem tetszett neki Colin leplezetlen, közönséges, önző törtetése. Tudta, hogy egy katonatisztnek előnyére válhat, ha vonzó felesége van, de gyűlölte, amikor a férje arra biztatta, hogy flörtöljön a feletteseivel. Amikor először kérte ilyesmire, ő húzódozott, Colin azonban pillanatok alatt kioktatta, hogy a feleségnek kötelessége előmozdítani a férje karrierjét. Szavai mögött kimondatlanul is az bujkált, hogy Catherine más téren nem elég jó feleség. Ezután mindig teljesítette a férje kívánságát. Lord Michaelt ugyan szemmel láthatóan elbűvölte a külseje, de nem akarta kitenni az őrnagyot Colin haszonleső mesterkedéseinek. – Kenyon őrnagy nem adta tanújelét, hogy megbabonázták volna ledér bájaim – felelte. – Nem tudom, hogy táncol, de Spanyolországban minden nagyobb ütközetben harcolt. – Nem hangzik rosszul. Igyekezz elbűvölőbb lenni, mint valaha! Régóta késik már az őrnagyi előléptetésem, és Kenyon biztosan tud hatni a hercegre. – Meg fogod kapni azt az előléptetést – sóhajtott fel Catherine. – Az elkövetkező hónapokban bőven nyílik majd rá alkalmad, hogy kitüntesd magad. Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

21


– Azt én is őszintén remélem. – Colin már vette is föl a díszegyenruháját. – Kenyon… – töprengett homlokráncolva. – Ismerős a neve. Megvan! – pattintott az ujjával. – A barossai csata után emlékérmet veretett a parancsnoksága alatt harcoló katonák számára. Azt mondta, olyan vitézül küzdöttek, hogy megérdemlik a kitüntetést. –Colin harsány hahotára fakadt. – El tudod képzelni, hogy valaki emlékérmet veret egy századra való részeges katonának? Catherine hűvösen pillantott rá. – Szerintem helyesen tette, a kiemelkedően bátor katonákat meg kell jutalmazni. A lövészek a hadsereg krémjéhez tartoznak. Ez részben azért van így, mert a tiszteket ott arra biztatják, hogy ismerjék meg és tartsák tiszteletben a katonáikat. – A közkatonák nem olyanok, mint mi – felelte Colin. – A becses katonái alighanem eladták a vitézségi érmeiket borért. – A férje most megfésülte világosbarna haját. – A barátaimmal vacsorázom – jelentette be. – Valószínűleg sokáig elhúzódik, úgyhogy este nem jövök haza. Catherine arra gondolt, vajon ki lehet az a nő, de semmiféle érzelmet nem váltott ki belőle az ügy. Tudta, hogy a brüsszeli hölgyek tárt karokkal fogadják a szövetséges hadak tisztjeit, akik azért jöttek, hogy ne kelljen újból a császár igája alatt nyögniük. Fölállt, és begyűjtötte a férje gyűrött ingét, fehérneműjét, hogy a szennyeskosárba tegye. – Érezd jól magad – mondta. – Úgy lesz! – felelte vidáman Colin. Catherine ebben egy pillanatig sem kételkedett. Michael a környéken állomásozó barátaival vacsorázott. Jó volt újra látni őket, bár nem kevés ugratásban volt része amiatt, hogy a jelek szerint képtelen elszakadni a hadseregtől. A beszélgetés fő témáját, nem túl meglepő módon, a harci helyzet jelentette. Hivatalosan még béke volt ugyan, de senkinek sem lehetett kétsége afelől, hogy Bonaparte, mihelyt sikerül megerősítenie pozícióit Párizsban, elindul seregével a szövetségesek ellen. Michael későn ért haza új szállására. Halkan belopózott a házba. Az előszobában és az emeleti folyosón is hagytak kint égő gyertyákat. Catherine és Anne valóban jó penziót vezetett. A szobájával szemközti ajtó alól fény szűrődött ki, ezért bekopogtatott. Kenneth Wilding jól ismert baritonja szólt ki, hogy szabad. A belépő Michael vázlatfüzet fölé görnyedve találta barátját. Kenneth elsőrangú karikaturista és rajzoló volt, ennek Spanyolországban felderítő tisztként is jó hasznát vette. A rajzolásból felpillantó Kenneth szeme elkerekedett. – Te jó ég, te meg honnan pottyantál ide? Michael elnevette magát. – Hát nem szóltak neked bájos háziasszonyaink, hogy a szemközti szobában vagyok? – Nem. Csak nemrég értem haza, és addigra mindenki lefeküdt. – Kenneth felállt, és megrázta Michael kezét. – A nemjóját, de örülök, hogy látlak! A fekete hajú, széles vállú, csontos arcú Kenneth Wilding inkább munkásembernek nézett ki, mintsem katonatisztnek és úriembernek. Azon kevesek közé tartozott, akik közkatonaként indultak, és onnan küzdöttek fel magukat a tiszti rangig, márpedig ilyen kitüntetés rendszerint csak a már-már öngyilkos vakmerőségért járt. Kenneth még őrmesterként sokat segített a zöldfülű ifjú tisztként alakulatánál szolgáló Michaelnek. Barátságuk a kölcsönös tisztelet talaján alakult ki. Miközben kezet fogtak, Michael örömmel állapította meg, hogy barátja arcáról tovatűnt a spanyolországi hadjárat szörnyű feszültsége. – Van a szobámban egy kis ír whisky. Áthozzam? – Amióta elmentél Spanyolországból, nem is ittam ilyen gatya-szaggatót – mondta pajkosan csillogó szemmel Kenneth. – Hiányzott is. A jóféle whisky után a brandy túl civilizáltnak tűnik.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

22


Michael kis híján keresztülbukott az ajtaja előtt elnyúló Lusta Lajóson. A kutya visszafelé menet követte Kenneth szobájába. Lehorgasztott fejjel baktatott mellette, az állkapcsa szinte Michael csizmáján pihent. Michael érdeklődve vizsgálgatta. – Minden jövevényt így üdvözöl, vagy csak nekem van ilyen szerencsém? – kérdezte. Kenneth elővett két poharat, és töltött maguknak a whiskyből. – Valóban szerencsésnek mondhatod magad, hogy Lajos a testőröd – mondta. – Ha valaki megtámad, garantáltan meghal a nevetéstől. Miután megbeszélték, kivel mi történt az utóbbi időben, Michael azt kérdezte: – Catherine és Anne valóban léteznek, vagy csak lázas képzeletem szüleményei? – Hát nem elképesztőek? Hozzám olyan kegyes volt a sors, hogy Toulouse-ben náluk lakhattam egy kastélyban. Amikor megtudtam, hogy Brüsszelben vannak, térden állva könyörögtem nekik, hogy szorítsanak helyet egy lövésznek. Igazi művészei annak, hogy meleg otthont teremtsenek a férfiaknak, és jóltartsák őket. Michael tudta, hogy ez iránt nem szabadna érdeklődnie, mégis megkérdezte: – És milyenek a szerencsés férjek? Kenneth kortyolt a whiskyjéből. – Charles Mowbryt kedvelni fogod. Csöndes, de igen ügyes, jó képességű fickó, és jó humora van. – Hát Melbourne? Kenneth habozását látva Michael megjegyezte: – Van valami vészjósló a hallgatásodban. A barátja a whiskyspoharat fixírozta. – Nem igazán ismerem Melbourne-t. Ízig-vérig rideg, nyers modorú lovassági tiszt. Ismered ezt a fajtát: nem ostobák, de nem látják okát, hogy használják is az eszüket. De abból ítélve, amit hallottam róla, jó tiszt. Nem ismeri a félelmet. – A lovasságnál a bátorság mindennapos dolog, a józan ítélőképesség viszont ritkaságszámba megy. Méltó az elbűvölő Catherine-hez? – Azt nem az én tisztem eldönteni. – Kenneth most lehajolt, és megvakarta Lusta Lajos lelógó fülét. – Catherine láthatóan úgy gondolja, igen. Spanyolországban a Szent Katalin nevet kapta, egyrészt az erényességéért, másrészt az áldozatos betegápolói munkájáért. A férfiak fele szerelmes lesz belé, de ő soha rá sem nézett a férjén kívül senki másra. Michael a „helyére került”: láthatta, hogy ő csak egy a sok közül. Mégis örült, hogy a nő ugyanolyan jó is, mint amilyen szép. Valaha nem hitte, hogy ilyen asszonyok léteznek a földön. Kíváncsi lett volna, vajon mit hallgat el Kenneth, de már éppen eleget kérdezősködött. – Megnézhetem? – emelte föl az asztalról barátja vázlatfüzetét. – Ha akarod. Michael mosolyogva vette szemügyre a karikatúrát, amelyen Kenneth éppen dolgozott. – Szellemes ötlet volt pimaszul kacsintó vízköpő sárkánynak ábrázolni Bonapartét – mondta. – Eladhatnád egy metszetkereskedésnek, hogy sokszorosítsák. Kenneth egy vállrándítással intézte el a javaslatot. Ha dicsérték, mindig azzal hárította el, hogy mindössze van egy kis érzéke a rajzoláshoz, ennyi az egész. Michael átlapozta a füzetet. A gazdag díszítésű, barokk stílusú városházáról készült tanulmányok után talált egy rajzot, amely a Mowbry gyerekeket ábrázolta játék közben. Kenneth néhány lendületes ceruzavonással pompásan elkapta a futkározó gyerekek mozgását, és mindegyikük karakterét is. Michaelt mindig ámulatba ejtette, hogy Kenneth lapátkeze alól ilyen finom, kecses rajzok kerülnek ki. – Ez is nagyon jó – mondta, miközben továbblapozott. – Molly-nak az volt hozzám az első szava, hogy rajzolni tanítod őket. Kenneth szája sarkában mosoly jelent meg. – Jó tanítvány mind a két kislány. Jamie-t viszont semmi sem érdekli, ha nincs négy patája, sörénye meg farka. Ezután még néhány rajz következett a gyerekekről, majd egy Anne Mowbryról, utána pedig Michael azon vette észre magát, hogy Catherine Melbourne-nel néz farkasszemet.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

23


Összeszorult a szíve a sziklás tengerparton álló nő nem e világi arckifejezése láttán. Catherine fekete haját zászlóként lobogtatta a szél, a klasszikus ókort idéző tunikája pedig pompás alakjára simult. Michael olyan tüzetesen tanulmányozta a portrét, hogy az „élőben” illetlenségnek minősült volna. – Catherine-ről is jól sikerült ez a rajz – szólalt meg, szándéka szerint könnyed hanghordozással. – Görög istennő akar lenni, vagy az a legendás szirén, akinek az éneke a végzetükbe csábította a férfiakat? – Szirén – felelte homlokráncolva Kenneth. – De nem olyan jó rajz. Annyira szabályosak a vonásai, hogy nehéz őt lerajzolni. És a riadt tekintetét sem sikerült igazán megragadnom. Michael még jobban megnézte magának a képet. – Valamennyire azért látszik. De hát mitől lenne riadt egy ilyen gyönyörű nő tekintete? – Fogalmam sincs – felelte Kenneth. – Catherine a könnyed modora ellenére nem sokat árul el magáról. Michael határozottan úgy érezte, a barátja elhallgat előle valamit, mégpedig azért, mert neki semmi köze Catherine Melbourne magánéletéhez. – Ha egyszer készítesz róla egy vázlatot, amit tudsz nélkülözni – mondta mégis, mintegy mellesleg –, én boldogan kikapom a kezedből. Kenneth szúrós pillantást vetett rá, de csak ennyit mondott: – Ezt elviheted, ha gondolod. Mint már mondtam, nem vagyok vele megelégedve. Michael kitépte a rajzot a füzetből, majd tovább lapozgatott. Tudta, hogy kötözni való bolond, amiért elkéri egy olyan nő képét, aki soha nem lehet az élete része. De tudta azt is, hogy ha megéri az ősz öregkort, emlékezni akar majd erre az arcra, és az érzésre, amit kiváltott benne. Wellington nem tévedett, amikor azt mondta, hogy óriási a fejetlenség. Másnap ugyanis Michaelre töméntelen munka zúdult, amikor beért a főhadiszállásra. Hadianyagokkal, felszereléssel kellett foglalkoznia. A herceg fanyar humorral megjegyezte, tisztában van vele, hogy Kenyon őrnagy nem szállásmester, de legalább tudja, mire van szükségük a harcoló katonáknak. A munka teljes összpontosítást igényelt, úgyhogy a nap végére már csak halvány emlék maradt a lelkében a Catherine Melbourne által kiváltott érzés. Vacsoraidőben, a Rue de la Reine-i házba hazaindulva arra gondolt, jó lesz újra látni Catherine-t, aki bájos, kedves asszony, de neki semmi oka rá, hogy úgy viselkedjen, mint egy szerelemittas ifjonc. A második találkozásuk majd kigyógyítja bimbózó rajongásából. Catherine említette neki, hogy a házban az a szokás járja, hogy vacsora előtt összegyűlnek egy pohár sherryre. Átöltözött, lement a szalonba, és már ott találta Anne Mowbryt meg egy úriembert. – Örülök, hogy velünk tud tartani vacsorára, Michael – fordult felé Anne. A mozdulattól táncra perdültek a vörös fürtjei. – ő a férjem, Charles Mowbry kapitány. Mowbry barátságos kézszorítással üdvözölte Michaelt. – Már elgyönyörködtem a lovaiban, Kenyon őrnagy. Nem helyes ilyen elsőrangú paripákat egy gyalogsági tisztre pazarolni. Michael elnevette magát. – Kétségtelenül igaza van, de van egy barátom, aki félig cigány, és csodálatos lovakat tenyészt. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy vehettem tőle kettőt. Másoknak csak az elsőszülött fiukért cserébe ad paripákat. Mowbry pajkos pillantást vetett a feleségére. – Elcserélhetnénk Jamie-t arra a szép pejre, nem? A nő a szemét forgatta: – Ma ne kérdezz tőlem ilyet! Amilyen rossz volt Jamie egész nap, bármilyen ajánlat érdekel! Erre mindannyian nagyot nevettek, és rövidesen már régi barátokként csevegtek. Aztán megjelent az ajtóban Catherine Melbourne.–csillámló tengerzöld ruhája kiemelte gyönyörű szemét. – Jó estét mindenkinek! – szólalt meg könnyedén.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

24


Michael a nőre pillantott, és egy csapásra ripityára tört szilárd hite, hogy már nem hat rá Catherine szépsége. De legalább annyit elmondhatott, hogy a szívébe nyilalló érzés immár nem érte meglepetésként. Figyelte a feléjük tartó nőt. Catherine vonzerejét nem csupán a szépsége és a körülötte szétáradó melegség jelentette. Kenneth művészszeme előtt nem maradt rejtve a szemkápráztató felszín alatt megbúvó sebezhetőség, és most már észrevette ő is. Catherine a legveszélyesebb fajtából való nő volt, aki nemcsak vágyat, hanem gyengédséget is ébreszt a férfiakban. – Jó estét. – Michael még gyerekkorában megtanulta leplezni az érzelmeit, és most minden önuralmát segítségül hívta, hogy senki se gyaníthassa, mit érez, különösen Catherine ne. – Áldom a szerencsémet, hogy ide kerültem – mondta. – Soha nem volt még olyan szállásom, ahol kutya is aludt az ágyamban. A nő szeme pajkosan megcsillant. – Ez érdekes. Ha én kutya lennék, kétszer is meggondolnám, háborgassam-e magát. De Lajos tud valamit. Máris a mancsa köré csavarta. Miközben Michael azon morfondírozott, vajon tényleg ilyen félelmetesnek látszik-e, a többiek Lusta Lajos-történeteket kezdtek mesélni. Nyilvánvalóvá vált, hogy ez a kutya mindenhol nyomot hagy maga után, amerre csak jár. Kenneth már reggel jelezte, hogy nem ér haza vacsorára, Colin Melbourne viszont pár perc múlva fölbukkant. Igen jóképű férfi volt, és a kételyt hírből sem ismerők önbizalmával rendelkezett. Catherine a férjéhez lépett, és belékarolt. Lenyűgöző párost alkottak. – Colin, ismerkedj meg a legújabb lakónkkal – mondta az asszony. Melbourne szívélyesen megszólalt: – Örömömre szolgál, hogy megismerhetem, Lord Michael. Amíg üresen állt az a szoba, fennállt a veszélye, hogy olyasvalakit kvártélyoznak be, aki nem idevaló. Például kapunk még egy közlegényből felkapaszkodott, úgynevezett „tisztet”. A Mowbry házaspár és Catherine láthatóan zavarba jött, de Michael fellobbanó haragját csillapította a megkönnyebbülés. Attól tartott ugyanis, hogy nem fogja kedvelni Melbourne-t, amiért Catherine férje. De most már látta, hogy nyugodtan utálhatja a közönséges kivagyiságáért is. Nem csoda, hogy Kenneth nem szívesen beszélt róla. – Olyasvalakit, mint Kenneth Wilding? – kérdezte némi éllel a hangjában. Melbourne hírtelen óvatos lett. – Nem sértésnek szántam – mondta. – Wilding a származásához képest egészen jól majmolja az úri modort. A neveltetést azonban semmi sem pótolhatja. Ön, mint Ashburton hercegének fia, bizonyára egyetért velem. – Nem mondhatnám, hogy erős összefüggést fedeztem föl származás és jellem között – felelte Michael. – Hiszen Kenneth is igen rossz ízlésről tett tanúbizonyságot, amikor Harrow-t választotta. Pedig Lord Kimball egyetlen fiától igazán többet várna az ember. – Michael kiitta a sherryjét. – De azért egy magamfajta etoni öregdiáknak is el kell ismernie, hogy a Harrow-ban végzettek általában úriember benyomását tudják kelteni. Melboume-nek leesett az álla. Harrow ugyanolyan jó hírű magániskola, mint Eton, így aztán még egy közönséges lovassági tisztnek is értenie kellett a Michael szavai mögött bujkáló maró gúnyt. Colin Melbourne lassan magához tért, és bánatos arccal, lefegyverző modorban megszólalt: – Bocsásson meg, bolondot csináltam magamból! Nem sokat beszéltem még Wildinggel, és tévesen azt feltételeztem róla, hogy egy felkapaszkodott őrmester. Jól csinálta, bár a lefegyverző modora nem feledtette egészen a faragatlanságát. – Ez igazán Kennethre vall – felelte Michael. – Kissé furcsa a humora, alighanem élvezettel táplálta önben ezt a tévhitet. Melbourne összeráncolta a homlokát. – Ha valójában nemesi származású, miért kezdte közlegényként?

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

25


Michael erre is tudta a választ, amely azonban nem tartozott a házigazdára. Ezért csak annyit felelt: – Kenneth szereti a kemény próbatételeket. Zöldfülű hadnagy koromban ő volt az őrmesterem. Nagy szerencsém volt vele. Amikor a rajával háromszor annyi franciát ejtettek fogságba, mint ahányan ők voltak, fölterjesztettem előléptetésre. – Jól hallható koppanással helyezte az asztalra a poharát. – És a hadseregnek meglepő módon volt annyi esze, hogy ki is nevezze tisztté. A megjegyzése élénk beszélgetést indított útjára a hadsereg felső vezetésének ostobaságáról. A téma csaknem a vacsora végéig kitartott. Kellemesen telt az idő, kitűnő volt az étel, és még Colin Melbourne sem volt rossz társaság, pedig szemmel láthatóan soha életében nem támadt még egyetlen eredeti gondolata sem. Michael azonban, miután fölállt az asztaltól, egyetlen falatra sem emlékezett. Csak Catherine finom profilja, csengő kacagása, bársonyos, sima bőre járt a fejében. Elhatározta, hogy amikor csak teheti, házon kívül fog vacsorázni.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

26


Ötödik fejezet Jócskán elmúlt már éjfél, amikor Michael benyitott a konyhába, de mindjárt földbe is gyökerezett a lába. – Bocsásson meg, nem számítottam rá, hogy itt találok valakit. Catherine Melbourne éppen szenet rakott a tűzre. – Ne szabadkozzon – pillantott a férfira –, minden épeszű ember ágyban van ilyenkor. – Fölállt, leporolta a kezét. – A herceg bizonyára jócskán ellátja magát munkával. Már egy hete nálunk van, és szerintem még csak egyszer láttam. Talán bölcsebb lett volna, ha visszavonul, de megbocsáthatatlanul modortalan is, ezért Michael belépett a konyhába. – Többnyire a Brüsszelbe látogató londoni előkelőségek estélyein vittem a zászlót – mondta. – Egy kis izgalmat próbálnak csempészni az életükbe. – Gyanítottam, hogy ezért nem látjuk. Wellington mindig szívesen küldte a vezérkarát fontos társadalmi eseményekre. Most bizonyára különösen nagy súlyt fektet erre, mert nem akarja, hogy a civileket túlságosan megriassza a hadiállapot. – Incselkedve rámosolygott a férfira. – Biztos vagyok benne, hogy a maga arisztokratikus lénye minden estély és bál fénypontja. Michael vágott egy grimaszt. – Attól tartok, így van. De magát miért nem láttam egyiken sem? Hiszen Wellington a vonzó hölgyek társaságát is igen kedveli, ezért azt gondoltam, Anne-nel és a férjükkel a vendéglisták élén szerepelnek. – Igen, általában meghívnak minket, de Colinnak gyakran van… más elfoglaltsága. – Catherine fakanalat vett a kezébe, és megkavarta a tűzhelyen álló fazékban rotyogó folyadékot. – Ha Anne és Charles elmennek, rendszerint velük tartok, de Anne mostanában túl fáradt ahhoz, hogy társaságba menjen, így aztán az utóbbi időben nem sokat mozdultam ki. Leszámítva a herceg estélyeit, persze. Azokra mindenki elmegy. Michael csak némi habozás után szólalt meg, pedig ha bármely más nőről van szó, magától értetődő lett volna, hogy ezt kell tennie. – Ha kísérőre van szüksége, megtiszteltetésnek venném, ha a szolgálatára lehetnék. A nő fölkapta a fejét, és Michael arcát fürkészte. Úgy tűnt, megelégedésére szolgált, amit látott, mert kis szünet után így felelt-. – Köszönöm. Vannak rendezvények, ahova szívesen elmennék, de nem egyedül. – Rendben. Csak szóljon Bradleynek, a tisztiszolgámnak, hogy hova szeretne elmenni, és én örömmel a rendelkezésére állok. – Kezét szája elé téve ásított egyet. – Ma viszont ellovagoltam Gentig meg vissza. Reggeli óta nem ettem, gondoltam, megrohamozom az éléskamrát. Maga is kései vacsorát készít? Catherine fölegyenesedett a fazék mellől, és hátradobta hosszú hajfonatát a válla fölött. Egy-két csillogó fekete tincs a karcsú nyakát birizgálta. – Nem tudtam aludni – felelte. – Csak egy kis tejet akartam forralni, de ennek a levesnek olyan jó volt az illata, hogy meggondoltam magam. Könnyű, kék pamutruhája alól kilátszott a hálóinge világos szegélye, így többet takart belőle a ruha, mint ha „szabályosan” lett volna felöltözve, mégis őrjítőén intim hatást keltett. És ami még rosszabb, a helyiséget mindössze két gyertya és a lobogó tűz világította meg. A félhomály inkább hálószobát idézett, mintsem konyhát… Michael sietve másfelé nézett. – Mivel bünteti a házirend az éléskamra éjszakai kifosztását? – kérdezte. – Semmivel, szabad a vásár. A tűzhelyen mindig rotyog valami kotyvalék, ma éppen egy igen ízletes zöldséges csirkehúsleves. –Catherine most az éléskamra felé intett. – Van hideg sült, sajt és kenyér is. Szolgálja ki magát, addig én megterítek. – Igazán nem kell körülöttem sürgölődnie.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

27


– Ugyan miért ne? – Catherine a konyhaszekrényhez lépett, és súlyos, fehér tálalóedényeket vett elő. – Én jobban kiismerem magam ebben a konyhában, és nem is volt olyan nehéz napom, mint magának. – Én úgy tudtam, a gyereknevelésnél nincs nehezebb munka. Catherine fölvonta a szemöldökét. – A férfiak ezt nem szokták tudni. – Velem egy hölgy egyszer sűrű könnyek között megosztotta ezt a titkot. Catherine elgondolkodva méregette. – Úgy képzelem, a nők nagy előszeretettel osztják meg magával a titkaikat. Michael sietve bevonult a gyertyájával a kamrába. Nem volt ínyére, hogy Catherine személyes húrokat penget. – Fölségesek az itteni sajtok, nem igaz? És a kenyérfélék is. – Olyan finom itt minden, hogy nem csoda, ha a franciák szerint ennek az országnak az ő fennhatóságuk alá kellene tartoznia – felelte Catherine. – Kér bort? Van egy kancsó igen kellemes helyi nedű. – Pompásan hangzik, de figyelmeztetem, hogy két pohár után az asztalra borulok, és elalszom. – Ez esetben majd hozok egy pokrócot, és betakargatom – ajánlkozott derűsen a nő. – Mi itt pragmatikusan kezeljük a problémákat. Mire Michael előbukkant a kamrából, meg volt terítve a fenyőfa asztal, és ott gőzölgött rajta két kis gömbölyű tálban a leves. Michael megállapította, hogy Kennethnek igaza volt: Catherine nagyon ért hozzá, hogy meleg otthont teremtsen a férfiaknak, és jóltartsa őket. Akkor is főnyeremény lenne, ha nem lenne ilyen gyönyörű… Éppen hozzálátott a sajtszeleteléshez, amikor halk nyüszítést hallott. Bepillantott az asztal alá, ahonnan Lusta Lajos méregette szomorú szemeivel. Michael elmosolyodott, odadobott egy kis darab sajtot a kutyának, az pedig igen ügyesen még a levegőben elkapta. – Ahhoz képest, hogy Lusta Lajosnak hívják, igencsak ért hozzá, hogy mindig ott bukkanjon föl, ahol embereket vagy ennivalót sejt – jegyezte meg Michael. Catherine elnevette magát. – A basset nevű régi francia vadászkutyafajtából való. Azért hívják így őket, mert olyan alacsony termetűek. Az élelemrekvirálásban felülmúlhatatlan, ahogy a francia katonák is azok voltak az Ibériai-félszigeten. A macskával versenyeznek a legjobb falatokért. Udvarias nyávogás jelezte, hogy Michael széke mellett fölbukkant egy duci cirmos. A férfi az igazságosság jegyében adott neki egy vékony szelet sonkát, majd nekilátott a vacsorájának. Pár percig csend honolt a konyhában. Michael már-már kínosan sokat evett, mégis erősen tudatában volt a vele szemközt ülő Catherine minden mozdulatának. Még a nő nyelését is erotikusán izgatónak találta, ezzel együtt megnyugtató volt a jelenléte. Caroline-t, Michael szeretőjét annak idején sok mindennek lehetett nevezni, csak megnyugtatónak nem. Catherine észrevette, hogy a férfi tálkája üres. – Kér még levest? – kérdezte. – Igen, kérek szépen. A nő kezébe vette a tálkát, és a tűzhelyhez lépett, amelyen egy borjút is meg lehetett volna sütni. Ahogy Catherine a fazék fölé hajolt, ruhája puha anyaga alatt ringani kezdett a dús keble. Michael megmerevedett, képtelen volt máshova nézni. Lusta Lajos nehézkesen talpra szökkent, és reménykedve követte gazdasszonyát. – Mars innen, kutyámI – szólt rá határozottan Catherine, miközben levest mert a tálkába. Lajos azonban nem fogadott szót. Vinnyogva a két hátsó lábára állt, és beütötte a fejét a tálkába. Az edény megbillent, és egy kis leves a tűztérbe ömlött. Catherine hátraugrott, majd szigorúan meg-feddte a kutyát. – Ismétlésre szorulsz illemtanból, Lajos! – A kutya igen mulatságos hatást keltve, bűntudatosan lehorgasztotta a fejét.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

28


Michael mosolyogva nézte a kis közjátékot. Jobban érezte magát, mint az elmúlt hét bármelyik csillogó társasági összejövetelén, és még a Catherine iránti vonzalma sem fajult el végzetesen. A nő ismét telemerte a tálját, és felé fordult. Michael annyira az arcát nézte, hogy beletelt egy kis időbe, mire észrevette, hogy a ruháját baloldalt lángok nyaldossák. Majd' kiugrott a szíve a rémülettől. Catherine ruhája szegélye biztosan az égő széndarabokhoz ért, amikor hátralépett! Talpra ugrott, és villámgyorsan megkerülte az asztalt. – Catherine, ég a ruhája! – kiáltotta. A nő odapillantott, és rémülten hőkölt hátra. A leveses tálka darabokra tört a padlón, Lusta Lajos elinalt, de Catherine nem mozdult. Bénultan meredt a sárgás-vöröses lángokra, amelyek egyre mohóbban falták a vékony szövetet. Mire Michael odaért, már majdnem a könyökéig csaptak föl a lángok. A férfi egy rántással kioldotta a ruha övét, és határozott mozdulattal lerántotta a nő válláról, kis híján ledöntve Catherine-t a lábáról. Bal karjával megtámogatta a nőt, a jobb kezével pedig a tűzhelybe hajította a ruhadarabot. Millió szikra pattant a kémény felé. Michael megperzselődött kézfejére ügyet sem vetve távolabb húzta Catherine-t a tűzhelytől, és maga felé fordította. – Jól van? Buta kérdés volt, hiszen a nő szemmel láthatóan sokkhatás alatt állt, az arca olyan fehér volt, mint a hálóinge. Michael a karjaiba vonta, mert attól félt, hogy összeesik. Catherine szíve olyan hevesen vert, hogy érezte a mellkasán, és a nő mintha nem is tudott volna róla, hogy ő ott van. – Nincs semmi baj, Catherine! – szólt rá élesen. – Nincs semmi baj! A nő erre a vállába fúrta a fejét, és zokogni kezdett. Michael szorosan ölelte, és vigasztaló szavakat suttogott. Catherine selymes, fekete hajfonata csábosán omlott a kézfejére. Michael bűnös módon tudatában volt a nő hozzásimuló testének, rózsavízillatának, mellkasához nyomódó puha kebleinek… Tisztában volt vele, hogy ennél közelebb soha nem kerülhet hozzá. Mégsem tudta kiélvezni a pillanatot, mert most, hogy Catherine ilyen feldúlt állapotba került, képtelen volt örömét lelni a közelségében. A nő könnyei lassanként elapadtak, de még mindig reszketett, és szaporán szedte a levegőt. Michael gyengéden egy székhez vezette. Catherine a kezébe temette az arcát, így láthatóvá vált nyakszirtjének törékeny hajlata. Michael levette a kabátját, és észrevette, hogy a fehér muszlinhálóing alatt halványan fölsejlenek a nő mellbimbói. Kínzó vágyat gerjesztett benne a látvány, érezte, hogy kezd merevedni. Te jó ég, hát állat ő, hogy gerjedelmet érez egy félelemtől reszkető nő iránt? Ráteritette a nehéz gyapjúkabátot Catherine vállára, egyrészt azért, hogy melegítse, de legalább ennyire azért is, hogy illendően eltakarja. Igen nagy volt a nőre a kabát, ezért kétrét hajtotta a mellkasán a fonott sávdíszeket, vigyázva, nehogy az ujjai súrolják Catherine keblét. A nő tompán, érzéketlenül bámult rá, és még mindig nem szólalt meg. Michael letérdelt elé, és a kezébe fogta a kezét. A sötétzöld kabát még erősebben kihozta a nő tengerzöld szemének színét. – Hívjam a férjét? – kérdezte. – Colin ma este nincs itthon – felelte akadozva Catherine. – Akarja, hogy fölébresszem Anne-t? – Jól vagyok, tényleg – próbált mosolyogni Catherine. – Semmi szükség rá, hogy bárkit is fölzavarjon. – Nem mond igazat. – Michael dörzsölgetni kezdte a nő hideg ujjait. – Nemigen láttam még senkit, aki ilyen kevéssé lett volna jól.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

29


Catherine könnyes nevetéssel válaszolt. – Szégyent hozok a hadseregre, igaz? – Ökölbe szorult a két keze. – Általában eléggé higgadt vagyok, de… tudja, a szüleim egy tűzvészben haltak meg. Michael arcizma megrándult. Most már értette, miért omlott össze Catherine a kis baleset hatására. – Sajnálom. Hogyan történt? – Tizenhat éves voltam – kezdte akadozva a nő. – Az apám ezrede Birminghamben állomásozott. Egy kedves régi házat béreltünk egy közeli faluban, a kertben egész nyáron illatoztak a rózsák. Szívesen ott maradtam volna örökre. Aztán jött a tél, és egyik éjjel tüzet fogott a kémény. A füstszagra fölébredtem, és kiabáltam a szüleimnek is, de a tüzet már nem lehetett megfékezni. Az én hálószobám a földszinten volt, így az ablakon át ki tudtam menekülni. – Catherine itt lehunyta a szemét, és megborzongott. – A szüleim viszont az emeleten aludtak. Én sikítottam, ahogy a torkomon kifért, odacsődült a fél falu, de… Mama és Papa nem ébredtek föl. Michael megszorította a nő kezét, majd felállt. – Van az ebédlőben brandy? – Igen, van a pohárszékben, de igazán nem szükséges. Michael a nő tiltakozására ügyet sem vetve azt kérdezte: – Nem lesz baj, amíg elhozom az üveget? Catherine elmosolyodott, látszott, hogy kezd visszatérni a humorérzéke. – Higgye el, egy ideig nem megyek sehova. Michael felnyalábolta az asztal alól a macskát, és a nő ölébe tette. – Tessék! Nincs vigasztalóbb egy doromboló cicusnál. – Azzal fogott egy gyertyatartót, és hosszú, nesztelen léptekkel kiosont a konyhából. Catherine a széken hátradőlve simogatta a macska bundáját. Jó volt, hogy Michael a kezébe adta, mert a férfiéval együtt az ő lelki egyensúlya is elillant. Csak most ébredt tudatára, milyen biztonságot adó volt Michael közelsége. Amikor azonban a hálóinge megpörkölődött szegélyére esett a pillantása, újra rátört a pánik. Még erősebben szorította a vállára Michael kabátját, amelyből még nem illant el a férfi testmelege. Amikor az imént ráterítette a vastag ruhadarabot, Catherine csaknem elsírta magát. Gyerekkora óta nem érezte, hogy így gondoskodnának róla. De mindjárt szigorúan meg is rótta magát: épségben megúszta a kis balesetet, semmi oka a hisztériára! A széke karfáján pihenő zsebkendőbe fújta az orrát, majd az izgő-mozgó macskát igyekezett megnyugtatni. Mire Michael visszaért, a cirmos már dorombolt, és ő is összeszedte magát valamelyest. – Igya meg, szüksége van rá – hallotta Michael hangját. A férfi két pohárba töltötte a brandyt, az egyiket a kezébe adta, majd letelepedett a szemközti székre. Könnyed, fesztelen testtartásban, egyik karját a felhúzott térdén nyugtatva ült ott, de figyelmes tekintetét nem vette le a nőről. – Köszönöm – mondta Catherine, és kortyolt egy keveset az italból, amely kellemesen átmelegítette. – Mivel tűz nélkül nem élhetünk, el kellett fojtanom a rettegésemet. Nem is tudtam, micsoda páni félelem lappang bennem. Ha maga nincs itt, alighanem csak álltam volna, mint egy riadt nyúl, amíg porrá nem égek. – Minden joga megvan a félelméhez – felelte halkan a férfi. – A szülei tragédiájától függetlenül is sok nő halt már meg vagy szenvedett borzalmas sérüléseket ilyen balesetekben. – Hála magának, ez most nem történt meg. – Catherine hátradőlt a székén, ivott a brandyjéből, és közben egy ujjal vakargatta a macska állát. Az őt addig rettegésben tartó tűz most furcsamód kellemes volt, a vöröses lángok barnásvörös fénybe vonták Michael haját. Első találkozásukkor nyugtalanítónak találta a férfi zord külsejét. Borotvaélesre fent kardra emlékeztette, ahogy más, harcosnak született férfiak is. Michael humorérzékét gyorsan fölfedezte, a kedvességére azonban csak a kis híján bekövetkezett tragédia nyitotta fel a szemét.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

30


Észre sem vette, hogy fenékig kiitta a poharát, amíg a férfi föl nem állt, hogy töltsön mindkettőjüknek. Catherine kétkedve méregette a brandyt. – Be fogok csípni. – Lehet, de ha van egy kis szerencsénk, jó mélyen fog aludni. Catherine a szülei halála után átélt rémálmokra gondolt, és nagyot kortyolt az italból. Valami biztonságos téma után kutatott az agyában. – Charles Mowbry említette, hogy maga egy Bukott Angyalok nevű csoport tagja – mondta végül. – Ez valami klub? – Csak egy ostoba címke, amelyet az előkelő társaság ragasztott négyünkre, akik Eton óta jó barátok vagyunk – legyintett Michael. – Onnan ered, hogy kettőnknek arkangyalneve van, Lucienre és Nicholasra pedig elég baljós beceneveket aggattak: Lucifer és Old Nick [angolul az ördögöt emlegetik így – A ford.]. Catherine elmosolyodott. – Az évek során elég sok fiatal tisztet ismertem meg, és azok alapján, amit láttam, fogadni merek, hogy ördögi volt a hírük. Michael szeme nevetett. – így volt bizony, de ma, felnőtt fejjel ezt nem szívesen ismerem be. – Tart még a barátságuk? – Nagyon is. – Savanyú képpel folytatta. – Nicholas felesége, Clare szerint azért fogadtuk örökbe egymást, mert a családjaink messze voltak a tökéletestől. Azt hiszem, igaza van, mint rendesen. Ez a homályos utalás elgondolkodtatta Catherine-t, hogy vajon milyen lehet Michael családja. Eszébe jutott, hogy a férfi mindig kurtán-furcsán, az udvariatlanság határát súrolva zárta le a témát, ha nemes rokonai kerültek szóba. A jóképű, vészjósló külsejű férfit nem volt nehéz bukott angyalnak látni. – Milyenek a barátai? – kérdezte Catherine. Michael halványan elmosolyodott. – Képzelje el, hogy hosszú, magas fal állja utunkat mindkét irányban, ameddig a szem ellát. Ha Nicholas állna a fal előtt, vállat vonna, és rájönne, hogy nem is muszáj neki feltétlenül arra mennie. Rafe megkeresné a fal urát, és rábeszélné, hogy engedje át, Lucien pedig megtalálná a módját, hogy észrevétlenül átlopózzon alatta vagy mellette. – És maga? – Én faltörő kosként mennék neki fejjel, amíg le nem omlana – felelte szomorkás mosollyal Michael. – Ez igazi katonára vall! – nevette el magát a nő. – Igazából már harmadszor léptem be a hadseregbe. Huszonegy éves koromban tiszti rangot vásároltam, de a harci helyzet annyira kiábrándító volt, hogy pár év múlva eladtam. Catherine fölidézte a férfi elbeszéléseit, hogy milyen csatákban vett részt. – Bizonyára akkor vásárolt ismét tiszti rangot, amikor Wellington elindult a spanyol örökösödési háborúba. Michael bólintott. – Csábító volt a tudat, hogy végre tényleg elérünk valamit Napóleonnal szemben. – Kifürkészhetetlen lett az arca. – És voltak… más okok is. Catherine látta az arcán, hogy fájdalmas okok lehettek. – Tehát eladta a tiszti rangját, amikor Napóleon lemondott a trónról, de aztán újra visszajött – mondta, majd fejét oldalra döntve azt kérdezte: – Miért harcolnak a férfiak? Michael kissé zavartan nézett rá. – Maga, aki katonák között töltötte az életét, bizonyára tudja a választ. – Nem igazán. – Hát, a hadsereg és a haditengerészet társadalmilag elfogadható életpályát kínál az úriemberek számára, különösen, ha nem elsőszülött fiúk a családjukban – felelte szárazon Michael.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

31


– Igen, de ez még nem magyarázat arra, hogy miért leli örömét oly sok férfi a vérontásban. – A hadikórházak jutottak eszébe, ahol dolgozott, és beleborzongott a gondolatba. – A katona ismerőseimnek legalább a fele ég a vágytól, hogy újból alkalma nyíljon cafatokra lövetni magát. Michael a poharát forgatva elgondolkodott ezen. – Nincs szörnyűbb dolog a háborúnál – mondta végül. – Ugyanakkor az ember sehol máshol nem érzi annyira, hogy él, mint harc közben. A felfokozott életet keresi, ugyanakkor menekül is az élete elől. Amolyan kábítószerré válhat a halál közelsége. – Magánál azzá vált? – Nem, de fennállt a veszélye. Ez volt az egyik oka, hogy kiléptem a hadseregből. – Michael arckifejezése hirtelen megváltozott. – De miért is locsogok itt ennyit? Bizonyára halálra unja magát. – Egyáltalán nem! Egész életemet katonák között töltöttem, mégis most tudtam meg a legtöbbet a háború lényegéről.,- Catherine felsóhajtott. – Magyarázatot adott rá, miért vágynak a férfiak a harcra, még az életük kockáztatása árán is. Csönd telepedett rájuk. Catherine a magas széktámlának döntötte a fejét, és Michaelnek a tűz fényétől megvilágított vonásait tanulmányozta. Rendkívül vonzó férfinak találta, órákig elnézte volna a párducszerű, csupa izom testét. Eszébe véste a férfi szeme sarkában látható finom szarkalábakat, a fehér inge alatt kidudorodó vállát. Michael hosszú, napbarnított ujjai Lusta Lajos fülét vakargatták, és Catherine arra gondolt, vajon milyen érzés lenne, ha őt cirógatná… Rádöbbent, hogy a végtagjaiban szétáradó bágyadt melegség nem más, mint vágy. Már el is felejtette, milyen érzés. Szerencsére nem volt szenvedélyes természetű. Még tizenhat éves korában is ura volt önmagának, amikor pedig azt hitte, szerelmes Colinba. Miután pedig a házasság megtanította rá, hogy a szenvedély csak gonosz csapda, egyetlenegyszer sem esett kísértésbe, hogy engedjen a férfiaknak, akik erkölcstelenségre próbálták csábítani. Korán megtanulta, hogy a külseje hatására megőrülnek a férfiak, ez pedig nem pusztán kínos, hanem veszélyessé is válhat. Kétszer is előfordult, hogy Colin párbajra hívott valakit, amiért kellemetlen helyzetbe hozta a feleségét. Szerencsére az illető férfiak mindkét esetben bocsánatot kértek, így a párbaj elmaradt, de Catherine megértette, hogy muszáj kordában tartania a férfiakat. Tizenkilenc éves korára már tudta is a módját: tántoríthatatlan erényesség és a kacérságnak teljesen híjával lévő, testvéries, szeretetteljes modor. A férfiak, miután rájöttek, hogy szerelem úgysem alakulhat ki köztük, vagy békén hagyták, vagy barátai és védelmezői lettek. Hosszú évekkel azelőtt fordult elő utoljára, hogy egy férfi komoly gondot okozott neki, Michael pedig túlságosan is úriember ahhoz, hogy ő szakítsa meg a hosszú szünetet. Hallani akarta a férfi mély hangját, ezért azt kérdezte: – Említette, hogy a bukott angyalok egyikének van felesége. A többiek is házasemberek? – Lucien karácsonykor nősült meg – húzódott szeretetteljes mosolyra Michael szája. – A felesége, Kit, akár egy gazella: hosszú láb, szemérmes tekintet. De az esze úgy vág, mint a borotva, és oroszlánszíve van. Hogy Rafe valaha is megházasodik-e, azt nem tudom. Szerintem neki megfelel az élete úgy, ahogy van. – És maga? – Catherine egyből meg is bánta, hogy ilyen indiszkrét kérdést tett föl. Csak azért fordulhatott elő, mert kissé fejébe szállt a brandy. Michael azonban szemrebbenés nélkül így válaszolt: – A tavaszt Londonban akartam tölteni, részben azért, hogy körülnézzek a „házasságpiacon”, de Napóleon másként gondolta. – Bonaparte sok ember terveit húzta keresztül. Michael vállat vont. – Lesz szezon jövőre is.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

32


Catherine-t furcsamód elszomorította egy kicsit a gondolat, hogy Michael az előkelő társaság ünnepelt szépségei között keres magának feleséget. Ő nem sokkal a szülei halála előtt ismerkedett meg Colinnal, és egy hónappal a kettős temetés után ment hozzá. Azt hitte, a férfi ereje és szerelme támaszt nyújt majd neki gyászában, de rövidesen rá kellett jönnie, hogy Colin érzelmei nem igazán mélyek, és hogy kettejük közül sok szempontból ő az erősebb. Panaszkodni, úgy érezte, nincs oka, de időnként nagyon vágyott rá, hogy támaszkodhasson valakire. Ösztönösen érezte, hogy ha olyan férfihoz ment volna hozzá, mint Michael, akkor a férje megosztaná vele az élet terheit, és támasza tudna lenni olyankor is, amikor fáradtnak érzi magát a folytatáshoz. De tudta, hogy ilyesmire gondolnia sem szabad, ezért felállt, és gyöngéden letette a macskát az előmelegített szék közepére. – Jobb lesz, ha lefekszem, amíg még föl tudok menni a lépcsőn. Tett egy lépést az ajtó felé, de mindjárt megtántorodott. Forgott vele a világ. Michael azonnal talpra ugrott, hogy megtámogassa. A férfi vallanak dőlt, amíg kitisztult a feje. – Sajnálom – suttogta. – Nemigen bírom a brandyt. Michael a könyökénél fogva a lépcsőhöz vezette. – Nekem kell elnézést kérnem, amiért ilyen erős itallal züllesztem magát – mondta. A férfi gyengéd érintése hirtelen eszébe juttatta Catherine-nek, milyen érzés volt, amikor Michael a karjában tartotta. Nem értette, hogy emlékezhet erre ilyen élesen, hiszen akkor keservesen zokogott! Megpróbálta könnyed tréfával elütni a dolgot. – Ugyan már! Tudja, engem Szent Katalinnak hívnak, márpedig egy szentet nem lehet lezülleszteni. A férfi elismerően rámosolygott, és a csillogó zöld szeme elárulta, hogy mulattatja a válasza. A meghitt, meleg pillantása kis híján ledöntötte a lábáról Catherine-t. A nő gyomra összeszorult: rádöbbent, hogy soha nem érzett még ilyen vonzalmat férfi iránt, még tizenhat évesen sem, amikor belehabarodott Colinba. Hálát adott az égnek, hogy Michaelnek semmiféle tisztességtelen szándéka nincs. Lehet, hogy a külseje tetszik neki, de igazi úriember, aki nem kezd férjes asszonyokkal. Catherine biztos volt benne, hogy ha Michael megházasodik, hűséges férj lesz. A választottja szerencsés nőnek mondhatja majd magát. Mivel pedig szeretők nem lehetnek, barátságot kell kötnie a férfival. Az hosszú távon jobb is, hiszen a barátság tovább tart és kevesebb fájdalmat okoz, mint a szenvedély. Ezzel együtt tisztában volt azzal, hogy ha van férfi, aki miatt rossz útra tévedhet, hát Michael az, aki éppen a szobájába kíséri.

Hatodik fejezet Másnap este Michael úgy döntött, a szállásán vacsorázik, hogy lássa, rendbe jött-e már Catherine. Éppen a vacsora előtti sherryre ért haza. Anne Mowbry mosolyogva nyújtotta neki a kezét, amikor belépett. – Ezt el sem hiszem! Derék tisztjeink kivétel nélkül itthon vannak! Magáról már kezdtem azt hinni, hogy csak a képzeletem szüleménye, Michael. – Gondoltam is, jobb, ha felbukkanok, mielőtt elfeledkeznek rólam, és kiadják a szobámat valaki másnak. Anne elnevette magát, majd ismét Kenneth Wildinghez fordult, Michael pedig odament Catherine-hez, aki sherryt töltögetett, és higgadtnak látszott, ahogy mindig. Michael is elvett egy poharat, majd halkan azt kérdezte: – Érzi valami utóhatását a tegnap estének? Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

33


– Fejfájással bűnhődtem a mértéktelenségemért, de rémálmaim nem voltak – felelte Catherine, és a kandallóban égő széndarabokra pillantott. – Nézni is tudom a tüzet, anélkül, hogy elhatalmasodna rajtam a pánik. – Nagyszerű! Michael már továbblépett volna, amikor a nő azt kérdezte: – Áll még az ajánlata, hogy lenne a kísérőm? Lady Trowbridge-nél holnap zenés est lesz, és én szeretnék elmenni. Biztosított afelől, hogy egészen rendkívüli vonósnégyest hívott meg. – Ezer örömmel elkísérem. Mire megbeszélték, hány órakor indulnak, már szólították is őket a vacsorához. Az étkezés zökkenőmentesen zajlott le. Michael kezdte megszokni a fájdalmas vágyódást, amelyet Catherine közelében érzett, és hálát adott az égnek, amiért a nő csak barátot lát benne. Hiszen ha a legkisebb jelét is mutatná, hogy férfiként is érdekli, lehetetlenné válna a helyzet. Akkor haladéktalanul új szállást kellene keresnie, akár egy fáskamrában is. Vacsora után két fogadáson is meg kellett jelennie, de mindkét helyről a lehető leghamarabb eljött. Muszáj volt kialudnia magát, előző éjjel ugyanis Catherine-nel kapcsolatos, fájdalmasan eleven gondolatok gyötörték. Valahányszor lehunyta a szemét, a nyílt, őszinte tengerzöld szempárt látta maga előtt, és érezte a rózsavíz és a szaténbőrű női test bódító illatát, mintha csak Catherine hozzásimult volna… Nagy nehezen sikerült nyugtalan álomba merülnie, de álmában is Catherine-t ölelte egy olyan világban, ahol a nő szabad volt, és nem esett folt a becsületükön, ha együtt voltak. Kimerülten, lehangoltan ébredt. Miért is nem tudott olyan nőbe beleszeretni, aki elérhető? Hát azért, mert ő soha semmit nem csinál egyszerűen! Barátjától, Lucientől ezt nemegyszer hallhatta. Amikor a fogadások után hazaért, csöndes volt a Rue de la Reine-i ház, csak itt-ott világította meg egy-egy lámpás. Már éppen indult volna föl az emeletre, amikor férfihangot hallott. Mintha Kenneth hangja lett volna, ezért elindult arrafelé a házat kettészelő folyosón. A keresztfolyosóhoz érve benézett balra, és földbe gyökerezett a lába. Mintha csak gyomorszájon vágták volna. A keresztfolyosó végén, a félhomályban Colin Melbourne ölelte hevesen a feleségét. A szája Catherine szájára tapadt, a keze a szoknyája alatt nyúlkált. Szinte a falhoz lapította a nőt, akinek csak a fekete haja látszott, meg a halvány színű ruhája redői. Michael bénultan figyelte, ahogy Colin kigombolja a bricsesznadrágját, és belehatol. Catherine kéjesen felnyögött. Michaelnek hirtelen a lélegzete is elakadt. El kellett ismernie, irigylésre méltó dolog, hogy Melbourne-ék szerelmi élete sokévi házasság után is ilyen szenvedélyes, mégis viszolygást váltott ki belőle a látvány. Szerencsére annyira egymásba voltak gabalyodva, hogy nem vették őt észre. Már indult volna tovább, amikor a kacarászó nő hangja ütötte meg a fülét: – Ah, mon capitaine, mon beau Anglais… Kővé dermedt, majd ismét a szerelmeskedő pár felé kapta a fejét. Colin a falhoz szorította a homlokát, így láthatta a nő arcát. Nem Catherine volt az, hanem az egyik belga cselédlány, egy szintén fekete hajú, körülbelül ugyanolyan magas fehérnép. Hátravetette a fejét, eltátotta a száját, így jól látszottak összevissza álló, hatalmas fogai. Michael émelygését éktelen harag váltotta fel. Hogy alázhatja meg ez a disznó a feleségét a saját házukban? Lovaglókorbáccsal kéne ellátni a baját! Minden önuralmára szüksége volt, hogy elforduljon. Lüktető halántékkal, kettesével vette a lépcsőfokokat. A szobájába akart menni, de Kenneth ajtaja alól fény szűrődött ki. Bekopogott, és a választ meg sem várva benyitott. – Mi történt? – nézett föl barátja a levélből, amelyet éppen írt. – Úgy nézel ki, mint aki ölni tudna.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

34


– Úgy is érzem magam. – Michael úgy csapta le az ágyra a csákóját, hogy kis híján eltört a forgója. – Colin Melbourne a nyugati szárny folyosóján gyömöszöli az egyik cselédlányt. Hát szemernyi tisztesség sem szorult belé? – Nemigen – felelte higgadtan Kenneth. – Azt beszélik róla, meghág mindent, amire szoknyát húznak. Általában elég diszkréten adja elő, de ha olyan nőszeméllyel akad össze, aki kapható a dologra, a saját házában sem mond nemet. – De hát hogy teheti? – fortyogott Michael. – Hogy nézhet valaki más nőre, ha olyan felesége van, mint Catherine? – Ezt meg se próbálom kitalálni. De téged miért sokkol ennyire az ügy? Az előkelő társaság is tele van olyan férfiakkal, akik erkölcsileg egy fickós kandúr szintjén állnak, és nem jobbak náluk a nők sem. Michael fel-alá járkált a szobában. Tudta, hogy Kennethnek igaza van, mégsem hagyta nyugodni a dolog. – Catherine tud a férje viselt dolgairól? – Nagyon meglepne, ha nem tudna. Okos nő, ismeri az életet. Ezen a téren még jobban is, mint te. Úgyhogy ha arra gondoltál, hogy beszámolsz neki arról, amit láttál, hát felejtsd el! Nem mondana érte köszönetet. – Azt hiszem, igazad van – ismerte el kelletlenül Michael. – De Catherine mindenképpen jobbat érdemel egy ilyen korlátolt, szoknyavadász fajankónál! – Melbourne-nek megvannak a maga hibái, de a felesége elégedett vele. Ha egy egész regiment szeretőt tart, ahhoz sincs semmi közöd, Michael. – Kenneth összevonta a szemöldökét. – Ismétlem: semmi közöd hozzál Michael kibámult az ablakon az éjszakába. Kennethnek ezúttal is igaza volt. Egy házasságot kívülállóként nem ítélhetünk még, és nincs jogunk beleavatkozni, még jó szándékkal sem. Az ő jó szándékával egyébként is kikövezték már egyszer a pokolba vezető utat… De most más a helyzet! Valóban más, vagy csak az önbecsapásra való kivételes képessége nyilvánul meg? Szent Mihály elindul, hogy lemészárolja az összes gonosz sárkányt… A háta mögött Kenneth halkan megszólalt: – Férjnél van, Michael. – Azt hiszed, nem vagyok ennek nagyon is tudatában? – kérdezte feszülten Michael. Többször egymás után mély lélegzetet vett, csak ezután fordult a barátjához. – Ne aggódj, egy ujjal sem nyúlok hozzá… és a férjéhez sem. Csak őmiatta szeretném, ha rendes, tisztességes férje lenne, amilyen Charles Mowbry. – Lehet, hogy ő az a fajta jóravaló nő, aki ellenállhatatlannak találja a rosszféle férfiakat – mondta szárazon Kenneth. – Soha nem láttam semmi jelét, hogy megbánta volna a választását. Michael szomorúan elmosolyodott. – Van ott a tűzhely mellett egy piszkavas. Esetleg azzal is belevered a fejembe, hátha úgy jobban felfogom? – Ettől eltekintek, hacsak nem látom azt, hogy vérben forgó szemekkel rohansz Melbourne után. – Kenneth a tintatartóba mártotta a tolla hegyét, és szórakozottan egy apró menyétet rajzolt a levele margójára. – Apropó, Melbourne pár napja elképesztően udvarias velem. Michael belesüppedt egy karosszékbe. – Ez az én bűnöm. Annyira fölingerelt, hogy elkotyogtam neki a nemesi származásodat. Bocsáss meg. Kenneth ajka elkeskenyedett. – Tényleg csinálnod kellene valamit a hirtelen természeteddel. – Azt hittem, tudok uralkodni magamon, de Colin Melbourne a jelek szerint a legjobb szándékaimat is keresztülhúzza. – Sebaj. Végül is szórakoztató figyelni, ahogy feledtetni próbálja a faragatlanságát, remélve, hogy egyszer még a hasznára lehetek. Ha tudná, mennyire hiába vesztegeti az idejét!

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

35


Michael, hogy elterelje a gondolatait Catherine-ről és a férjéről, megkérdezte: – Ti, felderítők megtudtatok valamit Bonaparte terveiről? – Ördög tudja, miben sántikál. Mivel francia területre a parancs szerint nem mehetünk, elég korlátozottak a lehetőségeink. Bárcsak valaki hadat üzenne végre, és hivatalosan is háború lenne! A parancsnokságon nem jutott a füledbe valami érdekes pletyka? – A herceg nem osztja meg a gondolatait az alárendeltjeivel, de ahhoz nem kell lángésznek lenni, hogy az ember lássa, hogy baj van. –Michael összeráncolta a homlokát. – A poroszokkal nem könnyű. Blücher herceg megbízható szövetséges, de a vezérkarából sokan gyanakvóak a britekkel szemben, ezért a főhadiszállásuk jó ötven mérföldre van Brüsszeltől. Így komoly lyuk tátong a két hadsereg között. – És ezt a császár gyorsan kihasználja, ha úgy dönt, hogy bevonul Belgiumba. – Pontosan. Személy szerint az a véleményem, hogy Napóleon hamarosan elindul észak felé. Annyi francia veterán tódult a sasos császári zászló alá, hogy a serege valószínűleg nagyobb lesz, mint Wellingtoné, és sokkal, de sokkal harcedzettebb. – Az egyesített szövetséges erők létszáma viszont jóval nagyobb, mint Napóleon seregéé – jegyezte meg Kenneth. Michael gunyorosan fölvonta a szemöldökét. – Azt hiszed, Boney [Bonaparte – A ford.] esélyt ad arra, hogy a szövetségesek egyesítsék erőiket? Mindig is a támadás híve volt, és a jelen helyzetben a vakmerőség az egyetlen reménye. Minél tovább késlekedik, annál több időt nyer Wellington, hogy igazi haderővé kovácsolja szedett-vedett seregét, és visszahozza a veteránokat Amerikából. – Egyenlő feltételekkel vívott ütközetben gondolkodás nélkül Wellingtonra fogadnék Napóleonnal szemben – mondta Kenneth. – De a herceg most elég siralmas helyzetben van, csodát kellene tennie. – Ez az Ibériai-félszigeten is így volt, de egyetlen csatát sem vesztett el. – Michael halványan elmosolyodott. – Úgy látszik, én vagyok az egyik szalmaszál, amelybe kapaszkodik. Címzetes ezredessé léptet elő, és kapok egy zöldfülűekből álló ezredet, azzal a paranccsal, hogy szedjem ráncba őket, amennyire lehet. – Így több hasznodat veszik, mint vezérkari szárnysegédként. Melyik ezred az? – A 105. ezred, egy ideiglenes alakulat. Odavezényelnek a tapasztalatlan újoncok meg a félig-meddig kiképzett milicisták mellé néhány harcedzett hivatásost. A herceg reméli, hogy a veteránok össze tudják fogni az ezredet, hogy harcképes alakulat legyen. – Akkor lesz dolgod bőven. – Nem kell őket nehéz dolgokra tanítanom. Közelharc, felderítő járőrözés nem lesz, elég, ha egy helyben állva lövöldöznek a muskétáikkal, lehetőleg úgy, hogy ne egymást találják el. – Miközben a bajtársaik fejét ágyúgolyók tépik le, császári gárdisták masíroznak feléjük a haláldobok ütemére, és dragonyosok zúdulnak rájuk vasalt patkójú óriáslovakon? Valóban, mi sem egyszerűbb – jegyezte meg gúnyosan Kenneth. – Úgy, ahogy mondod. Az égvilágon semmi komplikált nincs benne. A kiképzetlen újoncokból katonákat faragni tényleg gyerekjátéknak tűnt ahhoz képest, hogy Catherine közelében visszafogottan kell viselkednie. Catherine aznap este különösen nagy gondot fordított az öltözékére. Michael már várta a hallban. Mintha csak ráöntötték volna a sötétzöld lövészegyenruhát, Catherine még sosem látott olyan férfit, aki ilyen jól festett benne. Igyekezett nem bámulni feltűnően. – Nagyon vártam már ezt a mai estét – mondta. – Hetek óta nem mozdultam ki, leszámítva a herceg estélyeit. – Örömömre szolgál, hogy elkísérhetem – nyújtotta a karját Michael, és a szeme is mosolygott, nem csak a szája. – Nagyon csinos ma este.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

36


Catherine belékarolt, és kimentek a ház előtt várakozó fogathoz. Michael hosszú lába súrolta Catherine-ét, amikor elhelyezkedett a szűk térben. A nő ereiben megpezsdült a vér, és ezúttal rögtön felismerte, hogy a férfi fizikai vonzereje váltotta ki ezt a hatást. Mivel már tudta, mi az, nem volt annyira nyugtalanító, mint akkor éjjel, a konyhában. Még élvezni is tudta az érzéki bizsergést, hiszen tudta, hogy útitársa nem fogja a combjára tenni a kezét, és megcsókolni sem próbálja majd. Inkább olyasféle vágyódás volt ez, mint amikor szívesen enne az ember egy kis friss epret - valódi, de nem veszélyesen erős késztetés. Lady Trowbridge háza nem volt túl nagy, a háziasszony ugyanabban a szalonban fogadta az érkezőket, ahol a már ott lévő vendégek a koncert előtt beszélgetéssel, nevetgéléssel múlatták az időt. A magas mennyezetű helyiséget gyertyák világították meg, és emelték a rendezvény fényét a fél tucat nemzetet képviselő, rikító, tarkabarka uniformisokban páváskodó katonatisztek meg a nem kevésbé színpompás öltözetű hölgyek is. – Káprázatos – jegyezte meg Michael. – Brüsszel mostanában megőrül mindenért, ami a hadsereggel kapcsolatos. – Ha újra béke lesz, hamar kimennek a divatból a katonák – felelte epésen Catherine. – Vészhelyzetben könnyű szeretni őket. Michael szomorkás pillantása jelezte, hogy pontosan érti, miről beszél. – Ha Napóleont legyőzzük, a tiszteket fél pénzen nyugdíjazzák, a közkatonák pedig mehetnek vissza a civil életbe, úgy, hogy csak néhány sebbel lettek gazdagabbak. – És ez így lesz egészen a következő háborúig. – Catherine most alaposabban körülnézett a zsúfolt szalonban. – Lehet, hogy csak a képzeletem játszik velem, de furcsának tűnik itt a légkör. Valami lázas, nyugtalan vidámságot érzek a levegőben. – Brüsszel előkelő köreiben jellemző ez a lelkiállapot, és a láz napról napra csak fokozódik – felelte halkan Michael. – Mintha egy vulkán kráterének a peremén táncolnának. Akárcsak a háborúban: a veszélyérzet fokozza az élet intenzitását. – De ez a veszély, persze, csak illúzió – jegyezte meg hangjában némi éllel Catherine. – Ha Napóleon közelebb ér Brüsszelhez, ezek a csillogó nagyvilági urak és hölgyek meg sem állnak Angliáig: hanyatt-homlok rohannak majd vissza biztonságos, meleg otthonaikba. Ők nem fognak farkasszemet nézni az ágyúkkal, sem a sebesülteket ápolni, és a csata után sem keresik majd a harctéren elesett szeretteik holttestét. – Nem bizony – mondta még halkabban Michael. – Kevesekbe szorult annyi bátorság, mint magába meg a többi asszonyba, akik a hadsereggel tartanak. Maga egy elit testvériség tagja, Catherine. A nő a kesztyűs kezére szögezte tekintetét. – Erre, azt hiszem, büszke is vagyok. De szívesen lemondanék erről a dicsőségről. Rájuk került a sor, hogy üdvözöljék a háziasszonyt. – Úgy örülök, hogy látom, Catherine! – kiáltott fel Lady Trowbridge. – A rajongói repesni fognak az örömtől. Maga ma este is gyönyörű, mondja, hogy csinálja? – Vidám pillantást vetett Michaelre. – Catherine a társaság egyetlen ékköve, akit a nők is kedvelnek, nem csak a férfiak. – Kérem, Helen, ne hozzon zavarba! – esedezett Catherine. – Nem vagyok én ilyen eszményi nő. Lady Trowbridge a szemét forgatta. – Még szerény is! Ha nem szeretném annyira, Catherine, esküszöm, hogy gyűlölném. Most menjen, majd később találkozunk. Catherine pirulva karolt bele Michaelbe, és továbbléptek. – Helen erősen túloz. – Nekem úgy tűnt, igazat beszélt – mondta Michael, látva, hogy többen is lelkesen elindulnak feléjük, férfiak, nők vegyesen. – Nem úgy néz ki, mintha hazaindulás előtt szüksége lenne rám. Nem bánja, ha magára hagyom? – Elboldogulok – biztosította a nő. – Érezze jól magát! Michael fejet hajtott, majd távozott. Catherine sóvár pillantást vetett utána. Nem bánta volna, ha tovább élvezheti a férfi társaságát, de tudta, hogy Michael bölcsen teszi, ha nincs folyton a sarkában. Hiszen így még

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

37


„Szent Katalinról” is pletykák kelnének szárnyra. Az úri társaság szereti, ha kivetnivalót találhat valakiben. Catherine-hez több katonatiszt barátja is odasietett, és élénk beszélgetésbe elegyedtek vele. Igen jól érezte magát. Arra gondolt, talán ostobaság, hogy nem jár egyedül ilyen rendezvényekre, de amikor megpróbálta, szánalmasnak érezte magát. Pár perc múlva Lady Trowbridge egy férfival a karján közeledett hozzá. – Catherine, ismeri Lord Haldorant? Most érkezett Londonból. Lord Haldoran, ő Mrs. Melbourne. Haldoran negyven körüli, jóképű férfi volt, a testfelépítése sportemberre vallott. Miután a háziasszony odébbállt, Catherine kezet nyújtott. – Üdvözlöm Brüsszelben, Lord Haldoran. – Mrs. Melbourne – hajolt a keze fölé begyakorolt, kecses mozdulattal a férfi, és a kézcsók után jelentőségteljesen megszorította Érződött, hogy van gyakorlata ebben is. Catherine tapasztalatból tudta, hogy azonnal tisztáznia kell az erőviszonyokat, ezért elhúzta a kezét, és elővette a legfagyosabb pillantását. Amikor a férfi fölegyenesedett, látta rajta, hogy megértette az üzenetet. Egy pillanatig azt hitte, Haldoran valami esetlen bókot mond, ehelyett azonban az addig közönyös arcot vágó férfi az udvariatlanság határát súrolva, leplezetlenül fixírozni kezdte. – Ennyire látszik, hogy a ruhámat többször is átszabták? – kérdezte kedvesen Catherine. A férfi összeszedte magát. – Bocsásson meg, Mrs. Melbourne. Egy ilyen gyönyörű nő, mint ön, zsákvászonban is jöhetne az estély-re, az sem tűnne föl senkinek. Csak a szeme lepett meg. Annyira szokatlan: se nem kék, se nem zöld, és áttetsző, mint két drágakő. – Ezt már máskor is hallottam, de mivel a szüleim szeme is ugyanilyen volt, nem hiszem, hogy rendkívüli lenne. Haldoran arcán átsuhant valami, majd gálánsán így felelt: – Ön semmilyen szempontból nem hétköznapi. – Ugyan már – hárította el a bókot hűvösen Catherine. – Csak egy tisztfeleség vagyok, aki a dobpergést követve megtanulta úgy vezetni a háztartást, hogy a férje fizetése hónapokat késik, és megtanította a lányát, hogy kell kiválasztani a legszebb csirkét egy spanyol piacon. A férfi elmosolyodott. – Szerencsés ember a férje, és szerencsés a kislánya is. Van más gyereke is? – Nem, csak Amy. – Catherine igyekezett kevésbé személyes témára terelni a társalgást. – Egy kis izgalmat keres Brüsszelben, milord? – Természetesen. A háború a sportok sportja, nem gondolja? Sihedernyi koromban azt fontolgattam, megkérem apámat, hogy vásároljon nekem tiszti rangot a 10. huszárezrednél. Szemet gyönyörködtető az egyenruhájuk, és kitűnő vadászatokat rendeznek. – A lord zománcozott dobozkából szippantott egy kis tubákot, majd így folytatta: – Amikor azonban Brightonból Manchesterbe helyezték át az ezredet, meggondoltam magam. Az rendben van, hogy az ember az életét kockáztatja a hazájáért, na de hogy Lancashire-be száműzzék! Ez a léha megjegyzés tökéletesen illett olyasvalakihez, aki a hadsereg legelőkelőbb és legdrágább alakulatához, a 10. huszárezredhez vágyott. Haldoran azonban a komolytalan évődés közepette zavarba ejtően, mohón bámulta Catherine-t. – Kár, hogy nem lépett be az ezredbe, amikor az Ibériai-félszigetre vezényelték őket – mondta a nő szárazon. – Biztosan remek mulatságnak találta volna, hogy olyan állatokra vadászhat, amelyek vissza is lőnek. Az sokkal izgalmasabb, mint rókákat hajkurászni. A férfi elnevette magát. – Igaza van! Franciákra ezer örömmel vadásztam volna. A vadászat valóban népszerű és kedvelt módja volt a szabadidő eltöltésének a spanyolországi háborúban. Catherine megbízható forrásból tudta, hogy Wellington egy alkalommal éppen egy spanyol tábornokkal tanácskozott lóháton, amikor nyulat üldöző kutyafalka porzott el mellettük. A herceg azonnal megfordította a lovát, és csatlakozott a vadászokhoz. Miután elejtették a zsákmányt, visszatért az elképedt spanyolhoz, és folytatta az eszmecserét, mintha mi sem történt volna.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

38


Wellington kétségkívül rászolgált egy kis kikapcsolódásra, Lord Haldoran viszont olyan embernek tűnt, aki egész életében semmi hasznosat nem tett, a haszontalanságait viszont igen drágán űzte. Lady Trowbridge bejelentette, hogy a szemközti szalonban mindjárt kezdődik a koncert. – Keresünk helyet együtt, Mrs. Melbourne? –kérdezte a lord. – Köszönöm, de már megbeszéltem néhány barátommal, hogy melléjük ülök – felelte széles, hamis mosoly kíséretében Catherine. – örülök, hogy megismerhettem. A férfi meghajolt. – Biztos vagyok benne, hogy még találkozunk. A tömegben elvegyülő Catherine nem bánta volna, ha erre soha nem kerül sor.

Hetedik fejezet A kivételesen szép tavaszi idő csak fokozta a Brüsszelben uralkodó karneváli hangulatot. Catherine azonban inkább anyaként örült neki, hiszen a gyerekek így játszhattak a szabadban. Egyik nap késő délután a hátsó kertben, a gesztenyefa alatt üldögélve stoppolgatott, és közben szemmel tartotta a kislányát, aki a két ifjú Mowbryval fogócskázott. Egyszer csak Michael Kenyon poroszkált be lován az udvarra. Aznap korán ért haza. A férfi leszállt a nyeregből, és az istállóba vezette a lovat. Catherine megállapította, hogy Michael gyönyörűen mozog, egyetlen fölösleges mozdulatot sem tesz. Megint nagyot dobbant a szíve, ahogy mindannyiszor, ha a férfi megjelent a közelében. Michael az elmúlt hetekben tucatnyi alkalommal volt a kísérője. A bálokon mindig egy tüzes ritmusú, csoportos népi táncra kérte föl, soha nem keringőre, egyébként pedig nem háborgatta, csak akkor szegődött újra mellé, amikor már ideje volt elindulniuk hazafelé. Egyszer azonban, amikor egy részeg zászlós egy ablakbeugróba szorította Catherine-t, hogy szerelmet valljon neki, Michael ott termett, és határozottan arrébb tessékelte az ifjoncot. Mintha csak a bátyja védte volna meg. Kár, hogy ő nem éppen testvéri érzelmeket táplál a férfi iránt… Michael az istállóból kilépve habozott egy keveset, majd csákójával a kezében a kert felé indult. Összekuszálódott barna haján aranylón megcsillant a napsugár. – Jó napot, Catherine. – Szép jó napot. – Catherine a kosarába nyúlt, és előhúzta Amy elszakadt szoknyáját. – Fáradtnak látszik. – Egy újoncokból álló ezred parancsnokának lenni az árokásásnál is kimerítőbb feladat. – A kergetőző gyerekek felé intett a fejével. – Hallottam a játék zaját, és gondoltam, kellemes lesz egy ideig azt nézni, hogy mások futkároznak, nem én. Amy éppen előbukkant egy rododendronbokor mögül, és átosont egy másik mögé. – Jól csinálja – jegyezte meg elismerően Michael. – A kislányából rövid idő alatt elsőrangú harcost lehetne faragni. – Ezt nehogy mondja neki! Borzalmasan fiús, látná csak krikett-labdával! Alig tudtam lebeszélni róla, hogy megkérdezze Wellington-tól, Angliában miért csak a férfiak lehetnek katonák, hiszen a spanyol gerillák között is voltak nők! – Catherine hozzálátott egy elszakadt fodor összeöltéséhez. – Hogy alakul az ezrede? – kérdezte. – Komoly kételyeim vannak, hogy tudják-e a katonáim, a muskéta melyik végén jön ki a golyó. – Ennyire nem lehet szörnyű! – nevetett Catherine. – Jó, túloztam egy kicsit, de csak egy kicsit. Arról próbálom meggyőzni őket, hogy a csatában fejetlenül megfutamodni öngyilkosság, jobban járnak, ha tartják a frontot. Ha ezt

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

39


megtanulják, talán használhatók lesznek. Az őrmestereimért viszont áldom a jó sorsomat. Ha ők nem lennének, máris visszaadnám a megbízatásomat. – Látom, még mindig a lövészuniformisát hordja, nem öltözött át skarlátvörösbe. – Ennek hivatalosan az az oka, hogy még nem volt időm elmenni a szabóhoz. – Michael szeme pajkosan csillogott. – De ez csak kifogás. Az igazság az, hogy nem akarok megválni a zöld ruhától. – Még jó, hogy a herceg csöppet sem ad a katonái ruházatára – mondta Catherine. – Esküszöm, soha nem láttam még két pontosan egyformán öltözött tisztet. Emlékszik, milyen szedett-vedett társaságnak néztek ki a katonái néhány hónap elteltével Spanyolországban? –Mosolyt csalt arcára az emlék. – Egyből lehetett tudni, kik az újonnan érkezettek, mert nekik még felismerhető volt az egyenruhájuk! Hirtelen Jamie Mowbry robbant ki a bokrok közül, és Michaelre szegezett egy ágat. – Bumm, bumm! – kiáltotta. Catherine, mivel Michaelt figyelte, látta a férfi arcán az ösztönös reakciót. Látszott, hogy ha a harctéren történik hasonló, a támadója elbúcsúzhatna az életétől. De a következő pillanatban már kisimult az arca, és színpadiasan a földre zuhant. – Végem van, fiúk! Viseljétek gondját Thornak, a lovamnak! – zihálta. Rúgkapált még egy keveset, majd mozdulatlanul elnyúlt a füvön. Jamie Clancyvel, a kutyával a sarkában nyargalt oda. – Elkaptalak, nyomorult békaevő! – kiáltotta, és diadalmasan magasra emelte a faágat. Amikor kartávolságon belülre ért, Michael elkapta, és csiklandozni kezdte a bordái között. – Ki kapott el kit? Soha ne hidd el, hogy az ellenség meghalt, Jamie! A kisfiú kipirult arccal, visongva hempergőzött a fűben „áldozatával”. Catherine-t mulattatta a dolog, de meg is lepődött, hogy milyen gyorsan bekapcsolódott a játékba Michael. A birkózásnak az odaszaladó Amy vetett véget. – Jó napot, Kenyon ezredes – mondta, majd megrángatta Jamie ruháját. – Te vagy a fogó! – kiáltotta, majd Clancyvel és Jamie-vel a sarkában elrohant. Michael kezét-lábát szétdobva feküdt a füvön. – Istenem, de jó is úgy heverni a napon, hogy az embernek még egy óráig semmi dolga! – Lehunyta a szemét, és kigombolta a kabátját. – Szép időnk van mostanában, igaz? – szólalt meg Catherine. – De nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ez csak amolyan vihar előtti csend. – És a horizonton sötét fellegek gyülekeznek. Michael megjegyzésére mindketten elcsöndesedtek. Nem tudhatták, nem tart-e máris észak felé Napóleon, hogy visszavívja birodalmát. Lusta Lajos, aki addig Catherine mellett szunyókált, most felpattant, tömpe lábain odakacsázott Michaelhez, és elnyúlt mellette a füvön. – Kezdek féltékeny lenni magára – évődött Catherine. – Lajos már csak akkor barátkozik velem, ha maga nincs itt! – Ugyan már! – felelte behunyt szemmel Michael. – Ez az ármányos jószág éppen a jó híremet próbálja aláásni. A kutyák állítólag hasonlítanak a gazdájukra, így most rólam azt fogják hinni, ugyanolyan lusta mihaszna vagyok, mint ő. Szóljon neki, hogy táguljon innen! De közben a kutya fülét vakargatta, és ezzel szigorú parancsa sokat vesztett a hiteléből. Lajos kéjes nyögések közepette a hátára hengeredett, és a levegőbe emelte két széles mancsát. Catherine elnevette magát. – Ha a katonáit is így kommandírozza, ezredes úr, a 105. ezred nagy bajban lesz! A kert végében, előlük takarva, Molly felsikoltott, jamie pedig azt kiáltotta: – Megvagy! Michael szeme most már kinyílt. – Jamie elég sápadtnak tűnt. Beteg volt?

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

40


– Időnként asztmás rohamai vannak – felelte Catherine. – Anne azt mondja, borzalmasak. Tegnap is elkapta egy elég súlyos roham. A jelek szerint a tavasz a legveszélyesebb évszak a számára. – Gyerekkoromban nekem is volt olykor asztmás rohamom, de aztán kinőttem. Bizonyára kinövi majd Jamie is. Catherine a férfi tagbaszakadt alakját nézte. – Ezt megmondom Anne-nek. Jobban fogja érezni magát, ha meghallja, hogy egy asztmás kisfiúból ilyen keménykötésű férfi lehet. Mi váltja ki az asztmás rohamot? – Nem hiszem, hogy bárki is pontosan tudná – felelte lassan, elgondolkodva Michael –, de szerepe van benne a nyirkos környezetnek, meg bizonyos ételeknek vagy növényeknek, amelyek az illetőnek nem tesznek jót. – Karjával védte a szemét a naptól, és egyúttal az arckifejezését is elrejtette. – És azt hiszem, van érzelmi összetevője is. – Úgy érti, a túlzott izgalom? Jamie eléggé ingerlékeny. – Az is okozhatja, meg az ijedség és a lehangoltság is. A fájdalmas érzelmi hatások olykor pillanatokon belül rohamot váltanak ki. – Értem. – Catherine szeretett volna még többet megtudni, de Michael hanghordozása egyértelművé tette, hogy nincs helye kérdéseknek. – Anne hogy érzi magát mostanában? – kérdezte a férfi. – Már sokkal jobban. Éppen szunyókál, de azt mondja, már majdnem elérte azt a fázist, amikor a kimerültséget féktelen energia váltja fel. Egy hét múlva már alig várja majd, hogy táncra perdülhessen. – Catherine csomót kötött a cérnára, és elvágta a szálat. Arra gondolt, hogy ha Anne újra vele tud majd tartani, nem lesz szüksége Michael szolgálataira. Hiányozni fog a társasága. Nem is kicsit. – Akkor majd nem kell folyton kísérgetnie – mondta. – Öröm számomra, hogy a szolgálatára lehetek. És ha Charles nem ér rá, kettejüket is szívesen elkísérem. Minden férfi engem fog irigyelni Brüsszelben. Azzal kezét szája elé téve ásított egyet, és elcsöndesedett. A gyerekzsivaj és a Namurkapun áthaladó utcáról behallatszó szekérzörgés ellenére elbóbiskolt, lassú, egyenletes lett a légzése. Meghitt, bensőséges pillanat volt. Catherine tovább varrogatott. Igen jól tudta leplezni az érzelmeit, a leggyanakvóbb szemlélő sem vehette volna észre rajta a szívét betöltő csendes örömöt. Michael közelsége a lelkének egy hosszú évek óta éhező szegletét táplálta. Arra gondolt, talán bűntudata kellene hogy támadjon a nem helyénvaló érzései miatt. De nem, mégsem. Hiszen senkinek sem okoz fájdalmat, és hamarosan úgyis elválnak útjaik, alighanem örökre. És akkor legalább hordozhatja a szívében néhány szép óra emlékét. Elkészült Amy szoknyácskájával. Behajtogatta a kosárba, majd hozzáfogott Colin zoknijainak stoppolásához. Miután kettővel végzett, engedélyezett magának egy kis pihenőt. Michael napbarnított bal keze tőle alig egy lépésnyire hevert a füvön, azt vizsgálgatta. A férfi hosszú ujjai ügyességet, rátermettséget sugároztak, tenyerén és csuklóján kardtól származó régi, vékony heg kígyózott végig. Már-már ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy megfogja Michael kezét, hogy megérintse, ha csak jelképesen is, hogy érezze az erőteljes férfitestben lüktető életet. Vajon milyen lenne mellette feküdni, és érezni a teste melegét? Égő arccal nyúlt egy újabb zokniért. Remélte, hogy Szent Péter a tettei, és nem a gondolatai alapján ítéli majd meg az életét. Miután a stoppolással végzett, eltette az ollót, tűt, cérnát, és a gesztenyefa törzsének dőlve, szemét félig lehunyva nézte tovább Michaelt. A békés idillt a gyerekek velőtrázó sikolyai és Clancy kétségbeesett vonítása szakította meg. Catherine villámgyorsan fölegyenesedett ültében, mert tudta, hogy ez nem a játék közbeni szokásos zsivaj. Kipattant Michael szeme is. – Mama, gyere gyorsan! – kiabált Amy.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

41


Michael fölpattant, és a kezénél fogva fölhúzta Catherine-t is. Futva indultak a hang irányába, a szívük hevesen kalapált a félelemtől. A gyerekek a kőből épült kis szökőkútnál voltak, amelynek kis tavacskájába egy kődelfinből zubogott a víz bő sugárban. Catherine kis híján szívgörcsöt kapott, amikor meglátta, hogy a két kislány ruhájára vér fröccsent. Molly fejéből ömlött a vér, de Amy már leoldotta a derekáról széles selyemövét, és vitézül próbálta elállítani. Jamie egy-két lépéssel arrébb állt, vörös haja alól hamuszürke arccal figyelte keservesen zokogó kishúgát. Clancy is idegesen ugrabugrált körülöttük, folyton láb alatt volt, és éles csaholásával csak fokozta a zűrzavart. Catherine lerogyott Molly mellé, és átvette kislányától a selyemövet. – Mi történt, Amy? – kérdezte. – Jamie meglökte Mollyt, aki nekiesett a szökőkútnak! – Nem akartam! – zihálta Jamie. Kísértetiesen sípolva, szaporán szedte a levegőt. Michael, aki addig a kutyát próbálta megnyugtatni, a hangra felkapta a fejét. – Amy, hívd ide Anne-t! – parancsolt rá a kislányára Catherine. Amy szófogadóan elszaladt. – Most meg fogok halni? – kíváncsiskodott Molly. – Ugyan, dehogy – intézte el kurtán a hátborzongató kérdést Catherine. – A fejsérülések rettenetesen tudnak vérezni, de ez nem olyan mély seb. Néhány napon belül rendbe jössz, és ha marad is heg, nem látszik majd a hajadtól. – Nem akartam! – kiáltotta kétségbeesetten Jamie, majd váratlanul futni kezdett. Végtagjai összevissza kalimpáltak a levegőben. Catherine ösztönösen a nyomába eredt volna, de a karjai között ott volt a vérző fejű Molly. Segélykérőn pillantott Michaelre. Nagy megkönnyebbülésére a férfi már indult is a zokogó kisfiú után, de előbb le kellett ráznia magáról Clancyt, és meg kellett kerülnie a szökőkutat. Jamie megbotlott, és elterült a füvön. A kőfallal körülvett kert visszhangzott a hátborzongató, sípoló légzésétől. Molly a saját sebéről el is feledkezett. – Jamie-nek rohama van! – kiáltotta, és megpróbált felállni. Catherine azonban erős kézzel visszatartotta. – Ne aggódj, Kenyon ezredes úr majd gondjaiba veszi a bátyádat. – Elrebegett magában egy fohászt, hogy így legyen, mert ő maga nem tudta volna, mit csináljon Jamie-vel. A kisfiúnak sikerült feltápászkodnia, mielőtt Michael utolérte volna. Páni félelmet tükröző szemekkel vetette be magát a kis cserjésbe, ahova egy felnőtt ember nem tudta követni. Catherine csaknem ötvenlépésnyire állt tőle, de így is látta, hogy borzalmas, kékes színben játszik az arca. Jamie átmászott a cserjék alatt, majd a sűrű bozót túloldalán megpróbált talpra állni, de akkorra Michael a cserjést megkerülve odaért, és felnyalábolta. – Nincs semmi baj, Jamie! – vigasztalta. – Mollynak nem esett komoly baja. Michael komor arccal hozta vissza a gyereket a szökőkúthoz, de higgadt hangon szólalt meg. – Baleset volt – mondta. – Tudjuk, hogy nem akartad bántani a kishúgodat. Leültette Jamie-t a földre, egyik kezével fogta, a másikkal pedig a szökőkút vizébe áztatta a zsebkendőjét. Megpaskolta a hűsítő vízzel átitatott vászondarabbal a kisfiú eltorzult arcát, és közben folyamatosan beszélt hozzá, hogy megnyugtassa. – Tudsz lélegezni, Jamie, csak egy percre elfelejtetted, hogyan kell – mondta halkan. – Nézz a szemembe, és mindjárt tudni fogod. Las-san beszívod. Pihensz. Aztán las-san kifújod. Mondd szépen velem együtt, szótagolva. Be-lég-zés, szü-net, ki-lég-zés… Ugye, hogy megy? Catherine megbabonázva nézte, ahogy Jamie ajkai némán formálni kezdik a szavakat. A kisfiú légzése lassanként újra egyenletes lett, és kezdte visszanyerni egészséges arcszínét is.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

42


Mire Anne és Amy megérkezett, Molly fején Catherine jóvoltából hevenyészett kötés díszelgett, Jamie pedig már majdnem teljesen helyrejött. Anne olyan sápadt volt, hogy az arccsontján jól látszottak a halovány, kísérteties szeplők. – Te jóságos ég, ti aztán vonzzátok a bajt! – kiáltott fel a gyerekei láttán. Letérdelt melléjük, és a keblére vonta őket. Jamie az oldalába fúrta a fejét, és a dereka köré fonta a karját. Molly is olyan közel húzódott hozzá, amilyen közel csak tudott. A hirtelen beállt csöndet lódobogás zavarta meg, majd hamarosan Charles Mowbry hangját hallották az istállótól: – Baj van? – Csak egy kicsi – felelte megkönnyebbült arccal Anne. – Molly feje fölrepedt, Jamie-nek pedig rohama volt, de már minden rendben. A felálló Catherine a zöldellő fű fölött pompásan mutató, skarlátvörös egyenruhában feléjük tartó Charlest és Colint pillantotta meg. Eszébe jutott, hogy aznap ezredgyakorlatot tartottak. Charles ért oda előbb. Higgadt volt az arca, csak a tekintete tűnt kissé merevnek. Fölvette Jamie-t, és szorosan átölelte. – Nincs bajod, öregfiú? – Nem kaptam levegőt, de Kenyon ezredes eszembe juttatta, hogy kell lélegezni – mesélte a kisfiú. – Utána már könnyű volt. – Ez szép volt az ezredes úrtól – mondta érzelemtől fojtott hangon az apja. – Legközelebb eszedbe fog jutni magadtól is? Jamie élénken bólogatott. Anne és Molly közben talpra állt. Charles megsimogatta a kislánya haját, óvatosan, nehogy elmozduljon a véráztatta kötés. – Tudom, hogy nem szereted ezt a ruhát, de ha meg akarsz szabadulni tőle, nem lenne jobb elszakítani, mint összevérezni? A kislány könnyes arcán széles mosoly ömlött el. – Jaj, Papa, annyira buta vagy! Catherine elfojtotta mosolyát, és arra gondolt, vajon mit szólnának a Charles századában szolgáló katonák, ha ezt hallanák. – Ideje bemenni és megtisztálkodni! – mondta a gyerekeinek Anne, majd hálás pillantást vetett Michaelre és Catherine-re. – Köszönöm, hogy itt volt, ezredes úr. Neked is, Catherine! Catherine a ház felé tartó Mowbry család után nézve átkarolta Amy vállát. – Amy nagyszerűen viselkedett, Colin – dicsérte meg a kislányt. – Gondjaiba vette Molly sebét, aztán meg elszaladt, hogy szóljon Anne-nek. – Olyan vagy, mint én és az édesanyád együttvéve – mondta büszkén Colin. – Jó katona és jó ápolónő. – Ezután Catherine-re pillantott. – Kaphat egy fagylaltot a bátorságáért? A kislánynak nem nagyon kellett volna fagylaltoznia, hiszen közelgett a vacsoraidő, de igazán megszolgálta, és az apját amúgy sem sokat látta az utóbbi időben. – Rendben, de előbb öltözz át, Amy! – rendelkezett Catherine. – Kérd meg valamelyik cselédet, hogy tegye a ruhádat egy vödör hideg vízbe, nehogy ráalvadjon a vér. Amy bólintott, és elszökdécselt az apja mellett. Miután magukra maradtak Michaellel, Catherine lerogyott a szökőkút peremére, és egy pillanatra kezébe temette az arcát. – Kérem, bocsássa meg, ha most hisztérikus roham tör rám. – Csatlakozom magához – telepedett mellé fáradtan Michael. – Mindig akkor a legrosszabb, amikor elmúlik a veszély, igaz? – Minden egyes alkalommal remegek, mint a kocsonya. – Catherine megpróbált nevetni. – A családi élethez kötélidegek kellenek. – A férjének viszont igaza volt. Amy nagyszerűen viselkedett. – Hát nem elképesztő? Annak idején attól féltem, rosszul teszem, hogy magammal viszem az Ibériai-félszigetre, de végül kifejezetten előnyére vált, jól érezte magát. Ezen a téren az apjára ütött. Catherine arcán fanyar mosoly jelent meg. – Én hozzájuk képest egy nyámnyila otthonülő vagyok.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

43


– Lehet, hogy így érzi – felelte meleg szeretettel a hangjában Michael –, de ha engem valaha is ápolni kell, őszintén remélem, hogy maga a közelben lesz. A nő elkapta a tekintetét, nehogy a szeme túl sokat áruljon el. – Maga pedig jó, ha kéznél van ház körüli katasztrófák esetén, amelyekből az utóbbi időben igencsak kijutott nekünk. Tűz, vér, asztma… Anne-nek igaza volt, szörnyű egy ilyen roham. – És borzalmas érzés is, mintha vaspánttal szorítanák az ember tüdejét. Minél inkább próbál lélegezni a beteg, annál kevesebb levegő jut a tüdejébe. A legrosszabb az egészben a pánik, amelytől szertefoszlik az ember józan ítélőképessége, önuralma. Emlékszem, én is pontosan ugyanazt tettem, amit Jamie: futottam, amíg össze nem estem, aztán feltápászkodtam, és rohantam tovább. – Vágott egy grimaszt. – Anne és Charles hogy bírja? Borzalmas lehet látni, hogy a gyerekük nem kap levegőt. – Teszik, amit tenniük kell, ahogy a maga szülei is tették. – Őket más fából faragták – mondta szárazon Michael. – Ami azt illeti, a legtöbb rohamomat az apám okozta. Amikor pedig egyszer anyám előtt tört rám, ő a legközelebbi cselédre bízott. Túlságosan lehangoló látványt nyújtottam az ő finom lelkének. – Megkeményedtek az arcvonásai. – Ha nem visznek el időben Etonba, aligha értem volna meg a tizedik születésnapomat. Catherine arcizma megrándult. – Most már értem, miért nem beszél soha a családjáról. – Nem sokat mesélhetnék róluk. – A vízsugár alá tartotta az ujjait, majd fröccsentett néhány cseppet a lábánál újra álomba szenderült Lusta Lajosra. – Ha apámtól valaki azt kérdezi, Isten lenne inkább vagy Ashburton hercege, visszakérdezett volna, hogy mi a különbség. Anyám pedig tizenhárom éves koromban meghalt. Apámmal mélyen megvetették egymást. Szinte hihetetlen, hogy három gyermekük született, gondolom, kötelességüknek érezték, hogy ne hagyják abba, amíg nincs egy örökös meg egy tartalék. A nővérem, Claudia öt évvel idősebb nálam. Alig ismerjük egymást, és jobb is így mindkettőnknek. A bátyám, Stephen, Benfield őrgrófja, az Ashburton hercegi cím és a hatalmas Kenyon-vagyon örököse. Vele egy kicsit ismerjük egymást, de már ez is több a kelleténél. Catherine-t kirázta a hideg a férfi fakó, kifejezéstelen hangon előadott története hallatán. Eszébe jutott, amit Michael a bukott angyalok baráti köréről mondott: azért lettek szinte testvérek, mert szükségük volt egy családi közösségre. Annyira megindították Michael szavai, hogy azt kívánta, bárcsak a karjaiba zárhatná, és megadhatná neki mindazt, amitől megfosztotta az élet! De csak ennyit mondott: – Mindig sajnáltam, hogy nincs testvérem, pedig lehet, hogy szerencsésnek mondhatom magam. – Ha gondolja, szívesen kölcsönadom Claudiát és Benfield őrgrófot. Garantálom, hogy két napon belül hálát ad a sorsának, amiért egyetlen gyerek. – Hogy maradt mégis életben? – kérdezte halkan a nő. – A makacsságomnak köszönhetem. Catherine egy pillanatra Michael kezére tette a kezét. Így, szavak nélkül próbálta kifejezni az együttérzését, és az elismerését is, amiért ilyen erős tudott lenni. Nem keseredett meg mindattól, amit átélt, hanem megtanulta a mások iránti könyörületességet. Michael másik kezének ujjai most Catherine kezére fonódtak. Nem néztek egymásra. Catherine nagyon is tudatában volt, hogy a férfi hosszú lába egy arasznyira sincs az övétől. Mi sem lenne természetesebb, mint hogy előrehajol, és csókot nyom Michael arcára. A férfi erre felé fordulna, összeérne a szájuk... Rémülten döbbent rá, milyen közel járt a tűzhöz. Elhúzta a kezét, és ökölbe szorította: így küzdötte le a késztetést, hogy megsimogassa Michaelt. Távolról hallotta a saját hangját: – Mikor nőtte ki az asztmát?

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

44


Michael rövid, törékeny szünet után válaszolt: – Nem tudom, kinövi-e az ember valaha is egészen. Még felnőttkoromban is volt néhány enyhébb lefolyású rohamom, de tizenhárom éves korom után már nagyon ritkán fordult elő. – Ismét megmerevedett az arca. – A legsúlyosabbat Etonban éltem át. Akkor tudtam, egészen biztosan tudtam, hogy meg fogok halni. – Azt a rohamot mi váltotta ki? – Az apám levele. – Michael megdörzsölte a halántékát, mintha így kitörölhetné az emléket. – Arról értesített, hogy anyám váratlanul meghalt, és egyértelműen érzékeltette, hogy… hogy nem nagy kár érte. – A férfi lehunyta a szemét, és többször egymás után mély lélegzetet vett. – Azonnal megkezdődött a roham. Összeestem, és sípolva, zihálva kapkodtam a levegőt, mint egy kivénhedt igásló. Nincs annál borzalmasabb, mint amikor az ember úgy hal meg, hogy teljesen magánál van, de tehetetlen, mozdulni sem tud. Szerencsémre Nicholas barátom a szomszéd szobában lakott, és meghallotta a kínlódásomat. Átjött, és beszélt hozzám, ahogy én Jamie-hez. Az a lényeg, hogy le kell győzni az áldozaton elhatalmasodó pánikot, és el kell érni, hogy a helyes légzésre koncentráljon. – A barátja körülbelül annyi idős lehetett, mint maga – mondta meglepetten Catherine. – Talán ő is asztmás volt, azért tudta, mit kell tennie? Michael halványan elmosolyodott. – Nicholasnak vannak bizonyos mágikus képességei. Félig cigány, ismeri a hagyományos népi gyógymódjaikat. Megtanított minket, hogy kell fülbe súgással gyógyítani a lovakat, meg kézzel halat fogni a patakban. Catherine örömmel látta, hogy a férfi arca megenyhül. – Bizonyára mindig nagyon jó barátok voltak – mondta. Rögtön látta, hogy ez hiba volt, mert Michael összekulcsolt keze megfeszült, csuklóján látszottak az inak. – Igen, jó barátom volt. Sokkal jobb barátom volt, mint én neki. – A fejét csóválta. – Istenem, miért is mondom el magának mindezt? Catherine remélte, hogy azért, mert ő jelent valamit a számára. – Azért, mert tudja, hogy engem érdekel, és hogy nem élek vissza a bizalmával – felelte. – Igen, talán ez az oka. – A nőre rá sem nézve, csöndesen folytatta: – Örülök, hogy megismertem magát, Catherine. Ha majd visszagondolok a Brüsszelben töltött időre, lehet, hogy a bálokat, a pletykákat meg a vidámságot elfelejtem, de magára mindig emlékezni fogok. Mintha sűrűbbé vált volna kettejük között a levegő. Szinte tapintható lett, Catherine attól félt, hogy a férfi hallja a szívverését. Végül akadozva így felelt: – Nekem is sokat jelent a maga barátsága. – A barátság és a becsület talán a két legfontosabb dolog az életben – mondta Michael, majd lehajolt egy fű közül kikandikáló százszorszépért. – A barátság azért, hogy ne legyünk egyedül. A becsület pedig azért, mert a végén ugyan mi más marad az embernek, mint a becsülete? – És a szerelem? – kérdezte halkan a nő. – A romantikus szerelem? – Michael vállat vont. – Ehhez nem tudok hozzászólni, nincs tapasztalatom. – Soha nem volt szerelmes? – csodálkozott Catherine. A férfi kissé könnyedebb hangon így felelt: – Hát, igaz, ami igaz, kilencéves koromban Lucien barátom húga házassági ajánlatot tett nekem, és én örömmel elfogadtam. Elinor eleven, mozgékony kis angyalka volt. – Ne vegye semmibe az érzéseit csak azért, mert még gyerek volt – mondta Catherine a férfi szemében csillanó melegség láttán. – A gyerekek olyan ártatlanul, tisztán tudnak szeretni, ahogy egyetlen felnőtt sem. – Lehet – felelte Michael hüvelyk- és mutatóujja között forgatva a százszorszépet. – De Elinor két év múlva meghalt, így aztán a szerelmünket nem tette próbára az élet.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

45


És arra sem volt módja, hogy a maga természetes módján elmúljon. Catherine gyanította, hogy Michael a lelke mélyén még mindig arról álmodik, hogy egyszer megtalálja az ő mozgékony angyalkáját. – Ha egyszer már így szeretett, képes lesz újra szeretni. A férfi keze görcsösen ökölbe szorult, szétmorzsolta a virágot. Hosszú hallgatás után, alig hallhatóan szólalt meg: – Egyszer szerettem… vagy inkább rögeszmésen vonzódtam egy férjes asszonyhoz. A viszonyunk tönkretette a barátságot és a becsületet is. Megesküdtem, hogy ilyesmit soha többé nem teszek. A barátság biztonságosabb. Catherine tudta, hogy egy olyan férfi számára, mint Michael, tragikus lehet, ha nem tud megfelelni a saját becsületkódexének. Ez egyben magyarázza, miért nem volt soha egyetlen illetlen szava, mozdulata sem. Catherine most már azt is tudta, hogy soha nem is lesz. – A becsület nem a férfiak kizárólagos tulajdona – szólalt meg csendesen. – Van becsülete a nőnek is. Neki is meg kell tartania a fogadalmait, teljesítenie kell a kötelességeit. – Fölállt, és Michael kifürkészhetetlen zöld szemébe nézett. – Szerencse, hogy a becsület és a barátság megfér egymással. Egy végtelen pillanatig nézték egymást, és szavak nélkül is elmondtak mindent. Aztán Catherine megfordult, és elindult a ház felé, olyan határozott, egyenletes léptekkel, hogy senki sem gyaníthatta volna, hogy könnyfátyolon át látja a világot. Michael még sokáig üldögélt a kertben kábán, üveges tekintettel. Lassan, odafigyelve lélegzett. Időnként szívesen összpontosított a tüdejéből ki- és oda beáramló levegőre, mert így, legalábbis ideig-óráig, elterelődött a figyelme a fájdalomról. Catherine-be könnyű volt őrülten beleszeretni. Nemcsak gyönyörű volt, hanem fel is lehetett nézni rá. A kisujjába is több szeretet és tisztesség szorult, mint Michael anyjába, nővérébe és Caroline-ba együttesen. Minden szempontból tökéletes volt, leszámítva, hogy elérhetetlen. Visszavonhatatlanul férjnél van. Mégis, tagadhatatlanul volt köztük valami. Nem szerelem, hanem az a tudat, hogy más körülmények között másként alakulhatott volna minden. Azon tűnődött, vajon választhatott volna-e fiatalkorában más utat, amely elvezette volna Catherine-hez azon a rettenetes napon, amikor a tűzvészben elvesztette a szüleit. Ő is gondolkodás nélkül felajánlotta volna, hogy megvédelmezi, ahogy Colin tette. Ő azonban, Colinnal ellentétben, soha nem lett volna hűtlen a feleségéhez. De mindez csak merő spekuláció, semmi értelme! Soha nem látott más utat, mint amelyen járt, és amely egy beteges, lelkén foltot ejtő szerelemhez vezetett. A lelke mélyén mégis büszkeséggel töltötte el, hogy becsületesen jártak el Catherine-nel egy olyan helyzetben, ahol tisztátalan, közönséges, elítélendő is lehetett volna a folytatás. Az igaz, persze, hogy a férje katonatiszt, és küszöbön áll a háború… Michael villámgyorsan elhessegette a gondolatot, már azért is kárhoztatta magát, hogy egy pillanatra átfutott az agyán. Rendkívül alantas dolog lenne egy tiszttársa halálában reménykedni, és az is eleve nevetséges, hogy néhány hétnél tovább próbál előre gondolkodni. Hiszen a csatában ő is ugyanúgy eleshet, ahogy Melbourne. Az életben, különösen a szerelemben és a háborúban, semmi sem biztos. Csak az, hogy akár napokban, akár évtizedekben mérhető az élete hátralevő része, Catherine-t mindig kívánni fogja.

Nyolcadik fejezet

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

46


Catherine másnap este éppen a vacsorához öltözött át, amikor Colin lépett be a hálószobába. Nem csöngetett a cselédlánynak, inkább a férjét kérte meg, hogy kapcsolja össze hátul a ruháját. A férfi ujjai ügyes, szenvedélytelen mozdulatokkal tették a dolgukat. Catherine-be belenyilallt, milyen végtelenül furcsa, hogy egy házban, házasságban élnek, érzelmileg mégsem érintkeznek soha. A törvény, az udvariasság, a kényelem és a megszokás szabályozta kapcsolatukat. Szinte soha nem veszekedtek, mert mindketten pontosan tudták, mennyit – mennyire keveset – várhatnak a másiktól. Colin, miután végzett a felesége ruhájával, maga is elkezdett átöltözni. Mintha feszengett volna egy kicsit, Catherine észre is vette. – Valami baj van? – kérdezte. A férje vállat vont. – Nem igazán. Csak… szóval, tegnap este elvesztettem száz fontot whisten. – Jaj, Colin! – Catherine egy fotelbe roskadt. Mindig pénzszűkével küszködtek, számukra száz font hatalmas összeg volt. – Ne nézz így rám – védekezett a férje. – Tulajdonképpen egész jól ment. Már háromszáz font vesztésre álltam, de a nagy részét visszanyertem. Catherine nyelt egyet, és próbált nem gondolni rá, mihez kezdtek volna, ha Colin háromszáz fontot hagy ott. – Gondolom, most hálásnak kellene lennem, de száz font hiány is gondot okoz. – Majd megoldod, ahogy mindig – vetette oda hanyagul Colin. – És nem egészen hiába úszott el az a pénz. A gárdahadosztály tisztjeivel játszottam, befolyásos családok sarjaival. – A befolyásuk később még jól jöhet, a háztartás költségeit viszont most kell kifizetnünk. – Kérj többet a barátodtól, Lord Michaeltől! Mindenki tudja, hogy a Kenyonok dúsgazdag nábobok. – Colin levette a kravátliját, és az ágyra dobta. – Olyan lelkesen kísérgetett, nyilván tetszel neki. Megpróbált már ágyba vinni? – Miket beszélsz? – csattant fel Catherine. – Arra célzól, hogy illetlenül viselkedtem? – Természetesen nem – felelte kesernyés humorral Colin. – Én ezt mindenkinél jobban tudom. Hirtelen vibráló feszültség töltötte be a szobát, ott remegett benne mindaz, ami elválasztja őket. Aztán Catherine ráébredt, hogy túlreagálta Colin könnyed megjegyzését, és nyugodt, egyenletes hangon azt felelte – Michael kellemes ember, de csak lovagiasságból kísért el néhányszor, nem azért, mert ágyba akar vinni. – A szavai nem tükrözték ugyan a teljes igazságot, de eléggé közel jártak ahhoz. Colin nem vonta kétségbe, hogy igazat mond. – Amíg még itt van nálunk, próbáld meg magadhoz édesgetni. Gondolkodtam a jövőnkön. Catherine összevonta a szemöldökét. – Ezt hogy érted? – Miután Boneyt legyőztük, a kormány a mostani létszám töredékére zsugorítja a hadsereget. Jó esély van rá, hogy engem a mostani fizetésem felével nyugdíjaznak. Ideje más munka után nézni. Jól jönne valami szép kormányhivatalnoki állás, ahol jó a fizetés, és vadászatra is marad idő bőven. – Belebújt a tiszta ingbe, majd folytatta: – Egy ilyen pozícióhoz azonban csak befolyásos ismerősök révén lehet hozzájutni. Szerencsére itt, Brüsszelben hemzsegnek az arisztokraták. Ha velük trafikálsz, légy különösen kedves mindenkivel, aki segítségünkre lehet, ha eljön az ideje. – Rendben. – Catherine-t nem dobta föl különösebben a gondolat, de mivel a család jövője attól függött, talál-e Colin valami rendes állást, meg kellett tennie az ügy érdekében, amit tud. – Itthon vacsorázol? – kérdezte. – Nem, barátokkal találkozom. Catherine felsóhajtott. – Lehetőleg ne veszíts több pénzt. Élére állítom a garast, ha kell, de csodát nem tudok tenni.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

47


– Ma este, nem játszunk. Tehát valamelyik szeretőjéhez megy. Catherine kellemes estét kívánt neki, majd lement a földszintre. Korán volt még, egyedül Kenneth tartózkodott a szalonban. A belépő Catherinenek háttal állva bámult kifelé az ablakon, jól látszott, hogy olyan széles a válla, mint egy patkolókovácsé. – Jó estét, Kenneth – köszönt oda neki könnyedén. – Maga is ugyanolyan elfoglalt volt mostanában, mint Michael. Kezdem azt hinni, hogy a gyalogság keményebben dolgozik, mint a lovasság. – Persze, ezt mindenki tudja – fordult felé Kenneth. Catherine elmosolyodott. – Maga sem jobb, mint az apám. Tudja, ő is a gyalogságnál volt. Kenneth elszörnyülködő arcot vágott. – Hogyan? És hogy lett egy ilyen jó családból származó, rendes lány egy dragonyos felesége? – A szokásos okokból. – Catherine kitöltött két pohár sherryt, és csatlakozott a férfihoz az ablaknál. A nap elbújt a fák mögé, de a felhőket sárgára és karmazsinvörösre festette, a kecses brüsszeli templomtornyok pedig drámai hatást keltettek ezzel á háttérrel. – Csodás az égbolt – jegyezte meg Catherine. – Ilyenkor azt kívánom, bárcsak tudnék festeni. Kenneth kortyolt egy keveset a sherryjéből. – Én is. – Miért, nem tud? Pedig azt hittem, biztosan tud festeni is, hiszen olyan jól rajzol! Kenneth vállat vont. – A rajzoláshoz van egy kis érzékem, és ennyi elég is hozzá. A festés már egészen más ügy, és én nem tudok róla semmit. Catherine a zord arcot vágó férfira pillantott. Kenneth hangja azt sugallta, bánja, hogy így alakult, de egy hadjárat bizonyára vajmi kevés lehetőséget kínált a tanulásra, különösen azokban az években, amikor még tiszti rangja sem volt. Odakint halványulni kezdtek az élénk színek, és indigókék felhők bukkantak föl a horizonton. Milyen gyorsan leszállt az est! – Már nem tart sokáig, igaz? – kérdezte halkan Catherine. Kenneth pontosan tudta, mire gondol. – Attól tartok, nem. A császár lezárta Franciaország északi határait. Egyetlen postakocsi, halászhajó vagy irat sem juthat át, csak a dezinformáció, amelyet Napóleon ügynökei buzgón terjesztenek. Azt mondják, július előtt nem várható háború, de szerintem bármelyik pillanatban a nyakunkon lehet. – Van egy olyan érzésem, hogy… hogy mindannyian egy üvegbuborékban élünk, amely hamarosan szétpattan – mondta mély átéléssel Catherine. – Valahogy minden az életnagyságnál nagyobbnak látszik. Az utolsó két hónap mintha valami különleges időszak lett volna, amely soha nem tér vissza. – Mindegyik időszak különleges, és nem tér vissza egyik sem – felelte csöndesen Kenneth. De természetes, emberi dolog, hogy késleltetni próbáljuk az éjszaka eljövetelét – tette hozzá magában Catherine. – Megtenne nekem egy szívességet? – kérdezte a pillanat hevében. – Természetesen. Mi lenne az? – Készítene a ház lakóiról egy-egy rajzot? Anne-ről és Charlesról, Colinról, a gyerekekről. A kutyákról. Magáról, Michaelről. – Különösen Michaelről! – gondolta magában. Kenneth kérdő tekintete láttán sietve hozzátette: – Természetesen fizetnék érte. A férfi fölvonta a szemöldökét. – Igazán, Catherine, tudja, hogy erre semmi szükség. Catherine a sherryspoharába bámult. – Bocsásson meg. Nagyon sértő lehetett az ajánlatom, mintha csak valami mesterember lenne. A férfi szeme sarkát mosoly barázdálta. – Én inkább bóknak tekintem. Ez lenne az első rajzolói megbízatásom, csak sajnos, nem fogadhatom el. – Hát persze hogy nem. Ne haragudjon. Nem lett volna szabad megkérdeznem.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

48


Kenneth azonban türelmetlen kézmozdulattal félbeszakította a mentegetőzését. – Azt nem mondtam, hogy nem csinálom meg a rajzokat. Néhány már meg is van, de csak ajándékba kaphatja meg őket. Catherine köszönetet akart mondani, de Kenneth ismét megelőzte: – Nem kell megköszönni. Anne-nel különleges tehetségük van ahhoz, hogy otthont varázsoljanak találomra összedobált, egymáshoz nem illő darabokból. – Kinézett az immár szinte teljesen elsötétült égboltra. – Régóta nem volt már otthonom. Nagyon régóta. A férfi sóvárgó hangja ugyanazt a reakciót váltotta ki Catherine-ből, mint amikor Michael mesélt a családjáról. Csak most sokkal könnyebben szánta rá magát, hogy a férfi kezére tegye a kezét, mert nem rejtegetett veszélyt a mozdulat. – Az önarcképét ki ne felejtse a rajzok közül! – Ha ilyesmivel próbálkozom, lehet, hogy pillanatok alatt szétmállik a papír – mondta szárazon Kenneth. – Ahogy Molly mondaná, maga annyira buta! Mindketten elnevették magukat. Catherine visszahúzta a kezét, és így folytatta: – Jövő héten eljön a richmondi hercegnő báljára? Állítólag az egész tavasz legnagyobb szabású rendezvénye lesz. Kenneth megjátszott borzongás kíséretében azt felelte: – Hála az égnek, nem vagyok olyan fontos ember, hogy meghívót kapjak. Huszonegyedikén viszont ott leszek a herceg bálján. Mivel a vitoriai csata emlékére rendezi, elvárja, hogy a tisztjei megjelenjenek. – Én pedig elvárom, hogy táncoljon velem – mosolygott rá pajkosan Catherine. – Arról szó sem lehet. A rajzaimat vagy az életemet ezer örömmel magának adom, de a tánc, az egészen más! Megint elnevették magukat. Catherine elfordult az ablaktól, és Michaelt pillantotta meg az ajtóban. Amikor a férfi meglátta, hogy őt nézi, kifürkészhetetlen arccal belépett a szalonba. Catherine égett a vágytól, hogy odalépjen hozzá, és megfogja a kezét. Ehelyett azonban magára öltötte a Szent Katalin-arcot, és elindult, hogy töltsön még egy sherryt. Megállapította, hogy szentnek lenni sokkal könnyebb, mint nőnek. Kenneth aznap este átnézte a rajzait, és kiválogatta azokat, amelyekről úgy gondolta, tetszenének Catherine-nek. Őt magát is meglepte, milyen sok rajzot készített, csak egy-két portré hiányzott. Anne számára is tett félre néhányat. Az egyik, amely az egész Mowbry családot ábrázolta a kertben, határozottan jól sikerült. Szórakozottan ceruzát vett a kezébe, és nekilátott egy vázlatnak. Trisztánt, a félelmetes harcost és Izoldát, a gyógyító hercegnőt, Trisztán nagybátyjának feleségét ábrázolta a kép. Szerelmük természetesen tragikus véget ért. Ha szépen egybekelnek, boldogan éldegélnek egy takaros házikóban, kilenc gyermeket nevelnek föl, és Trisztánból pirospozsgás arcú, vadászgató földesúr lesz, aligha születik legenda a történetükből… Szinte öntudatlanul dolgozott, utána döbbenten nézte az elkészült rajzot. Az elkínzott arcú harcos Michaelre emlékeztetett, a fekete hajú hercegnő pedig, akit a karjában tartott, a bájosan melankolikus Catherine Melbourne-re. Halkan füttyentett egyet. Szóval erről fúj a szél! Nem először fordult elő, hogy a rajzai olyasvalamit fedtek föl, ami még nem jutott el a tudatáig. A pokolba, hát nem szenvedett még Michael eleget? Nem is beszélve Catherine-ről, aki élete végéig fizet a tizenhat évesen kötött ostoba házasságáért. Kenneth, aki a saját bőrén tanulta meg, hogy a boldogság mulandó, a maga részéről sutba vágta volna az erkölcsöt, és üstökön ragadta volna azt a kis örömöt, amit az élet kínál. Szerette volna hinni, hogy Michael és Catherine is pontosan ezt teszi, de tudta, hogy ahhoz

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

49


mindketten túlságosan nemes lelkűek. Alighanem eltitkolják egymás elől az érzelmeiket, sőt talán még önmaguk elől is. A kandallóba dobta a rajzot, és egy gyertyával lángra lobbantotta. Az elhamvadó képet figyelve azt remélte, hogy a mennyországban majd elnyerik jutalmukat, ha már itt, a földön ez lehetetlen. A richmondi hercegnő bálja előtti napon Michael és Kenneth egy vacsorára volt hivatalos, ahol a 95. ezred Amerikából visszatért tisztjeit köszöntötték. A társalgás óhatatlanul a spanyol örökösödési háborúban átélt kalandokra terelődött. Kellemes este volt, de miközben hazafelé poroszkáltak, Michael szárazon megjegyezte: – A messzeség mindent megszépít. Most már romantikusnak tűnik, ami akkor nem volt más, mint gyönge koszt, rossz bor és nyomorúságos szállás. – Az igazi romantika az benne, hogy fiatalok voltunk, és túléltük – nevette el magát Kenneth. – Istenem, emlékszel, amikor a Bidassoa partján tartottuk meg a lövészezred éves bankettjét? – Igen, lövészárokba lógott a lábunk, és a puszta föld volt a székünk meg az asztalunk. Az ilyesmit nem egykönnyen felejti el az ember. A Rue de la Reine-re befordulva sétára fogták lovaikat. Michael a ház előtt leugrott a nyeregből, kinyitotta a kaput, és lassan, nyomatékkal kijelentette: – Az elkövetkező napokban heves vihar elé nézünk. – Szó szerint vagy átvitt értelemben? – nézett rá szúrósan Kenneth. – Lehet, hogy így is, úgy is. – Michael önkéntelenül megdörgölte a bal vállát, amely az időjárás jelentős változásai előtt mindig megfájdult. – Óriási égiháború lesz. Más talán nem, de emlékszel, az Ibériai-félszigeten milyen gyakran tört ki vihar a csaták előtt? Kenneth bólintott. – Wellington-idő. Rejtélyes volt, már-már kísérteties. Talán szólnod kellene róla a hercegnek. Michael elnevette magát. – Ki is hajítana az irodájából! Ő a tények embere, nem kedveli a fantazmagóriákat. – Bizonyára igaza is van, de én azért szólok a tisztiszolgámnak, hogy hozza menetkész állapotba a felszerelésemet! – Nekem is ez a szándékom. Bevezették lovaikat az istállóba. Odabent égett egy lámpás, és a fényénél a szénakupacban elterült, hangosan hortyogó Colin Melbourne-t pillantották meg. A lova fölnyergelve, fölkantározva álldogált a közelben, és szemmel láthatóan unta már a dolgot. Kenneth letérdelt az alvó férfi mellé, hogy megnézze magának közelebbről. – Részeg, mint egy lord – jelentette ki. – Parancsolsz? – dörrent rá fagyosan Michael. Kenneth elmosolyodott. – Jó, jó. Részeg, mint egyes lordok. Téged még sosem láttalak ennyire kiütve. – És soha nem is fogsz. – De azt meg kell adni, hogy így is nyeregben tudott maradni egészen hazáig. Öregbítette a lovasság hírnevét. Michael állást csinált a lovának, majd Melbourne-ének is. Nem lett volna igazságos, hogy az állat szenvedjen gazdája mértéktelensége miatt. Miután végzett, Kenneth talpra rángatta a részeg Colint. – Otthon vagyok? – kérdezte nehezen forgó nyelvvel a némileg magához tért Melbourne. – Majdnem. Már csak a házig kell elgyalogolnia. – És éppen a nyomorult gyalogság érkezik a megmentésemre. Lám, maguknak is hasznát veszi néha az ember, fiúk! – Azzal Colin tett egy lépést előre, és kis híján orra bukott.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

50


Kenneth még éppen el tudta kapni. – Segíts, Michael! – kérte. – Ehhez két ember kell. – Itt is hagyhatnánk – vetette föl Michael. – Nem túl hideg az éjszaka, és ilyen állapotban úgyis mindegy neki, hol alszik. – Catherine aggódni fog, biztos hazavárta az este. Mivel ezzel nem tudott vitába szállni, Michael a vállára vette Melbourne jobb karját. A férfin a borszag mellett intenzív parfümillat is érződött. Tehát nővel volt a nyomorult! Igyekezett nem gondolni arra, hogy ez a részeges fajankó Catherine férje, hogy joga van őt cirógatni, joga van azt tenni vele, amit fűvel-fával megtesz… Fogcsikorgatva cipelte a Colin tekintélyes súlyából rá eső részt, és közös erővel kitámogatták az istállóajtón. A friss levegőn Colin feléledt, Michael felé fordította a fejét, és rákacsintott. – Lám csak, a mi arisztokrata ezredesünk! Igazán lekötelez. – Semmiség – felelte nyersen Michael. – Bárkiért megtenném. – Ez nem igaz – mondta Colin. – Catherine-ért teszi, mert szerelmes belé. Michael kővé dermedt. – Mindenki beleszeret – zagyvált tovább részegen Colin. – Kenneth barátunk, a nemesi sarjból lett őrmester, Charles Mowbry, a hűséges mintaférj, sőt még a herceg is bolondul érte. Szerelmes belé mindenki, mert ő tökéletes. – Emberes böfögés után folytatta: – Van róla fogalma, milyen nehéz egy tökéletes nővel élni? – Elég legyen, Melbourne! – csattant fel Kenneth. Colin azonban könyörtelenül mondta a magáét: – Fogadni mernék, hogy lordságod semmit sem szeretne jobban, mint meghempergetni Catherine-t a szénában, és felszarvazni engem! Michael lába földbe gyökerezett, a keze ökölbe szorult. – Az isten szerelmére, fogja be a száját, ember! Durván megsérti a feleségét azzal, amit mond! – Jaj, dehogy, tudom én, hogy nem állna kötélnek! – felelte Colin. – Nem véletlenül hívják Szent Katalinnak. Tudja, miért avatták szentté az igazi Szent Katalint? Azért, mert az az ostoba liba… De nem tudta befejezni a mondatot, mert Kenneth megpördült a tengelye körül, és villámgyors mozdulattal állon vágta. – Gondoltam, jobb, ha leütöm, mielőtt megölnéd – mondta szárazon Kenneth, miközben továbbvonszolták Colin rájuk nehezedő holtsúlyát. Kenneth a kelleténél jóval többet látott és hallott! – gondolta Michael, miközben komoran lépkedett Melbourne súlya alatt. Fölvitték a lépcsőn az emeletre, majd Kenneth bekopogott a háziak hálószobájának ajtaján. Catherine egy perc múlva nyitott ajtót. Fekete haja kibontva omlott a vállára, sebtében fölkapott pongyolája a kelleténél jóval többet engedett látni a hálóingéből. Ellenállhatatlanul kívánatos volt a lágy, álomittas teste. Michael a földre szegezte tekintetét, a halántéka vadul lüktetett. – Mi történt? – kérdezte a nő. – Ne aggódjon, Colinnak nem esett baja – nyugtatta meg Kenneth. – Kicsit berúgott, és alighanem elesett az istállóban, ettől lehet a zúzódás az állán. De semmi komoly. Catherine hátralépett, és sarkig tárta az ajtót. – Kérem, hozzák be és fektessék az ágyra. Miközben becipelték a férjét, Michael látta, hogy Catherine orrlyukai kissé kitágulnak, nyilván a Colin körül terjengő alkoholszagba és parfümillatba szimatolt bele. Ebben a pillanatban világossá vált a számára, hogy Kennethnek igaza volt: Catherine tud a férje szeretőiről, de méltósággal viseli a félrelépéseit. Michael csodálta ezért, Colint viszont legszívesebben véresre verte volna. Az ágyra döntötték Melbourne-t, majd Kenneth lehúzta róla a csizmát. – Innen már elboldogul, Catherine?

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

51


– Ó, igen. Nem először csinálom. – Catherine felsóhajtott, majd erőltetett vidámsággal hozzátette: – Szerencsére nem fordul elő gyakran. Köszönöm, hogy felhozták. Mindkettőjükhöz beszélt, de Michaelnek nem nézett a szemébe. A kertben folytatott beszélgetés óta kerülték egymás tekintetét. A két férfi jó éjszakát kívánt, majd csendben átsétáltak az épület másik szárnyába. Michael eltöprengett a történteken, és kénytelen volt belátni, hogy nem pusztán Melbourne durva, vulgáris, úriemberhez méltatlan megjegyzései miatt gerjedt éktelen haragra. Hanem azért is – és ez nyugtalanította a legjobban! –, mert annak a nyomorultnak minden szava igaz volt.

Kilencedik fejezet Másnap kora reggel Michael éppen végzett gyors reggelijével, amikor Colin lépett be az ebédlőbe. Mivel kettejükön kívül nem volt ott senki, nem tehetett úgy, mintha nem venné észre. Melbourne egyből a kávéskancsó felé indult. – Nekem nincs róla semmi emlékem – szólalt meg – de a feleségem azt mondja, maga és Wilding hozott be az éjjel. Köszönöm. – A lovát illeti a legnagyobb dicséret, amiért hazahozta – felelte Michael, és örült, hogy a másik nem emlékszik a történtekre. – Caesarnál okosabb hátaslóval még soha életemben nem volt dolgom. – Colin kissé remegő kézzel töltött magának a gőzölgő kávéból. – Úgy érzem magam, mint akit fejbe vágott egy ágyúgolyó, és meg is érdemlem. Ebben a korban már több eszem lehetne, mint hogy keverem a sört, a brandyt és a borpuncsot. Melbourne bűnbánatot mímelő arckifejezése olyan mókás volt, hogy Michael önkéntelenül is visszamosolygott rá. Megdöbbentette a kellemetlen felismerés, hogy ha Colin nem lenne Catherine férje, tulajdonképpen kedvelné, vagy legalábbis megértőbben viszonyulna a gyöngéihez. Próbált tehát úgy bánni vele, mintha Catherine a világon se lenne. – Az bizony gonosz kombináció – mondta barátságosan. – Csoda, hogy már mozog. – Nincs más választásom. – Colin cukrot és tejet tett a kávéjába, és nagyot kortyolt belőle. – Ki kell mennem az ezredhez, utána meg időben haza kell érnem, hogy elvigyem a feleségemet a Richmond-bálba. Mégsem lehetett megfeledkezni Catherine-ről. – Örülni fog, hogy vele tud tartani – mondta semleges hangon Michael. Colin vágott egy grimaszt. – Nem kedvelem az ilyen rendezvényeket, de ez túl fontos ahhoz, hogy kihagyjam. – Akkor ott találkozunk – mondta Michael, majd felhajtotta a kávéját, és kiment a konyhából. Eltűnődött a sors iróniáján: szíve szerint megvetné Melbourne-t, Catherine miatt mégis annak kell örülnie, ha kedves, rendes, megbízható embernek bizonyul. Miért a szürke árnyalatok zűrzavara uralja az életet? Mennyivel könnyebb lenne, ha fekete-fehér lenne minden! A ház előtt felnézett a tiszta reggeli égboltra, és megdörzsölte a bal vállát. Érezte, hogy közeleg a vihar. A lakáj éneklő hangon jelentette be őket: – Melbourne kapitány és Mrs. Melbourne, Mowbry kapitány és Mrs. Mowbry! Catherine hunyorogva lépett be a bálterembe. Szédítő látvány tárult a szeme elé: a csillárok fényözöne visszaverődött a színpompás függönyökről és a rózsalugas mintázatú tapétáról, és Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

52


bőven jutott belőle a Rue de la Blanchisserie-re is. A Catherine mellett lépkedő Anne azt suttogta: – Vibrál a levegő a feszültségtől. – Brüsszelben már nyilván mindenki tudja, hogy ma délután háromszor is lovas futár vágtatott be a herceg főhadiszállására – felelte Catherine. – Valami nyilván készül. A kérdés csak az, hogy mi és hol. Az tűnt a legvalószínűbbnek, hogy Napóleon megindult Belgium felé. Azt sem lehetett kizárni, hogy a hadserege máris a főváros felé tart. Akárhogy is, rövidesen megtudják az igazságot. Catherine a férjére pillantott. Colin megfeszült, mint a hárfa húrja, szinte remegett a várakozástól. Még inkább életre kelt, mint a csatában szokott. Catherine arra gondolt, hogy a nők meghódítása amolyan pótszer lehet a számára, így gondoskodik némi izgalomról a hétköznapi életben is. Catherine megbeszélte Colinnal és Charlesszal, hogy mikor táncol velük, majd belevetette magát a báli forgatagba. Isten tudja, mikor lesz rá legközelebb alkalma. Jelen volt az összes Brüsszelben tartózkodó diplomata, katonatiszt és arisztokrata, így táncpartnerben nem szenvedett hiányt. Még Wellington orvosát, dr. Hume-ot is fölfedezte az egyik sarokban. A doktort jól ismerte a spanyolországi hadjáratból, sikerült is a táncparkettre csábítania. – Csak magáért teszem, Mrs. Melbourne – jelentette ki mártírarccal Hume –, és csakis azért, mert olyan kiváló ápolónő! – Hazudik! – mondta kedvesen Catherine. – Valójában jól érzi magát. Az orvos nevetve elismerte, hogy így van, majd a népi tánc figurái elsodorták őket egymás mellől. Amikor újra találkoztak, dr. Hume azt újságolta neki: – A barátja, dr. Kinlock ma Brüsszelbe érkezett. – Itt van lan? Ez nagyszerű! Pedig úgy tudtam, a Spanyolországban leszolgált két év után otthagyta a hadsereget. Hume szeme pajkosan csillant. – A londoni Bart Kórházban dolgozott, de a seregben szebbnél szebb sebesülések válogatott gyűjteményével találkozhat, és ennek képtelen ellenállni. Vele tartottak más sebészek is. Catherine nem állta meg mosoly nélkül. – Kitalálhattam volna. Maguk, sebészek, igazi vámpírok! – Igen, de hasznos vámpírok. – Hume tekintete most komolyabb lett. – Hamarosan mindenkire szükség lesz, aki egy kicsit is bánni tud a késsel. A doktor megjegyzése ismét emlékeztette Catherine-t a levegőben lógó háborúra. Ahogy telt-múlt az idő, többször is látta, hogy a fővárostól távolabb állomásozó ezredek tisztjei csöndben elszivárognak. Az a férfi azonban, akit a leginkább látni szeretett volna, még nem érkezett meg. Pedig lopva még tánc közben is a termet kémlelte, nincs-e ott Michael. Úgy tervezte, hogy eljön, de mi van, ha neki is jelentkeznie kellett az alakulatánál? Lehet, hogy soha többé nem látja. Lord Haldoran, a sportkedvelő úriember is felkérte egy táncra, akit Manchester elriasztott a hadseregtől. Catherine-t még mindig nyugtalanította a férfi, és nem is csak a szemében időnként megcsillanó ragadozó tekintet miatt. De Haldoran soha semmi illetlenséget nem követett el, és szórakoztató anekdotákat mesélt, ezért udvarias mosollyal üdvözölte, és arcát legyezve azt kérdezte: – Nem baj, ha ebben a szörnyű melegben inkább végigüljük ezt a táncot? – Ezer örömmel – felelte Haldoran. – A szolgák már locsolgatják a virágokat, nehogy elfonnyadjanak. Igazán nem szép a hercegnőtől, hogy a vendégeire nem gondol. Catherine nevetve telepedett le az egyik nyitott ablak előtt egy székre. – Hamarosan jönnie kell Wellingtonnak. – Most, hogy a franciák talán már belga földre léptek? – Haldoran elegánsan leemelt egy arra haladó lakáj tálcájáról két pohár pezsgőt, az egyiket Catherine kezébe adta, majd leült mellé. – A hercegnek ilyenkor a serege mellett van a helye.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

53


– Nem egészen. Az, hogy idejön, magabiztosságról tanúskodik, és enyhíti a civil lakosság körében terjedő pánikot. – Catherine kortyolt egy keveset a jéghideg, gyöngyöző italból. – Ezenkívül itt van a bálon az összes magas rangú parancsnok, így könnyen tanácskozhat velük. – Ez igaz. – Haldoran összevonta a szemöldökét. – A császár arról ismert, hogy elsöprő lendülettel támad. Ha felvonul Brüsszel ellen, ön és Mrs. Mowbry visszavonulnak Antwerpenbe? – Nekem itt a helyem. A kérdés egyébként is tárgytalan, hiszen a herceg nem fogja hagyni, hogy Napóleon eljusson idáig. – Nem biztos, hogy fel tudja tartóztatni – mondta józan, komoly arccal Haldoran. – Ön bátor asszony, Mrs. Melbourne, de kitenné a kislányát mindannak, amit egy megszálló hadsereg jelent? – A franciák civilizált nemzet – felelte higgadtan Catherine. – Nem gyerekek ellen viselnek hadat. – Ebben kétségtelenül igaza van, de én nagyon nem szeretném, ha önnel, Mrs. Mowbryval és a családjaikkal baj történne. – Én sem, Lord Haldoran. – Catherine a hatalmas sátorponyvákra emlékeztető aranyszínű, skarlátvörös, fekete drapériákat nézte, és arra gondolt, bárcsak ne beszélne annyit Haldoran, és ne öntené szavakba az ő titkos félelmeit. Azt ugyan nem hitte, hogy komoly veszélybe sodorná a kislányát, de azért volt benne némi szorongás a bizonytalan helyzet miatt. Elhallgatott a zene, és Charles Mowbry közeledett feléjük, hogy a táncparkettre vezesse. Catherine felállt. – Köszönöm, hogy elnézte a fáradtságomat, Lord Haldoran. Találkozunk a következő bálon? A férfi mosolyogva elvette Catherine üres pezsgőspoharát. – A következő bálon. Charles nemcsak Catherine egyik legkedvesebb barátja volt, hanem kitűnő táncos is. Öröm volt vele a francia négyest járni. Amint befejezték, máris skót dudák rikoltása rezegtette meg a levegőt. – Te jóságos ég, megjöttek a szoknyás ördögök! – kiáltott fel Charles. Catherine kacagott örömében. – Erre a hangra mindig vigyázzba vágja magát az ereimben a vér, és feszesen szalutál! – Két skót-felföldi ezred katonái masíroztak be a bálterembe. Szoknyájuk a játszott dallam vad ritmusára lengedezett, tollas sapkájuk is erre az ütemre bólogatott. Kitűnő ötlet volt a richmondi hercegnőtől, hogy vendégei szórakoztatására elhívta a skótfelföldieket táncolni. A bál közönsége visszahúzódott a terem két szélére, a skótok pedig pörögve-dobogva járták hagyományos táncaikat, még egy kardtáncot is bemutattak. Vérpezsdítő produkciójuk, amelyben elegancia és őserő keveredett egymással, sokáig emlékezetes maradt Catherine számára. De még ezekben a varázslatos, kísérteties pillanatokban is folyton Michaelt kereste a tekintetével. Mlichaelnek hosszú, nehéz napja volt, fel kellett készítenie ezredét a hadba vonulásra. Későn ért oda a Richmond-bálra, ahol szinte forrt a levegő az izgalomtól. A kanapé, ahol Wellington egy hölgyismerősével csevegett kedélyesen, a nyugalom apró szigetét jelentette. Michael megállította egyik barátját, a gárdahadosztály tisztjét, aki már menni készült. – Mi történt? – A herceg azt mondja, reggel harcba indulunk – hangzott a kurta felelet. – Megyek az ezredemhez. Sok szerencsét! Tehát igencsak fogytán az idő. Michael tudta, hogy talán önző, léha dolog ilyenkor bálba menni, de még egyszer, utoljára látni akarta Catherine-t. Megállt egy virágmintás oszlop mellett.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

54


Nem volt nehéz dolga. Catherine ugyanis, mivel nem dúskált a pénzben, viszonylag egyszerűen öltözködött, kevés ruhája szegélyét ügyesen változtatgatva érte el, hogy mindig stílusos legyen a megjelenése. Ennek eredményeképpen soha senki nem dicsérte meg a ruháját vagy az ékszereit, csak a lélegzetelállító szépségét látták. Aznap este csillogó fekete haját és makulátlan arcszínét tökéletesen érvényre juttató, törtfehér szaténruhát és ragyogó gyöngysort viselt. A színpompás uniformisokkal zsúfolt teremben földre szállt angyalnak hatott. Colin ott állt mellette, és birtokosi mozdulattal a könyökére tette a kezét. Önelégült arckifejezése egyértelműen jelezte, tudja, mennyire irigyli a többi férfi, amiért övé a sok jelen lévő gyönyörű nő közül a leggyönyörűbb. Michael merev, kifejezéstelen arccal vágott át a zsúfolt báltermen. Tiszteletét tette a háziasszony előtt, majd Catherine-hez lépett. Colin már nem volt ott, a Mowbry házaspár viszont csatlakozott hozzá. A nő szeme fölcsillant Michael közeledtére. – Örülök, hogy el tudott jönni, Michael! Azt hittem, már elszólította a kötelesség. – Megkésve tudtam csak ideérni, de egy ilyen pompás összejövetelt semmi pénzért nem hagynék ki. – Közben játszani kezdett a zenekar. – Táncolna velem, Anne? És a következő táncra felkérhetem magát, Catherine? Mindketten igenlő választ adtak, és Anne már nyújtotta is a kezét. Michael feszültséget látott a nő szemében, de Anne Mowbry régóta volt már katonafeleség, megtanult uralkodni az érzelmein. Miután beálltak a csoportos skót tánchoz, Michael megszólalt: – Nagyon jól mutat ebben a ruhában, Anne. Nem fárasztja ki nagyon a tánc? Anne elmosolyodott, és megrázta vörös fürtjeit. – Még hat-nyolc hétig buzogni fog bennem az energia, utána pedig úgy fogok kinézni, és annyit is nyomok majd, mint egy megrakott szénásszekér. A tánc figurái szerint hol szét kellett válniuk, hol újra találkoztak. Közben kellemesen eltársalogtak, de amint Michael visszavitte Anne-t Charlesnak, a nő egyből megfeledkezett mindenről, csak a férje létezett a számára. A táncparkett felé tartva egymásba fúródott a tekintetük. Michael elmormolt magában egy imát, hogy Charles élje túl a küszöbönálló harcokat, hiszen egy ilyen erős és igaz szerelem, mint az övék, megérdemli, hogy tartós legyen. Catherine-hez fordult, és szertartásosan meghajolt: – Ha jól sejtem, a következő tánc az enyém, milady? – Jól sejti, milord – mosolygott rá kecses pukedli kíséretében Catherine. Michael csak az első néhány taktus után döbbent rá, hogy keringőre kérte fel Catherine-t. Az addigi bálokon szándékosan kerülte ezt az intim páros táncot, aznap este azonban helyénvalónak tűnt, hiszen számíthattak rá, hogy ez lesz az utolsó táncuk. Catherine úgy simult a karjába, mintha már ezerszer keringőztek volna. A mozgásuk szinte egybefolyt a zenével. Catherine félig lehunyt szemmel, angyalian könnyű léptekkel követte az őt vezető férfit, Michael mégis minden porcikájában érezte, hogy a partnere ízig-vérig e világi nő, nem mennyei lény. Szótlanul ropták a táncot, Catherine halántékára nyirkos, fekete hajtincsek tapadtak. Michael elnézte a karcsú nyakán szaporán verő ütőerét, a feltűzött haja alól előbukkanó füle finom ívét, amely szinte biztatott az enyelgésre, és a keble csábos, kínzó vágyat ébresztő domborulatát, amely, érezte, élete végéig visszajár majd álmaiban. A világon mindennél jobban szerette volna a karjaiba zárni a nőt, és elvinni a szivárványon túlra, a tündérek földjére, ahol kettesben lehetnének, és nem gyötörné őket sem a háború, sem a becsület. A valóságban azonban csak néhány percig lehetett már együtt vele, és a homokórán megállíthatatlanul peregtek a szemek…

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

55


Pillanatok alatt elhallgatott a zene. Catherine hosszú szempillái szétnyíltak, amikor elengedte. Komor volt az arca. – Mennie kell? –kérdezte fátyolos hangon. – Attól tartok, igen. – Michael félrenézett, attól félt, a nő meglátja rajta, hogy majd' eleped. Közben Wellington herceg a terem túlsó feléből elkapta a tekintetét, és alig észrevehető fejbiccentéssel magához kérte. Michael ezért így folytatta: – A herceg beszélni akar velem. Mire maga hazaér, valószínűleg nem leszek ott. – Kérem, vigyázzon magára! – mondta lélegzetét visszafojtva Catherine. i – Ne aggódjon, betegesen óvatos vagyok. Catherine mosolyogni próbált. – Ki tudja, lehet, hogy ez csak vaklárma, és a jövő héten már újra ott lesz nálunk! – Talán. – Michael némi habozás után hozzátette: – Arra az esetre viszont, ha elhagy a szerencse, meg kell hogy kérjem egy szívességre. A szobámban, az öltözőasztalka felső fiókjában hagytam néhány levelet a legközelebbi barátaim részére. Ha nem élném túl a hadjáratot, kérem, postázza a címükre. Catherine az ajkába harapott. A tengerzöld szempár megtelt könnyel, és ettől még nagyobbnak tűnt. – Ha… ha megtörténik a legrosszabb, akarja, hogy írjak a családjának? – Az elesettek névsorából majd megtudnak mindent, amit tudniuk kell. – Azzal Michael szájához emelte Catherine kesztyűs kezét, és megcsókolta az ujjai hegyét. – Isten vele, Catherine. Áldja meg az . ég a kedves családjával együtt. – Vaya con Dios. – A nő ujjai görcsösen Michael kezére fonódtak, majd lassan, apránként engedett a szorítása. A férfi nagy erőfeszítés árán elfordította a fejét, majd sarkon fordult, és átvágott a báltermen. Melengette szívét a tudat, hogy jelent valamit Catherine számára. Ezt a kellemes érzést az sem zavarta meg, hogy a nő kedvelte Charlest, Kennetht és más férfiakat is. Éppen attól volt különleges, hogy mindenkire szeretetet tudott sugározni. Wellington felállt a kanapéról, és kurtán csak annyit mondott Michaelnek: – Istenemre, Napóleon a bolondját járatta velem! A franciák elfoglalták Charleroi-t. – Az áldóját! – kiáltott fel merengéséből kizökkenve Michael.– Charleroi alig több mint harminc mérföldnyire van! í – Lehetne rosszabb is – mondta fagyos mosollyal a herceg. – A Charleroi és Brüsszel közötti útszakasz ugyanis gyakorlatilag védtelén volt. Ha nem lett volna átkozott szerencsénk, és Bernhard herceg meg a csapatai nem harcolnak olyan vitézül Quatre-Brasnál, Ney marsall egyenesen bemasírozhatott volna ide. Michael elmormolt egy szitkot a bajsza alatt, Wellington pedig azt kérdezte: – Mondja, Kenyon, állják majd a sarat a maga zöldfülű katonái? Michael két héttel azelőtt még nem tudta volna, mit feleljen, most viszont már őszintén elmondhatta: – Nem éppen mesterlövészek, és ördöngös hadmozdulatokra sem képesek, de ha veteránokkal megtűzdelve felsorakoztatom őket vonalban vagy négyszögalakzatban, megállják a helyüket. – Adja az Isten, hogy igaza legyen! Nagy szükségünk lesz minden egyes katonára. – Azzal a herceg kiosztott neki még néhány parancsot, majd szúrós tekintetével ismét a tömeget kezdte pásztázni, hogy odaszólítson egy újabb tisztet. Michael, mielőtt távozott volna, még utoljára megkereste a szemével Catherine-t. Mivel a vendégsereg már erősen kezdett fogyatkozni, nem volt nehéz megtalálnia. A nő a terem távolabbi végében állt a férjével, aki izgatottan mondott neki valamit. Csatlakoztak hozzájuk Mowbryék is, láthatóan indulni készültek mindannyian. Michael a levegőt nehezen szedve lépett ki a meleg éjszakába. Komor arccal emlékeztette magát, hogy a nő elérhetetlen a számára, és mindig is az marad.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

56


Michael hátranézett a nyeregből. – Bradley, a nagykabátomat bepakolta? A hátsó folyosóra volt kitéve. A tisztiszolga elvörösödött. – Nem, uram. Michael elharapta a kikívánkozó szitkot. A fiú lehetett volna összeszedettebb is, de tagadhatatlanul nagyon igyekezett. – Siessen! – nógatta Michael. – Indulnunk kell. Bradley alig hagyta el az istállót, amikor belépett Colin Melbourne. – Maguk is az ezredükhöz mennek Charlesszal? – kérdezte Michael. Melbourne csillogó szemmel bólintott. – Hallotta, hogy Boney már Charleroi-nál jár? A nemjóját, ez izgalmas lesz! – Azt nem kétlem – felelte Michael, és már vezette volna ki a lovát az istállóból, amikor észrevette, hogy Melbourne nem Caesar nevű paripájára száll fel, mint rendesen, hanem egy átlagosnak tűnő lovassági lóra. – Caesart kantárszáron vezeti majd, hogy ne fáradjon el? – kérdezte mintegy mellesleg. – Nem, itt hagyom. Uno lesz a lovam, Duo pedig a tartalék. –Melbourne egy herélt pejre mutatott, amely ugyanolyan gyönge lónak nézett ki, mint amelyiknek a nyergében ült. – Nem a legjobb lován megy a csatába? – meredt rá döbbenten Michael. – Nem akarom kockára tenni az életét – felelte Melbourne. – Nemcsak azért, mert odavagyok a bestiáért, hanem azért is, mert ha kilövik, sokkal kevesebb kompenzációt fizet érte a hadsereg, mint amennyit ér. – Az isten szerelmére, ember, néhány fontért kockára teszi az életét? – kiáltott fel Michael. – A csatában élet-halál kérdése, hogy milyen a lova állóképessége! – Lehet, hogy magának ez csak néhány font – mondta csípősen Melbourne –, de nem mindenki áll olyan jól anyagilag. Michael ismét elfojtott egy káromkodást. Melbourne ostoba fajankó módjára viselkedik, megérdemelné a sorsát. De úgy érezte, Catherine kedvéért mégis meg kell próbálnia lebeszélni erről az őrültségről. – Ha a pénz a gond, vigye el Thort – mondta, és megcirógatta a szép pej nyakát. – Kiváló az erőnléte, és beidomítottam lovassági harcra is, hogy mindenre használható legyen. Melbourne-nek leesett az álla. – Nem vihetem el a lovát. Szüksége lesz rá magának is. – Sóvárogva pillantott Thorra. – Ha pedig kilövik, soha nem tudok hasonlót venni magának. – A gyalogságnál nem olyan létfontosságú a jó ló, mint a lovasságnál – felelte Michael. – Nekem megfelel a másik lovam is. Remélem, Thor épségben megússza a csatát, de ha nem, beérem azzal, amit kárpótlásként kap érte. – Michael már csatolta is le a nyergét. – Ha minden jól megy, Párizsban visszaadhatja. Ha pedig én nem jutok el odáig élve, akkor a magáé. – Ezt képtelen vagyok visszautasítani – mondta kisfiús mosollyal Melbourne. – Rendes fickó maga, Kenyon! Michael, miközben fölszerszámozta tartalék lovát, Brynt, arra gondolt, vajon Melbourne akkor is ilyen vidám lenne-e, ha tudná róla, hogy mit érez Catherine iránt. Persze valószínűleg nem törődne vele, hiszen a felesége hűségében nincs oka kételkedni. Michael összeszedte a szolgáit, és kilovagoltak az éjszakába. A becsület kedvéért megtett minden tőle telhetőt, hogy Catherine férje életben maradjon. Innentől kezdve már Isten kezében van a sorsuk.

Tizedik fejezet

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

57


Amíg Colin előkészítette a lovait, Catherine összecsomagolta a férje személyes holmiját. Nem sokkal később már az istállóudvaron álltak Mowbryékkal. A lámpások fénye a tíz fölnyergelt hátaslovon kívül a férjeik két-két szolgáját, valamint Catherine inasát, Everettet világította meg, aki szintén lejött segíteni. Charles, aki közvetlenül azelőtt búcsúzott el álmos gyerekeitől, feszült arccal jött le a házból. Szótlanul, szorosan ölelték egymást Anne-nel. Catherine, bár a szomorúságuk őt is lesújtotta, a lelke mélyén irigyelte barátait, amiért ilyen közel állnak egymáshoz. Úgy érezte, az ilyen fokú szeretet megérné az elválás fájdalmát. Férjéhez fordulva megkérdezte: – Biztos, hogy nem akarsz bemenni Amyhez? – Kár lenne fölzavarni – felelte Colin. Derűs, elszánt arcán látszott, hogy már a küszöbönálló összecsapás jár a fejében. – Hiszen hamarosan utánam jöhettek. Catherine visszapislogta könnyeit, mert tudta, hogy Colin nem örülne, ha elsírná magát. Nyomasztóan hatott rá a gondolat, hogy tizenkét éve él együtt egy férfival, akit nem szeret igazán. Egy ideális világban alighanem Michaellel hozta volna össze annak idején a sors, az ő felesége lenne, Colin pedig nyugodtan hajkurászhatná a rókákat, a nőket és a franciákat. De nem így történt. A valóságban Colin a férje, és bármennyire nem illenek össze, a maguk módján mindketten tiszteletben tartják a házasságukat. – Vigyázz magadra, Colin! – suttogta. A férfi vidáman rámosolygott. – Ne aggódj már annyira! Tudod jól, hogy engem sem fog a golyó, akárcsak Wellingtont. – Az álla alá szorította Catherine fejét, mintha egy Amyvel egykorú kislányt vigasztalna, majd elengedte, és nyeregbe pattant. – Párizsban találkozunk, vagy talán még hamarabb, ha elmúlik a veszély. Azzal Charles és a szolgáik társaságában kilovagolt az utcára, és útnak indultak. Lovaik patái hangosan kopogtak a macskakövön. Catherine hosszan nézett a férje után. Szomorúan döbbent rá, hogy ha egy kicsit is szeretné a férjét, szerette volna a nőügyei dacára is. Tudta, hogy Colin a maga részéről nagy becsben tartja őt, amiért kényelmes otthont biztosít a számára, és tetszik neki az is, hogy a férfiak irigylik a feleségéért. De arra is fogadni mert volna, hogy a férje melyebb érzelmeket táplál a lova iránt, mint őiránta. A lova! Catherine pislogott néhányat, mert csak most jutott el a tudatáig, mit is látott. – Melbourne kapitány Kenyon ezredes lován ment el? – fordult az inasához. – Úgy bizony – felelte Everett. – A kapitány úr nem akarta kockára tenni Caesar életét, és az ezredes úr azt mondta neki, elviheti Thort. Ó, istenem, mennyire Colinra vall, hogy azt hiszi, a szerencséje átsegíti a csatán akkor is, ha rossz ló van alatta! Az pedig Michaelt jellemzi legalább ilyen jól, hogy nem hagyja hidegen a mások baja. Kissé kábultan, érzéketlenül fordult Anne-hez. Bementek a házba, ahol egyenesen az ebédlőbe, a pohárszékhez vezetett az útjuk. Anne töltött mindkettőjüknek egy kis brandyt. Miután felhajtotta az itala felét, indulatosan feltette a költői kérdést: – Miért is nem volt senkinek annyi esze, hogy orvul meggyilkolja Bonapartét? Egyetlen golyóval rengeteg szenvedéstől óvhatta volna meg a világot! – A férfiak becstelen dolognak tartják az ilyesmit – felelte Catherine szomorkás mosollyal. – Bolondok! – Anne lehajtotta a fejét, és megdörzsölte a halántékát. – A búcsúzás soha nem lesz könnyebb, bármennyit gyakorolja az ember! – Kennethtől nem is tudtam elköszönni – sóhajtott fel Catherine. – Említettem már, hogy tegnapelőtt megkértem, rajzolja le a ház lakóit? Hamarabb kellett volna eszembe jusson. Szívesen megcsinálta volna, de nem maradt rá ideje. Anne fölemelte a fejét. – Biztos vagy ebben? Van ott az asztalon két mappa. Már korábban észrevettem, de aztán kiment a fejemből. Kinyitották a felső mappát. Kenneth Catherine-nek írt levelét találták benne, amelyben a kapitány szabadkozott, amiért nem tudta személyesen átadni neki a rajzokat, és közölte, hogy a másik mappa Anne-é.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

58


Catherine odaadta Anne-nek a mappáját, majd átlapozta a sajátját. Csodaszépek voltak a rajzok, különösen a gyerekek portréi. Az egyiken Amy egy faágon himbálózott a hátsó kertben, Kenneth tökéletesen megragadta a kislány félelmet nem ismerő természetét. Egy másik képen Caesar bökdöste az orrával az önfeledten nevető Colint, aki magabiztos, erőteljes és igen jóképű férfinak hatott. A Michaelről készült rajz láttán megsajdult Catherine szíve. Kenneth ceruzája megjelenítette mindazt, ami az ő lelkét annyira felbolygatta: az erejét, a humorát, a becsületességét, az intelligenciáját. Kenneth elkészítette a kért önarcképet is, de az volt a leggyengébb az összes rajz közül. A vonásait fel lehetett ismerni, összhatásában viszont elég kemény, szigorú arcú, félelmet keltő férfi látszott a képen. Semmi sem utalt rá, hogy ennek az embernek élénk képzelőereje és fanyar humora is van. Catherine arra gondolt, hogy önmagunkat a legnehezebb tisztán látni. – Ezt nézd meg! – szólalt meg remegő hangon Anne. Felmutatott egy rajzot, amelyen a családja volt látható a kertben. Jamie vidáman lovagolt az apja hátán, Molly pedig nagylányosan komoly arccal ült az édesanyja mellett, de közben lopva süteménnyel etette Clancyt. Catherine elnevette magát. – Az isten áldja meg Kennetht! Az ezer dolga mellett még arra is szakított időt, hogy rajzokat készítsen rólunk! Anne most egy másik képet tanulmányozott, amelyen Charles állt egyenruhában, hóna alatt forgódíszes sisakjával. Az olyan ember komor arckifejezésével nézett rá a képről, aki megtapasztalta a háború borzalmait, de nem durvult el tőle a lelke. – Száz év múlva a jövő Mowbryjai pontosan tudhatják majd erről a képről, milyen ember volt az ükapjuk – mondta Anne. – Büszkék lesznek rá – felelte Catherine. Anne megtörölte a szemét. – Nem fogok sírni! – jelentette ki dacosan. – Azért sem fogok! A hosszú csöndet távoli dobpergés törte meg. – Egy hunyásnyit sem fogunk aludni – jegyezte meg Catherine. – Menjünk be inkább a városközpontba, és nézzük a seregszemlét! Egyszerűbb öltözékre cserélték báli ruhájukat. Catherine már elkészült, amikor Amy dugta ki a fejét a szobája ajtaján. – Papa elment? – Igen – felelte Catherine, és arra gondolt, bárcsak rászánt volna Colin egy kis időt, hogy elbúcsúzzon Amytől. – Nem akart fölébreszteni téged. – Pedig nem bántam volna – mondta durcásan a kislány. – Megnézitek Anne nénivel a seregszemlét? Catherine bólintott, Amy pedig kérlelni kezdte: – Hadd menjek veletek! Szörnyű itt feküdni egyedül, úgysem tudok aludni! Catherine ezt nagyon is megértette. – Jól van. Vegyél föl valami meleg ruhát. Már csak egy hét volt hátra a nyári napéjegyenlőségig, és a Rue de Namurön lépkedve látták, hogy keleten kezd világosodni az ég alja. A dobpergés felerősödött, és gyülekezőre hívó trombitaszó is vegyült bele. Valósággal megbolydult a város, amikor a szövetséges erők Brüsszel legkülönbözőbb részeiben elszállásolt katonái kabarjukat gombolgatva, málhazsákjukat vállukra rángatva előbotorkáltak a házakból. Egy brit gyalogezred haladt el mellettük, a dobos szorgalmasan püfölte hangszerét. Vérpezsdítő, de félelmetes is volt a ritmus. Catherine a masírozó katonákat nézve arra gondolt, nem Michael ezrede-e ez. Az egyenruhájukon a sötétben nem látszott jól a jelzés, és a katonák mellett lovagló tisztek között nem látta a férfi magas alakját. De nem számít, hiszen még ha az ő ezrede is, már elbúcsúztak egymástól. Gyötrelmes lenne másodszor is megtenni, itt, Anne és Amy előtt. A Place Royale-on eluralkodott a káosz. Féltucatnyi nemzet katonái keresték alakulataikat, zokogó nők kíséretében. Néhány veterán harcos viszont a fülsiketítő lódobogás, löveg- és szekérzörgés közepette is édesdeden aludt a málhazsákján. Amy kézen fogta Catherine-t. – Boneynak nincs esélye, ugye?

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

59


– Wellingtonnal szemben nincs – felelte Catherine, és próbált magabiztosnak látszani. – A herceg még soha életében nem vesztett el egyetlen csatát sem. A Place Royale-ról a közeli parkba vezetett az útjuk. Hajnali négy óra körül lehetett, a nyári nap már kezdett a látóhatár fölé kúszni. A Szent Mihály-székesegyház tornyain fénysugarak csillantak. Cathetrine fanyar mosollyal nyugtázta, hogy még a katedrális is Michaelre emlékezteti. A parkban a heves természetű, nyers, szókimondó walesi tábornok, Picton sorakoztatta fel hadosztályát. – A lövészdandár is Picton alá tartozik, nem? – szólalt meg Anne. – Nézzünk körül, hátha megtaláljuk Kennetht! Végigpásztázták a zöld kabátos katonák nyüzsgő tömegét. Végül Amy éles szeme bukkant rá a férfira. – Ott van! – kiáltotta izgatottan. – Ott van Wilding kapitány! Kenneth lóháton ülve osztogatta parancsait alárendelt tisztjeinek, de amikor Catherine a nevét kiáltotta, felé fordult. Catherine odalépett a ló mellé, felnyúlt, és megszorította a férfi kezét. – Úgy örülök, hogy megtaláltuk, Kenneth! Nem lett volna jó, ha nem tudunk sok szerencsét kívánni magának! A Kennethtől ritkán látható mosoly megszépítette a kapitány csontos arcát. – Nagyon kedves magától, Catherine. – Szinte családtag lett nálunk. Ha megsebesülne, mindenképpen hozassa haza magát, hogy a gondjaimba vehessem! A férfi arca megfeszült. Catherine érezte, hogy zavarba hozta, ezért sietve hozzátette: – Köszönjük a rajzait. Igazán kitűnőek! – Én halálom napjáig megőrzöm őket! – lelkesedett Anne. – Most már nyugodtabban fogok távozni ebből az árnyékvilágból, hiszen tudom, hogy szert tettem egy csipetnyi halhatatlanságra – felelte halvány mosollyal Kenneth. – De egy képet a témája tesz igazán érdekessé, tehát maguknak és a kedves családjuknak köszönhetem, ha jól sikerültek a rajzaim. – Jöjjön vissza minél hamarabb! – mondta Amy. – Mollyval még nem egészen értjük a távlatrajzot, jól jönne még néhány lecke! – Nagyon fogok igyekezni, de most mennem kell. Vigyázzanak magukra! – Azzal Kenneth szalutált nekik, majd ismét a százada felé fordult. Catherine, Anne és Amy hátrébb húzódtak, onnan figyelték, hogyan lesz a reménytelennek tűnő zűrzavarból katonás rend. Picton katonái hamarosan megindultak, nehéz csizmáik dobogásától visszhangzott a park. A hadosztályhoz tartozott a két skót-felföldi ezred is, amely a richmondi hercegnő vendégeit szórakoztatta. Katonáik olyan szépen meneteltek, hogy a kalapjukon szinte meg se rezzent a toll. A bálteremben egzotikusnak ható skót dudák most harci indulót fújtak a szoknyás harcosoknak. Catherine, Anne és Amy a hadosztály nyomában elindult visszafelé a Rue de la Reine-en. Kupacokba rakott hadi felszereléseket és nehéz teher alatt roskadozó málhás állatokat kellett kerülgetniük. Aztán a sereg elhagyta a várost, és a brüsszeliek visszabújtak az ágyba. Mire hazaértek, Catherine izgatottságát elnyomta a kimerültség. Remélte, hogy most már mindannyian tudnak majd pihenni. De nem jött álom a szemére. Másnap délelőtt igencsak kialvatlanul, összeragadt szemekkel kászálódott ki az ágyból. Spanyolországban a harci cselekmények rendszerint a szállásuk közelében zajlottak, így volt némi fogalma a küzdelem alakulásáról. Most azonban nem kapott híreket, így élete leghosszabb napjának nézett elébe.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

60


A gyerekek is érezték a feszültséget, sokat civakodtak. A szolgák kis csoportokban, suttogva tárgyalták a helyzetet, az egyik cselédlány pedig kikérte a bérét, hogy hazatérhessen Brüsszeltől északra lévő szülőfalujába, a családjához. Catherine és Anne kései ebédjéhez a vészjósló távoli ágyúdörgés szolgáltatott aláfestést. Tehát megkezdődött az ütközet. Egymásra néztek, de egyikük sem mert megszólalni. Csöndben mélyedtek ismét a levesestányérjukba. Amikor már nem bírták tovább a tétlenséget, fölmentek a város bástyafalára. Velük tartott a három gyerek és Mowbryék csinos, fiatal skót dadája is. A bástyafalon több száz ember gyűlt össze, a tekintetek dél felé szegeződtek. Terjengtek különböző pletykák, de biztosra vehető hírek még nem érkeztek. Este tíz órakor erőteljes kopogásra szaladtak ki. Anne szinte föltépte az ajtót. Férje tisztiszolgája, Will Ferris állt a lépcsőn nyakig porosan. Anne elfehéredett. – Ó, istenem! Charlesnak valami… – Nem, asszonyom! – nyugtatta meg sietve a fiú. – Éppen ellenkezőleg. Az úr azért küldött, hogy elmondjam, ő és Melbourne kapitány úr jól vannak. Catherine a konyhába tessékelte Ferrist, aki így folytatta: – Quatre-Bras-nál véres csata alakult ki Ney marsall seregével, de a lovasság csak a végére ért oda, így szinte sértetlenül úsztuk meg az ütközetet. Azt mondják, a herceget kis híján elfogta egy francia ulánusosztag. Át kellett ugratnia a Gordon skót-felföldi gyalogezred katonáival teli lövészárkon, hogy megmeneküljön. – Ferris a fejét csóválta. – A felföldi ezredeket darabokra szedték. Szegény ördögök! Catherine hideg húst és sört tett az asztalra. Szomorúsággal töltötte el, hogy így végezték a vidám, fiatal skótok, akik előző este mindenkit elkápráztattak a táncukkal. Vajon hányan élnek még közülük? – És hogy végződött a csata? – faggatta a fiút. Will Ferris cinikusan megrántotta a vállát. – Azt nem tudom, hogy győzött-e valaki, de veszteni nem vesztettünk. Azt mondják,mNapóleon felvonult a poroszok ellen. Blüchernek több az embere, ha jól harcolnak, lehet, hogy a franciák már vonulnak is vissza. – Remélem, igaza van – mondta izgatottan Anne. – És a lövészdandárral mi van? Hát Kenyon ezredével? – A lövészdandár bent volt a sűrűjében, de Wilding kapitány épségben megúszta. – Ferris kortyolt a söréből, majd folytatta: – A 105. ezrednek sem esett baja. Ők tartalékban voltak, nem vetették be őket. Alighanem a tapasztalatlanságuk miatt. Catherine remélte, hogy végig tartalékolják őket. Michael és a katonái számára ez talán kiábrándító lenne, ő viszont örülne neki. A tisztiszolga, miután csillapította éhségét, kérte, hadd maradhasson egy kicsit kettesben Elspeth McLeoddal, a fiatal skót dadussal, akinek udvarolt. Fél órát töltött a kedvesével, majd fölnyergelt, és nekivágott a hosszú útnak vissza, az ezredhez. Catherine nehéz szívvel tért nyugovóra. Csodálatos lett volna azt hinni, hogy visszaverték a franciák rohamát, de a lelke mélyén tudta, hogy a neheze még hátravan. Másnap reggel már eleven bizonyítékát is látták az előző napi ütközetnek. Molly az egyik emeleti ablakon kinézve így kiáltott fel: – Mama, sebesült katonák vannak az utcán! Erre felbolydult az egész ház. Az emeleti ablakból jól belátták a Rue de Namurt. A Namurkapun már kezdtek szivárogni a városba a sebesültek. Egész éjszaka gyalogoltak. Catherine ajka elfehéredett. – Hozom a felszerelésemet – mondta. – Víz kell nekik – mondta Anne, majd a szoknyájához simuló gyerekeire pillantott. – Molly, nagyon ügyes voltál, hogy észrevetted a katonákat. Jamie, kölcsönadod a kiskocsidat, hogy vigyek nekik néhány vödör vizet? – A kisfiú nagy komolyan bólintott.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

61


– Jövök én is, asszonyom – szólalt meg Elspeth. – Hat fiútestvérem van, tudok egyet-mást a sebek ellátásáról. – A többi szolga is ajánlkozott, hogy segít, amiben tud. Anne meghagyta a gyerekeinek, hogy maradjanak bent a házban, a szakács majd vigyáz rájuk. A náluk kicsivel nagyobb és határozottabb Amy viszont nem sokat kérdezősködött, egyszerűen beállt Anne mellé a kis vizeskocsihoz. Catherine elgondolkodott rajta, ne küldjee haza, de végül úgy döntött, hadd jöjjön. Tudta, hogy a kislánya nem először lát borzalmakat. Mire a Rue de Namurre értek, az utca rögtönzött kórházzá alakult át. Nem mindenki érkezett a saját lábán, sorban gördültek át a Namur-kapun a járni nem tudó sebesülteket szállító szekerek is. Brüsszel lakói és a városban tartózkodó külföldiek egy emberként próbálták enyhíteni a katonák szenvedéseit. Voltak, akik szállásukra vitték a sebesülteket, mások takarókat, szalmát, napernyőket hoztak. Catherine a saját szemével látta, hogy az egyik ház korlátjánál összeesett belga fiúnak egy apáca és egy kurtizánnak kinéző lány siet a segítségére. A patikáriusok ingyen osztogatták áruikat. Catherine igencsak jó hasznát vette az Ibériai-félszigeten szerzett tapasztalatoknak. A kevésbé súlyos sebeket tisztította ki és kötözte be. Az előző napi idegőrlő várakozás után megkönnyebbült, hogy végre csinálhat valamit. Amy szorgalmasan hordta a vizet, így Anne jegyzetfüzettel a kezében a haldoklók mellé térdelhetett, hogy továbbítsa családjuknak utolsó szavaikat. Catherine éppen egy véres, szétmarcangolt kézből szedegette ki az egyenruha és az aranypaszomány foszlányait, amikor ismerős hang szólította meg skót akcentussal: – Magára aztán számíthatunk, hogy ott van a sűrűjében, kislány! Catherine felnézett, és sebész barátját, a korán őszülő Ian Kinlockot pillantotta meg vérfoltos ingben. – Magára is számíthatunk, hogy Londontól egészen idáig eljön, ha egy kis vérszagot szimatol? –felelte kissé remegő hangon. – Hála az égnek, hogy eljött, Ian! Az őrmesternek nálam hozzáértőbb emberre van szüksége. Kinlock letérdelt mellé, és megvizsgálta a sebet. – Szerencséje van, őrmester! – jelentette ki. – Két golyó is van a karjában, de nem tört el egyetlen csontja sem, úgyhogy nem kell amputálni. Catherine, tartsa a karját, amíg kiszedem a lövedékeket! – Azzal elővette táskájából a munkaeszközeit. Catherine megtámasztotta az őrmester sérült jobb karját. A sebesült felnyögött kínjában, és izzadság lepte be az arcát, de utána szinte meg sem rezzent, pedig hosszú percekig tartott, mire a sebész megtalálta és kivette a két golyót. Amíg Ian Kinlock bekötözte a sebet, Catherine hideg vizes szivaccsal törölgette az őrmester arcát. – Nagyon hálás vagyok mindkettőjüknek – mondta vaskos ír kiejtéssel a sebesült, majd a jó karjával ülő helyzetbe nyomta föl magát. – Ha felsegítene, uram, már mennék is. – Megmarad, őrmester – mondta Kinlock doktor, miközben talpra segítette. – A városkapu melletti kórházsátorba megy, ugye? Az ír a fejét rázta. – A szállásomra megyek, ott majd gondomat viselik. Nem értem egy szavukat se, de úgy bánnak velem, mint egy herceggel. – Még tíz lépést sem tett meg, amikor odalépett hozzá egy idős pap, hogy támogassa. Catherine észrevette, hogy sötétedik. Felpillantott, és azt látta, hogy sötét fellegek gyülekeznek az égen. Feltámadt a szél, a horizontot villám reszkettette meg. – Istenem, zivatar közeleg! Más sem hiányzott! – Mégpedig elég gyorsan közeleg – mondta Ian, és visszapakolta táskájába az eszközeit. – Még szerencse, hogy állnak a kórházsátrak, így legalább fedél lesz a szegény ördögök feje fölött. Catherine körülnézett. Csaknem teljesen kiürült már az utca, a sebesültek első hullámát ellátták vagy fedél alá vitték. Anne már fél órája elment, szürke volt az arca a kimerültségtől.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

62


Most már hozzájuk jóval közelebb csapott be a villám, bántóan éles fénybe borította az utcát. Catherine kábán bámulta a vérfoltos szoknyáját verdeső kövér esőcseppeket. – Mennyi ideje dolgozik? – kérdezte a sebész. – Nem tudom – törölte le homlokáról a verítéket Catherine. –Néhány órája. – Menjen haza! – parancsolt rá Kinlock. – Pihen egy kicsit, aztán majd bejön a kórházba. – Maga ott lesz, ugye? – Ott bizony – felelte fanyar mosollyal a doktor. – Azt hiszem, ott is fogok aludni. – Jöjjön át inkább hozzánk – mutatott a házukra Catherine. – Most bőven van helyünk, és ott kényelmesebben pihenhet, mint a sátorban. – Ezt hálás szívvel elfogadom. Ismét villámlás hasította ketté az eget, majd szinte azonnal fülsiketítő mennydörgés következett. Az eső ömlött, mintha dézsából öntenek. Catherine fogta a táskáját, és Amy keresésére indult. A kislánya imádta a vihart, most is megbűvölten meredt az égre. – Wellington-idő, Mama! – harsogta túl az égiháborút. – Csata lesz. – Valószínű – fogta kézen a kislányát Catherine. – Most viszont menjünk be, mielőtt vízbe fúlnánk! Catherine a gyerekszobába vezette Amyt, majd átöltözött száraz ruhába, és lement a földszintre, ahol Anne időközben forró teát és szendvicseket készíttetett a cselédekkel. Éppen befejezték az étkezést, amikor kopogtak a bejárati ajtón. Egy perc múlva Lord Haldorant vezette be a nappaliba a szobalány. A férfi nagykabátjáról patakokban folyt a víz, előkelő távolságtartását izgatottság váltotta fel. – Mrs. Melbourne, Mrs. Mowbry – hajolt meg sietve. – Hallották a legfrissebb híreket? – Nem tudjuk, mi a legfrissebb – felelte Anne. – Kérem, mondja el! – A poroszokat tegnap csúnyán elverték Lignynél. Csaknem húsz mérföldet kellett hátrálniuk. Visszavonul Wellington is, hogy ne szakadjon ketté a serege. Értesüléseim szerint egy Waterloo nevű falunál rendezi be a főhadiszállását. – Jóságos isten! – suttogta falfehér arccal Anne. – Az csak tíz-tizenkét mérföldre van innen! – Napóleon Brüsszel küszöbére érkezett – jelentette ki Haldoran –, és rejtély, hogy Wellington a szedett-vedett seregével meg tudja-e állítani. A külföldiek, akiknek módjukban áll elhagyni a várost, már elmentek vagy úton vannak. Catherine óvatosan letette a teáscsészéjét. – Én a hercegre fogadnék – mondta –, de ez kétségtelenül nem jó hír. – Nem csupán azért jöttem, hogy megijesszem a hölgyeket – folytatta kissé halkabban Haldoran. – A múlt héten elővigyázatosságból kibéreltem egy bárkát, hogy vigyen el Antwerpenbe, ha rosszul alakul a harc. Van hely mindkettőjüknek, meg a gyerekeknek és két szolgának is. De ha jönni akarnak, azonnal indulnunk kell. Catherine meglepetten pillantott a lordra. Igen nagylelkű ajánlat volt ez, arra gondolt, hogy talán félreismerte Haldorant. – Én… nem hagyhatom el a férjemet – szólalt meg Anne, és önkéntelenül a gömbölyödő hasára szorította a kezét. – Mi lesz, ha Charles megsebesül, és hazahozzák? – Ha jól alakulnak a dolgok, pár napon belül visszatérhetnek. – Haldoran jelentőségteljesen először Anne-re, majd Catherine-re pillantott. – És ha mégsem alakulnak jól, a férjeik talán azt akarnák, hogy kockára tegyék a gyermekeik életét? Catherine ajkába harapott. Ha ő hajlandó is vállalni a kockázatot, a kislányát hogy tehetné ki ilyen veszélynek? – Van megoldás – szólalt meg, mire Anne és Haldoran pillantása is rászegeződött. – Én tapasztaltabb ápolónő vagyok, mint Anne, és ő egyébként is várandós, úgyhogy az lesz a legjobb, ha én itt maradok, és ápolom a sebesülteket, Anne pedig elviszi a három gyereket Antwerpenbe.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

63


Anne megkönnyebbülten sóhajtott fel. – Ez így tökéletes lenne, ha tényleg hajlandó vagy rá. Nem szívesen megyek el én sem, de ostobaság lenne, ha veszni hagynánk ezt a lehetőséget, most, hogy a franciák ilyen közel vannak. Lord Haldoran, fél óra alatt elkészülünk. Annyit még tud várni? Catherine látta, hogy a lord szeme bosszúsan megcsillan, és rádöbbent, hogy Haldoran ajánlata mégsem volt egészen önzetlen. A férfi őt akarja elvinni, alighanem abban reménykedik, hogy a feldúlt lelkiállapotban lévő katonafeleségnek jólesik majd egy kis vigasztalás… De nem számít! Jól jön a segítsége, és van annyira úriember, hogy ne vonja vissza az ajánlatát pusztán azért, mert ő nem tart velük. Haldoran villámgyorsan rendezte arcvonásait. – Természetesen elég, ha fél óra múlva indulunk – mondta –, bár jobban örülnék, ha ön is jönne, Mrs. Melbourne. Brüsszel veszélyes hellyé változhat a közeljövőben. – A lord felállt. – Felírom az antwerpeni bankom címét, rajtuk keresztül elér, ha szükséges. – Köszönöm. Nagyon kedves öntől, hogy ennyit fárad olyanokért, akiket mindössze néhány hete ismer – mondta némiképp szárazon Catherine. – Vétek lenne kihasználatlanul hagyni a bárkát – felelte ájtatos képpel a lord. – És mivel a férjeik a hazáért teszik kockára az életüket, mi sem természetesebb, mint hogy igyekszem önöket védelmezni. A következő fél óra lázas sürgés-forgással telt. Amy, amikor megtudta, hogy Antwerpenbe megy, kérlelni kezdte Catherine-t: – Mama, hadd maradjak itt! Mindig mondod, hogy milyen sokat segítek! – Segítesz is, kis szívem. De egyfolytában miattad aggódnék. Nem tehetek róla, anya vagyok – mondta rezignált mosollyal Catherine. – Ha majd neked is lesznek gyerekeid, megérted. Amy beadta a derekát, azzal a kikötéssel, hogy amint elmúlik a veszély, visszajöhet. Elspeth McLeod, a csinos, fiatal dadus is kérte, hogy maradhasson. Anne, mivel tudta, hogy Will Ferris közelében akar maradni, beleegyezett, és Catherine szobalányát vitte magával helyette. Pontosan fél órával azután, hogy Haldoran ajánlata elhangzott, összegyűltek a hallban. Catherine szorosan magához ölelte Amyt, majd Anne-t. – Ha a háború elsodorna minket egymás mellől – mondta a barátnője elfúló hangon –, tudod Charles édesanyjának londoni címét. És ha… ha veled és Colinnal valami történik, úgy fogom fölnevelni Amyt, mint a saját gyerekemet. – Tudom. – Catherine nagyot nyelt. – Én pedig úgy fogom ápolni Charlest, ahogy te ápolnád, ha arra kerül a sor. Anne nagy levegőt vett, majd higgadtan megszólalt: – Ideje indulni! Catherine az ablakon át nézte az esőben a hintókhoz siető kis társaságot. Örömmel látta, hogy a lord hatalmas termetű, vészjósló külsejű szolgákat is hozott magával. Addig nézett utánuk, amíg végképp eltűntek a szeme elől, majd elfordult az ablaktól. Arcán patakokban folytak a könnyek, hiszen még soha életében nem voltak külön Amyvel. – Átkozott legyen Napóleon! – suttogta. – Jusson a pokol fénekére.

Tizenegyedik fejezet Az egyik legelső aranyszabály, amelyet Michael elsajátított, az volt, hogy egy tisztnek higgadtnak, összeszedettnek kell mutatkoznia, ha tűz alá veszik az alakulatát. A szabály különösen érvényes volt akkor, ha az órák óta tartó francia ágyútűzben már az ezrede

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

64


negyedrésze és a tisztek fele is elesett. A folyamatos ágyúdörgés és a fekete füstfelhő még a harcedzett katonák bátorságát is erősen próbára tette. Az ezred védőállásként hiányos négyszögalakzatot vett föl. A katonák arccal a négy égtáj felé fölsorakozva védték az alakzat közepét, ahol a tisztek, az ellátmány és a sebesültek kaptak helyet. A kevésbé súlyos sebesültek saját lábukon elhagyták a harcmezőt, a halottakat pedig kíméletlenül kidobálták a négyszögből, hogy helyet biztosítsanak a még élőknek. Michael az alakzat belsejében járkálva buzdította embereit, vigasztalta, amennyire tudta, a sebesülteket, és olykor megcsillantotta fekete humorát is. Közben pedig igyekezett minél kevesebbet belélegezni a fanyar, szúrós szagú füstből. Most a négyszög közepére, a két ezredzászlóhoz sietett, amelyeket a hagyományoknak megfelelően az ezred legfiatalabb tisztjei vittek, és tapasztalt őrmesterek őriztek. A legfiatalabb zászlós, Thomas Hussey, mindössze tizenhat éves volt, ezért Michael fokozottan szemmel tartotta. A zászlók közelében ágyúgolyó csapódott be. Szerencsére nem talált el senkit, lassan gurult tovább a felázott, vizenyős talajon. Tom Hussey átadta a kezében tartott brit nemzeti lobogót az egyik őrmesternek, és vidáman felkiáltott: – Ha már a franciák küldtek egy labdát, futballozhatnánk egyet! És már futott is a golyó felé, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy belerúgjon. – Ne érjen hozzá! – kiáltott rá Michael. – Ártalmatlannak látszik, de könnyen elviheti a lábát! Láttam már ilyet. A zászlós csúszkálva megállt. – Köszönöm, uram! – Kissé sápadtan ment vissza a zászlójához. Michael alig észrevehetően, elismerően bólintott. Látta, hogy a zöldfülű fiúban megvan az a hetyke, halált szembenevető bátorság, amelynek révén jó tiszt válhat belőle, ha megéri. Michael szeméhez emelte látcsövét, hogy lássa azt a keveset, amit a vállig érő rozstól látni lehetett. A nap folyamán már érte őket egy gyalogsági támadás bal kéz felől. Mivel a rozstábláktól és a gomolygó füsttől száz lépésnél messzebbre nem lehetett ellátni, Michael a muskéták hangja, a kiáltások és a trombitaszó alapján próbálta követni az eseményeket. Azt tudta, hogy a franciákat visszaverték, de az ütközet részletei homályban maradtak előtte. Az újabb becsapódó ágyúgolyó több embert is ledöntött a lábáról a négyszög végében. Graham kapitány, a Michael után legmagasabb rangú, még sértetlen tiszt odament, hogy felmérje a veszteséget, Tom Hussey pedig komor ábrázattal megszólalt: – Kérdezhetek valamit, ezredes úr? – Ki vele! – Mi értelme itt állni, és ripityára lövetni magunkat? Az arcvonalnak ezen a részén nem folynak harcok, visszavonulhatnánk, amíg nem lesz ránk szükség. – Most is szükség van ránk, mégpedig pontosan azért, hogy itt álljunk – felelte higgadtan Michael. – Ha nem lennénk itt, Napóleon katonái akadálytalánul átjutnának itt, és elvesztenénk a csatát. A lovasság nyargalászhat föl-alá a harcmezőn, a gyalogságnak viszont birtokba kell vennie a területet. – Belerúgott a laza földbe. – Amíg a 105. ezrednek egyetlen katonája is életben van, ez brit föld. Az embereink halála tragikus, de nem értelmetlen. – A zászlós lassan bólintott. – Értem, uram. Amit Michael mondott, az mind igaz volt, a hosszú, véres nap mégis eszébe juttatta, miért is szereti jobban a lövészdandár gyors, rugalmas harcmodorát. Jobb, ha mozgó célpont az ember, mint ha álló. Arra gondolt, vajon hogyan alakulhatott Kenneth és a 95. ezred sorsa. Alighanem a két arcvonal között vívnak kisebb ütközeteket a franciákkal. Irigyelte őket ezért. Ismét körbejárta a négyszöget. Éppen egy hadnaggyal beszélt, amikor rádöbbent, hogy nem hallja a saját hangját. A szüntelen ágyúzás szinte lehetetlenné tette a beszédet és a gondolkodást is. Most viszont beszüntették a frontszakaszuk lövetését. Michael tudta, mit

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

65


jelent ez, és felkiáltott: – Támadásra felkészülni! Beszüntették az ágyúzást, nehogy a saját embereiket találják el! Az ácsorgásban elgémberedett katonák egy csapásra megpezsdültek. Pattogtak az őrmesterek vezényszavai, káromkodva buzdították embereiket a frontvonal megerősítésére, ellenőrizték a muskéták töltését. Vibrált a levegő a feszültségtől, hiszen ez volt az első alkalom, hogy az ezred szemtől szembe megütközik az ellenséggel. Először csak szellemeket láttak közeledni a füstfátyol mögött, majd előbukkant egy sor lovas, és a ködbe burkolózó alakok lassan francia vértesek formáját öltötték. Csillogó acélsisakjuk, mellvértjük révén kísértetiesen hasonlítottak a középkori lovagokra. Ők voltak a nehézlovasság: hatalmas emberek hatalmas lovakon, akiknek az volt a dolguk, hogy átgázoljanak mindenen és mindenkin, és akik most egyenesen a 105. ezred és a két szomszédos négyszög felé tartottak. Az óriási lovak patái beletaposták a gabonát a sáros talajba. Michael látta, hogy az emelkedőn feltartóztathatatlanul felnyomuló franciák előtt meginog a négyszög elülső oldala. Előresietett az alakzat közepén lévő harcállásából. – Maradjanak a helyükön! – ordította. – A lovak nem rohannak bele közvetlenül a négyszögbe, és több az ágyúnk, mint nekik! Amíg nem adok parancsot, ne tüzeljenek, akkor pedig a lovakra célozzanak! Amikor már csak negyven lépésre jártak tőlük a francia lovasok, Michael elkiáltotta magát: – Célra tarts! Tűz! Fülsiketítő dörrenés hallatszott: elsütötte muskétáit az első sor. Az eltalált lovak panaszos nyihogása az acél mellvértekre jégesőként záporozó golyók furcsa, fémes kopogásával vegyült. Néhány ló a földre zuhant, a mögöttük haladóknak kerülgetniük kellett őket. Miközben az első sor újratöltött, Michael kiadta a tűzparancsot a második sornak. A szaggatott sortűz újabb támadókat döntött a földre. A lovak, lovasaik minden erőfeszítése ellenére, eltértek a támadási iránytól, és a négyszög oldalába kerültek, így pedig az oldalsó sor muskétásai is tüzelhettek rájuk. A lovasok el-elsütötték pisztolyukat, az angolok pedig viszonozták a tüzet. A francia parancsnok végül belátta, hogy az akció eredménytelen, és elrendelte a visszavonulást. Már lefelé vágtáztak a lejtőn, amikor egy földön fekvő, sebesült társuk kétségbeesetten segítségért kiáltott. Egyik bajtársa visszafordult érte. Amikor megragadta a kezét, hogy felhúzza a nyeregbe, két angol katona a vállához emelte muskétáját, és rájuk célzott. – Ne! – üvöltött rájuk Michael. – Ne öljék meg ezt a bátor katonát, aki megmenti a barátját! A két angol egy pillanatra kővé dermedt meglepetésében, majd bólintottak, és leengedték a fegyverüket. A bátor embert az ellenség soraiban is tisztelni kell. Az összecsapást követő szünetben Michael távcsövével a harcmezőt pásztázta. Nemigen látott a szomszédos négyszögeken túlra, de a hangokból ítélve úgy tűnt, a francia lovasság széles frontszakaszon intéz támadást a szövetséges erők ellen. Kiáltás jelezte, hogy újra jönnek a vértesek. – Élvezzék ki a lovasrohamok minden percét, uraim! – mondta katonáinak fanyar humorral Michael. – Sokkal kevésbé veszélyesek, mint az ágyútűz. A négyszögön nevetéshullám söpört végig. Ezúttal pontosabban céloztak, az elhullott vagy sebesült lovak már-már szabályos barikádot alkottak az alakzatuk körül. Michael éppen a négyszög bal oldala felé tartott, amelyre a legerősebben tüzeltek, amikor egy ágyúgolyó eltalálta a bal karját. Az ütéstől megpördült a tengelye körül, és a földre zuhant. Graham kapitány rohant oda hozzá. – Megsebesült, uram? Michael kábán felnyomta magát ülő helyzetbe. Kis híján elvesztette eszméletét a fájdalomtól. A köré gyűlő riadt arcok láttán erejét megfeszítve feltápászkodott. – Semmi komoly – vetette oda könnyedén. – Kerítsenek valakit, aki beköti!

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

66


Az ezred sebésze már elesett, segédei súlyosan megsebesültek, ezért egy tizedes látta el úgy-ahogy a sérülteket, aki civilben borbély volt. Jó szorosan bekötötte Michael sebét, felkötötte a karját, majd odanyújtotta neki a kulacsát. – Igyon, uram, de lassan! Michael hallgatott rá, csak egy kis kortyot ivott a kulacsból. Tiszta gin volt benne. Könnybe lábadt tőle a szeme, de a karjába nyilalló fájdalomról elterelte a figyelmét. – Köszönöm, Symms! – mondta – Igazán nagylelkű, hogy megosztja velem a gyógyszerét! Symms vágott egy fintort. – Muszáj helyrehoznunk magát, uram, mert fogynak a tisztjeink! – mondta, majd visszazárta a kulacsot. Miközben Michaelt ápolták, a francia lovasság visszavonult. A 105. ezred állta a sarat, de sebesülések tizedelték őket. Michael kiadta a parancsot, hogy zárják a négyszöget, és készüljenek föl a következő támadásra. Catherine már kora reggel munkához látott a kórházsátorban. Délután négy óra körül rövid szünetet tartott, egy pohár vizet vitt Ian Kinlock műtőasztalához, amelyet vászonponyva választott el a sebesültek szalmazsákjaitól. Éppen pihenőt tartott a sebész is, ezért Catherine egyenesen a kezébe adta a poharat. – Talán még nem ütközött meg a két hadsereg, lan – mondta. – Nem hallatszik fegyverdörgés. A doktor nagyot kortyolt a vízből, majd megrázta a fejét. – Rossz irányból fúj a szél. Bármi történhet anélkül, hogy hallanánk, és valószínűleg történik is. Ezután egy kis ideig egyikük sem szólalt meg. Megkondult egy közeli templom harangja. – El is felejtettem, hogy ma vasárnap van – mondta Catherine. – Nem a legjobb időpont egy csatához. – Ahhoz egyik nap sem jó. – A sebész letörölte arcáról az izzadságot, majd a szanitécekhez fordult. – Hozhatják a következőt! Catherine is folytatta munkáját: vizet adott a sebesülteknek, kicserélte a kötésüket. Mindenki kapott tőle egy mosolyt és egy jó szót, de lélekben azokkal is ott volt, akik tőlük mindössze néhány mérföldnyire harcoltak, és haltak hősi halált. Újra meg újra rájuk rontott a francia lovasság, ismétlődő támadásaik a parti sziklákon megtörő hullámokra emlékeztettek. Michael már nem is tudta pontosan, hányszor jöttek. Tízszer? Tizenkétszer? De az ezrede önbizalma minden egyes rohammal csak erősödött. Amikor harmadszor dübörögtek fel az emelkedőn a vértesek, Michael hallotta, hogy valaki észak-angliai tájszólásban elkiáltja magát: – Megin' jönnek ezek a féleszűek! A mostani roham viszont minden addiginál hevesebb volt. A vértesek már csaknem egy órája kerülgették az alakzatukat pisztolyukkal lövöldözve, kardjukkal vagdalkozva, megtettek mindent, hogy áttörjék a szövetséges hadállást. De kudarcot vallottak, mert kevesebb ágyújuk volt, mint az angoloknak, ráadásul a lovaik is rendre megtorpantak a bajonettek és muskéták előtt. A 105. ezred tartotta a frontot, mintha csak odagyökerezett volna a lábuk. Wellington megfogadta Michaelnek a bál estéjén tett javaslatát, és veterán, harcedzett alakulatok közé helyezte az ezredet. Baljukon a 73. brit gyalogezred, jobbjukon pedig a Királyi Német Légió, a „hannoveriek” vettek fel harcállást. Michael katonái elszántan igyekeztek bizonyítani, hogy szomszédaikkal egyenrangú harcosok, és ez sikerült is. Michael háta mögött most szaggatott kiáltás hallatszott. Megpördült a tengelye körül, mert komoly bajt sejtett. A négyszög egyik szélén végét járó, fülsiketítően nyihogó, őrülten rúgkapáló francia csataló zuhant be. Ledöntött a lábáról jó néhány brit katonát, és lyukat ütött az arcvonalukon.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

67


A közelben lévő francia vértesek erre rögvest a falon keletkezett rés felé hajtották lovukat. Michael dühödten elkáromkodta magát, mert egy ilyen baleset gyakorlatilag az egyetlen módja volt, hogy a lovasság feltörje a négyszögalakzatot. A védvonal máris megroppant, mert a katonák pánikszerűen menekültek a rájuk rontó behemót lovak elől. Michael előrerohant, hogy felrázza embereit. Egy puskaportól fekete arcú, halálra rémült suhancra, aki éppen mellette próbált eliszkolni, kardlappal rásózott. – Küzdjön férfi módjára, az isten verje meg! A futás a legrövidebb út a sírba! A fiú szemében tükröződő páni félelem úgy-ahogy elmúlt. Az ifjú katona visszafordult, és remegő kézzel emelte célzásra muskétáját. Odasietett a többi életben maradt tiszt és néhány őrmester is, próbálták megakadályozni, hogy szétessen a négyszögalakzat. Öldöklő küzdelem alakult ki, az angolok minden erejüket megfeszítve igyekeztek visszaverni a francia lovasokat. Michael úgy érezte, mintha lelassult volna az idő. Úgy peregtek előtte a kézitusa eseményei, mintha valami nem e világi tánc lépéseit szemlélte volna. A nyugodt tempónak köszönhetően jól látta, és ki is tudta használni az ellenség minden egyes hibáját. Kellemetlen volt, hogy hasznavehetetlen a bal karja, de ez sem hátráltatta igazán komolyan. Az egyik francia vértes vadul felé sújtott görbe szablyájával, ő azonban könnyedén hárított a kardjával, majd ugyanazzal a felfelé irányuló mozdulattal a francia torkába döfte a pengét. De mindjárt ki is rántotta, és félreugrott egy őt eltaposni készülő ló elől. Gyorsan leguggolt, hogy a lovas kardja fölötte kaszálja a levegőt, és elvágta a ló jobb mellső lábán az inat. A vértes a földre zuhant, ahol egy nagydarab, tagbaszakadt ír katona leszúrta a bajonettjével. Egy másik francia harsány csataordítással egyenesen az ezredzászlók felé tartott. A hatalmas, csaknem hat láb hosszú [1 láb = 30 cm – A ford.] lobogók egy ezred szívét-lelkét jelentették, helyrehozhatatlan szégyennek számított volna, ha a harc folyamán elragadják tőlük valamelyiket. Tom Hussey, az ifjú zászlós és a mellé beosztott két őrmester a veszély láttán sietve biztonságba helyezték a brit lobogót. A kék színű ezredzászló őrzői nem voltak ilyen szerencsések. Az egyik őrmester már elesett, a másik pedig fölemelte ugyan a posztját jelző lándzsát, de használni már nem tudta, mert eltalálta az egyik vértes pisztolygolyója. Így a zászlós és a rábízott lobogó védtelen maradt. Gray zászlós próbálta védeni, de a francia lovas legázolta, és megragadta a lobogó nyelét. Rekedtes diadalordítás kíséretében megsarkantyúzta lovát, és ki akart menekülni a négyszögből. Michael agyát elöntötte a vér. Eldobta a kardját, és a száguldó lóra vetette magát. A bal karját nem tudta használni, de jobbjával sikerült megragadnia a zászló nyelét. A karja kis híján kiszakadt a vállából, de elszántan szorította a zászlórudat, súlyával lelassítva a francia vértest. A lovas látta, hogy Michael teljesen védtelen, és kardjával szabdalni kezdte a bordáit. Már éppen halálos vágásra készült, amikor föltápászkodott a zászlót őrző sebesült őrmester, és a mellvért karnyílásán át fölnyársalta lándzsájával a franciát. Michael szédülten markolta a zászlórudat, miközben a lovas holtteste a földre zuhant. Hevesen zihálva pásztázta végig tekintetével a négyszöget, és azt látta, hogy a 105. ezred hősies védekezéssel betömte a rést. Két vértes bent rekedt az alakzatban, egyikük sem élte túl a kalandot. A sebesült őrmester és a kisebb horzsolásokat szenvedett zászlós újra birtokba vette a lobogót, Michael bordáit pedig bekötözték. Az ádáz küzdelem közepette nem érzett semmit, most, a veszély elmúltával azonban robbanásszerűen hasított belé a fájdalom. A sebei voltak annyira súlyosak, hogy lelkifurdalás nélkül visszavonulhatott volna a hadszíntérről, Michael azonban nem merte otthagyni megfogyatkozott ezredét, hiszen a többi tiszt közel sem volt olyan harcedzett, mint ő. A parancsnoki láncban utána következő

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

68


Graham bátor ember volt ugyan, de egy vidéki nemzetőrezredtől vezényelték oda, most szagolt életében először puskaport. Michael tudta, hogy ha nem marad ott, isten tudja, hogy végződik a legközelebbi éles helyzet. A néhány korty gin, amit belédiktáltak, a vérveszteséget nem tudta pótolni, de a fájdalmat hatásosan tompította. Valaki hirtelen elkiáltotta magát a londoni külváros jellegzetes „cockney” akcentusában: – Az ördögbe! Itt jön az öreg Hookey! A katonák éljenzésben törtek ki. Michael visszaadta a gines-kulacsot a gazdájának, és a négyszögbe egyik szárnysegédje kíséretében bevágtató Wellington felé fordult. A két férfit tucatnyi francia ulánus üldözte. A négyszögalakzat szétnyílt, majd amikor a hadvezér és szárnysegédje bent volt, újra összezárult. Az ulánusokat elűzte a muskétákból rájuk zúdított golyózápor. Wellington arról volt híres, hogy mindig ott tartózkodik, ahol a leghevesebben tombol a harc. Most is hajszálon múlt, hogy megmenekült, ennek ellenére rendíthetetlen nyugalommal állította meg a lovát Michael előtt. – Vitézül állják a sarat, Kenyon! Michael nagy erőfeszítéssel próbált egyenesen állni. – Büszke vagyok az ezredemre, uram! – felelte. – Hogy áll a csata? A herceg a fejét csóválta. – Tönkrevernek minket. Blücher esküdözött, hogy jönnek, de az eső sártengerré változtatta az utakat, úgyhogy isten tudja, mikor látjuk őket. Ha a poroszok nem érnek ide rövid időn belül… – A herceg nem fejezte be a mondatot. – Mennem kell – mondta. – Tartsák a frontot keményen, Kenyon! Wellington már indult volna, de egy katona még odakiáltott neki: – Mikor megyünk már a békaevőkre, tábornok úr? A herceg halványan elmosolyodott. – Ne aggódjanak, fiúk, lesz még rá alkalmuk. – Azzal könnyű vágtában elhagyta a négyszöget, és a körülzárt hougomont-i vár felé vette az irányt, ahol a gárdahadosztály egész nap vívta a franciákkal a maga külön csatáját. Estefelé lehetett, de ez már rég nem számított. Michael alig tudta elhinni, hogy két napja még Catherine-nel keringőzött egy fényárban úszó, pazarul berendezett teremben. A következő támadásra várva megpróbálta felidézni, milyen volt, amikor a karjában tartotta a nőt. De a részletek menthetetlenül elvesztek. Csak a meleg, zöldeskék szempárra emlékezett, meg a keserédes örömre, hogy néhány röpke pillanatra érezhette Catherine közelségét. A francia dobok vészjósló pergése gyalogsági támadást jelzett. Michael ajka elkeskenyedett. A használható kezével sután a szeme elé tartotta távcsövét. A sűrű füstfelhőben azt látta, hogy óriási francia hadoszlop tart a szövetségesek arcvonala felé. Szerencsére a főcsapás a 105. ezred négyszögétől jobbra várható, így fáradt katonái pihenhetnek egy keveset. Az átkötözött combú Graham kapitány sántikált oda hozzá. – Kölcsönvehetem a távcsövét, uram? Michael a kezébe adta a messzelátót. A kapitány elmormolt egy trágár szitkot a piros forgódíszes medvebőr sapkák láttán. – Szóval Boney ránk küldi a Császári Gárdát. – Pontosan. Még soha nem végződött kudarccal egyetlen akciójuk sem, és pihentek is egy napot, úgyhogy olyan frissek, hogy nyugodtan parádézhatnának egy városi parkban – mondta komoran Michael. A kocka el volt vetve. A Császári Gárdán múlt, hogy Napóleon visszaszerzi vagy végképp elveszti birodalmát. Vacsoraidőben Catherine végre rávette magát, hogy hazamenjen. A lázas tevékenységet sokkal elviselhetőbbnek érezte ugyan, mint a tétlen várakozást, de tudta, hogy

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

69


takarékoskodnia kell az erejével. Megerősítést nyert a hír, hogy újabb csata tört ki, reggel tehát a sebesültek újabb hullámára kell számítani. Catherine buzgón imádkozott barátai életéért. Magával vitte Elspethet is, aki szintén kisegített a kórházban. A lány igazi skót szívósságról tett tanúbizonyságot, de az arca hamuszürke volt, a szeme körül pedig fekete karikák éktelenkedtek. Együtt sétáltak haza a Rue de la Reine-i házba. A helybeli szolgák többsége már hazatért a családjához, csak a szakács és Catherine inasa maradt a háznál. Everett jelenlétére nagy szükség is volt, különben lehet, hogy elkötötték volna a lovaikat. Mosogatás után ettek valamit a konyhában. Catherine-nek csak néhány kanál leves ment le a torkán. Fáradtan töltött a teájába egy jó adag brandyt, és átvitte a bögrét a nappaliba. Kenneth rajzai még mindig ott hevertek az asztalon. Catherine végiglapozta a mappákat, és arra gondolt, épek, egészségesek-e még a rajzokon látható férfiak. Vajon dicsőséget szerez-e élete csatájában Colin? Megláthatja-e valaha születendő gyermekét Charles, és Kenneth ceruzája megörökíthet-e még vidám családokat? Az utolsó képhez érve gyorsan összecsukta a mappát, mert elszorult a torka. Kár lett volna a könnyeivel szétmaszatolnia Michael portréját. A Császári Gárda megfutamodott, ízekre szedték a hősiesen védekező szövetséges csapatok. Michael kábultságában szinte föl sem fogta a dolog súlyát. Franciaország legkiválóbb elit alakulatát szétverték, fejvesztve menekülő csordát csináltak belőlük! De még nem volt vége. Vajon meddig tart még a csata? Meddig tarthat még? A 105. ezred vesztesége már a negyven százalékot is meghaladta, ennek fele azonnal meghalt. Más ezredek még rosszabbul jártak. Aztán Graham diadalittas kiáltását hallotta: – Ezt nézze, uram! A dombgerincen, az útkereszteződésnél állt egy szilfa, ez volt Wellington harcálláspontja, amikor éppen nem a frontvonalat járta lóháton. A nagy füstben csak nehezen lehetett kivenni a herceg szikár alakját. Wellington kengyelszíjban állt az esti égbolt előterében, és háromszor előrelendítette háromszögletű kalapját. Ez volt az általános támadás jele. A hadvezérhez legközelebb lévő ezred viharos éljenzésben tört ki, és harsány csataordítással előrenyomult. Michael gyengeségét elsöpörte a diadalmámor. A csontjai velejében érezte, hogy megnyerték a csatát. A hadseregben töltött hosszú éveket, a francia tüzérség kegyetlen ágyúzását ezért a pillanatért volt érdemes átvészelni. Magasra emelt karddal elkiáltotta magát: – 105. ezred, utánam! – Igenis, ezredes úr! – harsogta egy hang. – Követjük a pokol fenekére is! Az ezred századokra oszolva indult lefelé a lejtőn. Tüzelésre kész muskétával, szuronyt szegezve gázoltak az összetaposott, véráztatta rozsban. Ugyanezt tette az összes szövetséges alakulat a dombgerinc teljes hosszában, élükön az életben maradt tisztekkel. Halottak és sebesültek vértől pirosló, mozdulatlan sorát maguk mögött hagyva zúdultak le a síkságra. A két mérföld széles harcmezőn öldöklő csata vette kezdetét. A császári sereg nagy része hanyatt-homlok menekült, itt-ott azonban még vitézül harcoltak a franciák. A 105. ezred kisebb csoportokra vált szét. Egy részük a menekülő franciák nyomába eredt, mások kézitusát vívtak a még ellenállókkal. Teljes káosz uralkodott a csatatéren. A vérveszteségtől, fájdalomtól, kimerültségtől szédelgő Michael számára nem létezett többé sem múlt, sem jövő, sem félelem, csak az ösztönök, az akarat és a háború kavargó őrülete, amelyben bármely pillanat elhozhatja a véget. Lázas, összefüggéstelen képek füzére volt a valóság. Egymás hegyén-hátán hevertek az elesett francia gárdisták, az élettelen holttestek úgy fonódtak egymásba, mint a fagyökerek. Egy magára maradt ló békésen legelészett, egy haldokló huszár pedig, akinek fölvágták a

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

70


hasát, könyörgött, hogy végezzen vele valaki. Michael elmondott érte franciául egy imát, és elvágta a szegény ördög torkát. Rögtön utána közeledni látszott az ő halála is: kivont karddal vágtatott felé egy francia vértes. Michael felkészült az összecsapásra, de tudta, hogy jelenlegi állapotában esélytelen egy lovassal szemben. Aztán a francia tekintete ellenfele felkötött karjára vándorolt. Kardja markolatát homlokához emelve tisztelgett Michaelnek, majd új célpontot keresve odébbállt. Michael megérintette a kabátjába rejtett ezüst kaleidoszkóp élét. A talizmánja egyelőre nem hagyta cserben. A völgy túloldalán kaptattak fölfelé. Michael egy sövény résén átbújva Tom Husseyt, az ifjú zászlóst pillantotta meg, akire két francia támadt, és az egyik átdöfte szuronyával a vállát. Michael gyilkos ordítással ugrott elő, kardjával az egyik francia mellkasára vágott, majd vicsorogva a másik felé fordult. Hirtelen felbukkanása annyira megriasztotta a két franciát, hogy futásnak eredtek. Tom megtörölte a homlokát mocskos kabátujjával. – Hogy lehet megtanulni így harcolni, uram? – kérdezte. – A gyakorlat és az indulatos természet teszi a mestert – felelte Michael. Lassan elpárolgott a dühe. Zihálva mutatott a zászlós ujjai között szivárgó vérre. – Azt gondozásba kellene venni. – Arra még lesz idő bőven – felelte a harc izgalmától és a szerencsés megmeneküléstől mámoros tekintettel Tom. Összesen két használható kezük volt, de közös erővel így is bekötötték a szurony ejtette sebet, majd indultak tovább. Michael próbálta szemmel tartani a fiút, de az előrenyomuló hannoveriek elválasztották őket egymástól. A harcmezőn egy pillanat alatt utolérheti az embert a halál, de az is előfordul, hogy lassan, kínok között leheli ki a lelkét. Michael számára gyorsan jött el a vég. Acsarkodó francia szitokszavak ütötték meg a fülét, és a hang irányába fordulva Tom Hussey két támadóját pillantotta meg. A két férfi alig tizenöt lépésről szegezte rá muskétáját. Tüzeltek. A két golyó szinte egyszerre csapódott Michael testébe, az egyik a combjába, a másik a hasába. A sáros földre rogyva érezte, hogy ő már nem kel többé föl onnan. Félig eszméletlenül hevert a talajon, és kis idő múlva azt érezte, hogy vágtázó lovak patái alatt reng a föld. Fejét fölemelve tucatnyi fejvesztve menekülő francia ulánust pillantott meg, akik éppen felé vágtáztak. Tudta, hogy hiábavaló, mégis megpróbált elkúszni a közeli sövényig, hátha az némi védelmet nyújt. De nem ért oda idejében. Az ulánusok átgázoltak rajta, lovaik patái arrébb hengergették a földön. Ráadásul az egyik le is lassított egy pillanatra, és a hátába döfte a dárdáját. Az egész testében szétáradó fájdalomtól nem látta a lenyugvó nap vörös korongját, nem hallotta a csatazajt sem. Minden egyes szaggatott levegővételnél azért fohászkodott, hogy becsületes halála révén megváltást nyerjen azokért az időkért, amikor hiányzott az életéből a becsület. Érezte, hogy ellebeg a semmibe, megválik agyongyötört földi porhüvelyétől. Látta Catherine-t is, a nő jelenléte elevenebb volt, mint a körülötte tomboló pusztítás. Mosolygott, gyöngéd keze eloszlatta Michael minden fájdalmát. A férfi utolsó tudatos gondolatfoszlánya az volt, hogy szép halált halt, és szerencsésnek mondhatja magát, mert ismerhetett egy nőt, aki méltó arra, hogy szeressék. Zavartalan béke honolt a lelkében, amikor a sötétségbe zuhant.

Tizenkettedik fejezet Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

71


Ahogy telt-múlt az este, Catherine egyre idegtépőbb bizonyossággal tudta, hogy valami rettenetes dolog történt. A nappaliban üldögéltek Elspethtel, lábuknál ott hevert a két kutya. Abban nem volt semmi szokatlan, hogy Lusta Lajos az igazak álmát alussza, de most még Clancy sem ugrabugrált vidáman, ahogy máskor. Már-már megkönnyebbültek, amikor egyszerre mintha a két nappal azelőtti kopogtatás visszhangját hallották volna. Mindketten a bejárati ajtóhoz rohantak, és ezúttal is Will Ferris állt a küszöbön. Elkínzott volt az arca, és fekete a puskaportól, de csak a jobb karján díszelgett kötés, egyébként sértetlennek látszott. Elspeth sírva borult a nyakába. Catherine irigyelte őket, azt kívánta, bárcsak ilyen egyszerű lenne az ő élete is. Tapintatosan várt egy kicsit, majd megkérdezte: – Mi újság, Will? A fiú Elspethet még mindig a karjában tartva, szaggatott, kapkodó, rövid mondatokkal válaszolt: – A csatát megnyertük. Ilyen vérfürdőt még nem láttam. A férjének nem esett baja, de Mowbry kapitány úr megsebesült. Azért jöttem, hogy megmondjam a feleségének. – Ő elvitte a gyerekeket Antwerpenbe. Milyen sérülést szenvedett a férje? – Egy ágyúgolyó szétroncsolta a bal alkarját. Leesett a lováról, és alighanem meghalt volna, ha nincs ott az ön férje, asszonyom. Melbourne kapitány úr visszafordult, felhúzta Mowbry kapitány urat a lovára, és visszahozta az arcvonalunk mögé. Az ég áldja meg Colint a rettenthetetlen vakmerőségéért! – gondolta Catherine. – Haza kell hoznom Charlest – mondta hangosan. – Elég erősnek érzi magát ahhoz, hogy most odavigyen, vagy előbb pihenne egy keveset? Ferris riadt arcot vágott. – Velem nincs gond, de önt nem vihetem el Waterlooba, asszonyom! A falu összes háza tele van haldoklókkal. Nem hölgynek való hely az! – Megígértem Anne-nek, hogy úgy viselem gondját Charlesnak, mintha ő lenne mellette, és így is lesz! – jelentette ki kerek perec Catherine. Ferris ellenkezni próbált, de Elspeth halk, simogató, becéző hangon megszólalt: – Ne aggódj, Will, Mrs. Melbourne bármire képes. Ferris behódolt a túlerő előtt. Odahívták az istálló fölötti kis szobájából Everettet, hogy készítse elő a kis kordét. Az inas szalmát terített a kocsi aljára, Elspeth takarókat hozott, Catherine pedig összepakolta az egészségügyi táskáját. Tett bele ópiumoldatot is. Nem akart a bakon ülni Everett mellett, inkább fölvette a bricsesznadrágot, amelyet Spanyolországban is viselt időnként, és fölült Colin lovára, Caesarra. Amikor a Namur-kapun áthaladva kijutottak a városból, megkérdezte Ferrist, mi lett a barátaikkal. A fiú a gyalogsági tisztekről nem tudott semmit, így Michaelről és Kennethről sem, a lovasságiakról viszont bőségesen voltak értesülései. Rettenetes volt a veszteséglista, Catherine régi ismerősei közül többen is elestek vagy súlyosan megsebesültek. A szövetségesek győztek ugyan, de rendkívül súlyos árat fizettek érte. Sűrű erdőn át vezetett az út. Normál körülmények között igen kellemes kocsikázás lett volna, de Waterloo faluhoz közeledve lépten-nyomon szekerek, lótetemek, kiborult csomagok állták útjukat. Szerencsére a kis kordé ott is átfért, ahol egy nagyobb szekér menthetetlenül elakadt volna. Éjfél után érték el úti céljukat. Catherine Everettre bízta a kocsit meg a lovakat, és követte Ferrist a kórházzá átalakított házba, ahol Charlest ápolták. Az ajtó mellett szabálytalan alakú, összedobált kupacot pillantott meg. Beleborzongott a felismerésbe, hogy amputált végtagokat lát. A házban a túlságosan is jól ismert nyögések és sztoikusan viselt szenvedés fogadta. A bal kéz felőli szalonból fojtott kiáltást hallott. Odapillantva azt látta, hogy dr. Hume homlokráncolva hajol a műtőasztal céljára igénybe vett vacsoraasztal fölé. Ferris elvezette a zsúfolt ház kis, félreeső helyiségébe, ahol Charles feküdt. Mowbry kapitány eszméletén volt, de szemmel láthatóan súlyos fájdalmak gyötörték. – Mit keres itt, Catherine? – kérdezte fátyolos hangon.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

72


– Anne helyett jöttem. Amikor még bizonytalannak tűnt a csata kimenetele, Lord Haldoran felajánlotta, hogy elviszi őt és a gyerekeket Antwerpenbe, amíg elmúlik a veszély. Cserébe megígértem, hogy gondját viselem magának. Kezdem egy csókkal, ha nem is egészen olyannal, amilyet Anne-től kapna. – Azzal a férfi fölé hajolt, és a homlokához érintette az ajkát. – Azért jöttünk, hogy hazavigyük. Charles halványan elmosolyodott. – Az jó lenne. Azt hiszem, mindjárt én kerülök sorra a mészárszékben. Mihelyt lecsapták a karomat, mehetünk. Azzal Charles szeme lecsukódott. Catherine a férfi beesett arcát vizsgálgatta, majd elégedetten bólintott. A karját kétségtelenül amputálni kell, de ha nem fertőződik el a séb, túléli. – Egy darabig itt leszünk – mondta halkan Ferrisnek –, nem akar lefeküdni egy kicsit? A fiú megdörzsölte az arcát, elmaszatolva rajta a puskaport. – Jó ötlet. Már láttam is a szomszéd szobában egy üres sarkot. Oda ledőlök indulásig. Pár perc múlva kisfiús hang motyogását hallotta-. – Asszonyom, hozna… hozna nekem egy kis vizet? – A szomszédos szalmazsákon fekvő zászlós volt az, aki a fején és a vállán is kötést viselt. Szívszorítóan fiatal volt még. – Természetesen. – Catherine a konyhában talált egy kancsó vizet és egy poharat. A zászlós hálásan oltotta szomját. Catherine ezután a szoba túlsó felében is vizet adott egy sebesültnek, majd hirtelen Colin meglepett hangját hallotta: – Catherine? A férje az ajtóban állt. Piszkos volt és kimerült, de sértetlen. – Úgy örülök, hogy látlak! – mondta Catherine, és elindult Colin felé. – Eljöttem Charlesért, visszaviszem Brüsszelbe. – Jól van. Benéztem, hogy lássam, hogy van. – Colin átkarolta a feleségét, és magához vonta. A gesztust nemcsak a szeretet, hanem az elcsigázottság is diktálta. – Egek, micsoda csata volt! Aki túlélte, mind büszke lesz rá, hogy részese lehetett, de egy hajszálon múlt. Nagyon vékony hajszálon. – Egy pillanatig még Catherine haján nyugtatta az állát, aztán elengedte. – Igazad volt, téged valóban nem fog a golyó – mondta Catherine. – Ferris elmondta, hogy megmentetted Charles életét. – Michael Kenyoné az érdem, amiért ragaszkodott hozzá, hogy az ő lován jöjjek. Délután olyan lovasrohamot indítottunk, amilyet még nem is láttam! Káprázatos volt! – Colin szeme büszkén csillogott. – Jól megkergettük a franciákat, de túl messzire bemerészkedtünk a területükre, és vissza kellett vonulnunk a sáros, felázott talajon, nyomunkban a lovasságukkal. Ha Uno vagy Duo van alattam, elkaptak volna. Colin elfintorodott, és zilált hajába túrt. – Úgy, ahogy Ponsonbyt, a Union Brigádé parancsnokát – folytatta. – Ő sem akarta kockára tenni a legjobb lovát, inkább egy rossz gebén jött. A ló visszavonuláskor kifulladt a nehéz talajon, Ponsonbyt pedig halálra gázolták az ulánusok. Én csak azért nem jutottam az ő sorsára, mert Kenyon lova hihetetlenül szívós. Charlest és engem is ő mentett meg. – Akkor nagyon boldog vagyok, hogy Michael rád erőltette – mondta Catherine, majd némi habozás után hozzátette: – Azt tudod, hogy vele mi történt? – Fogalmam sincs. – Colin összevonta a szemöldökét. – Caesaron jöttél? Akkor átveszem, te pedig visszaviheted Brüsszelbe Thort. A poroszok lekéstek a csata java részét, ezért most ők üldözik a franciákat, de szerintem holnap mi is a nyomukba eredünk. Szükségem lesz egy friss lóra. Catherine elmagyarázta a férjének, hol találja Caesart. – Vége van a harcnak? – kérdezte azután. Colin vállat vont. – Ha Napóleon rendezi sorait, lehet, hogy lesz még egy csata. – Adja isten, hogy ne így legyen! – sóhajtott fel Catherine a körülöttük fekvő sebesültekre pillantva.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

73


– Talán nem kerül rá sor. Párizsig már aligha találkozunk. Vigyázz magadra! – Azzal Colin lagymatagon arcon csókolta, és elment. Pár perc múlva két beteghordozó jött Charlesért, és bevitték dr. Hume-hoz. Velük tartott Catherine is. A kimerült sebész a meglepettség legkisebb jele nélkül üdvözölte. Ezután alaposan megvizsgálta Charlest, és kijelentette: – Szerencséje van, kapitány! A könyöke megmarad. Adjak egy fadarabot, amire ráharaphat? Charles lehunyta a szemét, arccsontján megfeszült a bőr. – Arra nem lesz szükség – jelentette ki. Catherine odalépett mellé, és megfogta a jobb kezét. Amíg dr. Hume lefűrészelte az alkarját, Charles ujjai görcsösen szorították a kezét, és a férfi homlokát kiverte a verejték, de egyetlen hang sem jött ki a száján. Hume a jó sebészekre jellemző gyorsasággal dolgozott, a műtét perceken belül véget ért. Az egyik műtőssegéd már vitte volna ki a levágott alkart, amikor Charles rekedtes hangon megszólalt: – Várjon, ne dobja még ki! Van az ujjamon egy gyűrű, a feleségemtől kaptam az esküvőnk napján. Azt szeretném visszakapni. A műtőssegéd meglepetten pillantott rá, majd lerángatta a gyűrűt az élettelen ujjról. Catherine nem tudta, sírjon vagy nevessen. Átvette a gyűrűt, és felhúzta Charles jobb kezének középső ujjára. – Köszönöm – suttogta a férfi. – Dr. Hume – fordult a sebészhez Catherine –, szeretném visszavinni őt Brüsszelbe. – Ott jobb lesz neki, mint itt – felelte az orvos. – Adjon neki egy kis ópiumot, hogy a szekér rázkódása ne viselje meg túlságosan. Kötést tud cserélni. – Igen, és Ian Kinlock is a házunkban lakik, amikor van egy kis ideje pihenni. Hume megenyhült arccal felnevetett. – Ezt nevezem! Mowbry a szerencse fia, a lehető legjobb ellátásban lesz része! Azzal a sebész visszament a műtőasztalhoz, Catherine pedig utasította a beteghordozókat, hogy vigyék vissza Charlest a szalmazsákjára. Adott neki ópiumot, majd leült, és várta, hogy hasson a szer. Pár perc múlva ismét meglepett férfihang szólította a nevén: – Catherine? Az ajtóban álló tagbaszakadt férfit az arca nagy részét eltakaró sebtapasz miatt, amelyből még a fekete hajába is jutott, nem ismerte föl azonnal. A testfelépítése azonban elárulta. – Kenneth! – kiáltott fel Catherine. Odalépett a férfihoz, és megfogta a két kezét. Kenneth Wilding lövészegyenruhája szinte felismerhetetlen volt, és az egyik váll-lapját ellőtték, de az volt a fő, hogy élt. – Hála az égnek, hogy túlélte! – Catherine most a ragtapaszra pillantott. – Szablya? Kenneth bólintott. – Ha begyógyul, még csúnyább leszek, mint eddig, de nem komoly. A férje miatt jött? – Nem, Colin jól van. Charles Mowbry sebesült meg, visszaviszem Brüsszelbe. A bal alkarját elvesztette, de egyébként kielégítő az állapota. – Catherine szíve most szaporábban kezdett verni. – Tud… tud valamit Michael Kenyonról? – kérdezte. – Éppen őt keresem – felelte komoran Kenneth. – Az ezredénél nem találtam, és a többi átmeneti kórházban sem. Catherine ettől rettegett a legjobban. Szájához szorította a kezét. Tudta, hogy nem helyes kimutatni, hogy jobban érdekli Michael sorsa, mint a többi ismerőséé, de képtelen volt leplezni az érzelmeit. Kenneth Catherine arckifejezését látva megjegyezte: – Lehet, hogy Michael még életben van a harcmezőn. – Sok sebesült van még kint? – kérdezte homlokráncolva Catherine. – Wellington serege a tízórás csata után lerogyott, és alszik, mint akit fejbe kólintottak – felelte Kenneth. – Én is ezt tenném, ha nem akarnám megtalálni Michaelt. Tartozom neki ennyivel – tette hozzá, inkább csak magának.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

74


Most félénken közbeszólt a zászlós, aki az imént vizet kért. – Elnézésüket kérem, uram, asszonyom, de nem Kenyon ezredesről, a 105. ezred parancsnokáról beszélnek? Catherine letérdelt a fiú szalmazsákja mellé. – De igen! Az ezredes úr barátai vagyunk. Tudja, mi történt vele? – Nem tudom, él-e vagy meghalt – felelte az ifjú zászlós –, de láttam, amikor elesett. Lehet, hogy megtalálnám. – Feltolta magát ülő helyzetbe. – Éppen oda akartam menni hozzá, amikor egy ágyúgolyó súrolta a koponyámat. Egyébként Tom Hussey vagyok a 105. ezredtől, asszonyom. – Mondja meg, hol van, és én majd megkeresem – szólt közbe Kenneth. Tom a fejét rázta. – A helyet talán megtalálom, uram, de elmagyarázni nehéz lenne. Nekem is el kell mennem önökkel. – És van elég ereje hozzá? – Az ezredes úrért megteszem – tápászkodott fel elszánt arccal a fiú. – Van két emberem meg egy kis szekerem – mondta Catherine. – Idehívom őket, és hozok egy hordágyat meg a táskámat. Kenneth riadtan nézett rá. – Nem mehet ki a harcmezőre, Catherine! – Csak próbáljon visszatartani! – csattant föl érzelemtől remegő hangon Catherine. – Ha Michael életben van, segítségre van szüksége. Kenneth az alvó Charlesra mutatott. – Vele mi lesz? – Mély álomba ringatta az ópium. Nem lesz baja, ha vár még egy kicsit, sőt talán egyenesen hasznára válik. – Akkor menjünk – mosolyodott el fáradtan Kenneth. – Nincs erőm Napóleon után még magával is megküzdeni. Will Ferris fölkelt fekhelyéről, és ő is velük tartott. Everett hajtotta a kocsit, a többiek pedig lóháton haladtak mellette. Colin időközben nyerget és lovat cserélt, így Catherine Michael heréltjén lovagolt. Thor fáradt volt, és a csatában egy puskagolyó súrolta az oldalát, de zokszó nélkül vitte lovasát. Catherine hálásan simogatta meg a két ember életét megmentő paripa nyakát. Mivel a 105. ezred harcállása egy út közelében volt, a keresőakció első szakasza gyorsan ment. Catherine hálát adott az égnek, hogy sötétben teszik meg az utat, mert lidércnyomásos látványban lett volna részük. Mindenütt emberi testek, eldobott fegyverek, lövegroncsok hevertek. Ha nyögést hallott, erőt vett magán, és elengedte a füle mellett. Mindenkin úgysem segíthetett volna. Rágondolni is rossz volt, hány sebesült fog meghalni az éjjel, de megértette, miért is nem próbáltak segíteni rajtuk az elcsigázott túlélők. Reggel már talán nem tűnik majd annyira reménytelennek a helyzet. Az úton haladtak, amíg a közelébe nem értek annak a helynek, ahol Tom Hussey utoljára látta az ezredparancsnokát. Mivel nem akarták, hogy a szekér leragadjon a sárban, Everettet hátrahagyva, gyalog vágtak neki a mezőnek. Lassan haladtak, mert a földön elszórtan heverő törött kardok, szuronyok bármelyike súlyos sérülést okozott volna a lónak, ha belelép. Tom leszállt a nyeregből, és kantárszáron vezette tovább a lovát. Követték példáját a többiek is. Kenneth és Ferris vitte a két lámpást, a többiek pedig a terepet fürkészték. Sokáig kanyarogtak ide-oda, míg végül Tom Hussey bizonytalanul megszólalt: – Azt hiszem, annál a sövénynél feküdt. Már csaknem száz lépést haladtak a sövény mentén, amikor a lámpás fénye hirtelen két, paraszti öltözetű férfira esett, akik egy elesett katona élettelen teste fölé görnyedtek. Kenneth elmormolt egy szitkot, majd előhúzta pisztolyát, és lőtt egyet a levegőbe. A két parasztember eltűnt az éjszakában. – Hullarablók – mondta undorral Kenneth, és újratöltötte a pisztolyt. Catherine nem lepődött meg. Spanyolországban időnként még be sem fejeződött a csata, máris kifosztották a halottakat, sebesülteket. Meggyorsította lépteit. A földön fekvő alakhoz

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

75


közelebb érve látta, hogy a magassága, a szikár, izmos testalkata stimmel, a sötét színű kabátja is… Hevesen dobogó szívvel guggolt le a férfi mellé. Kenneth közvetlenül a háta mögött állt a lámpással, amelynek fénye Michael Kenyon markáns vonásait világította meg. A férfi arca sápadt volt, mint egy halálfej, uniformisát belepte a rászáradt vér. Catherine félve érintette meg a nyakát, az ütőerét kereste. De nem talált életjelt, és Michael teste nagyon hideg volt. Catherine előtt elhomályosult a világ. – Él? – kérdezte nyers, rekedtes hangon Kenneth. A kapitány hangja kizökkentette Catherine-t félájult állapotából. – Nem tudom – felelte kiszáradt ajakkal. – Megemelte Michael karját. Könnyen mozgatható volt. – Pulzust nem találok, de a hullamerevség sem állt be. – Halántékára szorította a két kezét. Mitévő legyen? A pácienst kell látnia Michaelben, nem a férfit, aki iránt érzelmeket táplál. – Van maguknál valami fényesre csiszolt tárgy, például óra? – kérdezte. – Itt van ez, asszonyom – nyomott a kezébe egy ezüstmedált Tom Hussey. Catherine Michael szája elé tartotta. A medálon finom pára jelent meg. Catherine szinte megszédült a megkönnyebbüléstől. – Lélegzik, de éppen hogy. – El kell vinnünk innen – mondta Kenneth. – Előbb hadd vizsgáljam meg. Catherine visszaadta az ifjú zászlósnak a medált. – Azért van felkötve a karja, mert egy ágyúgolyó eltalálta – mondta Tom Hussey. – A bordáit pedig szablyával vagdosták össze. Michael hátán is mély seb éktelenkedett, talán lándzsától származhatott. A kötés valamelyest csillapította a vérzést. A combján Catherine látott egy csúnya, mély sebet, amelyben még ott volt a húsba hatolt golyó. Bekötözte, majd a hátára fordította Michaelt. Összeszorult a szíve, amikor megpillantotta a férfi dereka fölött a csipkézett szélű lyukat; Tudta, hogy a haslövést szinte lehetetlen túlélni. Félrehúzta a véráztatta szövetdarabot, hogy lássa, mekkora kárt tett a golyó. Meglepetésére hűvös fémet tapintott az ujjai hegyével. Kitapogatta az alakját, majd kihúzta a laposra kalapált ezüstcsövet, amelybe kis ólomgömböt ágyaztak. – Ez a tárgy, bármi is legyen, útját állta a golyónak – mondta. – Ez egy kaleidoszkóp – felelte Kenneth. – Ügyes szerkezet, színes üvegdarabokból alakít ki különböző képeket. Michael a talizmánjának nevezte. – Hát, szerencsét is hozott neki – mondta Catherine, és betette a kis ezüsttárgyat a táskájába. A vizsgálat megerősítette, hogy egyik sérülés sem halálos. A legjobban az aggasztotta, hogy nem volt aktív vérzés, ez ugyanis azt jelentette, hogy Michael már igen komoly vérveszteséget szenvedett. A táskájában volt egy kancsó víz, kanállal becsöpögtetett egy keveset Michael száraz ajkai közé. A férfi azonban nem tudott nyelni. Catherine elvette a szájától a kanalat, nehogy megfulladjon, és fáradtan fölállt. – Amit lehetett, megtettem. Sebészhez kell vinnünk. Kenneth és Ferris óvatosan a hordágyra emelte Michaelt, Catherine pedig takarót terített rá. Elindultak a várakozó szekér felé. Keleten már világosodott az ég alja. Végéhez közeledett ez a végtelen éjszaka. Michael még él. De vajon egy óra múlva is élni fog?

Tizenharmadik fejezet

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

76


Catherine és két betege a délelőtt folyamán érkezett meg Brüsszelbe Everett és Ferris kíséretében. Kenneth Wilding és Hussey zászlós visszatért az ezredéhez. Catherine megígérte nekik, hogy majd hírt ad Michael állapotáról, de a két katona gyászos arckifejezése elárulta, hogy a legrosszabbra számítanak. Lassan tették meg az utat, hogy a rugózatlan kordé minél kevésbé zötyögjön. Catherine hátul lovagolt, onnan figyelte sasszemmel pácienseit. Charles számára az ópium ellenére nehéz út volt ez, bár sztoikus nyugalommal viselte a fájdalmat. Michael pedig olyan mozdulatlanul feküdt a kocsin, hogy attól féltek, halottat szállítanak. Amikor hazaértek, Catherine azonnal leszállt a nyeregből, és megnézte, ad-e valami életjelt Michael. A férfi bőre nyirkos, kékes színű volt, alig lélegzett, de még élt. A házból a zilált hajú, de kipihent Elspeth szaladt eléjük. A lány átölelte Will Ferrist. – Hogy van Mowbry kapitány? – kérdezte. – Fel fog épülni – felelte Catherine. – Ha bevitték a szobájába, adjon neki egy adag ópiumot, és maradjon mellette! – Majd én ott maradok a kapitány úrral, asszonyom – ajánlkozott Ferris. – Előbb aludnia kell – felelte szigorúan Catherine. – Tegnap végigharcolt egy csatát, és azóta még nem tudta kipihenni magát. A fiú szólásra nyitotta a száját, de Elspeth szúrósan ránézett. – Irány az ágy, Will, mielőtt széttöröm a serpenyőt azon a kemény szász fejeden! Ferris fáradt mosollyal megadta magát. Everett-tel a hordágyra helyezték Charlest, Catherine pedig így szólt Elspethhez: – Kenyon ezredes állapota válságos. Ian Kinlock itt van? – Igen, alszik. Nem sokkal azután jött, hogy elindultak Waterlooba. – Kérem, ébressze föl, és kérje meg, hogy jöjjön mihamarabb az ezredes úr szobájába! Elspeth bólintott, és már indult is. Miután Everett és Ferris bevitte Michaelt, Catherine elküldte őket pihenni, majd nekilátott, hogy levágja Michaelről a cafatokban lógó kabátját és ingét. A férfi a bál éjszakáján nem vesztegette az időt arra, hogy átöltözzön, ezért még mindig a díszegyenruhája volt rajta. Azon az estén pompásan nézett ki. Úgy, mint egy élő ember… Miközben a ruha foszlányait szedegette ki a mozdulatlan test alól, elhaló nyögést hallott. Megérintette a férfi arcát. – Michael, hall engem? A férfi szemhéja megrebbent, de nem ébredt föl. Catherine igyekezett megnyugtató, magabiztos hangon beszélni. – Fel fog épülni, Michael. Pár percen belül itt lesz a legjobb sebész, akit ismerek. Megvizsgálta a férfi ezer sebből vérző testét. Michael deréktól fölfelé meztelen volt, leszámítva a bordáit takaró vérfoltos kötést. Az egész felsőteste tele volt zúzódással, horzsolással, vágással. Régen begyógyult hegek szakadtak föl újra, új sebek is keletkeztek, ott pedig, ahol a muskétagolyó Michael hasába nyomta a kaleidoszkópot, jókora kékeslila zúzódás volt látható. Catherine ápolónőként rengeteg férfitestet látott, de ilyen gyöngéd érzelmeket egyik sem váltott ki belőle. Végighúzta ujjait Michael kulcscsontján. Arra gondolt, micsoda vétek egy ilyen szép, egészséges testet így elcsúfítani. Újból elátkozta Bonaparte Napóleont meg az ő kielégíthetetlen becsvágyát. Ezután érzelmeit félretéve hozzálátott a sebek kitisztításának fáradságos munkájához. Éppen a férfi karján ütött lyukba beleragadt, megperzselődött vászondarabkákat szedegette ki, amikor belépett lan Kinlock. A gyűrött ruhájú, borotválatlan doktor inkább koldusnak nézett ki, mint sebészorvosnak, de kék szeme élénken csillogott. – Sürgős eset? Catherine bólintott. – Kenyon ezredes jó barátunk, nálunk volt elszállásolva. A harcmezőn találtuk meg az éjjel.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

77


lan az ágyhoz lépett, és megnézte magának a sebesültet. – Miért nem kötözték be a sebeit Waterlooban? – Először odavittük, de dr. Hume azt mondta, hogy… hogy nincs értelme, és hogy másoknak nagyobb szükségük van rá. – Olyan súllyal nehezedtek a szívére a szavak, mintha a lélekharang szólalt volna meg. – Úgy döntöttem, elhozom ide, remélve, hogy maga tud rajta segíteni. – Már látom, miért nem akart rá időt vesztegetni Hume – felelte lan. – Ez az ember inkább holt, mint eleven. De tekintve, hogy a barátja… – lan vizsgálni kezdte Michaelt. – Hm… dolgoztam rajta valahol az Ibériai-félszigeten, fölismerem a sebeit. Kartács találta el, nagyon csúnya volt. Csodálom, hogy túlélte. Hozza ide, kérem, a szerszámaimat. A konyhában száradnak, az este elmostam őket. Kinlockot sebész kollégái sokat ugratták, amiért a lehetőségekhez képest mindig nagyon ügyelt a tisztaságra. Ilyenkor elmosolyodott, és azt mondta, skót édesanyja valósággal megszállottja volt a mosásnak, ami bizony egyáltalán nem ártott. Catherine ezzel tökéletesen egyetértett, talán azért, mert háziasszony volt. Gyanította, hogy a tisztaság is szerepet játszik abban, hogy lan páciensei rendre szépen felépülnek. Mire visszaért a konyhából a sebészszerszámokkal, lan végzett a vizsgálattal, és eltávolította Michael többi ruhadarabját is. A jó sebészre jellemző erős, ügyes mozdulatokkal tisztította és kötözte be a sebeket, Catherine pedig a kezébe adta, amire szüksége volt, és elvette, ami már nem kellett. Igen hosszadalmas procedúra volt, Catherine hálát adott a sorsnak, hogy Michael öntudatlan állapotban van. Amikor azonban Ian Kinlock a combjába fúródott golyót próbálta kipiszkálni, a férfi rekedtes hangot hallatott, és erőtlenül megpróbált elhúzódni. Catherine megfogta a térdét és a csípőjét, hogy rögzítse a lábát. Feszélyezte Michael meztelensége, gyorsan másfelé nézett. Bármennyire próbálta, képtelen volt úgy gondolni rá, mint a többi páciensére. – Az jó jel, hogy reagált? – kérdezte reménykedve. – Talán – felelte semmitmondóan a sebész. Csipesze tompa, csikorgó hangot adva fogta meg az ólomgolyót. Óvatosan kihúzta a lövedéket, és a Catherine kezében lévő tálba ejtette. Ezután egy másféle csipesszel elkezdte kiszedegetni a tátongó sebből a szilánkokat. – A barátjának megint szerencséje volt. A golyó nem érte a fő véredényeket, és a combcsontot sem károsította súlyosan, csak letört belőle egy kis szilánkot. Ha egyetlen centivel odébb csapódik be, akár jobbra, akár balra, rég meghalt volna, mire maguk odaérnek. Catherine arra gondolt, ha Michaelnek ekkora szerencséje volt, biztosan nem az a sors rendeltetett neki, hogy fiatalon meghaljon. Humorának, élénk szellemének azonban nyoma sem látszott az arcán – zord, rideg maszk váltotta fel. Catherine szemét szinte égették belülről a visszafojtott könnyek. Ian, miután végzett, betakarta Michael hideg testét. Catherine a választól rettegve azt kérdezte: – Van esélye? – Átkozottul kevés – jelentette ki kerek perec Ian. – A sebeket még túlélhetné, annak ellenére, hogy a jelek szerint a fél francia hadsereg rajta tartott lőgyakorlatot, de sajnos, kivérzett. – Szánakozva csóválta a fejét. – Olyat még soha nem láttam, hogy ilyen állapotban lévő ember felépült volna. Catherine a szájához nyomta ökölbe szorított kezét. Nem, nem fog sírni. Csak azért sem fog! lan csak azt mondta el, amit már úgyis tudott. Nem a sebek fognak végezni Michaellel, és nem is a fertőzés, hiszen azt már meg sem éri. A vérveszteség lesz a halál oka. Meredten nézte a mozdulatlan testet, és közben lázasan kutatott az agyában valami szalmaszál után. Fölidézte az összes orvostudományi teóriát, amelyről valaha hallott. Kinlock már a szerszámait tisztogatta, amikor Catherine agyából kipattant az isteni szikra: – Ian, mintha egyszer említette volna, hogy ömlesztették már át egyik ember vérét a másikba.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

78


– igen, és állati vért is emberbe, de csak kísérleti jelleggel. A legnagyobb jóindulattal is csak kockázatos beavatkozásnak lehet nevezni. – Azt mondta, előfordul, hogy segít. – Úgy tűnt, hogy segít – helyesbített Ian. – Lehet, hogy anélkül is életben maradtak volna. – Akik pedig meghaltak, anélkül is meghaltak volna – tette hozzá Catherine, majd idegesen a hajába túrt. – Michaelen lehetne segíteni vérátömlesztéssel? – Te jóságos ég! – szörnyülködött a doktor. – Meg akarja ölni szegény ördögöt? – Mennyi esélye van, ha nem csinálunk semmit? Ian nagyot sóhajtott, és az ágyon heverő férfira pillantott. – Szinte semmi. – Elképzelhető, hogy ha több vére lenne, életben maradna? – Lehetséges – ismerte be a sebész, bár láthatóan nem szívesen. – Akkor csináljuk meg! Tudja, hogyan kell, ugye? .– Láttam már, hogyan csinálják, ami azért nem ugyanaz – felelte komoran Ian. – És akkor éppen meg is halt a beteg. – De előfordult már olyan eset is, hogy életben maradt, lan – kérte halkan, esengő hangon Catherine –, adjon egy esélyt Michaelnek! – A hippokratészi eskü szerint az orvos elsődleges feladata, hogy ne okozzon kárt – felelte Kinlock doktor. – Különben is, hol szereznénk donort? A legtöbb ember inkább egy szál maga szállna szembe Napóleon lovasságával, mint hogy sebészkés alá feküdjön! – Majd én leszek a donor. A sebészt láthatóan sokkolta a felvetés. – Ezt nem engedhetem, Catherine. A kimerültség és az átélt izgalmak hatására Catherine kifakadt: – Elegem van már abból, hogy a férfiak folyton azt mondják, „Jaj, Catherine, ezt nem teheti”! Egészséges, jól megtermett nő vagyok, biztosan tudok nélkülözni egy kis vért! – Most először voltam szemtanúja, hogy elveszíti a hidegvérét – jegyezte meg lan, majd halvány mosollyal végigmérte Catherine-t. – Általában nem úgy gondolok magára, mint jól megtermett nőre, de én nem látom semmi okát, hogy miért ne adhatna vért. A donort nemigen fenyegeti veszély. – Akkor elvégzi a vérátömlesztést? – Kenyon ezredes szívós fajta, különben már rég halott lenne – felelte a sebész, majd fölemelte Michael csuklóját, és homlokráncolva a pulzusát kereste. Hosszú szünet után határozott hangon megszólalt: – Aki a-t mond, mondjon b-t is! Rendben, megpróbáljuk. Lehet, hogy megerősíti egy kicsit, és éppen erre van szüksége. Catherine szinte megszédült a megkönnyebbüléstől. – Mire van szüksége? – Két tiszta pennára, amelyek közül az egyik kicsivel nagyobb, mint a másik, és egy asszisztensre. Maga nem fog tudni segíteni, ha a vérét veszem. Catherine elment Elspethért, és a szakácsot bízta meg, hogy üljön oda helyette Charles ágyához. Hálát adott az égnek, hogy a skót lány velük maradt, az ő cselédje ugyanis hisztériás rohamot kapott volna, ha ilyesmire kérik. Kinlock doktor hamar végzett az előkészületekkel. Levágta a lúdtollak végét, és kitisztította a belsejüket egy drótdarabbal. Ezután a vastagabb végüknél összedugta őket, és az érintkezésüket sebtapasszal leragasztotta. Miután végzett, megszólalt: – Catherine, feküdjön az ezredes mellé, arccal a másik irányba. A könyökhajlatukon fogok vágást ejteni. Catherine kivette a takaró alól Michael csupasz karját, majd feltűrte a jobb kezén a ruhaujját. Ezután ő maga is ráfeküdt a takaróra, és belenyilallt a felismerés, hogy egy ágyban fekszik a férfival, ha mégoly bizarr körülmények között is. lan törülközőket helyezett az ágyra, hogy felfogják a kicsöpögő vért, majd gondosan eligazgatta a karjukat. Catherine próbált megnyugodni, de Michael közvetlen közelében ez nem volt egyszerű. A férfi élete mintha gyenge lángocska lett volna, amely a legkisebb légfuvallatra kihunyhat. De

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

79


mégis él még, bármennyire is ez ellen szól minden. Ebbe a ténybe próbált kapaszkodni, mint utolsó szalmaszálba. – Tulajdonképpen egyszerű eljárás – mondta lan, mintha csak társalognának, és kezébe vett egy szikét. – Az ő karjában egy vénát, a magáéban pedig egy artériát nyitok fel. Érlekötő fonallal szabályozom a véráram irányát. Ezután a lúdtollból készített cső egyik végét bevezetem az ezredes vénájába, és ott fonallal rögzítem, a másik végét pedig ugyanígy a maga artériájába helyezem. Ezután csak a nyomókötést és az érlekötő fonalat kell meglazítani, hogy átfolyjon a vér. Catherine idegesen felnevetett. – Milyen egyszerűnek hangzik! – Tulajdonképpen egyszerű is. A neheze az lesz, hogy találjak rajta használható vénát, hiszen alig maradt az ereiben vér. Most pedig hunyja be a szemét. Jobb, ha ezt nem látja. Catherine szót fogadott, és a zajok alapján próbálta követni az eseményeket, lan motyogása megerősítette, hogy nehezen talál megfelelő vénát. De végül sikerült. Ezt Catherine onnan tudta, hogy a sebész megszólalt: – Kérem, tartsa a lúdtollat, Miss McLeod! Ezután Catherine karjára tette a kezét. – Készen áll, Catherine? Még most is meggondolhatja magát. Catherine tudta, hogy sosem bocsátaná meg magának, ha Michael úgy halna meg, hogy ő meg sem próbált segíteni. – Vágjon csak, Ian! Karjába mélyedt a borotvaéles penge. Fájt. Nem is kicsit. Amikor lan két helyen elkötötte az artériáját viaszolt fonallal, ajkába harapott, mert különben vinnyogott volna a fájdalomtól. Fémes ízt érzett a szájában, és kissé hisztérikusan arra gondolt, kár lenne, ha egy csepp is pocsékba menne a Michaelnek szánt vérből. A szike újra a karjába hasított, ezúttal mélyebben, lan káromkodott egyet, Elspeth pedig fojtott hangon felnyögött. Catherine arra nyitotta ki a szemét, hogy vér spriccel a karjából, Elspeth pedig hamuszürke arccal imbolyog. – A nemjóját, lányom, nem kapott engedélyt, hogy elájuljon? –csattant fel lan. – Egy skót lánynak ezt bírnia kell! – Gyorsan elállította a vérzést. – Csukja be a szemét, és lélegezzen mélyeket! Elspeth szót fogadott, mohón nyelte a levegőt. Valamelyest visszanyerte az egészséges arcszínét. – Bocsásson meg, uram. A veszély elmúltával Kinlock doktor vigasztalón megszólalt: – Semmi baj, nagyon jól csinálja. Láttam én már erős férfiakat, akik az első vágás után eldőltek, mint egy zsák krumpli. Ne nézzen oda! Elég, ha tartja a lúdtollat Kenyon karjában. – Úgy lesz, uram – ígérte Elspeth. Catherine maga is úgy érezte, mindjárt elalél. Lehunyta a szemét, nem akarta látni, amikor az artériájába nyomják a lúdtoll keskenyebb végét. Még jó, hogy feküdt, lan rögzítette a pennát, meglazította az érlekötő fonalat meg a nyomókötést, majd elégedetten morgott valamit. Továbbra is a nő karján tartotta a kezét, nehogy a kezdetleges apparátus elmozduljon. Catherine résnyire nyitotta a szemét, és azt látta, hogy az áttetsző lúdtoll karmazsinvörösre színeződött. Áramlik át a vére Michaelbe! Most, amikor már késő volt, eszébe jutott, vajon helyes volt-e kikövetelnie a vérátömlesztést, amely akár meg is ölheti Michaelt. Ehhez nem volt joga – de ugyan mi mást tehetett volna? Ápolónőként fel tudta ismerni a halál közeledtét, és Michael arcán ezt látta. Elspeth émelygését legyőzte a kíváncsisága. – Honnan tudja, mennyi vért ömlesztett át, doktor úr? – kérdezte. – Sehonnan, ahogy azt sem, mennyit tud nélkülözni a donor – felelte nyersen Kinlock. – Hogy érzi magát, Catherine? – Jól vagyok – felelte Catherine, és megnyalta kiszáradt ajkát.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

80


– Ha szédülni kezd vagy rosszullét környékezi, azonnal szóljon! Catherine hideglelősen megborzongott. Érezte a szívverését, a lüktetést, ahogy a vére, és vele együtt a szeretete, átlökődik a férfi ereibe. Ne halj meg, Michael, ne halj meg! – Catherine? – hallatszott nagyon messziről lan hangja. – Jól vagyok – felelte, és arra gondolt, hogy minden bizonnyal messze nem vesztett még annyi vért, mint Michael. – Folytassa csak. Kezdett elzsibbadni a karja, majd az egész teste. Kinyitotta a szemét, lan homlokráncolva az érlekötő fonal felé nyúlt, mintha le akarná állítani a transzfúziót. Catherine minden akaraterejét összeszedte, hogy erős, határozott legyen a hangja. – Ne hagyja abba túl hamar, Ian! Ha olyan kevés vér megy át Michael testébe, hogy nem segít rajta, semmi értelme az egésznek. A sebész erre megnyugodva folytatta munkáját. Catherine gondolatai elkalandoztak. Eszébe jutott első találkozásuk Michaellel. A férfi vonzó volt, persze, de hát ezt sok férfiról el lehetett mondani. Vajon mikor vált különlegessé a számára, mikor lett az élete ugyanolyan kedves, mint a sajátja? Erre már nem emlékezett. – Catherine, hogy érzi magát? Catherine próbált felelni, de nem tudott. Érzéketlen, hideg volt az ajka. lan újabb káromkodás kíséretében elkötötte az ereket, és véget vetett a vérátömlesztésnek. Miközben összeöltötte Catherine karját, motyogott valamit a nyakas fehérnépekről, akiknek annyi észt sem adott a jóisten, mint egy bolhának. Catherine ezen elmosolyodott volna, ha lett volna hozzá ereje. – Miss McLeod, hozzon egy kancsó teát! – rendelkezett a doktor. – Jó nagy kancsó legyen, és ne sajnálja belőle a cukrot sem! Halk lépteket, majd ajtócsukódást hallott. Aztán mozgást érzékelt maga mellett, és rádöbbent, hogy Michael volt az. Ismét megnedvesítette az ajkát, és azt kérdezte: – Jobban van? lan bekötötte Michael sebét, majd Catherine jéghideg kezére tette a kezét. A nő tűzforrónak érezte az érintését. – A pulzusa és a légzése erősödik, és az arcába is visszatért némi szín – mondta a doktor. – És életben… életben marad? – Nem tudom, de javultak az esélyei. – lan megszorította, majd elengedte Catherine kezét. – Ha Kenyon megmarad, azt magának köszönheti. Remélem, megéri a kockázatot, amelyet vállalt érte. – Megéri – felelte Catherine, és halványan elmosolyodott. – Most már bevallhatja, lan, hogy már régóta szívesen kipróbálta volna ezt az új eljárást, csak a megfelelő alkalmat várta. Az orvos hangján érződött, hogy mulattatja a megjegyzés. – El kell ismernem, hogy igen érdekes volt – felelte. – Kíváncsian várom az eredményt. Catherine szeme lassan lecsukódott. Ő megtette, ami tőle telt Tudta, hogy Michael élete most már Isten kezében van. Sötét volt már, amikor Catherine fölébredt. Kábán fölemelte a kezét, és éles fájdalmat érzett a könyökhajlatában. Egy csapásra felidéződtek a délutáni események. A vérátömlesztés után az ájulás környékezte. Ian belédiktált több csésze forró, édes teát, majd az ágyába vitte. Utasítást adott, hogy legalább másnapig pihenjen, Elspeth gondjaira bízta, és visszament a kórházsátorba. Catherine vigyázva felült, és a padlóra tette a lábát. Úgy gondolta, biztosan tud már járni, ha elég óvatos. Fölállt, magára vett egy hálóköntöst, mert kissé fázott, és kiment a szobából. Charles és Anne hálószobája éppen szemben volt az övével. Bekukucskált az ajtón. A lámpás az ágy mellett, egy szalmazsákon alvó Will Ferrisre esett. Az ágyon Charles könnyen lélegzett, az arcszíne is jó volt. Fájdalmas volt látni a bal karjából maradt csonkot, de legalább az életét nem fenyegette veszély. El fog boldogulni így is. Catherine-nekneszébe

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

81


jutott, hogy reggel meg kell kérdeznie Elspethet, küldtek-e levelet Anne-nek. Tudta, hogy a barátnője betegre aggódja magát. Ezután egyik kezével a falnak támaszkodva átment a ház másik végébe. Michael szobájában is lámpás égett, de nem volt ott vele senki. Elspeth talán úgy érezte, ilyen állapotban lévő emberért úgysem tehet semmit, vagy csak egyszerűen elfáradt. Hiszen napok óta megállás nélkül dolgozott. Michael nyugtalanul fészkelődött fektében. Erős volt a légzése, már-már túlságosan is erős. Catherine bizonytalan léptekkel odament hozzá, és a homlokára tette a kezét. Forró volt, és Michael izzadt is. Catherine számított rá, hogy óhatatlanul lesz egy kis láza, mégis aggasztotta, hogy ennyire magas a hőmérséklete. A férfi szemhéja megrebbent, és félig kinyílt a szeme, de nem csillant benne értelem. – Michael! Kenyon ezredes! – szólongatta Catherine, remélve, hogy sikerül életet lehelnie belé. Michael görcsös mozdulatokkal próbált fölkelni. – Jövök – motyogta rekedten. – Nyugalom! Nyugalom! Riasztóan közel került a matrac széléhez. Catherine megragadta a vállát, és visszanyomta az ágyra, nehogy leessen, és felszakadjanak a sebei. – Pihennie kell, Michael – csitította. – Most már biztonságban van. Meg fog gyógyulni, olyan lesz, mint azelőtt! Michael nagyon gyönge volt még, esélye sem volt rá, hogy lerázza magáról Catherine-t, de folytatta az értelmetlen küzdelmet. Catherine-t is kezdte elhagyni az ereje. Fölmászott az ágyra, átkarolta a férfit, és a keblére vonta a fejét. Ezzel egy kicsit megnyugtatta, de még nem eléggé. Eszébe jutott, amikor Amy csecsemőkorában belázasodott. Ettől támadt egy ötlete: bölcsődalt kezdett dúdolni. – Aludj, gyermekem, béke kísérjen egész éjen át… A férfi fejét simogatva elénekelte az összes altatódalt, amit ismert. Michael szaggatott légzése lelassult, de valahányszor a nő abbahagyta az éneklést, megint nyugtalan lett. Catherine sorra vette a gyerekkorában tanult dalokat. Énekelt Greensleeves-dalokat, a Scarborough Fairt, az O/y magasra nőnek a fákat, és szégyenlősen eldúdolt egy szerelmes dalt is. Bármit, csak kellemes, szelíd ritmusa legyen. Az Ibériai-félszigeten ír katonáktól tanult néhány csodaszép ír balladát, az egyik egy lantos fiúról szólt. Gondolkodás nélkül belekezdett: A lantos fiúra vár a harc, / Ott lépked halálra szántan, / Kezében az apai kard, / Hátán szép szavú hárfa… Itt abba kellett hagynia, mert elszorult a torka. Képtelen volt a háborúról énekelni, inkább szöveg nélkül dúdolta az édesbús ír dal, a Londonderry Air dallamát. Addig énekelt, amíg berekedt, és úgy elfáradt, hogy a száját is alig tudta kinyitni. Michael nyugtalansága fokozatosan elmúlt, úgy tűnt, zavartalan az álma. Tudta, hogy el kellene mennie, de mivel Michael élete még mindig hajszálon függött, fittyet hányt az illendőségre. Egyébként sem volt benne biztos, hogy eljutna a szobájáig. Felsóhajtott, és a párnákra dőlt. Michael borostás álla kellemesen birizgálta a mellét a muszlinhálóingen keresztül. A férfi haja nyirkos volt, de már nem izzadt, és a testhőmérséklete is csaknem normálisnak tűnt. Isten akaratából túljutott a nehezén. Meg fog gyógyulni, és hamarosan elmegy. Neki, Catherine-nek pedig marad a jóleső érzés, hogy Michael egészségesen, boldogan él valahol a nagyvilágban. Ilyen közel azonban soha többé nem kerülhet hozzá. Mivel tudta, hogy Michael úgysem hallja, el merte suttogni: – Szeretlek, Michael. Mindig szeretni foglak. – Ezután homlokon csókolta, ahogy Charlest is. Egy ilyen csókot bizonyára senki sem ítél meg túl szigorúan. A végsőkig elcsigázott Catherine ezután mély álomba merült.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

82


Tizennegyedik fejezet Michael Catherine arcát vitte magával a sötétségbe, ezért nem lepte meg túlságosan, hogy amikor visszanyerte az eszméletét, újra őt pillantotta meg. Első homályos gondolata az volt, hogy angyal lebeg fölötte, aki szíves fogadtatásként Catherine képében köszönti a mennyországban. Persze, aligha a mennyország felé vezetett az ő útja… Homlokráncolva próbálta megérteni, hova keveredett. Mivel heveny fájdalmai voltak, arra gondolt, alighanem a pokolba, vagy legalábbis a purgatóriumba. – Michael! – szólalt meg halkan Catherine. Annyira valóságosnak tűnt a nő hangja, hogy Michael önkéntelenül felé nyújtotta a kezét. Az addig szinte csak elvontan érzékelt fájdalom egy csapásra elevenébe mart, átjárta teste minden zugát, még sűrűbb lett tőle az elméjét borító köd. Görcsösen kapkodta a levegőt. Catherine a homlokára helyezte hűvös kezét, és az arcát fürkészte. Fátyolos volt a tekintete, a haja hátul sebtében összefogva, így is a legbájosabb nő volt, akit valaha látott, de a túlvilágon biztosan úgy emlékezne rá, ahogy a Richmond-bálon látta. Tehát hihetetlen módon él, bár amilyen sebeket kapott, nyilván nem sokáig. Beszélni próbált. – Catherine! – nyögte ki rekedtes hangon. – Végre fölébredt! – mosolygott rá sugárzóan a nő. – Le tud nyelni egy keveset ebből a marhahúslevesből? Szüksége van a táplálékra. Michael alig észrevehetően bólintott. Pazarlásnak tűnt számára, hogy egy haldoklót etetnek, de úgy gondolta, ha megnedvesíti a száját, talán könnyebben megy majd a beszéd. Catherine leült az ágy szélére, kissé megemelte a férfi vállát, hogy adhasson neki egy kanál levest. Michael testében erre a kis mozdulatra is robbanásszerűen áradt szét a fájdalom, keserves kínjaira csak a nő lágy, kívánatos teste jelentett gyógyírt. Catherine rózsaillatú közelsége a legédesebb muzsikát idézte. Miután Michael lenyelt a levesből, amennyit tudott, Catherine visszaengedte a párnára, majd arrébb ült, hogy jobban lássa. A férfinak a matrac enyhe mozgása is fájdalmat okozott, de megérte, hiszen a közelében tudhatta Catherine-t. Az előbbinél valamivel erősebb hangon azt kérdezte: – A csata? – Megnyertük. Még három nappal ezelőtt. A szövetséges csapatok most visszakergetik Napóleon seregének maradékát Franciaországba. Ha sikerül megakadályozniuk, hogy a franciák rendezzék soraikat, lehet, hogy vége is van a háborúnak. – Három napja? – pislogott csodálkozva Michael. Catherine bólintott. – Kenneth jól van, ő és Hussey zászlós találták meg magát a harctéren a csata után. – Némi habozás után folytatta: – Kenneth ideküldte a maga lovászát meg a csomagját, de a tisztiszolgájáról, Bradleyről nem hallottam semmit. Elesett? Michael komoran bólintott. Bradley vidám ír fiú volt. Legalább gyorsan halt meg, nem szenvedett. – A férje és Charles Mowbry? – Colin egy karcolás nélkül megúszta. Hálás magának, mert Thor megmentette őt is, Charlest is. Charles itt van. A bal alkarját amputálni kellett, de egyébként kielégítő az állapota. Sokkal jobban van, mint maga – tette hozzá fanyar mosollyal. Michael örömmel hallotta, hogy a nő férje túlélte az ütközetet. Colin Melbourne halála mélységes, bár teljesen értelmetlen bűntudattal töltötte volna el, mivel korábban azt kívánta, bárcsak a másik férfi ne létezne. – Meglepő, hogy… még mindig lélegzem. – Michael keze bágyadtan odavándorolt, ahol a golyó a hasába fúródott. Mivel ezernyi helyen sajgott a teste, pusztán a fájdalom alapján nem tudta azonosítani a sebet.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

83


– Őrült szerencséje volt – mondta Catherine, majd elővette az éjjeliszekrényből a csúnyán megrongálódott kaleidoszkópot. – Három súlyos és fél tucat könnyebb sebesülése van, de ez a tárgy útját állta annak a golyónak, amely biztosan halálos lett volna. Michael a kis ólomgömbre és a töredezett ezüstcsőre meredt. – Tényleg megtört szivárvány. – Megtört szivárvány? – nézett rá értetlenül Catherine. – Ezt tartalmazza a kaleidoszkóp: álom- és szivárványdarabkákat. Tüneményes holmi, egy barátom ajándéka. A talizmánom – mosolyodott el halványan. – Ehhez nem férhet kétség. Michael nyúlt volna a kaleidoszkópért, de nem tudta fölemelni a kezét. Ismét belenyilallt a fájdalom, mintha ezernyi apró kést döftek volna a testébe. – Nem… nem elég jó talizmán. – Maga nem haldoklik, Michael – mondta nyomatékkal Catherine. – Többször is meglőtték, összeszabdalták, a lovak is megtaposták és megrugdosták, és olyan vérveszteséget szenvedett, ami után szinte lehetetlen életben maradni. Ezért most egy ideig nagyon gyenge lesz, talán hónapokig is. De nem haldoklik. Annyira magabiztos volt a hangja, hogy félig-meddig máris meggyőzte Michaelt. Hiszen Salamanca után is majdnem ugyanilyen szörnyen érezte magát, mégis megmaradt. Catherine összevonta a szemöldökét. – Túl sokat beszélek. Magának pihennie kell. – Azzal fölállt, és így folytatta: – Még valami. Kérte, hogy ha meghal, küldjem el a leveleit a legjobb barátainak. Megírjam nekik, hogy van? Ha meglátják a nevét a sebesültek listáján, aggódni fognak. – Igen, az jó lenne. Köszönöm. – Michael próbálta nyitva tartani a szemét, de még ez a rövid beszélgetés is kimerítette. – Még ma délután megírom a leveleket, és átadom őket egy katonai futárnak, hogy gyorsabban megérkezzenek Londonba. – Catherine megszorította a férfi kezét. – Fel fog épülni, Michael. Nemegyszer látta már, mennyire befolyásolja egy ember gyógyulását a lelkiállapota, ezért még sokszor szándékozott elismételni ezt a biztatást. Fáradtan felállt. Sokkal kevesebb vért vesztett ugyan, mint Michael, mégis olyan gyengének érezte magát, mint egy ma született kismacska. Elővette Michael toalettasztalának fiókjából a három levelet, hogy lemásolhassa a címeket. Kissé fölszaladt a szemöldöke. Candover hercege, Strathmore grófja, Aberdare grófja. Michael tehát igen magas körökben forog. Úgy gondolta, ez a három férfi lehet a másik három „bukott angyal”, akiket iskoláskora óta ismer. Mit is mondott, hogy hívják őket? Rafe, Lucien, Nicholas. Irigyelte, amiért annyi éven át kitartott a barátságuk. Amikor Michael legközelebb felébredt, Catherine nem volt ott. Helyette egy csinos barna lány tette szégyenlősen a vállára a kezét. Megismerte: Elspeth McLeod volt az, Mowbryék szolgálója. – Jó reggelt – köszöntötte. – Jó reggelt, ezredes úr. Hoztam magának egy kis zabkását. Kinlock doktor úr szerint meg kell etetnünk magát, ahányszor csak lehet. – Zabkása – ejtette ki a szót Michael a legtöményebb undorral, amit suttogva ki lehet fejezni. De nem tiltakozott, hiszen rendes étel akkor sem ment volna le a torkán, ha kínálják. Miután megette a kását, Elspeth visszafektette, és megigazította a takaróját. – Ha meg nem sértem, nem reméltem, hogy életben marad. Amikor Mrs. Melbourne hazahozta magát, úgy nézett ki, lehet temetni. Michael értetlenül ráncolta a homlokát. – Catherine hozott haza? Ő azt mondta, Kenneth Wilding talált meg.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

84


– Igen, de ott volt vele ő is. Elment Waterlooba, hogy elhozza Mowbry kapitány urat, és végül a harctéren kötött ki Wilding kapitány úrral. – A lány megborzongott. – Hát, jó, hogy ő ment oda, és nem engem küldött! Michael tudta, hogy Catherine nem ismeri a félelmet, de azért elcsodálkozott. – Akkor még inkább az adósa vagyok, mint gondoltam. – Az már igaz – helyeselt Elspeth. – Teljesen kivérzett, már majdnem halott volt, de Mrs. Melbourne rábeszélte Kinlock doktort, hogy hadd adjon magának a véréből. Én segédkeztem a doktornak. Ilyen fura dolgot még életemben nem láttam. De sikerült. Kinlock doktor azt mondja, a vérátömlesztés nélkül maga már halott lenne. Michael még jobban összezavarodott. – Hogy adott nekem Mrs. Melbourne a véréből? – Két lúdtollon át, a karjából a maga karjába. – Elspeth felállt. – A doktor azt mondta, ne fárasszuk ki magát, úgyhogy megyek. Sok a tennivaló így, hogy maga is meg Mowbry kapitány úr is beteg. Miután a lány mögött becsukódott az ajtó, Michael egy kicsit fölemelte a kezét, és a csuklója belső oldalára meredt. Megbűvölve nézte a vékony bőr alatt az ereket. Szó szerint Catherine vére csörgedezik bennük. Olyan intim viszonyt jelentett ez kettőjük között, hogy föl sem tudta fogni. Catherine méltó a Szent Katalin névre: nem csupán bátor, de szerény is, és a legnagylelkűbb nő, akit valaha ismert. Tudta, hogy a nő megtette volna ugyanezt bármelyik barátjáért, talán még egy idegenért is. Mégis mélyen meghatotta a tudat, hogy Catherine megosztotta vele az életet jelentő vérét. Egy kis darabkája az övé lesz, amíg csak él. Lehunyta a szemét, és szinte szúrták a kitörni akaró könnyei. Átkozott gyengeség! Strathmore grófja homlokráncolva ült a frissen kézhez kapott levél fölött, amikor belépett az egyik lakáj. – Lord Aberdare van itt, milord. Bevezettem a nappaliba. Lucien felállt, hogy üdvözölje barátját. Íme, Nicholas csalhatatlan cigány intuíciója: idejön a távoli Walesből, mert bajt szimatol. Kezet ráztak, majd Lucien elújságolta a friss hírt.– – Éppen most kaptam levelet Brüsszelből, Michaelről írnak benne. Tudod, súlyosan megsebesült. – Tudom, láttuk Clare-rel a halottak és sebesültek listáját – felelte kurtán Nicholas. – De én már hetek óta aggódtam Michaelért. Clare látta, hogy nem tudok nyugodni, ezért azt javasolta, jöjjek Londonba, mert ide gyorsabban eljutnak a hírek. Lucien átadta neki a levelet. – Egy bizonyos Mrs. Melbourne írta. Michael a tavasszal a családjánál volt elszállásolva, és most ő gondozza. Azt írja, jók az esélyei, hogy felépüljön. Nicholas átfutotta a szöveget. – Több levelében is említette Catherine Melbourne-t. A nő férje dragonyoskapitány. – Tovább olvasott, majd halkan füttyentett. – Nála volt a kaleidoszkóp, amelyet oly sok évvel ezelőtt adtál neki, és abban akadt el a hasába tartó golyó? – Ezek szerint. Kifürkészhetetlenek az ő… – Hála az égnek, hogy nála volt! – vágott a szavába homlokráncolva Nicholas. – Nyilvánvaló, hogy hosszasan fog lábadozni, még akkor is, ha nem fordul rosszabbra az állapota. Luce, te mindenkit ismersz. Hol találok egy nagyon kényelmes vitorlás hajót? Lucien szemöldöke fölszaladt. – Úgy érted, hogy…? – Pontosan. – Nicholas akkurátusan összehajtogatta a levelet. – Clare-től már megkaptam a menetparancsot. Belgiumba kell mennem, hogy hazahozzam Michaelt.

Tizenötödik fejezet Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

85


Amy dugta be a fejét Michael szobájának ajtaján. – Megjött a mai újság, ezredes úr – jelentette be a fekete hajú kislány. – Felolvassam önnek? – Az nagyon jó lenne. Mosolyogva fogadta a belépő Amyt, aki szoknyáját kecsesen megsuhogtatva leült. Sokkal elevenebb volt a ház, amióta Anne és a gyerekek megérkeztek Antwerpenből. Charles is erőre kapott, és a belga szolgák többsége is visszajött. Mindenki élete visszatért a rendes kerékvágásba, kivéve Michaelt. A fájdalmai csökkentek ugyan, de még mindig borzasztóan gyenge volt. Az igen tevékeny Kinlock doktor megnyugtatta, hogy ekkora vérveszteség után normálisnak mondható az állapota, de ettől Michael nem lett türelmesebb. Különösen az volt rettenetes a számára, hogy Catherine ilyen szánalomra méltó állapotban látja. A férfibüszkeségét ért súlyos sérelmet az sem enyhítette, hogy Catherine tapasztalt ápolónő, és nem szerelmes belé. Egy előnye volt a helyzetének: ahhoz is gyenge volt, hogy nemi vágyat érezzen. A szíve sóvárgott Catherine után, nem a teste. Csak most fedezte föl, milyen mélyen szereti a nőt, amikor a finomabb érzéseket nem homályosította el a szenvedély. Amy felolvasta neki a nap fő híreit. Angolra fordította a francia nyelvű újságot. Michael természetesen tudott franciául is, de így kisebb erőfeszítést igényelt a hírek megértése. Egyébként pedig élvezte a kislány társaságát. Ha lett volna lánya, szerette volna, ha olyan, mint Amy. Amy lapozott egyet. – Ez egy szép történet – mondta. – Larrey bárót, a francia hadsereg sebészét, aki kitalálta a terepen működő mentőszolgálatot, Waterloo után elfogták a poroszok. Blücher marsall ki akarta végeztetni, de egy német sebész, aki korábban hallotta egy előadását, az életéért könyörgött Blüchemél. – A kislány csillogó szemmel nézett föl az újságból. – És mit gondol, mi történt? – Remélem, Blücher meggondolta magát. – Nem csak erről van szó! Kiderült, hogy Blücher fiának, aki megsebesült és francia fogságba esett, Larrey mentette meg az életét! Hát nem csodálatos? – Ismét belepillantott az újságba. – Blücher marsall porosz kísérettel küldi vissza Larrey bárót Franciaországba. – Ez tényleg nagyon szép történet – mondta Michael. – A világnak szüksége van minden gyógyítóra. Miközben Amy összehajtotta a hírlapot, belépett az édesanyja. – Ideje fölmenned leckét írni, kis szívem! A kislány némi grimaszolás után elegánsan pukedlizett. – Nagyon jó volt újra látni önt, Kenyon ezredes. Akkor a holnapi viszontlátásra? – A holnapi viszontlátásra, Mademoiselle Melbourne. Köszönöm, hogy megajándékozott a társaságával. A vadul, fiúsan kiszökdécselő Amy arcán gödröcskék keletkeztek a kacagástól. Catherine megjátszott szigorral szólt rá a férfira: – Elárulná, mit keres Lusta Lajos az ágyán? – Természetesen alszik. – Michael a kutya hátán nyugtatta a kezét. – Szokott mást is csinálni? – Időnként eszik. Máskor vakarózik. Nem túl változatos a tevékenysége. – Catherine megborzolta a kutya selymes fülét. – Nem bánja, ha itt kézimunkázom? Ez a legcsöndesebb szoba az egész házban. – Mindig szívesen látom, ha el tudja viselni a zsémbes természetemet. – Szerintem maga meglepően békés ahhoz képest, hogy alighanem megőrjíti a tétlenség. – Catherine leült, és elővette a kézimunkáját a dobozból. Most, hogy már nem volt olyan sok dolga, órákon át elüldögélt Michael mellett, és közben kézimunkázott vagy leveleket írt. A férfi számára gyógyító hatású volt a közelsége.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

86


– Nincs is erőm egy rendes dühkitöréshez – mondta fanyar humorral Michael. – A múlt héten az volt a nagy teljesítményem, hogy egész mondatokat mondtam. – lan Kinlock szerint nagyon szépen javul – felelte Catherine, és szigorú pillantás kíséretében folytatta: – Feltéve, hogy nem idéz elő visszaesést azzal, hogy túl gyorsan akar elérni túl sokat. – Nem heverhetek itt a végtelenségig, mint egy eldobott kravátli – jelentette ki tárgyilagosan Michael. – Maga nagyon türelmes, de bizonyára szeretne már a férje után menni Párizsba. Ott sokkal vidámabb lesz az élete. Catherine a kézimunkájára szögezte tekintetét, majd egy precíz öltés után válaszolt. – Ma levelet kaptam Colintól. Azt írja, hogy mivel magának köszönheti az életét, mindenképpen maradjak Brüsszelben, amíg föl nem épül. Michael ajka elkeskenyedett. – Azért van egy határ, hogy mennyi jótékonykodást fogadhatok el magától. – Szó sincs jótékonykodásról! – tiltakozott Catherine, és kiválasztott egy új selyemfonalgombolyagot. – Igen kimerítő és szép tavaszt töltöttem Brüsszelben, nem vonzanak a fényűző párizsi mulatságok. Meg aztán Charles kilép a hadseregből, és visszatér a családjával Londonba, így aztán ki tudja, mikor látom Mowbryékat legközelebb. Michael nagyot sóhajtott. Furcsa érzések kavarogtak benne: egyrészt örült, hogy nincs terhére Catherine-nek, másrészt sajnálta, hogy nem fontosabb a nő számára. A folyosóról léptek hallatszottak. Anne bekopogott, de rögtön utána be is nyitott. – Michael, elég jól érzi magát ahhoz, hogy látogatót fogadjon? Egy barátja érkezett meg Angliából. – Azzal félreállt, betessékelte Nicholast, majd távozott. – Te jóságos ég! – bámult döbbenten a belépőre Michael. – Ezt bizonyára álmodom! – Nincs olyan szerencséd. – Nicholas megragadta Michael kezét, és a szorítása ereje meghazudtolta könnyedén évődő szavait. – Kinyomoztam, hol vagy. Clare is üdvözöl. Ha nem lenne a baba, eljött volna ő is. Michael valami szellemes válaszon törte a fejét, de nem jutott eszébe semmi. Nagyot nyelt, majd megszólalt: – Catherine, bemutatom Nicholast, Aberdare grófját. A gróf odafordult Catherine-hez, és barátságosan rámosolygott. – Bocsásson meg, észre sem vettem, hogy ott ül. Nagy örömömre szolgál, hogy megismerhetem a legendás Szent Katalint. Mivel Michaelt és Nicholast szemmel láthatóan szoros baráti szálak fűzték egymáshoz, Catherine hirtelen magányos kívülállónak érezte magát, aki egy csöppet sem szent. De megpróbálta leküzdeni ezt az érzést: fölállt, és visszamosolygott a vendégre. – Részemről a szerencse. Hogy jutott el ilyen gyorsan Brüsszelbe? – Egy jó vitorlás és egy jó kapitány segítségével. – A gróf most ismét Michaelre pillantott. – Mindkettőt Rafe-nek köszönhetem, aki jókívánságait küldi, és egy alapos szidást is, amiért voltál olyan ostoba, hogy hagytad magad meglőni. Michael keskeny arcán mosoly suhant át. – Ahogy Rafe-et ismerem, alighanem a szidás jött előbb. – Igen, de én tapintatosan megfordítottam a sorrendet. – Azzal Aberdare előhúzott a kabátjából egy csillogó ezüstcsövet. – Ezt pedig Lucien küldi a régi helyett. – Ez is ugyanúgy szerencsét hoz? – Garantáltan – felelte Nicholas, és Michael kezébe adta a kaleidoszkópot. Michael a szeméhez emelte, és lassan elforgatta. – Kicsit nagyobb, mint a régi volt, és még szebb. Catherine, maga nem is látta az eredetit, ugye, mielőtt szétlőtték volna? Nézzen csak bele! Catherine elvette a csövet, és az ablak felé tartotta. Színpompás, csillag alakú mintázat rajzolódott ki a szerkezet belsejében. – Varázslatos! – mondta a nő gyönyörteljes sóhaj kíséretében.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

87


Aztán elforgatta a csövet, mire a színes képtöredékek másképp álltak össze, és új minta tárult a szeme elé. Valóban úgy néztek ki a kép elemei, mint az összetört szivárvány darabjai. Catherine leengedte a kezét, és a vendéghez fordult: – Kedves öntől, hogy eljött. Párizsba tart? Aberdare a fejét rázta. – Nem, azért jöttem, hogy visszavigyem Michaelt Walesbe. Természetesen csak akkor, ha ő is akarja, és ha az állapota megengedi. Catherine leküzdötte a késztetést, hogy durcásan kijelentse, Michael az övé, és nem engedi sehova. – Természetesen az orvos dönti el – felelte –, de tény, hogy ez egy egészséges ember számára is igen hosszú, kimerítő utazás. – A tengerpartig bárkán viszem el – mondta a gróf –, majd a vitorláson áthajózunk NagyBritanniába, Penrith kikötőjébe, onnan pedig már csak néhány mérföldre lakik. Nem érünk haza túl gyorsan, de így, hogy végig vízi úton megyünk, viszonylag fájdalommentes lehet az utazás. És hoztam egy ápolónőt is, akit Lucien felesége személyesen választott ki, hogy gondját viselje útközben Michaelnek. – Hazamenni. – Michael szeme egy pillanatra lecsukódott. – Az jó lenne. Nagyon jó. – Akkor így lesz – jelentette ki Aberdare, majd elgondolkodva szemügyre vette Michaelt. – Ideje mennünk. Kifárasztunk. Újra kinyílt a beteg mélyzöld szeme. – Nem fárasztotok – mondta. – Máskor is pontosan ugyanilyen hasznavehetetlen vagyok. – Az lehet, de Mrs. Melbourne bizonyára fejemet veszi, ha nem hagylak pihenni. – Nicholas egy pillanatra barátja kezére tette a kezét. – Később még látjuk egymást. Azzal a gróf Catherine-nel együtt kiment a szobából. Amint becsukódott mögöttük az ajtó, Aberdare nagyot fújtatott, és közben eltakarta a kezével a szemét. – Rosszul érzi magát, milord? – kérdezte aggodalmasan Catherine. – Kérem, szólítson Nicholasnak – felelte a férfi, és elvette a kezét a szeme elől. Feszült volt a tekintete. – Tudtuk, hogy súlyosan megsebesült, ezért jöttem ide. De még így is sokkoló ilyen állapotban látni őt, hiszen mindig nagyon erős ember volt. Borzalmasan lefogyott, talán harminc fontot is leadott [1 font = 45 dkg – A ford.], úgy néz ki, mint egy kísértet. Most döbbentem csak rá, milyen kevésen múlt, hogy elveszítsük. – Isteni szerencse, ha az embernek ilyen barátai vannak – mondta Catherine, miközben elindult a lépcsőn lefelé. – Rengeteget fáradozik érte. – Michael nálunk szinte családtag. A völgy túloldalán lakik, és a kisfiam keresztapja. – Nicholas feszülten a hajába túrt. – Iskoláskorunk óta tart a barátságunk. Én félig cigány vagyok, márpedig az ilyen származás nem a legjobb ajánlólevél egy olyan sznob helyen, mint Eton. Michael volt az első fiú, aki hajlandónak mutatkozott barátkozni velem. Ezt soha nem felejtettem el. – Catherine-re vetett oldalpillantás kíséretében folytatta: – Ígérem, hogy Michael jó kezekben lesz, Mrs. Melbourne. Catherine kissé feszengve arra gondolt, vajon mit láthatott a gróf az arcán. – Kérem, szólítson Catherine-nek – mondta. Közben a nappaliba értek. – Hol szállt meg? – kérdezte. – Még sehol, egyenesen idejöttem. – Nicholas kézmozdulata jelezte, hogy nem tartja komoly problémának a szállás kérdését. – Most, hogy mindenki elment Párizsba, bizonyára könnyen találok szállodai szobát. – Itt is maradhat, a Michaelével szemközti szoba üres. Három-négy szolga számára is van hely. – Köszönöm – mosolyodott el fáradtan Nicholas. – Nagyon kedves. Catherine visszamosolygott rá, pedig sajgott a szíve. Tudta, hogy el fogja veszíteni Michaelt, de arra nem számított, hogy ilyen hamar.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

88


Nicholas mindössze két nap alatt elintézte a hazaút előkészületeit. Michael ezen nem lepődött meg, hiszen huszonöt éve ismerte a barátját, pontosan tudta, hogy Nicholas könnyed charme-ja borotvaéles észt és kitűnő szervezőkészséget takar. Az indulás napján Michael már fel tudott ülni, bár csak fájdalmak árán. Amíg a hintókra vártak, nyugtalanul babrált a kabátja szegélyével. – Mi ez a zaj? Mowbryék már indulnak? Nicholas kinézett az ablakon. – A csomagjaikat szállító szekér indult el. A hintónak még várnia kell, amíg azt a Clancy nevű, életerőtől duzzadó ebet befogják. Anne Mowbry érthetően zavartnak látszik. Aha, Charles katonatiszthez és úriemberhez méltó, tekintélyt parancsoló modorban beparancsolja a kutyát a hintóba, úgy tűnik, végre elindulhatnak. – Egy otthont felszámolni nem tart sokáig – jegyezte meg Michael, és eszébe jutott, hogy Catherine vajon bejön-e elbúcsúzni. Tudta, hogy talán könnyebb lenne, ha nem tenné, annak gondolatát viszont, hogy soha többé nem látja, elviselhetetlennek találta. És az az eshetőség sem volt kedvére való, hogy a nő majd mindenki szeme láttára köszön el tőle, amikor őt kiviszik a hordágyon. – Ebben a házban több hónapon át igazi otthonra leltem. – Gondolom, ez Anne és Catherine érdeme – felelte Nicholas. – Mindkettőjüket nagyon megkedveltem. Különösen Catherine-t – pillantott pajkosan Michaelre. Komoly előny lehet, ha az ember már gyerekkorában megtanul uralkodni az érzelmein. – Igen, mindketten díszére válnak az emberi faj női felének. Hiányozni fognak, ahogy a gyerekek is. Sőt még Lusta Lajos is, aki pedig minden bizonnyal a legtunyább kutya Isten kék ege alatt. Nicholas elnevette magát. – Hamarosan itt lesznek a hintók, amelyek elvisznek a bárkához. Készen állsz? – Amennyire csak készen tudok állni – sóhajtott fel Michael. – Reméltem, hogy mire eljön az idő, a saját lábamon tudok kimenni a házból, de ez most már nyilvánvalóan lehetetlen. – Mindent a maga idejében. Kinlock doktor, mielőtt hazautazott volna Londonba, úgy nyilatkozott, hogy pár hónapon belül teljesen felépülsz, mindössze néhány szép új sebhellyel leszel gazdagabb. – Azt is mondta, hogy még hetekig kell tétlenül feküdnöm. –Michael ujjai az ágytakarón doboltak. – A türelem soha nem volt az erősségem. – Ez igaz, de amiatt ne aggódj, hogy képes leszel-e ennyi ideig nyugton maradni – mondta kedvesen Nicholas. – Ha megpróbálod túlerőltetni magad, majd odaszögezlek az ágyhoz. Michael elmosolyodott, de jól tudta, hogy a barátja nem viccel. Szép lassan fog lábadozni, akár tetszik, akár nem. Halk kopogás jelezte Catherine érkezését. – Nicholas, megérkeztek a hintók. Catherine egyszerűen összefogta hátul a haját, így kiválóan érvényesült a finom arccsontja, amely egy kicsivel jobban kiugrott, mint amikor megismerkedtek. Fogyott, és Michael tisztában volt vele, hogy ez elsősorban a miatta végzett rengeteg munkának és az aggódásnak tudható be. – Gyűlölöm a búcsúzkodást, de túl kell esni rajta – szólalt meg a férfi tekintetét kerülve Catherine. – A búcsú jelzi, hogy valami véget ért – felelte Michael. – Mikor indulnak Párizsba Amyvel? – Holnap. Üresnek fog tűnni ma éjjel a ház. – Catherine az ablakhoz lépett, és kibámult a városfalra. – Különös dolog ez – mondta. – Jó barátok lettünk magával, de ez jobbára azért alakult így, mert egy időben voltunk egy helyen. Hát ezt gondolja Catherine a kettőjüket összekötő bonyolult, meghatározatlan érzésekről? – Szeretném azt gondolni, hogy bármilyen körülmények között barátok lettünk volna. – Bizonyára így van. – Catherine pulzusa hevesen lüktetett.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

89


– Úgy értettem, hogy ha nem lett volna a háború, nem keresztezték volna egymást az útjaink. És mivel maga most eladja a tiszti rangját, valószínűleg soha többé nem találkozunk. Michael ezt nagyon is jól tudta, és fájdalmat okozott neki a tudat. – Ha Colinnal egyszer kedvük támad körülnézni Walesben, Bryn Manorban szívesen látott vendégek lesznek. Nicholas felesége, Clare biztosan nagyon rokonszenves lesz magának. – Nicholas csodálatos – mondta röpke mosollyal Catherine. – A halat is kicsalogatná a tengerből a személyes varázsával. A felesége milyen? – Nagyon gyakorlatias. Mielőtt férjhez ment, falusi tanítónő volt. Azt mondja, semmi sem teszi olyan gyakorlatiassá az embert, mint ha harminc gyereket kell okítania. – Michael szinte nem is tudta, mit beszél, teljesen lekötötte figyelmét az ablaknál álló karcsú, törékeny nő. Szenvedélyre pillanatnyilag nem volt képes, de tudta, hogy Catherine izgató domborulatainak emléke a halála napjáig álmatlan éjszakákat fog neki okozni. Egyvalamit mindenképpen el akart mondani, mielőtt elmenne. – Az egyszerű köszönet most mit sem ér, hiszen többször is megmentette az életemet. Egy életre az adósa vagyok, Catherine. – Magának pedig Colin és Charles köszönheti az életét. – Az, hogy kölcsönadtam a lovamat, aligha egyenrangú azzal, amit maga tett – mondta szárazon Michael. – Minden nőből ápolónő lesz, ha úgy hozza a szükség – vonta meg a vállát zavartan Catherine. – Valóban? – Michael a nő felé nyújtotta a kezét. Catherine bizonytalanul közelebb lépett, és megfogta. A férfi a szabad kezével feltolta Catherine ruhaujját, hogy látsszon a nő könyökhajlatánái a még be nem hegedt kis vágás. – Ezt aligha lehet egyszerű betegápolásnak nevezni. Elspeth elmondta nekem. Maga miért nem? Catherine ajka bánatosan legörbült. – Szégyelltem magam az elbizakodottságomért. Végül jól sikerült a vérátömlesztés, de bele is halhatott volna. – De nem ez történt, hanem megmentette az életemet – mondta halkan Michael. – Vért adott nekem a tulajdon szívéből. Ilyen értékes ajándékot soha senkitől nem fogok kapni. – A puszta önzés vezérelt – felelte Catherine, és visszapislogta a tágra nyílt, tengerzöld szemében csillogó könnyeket. – Nem szeretem, ha meghalnak a betegeim. Nem tesz jót a híremnek, hiszen én szent vagyok! Michael megszorította a nő kezét. – Catherine, ha bármikor bármiféle segítségre van szüksége, forduljon hozzám! Mindent megteszek magáért, ami tőlem telik! Catherine félrenézett. – Köszönöm. Ezt majd észben tartom. Michael ajkához emelte a nő kezét, megcsókolta az ujjai hegyét, majd elengedte. – Igen, vésse jól az eszébe! – Isten vele, Michael. Nagyon boldog vagyok, hogy összehozott minket az élet. – Pihekönnyű ujjakkal megérintette a férfi arcát, majd sarkon fordult, és kiment a szobából. Kecsesen ringott a csípője, nagyon érzéki szent volt. Michael szerette volna visszahívni, és a karjaiba zárni, hogy soha ne mehessen el. Szerette volna kérlelni, hogy hagyja el a férjét, éljen vele, és ne törődjön a következményekkel. Hogy meg ne szólaljon, olyan keményen szorította össze a fogait, hogy belefájdult az állkapcsa. Talán megkérte volna, hogy hagyja el a férjét, ha nem biztatott volna egyszer egy nőt pontosan ugyanerre. Több hasonló hibát ebben az életben már nem követhet el. Catherine mögött becsukódott az ajtó. Távolodó léptei hallatán Michael tüdeje összeszorult, ami asztmás roham közeledtét jelezte. Légzését mintha lángnyelvek gátolták volna, izmaiba kezdett belemarkolni a jeges rémület. Hanyatt dőlt, és kényszerítette magát, hogy nagyon lassan szívja be és fújja ki a levegőt. Be, ki, be, ki, amíg nem ment újra simán. Lassanként elmúlt a tüdejére nehezedő perzselő nyomás, és a félelem is.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

90


Elernyedve, érzelmileg kiüresedve bámulta a mennyezetet. Ilyen közel évek óta nem járt az asztmás rohamhoz. Azóta, hogy Caroline meghalt. Lehunyta a szemét. Helyesen cselekedett. Egy napon erre még büszke lesz, de egyelőre csak mélységes bánat emésztette a szívét. Catherine volt a legnagyszerűbb nő, akit valaha ismert. És mindennél jobban remélte, hogy soha többé nem látja.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

91


MÁSODIK RÉSZ

Út a mennyországba 1816 tavasza

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

92


Tizenhatodik fejezet Csinosan öltözött szolgáló nyitotta ki a londoni ház ajtaját. Mrs. Mowbry itthon van? – kérdezte Catherine. – Ha igen, kérem, jelentse be Mrs. és Miss Melbourne-t. A cselédlány, mielőtt teljesítette volna a kérését, vetett egy pillantást utazástól megviselt ruházatukra. Egy perc múlva azonban már Anne sietett ki az előszobába. – Catherine, csodálatos, hogy újra látlak! Azt hittem, még mindig Franciaországban vagy. – Átölelte mindkettőjüket. Catherine észrevette, hogy Amy már majdnem olyan magas, mint Anne, a barátnője pedig visszanyerte régi alakját második fia születése után. Egy év alatt sok minden történhet. Túl sok minden. – Csak most érkeztünk meg Angliába – mondta, és levette poros kalapját. Elég ritkán gyötörte fejfájás, de most lüktetett a halántéka. – Charles itthon van? És az anyósod? – Nem, egyikük sincs itthon. – Anne sokatmondó pillantást vetett Catherine-re, majd folytatta: – Amy, ugye, nagyon szeretnél már találkozni Mollyval és Jamie-vel? Azt hiszem, éppen teához készülődnek a gyerekszobában. Amy arca földerült. – Ó, igen, az pompás lenne! Annyi mindent akarok mesélni nekik! És Clancyt meg Lusta Lajost is jó lesz újra látni. Miután a cselédlány elvezette Amyt, Anne betessékelte barátnőjét a kis nappaliba. – Tudom, hogy udvariatlanság ilyesmit mondani – szólalt meg, amikor becsukódott mögöttük az ajtó –, de kifejezetten elgyötörtnek látszol. Beteg vagy, vagy csak kifárasztott a hosszú út? Catherine lerogyott a kanapéra. Most, hogy biztonságos révbe ért, nem tudta, képes lesz-e valaha is továbblépni onnan. – Colin meghalt. – Jóságos isten! – Anne szeme elkerekedett a döbbenettől. – Mi történt? Catherine lehúzta a kesztyűjét, és gombóccá gyűrte. – Meggyilkolták. – Ó, Catherine, ez rettenetes! Azok után, hogy annyi csatát csinált végig egyetlen karcolás nélkül! – Az utcán történt, késő este. Éppen eljött egy barátjától. –Catherine a homlokára szorította az ujjait. Fölelevenedett előtte a fájdalom és a döbbent hitetlenség, amelyet akkor élt át, amikor Colin parancsnoka közölte vele a hírt. – Hátba lőtték – folytatta. – Egy… egy pillanat alatt zajlott le az egész. A holtteste mellett otthagytak egy lila sálat meg egy cédulát, amelyre az volt írva, hogy „Vive l'empereur”. Úgy tűnik, egy bonapartista ölte meg, pusztán azért, mert angol tiszt volt. Anne szótlanul leült mellé, és a karjaiba vonta. A barátnője együtt érző gesztusának hatására Catherine-ből kitört a sírás, amit egészen azóta visszatartott, hogy tudomást szerzett Colin idő előtti haláláról. Amikor végül elapadtak a könnyei, rekedtesen azt suttogta: – Mármár azt kívántam, bárcsak esett volna el Waterloonál! Jobb lett volna neki úgy. Azt, hogy egy gyáva féreg hátulról lepuffantsa, gyalázatosan csúf halálnak tartotta volna. – Ugyanúgy a hazájáért halt meg, mintha a csatában esett volna el – vigasztalta halkan Anne. – És legalább gyorsan történt. Meg aztán most már megöregednie sem kell. Colin rosszul viselte volna, hogy korosodik. Ez igaz volt, de vajmi kevés vigaszt jelentett. Hiszen Colin még igencsak messze járt az öregkortól. Catherine könnyeivel küszködve fölegyenesedett ültében, és a zsebkendőjét kezdte keresni reti-küljében. Anne összeráncolta a homlokát. – Meglep, hogy a halála híre még nem jutott el Angliába. Nemrég történt? Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

93


Catherine elhúzta a száját. – A kormány attól félt, hogy ha kitudódna az eset, felkorbácsolná a franciaellenes érzelmeket. És mint tudod, a tavaly nyári béketárgyalásokon még azokat a szerény feltételeket is csak nehezen sikerült kiharcolni. A brit nagykövet személyesen adta értésemre, hogy a háborús hős meggyilkolása miatti botrány veszélyeztetné a békét. – Tehát eltussolták az ügyet. – Nem tiltották meg kifejezetten, hogy beszéljek róla, de többször is nyomatékosan megkértek, hogy kezeljem diszkréten. A Colin ezredében szolgáló tiszteken kívül szinte senki sem tudja. – Azt hiszem, ez érthető. Nagyon nem hiányozna egy újabb háború. – Hosszú csönd telepedett rájuk, mindkettőjüknek a megnyert csata által követelt rengeteg áldozat járt a fejében. Anne végül rezignáltán megcsóválta a fejét, majd azt kérdezte: – Londonban akarsz házat bérelni, vagy valami csöndesebb helyen, például Bathban? – Sehol – felelte komoran Catherine. – Munkát kell találnom. Tudtam, hogy Colin felelőtlenül bánik a pénzzel, de csak a halála után döbbentem rá, mennyire súlyos a helyzet. Elúszott a hozományom, az apjától örökölt pénze – minden! És még egy csomó adósságot is felhalmozott. Még szerencse, hogy főként az ezrednél szolgáló tiszttársainak tartozik. Nem hiszem, hogy bármelyikük is az adósok börtönébe akarna juttatni minket Amyvel. Anne-t szemmel láthatóan megrázták a hallottak. – Erről fogalmam sem volt – mondta, majd hosszas hallgatás után hozzátette: – Nem, ez azért nem igaz. Majd' elfelejtettem, hogy Charlesnak is tartozott száz fonttal. Már rég lemondtunk arról a pénzről. – Jaj, ne! – bámult kétségbeesetten a barátnőjére Catherine. – Hát nektek is adósotok maradt? Nem lett volna szabad idejönnöm. – Ne butáskodj! Neked és Amynek semmi közötök Colin felelőtlenségéhez. Különben is, a férjed az életét kockáztatta Charlesért, ez pedig sokkal, de sokkal többet ér, mint száz font. Catherine ettől némiképp megvigasztalódott. – Hát igen, Colinnak megvoltak a maga hibái, de a bátorság hiánya nem tartozott közéjük. – Jó katona volt. De mi ez a bolondság, hogy munkát keresel? Erre igazán nincs szükség. – Anne némi habozás után folytatta: – Tudom, hogy korai még erről beszélni, de te nagyon szép, vonzó nő vagy. Férjhez fogsz menni újra. Az ezred bármelyik nőtlen tisztje gondolkodás nélkül elvenne. Ez igaz volt, többen még Franciaországban házassági ajánlatot tettek neki. Catherine-nek igyekeznie kellett, hogy ne süssön a hangjából a viszolygás. – Én soha többé nem fogok férjhez menni! – jelentette ki. – Nem szívesen mondok halottról rosszat – szólalt meg halkan Anne –, de… szóval, Colin nem volt mindig ideális férj. Nem minden férfi olyan, mint ő. Catherine nagyra értékelte, hogy Anne tapintatosan nem tesz említést Colin viszonyairól, de a helyzet ennél lényegesen bonyolultabb volt. Igazság szerint Colin a maga nemtörődömségével sokkal elviselhetőbb férjnek bizonyult, mint amilyen a legtöbb férfi lett volna. Erről a témáról azonban soha, senkivel nem állt szándékában beszélni. – Soha nem fogok újra férjhez menni – ismételte. – És mivel rokonaim nincsenek, dolgoznom kell a megélhetésért. Lehetek házvezetőnő vagy egy rokkant ember gondozója. Bármit elvállalok, hogy Amy velem maradhasson. – Azt hiszem, igazad van – mondta kelletlenül Anne. – És ha egyszer mégis meggondolnád magad, biztosan nem lesz hiány olyan férfiakban, akik szívesen hordoznának a tenyerükön életed végéig. Catherine nem akart több szót vesztegetni a témára. Körülnézett a szűk helyiségben. – Azt mondtad, lakhatunk nálatok, ha Londonba vet a sorsunk, de úgy látom, nem túl nagy a ház. Tényleg van elég hely? Kérlek, légy őszinte, tudok találni más megoldást!

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

94


– Eszedbe ne jusson máshova menni! Kicsit szűken leszünk, az igaz, de van egy kellemes, napos kis hálószoba, azt elfoglalhatjátok Amyvel. Charles édesanyja nagyon kedves, a férjem tőle örökölte a könnyed, gondtalan természetét. Örömmel befogadja azt a nőt, aki Waterloo után ápolta az ő egyetlen fiát. – Nektek hogy megy a sorotok? Charles talált állást? Anne elkomorodott. – Még nem. Kevés a betöltetlen pozíció, és túl sok volt katonatiszt keres hasonló munkát. Kár, hogy se nekem, se Charlesnak nincsenek befolyásos rokonaink. Idővel azért majd talál valamit. – És hogy viseli a helyzetet? – Nehezen. Azt már megszokta, hogy nincs karja, de a tétlenség emészti. Itt ül ebben a kis házban, különösebb kilátások nélkül… – Anne széttárta a karját. – Persze, soha nem panaszkodik. Catherine szomorúan elmosolyodott. – Hát, szép kis slamasztikába kerültünk! Ezt a kifejezést az Ibériai-félszigeten használta először, amikor egy éjszaka elszöktek a málhás öszvérek, a gyerekek kanyarósak voltak, a sárkunyhót pedig, amelyben Anne-nel laktak, elmosta a zivatar. Ezeken a szavakon azóta is mindig jót nevettek, egyben arra is figyelmeztette őket a kifejezés, hogy tulajdonképpen nincs okuk panaszra. Anne arckifejezése megenyhült. – Majd jobbra fordulnak a dolgok, ahogy mindig. Éhezni nem fogunk, fedél is lesz a fejünk fölött, és soha többé nem látunk málhás öszvért! Harsány kacajra fakadtak, és egymás szavába vágva idézgették ijesztő spanyolországi élményeiket. Catherine egy csapásra sokkal jobban érezte magát, hitt benne, hogy a dolgok valóban jobbra fordulnak. Nem kell ehhez más, csak egy rendes munka és a kislánya. Talán nem kér túl sokat az élettől. Anne hátradőlt a kanapén. – Lord Michael Kenyon Londonban tölti a szezont – újságolta. – A társasági rovatban láttam néhány diszkrét utalást. Lord és Lady Strathmore-nál lakik, és futja a szokásos köröket. – Valóban? Akkor bizonyára teljesen felépült. Ezt örömmel hallom. – Catherine nagy műgonddal egyengette ki lecsúszott kesztyűjét. – Az ő családja aztán igazán befolyásos. Gondoltál már arra, hogy megkeresd? Biztos vagyok benne, hogy örömmel segítene Charlesnak állást találni. – Megfordult a fejemben a gondolat – ismerte be Anne. – De borzalmasan tolakodó dolog lenne. Kenyon hercegi sarj, mi pedig egy ügyvéd és egy lelkész gyermekei vagyunk. – Michaelt ez nem érdekli. – Ha minden kötél szakad, elmegyek hozzá, de annyira még nem vagyunk megszorulva. – Anne sanda oldalpillantást vetett barátnőjére. – Tudtára adod, hogy a városban vagy? Hiszen olyan jó barátok voltatok! Catherine-t elöntötte az elsöprő erejű vágy, hogy találkozzon Michaellel. Hogy a férfi vigasztalón a karjába zárja, ahogy azon az éjszakán, amikor meggyulladt a ruhája. Hogy lássa a meleg tekintetét, hallja a nevető hangját… A kezére pillantva azt látta, hogy már megint jól összegyűrte a kesztyűjét. – Nem, nem megyek el hozzá. Nehéz lenne eljátszanom, hogy nem a segítségéért folyamodom. – De hiszen örömmel segítene neked! Végső soron megmentetted az életét, és ő nagylelkű ember. – Nem! – Catherine érezte, hogy túl éles volt a hangja, ezért visszafogottabban folytatta: – Végszükség esetén elmennék hozzá, ahogy te is. Nem hagynám, hogy Amy az én túlzásba vitt büszkeségem miatt szenvedjen. De nem akarok visszaélni egy mulandó háborús barátsággal. Különösen nem annak a férfinak a barátságával, akit szeret. Lehet, hogy Michael annyira komolyan gondolta a segítséget, hogy akár házassági ajánlatot is tesz neki, hogy gondjukat viselhesse Amyvel? Lehet. Hiszen barátok, a férfi vonzónak találta őt, és úgy érzi, erősen le

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

95


van neki kötelezve. Mindez együtt könnyen arra indíthatja, hogy feleségül kérje, hacsak valaki más rabul nem ejtette a szívét. Catherine ajka összepréselődött. A többi házassági ajánlatot gondolkodás nélkül, könnyű szívvel elutasította, de tudta, hogy Michael esetében nagy lenne a kísértés, hogy igent mondjon. Az pedig katasztrofális következményekkel járna mindkettőjük számára. Catherine nem számított rá, hogy ilyen nehezen talál munkát. Állás kevés volt, jelentkező pedig sok. London összes jó hírű munkaközvetítő ügynökségét megkereste, és újsághirdetésekre is válaszolt. Hol a kislánya volt a kizáró ok, hol az, hogy nem rendelkezik elegendő tapasztalattal. Nem egy ügynökség kategorikusan elutasította, hogy egy „úri hölgyet” ajánljon munkára, mondván, az ügyfeleik számára kellemetlen lenne, hogy az alkalmazottjuk jobb családból származik, mint ők maguk. A jelek szerint nem jutott el a tudatukig, hogy az úri hölgyeknek is muszáj enniük valamit… Többször előfordult, hogy a hölgyek, akiknek kiajánlották, a személyes találkozáskor tetőtől talpig végigmérték, majd se szó, se beszéd elküldték. Az egyik ügynökség jóindulatú tulajdonosa elmagyarázta neki, hogy nem sok nő szereti, ha a házvezetőnője szép. Catherine egyik nap a Hyde Parkon át hazafelé bandukolva elátkozta az arcát, amely már oly sok gondot okozott neki. Valóságos sorscsapásnak érezte, hogy a férfiak szépnek tartják. Az egyetlen állásajánlatot egy férfitól kapta, akinek kéjsóvár tekintete nem sok kétséget hagyott afelől, mi is lenne a feladata… Nagyot sóhajtott, és úgy döntött, sétál egyet a Serpentine-tó körül. Egy kicsit elnézte a kacsákat, és mindjárt jobb lett a hangulata. Lehangolta ugyan a sok elutasítás, de nem volt reménytelen a helyzete. Az anyjától örökölt gyöngyöket Párizsban eladta. Fájdalmas döntés volt, de az értük kapott pénz most némi biztonságot nyújtott. Anne, Charles és a férfi édesanyja csodálatosan viselkedtek, Amy pedig a gyerekekre jellemző rugalmassággal fogadta az új helyzetet, örült, hogy a barátaival lehet. Idővel majdcsak adódik valami. Közelgett az úri társaság korzózásának szokott ideje. Catherine elnézte a parkban lovagló, kocsikázó elegáns embereket. Éppen egy ritka mulatságos öltözetű dendin mosolygott, amikor hirtelen Lord Michael Kenyont pillantotta meg. A férfi egyenesen felé tartott egy kétlovas, kétkerekű kocsin. Catherine szíve egy csapásra hevesebben vert, a keze görcsösen ökölbe szorult. Mivel szép idő volt, Michael nem viselt kalapot, szélfútta haján rozsdabarnán megcsillant a napfény. Remekül nézett ki, olyan életerősnek látszott, mintha nem is ugyanaz az ember lenne, aki talpra sem tudott állni, amikor útra kelt Brüsszelből. Walesből írt egy levelet Catherine-nek, hogy szerencsésen hazaért és teljesen fölépült, mégis jó volt látni ennek élő bizonyítékát. Catherine tudta, hogy a férfi a tömegben biztosan nem veszi őt észre. Alig bírta megállni, hogy ne integessen és kiáltson oda. Nagyon szeretett volna beszélni Michaellel, de úgy érezte, jelenlegi helyzetében nem biztos, hogy leplezni tudná az érzelmeit. Amikor észrevette a Michael mellett ülő fiatal nőt, áldotta az eszét, hogy uralkodott magán. Csinos és igen vonzó, karcsú lány volt, divatos kalapja alól kilátszott a csillogó barna haja. Finom vonású arca kedvességről, éles elméről és erős karakterről tanúskodott. Michael most utasára pillantott, és nevetve mondott valamit. A lány vele nevetett, és a mozdulat, ahogy kesztyűs kezével egy pillanatra megérintette a férfi karját, bensőséges viszonyra engedett következtetni. Catherine nagyot nyelt, és elvegyült a gyerekek és pesztrák forgatagában. A társasági rovatban arra célozgattak, hogy Michael feleséget keres. Az egyik lap még azt is megszellőztette, hogy hamarosan „érdekes bejelentés” várható. Michael és a vele kocsikázó

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

96


lány arcáról pedig azt olvasta le, hogy az ügy már el van döntve, ha hivatalosan még nem is jelentették be. Vetett még egy utolsó, mohó pillantást az elhaladó fogatra. Ha nem ismeri a benne ülő férfit, talán ijesztőnek látta volna a kemény, zord arcát. De tudta, hogy Michael az, akinek kedvessége, megértése működésbe hozta a szíve rejtett zugait. Elcsigázottan hazafelé indult. Most, hogy már özvegyasszony, szégyentelenül rávethetné magát Michaelre – ha normális nő lenne. De nem az. A megrongálódott kaleidoszkópra gondolt, amelyet ott őrzött a holmija közt Mowbryék házában. Michael Brüsszelben azt mondta neki, hogy dobja el, de ő megtartotta a deformálódott ezüstcsövet. Eredeti rendeltetését már nem tudta betölteni a szerkezet, ő mégis féltve őrizte annak emlékére, ami kettejük között volt. Az is eszébe jutott, hogy a szétlőtt kaleidoszkóp ugyanolyan hasznavehetetlen, mint ő feleségként… Meggyorsította lépteit. El sem tudta képzelni, hogy újra férjhez menjen. Ha pedig így áll a dolog, örülnie kellene, hogy Michael a jelek szerint talált magához méltó partnert. Meg is érdemli. De érezte, hogy még hosszú, rögös utat kell megtennie, mire eljut a nagyvonalúságnak erre a fokára… Amikor hazaért Mowbryékhoz, még mindig azon vívódott, megemlítse-e, hogy látta Michaelt. Végül úgy döntött, inkább hallgat a dologról. Anne és Charles bizonyára érdeklődéssel hallgatnák, de képtelen lenne könnyedén, fesztelenül beszélni róla. Amikor belépett a házba, Anne kikiáltott a nappaliból: – Catherine, te vagy az? Az asztalon vár egy levél! Unottan bontotta ki a borítékot, azt hitte, valamelyik munkaközvetítő ügynökség értesíti, hogy megint elutasították. De nem. A levélben tömör, hivatalos stílusban az állt, hogy amennyiben Catherine Penrose Melbourne fölkeresi Mr. Edmund Harwell ügyvédi irodáját, ott számára igen előnyös hír várja. Háromszor is elolvasta a rövid levelet, és furcsa bizsergést érzett a tarkóján. Lehet, hogy semmiségről van szó. Mégsem tudott szabadulni a gondolattól, hogy hamarosan gyökeres fordulatot vesz az élete.

Tizenhetedik fejezet Michael éppen nekilátott a második csésze kávénak, amikor a ház ura és asszonya is csatlakozott hozzá a reggelizőszalonban. Nem időzött sokáig a tekintete Lucienen és Kiten. Luce karja ugyanis a felesége derekán pihent, és az arcukra kiülő lusta elégedettség nem sok kétséget hagyott afelől, mivel foglalatoskodtak felkelés előtt. Kit csillogó barna haja kibontva omlott a vállára. Elindult, hogy kávét töltsön a férjének és magának, és útközben barátságosan megpaskolta Michael karját. – Jó reggelt, Michael. Jól érezted magad Margot partiján? Michael fölpillantott az újságból. – Nagyon is. Végre lazíthattam egy kicsit, hiszen csak barátok voltak ott, partiképes hölgyeknek színét sem lehetett látni. Jó volt egy kis változatosság azok után, hogy London összes becsvágyó mamája és eladó lánya úgy vadászott rám, mint egy rókára.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

97


Lucien elnevette magát. – Hát, te aztán jól megfuttatod a kutyákat! De egy hajadon biztosan volt a partin: Maxima Collins, az amerikai lány, aki Rafe-nél és Margot-nál lakik. Úgy tűnt, élvezed a vele folytatott társalgást. – Lehet, hogy hajadon, de nem jöhet szóba. Robin Andreville-t úgy megbabonázta, mint az éjjeli lepkét a lámpafény, és a jelek szerint csöppet sem bánta. – Michael viszont némiképp bánta, hogy le kell mondania a szóban forgó ifjú hölgyről. A szellemes, közvetlen lány a legvonzóbb teremtés volt, akivel a tavasz folyamán megismerkedett. – De még ha szabad lenne is, túl alacsony hozzám – folytatta. – Csak a nyakunk fájdulna meg mindkettőnknek. – Ez igaz – hagyta rá Lucien. – Hozzád inkább olyan nő illene, mint Kit. – Mindjárt be is mutatta, hogy miért: kissé megemelte a felesége állát, és könnyedén megcsókolta. Michael elmosolyodott az ugratáson, de mosolyába egy csipetnyi szomorúság is vegyült. Arra gondolt, hogy az összes régi barátja megházasodott már, még Rafe, a megrögzött agglegény is. Egy pillanatra Catherine-t látta lelki szemei előtt. Elhessegette a feltoluló emlékképet. Az égvilágon mindent megpróbált, hogy elfelejtse a nőt. Azzal az elképzeléssel érkezett Londonba, hogy társat keres magának, ez a terve ugyanis Napóleon Elba szigetéről való szökése miatt késedelmet szenvedett. Számtalan partiképes hölggyel táncolt, az ígéretesebbeknél le is vizitelt, néhányukat elvitte kocsikázni. De egy sem akadt, akivel el tudta volna képzelni az életét. Azt hitte, könnyű lesz feleséget találnia, ha nem ragaszkodik mindenáron a szerelemhez, de még csak valamirevaló társra sem lelt. Sokkal több örömét lelte a Kittel vagy Rafe gyönyörű feleségével, Margot-val folytatott beszélgetésekben. Éppen lapozott az újságban, amikor belépett az egyik lakáj. – Lord Michael, ezt Ashburton House-ból hozta egy futár. Michael kifejezéstelen arccal vette át és tépte fel a levelet, amely tömör volt és lényegre törő. – Rossz hír? – kérdezte Lucien. – A bátyámtól jött. – Michael felállt, és elég durván lökte ki maga alól a széket. – Benfield azt írja, Ashburton nemes hercegét szívszélhűdés érte, és hamarosan távozik az élők sorából. Azt a parancsot kaptam, hogy haladéktalanul jelenjek meg a halálos ágyánál. Lucien komoran méregette barátját. – Nem muszáj elmenned. – Nem, de a haldokló melletti virrasztás ritka élmény, kár lenne kihagyni – felelte cinikusan Michael. – Ki tudja? Lehet, hogy apám az utolsó pillanatban megváltozott. Bocsánatkérés, bűnbánat, kibékülés a huszonnegyedik órában. Egész szórakoztatóan is elsülhet ez a dolog. A kíméletlen, rideg humorizálással sem Lucient, sem Kitet nem csapta be, de egyikük sem szólt semmit. Ehhez nem volt mit hozzáfűzni. Az indulni készülő Michael rádöbbent, mitől olyan lehangoló az egész: attól, hogy a lelke mélyén abban reménykedik, hogy gunyoros szavai a végén mégis igaznak bizonyulnak. Edmund Harwell felállt, amikor az ügyvédbojtár bevezette Catherine-t az irodájába. Vékony, ápolt, agyafúrtnak látszó férfi volt. – Mrs. Melbourne? – szólalt meg, majd meghökkenésében pislogott néhányat. – Szigeti szemek. Catherine értetlenül nézett rá. – Parancsol? – Kérem, foglaljon helyet! Az lett volna az első feladatom, hogy ellenőrizzem, valóban Catherine Penrose-e az ön leánykori neve, és azonos-e William és Elizabeth Penrose egyetlen gyermekével. – Halvány mosollyal folytatta: – A szeme azonban egyértelműen bizonyítja a vérségi kapcsolatot. A tengerzöldnek ezt az árnyalatát még csak szigetlakóknál láttam.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

98


– Miféle szigetről beszél? – Skoal szigetéről, Cornwall partjainak közelében. – Ott mindenkinek tengerzöld a szeme? – Körülbelül a lakosok felének. A helyiek úgy hívják, „szigeti szemek”. – Harwell habozott egy kicsit, mintha össze akarná szedni a gondolatait. – Mennyit tud a szülei származásáról? Catherine vállat vont. – Nagyon keveset. Valahonnan Délnyugat-Angliából valók. A két család akarata ellenére házasodtak össze, ezért a szüleik kitagadták őket. Soha nem beszéltek a múltról, ezért csak ennyit tudok. – Most azonban hirtelen olyan tisztán hallotta az anyja hangját, amint „a szigetről” beszél, mintha templomharang kondult volna meg. Ez felcsigázta a kíváncsiságát. – A szüleim talán Skoal szigetéről származtak? – Az édesanyja egy kisbirtokos lánya volt, az édesapja pedig Skoal huszonhetedik földesurának a fia. A lord, Torquil Penrose kért meg, hogy lépjek kapcsolatba önnel. Catherine felvonta a szemöldökét. – Tehát a nagyapám ennyi év után hirtelen érdeklődést mutat irántam? – Nagyon is. Catherine szeme összeszűkült. – És miért? – Ismeri ön Skoalt? – kérdezte sejtelmesen az ügyvéd. Catherine lázasan kutatott az emlékei között. Hallott ugyan a szigetről, de alig tudott róla valamit. – Feudális hűbérbirtok, mint a Csatorna-szigetek közül Sark, igaz? – Pontosan. Skoal névlegesen Anglia része ugyan, de saját törvényei, vámhivatala, parlamentje van. Erős a viking hatás, és a kelta örökség is igencsak érezhető. A sziget ura hivatalosan brit báró, a Lordok Házának tagja, de parányi birodalmában ő az uralkodó. A nagyapja már csaknem ötven éve áll a sziget élén, most viszont megromlott egészségi állapota miatt aggasztja a jövő. Catherine kezdte érteni, miért hívták ide. – Apám volt a báró kisebbik fia. Mi történt a testvéreivel? – Éppen ez a probléma. A bárónak a két fiún kívül nem volt más gyereke. Az ön édesapja már régen meghalt, a bátyja, Harald és az ő fia pedig a közelmúltban vesztették életüket egy vitorlásbalesetben, így csak ön és a lánya marad a lord törvényes leszármazottai közül. – Azt akarja mondani, hogy egy feudális sziget örököse vagyok? – Nem feltétlenül. A nagyapjának törvény adta joga, hogy belátása szerint bárkit választhat utódául, vagy akár el is adhatja a szigetet. Ő azonban jobban szeretné, ha Skoal a családban maradna. Ezért kíván most találkozni önnel és a férjével. – Velem és a férjemmel? – ismételte értetlenül Catherine. – A nagyapja nem hisz abban, hogy egy nő képes lenne irányítani a szigetet és annak üzleti vállalkozásait. – Harwell megköszörülte a torkát. – És mivel a feleség vagyona jogilag a férjet illeti, ha ön örökli a szigetet, akkor Melbourne kapitány lesz a következő báró. Tehát Harwell nem tudja, hogy Colin meghalt. Catherine ezen nem lepődött meg, hiszen nagyon kevesen tudták. – Ha hajadon vagy özvegy lennék – kérdezte –, a nagyapám nem tartana megfelelő örökösnek? – Úgy képzelem, ragaszkodna hozzá, hogy menjen férjhez egy általa jóváhagyott férfihoz, mielőtt kijelölné örökösének. De szerencsére erre nincs szükség. – Harwell ezután ajkbiggyesztve megkérdezte: – Beszélhetek őszintén? – Megkérem rá. – A báró nagyon… erőteljes ember, igen határozott véleménye van arról, minek hogyan kellene lennie. Azt hiszem, megbánta, hogy kitagadta az ön édesapját. Távolról követte William fia pályafutását, tudott az ön férjhez meneteléről és a kislánya születéséről is. – Az ügyvéd megköszörülte a torkát. – Amikor hírt kapott a szülei haláláról, keservesen meggyászolta őket.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

99


Catherine-nek nem volt ínyére a gondolat, hogy egész életében figyelték. – Más szóval tehát a nagyapám egy csökönyös, fafejű zsarnok – mondta hűvösen. Harwell kis híján elmosolyodott. – Vannak, akik osztanák a véleményét. De tény, hogy a kötelességeit nagyon komolyan veszi, és feltett szándéka, hogy jó kezekben hagyja a szigetet. Van egy távoli rokon, aki nagyon szeretné, ha ő lenne Skoal következő ura. Csiszolt modorú, művelt úriember, akinek háza van a szigeten, de a nagyapja jobban szeretné, ha vér szerinti leszármazottja lenne az örökös. Harwell hanghordozása azt sejtette, hogy nincs jó véleménnyel erről a bizonyos távoli rokonról, de Catherine tudta, hogy úgysem mondana róla többet. – Nem biztos, hogy szeretném, ha a számomra ismeretlen nagyapám ítélkezne az életem fölött – mondta. – Azért érdemes lenne találkoznia vele. A bárói címen és a hűbérbirtokon kívül évente körülbelül kétezer font jövedelmet is hozna az örökség. – Az ügyvéd rövid, száraz köhögés után folytatta-. – Melbourne kapitány kiváló tiszt, de a katonai pálya általában nem igazán jövedelmező, különösen békeidőben. Catherine az ajkába harapott. Tudta, nem szabadna elhallgatnia, hogy Colin meghalt. Ugyanakkor, mivel a nagyapja csak egy házaspár egyik feleként hajlandó őt számításba venni, az igazság kimondásával eljátszana az égből pottyant esélyt, hogy megteremtse az anyagi biztonságukat. A másik lehetőséget pedig, hogy újra férjhez menjen, évi tízezer fontért sem lett volna hajlandó fontolóra venni. Hogy egy kis időt nyerjen, azt kérdezte: – A nagyapám Londonban van? – Ó, nem, évek óta nem mozdult ki a szigetről. Mint már említettem, megromlott az egészségi állapota. – Harwell zavartnak tűnt. – És akkor még nagyon óvatosan fogalmaztam. Ágyhoz kötött beteg, az orvosa szerint nem éri meg a nyár végét. Az akarata erős, de a teste már nagyon gyenge. Ezért kéri, hogy haladéktalanul utazzon a férjével Skoal szigetére. – És ha nem vagyunk kedvére valók? – Egy pennyt sem köteles önre hagyni – mosolyodott el az ügyvéd. – De nincs okunk feltételezni, hogy ne felelne meg neki az unokája. Hallott Szent Katalinról, hallott a spanyol harcmezőkön végzett áldozatos munkájáról. Izgatottan várja a találkozást. – Az érzés nem kölcsönös – felelte nyersen Catherine. – Miféle ember az, aki kitagadja a fiát, amiért olyan jóravaló nőt vesz el feleségül, mint az anyám volt? – Makacs ember – felelte csendesen Harwell. – És magányos. Megértem a kételyeit, de kérem, gondolja át alaposan! A lord a vérrokona. Ha eltaszítja, nemcsak saját magát fosztja meg az örökségtől, hanem a lányát és az esetleg később születendő gyerekeit is. Pedig ez az örökség egészen egyedi. Az ügyvéd hangjába mintha némi sóvárgás vegyült volna. – Jól ismeri a szigetet? – kérdezte Catherine. – Az apám ott született. Előttem ő volt a lord londoni ügynöke. Az évek során gyakran látogattam a szigetre. Csodaszép, vadregényes hely. – Harwell kissé zavartan elmosolyodott. – Mondhatni varázslatos. Catherine ismét az édesanyja hangját hallotta: „Már biztos előbújtak a szigeten a nárciszok.” – Kis szünet után az apja válaszolt: „Hamarosan itt is előbújnak.” Akkor Catherine még túl fiatal volt ahhoz, hogy megértse a banális megjegyzések mögött rejlő vágyódást. Egyszerre rádöbbent, hogy látni akarja a szigetet, ahol a szülei felnőttek, ahol a jellemük formálódott, és, ha lehetséges, el akarja nyerni a gondtalan életet biztosító örökséget is. Felállt. – Van gondolkodnivalóm bőven. Holnap értesítem a döntésemről. – Pompás. – Felállt az ügyvéd is. – Hozza el a férjét is, hiszen őt is érinti a döntése. Catherine hunyorogva lépett ki a tűző napra. Ez az örökség egy csapásra megoldaná minden gondját. Egyvalami azonban a napnál is világosabb volt: férjet kell kerítenie, mégpedig gyorsan!

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

100


Tizennyolcdik fejezet Évek teltek el azóta, hogy Michael utoljára betette a lábát Ashburton House-ba, de a ház semmit sem változott. Óriási, impozáns, fojtogató épület tornyosult előtte. Riggsnek, a komornyiknak egy kicsivel több ősz szál vegyült a hajába, az arckifejezése viszont változatlanul fensőbbséges volt. Michael átadta neki a kalapját. – Gondolom, a herceg lakosztályában van a virrasztás. – Igen, Lord Michael. Michael elindult fölfelé a grandiózus lépcső fényesre csiszolt márványfokain. Eszébe jutott, hogy gyerekkorában gyakran lecsúszott a széles korláton. Ha rajtakapták, mindig bajba került, de ez sem tántorította el. Külsőleg nem változott ugyan a ház, a légköre azonban kicsit más volt, mint ami az emlékeiben élt: a halál közelségének csöndje lengte be. A herceg lakosztálya előtt rizsporos parókás, bricsesznad-rágos lakáj állt. Felismerte, hogy a Kenyon család tagja közeledik, és mély meghajlás kíséretében kinyitotta Michaelnek az ajtót. Michael nagy levegőt vett, majd belépett, és a szalonon átvágva apja hálószobája felé indult. Emlékei között kutatott, hogy betette-e oda valaha is a lábát. Nem jutott eszébe ilyen eset. Soha nem voltak bensőséges viszonyban az apjával. A nyomasztóan sötét helyiséget orvosságok és az enyészet szaga lengte be. Sokkolta az ágyban fekvő, végét járó apja látványa. A herceg teste szinte elveszett a baldachinos ágy bársonyfüggönyei és vaskos, faragott tartóoszlopai között. Michael tudatáig most jutott el igazán, hogy gyerekkora szörnyű mumusa haldoklik. Katonaként tisztelte a halál erejét, véglegességét, és azon kapta magát, hogy némi részvétet érez az apja iránt. Ashburton negyedik hercege végre olyan ellenfélre akadt, akit nem tud földbe döngölni az erőszakosságával. A szobában tucatnyi ember álldogált nyugtalanul, kisebb csoportokra oszolva: a bátyja és a nővére a hitvesükkel, a herceg inasa és titkára, valamint néhány orvos. A nővére, Herrington grófné, szúrósan végigmérte. – Meglep, hogy téged is itt látlak! Michael szája elkeskenyedett. – Ha nem vagyok szívesen látott vendég, Claudia, ezen könnyen segíthetünk. A bátyja homlokráncolva figyelte a kis közjátékot. – Ez nem a megfelelő alkalom a civakodásra! – szólt közbe. – Azért hívtam meg Michaelt, mert Apa látni akarja. – A Kenyonok mind magas, sötétbarna hajú, markáns arcú férfiak voltak, Benfield őrgrófja azonban közülük is kitűnt jéghideg tekintetével és rideg, tekintélyt parancsoló modorával. Látszott, hogy hercegnek nevelték. Gyerekkorukban voltak időszakok, amikor egészen jól kijöttek egymással. Mindössze két év volt köztük a korkülönbség, és Michael akkor még Stephennek szólította a fivérét. Most viszont már évtizedek óta csak Benfieldnek. – Michael az? A rekedtes suttogásra mindenki az ágy felé fordult. – Igen, uram. Én vagyok. – Michael közelebb lépett, és az apjára nézett. A herceg csak árnyéka volt korábbi önmagának, csupa csont és bőr volt a teste, de a szemében még mindig parázslott az indulat. – Mindenki menjen ki! – rendelkezett. – Csak Michael és Benfield maradjon. – De Apa… – kezdte Claudia. – Kifelé! – csattant föl a herceg.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

101


Némi csoszogás hallatszott, majd magukra maradtak. Claudia láthatóan majd' fölrobbant a dühtől, de nem mert ellenkezni. Michael Benfieldre pillantott, de a bátyja alig észrevehetően megcsóválta a fejét. Ő sem tudott többet, mint Michael. A herceg vékony, reszelős hangon szólalt meg: – Nyilván tudni akarod, miért hívattalak ide. Állítás volt, nem kérdés. Michael lélekben fölkészült a legrosszabbra. Mekkora bolond volt, hogy utolsó pillanatban történő kibékülésről ábrándozott! – Nem egészen szokatlan dolog, hogy egy apa ilyenkor látni akarja az összes gyermekét – felelte, és közben azon törte a fejét, vajon mivel akar kellemetlenkedni neki az apja búcsúzóul. A herceg elfintorította az arcát. – Te nem az én fiam vagy. Michaelnek az összes izma pattanásig megfeszült. – Ahogy óhajtja, uram – mondta hűvösen. – Nem lep meg, hogy kitagad az örökségből, bár akármi legyek, ha tudom, milyen bűnt követtem el. Soha nem értettem. A magas kortól megfakult kék szempár szinte izzott. – Te nem az én fiam vagy/ Fogalmazhatok ennél világosabban? Az a szajha anyád készségesen bevallotta nekem. Michael érezte, hogy a tüdeje egyre kisebbre zsugorodik, végül már alig kapott levegőt. Nagy erőfeszítéssel próbálta visszanyerni az önuralmát, és közben a hercegre, majd Benfieldre nézett. Ugyanazt a csontozatot és arcszínt látta, amely minden reggel visszanézett rá a tükörből. – Tisztelettel megjegyezném, hogy eléggé úgy nézek ki, mint egy Kenyon. Anyám talán hazudott, hogy önt feldühítse. –A herceg és a hercegné úgy marták egymást annak idején, mint két mérges kígyó. A herceg arcát céklavörösre festette az évtizedek óta benne fortyogó düh. – Anyád igazat beszélt. Az öcsém, Roderick az apád. Én magam nyitottam rájuk. Benfield levegőért kapkodott, arcán ugyanaz a sokk tükröződött, mint Michaelén. – Anyádnak nem tetszettek a viszonyaim, ezért gondolta, visszaadja a kölcsönt – folytatta a herceg. – Azt mondta, mindig is tetszett neki Roderick, mert szebb férfi nálam, és jobb az ágyban. Azt is mondta, hogy hálával tartozom neki, mert ha Benfielddel valami történik, és te leszel az örökös, legalább Kenyon lesz az utódom. Még hogy hálás legyek neki! Annak a hitszegő, vérszomjas szukának! Tudta, hogy nincs más választásom, mint elfogadni téged fiamnak, és valósággal kéjelgett ebben. A hercegre heves köhögésroham tört rá. Benfield sietve odanyújtott neki egy pohár vizet, de az öregember intett, hogy nem kell. – Roderick mindig is haragudott rám, amiért én vagyok az idősebb. Georgiana nem egyszerűen felszarvazott vele, hanem megadta neki azt a lehetőséget is, hogy az ő fia legyen az örökös. Megátalkodott, gonosz párost alkottak ők ketten. Michael a feje búbjától a talpáig elzsibbadt, a tüdeje alig tágult. Furcsa volt arra gondolnia, hogy azért jött a világra, hogy eszközként szolgáljon egy gyűlölködő házaspár ádáz harcában. Nem csoda, hogy a gyerekkorát mélyen átitatta a gyűlölet. – Miért döntött úgy, hogy ezt most tudatja velem? – kérdezte. – Az embernek joga van megtudni, ki az apja – felelte a herceg, majd elhúzta a száját. – És mivel Benfield lesz a családfő – folytatta –, neki is tudnia kell az igazságot. Talán most végre nekilát, és nemz egy fiút. Ő egyébként igen jámbor fajta, még az sem kizárt, hogy családtagként kezel majd téged. – Emiatt ne aggódjon – mondta Michael, és képtelen volt leplezni keserűségét. – Soha nem volt különösebben szerető testvér. – Pontosan olyan vagy, mint Roderick! – vicsorgott rá a herceg, és az arcára megint kiült valami ősi indulat. – Ugyanaz az átkozott zöld szempár. Okos vagy, erős, gőgös, mindenben jobb vagy, mint a saját fiam. – A herceg Benfield fojtott kiáltásáról tudomást sem véve

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

102


befejezte a mondókáját. – Száműznöm kellett volna téged is a Nyugat-indiai-szigetekre, ahogy Rodericket! Michael szeretett volna visszavágni, szerette volna alaposan meggyötörni azt az embert, aki egész életében kínozta őt, de ugyan mi értelme lett volna? A herceg a végét járta, a mások iránt táplált gyűlölete volt a büntetése. – Azt hiszem, köszönettel tartozom önnek, amiért végre őszinte volt hozzám – mondta. – Isten önnel, uram. Békés elmúlást kívánok. A herceg csontos ujjai görcsösen markolták az ágytakarót. – Gyűlölöm a pillanatot, amikor világra jöttél, és mégis… mégis kénytelen vagyok tisztelni téged! Becsülettel szolgáltál a hadseregben, és a fiatalabb fivér örökrészéből is vagyont csináltál. Olyan örökösre vágytam, amilyen te vagy. – Megvetően végigmérte Benfieldet, majd ismét Michaelre nézett. – Szerettem volna még egy fiút. Ehelyett jöttél te. – Szívesen lettem volna a fia, ha akarta volna, hogy az legyek – felelte kimérten Michael. Úgy érezte, közeleg az összeomlás, ezért sarkon fordult, és az ajtó felé indult. A hamuszürke arcú Benfield elkapta a karját. – Michael, várj! – Ugyan mire? A herceg mindent elmondott, ami szót érdemel. – Elrántotta a karját. – Ne aggódj, soha többé nem fogom itt rontani a levegőt. Sok boldogságot kívánok az örökségedhez. Benfield szólásra nyitotta a száját, de Michael jeges tekintete elnémította. Michael feltépte a nappali ajtaját. Claudia és a többiek meredten bámulták, próbálták kiolvasni a szeméből, mi történhetett. Nem nézett se jobbra, se balra, egyenesen átvágott a nappalin, végigsietett a folyosón, majd le a csillogó márványlépcsőn. Kezét a korlátra tette, mert nem állt olyan biztosan a lábán, ahogy mutatta. Kiviharzott a komornyik mellett az áldott, hűvös levegőre. Végre enyhült a tüdejében a fojtogató hőség. Tehát fattyú. Ez mindent megmagyaráz: a herceg leplezetlen gyűlöletét, és azt is, miért becézgette, kényeztette az anyja néha olyan önelégülten, ha jó hangulatban volt. A testvérei pedig érzékelték, hogy viszonyul hozzá a herceg, és lekezelően bántak vele ők is. Családnak indult, de rémálom lett belőle. Rodericket, aki még az ő csecsemőkorában halt meg a Nyugatindiai-szigeteken, nem ismerhette. Arra viszont halványan emlékezett, hogy a Kenyon családnál szolgáló idős dajka azt mondta neki, szakasztott olyan, mint a szegény drága nagybátyja. A szolgáló fején találta a szöget, jobban, mint gondolta volna. Szándékosan nem Lucien háza felé indult, hanem az ellenkező irányba. Az első sokk elmúltával furcsamód felszabadítóan hatott, hogy ismeri a születése igaz történetét. Nem az ő hibája voit! Nem tett semmi olyat, ami igazolta volna az apja – nem, a herceg! – kegyetlen szidalmait és korbácsütéseit. És azért sem kell emésztenie magát, hogy nem Harrow-ba küldték, ahova a Kenyonok általában jártak, hanem Etonba. Kudarcra volt ítélve minden próbálkozása, hogy ő legyen a legjobb, hogy bizonyítsa, mennyit ér, mert semmivel sem érhette el, hogy a herceg elfogadja. Mégsem volt hiábavaló a sok küzdelem, mert formálta a jellemét, segített azzá válnia, aki. Kitaszítottnak érezte magát, ezért kifejlődött benne a más számkivetettek iránti együttérzés, ami pedig hercegi sarjaknál szokatlan. Empátiájának köszönhette Nicholashoz, Kennethhez és másokhoz fűződő baráti kapcsolatait, amelyek nagymértékben gazdagították az életét. Megrendítette ugyan, amit megtudott, de tudta, hogy nincs különösebb jelentősége. Ő ugyanaz az ember maradt, aki volt, erényeivei, hibáival együtt. Közeli barátainak nyugodtan elmondhatja, az ő szemükben ettől nem lesz kevesebb. Szó szerint és érzelmileg is menedéket nyújtottak neki, amikor cseperedett, most sem fogják magára hagyni. A bányászatból és egyéb befektetésekből meggazdagodott, bizonyítva, hogy nincs rászorulva a herceg segítségére. A saját erejéből elérte, hogy most az sem számít, ha nem örököl semmit. A herceg szavainak fényében újraértelmezte a múltat. Nem vesztette el a családját, mert soha nem is volt családja. Furcsamód azon kapta magát, hogy már nem is gyűlöli a herceget.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

103


Ha jobb ember lett volna, talán jobban bánik a felesége balkézről való gyerekével is, de a hercegből mindig is hiányzott a kedvesség. Jellemző volt a kegyetlenségére, hogy a saját fiával, Benfielddel is ilyen megvetően tudott beszélni. A büszkeség és az illendőség volt a fő szenvedélye, nem lehetett könnyű, hogy nap mint nap szembesülnie kellett a saját megaláztatásával. Miután a kiadós séta helyreállította a lelki békéjét, Michael visszament a Strathmore-házba. Jobb volt, hogy tudja az igazságot, mint ha továbbra is tudatlanságban élne. Ezzel együtt majdnem ugyanolyan kimerültnek érezte magát, mint a Waterloo utáni hosszú lábadozása idején. Áldja meg az isten Nicholast és Clare-t, akik az otthonukba fogadták, és a testvérükként gondoskodtak róla. Így, hogy ilyen barátai vannak, nincs is szüksége családra. Helyreállt lelki békéjét a lakáj zavarta meg, aki egy névjegykártyát adott át neki. – Egy hölgy várja, milord. Catherine-nek kalapálni kezdett a szíve, amikor hallotta, hogy nyílik a szalon ajtaja, és ismerős léptek közelednek. Magára öltötte a Szent Katalinhoz méltó szelíd, derűs arckifejezést, majd lassan elfordult az ablaktól. Michael fiatalabbnak és gondtalanabbnak tűnt, amikor a parkban látta. Most, közelről észrevette, hogy a férfi szeme sarkában mélyültek a szarkalábak, és feszültnek látszik. A hangja azonban kedves volt és meleg. – Catherine! Te jóságos ég, képes lesz vajon végigjátszani ezt a komédiát? – Bocsásson meg, hogy háborgatom, Lord Michael – mondta elszorult torokkal. – Hát ilyen hivatalos hangnem járja köztünk, Catherine? – Michael odament hozzá, és könnyed, baráti csókot lehelt az arcára. – Örülök, hogy látom. Bájosabb, mint valaha. Aztán elengedte a kezét, és azt kérdezte: – Amy hogy van? És Colin? – Amy csodálatos. Rá sem ismerne. Esküszöm, majdnem tíz centit nőtt tavaly óta. Colin pedig… – itt habozott, szeretett volna olyasmit mondani, ami legalább részben igaz – …még mindig Franciaországban van. – Hova tettem a jó modoromat? – korholta magát a gyanútlan Michael. – Kérem, foglaljon helyet. Mindjárt csöngetek, hogy hozzanak teát. Catherine tudta, hogy jobb, ha kiböki, miért jött, mielőtt végképp elvesztené az önuralmát. – Jobb, ha előbb elmondom, mi járatban jöttem. Meglehetősen szokatlan ügyben kell a segítségét kérnem. Lehet, hogy… hogy kidob, ha meghallja, miről van szó. Michael elkomolyodott, és a nő arcát fürkészte. – Azt soha – felelte halkan. – Az életemet köszönhetem magának, Catherine. Kérhet tőlem bármit. – Többre értékel, mint amennyit érek. – Catherine nagyot nyelt, és emlékeztette magát, miért is kell hazudnia. – Az a helyzet, hogy… férjre van szükségem. Egy alkalmi férjre.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

104


Tizenkilencedik fejezet Michael meredten bámulta Catherine-t, nem tudta, jól hallotta-e, amit mondott. A nő szavainak kézenfekvő, vulgáris jelentése egyszerűen nem lehetett igaz. Vagy talán fejre esett volna a lováról, és az egész napja csak egy őrült lázálom? – Parancsol? – nyögte ki nagy nehezen. – Bocsásson meg, eléggé fölkavart állapotban vagyok. – Catherine leült, és mély lélegzetet vett. – Most jövök egy ügyvéd irodájából, ahol megtudtam, hogy én vagyok Skoal sziget urának egyetlen unokája. A nagyapám meg akar nézni magának engem és a férjemet, hogy lássa, méltók vagyunk-e arra, hogy ránk hagyja a szigetet. Mr. Harwell, az ügyvéd szerint a lord nagyon beteg, ezért igen hamar sort kell keríteni az utazásra. Mire értesíteném Colint, és ő hazaérne Franciaországból, hetek telnének el. Könnyen előfordulhatna, hogy nagyapám addigra meghal, és a lehetőség elvész. – Skoal szigetére két-három nap alatt el lehet jutni Londonból. Catherine szomorkásán elmosolyodott. – Egyedül nem vagyok elég jó. Mr. Harwell állítása szerint a nagyapám a férjemet is el akarja bírálni, nem csak engem. Ha nem felelünk meg mindketten, másra is hagyhatja a szigetet. – Catherine most félrenézett. – Mivel Colin biztosan nem ér haza időben, megtenné, hogy… hogy eljön velem, és néhány napig eljátssza a férjem szerepét? A nő kérése a maga módján ugyanolyan sokkoló volt, mint korábban a herceg bejelentése. – Most viccel. – Attól tartok, nem. – Catherine az ajkába harapott. – Tudom, hogy felháborító, amit kérek, de nem jut eszembe ennél jobb megoldás. Michael arra gondolt, hogy Isten határozottan létezik, és igen különös humora van. – Más szóval azt szeretné, hogy vegyek részt a nagyapja megtévesztésére irányuló színjátékban – mondta óvatosan. – Rettenetesen hangzik, igaz? Számomra is gyűlöletes a csalás gondolata. De, hogy őszinte legyek, jól jönne az örökség. Nagyon, de nagyon jól jönne. – Kissé elhúzta a száját, majd így folytatta: – És hogy még őszintébb legyek, a nagyapámnak alighanem jobban is tetszene maga, mint Colin. Úgy tűnik, a lord megbízható emberre akarja hagyni a szigetét. Márpedig Colin Melbourne-re ez nem igazán jellemző. Michael-nek eszébe jutott, hogy Brüsszelben folyton pénzszűkében voltak, és tökéletesen értette, miért olyan fontos a nőnek ez az örökség. – Igazából senkinek nem származik majd kára ebből a kis csalásból – folytatta Catherine. – Egy nő ugyanolyan jól el tud igazgatni egy birtokot, mint egy férfi. Megtanulok majd mindent, ami ehhez szükséges. Michael arra gondolt, vajon nem attól fél-e Catherine, hogy Colin Melbourne nem lenne hajlandó a világtól elzárva élni. Vagy talán elege lett a férje hűtlenségéből, és a saját lábára akar állni. De bármi legyen is az ok, nem kérdezhet rá. Voltak viszont más, válaszra váró kérdések is. – Maga a hazugság puszta gondolatára is görcsbe rándul a gyomra. Van olyan jó színésznő, hogy el tudja játszani a feleségem szerepét? Catherine vagy tíz szívdobbanásnyi időre lehunyta a szemét. Végül kinyitotta, és könnyed hanghordozással így felelt: – Kitűnő színésznő vagyok, Colin. Meg tudok tenni mindent, amit kell. Ismét a szelíd, nyugodt, derűs Szent Katalint látta maga előtt, aki olyan meggyőzően szólította a férje nevén, hogy Michael hátán végigfutott a hideg. Lehet, hogy minden nő született szemfényvesztő? Még jó, hogy Catherine nem olyan, mint Caroline volt, mert akkor igen veszélyes lehetne. Igen, Catherine talán sikerrel eljátssza majd a szerepét, de mi a helyzet vele? Rengeteg időt kellene együtt tölteniük, és a nyilvánosság előtt úgy kellene viselkedniük, beszélniük Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

105


egymással, ahogy egy hosszú ideje együtt élő házaspár teszi. Amikor viszont kettesben maradnak, távol kellene tartania magát a nőtől. Márpedig a Catherine iránti érzelmeit ismerve elmondható, hogy ez a kettősség maga lenne a pokol. Persze, a nő nem tudja, mit érez iránta. A régóta házasságban élő, monogám nő ártatlanságával szemléli a világot, el is felejtette már, micsoda zabolátlan, állati szenvedély hatalmasodhat el egy férfin – ha ugyan valaha is tudta. Mégsem mondhat nemet. Nem csupán azért, mert azt ígérte Catherine-nek, hogy bármit kérhet tőle, hanem azért is, mert képtelen elszalasztani az alkalmat, hogy együtt lehessen vele. Tudta, hogy élete legnagyobb őrültségére készül. – Rendben – szólalt meg. – Megtalálta az alkalmi férjet. – Nagyon szépen köszönöm – mondta megkönnyebbült sóhaj kíséretében Catherine. – Senki más nincs, akiben megbíznék annyira, hogy ilyesmire kérjem. Mert a többi férfiismerősének több esze van – gondolta savanyúan Michael. – Ha ennyire szorít az idő, induljunk el már holnap? –kérdezte. – Ha ilyen hamar el tud szabadulni, az ideális lenne. – Catherine összevonta a szemöldökét. – Nincsenek társasági kötelezettségei? Michael vállat vont. – Semmi olyan, amit ne lehetne lemondani. – Az isten áldja meg magát, Michael! Nem is tudom, mihez kezdenék maga nélkül. – Catherine felállt. – Visszamegyek Harwell irodájába, és megmondom neki, hogy holnap utazunk Skoalra. Nyilván ellát majd instrukciókkal. Azt is mondta, hogy megelőlegezi az útiköltséget. – Arra semmi szükség. Majd én fizetem. – Ezt semmi szín alatt nem fogadhatom el! – Miért nem? Végső soron a férje vagyok – mondta könnyedén Michael. – Arról nem is beszélve, hogy ha a nagyapja egy kellemetlen, erőszakos fráter, eleve hátrányba kerülne vele szemben, ha pénzt fogadna el tőle. – Michael Ashburton hercegének házában igazi szakértőjévé vált a hatalommal és a pénzzel való manipulációnak. – Erre nem is gondoltam – ismerte el Catherine. – Természetesen szívesebben lennék lekötelezve magának, mint az ismeretlen nagyapámnak, és amint tudom, visszafizetem az adósságomat – mondta némi gondolkodás után. – Rendben. – Michael kinyitotta Catherine-nek a szalon ajtaját. – Elviszem az ügyvédhez. – Az igazán nem szükséges. Michael felvonta a szemöldökét, és szigorúan nézett a nőre, úgy, ahogy az ifjú zászlósokra szokott. – Elvárom a feleségemtől, hogy fogadjon szót nekem. Catherine elnevette magát, és egy csapásra évekkel fiatalabbnak nézett ki, mint amikor belépett. – Törekedni fogok rá, hogy engedelmesebb legyek, drágám. – Ne erőlködjön túlságosan. Nekem úgy jó, ahogy van. Egy pillanatig merőn nézték egymást. Michael arra gondolt, vajon tisztában van-e Catherine azzal, milyen veszélyes komédiára készülnek. Hiszen ő megesküdött ugyan magának, hogy úriemberhez méltóan fog viselkedni vele, de hát ő is csak hús-vér ember. Mindenesetre Catherine belé helyezte a bizalmát. Ezt nem szabad elfelejtenie! Catherine-ben megkönnyebbülés és bűntudat egyaránt munkált, amikor beszállt Michael fogatába. Gyalázatos dolognak érezte, hogy hazudik a férfinak, aki pedig annyit segít neki. Máshogy viszont akkor sem tudta volna megoldani a helyzetet, ha az élete múlik rajta. Hiszen azt még Anne-nek sem mondhatta el, miért elképzelhetetlen számára egy újabb házasság, és azt sem kockáztathatta meg, hogy a férfi kötelességének érezze megkérni a kezét. Michael jobbat érdemel. Azt a bájos, csillogó, barna hajú lányt érdemli, aki olyan melegen, bensőségesen mosolygott rá a parkban. Igazi nőt érdemel, nem egy olyan gyalázatos utánzatot, mint Catherine Melbourne.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

106


Catherine Melbourne, aki most bűntudatát félretéve elmondta mindazt, amit a szüleiről és Skoal szigetéről megtudott. Amikor befejezte, a fogatot a sűrű délutáni forgalomban manőverező Michael összeráncolta a homlokát. – Azok alapján, amit elmondott, nekem úgy tűnik, a nagyapja egy zsarnok. Jó, hogy nem egyedül megy oda. Ezzel Catherine is egyetértett. Talán nem lesz könnyű ennyi időt együtt tölteni Michaellel, de sokkal inkább biztonságban érzi majd magát. – Mivel az ügyvéd és a nagyapja olyan sok mindent tud magáról és a családjáról, jobb lesz, ha mesél nekem Colinról, nehogy elhibázzak valamit. Catherine egy kicsit elgondolkodott, hogy vajon mit érdemes tudnia Michaelnek. – Colin apja amerikai lojalista volt, az ottani forradalom után a brit hadseregben maradt. Az édesanyja is amerikai volt, ezért Angliában nem voltak közeli rokonai. A hadsereg mellett nőtt fel, így nem létezett olyan hely, amelyet otthonának nevezhetett volna. Mielőtt belépett az ezredbe, Rugbyben járt iskolába. Amikor én megismertem, a szülei már nem éltek. – A Colin életének csupasz tényeit soroló Catherine-en mélységes szomorúság lett úrrá. Visszapislogta könnyeit, és folytatta: – Bár nem hasonlítanak egymásra Colinnal, szerencsére mindkettőjükre ráillik az az általános személyleírás, hogy magasak, barna hajúak és katonás tartásúak. – Ez elég egyszerű történet, és mivel a brit tisztek szolgálaton kívül nemigen viselnek egyenruhát, nem kell hirtelenjében fölhajtanom egy dragonyos-díszuniformist. – Michael gyakorlott mozdulatokkal vezette át a fogatot két álló szekér között. – Amyt is magával viszi Skoalra? Gondolom, a nagyapja meg akarja ismerni a következő generációt is. Catherine hevesen rázta a fejét. – Nem rángatom bele Amyt egy bizonytalan helyzetbe. Elképzelhető, hogy a lord egy igazi szörnyeteg. Egyébként sem lenne helyes, ha arra kérném, hogy vegyen részt egy csalárd színjátékban. – Teljesen igaza van – felelte szárazon Michael. – A csalás a felnőttek asztala. Van valaki, aki gondját viselje a távollétében? Ha nincs, Strathmore-ék biztosan szívesen vendégül látják. – Erre igazán nincs szükség. Mowbryéknál lakunk. Charles özvegy édesanyjával élnek, ha még emlékszik. – Catherine elnevette magát. – Amy nagyon örül, hogy végre újra láthatja Clancyt és Lusta Lajost. Önkéntelenül elmosolyodott Michael is. – Nekem is hiányzik az a tohonya jószág. Charles hogy van? Catherine egy pillanatig habozott, mert nem tudta, merhet-e további segítséget kérni a férfitól. Végül úgy döntött, a barátai kedvéért mernie kell. – Charles a sebesüléséből szépen felépült, de nehezen talál munkát. – Sok volt katona jár hasonló cipőben – vonta össze elgondolkodva a szemöldökét Michael. – A barátom, Rafe, Candover hercege. Rengeteg birtoka, vállalkozása van. Éppen tegnap este említette, hogy az úriember, aki az utóbbi harminc évben amolyan jószágigazgató volt nála, lassan nyugdíjba vonul. Rafe érdeklődött, nem tudok-e valakit, aki segítene az öreg Wilsonnak, és idővel átvenné tőle a munkát. Az ilyen jellegű munkához az intelligencia, a tisztesség és a hatékonyság mellett arra is szükség van, hogy az ember tudjon másokat irányítani. Ezért Rafe úgy gondolta, egy volt katonatiszt jó választás lehet. Azt hiszem, jól megértenék egymást Charlesszal. – Ez egyszerűen tökéletes! Maga annyira jó hozzám, Michael! A férfi vállat vont. – Rafe boldog lesz, hogy ilyen kiváló képességű embert talált erre a posztra, mint Charles. Majd megmondom neki, hogy néhány napon belül számíthat Mowbry kapitány látogatására a Candover-házban. Közben elérték út icéljukat. Michael leállította a fogatot, némi aprópénzt adott egy fiúnak, hogy vigyázzon a lovakra, majd leszállt, és lesegítette Catherine-t is. A nő idegesen rámosolygott. – Kezdődik a színjáték első felvonása.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

107


A férfi szemében csillanó pajkos fény jelezte, hogy cinkosokká váltak a világgal szemben. – Majd igyekszem minél kevesebbet beszélni – ígérte meg Michael. – Akkor talán nem kerülünk bajba mindjárt az elején. A megbeszélés simán zajlott le. Mr. Harwell nagyon örült Catherine döntésének, és szemmel láthatóan a nő „férje” is elnyerte a tetszését. Amikor újra kettesben ültek a biztonságot adó hintóban, Catherine megkönnyebbülten felsóhajtott. – Ez jó ómen, nem gondolja? – Egyelőre jól ment minden. Hazavigyem? Catherine-be csak most nyilallt belé a kínos felismerés, hogy Michael nem találkozhat Mowbryékkal. Ha ugyanis valaki véletlenül említést tesz Colin haláláról, az ő kis cselszövése máris füstbe megy, Michael pedig érthetően nagyon megharagudna rá. Idővel majd meg fogja tudni, hogy ő megözvegyült, de mivel a kormány eltussolta Colin halálát, a pontos dátumot továbbra is homály fedheti majd. Te jóságos ég, micsoda kötéltáncot jár! – Hát, inkább kiszállnék egy-két sarokkal előbb. – Nem akarja, hogy Anne és Charles együtt lásson minket? – pillantott rá Michael. – Ha ennyire ad a látszatra, nehéz lesz végigcsinálni a kis színjátékát! – Egy olyan nőt, aki keresztül-kasul bejárta a hadsereggel Spanyolországot, igazán nem vádolhat azzal, hogy a feddhetetlen illendőség bajnoka – felelte könnyedén Catherine. – De minél kevesebben tudnak a mi kis csínytevésünkről, annál jobb. – Tehát nem jöhet velünk egyetlen szolga sem. – Michael a fejét csóválta. – Ez a dolog könnyebbik része, de van fogalma arról, mennyi bonyodalommal járhat még ez az út? Catherine-nek olyannyira volt fogalma róla, hogy egyfolytában remegett a gyomra. Igyekezett higgadtan beszélni. – Gondolkodtam már rajta. De nem tudok jobbat, mint hogy majd akkor foglalkozom a problémákkal, amikor fölmerülnek. Ezt is Spanyolországban tanultam meg: ne aggódj a holnapi problémák miatt, amíg a maiakat meg nem oldottad! – Tétova mosollyal folytatta: – És a mai válság a maga segítségével megoldódott. – Rettenthetetlen nő maga – viszonozta a mosolyt meleg, barátságos tekintettel Michael. – Őrültség, amit csinálunk, de el kell mondanom, hogy nagy várakozással tekintek a házasságunk elébe. Nagy várakozással tekintett elébe Catherine is. A kelleténél sokkal nagyobb várakozással. Michaelt a Strathmore-házban azzal fogadta a komornyik, hogy a gróf látni kívánja. Michael a barátja dolgozószobája felé tartva azon tűnődött, vajon mit tartogathat még számára ez az eszelős nap. Lucien felállt, amikor Michael belépett, és komoran megszólalt: – Ezt a levelet az imént hozták. A levélpapír szegélye fekete volt. Michael most már értette, miért személyesen akarta átadni neki a barátja. – Feltörte a pecsétet, és átfutotta a szöveget. – Benfieldtől jött – mondta kifejezéstelen arccal. – Ashburton hercege meghalt. Nem sokkal azután lehelhette ki a lelkét, hogy nála jártam. – Részvétem – mondta halkan Lucien. – Bármilyen nehéz is volt a kapcsolatotok, egy szülő elvesztése mindenképpen súlyos csapás. – Egy korszak lezárul vele, az igaz, de azért ne nagyon pazarold rám a részvétedet. – Michael a bátyja keze írását nézte. Megállapította, hogy Benfield felelősségteljes fickó, jó herceg lesz belőle. Jobb, mint a megkeseredett öregember volt, akinek a nyomdokaiba lép. Udvariasan még találkozót is kért az öccsétől, mondván, hogy meg kell beszélniük néhány dolgot. Michael nem érezte úgy, hogy bármi mondanivalójuk lenne egymás számára. Az íróasztalon égő gyertyához tartotta a levél sarkát. A papír elfeketedett, majd lángra kapott.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

108


Lettem volna a fia, ha akarta volna, hogy az legyek. A fájdalmas múlt emlékeinek hatására összeszűkült a mellkasa. Ha az öreg herceg fiúi szeretetre és lojalitásra vágyott, könnyen megkaphatta volna. Hiszen ő nagyon akart szeretni, talán ezért szeretett később olyan esztelenül… Mielőtt a lángok megperzselhették volna az ujjait, a kandallóba dobta az elégett papírfecnit. – Holnap elutazom Londonból, valószínűleg úgy két hétig leszek távol. – Gondolom, Ashburtonben lesz a temetés. – Nyilván ott lesz, de én nem oda megyek. Egy másik ügy jött közbe. – Nem mész el az apád temetésére? – Lucien nem tudta leplezni döbbenetét. Persze, ő szerette az édesapját. – Nem örülnének ott nekem. – Michael még Luce-nak sem akarta elmagyarázni a helyzetet. Némán figyelte az elhamvadó papírdarabot. Ha szerencséje van, soha többé nem kerül kapcsolatba a Kenyon családdal. Fölemelte a fejét. Lucien arcára az az aggodalmas kifejezés ült ki, amelyet nemegyszer látott már a barátaitól, igaz, az utóbbi két évben már nem. Szerette volna megnyugtatni Lucet, hogy semmi oka az idegeskedésre, de nem találta a megfelelő szavakat. – Várhatóan nem fognak sürgős ügyben keresni a távollétem alatt, de ha mégis muszáj megtalálnod, Skoal szigetén leszek Colin Melbourne álnéven. Régi barátja felvonta a szemöldökét. – Miben sántikálsz? A félrevezetés az én specialitásom. – Csak egy kis sárkányölés, semmi több. – Michaelnek eszébe jutott gyerekkori dadája, Fanny, egy jószívű falusi lány, aki időnként anyja helyett anyja volt. A mesékben, amelyeket elalvás előtt mondott neki, Szent György és Mihály arkangyal alakja egy daliás hőssé olvadt össze, akit Fanny Szent Mihálynak nevezett. Michael gyakran álmodott arról, hogy sárkányokat kaszabol le, és királylányokat ment ki a karmaik közül. Álmában tudta, hogy ha mindez sikerül, bizonyára elnyeri majd apja tetszését, és a világ legszebb királykisasszonyának a kezét. A valóságban azonban az apja nem is az apja, a világszép királykisasszony pedig egy másik férfi felesége. Kár, hogy a tanulatlan Fanny nem ismerte Don Quijote történetét, aki Michael valódi életéhez szolgálhatott volna mintául. Michael rezzenéstelen arccal arról kezdett beszélni, hogy azt fontolgatja, pénzt fektet egy gőzvasúttársaságba. Lucien tapintatosan elfogadta a témaváltást, a néhai, senki által nem siratott Ashburton hercegről nem esett több szó. Michael csak lefekvéskor döbbent rá, milyen szerencse érte. Hiszen a Catherine-nek nyújtott segítség talán a legjobb módja, hogy átvészelje ezt az egyébként sivárnak ígérkező időszakot. Szerettem volna még egy fiút. Ehelyett jöttél te.

Huszadik fejezet Az ablakon kikukucskáló Amy izgatottan jelentette: – Áll a ház előtt egy postakocsi! – A kislány ezután hátrapillantott a válla fölött. – Biztos, hogy nem jöhetek veled? – Biztos. Előbb megnézem, megérdemli-e a nagyapám, hogy lássa a lányomat. – Catherine átölelte Amyt. – De ha rendesen viselkedik… gondolj csak bele, egy szép napon te leszel Skoal úrnője! – Nagyon előkelően hangzik – ismerte el Amy. – Ha kedvedre való az öregúr, csak küldj értem, és én máris indulok! – Majd meglátjuk. Ígérem, nem leszek távol sokáig. Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

109


Az egész család és a két kutya is kikísérte Catherine-t. – Jobban örülnék, ha nem egyedül vágnál neki az útnak – mondta Anne, miközben a kocsis bepakolta a csomagokat. – Nem leszek egyedül, jön a kocsihajtó meg a levélhordó is. Különben is, ez Anglia, nem Spanyolország. Nem eshet bajom. – Catherine bűntudata tovább fokozódott, hiszen most már a legjobb barátnőjének is hazudott. Nagy kő esett le a szívéről, amikor végre elindultak. A kocsi fél óra múlva megállt egy forgalmas postakocsi-állomásnál, hogy fölvegyék Michaelt. – Ha nem tartunk sok pihenőt, holnap estére a szigeten lehetünk – mondta a férfi, miután bepakolták a csomagját, és beszállt Catherine mellé. – Remélem, úgy lesz. Nagyon kíváncsi vagyok a nagyapámra. –Tágas és igen kényelmes kocsin utaztak, de Michael így is túl közel volt hozzá. Már elfelejtette, mennyire felkavarja a férfiból sugárzó, féken tartott erő. Nem sokat szóltak, gondolataikba merültek mindketten. Szolgák nem utaztak ugyan velük, de Michael tekintélyt parancsoló egyéniségének köszönhetően mindenhol készséggel álltak a szolgálatukra, és a legjobb lovakat kapták. Szépen haladtak. Michael jól ismerte az utat, és amikor egy Great Ashburton, azaz Nagy Ashburton nevű Wiltshire megyei faluhoz értek, Catherine azt is megértette, miért. Éppen vásár volt, a kocsi csak lépésben tudott áthaladni a falu főterén. – Van valami köze ennek a falunak a családjához? – kérdezte álmosan Catherine. Michael üveges tekintettel bámult ki az ablakon. – Ashburton Abbey, a családi kastély, kétmérföldnyire van innen. Az előbb elhagytunk egy mellékutat, az vezet oda. – Te jóságos ég! – Catherine egy csapásra felélénkült. Kiegyenesedett ültében. – Ez az otthona? – Itt születtem és nevelkedtem. Az otthonom Walesben van. – És abban a boltban vásárolt édességet gyerekkorában? – kérdezte elbűvölten Catherine. – Igen. Mrs. Thomsen boltjában. Michael olyan kurtán-furcsán felelgetett, mintha gyilkosságot ismerne be. Mivel érezhetően nem akart a régi dolgokról beszélgetni, Catherine a falut nézte, és próbálta elképzelni az utcákon szaladgáló ifjú Michaelt. Great Ashburton takaros, jómódú falunak látszott. – Milyen sok ajtón van fekete szalag! – jegyezte meg homlokráncolva. – Tegnap meghalt Ashburton hercege – hangzott a lakonikus válasz. Catherine döbbenten bámult a férfira. Biztos volt benne, hogy rosszul hallotta. – Az édesapja tegnap meghalt, és maga nem is mondta? – Nincs mit beszélni róla – felelte Michael, és továbbra is gránitkemény arccal bámult kifelé az ablakon. Catherine-nek eszébe jutott, amikor a férfi Brüsszelben a családjáról mesélt, és majd' megszakadt érte a szíve. Michael keze ökölbe szorulva hevert közöttük az ülésen. Catherine vigasztaló mozdulattal rátette a kezét. – Így különösen lekötelez, hogy egy ilyen nehéz időszakban is hajlandó segíteni. A férfi nem nézett rá, de az ökölbe szorított keze szétnyílt, és az ujjai görcsösen a nő kezére fonódtak. – Ellenkezőleg, én tartozom hálával magának – mondta. Nem beszéltek többet, de a kezük még jó ideig összekulcsolódott. Csak akkor álltak meg egy fogadónál, amikor már teljesen rájuk sötétedett. Kaptak két külön szobát, amiért Catherine hálát adott a sorsnak. Miután felfrissítették magukat, az egyik szeparéban megvacsoráztak. A finom étel, a kellemes társalgás és a bordeaux-i vörösbor remekül oldotta a helyzet feszültségét. Miután leszedték az asztalukat, Michael egy kis könyvet vett elő. – Megálltam Hatchard könyvesboltjánál, és találtam egy útikönyvet a délnyugati országrészről, amelyben Skoal szigetéről is szó esik. Megnézzük, mi vár ránk?

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

110


– Az jó lenne. Mélységes tudatlanság honol a fejemben. A férfi odalapozott, ahol a szigetről írtak. – A sziget körülbelül két mérföld széles, három mérföld hosszú. Két része, Nagy-Skoal és Kis-Skoal majdnem két különálló sziget, amelyeket csak a „Nyak” névre hallgató természetes töltésút köt össze. A szerző nyomatékosan felhívja a látogatók figyelmét, hogy éjszaka ne vágjanak neki a Nyaknak, mert „a több mint kétszáz láb mélyen hullámzó tengerből félelmetes, fogazott sziklák állnak ki”. Catherine kortyolt egy keveset a borból, és élvezettel hallgatta a férfi mély hangját. – Ezt majd észben tartom. – A szigeten körülbelül ötszáz ember él, és annyi sirály, hogy a szerző inkább nem is szeretné tudni a számukat – folytatta Michael. – A lakosság főleg halászatból és földművelésből él. Skoal „emberemlékezet óta” lakott terület, ahol „figyelemre méltóan keverednek a kelta, angolszász, viking és normann szokások”. A sziget Nyugat-Európa kevés megmaradt feudális hűbérbirtokának egyike. Catherine állát a kezére támasztva gyönyörködött a drámai hatású árnyjátékban, amelyet a gyertyaláng hívott életre Michael arcán. – És mit jelent mindez gyakorlati szempontból? – kérdezte. – Remélem, szereti a sült galambot. Ugyanis egyedül a sziget urának lehet galambdúca. Catherine elnevette magát. – Ennyi maradt volna a feudalizmusból? Csalódott vagyok. Michael belenézett a könyvbe. – Hát, a lord hűbéresküt tesz a királynak, ami unalmas modern korunkban ritkaságszámba megy. –Átfutotta a következő néhány oldalt is. – Kétségtelenül van még más is, de a szerző inkább a csodálatos sziklákról és vízi barlangokról áradozik. Tessék, olvassa el részletesen! – Köszönöm. – Ahogy Michael a kezébe adta a könyvecskét, súrolta egymást az ujjaik hegye. A férfi érintése szinte szikrázott. Catherine pontosan az ilyen bensőséges pillanatoktól tartott, amikor Michael segítségét kérte. Ha túl sokat van a közelében, túl sokat epekedik utána. Egy hajtásra kiitta a maradék borát, és fölállt. – Ideje visszavonulnom. Hosszú nap áll mögöttünk. Michael is ürítette poharát. – A holnapi még hosszabb lesz. Amíg fölmentek a lépcsőn, a férfi könnyedén fogta Catherine könyökét, ahogy egy férjhez illik. Ha viszont valóban házasok lettek volna, Catherine számára nem lett volna szokatlan Michael csöndes lovagiassága, nem hatott volna rá ilyen szédítően a belőle áradó erőteljes férfiasság. Úgy érezte, inkább tizenhat éves lánykához illik a reakciója, mint huszonnyolc éves özvegyasszonyhoz. A nő hálószobájához érve Michael kinyitotta a kulccsal az ajtót. Amikor a férfi hátralépett, hogy beengedje, Catherine a szemébe nézett, és tudta, hogy nem lett volna szabad meginnia a második pohár bort. Nem csípett be, egyszerűen csak ellazult. Úgy érezte, magától értetődő, baráti gesztus lenne, ha odatartaná az arcát egy búcsúcsókra. És milyen jó lenne, ha Michael a karjaiba zárná… Rádöbbent, hogy a vágy szinte szétolvad a tagjaiban, mint valami sűrű, édes szirup. Az ő esküdt ellensége, a vágy. Nagyot nyelt. – El is felejtettem mondani, hogy Elspeth McLeod és Will Ferris összeházasodtak. Lincolnshire-ben élnek, most várják az első gyermeküket. – Ezt örömmel hallom – felelte Michael. – Úgy tűnt, illenek egymáshoz. – A férfi mosolyogva hozzátette: – Elspeth majdnem ugyanolyan rettenthetetlenül bátor, mint maga. A Michael meleg hangjából áradó csodálat kis híján elvette Catherine józan eszét. – Jó éjt, Michael – mondta sietve. A férfi erre az ajkához érintette az ujját. – Ne szólítson az igazi nevemen! – figyelmeztette halkan. – Tudom, hogy nehéz megszokni, de engem most Colinnak hívnak. Catherine röpke habozás után megszólalt: – Könnyebb lesz, ha inkább becézem. – És így titkos vágyainak is nyugodtan hangot adhat. – Aludjon jól, drágám.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

111


Michael a kezébe adta a szobakulcsot. Ezúttal már nem csupán szikrázott az érintése, hanem egyenesen égetett. Catherine gyorsan becsukta az ajtót, elfordította a zárban a kulcsot, majd leroskadt az ágyra. Megérintette nyelvévei az ajkát, Michael pihekönnyű érintésének helyét. Rádöbbent, hogy ha a szerelmét aránylag könnyű is leplezni, elszabadult érzékei még bajba sodorhatják. Ökölbe szorított kézzel vette sorra az okokat, hogy miért kell ellenállnia a vágynak. Azért, mert Michael úgy tudja, hogy ő férjezett hölgy. A bájos lány miatt, aki a parkban megnevettette Michaelt. Mindenekelőtt pedig azért, mert ő maga sem tudná elviselni a szenvedély elkerülhetetlen következményeit. Igazán nyomós okok. Akkor meg miért nem csillapítják a vére forrongását, miért hánykolódik egész éjszaka? Skoal szigetének kapuja Penward, a kis kikötőfalu volt. Egyenesen a tengerpartra hajtottak, az öbölben vagy fél tucat halászhajó horgonyzott. Catherine boldogan mászott ki a kocsiból, minden tagja sajgott a két napon át tartó zötykölődéstől. Odamentek az egyetlen emberhez, akit a parton láttak. A robusztus férfi a kőfalon ülve pöfékelt agyagpipájával, és a tengert bámulta. – Bocsásson meg, uram – szólította meg Michael. – Skoal szigetére szeretnénk eljutni. Ismer valakit, aki átvinne minket? A férfi feléjük fordult. Elnézett Michael mellett, Catherine-en állapodott meg a tekintete. – Maga lesz a lord unokája. Catherine meglepetten pislogott. – Honnan tudja? – Szigeti szemek – felelte szűkszavúan a férfi. – Ma reggel jött a hír Londonból, hogy hamarosan megérkezik. A lord küldött maguk elé. – Azzal talpra állt. – George Fitzwilliam vagyok. Én fogom átvinni magukat. Catherine és Michael összenézett. Az ügyvéd aztán nem vesztegette az időt! Tudták, hogy mostantól kezdve állandó megfigyelés alatt állnak majd. Átrakták a csomagokat Fitzwilliam hajójára, majd a postakocsi elment. A kis hajó nekivágott a fodrozódó vizű tengernek. A kapitány nem sokkal azután, hogy eltűnt szemük elől a szárazföld, délnyugat felé mutatott: – Az ott Skoal. Catherine szemügyre vette a horizonton látható sötét, csipkézett alakzatot. Mivel már lenyugvóban volt a nap, az apró részleteket nemigen lehetett kivenni. Ahogy közeledtek, lassanként sziklákra, hegyekre tagolódott a sziget. Fölöttük szárnyukkal lassan verdeső sirályok szállongtak, panaszos kiáltásaik messze szálltak az üres égbolton. Időnként egy-egy madár nyílegyenes zuhanórepüléssel csapott le zsákmányára. Egy darabig a sziget partja mentén hajóztak, olyan közel, hogy látták a sziklák tövét ostromló hullámokat. Az útikönyv nem tévedett, valóban gyönyörű látványt nyújtott a sziget, Catherine első benyomása mégis az volt, hogy zord és félelmetes. Furcsa volt arra gondolni, hogy ez az isten háta mögötti hely az otthona lehet. Michael átkarolta. Catherine nem tudta, hogy melegíteni vagy megnyugtatni akarja-e a férfi, de hálás volt a gesztusért. A hajó most a sziklafalban látható rés felé fordult. Catherine a lélegzetét is visszafojtotta, amíg áthaladtak a csipkézett szélű sziklaoszlopok között. Éjjel vagy viharban veszélyes átkelés lett volna. Kis öbölbe értek, ahol három mólót és több horgonyzó hajót láttak. A parton lévő két pajta mögül pónilovak által vontatott öreg, alacsony hintó bukkant elő nagy zörgéssel. A hintó a parthoz érve megállt, nyílt az ajtaja, és magas, szikár, cserzett bőrű férfi szállt ki belőle. A hintó utasa komótosan odaballagott a dokkhoz, ahol Fitzwilliam horgonyt vetett. Michael kiugrott a vízen ringatózó hajóból, majd kisegítette Catherine-t is. A nő lassan elengedte a kezét, majd a jövevény felé fordult. A harmincöt év körüli férfi hétköznapi ruhát

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

112


viselt, inkább írnoknak nézett ki, mintsem úriembernek, mégis tekintélyt parancsoló volt a megjelenése. – Feltételezem, ön Mrs. Melbourne – hajtotta meg a fejét Catherine felé. Catherine válaszolni akart, de a férfi áttetsző, tengerzöld szeme láttán elakadt a szava. Ezt a csodaszép színárnyalatot még csak a szüleinél és a kislányánál látta. – Igen – nyújtotta a kezét a férfinak. – Az ön szemeit elnézve már értem, miért ismert meg engem olyan könnyen a londoni ügyvéd és Fitzwilliam kapitány is. A férfi mosolyogva emelte ajkához a kezét. – Majd megszokja. Itt minden második embernek szigeti szeme van. Én Davin Penrose vagyok, Skoal ispánja. Elviszem önöket a lord otthonába. – Lágyan, elnyújtva ejtette a hangokat, ehhez hasonló akcentust Catherine még soha nem hallott. – Penrose – ismételte a férfi családnevét. – Talán rokonok vagyunk? – Skoal szigetén szinte mindenki rokonságban áll mindenkivel. Mindössze öt családnév használatos: Penrose, Fitzwilliam, Tregaron, De Salle és Olson. Catherine felfigyelt rá, hogy a nevek hűen tükrözik a sziget sokféle hagyományát. Könyökénél fogva előrébb húzta Michaelt, és bemutatta: – Mr. Penrose, ő a férjem, Melbourne kapitány. Most először mutatta be valakinek Michaelt Colin nevén. Nagyon furcsa érzés volt. – Örvendek, Mr. Penrose – mondta rezzenéstelen arccal Michael. – Pontosan mit jelent az, hogy ön az ispán? – Skoal szigetén így hívjuk a lord jószágigazgatóját, de vannak más feladataim is. – Davin kezet rázott Michaellel, majd szólt a kocsisnak, hogy pakolja be a csomagokat. Pár perc múlva már az öblöt körülölelő függőleges sziklafal felé zötyögtek. – Alagúton fogunk átmenni? – kérdezte Michael. Davin Penrose bólintott. – Úgy ötven éve vájták a sziklába cornwalli bányászok. Ez a legjobb öböl a szigeten, de amíg nem volt alagút, nem lehetett használni. Catherine az ablakon kipillantva azt látta, hogy az út meredeken emelkedik, majd eltűnik a szikla sötét nyílásában. A durván kivájt, szűk alagútba érve, amelyben épphogy elfért a hintó, hirtelen félhomály borult rájuk. – Erősek ezek a pónik, hogy ilyen meredek emelkedőn felhúznak minket – jegyezte meg Catherine. – Erősnek is kell lenniük – felelte az ispán. – Lovai ugyanis csak a lordnak lehetnek. Mindenki más fogatát ökrök és pónilovak húzzák. Ismét kiértek a fényre, és újra sík lett az út. A néhány satnya, csenevész fát, amit láttak, erősen tépázta a szél, de burjánzott körülöttük a rekettye. A lenyugvó nap fényében aranysárgán pompáztak a virágok. A sziget központja felé menet elszórtan durva, érdes felületű szürke kőből épült farmépületek és gondosan művelt földek tárultak a szemük elé. Egy alkalommal kis völgyön át vezetett az útjuk, ahol számos magasabb fa is zöldellt, a vadjácint pedig szinte kéklő ködbe burkolta a tájat. Catherine egy csapásra jobb kedvre derült. Úgy érezte, egy ilyen szép helyet nem is lenne nehéz megszeretni. Mire a lord rezidenciájához értek, a nap már lebukott a látóhatár mögé. A hatalmas épületet, amely eredetileg szemmel láthatóan várkastély volt, csak később még hozzáépítettek, lőréses mellvéd koronázta meg. Davin Penrose elsőként szállt ki a hintóból, és kisegítette Catherine-t. Miközben Catherine a szoknyáját igazgatta, a házból középkorú nő lépett ki. – Jó napot, Mrs. Melbourne, Melbourne kapitány úr, én vagyok a házvezetőnő, Mrs. Tregaron. A csomagjukat majd beviszik a szobájukba, de a lord most azonnal látni akarja önöket. – Nagyon hosszú út áll mögöttünk – mondta Michael. – Lehet, hogy a feleségem szeretné fölfrissíteni magát, mielőtt bemennénk a lordhoz.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

113


A házvezetőnő aggodalmasan összevonta a szemöldökét. – A lord kifejezetten meghagyta, hogy azonnal jöjjenek föl. – Igazán nem gond – felelte Catherine, és kis híján hangosan kimondta Michael nevét. Az utolsó pillanatban kapott észbe. – Nyilván ugyanolyan kíváncsi rám, mint én őrá. Michael az arcát fürkészte, majd bólintott: – Ahogy óhajtod. Szívet melengető volt, hogy a férfi így aggódik érte. Belekarolt Michaelbe, és elindultak Mrs. Tregaron után. Az épület belül tömegszállásra emlékeztetett, a nagyon régi házakra jellemző eklektikus bútorzattal. Az I. Jakab király korabeli, tizenhetedik század eleji faragott tölgyfa komódok mellett kecsesen elegáns, tizennyolcadik századi Sheraton-székek álltak, karót nyelt Erzsébet-kori, azaz tizenhatodik századi férfiak portréi mellett kopottas faliszőnyegek lógtak a falakon. Catherine-re az egyik arcképről tengerzöld szempár nézett vissza. Hosszasan kanyarogtak jobbra-balra, de végig a földszinten maradtak. Végül nehéz tölgyfa ajtóhoz értek. Mrs. Tregaron bekopogott, majd kinyitotta az ajtót. – Itt vannak, milord. Válaszul mély, nyers hang szólt ki: – Küldje be őket! Catherine fölemelte az állát. Kezdődik a színjáték legfontosabb felvonása.

Huszonegyedik fejezet Nagyapja hálószobájába lépve Catherine hálát adott a sorsnak, hogy Michael vele van. A hatalmas baldachinos ágyon a párnáknak dőlve ülő férfi zord arcvonásait két lámpás világította meg. Catherine-nek a lélegzete is elállt az öregember sűrű ősz haja és hosszúkás, barázdált arca láttán. Ha az apja ilyen szép kort ért volna meg, nagyon hasonlított volna a lordra. A jelek szerint a nagyapját is meglepte az ő külseje. Eres keze görcsösen markolta a paplant. – Van benned valami a nagyanyádból. – Sajnálom, hogy őt nem ismerhettem, de boldog vagyok, hogy önnel alkalmam nyílik találkozni. – Az ágy mellé lépett, és megfogta az öregember kezét. A lord vékony bőre alatt törékenyek voltak a csontok, de a szeme, a tengerzöld szigeti szeme csillogása jelezte, hogy az akaratereje még nem hagyta el. Megszorította, majd elengedte a kezét. – Nagyapa, ő a férjem, Colin Melbourne. Michael tisztelettudóan meghajolt. – Örömömre szolgál, hogy megismerhetem, uram. A lord szeme összeszűkült. – Nem vagyok biztos benne, hogy kölcsönös az érzés. Úgy hallottam, maga egy felelőtlen csirkefogó. – Ebben van némi igazság – felelte nyájasan Michael. – Egy felelős gondolkodású férfi nem hagyta volna, hogy a felesége és a kislánya végigcsinálja a spanyolországi hadjáratot. – Itt rámosolygott Catherine-re. – De azt egyetlen férfinak sem tudom tanácsolni, hogy szembeszálljon a feleségemmel, ha ő valamit a fejébe vesz. Catherine-nek belesajdult a szíve abba, ahogy Michael kiejtette a szót: „feleségem”. Bárcsak ne lenne olyan, amilyen… – És a dédunokám hol van? – kérdezte a lord. – Amy Londonban van a barátainknál – felelte Catherine. A nagyapja szúrósan pillantott rájuk, és intett, hogy üljenek le az ágy melletti két székre. – El kellett volna hoznod őt is. – Igen hosszú és fárasztó az út, és semmit sem tudtam a szigetről – felelte Catherine. – Azért nem lehet az annyira fárasztó – mondta csípősen a lord. – Elég hamar ideértél, amikor megtudtad, hogy örökség van a láthatáron!

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

114


Catherine egy csapásra pénzéhes szerencsevadásznak érezte magát. Be kellett látnia, hogy az is. – Elismerem, megörültem a lehetőségnek, de az is izgatott, hogy megismerhetem önt. Mr. Harwell pedig azt mondta, gyenge az egészségi állapota, ezért jobb, ha sietünk. Az öregember fenyegetően vonta össze dús szemöldökét. – Ne hidd, hogy a két szép szemedért mindent rád hagyok! A kuzinod, Clive a szigeten nőtt fel, sokkal jobban ismeri Skoalt, mint te. Catherine látta, hogy a nagyapja szándékosan hergeli. – A döntés természetesen az ön kezében van – mondta. – A sziget urán sok ember sorsa múlik, ekkora felelősséggel járó tisztséget nem dobhat oda valakinek csak úgy. – Hát nem is fogom! – jelentette ki a lord, majd Michaelre nézett. – Magán sok múlik. Nem tudom, szívesen bíznám-e a szigetemet egy katonára. William fiam volt annyira bolond, hogy beállt a hadseregbe. Önző, szófogadatlan ifjonc volt. Egy tyúkólat sem lehetett rábízni. Catherine arca megfeszült. – Szeretném, ha nem beszélne így az apámról! Anyámmal együtt bátor, nagylelkű emberek voltak, és nagyon jó szülők. – Úgy beszélek róluk, ahogy kedvem tartja – felelte gorombán a lord. – A fiam volt, amíg meg nem szökött azzal a repedtsarkú parasztlánnyal. Anyád kivetette rá a hálóját, és sikerült is kelepcébe csalnia. Tönkretette mindkettőjük életét. Catherine jéghidegen válaszolt: – Nem akadályozhatom meg, hogy a saját házában azt mondjon róluk, amit akar, de végighallgatni nem vagyok köteles. Most már értem, miért ment el az apám, és miért nem beszélt soha a szigetről! – Azzal felállt, és méltóságteljes, kimért léptekkel az ajtó felé indult – Ha kimész ebből a szobából, búcsút inthetsz az örökségnek, és soha nem leszel Skoal úrnője! – csattant fel a lord. Catherine egy pillanatig habozott, eszébe jutott sanyarú anyagi helyzete. De végül megrázta a fejét. Ha a nagyapja ilyen rosszindulatúan beszél a szüleiről, nem kell tőle semmi! – Ilyen áron nem is akarok – mondta, és Michaelre pillantott. – Gyere, drágám. Ma este már nem tudunk elutazni, úgyhogy találnunk kell valakit a szigeten, akinél kapunk szállást éjszakára. – Hagyja, hogy a felesége eldobjon magától egy vagyont, Melbourne? – harsogta a lord. – Hogy parancsol egy század katonának, ha a saját feleségével sem bír? – Catherine kezében van a döntés – felelte rideg hangon Michael. – Nem várhatom el tőle, hogy az örökség kedvéért eltűrje a szülei emlékét gyalázó szavait. Nincs szükségünk sem önre, sem a pénzére, el tudom tartani a családomat. – Előrelépett, és a „felesége” derekára tette a kezét. Könnyed érintése némi vigaszt nyújtott a kimerült, keserűen csalódott Catherine-nek. Már indultak volna kifelé, amikor rekedtes kacaj harsant a hátuk mögött. – Gyere vissza, lányom! – szólt utána a nagyapja. – Látni akartam, igazi Penrose vagy-e. Az vagy, semmi kétség! Nem örültem volna, ha megalázkodsz a pénzért. – Akkor nem fog rosszat mondani a szüléimről? – kérdezte óvatosan Catherine. – Csak annyira, amennyire megérdemlik. Azt nem tagadhatod, hogy anyád vakmerő, meggondolatlan teremtés volt, és azt sem, hogy William fiam makacs és önfejű volt, hiszen te is igencsak rájuk ütöttél! Catherine halványan elmosolyodott, és visszaült a székre. – Ezt valóban nem tagadhatom, bár engem általában józan, megfontolt nőnek tartanak. – Kivéve, amikor a szeretteidet véded – szólt közbe halkan Michael. – Olyankor olyan vagy, mint egy anyatigris. Találkozott a tekintetük, és egy kis ideig nem is vált szét. Catherine szívverése felgyorsult. Örömmel látta, hogy Michael kitűnő színésznek bizonyul: a külső szemlélő nem láthatott benne mást, mint a feleségét szívből szerető férjet.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

115


A varázslatos pillanatnak a lord hangja vetett véget. – Egyvalamivel még el kell számolnia, Melbourne! Tizenkét évi házasság alatt egyetlen lánygyerek? Ennél azért biztosan többre képes! Catherine arca lángvörös lett, Michael azonban higgadtan így válaszolt: – A háború korántsem teremt ideális körülményeket a családalapításhoz. De én akkor sem fogom úgy érezni, hogy kudarcot vallottam, ha nem lesz több gyerekünk. Akinek ilyen okos és bátor kislánya van, mint Amy, annak nem lehet hiányérzete. Ha Catherine nem szerette volna már amúgy is Michaelt, a férfi ezzel a mondatával meghódította volna a szívét. De úgy érezte, jobb, ha témát vált. – Semmit sem tudok a Penrose családról. Mesélne a rokonaimról? A nagyapja most egyszerre fáradtnak látszott. – A nagyanyád két éve halt meg. Devonshire-i volt, Lord Traynor lánya, de úgy megszerette a szigetet, mintha itt született volna. Az idősebbik fiam, Harald… Az öregember hangja itt elcsuklott. Nagyot nyelt, vékony bőre alatt jól látszott az ádámcsutkája mozgása. – Tavaly ősszel vitorlázni ment a feleségével és az egyetlen fiukkal. Úgy ismerte az áramlatokat és a zátonyokat, mint bármelyik halász, de jött egy heves széllökés, és a sziklákhoz csapta a hajót. Olyan helyen fulladtak vízbe, ahonnan látszik a sziget. – Őszintén sajnálom – mondta akadozva Catherine. – Bárcsak megismerhettem volna őket! – Miért sajnálod? Hiszen a haláluk révén juthatsz hozzá az örökséghez! – Az öregember gorombasága nem tűnt őszintének, hiszen könny csillant a szemében. Catherine arra gondolt, nem csoda, hogy a nagyapja egészsége megromlott, hiszen rövid időn belül az egész családját elvesztette. – Jobban örülnék, ha rokonaim lennének, mint ha pénzem – mondta szelíden. – Akkor kötözni való bolond vagy. Michael nyájasan közbeszólt: – Mindenkit igyekszik magára haragítani, Lord Skoal, vagy csak a rokonait? Az öregember elvörösödött. – Látom, pimasz is, nemcsak felelőtlen. – A feleségemhez hasonlóan én sem szívesen hallgatom, ha a szeretteimet sértegetik – vágott vissza Michael. – Catherine a legönzetlenebb, leggondoskodóbb nő, akit valaha ismertem. Ha a szeretetre ön képtelen is, az udvariasság és a tisztelet mindenképpen kijár neki! – Tüskés egy páros, mondhatom! – harsant az öregember éles hangja, de Lord Skoal nem tűnt elégedetlennek. Catherine elunta a szócsatát, és felállt. – Két teljes napig utaztunk – mondta. – Csodát művelne a tüskés természetemmel, ha pihenhetnék egy keveset, és fölfrissíthetném magam. – Fél kilencre rendeltem a vacsorát. Meg akarlak ismertetni benneteket a sziget fontos embereivel, köztük Clive kuzinoddal. –A lord gunyorosan rámosolygott. – Bizonyára izgatottan várod, ki a vetélytársad! – Örömömre fog szolgálni, hogy megismerhetem. – Catherine-t meglepte, hogy a lord asztalhoz tud ülni. Arra gondolt, talán attól élénkült fel a nagyapja, hogy új embereken köszörülheti a nyelvét… – Később találkozunk, Nagyapa – mondta, majd Michaellel együtt kimentek a szobából. Mrs. Tregaron türelmesen várta őket a folyosón. – A szobájukba óhajtanak menni? Michael kifürkészhetetlen tekintettel pillantott Catherine-re. – Két szomszédos szoba jobban megfelelne. Nyugtalan alvó vagyok, nem szeretném zavarni a feleségemet. Mrs. Tregaron ismét aggodalmas arcot vágott. – A lord szerint a házaspároknak együtt kell aludniuk. Szerinte a külön hálószoba természetellenes. Catherine örült Michael kérésének, de nem akart túl vehemensen tiltakozni. Hiszen azt gondolhatják róluk, az Ibériai-félszigeten igazán megszokhatták, hogy kevés a hely.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

116


Megnyugtatóan rámosolygott a „férjére”. – Ne aggódj, drágám. Tőled nem veszem rossznéven, ha zavarsz. A megkönnyebbült Mrs. Tregaron végigvezette őket a folyosón, majd föl egy kanyargós lépcsőn. A válla fölött hátraszólt: – A következő emeleten van a szobájuk, de ha végigmennek ezen a lépcsőn, kijutnak a mellvédre. Nagyon szép a kilátás. Újabb folyosón vonultak végig, majd Mrs. Tregaron kinyitott egy gesztenyefa burkolatú, nehéz, Jakab-kori bútorokkal berendezett, irdatlan méretű hálószobát. – A csomagjuk már itt van. Mivel szolgát nem hoztak, adok ön mellé egy cselédet, Mrs. Melbourne. A házban az a szokás, hogy vacsora előtt a kisszalonban gyülekeznek. Pár perccel fél kilenc előtt felküldök valakit, hogy vezesse oda önöket. Van még valami kívánságuk? – Egy fürdő maga lenne a mennyország. – Azonnal küldök fel forró vizet. – És szeretnénk egy kulcsot a szobához – mondta Michael, és Catherine kis híján elolvadt a pillantásától. – A feleségemmel nem szeretjük, ha váratlanul zavarnak meg minket. A házvezetőnő, úgy tűnt, örömmel botránkozik meg a frivol megjegyzésen. – A szigeten nemigen zárunk kulcsra semmit, de majd próbálok keríteni egyet – ígérte. Miután Mrs. Tregaron kiment, Catherine azonnal lerogyott egy székre. – A nagyapám szemmel láthatóan nem szeret pihenőt engedélyezni az embereknek a fontos találkozók előtt. Mit gondol róla? Michael vállat vont. – Igazi zsarnok, de a humorérzék és az igazságosság időnkénti felvillanásai miatt részben feloldozást nyer. – Az ablakhoz lépett, Catherine pedig megcsodálhatta a feszes izmú, erőteljes testét. – Ashburton hercegére emlékeztet, de azt hiszem, nem annyira rideg. – Szerintem a csípős nyelv magányos embert takar. – Ez nem meglepő, hiszen alighanem elmart maga mellől mindenkit, akit valaha ismert. A hatalom sok férfiból a legrosszabbat hozza ki – mondta szárazon Michael. – Ha nem hal meg a fia, soha nem hívta volna ide magát. Úgy szállt volna sírba, hogy nem is ismeri az egyetlen lányunokáját. – Lehet, de én mégis sajnálom őt. – Catherine kiszedte a hajtűit, és megdörzsölte a halántékát. – Borzalmas lehet így legyengülni, miután egész életében erős, nagy hatalmú ember volt. – Több nagylelkűséget tanúsít iránta, mint amennyit érdemel – mosolygott rá szeretettel Michael. – Szent Katalin sosem változik. Catherine lesütötte a szemét, megkönnyebbülését nyugtalanság váltotta fel. Hogy az ördögbe fognak ők egy szobában lakni, egy ágyban aludni? Talán úgy, hogy őszintén megbeszélik a dolgot. – Furcsán érzem magam – vallotta be. – Katonák között nevelkedtem, egész életemben férfiak között éltem, és tizenkét éve férjnél vagyok. Most mégis szörnyen kellemetlenül érzem magam. Michael szája mosolyra húzódott. – Aligha nevezhető normálisnak a helyzet, az lenne a meglepő, ha nem éreznénk furcsán magunkat. Én majd a földön alszom, és bezárjuk az ajtót, hogy a szobalányok ne fedezhessék föl szörnyű titkunkat. Nem lesz baj, ne féljen! – Nem akarok magának kényelmetlenséget okozni. – Catherine nyugtalanul pillantott a hatalmas baldachinos ágy felé. – Ez az ágy bizonyára elég nagy két embernek. – Az ágyban sokkal kényelmetlenebbül érezném magam. A férfi végigmérte Catherine-t, majd félrenézett. – Tisztességesek a szándékaim, de én is csak ember vagyok, Catherine. A nő arcizma megrándult. Nem akart vágyat ébreszteni Michael-ben, anélkül is épp elég komplikált volt már a helyzet. – Akkor marad a padló – mondta, majd, hogy nagyobb érzelmi távolságot teremtsen kettejük között, így folytatta: – Egyébként áruljon el valamit. Anne Mowbry szerint az újságok társasági rovatai arra célozgattak, hogy maga feleséget keres Londonban. Szerencsével járt?

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

117


Kíváncsi volt, vajon megemlíti-e a férfi a lányt, akivel a parkban látta, de aztán eszébe jutott, hogy Michael úriember, aki bizonyára nem beszél ki egy hölgyet a háta mögött. – Meglep, hogy Anne ilyen badarságokat olvas – mondta hűvösen a férfi. Catherine elmosolyodott, és Michael fejére olvasta a saját szavait. – Ő is csak ember, ahogy én is! A nők mindig is szívesen latolgatták, ki kivel lehetne egy pár. Magának viszont igen kellemetlen lehet, hogy idegenek csámcsognak a magánéletén. – Kellemetlen bizony – felelte Michael, és körbehordozta tekintetét a helyiségben. – A sarokban lévő ülőkád előtt legalább van egy paraván, így zavartalanul fürödhetünk és öltözhetünk. És nem is tart sokáig ez a szokatlan állapot, hiszen ha továbbra is ahhoz tartjuk magunkat, hogy ami a szívünkön, az a szánkon, a lord egy-két napon belül kidob minket. Catherine elnevette magát. – Ez egyszerűsítené a helyzetet, de nem hiszem, hogy így lesz. Nekem úgy tűnik, örül, hogy emberére akadt. – Emberére bizony – mondta Michael. – A nagyapja ugyan le van gyengülve, de nem úgy néz ki, mintha fél lábbal már a sírban lenne, ahogy az ügyvéd állította. Ezt a színjátékot pedig nem lehet a végtelenségig űzni. Ha megkapja az örökséget, és ide akarja hozni Colint, nem akármilyen hazugságot kell kieszelnie! Annyira azért nem lesz nehéz, ahogy azt Michael gondolja. Mindössze az igazat kell majd elmondania, hogy Colin váratlanul meghalt. Az viszont tény, hogy itt, a szigeten bukhatnak le a legkönnyebben. – Nem biztos, hogy erre sor kerül – felelte. – A nagyapám a jelek szerint a kuzinomat tartja alkalmasabb utódnak. Kíváncsi vagyok, milyen lehet a titokzatos Clive. Mr. Harwell ugyan nem tett rá semmi bíráló megjegyzést, de az volt az érzésem, hogy nem lelkesedik érte. Kopogtak az ajtón, és belépett két cselédlány, kezükben egy-egy rézüst gőzölgő vízzel. Michael beengedte őket, majd így szólt Cathe-rine-hez: – Fölmegyek a mellvédre egy kis friss levegőt szívni. Fél órán belül itt leszek, akkor még fürdésre is lesz időm vacsora előtt. Catherine bólintott, és igyekezett leplezni, mennyire megkönnyebbült. Rendkívüli módon feszélyezte a gondolat, hogy Michaellel egy szobában meztelenre kell vetkőznie, még akkor is, ha a spanyolfal biztonsággal eltakarná. Biztonsággal? Egy pillanatig sincs biztonságban, amíg ez a komédia véget nem ér! Mrs. Tregaron igazat beszélt, a mellvédről még este is gyönyörű kilátás nyílt. Látszott néhány fénypont, többségük a közeli faluból. Mivel pedig a kastély a sziget legmagasabb pontján állt, az árnyas mezőkön túl végtelenbe nyúló, holdfényben csillogó tenger is Michael szeme elé tárult. A távolból a hullámok szabálytalan ütemű mormolása hallatszott. Arra gondolt, hogy a szigeten bizonyára nincs olyan hely, ahonnan ne lehetne hallani az óceán zúgását. A kellemesen hűvös levegő enyhítette a benne munkáló feszültséget. Felsóhajtott, és a kőfalra támaszkodott. Tehát közös hálószoba. Pompás! Más sem hiányzott! Michael nem osztotta Catherine véleményét, hogy a nagyapja inkább a kuzinja felé hajlik. Hiszen az asszonyból áradó melegség és intelligencia hatása alól egyetlen férfi sem vonhatja ki magát, érezhetően puhul már az idős lord is. Catherine meg fogja kapni az örökségét, feltéve, hogy az álférje nem haragítja magára a nagyapját. Nem kellett volna úgy rádörrennie az öregúrra. Persze nincs veszve semmi, hiszen a lordnak a jelek szerint kedvére való, ha valakiben van némi spiritusz. Igaz, a komoly ellenszegülés már alighanem feldühítené. Elnézte a távoli tengert, és próbált nem gondolni a dézsában mosakodó Catherine-re, a bársonyosan sima, halvány bőrén ide-oda sikló szappanra, a telt keblei között csörgedező meleg vízre… Egész testében megfeszült, mert a képzelete kínzó részletességgel vetítette elé az asszony alakját. Istenem, de régen is hált utoljára nővel!

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

118


Persze nem is biztos, hogy ez számít. Alighanem akkor is gyötörné a Catherine iránti heves vágy, ha a tavasz folyamán London összes kurtizánjával ágyba bújt volna. Fél óra elteltével lement a szobájukba. Catherine összegömbölyödve, mélyen aludt az ágy egyik felén. Megfürdött, és fölvett egy kék színű ruhát a vacsorához, a haja azonban kibontva omlott a vállára. Kimerültnek látszott. Michael elhatározta, hogy hagyja pihenni, ameddig csak lehet. A dézsa mellett várta a forró víz. Gyorsan megfürdött, ő is átöltözött a vacsorához, majd az ágy felé indult, hogy fölébressze Catherine-t. Mielőtt megtette volna, elnézte egy kicsit az alvó nőt. Elgyönyörködött a finom vonású arcában, amelyre csak a szeme alatti karikák vetettek némi árnyékot. Bizonyára megviseli, hogy az ő vállára nehezedik a családjával kapcsolatos összes felelősség. Colin aligha van a segítségére. Michael tekintete most kissé lejjebb vándorolt. Catherine ruhája nem volt merészen hivalkodó, de a nő buján érzéki alakját nem tudta elrejteni. Michaelt megbabonázta a lágyan hullámzó melle, a selymes fekete haja alól kivillanó füle csábos görbülete… Lassan mély lélegzetet vett. – Catherine, ideje fölkelnie – szólalt meg. Catherine sóhajtott egyet, és a hátára hengeredett, de nem ébredt föl. Michael gyengéden a vállára tette a kezét, és kissé hangosabban próbálkozott. – Catherine, hamarosan felszolgálják a vacsorát! – Hm… – A nő arcán halvány mosoly jelent meg, majd félálomban, csukott szemmel elfordította a fejét, és meleg, hívogatóan lágy ajka Michael ujjaihoz nyomódott. A férfit szinte elvakította a testében szétáradó izzó vágy. A pokolba is, ne felejtsd el, hogy férjes asszony! – Catherine, ébredjen? –szólt rá élesen. – Már majdnem vacsoraidő van! A nő szeme mintegy varázsütésre kinyílt. Catherine döbbenten meredt rá, a tengerzöld szempár már-már félelmet tükrözött. – Skoal szigetén vagyunk, és hamarosan a maga ijesztő nagyapjával kell vacsoráznunk – mondta Michael. A nő tekintete egy csapásra kitisztult, és fél kézzel feltolta magát ülő helyzetbe. – Csak pár percre akartam ledőlni – mentegetőzött –, de aztán mintha elfújták volna a gyertyát. – Hosszú napunk volt. És sajnálatos módon még nincs is vége. – A nagyapám nyilván azt gondolja, hogy ha kimerült állapotban vet alá minket különböző próbatételeknek, fény derül a valódi természetünkre. És ebben alighanem igaza is van. – Catherine fölállt, és a hajkeféjéért indult. Néhány gyors mozdulattal kifésülte csillogó fekete hajzuhatagát, majd kontyba csavarta a tarkóján. Ez az egyszerű hajviselet csak még jobban kiemelte a vékony nyaka kecses vonalait. Kopogtak az ajtón, és megszólalt egy félszeg hang: – Uram, asszonyom, azért jöttem, hogy levezessem önöket. – Készen áll a következő felvonásra? – kérdezte halkan Michael. Catherine fölszegte az állát. – Amennyire csak lehet. Michael kinyitotta az ajtót, és előreengedte a „feleségét”. Az járt a fejében, hogy a vártnál is emberpróbálóbb feladat eljátszani Cathe-rine-nel az intim házastársi viszonyt… Miközben a szobalány nyomában haladtak a ház zegzugos folyosóin, Catherine belekarolt a férfiba, de a szemét lesütötte. Láthatóan nem múlt még el a pillanat hatása, amikor arra ébredt, hogy Michael áll az ágy mellett, és őt nézi. Egy csodaszép álomból riadt fel, amelyben normális nő volt, Michael felesége, és örömmel várták első gyermekük születését. Aztán az álom egy bénító pillanat erejéig átúszott a valóságba, majd elillant, és fájdalmas ürességet hagyott maga után.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

119


A ház újabb részében lévő szalonban öt kíváncsi szempár fogadta a belépő Catherine-t és Michaelt. A lord kerekes székben ült, lábára takarót terítettek. Rajta kívül jelen volt még Davin Penrose, egy csinos szőke nő, aki nyilván a felesége lehetett, és egy idősebb házaspár. A lord fejbiccentéssel fogadta Catherine köszönését. – Az ispánommal már találkoztál. Ő a felesége, Glynis, ők pedig Matthews tiszteletes úr és Mrs. Matthews. – Az öregember reszelősen felkacagott. – Láthatod, hogy Skoal szigetét nem éppen a csillogó úri társaság jellemzi. Catherine-nek feltett szándéka volt, hogy igyekszik jó benyomást tenni azokra, akik rövidesen földbérlői, illetve szomszédai lehetnek. Elvett egy pohár sherryt, és beszélgetésbe elegyedett az asztalnál ülőkkel, hogy oldja a feszélyezettségüket. Könnyedén folyt a szó, de feltűnt neki, hogy Clive kuzinja nincs jelen. Már kiürültek a sherryspoharak, amikor ismét nyílt az ajtó. – Bocsásson meg a késésért, Torquil bácsi – szólalt meg egy ismerős, behízelgő tenor hang. – Mi lenne az a meglepetés, amit ígért nekem? Catherine a férfi hangjának hallatán furcsa bizsergést érzett a tarkóján. Nem, az nem lehet, hogy… Az öreg lord szemében rosszindulatú gúny csillant, láthatóan mulattatta a helyzet. – Legfőbb ideje volt, hogy csatlakozz hozzánk, Clive. Gyere, ismerkedj meg az unokámmal, Catherine-nel és a férjével, Melbourne kapitánnyal! Catherine összeszedte magát, és a férfi felé fordult. Nem tévedett: Lord Haldoran, a bágyadtan léha, kiismerhetetlen úriember volt a kuzinja, aki az előző év hektikus tavaszán, Brüsszelben flörtölni próbált vele.

Huszonkettedik fejezet Miközben Haldoran az asztalhoz lépett, Catherine agya lázasan dolgozott. Találkozott vajon a férfi Michaellel, aki Belgiumban több estélyre is elkísérte? Hát Colinnal? Nem emlékezett rá. De ha mégis, az ő kis cselszövése itt helyben lelepleződik. A nagyapját pedig épp eléggé megismerte már ahhoz, hogy tudja, az öregúr nem találná mulatságosnak a dolgot. Amikor pedig Haldoran szemében Michael láttán egy pillanatra furcsa fény – talán döbbenet? – csillant, kis híján megállt a szíve. De olyan gyorsan játszódott le az egész, hogy arra gondolt, talán csak a képzelete űzött vele tréfát. – Igazán örömteli újra látni önt, Mrs. Melbourne – szólalt meg szívélyesen Haldoran. Meghajolt Catherine felé, majd a kezét nyújtotta Michaelnek. – Azt hiszem, láttam önt néhányszor a feleségével a brüsszeli vigalmiakon, de nem mutattak be minket egymásnak. A nevem Haldoran. Miközben a két férfi kezet rázott, Catherine minden erejével igyekezett leplezni megkönnyebbülését. Arra gondolt, a sors iróniája, hogy Michael Brüsszelben tanúsított figyelmessége most hihetőbbé teszi a színjátékukat. – Ti már ismeritek egymást? – kérdezte homlokráncolva a lord. – Tavaly tavasszal találkoztunk Belgiumban – felelte Catherine. – Amikor úgy tűnt, Brüsszelt könnyen lerohanhatják a franciák, Lord Haldoran nagyon kedves volt hozzánk. Elmenekítette a lányomat és a velünk egy házban lakó családot Antwerpenbe. – Örömmel hallom, hogy te nem rohantál el a városból hanyatt-homlok – mondta elismerően a nagyapja. – Az, hogy nő vagy, még nem mentség a gyávaságra. – Au contrairel – szólalt meg hangjában némi gúnnyal, franciául Haldoran. – Az unokája bátorsága hadseregszerte közismert volt. Az áldozatos ápolónői munkájáért rá is ragadt a „Szent Katalin” becenév. Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

120


– Erről hallottam – mondta a lord. – Még az is megfordult a fejemben, hogy talán nő létére elég erős ahhoz, hogy irányítsa Skoalt. Catherine-nek nem tetszett, hogy úgy beszélnek róla, mintha ott se lenne. Szerencsére közbeszólt Michael, és szavai fölkeltették a lord érdeklődését. – Azt olvastam, hogy a szigetlakók a vikingektől és a keltáktól eredeztetik magukat, márpedig e népek asszonyai közismerten bátrak, függetlenek voltak. Ha Catherine ereiben ilyen vér csörgedezik, nem meglepő, hogy a harcmezőn sem szállt inába a bátorsága. – Érdekli a történelem? – csapott le a lord, és a választ meg sem várva hosszas előadásba fogott. Kinyilvánította véleményét a korai brit történelem eseményeiről, Michael pedig látható érdeklődéssel hallgatta. Catherine fürkész tekintettel nézett Haldoranra. – Még nem tettem túl magam egészen a meglepetésen, hogy itt találom. Már Brüsszelben is tudta, hogy rokonok vagyunk? – Azt láttam, hogy bizonyára ön is Skoalról származik, és az is megfordult a fejemben, hogy esetleg William lánya lehet, de nem tudtam biztosan, ezért inkább nem hoztam szóba a dolgot – felelte a férfi, majd elvett a lakáj tálcájáról egy pohár sherryt. – A hazatérésem után azonban meglátogattam Londonban Edmund Harwellt, és elmondtam neki, hogy megismerkedtem egy katonatiszt bájos feleségével, akinek szigeti szeme van. Ő aztán megerősítette a sejtésemet. Catherine-nek eszébe jutott, milyen furcsán nézett rá Brüsszelben első találkozásukkor a férfi. Már megint a szigeti szemek! Vajon a diszkréció miatt titkolta el Haldoran, hogy rokonok, vagy azért, mert nem akarta felhívni lehetséges riválisa figyelmét Skoal szigetére? Ez a kérdés csak fokozta a nyugtalanságot, amely a férfi közelében mindig is hatalmába kerítette. Úgy érezte, Lord Haldoran szívélyes modora mögött megvetés bújik meg, mintha magasabb rendűnek érezné magát a körülötte nyüzsgő közönséges halandóknál. Belépett egy lakáj, és bejelentette, hogy szervírozzák a vacsorát. Davin Penrose diszkréten a kerekes szék mögé lépett, és betolta a lordot az ebédlőbe. Catherine arra gondolt, hogy a férfinak jószágigazgatóként folyamatosan együtt kell dolgoznia a nagyapjával, ami tapintatot és hozzáértést egyaránt igényel. Egyre szimpatikusabbnak találta, ahogy szőke feleségét, Glynist is, akinek vidám humora Ann Mowbryra emlékeztette. – Catherine, ülj az asztal szemközti végére! – rendelkezett a nagyapja. – Melbourne, maga mellém ül! Catherine szó nélkül engedelmeskedett, elfoglalva a háziasszony helyét. Haldoran a jobbjára került. Catherine lopva a férfira pillantott, hogy lássa, nem veszi-e rossz néven a kuzinja, hogy a sziget ura nem őt részesítette előnyben. Haldoran arcáról azonban semmit sem tudott leolvasni. Amikor kihozták az első fogást, halkan megjegyezte: – A nagyapám a jelek szerint egymás ellen akar uszítani minket. Ne haragudjon! A férfi felvonta a szemöldökét. – Hát, végső soron valóban vetélytársak vagyunk, nem igaz? Hiszen csak egyikünk örökölheti meg a szigetet. Catherine higgadtan végigmérte a kuzinját. – Én három nappal ezelőtt még alig hallottam valamit Skoalról. Bizonyára igazságtalannak tartja, hogy felbukkanok a semmiből, és igényt tartok valamire, amit a magáénak érzett. A férfi vállat vont. – Ez az érzés nem régi keletű. Egészen tavalyig abban a tudatban éltem, hogy Harald lesz az örökös. El kell ismernem, kedvemre való Skoal bárójának kuriózumszámba menő hűbérúri státusa, de az összképet nagyban lerontja a címmel járó kellemetlen felelősség. Arról nem is beszélve, hogy vadászat szempontjából reménytelen a sziget. Úgyhogy nem leszek megsértve, ha Torquil bácsi önt választja. Meggyőzően hangzott, amit a férfi mondott. Catherine csak remélni tudta, hogy igaz is. Megkóstolta a homárlevest, majd azt kérdezte: – Pontosan hogy vagyunk mi rokonok? – A nagyapám az ön dédapjának az öccse volt. A szigeten a fiatalabb fivéreknek nincsenek valami jó kilátásaik, hogy örököljenek valamit, ezért a nagyapám igen jövedelmező

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

121


foglalkozást választott: engedéllyel működő kalóz lett. Aktív éveiben Skoal volt a bázisa, később pedig visszavonult egy hampshire-i birtokra, és olyan köztiszteletben álló ember lett belőle, hogy még bárói címet is kapott. De megtartott egy házat a szigeten is. Én itt születtem, és rendszeresen hazalátogatok. – Tehát ön is Penrose, és jól ismeri a szigetet – mondta Catherine, majd kikanalazta a levesét. Az ételtől kicsit jobb lett a közérzete. A férfi ismét rávillantotta kifürkészhetetlen, széles mosolyát. – Mivel rokonok vagyunk, Clive-nak kell szólítania. Catherine visszafogottan bólintott, bár nem igazán akart bensőségesebb viszonyba kerülni újonnan megtalált rokonával. A balján helyet foglaló Matthews tiszteletes most arról érdeklődött, találkozott-e személyesen Wellington herceggel. Európa hőse mindenkit érdekelt, így sikerült biztonságos, semleges társalgási témát találni. Később, amikor már a posírozott nyelvhalnál tartottak, Haldoran a szavakat elnyújtva Michaelhez fordult: – Ha már a hercegeknél tartunk, Melbourne, ha jól tudom, önöknél volt elszállásolva Brüsszelben Lord Michael Kenyon, Ashburton újdonsült hercegének öccse. A herceget ismerem valamelyest. Mondja, milyen ember Lord Michael? Catherine-nek kis híján torkán akadt a falat. Kizártnak érezte, hogy ez ártatlan kérdés legyen. Arra gondolt, Haldoran játszadozik vele, és csak az alkalmas pillanatot várja, hogy leleplezze. Segélykérően pillantott bűntársára. Michael nyugodtan tört a kenyérből. – Kenyon elég csöndes fickónak tűnt, és mivel új ezredet kapott, nem is láttuk túl sokat. – Csöndes? – csodálkozott Haldoran. – Abból ítélve, amit a bátyjától hallottam, korhely fenegyerek, a család szégyene! Michael ujjai szorosabbra fonódtak a borospohár szárán, de a hangja egyenletes, nyugodt maradt. – Lehet, hogy így van – felelte. – Ezt nem tudtam megállapítani. – Ezután a lelkészre mosolygott. – A fiatalabb fivérek általában egyházi vagy katonai pályára mennek. Gondolom, az egyházat a szent életűek választják. Matthews elnevette magát. – A szent életűekből a reverendások között is szűkös a választék – felelte, majd Catherine-hez fordult: – Ellátogat majd a Minden Lelkek Templomába? A kripta a hetedik századból való, ekkor építették ír misszionáriusok az első imahelyet a szigeten. Catherine érthetőnek találta, hogy a tiszteletes igyekszik elnyerni a jóindulatát, hiszen az állása a sziget urának kegyétől függ. Feszélyezte, hogy ekkora hatalommal rendelkezhet egy ember sorsa fölött. Szerencsére azonban Mr. Matthews kedves és lelkiismeretes embernek látszott. Catherine rámosolygott, így próbálta tudtára adni, hogy szimpatikus neki. – Nagy örömmel fölkeresném a templomot – mondta. A lord nyomatékosan bólintott. – Az egész szigetet látnod kell. Holnap Davin körbevezet titeket a férjeddel. Minél hamarabb elkezdesz ismerkedni Skoallal, annál jobb. Catherine a szeme sarkából látta, hogy Haldoran ajka elkeskenyedik. Nem tudta, nem Clive bosszantására bánik-e vele úgy a nagyapja, mint a valószínűsíthető örökössel. Kinézte volna a vén rókából. De gyanította, hogy még messze nincs lefutva az ügy, korai lenne örvendeznie. Miután megbeszélték Davin Penrose-zal, hogy mikor találkoznak másnap reggel, megszólalt Haldoran: – Ha véget ért a körút, nézzenek be teára Ragnarokba. Festői hely. – Ragnarok? – kérdezte kissé riadtan Catherine. – Az nem a viking Armageddon? – De, pontosan – felelte higgadtan a férfi, és láthatóan mulattatta Catherine riadalma. – Az istenek alkonya. Elég hatásvadász név egy háznak, de nagyapám emléket akart állítani a sziget viking múltjának.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

122


– Nem baj, a tea majd leszállít minket a földre. Holnap jelentkezünk. – Catherine ezután felállt. – Mivel az étkezés befejeződött, és én ülök az asztal végén, gondolom, az én tisztem jelt adni a hölgyeknek, hogy vonuljunk vissza, hagyjuk az urakat borozni. De sajnos, fogalmam sincs, melyik irányba kell visszavonulnunk. Mindenki nevetett, majd Glynis Penrose és Alice Matthews a szalonba vezette Catherine-t. A kellemes, közvetlen modorú nők társasága igazi megkönnyebbülést jelentett. Leültek, majd Glynis, az ispán felesége őszintén elismerte, hogy tartottak Catherine érkezésétől. – Nagyon örülünk, hogy megismerhettük, Mrs. Melbourne. Amióta a nagyapjától megtudtuk, hogy a világon van, mindenféle spekulációk kaptak szárnyra. Attól féltünk, hogy maga előkelő társasági dáma, aki nem tud mit kezdeni a magunkfajtával. – Egyszerű katonafeleség vagyok, nincs bennem semmi előkelő – felelte Catherine, és kényelmesen elhelyezkedett a székében. – De amióta megérkeztünk Penwardbe, és találkoztunk George Fitzwilliam-mel, egyfolytában az az érzésem, mindenki többet tud a dolgaimról, mint én magam. – Kis helyen ez már csak így van – mondta jámboran Alice Matthews. – De Skoal lakói jószívű emberek. Mivel maga is innen származik, hamar befogadják. Catherine úgy érezte, ez jó alkalom arra, hogy kérdezősködjön egy kicsit. – Anyám családjáról semmit sem tudok. Vannak nagynénéim, nagybátyáim vagy más közeli rokonaim? Glynis és Alice összenézett, mintha nem tudnák, kifecseghetik-e a titkot. – Az édesanyja De Salle lány volt – mondta végül Glynis. – Egyetlen gyerek volt, ezért első unokatestvérei nincsenek, de én is De Salle vagyok, így aztán mi rokonok vagyunk. Azt hiszem, másodunokatestvérek. – Ez pompás! Jó érzés, hogy vannak rokonaim. – Catherine kissé előredőlt, és tovább érdeklődött: – Anyámat ismerte? – Igen, és jól emlékszem rá, pedig még csak kislány voltam. Gyönyörű lány volt, de ezt úgyis tudja. – Glynis arcára fanyar mosoly ült ki. – És makacs is. Aki látta őket Will-lel, annak napnál is világosabb volt, hogy egymásnak vannak teremtve, de ezt egyikük szülei sem akarták elismerni. Túl nagy volt köztük a társadalmi különbség, hiszen Will a lord fia volt, az édesanyja pedig egy olyan kisbirtokos lánya, aki még a tanácsnak sem volt tagja. – Milyen tanácsnak? Alice-t láthatóan meglepte Catherine tudatlansága. – Az eredeti normann kiváltságlevél úgy rendelkezett, hogy a lord negyven fegyverest köteles kiállítani hűbérura, a cornwalli herceg szolgálatára. A sziget első ura mindegyik harcosának földterületet adományozott. A földbirtokot és a szigeti tanácsi tagságot a legidősebb fiú örökölheti. – Értem. Davin tanácstag? Glynis ismét Alice-re pillantott. – Nem, de mivel okos fiú volt, elküldték a szárazföldre mezőgazdaságot tanulni. Catherine kíváncsi lett volna, hogy vajon mit hallgatnak el előle, de mielőtt tovább faggathatta volna a két nőt, belépett a lelkész és Davin Penrose. – A lord négyszemközt akart beszélni a férjével – mondta Davin, és huncutul megcsillant a szeme. – Azt hiszem, túl fogja élni. Szegény Michael! Drágán megfizet a brüsszeli betegápolásért. Amikor fél óra múlva a nagyapja és az átférje csatlakozott hozzájuk, nem lepődött meg rajta, hogy mindketten fáradtnak látszanak. Michael odalépett mellé. – Nem jössz ki az erkélyre egy kis friss levegőt szívni? – Az nagyon jó lenne – felelte Catherine. Miután becsukódott mögöttük az üvegajtó, Michael átkarolta a vállát. – Mivel mindenki lát minket, eljátszhatnánk egy kicsit, hogy szerető hitvesek vagyunk – morogta a bajsza alatt.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

123


Catherine elmosolyodott. Örült a kitűnő ürügynek, hogy a férfi derekára csúsztathatja a karját. – Alaposan kivallatta a nagyapám? –kérdezte. Michael a szemét forgatta. – A francia fogság könnyebb volt. A lord a jelek szerint hallott Colin összes viselt dolgáról. Mindet a fejemhez vágta, majd kijelentette, hogy nem vagyok méltó az unokájához. Természetesen biztosítottam afelől, hogy maradéktalanul egyetértek vele. Catherine-t kissé mulattatta, de föl is háborította a dolog. – Ez rémes! De legalább kiengesztelődött? – Idővel igen. Elhebegtem egy csomó lapos közhelyet arról, hogy a háború borzalmai a legrosszabbat hozzák ki a férfiakból, de miután szerencsésen túléltem, átgondoltam az életemet, és eltökélt szándékom, hogy megváltozzak. – Michael most összeráncolta a homlokát. – Nem örülök, hogy be kell csapnom. Nehéz ember, az igaz, de a bérlői sorsát komolyan a szívén viseli. Catherine az ajkába harapott. – Sajnálom, hogy ilyen helyzetbe hoztam. Igaza volt a kezdet kezdetén, amikor figyelmeztetett, hogy váratlan következményekkel járhat a színjátékunk. A férfi most szorosabban magához vonta. – Jelen esetben, azt hiszem, a cél szentesíti az eszközt. Magából nagyszerű úrnő lesz, de először meg kell győznünk a nagyapját, hogy megbízhatóak vagyunk, és nagyon is házasok. Régimódi ember, hisz benne, hogy egy nőnek férjre van szüksége. – Akkor itt az ideje a hitvesi szeretet újabb megnyilvánulásának – mondta Catherine, majd lábujjhegyre állt, és a férfi ajkához érintette az ajkát. Csak a háláját és a szeretetét akarta kifejezni a gesztussal, ezért készületlenül érte Michael heves reakciója. A férfi fojtottan felnyögött, és az ajka valósággal belefúródott Catherine ajkába. Sikamlós, puha nyelv hatolt a nő szájába szenvedélyesen, mindent elsöprő erővel. Catherine tagjaiból elszállt az erő, a teste eggyé olvadt Michael testével, ugyanakkor elevenebbnek érezte magát, mint valaha. A kimerültségének nyoma sem volt már. Nem tudta, és álmodni sem merte volna, hogy egy csók ilyen is lehet. Ernyedten nyíltak szét, majd zárultak össze az ujjai a férfi mellkasán. Rádöbbent, hogy erre áhítozott, amióta csak megismerkedett Michaellel. A félelmeit eloszlató nyers, férfias erőre, a szívét eltöltő, érzékeit lángra lobbantó vágyra. A férfi két erős kezével Catherine hátát masszírozta, és szinte odapréselte magához a testét. A nőt a hasához nyomódó, keményedő férfiassága zökkentette vissza a valóságba. Kis híján felsikoltott, és vad dühvel ellökte magától Michaelt. De tudta, hogy ő a hibás, nem a férfi. Megfogta Michael két karját, és hátralépett. – Most már mindenki meggyőződhetett róla, hogy házasok vagyunk – mondta könnyedén. Aztán észrevette a férfi szemében a felkorbácsolt, de kielégítetlenül maradt vágy sokkját, a nyakán vadul lüktető ütőeret, és gyűlölte magát. Nem sikerült tartania a kellő távolságot, és a gyöngeségéért most Michael fizet meg. A férfi erősebb volt nála, néhány röpke pillanat múlva már hűvös, távolságtartó kifejezés ült ki az arcára. – Lehet, hogy kicsit túl is játszottuk – mondta, mintha mulattatná a dolog. – Akik tizenkét éve házasok, azok nemigen csókolóznak így vendégségben. Ez talán hihetőbb lenne. Azzal megemelte a nő állát, és az ajkuk egy pillanatra súrolta egymást. Amikor elengedte, Catherine látta, hogy Michael vágyát nem korbácsolta föl a könnyed csók, ő azonban nem volt ilyen szerencsés: a röpke érintéstől újra felforrt a vére. Kétségbeesetten arra gondolt, miért is ilyen igazságtalan az élet. Hiszen mennyivel könnyebb lenne, ha nem érezne vágyat! Michael most a derekára tette a kezét, és az üvegajtó felé vezette. – Azt hiszem, vendégként megtettük a kötelességünket – mondta –, nem érheti szó a ház elejét, ha visszavonulunk. Rettenetesen kimerültem, észre sem fogom venni, hogy a padlón alszom. Catherine viszont nagyon is észrevette a férfi minden egyes lélegzetvételét…

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

124


Michael fél éjszaka ébren hánykolódott, alávaló házasságtörőnek érezte magát. Egyfolytában kísértette a Catherine arcára a szégyenletes, meggondolatlan csók után kiülő kifejezés. Igaz, a nő kezdeményezte a csókot, de ártatlan szándékkal, ő, Michael viszont kiforgatta magából az egyszerű hitvesi ölelést, és szabadjára engedte tomboló vágyát. Amikor Catherine ellökte magától, döbbent rémület tükröződött a szemében. Michael gyűlölte magát, amiért így megijesztette. A nő a barátjának tartotta, és belé helyezte a bizalmát ebben a sorsdöntő helyzetben. Az esztelen csók azonban oda vezetett, hogy Catherine már gyanakodva figyelte őt, amikor bezárta mögöttük a hálószoba ajtaját. A teste megfeszült, mintha attól félne, hogy ő erőszakoskodni próbál vele, és egyetlen szó nélkül lépett be a paraván mögé, hogy átöltözzön hálóruhába. Nagy, formátlan, csöppet sem átlátszó hálóingben lépett elő, de így is határozottan kívánatos volt, amikor bebújt a takaró alá. Michael igyekezett természetesen viselkedni, mintha teljesen rendjén való dolog lenne, hogy egy szobában alszanak. Fekhelyét a lehető legmesszebb helyezte el az ágytól. Óvatosan elfújta a gyertyákat, majd ő is átöltözött, és lefeküdt. Talán sikerült valamelyest eloszlatnia Catherine aggodalmát, mert hamarosan halk, egyenletes szuszogást hallott. Irigyelte a nőt a tiszta lelkiismeretéért, ami abból fakad, hogy ő nem bűnös lélek, hanem szent. Az ő romlottságára viszont ékes bizonyíték, hogy akarata ellenére elégedettséget vált ki belőle a tudat, hogy a nő egy pillanatra az övéhez hasonló hevességgel viszonozta a csókját. Tehát, bár jó és erényes asszony, ő is érzi a köztük kialakult fizikai vonzalmat. Pedig könnyebb lenne a helyzet, ha nem érezné. Michael a sötétségbe bámult, és hallgatta a tenger monoton zúgását. Azon tűnődött, vajon magasztos erkölcsi elveik meg tudják-e óvni őket attól, hogy elkövessék a megbocsáthatatlant.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

125


Huszonharmadik fejezet Catherine hátravetette a fejét, és belekacagott a szélbe. – Ez gyönyörű! Michael hallgatólagosan egyetértett vele, bár nem a mélyben a sziklához csapódó hullámokat nézte, hanem a nő napsütötte alakját. Catherine kísértetiesen hasonlított a Kenneth rajzán látható, démoni szépségű, vad, sziklás tengerparton álló szirénre, akinek halálos éneke a végzetükbe csalogatja a hajósokat. Ha a szirén ugyanolyan gyönyörű volt, mint Catherine, szép haláluk lehetett az ókori tengerészeknek! Davin Penrose megmutatta a vendégeknek a sziget nevezetességeit, és összeismertette Catherine-t meg a „férjét” Skoal népével. A szigetlakók tartózkodóan viselkedtek a lord unokájával. Komótosan, elgondolkodva végigmérték őt is, Michaelt is, majd ismét rá vándorolt a tekintetük. Érezte, hogy bizonyítania kell, nem fogadják be csak úgy. Michael arra gondolt, hogy Catherine szépsége most alighanem ellene dolgozik, hiszen az emberek nehezen hiszik el, hogy egy ilyen bájos teremtés komoly, céltudatos munkára képes. Nem baj, idővel majd megtanulják. – A sziget kicsi, de olyan egyenetlen, csipkézett a partja, hogy a kerülete állítólag negyven mérföld is megvan – mondta most Davin Penrose, és a szikláról levezető köves ösvényre mutatott. – Odalent a Dán-öböl van, a partján egy kis homokos föveny. Érdemes ellátogatni oda is, kellemes piknikezőhely. – Egészen addig, amíg a sirályok el nem hordják az ételt – mosolyodott el Catherine. – Ennyi sirályt még életemben nem láttam! – Skoal szigetén bünteti a törvény, ha valaki megöl egy sirályt – mondta az ispán. – Ha köd van, az ő vijjogásuk jelzi a tengerészeknek, hogy szárazföld közeleg. Michael kezét a szeme fölé tartva kémlelt valamit a távolban, a nappal szemben. – Az ott egy másik sziget, vagy csak délibáb? – Az Bone, a testvérszigetünk. Majdnem akkora, mint Skoal. Nem hallottak még róla? – Sajnos, nem – felelte Catherine. – Milyen furcsa név! [bone = csont – A ford.] – Nem annyira furcsa – mondta szárazon Penrose. – Skoal a vikingek nyelvén koponyát jelentett. Ezt kiáltották a harcosok, amikor a megölt ellenség koponyájából ittak. Mivel pedig a sziget a vikingektől kapta a nevét, logikus, hogy a szomszédos szigetet „Csontnak” hívják. – Az ispán korábban engedélyt kért és kapott Catherine-től, hogy bármikor rágyújthat. Elővette agyagpipáját, és megtöltötte a dohányzacskójából. – Bone közigazgatásilag Skoalhoz tartozik, tehát szintén a lord birtoka. Catherine arrafelé nézett a tarajos hullámok fölött. – Lakik ott valaki? – Az egy szerencsétlen hely – felelte Penrose, miközben a pipa fejét a széltől védve meggyújtotta a dohányt. – Hatalmas sirálykolónia él ott, és ott legeltetjük a birkákat meg a teheneket, de ember már legalább száz éve nem lakik Bone szigetén. – Miért tartják szerencsétlen helynek? – kérdezte Michael. – Azért, mert az ír szerzetesek ott is építettek templomot, ahogy itt, de aztán legyilkolták őket a vikingek, éppen a húsvéti mise közben. Hosszú idő telt el, mire Bone újra benépesült. Eleinte jól mentek a dolgok, aztán a pestis elvitte az összes férfit, asszonyt, gyereket. Azóta senki sem akar ott letelepedni. – A jószágigazgató elmélázva nézte a tengert. – Van más probléma is – folytatta. – Sziklás a terep, nem olyan termékeny a talaj, mint itt. És bár csak néhány mérföld a távolság a két sziget között, úgy hullámzik a tenger, és olyan erősek az áramlatok, hogy nehéz az átkelés. – El lehet látogatni Bone-ra? – kérdezte Catherine, akinek szemmel láthatóan fölkeltette az érdeklődését a titokzatos sziget.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

126


– Hogyne, jó kormányossal, szélcsendes napon. Évente egyszer-kétszer átmegyünk, hogy megnyírjuk a birkákat és levágjunk néhány marhát. Rágós a húsuk, de így több művelhető terület marad a mi szigetünkön. – Skoal amolyan önálló kis királyság, nem igaz? – jegyezte meg Catherine. – Szinte teljesen önellátó, a családok évszázadok óta ott élnek, és minden talpalatnyi földet ismernek. Biztosan büszke rá, hogy részese lehet. Az ispán erősen ráharapott a pipa szárára, és az állkapcsán megrándult egy izom. Catherine nem vette észre, mert a lakatlan szigetet nézte, Michael azonban jól látta, és igencsak meglepődött rajta. Érdekelte volna, mi váltott ki ilyen reakciót az egyébként igen nyugodt embernek tűnő ispánból, miért nem örül Penrose, hogy megdicsérte a nő, aki könnyen a kenyéradója lehet. Penrose hosszas hallgatás után kivette a pipát a szájából, és szenvtelen hangon így felelt: – Csak a munkámat végzem. Skoal minden lakója megteszi a magáét. Szükségünk van egymásra, és megbízunk egymásban. Ezen a szigeten nincs bezárt ajtó. Miközben visszafelé, a kikötött lovaik felé ballagtak, Glynis Penrose és két kisfiú bukkant elő egy széltépázta, göcsörtös kis facsoport mögül. Az ispán felesége ezenkívül egy csecsemőt is hozott a magára kötött kendőjébe bugyolálva. A nő vidáman mosolygott rájuk, a két kisfiú pedig szökdécselve a családfő üdvözlésére indult. – Szép jó napot mindkettőjüknek? –mondta Glynis. – Ők a fiaink, Jack és Ned. Azt hiszem, látták önöket erre lovagolni, és izgatottan várták a találkozást. Évek óta nem történt Skoal szigetén ilyen izgalmas esemény, mint az önök látogatása! Jack és Ned udvariasan biccentett, amikor bemutatták őket Catherine-nek, igazából azonban Michael érdekelte őket. A nyolcévesforma, élénk, szigeti szemű Jack azt kérdezte: – Ön harcolt Waterloonál, Melbourne kapitány? Az igenlő válasz után Michaelre csak úgy záporoztak a kérdések. A bátyjánál két-három évvel fiatalabbnak látszó, édesanyjához hasonlóan kék szemű Ned élt-halt a lovasságért, Jack viszont a lövészeket bálványozta. Ebből Michael mindjárt megállapította, hogy igen jó eszű fiú… Míg Michael vitézül állta a kérdésözönt, Catherine Glynishez fordult: – És ki a család legifjabb tagja? – Emily – emelte ki a babát a kendőből Glynis. – Akarja fogni egy kicsit? – De még mennyire! – vette át lelkesen a kicsit Catherine. – Nagyon aranyos kislány vagy! Én vagyok Catherine nénikéd. Te vagy a mama kis kedvence? – dörzsölte össze vele az orrát. – A papa drága kincse? Emily visongott a gyönyörűségtől, és pufók kis karjaival vadul csépelte a levegőt. Élénk társalgásba merültek a babák nyelvén. Catherine sugárzó arca láttán Michaelnek elszorult a torka. A „felesége” megtestesítette mindazt, amiért nagyra becsülte a szebbik nemet. Szerető anya volt, amilyet minden gyerek érdemelne, de csak keveseknek jut osztályrészül. Ezenkívül ellenállhatatlan nő is volt, aki rabul ejtette az ő szívét, és áldozatos ápolónő is, aki önfeláldozóan megmentette az életét. Ideális feleség, csak éppen nem az övé. De nem tudott lemondani róla. Napnál is világosabban nyilallt belé a keserédes felismerés: valójában nincs ellenére a vágy, amit érez, hiába nehezíti meg a szerepe eljátszását. Hiszen már az megér szinte bármilyen árat, hogy Catherine közelében lehet. – Milyen édes! – mondta Catherine, amikor visszaadta édesanyjának a kacarászó kisdedet. – Megfigyeltem egy érdekes dolgot – folytatta. – A szigetlakók vagy fekete hajúak, mint én, Davin és Jack, vagy szőkék, mint maga, Ned és Emily. A középút, a barna haj, mintha nem is létezne. – Mosolyogva pillantott Michaelre. – Csak neked barna a hajad, mert neked egy cseppnyi skoali vér sem csörgedezik az ereidben.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

127


Michaelnek eszébe jutott, hogy valójában jó néhány cseppnyi vért kapott a nőtől, de ebből a szempontból az aligha számít. – Igaza van – mondta elgondolkodva Glynis. – Gondolom, azért van ez, mert többnyire szőke skandinávok és fekete hajú kelták voltak az őseink. – Egy régi legenda szerint – tette hozzá a férje – a szigeti szemek a selkie-től erednek. A selkie mesebeli lény, a tengerben fóka, a szárazföldön ember. – Csodaszép mese – folytatta Glynis. – A selkie egy hollófekete hajú, angyali mosolyú lányt szeretett, de csak teliholdkor tudott kijönni a szárazföldre, a lány pedig nem tudta követni őt a tengerbe. Egymáséi lettek, és a lány gyereket szült neki. De férjnél volt, és amikor a férje meglátta a baba szemében a tenger színét, fogta az íját, kiment a Fóka-sziklára, és végzett a vetélytársával. A legenda szerint a selkie szelleme teliholdkor mindmáig szólongatja a szerelmét. – A történet tanulsága a jelek szerint az, hogy a házasságtörés nem vezet jóra – jegyezte meg szárazon Michael. Glynis megjátszottan elgyötört arccal nézett rá. – Az angolszászokba egy cseppnyi romantika sem szorult! – Attól tartok, ez így van – hagyta rá Michael. A házasságtörést őszintén ellenezte. Az ispán megnézte a zsebóráját. – Mivel Lord Haldoran meghívta önöket teára, jobb, ha indulunk. Vacsorára otthon leszek – mosolygott rá bensőségesen a feleségére. Lóra szálltak, és búcsút intettek Glynisnek meg a fiúknak. Miután megtettek fél mérföldet a sziklafallal párhuzamosan haladó ösvényen, a termékeny földeket sűrű, szélfútta bozótos váltotta fel. Az út éles kanyart vett, Davin Penrose itt megállította a lovát. – Lord Haldoran Kis-Skoalon lakik. Ez itt a Nyak, a sziget két felét összekötő természetes töltésút. Michaelnek fölszaladt a szemöldöke a hajmeresztőén keskeny kőcsik láttán, amelynek tövében, a szédítő mélység alján hullámok ostromolták a sziklafalat. – Az útikönyv említette, hogy a Nyak mindössze tíz láb széles és több száz láb magas, de a szavak nem tudják visszaadni ezt a látványt. – A szerző túlzott, a Nyak helyenként megvan jó tizenkét láb széles is – felelte fanyar humorral az ispán. – De az állatok idegesek lesznek, úgyhogy jobb, ha gyalog megyünk át. Leszálltak a nyeregből, és lovaikat kantárszáron vezetve elindultak a keskeny töltésúton. A közepén Catherine megállt, és lenézett a mélybe. A szél vadul csapkodta a ruháját, a hullámok zúgását pedig alig tudta túlharsogni. – Nem kellene ide korlátot építeni? – Szükségtelen – felelte Penrose. – Egyetlenegyszer fordult elő, hogy valaki leesett innen, és az is csak azért, mert részeg volt. A szigetlakók tudják, hogy óvatosnak kell lenniük. Catherine kétkedve pillantott a szakadékba. Máris eldöntötte, hogy ha ő lesz a sziget úrnője, rövid időn belül korlát fog húzódni a Nyak két szélén. – Egyébként az a szigetecske a Fóka-szikla, ahol a legenda szerint a selkie-t megölték – tette hozzá Penrose. A távolban az egyik sziklát valóban beterítették a napfürdőző fókák. Catherine látta lelki szemei előtt, ahogy a hold ezüstszínű fényénél kimászik a partra egy fóka, és emberré változik. Ha olyan magas, karcsú, erős, igéző pillantású férfivá változott, mint Michael, érthető, hogy az a szegény lány megfeledkezett a becsületről, a józan észről… Nagy sóhajjal indult tovább. Az ő dilemmája nem a házasságtörés, hiszen már nincs férje, ő maga jelenti a megoldhatatlan problémát. Ragnarok lóháton mindössze néhány percnyire volt a Nyak túlsó végétől. Az ősidőket idéző neve ellenére viszonylag új ház a sziklafal szélének közelében állt. A Palladio olasz reneszánsz építész stílusjegyeit magán viselő, fenséges, rideg benyomást keltő épület kissé kilógott a vad, szeles tájból.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

128


Davin nem szállt le a lováról, amikor a házhoz vezető bekötőút végére értek. – Ha nem haragszanak, itt magukra hagyom önöket. Van még egy kis dolgom. Visszatalálnak a kastélyba? – Ne aggódjon – felelte Michael, miközben lesegítette Catherine-t a nyeregből. – Skoal nem elég nagy ahhoz, hogy el lehessen tévedni rajta. Az ispán megbökte a kalapja karimáját, majd elügetett. Catherine hosszan nézett utána, és megjegyezte: – Az az érzésem, nem szívesen lenne Lord Haldoran vendége. Mielőtt Michael válaszolhatott volna, vállas, izmos, sebhelyes arcú férfi lépett ki a házból. – Doyle vagyok – mutatkozott be tömören. – Elviszem a lovakat az istállóba. Catherine Doyle kezébe adta a gyeplőt, és közben kíváncsian szemügyre vette a férfit. Ismerősnek tűnt. Talán Brüsszelben láthatta, ő lehetett az egyik nagydarab, marcona szolga, aki segédkezett Anne és a gyerekek Antwerpenbe menekítésekor. Doyle londoni akcentusa elárulta, hogy valószínűleg nem Skoalról származik, viharvett arca pedig banditára emlékeztetett. Legalább annyira furcsa látvány volt a szigeten, mint a ház. Fölmentek a lépcsőn, és a komornyik, aki szintén marcona londoni volt, bevezette őket a csillogó, márványpadlós előcsarnokba. A jelek szerint Haldoran olyan személyzetet válogatott össze, akik szükség esetén őrségként is megállják a helyüket. – Szép jó napot, Catherine kuzin, Melbourne kapitány! – hallották a lépcsőről a kastély urának hangját. – Mi a véleményük a szigetünkről? – Egészen egyedi, és nagyon szép – felelte Catherine, és átadta a komornyiknak a kalapját meg a lovaglóostorát. – Lehet, hogy nem gazdag, de gondozott. Nem láttam jelét, hogy az emberek szükséget szenvednének. – Mindenkinek van fedél a feje fölött, étel a gyomrában, és cipő a lábán – mondta Haldoran. – Ez pedig több, mint ami Britannia legtöbb vidékéről elmondható. – A kézcsók után a kelleténél egy pillanattal tovább tartotta a kezében Catherine kezét, majd betessékelte őket a szalonba. A tea és a sütemények mellett üres, nyájas csevegést folytattak, Haldoran a szigeten látottakról kérdezgette Catherine-t. Michael nem sokat szólt, de Catherine-nek feltűnt, hogy furcsamód így is az ő jelenléte érezhető a legerősebben. A teázás végeztével Haldoran azt kérdezte: – Megmutassam Ragnarokot? Csodaszép kilátás nyílik a tengerre. Catherine úgy döntött, gyakorolja egy kicsit kedves rokona keresztnevét. – Nagyon szívesen megnéznénk a házat, Clive. Haldoran végigvezette őket a földszinten, és egészen szórakoztatóan mesélt a ház történetéről. Catherine jobban élvezte az idegenvezetést, mint várta. Kiderült, hogy a kuzinjának kitűnő az ízlése, és szenvedélyesen gyűjti a szép tárgyakat. Tele volt a ház csillogó, lakkozott bútorokkal, keleti szőnyegekkel, szépművészeti alkotásokkal. Az emeleten, a ház hátsó sarkában ért véget a körút. Haldoran ezekkel a szavakkal nyitotta ki az utolsó helyiség ajtaját: – Ez biztosan érdekelni fogja, kapitány! A helyiség nagy, széles ablakai a tengerre néztek. Catherine azt hitte, ez is csak egy szép szoba, mint a többi, mígnem rájött, hogy a fegyverteremben járnak. A falakon régi kardok, alabárdok, tőrök lógtak, a legbecsesebb darabokat pedig üvegajtós vitrinekben állították ki. Catherine szája elkeskenyedett. A hadsereg mellett nőtt fel, de ettől nem lett a fegyverek szerelmese. Éppen ellenkezőleg! Furcsa disszonanciát érzett az ablakon besütő napsugár és az őket minden oldalról körülvevő, csillogó-villogó halál között. – Ilyen gyűjteményt még csak skót-felföldi kastélyokban láttam – jegyezte meg Michael. – Egyik-másik darab egészen különleges. Haldoran kinyitotta az egyik tárlót, és kivett belőle egy szokatlanul hosszú pisztolyt. Megsimogatta a sárgaréz csövét, és látszott, hogy ez már-már érzéki örömöt okoz neki.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

129


– Hatlövetű, az egyik legelső ismétlőfegyver, több mint kétszáz éves. Nehéz megtölteni, szörnyen pontatlan, és hajlamos csütörtököt mondani, de érdekes darab. Michael szakértő szemmel, alaposan megvizsgálta a pisztolyt, tett rá egy-két szakavatott megjegyzést, majd visszaadta. Haldoran visszatette a fegyvert a vitrinbe. – Vannak elsőrangú kardjaim is. Tudja, milyen a damaszkuszi acél? – Ha jól emlékszem, nyújtják és összehajtogatják, mint a leveles tésztát – felelte Michael. – Állítólag a damaszkuszi penge élesebb, mint az európai kardok. – Élesebb bizony – mondta Haldoran, majd elővette tűzszerszá-mát, és meggyújtotta az egyik üvegszekrényen álló gyertyát. – Ezt nézze meg! Azzal kivett az egyik tárlóból egy elegáns ívű görbe kardot, és két kézzel megmarkolta a nyelét. Egy villámgyors csuklómozdulat, és a penge szabad szemmel alig követhetően lesújtott, hosszábán kettészelve a gyertyát. Catherine-nek a lélegzete is elállt, hiszen a kard olyan tisztán vágta el a gyertyát, hogy a két fele egyben maradt, és a láng szinte meg sem rebbent, úgy égett tovább. – Ez hihetetlen! – mondta. – Nem is tudtam, hogy létezik ilyen éles kard. – Örülök, hogy a franciáknak nem voltak ilyen pengéik – tette hozzá Michael. – Nem szívesen nézném meg, mit művel az emberi testtel. – Hát, nem is szép látvány. – Haldoran visszatette a hosszú, görbe kardot a helyére, majd egy másik tárlóból szokatlan tárgyat vett elő. – Látott már indiai tőrkést, kapitány? A nyele derékszöget zár be a pengével, fenomenálisan lehet vele szúrni. Közelharcban halálosnak tartják. Míg a férfiak a különböző egzotikus szúrófegyverekről társalogtak, Catherine az ablakhoz lépett. Visszataszítónak találta Clive fegyverszenvedélyét. Kíváncsi lett volna, akkor is ilyen vérszomjas lenne-e, ha részt vett volna már igazi csatában. Tudta, hogy a háború rendszerint eloszlatja az ember romantikus illúzióit. Mivel a ház sziklán állt, csodálatos kilátás nyílt a tengerre. A mélyben fáradhatatlanul ostromolta a sziklákat a víz. A délelőtti körút során Catherine több helyen is látott kellemes parti fövenyt, a sziget partvonalának nagy része azonban kő volt. A távolban ott sötétlett Bone szigete. Skoal és Bone. Koponya és csont. Vajon itt tölti majd élete hátralevő részét? A háta mögött megszólalt Haldoran: – Mit gondol a mi tekintetes ispánunkról, Catherine? Catherine megfordult, és az ablakpárkánynak dőlt. – Davinről? Úgy láttam, amit ő nem tud a szigetről, azt nem is érdemes tudni, a bérlők pedig szeretik és tisztelik. Azt hiszem, a nagyapám szerencsésnek mondhatja magát, hogy ilyen alkalmazottja van. – Érti a dolgát, azt meg kell adni, de én nem erre gondoltam. Nem érzett valami erősebb köteléket? Nem támadtak rokoni érzései? – Mire akar kilyukadni? – kérdezte bosszúsan Catherine. – Szimpatikusnak találtam Davint, de alig ismerem. Miért támadtak volna rokoni érzéseim? Clive gonoszul elmosolyodott. – Azért, mert a derék, józan, megfontolt Davin a maga legközelebbi rokona. Az egyetlen első unokatestvére. – Úgy tudtam, anyámnak nem volt testvére. – Nem is volt. Davin az apja oldaláról való. Harald fattya egy szigeti lánytól. Catherine döbbenten meredt rá. – Úgy érti, a lord unokája? És a nagyapám tud erről? – ó, de még mennyire, hogy tud! Tudja az egész sziget. Harald huszonegy éves korában bejelentette, hogy feleségül akarja venni a kedvesét, aki a Penrose család paraszti ágából származott. A lord haladéktalanul elküldte Haraldot egy nagy európai körutazásra, de addigra már késő volt: a lány teherbe esett. Majdnem végig sikerült eltitkolnia mindenki elől, még a családja sem jött rá. Aztán belehalt a szülésbe, és közben a szerelmét szólongatta. A csecsemőt a szülei nevelték föl. – Haldorannak szinte szikrázott a szeme, látszott, hogy igen szórakoztatónak találja a történetet. – Harald soha nem bocsátott meg egészen az apjának.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

130


Miután hazajött, törődött Davinnel, gondoskodott a megfelelő iskoláztatásáról is, de ez persze nem változtatott a tényen, hogy fattyú. Catherine görcsösen markolta az ablakpárkányt. Nem csoda hát, hogy Glynis és Alice Matthews zavartan összenéztek, amikor előző este a rokonairól kérdezősködött. – Más szóval, ha Davin törvényes gyerek lenne, ő örökölné Skoal szigetét. – Igen, de a lord aligha fogadja hivatalosan unokájává a fia fattyát. – Haldoran álságosán mézesmázos mosolyt villantott Catherine-re. – Gondoltam, jobb, ha megtudja, úgyis tudja mindenki. Michael, aki addig csöndben hallgatta a beszélgetést, most azt kérdezte: – Mit gondol, Davin neheztel a feleségemre, amiért ő az örökség várományosa? – Egy kicsit talán igen, de túl nyámnyila ő ahhoz, hogy bajt keverjen. Ha megtartják ispánnak, rendesen elvégzi majd a dolgát, ahogy eddig. – Haldoran most ugyanolyan gyorsan ejtette a témát, ahogy előhozta. Egy állványhoz lépett, és leemelte róla az egyik hosszú puskát. – Ez egy Kentucky puska, amerikai. A külseje egyszerű, de ilyen pontos fegyver még nem volt a kezemben. Nézzék! Azzal megtöltötte a puskát, majd kinyitotta az ablakot. Nyirkos tengeri levegő áradt a szobába, és erősebben hallatszott a sirályok rikoltozása is. Haldoran hunyorogva, nagy összpontosítással célzott. A zárt térben fülsiketítő volt a dörrenés. Catherine összerezzent, amikor a távolban az egyik sirály panaszosan felvijjogott, majd élettelenül hullott a tengerbe. Társai eszeveszetten riogva szárnyra kaptak, és elmenekültek. – Szép lövés volt – ismerte el hűvösen Michael –, de én úgy tudtam, Skoal szigetén tiltja a törvény a sirályok lelövését. – Eggyel több vagy kevesebb, nem számít – fordult felé kihívóan csillogó szemmel Haldoran. – Persze, mivel ön katonatiszt, nyilván jobban lő, mint én. – Nem feltétlenül. A tiszt feladata az, hogy az alakulatát vezesse, nem az, hogy személyesen lövöldözze le az ellenséget. – Ön túl szerény. Próbálja csak ki ezt a puskát! Skoal igazán tud nélkülözni még egy sirályt. – Azzal Haldoran újabb fojtást és golyót nyomott a csőbe, majd átnyújtotta a fegyvert vendégének. Michael egy pillanatig habozott, majd megkeményedtek az arcvonásai, és átvette a puskát. Végigpásztázta tekintetével a terepet. – Mivel nem vagyok helybeli, nem szívesen szegném meg a törvényt – mondta végül. – Ezért arra a cserjére fogok célozni a hegyfokon. A felső ágára. Catherine alig látott el odáig, hunyorogva próbálta kivenni, melyik cserjéről van szó. A szélben hajladozó bokor rendkívül nehéz célpontot nyújtott. Catherine a szeme sarkából látta, hogy a házigazda elmosolyodik. Michael vállához emelte a Kentucky puskát, célzott, majd meghúzta a ravaszt, mindezt úgy, mintha mi sem lenne ennél egyszerűbb. A távoli hegyfokon a cserje felső ága pördült néhányat a levegőben, majd lebucskázott a szikláról, és a tengerbe zuhant. – Bravó! – mondta fagyos arccal Haldoran. – Ön igazi mesterlövész. – Jó fegyverrel könnyű – felelte hidegvérrel Michael, és visszaadta a puskát. – Vívni is olyan jól tud, mint lőni, kapitány? – kérdezte némi éllel a hangjában Haldoran. Michael vállat vont. – Úgy-ahogy meg tudom védeni magam karddal, de nem vagyok vívómester. Catherine nyugtalanul figyelte a fejleményeket. Látta, hogy kimondatlanul is valamiféle versengés zajlik a két férfi között. Haldoran mindenáron provokálni akarja Michaelt, aki igyekszik kitérni az erőpróbák elől. Vajon mi az ördögöt akar bizonyítani a kuzinja? Nem tetszett neki a dolog, ezért megszólalt: – Ideje mennünk. Nagyon köszönjük a meghívást, Clive.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

131


– Ne szaladjanak el, Catherine! – felelte Haldoran, és egy újabb vitrinből két egyforma lovassági kardot vett elő. – Előbb még hadd tegyem próbára a férje vívótudományát! – Azzal megfogta az egyik kard pengéjét, és markolattal előre odadobta Michaelnek, aki ügyesen elkapta. Haldoran gunyorosan tisztelgésre emelte a nála maradt kardot. – En garde, kapitány! – kiáltotta, majd se szó, se beszéd nekirontott Michaelnek.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

132


Huszonnegyedik fejezet Catherine-nek kis híján megállt a szíve, amikor Haldoran Michael mellkasa felé döfött a karddal. De mielőtt sikolthatott volna, Michael már hárította is a támadást. – Elment az esze, Clive? – rivallt rá a kuzinjára. – Őrültség éles pengével vívni! – Badarság – felelte Haldoran, és újra támadásba lendült. Fülsértő, fémes sikollyal csúszott el egymáson a két penge. – Ez csak sport, a haja szála sem görbül senkinek. Igaz, kapitány? – Ártalmatlan játék, akár a fogócska – mondta fanyar iróniával Michael, majd kivédte az újabb rohamot. – Egy igazi sportember nem tud ellenállni a kísértésnek. – Örülök, hogy egyetértünk – mondta Clive, és közben Michael felé szurkált a kardjával, hogy fölmérje, mennyire jó vívó. – A legjobb sport azonban a vadászat Közép-Angliában. Próbálta már? – Nem volt még részem ebben a szerencsében, de máshol is vannak jó vadászterületek. – Michael határozott mozdulattal hárította az újabb vágást. – Spanyolországban a helyi agarakkal remek vadászatokat rendeztünk. – Kissé rusztikusán hangzik, de érdekes. – Haldoran újból előrelendült, és nagy zajjal összecsapott a két penge. A beszélgetés elakadt, csak a terem közepén fel-alá mozgó két férfi heves zihálása hallatszott. Clive elsőrangú vívónak bizonyult, aki gyorsan lecsap az ellenfél gyenge pontjaira. Michael lassabban mozgott, a házigazdához képest már-már esetlennek hatott. Catherine lélegzet-visszafojtva figyelte őket. A kuzinja ugyan sportnak nevezte a csörtéjüket, de ha Michael nem védekezett volna elég jól, súlyosan megsebesülhetett volna, vagy akár még rosszabbul is járhatott volna. Időbe telt, mire Catherine felismerte, hogy Michael szándékosan visszafogja magát. A támadásai erőtlenek voltak ugyan, de valahogy mindig úgy állt a kardja, hogy megvédje az ellenfél pengéjétől, újra meg újra hátrébb húzódott ugyan, de sarokba nem tudta szorítani Haldoran. A tökélyre fejlesztett mesterségbeli tudás nyilvánult meg. Csak az tudhatta, mit csinál, aki jól ismerte őt. A küzdelem akkor ért véget, amikor Haldoran egyszer csak áttörte Michael védőállását. Catherine kis híján felsikoltott, amikor a penge Michael torka felé közeledett. Michael azonban az utolsó pillanatban fölrántotta a kardját, és védte a szúrást. Haldoran fegyvere majdnem kicsúszott gazdája kezéből, és a hegye oldalt súrolta Michael csuklóját, amelyből szivárogni kezdett a vér. – Jaj, kedves barátom, annyira sajnálom! – lépett hátra Haldoran, és leengedte a kardja hegyét. – Nem állt szándékomban megsebezni, de annyira felvillanyozott, hogy méltó ellenféllel vívhatok, hogy megfeledkeztem magamról. – Szabadkozását azonban meghazudtolta a diadalmasan csillogó szeme. – Nem történt semmi, csak egy kis karcolás az egész – felelte Michael, majd letette a kardját az egyik vitrinre, és előhúzta a zsebkendőjét. Catherine hevesen kalapáló szívvel szaladt oda, hogy megvizsgálja a sebet. Szerencsére valóban jelentéktelen volt, ahogy Michael mondta. Catherine bekötötte a férfi zsebkendőjével a kis vágást. Miután végzett, haragos pillantást vetett a házigazdára. – Riasztó elképzelései vannak a sportról, kuzin! – Utoljára fordult elő – ígérte Haldoran. – Legközelebb tompa élű pengével fogunk asszózni. De ritka élmény volt ilyen képzett ellenféllel megvívni. E téren is túl szerényen nyilatkozott a tudásáról, kapitány! – Csak annyit tanultam meg, amennyit muszáj – felelte Michael, és ráhúzta a ruhaujját a bekötött csuklójára. – Köszönjük az igen szórakoztató vendéglátást, Haldoran.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

133


– Én tartozom hálával. A szigeten sokszor elunom magam társaság híján. – Clive őszintének tűnő sóhaj kíséretében folytatta: – Sajnos, holnap Londonba utazom pár napra. Remélem, itt lesznek még, amikor visszajövök. – Ne maradjon soká! – mondta erőltetett mosollyal Catherine, pedig valójában annál jobban örült volna, minél tovább marad el a kuzinja. Lóra szálltak, és elindultak Nagy-Skoal felé. Catherine csak akkor szólalt meg, amikor már a Nyakon vezették át a két állatot. – Mi az ördögért hagyta ezt? – kérdezte fagyosan. – Hagytam? Ha az emberre karddal támadnak, nincs sok választása. Catherine elgyötörten nézett rá. – Hamarabb is véget vethetett volna az egésznek. Jobb vívó, mint Haldoran, csak titkolta. – Rájött? Akkor nem is vagyok olyan jó színész, mint gondoltam. – Michael szája mosolyra húzódott. – A kuzinja képzett fegyverforgató, de amatőr, nem hivatásos. Miután elkövettem azt a hibát, hogy lefőztem céllövészetben, mindenáron be akarta bizonyítani, hogy valamiben fölém tud kerekedni. Tudtam, hogy minél előbb hagyom nyerni valamiben, annál előbb szabadulunk. – De súlyosan meg is sebesülhetett volna, csak azért, hogy neki ne sérüljön az önérzete! – csattant föl Catherine. A férfi felvonta a szemöldökét. – Azt hiszem, most először látom dühösnek. Nem is tudtam, hogy a szentek is elvesztik néha az önuralmukat. – Soha nem állítottam, hogy szent vagyok, és ki nem állhatom, ha valaki vidáman hagyja, hogy tűpárnának használják! – Ez a veszély nem fenyegetett – mondta Michael, és lassan szeretetteljes mosolyra húzódott a szája. – Túlzásba esik, mert elragadja a hév. Nagyon bájos. A férfi szeméből áradó gyengédség egy csapásra lefegyverezte Catherine-t. Rájött, hogy Michaelnek igaza van, túlreagálta a dolgot. Ha nem vigyáz, a férfi észreveheti, hogy milyen mélyek az érzelmei. Lassan kifújta a levegőt. – Nem tudtam volna elviselni, hogy megsebesüljön, miközben nekem segít. Anélkül is épp eléggé nyomaszt a bűntudat, amiért belerángattam ebbe az őrült kalandba. – Bűnbánatra igazán ne vesztegesse az idejét – mondta némiképp keserűen Michael. – Abból nem származik semmi jó. A töltésút végére értek. Michael összekulcsolta az ujjait, hogy fölsegítse Catherine-t a nyeregbe. Catherine a ló hátán komoran megszólalt: – Vigyázzon Haldorannal! Furcsa ember. Hálával tartozom neki, amiért Brüsszelben segített nekünk, de kedvelni nem tudom. – Én sem rajongok érte. Láttam hozzá hasonló önjelölt hősöket a hadseregben. Egyik sem élt sokáig. – Michael is nyeregbe pattant. – Amiatt nem kell aggódnia, hogy a kuzinja belerángat valami gyilkos csatába. Egy öreg katona igazi mestere a fölösleges harcok kikerülésének. Catherine elmosolyodott. A férfi eloszlatta a félelmeit. A saját félelmeit azonban sajnálatos módon nem. Michael a rögtönzött párbaj során érzékelte, hogy Haldorannak nem lett volna ellenére, ha sikerül halálos kimenetelű „balesetet” okoznia. De vajon miért akarná megölni? Talán egyszerűen azért, mert kétszer állt sorba, amikor a vérszomjas természetet osztogatták. De lehet más ok is. Michaelnek feltűnt, hogy Clive szemében mohó birtoklási vágy csillan, amikor szépséges kuzinjára néz. Lehet, hogy a vágy őrjítette meg annyira, hogy Catherine „férjének” halálát kívánja? Talán. Egyvalamiben azonban biztos volt: Haldoranon rajta kell tartania a szemét.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

134


Catherine és Michael a kastélyba belépve a tálcán teát vivő komornyikkal találkoztak össze. Catherine gyanította, hogy a nagyapjának viszi, ezért megkérdezte: – Olson, bemehetek most a lordhoz? – Megérdeklődöm – felelte méltóságteljesen a komornyik. Miután elment, Michael azt kérdezte: – Magával menjek, vagy inkább egyedül lép be az oroszlánbarlangba, amíg én megfürdöm vacsora előtt? Catherine ezt átgondolta. – Lehet, hogy jobb, ha egyedül megyek. Az a gyanúm, hogy egy ilyen öreg kakas, mint a nagyapám, egy másik hím jelenlétében szükségét érzi, hogy hangosan kukorékoljon, és a szemétdomb urának nyilvánítsa magát. – A Penrose család férfitagjaira ez igencsak jellemző. – Magát viszont még soha nem láttam pózolni. – Nekem nincs rá szükségem – mosolygott rá gonoszul a férfi. Catherine nevetett, de miután Michael elment, rádöbbent, hogy a férfi ezt nem is igazán viccnek szánta. Valóban megvolt benne az a csendes magabiztosság, amelynek birtokában az ember nem akar mindenáron bizonyítani. Vagy mégis? Eszébe jutott a férfi tekintete, amikor apja haláláról beszélt, és megértette, hogy csak a fizikai erőt, ügyességet igénylő dolgokban magabiztos, az érzelmek zavarosabb világában már nehezebben igazodik el. Furcsamód gyöngéd szeretetet ébresztett benne a tudat, hogy Michael sebezhető. Kisvártatva megjelent Olson. – Őlordsága fogadja önt, asszonyom. Követte a komornyikot a nagyapja hálószobája melletti szalonba. Olson az üvegajtó felé intett. A habkönnyű, fátyolszerű függönyön át egy kerekes szék körvonalai látszottak. – Őlordsága odakint várja. Catherine kilépett a napos erkélyre, ahonnan szép kilátás nyílt a szigetre. Érkezésének a nagyapján kívül szemtanúja volt egy hatalmas, barna kopó is. Kettejük közül a kutya látszott barátságosabbnak. A lord nem vesztegette az időt udvariaskodásra. – Jöttél megnézni, földobtam-e már a talpamat? – morogta. Catherine elmosolyodott. Már nem tudta úgy megfélemlíteni a nagyapja, mint első találkozásukkor. – Én is örülök, hogy látom, Nagyapa. – Leült egy egyenes támlájú székre. – Jól néz ki ma. Természetesen mélységesen lesújtanak a kicsattanó egészség jelei, de majd igyekszem leplezni a csalódottságomat. Az öregembernek leesett az álla, majd kénytelen-kelletlen elmosolyodott. – Gonosz nyelved van, lányom! Elmosolyodott Catherine is. – És mit gondol, kitől örököltem? – Nagyon gonosz nyelved van – motyogta a lord, de a szemén látszott, hogy mulattatja a dolog. – Mi a véleményed a birodalmamról? – Hihetetlenül változatos a táj ahhoz képest, hogy ilyen kicsi a sziget. Rétek, mocsarak, fás völgyek. Lenyűgözött, hogy szinte teljesen önellátó a sziget. – És az emberek? Catherine széttárta a karját. – Akikkel találkoztam, eléggé zárkózottak voltak, de ez természetes. – Természetes bizony. A feudalizmus átkozottul jó rendszer, de minden a hűbérúr jellemén múlik. Ezért nem bíznak meg benned egyből, előbb jobban meg akarnak ismerni. – Ha már a feudalizmusról beszélünk, megdöbbentett, amikor elhaladtunk néhány ember mellett, akik az utat javították, és Davin elmondta, hogy minden tizenöt év fölötti férfi évente két hét robottal tartozik a földesúrnak. Azt hittem, az ilyesmit már évszázadokkal ezelőtt eltörölték. – Ugyan miért ne tartanák karban a saját útjaikat meg a kikötőjüket? A sziget szokásai nem ok nélkül alakultak ki. Azért csak a földesúr tarthat galambot, mert a galamb megeszi a gabonát. És kutyából is egyedül én tarthatok szukát. – A kutya fölállt, és az öregember

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

135


térdére tette a fejét, a lord pedig megborzolta a hosszú füleit. – Ha bárkinek lehetne szukája, a szigetet pillanatok alatt elárasztanák a kutyák. Idővel majd mindent megértesz. Catherine oldalra billentette a fejét. – Komolyan fontolgatja, hogy megtesz örökösének, vagy csak játszik velem? Végső soron Clive férfi, és a szigeten született. Ő a kézenfekvő választás. – Igen, de… – A nagyapja félrenézett. – Clive nem itt tölti az ideje java részét, sok minden mással is foglalkozik. Inkább olyasvalakire akarom hagyni Skoalt, akinek ez a legfontosabb az életében. Jó válasz volt, de Catherine azért megérezte, hogy a nagyapja és Lord Haldoran között valami nem stimmel. – Mesélj a szüléidről! – szólalt meg hirtelen a lord. Catherine gyanakvóan nézett a nagyapjára, nem volt biztos benne, mit akarhat hallani. Az öregember zavartan tépkedte az ölébe terített takarót. – Tudod, nem igaz, hogy ne szerettem volna az anyádat. Gyönyörű lány volt. De nem akartam, hogy William a szigetről válasszon feleséget. Skoal könnyen beltenyészetté alakul, időről időre vérfrissítésre van szüksége. Lehet, hogy ez volt a kifogása Haraldnak a szigeti lánnyal való kapcsolata ellen is? – Elméletben megértem, hogy szükség van a vérfrissítésre – mondta Catherine – de a szüleim nagyon boldogok voltak együtt. Anyám szeretett a hadsereg közelében élni. Azt hiszem, ezért nem jutott soha eszembe, hogy másfajta életet válasszak. Azzal belefogott a családjuk életének történetébe. Elmondta, milyen nagyra tartották az apját a tiszttársai és a katonái, és hogy az anyja mennyire értett hozzá, hogy bárhol otthont teremtsen. Elmesélte, hogy lovagolni az apjától, beteget ápolni pedig az anyjától tanult meg. Azt is megemlítette, hogy mindketten imádták a tengert, és most, hogy megismerte Skoalt, már tudja, miért. A nagyapja némán, tekintetét a horizontra függesztve hallgatta, majd amikor Catherine befejezte, megszólalt: – Kár, hogy olyan makacs fiú volt. Nem kellett volna örökre elmennie. Most, hogy volt alkalma megismerni a lordot, nagyon is jól értette, miért érezte úgy az apja, hogy nem látnák szívesen. De tapintatosan csak ennyit mondott: – Ők csak egymásnak és a hadseregnek éltek. Örültem, hogy egyszerre haltak meg. – Elcsuklott a hangja. – Nehéz… nehéz lett volna egyedül folytatnia az életét bármelyiküknek. Visszapislogta a könnyeit, és tudta, hogy nemcsak a szüleit, hanem önmagát is siratja. Hiszen olyan házasságról ábrándozott, amilyen az övék volt, és úgy gondolta, része is lesz benne. De keservesen csalódnia kellett. A nagyapja megköszörülte a torkát. – A férjed nem olyan, mint vártam. Komoly embernek látszik. – Colinnal nagyon fiatalon házasodtunk össze. Nem tagadom, hogy volt benne némi vadság, de a családjával és a katonáival szembeni kötelességét soha nem mulasztotta el. – Ez igaz is volt, ahogy a folytatás is-. – ígérem, hogy ha én leszek az örökös, Colin nem fog kárt okozni a sziget lakóinak. – Davin azt mondja, egész értelmes dolgokat mondott a földművelési módszerekről, meg arról, hogy milyen változtatásokra lehet szükség. – Lenyűgözően sokoldalú ember – felelte Catherine. Tudta, hogy Michael, Colinnal ellentétben, nagybirtokon nőtt fel, és a jelek szerint megfigyelte, hogyan kell egy ilyen birtokot irányítani. De Catherine szerette volna már elterelni a szót a férjéről. – Davin megmutatta Bone-t is, és elmesélte a történetét. Tényleg olyan baljóslatú hely? – A múltja önmagáéit beszél. Nemcsak a portyázó vikingek és a pestisjárvány pusztított rajta, népszerű célpontja volt a kalózoknak és a csempészeknek is. Kérd meg Davint, adjon melléd egy jó hajóst, aki átvisz. A legnagyobb tengeri barlang a sziget nyugati végében van. – Az öregember mosolya nosztalgikus sóvárgást tükrözött. – Egészen rendkívüli. Van benne

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

136


egy meleg vizű forrás is. De légy óvatos! Csak apálykor lehet megközelíteni a barlangot, és ha túl sokáig bent maradsz, ott rekedsz az újabb apályig. – Érdekesen hangzik, biztos vagyok benne, hogy a férjem is látni akarja majd. Remélem, lesz időnk ellátogatni oda. – Meddig szándékoztok maradni? – kérdezte a nagyapja, és ujjaival dobolni kezdett a tolószéke karfáján. – Talán két hétig – felelte Catherine, majd bizonytalanul elmosolyodott. – Hacsak nem találja elviselhetetlennek a társaságunkat, és nem dob ki minket. – Két hét nem valami hosszú idő. Sok mindent meg kell tanulnod. Egyre inkább úgy tűnt, őt akarja örökösének a nagyapja. Catherine igyekezett leplezni örömét. – Mindent megtanulok, amit szükségesnek gondol, de akármeddig nem maradhatunk. Colinnak szolgálatra kell jelentkeznie. Az öregember összevonta sűrű szemöldökét. – Maradhatsz nélküle is. A nagyapja magányos. Nagyon is át tudta érezni a helyzetét. – Egyelőre a férjem és a lányom mellett a helyem. A lord szúrósan nézett rá. – Mi lesz, ha megöröklöd a szigetet, Melbourne viszont úgy dönt, nem akar egy ilyen isten háta mögötti helyen élni? Akkor elmész vele, és hagyod Skoalt elrohadni? Catherine keményen a nagyapja szemébe nézett. – Ha megtesz örökösének, a sziget lesz az első a számomra. Felelősséggel tartozom majd az itteni közösség sorsáért, és ez előbbre való, mint a házastársi kötelezettségeim. De őszintén mondom, nem kell amiatt aggódnia, hogy Colin el akar majd vinni innen. – Soha ne feledkezz meg arról, amit most mondtál! – A lord fáradt, elgyötört arccal hátradőlt a tolószékben. – Most pedig menj. Catherine felállt, majd hirtelen elhatározással lehajolt, és arcon csókolta a nagyapját. – Ne hidd, hogy hízelgéssel bármit is elérsz nálam, lányom! – dörmögte zsémbesen a lord. – Már több mint ötven éve tartom rettegésben a sziget egész népét, és nem akarom éppen most abbahagyni. Catherine elnevette magát. – Nagyapa, egy olyan nőt, akire Wellington herceg egyszer is rámordult, nem könnyű megijeszteni! Nem lenne mindenkinek könnyebb, ha barátok lennénk, mint így, hogy terrorizálni próbál? A lord megsimogatta a kutyát, amely még mindig a térdén nyugtatta a fejét. – A vacsora hatkor lesz – mondta. – Legyetek pontosak! Catherine-t büszkeséggel töltötte el, hogy egész könnyen megtalálta a szobájukat, mindössze kétszer tévedt el. Eszébe jutott, hogy Michael fürödni akart, ezért bekopogott. – Szabad! – hallotta a férfi mély hangját. Michael már kiszállt a dézsából, de még nem volt teljesen felöltözve. A pantallóján kívül lazán lógó fehér vászoninge alól kidomborodott a széles válla. Lényegében a teste minden pontját takarta valamilyen ruhadarab. Catherine nem értette, miért kelt mégis olyan izgatóan intim benyomást. – Hogy ment a beszélgetés a nagyapjával? – kérdezte a férfi. Nyirkos, sötétbarna hajából néhány tincs a nyakába hullt, a félig begombolt inge V alakú nyílásából pedig fekete szőrszálak kandikáltak ki. Catherine a padlóra szegezte tekintetét, és óvatosan lehámozta kezéről a kesztyűjét. – Egészen jól – felelte. – A nyers modora érző szívet rejt. Michael sokatmondóan felhorkant. – Még a férjemet is megkedvelte, és ezen ő maga is meglepődött – tette hozzá mosolyogva Catherine. – Engem is meglep – mondta Michael, és a tükörhöz lépett, hogy megkösse a nyakravalóját. – A lakájtól, aki a fürdővizet hozta, érdeklődtem a lord egészségi állapota

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

137


felől. Azt mondta, a szívével van baj. Tud járni, de hamar kimerül, és a legkisebb megerőltetéstől is borzalmas mellkasi fájdalmak gyötrik. Catherine összevonta a szemöldökét. – A mellkasi fájdalom nagyon legyengítheti az embert, de nem feltétlenül életveszélyes. – Ha viszont belátható időn belül nem hal meg, az kínos lehet – jegyezte meg józanul Michael. – Tudom. Mégis nagyon sajnálnám, ha máris elveszteném őt, rögtön azután, hogy megtaláltam. Egészen megkedveltem a vén gazembert. – Catherine lerogyott egy székre. – Most, hogy magát már megismerte, talán eljöhetnék hozzá évente egyszer látogatóba Amyvel, és mondhatnám, hogy a férjemnek más elfoglaltsága van, ezért nem tarthatott velünk. – Egy kis szerencsével beválhat – felelte Michael. Catherine összekulcsolta a kezét az ölében, és arra gondolt, bárcsak bízhatna a szerencséjében!

Huszonötödik fejezet Catherine hangját hallotta: – Kér még sört? – Igen, köszönöm – felelte Michael, és résnyire nyitott szemmel vizsgálgatta a nőt. A tengerparti homokon hevert egy takarón elnyújtózva, tökéletes nyugalomban. Leszámítva, persze, a Catherine közelsége miatt érzett feszültséget. Lustán gyönyörködött a nő ruganyos mozdulataiban. Catherine odasétált a sós vizű tócsához, amelyben a sört hűtötték, kivette a kancsót, és töltött neki egy csuporra valót. Michael felült, átvette tőle a csuprot, és nagyot kortyolt a kesernyés italból. – Kellemes, hogy legalább ma délután kikapcsolódhatunk. Catherine elnevette magát. – Hát, igen, én sem azt vártam ettől a látogatástól, hogy behatóan kell majd tanulmányoznom Skoal történelmét, jogrendjét, mezőgazdaságát. De tulajdonképpen nagyon érdekes. Lenyűgöző, hogy mindent megtermelnek helyben. – A piknik maradványaira mutatott. – Szigeti sajt, itt fogott hering, frissen sült szigeti kenyér, hozzá a szigeten főzött sör, végül a szigeten termett alma. – Mindez a szigeti nádból font fedeles kosárban. Teát és kávét viszont nem termesztenek. – Az bizony súlyos hiányosság! Ezért nem különülhet el Skoal teljesen a világtól. – Catherine felhúzta a lábát, és a térde köré fonta a két karját. Muszlinruhája kék szegélyébe bele-belekapott a szél, kivillant alóla a csupasz lába. – Bárcsak itt lenne Amy! – szólalt meg. – Imádja a tengert. Azt hiszem, ez a vérében van. Michael a nő finom arcélén legeltette a szemét. Mióta Catherine megmentette az életét, tudatosult benne, milyen gyakran használják a „vér” szót a rokoni kapcsolat metaforájaként. Talán azért érzi úgy, hogy eltéphetetlen szálakkal kötődik a nőhöz, azért vésődik olyan élesen a tudatába minden szava, minden mozdulata, mert a létező legnagyobb ajándék kapcsolja össze őket. A szellő most Catherine testéhez préselte a ruhát, tisztán látszott a nő igéző, telt keble. Michael sietve másfelé nézett, mert a teste önkéntelenül is reagált a látványra. Tekintete végigpásztázta a tornyosuló sziklák között megbúvó, félhold alakú, napos fövenyt. Zavartalanul magányos, átkozottul romantikus hely volt. – Davin nem tévedett, valóban kitűnő piknikezőhely – szólalt meg. – Ami azt illeti, Davin Penrose sosem téved. Íme, még egy szent! Ez egyértelműen bizonyítja, hogy csak a maga unokatestvére lehet. Catherine elmosolyodott. – Úgy beszél Davinről, mintha unalmas alak lenne, pedig nem az. Remek társaság ő is, Glynis is. Michael a térdére tette a söröscsuprot. Közeledett a dagály, már csak tőlük egy-két lépésnyire álltak meg a partot nyaldosó lapos hullámok. – Már egy hetet töltöttünk Skoal Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

138


szigetén – szólalt meg a férfi. – Hogy érzi, boldog tudna itt lenni, ha a nagyapja magát választaná? A korábbi életéhez képest elég egyhangúnak ígérkezik. – Igen, ugyanakkor biztonságosnak és kényelmesnek is. Nem vagyok abban a helyzetben, hogy elutasítsam, ha fölkínálják. –Catherine vállat vont. – Hogy boldog lennék-e, azt nem tudom, de elégedett lennék, az biztos. Annál több pedig nem is kell. Michael száján kicsúszott a kérdés, amely már azóta egyfolytában kikívánkozott belőle, hogy a nő a segítségét kérte. – És Colin? Catherine állkapcsa megfeszült. – Davin segítségével egyedül is tudom majd irányítani Skoalt. Michaelnek a lélegzete is elakadt. Szerette volna tudni, vajon azt jelentik-e a nő szavai, hogy a férjével tartósan elválhatnak útjaik. Ha már elhidegültek egymástól, az magyarázatot ad arra, miért nem izgatta Catherine-t különösebben, hogy később meg kell jelennie a szigeten Colinnal is. Michael szíve egy csapásra szaporábban vert. Lázasan dolgozott az agya, próbálta átgondolni, mit is jelent számára ez a helyzet. Tisztességtelen dolog lenne vajon egy olyan nőnek udvarolni, akinek gyakorlatilag véget ért a házassága, ha a törvényes köteléket még nem is vágták el? Aztán belenyilallt a felismerés, hogy a törvényes kötelék elvágható! A válás nagyon ritka ugyan, és sok pénz meg befolyásos barátok kellenek hozzá, de neki igazán megvan mindkettő, és ha kell, az utolsó pennyjét is arra költi, hogy Catherine visszanyerje a szabadságát. Szinte elkábította ez az elképesztő ötlet, de úgy érezte, meg kellene bizonyosodnia afelől, nem magyarázott-e bele túl sokat Catherine szavaiba, ezért némi habozás után megkérdezte: – Többször is utalt rá, hogy Colin esetleg nem lesz része a jövőjének. Azt fontolgatja talán, hogy elhagyja? Catherine lehunyta a szemét. – Ne kérdezzen Colinról! – suttogta. – Kérem, ne kérdezzen róla! Az önuralom falán, amelyet Michael kemény munkával felépített, most egy csapásra rés támadt. – Catherine! – mondta hevesen, és a nő vállára tette a kezét. Meleg volt a bőre a napon felforrósodott muszlinruha alatt. – Catherine! A nő szaggatottan levegőt vett. Remegett az ajka. Michael számára elviselhetetlen volt a szomorúsága. Átkarolta a vállát, másik kezével pedig a haját cirógatta. Catherine lehunyt szemhéja alatt könnyek csillogtak. Michael gyengéden megcsókolta a nő finom bőrét. Finoman szurkálták az összezárult szempillák, és sós ízt érzett a szájában. Catherine torkából fojtott hang tört fel, és megmozdult a teste, de nem azért, hogy elforduljon Michaeltől. A melle a férfi bordáihoz nyomódott, a karja a dereka köré fonódott. Michael félresimított Catherine szélfútta, fekete hajából néhány pihekönnyű szálat, hogy nyelve fölfedezhesse a nő fülének finom ívét. Catherine-ből szaggatott, gyönyörteljes sóhaj szakadt föl, kissé szétvált a két csábosán telt ajka. Ellenállhatatlanul vonzó volt, akár egy gyönge, sebezhető szirén. Michael odahajolt, és a szájára tapasztotta a száját. A sör kesernyés ízét és az alma édességét érezte. A nő szeme csukva maradt, mintha így tiltakozna az illetlen közeledés ellen, de a szája forrón, mohón viszonozta a csókot. Michael szíve hevesen kalapált, a vére vad lüktetésétől nem hallatszott a józan ész szava. Hanyatt döntötte Catherine-t, a takaró alatt ropogott a durva szemű homok. Így látta álmaiban: alatta fekszik a kívánatos teste, a nyakán a halovány bőre alatt látszik a lüktető ütőere. A nő keblére tapasztotta remegő kezét. Lágy volt, buján érzéki, maga a nőiség. Ügyetlenül, kapkodva gombolta ki Catherine ruháját kétoldalt, a vállán. Lejjebb húzta a pruszlikját és az alsószoknyáját, szabaddá téve a mellét. – Gyönyörű vagy, istenem, de gyönyörű! – suttogta rekedtesen. Szájába vette a nő egyik bársonyos mellbimbóját. Azonnal megkeményedett, és édes volt, mint a méz. Szerette volna magába szívni a nő esszenciáját, a meleg nőiséget, amire egész életében vágyott.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

139


Catherine felnyögött, és homorítva hozzásimult. Michael két kezébe fogta a két keblét, és a meleg, selymesen fénylő domborulatok közé fúrta az arcát. Érezte a nő szívverését. Az ujjai pedig Catherine haját cirógatták, újra meg újra. Csöppet sem érdekelte már házasság, férj, feleség. A párzás vad, ősi aktusa követelte a magáét. Egy igazságos világban a nő az övé lenne, és ő erejével, szeretetével védelmezné. De ugyan mikor volt jelen az ő életében az igazság? A magáévá teszi, most és mindörökre! Egyre lejjebb csúszott a tenyere Catherine karcsú testén, hogy végül a combjai közötti forró, ígéretes, hívogató dombocskán állapodjon meg. A nő egyszerre mozdulatlanná dermedt. Kipattant a szeme, és felkiáltott: – Ó, istenem, mit csinálok én itt? – Kétségbeesetten arrébb mászott, egyik kezével meglazult pruszlikját szorította a keblére. Michael teste megfeszült, szinte sajgott a kínzó vágytól. Utánanyúlt. – Catherine…! A nő úgy rántotta ki magát a kezéből, mintha kígyó marta volna meg. A tengerzöld szempárban csillanó páni félelem visszazökkentette Michaelt a valóságba, mintha csak leöntötték volna egy vödör jéghideg vízzel. Ezer ördög és pokol! Hát ő mit művelt? Megszegte a legszentebb fogadalmat, amit valaha tett. – Uram Jézus, sajnálom! Átkozottul sajnálom! – Kezébe temette az arcát. Egész testében remegett, és nemcsak azért, mert a felkorbácsolt, de kielégítetlenül maradt vágytól szinte égette az ereiben forrongó vér. – Nem ez volt a szándékom – szabadkozott töredelmesen. – Bocsásson meg! – Nekem sem ez volt a szándékom – felelte remegő hangon a nő. – Maga bocsásson meg, Michael. Az én hibám volt. Az igaz, hogy nem ellenkezett. Éppen ellenkezőleg. De tény, hogy csúnyán visszaélt a nő zaklatott lelkiállapotával, a tönkrement házassága okozta szomorúságával. Nem szándékosan tette ugyan, mégis bűnös. Édes Jézus, hát soha nem tanul semmiből? Azt hitte, okult a múltban elkövetett hibáiból, de a jelek szerint mégsem. Az lenne a legbölcsebb, ha megszökne a szigetről. De ezzel cserbenhagyná Catherine-t, akinek nehéz lenne kimagyaráznia az ügyet, és veszélybe sodródna a megtalálni vélt biztonsága. Össze kell tehát valahogy foltozniuk megtépázott barátságukat. Michael fölemelte a fejét. Catherine időközben begombolta a ruháját, és menekülésre készen, gyanakvóan méregette a férfit. A közelgő dagály egyik hulláma elérte Michael csupasz lábát. A férfi felállt, térdig fölgyűrte a nadrágját, majd a kezét nyújtotta Catherinenek. – Jöjjön! Ha gázolunk egy kicsit a vízben, az majd lehűti dúlt kedélyünket. Higgadt, tárgyilagos hanghordozása megtette a hatását. Catherine fölállt, szégyenlősen megfogta Michael kezét, a másik kezével pedig a szoknyáját fogta föl. A férfi tekintete a nő vékony, formás bokájára tévedt, de rögtön félre is nézett. Elindultak a part mentén. A homokon megtört, lapos hullámok sziszegve jöttek feléjük, eláztatták a lábukat, majd visszahúzódtak. – Óhatatlanul meg kellett történnie valami hasonló malőrnek – szólalt meg könnyed, társalgó hangon Michael. – Nem véletlenül tartják úgy, hogy egy férfit nem szabad kettesben hagyni egy nővel, ha nem házasok. Jóformán egymás szájában élünk, ez pedig a legjobb szándékot is meghiúsítja. – Vetett egy oldalpillantást Catherine-re. – Az sem segít, hogy a legvonzóbb nőnek tartom magát, akit valaha ismertem. – Uramisten! – Catherine-nek a döbbenettől szinte földbe gyökerezett a lába. – Ha tudtam volna, mit érez, soha nem kértem volna magát ilyesmire. Elviselhetetlen helyzetbe hoztam. – Ugyan honnan tudhatta volna? Hiszen Belgiumban minden erőmmel igyekeztem jól viselkedni. – Gyengéden maga után húzta a nőt, és továbbmentek. – A mi kis színjátékunk ugyan pokolian próbára teszi az önuralmamat, mégis boldog vagyok, hogy hozzám fordult

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

140


segítségért. Természetesen megértem, ha eljátszottam a bizalmát. Megérdemelném, hogy végigverjen rajtam a lovaglóostorával. – Kérem, ne gyötörje magát! – mondta esengő hangon a nő. – Az én hibám ez az egész zűrzavar. Catherine szinte belebetegedett a tudatba, hogy becsapja a férfit, miközben az tisztességesen viselkedik vele szemben. Egy pillanatra már-már ott tartott, hogy elmondja neki a teljes igazságot: bevallja, hogy Colin meghalt, és az ő titkon érzett szerelmét is. De rá kellett jönnie, hogy a hallgatás mellett szóló érvek mit sem vesztettek erejükből, sőt talán erősebbek, mint valaha. – Azonnal el kell mennünk a szigetről – mondta. – Majd azt mondom a nagyapámnak, hogy nem bírom tovább az én kis Amym nélkül. – Ő pedig azt fogja mondani, hogy küldjön el érte valakit. Nem akarja, hogy maga elmenjen, és ezért nem is tudom őt hibáztatni. Az a legkevesebb, amit tehetünk, hogy itt maradunk két hétig, ahogy ígértük. Majd fenn alszom a tetőn, úgy nem lesz olyan erős a kísértés. – Azt nem teheti! – kiáltott fel a nő. – Dehogynem – felelte szelíden Michael. – Aludtam már a szabad ég alatt nemegyszer, és határozottan kellemes volt. Catherine az ajkába harapott. – Istenem, mennyi gondot okozok! Nekem kéne ellátni a bajomat lovaglóostorral, nem magának. Michael szája szomorkás mosolyra húzódott. – A szép nőket csókolni kell, nem korbácsolni. Ezért alszom a tetőn. Átvészeljük ezt a kis időt, ne féljen! Átvészelik, semmi kétség. Amikor azonban Catherine a félbeszakadt szerelmeskedés vad gyönyörére gondolt, tudta, hogy nem a tisztesség, hanem a félelem mentette meg az erényét. Anne Mowbry éppen a szalonban tanította hímezni Mollyt és Amyt, amikor megérkezett Haldoran. Mivel a cselédlánynak aznap délutánra kimenőt adott, Anne maga ment ajtót nyitni. Haldoran levette a kalapját. – Öröm újra látni önt, Mrs. Mowbry. Nem jöttem rosszkor? Miért mindig akkor jön vendég, amikor a harmadik számú ruhája van rajta? – Soha jobbkor nem jöhetett volna, milord – felelte sztoikus nyugalommal. – Kérem, fáradjon be. Kedves, hogy meglátogatott minket. A vendéget a hallba lépve azonnal körülvette a két kutya és a két kislány. Anne elfojtott egy mosolyt, amikor meglátta, mennyire meghökken ettől Haldoran. Látszott, hogy őlordsága nem családapa. De azért udvariasan köszöntötte Mollyt és Amyt, és dicséretes önmérsékletet tanúsítva nem rúgott bele a hevesen ugrabugráló Clancybe. Anne elzárta a kutyákat, majd bevezette a lordot a nappaliba. – Azon túl, hogy nagy öröm önt újra látni, van egy megbízatásom Mrs. Melbourne-től – mondta útközben Haldoran. – Sajnálom, de Catherine egy időre elutazott Londonból. – Tudom, Skoal szigetén van. Az ottani házamból jövök. Én ugyanis a szigetről származom, és most kiderült, hogy Mrs. Melbourne a rokonom. – Haldoran mosolyogva folytatta: – Már Belgiumban is gyanítottam a szeme miatt, de nem hoztam szóba, mert nem voltam benne biztos. – Akkor nekem is a rokonom? – hallatszott Amy csilingelő hangja. Anne a sarokban álló kétszemélyes pad felé pillantott, ahol a két kislány szorgalmasan kézimunkázott, de közben szégyentelenül kihallgattak minden szót. – Igen, Lord Haldoran a te rokonod is – mondta. – De most már kifelé, mind a ketten! – A látogatásom célja Amyt is érinti – szólt közbe Lord Haldoran. – Catherine megkért, hogy ha úgyis Londonban járok, vigyem el a kislányát Skoalra. Be akarja mutatni a nagyapjának.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

141


– Valóban? Tegnapelőtt kaptam tőle levelet utoljára, de erről nem tett említést. – Hirtelen döntés volt – mosolygott türelmesen Haldoran. – Élek a gyanúperrel, hogy az igazi ok egyszerűen az, hogy hiányzik neki Amy. Ez hihetően hangzott, hiszen Catherine nem örült neki, hogy a kislánya nélkül kell útnak indulnia. – Küldött magával levelet? – kérdezte Anne. A férfi a fejét rázta. – Mint már mondtam, egyik pillanatról a másikra döntött így. Én már indulni készültem, a kikötőbe szaladt utánam. Sietnem kellett, hogy a dagállyal el tudjak indulni. Örültem a kérésének, hiszen Amyvel mi már régi útitársak vagyunk. Anne a Brüsszeltől Antwerpenbe való menekülésükre gondolt. Haldoran türelmes kísérő volt, a szorult helyzetben zökkenőmentesen zajlott le az út. Ha elengedi vele Amyt, nem lehet azt mondani, hogy egy vadidegenre bízta volna. De mégis… – Nem tudom, elengedhetem-e önnel Amyt, amíg nem kapok levelet az édesanyjától – aggodalmaskodott. Haldoran fölvonta a szemöldökét, és ettől kissé fölényesnek hatott. – Ön igazán felelősségteljesen viselkedik, Mrs. Mowbry, de talán egy kissé túlzásba viszi az aggályoskodást. Hiszen Catherine a rokonom. – Hadd menjek el, Anne néni! – kérte hízelkedő hangon Amy. – Mama mondta, hogy értem küld valakit, ha jól alakul a látogatása. – Természetesen fölfogadok egy szolgálót a kisasszony mellé – mondta Haldoran. – Holnap kora reggel indulunk. A minden oldalról heves ostrom alá vett Anne beadta a derekát. – Rendben, elmehetsz, Amy. De a tanulnivalót is magaddal viszed. – Igenis! – kiáltotta túláradó örömmel Amy, majd megpördült a tengelye körül, és kiviharzott a nappaliból, föltehetően azért, hogy csomagolni kezdjen. Molly lassúbb léptekkel követte, vigasztalhatatlan volt, hogy ő nem mehet. Anne viszont jobb kedvre derült. Úgy néz ki, rájuk mosolygott a szerencse. Lord Michael ajánlásának köszönhetően Charles csillagászati fizetésért dolgozik Candover hercegénél, Catherine pedig a jelek szerint jó úton halad afelé, hogy Skoal úrnője legyen. Micsoda előkelő dáma lesz mindkettőjükből! Mosolyogva fordult ismét Lord Haldo-ranhoz, hogy megbeszéljék az utazás részleteit.

Huszonhatodik fejezet Ahogy azt Michael előre sejtette, közte és Catherine között volt némi feszültség a szerencsétlen tengerparti incidens után, de egy nap elteltével alábbhagyott. A nő rendszerint kerülte ugyan a tekintetét, és ő sem nagyon tudott úgy ránézni, hogy ne idéződjön föl a melle íze és selymes lágysága. De azóta nem nyúlt hozzá egy ujjal sem, és végső soron csak ez számít. Három nap múlva a lelkésszel és feleségével vacsoráztak. Kellemes este volt, Michael a kastélyba visszatérve érezte, hogy kissé be is csípett. Egy héten belül újra Londonban lesznek, nem kell többé erejüket megfeszítve úrrá lenniük a kísértésen. Ugyanakkor viszont… még egy teljes hetet Catherine-nel kell töltenie. A szigeten meghonosodott szokás szerint itt sem volt bezárva a bejárati ajtó. Együtt léptek be az előcsarnokba. Michael már indult volna fölfelé a lépcsőn, amikor Catherine a bejárat melletti kis asztalkára pillantott. – Jött néhány leveled, drágám – mondta jó hangosan, és Michael kezébe adott egy kis, viaszosvászonba bugyolált csomagot. Michaelnek kellemetlen érzése támadt a „Colin Melbourne kapitány” címzés láttán. Nem okozott neki élvezetet, hogy más nevén él. A küldemény azonban kétségtelenül neki érkezett,

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

142


hiszen „Strathmore” aláírással bérmentesítették, és Lucien kézírását is fölismerte. – Kíváncsi vagyok, mi olyan fontos, hogy ide is utánam küldik – jegyezte meg. – Gondolom, valami üzleti ügy. – Catherine elnyomott egy ásítást. – Azt hiszem, elmegyek jó éjszakát kívánni a nagyapámnak, ha még ébren találom egyáltalán. Pár percen belül jövök. Ehhez hasonló fondorlatos módszerekkel adtak egymásnak időt a mosakodásra és az átöltözésre. Michael bement a hálószobájukba, meggyújtotta a lámpákat, majd fölvágta a csomagot. Lucien néhány levelet küldött utána, és ő is írt pár sort. Michael! Jött a bátyádtól egy sürgősnek látszó levél. Beletettem a csomag-; ba a többi leveledet is. Remélem, jól haladsz a sárkánuöléssel! Luce Lucien rövid levele alatt „Ashburton” jelzéssel másik levél hevert., Michael két kézbe fogva nézte a nevet és az alábiggyesztett „sürgős”; szót. Ez az Ashburton a féltestvére volt ugyan, nem az az ember, akit az apjának vélt, mégis szorongást váltott ki belőle az odakapart aláírás. Az öreg herceg ugyanis világéletében kizárólag azért írt neki levelet, hogy kritizálja, ócsárolja. Nemigen hitte, hogy a mostani levél más lenne. Próbálta elképzelni, mi mondanivalója lehet az újdonsült hercegnek, amit ő hallani akar, de nem jutott eszébe semmi. Alighanem valami jogi dologról van szó, amire ő fütyül. Ahogy Londonban, most is a gyertya lángjához tartotta a levelet - Londonban indulatból égette el, most viszont higgadtan eldöntötte, hogy egyszer s mindenkorra megszakítja a családdal a kapcsolatot; Hiszen ha most nem kap választ, az új herceg aligha ír még egyszer. A kandallóba dobta az égő levelet, majd átfutotta a többit. Catherine nem tévedett, a többségük üzleti levél volt, kettő azonban Kenneth Wíldíngtől érkezett, Franciaországból. A korábbi keltezésű levélben Kenneth az ezred híreiről számolt be, és néhány szórakoztató anekdotával is szolgált a megszálló hadsereg életéről. A fénypontot a történeteket illusztráló parányi, maró gúnyrajzok jelentették. Michael mosolyogva tette félre a levelet, és felbontotta a másikat. Csodálkozott rajta, miért írt ilyen rövid időn belül kettőt is Kenneth. Egyetlen, sebtében teleírt, rajzokkal nem díszített oldal került elő a borítékból: Michael! Bocsáss meg, ha a barátság határain túlra merészkedem, de Brüsszelben úgy tűnt nekem, hogy a te Catherine Melbourne iránti érzelmeid is jóval túlmennek a barátság határán. Ezért úgy gondoltam, érdekes lehet számodra a hír, hogy Colin Melbourne-t néhány hete meggyilkolták az utcán, állítólag egy bonapartista volt a tettes. Szörnyű eset, a gyilkost mindmáig nem találták meg. Az ügyet a lehetséges politikai következmények miatt eltussolták. Én is csak véletlenül tudtam meg egy Colin ezredében szolgáló részeg tiszttől. Elmondta azt is, hogy a temetés után Catherine hazavitte Amyt Angliába. Gondolom, Anne és Charles Mowbry tudnak a hollétéről. Természetesen nem ildomos egy özvegyet olyankor ostromolni, amikor a férje még jóformán ki sem hűlt a sírban, de Catherine igazán megéri, hogy az ember fölrúgjon miatta néhány szabályt. És ha romantikus érzelmeket nem táplálsz is iránta, talán megkérdezhetnéd, nincs-e szüksége segítségre. Melbourne ugyanis, nem túl meglepő módon, igen kusza pénzügyi helyzetet hagyott maga után. Ha megtalálod Catherine-t, és bármiben a segítségére lehetek, kérlek, haladéktalanul értesíts. Baráti üdvözlettel, lóhalálában-. Kenneth

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

143


Michael döbbenten meredt a papírlapra. Úgy érezte magát, mint akit hasba rúgtak. Még egyszer elolvasta. Lehetséges, hogy Kenneth téved? Nem valószínű. De ugyan miért hazudott volna neki Catherine? Ő azt hitte, őszinte, baráti a viszonyuk. Nem ez lenne az első alkalom, hogy egy nő bolondot csinál belőle. Tompán, fásultan bámulta Kenneth levelét, amikor Catherine belépett a szobába. A nő becsukta maga mögött az ajtót, majd jókedvűen beszámolt a nagyapjával folytatott beszélgetéséről. – A lord fáradt volt, de azért elmondta, hogy a szigetlakók minden egyes kémény után kappanokban fizetnek éves adót. Nagyon bájos szokásaik vannak. – Folytatta volna még, de észrevette, milyen arcot vág Michael. – Mi a baj? – kérdezte homlokráncolva. – Levelet kaptam Kenneth Wildingtől – felelte kurtán a férfi. – Igaz, hogy Colin meghalt? Catherine arcából kiszaladt a vér, klasszikusan szép vonásai fehérek lettek, mint a márvány. Egy széktámlának támaszkodott. – Igen… igaz. – Magasságos úristen! – Michael apró gombóccá gyűrte a levelet. Úgy érezte, elárulták. Az ő gyönyörű, tiszta szívű Catherine-je egy hazug nőszemély! – Mi az ördögért nem mondta el nekem? Catherine remegő kézzel simított ki a homlokából néhány hajszálat. – Természetesen azért, mert nem akartam, hogy tudjon róla: Attól féltem, becsületbeli ügynek tekinti majd, hogy házassági ajánlatot tegyen nekem, amiért Waterloo után ápoltam. Egyszerűbb volt meghagyni abban a tudatban, hogy Colin él. Ez a második csapás legalább olyan fájdalmas volt, mint az első. – Tehát annyira elborzasztja a házasságunk gondolata is, hogy inkább egy halott férj mögé bújik! – fakadt ki. – Ha nem akart feleségül jönni hozzám, megmondhatta volna, amikor megkérem a kezét! A nő leroskadt a székre, és görnyedten bámulta az ölébe ejtett kezét. – Nem… nem borzasztott el. Éppen ellenkezőleg, óriási lett volna a kísértés, hogy elfogadjam a csábító ajánlatot. Ezért jobb volt, ha el sem hangzik a kérdés. – Bocsássa meg az ostoba kérdést – mondta fagyosan Michael –, de ha úgy gondolta, van rá esély, hogy feleségül kérjem, és nem is volt ellenére a gondolat, miért kellett hazudnia? – Mert ez lehetetlen! Soha, de soha nem fogok többé férjhez menni. Ha lettem volna akkora bolond, hogy igent mondok magának, mindkettőnket boldogtalanná tettem volna. Nem lehetek a felesége, Michael – mondta elcsukló hangon. – Nincs mit adnom magának. Michael haragja elpárolgott, csöndes kétségbeesés váltotta fel. – Tehát minden hűtlensége, felelőtlensége dacára ennyire szerette Colint. Catherine elhúzta a száját. – Úgy nem lehet leélni valakivel tizenkét évet, hogy ne szeresse az ember, de szerelmes nem voltam belé. Michael erre csak egyetlen magyarázatot tudott elképzelni. – A férje bántalmazta magát, ezért megesküdött, hogy soha többé nem megy férjhez – jelentette ki kerek perec. – Ha nem lenne halott, én magam ölném meg! – Nem igaz! Colin soha nem bántott! – Catherine keze ökölbe szorult. – Én sokkal többet ártottam neki, mint ő nekem. Michael a nő feldúlt arcát fürkészte. – Ezt nehéz elhinni – mondta. – Mi több, lehetetlen. – Tudom, hogy Colint mindenki elítélte, amiért a nőket hajkurászta, engem pedig sajnáltak miatta, de valójában én tettem tönkre a házasságunkat – mondta halkan Catherine. – Ő nagy türelemmel viselte a sorsát. – Úgy látszik, nagyon lassú a felfogásom. Kérem, magyarázza el, hogy érti ezt. – Nem… nem tehetem. – Catherine lesütötte a szemét, képtelen volt a férfi szemébe nézni. Michael elcsigázottan odalépett mellé, és fölemelte az állát. – Catherine, az isten szerelmére, nézzen rám! Nem gondolja, hogy magyarázatot érdemlek?

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

144


– De igen – suttogta a nő –, de… de a házasságomról képtelen vagyok beszélni, még magával is. Michael megelégelte, hogy Catherine-ből mindent harapófogóval kell kihúzni. Úgy gondolta, ideje más módszerhez folyamodni. A nő tarkójára tette a kezét, és odahajolt hozzá, hogy megcsókolja. Remélte, hogy a vágy majd megteszi azt, amire a szavak képtelenek. A nő egy pillanatig mohón, teljes odaadással viszonozta a csókot, majd hirtelen elhúzódott. Patakokban folyt a könnye. – Nem tudok az lenni, akit maga akar! Nem képes ezt egyszerűen elfogadni? Michael agyának egyik rejtett zugában derengeni kezdett, miről lehet szó. – Nem, attól tartok, nem tudom ezt „egyszerűen elfogadni”, Catherine. Azóta kívánom magát, hogy először megláttam. Isten a tanúm, hogy próbáltam ezt önmagam előtt is letagadni, és keresni valaki mást. De képtelen voltam rá. Ha az életem hátralevő részét boldogtalanul kell leélnem, mert maga nem lehet az enyém, könnyebb lesz, ha legalább értem, hogy miért. Catherine tekintete elárulta, mekkora hatást gyakorolnak rá a férfi szavai. Michael érezte, hogy a nő ellenállása kezd megtörni, ezért föltette a kérdést: – A nemi élettel volt probléma, ugye? Catherine szeme elkerekedett a döbbenettől. – Honnan tudta? – Voltak erre utaló jelek abban, amit mondott. – Letérdelt a szék mellé, hogy ne tornyosuljon a nő fölé, és két kezébe fogta Catherine kezét. A nő ujjai hidegek voltak, és erősen remegtek. – És ez azt is megmagyarázza, miért érzi ennyire megalázónak, hogy beszéljen róla. Kérem, mondja el, miért tartja elképzelhetetlennek a házasság gondolatát! Kétlem, hogy olyasmit tudna mondani, ami engem sokkolna. Catherine szinte gombóccá zsugorodott a szék egyik sarkában. Törékenynek látszott, akár egy gyerek, mindkét kezét a hasára szorította. – Az intim házasélet… számomra szörnyen fájdalmas – suttogta elfúló hangon. – Átkozottul igazságtalan dolog ez. Hiszen vonzónak találok egyes férfiakat, és vágyat is érzek, mint minden normális nő. A beteljesülés viszont kész gyötrelem a számomra. A megalázó érzés pedig, hogy ő abnormális, bizonyára a fizikai fájdalomnál is szörnyűbb. – Orvoshoz fordult valaha? – kérdezte Michael. Catherine keserűen elmosolyodott. – Gondoltam rá, de ugyan mit tudnak az orvosok a nőkről? Elviselhetetlen volt a gondolata is, hogy egy idegen faggasson erről, és cserébe azt a kétes örömöt kapjam, hogy megmondják nekem, amit már úgyis tudok: hogy nyomorék vagyok. – De azért szült egy gyereket, tehát mégsem lehet teljesen abnormális – mondta elgondolkodva Michael. – Amy születése után csökkent a fájdalom? Catherine félrenézett. – A házasságunk után nagyon hamar teherbe estem, és ennek ürügyén kitiltottam Colint az ágyamból. Én… én azután soha többé nem voltam igazán a felesége. – Tizenkét évig éltek együtt nemi kapcsolat nélkül? – kiáltott fel Michael, aki képtelen volt leplezni meglepetését. Catherine elgyötörten dörzsölgette a halántékát. – Colin sokkal inkább rászolgált, hogy szentnek nevezzék, mint én. Amikor megismerkedtünk, tizenhat éves voltam, ő pedig huszonegy. Mindkettőnk részéről amolyan gyerekszerelem volt ez, vadul romantikus, de nem túl mély. Normális esetben hamar kiégett volna a kapcsolatunk. Colin belehabarodott volna egy másik csinos arcocskába, én pedig pár hétig itattam volna az egereket, aztán egy kicsivel bölcsebben éltem volna tovább. Szaggatottan levegőt vett. – De a szüleim meghaltak a tűzvészben, és magamra maradtam. Colin gálánsán megkérte a kezemet, én pedig gondolkodás nélkül igent mondtam. Biztos voitam benne, hogy jó lesz a… a házasság fizikai része. A lopott csókokat kifejezettem élveztem. Ehelyett azonban…

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

145


Az esküvőjükre gondolt, és megborzongott. Colin a szokásos ivászat és duhaj malackodás után türelmetlenül, vágytól égve jött a hitvesi ágyba, hogy éljen a férj jogával. Catherine ideges volt ugyan, de elég készséges. Nem számított ilyen heveny, szaggató fájdalomra, sem arra, hogy úgy érzi majd, gyalázatos módon erőszakot tettek rajta. Az sem fordult meg a fejében, hogy álomba sírja majd magát, miközben újdonsült férje elégedetten hortyog mellette. – A nászéjszakámról az a legjobb, amit elmondhatok, hogy nem tartott sokáig. Michael fürkész tekintettel méregette. – Az első alkalom gyakran okoz fájdalmat a nőnek. – Később sem lett jobb. Sőt, egyre rosszabb lett. Colin számára nagyon fontosak a… a testi örömök. Arra számított, hogy a szabadsága feladásáért cserébe lesz egy gyönyörű, buja játszótársa az ágyban. – Catherine szomorúan gondolt vissza arra az időre, amikor még éppen csak megismerkedtek Colinnal, és amikor még normálisnak hitte magát. – Annak alapján, ahogy az udvarlás időszakában viselkedtem, teljes joggal várhatta, hogy így lesz. Ezzel szemben az történt, hogy amikor hozzám ért, elsírtam magam. – Ez mindkettőjük számára rettenetes lehetett – mondta mély együttérzéssel Michael. – Szörnyűséges volt! – fakadt ki hevesen Catherine. – Soha nem utasítottam el a közeledését, de annyira nem tudtam kielégíteni, hogy hamarosan már nem is próbálkozott. Mindketten megkönnyebbültünk, amikor állapotos lettem. Soha nem beszéltünk róla, de kidolgoztunk egy hallgatólagos egyezséget, hogy elviselhetővé tegyük a házasságunkat. – Tehát tudott a nőkről, akikkel a férje viszonyt folytatott, de nem panaszkodott? – Panaszkodni? – Catherine szomorúan elmosolyodott. – Hálás voltam nekik! így legalább Colin nem volt boldogtalan, és valamelyest alábbhagyott a bűntudatom. Tőlem telhetően igyekeztem kényelmes otthont teremteni Colinnak és Amynek, cserébe ő eltartott minket, és nem gyötört engem a házaséletre való alkalmatlanságom miatt. Én jártam jobban, higgye el! Colin rendes férj és apa volt. Sok szempontból felelőtlenül viselkedett ugyan, de nem hagyott el minket, és soha nem hagyta, hogy más férfiak zaklassanak. Senki sem tudta meg, hogy a házasságunk csak színjáték. Egészen mostanáig. – Azért ő sem járt rosszul – jegyezte meg szárazon Michael. – Colin született nőcsábász volt. A maga személyében rátalált a tökéletes feleségre: egy gyönyörű, engedelmes nőre, akit minden férfi irigyel tőle. Maga soha nem háborgatta a viszonyai miatt, és házasemberként attól sem kellett tartania, hogy valamelyik nő csapdába csalja, és házasságra kényszeríti. Vannak férfiak, akik számára ez az állapot maga a mennyország. – Talán így van. De az akkor is tény, hogy rajtam bukott meg a házasságunk. Én alkalmatlan vagyok a feleség szerepére. – Különösen arra, hogy annak a felesége legyek, akit szeret. – Most már láthatja, miért nem mehetek férjhez se magához, se máshoz – folytatta. – Nem akarhatja, hogy olyan nő legyen a felesége, aki képtelen teljesíteni a feleség legalapvetőbb kötelességét. – Tekintve, hogy mennyire kívánom magát, az valóban nehéz lenne. De… – Michael habozott, majd lassan folytatta –, …de még így is azt hiszem, feleségül venném magát, ha igent mondana. Catherine szeme elkerekedett. – Ezt nem mondhatja komolyan. – Nem? – Michael meleg kezébe fogta a nő arcát. – szívesen vagyok magával, Catherine. Ami a fizikai részét illeti, talán azt is sikerül majd mindkettőnk megelégedésére kialakítanunk. Catherine ajka elkeskenyedett. – Elfogadtam ugyan Colin hűtlenségét, de gyűlöltem ezt az állapotot. Még egy ilyen házasságba nem megyek bele. – Én nem a házasságtörésre gondoltam. – Michael ujjai könnyedén végigsimították a nő fülét, nyakát. Catherine megborzongott a gyönyörtől. – A közösülés nem az egyetlen módja az örömszerzésnek. Nem hiszem, hogy maga természettől adódóan hideg lenne, úgyhogy meg kellene tanulnia élvezni az egyéb lehetőségeket.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

146


– Nem vagyok biztos benne, hogy értem. – Catherine fülig pirult. – Még tudatlan is vagyok, nem csupán deformált. – A tudatlanság gyógyítható, és elképzelhető, hogy magának nincs is semmi baja. A fájdalom, amit érzett, fakadhatott egyszerűen a fiatalságából és a tapasztalatlanságából, meg a szintén fiatal férj érzéketlenségéből. – Michael még folytatta volna, kereste a szavakat, aztán megcsóválta a fejét: – Az előkelő társaság nem beszél ilyesmiről, úgyhogy bocsásson meg, ha olyan szavakat használok, amelyek zavarba hozzák. Röviden elmondható, hogy ha a közösülést túl hamar erőltetik, az mindkét fél számára kellemetlen lehet, különösen a nőnek. Ha pedig rögzül a félelem, könnyen belekerülhet egy ördögi körbe. A teste ugyanis száraz, ellenáll, ezért újra meg újra fájdalmat érez, ami aztán tovább fokozza a félelmet. – Ennél azért bizonyára többről volt szó – vetette közbe kétkedve Catherine. – Lehet – hagyta rá Michael. – A gyerekszülés azonban tartós változást idéz elő, még akkor is, ha tizenhat éves korában, szokatlanul fiatalon szült. Nagyon is lehetséges, hogy a nő a szülés után nem érzi többé a fájdalmat. A meghökkentő elmélet lehetséges következményei szinte megrémítették Catherine-t. Férfival hálni úgy, hogy ne okozzon kínszenvedést. Még egy gyereket szülni. Normálisnak lenni… Nemigen mert reménykedni. – Tehát azt akarja mondani, csak egy módja van, hogy a végére járjunk, igaza van-e. Michael hosszan a szemébe nézett. – Tudom, hogy nagyon sokat kérek. Hajlandó megpróbálni? – Könnyebb volt csata közben bemenni a harcmezőre – nevetett idegesen Catherine. – De… istenem, Michael, annyira szeretném hinni, hogy igaza van! Hogy normális nő vagyok, hogy képes vagyok arra, amire a világon szinte minden nő képes! Michael ismét megfogta a kezét. Catherine odapillantott, meglátta a kard által ejtett halvány vágást, és megbabonázta, hogy milyen nagyok, erősek az ujjaira fonódó meleg ujjak. Belenyilallt, milyen nagy, milyen férfias Michael… A felismerés hirtelen életre keltett egy szörnyű emléket: azt, hogy ő magatehetetlen tárgy az újra meg újra rázuhanó férfitest alatt. Hogy megalázóan intim fájdalmat érez. A szájához nyomta ökölbe szorított kezét, és úgy ráharapott, hogy kis híján vér serkent belőle. – De… de nagyon mélyen gyökerezik a félelem – suttogta. – Hát persze. Nem egy óra alatt jött létre, és nem is egy óra alatt fog elmúlni – mondta vigasztalóan Michael. – A közösülésen kívül igen sokféle módja van a testi örömök átélésének. Meg kell tanulnia ezeket élvezni, a legvégső intim aktusra csak ezután kerülhet sor. Catherine úgy érezte magát, mint a kismadár, akinek azt mondják, ideje kirepülni a fészekből. Semmi mást nem kell tennie, mint leugrani a biztonságot adó ágról, és máris repülni fog. Csak éppen gyengék még a szárnyai, lezuhan, és összevissza töri magát. Michael a nő bizonytalanságát látva megcsókolta a csuklója belső oldalát. Meleg ajka alatt szaporábban kezdett verni Catherine pulzusa, és alattomos hőhullám áradt szét a testében. – Esküszöm, semmi, de semmi olyat nem teszek, ami ellenére van – mondta halkan a férfi. – Ha valami nem esik jól, azonnal szóljon, hogy hagyjam abba. Megbízik bennem? Michael égő zöld szeme rejtett, kihűlt zugokat mozgatott meg Catherine bensőjében. Rádöbbent, hogy a férfi megismerkedésük óta egyfolytában elfojtotta a benne rejlő érzéki erőt, mert tiltott gyümölcsnek tartja őt. De ennek most vége. Michael kívánja őt, és hogy ezt tudtára adja, beveti a nők szavak nélküli elbűvölésére szolgáló összes férfifortélyt. Az életerős férfiassággal Catherine éppúgy nem tudott szembeszegülni, ahogy az éjjeli lepke is hagyja, hogy a földöntúli öröm egyetlen pillanatáért elemésszék a hívogató lángok.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY –

147


Igen, Michael, bízom magában – mondta fátyolos hangon. – Tegyen velem,

amit jónak lát.

Huszonhetedik fejezet Michaelnek először a szemében csillant mosoly, majd az arcára is kiült. – Nagyon örülök, és azt hiszem, maga sem fogja megbánni. Akár el is kezdhetnénk, mielőtt halálra aggódná magát. Benne van? Catherine megmerevedett. – Most? – Csak az első leckét vesszük át – nyugtatta Michael. – És akkor fejezzük be, amikor akarja. Karjaiba vonta a nőt, és gyöngéden cirógatta a vállára hajtott fejét. – Ez nagyon megnyugtató – mormolta Catherine, amikor a férfi erős ujjai a tarkóját kezdték nyomkodni. – Mivel a babusgatást szereti, azt hiszem, meglepem valamivel, amit a franciák masszázsnak neveznek – mondta elgondolkodva Michael. – Használhatom azt a mámorító rózsaillatú kölnivizét? – A spanyol kölnimet? – kérdezte kétkedő hangon Catherine. A férfi fölnevetett, és a hozzá simuló Catherine érezte a feltörő jókedv robaját. – Most azt hiszi, megőrültem, igaz? De ne aggódjon, ígérem, hogy ezt szeretni fogja! A kéjes romlottság barlangjává változtatjuk ezt a szobát, méghozzá fájdalommentesen! Először is befűtünk, hogy ne fázzon a csupasz bőre. A kábult Catherine tette, amit a férfi mondott. Mire kifésülte a haját, és az ágyneműs szekrényből elővett lepedőbe burkolózva kilépett a spanyolfal mögül, a kandallóban már lobogott a tűz, és Michael összehajtott takarókból puha fekhelyet varázsolt a tűzhely elé. A férfi át is öltözött, deréköwel lazán megkötött köntöst viselt. Csábítóan villant elő a sötét szőrzetű, izmos mellkasa. Catherine, amikor annak idején ápolta, igen alaposan megismerte a testét, de próbált erőt venni magán, és csak a pácienst látni a férfiban. Most először adta át magát a leplezetlen, őszinte csodálat örömeinek. Michael gyönyörű volt: erős, kemény fából faragott, igazi férfi… De elborzasztotta a gondolat, hogy átengedje magát ennek a nyers erőnek. Elfordult, és szótlanul elővette a toalettasztal fiókjából a kölnivizet. Miközben átnyújtotta Michaelnek a kis üvegcsét, a férfi huncut pillantást vetett rá. – Ha jól sejtem, hosszú utat kell megtennünk. Sebaj, egyetlen aprócska lépéssel kezdjük. Hogy meddig tart az utazás, az magán múlik. – Azzal a nő felé nyújtotta a szabad kezét. Catherine szégyenlősen megfogta, a férfi pedig magához vonta, hogy megcsókolja. A gyengéd, visszafogott, csöppet sem követelőző csók oldotta valamelyest a nő bensőjét markában tartó félelmet. Michael keze lassú köröket írt le a hátán, ellazítva a megfeszült izmokat. – Csodás az íze – dörmögte a férfi. – Akár a nektár. Akár a legédesebb muzsika! Catherine váratlanul elnevette magát. – Ennek semmi értelme! – A józan észnek ma este semmi keresnivalója e falak között? –jelentette ki Michael, majd Catherine derekára fonta a karját, és a rögtönzött fekhelyhez vezette a nőt. – Feküdjön arra a szépséges hasára, én meg majd magára terítem a lepedőt, és megmasszírozom. A hátával kezdem. Catherine lehasalt, és elnyúlt a fekhelyen. A vászonlepedő puhán simult csupasz bőrére. Újra feszültséget érzett, mert hirtelen belenyilallt, hogy meztelen és sebezhető. – Nem nehéz észrevenni magán, ha szorong – mondta Michael, majd letérdelt mellé, és gyengéden félretolta a nő hátán elomló fekete hajzuhatagot. Ezután kinyitotta a kölnisüveget, a tenyerére csöppentett egy keveset a rózsaillatú folyadékból, és eldörzsölte. – Olyankor úgy megkeményedik, mint a kétszersült, amit a seregben adnak – folytatta. – Egy katonámnak

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

148


egyszer egy zsebébe dugott kétszersültdarab mentette meg az életét. Olyan átkozottul kemény volt, hogy nem hatolt át rajta a francia golyó! Catherine elmosolyodott, Michael pedig lehúzta a lepedőt a derekáig, és lassú, erőteljes mozdulatokkal dörzsölgetni kezdte a hátát. A férfi hatalmas lapátkeze könnyedén siklott rajta ide-oda, meggyúrta, fellazította a megfeszült izmokat. Catherine megállapította, hogy Michael igazat beszélt, hiszen jó, amit csinál. Nagyon is jó… Az érzés csöppet sem hasonlított arra, amit Colinnal átélt. A férje soha nem bánt vele szándékosan durván, csak életerős, egyszerű észjárású fickó volt, aki azt szerette, ha a nő is ugyanolyan elsöprő lendülettel reagál. Ilyen gyöngéden, érzékien soha nem érintette meg. A már-már trópusi melegben nehéz, párás lett a kölni és a naponta cserélt friss virág édes illatával terhes levegő. Leszűkült a világ, nem létezett más, csak az érintés, az illat, a meleg, és ők ketten. A masszázs nem volt egyhangú, Michael hol tenyérrel, hol ujjbeggyel, hol a kézfeje alsó, csontos részével gyúrta-dörzsölte a testét, amely lassanként bizsergetően életre kelt. A feszültségtől kőkemény nyakára a férfi külön figyelmet fordított. Amikor Michael a két karján húzta végig a kezét, és közben a két hüvelykujja oldalról súrolta a mellét, Catherine mégis újra megfeszült, hiába volt gyönyörteljes a röpke, finom érintés. De miután a férfi nem markolta meg durván a mellét, hanem könnyedén továbbsiklott a keze, mindjárt el is ernyedtek a tagjai. Michael egyenként megmasszírozta az ujjait is. Mámorító érzés volt. Michael igazat beszélt, hihetetlenül sokféle érzéki gyönyör létezik, amiről neki sejtelme sem volt! Meg sem rezzent, amikor a férfi még lejjebb húzta a derekán a lepedőt. – A legcsodálatosabb test, amit valaha láttam – szólalt meg Michael, miközben Catherine tomporát cirógatta, és mintha már nem lett volna olyan egyenletes, nyugodt a hangja. – A tökéletes csípő szív alakú. Nem gondolja, hogy ebben van némi szimbolika? Azzal gyúrni kezdte két tenyerével a nő domború fenekét. Úgy tűnt, pontosan tudja, milyen erősen kell masszírozni, és hol találja a rejtett feszültséggócokat. Ujjai hol lágyan simogattak, hol mélyen, erőteljesen fúródtak a testébe. Catherine izmai szinte elolvadtak. – Hol tanulta ezt? – suttogta aléltan. – Vagy jobb, ha nem tudom? – Egy elbűvölő francia hölgy volt a tanítómesterem, akit sok-sok évvel ezelőtt ismertem meg, közvetlenül azután, hogy elvégeztem az egyetemet. A hölgy megjárta Törökországot, és mély benyomást tett rá, amit az ottani női fürdőkben látott. – Michael, miközben beszélt, a tenyere alsó, csontos részével dörzsölte Catherine vesetájékát. – Sophie küldetésének tekintette, hogy terjessze nyugaton a keleti bölcsességet. – Szerencsés nő volt – nyújtózott el kéjesen Catherine. – Nem mindenki talál magának ilyen nemes életcélt. Michael most többször végighúzta a két kezét Catherine lábain, a csípőjétől egészen a bokájáig. A nő a kényeztetés hatására most már határozottan nemi vágyat érzett. Tagjaiban édes mézként ömlött el az érzés, amelytől korábban elriasztották. Aztán a legintimebb pontját, a combközét súrolták a fürge, simogató ujjak. Egy csapásra kővé dermedt, a borzongató izgalom belefúlt a rettegés rázúduló áradatába. – Kérem, ezt hagyja abba! – Hogyne – felelte a férfi, majd visszahúzta a kezét, és végigsiklatta a lábszárán, a bokáján, hogy végül a lábfejénél állapodjon meg. Catherine ismét ellazult, és hamarosan megtapasztalta, hogy a lábujjai ugyanolyan örömmel reagálnak a masszázsra, mint a keze ujjai. Amikor már puha, rugalmas, gyúrható lett a teste, mint a kenyértészta, Michael visszahúzta a lepedőt a válláig. – Ha szeretné, hogy elöl is megmasszírozzam, forduljon meg. Egy órával azelőtt Catherine még zavarba jött volna, és riasztotta volna a gondolat, hogy a férfi elé tárja magát. Most viszont gondolkodás nélkül a hátára hengeredett. Közben az egyik melléről lecsúszott a lepedő. Michael szeme összeszűkült, és természetellenesen mozdulatlanná dermedt.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

149


– Nem tudom, meddig bírom még ma este – szólalt meg halkan Catherine –, de szeretném, ha kiderülne. – Akkor folytassuk. – Michael újra lehúzta a lepedőt a nő derekáig, és közben nagyot nyelt. – Gyönyörű a melle – mondta. – Csodásan telt és nőies. – Látszott, hogy szívesen mondana még néhány bókot, de végül megcsóválta a fejét. – Nincs erre szavunk. Ha azt mondom, „gyönyörű”, azzal még nem mondtam semmit. És a színeket sem tudjuk rendesen leírni. Ezt az árnyalatot például minek nevezzem? – Azzal hüvelyk- és mutatóujja közé fogta Catherine mindkét mellbimbóját, és finoman sodorgatni kezdte őket. – Mondjam azt, hogy olyan, mint egy napszítta rózsa? Vagy mint a piruló arany? Catherine mellbimbói megkeményedtek, a testében hőhullám áradt szét. – Mondhat bármit. Rozsdabarna, rózsaszín vagy skót mintás tartán, egyre megy, ha így ér hozzám! Michael a szaván fogta, és addig masszírozta a nő mellbimbóit, amíg Catherine egész teste lüktetett a már-már ijesztő gyönyörtől. – Nagyon rossz néven venné, ha megcsókolnám? – kérdezte a férfi fátyolos hangon. – Nem – suttogta Catherine. – Egyáltalán nem venném rossz néven. Michael előrehajolt, és a nő szájára tapasztotta a száját. Hosszan, szenvedélyesen csókolta, a nyelve mámorító cirógatása szinte lángra lobbantotta Catherine testét. Amikor aztán a nyakát borította pihekönnyű csókokkal, a nő szégyenlősen a köntöse alá csúsztatta a két kezét. Michael felnyögött, Catherine érintésére kéjes borzongás futott végig a mellkasán. Catherine lejjebb kalandozó tenyerét szőrszálak csiklandozták, az ujjai hegye pedig megkeményedett hegeket tapintott. – Ennyi sebhelyet még soha senkin nem láttam – szólalt meg szomorkás hangon. – Isteni szerencse, hogy ép és egészséges. – És mindezt magának köszönhetem – felelte a férfi, és az ajka végigszántott Catherine kulcscsontján, majd a bársonyos, hamvas keblén. Ezután gyengéden húzogatni kezdte a szájával a mellbimbóját, és ettől a nő lába között életre kelt az a bizsergető, sóvár érzés, amelyet igyekezett egyszer s mindenkorra elfelejteni. Ijesztő volt, de csábító is, mint a Paradicsomban kígyó képében kísértő Sátán. Michael most mellé heveredett. Catherine remegő, félénk örömét egy csapásra riadalom váltotta fel, amikor finom bökést érzett a combján. Megfeszült a teste, veszélyt szimatolt. Kellemetlen emlékképek tolultak elő. Michael elmormolt egy szitkot a bajsza alatt, és a hátára hengeredett. – Bocsásson meg, Catherine! – Zihálva törölte meg a kézfejével a homlokát. – Ezer ördög és pokol! A végsőkig feszítettük a húrt. Ha folytatni akarjuk, meg kell szüntetnünk a veszélyt, amit az otromba hímtagom jelent. Catherine szeme kipattant. – Hogyan? Michael halkan elnevette magát. – Nem hosszú távú megoldásra gondoltam! De most nagyon kevés kellene hozzá, hogy ártalmatlanná tegyem magam, különösen, ha segít. Képes rá? Michael igazán nem nehezítette meg a dolgát, semmiből sem állt volna nemet mondania. De úgy érezte, itt az ideje, hogy vállaljon némi kockázatot. Hiszen ha el akarnak jutni az igazi szeretkezésig, adnia is kell, nemcsak elfogadnia. – Mit kell tennem? Michael szótlanul megfogta a nő kezét, a köntösén belülre vezette, és a férfiasságára helyezte a tenyerét. Catherine kis híján elrántotta a kezét, sokkolta, milyen nagy a keze alatt lüktető, pőre hímtag. Fájdalom, erőszaktétel, ellentmondást nem tűrő, kíméletlen fegyver! De ez itt Michael, nem Colin. Egy igazi férfi, nem otromba, hebehurgya ifjonc. Lassan megszorította a nemi szervét. A forró hímtag hevesen megrázkódott, és a férfi egész teste kővé dermedt. – Nem… nem fog sokáig tartani – zihálta.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

150


Catherine-nek addig soha nem jutott eszébe, hogy a nemi aktus közben a férfi is ugyanolyan kiszolgáltatottá, sebezhetővé válik, mint a nő. Most már magabiztosabban zárultak össze az ujjai Michael férfierején. A férfi homorított, arcán izzadság csillogott. Igyekezett csillapítani a teste heves reakcióját, de Catherine gyengéden újra marokra fogta a bársonyos tapintású makkját, és közben hüvelykujjával a peremét dörzsölgette. – Krisztusom, Catherine! – A férfi egész testében megrázkódott, és hevesen megremegett a kezében tartott férfiassága is. Michael keze ökölbe szorult, és a magva Catherine tenyerébe lövellt. Olyan volt, mint egy kitörő vulkán, a megfeszülő izmai, a hullámzó mellkasa, a szaggatott, ziháló légzése mind-mind elemi erejű, elfojtott vágyról árulkodott. Catherine torkában csomó ült, szorongatta a félelem. Komor elszántsággal küzdött ellene. Michael nem okoz neki fájdalmat, nem tesz benne kárt, ő itt nem áldozat! Semmi oka a félelemre! Mire Michael sudár testéből elillant a merevség, már össze is szedte magát. A férfi hátrasimította Catherine haját, és a vállára tette meleg kezét. – Lehangolt a látvány? – kérdezte. Catherine arra gondolt, vajon hány férfiba szorult ennyi beleérzőképesség. – Egy kicsit – felelte. – A párzás vad, primitív dolog. –Nagyon finoman, alig észrevehetően újból megszorította. – De ami pár perce még veszélyes fegyvernek látszott, az most olyan ártalmatlan, mint egy napos csibe. A férfi elmosolyodott. – Most alaposan a helyemre tettél. Catherine a földre dobott lepedő egyik sarkával szárazra törölgette mindkettőjüket. A félelme elillant, szomorkás sóvárgás vette át a helyét. A nyúlós, ragacsos folyadék, amit törölget, maga az élet. Ha lett volna elég bátorsága, hogy istenigazából szerelmeskedjen a férfival, talán csináltak volna egy kisbabát. Mennyei érzés lenne, hogy Michael gyermekét hordja a szíve alatt… A férfi magához vonta, simogató keze eloszlatta Catherine borongós hangulatát. Vajon hol tanulta ezt az őszinteséget, ezt a kedvességet? Bizonyára kemény leckéket kapott az élettől. Catherine bizonytalanul, habozva szólalt meg: – Szóval erre gondoltál, amikor azt mondtad, hogy egy férfi közösülés nélkül is kielégülhet. – Igen, de ez nem csak a férfiakra igaz – felelte Michael, és megdörzsölgette a kézfeje hátával Catherine alhasát. – Megtapasztaltad már azt, ami most velem történt? Catherine értetlenül pillantott rá. – Hogy történhetne ilyesmi egy nővel? Catherine a férfi szemének pajkos csillanásából mindjárt tudta, hogy siralmas tudatlanságról tett tanúbizonyságot. Michael hangja azonban gyengéd, szeretetteljes volt. – Másképp működik a dolog, de a kiváltott érzés igencsak hasonló. Catherine a férfi vállába fúrta az arcát. – A hadsereg mellett éltem, szültem egy gyereket, ápoltam haldoklókat. Kínos, hogy a saját testemről ilyen keveset tudok. – Ezen könnyen lehet segíteni – mondta higgadtan a férfi. – Mindjárt be is bizonyítom. Azzal odahajolt hozzá, és újra megcsókolta. Visszatért a korábbi, durván megszakított érzés, és ezúttal nem vegyült belé félelem. Azért Catherine is tudott a nemiségről egyet-mást, például azt, hogy időbe telik, mire a férfi visszanyeri potenciáját. Tehát nyugodtan átengedheti magát Michael mámorító babusgatásának. Most, hogy a férfi vágya kielégült, kicsit más lett az ölelése: ráérősen buja, finoman erotikus. Mohón, szenvedélyesen ölelt Catherine is. Világéletében elfojtotta természetes vágyait, most viszont azzal a férfival élheti ki őket, akit szeret! Michael simogató keze egyre lejjebb vándorolt a nő hasának domborulatán. Catherine-t szinte perzselte a vágy, amikor a férfi ujja hegye a sötét, selymes bozótba tévedt, és megérintette az alatta rejtőző szemérmét. A lélegzete is elakadt meglepetésében. – Abbahagyjam? – suttogta a férfi.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

151


– Ne… nagyon jó. Michael ajka ismét az ajkára tapadt, az ujja pedig mélyebbre hatolt. Catherine megremegett a bűntudatos kéjtől. A férfi érintésére nyirkos, síkos lett a combja köze. Egy pillanatra átfutott az agyán, nem rendellenes dolog-e ez, hiszen ilyesmi még soha nem történt vele. A férfi avatott keze rejtett pontokat talált, amelyek valósággal fellángoltak az érzéki vágytól. Catherine feje hátrahanyatlott, mohón teleszívta a tüdejét levegővel. Michael ujja finoman becsúszott oda, ahol azelőtt csak fájdalomban volt része. Most viszont izgalmat és valami furcsa, sajgó ürességet érzett. Michael simogató kezéhez préselte az ajkát, kezdte elveszteni az önuralmát. A teste a magáét követelte, mégpedig azonnal! – Magasságos ég… – zihálta. A férfi hüvelykujja most egy észvesztőén érzékeny, apró dudort dörzsölgetett. Catherine teste egy csapásra lángra lobbant, szinte görcsbe rándult a kéjtől, magatehetetlenül vonaglott Michael karjaiban. Aztán amilyen hirtelen jött, ugyanolyan gyorsan ki is hunyt a tűz. Ernyedt, zsibbadt érzés maradt utána. – Ó, istenem! – pihegte. – Erre gondoltál? – Pontosan. – Michael homlokon csókolta. – Ez is lehangoló volt? Catherine fojtottan felkacagott. – Elég nyugtalanító érzés, ha az ember elveszti az uralmát a teste fölött, de nem bántam meg. Most már értem, miért izgatja ez annyira az embereket. – És most már azt is jobban értette, miért volt olyan önző Colin a hitvesi ágyban. Ha ilyen késztetések vezérelték, nem csoda, ha durvának tűnt. Hiszen az emberen könnyen elhatalmasodik a vágy… Ahogy rajta elhatalmasodott a félelem. – Borzasztóan sajnálom, hogy hazudtam neked – bökte ki. – Gyűlöltem, hogy ezt kell tennem, de úgy éreztem, nincs más választásom. Nem hittem, hogy valaha is képes leszek elmondani, mi a gond velem. – Megbocsátva, elfeledve. – Michael az oldalán feküdt, és egyik karjával szorosan magához ölelte Catherine-t. Bársonyköntöse lágyan simogatta a nő végsőkig felajzott bőrét. – Egyre kevésbé hiszem, hogy te nem lennél normális – mondta a férfi. – Hacsak nem úgy értetted, hogy abnormálisan gyönyörű vagy. – Annyira jól érzem magam melletted! – Catherine a férfihoz dörgölte az arcát, mint egy doromboló macska. – Hogy tanultad meg így átérezni mások baját? Michael felsóhajtott, és mintha árnyék vetült volna a boldogságára. – Úgy, hogy gyalázatos hibákat követtem el. – Egyszer azt mondtad, rögeszmésen szerettél egy férjes asz-szonyt – szólalt meg habozva Catherine. – Ez volt az egyik hibád? – A legsúlyosabb. – Michael nagyon nem szeretett a bűnéről beszélni, de miután ő kiszedte Catherine-ből azt, amit a nő a legjobban szégyellt, nem volt kibúvó. – Egy közeli barátom felesége volt – fogott bele a vallomásba. – Észbontóan, ellenállhatatlanul gyönyörű nő volt, és teljesen gátlástalan, de ezt csak évekkel később értettem meg. Minden férfit elárult, aki szerette őt. Merő rosszindulatból megpróbálta megmérgezni a férjével kötött barátságunkat, és ez kis híján sikerült is neki. A férfi torka összeszorult, mert eszébe jutottak a pokol kínjai közt leélt évek, és a gyermek, akit Caro a szíve alatt hordott, amikor meghalt. Valószínűleg az ő gyereke volt. Azóta is kísértette a szörnyű emlék. – Azt mondta, attól fél, hogy a férje megöli, és hogy mindenképpen bosszút kell állnom érte, ha hirtelen meghalna. Én azt gondoltam ugyan, hogy túloz, de megígértem neki. Aztán tényleg meghalt egy gyanús balesetben, és én válaszút elé kerültem: vagy megölöm a barátomat, vagy megszegem a szeretett nőnek tett fogadalmamat. – Ez borzalmas! – Catherine felkönyökölt, és Michael ott látta az arcán a saját fajdalmát, mintha csak tükörbe nézett volna. – De nem tetted meg, ugye? – Nem, de ez csak a gyengeségemen múlt, nem a bölcsességemen. – Michael hangján érződött, hogy még most is mardossa a szégyen. – A háborúba menekültem, félig-meddig abban reménykedtem, hogy ott maradok valahol a harcmezőn, és nem kell betartanom az ígéretemet. De túléltem, és idővel haza kellett jönnöm. Őrültségemben hajszál híján

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

152


meggyilkoltam a barátomat. Ha ő, akit elárultam, nem olyan nagylelkű, elpusztítottam volna mindkettőnket, és az örök kárhozatra jutottam volna. – De nem így történt. – Catherine kínzó vágyat ébresztő, édes csókkal vigasztalta, selymes hajzuhataga Michael nyakát csiklandozta. – És én ezért mindhalálig hálás leszek a sorsnak. Amit te tettél értem, arra senki más nem lett volna képes, Michael. Tiszta szívemből köszönöm! Michael úgy érezte, ezerszeresen elnyerte jutalmát azzal, hogy megadhatta Catherine-nek azt a kedvességet és türelmet, amelyben ifjú araként nem volt része. Mivel is érdemelte ki, hogy ekkora szerencséje legyen? Esküvel fogadta meg magának, hogy Catherine soha nem fogja megbánni, hogy megbízott benne. – Még nem fejeztem be a masszázst! – mondta. – Folytassam, vagy inkább aludnál? Catherine a hátára hengeredett, és öntudatlanul kacér mozdulattal kinyújtóztatta tagjait. – Fejezd csak be, amit elkezdtél. Meg akarom tanulni, hogy később majd én is masszírozhassalak! A férfi meglepetten észlelte, hogy ismét fölhorgadt benne a vágy. Persze nem csoda, hogy a hosszú éveken át gyakorolt önmegtartóztatás és a Catherine iránti szenvedélyes vonzalma megtette hatását. Elővette a kölnisüveget, a két tenyere közt dörzsölgetve fölmelegített egy keveset az illatos folyadékból, majd ismét nekilátott gyönyörteljes feladatának. A nő testét meleg krémszínűre festette a tűz fénye, fekete haja csillogón foglalta keretbe az arcát. Michael keze Catherine vállára, karjára, felsőtestére, majd a derekára siklott. A nő lehunyta a szemét, de amikor Michael végighúzta az ujja hegyét a bordáin, álmodozón elmosolyodott. A férfi nem sietett, újra meg újra végigcirógatta Catherine-t, különös tekintettel a csodás kebleire. Catherine most már nem rettent vissza, amikor Michael derék alatt is megérintette. Még jó, hogy rajta volt a köntöse, így a nő nem vette észre, hogy már nem olyan ártalmatlan, mint a napos csibe. Leült Catherine lábához, és gyengéden gyúrni kezdte, olyan mozdulatokkal, mintha ki akarná facsarni belőle a vizet. A nő fojtott, dorombolásszerű hangot hallatott. Michael most térdben behajlítva feltolta Catherine bal lábát, és körkörös mozdulatokkal a combját masszírozta. Kölnitől síkos keze könnyedén siklott a nő sima, bársonyos bőrén. Amikor a jobb lábára került sor, Catherine felkacagott. – Úgy érzem magam, mint a bárány, amikor sütés közben zsírral öntözik! – Nem is rossz ötlet. Mindjárt meg is kóstollak! Azzal előrehajolt, és megnyalta Catherine hasát. Nyelve izgatóan járta körbe újra meg újra a nő köldökét. Catherine egyből kizökkent bágyadtságából. – Hogy kerülhettem megint felajzott állapotba ilyen hamar? – kiáltott fel. – A nők egy része gyors egymásutánban többször is képes kielégülni. Talán így kárpótolja őket a természet, amiért elsőre nehezebben jutnak el odáig. – Michael meleg levegőt fújt a Catherine combjai közötti dús szőrzetre. A nő begörbítette ujjait. – Erkölcstelen némbernek érzem magam. – Nincs ebben semmi erkölcstelen – nyugtatta Michael –, de ha akarod, abbahagyom. Catherine keze görcsösen markolta a csípője alatt az összehajtott takarót. – Azt… azt hiszem, inkább romlott leszek. Időnként szabályosan gyűlöltem Szent Katalint! A férfi most a combja belső oldalát csókolta meg, mire Catherine testén újra föllángoltak azok a rejtett pontok, amelyeket Michael korábban fölfedezett. Forró ajka határozottan nyomult egyre följebb, míg végül a nő legtitkosabb pontjaihoz ért. Catherine felnyögött a váratlan meglepetéstől. Michael nyelve a nőisége finom redőit cirógatta. Leírhatatlan gyönyört érzett, ilyen intenzíven addig csak a fájdalmat tapasztalta meg. Hosszan, elnyújtottan, szaggatottan, szinte szűkölve felnyögött. Szédítő volt az érzés, tudta, hogy ez után az éjszaka után soha többé nem lesz ugyanaz a nő, aki addig volt. A józan, megfontolt Szent Katalint elemésztették az

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

153


eksztázis lángjai. De még most, a bűnös kéjben való teljes feloldódás határán is motoszkált benne valami furcsa éhség, valami megmagyarázhatatlan hiányérzet. Most a férfi keze lépett a szája helyébe. A cirógató, majd finoman belé hatoló ujjak szinte lángra lobbantották Catherine-t. Amikor abbahagyta, tiltakozó nyögés szakadt föl a nő bensőjéből. De Michael már folytatta is, és Catherine most másfajta, tompább nyomást érzett… Amikor rádöbbent, mit csinál a férfi, egy csapásra tágra nyílt a szeme, és sokkoltan meredt a takarókra támaszkodó, remegő karral és vállal fölé tornyosuló Michaelre. A férfi, akit már csak hajszál választott el attól, hogy egészen birtokba vegye, kérdőn nézett rá. Catherine elhessegette a régi, borzalmas hitvesi együttlétek emlékét, és alig észrevehetően, félve bólintott. Hevesen hullámzó keblekkel várta az agóniát. De nem érzett fájdalmat, amikor a férfi belehatolt. Nem volt kellemetlen, amikor a hímtagja szétfeszítette a hüvelyét, amikor pedig a falához súrlódva apránként egyre beljebb nyomult, az maga volt a gyönyör. Amikor már egészen magába fogadta Michaelt, a férfi zihálva azt kérdezte: – Jól vagy? – Igen – felelte Catherine tágra nyílt, kissé riadt szemmel. – igen! Óvatosan megemelte a csípőjét. Hihetetlen gyönyört okozott, hogy a férfi benne mozog. Erre volt kiéhezve, ez váltotta ki a megmagyarázhatatlan hiányérzetét: arra vágyott, hogy a két test egy rövid időre eggyé forrjon. Az örömtől szinte lángoló arccal fonta Michael köré a karját, és szorította magához teljes hosszában a testét. – Igen, igen, igen! Újra mozdult a csípője, ezúttal gyorsan, erősen, hogy Michael még mélyebben belehatolhasson. A férfi hangos nyögéssel átölelte, és megállíthatatlanul, elsöprő lendülettel döfködni kezdte. Catherine azonban ezúttal nem a foglya volt, hanem társa az édes őrületben. Csak perzselte, perzselte a láng, már-már elemésztette a lelkét. Görcsösen csimpaszkodott Michaelbe, ő jelentette az egyetlen biztos pontot a feje tetejére állt világban. Vadul nyaldosták a testét a szenvedély lángjai. Valósággal rácsavarodott a férfira, amikor az belélövellte magvát. Igazi beteljesülés volt ez, úgy viszonyult az előző együttlétükhöz, amikor a kezével könnyített a férfin, mint a tüzes napkorong a pislákoló gyertyalánghoz. Ő a férfié volt, a férfi pedig az övé. A hitvese, a szeretője, a társa. A heves, zabolátlan szeretkezés után mindketten elszundítottak. Michael arra ébredt fel, hogy kialudt a tűz. Az ágyba hívogatta a kissé kótyagos Catherine-t, aki ezer örömmel követte, és azonnal rá is fonódott. Olyan közel akart lenni hozzá, amennyire ez emberileg lehetséges. A férfi elmosolyodott, és megsimogatta Catherine fejét. – Ez megérte, hogy hat évet várjak rá! – Hat évet? – pislogott Catherine álmos szemekkel. – Ennyi ideje nem háltam nővel. Catherine erre egyből fölébredt. Elkerekedett a szeme a döbbenettől. – Tehát a férjes asszonnyal folytatott tragikus viszonyod óta cölibátusban éltél? Michael bólintott. – Eleinte még tébolyult érzelmek dúltak bennem, nem voltam alkalmas arra, hogy bárkinek is társa legyek az ágyban. Utána pedig az is elősegítette a szerelem nélküli életet, hogy szinte egyfolytában sebesülések vagy láz után lábadoztam, vagy Spanyolország legvadabb vidékein katonáskodtam. – Megcsókolta Catherine-t az orra hegyén. – Meg aztán nem is találkoztam olyan nővel, mint te. – Örülök, hogy ilyen hosszú ideje nem volt dolgod nővel – mondta halkan Catherine –, mert így talán különleges alkalom volt számodra ez a mai este. Remélem, hogy így van, mert nekem maga volt a csoda!

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

154


– Számomra is rendkívüli élmény volt – suttogta Michael. Szavakkal el sem tudta mondani, mennyire. Egyfolytában cirógatta, babusgatta Catherine-t, amíg a nő újra álomba nem merült. Elképesztő volt, micsoda átalakuláson ment keresztül! Átváltozott azzá a szenvedélyesen szerető nővé, akinek rendelte a sors. Michael szeretett volna még ébren maradni, és úgy ízlelgetni a megtalált szerelmet, de már nagyon fáradt volt. Elbóbiskolt, de hamarosan verejtékben úszva riadt föl. Catherine nem lehet az övé! Túl szép ez ahhoz, hogy sokáig igaz legyen. A múltban mindig szétzúzta a boldogságát valami váratlan csapás. Indulatosan összeszidta magát, hogy ez csak merő babonaság. Hiszen ugyan mi állhatna közéjük? De csak nagy sokára tudott újból elaludni.

Huszonnyolcadik fejezet Már javában áradt be az ablakon a gyöngyházfényű reggel, amikor Catherine arra ébredt, hogy a feje Michael vállán pihen, a karja pedig a férfi mellkasára fonódik. Ébren volt Michael is. A férfi szeméből némi aggodalmat olvasott ki, mintha azon tűnődne, vajon mit érezhet ő a szenvedélyes éjszaka után. Catherine szája lassan mosolyra húzódott. – Ugye, nem álom volt? Michael megkönnyebbülten mosolygott vissza rá. – Ez volt életem legvalóságosabb élménye. Nem bántad meg? – Egy cseppet sem! – Catherine elfintorította az arcát. – Leszámítva, hogy folyton arra gondolok, miért is nem jöttem rá már korábban, hogy nem vagyok reménytelenül elkorcsosult. Nem lesz könnyű helyrehozni, amit ezzel az önbecsapással elrontottam. – Nem is kell azt mindjárt helyrehozni – felelte a férfi. – Várj vele egy kicsit! Ha pár napig gondolkodunk rajta, valamelyikünk agyából talán kipattan az isteni szikra. De ha már úgyis arról beszélünk, mit kell helyrehozni, Kenneth azt írta, hogy Colin halála után szembesültél bizonyos problémákkal. – Finoman szólva. Amikor összeházasodtunk, mindkettőnknek volt némi pénze a családi örökségből, de az már rég elfolyt. Amíg Colin meg nem halt, nem is tudtam, mennyire súlyos a helyzet. Akiknek az ezredben tartozott, azok többnyire lemondtak a kártyán nyert pénzükről, de a kereskedők számláit ki kellett fizetnem, mielőtt eljöttem Franciaországból. – Catherine felsóhajtott. – Az a legszörnyűbb az egészben, hogy az egyik legutóbbi szeretője, egy cselédlány, várandós lett tőle. Michael arcizma megrándult. – Ez valóban rettenetes minden érintettnek. A „rettenetes” enyhe jelző volt ahhoz képest, amit Catherine annak idején a hír hallatán érzett. Hátára hengeredett, és a plafonra meredt. – Marié egyszerű, falusi lány volt, fogalma sem volt, mitévő legyen. Mondtam neki, hogy menjen haza a szüleihez, és mondja azt, hogy egy rövid ideig tartó házasság után megözvegyült. Úgy okoskodtam, hogy némi örökség hihetőbbé tenné a történetét, ezért eladtam anyám ékszereit, és az értük kapott pénz felét nekiadtam. Gondoltam, ilyen hozománnyal biztosan férjhez tud majd menni, és rendesen föl tudja nevelni a gyermekét. Michael fölvonta a szemöldökét. – Az isten sem mossa le rólad a i Szent Katalin nevet, ha folyton ilyeneket csinálsz. – Mégsem hagyhattam, hogy a lány meg a kisbaba éhezzen! Meg aztán ez volt a legkevesebb, amit Colinért tehettem. – Ismét mardosni kezdte a régi bűntudat. – Nem voltam jó felesége, annyi szent!

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

155


– Nem szabad tovább gyötörnöd magad emiatt, Catherine – mondta csendesen Michael. – Most, hogy ismerem a házasságotok teljes történetét, tisztelettel adózom neked és Colinnak, amiért méltósággal viseltétek ezt a nehéz helyzetet. És ha nem is illettetek egymáshoz, Amy mégiscsak ennek az elhibázott házasságnak a gyümölcse. Ezt bizonyára nem bánta egyikőtök sem. A férfi tökéletesen megtalálta a módját, hogy enyhítse Catherine önemésztő gyötrődését. – Igazad van – ismerte el a nő. – Colin őszintén szerette Amyt. Talán senki mást nem szeretett a világon. – Most Michaelre sandított – ígérem, nem leszek többé ilyen unalmasan bűntudatos. A férfi elmosolyodott. – Te soha nem vagy unalmas, még akkor sem, ha szent vagy! Catherine agyán kellemetlen gondolat suhant át. – Részben azért titkoltam el előtted Colin halálát, mert Londonban láttalak a parkban kocsikázni egy bájos ifjú hölggyel – vallotta be. – Olvastam, hogy feleséget keresel, és ahogy egymásra néztetek, az azt sugallta, hogy meg is találtad a jövendőbelidet. – Jó néhány ifjú hölgyet elvittem kocsikázni, de nem emlékszem, hogy bármelyikre is bociszemeket meresztettem volna. Hogy nézett ki? – Magas volt, karcsú, barna hajú, csinos, és intelligensnek látszott, bár kissé szégyenlősnek is. – Kit – vágta rá azonnal a férfi. – Lucien barátom felesége. Nagyon kedveljük egymást, de szigorúan romantikamentesen. Meg fogod kedvelni te is. Catherine-t melegséggel töltötte el, hogy Michael a jövőbeni élete részeként beszél róla. Elsősorban mégis megkönnyebbülést érzett, hogy a csinos lány csak Michael barátja, nem a szerelmese. A férfi kemény vállizmaít simogatva megjegyezte: – Igen kívánatos teremtésnek látszott. Michael arcáról lefagyott a mosoly. – Valamit el kell mondanom neked. Catherine-t aggodalommal töltötte el a férfi hangja. – Semmit nem vagy köteles elmondani nekem, amit nem akarsz – mondta. – Az érzéseimen úgysem változtat, bármi legyen az. – Az sem számít, hogy fattyú vagyok? – kérdezte ironikusan Michael. Beletelt egy kis időbe, mire Catherine fölfogta, mit mond. – Szóval Ashburton hercege nem az igazi apád. Azok alapján, amit meséltél róla, nem tudlak sajnálni ezért. Borzalmas ember lehetett. Michael egy pillanatig döbbenten nézte, majd hanyatt vetette magát, és harsány hahotára fakadt. – Összesen ennyi hozzáfűznivalód van az életem világraszóló botrányához? Nem is akarod tudni, lakáj volt-e az apám, vagy egy kanos lovászfiú? Catherine érezte, hogy a férfi a fölényes irónia álcája mögött igencsak sebezhető, ezért halkan azt mondta: – Nem érdekel, kiféle-miféle volt az apád. Csak az érdekel, milyen hatással volt rád ez a helyzet. A herceg tudta? Michael arcén most már egyértelműen látszott, hogy korántsem találja humorosnak a dolgot. – Tudta bizony! Hiszen a hercegné az ő öccsével folytatott bűnös viszonyt. A herceg, hogy a büszkeségén ne essen csorba, száműzte a fivérét, és úgy tett, mintha az ő fia lennék. Csak a halálos ágyán mondta el az igazat. – Te jóságos ég, ez közvetlenül azelőtt volt, hogy ideutaztunk! Nem csoda, hogy olyan feszült voltál Great Ashburtonben! – Catherine a férfi karjára tette a kezét. – Tehát egy családot szétszaggató, gyalázatos helyzet áldozata voltál. Így már érthető, miért bánt veled olyan ridegen a herceg. – Fölkavaró érzés volt megtudni az igazat, de furcsamód felszabadító is. Nincs nekem szükségem a hercegi családra! Catherine előrehajolt, és szíve minden szeretetével megcsókolta, majd dévaj mosollyal azt kérdezte: – A reggelihez még korán van. Nem akarod kihasználni az időt, és kárpótolni magadat a hatéves cölibátusért?

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

156


Michael a karjaiba vonta. – Sok mindenért kell kárpótolnunk magunkat mindkettőnknek, és én már alig várom, hogy megtegyük! Így érzett Catherine is. Egek ura, de még mennyire így érzett! A következő két nap maga volt a földi Paradicsom. Harmadnap reggel Catherine, miközben öltözködött, azon tűnődött, vajon észre-vette-e valaki a kapcsolatukban beállt változást. Persze mások előtt nem nyúltak egymáshoz illetlenül, és a hálószobájukba sem osontak be napközben egyszer sem, bár nagy volt a kísértés. De tudta magáról, hogy egész álló nap úgy vigyorog, mint a macska, amelyik most mászott ki a tejfeles bödönből, és a tekintetük is beszédes volt, ha összenéztek, akár akarták, akár nem. A jövőről még nem ejtettek szót. Michael nem mondta, hogy szereti, és hivatalos házassági ajánlatot sem tett. Úgy volt, ahogy azt Catherine gyanította: a rendkívül erősnek, mindenre képesnek látszó férfi valójában nagyon is sebezhető volt, mivel soha nem kapott elegendő szeretetet. Ezért látott folyton bizonytalanságot a szemében, mintha csak azt mondta volna: „Ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen!” Persze ugyanígy érzett Catherine is, és ami azt illeti, ő sem mondta még neki, hogy szereti. Úgy érezte, nincs is szó arra, amit Michael iránt érez. Tudta, hogy idővel gyakorlatiasabban kell majd viselkedniük, de nem hitte, hogy ez gondot okozhat. Amyt talán meglepi majd, hogy ilyen hamar kap egy mostohaapát, viszont Michaelt mindig is kedvelte. Szépen kialakul majd minden. Fésülködés közben belemosolygott a tükörbe. A legnagyobb kérdés, ami foglalkoztatta, az volt, hogy azonnal egybekeljenek Michaellel, vagy várják meg, amíg Colin halála után eltelik egy teljes év. Az utóbbi megoldás tűnt illendőbbnek, de Catherine nem akart várni. Arról nem is beszélve, hogy ha szenvedélyes szerelmeskedésük következményekkel jár, alighanem sietniük kell. A maga részéről egyáltalán nem bánta volna. Most Michael arca jelent meg a tükörben az övé mellett. A férfi a füle alatti érzékeny ponton csókolta meg. Catherine kéjesen felsóhajtott, és a férfinak dőlt. – Ma vajon azt fogjuk nézni, hogy szedik a szigetlakók a hínárt, hogy azzal tegyék termékenyebbé a földeket, vagy valami más szórakozást talál ki nekünk Davin? Sokkal szívesebben maradnék itt, hogy erőszakot tegyek rajtad. Leszaggatnám rólad a ruhát, könyörtelenül a padlóhoz szögeznélek, és fölfalnálak! – Csodásan hangzik – dörzsölte meg gyengéden az állát az ujjbütykeivel Michael. – Napról napra egyre kevésbé vagy szent, de a kötelességedet azért a világért sem mulasztanád el! Sajnos, ebben igaza volt. Catherine fölegyenesedett. – Rendben, akkor majd este erőszakollak meg. Egész nap rettegve várhatod, hogyan töltöm majd kedvem a magatehetetlen testeden! A férfi tetőtől talpig végigmérte. Szinte perzselt a tekintete, Catherine önkéntelenül begörbítette a lábujjait. – Más sem jár majd a fejemben egész nap – mondta Michael –, de azt nem ígérhetem, hogy rettegni is fogok. Karon fogta Catherine-t, és levonultak a reggelizőszalonba. Amikor beléptek, az öreg lord morcosan pillantott fel a tányérjából. – Ahhoz képest, hogy tizenkét éve vagytok házasok, igencsak árad belőletek a tavasz illata! Catherine arcon csókolta a nagyapját, aki még mindig tolószékben ült ugyan, de feltűnően elevenebb volt, mint amikor megérkeztek. – A csodálatos tengeri levegő teszi, Nagyapa – mondta Catherine, majd bensőségesen rámosolygott Michaelre. – Úgy érezzük tőle magunkat, mintha friss házasok lennénk. A lord vajat kent egy szelet pirítósra. – Clive visszajött Londonból – jelentette be. – Ma délelőtt beszélni akarok kettőtökkel. – Én szigorúan ki vagyok tiltva? – kérdezte Michael. – Igen. Időben meg fogja tudni, amit tudnia kell.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

157


Catherine a főtt tojására szögezte tekintetét. Biztosra vette, hogy a nagyapja a döntését akarja közölni velük. Tehát hamarosan foglalkoznia kell a gyakorlati problémákkal, amelyekről addig igyekezett nem tudomást venni. Davin Penrose a reggelizőszalonba lépve mindenkit üdvözölt, majd töltött magának egy csésze teát. – Mi a mai program? – kérdezte tőle Michael. – Attól függ – felelte az ispán, és helyet foglalt az egyik széken. – Ért az ágyúkhoz, Melbourne kapitány? – A fogatolt tüzérséggel már volt dolgom, de nem vagyok szakember. – Azért bizonyára jóval többet tud az ágyúkról, mint Skoal szigetén bárki. A szigeten működő milícia elég hatékony: a lord az ezredes, én vagyok a kapitány. A muskétákon kívül van két lövegünk, azért küldték őket, hogy ha Napóleonnak kedve szottyanna meghódítani a szigetet, vissza tudjuk verni a támadást. – Huncutul megcsillant a szeme. – Még jó, hogy a császárnak más tervei voltak, mert azt már nem tartották szükségesnek közölni velünk, hogyan kell használni azokat az átkozott ágyúkat. Michael elnevette magát. – Őfelsége hadserege már csak ilyen. Ha jól értem, lőni akarnak velük, és szükségük lenne egy kis kiképzésre. – Úgy van. A kikötőben az egyik belógó szikláról kődarabok töredeznek le, és rápotyognak az ott horgonyzó hajókra. Gondoltam, pár ágyúlövéssel le lehetne szedni a belógó részt. Nagyra értékelnénk, ha megmutatná, hogy kell úgy lőni, hogy ne tegyünk kárt magunkban. – Ennyit azért konyítok hozzá – nyugtatta meg Michael, majd Catherine-hez fordult: – Mivel neked úgyis dolgod lesz itt, elmegyek Davinnel. A nap nagy része el fog menni az ágyúk bevizsgálásával és az emberek betanításával. – Lehet, hogy később megnézlek – felelte Catherine. – Többek között az a jó itt a szigeten, hogy nem tudsz messzire menni. Michael bensőségesen rámosolygott, majd Davinnel együtt távozott. – Egy óra múlva gyere a dolgozószobámba! – rendelkezett a lord. – Addigra Clive is itt lesz. – Azzal sietve kigurult kerekes székével a szalonból. A magára maradt Catherine homlokráncolva töprengett a közelgő bejelentésen. Még nem döntötte el, mik a tervei Skoallal. Tudta, hogy az örökségre már nincs szüksége, sőt a vele járó kötelezettségek kifejezetten terhesek lesznek, ha összeházasodnak Michaellel. Ugyanakkor megkedvelte a szigetet és lakóit, és szerette volna, ha jó földesurat kapnak. Márpedig Haldoran kuzinja ehhez túl önző, szeszélyes embernek látszott. Végül sztoikusan vállat vont. Hiszen tudta, hogy a döntés a nagyapja kezében van, és ha ő Clive mellett döntött, úgysem tehet semmit. Ha viszont őt választja, sok mindent át kell majd gondolnia. Amikor benyitott a lord dolgozószobájába, a nagyapja már az íróasztalánál ült, és Haldorannal beszélgetett, de az érkezésére elhallgattak. Catherine rámosolygott a kuzinjára. – Szép jó napot, Clive. Remélem, jól sikerült a londoni útja. A férfi udvariasan felállt. Egy röpke pillanatra megváltozott az arckifejezése, kemény, haragos lett a tekintete, de ezt gyakorlott, charme-os modora azonnal leplezte. – Kitűnően sikerült, köszönöm. Elintéztem mindent, amiért odamentem. – Üljetek le, mind a ketten! – mordult rájuk a lord. Catherine szót fogadott, de közben megjegyezte: – Nagyapa, volt már életében egyszer is udvarias? Az öregember harsány, vakkantásszerű nevetés kíséretében válaszolt: – Nem látom értelmét. Hiszen az embernek mindig ezer dolga van, miért fecsérelné az idejét üres szavakra? – Most egy csapásra komoly, parancsoló lett a hangja. – Mindketten jól tudjátok, miért vagytok itt. Clive, úgy döntöttem, Catherine lesz az örökösöm. Te rátermett vagy

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

158


ugyan, és a szigetet is régebben ismered, de mivel máshol is vannak érdekeltségeid, úgy gondolom, Catherine és a férje jobban irányítják majd Skoalt. Ha Catherine pár nappal korábban hallja ezeket a szavakat, hatalmas kő gördült volna le a szívéről, most viszont vegyes érzelmekkel fogadta a lord bejelentését. Megtisztelő volt ugyan, hogy a nagyapja így döntött, de egy kicsit úgy érezte magát, mint aki csapdába esett. Vetett egy oldalpillantást a kuzinjára. Haldoran merev arccal ült a helyén, nagyjából úgy nézett ki, mint amikor Michael lepipálta lövészetben: De nyugodt, egyenletes hangon szólalt meg: – Biztos benne, hogy ezt óhajtja? – Miért, határozatlan embernek ismersz? Tegnap eljött a szárazföldről az ügyvédem, és megváltoztatta a végrendeletemet Catherine javára. – A lord megkocogtatott az ujjával egy papírhalmot. – Itt van egy példány. Olvassátok el mindketten, hogy senkit se érjen meglepetés a halálom után. – Igazán szép, hogy ilyen tiszta helyzetet akar teremteni, bácsikám. Kár, hogy az unokája nem osztja ezt a törekvését. Haldoran gúnyos hangjára Catherine kővé dermedt. Rosszat sejtett. – Ez meg mi az ördögöt jelentsen? – csattant föl a lord. – Senki sem csodálja nálam jobban elbűvölő kuzinomat – felelte Haldoran, és megvetően végigmérte Catherine-t. – Sajnálatos módon azonban szomorú kötelességem közölni bácsikámmal, hogy egyetlen unokája hazug szajha, aki egyfolytában a bolondját járatja bácsikámmal, amióta csak betette a lábát a szigetre. Catherine ereiben megfagyott a vér, a nagyapja pedig haragosan azt dörmögte: – Az ördögbe is, Clive, soha nem tudtál veszíteni! Ez az egyik ok, amiért nem akarom, hogy a tiéd legyen Skoal. Ne hidd, hogy néhány hazugsággal elérheted, hogy megváltoztassam a döntésemet! – Az igaz, hogy nem szeretek veszíteni, de hazugság csak Catherine lelkén szárad, nem az enyémen – mondta fagyosan Haldoran. – Az igazi Colin Melbourne még áprilisban meghalt Franciaországban. De mivel a pénzéhes kisunokája nem akarta elszalasztani az örökséget, rávette az egyik szeretőjét, játssza el, hogy ő a férje. Amíg bácsikám azt fontolgatta, méltó-e Skoal úrnőjének szerepére, ő a szeretőjével bujálkodott, és kinevette bácsikámat a háta mögött. Tessék, kérdezze csak meg tőle, hogy tagadja-e mindezt! A lord Catherine felé kapta a fejét, arca a vörös ijesztő árnyalatát öltötte. – Van egy szikrányi igazság is abban, amit Clive mondott? Catherine megalázottságát az a tudat enyhítette, hogy nem kell többé hazudnia senkinek. Kissé akadozva így válaszolt: – Az igaz, hogy Colin meghalt, egy bonapartista lőtte le. De nem vesz körül a szeretők hada. – Ezután kissé az események elé vágva így folytatta: – Michael a vőlegényem. Hamarosan valóban a férjem lesz. Őszintén sajnálom, hogy becsaptam, Nagyapa. Akkor szükségesnek látszott, de napról napra egyre jobban megbántam. – Te agyafúrt kis cafka! – rivallt rá a nagyapja, és remegő kézzel az íróasztalra támaszkodva, nagy nehezen feltolta magát álló helyzetbe. A tekintetéből csak úgy sütött a harag és a fájdalom. – Ha arra gondolok, hogy rád akartam bízni Skoalt! Hát ezt elfelejtheti, kisasszony! Nem vagy többé az unokám! – A halántékára szorította a kezét. – Meg fogom… változtatni… – Nagyapa, nyugodjon meg! – kiáltott fel az öregember dühkitörésétől rémülten Catherine. – Ha azt akarja, hogy menjek el, és soha többé ne háborgassam, már itt sem vagyok, de ne tegye tönkre magát miattam! A lord rá sem hederített. – Változtatni… a vég… végrendelet… – Nem tudta befejezni a mondatot. Arccal az íróasztalra bukott, majd papírlapok és lúdtollak társaságában a padlóra zuhant. – Te jóságos ég! – Catherine odarohant hozzá, és letérdelt mellé. A nagyapja eszméletlen volt, a bal arcán ernyedten lötyögött a bőr. – Megütötte a guta.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

159


– Gratulálok, kedves kuzin! – mondta a szavakat affektáltan elnyújtva Haldoran. – Nemcsak becsapta, hanem el is tette láb alól. Catherine dühös, megvető pillantást lövellt a lord felé. – Maga is legalább annyira hibás, mint én, kuzin! El akartam mondani neki az igazságot, de úgy, hogy ne zaklassam föl ennyire. – Kitapintotta a nyakán az ütőeret. Nagyon erőtlenül, de még vert. – Hála istennek, életben van. Csöngessen a szolgáknak, hogy hívjanak segítséget! Haldoran nem mozdult, kényelmesen ücsörgött tovább a székén. – Kár a fáradságért. Skoal szigetén nincs orvos. Legalább fél napba telik, mire idehoznak egyet a szárazföldről, és egyébként is kétséges, hogy tud-e segíteni rajta. Catherine belátta, hogy a kuzinjának igaza van, hogy az ördög vinné el! Tehát neki kell megtennie, ami tőle telik. Ápolónőként főleg sebesült vagy fertőző betegségben szenvedő emberekkel volt dolga, de a tábori kórházakban időnként látott gutaütéses betegeket is. Próbált visszaemlékezni, hogyan kezelték őket. Eszébe jutott, hogy lan Kinlock azt mondta, a gutaütéseseken gyakran segít, ha eret vágnak rajtuk, de gyorsan kell cselekedni. Felállt, és zsebkést keresett az íróasztalon. – Véreztetni fogom – jelentette ki. – Van itt valami alkalmas edény? Haldoran mártírarccal állt talpra. Leemelt az egyik kisasztalról egy virágtálat, a benne lévő rózsákat a tűzbe dobta, majd odaadta az edényt Catherine-nek. – Tessék, de csak az idejét vesztegeti. Tavaly már megütötte egyszer a guta. Azt még túlélte, de úgy tudom, a második gutaütés rendszerint halálos. – Nem feltétlenül – felelte Catherine, majd újra letérdelt a nagyapja mellé, és felgyűrte az öregember ingujját könyök fölé. Óvatosan megvágta a vénáját, mire a lord vére olyan erős sugárban fröccsent a tálba, mintha az ütőerét vágta volna föl. Clive kinyitott az íróasztalon egy dobozt, és kivett belőle egy szivart. – Nem zavarja, ha rágyújtok, kuzin? – Az sem zavar, ha szénné ég! Hogy lehet ennyire érzéketlen? – Úgysem tehetünk semmit, akkor meg miért szaladgáljunk itt föl-alá, mint a lenyakazott csirke? És ne igyon előre a medve bőrére! Azt hiszi, maga nyert, mert a nagyapja már megváltoztatta a végrendeletét. – Nagyot szippantott a szivarból, majd lassan kifújta a füstöt. – De téved. Nekem ugyanis kell a sziget, magával együtt, és meg is fogom szerezni, ahogy magát is! – Összevissza beszél – mondta türelmetlenül Catherine, és közben nem vette le a szemét a nagyapjáról meg az egyre lassabban szivárgó vérről. – Skoal nem trófea, amelyet elnyerhetne, és én sem vagyok az. – Ó, dehogynem! – felelte higgadtan Haldoran. – Ha Lord Michael visszajön, megmondja neki, hogy hagyja el a szigetet, mert maga elfogadta az én rendkívül hízelgő házassági ajánlatomat. Együtt fogjuk irányítani Skoalt, mi leszünk a Brit-szigetek utolsó feudális uralkodói. Catherine hitetlenkedve pillantott föl. – Küldjem el Michaelt? Maga megőrült! – Egyáltalán nem – felelte kísérteties nyugalommal Haldoran. – Pontosan azt fogja tenni, amit mondok. Kezdte nyugtalanítani a férfi magabiztossága. – Ugyan miért köteleznének engem bármire is a nevetséges parancsai? Haldoran diadalittas, gúnyos mosollyal válaszolt: – Azért, mert nálam van a maga drágalátos kislánya, Amy.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

160


Huszonkilencedik fejezet Catherine úgy bámult a férfira, mintha az gyomorszájon vágta volna. – Nem hiszek magának. – Ha bizonyítékot akar, velem jöhet Ragnarokba. Amynek igen kényelmes helye van, az egyik legjobb vendégszobámat kapta, ahonnan pazar kilátás nyílik a tengerre. Nagyon tetszik neki Skoal. – Hazudik – szűrte a fogai között Catherine. – Amy biztonságos helyen van, a barátaimnál. – Hát, az mégsem volt elég biztonságos hely. – Clive leült, és átvetette elegáns csizmába bújtatott lábát a másikon. – Anne Mowbry nem szívesen engedte el velem, mert nem kapott magától levelet, de a kislány nagyon akart jönni, és hát én volnék az a gáláns úriember, aki tavaly átszállította a porontyaikat Antwerpenbe. Hogy is lehetett volna bizalmatlan Anne egy ilyen gáncs nélküli lovaggal szemben? – Azzal Clive előhúzott a zsebéből egy cseresznyepiros szalagot, és odadobta Catherine-nek. A szalag megpördült a levegőben, és a szőnyegre hullt, mint egy vércsík. Catherine Amy születésnapjára vette. Eszébe jutott, milyen jól mutatott a kislánya fekete hajában az élénkpiros színe… A keze szorosabban markolta a nagyapja magatehetetlen karját. – Ha egy ujjal is hozzányúlt Amyhez, aláírta a halálos ítéletét. – Megható ez az odaadó anyai szeretet – mondta Haldoran, és leverte a hamut a szivarja végéről. – Ne aggódjon, Amy biztonságban van, és még nem is tud róla, hogy fogoly. Azt hiszi, meglepetést akarok szerezni magának, és majd elviszem hozzá Ragnarokba. Catherine-nek közben lázasan járt az agya. – Kezdettől fogva tudta, hogy nem Colinnal érkeztem. – Nem gondolhatta komolyan, hogy nem ismerek föl egy ilyen jeles személyiséget, mint Lord Michael Kenyon, pusztán azért, mert nem mutattak be minket egymásnak! Mindent kiderítettem a barátairól, a kísérőiről, a táncpartnereiről. – Résnyire szűkült a szeme. – Amikor a szigetre jöttek, még nem voltak szeretők, de most már azok. Ezt abban a pillanatban tudtam, amikor belépett az ajtón. Catherine számára egy csapásra világossá vált, milyen félelmetes ellenfél Haldoran. Hosszú-hosszú ideig szövögeti hálóját, mint a pók, figyel, és türelmesen vár. – Miért nem leplezett le azonnal? –kérdezte tőle. – Meglepett, amikor nyájasan bemutatta Lord Michaelt, mint a férjét, de kíváncsi voltam, mennyire ügyesen adják elő a szerepüket. Mi igencsak hasonlítunk egymásra, kedves kuzin! Hiszen az őseink engedéllyel működő kalózok voltak. A vér nem válik vízzé. Catherine jobban örült volna, ha egy skorpió a rokona. – Ha a szigetre vágyik, lemondok róla a maga javára, ha a nagyapám meghal, így igazságos, hiszen a végén amúgy sem akarta, hogy én legyek Skoal úrnője. – A sziget csak az alku egyik fele – mondta szelíden Haldoran. – Maga is kell nekem. Ha elveszem feleségül, mindkét célomat elérem. Catherine erejét megfeszítve igyekezett leküzdeni félelmét, és rendezni gondolatait. Először is a nagyapjával kell törődnie. Látta, hogy a tálban már vagy fél liter pirosló folyadék gyűlt össze, és már csak vékony sugárban csörgedezik a lord vére, ezért jobb lesz, ha befejezi a véreztetést. A zsebkéssel csíkokat vágott az alsószoknyájából, és bekötötte a lord karját. Az öregember pulzusa valamelyest erősödött, de ezenkívül semmi más nem utalt arra, hogy javulna az állapota. Catherine talpra állt, fölvette a földről a kerekes székből kiesett takarót, és ráterítette a lordra. Mivel tudta, hogy ennél többet egy orvos sem tehetett volna, fölállt, és a kuzinjához fordult. – Michael nem fogja hagyni, hogy keresztülvigye az őrült tervét, bármi legyen is az!

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

161


– A szeretője igazán jó képességű férfi, de velem nem veheti föl a versenyt. Jöjjön ide, mutatok valamit! Catherine kíváncsi volt, mit eszelt még ki Haldoran a kínzására. Odalépett az ablaknál álló kuzinja mellé. Clive az udvaron várakozó fogata felé intett, amely mellett két útonálló külsejű szolgája kockázassa! múlatta az időt. – A legjobb alkalmazottaimat a Newgate börtönből toborzom, úgyhogy még veszélyesebbek, mint amilyennek látszanak. Ragnarokban van még két hasonszőrű emberem. Mindannyian követtek már el gyilkosságot, és ha ezt kívánom tőlük, boldogan megteszik újra. A négy harcosommal nem alkotunk ugyan túl nagy létszámú hadsereget, de ahhoz bőven elegen vagyunk, hogy uraljuk Skoal szigetét. A maga daliás hősének nincs esélye velünk szemben. Catherine kezdte úgy érezni, rémálmot lát. – Azt akarja mondani, hogy megöli Michaelt, ha nem küldöm el? – Sokáig vártam magára, kuzin. Fogytán a türelmem. – Haldoran oldalra billentette a fejét. – Valóban sikerült meggyőznie Kenyont, hogy vegye magát feleségül, vagy csak azért mondta, hogy kiengesztelje a lordot? – Nem kellett meggyőznöm – felelte fagyosan Catherine. – Ez igen szép teljesítmény olyasvalakitől, aki származás és vagyon terén ennyivel alatta áll. Az eset kitűnően példázza a szépség hatalmát. – Haldoran a feje körül gomolygó szivarfüstben sátáni hatást keltett. – Ha egy kicsit is szereti Kenyont, küldje el! A férjét már megöltem, és habozás nélkül végzek a szeretőjével is. Catherine a döbbenettől nekitántorodott a falnak. Kis híján elájult. – Maga gyilkolta meg Colint? – Igen, bár vérbeli vadászként erre nem vagyok különösebben büszke. Egy rókát sokkal nehezebb elkapni. Amikor hátba lőttem, olyan részeg volt, hogy talán észre sem vette. – Haldoran gunyoros mosollyal folytatta: – Ugye, nem akarja elhitetni velem, hogy szerette azt a kicsapongó fajankót? Jól hazudik, de ennyire azért nem! Már-már elviselhetetlen volt a gondolat, hogy a bátor, életerőtői duzzadó, jó kedélyű Colin miatta halt meg! Túlélte egy évtized összes csatáját, csak azért, hogy egy őrült orvul meggyilkolja. Haldoran végtelenül gonosz! És a szerettei élete ennek a végtelenül gonosz embernek a kezében van. Catherine, aki katonák között élte le az életét, pontosan tudta, hogy öt felfegyverzett, gátlástalan ember rettegésben tarthat egy egész települést. A zsigereiben érezte azt is, hogy ha Haldoran és a pribékjei egyszer megkezdik ámokfutásukat, nem állnak le egyhamar. A brutalitás brutalitást szül. A Spanyolországban látott rémségekre gondolt, és émelyegve lehunyta a szemét. Michael, Amy és a sziget lakói kedvéért muszáj azt tennie, amit Haldoran mond, legalábbis egyelőre. A távolban eldördült egy ágyú. Michael tüzérségi kiképzést tart. Újabb dörrenés. Az ismerős harctéri zajok hatására ismét hideg fejjel, tisztán tudott gondolkodni. Haldoran maga mondta, hogy a szépség hatalom. Ez az ő kezében az egyetlen fegyver a kuzinjával szemben. No meg az esze, amelyről a legtöbb férfi nem vesz tudomást, mert elvakítja őket a bájos arca és az alakja. Kinyitotta a szemét, és szándékosan provokatív pillantást vetett Haldoranra. – Alábecsültem magát, Clive. Azt hittem, maga csak egy léha dendi, akinek a nagyvilági stílusa mögött nincs semmi belső tartalom. De erősebb és merészebb, mint gondoltam. Haldoran hiába fitogtatta a nagy eszét, a hízelgéssel szemben ő sem volt immúnis. – Igen gyorsan alkalmazkodik az új rendhez – mondta kissé páváskodva. – Hiába, a nők rendkívül gyakorlatias lények! Idővel hálás lesz nekem, amiért kezembe vettem az élete irányítását. Hiszen gazdagabb vagyok, mint Kenyon, és sokkal érdekesebb egyéniség is. – Máris látom a változás előnyeit – helyeselt Catherine. – A nagyapám tart itt egy üveg brandyt, ugye? Töltsön nekem egy keveset! Eljött az őszinte beszéd ideje.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

162


Haldoran ironikusan tiszteletteljes meghajlás kíséretében elindult az italért, Catherine pedig a kis szünetet kihasználva leült, és rendezte már-már hisztérikus gondolatait. Ki kell puhatolnia Clive szándékait, meg kell védenie Amyt és Michaelt, legfőképpen azonban időt kell nyernie. Ez azt jelenti, hogy annak kell lennie, aminek Haldoran tartja: hazugnak. Több mint egy évtizeden keresztül elhitette a világgal, hogy imádja a férjét, és a Michael iránti szerelmét is sikerült eltitkolnia. Most újra eljött az alakoskodás ideje. Haldoran közben visszajött, és a kezébe adta az egyik poharat. Catherine az egyik szék felé intett. – Szóval azt mondja, Skoal szigetére és rám vágyik. De miért? A sziget az isten háta mögött van, és nem is gazdag, én pedig talán szép vagyok ugyan, de szép nő rajtam kívül is van elég. – Én a páratlan ritkaságok lelkes gyűjtője vagyok. Skoal a többi birtokomhoz képest valóban nem képvisel nagy értéket, a feudális jellege viszont egyedi. Itt a helyi földesúrnak nagyobb hatalma van, mint György királynak. Ellenállhatatlanul csábító, hogy ilyen hatalom birtokosa lehetek. Ami pedig magát illeti… – Nem sok jót sejtető, kéjsóvár tekintettel mérte végig Catherine-t. – A szépségét éppúgy alábecsüli, ahogy az én eszemet. Nincs a világon olyan férfi, aki ne irigyelne engem, amiért maga az enyém. Vérlázító volt látni, hogy egy ilyen bugrisra fecsérli el az életét, mint Melbourne. Catherine vállat vont, és hidegvérrel belefogott élete legnagyobb hazugságába. – Amikor a szüleim meghaltak, nem volt jobb választásom, mint Colin. Később elhagyhattam volna, hogy valami gazdag ember szeretője legyek, de egy szerető helyzete mindig bizonytalan. A nő számára a házassága és a jó híre biztosítja a legjobb védelmet. – Kortyolt egy keveset a brandyjéből, és imádkozott magában, hogy a férfi elfogadja a következő feltételét. – Éppen ezért nem engedem;: magát az ágyamba, amíg össze nem házasodtunk. Haldoran tekintete elsötétült. – Kenyonnal együtt hált! – Csak azután, hogy házassági ajánlatot tett nekem. – Catherine lebiggyesztette az ajkát. – Talán várnom kellett volna még, de szorosabban magamhoz akartam kötni. Ő tisztességes fajta, soha nem bontaná föl a jegyességünket azután, hogy házasságot ígér, és velem hál. Ha korábban tudomást szerzek róla, hogy maga ennyire érdeklődik irántam, kuzin, nem háltam volna vele. Előbb kellett volna szólnia. Haldoran ajka lassan mosolyra húzódott. – Mindig is tudtam, hogy Szent Katalin álarca mögött mélységes szégyentelenség lakozik. Nagyon jól meg fogjuk érteni egymást. – Sokatmondóan fürkészte Catherine arcát. – Egészen addig – folytatta –, amíg nem akar lépre csalni azzal, hogy látszólag együttműködik velem. Itt, a szigeten a kis hadseregemmel legyőzhetetlen vagyok. Ha valamit forral ellenem, nem lesz nehéz megszabadulni magától, és baleset látszatát kelteni. Mondjuk, lezuhanhat véletlenül egy szikláról. Ha rákényszerít, szemrebbenés nélkül megteszem. – Hiszek magának. Bolond lennék, ha nem hinnék. A férfi lassan forgatta az italát a pohárban. – A kislánya nagyon hasonlít magára, és már jóformán felnőtt nő. Tudta, hogy Skoal szigetén a lányok már tizenkét éves korukban férjhez mehetnek? Félreérthetetlen volt a fenyegetés, és félelmetesebb a korábbiaknál. Catherine leküzdötte a késztetést, hogy a tíz körmével nekiessen Haldorannak. – Egy felnőtt nő sokkal inkább kedvére való lesz, mint egy gyerek – mondta, és egy csábos mosolyt is kipréselt magából. – Mint már említette, mi, nők gyakorlatias lények vagyunk. A legnagyobb hatalommal bíró férfiakhoz vonzódunk. Ha tisztességesen bánik velem, én viszonozni fogom a szívességét. A férfi harsány hahotára fakadt. – Catherine, maga csodálatos! Már hónapokkal ezelőtt meg kellett volna tennem! – Miért nem tette? – Nem értem rá. – Újból végigmérte Catherine-t, és a mellén állapodott meg a tekintete. – Azt akartam, hogy csak magára tudjam összpontosítani a figyelmemet, ha eljön az ideje.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

163


Catherine próbált nem gondolni rá, milyen lenne egy ágyban feküdni a gyűlölt férfival. Ahhoz képest a Colinnal megtapasztalt házasélet maga lenne a mennyország. – Ez mind nagyon szép, de mielőtt bármit is tennénk, meg kell várnunk, mi lesz a nagyapámmal. – Igaz, nem hagyhatjuk, hogy a padlón múljon ki. Szájukra vennének minket az emberek. Gondolom, ápolni szándékozik, úgyhogy itt hagyom az egyik emberemet, hogy segítsen. Ezenkívül én is átköltözöm a kastélyba, hogy kéznél legyek, ha szükség van rám. – Elgondolkodva kocogtatta a fogához a brandyspohár peremét. – Mivel maga úgyis el lesz foglalva, azt hiszem, az lesz a legjobb, ha Amy Ragnarokban marad, amíg a lord meg nem hal. Aligha húzza már sokáig. Nem kell aggódnia a kislánya miatt, valaki mindig vigyáz rá. Más szóval Amyt egyfolytában őrzik. De legalább egyelőre nem fenyegeti veszély. Most már csak Michaelt kell kimenekítenie a veszélyzónából. – Majd intézkedem, hogy pakolják össze Lord Michael poggyászát. Intézkedik, hogy egy hajó átvigye őt a szárazföldre? Haldoran bólintott. – Minél előbb eltűnik Kenyon, annál jobb. Ha visszajön a lőgyakorlatról, beszéljen vele a szalonban. Én majd a hálószobából hallgatom. – Most egészen állatias lett az arca. – Ha kísértésbe esne, hogy elmondja, mivel vettem rá a házasságra, küzdje le! – Szétnyitotta a kabátját, hogy Catherine lássa a zsebében dudorodó pisztolyt. Napnál világosabb volt az üzenete. – Bolondnak néz, kuzin? Semmi előnyöm nem származhat belőle, ha bajt keverek. – Catherine fölállt. – A legfontosabbakat megbeszéltük, csöngethet a szolgáknak. Ágyba kell fektetnünk a nagyapámat, és orvosért kell küldenünk, akkor is, ha már nem lehet rajta segíteni. A férfi a csengőzsinór felé indult, Catherine pedig letérdelt az öregember mellé. A nagyapja lassan, de egyenletesen lélegzett, és a szemhéja is megrebbent egy kicsit, amikor Catherine azt suttogta: – Ne haljon meg a szemem láttára, Nagyapa! Életben kell maradnia a kedvemért! Betakargatta az öregembert, és közben azon törte a fejét, mit mondjon Michaelnek. Hiszen a férfi úgysem hiszi el, hogy ilyen hirtelen meggondolta magát. Hogyan bírhatná távozásra anélkül, hogy Michael kellemetlen kérdéseket tegyen föl, amelyek az életébe kerülhetnek? Villámgyorsan nyelvet öltött rá a rút válasz: el kell játszania, hogy az a hazug nőszemély az ő igazi énje, aki becsapta Michaelt. A férfi lelke mélyén lappangó kételyt kell működésbe hoznia. Föl kell használnia mindent, amit tud róla, és olyan erős hálót kell szőnie a hazugságokból, hogy Michael önző, érzéketlen ribancnak tartsa. Gyötrelmes óráknak nézett elébe. A férfi megbocsátotta az első hazugságát, és olyan kedvességgel halmozta el, amilyet még soha életében nem tapasztalt. Neki pedig most lábbal kell tipornia a köztük kialakult őszinte bizalmat, hogy elküldhesse Michaelt a szigetről. Borzalmas sebet kell ejtenie a szerelmén, Michael múltját ismerve nem kizárt, hogy soha többé nem tud majd megbízni egyetlen nőben sem. Ha viszont nem sikerül rávennie, hogy hagyja el a szigetet, azonnal meggyilkolják. Újra eldördült az ágyú, a béke szigetét a háború zaja verte föl. Catherine szaggatottan levegőt vett. Arra gondolt, hogy egy halálos fenyegetés hihetetlenül megacélozza az ember elszántságát. Michael délután igen elégedetten tért vissza a kastélyba. A tüzérségi lőgyakorlaton fülsiketítő dörrenések hasogatták a dobhártyájukat, arcukat pedig bekormozta a puskapor. Egyszóval kielégíthették a lelkük mélyén megbúvó kisfiú kalandvágyát. A szigetlakók jó tanítványoknak bizonyultak, a kikötő fölé belógó legveszélyesebb sziklákat sikerült ellőniük. Kár, hogy Catherine végül nem jött ki megnézni őket, de hát aligha kedveli az ágyúlövések éktelen robaját. A nők többségét taszítja az ilyesmi.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

164


Az istállóudvarra érve a főlovászmester arcán egyből látta, hogy baj van. – Mi történt? – kérdezte tőle. – A lordot megütötte a guta – felelte kurtán a férfi. – Elküldtek orvosért, de… nem néz ki valami jól. – A pokolba! – Michael leugrott a nyeregből. – A feleségem vele van? – Azt mondják, saját kezűleg ápolja. – Ha valaki megmentheti a lord életét, hát Catherine az! Berohant a kastélyba, és a lépcsőfokokat kettesével szedve fölszaladt a lord lakosztályába. A szalonba érve lelassított. Az egyik ablakon Haldoran egyik szolgája – talán a Doyle nevű – bámult ki unottan, de amikor ő belépett, sietve átvágott a helyiségen, és elállta a hálószoba ajtaját. – A hölgy azt mondta, senki sem mehet be hozzá – mondta nyersen. , Michael igyekezett leplezni a férfi fontoskodása miatti bosszúságát. – Mondja meg a feleségemnek, hogy itt vagyok! – utasította. Doyle bement a betegszobába. Egy perc múlva sápadtan kijött Catherine. Michael át akarta ölelni, de a nő fölemelt kézzel jelezte, hogy most ne. Michael lelkileg fölkészült a rossz hírre. – Hallom, a lordot gutaütés érte. Mennyire súlyos? – Kómában van. Nem hiszem, hogy túléli. Tehát alig találta meg a nagyapját, máris elveszíti. – Sajnálom – mondta csöndesen Michael. – Mit segíthetek? Catherine lehajtotta a fejét, és a halántékára szorította a két kezét. Aztán kemény, elszánt arccal fölnézett. – Nem könnyű ilyet mondani, de most el kell menned, Michael. Nagyapám tegnap megváltoztatta a végrendeletét, és engem jelölt meg örököseként, úgyhogy a célomat elértem. Köszönöm a segítségedet. Életbe vágóan fontos volt. – Egy pillanatra sem akarok távol lenni tőled – mondta Michael, és előrébb lépett, hogy átölelje Catherine-t. – Annyiszor megsebesültem már, hogy igazán eligazodom egy betegszobában. Nem fogok lábatlankodni. Catherine elhúzódott tőle. – Talán nem fogalmaztam elég világosan. El kell menned a szigetről, mégpedig végleg. A viszonyunknak vége. Michael csak bámult rá, biztos volt benne, hogy nem hallotta jól. – A viszonyunknak? Azt hittem, összeházasodunk! – Catherine fölvonta a szemöldökét. – Ó, valóban? Homályosan mintha utaltál volna erre a lehetőségre, de addig nem jutottál el, hogy megkérd a kezemet. Michael visszafogta magát, tekintettel arra, hogy Catherine nehéz időszakot élt át, és most a tetejébe a haldokló nagyapját kell ápolnia. – Igen, talán fogalmazhattam volna világosabban, de azt hittem, egyértelmű a helyzet. Te nem az a fajta nő vagy, aki viszonyokba bonyolódik, és én sem vagyok az a fajta férfi, aki puszta szórakozásból tisztességes asszonyokat csábít el. Catherine szeme összeszűkült. – Nem ismersz engem igazán, Michael. Az életemet eddig javarészt a szükség és a célszerűség irányította. Most először fordul elő, hogy többféle választásom is van, és a házasság nincs köztük. Michael érezte, hogy lüktet a halántéka. – Azt hittem, sikerült elérnem, hogy meggondold magad – mondta óvatosan. – Vagy legalábbis hamarosan sikerülni fog. Catherine a fejét rázta. – Fogadd el, hogy vége, Michael. Nagyon kedvellek. De nem akarok férjhez menni hozzád. – Kedvelsz – ismételte bénultan Michael. – Ennyit érzel irántam? Catherine vállat vont. – Soha nem mondtam, hogy szeretlek. Ez igaz volt. Valóban nem mondta. Michael a viselkedéséből következtetett rá, ahogy arra is, hogy magától értetődően össze fognak házasodni. – Bocsáss meg, amiért nehezemre esik megérteni – mondta összeszorított szájjal. – De mintha átváltoztál volna egy másik nővé, amióta reggel kiléptem a kastélyból.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

165


– Halkabban, a lordnak nyugalomra van szüksége! – pillantott idegesen a hálószobaajtó felé Catherine. Michael csak arra tudott gondolni, hogy a nagyapja iránti aggodalom összezavarta Catherine elméjét. Mindenáron véget akart vetni ennek a rémálomnak, ezért odalépett a nőhöz, és szorosan magához ölelte. A szenvedély addig is mindig leküzdötte Catherine félelmét, talán most is így lesz. Ismerősnek hatott a meleg teste, egy pillanatra mintha ismét az a nő lett volna, aki reggel volt. De aztán vadul kitépte magát az öleléséből, és haragos arccal azt sziszegte: – Az ördögbe is, Michael, nem vagyok a tulajdonod! Megmentettem az életedet, te pedig eljöttél velem Skoalra, és törlesztetted az adósságodat. Kvittek vagyunk, úgyhogy hagyj békén, és menj! Mielőtt Michael válaszolhatott volna, kivágódott a hálószoba ajtaja, és fenyegető arccal kilépett rajta Haldoran. – Ha nem hagy föl a menyasszonyom zaklatásával, Kenyon, kénytelen leszek jó modorra tanítani. Michael döbbenten nézett Haldoranra, majd Catherine-re. – Férjhez mész hozzá? – Igen. – Catherine a kuzinja felé oldalazott. – Clive a szigetről származik, születésétői fogva ismeri Skoalt. Ezenkívül diszkrét ember, hiszen azonnal megismert téged, de megtartotta a fölfedezését magának. Ma rájöttünk, hogy nagyon sok közös vonás van bennünk. Haldoran önelégült mosollyal hozzátette: – És arra is rájött, hogy kettőnk közül én vagyok a jobb. – Badarság! – Michael már éppen hozzá akarta tenni, hogy szerinte Catherine még csak nem is kedveli a kuzinját, amikor a nő félbeszakította. Ridegen meredt rá a tengerzöld szempár. – Próbáltam finoman kiadni az utadat, de mivel rákényszerítesz, kíméletlenül őszinte leszek. Clive gazdagabb nálad, főrend, nem csak másodszülött fiú, és sokkal nagyvilágibb, mint te! Megállapodtunk, hogy a házasság egyikünket sem korlátozza majd ésszerűtlen mértékben. Miután örököst szülök neki, szabadon válogathatok a lehetőségeim közül, amelyekre az imént már utaltam. Amikor kényszerhelyzetben voltam, elnéztem, hogy nem megfelelő a származásod és a vagyoni helyzeted, de most már nem. És olyan férfival sem akarom összekötni az életemet, akiben túlteng a birtoklási vágy, és aki arra kényszerítene, hogy ugyanabban az ágyban éljem le az életem hátralevő részét! Pörölycsapásokként zuhogtak rá a nő szavai. Döbbenten meredt rá, és úgy összeszűkült a tüdeje, hogy alig kapott levegőt. Kiderült, hogy egy jottányival sem ismerte jobban Catherine-t, mint annak idején Caroline-t. Másodszor is bolondot csinált magából egy nő miatt. Istenem, hát soha nem tanul semmiből? – Igazad van, meglehetősen ódivatú nézeteket vallok, hiszek a monogám házasságban. Nem szándékozom feleségül venni egy szajhát. Catherine elsápadt. – Soha nem voltam méltó a piedesztálra, amelyet gondolatban fölépítettél nekem, Michael. Szeretném, ha barátokként válhatnánk el, de azt hiszem, ez lehetetlen. – Barátokként! – csattant föl hitetlenkedve Michael. – Arra valóban átkozottul kevés az esély, Catherine. A nő szeme most résnyire szűkült, mint a macskáé. – Mivel nem gondoltam, hogy ezek után itt akarsz még időzni, intézkedtem, hogy pakolják össze a csomagjaidat, és rakják föl egy szekérre. Már vár a kikötőben egy hajó, hogy átvigyen Penwardbe. Michael tudta, hogy ha azonnal el nem hagyja a helyiséget, olyat tesz, amit később meg fog bánni. Nem tudta pontosan, hogy sírva fakadna-e vagy gyilkolna. Sarkon fordult, és kiviharzott. A lépcsőn lefelé menet félúton meg kellett kapaszkodnia a korlátban, mert nem kapott levegőt. Lassan be, lassan ki. Ne gondolj másra, csak a tüdődbe áramló levegőre!

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

166


Miután rendbe jött, elengedte a korlátot, és ment tovább, ki az udvarra. Caroline-t és Waterloot túlélte, és úgy gondolta, túl fogja élni ezt is. De nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy bárcsak hagyta volna inkább Catherine meghalni Belgiumban, a harcmezőn! Miután becsukódott mögöttük az ajtó, Catherine remegő térdekkel lerogyott egy székre. – Jól csinálta, kedvesem, de az nem tetszett, amikor arról beszélt, hogy széles tömegeknek akarja széttenni a lábát – affektált Haldoran. – A feleségem csak az enyém. Nagyon megbánja, ha megfeledkezik erről! Catherine nagyot nyelt. – Azért mondtam, amit mondtam, hogy Lord Michael megundorodjon tőlem. A házastársi hűségem miatt nem kell aggódnia. Nagyon is megfelel majd nekem a magával folytatott monogám kapcsolat. Haldoran önelégült mosollyal az ajtó felé indult. – Megnézem, tényleg elment-e Kenyon. – El fog menni. Soha többé nem akar látni engem. – Miután a kuzinja kiment, Catherine hátradőlt a széken. A szíve olyan hevesen kalapált, hogy attól félt, őt is megüti a guta, mint a nagyapját. Tudta, ha száz évig él, akkor sem felejti el Michael döbbent arcát. Lehunyta a szemét. Az Ibériai-félszigeten kétszer is előfordult, hogy meg kellett ölnie egy katonát, aki olyan irtózatos kínokat élt át, hogy kétségbeesetten könyörgött neki, segítse át a másvilágra, adja meg a kegyelemdöfést. Borzalmasan nehéz volt, hogy gyógyító hivatásával ellentétesen kell cselekednie, de megtette. Szaggatottan mély lélegzetet vett. Egy napon, ha eljön a megfelelő alkalom, megöli Haldorant is. És az egy csöppet sem fog nehezére esni.

Harmincadik fejezet Miután a hallgatag csónakos partra tette Michaelt Penwardben, a férfi ösztöne azt súgta, hogy innen menekülnie kell. A kis fogadóban megvette a legjobb lovat nyereggel, zablával és nyeregtáskával együtt. A csomagja java részét nem tudta magával vinni, ezért hajón szállíttatta Londonba. Kis kézikofferjében volt néhány holmija, amelyekre mindig szükség lehet, ezért a nyeregtáskába öntötte a tartalmát. Szemébe ötlött az ezüstösen csillanó kaleidoszkóp, amelyet Lucien küldött el neki Waterloo után. Hát, nem bizonyult olyan jó talizmánnak, mint az első! Begyűrt a táskába még egy inget, majd fölmálházta a lovat, nyeregbe pattant, és útnak indult. Civilizáltabb módja lett volna az utazásnak, ha postakocsit bérel, de kifejezetten vágyott az erőt próbáló lovaglásra. Abban reménykedett, hogy a fáradtság talán tompítja majd a fájdalmát. Egész nap nem állt meg, még az éj beállta után is lovagolt egy darabig, és közben lázasan dolgozott az agya. Azon töprengett, hogy tudta így félreismerni Catherine-t. Annak idején, miután Caróról megtudta az igazat, a múltba visszatekintve fölismerte az őszintétlenség és a rosszindulat jeleit, hiszen azok mindig is ott rejtőztek a nő szépsége és sziporkázóan elbűvölő modora mögött. Egyszerűen nem figyelt rájuk, mert szerelmes volt, és elvette az eszét Caroline féktelen bujasága. Catherine önzésének, csalárdságának ugyanígy számtalan jelét láthatta. Londonban, amikor kételyeinek adott hangot, hogy képes lesz-e végigcsinálni a színjátékot, a nő elmosolyodott, és már-már vérfagyasztó nyugalommal Colinnak szólította. Amikor pedig a Kennethtől Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

167


kapott levél leleplezte a hazugságát, könnyekig megindító komolysággal magyarázta ki magát. Nem volt nehéz elhinni, hogy csak a kétségbeesés vitte rossz útra, és megbocsátani neki. Könnyű volt, és a jutalom sem maradt el. Michaelnek eszébe jutott, amikor Catherine a karjai között fölfedezte a testi szenvedélyt. Vagy az is hazugság volt? Valóban elborzasztotta azelőtt a nemi aktus gondolata, vagy ez is csak egy zseniális színészi alakítás volt, hogy ő igazi férfinak érezhesse magát? Nem tudta eldönteni. Lehet, hogy világéletében dévaj, könnyűvérű nő volt, és csak eljátszotta a könnyeket meg a páni félelmet, mert perverz élvezetet okozott neki, hogy becsaphatja őt. De még most is, mindazok után, amit mondott neki, forró lázként hevítette a vérét. Megint a vér. Ó, istenem, Catherine… Bármit is művelt vele a nő, az vitathatatlan, hogy megmentette az életét. Talán nagylelkűségből tette? Vagy úgy gondolta, egyszer még hasznára válhat, ha egy hercegi sarj az adósa? Hercegi sarj… Bár először az ellenkezőjét állította, talán mégis számít Catherine szemében az, hogy ő fattyú. A végső nagyjelenetében legalábbis erre célzott. Hiába küzdött tehát egész életében azért, hogy a lehető legjobb legyen, ez sem elég. Nem lesz elég soha. Az éjfél utáni koromsötét órákban azt a keserű fölfedezést tette, hogy nem is igazán lepte meg, ami történt. Sokkolta, persze, és elmondhatatlan fájdalmat okozott, de nem lepte meg. Tudta, hogy Catherine túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. A patadobogás ütemére lüktettek agyában a szavak: ő nem a tiéd. A szerelem soha nem lesz a tiéd. Szent Mihály már megint rossz helyen akart sárkányt ölni. Átlovagolta a holdfényes éjszakát. Reflexszerűen, rutinosan lelassította időnként a lovat, hajnalra mégis sántikálni kezdett a túlhajszolt állat. Megállt egy postakocsi-fogadónál, a lóért és egy marék aranyért vett egy másik paripát, és újra útnak indult. De bármennyire is hajszolta magát meg a lovat, a fájdalmat és a saját ostobasága miatti mardosó önvádat nem tudta maga mögött hagyni. Úgy tudta, hogy ő egy család tagja, ha ez a család igen kellemetlen is, de ez tévhitnek bizonyult. Élete nagy szerelmei pedig a hazugságnál is rosszabbak voltak: szánalmas paródiák. Csak a barátságai voltak őszinték és tartósak. Leszámol tehát a szerelem illúziójával, és a jövőben beéri a barátsággal. Késő délután, amikor már huszonnégy órája lovagolt gyakorlatilag megállás nélkül, rádöbbent, hogy ismerős tájon halad át. Great Ashburton faluhoz közeledett, alig hárommérföldnyire járt a Kenyon család kastélyától. Eszébe jutott, vajon mi történne, ha megállna Ashburton Abbey-nél. Vajon utasították a személyzetet, hogy ne engedje be, vagy most is szenvedélyesen ügyelnek a látszatra? De nem számított, hiszen előbb szállt volna pokolra, mint hogy szállást kérjen egy Kenyon fedele alatt. Persze, pokolra szállt ő már régen. Elérkezett az idő, hogy eldöntse, északnak fordul, és visszatér walesi otthonába, vagy folytatja útját keleti irányban, London felé. De meghaladta erejét a döntés. Elég volt egyetlen pillantást vetnie tajtékzó paripájára ahhoz, hogy lássa, ideje lovat váltani, az állat az összeesés határán van. És ő sem bírja már sokáig. Muszáj megállnia valahol éjszakára. A falu nyomasztóan emlékeztette fattyú voltára, furcsamód mégis vigasztalóan hatott, hogy ismerős helyen jár. A legjobb postakocsifogadónál, a Vörös Oroszlánnál állt meg. A lovat az egyik istállószolgára bízta – aki szúrósan nézett rá, amiért túlhajszolta szegény párát –, majd fogta a nyeregtáskát, és bement az épületbe. A legtöbb fogadóban csak padlásszobát kaphatott volna egy ilyen piszkos, borotválatlan utazó, a Vörös Oroszlán tulajdonosa, Barlow azonban fölismerte Michaelt. – Lord Michael, micsoda megtiszteltetés! A kastélyba tart?

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

168


– Nem – felelte kurtán Michael. – Szobát szeretnék éjszakára. Barlow kíváncsian méregette, de csak ennyit mondott: – Természetesen, milord. Fürdőt parancsol, vagy magánlakosztályt? – Elég lesz egy ágy. A fogadós fölvezette a legjobb hálószobába, és biztatta, hogy csöngessen, ha bármire szüksége van. Amikor Barlow elment, Michael ledobta a nyeregtáskát, elfordította a kulcsot a zárban, töltött egy pohár vizet a mosdóállványon álló kancsóból, felhajtotta, majd arccal az ágyra dőlt, ruhástul, csizmában. Szerencsére gyorsan mély, öntudatlan álomba merült. Vihar. Ágyúdörgés. A katona ösztöne kirángatta Michaelt mély álmából. Kótyagosan pislogott a sötétben, azt sem tudta, hol van. Nem szűnt meg az éktelen lárma. De nem ágyúdörgés volt, nem is vihar. Csak az ajtón dörömböltek. – Michael, én vagyok az, Stephen! – vakkantotta egy hang. – Engedj be! Egek ura, Ashburton új hercege! Az az ember, akit valaha a fivérének nevezett. – Menj innen! – szólt ki durván. – Aludni szeretnék. A dörömbölés megszűnt. Michael a hátára hengeredett. Az égbolton még látszottak a hosszú nyári szürkület utolsó halovány nyomai, tehát csak néhány órát aludt. A hosszú lovaglástól minden izma sajgott. Szomjas is volt, de nehezére esett volna fölkelni. Lehunyta a szemét, és remélte, hogy vissza tud még aludni. Kulcs nyikordult a zárban, majd kivágódott az ajtó, és többágú gyertyatartóval a kezében belépett egy magas férfi. Michael az arca elé kapta a karját a hirtelen támadt fényár ellen. – Michael, beteg vagy? – hallotta Ashburton herceg rideg, parancsoláshoz szokott hangját. Semmi sem hiányzott neki kevésbé, mint egy csúnya jelenet a féltestvérével, de úgy tűnt, ez mégis elkerülhetetlen. – Tudhattam volna, hogy Ashburton hercegének saját falujában ismeretlen fogalom a magánélet – mondta szárazon. – Barlow üzent a kastélyba, hogy borzalmas állapotban érkeztél a fogadóba, és furcsán viselkedsz – felelte nem kevésbé szárazon a féltestvére. – Természetes, hogy aggódom miattad. – Ugyan miért? – mosolyodott el kesernyésen Michael. – Hiszen én mindig furcsán viselkedem. Az öreg herceg ezt elég gyakran megállapította. Ashburton fáradtan elmormolt egy szitkot a bajsza alatt. – Miért ne beszélgethetnénk a változatosság kedvéért civilizáltan? Többször is írtam neked, de nem válaszoltál. Michael mély lélegzetet vett. Be kellett látnia, hogy a féltestvérének igaza van. Gyalázatosan viselkedett. – Bocsáss meg – mondta némiképp megenyhülten. – Hogy őszinte legyek, olvasatlanul elégettem a leveleidet, mert nem hittem, hogy lenne egymás számára mondanivalónk. De gondolom, a néhai herceg halálával kapcsolatban vannak bizonyos jogi ügyek. Ha alá kell írnom valamiféle papírokat, hozd ide őket most, vagy küldd el nekem Walesbe. Megnyikordult egy szék, és szivarfüst lengte be a szobát. – Fütyülök a nyomorult jogi papírokra. Csak beszélgetni akarok veled. Megtennéd, hogy felülsz, és rám nézel? Michael ekkora erőfeszítésre nem volt hajlandó egy betolakodó kedvéért, de a karját elvette az arca elől, és kinyitotta a szemét. Ashburton a szoba szemközti végében ült, és elgondolkodva bámulta a szivarja parázsló végét. Michael a féltestvére arcát fürkészte. Jobban szerette ugyan azokat, akiket Etonban fogadott testvérévé, de nem tagadhatta a kettőjük közötti vérségi köteléket. A Kenyonvérvonal megmutatkozott Ashburton újdonsült hercegének kemény arcvonásaiban, a

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

169


mahagónibarna hajában, a hosszúkás alakú kezén. Bárki első pillantásra megmondta volna róluk, hogy rokonok. Ashburton felnézett, és most, hogy jobban látta Michaelt, összeszűkült a szeme. – Te jó ég, mintha beteg lennél, ember! Lázad van? –Fölállt, az ágyhoz lépett, és Michael homlokára tapasztotta a tenyerét. Michael lesöpörte a kezét, a féltestvére bizalmaskodásán kívül a fojtogató szivarfüst is irritálta. – Nem vagyok beteg! – jelentette ki. – Csak mocskos, borostás és fáradt a hosszú út után. – Nem igaz – mondta a bátyja, és összevont szemöldökkel vizsgálgatta. – Rosszabbul nézel ki, mint egy hulla. Michael felköhögött, mert Ashburton szivarjának füstje az arcába kígyózott. Szólásra nyitotta a száját, rá akart förmedni a féltestvérére, hogy oltsa már el azt az átkozott bűzrudat, de nem jutott szóhoz, mert jó adagot lélegzett be a fanyar illatú füstből. A tüdeje egy csapásra görcsbe rándult, heveny asztmás roham tört rá. Képtelen volt beszélni, képtelen volt lélegezni, képtelen volt gondolkodni. Kétrét görnyedt, elöntötte a forróság. Ahogy fuldoklott, és kétségbeesetten kapkodott levegőért, úgy érezte, belül darabokra törik. Próbált felülni, hogy a tüdeje jobban tágulhasson, de nem sikerült. Kétségbeesetten vergődött, ujjai görcsösen markolták az ágytakarót, kezdte elveszteni az eszméletét. Valahol a tüzes, csiklandós szárazságon túl ott volt a légzés képessége, de nem tudott eljutni hozzá. Eszelős félelem kerítette hatalmába, és érzékelte a sors kegyetlen iróniáját is, hogy miután túlélte a többéves háborúskodást, a szülőfalujában, ágyban fekve kell meghalnia. És az egészben az a legborzalmasabb, hogy a féltestvére előtt terül ki, aki soha nem volt a barátja. Magatehetetlen testét erős kezek ragadták meg, és felültették az ágy szélén. Egy hang nyugtató szavakat mormolt, és bevizezett vászondarab mosta át újra meg újra az arcát, a nyakát. A kellemesen hűvös víz végül eloltotta a tüzet, és eloszlatta a fojtogató füstöt is. Alábbhagyott a pánik, és enyhült a szorítás is. Tüdejébe végre beszivárgott némi levegő. Két tenyerével térdére támaszkodva, lassan kifújta. Belégzés, kilégzés, majd újra, mélyebben. Kezdett eloszlani a sötétség, és Michael lassan, tompán rácsodálkozott az új helyzetre: életben marad. Caroline halála óta most először érte asztmás roham. Iskoláskora óta, amikor anyja halálhíre kis híján halálos rohamot váltott ki, ez volt a legsúlyosabb. Kesernyés humorral állapította meg, hogy a nők halálos hatással vannak rá. Catherine! Éppen csak eszébe villant, és máris újból görcsbe rándult a tüdeje. Ezúttal azonban már ura volt önmagának, és elejét tudta venni az újabb rohamnak. Miután a légzése visszanyerte eredeti ritmusát, kinyitotta a szemét. A dühe jobbára elpárolgott. Bágyadt, élettelen volt, mint egy rongydarab, de képesnek érezte magát a józan gondolkodásra. A nyitott ablakon beáramlott a friss esti levegő, a szivar pedig nem volt sehol. A féltestvére sápadt, feszült arccal ült mellette az ágy szélén. – Ezt idd meg! – rendelkezett, és Michael kezébe nyomott egy pohár vizet. Michael nagy kortyokban nyelte a hűvös vizet, amely elmosta a szivarfüst kesernyés utóízét. Miután kiürült a pohár, reszelős hangon megszólalt: – Köszönöm. De ugyan miért fáradtál? Ha hagysz megfulladni, könnyedén lemoshattad volna a család becsületén esett foltot. – Ha nem fejezed be ezt a shakespeare-i melodrámát, esküszöm, a fejedre öntöm, ami a kancsóban maradt! – A herceg felállt, felpolcolta az ágy fejrészénél a párnákat, hogy Michael nekik dőlhessen, majd hátralépett. – Mikor ettél utoljára? Michael ezen elgondolkodott. – Tegnap reggel. A herceg megrángatta a csengőzsinórt. Pillanatokon belül megszólalt az ajtó előtt Barlow: – Igen, kegyelmes uram?

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

170


– Küldjön föl egy tálcán ételt, egy kancsó kávét, és egy üveg burgundit! – utasította Ashburton, majd újra Michaelhez fordult: – Azt hittem, kinőtted az asztmát, ahogy én is. – Majdnem kinőttem. Tizenöt év óta csak a második rohamom. – Michael összevonta a szemöldökét. – Te is asztmás voltál? Nem is tudtam. – Nem csoda, hiszen alig láttunk otthon. Nem volt olyan súlyos asztmám, mint neked, de azért nem volt leányálom. – A féltestvére most merev arccal félrenézett. – Ne haragudj a szivar miatt. Nem gyújtottam volna rá, ha tudom, hogy megölhetlek vele. Michael legyintett, jelezve, hogy szóra sem érdemes az ügy. Olykor maga is dohányzott, leginkább azért, mert már az is kisebbfajta diadalt jelentett, hogy képes elszívni egy szivart. – Nem tudhattad. Teljesen váratlanul tört rám a roham. Ashburton nyugtalanul járkált föl-alá a szobában. – Tényleg? Nekem általában akkor volt rohamom, ha fölzaklattam magam. Neked pedig azok után, hogy Apa olyan csodálatos búcsúbeszédet adott elő a halálos ágyán, minden okod megvan a zaklatottságra. Mivel annyi minden történt azóta, Michaelt némiképp meglepte, hogy az öreg herceg csupán két hete halt meg. – Azt aránylag jól viseltem – mondta. – Másról van szó. Nőügy. – Könnyedén, félvállról említette meg, ahogy a férfiak egymás közt szokták. Sokkal egyszerűbb volt, mint elmagyarázni, hogy a szívét szép akkurátusan kivágták a melléből, és vele együtt az önmagába vetett hitét is. – Értem – mondta halkan a féltestvére. – Sajnálom. Michael gyorsan témát váltott. – Ha nincsenek jogi ügyek, miért írtál nekem? Londonban már mondtam, hogy nem foglak háborgatni sem téged, sem a többi rokonomat. Nekem sem okoz nagyobb örömöt a családi szennyes kiteregetése, mint neked. – Tudod, hogy Apa bejelentése engem is ugyanúgy meglepett, mint téged? – Rájöttem a reakciódból. A herceg az égő gyertyákat bámulta. – Aznap hirtelen megvilágosodott előttem, mi történt – mondta akadozva. – Apa és a fivére gyűlölték egymást, ezért úgy intézte, hogy meggyűlöljük egymást mi is. – Nem te utáltál egyedül, Claudiával sem ettünk egymás tenyeréből. – Michael elhúzta a száját. – Amennyire a család történetét ismerem, a Kenyonok hagyományosan gyűlölik egymást. – Nekem csöppet sem tetszik ez a hagyomány. Visszanézve rádöbbentem, milyen cudarul bánt veled Apa. Folyton kritizált, megvetéssel fogadott mindent, amit csináltál, gyakran megkorbácsolt. Te voltál a családban a bűnbak. – Ashburton is vágott egy grimaszt. – Mi pedig Claudiával kis szörnyetegek voltunk, ahogy a legtöbb gyerek. Megéreztük, hogy téged büntetlenül kínozhatunk, és meg is tettük. – Ez igen pontos elemzés a gyerekkoromról, de mire megyünk vele? A herceg viselkedését megmagyarázza, amit a halálos ágyán elmondott. – Michael állkapcsa megfeszült, mert eszébe jutott a sok kegyetlen verés, amit el kellett szenvednie. – Még szerencse, hogy meg nem ölt valamelyik dührohama alkalmával. Ha többet vagyok a kastélyban, talán meg is tette volna. – Egész gyerekkorán végigkísérte ez a ki nem mondott félelme. Ashburton arcán nem látszott, hogy sokkolnák Michael szavai. – Megtörténhetett volna – mondta komoran. – Nem hiszem, hogy szándékosan meg akart volna gyilkolni, de nagyon hirtelen haragú volt. – Ez is családi vonás. – Nagyon is. – Ashburton a kandallópárkánynak támaszkodott, és keresztbe fonta a mellén a karját. – Amíg Apa a halálos ágyán nem beszélt arról, hogy jobb képességű vagy nálam, nem is tudtam, mennyi ellenérzés volt bennem. Én voltam az örökös, úgy neveltek, hogy sokat képzeljek magamról, de az öcsém egy csöppet sem volt butább nálam, ráadásul jobban

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

171


lovagolt, jobban lőtt, jobb volt minden sportban. – Huncutul megcsillant a szeme. – Istenre haragudtam, amiért nem rendezte másképp a dolgokat. Michael vállat vont. – Nem tudom, jobb képességű voltam-e nálad, de jobban igyekeztem. Talán azt hittem, így elérhetem, hogy a herceg elfogadjon. Nem tudtam, hogy reménytelen az ügy. – Azt mindenesetre bebizonyítottad, hogy kétszer álltál sorba, amikor a Kenyonokra jellemző, másokra fittyet hányó dölyfösséget osztogatták! – mosolyodott el halványan Ashburton. – Senki sem tudott áthatolni a páncélodon. Azért is haragudtam rád, mert évekre eltűntél otthonról, az etoni barátaiddal töltötted a szünidőket, nem velünk. Az még csak rendben volt, hogy mi elutasítunk téged, de hogy te is elutasítasz minket, az nem esett jól. Egyébként gyanítottam, hogy jobban érzed magad a bőrödben, mint én. – A páncélomat illetően tévedsz – vallotta be némi habozás után őszintén Michael. – Rendszeresen értek fájdalmas döfések. Ezért kerültem a kastélyt, mint a pestist. De mi értelme fölmelegíteni a múltat? Én mindent megtettem, hogy elfelejtsem. – A múltunk befolyásolja, hogy milyenek vagyunk most, és milyenek leszünk a jövőben – felelte komoran Ashburton. – És azért is fontos, hogy tisztázzuk a múltat, mert Apa megfosztott a fivéremtől. – A fattyú féltestvéredtől. – Ezt nem tudhatjuk biztosan. Michael idegesen felnevetett. – Gondolod, hogy az öreg herceg csak kitalálta? Kétlem. Annyi emberi érzés szorult belé, mint egy kőfalba, de nem volt hazug. Azt méltóságon alulinak tartotta volna. Ashburton türelmetlenül leintette. – Házasságtörő viszony biztosan volt, ebben én sem kételkedem. De ez még nem jelenti feltétlenül azt, hogy Roderick volt az apád. – A herceg szerint Anya bevallotta neki, hogy Roderick fia vagyok – emlékeztette Michael. – Ezt mondhatta merő rosszindulatból is. Alighanem mindkettőjükkel hált, és nem tudta biztosan, ki az apád – mondta Ashburton érzelemmentes, távolságtartó hangon. Michael érdeklődését felcsigázták a féltestvére szavai, bár némiképp taszította is a téma. – Ezt miből gondolod? A bátyja cinikus mosollyal válaszolt. – Apa nem tudott neki ellenállni. Még akkor is együtt háltak, amikor mások előtt egyfolytában marták egymást. Ezért utálta annyira. Gyűlölte, hogy valakinek ekkora hatalma van fölötte. – De a halálos ágyán azt mondta, Roderick zöld szemét örököltem. – Az nem jelent semmit! – torkolta le Ashburton. – Claudia lányának is ugyanilyen zöld szeme van, pedig Claudia szeme nem zöld. Nem tudhatjuk biztosan, ki az apád, de nem is számít. Ha nem vagy a fivérem, akkor is a féltestvérem és első fokú unokatestvérem vagy. Akár így, akár úgy, azonosak a nagyszüleink, és te vagy az örökösöm. Rajtunk kívül senki nem értheti, milyen volt abban a házban felnőni. – A herceg egy pillanatra elhallgatott, megrándult egy arcizma. – Ahhoz talán már késő, hogy igaz barátok legyünk, de azért ellenségeknek nem kellene maradnunk. Kopogtak az ajtón. Éppen jókor, ugyanis Michaelnek fogalma sem volt, mit mondjon. Ashburton beengedte Barlow-t és két szolgáját a felséges illatokat árasztó tálcákkal. Miközben megterítettek, Michael meglepetten tapasztalta, hogy éhes, holott még mindig annyira gyenge volt, hogy nem kis erőfeszítésébe került elvonszolnia magát az asztalig. A Vörös Oroszlán legjobb szeletelt marhasültje, sonkája ízletes körettel, jóféle vörösborral leöblítve sokat javított az állapotán. Ashburton keveset evett, jobbára csak kávézott. Miután jóllakott, Michael hátratolta a székét, és tanácstalanul méregette a bátyját. – Nem is ismerlek – mondta. – Mindig normális voltál? – Én sem ismerem saját magamat – felelte a szavakat jól megrágva Ashburton. – Apa halála óta úgy érzem magam, mint egy kosár alatt nevelt növény. Nem akarok olyan lenni,

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

172


mint ő, nem akarok mindenkit megfélemlíteni, aki az utamba kerül, pusztán azért, mert herceg vagyok. Lehet, hogy kenetteljesen hangzik, de új életet akarok kezdeni. Ehhez pedig az is hozzátartozik, hogy jóvá akarom tenni, hogy igazságtalanul bántam veled. Michael félrenézett. Meg volt hatva, de túlságosan is hozzászokott, hogy a családtagjai előtt nem mutatja ki az érzelmeit. – Az jutott eszembe – mondta –, hogy gyerekkorunkban többek között azért marakodtunk annyit, mert sok szempontból hasonlítunk egymásra. Eddig nem is vettem észre, mennyire. – Így igaz. De azért nem marakodtunk mindig. Emlékszel, amikor megszöktünk a házitanítónk elől, és kimentünk az ashburtoni vásárba? – Emlékszem. – Michael arcára mosolyt csalt az emlék. Mindenféle játékot kipróbáltak a falusiakkal, degeszre tömték magukat, és egyáltalán, úgy viselkedtek, mint két normális gyerek, nem úgy, mint Ashburton hercegének folyton egymást maró fiai. Amikor hazamentek, együtt szenvedték el a korbácsütéseket is. Voltak ezen kívül is szép pillanatok. Amikor Michael hátat fordított a gyerekkorának, eltemette a jót is, nem csak a rosszat. Stephennek igaza volt: a múlt része a jelennek, és itt az ideje, hogy visszaszerezze elveszett éveit, amelyeket az öreg herceg mérgezett meg. A nagybátyja? Vagy mégis az apja? Nem számít, hiszen már meghalt. A testvérei viszont még élnek. Soha nem voltak a barátai, de az ellenségei sem. A borospoharába bámult. Arra gondolt, hogy a legtöbb barátja igencsak különbözik tőle, talán jó lenne, ha szerezne egy hasonló vérmérsékletű barátot is. Stephennel már elég idősek ahhoz, hogy kordában tudják tartani a Kenyonokra jellemző, hírhedten lobbanékony természetüket. Ha a bátyjának volt hozzá bátorsága, hogy megpróbáljon hidat verni kettejük között, ő sem futamodhat meg. Halkan megszólalt: – Néhány hete találkoztam Londonban egy bájos ifjú amerikai hölggyel. Ő mesélt nekem arról az indián szokásról, hogy a háborúskodó törzsek főnökei a béke megpecsételéseként elássák a csatabárdot. Elássuk mi is? – Remélem, csak képletesen gondolod – felelte hamiskás mosollyal Ashburton. – Te katona vagy, biztosan tartasz otthon egy csomó fegyvert, nekem viszont nincs egyebem, mint a Manton pisztolyaim. Azokat pedig nem szívesen ásnám el. – Nekem tökéletesen megfelel, ha képletesen ássuk el – mondta Michael, és bizonytalanul a féltestvére felé nyújtotta a kezét. – Nekem elegem van a hadakozásból, Stephen. A bátyja meleg keze keményen megszorította a jobbját, ráfonódtak a hosszú Kenyon-ujjak. Mintha a saját ujjai tükörképét látta volna. Nem tartott sokáig a kézfogás, mégis béke költözött tőle Michael lelkébe. Élete egyik legsötétebb éjszakáján reménysugár csillant. – Messze még a karácsony, de elgondolkodhatnál rajta, nincs-e kedved a kastélyban tölteni – mondta Stephen már-már szégyenlősen. – Szívesen vendégül látnálak. És mivel te vagy az örökösöm, egyébként is jó lenne, ha fölbukkannál néha. – Köszönöm a meghívást. Elgondolkodom rajta, de nem vagyok biztos benne, hogy képes lennék egyszerre szembenézni az egész klánnal. – Michael vállat vont. – Örökös pedig csak addig vagyok, amíg nem születik fiad. A bátyja nagyot sóhajtott. – Lehet, hogy erre soha nem kerül sor. Louisával már nyolc éve vagyunk házasok, és még nem született utódunk. Ezért különösen fontos, hogy te megházasodj. Azt mondtad, egy nőügy viselt meg. Remélem, nem komoly? Michael nyugalma egy csapásra tovaszállt. – Nem komoly, hanem egyenesen katasztrofális. Lehet, hogy az is családi vonás, hogy ármányos nőszemélyekbe habarodunk bele. Azt hittem, össze fogunk házasodni a szóban forgó hölggyel, de… félreértettem a szándékait.. – Szeretnél beszélni róla? – Hosszú történet. – Van rá időm bőven – mondta halkan Stephen.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

173


Michael rádöbbent, hogy nagyon is kikívánkozik belőle a történet. És rádöbbent arra is, hogy – bármilyen furcsa – a bátyjának szívesen elmondaná. Töltött magának még egy kis burgundit, majd a föltornyozott párnáknak dőlve elnyúlt az ágyon. Nem nézett a bátyjára, úgy fogott bele: – Brüsszel előtt igazából nem találkoztam Catherine-nel, de egy spanyolországi tábori kórházban már láttam őt…

Harmincegyedik fejezet Miután elmesélte, hogyan tartotta a karjában Catherine a haldokló fiút egész éjszaka, rátért a Belgiumban történtekre. Hogy mekkora becsben tartották Catherine-t, milyen nehéz volt illedelmesen viselkednie, amíg egy fedél alatt éltek, hogyan mentette meg a nő az életét. Az érzéseiről nem beszélt ugyan, de a hangjából nem tudta száműzni őket. Többször is meg kellett állnia, hogy néhány korty borral leplezze gyöngeségét. A bátyja élénken figyelt, és egyszer sem szakította félbe. Michael elmesélte, hogy Catherine megkérte, játssza el a férje szerepét, és azt is, mennyire sokkolta, amikor rádöbbent, hogy a nő becsapta. Vázlatosan mindenről beszámolt, csak azt hagyta ki, hogy Catherine rettegett az intim kapcsolattól, és azt, hogy volt egy rövid, szenvedélyes időszak, amikor úgy tűnt, minden a legnagyobb rendben lesz. Arról képtelen volt beszélni. A végén kifejezéstelen arccal így zárta történetét: – Azt hittem, megértjük egymást, de nyilvánvalóan rosszul ítéltem meg az érzéseit. A háborúnál kellett volna maradnom. Sokkal egyszerűbb és sokkal kevesebb fájdalmat okoz, mint a nők. Stephen hosszas hallgatás után annyit mondott: – Talán. A bátyja hangján érződött, hogy elhallgat valamit. – Mire gondolsz? – Lehet, hogy nem kellene ebbe beleszólnom. Nem szeretném, ha előásnád azt a csatabárdot, és a hátamba állítanád. – Mondd csak, ami a szívedet nyomja! – biztatta Michael, és idegesen a hajába túrt. – Még mindig nem értem, hogyan tévedhettem ekkorát. – Engem is ez ejtett gondolkodóba – mondta lassan, megfontoltan a bátyja. – Ha az ember hercegi cím várományosa, kifejlődik az emberismerete, mert sokan próbálnak hízelgéssel a kegyeibe férkőzni. Az egyik dolog, amit megtanultam, az, hogy az ember alaptermészete nem változik. Nehezen tudom elhinni, hogy egy nő, aki addig ennyire adakozó természetű volt, néhány óra leforgása alatt pénzéhes hárpiá-vá változhat. Akkor vagy a jósága volt hamis, vagy a kapzsisága. – A jósága biztosan nem. Rengeteg példáját láttam, és évek teltek el közöttük. – Hirtelen Catherine hangját hallotta, amint altatódalt énekel egy haldokló fiúnak – vagy talán éppen neki? Nagyot nyelt. – De sajnos, éppolyan valódi volt a csalás is, a kapzsiság is. – Talán befolyásolta valami, amiről te nem tudsz. – Stephen az állát dörzsölgetve gondolkodott. – Elképzelhető például, hogy a nagyapja állapota fölébresztette Catherine lelkiismeretét, és bevallotta, hogy nem vagy a férje. Találkoztam én Skoal bárójával, igencsak zsémbes vénember. Lehet, hogy azt mondta, megbocsát, ha férjhez megy a kuzinjához, és Catherine-t a bűntudat arra késztette, hogy szót fogadjon. – Képes lehet egy nő arra, hogy pusztán bűntudatból férjhez menjen egy számára ellenszenves férfihoz? – kérdezte kétkedve Michael. És pusztán bűntudatból vágott volna a fejéhez annyi szörnyűséget? – tette hozzá magában. – Ezt csak egy példa volt, ezer oka lehet, hogy így viselkedett. Én általában úgy találtam, hogy ha valakinek a viselkedése megmagyarázhatatlannak tűnik, az azért van, mert nem értem az indítékait. – Stephen nagyot sóhajtott. – Persze az is lehet, hogy valóban hárpia.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

174


Nem kellett volna mondanom semmit. Soha nem találkoztam azzal a nővel, nem alkothatok róla véleményt. Ideje mennem – állt fel. –Nem jössz át a kastélyba? Örülnék, ha ott aludnál. – Ma éjszakára már nem. Nagyon fáradt vagyok. Talán holnap. –Michael megdörzsölte égő szemét. – Kérd meg Barlow-t, hogy küldjön föl egy kis forró vizet. Jobban aludnék, ha lemosnám magamról az út porát. – Jó ötlet. Ha francia katona lennék, és meglátnálak így, ott helyben megadnám magam. – Volt már rá példa. – Ezen jót nevettek, majd Michael csöndesen hozzátette: – Köszönöm, hogy eláshattuk a csatabárdot. Nekem eszembe sem jutott volna, hogy közeledni próbáljak. – Tudom. Ezért kellett nekem megtennem. – Stephen egy pillanatra az öccse vállára tette a kezét, majd kiment. Michael mozdulatlanul hevert az ágyon, és a legkülönbözőbb gondolatok kavarogtak a fejében, amíg meg nem hozták a forró vizet. Erőfeszítésébe került a fürdés és a borotválkozás, de utána sokkal inkább embernek érezte magát. Amikor visszatette a borotváját a nyeregtáskába, kezébe akadt a kaleidoszkóp. Szeméhez emelte az ezüstcsövet, amelyben kristálycsillag szikrázott. Megtört szivárvány. Pozdorjává zúzott remények, összetört álmok. Elforgatta a csövet, mire a színes üvegdarabok halkan zörögve elmozdultak, hogy új alakzat álljon össze belőlük. Élete korábbi szakaszában vigaszt nyújtott az első kaleidoszkópja is. Caro halála után órákon át próbált beleveszni a képek folyton változó, hipnotikus hatású egymásutánjába, élete káoszában ez teremtett némi rendet. Stephennel ellentétben ő nem volt jó emberismerő. Képtelen volt lemondani Catherine-ről, hiába csapta be a nő újra meg újra, és hiába adta ki az útját hidegvérrel, amikor jobb ajánlatot kapott. Újból elforgatta a szerkezetet. Most csillogó, színpompás hópe-hellyé olvadt szét az előző kép. Aznap estig szilárd meggyőződése volt, hogy a bátyjával életük végéig alig leplezett ellenségeskedésre vannak ítélve. Ha Stephennel kapcsolatban ekkorát tévedhetett, lehet, hogy Catherine-t is rosszul ítélte meg? Az ember alaptermészete nem változik. Még egy csavarintás, és a szivárvány darabkái most más szögben illeszkedtek egymáshoz. Merőn nézte az újabb képet, de nem azt látta, mert lelki szemei előtt egyre-másra az élete töredékeiből összeálló minták rajzolódtak ki. Ugyanolyan hideg távolságtartással elemezte őket, mint katonatisztként a harcászati problémákat. Caroline jellembeli fogyatékosságai még akkor sem maradtak rejtve előtte, amikor a legelvakultabban szerette. A nő gonosz ármánykodása ugyan csak évekkel később lepleződött le előtte egészen, de a hiúságát, a kisszerű színjátékait, az önzését mindig is tisztán látta, ahogy azt is, hogy Caroline mindig, minden helyzetben, mindenáron mások fölé akar kerekedni. Catherine más volt. Gyakran és igen meggyőzően hazudott ugyan, de mindig kényszerűségből. Egyébként becsületes volt, és soha, de soha nem viselkedett kegyetlenül. Stephennek igaza volt: a tárgyilagos megfigyelő számára egyszerűen hihetetlen az utolsó, borzalmas emlékű találkozásukkor mutatott színeváltozása. Ő pedig vakon elfogadta, hogy Catherine-nek nem kell igazán. Caro elhitette vele, hogy ha nőkről van szó, ő kötözni való bolond. De talán túl könnyen nyugodott bele az elutasításba. El kell felejtenie Catherine kíméletlen szavait, és az általuk okozott kínzó fájdalmat. Inkább a nő tetteit kell végiggondolnia. Milyen ismeretlen tényező játszhatott közre abban, hogy elküldte őt? Biztosan nem a kapzsiság, hiszen egy kapzsi nő nem adta volna el az anyja ékszereit, hogy gondoskodjon hűtlen férje balkézről való gyerekéről.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

175


Vagy a haldokló nagyapját akarta kiengesztelni? Elképzelhető, de nem szabad elfelejteni, hogy mindössze néhány napja ismerte. Nem fűzhették erősebb szálak a lordhoz, mint hozzá, a szerelméhez. Talán attól félt, hogy ha a nagyapja kitagadja, megfosztja Amyt az őt jogosan megillető örökségtől? Ez már reális lehetőségnek tűnt. Igaz, hogy ő, Michael ugyanúgy gondoskodott volna a kislányról, mintha a saját gyereke lenne, de lehet, hogy Catherine ebben nem volt biztos. Ezenkívül az ő anyagi helyzetével sem volt tisztában. Ha azt hitte, hogy neki a másodszülött fiút illető szokásos örökrész az összes vagyona, érezhette úgy, hogy anyai kötelessége megtenni minden tőle telhetőt, hogy megszerezze a kislánya számára Skoalt. Ennek tehát volt értelme, de Catherine kegyetlenségére nem adott megfelelő magyarázatot. Michael még egyszer elforgatta a kaleidoszkópot. Elképzelhető, hogy Catherine-ben őrült vágyat ébresztett Haldoran? Aligha, hiszen a lord természeténél fogva rideg. Nem lehet megfelelő társ egy olyan nő számára, aki lubickol az újonnan fölfedezett érzékiségben, és van is ehhez megfelelő partnere. Michael sorra vette a lehetőségeket, míg végül eljutott Catherine talányos viselkedésének legvalószínűbb kiváltó okához: a félelemhez. De ugyan mitől félhetett? Újra elforgatta a kaleidoszkópot, és a színes üvegdarabokból formálódó hegyes, törékeny csillagalakzat egy csapásra megvilágította elméjét. Haldoran az ő ellensége! Catherine állítása szerint a kuzinja azonnal felismerte őt. Ha tisztességes ember lenne, egyből leleplezte volna a csalást. De mivel hallgatott róla, nyilván hátsó szándékai voltak. Tudta róla, hogy gátlástalan ember, aki nem tud veszíteni. El tudta képzelni, hogy pusztán ezért képtelen lemondani a szigetről is. És ugyan hogy szerezhetné meg a legkönnyebben Skoalt, ha nem úgy, hogy házasságra kényszeríti gyönyörű kuzinját, a választott örökösnőt? Máshol ezt nehezen tudná megvalósítani, de a kis sziget zárt, feudális világában lehetséges. Haldoran jelen volt, amikor Catherine elküldte őt. A beszélgetés végére a nő hangja már-már kétségbeesetten csengett. Ha Haldoran fegyvert fogott rá, az mindent megmagyaráz. Leengedte a kaleidoszkópot. Lehet, hogy ott keres rejtélyt, ahol nincs, de az is lehet, hogy jól okoskodik. Az igazságot csak akkor derítheti ki, ha visszamegy a szigetre, és akkor beszél Catherine-nel, amikor Haldoran hallótávolságon kívül van. Ha téved, a legrosszabb, ami történhet, hogy a nő miszlikbe szabdalja az érzelmeit, búskomorságba, netán öngyilkos hangulatba taszítja, vagy rához egy újabb életveszélyes asztmás rohamot. Elhúzta a száját. Egyet már túlélt, hajlandó volt megkockáztatni még egyet. Hiszen ha a következtetései helytállóak, egyelőre Catherine életét fenyegeti veszély. Legszívesebben azonnal indult volna, de tudta, hogy ilyen kimerült állapotban ez őrültség lenne. Meg kell várnia a reggelt. Lázasan dolgozott az agya. Elfújta a gyertyákat, és hátradőlt az ágyon. Úgy döntött, nem lóháton megy vissza Cornwallba, inkább postakocsit bérel. Így hamarabb odaér, másnap estére Penwardben lesz, és nem is fárad el annyira. Nem, mégsem Penwardbe megy, hiszen a falu szoros kapcsolatban áll a szigettel, onnan nem közelítheti meg titokban Skoalt. Valamelyik szomszédos faluban kell hajót keresnie. És ha átviszik a szigetre, ezúttal már nem hagyja magát olyan könnyen lerázni. Ashburton hercege homlokráncolva nézte az öccsétől érkezett levélkét. Mennyire jellemző Michaelre, hogy így hajszolja magát! Hajnalhasadtakor már indul is vissza Skoalra. Pedig kellemes lett volna együtt tölteni egy kis időt, és fölfedezni, mi mindent tartogat számukra új alapokra helyezett kapcsolatuk. Amikor arra gondolt, hogy vajon mi fogadja majd a fivérét Skoal szigetén, még mélyebbek lettek a homlokán a ráncok. Alighanem egyszerűen arról van szó, hogy Catherine Melbourne

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

176


egy szívtelen céda. De azért rejtegethet veszélyeket a helyzet, hiszen találkozott ő már Lord Haldorannal többször is, és nyugtalanító alaknak ismerte meg, aki akár veszélyes is lehet. Lehet, hogy neki is oda kellene utaznia. A harchoz ugyan Michael ért jobban, ő viszont hercegként latba tudja vetni a befolyását. Az talán segíthet. Stephen döntött. Máris csöngetett az inasának. A hold sarlója halványan megvilágította a parti fövenyt, és így még feketébbnek látszottak az árnyékok, amikor Michael a Dán-barlangnál kilépett a partra. A sötét színű halászmellény alól egy Luciennek írt levelet húzott elő, amelyben nyomozást kért arra az esetre, ha nyoma veszne. Ez az életét ugyan nem mentené meg, de Catherine-ét talán igen, és Haldoran is megbűnhődne. Halkan ennyit mondott Caradocnak, a csónakosnak: – Ha hajnalig nem jövök vissza, induljon el nélkülem, és azonnal postázza ezt a levelet Londonba! Caradoc bólintott, és eltette a levelet. A Királyi Haditengerészet hajdani fedélzetmestere úgy ismerte a Skoal környéki vizeket, mint a tenyerét, és azzal kapcsolatban sem akadékoskodott, hogy Michael titokban akar átjutni a szigetre. Michael aznap kora reggel indult útnak postakocsin. Caradocra egy Trenwyth nevű faluban, Penwardtől néhány mérföldre keletre talált rá. A hajós édesanyja, aki híresen jól kötött, elkészítette a gyapjúmellényt. A meleg, rugalmas ruhadarab sokkal jobban megfelelt Michael titkos küldetéséhez, mint az úriemberek szokásos öltözete. Nem csak a ruhája volt sötét, az arcát is bekente lámpakorommal. Nesztelenül haladt fölfelé a sziklába vágott veszélyes ösvényen. Szerencsére rendelkezett azzal a sajátos képességgel, hogy úgy eligazodott az éjszaka sötétjében, mint a macska. A még sajátosabb hatodik érzéke pedig azt jelezte, hogy a szép időnek hamarosan vége szakad, és egy napon belül kiadós vihar várható. Nemsokára a kastélyhoz ért. Éjfél is elmúlt már, így teljes sötétség borult az épületre. A legegyszerűbb utat választotta: lenyomta a főbejárat kilincsét. Zárva találta az ajtót. Érdekes, hiszen a szigeten ismeretlen fogalom volt a lopás, a bűnözés, ennélfogva a bezárt ajtó is. Árnyként suhanva körbejárta a kastélyt. Az óta a szórakoztató kis kaland óta, amelyben Luciennel volt része, egyetlen házba sem tört be, de nem hitte, hogy a kastély komoly próbatételt jelentene. Az igazi kérdés az volt, vajon hol találja Catherine-t? Lehet a régi szobájukban, vagy – gyomorforgató gondolat! – Haldoran ágyában, Ragnarokban. De mivel a nagyapja élet-halál között lebeg, alighanem mégiscsak mellette maradt. A kastély hátsó falához érve szemügyre vette az öreg lord lakosztályának ablakait. A hálószobában gyenge fény pislákolt. Remélte, hogy Catherine ott van. Úgy döntött, a szalont célozza meg, hogy onnan meglepetésszerűen beléphessen. Az ablak közelében cseresznyefa nőtt. A felső ágáról átszökkenhet az erkélyre. Felugrott, elkapta a legalacsonyabb ágat, tenyerét sértette a durva kéreg. Mászni kezdett. Harminckettedik fejezet

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

177


Harminckettedik fejezet Catherine páciensei mellett mindig éberen aludt, a legapróbb neszre is fölriadt. Így történt most is. A nagyapjára pillantott. A gyertya fényénél látszott, hogy az öreg lord nyugtalanul megmoccan, ezért fölállt fekhelyéről, és odament az ágya mellé. Aznap eljött a szárazföldről egy orvos, megvizsgálta a nagyapját, és ő is azt állapította meg, hogy a jelek szerint gutaütés érte. Lenyűgözte Catherine ápolónői tudása. Még egyszer eret vágott a betegen, majd távozott, és Catherine gondjaira bízta a betegszobát. Catherine ennek igencsak örült, részben azért, mert gondját viselhette a nagyapjának, részben pedig azért, mert így nem kellett együtt lennie Haldorannal. Megnézte a beteg pulzusát. Kicsivel erősebb volt, mint korábban. – Úgy érzem, nagyon közel áll ahhoz, hogy magához térjen, Nagyapa – suttogta. – Hall engem? Az öregember ujjai egy pillanatra megrándultak. Catherine biztatónak találta, hogy a jelek szerint a nagyapja testének mindkét oldala mozog. Tehát a gutaütés nem okozott súlyos károsodást. Elrebegett egy rövid imát, hogy az öreg lord hamarosan térjen magához, mégpedig szellemileg és fizikailag, amennyire lehet, épségben. A szalon felől alig hallható zaj ütötte meg a fülét. Mintha megnyikordult volna egy padlódeszka. Catherine gyomra összeszorult. Lehet, hogy Clive jön ellenőrizni őt. A férfi a folyosón átellenben lévő szobába költözött be. Vagy talán az egyik hátborzongató embere az. Éjjel-nappal egyfolytában őrködött valamelyikük az öreg lord lakosztályának ajtaja előtt. Mivel a nagyapja inasa rozzant öregember volt, Haldoran elvileg kölcsönadta a szolgáit, hogy segítsenek a betegszobában. A gyakorlatban azonban Catherine fogoly volt, mintha csak egy várbörtön mély vermébe vetették volna. Újabb halk nesz. Catherine rendezte arcvonásait, és örült, hogy teljesen felöltözve feküdt le, nem hálóingben. Kinyitotta a szalon ajtaját. Első látásra nem észlelt semmi rendelleneset, aztán előbukkant az árnyékból egy alak. A magas, erőteljes férfi a halál természetellenes csöndjébe burkolózva lépkedett felé. A legijesztőbb az volt az egészben, hogy nem látta az arcát. Önkéntelenül halk sikoly hagyta el a száját. Az arcára tapadó kemény kéz némította el. Vehemensen taszított egyet támadóján, és a mozdulat révén érzékelte, hogy mégsem fantommal áll szemben, hanem nagyon is valós testsúlyú emberi lénnyel. Aki most egyetlen könnyed mozdulattal a falhoz szorította, és a súlyával mozdulatlanságra kárhoztatta. – Csöndesebben! – szólt rá. Catherine még azelőtt rájött, hogy Michael teste préselődik hozzá, hogy meglátta volna a férfi bekormozott arcából elővillanó, lángoló zöld szempárt. Tehát visszajött! – Ha megígéred, hogy nem sikítasz, elveszem a kezem – suttogta a férfi. – Bólints, hogy megígéred! Catherine bólintott. Megrémítette a lopakodó harcos bemázolt arca, de nem tudta volna megmondani, hogy tőle fél, vagy inkább érte. A szíve azonban önkéntelenül is hevesebben vert Michael közelében. – Azok után, amiket tettél, bolond vagyok, hogy hiszek a szavadnak – mondta a férfi merev arccal, miután elengedte. – Ne feledd, egy pillanat alatt elhallgattatlak, ha szükséges! Catherine nem tudta, el merje-e mondani neki az igazságot, vagy inkább saját biztonsága érdekében küldje el. – Mit keresel itt? – kérdezte óvatosan. A férfi szinte átfúrta a tekintetével. – Ki akarom deríteni, mi folyik itt. Átgondoltam a dolgot, és arra jutottam, hogy logikátlan a viselkedésed. Haldoran megfenyegetett? Ha Michael erre rájött, úgysem tudja többé rászedni. – Annál is rosszabb – felelte, és szinte égette a megkönnyebbülés. – Nála van Amy. Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

178


– A pokolba! – Michael egy pillanatra lehunyta a szemét. Rezzenéstelen volt az arca. – Hogy rabolta el? – A londoni útja során elment Mowbryékhoz, és azt mondta Anne-nek, hogy én küldtem el Amyért. És mivel Belgiumban olyan segítőkész volt, Anne nem látta okát, hogy ne bízzon meg benne. –Catherine-en látszott, hogy nagyon levert, az összeomlás szélén áll. – Michael, nagyon sajnálom, kimondhatatlanul sajnálom, amit tettem! Nem volt más választásom. Kétségbeesetten vágyott rá, hogy a férfi támaszt nyújtson neki. Michael pillanatnyi habozás után a karjaiba vonta. Catherine egész testében remegett. A férfi meleg gyapjúmellénye puhán csiklandozta az arcát, ugyanolyan megnyugtató, vigaszt nyújtó volt, mint Michael teste. Azt azonban a mélységes bánattól sújtva is észrevette, hogy ez a test tartózkodóbb, mint korábban. Ez nem is volt meglepő. Hiszen ha Michael az eszével föl is fogja, hogy kényszer hatására cselekedett, az érzelmi csapásokat, amelyeket ő a kegyetlen szavaival rámért, nem heverhette ki ilyen gyorsan. Egy kis ideig azonban így is boldogan adta át magát a biztonság illúziójának. Miután valamelyest összeszedte magát, komoran megszólalt: – Colint Haldoran gyilkolta meg, nem a bonapartisták. – A gazember! – Michael elengedte Catherine-t. Gyilkos indulatot tükrözött az arca. – Tehát már jó ideje eltervezett mindent. – Azt mondta, ha nem engedelmeskedem, megöl téged. És… és nyomatékosan értésemre adta azt is, hogy a szigeten tizenkét év a házasság alsó korhatára, és Amy jövőre éppen annyi idős lesz. Michael eikáromkodta magát. – Ha megölöm, akkor még elég olcsón megússza. Azonnal el kell hoznunk tőle Amyt. A kastélyban van? – Nem, Ragnarokban. Beszélni még nem tudtam vele, de Haldoran tegnap odavitt, és megnézhettem, ahogy a kertben sétál. Amikor elhagyja a szobáját, egyfolytában őrzik. – Nem bántották? – Nem. Még nem is tudja, hogy baj van. Haldoran azt mondta neki, hogy azért nem tudok elmenni hozzá, mert a nagyapámat kell ápolnom. Meg azt is mondta, hogy legyen jó katona, és teljesítse a parancsokat. De hamarosan gyanakodni kezd majd. – Catherine nagyot nyelt. – Halálra rémít a gondolat, hogy ha rájön, hogy fogságba esett, valami vakmerő dolgot fog csinálni. Olyan, mint az apja volt, nem ismeri a félelmet. – Idejében kiszabadítjuk – ígérte Michael. Catherine a homlokát dörzsölgetve próbált gondolkodni, miközben a lelkében vihar dúlt. – Haldoran a folyosón szemközt nyíló szobában alszik. Négy börtöntölteléket fogadott föl, azt hiszem, ezek közül kettő a kastélyban van, egyikük itt strázsál az ajtó előtt. Hála az égnek, nem hallotta meg, amikor sikítottam! Michael az ágyra pillantott. – Az öreg lord hogy van? – Azt hiszem, egy kicsit jobban, de még nincs eszméletén. – Akkor ő nem tud segíteni. – Michael összeráncolta a homlokát. – Ha magára hagyod, veszélyt jelenthet rá Haldoran? Catherine agyán átvillant, milyen könnyen meg lehetne fojtani a nagyapját egy párnával. – Nem hiszem – felelte elcsukló hangon. – Nem származna belőle semmi előnye, ha megölné, amíg én még élek, hiszen én vagyok az örökös. De nem tudhatom, mit fog tenni Clive, teljesen kiszámíthatatlan. Szerintem félőrült. – Nem őrült, hanem gonosz. – Michael az erkély felé tessékelte Catherine-t. – Ideje indulnunk. Ekkor nyílt az ajtó, és peckesen, arcán farkasmosollyal besétált rajta Haldoran. Mögötte Doyle és egy másik börtöntöltelék haladt, kezükben vadászpuskával. – Egyikük sem megy sehova! – jelentette ki kurtán Haldoran. – Nem kellett volna kiszaladjon a száján az a bájos

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

179


kis cincogás, amikor megjött a szeretője, Catherine, és nem lett volna szabad ennyit locsogniuk. Mielőtt folytathatta volna, Michael akcióba lendült. Rávetette magát a betolakodókra, és közben belökte Catherine-t a kanapé mögé. Catherine egy pillanatig levegőt sem kapott, aztán pihegve várta a dörrenést. De nem volt dörrenés, csak a törő bútordarabok reccse-nése hallatszott. Arra gondolt, hogy Haldoran és társai azért nem lőttek, mert féltek, hogy fölébresztik az alvó személyzetet, ezért kikukucskált a kanapé mögül. Azt látta, hogy Michael villámgyors, rajtaütésszerű támadása hatásosnak bizonyult. Haldoran és Doyle már a padlón hevertek, és Michael éppen a harmadik gonosztevővel vívott ádáz közelharcot. Kicsavarta a fegyvert a kezéből, és nagy ívben fölfelé lendítette. A puska agya állon találta a férfit, csúnya roppanás jelezte, hogy csont törik. Haldoran fölugrott, és kikapta a kandallóból a piszkavasat. Catherine is előugrott a kanapé mögül, és rákiáltott Michaelre: – Vigyázz! Michael megpördült a tengelye körül, és már lövésre emelte a fegyvert, amikor Haldoran koponyarepesztő csapást mért rá a piszkavassal. Michael a földre rogyott, a fegyver kihullott a kezéből. ! Catherine kétségbeesett rohamra készült, de Haldoran megkaparintotta a puskát, és villámgyorsan rászegezte. Az állán, ahol Michael megütötte, csúnya zúzódás éktelenkedett. – Meg ne próbálja, kuzin! Szétloccsantom a fejét, a szolgáknak pedig azt mondom, hogy a féltékeny férje lőtte le, mielőtt végeztünk volna vele. És ha nem hisznek nekem, végzek velük is! Catherine megtorpant. Tudta, hogy Haldorannak nem kell sok a halálos lövéshez. A feszült csöndben csak a padlón vonagló, félig-meddig magánál lévő Michael nyöszörgése hallatszott. – Kötözd meg! – adta ki Haldoran a kurta parancsot Doyle-nak. – Ha itt öljük meg, összerondítjuk a szobát, úgyhogy ki kell vinnünk a sziklákhoz. Ha beverjük egy kővel a fejét, és néhány hetet a víz alatt tölt, nem lesz vele több gondunk. – Most Catherine-t vizslatta a szemével. – Megöljem a szeretőjével együtt, vagy arra fogadjak, hogy a halála után már rendesen fog viselkedni? Catherine kifejezéstelen arccal állt a férfival szemben, de az agya lázasan dolgozott. Ha nem sikolt fel, amikor meglátta Michaelt… Ha egyből elindulnak a sok beszéd helyett… Ha egy kicsivel hamarabb figyelmezteti, hogy Haldoran a közelben van… De ami már megtörtént, azon kár bánkódni! Michael sorsa bevégeztetett, és vele együtt az övé is. Amy viszont… Élete legsötétebb pillanatát élte át, mégsem volt képes Haldoran karmai között hagyni a kislányát. Kétségbeesetten igyekezett, hogy meggyőző legyen a hangja. – Én mindig a legjobb lehetőséget választom – mondta. – És ez most újfent maga. Haldoran szúrósan nézett rá, szemmel láthatóan nem hitt neki. Doyle közben durván átkutatta a magatehetetlen Michaelt, és talált is egy eldugott pisztolyt meg egy kést a csizmájában. Ezután összekötözte Michaelt a csuklójánál. Mire Doyle végzett, Michael magához tért. A koponyájából vér szivárgott, amikor felült, mégis sütött belőle a lénye elválaszthatatlan részét alkotó nyers erő. – Gratulálok, Haldoran! – mondta megvetően. – Mindössze harmadmagával le tudott győzni. Most bizonyára rendkívül büszke magára. Haldoran haragos pillantást vetett rá. – Bírtam volna magával egyedül is. – Ó, valóban? – Michael fölvont szemöldöke ékesszólóan fejezte ki megvetését. – Jobban lövök, mint maga, a verekedésben is fölülkerekedtem, és amikor vívtunk, akkor is csak azért hagytam magam megsebezni, mert untam a társaságát, és el akartam szabadulni. Amatőr

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

180


maga, Haldoran. Nagy sportembernek képzeli magát, de igazi próbatételhez soha nem volt bátorsága! Catherine összeszorult szívvel figyelte Michael felé lépő kuzinját, aki szinte forrt a dühtől. – Badarságokat beszél! Nagy-Britannia legjobb rókavadásza vagyok, és a saját ökölvívótermében győztem le Jacksont! – Jacksont nem ejtették a fejére – felelte gúnyos mosollyal Michael. – Jól tudja, hogy föllendíti az üzletét, ha egyik-másik becsvágyó amatőrt hagyja néha győzni. Ismétlem, maga amatőr. Ahelyett, hogy belépett volna a hadseregbe, és részt vett volna a leginkább emberpróbáló sportban, rókákat hajkurászott, és el volt telve magától, hogy micsoda férfi. Ez persze sokkal könnyebb, mint kockára tenni az életét! Michael ebben a pillanatban nagyon közel került a halálhoz. Haldoran gyors mozdulattal a vállához kapta a fegyverét, és lőni készült. Catherine fájdalmasan felnyögött. Haldoran azonban végül beérte azzal, hogy hasba rúgja Michaelt, aki ismét elterült a padlón. – Gúnyolódni könnyű, de vegye észre végre, ki az úr a háznál! Michael, miután újra levegőhöz jutott, folytatta: – Egyszer börtönőrök segítségével kommandíroztam egy csapat bűnözőt, olyanokat, mint a maga emberei, és érzek irántuk bizonyos tiszteletet, hiszen ahhoz, hogy valaki túlélje a börtönt, erősnek és ravasznak kell lennie. Maga iránt viszont csak megvetést érzek, Haldoran. Maga nem más, mint egy agresszív szájhős, aki nőket és gyerekeket terrorizál. Egy férfival már nem mer szembeszállni. – Nyomorult kurafi! – acsarkodott Haldoran. – Bármilyen tisztességes küzdelemben legyőzném, de nem éri meg a fáradságot. – Szerencsétlen – csóválta a fejét túljátszott szomorúsággal Michael. – Nemcsak agresszív szájhős, hanem még gyáva is. Csodálom, hogy képes a tükörbe nézni. Haldoran ezúttal a bordái közé rúgott. Michael arrébb gurult a padlón, neki a heverőnek. Catherine megborzongott. Nem értette, miért hívja ki maga ellen a sorsot. Ezúttal is beletelt néhány másodpercbe, mire Michael levegőt kapott, de nem hátrált meg. – Minden egyes cselekedete az én igazamat támasztja alá – zihálta. – Ha nem lenne ennyire gyáva, kihívnám egy olyan párviadalra, amely tényleg próbára tenné. De maga soha nem fogadná el a kihívást, mert fél tőlem, és meg is van rá minden oka. – Miféle kihívásról beszél? – csattant fel Haldoran, és harciasan csillogott a szeme. – Vadászatról, ha már úgyis olyan nagy vadász. – Michael szeme összeszűkült, mint egy ragadozóé. – Bone szigetén vadászna rám, nem lenne ott más, csak mi ketten. Ha ad öt perc egérutat, soha nem kap el. Ha pedig egy egész nap előnyt ad, azzal aláírja a halálos ítéletét, akkor is, ha fegyvertelen vagyok. Catherine lélegzet-visszafojtva figyelt. Most már értette, miről van szó: Michael időt akar nyerni, és esélyt a túlélésre. Haldoran habozott. Catherine-en állapodott meg a tekintete. – Igazán grandiózus küzdelem lenne – folytatta Michael –, a középkor lovagi tornáit idézné. Csak mi ketten, párviadalban döntenénk el, kié a hölgy. Ha sikerül megölnie, Catherine a magáé lesz, hiszen nem örül neki, hogy itt vagyok. Amikor bemásztam, el akart küldeni, mondván, hogy csak tönkretennék mindent. Haldoran ismét haragra gerjedt. – Hazudik! Catherine akár ki is ugrott volna magával az ablakon! Elfehéredett szájjal nézett Catherine-re, majd újra Michaelre, majd kegyetlenül, diadalittasan elmosolyodott. – Nem kell bizonyítanom magának semmit, Kenyon. A párviadal valóban középkori dolog. Én jobban szeretem a hajsza örömét. Elmegyünk Bone szigetére, de Doyle-lal kettesben indulunk a maga és a csalárd kuzinom nyomába. Négyünkön kívül nem lesz ott más, csak a birkák meg a sirályok. Michael fájdalmas arcot vágott, és el is sápadt.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

181


– Ez már nem tetszik annyira, igaz? – folytatta már-már ordítva Haldoran. – Egyedül még csak meg tudna szökni előlem ideig-óráig, de Catherine miatt csak lassabban tudna haladni. Választania kell majd, hogy sorsára hagyja őt, és menti az irháját még néhány óráig, vagy vele marad, és együtt halnak meg. Így is, úgy is ugyanaz lesz a sorsa, nekem pedig nagy örömömre fog szolgálni, hogy elejtem a legértékesebb vadat. – Bolond lenne megölni egy olyan nőt, mint Catherine! – vágott vissza Michael. – Az, hogy ilyen felesége lehet, a létező legértékesebb trófea. Minden férfi irigyelni fogja érte. Haldorannak csak a szája húzódott mosolyra, a szeme vészjósló maradt. – így igaz, de nem tudok maradéktalanul megbízni benne. Az a fajta, aki képes éveken át alázatosan engedelmeskedni, és várni a megfelelő pillanatot, hogy tőrt döfjön a bordáim közé. A lánya sokkal alkalmasabb lesz. Catherine kétségbeesetten szólt közbe: – Hűséget esküszöm magának mindenre, ami szent, ha megígéri, hogy nem nyúl Amyhez! – De én hozzá akarok nyúlni. Tetszik a gondolat, hogy egy szűz lányt idomíthatok kedvem szerint. – Ezúttal már a sötét lelke legmélyéről jött a mosoly. – Az pedig csak fokozza a dolog pikantériáját, hogy szent életű Catherine kuzinom az én nevemet átkozza a halála pillanatában. Catherine Michaelre pillantott. A férfi vad, elszánt tekintetéből azt olvasta ki, hogy ne adja föl a reményt. Bizonyos fokig megnyugodott. Hiszen Michael egymaga kis híján elintézett három embert, ő pedig korántsem olyan gyámoltalan, amilyennek a kuzinja gondolja. Nem fogja önként bárd alá hajtani a fejét, annyi szent! – Kár, hogy nem lett katona, Clive! – jegyezte meg. – Egy jó tiszt, amilyen az apám volt, vagy amilyen Michael, talán embert faragott volna magából! Haldoran méla undorral az ajtó felé intett a fegyverével. – Mozogjanak! Még pirkadat előtt el kell hagynunk Skoalt. És ne is próbáljanak segítségért kiáltani! Az embereimmel könnyedén elintézünk pár fegyvertelen szolgát, de nem szeretném, ha meg kellene ölnöm őket. A kis királyságomban minden alattvalóra szükség van. Michael arcizma megrándult. – Tudom, hogy a méltányosság idegen a természetétől – mondta, miközben feltápászkodott –, de azt igazán megengedhetné, hogy Catherine átöltözzön. Nyirkos, hideg vadászatnak nézünk elébe. Haldoran megrántotta a vállát. – Felőlem jöhet bricsesznadrágban is. Sőt, tulajdonképpen szeretném abban látni. De csak tíz percet tölthet a szobájában! Ha addig nem készül el, alsószoknyában fog futni! Catherine agya lázasan dolgozott, miközben a kuzinja a szobájához kísérte. A bricseszt, amelyet rossz időben az Ibériai-félszigeten hordott, magával hozta Skoalra is. Abban könnyebb lesz az életéért futni, és ha szerencséje van, el is rejthet benne egy-két apró tárgyat… Milyen kár, hogy nincs a szobájában egy pisztoly!

Harmincharmadik fejezet Csodaszép, hajózásra kiválóan alkalmas hajnal volt, karmazsinvörösben és rózsaszínben pompázott az indigókék felhők szegélye. Az örvénylő áramlatok és a vízből kiálló életveszélyes sziklák azonban fényesen igazolták a csatorna rossz hírét. Catherine ijesztőnek találta volna a hajóutat, ha nincs a láthatáron még súlyosabb veszély. Haldoran jó hajósnak bizonyult, látszott, hogy a szigeten nőtt fel. Miközben a nap apránként előbújt a horizont mögül, ügyesen kormányozta a hajót a zátonyok között, és Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

182


közben parancsokat osztogatott Doyle-nak meg a másik, Spiner nevű, menyétképű emberének. Az a pribékje, amelyiknek eltört az állkapcsa, Ragnarokban nyalogatta a sebeit. Catherine nagyon elhagyatottnak érezte magát, és nagyon félt. Haldoran szándékosan úgy kötötte ki őket, hogy ne láthassák egymást Michaellel. A kuzinja viszont jól látta őt, és sűrűn legeltette kéjsóvár pillantását bricseszbe bújtatott lábain. Catherine ilyenkor igyekezett minél szenvtelenebb arcot vágni. Tudta, hogy ha Haldoran élve kapja el, biztosan meg is erőszakolja, mielőtt végezne vele. A férfiruhája viszont még jó szolgálatot tehet. A lovaglócsizma és a rozsdabarna bricsesz mellé Michael példáját követve kötött mellényt vett föl, amit egy idős szigetlakó asszonytól kapott ajándékba. A festetlen gyapjúból készült ruhadarab színárnyalatai a krémszínűtől a sötétbarnáig terjedtek, így bizonyára könnyen beolvadhat majd a tájba. Igen hamar elérték Bone szigetét. A kis hajó besiklott egy meredek hegyekkel körülvett kis öbölbe. Sivár, elhagyatott hely volt, csak a kavicsos parton megtörő hullámok csobogása meg a sirályok éles vijjogása hallatszott. Haldoran akkurátusan kikötött a kezdetleges mólónál, majd Doyle elvágta a két fogoly kötelékeit, és durván kilökte őket a hajóból. Spiner ott maradt, azt az utasítást kapta, hogy vigyázzon a hajóra, amíg a gazdája vadászik. A megkötözött Catherine tagjai elgémberedtek a hajóút során, meg is botlott, amikor kilépett a mólóra. Michael még idejében elkapta, majd a derekára fonta a karját, és a kavicsos partra vezette. – Melegítsd be magad, hogy tudj futni, ha eljön az ideje! – parancsolt rá a férfi. Michael hajába beleszáradt a vér, arca sötétlett a koromtól és a zúzódásoktól, de így is halálosztó, hős daliának nézett ki, akár egy ókori harcos király. Avatott szeme máris pásztázta a hegyeket, mérte föl a terepviszonyokat. Catherine-nek némi reményt adott, ha ránézett. Sietve hajlongani kezdett, és kinyújtóztatta elgémberedett végtagjait. Haldoran magához vette drága vadászpuskáját és lőszeres zacskóját, majd ő is kijött a partra. – Azt mondta, öt perc egérút is elég ahhoz, hogy elmeneküljön előlem, de én nagylelkű leszek. Kapnak tíz percet. Legalább ennyi idő kell hozzá, hogy eltűnjenek szem elől. Michael hűvösen végigmérte. – Mivel maga ismeri a szigetet, mi pedig nem, van rá némi esélye, hogy győzzön. De nem lesz benne sok köszönet, hiszen holta napjáig azzal a tudattal kell majd együtt élnie, hogy én voltam a jobb kettőnk közül, és csak jogtalan előnnyel tudott legyőzni. – Úgy beszél, mint aki máris beletörődött a vereségbe, és már előre keresi a kifogásokat – mondta gúnyosan Haldoran. – Ne legyen könnyű zsákmány, próbáljon meg kiadósan megfuttatni! Pokolian unalmas volt mostanában az élet a szigeten. – Előhúzta a zsebóráját. – Tehát tíz percük van, óra indul: most.' Máris? Catherine döbbenten bámult a kuzinjára. Clive ugyan egyértelműen jelezte szándékát, ő addig mégsem hitte el egészen, hogy normális, civilizált nőből egyik pillanatról a másikra űzött vad lesz. Michael jobban hozzá volt edződve a vadállati brutalitáshoz, neki nem okozott gondot az átállás. – Ideje indulnunk, kedves! – mondta, majd kézen fogta Catherine-t, és maga után húzta. – Azon a bal kéz felőli ösvényen megyünk. Catherine kizökkent bénultságából, és tempósan kocogva elindult Michael mellett. Ennél gyorsabban a part kerek kövein nem tudott haladni, de amikor füves területre értek, beleerősített. Michael mellette ügetett, megerőltetés nélkül tartotta a tempóját. Körülbelül két perc alatt jutottak el a meredek, sziklás hegyoldalon fölfelé kanyargó, állatok taposta csapásig. Catherine-en a szűk ösvény láttán csüggedés vett erőt. Úgy érezte, a rendelkezésre álló idő alatt képtelen följutni a hegytetőre. – Te menj elöl – mondta Michael. – De ne diktálj olyan iramot, amitől félúton elfogy az erőd.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

183


Catherine másként gondolta. – Inkább menj előre te! Én csak visszafoglak. – Együtt élünk vagy halunk, Catherine – mondta Michael, és rácsapott a nő tomporára, mintha csak egy ideges pónilovat akarna megnyugtatni. – Gyerünk! Catherine kaptatni kezdett fölfelé. A hadjárat évei alatt fizikailag megerősödött, és békeidőben is karban tartotta magát rendszeres gyaloglással, lovaglással. De bármilyen erős nő volt, egy olyan férfival, mint Michael, nem állhatta a versenyt. Haldorannak igaza volt: ha Michael vele marad, az könnyen az életébe kerülhet. A férfi mégsem hagyja magára, számára ez becsületbeli ügy. Catherine elszántságát megacélozta a tudat, hogy Michael élete rajta múlik. A nyirkos fűben többször is megcsúszott. Egy pillanatra sem vette le a szemét a csapásról, tudta, hogy ha kificamítja a bokáját, azzal aláírja a halálos ítéletüket. Mire eljutottak félútig, már erősen zihált, a lába remegett a megerőltetéstől. Fönt, a két lapockája között pedig viszketni kezdett a háta. Hány perc is telhetett el, hat, hét? Amíg át nem jutnak a gerincen, ki vannak szolgáltatva Haldoran kénye-kedvének. A kuzinja mintha kitalálta volna a gondolatát. – Már nyolc perc eltelt – harsogta fenyegetően az öböl partjáról –, és még mindig igen könnyű célpontot nyújtanak! – Ne aggódj! – mondta parancsoló hangon Michael. – Először rám fog célozni, és ilyen távolságból valószínűleg elhibáz. Catherine fejében a nyugtató szavak dacára ketyegni kezdett egy óra. Tizenegy, tizenkettő – számolta a másodperceket. Catherine levegőért kapkodva kétrét görnyedt, mert éles nyilallást érzett az oldalában. Fölegyenesedett, összeszorította a fogát, és a fájdalomra ügyet sem vetve ment tovább. Harmincöt, harminchat… Mekkora út állhat még előttük? Ötven, ötvenegy… Catherine fölpillantott a hegytetőre, és kétségbeesetten látta, hogy kevés az idejük. Hatvankettő, hatvanhárom… Már erősen tántorgott, hajszál híján összeesett. – Gondolj Amyre! – szólt rá keményen Michael. Erre megmagyarázhatatlan módon új erőre kapott. Olyan közel volt már a hegygerinc… Százegy, százkettő, százhárom… Most még meredekebb lett az ösvény. A szívós fűcsomókba kapaszkodva vonszolta magát egyre följebb. A tüdejét szinte égette a légszomj. Száztizenöt, száztizenhat.. A fejében ketyegő órán lejárt a két perc. Már csak néhány lépés, és kiérnek a veszélyzónából, de Haldoran bármelyik pillanatban lőhet. Most enyhébb lett az emelkedő, és kiszélesedett az ösvény. Michael fölzárkózott mellé, és gyakorlatilag a karjában vitte föl a gerincre, majd egyből le is rántotta a földre. Még le sem értek a füves talajra, már hallották is a puska dobhártyaszaggató dörrenését. Ezzel szinte egy időben egy-két lépéssel mögöttük szétspriccelt a föld, jelezve a becsapódás helyét. – Jó puskája van, és jól is lő – lihegte Michael. – De az első csatát megnyertük. Még pár lépéssel előrébb kell másznunk, aztán kifújhatjuk magunkat. Catherine némán bólintott, és négykézláb haladt előre, amíg biztonságos távolságba nem értek a hegygerinc peremétől. Ezután hevesen zihálva a hátára hengeredett. Michael pontosan úgy bánt vele, ahogy annak idején parancsnokként az elgyengült katonákkal. A férfi kétségtelenül bölcsen tette, hogy nem utalt a köztük lévő személyes kapcsolatra, de Catherine végtelenül hálás lett volna egy bensőséges szóért, egy apró érintésért… Michael is szaporábban szedte a levegőt, de nem nyúlt el a földön, hideg fejjel, erősen összpontosítva tanulmányozta a terepet. – Mondok valamit, amitől talán kicsit jobb kedvre derülsz. A csónakosnak, aki áthozott Skoalra, átadtam egy levelet azzal, hogy ha hajnalig nem érek vissza oda, ahol kikötöttünk, postázza Londonba. Mivel nem értem oda, a levél már úton van Lucienhez. Leírtam benne, hogy mire gyanakszom, és kértem, hogy nyomozzon az ügyben, ha eltűnnék. Hosszú éveken át az angol kormány első számú mesterkéme volt,

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

184


úgyhogy biztosan kideríti, mi történt, és megteszi Haldorannal szemben a szükséges lépéseket. Catherine fölemelte a fejét, szemében remény csillant. – Ki tudja majd szabadítani Amyt? – Azt garantálom. Lehet, hogy beletelik egy kis időbe, de nem marad Haldoran karmai között. – Hála az égnek! – Hatalmas megkönnyebbülést jelentett, hogy a kislánya nem lesz sokáig a kuzinja áldozata, de így is majd' belebetegedett, ha arra gondolt, mi minden történhet Amyvel már addig is. Catherine még néhány szívdobbanásnyi ideig mozdulatlanul hevert a fűben, majd feltolta magát ülő helyzetbe, és végigpásztázta tekintetével a szigetet. Bone vad, kopár hely volt, a yorkshire-i mocsarakra emlékeztette. A maroknyi satnya fácska, ami nőtt rajta, nem tudta megtörni a tenger felől szüntelenül fújó szél erejét. A sziget jobb kéz felőli végén csipkézett hegygerincek magasodtak, nagyrészt azonban sziklás fennsík volt, amelyen a legelésző állatok által rövidre rágott, élénkzöld fű nőtt. A fennsíkon elszórtan több száz birka elmosódott, szürke alakja látszott, bal kéz felől pedig, tőlük pár száz lépésnyire jókora nyáj időzött. Itt-ott vörösesbarna, hosszú szarvú, lötyögő bundájú tehenek is legelésztek. – Sok búvóhely nem kínálkozik – szólalt meg Catherine. – Menjünk a hegyekbe? – Haldoran alighanem arra számít – felelte Michael. – Jobb, ha balra indulunk el, a birkanyáj irányába. Nem olyan egyenletes a talaj, mint amilyennek látszik, akad fedezék bőven. Az is nagy szerencse, hogy ilyen rövid, rugalmas a fű. Ha óvatosak vagyunk, szinte lehetetlen lesz követni a nyomunkat. Catherine fáradtan föltápászkodott. – Vezessen, ezredes úr! Ön felel a taktikáért és a stratégiáért is! Michael élénk tempóban gyalogolt, amíg a birkanyáj közelébe nem értek, majd lelassított, nehogy megijesszék az állatokat, és azok nyakukra hozzák az üldözőket. Catherine-t borzongató érzés kerítette hatalmába a lassú tempó miatt. Vajon mennyi idő alatt jut el a két vadász a fennsíkra? Miután elhagyták a nyájat, újból felgyorsítottak. Michael nem tévedett, valóban egyenetlen volt a talaj, sok szelíd, lankás emelkedő és bemélyedés nyújtott fedezéket. Amikor már nem is látták a sziklás hegygerincet, Michael balra fordult, és egy alacsony bokrokkal borított kisebb domb gerince mögé kerültek. – Itt várj – mondta halkan a férfi. – Ha jól mértem föl a terepet, innen úgy figyelhetjük őket, hogy közben mi nem látszunk. Guggolásban fölsietett az emelkedőn, majd a bokros gerinctetőhöz érve hason kúszott tovább. Egy perc múlva suttogva hátraszólt: – Teljes siker! Ha látni akarod őket, óvatosan gyere előre! Catherine lebukott, és felzárkózott Michael mellé. A kis gerinc mögül tisztán látta azt a pontot, ahol kiértek a fennsíkra. Két parányi emberalakot is látott, akik erősen ziháltak a megerőltető hegymászástól. Haldorannál és Doyle-nál is puska volt. A kuzinja lassan végigpásztázta a fennsíkot, majd a hegyek felé intett. Sietve elindultak arrafelé, tőlük távolodva. Catherine megkönnyebbülten felsóhajtott. A második csatát is megnyerték, és némi pihenőhöz jutottak. Bár üldözőik ilyen távolságból úgysem hallhatták, mégis lehalkította a hangját: – Van terved? – kérdezte a férfitól. – Az a tervem, hogy ne kapjanak el minket – felelte szárazon Michael. – Nincs tervem, a véletlenben bízom. Heves vihar közeleg, alighanem már ma ideér. Az nekünk kedvez. Nem lesz kellemes az égiháború, Haldoran és az emberei alighanem visszamenekülnek előle Skoalra. – Abban már szinte túlzás lenne reménykedni, hogy a vízbe vesznek. Elképzelhető, hogy Skoal szigetén hallották a lövést, amit Clive leadott?

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

185


– Mivel keletről fúj a szél, nem. És ha egy halász meg is hallotta, és szimatolni kezd, azzal sem megyünk sokra. A kuzinodnak bizonyára van a tarsolyában valami hihető hazugság, hogy mit keres itt. Ha pedig mégsem, aligha riadna vissza a gyilkosságtól. Catherine tudhatta volna, hogy Michael már végiggondolt minden eshetőséget. – Mekkora esélyünk van szerinted a túlélésre? Kérlek, az igazat mondd! – Nehéz lenne megmondani – felelte gondterhelt arccal Michael. – Rejtőzködhetünk itt a végtelenségig, de Haldoran türelme aligha tart egy-két napnál tovább. Attól félek, hogy kutyákat hoz a keresésünkre. Catherine hátán végigfutott a hideg. Hogy kutyák csaholjanak a sarkukban… – Arra nincs mód, hogy kelepcébe csaljuk? – Talán van. Alaposabban meg kellene vizsgálnom a terepet. Elképzelhető, hogy van lesből indított támadásra alkalmas hely, bár két fegyverest nem lesz könnyű ártalmatlanná tenni. – Hunyorogva kémlelte a tengert. – Ha minden kötél szakad, talán át is úszhatunk Skoalra. Catherine döbbenten meredt rá. – Komolyan beszélsz? Hírhedten veszélyes a két sziget közötti csatorna. Én egy kicsit tudok úszni, de erős hullámzásban nem jutnék el odáig! – Nekem talán sikerülne. Ha átjutok, hozhatok segítséget. –Összeráncolta a homlokát. – De inkább nem hagynálak itt egyedül. Catherine-t elborzasztotta az ötlet. Michaelnek a hideg vízzel, a sziklákkal és az alattomos áramlatokkal is meg kellene küzdenie, ráadásul alighanem éjszaka kellene nekivágnia, hogy ne lássák meg. Nem sok esélye lenne az életben maradásra. – Az úszás csak legvégső esetben jöhet számításba! Michael vállat vont. – Ha szökés közben vízbe fulladok, az szebb halál, mint ha levadásznak, mint egy nyulat. Azzal visszakúszott az előző helyükre. A lejtő aljában kis patak csörgedezett. Michael a sáros partjára tapasztotta a két tenyerét, majd személytelen mozdulatokkal sárfoltokat mázolt Catherine barna bricsesznadrágjára. – Ha sötét foltok vegyülnek a világosabb színbe, nem vesznek észre olyan könnyen. Kenj egy keveset az arcodra is. Ha találunk valami világosabb színű agyagot, én is teszek néhány foltot a sötét ruhámra. – Úgy látom, nagyon tudod, milyen az, amikor az emberre vadásznak. Michael elfintorodott. – Spanyolországban, zöldfülű tiszt koromban egyszer megtörtént, hogy egy felderítő járőr parancsnokaként elszakadtam az embereimtől. Nem tartozik életem legdicsőbb pillanatai közé. A franciák hírét vették, hogy egy brit tiszt az arcvonaluk mögé keveredett, és embervadászatot indítottak. Három napig menekültem előlük, de a végén elkaptak. Sikerült megszöknöm, de a századnál a tiszttársaim halálra cukkoltak a baklövésem miatt. Igen kínos élmény volt. Catherine halványan elmosolyodott, de komor volt a hangulata. Arra gondolt, mennyi bajt hoz Michaelre – és mindenki másra, aki közel áll hozzá. Colinnak miatta kellett meghalnia, Michael élete is veszélyben forog, Amy pedig fogoly, akire elmondhatatlanul szörnyű sors vár. Catherine az eszével tudta, hogy nem hibáztatható Haldoran elvetemült gonoszságáért, mégis mázsás súlyként nehezedett a lelkére a bűntudat. Michaelt fürkészte, aki a sarat mosta le a kezéről. A férfi mindent megtesz, hogy élve kijuttassa őt innen, és becsületből alighanem az életét is feláldozná, ha ezzel megmenthetné őt. De a történtek után bizonyára nem akarja, hogy ő az élete része legyen. Amikor elküldte, mélyen beledöfte nyilait, és valószínűleg menthetetlenül szétzúzta a Michael lelkében kisarjadó törékeny bizalmat. De muszáj beszélnie róla, amíg még megteheti. – Sajnálom, hogy olyan borzalmas dolgokat mondtam, amikor elküldtelek a szigetről. Talán nem így kellett volna, de én nem láttam rá más módot. – Catherine megborzongott, mert élénken felidéződött benne a szörnyű, fájdalmas jelenet. – Colin miattam halt meg – mondta komoran. – Nem tudtam volna elviselni, hogy a te halálodnak is én legyek az okozója.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

186


Michael intett, hogy induljon el. – Ne okold magad Colin haláláért. Haldoran húzta meg a ravaszt, nem te. Catherine elhúzta a száját. Az eszével tudta, hogy a férfinak igaza van, de ettől még nem érezte jobban magát. – Attól még a tény tény marad, hogy ha Colin nem lett volna a férjem, ma is élne. – Valóban? – Michael félretolt egy cserjeágat, hogy Catherine tovább tudjon menni. – De hiszen ő maga mondta, hogy ha nem adom neki kölcsön a lovamat, Charlesszal együtt odavesztek volna Waterloonál. Az pedig, hogy kölcsönadtam a lovat, egyenesen következett abból, hogy te nagylelkűen befogadtál a házatokba. Kizárólag ezért nem hagytam, hogy a férjed végzetes ostobaságot kövessen el. Charles tehát neked köszönheti, hogy még ma is él, Colin pedig csaknem egy évet nyert. Catherine összevonta a szemöldökét. – Nem biztos, hogy ennek így van értelme. Michael vállat vont. – Annyi értelme biztos van, mint annak, hogy keresztre feszíted magad olyasmiéit, amin nem változtathattál. Nem ismertem jól Colint, de nem hiszem, hogy ő azt akarná, hogy bűntudattól megnyomorítva éld le az életedet. Michaelnek igaza volt. Colin nem volt ilyen kisszerű. Catherine oldalpillantást vetett a férfira. – Köszönök mindent – mondta halkan. – Köszönöm, hogy olyan okosan átláttál a szitán, és azt is, hogy olyan bátran szembeszálltál a sárkánnyal. – Reménykedjünk benne, hogy elég jól értek a sárkányöléshez – jegyezte meg keserű öniróniával Michael. Catherine látta a férfi arcán, hogy ezt nem kellett volna mondania. Megvárta, hogy Michael szeméből tovatűnjön a szomorúság, majd megszólalt: – Sikerült elhoznom egy tűzszerszámot és egy zsebkést. – Azzal benyúlt a vastag mellény nyaka alá, és elővette a két melle közé dugott, kendőbe bugyolált kis csomagot. – Sajnos, ennél jobb fegyver nem volt kéznél a szobámban. Michael megtorpant, és egy csapásra érdeklődés csillant a szemében. – Ebben a pillanatban jelentősen megnőttek a túlélési esélyeink – jelentette ki. – Nálam volt egy kés meg egy pisztoly, de Haldoran emberei megtalálták, amikor Skoal szigetén megmotoztak. – Kinyitotta a zsebkést, megnézte, milyen élesek a pengék. – Később majd keresek egy követ, és megélezem egy kicsit, de egy ember torkát így is el lehet metszeni vele – állapította meg. – Örülök, hogy megfelel a célnak. Biztos vagyok benne, hogy a torkok elmetszéséről sokkal többet tudsz, mint én. Michael összecsukta a kést, és a zsebébe csúsztatta. – Még egyszer ránk mosolygott a szerencse – mondta. – Amikor Skoalra jöttem, alaposan felkészültem. Doyle a pisztolyt meg a kést megtalálta nálam, de a derekamra tekert kötéldarabot nem. Azért hoztam, mert gondoltam, hasznomra válhat, ha sziklát kell mászni, vagy a kastélyba kell észrevétlenül belopózni. – Halványan elmosolyodott. – Ha erre nem is került sor, Haldoran rúgásainak erejét tompította valamelyest. Michael valóban vaskosabbnak látszott, mint amennyire a vastag kötött mellény indokolta volna. Doyle azonban csak fegyvert keresett nála, a kötélre nem figyelt föl. – Az jó – mondta Catherine. – Épp eleget kaptál így is. – És kapok még többet is, mire ennek vége lesz – felelte szárazon a férfi. – Ideje földeríteni a terepet. Az útikönyv szerint Bone szigetének van néhány sajátossága, ami a hasznunkra válhat. – Mi lenne az? – A tengeri barlangok. Nem szívesen rekedek bent egy olyan helyen, amelynek csak egy bejárata van, de ha a megérzésem nem csal, heves viharra számíthatunk, és lehet, hogy nem lesz más menedék.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

187


Catherine összevonta a szemöldökét. – A nagyapám egyszer említett egy barlangot Bone nyugati végén. Azt mondta, az a legnagyobb a két szigeten, és csak apálykor közelíthető meg. Ajánlotta, mindenképpen nézzük meg, mielőtt hazautaznánk. Persze, alighanem ismeri a kuzinom is, úgyhogy nem biztonságos. – Ez igaz, de biztos vannak más barlangok is. Elképzelhető, hogy állnak még épületek azokból az időkből, amikor Bone lakott terület volt. Minél többet tudunk a szigetről, annál jobb. – Zsebre dugta a tűzszerszámot. – Körülnézünk? Elindultak a vadászokkal ellentétes irányba. Michael mesterien, feltűnés nélkül haladt előre, kihasználta a terep nyújtotta valamennyi lehetőséget. Hosszú, nyugodt léptekkel haladt, de a szeme szüntelenül vizslatta, nem leselkedik-e rájuk valahonnan veszély. Amikor a kastélyban belehergelte Haldorant a játékba, igazat beszélt: hivatásos harcos volt, a létező legveszélyesebb sportban tanulta ki a mesterséget. Haldorant nem lehetett egy napon említeni vele. Haldoran homlokráncolva kémlelte a környező hegyeket. A vadászösztöne azt súgta, hogy valami nincs rendben. – Ha ezen a szigeten bujkálna, hova menne? – kérdezte társától. Doyle pislogva törte a fejét. Sebhelyes arca tanácstalanságot tükrözött. – Ide, a hegyekbe – nyögte ki végül. – Máshol mindenütt nyílt a terep. Haldoran elmormolt magában egy szitkot. Doyle-tól csak a legkézenfekvőbb válaszra futotta, amelyről érezte, hogy nem lehet helyes. – Kenyon a másik irányba ment – jelentette ki. – Rá kellett volna jönnöm. – A sziget nyugati vége teljesen csupasz, de hírüket-hamvukat nem láttam arrafelé – jegyezte meg kétkedve Doyle. – Egy okos ember talál ott fedezéket – torkolta le Haldoran, és átkozta magát, amiért nem próbált már korábban az űzött vad fejével gondolkodni. Sarkon fordult, és nagy léptekkel elindult a másik irányba. – Jöjjön! Épp elég időt elvesztegettünk már!

Harmincnegyedik fejezet Catherine és Michael órákon át barangolt a kopár szigeten. Elmentek egészen a tengerpartig, és egy darabig azt követték, de néhány régen összedőlt farmépületen kívül nem láttak semmit, amit ember hozott volna létre. A vékony talajrétegből jobbára csupán szívós fűfélék sarjadtak ki, csak itt-ott nőtt foltokban vadvirág. Sűrűbb növényzet csak a széltől védett kis völgyekben élt meg. A legszebb ilyen völgyben „tündérerdőre” bukkantak. A göcsörtös fák tövét csodaszép harangvirágszőnyeg borította. Catherine a virágokat elnézve önkéntelenül is arra gondolt, milyen nagyszerűen lehetne itt piknikezni és szerelmeskedni. Csakhogy ennivalójuk nincs, és már nem is szeretők. Röpke boldogságuk szinte el sem kezdődött, máris véget ért. Michael gyors pillantást vetett rá. – Ülj le egy kicsit. Bizonyára ki vagy merülve. Catherine hálásan heveredett le a harangvirágok közé. – Kimerült éppen nem vagyok, de hogy elfáradtam, az biztos. Michael nem nyúlt el a földön, mint Catherine. Egy fatörzsnek dőlt, és minden idegszála pattanásig feszült. Catherine-nek ismét a sárkányölő középkori lovagok jutottak eszébe, bár tudta, hogy ő már túl öreg és sáros ahhoz, hogy eljátssza a sárkány karmai közül kimentett, világszép hercegkisasszonyt.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

188


Tizenöt percig pihentek szótlanul, majd Michael föltápászkodott, és a kezét nyújtotta, hogy fölsegítse. Catherine ugyanolyan fáradtnak érezte magát, mint amikor lefeküdt. – Itt nem maradhatnánk? Michael a fejét rázta. – A fák hamis biztonságérzetet adnak, hiszen elég feltűnő a hely. Jó esély van rá, hogy Haldoran itt keres majd minket. – De a végtelenségig nem gyalogolhatunk! Mi lenne az ideális hely arra, hogy megpihenjünk? – Olyan hely kell, ahonnan minden irányba jó a kilátás, de mi nem látszunk – felelte habozás nélkül Michael. – Ezenkívül több menekülési útvonal is kell. No meg ropogó tűz, marhasült és yorkshire-i puding. Catherine elgyötörten felnyögött, pedig bátorságot csöpögtetett belé a férfi fanyar humora. – Ezt az utolsó kettőt muszáj volt mondanod? Az utóbbi néhány napban alig ment le pár falat a torkomon az idegességtől, tegnap dél óta pedig egyáltalán nem ettem semmit. – Bocsáss meg. Ha a vihar elűzi Haldorant a szigetről, lesz időnk élelmet keresni. A völgy széléhez közeledtek. Michael leguggolt, és intett Catherine-nek, hogy várjon, ő pedig előreosont. Körülnézett a szélrózsa minden irányába, majd intett, hogy jöhet Catherine is. – Mostantól még óvatosabbnak kell lennünk – mondta halkan. – Lehet, hogy Haldoran rájött, hogy nem vagyunk a hegyekben. Az sem kizárt, hogy már átértek a szigetnek erre a végére. Amíg nem látnak meg minket, biztonságban vagyunk, de ha észrevesznek, nagyon nehéz lesz újból lerázni őket. Catherine-re ismét rátört a szorongás. – De legalább az a vihar egyre közelebb ér, amit jósoltál. – Az a mi malmunkra hajtja a vizet. A vihar az üldözöttet segíti. – A férfi az égre pillantott, ahol javában gyülekeztek a sötét felhők. Mióta a tündérerdőben voltak, fölerősödött a szél is. Az előző év őszéről maradt száraz levelek kavarogtak a levegőben. – Reméljük, a kuzinod visszamenekül Skoalra a vihar elől. Igen, hogy utána kutyákkal jöjjön vissza! Catherine igyekezett elhessegetni a gondolatot. Először a mai napot kell túlélniük ahhoz, hogy a holnapi gondot okozhasson. Folytatták kacskaringós útjukat. Catherine gyanította, hogy Michael közeli ismeretséget kötött a bejárt terület minden egyes fájával, kövével, a felszín összes egyenetlenségével. Újabb dombgerinchez értek, oldalról mögé kerültek. Michael szigorúan ragaszkodott hozzá, hogy soha, egy pillanatra se bukkanjanak föl a horizonton. A domb túloldalán lévő kis völgy alján falu romjai tárultak a szemük elé. – Íme, a civilizáció! – jegyezte meg ironikusan Catherine. – Bone szigetén ennél civilizáltabb körülményekre nem számíthatunk. De nézd csak, vannak itt a falunál régebbi emlékek is! – mutatott a völgy bal széle felé Michael. A gerinctetőn ősi druida kőkör állt, a szabálytalan alakú kövek drámai hatást keltve meredtek a felhős ég felé. Az álló kövek között és a domboldalon némiképp prózaibb látványt nyújtó, sovány tehenek legelésztek. Catherine-t jobban érdekelték a praktikus dolgok, mint a druidák kövei. – A falu ugyan már régóta lakatlan, de azért lehetnek a régi kertekben elvadult zöldségek – mondta. – Ott meg mintha gyümölcsöst látnék. Egy ilyen védett helyen talán megmaradt a korai alma. Michael aggodalmasan fürkészte a völgyet körülvevő dombokat. – Tehetünk egy próbát, de ne időzzünk sokáig. Könnyen a völgyben rekedhetünk. Lementek a faluhoz. Az egyetlen utca mentén néhány tucat ház állt elszórtan. Egyszerű, ovális alakú, füves tetejű épület volt valamennyi. A háztetők azonban már régen összerogytak, ahogy sok fal is. Az egykor emberek otthonául szolgáló épületeket benőtte a gaz és a vadvirág. Catherine próbálta elképzelni, milyen lehetett itt élni. – Elég kezdetlegesnek látszanak a házak – jegyezte meg.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

189


– A Skót-Hebridák „fekete házaihoz” hasonlítanak – mondta Michael. – Amikor ott jártam, láttam egyet belülről. A ház közepén tőzegből rakott tűz égett, a füst a tető közepén vágott lyukon át távozott. Mellmagasságban már olyan füst gomolygott, hogy egy ló is megfulladt volna tőle. – A férfi vágott egy grimaszt. – Asztmásoknak nem éppen ideális hely. Jobb kéz felől mozgást észleltek. Michael villámgyorsan arra fordult, kezében mintegy varázsütésre megjelent a zsebkés. Egy birka kocogott elő két összedőlt ház közül, lassan, békésen mozgott az állkapcsa. Michael megnyugodva eltette a kést. – Szerencséje van, hogy nincs időnk tüzet rakni – mondta. – Mit nem adnék egy jó kis báránysültért! – Nem fanyalodsz rá egy kis almára? Szépen rendben van tartva a gyümölcsös. Úgy látszik, akik Skoalról átjárnak a birkákat nyírni, gondozzák az almafákat is. – Báránysült almával – morogta Michael. – Nyúlpörkölt almával. Sült hal almával. Catherine ügyet sem vetett a bolondozására, határozott léptekkel elindult a gyümölcsös felé. Bármilyen szerény ebéd néhány alma, számára most mennyei eledelnek tűnt. Haldoran magában füstölögve haladt nyugat felé. Doyle egykedvűen lépkedett vele párhuzamosan, úgy hatvanlépésnyire tőle. A pribék városban nevelkedett, nem volt igazi vadász, de gyorsan tudta újratölteni gazdája puskáját, és jól is lőtt. Haldoran szeme ide-oda járt. Az ösztöne azt súgta, helyesen tette, hogy fölhagyott a hegyek közötti kereséssel, de a két áldozatnak még nyomát sem látta. Kutyákat kellett volna hoznia. Később majd hoz is, ha szükséges. A végeredményt illetően nem voltak kétségei, de ahhoz elég nagy volt a sziget, hogy alaposan elhúzódjon a vadászat. Az az átkozott, rövidre rágott fű olyan gyorsan visszahajlott, hogy szinte lehetetlen volt valakinek a nyomát követni. Ráadásul mintha vihar közelegne. Az a tudat sem javította a hangulatát, hogy eleve ostobaságot csinált, amikor hagyta, hogy Kenyon belehergelje ebbe a vadászatba. Hiszen a lord súlyos beteg, Catherine pedig eltűnt, így rosszul veszi ki magát, ha Skoal urának legközelebbi férfi rokona hosszú ideig távol marad. A kastélyban hagyott ugyan egy levélkét, hogy a kuzinjának nyoma veszett, és ő a felkutatására indult, de az sem tarthat a végtelenségig. Bármennyire is ostoba dolog volt azonban ez a vadászat, a lelke mélyén nem bánta meg, hogy ráállt. Mindig is arra vágyott, hogy egyszer emberi prédát vehessen üldözőbe, és Kenyon igazán ravasz; komoly erőpróbát jelent a becserkészése. Ami pedig Catherine-t illeti… természetesen meg kell halnia neki is, de ha van egy kis szerencséje, előbb részesülhet a kegyeiben. Doyle is értékelni fogja, hogy megerőszakolhat egy igazi hölgyet, miután a gazdája végzett. Csaknem ugyanolyan csábító gondolat volt, mint az, hogy végezhet Kenyonnal. A tündérerdőben bukkant először olyan nyomokra, amelyek egyértelműen jelezték, hogy az üldözöttek ott jártak. Az eltaposott harangvirágokból látszott, hogy két ember időzött azon a helyen. Haldoran tudta, hogy nem juthattak messzire, és újult erővel haladt tovább. A régi faluhoz közeledett. Ha ott vannak, könnyen sarokba szoríthatja őket a kis völgyben. Ha menekülni próbálnak, a csupasz, füves domboldalon kitűnő célpontot nyújtanak. És az ő különleges tervezésű puskája számára a völgy minden pontja lőtávolon belül van. Magához intette Doyle-t, és együtt kapaszkodtak föl a domboldalon. Nem is próbálta nesztelenül megközelíteni a völgyet, kedvére való lett volna, ha áldozatai rémülten futnak előle. A dombtetőn megállt, és végigpásztázta a völgy alját. Már-már érzéki örömet okozott neki, amikor megpillantotta őket. – Heuréka! – mondta kéjes sóhaj kíséretében.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

190


A két üldözött alig kivehetően, de ott volt a gyümölcsösben. Almát ettek. A bolondok! Onnan is leszedhetné őket, ahol most áll. De az túl egyszerű lenne. Túl hamar véget érne ez az élvezetes hajsza. Vállához emelte puskáját, felhúzta a kakast, és célzott. – Hadd fussanak egy kicsit, mielőtt végzek velük! Azzal mosolyogva meghúzta a ravaszt. Finom volt az alma, de még jobb volt Catherine önfeledt örömét látni, miután a második érett gyümölcsöt is bekebelezte. Amikor a nő lenyalta ajkáról az alma levét, Michaelt fájdalmas, sóvárgó gyengédség öntötte el. Soha életében nem ismert még olyan nőt, akinek ennyire helyén lett volna a szíve. Zokszó nélkül teszi, amit kell, és még egyetlenegyszer sem hányta a szemére, hogy szorult helyzetüket ő idézte elő azzal, hogy visszajött Skoalra. Catherine lenyelte az utolsó falatot, majd megszólalt: – Mivel aligha lenne bölcs dolog ide visszajönni, vigyünk magunkkal pár almát! – Jó ötlet – felelte Michael, és elindult a legközelebbi fa felé. Már éppen nyúlt az ágon illatozó almáért, amikor lövés dördült. A golyó a kettejük közti fa törzsébe csapódott. – A pokolba! – Michael átkozta magát, amiért a dombtető helyett Catherine-t nézte. Megragadta a nő kezét, és behúzta a gyümölcsös közepére, hogy a lomboktól ne láthassák őket. – Alighanem lejönnek utánunk, úgyhogy a falun keresztül kell menekülnünk. Catherine szemében félelem csillant, de a hangja nyugodt maradt. – Ha megpróbálunk elmenekülni a völgyből, nem látnak meg? A domboldalon semmi fedezék nincs. – Igazad van. Bár kockázatos, mégis azt hiszem, a legjobb, ha meghúzzuk magunkat valamelyik romos házban. Korábban már kinéztem egy jó helyet. Ha szerencsénk van, azt hiszik majd, hogy észrevétlenül kijutottunk a völgyből. Árnyként suhantak a gyümölcsösön át a falu felé. A facsoport széléhez érve Michael intett Catherine-nek, hogy maradjon ott, ő pedig előrébb ment, és alaposan megvizsgálta a domboldalt, ahonnan a lövés jött. Ha az egyik vadász a dombtetőn marad, könnyű célpontot nyújtott volna neki. De mindketten lejöttek a völgybe, még éppen látta őket egy pillanatra, mielőtt eltűntek volna a fák mögött. Michael tudta, hogy legföljebb négy-öt percük lehet, annyi idő alatt Haldoran és Doyle biztosan átkutatja a gyümölcsöst. Intett Catherine-nek, hogy jöhet. Az épület, amelyet már korábban kiszemelt, a falu közepén állt. Az elülső fala már összedőlt, a tetőgerendák másik végét a hátsó fal tartotta. A gerendákat benövő indák természetes függönyt alkottak. Catherine kétkedve méregette a sátorszerű képződményt, túl kézenfekvő búvóhelynek tűnt a számára. A férfi a fal másik oldalára mutatott. Ott is tenyésztek kúszónövények, de olyan alacsonyan, hogy úgy látszott, képtelenség elbújni mögöttük. Michael azonban már korábban észrevette, hogy az indák alatt üreg van, talán egy nagy fagyökeret ástak ki onnan valamikor régen. A férfi megemelte az indákból szövődött szőnyeget, így láthatóvá vált a kis mélyedés. Catherine leguggolt, és háttal elkezdett bemászni. A lyukból kivágódott egy kis állat, halálra rémítve mindkettőjüket. Catherine a szája elé kapta a kezét, hogy föl ne sikítson. Ezután továbbaraszolt hátrafelé, majd hasra feküdt. Michael is követte a példáját, és közben szépen elegyengette a füvet meg az indákat, hogy ne hagyjanak nyomot maguk után. Nyirkos, földszagú volt az üreg, az indák a férfi ruhájába, hajába csimpaszkodtak, de éppen volt annyi hely, hogy ketten egymás mellett fekve elférjenek. Michael elhelyezkedett szorosan Catherine mellett, és átkarolta a vállát. Így jobban ki tudták használni a szűk helyet, de Michael egyébként is örült, hogy átölelheti a nőt. A föld, amelyen hasaltak, hideg volt, a testükkel melengették egymást. Az indák közötti apró réseken ki is láttak valamelyest, kívülről viszont aligha láthatta őket bárki is, annyira földszínű lett addigra mindkettőjük ruházata.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

191


Tíz végtelennek tűnő perc telt el, mire fölbukkant az utcán a két vadász. Először Doyle morgását hallották: – Hova tűnhettek ezek a nyomorultak? – A völgyet nem hagyhatták el, azt láttuk volna – felelte higgadtan Haldoran. – És a gyümölcsösben sincsenek, mert azt most kutattuk át. Tehát nyilván itt bujkálnak a régi faluban. – Emelt hangon folytatta: – Tudom, hogy hall engem, Catherine! Ha most előjön, megkímélem az életét, és szabadon engedem Amyt! Catherine válla megfeszült Michael karja alatt. A férfi egy pillanatig azt hitte, föláll, és elfogadja a kuzinja ajánlatát. Nem is tudta volna hibáztatni érte, hiszen ha Haldoranban meg lehet bízni, jobban jár, mint ha tovább játssza az űzött vad szerepét ebben a kegyetlen játékban. Ha Haldoranban meg lehet bízni. Michael egy veszett kutya szavára is többet adott volna. Catherine azonban mégsem próbált fölállni. Michael alig észrevehetően felé fordította egy kicsit a fejét, és azt látta, hogy a nő arca kővé dermed a dühtől. Ha lenne nála egy puska, Haldoran már nem élne. Halk zizegés jelezte a nesztelenül lépkedő vadászok közeledtét. A kúszónövények indái között csizmákat pillantottak meg, amelyek a fal előtt megálltak. – Úgy látom, maga nem tanul semmiből, kedves kuzin! – affektált gúnyosan Haldoran. – Durrantson oda egyet, Doyle! Máshol nemigen bújhat el két ember. Fegyverdörrenés hallatszott, és a golyó tőlük egy-két arasznyira a kőfal másik oldalába csapódott. Záporozott rájuk a kőtörmelék. Ha mindkét vadász elsütötte volna a fegyverét, Michael megkockáztatta volna a kitörést, hátha sikerül föléjük kerekednie, mielőtt újratölthetnék a puskájukat. Haldoran azonban ennél ravaszabb volt. Csak az egyik fegyverből lőtték ki a golyót, és a zajokból ítélve Doyle azonnal újratöltött. Ezután puskacső kutatott a fal másik oldalán az aljnövényzetben, hallatszott, hogy a fém a kőfalat karcolja. Michael érezte, hogy Catherine egész testében remeg. Még szorosabban ölelte, a nő pedig hangtalanul elfordította egy kissé a fejét, és a férfi állának döntötte a homlokát. Michael érezte, hogy a hűvös, sima bőre alatt szaporán ver az ütőere. Lehunyta a szemét, és epedve sóvárgott az után, ami egy rövid időre az övék volt, és ami még lehetett volna. De a jövőre nem volt könnyű gondolnia. Mozdulatlanul feküdtek a kis üregben, amíg üldözőik átkutatták a falut. Még kétszer hallottak puskalövést, az egyik alkalommal méltatlankodva, dühödten bégetve inalt el egy megriasztott birka. A két vadász végül elindult a falu utcáján visszafelé. – Biztosan kiszöktek a völgyből, amíg a gyümölcsöst kutattuk át, milord – morogta Doyle. – Alighanem igaza van, bár nehéz elhinni, hogy ennyire gyorsak lettek volna – felelte mogorván Haldoran. – Másszunk fel a gerincre! Körben mindenhol sík a terep, biztosan meglátjuk őket. Ha pedig nem, visszajövünk, és körülnézünk alaposabban. A távolodó léptek hallatán Michael nagyot fújt, szinte megszédült a megkönnyebbüléstől. Catherine pedig alig hallhatóan azt kérdezte: – Most mi lesz? Ha visszajönnek, nem biztos, hogy másodszor is ekkora szerencsénk lesz. – Igen, de ha elhagyjuk a völgyet, azonnal észrevesznek minket. Két tűz között vagyunk. – Támadt egy ötletem – szólalt meg bizonytalanul Catherine. – Mit gondolsz, elbújhatnánk a druidaköveknél legelésző tehenek között? Azok, amelyeket korábban láttunk, békés állatoknak tűntek, nem zavarta őket a közelségünk. Michael szíve nagyot dobbant. – Ragyogó ötlet! Várunk még egy kicsit, hogy Haldoranék jobban eltávolodjanak tőlünk, aztán teszünk egy próbát a tehenekkel. Feszülten várakoztak. Nem tudhatták, meddig érdemes ott maradniuk, hiszen ha túl sokáig tétováznak, Haldoranék visszaérnek, ha pedig túl hamar bújnak elő, észrevehetik őket. Mivel pontosan kiszámítani úgyis lehetetlen volt, Michael a katonaösztönére hagyatkozott.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

192


Amikor úgy érezte, elérkezett a pillanat, kikúszott az indák alól, és alaposan körülnézett. Semmi. Intett Catherine-nek, majd óvatosan, egyik fedezéket nyújtó háztól a másikig futva elindultak az utcán. A vadászoknak sem a faluban, sem a dombtetőn nem látták nyomát. A domboldalon, a druidakör alatt vagy tucatnyi rozsdaszínű tehén legelészett, a dombtetőn pedig még több. Michael még egyszer, utoljára végigpásztázta a terepet, majd jelt adott az indulásra. Mélyen lebukva rohantak föl a domb oldalán, csak akkor lassítottak le, amikor az állatok közelébe értek. Az egyik tehén nyugtalanul eloldalgott, a többiek viszont csak egy bamba pillantást vetettek rájuk, és legelésztek tovább. Ugyanolyan békés jószágok voltak tehát, mint a korábban látott társaik. Michael hálát adott ezért a sorsnak, de a hosszú szarvukhoz azért nem merészkedett túlságosan közel. A lötyögő bundájú állatok a nehéz körülményeket híresen jól tűrő skót-felföldi marhákhoz hasonlítottak. Biztonságban fölértek a dombtetőre, ahol több tucat tehén legelészett az embernél magasabb álló kövek között. Már majdnem sikerült bevenniük magukat közéjük ott, ahol a legsűrűbben álltak, amikor lövés dördült, majd pillanatokon belül még egy. A hozzájuk legközelebbi monolitból letört néhány kis kődarab. – Bújj egy kő mögé! – kiáltotta Michael. Beugrottak két szomszédos kő mögé. Michael guggolva kukucskált ki a fedezéke mögül. A vadászok a völgy peremén rohantak a kőkor felé, alakjuk jól kivehetően látszott az égbolt előterében. Megálltak, és a magasabbik elsütötte a puskáját. Ezután Haldoran fegyvert cserélt Doyle-lal, és amíg a szolgája újratöltött, lőtt egyet a másik puskával is. Visszacserélték a két fegyvert, majd loholtak tovább. Doyle futás közben töltötte be az újabb golyót. Az egyik golyó súrolt egy tehenet. Az állat méltatlankodva elbődült, és az ideges jószágok a vadászoktól távolodva lassan elindultak. Michael tudta, hogy ha Haldoranék újból tüzelnek, a marhák fejvesztve, egymást letaposva menekülni kezdenek. Catherine-re pillantott. – Ha fölsegítelek egy tehén hátára, rajta tudsz maradni? Catherine meglepetten pislogott, majd tömören így felelt: – Igen. – Akkor tartsunk velük, és próbáljuk meglovagolni valamelyiket. – Lebukva, az álló kövek fedezékében szedték a lábukat a marhák között, és közben a szarvukat is figyelték a szemük sarkából. Az állatok egyre jobban szaporázták, gyorsan kellett cselekedniük. Michael a Catherine-hez legközelebbi tehénre mutatott. – Ez jó lesz? Catherine bólintott, minden erejét beleadva közvetlenül a marha mellé húzódott, és tartotta vele a lépést. Amikor ugrott, Michael elkapta a derekát, és föltolta. Olyan simán ment, mintha gyakorolták volna. Catherine az állat hátára feküdt, majd átvetette rajta a lábát. Ezután megragadta a tehén két szarvát. Az állat meglepetésében elbődült, és fejét fölszegve próbálta lerázni lovasát. Catherine tapadt a hátára, mint a pióca. A marha most vágtázni kezdett, és könnyedén faképnél hagyta Michaelt, aki egy pillanatig még ámulva követte őket a tekintetével. Ki gondolta volna, hogy egy nő, aki báli ruhában finom, törékeny szépségnek hat, ilyen erős és bátor lehet? Ideje volt keresnie magának is egy alkalmas „hátaslovat”. A csorda zöme már messze járt, egy hosszú lábú, fiatal tinó azonban még csak akkor előzte meg. Michael erejét megfeszítve tartotta vele a lépést, majd a hátára pattant, és ugyanúgy megragadta a két szarvát, ahogy Catherine. A tinó tüzesebb természetű volt, mint a Catherine-t vivő társa, úgy vonaglott, ugrabugrált, mint egy megbokrosodott ló. Michael szívósan tartotta magát, tudta, hogy alighanem végzetes lenne, ha nem sikerülne megbirkóznia az állattal. A tinó rövid, heves csata után be is látta, hogy fontosabb lenne együtt maradni a csordával, mint ledobni a hátáról kellemetlen terhét. Megnyugodott, és társai után iramodott.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

193


Ez tehát sikerült. De most, hogy üldözőik meglátták őket, nehéz lesz őket lerázni. Michael a lábával igyekezett gyorsabb haladásra ösztökélni a tinót, és közben azon törte a fejét, hogy utána mi az ördögöt fognak csinálni. Doyle elképedve kiáltotta el magát: – Az istenverte teheneken lovagolnak! – Igazán leleményesek. – Haldoran dühösen bámult a dübörgő csorda után. A két üldözött máris lőtávolon kívülre ért, és pillanatokon belül már azt sem lehetett tisztán kivenni, melyik két állat hátán ül valaki. – Kenyon a legkeményebb ellenfél az összes vad közül, akit valaha is üldöztem, és Catherine kuzinom is meglepően szívós. De hamarosan a parti sziklákhoz érnek, ott pedig az állatok alighanem nyugat felé fordulnak, mert úgy nagyobb szögben kanyarodhatnak. Ha egyenesen átvágunk a sziget túlsó végébe, ott egyszerűen megvárhatjuk, hogy a tehenek kifáradjanak. Arcán farkasmosollyal, kocogva indult a tenger felé. Úgy érezte, kézzelfogható közelségbe került a hajsza vége. Arról a pillanatról pedig a világ minden kincséért sem mondott volna le.

Harmincötödik fejezet Catherine rájött, hogy a szarvait húzogatva tudja valamelyest irányítani a tehenet. Jó erősen hátrarántotta az állat fejét, mire az elbődült és lelassított, még jobban elmaradva a csordától. Ezután a bal szarvát rángatta meg, mire a tehén kissé balra tartott, és hallótávolságba értek Michaellel. – Hamarosan a parthoz érünk! – kiabálta túl a patadobogást Catherine. – Ha elkanyarodnak, maradjunk a hátukon, vagy ugorjunk le? – Szálljunk le! – kiáltott vissza Michael. – Ezen a partszakaszon már jártunk. Nem túl meredekek a sziklák, és lent homokos föveny van. Lejuthatunk egészen a vízhez. Ha van egy kis szerencsénk, Haldoran a csordát követi majd, és nem fogja tudni, hol ugrottunk le. Catherine bólintott, majd ismét minden idegszálával a lovaglásra összpontosított. A tehén csontos gerincoszlopán rettenetesen kényelmetlen fekvés esett, hiába takarta a vastag, lötyögő bőre. Óriási erőfeszítésébe került, hogy nyeregben maradjon, keze-lába megfeszült. Ha a hadsereg mellett töltött évek nem edzik kiváló lovassá, másodpercekig sem bírta volna az állat hátán. Gyorsan közeledett a part, a patadobogáson kívül most már a hullámverés zaja is hallatszott. Az élen haladó marhák balra fordultak, és a sziklafallal párhuzamosan futottak tovább. Erősen kezdtek fáradni, egyik-másik már ügetésre lassított. Catherine és Michael jobbra kormányozták a két állatot, ahol közelebb volt a sziklafal. Catherine teljes erejéből hátrarántotta a tehén szarvát. A tehén panaszosan felbődült, de lelassított annyira, hogy lecsúszhasson a hátáról. Amikor földet ért, elvesztette az egyensúlyát, és belezuhant az élénksárgán virágzó rekettyésbe. Szerencsére puha volt a talaj, és közvetlenül mögötte nem haladt egyetlen tehén sem, így sértetlenül megúszta az esést. Egy pillanat múlva földet ért Michael is. – Azonnal el kell tünnünk a sziklafal mögött – mondta a férfi, miközben fölsegítette. – Haldoran és Doyle átvágnak a szigeten, közelednek a part felé. Talán kétszáz lépésnyire lehetnek. Catherine bólintott, és hanyatt-homlok rohant a sziklafal tíztizenöt lépésnyire lévő pereméhez, hogy eltűnhessenek üldözőik elől, mire eloszlik a porfelhő. De amikor meglátta, milyen meredek a lefelé vezető útvonal, meghűlt a vér az ereiben. – Én itt nem tudok lemenni! – kiáltotta kétségbeesetten. – De le tudsz, és le is fogsz! – csattant föl Michael. – Nem sokkal meredekebb, mint az a hegy, amelyiket megmásztuk! Fordulj meg, és arccal a szikla felé indulj el! Rengeteg kiszögellés van, ahol megvetheted a lábad, és kapaszkodhatsz a kezeddel. Majd én megyek előre, hogy ha megcsúsznál, el tudjalak kapni. Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

194


Catherine a férfira meredt. Michael gesztenyebarna haja csimbókokban lógott, az arca maszatos volt, de őt még soha nem emlékeztette ennyire daliás katonatisztre. A jó tisztekre jellemző módon el tudta hitetni vele, hogy nincs számára lehetetlen. Vagy talán csak arról volt szó, hogy inkább lezuhant volna a sziklafalról, mint hogy szembe kelljen néznie Michael haragjával. Nagyot nyelt, és bólintott. A férfi megfordult, és elindult lefelé. – Gyere utánam! – parancsolt rá. – Nem lesz olyan szörnyű, mint amilyennek látszik. Catherine mély lélegzetet vett, majd követte Michaelt. Valóban könnyebb volt, ha a sziklafalra meredt, és nem látta a tátongó mélységet. A szikla réseiben növő kis bokrokba és szívós fűcsomókba pedig valóban lehetett kapaszkodni. Félútnál jártak, amikor letört a kődarab, amelyiken megvetette a lábát, a fűcsomó pedig, amelyikbe kapaszkodott, kiszakadt a földből. Átfutott agyán a hátborzongató gondolat, hogy lesodorja Michaelt is, és mindketten halálra zúzzák magukat. Michael derekára fonódó karja azonban megtartotta. Catherine egész testében remegve kapkodott új fogódzó után. Egy pillanatig így maradtak, a sziklához tapadva, mint a legyek. Aztán Michael azt mormolta a fülébe: – És én még attól féltem, hogy unalmas lesz az életem, ha leszerelek! Catherine kis híján elnevette magát, de ez inkább hisztérikus, mintsem szívből jövő kacaj lett volna. – Mit meg nem adnék egy kis dögletes unalomért! – Ha van egy kis szerencsénk, a parti fövenyen lehet benne részünk. Jobb kéz felől van egy belógó szikla, az eltakar majd minket. Mehetünk tovább? Catherine újból nagy levegőt vett. – Igen, bírni fogom! A férfi elengedte, és tovább mászott lefelé. Követte Catherine is. Egyik lábbal helyet keresni, ahova lépni lehet. Testsúlyt fokozatosan áthelyezni. A két kéz és a másik láb a helyén marad, amíg meg nem győződtünk róla, hogy stabilan állunk. Mindezt megismételni újra, meg újra, meg újra! Végre a part kerek köveit érte a kinyújtott lába. Nagy megkönnyebbüléssel nyugtázta, hogy ismét szilárd talaj van a talpa alatt, és követte Michaelt a belógó szikla alá. Amikor odaértek, lerogyott, hátát a sziklafalnak vetette, keze-lába remegett a megerőltetéstől. – Említettem már, hogy nem kedvelem túlzottan a magaslatokat? – Nem mondtad, de kitaláltam – felelte a férfi, és egy pillanatra a vállára tette a kezét. – Nagyszerűen csináltad! Catherine felpillantott. Hihetetlenül jólesett a dicséret. Michael kemény tekintetéből csak úgy sugárzott a magabiztosság. Most, hogy testi erejét és ügyességét kihasználva a lehetetlennel határos dolgokat kellett véghezvinnie, elemében volt. Látszott, hogy vérbeli harcos. Ő, Catherine pedig nem más, mint egy gyáva, gyenge nő, aki mindenkire csak bajt hoz. – Mit gondolsz, mennyi idő alatt jönnek rá, hogy lemásztunk? – Legföljebb fél óra alatt, vagy talán még hamarabb. Pár perc múlva tovább kell mennünk. – Leguggolt Catherine mellé, és a sziklákat pásztázta a tekintetével. – Emlékszel, mit mondott a nagyapád arról a barlangról? Teljesen ellepi a víz dagálykor, vagy csak részben? Catherine igyekezett fölidézni a nagyapja szavait. – Azt mondta, bent rekedhetünk, ha jön a dagály, úgyhogy biztos nem kerül víz alá egészen. – Akkor már csak az a kérdés, hol van az a barlang, és el tudunk-e jutni innen oda? – Michael homlokráncolva kémlelte a sötétedő égboltot. – Menedéket kell keresnünk az esti vihar elől. Catherine ezzel nagyon is egyetértett, hiszen igen hűvös volt a tengeri levegő, hiába volt már majdnem nyár. Ha a szabad ég alatt kellene átvészelniük az éjszakai vihart, az erősen megviselné mindkettőjüket, elsősorban persze őt. Gyanította, hogy Michael olyan ellenálló, mint a cserzett bőr.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

195


Pár percig még a szikla alatt ülve gyűjtötték az erőt, de Michael ébersége ezalatt sem lankadt. – A pokolba! – fakadt ki hirtelen. – Máris kiszagolta! Elindultak lefelé a sziklafalon, nem messze onnan, ahol mi jöttünk. Gyorsan el kell tűnnünk innen! Csak abban reménykedhetünk, hogy lefoglalja őket a sziklamászás, és nem vesznek észre. Catherine ajka elkeskenyedett. Még csak délután volt, de úgy érezte, egy örökkévalóság óta menekül üldözői elől. Mivel Haldoranék jobbról közeledtek, ő balra indult el, szorosan a sziklafal mellett. Szaporázta a kerek köveken, amennyire csak lehetett. Michael mögötte haladt, ismét vállalta a legveszélyesebb pozíciót. A lovagiasság olyannyira a lénye legmélyéről fakadt, hogy ha Catherine megköszönte volna az áldozatkészségét, talán nem is értette volna, miről beszél. A parti föveny a tengerbe benyúló, köves hegyfok felé kanyarodott. A lejtős hegyfokon át lehetett éppen jutni, de a hínártól síkosak voltak a sziklák, a hullámok pedig nem sokkal lejjebb vészjóslóan ostromolták a partot. Catherine arra figyelt, hogy el ne csússzon, így a fegyverdörrenésre kis híján a vízbe zuhant. Megint csak Michael erős keze tartotta meg. A férfinak olyan egyensúlyérzéke volt, mint egy kőszáli zergének. Catherine arra sem vesztegette az időt, hogy hátranézzen, egyből folytatta veszélyes útját. Az újabb lövés olyan közel csapódott be a kezéhez, hogy a letört kődarabkák az ujjaira szóródtak. Kétségbeesetten csúszkálva ért be a hegyfok sarka mögé. Miután megvetette a lábát egy nagy, kerek kő mögött, hátrapillantott, és kis híján elakadt a lélegzete, amikor azt látta, hogy Michael mellényén véres lyuk tátong. – Csak karcolás – nyugtatta meg sietve a férfi. – Azt hiszem, a visszapattanó golyó talált el. Nem tett bennem kárt. Catherine szívből remélte, hogy igaz, amit Michael mond, mert ha súlyos lett volna a sebe, vajmi keveset tehetett volna érte. A levegőt szaggatottan kapkodva folytatta útját. A hegyfok mögé érve szinte földbe gyökerezett a lába a többezernyi sirály vijjogásától. Madárkolóniára bukkantak: minden kis ki-szögellésre jutott egy fészek, az ég pedig szinte elsötétült a szállongó, rikoltozó sirályoktól. A szikla repedéseiben fészkelt még fecskefarkú csér, bóbitás kormorán és hegyes csőrű szula is, távolabb, a füvesebb lankákon mókás külsejű vészmadarak tanyáztak, és volt jó néhány olyan madárfaj is, amelynek Catherine nem tudta a nevét. A háta mögött haladó Michael gyakorlatiasabb dolgokra összpontosította figyelmét. – Hála istennek, van egy vékony homoksáv, de nem sokáig, mert hamarosan jön a dagály – jegyezte meg. Leugrott a durva homokra, majd lesegítette Catherine-t is. A talaj elég sima volt ahhoz, hogy futni lehessen rajta, de mindent belepett az elviselhetetlen bűzt árasztó, nyálkás, fehér guanó. A barlanghoz vezető út háromnegyedét már megtették, amikor újabb lövés jelezte, hogy Haldoran is a közelben van. – Ezt még megbánja – zihálta Michael. A dörrenéstől felbolydult a madárkolónia. A levegőben mindenütt verdeső szárnyak kavarogtak, a vijjogás fülsiketítővé erősödött. Catherine gyorsan hátrapillantott, és azt látta, hogy a madarak olyan sűrű felhőt alkotva röpdösnek ide-oda, hogy üldözőiket teljesen eltakarják a szemük elől. Catherine őszintén remélte, hogy kivájják Haldoranék szemét, és arcát kezével védve futott tovább. A madártelep távolabbi végénél lévő hegyfok egészen benyúlt a vízbe, lehetetlen volt átjutni rajta. A partot ostromló hullámok azonban hosszú évszázadok alatt szabálytalan alakú lyukat vájtak a kőbe. Mivel a lyukon át látta a fényt, Catherine odabotorkált a nyíláshoz, és térdét csúnyán összehorzsolva átmászott a rövid alagúton. A túlsó végén kiérve megállt, és fölmérte a következő partszakaszt. Az elé táruló öböl nagyobb volt, mint az előző, és függőleges, áthatolhatatlan sziklák vették körül. A szűk,

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

196


homokos parti fövenysávon nagy, kerek kövek hevertek elszórtan. Az öböl szemközti oldalán sötét nyílást pillantott meg a sziklafalban. – Lehet, hogy az a mi barlangunk – mondta a mellé fölzárkózó Michaelnek. Michael homlokráncolva nézte a partot nyaldosó, zúgó hullámokat. – Igyekeznünk kell, ha oda akarunk érni, mielőtt elzárná az utunkat a dagály. Ez a partszakasz hamarosan teljesen víz alá kerül. Lemásztak a fövényre, és futásnak eredtek. Catherine számára valóságos rémálom volt, hiszen a dagály elképesztő gyorsasággal közeledett. A hullámok a bokájukat csapkodták, majd visszahúzódtak, hogy aztán még hevesebb rohamot indítsanak. Mivel az öböl szemközti végének nem volt kijárata, muszáj volt idejében a barlanghoz érniük, ha nem akarták, hogy vízbe fúljanak vagy a sziklához csapja őket az elemi erővel partra zúduló víztömeg. A hátuk mögött diadalittas kiáltás harsant, majd eldördült az első lövés. – Kanyarogj jobbra-balra! – kiáltott rá Michael. – Úgy nehezebb eltalálni! Catherine valahogy engedelmességre kényszeritette holtfáradt, elcsigázott testét. Ide-oda cikázva, időnként egy-egy nagy kő mögé lebukva haladt előre, a golyók pedig egyre-másra süvítettek el a füle mellett. A kuzinja bizonyára a hegyfokon átvezető kis alagút végéből tüzelt. Mivel volt ideje célozni, és Doyle ügyesen töltögette újra a puskáját, egyre pontosabbak lettek a lövései, amelyeknek zömét mintha Michaelnek szánta volna. Catherine egyre mélyebben gázolt a vízben, mígnem egy hullám ledöntötte a lábáról. Fejjel előre érkezett a vízbe, és azonnal be is szippantotta az örvénylő tengerár. Nyelt egy jó adag sós vizet, és magatehetetlenül fuldoklott. Michael megragadta a karját, és talpra rántotta. – Már csak pár lépés! Ki fogod bírni! Catherine a férfi erős karjától támogatva tántorgott tovább az áhított menedék felé. A barlang szájának alsó fele már víz alatt állt, a tomboló hullámok nagy robajjal zúdultak be a boltíves nyíláson. Ha mégsem ez az a barlang, és nincs odabent magasabb fekvésű szilárd talaj, végük van. Combközépig ért a víz, és olyan erős volt az áramlat, hogy Catherine nem tudott volna talpon maradni, ha Michael nem segít. A barlang boltívéről lepattanó golyó közvetlenül Catherine mellett csobbant a vízbe. Utolsó erejét megfeszítve botorkált be Michaellel a nyomában a sziklafalban tátongó üregbe. Legalább a golyóktól nem kell már tartaniuk. Fásultan arra gondolt, vajon nem a fulladásos halálba menekülnek-e a lövések elől. De ez már szinte nem is érdekelte. Haldoran dühödten szitkozódott, amikor a két üldözött eltűnt a barlangban. – A pokolba! Meg kell várnunk a következő apályt! Addigra már éjfél is elmúlik! – Ha nem sietünk, milord, mi is itt rekedhetünk – szólalt meg idegesen Doyle. – Az nem fenyeget. A madárkolóniának ezen a végén meg lehet mászni a sziklafalat. – Haldoran magában savanyúan hozzátette, hogy a vészmadarak mocskán kell majd átvergődni. – Ha most visszamegyünk a hajóhoz, még a vihar előtt visszaérhetünk Skoalra, és fájdalmas arccal bejelenthetem, hogy drága Catherine kuzinom szőrén-szálán eltűnt. Bizonyára eszét vette a nagyapja állapota miatti aggodalom, és lezuhant egy szikláról. Micsoda tragédia! Doyle-t nem érdekelte a gazdája alibije. – És velük mi lesz? – bökött hüvelykujjával a barlang felé. – Majd visszajövünk, és folytatjuk a vadászatot, ha elült a vihar. – Haldoran vétett még egy utolsó bosszús pillantást a barlang felé, amely elnyelte az űzött vadat. – Kutyákat is hozok. Ha apálykor ki is jönnek a barlangból, nem jutnak messzire.

Harminchatodik fejezet Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

197


Az öreg lord olyan régóta sodródott már a zavaros, örvénylő áradatban, hogy alig mert hinni a szemének, amikor végre a felszínre bukkant. Szaporán pislogott, hogy jobban lásson, és végül megállapította, hogy a szürkeség most már valódi, kívülről jövő, nem a tudatára ereszkedő köd. Talán alkonyodik vagy vihar közeleg. Nem próbált megmozdulni. Épp elég örömteli volt a tudat, hogy még mindig az élők sorában van. Nem mintha félt volna a haláltól, hiszen tudta, hogy a túlvilágon találkozhat elvesztett szeretteivel. Mégsem akart még elmenni, hiszen annyi tennivalója volt még! Amíg magatehetetlenül hevert az ágyban, sok mindent megtudott. Mindenki biztosra vette, hogy nem hall semmit, pedig hallott, legalábbis időnként. Fontos dolgokat tudott meg, amelyek befolyásolják az egész sziget jövőjét. Hitszegésről, árulásról hallott. Bárcsak össze tudná rakni a kép darabjait… Bosszúsan csóválta a fejét. – Ébren van, milord? – kérdezte egy reszketeg hang. Öreg inasa, Fitzwilliam volt az. – Igen – felelte. – Legfőbb ideje volt. – Észrevette, hogy a szája jobb oldala egy kicsit sután mozog, és a jobb arca is zsibbadt egy kicsit, de elég tisztán ejtette a szavakat. – Az unokám itt van? Fitzwilliam félrenézett. – Pillanatnyilag nincs, uram. Rendkívül áldozatkészen ápolta önt, de… muszáj volt lepihennie. – Hazudik! – csattant fel a lord, és szíve szerint megtoldotta volna egy csípős megjegyzéssel, hogy Fitzwilliamnek ötvenhét évi szolgálat után több esze is lehetne, mint hogy megpróbálja őt becsapni. Ez azonban túl nagy erőfeszítésébe került volna. Tudta, hogy ennél fontosabb dolgokra kell tartalékolnia az erejét. – Clive? – Lord Haldoran szintén a kastélyban tartózkodott, amióta ön ágynak dőlt, uram, de ma… ma reggel eltávozott. Egész nap nem láttam. Elküldjék valakit Ragnarokba? Talán ott van. – Nem kell! Kerítse elő Davint! – A fiú tudni fogja, mi a teendő. Mindig is tudta. És benne legalább meg lehet bízni. A barlang vagy öt lépésen át nem volt több szűk folyosónál, aztán kitágult. Catherine óvatosan fölegyenesedett. Nagyon gyér volt a fény, de a hullámzás visszhangja arról árulkodott, hogy hatalmas üregben vannak. A boltíves mennyezet vagy három ember magasan tornyosult a fejük fölött, a barlang hátsó része pedig teljesen beleveszett a sötétségbe. Catherine szeme lassan megszokta a félhomályt, kirajzolódott előtte, hogy kétoldalt húzódik egy-egy magasabb padka. Tehát nem fognak vízbe fúlni. Mivel egész testében remegett a hidegtől és a kimerültségtől, Michael a derekát átkarolva kiemelte a vízből. Catherine botladozva, a férfinak dőlve mászott ki, csuromvizes csizmája talpa alatt homokszemek ropogtak. A padkára fölvergődve elcsigázottan térdre rogyott. Michael leguggolt mellé. – Jól vagy, Catherine? – Sem… semmi komoly bajom nincs – felelte Catherine, és a férfi közelségét kihasználva egy pillanatra ismét nekidőlt. Michael átázott mellényéből a nedves gyapjú erős, de nem kellemetlen szaga áradt. A férfi azonban Catherine csalódására hamarosan felállt. – Újabb csatát nyertünk – mondta. – Itt a következő apályig biztonságban vagyunk. – Biztonságban – ismételte Catherine. – Milyen gyönyörű szó! Michael a magas, árnyas falakra pillantott. – Van légáram, tehát valahonnan kell hogy jöjjön friss levegő. Ez azt jelenti, hogy rakhatunk tüzet az uszadék fából. Catherine segíteni akart neki fát gyűjteni, de amikor fel akart állni, a teste kerek perec megtagadta a parancsot. Olyan gyengének érezte magát, mintha magas lázzal nyomná az ágyat. Így aztán csak figyelte, ahogy Michael a fadarabokat válogatja, és tüzet rak. Még jó, hogy el tudta hozni a tűzszerszámot, amely szerencsére vízhatlan típus.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

198


A testéhez dörgölte a két karját, hogy fölmelegítse magát, de hiába. Tudta, hogy a halászok azért viselnek az övéhez hasonló vastag, kötött mellényt, mert a gyapjú még nedvesen is tartja a hőt, csakhogy az ő átfagyott teste már nem adott meleget, amit a mellény tárolhatott volna. Michael szikrát csiholt, majd addig fújta, amíg lángra nem lobbant. Catherine éppen megpróbálta összeszedni az erejét, hogy odamenjen a tűzhöz, amikor a férfi odalépett hozzá, és a karjaiba kapta. – Te soha nem fáradsz el? – kérdezte hüledezve Catherine. – Dehogynem, de rendszerint csak akkor, ha a legfontosabbakat már elintéztem. – Azzal leültette Catherine-t a durva szemű homokra, és rakott még fát a tűzre. – Akkor aztán alszom egy-két napig. Fellobbant a láng, és a barlang falának alsó fele a szivárvány halovány színeiben kezdett játszani. Catherine-nek a lélegzete is elakadt. Lehunyta a szemét, mert azt hitte, hallucinál, de amikor újra kinyitotta, még mindig ott táncolt előtte a színpompás szivárvány. Michael is fölpillantott, és meglepetésében halkan füttyentett. Aztán könnyed mozdulattal fölállt, és a falhoz lépett, hogy közelebbről is megvizsgálja a jelenséget. – Apró tengeri állatok borítják a falat, majdnem átlátszók – mondta. – Ha rájuk esik a fény, úgy világítanak, mint megannyi kis szivárvány. – Remélem, ez jó ómen – felelte Catherine. Képtelen volt tovább magába fojtani legszörnyűbb aggodalmát. – Mit gondolsz, Haldoran bántani fogja Amyt, ha visszamegy a szigetre? – Nem. – Michael visszament a tűzhöz. – Ha komolyan is gondolja, hogy tizenkét éves korában feleségül veszi, annyira nem bolond, hogy most molesztálja. Ha ugyanis te meghalsz, Amy lesz Skoal örököse, és Haldoran annyira már ismerheti a kislányodat, hogy tudja róla, milyen makacs ifjú hölgy. Először tehát a bizalmába kell férkőznie. Az én feltevésem ezért az, hogy hercegnőként fog bánni vele. Lucien pedig jóval a tizenkettedik születésnapja előtt kiszabadítja. Logikusan hangzott az okfejtés. Catherine elrebegett magában egy imát, hogy igaz is legyen. A másik eshetőségre gondolni sem akart, ezért sietve körülnézett a barlangban. Hunyorogva kémlelte az üreg hátsó felének sötétjét. – Nagyapám azt mondta, van ebben a barlangban egy természetes hőforrás. – Tényleg? – Michael leguggolt. – Az jó lenne. Mindjárt körülnézek. – Kihúzott egy égő fadarabot a tűzből, majd felállt, és a fáklyával a feje fölött kis köröket leírva elindult. – Mindig tetszett a föld alatti világ csöndje. Részben ezért érdekel a bányászat is. A vízmosta falak meg a szivárvány egészen túlvilágivá varázsolják ezt a helyet. – Igen, olyanná, mint a Hádész – mondta Catherine, akit kevésbé lelkesített a kísérteties barlang. – Nézz csak hátra! Mintha gőz szállna föl ott, a fal felé félúton. Michael elindult arrafelé. – Szabályos kis tavacska – mondta, majd letérdelt, és a vízbe dugta az ujját. – Csodálatos! Olyan, mint egy kellemes, forró fürdő! – Megnyalta az ujját. – Ráadásul édesvíz, nem sós. Catherine is odasétált, és letérdelt mellé. A nagyjából ovális alakú medence úgy négy lépés hosszú és két-három lépés széles volt. Vizet vett a tenyerébe, és nagy élvezettel csorgatta ki az ujjai között. – Nagyon közönségesnek tartanál, ha levetkőznék és belemásznék? – Szerintem nagyon ésszerű gondolat – felelte Michael, és felállt. – Amíg fölmelegszel, én próbálok halat fogni vacsorára. Egyértelmű volt, hogy a férfi szeretné tartani a távolságot, Catherine némi habozás után mégis a karjára tette a kezét. – A halfogás ráér. Bizonyára te is majdnem ugyanannyira átfagytál és elfáradtál, mint én. Nem lenne okos dolog tüdőgyulladást kapni, úgyhogy előbb melegedj föl te is.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

199


A férfi izmai megfeszültek, majd elernyedtek Catherine tenyere alatt. – Rendben, de előbb ki kellene teregetnünk a holminkat száradni. Próbálok rögtönözni valami ruhaakasztót. Hagyd itt a ruhádat a medence szélén. Catherine levette a mellényét, Michael pedig sarkon fordult, és elment. A tűz fénye egy pillanatra megvilágította széles vállát, szikár, izmos alakját. A nyers, méltóságteljes férfierő szobrát lehetett volna mintázni róla. Catherine-t valósággal megbabonázta a látvány. Fizikailag és érzelmileg egyaránt szinte elviselhetetlenül, epedve kívánta Michaelt. Arra gondolt, talán a szenvedély megolvasztaná a férfi fagyos távolságtartását, és áthidalná a kettejük közt tátongó szakadékot. Lassan levetette a ruháit. Közben nem vette le a szemét Michaelről, aki fantasztikus alakú, göcsörtös, girbegurba fadarabokat szedett össze, és tűzött a homokba a tűz körül. Catherine azon tűnődött, vajon lesz-e bátorsága nyíltan kezdeményezni. Valószínűleg nem, hiszen a férfi alighanem elutasítaná. A finomabb, körmönfontabb megoldásban sem bízott, hiszen még csak nemrég ismerkedett meg a testi szenvedéllyel, nem volt gyakorlata a csábítás terén. Nagy sóhajjal kibontotta a haját, és meztelenül becsusszant a vízbe. Az átlagosan körülbelül négy láb mély medence fenekét lapos kövek borították. A víz elsőre szinte égetett, de amikor a teste kezdett átmelegedni, már selymes, simogató volt az érintése. A kis medencében forgolódó Catherine mellei és lábai közt érzékien folydogált a meleg víz, életre keltette, újjávarázsolta a testét. A vágya ugyan nem múlt el, de most már könnyebben tudott uralkodni magán. Kéjesen felsóhajtott, és egy-két lusta rúgással áthajtotta magát a kis medence túlsó végébe. Annyi minden lebeg kimondatlanul közte és Michael közt! Később talán föloldhatják a feszültséget, és helyrehozhatnak mindent, egyelőre azonban jobb, ha elfogadja a kettejük közti távolságot, amit a férfi kijelölt. Michael, amikor visszajött Catherine vizes ruháiért, igyekezett nem bámulni a nőt, de erőfeszítését nem koronázta siker. Catherine csodaszép hableányként lebegett az árnyas medencében, haja lágyan omlott a vállára. A medence végéhez érve könnyed mozdulattal megfordult. A férfi tekintete végigsiklott a hajlékony, ruganyos testén: a háta kecses ívén, a csípője domborulatán, a formás lábain. Michaelnek ismét Kenneth brüsszeli rajza jutott eszébe, a férfit végzetébe csábító szirén. Összeszorult torokkal nyalábolta föl Catherine csizmáját és ruháit. Kicsavarta, majd a tűz mellett a homokba döfött karókra aggatta őket. Finom párát bocsátottak a levegőbe. Michael szomorkás mosollyal arra gondolt, nyugodtan gőzölöghetne ő is. Hiszen hajszálon múlt az életük, és korántsem múlt még el a veszély. Ennek ellenére csak Catherine-re tudott gondolni. Jobban vágyott a nőre, mint az ételre, italra, melegre. De úgy összekuszálódott minden, hogy nem kaphatja egyszerűen a karjába, hogy szerelmeskedjen vele. Ha egy csöpp esze van, elmegy halat fogni. Abban viszont Catherine-nek igaza van, hogy föl kellene melegednie. Tehát uralkodnia kell majd magán. Az menni fog, ahogy már annyiszor. Összeszorított szájjal levetkőzött, a rögtönzött fogasra aggatta a ruháit, majd leoldotta a derekát dörzsölő kötelet. A meleg vizű medencéhez lépett. Catherine a túloldalon pihent egy ferde kőnek dőlve, lehunyt szemmel, állig vízben. A tűz halványan aranyló fénye megvilágította az arcát és a teste kontúrjait. Michael megbabonázva bámulta a nő vállát, mellét bűnre csábítóan csiklandozó aranyhajszálakat. Aztán a keblén időzött el a tekintete, amely kerek volt és érett, igazi tiltott gyümölcs. A karcsú dereka, az asszonyosan telt csípője és a lába közt titkokat rejtő fekete háromszög csak halványan, sejtelmesen látszott a víz alatt. Már-már bénultan erőt vett magán, és másfelé nézett. Amikor újra egyenletesen tudott lélegezni, becsusszant ő is a medencébe. A meleg víz bársonyos volt és csábító, mint a bűn.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

200


Úgy látszik, neki már mindenről a bűn jut eszébe… Letelepedett egy kőre, hogy csak a feje legyen a víz fölött. A hőforrás vize csodás gyógyírt jelentett a sebeire. Catherine szeme lassan, lustán kinyílt. Sűrű, fekete pillái hollószárnyakként váltak szét. – Még jó, hogy a következő apálykor tovább kell állnunk – mondta. – Különben kísértésbe esnék, hogy életem végéig itt áztassam magam. – Olyan, mint Bathban – lelkesedett Michael is. – Egy római császárnak is megfelelne. Catherine most elmozdult a kőről, haja a karcsú nyakára tapadt. Előrehajolt, egyetlen rúgással átsiklott a kis medencén, és olyan könnyedén telepedett Michael mellé, mint egy madár. – Megnézném a karodon azt a sebet. – Semmiség, tényleg – szabadkozott Michael, és megpróbált arrébb húzódni, mert nem tudta kivonni magát a nő közelségének hatása alól. Catherine határozott mozdulattal megfogta az alkarját, és úgy fordította, hogy fény essen a felkarjára. – Igazad volt, tényleg csak horzsolás – mondta, miután megvizsgálta a sebet. – Még csak var sem lesz a helyén. – Ezután lejjebb siklottak az ujjai Michael karján, és megnézte az egyik Waterlooi sebének a helyét is. – Lenyűgöző, hogy ennyi mindent túléltél, és nem lettél örök életedre nyomorék. Catherine most a férfi mellkasán ejtett kardvágás nyomán, az ágyéka felé ívelő vékony, megkeményedett vonalon húzta végig az ujját. Michael a nő érintésére hirtelen bűnös gerjedelmet érzett. Remélte, hogy a víz jótékonyan elfedi felajzott állapota szemmel látható nyomát, és ismét megpróbált arrébb húzódni. Catherine keze azonban a derekán állapodott meg, így csak erővel tudott volna elmozdulni a helyéről. – A Haldoranékkal folytatott közelharcban jó néhány zúzódást összeszedtél – állapította meg a nő, miután szakértő szemmel végigmérte. – Elképesztő, hogy ilyen gyorsan tudtál mozogni, amikor körbehajszoltak minket a szigeten. Michael érezte, hogy gyöngyözik a homloka, és azt is tudta, hogy nem a meleg víztől. Amikor Catherine tenyere a mellkasa csapzott szőrzetét kezdte cirógatni, elkapta a nő csuklóját. – Catherine, ne csináld! Férfi vagyok, és egyáltalán nem szent. Nem hagy hidegen, ha hozzám érsz. Catherine csuklóján megfeszültek az inak, és a légkör egy csapásra megváltozott. A kellemes baráti együttlét hangulatát a heves testi vágy váltotta fel. Catherine a férfira emelte vágytól fátyolos tekintetét. – Én sem érzem szentnek magam – mondta. – És mivel nem biztos, hogy lesz holnap, használjuk ki az időt, amíg lehet! A bal keze alámerült, a férfi ágyékára tenyerelt, majd lassan lejjebb siklott. Ujjai Michael forró férfiasságára fonódtak. A férfi testét futótűzként járta át a vágy, az önuralma egy csapásra semmivé lett. Átkarolta Catherine derekát, fölemelte, és átvitte a medence túlsó végébe. Érzékien ringatta őket a víz, a tánc súlytalan kecsességét kölcsönözte minden egyes mozdulatuknak. Michael a ferde kőre fektette Catherine-t, majd a nedves, forró, hívogató szájára tapasztotta a száját. Catherine rekedtes, sóvár hangot adott, két keze a férfi nyakára fonódott. Még szenvedélyesebb lett a csókjuk, mintha csak a maguk mögött hagyott nap összes borzalma tüzes szenvedéllyé lényegült volna át. Michael végül zihálva kitépte magát a kezéből. A tekintete végigvándorolt Catherine megbabonázó, a gyér fényben csak sejtelmesen látszó sziréntestén. A nő nyakán halványan csillogó vízcseppek elárulták, hogy hevesen kalapál a szíve. Michael megcsókolta a lüktető ütőeret, majd végigfuttatta a nyelvét a makulátlanul sima, bársonyos bőrén. Catherine homorított, rózsaszín mellbimbói előbukkantak a vízből. Michael szájába vette az egyiket, amely a nyelve alatt azonnal megkeményedett. A nő térde szétnyílt, és Michael közéjük hatolt. Két keze Catherine tomporát markolta, a szája a mellbimbóját szívta. Catherine alteste a vízben lebegett, a két lábát pedig hevesen föl-

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

201


alá kezdte mozgatni. Combjai Michael csípőjét cirógatták. A meleg víz a végsőkig fokozta minden egyes mozdulatuk érzékiségét. – Nem is álmodtam volna, hogy egy nő ilyen gyönyörű lehet – lehelte Michael, majd Catherine másik mellbimbóját kezdte húzogatni az ajkával. Catherine felnyögött. – Ó, Michael! – A lábai most összekulcsolódtak a férfi derekán, egyre közelebb húzta magához, míg hozzá nem nyomódott a kemény hímtagja. Ezután ideoda mozgatta az altestét, hogy magába fogadja. – Jézusom! Még ne! – Michael mellkasa zihált az erőfeszítéstől, hogy visszafogja magát. Kissé elhúzódott, és kétoldalt, Catherine válla mellett a kőre támaszkodott. Ezután újra a nő fölé ereszkedett, és csípőjét föl-le mozgatva dörzsölte megduzzadt hímtagját a legérzékenyebb pontjaihoz. Mámorító, észbontó érzés volt! Kéjes gyötrelemmé olvadt egybe menny és pokol. Catherine magatehetetlenül vonaglott az őrjítő érzékiség fogságában. A két keze görcsösen, akadálytalanul siklott föl-le a férfi vízcseppekkel borított karjain. Amikor Catherine kéjesen borzongó testét már majd' szétvetette a vágy, Michael kissé hátrébb húzódott, és a kezével kitapintotta a fekete háromszög alatti, titkokat rejtő nyílást, amely tűzforrón, odaadóan várta a beteljesülést. Egyetlen lassú döféssel vette birtokba. Rásimult a nő forró, selymes öle, már-már kibírhatatlan volt a gyönyör. Catherine felnyögött, és csípőjét mozgatva elindította a döfések és ellenlökések féktelen játékát. A két vonagló test körül hevesen hullámzott a víz. Aztán Catherine felsikoltott, a tíz körme Michael hátába vájt. A nő szabálytalan időközönként összeránduló teste Michaelt is a csúcsra repítette. A férfi zihálva nagy levegőt vett, úgy érezte, mintha egész bensője megállíthatatlanul Catherine-be ömlene. A perzselő, mindent elsöprő beteljesülés kéjét csak fokozta a holnap teljes bizonytalansága. A szenvedély gyorsan alábbhagyott, de Michael kielégültség helyett csak kínzó szomorúságot érzett. A folyton kísértő gondolattól még most sem tudott szabadulni, amikor eggyé forrt a testük. Ő nem a tiéd.

Harminchetedik fejezet Catherine-t Michael teste a ferde kőhöz szögezte ugyan, de a férfi súlyának nagy részét a víz tartotta. Catherine kiélvezte a közelségének, a beteljesülés áldott békéjének minden pillanatát. Szívesen elaludt volna Michaellel a karjában, de a férfi igen hamar elhúzódott tőle, kínzó ürességet hagyva maga után. – Nem tudom, bölcs dolog volt-e – mondta rekedtes hangon Michael –, de hogy jó volt, az nem vitás. Egy kis időre megszűnt létezni a külvilág. Lehelt ugyan egy könnyed csókot Catherine halántékára, a nő mégis érezte, hogy érzelmileg messze jár. Szeretett volna belécsim-paszkodni, és elmondani neki, mennyire szereti, de nem merte. Mivel a hadsereg mellett nőtt fel, tudta, hogy Michael a túlélésre összpontosítja félelmetes képességeit. A testi szenvedély kellemes kikapcsolódás a számára, de ha most fájdalmas személyes ügyeikkel terhelné, mindkettőjüket veszélybe sodorná. Ezért nagy erőfeszítés árán nyugodt, érzelemmentes hangon szólalt meg: – Farkaséhes vagyok. Bárcsak el tudtunk volna hozni néhány almát! – Nem viccből mondtam, hogy halat akarok fogni – felelte a férfi. – A főmedencében kell hogy legyen, hiszen az összeköttetésben van a tengerrel. Megnézem, akad-e valami vacsorára. – Fölegyenesedett, és letörölte arcáról a vízcseppeket. – Ha megvársz itt, elhozom neked az ingemet. Már elég száraz.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

202


Catherine nem ellenkezett. A meleg vízben elégedetten lebegve figyelte a férfit, aki kimászott a medencéből, és a tűz felé indult. Ott gyorsan megtörülközött az inge alatt hordott trikóval. A csodálatosan arányos, könnyed erőt sugárzó testét elnézve Catherine arra gondolt, hogy így nézhetnek ki az istenek. A sebhelyekből, forradásokból ítélve úgy vélte, alighanem Mars hadisten áll előtte. Újra meg újra meglepte, hogy a háború, az erőszak művészetében ilyen rendkívüli tehetséggel megáldott férfi ennyire gyengéd is tud lenni. Michael magára vette az alsónadrágját, majd kezében az ingével visszament a medencéhez. Catherine megfogta a felé nyújtott kezét, és, ha nem is túl szívesen, kiszállt a vízből. Most, hogy kívül-belül jól átmelegedett, már nem is tűnt hidegnek a barlang levegője. Michael alsóingével fölitatta a rátapadt víz nagyját, majd áthúzta a fején az inget, amely a térdét verdeste. Amikor előbújt a feje a méretes vászoning redői közül, azt látta, hogy Michael komoran, összeszűkült szemmel méregeti. Nyugtalanul arra gondolt, a férfi talán már bánja, hogy engedett az ő szemérmetlen csábításának. Lehet, hogy inkább beszélgetniük kellett volna ahelyett… amit csináltak? De nem tudta sajnálni, hogy megtörtént. – Hogyan tudsz bot és horog nélkül halat fogni? – kérdezte. – Ideje bevetni azt a módszert, amelyet a cigány barátomtól, Nicholastól tanultam. Nagyon egyszerű, az ember belógatja a kezét a vízbe, és egy kicsit mozgatja az ujjait. Ha pedig egy hal odajön, hogy megnézze, mi az, elkapjuk. Catherine önkéntelenül is elmosolyodott. – A valóságban biztos nem megy ilyen könnyen. – Hát, valóban nagy türelem és gyorsaság kell hozzá – ismerte be Michael. – De nem először csinálom, és az éhség nagy dolgokra tudja sarkallni az embert. Azzal a nagymedencéhez lépett, amelyben a dagállyal beáramló víz gyűlt össze, és belelógatta a kezét. Catherine elindult ivóvizet keresni, és közben erősen kívánta, hogy Michael sikerrel járjon. Hamarosan talált is egy kis forrást, amely a barlang falán csörgedezett lefelé, egy kis kőmedencébe ömlött, majd eltűnt a homokban. Mohón kortyolva csillapította szomját, majd visszament a tűzhöz. A lángok mellé telepedve egyetlen copfba fonta össze nedves haját. Hamarosan Michael diadalmas kurjantása hallatszott, majd a férfi felugrott, és elindult felé a kezében vergődő szép, kövér hallal. – Én megpucolom, ha kifundálod, hogy lehetne elkészíteni. Catherine elgondolkodott. Nem volt sok választása. – Mi lenne, ha hínárba bugyolálva megsütném a parázson? – Remekül hangzik. A megtisztított haldarabok gyorsan megsültek, és igen ízletes lett az eredmény. A hal frissességére igazán nem lehetett panasz, és a puha húsát szépen átízesítette a hínárból kigőzölődött só. Persze Catherine annyira éhes volt, hogy a hadseregben osztogatott kőkemény kétszersült is ízlett volna neki. Miután végzett, hátradőlt, és átkarolta felhúzott térdét. – Miért jöttél vissza Skoalra? – kockáztatta meg a kérdést a kellemesen ellazult hangulatban. A férfi a tűzbe bámult, a reszkető lángok megvilágították markáns vonásait. – Elsősorban a bátyám miatt. Catherine fölvonta a szemöldökét. – Az új herceg miatt? Úgy tudtam, jóformán nem is vagytok beszélő viszonyban! – Így is volt. – Michael továbbra is a tüzet nézve elmesélte a hosszú, kimerítő lovaglást és a Great Ashburton-i fogadóban töltött éjszakát, amikor a bátyja eljött hozzá, és véget vetett az ellenségeskedésüknek. Röviden, velősen mondta el a történetet, mégis úgy érezte, talán többet elárult akkori kétségbeesett lelkiállapotáról, mint szerette volna. Így fejezte be elbeszélését: – Stephen szerint ugyanúgy lehettem az öreg herceg fia is, mint a fivéréé, Roderické, ezért a származásommal nem kell foglalkozni. Biztosan úgysem tudjuk kideríteni, és különben sem számít.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

203


– A bátyád, úgy tűnik, bölcs ember – mondta csöndesen Catherine. – És nagylelkű is. Annyira örülök! – Mintha egy idegennel találkoztam volna, akit egész életemben ismertem. – Michael megcsóválta a fejét, majd talpra állt. – Megyek, földerítem alaposabban a barlangot. Miközben horgásztam, fölfedeztem amott egy oldalsó járatot. Úgy esik rá a fény, hogy csak bizonyos szögből lehet látni. – Érdekesen hangzik. Veled megyek. Kezükben egy-egy rögtönzött fáklyával elindultak. Tetőzött a dagály, a keskeny oldalfolyosó majdnem színültig megtelt vízzel. A meder szélén azonban sekély volt a víz, így kétrét görnyedve abban tudtak gázolni, nem kellett úszniuk. Az alagút később kitágult. Michael fölegyenesedett, és magasra emelte a fáklyáját. Az üreg sokkal kisebb volt, mint a főbarlang. Körülnézett. – Te jóságos ég, csempészraktárra bukkantunk! Catherine szeme elkerekedett a látványtól: a magas padkán többtucatnyi kis hordó sorakozott. – Nagyapa említette, hogy a háború alatt a két sziget a csempészet melegágya volt, de meglep, hogy ebben a barlangban hagyták a hordókat. Hiszen ez a szigetek egyik nevezetessége! – Ebbe a részébe nem sokan tévednek be – felelte Michael. – Egyébként is kétlem, hogy ha a szigetlakók fölfedeznék ezt a raktárt, jelentenék a hatóságoknak. A kis közösségek védik a szabadkereskedőiket. – Michael megvizsgálta a legközelebbi hordókat. – A csempészárun rendszerint elég gyorsan túladnak, ez viszont már hónapok vagy talán évek óta itt áll. Lehet, hogy elsüllyedt a csempészhajó, és nem tudott eljönni a rakományért. – Ez francia konyak, ugye? – Igen – felelte Michael. – Megér egy kisebb vagyont. – A férfi most átnézte az oldalbarlang többi részét is, és kis híján elakadt a lélegzete. – Odanézz! Van itt ennél értékesebb holmi is! Catherine-re is átragadt a Michael hangjából áradó izgatottság. Nagyot dobbant a szíve, amikor meglátta a homokos padkára kihúzott, félárnyékban megbúvó, közepes méretű csónakot. – Magasságos ég! Gondolod, hogy ezzel eljuthatunk Skoalra? – Őszintén remélem. – Michael a dagály vizével teli medencét megkerülve elindult a csónak felé. Catherine szorosan a nyomában haladt. – Itt vannak az evezők, egy bádogvödör a víz kiméréséhez, és épnek tűnik a hajótest. Segíts, húzzuk le a vízhez! Catherine a homokba állította a fáklyája nyelét, majd megragadta a csónak egyik oldalát, és vonszolni kezdték. A csónak nagyot csobbanva csúszott be a medencébe. A férfi begázolt mellette a vízbe. – Úgy látom, nincs rajta számottevő lyuk. Megmenekültünk! Catherine szeretett volna hinni neki, de voltak kételyei. – Megbirkózhat egy ilyen kis csónak a sziklákkal meg az áramlatokkal? – Bizonyos szempontból könnyebben, mint egy nagyobb hajó – felelte a férfi. – Annál biztosan jobb lesz, mint ha úszni próbálnánk – tette hozzá, majd az alagút bejáratát kezdte vizsgálgatni. – Mire leapad a vízszint, és ki tudunk jutni a csónakkal, elmúlik a vihar, és be is sötétedik. Még akkor is jó esélyünk van rá, hogy észrevétlenül kereket oldjunk, ha Haldoran az öbölben vár, amit erősen kétlek. Catherine őszintén remélte, hogy a férfinak igaza van. – Mit gondolsz, mikor ér ide a vihar? – Már ideért. Odakint javában dühöng. Catherine döbbenten bámult rá. – Honnan tudod? Michael vállat vont. – Csak amolyan megérzés. Egyfajta belső nyugtalanság, nem találok rá jobb szót. Körülbelül egy órája tört ki a vihar. Igen hevesen tombol, de hamar elmúlik. Catherine még mindig nem értette, de hitt Michaelnek. – Mi van ott a te oldaladon, az evező alatt?

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

204


Michael elmozdította az evezőt, hogy lássa, és egy pillanatra a szája is tátva maradt. – Egy kard! – Áhítattal emelte ki a csónak aljából. A penge megvillant a fáklyája fényében. – Bezsírozták, hogy védjék a nedvességtől. – Próbaképpen suhintott vele egyet. A vérbeli harcos kezében félelmetes, halálosztó fegyverré vált a csillogó penge. Catherine-nek ismét Mars hadisten jutott eszébe, meg a mennyei seregek élén álló arkangyal, újra csak hálát adott a sorsnak. Tudta, hogy veszélyes lesz az út Skoalig, de legalább van esélyük. Hiszen ha van valaki, aki győzelmet tud kovácsolni az esélyből, az Michael. Amy olvasni ment föl a könyvtárszobába, de amikor kitört a vihar, összekuporodott az ablaknál álló székben, és megbűvölten nézte. Dühödten tomboló szélvihar és heves esőzés rezegtette az ablaktáblákat, a mélységben pedig a hullámok ostromolták nagy erővel a sziklákat, a felcsapódó permet elvegyült az esőcseppekkel. Úri hölgyhöz méltóbb magatartás lett volna, ha fél a vihartól, Amy azonban élvezettel figyelte a vad tombolást. Napok óta vesztegel már a nevetséges „Ragnarok” névre hallgató kastélyban, Lord Haldoran egyre csak azt mondogatja, hogy Mama nem ér rá, mert a lordot ápolja, és neki már erősen fogytán a türelme. Hiszen már évek óta segédkezik az édesanyjának a betegek mellett, most sem hátráltatná, inkább megkönnyítené a dolgát! Amikor legközelebb látja Lord Haldorant, ragaszkodni fog hozzá, hogy vigyék az édesanyjához. De az is lehet, hogy nem várja meg a lordot, hiszen alig van itthon. Tegnap reggel óta nem is látta. Holnap reggel, ha elcsitul addigra a vihar, kioson egyedül. A sziget nem túl nagy, biztosan megtalálja a dédapja rezidenciáját. Nem sokkal azután, hogy ezt eldöntötte magában, nyílt a könyvtár ajtaja, és belépett rajta Lord Haldoran. Amy kipattan a székből, és odalépett hozzá. – Jó napot, milord! – pukedlizett. – Elmehetek az édesanyámhoz? Ha annyi dolga van, örülni fog, ha segítek neki. A férfi komoran csóválta a fejét. – Attól tartok, rossz hírem van a számodra, Amy. Kérlek, ülj le. – A kanapéhoz vezette. – Most erősnek kell lenned, kedvesem. Amy kirántotta a könyökét Haldoran szorításából, és a rettegéstől szinte bénultan meredt a kastély urára. Szinte szóról szóra ugyanezt mondta az ezredparancsnok, amikor eljött, hogy bejelentse az édesapja halálhírét. – Nem – suttogta. – Nemi – Biztosat még nem tudhatunk – kezdte sajnálkozva Haldoran –, de valószínű, hogy édesanyád tegnap éjjel úgy érezte, szüksége van egy kis pihenőre. Alighanem sétálni ment a parti sziklákra, és… nem jött vissza. Átkutattuk a szigetet, de itt nincs. A szárazföldre nem vitte át egyik hajós sem. A szikla peremén arra utaló nyomokat találtak, hogy valaki lezuhant, és még megpróbált visszakapaszkodni. Ezt pedig a sziklafal alatti öbölben mosta partra a víz. – Azzal átadott Amynek egy elázott kendőt. A kislány fojtott sikolyt hallatott. Az édesanyja Brüsszelben vette azt a kendőt. Nagyon jutányos áron jutott hozzá, de még így is nehéz volt rábeszélni, hogy vegyen valamit magának is… – Az nem lehet, hogy Mama meghalt! – kiáltotta. – Egész életét a hadsereg mellett töltötte, hogy eshetett volna le egy nyomorult szikláról? – Köd volt, és édesanyád nagyon kimerült – felelte szelíden Haldoran. – Megcsúszhatott a nyirkos füvön, jöhetett egy heves széllökés… ez a sziget nagyon veszélyes tud lenni, ha nem ismeri jól az ember. – A férfi Amy vállára tette a kezét. A kislány kővé dermedt. Valami nem stimmelt abban, ahogy Haldoran hozzáért. Birtokosi mozdulattal nehezedett rá a keze. És bármit is mondott, ő képtelen volt elhinni, hogy az édesanyja annyira ostoba lett volna, hogy lezuhanjon a szikláról. A lordra nézett, és már nyitotta a száját, hogy kétségbe vonja a szavait, de végül mégsem szólt. Úgy érezte, ha valami sántít a dologban, abban benne van őlordsága is.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

205


– Ne búsulj, kislányom. – Haldoran megpróbálta átölelni. – Ne félj, Amy. Családtag vagy. Ígérem, hogy soha semmiben nem fogsz hiányt szenvedni. Amy ellökte magától. – A szobámba akarok menni. Most egyedül kell lennem. – Nem tartotta vissza tovább a könnyeit. – Hát persze – mondta Haldoran ugyanazon a halk, féltőn gondoskodó, hamis hangon. – Micsoda tragédia! Édesanyád csodálatos asszony volt. De ne feledd, én mindig gondodat viselem májd! Amy kirohant a szobából. Szándékosan viselkedett úgy, mintha hétéves lenne, nem tizenegy. Meg sem állt a két emelettel följebb lévő szobájáig. Futás közben észrevette, hogy őlordsága egyik embere követi. Több is volt belőlük, és olyan egyformán otrombák, mogorvák voltak, hogy magában „emberevő óriásoknak” nevezte el őket. A hadseregben megismert egyszerű katonákkal ellentétben szófukar, barátságtalan modor jellemezte őket, és Amy most először azt is észrevette, hogy egyikük mindig a közelében van. Talán őrzik? Bevágta a szobája ajtaját, és elfordította belülről a kulcsot. Miután kizárta a külvilágot, az ágyra vetette magát, és arcát kezébe temetve próbálta elfojtani zokogását. Miután valamelyest megnyugodott, a hátára fordult, és a mennyezetet bámulta. Addig sosem vonta kétségbe Lord Haldoran őszinteségét, hiszen a barátjuk volt, és, mint kiderült, rokonuk is. Persze azért nem olyan közeli barát, mint Kenyon ezredes vagy Wilding kapitány. Lehet, hogy őlordsága hazudott, és mégsem Mama küldte? Hiszen Anne néni alig akarta elengedni vele, mert nem hozott levelet! De ugyan miért rabolta volna el őt? Hiszen nem is szereti a gyerekeket! Erősen gondolkodott. Lehet, hogy házasságra akarja kényszeríteni Mamát, mint egy izgalmas regényben. Persze, a való életben máshogy mennek a dolgok, de hát Mama a legeslegszebb nő a világon! A férfiak sokszor furcsán viselkednek a közelében. De bármi is az ok, egyvalami biztos: ki kell szabadulnia ennek az embernek a házából, mégpedig sürgősen! Fölállt, és az ablakhoz lépett. Az üveget még mindig zörgette az eső meg a szél, és elég magasan volt a szobája. Nem baj, majd összeköti a lepedőket, és leereszkedik! Szerencsére sok párkány, kiszögellés van a házon, ahol megpihenhet útközben. Majd ha a vihar elcsitul, megszökik, és megkeresi a dédapja házát. Talán ott lesz az édesanyja is. Lehunyta a szemét, próbálta visszapislogni kitörni készülő köny-nyeit. Add, Uram, hogy Mama életben legyen!

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

206


Harmincnyolcadik fejezet Amint leapadt annyira a vízszint, hogy a csónak kifért a barlang bejáratán, elindultak. A csónak fenekén lapultak, és Michael az üreg szabálytalan alakú mennyezetén lökte előre magukat a kezével. , A víz mozgása nemegyszer a kőfalhoz nyomta a csónakot, de végül kiértek a koromsötét éjszakába. Catherine tarkója bizsergett, amikor felült. Úgy érezte magát, mint az egér, amikor előbújik az éhes macska által figyelt lyukból. De se kiáltást, se lövést nem hallott. Haldoran és emberei vagy visszamentek Skoalra, vagy behúzódtak éjszakára valami fedett helyre. A vihar elmúlt, ahogy azt Michael megjósolta, de mielőtt behelyezhette volna az evezőket a villákba, oldalról elkapta őket egy hullám. A csónakba fröccsenő víz eláztatta frissen megszárogatott ruháikat. Michael sietve evezni kezdett. Amikor már valamelyest egyenesbe jöttek, és eltávolodtak a parttól, a férfi megszólalt: – Figyelj jól! Tele van az öböl sziklákkal. Catherine bólintott, és letérdelt a csónak orrába. A menetiránynak háttal evező Michael nem láthatta, mi van előttük, Catherine viszont nagyon is tisztában volt vele, hogy ő nem lát olyan kitűnően a sötétben, mint a férfi. Az égboltot szétszakadozó záporfelhők borították, így vajmi keveset látott. Nem sokkal előttük, balra halvány színű, szabálytalan alakú valami ötlött hunyorgó szemébe, akár hullámtaraj is lehetett… – Húzódj jobbra! – szólt Michaelnek. – Azt hiszem, bal kéz felől zátony van előttünk. – Jobbra – ismételte a férfi. A csónak kitért oldalra, és öt-hat evezőcsapással elhaladtak a vízből félig kiálló szikla mellett. Most már úgy tűnt, akadálytalanul haladhatnak előre, ezért Catherine gyorsan hátrafordult, és kimerte a csónak alján fölgyülemlett vizet. Hála legyen a csempészeknek, hogy otthagyták nekik a vödröt! Amikor kiértek az öbölből a nyílt tengerre, rosszabb lett a helyzet. A vihar hatalmas hullámokat korbácsolt, amelyek dühödt ostromot indítottak a kis lélekvesztő ellen. Catherine komoran arra gondolt, vajon képes lesz-e irányban tartani a hajót Michael a hullámok és áramlatok kereszttüzében. A Bone szigetén átvészelt hajsza során kiderült, hogy fenomenálisan tájékozódik és érzékeli a terepviszonyokat, de most vízen vannak, egy olyan csatornán, amelyen még csak egyszer kelt át, akkor is fényes nappal. Könnyen eltévedhetnek, elsodródhatnak a semmibe a nyílt tengeren… Elhessegette baljós gondolatait. Ő csak annyit tehet, hogy figyel és meri a vödörrel a vizet. Márpedig ezt jól fogja csinálni! Amy szunyókált egy keveset, és közben a szobája ablakát félig nyitva hagyta, hogy érzékelje az időjárás változását. A vihar utáni csendre fölébredt. Lefekvés előtt égve hagyott egy gyertyát, így a kandallópárkányon álló órára pillantva látta, hogy már majdnem hajnali két óra van. Pompás! Nesztelen léptekkel odament az ablakhoz, és kinézett. Még mindig élénk szél fújt, de az eső már elállt. Ragnarok környékén mozdulatlan volt minden. Levetette a hálóingét, és beöltözött a fiúruhába, amelyet az Ibériai-félszigeten viselt hosszabb lovaglások alkalmával. Arra az esetre hozta magával, ha sziklát mászna a szigeten. Megállapította, hogy kissé szorít a bricsesz, hiszen nőtt azóta. De azért megteszi. Miután felöltözött, óvatosan kinyitotta az ajtót, és kikukucskált a folyosóra. Úgy volt, ahogy várta: az egyik „emberevő óriás” az ajtótól néhány lépésnyire bóbiskolt a folyosón. Át kellene lépnie rajta. Marad tehát az ablak. Újból bezárta az ajtót, és elővette a lepedőkből font kötelet. Az egyik végét az ágy lábához kötötte, a másikat pedig kidobta az ablakon. Éppen leért a földig.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

207


Kimászott az ablakon, és elindult lefelé. A csípős szélben ide-oda lengett a levegőben az épület rideg gránithomlokzata előtt. A lovaglástól soha nem félt, a francia katonáktól sem, de a magaslatokat csöppet sem szerette. Elszántan nézte a falat, és fokozatosan engedte magát lefelé. Ha nem néz le, nem lesz baj. Csakhogy kezdett elszakadni a kötele! Kis híján szívgörcsöt kapott, amikor meghallotta a reccsenést. Ha ilyen magasságból leesik, halálra zúzza magát. Lenézett. Nem sokkal alatta párkányt pillantott meg. Rettenetesen recsegő hangot adva szakadt el végleg a lepedő. Amy a fiús játékokban szerzett erejét megfeszítve ugrott a keskeny kiszögellés felé, és erősen imádkozott, hogy sikerüljön megvetnie rajta a lábát. Soha véget nem érő rémálom volt a két sziget közti út. Catherine karja már sajgott a vízmeregetéstől, a szeme égett a kialvatlanságtól. Szerencsére az erős, kitartóan fújó szél kezdte eloszlatni a felhőket. Előbukkant a negyed hold, és a hűvös fényben jobb kéz felől kis szi getet pillantott meg. Ahhoz túl messze volt, hogy nekimehessenek, de tudta, hogy a szigetek környékén mindig kell számítani alattomos víz alatti sziklákra. A szeme sarkából látta, hogy előttük fodrozódik a víz. – Erősen balra, most! Michael engedelmeskedett, de így is súrolták a csipkézett szélű sziklazátonyt. A csónak megrázkódott, balra dőlt, és a becsapó hullámtól csuromvizesek lettek mindketten. Catherine kipislogta a vizet a szeméből. – Most pedig jobbra! Pár perc múlva kijutottak a veszélyzónából. Catherine ekkor nekilátott a víz kimérésének. – Van fogalmad róla, milyen messze lehet még Skoal? – kérdezte, miután végzett. Michael kis szünetet tartott az evezésben. A holdat néhány másodperc múlva újból sötét felhők takarták el, de Catherine addigra már észrevette, hogy a férfi széles válla meggörnyed a kimerültségtől. – Azt hiszem, nem túl messze – felelte Michael. – Hallgasd csak! Catherine hegyezte a fülét. Az éjszaka neszei közé ütemes zúgás vegyült. – Parton megtörő hullámok. – Úgy van. – Michael újra evezni kezdett. – Ha nem tévedek, Kis-Skoalon fogunk partot érni, Haldoran házához közel. Catherine ismét a hajó orra felé fordult, és homlokráncolva bámult a sötétségbe. – Ezt meg hogy az ördögbe' tudod megállapítani? – Postagalambösztön. Egy katona jó hasznát veszi. Catherine némi habozás után megszólalt: – A szívem azt súgja, hogy azonnal induljunk Amyért, az eszem viszont azt, hogy hívjunk segítséget a kastélyból. – Lehet, hogy érdemes lenne. De az is igaz, hogy időbe telik, mire mindenkit meggyőzünk róla, hogy Haldoran gazember. – Michael hangja elkomorodott. – És Amy élete is kevésbé forog veszélyben, ha csöndben belopózunk, mint ha szabályos ütközetben próbálnánk kiszabadítani. A férfinak ebben igaza volt. Catherine kinézte volna gyűlöletes kuzinjából, hogy bosszúból kárt tesz Amyben, ha vesztét érzi. Nagyot nyelt. – Akkor irány Ragnarok! A lord ezúttal már könnyebben fölébredt álmából. Még mindig sötét volt, de az ég alján halványan már látszott a hajnalpír. Az öregember oldalra fordította a fejét. Davin Penrose megviselt, aggodalmas arccal ült az ágya mellett. – Mennyi ideje küldtem el magáért? – suttogta a lord. Davin megkönnyebbülten mosolyodott el. – Este kaptam meg az üzenetét, nyolc órával ezelőtt.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

208


Akkor jó. Az öregember attól félt, hogy több napot átaludt. – Catherine? – Eltűnt – felelte komoran Skoal ispánja. – Átkutattuk a szigetet, de semmi nyoma. Önt ápolta éjjel-nappal. Valószínűnek tűnik, hogy éjszakai sétára indult, és lezuhant egy szikláról. – Nem! – Az öregember tudta, hogy fogytán az ereje, ezért gondosan megválogatta a szavait. – Clive elrabolta a lányát, és megzsarolta Catherine-t, hogy küldje el a szigetről az úgynevezett férjét. Davin fölvonta a szemöldökét. – Úgynevezett? – Az igazi férje halott. Ez az ember a barátja, vagy a szeretője, vagy valami ehhez hasonló – mondta türelmetlenül a lord. – A fickó visszajött, hogy beszéljen Catherine-nel. Clive rájuk talált, és foglyul ejtette őket. Azt tervezte, hogy átviszi őket Bone-ra, és levadássza őket, mint a patkányokat. – Jóságos ég! – sápadt el Davin. – Tegnap egyszer-kétszer mintha lövéseket hallottam volna Bone irányából! A lord lehunyta a szemét, így próbálta kordában tartani a váratlanul rátörő érzelmeket. Lehet, hogy már késő. Igaz, hogy Catherine becsapta őt, de… mégis megszerette. – Honnan tudja mindezt? – kérdezte az ispán. – Mindenki úgy beszélt körülöttem, mintha már meghaltam volna – felelte a lord, majd nagy levegőt vett, és igyekezett összeszedni gondolatait. – Clive Ragnarokban őrzi Catherine kislányát. Menjen oda néhány milicistával, és szabadítsák ki! Nem tudom, ott van-e Clive, de mindenképpen fölfegyverkezve menjenek! Clive őrült, és nagyon veszélyes. Ha a gyerek megvan, menjenek át Bone-ra, és nézzék meg, hogy… él-e még Catherine meg az a fickó. Ha nem… – Elcsuklott a hangja. Davin nem vonta kétségbe, hogy a hajmeresztő történet igaz. Fölállt. – Összeszedek öt-hat embert, és azonnal indulunk. Először Ragnarokba, aztán Bone-ra. – Ne bízzon Clive-ban! – Soha nem bíztam benne. – Azzal az ispán sarkon fordult, és kiment. A lord lehunyta a szemét, nagy erőfeszítés árán igyekezett visszafojtani a könnyeit. Elég öreg már, hozzászokhatott volna, hogy néha elveszít valakit… Skoal szigetén sehol sem láttak fényt, de ebben az órában ez aligha volt meglepő. A szigethez közeledve Catherine még élénkebben figyelt, mert tudta, hogy a partközeli szakasz a legveszélyesebb. Az egyre erősebb áramlatok jobbra-balra dobálták a csónakot. Michael erősen zihálva próbálta egyenesben tartani. A partot nyaldosó hullámok zúgása fölerősödött, Catherine már szinte a csontjaiban érezte ütemes robajukat. Előttük parányi sziget körvonalai tűntek fel. Figyelmeztette Michaelt, és a férfinak sikerült is kikerülnie, de a csónakot alattomos áramlat kapta el, és egy csipkés szélű szikla felé sodorta. Catherine újból elkiáltotta magát. Az égnek meredő kődarab ott tornyosult előtte, szinte karnyújtásnyira. Michael azonban egy pillanat alatt elfordította a csónakot, és kikerülte a halálos akadályt. Ismét előbújt a hold, megvilágította az előttük álló útszakaszt. – Már csak pár száz lépésnyire vagyunk a parttól – jelentette Catherine. – A hullámok zajából ítélve homokos föveny van a parton, de látok nagy kerek köveket is. – Az jó – mondta zihálva, elfúló hangon Michael. – Kis-Skoal déli oldalán pontosan ilyen a part. A hullámok elkapták a csónakot, és a part felé sodorták. Már olyan közel voltak, hogy látták a parton megtörő hullámok halvány vonalát. Catherine görcsösen markolta a csónak két oldalát, megrémítette, hogy szinte repülnek a part felé. Az motoszkált a fejében, hogy végül mégsem élik túl ezt a vadvízi túrát. De ott motoszkált az is, hogy Michael bármire

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

209


képes. Egyébként pedig minden idegszálával arra koncentrált, hogy semmit se tévesszen szem elől. De túl későn vette észre a vízből éppen csak kikandikáló sziklát. – Vigyázz, jobbra! Michael próbált irányt változtatni, de az evező a kőbe ütközött, és darabokra tört. – Kapaszkodj! – üvöltötte a férfi. A csónak megpördült, és egy másik sziklának csapódott. Catherine kis híján kizuhant az ütközéstől. A lélekvesztő összetört oldalán zúdult be a víz. De túl gyorsan haladtak már ahhoz, hogy elsüllyedjenek. Egy hatalmas hullám akkora erővel röpítette őket a levegőbe, hogy Catherine gyomra majd' kiugrott a helyéből. Ezután a hullám kidobta őket a partra. A csónak az oldalára dőlt, és Catherine kiesett belőle. Egy visszafelé jövő, alattomos hullám újra a tenger felé hengergette. Catherine fuldokolva, kétségbeesetten kapálózott, de nem tudott szabadulni. Michael megragadta, és talpra rángatta. – Állj föl! Már majdnem ott vagyunk! A hullámok próbálták ledönteni őket a lábukról, de a férfi szilárdan tartotta Catherine-t, erős keze volt az egyetlen biztos pont a kavargó világban. Az utolsó, rövid szakasz végtelennek tűnt: alattomos, köves, hínáros, vad hullámok mosta emelkedő. Aztán egyszer csak ott voltak, ahova már nem ért el a víz. Tántorogva tettek még vagy tíz lépést, majd egymásba csimpaszkodva leroskadtak a talajra. Catherine úgy érezte, ziháló tüdeje mindjárt szétfeszíti a mellkasát. Michael is szaporán szedte a levegőt. – Jól vagy? – kérdezte. Catherine gyors leltárt készített, hogy mije fáj. – Néhány horzsolás, és egy szent fogadalom, hogy soha többé nem ülök csónakba! Michael kifulladva elnevette magát. – Rettenthetetlen vagy! – Nem – jelentette ki határozottan Catherine. – Gyáva nyúl vagyok, és rettenetesen kimerültem. – Már csak nagyon keveset kell mennünk. Catherine nem szívesen bontakozott ki a férfi öleléséből. Ha Michael hozzáért, úgy érezte, nincs lehetetlen. Amikor fölálltak, látta, hogy Michael a csempész kardját és az összetekert kötelet sem vesztette el útközben. Hihetetlen! – Fölismered a környéket? – kérdezte. – Azt hiszem, Ragnarok alig fél mérföldre van innen. – Michael levette a mellényét, kicsavarta, majd a többi ruhadarabját is. – Ezen a dombon hamar följutunk, és már ott is vagyunk. – És aztán? – kérdezte Catherine, miközben ő is kicsavarta a mellényét. Michael elmosolyodott, a sötétben kivillant a foga fehérje. – Aztán, kedvesem, megküzdünk a sárkánnyal a barlangjában. Időbe telt, mire Davin riasztotta a sziget milíciájának legjobb embereit. A kastély istállóinál gyülekeztek, ahol Davin Penrose kiosztotta a puskákat, és tömören ismertette a helyzetet. Szavait tárgyilagos bólintások fogadták. A jelek szerint senkinek sem okozott gondot elhinni, hogy Haldoran gazember. Catherine és a férje – vagy akárkije – viszont jö benyomást tett a szigetlakókra. Éppen a lovakat fogták be a pőrekocsi elé, amikor jól öltözött idegen ballagott be az udvarra. Davin fölemelte a fáklyáját, és rámeredt a jövevényre. – Maga meg ki az ördög? Az idegen szemöldöke fölszaladt. – Szép jó reggelt önöknek is, uraim. – Bocsásson meg, nem akartam faragatlan lenni – szabadkozott Davin –, de éppen indulni készülünk. Van egy kis baj.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

210


Az idegen felsóhajtott. – Ha baj van, a kisöcsém alighanem nyakig belekeveredett. Miről van szó? A kisöccse? Davin alaposabban megnézte magának a jövevényt, és feltűnt neki, hogy határozottan hasonlít arra a férfira, akit Catherine Melbourne férjeként ismertek. Kérdésre kérdéssel felelt: – Kicsoda ön, és mit keres itt ezen a hajnali órán? – Ashburton a nevem, tegnap este érkeztem a szigetre. Azt hiszem, itt tartózkodik a fivérem. Mivel a lordot ismerem, úgy döntöttem, meglátogatom – magyarázta meglehetősen homályosan a jól öltözött úriember. – A vihar miatt olyan későn értünk ide, hogy a hajós, aki áthozott, fölajánlotta, hogy aludjak náluk. Korán ébredtem, és úgy döntöttem, sétálok egyet. – Ahogy parancsolja – mondta szárazon Davin. Ashburton tekintete most a szekérre vándorolt. – Nincs szükségük még egy emberre a portyájukon? Véletlenül nálam van az úti pisztolyom. Ashburton megbízható embernek látszott, és Davin úgy gondolta, ha Catherine állítólagos férjének a fivére, joga van velük jönni. – Másszon fel. Amíg Ragnarokba érünk, elmondom, ami keveset tudok az ügyről. – Ragnarok? Az istenek alkonya? – kérdezte riadtan Ashburton. - Őszintén remélem, hogy nem. – A kis csapat nagy zörgéssel útnak indult Kis-Skoal felé. Davin Penrose valóban szívből remélte, hogy Haldoran házának neve nem lesz rossz ómen. Catherine kimerültsége dacára szinte futott Ragnarok felé. A nap az évnek ebben a szakában korán kel föl, keleten már világosodott az ég alja. Michael óvatosabb volt. Visszafogta Catherine-t, és ragaszkodott hozzá, hogy ahol csak lehet, fedezékben haladjanak. A házhoz közeledve halkan azt kérdezte: – Haldoran utalt rá, hogy a ház melyik részében tartják fogva Amyt? Catherine próbált visszaemlékezni. – Azt mondta, az egyik legjobb vendégszobát kapta, ahonnan szép kilátás nyílik a tengerre. – Akkor az óceán felőli oldalra megyünk, és megpróbáljuk kikövetkeztetni, hol lehet. Lopva megkerülték az épületet. Egyre világosabb lett az égbolt, de még jobbára árnyékba borult a táj. Catherine az ablakokat pásztázta, az járt a fejében, vajon képes lehet-e az anyai ösztöne arra, amire a szeme nem. A ház falán valami hosszúkás, reszkető, világos színű alakot pillantott meg. – Ki tudod venni, mi az a halvány valami ott a falon? Michael odanézett, ahova Catherine mutatott, majd döbbenten kapkodott levegőért. – Mintha lepedőkből font kötél lenne. Alatta pedig… istenem, az a sötét folt Amy! A párkányon kuporog! Catherine lélekszakadva rohant a házhoz. A fal tövébe érve remegő hangon felszólt: – Amy, te vagy az? – Mama! – A sötét árny mintha megingott volna. Catherine ereiben egy pillanatra megfagyott a vér, azt hitte, lezuhan a kislánya. De Amy újra a falhoz lapult. – Itt… itt rekedtem. Michael is odalépett Catherine mellé. – Csöndesebben! – szólt rájuk, majd halkan folytatta: – Kenyon ezredes vagyok, Amy. Nem esett bajod? – Nem, uram. – Halk szipogás hallatszott. – Meg akartam szökni. – Bátor kislány vagy. Maradj ott, ahol vagy, mindjárt megyek érted. – Hogy tudsz oda fölmenni? – kérdezte elszorult torokkal Catherine. Michael szétbontotta az összetekert kötelet. – Fölmászom arra a fára, az épület sarkánál. Onnan hurkot tudok vetni arra a tető alatti kiugró kődarabra, és oda tudok lendülni Amyhez a párkányra. Onnan pedig már könnyen lejövünk. – Azzal leoldotta magáról a kardot, és letette a földre.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

211


Catherine meredten bámult fölfelé, de még Amyt is alig látta, nemhogy a „kiugró kődarabot”. Rémületes volt, hogy ilyen közel jutott Amyhez, és a kislánya mégis ekkora veszélyben van. – Légy óvatos! – mondta feszülten Michaelnek. Michael könnyedén megérintette a vállát. – Mindig az vagyok. –Ezután a fához lépett, és mászni kezdett. Catherine a kislányát figyelte. Alig kapott levegőt a félelemtől. Michael úgy mondta el a tervét, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, de ő tudta, milyen veszélyes vállalkozás. Elszakadhat a kötél, letörhet a kiugró kődarab, és meg is láthatják őket. Halálos veszély fenyegette a két embert, akiket a világon a legjobban szeretett, és ő nem tehetett mást, mint hogy imádkozik értük. Haldorant furcsa hang verte föl álmából. Nem sirály rikoltott, és a szigeten élő többi állat hangjára sem emlékeztetett a kiáltás. Kikelt az ágyból, és az ablakhoz lépett. Hajnalodott. Ideje fölkelni, megreggelizni, és visszamenni Bone-ra. Alig várta már a vadászat második napját. A szeme sarkából mozgást észlelt. Odakapta a fejét. Mi az ördög ez? Sötét árny suhant el a fal előtt, majd körülbelül az épület közepénél megállt. Kenyon! A földön pedig Catherine állt, sápadt, ovális arca az égre meredt. Tehát valahogy megszöktek Bone-ról, és a tetejébe még arcátlan módon ide is merészkedtek! A lassanként erősödő fényben most már azt is ki tudta venni, hogy Kenyon mellett áll egy másik, kisebb emberalak is. Amy! Úgy néz ki, a kis poronty szökni próbált. Ugyanolyan megbízhatatlan, mint az anyja! Tőle is meg kell szabadulnia! Gyorsan a csengőzsinórhoz lépett, és jelzett Doyle-nak. Mire a pribék álmos szemekkel benyitott, Ragnarok ura már félig felöltözött. – Keltse föl a többieket is, és fölfegyverkezve jöjjenek az előcsarnokba most.' – adta aki a parancsot. – Eljött a leszámolás pillanata. Michael a párkányra érve könnyed, társalgó hanghordozással azt kérdezte: – Mi történt? – Összekötöttem a lepedőket, de elszakadt a kötél – felelte a kislány, majd megtörölte maszatos arcát a kézfejével. – Még sikerült ráugranom erre a párkányra, de innen már nem tudtam menni se le, se föl. – Régóta vagy itt? – Egy örökkévalóság óta! – Amy hangja megremegett. – Tegnap este Lord Haldoran azt mondta, Mama meghalt. Muszáj volt megszöknöm, hogy kiderítsem az igazságot. A nyomorult féreg! Michael gyerekfülnek nemigen való szitkot mormolt a bajsza alatt. Haldoran tehát bizonyára a házban van, így pedig még veszélyesebb a helyzet. De igyekezett leplezni aggodalmát. – Amint láthatod, hazudott – mondta nyugodtan. – Meg tudnám ölni érte! – fakadt ki Amy, egyáltalán nem gyerekes hangon. – Mindent meg fogok tenni, hogy végezzek vele a nevedben. Miközben Michael a kötelet próbálgatta, hogy ki fog-e tartani, Amy azt kérdezte: – Hogyhogy itt van Mamával? Michael agya lázasan dolgozott. Ki kellett találnia valami szalonképes magyarázatot, mégpedig gyorsan. – Édesanyád nagyon aggódott, hogy mi fogadja Skoal szigetén. Mivel barátok vagyunk, megkért, hogy jöjjek vele. Amy szó nélkül elfogadta ezt a verziót. – A leggyorsabban úgy jutunk le, ha fölkapaszkodsz a hátamra – váltott témát a férfi. – Ijesztő lesz. Képes vagy rá? Amy lelkesen bólogatott. – Bármit megteszek, csak lejussak innen!

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

212


Michael mosolyogva megfordult, és leguggolt, hogy Amy fölszállhasson a hátára. Jéghideg volt a karcsú kis teste. Jó szorosan átkarolta a férfit, és a lábát is rákulcsolta. – Kész vagy? – kérdezte Michael. – Igen, uram! A férfi lelépett a párkányról. Amy úgy csimpaszkodott belé, mint egy kismajom. A heves szélben erősen kilengett a kötél, és Amy ránehezedő súlya is nehezítette Michael dolgát. A mászás nyers erőt követelt, az pedig a napok óta tartó megpróbáltatások során vészesen megfogyatkozott. Egyik kéz, aztán a másik, óvatosan, egyenletesen, nehogy Amy lerázódjon a hátáról. Mire talajt ért a lába, ezer sebből vérzett a tenyere, a karja pedig remegett a megerőltetéstől. – Mama! – kiáltotta Amy, majd leugrott a férfi hátáról, és rohant örömkönnyeket ontó édesanyja karjaiba. A jelenetet figyelő Michael a falnak támaszkodott, és többször egymás után, szaggatottan mély lélegzetet vett. Vajon milyen lehet ilyen kölcsönös, odaadó szeretetben élni? Remélte, hogy Amy tisztában van vele, milyen szerencsés kislány. Úgy látta, igen. Fölvette a földről a kardját. – Ideje indulnunk! Haldoran itt van, úgyhogy észrevétlenül kell eltűnnünk. – Igenis, ezredes úr! – fordult felé Amy széles mosollyal, az édesanyja kezét fogva. Catherine arca ragyogott. Még Michael is engedélyezett magának egy kis bizakodást. Még néhány perc, és biztonságban tudhatja azokat, akiket a sors a gondjaira bízott. Csupán néhány röpke perc…

Harminckilencedik fejezet A nap már fölkelt, tisztán látszott minden, Michael mégsem próbálta fedezékben tartani kis csapatát, hiszen a gyorsaság most fontosabb volt, mint az észrevétlenség. Ha átjutnak a Nyakon Nagy-Skoalra, elbújhatnak a cserjésben, addig azonban vállalniuk kell a kockázatot. Michael kezében ott volt a csónakban talált kard, de remélte, hogy nem lesz rá szüksége. A mélyben a partot nyaldosó hullámok zúgása jelezte, hogy a Nyak közelébe értek. – Amy, amikor Haldoran elhozott a házába, ezen az úton jöttetek? – kérdezte Michael. Amy elfintorította az arcát. – Igen, a Nyakon át. Ijesztően keskeny. Örülök, hogy most legalább világos van. – Akkor tudod, hogy óvatosnak kell lenned. – Vigyázni fogok. – A kislány most erősebben szorította édesanyja kezét. – Félek a magasban. Catherine elnevette magát. – Attól tartok, én is, kicsim. – Minő szerencse, hogy nem kell átmenniük! – szólalt meg a szavakat affektáltan elnyújtva egy hang. Az ösvény két oldalán lévő bokrokból előugrott öt férfi. A jól fölfegyverzett útonállók magabiztosságával, peckes léptekkel közeledtek. Haldoran és Doyle tőlük balra álltak meg, a másik három börtöntöltelék pedig elállta az útjukat a Nyak felé. Michael tudta, hogy azonnal cselekednie kell. Nekiugrott az előtte álló három pribéknek. Első kardcsapásával annak az embernek a fegyvert tartó kezén ejtett vágást, akinek korábban eltörte az állkapcsát, majd villámgyorsan megfordult, és vállon döfte a másodikat. A pribék hátratántorodott, Michael pedig kirántotta a vállából a kardját, és mély vágást ejtett a harmadik társuk combján. Az áldozat fájdalmas üvöltéssel a földre rogyott, Michael pedig elkiáltotta magát: – Fussatok!

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

213


Catherine és Amy a Michael által felszabadított sávban hanyatt-homlok rohanni kezdett a Nyak felé. A férfi utánuk sem pillantott. Megpördült a tengelye körül, és szembeszállt a hátralevő két ellenféllel. Első három áldozata még nem tápászkodott föl, Doyle azonban már lövésre emelte a puskáját. A szeméből csak úgy sütött a gyilkos indulat. Elsütötte a fegyvert, de Haldoran kardlappal a puska csövére vágott, és a golyó a földbe fúródott. – Ne ölje meg! – ripakodott rá a pribékre. – Ezt az örömet hagyja meg nekem! Azzal kardját suhogtatva előlépett. Az elsőrangú szaracén pengén, amellyel egyszer már rátámadt Michaelre, megcsillant a hajnali fény. – Most magába döföm a hegyét, Kenyon! Ugyanolyan gyorsan támadott most is, mint amikor elfogtuk magát és Catherine-t a lord hálószobájában. Számíthattam volna rá. – Ha nem lenne amatőr, számított is volna – felelte Michael, miközben a Nyakra hátrált, és sólyomszemmel figyelte ellenfelét. Tudta, hogy Haldoran szeméből kiolvashatja, melyik pillanatban és honnan indít támadást. Haldoran szúrósan nézett rá. – Örülnék, ha több időm lenne, de sajnos, gyorsan el kell intéznem magát, hogy elkaphassuk Catherine-t és a porontyát. – Csak a testemen keresztül – felelte kurtán Michael. – És nehezebb lesz átjutnia rajtam, mint gondolná. – Ó, valóban? – Haldoran könnyű léptekkel, csillogó szemmel lépett a Nyakra. – Legyőztem én már egyszer magát, és akkor még csak ki sem volt merülve. Tudom, hogy csak hergelni akart, amikor azt állította, hogy hagyta magát. Most viszont nem lesz kétséges, hogy ki a jobb! – Azzal villámgyorsan előrelendült. Michael parírozta a rohamot, mert Haldoran szeme villanása elárulta, mire készül. De az elcsigázottságtól tompultak a reflexei, így éppen hogy sikerült hárítania. Haldoran elemi erejű vágások sorozatával folytatta. A kelő nap fényében vérvörösen csillant a penge, és kis híján áttörte Michael védőállását. Michael tovább hátrált, Haldoran pedig gúnyos mosollyal megszólalt: – Ezt nem igazán nevezném kardnak. Hol találta? , – Egy csempészbarlangban – felelte zihálva Michael. – A haditengerészetnél használatos. Egy igazi katonának nincs szüksége különleges fegyverekre. Haldoran újra támadott. A vágást hárító Michaelnek segítségére sietett egy széllökés is, amely egy pillanatra kibillentette egyensúlyából ellenfelét. Michael a lélegzetvételnyi szünetet kihasználva hátrapillantott a válla fölött. Catherine-t és Amyt már nem látta sehol. Mélységes megkönnyebbüléssel fordult újra az ellenség felé. A kimerültség eltompította ítélőképességét, gyorsaságát, még a túlélés vágyát is. Nem maradt más, csak a minden iskolák legkeményebbikében csiszolódott, minden porcikájába beleivódott vívótudás. A szakadatlan gyakorlás és a rengeteg kisebb-nagyobb ütközet, amelyeknek számát sem tudta már, szinte beleégette, hogyan kell vágni, hárítani, kitörni. Szinte maguktól jöttek a mozdulatok, még akkor is, ha ólomsúlyúnak érezte a kardot, és minden tagja szinte remegett a fáradtságtól. Komoran, csöndben vívtak, csak fegyvereik csörgése színezte a hullámok vészjósló zúgását és a sirályvijjogást. Mindkettőjükről patakokban folyt a verejték. Haldoran közel járt a végzetes döféshez, de Michael fáradt karja valahogy mindig parírozta a támadását, ólomlábain pedig az utolsó pillanatban mindig sikerült eltáncolnia. Michaelnek szorult helyzetében némi elégtételt szolgáltattak ezek az apró részsikerek. Tudta, hogy ezt a csatát nem nyerheti meg. Ha Haldorant valami csoda folytán le is győzi, a töltött fegyverrel készenlétben álló pribékjei úgyis lepuffantják. Mégis számít minden másodperc, hiszen minél tovább tartja magát, annál több esélye marad Catherine-nek és Amynek a menekülésre. Amikor ismét hátrált egy lépést, Haldoran dühösen rászólt: – Álljon már meg egy helyben, az isten verje meg! Küzdjön úriember módjára, ha tudja, mit jelent az!

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

214


Michaelnek óriási erőfeszítésébe került a válasz. – Én csak katonaként tudok küzdeni – a győzelemért. Haldoran eszeveszett dühvel előrelendült. A borotvaéles szaracén penge hegye megkarcolta Michael alkarját, átvágta a vastag kötött mellényt. Michael gyorsan hátralépett a halálos döfés elől – és a jobb sarka nem ért talajt. A Nyak itt volt a legkeskenyebb, ez a lépése a halálba vezetett. Akrobata mozdulattal elvetődött balra. Így nem zuhant le, csak elterült a szakadék szélén. Haldoran gonosz, önelégült mosollyal közeledett. – Imádkozzon, Kenyon! – Azzal Michael torka felé döfött. Michael az utolsó pillanatban kapta fel a kardját, és hárította ellenfele támadását. Sikított a fém, és a szaracén penge kettévágta a gyengébb minőségű haditengerészkardot. Michael kezében csak a markolat és egy csipkézett szélű acélcsonk maradt. Az esze belátta, hogy elérkezett a vég, de küzdelemre edzett teste képtelen volt feladni. Bal kezével fölmarkolt néhány kavicsot, és Haldoran arcába hajította. Ellenfele a szeméhez kapott, és káromkodva hátratántorodott, Michael pedig bal lába erőteljes, kaszáló mozdulatával kirúgta alóla a két lábát. Haldoran oldalra zuhant. Michael föltérdelt, és a kardcsonkja fűrészfogas végével átvágta ellenfele kardforgató kezén az inakat. Haldoran felordított, a szaracén kard kihullott a kezéből. Most először ült ki félelem az arcára. Állati morranás kíséretében kirúgta Michael kezéből a törött kardot, majd előrevetette magát, és épen maradt kezével torkon ragadta Michaelt. Vadul birkózni kezdtek, ide-oda hengeredtek a szakadék szélén. De most már fordult a kocka: Michael vad dühvel harcolt, átlendült a kimerültségen, a félelmen. Ellentmondást nem tűrően szorította le a sziklafalról Haldorant. Összekapaszkodva küzdöttek a szakadék szélén. Michael egyre fokozódó rettegést látott ellenfele szemében. – Amatőr! – sziszegte megvetően, majd erőteljes mozdulattal eltaszította magától. Haldoran, mielőtt legurult volna a szikláról, még megpróbált belecsimpaszkodni Michaelbe, hogy visszakapaszkodjon, vagy legalább őt is magával rántsa a mélybe, de Michael a tenyere élével rávágott a csuklójára. Haldoran ujjai még kétségbeesetten kapkodtak valami fogódzó után, de már késő volt. Ragnarok ura lezuhant a Nyakról. Velőtrázó üvöltését visszaverte a sziklafal és a hegyek, majd hátborzongató csönd támadt. Michael tehát győzött. Vagy mégsem? Amikor fölemelte a fejét, és meglátta a rászegeződő puskacsöveket, tudta, hogy most már valóban itt a vég. De legalább nem értelmetlen a halála. Élj soká, Catherine, és élj boldogan! Catherine és a kislánya a Nyak túlsó végére érve a bokrok között kerestek menedéket. Térdre rogyva kifújták magukat, majd Catherine óvatosan széthúzta az ágakat, hogy lássa, mi történik. Lövéseket nem hallottak. Ez vajon jó jel, vagy csak azt jelenti, hogy Michaelnek már vége? Lélegzet-visszafojtva figyelte, ahogy Haldoran Michael felé döf a kardjával. Michael hárította a támadást, Amy pedig suttogva azt kérdezte: – Győzni fog Kenyon ezredes? – Nem tudom. Rendkívüli harcos, de már napok óta emberfeletti haditetteket hajt végre. Ki van merülve, Haldoran pedig friss. –Catherine összerezzent, mert a kuzinja pengéje Michael hasát vette célba. Michael éppen hogy ki tudta védeni a vágást, és újra hátrálni kényszerült. A két vívó már a Nyak közepén járt, Haldoran két embere pedig készenlétben tartott puskával, tisztes távolból követte őket.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

215


Catherine észre sem vette, hogy az arcán folynak a könnyek. – El kell mennünk – mondta ki a szívszaggatóan fájdalmas szavakat. – Ha véget ér a párbaj, Haldoran emberei utánunk erednek, akárki győz. – Én emberevő óriásoknak hívom őket – mondta mélységes undorral Amy, és vágott egy grimaszt. – Borzalmasak! Nem hagyhatjuk cserben Kenyon ezredest, Mama. – Muszáj, kicsim, különben hiába áldozza föl magát. – Én nem megyek! – jelentette ki kerek perec Amy. – Tudod, milyen jól dobok célba. Azt hiszem, eltalálom innen az emberevő óriásokat. Catherine a lányára meredt. Amy szemében harci láz égett. Soha nem hasonlított még ennyire az apjára. És az is igaz volt, hogy az ő vad, fiús kislánya a krikettjátékban jó dobónak bizonyult. Anyaként bármit megtett volna, hogy a lányát védelmezze, de tudta, hogy a becsület és a hűség is számít. Végtelen nyugalom lett úrrá rajta. Jöjjön, aminek jönnie kell! Ha nem tennének meg minden tőlük telhetőt Michaelért, azt úgysem tudnák megbocsátani maguknak. – Akkor szedjünk össze néhány követ! Márpedig Skoal szigetén kövekben igazán nem volt hiány. Kis kupacba rakták az alkalmasabb darabokat, majd feszülten figyelték a párviadal alakulását. Catherine figyelmeztetőleg a kislánya karjára tette a kezét. – Ha Michaelt… megölik, jobbra kell futnunk, le a dombról. A bokrok fedezéket nyújtanak. Ha van egy kis szerencsénk, Haldoran azt hiszi majd, hogy az úton indultunk el. Amy fölemelte a kezében tartott követ. – De ha az ezredes győz, reszkethetnek az óriások! Catherine fájdalmasan felsikoltott, amikor Michael a földre került, és eltört a kardja. A két férfi vadul birkózott, és volt egy szörnyű pillanat, amikor úgy látszott, mindketten a mélybe zuhannak. Aztán egyszer csak Haldoran röpült lefelé. Magatehetetlenül kalimpált a levegőben, majd szétzúzta magát a hullámok nyaldosta, könyörületet nem ismerő sziklákon. Egy pillanatra teljes csönd állt be, csak a szűnni nem akaró szél süvített, és a sirályok rikoltoztak. Aztán Amy hátralendítette a karját, és tüzelt. A kő hajszálpontosan a lőni készülő Doyle arcába csapódott. A férfi felüvöltött, kezében megrándult a puska, és a lövedék egy lépéssel Michael mellett verte föl a port. Catherine is elhajította a maga kövét, amely a földről felpattanva térden talált egy másik „emberevő óriást”, aki szintén Michaelre szegezte a fegyverét. Nem volt túl erős a dobás, de ahhoz elégnek bizonyult, hogy ő is mellétrafáljon. Michael lehajolt, hogy nehezebb legyen eltalálni, és futni kezdett Nagy-Skoal felé. Catherine most sebesen közeledő fogat dübörgését hallotta a háta mögött. Ki az ördög tarthat Kis-Skoal felé ezen a korai órán, és ilyen észvesztő iramban? A válla fölött hátrapillantva száguldó szekeret pillantott meg, amely öt-hat emberrel robogott a Nyak felé. Ezután ismét előrenézett, hogy Michael biztonságban van-e már. A kőzápor annyira meglepte és összezavarta a három sebesültet, hogy már nem jelentettek veszélyt. A náluk szívósabb és elszántabb Doyle azonban lebukott egy nagyobb kő mögé. Catherine csak a puskája Michaelre meredő csövét látta. Az nem lehet, hogy Michael mindezek után meghaljon, az nem lehet! A szekér megállt. Az eldördülő lövést hosszan visszhangozták a hegyek. Doyle kezében megremegett a puska, majd kigurult a teste a kő mögül. A koponyájából ömlött a vér. – A többiek azonnal dobják el a fegyvert, ha meg akarják érni a holnap hajnalt is! – kiáltotta egy mély hang. Catherine annyira elcsigázott volt, hogy már szinte nem is sokkolták a történtek. Fölnézett. A szekéren Davin Penrose állt, a kezében tartott puska csöve füstölgött. Addig észre sem vette, milyen félelmetes tud lenni a sziget ispánja. Ugyanúgy, mint a közös nagyapjuk. – Hála az égnek! – suttogta. – Hála az égnek! – Bizonytalanul felállt, és kilépett a bokrok közül. Követte Amy is. – Michael!

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

216


A férfi föltápászkodott, és megtette a Nyakon az utolsó néhány lépést. Izzadt volt, csapzott, zilált, borotválatlan, Catherine mégsem tudott elképzelni nála szebb látványt. Szorosan átölelte, szemében a megkönnyebbülés könnyei csillogtak. Michael él! Él! – Sikerült. – A férfi röviden viszonozta az ölelését, majd elengedte. – Fölvettük a harcot a skoali Napóleonnal, és győztünk! – Nem mi, hanem te! – felelte Catherine, és hátrahajtotta a fejét. Annyi mindent akart mondani Michaelnek, hogy nem is tudta, hol kezdje. De nem is volt rá ideje, mert közeledtek feléjük a megmentőik. A szekéren utazók többsége elment, hogy összeszedje Haldoran három sebesült emberét, Davin és egy magas férfi azonban a viharvert szökevények felé indult. A magas, divatos öltözetű idegen szólalt meg először: – Mi történt a karoddal, Michael? Michael csodálkozva nézte a ruhája pirosló ujját. – Haldoran vágása mélyebbre hatolt, mint gondoltam. Annyira éles volt a pengéje, hogy észre se vettem. – Összevonta a szemöldökét. – Te meg mi az ördögöt keresel itt, Stephen? Stephen. Catherine érdeklődve méregette a jövevényt. Ezzel a névvel és ezzel az arccal csak Michael fivére lehet. – A titokzatos leveled hatására úgy döntöttem, megnézem, mi folyik itt – felelte a herceg, és nyugtalanul nézegette Michael kötött mellényének véres ujját. – Nem kellene ezzel valamit csinálni? – Ha kölcsönadja a nyakravalóját, bekötözöm – mondta Catherine. A herceg szó nélkül leoldotta a nyakáról a fehér vászonsálat, és átnyújtotta neki. Catherine-nek úgy tűnt, már vagy ezredszer kötözi Michael sebét. A férfi fáradtan elmosolyodott. – Stephen, hadd mutassam be Catherine és Amy Melbourne-t. Az egyik rendkívüli ápolónő, a másik pedig célba dobó bajnok. Fantasztikus kezed van, Amy. Édesapád büszke lenne rád. A kislány boldogan mosolygott. Catherine közben végzett a kötözéssel. – Még soha életemben nem örültem ennyire senkinek, Davin – fordult az ispánhoz. – Honnan tudta, hogy éppen most van szükség magára? – A lord félig-meddig magánál volt, és sok mindent hallott – magyarázta Davin. – Hajnalban fölébredt egy időre, és elmondott nekem mindent. – Tehát jobban van? Hála az égnek! – Catherine átkarolta Amy vállát. Davin hűvösen Michaelre pillantott. – A lord szerint maga nem Colin Melbourne. Ha ez a fickó a bátyja, gondolom, magának is Ashburton a neve. – Michael Kenyon vagyok – hangzott a felelet. – Az Ashburton Stephen titulusa. Davin elfehéredett. – Ashburton hercege? – Igen – ismerte be Stephen. – De ne nézzen így rám, nem harapok. Michael felsóhajtott, és zilált hajába túrt. – Bocsásson meg a csalásért, Davin. Annyi igaz, hogy én is katonatiszt voltam. Catherine régi barátom, a hadseregben ismertem meg mint tisztfeleséget. A barátságunk okán kért meg, hogy kísérjem el Skoalra. Catherine is mondani akart valamit, de a herceg megelőzte. – Ahelyett, hogy itt szaporítjuk a szót, vissza kellene vinnünk ezt a kimerült társaságot a kastélyba, mielőtt megint elered az eső. A lord biztosan alig várja, hogy beszámoljunk neki az eseményekről. – Kitűnő ötlet – morogta Michael. Már alig állt a lábán. Catherine oda akart menni hozzá, de Stephen már ott termett az öccse mellett, és fölsegítette a szekérre. Michael a szekér deszkáin elnyúlva, hamuszürke arccal, csukott szemmel tette meg az utat a kastélyig, a csaknem ugyanennyire fáradt Catherine pedig a szekér oldalának dőlt, és szorosan magához ölelte Amyt. Halkan elmesélt a kislányának mindent, azt is, hogy Haldoran lőtte le az édesapját.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

217


Amy rezzenéstelen arccal fogadta a hírt. Csak ennyit fűzött hozzá: – Kár, hogy nem én öltem meg Lord Haldorant. – Aztán odabújt az édesanyjához, és úgy is maradt, amíg a kastélyhoz nem értek. Catherine nagyot sóhajtva hátradőlt. Bármilyen hihetetlennek tűnik, megmenekültek. Megkönnyebbülésébe azonban némi szorongás is vegyült: jobban örült volna, ha nem kell a nagyapja szeme elé kerülnie.

Negyvenedik fejezet A lord a párnáknak dőlve ült az ágyon, és igencsak emlékeztetett korábbi önmagára, amikor bekísérték őket hozzá. – Szóval idejében odaért, Davin – mondta. – Szép munka volt. – Ezután a hercegen állapodott meg a tekintete. – Maga meg mi az ördögöt keres itt, Ashburton? – Véletlenül erre jártam – morogta a herceg, és a szemén látszott, hogy mulattatja a dolog. – Ne is törődjön velem, mintha csak egy légy lennék a falon. A lord szaván fogta, a továbbiakban rá se hederített. Elmélyült figyelemmel hallgatta Davin Penrose rövidre fogott beszámolóját. Miután az ispán befejezte, Catherine habozva megszólalt: – Nem tudom, szívesen látott vendég vagyok-e itt, Nagyapa, de örülök, hogy ilyen szépen javult az állapota. – Előrehúzta Amyt. – Ő a dédunokája, Amy. A lord morcosan nézett a kislányra. – Bricseszt viselsz, mint az a tűzre való anyád. Hasonlítasz is rá. Ugyanolyan nyakas is vagy? Amy fölemelte az állát. – Nem, még rosszabb. – Akkor, azt hiszem, jól megértjük majd egymást. Gyertek ide mind a ketten! Catherine megkönnyebbülten lépett oda a nagyapja ágyához, és megcsókolta az öregembert. – Őszintén sajnálom, hogy félrevezettem, Nagyapa. A lord sután megpaskolta a kezét, majd Amy arcát vizsgálgatta. Elismerően bólintott, majd Michaelre vándorolt a tekintete, aki elgyötörten a falnak támaszkodott. – Tehát maga nem Colin Melbourne. Akkor meg ki az ördög? – Michael Kenyon vagyok, a 95. lövészezrednél szolgáltam. – De Kenyon ezredes is volt, a 105. lövészezred parancsnoka! – tette hozzá Amy, mert nem szerette volna, ha ez a fontos tény elsikkad. – És ő az én egyetlen fivérem – szólt közbe a herceg. A lord bozontos szemöldöke fölszaladt. – Nem érdekel, ha vezérőrnagy is! – csattant fel. – Lord Michael kompromittálta az unokámat! Michael Catherine-re pillantott, majd félrenézett. – Igen. Catherine-nek nagyon ellenére volt a gondolat, hogy az a rengeteg kedvesség, gyengédség, amit Michaeltől kapott, elintézhető ezzel a nem túl hízelgő szóval: „kompromittálta”. Hűvös, méltóságteljes hangon szólalt meg: – Huszonnyolc éves özvegyasszony vagyok, Nagyapa, nem most jöttem ki az iskolapadból. A hibáimért magam viselem a felelősséget. Mr. Harwell azt mondta, nem szívesen hagyná a szigetet egy egyedülálló nőre. Mivel Colin nemrég meghalt, megkértem Michaelt, hogy játssza el a férjem szerepét. Erősen vonakodott, nem akart részt venni ebben a csalásban, de addig könyörögtem neki, amíg végül ráállt. És mindig tisztességesen viselkedett. – Catherine túloz, valójában nem vonakodtam – szólt közbe szenvtelen hangon Michael. – Waterloo után ugyanis megmentette az életemet, én pedig hálából fölajánlottam, hogy bármikor bármit kérhet tőlem. Távolról sem egy szerelmes férfi szavai voltak ezek. Catherine nagyon kíváncsi volt, mi járhat a férfi fejében. Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

218


A lord felsóhajtott. – Harwell igazat beszélt. Valóban nem akartam, hogy egyedülálló nő irányítsa Skoalt. De most, hogy megismertelek, tudom, hogy jó kezekben lesz a sziget. – Savanyúan elmosolyodott. – Mivel Clive meghalt, különben sincs más választásom. Igazából soha nem volt kedvemre való a gondolat, hogy ő lesz a következő báró. Az ösztöneimre kellett volna hallgatnom. – Most Amyre nézett. – Lehet, hogy egy napon te leszel Skoal úrnője, ha édesanyádnak nem születik fia. Akkor majd szükséged lesz a makacsságodra. Catherine-t megdöbbentette, hogy a nagyapja a történtek ellenére hajlandó megtenni őt örökösének. Tehát akkor is anyagi függetlenség és tiszteletre méltó társadalmi helyzet vár rájuk Amyvel, ha Michael nem akarja feleségül venni. Kinézett az ablakon, elgyönyörködött a vad, széljárta sziget szépségében. Skoal úrnője. Hazudott és csalt e titulus érdekében, most mégis keserű volt a győzelem íze. Úgy érezte, itt az ideje, hogy jóvátegye, amit elkövetett. Más özvegyasszonyok is gondoskodnak valahogy a gyerekeikről anélkül, hogy szigetet örökölnének, képes lesz rá ő is! Ismét a nagyapjára pillantott. – Haldoran azt mondta nekem, hogy Davin Harald fia. Igaz ez? Halálos csönd telepedett a szobára. Davin Penrose arca jéggé fagyott. A lord mély lélegzetet vett, majd így válaszolt: – Igen, igaz. Nyílt titok ez a szigeten. – Akkor van más választása, Nagyapa. – Catherine megnedvesítette kiszáradt ajkát. – Davint illeti az örökség. Ismeri és szereti a sziget minden zugát, ő Skoal ősi hagyományainak igazi letéteményese. Nem lenne helyes, ha megfosztanám attól, ami jár neki. – A kislányára nézett, és folytatta: – Azt hiszem, ebben Amy is egyetért velem. – Amy némán bólintott. A nagyapja görcsösen markolta az ágytakarót. – Megfordult a fejemben, de az ördögbe is, Davin mégiscsak fattyú! – Ön igen büszke a sziget viking múltjára, Lord Skoal – szólt közbe váratlanul Michael. – Márpedig az északiak szokásai különböztek a déliekétől. Hódító Vilmos is skandináv származású volt. A szülei nem voltak házasok, ezért Fattyú Vilmosnak is nevezték. Mégis nagyszerű harcos vált belőle, és nagyszerű király. – Michael szeme összeszűkült. – Skoal huszonhetedik báróját ugyan miért gátolnák meg a kicsinyes angol szokások abban, hogy azt tegye, amit helyesnek érez? Catherine magában megtapsolta a rövid szónoklatot. Hiszen Michael volt rá az élő bizonyíték, hogy a kétes származás nem értékmérő. A herceg is hozzátette a magáét: – Talán még azt is el lehet intézni, hogy Mr. Penrose megkapja a bárói címet. A régensherceg le van nekem kötelezve. A hosszúra nyúlt csöndben csak a lord ujainak dobolása hallatszott. Az öregember végül reszelősen elnevette magát. – Igazuk lehet. Rendben, Davinre száll a sziget. Neki már úgyis van fia, aki az örökébe lépjen, és attól sem kell tartanom, hogy elköltözik valami divatosabb helyre. Davin Penrose-nak a lélegzete is elállt. Hamuszürke volt az arca, látszott rajta, hogy olyasmit ajánlottak föl neki, amiben reménykedni sem mert soha. – Én soha nem kértem és nem is vártam öntől semmit, milord, még azt sem, hogy elismerje a vérrokonságunkat. – Tudom – felelte nyersen a lord. – Részben ezért tisztellek. Hűségesen szolgáltál engem és a szigetet, egyetlen szóval sem panaszkodtál, nem sajnáltattad magad. Jó ura leszel Skoalnak, ha eljön az ideje, de egy kicsit ingerlékenyebbnek kell lenned. Ha túl higgadtan viselkedsz, az nem vezet jóra! Catherine nem tudta elfojtani a nevetését. – Magának biztosan nem volt ezzel gondja soha, Nagyapa! A lord szúrósan nézett rá. – Nem tűröm a pimaszságot, kisasszony! Gyalázatosan viselkedtél, csak úgy hozhatod helyre a dolgot, ha hozzámész Kenyonhoz!

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

219


Catherine vidámsága tovaszállt, a tekintete Michaelre vándorolt. A férfi arcán azonban semmiféle érzelem nem tükröződött. – Még csak három hónap telt el Colin halála óta – mondta bizonytalanul Catherine. – Nem lenne helyes, ha ilyen hamar újra férjhez mennék. – Ha túl korán mész újra férjhez, az messze nem olyan botrányos, mint amit csináltatok – jelentette ki a lord. – Kenyon? – Természetesen tudom, mi a kötelességem – mondta kifejezéstelen arccal Michael. – Azt azonban nem tudhatom, elfogadja-e ezt a megoldást Catherine és a kislánya. – Catherine miatt ne aggódjon, neki nem lesz ellene kifogása. Nagyon jó példa arra, miért van szüksége egy nőnek férjre, aki kordában tartja. Gondolom, maga boldogul majd vele, legalábbis többnyire. Catherine, megint megmakacsolod magad, mint egy öszvér, vagy úgy viselkedsz végre, ahogy rendes nőhöz illik? Catherine az ajkába harapott. Helytelennek érezte a dolgok elrendezésének ezt a módját, ugyanakkor kétségbeesetten vágyott rá. Gondolta, talán az a legjobb, ha beleegyezik az eljegyzésbe. Azt még bármikor föl lehet bontani. A kislányára pillantott. – Elfogadod Michaelt mostohaapádnak? – Ha nem mész férjhez, folyton el akarnak majd rabolni ilyen Lord Haldoran-féle gazemberek – felelte Amy, majd kritikus szemmel méregetni kezdte Michaelt. Végül elmosolyodott. – Charles bácsin kívül mindenkivel szemben őt választanám, és Charles bácsi, ugye, Anne néni férje. Megteszi. – Rendkívül hízelgő – mondta komoran Michael. Catherine torka kiszáradt. – Akkor… én is elfogadom – mondta akadozva. – Ezzel meg is volnánk – nyugtázta a lord. – Lépjetek ide, elvégzem a szertartást. Davin és Ashburton lesz a két tanú. Catherine-nek leesett az álla. – De hát ki sem hirdettek minket! Különleges engedély is kell, és pap nélkül nem házasodhatunk össze! A nagyapja huncutul rámosolygott. – Skoal bárójának joga van esketni, és amilyen kalamajkába ti keveredtetek, minél előbb összeboronálnak benneteket, annál jobb! Túl korai még! De Michael már el is jött a faltól, és odaállt a lord ágya mellé. Catherine kábultan csatlakozott hozzá. Tett még egy gyönge kísérletet, hogy véget vessen ennek az őrületnek. – Nincs is gyűrűnk! Ashburton herceg habozás nélkül lehúzott egy gyűrűt a kisujjá-ról, és átadta Michaelnek. – Ezen könnyen segíthetünk. A lord megragadta Catherine jéghideg balját és Michael jobb kezét, majd elkezdte a ceremóniát. A végén összerakta a kezüket. – Ezennel férjjé és feleséggé nyilvánítalak benneteket, és adja isten, hogy erős fiaitok szülessenek. – Micsoda buta szertartás ez! – jegyezte meg alig hallhatóan Amy. – És a lányok? A lord ügyet sem vetett rá. – Megcsókolhatja a menyasszonyt, Kenyon. Gondolom, nem ez az első alkalom. Egy örökkévalóságnak tűnő idő telt el, mire Michael ajka hűvösen, szenvedélytelenül megérintette Catherine-ét. A férfi ezután elengedte a nő kezét. - Miután ezzel a sürgős elintéznivalóval végeztünk, ha megbocsátanak, most aludnék tizenkét-tizennégy órát. – Én is – mondta kissé remegő hangon Catherine. A lord felsóhajtott, és a feltornyozott párnáknak dőlt. – Nekem is pihennem kell. Izgalmas napunk volt. Davin, intézkedj, hogy Amy és Ashburton kapjon szobát. Stephen megszorította a fivére kezét, szívből gratulált neki, majd átölelte Catherine-t. – Köszöntelek a családban! – Sokkal több melegség volt a hangjában, mint az imént Michaelében. A herceg ezután Amyhez fordult. – Úgy néz ki, hamarosan senki nem lesz ébren rajtunk kívül. Mivel, ha jól sejtem, a nagybátyád lettem, talán megismerkedhetnénk egy kicsit jobban. Az ispán úr talán tud adni mellénk valakit, aki körbevezet a szigeten. – Az jó lenne! – lelkesedett Amy. – Elhozhatjuk a holmimat Lord Haldoran házából!

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

220


– A főlovászmester örömmel áll rendelkezésükre – mondta Davin. – Szívesen mennék én magam is, de… el kell mondanom Glynisnek, mi történt. – Az ispán nagyot nyelt. – Köszönöm, Catherine. Alig tudok magamhoz térni a döbbenettől, hogy valaki ennyire nagylelkű lehet. – Nem voltam nagylelkű – felelte Catherine. – Csak igazságos. –Azzal lábujjhegyre állt, és könnyedén arcon csókolta az unokatestvérét. – Remélem, meglátogathatunk majd. Nagyon megszerettem a szigetet. Davinnek most a tengerzöld szeme is mosolygott. – Mindig szívesen látott vendégek lesztek Skoal szigetén és a házamban. Mindenki egyszerre vonult ki a lord hálószobájából. Catherine megölelte Amyt, majd csatlakozott a szótlan Michaelhez, és elindultak közös hálószobájuk felé. A férfi távolibbnak tűnt, mint amikor az ő rideg szavai hatására elment Skoalról. A szobába lépve egyből elváltak útjaik. Michael az ablakhoz lépett, és a lágy, szürke esőt kémlelte, Catherine pedig a tükörbe pillantott. Megállapította, hogy rémesen néz ki. Karikás volt a szeme, a haja pedig lépten-nyomon kiszabadult a copfból. Most biztosan nem tartaná szépnek senki. Idegesen kibontotta a hajfonatát, és ujjaival kifésülte az összegabalyodott tincseket. Muszáj volt megtörnie a nyomasztó csendet. – Nincs mibe átöltöznöd, igaz? A bátyáddal nagyjából egyforma a méretetek, talán tud kölcsönözni neked néhány ruhadarabot. – Valószínűleg igen. – Michael kinyitotta az ablakot, hogy jöjjön be egy kis hűvös, esőillatú levegő. – Sürgősen üzennem kell Luciennek, hogy minden rendben, különben idejön, és darabokra szedi Skoalt. Ez is több volt a semminél: legalább mondott valamit! Catherine a túlméretezett jegygyűrűjére pillantott. Arany pecsétgyűrű volt, a Kenyon család címerpajzsával. A herceg tehát egyértelmű jelét adta, hogy áldását adja a házasságukra. És Michael? – Annyi minden történt az utóbbi napokban – szólalt meg halkan Catherine. – Nehéz elhinni, hogy férj és feleség vagyunk. Michael sípoló légzésétől megfagyott az ereiben a vér. A férfi kétrét görnyedt, egyik kezével az ágy lábát markolta, a másikat a mellkasára szorította. – Jóságos isten, Michael! – kiáltott fel Catherine. – Mi a baj? – Enyhe… asztmás roham – zihálta a férfi. – Csak… friss levegőre… van szükségem. – Elvonszolta magát a kétlépésnyire lévő ablakig, és föltépte, hogy tüdejébe áramolhasson a hűvös tengeri levegő. Catherine töltött egy pohár vizet a mosdóállványon lévő kancsóból, és odavitte neki. – Kérsz inni? Michael két kortyra fölhajtotta a vizet, visszaadta a poharat, majd hátat fordított a falnak, és lecsúszott ülő helyzetbe a padlóra. Hamuszürke volt az arca, a nyaki ütőere vadul lüktetett. – Jól vagyok. Tényleg. De az ördögbe is, egy héten belül már a második roham! Kezdek szétesni. Catherine letérdelt mellé. Ápolónőként és feleségként is aggodalmasan vizsgálgatta az arcát. – A második? – Amikor Stephen rám talált Great Ashburtonben, a fogadóban, volt egy sokkal súlyosabb rosszullétem. – A férfi arcán megfeszült a bőr. – Ugyanolyan szörnyű volt, mint amikor anyám meghalt. Catherine-be belenyilallt a fájdalmas gondolat, hogy ő váltotta ki Michael rohamát a megjegyzésével, miszerint ők már férj és feleség. Halkan megkérdezte: – A testi-lelki kimerültség okozta, vagy az, hogy nem akarsz a férjem lenni? A férfi szeme mélységes szomorúságot tükrözött. Túl fáradt volt ahhoz, hogy leplezni tudja érzelmeit. – Soha életemben nem akartam semmit annyira, mint azt, hogy a feleségem légy.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

221


Catherine szíve egy csapásra háromszor olyan szaporán vert. – Akartad, hogy a feleséged legyek? Tehát nem csak kötelességből vettél el? – Ez esetben a kötelességtudat készséges hajlandósággal párosult. Catherine nagy erőfeszítés árán próbálta megérteni. – Akkor miért néztél ki úgy, mintha a halálos ítéletedet hallgatnád? Michael ajka kesernyés mosolyra görbült. – A vérontáshoz elég jól értek, de a boldogságról nem sokat tudok. Catherine rádöbbent, hogy a férfi nagyon is igazat beszél. Nagyon tud szeretni és szeretetet elfogadni, de soha nem volt rá alkalma, hogy kifejezésre juttassa ezt a képességét. Tudta, ha most sikerül közel kerülnie hozzá, és gyógyítgatni kezdi a sebzett lelkét, a férfi örökre az övé lesz. Erősen imádkozott, hogy a megfelelő szavak jöjjenek a szájára. – Annak idején, amikor tele voltam félelemmel – kezdte –, egy bölcs ember azt mondta nekem, hogy a félelmeim nem egy óra alatt alakultak ki, és nem is egy óra alatt fognak elmúlni. Ugyanez érvényes a sebzett szívekre is. Catherine előrehajolt, és minden szívfájdalmát belesűrítette gyengéd csókjába. – Te bölcs és kedves voltál, eloszlattad a félelmemet. Hadd tegyem én is ugyanezt, Michael! A szívedet nem egy nap alatt sebezték meg, nem is egy nap alatt fog begyógyulni a seb. De engedd, hogy szeresselek, és ígérem, hogy idővel örülni fogsz neki. Michael rekedtes, nyögésszerű hangot adott, a karjaiba vonta Catherine-t, és alaposan megropogtatta a csontjait. – Bármennyire igyekeztem, soha nem voltam elég jó – suttogta. – Az ember könnyen elhiszi, hogy ez örökké így lesz. Egy hamis szerelemért föláldoztam a becsületemet, a tisztességemet. Egy ilyen súlyos vétség után kaphat az ember még egy esélyt? Catherine fölemelte a fejét, és a férfi szemébe nézett. – A barátod, akit elárultál, adott neked még egy esélyt – mondta halkan. – A bátyádtól is kaptál még egy esélyt, hogy a család tagja lehess. Miért ne érdemelnéd meg ugyanezt a szerelemben is? Ha van valaki, aki megérdemli, hát te vagy az! Ilyen erős, jellemes, kedves férfit még soha életemben nem ismertem. Már Brüsszelben beléd szerettem, még ha ezt nem is mondhattam ki hangosan. Michael újra a karjaiba vonta. Olyan erős érzelem kerítette hatalmába, hogy nem is tudta, öröm-e vagy fájdalom. – Amikor Brüsszelben találkoztunk, úgy éreztem, rám omlott egy hegy – kezdte akadozva. – Attól fogva te töltötted ki a gondolataimat, pedig gyűlöltem magamat, amiért egy férjes asszonyba habarodtam bele. Később titkon abból merítettem vigaszt, hogy a véred csörgedezik az ereimben, így amikor a leginkább epekedtem utánad, elmondhattam, hogy velem vagy. – Veled is voltam – felelte csöndesen Catherine. – Ha testben nem is, lélekben mindenképpen. Michael lehunyta a szemét, és hosszú, hosszú ideig magához szorította a nőt. Catherine teste meleg volt, adakozó, szerelmet kínáló. Csak az állt még közéjük, hogy ő ezt képtelen elfogadni. Kinyitotta a szemét, és elengedte a nőt. – Aludjunk, Catherine. Attól majd magamhoz térek valamelyest. Fölállt, és talpra segítette Catherine-t is. Aztán megtorpant, mert a nő válla fölött megpillantotta az égboltot. Elállt az eső, és az égbolton átívelő szivárvány éppolyan természetfölöttien gyönyörű volt, mint Catherine. A férfi merőn nézte a szemkápráztató jelenséget, és egy csapásra helyükre kerültek a lelke egymástól elszakított darabkái. Egy olyan világban, amelyben van szivárvány, és vannak olyan barátok, mint Nicholas, ugyan miért ne hihetne abban, hogy Catherine mellett rátalál a szerelemre is? A lénye legmélyén olyan belső béke szökkent szárba, amilyet azelőtt soha nem tapasztalt.

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

222


Catherine vállára tette a kezét. A nő tengerzöld szemei az arcát fürkészték. – A kaleidoszkópom a megtört szivárványt, az összetört álmokat jelképezte számomra – szólalt meg halkan a férfi. – Ha belenéztem, rendet tudtam teremteni a káoszban. De most már nincs rá szükségem. Odanézz! Catherine követte a tekintetét. Az égen még mindig ott csillogott a szivárvány, a mennyek birodalma jelt adott a földi világnak. – Te hozod el a rendet az életembe, Catherine. A rendet és a szerelmet. – Akkor, úgy tűnik, szeretjük egymást. Ilyen egyszerű az egész. És nagyon is rendjén való. – A nő szeméből sugárzott az öröm. Fölemelte a fejét, és megcsókolta Michaelt. Nem a tomboló testi vágy hírnöke volt az ölelése, nem is a kétségbeesésé. Egyszerűen csak volt. A csöndes béke, a bensőséges lelki közösség pillanatát élték át, amire a mögöttük álló zűrzavaros napokban nem volt alkalmuk. A férfinak a békés pillanat eszébe juttatta, mennyire kimerült. – Feküdjünk le, kedves, és aludjunk egy-két napig – mondta, majd elengedte a feleségét. Catherine szája pajkos mosolyra húzódott. – Végre törvényesen hálunk egy ágyban! – Kár, hogy ilyen fáradt vagyok. Nem tudok úgy viselkedni, mint egy újdonsült férj. – Arra még lesz alkalmad bőven – nyugtatta meg Catherine, majd elnyomott egy ásítást, és vetkőzni kezdett. Michael is követte a példáját. Gépies mozdulatokkal vetette le a ruhadarabjait, mert képtelen volt levenni a szemét Catherine-ről. Mindig is bámulatosan szépnek találta a nőt, de most már a felesége. A felesége. Catherine fölemelte a karját, hogy összefogja hátul a haját, és Michael megpillantotta a könyökhajlatában a vérátömlesztéskor szerzett heget. A szívében kisarjadó gyengéd érzelem pillanatok alatt átitatta egész testét. Catherine magával az élettel ajándékozta meg, és az ajándéka élete végéig vele marad. Catherine bebújt a takaró alá, és értetlenül pillantott a férjére, hogy miért késlekedik. Michael szája fanyar mosolyra húzódott. – Tudod, mit, lehet, hogy nem is vagyok annyira fáradt! Catherine keze kinyúlt a takaró alól, a mosolya ragyogott, mint a szivárvány. – Akkor gyere, kedves, tegyünk egy próbát! Epilógus Skoal szigete, 1817 tavaszán A keresztelő illendően zajlott le. Pedig jelen volt Lusta Lajos is, de nagyon rendesen viselkedett. És még az ünnepelt is csak egy rövid, riadt nyöszörgést hallatott, amikor hideg vizet csöpögtettek a homlokára. A szertartást követő összejövetelt viszont fergeteges jókedv jellemezte. Mivel meleg nap virradt rájuk, Catherine a társaság más hölgytagjaival együtt az árnyékban telepedett le. A frissen megkeresztelt Nicholas Stephen Torquil Kenyon kézről kézre járt, mindenki ölében elidőzött egy kicsit, és rettenetesen élvezte, hogy a figyelem középpontjában van. A kert túlsó végében, a smaragdzöld pázsiton krikettparti vette kezdetét, a közelükben pedig az apróságok számára kerítettek el egy kis területet. Clare a szeméhez emelte a kezét. – Catherine, a kislányod életveszélyes, ha labdát kap a kezébe! Ha Oxfordba lányok is járhatnának, tárt karokkal fogadnák a krikettcsapatukban! Catherine elnevette magát. – Amy sikereiben azért van némi szerepe annak is, hogy a dédapja a bíró. Nádpálcával náspángolná el azt a pimasz alakot, aki nem méltányolja eléggé Amy tudását! – Az öreg lord hihetetlenül erőre kapott. A kerekes szék már a múlté volt, kicsit sántított ugyan, de vidáman járt-kelt. Miután hivatalosan is unokájává fogadta Davint, és az örökösévé tette, visszanyerte az életkedvét. Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

223


– Életemben nem láttam még olyan krikettpartit, ahol ennyi főrend nyüzsgött volna a gyepen – folytatta Catherine. Clare elkacagta magát, és megpaskolta gömbölyödő pocakját. – Még szerencse, hogy én alapos indokkal ki tudtam menteni magam. Kit és Margot sokkal atletikusabbak nálam. A következő ütőjátékos a karcsú, barna hajú Kit Fairchild volt, akit Catherine Londonban Michaellel látott. Odaállt a kapuhoz, és fenyegetően meglóbálta az ütőjét. A labdavető Lucien volt, a férje. Úriember lévén nem akart sérülést okozni a feleségének, ezért nem túl erősen dobta felé a labdát. Jutalmul villámgyorsan le kellett húznia a fejét, miután Kit megsuhintotta az ütőt, és a kert másik végébe bombázta a labdát. A csapata futásnak eredt, és négy pontot értek el, mire Davin Penrose-nak végre sikerült elkapnia és visszadobnia a labdát. A kétéves, napsugárszőke Lady Elinor Fairchild nagyot kurjantott örömében, és bámulatos sebességgel indult el az édesanyja felé. Kenrick Davies, avagy Tregar vicomte-ja, aki legalább annyira fekete hajú volt, amennyire Elinor szőke, a nyomába eredt. Két és fél évesen első szerelmét élte át, rajongása tárgya Elinor volt. Lusta Lajos is kiszimatolta, hogy valami izgalmas dolog történik. Föltápászkodott, és a gyerekek után iramodott. A labda éppen a feje fölött repült volna el, ő azonban rá nem jellemző módon a levegőbe szökkent. Hosszú füle hátracsapva a testéhez simult, a szájával pedig ügyesen elkapta a süvítő krikettlabdát. Nagy nevetés tört ki. Mindenki egyetértett abban, hogy ideje szünetet tartani, és megkóstolni az asztalokra kirakott ételt-italt. Rafe megjegyezte, hogy a labdának száradnia kell. Clare fölállt, és elsétált a férjéért meg a kisfiáért, akik a fűben hemperegtek. Nicholasnál fesztelenebbül viselkedő grófot aligha látott még Anglia. Catherine örült, hogy. a kisfia az ő nevét kapta. Az pedig, hogy Clare és Nicholas szomszédságában, a völgy túloldalán élnek, a házassága egyik legkellemesebb velejárója volt. Michael is otthagyta mezőnyjátékosi pozícióját, és az éhes tömeggel szemben haladva odasietett Catherine-hez, aki lustán elnyújtózott a székében, ölében a kisbabával. Látta, hogy a férje arcára színtiszta öröm ül ki. Egyéves házasság után sem unta meg az arcát és az oly jól ismert, erőteljes testét. A gondolatra elöntötte arcát a forróság. – Szenthez méltatlan gondolatokat forgatsz a fejedben, kedves? – mosolyodott el Michael. Catherine körbepillantott. Szerencsére senki sem tartózkodott hallótávolságon belül. – Túl jól ismersz – mondta a férjének. – Túl jól? Azt soha! – Michael csókot lehelt a homlokára, majd a kisfiáéra is, és letelepedett Catherine széke mellett a fűre. – Ragyogó ötlet volt, hogy itt tartsuk a keresztelőt. Skoal tökéletes hely egy kis tavaszi vakációhoz. – Kár, hogy Kenneth nem tudott eljönni, de így is pompás, hogy ilyen sok barátod együtt van. – Catherine tekintete most a fekete hajú Rafe-en és az aranyszőke Margot-n állapodott meg, akik éppen átvették kilenchónapos kisfiúkat. Az ifjú márki, akinek ugyanolyan fekete haja volt, mint az apjának, gyöngyöző kacajt hallatott, és boldogan integetett a kezével, amikor az édesanyja fölnyalábolta. – Nagyon aranyos kis siserahad jött össze a bukott angyaloknál – jegyezte meg Catherine. – Kíváncsi vagyok, olyan jó barátok lesznek-e a gyerekek is, mint apáik. Michael elmosolyodott Kenrick és Elinor láttán, akik a két boldog édesanya felügyelete mellett közösen nyaltak egy gombóc fagylaltot. – Biztos vagyok benne, hogy a következő generáció is őrzi majd a barátságot, de nem lesz akkora szükségük egymásra, mint apáiknak. Catherine megcirógatta a férje haját. Hálát adott az égnek a négy bukott angyalért, és a barátságukért, amelynek révén ilyen nagyszerű férfiak lettek. Legfőképpen azonban Michaelért adott hálát a Teremtőnek, hiszen azelőtt nem is tudta, hogy létezik a világon annyi

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

224


szeretet és gyengédség, amennyit tőle kapott. – Emlékszel az első Skoalon töltött esténkre, amikor fölébresztettél, hogy menjünk vacsorázni? – kérdezte. Michael pajzán pillantást vetett rá. – Hogy is tudnám elfelejteni? Minden önuralmamra szükség volt, hogy ne téged faljalak föl! Catherine ismét fülig pirult. – Életem legcsodásabb álmából vertél föl. Michael bátorítóan nézett rá, hogy folytassa. – Azt álmodtam, hogy normális nő vagyok, te pedig a férjem vagy, és az első gyermekünket várjuk. – Előrehajolt, és minden együtt töltött nappal egyre erősödő szerelme jeléül megcsókolta. – Ki mondta, hogy az álmok nem válhatnak valóra?

Bukott angyalok 5.

Mary Jo PUTNEY

225


Történelmi adalékok Vérátömlesztési kísérletet a 17. században végeztek először. Sok esetben állati vért ömlesztettek át emberbe, azon az alapon, hogy mivel az ember eszik marhasültet, semmi baja nem lehet a borjúvértől. A dolog természetesen nem működött. A későbbi, emberből emberbe történő vérátömlesztéssel való kísérletezés pedig finoman szólva esetleges eredményeket hozott. A vérátömlesztés gyakorlati alkalmazására csak azután kerülhetett sor, hogy Kari Landsteiner 1901-ben fölfedezte a vércsoportokat. Ezzel együtt 1873-ban készült egy tanulmány, amely az előző fél évszázad 243 vérátömlesztési kísérletét foglalta össze. Természetesen komoly szerephez jutott a vakszerencse (amikor elmondtam egy hematológusnak és egy érsebésznek, milyen módszereket alkalmaztak, mindketten elborzadtak), de néhány esetben mindenképpen életet mentett a beavatkozás. Michael vércsoportja természetesen AB, azaz bárkitől kaphat vért. A 105. ezred, amelynek Michael a parancsnoka volt, kitalált alakulat. Azoknak a katonáknak a bátorsága azonban, akik Waterloonál állták a sarat és hősi halált haltak, nagyon is valódi. Skoal szigete is kitalált hely, de számos jellemzőjét a Csatorna-szigetek közé tartozó Sarktól kölcsönöztem, amely állítólag a feudalizmus utolsó szigete a világon. Lusta Lajos viszont valódi. Ilyen kutyát ugyan ki tudna megálmodni?

Bukott angyalok 5.

ROMANTIKUS REGÉNYEK. Mary Jo Putney MEGTÖRT SZIVÁRVÁNY GENERAL PRESS KIADÓ ALAPÍTVA 1988-BAN

Recommend Documents