Romantikus regények. Brenda Joyce HALÁLOS ÍGÉRET. General Press Kiadó ALAPÍTVA 1988-BAN

Romantikus regények

Brenda Joyce

HALÁLOS ÍGÉRET

General Press Kiadó ALAPÍTVA 1988-BAN

A mű eredeti címe Deadly Promise Copyright © 2003 by Brenda Joyce Dreams Unlimited, Inc. Hungarian translation © Pálfalvi Ilona © GENERAL PRESS KIADÓ Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás. A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is. Fordította PÁLFALVI ILONA Szerkesztette SARUDI ÁGNES A borítótervet ZELENYIÁNSZKI ZOLTÁN készítette ISSN 1586-6777 ISBN 978 963 643 333 8 Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ 1138 Budapest, Viza utca 9-11. fszt. 2. Telefon: 359-1241, 270-9201 Fax: 359-2026 www.generalpress.hu [email protected]

Felelős kiadó LANTOS KÁLMÁNNÉ Művészeti vezető LANTOS KÁLMÁN irodalmi vezető SZALA BOGLÁRKA Felelős szerkesztő SZABÓ PIROSKA Készült 22,5 nyomdai ív terjedelemben Kiadói munkaszám 3279-1 1

Fénylő csillagomnak, Adamnek

Első fejezet New York City, 1902. március 27., csütörtök

Francesca

Cahill, bár úri családba született, és eladósorban lévő vagyonos örökösnőnek számított, mostanában elnyerte a város leghíresebb (és leghírhedtebb) magánnyomozója címet. Egész életében fittyet hányt mind az írott, mind az íratlan szabályoknak, s bár művelt, magasan iskolázott nő, aktív reformer volt, az általános megítélés szabadelvűnek, és nem éppen feleségnek való ifjú hölgynek tartotta. Az elmúlt három hónapban tanúsított viselkedése nem segítette személyes hírnevének helyreállítását. Rick Bragg rendőrfőnök oldalán részt vett számos szörnyű bűntény nyomozásában, s ennek következtében a város legolvasottabb napilapjainak címoldalán is szerepelt. Ezzel még tovább sokkolta az úri társaság jelentős részét, a saját családjáról már nem is beszélve. A jó híre romokban hevert, de ez nem izgatta őt különösebben. Ami azt illeti, egy meglepő fordulat révén jó hírneve akár még helyre is állhatna, mivel Francesca titokban a város egyik leggazdagabb és legismertebb vállalkozójának, Calder Hartnak a jegyese lett. Azt azonban nem is tudta eldönteni, hogy ezt bánja-e, vagy örüljön neki. De ha a jegyességük idáig túlélte mindazt, amit művelt – amikor erre gondolt, kirázta a hideg –, a nyilvános bejelentés csúf kis kacsából hattyúvá változtatja. Ám most komolyan kételkedett abban, hogy Hart valaha is szóba áll vele, nemhogy még a jegyességüket továbbra is fenntartsa. Ez egyszerre jelentett megkönnyebbülést és bánatot. – Francesca Cahill! Egy teljes hónapra eltűntél! Majd meghalok a kíváncsiságtól, hogy miért – kiáltotta Lady Montrose, született Connie Cahill, aki épp az imént lépett be Francesca szobájába. Francesca legbelül szégyellte magát, amint szemben állt örökké hihetetlenül divatos és elegáns nővérével. Nevetségesnek találta, hogy majdnem az egész város hősként gondol rá. Ez nem volt igaz. Valójában gyáva volt, hiába menekült meg számos veszélyes és halálosan fenyegető csapdából, amelyeknek egyedül merészkedett a

közelébe. Gyáva volt, mert csak egy gyáva menekül el az elől a férfi elől, aki feleségül kívánja venni. Ha a felzaklató, sötét hajú Calder Hartról volt szó, inába szállt a bátorsága. Connie közelebb lépett, miután becsukta a gyönyörűen berendezett szoba ajtaját, annak a szobáét, amelynek a berendezésében Francescának szava sem volt, mert azt az édesanyja, Julia és a nővére tervezte meg. Nem igazán bánta, sem akkor, sem most. A berendezés, a divat, a vásárlás, a zsúrok egyáltalán nem érdekelték. Magára erőltetett egy mosolyt, és mindössze egy fűzőben és egy bugyiban a nővére felé sietett, hogy megölelje. – Én is örülök, hogy látlak – suttogta, s ezt komolyan is gondolta. Connie nemcsak a nővére volt, hanem a legjobb barátnője is. – Ne alakoskodj velem! – mondta Connie, miközben kezét karcsú csípőjére tette. Gyönyörű sötétkék estélyi volt rajta, nyakán és csuklóján a könyékig érő fehér szaténkesztyű fölött zafír ékszer tündökölt. – Tudom, hogy miért tűntél el! – Kék szeme élesen villant. Francesca megdermedt. Nem valószínű, hogy Connie tudja. Mielőtt elhagyta a várost, azzal az ürüggyel, hogy meglátogatja egy régi, lábadozó iskolatársát, csak egy rövid üzenetet hagyott Hartnak, amelyben alig adott magyarázatot az eltűnésére, s azt kérte, hogy az eljegyzésüket tartsa addig titokban, amíg vissza nem tér New Yorkba. Francesca nagyon bölcsen nem adott meg címet. Valójában azért hagyta el a várost, hogy végiggondolja az életét és hirtelen döntését, amellyel elfogadta Hart házassági ajánlatát. – Mi az, amit tudni vélsz? Connie felsóhajtott. – Elizabeth Jane Seymour nem létezik, Fran. Emlékeznék egy ilyen nevű barátnőre! Csak azért döntöttél úgy, hogy elmész a városból, mert nem tudtad tovább elviselni azt a kínos helyzetet, amibe belekeverted magadat. – Connie, az általános vélekedés szerint is gyönyörű, platinaszőke nő, rejtett elégedettséggel nézett Francescára. A lány válaszképpen felsóhajtott. Connie-nak igaza volt. A házasság sohasem szerepelt a tervei között! És ehhez képest most mit csinál? Eredetileg újságíró akart lenni, aki feltárja a világ bajait a tehetősek előtt, hogy elősegítsék az olyannyira szükséges reformokat, és

adakozzanak a humanitárius segélyekre. Ez a terv magában foglalta azt is, hogy magasabb képesítést szerez egy, a nők számára nyílt ismert intézményben, a Barnard Főiskolán. Mindez azonban, s vele az élete is, egy ideje kezdett kibillenni: egész pontosan múlt január óta. Miközben bekapcsolódott egy rettenetes bűnügy megoldásába, szerelmes lett, és azóta semmi sem a régi, és talán soha nem is lesz az. És hogy a helyzet még bonyolultabb legyen, nem Calder Hartba szerelmesedett bele. Connie talán még nem tud az eljegyzéséről, ami azt is jelentette, hogy az édesanyjuk sem. Pedig Julia Van Wyck Cahill leghőbb vágya az volt, hogy Francescát megfelelőképpen férjhez adja, méghozzá azonnal, mielőtt megold egy újabb bűnügyet, és újfent a főcímekben szerepel. Julia rendkívül erélyes asszony volt, aki mindig elérte, amit akart. – Igen, túl nagy volt a gáz errefelé – ismerte el kényszeredetten. Connie a szemébe nézett. – Gáz? Ez úgy hangzott, mintha az a kis gengszter, a védenced, Joel Kennedy mondta volna. – Azt hiszem, ragad róla rám egy s más – mormolta Francesca, aki a nyomozásban sokszor támaszkodott a tizenegy éves fiúra. Joel közelről ismerte a város legrosszabb kerületeit, s ő volt Francesca kalauza, sőt annál is több. – Ó, Fran! Mindketten jelen lesznek a ma esti Wainscot bálon. – Connie pillantása a Francesca háta mögötti ágyra esett, ahol egy élénk, sötétpiros báli ruha terült el. – Mama mondta, hogy te is elmész. És ahogy látom, a piros ruhád veszed fel. – Mindentudó mosollyal nézett a húgára. – Ez nem azt jelenti, amire gondolsz! – kiáltott fel Francesca. Rick Bragg, a rendőrfőnök, valamint hírhedt és gazdag féltestvére, Calder Hart is ott lesz az esti bálon. Csöbörből vödörbe, gondolta. Ó, te jó ég, mit tegyen? Helyesen cselekszik? Hogy lehet hozzámenni egy olyan férfihoz, akit nem szeret, még akkor is, ha annak a férfinak egyetlen pillantásától is felforr a vér az ereiben? Különbözhet-e két féltestvér ennyire egymástól, és lehetnek-e ilyen vérmesen féltékenyek egymásra? Bár ne lennének riválisok!

– Akkor mondd el, mit kellene gondolnom! – mondta Connie, és Francescához lépett, majd átkarolta. A nővéreket gyakorta ikertestvéreknek nézték, bár Francesca hajszíne érett mézre hasonlított, bőrének pedig őszibarack és arany árnyalata volt. Francesca elhárította magától ezt a dicséretet. A nővére valóban gyönyörű, míg ő csak átlagos szépségnek számít. Connie mindig kitűnt a tömegből, de Francesca csak penészvirág (és könyvmoly) volt élete nagy részében. Mostanáig. Francesca leült mellé, és megfogták egymás kezét. – Én is aggódom saját magam miatt – mondta halkan a lány. – Ó, Fran, egy hónap nem volt elég, hogy kitisztuljon a fejed? – Igen is, meg nem is – suttogta Francesca. – Még mindig Bragg és Hart között őrlődsz? – Connie most nem mosolygott. Aggódott. Francesca bólintott, s azt kívánta, bárcsak tudná, mit tegyen. Lassan előhúzott egy láncot a fűzőjéből. Hatalmas, körte alakú gyémántgyűrű himbálózott rajta, amely egész vagyont ért. A szíve gyorsabban vert, ahogy az impozáns jegygyűrűt meghimbálta. Connie szeme kikerekedett. – Ó, istenem! Connie pislogni kezdett, és Franre nézett. – Eljegyeztek? – Igen. Sietősen. Titokban – tette hozzá. – De fogalmam sincs, vajon még jegyesek vagyunk-e, de ha nem, akkor az a legjobb. A házasság nem nekem való, és ezt mindketten tudjuk. – De a szavai üresen és hamisan csengtek. Connie talpra ugrott. – Micsoda ostobaság ez? Te bolond! Elmenekültél és tönkre tetted a legjobb dolgot, ami csak történhet veled! Imádkozom, hogy ne legyen igazad, és remélem, még nem szalasztottad el ezt a lehetőséget, Fran. Francesca nagyot nyelt. Egyik fele azt kívánta, bár ne menekült volna el, és ezzel ne tette volna tönkre ezt a titkos eljegyzést. – Utazhatok veled és Neillel egy kocsiban a bálba? Ma egyáltalán nem vagyok olyan hangulatban, hogy a mama leckéztetését hallgassam egész este.

Connie bólintott. – Hát persze. – De nagyon figyelmesen nézett a húgára. – És azóta a nyakadban hordod ezt a gyűrűt? Levetted akár csak egyszer is? – Nem várt Francesca válaszára. – Gyanítom, hogy nem. És ezt a ruhát akarod felvenni. Amit ő is annyira kedvel. Azt hiszem, alulbecsültelek. – Ostoba vagyok, Connie, amikor különlegesnek hiszem magam, ahogy eddig mindegyik nője ugyanezt hitte magáról! – kiáltott fel Francesca. És ez volt az igazság. Connie megragadta a vállát. – De te valóban különleges vagy! Te jó ég! Te vagy a legbátrabb és legokosabb, és egyben a legcsökönyösebb nő, akit valaha is ismertem. Gyerekkorod óta minden pillanatodat azzal töltöd, hogy a szegények és gyámoltalanok jogait véded, és harcolsz is értük! Főiskolára jársz, Fran, főiskolára, hány nő teszi ezt? És kell-e mondanom, hogy az elmúlt három hónapban te lettél a város leghíresebb amatőr detektívje? Rólad szóltak a hírek, Fran. Rettenetes bűnözőket juttattál a törvény elé. Francesca pislogott egyet. – Nos, ahogy így felsorolod, nekem úgy tűnik, mintha inkább szertelen lennék. – Nem, nem szertelen, hanem eredeti, bátor, gyönyörű és különleges vagy! – kiáltotta Connie. Francesca szorosan megölelte. – Te vagy a legjobb nővér, akit csak egy lány kívánhat magának – suttogta. – Bárcsak te is úgy szemlélnéd magad, ahogy a világ és ahogy én is látlak! Francesca elmosolyodott. – Jobb, ha felöltözöm. Így is késésben vagyok. – Igen, ez igaz – mosolygott vissza Connie is melegen. – Szükséged van segítségre? Hívjam Bette-et? – Ne, minden rendben – válaszolta Francesca, s megfordult, hogy a kezébe vegye a provokatív piros ruhát. De hazudott. Semmi nem volt rendben. Rettenetesen meg volt ijedve.

Francesca átadta a köpenyét az inasnak. A merész piros ruha volt rajta, fekete kesztyűt viselt hozzá, amely a könyökén felül ért, és egy rubinvörös gyönggyel hímzett retikült szorongatott, amelyben ott lapult a gyűrű. A haját feltűzte, és Connie ragaszkodott hozzá, hogy vegyen fel egy vékony gyémánt nyakláncot is, a fülébe pedig apró gyöngyös gyémánt fülbevalót tegyen. Amint Connie is átadta a prémstóláját, Francesca az előcsarnokból bepillantott a hatalmas, márványpadlós, fehér falú fogadóterembe, amelyet hatalmas kristálycsillárok díszítettek. Mivel meglehetősen későn érkeztek, már nagy tömeg gyűlt össze, a hölgyek csillogó ékszereket viseltek az ujjatlan, selyemből és taftból készült ruhakölteményeikhez, a férfiak fekete szmokingban feszítettek. Fehér öltönyös pincérek hordták körbe a pezsgőspoharakkal teli tálcákat. A szomszédos bálteremben már játszott a zenekar. Francesca felfedezte a bátyját, Evant, aki egy feltűnően szép bárónő, Bartolla Benevente mellett állt, majd meglátta Rick Bragget. A szíve megállt egy pillanatra. A férfi azonban már ebből a távolságból is észrevette, s a meglepetéstől tágra nyílt szemekkel nézte a lányt. Tett egy lépést előre, és Francesca megdermedt, amint meglátta az oldalán a gyönyörű kis asszonyt. Leigh Anne apró termetű volt, a bőre, mint a porcelán, szeme smaragdzöld fényű, hajfürtjei hollófeketék. Úgy nézett ki, mint egy tökéletes kis játék baba. Francesca szíve elszorult. Bragg, feleségét otthagyva a társasággal, akiket Francesca nem ismert, hosszú léptekkel elindult felé. – Jobb, ha minél hamarabb észre térsz, Fran! – suttogta Connie. – Amióta elmentél, állandóan együtt járnak mindenhova. Ha valamilyen esemény van, ez a nő ott lóg Bragg karján. És kedvelik őt. Több szervezethez is csatlakozott, tagja például az Ötven Hölgy Klubjának és a Tizenötök Tanácsának – mondta Connie, a kormány reformmozgalmához tartozó politikai szervezetekre utalva. – A múltkoriban meghívott ebédre. Francesca mozdulatlanná dermedt. Egy pillanatig alig kapott levegőt. Leigh Anne csatlakozik a reformokhoz? Ez aztán végképp nem tisztességes! – Gondolom, visszautasítottad.

Connie komor arckifejezéssel válaszolt: – Elfogadtam. Holnap lesz az esemény. A közoktatás a témája. Szerintem azt vitatják meg, hogy pénzt kellene összegyűjteni még több iskola létrehozására. A városban katasztrofális volt a közoktatás állapota. Több ezer gyermek nem járhatott iskolába, pusztán azon oknál fogva, hogy nem volt elég iskola és elég tanár sem. A város újonnan megválasztott polgármestere, Seth Low a haladó elképzeléseivel nyerte meg a választást, amelyeknek egyike egy jó kormányzat létrehozása volt, olyané, amely törődik az emberek jóllétével. És ebbe beletartozik az oktatás is. Francesca gyermekkora óta reformer gondolkodású volt, a kezdetekben süteményt árult, hogy pénzt gyűjtsön az árva gyermekeknek. Hat társaság aktív tagja volt, köztük a Városi Egyesület Hölgyklubjáé is. Egyik fő célkitűzése a mindenki számára elérhető oktatás volt, és ezt Connie is tudta. Francesca most harag és csodálat között őrlődött. Mindezt egy olyan asszony iránt érezte, akit legfőképpen megvetni akart. Leigh Anne több mint gyönyörű, de a szíve mélyén biztos, hogy nem reformer. Ez csak ürügy arra, hogy visszanyerje Rick Bragg szívét. – Gyere el velem! – kérte Connie. – Bragg felesége meghívta a város harminc leggazdagabb asszonyát. Valószínűleg az a szándéka, hogy megkérjen bennünket egy jelentős adománytételre. Ezeket a hölgyeket meg kellene ismerned, Fran! Francesca savanyú képpel válaszolt: – Magántőkével nem lehet megoldani a város közoktatását. De Connie-nak igaza volt. El kell mennie, hogy találkozzon ezekkel az asszonyokkal, s talán néhányukat megnyeri az ügynek. Részt kell vennie Leigh Anne ebédjén, még akkor is, ha irtózik tőle. – Olyan makacs vagy, mint egy öszvér, Fran, egy szemellenzős öszvér. – Connie majdnem toppantott a lábával. A feléjük közeledő Bragget nézte, csakúgy, mint Francesca is. Annyira jóképű volt! A Braggekre oly jellemző kreol bőre és napszítta csíkokkal tarkított haja volt. Nemes vonású arcában topázként csillogott a szeme, a válla széles, a csípője keskeny volt. Francesca azt

kívánta, bárcsak a dolgok megváltoznának valamilyen csoda folytán. Aztán kijózanodva behunyta a szemét. A lehetetlenért fohászkodni léha gondolat, és merő időpazarlás. Végre el kell fogadnia a csúf valóságot, hogy a férfi már régóta boldogtalan házasságban él. – Neillel elvegyülünk a vendégek között. Sok szerencsét, Fran! – suttogta Connie, majd elsuhant a férje karján. Fran szemei kipattantak, és látta, hogy Bragg alig néhány lépésnyire van már csak tőle. Hihetetlenül elszántnak tűnt. Amikor megállt előtte, a lány megpróbált rámosolyogni, de nem sikerült. – Jól van? Francesca szíve összeszorult. A férfi első gondolata mindig az ő hogyléte volt. – Igen, jól. És maga? – Francesca tekintete elsiklott a férfi mellett, s Leigh Anne-re vetődött, aki árgus szemekkel figyelte őket. A férfi megvonta a vállát. – Szó nélkül tűnt el a városból. Négy hétig távol volt. Hallottam valamit egy lábadozó barátnőről suttogni. Francesca? – Komoly átható pillantással nézte a lányt. Francesca nagyot nyelt, és elvörösödött. – El kellett mennem egy időre. De nem volt semmiféle lábadozó barátnő. – Értem. A férfi összeszorította az állkapcsát, és aranyosan csillogó szeme elsötétedett. Csend telepedett köréjük. Francesca nem tudta, mit mondjon. – Én üldöztem el önt – jegyezte meg a férfi komor hangon. – Annyira sajnálom, Francesca! – Ne hibáztassa magát. Az én választásom volt, hogy elmenjek – mondta a lány, de nem árulta el szökése valódi indokát, ismét Leigh Anne felé pillantott. Az asszony semleges arckifejezése ellenére is kiragyogott a tömegből. – Hogy van a felesége? – Még az azóta eltelt idő ellenére is nehéz volt kiejtenie ezt a szörnyű szót, amely romba döntötte az életét: felesége. A férfi láthatóan megdermedt.

– Semmi változás – mormolta mérgesen a fogai között. – Továbbra is érvényben van az egyezségünk, hogy a hat hónap elteltével elválunk. Francesca feszült arccal próbált mosolyogni, érezte, hogy a szívébe belesajdul a fájdalom, és tudta, hogy ez nem fog bekövetkezni. Leigh Anne négy évvel ezelőtt elhagyta Bragget, és Európában töltötte ezt az időszakot. Nemrég hazatért, hogy visszakövetelje a helyét a férje oldalán. Francesca szinte biztosnak vette, hogy Leigh Anne meg fogja nyerni a csatát a házassága visszaállításáért. Bragg mindig szörnyen mérgesen reagált a feleségére, mindahányszor szóba került a téma, ami azt jelentette, hogy még mindig szenvedélyes érzelmek kapcsolják az asszonyhoz. Amikor először találkoztak, Francesca nem tudta, hogy Bragg már házas, és első látásra fülig beleszeretett. A férfi hirtelen lehalkított hangon azt mondta: – Hiányzott. Francesca elmosolyodott, mert a férfi volt a legjobb barátja, és neki is hiányzott Bragg. És akkor meglátta Calder Hartot. A mosoly lefagyott az arcáról, a szíve összefacsarodott, a pillantása a másik férfira tapadt. A helyiség túlsó felében állt öt másik emberrel, és egy élettől viruló kis szőke nő volt a karján. Sőt, annyira el volt foglalva a szőkével és a barátaival, hogy még csak észre sem vette Francescát, és egyetlenegyszer sem pillantott felé. A lány remegni kezdett, képtelen volt uralkodni magán, mintha a terem hőmérséklete hirtelen lecsökkent volna. A férfi egyszer sem nézett felé – pedig a feltűnő piros ruha volt rajta. Rosszul lett. A férfit már nem érdekli, már nem találja sem érdekesnek, sem vonzónak. Új kedvese van, s már nem akarja őt feleségül venni. – Mi az? – kérdezte Bragg élesen, de a lány továbbra sem volt képes levenni a tekintetét Hartról és a gyönyörű szőkéről. Bragg odafordult, majd kényszeredett grimaszt vágott. – Ezek szerint mégiscsak elcsábította magát, igaz? – kérdezte keserűen. Francesca egy pillanatig képtelen volt megszólalni. – Nem, természetesen nem – nyögte ki aztán, és ez volt az igazság. Senki nem viselkedett vele olyan tiszteletteljesen, mint épp a város leghírhedtebb nőfalója. Sőt, világossá tette, hogy a nászéjszakájuk előtt

nem fogja őt az ágyába cipelni, bármennyire is szeretné Francesca az ellenkezőjét. De az az éjszaka soha nem fog bekövetkezni. Ebben most már biztos volt. – Érzelmileg gondoltam – jegyezte meg Bragg kurtán. – Maga fel van dúlva. Istenem! A lány végre ránézett beszélgetőpartnerére, és halvány mosolyt erőltetett magára. – Nem vagyok feldúlva – hazudta. A gyűrű még a kezében szorongatott, gyöngyökkel hímzett retikül bársonyán keresztül is égette a kezét. – Jól vagyok. – Nagyot nyelt, és azon töprengett, vajon tudna-e hányni, ha elmenne a mosdóba. – A felesége egyedül álldogál. A férfi odafordult, és látta, hogy Leigh Anne magányosan áll, a csoport, amely addig körülvette, eltűnt mellőle. Az asszony kicsinek és angyalinak tűnt – ő volt a legszebb nő a teremben. Bragg újra Francescára nézett. – Aggódom maga miatt. Először ez az eltűnés, és most ahogy Hartra reagált! – Nincs oka, hogy aggódjon miattam – mondta a lány, s tekintete önkéntelenül is újra Hartra tévedt. A férfi bólogatott arra, amit valaki az imént mondott. A harminc év körüli szőke kedvesen, tartózkodóan nevetett. Hart egyszer sem pillantott Francesca felé. Észre sem vette őt. Mert már nem törődik vele. Egyáltalán. Mindennek vége tehát. De hát ő pont ezt akarta, nem? Bragg megragadta a lány kesztyűs kezét. – Mindig is aggódni fogok maga miatt – mondta. Francesca gyorsan rászegezte a tekintetét. – Jól vagyok. Tényleg. – Túl sápadt. Kivéve azokat a vörös foltokat az arcán. Lázas? A lány elgondolkozott, a férfinak igaza lehet, s talán a hirtelen izgalomtól megbetegedett. – Azt hiszem, nem maradok sokáig – suttogta, és majdnem elsírta magát. Mert Connie-nak igaza volt. Azért vette fel a piros ruhát, mert az Calder Hartnak nagyon tetszett.

És egy hónapon keresztül egyszer sem vette le a gyűrűt a nyakában lévő láncról, egyetlenegyszer sem. – Azt hiszem, ez jó gondolat – reflektált Bragg. Komoran Hartra pillantott, majd azt mondta: – Mrs. Davies-szel van. Mostanában többször is láttam őket együtt. Most aztán valóban elfogta a hányinger. A férfi azt ígérte, hogy hűséges lesz hozzá. De most, mivel már nem jegyesek, ez sem számít többé. – Nagyon csinos. – Özvegyasszony – világosította fel Bragg. – Nagyon összepasszol a természetük. Francesca érezte, hogy a hátán feláll a szőr. – Maga ismeri őt? – Mindenki elég jól ismeri. Nem kellene Hartot mentegetnie. Se most, se máskor. Mégis pont azt tette: – Lehet, hogy Hartnak rossz a híre, de velem mindig tökéletes úriember módjára viselkedett – mondta. És ez volt az igazság, mindaddig, amíg el nem jegyezte őt. Bragg fáradtan válaszolta: – Maga imádja megvédeni! – Aligha – tiltakozott a lány, s egyszerre érezte magát ingerültnek és betegnek. – Mennem kell – szólt hirtelen Bragg. De nem mozdult, hogy visszamenjen a feleségéhez. – Beszélhetnénk valamikor? Őszintén? Már olyan rég nem beszélgettünk, Francesca – mondta végül. A lány ellágyult, de nem vette le a szemét Hartról. – Holnap? – Örülnék – mondta a férfi. Bólintott, majd bizonytalanul megfogta a lány kesztyűs kezét. – Ne gyötörje magát az éjjel, főleg vele ne! – Meglepő módon kezet csókolt, majd távozott. Francesca erővel vette le a tekintetét Hartról, aki továbbra sem mutatta semmi jelét annak, hogy tudatában van az ő jelenlétének, és Bragget nézte, amint odalép Leigh Anne-hez. A tüneményes kis fekete nő a férjére mosolygott, majd kezét a karjára helyezte, és Francesca tudta, hogy a nyugodt és fegyelmezett arckifejezés ellenére a nő belül

aggódik. Majd újra Hartra nézett, aki most teljesen háttal állt neki, és nem bírta tovább. Kirontott a legközelebbi ajtón a folyosóra. Ott nekiesett a sima fehér falnak, s bár nem sírta el magát, de érezte, mennyire össze van törve. Felszolgálók járkáltak el mellette, a folyosó a konyhába vezetett. A háttérben edények zaja hallatszott, s Francescának egyetlen kívánsága volt csak: elszökni a bálból és Harttól. Haza kell mennie. Most már valóban vége. A faltól ellépve átölelte magát, s tudta, hogy valahogy meg kell nyugodnia, ha illedelmesen akar távozni a bálból. – Tényleg el akart menekülni előlem? A lány megdermedt, amikor a férfi lehelete súrolta a tarkóját, és a szíve nagyot ugrott az ijedelemtől. Lassan szembefordult a férfival. Már el is felejtette, Hart milyen hatással tud lenni rá. Amikor a tekintetük találkozott és összekapcsolódott, Francesca gyorsan kezdte kapkodni a levegőt. A férfi zavaróan jóképű volt, bár nem a klasszikus módon. A tagadhatatlan férfias hatás veszélyesen csábító lényéből fakadt. Nem az arannyal és barnával pöttyözött tengerkék szemei, nem az egyenes, határozott orra, nem a sötét bőre és éjféli feketeségre emlékeztető haja, nem a ruhák alá rejtett izmos teste hatott rá. A férfi egész lényéből sugárzó érzékiség tette, az aurájából sugárzó ellenállhatatlan erő. Hart a város keleti felében született törvénytelen gyermekként. Az anyja valaha szajha volt, s amikor a férfi még kicsi gyermek volt, meghalt. Mostanra Hart a város egyik leggazdagabb és legsikeresebb üzletembere lett, világhírű műgyűjtő, olyan ember, aki a semmiből jött, hogy mindent megkaparintson magának. A férfi rámosolygott. De mosolya erőltetett volt, a szeme hűvös maradt. Francesca mély levegőt vett. A férfi csak centiméterekre állt tőle, és neki eszébe jutott minden perc, amit erős karjainak ölelésében töltött. Elborították az emlékek, egyik a másik után. Eszébe jutott az első pillanat, amikor Rick Bragg irodájában meglátta a sötét hajú, nyugtalanító, figyelemre méltó férfit. Majd az is, amikor a férfi nagy összegű adományt adott át neki valamelyik egyesülete számára a Plaza éttermében, ahol rövid időre találkozott a nővérével. Aztán az első korty

skót whisky, amit a férfi társaságában megivott. Bolond volt, hogy elszökött, gondolta hirtelen. Van valami nyugtalanító ebben a férfiban, valami különleges. És a folyton erőt sugárzó és felkavaró jelenléte az agyát hasznavehetetlenné zsibbasztotta, és a teste elolvadt. De magyarázattal és bocsánatkéréssel tartozik neki, ha egyáltalán meghallgatja. – És mikor szándékozott megmondani nekem, hogy visszajött? – kérdezte a férfi komoran. A lány nyitotta a száját, hogy elmondja: nem volt más választása, mint segíteni egy régi barátnőnek, és hogy nem szökött el, s aznap tért csak vissza, de nem szólt egy szót sem. Egyszer hazudott csak a férfinak, abban az ostoba üzenetben, és soha többé nem teszi. – Tudtam, hogy ma este itt lesz. Sajnálom – tette hozzá gyámoltalanul, hallotta, hogy a hangja megremeg. Bárcsak levegőt tudna venni! Bárcsak tudna gondolkodni! Bárcsak vissza tudna emlékezni, miért döntött úgy, hogy megszökik a városból, hogy mentse a szívét, a lelkét, az életét! Tekintetük egymásba kapcsolódott. A férfi végül zord hangon megszólalt: – Provokál engem, ahogy asszony még soha. A lány ostobán suttogta: – Nem áll szándékomban. Egymás szemébe néztek. Majd a férfi megragadta a lány csuklóját, és magasba tartotta a bal kezét. Mindketten a gyűrűsujját nézték, Francesca úgy, mint akit hipnotizáltak. Nem volt rajta a gyűrű, sem a kesztyűn, sem alatta. Ki akarta szabadítani a kezét, de az izmai nem engedelmeskedtek. Tudta, hogy meg kell magyaráznia, miért nem viseli a férfi gyűrűjét, és hogy valójában miért ment el a városból. Itt a tökéletes és megfelelő alkalom. De a vér vadul nyargalt az ereiben, lüktetett a fülében, s az elméje teljesen elhomályosodott. Most mit tegyen? – Szóval, így döntött – konstatálta a férfi tömören. Francescának meglepetésében elakadt a lélegzete, tekintetük összekapcsolódott, az övé döbbent volt, a férfié forró. A lányban hirtelen tudatosodott a férfi következtetése, miszerint ő fel akarja bontani az eljegyzésüket. Az elmúlt négy hét folyamán ezen töprengett,

de egész egyszerűen még most sem tudta, mit tegyen, s mielőtt még tiltakozni tudott volna, a férfi az ujjával felemelte a lány állát. – És mikor szándékozott ezt elmondani nekem? Vagy azt hitte, hogy elfuthat és elrejtőzhet, mint egy ijedt gyermek? – mondta számonkérőn. – Előlem nem tud elbújni. Élvezte a Monument fogadóbeli tartózkodását, kedvesem? A lány meglepetten nyelt egyet. – Honnan tudja, hogy hol voltam? A férfi állkapcsa megkeményedett. – Utánajártam. Pénzzel mindent el lehet intézni, Francesca. – Nem – sikerült kipréselnie magából a szavakat, miközben egész testében remegett. – Pénzzel nem lehet hűséget venni, sem szerelmet. – Egyetlen személy tudta csak, hová megy, a barátnője, Sarah Channing. A férfi valószínűleg kikényszerítette belőle a titkot. A férfi gúnyosan válaszolt: – A fenéket nem! A lány nehezen lélegzett. Úgy látta, mintha a férfi remegne, és nem kapna levegőt. – Hart, ezt maga sem gondolja komolyan. – Nem? – kérdezte a férfi hitetlenkedve. – Akkor mondja meg, hogy mit gondolok, Francesca, kérem! És Calder vagyok, a pokolba! A férfi haragja mindig felidegesítette. És amikor ideges volt, mindig Hartnak hívta őt. Bátorításul mély levegőt vett, hogy összeszedje magát. – Először is, lehet, hogy meggondolatlanság volt, amit tettem, de nem szándékoztam megbántani – kezdte aggodalmasan, miközben azon töprengett, mit is mondjon, és hogyan fogalmazza meg pontosan. – Megbántani? – A férfi ismét felvonta fekete szemöldökét. Felnevetett. – Maga nem tud engem megbántani, Francesca. Igazán azt hiszi, hogy az érzelmeim olyan törékenyek? Persze hogy nem bántódott meg. A férfi önmagában álló sziget volt, senkire nem volt szüksége. A lány megdermedt. – Akkor pedig sajnálom, hogy kényelmetlenséget okoztam. A férfi szeme elsötétedett. – Még csak kényelmetlenséget sem okozott – válaszolta komoran. – Maga önálló, független nő, és ha utazni van kedve, jogában áll. –

Váratlanul megragadta a lány bal csuklóját. – Mikor akarta elmondani nekem? Hart azonban nem engedte őt szóhoz jutni, s folytatta: – Úgy gondoltam, minket nem csak egy múló hangulat köt össze, Francesca, nem, tudom, hogy ez annál több. Barátok vagyunk, vagy elfelejtette? A félelem vagy Rick annyira megzavarta a fejét, hogy elfelejtette, mennyire kedveljük egymást? Barátokként kezdtük, és bármi is történjék, úgy kell végeznünk is! A lány kétségbeesett. – Azok vagyunk – suttogta, és úgy is gondolta. – Soha nem tudnám elviselni, ha elveszíteném a barátságát, Calder. Ne beszéljen semmiféle befejezésről! A férfi meglepődött, az arckifejezése megváltozott, majdnem visszafogott lett. A lány nyelt egyet, s próbálta megtalálni a megfelelő szavakat. – Azért mentem el, hogy gondolkozzam. Olyan nehéz volt minden! A dolgok olyan gyorsan történtek! Én… – a hangja elfúlt. – Maga…? – kérdezte a férfi, nem hagyta szabadulni. – A házasság örökre szól. Nem akarok szörnyű hibát elkövetni. – És ha hozzám jön feleségül, az szörnyű hiba lenne? – kérdezte a férfi halkan. – Nem azt mondtam! – kiáltott fel a lány. – Ne másítsa meg a szavaimat! – Akkor mit akar mondani, kedvesem? Ne viselkedjen úgy, mint egy elmeháborodott! – A férfi pillantása megkeményedett. Márpedig az volt. Az agya lázasan dolgozott. Egyszerűen nem képes elengedni ezt a férfit, miközben tudta jól, ha kihátrál az eljegyzésből, akkor elveszíti őt. Ha visszautasítja, hogyan maradhatnának barátok, még ha úgy is akarná? A férfi komoran izzó szemébe nézett, és kissé elmosolyodott, de a férfi nem viszonozta. Hart ijesztően feszült volt. Francesca idegesen tördelte a kezét. – Mindent olyan bonyolulttá tett, amikor feleségül kért. Egy részem azt kívánja, bárcsak vissza tudnánk forgatni az idő kerekét egy hónappal! – Egy hónappal ezelőtt Rick felesége még nem jött vissza, és maga tagadta az irántam érzett szenvedélyt. Szegény Francesca? –A gúnyba

némi valódi sajnálkozás is vegyült. – Bűnös vágy és igaz szerelem között őrlődik. A lány megremegett. – Ez nem tisztességes – próbálta elhárítani a megjegyzést. – Az élet ritkán tisztességes. És tagadja, hogy Ricket szereti valójában? Tagadja? Én csak az a férfi vagyok, akivel szívesen ágyba bújna. – Meredten nézett rá, várta a választ, szemei metszően keménynek tűntek, akár az obszidián. A férfi egy dologban téved. Rick Bragg már nem elérhető többé. De igen, valóban beleszeretett, és Bragg tökéletes férj lett volna, de azóta már oly sok minden történt. És bár elismeri, mennyire szeretne Calder Hart ágyába bújni, a barátságuk sokkal többet jelent a puszta testi vágynál. De ez azt jelentené, hogy össze kell házasodniuk? A férfi a házassági ajánlattal megzavarta a közöttük kialakult jó baráti viszonyt, ő pedig rögtön elfogadta, anélkül, hogy végiggondolta volna. De az egyhavi töprengés sem oldott meg semmit, az égvilágon semmit. Félt attól, hogy elveszíti Calder Hartot, közben pedig azt kívánta, bárcsak lelassítana a vonat, amelyre felugrott. – Nem tagadom az ön iránt érzett szenvedélyemet. – Nyugtalanság fogta el. – Nem lennénk ebben a csapdában, ha megtette volna, amit tennie kellene, és ágyba vitt volna! A férfi különös hangot hallatott, mintha derültség fogta volna el, és hirtelen megsimogatta a lány arcát. – Egyetlen lehetősége van rá, hogy ágyba bújjon velem, és az csak a nászéjszaka. Hányszor kell még ezt tisztáznunk? Nem fogom tönkretenni. – Hírhedt nőfalóként, akiről a világ azt hiszi, hogy egy csepp erkölcsi tartása sincs, elég jól játssza a szentet. – Még csak meg sem próbálom eljátszani a szentet, kedvesem. A lány összerázkódott. – Mindenki azt állítja, hogy makacs vagyok. De valójában maga a makacs. És ha tudni szeretné az igazat, még mindig nem értem, miért akar engem feleségül venni. – Miért térünk megint vissza erre a témára? Nagyon jól tudja, hogy maga az egyetlen igaz barátom, és ez tökéletes alapnak tűnik a házassághoz. És kedvesem, aligha én vagyok a makacs kettőnk közül.

Úgy döntött, hogy az idők végezetéig szeretni fogja a nagyra becsült féltestvéremet, függetlenül attól, hogy az a kis fondorlatos felesége hazatért, és az ágyába bújt. És a nyavalyás fantazmagóriája miatt, az önmagának írt szerep miatt, tönkre tenné mindazt, ami reményteljes szövetség lehetne közöttünk. Mi kiválóan összeillünk, Francesca, és egymás társaságában egyikünk sem érezné magát soha öregnek, nem unatkozna, és mindig vidámak lennénk. – Elkomorodott. – Megtarthatja a gyűrűt. Tegye készpénzzé! Adományozza oda a pénzt valamilyen jótékonysági célra! Tekintse búcsúajándéknak tőlem! Könnyek lepték el Francesca szemét, elhomályosították a látását. Hart a legnagylelkűbb férfi, akivel valaha is találkozott. – Nem. – Mi az, hogy nem? – lepődött meg a férfi. – Soha nem mondtam, hogy meg akarom szakítani a jegyességünket. A férfi kitűnően tudta palástolni az érzelmeit. Egy arcizma sem rezdült, de a lány látta, hogy a meglepődés szikrája villan a szemében. Francesca nehezen nyelt. – A gyűrű valójában a retikülömben van, és amíg távol voltam, egész idő alatt a nyakamban viseltem egy láncon. Szükségem volt némi időre, amit távol tölthettem, hogy senki ne győzködjön, s ne erőltessen rám semmit. Igazából Hart olyan nagylelkű volt vele, hogy az már zavaró, de a férfi határozottsága, hogy egy nap a feleségévé teszi, és Bragg heves kitörése, hogy a féltestvére csak kihasználja őt, olyan nyomást jelentett számára, amit nem bírt elviselni. A férfi átkarolta. – Tehát semmi nem változott? – kérdezte halkan. A lány szédülni kezdett az öleléstől, és keble a férfi hihetetlenül kemény mellkasához préselődött. – Nem kell válaszolnia – mormolta a férfi csábító hangon. – Ha játékot űz velem, nagyon tehetséges, Francesca – lehelte. – Legalább olyan jól csinálja, mint egy kurtizán. De nekem ebből elegem van. Francesca őszintén megrémülve nézett a parázsló szemekbe. – Eszemben sincs incselkedni. Tudja, hogy nem szoktam játékokat űzni. Valóban félek. – Azt már nem tette hozzá, hogy „magától”.

De a férfi tudta. – Hányszor kell még elmondanom, hogy soha nem tudnám bántani? Én oltalmazni akarom, Francesca! – mormolta. – Meg akarom mutatni az élet legszebb dolgait… és néhányat az eltitkoltakból is, a megdöbbentő és érzéki dolgokat. A lány mozdulatlanná vált, csak a szíve vert hevesen, a vére felforrósodott. A férfi nagy, meleg keze a válláról a majdnem meztelen hátára siklott. Szilárdan tartotta a lányt, de nem húzta magához közelebb. – Okos kis nyomozóm – suttogta most mit csináljak magával? A lány nyitotta a száját, hogy megmondja neki, tökéletesen tud magára vigyázni, de végül képtelen volt megszólalni, és nemcsak a férfi érzéki érintése, hanem a mosolya miatt sem, amely most már a szemében is ott fénylett. Hart már nem haragszik rá. Már nem. A szíve nagyot dobbant. – Megcsókolna esetleg? – ajánlotta, s a pillantása a férfi határozott, érzéki szájára esett. Emlékeiből fel tudta idézni az ízét. – Gondoltam rá – mondta a férfi némi humorral. – Nagyon hosszú volt ez a hónap. A lány a férfihoz simult, kezével belekapaszkodott a szmoking hajtókájába. Abban a pillanatban forróság öntötte el egész testét. – Calder… A férfi is közelebb lépett. – Most Calder vagyok, igaz? Mit csináljak magával? – Szája végigsimította a lány ajkát. – Lehet, hogy sürgősen feleségül kell vennem – mondta, s újra könnyedén megérintette ajkával a lány száját. – Soha többé ne meneküljön el tőlem, Francesca! Ígérje meg! – követelte, s szájával a lány ajkára tapadt. A lány nem is hallotta, mit mond. A férfi ajkának érintésére égő érzés keletkezett a combjai között és a mellbimbóin. Még közelebb simult a férfihoz, és meglepődve érzékelte kemény altestét. A férfi magához szorította: – Ígérje meg! – követelte újra. – Megígérem – suttogta a lány, s alig volt fogalma róla, mit is ígér meg.

Hart elmosolyodott és megcsókolta. Francescát mindig meglepték a férfi felforgató csókjai, gyakorlott érintése. Hart tudta, hogyan játsszon az ajkával, a nyelvével; tudta, hogyan simogassa és becézze a testét; hogyan izgassa fel, hogy feltörjön benne a mindent elsöprő vágy. A férfi szája az ajkára tapadt, majd szétnyitotta, nyelvével megsimogatta a szája szögletét, s a lány egyre szorosabban simult a karjába, miközben meredező hímtagja a hasának feszült. Hart ajka elindult az állán a füle irányába. A nyelvével valóságos vulkánkitörést idézett elő benne. Francesca erősen ölelte, a térdei elerőtlenedtek. Ujjait átfuttatta a férfi tarkóra simuló haján, majd erős nyakán, lapockáin, hátán. A férfi ajkával végigcsókolta a nyakát, mire a lány felnyögött, s alig kapott levegőt, mellbimbói fájdalmasan megkeményedtek. A férfi kezei már a csípőjén jártak, ujjai a vékony selyem alatt kitapintották a lány testét, alig néhány centire égő ölétől. Francesca felnyögött, s megpróbálta még közelebb húzni, magába fogadni a férfit, miközben Hart szája rátalált az ajkára, s a nyelvük egymáshoz feszült, és testük egy ütemre ringott. A lány háttal a falnak szorult. A férfi combjai, mellkasa, sziklakemény izomzata odaszegezte. A férfi váratlanul kibontakozott a csókból, s arcát a hűvös falra szorította. Francesca tiltakozva, szédülten kiáltott fel. Hart nehéz lélegzése betöltötte a folyosót. Francesca első összefüggő gondolata az volt, hogy sikerült teljesen felizgatnia ezt a férfit, az önuralom mesterét. Hart felemelte a fejét, ránézett, tekintetük egybeforrt. Francesca először a vágy izzását pillantotta meg, de a mélyben láthatóvá vált az éles intelligencia is. Megpróbált összefüggően gondolkodni, miközben érezte, a férfi agyában megfogant valami gondolat, szinte hallotta, hogyan forognak a kerekek. A férfi ujjával felemelte a lány állát, szemük találkozott. – Elegem van ebből, Francesca – mondta halkan, figyelmeztetően. A lány szemei tágra nyíltak a csodálkozástól. És visszatért a józansága. A háttérből edényzörgés hallatszott, alkalmazottak jöttekmentek, és a konyhából elért hozzájuk a beszélgetésük zaja, időnként dalfoszlányok hangzottak fel. Kitették magukat közszemlére, és az alkalmazottak szeretnek pletykálni. De ennél sokkal fontosabb kérdés volt, vajon Hart mit értett ezalatt?

– Gyere velem, Francesca! – mondta a férfi hirtelen, és elkapta a kezét. – Miért? – kérdezte elhaló hangon, miközben próbálta leküzdeni a remegését, s megpróbált gondolkozni. A férfi komor pillantással mérte végig. – Elegem volt ebből a buta, gyerekes játékból. Neked nem? A lány nem értette. Félt attól, hogy megértse. De a férfi már a hallban járt vele, a nagyterembe vezető ajtó felé kormányozta, a szorítása határozott, a lépései kemények és erélyesek voltak. Francesca kábult elméjén hirtelen átfutott, hogy bizonyára szörnyen kócos. Vajon a haja lebomlott? Megérintette a frizuráját, és meggyőződött róla, hogy rendben van. Miközben a férfi után futott, végignézett magán, de csodával határos módon a ruhája is rendezettnek tűnt. – Calder, azt hiszem, kicsit rendbe kellene szednem magam a mosdóban. A férfi még erősebben szorította a kezét, szinte vonszolta magával, keresztül a végzetes ajtón. – Itt az ideje, hogy véget vessünk ennek az ostobaságnak! A lány lassan kezdte megérteni Hart gondolatmenetét, miközben a férfi sietősen átfurakodott vele a tömegen. A szíve izgatottan kezdett verni, legyőzve a lappangó félelmet, a maradék ijedtséget. A férfinak igaza van. Ez a halogatás ostobaság. El kell határoznia magát, és felvállalni végre a házasságot, és ha az ennek dacára nem fog működni, hát legyen! Ő nem egy romantikus liba, legalábbis mostanáig soha nem volt az. Erős nő, és ezt már sokszor bebizonyította. Ha férjhez megy Harthoz, de továbbra is megőrzi a függetlenségét, és vigyáz a szívére, akkor a férfi soha nem fogja tudni bántani, és valóban jól kijönnek majd egymással. A hölgyek és urak utat nyitottak nekik. Harton látszott az elszántság, és senki nem mert útjába állni. Francesca homályosan felismerte a bátyját és a bárónőt, amint elhaladt mellettük. Emlékeztette magát, hogy erről majd beszélnie kell a bátyjával. Azután meglátta a szüleit. Julia Van Wyck Cahill gyönyörű szőke nő volt, s a lányai is örökölték a szépségét. Az asszony meglepődött, amikor meglátta

Francescát Harttal, de aztán elmosolyodott. Julia imádta Hartot, és már egy ideje tervezgette, hogy összehozza őt a kisebbik lányával. Andrew Cahill Chicagóban lett vagyonos ember, húsfélék csomagolásával csinálta meg a szerencséjét. Alacsony, zömök ember volt, arcán jóindulatú kifejezés ült. Ő is meglepetten nézett utánuk, amint Calder Hart maga után húzta Francescát a tömegben, s az arcán baljós vörösség jelent meg. A feleségétől eltérően őt egyáltalán nem hatotta meg Hart kedves modora, tudott a férfi hírhedten nőcsábász viselkedéséről. Hart megállt, s lekapott egy üres poharat az arra elhaladó pincér tálcájáról. Megkocogtatta a körmével. – Hölgyeim és uraim! Hölgyeim és uraim, kérem a figyelmüket! A beszélgetés zaja elhalkult a teremben. Mindenki feléjük fordult. Francesca a férfi mellett állt, közel járt az ájuláshoz, és csak az jutott eszébe: – Itt van a pillanat, ó, édes istenem! Mivel azonban végzetesen vonzódott ehhez a férfihoz, a kisugárzása elbűvölte, egyszerűen nem volt más választása, hagyta, hogy megtörténjék, aminek meg kell történnie. – Miss Cahill nagy örömömre beleegyezett, hogy a feleségem legyen – jelentette ki Hart hangosan a köréjük gyűlt tömeg előtt. – El sem tudom mondani, milyen megtiszteltetésben részesített. Egy rövid pillanatig meglepett csend ülte meg a termet, majd az emberek tapsolni kezdtek, néhány férfi hangosan gratulált, és felhangzott néhány hurrá kiáltás is. Francesca megremegett. Nagyokat pislogott, s meglátta az anyját, amint ragyog az örömtől, majd Mrs. Davies-re pillantott, aki teljesen ledöbbent. Körülnézett, s látta, hogy a teremben minden egyedülálló nő legszívesebben tőrt döfne a szívébe. Hart felnevetett, és azt mormolta: – Igen, ha pillantással ölni lehetne, akkor mostanra már halott lennél, kedvesem. Ezután elővette Francesca retiküljéből a gyűrűt. Francesca teljesen elfelejtkezett a köréjük gyülekező tömegről. Mintha mindenki eltűnt volna, s a hangok is megszűntek volna, és egyedül lenne Calder Harttal. Pillantásuk találkozott. A férfi szeme tele volt lágysággal, gyengédséggel. Olyannyira, hogy a lány szíve összefacsarodott. Nem

tudta a tekintetét levenni róla. Vajon mit jelenthet ez a különösen gyengéd pillantás, amely a férfi lágy mosolyával megtetézve, bármelyik női szívet megnyerte volna, nemhogy az övét? – Ez a mai este pezsgőt érdemel – mondta a férfi halkan. – Ezt kettesben kell megünnepelnünk, csak te és én. A lány visszafojtotta a lélegzetét. Tudta, mit jelent, ha kettesben maradnak. A férfi elmosolyodott, és a nyolckarátos gyémántgyűrűt felhúzta a lány kesztyűs ujjára. Francesca odapillantott, s úgy érezte, megvakul, de azt nem tudta volna megmondani, vajon a ragyogó gyémánt vagy a varázslatos pillanat hatott-e így rá. A szíve próbált súgni, és érezte, hogy egy könnycsepp gördül végig az arcán. – Nem foglak bántani – suttogta halkan Hart a lány fülébe, és arcon csókolta. Francesca némileg elvakítva nézett fel rá, s a tekintetük találkozott. – Ez ígéret? – Annál sokkal több. Eskü – mondta a férfi. Majd maga mellé állította a lányt, és a magasba tartotta a kezét. A hölgyek hangosan felkiáltottak. Csodálkozás és bámulat, férfiúi gratulációk, éljenzések hangzottak fel. Valaki azt kiáltotta Hartnak, hogy végre elszánta magát, és megtette ezt a lépést. Hart derűsen egyetértett, és a férfiak felnevettek. Francesca egyre gyengébbnek érezte magát, ahogy a keblében az érzés egyre hatalmasabbra nőtt. Olyan volt, mintha egy hatalmas léggömb lebegne a belsejében. És tudta, hogy nem képes kezelni. A térdei elkezdtek remegni. A férfi észrevette, átkarolta, és megtartotta. – Kérsz egy pohár vizet? – kérdezte aggódva. Francesca úgy döntött, hogy nem ájul el, hiszen ezelőtt még sosem tett ilyet, és nem pont most, az eljegyzésének bejelentésekor fogja elkezdeni. Válaszképpen azt mormolta: – Nem, jól vagyok. Meglátta, hogy a szülei közelednek. Anyja izgatottságában és örömében tapsikolt a tenyerével, apja azonban szemmel láthatóan dühös volt. – Biztos, hogy jól vagy? – kérdezte Hart a fülébe suttogva, féltő gondossággal. Francesca már majdnem rábólintott, amikor meglátta Rick Bragget.

A férfi olyan sápadt volt, mint egy kísértet. Csak bámult rá hitetlenkedve. A lány, Hartról elfeledkezve, azonnal elindult felé. Meg kell magyaráznia. Hart megragadta a kezét, és visszarántotta. – Átkozott legyek, ha hagyom, hogy most utána eredj! Amikor épp bejelentettük az eljegyzésünket! – mondta halk zordsággal. Igaza volt, egyben tévedett is. Francesca nyomorúságosan érezte magát, amint látta, hogy Bragg valamit suttog a felesége fülébe, majd sarkon fordul, és egyenes háttal, merev léptekkel kivonul a teremből. Nyilván elment a bálból. Francesca kínban volt, hogy nem beszélhetett vele. Bár a férfi nem vádolhatja őt árulással, hiszen végtére is a felesége visszatért az életébe, és ahogy Hart állítja, az ágyába is. Francesca kimerülten hunyta be a szemét. Amikor kinyitotta, látta, hogy Leigh Anne őket, egész pontosan őt bámulja. Pillantásuk találkozott. Leigh Anne is olyan meglepett volt, mint mindenki más. De ha örült ennek a fordulatnak, akkor jól titkolta. Majd Bragg után sietett, aki a bejáratnál várt rá. – Mr. Cahill, uram – szólalt meg Hart. Francescát az édesanyja a karjába vonta. – Édes kislányom, az álmom vált valóra! – kiáltotta. – Úgy örülök nektek! – Köszönöm, mama! – Francescának sikerült kipréselnie a szavakat, miközben Hartot és az édesapját nézte. Rövid párbeszédet folytattak, és a lány sejtette, hogy Hart másnap tiszteletét teszi náluk, hogy megvitassák az eljegyzést. Majd elkapta nővére pillantását. Connie széles mosollyal nézte őt, mint egy boldog, jóllakott cirmos. Francesca visszamosolygott rá. A város legjobb partijának számító férfi jegyese volt, de a pillanat varázsa elillant, s valami mocskos és aggasztó érzés maradt utána. Ekkor meglátta a fiatal Joel Kennedyt, aki a távozó Braggék mellett lépett be a terembe. Francesca szeme elkerekedett a meglepetéstől. Joel nemcsak egyszerű utcagyerek volt, nemrég még zsebmetszőként és tolvajként is működött. Ilyen tisztességtelen eszközökhöz kellett folyamodnia, hogy segítse az apa nélkül maradt családot. Kis termetű, koromfekete hajú fiú volt, nem rá szabott, szakadt gyapjúkabátot viselt, a feje búbján

nemezsapka billegett. Kordbársony nadrágja térdét foltok díszítették. Kezét a zsebébe dugta. Szörnyen kínosan érezte magát ezen a nem neki való helyen. Amikor a pillantásuk találkozott, a fiú jelzett neki, a szájával valamilyen szót formált. Francesca azt gondolta, talán, hogy Baj van, és ijedtében megdermedt, de heves kíváncsiság fogta el. Mostanában asszisztensként alkalmazta a fiút, és azon töprengett, vajon egy újabb esetet akar-e jelenteni neki. – Kennedy? – lepődött meg Hart. Majd fanyar hangon hozzátette: – Nos, előre sejthettem volna, hogy eljön ez a pillanat, de nem számítottam rá ilyen korán. – Mindjárt itt leszek – mondta Francesca, de nem hallotta, amit a férfi mondott. Csak valami szörnyű dolog hozhatta Joelt ide, ebbe a társaságba. És bármi is volt az, őt is érintette, vagy legalábbis szükség volt a figyelmére. Francesca odasietett hozzá. – Joel! Jó, hogy látlak! – kiáltotta, s megölelte a fiút. – Miz Cahill! Hála az égnek, hogy visszajött! – válaszolta a fiú, láthatóan ijedt állapotban. A lány melegen megveregette a vállát. – Mi történt? – Anyám barátnőjének kislánya három napja eltűnt – felelte azonnal. – Szegény Mrs. O'Hare mindennap átjön, és sír, mint a záporeső. Mindannyian imádkoztunk, hogy jöjjön már végre haza! Francesca a fiút nézte, minden aggodalma, félelme, magánéletének minden gondja elillant. Ez valóban ijesztő hír volt. – Egy kisgyerek eltűnt? Már három teljes napja nincs meg? – kérdezte gyorsan, miközben a fejében száguldoztak a gondolatok. A fiú komor képpel bólintott. – A kis Emily O'Hare. Ismerem őt, amióta megszületett – tette hozzá a fiú. Ez rettenetes. Francesca nem sok jót gyanított a kislány sorsa felől, ha már három teljes napja eltűnt. – Azonnal beszélnünk kell a gyermek szüleivel – határozott. – Még nincs későn. Talán még kilenc óra sincs. Most mindjárt meg kell tennünk – tette hozzá élénken. – Leintek egy bérkocsit! – ajánlotta Joel, és már el is futott.

– Szóval, megint egy újabb ügy? – hallotta a háta mögül Hart hangját. Megfordult, de nem nézett a férfi kérdő szemébe, a köpenyét kérte egy arra járó szolgálótól. – A piros köpenyemet legyen szíves! – Ezután fordult csak Harthoz: – Attól tartok. Egy kislány három napja eltűnt. Minden perc számít, Hart, ne vitatkozz velem! Még korán van, beszélni akarok a gyerek családjával. – Elfogta a türelmetlenség, azonnal indulnia kell. Hart felsóhajtott, megcsóválta a fejét. Majd odaszólt egy másik szolgálónak: – Uram, a kabátomat és kesztyűmet, legyen szíves! Francesca megdöbbent. – Mit csinálsz? – Komolyan azt hiszed, hogy elengedlek nyomozni egyedül az éjszakában, ebben a ruhában, nyilván valami külvárosi környéken, hogy csak Kennedy legyen melletted? A lány értetlenkedve pislogott, s csak kisvártatva kezdte felfogni a szavak jelentését. – Ezt nem gondolhatod komolyan! – De, veled megyek, kedvesem – mosolygott rá a férfi. A lány elcsodálkozott. – Elkísérsz a nyomozásra? – Úgy tűnik, igen. Francesca megdöbbent. Ezt most nem utasíthatta vissza. Hart aznap éjjel vele együtt fog nyomozni. Vele együtt részt vesz az új ügyben. Közömbösen megvonta a vállát. – Hát, ha úgy véled, hogy muszáj. Azt hiszem, néhányszor bebizonyítottam, hogy tudok magamra vigyázni. – Átvette az inastól a piros köpenyét. – Igen, úgy vélem, hogy muszáj, és ne tréfálkozz velem, kedvesem! A férfi is megkapta a kabátját, és a vállára vette. – Van egy fontos dolog – mondta Francesca, miközben az ajtó felé mentek. – Könyörgöm, mondd el!

– Te amatőrnek számítasz a bűnügyi nyomozásban, ne legyél hát az utamban! – Tudta, hogy nagyon szúrós a modora, de a férfinak be kell tartania a határokat. – Ahogy óhajtod, kedvesem – válaszolta Hart beleegyezően. A férfi túl engedékenynek tűnt, de most nem volt ideje, hogy ezen töprengjen. Kimentek Kennedy után a hűvös, és holdfény nélküli éjszakába.

Második fejezet 1902. március 27., csütörtök, este 10 óra Hart hintója pazar alkotmány volt, elegáns lószerszámmal felszerelt, kifinomult bársony és bőr belső kialakítással. Mialatt a fogat átsuhant az éjszakai sötétségbe burkolózó városon, Francesca kérdezgetni kezdte Joelt Emily O'Hare felől: – Tudsz valamit az eltűnéséről? A fiú a fejét rázta. A menetiránnyal egyező ülésen ültek egymás mellett, Hart az ellenkező oldali párnákon helyezte kényelembe magát. Francesca nem fordított túl nagy figyelmet rá. – Csak annyit, hogy hétfőn egy ötcentessel elment kenyérért, és többé nem ment haza. Joel már közölte Francescával az eltűnt gyermek lakcímét. O'Hareék ugyanabban a bérházban laktak, ahol az ő családja is élt, az A sugárút és a Tizedik utca tömbjében. Baljós környék volt, gyerekhordák rohangáltak a veszélyes bűnözők között. Ugyanakkor keményen dolgozó és becsületes népek is laktak arrafelé, mint Joel édesanyja, Maggie Kennedy, aki minden tőle telhetőt elkövetett, hogy a gyermekeiket a legtisztességesebb módon nevelje fel. Francesca felsóhajtott: – Mrs. O'Hare-nek van valami gyanúja? – Nem hiszem. Nem tudtam, hogy miket kérdezzek tőle Miz Cahill, miután maga nem volt itt – mondta Joel. – Járt a rendőrségen? – szólt közbe Hart nyugodt hangon. Joel bólintott. – Azt mondták neki, hogy ebben a városban állandóan eltűnik valaki.

Francescában forrt a düh. Milyen szerencse, hogy visszajött! Végre ránézett Hartra, akinek a jelenléte meglehetősen zavarta. Mindentudó pillantást váltottak egymással. Ha a kis Emily az ötödik sugárúton lakna, eltűnését órákon belül vizsgálni kezdték volna. Francesca ezt első kézből tudta, mivel korábban dolgozott már egy gyermekrablási eseten. Elkapta a pillantását a férfiról, s emlékek tolultak fel benne azokból az időkből, amikor Bragg mellett dolgozott. Ketten együtt túltettek még egy profi nyomozócsoporton is. Karjával átfogta magát, és elszomorodott. Furcsa volt, hogy ma Hart van vele. Kinézett az ablakon, s a mellettük tovatűnő épületeket nézte. A tél lassan elhagyja a várost. Amikor elment innen, piszkos jég borította az utcákat, a járdán sáros hófoltok éktelenkedtek. Most a magas, kovácsoltvas lámpákban égő gázláng tiszta, száraz gyalogjárdát világított meg, a kikövezett úttesten csak elvétve csillant meg egy-egy pocsolya. A hintó lekanyarodott az ötödik sugárútról és a Madison Square-en haladt át, ahol Bragg bérelt egy kellemes, régi házat. Egy hajléktalan krumpliszsákjában próbált elhelyezkedni valami vaspadon, hogy ott töltse az éjszakát. Francesca egy pillantást vetett Bragg viktoriánus stílusú téglaházára. Az emeleti ablakokból fény szűrődött ki, emlékezett rá, hogy az a hálószoba. Vajon éppen Leigh Anne-nel szeretkezik? – Talán kérhetnéd a bátyám segítségét ebben az ügyben – szakította meg Hart a gondolatait. Francesca összerándult, és látta, hogy a férfi figyelmesen nézi őt, és azt is tudja, hova irányította a pillantását. Már nyitotta a száját, hogy elmondja, éppen azt fontolgatta, ám mégis úgy döntött, hogy még ezt a kegyes hazugságot sem engedi meg magának. Komor tekintettel nézett a férfira. – Valószínűleg kinevez egy nyomozót az ügyhöz. – Igen, bizonyosan – értett egyet Hart. – Ahogy a te segítséged sem utasítaná el sohasem. A lány kínosan fészkelődött, majd megpróbált a férfira mosolyogni. De ő nem mosolygott vissza rá. – Ahogy sohasem mondana nemet az igazság kiderítésére, Hart – mondta halkan. Hart felhorkantott.

– Persze hogy nem. Francesca oldalra fordította a fejét. Az biztos, hogy Bragg volt a legbecsületesebb férfi. Szívbeli reformer, ahogy ő is, és kinevezésekor arra kapott megbízást, vállalja el azt a kellemetlen feladatot, hogy egy hol elvetett, hol újra elővett program alapján – attól függően, melyik párt volt uralmon éppen – megreformálja a város hírhedten korrupt rendőrségét. A hintó végigcsattogott a Broadway macskakövein, elhagyták maguk mögött Bragg házát, s elhaladtak egy üres villamos mellett. Hart megjegyezte: – A rendőrségen igazat mondtak; ebben a városban mindennap tűnnek el emberek. Még gyermekek is. – Tudom. – Három nap hosszú idő. Ne táplálj hiú reményeket, Francesca! – Nem miattam kell aggódni. Most Emily és a családja a fontos. – Én mindig aggódni fogok miattad, még akkor is, ha azt állítod, hogy tudsz magadra vigyázni. A lány érezte, ahogy a pulzusa felgyorsul a szavaira, nagyon jólesett Hart megjegyzése, de nem mosolyodott el. – A legtöbb eltűnt gyerek szerintem csak elszökik otthonról – jegyezte meg. – Hajlamos vagyok egyetérteni veled. A lány kinézett az ablakon, és látta, hogy a Tizennegyedik utcához érkeztek. Három egyfogatú kétkerekű kocsi haladt a kereszteződésben, és Raoul, Hart kocsisa, lelassította a járművet. A lány Joelre nézett. – Hány éves Emily, Joel? – Tizenhárom. A múlt héten volt a születésnapja – válaszolta a fiú készségesen. – Járt iskolába? A fiú hitetlenkedő pillantást vetett rá. – Nem. Anyával és Mrs. O'Hare-rel együtt dolgozott a Moe Levy's ruhagyárban. – Boldog gyermek volt? – kérdezte Francesca. Gyakori, hogy az ilyen korú gyermekek, az oktatási törvény dacára, már dolgoznak. A Moe Levy's ruhagyár valójában egy hatalmas, nem túl tágas terem, de legalább nem levegőtlen, és a körülmények is elég

elviselhetőek. Francesca korábban már járt ott, és saját szemével látta a létesítményt. – Azt hiszem – felelte Joel, szemöldökét felrántva. – Miért kérdezi, Miz Cahill? – Nem gondolod, hogy elszökött? A fiú meglepődött. – Nem. Ellenkezett néha az anyjával, de miért szökött volna el? Hova ment volna? Francescának fogalma sem volt, de Hart visszafogottan megkérdezte: – Csinos volt, Joel? Francesca döbbenten fordult a férfi felé. Joel bólintott. – Nagyon csinos. Fehér bőre volt, fekete, hosszú és göndör haja, és gyönyörű kék szeme, mint Miz Cahillnek. Francesca Hartra bámult, szerette volna tudni, milyen szörnyű gondolatok forognak a fejében, de Joel előtt nem akarta megkérdezni. Hart folytatta a kérdezősködést: – Legyeskedett körülötte valamilyen fiatalember, aki tetszett neki? A lány szíve összeszorult. Joelre nézett. – Egy ficsúr? Nem tom. – Elpirult. – A pasasok mindig megnézték, amikor végigment az utcán, Mr. Hart. És a huligánok mindig tettek rá valamilyen megjegyzést, ha érti, mire gondolok. – Nagyon is értem – mondta a férfi halkan. – Már majdnem megérkeztünk! – kiáltotta Francesca elszántan, hogy véget vessen ennek a beszélgetésnek. – Ugye nem arra gondol, hogy megszökött valamelyik szélhámossal? – kérdezte Joel élesen. – Nem, egyáltalán nem – válaszolta Hart nyugodtan. Francesca kíváncsi lett volna, mit gondol a férfi. Alig tudta visszafogni magát, hogy meg ne kérdezze, de nem akarta, hogy szegény Joel még jobban megijedjen. A fiú azonban átlátott a szitán. – Azt gondolja, hogy egy magához hasonló finom úr elcsábította? Hart megvonta a vállát. – Talán egy úriember ígért neki valamit, amit nem tudott visszautasítani. Joel elvörösödött.

– Mr. Hart! Uram! Nem gondoltam semmiféle tisztességtelen dologra! – Tudom, hogy nem – mondta a férfi kissé elmosolyodva. – Hart! Egész pontosan mire gondoltál? – kiáltotta Francesca, nem bírván tovább türtőztetni magát. A férfi ráemelte a tekintetét. – Vannak az utcán olyanok, akik vadásznak a fiatal, csinos, ártatlan kislányokra. Lehet, hogy pénzt, ruhákat, lakást ígértek neki. Ha csinos volt, ezt vélem az eltűnése első okának. Francesca nem kapott levegőt. A hintó megállt. Raoul súlya alatt megbillent kissé a kocsi, amint a férfi lelépett a járdára. – Ő még csak gyermek. Egy alig tizenhárom éves gyerek. – Én sem helyeslem az ilyen viselkedést – mondta a férfi. – De ezek tények. A lány megütközve nézte. A férfi nem vette le róla a tekintetét. Akkor sem, amikor Raoul kinyitotta az ajtót, s akkor sem, amikor megszólalt: – Köszönöm, Raoul. Egy rántást érzett a köpenye ujján. – Az úrnak igaza van, Miz Cahill. Hallottam Tammie Browne-ról. A háztömb végén lakott. Igazán szép lány volt, sötétvörös hajú és nagy, kék szemű. Amikor tizenöt éves lett, elment a belvárosba egy pasassal. Az apja kitagadta a lányt. Csak egy hentes, de nagyon becsületes, istenfélőfajta, tudja, és manapság mindig elsírja magát, ha meghallja a lánya nevét. Francesca behunyta a szemét. Milyen megdöbbentő, gondolta, kilépni a maga csillogó, fényűző világából ebbe a másikba, ahol sötétség, elkeseredés, reménytelenség uralkodik, egy olyan világba, amelynek a létezéséről a Connie-hoz és az anyjához hasonló emberek még csak nem is tudnak, egy világba, amely a Tammie Brown-féle lányokat a túlélés érdekében tisztességtelenségre kényszeríti. Hart megérintette a könyökét. – Ha meg akarod találni Emily O'Hare-t, fel kell mennünk, hogy beszéljünk a szüleivel – figyelmeztette. A szemei kipattantak. A férfi egész közel hajolt hozzá, és a térdeik összeértek.

– Remélem, tévedsz, Calder. Kétségbeesetten remélem. A férfi töprengve válaszolta: – Ennél szörnyűségesebb sorsok is vannak. A lányból kirobbant a rettenet: – Mire gondolsz? – Kérlek, menjünk! – könnyed fejmozdulattal a járda felé intett. Pillantása szorosan a lányra tapadt. Raoul segítségével Francesca kiszállt a hintóból, s megköszönte a figyelmességet a barna bőrű, alacsony kocsisnak, aki a gyanúja szerint valójában Hart testőre volt. Egy pillanattal később már követték is Joelt egy sötét, piszkos téglaépületbe, és elindultak felfelé a keskeny, sötét lépcsőn. A fiú bekopogott a hetes lakásba, s az ajtót azonnal kitárta egy elhanyagolt külsejű idősebb férfi, akiről Francesca feltételezte, hogy Emily apja. Overall és kinyúlt szvetter volt rajta. – Joel? Úgy tűnt, a férfi már aludt. Bár erősen bűzlött a sörtől. – Mr. O'Hare, elhoztam magukhoz Miz Cahillt, egy nagyon híres bűnügyi nyomozót. O'Hare hunyorgott. Sötét haja, hosszú pofaszakálla és hatalmas hasa volt. – Hogy megtalálja Emilyt – tette hozzá sietve a fiú. Francesca gyorsan a férfi kezébe nyomta a névjegykártyáját. Ez állt rajta: Francesca Cahill Különleges bűnügyek felderítője New York, ötödik sugárút 810. Minden ügy érdekel! Nincs érdektelen bűnügy. A férfi rápislantott. – Mi ez? Valahonnan a lakásból női hang hallatszott, kíváncsian és reménykedve kérdezte, ki van ott.

– Mr. O'Hare! Uram! A nevem Francesca Cahill, és amatőr nyomozó vagyok. Azért jöttem, hogy feltegyek néhány kérdést Emily eltűnésével kapcsolatban – mondta Francesca határozottan. A férfi szeméből elillant az álmosság, s könnyek gyűltek benne. – Ez valami vicc, kölyök? – mordult rá Joelre. – Lehet, hogy nincs apád, de tőlem kaphatsz egy jó verést! Francesca a szoknyája mögé dugta Joelt. – Mr. O'Hare, bemehetek? Szeretnék beszélni önnel és a feleségével, amennyiben meg akarja találni a lányát. – Brian! – Meglepően fekete hajú, ragyogó kék szemű, molett asszony sietett elő, és a pillantása azonnal összekapcsolódott Francescáéval. Tekintetét a lányon tartva azt mondta a férjének: – Maggie mesélt már nekem Miss Cahillről. Amatőr nyomozó, Brian. Gyilkosokat, gazembereket, mindenfajta gyalázatos embert megtalál. Még eltűnt gyermekeket is. Légy szíves, engedd be! Brian meglepődött, míg Francesca valódi kétségbeeséssel nézett Emily édesanyjára. Ha Emily úgy néz ki, mint az édesanyja, akkor nem egyszerűen csinos volt, hanem gyönyörű, és Hartnak nagy valószínűséggel sajnos igaza van. – Modortalan voltam – mondta Brian zsémbesen, és félrelépett az ajtóból. – Tényleg modortalan voltam. Sajnálom, Miss Cahill. Francesca megragadta a karját. – Maga most meg van ijedve, és szörnyen fáj, ami történt. Ne mentegetőzzön! – Mosolyogva hátranézett Hartra, miközben belépett a kicsi, de tiszta lakásba. Az egyik fal mellett volt a mosogató és a tűzhely; a másik mellett egy ágy, s a takarók alól két kisgyermek kukucskált ki kíváncsian. A helyiség egy részét függönnyel választották le, valószínűleg amögött állt a szülők ágya. A konyhasarokban egy nagy faasztal állt öt székkel. Egy másik sarokban fürdődézsa. – Mr. O'Hare, ő a barátom, Mr. Hart. O'Hare odabiccentett Hartnak. – Jöjjenek be, és üljenek le! Kathy, nézd meg, van-e valami, amivel megkínálhatjuk a vendégeinket! Kathy komor mosolyra húzta a száját, és nem mozdult.

Hart udvariasan hárított: – Épp most ettünk, Mr. O'Hare. De örömmel kérnénk egy pohár vizet. Kathyn látszott, hogy megkönnyebbült, és a mosogatóhoz fordult, hogy teljesítse a kérést. Francesca fura módon büszke lett Hartra, amikor leültek a fenyőfa asztal mellé. Mosollyal köszönte meg Kathynek a pohár vizet, majd O'Hare felé fordult, aki leült az asztalfőre. – Mr. O'Hare, mikor és ki látta utoljára Emilyt? Brian O'Hare szólásra nyitotta a száját, de nem jött ki szó rajta. Az arca elvörösödött, a szeme és az orra is, és elkezdett sírni. A tenyerével eltakarta az arcát. Ekkor Kathy odaszaladt hozzá, s kezét a férfi széles vállára tette. – Majd én elmondom – mondta hamuszürke arccal. – Hétfőn nagyon boldogan jött haza a gyárból. Éppen indultam, hogy vegyek egy vekni kenyeret, de nagyon fáradt voltam, és azt mondta, hogy elmegy helyettem. – Az asszony arca eltorzult a fájdalomtól. – Elment, és azóta nem jött haza. Emlékszem, hogy az utca túloldalán lévő órát nézegettem az ablakból, és töprengtem, hogy hol lehet. Akkor öt óra volt. Hat órakor már nagyon kezdtem aggódni. Hét órakor Brian hazaért, és elment keresni a kislányt. – könnyek gördültek le az arcán. Francesca megkérdezte: – Hány órakor mehetett el itthonról? – Négykor, talán fél ötkor – suttogta Kathy megrendülten. – Elment a boltba? Kathy a fejét rázta. – Will Schmitt a fűszeres. Nem látta őt. Francesca egy pillanatra elhallgatott, de miközben gondolkodott, Hartra pillantott, hátha a férfinak eszébe jutott valami. A férfi megértette a kérdő pillantást, és feltette a kérdést: – Múlt hétfő előtt előfordult már valaha, hogy eltűnt egy-két napra, vagy akár néhány órára? – Soha! – szólalt meg Brian. – A gyermekem rendes lány, tudja, mi a kötelessége, és aszerint is viselkedik.

– Mr. Hart nem akart rosszat – védelmezte Francesca a férfit, és Brian kezére tette a kezét. – De sok kérdést kell feltennünk, és némelyik elég személyes. Brian komoran bólintott. – Folytassák csak! – Mit gondol, talán elszökött? – kérdezte Francesca. Brian felhorkant. – Nem.. Francesca Kathyre nézett, aki megrázta a fejét. – Nem – suttogta. – Ebben biztos vagyok, Miss Cahill. Francesca Hartra tekintett. A férfi alig észrevehetően intett a fejével, hogy folytassa. – Volt barátja? – Nem! – Brian remegő lábakkal talpra ugrott. – Mit akar ezzel mondani? Francesca is felállt. – Csak szeretnék megbizonyosodni, nem szökött-e el egy jóképű fiúval, akit könnyen megtalálhatunk. – Emily nem olyan – mondta Kathy remegve. – A korához képest még fejletlen, és nagyon félénk a fiúkkal. Francesca nem tudta, mit gondoljon. – Hol van Schmitt boltja? Holnap reggel az első dolgom lesz, hogy beszéljek vele. – A Tizenegyedik utca sarkán – mondta Kathy. – Mit tudhat meg tőle? Schmitt semmit se tud! – kiáltott fel Brian. – Minden nyomozást el kell kezdeni valahol. Miután beszélek Schmitt-tel, mindenkit kikérdezek, aki ebben a háztömbben él és dolgozik. Valaki biztos látott valamit – szögezte le Francesca határozottan, s úgy is gondolta. – Istenem, nem tudunk semmit, nincs egy árva nyom sem – szólalt meg Brian, s az orra újra elvörösödött. Francesca tiltakozott. – Nem, Mr. O'Hare, a semminél többet tudunk. A lánya valamikor négy és fél öt között hagyta el a lakást múlt hétfőn. Nem jutott el a boltba. Néhány percig tart egy sarkot elgyalogolni. Tehát négy és fél öt között valamikor eltűnt, itt ebben a háztömbben, a lakásuk ajtaja és

Schmitt boltja között. Ez egyáltalán nem semmi. Valahol van egy tanú, aki látta, mi történt Emilyvel. Efelől biztos vagyok. Hart is felállt. Kathy reménykedve nézett Francescára. – Úgy gondolja? – Tudom – mondta a lány, s közben eszébe jutott valami. – Jutalmat ígérünk annak, aki valamilyen információval tud szolgálni. Joel, az éjszaka írok néhány falragaszt. Holnap reggel azzal kezdheted, hogy kiragasztod őket. Aztán majd még nyomtatok néhányat, és négy háztömbnyi körzetben holnap estig kirakjuk mindet. – Elégedetten tette hozzá: – Ez mindenképpen eredménnyel jár majd. Brian pislogva nézte, és az este folyamán először jelent meg némi fény a szemében. – Nagyszerű ötlet – mondta elismeréssel. – Hogy ez miért nem jutott az eszünkbe? – Emiatt ne bosszankodjon! – mondta Francesca. – Van még egy kérdésem. Joel azt mondta, hogy jártak a rendőrségen. Volt valami vizsgálat? Brian szidni kezdte a rendőrséget, majd azt mondta: – Nem. Ha a demokraták nyerték volna a választást, nem lennénk ekkora bajban. Tammany törődik az övéivel, az biztos. Francesca összerázkódott. – Ha ennyire biztos benne, miért nem megy el Crokerhez segítségért? Brian elvörösödve állt fel. Hart megfogta Francesca karját. – Azt hiszem, megtudtunk mindent, amit lehetett ma este. Mr. O'Hare, Mrs. O'Hare, Miss Cahill nagyon okos nyomozó, és ha valaki meg tudja találni a lányukat, akkor ő az. Ő a maguk egyetlen reménye. Az O'Hare házaspár kikísérte őket az ajtóhoz. Brian komor, Kathy aggódó arccal. Az ajtóban Kathy megragadta Francesca kezét. – Kérem, találja meg őt, Miss Cahill! Találja meg az én aranyos kislányomat! – Megtalálom – biztatta Francesca. – Minden tőlem telhetőt megteszek, és nem fogom becsapni önöket. Kathy biccentett, majd megkérdezte:

– Holnap visszajön, hogy kirakja a falragaszokat? – Nem csak azért. Informálni fogom önöket a nyomozás állásáról – válaszolta Francesca, majd hirtelen megölelte az asszonyt. – Ne veszítse el a reményt! – mondta. Harttal elgondolkodva, csendben követték Joelt lefelé a keskeny, sötét lépcsőn. Az első szinten megálltak a Kennedy lakás előtt. – Holnap korán reggel várlak – mondta Francesca Joelnek. – Hány órakor? – kérdezte a fiú. – Fél nyolckor – válaszolta a lány. A fiú ragyogó mosollyal nézett rá. – Rendben, Miz Cahill. – Majd Harthoz fordult. – Jóccakát, uram! Hart megveregette a fiú arcát. – Aludj jól. Holnap fárasztó napod lesz. Megvárták, amíg Joel bekopog az ajtón. Egy pillanattal később Maggie Kennedy nyitotta ki flanel pongyolában, vörös haja hosszú hajfonatban a vállán. Kék szeme tágra nyílt, amikor meglátta Francescát és Hartot. – Miss Cahill! Azaz Francesca! Micsoda meglepetés! Francesca meleg mosollyal nézett az asszonyra. – Maggie, látni akartuk, hogy Joel biztonságban hazaér. Felvettük az Emily O'Hare ügyet – tette hozzá. – Hála az égnek! – suttogta Maggie könnyes szemmel. – Annyira örülök, mert tudom, hogy megtalálja őt épségben és egészségben. Francesca ebben nem volt egészen biztos, sőt, de azért elmosolyodott. Hart udvariasan biccentett, majd kimentek az odakinn várakozó hintóhoz. Miközben felsegítette a lányt, a férfi azt súgta: – Le vagyok nyűgözve. A lány a kezében fogta a köpenyét, így a férfi nagy és meleg keze csupasz könyökét érintette. Örült a bóknak, és a férfira mosolygott, miközben helyet foglalt. – Pedig ez nem is volt különleges kihallgatás – mondta, s próbált úgy tenni, mint aki közömbösen fogadja a dicséretet. Ekkor rájött, hogy kettesben maradtak, s még hosszú út állt előttük a belvárosig.

A férfi a lány mellett helyezkedett el, és Raoul becsapta mögöttük a hintó ajtaját. – Reményt adtál nekik. – A férfi hanyagul hátradőlt a plüss párnákon. Csak Hart képes arra, hogy ilyen laza testhelyzetben is kimondottan érzékinek tűnjön. A lány próbált nem arra gondolni, hogy Hart milyen férfias jelenség, és aggódva mondta: – Remélem, nem keltettem bennük hiú reményeket. – Nem sok kétségem van afelől, hogy megtalálod Emilyt, Francesca. – A férfi pillantása olyan meleg volt, hogy akár egy hatalmas jégtömböt is felolvasztott volna. A lány meglepődött, hogy a férfi mennyire bízik benne, de jólesett neki a dicséret. – Mosolyoghatsz, akárcsak egy jóllakott, elégedett cica – nevette el magát a férfi. A lány ragyogott. – Hart, ha így folytatod a dicséretemet, a fejembe száll a dicsőség. És az a gyanúm, egy hiú nőt nem találsz vonzónak. A férfi felnevetett. – Tudom, hogy egyáltalán nem vagy hiú, kedvesem, és ezt a magabiztosságot bájosnak találom. – A mosolya elhalványult. Hosszú, elgondolkodó pillantást vetett a lányra, akin most tűz hullámzott végig, s elért az öléig. Kiegyenesítette a hátát. – Bájosnak talállak, Francesca, és az a tény, hogy kiszámíthatatlan vagy, arra késztet, hogy folyamatosan résen legyek – tette hozzá Hart, inkább magának, mint a lánynak. – Sajnálom azt a múltkori nevetséges üzenetet – mondta Francesca, majd gyorsan hozzátette: – Calder, nem tudtam, hogy mit írjak! Beszélnem kellett volna veled, mielőtt elmegyek. – Kérlek, többé sohase hazudj nekem! – mondta a férfi egyszerűen. – Én soha nem hazudtam neked, és ezt várom el tőled is. A lány bólintott, s zavarba jött. A férfi rámosolygott, majd elfordította a fejét. A Negyedik sugárúton haladtak, az új vasúti alagút építkezése mellett. A lány kapott az alkalmon, és a férfit tanulmányozta, s gyönyörködött határozott arcélében. Aztán az este történései árasztották

el gondolatait. Megérkezése a bálba, rövid csatározása Bragg-gel, találkozása Harttal a mellékfolyosón, s a férfi bejelentése, hogy eljegyezték egymást. Feszültség lett úrrá rajta. Bragg meglepett arckifejezése kísérteni kezdte. Az iménti jó érzése egy villanásnyi idő alatt szertefoszlott. Megbántotta őt a szökésével, bár nem állt szándékában. De hogy is jelenthették be azt az eljegyzést ilyen hebrencs módon? A férfi továbbra is a mellettük elmaradó épületeket nézte. A forgalom még gyérnek sem volt mondható, egyetlen kétkerekű bricska hajtott mögöttük, a ló patája egy ütemre csattogott Hart lovainak a patáival. A férfi nem csak vészesen csábító, egyenesen veszélyes volt. Hart egymaga jelentette be a jegyességet. Minden az ő döntése, s az időzítés is egyedül csak az övé volt. A férfi nem túl lelkesen pillantott rá. – Én óvatos lennék azokkal a falragaszokkal. A lány kínosan kezdte érezni magát. – Miért? – Minden jöttment azt mondja majd, hogy látott valamit. Szerintem vagy százan fogják azt állítani, hogy tanúi voltak Emily eltűnésének. A lány nem mérlegelte eddig ezt a lehetőséget. – Igazad lehet. Alaposan ki kell rostálnunk a hamis állításokat. Komolyan hiszem, hogy valaki láthatta, mi történt Emilyvel. Valakinek a birtokában van az információ, amire szükségem van. – Valószínűleg igazad van. Mi a baj? A lány felnézett, és szembetalálta magát a férfi sötét pillantásával. – Csak most döbbentem rá, hogy mit tettünk. – És mi az? – A férfi, akár egy sólyom, fürkésző pillantással vizslatta. A lány felemelte a kezét. Még a sötét kocsiban is világított a hatalmas gyémánt. – Azt hiszem, az időzítés lehetett volna jobb is. A férfi állkapcsa mintha megfeszült volna. A hintóban alig pislákolt némi fény, így nehéz volt megállapítani. – Hadd találjam ki! Szegény féltestvérem érzései miatt aggódsz. – Igen, valóban. – Védekezően kiegyenesítette a hátát.

Nem volt helyes. Láttam az arcát. Alig akarta elhinni. És nagyon fájt neki. Hart közel hajolt hozzá, szeme elsötétedett. – Neki nincs joga ahhoz, hogy megbántódjon, Francesca, és ezzel mindketten tisztában vagyunk, csak te soha nem fogod beismerni. A lány sóhajtott, s felkészült egy kellemetlen csatározásra. – Calder, tudom, hogy Bragg nős. Azt is tudom, hogy szereti Leigh Anne-t, bár ezt senkinek nem vallja be, legkevésbé saját magának. De engem nagyon kedvel. És ezt te is jól tudod! Az érzései őszinték, és minden joga megvan rá, hogy megbántódjon. – Szerintem nincs. Szerintem ő csak azt akarja, ne engedd meg magadnak, hogy őszintén törődj velem. – Ez ostobaság! – kiáltott fel a lány elpirulva. – Ha ő igazán akart volna téged, Francesca, a kapuját és a hálószoba ajtaját is becsapta volna a kicsi Leigh Anne előtt. Milyen kegyetlen tud lenni ez a férfi! Elfordította az arcát, s próbált nem arra gondolni, hogy Bragg és Leigh Anne egy ágyban alszanak. S bár tudta, hogy Hartnak igaza van, mégis azt mondta: – Én bátorítottam őt, hogy maradjon a feleségével. Könyörögtem neki, hogy ne hajítsa el a politikai karrierjét. Biztos vagyok benne, hogy Leigh Anne-nel az oldalán egy nap kap egy széket a szenátusban. De ha elválik, többé egy ilyen lehetőség sem adódhat a számára. Szavait komor hallgatás fogadta. Erőt vett magán, és Hart felé fordult. A férfi arcán fanyar mosoly ült. – Kedvesem, soha nem jutott még eszedbe, hogy bár arra biztattad, a házasságát a politikai ambíciói érdekében folytassa, valójában azonban hátsó szándék motivált? A lány tudta, hogy a valódi ütés még csak ezután jön. – Milyen hátsó szándékról beszélsz? – Bragg házassága lehetőséget adott neked arra, hogy ott legyél, ahova kétségbeesetten vágyódsz: a karomban… és hamarosan… az ágyamban. Ha a férfi közelebb van, megüti. A gyűrűjéhez kapott, hogy az arcába vágja. A férfi megmarkolta a kezét. – Bocsánatot kérek. Ezt nem kellett volna.

– Ez kegyetlenség volt – mondta Francesca levegő után kapkodva. – Azt kérted, hogy legyek őszinte veled, ahogy te is az vagy velem. Én idáig mindig kedves voltam hozzád, és kérem, hogy ezentúl te is így viselkedj! A férfi hallgatott, de nem engedte el a kezét. Majd azt mondta: – Soha nem jutott még eszedbe, hogy a múlt havi elutazásod, azzal a vigaszul hagyott hetyke kis üzenettel, kegyetlen cselekedet volt? – Micsoda?! A férfi közelebb hajolt, szorítása fokozódott. – Soha nem jutott még az eszedbe, hogy ahogy Braggről beszélsz nekem, az kegyetlenség? Francesca Hart szemébe meredt, majd a szájára, amely kihívóan közel volt. – De te nem szeretsz engem. – Nem hiszek a szerelemben, de fenemód kedvellek, és tudod, hogy mennyire becsüllek, Francesca – fakadt ki a férfi. – És néha, például most is, a legszívesebben megölném Leigh Anne-t, hogy egymáshoz lökjelek téged Bragg-gel, csak hogy végre vége legyen ennek az egész őrületnek! – Kérlek, ne beszélj így! – könyörgött a lány. A férfi elengedte a kezét, és visszaült a helyére. – Sajnálom, ha az érzéseim nem mindig nemesek. Sajnálom, ha nem vagyok Bragg erkölcsi szintjén. – Tisztességes vagy – suttogta a lány elgyengülten –, ha az akarsz lenni. Amikor elfeledkezel a Bragg-gel folytatott versengésről, amikor nem az a feltett szándékod, hogy döbbenetet kelts az úri társaságban. Hart olyan hangot hallatott, ami akár a belenyugvását is kifejezhette. Francesca átkarolta magát. – Mi ütött beléd, Hart, hogy ma este megtedd azt a bejelentést? – Calder vagyok, Francesca, nem Hart, az ég áldjon meg! – Kérlek. Ahogy akarod. Hart megjegyzés nélkül fogadta. – Nem lett volna szabad ilyen módon közzétenni – suttogta Francesca. – De elfelejtettem, hogy Bragg ott van, az agyamat annyira elhomályosította a csókolózás. – Amikor a férfi továbbra is csendben maradt, hozzátette: – Kérem, mondd, elfelejtetted, hogy ő is jelen van.

A férfi a szemébe nézett. – Én tudtam, hogy ott van. A lány mély levegőt vett. – De nem azért tettem meg azt a bejelentést, hogy őt bosszantsam, ahogy te gondolod. A lány nem tudta, hogy higgyen-e neki, vagy sem. Szorosan ölelte magát. – Azért tettem azt a bejelentést, hogy véget vessek a döntési képtelenségednek, Francesca. Azért tettem azt a bejelentést, mert egy hónappal ezelőtt elfogadtad a házassági ajánlatomat, és ma este a folyosón bebizonyítottad, hogy nem gondoltad meg magadat. Igen, önző módon döntöttem így. De őszintén szólva, az egyik oka, hogy ma az vagyok, aki, az az, hogy amikor valamit nagyon akarok, azt teszem, amit tennem kell, hogy megkapjam. A lány nyelt egyet. – Én nem egy festmény vagyok. – Hart világszerte ismert műgyűjtő volt. – És nem valamilyen begyűjthető tárgy. – Én pedig egész idáig elméletben és gyakorlatban is elleneztem a házasságot. De amióta veled találkoztam, arra az elhatározásra jutottam, hogy vállalom a házasságot, ha a feleségem leszel. Nem, te nem egy tárgy vagy, Francesca, messze nem. Te egyedi, nem is, elképesztő kombinációja vagy az ellentmondásoknak, az észnek és az akaratnak, a szépségedet nem is említve. Nem kell megvédenem azt az elhatározásomat, miért akarlak feleségül venni. Lehet, hogy meg kellett volna beszélnünk a ma esti bejelentést. – Habozni látszott. – Ahhoz vagyok szokva, hogy azt tegyem, amit akarok, és akkor, amikor akarom, Francesca. A legtöbb egyedülálló férfi ilyen. Én meg, attól félek, rosszabb vagyok, mint az átlag. Azonban a méltatlan módon végrehajtott szökésed volt a ma esti viselkedésem indítéka. Mindannak, ami ma este történt – tette hozzá szomorkás mosollyal. Francesca nem tudott túljutni a férfi azon megjegyzésén, miszerint ő elképesztő kombinációja az ellentmondásoknak, az észnek, az akaratnak és a szépségnek. Megrázta a fejét, hogy megszabaduljon tőle. – Ez most bocsánatkérés azért, amiért bejelentetted az eljegyzésünket?

– Igen. Viszont – emelte magasba a kezét Hart, hogy megállítsa a lány meglepett kommentárját – ha az egész estét újra elölről kezdhetném, akkor, leszámítva a folyosói viselkedésemet, a bejelentést újra megtenném. A lány hátradőlt a párnákra, s tágra nyílt szemmel nézte. – Hart – szólalt meg végül –, nagyon bonyolult ember vagy. A férfi elmosolyodott. – Tudom. A lány mosolyogni kezdett, de akkor hirtelen megjelent lelki szemei előtt az érzéki Mrs. Davies képe, amint a férfiba karol. Elbizonytalanodott. Ezt a témát nem kellene felhoznia, gondolta. Hart ugyan hűséget ígért neki, de miután ő elszökött, a férfi azt gondolhatta, a jegyesség megszakadt. Mégis, anélkül, hogy ismerné, szörnyen gyűlölte azt a másik asszonyt, és nem bírta elviselni a látványt, ahogy Harttal volt. – Valami bánt, Francesca? A lány összerezzent, s magában nemet mondott, de hangosan így szólt: – Igen. Úgy tűnt, a férfi jót derül rajta. – Mondd el! – Nem volt lehetőségem megismerni a barátnődet… Mrs. Davies-t. – mondta óvatosan. A férfi mintha nem értené, a lány valójában mit is akar mondani. – Ő egy régi ismerős – mondta közömbös hangon. – Kétlem, hogy élvezted volna a vele való találkozást… – Hirtelen elhallgatott, majd a lányra meredt. – Francesca, én ígéretet tettem neked. – Igen, de én azután eltűntem a városból, és azt gondolhattad, az eljegyzésünk nem érvényes – védekezett a lány. A férfi szeme kikerekedett, s a lányra meredt. – Azt azért tudod, ugye, hogy én állom a szavamat? Francesca alig tudott hinni a fülének. Lehetséges, hogy Hart nem rohant más nő ágyába? A férfi megfogta a kezét.

– Megígértem, hogy hűséges leszek, és ha ilyen magas tét esetén egy magamfajta férfi nem képes végigjátszani a türelemjátékot, akkor aligha nevezhető férfinak. Francesca csak bámult, öröm bizsergette, és elállt a lélegzete. – Calder? Ez nem az a pillanat, amikor megölelsz? A férfinak a szempillája se rebbent. – Nem. – Nem? – Francescát felettébb meglepte a válasz. – Ha nem vetted volna észre, elmondanám, hogy valahogy épségben túléltük azt a kis liasont a szervizfolyosón ma este, viszont az apád aligha örül a döntésünknek. Holnap délután nálatok találkozom vele, Francesca. Miután bármi áron szándékomban áll megnyerni azt a csatát, amit a te kezedért kell megvívnom vele, ezért az elkövetkezendő tizenöt percen belül épen és érintetlenül foglak leszállítani az ajtótokig. – A papa megbékél majd. A mama mindig eléri, amit akar, és ő imád téged, tudod jól. – Áldott legyen Julia! – mondta a férfi meleg mosollyal. Francesca szíve összeszorult. A férfi elviselhetetlenül jóképű volt. És időnként, elviselhetetlen is. De nem bánta. Tudta, hogy a végén úgyis túljár az eszén. Az igazi probléma az, hogy Hart nem hisz a szerelemben, és nem is fog. Gyorsan félrekapta a tekintetét, s megijedt önmagától. Hirtelen világossá vált benne, hogy minden egész másképp lenne, ha a férfi örök szerelmet vallana neki, ahogy Bragg tette. De Hart soha nem lesz szerelmes belé. Segítő barát, és csodálatos szerető lesz, de mindössze ennyi, amit valaha is adni képes neki. Hart szakította meg a gondolatait. – Öt percen belül megérkezünk, Francesca. A lány zavarba jött, elpirult, és alig mert a férfi szemébe nézni. – Szörnyen fáradt vagyok – mondta. – És most újra elszöksz tőlem? Miért? – A lány keze után nyúlt, s bár az nem akarta, hogy a férfi megfogja, Hart mégis elérte. – Hosszú és különleges nap volt a mai – mondta Francesca, és nem nézett a férfira. – Ez igaz. Tudtad, hogy ma este én is itt leszek a bálon? Végre ránézett a férfira.

– Igen. – És az én kedvemért vetted fel ezt a vörös ruhát? A lány felvonta a szemöldökét. – Milyen vörös ruhát? A férfi felnevetett. – Azt, amelyiket le fogok tépni rólad, amikor az esküvőnk után felveszed a kedvemért – mondta. A lány megdermedt. Majd csak annyit mondott: – Nagyon drága volt… – Ó, pedig ez a szándékom. A lány csak nézett maga elé, képek rohanták meg, képek, amelyeket nem akart látni, legalábbis nem most. A férfi kissé elmosolyodott, majd azt mondta: – Még mindig számítok arra a festményre, amit megígértél. Sarahval már alaposan átbeszéltük. A lány megnedvesítette az ajkait, a pulzusa vészesen gyorsan lüktetett. – Hamarosan megbeszélek Sarah-val egy időpontot, amikor modellt ülök neki – mondta. Sarah Channing nagyszerű festő és jó barátnője volt. Hart több mint egy hónapja megbízta Sarah-t, hogy fesse meg Francesca arcképét, azután, hogy először meglátta őt a vörös ruhában, s kikötötte, hogy a képhez is azt kell viselnie. – Rendben. – A férfi odahajolt hozzá. – Egy dologban azonban meggondoltam magamat. – És mi az? – kérdezte a lány gyanakodva. – Azt akarom, hogy meztelenül állj modellt. A lány szava elakadt. – Mire elkészül a kép, valószínűleg már házasok leszünk – győzködte a férfi. A lány ellenállása elolvadt. – Nem bánom. De nem fogod… – Látható helyen kiállítani? Természetesen nem. A magánlakosztályomban kívánom kiakasztani. – A lányra mosolygott, akinek a bőre szinte lángolt. A hintó vadul rázkódni kezdett, és Francescában tudatosult, hogy befordultak a Cahill ház felhajtójára. A mészkőből készült épülethez

vezető utat most sár borította. A húszszobás rezidencia két alsó szintjén égtek a lámpák. Francesca mélyen elpirulva nézett Hartra. – Dicséretnek veszem – sikerült kipréselnie magából. A férfi elvigyorodott. – Biztos vagyok benne. Más hölgyek sértve éreznék magukat. Tisztában vagy vele? – Igen. – Kissé eltűnődött, s tudta, mennyire elégedett, hogy a férfi a nap bármely szakában, éjjel vagy nappal, az ő portréjában akar gyönyörködni. Majd hozzátette: – Én nem vagyok érzéki nő, Calder. A férfi elnevette magát, amikor a kocsi megállt a bejárati ajtóhoz vezető meredek lépcsősor előtt. – Egészen pontosan tudod, hogy milyen vagy, Francesca, ettől ne félj. – Nevetésébe pajkosság vegyült. Segített a lánynak kiszállni a hintóból, és elkísérte az ajtóig. Ott megálltak. Francesca remegett, és közelebb lépett hozzá. A férfi megragadta a könyökénél fogva, de nem húzta magához. Pillantása furán elgondolkodó volt. – A szüleim valószínűleg még nincsenek itthon – mondta a lány fátyolos hangon. – Még túl korán van, Calder. – Bármi megeshet – mondta a férfi. Majd hozzátette: – És holnap? Kérni fogod a rendőrség segítségét? A lány tétovázott. Rick Bragget semmiképpen nem kerülné meg soha. És arra gondolt, a rendőrfőnök ráadásul még szörnyen mérges is lenne, ha nem jelentené neki az ügyet. De másnap szembenézni vele iszonyú lesz. Nem volt benne biztos, hogy képes rá. De nem volt más választása. Szüksége volt a férfi segítségére, efelől nem volt kétsége. Az időtényező nagyon fontos, és ahhoz, hogy rátaláljanak a helyes nyomra, gyorsan kell cselekedniük. Feszült lett. – Igen. – Így helyes – mondta Hart szenvtelenül. – Ha ki akarod hallgatni a környékbelieket, szükséged lesz az embereire. Ahhoz is kellenek majd, hogy időben megtaláld a nyomot. A lány óvatosan megkérdezte: – Nem bánod? – Azt nem mondtam.

– Lehet, hogy a mai nap után Braggnek semmi hajlandósága nem lesz, hogy segítse a nyomozásomat – vélte a lány. – Én biztosan nem tenném – kommentálta Hart. – De mindketten tudjuk, hogy ő megteszi. Ne feledd, ő soha nem menne el egy igazságtalanság mellett, és ez a kettőnk közti legnagyobb különbség. – Most lekicsinyled magad, Hart – mondta a lány gyorsan. Szerintem téged jobban megérint az igazságtalanság és a szenvedés, mint amennyire kimutatod. – És te továbbra is reménytelenül naiv és romantikus vagy. S ettől még bájosabb – mondta a férfi, és megcsókolta a lány feje búbját, mintha csak egy gyerek lenne. – jó éjszakát, Francesca! – Nem vagyok annyira naiv, mint amennyire gondolod – tiltakozott a lány. Hart bekopogott, és Cahillék komornyikja kinyitotta az ajtót. – Nos, állapodjunk meg abban, hogy már nem vagy annyira naiv, mint néhány hónappal ezelőtt. A lány elpirult. A férfi elmosolyodott, megfordult, s gyorsan visszasietett a hintójához. Francesca nem mozdult, nézte, amint az elegáns hintó elhajt a félkör alakú felhajtón, s kikanyarodik az ötödik sugárútra. Akkor megborzongott. Egy meztelen kép. Az egész város róla beszélne, ha valaha is kitudódna. Elmosolyodott. Lehet, hogy már másnap modellt áll Sarah-nak.

Harmadik fejezet 1902. március 28., péntek, reggel 8 óra

Amikor február végén Francesca elhatározta, hogy elhagyja a várost, és eltűnt, még nem tudta, mennyi ideig lesz távol, ezért úgy döntött, hogy előtte megteszi a már halaszthatatlannak tűnő lépést. Elküldte a Barnard College dékánjának a levelet, amelyben azt kérte, törölje őt a diákok sorából. Nagyon keményen tanult, hogy felvegyék arra a lányok számára létesített különleges főiskolára. És a nővére

segített a taníttatásában. A beiratkozást titokban kellett tartaniuk, mert az anyja soha nem járult volna hozzá, ha megtudja, mivel már éppen eléggé neheztelt Francesca egyéb, korábban „kiérdemelt” címei miatt, amelyek a lányt kékharisnyának, különcnek és reformernek bélyegezték. Most azonban Francesca úgy döntött, ez a legjobb, amit tehet, hiszen új hivatása, a nyomozói munka annyi kihívással jár, hogy úgysem lett volna ideje tanulni, és már addig is sok óráról hiányzott. Aznap péntek volt, és ha nem iratkozott volna ki, akkor most éppen a kedvenc tantárgya, a politikai tanok szemináriumán lenne, kétségtelenül valami heves vitába bonyolódva. Francesca Joelre mosolygott, amint megálltak a Tizenegyedik utca sarkán lévő élelmiszerbolt előtt. – Rakd ki addig ezeket a jutalmat ígérő falragaszokat ebben a háztömbben és a következőben is! – mondta a fiúnak. A plakáton ez állt: KERESTETIK OLYAN SZEMÉLY, AKI TUD VALAMIT EMILY O'HARE ELTŰNÉSÉRŐL. UTOLJÁRA AZ A SUGÁRÚT ÉS A TIZEDIK UTCA KÖRNYÉKÉN LÁTTÁK MÁRCIUS 24-ÉN, HÉTFŐN, DU. 4 KÖRÜL. ISMERTETŐJEGYEI: 13 ÉVES, FEKETE HAJÚ, KÉK SZEMŰ, CSINOS KISLÁNY. FELAJÁNLOTT JUTALOM: 100 $ BECSÜLETES SZEMTANÚK JELENTKEZÉSÉT VÁRJUK!

Joel kezében vagy egy tucat kézzel írt papírlap, egy kalapács és egy szöggel teli doboz volt. – Azonnal! – mondta a fiú vigyorogva. Francesca figyelte, ahogy a fiú vidáman elsiet, majd az élelmiszerbolt ajtaja felé fordult. Az üvegablakon belül táblácska lógott: NYITVA. A tiszta üvegen át robusztus felépítésű férfit látott, aki egy hosszú tölgyfa pulton pakolászott. Komor mosollyal lépett be az üzletbe. A helyiségben rend és tisztaság uralkodott, a durva deszkapadlót tisztára söpörték, a pultokat lesúrolták, csak úgy fénylettek a viasztól. A pult mentén lisztes- és cukros zsákok sorakoztak, tetejükön friss kenyerek, valamint füstölt húst tartalmazó tálak, s bádogdobozokban zsír és vaj volt felstócolva. A polcokon szárított élelmiszereket,

szappanokat, gyertyákat és többféle fűszert tároltak. A vegyeskereskedés nagyon kicsi volt, s a helyszűke miatt sok mindent egymásra zsúfoltak. – Mr. Schmitt? – kérdezte Francesca, miközben a férfi felé közeledett. Éppen akkor egy fiatal nő jött elő a bolt végéből. – Segíthetek valamiben, kisasszony? – mosolygott rá Schmitt. Erős németes akcentusa volt. Francesca még egy pillantást vetett a fiatal nő felé, s rájött, hogy sokkal fiatalabb, mint amennyinek vélte, körülbelül tizenöt évesnek saccolta. Az egyszerű, jelentéktelen kinézetű lány ránézett és elmosolyodott. Francesca viszonozta a barátságos gesztust, majd újra a fűszeres felé fordult. – Remélem. Átnyújtotta a férfinak a névjegykártyáját, s miközben arra várt, hogy elolvassa, azt mondta: – Az Emily O'Hare-ügyön dolgozom. Schmitt felnézett, de nem szólt, és a tekintetéből nem lehetett semmit sem kiolvasni. Francesca nem értette. – Azt bizonyára tudja, hogy O'Hare-ék múlt hétfőn négy óra körül a maga boltjába küldték Emilyt, és nemcsak hogy kenyeret nem vett, de azóta sem látták. – Tudom. Beth, légy szíves, menj és kezdd el kipakolni a szárított gyümölcsöt, ami épp most érkezett! Valami nem stimmelt. Francesca megfordult, és látta, hogy Beth elvörösödve őt bámulja. Majd azonnal a pult mögé futott, és eltűnt egy hátsó helyiségben. Schmitt büszkén elmosolyodott. – Ő a lányom – mondta. – Nagyon sajnálom, ami a kis Emilyvel történt. De Briannek már elmondtam, hogy azon a délutánon nem láttam, ide nem jött. – Emlékszik rá, hogy aznap kik jártak magánál? Elsősorban délután – tudakolta Francesca. – Talán egyikük látott valamit. A férfi meghökkenve nézett rá. – Ifjú hölgy, nekem forgalmas üzletem van. Lehetetlenség visszaemlékezni arra, hogy aznap délután ki járt itt!

– Meg sem próbálja? – ösztökélte Francesca. Közben az a benyomása támadt, hogy a férfi nem akar beszélgetni vele, de nem értette, miért. A férfi megrázta a fejét. – Úgy látom, azt hiszi, nem akarom, hogy megtalálják Emilyt. Persze hogy akarom. Nagyon is. – A homlokát ráncolta, és vastag karját összefonta széles mellkasa előtt. – Hétfő délutánonként van néhány törzsvásárlóm. Mrs. Sarnoff, Mrs. Polaski és Mrs. O'Brien. Minden hétfő délután megveszik egész hétre a krumplit, a lisztet és a cukrot. – A tekintete azt sugallta, hogy most már itt az ideje, hogy Francesca távozzon. – Hol laknak? – érdeklődött Francesca, miközben elővett a táskájából egy kis jegyzetfüzetet és egy ceruzát. Emellett magával hordott még néhány kelléket, amely hasznosnak tűnt a foglalkozása szempontjából. Alaposan megtanulta, hogy mindig legyen nála gyufa, gyertya, egy kis kés és egy pisztoly. Schmitt megadóan felsóhajtott. Majd benyúlt a fiókba egy füzetért, amelyből Francesca kimásolta a címeket. – Köszönöm szépen. Ha valami még eszébe jutna, kérem, lépjen kapcsolatba Joel Kennedyvel, Maggie fiával. Ebben a háztömbben lakik. – Semmi mást nem tudok – zárkózott el Schmitt, és hátat fordított a lánynak. Francesca nyugtalanul hagyta el az üzletet. Vajon miért volt ez az ember annyira szűkszavú? Visszatartott valamilyen információt? Azt hitte, hogy a rendőrség részéről kérdezősködött? Vagy talán a gazdag fiatal hölgy kinézete miatt volt bosszús és türelmetlen? Francesca nem tudta hova tenni a férfi viselkedését. A nap kezdte felmelegíteni a levegőt. Úgy tűnt, hogy abban az évben a tavasz korán beköszönt a városba, néhány ablakban már virágosládák virítottak, s Francesca látta, hogy nárciszok és jácintok dugják ki a fejüket a földből. Az égbolt meglepően kék és tiszta volt. Kigombolta tengerészkék kabátját, és élvezte a kellemesen hűsítő levegőt. De nem mosolygott. Amint Joel végez a plakátok kihelyezésével, a néhány utcasarokkal odébb lévő belvárosi Mulberry Street 300-as szám alá mennek. Azaz a rendőrkapitányságra, hogy felkeresse Rick Bragget.

Ha a férfi még egyáltalán szóba áll vele.

A rendőrkapitányság egy ötemeletes barna homokkő épületben volt, mindössze egy sarokra a város legrosszabb környékétől, a Mulberry Bendtől. Miközben Francesca kifizette a bérkocsit, meglátta Bragg utcán parkoló elegáns autóját, amelyet egy kék uniformisban és sisakban posztoló rendőr őrzött diszkréten. Néhány rendőr épp elhagyta az épületet; egy rendőrautó pedig a ház felé közeledett. A lány szíve összeszorult. Rossz érzéssel gondolt a hamarosan bekövetkező párbeszédre. Bárcsak visszacsinálhatná az elmúlt éjszakát! Aztán Calder Hartra gondolt, s a szíve még jobban összeszorult, de most másképp, a bőre bizsergett és elpirult. Kényszerítette magát, hogy az előttük álló nyomozásra összpontosítson. – Feljössz? – kérdezte Joelt, aki nemrég adta fel korábbi hivatását, a zsebmetszést, és szenvedélyesen gyűlölte a városi elit rendőröket. – Nem hinném – válaszolta Joel homlokát ráncolva. – Fogadok, hogy mi magunk is megtaláljuk Emilyt, Miz Cahill. Nincs szükségünk a sarkunkban loholó kopókra. – Nem értek egyet veled, te viszont nekem dolgozol – közölte vele Francesca, s megveregette a fiú vállát. – Ha szükséged van rám, fenn vagyok a rendőrfőnök irodájában. Joel bólintott, majd odalépett egy beteges szilfához, s elkezdett hamisan fütyülni. Francesca a recepcióra sietett. Hosszú pulttal találta szembe magát, amely mögött tisztek ültek, akiket jól ismert. Egy tiszt a pult innenső oldalán állt egy idős hölggyel, aki a jelek szerint éppen panaszt tett az ellopott táskája ügyében. Két férfi rosszul szabott öltönyben és keménykalapban egy padon ült, kezük bilincsben. A jobb hátsó sarokban üres zárka állt. És a háttérből távírókészülékek, telefonok csörgése és írógépek kattogása hallatszott. Ez a zaj nagyon is hogy ismerős volt Francescának, s szívfájdalommal tudatosult benne, hogy az elmúlt egy hónapban nemcsak a hely hangjai hiányoztak neki, de egy nyomozásban való aktív részvétel is. A szolgálatban lévő tisztek közül elsőként Shea kapitány vette észre. Abbahagyta a tennivalóit, és mosolyogva üdvözölte:

– Miss Cahill! Régóta nem láttam. Hogy van? – kérdezte. A lány elmosolyodott, és előbbre lépett. – Helló, kapitány! – mondta. – El kellett mennem a városból. – Igen, hallottuk – válaszolta Shea, miközben megigazította a szarukeretes szemüvegét. O'Malley őrmester, egy zömök fickó, jött oda hozzá. – A kapitányság maga nélkül egész más, Miss Cahill – mondta. – Nekem is hiányzott – mondta a lány, s hirtelen boldogság fogta el. Ide tartozott, ezek közé a jó, becsületes emberek közé, egy bűnügyi nyomozás közepébe. – Új ügye van? – érdeklődött Shea. – Igen. A rendőrfőnök benn van? – Fent van az emeleten – mondta Shea, és különös pillantást vetett O'Malley-re. – Felmegyek, és megkérdezem, hogy fogadja-e önt. Francesca meg volt lepődve. Shea előjött a fából készült pult mögül, s a felvonóra ügyet sem vetve, gyalog ment fel az emeletre. A lány megszokta, hogy kedve szerint ki-be jár a kapitányságra, s egy hónappal ezelőttig minden formalitás nélkül bemehetett Bragg irodájába. – Nem maga miatt van ez – szólalt meg O'Malley. – A rendőrfőnök ma rossz hangulatban van. Soha nem látta még őt senki ilyennek. Francesca megdermedt. – Rossz hangulatban van? – Olyan, mint egy égiháború – mondta O'Malley nagyot biccentve. Ó, te jó ég! Francesca nagyon jól tudta, miért van olyan rossz kedve, tudta, hogy Bragg a féltestvérével kötött eljegyzése miatt ilyen. – Na, nézzék, hogy a tavaszi szél kit hozott be? A hangnem ellenséges és gúnyos volt. Mint mindig, Brendan Farr hangja hallatán a szőr is felállt a hátán. Francesca lassan megfordult, s a város nemrég kinevezett rendőrkapitányára nézett. Még mindig nem tudta, hogy a férfi miért gyűlöli annyira, de ellenségességük kölcsönös volt. – Jó napot, főnök! – mondta mereven. – Rég nem láttam – mondta a férfi kedvetlen hangon. Nagyon magas férfi volt, majdnem kétméteres, szürke hajú és éles tekintetű. Udvariasan mosolygott. De Francesca soha, egyetlenegyszer sem látta, hogy ez a mosoly több lenne udvarias gesztusnál.

– Nem voltam a városban – mondta továbbra is mereven. – Valóban? Munka vagy szórakozás tartotta távol? – kérdezte a férfi változatlan mosollyal. – Egyik sem – válaszolta a lány, s ő is hideg mosolyt küldött a férfi felé. Francesca tudta, hogy a férfi valamilyen információt akar kihúzni belőle, de arra ő úgysem hajlandó. – És mi hozta ide a kapitányságra? Ó, hadd találjam ki! A rendőrfőnök… vagy talán egy újabb nyomozás? Minél kevesebbet tud ez a férfi a dolgairól, annál jobb. – Egy szót szeretnék váltani a rendőrfőnökkel. Felmegyek hozzá. Köszönöm, őrmester. Jó napot, főnök! Francesca nem várta meg, amíg azt mondják neki, hogy felmehet. Elsietett a két férfi, majd a zárka mellett, s felment a lépcsőn. A folyosón Shea kapitány jött felé, mögötte nyitva állt Bragg irodájának ajtaja. A férfi odabiccentett a lánynak. – Fogadja önt. Nem mintha kétségeim lettek volna. Francesca megköszönte, s ekkor Bragg megjelent az ajtóban és őt bámulta. A lány lépései elhalkultak. A férfi nem egyszerűen komor volt, de fáradtnak és gyűröttnek tűnt. Francesca karikákat fedezett fel a szeme alatt, és ráncokat a szája körül. Pillantásuk találkozott. A szíve elkezdett vadul verni. Tényleg férjhez kell mennie a féltestvéréhez? Rick Bragg akár házas, akár nem, örökre sötét árnyékként fog közéjük állni. A férfi nem biccentett felé és nem is üdvözölte. Megfordult és bement az irodájába. Francesca követte. Semmi változást nem látott. A hatalmas íróasztalt, mint mindig, iratok és mappák borították. Egy nádtámlájú szék állt mellette, az asztal mögötti ablak a Mulberry Streetre nézett. A kandalló feletti párkányon számos családi fotó állt, amelyeknek egyikén, feltűnő keretben, Bragg volt látható a polgármesterrel és Theodor Roosevelttel. Francesca kutató pillantása Bragg feleségének fotóját kereste, de nem találta őt a férfi rokonságának népes sorában, az apját, a nevelőanyját, a féltestvéreit, unokatestvéreit, a nagybácsikat és a nagynéniket ábrázoló felvételek között.

De Calder Hart fényképe sem volt ott. Francesca nem is számított rá, hogy ott lesz. Levette a kabátját, gondosan felakasztotta a fogasra Bragg nagykabátja mellé, mialatt a férfi az íróasztala mögé ment, és leült. A lány ijedten fordult felé. A férfi a könyökére támaszkodott, és fejét a két ökle közé lógatta, s nem nézett rá. – Sajnálom. A férfi felmordult. – Beszélhetünk? Kérem? – kérdezte a lány. Emilyről teljesen elfeledkezett. Csak arra tudott gondolni, milyen boldogtalan ez az ember, és ennek ő az oka. És nem érdemli meg a boldogtalanságot és a fájdalmat. Senki nem érdemelné meg nála jobban a boldogságot. Bragg méltó rá, mert egész életében másoknak segített. A férfi felállt, odament az ajtóhoz, és becsukta. Majd a lányra nézett. – Szereti őt? A lány megdermedt. Nem tudott válaszolni a kérdésre. – Nos? Ha férjhez megy hozzá, bizonyára szereti! – Bragg dühös volt. – Nem tudom, hogy szeretem-e. Csak azt tudom, hogy az életem fenekestől felfordult azon a napon, amikor maga elmondta nekem, hogy nős! – kiáltotta, és ez volt az igazság. – Azóta minden megváltozott. – Tehát az, hogy férjhez megy hozzá, az én hibám. – Ezt nem mondtam. – Alig hitte, hogy idáig jutottak, mintha ellenségek lennének, s elkeseredetten csatáznának. – Az én hibám, és ezzel mindketten tisztában vagyunk. Mert egy hónappal ezelőtt még a karjaimban tartottam magát, Francesca, és örök hűséget esküdött nekem, most pedig Hart jegyese! A lány hátrább lépett. A férfinak igaza volt. – Egy hónappal ezelőtt Leigh Anne Európában volt, és ön azt állította róla, hogy egy gonosz boszorkány, akit gyűlöl, akinek szeretői vannak, és aki soha nem jön vissza! – Tudja jól, hogy azt kívánom, bárcsak soha ne jött volna vissza – mondta a férfi majdnem rosszindulatúan. – Tudja, hogy gyűlölöm őt! Egy pillanatig a lány nem tudott megszólalni. – Semmi ilyet nem tudok.

– Azt is tudja, hogy nem hazudok – mondta a férfi nyersen. – Vagy az elhatározása, hogy férjhez megy Harthoz, odajuttatta, hogy már kételkedik a szavamban, az őszinteségemben? – Soha nem kételkednék bennük, és ez nem volt szép magától! – kiáltott fel remegve a lány. – És az tisztességes, hogy maga férjhez megy Harthoz? A lány próbált megnyugodni, de nem volt rá képes. – Maga már Leigh Anne-nel él. Minden jogom megvan hozzá, hogy hozzámenjek valaki máshoz. – De az én helyzetem csak átmeneti! – Tényleg? És ne támadjon nekem, hogy kételkedem a szavaiban. – Akkor mit csinál? – dörrent rá a férfi. A lány mély levegőt vett. – Azt hiszem – mondta körültekintően –, a felesége iránti érzései igen bonyolultak, és ön saját magával sem őszinte. Tudom, hogy szándékosan soha nem hazudna nekem, Bragg. A férfi meredten nézte. – Miért csinálja ezt? – kérdezte végül Bragg. Ezt már könyörögve mondta. A hangjából gyötrődés hallatszott, és Francesca előrelépett, hogy odafusson hozzá, öntudatlan késztetés támadt benne, hogy megvigasztalja. De aztán megállt. – Őszintén kedvelem Hartot – hallotta a saját hangját. – Szeretek vele lenni. Feleségül akar venni. Nem tudok ellenállni neki. –Azt már nem tette hozzá, hogy többé nem is akar. Bragg éles, kellemetlen hangon felnevetett. – Hart gyűlöl engem. Azóta gyűlöl, amióta csak emlékszem. És emlékszem arra is, amikor az anyánk meghalt, és megpróbáltam őt átölelni és megvigasztalni. Egy ijedt, mérges tízéves kisfiú volt. Én alig voltam tizenkettő, és ugyanolyan ijedt voltam, mint ő. Persze nem mertem elmondani, hogy valójában mit érzek. Akkor ellökött engem magától, és azóta is ezt teszi, sőt ennél kíméletlenebb. Ő csak azért akarja önt, Francesca, mert én is önt akarom. Csak azért akarja önt, hogy engem bántson. A lány összegörnyedt. – Ez nem igaz. Ő is őszintén kedvel engem.

Bragg szeme kikerekedett, és elfordult, háta merev volt a haragtól. Hirtelen visszafordult. – Nem találja furának a bejelentés időpontját? A lány kínosan érezte magát. – De igen. Sajnálom, hogy így kellett megtudnia. Bárcsak előtte megmondtam volna magának! – De hogy is gondolhat arra, hogy férjhez menjen hozzá? –kiáltott fel a férfi. – Ha szerelmes belé, nem kell hozzá sok idő, és össze fogja törni a szívét, ebben biztos vagyok. Mit csinál valójában? Talán fel sem fogja, de engem akar megbüntetni, mert megengedtem Leigh Anne-nek, hogy beköltözzön hozzám? Hányszor kell még elismételnem, hogy ez csak átmeneti? Tudja jól, megegyeztünk abban, hogy hat hónap múlva elválunk. Most már csak öt. – Nem akarom magát megbüntetni – tiltakozott a lány. – Hogy mondhat ilyet? És maga nem fekszik le vele az alatt az öt hónap alatt? A férfi összerándult, szeme tágra nyílt. A lány bánta már, hogy kimondta a gondolatát. Tudta, hogy ez kegyetlen csapás volt, mivel gyanította, a férfi, ha az alkalom ügy hozza, úgyis lefekszik a feleségével. Bragg elvörösödött. – Ezt nem gondolja komolyan. – Maga még mindig szereti őt. Miért nem képes beismerni? – Gyűlölöm őt. Francesca, maga elég modern nő, és tudja, hogy egy férfi akkor is le tud feküdni egy nővel, ha nincs közöttük szerelem. Francesca elfordult, s megpróbálta összeszedni magát, majd újra a férfira nézett. – Tudom, hogy önnek ígértem a szívemet, Rick, és még mindig az öné. De az ön iránti érzéseimnek semmi közük Calderhez. A férfi hirtelen odalépett hozzá, és megragadta a vállát. – Francesca, hogy mondhat ilyet? Maga egy nagyszerű férjet érdemel, és én azt szeretném, hogy boldog legyen. De félek! És ez nem rólam szól. Szeretem magát, és nem akarom látni, hogy Hart tönkreteszi. Kérem! Gondolja újra végig, hogy mit tesz! Kérem! Olyan kínos volt a férfi karjaiban lenni, és ennek Calder Hart volt az oka. Kibontakozott, s akarata ellenére felnagyította a Hart iránti kétségeit.

– Felnőtt nő vagyok, tudok a magam fejével gondolkodni, és tudok magamra vigyázni – mondta gyorsan, hogy elrejtse valódi érzéseit. – És akkor mit csinál majd, ha valamelyik szeretőjével találja az ágyban? Szétveri a fejét egy serpenyővel? – kérdezte Bragg élesen. A lány megdermedt, mert a férfi kimondta legtitkosabb félelmeit. – Majd akkor megyek át a hídon, ha odaértem – mondta. Azt most nem fogja elmondani, hogy Calder hűséget ígért neki. Bragg csak kinevetné, nem hinné el. És maga sem hitte el, nem bízott teljesen Hartban. Milyen házasság az ilyen? – Hát erről van szó? Maga vakon engedi, hogy Hart az oltárhoz vezesse? Képes ezt végigcsinálni? Meg vagyok döbbenve! Francesca egyik fele kész volt bedobni a törülközőt, és kihátrálni, véget vetni ennek a jegyességnek. – Még nem vagyunk az oltárnál – mondta mereven. – Hat hónap múlva lesz az esküvő. – Hirtelen eszébe jutott, hogy most már csak öt hónap van hátra, mert a dátumot egy hónappal ezelőtt tűzték ki, amikor elfogadta Hart házassági ajánlatát. És Bragg is azt állítja, hogy öt hónap múlva elválik Leigh Anne-től. Mi van, ha tényleg komolyan gondolja? Francesca behunyta a szemét, s levegő után kapkodott, az iroda hirtelen nagyon szűk lett. Nem hitt benne, hogy Bragg valaha is otthagyja a feleségét. Annál sokkal több volt közöttük. Ezért lett nála esélyes Hart? Valószínűleg. És ez olyan szörnyű? Hart tudott róla, és nem törődött vele. Ő is tudta, és nem bánta. Kit bolondít valójában? Lehet, hogy Hart nem szerelmes belé, de igenis foglalkoztatja, hogy Francesca először Bragget választotta, és ő csak a másodhegedűs. És őt is zavarja. – Úgy néz ki, mint aki mindjárt elájul. Sajnálom. – A férfi karjával átfogta a derekát, mire Francesca szemei kipattantak. Milyen ismerős volt az érintése! – Sajnálom, hogy még mindig ennyire érdekel a sorsa, és sajnálom, hogy én juttattam önt ebbe a helyzetbe. – A férfi tekintete a lányra tapadt, pillantásuk összekapcsolódott. – De biztosíthatom, Francesca, mindig törődni fogok magával.

– Tudom – suttogta a lány, és váratlanul a férfi ölelő karjában találta magát. Keble a férfi mellkasához simult. A férfi kemény combjai az övéhez értek. A lány a férfi szájára pillantott. Emlékezett az ízére. Emlékezett arra, amikor a férfi nyelve behatolt a szájába. Gyorsan felemelte a tekintetét, és újra egymás szemébe mélyedtek. A férfi szorosabban ölelte. Csillogó szemeiben melegség áradt szét. Úgy tűnt, a levegő elfogyott a szobában. A férfi a lányhoz hajolt, ajka kettévált. Csak egy centiméter választotta el ajkaikat. Francesca érezte a férfi arcvízének illatát, amely a párás erdő és nyirkos föld keveréke volt. Hirtelen Hart gúnyos arca jelent meg lelki szemei előtt, majd a kicsi és gyönyörű Leigh Anne-é. Francesca ellökte magától a férfit. – Ne! – Remegve bújt ki az öleléséből. A férfi elvörösödött. – Sajnálom. Véletlen volt. Vagy majdnem. Úgy látszik, nem indok világosan gondolkodni! – Nem történt semmi – válaszolta a lány, de a szíve pöröly-kent dörömbölt a mellkasában. Ez hazugság volt. Egy pillanatra, egyetlen rövid pillanatra, visszatért a vágya, és a közös jövőről szőtt álmai újraéledtek. De aztán ráeszmélt, hogy felégette az oda vezető hidat, eltemette és rég maga mögött hagyta. Megnedvesítette az ajkát. – Egy ügyön dolgozom, Bragg, és azért jöttem ide, hogy beszeljek magával – mondta sietve. – Szükségem van a segítségére. A férfi hosszasan nézett rá, aztán megfordult, és az íróasztala mögé ment. Kinyitotta az ablakot, majd a lányra nézett. Vörös volt az arca. – Mindig segítek magának, Francesca, akár rendőrfőnökként, akár barátként. A lány kissé elmosolyodott, mert tudta, hogy a férfi komolyan gondolja. – Eltűnt egy gyerek – mondta. – Mondja el, mit tehetek!

Negyedik fejezet 1902. március 28., péntek, délelőtt 10 óra

Julia! – Andrew Cahill valódi meglepetéssel tekintett a feleségére. Az asszony a férfi dolgozószobájának ajtajában állt teljesen felöltözve, divatos, vadászzöld kosztümben. Bár Julia minden reggel nyolc órakor kelt, de soha nem hagyta el a lakosztályát déli tizenkettő előtt. Addig a háztartási ügyek intézésével és a társasági levelezésével foglalta el magát. Andrew felesége gyönyörű nő volt, sűrű szőke hajú, ragyogó kék szemű, s a kora ellenére még mindig nagyon csinos volt. Andrew tisztelte és imádta a feleségét. Most azonban, mivel jól ismerte őt, pillantást sem kellett vetnie az asszony komoly arckifejezésére, anélkül is tudta, miért jelent meg az ő odújában. – Jó reggelt, Andrew! Bejöhetek? – mosolyodott el Julia. – Kérlek, gyere csak! – mondta a férfi, és felállt. Az asszony előresietett, és megállt a hatalmas mahagóni íróasztal előtt, ahol a férje az ügyeit intézte. Andrew Cahill igen szegény, de keményen dolgozó, becsületes gazdálkodó fia volt, akit nem a szerencse emelt a felső tízezer tagjai közé. Szervezőkészséggel és fegyelemmel párosult erős kitartás tette őt milliomossá. Az íróasztalán rend uralkodott. Néhány üzleti mappa a bal felső sarokban sorakozott, üzleti levelezése a jobb sarkot foglalta el, alatta pedig a magánlevelezése. – Jól sejtem, hogy azért jöttél ide ebben a szokatlan órában, mert a Calder Harttal tervezett délutáni beszélgetésemről akarsz velem csevegni? Az asszony határozottan állt az íróasztal előtt. – Andrew, azt akarom, hogy Francesca férjhez menjen Calder Harthoz – mondta figyelmeztető hangsúllyal. A férfi nem akart vitatkozni vele, mostanában túl sokat veszekedtek, főleg a fiuk, Evan miatt, akit Andrew azzal fenyegetett meg, hogy kitagadja, de ezt nem volt képes végigvinni. Nem mintha ez sokat számított volna. A tévelygő ifjú kilépett a cégből, elköltözött a házból, megszakította a jegyességét Miss Sarah Channing-gel, és továbbra is folytatta a hazárdjátékot, iszonyatos mértékű adósságot halmozva fel.

Ennél már csak az volt rosszabb, hogy Andrew, akárhányszor hallott a fiáról, megtudta, hogy a botrányos Benevente bárónő mindig ott van az oldalán. – Julia, kérlek, ülj le! – mondta Andrew semleges hangon. – Az a férfi bármelyik pillanatban itt lehet! – emelte meg a hangját az asszony. Nem ült le. – Az ő megjelenése a legjobb dolog, ami csak Francescával valaha is történt. Egy ilyen ember! Andrew, ő a város egyik leggazdagabb embere, és a legkapósabb agglegény. – Az a férfi állandóan elvált nőkkel és özvegyasszonyokkal hetyeg, és te is ugyanolyan jól tudod, mint én, hogy ezek a szeretői, Julia. Van egy kitartott szeretője is. Nincs társadalmi megbecsülése. Kigúnyolja a társasági szabályokat. Az is egyszerűen elfogadhatatlan, ahogy bejelentette az eljegyzését Francescával! Én nem egyeztem bele, és te is ugyanolyan jól tudod, mint én, hogy velem kellett volna először megbeszélnie. Megvitattuk volna az ügyet, és azután lehetett volna bejelenteni. És említettem már a művészeti gyűjteményét? Mindenki tudja, hogy egy elképesztő, életnagyságú meztelen szobor, és számos, kimondottan keresztényellenes festmény van az előcsarnokában. Julia keresztbe fonta maga előtt a karját. – Szerintem imádja a lányunkat, Andrew. Láttam a szemében. És ami azt illeti, a gazdagsága megengedi, hogy úgy viselkedjen, ahogy neki tetszik. – És te elnézed ezt neki? – Én kedvelem őt, Andrew – figyelmeztette őt az asszony ismét. – Én meg nem. Azt mondod, hogy imádja Francescát. Lehetséges, ebben a pillanatban. De mi lesz egy év múlva? Vagy kettő, vagy három? Öreg kutyának már nem lehet új trükköket tanítani. Bocsáss meg nekem, Julia, de ez az ember szexmániás. Úgy cseréli a szeretőit, ahogy te a ruháidat. Nem lesz képes hű maradni Francescához, és bár a lányunk úgy viselkedik, mint egy megátalkodott kékharisnya, de az elmúlt néhány hét bebizonyította, hogy szenvedélyesen és reménytelenül romantikus. Azonkívül Rick Braggbe szerelmes. Julia a levegőbe emelte mindkét karját. – Az csak egy ostoba hóbort, ráadásul az a férfi nős! És Andrew, egyszer mindenkinek benő a feje lágya.

Mereven nézték egymást. Julia szólalt meg először. – Ne utasítsd őt el, Andrew, kérlek szépen! A férfi halkan azt válaszolta: – Francesca boldogsága a fontos neked, vagy az, hogy az úri társaság milyen hangosan tapsol majd, amiért ilyen vőlegényt szereztél a lányodnak? Az asszonynak elállt a lélegzete. – Természetesen Francesca boldogsága! – kiáltotta, de elsápadt. És átfutott az agyán, bizony már elgondolta, hogyan fog büszkélkedni a hölgyek előtt, akikkel aznap együtt ebédel. Tudta, a beszélgetés egyetlen témája az lesz, hogy a hírhedt Calder Hart feleségül veszi a lányát. Egész délelőtt erre az ebédre várt. – Andrew – szólalt meg lassan Julia. – Igazán úgy vélem, hogy Calder bele van bolondulva Francescába, de… mi van, ha tévedek, és neked van igazad? Annyira élveztem minden egyes alkalmat, amikor valaki odajött, és gratulált a nagyszerű frigyhez. Annyira akartam, hogy Francesca megfelelő házasságot kössön, de soha nem álmodtam volna, hogy éppen egy olyan ember lesz a férjjelölt, mint Calder Hart. A férfi előjött az íróasztala mögül, és megölelte a feleségét. – Tudom. És nem azt akartam mondani, hogy csak magadra gondolsz, mert nálam senki nem tudja jobban, mennyire szereted a gyerekeinket. De mégis úgy gondolom, hogy Francesca nem tudja majd kezelni Hartot. Biztosan tudom. Hiába okos, ugyanakkor rettenetesen naiv. Még a rosszban is csak a jót látja. Nem akarom, hogy boldogtalan legyen és csalódjon. Julia jó partiba vetett hite egy pillanat alatt szertefoszlott. – Én sem akarom, hogy boldogtalan vagy csalódott legyen, Andrew. De mi van, ha mégsem? Mi van, ha Calder Hart nagyszerű férjnek bizonyul? Megtörténik az ilyesmi, tudod jól. – Igen, megtörténik. De az a tény, hogy a mi beleegyezésünk nélkül úgy döntött, hogy bejelenti az eljegyzést, magáért beszél. Nekem nem tetszik ez a férfi, és nem bízom benne, Julia. – Nekem meg tetszik – suttogta az asszony. – És különös módon, megbízom benne. A férfi kissé elmosolyodott.

– Ez azért van, mert te nő vagy, kedvesem. Hadd beszéljek vele először, aztán majd innen folytatjuk. Az asszony bólintott, s magában azon imádkozott, Calder be tudja bizonyítani, hogy olyan férfi, amilyennek ő hiszi. – Rendben – mondta.

A felvételi irodán Bragg megkérte Shea kapitányt, hogy keresse elő az abban a hónapban eltűnt személyek listáját. Francesca mellette állt, s mindent elmondott, amit megtudott Emily eltűnésről, azt sem hagyta ki, hogy milyen különösnek találta Will Schmitt viselkedését. Egy pillanattal később Shea megjelent néhány papírlappal. Átadta őket Braggnek, aki megköszönte. Francesca nagy megkönnyebbülést érzett, hogy már nem voltak kettesben a férfi irodájában. Mégis jó volt tudni, hogy együtt dolgozhat vele egy újabb ügy felderítésén. Senki másban nem bízott így, és nem volt senki, akivel szívesebben nyomozott volna együtt. Tényleg lehetséges továbbra is együtt dolgozni, amikor mindketten annyira feldúltak? Miért javasolta, hogy nézzük végig ezeket a jelentéseket? –kérdezte a férfitól, enyhe mosollyal. A férfi visszamosolygott, és most úgy tűnt, hogy a néhány perccel korábbi vita mintha nem is lett volna. Találhatunk valamit a jelentésben, amit O'Hare-ék elfelejtenek megemlíteni. Francesca a felső lapra pillantott: az eltűnt személy egy harmincas éveiben járó nő volt. A lány átlapozta a listát, s közben megjegyezte: Nem kérdeztem O'Hare-éket, hogy kitöltötték-e a jelen-lest, de ha elmentek a rendőrségre, valószínűleg igen. – És ha még nem tették, akkor majd most megteszik, mivel most már hivatalos rendőri ügyként kezeljük – mondta Bragg. Francesca elhallgatott, szembenéztek egymással, tekintetük összekapcsolódott. Köszönöm magának, Rick – mondta halkan. A férfi fénylő szemeivel lassan bebarangolta az arcát, mintha örülne, hogy látja. Majd azt mondta:

A dolgok változnak, igaz? Amikor Ricknek hív, nem tudok másra gondolni. Francesca Shea-re pillantott, aki addigra már ellépett mellőlük, és egy dokumentumot tanulmányozott, amit épp az imént adott neki át egy hivatalnok. Ha meghallotta is, nem adta semmi jelét. – Nem tudom, miért szólítottam magát Ricknek. Kicsúszott a számon. – Tudom. – A férfi pillantása a lány ajkára esett, majd visszavándorolt a szemére. – Megkérem Farrt, hogy nevezzen ki egy detektívet az ügyhöz. – Az nagyszerű lesz – válaszolta Francesca, de magában egész mást gondolt. Nemigen kívánt olyan társat, aki egyenesen Farrnak jelent. Ez azt is jelenti vajon, hogy Braggnek nem áll szándékában vele együtt nyomozni? Ez végtelenül elszomorította. Te jó ég, szörnyű hibát követett el, amikor elfogadta Hart házassági ajánlatát? Átlapozott négy további jelentést. – Itt van! – Izgatottság töltötte el. – Emily Hare-t múlt hétfőn listára vették mint eltűnt személyt. – De aztán az izgatottsága ugyanolyan gyorsan el is tűnt, mint ahogy feltámadt. – Bragg, egyáltalán nem áll semmivel sem több ebben a jelentésben, amit már ne tudnánk. Ki ennek az irodának a felelőse, aki ezeket az ügyeket kezeli? – Aligha mondható irodának – válaszolta Bragg. – Az ügyeket felveszik, és azonnal továbbadják. Valójában az eltűntek többsége szökött személy, olyan gyermekek, akik úgy döntöttek, elhagyják az otthonukat, vagy felnőttek, akik úgy határoztak, hogy kilépnek a házasságukból és a családjukból. Csak a legrosszabb esetben derül ki, hogy emberölés történt. Gyilkosságról csak akkor beszélhetünk, ha holtan találják az illetőt. Az eltűntek jó része megkerül. – A jelentésből nem derül ki, ki vette át az ügyet. Senki nem írta alá, Bragg. A férfi átvette tőle az iratot, gyorsan átfutotta, majd azt mondta: – Ez valami figyelmetlenség lehet. Shea kapitány? Newman ennél az asztalnál dolgozik? Shea odafordult feléjük.

– Nem, uram. Most nincs benn. Egy férfit megöltek, uram. Hajnalban találtak rá egy idős hölgy lakásának alagsorában. – Küldje be Newmant az irodámba, amint megjön – Bragg Francescára nézett. – Mi lesz a következő lépése? – Azt hiszem, visszamegyek a környékre, és elkezdek körbejárni, kérdezősködni. Valakinek látnia kellett valamit. Azonkívül beszélni akarok Mrs. Sarnoff-fal, Mrs. Polaskival és Mrs. O'Briennel. A férfi elmosolyodott. – Schmitt három rendszeres hétfői vevőjével. Az egész környék felderítése sok időbe telhet. Délben fontos találkozóm van, de ha kívánja, most van egy órám, hogy segítsek – ajánlotta a férfi. A lány meglepődött, ugyanakkor örült is. Olyan lesz, mint a régi szép időkben, vagy legalábbis majdnem. Mosolyogva, halkan azt mondta: – Örömmel veszem a segítségét. Soha nem utasítanék vissza egy ilyen ajánlatot. A férfi visszamosolygott. Igazi, őszinte mosollyal, amely elmosta a jelent és a múltat. – Szólok néhány embernek, hogy segítsenek. Shea, kerítsen néhány buzgó újoncot, mondjuk fél tucatot. Shea elsietett. Francesca félretolta a jelentéseket, s hallgatott. Egy gondolat formálódott a fejében, de elhalt. A papírokra bámult. Semmi új vagy jelentős nem állt az Emilyről szóló anyagban, vagy mégis? Maga sem tudta, miért, de visszahúzta maga elé a jelentéseket. – Mi az? – kérdezte Bragg. – Nem tudom – mondta a lány, de a tarkója libabőrös lett. Megtalálta az Emilyről szólót, és újra végigolvasta, de ezúttal lassabban és szóról szóra. Nem, mégsem állt benne semmi jelentős. Zavartan nézte az iratcsomót. Nem indokolta semmi, hogy újfent átnézze a jelentéseket, semmi. Mégis a késztetés olyan erős volt benne, hogy nem számított, fogalma sincs, valójában mit keres. Miközben elkezdte átfutni a dokumentumokat, azt mondta: – Emily nagyon szép kislány volt. Hart véleménye szerint valami gazdag és züllött úriember gusztustalan ajánlatot tehetett neki. Bragg csak annyit jegyzett meg:

– Nem lep meg, hogy Hart ilyen következtetésre jutott. A férfi megjegyzése sértő volt, de Francesca nem válaszolt. Egyenként átnézte a jelentéseket, a felnőttekről felvett adatlapokat félrerakta, majd egyszer csak megdermedt. A szíve nagyot vert. – Bragg. – Mit talált? – Hallgassa csak! – kiáltotta. – Deborah Smith eltűnt március másodikán, amikor az iskolából hazafelé tartott. Az eset a Tizennegyedik utcában történt, csak néhány háztömbnyire attól a helytől, ahol Emilynek veszett nyoma. Tizenkét éves, szőke, kék szemű, és a jelentés szerint feltűnően szép kislány. Az ügy nincs lezárva. Ezt Moynihan nyomozó írta alá. – Francesca tágra nyílt szemekkel nézett a férfira. Most már a karján is felállt a szőr. – Nincs semmi okunk arra, hogy kapcsolatot feltételezzünk Deborah Smith és Emily O'Hare eltűnése között. A Tizennegyedik utcában, a Második és Harmadik sugárút között azonban van egy iskola. Francesca megremegett. – Valóban, semmi ok nem mutat arra, hogy kapcsolatot gyanítsunk, de a lányok hasonló korúak voltak, mindketten nagyon csinosak, és mindketten nyom nélkül tűntek el. A férfi elgondolkodva meredt maga elé, majd végül azt mondta: – Természetesen minden követ meg kell mozgatnunk. Hol laknak Smithék? – A Tizenötödik utca és a Második sugárút sarkán – mondta Francesca halvány mosollyal, mert mint annyiszor korábban, megint ugyanarra gondoltak. Gyorsan átnézte még az utolsó két jelentést, de az egyik egy idősebb férfiról, a másik pedig egy tizennyolc éves fiúról szólt, és a nyomozó, aki az utóbbi üggyel foglalkozott, ráírta a lapra, hogy „Megszökött”. Shea visszatért néhány kék kabátos rendőrrel. – Keene, Livingston, O'Dell és O'Donnell szolgálatukra megjelent, uram. Francesca a rendőrökre nézett és elmosolyodott. Olyan gyerekarcuk volt, nem is hitte, borotválkoznak-e már egyáltalán. Vele egykorúak vagy még fiatalabbak lehettek. De a szemük lelkesen ragyogott, és valószínűleg mindent megtesznek, hogy segítsenek.

– Menjünk a konferenciaterembe, uraim – mutatott előre Bragg. Ő is elrejtett egy mosolyt, mert az első rendőr, egy sápadt bőrű és vörös hajú fiatalember, olyannyira kipirult, hogy úgy látszott, mindjárt elájul. – Kinevezem önöket egy eltűnt gyermek megtalálásának az ügyéhez, és ellátom önöket utasítással.

A bérház semmiben nem különbözött a többitől. Amikor Bragg kikapcsolta a Daimler motorját, Francesca levette az autós szemüveget, amit sár- és piszokfoltok tarkítottak. A férfi is levette a szemüvegét, és mindketten kiszálltak a nemrég még csillogó-villogó, de most meglehetősen mocskos nyitott sportkocsiból. Mivel a Tizennegyedik utcában voltak, nagy és hangos átmenő forgalom zajlott körülöttük. Mellettük omnibuszok, villamosok, kétkerekű fogatok, magánhintók és stráfkocsik harcoltak az előrejutásért. A gyalogos forgalom is erős volt. Francesca a pocsolyákat kerülgetve biztonságosan eljutott a járdáig. – Azt hiszem, jobban tettük volna, ha taxival jövünk – kommentálta Bragg. A lány végignézett tengerészkék kabátján, amelyet szintén sárfoltok tarkítottak. – Valójában, a sár ellenére is, gyönyörű tavaszi napunk van. – Reggel még nem volt ennyire rossz a helyzet. A pocsolyák még be voltak fagyva. – Ha engem nem érdekel a kabátom, magának sem kell aggódnia miatta – jegyezte meg Francesca, miközben közeledtek az épület felé, ahol Smithék laktak. – Bragg, hogy vannak a kislányok? – kérdezte Katie-re és Dotra gondolva. A lányok édesanyját meggyilkolták, és Bragg gondoskodott a gyermekekről addig, amíg nevelőcsaládot nem találnak számukra. A férfi elmosolyodott. – Nagyon jól elvannak, bár mindketten egyfolytában kérdezősködnek maga felől. Katie-nek hatalmas étvágya van. Dot mostanában kevesebbet csintalankodik. A dadus, akit az ön édesanyja talált, igazi áldás.

Francesca hezitált. Nagyon hiányoztak neki a gyerekek, de ha meg akarná látogatni őket, be kellene lépnie abba a házba, ahol most Leigh Anne volt az úrnő. – Meglátogathatom őket? – kérdezte végül. – Természetesen! – kiáltott fel a férfi, mintha megütközött volna a kérdésen. – Bármikor, Francesca. Amikor beléptek a házba, a lány kerülte a férfi tekintetét. Az épület sötét és nyirkos volt. Rohadt krumpli és, sajnálatos módon, átható vizeletszag csapta meg az orrukat. – Nem akarok zavarni. A férfi megragadta a karját. – Maga soha nem zavar! – kiáltotta hevesen. A lány pillantása találkozott a férfi égető tekintetével. – Nagyon kínos lenne – hallotta Francesca a saját szavait. – Akarja, hogy megszervezzek egy időpontot, amikor Leigh Anne nincs otthon? Francescának abban a pillanatban az eszébe jutott, hogy Bragg felesége aznap rendezi a meghívásos ebédet. Iszonyat töltötte el, semmi kedve nem volt elmenni. De a jó ügyhöz vezető célok sokkal fontosabbak, mint a személyes érzései, és akkor legalább a kislányokat is láthatja. – Majdnem elfelejtettem – szólalt meg halkan. – Connie elmondta, hogy Leigh Anne néhány hölgyet meghívott ebédre. Arra gondoltam, hogy én is elmegyek. Szándékaim szerint a jelen lévő hölgyeket meg tudom nyerni valamelyik jövőbeni jótékonysági ügyem számára. A férfi némán bámult rá. – Nem tartja jó ötletnek? – Nem igazán – válaszolta kurtán a férfi. – Miért? A férfi habozott. – Nem örülök, ha maga a feleségem közelébe kerül. Leigh Anne ravasz nő, Francesca. Ígérje meg, bármit mond is, nem veszi készpénznek. Elég különös megjegyzés volt. Francesca már nem nagyon hitt abban, hogy Leigh Anne az a számító boszorkány, akinek a férfi

korábban beállította. Valójában fogalma sem volt róla, mennyire rossz vagy éppen jó feleség. – Azért megpróbálom – mondta, majd még hozzátette: – Ő hogyan viseli a gyermekeket az otthonukban? A férfi bizonytalanul félrenézett. Majd így válaszolt: – Elég különös, de jól megvannak. Francesca meglepődött és csalódott volt. De gyorsan figyelmeztette magát, hogy ez milyen szörnyen önző dolog, hiszen ha jól megvannak egymással, a gyermekeknek csak jó lehet. – Van már kilátásban valamilyen megfelelő nevelőcsalád, Bragg? A férfi komor képet vágott. – Igen – majd így folytatta: – Nagyon megszerettem a lányokat, Francesca. Nem tudom, hogy képes leszek-e elengedni őket. De hát, muszáj lesz. A lány megfogta a férfi kezét. – Maga nagyszerű apa. – De nem én vagyok az apjuk. – Maga csodálatosan jó hozzájuk – mondta a lány, s váratlanul könnyek jelentek meg a szemében. Eszébe jutott, hogy volt idő, amikor arról álmodozott, hogy közös gyermekeik lesznek, és amikor látta a férfit a kislányokkal, még az is felmerült benne, hogy ők négyen alkotnak majd egy családot. Elengedte a férfi kezét, és felemelte a szoknyáját, hogy elinduljon a lépcsőn felfelé. – Hármas lakás, ugye? – Igen – felelte a férfi, és kis szünet után követte a lányt. Francesca kopogtatására az ajtót kireteszelték, majd résnyire nyílt. Csak egy kék szempár látszódott. – Helló! Francesca Cahill vagyok, magánnyomozó, és szeretnék feltenni néhány kérdést önnek Deborah Smith eltűnésével kapcsolatban. A rés kissé nagyobbra nyílt, és Francesca két tágra nyílt kék szemmel találta szembe magát. A kikukucskáló nőnek kicsi orra és halvány szemöldöke volt. A lakás mélyéről egy hang azt mennydörögte: – Ki az? Az ajtó most kitárult, s Francesca rámosolygott az asszonyra, aki mosolytalan maradt. Úgy tűnt, meg van rémülve.

– Egy magánnyomozó, Tom – felelte. – Egy hölgy akar kérdezni minket Deborah-ról. – Mondd meg neki, hogy menjen a nyavalyába! – ordította a hang, s egy atlétatrikót és foltos nadrágot viselő hatalmas férfi jelent meg Francesca látómezejében. – Mindössze segíteni szeretnék – mondta gyorsan Francesca engesztelő hangon. – Csukd be az ajtót, Eliza! – parancsolta a férj. Bragg előrelépett, és betolta az ajtót. – Elnézést – szólt oda Eliza Smithnek, majd belépett a lakásba. – Azt mondtam, kifelé! – mondta dühösen Tom Smith. Részegnek tűnt. – Én a rendőrfőnök vagyok – mondta Bragg. – Kérdéseket kell feltennünk magának és a feleségének. Úgyhogy üljön le! Tom megdermedt. Eliza a falhoz húzódott. Tom a feleségéhez fordult: – Te elmentél a rendőrségre? – Hangjából hitetlenség és harag hallatszott ki. Az asszony alig láthatóan bólintott, s még jobban összehúzta magát. – Nem olyan szokatlan dolog a rendőrséghez fordulni, ha egy rokon eltűnik – közölte Bragg. – A lány nem tűnt el, és a feleségem bolond! A lány a nagynénjéhez ment, hogy a belvárosban kapjon munkát egy flancos házban valami flancos asszonyságnál. – Gyilkos tekintettel nézett a feleségére. – Bocsáss meg – suttogta Eliza Tomnak. – Hibát követtem el. Braggre nézett. – Hibáztam, uram. Tényleg. Francesca tisztában volt vele, hogy valami nagyon nem stimmel. Tom részeges fráter, a felesége retteg tőle; és minden érzéke azt súgta, hogy Deborah Smith nem ment a belvárosba dolgozni. – És hol él a felesége nagynénje, Mr. Smith? – kérdezte, igyekezett semleges hangon feltenni a kérdést. – Ahhoz magának semmi köze! – vágott vissza Tom. – A Huszonkettedik utcában lakik, az Első és a Második sugárút között – suttogta Eliza elkeseredetten.

Tom olyan gyorsan lendült előre, hogy lehetetlen volt megállítani. – Ostoba lotyó! – bömbölte, és arcul csapta a feleségét. Az ütés nagyot csattant. Eliza a falnak esett, és Francesca kapta el, hogy el ne vágódjon a földön. Francesca érezte, hogy mennyire törékeny. Egész testében remegett. Az asszony a lányra nézett. Az orrából vér szivárgott. A szemében könyörgés jelent meg, mintha hangosan azt mondaná: Kérem, segítsen! Bragg ugyanolyan gyorsan ütött. Mielőtt Tom reagálni tudott volna, a feje már fojtófogásban vergődött, és Bragg a szemközti falhoz szorította. – Úgy tűnik, magának még nem mondták, hogy egy férfi nem üt meg hölgyet – mondta Bragg. Tom kidülledő szemmel nyögte: – Ez nem hölgy, seggfej, és ezt mind a ketten tudjuk. Bragg fokozta a szorítást. – Le van tartóztatva – mondta. Tom megpróbált mondani valamit, de fuldokolni kezdett. Eliza tiltakozón felkiáltott. Bragg eleresztette Tomot, aki sokkal termetesebb volt nála, és lelökte a padlóra. A férfi négykézlábra zuhant, Bragg keményen rálépett a hátára. Tom köhögni kezdett. – Maga nem tartóztathat le engem. Nem tettem semmi rosszat! – Az erőszak bűncselekmény. És a tettlegesség is, ember. Tom olyan válogatott ocsmányságokkal kezdett el káromkodni, hogy Francesca érezte, elvörösödik. Elizára nézett. – Rakjunk jeget az orrára. – Nem tört el – suttogta Eliza, miközben hang nélkül elsírta magát. – Jól vagyok. – öklével szorította el orra vérzését. – Hadd tegyek rá jeget! – ajánlotta Francesca kedvesen. El sem tudta képzelni, hogyan éli túl ez a nő, hogy egy ilyen emberrel él. – Ne! – kiáltott fel Eliza, Francescát meglepve. Majd az asszony könyörögve Braggre nézett. – Uram, ő nem bántott engem. Tényleg nem. Kérem, ne tartóztassa le! Ő valójában jó ember. Csak a whisky miatt ilyen most. Kérem! Francesca együttérzően hunyta be a szemét. Nagyon is jól értette, hogy mi történik. Bragg könnyedén letartóztathatja Tom Smitht, de

meddig? És ha hazajön, biztosra vehető, hogy a feleségén torolja meg a letartóztatását. Bragg Elizáról Francescára nézett. A lány szó nélkül, könyörögve nézett rá, hogy engedjen az asszony rimánkodásának. Bár komor maradt, de levette a lábát Tom hátáról. A férfi felnyögött, de nem tett kísérletet, hogy felálljon. Bragg mellé térdelt. – Ha újra megüti a feleségét, gondoskodom róla, hogy tömlöcbe kerüljön, és eldobom a kulcsát. Hallotta, amit mondtam? –mondta nagyon halkan. Tom bólintott. Bragg felegyenesedett. – Látogatást teszünk Deborah Smith nagynénjénél. Ő a maga testvére? – kérdezte Elizát. Eliza sápadtan, rémülten bólintott. – Hogy hívják? Az asszony nem mert megszólalni. Tom feltápászkodott a padlóról. Gyűlölettel nézett Braggre. Bragg nyugodtan viszonozta a pillantást. – A nagynéni neve? – Charlotte Favianno. – Tom végül megszólalt, szinte köpve a szavakat. – Egy digóhoz ment férjhez. – Köszönöm – mondta Bragg. Közel hajolt a férfihoz. – Ha Deborah nincs ott, rabomobilon vitetem el magát. A rendőrség megtévesztése bűntény. Hivatalosan az igazság kiderítésének akadályoztatása lesz a vád. Tom gúnyosan elvigyorodott, de nem szólalt meg. – Francesca? Francesca Elizára nézett, aki szörnyen rémültnek tűnt. A lány nem akarta egyedül hagyni a férjével, de mi mást tehetett volna? Hirtelen eszébe jutott egy ötlet: – Jöjjön ön is velünk! – ajánlotta. – Nem tehetem – lehelte Eliza. Francesca néhány névkártyát nyomott a nő kezébe, arra az esetre, ha Tom elvenné tőle az egyiket.

– Hívjon fel, ha szüksége van rám, Mrs. Smith! Kérem, segíteni szeretnék! Eliza hezitált, s aggodalmasan Tómra pillantott, majd azt mondta: – Maga nagyon kedves. Bragg és Francesca eltávozott. Egy órával később megbizonyosodtak arról, hogy Deborah nincs a nagynénjénél, sőt Charlotte Favianno már legalább tíz éve nem látta sem az unokahúgát, sem a testvérét.

Ötödik fejezet 1902. március 28., péntek, délután 2 óra 30 perc Francesca kiszállt a bérkocsiból, s miután a kétkerekű elhajtott, a Madison Square 11-es számú ház felé indult. Vagy egy tucat elegáns hintó sorakozott Bragg városi háza előtti úttesten. Egyenruhás sofőrök álldogáltak kettes-hármas csoportokban a járdán, s barátságosan beszélgettek, miközben úrnőikre várakoztak. A Madison Park körül a forgalom jelentősen lelassult, amit gyakori dudálás és szitkozódás kísért. Francesca tudta, hogy aznap nem fognak közlekedési bírságot kiszabni. Hogy is tennék, amikor a rendőrfőnök felesége ad ebédet? Francesca megremegett, ostoba módon szinte félt felmenni a lépcsőn a férfi házának sötétzöld bejárati ajtajához, és bekopogtatni. És a félelmét nem a késése okozta. Hogy képes a szívének egy része még mindig kizárólag Braggért dobogni? Calder Hart jegyese volt, a város legígéretesebb és legvonzóbb agglegényéé, akihez szédülten vonzódott. Igazán kedvelte a férfit, sőt mi több, valóban szerette. Alig várta, hogy a férfi belépjen a szobába, ahol ő tartózkodik, s szívdobogva vágyta azt is, hogy megölelje, megcsókolja, megérintse. A férfi elbűvölte, összezavarta, és őrjítő vágyat keltett benne. És a városban minden egyedülálló hölgy odaadná a jobb kezét, hogy Francesca helyében lehessen. De alig harminc perccel ezelőtt vált el Braggtől, miután röviden kikérdezték Deborah Smith nagynénjét. Egyiküket sem lepte meg valójában Charlotte Favianno vallomása, sem az, hogy Tom Smith hazudott nekik. Mint mindig, gondolataik ugyanazon a síkon mozogtak.

Bragg bement a kapitányságra, hogy elfogatási parancsot adjon ki Smith ellen, ő pedig idejött, hogy részt vegyen a rendőrfőnök feleségének ebédjén. Francesca rövid időre behunyta a szemét. Újra Bragg-gel együtt dolgozni több volt, mint gyönyörűség, meghitt, megnyugtató, biztató, sőt helyes dolognak tűnt. Mint mindig, ketten együtt tökéletes nyomozópárost alkottak. De az elmúlt délelőtt ennél többre is bizonyítékot nyújtott: emlékeztette őt, hogy nincs más, akit annyira csodálna és tisztelne, mint Rick Bragg. Mint mindig, a férfi a mások jóllétét és az igazság keresését mindenekfelett állónak tartotta. A férfi valódi hősnek tűnt a szemében. Francesca tudta, hogy a Rick Bragg-gel folytatott szerelmi románcuknak vége. Minden porcikája tudatában volt ennek, biztos volt benne, hogy Bragg soha nem fog elválni a feleségétől. De a szörnyű igazság mégis az, hogy ennek az érzésnek köztük soha nem lesz vége, amíg a férfi ugyanolyan marad. A nagyon erős kötődés örökre megmarad közöttük, és ezt nagyon komolyan érezte, amíg együtt dolgozott vele aznap délelőtt. A férfi örökké birtokolni fogja a szíve egy részét, ezen nem tud változtatni. Az igazi kihívást az jelenti, hogyan maradjanak közben pusztán barátok, főleg, hogy a férfinak ott van Leigh Anne, ő pedig hamarosan férjhez megy Calder Harthoz. Nem álmodozhatott tovább a járdán, mert a kocsisok közül többen is őt figyelték kíváncsian. Bátorításul nagy levegőt vett. Majd határozottan a bejárathoz ment. Kopogtatására Peter, Bragg alkalmazottja, azonnal kinyitotta az ajtót. Hatalmas, majdnem kétméteres, kék szemű, szőke hajú óriás volt. Francesca első kézből tapasztalta, hogy a férfi afféle mindenes, számos alkalommal volt Bragg komornyikja, inasa, házvezetője, sofőrje, sőt még a testőre is. És amíg Francesca édesanyja nem talált rá Mrs. Flowersre, ő vigyázott a kislányokra is. Ha a férfit meg is lepte Francesca jelenléte, nem mutatta. Közömbösen lehajtotta a fejét, és oldalra állt, hogy a lány beléphessen. Francescától jobbra volt az étkező. Onnan azonban semmi zaj nem hallatszott, és a lány tudta, hogy túl kicsi ahhoz, hogy harminc hölgynek ebédet szolgáljanak fel benne. Valahonnan messzebbről élénk beszélgetés zaja szűrődött ki.

– A szalonban vannak? – kérdezte idegesen. A férfi bólintott. – És az úr dolgozószobájában – tette hozzá. – Mrs. Bragg hidegtálakat rendelt. A lány összerándult, s átadta a férfinak a tengerészkék kabátot, amelyen még ott éktelenkedtek a sárfoltok. Sajnálta, hogy aznap nem vett fel valamilyen rendes holmit magára, nem mintha lett volna akár egyetlen csinos kis kimenőruhája is. Mint általában most is egyszerű tengerészkék szoknyát és fehér ingblúzt viselt. Úgyszólván ez volt a mindennapi egyenruhája. Hart gyűrűjét az ujján hordta, ahogy megígérte a férfinak. Idegesen megfordult. Szembe kell néznie a ténnyel, hogy a Leigh Anne-nel való találkozás mindig kínosan érinti. – Kövessen! – mondta a férfi. Francesca hevesen megragadta a karját. – A kislányok odafenn vannak? Először szeretném látni őket egy pillanatra. A férfi szeme megrezzent. – Igen. Felkísérjem? A lány elpirult, hiszen a férfi nagyon jól tudta, hogy ismeri a járást. – Megtalálom őket, köszönöm, Peter. – Sietve elindult az előtérből induló keskeny lépcsőn. A férfi következő szavai megállították: – Jó, hogy visszajött, Miss Cahill. Francescát meglepte a férfi kinyilatkoztatása, visszafordult és rámosolygott, de érezte, hogy az arcán látszik az idegesség. – Jó újra itt lenni – mondta, de saját maga is kételkedett szavai őszinteségében. A férfi magára akarta hagyni, de Francesca megállította: – Peter? A férfi bizonytalanul állt meg. – Hogy vannak a kislányok? Úgy értem, hogyan fogadták, hogy Mrs. Bragg beköltözött? – Elvörösödött. A kérdés meglehetősen furán hangzott. – Imádják őt – volt a válasz.

Francescának meg kellett kapaszkodnia a sima fakorlátban, nehogy lezuhanjon. – Tessék? – Majd észrevette magát. – Milyen nagyszerű! –mondta, bár majdnem rosszul lett. Megfordult, és felsietett a lépcsőn, miközben megsemmisülve érezte magát. Peter igen szűkszavú ember volt, s Francesca tudta, ha a férfi rászánja magát, hogy egyáltalán megszólaljon, akkor minden szava őszinte. A lányok imádják Leigh Anne-t. Ennek örülnie kéne, és akart is, de valójában szörnyen felzaklatta a dolog. Leigh Anne, amellett, hogy igazán gyönyörű nő – és ezt Bragg is így gondolta, hiába tiltakozott, és állította, hogy megveti őt – ráadásul még jótékonysági ebédet is rendez, a lányok imádják, és a fenébe is, tökéletes szenátorfeleség lenne. Most már ott van neked Calder Hart, mondta magának komoran. És a szíve összeszorult, amikor lelki szemei előtt megjelent a férfi képe. Ez így igaz, és már csak emiatt is egyre határozottabban érezte, hogy túl kell esnie a jegyességen és az esküvőn, még akkor is, ha az egész csak az érzékiségen, s nem a szerelmen alapul. De ez sem segített, hogy kicsivel is jobban érezze magát Leigh Anne házában. Felért a lépcsőn. A gyerekszoba jobbra volt, de ő balra fordult. Az ott nyíló helyiség ajtaja félig nyitva állt. Ez volt a hálószoba, Francesca nagyon jól tudta. Nem volt helyes, amit tesz, de felfokozott kíváncsiság hajtotta, és semmi sem állíthatta meg, hogy megtegye. Kitárta az ajtót, és belépett. Nagy levegőt vett. Leigh Anne megváltoztatta a korábbi egyszerű, szinte puritán dekorációt. A falakat arany árnyalatúra festették, az ablakon arany és vörös csíkos brokátfüggönyök voltak, az ágyat vörös takaró fedte, a padlót pedig virágos mintás aranyszínű kínai szőnyeg. Vadul remegett. Érezte Leigh Anne parfümjének illatát. Teljesen elkábította az erős, szenvedélyes, érzéki illat. Pillantása a gardróbszoba felé vándorolt, amelyen nem volt ajtó. Vörös keleti szőnyeg volt odabenn, s egy vörös bársony ülőke. A régi és karcos fa pipereasztal megmaradt, de tele volt parfümös üvegcsékkel, a csinos ezüstdobozról gyanította, hogy púder lehet benne, és számos arckrém és rúzs is hevert még a tetején. Valami mást is felfedezett.

Hosszú, testszínű selyemholmi függött egy akasztón a pipereasztal mellett. Ne!, figyelmeztette magát. Vágott egy grimaszt, majd odasietett, és a kezébe vette a ruhadarabot. Átlátszó hálóing volt, a mellrésze csupa fekete csipke. Francesca, mintha megégette volna a kezét, elejtette az érzéki és sokat megmutató holmit. Ha a kezét nem is, a szívét megperzselte. Feldúlva sietett ki a hálószobából, s miközben a rövid folyosón áthaladt, azt hajtogatta magának, csak azt kapta, amit megérdemelt, amiért illetéktelenül behatolt a szentélybe. A férfi élete a feleségével intim dolog, és neki semmi köze hozzá. – Frack! Francesca pislogva nézett az ismerős hang irányába, és meglátott egy szőke fürtös fejecskét. Dot futva indult felé, és átölelte a térdét, miközben azt kiabálta: – Frack! Frack! Ez már túl sok volt. Francesca érezte, hogy könnybe lábad a szeme, miközben lehajolt, hogy megölelje és magához emelje a kétéves kislányt. – Helló, édesem! – mormolta, s szorosan megölelte. Dot ragyogó mosollyal nézett rá. Olyan volt, mint egy kis angyalka a szőke fürtjeivel és nagy kék szemeivel. Francesca visszamosolygott a gyermekre, s azt kívánta, bárcsak egyik keze szabad lenne, hogy letörölje az arcáról a könnyeket. – Nagyon hiányoztál, kicsi lány – suttogta. – Dot öjül – mondta Dot, s amikor felnevetett, az arcán gödröcskék jelentek meg. – Ez azt jelenti, hogy örül. Francesca meglátta Katie-t, aki mosolytalanul állt a gyermekszoba ajtajában, vékony karját szorosan összefonta maga előtt. – Katie, hogy vagy? – kiáltotta Francesca érdeklődéssel. Katie némán, vádló szemekkel nézte, majd megfordult, és eltűnt a gyermekszobában. Francesca szíve összefacsarodott. Katie duzzog és ellenséges vele, és sejtette, hogy miért.

– Helló, Mrs. Flowers! – köszöntötte a magas, szemüveges asszonyt, aki kijött a szobából. Miközben megszólította a nőt, érezte, hogy Dot a hajával játszik. A gyermek kezdett nehéz lenni, így Francesca átvette a másik kezébe, de nem vette észre, hogy Dot fogja a haját. Barátságos választ remélt az üdvözlésre, de nem azt, ami eztán következett. Mrs. Flowers meg se szólalt, mivel nem volt rá lehetősége. – Helló, Francesca! – hallotta maga mögött Leigh Anne hangját. Francesca megperdült maga körül. Leigh Anne könnyedén mosolygott rá. Mint mindig, feltűnően csinos volt, és ettől Francesca rendkívül kínosan érezte magát. Az asszony lélegzetelállítóan gyönyörű arca ötlött először a szemébe, halvány bőre, fekete szempillái, smaragdzöld szemei, apró orra és telt ajkai. Koromfekete haját, amely szokatlan, de tökéletes kontrasztban állt arcbőrének haloványságával, csinosan feltűzte. Egyszerű szabású világoszöld selyemruhát viselt, amely más nőn köznapinak tűnt volna, de rajta tökéletesen állt. A ruha kihangsúlyozta gömbölyű idomait: vékony derekát, telt keblét, érzéki csípőjét. Francesca szemei előtt megjelent a gardróbban látott hálóingben, és rosszul érezte magát. Hát persze, hogy Bragget elbűvöli ez az asszony. Hogy is tudna ellenállni? – Meghallottam az ajtócsengőt, és Peter mondta, hogy feljött a kislányokhoz – mondta Leigh Anne. Pillantása lassan végigjárta Francesca arcát. Francesca rájött, hogy a nő észrevette a könnyeit. Megrémült. – Igen. Remélem, nem bánja? – kérdezte feszengve. Hogy a helyzet még kínosabb legyen, a hangja rekedtes volt. – Dehogy. Dot, ne játssz Miss Cahill hajával! – mondta Leigh Anne határozott hangon, de már késő volt. Francesca haja kiszabadult a hajtűkből, és mézszínű hullámokat vetve vadul fodrozódott a válla körül. – Dot, ez nem volt szép – korholta Leigh Anne, s mielőtt Francesca tiltakozhatott volna, gyorsan kivette Dotot a kezéből. De Dot ragyogó mosollyal nézett Leigh Anne-re. – Mamma játszik – követelőzött. – Mamma játszik! Francesca úgy érezte, hogy a padló megindul a lába alatt.

– Nem, Dot, vendégeim vannak, de ha jó kislány leszel, Mrs. Flowers le fog hozni téged és Katie-t, és ehetsz velünk desszertet. – Leigh Anne halkan és határozottan beszélt, s miközben megcsókolta a gyermek arcát, a szemét lehunyta. Francesca csak bámult, még a könnyeit is elfelejtette letörölni. Meg volt lepődve. Leigh Anne szereti Dotot. És Dot Mammának hívja őt… – Mrs. Flowers? Fél óra múlva fogyasztjuk a desszertet. Szeretném, ha a gyermekek lejönnének – mondta Leigh Anne, s a kislányt gyengéden letette a karjából. – Természetesen – mondta Mrs. Flowers. Dot belekapaszkodott Leigh Anne kezébe. – Frack! Deszer! Frack jön deszer! Francesca nem tudott megszólalni. – Dot, drágám, az desszert. Katie? – kiáltotta Leigh Anne, s a nevető Dot kezét fogva odament az ajtóhoz. – Köszöntél már Miss Cahillnek? Francesca ujjaival megtörölte az arcát, és megfordult, hogy beláthasson a gyerekszobába. Katie az ajtónak háttal, mereven állt. Kelletlenül fordult meg. – Igen – mondta mosolytalanul. – Katie! Mi a baj? – kérdezte Leigh Anne, elengedve Dot kezét, és a hatéves kislányhoz sietett. Átkarolta a gyermeket. – Mi történt? Katie felnézett rá, és azt mondta: – Nem akarom, hogy itt legyen. – Micsoda? – Leigh Anne megsimogatta a haját. – Kedvesem, miről beszélsz? Katie baljós pillantást vetett Francescára, aki megrémült. – Mondd meg neki, hogy menjen el! Leigh Anne meglepődött, majd felegyenesedett, és Francescára nézett. Majd gyorsan Katie-hez fordult. – Katie, egy úrihölgy minden körülmények között udvarias. Ez túlment minden határon. Kérlek, kérj bocsánatot Miss Cahill-től! Elfelejtetted, milyen kedves volt hozzád? Légy szíves, kérj bocsánatot. Katie az ajkába harapott, mérges pillantást vetett Francescára, és annyit mondott: – Bocsánat – de világosan látszott, hogy nem így gondolja.

Leigh Anne a gyermekre nézett, és Francesca tudta, azon töpreng, most vagy majd később vonja-e Katie-t felelősségre. Aztán Katie keskeny vállát megveregetve azt mondta.– – Tudom, hogy min mentél keresztül az elmúlt két hónapban. Majd később beszélgetünk erről, ha a hölgyek elmentek. Katie bólintott, látszott rajta, hogy majdnem elsírja magát, és Francesca megdöbbenésére szorosan átkarolta Leigh Anne-t, és zokogni kezdett. Leigh Anne ringatni kezdte a kislányt, közben azt mormolta: – Jól van, semmi baj, drágám, semmi baj. Francesca hátrálni kezdett, s rájött, hogy ebben ő a hibás. Katie már azelőtt elhanyagolva érezte magát, mielőtt az édesanyját megölték, mert Mary munkabeosztása miatt kevés időt tölthettek együtt, s ezt az érzést az édesanya halála csak felerősítette. Francescában tudatosodott, hogy Katie most azt érzi, hogy ő is elhanyagolta őt azzal, hogy egy egész hónapra eltűnt. – Katie, nagyon sajnálom – hallotta meg a saját hangját. – El kellett mennem a városból, sajnálom. Katie abbahagyta a sírást, szipogva törölgette a szemét. Nem vett tudomást Francescáról. – Jobban érzed magad? – kérdezte Leigh Anne, még mindig átölelve a kislányt. Katie bólintott. – Nem kell lejönnöd a hölgyekhez és hozzám, ha nincs kedved. Katie tétovázott. – Peter vásárolta a csokoládéval töltött fánkot? Leigh Anne elmosolyodott. – Igen, ő vette. Katie visszamosolygott. – Akkor lemegyek. – Nagyszerű. Leigh Anne megcsókolta a feje búbját, azt mondta Dotnak, hogy legyen jó kislány, majd csatlakozott Francescához, aki a folyosón állt. Pillantásuk összekapcsolódott, de egyikük sem szólalt meg. Francesca az asszony zöld szemébe nézve azt gondolta, hogy egy nő, aki ennyire együtt érez két árvával, csak jó ember lehet.

– Menjünk? – kérdezte Leigh Anne, s ugyanolyan fürkészőn nézte Francescát. Francesca felismerte, hogy Leigh Anne pedig őrajta töpreng, bár fogalma sem volt, mik lehetnek az asszony gondolatai vagy érzései vele kapcsolatban. Komor arccal bólintott, de mielőtt bármelyikük is megmozdult volna, Leigh Anne pillantása Francesca ujjára esett. A csend elmélyült, majd felnézve a lányra, őszinte hangon azt mondta: – Ez a gyűrű egyszerűen csodálatos. Abban a pillanatban Hart mosolygó és magabiztos képe jelent meg Francesca előtt. A Katie-vel és Leigh Anne-nel történt iménti kínos találkozás dacára, a férfi képzeletbeli jelenléte megnyugtató és jóleső volt. – Köszönöm. Bár nekem kissé túl nagy. – Nem, dehogy. – Ekkor Leigh Anne kissé elmosolyodott. Francesca emlékezetébe idézte, ahogy Leigh Anne a kislányokkal viselkedett, majd a gardróbban látott hálóingre gondolt. – Úgy látom, igazán szereti a gyerekeket. Leigh Anne kissé elpirult. – Mindig is szerettem volna gyerekeket. De amikor Rickkel különváltunk, úgy éreztem, sosem lesznek gyermekeim. Francesca erről nem tudott. – Bragg is tudta? – Természetesen. Mialatt udvarolt nekem, megosztottuk egymással az álmainkat, és rengeteg tervünk volt. – Elszomorodott. – Ma már úgy érzem, mintha egy rossz, de múló álom lett volna. Hogyan lehetséges, hogy két ember egymásba szeret, s olyan sok mindent megosztanak egymással, aztán ez az egész szinte egyetlen éjszaka alatt szertefoszlik? – Nem tudom – mondta Francesca rekedtes hangon, mert pont ez történt az ő Bragg iránti rövid és viszonzatlan szerelmével is. Leigh Anne újra Francesca ujjára pillantott. – Maga és Calder gyönyörű párt alkotnak. – Tényleg? – Francesca nem hitte el, és majdnem biztos volt benne, hogy Leigh Anne csak udvariaskodik. – Igen, valóban. Ő olyan feltűnően sötét hajú, a magáé pedig, mint az arany, szinte varázslatosak együtt – erősítette meg az asszony. Francesca a szemébe nézett.

– Ön nem tűnt meglepettnek, amikor Hart bejelentette az eljegyzésünket. – Valójában azt akarta mondani: Nem tűnt elégedettnek. – Pedig meglepődtem, ahogy a teremben mindenki. – Leigh Anne elmosolyodott. – Legalább száz nő van ebben a városban, aki most sárga az irigységtől, Francesca. Francesca megvonta a vállát. – Nem hiszem, hogy bárki is irigyelne. – Hart jó fogás. És tudja, szinte hihetetlen, hogy szerelmes, és meg akar nősülni. Az a férfi, akivel négy évvel ezelőtt találkoztam, megrögzött agglegény volt. Francescának nem állt szándékában felvilágosítani, hogy szerelemről szó sincs. Leigh Anne hirtelen kissé aggodalmas képet vágott. – Kérdezhetek valamit? Személyes és tolakodó lesz. – De legalább őszinte. – Francesca hezitált. – Csak akkor, ha cserébe én is kérdezhetek valamit. Leigh Anne őszintén elmosolyodott. – Rendben. Mint egy csereügylet. – Kérdez ön először? – kérdezte Francesca szintén mosolyogva. Leigh Anne bólintott. – Szereti Calder Hartot? – Ez valóban személyes. – Eltöprengett, bár tudta, hogy nem muszáj válaszolnia. – Szívesen vagyok vele. Nagyon is. És… – Elhallgatott. – A vele való házasság helyes cselekedet… – Azt már nem tette hozzá, hogy tekintve az adott körülményeket. – De nemrég még Rickbe volt szerelmes. Francesca feszült lett. Amikor Leigh Anne februárban először megjelent a városban, azonnal szembeszállt Francescával, és világossá tette előtte, hogy nem fogja elhagyni a férjét. A beszélgetés rendkívül kínos volt. Francescának fogalma sem volt, honnan tudott Leigh Anne a Bragggel való románcáról. Igaz, elég gyakran látták őket együtt nyilvános helyeken, és mindenki tudta, milyen közeli munkakapcsolatba kerültek az együtt megoldott bűnügyek kapcsán. Egyszer egy színházi előadáson az anyja egyik barátnője egész közelről látta őket. Celia Thornton

Bostonban lakott, ahogy Leigh Anne családja is, és Francesca úgy vélte, hogy Mrs. Thornton riasztotta az asszonyt. – Azelőtt szerettem bele, mielőtt megtudtam, hogy nős. Amikor tudomásomra jutott, az egész életem gyökeresen megváltozott. Leigh Anne bólintott. – Megértem, hogy miért szeretett bele. Nagyon hasonlítanak egymásra. De a régi szólás szerint az ellentétek vonzzák egymást. Én sok mindenben különbözöm Ricktől, és szerintem ő ezért vonzódik annyira hozzám. Ugyanezt látom ön és Calder között. Francesca igyekezett nem gondolni a lenge hálóingre. – Maga szerelmes Rickbe? Leigh Anne lágyan elmosolyodott. – Nagyon – válaszolta. Őszintének tűnt. – Akkor miért volt távol négy évig? Az asszony felvonta a szemöldökét, de nagy nyugalommal válaszolt: – Ez most tolakodó kérdés. És őszintén szólva, ez Rickkel a kettőnk ügye. Francescát nem lepte meg az asszony válasza. Elindultak lefelé a lépcsőn. Leigh Anne megkérdezte: – Kitűzték már az esküvő idejét? – Augusztusra gondoltunk. Leigh Anne bólintott. – Nagy lesz a forróság. A június jobb volna. Francesca maga elé meredt, s a válásra gondolt, amelyről Bragg azt állította, hogy augusztusban fog lezajlani. Vajon ez az asszony gyakorlott pókerjátékos? Úgy manipulál és spekulál, ahogy Bragg állítja? Vagy valóban az a kedélyes és kecses hölgy, amilyennek látszik? Francesca végül azt mondta, miközben mentek lefelé a lépcsőn: – Calder ragaszkodik az öt hónapig tartó jegyességhez. Azonkívül még a szüleim sem adták a jóváhagyásukat. – Az édesanyja nagyon elégedettnek látszik, és nem is kárhoztatom miatta – mondta mosolyogva Leigh Anne. – Hát itt vagy! – kiáltott fel egy ismerős női hang. Francesca meglátta Bartolla Beneventét, a frivol, aranybarna hajú bárónőt, amint kecsesen közeledett feléjük. Mint mindig, Bartolla most

sem adott a hagyományokra, merész királykék ruhát viselt, ami jobban illett volna egy szertartásos vacsorához, mint egy svédasztalos ebédhez. Mutatós keblei jócskán kivillantak, vékony karja fedetlen volt. Számos zafír és gyémánt ékkövet viselt. Melegen átölelte Francescát. – Connie mondta, hogy te is itt leszel, de nem hittem, hogy valóban eljössz – mondta az asszony, sötét szemei melegséggel teltek meg. A megjegyzése nem volt meglepő, végül is két hónappal ezelőtt Bartolla látta meg Francescát Bragg karjaiban egy szófán. De ez még Leigh Anne visszatérése előtt történt. – Hogyan hagyhatnék ki egy ilyen lehetőséget? A közoktatás szégyenletes helyzete az egyik olyan téma, ami szenvedélyesen foglalkoztat – mondta Francesca. Megfigyelte, hogy Bartolla, a nagy köpönyegforgató, ragyogóbb, mint valaha. Sőt, majdnem úgy tűnt, mintha nemrég még egy férfi ágyában lett volna. Francesca tudta, hogy a bátyja félig-meddig szerelmes Bartollába. Evan elég kicsapongó életet élt, és mindig is vonzódott az érzéki és kívánatos nőkhöz. Az első pillanattól fogva odavolt érte, ahogy találkozott a megözvegyült bárónővel. De akkortájt még Sarah Channing vőlegénye volt, bár akarata ellenére jegyezte el a lányt. Néhány héttel ezelőtt a bátyja megszakította ezt a jegyességet. A családi vállalkozásból is kilépett, elköltözött a házból, amelyet a Cahill-házzal egy időben építettek számára. Jelenleg a Fifth Avenue Hotelben lakott. Nehéz volt megítélni, ki szakította meg a kapcsolatot kivel, Evan vagy az édesapjuk. – Ez nagyon fontos ügy – értett egyet Bartolla. – Gyermekek ezrei nem részesülhetnek abban az oktatásban, amelyhez joguk van, a tanárok és az iskolák hiánya miatt – kapcsolódott bele a beszélgetésbe Leigh Anne is. Francesca a csinos fekete nőre nézett. – Egyesek szerint az oktatásban való részvétel kiváltság, és nem jog – jegyezte meg Francesca, hogy próbára tegye riválisát. Leigh Anne felvonta a szemöldökét. – De maga bizonyára nem tartozik közéjük. Francesca késztetést érzett a vitára, hogy lássa, az asszony valóban olyan igazi reformer-e, ahogy mutatja.

– Én hiszek az Alkotmányunkban – mondta, de nem árulta el, miért. – Én is – mosolygott Leigh Anne. Francesca csak nézett, de nem akarta idézni az Alkotmánymódosító Jogszabályokat, mert kíváncsi volt, Leigh Anne tisztában van-e azzal, hogy miről beszél. – Mindannyian hiszünk a szabadságban és az egyenlőségben – sóhajtott fel Bartolla. – Hadd lássam azt a gyűrűt, Francesca! –tette hozzá ravaszul. És mielőtt Francesca bármit is reagálhatott volna, Bartolla felemelte a kezét, s felkiáltott, amikor meglátta a hatalmas követ. Francesca érezte, hogy elvörösödik. – Biztos vagyok benne, hogy ez Asprey-től van! Francesca, te elpirultál? Így sarokba szorítani Calder Hartot! – nevetett fel Bartolla szívből jövő kacagással. – Te, a kékharisnya, egy magánnyomozó, édes istenem, megfogtad a város legnagyobb nőfalóját! Tudod, hogy hölgyek százai szövetkeznek ebben a pillanatban is ellened? – nevetett fel újra, mintha őszintén jól szórakozna. – Ezt kétlem – mormolta Francesca elpirulva. – Bizonyára teljesen elvarázsoltad. És el is tudom képzelni, hogy miért! Te vagy az első nő, aki nemet mondott neki, igaz? –kérdezte tele szájjal nevetve. – Tessék? – kérdezte Francesca égő fülekkel. Ha Bartolla tudná, hogy Hart mond egyfolytában nemet Francesca könyörgéseire! – Azt hiszem, ez csodálatos – mondta Leigh Anne. – És ki lesz a vőlegény tanúja? – kérdezte Bartolla ravasz módon. – Hadd találjam ki! Rick Bragg? Francesca alig kapott levegőt, s Bartolla nevető szemébe meredt. – Nos, végül is testvérek – mondta Bartolla, s láthatóan élvezte, amit csinált. Francescának egyetlen frappáns válasz sem jutott az eszébe. Leigh Anne szólalt meg nyugodt hangon: – Nagyon jól tudja, hogy nem jönnek ki egymással. Biztos vagyok benne, hogy Calder Rathe-t fogja felkérni tanúnak. Rathe Bragg, Rick biológiai apja vette magához Caldert és Ricket, amikor az édesanyjuk meghalt. Calder tíz-, Rick tizenkét éves volt. Rathe a többi gyermekével együtt nevelte fel a fiúkat.

– És te is örülhetsz! – kiáltott fel Bartolla, Leigh Anne-t megölelve. – A dolgok jelentősen megváltoztak azóta, hogy először felbukkantál a városban, nem? Mikor is érkeztél, drágám? Február elején, ha jól emlékszem, igaz? – Tizenötödikén érkeztem – mondta Leigh Anne fegyelmezett mosollyal. – Vissza kell mennem a vendégeimhez. Hölgyeim? – miközben elsuhant mellettük, hívta őket, hogy tartsanak vele. De sem Francesca, sem Bartolla nem mozdult. Addig néztek Leigh Anne után, amíg az asszony el nem tűnt a szalonban, ahol a hölgyek étkeztek. Bartolla felsóhajtott: – Iszonyatosan unom ezt az ebédet. Délután találkozom a bátyáddal, és elvisz engem vásárolni. Nincs kedved velünk jönni? Francesca a fejét rázta. – A hölgyekkel kell tartanom. Hogy van Evan? Bartolla szeme felcsillant. – Lendületes, csinos, ellenállhatatlan – nevetett fel az asszony. Francesca kényszeredetten elmosolyodott. Megkönnyebbült, hogy végre témát váltottak. – Hallottam, hogy véglegesen szakított Sarah Channinggel. Sarah hogyan fogadta? Sarah és Bartolla unokatestvérek voltak. – Boldogabb, mint valaha. Őrült tempóban fest. Nekifogott a portréd előkészítésének, láttam néhány vázlatot. Nagyon tetszenek. Calder el lesz ragadtatva – nevetett fel az asszony. Francesca összerezzent. Múlt éjjel megígérte Hartnak, hogy ma beszél Sarah-val, és emlékeztette magát, hogy mielőtt hazamegy, meg kell tennie. – Mondd meg Evannek, hogy imádom, és hiányzik! Bartolla arcáról eltűnt a mosoly. – Hamar észhez fog térni. Higgy nekem! Biztos vagyok benne. Francesca nem így gondolta. A bátyja haragudott az édesapjukra, és korábban még soha nem látta, hogy Evan ennyire a sarkára állt volna. – Papa megzsarolta, hogy jegyezze el Sarah-t, Bartolla. Nem hiszem, hogy hamarosan hazatérne, vagy vissza a vállalathoz. – Ő még szinte gyerek – mondta az asszony vállrándítva. – Egy dühös gyerek. És azt hallottad, hogy elvállalt valamilyen piti munkát

egy ügyvédi irodában? Higgy nekem! Majd én teszek róla, hogy helyesen cselekedjék. – Elmosolyodott. Francesca nem volt benne biztos, hogy örülne-e Evan hazatérésének. Nagyon büszke volt rá, hogy a fiú azt teszi, amit saját erejéből akar elérni az életben, ahelyett, hogy az apja kívánságát teljesítené. Bartolla elkérte Petertől a kabátját. Majd Francescára mosolygott. – Elnézést, hogy korábban udvariatlan voltam. Szörnyen izgatott vagyok miattad! A dolgok annyira megváltoztak, nem? Milyen különös az élet. Szereted Hartot? Már elcsábított? – Bartolla! – figyelmeztette Francesca. – Nekem elmondhatod! – kiáltott fel. – Már hónapokkal ezelőtt láttam, hogy ez be fog következni! Hart szörnyű féltékeny volt, amikor Bragg-gel együtt nyomoztatok. De olyan ellenállhatatlan, nem? És őszintén, drágám, nincs nála jobb az ágyban. Francesca megremegett. Tudta, hogy Hartnak és Bartollának évekkel korábban volt egy rövid viszonya. Most, hogy szakítottak, mindketten némi ellenszenvet éreznek egymás iránt. Mégis, nem kellett volna figyelmeztetnie erre a régi ügyre. Bartolla tudta, hogy zavarba hozta a lányt. – Drágám, egy olyan férfi mellett, mint Hart, folyamatosan szembe fogod találni magad a korábbi szeretőivel. Amikor belépsz egy terembe, mindig azon jár majd az eszed, ki volt a szeretője és ki nem. Francesca maga elé meredt. Le volt sújtva. De mindez igaz volt. Hart sok nővel lefeküdt. Hirtelen nagyon rosszul érezte magát. Hogyan fogja mindezt elviselni? Amikor Harttal bárhol megjelenik majd, mindig lesz olyan nő jelen, aki intim kapcsolatban volt vele. Abban a pillanatban Francesca felismerte, hogy ezt ő nem képes eltűrni. Belehal abba, hogy nem tudja, kik voltak a szeretői, de ha tudná, az még rosszabb lenne. Bartolla megköszönte Peternek a kabátot. – És Bragg hogy fogadta az újságot? A múlt éjjel nagyon fel-dúltnak tűnt. Francesca összerezzent, s nem tudta rávenni magát, hogy ne Hart volt szeretőin járjon az agya. – Bragg nagyon boldog Leigh Anne-nel – hazudta. – Ugyan már. Alig bírja elviselni, hogy az asszony körülötte van, ez egészen nyilvánvaló, bár gyanítom, hogy az ágyban jól megvannak. –

Belebújt a csincsillával szegélyezett szürke brokátkabátba. – Még mindig téged szeret, Francesca. Ez is egészen nyilvánvaló. A lány megdermedt. Bragg mellett soha nem kellene a volt szeretők miatt aggódnia, és a férfi viselkedése sem törné össze a szívét. – Igen? Azt gondolod, hogy még mindig szeret engem… ugyanúgy? – Hogyhogy nem veszed észre azt, amit mindenki? – kérdezte Bartolla meglepetten, miközben felhúzta a kesztyűjét. Francesca nagyot sóhajtott. Hart figyelmeztette, hogy ne bízzon Bartollában, de barátnők voltak, és ráadásul ő olyan nagyvilági nő. – Össze vagyok zavarodva – suttogta bizonytalanul. – Nagyon össze vagyok zavarodva, Bartolla. Bartolla megfogta a kezét. – Mesélj nekem erről! Bár valószínűleg tudom, miről van szó. Nem tudsz dönteni a kettő között, igaz? Francesca bólintott, s egyszerre nagyon szerencsétlennek érezte magát. – De én tényleg imádom Hartot – suttogta. – Az ágyát imádod – mondta Bartolla, kerek, őszinte szemekkel. – Mind a ketten tudjuk, ha Bragg nőtlen lenne, rá sem néznél egy olyan széltolóra, mint Hart. A lány a fejét rázta, tagadni akarta, de félt, hogy az asszony fején találta a szöget. – Nem, Harttal igazi barátok lettünk. Egyszerűen megtörtént. – Hartnak nincsenek barátai – mondta Bartolla. – Én vagyok az első – suttogta Francesca. Bartolla felvonta sötét szemöldökét, látszott, hogy nem hiszi. De ebben az egy dologban Francesca biztos volt, hogy Hart igazán a barátja. Már számtalanszor bebizonyította. – Lefeküdtél vele? – kérdezte Bartolla. Francesca elpirult. – Bartolla… – Nem mondom el senkinek – mosolygott az asszony. Francesca hezitált. – Hart ragaszkodik hozzá, hogy várjunk a nászéjszakáig. – Tényleg? – Mindkét szemöldök magasba emelkedett. – Ez elég különös.

– Nem kiszámítható férfi – magyarázta Francesca. – Nem, az aligha mondható róla. És hozzá merem tenni, elég problémás férj lesz. Francesca remélte, hogy nem. Bartolla megvonta a vállát. – Nem mintha számítana. Úgyis azt teszed, amit akarsz, mert önfejű nőszemély vagy, és emiatt is kedvellek. És a házasság még nem a világ vége, hidd el. Ha unatkozol, vagy azt látod, hogy Hart akar irányítani, vagy eleged van a kis ügyeiből, te is kereshetsz magadnak vigasztalót. – Én nem vagyok olyan – tiltakozott Francesca. – De te olyan bohém vagy! – Á, valójában ostoba romantikus vagyok. – Ó, istenem! Akkor jobb, ha kétszer meggondolod ezt a házasságot Calder Halttal, mert hamarabb összetöri majd a szívedet, mint ahogy én kimondom ezeket a szavakat. Francesca elfordult. Mindezt jól tudta, és most a félelme és riadalma újból erőre kapott. Bizonyára megőrült, ha férjhez akar menni Calder Harthoz, mert a férfi nemcsak összetöri majd a szívét, hanem apró darabokra is tépi. Ezzel tisztában volt, ahogy Bartolla is. – De legalább Rick mindig ott vár a háttérben, hogy összeszedegesse a darabjait – jegyezte meg Bartolla. Francesca nagyot sóhajtott. Bartolla olyan előrelátó! Mert valóban ez történik, nemde? Egyszer bekövetkezik, hogy Hartot egy másik nő karjában találja, a szíve darabokra törik, és Bragg ott lesz, hogy átölelje, megvigasztalja, és azt mondja, hogy semmi baj. Francesca azt is tudta, hogy Bragg soha nem fogja azt mondani: „Látja, megmondtam előre!” Francesca behunyta a szemét, s ránehezedett egész helyzetének a valósága. És ha akkor Bragg még mindig Leigh Anne-nel lesz? – Nem akartalak felzaklatni! – kiáltott fel Bartolla, s újra megfogta a kezét. Francesca mosolyt erőltetett magára. – Nem vagyok zaklatott. És szerencsére, nem is vagyok szerelmes Hartba. Kedvelem őt, és alig várom már, hogy bebújjak az ágyába.

Maga sem hitte, hogy képes ilyen érzéketlenül beszélni, ilyen tényszerűen. Hogy fokozza a hatást, megvonta a vállát, mintha mit sem törődne a világgal. – Helyesen beszélsz – nevetett fel Bartolla. – Most már megyek. Sok szerencsét! Francesca, mielőtt csatlakozott volna a többiekhez, az asszony után nézett, s megvárta, amíg távozik. Rosszkedve támadt. Sőt, újra rátört a félelem, amit egy hónappal korábban érzett, amikor elmenekült Hart közelségéből. Hogy is gondolhatott arra, hogy feleségül menjen hozzá? Hiszen egyszerűen csak kedveli! – Francesca? Bejön hozzánk? Ó, édesem, mi a baj? – kérdezte Leigh Anne, miközben egy ezüsttálcán süteményeket egyensúlyozott a kezében. Francesca pislogni kezdett. – Jól vagyok – nyögte ki végre. Leigh Anne fürkészően nézte. – Bármit is mondott Bartolla, én nem foglalkoznék vele túl sokat. Francesca azon kapta magát, hogy újabb erőltetett mosolyt küld Leigh Anne felé. – Igaza van. – Bartolla imádja, ha bajt keverhet. Francesca oldalra fordította a fejét. Nem akarta elmondani Leigh Anne-nek, hogy ez a baj már létezik, és Bartolla csak igazolta Francesca legrosszabb félelmeit. – Ő írt nekem Bostonba, és arra ösztökélt, hogy azonnal térjek vissza. Ő volt az is, aki tudatta velem, hogy a férjem szerelmes magába – mondta Leigh Anne. Francesca levegő után kapkodott. – Bartolla volt? Leigh Anne komolyan bólintott. Mielőtt Francesca felfoghatta volna az árulás súlyát, kinyílt a bejárati ajtó, és Bragg lépett be. Amikor meglátta együtt a két nőt, megállt. – Rick? – tátogott Leigh Anne meglepődve. Fura pillantást vetett Francescára, majd kezében a süteményes tálcával a férfihoz sietett. – Mi hozott haza téged a nap közepén? Éppen az az összejövetel zajlik, amiről beszéltem neked.

– Tudom. – Egy darabig nézte a feleségét, majd Francescára pillantott. – Azért jöttem, hogy Francescával beszéljek. A lány sejtette. Feszült lett. – Francescával akarsz beszélni? – Leigh Anne lerakta a tálcát az előtér kicsiny asztalára, a falitükör alatt, s a férjéről Francescára nézett, majd vissza a férfira. – De honnan tudtad, hogy itt lesz? – Egy ügyön dolgozunk – válaszolta Bragg, s nem nézett az asszonyra. Francesca előrébb lépett. – Mi történt? – Elküldtem az embereimet, hogy tartóztassák le Tom Smitht. Halott, Francesca.

Hatodik fejezet 1902. március 28., péntek, délután fél 4 Francesca megragadta Bragg kabátujját. – Micsoda? Halott? Úgy érti, meggyilkolták? – Egy ott lakó találta meg a Tizedik és a Tizenegyedik utcát összekötő sikátorban. Átvágták a torkát. Francesca észrevette, hogy eltátotta a száját. Az agya pörögni kezdett. Leigh Anne szólalt meg: – Nem akartok visszavonulni az étkezőbe? Ott senki nem háborgat benneteket. Bragg nem vette le a tekintetét Francescáról, miközben bólintott. A lány botorkálva követte őt az étkezőbe, s Leigh Anne becsukta utánuk a tömör tölgyfaajtót. Francesca megszólalt: – Egyszerűen semmi ok nem jut eszembe, ami megmagyarázná, hogy ennek a gyilkosságnak köze van a saját kislánya vagy Emily eltűnéséhez. Még csak azt sem tudjuk, hogy Emily és Deborah esete összefügg-e egymással. – Én is így vagyok vele. A Daimler odakinn vár, járó motorral. Hacsak nem nagyon fontos a részvétele ezen az ebéden, javaslom, hogy vegye a kabátját.

Francesca komor mosollyal válaszolt: – Az iskolába megyünk? – Arra gondoltam – mondta Bragg, s végül viszonozta a mosolyt. Francesca a folyosóra rohant. – Peter! Megkaphatom a kabátomat? Tudja, azt a sárosát. A férfi bólintott, és a szekrényhez ment. Leigh Anne lépett ki a szalonból, s lassan jött végig a folyosón. Francescáról Braggre pillantott. A szemében őszinte aggodalom ült. – Gondolom, vészhelyzet állt elő – szólt oda Bragghez. A férfi ránézett végre. Szemei elkeskenyedtek. – Egy gyilkosság mindig vészhelyzet – mondta. – Csak kérdeztem. Ma este várnak minket vacsorára Ron Harrisnél. – Harris volt a városi kancellár. – Low polgármester úr is ott lesz. Valamint Robert Fulton Cutting. Bragg komoran bólintott. – Hány órára? – Hétre. – Ott találkozunk – felelte a férfi. – Késni fogsz? – Megpróbálok nem elkésni. Francesca már felvette a kabátját, és őket figyelte, miközben mindkettejüket szörnyen sajnálta. Kedve lett volna Bragget sípcsonton rúgni. A felesége kedves és udvarias, nem is említve, milyen segítőkész a nyomozást illetően, még akkor is, ha tudja, hogy vele dolgozik. Bragg pedig egyszerűen faragatlan. Előrelépett, s tudta, szörnyen festhet Leigh Anne mellett. – Gondoskodom róla, hogy pontosan hétre megérkezzen – mondta, s komolyan is gondolta. Leigh Anne odafordult a lányhoz, és megkönnyebbülten elmosolyodott. – Ez nagyon fontos vacsora, Francesca. Nagy megtiszteltetésnek számít, hogy Ricket meghívták. Francescának nem voltak kétségei, hogy aznap vacsora után komoly politikai alkudozás zajlik majd. – Ott lesz időben, és az alkalomhoz illő öltözékben.

Braggre pillantott, mert a férfi nem jelenhetett meg egy ilyen fontos eseményen abban a ruhában, amit éppen viselt. Haza kell jönnie átöltözni. A férfi megértően mosolygott rá. – Az irodámban van egy rend öltözet. Majd megkérek egy tisztet, hogy a megfelelő időben készítse ki. – Akkor menjünk! – mondta Francesca könnyedén, elszántsággal vegyes izgalommal. Mert nem számít, mit mondott az imént, gyanította, hogy Tom Smith meggyilkolásának köze van az eltűnt lányához. Végül is, azt hazudta, hogy elküldte őt a nagy-nénjéhez, és miután a rendőrség kihallgatta a férfit, rögvest meggyilkolták. Az iskola a Madison Square-től déli irányban csak néhány percre volt, s mivel befelé utaztak a városba, az emberek nagy része pedig kifelé tartott az otthonába, tizenöt perc alatt odaértek. Amikor megközelítették a mészkőből készült épületet, amelyre már nagyon ráfért volna egy festés, Francesca felismerte, hogy hatosztályos általános iskoláról van szó. Deborah Smith nyilván a végzős osztályba járt. Beléptek az épületbe, ahol a folyosókon tanárok jöttek-mentek, és egy takarítónő éppen a követ mosta fel. Bragg megállított egy középkorú, molett nőt, aki nyilván épp hazafelé indult. – Elnézést, asszonyom, meg tudná mondani, merre van az igazgatói iroda? – A folyosó végén jobbra – válaszolt a nő, s kíváncsi pillantással mérte őket végig. – Szegény Deborah Smith felől érdeklődnek? Francesca a meglepetéstől majdnem leült. – Igen. Miért kérdezi? – Az úron látszik, hogy rendőr, és a lány az én osztályomba járt. Mrs. Hopper vagyok – mondta kissé elmosolyodva. Majd elkomolyodott. – Oda járt Rachael Wirkler is. Egyszerűen nem értem, hogyan tűnhet el két ilyen gyönyörű kislány csak úgy. – Rachael Wirkler? – visszhangozta Francesca. – Ez egy másik eltűnt gyerek? – kérdezte Bragg. – Igen. Rachaelt február óta nem találják. A szülei szörnyen kétségbe vannak esve. Francesca Braggre pillantott, majd azt kérdezte:

– Ő hogy tűnt el? – Nem tudom. Délelőtt még itt volt az iskolában, de azóta sem ment haza. Február tizedikén történt. Ugyanez volt Debbie-vel is néhány hete. Imádtam ezeket a kislányokat, olyan aranyosak és kedvesek voltak! Mindketten a legjobb diákjaim közé tartoztak. Francesca Braggre meredt. A férfi pedig rá. – Tehát van egy csinos tizenhárom éves kislány, aki munka után a fűszereshez ment, és nyomtalanul eltűnt. Aztán van még két gyerek, mindketten kislányok… Hány éves volt Rachael, Mrs. Hopper? – Tizennégy. Két évvel később kezdte el az iskolát. – Szóval van egy tizenkét és egy tizennégy éves kislány, akik iskola után soha nem érkeztek haza. – Csinosak voltak? – kérdezte Bragg. – Deborah csinos volt, a nevetése csak úgy csilingelt. De Rachael egyenesen gyönyörű volt, uram. A férfiak megálltak, amikor meglátták. – Mire gondol? – kérdezte Francesca Braggtől. – Van még más gyerek is, akár fiú, akár lány, akinek az eltűnéséről tudomása van? – kérdezte Bragg a tanárnőt. – Igen, az idő tájt, amikor Rachaelnek nyoma veszett, Linda Wellington osztályából is eltűnt egy diák, valószínűleg iskolába jövet. Bonnie Coopernek hívták. Egyre több tanulónk tűnik el, uram, és örülök, hogy végre a rendőrség is foglalkozik az üggyel. Bragg így válaszolt: – Nagyon meglep, hogy korábban nem értesítették a rendőrséget. – Erről a szülőket vagy Matthews igazgatót kellene kérdeznie. – Az asszony helytelenítőn ráncolta a homlokát. – Látott valaki valamit? Talán az egyik diák tudja, hogy mi történt Rachaellel, Deborah-val vagy Bonnie-val? – érdeklődött Francesca. – Kihirdettük, ha bármelyik diák látott valamit, jelentkezzen, de senki nem jött. Hosszan beszélgettem a saját osztályommal, azt remélve, hogy valamelyikük tud valamit, de senki nem tud semmit. – Hány tanuló jár az ön osztályába, Mrs. Hopper? – kérdezte Bragg. – Most negyvenkettő, azelőtt negyvennégyen voltak. Francesca összerezzent. Milyen nagy és nehezen kezelhető lehet egy ekkora osztály. – Van még egy hatodik osztály?

– Igen, Linda Wellingtoné. Azt hiszem, hozzá negyvenöt tanuló jár. Francesca Braggre nézett. – Azt gyanítom, Leigh Anne-nek további ebédeket kell szerveznie – jegyezte meg. A férfi figyelmen kívül hagyta a megjegyzését. – Lehet, hogy újabb kérdéseket kell önnek feltennem, Mrs. Hopper. Ha így lesz, elküldöm az egyik emberemet, hogy vigye be önt a belvárosi főkapitányságra. Mrs. Hopper szeme kikerekedett. – Főkapitányságra? – Én vagyok a rendőrfőnök – mondta Bragg. – És a hölgy Miss Cahill, magánnyomozó. Ő egy másik család nevében nyomoz, ahonnan szintén eltűnt egy kislány. Francesca átadta Mrs. Hoppernek a névjegyét. – Ha eszébe jutna bármilyen részlet, amelyről azt gondolja, hogy fontos lehet, kérem lépjen kapcsolatba velem, vagy Bragg rendőrfőnökkel, vagy Newman nyomozóval. Mrs. Hopper bólintott, de azt mondta: – Bár tudnék még valamit hozzátenni az eddigiekhez, de nem tudok. Csak szeretném visszakapni azt a két aranyos kislányt. Bragg és Francesca elköszöntek, majd végigsiettek a folyosón. – Túl sok ez az eltűnés, Bragg. Közük lehet egymáshoz. De hogyan? – Rémület járta át. A férfi komoly ábrázattal nézett rá. – Lehet, hogy a gyerekeket egy gyárba kényszerítik embertelen körülmények közé, Francesca. A lány megkönnyebbült. Ő egy másfajta eshetőséget kezdett latolgatni, amely olyan szörnyűnek tűnt számára, hogy még csak gondolni sem mert rá. – Jacob Riis könyvében olvastam arról, hogy emigránsokat hurcoltak el, és rettenetes körülmények között dolgoztatták őket – válaszolta gyorsan. – De arra nem számítottam, hogy a valóságban is találkozom ezzel a helyzettel. Soha nem gondoltam volna, hogy olyan ügyet derítünk fel, amikor gonosz módon kiagyalt terv alapján szereznek munkásokat, és erőszakkal kényszerítik őket munkára. – Dühös lett. – És ráadásul gyermekeket!

– Időnként előfordul, hogy rábukkanunk fehér rabszolgákat dolgoztató körökre. Ennek a bűnügynek az elkövetőit is meg fogjuk találni. Francesca nem válaszolt, s mialatt elérkeztek Matthews igazgató ajtajához, azon töprengett, hogy most már négy lány eltűnéséről van tudomásuk. Az ügy nagyon gyorsan egyre súlyosabbá vált. Braggre pillantott. A férfi nem reagált az ő legirtózatosabb feltevésére. De rettenetesen komornak és aggodalmasnak tűnt. Nyilván akárcsak ő, a férfi is átérezte a lányok sorsát, hogy milyen elkeseredettek és rémültek lehetnek. Hogyan történhet ilyesmi a huszadik században, a világ legnagyobb és legmodernebb városában? Bár, gondolta, nagyon is könnyen, mivel a szegények és a gazdagok, a vagyonosok és a vagyontalanok közötti szakadék rettenetesen mély volt. Matthews kiszólt, hogy lépjenek be, s ezzel megszakította baljós gondolatait. Pocakos úriember volt, nagy pofaszakállal, egyszerre volt meglepett, és ugyanakkor elégedett, ahogy meglátta őket. – Jöjjenek be! – mondta. – Biztos vagyok benne, hogy nem a mi diákjaink szüleihez van szerencsém. Bragg kezet fogott vele. – Bragg rendőrfőnök vagyok, igazgató úr, és a hölgy Miss Cahill, az O'Hare család által megbízott magánnyomozó. Az iskolából eltűnt diákok ügyében vagyunk itt. Matthews elképedt. – Üljenek le! – mondta elkomolyodva. – Nagyon érthetetlen ez az egész. Először Rachael Wirkler, aztán Bonnie Cooper, majd Deborah Smith. – Jelentették a rendőrségnek? – Ezt a döntést a szülőkre bíztuk. Amikor Bonnie eltűnt, az édesapja visszautasította a rendőri segítség lehetőségét. Elég rosszhírű személy, feltételezem, hogy nem kedveli a rendőröket. Tanácsoltam neki, hogy kérjen segítséget, de nem tette meg. – Van priusza netán? – Igen, azt hiszem, már volt börtönben. Francesca elővette a jegyzetfüzetét, és néhány feljegyzést tett. – Mi a neve?

– Nem tudom biztosan. Talán John. Igen, azt hiszem, John Coopernek hívják. Francesca Braggre nézett. – Meg tudja bízni az egyik emberét, hogy nézze át a bűnügyi nyilvántartást? – kérdezte a lány, s arra a fényképeket és ujjlenyomatokat tartalmazó gyűjteményre gondolt, amely alapján a bűnözőket szokták azonosítani, s amelyben majdnem a város összes bűnözője szerepelt. Bragg bólintott. – Igazgató úr, meg tudná mondani Cooperék lakcímét? Matthews mentegetőzni kezdett: – A titkárnőm már hazament. Sajnos én nem értek a nyilvántartási rendszerhez, de az összes eltűnt tanuló lakcímét hétfőn továbbítani tudom önnek, ha kívánja. – Hétfőn már túl késő – mondta Bragg. – Nem próbálná meg mégis most megtalálni nekünk az adatokat, amelyekre szükségünk van? – kérdezte udvarias mosollyal. Matthews felállt. – Természetesen. Mindjárt itt vagyok – mondta, s átment a szomszédos helyiségbe, ahol néhány kisebb íróasztal állt. Francesca figyelte, amint a férfi odalép a kartotékszekrényekhez. – Elég fura, hogy nem értesítette a rendőrséget, Bragg. – Hát igen. – És mi ez a mese arról, hogy nem tudja, hogyan kell használni a kartotékokat? – Nem igazán értem – néztek össze. Bragg belépett a másik szobába, Francesca követte. Matthews a kartotékokat tartalmazó fiók fölé hajolt. – És mi a helyzet Wirklerékkel? Mi az oka, hogy ők sem jelentkeztek a rendőrségen? – Azt hiszem, jelentették az esetet. Legalábbis úgy emlékszem, mondtam nekik, hogy tegyék meg. – Felnézett, és rájuk mosolygott. Francesca nem tudott magán uralkodni. – Különösnek találom, hogy nem tudja biztosan, kérték-e a rendőrséget, hogy nyomozzon az ügyben, amikor eltűnt egy diákjuk.

Azt is különösnek tartom, hogy ön sem jelentette az ügyet. Végül is, a gyermekeket önre bízták, és ön a felelős értük. A férfi láthatóan megdermedt, de továbbra is mosolygott. – Nyolcszáz gyerek jár ebbe az iskolába. Nem akarom elmondani, mekkora munka, hogy mindegyiket nyilván tartsuk. Ha Cooperék úgy érezték, nem akarják a rendőrség beavatkozását, úgy véltem, az az ő döntésük. Ami Rachael Wirklert illeti, úgy hiszem, bár egészen biztosan nem emlékszem, hogy ők hívták a rendőrséget. – Matthews kitartóan mosolygott. – Ez egy kimerítő foglalkozás. Minden tőlem telhetőt megteszek. Francesca véleménye szerint a férfi hanyagul látta el a feladatát, és felelőtlenül viselkedett a diákjaival szemben is. – Volt olyan tanuló, aki tudott valamilyen információval szolgálni az eltűnéseket illetően? – kérdezte Bragg nyugodt hangon. Mathhews meglágyult. – Nem. Úgy tűnik, senki nem tud semmit. Egy hónappal ezelőtt tartottunk egy gyűlést, amelyen a többiek segítségét kértük. De senki nem jelentkezett. – Egy gyermek nem tűnik el csak úgy a levegőben – jegyezte meg Francesca keserűen. – Biztos vagyok benne, hogy valaki ebből a hatalmas iskolából látott idegen, gyanús férfiakat errefelé őgyelegni. – Arra céloz, hogy valami tisztességtelen játék folyik itt? –kérdezte Matthews meglepődve, sötét szeme tágra nyílt. – Teljesen biztos vagyok benne. – Tudnia kell, hogy a hasonló korú serdülő lányok gyakran elszöknek otthonról, néha a szerelmükkel. – Igen, tudom. De Deborah Smith nem ilyenfajta lány volt, és nincsenek kétségeim, ha beszélek Cooperékkal és Wirklerékkel, ők is ugyanezt mondják a lányaikról – vetette ellen Francesca, nyilvánvaló ellenszenvvel az igazgató iránt. – Francesca, ne hamarkodja el a következtetéseit! – mormolta Bragg, a lány könyökét megérintve. – Nagyon határozott megérzéseim vannak, Bragg – utasította el. – Matthews igazgató úr, megtalálta a kartotékokat?

– Nem – hezitált Matthews. – Úgy látszik, eltűntek, Miss Cahill. A W alatt nincs Wirkler, és a C alatt nincs Cooper. Még megnézem a Smitht. Bragg hirtelen az igazgató mellé lépett. – Megnézhetem én? – Tessék. Matthews hátralépett, de látszott rajta, hogy kellemetlenül érzi magát. Pár pillanat múlva Bragg kiegyenesedett, és elkapta Francesca pillantását. – Nos – mondta –, úgy tűnik, van három eltűnt aktánk is. A lány rámeredt. – Talán csak elírták az adatokat? Bragg kétkedve pillantott rá. – Lehet. – Biztos vagyok benne, hogy a titkárnőm hétfőn meg tudja oldani ezt a rejtélyt – mondta Matthews. Francesca nemigen hitte. Az aktákat eltávolították, vagy meg is semmisítették. Komor mosollyal nézett a férfira: – Biztos lehet benne, Matthews igazgató úr, kiderítem, hogy mi lett a lányokkal. – Alig várom, hogy a tudomásomra hozza a nyomozása eredményét, Miss Cahill. – Kikísérte őket a folyosóra. – Maga az a híres magánnyomozó, aki egy serpenyővel kapta el a Randall gyilkost? – Igen, én – válaszolt a lány mosolytalanul. Nem csak ellenszenvet érzett a férfi iránt, de kellemetlennek találta a belőle áradó erős testszagot is. Mikor a folyosón voltak, s az igazgató ajtaja bezárult mögöttük, Francesca hitetlenkedve nézett szembe Bragg-gel. – Nagyon kemény volt vele – mondta a férfi halkan. – Nem tetszik nekem ez az ember. Azonnal el kellett volna bocsátani az állásából kötelezettségének elmulasztása miatt. Még aznap értesítenie kellett volna a rendőrséget, amikor Bonnie Cooper nem érkezett meg az iskolába! Bragg elmosolyodott, és megveregette Francesca vállát.

– Tulajdonképpen egyetértek, de mézzel többet tudunk kiszedni belőle, mint ecettel. A lány meglágyult. – Igaza van. Bragg, valaki eltávolította az adatlapokat, nyilván azért, hogy elvágjon minden szálat, ami oda vezet, hogy megtudjuk, mi történt a lányokkal. – Lehet, hogy így van. De lehet más magyarázat is. – Nem látom, milyen más magyarázat létezhet! – kiáltotta. – Kezdem azt hinni, hogy valahogy Matthews is benne van az ügyben. – Ez nagyon komoly feltételezés. Francesca, belelovalja magát az érzéseibe, és ez nem jó módja, hogy eljussunk az ügy megoldásához. A lány eltöprengett. Természetesen a férfinak igaza van. De mivel most még több eltűnésről értesültek, ezért minden valószínűség szerint valami piszkos játszma folyik a háttérben, így dühös lett. Nem tudta elviselni a gondolatot, hogy kedves, aranyos kislányokat kényszermunkára fogjanak, vagy isten bocsássa meg, talán még rosszabb dologra. De ahhoz, hogy sikeresen vezesse végig a nyomozást, szüksége volt a józanságára. – Biztonságban haza akarom juttatni azokat a lányokat, Bragg. A férfi még egy pillanatig átölelve tartotta a vállát, szorítása biztató és meleg volt. – Tudom, hogy ezt akarja – mondta. – És én is. A tekintetük összekapcsolódott, és megértéssel mosolyogtak egymásra. A lánynak átfutott az agyán, hogy senki más nem ismeri őt úgy, mint Bragg, még Hart sem. Elhúzódott. A férfi pillantása azt üzente, hogy még mindig érti őt, aztán elindultak a folyosón. – Mi legyen a következő lépés? – kérdezte Francesca. – Már fél öt. Szeretnék beszélni újra Will Schmitt-tel, de attól tartok, ezzel holnapig várnom kell. Megígértem Hartnak, hogy még ma beszélek Sarah-val, hogy elkezdjük azt a festményt. Abban a pillanatban, hogy megszólalt, már meg is bánta, hogy kiejtette a száján Hart nevét. Nem akart most vitatkozni. Hosszú és eseménydús nap állt mögöttük. A férfi egy szót sem szólt, ahogy kimentek az épületből. Francesca megborzongott, próbált a férfi arckifejezéséből olvasni, de az olyan rezzenéstelen volt, mint egy kőszikla.

Aztán megszólalt végre: – Az embereimmel átfésültetem a területet, amíg meg nem találjuk Wirkleréket és Cooperékat. Ha akarja, elviszem. Ötkor találkozóm van a Fifth Avenue Hotelban, így van még időm. – Az jó lenne – fogadta el a lány az ajánlatot. A Daimler az épület előtt parkolt. A férfi megkérdezte: – Találkozik vele ma este? A lány ránézett, majd kijelentette: – Nem hiszem. Nem beszéltünk meg semmit. Bragg, maga a ma estét a feleségével tölti egy társaságban, így még ha együtt leszek is Calderrel, nem érinti magát. – De igen. A lány megragadta a karját, amikor a férfi el akart mellette menni, és megállította. – A lányok imádják a feleségét. És ő is imádja őket. A férfi maga elé meredt, s rendkívül bosszúsnak tűnt. – Valóban imádják őt. Bevallom, ez nagyon meglep. De ez az egyetlen fény most az életemben. – Az egyetlen? A feleségét az foglalkoztatja, hogy ma este jelenjenek meg egy nagyon fontos politikai találkozón, ami a maga jövője szempontjából lényeges, és nem az ő érdekeit szolgálja. Azt hiszem, szörnyen viselkedik vele, Bragg, igazán. – Végre kimondta, ami egész délután nem hagyta nyugodni. – A ma esti vacsora csak az én jövőmet szolgálja? Könyörgöm, gondolkozzon, Francesca! Leigh Anne arra a tiszteletre áhítozik, ami egy szenátor feleségének jár! Már az is gyönyörrel tölti el, hogy Mrs. Rendőrfőnök lehet. Sőt, hagyja, hogy így is szólítsák. – Nem olyan szokatlan dolog, hogy egy rendőrfőnök feleségét így szólítják! – Miért védi a feleségemet? Ugyanolyan jól tudja, mint én, hogy csak maga miatt bukkant fel újra, valamint azért, mert most magas pozícióm és hatalmam van. A fenébe, Francesca, az a nő végigszeretkezte egész Európát! – Valóban? És ha igen, akkor mi van? Maga megtartóztatta magát az alatt a négy év alatt, amíg a felesége távol volt? Miért nem bocsát meg neki, és ad még egy esélyt? Csodálatos anyának tűnik, Rick. És odaadó

feleségnek is. Soha nem találkoztam még ilyen kecses nővel, ha tudni akarja az igazságot. – Sajnos, ez valóban igaz volt. Kissé hezitált, majd még hozzátette: – Némiképp Connie-ra emlékeztet. Egyszerre elegáns és kecses, és mindig olyan összeszedett. – Magát is megbabonázta, mert abban a legjobb. – A férfi szemeiben harag villogott. Francesca megmerevedett. – Maga néha szörnyű tökfilkó tud lenni. – Ez egyáltalán nem igaz, csak én jobban tudom, mi van a látszat mögött, Francesca, mert jobban ismerem azt a nőt, mint maga. – Igen? Milyen érdekes, hogy én nem így gondolom. A férfi dühtől elvörösödve csak nézett rá, mire a lány hideg tekintettel nézett vissza. – Miért nem ad neki egy valódi esélyt? Végül is a felesége. Ha igaza van, és valóban az a szörnyűséges asszony, aminek gondolja, az igazság úgyis kiderül. És akkor külön élhetnek vagy elválhatnak. De miért nem győződik meg róla először, hogy maradt-e még benne némi jóság és szeretet? Mit veszítene vele? – Magát. Francesca visszahúzódott. A férfi maga elé bámult, a haragja kezdett elmúlni, és már csak csalódottság látszott a szemében. – Miért teszi ezt velem? Azért, hogy bűntudat nélkül folytathassa a viszonyát Harttal? A lány szinte megkönnyebbült, hogy a férfi így nekitámadt, és felpaprikázódott. – A fenébe is! Ez most nem Calderről, hanem magáról és egy asszonyról szól, akit akaratom ellenére kedvelek, bármennyire is próbálok haragudni rá. És ez a valódi probléma. Úgy érzem, szörnyen igazságtalan vele, még egy idegennel is sokkal tisztességesebben bánik az utcán. A férfi szeme lángot vetett. – Elég! Visszautasítom, hogy beleavatkozzon a házasságomba! A lány feljajdult. A férfi felfogta, hogy mit is mondott, és a lány kezéért nyúlt, de az elhúzta magát.

– Ne! – kiáltotta. – Sajnálom. Nem úgy gondoltam. A lány némán bámult rá, belső remegés fogta el, és azt mondta: – De igen. Nagyon is úgy gondolta, és nem most először. Egyébként pedig igaza van. – Remegve felsóhajtott. – Nem kellene annyit foglalkoznom a magánéletével, mert nem az én dolgom. Mivel ön nős, és mi csak pusztán barátok vagyunk. – Francesca. A lány hátat fordított, és beszállt a férfi autójába.

Sarah Channing az édesanyjával, egy gazdag özvegyasszonnyal élt a város nyugati részén, amit a köznyelv Dakotának nevezett el, mert távol esett mindentől, barátságtalan és elhagyatott vidék volt. Az újonnan épült, de a gótikus stílust utánzó, hatalmas épület volt az egyetlen jelentős ház a környéken. A szomszédos épületek vagy üresen álltak, vagy csak hulladékokból összetákolt alkalmatosságok sorakoztak egymás mellett, amelyekben hajléktalanok húzták meg magukat. Francesca mindig úgy érezte, mintha egy idegen országba érkezne, amikor a West Side környékén járt. Francesca kopogására Channingék komornyikja azonnal ajtót nyitott, s ő máris benn találta magát a sötét előcsarnokban, amely a magas mennyezetével és fényes tölgyfa padlójával egy toronyhoz hasonlított. A falakat állatfejek díszítették, mert Sarah édesapja, Richard Wyeth Channing rajongott a vadászatért, és az Afrikába, Indiába, Oroszországba és Európába tett vadászútjai során számos állati trófeát gyűjtött össze. Miközben Francesca Sarah-ra várt, megpróbálta Bragget kiűzni a gondolatai közül, ám akkor Hart tolakodott az elméjébe. A férfi hamarosan az apjához látogat, s kettejük beszélgetése végképp eldönti az ő sorsát. A szíve összeszorult, de mielőtt még elemezgetni tudta volna, miért, Sarah megjelent az előcsarnok túlsó végén. Apró termetén különféle színű, rászáradt festékfoltokkal tarkított bő, unalmas, szürke öltözéket viselt. Sarah örömmel mosolygott rá, s kis arca felragyogott. Francesca tudta, hogy a legtöbb ember nem tartja szépnek Sarah-t egérbarna haja, sötét szeme, jelentéktelen megjelenése miatt, de minél jobban

megismerte, ő annál szebbnek látta. Most, telve izgalommal, arca körül barna hullámos hajával, a csúfságos ruha ellenére is igazán gyönyörű volt. A szabad szellem áthatotta egész lényét. – Francesca! – Sarah futni kezdett a lány felé, és a két fiatal nő összeölelkezett. – Hart küldött nekem egy üzenetet, hogy visszajöttél. Annyira aggódtam miattad! Francesca felfedezett néhány okker és rozsdabarna festékpöttyöt Sarah arcán. – Én jól vagyok. És te? – Csodálatosan – mondta nevetve. – Tudod, hogy Evan két héttel ezelőtt felbontotta az eljegyzésünket? Francesca látta, hogy Sarah egész egyszerűen ragyog. – Ahogy hazaértem, hallottam az újságot. – Kérlek, ne neheztelj rám, amiért olyan boldog vagyok! De soha nem akarok férjhez menni, és ezt te is tudod. Amellett mindketten tisztában vagyunk vele, hogy Evan belehabarodott Bartollába. Francesca megölelte. – Tudom, hogy az egész egy szörnyű tévedés volt. A bátyám valóban olyan gyakran van együtt Bartollával, ahogy az a nő el akarta hitetni velem nemrégiben egy ebéden? – Nyilvánvaló, hogy szeretők. Azt hiszem, Bartolla minden éjszakát vele tölt. – Sarah boldogan elmosolyodott. – Lehet, hogy egy újabb eljegyzés van a láthatáron? Francesca is lehetségesnek vélte. – Az édesanyád hogyan fogadta a híreket? – kérdezte. – Nem jól! Próbáld meg elmagyarázni anyának, hogy ez volt a lehető legrosszabb párosítás! Egy álló hétig nem jött ki a szobájából, egész idő alatt sírt és duzzogott. Most, ha elhangzik a Cahill név, kimegy a szobából. Engem nem akar meghallgatni, amikor meg szeretném magyarázni neki, hogy én már el vagyok kötelezve a művészettel. Bartollával megegyeztünk, nem mondjuk el anyának, hogy Evan neki udvarol. Sarah kedves kis teremtés volt, és Francesca felnevetett, amikor a lány megfogta a kezét, és sietve elindult vele az előcsarnokban. A lány műterme a földszinten, a ház egyik eldugott sarkában volt.

– Ez pont úgy hangzik, mintha én mondanám azt a mamának, annyira profi nyomozó vagyok, hogy nem érek rá a házasságra. – Hát, igen. – Sarah felemelte Francesca kezét, amelyen ott ragyogott a gyűrű. – Milyen gyönyörű! Már messziről megláttam! – Tényleg? Francesca megállt a lány műtermének nyitott ajtaja előtt, amely ezen a késő délutáni órán mesterséges fényben fürdött. Sarah főleg a női és a gyermekportrékat kedvelte, és a falakat elborították a munkái, néhány még befejezetlenül, a többi meg készen. Több festőállvány is állt ott, kettőre vásznat feszítettek. Francesca kiválónak ítélte Sarah festészetét. Bár hatottak rá az impresszionisták, festményei mégis klasszikus stílusban készültek. – Ó, Francesca, amikor egy férfi ragaszkodik ahhoz, hogy festmény készüljön rólad, akkor az elég világos üzenet. Francescát akaratlanul is öröm töltötte el. – Hart csak azért ragaszkodik a képhez, hogy engem bosszantson, mert épp összekaptunk. Sarah pillantásán látszott, hogy egy szót sem hisz el. – Ugyan kérlek. Akkor miért mentél el a városból? Tényleg volt egy betegeskedő barátnőd? – Gondolkodnom kellett – vallotta be Francesca. – Éreztem. – Sarah megszorította a kezét. – De most már újra itt vagy, és ennek nagyon örülök, és nem pusztán a festmény miatt. – Én is valóban örülök, hogy visszajöttem – mondta Francesca, és ezúttal úgy is gondolta. Jó volt újra itt lenni, és hála istennek, hogy visszajött, különben nem vehetett volna részt ebben az új nyomozásban, amely olyan sok gyermek sorsát érinti. – Azt is örömmel látom, hogy teljesen rendbe jöttél az utolsó nyomozás után – mondta, utalva rá, hogy Sarah egy gyilkos célpontja volt. Sarah szeme tágra nyílt. – Teljesen rendben vagyok. Hála istennek, életemnek az a rettenetes időszaka már a múlté! Valójában már alig jut eszembe! – A hangja kissé magasan csengett. Volt valami a szemében, ami megijesztette Francescát. Egészen biztos volt benne, hogy a lány még nincs túl a traumán, hogy majdnem megölték. Francesca megfogta a karját.

– Rourke még a városban van? – kérdezte, Rourke Braggre, Rick öccsére célozva. A férfi orvostanhallgató volt Philadelphiában, de az utolsó nyomozás során sokat segített. – Egy hónapja elment. Azóta nem hallottam róla – mondta Sarah kurtán, s félrefordította a fejét, hogy elkerülje Francesca pillantását. Francesca maga elé bámult. Rourke egyformán hasonlított a bátyjára és az édesapjára. Nagyon jóképű volt, sötét szemöldöke alatt aranyszínű szemek ragyogtak, a haja sötét homokszínű volt, majdnem barna, és amikor mosolygott, gödröcskék jelentek meg az arcán. Néha annyira hasonlított Braggre, hogy akár ikrek is lehettek volna, pedig csak féltestvérek voltak. Sarah-val kedves és figyelmes volt az utóbbi nyomozás alatt, sőt megmentette, amikor egy nap ebben a házban brutálisan megtámadták. Francesca biztosan érezte, hogy Rourke részéről vonzalom támadt Sarah iránt. – Biztos vagyok benne, hogy hallani fogsz felőle, ha legközelebb a városban jár – mondta. Sarah közömbösen vállat vont. – Miért kellene? Még nem végzett az egyetemen, és nem is az orvosom. – Nem vagytok barátok? Sarah ránézett, és elpirult. – Alig ismerem, Francesca. Egyáltalán, miért hoztad most fel? Hogy felzaklass? Más dolgunk van! Van most időd arra, hogy modellt állj nekem? Francesca töprengeni kezdett, meglepte Sarah szinte dühös kitörése és élénk reakciója egy Rourke-ról szóló egyszerű beszélgetés miatt. – Nem akartalak felzaklatni, Sarah – mondta halkan. – Tudom, hogy nem – mondta Sarah, még mindig vörös arccal. – Sajnálom. Nem rád vagyok dühös, hanem rá. Tudom, hogy amikor nagyon beteg és lázas voltam, egész éjjel mellettem virrasztott, azt is tudom, hogy megmentett egy brutális támadástól, de mindezt már megköszöntem neki, és ennyi az egész. Nem kedvelem őt, Francesca, ne is beszéljünk róla többet. Van időd, hogy vázlatot készítsek rólad? – Határozottan elmosolyodott, látnivalóan lezárta a Rourke-kal kapcsolatos témát.

Francesca tudta, hogy a tűz parázslik, hiszen észrevette a füstöt, és elmosolyodott. Hagyta, hogy Sarah gondoljon azt, amit akar. Ahhoz, hogy modellt álljon, le kell vetkőznie, majd újra felöltöznie, s ez a procedúra jó negyven percet vesz majd igénybe. – Azt hiszem, van… Megállt. Beljebb sétált a műterembe, és az egyik festőállványon megpillantott egy képet. Kétséget kizáróan Calder Hart befejezetlen portréja volt. Annyira hasonlított rá, mintha őt magát látná. A lélegzete elfulladt, és úgy érezte, hogy a férfi jelenléte beburkolja, mintha valóban belépett volna a helyiségbe. Sarah mellélépett. – Nem tudtam megállni. Ő a mentorom, és annyira egyértelműnek tűnt, hogy megfessem. Annyira inspirált, hogy már majdnem készen is vagyok vele. Tetszik? Sokat bajlódtam az arckifejezésével, a szemével. Annyira önelégült és magabiztos, mégis van benne valamilyen sebezhetőség, amit majdnem lehetetlennek találtam megfogni. Még mindig nem teljesen jó, igaz? Francesca átkarolta magát. Kezd szerelembe esni a férfival? És Sarah is beleszeretett? A képen az a Hart szerepelt, akit az elit társaság ismert, és oly gyakran elutasított. Az a Hart, aki úgy tudott belépni egy szobába, hogy mindenkit felzaklatott, ő pedig nevetett az egészen. Az a Hart, akit jottányit sem érdekeltek a társasági szokások és szabályok. Sarah tökéletesen megragadta lázadó szellemét, a magabiztosságát, a magatartását, amely azt sugallta, egy cseppet sem érdekli mások véleménye, valamint az őt körülvevő hatalom és a gazdagság kisugárzását. De nem sikerült megfogni azt a sebezhetőséget, amely a férfi lényegi része volt. Francesca tudta, hogy kevesen ismerik vagy vannak tudatában ennek a törékeny résznek, de nem lepte meg, hogy Sarah meglátta, és ilyen tökéletesen megértette. – Nem, még nem tökéletes, de majdnem. Ő látta már? – Jaj, dehogy! Szörnyen félek attól, hogy megmutassam neki. Kétlem, hogy valaha is megteszem! – kiáltotta a lány idegesen. Francesca megveregette a vállát.

– Nagyon kifejező, Sarah. És azt gondolom, ha már kész vagy, meg kell mutatnod neki. Tökéletesen visszaadtad a vonzerejét, a gunyorosságát és az erejét. – De van neki egy gyengéd, riadt oldala is, és ez hiányzik. Egyszer talán majd nekiajándékozom. – Sarah elmosolyodott, de idegesség bujkált a mosolyában, mintha félne attól, hogy az ajándékát visszautasítják vagy lenézik. Majd megkérdezte: – Hart egyáltalán beszélt veled a festményről? – Hirtelen elvörösödött. – Jaj, Francesca, elnézésedet kérem. Olyan izgatott vagyok, hogy végre eljöttél, hogy modellt ülj nekem, még nem is gratuláltam neked az eljegyzésedhez. Úgy örülök nektek! – Köszönöm. – Azt hiszem, csodálatos pár lesztek. – Sarah fürkészően nézett rá. – Nem gondolod? Francesca őszintén megvallotta a dilemmáját: – Sarah, azt sem tudom, mit teszek, ha Hart közelében vagyok. Még mindig erősek az érzéseim Bragg iránt. Bragg és én nagyon hasonlóak vagyunk, minden tekintetben. Hart és én viszont annyira különbözünk. Mégis… Úgy érzem magam, mintha egy egyre gyorsuló vonaton ülnék, ahonnan nem tudnék leugrani. – Arcán komor mosoly jelent meg. Sarah megfogta a kezét. – Bragg a feleségével él. Nem vagyok biztos benne, hogy értem-e a kapcsolatukat, de törékenynek és szenvedélyesnek tűnik. Nem akarlak megbántani ezzel, Francesca. De miközben tudom, milyen közel vagytok egymáshoz Bragg-gel, nem hiszem, hogy te vagy számára az egyetlen. – Ezt én is tudom – mondta Francesca komor hangon. – Egy hónappal ezelőtt fájtak volna a szavaid. Most már nem. Mindössze megijedtem, hogy ez a dolog Harttal úgy felgyorsult. Olyan, mintha teljes sebességgel robognánk, miközben leginkább a vészféket szeretném meghúzni. – Szerintem Hart imád téged, és őszintén, az a tény, hogy feleségül akar venni, ahelyett, hogy elcsábítana, mellette szól, nem igaz? – Elmosolyodott. – Nos, beszélt veled a képről? Francesca megveregette barátnője hátát. – Örülök, hogy meztelenül állok modellt.

Sarah boldogan kiáltott fel: – Azóta nem festettem aktot, hogy Párizsban elvégeztem a művészeti iskolát. Szörnyen izgatott vagyok, Francesca. Olyan gyönyörű lesz, ígérem neked, és amit el kell takarni, azt eltakarjuk. Francesca elmosolyodott, és keresztbe rakta a combjait, és egyik karjával eltakarta a kebleit, miközben azt kérdezte.– – Legyen rajtam egy kendő vagy egy nercstóla? Sarah is elnevette magát. – Ez elég feltűnő lenne, nem gondolod? A paraván mögött levetkőzhetsz, és felveheted azt a köntöst. Francesca úgy tett, ahogy Sarah utasította, s tudatában volt, hogy erősen érzéki izgalom fogta el. Meztelenül pózol Hartnak. Ez nem az a pillanat, amikor szabad utat engedhet a vágynak, mégis ez történik. Miközben megszabadult a fűzőjétől és a fehérneműjétől, azt kérdezte: – Leengedjem a hajamat? Különben, Sarah, nem vagyok szégyenlős, emiatt ne aggódj! Sarah felnevetett. – Nem gondoltam, hogy az vagy, drágám. Egyébként már gondolkodtam a hajadon, de azt hiszem, inkább hagyd feltűzve. És szeretnék rajtad látni egy rövid láncot, gyöngyből vagy gyémántból. Anyámnak van olyan, majd kölcsönkérjük, ha itt az ideje. – Ahogy gondolod – mondta Francesca, s belebújt a selyemkimonóba, amelynek anyaga hűvösen simogatta végig meztelen testét, s remegés futott végig a lábain, fel a gerincén. Kilépett a paraván mögül. – Francesca, minden festmény egy történetet mesél el, és ebben most te éppen hazaértél egy bálból, és várakozol az újdonsült férjedre – mondta Sarah, és egy smaragdzöld damaszthuzatú kanapé felé terelte barátnőjét, amelyre párnákat tornyozott. Francesca érezte, hogy a teste egyre jobban megfeszül. – És ki a mesélője ennek a történetnek, Sarah? Te vagy Hart? – Én, mivel én vagyok a festő – mondta nevetve Sarah. – Ne vedd még le a köntöst! Először próbáld megtalálni a kényelmes pozíciót. Talán feküdj az oldaladra, arccal felém, és rakd keresztbe a combjaidat, ahogy az előbb, amikor még álltál! Francesca elhelyezkedett a szófán, a párnákra hajtotta a fejét, és igyekezett mutatós pózt felvenni. Miután keresztezte a combjait, és a

karját a keblei felett, úgy vélte, kellően eltakarta magát. De Sarah a homlokát ráncolta, s a fejét rázta. – Ez a póz nem igazán klasszikus, inkább megszokott. Valami jobbat kell kitalálnunk. Francesca, ülj fel, és a hátad részben fordítsd felém! Francesca engedelmeskedett, s kíváncsian nézett át a válla fölött Sarah-ra. Sarah elégedetten nevetett fel. – Fordulj még egy kicsit jobbra! Szeretném oldalról látni a melledet. Igen, most jó. Most az egyik lábadat engedd le a szófa mellett. Így már tetszik. A másik lábadat magad alá tudod húzni? Nem túl kényelmetlen? – Nem tudom – mondta Francesca, s jól szórakozott Sarah izgatottságán, pedig az övé is magasra emelkedett. Ez az egész most így egy érdekes nap tökéletes befejezésének tűnt. Alig várta már, hogy a kép kész legyen, hogy odaajándékozhassa Hartnak. – Lehetséges. Ne mozdulj! Majd én segítek levenni a köntöst! – kiáltotta Sarah. Odaugrott, s miközben a köntöst lehúzta, egyfolytában azt mondogatta: – Mintha megfagytál volna, még csak ne is pislogj! Így! Francescának fogalma sem volt, vajon ez a póz hogyan mutat a festményen, mivel főleg a háta és a hátsó fele látszott, a válla fölött Sarah felé nézve. – Tényleg jó így? – Nagyon látványos. Kicsit merészebb, mint ahogy elképzeltem, de olyan gyönyörű tested van, és Hart imádni fogja ezt a képet, ezért, ha nem bánod, szeretném így megfesteni. Ha nem tetszik, holnap kezdhetünk egy másikat – mondta Sarah, aki egész idő alatt gyors skicceket készített. Francesca rámosolygott. A testtartás, amelyben mozdulatlannak kellett maradnia, kezdett kényelmetlen lenni. – Tudnál úgy nézni, mintha Hartra néznél? – kérdezte Sarah, s merész vonásokat vitt fel a vászonra. Francesca csak pislogott. – Persze. Sarah, nem papíron kezdtél dolgozni? – De igen, csak az első vázlatok, amelyeket rólad készítettem, még a fekvő pózban mutatnak, és olyan unalmasak. Ennél is rosszabb, hogy

nem tudom, mikor jössz újra! Ezért gondoltam, jobb, ha mindjárt ezzel a fázissal kezdem. Gondolj Hartra, Francesca! Tégy úgy, mintha most lépett volna be a szobába! Francesca megpróbálkozott a gondolattal, és lelki szemei előtt Sarah háta mögött megjelent Hart. A szíve nagyot ugrott, és a teste megfeszült. Miért nem beszéltek meg valami programot estére? Nem azt ígérte, hogy kettesben ünnepelnek, pezsgővel? Tudta, hogy egy ilyen ünneplés hova fajulna, és elmosolyodott. – Köszönöm – lehelte Sarah. Egy órával később Sarah kijelentette, hogy felállhat. Francesca magára öltötte a köntöst, és megkérdezte: – Láthatom? – Csak akkor, ha megígéred, hogy nem fogsz kiabálni velem. Megváltoztathatjuk a pózt – mondta Sarah elfogódottan és elvörösödve. Francesca most már végképp kíváncsi lett. Odasietett a festőállványhoz, és elállt a lélegzete. A kanapén ült, háttal a szemlélőnek, részben oldalra fordulva. A vállai egyenesek és elegánsak, a háta és a dereka hosszú, a feneke érzéki és telt, és teljes egészében látható volt. Az egyik hosszú lába szintén teljesen látszik, valamint a bal melle is. Sarah nem rejtett el semmit, a mellbimbója kiemelkedett a karja mögül. De Francesca figyelmét igazán saját arckifejezése keltette fel. Annyira nyíltan, provokatívan nézett a szemlélőre! A szemében érzékiség parázslott, a feltűzött haj és gyöngy nyaklánc tökéletes ellenpontjaként. – A vörös ruhádat is megfestem majd, a lábad mellett a földön egy kupacban – mélázott Sarah. – Tetszik? Merész és érzéki, Francesca, de olyan szép vagy, engem ez teljesen megragad! – Tetszik – suttogta Francesca a képre nézve. – Ilyen csábító vagyok? Tényleg így nézek ki? Úgy értem, a szemem? Sarah az ajkába harapott. – Egy pillanatig, akármire is gondoltál, az tökéletes volt. Francesca tudta, hogy akkor épp mit gondolt. Az járt a fejében, hogy Harttal kettesben ünnepelnek, s ő a férfi karjában, sőt az ágyában van. – Hart soha nem tudja majd megmutatni ezt a képet senkinek – mulatott magában elfogódottan.

– A soha az nagyon hosszú idő. Mrs. Huntingtonnak van egy Courbet-képe, amit a budoárjában rejteget – mondta Sarah. – Sok gyűjtőnek van olyan képe, amely nem való a nagyközönség elé. Francesca bólintott, s érezte, hogy forró az arca. – Nos, azt gondolom, elég szokatlan, de nem ellenzem. Sarah megfogta a kezét. – Francesca, egy festményben az a jó, hogy könnyen lehet rajta változtatni. Akkor folytathatjuk ugyanígy? Ha menet közben ellenvetésed támadna, könnyen megváltoztathatom a karod helyzetét, hogy eltakarja a kebledet, vagy egy párna a fenekedet. De azt hiszem, ez a póz a tökéletes. Francesca rámosolygott. – Te vagy a művész – mondta. – Alig várom, hogy befejezzem, és megmutassam Hartnak – sóhajtott Sarah. Francesca magában egyetértett vele.

Az este már leereszkedett a városra, amikor Francesca eljött Channingéktől, az ő hintójukon, miután megígérte Sarah-nak, hogy a következő nap ugyanebben az időben ismét eljön, hogy folytassák a festmény munkálatait. Bár nagyon hosszú volt a nap, Francesca túlságosan felajzott volt, s nem érzett fáradtságot. Kezdetben ellenezte a festményt, de most nagyon elégedett volt vele. Természetesen érezte, hogy a felvázolt gyönyörű, érzéki nő egy idealizált, romantikus alak. Sőt, tudta, hogy a valóságban aligha úgy néz ki, mint a képen! De ha Sarah így akarja őt megörökíteni, neki sem volt ellenére. Az út hazáig, a Central Parkon keresztül, nem tartott sokáig, s azalatt Francesca megpróbálta elképzelni, hogyan alakulhatott a beszélgetés Calder és az édesapja között. Mostanra már biztosan megegyeztek, gondolta, így amikor meglátta Hart elegáns és pompás hintóját a házuk előtt várakozni, meglepődött. Elköszönt Channingék kocsisától, és elindult a ház felé, miközben azon morfondírozott, vajon jó vagy rossz jelnek vegye-e, hogy a találkozó ilyen sokáig elhúzódik. Francesca épp fel akart lépni a bejárathoz vezető széles kő lépcsősorra, amikor valaki hátulról megszólította:

– Miss Cahill? Az első gondolata az volt, hogy a pimasz újságíró, Arthur Kurland az, aki bármire képes, hogy hozzájusson a legfrissebb információkhoz. Már korábban is előfordult, hogy a férfi a ház bejáratánál szólította le. Megállt és megfordult. De nem látott senkit a kocsifelhajtót szegélyező bokroknál, és azon túl koromsötét volt. Vagy csak a képzelete játszott vele, amikor azt hallotta, hogy valaki a nevén szólítja? – Helló? – próbálkozott. Nem kapott azonnali választ. Kissé nyugtalan lett, és nagyon kíváncsi, a nyakát nyújtogatta, hogy lásson valamit. A ház odabenn teljesen ki volt világítva, de a kertben nem voltak lámpák, csak a kapunál állt kettő. Mintha mozgást látott volna a sövény mögött lévő néhány magas szilfánál. – Kurland? Maga az? Elővette kisméretű pisztolyát, és a tenyerébe szorította. – Igen. A lány hunyorogni kezdett. – Akkor jöjjön elő! Nem harapok. – Bizalmasan akarok magával beszélni – mondta a férfihang. Ez több mint különös volt, egyszerűen bosszantó, és Francesca lelépett az első lépcsőfokról, s eltette az apró fegyvert. Elindult a sövény és a szilfák felé, ahol az illető rejtőzködött. Mi folyik itt? Kurland veszélyes alak, de csak abból a szempontból, hogy valahogy tudomására jutott a kapcsolata Bragg-gel, és ha úgy akarná, botrányt csaphatna és tönkretehetné Bragg mostani és jövőbeni karrierjét egyaránt. Miközben a kaviccsal felszórt felhajtón lépkedett, sokféle lehetőség futott át az agyán. Kurland ezúttal talán hasznos szövetséges lehet ebben az új nyomozásban. Ez az eset újságba kívánkozik. A férfi írhatna róla, és viszonzásképpen őt is elláthatná információkkal. Talán tud is valamit az ügyről. Az újságírók sok mindent hallanak az utcán zajló eseményekről. Nagyon megtetszett neki az ötlet, hogy a férfi ír majd az eltűnt gyermekekről. Akár már a holnap reggeli lapokban megjelenhet? – Kurland, miért bujkál a bokorban? – kérdezte, és a sövény mögé lépett.

A férfi figyelmeztetés nélkül megragadta és behúzta a bokorba. Valamilyen kemény és hideg tárgyat szorított a torkára. Egy kés volt. – Mert nem Kurland vagyok – mondta.

Hetedik fejezet 1902. március 28., péntek, este 6 óra

Különös

módon valahogy ideges volt, pedig nem volt semmi

értelme. De végül is ez csak egy új játék, amilyet korábban még soha nem játszott. A tét pedig Francesca Cahill. Hart fanyarul elmosolyodott magában, miközben levette a kabátját. Ha nem ismerné magát, még azt hihetné, hogy belehabarodott vagy beleszeretett a lányba. De abban egészen biztos volt, hogy a szerelem csak a képmutatók és a romantikus bolondok számára létezik; tudta, csak illúzió, amellyel a kéjvágy alantas sürgetését álcázzák. Tizenhat éves kora óta nem volt szerelmes egy nőbe sem. Fekete kabátját átadta Cahillék komornyikjának, s egy biccentéssel megköszönte a szolgálatot. Nyugalmat próbált magára erőltetni, s azzal győzködte magát, hogy mivel a tét nagy, készen áll rá, hogy akár csatát is vívjon érte, és ez esetben kétségkívül ő fog győzni. Az elmúlt éjjel vagy két órát töltött azzal, hogy felkészüljön az előtte álló elmeviadalra, az akaratok mérkőzésére. Üzleti ügyeinek intézése során gyakran bocsátkozott effajta csatározásokba. Övé volt a város legnagyobb szállító vállalkozása, egy hasonló méretű biztosítási társaság, most indult egy közlekedési vállalata, nem említve a számos vasúti és egyéb részvényeket. De soha nem volt ideges, a legkevésbé sem, amikor egy ellenfelével vagy akár ellenségével készült megmérettetésre-, sőt még élvezte is. És általában nyert. Valójában már nem is emlékszik arra, mikor veszített. Most azonban még ezt a lehetőséget is számba kellett vennie. Minden üzleti ügyet hasonlóképpen analizált, és ezúttal is azt tette. Ha Andrew mégis a házasság ellen dönt, akkor is feleségül tudja venni Francescát, hiszen elég gazdag és befolyásos ahhoz, hogy ellenszegüljön a lány apjának. Vagy akár félre is állhat, hiszen a szíve

mélyén tudta, hogy nem elég jó a lány számára. Félreállhat, és előbb vagy utóbb elveszíti a lányt, akit majd elvisz egy másik férfi. Egy igazi úriember ezt tenné. Csakhogy ő nem volt úriember, és soha nem is lesz az, és a következő lépés, ha Cahill mégis elutasítaná, teljesen világos volt számára. Valójában nem is volt más választása. Francesca úgy érkezett az életébe, mint egy hatalmas égzengéssel járó vihar. Az életét a vihar előtt sötétség uralta, de most, miután a vihar felébresztette, újjászületett. Olyan új dolgokat fedezett fel, amelyeket azelőtt nem is ismert: a fűszál harsány zöldjét, a pitypang virágát, a szivárvány ragyogását, a nap melegét. Mindennap valami újat. Korholta magát, hogy kezd romantikus bolonddá válni, de egy tényt nem hagyhatott figyelmen kívül: az egy hónap alatt, amíg a lány nem volt a városban, szüksége volt rá. Sokkal jobban kedvelte az illatos tavaszt a sötét keserűség telénél, és ezt is világosan felismerte. Francesca olyan volt, mint egy friss fuvallat. Hart elengedte gondolatait. Julia sietett elé mosolyogva. Az asszony megszorította a kezét, de Hart érezte, hogy legszívesebben a nyakába ugrana. Ezen jót derült. Jólesett ez a fogadtatás. – Olyan jó, hogy látom, Calder! – mondta az asszony. – Én pedig boldog vagyok, hogy itt lehetek – válaszolta Hart udvariasan, és így is érezte. – Andrew a dolgozószobájában van – mondta Julia, miközben végigmentek a folyosón. – El sem tudom mondani, mennyire meglepett, amikor tegnap este bejelentette a Francescát illető szándékait. Legszívesebben azt válaszolta volna, hogy az asszony meglepetése nem lehetett nagyobb, mint a sajátja, amikor először rájött, nincs más megoldás, mint feleségül venni a lányt. – Francescának már jóval korábban kifejeztem a szándékomat. Julia meglepődve fékezett le. – Valóban? – Kék szeme tágra nyílt a csodálkozástól. – Igen – mosolygott rá Hart. – Ő nem akarta, hogy beszéljek az édesapjával. Először meg akarta fontolni az ajánlatomat. Julia meghökkent. – Ez teljesen jellemző arra a makacsul független lányomra. Be kell vallanom, Calder, Andrew nagyon zokon vette, hogy nem őhozzá ment

először. Most már látom, ez Francesca hibája. De miért is vagyok meglepve, amikor ő… – Nem fejezte be a mondatot, s elpirult. A férfi megfogta a karját. – Én bátorítottam Francescát, hogy jól gondolja meg, mert a házasság komoly dolog – hazudta, mert nem akarta, hogy Francescát hibáztassák. Julia azonnal megnyugodott. – Drága Julia – tette hozzá –, imádom a lányát a függetlensége és az önfejűsége miatt, és ne féljen, nem tud olyat mondani, amivel eltántoríthatna a célomtól. Tény, hogy nehezen kezelhető, de mindenképpen izgalmas. Julia megkönnyebbülten sóhajtott. – Ezért olyan tökéletes az ön számára. A legtöbb férfi rémülten menekülne ilyen feleség elől! – Francesca a férfiak többségére rákényszerítené az akaratát. – Ebben egyetértünk – kommentálta Julia, majd újra elindult a folyosón. Jelentőségteljes pillantást vetett a férfira mintegy biztatva, hogy sikeres legyen a most következő beszélgetés során. – Mindketten tudjuk, hogy ez tökéletes házasság lesz. – Ne féljen! – mormolta a férfi. – Minden elképzelhető szempontból kielemeztem ezt a házasságot, és nincsenek kétségeim, hogy összeillünk. Andrew hamarosan egyetért majd velem. – Nagyon remélem – mondta Julia látható aggodalommal. – Izgulok, hogy mi történik majd az elkövetkező egy órában. A titánok harca lesz! Kérem, győzze meg őt! – nézett az asszony a férfi szemébe. Hart megértette. – Ezért vagyok itt – mormolta. Majd oldalra fordította a fejét. Andrew Cahill dolgozószobájának ajtaja nyitva állt. A fényes mahagóni burkolat alatt a kandallóban ropogott a tűz, az alul falapokkal fedett, mohazöld kárpitborítású falak és az ólomüveg ablakok összhatása kellemes és hívogató volt. Andrew a smaragdzöld bőrszófán ült a New York Times aznapi példányával. Amint észrevette Hartot és a feleségét, ledobta az újságot a szófa melletti kisasztalra, és felállt. Bársonyszegélyű szmokingkabátot viselt hozzávaló nadrággal, és hímzett monogramos bársonypapucsot.

– Jó estét, Hart! – köszöntötte Andrew a férfit, majd elbocsátólag odafordult a feleségéhez. – Köszönöm, Julia. Julia fanyar mosollyal lépett ki, s becsukta maga mögött a tömör ajtót. – Egy italt? – kérdezte Andrew. – Kérek, köszönöm – válaszolta Hart. Tudatában volt, hogy a férfi mennyire nem bízik benne és mennyire nem kedveli. De a legtöbb férfi nem kedvelte, egész egyszerűen azért, mert a nők annyira vonzódtak hozzá. Aznapi feladata nemcsak az volt, hogy meggyőzze Andrew Cahillt a Francescával kapcsolatos őszinteségéről, de fel kell oldania a férfi bizalmatlanságát is. Mivel Francesca annyira kötődött a családjához, a házasságuk ilyetén megnehezítésére már nem volt szüksége. – Skót whiskyt? – Megfelel. Andrew egy mutatós, üveg és réz kombinációjával készült zsúrkocsihoz lépett, s a palackból kitöltött két pohár whiskyt, majd jeget tett bele az ezüst jeges vödörből. Odanyújtotta Hart-nak az italt. Hart belekortyolt, és kellemesen meglepődött az érlelt, különösen sima ital ízétől. Az jutott eszébe, hogy Francesca is mennyire megkedvelte az ő kedvenc italát, és emlékezetébe véste, el kell mondania a lánynak, mit is rejteget az édesapja a dolgozószobájában. – Rátérhetünk a dolgunkra? – kérdezte Andrew, de nem ült le. – Természetesen. – Hart elmosolyodott, s figyelmesen nézte az ellenfelét. – Nagyon feldúlt a tegnap esti bejelentése. – Nem tudok világosan gondolkodni, ha a lányáról van szó – mondta Hart csevegő modorban, s bár csak a hangulatot akarta oldani, kijelentése mégsem volt teljesen hazugság. – Egy ilyen kapós férfi? Aligha hiszem. Hart elmosolyodott. Tudta, hogy Andrew a különféle nőcskékkel folytatott hírhedt viszonyaira utalt. – A kapósságom már a múlté. – Valóban? – Andrew felvonta mindkét szemöldökét. – Eléggé hihetetlennek találom. Hart letette a poharát.

– Soha nem jutott még eszébe, hogy megváltoztam, amióta a lányával találkoztam? – Ahogy a társaságban másnak, úgy nekem sem – válaszolta Andrew. Talált, gondolta Hart rosszkedvűen, de tetszett neki Cahill őszinte modora. – Megrögzött agglegény voltam egészen addig, amíg a maga lányával nem találkoztam. Köztudott, hogy gúnyt űztem a házasságból, és soha nem szándékoztam megnősülni. Gondolom, erről is olyan jól tájékozott, mint a társaság többi tagja. Andrew barátságtalanul bólintott. – A feleségem már tudósított róla. Sőt, az idősebb lányom is. Mindketten nagyon mellette vannak ennek a frigynek. Hart elégedett volt. – Az is a történet része, hogy soha, életemben egyszer sem udvaroltam ártatlan hajadonnak. A társaságban minden anya tudja, hogy úgy kerültem a Francescához hasonló tisztességes fiatal hölgyeket, mint a pestist. – Igen, ehelyett elváltakkal és özvegyasszonyokkal szórakozott, nem is említve a színésznőket és operaénekesnőket – jegyezte meg Andrew. – Így van – mondta Hart közömbösen. – Én a semmiből emelkedtem ilyen magasra, Andrew, és tulajdonképpen ez közös vonásunk. Most gazdag ember vagyok. Elég gazdag ahhoz, hogy azt tegyem, amit a kedvem tart, és egyáltalán nem érdekel, hogy ki mit gondol róla. Maga igen jól értesült. Egy hónappal ezelőttig úgy éltem, mint egy életművész. Azóta azonban minden megváltozott. Andrew mereven nézett rá. – Komolyan azt hiszi, hogy elhiszem ezt az állítását? Múlt éjjel is Mrs. Davies társaságában volt. Hart elmosolyodott. – Ez igaz. És egykor, évekkel ezelőtt, még szeretők is voltunk. De ő ma már csak egy barát, Andrew, semmi több. Bár a hölgy gyakorta jelzi számomra, hogy ő ennél sokkal többet szeretne. – Nem bízom magában. Nagy hantásnak tartom – jelentette ki Andrew.

– Uram, még nem csodálkozott el azon, hogy egy olyan férfi, mint én, aki megkaphat minden nőt, akit csak akar, egy férfi, aki megesküdött, hogy soha nem nősül, miért képes teljesen megváltozni? – kérdezte Hart lazán. Andrew mintha meglepődött volna. – Azt akarja bemagyarázni nekem, hogy beleszeretett a lányomba? Mert igen nehezen érthetőnek találom, hogyan tudott a lányom, egy értelmiségi, egy reformer, és igen, egy magánnyomozó, ilyen hatással lenni magára. Francesca lehet, hogy gyönyörű, de mégiscsak egy keresztes vitéz, Hart. Azok a hölgyek, akikkel látni szokták magát, őszintén szólva is, egészen másfajták. Hart elmosolyodott. – Senki nem olyan, mint Francesca – csúszott ki Hart száján az első spontán megnyilatkozás. Aztán összeszedte magát. – Nem fogok hazudni magának, és nem mondom azt, hogy őrülten szerelmes vagyok. – Akkor befejezhetjük a beszélgetést. – Attól tartok, hogy még nem. Mert elhatároztam, hogy feleségül veszem a lányát, és kérem, fontolja meg az imént elmondottakat. – Azt, hogy miért változtatta meg a véleményét? Őszintén szólva, egyáltalán nem értem. Francesca nagyon szertelen lány. Miért éppen őrá vetette ki a hálóját? Aligha illik magához, ezt be kell látnia! – A férfi egészen belevörösödött. Hart tudta, mikor ereszt le az ellenfele. Nyugodtan felvonta mindkét szemöldökét. – Kérem, változtassa meg a véleményét! Ő nagyon is illik hozzám, mert én is ugyanúgy felrúgom a szabályokat. Andrew meghökkent, a szeme tágra nyílt, és Hart tudta, hogy végre betalált. – Tényleg el tudja képzelni Francescát olyan feleségként, mint amilyen a másik lánya vagy a felesége? Látja maga előtt, hogy Francesca egy úriember felesége, mondjuk egy ügyvédé vagy orvosé, esetleg egy szenátoré vagy bíróé? Ön szerint Francescának az a feladata az életben, hogy teával kínálja a férje üzletfeleinek feleségeit, hogy üzletházakban vásárolgasson, hogy felügyelje a háztartást, gyermekeket szüljön és neveljen? Andrew arcszíne most már nagyon vörös volt.

– A megfelelő férfi mellett megnyugszik majd – motyogta. – Maga is ugyanolyan jól tudja, mint én, hogy Francesca különleges nő, és egy hagyományos kapcsolatban meghalna a boldogtalanságtól. Ön szereti őt ezekért a hóbortos allűrjeiért, uram. Andrew, én olyan életet biztosíthatok neki, hogy élete végéig tanulhat. Olyan életet tudok ajánlani neki, hogy soha ne unatkozzon és ne kényszerüljön megalkuvásra. Ha meg akarja tekinteni az egyiptomi piramisokat, akkor odaviszem. Ha Kínában akar kalandozni, s megnézni a Nagy Falat, akkor elmegyünk. Nemcsak mi ketten, hanem egy sereg alkalmazott és a gyermekeink is. Andrew maga elé meredt. Hosszú csend következett, mialatt Hart sem mosolygott. De olyan közel volt már a győzelem, hogy szinte érezte a szagát. – Más gazdag ember is beutazhatja vele a világot. – Az igaz. De más ember lenyirbálja a szárnyait, és irányítani akarja. – Szüksége is van az irányításra. – Kérem, lássa be, a lányának valóban szüksége van valakire maga mellé, hogy mások megsegítése közben ne sodorja bajba saját magát. De arra nincs szüksége, hogy irányítsák. A lovakat és a kutyákat irányítják. Francesca viszont az a nő, aki repülésre született. Andrew továbbra is elgondolkodva meredt maga elé. – Jók az érvei, Hart. Nem vitatkozom. Hart végül elmosolyodott, amikor Andrew megkérdezte: – Elcsábította őt? – Nem! – Harag gerjedt benne, alig tudta visszafojtani. De már simán tudott mosolyogni. – Ha a lánya egy vígözvegy lenne, garantálhatom, hogy mostanra már az ágyamban lenne. De még soha nem tettem, és a jövőben sem fogok ártatlan, hamvas lányokat elcsábítani. – Akkor mégiscsak szorult magába némi erkölcs – jegyezte meg Andrew. – Aligha – mondta Hart hűvösen, s még mindig dühös volt, bármennyire is igyekezett elnyomni magában. – Az indítékaim pusztán önzőek. Nem kívánok egy ilyen csábítás következményeivel bajlódni. Andrew felhorkant.

– Tessék, hát ezért nem illik maga az én lányomhoz, uram! Nincs nála nemesebb gondolkodású nő. – A gondolkodásában és a szívében valóban az. Igen, egyetértek önnel. Csak abban különbözünk, hogy engem egyáltalán nem érdekel a nemes, fennkölt viselkedés. – Akkor maga nem való a lányomhoz, és fejezzük be a beszélgetést! Hart elhallgatott, összerendezte gondolatait, majd feszesen kissé elmosolyodott. Amikor megszólalt, nyugodt, összeszedett volt, és az önuralma is teljesen visszatért. – A nemes viselkedés nem érdekel, de a lánya igen. Soha nem találkoztam sem férfival, sem nővel, akit jobban csodálnék és tisztelnék. Andrew már éppen elfordult, de most hirtelen megpördült, hogy Hart arcába nézzen, a szeme meglepetten tágra nyílt. A férfi egyenesen nézett rá. – És sokra tartom a barátságát is. Mindketten tudjuk, hogy a barátság, az elismerés és a tisztelet sokkal jobb alapot biztosít egy házasság számára, mint a szerelem, egy múló romantikus illúzió vagy a kéjvágy. – Ez volt az előre kitervelt kegyelemdöfése. – Történetesen egyetértek magával – mondta Andrew, s újra elvörösödött, és komor tekintettel nézett maga elé. Hart tudta, hogy a férfi már közel áll a megadáshoz. De ellenfelének még egy lépést meg kell tennie, amely győzelemre segíti őt, s Hart már régóta erre várt. – Tudni kívánja, mi az igazi ellenvetésem ez ellen a frigy ellen? – Mondja el, kérem! – Bár Hart nagyon jól tudta, mi az. – Lehet, hogy Francesca egy kékharisnya, de valójában nagyon romantikus. Nyilvánvaló, hogy szerelmes magába, és az is nyilvánvaló, hogy egy napon maga összetöri a szívét. Hart most nem mosolygott. – Nem áll szándékomban kikacsintgatni a feleségem ágyából. Nagyon fegyelmezett ember vagyok, Andrew. Azonkívül nem látnám értelmét a házasságnak, ha ugyanúgy akarnám folytatni, ahogy egész életemben éltem, szeretőről szeretőre csapongva. Miért béklyóznám le magam egy feleség mellé, ha továbbra is az élvezeteket akarnám hajszolni? Nem, azoknak a napoknak már végük, felhagytam korábbi életformámmal.

Andrew mondani akart valamit, de Hart felemelte a kezét, hogy leállítsa, mert tudta, hogy itt és most kell csatát nyernie. – Mindamellett – tette hozzá –, Francesca nem szerelmes belém. – De… elfogadta az ön házassági ajánlatát! – Én vagyok a második a sorban. Vagy elfelejtette? – Mosolya hűvös és gunyoros volt. – Egy nős emberbe szerelmes, mégpedig Rick Braggbe.

Valaki kést szorít a torkához. Francesca érezte a csípős fájdalmat, amit az éles fémtárgy okozott a bőréhez érve, amikor megvágta a nyakát, és a félelem lebénította. El fogja metszeni a torkát? És ha ez nem Arthur Kurland, akkor kicsoda? Ez egy rablás előjátéka? Vagy ha nem, akkor annál is rosszabb? – Felejtsd el azokat a kislányokat, te szajha! – sziszegte a férfi a fülébe. És a kés még mélyebbre hatolt. Fájdalom hasított a nyakába, és a félelem iszonnyá változott, szinte megvakította. Megkapta a választ a kérdésére, és rettenetes gondolat töltötte el. Először Tom Smith, most meg ő lesz a következő. Felkiáltott, a kezeivel megérintette a férfi kést tartó kezét. A férfi szorítása erősebb lett, és érezte, hogy valami nedvesség csurog le a nyakán. Hiába kapkodott levegő után, nem tudott lélegezni, mintha a világból elfogyott volna minden levegő. – Legközelebb meghalsz, megértetted? Felfogtad? – fenyegetőzött a férfi gúnyos hangon. A nyakán érezte forró, bűzös leheletét. Francesca nem mozdult. Nem tudott. Könyörögni akart az életéért. De nem tudott, nem mert megszólalni, félt, ha megteszi, a penge átvágja az artériáját. – Felejtsd el a lányokat! – figyelmeztette újfent a támadó. – Semmi közöd hozzájuk! A kés váratlanul eltűnt a nyakáról, és a férfi kereket oldott. Francesca abban a pillanatban a földre zuhant, amikor a férfi elengedte, s levegőért kapkodva fuldokolt. Az is lehet, hogy a zokogás miatt nem kapott levegőt. Ujjai belemélyedtek a hideg földbe és a sárba. Kövek, kavicsok fordultak ki alóluk. Úgy érezte, hogy a világ őrült sebességgel forog vele.

Te jó isten! Az imént Tom Smith gyilkosának kezei között vergődött. A talaj továbbra is hullámzott a keze és a térde alatt. A pulzusa vadul vert. Megijedt a lüktetés gyorsaságától és erejétől, megpróbálta lelassítani légzését, és összeszedni magát, nehogy meghaljon, most ne! Végül a Föld különös forgása kezdett lelassulni, leállni, és a légzése is egyenletessé vált. Négykézlábról felsőtestével felegyenesedve, ráült a lábszárára, s felnézett. Az égbolton ragyogó csillagok közt ott látta a fogyó holdat. Milyen hétköznapi volt mindez! Gondolkodni kezdett. Ez a férfi megvágta a torkát, de végül is, jól van, nem igaz? Meg akarta vizsgálni a nyakát, de mivel a kesztyűje piszkos lett, letépte magáról. Amikor a kezével megérintette a vágást, érezte, hogy vérzik, és amikor az ujjaira nézett, sötét nedvességet látott rajtuk. Életben van, mondogatta magának, s próbált ésszerűen viselkedni. Ha a férfi azt akarta volna, most már halott lenne. Mint Tom Smith. Bárki volt felelős a gyermekek elrablásáért, egy gyilkosságot már elkövetett, hogy elfedje a bűntényt. Vajon milyen súlyos a sérülése? Azon imádkozott, csak felszíni vágás legyen, ami csak a bőrbe hatolt. Ajtócsapódást hallott, térdre emelkedett, és a házra bámult. Hogy mehetne be ilyen állapotban? Ekkor egy árnyalak távolodott el az épülettől, s lejött a lépcsőkön. Azonnal felismerte. Megkönnyebbülés árasztotta el, és azzal együtt őszinte boldogság. Calder! A kiáltása csak krákogásra sikeredett. Valahogy sikerült feltápászkodnia a földről, és bukdácsolva lépett néhányat, de rájött, hogy a férfi meghallotta a hangot, mert megállt, és abba az irányba nézett, ahol ő volt. Mivel a sövény árnyékában volt, a férfi valószínűleg nem láthatta. – Calder! – Az ereje kezdett visszatérni, és hangosabban kiáltott. Futva indult a férfi felé. A férfi meghallotta, és felé sietett. – Francesca? A házból kiáradó fények hátulról világították meg a férfit, s míg a lány tisztán láthatóvá vált, ő árnyékban maradt. Francesca mégis jól látta, hogy Hart megtorpan, s a szeme a rémülettől tágra nyílik.

– Jól vagyok – mondta a lány, de hirtelen olyan kimerültség tört rá, hogy képtelen volt még egy lépést tenni. Megállt, s a teste megingott. A férfi odarohant hozzá, és a karjába kapta. – Mennyire súlyos? – kérdezte, és letépte a nyakkendőjét. – Azt hiszem, csak egy vágás – mondta a lány, miközben a férfi gyorsan a seb köré tekerte a selyem nyakkendőt, hogy bekösse. A karjába emelte. – Mi történt? Amikor Francesca már a férfi karjában volt, iszonyú remegés fogta el. – Amikor megérkeztem, valaki megtámadott a sövény mögött. Calder, jól vagyok. – Rourke hazajött a hétvégére – mondta a férfi, s öles léptekkel elindult a hintója felé. – Raoul! De Raoul máris a hintó ajtajánál termett, és kinyitotta előttük. Hart, mint egy újszülöttet, gyengéden a hátsó ülésre helyezte Francescát, majd ő is beszállt mellé, és azt mondta a kocsisnak: – Két perc alatt haza akarok érni. Két perc, és nem több! Francesca Hartra pillantott, és remegve befúrta magát ölelő karjai közé. Úgy érezte, a férfi arcán megjelenő haragot és aggodalmat soha nem fogja elfelejteni. Hart szorosan ölelte és megcsókolta az arcát. Francesca behunyta a szemét. Most már biztonságban volt, és ez annyira jó érzés! A férfi még szorosabban ölelte. – Láttad a támadót? – Nem. – A férfi szemébe nézve látta, mennyire aggódik érte. – Jól vagyok. A nyakam fáj, de csak egy kis vágás az egész. – Hagyjuk, hogy Rourke döntse el! Francesca felismerte, hogy a férfi néhány sarokkal arrébb lévő házába hajtani most sokkal jobb ötlet, mint hazamenni. – Calder, még több gyerek tűnt el. Az Emily O'Hare-rel kapcsolatos nyomozásom egy közeli iskolába vezetett, ahonnan három másik lány is eltűnt, kettő hazafelé, egyikük meg iskolába menet. Az egyik gyerek apja, Tom Smith azt állította, hogy a nagynénjéhez küldte a lányát, de kiderült, hogy hazudott. A férfit ma délután megölték. – Felnézett Hartra.

– És mi az, amit nem mondtál el nekem? – kérdezte a férfi komor hangon. – Elvágták a torkát – vallotta be a lány. – És nincsenek kétségeim afelől, hogy én is a gyilkos markában voltam. Hart állkapcsa megfeszült. A halántéka lüktetett. – Calder, Bragg szinte biztosra veszi, hogy fehér rabszolgaságra bukkantunk – folytatta Francesca. A férfi felhorkant. – Elrabolják ezeket a szerencsétlen ártatlan gyermekeket, és kizsákmányoló munkára kényszerítik. Le kell őket állítani! A gyerekek kiszabadításának terhe váratlanul túlságosan is súlyos lett számára. A férfihoz dőlt, arcát a kasmírkabátra fektette. – Azoknak a szegény gyerekeknek otthon a helyük – suttogta. A férfi megfogta a lány kezét, és az ajkára szorította, hogy elhallgattassa, ezáltal azt is elérte, hogy ránézzen. – Nyugodj meg! Ma este már nem tudsz semmit sem tenni. A lány végiggondolta a helyzetet. Bragg mostanra már azon a vacsorán van, amelyre elígérkezett. Neki pedig fájt a nyaka, orvosi segítségre volt szüksége. Nem akarta megijeszteni Hartot, de attól tartott, hogy néhány öltéssel össze kell majd varrni a sebet. – Mesélj a többi eltűnt lányról! – kérte a férfi halkan, megszakítva Francesca gondolatait, s közben a haját simogatta a tarkóján, a kalapja alatti részen. A lány nagy levegőt vett, a kocsi csendjében légzése harsánynak és hangosnak tűnt. – Rachael Wirkler több mint egy hónappal ezelőtt tűnt el. Bonnie Cooper volt a következő, majd Deborah Smith március másodikán. Mindannyian hatodikosok voltak. – Mindannyian tizenkét-tizenhárom év körüliek? – Azt hiszem, Rachael tizennégy – mondta Francesca bizonytalanul, de csak azért, mert olyan sok adatot és tényt gyűjtött össze, hogy a jegyzetei nélkül nem igazodott el közöttük. Eszébe jutott, hogy a retikülje valahol a Cahill-birtok parkjában hever, a jegyzeteivel és a pisztolyával együtt. Felnyögött. – Mi a baj? – kérdezte aggódva a férfi, és közelebb húzódott.

– Elejtettem a retikülömet. Valaki még megtalálja. Mama tudni fogja, hogy az enyém! Ha meglátja a pisztolyomat, akkor nekem végem van! – Jó ég, Francesca, rettenetesen megijesztettél! – mondta a férfi, és megszorította a lány kezét. – Azt hittem, fájdalmaid vannak. A lánynak valóban voltak fájdalmai, de nem akarta ezzel terhelni a férfit. – Most már jobb – hazudta. A férfi ismét gyanakodva tekintett rá, mintha pontosan tudná, hogy füllent. Majd megkérdezte: – Ezek a lányok is legalább annyira csinosak voltak, mint amilyennek Emily tűnt? – Igen. Hart a kocsi mennyezetét bámulta komor arckifejezéssel. Nem engedte el a lány kezét. – Mi az? A férfi a lány szemébe nézett. – Bragg nem volt veled őszinte. – Hogyhogy? – Ezt nem akarta elhinni, hideg futott végig a hátán. De mielőtt tiltakozni kezdett volna, a férfi felemelte a kezét. – Valóban fehér rabszolgasággal van dolgunk, Francesca, ebben nem kételkedem. – Akkor miről beszélsz? – vonta kérdőre a lány, amikor bekanyarodtak Hart hosszú kocsifelhajtójára. – Gyermekprostitúcióról – válaszolta Hart.

Nyolcadik fejezet 1902. március 28., péntek, este 7 óra

Bragg elkésett. Követte a komornyikot a rövid folyosón a csillogó parkettán a túlsó végén nyíló szalon felé. A dupla mahagóni ajtót szélesre tárták, így nemcsak az összegyűlt társaságot, de Leigh Anne-t is láthatta, és hallotta lágy hangját is, amint egy kérdésre válaszol. Megtorpant.

Mostanra Francesca már bizonyára hazaért, és elképzelte maga előtt, amint a családjával vacsorázik; ahogy korábban említette, ez lesz az esti programja. Irigyelte tőle az otthon töltött nyugodt estét, s eszébe jutott a saját utolsó hasonló estéje. Szilárdan elhatározta, hogy bármilyen meghívás is érkezik, a vasárnapokat otthon kell tölteni. Állását tekintve számos meghívást kapott, sokkal többet, mint amennyit képes volt elfogadni. Mostanában Leigh Anne-re hagyta a döntést, melyikre menjenek el. Meglepetésére az asszony csak azokat fogadta el, amelyek a leginkább elősegítették a politikai és társadalmi státusának emelkedését. De még így is adódott olyan esemény, amely nem nyerte el a tetszését. Bragg tekintete a szalonra szegeződött. Fáradt volt a napi eseményektől, a múlt éjjel pedig le sem hunyta a szemét, miután a féltestvére olyan önelégülten bejelentette a Francescával történt eljegyzését. Bragget aggasztotta a gyanúja, hogy valójában mi is történik az eltűnt gyerekekkel, s bár nem szerette félrevezetni Francescát, tudta, hogy a lány nagyon a szívére veszi a sorsukat, és abban reménykedett, hogy mégsem a legrosszabb eshetőségre derül fény. Egyik elődje szóhasználatával élve, a rendőrség korábban sajnálatos módon nem volt mentes a prostitúcióval és a szerencsejátékkal való összefonódásoktól, egy tanulmány szerint évi négymillió dollár bevételre tett szert az efféle üzletekből. Azt is tudta, gyakran használtak gyermekeket megfigyelőként vagy a bordélyházakat népszerűsítő szórólapok terjesztőiként, s lehetséges, hogy ezeket a lányokat is csak ilyen kevésbé gyalázatos munkára használják. De ebben azért meglehetősen kételkedett. És hogyan viszonyuljon Francescához? Azzal tisztában volt, a lánynak minden joga megvan rá, hogy férjhez menjen, s bár egyik fele még ragaszkodott ahhoz az álomhoz, hogy egyszer együtt élnek majd, tudta, hogy ennek kevés a valóságalapja. Arról is meg volt győződve, hogy Hart csak kihasználja a lányt, s azt teszi, amiben a legjobb: kényekedve szerint elcsábítja. Megállt a szalon küszöbén, s egy pillanatig észrevétlenül figyelte a társaságot. Leigh Anne Parkhurst tiszteletest hallgatta mosolyogva, olyan élénk figyelemmel, mintha elvarázsolta volna a tiszteletes beszéde. De ez természetesen csak játék volt. A nő nagyon okosan

tudott viselkedni. Így viszonyult a mai ebédhez is. Bragg tudta, hogy a felesége nem sokat törődik a közoktatással vagy bármi más jótékonysági üggyel. A szeme azonban megakadt rajta. Az asszony mély dekoltázsú mentazöld szaténruhát viselt, amely felfedte elefántcsontszínű vállait. Apró termetű volt, egészen törékenynek tűnt; a dereka olyan vékony volt, hogy az ujjai összeértek, ha átfogta. Meglepően kéjsóvár és érzéki nő volt. Bragg nem tudott menekülni az előző éjszaka képétől, amikor is Leigh Anne lovagló ülésben ült rajta; kicsiny teste nyirkos volt a verítéktől, derékig érő hosszú haja beborította a keblét, körülöttük hullámzott, s amikor kéje elérte a csúcspontját, az arca végtelenül gyönyörű lett. Bragg behunyta a szemét, és megesküdött, hogy többé nem ér hozzá. De nem számított sem az, hogy ismerte az asszony kisded játékait, sem az, hogy tudta, csak egy számító csábító, képtelen volt betartani a saját magának adott szavát. Amikor a hold magasan járt, s a házban csend honolt, az utcák üresek voltak, a város aludt, akkor minden, szóban vagy gondolatban tett esküjét, mintha soha nem is lett volna, egy csapásra megszegte. Tekintetük találkozott. Az asszony mosolya szinte észrevétlenül megváltozott, melegség áradt a szemébe, így üdvözölte némán. A férfi megkeményítette magát. Nem számított, hogy a szobában lévő többi hölgy idősebb, kövérkés, ráncos arcú. Nem számított, hogy az asszony úgy tűnt ki a többi közül, mint egy kolibri a kövér, kotkodácsoló tyúkok közül. Nem először kívánta, bárcsak a felesége is idősebb és kevésbé vonzó lenne, s bár történne valami, ami elcsúfítja testi tökéletességét. Félrekapta a tekintetét, mintha nem is látta volna meg az asszonyt. Az asszony arca elszomorodott. Braggen átvillant, hogy értetlenséget és megbántottságot látott a nő szemében, és ez örömet okozott neki, miközben tisztában volt azzal, hogy viselkedése faragatlan fajankóra vall. Ahogy Francesca rámutatott, valóban eljött az idő, hogy elfeledje és eltemesse a múltat. A benne élő úriember tudatában volt ennek. De a vadember nem vett róla tudomást. Olyan titok volt ez, amiről csak Leigh Anne tudott. Félig sem volt az az erkölcsös ember, akinek hitték. Az asszony jelenlétében mindez tovatűnt, és ő nem volt más, mint egy ösztöneit kiélő vadállat.

Ez a valódi oka, hogy nem maradhatnak házasok. Gyűlölte magában azt a férfit, akivé az asszony jelenlétében vált, akivé az asszony tette. Robert Fulton Cutting ragadta meg a karját. – Rick! Végre! Jó, hogy látom, fiam; örülök, hogy el tudott jönni. Bragg elmosolyodott. Cutting régi és gazdag családból származott, és egyike volt a Polgári Szövetség Pártja és a kormány üdvös reformjai mögött álló mozgalom vezetőinek. – Uram, részemről az öröm. Ron Harris, a házigazda is a kezét szorongatta. Low kinevezettje volt, középosztálybeli protestáns jenki, mint ahogy a polgármester támogatóinak legtöbbje. – Épp azt latolgattuk, hogy mennyit késik. A nejem pont el akarta halasztani a vacsora felszolgálását. – Erre nem lesz szükség – mondta Bragg, Mrs. Harrisre mosolyogva, aki a negyvenöt éves Harris mellett hatvannak nézett ki. Parkhurst is odasietett. – Az aranyos kis felesége éppen magát mentegette. Egy elfoglalt rendőrfőnök jó rendőrfőnök. Hogy van, uram? – Mosolygott, de a tekintete sötét és éles volt. Bragg kezet rázott vele, tisztában volt azzal, hogy a tiszteletes politikai meggyőződése többnyire nem egyezett a rendőrségével. Parkhurst alakította meg annak idején a Bűnmegelőzési Társaságot, és sok száz lelkes követője volt. A társaság tagjai időnként megrohantak különféle létesítményeket, ideértve a bordélyházakat is, és őrizetbe vettek polgárokat. Parkhurst emellett hevesen ellenezte a kocsmák vasárnapi nyitva tartását, és az ide vonatkozó törvények szigorú betartását követelte. Bragg számított rá, hogy aznap este komoly vitáik lesznek, mivel az általa képviselt irányvonal – az ő irányítása alatt és a polgármester főbb politikai törekvéseivel összhangban – a törvény szelektív alkalmazását szorgalmazta. A legbotrányosabb és legkirívóbb elkövetőket elzárták. A kocsmák zömét békén hagyták. A döntés politikai természetű volt: Low nem hagyhatta, hogy a munkások tömegei elidegenedjenek tőle. Herman Ridder, a Német Reformmozgalom vezetője megragadta a kezét. – Jó, hogy látom, Rick. Reméltem, hogy találkozunk.

Bragg mosolygott, tudván, hogy Ridder valójában majd rá akarja bírni, hogy még lazábban kezeljék a törvényeket. A város német lakosságának többsége hajthatatlanul ragaszkodott a hétvégi ivásra vonatkozó jogaihoz. – Örvendek, Hermán. Végül a feleségére nézett. Az asszony rámosolygott. A férfi látta az aggodalmat a szemében. A nő úgy nézett rá, mint egy kutya, amelyik alig várja a gazdája érkezését, de számít rá, hogy belérúgnak. Gyűlölte magát. Odahajolt hozzá, és megcsókolta az asszony arcát. Az ajka nem érintette a bőrét. Pillantásuk találkozott. – Helló! – mondta az asszony halkan, amely úgy hangzott, mint egy édes, csábító simogatás. Bragg kurtán biccentett, majd visszafordult az összegyűlt társasághoz. – Nos, mi a terve erre a vasárnapra? – kérdezte Parkhurst. Rámosolygott Braggre, de szemében nem jelent meg a mosoly. Bragg tudatában volt annak, hogy kicsiny felesége a közelében áll, így azt mondta: – Attól tartok, nem fecseghetem ki a rendőrség intézkedéseit, atyám. – Ezen azt értsem, hogy ez a vasárnap is olyan lesz, mint az elmúlt, azaz tökéletesen érzéketlenek maradnak a heti pihenőnapra előírt törvények iránt? Mielőtt Bragg válaszolhatott volna, Cutting udvariasan közbeszólt: – A rendőrfőnök épphogy belépett az ajtón. Hosszú napja lehetett. Biztos vagyok benne, hogy jólesne neki egy ital. – Köszönöm, egy skót whisky valóban jó lenne – felelte Bragg. De állta Parkhurst tekintetét. – Atyám, válthatnánk néhány szót? Parkhurst meglepődött, s nyugtalannak tűnt, de bólintott. Néhány lépéssel odébb sétáltak a többiektől. – Rick, tudja, hogy csak a kötelességemet teljesítem – kezdte a tiszteletes. – Tudom. De nem azért vagyok itt, hogy ma este a rendőrség taktikájáról vitatkozzak. Parkhurst kíváncsi lett.

– Akkor mi foglalkoztatja? – A gyerekek – mondta. – Olyan gyerekek, akiket erőszakkal elraboltak és bordélyházakba adtak el. Parkhurst elfehéredett. – Maguk találtak gyermekeket a társaságuk által tartott razziákon? – érdeklődött Bragg. Parkhurst elbizonytalanodott. – Ez nem hivatalos beszélgetés, atyám – mondta Bragg határozottan, mert mindketten tudták, hogy a törvény bárminemű megsértése szabálytalan és büntetendő. – Tudomásom szerint nem – válaszolta a tiszteletes. – De nem vettem részt mindegyik razzián, és őszintén szólva, amióta ön van hivatalban, mindössze csak kettő volt. Bragg tudta, hogy miért. A Társaság esélyt biztosított a számára, hogy megreformálja a rendőrséget, hiszen elsősorban azért nevezték ki. két hónappal ezelőtt az egész hivatalt felbolygatta, amikor lefokozta a részlegek élén lévő detektíveket és tiszteket, s újakat nevezett ki a helyükre. Ily módon megszüntette a korrupcióra és zsarolásra épülő korábbi rendszert, s a sajátját vezette be. Mostanra már valószínűleg ismét helyreállt a bordélyházak és a rendőrség közötti együttműködés. Olyan ez az egész, mint a sivatagban homokot lapátolni. Egy ideig még meglátszik a gödör, de aztán újra betemetődik. – Meg tudja kérni az embereit, nézzenek utána, vannak-e gyerekek valamelyik bordélyházban? Ebben az évben már négy fiatal lány tűnt el, tiszteletes uram, mindannyian tizenkét és tizennégy év közöttiek. Parkhurst dühében elvörösödött. – Holnap reggel azonnal összehívok egy gyűlést – ajánlotta. – Te jó ég, ez aztán az igazi romlottság! Bragg a vállára tette a kezét, hogy csitítsa. – Kérem, ne küldje rájuk a polgárőrséget, atyám! Visszatértek a többiekhez, hogy üdvözöljék a közben megérkezett polgármestert és feleségét. Low derűs ábrázattal csóválta a fejét: – Máris vitatkozunk a Raines-féle törvényen? Pedig még két perce sem vagyok a szobában! Bragg kivételével mindenki nevetett, de akkor Ridder közbevetette:

– Egy tanulmány kimutatta, hogy a Raines-féle törvény valójában csak növelte a bűntények számát, mert felbátorította a bordélyházakat és a szerencsejáték-barlangokat! Minél hamarabb megszüntetik ezt a hasznavehetetlen törvényt, annál hamarabb élvezhetjük újra a személyi szabadságunkat. Nincs igazam, polgármester úr? Low felsóhajtott. – Mindnyájan ismerik a véleményem, hogy az erkölcsöt nem lehet törvénykezéssel kikényszeríteni – válaszolta. Bragg feszült lett, amikor a felesége odament hozzá. – Nagyon fáradtnak tűnsz, Rick. Hozzak neked még egy italt? – Megvagyok – mondta elutasítólag. – Katie köhög kissé. Nem hiszem, hogy komoly lenne, de azért beszéltem Rourke-kal, és azt ígérte, hogy ma este beugrik hozzánk, hogy megnézze. A férfi elkapta felesége pillantását. – Aggódónak tűnsz. Mennyire súlyos? – Nagyon enyhe. – Az asszony elbizonytalanodott. – Nem tehetek róla, de elég egy kis köhögés ahhoz, hogy tüdőbajra gyanakodjak! Biztos vagyok benne, hogy semmi komoly – tette hozzá zavart mosollyal. A férfi egyre azon törte a fejét, vajon az asszony aggodalma nem csak színjáték-e? – Mikor jön Rourke? – Szerintem épp most van ott. Nem tudom. – Az asszony mosolya illékony volt. – Bárcsak mi is otthon lennénk! Tekintetük találkozott. A férfi hátrébb lépett, és elfordította a fejét. Az asszony újra megszólalt: – Hogy halad az ügy? Amikor Bragg újra a feleségére nézett, nem tudta kontrollálni magát. A ruha kivágásából kikandikáló fehér keblei, a köztük lévő völgy mágnesként vonzotta tekintetét. – Az ügyben eltűnt gyerekekről van szó, és nem jól halad. – Eltűnt gyermekekről? – Pontosabban lányokról. Tizenkét és tizennégy év közöttiek – mondta kurtán. A teste azonban egész másképp reagált az asszonyra, s gyűlölte magát emiatt. Nyugtalanság fogta el…

– Hála istennek, Katie még csak hatéves – suttogta az asszony. – Katie nem elég szép ezeknek a szörnyetegeknek – mondta hűvösen. – De hiszen gyönyörű kislány! – vetette oda az asszony mérgesen. A férfi meghökkent, de nem akart vitatkozni. – Foglalkoznom kell a társasággal – mentette ki magát. Az asszony nem követte őt. De Bragg még hallotta, amint hitetlenkedve mondja: – Nem hiszem el, hogy Katie-t nem találod szépnek. Az asszony félreértette, Katie aranyos, persze hogy az, de nem olyan különleges, mint Emily O'Hare és a többiek. – Rick, mi a véleménye? – kérdezte Cutting. – Bizonyára olvasta azt a nevetséges cikket a mai Sunban. A férfi nyugodtan válaszolt. – Amelyben azt feltételezik, hogy Platt magára hagyja Odellt? De miközben belebonyolódtak annak az ostoba feltételezésnek a megvitatásába, hogy a republikánus gépezet irányítója összevész az állami kormányzattal, érezte a hátán Leigh Anne tekintetét. Az asszony vádlón nézett rá. Ő pedig sürgősen magyarázni kezdett.

Francesca

nem engedte, hogy a férfi a karjában vigye be őt a házába, ahol átmenetileg Hart nevelőszülei, Rathe és Grace Bragg, valamint a fiuk, Rourke is laktak. Braggék két hónappal korábban tértek vissza New Yorkba, és amíg a Hart lakhelyétől nem messze épülő házuk elkészül, addig nála időztek. Hartba karolt, aki erősen tartotta, mintha azt gondolná, hogy bármelyik pillanatban elájulhat. Megjelent Alfred. Egy pillantást vetett a lányra, és elsápadt. – Miss Cahill! – kiáltott fel a kopasz angol komornyik. – Mi történt? – Jól vagyok, Alfred, csak volt egy kis incidensem valami gengszterrel, semmi több – felelte a lány a válla fölött visszafordulva, mert közben Hart már a legközelebbi szalon felé kormányozta. A férfi otthona, amely alig egy éve épült, hatalmas volt, akár egy múzeum. A szalon egy kisebb méretű bálteremhez hasonlított. A férfi a

teremben lévő tucatnyi ülőalkalmatosság közül a legelső kanapéra parancsolta Francescát. – Hívd Rourke-ot, ha itthon van, jöjjön ide az orvosi táskájával, és hozz két skót whiskyt! – rendelkezett Alfredhez fordulva. – Igen, uram. – Alfred, majdnem futva, azonnal elsietett. Ez volt az első alkalom, amikor Francesca azt látta, hogy a komornyikot elhagyja az önuralma. – Ez nem történhet meg! – fordult Harthoz a lány, s próbált szembenézni legrosszabb félelmével. – Gyermekprostitúció? Bennem is felötlött, de Bragg olyan határozottan állította a kényszermunkát. – Remegni kezdett. – Ne kelj fel! – figyelmeztette Hart. – Az én szentté avatott bátyám egyszerűen csak hazudott neked. – De miért? – firtatta a lány, holott jól tudta a választ. – Azért, hogy megóvja a törékeny lelkedet – mondta egyenesen a férfi –, és megkíméljen az aggódástól. Francesca átkarolta magát. Már eddig is gyanította az igazságot. Különben miért lenne az összes eltűnt kislány olyan szép? Most, hogy tisztán látta a helyzetet, szörnyen érezte magát. Milyen megpróbáltatásokon kell azoknak a szegény gyermekeknek keresztülmenniük? – Meg kell találnunk ezeket a gyerekeket, mielőtt túl késő lenne. Meg kell őket mentenünk, Calder! A férfi nem válaszolt. Járkálni kezdett a szobában. Nem nézett a lányra. Levette a zakóját, és figyelmetlenül egy székre hajította. Elvétette, és a kabát a földre esett. Hosszú, egyenletes, kemény lépésekkel járkált fel és alá. Olyan nyugtalan volt, mint az a tigris, amelyet Francesca a Bronx Állatkertben látott. Mindazonáltal csak csodálni tudta. Biztos volt benne, hogy a férfit nagyon feldúlta az ő sebesülése, mégis nyugodt és összeszedett maradt, akár egy tábornok a csatatéren. Ilyen pillanatokban, mint ez is, Hart ugyanolyan hősiesen viselkedik, mint Bragg, gondolta, s a szíve furcsán összeszorult. A legnagyobb különbség a két férfi között, hogy Hart sohasem csomagolja be selyempapírba a dolgokat. Ahhoz, hogy bekösse a sebét, a férfi már korábban levette a nyakkendőjét, most kigombolta az inge nyakát is, és ránézett. Az arcát

mintha kőből faragták volna ki. Mérges, elszánt kifejezés ült rajta, ám ez semmit nem vont le veszélyes és csábító megjelenéséből. A lány megnedvesítette az ajkait. – Van rá esély, hogy tévedsz? – suttogta. – Nem lehet, hogy Braggnek van igaza, és a lányokat csak valamilyen nehéz munkára kényszerítették? Hart megállt, s a lányra meredt, testhelyzete határozottságról árulkodott. – Kétlem, hogy tévedek. Egy gyárba fiatalabb gyermekeket rabolnának el, mert azokat könnyebb irányítani. Amellett, néhány nappal ezelőtt hallottam, hogy valaki a barátjának egy újonnan nyílt bordélyházról beszélt, amelyik tisztasággal és ártatlansággal üzletel. – Nem vette le a tekintetét a lányról. – Azt hiszem, pontosan ezeket a szavakat használta: tisztaság és ártatlanság. A lányokat eladták rabszolgának egy bordélyba. Szörnyű volt még rágondolni is. Francesca érezte, hogy könnyek tolulnak a szemébe, s eltakarják a látását. Nem tudta elrejteni őket. A férfi mellé térdelt. – Drágám, ne sírj! Az egész világot nem tudod megmenteni – suttogta, s ujjával megemelte a lány állát. A lány ajkai megremegtek, amikor a szemük összetalálkozott. Nem akart sírni. A férfi borostyánszínnel és arannyal pettyezett tengerkék szemébe nézett, és azt suttogta: – De megpróbálhatom. – Igen, megpróbálhatod, de talán kevesebb szenvedéllyel. –A férfi mosolygott, de tekintete fürkésző maradt. – Calder, azoknak a gyerekeknek a helyzete… – nem tudta folytatni, a férfi karjába vetette magát, arcát a mellkasára szorította, s egyszerre csak azon vette észre magát, hogy már mellette térdel. A férfi kihúzta a tűt a kalapjából, és félredobta a kalapot, s a lány haját simogatta. – Tudom, drágám, tudom. Megcsókolta az arcát, s a szája ott maradt. És Francesca megérezte, amint a vadállati ösztön feltámad Hartban. A férfi mozdulatlanul szorította a száját az arcára. Abban a pillanatban a

hirtelen feltámadt vágy őt is olyan erővel borította el, mintha ököllel ütötték volna meg. A szíve vadul elszorult, s amikor újra verni kezdett, érezte, hogy forró vér önti el az ereit. Nem volt semmi kétsége a váratlanul felkorbácsolódott szenvedély felől. A férfi elhúzódott, és tekintetük összeforrt. – Calder. Francesca ajkairól úgy hangzott a neve, még a hatalmas szoba dermedtségében is, mint egy csábító simogatás. A férfi állkapcsa megmerevedett. Hosszú, erős ujjaival felemelte a lány állát. – Talán, ha majd az ágyamban tartalak, elkerülhetjük azokat a veszélyes helyzeteket, amelybe folyamatosan belekevered magadat. – Talán – lehelte a lány. Hart parázsló tekintettel mélyen a szemébe nézett, és a lány arcához hajolt. – Mi történt? – hangzott Rourke nyugodt, fegyelmezett orvosi hangja a szoba küszöbéről. Hart ruganyosan felállt, s magával emelte Francescát is. Majd elfordult, de a lány látta, hogy a szemhéja leereszkedik, hogy eltakarja vágytól égő szemét. Majd egy pillanattal később az öccsére és a Rourke-kal együtt érkező Grace-re pillantott. Francesca igyekezett természetes ritmusban lélegezni, és remélte, hogy nem túl vörös az arca. – Francescát megtámadták egy késsel. Remélem, hogy csak felületi a torkán lévő seb – mondta Hart összeszedett, nyugodt hangon. Rourke fekete orvosi táskájával a kezében azonnal az anyjára nézett. – Légy szíves, hozz egy tál meleg vizet, tiszta rongyokat, lúgos szappant, és bármilyen vásznat, amivel sebet lehet kötözni! – Azonnal. Grace tágra nyílt szemeket meresztett Francescára, majd kiviharzott a szobából. Alfred lépett be a szobába egy tálcával, amelyen két pohár whisky volt. Rourke Francescára mosolygott. – Fel kellene hagynunk azzal a szokással, hogy mindig ilyen helyzetben találkozzunk. Le tud ülni, kérem? Francescát régebben zavarta a férfi látványa, aki úgy nézett ki, mintha Rick Bragg ikertestvére volna. De ez már a múlté, a férfi

valójában nagyon különbözött a bátyjától, és nem csak az orvosi hivatás miatt. Leült a szófa szélére. – Igen, muszáj lenne. Jó, hogy látom, Rourke. A férfi elmosolyodott, s arcán megjelent a két kis gödröcske, miközben gyengéden kikötötte a nyakkendőt, amit Hart kötésként használt. – Jobban szeretném, ha kellemesebb körülmények között találkoznánk – válaszolta a férfi. – Hogy érzi magát? Majdnem azt válaszolta, hogy szörnyen, de ez csak az eltűnt lányok miatt volt, és semmi köze nem volt a nyakához. – Először nagyon szédültem, és amikor megtámadtak, nem tudtam levegőt venni. De most már jól vagyok. Rourke ránézett. – Meleg vízre van szükségem, hogy a nyakkendőt levegyem. Addig megmérem a pulzusát, és meghallgatom a szívét. Francesca bólintott. Miközben Rourke kezébe fogta a csuklóját, a lány Hartra pillantott, aki kezében egy whiskyvel Alfreddal együtt Rourke mögött állt. A férfi tekintete állhatatosan függött a lányon, és szörnyen komornak tűnt. A lány arra gondolt, vajon mi történt volna, ha Rourke és Grace nem lép be a szalonba, és elkapta a tekintetét. – A pulzus normális – mondta Rourke vidáman, s elővette a sztetoszkópot a táskájából. Hátra sem pillantva azt mondta Hart-nak: – Kimennél, kérlek? – Francesca a menyasszonyom – morogta a férfi. – Gratulálok. Most pedig menj ki! Grace bejöhet, ha visszajön – mondta barátságosan. Francesca Hartra pillantott, aki felhajtotta a whisky felét, majd Alfreddel együtt kimasírozott, s becsukta maguk mögött a dupla szárnyú ajtót. A lány elkezdte kigombolni az ingét, de kissé kínosan érezte magát, s érezte, hogy elpirul. – Ennyire elég – mondta Rourke gyengéden, amikor Francesca három gombot kigombolt, s nem nézve a lányra, a sztetoszkópot csupasz bőrére fektette, s meghallgatta a szívét. Miközben a műszert mozgatta a mellkasán, nem nézett a lányra, s Francesca érezte, ahogy az arca visszanyeri a színét. Arra gondolt, hogy a fiatal férfi milyen szakértő módon vizsgálja. Tanulmányozni kezdte.

A Braggekre jellemző magas és kiugró arccsontja volt, aranyló bőre, borostyánszínű szemei. Körülbelül egyforma magas lehetett Bragg-gel, száznyolcvan centi körül, de nem volt olyan vékony. A haja inkább barna volt, mint aranyszínű, de az arca körül napszítta csíkok tarkították. A szemöldöke meglepően fekete volt. Arra gondolt, hogy Sarah Channing és a férfi mennyire összeillenének. Rourke jó parti, és kétségkívül sok szép nő üldözte a szerelmével. Sarah viszont csapongó művészlélek, ugyanakkor sovány és néhányak szerint jellegtelen. De amikor együtt vacsoráztak a Waldorfban, Francescának úgy tűnt, Rourke-ot minden érdekelte, amit a lány mond. Bár lehet, hogy csak tökéletes úriemberként viselkedett. Ugyanakkor, amikor Sarah korábban elájult, ő vitte haza, és amíg magas volt a láza, addig mellette virrasztott. Orvosnak tanult, s egy nap az is lesz belőle. – Meghallgatom a tüdejét is – mondta a fiatalember, s a jéghideg műszert az ing alá csúsztatta és végighallgatta a hátát. – Mi újság Philadelphiában? – érdeklődött a lány. – Pszt. Nem sokkal később, Rourke eltette a sztetoszkópot. – A pulzusa, a szíve, a tüdeje normális. Most le kell vennem a nyakkendőt, hogy megnézzem a sebet. – Mi újság Philadelphiában? – próbálkozott újra Francesca. A férfi felvonta sötét szemöldökét. – Jól sikerültek a félévi vizsgáim – válaszolta. – Bizonyára nagyon keményen tanul. A férfi derűsen nézett rá. – Igen. Mindenki azt teszi. – Csak munka, és semmi szórakozás, nagyon unalmas lehet – nevetett fel a lány. A férfi kissé gyanakodva nézett rá. – Az embernek mindig kell időt találnia a szórakozásra, Francesca. Egyébként, igaz? Mármint, hogy Calder és maga eljegyezték egymást? A lány elpirult, és felemelte a kezét, hogy megmutassa a gyűrűt. A férfi elismeréssel nézte. – Istenem, a dolgok mennyit változtak, amióta utoljára itt voltam!

Különös pillantást vetett a lányra, aki tudta, hogy a férfi Braggre céloz. Vállat vont. – Igen, valóban. Nos, mit csinál, amikor nem tanul? – kérdezte könnyedén. A férfi a lányt tanulmányozta. – Vannak barátaim. Azt csinálom, amit a legtöbb férfi. Vacsorák, egy könnyed viszony, a klub. A lány nem bírt a kíváncsiságával. – És ki ő? – kérdezte mosolyogva, de a szíve reménykedve összeszorult, hátha megkapja az igazi választ. – Tessék? – Ki az a hölgy, aki elnyerte a szívét? A férfi egy pillanatig a lányt nézte, majd halk nevetéssel megrázta a fejét. – Ha azt kérdezi, hogy udvarolok-e valakinek, akkor a válaszom: nem. Legalábbis, nem úgy, ahogy ön gondolja. Francesca agya lázasan dolgozott, miközben izgatott volt az örömtől, mivel a férfi nem foglalt, s így Sarah-nak esélye lehet nála! Hunyorogni kezdett. – Szeretője van? – Francesca – kezdte a férfi komolyan, de Grace épp akkor sietett be a szobába. – Ah, megjött a felmentő sereg. Épp idejében. – Drágám, hogy van? – kérdezte Grace, miközben a tálcát elhelyezte egy kis asztalkán. Magas, középkorú, vörös nő volt, s a szarukeretes szemüvege ellenére is még mindig nagyon csinos. Annak idején a nemzet első szüfrazsettjei közé tartozott. Manapság a nőmozgalom vezetőjének számított. – Azt hiszem, jól. – Egy újabb ügyben nyomoz? – érdeklődött Grace. – Igen, ezúttal eltűnt gyerekek után. Mindannyian fiatal, csinos lányok. Grace fintorgott. – Ó, istenem! Segíthetek? Francesca összerezzent, amikor Rourke elkezdte vízzel átitatni a nyakára száradt nyakkendőt.

– Ez csodálatos ajánlat. Biztos vagyok benne, hogy jól jön a segítsége. Rourke rosszallóan csóválta a fejét, miközben elkezdte lehámozni a nyakkendőt a lány bőréről. – Anya, Francesca úgy vonzza a bajt, ahogy méz a legyeket. Nem hiszem, hogy jó ötlet volna, ha belekeverednél. – Ne merj úgy bánni velem, mint egy szenilis öregasszonnyal! – figyelmeztette Grace. Majd Francescára mosolygott, és rákacsintott. Rourke felsóhajtott, amikor Hart belépett a szobába, és kíváncsian kérdezte: – Nos? – Egy pillanat – mondta Rourke, s óvatosan meglazította a nyakkendőt. – Hol a whiskym? – kérdezte Francesca feljajdulva. Hart odament hozzá, és a kezébe adta a félig kiivott poharát. A lány egy hajtásra megitta a maradék whiskyt. – Elnézést – mormolta Rourke. Grace elmélyülten nézte a lány kezét. Francesca rájött, hogy az asszony észrevette a gyűrűt, és zavarában elpirult. Hart megszólalt: – Ma reggel már hallották. Én közöltem velük az újságot. Francesca nem tudta, mit mondjon, amikor Grace felnézett, és a tekintetük találkozott. Bár Grace nem volt sem Rick, sem Hart édesanyja, Rathe-szel a szülőanyjuk, Lily halála után magukhoz vették mind a két fiút. Francesca tudta, hogy saját gyermekeinek tekintette őket. És Grace nem volt ostoba. Átlátott a színjátékon, abban a pillanatban, amikor megismerte őt. Tudta, hogy mind Rick, mind Calder áhítozik Francesca figyelmére, és annyira aggasztotta ez a helyzet, hogy annak idején őszintén beszélt róla a lánnyal. Francesca nem tudta eldönteni, Grace mit érez most. Korábban elmagyarázta, nem akarja, hogy Rick és Calder egy nő miatt vitázzon egymással. Azt is leszögezte, nem akarja, hogy Rick felbontsa a házasságát. Francescához intézett utolsó szavai arra a tényre utaltak, hogy Calder nem nős. – Ez hivatalos? – kérdezte Grace csendesen. Abban a pillanatban Rourke végre lehúzta a nyakkendőt Francesca sebéről, és a lánynak eszébe ötlött, hogy fogalma sincs arról, hogyan

végződött Hart beszélgetése az apjával. Visszafojtotta a lélegzetét, és a férfira nézett. – Calder! Mi történt, amikor a papával találkoztál? A férfi rámosolygott. – Hivatalosnak tekinthetjük, drágám. De az édesapád ragaszkodik az egy évig tartó jegyességhez. Francescát nem lepte meg, hogy Hart megnyerte a csatát. A férfi az ő számára legyőzhetetlennek tűnt. – Egy évig? Őszintén elkeseredett. Egy egész évet kell várniuk, amíg összeházasodhatnak? – Elég kis ár a beleegyezéséért, nem gondolod? Hart mosolygott. De a szeme csillogott, és tudta, merre kalandoznak Francesca gondolatai. – Nos, jelentem, jó hírem van – szólalt meg Rourke. – A seb csak felületi. A vágás nem mély. Nincs szükség öltésekre, pedig nagyon tartottam tőle. – A lányra mosolygott. – Kitisztítom, és hamarosan begyógyul. – Megmarad a forradás? – érdeklődött Grace. – Nem. De javaslok egy kenőcsöt, hogy egészen biztosak legyünk benne. Doctor Bill vitaminos és ásványi csodabalzsamának hívják. – A lúgos szappannal befejezte a seb kitisztítását. – Jó lenne egy kis ágynyugalom, Francesca. Az emberi test gyorsabban gyógyul, ha pihen, így a sejteknek időt ad a regenerálódásra. Francesca bólintott. – Megpróbálom. – Hirtelen feleszmélt, nemcsak hogy hatalmas vágás van a torkán, de a blúza is csupa vér. Ijedten fordult Harthoz: – Nem mehetek így haza! Ha anya vagy valaki meglátja a vágást, soha többé nem engednek ki a házból, legfeljebb pórázon. Hart Grace-hez fordult: – Van egy tiszta ingblúzod? – Persze. – Grace Francescára mosolygott. – Van egy magas nyakú blúzom, ami jó szolgálatot tesz majd. – Köszönöm – lehelte Francesca.

– Szeretnék egy pillanatra kettesben maradni a menyasszonyommal – mondta Hart. Rourke felvonta a szemöldökét, Grace hezitált. – Nem fogom őt tönkretenni egy évvel az esküvőnk előtt – mormolta Hart. Grace megszólalt: – Francesca, szeretnék magával ebédelni. Holnap ráér? A lány éber lett. Tudta, hogy miről van szó. Olyan beszélgetés elé néz, amelynek során vizsgáznia kell a Calder Harttal kötendő házasságából. – Egy ügyön dolgozom – kezdte, s tudta, hogy másnap valóban sűrű napja lesz. De aztán feladta. Találkoznia kell Grace Bragg-gel, mert meg akarja szerezni a jóváhagyását. Mégis tartott a várható konfrontációtól. – De holnap találkozhatunk. – Bár csodálta Grace Bragget, a nő mégis megfélemlítette őt. – Volna kedve étteremben ebédelni? Gondolom, a belvárosban lesz dolga, megfelel önnek a Fifth Avenue Hotel? Francesca bólintott. – Egy órakor? – Az jó lesz – egyezett bele a lány. – Én pedig szeretnék lehetőséget kapni rá, hogy holnap délután megnézzem a sebet – mondta Rourke. Francescának támadt egy ötlete. Próbált nagyon ártatlannak tűnni, amikor előállt vele. – Sarah-nál leszek fél öt-öt körül. Rourke közömbösen vette tudomásul, bólintott, de az arckifejezése nem változott. – Rendben. Akkor öt körül odamegyek. Jó éjszakát! – Rámosolygott a lányra, majd elindult kifelé, az édesanyja meg utána. Hart nem csukta be az ajtókat. Leült Francesca mellé, és tenyerébe vette a kezét. A lány összerezzent. A férfi sötét pillantása állhatatosan rátapadt. – Nagyon megkönnyebbültem, hogy jól vagy. A lány elmosolyodott. – Tudom – mondta lágyan. – Calder, várnunk kell egy teljes évig?

A férfi szeretettel elmosolyodott, majd megcsókolta a lány orra hegyét. – Szerintem az édesanyád már tervezi az esküvőt. Kétlem, hogy egy évet kell majd várnunk. – Pajkos pillantást vetett a lányra. – És azt is kétlem, hogy kibírnám, hogy egy teljes évig ellenálljak a csábításodnak, kedvesem. Csak Hart tudta olyan szemérmesen megcsókolni az orrát, hogy egyszeriben izmos, meztelen testének a képei árasszák el az elméjét. – Már hogyne tudnád. Te vagy a legerősebb, akit csak ismerek. A férfi felvonta a szemöldökét. – Úgy látom, még a végén jó benyomást teszek rád. – A tenyerébe fogta a lány állát. – Szeretem a tőled jövő dicséretet, Francesca. A lánynak az a fura sejtése támadt, hogy a férfi további dicséretre vágyik. Ugyanakkor Hart volt a legmagabiztosabb férfi is, akit csak ismert, így kétségei támadtak, hogy valóban szüksége van-e az ő elismerésére. Incselkedve azt mondta: – Ma este nagyon hősiesen viselkedtél, Calder. A férfi felnevetett. – Elemedben vagy, drágám. Folytasd csak! – Magához húzta, és szájával megérintette a lány ajkát. – A lelket is kiijesztetted belőlem ma este – mormolta, miközben a szájával a lány ajkát simogatta. – Az egész házasságunk arról szól majd, hogy állandóan aggódom az épséged miatt? A lány megremegett, amikor a férfi szája lejjebb haladt, s megcsókolta a nyakán a bőrt, a kötés fölött. Az öle azonnal lüktetni kezdett. – Attól tartok, igen – lehelte, s a keble felé húzta a férfi kezét. De a férfi nem engedte, hogy odategye a kezét, inkább elhúzódott. Francesca kinyitotta a szemét, és látta, hogy Hart őt fürkészi. Olyan komolyan, hogy Francesca megdermedt. – Mi történt? – Van egy tervem. – Terved? – Egy pillanatig nem tudta, miről beszél a férfi, azt hitte, hogy a házasságukkal kapcsolatban. – Van egy klub, amely hírhedt a különféle perverziókról. Még soha nem jártam ott, de a híre eljutott hozzám, és nem lennék meglepve, ha

gyerekeket is tartanának. Azt hiszem, itt az ideje, hogy meglátogassam azt a létesítményt – mondta. Francesca azonnal talpra ugrott. – Ez nagyszerű ötlet – mondta. – Be fognak engedni? – Azt gondolta, hogy egy ilyen mocskos helyen megszűrik a belépőket. A férfi is felállt, de nem mosolygott. – Van egy mondás, Francesca, és az úgy szól: A pénz beszél. – És akkor mitől tartasz? – kérdezte a lány. – Calder, ez tökéletes! Úgy lépsz be, mint egy romlott és züllött alak, és kiszaglászod, hogy vannak-e ott gyerekek, vagy legalábbis beszélnek-e róluk! – Reménykedjünk, hogy az édesapádnak soha nem jut a fülébe, hogy arrafelé bóklászom.

Kilencedik fejezet 1902. március 28., péntek, éjfél előtt:

Leigh Anne Bragg előtt rohant fel a házhoz vezető lépcsőn. A férfi lassabban követte, míg Peter hátravitte az autót a garázsba. Az asszony besietett a lakásba, s amikor Bragg végre belépett, hallotta, hogy zihálva a dadát szólítja. – Mrs. Flowers! A csincsillabundát ledobta egy zsámolyra, ahonnan lecsúszott a földre. Leigh Anne nem vette észre, – a korlátba fogódzva már lépegetett fel a lépcsőn. Bragg felemelte a bundát, és beakasztotta az előszobaszekrénybe. – Pszt, asszonyom, felébreszti a gyermekeket! – figyelmeztette Mrs. Flowers, s elindult lefelé a lépcsőn. – Jó estét, uram? –Kedves mosolyt küldött Bragg felé. Leigh Anne és a dada a lépcső felénél találkoztak. – Itt volt Rourke? Mit mondott Katie köhögéséről? – Mr. Rourke itt járt, és azt mondta, hogy csak egy kis megfázás, és nincs miért aggódni.

Leigh Anne-nek széles mosoly terült szét az arcán, láthatóan megkönnyebbült, s anélkül, hogy hátrapillantott volna, felsietett a lépcsőn a dada mellett. – Ígérem, nem ébresztem fel őket! – mondta halkan. Bragg egy pillanatig teljesen felizgatva bámult a felesége után. Majd emlékeztette magát a fogadalmára. Elfordult, és azt mondta a dadának: – Köszönöm, jó éjszakát! – Ó, uram! Nemrég egy levél érkezett önnek. Ott van az asztalon – mondta Mrs. Flowers, miközben lement a lépcsőn. A konyha mögötti kis szobában aludt. Peter a garázs fölötti lakásban lakott. Bragg irányt változtatott. Az előszoba asztalán a bejövő levelek és a látogatók névjegykártyáinak tárolására szolgáló ezüsttálcán megtalálta a borítékot. Megfordította, és a gyomra összeszorult. Harttól jött. Mi az ördögöt akar? Az asztalka kis fiókjában volt egy levélbontó, és felhasította a borítékot. Rick! Francescát ma este megtámadták a szülei háza előtt. Csak egy kis vágás, jól van. Azt gyanítja, hogy a támadója Tom Smith gyilkosa. Calder Az asztalka mellett lévő székbe süllyedt. Francescát megtámadták. Gyorsan figyelmeztette magát, hogy a lány jól van. Az egyetlen dolog, ami miatt Hartban megbízott, a pontos tájékoztatás volt; bármi történt is Francescával, soha nem állított mást, mint ami a valóság. Felállt, az agyában egymást kergették a gondolatok. Tom Smitht megölték. Francescát megtámadták. Miért? Meg akarták gyilkolni, vagy csak figyelmeztetni szándékozták? És miért ölték meg Tom Smitht? A válasz, legalábbis egyelőre, világosnak tűnt: tudott valamit, vagy esetleg valamiképpen ő is benne volt az ügyben. És Francesca azt feltételezte, hogy a támadója ugyanaz a személy, aki meggyilkolta Smitht. Miért? Szmokingot viselt, így nem volt rajta a kabátja. Elbizonytalanodott, az emeleten lévő asszonyra gondolt, majd szinte vad győzelmi érzés lett úrrá rajta: ma éjjel nem szegi meg az esküjét. Kettesével szaladt fel a lépcsőn.

Az asszony a gyermekek mellett ült az ágyon, még mindig a mentazöld estélyi ruhában. Dot a csípője mellett volt összegömbölyödve, Katie odasimult az oldalához. Mindkét gyermek mélyen aludt. Dot úgy nézett ki, mint egy kis angyal; Katie pedig, mint egy kis vékony, hajléktalan, elhagyott gyermek. Leigh Anne felpillantott, amikor észrevette, hogy a férfi ott áll. Elmosolyodott. – Rourke azt mondta, hogy nem komoly. – El kell mennem! Az asszony meglepődött, és Bragg egy pillanatig mintha csalódást látott volna a szemében. Majd bólintott. – Rendőrségi ügy? – Az asszony ügyelt arra, hogy a hangja közömbös legyen. A férfit káröröm fogta el, hogy válaszával fájdalmat okozhat neki: – Francescát megtámadták ma este. Az asszony szeme tágra nyílt. A férfi kemény lépésekkel kivonult, és nem látta felesége arcán az elkeseredést. Ha megfordul, láthatja, hogy Leigh Anne átkarolja magát, és könnyek fénylenek a szemében. A férfi úgy hallotta, mintha azt mondta volna: „Remélem, hogy jól van”, de nem volt biztos benne.

Meg sem lepődöm – jegyezte meg Hart, amikor ő maga nyitotta ki a bejárati ajtót, és meglátta a féltestvérét. Bragg dühösnek látszott, és szó nélkül lépett be a házba. Hart észrevette, hogy szmokingban van. Hátrafordult: – Feküdjön le, Alfred! Jó éjszakát! – Biztos, hogy nem lesz szüksége semmire, uram? – kérdezte Alfred, s néhány lépéssel hátrébb lépett mögötte, de nem állt szándékában elmenni. Hart derűsen végigpillantott Braggen. – Ahogy így elnézem, a bátyámnak jólesne egy erős ital. Nem tudta visszafogni örömét, hogy Bragg olyan dühös, és pontosan tudta, hogy miért. Aznap éjjel nem ő mentette meg álmai asszonyát. Szörnyű mérges lehet.

Ennél már csak az a rosszabb, hogy Hart mentette meg a lányt. Hart elrejtette a mosolyát. Nem mintha meg kellett volna menteni Francescát. Most azonban már könnyű nevetni. De néhány órával ezelőtt nem így érzett, amikor meglátta a rengeteg vért a lányon. Bragg odabiccentett Alfrednek. – Nincs szükségem semmire. – Rendben, uraim, jó éjszakát! – Alfred meghajtotta a fejét, és elment. – Gyere be – hívta Hart. – Úgy látom, jól mulatsz – vágta oda Bragg. – Ez azt jelenti, hogy élvezed, hogy a menyasszonyod egy gyilkos markában volt. Most Hart lett bosszús. – Azt élvezem, hogy kibújtál az odúdból, Rick. És ne merj feltételezésekbe bocsátkozni arról, mit gondolok Francescával kapcsolatban! – Nem feltételezek semmit, hanem tudom – vetette oda Bragg. – Azt hiszed, de csak egyszerűen ostoba vagy – kommentálta Hart. Megfordult, és hosszú lépéseivel elindult a hatalmas házban a felbecsülhetetlen értékű festmények és szobrok mellett, amelyek közül néhány olyan merész volt, hogy a vendégeit sértette a nyilvános közszemlére állításuk. A könyvtár ajtaja nyitva állt. Hart odament a gránitpultba épített bárszekrényhez, amely felett ritka könyveket tárolt, öntött magának kedvenc whiskyjéből. – Meg vagyok lepve, hogy sikerült kiugrasztani téged az ágyból – jegyezte meg hűvösen. – Egy vadember nem tudja elképzelni, milyen is lehet ez. Hart mosolyogva fordult bátyja felé. – Magára hagytad azt a buja kis asszonyt éjszakára? Gratulálok a fegyelmezettségedért, Rick, őszintén. Bragg odalépett hozzá, és kiütötte az öccse kezéből a poharat, ami a földre esett, egy régi, kifakult perzsaszőnyegre, és darabokra tört, bizonyítván, hogy finom kristályból készült. – Te vagy a földön az utolsó férfi, aki fegyelmezettségről beszélhet, ha nőkről van szó – mondta Bragg. Hartban egy pillanatra felmerült, hogy elmondja neki az igazat, miszerint meg tudja tartóztatni magát, ha a körülmények úgy kívánják,

és hűséges volt Francescához a titkos eljegyzésüket követő egy hónapon át. Mégsem tette. A bátyjának ehhez semmi köze. – Miért kellene megtartóztatni magunkat? – Megvonta a vállát. – Végül is, férfiak vagyunk, és a közvélemény túl sok jelentőséget tulajdonít annak, ami nem több egyszerű biológiai szükségletnél. – El nem tudom képzelni, hogyan bírtad rá Francescát, hogy elfogadja ezt a hozzáállást – mondta Bragg vehemensen. – Nem érdekli őt, hogy Daisy a kitartott szeretőd? Nem érdekli, hogy amíg nem volt a városban, együtt flangáltál Mrs. Daviesszel? Elfelejtette az alibidet Randall megölésének éjszakájára? Elfelejtette, hogy két nővel henteregtél az ágyban? A férfi vállat vont. – Lehet, hogy elbűvöli őt a sötét oldalam – mormolta. – De lehet, hogy nem ismered annyira Francescát, mint ahogy gondolod. Egy pillanatra Bragg tekintete elsötétedett, s Hart azt hitte, megüti őt, és elégedett volt, mert összeszorított ököllel, vad elégtétellel várta. De Bragg fegyelmezte magát, amihez nagyon jól értett, és csak állt küzdve a késztetéssel, hogy odacsapjon. – Bravó! – lehelte Hart, majd megfordult, és nyugodtan töltött magának egy újabb italt. – Biztos vagy benne, hogy nem kérsz egyet? – Milyen elégedett lehettél magaddal a múlt éjjel, amikor bejelentetted az eljegyzéseteket, és mindenkit megdöbbentettél a teremben, köztük engem is! Hart odafordult, és magasba emelte a poharát. – Ez határozottan olyan esemény, amire majd szívesen emlékezem vissza. – Elmosolyodott. – Te szemét! Nem engedem, hogy tönkretedd őt! Hart abbahagyta a mosolygást, és letette a kezéből a poharat. – Őszintén kedvelem Francescát. Nem áll szándékomban tönkretenni. – Megérdemli, hogy szeressék, de te képtelen vagy erre. Hart megdermedt, még akkor is, ha Braggnek igaza van, hisz ő képtelen a szerelemre, és Francesca olyan férfit érdemel, aki romantikus szerelmet érez iránta. Így szólt: – Azt a fajta szerelmet emlegeted, amit te kívánsz nyújtani neki? Vagy arra a szerelemre gondolsz, amit a feleségednek nyújtasz?

Bragg keze ütésre lendült. Hart lebukott, így Bragg ökle csak súrolta az arcát. Gyorsan felugrott, és elkapta Bragg csuklóját. A két férfi egymásnak feszült, csak centiméterek választották el őket egymástól. – Biztosra veheted, hogy elmondom Francescának az igazat rólad – mondta Bragg zihálva. – Rólam már tudja. Talán rólad kellene megtudnia az igazat – mondta halkan Hart. Egyenesen rosszul volt attól, ahogy Francesca a bátyját idealizálta. Lehet, hogy Bragg őszintén meg akarta menteni a világot, de a feleségével kapcsolatban képmutató volt. És ezzel mindketten tisztában voltak. – Tudom, hogy gyűlölsz – mondta Bragg, lerázva magáról Hart kezét. – De talán fontolóra kellene venned, vajon tényleg annyira gyűlölsz-e, hogy Francescát akarod felhasználni ellenem? Egyetlen szívességet kérek tőled – mondta –, hagyd ki őt ebből. Ő többet érdemel. És ezt te is tudod. Hart maga elé bámult, és a szíve összefacsarodott. A lány valóban jobbat érdemel. Mindig is tisztában volt vele, hogy nem elég jó a lány számára, és ha nemes lelkű volna, ha lenne benne egy csepp tisztesség, erkölcs, elküldené a lányt, hogy találja meg azt a szerelmet, amelyre titokban áhítozik. – Persze hogy tudom, Rick – mondta Hart csendesen. – De különös módon, nem bírom elviselni a tudatot, hogy átengedjem másnak. Bragg kikerekedett szemekkel meredt rá. Hosszú szünet következett. Majd azt mondta: – Ez most olyan színielőadás, amely több tucat díjat érdemelne. Majdnem sikerült átverned. Hart érezte, hogy az állkapcsa összeszorul, és odébb lépett. Soha többé nem árul el semmit magáról a bátyjának. – Mi történt az este? – kérdezte Bragg felé fordulva. Hart vállat vont, nem nézett rá. – Francesca Channingék hintóján érkezett haza, és amikor kiszállt, valaki megszólította. Azt hitte, hogy Arthur Kurland az, a Sun minden lében kanál riportere. – És? – kérdezte Bragg feszülten. Hart odafordult felé.

– Ismered Francescát. A kíváncsiság nem hagyta nyugodni. De szerencsére olyan, mint a macska. Nem lehet agyonverni, kilenc élete van. Ahogy számolom, még van hat vagy hét. – Folytasd! – Meg akart győződni róla, hogy ki az, mire valaki hátulról elkapta, és kést szorított a torkára. Látta, hogy a bátyja elsápad. Hart soha nem kérdőjelezte meg, hogy Rick valóban szereti Francescát. De ez inkább szellemi kapcsolat volt, és nem érzéki. Mert a lány egy igazi Jeanne D'Arc, akit Bragg a teljes szívéből csodált, mert a saját álmainak és vágyainak volt a tükörképe. Hart azt is tudta, hogy, sajnálatos módon, a lány és a bátyja tökéletes pár lehetne, ha Rick történetesen szabad. Ez nyilvánvaló volt. – Milyen súlyos a sérülése? – kérdezte Bragg falfehéren. – A torkát karcolta meg. Nem fog hegesedni – tette hozzá őszinte örömmel, hogy a lány ennyivel megússza. – Az illető megfenyegette őt, hogy ejtse az ügyet, amivel foglalkozik. – Egész pontosan mit mondott? – kérdezte Bragg mohón. Hart elismerte, hogy a bátyja kitűnő detektív, és még jobb rendőrfőnök. Nagyot sóhajtott. – Valami olyasmit, hogy „Felejtsd el a gyerekeket!”. Kérdezd majd meg Francescát. – Hol van most? – Otthon. – Kissé meglepődött. – Nemrég vittem haza. Rick, ő nem akarja, hogy a családja megtudja, mi történt vele. Nagyra becsülné, ha Andrew és Julia előtt nem említenéd a dolgot. Bragg az öccsére meredt. – És miért foglalkoztat téged annyira ez az ügy, Calder? Azzal akarod meghódítani a szívét, hogy segítesz megoldani ezt a bűnügyet? A férfi dühét felháborodással álcázta. – Legalább annyira nem szeretem, ha veszélybe kerül, mint te. Csend ült közéjük. – Látta a támadóját? – Nem. – Tudja azonosítani az eszközt? Hart meglepődött, erre még nem is gondolt. – Nem tudom. Gondolom, igen.

– A seb csak felületi? Az öccse bólintott. – Igen. – Hány órakor történt a támadás? – Hét óra körül. Egy kicsivel előbb. – És hogy létezik, hogy a szülei nem tudnak róla, ha a támadás a saját házuk előtt történt? Idejött hozzád? – nézett rá keményen. – Ez magánjellegű kérdés? – Válaszolj rá! – mondta fenyegetően. Hart sóhajtott. – Éppen kijöttem a házból. Az időzítés pusztán véletlen egybeesés. Meglátott, és odahívott. – Elkomorult. – Rettenetesen ijesztő volt. A kabát és a kosztüm alatt viselt fehér blúza csupa vér volt. Bragg maga elé meredt. Hart ránézett. Arcán komor mosoly. – De ismered Francescát. Nem tud úgy részt venni egy nyomozásban, hogy ne vonzza magához a legveszélyesebb bűnözőket. – Örülök, hogy ott voltál – mondta Bragg. Hart pislogni kezdett. Bragg bólintott. – Komolyan gondolom. Nos, rendben. Holnap reggel első dolgom lesz, hogy beszéljek Francescával. Ha valami még eszedbe jut, akárcsak a legkisebb és legjelentéktelenebbnek tűnő részlet is, tudasd velem! Tudod, hol érsz el – tette hozzá gúnyosan. Hart kiitta az italát, s elnyomta magában a vágyat, hogy hasonló hangnemben vágjon vissza, s úgy döntött, hogy nem gyötri tovább a bátyját. Bragg eltávozott.

A ház már sötét volt, egyetlen lámpa égett az előszoba asztalán. A fivérével folytatott kellemetlen beszélgetés egész úton nyomta a szívét, ahogy az a tény is, hogy Hart volt Francesca mellett, amikor a lánynak segítségre volt szüksége, és nem ő. Hart képe azonban mostanra már eltűnt. Francescáé elhalványodott. Lekapcsolta a lámpát, és elindult lassan a lépcsőn felfelé, közben levette a csokornyakkendőjét.

Leigh Anne jelent meg előtte. Nem akart vele foglalkozni. A támadóra gondolt. Kést használt, Francesca torkának szegezte. A lány nyilván ezért feltételezte, hogy Tom Smith gyilkosa volt az. A többi teljesen világos. Smithnek köze volt az esethez, hiszen hazudott az eltűnt lányáról, és a támadó figyelmeztette Francescát, hogy ejtse az ügyet. Bragg belépett a hálószobába. Az asszony égve hagyott egy kis lámpát a szoba sarkában lévő komódon. Bragg a szeme sarkából az ágyra pillantott, s látta a felesége kicsiny, alvó sziluettjét. Nem törődött vele. A gardróbszobába ment, dühös mozdulatokkal lerángatta magáról a ruhát. Bárcsak ő vitte volna haza Francescát aznap este! Ehelyett Harris politikai ügyeivel kellett foglalkoznia. És Hart ott volt, hogy megmentse. Hirtelen dühös lett. Lekapta az akasztóról a hálóruháját. Hogy alakulhatott így az élete? Megjelent előtte Leigh Anne meztelen, buja teste, csábító szemei, ahogy elhomályosodnak, amikor eléri a csúcspontot. Káromkodott egyet. Félredobta a hálóruháját. A hálószoba küszöbén állva az ágyra meredt. A takaró miatt nem látta az asszonyt. Felnézett az éjszakai sötétségbe borult mennyezetre. Francesca eljegyezte magát Harttal. Ez hihetetlen. Ezzel akarja őt büntetni? Nem, gondolta józanul. A lány Hart bűvkörébe került, ezt a saját szemével látta. Az ágyra nézett. És mindez Leigh Anne miatt van. Ha az asszony nem dönt úgy, hogy visszajön New Yorkba, a házasságukba, az életükbe, talán a dolgok nem változnak meg. Arra most nem is mert gondolni, hogy ettől eltekintve is lehetetlen helyzetben lennének. Leigh Anne megmozdult álmában. A férfi megdermedt, félt, hogy az asszony felébred, bár egy része szinte kívánta. Megkeményítette magát: nem fogja feladni az ellenállását. Megfordult, és magára cibálta a hálóruháját, s közben rájött, milyen kimerült. Ha elengedi a mérgét, akkor perceken belül elalszik.

Lefeküdt az ágyba, de nem nézett az asszonyra, aki halkan, mélyen lélegzett. Bebújt a takaró alá, jó nagy távolságot tartva tőle. Az oldalára fordult, háttal a feleségének. A kimerültsége elillant. A férfiassága gúnyt űzött belőle, s olyan kemény lett, mint egy baseballütő. Francesca kétségkívül Hart karjában vigasztalódott ma este. Ha Hart nem áll el a szándékától, előbb vagy utóbb a felesége lesz. Miért nem maradt Leigh Anne Európában? Miért jött vissza? Miért kell neki olyan csábítóan kinézni? Olyan érzékinek lenni az ágyban? Olyan szeretetteljesnek a gyerekekkel? Olyan gondos feleségnek? Te jó ég, mennyire gyűlölte! Gyűlölte a négy évért, amit távol töltött, és amiért most közéjük állt; sőt, ami még rosszabb, Francesca őmiatta rohant Hart karjaiba. Hirtelen megfordult, a hímtagja súrolta az asszony fenekét. Olyan érzés volt, mint a villámcsapás. Nem, annál sokkal rosszabb. Közelebb húzódott. A hálóruhája befedte a combját, és útjában volt, így felhúzta. Az asszony vékony selyemhálóinget viselt, amelyet Bragg nem is a szemével, inkább a tapintásával érzékelt. Behunyta a szemét, közelebb húzódott, és odasimult az asszony fenekéhez, férfiasságát odadörzsölte selyemmel fedett combjaihoz. Az asszony felsóhajtott. A vágy vörös ködként ereszkedett rá. Felemelte a nő hálóingét, megsimogatta lágy fenekét, megérezte, amikor felébredt. Vesszejét az asszony combjai közé vezette, s némán mozgott, hogy elérje az asszony megnyílását. Leigh Anne-nek elakadt a lélegzete. A lábait azonban nem lazította meg. A férfit majd szétvetette a vágy, és dühös lett, amiért az asszony késlelteti, ezért a nyakába harapott. Az asszony összerándult, a harapás vészesen igazi volt. – Nyílj meg! – mondta durván a férfi, s keményebben nyomta oda az altestét. Kezével megkereste az asszony szemérmét. Ujjával megérintette a csiklóját, és simogatni kezdte. – Rick – próbált az asszony tiltakozni. Kezét rárakta a vénuszdombra, és tenyerével körözni kezdett, miközben orrával az asszony nyakát simogatta. Lélegzése felgyorsult, hallotta saját magát, ahogy levegőért kapkod. Érezte, hogy eluralkodik

rajta az őrület, a vágy, a bujaság. Az asszony szétnyitotta a combjait, majd hátranyúlva megérintette a férfi száját. Bragg beszívta az ujja hegyét. És hátulról, az asszony combjai között mozogva merev férfiasságával dörzsölni kezdte nőisége szimbólumát. Az asszony felnyögött, megadta magát a behatolónak. És a bátorítás félreismerhetetlen jeleként a lábfejével magához húzta a férfi lábát. A férfi az asszony fülébe nevetett, és győzelem hullámzott át rajta, amikor megérezte az asszony nedvességét a tenyerében. – Gyerünk, add oda magad! – mondta szinte parancsolva. A nyelvével az asszony fülét simogatta. – Siess! – lihegte az asszony. Keményen, mélyen behatolt, teljesen bemártotta magát az ölébe. Az asszony felkiáltott.

Tizedik fejezet 1902. március 29., szombat, délelőtt 9 óra

Bridget O'Neil azt kívánta, bárcsak soha ne jöttek volna Amerikába. Félt, remegett, miközben az utcán mellette elrobogó kocsikat, s a járdán nyüzsgő gyalogosokat figyelte. Hallotta a magasan a levegőben közlekedő fura járművek hangját, és, nem úgy, mint Clare megyében, itt a levegő sűrű, büdös és szürke volt. Hiányzott az otthona, édes istenem, mennyire hiányzott! – Bridget O'Neil! Fogd azt az edényekkel teli zsákot, lányom, bámészkodással nem jutunk be a lakásba! Anyja zsörtölődő hangjára Bridget magához tért, és a kocsihoz futott, ami az új otthonukat jelentő épület előtt állt. Szerencsére a rakparton nagy forgalom volt aznap reggel, és Mama felfogadott egy fuvarost, hogy idehozza a holmijukat a hajóról, amely áthozta őket a hatalmas Atlanti-óceánon ebbe a különös, ijesztő, új világba. Bridget megveregette a kocsit húzó szamarat, s hálás volt, hogy legalább egy ismerős dolog akadt errefelé is. Istenem, az épület, amelyben találtak egy csöppnyi lakást, olyan hatalmas, mint Lord

Randolph kastélyai. Az angol gróf volt édesanyjának eddigi munkaadója. De valami szörnyű történt a nagy házban, és Mama nem hajlandó róla beszélni. Ő és Papa veszekedtek, amíg Mama sírni nem kezdett, és a Papa elviharzott, és csak a hajnali órákban ment haza. Aztán a jóképű fiatal gróf ajándékot hozott Mamának, a leggyönyörűbb üvegfigurát, amit Bridget valaha is látott: egy csodaszép őzikét. Amikor a Papa hazatért, Mama elrejtette. Szörnyű veszekedés következett, Mama megint sírt, és Papa összetörte az őzet, miközben azt kiabálta, hogy meg fogja ölni a jóképű grófot. Amikor Lord Randolph következő alkalommal megint eljött, Bridget ment az ajtóhoz, és azt mondta neki, hogy Mama beteg. Most Papa börtönben ül, azzal a szörnyű váddal, hogy meg akarta ölni az angol urat, és Mama és Papa nem beszélnek egymással. Papa még csak nem is próbálta megkérni a Mamát, hogy ne hagyják el az országot. Sőt, azt mondta neki, hogy csak menjen, ha annyira gyűlöli őt. És Mama az egész utazás alatt egy újságból kivágott képet nézegetett, amelyen a grófról készült ceruzarajz volt látható. Annyira hasonlított az eredetire, mintha egyenesen a Mamára mosolygott volna. Minden a gróf hibája. Bridget gyűlölte ezért; utálta az angolt és ezt az új földet is. – Bridget! Be kell rendezkednünk, és te még mindig csak bámészkodsz – kiáltotta az édesanyja, s megállt a lány mellett, kezében az összes értékeit tartalmazó kis dobozzal. Mindenki azt mondta, hogy a Mama gyönyörű asszony, és Bridget is úgy gondolta. Sötét vörösesbarna haja vadul tekergőzött, amikor leengedte, szép zöld szemeit hosszú fekete szempillák keretezték. Még csak huszonhat éves volt, és mindig arra figyelmeztette Bridgetet, hogy legyen jó kislány, különben tizenöt éves korában neki is gyereke születik. Bridget tudta, hogy az anyja mindezt komolyan mondja, de még csak tizenegy éves volt, bár sokkal idősebnek nézett ki. Egyelőre még nem kellett a fiúk miatt aggódnia. De mindig komolyan bólintott, és megesküdött, hogy rendesen viselkedik. Mama szeret aggódni. Állandóan idegeskedett mindenen, és Bridget tudta, hogy még mindig a jóképű gróf és nem a Papa miatt aggódik.

– Bocsánat – mondta halkan Bridget, és hosszú vörös hajfonatát hátracsapva, felkapta a nehéz zsákot. Amikor kiegyenesedett, egy férfi állt meg előtte, és rákacsintott. A kislány pislogva nézte. Tekintete egy középkorú férfi halványkék szemével találkozott. A férfi úgy öltözködött, ahogy Lord Randolph, ami azt jelentette, hogy gazdag és birtokai vannak. Bár alacsony volt és nagyon sovány, és a bőre akár egy kisbabáé, pillantásától Bridget mégis zavarba jött és elpirult, majd megfordult és elsietett. Mama az épület ajtajában állt, ahol a lakásuk volt, és látta a jelenetet. Megragadta Bridget vállát, közben az utcát nézte mereven. Bridget megfordult, és látta, hogy a gazdag úr beszáll egy elegáns hintóba. – Ne állj szóba senkivel, hallod? – mondta Mama. – Különösen ne idegen férfiakkal! – Nem mondott semmit – védekezett Bridget. – Még csak nem is köszönt. – Te túlságosan csinos vagy, és tizenötnek nézel ki, nem tizenegynek. Engem is ez sodort bajba, és ettől szeretnélek téged megvédeni. Bridget felnézett gyönyörű édesanyjára, és látta, hogy menynyire aggódik. – Nem kerülök bajba, Mama. Megígérem. Gwen O'Neil lehajolt és megölelte a lányát, nem számított, hogy a kezében szorongatott kis doboz mindkettőjüket nyomja. – Mégis te vagy a legjobb dolog, ami valaha is történt velem. – Kiegyenesedett, és elmosolyodott. – És most menjünk fel, pakoljunk ki, aztán nézzünk valami ennivaló után.

Hányan vannak? – kérdezte Francesca. Joel csüggedten válaszolt. – Negyvenegyen, Miz Cahill. Negyvenegyen vannak a listámon, akik azt állítják, hogy tudják, mi történt Emily O'Hare-rel. Francesca és Joel az utcán álltak Schmitt vegyesboltja előtt, ahova a lány első útja vezetett. Kivette a listát Joel kezéből. Mindegyik férfit és nőt megkérte, hogy írják oda a nevüket, és mivel azok közül, akik a

felhívásra megjelentek, sokan írástudatlanok voltak, így az aláírások zöme krikszkrakszokból és ikszekből állt. – Ó, te jó ég! – mondta. – Caldernek igaza lett. Minden becstelen tetű, aki könnyen akar pénzt keresni, idejött, hogy jutalmat kapjon. De lehetséges azért, Joel, hogy az informátorok egyike talán valóban látott is valamit. – Nem tudtam, hogy mit csináljak, így azt mondtam, hogy maga holnap délben itt lesz a sarkon, és jöjjenek vissza akkor. Francesca elégedett volt. – Ez kitűnő ötlet! Hozok egy kis asztalt és egy széket, s mindenkit meghallgatok a helyszínen! Joel ragyogott. – Jó ötlet, igaz? A lány megveregette a vállát, majd meglátta, hogy a fiú tekintete az ö háta mögé réved. A fiú arca vörös lett, így Francesca megfordult, és észrevett egy magas, feltűnő, vörösesbarna hajú nőt kis papírdobozzal a hóna alatt az előtt az épület előtt, ahol Kennedyék is laktak. – Mi az? – kérdezte, majd látta, hogy egy hasonlóan gyönyörű kislány áll a nő mellett. Nyilvánvaló volt, hogy a lánya. Joel megvonta a vállát, arcán halvány pír terjedt szét. – Új lakók. A fölöttünk lévő lakást vették ki. Szerintem most érkeztek Írországból. Francesca gyanakvón a fiúra nézett. – A kislány nagyon csinos. Joel ismét vállat vont, most már céklavörös arccal. – Igen? Nem is vettem észre. Ezek mind egyformák. Francesca elrejtette a mosolyát. – Van egy munkám a számodra, mialatt újra beszélek Mr. Schmitttel. Meg vagyok győződve, hogy tud valamit, amit nem mond el nekünk. Próbáld kiszimatolni, tudja-e valaki, hol laknak Wirklerék vagy Cooperék! Beszélnünk kell Rachael Wirkler és Bonnie Cooper szüleivel, s mivel az iskolai feljegyzések eltűntek, nem tudjuk, hogy merre laknak. – Oké, mindent megteszek, hogy megtudjam – mondta Joel, s megfordult, kezeit a gyapjúkabát zsebébe mélyesztette.

Francesca újra meglapogatta a hátát, majd benyitott a vegyesbolt ajtaján. A csengő csilingelni kezdett. Schmitt a pultnál állt, és a pénztárgépbe ütötte be egy idősebb asszony és a kísérője vásárlását. Az utóbbi körülbelül egyidős lehetett Francescával. A boltos lánya az üzlet másik sarkában árukat rakott ki a polcokra. Beth Francesca felé pillantott, és elvörösödve fellépett egy zsámolyra. Majd gyorsan visszafordult a munkájához. Francesca azonnal felismerte a gyanús viselkedést. Közelebb ment a pulthoz, de Schmitt még mindig nem nézett fel. Végül megszólalt: – Két dollár és huszonhárom cent, Mrs. Polaski. – Ekkor meglátta Francescát. Elégedetlenség ült ki az arcára. De Francesca meghallotta a nevet, és előresietett, amíg a fiatalabbik nő kiszámolta a pénzt Schmittnek. – Mrs. Polaski? Az idősebb hölgy megfordult, erősen rátámaszkodott a botjára. – Igen? Ismerem önt? – Szemüvege vastag lencséjén át hunyorogva nézte Francescát. – Francesca Cahill vagyok, nyomozó – mutatkozott be, és átnyújtotta a hölgynek a névjegykártyáját. Előző éjjel, amikor hazatért Harttól, megtalálta a táskáját azon a helyen, ahol megtámadták. Nem nyúlt hozzá senki. A kis pisztolya most meg volt töltve, arra az esetre, ha a támadója újra le akarna csapni. – Nyomozó? – képedt el a hölgy. – Mióta nyomoznak belvárosi hölgyek a külvárosban? Francesca mereven mosolygott. – Azt szeretném kérdezni, tudna-e nekem segíteni egy ügyben. Az idős hölgy felragyogott. – A segítségemet kéri? Örömmel! Francesca Schmittre pillantott. A férfi dühösnek tűnt. Hátat fordítva neki azt mondta: – Beth, kérlek, nézd meg kint a szállítmányt, ami most érkezett! Francesca fejében megszólalt a riasztócsengő. Egész tisztán emlékezett arra, hogy amikor utoljára a boltban járt, a férfi akkor is kiküldte az izgatott kislányt.

– Mr. Schmitt azt mondta, hogy ön minden hétfő délután eljön a boltba. Mrs. Polaski bólintott. – És minden pénteken. – Ismerte Emily O'Hare-t? Helyes, világos bőrű és feltűnően sötét hajú, tizenhárom éves kislány. – Emily O'Hare. Hát persze hogy ismerem őt, mindig itt látom a környéken. Aranyos kislány. Aranyos az édesanyja is. Bár, az apját nem nagyon kedvelem, részeges, faragatlan fickó. Schmitt azonnal megfordult. – Ez egy üzlet, Miss Cahill, és nem egy pletykálkodásra szolgáló hely. A lány elveszítette a türelmét. – És maga mit rejteget, kedves Mr. Schmitt? Tudta, hogy az információ visszatartása a hatóságok elől büntetendő? A férfi meredten nézett. – Nem tartok vissza semmit. – Bement az üzlet hátsó részébe. – William dühös – jegyezte meg Mrs. Polaski. – Igaz, Olga? A fiatalabb nő bólintott. – Olga Rubicoff vagyok, Mrs. Polaski menye – mondta mosolyogva. – Miért mérges William? És ön miért kérdezget engem a kis Emilyről? – érdeklődött Mrs. Polaski. – Emily múlt hétfőn eltűnt, amikor délután négy és fél öt között úton volt ide a boltba. Ezért érdeklődöm, hogy látta-e őt aznap, illetve pontosabban, látta-e, hogy mi történt vele? – Emily eltűnt? – kérdezte Olga ijedten. Mrs. Polaski is meg volt döbbenve. – Ez szörnyű! Hogy tűnhet el egy gyerek? – Nem tudom. Azt reméltem, hogy ön meg tudja nekem mondani. – Már nem láttuk őt egy ideje – mondta Mrs. Polaski. – Ugye, Olga? – Az anyósommal voltam hétfőn. Általában segítek neki bevásárolni. Nem láttuk Emilyt, Miss Cahill. Sajnálom – mondta. – Nos, azért köszönöm – mondta Francesca csalódottan. Amikor a hölgyek összeszedték a bevásárlószatyrukat, Francesca merészen kireteszelte a pult mögé vezető ajtót, és belépett. Egy függöny választotta el a boltot a hátsó résztől, amögé ment.

Abban a pillanatban meglátta Schmittet és a lányát összeölelkezve, és Beth sírt. A helyiség kicsi volt, zsúfolásig tele dobozokkal és zsákokkal. Schmitt meglátta Francescát, és megdermedt. – Vevőknek tilos ide belépni! Francesca is megkeményítette magát. – Beth, büntetendő cselekedet az információ visszatartása a rendőrség elől, és ez egy hivatalos rendőri nyomozás. Ha tudsz valamit, gyere ide! – mondta Francesca komolyan. – Kifelé! – Schmitt elindult Francesca felé, s annyira dühös volt, hogy képes lett volna megütni a lányt. Francesca a kezébe kapta a pisztolyát, még mielőtt ideje lett volna végiggondolni, mit tesz. Hunyorogva nézte a kis fegyvert, de Schmittet sikerült megállítania. – Ma nagyon ideges vagyok – mondta, és Schmitt tágra nyílt, rászegeződő szemébe nézett, miközben a fegyvert a férfira irányította. – Mert tegnap este valaki megtámadott egy késsel. A torkomnak szegezte. Felszólított, hogy felejtsem el ezt a nyomozást. Itt valami bűntény zajlik. És ki fogom találni, hogy mi az. Beth? Ha megtudjuk, hogy valamilyen információt rejtegetsz előlünk, vádat emelünk. És a vád az igazságszolgáltatás akadályoztatása lesz, amely börtönbüntetést von maga után. Börtönbe kerülsz – mondta Francesca. Persze, ez csak fenyegetés volt, nem állt szándékában lecsukatni a lányt. De működött, mert Beth elfehéredett, és felkiáltott: – Láttam, hogy két ember elkapja őt, itt a bolt előtt. Olyan gengszter külsejük volt, az egyik alacsony és kövér, a másik nagydarab és kopasz. Emily próbált kiszabadulni, de esélye sem volt. Zsákot húztak a fejére, és belökték egy kocsi hátuljába, majd eltűntek. – És miért nem mondtad ezt el a rendőrségen?! – kiáltotta Francesca. Beth átkarolta magát. – Mert látták, hogy nézem őket, és mielőtt elmentek, a kövér elkapta a karomat és majdnem eltörte. Azt mondta, ha bárkinek elmondom, hogy mi történt, akkor én leszek a következő! Schmitt kétségbeesett hangot hallatott, és leereszkedett egy dobozra, a teste meggörnyedt, a vállai leestek. Francesca eltette a fegyvert, majd odament Bethhez, és átkarolta.

– Helyesen cselekedtél, hogy elmondtad nekem, amit láttál. A rendőrség meg fog védelmezni – tette hozzá. Beth könnyek között bólintott. – A francokat fogják! – ordított fel Schmitt. – Én foglak megvédeni – mondta határozottan Francesca. – De először el kell mennünk a főkapitányságra. – A főkapitányságra? – kérdezte Beth remegve. – A rendőrségre. Van egy fényképeket és rajzokat tartalmazó albumuk az ismert bűnözőkről és gyanús alakokról, Beth. Talán azonosítani tudod azt a két férfit, akik elrabolták Emilyt. Beth a köténye szélével megtörölte a szemét. – Segíteni akarok. Mindig is akartam. De apa nem engedte. – Ijedtnek tűnt. – Nem akartam, hogy bajod essék – mondta Schmitt, és feltápászkodott a dobozról. – Te vagy az egyetlen gyermekem – tette hozzá szenvedélyesen. Francesca tudta, hogy egy szemtanú milyen fontos. Meghozta a döntését. – Beth nálam maradhat addig, amíg az ügyet fel nem göngyölítjük – mondta. – Ott biztonságban lesz, Mr. Schmitt. A férfi pislogott. – A maga otthonában? Beth is pislogott. – Az ön otthonába megyek? – Igen. Bőviben vagyunk vendégszobáknak. Először elmegyünk a rendőrkapitányságra, utána visszajöhetsz, hogy összeszedj néhány dolgot. – Mindkettejükre rámosolygott. – A belvárosban biztonságban lesz, Mr. Schmitt. A férfi teljesen zavarodottnak tűnt. – Miért teszi ezt? Mit számít magának a lányom vagy Emily? – kérdezte döbbenten. – Igenis számít. Én törődöm velük – mondta Francesca határozottan. Megfogta Beth könyökét, és kivezette a hátsó helyiségből, majd a boltból. – Ne hibáztassa az apámat! – kérte Beth. – Fél, és próbál engem is megvédeni.

– Ezt megértem – válaszolta Francesca. – Csak éppen rossz módszert választott. – Hirtelen elhallgatott, amikor egy pej színű lovon közeledő rendőr tűnt fel az utcán. Egy lovastiszt ezen a környéken szokatlan látvány volt. A férfi váratlanul elindult feléjük. Francesca gyorsan átlátta, hogy valószínűleg őt keresi. Bragg akar vele beszélni? Még nem mondta el neki az este történteket, ezért lehetséges, hogy újabb fejlemény történt az ügyben. Amint a lovas rendőr Francesca felé trappolt, a lány ismerős alakot pillantott meg a szemközti járdán, Eliza Smitht, Deborah Smith édesanyját, Tom Smith özvegyét. – Miss Cahill – szólította meg a tiszt. Amikor a férfi leszállt a lóról, Francesca ismerősnek találta. – Igen? – Várják önt a főkapitányságon. Azt a parancsot kaptam, hogy találjam meg, és azonnal irányítsam oda – mondta a férfi. A kíváncsiság már felébredt a lányban. Imádkozott, hogy jó irányba vezesse. – Éppen oda tartottunk – mondta. – Kocsival vagyok, majd azzal megyünk. – Aznap a könnyű családi négykerekűvel jött, és a kocsis, Jennings, türelmesen várt rá. – Rendben van, kisasszony – mondta a tiszt, és udvariasan szalutált, mielőtt a lovához fordult, és elügetett. Francesca Bethre mosolygott, és azt mondta: – Beszélnem kell Eliza Smithszel. Várj itt! Ne mozdulj! Beth bólintott, és Francesca a stráfkocsik és szekerek között cikázva átvágott a sugárúton. – Mrs. Smith! Mrs. Smith! Eliza már korábban meglátta, és megállt. Sápadt, beesett arccal a sarkon várta Francescát. – Van valami újság? – kérdezte suttogva az asszony. A szeme és az orra vörös volt a sírástól. A meggyilkolt férje miatt sírt vajon? Francesca megfogta a kezét. – Meg fogom találni Deborah-t. Van egy szemtanú, aki látta, amikor elrabolták. Meg fogjuk találni azokat a gazembereket, akik ezt tették. Eliza bólintott, de nem tudott megszólalni, közel állt ahhoz, hogy elsírja magát.

– Sajnálom, ami a férjével történt – tette hozzá Francesca. – Én nem! – kiáltotta Eliza. Majd a szája elé kapta a kezét. – Isten bocsássa meg nekem, de nem siratom, Miss Cahill! Egyáltalán nem. – Megértem – suttogta Francesca. – Van sejtése arról, hogy miért gyilkolták meg? Gyanítja, hogy ki ölte meg? Az asszony megnedvesítette az ajkát. – Hazudott Deborah-val kapcsolatban. Tudtam, hogy elejétől fogva hazugság volt az egész, tudtam, hogy soha nem küldené Charlotte-hoz. Gyűlölte Charlotte-ot! Francesca megsimogatta a kezét. – Tudja, hogy ki ölte meg? Eliza a fejét rázta. Francesca felsóhajtott, s újabb kérdést tett fel: – Ismeri Wirkleréket? Vagy Cooperékat? Eliza elbizonytalanodott. – John Cooper családjára gondol? – Igen! – csillant fel Francesca szeme. – John együtt szokott inni Tommal. Barátok voltak. Nem ismertem őket jól. Ha jól emlékszem, volt egy aranyos kislányuk, valamivel fiatalabb, mint Deborah. Francesca kezdte gyanítani, hogy itt valami kapcsolat van. – Hol laknak? – A sarkon túl. De egy ideje nem láttam őket. – Majd hozzátette: – Lehet, hogy elköltöztek. – Melyik épületben laknak? – kérdezte Francesca izgatottan. – A barnában, amelyiknek kék spalettái vannak – válaszolta Eliza. – Miért? Miért érdeklődik Cooperékről? – Mert az ő lányuk is eltűnt.

Aznap

reggel a körletben nagy volt a nyüzsgés. Abban a pillanatban, amikor Bethszel beléptek, Francesca egy csapat civilt látott a recepciós pultnál gyülekezni a zaklatott, vörös képű O'Maley őrmester előtt. A zárka is tele volt vagy fél tucat züllött alakkal, ketten összekucorodva aludtak a padlón. A szokásosnál nagyobb zaj fogadta, és nem csak a pultnál panaszt tevő néhány úriember kórusától volt

hangos a terem. A telegráf egyfolytában kattogott, és számos telefon is csengett. Francesca látta, hogy Shea kapitány is nagyon elfoglalt. A recepciós pult mögött ült egy íróasztalnál két tiszttel és egy nyomozóval, és valami papírmunkával foglalkoztak. Úgy döntött, hogy nem törődik a formalitásokkal. Végül is Bragg küldött érte. – Felviszlek az emeleti konferenciaterembe – mondta Beth-nek, aki tágra nyílt szemmel most már egyfolytában remegett. – Ott ráérősen végignézheted a gonosztevők albumát. Beth nem szólalt meg, csak bólintott. Már éppen fel akartak sietni a lépcsőn, amikor Francesca meglátott egy ismerős alakot, aki kivált a recepciós pult körül gyülekező urak csoportjából. Vékony, jól öltözött, sötét hajú, bajszos, harmincas férfi volt. A lány megállt. A férfi mosolyogva közeledett felé. – Kurland! – szólt a lány. – Épp magát kerestem! – Kissé tartózkodó volt, mert nem kedvelte az újságírót. – Valóban? És hogy van, Miss Cahill? – A férfi pillantása a magasított nyakú blúz gallérjára esett, mintha tudná, hogy az előző este kést szegeztek a nyakának. De ez lehetetlen. Francesca az ujjával megérintette a gallért. – Jól vagyok. Egy új ügyön dolgozom. – És alig várja, hogy kifejtse a borsót a hüvelyből? – nézett rá a férfi nevető szemekkel. – Még annál is jobban, Kurland. Most az egyszer úgy gondolom, hogy segíthetnénk egymásnak. Kurland Bethre nézett. – Igazán? – Ez az ügy főcímnek való – mondta a lány mosolyogva. A férfi felvonta a szemöldökét, de nem úgy nézett ki, mintha érdekelné. – Folytassa! Francesca érezte, hogy nő benne a feszültség. – Eltűnt négy gyerek, Kurland. Mindannyian csinos kislányok tizenkét és tizennégy év között. Attól tartunk, hogy fehér rabszolgaként… szóval attól félünk, hogy prostitúcióra kényszerítik őket.

– Többes számban? – Bragg és én – mondta a lány türelmetlenül. A férfi újra felvonta a szemöldökét. – Valójában azt hittem, hogy a többes szám magára és Calder Hartra vonatkozik, miután eljegyezték egymást. Ó, most jut eszembe, gratulálok! A lány megkeményítette magát. – Köszönöm. – Milyen különös, hogy nem is olyan régen még gyakori látogatója volt a rendőrfőnök házának. Ó, de majd elfelejtettem, a felesége akkoriban nem lakott ott, ugye? Francesca dühös lett. – Kurland, Bragg-gel barátok vagyunk. És mindig is barátok maradunk, és azt is tudja, hogy együtt dolgozunk! Én most jó témát ajánlok önnek. Érdekli vagy sem? – Minden érdekel, ami magával történik, Miss Cahill, mert maga egy szokatlan jelenség – mosolygott a férfi. – Az eltűnt gyermekek Bonnie Cooper, Rachael Wirkler, Deborah Smith és Emily O'Hare. Az első három lány a Tizennegyedik utcában, a Második és Harmadik sugárút között lévő iskolába járt. Emily a Moe Levy cégnél dolgozott az édesanyjával. Ő tűnt el legutoljára, a múlt hétfőn. Még beszélnem kell Wirklerékkel és Cooperékkal. Valamilyen furcsa okból az iskola igazgatója nem fordult azonnal a rendőrséghez. A lányokra vonatkozó minden iskolai irat eltűnt. Ó, és majdnem elfelejtettem: Deborah Smith apját, Tom Smitht tegnap megölték. Ellenséges pillantást vetett a férfira. – Menjünk, Beth! – Miss Cahill, köszönöm a témát. Ó, egy pillanatra, és mikor lesz az esküvő? Francesca azonban megfogta Beth kezét, és máris felsiettek a lépcsőn. Ez az újságíró rendkívül dühítette. És Kurland tudja az igazat. Tudja, hogy Bragg-gel közel kerültek egymáshoz, mielőtt a felesége visszajött a városba. Amit azonban nem tudott, hogy ez a kapcsolat soha nem jutott el az ágyig. Francescára szinte rosszullét jött. Úgy érezte, mintha valahol időzített bomba ketyegne, és Kurland gyújtja majd be a zsinórt.

Francesca kényszerítette magát, hogy megnyugodjon, bevitte Betht a konferenciaterembe, és megkérte, hogy ott várjon rá. Az ajtót becsukva maga mögött, Bragg homályos üvegű ajtaja felé fordult. Kiegyenesítette a hátát, és nagy levegőt vett. Kurland értett hozzá, hogy mindenki másnál jobban összezavarja. De aztán rájött, hogy a férfi épp ezt élvezi. Bekopogott. – Szabad! Francesca belépett Bragg irodájába, és meglátta a férfit az íróasztalánál ülni, arcát könyöklő karjára hajtotta. Komornak, boldogtalannak tűnt, s láthatólag teljesen elveszett a gondolataiban. – Rick? A férfi felnézett. Amikor gyorsan felállt, az arckifejezése megváltozott. – De jó! Örülök, hogy itt van! – Sietve a lányhoz ment, és lesegítette a kabátját. – Jól van, Francesca? A lány hunyorogva nézett a szemébe. – Tudja? – Calder elmondta. A fenébe, hogy épp tőle kellett megtudnom, Francesca. – A tekintete elsötétült. A lány megértette. Korábban még egyenesen Bragghez futott volna, ha úgy megtámadják, mint tegnap este. – Jól vagyok. De csak Tom Smith gyilkosa lehetett. Kést szegezett a torkomnak, és azt követelte, hogy felejtsem el a lányokat, Bragg. A férfi megemelte a lány állát, kigombolta a gallér két legfelső gombját, és meglátta a vékony sötétvörös vonalat a nyakán. – Smith meghalt. Azt akarom, hogy hagyjon fel a nyomozással. – Soha! – kiáltotta a lány hátrálva. A férfi keze lehanyatlott. – Hogy képes még csak felvetni is ilyesmit? Megvannak az eszközeim, hogy megvédjem magamat. Nálam van a pisztolyom is megtöltve – tiltakozott Francesca. A férfi összefonta maga előtt a karját. Különös, kifejezetten bosszús tekintettel nézett rá. – Nem akarom eltemetni magát emiatt az ügy miatt. – Nem kell eltemetnie – vetette oda a lány. – És Hart megengedi, hogy folytassa?

– Ő nem enged meg és nem tilt meg semmit – vágott vissza Francesca. – Akkor maga nem ismeri azt, akihez férjhez akar menni – mondta a férfi halkan, kellemetlen hangnemben. A lány megütközve nézett rá. – Pocsék kedve van ma. De ne rajtam töltse ki! – Miért ne? Azért van rossz kedvem, mert magát múlt éjjel megfenyegették, maga pedig Harthoz ment, és nem hozzám, hogy segítsek. – Igen. Tegnap este Harttal voltam. Pont úgy, ahogy maga Leigh Anne-nel. A férfi elvörösödött, de a lány nem értette, miért. – Azt hittem, azért küld értem, mert van egy új nyom. – Nincs. – Nincs? Nos, új fejlemény történt. Sőt, a tanú itt is van velem. Schmitt lánya szemtanúja volt Emily elrablásának, Bragg, és azt akarom, hogy végignézze a fényképalbumot. Azt is tudni szeretném, hogy John Cooper szerepel-e benne. – Beth Schmitt látta a rablást? – kérdezte Bragg, s gondolatai elterelődtek az előző témáról. Francesca bólintott. – Két férfi volt. Egyik alacsony és kövér, a másik nagydarab és kopasz. Az alacsony megfenyegette, ha bárkinek is szól egy szót, visszajön érte is. – Francesca maga elé meredt. – Calder szerint ez gyerekprostitúció. A férfi grimaszt vágott. – Ez Calderra vall. – Én is azt hiszem, hogy igaza van. A férfi meglepődött. – Szóval egyformán gondolkodnak? A lány elveszítette az önuralmát. – Aligha! De megegyezik a véleményünk, és ha igazunk van, akkor ez egy rettenetes bűnügy. A férfi megérintette. – Nyugodjon meg! A kiabálás nem old meg egy bűntényt sem, és mást sem.

A lány elhúzódott. – És mi a maga véleménye valójában? – A szíve vadul dobogott. – Történetesen megegyezik az önökével – mondta közömbösen a férfi. – Csak önt akartam megkímélni attól az aggodalomtól, amit ez a feltevés most láthatóan kiváltott magából. – Azzal, hogy hazudott nekem? – kérdezte a lány hitetlenkedve és csalódottan. – Egy ilyen fontos nyomozásban félrevezetett? – Csak próbáltam megvédeni magát – válaszolta élesen a férfi. – A feleségére kellene inkább vigyáznia! – csúszott ki a lány száján. A férfi összeroskadt, mintha megütötte volna. – Sajnálom – suttogta a lány, s ő maga is megrettent, hogy ilyen sértő megjegyzést tett. – Akkor adjuk oda az albumot, hogy Beth Schmitt végignézhesse a fényképeket és a rajzokat – váltott témát a férfi. Francesca nézte, amint az ajtóhoz megy. A saját viselkedése iránti megvetése lebénította. Hogy is juthattak el idáig? Bragg visszafordult. – Hart fog győzni, tudja maga nagyon jól. Mert pontosan ezt akarja: szétugrasztani minket minden tekintetben, még a barátságban is. A tekintetük egymásba kapaszkodott. – Ebben téved. A férfi bosszúsan felhorkant. Francescát mindazonáltal elfogta a félelem. Attól, hogy Bragg-nek igaza van. Egy órával később Beth végzett, de nem sikerült azonosítania a gazembereket, akik elrabolták Emilyt, s Francesca arra a következtetésre jutott, hogy mindkét férfi csak végrehajtó volt, semmi más. Ők csak a fizikai erőt képviselik, az agy a háttérben irányítja a gyermekprostitúciós hálózatot. Viszont az albumban rátaláltak John Cooperre. Volt már büntetve. Egész pontosan két évet kapott. Miért is? Fura történetet adott elő egy talált gyermekről. Az elkeseredett szülők több ezer dollárt fizettek neki azért, hogy visszajuttatta hozzájuk csecsemőkorában elveszett gyermeküket. Ha Connie-t valaki véletlenül nem ismeri fel az utcán, a csalás soha nem derül ki.

Kilenc évvel ezelőtt ez a férfi eladta a saját lányát, erre itt volt a bizonyíték. – Újra megtette – suttogta Francesca. Bragg az elmúlt egy órában kerülte a tekintetét. Most találkozott a pillantásuk. – Nagy élvezettel fogom kihallgatni ezt az embert – mondta a férfi.

Francesca

ideges volt, amikor belépett a Fifth Avenue Hotel főbejáratán. A gondolatai John Cooperen jártak. Szívesen elnapolta volna a találkozóját Grace Bragg-gel. De már negyed kettő volt, túl késő üzenetet küldeni, hogy halasszák el a közös ebédet. Belépett az elegáns előtérbe. Lába alatt csillogott a tölgyfa padló, fával borított oszlopok nyúltak fel a boltozatos mennyezetig, amelyről hatalmas kristálycsillár függött. Az előcsarnok zsongott a csoportokban álló, üzleti ügyeiket intéző férfiak halk beszélgetésétől. A sötét öltönyös alkalmazottak az újonnan érkezett vendégeket regisztrálták. Francesca azonnal megpillantotta Grace-t, mivel ő volt az egyetlen hölgy az előcsarnokban. A társalgórészben ült egy kanapén két kifogástalan úriember társaságában. Francesca nagy levegőt vett bátorításul, és elindult az asszony felé, aki tulajdonképpen az anyósa lesz. Grace meglátta és felállt. Francesca elmosolyodott, mert Grace ugyanolyan egyszerű szabású, komolyszürke kosztümöt viselt, mint amilyen az ő tengerészkék öltözéke volt. A szürke szín csodálatosan kiemelte az asszony világos bőrét és ragyogó vörös haját, amit szorosan hátrátűzött, és a kosztümhöz illő, fekete paszománnyal szegélyezett szürke kalap alá rejtett. A szemüvege láncon lógott a nyakában. – Helló! – köszönt Francesca, amikor megölelték egymást. – Elnézést kérek a késésemért. – Megértem. A nyomozás tartotta fel? Francesca felragyogott: – Ma számos nyomra bukkantunk, és ez kimondottan reménykeltő – mondta lelkesen. – Nagyszerű – nyugtázta Grace, komolyan gondolva a szavait. – Jó napot, Mrs. Bragg!

Francesca megfordult. Sovány, jól öltözött férfi üdvözölte az asszonyt, aki körülbelül egykorú volt vele. Feltűnően elegáns öltözéket viselt, a bőre nagyon világos, a szeme halványkék volt. Grace elbizonytalanodott, és Francesca azt hitte, hogy az asszony megpróbálja az emlékezetébe idézni a férfi nevét. – Mr. Murphy – mosolyodott el Grace mereven, és Francesca rájött a tévedésére, mert az asszony jól ismerte a férfit, viszont láthatóan nem kedvelte. – Igen, Tim Murphy vagyok. Washingtonban találkoztunk egy eseményen, azt hiszem. – Rámosolygott. – Hallottam, hogy a férjével visszatértek ide, és üdvözölni szerettem volna. Grace hűvösen mosolygott. – Milyen kedves öntől! Bemutathatom Miss Cahillt? Murphy Francesca felé fordult, és halvány szemét mosolyogva a lányra emelte. – Rokonságban áll Andrew Cahill-lel? A lány udvariasan mosolygott. – Ő az apám – válaszolta. – Nos, akkor örülök, hogy megismertem önt – mondta, s udvariasan kezet fogott a lánnyal. – Ebédelni jöttek? – kérdezte, és rászegezte a tekintetét. – Igen. – Jó étvágyat! Tomas nagyszerű konyhafőnök. – Elnézést kért, és elment. Francesca Grace-re pillantott, és magában elkönyvelte, az asszony arcán megvetés látható. – Ki volt ez? – Tammany egyik patkánya – felelte az asszony nyugalommal. – Croker nagyon jó barátja. Azt hiszem, tagja volt Van Wyck testületének. Mehetünk? Van Wycknek volt a legkorruptabb testülete a város történelmében, és az előző főpolgármester, Strong reformtörekvéseinek ellenzékeként tartották számon. Szerencsére Julia nem állt rokonságban a Van Wyckek ezen ágával. Francesca jelen volt Seth Low főpolgármesteri beiktatásán, és a férfi pozícióba jutásával a város reménykeltő változások elé nézett. Van Wyck a ceremónián már nem mert részt

venni, annyira népszerűtlen volt, és sokan nem kedvelték. Miután átadta a város kulcsait, egyetlen szó nélkül eloldalgott. Szerencsésen megszabadultak tőle. Elegáns étterembe vezették őket, amely tele volt úriemberekkel, csak ők ketten voltak hölgyek. Grace cseppet sem törődött ezzel, és mialatt az asztalukhoz vezették őket, fogadta a sok üdvözlést. Amikor leültek, megkérdezte Francescát, kér-e egy pohár bort az ebédhez. – Nem, köszönöm – válaszolta a lány. – Ma délután még túl sok tennivalóm van. Grace megkérte a főpincért, hozzon nekik teát, majd amikor távozott, Francescára mosolygott. – Nagyon örülök, hogy időt szakított erre az ebédre. Francesca komor mosollyal válaszolt. – Úgy érzem magam, mintha a vesztőhelyre vinnének. – Abban a pillanatban, amikor a szavak elhangzottak, azt kívánta, bárcsak ne lett volna olyan őszinte. – Ó, jaj! – Grace átnyúlt az asztal fölött, és megfogta a kezét. – Nagyon imponál nekem az intelligenciája és a határozottsága, Francesca. Nagyon kedvelem magát. Francescának sikerült mosolyt erőltetnie magára. Mert a ki nem mondott, de ott lebegett a levegőben. – Mennyire fontolta meg a Calderrel való jegyességet? – kérdezte az asszony. – Jobban, mint gondolná – válaszolta Francesca szomorkásan. Kissé eltöprengett. – Egy hónappal ezelőtt fogadtam el az ajánlatát, Grace. Az asszony meglepődött. – Egy hónappal ezelőtt? És utána ment el a városból. Mondja meg nekem, Francesca, miért fogadta el? Szerelmes belé? A lány feszült lett. – Nagyon kedvelem őt. – Ez aligha szerelem. – Nem. – Rickbe szerelmes? Francesca nem tudott megszólalni. Csak maga elé meredt. Szerelmes Braggbe? Hát nem ígérte neki oda örökre a szívét, bármi is történjen?

– Feltette már magának ezt a kérdést? Nem tartom tisztességes dolognak, hogy férjhez menjen Calderhez, ha a szíve másé. Francesca azt kívánta, bár ez a délután semmivé foszlana hirtelen. – Calder nem szerelmes belém, Grace. Még csak nem is hisz a szerelemben. De kedvel engem, ahogy én is őt, és feleségül kíván venni. Szerintem nagyon izgalmas frigy lesz. Érezte, ahogy elönti a pír. Művelt nő lévén ez volt a legjobb, amit ebben a helyzetben tehetett. – Calder bonyolult férfi – mondta Grace. – Beképzeltnek és magabiztosnak tűnik, de én rettenetesen érzékenynek tartom. Maga egész nyilvánvalóan elcsavarta a fejét, máskülönben nem akarná feleségül venni. Szerintem nagyon szerelmes magába. Csak éppen képtelen arra, hogy ezt bevallja, s talán soha nem is teszi meg. Francesca meglepetten nézett maga elé, egy pillanatra megszédült, majd összeszedte magát, mert biztos volt benne, hogy Grace téved. – Mit akar ezzel mondani? – Nagyon kedvelem magát – mondta Grace. – De nem szeretném, ha bármelyik fiam is szenvedne. Francesca megmerevedett, mert Grace nem lehetett volna ennél őszintébb. Az asszony nem akarja, hogy férjhez menjen Harthoz a Bragg iránti gyengéd érzései miatt. Grace mosolygott, de ez a mosoly határozott, és nem biztató volt. – Azt hiszem, maga sem tudja, mit is akar voltaképpen. Utoljára még azt hallottam, hogy nagyon szerelmes Rickbe. Francesca tudta, hogy az asszony választ vár, de nem tudta, mit mondjon. – Nincs senki más, akit jobban csodálnék – mondta végül rekedt hangon. – S szorítok neki a házasságáért. – Van más választása? – kérdezte Grace nyíltan. – Nincs – ismerte be Francesca elvörösödve. – De tényleg így érzem. Arra bátorítottam Ricket, hogy bocsásson meg a feleségének, és adjon neki egy újabb esélyt. Grace maga elé meredt. Majd megszólalt: – Az a tény, hogy maga és Rick erről társalognak, önmagáért beszél. Én is támogatom a házasságukat, Francesca. Francesca kínosan nyelt egyet.

Grace folytatta: – Amikor a fiammal megismerkedett, Leigh Anne éretlen fiatal nő volt, csillogó szemekkel és romantikus elképzelésekkel a fejében. És Rick is ugyanolyan ostoba és romantikus volt. Mindketten nagyon naivak voltak, amikor belementek ebbe a kapcsolatba. Nem ismerték egymást, mivel csak rövid ideig tartott az udvarlás. Leigh Anne robbanékony, kicsit önző és dühös lány volt, amikor négy évvel ezelőtt elhagyta a fiamat. Érett, és azt hiszem, teljesen más nő jött vissza. Megváltozott, és úgy tűnik, jó értelemben. Azt szeretném, ha igazi házasságban élnének, Francesca. De először is, valódi esélyre van szükségük. – Miért mondja ezt nekem? – kérdezte a lány csalódottan. De nagyon jól tudta, mi lesz Grace válasza. – Mert ha a maguk közötti kapcsolat megmarad, az egyáltalán nem tesz jót Rick házasságának. Francesca elvörösödött. Óvatosan azt kérdezte. – Akkor miért nem támogatja a Calderrel való frigyet? – Azért, mert ön nem szereti őt. Mert felkavar, ha azt látom, hogy a fiaim egymás ellen küzdenek – magáért. Ez nem tetszik nekem. Egyáltalán nem. Cseppet sem. Francesca rosszul érezte magát. – Tehát arra kér, hogy szakítsak Calderrel? – Soha nem tennék ilyet. Csak azt kérem, fontolja meg alaposan, hogy mit miért tesz. Az ön döntésén áll vagy bukik ez a házasság. Legyen benne biztos, hogy jó okkal dönt mellette. Nem csak azért, mert megbántódott és nem lehet az öné a férfi, akit valóban szeret. Francesca most igazán kétségbeesett. Rájött, hogy az elmúlt időszakban egészen fellelkesült a házasság gondolatára, és most sértve érezte magát, sőt, különös módon, mintha összezúzták volna. Az abroszt bámulta. Mit tegyen most? Képes lenne szakítani Harttal? Alig kapott levegőt. Szinte rosszul lett erre a gondolatra. De nem szereti őt, igaz? Az igazi szerelmet Rick Bragg iránt érzi, és amit Hart iránt érzett, az teljesen más, vad, fenyegető és veszélyes volt.

Egész egyszerűen nem tudta maga elé képzelni, hogy Harttal és közös gyermekeikkel egy fehér kerítéssel körülvett csinos házban élnek. Ugyanezt Rick Bragg-gel könnyedén el tudta képzelni. Harttal kapcsolatban egyetlen dolgot tudott maga elé idézni, azt, hogy a férfi ágyában van. És ez, édes istenem, aligha szerelem. Lehet, hogy Grace-nek igaza van. Lehet, hogy valóban szakítania kellene Harttal, mielőtt túl késő lenne. Lehet, hogy nem helyes összeházasodnia vele ilyen okokból. – Francesca? Remélem, nem bántottam meg az őszinteségemmel. Francesca erőt vett magán, és miután a nő szemébe nézett, valahogy sikerült mosolyt erőltetni az arcára. – Nagyra becsülöm az őszinteségét – mondta. – Önnek igaza van. Rossz okból hoztam döntést. – Mosolygott, de halálosan betegnek érezte magát. Grace visszamosolygott. – Tudom, hogy helyesen fog cselekedni. Francesca képtelen volt megszólalni. Ha helyesen cselekedne, akkor szakítania kellene Calder Harttal.

Gyönyörű tavaszi nap volt, de a szíve olyan nehéz volt, amitől az ég is szürkének tetszett, és nem búzavirágkéknek. Leigh Anne lassan sétált végig a Broadwayn, s annyira belemerült a gondolataiba, hogy még a napernyőjét is elfelejtette kinyitni. Világos bőrét hamar megégette a nap. Az elmúlt éjszaka forró képei árasztották el az elméjét. De a bizsergető vágy mellett megjelent a fájdalom és a kétségbeesés is. Tudta, hogy a férje azzal bünteti, hogy nem akar közös gyermeket. Bárcsak tudná gyűlölni! Amikor a hosszú különélésük után visszajött, nem tudta, mit fog érezni iránta. A harag már régen elhalványult, s csak valami különös vágyakozás maradt, valami furcsa nosztalgia lépett a helyébe. Az igaz szerelemről, gyermekekről, boldog otthonról és egy jóképű férjről szóló álmokat mintha egy másik asszony álmodta volna. Leigh Anne már nem az az elkényeztetett és önző gyermek volt, aki azon a sorsszerű napon kisétált a férje életéből.

Megállt egy gyönyörű kalapokkal és főkötőkkel teli kirakat előtt, de egyiket sem látta. Könnyek lepték el a szemét. Küzdött ellenük, de tudta, hogy hosszú még az előtte álló nap, és ez az egyetlen alkalom, hogy kisírja magát, ezért feladta a küzdelmet. Csendesen sírdogált. Meddig tudja még ezt elviselni? Bragg nappal tudomást sem vesz róla, éjszaka meg lerohanja? De még ha képes is lenne rá, hogy elhagyja a férjét, a kislányokat soha nem tudná. Többször is próbálkozott megpendíteni a témát, hogy adoptálják őket, de amikor szemtől szemben álltak, elhagyta a bátorsága, mert félt a férfi reakciójától. Bragg azzal vádolná, hogy a lányokat csak arra akarja használni, hogy őt megkaparintsa. A férfiból szinte vadállat lett, gondolta, és ez volt a bökkenő. A férje valaha szerette őt, most pedig gyűlöli, és úgy tűnt, az a régi érzés már soha többé nem jön vissza, bármilyen keményen is próbált jó feleség lenni. Megtörölte a szemét. Legalább ott voltak az éjszakák. Ez a kielégíthetetlen, vad érzékiség, amely aznap átoknak tűnt számára, mindig megmarad közöttük. Mit kellene tennie? Mit tud tenni? Azért jött vissza, mert Bartolla elmondta neki, hogy a férje beleszeretett egy másik nőbe. Amikor négy évvel ezelőtt elhagyta, biztosan tudta, hogy a férfi soha nem fogja más nőnek adni a szívét. Amikor megkapta a grófnő levelét, el se hitte Bartolla szavait. De amikor találkozott Rickkel és Francescával a vonaton, amikor először meglátta a lányt, mindent megértett és megrémült. A férje azért imádta azt a másik nőt, mert önzetlen, nemes és jó volt. Rick piedesztálra emelte, és Leigh Anne nem tudott versenyezni egy idollal. Nem is kívánt, méltóságán alulinak találta. Amellett viszont nagyra tartotta és tisztelte Francesca Cahillt. Sőt, ha a körülmények mások lennének, gyanította, akár barátnők is lehetnének. Leigh Anne letette a kezéből a napernyőt, amit még ki sem nyitott, és zsebkendőt keresett a táskájában. Ostobaság magát sajnálni. Nem old meg semmit. A lényeg, hogy visszatért a házasságába, és nem adja meg magát. Nem fogja elengedni Ricket, az biztos. Erősnek kell lennie.

Sajnálatos módon azonban úgy érezte, erejének utolsó tartalékai is kimerülőben vannak. Meddig tudja még tartani magát? Honnan szerez erőt arra, hogy megújuljon? Katie-re és Dotra gondolt, és melegség árasztotta el. A lányoknak szükségük van rá. A férfinak ugyan nem kell az éjszaka sötét óráinak elmúltával, de a gyermekeknek szükségük van rá, ahogy neki is rájuk. Kezébe vette a napernyőt, kinyitotta, és elindult a járdán. Valaki felsikoltott. – Vigyázzon! – kiáltott rá egy férfi. Patadobogást hallott a köveken, veszélyesen közel; hallotta, ahogy hasad a fa, pattognak a kerekek, csikorognak a fékek. És a horkantást… Leigh Anne megfordult. A kocsi irányíthatatlanná vált. A lovak a járdán egyenesen felé tartottak. A rémült kocsist csak homályosan látta. A férfi rákiáltott. Leigh Anne-t elfogta a rémület, és amikor a ló szemének fehérjét megpillantotta, tudta, hogy közel a vég. Meg fog halni. Leigh Anne végre megmozdult. Sikítva oldalra lépett, de már késő volt. A vaspatkók megrúgták a bal lábát, és elesett. Az idő megállt. Tudta, hogy oldalra kellene gurulnia, de a fájdalom megbénította, és csak azt látta, hogy még több lópata és egy rémisztő kerék közeledik egyenesen felé… Leigh Anne zokogva próbálta kivonszolni magát az útjukból. Nem sikerült.

Tizenegyedik fejezet 1902. március 29., szombat, délután 3 óra

Bragg az utcán várt rá a kék spalettás barna épület előtt, ahol reményeik szerint Cooperék laktak. Még a Grace-szel elköltött ebéd előtt megbeszélték, hogy találkoznak. A férfi elmosolyodott, amikor közeledni látta. – Milyen volt az ebéd? Francesca igyekezett nem összerezzenni.

– Mesés tőkehalat ettem – mondta. Hazugság volt az egész. Alig tudott lenyelni egy falatot is. A férfi fürkésző, átható tekintettel nézett rá, s érezte, hogy valami nincs rendben, de a lány elsietett mellette az épület bejáratához. Sokkal feldúltabb volt, mint valaha korábban, mert Grace Braggnek igaza volt. Calder Harthoz nem jó okból akar férjhez menni, és ez nem tisztességes senkivel, még önmagával szemben sem. De nem akart erről beszélni, főleg nem Bragg-gel. De valóban képes lenne szakítani Harttal? Most nem szabad erre gondolnia. Sok dolguk volt, és kevés idejük. Sarah-nak is megígérte, hogy fél ötre odamegy hozzá, és modellt ül neki. Bragg szólalt meg a háta mögött: – Itt laknak. Megkérdeztem a szomszédokat. Négyes lakás. Francesca bólintott. – Menjünk fel! A férfi megragadta a karját. – Maga ideges. Mi történt? – Jól vagyok – ragyogtatta rá mosolyát Francesca. A férfi tanulmányozni kezdte. – Grace időnként kíméletlenül őszinte tud lenni. De jó szándékkal teszi. Egyike a legkedvesebb asszonyoknak, akiket csak ismerek. – Tudom. Nos, nézzük, itthon van-e John Cooper. Meg kell találnunk az eltűnt gyermekeket, Bragg. Kiszabadította a karját, és besietett a kapualjba, egy kis, keskeny, ablaktalan térbe. A négyes lakás a második emeleten volt. Francesca semmilyen hangot nem hallott odabentről, és csalódottan kopogtatott az ócska faajtón. Nem jött válasz. Miután még egyszer hangosan kopogtatott, Braggre nézett. – Senki nincs itthon. Bragg elszánt pillantást vetett rá. – Mindenképpen bemegyünk. A lány meghökkent. A férfi rámosolygott, és lenyomta a kilincset, de zárva volt. Bragg elővett egy zsebkést a mellső zsebéből, és elkezdte a zárat piszkálni. Kattant egyet. A férfi rámosolygott, és lenyomta a kilincset, s az ajtó kitárult.

– Ügyes – suttogta Francesca. – Órákat vett Joeltől? A férfi felnevetett. Amikor beléptek, becsukta maguk mögött az ajtót. A lakás egyetlen helyiségből állt. Az alvóhely nem volt elválasztva. Francesca azonnal nyugtalan lett, s körbenézett. Egyetlen ágy állt a túlsó falnál. – Hol van Connie ágya? – Nem tudom. A szomszéd azt mondta, hogy körülbelül fél éve laknak itt. – Ez különös. Rossz előérzetem van. – Az ágynál volt néhány akasztó a falon, amelyeken ruhák lógtak, mindegyik kétséget kizáróan felnőtteknek való férfi és női öltözet volt. Francesca, nehogy elkerülje valami a figyelmét, odalépett és megvizsgálta őket. – Semmilyen gyerekruha nincs itt. – Bonnie tizenkét éves volt. Lehet, hogy a korához képest magas, de lehet, hogy kisméretű női holmit hordott. Az ágy mellett állt egy rozoga és mocskos komód. Francesca odament. Talált benne néhány nagyon szép ágyneműt, amely egy vagyonba kerülhetett Cooperéknak, és néhány kacatot. Majd meglátta a rongybabát. Kezébe vette. – Itt a bizonyíték, hogy lakott itt egy gyerek is. Bragg közben a konyharész polcait nézte át. Két ezüst gyertyatartót emelt a magasba. – Valaki keresi ezeket a régi holmikat – mondta –, ha nem tévedek. Francesca kezében a babával megkérdezte: – Hol vannak a ruhái? Hol az ágya? Miért tűnik úgy, hogy a lakásban egy gyermektelen pár lakik? – Lehet, hogy Mrs. Cooper fájdalmában megszabadult mindentől, ami a lányára emlékeztette. – Valami bűzlik – mondta komor hangon Francesca. Lépteket hallottak a folyosóról. Francesca megdermedt, amikor egy széles mellkasú, bozontos szakállú férfi jelent meg az ajtóban. – Mi az ördögöt csinálnak itt?! – kiáltotta mérgesen. Bragg úgy lépett előre, hogy eltakarja Francescát a belépőtől. – John Cooper? – Jézusom! Maga kopó? – meredt rá a férfi.

– Attól tartok, igen – mondta Bragg nyugodt hangon. – Maga John Cooper? A férfi mogorván bámult rá, majd bólintott. – Van házkutatási parancsa? – kérdezte. – Nincs, de bármikor szerzek egyet pontos dátummal, amikor csak akarok. Francesca összerezzent. – És mi a fenét keresnek itt? Francesca Bragg mellé lépett. – Tudni akarjuk, hol van Bonnie – mondta. – Bonnie? – A férfi szeme elkeskenyedett. – Halott. Francesca majdnem felkiáltott. Bragg visszafogta a lányt. – Mi történt vele? – kérdezte. Az orrlyukai kitágultak. – Valami szemét alak nagyon megverte az utcán. Nem élte túl. Francesca meglepetten beszívta a szája szélét, agya zakatolt. Vajon a férfi igazat mond? Ez megmagyarázná, miért nincs Bonnie egyetlen holmija sem a lakásban. – Az iskola nem tud erről semmit. – Azt hiszem, nem mentem el, hogy beszámoljak nekik. És most kifelé. Bragg előrelépett Francesca mellett. – Velem kell jönnie – mondta. – Magával? – kiáltotta a férfi. – Attól tartok. A lányát meggyilkolták. A felelősöknek az igazságszolgáltatás előtt kell felelni a tetteikért – mondta. – Magának és a feleségének nyilatkozatot kell tenniük. – Nem tudjuk, hogy ki tette – morogta a férfi. – Nem láttam semmit, és a feleségem se. Mások mondták. Valami huligán kikezdett vele. Mire odaértünk, már halott volt. Francesca Braggre pillantott. A férfi tekintete is kétkedést fejezett ki. A lány azt mondta. – Részvétem. Cooper gonosz pillantást vetett felé. – Akkor is velem kell jönnie, és hivatalos bejelentést kell tennie – mondta Bragg.

Cooper nagyot káromkodott, Francesca feltételezése szerint, beleegyezése jeléül. – Hol van eltemetve? – érdeklődött. A férfi végigmérte. – A St. James temetőben – válaszolta.

Sarah, bocsáss meg, hogy késtem! – mondta Francesca levegő után kapkodva, miközben kibújt a kabátjából. Egy inas elvette tőle. – Örülök, hogy egyáltalán eljöttél – fogadta Sarah mosolyogva, ragyogó szemekkel. – Ahogy látom, nagyon lefoglal ez a legújabb ügy. – Hát igen – értett egyet Francesca, s elszomorodott. Bonnie Cooper vajon valóban halott? Vagy ez csak egy jó kifogás, hogy eltussolják az eltűnését? De ez csak azt jelenti, hogy Cooper benne van a dologban. Egyszer már megtette, hogy átjátszotta a saját lányát egy eltűnt gyerek helyett a jutalom reményében. Megvetendő, szemét alak. Francesca megborzongott, s azt kívánta, bár tudna beszélni a feleségével is. – Nagyon gondterheltnek tűnsz – jegyezte meg Sarah a folyosón, miközben a műterme felé mentek. – Az is vagyok – vallotta be Francesca, s a Grace Bragg-gel való beszélgetésre gondolt. Sarah aznap egy festékfoltokkal tarkított ódivatú tengerészkék ruhát viselt. A kontya szétzilálódott. Nagyon bohémnak néz ki, állapította meg Francesca. – Mi a véleményed, helytelenül cselekszem, ha férjhez megyek Calderhez? – kérdezte halkan. Sarah meglepetten megállt. – Erre csak te tudod a választ, Francesca – mondta csendesen. Majd hozzátette: – Szerintem ő imád téged. És úgy látom, te is kedveled őt. Nekem tetszik a tervetek. – Megvonta a vállát, de szemében ott volt a kérdőjel. Francesca felsóhajtott. – Grace-nek nem. Kedve támadt rá, hogy mindent elmeséljen. Rendkívül rossz hangulatban volt. Sarah meglepődött, és határozottan belökte a műterem ajtaját.

– Tényleg ezt mondta? – Igen. Tényleg. – Ó, istenem! – mondta Sarah halkan. – Milyen szörnyű lehet most neked, Francesca! De a magad kedvét kell keresned, és nem Hart mostohaanyjáét, vagy bárki másét. Francesca kissé elmosolyodott, amikor eszébe jutott, Rourke-kal megbeszélte, hogy itt találkoznak. Azon tűnődött, rá tudja-e venni Sarah-t, hogy engedje le a haját. – Hány óra van? – Majdnem öt. Miért? A férfi bármelyik pillanatban itt lehet. – Jobb, ha levetkőzöm – mondta, s elfojtotta a mosolyát. – Sarah, a kontyod kibomlott. Sarah megvonta a vállát, mint akit egyáltalán nem érdekel a frizurája, de a szeme összeszűkült. – Van valami, amiről tudnom kéne? – Dehogy, nincs semmi – tódította Francesca, s a paraván mögé lépett. Miközben vetkőzött, Sarah-t figyelte, aki a palettáját és az ecseteket készítette elő, s közben dünnyögött. Francesca éppen belebújt a selyemkimonóba, amikor nehéz férfilépteket hallott. Feszült lett, de elmosolyodott. – Sarah, jó napot! Remélem, hogy nem zavarok – hangzott Rourke kellemes, lágy hangja. Csend támadt. Francesca kidugta a fejét a paraván mögül. Sarah-t láthatóan meglepte a férfi jelenléte, s elpirult. – Rourke… Bragg – hebegte. – Micsoda meglepetés! Azt hittem, hogy Philadelphiában van – a hangja elfogódottnak hangzott. Hirtelen az ecsetekkel kezdett babrálni, s kerülte a férfi tekintetét. – A hétvégét itt töltöm. Hogy van? – Nagyszerűen. És maga? – pillantott fel Sarah, és azon nyomban újra elpirult. – Köszönöm, kiválóan. Francesca itt van? Megkért, hogy itt találkozzunk. Meg kell néznem a nyakát. Sarah meglepetten bámult rá. – Csak nem beteg?

Francesca úgy döntött, előjön. Mosolyogva lépett elő a paraván mögül. – Helló, Rourke! Nem, Sarah, nem vagyok beteg. De tegnap este történt egy kis baleset – mondta. Sarah a nyakára nézett, amely most feltárult, és elsápadva levegő után kapkodott. – Mi történt? – kiáltott fel. – Tényleg jól vagyok – bizonygatta Francesca. – A sebesülés csak felszíni – magyarázta Rourke Sarah-nak. Majd Francescára pillantott, pontosabban a halvány elefántcsontszínű kimonóra. – Ez érdekes portré lesz – mormolta. – Megkérdezhetem, kinek az ötlete? Francesca érezte, hogy elönti a pír. – Nem mondom meg – mondta könnyedén. – Egy szót se senkinek, Rourke! Ha az anyám megtudja, hogy meztelenül ülök modellt, nos, még csak elképzelni sem tudom, hogy mit tesz. Rourke visszamosolygott. – Miért mondanám el? Gyanítom, úgysem látja majd soha a kész képet. Francesca szigorú pillantást vetett rá. Rourke cinkosan nevetett fel: – Milyen szerencsés ez a Calder! – mondta. – Ezt hagyjuk Mr. Hartra – mondta Sarah határozottan. Francesca megütközött. Csak nem gondolja Sarah, hogy Hart valamikor is kiállítja az ő képét? Sarah állhatosan nézett rá vissza. – Azt hiszem, ez lesz a legelképesztőbb munkám. Nem díjazom az ötletet, hogy Hart hálószobájában legyen eldugva. – Sarah – szólalt meg Francesca elvörösödve. – Tudom. Önző vagyok. De te olyan szép vagy, és a festmény lélegzetelállító lesz. Elszánt vagyok. – Sarah, ha meglátnák a festményt, botrány törne ki. A lány felsóhajtott. – Tudom. – Gyors pillantást vetett Rourke felé, aki érdeklődéssel hallgatta a két nő párbeszédét. – Rourke, vizsgálja meg Francescát, hogy elkezdhessük a munkát!

Rourke ránézett, arcvonásai kifürkészhetetlenek voltak, majd felemelte Francesca állát. Miközben a sebet vizsgálta, Sarah az ecsetekkel játszott. – A seb nagyon tisztán gyógyul, nincs semmi elfertőződés – mondta mosolyogva. – Hogy érzi magát? – Jól – mondta a lány vidáman. – Szerintem is. Hát persze, maga egy szerencsés hölgy – mondta Rourke. Kezét zakója zsebébe mélyesztve Sarah elé állt. – Néhányan az operába megyünk – mondta lazán. – Hart, én, Francesca és Nicholas D'Archand. – Ez utóbbi az unokatestvére volt. Francesca meglepetten szívta be a levegőt. Teljesen elfeledkezett az esti operaelőadásról. Hart előző este, amikor hazavitte, említette a kocsiban, és ő elfogadta a meghívást. – Azt mondják, évek óta ez a Bohémélet legjobb előadása. Van egy páholyunk, örömmel vennénk, ha csatlakozna hozzánk – mondta a férfi közömbösen. Francesca szíve nagyot vert. Rourke csak udvarias és barátságos, vagy valóban érdekli Sarah? Francesca nem tudta megállapítani, mert a férfi pókerarcot vágott. De Sarah ismét elpirult. – Eljövünk magáért – tette hozzá mosolyogva a fiatalember. Sarah nem utasíthatja vissza. A férfi arcán gödröcskék mosolyognak, borostyánszínű szemei ragyognak, az állán helyes kis vágás van, és olyan az alakja, amit minden nő szívesen ölelne. Francesca arcán boldog mosoly terült szét. – Azt terveztem, hogy ma este dolgozom – mondta Sarah, kerülve a férfi tekintetét. – Francesca, most már muszáj elkezdenünk! Francesca legszívesebben belerúgott volna. Bolond ez a lány? – Sarah, gyere el! Egyedül meghalok három ilyen szoknyapecér társaságában. – D'Archand, bár még csak tizennyolc éves, a nők kedvence volt. – Kérlek – tette hozzá. Sarah a szemébe nézett. Kétségbeesés látszott benne. – Tényleg dolgoznom kell a képeden – mondta halkan. Francesca hitetlenkedve nézett rá. Rourke udvariasan válaszolt: – Rendben van. Megértem. És valóban, csodálatos művészi előadás lesz. – Megcsókolta Francesca arcát. – Később találkozunk.

Francesca a férfi szemébe nézett, de lehetetlen volt megállapítani, vajon bántotta-e a visszautasítás. Rourke biccentett Sarah felé, majd távozott. Csend borult rájuk. Francesca mérgesen fordult oda Sarah-hoz, s azt látta, hogy a lány nyomorultul néz ki. – Jól vagy? – Jól. Csak meglepődtem, hogy itt látom. Nem is tudtam, hogy a városban van. Francesca elkapta a karját, mielőtt a lány elfordult volna. – Gondold meg! Gyere velünk! – Nem hiszem, hogy jó ötlet volna. – Nem tetszik neked Rourke? Nem néz ki jól? És nem kedves? – kiáltotta. – Nemsokára sikeres orvos lesz, Sarah, és bár tudom, hogy téged nem érdekel a házasság, de ő nagyszerű parti! Nem sokáig marad szabad! Sarah tágra nyílt szemmel elrántotta magát. – Miben mesterkedsz? És mi köze van a kinézetnek bármihez? És igazad van, hamarosan megtalálja álmai asszonyát, ebben egy cseppet sem kételkedem. – Szerintem tetszel neki – mondta Francesca. – Ez abszurd – mondta kurtán Sarah. – Mindössze kedves, ahogy mondtad, de semmi több. Különben is, te meg én olyanok vagyunk, mintha testvérek volnánk, ezért olyan kedves hozzám is – tette hozzá rosszkedvűen. – Francesca, őt kedvelik a nők, ez egészen nyilvánvaló. Biztos vagyok benne, hogy rakásnyi összetört szívet hagyott ott Philadelphiában. – Nem hiszem – mondta Francesca sietve. – Sőt, véletlenül egészen biztosan tudom, hogy senkibe sem szerelmes! – Megkérdezted tőle? – kérdezte Sarah hitetlenkedve és rosszallóan. – Igen – nevetett fel Francesca. – Kérlek, Francesca, hagyd abba! Tudom, azt hiszed, hogy ezzel jót teszel nekem, pedig nem! Az egyetlen dolog, ami érdekel, a művészi munkám. És nem fogok bolondot csinálni magamból, hogy egy ilyen férfi után fussak. Őrült vagy, Francesca, ha azt hiszed, hogy nőként akárcsak észre is vesz. Na, kezdhetjük?

Francesca felismerte, hogy falnak ütközött. Bólintott, de esze ágában sem volt feladni. Tervezgetni kezdett.

Bragg

a tükör előtt állt a cseresznyefa öltözőasztalkánál és a csokornyakkendőjét kötötte meg. A gardróbszobába behallatszott Katie halk hangja, és Dot válaszul adott vidám kacagása. Tudta, hogy a lányok a két új babával játszanak, amelyeket Leigh Anne vett nekik nemrég. Kinézett a gardróbból az íróasztalon lévő bronzórára. Fél hét volt. Hol a felesége? Aznap este az Operába mennek Low főpolgármester és felesége, valamint Cuttingék és más párok társaságában. Az opera függönye fél nyolckor megy fel. Mostanra Leigh Anne-nek már itt kellene lennie, mellette a budoárban, hogy felöltözzön és kikészítse magát. Az állványra nem volt odakészítve a frissen vasalt ruha, amit az asszony fel fog venni. Hol az ördögben van? Harag és rossz érzés keveredett benne. Késik az asszony, vagy végre sikerült elüldöznie őt? Elhagyta őt? Újra? Gyorsan kilépett a budoárból, mert a kis gardróbszoba levegője hirtelen fojtogatóvá vált. A szíve gyorsan kezdett verni. Ha az asszony elhagyta, akkor elégedett lehet. Elérte, amit akart. Végül is, miért viselkedett vele olyan ellenségesen az elmúlt másfél hónap alatt, ha nem ezért? Képek árasztották el az elméjét: Leigh Anne az ágyukban alszik, Leigh Anne esti mesét olvas a kislányoknak, Leigh Anne az íróasztalánál, mély koncentrálással előrehajol. Leigh Anne az ágyban, alatta, csábosan mosolyogva bátorítja, hogy mélyebbre, keményebben, gyorsabban… Elejétől fogva tudta, hogy ez lesz, nem? Attól a pillanattól fogva tudta, amikor az asszony újra megjelent az életében, hogy nem fog maradni. Nem csak egyszerűen elégedett volt. Valósággal elragadtatott, nem?

Felüvöltött, felkapott egy drága keleti vázát, és a faihoz vágta. Nagy durranással darabokra tört, és akkor jött rá, hogy mit tett. Sőt, még rosszabb történt: egy érzés kezdett benne munkálni, amelyet nem akart megnevezni, amelyről nem is akart tudni. Rosszullét fogta el. És ezt a rosszullétet a szíve váltotta ki. Az asszony nem fog visszajönni. A rosszullét erősödött, fekete, szörnyű, megfoghatatlan érzés uralkodott el rajta. – Mr. Bragg? – suttogta Katie az ajtóban. Elszörnyedve fordult meg, és meglátta a sovány, reszkető kislányt, amint Dot kezét fogja. Dot ezúttal nem ragyogott, inkább boldogtalannak és zavartnak tűnt. A kisgyermek hirtelen sírva fakadt. Bragg odarohant. – Csak egy baleset volt! – kiáltott fel ijedten, és gyorsan a karjába kapta a zokogó Dotot. Megpróbált biztatóan Katie-re mosolyogni, de tudta, hogy sikertelenül. – A váza leesett. Véletlen volt. – Hol van Mrs. Bragg? – kérdezte a kislány rekedtes hangon, hatalmas szemét a férfira szegezve. A férfi meredten nézte, közben vadul gondolkozott, de egyetlen elfogadható hazugság sem jutott eszébe. Katie átkarolta magát. – Azt mondta, hogy azzal a gyönyörű bárónővel teázik. Azt mondta, hogy ötre itthon lesz. Ugye már elmúlt öt óra? Feltámadt benne a gyűlölet. Az egy dolog, hogy vele mit tesz az asszony, de egész más, amit a gyerekekkel művel. És mivel tudta, hogy Leigh Anne nem jön vissza, nehéz volt olyan hazugságot kitalálnia, amellyel időt nyerhetne, hogy eldöntse, hogyan mondja el nekik az igazságot. – Mrs. Bragg édesapja nagyon beteg. Ő egy másik városban lakik, Bostonban. – Ez idáig igaz volt. – Elment az édesapját meglátogatni – tette hozzá, és megpróbált mosolyogni. – De nem köszönt el tőlünk – vetette ellen Katie döbbenten. – Hirtelen kellett elutaznia – mondta Bragg, miközben a szíve darabokra tört, ezúttal a gyermekek miatt. Katie úgy bámult rá, mint aki nem hiszi, amit mond.

– Az anyukánk sem köszönt el tőlünk. Elment, és soha többé nem jött vissza. A férfi mély levegőt vett, és egyik kezével Katie felé nyúlt, de a kislány elhúzódott, sötét szemébe könnyek gyűltek. Nem mondhatta neki, hogy ez most másképp van, hogy Leigh Anne vissza fog jönni, amikor maga sem hitte. És magában megátkozta az asszonyt, amiért képes ezt tenni a gyerekekkel és vele is. Katie-ből kitört a zokogás, és kiszaladt a hálószobából. Utána futott. – Katie várj! Hadd beszéljek veled! Katie az ágyra vetette magát, ahol a kistestvérével szokott aludni, s hasra fordulva beletemette az arcát a párnába. Legalább Dot abbahagyta a sírást. Bragg leült Katie mellé, és Dotot gyengéden az ágyra helyezte. Dot kíváncsian nézte a nővérét. – Kat sír – állapította meg, és aggodalmas képet vágott. A férfi megsimogatta Katie keskeny hátát. A kislányt néma zokogás rázta. – Katie? Hazudtam neked. Bocsáss meg! A gyermek sovány kis testét rázó zokogás abbamaradt. – Szeretném, ha megbeszélnénk – javasolta, és tehetetlennek érezte magát, s azt kívánta, bárcsak tudná, hogyan viselkedik egy valódi apa. Csak ösztön és szeretet vezérelte. Katie még mindig a párnába fúrva a fejét, bólintott. – Könnyebb lesz, ha felülsz – tanácsolta halkan a férfi, megveregetve a kislány vállát. – Légy szíves! A kislány lassan felült, szembefordult vele, tágra nyílt szemeit rászegezte. Azon gondolkozott, hogyan történt mindez: hogyan és mikor szerette meg ennyire ezt a két gyereket. – Bocsánatot kérek – mondta, s rémületére, megtört volt a hangja. Katie rámeredt. A férfi megpróbálta összeszedni magát. Felnőtt férfiak nem sírnak. Főleg nem önző feleségek miatt, akik csupán díszkurvák. Katie megfogta a kezét. Ettől majdnem összeomlott. Próbálta keményen tartani magát, végül sikerült visszanyernie az önuralmát. Megszólalt:

– Nem tudom, hol van Mrs. Bragg. Katie kétségbeesetten visszafogta a lélegzetét. – De hazajön, ugye? – kérdezte könyörögve. – Nem tudom – válaszolta. Katie összerezzent. – Anyuci azért nem jött haza, mert nem tudott. Anyuci azért nem jött haza, mert meghalt. Dot olyan hangot adott ki magából, mint egy megsebzett állat, mintha értené a beszélgetésüket. Bragg a karjába vette. – Biztos vagyok benne, hogy Mrs. Bragg jól van. – Akkor miért nem jön haza? – kérdezte Katie. A férfi hezitált. – Ezt nehéz megmagyarázni. Katie közel állt hozzá, hogy újra elsírja magát. – Meghalt, ugye? A férfi megfogta a kezét. – Miattam nem jön haza, édesem. Nem miattatok. Csak és kizárólag miattam. – Nem értem. A férfi elveszetten töprengett. – Egy házasságban előfordul, hogy a dolgok megváltoznak. Néha a feleségek elhagyják a férjüket. Katie meredten nézett rá. – De miért? Bragg érezte, hogy a teste megfeszül. – Azért, mert nem szeret engem. Katie hitetlenkedve nézett rá. – Nem, Mr. Bragg, ő szereti magát. És úgy gondoltam, hogy minket is szeret. – Megindultak a könnyei. Nem tudott mit mondani. Katie-t is közel húzta magához, és sokáig így maradtak.

A fájdalom őrjítő volt. – Pulzus? – Ötvenegy, doktor úr. Vajon hol lehet? Ó, te jó ég, a fájdalom égetően sugárzott szét a lábaiból az egész testébe. Hatalmas tűzgolyónak érezte magát, és nem

tudott lélegezni, nem volt levegő, meg fog fulladni! Drága jó istenem, mi történt? Rémület tört rá, ami hamar pánikká fokozódott. Baleset történt, rettenetes lovaskocsis baleset. Elütötték. Ó, te jó ég! Kezdett minden visszaszivárogni az emlékezetébe, világosan látta a lovak szemét néhány centire az arcától, majd összeesett, lassan a járdára került, vonaglani kezdett, ahogy meglátta a kocsi kerekeit, amint közelednek felé… Elütötték. Meg fog halni? A férje képe jelent meg lelki szemei előtt, arany hajával, gyönyörű mosolyával, szemeiből melegség áradt. A lányok képei következtek, ahogy kedvesen mosolyognak rá. – Tudja valaki, ki ez a hölgy? Csipeszt. Hallotta újra a hangot. A parancsoló hang belehasított a tűzgolyóba, kettészelte a feketeséget. Egy kórházban lehet, ettől valamennyire megkönnyebbült. De az orvos vagy orvosok nem tudják, hogy ki ő. Meg kell mondania nekik! Szüksége volt Rickre… – Már próbáljuk megtudni. Egy lovaskocsi ütötte el. Felrohant a járdára. – Névjegykártyája nincs? – Nincs, doki. De a kinézete alapján úrihölgy. Látta az arcát? – Nem volt időm megnézni az arcát, Brad. Adja ide a hármas ollót! Az asszony nyelt egyet, próbált megszólalni. Mrs. Mrs. Én Mrs… Mrs. Rick Bragg vagyok. – Doktor úr, magához tért – mondta egy meglepett női hang. – Beszélni próbál. – Adjon neki még egy adag ópiumtinktúrát. Azt akarom, hogy magánál legyen! A francba! Nézzék ezt! Csend lett. Mit látott az orvos? Rémület rohanta meg az asszonyt, s lassan iszonyattá változott. Mindenki olyan komolynak tűnt, olyan aggódónak. Milyen súlyos a sérülése? Csak nem fog meghalni? Két kocsikerék is átment rajta. Emlékezett minden pillanatra, minden részletre. Emlékezett az elviselhetetlen fájdalomra.

– Túléli? Leigh Anne megrémült, amikor meghallotta a kérdést. – Nem tudom. Sokkot kapott. Legalább két bordája eltört, és azt hiszem, megrepedt a lépe. A lépe miatt aggódom… Ó, Jézus! Ezt visszarakom. – Te jó ég! – kommentálta Brad. A fájdalom lassan csökkent, valamelyest elviselhető lett, és ő lebegni kezdett. Miről beszélnek? Mi történik? Mennyire sérült meg, miért tűnnek olyan kétségbeesettnek? Megpróbált figyelni, de nehezére esett, mert a hangok elhalkultak, és ő is elkábult. A fájdalom majdnem teljesen elmúlt. Lebegett, és jól érezte magát. Bolyhos melegség vette körül, kellemes sötétség. Haldoklik? Ilyen a halál? Mert minden olyan békés… – Jézus, nézze ezt a lábat! Jézusom, doki! – Ó, Krisztusom! Tudják meg, ki ez a nő! Most azonnal tudnom kell, mert, ahogy látom, ezt a lábat le kell venni, de először beszélnem kell a családjával. – Micsoda mocsok dolog! Mi az? Mit mondott? Amputálni fogják a lábát? Olyan nehéz volt gondolkodni, olyan nehéz volt érezni, olyan nehéz volt létezni! A lebegő érzés megszűnt. Súlytalannak érezte magát. Fellebegett a magasba. Istenem, még az orvost és az asszisztenseket is látta;milyen különös! Látta magát meztelenül egy asztalon, lepedővel betakarva egy kórházi műtőben. Mindenütt vér. Aztán meglátta, ahogy az orvos megemeli a lepedőt, és előtűnt alóla a véres, roncsolt bal lába. – Elájul! Elveszítjük őt! Behunyta a szemét. Rick, kérlek, gyere ide, Rick, kérlek! El akarok búcsúzni.

Tizenkettedik fejezet 1902. március 29., szombat, este 7 óra

Itt van! – jelentette be Julia, amint megállt Francesca szobájának a küszöbén. Ragyogott.

Francesca kínosan érezte magát. Nem ment ki a fejéből a Grace Bragg-gel folytatott beszélgetés, és most már nem tagadta, hogy a házasság Calder Harttal helytelen dolog. Lassan az édesanyja elé állt. Magas nyakú galambszürke ruha volt rajta, amely jobban illett napközbeni viseletre, mint egy esti programhoz. – Úgy fáj a fejem, mama! Julia megdöbbent. – Mi ez? Ne mondd nekem, hogy azon spekulálsz, hogy elküldöd Caldert! Lenn vár, Francesca. És miért van rajtad ez a szörnyű ruha? Francesca kétségbe volt esve, sőt, egyenesen nyomorúságosan érezte magát. Annyira szeretett volna lerohanni, és Hart karjaiba vetni magát! De ez nem helyes. Ez nem tisztességes. Sem Hart, sem saját maga felé. – Francesca, most nem fogsz kihátrálni – mondta az édesanyja, mintha olvasna a gondolataiban. – Miről beszélsz? – kérdezte Francesca tettetett ártatlansággal. – Mama, szörnyen aggasztó ügyben nyomozok. Aggódom az eltűnt lányok miatt. S ami még rosszabb, nem tudtam elmenni abba a temetőbe, ahol John Cooper állítása szerint Bonnie-t eltemették. Ki vagyok merülve, igazán. Julia mindig tudott mindenről, ami a házban folyt, és nyilvánvalóan értesült Francesca legújabb nyomozásáról is, mert még csak a szeme sem rezdült. Ehelyett odament a lányához, megfogta a karját, majd az ajtó felé irányította. – Átlátok rajtad, kedvesem. Tudom, hogy valami más jár az eszedben. Majd holnap ráérsz velük foglalkozni. Amellett – mosolyodott el, miközben lefelé mentek a lépcsőn –, Andrew-val láttuk múlt héten ezt az előadást, és nagyszerűnek találtuk. Élvezni fogod. Francescának fenntartásai voltak ezzel. Látóterébe került a fogadószoba, s azon túl az előszoba. A padlót fekete-fehér márványlapok borították, vakolt oszlopok tartották a mennyezetet. Francesca csak a fekete szmokingba öltözött Hartot látta, aki mint mindig, elképesztően csábos és jóképű volt. Háttal állt neki, Andrewval beszélgetett. Amikor meghallotta, hogy jönnek, megfordult. A lány szíve összefacsarodott. A férfi fehér és vörös rózsákból álló csokrot tartott a kezében. Amikor meglátta Francescát, mosoly terült el az arcán.

– Na végre, lányom! Jobb, ha megszokja, Calder, Francescát annyira lefoglalják a különböző ügyei, hogy mindig elkésik. – Nem bánom – mondta Hart halkan, s tekintete Francescára tapadt. És ahogy ránézett, az sugárzott belőle, mintha ő lenne a legszebb nő, akit valaha is látott. Ez pedig teljesen abszurd. – Ezek az enyémek? – kérdezte végül, elkapva a tekintetét Hartról. – Igen. – Vörös és fehér rózsák. Gyönyörűek, köszönöm. – Átvette a csokrot, de továbbra is kerülte a férfi szemét, egyszerre volt nyugtalan és kétségbeesett. A férfi válaszképpen azt mormolta: – A vörös szörnyen közhelyesnek tűnt, sőt, talán nem is helyénvalónak. Szenvedély és ártatlanság. Ez vagy te, Francesca. A férfira kellett néznie. Hart meghökkent, látta a kétségbeesést a szemében. Francesca elfordult, odaadta a csokrot az édesanyjának. – Felvinnéd a szobámba? – Hát persze – mosolyodott el Julia. – Elmennek vacsorázni az opera után? – Igen – mondta Hart, mielőtt a lány válaszolhatott volna. – De éjfél körül hazahozom. Az inas felsegítette a kabátot Francescára. – Érezzétek jól magatokat! – mondta Julia boldogan. Francesca bólintott, arcon csókolta az édesapját, és kisétált Harttal. Abban a pillanatban, amikor a bejárati ajtó bezárult mögöttük, a férfi megkérdezte: – Mi a baj? A lány szívét rémület ragadta meg. Nem válaszolt azonnal, csak akkor, miközben a férfi besegítette őt a hintójába. – Lehet, hogy Bonnie Cooper halott. Az apja legalábbis ezt állítja. Hart elhelyezkedett a mellette lévő ülésen, és megfogta a kezét. Francesca gondolkodás nélkül elhúzta a kezét. Érezte, hogy Hart megdermed, és odafordult, hogy a szemébe nézzen. A férfi meredten nézte, arckifejezése semmilyen érzést nem árult el. – Hol van Rourke? – kérdezte a lány erőltetett jókedvvel.

– Az operában találkozunk. Mi van, Francesca? Miért viselkedsz úgy, mintha félnél tőlem? A lány nagyot nyelt. – Nem félek tőled, Hart. Ez az egyetlen dolog, amit veled kapcsolatban soha nem éreztem. – Valóban? Akkor miért pirultál el, és miért vagy ideges? Csak akkor hívsz Hartnak, ha fel vagy dúlva. – A nyomozás miatt – kezdte. – Ne hazudj nekem! – figyelmeztette a férfi. A lány megmerevedett. – Bocsánatot kérek. Miközben a kocsi elindult, Hart a lányt tanulmányozta. – Valami történt, s én tudni szeretném, mi az. Francesca nem akart hazudni. Olyankor rosszul érezte magát. – Sokat gondolkodtam. – Ó, jaj! Aha – mondta Hart feszülten, ideges hangsúllyal. Hátradőlt, és tüzetesen szemügyre vette a lányt. – Hadd találjam ki! Meggondoltad magad velünk kapcsolatban? Francesca kényszeredetten bólintott. – Vajon miért? – kérdezte a férfi fenyegetően halkan. A lány vállat vont. – Azt hiszem, nem helyes csak azért összeházasodnunk, hogy ágyba bújjunk. Ez… – Hagyd abba ezt az ostobaságot, Francesca! – figyelmeztette a férfi. A lány megmerevedett, tekintetük összekapcsolódott. – Először is: lehet, hogy te azért akarsz hozzám jönni feleségül, hogy kényeztesselek az ágyban, de én nem ezért akarlak téged feleségül venni, és ezt nagyon jól tudod. – A férfi dühös volt, de visszafogta magát. – Ki duruzsolt már megint a füledbe? Ó, hadd találjam ki. A kedves féltestvérem! – Nem. – A lány a fejét rázta, újra nagyot nyelt, és szörnyen ideges volt. – Grace. A férfi megdermedt, mintha meglőtték volna. – Tessék? – Együtt ebédeltünk – suttogta Francesca, s érezte, hogy mindjárt elsírja magát.

– Ezt nem hiszem el. Grace azt tanácsolta, hogy ne gyere hozzám feleségül? – Nem! Calder, Grace szörnyen aggódik, hogy hibázunk, ha összeházasodunk, és ezt el is mondta. Elgondolkodtam rajta. Arra kért, hogy gondoljam meg, mielőtt belerohanok az egészbe! Francesca látta, hogy a férfi megremeg. Megijedt, Hart elsápadt. – Calder, nem úgy van, ahogy hiszed! A legjobb szándékkal van irántad, irántunk. – Hogy mer beleavatkozni a magánéletembe? – dörögte fenyegetően. Ó, te jó ég! Nem kellett volna elmondania. Megérintette a férfi karját, olyan volt, mint egy acélrúd. – Calder, ő szeret téged, ez egészen nyilvánvaló, és… – Az a véleménye, hogy Rickkel kellene lenned. Igaz? – kérdezte. – Nem! Az a véleménye, hogy Rick és Leigh Anne maradjanak házasok. Miattad aggódik, hogy fájdalmat okozok neked? –kiáltotta Francesca. A férfi megdöbbent, szeme tágra nyílt. Jó ideig nem mozdult, aztán elfordította a fejét. – Ez abszurd. – Szerintem is. De az nem, hogy egy házasságnak szigorúan a szerelmen kell alapulnia. A férfi nem válaszolt, kifelé nézett a hintó ablakán. Az ötödik sugárúton haladtak. Szombat este lévén nagy volt a forgalom. De elég gyorsan tudtak haladni. Végül a lányra nézett. – Én aligha vagyok szakértő, Francesca. De megéltem már huszonhat évet, és csak egy vagy két jó házasságot láttam egész életemben. Egy jó házassághoz sok minden kell, és ahogy én látom, a tisztelet, a barátság, az egymás iránti figyelmesség fontosabb, mint a „szerelem”. – Véletlenül egyetértek – mondta a lány halkan. – Még mindig viseled a gyűrűmet – jegyezte meg a férfi. A lány összekulcsolta a kezét. Nem tudott mit mondani. Egy örökkévalóság telt el, mire megszólalt: – Nem tudom, mit tegyek. – Az még soha nem jutott eszedbe, hogy én is félek? A lány meglepődött.

– De… te olyan magabiztosnak tűnsz! – Abban biztos vagyok… hogy nem veszíthetlek el egy másik férfi kedvéért. Nem engedlek el, Francesca. A lány akaratlanul is megborzongott. – Nem tudom nélküled elképzelni az életem – suttogta. – Rosszul leszek a gondolattól. Én sem akarlak téged elveszíteni. De a házasság… – Hezitált. – Tudod, Grace-nek igaza van, ugyanakkor téved is. Nem te fogsz megsérülni. – Érezte, hogy egy könnycsepp formálódik a szemében. Suttogása rekedtesen hangzott. – Én vagyok az, aki túl sokat áldoz, s én vagyok az is, aki sérülni fog. A tekintetük összekapcsolódott. Hosszú, terhes csend következett. És akkor a férfi a karjába vonta a lányt. – Nem. A lány behunyta a szemét, amikor arca a férfi mellkasára simult, amikor szorosan átölelte, s a testük összeért. Jó érzés áramlott szét benne. A férfi karjában úgy érezte magát, mint egy biztos és védett kikötőben, amelyet vadul háborgó tenger fog körül. Ahogy a férfi ölelte, miközben ő mélyeket lélegzett a mellkasára borulva, érezte, hogy feltámad benne az ismerős vágy. A férfi megcsókolta a halántékát. – Nem fogok neked fájdalmat okozni. Meggyűlölném magamat miatta – mondta rekedten. – Félek, komolyan félek attól, mit éreznék irántad, ha hagynám, hogy bánts – hallotta saját suttogó szavait a lány. A férfi habozott, de erősebben szorította. – Akkor maradjunk jó barátok, és a házasságunk a barátságon és a szenvedélyen alapul majd. Mi rossz lehet ebben? – Megcsókolta a lány homlokát. Francescát elöntötte a forróság, szinte elolvadt. Hogyan tartsa vissza az érzéseit? Bárcsak a férfi ne lenne olyan elbűvölő! Bárcsak ne lenne meg a képessége, amellyel elvarázsolja, akár egy bűvész! A férfi szemébe nézett. – Nem tudom. Nem tudok tisztán gondolkodni, amikor a karodban vagyok. A férfi kissé elmosolyodott. – Mondtam már neked valaha, hogy imádnivalónak talállak?

A lány szívét öröm árasztotta el. – Nem, de ez tetszik nekem, Calder. A férfi tekintete fátyolos lett. – Kedvellek – mondta rekedtes hangon. A lányt elfogta a vágyakozás. A férfi kissé újra elmosolyodott, majd az ajkára hajolt. Szájának első érintése gyönyört keltő, forró és nedves volt. A lány halkan felnyögött, ajkai szétnyíltak, de a férfi szája csak játékosan, puhán súrolta az ajkát, míg a lány már nem bírta tovább. Nyöszörögve megmarkolt a férfi tarkóján néhány tincs hajat, s a fejét magához húzta. A férfi elmosolyodott, és a lány nevét ismételgette. Gyengéden beharapta a lány alsó ajkát, végül teljesen a szájára tapadt. A sötét hintóban felforrósodott a levegő. Francesca csak egy dolgot tudott biztosan. Nem állt készen arra, hogy ezt a férfit elengedje. Egyszerűen képtelen lenne rá.

Az operalátogatók többsége a társalgóban töltötte a szünetet, pezsgőt és sherryt szürcsölgetve. Júliának igaza volt, az előadás nagyszerűen sikerült, és Francescát gyorsan elragadta a romantikus történet, amit kívülről ismert. Amikor Harttal és Rourke-kal belépett a társalgóba, úgy érezte magát, mintha időutazáson lenne. Megrázta a fejét, hogy visszatérjen a jelenbe, s elvegyüljenek a csillogó tömegben. Hart a kezét fogta. A lányhoz hajolt, és szája megérintette a fülét. – Pezsgőt? Francesca a körülöttük állókat kémlelte. – Az nagyszerű lesz. – Kit keresel, Francesca? – érdeklődött a férfi. A lány nem nézett rá, amikor válaszolt. – Sarah-t. Szörnyen viselkedtem, Calder, amikor elmondtam Mrs. Channingnek, hogy itt leszünk. Sarah egész este festeni akar ahelyett, hogy csatlakozna hozzánk. Francesca szíve nagyot dobbant, amikor észrevette, hogy Sarah és Mrs. Channing egy másik ajtón belépnek a társalgóba, nyilván most jöttek a páholyukból. Sarah élénkpiros ruhát viselt, ami túl rikító volt

vékony alakján, de Francesca még csak meg sem lepődött, hozzászokott, hogy Sarah az édesanyja ízlésének áldozata. – Itt vannak! – integetett nekik. – Miben mesterkedsz? – suttogta Hart, hangjában nevetés bujkált. – Menj, és hozd a pezsgőt! – utasította a lány, s megbökte a könyökével. A férfi meghajolt, szeme furcsán fátyolos volt, és eltűnt a tömegben. – Sarah! Sarah! Mrs. Channing! – integetett vadul Francesca. Rourke, aki mögötte állt, mellé lépett. – Itt vannak Channingék – mondta a fiatalember, s nem tűnt meglepettnek. Francesca rápillantott. Elképesztően jól nézett ki szmokingban, s az a nő, aki nem így gondolja, bizonyára vak. – Hát nem meglepő? A férfi borostyánszínű szeme rásiklott, és elmosolyodott, észrevehetően gyanakodva, de nem bosszúsan. – De mennyire! – Majd hozzátette: – A bátyám is itt van. Francesca meglepődött, és szemével követte a férfi pillantását. Azonnal meglátta Bragget egy férfitársasággal, akik között ott volt Low főpolgármester is. Kissé megmelegedett a szíve, amint Bragget tanulmányozta, s azon töprengett, vajon mindig örülni fog-e, ha meglátja? Majd azon csodálkozott, hogy nem látja Leigh Anne-t. Újra a férfira vetődött a tekintete. Bragg komornak tűnt. Mosolya erőltetett volt. Valami baj történt. – Francesca, drágám, hogy vagy? – Mrs. Channing megérkezett, szörnyen túldíszített, gyönggyel kihímzett báli ruhájában. Gyöngyöt és gyémánt ékszereket viselt, és egy óriási, gyöngyökkel és gyémántokkal kirakott tiarát. – Dr. Rourke, milyen nagyszerű, hogy látom! Rourke elmosolyodott, megjelentek az arcán a gödröcskék, és meghajolt az asszony előtt. De miközben hozzá beszélt, pillantása Sarah-ra vándorolt, aki szótlanul állt az édesanyja mellett. Nem mosolygott. Sőt, inkább bosszúsnak tűnt. – Élvezi az előadást? – Julia Montana csodálatos! – áradozott Mrs. Channing. – És gondolják el, amerikai!

Rourke Sarah-hoz fordult. – Milyen kellemes meglepetés! – mondta, s tekintetével végigpásztázta a lány alakját. – Mégis úgy döntött, hogy ma este nem dolgozik? Sarah mereven mosolygott. – Édesanyám ragaszkodott hozzá, hogy eljöjjünk. – Sötét pillantást vetett Francescára. Rourke követte a pillantását, és kíváncsian felvonta a szemöldökét. Francesca megveregette Sarah kezét. – És nem élvezed az operát? Sarah meglágyult. – De igen, Francesca. Aztán szomorkás pillantást vetett barátnőjére, amellyel érthetően kifejezte, hogy Francesca jobban tette volna, ha nem avatkozik bele a dolgába. – Rourke! Rourke Bragg? Maga az? – kiáltotta egy nő. Francesca megfordult, és egy vele egykorú gyönyörű barna nőt látott meg Rourkekal ölelkezni. A homlokát ráncolta, mivel egyáltalán nem tetszett neki ez a fejlemény. – Micsoda meglepetés! – kiáltotta a fiatal nő. Zafírkék ruhája olyan gyönyörű volt, mint ő maga. – Mit csinál itt? – Láthatóan örült, hogy összetalálkozott Rourke-kal, és a karjába csimpaszkodott. – Meglátogatom a családomat. Én is ugyanezt kérdezhetném öntől, Darlene. Francesca Sarah-ra pillantott, aki mereven nézte a jelenetet. Megpróbált biztatóan rámosolyogni, de Sarah elmerült a gondolataiban, és nem figyelt rá. – Apa úgy döntött, hogy ezen a hétvégén meglátogatja a húgát, így mindannyian eljöttünk. Rourke megfordult. – Darlene édesapja abban a kórházban orvos, ahol én rezidens vagyok – magyarázta. Mindenkit bemutatott mindenkinek. Darlene Francescát tanulmányozta, s amikor a kezére pillantott, és meglátta a gyűrűt, Sarah felé pillantott. A lányról gyorsan Rourke-hoz fordult, világos volt, hogy miért nem bajlódik tüzetes vizsgálódással.

– Meg kell mondanom apának, hogy itt van. Eljöhetne hozzánk vasárnapi ebédre. – Azt hiszem, a családomnak más terve van – válaszolta Rourke udvariasan, miközben Francesca feszülten figyelte minden mozdulatukat és arckifejezésüket. Volt valami közöttük? Rourke arcáról lehetetlen volt bármit is leolvasni. Hart visszaérkezett három pohár pezsgővel a kezében. – Úgy látom, nem hoztam elég italt – jegyezte meg. Darlene pillantása nagy érdeklődéssel tapadt rá. Francesca átvette a poharat, s megcsókolta Hart arcát. A másik nő azonnal ellenszenves lett számára. – Köszönöm, drágám – mondta. Hart csak egy futó pillantásra méltatta Darlene-t, s láthatóan jól szórakozva Francescára pillantott: – Bármikor… édesem – mormolta. – Darlene, ő a bátyám, Calder Hart. Calder, ő Darlene Foischer – mutatta be a féltestvérét Rourke. Hart biccentett, láthatóan közömbös volt a körükbe érkező szépség iránt. – Nem találkoztunk mi már valahol? – érdeklődött Darlene, és közelebb lépett. – Szörnyen ismerősnek tűnik, Mr. Hart. – Nem hiszem – válaszolta a férfi. – Rourke, most rajtad a sor, hogy elmenj italért! – Semmi gond – válaszolta Rourke kedvesen. – Sarah? Eljönne velem? Szörnyen ügyetlen vagyok, ha vékony pezsgőspoharakat kell egyensúlyoznom. Sarah meghökkent, elpirult, és azt mondta: – Természetesen. Francesca majdnem felnevetett. Rourke, amint ügyetlen? Nem hitte. Figyelte őket, amikor távolodtak, s látta, hogy Rourke mond valamit Sarah-nak, s a lány válaszolt rá. Tovább nézte őket, s amikor Sarah végre elnevette magát, ő is elmosolyodott. A terve működik, legalábbis azt remélte. Aztán észrevette, hogy Darlene időközben Hart másik oldalán helyezkedett el, és kérdezgetni kezdte a férfit. – Szóval ön nagy operarajongó, Mr. Hart?

Francesca még időben fordult vissza, hogy meglássa a lány szemérmesnek tűnő mosolyát, fényes szemeit, és azt a testhelyzetet, amely előnyösen fedte fel már addig is sokat mutató dekoltázsát. Azonnal felbőszült. Hart elmosolyodott. – Minden művészet iránt rajongok, amennyiben kiemelkedő értékkel bír – válaszolta. – Múlt héten már láttam ezt az előadást. Nagyon élveztem, ezért úgy gondoltam, hogy a menyasszonyomnak is látnia kell. – Odafordult Francescához, és magához vonta. – Jól szórakozol, kedvesem? Francesca keblében veszedelmes érzés kavargott. Szörnyen úgy festett, mintha szerelem lenne. Pontosan értette, hogy Hart mit tesz: Darlene értésére adja, hogy már foglalt. Hát hogy ne szeretné őt ezért? – Nagyszerűen érzem magamat – mondta lágyan, és a férfi ragyogó szemébe nézett. – Köszönöm. – Kedvesem – egészítette ki a férfi, és megcsókolta a lány orra hegyét. Francesca elmosolyodott, és amikor a férfi elengedte, lehetősége nyílt aprólékosan is szemügyre venni az idegen lányt. A másik nő azonnal elmosolyodott. – Mikor lesz az esküvő? – érdeklődött. Hart nem válaszolt. Francesca szólalt meg: – Hamarosan. Az édesanyám szervezi, mert én túl elfoglalt vagyok. – Túl elfoglalt? – Darlene kissé meglepődött. Francesca bólintott. – Igen. – Az én kis menyasszonyom nyomozó – vetette közbe Hart. – Egy ügy teljesen lefoglalja. Darlene elképedt. Francesca megtalálta Hart kezét, és megszorította. Idáig még nem tapasztalta, hogy Hart ilyen játékos is tud lenni. Ez új oldala volt, és ráadásul olyan, amit nagyon élvezett. Ekkor Darlene mellett elnézve meglátta, hogy Rick Bragg közeledik Robert Fulton Cuttinggal és feleségével. Bragg annyira elveszett a gondolataiban, hogy meg sem látta őket.

Mivel Hart kezét fogta, érezte, hogy a férfi feszült lesz. Valami baj volt. Már az előbb is észrevette. Nyugtalanság vett erőt rajta. – Mindjárt visszajövök – mondta, s elsietett anélkül, hogy Hartra nézett volna. – Rick! – kiáltotta Bragg felé. A férfi nem hallotta meg. Mrs. Cutting csevegett, a férje mosolygott, Bragg pedig ugyanolyan gondterhelt volt, mint az előbb. – Rick! – Hátulról megfogta a karját. A férfi meghökkent. – Francesca. – Helló! – Rámosolygott a férfira, majd Cuttingékra. – Hogy vannak? – Helló, Francesca! Köszönjük, jól – válaszolta Robert. Majd azt mondta: – Megbocsátanak nekünk? Rick, találkozunk a páholyban! Bragg bólintott, magukra maradtak a tömegben. – Nem tudtam, hogy maga is itt lesz ma este. A férfi nem mosolygott. – Én sem tudtam, hogy maga is. – A tekintete elsiklott a lány mellett. A lány megfordult. Hart őket nézte, ahogy Darlene is. Rourke és Sarah visszaérkeztek a kicsiny társasághoz, és Mrs. Channing csevegését hallgatták. Francesca tudta, hogy Hartnak nem tetszik, amit művel, de ő várhat. – Jól van? Valami baj van? – kérdezte gyorsan. – Jól vagyok. A lány megrángatta a kabátujját. – Idegesnek tűnik. – Hosszú napom volt, Francesca – sóhajtotta. A lány érezte, hogy igazat beszél. – Hol van Leigh Anne? A férfinak szempillája se rezzent. – Ma este nem kísért el. Francesca meghökkent. Ez vajon mit jelent? Leigh Anne beteg? Vagy veszekedtek? – Csodálatos ez az opera – mondta félszegen. A férfi türelmetlenül mondta: – Nem ismerem. Most jobb, ha visszamegyek a főpolgármester páholyába.

A lány megfogta a kezét. – Ha bármi baj van, amiben segíthetek, kérem, tudja, hogy szívesen megteszem. A férfi meglágyult. – Köszönöm. Holnap beszélünk. A lány bólintott, most ő sem akart a nyomozásról beszélni. A férfi elhúzta a kezét, és elment. Francesca nézte őt még egy pillanatig, amíg eltávozott egy kijáraton, majd visszament Hart mellé. A férfi nem túl elégedetten mérte végig, és a lány feszült lett. De mosolygott, miközben kezét a férfi tenyerébe csúsztatta. – Itt az ideje, hogy visszamenjünk a helyünkre. – Még nem ittad meg a pezsgődet – figyelmeztette Hart. A tekintetük találkozott. A férfi egy pillanatig rámeredt, majd elfordította az arcát. – Szóval, mondja kedves Darlene, milyen gyakran látogatja meg a mi gyönyörű városunkat?

Francesca tisztában volt vele, hogy Hart haragszik rá. Továbbra is udvarias volt, de nem lehetett nem észrevenni, ahogy azzal provokálja, hogy a szünetből tíz percet Darlene-nel beszélgetett. Az előadás végén a férfi megfogta a könyökét, és levezette az opera széles lépcsőin. A színház előtt kettes, hármas sorokban parkoltak a kocsik és hintók végig a Broadwayn. Rourke, Sarah és Mrs. Channing mögöttük jöttek, Mrs. Channing örömmel fogadta Rourke meghívását, hogy az előadás második felében csatlakozzanak hozzájuk a páholyukban. Nagy tömeg volt az utcán, ennek ellenére Francesca észrevette, amikor Darlene és az édesapja beszálltak egy bérkocsiba. Remélte, hogy soha többet nem látja ezt a feltűnően szép nőt. Aztán megpillantotta Bragget Low-ék társaságában kijönni. Elbúcsúztak egymástól, és Francescában újra felmerült a kérdés, hogy miért nem mutatkozott Leigh Anne az este folyamán. – Mehetünk? – kérdezte Hart. A lány a férfira nézett, és látta, hogy követi a pillantása irányát. Francesca libabőrös lett, majd hátrapillantott Channingékre és Rourkera, és azt mondta Hartnak:

– Szeretnék veled beszélni. Kettesben. A férfi oldalra billentette a fejét, és összehúzott szemmel nézett rá, amitől a lány nyugtalan lett. – Bocsássanak meg nekünk! – mondta Hart a társaságnak, akikkel együtt szándékoztak vacsorázni. Hart és Francesca távolabb mentek, és szembenéztek egymással. Hart elengedte a karját. – Látom, boldogan udvarolnál Darlene-nek – szaladt ki Francesca száján, s legszívesebben megrúgta volna magát, mert nem ezt akarta mondani, sőt, egyáltalán nem akart róla beszélni. Hart feszült mosollyal nézett rá. – Én csak egyetlen nőnek akarok udvarolni, Francesca. Neked. – Pillantása sötét és nagyon őszinte volt. A lány majdnem megbocsátotta Hartnak a kifejezetten éretlen féltékenységét. – Nincs jogod haragudni rám. A találkozásunk első pillanatától fogva tudod, hogy Bragg a legjobb barátom. A férfi összefonta maga előtt a karját. – Szóval most ő a legjobb barátod? Ez újdonság számomra. A lány elvörösödött. Bragg-gel való kapcsolata most elég kínos, így enyhe túlzás volt őt legjobb barátjának nevezni. – Tudod, hogy értem. – Nem, nem tudom. – Ő mindig egy kedves barát marad, Hart, még akkor is, miután mi összeházasodunk. A féltékenységed értelmetlen. A férfi rámeredt. A lány ideges lett. – Nem válaszolsz? – Nos. Te nemrég még férjhez akartál hozzá menni. Számos szenvedélyes órát töltöttél a karjaiban, legalábbis azt hiszem. És az én féltékenységem értelmetlen? Nem gondolnám, Francesca. Jegyesek vagyunk. A feleségem leszel. Nem áll szándékomban minden egyes alkalommal félrefordítani a fejemet, hogy odafuthass megvigasztalni a felettébb nemes, elszontyolodott szeretődet. – Szemei villogtak. A lány hátrább lépett. – Ő nem a szeretőm.

– De az volt. Csak éppen én lebeszéltelek róla, nem így van? Amikor ész nélkül bele akartad vetni magadat egy nagyon kínos viszonyba, amelynek tragikus következményei lehettek volna. Amikor még csak igaz barát voltam számodra, és nem romantikus hősszerelmes, nagyon is törődtem veled, és könyörögtem neked, hogy gondold végig egy nős férfival folytatott viszony következményeit. A lány mély levegőt vett. A férfinak igaza volt. – Akkor is, mi örökre barátok maradunk. Ezt el kell fogadnod. És a flörtölésed azzal a ronda nővel éretlenségre vall, Hart! A férfi pimaszul elmosolyodott. – Igen, valóban. Csak egy csípőből jövő visszavágás volt, különben én is ízléstelennek tartom. A lány pislogott. A szíve felgyorsult. – Képes leszel valaha is úgy reagálni, ahogy elvárom tőled? A férfi megfogta a kezét és magához húzta. – Az unalmas lenne, nem gondolod? A lány a karjaiban volt. Francesca enyhe erőfeszítést tett, hogy eltolja magától, de nem igazán akarta, mert szeretett ott lenni, a mellkasához simulni. – Ami Ricket illeti, bíznod kell bennem, Calder. – Bízom is – mondta, de őrülten féltékeny vagyok, amikor utána futkosol. És csak remélem, hogy komoly indokkal teszed. A lány visszafogta a lélegzetét, s úgy meredt rá. Hart őrülten féltékeny. Próbálta emlékeztetni magát, hogy teljesen mindegy, miért, a két férfi régóta féltékeny egymásra. De mindhiába. Észrevette, hogy magában mosolyog. Hart őrülten féltékeny! – Ne légy olyan fenemód elégedett! – suttogta a férfi, de már ő is mosolygott. – De igenis az vagyok – mondta a lány, s még szélesebb mosolyra húzódott a szája. – Nincs mire féltékenynek lenned – kezdte ösztönösen meggyőzni a férfit. De azonnal belé villant a Bragg-gel együtt töltött idő, az egymás iránti érzéseik, és rájött, hogy milyen hazugok a szavai. Caldernek minden joga megvan a féltékenységre, mert Francescát olyan különleges kapocs fűzte a férfi bátyjához, amelyet senki nem tud széttépni, még Hart sem.

A férfi felvonta egyik szemöldökét, és láthatóan szkeptikusan nézett rá. – Jegyesek vagyunk – mondta a lány, a férfi arcát megérintve. – És egy dolgot tudnod kell: hűséges leszek hozzád. – Tudom – mondta a férfi. A lány tétovázott, mert érezte, hogy a férfinak valami jár az agyában. – És? – A hűséged nem elég. A lány összerezzent. – Mi mást tudnék neked adni? Mit akarsz még? A férfi hezitált, állkapcsa kemény és feszes, pillantása sötét volt, mint az éjszaka. – A szívedet – válaszolta Hart.

Hart az exkluzív magánklub előcsarnokában toporgott. Miután nem volt tagja a klubnak, csinos kis összeget juttatott a férfinak, aki a belépőket ellenőrizte. Ötven dollárral vesztegette meg. Az Ékkőnek nagyon rossz híre volt, perverziók, ivás, drog volt a bűnlistán. Arról is jól ismerték, hogy egy férfi bármilyen gyönyört megkaphatott e helyen, ha megfizette a különleges kívánság árát. A klub az ötödik sugárúton, egy fél évszázada épült palotában volt, amely korábban egy flamand kereskedő tulajdonában állt. A tágas előtérből, ahol Hart várakozott, beláthatott egy elegánsan berendezett szalonba és egy étterembe. A falakon eredeti festmények függtek. Néhány fiatalember pókerezett, mások a fiatal, buja prostituáltakkal enyelegtek. Az örömlányok mindannyian csinosak voltak, s drága ruhákat viseltek. Az étteremben törzsvendégek vacsoráztak a kitartottjaikkal. Nem messze Harttól zongorista klimpírozott valami vidám dalt óriási zongoráján. Mögötte széles lépcsősor vezetett a ház felsőbb szintjeire, ahol a vendégek szexuális és egyéb kívánságaikat elégíthették ki. Egy nő közeledett felé. Hart azonnal tudta, hogy ő a madám, de azt nem, vajon ő-e a tulajdonos is. Harmincas éveiben járó, szőke, elegáns, gyönyörű nő volt. A könyékig érő ujjú, magas nyakú halványkék ruha, amit viselt, nem rejtette el csodás alakját. Több ékszere is volt, egy zafír

és két gyémántgyűrű, valamint egy szép zafír karkötő. Megjelenése nem utalt a hely rendeltetésére. Elegánsan és ízlésesen öltözött, s az ékszerei sem voltak hivalkodóak, így könnyedén megjelenhetett volna egy úri szalonban is, és mindenkivel elhitethette volna, hogy valódi úrihölgy. Mosolyogva állt meg a férfi előtt, de Hart jó emberismerő volt, és tudta, a nőt megijeszti az ő jelenléte. Miért? A kapus elfogadta a kenőpénzt, mégis engedélyt kellett kérnie, hogy beengedje. A valódi nevét használta, mert úgy vélte, ebben a helyzetben ez előnyt jelent a számára. S bár a jegyese volt az eltűnt lányok után nyomozó nő, de nem feltételezte, hogy ez a hír eljutott a klubvezetőség fülébe. Egyelőre még nem. Kedvesen rámosolygott a hölgyre, és kezet fogott vele. – Madame? – Franciásan ejtette a szót, úgy vélte, az angolos változat túl nyers és csúnya. – Calder Hart vagyok, szolgálatára. –Meghajolt. Az asszony szeme meg se rezzent. – Köszönöm az engedélyt, hogy beléphetek az intézményébe. A nő biccentett a fejével, mozdulata főúri volt. – Mr. Hart, a hírneve megelőzi önt. Örvendek, hogy velünk van ma este. – Ő is kedvesen mosolygott. – Solange Marceaux vagyok, szólítson nyugodtan Madame Marceaux-nak. Amíg közelebbről is meg nem ismerkedünk. A férfi kihallotta a hamisságot az első mondataiból. Miért? A nőnek örülnie kellene, hogy egy ilyen gazdag ember a klubja vendége. És mit jelentett az utolsó kijelentése? – Az Ékkő is meglehetősen ismert. – Mosolyogva körbenézett. – Nagyon tetszik ez a hely. A nő mosolya visszatért. – Ezt nehéz elhinni, de mindenesetre örülök. Kér egy italt? Egy szivart? Vagy talán vacsorázna? A főszakács Párizsból jött. Kitűnően főz, és a ma esti ajánlata vadkacsa őszibarackos brandyvel készült szósszal. – Sajnálatos módon már vacsoráztam, de egy skót whisky jólesne. Az asszony odaintett egy körülbelül tizennyolc év körüli gyönyörű fiatal nőt, akinek fekete szemei égtek, és ígéretes pillantást vetett a férfira, ajkán kellemes mosoly ült. Kreol bőre afrikai eredetet sugallt, bíborvörös ruhájának mély kivágása jócskán láttatni engedte a keblét.

– Linda, légy szíves, hozz Mr. Hartnak egy pohárral a legfinomabb skót whiskyből! Linda csábosan rámosolygott, majd távozott, hogy engedelmeskedjen. Amikor Hart ismét a vendéglátója felé fordult, ismerős arc villant fel előtte, és a szíve nagyot dobbant. Mindennek ellenére nem nézett még egyszer Rose irányába. Miután megnyugodott, tudomásul vette, hogy korábbi kitartottjának szeretője itt van a klubban. S bár attól a pillanattól kezdve nem látogatta Daisyt, hogy a múlt hónapban eljegyezte magát Francescával, megengedte neki, hogy a házában maradjon még a megállapodásuk négy és fél hónap múlva esedékes lejártáig. Hart az utcán ismerte meg Daisyt, és azt hitte róla, hogy úrinő. Hamar rájött, hogy valójában prostituált, de mivel különleges szépsége elbájolta, látogatni kezdte a bordélyházban, ahol dolgozott. Ott találkozott Daisy szeretőjével, Rosezal is. Egyik dolog követte a másikat, s hamarosan mindkettőjükkel ágyba bújt. Rose mostani feltűnése problematikusnak látszott. A nő akkoriban dühös lett rá, amiért Daisyt kitartotta. És kétségtelenül tud a Francescával való eljegyzéséről is, miután Daisy bizonyára elmondta neki. A lány gyűlölte Hartot, és a férfi sem bízott benne egy szemernyit sem. – Mi hozta önt az Ékkőbe, Mr. Hart? – kérdezte a madám. – Az unalom – felelte a férfi egy mosollyal. A nő felvonta mindkét szemöldökét, mint aki nem elégedett a válasszal. – Alig tudom elképzelni, hogy egy ilyen férfi, mint ön, unatkozik. De mindenképpen tudjuk orvosolni. – Efelől nincs semmi kétségem. Ezért vagyok itt – mondta Hart könnyedén. A hátán érezte, hogy valaki nézi, és tudta, hogy Rose az. – Elkísérne az irodámba? Ott megbeszélhetjük az önt kínzó unalmat – mosolygott rá Solange Marceaux. Hart beleegyezett, és két szalonon áthaladva bejutottak egy fényűző helyiségbe. A szomszédos hálószoba ajtaja nyitva volt, s pillantása egy elegáns, aranyozott mennyezetre, a jádezöld kárpittal tapétázott falakra és a hozzá illő brokátfüggönyökre esett. Mindkét szobát antik bútorokkal rendezték be.

Vendéglátója felé fordult, aki tüzetesen figyelte őt, majd leült a székre, amellyel a nő megkínálta. – Ezek a szobák nagyon elegánsak. A nő leült a szemközti székbe, egy kis asztal volt közöttük. – Én ugyanezt hallottam az ön otthonáról, Mr. Hart. Nos, miben segíthetek? Ebben a pillanatban kopogtak, és Linda jelent meg a whiskyvel és egy másik pohárral, amelyben úgy tűnt, jeges víz van. Amint odaadta Hartnak az italt, rámosolygott, majd kérdőleg tekintett Solange-ra. – Elmehetsz – közölte Solange. – Kérlek, intézkedj, hogy ne zavarjanak minket! Amikor Linda elment, Solange érintetlenül letette a poharát a köztük álló asztalra. – Mi a kívánsága, Mr. Hart? – Ártatlanságra vágyom – felelte. – És természetesen szépségre. A nőnek szeme se rebbent. – Milyen korúra gondol? – Talán tizennégy évesre. Esetleg tizenhárom. De tizennégynél semmiképpen se legyen idősebb. Solange udvariasan mosolygott, miközben felemelkedett. Lassan a mögöttük lévő kandallóhoz sétált, s ott megállt, kezét a fehér márvány kandallópárkányra fektetve. Ránézett Hartra. – Attól tartok, nem a megfelelő intézményben jár. Bár különféle módon tudjuk szórakoztatni a kedves vendégeinket, de gyermekek nincsenek nálunk. Hart kényelmesen hátradőlt, lábát keresztbe rakta, s kortyolt egyet a whiskyből. – Kitűnő ez az ital – jegyezte meg. – Igen, az – értett egyet a nő. – Tudnánk önt szórakoztatni csupán a szépséggel? Sok gyönyörű fiatal nő van itt, Mr. Hart. Van egy nagyszerű kis vörös lány, aki még csak tizenhat éves. A férfi választékos közömbösséggel vonta meg a vállát. – Drága Madame Marceaux, nagyon sok hasonló korú szeretőm volt már. Most kifejezetten romlatlan ártatlanságra vágyom. És bőkezűen honorálom. A nő maga elé meredt. Majd megszólalt-.

– Sajnálom, ebben nem tudok segíteni. A férfi felállt. – Akkor igaza van, ma este nem a megfelelő helyrejöttem. – De közben meleg mosollyal nézett rá. A nő közel ment hozzá, és az este folyamán először érintette meg a férfit, kezét könnyed mozdulattal a felsőkarjára téve. – Nem viselném el, ha kielégítetlenül távozna. Már későre jár. Bizonyára talál itt a házban más szórakozást. – A szemébe nézett. A nőnek halványszürke szemei voltak, és lehetetlen volt bármit is kiolvasni belőlük. Nem mozdította el a kezét. A férfi azon töprengett, vajon magát ajánlja-e, mert úgy érezte, ám a nő olyan mesterien játszott, hogy valószínűleg megverte volna őt pókerban, vagy legalábbis közel járt volna hozzá. Ha valóban magát kínálta fel, nem lehetett biztosan tudni. A férfi Rose-ra gondolt. A lány gyűlölte őt, de bizonyára örült, hogy már nem bújik Daisy ágyába. És nem tudta eldönteni, vajon Madame Solange valóban az igazat mondja-e. Ha gyermekprostituáltakat foglalkoztat, talán csak próbára teszi. Ha nem jegyezte volna el magát Francescával, nagyon könnyű lett volna ágyba vinni a nőt, és kiszedni belőle a kívánt információkat. Így azonban más módot kell találnia, hogy célhoz érjen. A nőre mosolygott. – Talán igaza van. A nő igéző, de hűvös, szürke szemét még egy pillanatig a férfi tekintetébe mélyesztette, majd elhúzta a kezét. Elmosolyodott, és oldalra hajtotta a fejét. – Amikor beléptem, láttam egy csodálatos nőt, sötét bőr, sötét haj, kék szemek. Ismerem őt Madame Pinke műintézetéből. Rose-nak hívják. Ő szabad? Hogy Solange Marceaux meglepődött vagy csalódott volt-e, lehetetlen volt megállapítani. Még csak nem is pislogott. – Jó választás – mondta. – Rose csodálatos, ahogy ön mondja, és az a fajta nő, aki képes egy ilyen urat kielégíteni, amilyen ön. Úgy tudom, ma este szabad. Elnézést – mondta, és mosolygott.

Megijedt, mert nem akarta, hogy Rose és Solange Marceaux az ő kizárásával beszéljenek róla. Rose túl sokat mondhat, sőt, mond is, ehhez kétség sem fért. – Madame Marceaux, bocsásson meg, nem hagyta, hogy befejezzem – mondta simulékonyan. A madám visszafordult, és Hart úgy vélte, hogy az este folyamán először az asszony arckifejezése megváltozik: villanásnyi meglepődést látott a szemében. – Sajnálom. A férfi elmosolyodott, és azt mondta: – Rose-t nem magamnak akarom. A nő megmerevedni látszott. – Ó! Hart végre úgy érezte, győzött, és még jobban mosolygott, mielőtt bevitte a végső ütést. – Élvezném, ha Rose-t egy másik nővel nézhetném – mondta. A nő megértette. A mosoly lehervadt az arcáról. – És maga lenne az a nő – fejezte be Hart.

Tizenharmadik fejezet 1902. március 30., vasárnap, reggel 9 óra

Francescának megengedték, hogy használja a családi hintót, amennyiben délre hazaér. Ezt úgy értelmezte, a szüleinek a kocsira van szükségük délben, és nem őrá, így feltett szándéka volt Jenningset visszaküldeni, miután kirakta őt a belvárosban. Most, miután arra kérte, hogy távolabb várja meg, Francesca megállt a St. James temető rozsdás vaskerítése előtt. Kellemetlen reggel volt, hideg és szeles, esőre állt. Francesca vastag gyapjúkabátot viselt, és miközben a vasrácson keresztül benézett a templom udvarában kialakított kis temetőbe, megborzongott, de nem a hidegtől. A temető évszázados kőépülete nem messze volt attól a helytől, ahol a kocsijával megállt. Nyomasztó nap volt ahhoz, hogy a kis, egyszerű fejfák és a sírokat jelző táblák között bolyongjon, s megkeresse a tizenkét éves kislány sírját. Az sem nagyon lelkesítette,

hogy a Tizedik utca sarkán irodát nyisson, kihallgassa azt a negyvenegy embert, akik azt állították, tudnak valami információval szolgálni Emily O'Hare eltűnéséről. Kíváncsi volt, Hart mit talált a múlt éjjel. Francesca felsóhajtott, majd belökte a kaput, amely csikorogva nyílt ki. Éjszaka vagy hajnalban eshetett, mert a fű nagyon nedves volt a lába alatt. A temető közepén áthaladó kikövezett ösvényt majdnem teljesen benőtte a gaz. Francesca irtózott a temetőktől, és ez sem volt kivétel, érezte, milyen lehangoló és szomorú. Átvizsgálta a jobbra eső fejfát, akit oda temettek, húsz éve halt meg. Előbbre ment a fejfák között, amelyek az elmúlt két évtizedet jelölő dátumokat viselték. Elszorult a szíve, s kétségbeesetten remélte, hogy John Cooper hazudott, és a lánya életben van, és nincs semmi baja. Kijelenteni, hogy halott, végül is, tökéletes leplezése volna az eltűnésének. Francesca rettegett attól az eshetőségtől, ha mégis az ellenkezője bizonyosodik be. Meggyorsította lépteit. Ha Bonnie halott, az övé a legújabb sír a temetőben, vagy legalábbis egyike a legfrissebbeknek. A temető túlsó végében látott néhány fehéren világító követ, mellettük frissen felhantolt földet. Végigsietett a fűvel benőtt ösvényen, egyszer megcsúszott a nedves köveken. Az első fehér kő felirata ez volt: „Mark Johnson, Nyugodjon békében, 1858-1902”. Átmenetileg megkönnyebbült, majd a mellette lévő kisebb táblához fordult. Megdermedt. Egy csokor vadvirág volt mellette. BONNIE COOPER JOHN ÉS RITA COOPER SZERETETT LEÁNYA 1889. MÁJUS 1. – 1902. FEBRUÁR 27. Francesca megdöbbenve meredt a feliratra. Bonnie Cooper halott. Az apja igazat mondott. Majd kiegyenesedett. A táblán lévő felirattal valami nem stimmelt. Francesca a friss sírra bámult. Mrs. Hopper elmondása szerint Bonnie Cooper február tizedikén tűnt el.

Aznap március harmincadika volt. Ez azt jelenti, hogy Bonnie egy hónappal azelőtt halt meg, nagyjából két teljes héttel azután, hogy eltűnt.

Hé, uram, várjon a sorára! – kiáltott fel Joel. Francesca egy kis kártyaasztalt és egy összecsukható széket állított fel a sarkon. Kirakta a jegyzetfüzetét, néhány tollat és ceruzát. A tizedik lehetséges informátorát hallgatta ki. Az előző kilenc férfi, mind meglehetősen elhanyagolt külsejű, züllött alak, története teljesen használhatatlan volt. A férfiak és nők hosszú sora a háztömb végéig kanyargott, Schmitt vegyesboltja előtt ért véget. A férfi már háromszor kijött a boltjából, és kezét csípőre rakva helytelenítőleg nézett rá. A vevőknek, akik a boltba igyekeztek, át kellett törniük magukat a tömegen. A férfi, akit Joel az imént figyelmeztetett, és aki úgy nézett ki, mint egy dokkmunkás a Front Streetről, dühösen mondta: – Már egy órája ácsorgok itt kint a hidegben! Jobb dolgom is akadna egy ilyen napon, amikor befagy a seggem a hidegtől, mint hogy Őnagyságára várjak! Francesca összefonta a karját maga előtt, és nyugodtan válaszolt: – Akkor miért nem megy el? – Kell az információ, vagy sem, hölgyem? – kérdezte a férfi gúnyos mosollyal. – Csak akkor, ha igaz. De még ha az is, akkor is várnia kell a sorára. Maggie Kennedy jelent meg Francesca mögött: – Próbálj meg viselkedni, Ralph Goodson! Francesca meglepetten pillantott fel Maggie-re, akinek kék szemei villámokat szórtak. – Köszönöm – mondta a lány. Maggie rámosolygott. – Nagyon bátor, hogy szóba áll ezekkel a népekkel. Francesca a Maggie-vel érkezett feltűnő szépségű nőre pillantott, akit már látott a minap.

– Van más választásom, ha meg akarom találni az eltűnt lányokat? Helló! – A vörösesbarna hajú nőre mosolygott, akit látott beköltözni Maggie-ék házába. – Ó, Miss Cahill, ő Gwen O'Neil és a kislánya, Bridget. Ők az új szomszédjaim – mutatta be őket Maggie. Gwen O'Neil mosolygott, és azt mondta a lányának, hogy bemegy a városba munkát keresni. – Rendesen viselkedj! – mondta. – Ötre itthon leszek. – Igen, Mama – mondta Bridget, és kerek szemekkel bámult Francescára. – Nyomozó vagyok – mondta Francesca mosolyogva, a gyermek ki nem mondott kérdésére válaszolva. A kis Bridget szépsége veszélyesnek tűnt. – Egy ügyben nyomozok. Bridget hatalmas zöld szemekkel, derékig érő sötétvörös hajjal, suttogva kérdezte: – Mi az a nyomozó? – ír kiejtése csodálatos volt. Joel előrelépett. Arca céklavörös lett. – Miss Cahill a főnököm. Bűnügyeket old meg. Igazán veszélyeseket. Én az asszisztense vagyok. Bridget lekicsinylő pillantást vetett rá. – Ez nem igaz. Te csak egy fiú vagy! – Joel valóban az asszisztensem – védte meg Francesca. – Nagyon sokszor nyújtott felbecsülhetetlen szolgálatot. Valóban segített nekem minden egyes bűnügy megoldásában, amelyeken idáig dolgoztam. – A gyermekre mosolygott. – Hány éves vagy, kedvesem? – Tizenegy – mondta a kislány, s szájtátva bámult Joelre. – Mi a manó! Akkor te nem olyan vagy, mint az otthoni fiúk! Joel még jobban elvörösödött. – Nem. Nem olyan vagyok. Francesca megkönnyebbült. Bridget tizenkét vagy tizenhárom évesnek látszott, de még nem volt annyi. Túl fiatal még azoknak a gonosztevőknek, akik a fiatal kislányokat prostitúcióra kényszerítik, ha valóban erről van szó. – Hé, Miz Cahill! Akar velem beszélni, vagy sem? – kiáltotta Ralph türelmetlenül, és dohányt köpött a járdára.

– Igen, igen, mi a helyzet? – hangzott fel a várakozók ingerült kórusa. – Egy perc – mondta Francesca határozottan. Már így is fájt a feje a csőcselék tülekedésétől. – Hogy van, Maggie? – Nagyon jól – válaszolta Maggie, kissé elmosolyodva. – Joel-nek nagyon hiányzott, amíg távol volt, Miss Cahill. Francesca elégedett volt. – Nekem is hiányzott Joel. Hirtelen meglepődve látta, hogy nem is egy, hanem két hintó is közeledik feléjük. Az egyik a bátyjáé volt, a másik, a feltűnő, pazar és fényes, Harté. A szíve gyorsabban vert. Maggie megfordult, hogy lássa, hova néz Francesca, és az arcát pír lepte el. – Mr. Cahill piknikezni viszi a gyerekeket a parkba – mondta. – Úgy látszik, ez már vasárnapi szokásává vált. Francesca tudta, hogy a bátyja mennyire kedveli Maggie gyermekeit. Ám, ahogy hallotta, Evan nagyon elfoglalt Bartolla Benevente oldalán. – Milyen nagyszerű! – mondta, s úgy is gondolta, de kíváncsi lett. Evan kocsija állt meg először, s az ajtaja gyorsan kinyílt. Maggie megfordult, s nézte, amint Francesca bátyja kiszáll. Evan hosszú léptekkel közeledett. Jóvágású, sötét hajú, magas és vékony férfi volt. Begombolatlan fekete nagykabátjának szárnyai körülötte csapkodtak. Hanyagul fütyörészett. Rámosolygott Francescára, és megcsóválta a fejét. – Meg sem merem kérdezni, Francesca, hogy mi a jóistent csinálsz itt? Francesca édesen visszamosolygott. – Egy ügyön dolgozom. Kiraktam néhány plakátot, hogy jutalmat kap, aki információval szolgál, és ahogy látod, kikérdezem azokat, akik ezen a környéken laknak. A férfi felnevetett, és fénylő kék szemét Maggie-re vetette. – Mrs. Kennedy, jó napot! Az asszony félrefordította az arcát. – Mr. Cahill. A gyerekek készen állnak. Nagyon izgatottak. Megyek értük. Evan Joel vállára tette a kezét.

– Megyek magával – mondta, s pillantásával követte az asszonyt, aki mindezt nem látta. Maggie már elindult, és Francesca véleménye szerint zavarban volt. – Ne, köszönöm! Egy pillanat, és máris itt vagyunk. A férfi Maggie-re mosolygott. – Volna kedve velünk jönni? Úgy értem, ha nincs más dolga. Az asszony megtorpant, és a férfira nézett. – Tessék? A férfi mosolyogva, rábeszélő szándékkal lépett közelebb. – Kérem, jöjjön velünk, Mrs. Kennedy! Tudom, hogy az idő nem éppen alkalmas a piknikezésre, ezért egy meglepetést találtam ki a gyerekeknek. Szerintem maga is élvezné. Az asszony hunyorogva nézett rá. – Nem tudok… – Miért nem? – Más… dolgom van – szabadkozott. Evan továbbra is mosolygott, de Francesca nagyon jól ismerte őt, és tudta, hogy csalódott. Látta a szemében, amely azonnal kijózanodva elsötétedett. És ami Maggie-t illeti, egész biztos, hogy nem az igazat mondja. Francesca számára ez teljesen világos volt. Figyelmesen nézte őket. Nem ez volt az első alkalom, hogy tanúja volt Maggie Kennedy és a bátyja közötti párbeszédnek, amely most is összezavarta. A bátyja úriember. Soha nem flörtölne egy ilyen tisztességes asszonnyal, mint Maggie. S különben is, az asszony nem az ő esete. Egyáltalán nem. Korábban egy híres színésznő volt a szeretője, gyönyörű, nagyvilági nő. Az olyan típusú és természetű nőket kedvelte, mint amilyen a megözvegyült Benevente grófnő is volt. És a bátyja most fülig szerelmes a grófnőbe. Vagy mégsem? Maggie szelíd, őszinte, meglehetősen csinos asszony, de mégiscsak egy özvegy varrónő, aki egyedül, nagy szegénységben neveli négy gyermekét. Egész egyszerűen nem az az asszony, aki a bátyját érdekelné, de még ha úgy is lenne, a férfi nyilván nem kezdene ki vele, és főleg nem venné magához. Még a megrögzötten liberális Francesca is tisztában volt azzal, hogy Evan soha nem venne magához egy egyszerű varrónőt.

Az is igaz azonban, hogy a férfi megtagadta a szülői házat, az édesapját, kilépett a családi vállalkozásból is, és egy középszerű ügyvédi irodában vállalt állást. Következésképpen az apja is kitagadta őt. Francesca nagyon büszke volt a bátyjára, hogy azt tette, amiről úgy érezte, tennie kell. De mi volt most ez a kis közjáték? Mi történik itt? Francesca biztosra vette, hogy valami készülőben van. Túl sok érdekes jelenetnek volt tanúja lendületes bátyja és a hallgatag, jószívű Maggie Kennedy között. Evan bólintott, elfogadva ezzel Maggie kifogását, amely szerint nagyon elfoglalt aznap, s ezalatt az asszony eltűnt, mint egy megszeppent iskolás lány. – Evan? – szólította meg Francesca kíváncsian a bátyját. De Evan megragadta Joel vállát. – Kinéztem egy kiállítást a Természettudományi Múzeumban. Ott fogunk piknikezni. Szerintem az édesanyád is élvezné. Mit gondolsz? Joel elragadtatott mosollyal nézett rá. – Ráveszem, hogy elmenjen – mondta. Kérdőn Francescára nézett. – Miz Cahill? A lány rámosolygott. – Menj, és tégy meg minden tőled telhetőt! – biztatta. A fiú elfutott. Francesca Evanre nézett. – És a grófnő mit csinál ma? – Szeret sokáig aludni – mondta a férfi zavartalanul. – Ez itt nem az, aminek gondolod. – És minek gondolom? – Mrs. Kennedy tisztességes asszony, Fran. Tisztességes, kedves és igyekvő. Imádom a gyermekeit. Ráfér egy kis kikapcsolódás. Francescának erre szava sem volt. Aztán meglátta a közeledő Hartot. A szíve szaporábban vert. Mennyire örül, hogy láthatja! – Helló, drágám! – köszönt Hart. Mosolygott, majd odahajolt, és arcon csókolta a lányt. – Jó napot! A lány széles mosollyal nézett rá. – Hála istennek, hogy itt vagy! Bonnie Cooper halott. Ma délelőtt megtaláltam a sírját.

A férfi arcáról eltűnt a mosoly. Sőt, kimondottan komor lett. – Ez lesújtó hír – mondta. A lány a férfit tanulmányozta, majd nyugtalanság fogta el. – Valami baj van? – kérdezte. – Beszélnünk kell – mondta Hart komoly képpel. – Kettesben. Francescának nem tetszett a férfi hangneme. Amikor elhelyezkedtek egymással szemben a hintóban, Hart Francescára mosolygott. – Mi jár a fejedben? – kérdezte óvatosan a lány. – Olyan furcsán nézel. A férfi felsóhajtott. – Kérlek, maradj higgadt, kedvesem! A lány pislogott és megmerevedett. A fejében megszólaltak a vészcsengők. – Mi történt? – Egy nagyon hírhedt intézményben voltam múlt éjjel, ahogy már említettem is, hogy el fogok menni. Francesca még jobban kiegyenesítette a derekát. – Melyik intézményben? – Te vagy az utolsó, akinek elmondanám a nevét – mondta komoly hangon a férfi. – Ez nem az a hely, ahová valaha is tanácsos lenne elmenned. Buja képek özönlötték el Francesca agyát, holmi félhomályos, sötét, füstös szobákról, amelyekben élveteg, félmeztelen, gyönyörű nők sétálgatnak. – Mit tudtál meg? Mi történt? A lányt rossz érzés fogta el. Nem tudta levenni a tekintetét Hartról. A férfi figyelme is a lányra irányult. Gyors mosolya furán gúnyosnak tűnt. – Általában úgy tudok az emberek arcáról olvasni, Francesca, mint egy könyvből. Ennek a klubnak a főnökasszonya, Solange Marceaux, kétségkívül mesteri pókerjátékos. Nem kifejezetten örült a jelenlétemnek, amit különösnek találtam; azonkívül közölte, hogy nem tudja kielégíteni a kívánságomat, hogy egy tizenhárom vagy tizennégy éves gyönyörű és ártatlan lánykával legyek együtt.

– És? – lehelte a lány, s maga elé képzelt egy narancssárga hajú, rikítóan kisminkelt idősebb nőt mint a bordélyház vezetőjét. – Nos – mondta a férfi egykedvűen –, azt nem tudtam megállapítani, hogy őszinte volt-e, vagy sem. Valószínűleg nem bízott bennem; lehet, hogy csak vizsgáztatni akart. Mindenesetre, még ha ő maga nem is kereskedik gyermekekkel, meg lennék lepve, ha nem tudna egy olyan bordélyházba irányítani, amelyik igen. De az ő klubja híresen hírhedt arról, hogy a törzsvendégeinek minden, de tényleg minden óhaját teljesíteni tudja. Francesca összefonta a karját maga előtt. – Mit akarsz valójában mondani, Calder? A férfi grimaszt vágott. – Hagyományosabb szórakozást ajánlott – mondta. A lány hátrahőkölt, mintha meglőtték volna. – Jaj, ne! – Abban a pillanatban látta maga előtt Caldert meztelenül, felizgulva, ereje teljében, egy arctalan nő ágyában. A férfi feltartotta a kezét. – Francesca, csak nem gondolod, hogy befeküdtem egy szajha ágyába? Nem ezt akarom neked elmondani. A lány hatalmas megkönnyebbüléssel ellazult. – Folytasd! – Rose is ott volt. Francesca nem kapott levegőt. Rose szenvedélyesen gyűlölte Hartot, mert a nő szerelmes volt a férfi korábbi szeretőjébe, Daisybe. Calder vállalta, hogy kitartja Daisyt az előzetesen kikötött időszak végéig, még akkor is, ha már nem látogatja. Francesca ismerte mindkettőjüket, Daisyt és Rose-t is, sőt Daisyt nagyon kedvelte, és együtt érzett Rosezal. De az a tény, hogy most ott volt ebben a klubban, egyáltalán nem jelentett semmi jót. – Kitálalta, hogy a vőlegényem vagy? – Nem – sóhajtotta a férfi. – Reméltem, hogy félre tudom vonni Rose-t, hogy négyszemközt beszéljek vele. Mivel ő az alvilágban mozog, azt gondoltam, tudhat valamit. Amikor Madame Marceaux ajánlott egy nőt, azt mondtam neki, hogy ismerem Rose-t, és elfogadnám őt, ha szabad. – Mit mondott Rose? – kiáltotta Francesca, s kíváncsian előredőlt.

A férfi megfogta a kezét. – Madame Marceaux nagyon okos. Azt mondta, várjam meg, amíg elmegy Rose-ért. Ezt nem engedhettem meg. Nem bízom Rose-ban, és nem akartam, hogy ők ketten rólam beszélgessenek. Egy pillanatom volt arra, hogy kitaláljam, hogyan akadályozzam ezt meg. Francescának nem tetszett a dolog. Elhúzta a kezét, és mereven nézte Hartot. Mit fog elmondani? Talán mégsem volt a legjobb ötlet egy efféle intézménybe küldeni őt, főleg nem olyanba, ahol olyan nők vannak, mint az észbontóan csábos Rose. – Mit csináltál? – suttogta. – Azt mondtam, hogy szívesen nézném Rose-t egy másik nővel, egészen pontosan Madame Marceaux-val. – Kissé elmosolyodott, mintha valamin jót derülne, de nem vette le figyelő tekintetét Francesca arcáról. Megszólaltak a vészcsengők. Calder Hart volt a legszexisebb férfi, akit ismert, s Francesca még nem látott olyan nőt, aki immúnis lett volna a kedvességére, a kinézetére, az erejére. – Mialatt mesélted ezt a történetet, egy kövér nőt képzeltem magam elé narancssárga hajjal. De feltételezem, Madame Marceaux nem így néz ki, ugye? – kiáltott fel. – Nem. – A férfi szemöldöke meglepetten emelkedett meg. – Ő inkább egy jégkirálynő, Francesca, halvány szőke, királyi, elegáns. – Csodálatos – mondta Francesca remegve. Hart találkozott egy nővel, akin nem látott keresztül, egy szőke jégkirálynővel, egy nővel, akiről most megtudta, hogy gyönyörű. Egy különleges nő, aki még Hartot is ki tudta cselezni. Milyen jól szórakozhatott Hart! Mennyire elbűvölhette. Elborította a féltékenység, s erotikus képek jelentek meg az agyában, Hart felizgulva, vágyakozva, az ágy fölött állva, ahol két nő, az egyik világos, a másik sötét, szenvedélyesen ölelkezik. A szíve úgy vert, mint egy dob. El kellett volna kísérnie Hartot a múlt éjjel. Tudta, hogy a férfi sötét múltjának része volt Rose is, de azt is tudta, hogy annak már vége, vagy legalábbis úgy gondolta. De a gondolat, hogy a férfi szexuálisan vonzódik Solange Marceaux-hoz, ölelgeti, simogatja, szörnyen sértő volt. És rendkívül, már-már dühítőén zavaró. – Múlt éjjel, amíg békésen aludtam, te azzal szórakoztál, hogy Rose és Madame Marceaux szerelmeskedését nézted – mondta rekedtes

hangon. És a férfi vajon valóban képes volt megállni, hogy csak nézze? Hartnál senki nem volt férfiasabb és érzékibb. A férfi meghökkent. – Madame Marceaux visszautasította a kívánságomat, és tudtam, hogy azt fogja tenni. A kérés csak taktikai lépés volt, Francesca, hogy kibillentsem őt az egyensúlyából, nem több. És egy pillanatig még működött is. Most a lányon volt a sor, hogy rámeredjen. A hintó levegőtlenné vált, miközben Francesca fejében az izgató, csábító képek tovább kavarogtak. – Ez csak próba volt – mondta a férfi halkan, s újra a lány kezéért nyúlt, aki ezúttal képtelen volt elhúzni. – És az egyetlen oka, amiért vállalkoztam rá, az, hogy segítsek neked megoldani az ügyedet. – És ezért nézted Rose-t és egy másik nőt, hogy mit művelnek az ágyban – lehelte a lány. A férfi ismét megdöbbent. – Igen, néztem őket. – Csatlakoztál hozzájuk? – kérdezte a lány ájuláshoz közeli hangon. Te drága, drága jó isten, olyan rettenetesen vonzódott Harthoz, hogy a tudat, hogy a férfi előző éjjel két nővel volt, nem csak őrjítő féltékenységet zúdított rá, nem pusztán bántotta. Egyszeriben kínzó vágy hullámzott át a végtagjain, a testén, s felforrósította a vérét. – Nem, dehogy! – tiltakozott a férfi. Francesca hitt neki, mivel a válasza annyira spontán jött, annyira hitetlenkedő volt, s csak meredten nézte Hartot, miközben valódi megkönnyebbülést érzett. – Francesca, a szavamat adtam neked. Amellett, csak te töltöd ki minden gondolatomat, nem két örömlány. A lány továbbra is csak meredten nézte, s közel állt hozzá, hogy elsírja magát, és jobban félt saját reakciójától, mint a férfi szavaitól. – De te élvezed a gyönyört – suttogta a lány. – Gyanítom, hogy a rabja vagy. És kedveled, ha egyszerre két nővel lehetsz együtt. Szorosan fogta a lány kezét. – Kedvesem, mostantól fogva nem kívánom újra és újra megvitatni veled a sötét múltat. Mert ha te egyfolytában felhánytorgatod, nem fogunk jól kijönni egymással. Érted, amit mondok?

A lány bólintott, és sűrűn pislogott, hogy ne engedje előtörni a könnyeit. – Miért sírsz? – kérdezte halkan a férfi. – Nem sírok – hazudta Francesca. Hart két tenyerébe fogta a lány arcát. – Te vagy az egyetlen, akivel együtt akarok lenni. A vadászat, a győzelem már régóta szörnyen unalmas, puszta játék lett, amit hajdanán az éjszaka szűnni nem akaró sötét óráiban játszottam. A lány benedvesítette az ajkait, miközben érzékelte, hogy a férfi szája milyen közel van, s mennyire kívánja nedves, forró csókját. – De Rose-zal és Daisyvel már voltál együtt – mormolta a lány remegve. A férfi meredten nézte. És tudatosult benne a felismerés. Hart azonnal felismerte a fenevadat, hogyisne ismerte volna fel. A bestia a legkülönösebb pillanatot választotta, hogy felébredjen, forró és hatalmas volt. – Ne sírj! – suttogta, s tekintetük egymásba kapaszkodott. A férfi odahajolt hozzá, és ajkával súrolta a lány száját. A lánynak elállt a lélegzete; a férfi nyelve behatolt a szájába, ajkuk vadul vágyakozva összetapadt. Ugyanilyen váratlanul a férfi kibontakozott a csókból, és a lány szemébe nézett. Meglepte, ami történt. – Csak téged, egyedül téged akarlak az ágyamban, Francesca. A lány némán bólintott, még nem tudott megszólalni. – Ami Daisyt és Rose-t illeti, az is egyszerűen csak játék volt, amilyet a magamfajta megcsömörlött férfi játszik. Nem tagadom, hogy szeretem a szexet és szükségem van rá. – Felemelte a lány állát. A lány tekintete fátyolos, ugyanakkor kemény volt. – Azt sem tagadom, hogy ez a mostani önként vállalt cölibátus nem jelent számomra fizikai kínokat, mert nem volna igaz. Időnként kimondottan fájdalmas tud lenni, de mindig vannak módszerek, amelyekkel le lehet győzni. – Cinkosan elmosolyodott. Francesca kiegyenesítette a hátát, s nagyon kíváncsi lett, mit ért ezalatt a férfi. Hart elengedte a lány kezét.

– De a neked adott esküm betartása egyáltalán nem nehéz, Francesca, miért is volna az? Ha nem akarnék megnősülni, és nem akarnám megváltoztatni az életemet, nem tenném. Ha továbbra is örömlányokkal és elvált nőkkel akarnék enyelegni, megtenném. De ezzel a fajta élettel már végeztem. Tegnap este azért mentem abba a klubba, hogy megkeressem az eltűnt lányokat. Soha ezelőtt még nem jártam ott, s nem is igazán mondható igényes helynek, márpedig én mindenben az vagyok. Ha az a kívánságod, soha többé nem teszem be oda a lábamat. – Kissé elmosolyodott, de továbbra is merőn a lány szemébe nézett. A lány megrázta a fejét, mélyet lélegzett, és elementáris erővel vágyódott a férfi karjaiba. Egy darabig meg se tudott szólalni. – Nem akartál szeretkezni velük? – suttogta végre a kérdést, ami valójában foglalkoztatta. – Nem, drágám – válaszolta Hart, s hirtelen felnevetett. – Különös, de te vagy az, akit akarlak, és az egyetlen. – Aztán még hozzátette: – Őszintén szólva, unatkoztam. A lány beharapta az ajkát, s a szíve továbbra is feszítette a mellkasát, a teste fájdalmasan lüktetett. – Te egy rejtély vagy számomra, Hart. A férfi megvonta a vállát. – Drágám, a kukkolás soha nem tartozott az érdeklődési körömbe. Jelen esetben nem volt más választásom. Körülbelül húsz percig maradtam, azután bejelentettem, hogy unom, és eljöttem. Aztán odaadtam Madame Marceaux-nak a névjegyemet, és kértem, hogy szervezze meg azt, amire valóban vágyom. Vizsgáztattak, és azt hiszem, hogy a színjátékom hiteles volt. Bár, azt nehéz kifürkészni, mit gondolhatott Madame Marceaux a távozásom után. Ha tudja, hogy honnan szerezzen nekem egy gyereket, akkor megteszi, és meg lennék lepve, ha sokat kellene rá várnom. Francesca a férfi vonzó arcába bámult, miközben agya vészes gyorsasággal rendszerezte a hallottakat. – Örülök, hogy megtetted, amit tettél. Igazad van, mindez a bűnügyről, és nem rólad és rólam szól. Calder, mi lenne, ha beszélnék Daisyvel, és rávenném, kérje meg Rose-t, hogy nekünk dolgozzon? A férfi éber lett.

– Hasonlóan jár az agyunk, Francesca. De majd én beszélek vele. Végtére is az adósom. Francesca megfogta a férfi kezét. – Daisy nem örül, hogy a veled való viszonya véget ért, még mielőtt valójában elkezdődött volna. Azt hiszem, jobb, ha én keresem meg nőként és barátnőként, mintha te parancsolnád neki, hogy segítsen. A férfi a lányt tanulmányozta, majd bólintott. – Ő kedvel téged. Nagyon is. Tegyed hát! – Rendben. – Kurta mosolyt vetett a férfira. – Szükségünk van egy valódi szálra, Calder, méghozzá most azonnal. – Igen, ez így van, különösen, ha Bonnie valóban halott. – Komor képet vágott. A lány meghökkent. – Úgy gondolod, hogy a sír csak megtévesztés, a figyelem elterelése? – Azt hiszem, ki kell hantolni – mondta a férfi.

Tizennegyedik fejezet 1902. március 30., vasárnap, délután 2 óra

Francesca

megkérte leendő informátorait, hogy jöjjenek vissza másnap ugyanabban az időben. Majd Harttal a néhány háztömbnyire lévő Mulberry Streetre siettek. Bragg nem volt benn a főkapitányságon, ahol engedélyt szerették volna szerezni Bonnie Cooper sírjának kihantolására. Megbeszélésen sem volt; a pultnál szolgálatot teljesítő őrmesternek fogalma sem volt arról, merre lehet. Francescának azonban nem volt ideje azon rágódni, hogy ez milyen különös. Nem akart Farr rendőrkapitányhoz fordulni, hogy segítséget kérjen a nyomozáshoz. Farr csak bonyolítaná a dolgokat, mivel annyira utálja őt. Hart hintója a temető előtt várakozott groteszk látványt nyújtva a régi kőtemplom és a kis, szomorú temető mellett. Francesca a férfit nézte, aki egy, a kocsmárostól vásárolt ásóval Bonnie Cooper sírját hantolta ki. Raoul is velük volt, a két férfi egymást váltva ásott, mert a föld kemény és sziklás volt. A lány örült, hogy a kora délutáni órákban kerítettek sort rá, mert biztosra vette, ha mise közben szentségtelenítenék meg a sírt, az emberek felhördültek volna.

Ráadásul amit tettek, törvénybe ütközik. Francesca fél szemét az utcán tartotta, hogy észrevegye, ha esetleg egy rendőr felbukkan. Hart ásója valami keménybe ütközött. Francesca megdermedt. – Újabb kő? – érdeklődött. A férfi megbökte az ásóval, és a lányra nézett. – Nem hiszem. Ez most más. A férfi már korábban levette a zakóját, a nyakkendőjét, és felhajtotta az inge ujját. Francescának nehezére esett közömbösnek mutatkoznia a férfi testét látván, mivel az izmai a rájuk tapadó ing alatt minden mozdulatnál megfeszültek. Hart most még erőteljesebb mozdulatokkal ásott. Néhány perccel később abbahagyta. A lány tudta, hogy miért, ezért feladta őrhelyét, és a gödör széléhez lépett. Kétségkívül egy sima és egyszerű koporsó tetejét látta. Hartra pillantott. – Fel kell hozni, és kinyitni – mondta a férfi. – Ha a lány benne van, akkor megzavarjuk a halottat – mondta Francesca, aki hirtelen szörnyen ijedt és nyugtalan lett. A férfi furcsa pillantást vetett rá. – Most már ne légy gyáva! A lány kiegyenesítette a hátát. – Nem félek, és nem hiszek a kísértetekben sem. Csak… – elhallgatott. – Csak? – nézett rá a férfi az ásóra támaszkodva, arca fénylett az izzadtságtól. A lány megpróbált nem tudomást venni a nyitott ing alól kilátszó izmokról. Az ing átizzadt, és rátapadt a férfi testére. – Rossz érzésem van – mondta félszegen Francesca. – Nekem is. – A férfi újra nekiveselkedett az ásásnak. Húsz perccel később, amikor Raoul kezében volt éppen az ásó, Hart azt mondta: – Ennyi elég. Hozzuk fel a koporsót! Hart és Raoul beugrottak a sírgödörbe, s két végén megragadták a koporsót. Hart megjegyezte: – Nem üres. Francesca rosszul lett, rájött a hányinger.

– Azért csak bizonyosodjunk meg róla, hogy Bonnie van benne. De hogyan azonosítsuk? – Bonnie tizenkét éves, szőke, csinos kislány volt. Meg kell néznünk, ki van a koporsóban. Raoul, menjen fel, én megpróbálom kinyomni a koporsót a gödör szélére – rendelkezett Hart. – Segítenem kéne – ajánlkozott Francesca, amikor rájött, hogy egy koporsót leengedni egy dolog, de kiemelni már egész más. – Nem. A két férfi kiemelte a koporsót a szűk üregből, és a földre helyezték Francesca lábához. Hart sárosan, piszkosan mászott ki a gödörből. – Furcsamód nagyon nehéz – mondta Hart, s egy oldalpillantást vetett Francescára. Francesca letérdelt, és megpróbálta kinyitni. Elbizonytalanodott. Aztán érezte, hogy Hart a vállára teszi a kezét. A férfi nem szólalt meg. Francesca miközben magában elmosolyodott, arckifejezése rendkívül komor maradt. Kinyitotta a koporsót, és felkiáltott. Tele volt kövekkel.

A ház, ahol Daisy lakott, az ötödik sugárúton, a belvárosban volt. Az elegáns, tégla homlokzatú György korabeli épületet szépen rendben tartott kertek vették körül, amelyek nyáron minden bizonnyal szemet gyönyörködtetőek voltak. Francescát egy komornyik bevezette az előcsarnokba, ahol várakoznia kellett. Újra abban a házban lenni – ezúttal Hart menyasszonyaként olyan irreálisnak tűnt, mintha egy különös álomban szerepelne. Hány hónap is telt el azóta, hogy meglátogatta Daisyt, s örömmel hallotta barátnőjétől a nagy újságot, hogy Hart szeretőjeként új státusa van? Mintha egy emberöltővel ezelőtt lett volna, pedig csak februárban történt. – Helló, Francesca! – üdvözölte a közeledő fiatal nő. Ő volt a legéteribb teremtés, akivel Francesca valaha is találkozott, a bőre és a haja megdöbbentően világos, a szemei áttetsző kékek. Karcsú, hajlékony alakja, és halk, finom hangja volt. Mennyei szépsége mellett Francesca nagydarabnak, esetlennek, sőt kövérnek érezte magát.

– Micsoda váratlan meglepetés – mondta Daisy halkan, de nem mosolygott. Francesca a nő állhatatos tekintetébe mélyedt, és visszahőkölt. Azóta nem beszéltek egymással, hogy Hart közölte a nővel, véget vet a viszonyuknak. Vajon Daisynek tudomása van róla, hogy az eljegyzésük immár hivatalos? Egy dolog biztos volt: Daisy nem mosolygott. Nem örült, hogy látja Francescát, és a kapcsolatuk tagadhatatlanul megváltozott. – Remélem, nem zavarok – kezdte Francesca, s eszébe jutott, hogy Hart azt tanácsolta neki, hogy az idejövetele előtt telefonáljon. – Hogy vagy? Gyönyörű vagy, Daisy, mint mindig. Daisy megpróbálkozott egy mosollyal, de inkább tűnt grimasznak, amellyel ezt a lehetetlen helyzetet próbálta kezelni. – Te vagy a gyönyörű, Francesca. De miért is lennék meglepve? Látnivaló, hogy kielégít a Calderrel való jegyességetek. És én még azt hittem, hogy Rick Bragg után epekedsz. Francesca ebben a pillanatban megmerevedett. – Tudom, hogy a dolgok kínosan alakultak közöttünk, de van rá mód, hogy azért barátnők maradjunk? Nagyon kedvellek, Daisy. – Természetesen, barátnők maradunk – mondta Daisy. – Miért is ne? Végül is már nem vagyok Hart szeretője, legalábbis az ágyban nem. Mivel úgy tűnik, te nem bánod, hogy továbbra is itt lakom – amelynek ugyan lehet az a látszata is, hogy Hart még mindig itt alszik –, nincs köztünk érdekellentét. Daisy végre elmosolyodott. De mint a penge éle, olyan volt a mosolya. S ami még rosszabb, a szemében egészen nyilvánvaló boldogtalanság tükröződött. De aztán Francescának szörnyű gondolata támadt: Hart megtartotta a Daisynek adott szavát, hogy addig még támogatja volt szeretőjét, amíg a hat hónapra szóló megállapodásuk le nem jár. De mi van akkor, ha Francesca édesapjának a fülébe jut, hogy Daisy továbbra is Hart házában lakik? Andrew nem hallgat majd meg semmilyen magyarázatot, nem hiszi el, hogy Hart már nem jár Daisyhez, s ezért aztán törölni fogja az eljegyzésüket, gyorsabban, mint ahogy Francesca levegőt vesz.

– Feltételezem, hogy a mennyekben jársz. Megkínálhatlak egy teával és egy kis süteménnyel? – kérdezte Daisy, s egy elegáns szalonba vezette Francescát, ahol a falakat olyan festmények borították, amelyeket, Francesca tudomása szerint, Hart választott Daisy számára. – Egy tea nagyszerű lesz – mondta Francesca szórakozottan. Azonnal beszélnie kell Harttal. De hogyan tehetné anélkül, hogy olyan féltékenynek ne tűnne, mint egy hárpia, ahogy már korábban is előfordult? – Gyönyörű a gyűrűd – jegyezte meg Daisy, miután a komornyikot megkérte, hozzon nekik frissítőket. – Köszönöm. Az én ízlésemnek túl előkelő. – Tényleg? Azt mondják, hogy egy gyémánt soha nem lehet elég nagy. – Daisy, úgy látom, feldúlt vagy. Bocsánatodat kérem! – kiáltotta erre Francesca egyre elhatalmasodó bűntudattal. – Soha nem állt szándékomban, hogy szétválasszalak titeket. De valahogy megtörténtek a dolgok. Még csak rá sem merek gondolni arra, mi történt volna, ha a múltkor nem sikerül idejében elrejtőznöm. Daisy összefonta a karját aprócska mellei előtt. – Hart úgy döntött, hogy megnősül, és akkor hirtelen ott voltál te, mint a bátyja szerelmének tárgya. Milyen kegyetlen Daisy! – Harttal először csak barátok lettünk, aztán rájött, hogy feleségül kíván venni engem – vágott vissza élesen. – Igen, hirtelen megváltoztatta a véleményét, miután évekig azt állította, hogy soha nem nősül. Mint derült égből a villámcsapás, és te lettél a szerencsés kiválasztott. Francesca mintha karót nyelt volna. – Te is tudod, hogy Hartot nem lehet kiszámítani. – Nem, valóban nem. S milyen különös, egyszerre csak úriemberként viselkedik. De azt kétlem, hogy mindig hűséges maradna hozzád – mosolyodott el. Francesca maga elé meredt. Úgy tűnt, mintha ellenségek lennének. Végül azt mondta: – Szavát adta, és én bízom benne.

– Egy hónap még nem nagy idő – jegyezte meg Daisy. – De egy egész életen át hűségesnek maradni, az az igazi megpróbáltatás. Francesca mérgesen grimaszolva ült le. Ha Daisy fel akarta idegesíteni, sikerült neki. – Hartot mindenki félreismeri. Én ismerem a jó oldalát is. És abban is biztos vagyok, hogy te is megtapasztaltad már. – Francesca, valamit el kell neked mondanom – szólt Daisy váratlanul, s leült a mohazöld damaszttal kárpitozott székre a lány mellé. Megfogta a karját. – Hart tegnap éjjel az Ékkő nevű klubban volt. Ez egy erkölcstelen hely, ahová a férfiak azért járnak, hogy a legbizarabb szexuális vágyaikat elégítsék ki. Onnan tudom, hogy ott volt, mert Rose ott dolgozik, és együtt voltak. Francesca megdermedt, de tartotta a száját, nem akarta elárulni Daisynek, hogy tud az esetről. A szíve hangosan vert. Vajon mi mondanivalója van Daisynek erről? – Valóban? – Sajnálom – folytatta Daisy nagyon ünnepélyesen –, de nem hagyhatom, hogy továbbra is abban a tévhitben ringasd magadat, hogy Hart milyen tisztességes. Együtt volt Rose-zal és egy másik nővel. Hármasban voltak. Hátradőlt, kezét összekulcsolta az ölében, s figyelmesen nézte Francescát. Francesca felállt, de nem akart kételkedni Hartban. Nem lesz az áldozata Daisy kegyetlenkedésének. – Már világos, hogy a mi barátságunknak valóban vége – mondta hűvös hangon. De belül remegett, mert Daisy szavai olyan mérget tartalmaztak, amellyel szemben nem volt teljesen immúnis. – Én csak a hírhozó vagyok – mondta Daisy szintén felállva. – Kedvellek, Francesca, és látom, hogy megbántódtál. – Hart azért ment az Ékkőbe, mert én küldtem őt oda – mondta mereven. Daisy szemei kikerekedtek. – Együtt dolgozunk egy ügyön, Daisy. Sőt, az idejövetelem valódi oka is az, hogy téged és Rose-t segítségül hívjalak. Daisy arcáról eltűnt a meglepettség, s kifejezéstelenné vált.

– Milyen bohém, milyen liberális vagy! Soha nem gondoltam volna. Tehát téged nem érdekel, hogy Hart mit csinál, ha nem veled van. De azért a hűségének erős tornya elég hamar ledőlt. De nem lep meg. Hart nem az a fajta férfi, aki megtagadja magától a gyönyört. Francesca érezte, hogy az arca olyan merev lesz, mint egy kerámia álarc. Hart azt állította, hogy nem csinált semmit, és ő hitt neki. Tudta, hogy Daisy részéről mire megy ki a játék. Gyanakvást, kétséget, bizalmatlanságot akar kelteni benne. – De érdekel, nagyon is érdekel. De mind a ketten tudjuk, hogy Hart nem tett mást, mint figyelte, amit Rose és a másik nő csinált. Daisy arcán merev mosoly jelent meg. – Ezt mondta? Milyen okos. Francesca összeomlott. A kétség felütötte benne hatalmas fejét. Csúnya ütés volt, de abban a pillanatban, amikor a gyanakvás elakasztotta a lélegzetét, s azon töprengett, vajon Hart hazudott-e neki, az is eszébe jutott, hogy a férfit mennyire megdöbbentették az ő hasonló vádjai. Emlékeztette magát, hogy Harttal őszinte barátok. A férfi elmondta, az egyetlen oka, hogy elment abba a klubba, az volt, hogy segítsen a nyomozásban, s megtalálja az eltűnt lányokat. Azonkívül, ennek a logikának a megcáfolhatatlan magyarázatát adta: miért akarna megnősülni, ha ugyanúgy folytatná tovább az életét? – Én bízom Calderben – mondta Francesca őszintén. De a szavakat kimondani, és valóban úgy is érezni, nagyon nehéz volt. Milyen sebezhetőnek bizonyult az ilyen Daisy-féle támadással szemben! – Megkérdezheted Rose-t, hogy mi történt. Végül is, ő is itt van – mondta Daisy újabb könnyed mosollyal. Francesca elhűlt, ugyanakkor feltámadt benne a harag. Szinte megkönnyebbülést jelentett. – Te azon mesterkedsz, hogy szakítsunk. Rose szeret téged, és feltételezem, hogy bármit megtesz, amire megkéred. Még hazugságra is képes. Nem azért jöttem ide, hogy a vőlegényem után nyomozzak, Daisy. Azért jöttem, hogy a segítségeteket kérjem. Daisy vállat vont. – És ha visszautasítom, Hart megparancsolja, hogy engedelmeskedjem, nem igaz? – Valójában nem kérdés volt. – Igen.

Francesca visszafogta magát. Majdnem kiszaladt a száján, hogy azt mondja Daisynek, ha szabad nő akar lenni, akkor nem kellene megvásárolt örömlányként ennek a férfinak a házában élnie. Daisy ismét vállat vont. – Akkor nincs más választásom. – Szeretném, ha megkérnéd Rose-t, hogy csatlakozzon hozzánk – kérte Francesca, megkönnyebbülten, hogy újra képes uralni a helyzetet. De közben megizzadt. Szembenézni Daisyvel és a Hart elleni vádjaival, kemény megpróbáltatás volt. Sőt az, hogy ebben a házban tartózkodik, amit Hart a szeretőjének tartogatott, ugyancsak az. Rose lépett be a szalonba. Amikor a tekintetük találkozott, Francesca rögtön rájött, hogy a nő a szomszédos szobában hallgatózott. És egy pillanatra, amikor a magas, feltűnő, olajbarna bőrű lányra nézett, eszébe jutott az is, hogy Hart múlt éjjel azt nézte, ahogy Rose és egy másik nő szeretkeznek. De mindössze ez történt. Ebben teljesen biztos volt. Vagy mégsem? Rose a lány felé biccentett. – Helló, Francesca! Gratulálok. – Köszönöm. – Rose nem viselkedett ellenségesen vele, de végül is idáig elég jó barátságban voltak. – Hogy vagy? Rose vállat vont, majd előrébb jött és Daisy mellé állt. – Ahhoz képest, hogy múlt éjjel a vőlegényedet kellett szórakoztatnom? – Szemében gyűlölet fénylett. – Jól. Francesca megértette a rosszindulatú megjegyzést, és igyekezett nem foglalkozni vele. – Négy tizenkét és tizennégy év közötti kislány eltűnt. Mindannyian szépek, és azt gyanítjuk, hogy prostitúcióra kényszerítették őket. Rose, tudom, hogy gyűlölöd Hartot, te pedig, Daisy, megvetsz engem, de azokat a szerencsétlen gyerekeket kiszakították a családjaikból, otthonaikból, és egy szörnyű és romlott világba hurcolták őket. Ezért könyörgöm, tegyétek félre a személyes ellentéteket. Meg kell találnunk a gyermekeket. Meg kell állítanunk azokat a nyomorult alakokat, akik kihasználják a gyerekeket, és prostitúcióra kényszerítik őket. Tudnátok segíteni nekünk, hogy megtaláljuk őket?

Rose és Daisy a lányt bámulták, majd egymásra néztek. Rose átkarolta Daisyt; Daisy egy pillanatra behunyta a szemét. Majd Francescára nézett. – Igazad van, sajnálom. Hazudtam neked Calderről. Rose azt mesélte, hogy a szobában sétálgatott, és whiskyt ivott, és alig figyelt rá és Lindára. Egyiküket sem érintette meg. Bocsáss meg! – Én is sajnálom, hogy szomorú vagy – mondta halkan Francesca, s eláradt benne a megkönnyebbülés. – Sajnálom, hogy beleszerettél. Daisy meredten nézett rá, s nem tagadott semmit. Csend borult rájuk. Bántó csend. Rose hitetlenkedve nézett Daisyre, szemében vad vádaskodás jelent meg. – Te engem szeretsz! – kiáltotta. Daisy kicsinek és törékenynek, elveszettnek és kétségbeesettnek tűnt. – Ez igaz, de őt is szeretem. Még nem vagyok képes lemondani róla. – Szemei könnyel teltek meg, és kiszaladt a szobából. Rose fenyegető tekintettel nézett Francescára. – Jobb, ha Hart távol tartja magát tőlem – szólt figyelmeztető hangon. – És jobban teszi, ha Daisyt békén hagyja. Különben megölöm. Ezt mondd meg neki, Francesca! Francesca lélegzete elakadt, mert Rose-t gyilkos harag öntötte el. A fenyegetés nagyon is reálisnak tűnt. Rose Daisy után rohant. Francesca nem hezitált, a kislányok élete volt a tét. Rose után futott, és elkapta a karját. – Rose, szükségem van a segítségedre! Meg kell találnom azokat a kislányokat. Kérlek, érdeklődd meg, kérdezősködj, hogy ki üzemeltet olyan bordélyházat, ahol gyermekek dolgoznak. Kérlek! Rose dühös pillantással rázta le magáról a lány kezét, és elhagyta a szobát. Francesca egy székre roskadt. Megfájdult a feje, és elkeseredetten ringatta a tenyerében. Vereséget szenvedett: innen nem kap segítséget.

A

dolgozószobában égett a tűz a kandallóban. Bragg az íróasztalánál dolgozott, a papírmunkát végezte, amelyet a hivatalában

egész héten képtelen volt megcsinálni. Dot a padlón ült az íróasztal és a lobogó tűz között félúton, az új babájával játszott, dünnyögött neki, időnként egy-egy érthető szót is kiejtett, és nevetgélt. Katie mellette ült törökülésben, és a kicsit figyelte, keskeny arcocskája boldogtalanságot tükrözött. Bragg hirtelen ráeszmélt, hogy a gyermekeket figyeli ahelyett, hogy az előtte heverő jelentést olvasná. Sóhajtott és feladta, a tenyerében ringatta a fejét. Szerencsére Dot még túl kicsi ahhoz, hogy megértse, az új édesanyja elment, de Katie nagyon zaklatott volt, és ez bántotta. Hogy tehette ezt a felesége? Elszántan betör az életükbe, majd egy szempillantás alatt kisétál? De egyszer már megtette. Majdnem pontosan ugyanígy. Bragg megmerevedett, amikor valóságos fájdalom cikázott át a mellkasán. Egy pillanatig azt hitte, hogy szívrohama van, de a fájdalom a szomorúsághoz gyanúsan hasonló érzéssé alakult. Olyan volt, mintha újraélné a múltat, mintha az a négy évvel ezelőtti szörnyű időszak visszatért volna, és újból megtörténne. Az asszony csak bolondította, amikor elhitette vele, hogy megváltozott, hogy kedves, gondoskodó, önzetlen feleség. Olyan fájdalom járta át, mint aki több sebből vérzik. Az asszony azért tudta becsapni, mert ő a szíve mélyén még hitte, hogy Leigh Anne az a kecses, együttérző asszony, akinek mutatja magát. De az egész csak színjáték volt, nem más. Ráadásul remek színjáték. Te ostoba bolond! Tudod jól, ha magadba nézel, hogy az asszony valóban kedves, gondoskodó, csak te, te nyomorult, te vizsgáztattad őt, csakhogy túllőttél a célon, s olyan keményen bántál vele, hogy végül elment. Ez csakis a te hibád, senki másé. A fene vigyen el! Hirtelen felpattant, s megmarkolta az asztal szélét. Nem bánja. Jobb ez így. Felfogadja a legjobb ügyvédet az országban, és elválik, még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy a világ megtudja, az asszony elhagyta őt. És örökbe fogadja a kislányokat. Jobb ez így. Gyűlölte Leigh Annet, ahogy eddig is, és eztán is. Meghökkent, amikor észrevette, hogy Katie odaállt mellé, és aggódva néz fel rá. Bragg egy mosolyt erőltetett az arcára. – Belefáradtál, hogy a testvéreddel játssz? Katie a fejével nemet intett, de nem szólt semmit.

Önkéntelenül magához húzta a kislányt, és azt mormolta: – Minden rendben lesz. – Soha nem jön vissza, igaz? Ezért vagy olyan szomorú – suttogta Katie. Gombóc keletkezett a torkában, miközben beszélt: – Nem. Nem jön vissza. Katie a férfi mellkasába fúrta a fejét. Bragg a haját simogatta remegő kézzel. – Halott? – kérdezte Katie fojtott hangon. – Nem – mondta a férfi, nehezen véve a levegőt. De lehet, hogy igent kellett volna mondania. Talán a hazugság könnyebb lenne. Katie könnyes szemmel nézett fel rá. – De miért? Miért ment el? Nem értem! A férfi átfogta a gyermek keskeny kis vállát. – Ez bonyolult – suttogta bizonytalanul. Miért? Én üldöztem el, és így a jó. Így a jó mindannyiunknak, a fene egye meg! Katie a férfira nézett, hatalmas őzikeszemekkel szinte könyörgött a magyarázatért. Bragg felfogta, hogy valamit mondania kell. De teljesen össze volt törve, düh, fájdalom, vádaskodás, értetlenség kavargott benne. Francesca képe jelent meg előtte, a lány talán tud segíteni, ismerte fel megkönnyebbülten. Ha ő elmondja neki az igazat, Francesca eljön és segít megmagyarázni a gyerekeknek, hogy mi történt, és azt is, hogy miért. Kopogtattak az ajtón. – Uram? – nyitott be Peter. Bragg, egyik kezét Katie vállán tartva, megfordult. – Igen? Peter komor képpel nézett a gazdájára, szemében aggodalom tükröződött. – Farr rendőrkapitány úr van itt, uram, és beszélni kíván önnel. Bragg bólintott, túl zaklatott volt ahhoz, hogy meglepődjön, és Katie-re mosolygott, miközben azon töprengett, vajon a mosolya is olyan feszült-e, mint amilyennek érezte. – Mindjárt visszajövök. Katie bólintott, látszott, hogy bízik benne.

És ettől tetőtől talpig átmelegedett. Követte Petert az előszobába, és meglátta, hogy Farr a túlsó végén, a bejáratnál áll. Bragg odament hozzá. – Kapitány, mi hozta ide vasárnap? – Hallotta a saját hangját, amely pattogós, hivatalos volt. Már csak egy rendőri vészhelyzet hiányzott. Farr a vasárnapi ünneplőjében volt, és a kalapját gyűrögette a kezében. – Uram – kezdte, tekintete akár a hiúzé –, Mrs. Bragg itthon van? A kérdés úgy hatolt Bragg mellkasába, mint egy tompa kés. – Tessék? Farr kínosan feszengett. – Tudom, hogy különös ez a kérdés, de meg kell kérdeznem, hogy Mrs. Bragg itt van-e. Braggben feltámadt valami gyanú. – Mi ez az egész? – kérdezte metsző hangon. – Uram… – Nincs itt – vetette oda Bragg. – Kapitány? Farr komor képet vágott. – Súlyos baleset történt egy megvadult lovaskocsi miatt. Tegnap délután. Bragg rámeredt, s a sejtése rettegéssé fokozódott. A szoba elszürkült. – A nő retikülje elveszett a zűrzavarban, és ma értesítették a rendőrséget, hogy próbáljuk meg azonosítani a sérültet. Wade tiszt azt állítja, hogy a hölgy az ön felesége. Egy pillanatra minden elsötétült, de Bragg átvágta magát a sötétségen, és újra látta Farrt, amint komor tekintettel áll előtte. – Milyen súlyos? – Nagyon, uram. Életben van, de nagyon rossz állapotban. Bragg elindult kifelé. – Hol van? – A Bellevue-ben – válaszolta Farr.

Tizenötödik fejezet 1902. március 30., vasárnap, délután 4 óra

Nem eszméletlen, rendőrfőnök úr, hanem alszik. A fájdalom miatt nagy adag ópiumtinktúrát kap. Bragg a kórházi ágyon fekvő aprócska alakot nézte. Az asszony arccal felé fordulva aludt, szépsége szeplőtlen és tökéletes volt, mintha soha nem történt volna vele semmilyen tragédia. Be akart rohanni hozzá, megfogni a kezét, megsimogatni a haját. Tudatosodott benne, hogy képtelen kontrollálni a remegését, s rákényszerítette magát, hogy dr. Barnes felé forduljon. Alig kapott levegőt, s belül egyfolytában azt hajtogatta, hogy minden rendben lesz, nem szabad pánikba esnie. – Mi történt? – Tegnap délután háromkor hozták be a sürgősségi osztályra. Egy lovaskocsi elütötte, uram. Feltehetőleg egy megbokrosodott fogat – mondta az orvos, egy magas, ősz hajú férfi. Gondolni se tudott azokra a vádakra, amelyekkel eltűnése után illette az asszonyt. Nem hagyta el őt. Leigh Anne egész idő alatt itt feküdt a kórházban, sebesülten, szenvedve, egyedül. – Milyen súlyos a sérülése? – kérdezte rekedtes hangon, s képtelen volt levenni a szemét az asszonyról. – Komoly, uram. Hirtelen az orvos felé fordult, s rémület markolta meg a szívét. Nem kapott levegőt. Nem tudott lélegezni, fulladozni kezdett. – Rendőrfőnök úr, üljön le! Hadd adjak önnek repülősót! Bragg megrázta a fejét, valahogy mégis sikerült levegőhöz jutnia, s mély lélegzetet vett. – Haldoklik? – Nem. A felesége állapota stabil, de nagyon súlyos. Tegnap kómába zuhant, de sikerült visszahozni. Ma már egy kicsit jobban van, mint tegnap. Az életfunkciói valamelyest javultak. A megkönnyebbüléstől megbicsaklott a térde, s nagy sóhaj szakadt fel a mellkasából. Nem fog meghalni! Nem fogja elhagyni! – Uram, bizakodó vagyok, abban reménykedem, hogy a beteg mindennap egy kicsivel jobban lesz. Teljes bizonyossággal azonban csak néhány nap múlva tudjuk meg, hogy túljutott-e a krízisen. Bragg képtelen volt mosolyogni, csak bólintani tudott. – Már felébredt?

– Egyszer, kis időre. A sérülések okozta fájdalom csillapítására begyógyszereztük, rendőrfőnök úr. Kétségkívül felébred valamikor, de nem tudható, hogy mikor. De bátran beszéljen csak hozzá! Elképzelhető, hogy meghallja. – Az orvos rámosolygott. Bragg valahogy kipréselt magából egy köszönömöt, és berohant a kórterembe. Két másik ágy is volt a szobában, de mindkettő üresen állt. Bragg letérdelt az ágy mellett, s észrevette, milyen rettenetesen sápadt az asszony. Olyan törékenynek tűnt, mint Katie, ugyanolyan kicsi, sebezhető és tehetetlen volt. Kezébe vette az asszony kezét, megszorította, s még jobban remegett a keze, mint korábban. Akkor vette észre az asszony bal lábát, amelyet egy csigasor kissé a magasba emelt. Háromszor akkora volt, mint a normál mérete, s letakarták egy lepedővel. Mi történt a lábával? Leigh Anne halkan nyöszörgött. A férfi pillantása az asszony arcára siklott, de az továbbra is aludt. Valóban hallott nyöszörgést? Még mindig fájdalmai vannak? Magát korholta, hogy a részletek felől nem érdeklődött, mintha nem is ő lett volna a rendőrfőnök. Azt tudta, hogy elütötte egy kocsi, de hogyan? Megijedt, félt megtudni a részleteket. A másik kezével megsimogatta az asszony haját, és a szíve majd megszakadt. Mit művelt ezzel az asszonnyal? Hogy is bánhatott vele olyan kegyetlenül? – Leigh Anne. Én vagyok, Rick. – Megpróbált mosolyogni, de az asszony, semmi jelét nem adta, hogy hallja, amit mond. – Ne ébredj fel, pszt, aludj csak! Az jót tesz neked – mondta, s magában hozzátette: kedvesem. – Nagyon sajnálom – mondta még, majd rémületére, nem tudta tovább visszafogni magát. Hullottak a könnyei. Nem tudta megállítani őket, és beszélni sem tudott, így csak szorította az asszony kezét. Micsoda gazember volt! Egész idő alatt azzal vádolta, hogy elhagyta őt, miközben az asszony a kórházban feküdt súlyos sérülésekkel, leírhatatlan fájdalomban, egyedül. Gyűlölte magát. Soha nem lesz képes megbocsátani önmagának. És nem csak azért, mert rosszat gondolt felőle, hanem az elmúlt hat hétért is, amiért olyan szörnyű módon viselkedett vele:

amiért büntette napról napra, éjszakáról éjszakára, s amiért szajhaként bánt vele. Ez az asszony itt nem szajha. Édes istenem, ő a felesége! Valamelyest összeszedte magát. A könnyein keresztül mosolyogva mondta: – Egy becstelen gazember voltam. Őszintén sajnálom. De most már itt vagyok, és nem vagy egyedül. Az ujjával megérintette az asszony arcát, s megdermedt. Az asszony sötét szempillái megrezdültek kissé? Meghallotta, amit mondott? Nagyot nyelt, és megcsókolta az asszony arcát. – Sajnálom – ismételte meg határozottan. – Amikor jobban leszel és hazajöhetsz, minden másképp lesz, ígérem. Ez alkalommal teljes bizonyossággal látta, hogy az asszony szempillái megmozdultak. – Leigh Anne? Én vagyok, Rick. Itt vagyok, és nem hagylak el. Megígérem. – Kissé hezitált, majd hozzátette: – Soha többé nem leszel egyedül. Halványan elmosolyodott, saját sebezhetőségével nézett szembe. A félelme olyan mély volt, mint az óceán, sötét és végtelen, de ha az asszony hallotta is a szavait, nem jelezte. Lélegzése mély és egyenletes volt, az arca mintha a szépség és a tökéletesség kifejezés nélküli maszkja lenne. Bragg már nem értette saját magát. Csak azt tudta, hogy egyáltalán nem tisztességes ember. A külvilág csak egy vékony felszíni réteget látott, a külső viselkedését. Ha valójában tisztességes, jó ember lenne, soha nem kötötte volna meg azt a hitvány megállapodást, amelyben megengedte neki, hogy beköltözzön hozzá, és vele éljen hat hónapig, hogy megkapja a hozzájárulását a váláshoz. Ha valóban tisztességes lenne, nem vitte volna minden éjjel az ágyába saját kéjvágyának a foglyaként. Átadta volna az asszonynak a házat, kiköltözött volna, s olyan figyelemmel és udvariassággal bánt volna vele, amit megérdemel. Hogyan viselkedhetett olyan gyalázatosan vele? Hogyan? Csoda, hogy az asszony mindezt eltűrte. A kislányok szerető anyja volt és jó feleség. És amikor az elmúlt huszonnégy órára gondolt, a sötét és elviselhetetlen bűntudat mardosni kezdte, elborította, felfalta. Hiszen az asszony egész idő alatt itt feküdt egyedül, miközben ő otthon gyűlölködött.

A felesége súlyosan megsérült, és ő nem volt mellette. Soha többé nem fordul elő. Megsimogatta az asszony arcát, homlokát, halántékát, haját. És jó darabig sírt mellette.

Francesca

az íróasztalánál ült, és a jegyzeteit nézte át, abban a reményben, hátha talál egy olyan nyomot, amit eddig valahogy nem vett észre. Közben gyakran eszébe jutott Calder Hart, és azon töprengett, vajon a férfi aznap este is elmegy-e portyázni, azzal a céllal, hogy találjon valakit a bordélyházban, aki elvezeti a gyermekekhez. Lehet, hogy vele kellene mennie. Felvehetne valamilyen álruhát. Talán előadhatná, hogy ő is prostituált. Hátradőlt a széken, kezéből kiejtette a tollát. Előadhatná, hogy ő is prostituált. Ragyogónak találta az ötletet. Miért támaszkodna Daisyre és Rosera, hogy megtalálja a gyermekeket? Szerez egy kellően ledér ruhát, elmegy az Ékkőbe, megkeresi Solange Marceaux-t, és megpróbál elhelyezkedni nála. Átfutott az agyán, hogy ha sikerrel jár, rettenetes helyzetben találná magát. Azt kívánta, bárcsak valahogy el tudná kerülni azt a rettenetes helyet, de nem jutott más ötlet az eszébe. Be kell jutnia abba a klubba, és kérdezősködnie kell, anélkül, hogy egy vendég ágyában kötne ki. Francesca ördögien mosolygott. Majd begyógyszerezi a férfit, akivel összekerül! Bár, fogalma sem volt, merre lehet az Ékkő, ezért meg kell kérdeznie Rose-t vagy Daisyt. Talán meg tudja győzni Rose-t, hogy ajánlja be Solange Marceaux-nak. Egész biztos, hogy ebben segíteni fog! És az is biztos, hogy Rose vagy Daisy elmondja, hogyan kell begyógyszerezni egy olyan klienst, akihez nincs kedve. Francescát győzedelmes érzés kerítette hatalmába. A terve ragyogó. Egyetlen hibája, hogy némi előkészületet igényel, és várnia kell másnap estig, hogy a gyakorlatban is kivitelezhesse, valamint Rose és Daisy segítségére is szüksége van. Felállt és kinyitotta a szekrényét. Hart azt mondta, hogy Solange Marceaux elegáns volt. Azonban, mivel ő a madám, ez nem számít.

Francesca intellektuális nő volt, ezért a szerepének megfelelően kell majd öltözködnie, különben Solange Marceaux átlát rajta. Francesca azon töprengett, megkéri Bette-t, a szobalányát, hogy alakítsa át az egyik ruháját. Majd elmosolyodott. Benevente grófnőnek nagyon merész ruhái vannak. De még korán volt; a nő valószínűleg Channingék házában van, ahol vendégként lakott, és az esti programjára készül. Francesca elhatározta, hogy telefonon megkérdezi, hajlandó-e kölcsönadni neki egy ruhát. Nagyon izgatott lett. A terve tökéletes. Francesca az ajtóhoz futott, és egyenesen a nővére karjaiba szaladt, aki komoly arccal lépett a szobába. Connie meglepve kérdezte: – Hová indulsz? – Telefonálnom kell – közölte Francesca vidáman. Rettentően izgatott volt. Mi lenne, ha másnap már meg is találná a gyermekeket? Egyedül azonban nem tudja őket kiszabadítani; ehhez szüksége lesz Braggre és a rendőrségre. – Úgy látom, még nem hallottad a hírt. – Milyen hírt? – kérdezte Francesca, miközben tovább szövögette a tervét. Kétségkívül előzőleg meg kell jelennie a helyszínen egy beszélgetésre a főnöknővel. És hogyan öltözzön arra az alkalomra? Mikor hívja fel Madame Marceaux-t, délelőtt vagy délután? – Francesca, hallottad, amit mondtam? – szólt rá Connie éles hangon, miközben elkapta a csuklóját, mielőtt húga levitorlázott volna az emeletről. Francesca végre ránézett, s a mosoly lehervadt az arcáról, mikor végre észrevette, hogy Connie milyen aggodalmas képet vág. Rájött, hogy a nővére próbált neki elmondani valamit, de ő annyira belebonyolódott a tervezgetésbe, hogy nem hallotta, mit. – Elnézést, elgondolkodtam. Con? Valami baj van? Nagyon komornak tűnsz. – Kérlek, ülj le! Francesca azonnal éber lett. – Történt valami? Neillel? A lányaitokkal? Connie megfogta a kezét. – Úgy volt, hogy Neillel ma este Rathe és Grace Bragg-gel vacsorázunk. De most jött egy telefonhívás Rathe-től. Baleset történt. Abban a pillanatban elsötétedett a világ Francesca előtt.

– Bragg-gel? – Nem, Francesca, Leigh Anne-nel. Egy megbokrosodott fogat elütötte tegnap, és súlyosan megsérült. Francesca felkiáltott: – Hol van? – A Bellevue-ben – mondta Connie. – Fran? Most mit csinálsz? De Francesca akkor már a folyosón rohant. – Mit gondolsz, mit csinálok? – szólt vissza a vállán át, s közben veszélyes tempóban rohant lefelé a lépcsőn. – Megyek a kórházba, Connie. Te jó ég, szegény Leigh Anne… Braggnek szüksége van rám!

Amikor

Francesca megérkezett a súlyos betegeknek fenntartott második emeletre, látta, hogy Braggék halkan beszélgetve állnak a folyosó túlvégén. Egy pillanatig hezitált, majd elindult feléjük. Grace nagyon közel állt a síráshoz. Rathe átkarolta. Bár középkorúak voltak, de így is mutatós párnak számítottak. Nicholas D'Archand, egy sötét hajú, tizennyolc éves fiatalember, Bragg unokatestvére is velük volt, csakúgy, mint Rourke. Hart nem volt jelen. Valószínűleg még nem értesült a tragédiáról, különben már biztosan itt lenne. Amikor Francesca közelebb ért, Rourke hangját hallotta: – Nagyon komoly, de stabil. Tegnapról mára kicsit javult az állapota. Dr. Barnes reménykedik, hogy napról napra javulni fog. Francesca megkönnyebbült. A „stabil” elég biztatónak hangzott, és a tegnap óta bekövetkezett javulás egyszerűen csodálatos! De milyen súlyos Leigh Anne sérülése? Grace megragadta a fia kezét. – Milyen esélye van a teljes felépülésre? – kérdezte rekedtes hangon. Rourke habozott, és kifejezetten komor képet vágott. – Anya, soha nem fog teljesen meggyógyulni. A bal lába annyira megsérült, hogy soha nem fog tudni járni. Grace-nek elakadt a lélegzete. Francesca elfojtotta a sírását. Grace megfordult, és meglátta a lányt. A három férfi is. Francesca megszólalt: – Annyira sajnálom! – Braggék mellett benézett a kórterembe.

A három ágy közül csak egy volt foglalt. Bragg a folyosóhoz legközelebb eső ágy mellett ült egy székre roskadva, és a felesége kezét fogta. Leigh Anne soha többé nem fog járni. – Rick hogy viseli? – kérdezte Francesca aggódva, Braggről le nem véve a tekintetét. Először senki sem válaszolt. Francesca rájuk nézett, s hirtelen azt gondolta, hogy a család betolakodónak tartja, de Grace könnyes szemmel rámosolygott, és azt mondta: – A körülményekhez képest a lehető legjobban. Köszönöm Francesca, hogy eljött. – El kellett jönnöm. Istenem, milyen szörnyű dolog ez? – Leigh Anne képei árasztották el az agyát, s mindegyiken a kicsi asszony kecses mozdulatai jelentek meg. Soha többé nem jár majd. Ez több volt, mint tragédia. – Először amputálni akarták a lábát – mondta Rourke –, de aztán elvetették az ötletet. Rathe és Grace elindultak a szoba felé. Rourke megállította őket. – Rick nem tud erről. Dr. Barnes majd később akar vele beszélni, ha majd már nem lesz ilyen sokkos állapotban. A pár bólintott, majd bement. Bragg felnézett, amint az édesapja a vállára tette a kezét, és Francesca látta, hogy érzelmileg mennyire feldúlt. Az arcát ráncok szabdalták, egy nap alatt tíz évet öregedett. Nem lehetett félreérteni a férfi fájdalmát, aggodalmát, félelmét. Francesca szorosan behunyta a szemét. Annyira szerette volna megvigasztalni, de hogyan tehetné? Mindez nem azt bizonyítja, amit mindig is tudott, hogy a férfi mindenki másnál, még nála is jobban szereti a feleségét? Nem lett emiatt sem szomorú, sem keserű; csak azt érezte, hogy meg kell vigasztalnia a férfit, biztatni, megnyugtatni. Rourke-ra nézett: – Caldernek megmondta már valaki? – Üzentem neki, de nem volt otthon – válaszolta a férfi. A jóképű, szürke szemű Nicholas komor mosollyal nézett rá, majd ő is bement a kórterembe. Francesca elbizonytalanodva egyenesítette ki a hátát. – Jöjjön! – hívta Rourke kedvesen, és megfogta a karját.

– Köszönöm – suttogta Francesca, és belépett vele a szobába. Elfancsalodott. Leigh Anne már nem nézett ki angyalnak, halálosan sápadt volt. Francesca azt gyanította, hogy a műtét során sok vért veszthetett. Rourke megérintette Bragg vállát, hogy tudassa vele ottlétét. Bragg mosolyogva felnézett rá, s ez a mosoly olyan megtört, kétségbeesett, és fájdalmas volt, hogy Francesca szíve összeszorult. Még soha nem látta ennyire megviseltnek. Szomorúan mosolygott. Mindkettőjükért, a betegért és Bragg-gért is fájt a szíve. A férfi meglátta őt. Meglepődött, tekintetük összekapcsolódott. – Úgy sajnálom! – suttogta a lány. – Tehetek valamit? A férfi lassan felállt. – Elég, hogy itt van. – És mintha a családja ott se volna, a lányhoz lépett, egyenesen a karjaiba. Francesca úgy ölelte a férfit, mint egy gyermeket. Nem szólt semmit, mert a helyzet túl súlyos volt közhelyek számára, és tudta, hogy a férfi csak vigasztalásra vágyik tőle, semmi másra. Amikor megsimogatta a hátát, érezte, hogy Bragg teste remeg. Aztán észrevette, hogy a szülők kimentek a szobából, majd Rourke és Nicholas D'Archand is követte őket. Megkönnyebbült, kettesben akart lenni a férfival. A férfi elkínzottan nézett rá. – Amikor arra gondolok, hogyan viselkedtem vele… – Nem tudta folytatni. – Ne – mondta mély hangon a lány. – Ne foglalkozzon a sötét, csúnya múlttal! Csak a jelen számít. Szüksége van magára, és maga itt van mellette. – Több mint huszonnégy óráig volt itt sebesülten és egyedül – suttogta a férfi rekedten. – Azt hittem, hogy elhagyott, Francesca. Azt hittem, hogy elhagyott engem is, és a kislányokat is. A lány magához ölelte. – De nem tette. Nem hagyta el magát, mert szereti. Hagyja a múltat, az már elmúlt, Rick. Kérem! – Felismerve szavainak sokrétegű jelentését, érezte, hogy könnyek szöknek a szemébe, és pillantásuk újra találkozott. Rájött, hogy a férfi is megértette. Lehet, hogy most már tényleg el kell engednie őt. És lehet, hogy a férfinak is ezt kell tennie.

De valóban képes rá? És a férfi? Bragg bármennyire szereti is Leigh Anne-t, soha semmi nem fogja széttépni azt a különös köteléket, ami megmaradt köztük. A férfi felemelte a kezét, és remegő kézzel egy hajfürtöt simított a lány füle mögé. – Rettenetesen szükségem van magára, Francesca. Igazán. Lehet, hogy ez örökké így lesz. – Gyengéden ölelte a lányt. – És én itt vagyok. – Kissé habozott, majd nyelt egyet. – Ezért vannak a barátok. – Érezte, hogy a mosolya erőtlen. – És Leigh Anne is mindig maga mellett lesz, ha megengedi neki. Látta, hogy a férfi orra elvörösödik, és valódi kétségbeeséssel a feleségére pillant. A lány megsimogatta a vállát, a hátát, miközben a férfi tökéletes profilját tanulmányozta. Valami befejeződött, és valami elkezdődött, ha mindkettejüknek lesz elég bátorságuk, hogy elinduljanak előre anélkül, hogy hátra tekintenének. – Francesca. – A lányhoz fordult, és két vállára tette a kezét. És valahogy egymás ölelésében kötöttek ki újra, arc az archoz, mellkas a mellhez simult. És egy rövid ideig a férfi szorosan átölelve tartotta. Majd hátralépett, de a lány arcát a tenyerébe vette. – Maga egy csodálatos nő, a legönzetlenebb, legkedvesebb és legegyüttérzőbb ember, akivel valaha is találkoztam. – Tekintetük összekapcsolódott. Francescában feltámadt a félelem. Mi van, ha semmi nem változott meg köztük? – Aligha vagyok az, akinek hisz – suttogta a lány, s a szíve vadul vert. A férfi csak nézett rá, és azt mormolta: – Mit tegyek? – Pillantása a feleségére vándorolt. A kérdés sok mindent jelenthetett, de Francesca tudta, hogy csak egyetlen dologra vonatkozott: hogyan irányítsa a szívét, amelynek egyik fele Francescáé, a másik a feleségéé. Közel húzta magához Francescát, megsimogatta a haját, majd ellépett tőle. Visszament a felesége mellé, megfogta a kezét, s olyan szorosan tartotta, hogy az ujjpercei elfehéredtek. Francescának hirtelen rossz érzése támadt, s megfordulva az ajtó felé nézett.

Tekintete Hart hideg pillantásával találkozott. Vajon mióta állt ott a férfi? A férfi sötét arckifejezése alapján egész biztosra vette, hogy már jó ideje. Megpróbált rámosolyogni, majdnem megkérte, hogy lépjen be, de a férfi szó nélkül megfordult, és kemény, mérges léptekkel elmasírozott. Hart félreértette a helyzetet. Mérges és féltékeny, Francescának efelől kétsége sem volt. De most nem tudott ezzel megbirkózni. Nem volt képes rá, hogy utána fusson és könyörögjön neki, hogy nyugodjon meg, ahogy máskor tette volna. Leigh Anne súlyosan megsérült, és Bragg összetört, s most szüksége volt rá. Majd később mindezt elmagyarázza Hartnak.

Alfred, küldjön el mindenkit! – parancsolta Hart, miközben hosszú lépteivel végigmasírozott háza előcsarnokán. Alfred az ajtónál üdvözölte. A sovány, kopasz komornyik gondosan becsukta mögötte az ajtót. – Szóljak a szakácsnak, hogy készítsen önnek vacsorát, uram? – Aggodalom rezgett szürke szemében. Hart elhaladt a gyönyörű Lady Brianna életnagyságú szobra mellett. – Ne! Azt akarom, hogy mindenki elmenjen! Most azonnal. Alfred megütközéssel bámult utána. Hart a hátán érezte a komornyik pillantását, miközben kettesével felrohant az aranyszínű szőnyeggel borított széles lépcsősoron, s letépte magáról a nyakkendőt. Nem tetszett neki Alfred nyilvánvaló aggodalma; valaha a komornyik egyáltalán nem törődött a hangulataival, és azt a viselkedést jobban kedvelte. De azok az idők már elmúltak, nemde? És nagyon jól tudta, hogy ki változtatta meg a komornyikot. Az ő okos és csinos kis menyasszonya. Úgy tűnik, Francesca, ahol csak felbukkan, megváltoztatja mindenki életét, még a komornyikét is. Nos, egyáltalán nem tetszett neki az aggodalom Alfred tekintetében. Nem akart semmit látni a szemében. Nem akart semmiféle reagálást, amikor parancsot ad. Engedelmességet akart, méghozzá azonnali engedelmességet, és semmi mást.

Képek rohanták meg az elméjét, Francescát és Bragget látta egymás karjában. A ház tulajdonosának lakosztálya a második emeleten volt. Vadul végigvágtatott a folyosókon, végre átadhatta magát legsötétebb dühének, öldöklő féltékenység kerítette hatalmába. Bebújt a bőre alá, az agyába, az emlék felforralta a vérét. Ha lehetséges, örömmel letépi magáról a bőrét, s vele együtt a kísértő képeket. De ez lehetetlen volt. A lány szeme csordultig volt szeretettel. Nem érdekli. – A kurva életbe! – Alig kapott levegőt. Berontott a sötétzöld falikárpittal borított szalonba, ahol a magas mennyezetet aranycirádák díszítették, majd egy másik, a személyes elvonulást szolgáló szalonba, a magánbarlangjába, s végül a hálószobába, amely háromszor akkora volt, mint a házban a többi. A falak sötétvörös színű borostyán, barna és aranymintás kasmírtapétával voltak bevonva, s két kandalló állt szemben egymással, a keretük arannyal díszített narancsszínű márványból készült. Három fényűző ülőgarnitúra várta a pihenésre vágyókat, egyik a bár mellett, a másik a könyvekkel borított falnál, s a harmadik a távolabbi kandalló előtt. A szoba közepén emelvényen állt egy masszív ágy, amely valamikor egy hercegi kastély hálószobájához tartozott. Az építész elképzelése szerint ez a helyiség volt a házigazda szentélye. Valójában Hart csak arra használta, hogy itt aludjon és öltözködjön. Legalábbis mostanában. Jó nagy adag italt öntött magának, majd az egyik kandallóhoz sétált, ami újonnan felvett szokása lett. A kandalló fölött egy hölgy portréja függött, aki szörnyen hasonlított Francescára. Néhány héttel ezelőtt bukkant rá a képre egy kis ismeretlen belvárosi galériában, amikor Francesca nem volt a városban. Orosz festő alkotása, a modellje francia volt. Húsz évvel ezelőtt készült Párizsban. Hart tudta, hogy nem Francescát ábrázolja, de abban a pillanatban beleszeretett a festménybe, amint meglátta, s bár mérges volt a lányra hirtelen eltűnése miatt, alkudozás nélkül azonnal megvásárolta a képet, és felakasztotta a falra, szemben a főúri ággyal. Most is a képet bámulta, s roppant dühös volt. A fűzőben és alsószoknyában pózoló francia nő helyett Francescát látta Bragg karjában, arcán lágy odaadás, szenvedély, szerelem.

Felordított, s a poharat a kandallópárkányhoz vágta, ahol szilánkokra törött. Hart fel s alá járkált. Ezzel valamikor szembesülnie kellett, nemde? Francesca továbbra is Rickbe szerelmes. Mindig is szeretni fogja, mert a lány olyan makacs, amennyire csak asszony makacs tud lenni, ezt is annyira megkapónak találta benne. Francesca soha nem adja fel. De amikor a féltestvérére gondolt, ugyanezt már sértőnek, bosszantónak, dühítőnek… vadítónak találta. Aztán eszébe jutott az is, annak ellenére, hogy a lány másba szerelmes, milyen veszedelmesen forró, szenvedélyes az ő karjában. De Hart ismerte a világot. Ebben a tekintetben a lány nem különbözött a legtöbb férfitól és nőtől, akik kiválasztják maguknak a társadalmilag megfelelő házastársat, s választanak mellé egy szexuálisan kielégítő szeretőt is. Egyszer valamikor Francesca Bragg felesége szeretett volna lenni, mégis vele, Harttal akart ágyba bújni. Lehuppant egy rubintvörös szófára. A feje fájdalmasan lüktetett, s a képek, a nem kívánatos képek – a legkevésbé óhajtott riválisáról és a nőről, akit feleségül szándékozott venni – maradtak. Megfordult, hogy az újonnan szerzett festményre nézzen. S a csábító modellt behelyettesítve újabb képek táncoltak a fejében, Francesca jelent meg abban a vadító piros ruhában, leengedett hajjal, a szeme harmatos és lágy volt az ő csókjaitól. A lány volt minden, ami a szépet és a jót jelentette számára ebben az életnek nevezett aljas színházban. Olyan volt, mint a nap: mindent felmelegített, amire ránézett, felmelegítette őt is. Hart az első találkozásuk óta eltelt két hónapban többet mosolygott, mint egész életében. Tudta, hogy egymáshoz valók; soha nem kételkedett benne, hogy a házasságuk minden tekintetben izgalmas lesz. Már alig várta. Ő, Calder Hart, a legszívtelenebbnek kikiáltott agglegény siettetni szeretné a Francesca Cahill-lel, a különleges bűnügyi nyomozóval kötendő házasságát. Újabb látomás tolakodott az elméjébe: Francesca és Bragg egymás karjaiban, de ahelyett, hogy az aggodalom forrasztaná őket össze, meleg mosoly fénylett az arcukon. Hányszor látta már, hogy különleges pillantást váltanak egymással? Hányszor figyelte már őket, miközben ő

vált betolakodóvá, kívülállóvá? De a fenébe is, ő a vőlegény, és most Bragg a kívülálló! Szorosan összezárta a szemét. Végül is ő egy rendkívül értelmes férfi. Nem olyan, akinek mentegetnie kellene magát, nem olyan, aki bolondot csinál magából. Mégis ő a kívülálló, s nem Bragg, és ez mindig is így lesz, még a házasságkötés után is, mert egész életében így volt. Egyszer sem ért fel a bátyjához, és őt soha nem fogja senki elfogadni, még Francesca sem, főleg nem Bragg helyett. Kinyitotta a szemét, és a festményre nézett, s átkozta magát az ostobaságáért. Szembesülnie kellett a szörnyű igazsággal. Leigh Anne a halál kapujában van. Ha mindenki más bizakodik is, ám tegyék. Mielőtt belépett a szobába, beszélt Rourke-kal és dr. Barnesszal, és tisztában volt az igazsággal. Az asszony még egyáltalán nem volt túl a nehezén, csak a többiek szépítették a helyzetet, s nem néztek szembe azzal, milyen súlyos beteg. A lábán komoly műtétet hajtottak végre, rengeteg vért veszített, és jelenleg fertőzéssel küzd. Pillanatnyilag stabil az állapota, de bármelyik pillanatban kómába zuhanhat, s akár már holnap válságos állapotba kerülhet, és meg is halhat. Nagyot sóhajtva felállt, a halántéka lüktetett. Leigh Anne meghalhat. Dr. Barnes nem volt hajlandó megjósolni az asszony túlélési esélyeit. Rourke ötven-ötven százalékot adott. Kit akart becsapni? Lehet, hogy Francesca most legszívesebben az ő ágyában lenne, s a combjai közé fogadná, de abban a pillanatban, hogy Leigh Anne meghal, Rick karjában lesz, és az ő ágyát fogja felmelegíteni. Ha Leigh Anne meghal, Francesca és Rick szabadon összeházasodhatnak végre. A megszokott és jóleső düh helyett azonban most pánik fogta el. Hart nem ismerte ezt az érzést, és nem is akarta. Határozottan azt mondta magának, hogy nem érdekli az egész, de ez hatalmas hazugság volt. Mert igenis érdekelte, nagyon is-, nem tudná elviselni, ha Francesca elhagyná őt azért az istenverte féltestvére kedvéért. Nem tudná elviselni, hogy elveszítse őt, most nem. A lány olyan fontos lett számára, mint a levegő, amit belélegzett, mint a napsugár az arcán.

Hart felnézett a díszes mennyezetre. Nem is olyan rég még kinevette azokat a férfiakat, akik belebolondultak egy nőbe, akit becézgettek és feleségül akartak venni. Az odaadó szeretet megváltoztatta, és néha örült is ennek a változásnak, de most gyűlölte. A sebezhető, ijedt, nélkülöző árvát, aki valaha volt, már régen eltemette magában. Egy befolyásos, közönyös és önző férfi lépett annak a fiúnak a helyébe. Most veszélyesen közel érezte magához ezt a kisfiút, s megvetette őt. Emlékeztette magát, hogy ez a lány túl jó neki. Francesca megérdemli a nemes szívű, az emberekkel törődő féltestvérét. Megérdemli a fehér fakerítéses házat, és az előkelőségek körében elfogyasztott vacsorákat. Mindenből a legjobbat érdemli, amit az élet adni tud, megérdemli, hogy minden álma, minden egyes átkozott álma valóra váljon, megérdemli az igaz szerelmet. Abban a pillanatban az egész jövője lepergett a szeme előtt, egy jövő az okos és ügyes Francesca Cahill nélkül. Hemzsegtek benne a nők, akiknek az arcát már akkor elfelejti majd, mielőtt elhagyják az ágyát; sorjáztak előtte az üzleti ügyek, tárgyalások, megegyezések, újabb és újabb létrehozandó vállalatok, amelyeket ezután alapít, felépít, megszerez. Hatvanéves korában húszéves szeretője lesz, és több pénze, mint amennyire bárkinek joga van. Legalább egy tucat luxuskivitelű háza lesz világszerte, és olyan műgyűjteménye, amilyenre egy európai múzeum is büszke lehetne. És, édes istenem, lesz Francescáról is egy festménye, nemde? Ez lesz a lány búcsúajándéka. A bárszekrény feletti tükörhöz ment, és komor mosollyal nézett szembe önmagával. Énjének legsötétebb oldala jelentkezett, gúnyosan és rendíthetetlenül. Behunyta a szemét, és átkarolta magát, hogy szembeszálljon az ördöggel. Nem kell elengedned őt. De ezt már tudod jól, igaz? Hart küzdött a fejében megszólaló gonosz hanggal. Mert mi történik, ha Leigh Anne meghal? Fogadd el, amit Francesca felkínál, csábítsd el, rontsd meg, és akkor hozzád kell mennie! Kinyitotta a szemét, és magát tanulmányozta a tükörben. És látta a férfit, aki nemcsak hogy hegyeket mozgatott meg, de egyenesen megparancsolta nekik, hogy eljöjjenek hozzá, és azok eljöttek. Így hozta létre fillérekből a vagyonát; egész egyszerűen nem tudta, milyen veszíteni vagy feladni.

De Francescának van a legönzetlenebb és legkedvesebb természete azok közül, akiket csak valaha is ismert. Ő a puszta szenvedélynél és barátságnál többet érdemel: megérdemli a szerelmet. És azt ő nem tudja megadni neki. A lány megérdemli Rick Bragget. És hogy még rosszabb legyen a helyzet, Hart ezzel tökéletesen tisztában volt. Csábítsd el! Csábítsd őt el ma este! Gondoskodj róla, hogy tetten érjenek aktus közben, de legalábbis in flagranti! Nem kell egy évet várnod, barátom, ha az apja megtudja, hogy kompromittáltad, semmi nem áll útjába annak, hogy megkapd, amit akarsz. Semmi nem áll közéd és Francesca közé, még az a gazember bátyád, Rick sem. Meredt szemmel nézett magára a tükörben. Mintha kopogtatást hallott volna a hálószoba ajtaján. De ez lehetetlen, nem igaz? Keresztülvágott a hatalmas szobán, és kinyitotta az ajtót. Alfred mosolygott rá komor ábrázattal. – Uram, Miss Cahill van odalenn. Magát akarja látni. Mit mondjak neki? A férfi megdermedt. Csábítsd el! Itt a remek lehetőség. Megnedvesítette az ajkát, és hallotta, amint azt válaszolja: – Küldje őt el! Mondjon neki, amit akar! Alfred habozott. Hart dühös lett. – Menjen, Alfred, menjen már! – Igen, uram. És mielőtt mennék, van valami, amire… – Nincs. – Hart durván becsapta az orra előtt az ajtót, majd verejtékezve nekidőlt. Bolond. Itt volt a tökéletes lehetőség. Hart gyorsan átvágott a szobán, mintha ezzel ki tudná zárni az ördögi hangot a fejéből, öntött magának még egy whiskyt, és egy hajtásra megitta. Majd megnyugodva újabb pohárral öntött, ezúttal lassan szürcsölgette. A szesz megtette az elérni szándékozott hatást, s elhallgattatta benne a legrosszabb énjét. – Calder?

Megperdült maga körül, és ott látta Francesca Cahillt, aki kérdőn mosolygott rá a hálószobája küszöbén. A nagyszerű lehetőség itt kopogtat az ajtódon. Az ördög felnevetett. Hart megborzongott. – Francesca, nem kellene itt lenned! Most, ma este semmiképpen. A lány rámosolygott. – Nem megyek el – mondta.

Tizenhatodik fejezet 1902. március 30., vasárnap, este 7 óra

Igen merész vagy. Francesca határozottan elmosolyodott. – Igen, az vagyok. A lány nem állta meg, hogy körül ne nézzen, de igyekezett nem mutatni, hogy mennyire megilletődött a fejedelmi hálószobától. Nem mert az ágy felé nézni. Nem mintha nem vette volna észre abban a pillanatban, amikor belépett a szobába, illetve, miután meglátta Hartot. Ahogy korábban elképzelte, valóban hatalmas volt. – Még egy utolsó lehetőséget adok, hogy elmenj – mormolta Hart. Francesca megdöbbent, a férfi hangja lágy, érzéki és csábító volt. A lány azért jött, hogy megmagyarázza, mi történt valójában délután a kórházban, és féltékenységre, valamint haragra számított, nem erre. Nagy levegőt vett. – Beszélnünk kell. A férfi gúnyos arckifejezéssel vonta fel a szemöldökét. – A magánlakosztályomban? – Egy nap ez lesz az én lakosztályom is, nem? – kérdezte, s a szíve vadul verni kezdett, amikor elképzelte. Majd leküzdve szégyenlősségét, megfordult és az ágyra nézett. – Félek még megkérdezni is. Királyok aludtak benne? – És hercegek, és kétségkívül a szeretőik is. A lány pillantása a férfira siklott. Hart nem mosolygott. Csak merőn nézte őt. – Calder, jól vagy?

– Miért ne lennék jól? – kérdezte lágy hangon a férfi. Hatalmas tér választotta el őket, két vagy három hálószobányi távolság. A férfi viselkedése különösnek tűnt. Majdnem olyannak, mintha valamilyen játékot űzne vele. Francesca közelebb ment, s közben arra a jelenetre gondolt, ahogy a kórházban Ricket vigasztalta, Hart pedig meglátta őket. – Nem vagy dühös rám? – kérdezte, de érezte, hogy a hangja bizonytalan. A szoba hatalmas méretei ellenére is lehetetlen volt nem tudatosítani magában, hogy kettesben van Harttal annak hálószobájában. Most, hogy közelebb ért, látta, hogy a férfi milyen zilált. Az inge ki volt gombolva, s az izmai és a mellkasán göndörödő szőrzet izgalmas látványt nyújtott. Az inge ujját felgyűrte a könyöke fölé. A karja is szőrös volt, s kidagadtak rajta az inak, izmok. Tudatában volt a férfi vad erejének. – Miért lennék dühös rád? – kérdezte Hart vontatottan. A lány megállt, s a férfi szemébe nézett. Nem is tudott másfelé nézni. Megnedvesítette az ajkát. – Meg akartam magyarázni, de úgy látom, már nem kell. A férfi megfordult, és Francesca nézte, ahogy a falba épített bárszekrényhez megy. Miközben kitöltött két pohár italt, a lány a pult fölötti tükörben megfigyelhette a férfi gondosan magára öltött semleges arckifejezését. Nagyon furának találta ezt a szelíd viselkedést. Nem illett a helyzethez. Rettentően megijedt. Mindazonáltal nagyon jó érzés volt kettesben lenni vele a hálószobájában. Francesca kissé elmosolyodott, s megfordult, hogy most már alaposan körülnézzen. Vagy egy tucat múzeumba illő szőnyeg, finoman kárpitozott ülőbútorok, egzotikus tükrök kerültek a látóterébe. A három különböző társalgósarokban négy kanapé is állt. Egy kis asztalon egy kovácsoltvas ládikát vett észre, ami kimondottan spanyol eredetűnek tűnt. Egy másik asztal mellett egy kis kerek lakkozott kínai doboz volt. Miközben a szoba berendezését tanulmányozta, pontosan meg tudta állapítani, melyik tárgyat választotta Hart, és melyiket a lakberendező. Elmosolyodott, elégedett volt magával. A férfi megszólalt, s a lány a tarkóján érezte a lélegzetét.

– Szerintem jólesne neked egy ital. A lány megfordult, és olyan közel álltak egymáshoz, hogy a szoknyája súrolta Hart combját. Hátra lépett, és elvette tőle a poharat. Miért fürkészi őt így a férfi? Mintha valami kísérleti egér volna. – Köszönöm, Calder. Nem az italt. Hanem azt, hogy nem vagy őrült mód féltékeny. Be kell vallanom, hogy rettenetesen meglep, és nagyon megkönnyebbültem. A férfi nem szólt semmit, csak a poharát felemelve üdvözölte. A lánynak olyan érzése támadt, a férfi fejében is az jár, hogy kettesben vannak a hálószobában, mire gyorsan belekortyolt az italba. Amint a hihetetlenül lágy whisky végigsimogatta a nyelvét, elmosolyodott. – Istenem, ez finom. – Ugye? Tekintetük egymásba kapcsolódott. Francesca nem állta a férfi tekintetét. Még mindig volt valami furcsa körülötte, amire nem tudott rájönni, így zavartan elfordult, de azért jólesett ez a vibrálás. – Szörnyű, ami Leigh Anne-nel történt – mormolta a lány. – Igen, az. Tragédia. Francesca a legszívesebben visszafordult volna, hogy lássa, a férfi gúnyolódik-e, ehelyett megmerevedett. Egy portré függött a kandalló felett, és a nő pontosan úgy nézett ki, mint ő! – Elképesztő, nem? – suttogta Hart a háta mögött. A lány csak bámult. – Egy pillanatig azt hittem, hogy engem ábrázol! – Húsz évvel ezelőtt festették Párizsban – mondta a férfi halkan, lehelete a lány nyakát csiklandozta. Francesca mozdulni sem tudott, s próbálta magában kielemezni, vajon mit kereshet a kép ebben a szobában, pont a férfi ágyával szemben. – Miért? Miért akasztottad ide? – kérdezte kicsit rekedt hangon. A férfi megfogta a vállát. – Azért – mondta a férfi, orrával a lány tarkóját simogatva –, mert teljesen ide illik.

A lány nem mozdult. Nem tudott. A férfi közel állt, és Francesca a fenekénél valami keményet érzett. Alig mert levegőt venni, s megremegett, mivel alighanem Hart merevedő férfiassága ért hozzá. A férfi keze lesiklott a lány karján. – Ő biztosította nekem a társaságot, amíg távol voltál – lehelte. A lány nagyot nyelt. – Most mit csinálsz? Érezte a bőrén a férfi mosolyát. – Csókolgatlak. – A férfi ajkai súrolták a nyakát. Behunyta a szemét. Vörösen izzó vágy bénította meg. Hart hátulról átölelte, és a lány érezte a férfi nekifeszülő kemény ágyékát. Még közelebb simult a lányhoz, erős keze a lány mellére tapadt. A szája még mohóbb vággyal simogatta a nyakát, miközben a lány nevét sóhajtotta. Francesca lélegzete elakadt, s belekapaszkodott a férfi karjába. – Annyira hiányoztál, mialatt nem voltál itt! – suttogta, s tenyere teljesen betakarta a lány keblét. – Te is hiányoztál – mondta elfúló hangon a lány, s maga is meglepődött a merészségén. A mellbimbói azonnal megkeményedtek. – Remélem is – mormolta a férfi, s kezét lassan végigcsúsztatta a lány hasán. Francesca megpróbálta visszafogni magát, de képtelen volt rá; remegni kezdett, mint a nyárfalevél, mert tudta, hová igyekszik Hart a kezével. A férfi tenyere továbbvándorolt, s megállapodott a lány vénuszdombján. – Drágám – suttogta a férfi rekedten. – Kérlek! – mondta fojtott hangon Francesca, s kezdett szédülni. A férfi felnevetett, és harapdálni kezdte Francesca nyakát, közben erősebben odanyomta a lány fenekéhez a hímtagját, és kezével megérintette a lány szemérmét. Francesca elveszítette maga felett a kontrollt. Csak azt érezte, hogy az ereiben lüktető vágynak ki kell elégülnie, méghozzá hamar. – Calder. A férfi, mintha megértette volna, lassan felemelte a szoknyáját és az alsószoknyáját, centiről centire, először lábszárközépig, majd a térdéig, végül a combjáig. Nehezen vette a levegőt. Ahogy a szoknya felcsúszott

selyemharisnyás lábán, a lány feladta minden ellenállását, és a férfi karjába omlott. Hart halkan felnevetett, s megcsókolta a szája szegletét. A lány érezte a nyelvét. Ekkor a férfi kezei betakarták a lány ölét, csak egy vékony réteg francia selyem volt köztük. Francesca háta ívbe feszült, s nyöszörögni kezdett, amikor a férfi az ujjaival ingerelte, s eljátszott a szeméremajkakkal. A lány szédült a kéjtől. A férfi a selymen keresztül megsimogatta mindegyik dombocskát. Aztán ujjai még lejjebb csúsztak, újabb érzékeny pontot fedezve fel. Közben, nem törődve sem a lány szoknyájával, sem a saját nadrágjával, hátulról a lány fenekének két félgömbje közé döfte magát. Francesca felkiáltott, s a combját megfeszítve megszorította Hart férfiasságát. A férfiből harsányan tört elő a kiáltás: – Elég! A lány megijedt, hogy a férfi abba akarja hagyni a becézést. Tiltakozni kezdett, de elkésett. A férfi hirtelen a karjába kapta, és hosszú lépteivel az ágy felé tartott. A lány az arcába nézett, amelyet most eltorzított a vágy, s a lány ettől a látványtól szinte elalélt, és megsemmisült attól a gondolattól, ami még történni fog. – Calder – sóhajtotta, s megérintette a férfi arcát, és a mellkasában valami csodálatos melegség áradt szét. A férfi vad csókokkal borította a lány tenyerét, majd végigfektette az ágyon, s fölé térdelt, térdei Francesca csípőjéhez szorultak. – Pszt! – mormolta, miközben arcán feszült mosollyal kigombolta a lány kabátkáját, majd félredobta, s gyorsan szétnyitotta a hozzá tartozó mellényt. Francesca tekintete rátapadt, s amikor Hart lecsupaszította a két mellét, látta, hogy a szeme tágra nyílik, s egy pillanat alatt fekete lesz, mint az éjfél. A férfinak tetszett, amit látott, s a lány élvezte. Ívbe feszítette a hátát, s közben azt mormolta: – Csókold meg! – Azt akarta, hogy a férfi úgy vegye a szájába a mellbimbóit, akár egy kisbaba. A férfi elkapta a lány pillantását, majd lehajolt, s egyenként megcsókolta mindkét mellét.

– Még soha senkit nem kívántam ennyire – mondta Hart fátyolos hangon. – Én is úgy érzem – válaszolt a lány meglepetten, mert valóban azt érezte, hogy igazat mond. A férfi nagy kezébe fogta a lány melleit, majd odahajolva, nyelvével megérintette először az egyik, majd a másik mellbimbóját. Francescának elállt a lélegzete, s könyörögni kezdett. A férfi felnevetett. – Lassíts! Előttünk az egész éjszaka, kedvesem. Előttük az egész éjszaka. Hart, ahogy a feszülő mellbimbókat bevette a szájába, váratlan vészjelzést észlelt. Különös volt, részéről egyenesen szokatlan, mi lehet a baj? De aztán a fogával harapdálni kezdte a bimbókat, és Francescában a fájdalom összekeveredett a gyönyörrel. Fel akart ülni, de a férfi visszanyomta az ágyra. A nyelvével fürdette a fájó területet, hogy gyógyítsa. A lány nem bírta tovább, közel állt az ájuláshoz. Megragadta a férfi vállát, majd kezét az inggallér alá csúsztatta, a közéjük feszülő vászon alá. A férfi meztelen bőre még jobban fokozta a vágyát. – Calder. Mindjárt elájulok. A férfi felült, s a lányra meredt. A tekintete fényes volt, mint a nap, és elkezdte kigombolni az ingét. Francesca figyelte, amint a férfi mellkasa, majd sziklakemény hasizmai feltárulnak. Még gyönyörűbb volt, mint ahogy korábbról emlékezett rá. Összerándult. A férfi a földre hajította az inget, és a lányra mosolygott. A lány felemelte a karját, és áhítattal megsimogatta a férfi mellkasát. – Olyan nagyszerű vagy! – Az érzés kölcsönös. Újra a lány fölé hajolt, s a két melle közé temette az arcát. Majd gyorsam lehámozta róla a szoknyát és az alsószoknyát. A férfi minden érintése lángra gyújtotta Francescát. Miután Hart eltávolította a lányról a ruháit, simogatni kezdte a combját, a térdét, a lábát. – Calder. – Hallgass! – Lehúzta a bugyiját, és megérintette a lány meztelen bőrét. A lány behunyta a szemét, felkiáltott, s a magasba repült.

A férfi a combjai közé csúsztatta a kezét, keményen a tenyerébe fogta a lába közét, mintha birtokolni akarná. Aztán elkezdte felfedezni minden lüktető pontját. Francesca úgy érezte, hogy az egész világ szédülten forog vele. Könyörögve dobálta magát, teste vadul rángatózott. – Siess! Kérlek, gyere, Calder, gyere! – Türelmetlen vagy – mormolta a férfi. – Rakd szét a lábad! Francescát öröm járta át, de egy pillanattal később rájött, hogy félreértette a kérést. A férfi nem hatolt belé, ehelyett nedves simogatást érzett, s amikor lenézett, levegő után kapkodva látta, hogy Hart a nyelvével kutatja fel minden centiméterét. Amikor megérintette a csiklóját, a lány megrázkódott, s az időn és a téren felülemelkedve az űrben lebegett. Amikor visszatért a jelenbe, a férfi ott maradt a lábai között, s a lányt nézte, arcán különös, feszült kifejezéssel. – Ó, édes istenem, meghaltam! – mondta a lány nyeldekelve. A teste úgy remegett, mint a nyárfalevél. A férfi a lány hasára fektette az arcát, közben a kezét a szemérmére tette. Gyorsan és harsány hangon vette a levegőt. Francesca látta, hogy a szeme becsukódik, s a szemöldökét az összpontosítástól vagy a fájdalomtól összevonja. – Calder – suttogta, s alig kapott levegőt. – Ó, istenem! A férfi nem válaszolt, csak a kezével szorította még erősebben. Abban a pillanatban a lány teste újra lángot fogott, hihetetlenül érzékennyé vált, hihetetlenül befogadó lett. A férfi haját simogatta. – Ne hagyd még abba! A lány úgy érezte, hogy a férfi elmosolyodik a hasán. Ujjait végigfuttatta a haján. – Ne mondd, hogy máris folytatni akarod? – A hangja fátyolos volt, Francesca még soha nem hallotta ilyennek. – Jól vagy? – kérdezte a lány. – Aligha. – Felnézett. Szemei keménynek, majdnem vadnak tűntek. – Mi a baj? – suttogta a lány, hirtelen ijedtséggel. A férfi nyögött egyet. A lány fölé feküdt, és annak ellenére, hogy rajta volt a nadrágja, egyszer, kétszer, keményen a lány combja közé nyomta a férfiasságát.

A lány összeszorította a combját, s a csípőjét ringatta. – Vedd le… vedd már le a nadrágodat… siess! – zihálta. A férfi olyan erővel vette a foga közé a lány mellbimbóját, hogy az felkiáltott, majd ugyanolyan erővel a szájára tapadt, a nyelvével szétfeszítette a lány ajkát, majd behatolt. Újra odadörzsölte magát a lány öléhez, és olyan kemény volt, hogy szinte fájt, de ugyanakkor olyan bizsergető is, mint az áramütés, és Francesca könyörögni kezdett: – Kérlek, kérlek, újra meg akarok halni, Calder, kérlek! A férfi egy szóval sem felelt. Ehelyett többször is gyengéden megsimogatta a lányt; majd, mint egy hatalmas hullám, beborította őt, és szorosan megölelte. A lány visszazuhant az ágyra. A férfi teljes súlya rajta volt, és érezte merev férfiasságát. De valami nagyon nem volt jó, szörnyen nem. – Calder? – Átkozott bolond vagyok – motyogta a férfi, és kiszállt az ágyból. A lány egy pillanatig mozdulatlan maradt, majd felült. Hart nyugtalanul járkált a szobában, mint egy vadállat, az arca feszült volt, a hátán és a vállán az izmok rángatóztak. A lány meredten nézte. – Azt hittem, hogy szeretkezni akarsz velem. – Francesca érezte, milyen ostobán hangzanak a szavai. Teljesen meztelen volt, kétszer is elélvezett, a férfi ágyában feküdt, és a férfi vad dolgokat művelt a nyelvével és a nemiszervével. Mit számít, hogy nem a hagyományos módon csinálták. Ha ez nem volt szeretkezés, akkor mi? A férfi szembenézett vele, s láthatóan még mindig felizgult állapotban volt. Egyik kezét végigfuttatta sűrű fekete haján, a tekintete éberen meredt rá. – Nekem is eszembe jutott. Francesca megdermedt, ösztönösen be akarta takarni magát, de azok után, amit csináltak, abszurdnak tűnt. Amellett, szerette, ahogy a férfi nézte, ahogy a tekintete bejárta a kebleit, a hasát, a szemérmét. Nagyon szerette, igen. – Túl sovány vagyok? – hallotta a saját suttogását. A levegő kezdett megint felforrósodni. – Aligha. – A férfi lassan a szemébe nézett. Mintha parázs izzott volna a hamu alatt. – Túl kövér?

A férfi majdnem elmosolyodott. – Nem. – Calder? – Menned kell! – mondta a férfi nyersen. – Azt hiszem, mára ennyi elég volt. A lány döbbenten az ágy szélére csúszott. A férfi tekintete végigjárta testének minden centiméterét. Francescában újra feltámadt a vágy, és tudta, hogy ezt a férfi is észrevette, a mellbimbói olyan feszesek voltak, hogy szinte fájtak. – Miért? – Menned kell! Most azonnal, mielőtt bárki is hazaér. Igaza volt. Szörnyű lenne, ha rajtakapnák őket. Andrew leüttetné Calder fejét, vagy mégsem? – És mi lesz veled? – kérdezte tapintatosan. A férfi harsányan felnevetett. – Túlélem. De köszönöm, hogy megkérdezted. Kérlek, Francesca, öltözz fel! – Egy utolsó pillantást vetett a lány combjaira, és a köztük lévő húsos kis V alakra, majd hátat fordított Francescának. Francesca nem mozdult. Hartnak láthatóan fájdalmai vannak. Sejtette, hogy miért. Egy jelenet idéződött fel benne, amelyet nem lett volna szabad látnia, ám ő a szemtanúja volt: egyszer megleste Hartot és a szeretőjét. Akkor valamelyest bűntudatot érzett; most azonban támadt egy nagyszerűnek vélt ötlete, s már a gondolattól is elállt a lélegzete. Miért ne lehetne ő is olyan merész és csábító, mint amilyen Daisy volt aznap? Végül is jegyesek. Hartnak egész nyilvánvalóan szüksége van az ő segítségére, nem? Félt, hogy a férfi visszautasítja, amit felkínál, de ha akkor nem utasította vissza Daisyt, vele miért tenné? Remegve, s tagadhatatlanul izgatottan, lelépett az ágyról. Az emelvény nyikordult egyet. Hart még mindig járkált, a hangra megdermedt, de nem fordult oda. – Miért nem öltözöl fel? Piszok rossz kedvem van. Menned kell, Francesca! Komolyan mondom. Valami bántotta a férfit, és nem csak a kielégítetlen vágy. Francesca összeszedte a bátorságát, és odament hozzá. Alig várta, hogy megérinthesse, már olyan régóta vágyta.

– Calder. A férfi odafordult és ránézett. – Öltözz fel! – A kezét ökölbe szorította az oldala mellett. A lány megrázta a fejét. – Ülj le! – lehelte tágra nyílt szemmel. – Tessék? – Hart nem értette a helyzetet. A lány felbátorodott, és kezével megsimogatta a férfi sziklakemény mellkasát. A férfi mellbimbója megfeszült, s Hart dermedtségében még levegőt sem vett. – Ülj le! – mondta a lány újra halkan, meglepően csábító suttogással. A férfi nem mozdult. Merev volt, tágra nyílt szemekkel nézett a lányra. Francesca lejjebb csúsztatta a kezét a férfi bordái felett. – Úgy tudom, értesz angolul – lehelte a lány, kissé elmosolyodva. Érezte a férfi minden egyes bordáját, és a hasa olyan volt, mint egy selyemmel borított szikla. – Te kis boszorkány – mondta Hart reszelős hangon. Megragadta a lány csuklóját, mozgásképtelenné tette. A férfira nézett. Annyira élvezte, ahogy feltérképezi a férfi testének síkjait és domborulatait. – Engedd el a kezem! – És ha nem? – kérdezte fenyegetően halkan. – Azzal csak késlelteted az elkerülhetetlent – válaszolta gyorsan a lány. A férfi mintha a mennyekbe tartana, felnyögött. Majd a lány szemébe nézett, és elengedte a kezét. Francesca tudta, hogy győzött, ezt olvasta ki a férfi tekintetéből is. Nehezen lélegezve, kezét a nadrág derekára csúsztatta. A férfi egyetlen izma sem mozdult, de egész testében összerándult. A lányt többé nem érdekelte, mit csinál, saját mozdulatai elvarázsolták. Kezét a nadrág elejére tette, tudván, hogy mit talál ott. Ujjai hegyével simogatta a férfit. – A tűzzel játszol – figyelmeztette Hart. A lány felnézett, szinte égett az ujja. – Nálad nagyobb önuralma senkinek nincs, akit csak ismerek. – Ma este nem igazán mondhatnám.

– Ülj le! – lehelte a lány, a szíve vadul zakatolt, a térde remegett. Izgatott volt attól, amit tenni készült. És mielőtt a férfi engedelmeskedett, a lány kigombolta a nadrágja derekát. Hart meghökkent. A lányra nézett. Francesca hirtelen szívta be a levegőt, amikor a férfi vaskos hímtagja előmeredt. A férfi lassan megszólalt: – Tűz. – Csak ülj le! – válaszolta lélegzet- visszafojtva. – Ülj már le, Hart! A férfi összeszorította a száját, és leült a legközelebbi székre. Francesca remegve felnevetett, és a tekintetük találkozott. – Bocsáss meg nekem, ha tudatlan vagyok – sikerült kinyögnie a szavakat, miközben a férfi combjai közé ereszkedett. Kissé a férfira mosolygott. Hart egy szót sem szólt. De a mellkasa zihált, mintha maratoni távot futna. A Francescát eltöltő erő még inkább fokozta a lány izgalmát. Lehúzta a cipzárt. Előtört Hart merev, hosszú és vastag férfiassága. A férfi felnyögött. Felnézett rá. A férfi őt nézte meredten, soha nem látott arckifejezéssel: több volt, mint kéjvágy, s abban a pillanatban a lány megérezte egy hatalmas és időtlen erő nagyságát. Most kezdte csak felismerni a férfi felett gyakorolt hatalmát. Elmosolyodott és gyengéden a kezébe fogta a péniszt. Hart a lány fejére kulcsolta a kezeit. – A francba! – mondta. A lány mosolygott, amint lehajtotta a fejét, és nyelvével megérintette Hart férfiasságát. Hart vesztésre állt. Felkiáltott. Francesca elkezdte a nyelvével felfedezni. Sós és édes volt egyszerre. Az élmény magával ragadta. Miért nem mondta senki, hogy ez ilyen? Túl jó, hogy igaz legyen. Finomabb, mint bármelyik nyalóka. És Hart felnyögött. A lány izgatottan megremegett. Megízlelte, szájával körbefogta és beszívta, ahogy Daisytől látta. Hart a tenyerébe fogta Francesca fejét. A lány haja elszabadult. Francesca levegőt vett. – Kedvesem – kezdte boldogan, majd elhallgatott.

Hart csukott szemmel hátravetette a fejét. Fájdalom, önkívület vagy mindkettő torzította el az arcát. Újabb borzongás futott át Francescán. Megszelídítette a bestiát, ó igen! Végigcsúsztatta kezét a hímtagon, tenyerébe fogta, érezte az erejét, majd lassan újra a szájába vette, s ezúttal megpróbálta teljesen a torkáig beszívni. Hart félretolta. Francesca négykézláb állva felé fordult. – Calder? – Ennyi elég! – mordult fel, s megmarkolta magát. Francesca majdnem megkérdezte, hogy mit csinál, de aztán rájött. Beharapta az alsóajkát. A férfi elfordult, s vadul rángatózott. Szaporán szedte a levegőt. Kinyitotta a szemét, hogy a lányra nézzen, és Francesca látta, hogy tekintete a semmibe réved. Majd sűrű fekete szempillái lezáródtak. Felhorkantott, egyszer, kétszer, háromszor, majd vége lett. Francesca meredten nézte, a szíve vadul vert, teste sóvárgott. Calder Hart nem csak egyszerűen csodálatos volt, nem volt rá szó, amivel ki lehetett volna fejezni a megnyilvánuló férfierőt. Figyelte, amint Hart magához tér. Szemei lassan felnyíltak, az arcán megszűnt minden feszültség, öntudata visszatért. Hátradőlt, a pillantásuk találkozott. Francesca kissé elmosolyodott, Hart nem. Felállt és gyorsan felhúzta a cipzárját, majd újra a lányra nézett. Hosszú csend telepedett közéjük. Végül a férfi megszólalt: – Remélem, nem keltettem benned rossz érzést. A lány tágra nyílt szemekkel nézett rá, és összeharapta a száját, hogy ne nevesse el magát. – Egyáltalán nem. – Talpra állt, és meztelenségében csábítónak és gyönyörűnek érezte magát. – Bármikor boldogan nézlek, ha ezt csinálod. Elbűvölő vagy, Calder. Ó, micsoda szegényes kifejezés volt ez! A férfi ellágyult, pillantása végigsiklott a lány testén. – Nem kellene felöltöznöd? – Gyanítom, kellene – mondta, de egyáltalán nem volt kedve elmenni. Amikor házasok lesznek, övék lesz az egész éjszaka, hogy kényeztessék egymást. Már alig várta.

A férfi gyengéd pillantásával fürdette a lányt. – Egyszerűen gyönyörű vagy, Francesca. A lány rámosolygott. Az ember azt gondolná, nehéz fesztelenül viselkedni, amikor valaki anyaszült meztelen és még izgalmi állapotban van, de talán egy szajha veszett el benne, mert olyan természetesnek érezte, mintha mondjuk süteményt sütne. – Remélem, valóban így gondolod. Kissé kelletve magát kinyújtózkodott, magasba emelte a karját, és hátravetette a haját. A férfi meleg és mély hangon felnevetett, s nevetése végighullámzott a lányon. – Hogy is kételkedhetsz benne? – kérdezte Hart, aztán odalépett hozzá, és gyengéden a karjaiba vonta. Szemei hihetetlen gyengédséggel és melegséggel néztek rá. Amint a férfi szemébe nézett, Francesca úgy érezte, menten elalél, mert úgy tűnt, igaz szerelem ragyog benne. – Ó, Calder! – sóhajtotta. – Ne tovább! – mondta a férfi határozottan, és megcsókolta a mellbimbóját, majd az orra hegyét. – Hazaviszlek, lehetőleg egy darabban. A lány csábosan mosolygott, szívét forróság öntötte el, s az öröm úgy dagadt a keblében, mint egy léghajó gömbje. – Nagyon tisztességes vagy. Úgy értem, hogy ott voltam meztelenül az ágyadban, és nem tetted meg, amit a legtöbb férfi megtett volna. – Egyáltalán nem kellett volna meztelenül az ágyamba kerülnöd, Francesca – mondta a férfi meglehetősen komoran. Elengedte a lányt, de mintha nem tudna parancsolni a kezének, megérintette a mellét, a derekát, a csípőjét. Majd elkezdte összeszedegetni a lány ruháit. A lány figyelte őt. Ismerhetné már annyira, hogy ne lepődjön meg semmin. Hart soha nem azt tette, amire ő számított. Elmosolyodott arra a gondolatra, hogy a férfi egyszer azt mondta, a lány a hatalmába kerítette, amikor pont fordítva volt igaz. Elmosolyodott, s felvillanyozódott attól, amit közösen átéltek. S ráadásul a férfi szépnek találta. És mivel a szemében is látta a gyönyörködést, lassan kezdte elfogadni a tényt, hogy valóban így is gondolja.

– Ennél már nem is lehetnél csábítóbb, amikor úgy mosolyogsz, mint pék kutyája a meleg zsemlére, csak ne légy annyira elégedett magaddal. – A lány háta mögé lépett, és a nyitott fűzőt a lány mellkasa elé tartotta, hogy Francesca belebújtathassa karját a vékony pántba. A férfi gyorsan összekapcsolta hátul. – Megvárlak a másik szobában – mondta kurtán. – Miért? – incselkedett a lány a vállán át hátranézve. – Azért, mert rájöttél, milyen ellenállhatatlan vagy, Miss Cahill – mondta, s könnyedén újra megcsókolta a lányt. – És ez valóban veszélyes. Francesca felvette a bugyiját, miközben érezte, hogy a férfi le nem veszi róla a tekintetét. – Nem bánom, ha itt maradsz, amíg felöltözöm. – Ne kísérts! – figyelmeztette a férfi, és kisétált. A lány boldogan felnevetett magában. Öt perccel később a hatalmas zöld szalonban talált rá, ahogy az ablaknál állva a kivilágított udvart és a teniszpályákat szemlélte. Francescának sikerült feltűznie a haját, de máskülönben nagyon ziláltnak tűnt. Bárki, aki meglátja, tudja, hogy aznap este valami huncutságot csinált. Most, a komornak és zaklatottnak tűnő férfit nézve, eszébe jutott, amit Alfred mondott, hogy Calder aznap estére elengedte az egész személyzetet. Mi volt a baj? Miért viselkedett olyan furcsán? – Calder? A férfi megfordult, arca ellágyult. – Hazaviszlek bérkocsival. Attól tartok, Raoul ma este nem tud elszállítani. – Mert elbocsátottad a személyzetet? – kérdezte Francesca. A férfi bosszús lett. – Alfred vékony jégen lépked. – Ne vádold őt! – kiáltotta a lány. – Nagyon aggódik miattad, és én is látom, hogy valami baj van. A férfi a lányra meredt. – Mi a baj? – vonta kérdőre a lány. Pánik támadt benne, amikor megsejtette a választ. – Ez a baj – mondta hirtelen a férfi, s elkapta a lány karját.

– Mire… mire gondolsz? – kiáltotta, miközben a férfi az ajtó felé húzta. – Ennek nem lett volna szabad megtörténnie. – Jegyesek vagyunk. Nem dőlt össze a világ – tiltakozott a lány. – Hallgass! – mondta hirtelen a férfi. Francesca is meghallotta a folyosóról beszűrődő hangokat. Ijedten nézett a férfira, aki komor képet vágva hangját suttogóra fogta. – Rathe és Grace az. Most jöhettek haza a kórházból. A kórház. Leigh Anne és Bragg képe árasztotta el a lány agyát. Az elmúlt körülbelül négy óra alatt egészen elfeledkezett róluk, ami nagy megkönnyebbülést jelentett. – Várjunk egy percet, s hagyjuk, hogy felmenjenek a lakosztályukba – mondta Hart. Nagyon komoly volt. – Nem akarom, hogy azt lássák, ahogy kijössz a lakosztályomból, Francesca. – Hart különös pillantással nézett rá, amit nem tudott megfejteni. Ekkor, először, amióta megérkezett a házba, Francesca pirulni kezdett. Kínos lenne, vagy még annál is rosszabb, ha rajtakapnák. – Én sem – mondta válaszként.

Tizenhetedik fejezet 1902. március 30., vasárnap, este 10 óra

Úgy siettek át a házon, mint két tolvaj, akik a sikeres rablás után távoznak. Francesca meg sem szólalt, mialatt lementek az emeletről, és végighaladtak a folyosón. Falilámpák világították meg az utat. A fogadószoba üres volt, ahogy a hatalmas előtér is. Megálltak Caravaggio ellentmondásos festménye, a Szent Pál megtérése előtt. – Sikerült – örült Francesca. Hart arckifejezése feszült volt. – Igen. Hozom a kabátodat. Francesca már éppen helyeselt volna, amikor az árnyékból egy ismerős hangot hallott: – Azt hittem, senki sincs itthon. A lány szíve összeszorult, amikor Rathe Bragg kilépett a fényre. A férfi udvariasan mosolygott, de a lány érezte, hogy az ő arca a vörös minden árnyalatában pompázik. Magára erőltetett egy mosolyt.

Hart a lány kabátjával a kezében megdermedt, majd lassan megszólalt-. – Szabad estét adtam a személyzetnek. Néha szoktam – mondta, miközben közeledett. – Francesca meglátogatott. Hazakísérem. Rathe bólintott. – Helló, Francesca! Megkönnyebbült. A férfinak a szeme se rebbent, nem vette észre, mennyire zilált, nem is gyanított semmit. – Most jött a kórházból? – kérdezte a lány. – Tulajdonképpen a gyerekeket hoztuk el. Calder, remélem, hogy nem bánod. A harmadik emeleten helyeztük el őket. Mrs. Flowers velük van, és Peter is. – Persze hogy nem bánom. Későre jár. Haza kell vinnem Francescát. – Persze, vigyed csak – értett egyet Rathe nyugodt hangon. Francesca annyira meg akarta kérdezni, hogy van Rick, de aztán úgy gondolta, nem volna éppen a legjobb ötlet. Elköszönt, és Harttal együtt kilépett a házból. Mialatt végigmentek a kocsifelhajtón, a férfi belekarolt. Az éjszaka hűvös volt, a szél érintése éles. Francesca érezte a mellette lépkedő férfiban a feszültséget. Megpróbálta a sötétben az arcát kifürkészni. – Calder? Rathe nem sejtett meg semmit. Hart nem válaszolt. – Nem kell amiatt aggódnod, hogy kompromittálod a jó híremet – tette hozzá halkan, s azt kívánta, bárcsak megnyílna a férfi, hogy megérthesse, mi foglalkoztatja. A férfi felmordult. – Mi van? – kérdezte a lány aggodalmasan. A férfi az arcába nézett. – Azt hiszem, újra kell gondolnunk az elkapkodott eljegyzésünket. A lány talpa alatt megingott a talaj. Hart elkapta a könyökét. – Tessék? – tátogott a lány. – Mielőtt bármit is folytatnánk, azt hiszem, át kell gondolnunk a terveinket. A lány nem kapott levegőt. Mindjárt elájul. A férfi már nem akarja feleségül venni.

– Ott egy bérkocsi. Várj itt! – Hart futásnak eredt, miközben éleset fütyült. Francesca semmiben nem tudott megkapaszkodni, csak egy fa volt a közelben. Nekidőlt a durva kéregnek, és olyan gyorsan és felületesen kapkodta a levegőt, hogy ragyogó fehér fények homályosították el a látását. Hart kihátrál. Már nem akarja őt feleségül venni. Már nem kívánja őt. Oxigénhiánnyal küzdött. Úgy érezte, hogy azonnal megfullad, pánik tört rá. Hart már nem akarja őt többé. Egy éjszaka az ágyában, valójában csak néhány óra, és máris végzett vele. A fájdalom elviselhetetlenné vált. A férfi kitépte a szívét. – Francesca? Menjünk! – mondta Hart, és megfogta a karját. Francesca gépiesen mozgott. Hagyta, hogy Hart kivezesse az utcára, és besegítse a bérkocsiba. Azonnal elfordította a fejét, és kibámult a Central Parkra, de nem látott semmit. Csak néhány halvány gázlámpa világított. – Ötödik sugárút tizennyolc – mondta be Hart a címet. Aztán nem szólt többet. És Francesca sem. 1902. március 31., hétfő, délelőtt 10 óra

Ígérd meg, hogy jó kislány leszel! – Ígérem, Mama – mondta Bridget O'Neil elpirulva. A csúf új otthonuknak helyet adó épület előtt álltak a járdán, az a furcsa fiú, a túl fekete hajával és vörös arcával pedig a szomszédos ház lépcsőjén üldögélve őket bámulta. – Vacsorára hazaérek, amennyiben felvesznek – mondta Gwen, és idegesen felnevetett. – Fel fognak venni. Te vagy a legjobb szobalány – mondta Bridget komolyan. Gwen arcáról eltűnt a mosoly.

– Drágám, nincs semmilyen referenciám. Bridget behunyta a szemét, s próbálta elfojtani a haragját. Aztán feladta. – Gyűlölöm a grófot! – kiáltotta. – Őmiatta kell ebben a rettenetes városban élnünk! Őmiatta került apa börtönbe! Őmiatta nincs ajánlóleveled. Az ördög vinné el! – Ne beszélj így! – kiáltotta Gwen, és könnyek folytak végig az arcán. – Soha többé ne beszélj így róla! – Lehajolt, és szorosan átölelte a lányát. Bridget elkeseredett. Teljesen nyilvánvaló volt számára, hogy az édesanyja szerette azt a flancos grófot, csak azt nem értette, hogy miért. A gróf elcsábította az édesanyját, aki ezáltal megszegte a szent esküvői fogadalmát, és ha ez még nem lenne elég, tönkretette a házasságát is. Most támasz nélkül állnak egy idegen világban, egy olyan helyen, ahová Bridget soha nem vágyott. – Ő jó ember, drágám – suttogta Gwen. – Tudom, hogy ezt nehéz megértened, de hidd el, hogy az. Szándékosan soha nem akart semmi rosszat nekünk. Bridget morcosan meredt maga elé. Gwen arcon csókolta. – Ha megkapom ezt a munkát, drágám, akkor ma este marhahúst vacsorázunk, megesküszöm. Bridget nagyon szerette volna, hogy így legyen. Olyan régóta nem kóstolt már marhahúst, sőt még birkát sem, hogy már a puszta gondolatra is összegyűlt a nyál a szájában, és a gyomra megkordult. – Légy jó! Mrs. Kennedy hagyott neked is valami ebédet, amit Matttel, Paddyvel és Lizzie-vel együtt megehetsz. A legidősebb fia fog rád vigyázni, amíg ő vagy én haza nem érünk. Bridget vetett egy pillantást a lépcső felé, ahol a fiú ült, most kissé görnyedten. – Nem beszél. Vörös az arca. Egy hölgynek segédkezik. Olyan fura alak, Mama! – Valóban? – mosolyodott el Gwen. – Szerintem ő jó fiú, és elég jóképű is. Bridget elpirult. – Csúnya, mint az ajtófélfa.

– Légy vele kedves, és ügyelj a modorodra! – tanácsolta Gwen, majd még egyszer megölelte a kislányát. Majd elsietett, hogy elérje a belvárosba közlekedő villamost. Bridget elsétált a sarokig, majd egy piszkos villanyoszlopba kapaszkodva addig követte tekintetével az édesanyját, amíg el nem tűnt a szeme elől. Könnyek csíkozták az arcát. Gyűlölte, amikor az édesanyja elment munkát keresni, mert akkor aztán végképp egyedül maradt ezen a szörnyű, New Yorknak nevezett helyen. Feszültség járta át, és óvatosan körülnézett. A fiú, Joel, eltűnt, bizonyára felment a lakásukba, hogy vigyázzon a testvéreire. Egyik fele azt kívánta, bárcsak még mindig ott üldögélne a lépcsőn. Néhány termetes asszonyság tömött szatyrokat cipelt, néhány férfi árut rakodott a szekerére, amit aznap fognak az utcákon eladni. Az egyik gesztenyét sütött. Bridget gyomra ismét megkordult. Két pennyt költhetett, épp elég volna egy adag gesztenyére, vagy két mentás cukorkára. A fűszeres a járdát söpörte az üzlete előtt. A cipész épp akkor nyitott ki. Néhány lovaskocsi haladt el előtte, vászonba csavart áruval megrakottan. A szemközti járdán egy úriember sétált, nagyon nem illett bele az utcaképbe. Bridget megdermedt, a szívverése leállt, majd újabb pillantást vetett a férfi felé. Te jó ég, az úr pont úgy nézett ki, mint a gróf! Egy pillanatra megrémült, s nem hitt a szemének. Biztos volt benne, hogy a gróf az, de a férfi befordult a sarkon, és eltűnt. Csak ekkor mert levegőt venni. Tisztára őrült, ez nem lehetséges, hiszen a gróf Clare megyében volt a vidéki birtokán, vagy Sussexben, ahol az apja élt. Ez nem lehetett ő. A gerincén azonban végigszaladt a hideg. Bridget megfordult. Két férfi fixírozta. Az egyik alacsony és kövér, a másik kopasz, és dohányt rágott. Köpött egyet, és a lányra vigyorgott. A vigyora kéjsóvár volt. A félelem megbénította a kislányt. Elindultak felé.

Szeme sarkából látta a fiút kijönni az épületből, ahol mindketten laktak. Megkönnyebbülés futott át rajta, odafordult, és rámosolygott a fiúra. A fiú megállt, az arca céklavörös lett, szeme komikusan tágra nyílt, mintha nem hinne a szemének. – Téged Joelnek hívnak, igaz? – kezdte Bridget, amikor a nap elsötétült előtte. A zsák, amit a fejére húztak bűzlött, mint a rohadt krumpli. Iszonyat fogta el. Kezek ragadták meg. Nem kapott levegőt. Vadul kapálózott, amikor felemelték, és valaki feldobta húsos vállára. Megpróbált segítségért kiabálni. De csak fuldokolt. – Pofa be, és akkor nem bántunk! – morogta a férfi, aki a vállán cipelte. – Légy jó kislány, és akkor nem kapsz verést! Értesz engem? – Engedjen el! Engedjen el! Mama! – sikította Bridget, de nem jött ki hang a torkán, csak rekedt, elfulladt nyöszörgés. Rángatni kezdte a fejére húzott zsákot. – Engedje el! – kiáltott fel vadul a fiú. – Hé! Aú! Hé! Kapd el azt a rohadt kölköt! Aú! Belém harapott! – jajgatott a férfi. – Engedje el, maga nyomorult! – sikoltotta a fiú. – Aúúú! – üvöltötte a férfi a fájdalomtól feldühödve. Bridget érezte, hogy a férfi elengedi, s a földre zuhant. A vállára és a csípőjére érkezett, letépte a zsákot, s pislogva nézett a napfénybe. Joel a földön volt, a kövér emberrel viaskodott, akinek vérzett a bokája. Rövidnadrágot viselt, és Bridget meglátta a harapásnyomot. A kislány a félelemtől összekuporodott, mert a kövér ember elkapta Joelt a hajánál fogva, majd háttal a földre lökte, és egy hatalmas ütést mért az arcára. Joel mozdulatlanná vált. Meghalt? Bridget elszörnyedt. Egy kéz megmarkolta a copfját és talpra rángatta. A lány jéghidegen csillogó barna szemeket látott maga előtt. – Kis szajha – mondta a férfi, majd felemelte a kislányt, és feldobta egy rozoga szekér hátuljába. Iszonyat száguldott végig rajta. Felugrott, megragadta a szekér oldalát, hogy kiugorjon.

A férfi arcul vágta, a lány fejjel nekicsapódott a deszkának. A fájdalomtól csillagokat látott. Elkapták a csuklóit, és megkötözték, mialatt Joelt bedobták mellé a kocsiba. A fiú a hasán landolt, mozdulatlan volt, talán meghalt. Bridget egy pillanatra látta szörnyen sápadt arcát, mielőtt megragadták a bokáját is, és megkötözték, majd a hátára lökték. A férfi, aki elkapta, rávigyorgott, de ő csak némán, rémülettel nézett vissza rá. És akkor a férfi visszahúzta a zsákot a fejére. A kocsi megdőlt, amikor a két férfi felmászott a bakra, majd elindultak. Bridget egyedül maradt a sötétben, mellette a halott fiú. Segítségért kezdett imádkozni.

Francesca komor tekintettel kémlelte az Ékkőnek helyet adó takaros kis épületet. Egész bensője romokban volt, de nem akart a Calder Harttal való kapcsolat kudarcára gondolni. Ehelyett meg kell oldania egy bűnügyet, gyermekeket kell megmentenie. Ennek ellenére Calder képe úgy kísértette, mint egy sötét és gyötrelmes árnyék. A szakítás hihetetlenül fájt. Bár épp most jött a házából. Nem mintha őt akarta volna látni, egyáltalán nem; sőt, azt remélte, hogy soha többé nem kerül a szeme elé. Dotot és Katie-t kereste fel. A gyermekeket azonban Bragg kérésére elvitték a kórházba, hogy meglátogassák Leigh Anne-t. Francesca gyanította, hogy a férfinak valamilyen okból egy időre el kellett hagynia a posztját Leigh Anne oldalán. Szerencséjére, Hart nem volt otthon, aznap már kora reggel elment az irodájába. Majdnem gyűlölettel gondolt rá. Nagy levegőt vett, és elindult az elegáns téglaépület bejáratához vezető három lépcsőn. A Tizenkilencedik utca és az ötödik sugárút sarkán állt a ház, amely valamikor egy úriember otthona volt. Daisytől szerezte meg a címet, és egy kis üvegcsében altató-cseppeket is kapott, amelyeket belekeverhet valamilyen italba. Rose pedig egy ruhát adott kölcsön, amelyet most felvett a találkozóra. Rózsaszínű volt, mély dekoltázzsal, az alját és az ujját fekete csipke szegélyezte. Francesca erősen kipirosította az arcát, kirúzsozta a száját, és vastag szemfestéket

rakott fel. Elképesztően egzotikus külseje lett, Francesca Cahill megszűnt létezni. Egy komornyik nyitott előtte ajtót, s bevezette őt egy elegáns szalonba, majd becsukta a dupla ajtót, és kérte, hogy várjon. Szörnyen kíváncsi lett, még Calder Hart és az ő ördögi vonzereje is, amellyel a szívét tartotta fogva, kiment a fejéből, s álmélkodva nézett körül. A szalon kellemes halványzöld árnyalatú volt, hatalmas kristálycsillár függött a mennyezetről, és néhány aranykeretes festmény lógott a falakon. Francia, késő tizennyolcadik századi alkotásoknak tűntek. A bútorok kopottasak voltak, de a kárpitozás valaha nagyon szép lehetett, és Francesca gyanította, hogy éjszaka senki nem veszi észre, mennyire elnyűtt a berendezés. Azt találgatta, vajon mire használják ezt a helyiséget. Talán itt várják az urak a kísérőiket. Amikor belépett a házba, észrevett egy éttermet, valamint az előtérben egy zongorát. Teljesen felpezsdült, amikor maga elé képzelte, milyen lehet a szalon éjszaka, amikor megtelik urakkal, prostituáltakkal, nevetéssel, beszélgetéssel. A dupla ajtó kinyílt. Francesca odafordult. Nagyon elegáns, gyönyörű platinaszőke asszony állt az ajtónyílásban, meglehetősen egyszerű halványkék ruhában. Francesca tudta, hogy az öltözet nagyon drága lehet, mert a legfinomabb selyemből készült. A szíve összeszorult. Feltételezése szerint Solange Marceaux csak hat vagy hét évvel lehetett idősebb nála, és hihetetlenül elegáns és gyönyörű volt. Kezdte rosszul érezni magát, s pillantása Solange finom, klasszikus arcvonásairól a nő kezére siklott. Tejfehér volt. Csak két gyűrűt viselt, az egyiken egy kis gránátkövet két kisebb gyémánt vett közre, a másikon egy nagy, aranyba foglalt türkiz fénylett. Fülében virág formájú kis gyémánt fülönfüggőt hordott. Francesca felismerte, hogy Asprey-től származhat. Olyan csüggedés és fájdalom volt benne! Az előző éjjel örömet és eksztázist élt át Calder Hart karjában. Most azonban a férfi nem kívánja őt. És a minap ezzel a főúri megjelenésű asszonnyal csevegett, ezen az illetlen és veszélyes helyen, az éjszaka legsötétebb óráiban. Francesca tisztában volt vele, hogy a férfi vonzónak találta Solange Marceaux-t. Efelől semmi kétsége nem volt.

– Miss Baron? A lány elszántan mosolygott. – Madame Marceaux? – Igen. Úgy tűnik, bár ön ismer engem, én nem ismerem önt. – Becsukta maga mögött az ajtót, és kecsesen előresétált. Olyan alakja volt, mint egy húszéves lánynak. – Rose barátnője vagyok. Ő tudja, hogy most nincs munkám, így valamelyik nap azt javasolta, hogy látogassam meg önt, és megelégedéssel ajánlotta az ön intézményét. – Francesca még igézőbben mosolygott. Feladata van, küldetést kell teljesítenie. Solange felvonta mindkét halvány szemöldökét, mintha nagyon nem hatotta volna meg az ajánlás, és egy székre mutatott. Amikor Francesca helyet foglalt, megkérdezte: – Kér egy kis teát vagy szendvicset? – Nem, köszönöm – mosolygott Francesca. Solange nyíltan tanulmányozta Francescát: felmérte a frizuráját, amelyet az alkalom kedvéért hajsütővassal hullámosított, és lazán feltűzött a rózsaszínű filckalap alá, majd a lány sötéten kihúzott szemét, az arcát, orrát, száját. Francesca izgult, hogy el ne piruljon, de rendkívül kellemetlenül érezte magát. Sőt, Solange egyenesen a keblére, majd a derekára nézett. Végül leült Francescával szemben. – Maga elég szép – nyilvánította ki a véleményét. – Köszönöm – mondta Francesca, s érezte, hogy ég az arca. – Elpirult? – Ó, dehogy. Csak melegem van – hazudta Francesca, s kezét összekulcsolta az ölében. – Nekem jobban tetszik a sokkal kevesebb smink. A lányok itt elegánsak, és majdnem festetlenek – jegyezte meg a nő. Francesca meghökkent. Majd vállat vont. – Ahogyan szeretné, madame. – Senkit nem veszek fel írásos referencia nélkül – mondta a nő nyugodt hangon. Francesca elmosolyodott, és benyúlt a táskájába. Felkészült erre is, még szép. – Több ajánlólevelem is van – mondta elégedetten, hogy ilyen előrelátó volt. Átadta őket Solange-nak.

A másodpercek lassan vánszorogtak, mialatt a nő elolvasta a három levelet, láthatóan szóról szóra. Francesca aggódni kezdett, és elfogta a nyugtalanság. Az első egy rövid levélke volt Rose-tól. A másik kettő Francesca saját műve. Nem valószínű, hogy Madame Marceaux rájön a hazugságra. Francesca két madámot nevezett meg, akik a levélben azt állítják, hogy négy évig nekik dolgozott Londonban. Ez olyan referencia volt, amit nehéz ellenőrizni. Solange Marceaux végre felnézett. – Tehát a múlt hónapig Londonban volt – mondta a lányt tanulmányozva. – Imádom Londont. Francesca elmosolyodott, s reménykedett, hogy nem lepleződik le. – Én is. – Akkor miért tért vissza az Egyesült Államokba? Ön nyilvánvalóan amerikai – tette hozzá. Francesca nem habozott. – Sajnos az egyik kliensem belém szeretett. – Valóban? Csak egy? – Ó, több tucat férfi könyörgött, hogy menjek hozzájuk feleségül – folytatta Francesca merészen –, de ez más volt. Ez a férfi nagyon magas körökben mozgott, és a mi viszonyunk csak a kárára lett volna. Tudja, kedveltem őt. Igazi úriember volt. Azért hagytam el, hogy háborítatlanul, rágalmazás nélkül folytathassa a karrierjét. – Abban a pillanatban kissé szomorú fájdalommal gondolt Rick Braggre. – Milyen nemes viselkedés az ön részéről! És hogy hívják ezt az urat? Francesca megemelte a szemöldökét. – Elnézését kérem. Ez olyan információ, amit nem fedhetek fel. – Értem. – Solange-nak a szeme se rebbent, lehetetlen volt megállapítani, mit gondol. Majd azt mondta: – Több évig éltem Londonban. Sőt, szerintem 1899-ben egy időben voltunk ott. S bár Madame Tiffanyről soha nem hallottam, Mrs. Stanton jó barátnőm volt – mondta. Francesca csak kitalálta Mrs. Stantont, s most majdnem elájult. De gyorsan összeszedte magát, és elmosolyodott. Az állítólagos ajánlólevélben nem sorolt fel semmi részletet, se címet, se az intézmény nevét, semmit.

– Milyen kicsi a világ! – Igen. 99-ben egy előkelő házban működött Belgraviában. Még mindig ott van a klubja? Francesca továbbra is mosolygott, az agya közben vészesen pörgött. Úgy döntött, hogy kockáztat. – Ahogy ön bizonyára jól tudja, a szomszédságban volt egy kis kavarodás, amibe beleavatkozott a rendőrség is, így Mrs. Stanton úgy határozott, hogy átköltözik Knightsbridge-be. – Valóban? – Halvány szemöldöke ismét megemelkedett. Francesca azon töprengett, vajon a saját mosolya olyan merevvé vált-e, mint a vakolat. – Az új létesítmény szebb, mint az előző volt. – Knightsbridge kellemes környék. – Solange Marceaux mindössze ennyit jegyzett meg. Vajon rájött? Tudja, hogy Francesca csaló? Valóban létezik egy Mrs. Stanton nevű madám? A bátyja sokat utazott, talán elejtett előtte egy véletlen utalást, amit Francesca valahogy megőrzött a tudatalattijában? Vagy ez az egész csak játék? Ahogy Hart mondta, ez az asszony kétségkívül mesteri pókerjátékos. Solange törte meg a feszültté váló csendet. – Ön tanult hölgynek tűnik, Miss Baron. Megkérdezhetem, hogy valóban így van-e? Francesca nem habozott. – Igen. Solange kérdően nézett rá. Francesca vállat vont. – Úri családból származom. Azonban soha nem szándékoztam férjhez menni, ezért kitagadtak. – Értem. Hallottam már ilyenről. Nem keseredett meg emiatt? Francesca elmosolyodott, és pillantása elkalandozott. – Nem. Kedvelem a bizalmas viszonyokat – tette hozzá jelentőségteljesen. Az előző este képei elözönlötték a fejét. – Hány éves? – Huszonhárom – hazudta Francesca. Solange felállt. – Ön érdekes nő. És az ajánlólevelei kifogástalanok.

Francesca is talpra állt. A beszélgetésnek nyilvánvalóan vége. Vajon Solange Marceaux gúnyolódott? Nem lehetett megállapítani, az arca végig mozdulatlan maradt. – Hajlandó vagyok kipróbálni magát. Azonban arra figyelmeztetem, hogy a mi vendégeinknek különös igényeik vannak. Francesca torka elszorult, s elszédült örömében. Győzött. – Milyenek? – lehelte. Solange ránézett. – Látom, ez izgatja önt. Ez nagyon jó. – Végre elmosolyodott, és a mosolytól felragyogtak halványkék szemei. – Milyen igények? – kérdezte újra Francesca. – A hozzánk érkező úriemberek olyan örömöket keresnek, amelyeket más konzervatív bordélyházakban megtagadnak tőlük. Mi minden szükségletet kielégítünk. Nagyon merésznek kell lennie, Miss Baron. Az egyetlen dolog, amit nem engedünk meg, az a súlyos fizikai bántalmazás. Jobb szeretem, ha a hölgyeim életben vannak – tette hozzá. Francesca jó ötletnek tartotta. – Mégis, mire készüljek? Az asszony nem habozott. – Különféle maskarák, korbács és lánc, több férfi egyszerre, több hölgy egyszerre, orgiák, durva brutalitás, bestialitás, ópium, heroin, kokain. Orgiák, brutalitás, bestialitás… Francesca komoly arccal bólintott, s csak remélte, hogy nem sápadt el. Te jó ég, Hartnak igaza volt! Ez egy rendkívül mocskos hely. És mi van, ha valami történik ma éjjel? Valami, amit nem tud megakadályozni? Francesca próbált szabadulni a gondolattól, de most először ijedtség és szorongás fogta el, még akkor is, ha Daisy cseppjei a táskájában voltak. – Szerintem élvezni fogja. Természetesen néhány vendégünk ragaszkodik a normális szexhez, vagy csak a barátaikat nézik, amikor bevadulnak. – Solange Marceaux vállat vont, mintha nem tudná megérteni. – Mikor tudna kezdeni?

– Ma este – mondta Francesca, remélve, hogy nem hangzik túl mohónak a válasza. Solange bólintott. – Tíz százalékát kapja az urak által fizetett összegnek. Az új lányokat mindig nagyon magas áron kínálom. Később csak nagyon kevesen tartják meg az árukat. Jelen esetben óránként háromszáz dollárt szabok ki, illetve az egész éjszakára ezer dollárt. Ha bebizonyítja, hogy ér ennyit, akkor megtarthatja ezt az árat. Francesca pislogott. Az egy egész vagyon! De nagyképűen csak annyit mondott: – Érek ennyit. – Kétlem. Legyen itt délután négykor! Megmutatom a szobáját, és rengeteg ideje lesz, hogy felkészüljön az estére. Kilenckor nyitunk, de van néhány kivételes vendégünk, akik jöhetnek már korábban is. Francesca követte a nőt az előtérbe, s bizsergett az örömtől, hogy ilyen szerencsés. – Köszönöm, Madame Marceaux – mondta. Solange biccentett, végre némi derű csillant meg a szemében. – Egy jó tanács – mondta. – Te új vagy itt. Számíthatsz rá, hogy egész éjjel keresett leszel. Az újakat mindig kíváncsiság övezi. A nő szóhasználata és a tekintete furának tűnt. Francesca hirtelen megijedt. De csak vállat vont, s tettette, hogy nem bánja. – Engem mindig keresnek – válaszolta. – Remélem, most is az lesz a helyzet – mondta Solange Marceaux. – Adieu, Miss Báron! Francescának sikerült ragyogó mosolyt csalnia az arcára. – A bientőt! – válaszolta.

Tizennyolcadik fejezet 1902. március 31., hétfő, délután 3 óra

Uram? Üzenetet kapott. A fiú azt mondja, hogy sürgős, de nincs név a borítékon. Hart épp most bonyolította le a negyedik üzleti megbeszélését. Kettőnek az eredményével nagyon elégedett volt, az egyik lehetővé

tette, hogy szállítási vállalkozásával Szingapúr és Hongkong felé terjeszkedjen. A másik során pedig megszerezte első Van Gogh-képét. Épp most gyújtott rá egy szivarra, azzal a szándékkal, hogy kiélvezze azt és a győzelem pillanatát. De ez lehetetlen volt. Mivel a nap a végéhez közeledett, gondolatai folyton Francesca körül forogtak. Egész nap azon igyekezett, hogy kiűzze őt a gondolataiból és az emlékeiből. Múlt éjjel bezárkózott a magánodújába, s átnézte az iratokat, amelyekre szüksége lesz a másnapi tárgyalásain. Négyig fent maradt, majd kimerülten rájött, hogy képtelen a hálószobájában aludni azon az ágyon, ahol a lánnyal volt együtt. Ezért inkább a szomszédos szoba kanapéján aludt. Egyetlen órát pihent csak, majd megmosakodott, megborotválkozott, kihagyta a reggelit, és fél hétkor már az irodájában volt. Az első megbeszélést, egy munkareggelit, egy magánklubban tartották nyolc órakor. Lélegzetvételnyi ideje sem volt egész nap, így nem ért rá elmélkedni sem. Felugrott. Nem akart a lányra gondolni. Arra, hogy milyen ügyes és okos. Arra sem, hogy milyen érzéki és szexi. Nem akart emlékezni a szemére, a mosolyára, a nevetésére, az érintésére. A fenébe! – Uram? Elfeledkezett arról, hogy a titkára a hatalmas sarokiroda ajtajában vár a válaszára. Hart kifújta a sűrű, illatos kubai szivar füstjét. – Kapott már értesítést a kórházból? – hallotta meg saját hangját. Idáig háromszor küldött át egy küldöncöt a Bellevue-be. Leigh Anne állapota rosszabbra fordult. Edward, egy szőke, nyurga fiatalember sötétszőke bajusszal, belépett a tágas irodába. Egy lepecsételt boríték volt a kezében. – Rodney bármelyik pillanatban itt lehet, uram. Hart komor képpel bólintott, képek száguldoztak a fejében. Leigh Anne, merev és sápadt, mint egy hulla, s Bragg komor képpel, mozdulatlanul görnyed fölé. – Hadd lássam! – mondta, s letette a szivart a kezéből. Valaha roppant izgalmasnak találta a címzett nélküli, személyesen küldött üzeneteket. Jelenthette egy szokatlan üzleti ajánlat vagy akár egy titkos viszony kezdetét. Most már nem érdekli az ilyesmi. Egyáltalán nem.

Egy elefántcsontnyelű papírkéssel felnyitotta a borítékot, és előhúzott egy drága, krémszínű lapot. Hibátlan, gyöngybetűkkel írt szöveg állt rajta. A szeme nagyra nyílt, miközben elolvasta. Kedves Mr. Hart! Sikerült megoldanom az ügyet, amiről nemrég beszéltünk. Kérem, jelenjen meg az intézményemben, amint önnek megfelelő, akár már ma este, ha úgy kívánja. Üdvözlettel, Solange Marceaux Hart gondosan összehajtogatta a levelet, s miközben a gondolatai szertelenül száguldoztak, kissé elmosolyodott. Solange Marceaux szerzett neki egy gyermeket. Este elmegy az Ékkőbe, és reményei szerint véget vet ennek az aljas ügynek egyszer és mindenkorra. Legszívesebben elmondta volna Francescának. De ez nem jó ötlet. Most nem lehet, éppen, amikor lehetővé tette a lánynak, hogy a szíve szavát kövesse. Felállt. Különben is, itt az ideje, hogy meglátogassa a bátyját. – Edward, szóljon Raoulnak, hogy álljon készenlétben a hintómmal! Mondja le az utolsó megbeszélést! Én magam megyek a Bellevue-be.

Bridget

már rég abbahagyta a sírást. Egy üres szoba sarkába húzódva ült, amelyben csak egy komód és egy nagy ágy állt. Térdét felhúzta és átölelte. Időnként görcsösen összerándult, még a foga is összekoccant. A két férfi, akik elfogták, vagy két órával azelőtt lerakták az ágyra, majd levették róla a kötelet és a csuklyát. Amint szabad lett, leugrott az ágyról, és a sarokba menekült, s azóta ott ült. A férfiak azonnal magára hagyták, s bezárták maguk mögött az ajtót, de továbbra is dermedt volt a rémülettől. A halott fiút a földre dobták, nem messze az ajtótól. Bridget ránézett, és hányni kezdett, nem először. Egy könnycsepp gördült végig az arcán. Rettenetesen meg volt rémülve. Hogy találja meg őt Mama, hogy kimentse? Tudta, hogy mit akartak tenni vele azok a férfiak, látta a

szemükben. Nem buta. Sokszor látta már a Papát és a Mamát együtt az ágyban, és amikor nem látta, akkor is hallotta őket elég gyakran, mert a Clare megyében lévő házukban csak egyetlen helyiség volt, és a szülei ágyát az övétől csak egy vékony függöny választotta el. Egyszer a pataknál látta a Mamát a gróf karjában is. Mama mosolygott. Bridget soha nem látta őt még olyan boldognak. Olyan szép volt, mint egy angyal. A gróf is mosolygott, és boldog volt. Bridget szíve összeszorult. Soha többé nem megy haza, nem az itteni szörnyű kis lakásba, hanem Írországba, és soha többé nem láthatja a Papát, sőt, ami még rosszabb, soha többé nem látja a Mamát sem, és a Mama meg fog halni a szomorúságtól. Szorosan összezárta a szemét. Mennyi ideje van még, mielőtt azok a szörnyűséges emberek visszajönnek? Mama nem fogja őt megmenteni. Gondolkodnia kell, de ez nehéz volt, annyira félt. Ki kell találnia valamit, hogy kiszabaduljon. Az ajtó közelében valami zaj támadt. Olyan kaparászás féle. Bridget megdermedt, s patkányt keresve, félősen körülnézett. Utálta a patkányokat. Némelyik egy kisebbfajta kutyánál is nagyobb. Ha patkány van a szobában, az megeszi a halott fiút. Találnia kell valamit, amivel megöli az állatot. Halk sóhajtást hallott. Bridget lassan, remegve felállt. Tekintetével átfésülte a szobát, de nem látott patkányt. A pillantása visszatért a fiúra, aki ezúttal felnyögött. Egy pillanatra kétségbeesve megmerevedett; először az a két vadállat férfi, aztán a patkány, és most egy kísértet? És akkor észrevette, hogy a fiú sűrű szempillái verdesnek. Nem halt meg! Bridget odaszaladt hozzá, s megkönnyebbülten sóhajtott fel. Letérdelt mellé, s a kezébe vette a fiú fejét. Tiszta vér volt ott, ahol a dagadt férfi fejbe vágta. – Fiú? Fiú? – suttogta sürgetően, majd abbahagyta. Nagyon jól tudta a nevét, csak úgy csinált, mintha nem tudná, mert zavarta, hogy az mindig őt bámulta. – Joel! Ébredj fel! Mennyire sérültél meg? A fiú hosszan, halkan nyögött egyet.

Fejét az ölébe vette, és arcon akarta csapni, hogy felébredjen, mielőtt a két férfi visszatér, de nem vitte rá a lélek, hogy megüsse. Inkább megrázta vékony vállát. – Joel, én vagyok, Bridget! Bridget O'Neil! Kérlek, ébredj fel! Ki kell jutnunk innen! – sírta. A fiú szemei lassan kinyíltak, és a lányra nézett, de nem tudott ráfókuszálni. Meghibbant volna a fejére mért ütéstől? – Látsz engem? Tudod, hogy ki vagyok? Beszélj már hozzám, te hülye! A lány látta, hogy a fiú tekintetébe visszatér az értelem. – Bridget? – suttogta zavartan. – Hála istennek, hogy élsz. Azt hittem, hogy megöltek? –Szorosan megölelte a fiút, majd amikor rájött, hogy mit csinál, visszahúzódott, de még mindig mellette térdelt. A fiú mereven felült, megrázkódott, kezével megérintette a fejét. A szín kezdett visszatérni az arcára, hála a jóistennek. Majd elvette a kezét a fejéről, és úgy nézett rá, mintha nem is az övé lenne. Véres volt. Abban a pillanatban Bridget letépett egy darabot a szoknyájából. Az anyag olyan vékony volt a sok hordástól és mosástól, hogy könnyen elszakadt. – Azt hittem, hogy halott vagy – mondta a lány, s közelebb ment. Az anyagot gyorsan a fiú feje köré tekerte. – Emlékszel arra, hogy mi történt? – Ó, igen – válaszolta a fiú rekedten, s a szeme elsötétült. Tekintetük találkozott. Bridget vad elszántságot látott a fiú szemében, és megborzongott. – Mióta vagyunk itt? Jaj! – Ellökte a lány kezét. – Hadd kössek rá egy csomót, kölyök! – mondta Bridget határozottan, de belül remegett. A fiú nem volt halott, és úgy néz ki, hogy van egy társa, aki segít neki megszökni. A fiú ellökte a kezét, felállt, s már nem látszott kábultnak. – Te fiatalabb vagy nálam, ezért te vagy a kölyök – figyelmeztette őt Joel. Megkötötte magának a csomót a kötésen. – Nos? Mióta vagyunk itt? És egyáltalán, hol vagyunk?

– Azt hiszem, néhány órája. Nehéz megítélni – mondta, és ő is felállt, a szoknyája alól kilátszott a lyukas zoknija. – Nem tudom, hol vagyunk. Egy büdös, rongyos zsákot húztak a fejemre, és semmit se láttam! Joel odament az ajtóhoz, és megpróbálta kinyitni. – Be van zárva – mondta Bridget, habár tudta, hogy erre már a fiú is rájött. A fiú lekicsinylő pillantást vetett rá. – Adj egy hajcsatot! – mondta. – Nincsen, mert be van fonva a hajam – mondta csípőre tett kézzel. A fiú utálkozva odament az ágyhoz, s amint szétdobálta az ágyneműt, az orrát ráncolta. A lány azonnal megértette. Az ágyban korábban egy férfi és egy nő volt együtt, még ő is megérezte a szex szagát. A fiú elveszett hajcsatokat keres. Milyen okos! A fiú rávigyorgott, és felmutatott egy hosszú, eldeformálódott csatot. – Ide nézz! A lány elmosolyodott, de aztán a homlokát ráncolta. – Minek az neked? – Ki fogom nyitni vele a zárat – mondta Joel egy újabb cinkos vigyorral. A lány alig hitt a szemének, amikor azt figyelte, hogy a fiú kiegyenesíti a csatot, majd odamegy vele az ajtóhoz. Sietve utánament, és olyan közel állt hozzá, hogy alig bimbózó melle a fiú hátához ért. A fiú összerezzent, a lány hátrább lépett, miközben figyelte, hogy a fiú becsúsztatja a hajtűt a zárba, s gyengéden megmozgatja. A zár majdnem azonnal kattant egyet, s kinyílt. – Ó, istenem! – tátotta el a száját a kislány. – Te betörő vagy? – Nem, aznap abbahagytam, amikor Miz Cahill-lel találkoztam – mondta a fiú, majd a lányra nézett. – Lépj hátrább, meg kell néznem, nincs-e valaki odakinn! Bridget sietve engedelmeskedett. Joel nagyon óvatosan, centiméterről centiméterre, résnyire kinyitotta az ajtót, hogy ki tudjon kukucskálni. Majd ugyanolyan lassan és zajtalanul becsukta. – Mit láttál? – kérdezte a kislány suttogva.

– Nincs kinn senki – mondta, majd folytatta: – A folyosó végén van egy lépcső, tőlünk balra meg egy ablak. A lány bizonytalanul bólintott. – Csak úgy simán ki akarsz sétálni? Biztos, hogy azok a rettenetes emberek nincsenek lenn? – Az ablakon fogunk kiugrani – mondta a fiú. Bridget idegesen nyelt egyet. – Rendben – suttogta. – Gyere! – Joel megfogta a lány kezét. – Talán van kinn egy fa. A lány azért fohászkodott, hogy az első emeleten legyenek, egy hatalmas tölgyfa álljon az ablak előtt, és legfőképpen, hogy ne kapják el őket szökés közben. A fiú lassan, még mindig a lány kezét fogva, újra kinyitotta az ajtót. A szorítása meleg és biztató volt. A fiú olyan bátor volt, s Bridget lopva jól megnézte magának. – Gyere! – suttogta a fiú. Kiléptek az üres folyosóra, elmentek több csukott ajtó mellett, s elérték a bezárt ablakot. Hogy kinyissa, Joel elengedte a kezét, de a feladat néhány pillanatig eltartott, mivel az ablak beragadt. Végre elmozdult a nehéz üvegezett keret. Bridget a fiú válla fölött kikandikált, és felkiáltott. Nagyon magasan voltak, és az udvarban lévő fa túl messze volt, nem tudták elérni. – Kitörjük a nyakunkat – sírta el magát. Joel habozott kissé, mielőtt a lányra nézett. – Te maradj itt! Lemászok, úgy, mintha egy szikla lenne alattunk. Aztán hozok segítséget. – Egy épület falán nem tudsz lemászni! – siránkozott. – És nem akarok itt maradni! Joel válaszolni akart, amikor lépések zaját hallották. – Nincs más választás! – kiáltotta, és félrelökte a lányt. – Várj! – kezdte a lány, de a fiú már elindult kifelé az ablakon. – Hé, hé! Itt az új lány, a fiú meg kimászott az ablakon! –A kövér fickó már majdnem a lépcsőforduló tetején volt. Joel lovagló ülésben ült az ablakpárkányon. – Vissza fogok jönni – ígérte. – Siess! – suttogta Bridget, és a lépcső felé pillantott.

A két férfi feléjük futott, és a lány odafordult, hogy megakadályozza őket. – Kapd el a fiút! – kiáltotta a magasabbik. Joel a lányra mosolygott, majd eltűnt a szeme elől. Bridget kirakta a lábát, s elgáncsolta a férfit, aki korábban olyan keményen vágta fejbe a fiút, hogy annak csupa vér lett a feje. Amint a férfi elesett, vad elégedettség töltötte el a lányt. – Te kis ribanc! A magas férfi elkapta a lányt, és félrelökte, majd kihajolt az ablakon. Bridget elkapta a nadrágját. A férfi káromkodni kezdett, s megfordult, próbálta lerázni magáról a lányt. A lány teljes erejével kapaszkodott belé. A kövér ember megütötte Bridgetet, s amikor minden elfeketedett körülötte, még hallotta, amint a férfi azt mondja: – Francba! A kölök lejutott az utcára. Gyere! El kell kapnunk, mielőtt eltűnik! A sötétség maga volt a megkönnyebbülés.

Kicsivel elmúlt négy óra, elkésett. Francesca arra számított, hogy Solange Marceaux személyesen fogadja, ehelyett egy vele körülbelül egyidős, gyönyörű barna lány jelent meg vékony selyemköntösben, és hímzett, magas sarkú cipőben. – Emerald? Francesca Emerald Baron néven jelentkezett be. – Helló! – mondta hamis vidámsággal. Legalább olyan ideges volt, mint amilyen izgatott. A grófnőtől kölcsönkapott, gondosan papírba csomagolt ruhát a kezében szorongatta. – Dawn vagyok – mosolygott rá a barna lány. – Gyere, megmutatom neked a szobádat. Francesca bólintott, és követte Dawnt a folyosón, majd elhaladtak a zongora mellett, ahol a zongorista éppen játszani készült. Korban hozzájuk közel álló fiatalember volt, kimeredt szemekkel bámulta Dawnt, majd Francescára mosolygott. Dawn akár meztelen is lehetett

volna attól az áttetsző kis köntöstől, s amikor elmentek a zongorista mellett, a lány megbökte Francescát. – Fred aranyos fiú – mondta. Rákacsintott Francescára. Francesca azt gondolta, bizonyára szeretők. Sikerült elmosolyodnia, s rossz érzése támadt, mi lesz, ha ez az éjszaka nem úgy végződik, ahogy elképzelte? – Ez lesz a szobád. Szép, ugye? – kérdezte Dawn, s előreengedte Francescát. Francesca meglepődött. A szoba a halvány elefántcsontszínű falakkal, a rózsaszín és zöld mintáival szép volt. Nagy, baldachinos ágy állt benne, a lány oda se mert pillantani. Márvány burkolatú kandalló is állt a helyiségben, s előtte egy vidám étkezőrész. A retiküljét az aranyozott komódra tette, majd a lányhoz fordult. – Add csak, hadd akasszam fel! – készségeskedett Dawn, majd elvette a ruhát Francescától, és kicsomagolta. – Ó, ez bizonyára vonzani fogja a csodálókat – mondta hamiskás mosollyal. – Ez a tervem – válaszolta Francesca, majd rájött, hogy a szóhasználata nem volt túl szerencsés. Dawn felnevetett. – Teát? – ringó léptekkel a szófához ment, ahol egy ezüsttálcán teáskanna, csészék, csészealjak és néhány sütemény volt. Kitöltötte a teát. Francesca leült, és elsimította a rózsaszínű szoknyát. – Mióta dolgozol itt? – kérdezte a lánytól. Dawn kecsesen elhelyezkedett a szófán, kivillantak harisnya-kötős combjai. – Körülbelül egy éve. Jó itt. A lányok többsége barátságos, és a munka nem túl megerőltető – válaszolta. Francesca majdnem rákérdezett, mit ért ezalatt, de aztán még idejében visszafogta magát. – Persze, az ember soha nem tudhatja, mit hoz az éjszaka. Néhány úr nagyon különös óhajjal érkezik – mondta, s ravasz pillantást vetett Francescára. – A megjelenésed olyan úrihölgyszerű. Szerintem nagyon népszerű leszel. – Én is remélem – nyögte Francesca.

– Nemrég járt itt egy spanyol herceg – mondta Dawn, mintha nem hallotta volna Francesca megjegyzését. – Olyan jóképű volt! Azon imádkoztam, bárcsak engem választana, és úgy történt! Engem és még öt másik lányt. Egyszerűen kielégíthetetlen volt, Emerald, de persze péniszgyűrűt használt. – Grimaszt vágott. Francesca valahogy elmosolyodott. Péniszgyűrűt? – Három napig bírta. Mondanom sem kell, hogy mindannyian egy vagyont kerestünk, mert annyira kimerültünk és fájt mindenünk, így Madame Marceaux tízezer dollárt fizettetett vele az orgiáért. – Az jó sok pénz – suttogta Francesca, s félt, hogy elvörösödött. Mi az a péniszgyűrű? Megkérdezi majd Hartot, feltéve, ha egyáltalán szóba áll még vele. De aztán emlékeztette magát, hogy információért jött, és nem izgalmakért. – Milyen Madame Marceaux-nak dolgozni? Dawn vállat vont. – A kedvenc kliensem egy fiú volt. Az édesapja hozta el a tizenötödik születésnapján. Engem választott. Nem kellett semmi mesterséges dolog, eszköz, segédeszköz. Jó nagy mérete volt, és egész éjjel dolgozott rajtam. Mondhatom, soha nem volt annyi orgazmusom. – Csábítóan nézett Francescára. – Örülök, hogy Madame Marceaux lehetővé tette, hogy itt dolgozzak – mondta Francesca, és most már teljesen tudatában volt annak, hogy nyakig ül a pácban. – Ért hozzá, hogyan válassza ki az éjszaka hölgyeit – suttogta Dawn. – Te gyönyörű vagy, és megfelelő a munkára. – Úgy látom, hogy a madám határozott üzletasszony – próbálkozott Francesca. – Ne próbáld meg becsapni őt! – nevetett fel Dawn. – Nem maradhatsz egy perccel sem tovább, ha megteszed. Francesca majdnem összeborzongott. A csalásba nyilván beletartozik a hazugság is, és az, hogy másnak adja ki magát. – Mióta vezeti az intézményt? – Nem tudom. – Dawn felegyenesedett laza testtartásából. – Téged érdekel Solange, Emerald? – Tessék? – képedt el Francesca.

– Ó – nevette el magát Dawn. – Arra gondoltam, hogy talán… – A hangja elhalt, s könnyedén megérintette Francesca kezét. – Csak annyiban, hogy kölcsönösen kielégítő kapcsolatban legyek vele. Dawn elmosolyodott. – Igyunk egy pohár bort! Felállt, a köntöse újfent szétnyílt, ezúttal felfedve meztelen, gömbölyű keblét. Francesca gyorsan elkapta a tekintetét. – Nagyon tisztességesnek tűnik – mondta elrévedve. Dawn előhúzott egy üveg fehér burgundit a jegesvödörből. Vállat vont. – Imádom a madámot. Ahogy mindenki. Francesca úgy érezte, hogy ennek pont az ellenkezője igaz. Dawn egész nyilvánvalóan nem kívánt az alkalmazójáról beszélgetni. – Ő maga szokott klienseket fogadni? – kérdezte Francesca kíváncsian, emlékezve arra, hogy Hart azt kérte az asszonytól, bújjon ágyba Rose-zal. Dawn Francesca felé fordult, mindkét kezében egy pohár fehér bort tartott. – Nagyon ritkán – mondta röviden. Francesca úgy döntött, hogy témát változtat, mielőtt a kérdései gyanút váltanának ki. – Szabad italt fogyasztanunk? – Amíg be nem rúgunk, igen – világosította fel Dawn, miközben átadta Francescának az egyik poharat, s a kezével átkarolta a vállát. – Madame Marceaux előnyben részesíti az alkoholt a kábítószereknél. És szereti, ha nem vagyunk gátlásosak. A kezét elvette, közben lágyan megsimogatta Francescát. A lány ijedtében megdermedt. Ez a nő szexuális ajánlatot tesz neki? A szoba túloldalán lévő retikülje felé pillantott, amely a komódon volt. Benne a Daisytől kapott altató. Dawn leereszkedett a szófára, közel Francescához. Mosolygott. – Mmmm. Finom – mondta. Francesca sietősen belekortyolt az italba.

– Mire számíthatok ma este? Egy spanyol hercegre? – kérdezte nevetve, de a saját fülében is hamisan hangzott a nevetése. Dawn figyelmesen ránézett. – Bármire. De biztos vagyok benne, hogy a madám elmondta, ha túlságosan eldurvul a helyzet, akkor hívhatsz segítséget. Bár itt a férfiak többségét nem érdekli az erőszak. Jobban kedvelik a perverziókat. – Perverziókat? – kérdezte Francesca valóságos aggodalommal. – Egyszer egy férfi azt kívánta tőlem, hogy egy kutyával játszadozzak – mosolygott Dawn. Francesca megdöbbenése őszinte volt. Gyorsan elkezdte kortyolni a borát. Majdnem félrenyelte. – Elhozta a nagy dán dogját – nevetett fel Dawn. – Olyan fura volt! Francesca nagyot nyelt, és mély levegőt vett. Élénk fantáziája a segítségére sietett: – Igen, Londonban elég népszerűek voltak a kutyák. – A cicák aranyosak – dorombolta Dawn. Francescára nézett. – Még férfira sincs szükségünk hozzá. Francesca gondolatai viharosan keringtek a fejében, miről beszélhet Dawn? Erre aztán végképp nem számított. – Valóban helyesek – értett egyet Francesca. Dawn elmosolyodott. – Azok a kis nyelvecskék. Tudok szerezni néhány cicát, ha van hozzá kedved. Francesca megdermedt. Tekintete összekapcsolódott Dawné-val. Nem lehetett félreérteni a célzást. Dawn felállt. – Szerelmeskedni akarok veled, csak a gyönyör kedvéért… csak mi ketten. Nem kell semmilyen kövér, öreg, rossz leheletű disznó. Francesca is felállt. – Ez megengedett? – préselte ki magából a szavakat. Dawn vállat vont. – Solange szívesebben veszi, ha a testünkkel pénzt keresünk. De nem kell megtudnia. Azonban, van más megoldás is. Ma este jön egy kliensem. Ő szívesen nézi, hogy mi mit csinálunk, Emerald. Ha tartasz Solange-tól – tette hozzá ravaszul. Ez valóban vele történik?

– Igen, természetesen – lehelte. Gyorsan végigpergette magában, hogyan szabadulhatna meg a leggyorsabban ebből a szituációból. A legbölcsebb megoldásnak az látszott, ha kirohan az ajtón. Dawn megfogta a karját. – Még sohasem csináltál ilyet, igaz? – kérdezte halkan, mosolytalanul, átható sötét tekintetét a lányra szegezve. Francesca hunyorogni kezdett. – De, természetesen már… – Te még szűz úrilány vagy, igaz? – kérdezte Dawn ugyanolyan halkan. A tekintete állhatatos maradt. Francesca válaszként csak nézett a lányra. Majd az ajtóra pillantott. Be volt csukva. – Miért vagy itt? – kérdezte Dawn. De nem tűnt mérgesnek. Figyelmesen nézte, de nem mérgesen. Francesca nagyot nyelt, és megfogta a másik lány kezét. Alig hitte, hogy ilyen vakmerő, de ha Dawn vonzódik hozzá, akkor azt most kihasználja a gyermekek kedvéért. – Nyomozó vagyok – vallotta be –, és könyörögve kérem a segítségedet. Dawn a lány szemébe nézett, majd tekintete összekulcsolódott kezükre siklott. Francescának végigfutott a hátán a hideg, amikor a lány ránézett, s megszorította a kezét. – Mondd el, mit akarsz! Lehet, hogy meg tudsz győzni, hogy segítsek. És Dawn rámosolygott, mielőtt elengedte volna.

Tizenkilencedik fejezet 1902. március 31., hétfő, délután 5 óra

A feje újra vérzett. És fájt, mint a pokol. Futva hagyta el a baljós helyszínt, a becsapóan kellemesnek tűnő téglaépületet, ahol Bridgettel együtt fogva tartották őket, s most sántított és alig kapott levegőt. Az eséskor kificamította a bokáját, de az is lehet, hogy még rosszabb a helyzet. A fejében egy kalapács dübörgött. De a Mulberry Bend itt volt egy kőhajításnyira. Megcsinálta!

Bridget azonban ott maradt azzal a két gonosz férfival. Joel első gondolata az volt, hogy elsiet a belvárosba, hogy megtalálja Miss Cahillt, de rájött, hogy az sokáig tartana. Ha a Bridge Streetre menne, hogy megkeresse Mr. Hartot, az szintén sok időt venne igénybe. Joel gyűlölte a rendőrséget, és félt a rendőröktől, s ez az érzés újra elfogta, amikor megpillantotta a hatemeletes barna épületet, a főkapitányság székhelyét. Egyre jobban sántított. És egyre jobban nőtt a félelme is. Mi van, ha nem hisznek neki? Mi van, ha bedugják a zárkába, és eldobják a kulcsát? Napok, hetek, hónapok, évek telhetnek el, amíg valaki rátalál, mielőtt kiszabadulhatna és hazamehetne! Hallott már ilyen szörnyűséges történeteket, amikor azok a francos kopók ártatlan fiúkat és férfiakat szakítottak el a családjuktól, és bevetették őket a börtönbe, elhajították a kulcsot, és jót nevettek rajta. Jobban gyűlölte a kopókat, mint bárkit a világon. Bár a főnökük nem olyan gonosz, mint a többiek. Joelnek morogva bár, de el kellett ismernie. Remegve állt meg az ügyfélszolgálatra vezető kőlépcsősor előtt. Még sohasem lépett be ide egyedül, sőt korábban nem is a saját akaratából jött. Számtalanszor megtörtént, hogy a hajánál vagy a fülénél fogva vonszolták be, amikor elkapták, midőn éppen egy bukszát akart megkaparintani. De eszébe jutott Bridget. Mi van, ha a lányt bántják, amíg ő itt gyáván álldogál, mint egy szamár? Elindult felfelé a lépcsőkön. Amikor belépett az ajtón, éppen két zsaru jött kifelé. Nem néztek rá, még egy pillantást sem vetettek felé, mintha nem is létezne, mintha láthatatlan lenne, vagy ilyesmi. Joel megdermedt, és valódi kétségbeeséssel meredt a recepciós pultra. Nem ismert egyet sem a szolgálatban lévő tisztek közül. Vitatkozásra lett figyelmes, és meglátott két részeget a rácsos zárkában. Majd tekintete visszatért a pulthoz, és azon tanakodott, hogy mitévő legyen. Lehet, hogy jobban tenné, ha egyenesen felmenne Bragghez. Megfordult, és futva ment a lépcsők irányába. – Hé! Hé! Hé, te! Kölyök, állj meg! Joel még gyorsabban futott, és elérte a lépcsőt. – Állítsák meg azt a kölyköt!

A biztonságiak felismerték a helyzetet, és utána eredtek. Joel kikerülte őket, és feljutott az emeletre. Végigrohant a folyosón, mögötte lépések dübörögtek, és kiáltások hangzottak. Bragg rendőrfőnök irodája csukva volt. Arra nem volt idő, hogy kopogjon. Joel megragadta az ajtógombot, és elfordította. Aztán hitetlenkedve megállt, mert az íróasztal mögötti szék üres volt. Egy húsos kéz markolta meg vékony vállát. – Elkaptalak! – mondta a férfi. Joel próbált megfordulni, de nem tudott, mivel szorosan fogták, a kezeit hátracsavarták, és megbilincselték. – Beszélnem kell a rendőrfőnökkel! – sikította. – Egy nagy fenét, fiú – mondta gúnyos mosollyal egy hatalmas, termetes őr. – Úgy látszik, fogtunk egy betörőt, nem igaz? Egy másik őr és az egyik tiszt, akit a fogadópultnál látott, beléptek a szobába. – Őrült kölyök – mondta a tiszt, és a fejét rázta. – Nem vagyok őrült! – kiáltotta Joel, és rémületére, mihelyst Bridgetre gondolt, könnyek szöktek a szemébe. – A barátommal, akit Bridgetnek hívnak, elraboltak bennünket, nekem sikerült elszöknöm, de neki segítségre van szüksége, mielőtt bántani fogják! – Na persze! – röhögött fel a termetes őr. – Dobják a zárkába a részegek közé. Majd kitöltőm a papírokat. A tiszt megragadta Joel könyökét, és kezdte kihúzni őt Bragg irodájából. – A kölyöknek vérzik a feje – jegyezte meg. – Meg kéne néznünk. – Mi ez, a Bellevue? – gúnyolódott az őr. – Segíteniük kell a barátnőmön! – kiáltotta Joel. – Kérem! Vagy legalább mondják el a rendőrfőnöknek. Ő segíteni fog, biztos vagyok benne! – Pofa be! – mondta az őr, és arcul csapta Joelt. Joel felüvöltött a fájdalmas, brutális ütésre. A foga belemart az ajkába, és vérezni kezdett. Miközben vonszolták lefelé a lépcsőn, megtalálta a hangját. – Dögöljön meg! – vicsorogta. Elöntötte a gyűlölet. Az őr odafordult, hogy újra megüsse. Joel nem tudott felegyenesedni, megtántorodott. A tiszt megfogta a dagadt őr karját.

– Ne üsse a gyereket! – mondta. Joel szíve fájdalmasan zakatolt. Kárörömmel nézett a nagydarab őrre. A terjedelmes férfi gúnyosan elnevette magát. – Gyanítom, hogy a vádakhoz még egy kis tolvajlást is hozzáírhatunk, fiú – mondta, és néhány ceruzát és papírcsipeszt gyömöszölt Joel zsebeibe. Joel egyre növekvő rémülettel bámult maga elé. Betörés, behatolás, tolvajlás – ezúttal valóban börtönbe kerül! Az őr felröhögött, és elsétált mellettük. Könnyek lepték el Joel szemét. – Bántani fogják Bridgetet – suttogta maga elé kétségbeesetten. – Beszélnem kell Bragg-gel, kérem. – Rájött, hogy könyörög, de nem tudta abbahagyni, és a valamelyest emberséges tisztre nézett. – Mondja meg neki, hogy Joel Kennedy vagyok. Ő beszélni fog velem. – A rendőrfőnök úr ma nem jön be, fiú – mondta a tiszt, miközben megközelítették a cellát, ahol a két részeget tartották fogva. Az egyik most a padlón aludt, a másik éppen a sarokba vizelt. – Hé, te, Artie! Használd a vödröt, oké? Artie ostoba vigyorgással bólintott, majd folytatta, amit elkezdett. Joel megrémült. – Akkor meg kell találnom Miz Cahillt – mondta. – Kérem, uram, beszélnem kell Miz Cahill-lel! A tiszt meglepődve állt meg. – Francesca Cahill-lel? A nyomozóval? A fiú buzgón bólintott. – Ő a barátom. Vele dolgozok. Egy új ügyön, ő és a rendőrfőnök is, és én megtudtam, hol tartják az eltűnt lányokat. Most jöttem onnan, uram. Ezért kell beszélnem Bragg rendőrfőnökkel vagy Miz Cahill-lel, vagy mindkettőjükkel! A tiszt maga elé meredt. Majd a cella kulcsaiért nyúlt, és azt mondta: – Nem zavarhatom a rendőrfőnököt, amikor a feleségénél van a kórházban. De megpróbálok eljuttatni egy üzenetet Miss Cahillnek. Nem mintha elhinném, amit mondasz – tette hozzá –, de semmibe nem kerül elküldeni hozzá egy embert.

– Ötödik sugárút tizennyolc – kiáltotta Joel kétségbeesetten. – Ott lakik! A tiszt kinyitotta a zárka ajtaját; majd elkerekedett szemekkel hátrálni kezdett. – Lehet, hogy igazat mondasz – tűnődött el a tiszt. – Menj, fiú! Joel belépett a zárkába, s megragadta a rácsokat. – Csak keresse meg Miz Cahillt – mondta. Az ajtó becsukódott, és egy pillanat múlva rázárult.

Mindannyian ott voltak, ahogy azt sejtette. Hart a kórterem ajtajából nézte őket. Bragg a Leigh Anne-hez legközelebbi széken görnyedt, és bár fogta az asszony kezét, úgy tűnt, mintha aludna. Grace mellette ült. Rathe kifelé bámulva állt az ablaknál, Rourke pedig egy zsámolyon ült az ágy lábánál, a Harper's Weekly egy példányát lapozgatva. A tragédia nyomot hagyott mindegyikükön, gondolta Hart. Grace sápadt volt és kimerültnek tűnt, Rathe, ahogy Rourke is feszült és borotválatlan volt. És ami a féltestvérét illeti, inkább látszott kísértetnek, mint élő embernek. Sajnálat tört fel benne, de Hart eltolta magától. Nem akarta azt az embert sajnálni, aki olyan önző módon fogva tartja Francesca szívét. – Kér valaki frissítőt? – Nicholas D'Archand jelent meg Hart mellett egy tálcával, amelyen kávéscsészék és sütemények voltak. – Helló, Calder. – A mosolyból keserves grimasz lett. Mindenki meglepődött, s Rick kivételével odafordultak Hart-hoz. Bragg felébredve ásított egyet, és az arcát dörzsölte. Nick belépett a szobába, letette a tálcát egy kiskocsira, és kiosztotta a kávét, mint egy szolgálatban lévő katona a csatatéren. Hart még mindig nem lépett be a szobába. Újra a bátyja csüggedt vállait nézte. Rick most előrehajolt, és néhány szál hajat Leigh Anne füle mögé simított. A nő úgy nézett ki, mint aki a halál küszöbén van, s Hart most már nem tudta elnyomni a sajnálatát. Rourke közeledett felé. – Épp idejében – jegyezte meg szárazon. Hart a férfira nézett. – Van valami jó hír?

Rourke habozott, tekintetük találkozott. – Attól félek, nincs. Tehát eljött az idő. Az igazság pillanata elérkezett. Francesca és az ő számára is. És Rourke tisztában volt vele. Megveregette Hart karját. – Sajnálom. Köszönöm, hogy eljöttél, Calder – mondta csendesen. Tudván, hogy a vég oly közel, nemcsak Leigh Anne-nek, de neki és Francescának is, nem tudott megszólalni. Rourke megdöbbent. Hart megérezte, hogy érkezett valaki, és megfordult. Sarah Channing mosolygott mögötte idegesen. Barna szeme hatalmasra nőtt, aggodalommal és együttérzéssel volt tele, és Rourke-ra szegeződött, nem őrá. Virágokat tartott a kezében. A kezén fura zöld folt, festéknyom volt. – Csak most hallottam. Elnézést kérek – suttogta. Rourke magához tért, és közelebb jött. – Kedves, hogy eljött. Nem kellett volna. – A lányt nézte. Most Harton volt a meglepetés sora, amikor az öccsére nézett. Most először látta meg, amit már Francesca is említett, és azt gondolta magában: szóval innen fúj a szél, milyen különös. Még jobban meglepődött, amikor Sarah Rourke kezébe csúsztatta a kezét, és megszorította. Rourke azonnal reagált, magához vonta Sarah-t, és szorosan megölelte, szeme becsukódott, s arcán megjelent a kétségbeesés és az aggodalom. Majd elengedte a lányt. – Sajnálom – mondta komor hangon. – Semmi baj – suttogta Sarah, s a szeme megtelt könnyel. – Sétálna velem egyet? – kérdezte Rourke. – Egy kis levegőre van szükségem. Sarah bólintott. Amikor eltávoztak, Hart belépett a kórterembe. Először Grace-hez ment, s ő könnyes szemmel mosolygott rá. Megcsókolta az asszony arcát, aki megfogta a kezét, és úgy kapaszkodott belé, mintha mentőkötél lenne, miközben az asszony háborgó vizek felé sodródik. Rathe jött oda, és hátba veregette Hartot, majd karon fogta a feleségét. Grace felállt, intett Nicholasnak, és mindhárman elhagyták a szobát, Hart kettesben maradt a féltestvérével.

Bragg Hartra pillantott. A bátyja jól láthatóan megviselt volt, szörnyen nézett ki. Abban a pillanatban, amikor a tekintetük találkozott, egy múltbéli kép kelt életre, és Hart újra tízévesnek érezte magát. Már nem a kórházi szobában voltak, hanem egy nyomorúságos egyszobás lakásban, ahol, amennyire csak Calder vissza tudott emlékezni, mindig is együtt laktak. Lily az ágyon feküdt. Elefántcsontszínű bőrével és hollófekete hajával egyszerűen gyönyörű volt, és haldoklott. Rick egy pohár vizet tartott az ajkához, de az asszony olyan gyenge volt, hogy még csak kortyolni sem tudott. Calder az ágy végénél állva figyelte, és tudta, hogy a vég nagyon közel van. Kétségbeesetten imádkozott, hogy az édesanyja még egyszer, utoljára felébredjen, és megfogadta Istennek, hogy soha többé nem szól hozzá, ha az anyja meghal. De a félelem nagyobb volt, mint a harag, és a könnyek némán folytak végig az arcán. Félt, nagyon félt, rettenetesen félt, hogy egyedül marad. Ne halj meg! – egyedül csak ez járt a fejében. Kérlek, ne halj meg! Félelme pánikká dagadt, s szinte fojtogatta. – Anya, kérlek, igyál! – suttogta Rick. Megizzadt, ahogy a csorba bögrét az édesanyjuk szájához tartotta. Calder kíváncsi lett volna, vajon ő is fél-e? Nem hitte. Mert a bátyja mindig olyan bátor és erős volt, mindig azt tette, ami a helyes, és mindig megszidta Caldert, mert rosszalkodott. Ezért szerette őt Lily jobban. Lily szemhéja megrebbent, majd mozdulatlanná vált. Calder megmerevedett, mintha szíven lőtték volna. – Anya…? – Nem volt képes kiejteni azt a szót, hogy meghalt. Rick odafordult felé, sápadtan és az aggodalomtól tágra nyílt szemmel. Majd a fülét az édesanyjuk mellkasára hajtotta. Calder nem bírta tovább elviselni. Megfordult és kirohant, ki a savanyú és áporodott szagú szobából, a szobából, amelyben hetek óta érezni lehetett a halál szagát, ki a piszkos, nyomorúságos lakásból, ki a lepusztult épületből. Az utcán folytatta a futást. A szekereket, kocsikat, lovakat és öszvéreket kerülgetve olyan gyorsan futott, ahogy csak bírt. Hogy hagyhatta el őt az édesanyja? Rémület kerítette a hatalmába. Könnyek takarták el a látását.

Valaki rákiáltott. Megbotlott, és négykézlábra esett, de szerencsére a szekér kitért, a kocsis szitkokat kiáltott felé. Aztán azt érezte, hogy valaki megragadja a vállát, és még mielőtt megfordult volna, hogy láthassa, tudta, hogy Rick az. – Engedj el! – kiáltotta, s le akarta rázni magáról a bátyja kezét. – Te is meg akarsz halni?! – üvöltött rá Rick, s felrángatta a földről. – Hagyj békén! – Aztán abbahagyta az ellenkezést. A szívverése is mintha elállt volna. – Anya…? Rick az öccsére nézett, és megrázta a fejét. – Nem. Még nem. – Megfogta Calder karját. – Vissza kell mennünk. Szüksége van ránk. Hart el akarta húzni a karját, de nem sikerült. Mindegyik nap úgy tűnt, mintha az utolsó lenne, és valahogy mégsem. Azt akarta, hogy az édesanyja életben maradjon, de tudta, hogy nem fog, és ehhez nem kellett orvos, aki megmondja. A megkönnyebbüléssel csak még több félelem és kimerültség tört rá. Nem tudta elviselni, hogy ebben az állapotban lássa az édesanyjukat. Annyira fájt! Nem tudta elviselni a halál szagát. – Csak rád van szüksége. – Gyere! – mondta Rick, mintha nem hallotta volna őt. – Vissza kell mennünk. Meg kell néznem, hogy dr. Cooper eljön-e. – Cooper nem fog eljönni, mert nem tudunk fizetni neki. – Calder kiszabadította a karját. Ha felnőtt férfi lesz, soha többé nem lesz szegény. A szegénység csak az eszementeknek, az ostobáknak való. Egy nap olyan gazdag lesz, hogy bármit megvehet magának, még az életet is annak, akit szeret. Valakinek, aki olyan, mint Lily. Hart megrázta magát, hogy megszabaduljon az élénk emlékképektől, amelyek annyira fájtak még mindig. Lily élt még néhány napig. Erre nehezen emlékezett vissza, míg az élénken élt az emlékezetében, hogy amikor még piszkos, sovány kisfiúként a bátyja ott állt mellette, mindig azt érezte, Rick mennyivel idősebb, nagyobb és bátrabb. Különös, de az a nap, amikor az édesanyjuk meghalt, kitörlődött az emlékeiből. Hart megrázta a fejét, hogy kitisztuljon a látása, s a két kisfiú képe eltűnt, csak a felnőtt Rick Bragg maradt. Lassan a bátyjához lépett, aki kérdő tekintettel nézett rá, amikor a pillantásuk találkozott. Hart megveregette a bátyja vállát.

– Nagyon sajnálom – mondta őszintén. Rick kissé elképedt, majd beletörődéssel bólintott. – Köszönöm. – Tehetnék valamit? – Hart rájött, hogy sem a hatalma, sem a pénze nem tudja megmenteni Leigh Anne életét. Rick meredten nézte. Majd kis szünet után így szólt: – Nem. Hart bólintott, majd közelebb húzta a széket, amelyről az imént Grace felállt. Leült, s elhatározta, hogy nem izeg-mozog, és nézte a haldokló Leigh Anne-t.

Az első vendégek már megérkeztek, és Francesca rémülettel telve állt a lépcső tetején. Ha ilyen kínos helyzetbe került Dawn-nal, mi fog történni, ha lemegy? El tudta képzelni, és csak azon imádkozott, hogy Dawn ne fedje fel a kilétét. Dawn figyelmesen meghallgatta az ügyről szóló beszámolóját, de hogy érdekelte-e őt az eltűnt kislányok sorsa, azt Francesca nem tudta megállapítani. A lány fura pillantást vetett Francescára, majd szó nélkül kiment a szobából. Azóta nem látta őt. Ez mit jelenthet vajon? Miközben a Solange kellemes hangjával keveredő halkan dörmögő férfihangokat hallgatta, a zongorista egy hangulatos klasszikus dalt kezdett játszani, ő pedig azon töprengett, a nyomozása vajon itt és most véget ért-e? Dawn elárulta Solange-nak? És ha igen, akkor a madám miért nem dobta még ki? Vagy Dawn csak a saját kis játékát játssza, annak reményében, hogy becsalogathatja Francescát az ágyába? Akármennyire is ijesztő volt a gondolat, de még mindig jobb, mintha Dawn elmondaná Solange-nak az igazat. Francesca rettegett lemenni a lépcsőn. Izzadt, és érezte, hogy vörös az arca. Emlékeztette magát, hogy pusztán egyetlen céllal jött ide az Ékkőbe, méghozzá azért, hogy megtalálja az elrabolt gyermekeket, vagy ha nem, legalább megtudja, hol a bordélyház, ahol tartják őket. Meg kell szereznie bármilyen információt, amely hasznosnak bizonyulhat, ezért tovább kell játszania a szerepét. Végül is, gyáva soha nem volt, ez az egy biztos.

Francesca végignézett a lábain. Utálta magán Benevente grófnő ruháját. Meztelennek érezte magát benne. Úgy látszott, mintha az arany csipke alól kivillanna a csupasz bőre, holott valójában csak az alatta lévő sifonnak volt testszíne. A ruha ráadásul rásimult minden domborulatára. Hol viselheti a grófnő ezt a ruhát? Az úri osztály rendezvényeire nem veheti fel, és Francesca úgy vélte, hogy csak valamilyen olasz tivornyán hordhatta régebben. – Szeretnéd, hogy lekísérjelek? – kérdezte Dawn a háta mögött. Francesca megfordult, és meglátta a barna lányt egy gyönyörű rubintvörös ruhában. Bár mélyen kivágott volt, de korántsem olyan merész, mint a Francescáé. – Úgy látszik, elveszítettem a bátorságomat – mondta Francesca idegesen. – Nem csodálom – mondta Dawn, miközben pillantásával végigmérte. Francesca összerezzent. – Nem kellene itt lenned, Emerald! – A lány jelentőségteljes pillantásával sejttette, tisztában van vele, hogy ez csak álnév. Francesca megvárta, amíg egy csinos kis vörös hajú lány elhalad mellettük, és csak azután válaszolt: – Tudod, hogy miért vagyok itt. Nincs más választásom – mondta halkan. – Ez nem úrihölgyeknek való hely. Nem hazudtam sem a hercegről, sem a kutyáról, sem másról – mondta Dawn. Komornak tűnt. – Mit számít az neked? Ha bajba kerülök, az az én problémám, nem? Egyáltalán nem úgy tűnsz, mint akit érdekelnek az eltűnt kislányok – válaszolta Francesca nyugodt hangon. Dawn hosszan nézett rá. – Meggondoltad magad, és ágyba bújnál velem? Francesca megdermedt, és eszébe jutottak a gyermekek, mégis azt mondta: – Nem. – Én másban reménykedtem – sóhajtotta Dawn lemondóan. – Néhány órával ezelőtt egy kislányt hoztak ide. – Micsoda?! – kiáltott fel Francesca. Dawn az ajkára tette az ujját.

– Pszt! Rachaelnek hívják, és egy vendég jön hozzá ma este. Beszélni akartam vele, de úgy vigyáznak rá, mintha valamilyen királyi ékszer lenne, és nem tudtam bejutni a szobájába. Azt sem fogja senki elárulni, hogy honnan került ide – tette hozzá Dawn. Francesca felvillanyozódott az izgalomtól. – Rachael Wirkler lehet! – Megragadta Dawn kezét. – Melyik szobában van? – A mi emeletünkön az utolsó jobbra – mondta Dawn. – De Joseph ott van az ajtaja előtt. Francesca elgondolkodva bólintott. Valakinek el kellene terelni Joseph figyelmét. Talán Dawn tud ebben segíteni. Be kell jutnia Rachaelhez, hogy megtudja, hol tartják. Valószínűleg a többi kislány is ott van! Dawn végigsimított az ujjával a karján. – Le kell mennünk, mielőtt Solange értünk küld valakit. Francesca megmakacsolta magát. – Beszélnem kell Rachaellel. – Nem tudsz. Legalábbis, most semmiképpen nem. Később talán találunk rá időt. – Mi ketten? – nézett rá Francesca hüledezve. Dawn vállat vont. Tekintetük összekapcsolódott. – Köszönöm – suttogta Francesca. Dawn szomorúan megjegyezte: – Valamikor, nagyon régen, én is hasonló voltam hozzád. – Újra vállat vont, majd belekarolt Francescába, és elindultak lefelé a lépcsőn. – Szerintem ki kellene surrannod a hátsó ajtón, és a rendőrséggel visszajönni. Rachael még néhány órán keresztül biztosan itt marad. Francesca ésszerűnek találta a lány tervét. Rámosolygott. – Van hátsó ajtó? – kérdezte. – A folyosó végén, de sajnos el kell menned Solange irodája és lakosztálya előtt. Francesca bólintott, és amint beléptek a fogadóterembe, tekintetével végigpásztázta az összegyűlt társaságot. Hat vagy hét úriember már megérkezett, és pezsgőt kortyolgatott, némelyikük a ház hölgyeinek társaságában. Francesca észrevette Solange-ot a bejáratnál, a portással – és Harttal.

Felkiáltott. – Mi az? – kérdezte Dawn gyorsan. Francesca ijedten kapta a szája elé a kezét, amikor látta, hogy Solange üdvözli az újonnan érkezett Hartot. A férfi átadta a Kabátját és a kesztyűjét az inasnak, majd rámosolygott a ma-dámra, és köszöntötte őt. – Valaki, akit ismersz? – kérdezte Dawn. – Igen – suttogta Francesca félve. Már nem foglalkozott azzal, hogy Hart fel akarta bontani az eljegyzésüket; csak azt tudta, ha a férfi meglátja itt, akkor kitör a pokol. – Calder Hart – mormolta Dawn, miután a lány pillantását követve felismerte a férfit. – Valamelyik este járt már itt. – Kíváncsian pillantott Francescára. – El kell bújnom! – kiáltotta Francesca, s Dawn háta mögé lépett. Dawn szájtátva nézett rá. – Nem hiszem, hogy ebben a ruhában el tudsz rejtőzni. – Én sem nagyon hiszem – szólalt meg egy szőke fiatalember vigyorogva. Szemei várakozással csillogtak, amint meghajolt a két hölgy előtt. – Philip Seymour a nevem. Részemről a szerencse. Francesca rémülten nézett el Philip mellett, és látta, hogy Hart is észrevette őt. A férfi Solange-zsal éppen a fogadóterembe indult, ám hirtelen megtorpant. Egy pillanatra Francescára szegezte a döbbenettől tágra nyílt és hitetlenkedő tekintetét. Más körülmények között a férfi meglepett arckifejezése akár komikusnak is tűnhetett volna. Aztán hirtelen, mintha letörölték volna, eltűnt a meglepődöttség, és kifejezéstelen maszk borult Hart arcára. Francesca imádkozva hátat fordított neki, de csak a jóisten tudja, miért fohászkodott. – És az ön neve? – kérdezte Philip, miközben megfogta a lány kezét, és az ajkához emelte. És valójában megcsókolta a bőrét. Francesca csak meglepetten pislogott. – Emeraldnak hívják – mondta Dawn gyorsan –, és új nálunk. – Azt látom – vigyorgott Philip. – A csudába is, ha új, akkor nekem túl drága. Legalább egy hetet várnom kell!

Francesca kiszabadította a kezét, s még csak arra is képtelen volt, hogy legalább rámosolyogjon a férfira. Rettegéssel tekintett hátra a válla fölött. Arra számított, hogy Hart úgy néz majd rá, mint bika a vörös posztóra. A férfi azonban udvariasan csevegett Solange-zsal és egy másik úriemberrel, akit bizonyára már korábbról ismert. Megkönnyebbülés árasztotta el, hogy a férfi nem fogja elárulni, legalábbis egyelőre. Elméje sebesen dolgozott. Ha Hart itt volt, és Rachael épp most érkezett, akkor remélhetően a kislányt neki szánták. A térde remegni kezdett az újabb megkönnyebbüléstől. Hart majd vigyáz Rachaelre, és megtudja tőle, honnan hozták, miközben Francesca elszökik, és riasztja a rendőrséget. – Ördög és pokol! Hart meg tudja fizetni önt. Francesca összerándult, és Philip Seymourra nézett. – Sajnálom – mondta. – Itt minden olyan új nekem, és kicsit ideges vagyok ma este. A férfi újra megfogta a kezét. – Szívem, nem kell idegeskednie, ebben a ruhában meg pláne nem. – Elmosolyodott, és a lány kezét az ajkához emelte. Francesca gyomra összerándult, és elkapta a kezét, mielőtt a fiatalember meg tudta volna csókolni. – Viszlát a jövő héten – ígérte határozottan a lány. A férfinak kétségtelenül tetszett, annak ellenére, hogy Francesca minden csábítói és játékos hajlamát elveszítette. Elvigyorodott és távozott. – Ki kell jutnod innen – tanácsolta Dawn. – Az előbb úgy néztél ki, mint egy ijedt őzgida, mint aki egyáltalán nem tudja, hogyan kell flörtölni. – Hart velem együtt dolgozik az ügyön – mondta gyorsan Francesca. Dawn meglepetten nézte. – Ha bármit megtudsz, bátran mondd el neki. Egészen biztos vagyok benne, hogy Rachaelt neki hozták ide. Dawn bólintott. – Kezdem érteni. El kell vegyülnünk. Mármint neked. És amikor Solange nincs itt, el kell tűnnöd. Francesca bólintott. Ha a másik nő nem akart volna ágyba bújni vele, meg is ölelte volna.

– Nagyon szépen köszönöm. Dawn halkan felnevetett. – Majd egy másik alkalommal, Emerald. – Francesca vagyok – suttogta a lány. Dawn meglepődött, elmosolyodott, majd elsuhant. Francesca egyedül maradt. Nagy levegőt vett, megfordult, és szembe találta magát Solange Marceaux-val. Majdnem leesett az álla. – Valami baj van? – kérdezte Solange. – Nincs – mosolygott Francesca. – Látom, megvan az első csodálója – mondta. – Igen, Philip Seymour. Alig várja már a napot, amikor ki tudja fizetni értem az összeget – mondta gyorsan Francesca. Hart két nővel beszélgetett, akik gátlástalanul csábítóan viselkedtek. Hart viszont túl kedves volt hozzájuk. Jól szórakozik? Rájött, hogy kendőzetlenül bámulja őket, és pillantása visszasiklott Solange-ra. – Nem őrá gondoltam, hanem Dawnra – mondta Solange nyugodt hangon. Francesca elképedve nézett az asszonyra. Semmi nem kerüli el a figyelmét! Vajon még mit látott? Solange hideg mosollyal nézett rá. – Nem mondta, hogy Párizsban is dolgozott. Francesca megmerevedett, és gondolkodni próbált. Vajon Solange észrevette Hart reakcióját, amikor a férfi meglátta őt? Hart mondott valamit, hogy elterelje a figyelmet? A férfi olyan okos, senki nem járhat túl az eszén. – Hongkongban is dolgoztam két hónapig – mondta Francesca halkan. Solange mintha egy árnyalatnyit meglepődött volna. – Mr. Hartnak terve van ma estére. Előtte azonban röviden fel szeretné frissíteni önnel az ismeretséget. Ő lesz az első vendége, kedvesem. Sajnos csak egy órát fizetett ki. – Majd elmosolyodott. – Szerencsére azonban a háromszorosát fizette annak, amennyit kértem. Maga nagyon jó lehet az ágyban. Francesca komoran mosolygott. Hart elbocsátotta mindkét hölgyet, és feléjük közeledett. Francesca már jól ismerte, amikor a férfi ennyire elszánt, s belül megremegett.

Solange felvonta egyik szemöldökét, miközben elhúzódott, hogy lássa kettejük találkozását. – Drága Emeraldom! – mormolta Hart, s a szempillái leereszkedtek. – Milyen csodálatos, hogy itt talállak! A lány igyekezett nem remegni. – Calder! Milyen régóta nem láttalak! – De még milyen régóta nem. – Mindkét szemöldöke megemelkedett, míg végül a lányra nézett, egyenesen a szemébe. – Bárcsak tudtam volna, hogy itt vagy! Akkor az egész estémet neked szentelem… kedvesem. A férfi arca tökéletesen összeszedett volt, de a szeme sötéten és fenyegetően villogott. – Netán egy másik alkalommal? – sikerült kipréselnie magából, a pulzusa vadul vert. A férfi rettenetesen dühös volt rá. – Ó, feltétlenül. – A férfi hideg mosollyal, birtoklón ragadta meg a karját. A lány tudta, még ha akarná, sem tudná kiszabadítani magát. A férfi odabiccentett Solange-nak. – Köszönöm, Madame Marceaux. Az előétel Emerald lesz, míg a főfogás az előzetes megbeszélésünk szerint. Micsoda tobzódás! Felülmúlja a legvadabb várakozásomat is! Solange rámosolygott. – Bon appétit – mondta, és elvitorlázott. A férfi ujjai belemélyedtek Francesca karjába, s olyan erővel tolta fel a lányt a lépcsőn, hogy annak szinte a talpa sem érintette a földet. – Ez fáj! – tiltakozott levegő után kapkodva. – Helyes – mordult fel a férfi. – Melyik a szobád… Emerald? Francesca a fejével intett felé. A férfi kinyitotta az ajtót, de egy pillanatra sem engedte el a lányt. Francescának az az érzése támadt, hogy a férfi legszívesebben berúgná az ajtót. Miután benn voltak, Hart elengedte, becsukta az ajtót, és ráfordította a kulcsot. Francesca ösztönösen a szoba túlsó végébe menekült, a hatalmas ágy közéjük került. A férfi megfordult. – Mi az ördögöt csinálsz itt? – mormolta fojtott hangon. – Tudod jól, hogy mit csinálok! – kiáltotta a lány. A férfi végigpásztázta a szemével. – Mintha meztelen lennél ebben a ruhában!

– Nem egészen. A sifonbélés testszínű, és… – A francba! – robbant ki a férfiból, s még mielőtt a lány felocsúdott volna, előtte termett, és megragadta a vállát. – Azt akarod, hogy megerőszakoljanak? – dörrent rá. – Calder… – kezdte a lány. – Hallgass! Komolyan kérdem! Hogy képzeled, hogy végigcsinálsz itt egy éjszakát? A következő férfi, aki feljön veled, nem fogja elfogadni a nemet válaszként, és nem fogja megtartóztatni magát, hogy meghagyja az ártatlanságodat! A lány alig tudott levegőt venni. – Mit érdekel az téged? – suttogta. A férfi megdermedt. – Tessék? A lány remegni kezdett, nem a félelemtől, hanem a fájdalomtól, amely egész nap bántotta. – Egész nyilvánvaló, hogy az téged már nem érint. A férfi úgy nézett rá, mintha a lány megháborodott volna. – Francesca, azt akarom, hogy eltűnj erről a helyről, mégpedig azonnal! – Nem értem. – Dühös volt magára. Ki akarta szabadítani magát a férfi szorításából, de nem sikerült. – Engedj el! – Nem. – Nincs jogod többé semmire. – Nincs a fenét! – A férfi dühös lett. – Annak a férfinak, aki eldobja a menyasszonyát, mint egy megunt csokoládét, nincs többé joga semmire! – mondta fölényesen. Rémületére azonban könnyek kezdtek gyűlni a szemébe. A férfi szorítása gyengült. – Tessék? – Hallottad. – Újfent felvetette az állát. Ebben a szívében meggyötört állapotban nem akart feldúltnak mutatkozni. A férfi elengedte, de nem érintette meg az arcát. – Te nem vagy egy szelet csokoládé, Francesca. – Velem töltötted az éjszakát, illetve csak egy pár órát, és a végén úgy döntöttél, hogy végeztél velem! – hangzott a vád. A férfi tágra nyílt szemmel egyenesedett ki.

– Szerinted ez történt? – Igen. – Megremegett. – Ó, az én okos, ügyes, csapongó hajlamú kis nyomozóm? –suttogta Hart, közel húzva magához, és ujjával felemelte az állát. Forrón megcsókolta, s a száját szétnyitva nyelvével behatolt a lány szájába. Mindaz, ami az elmúlt néhány órában történt, megdöbbentő erővel söpört végig rajta: Dawn vágya, hogy az ágyába csábítsa, a spanyol herceg háromnapos orgiája, a macskanyelvek. Francesca nyögdécselve közelebb simult, a testében tűz gyulladt. Hart kezei szorosabban tapadtak a hátára. A férfi hímvesszője izgatóan, mereven feszült köztük. A férfi suttogva bontakozott ki a csókból: – Nem ez a legmegfelelőbb hely és idő. – Azért fizettél, hogy szeretkezz velem – suttogta a lány. – Tedd meg hát, Hart! A férfi a lány szemébe meredt. – Nyomozó létedre sok nyomot nem vettél észre, ami a kettőnk ügyét illeti. – Például mit? – kérdezte a lány remegve. A férfi megérintette az ajkát, az arcát, a haját. – Esélyt akartam adni neked, hogy eldöntsd, mit kívánsz tenni valóban, mivel mindketten tudjuk, nem én vagyok az a férfi, akibe szerelmes vagy. Kitartóan nézte a lányt. A férfi szavai úgy érték, mint egy vödör jéghideg víz, és a lángoló tűz kialudt. Hátrább lépett egyet. Nehezen értette a férfi mondandóját. – Calder? – kérdezte hitetlenkedve. – Nem akarod felbontani az eljegyzésünket? – Hallottad, amit mondtam – szólt, és zsebre dugta a kezét. – Természetesen nem akarom. A lány elmosolyodott, és öröm áradt szét benne. Majd erőt vett magán. – Nos – mondta tényszerű hangon –, miután ezt a félreértést rendeztük, meg kell látogatnunk Rachaelt, és ki kell szabadítani a többi kislányt is.

– Én meglátogatom Rachaelt, és a rendőrség megmenti a kislányokat. Te pedig eltűnsz innen, és egy pillanatig se gondold, hogy kint vagy a slamasztikából! A lány kedvesen rámosolygott. – Rendben. – Nagyon dühös vagyok rád, Francesca. – Tudom. – A lány újra kedvesen mosolygott. – Rachael a folyosó végén van, és úgy vélem, mindkettőnknek oda kell mennünk. Solange azt hiszi, hogy éppen el vagyunk foglalva. Az elkövetkezendő egy órában nem keres engem. – Nem. Menj le a lépcsőn, és ha bárki kérdez, feleld azt, hogy gyorsan akartam végezni, ennyi az egész! Keveredj el, amíg Solange be nem megy a lakosztályába! Akkor siess ki, Francesca, és komolyan mondom azt, hogy igyekezz! Francesca felsóhajtott, és az előtte álló feladatra gondolt. – Rendben van. Értesítem a rendőrséget. Bragg még mindig a kórházban van? Hart bólintott, s a pillantása megváltozott. Francesca nem tudta, hogy ez mit jelent. – Azt hiszem, akkor Farr rendőrkapitányt kell megkeresnem – mondta a lány, de nem örült neki. – Mondd meg, nem akarjuk, hogy lerohanják ezt a helyet! –mondta Hart határozottan. A lány bosszús pillantást vetett rá. – Mert akkor értesíthetik a bordélyházat, ahol a gyermekek vannak. Nem vagyok ostoba, Calder, és ez az én ügyem. Azt a bordélyt kell először megrohamozni, ahol a gyerekeket tartják, hogy a lányokat meg tudjuk menteni. Hart elkapta a lány csuklóját, magához húzta Francescát, és megcsókolta az orra hegyét. – Egy oldalon állunk, kedvesem – mondta ellágyulva. Majd a szeme szigorú lett. – És most menj! A lány bólintott, s érezte, hogy félelem fogja el. Hezitált, majd a férfira pillantott, és a retiküljéhez ment. Kivette belőle a kis pisztolyt. A férfi felmordult. – És azt hová akarod elrejteni?

Ez jó kérdés volt. Francesca tisztában volt vele, hogy a ruhája szorosan rátapad a testére, és tanácstalan lett. – Talán a harisnyakötődbe – javasolta a férfi. A lány ránézett. Hart bátorítóan biccentett. Francesca felemelte a szoknyáját, s érezte, hogy a férfi a feltáruló lábait nézi. A combja belső felén a harisnyakötőbe rejtette a pisztolyt. – Nem marad meg itt – állapította meg. A férfi odament, letérdelt, és megigazította a harisnyakötőt. A lány azonnal megdermedt, mert a férfi kezei veszélyesen magasra nyúltak a combján. Hart lejjebb húzta a harisnyakötőt és a benne lévő pisztolyt, s a lány térde fölött újra megkötötte, olyan szorosan, hogy Francesca azon gondolkodott, hogyan fog a vér áramlani az ereiben. A férfi ránézett. – Remélhetőleg nem tart sokáig, amíg kijutok. A pillantásuk egybeforrt. A lány alig tudott megszólalni. – S remélhetőleg a lábam sem fog leesni. Kecsesen kiegyenesedett, és leengedte a ruháját. A pisztoly hideg volt és kényelmetlen, de legalább nem látszott. A férfira nézett. – Menned kell – mondta Hart komor hangon. A lány bólintott. A férfi az ajtóig kísérte. – Francesca, légy nagyon óvatos! A lány rámosolygott, sokkal bátrabban, mint ahogy valójában érezte. – Könnyű, mint az egyszeregy. A férfi grimaszt vágott. A lány kilibbent a folyosóra. Két örömlány és egy idősebb férfi sétált el mellette, kart karba öltve, pezsgőt iszogatva, és különös illatú füst lengett körülöttük. Francesca rájuk mosolygott, és a lépcsőhöz ment. A zongoraszó megváltozott. Sokkal élénkebb, vidámabb lett, már egyáltalán nem klasszikus dallam szólt. A zene hangos és kihívó volt. Úgy érezte, hogy a szíve azonnal kiugrik a helyéből. Elindult a lépcsőn lefelé. Amint a fogadóterem feltárult előtte, számos nőt és férfit látott, köztük Philip Seymourt is, de Solange-nak híre sem volt. Hart azt mondta, hogy vegyüljön el, amíg tiszta nem lesz a levegő. Belépett a

terembe, s egy pillantást vetett az étterembe, ahol többen vacsoráztak. Ott sem volt semmi nyoma a madámnak. Megfordult, és benézett a szalonba, amely most tele volt vendégekkel és a ház lányaival. Francesca azonnal észrevette Dawnt. A lány sürgető pillantást vetett felé. Ha jól értette, akkor ez jelzés volt a számára. Megfordult, és Solange lakosztálya felé pillantott. Az ajtó csukva volt. A szívében remény támadt. Visszafordult Dawn felé, s tágra nyílt szemekkel, némán kérdezte, hogy Solange Marceaux bezárkózott-e a lakosztályába. Dawn sietve bólintott, mintha azt mondaná: Menj! Francesca gyorsan megfordult. A portást lefoglalták az éppen akkor érkező vendégek, így elsietett Solange zárt ajtaja előtt, majd végig az üres folyosón. Te jó ég, ez ilyen egyszerű? Bizonytalan félelem formálódott benne. A kékre festett, csukott hátsó ajtóhoz érkezett. Ez tényleg nagyon könnyen ment. Megpróbálta kinyitni az ajtót. Zárva volt. Rájött, hogy belülről reteszelték be, és gyorsan elhúzta a tolózárat. Amikor az ajtó kinyílt, a csillagokkal és a félholddal teli égbolt fogadta. Gyorsan kilépett az utcára, s megkönnyebbülten becsukta maga mögött az ajtót. Sikerült! Megmenekült! Ekkor a háta mögött meghallotta Solange Marceaux hangját. – Kapják el!

Huszadik fejezet 1902. március 31., hétfő, este 9 óra

A gyermeknek, aki várta, világosszőke haja és ezüstszürke szeme volt. öltözéke inkább illett volna egy nyolc- vagy kilencéves iskolás lánynak: teljesen fehér vászonruha volt rajta, mindenütt csipkefodorral. Hart becsukta maga mögött az ajtót, és rámosolygott a kislányra. A

gyermek kábítószertől bódult szemekkel nézett vissza rá. A férfi gyomra felfordult, mintha megmérgezték volna, és rosszul lenne. Hart rossz hírneve nem volt alaptalan. Tizenhárom éves korában fedezte fel a női test örömeit, és azóta szexuálisan aktív életet élt. Az is tény, hogy az első néhány szeretője több évvel idősebb volt nála. Tizenévesen ideje nagy részében a hedonizmusnak áldozott, főleg szexuális téren. De hál' istennek, nem volt pedofil. Viszont, miközben a tiltott és mocskos örömökkel kapcsolatos tapasztalatait megszerezte, időről időre találkozott olyan férfiakkal, akik ismertek voltak pedofil hajlamukról. Az is köztudott tény volt, hogy mindenkor számos gyermek esik rablás áldozatául, akiket aztán eladnak, bár nem feltétlenül csak a szexipar számára. De az ő saját sötét és élveteg világa ezelőtt soha nem találkozott olyan nyíltan azzal a másik, még sötétebb világgal, mint most, és élőben megtapasztalva, dühös lett. Az elszántság könyörtelenné tette. Már alig várta, hogy felfedje azokat a férfiakat és nőket, akik e mögött a legújabb gyermekprostitúciós ügy mögött álltak. Ó, igen, nagyon is várta. Élvezni fogja, ha mindegyiküket térdre kényszerítheti. A szentnek kikiáltott féltestvérével ellentétben, ő bizony a legszívesebben az összeset rács mögé zárná, és elhajítaná a kulcsot. Mivel azonban nem rendőr, erre nem lesz lehetősége. De megsúgni mindezt a megfelelő és legbecsületesebb fülnek, ugyanolyan hatást tesz majd. Komor tekintettel nézett körül. A falon volt egy tükör. Vajon valóban az, vagy egy ablak, amely mögött megleshetik, mi történik a szobában? Egyenesen odament, és levette a falról. El volt készülve rá, hogy feldühödve hívja a vezetőséget, de valóban tükör. Kettesben voltak. Az ágyra nézett, ahol Rachael ült, és az ujját az ajkára tette. – Pszt! – figyelmeztette. Rachael csak meredten nézte. Lassan odament a kislányhoz, de az meg se rezzent, s nem tűnt úgy, mintha félne. Megállt előtte, s letérdelt. – Rachael? Rachael Wirklernek hívnak? – kérdezte halk hangon, attól tartva, hogy valaki a folyosón vagy a szomszédos szobába nyíló ajtónál hallgatózik. A gyermek végre reagált. Pislogott, és meglepett arcot vágott.

– Nem kliens vagyok. Hazaviszlek téged – nyugtatta Hart. Rachael az ajkába harapott, már nem tűnt olyan kábának, az értelem fényének egy szikrája megjelent a szemében. – Engem Calder Hartnak hívnak – mondta biztató mosollyal. – Meg tudod nekem mondani, hogy hol tartják a barátnőidet? Emilyt, Bonnie-t és Deborah-t? – érdeklődött. A lány bólintott, és benedvesítette az ajkát. De nem szólalt meg. A férfi megértette. Odament az éjjeliszekrényhez, és öntött egy pohár vizet. Gyanította, hogy a kislány akkora adag ópiumot kapott, ami elég ahhoz, hogy elkábítsa, de mégse legyen olyan, mint egy rongybaba. Odavitte a poharat, és segített neki inni. – Ki maga? – suttogta a kislány, miután szomjasan kortyolt a vízből. – Calder Hart – ismételte meg türelmesen, és kedvesen mosolygott. – Nos, tudod, hogy hol tartanak titeket? Nagyon fontos lenne, hogy kiszabadíthassuk az összes barátnődet. A lány újfent pislogni kezdett, majd váratlanul könnyekben tört ki, és bólintott. – A Jane Streeten – mondta rekedtes hangon. – A Hudson folyónál. – Az merre van? – Közel a Tizennegyedik utcához – mondta a lány kimeredt szemekkel. – Egyikük beteg. Haza kell jutnia, uram. – Ki beteg? – kérdezte gyorsan. – Emily – suttogta a lány. Hart megveregette a hátát. – Ne félj! Hamarosan vége lesz ennek a rémálomnak. Hart hirtelen rájött, hogy nem viheti végbe, amit Francescával kiterveltek. Azt, hogy miután megszerezték Rachaeltől az információt, magára hagynák őt, s a rendőrség majd később kiszabadítaná. De mi van akkor, ha a rendőrök megszállják a Jane Street-i bordélyházat, s az ottaniak mindenkit riadóztatnak az Ékkőben, és Rachaelt gyorsan eltüntetik, mielőtt kiszabadíthatnák? Nem hagyhatja itt egyedül a gyermeket, és más megoldást nem látott, mint vele együtt elhagyni a szobát. Viszont, ha itt meg észreveszik a gyermek eltűnését, üzenetet küldhetnek a Jane Streetre, és értesíthetik őket arról, hogy mit tett az ügyfelük.

Üzennie kell Braggnek. Francesca mostanra már bizonyára útban van a Mulberry Streetre az üzenettel, hogy Farr helyezze készenlétbe a rendőrséget. Kilátástalan helyzetbe került. Vagy Rachaelt szabadítja ki, vagy a többi kislányt. Mindkettő nem tűnt kivitelezhetőnek. Hirtelen éles kopogtatás hallatszott a bejárati ajtó felől. Hart felemelte a takarót. – Bújj a takaró alá, és tégy úgy, mint aki alszik! – utasította. Rachael engedelmeskedett, csak lassan. Amikor már biztonságban volt a takaró alatt, Hart az ajtóhoz lépett. Bárki is volt, újra türelmetlenül kopogott. Meglazította a nyakkendőjét, és résnyire nyitotta az ajtót. A barna lány volt, akit Francescával látott, és azt mondta: – Engedjen be! A férfi meglepődött, és kinyitotta az ajtót. A lány besietett, és zihálva becsukta maga mögött. – Francesca bajba került. – Tessék? – kérdezte a férfi ijedten. – Bevitték Solange irodájába. Hozzáteszem, nem önszántából – mondta a barna lány. Pillantása az ágyra vándorolt. Hart a lányra nézett. – Mennyit kér azért, hogy segítsen nekünk? – Semennyit – válaszolta. A férfi néhány százdollárost dugott a lány fűzőjébe. – Vigye ki innen Rachaelt! A bátyám a rendőrfőnök, és most a Bellevue-ben van. Mondja meg neki, hogy a gyermekek a Jane Streeten vannak, a Hudson folyónál! Ott találkozzunk! A lány bólintott, s már az ágy mellett állt, hogy szóljon Rachaelnek, keljen fel. – Dawn vagyok – mondta mosolyogva. – Gyere! Elmegyünk erről a mocskos helyről. Hart kinyitotta az ajtót, és látta, hogy Joseph a földön fekszik eszméletlenül. Vér szivárgott a koponyája hátsó feléből, s egy könyvtámasz volt mellette a földön. Hart gyorsan behúzta a testet a szobába, majd intett Dawnnak és Rachaelnek, hogy kövessék. A folyosó idáig üres volt, most egy prostituált és egy részeg fiatalember

jött ki az egyik szobából. Hart rámosolygott mindkettőjükre, az örömlány visszamosolygott, és követte a vendégét le a lépcsőn. – Menjünk! – mondta Hart.

Solange a gyönyörű íróasztala mögött foglalt helyet, és Francescára mosolygott. A lány vele szemben egy széken ült, s úgy érezte magát, mint egy diák az igazgatói irodában, azzal a kis különbséggel, hogy két tagbaszakadt fickó állt mögötte. – Nos, mi az igazi neve, és mit keres itt? Francesca ártatlan, tágra nyílt szemekkel nézett rá. – Madame Marceaux, az igazi nevem nem érdekes. Évek óta az Emerald Baront használom. Attól tartok, itt valamiféle szörnyű félreértés van – mondta mosolyogva. – Valóban? – Solange nagyon kedvesen fogadta a választ. – Csak egy kis levegőt akartam szívni. Mr. Hart, öö, ereje teljében volt, és fel akartam frissíteni magamat a következő vendég előtt. – Újfent elmosolyodott. Solange az egyik, Francesca mögött álló banditára nézett, és bólintott. Francesca megdermedt, s megfordult, hogy lássa, mi történik. A férfi keményen arcul csapta, mire felkiáltott, s olyan fájdalmat érzett, hogy azon töprengett, csak megrepedt vagy el is tört-e az arccsontja. – Megvetem, ha valaki hazudik – mondta Solange nyugodt hangon. A félelem és a fájdalom majdnem megbénította Francescát. Lassan kiegyenesedett, és az asszony halványszürke, rezzenéstelen szemébe nézett. – A nevem Francesca Cahill – kezdte, és a győzelem tüzét látta felvillanni az asszony szemében –, és magánnyomozó vagyok. Ön gyermekekkel kereskedik, Madame Marceaux, és az a szándékom, hogy önt bíróság elé állítsam, hogy letartóztassák és elítéljék a gusztustalan és szégyentelen bűnökért, amelyeket elkövetett. Solange felállt. Francesca biztatta magát, hogy ne féljen, Solange is csak nő, ráadásul prostituált. Solange előjött az íróasztala mögül.

Francesca grimaszt vágott, s felkészült valami nagyon kellemetlenre. A madám arcának ugyanazt a felét ütötte meg, és a türkizzel és gyémánttal kirakott gyűrűje felsértette a lány bőrét. – Szajha – mondta, miközben mereven nézett a lányra, szemei olyan kemények voltak, mint a gyémántok, amelyek felkarcolták Francesca arcát. – Már akkor tudtam, hogy csaló vagy, amikor először beszélgettünk. Francesca pislogott, hogy visszatartsa a könnyeit. – De legalább nem vagyok kurva! – vágta oda. Solange nem ütötte meg újra, de Francesca összerezzent, mert arra számított. Ehelyett azonban Solange elmosolyodott, és a Francesca háta mögött álló gengszterekre nézett. – Vigyék, és használják őt úgy, mintha a világ legolcsóbb kurvája lenne, aztán, amikor végeztek, szabaduljanak meg tőle! Dobják a hulláját a folyóba! Nem akarom, hogy valaha is előkerüljön. Francescát valódi félelem fogta el. Mit csináljon? Mielőtt bármit is kigondolhatott volna, megragadták a karját. Francesca nem habozott. Ahogy talpra állt, elővette a lábai között tartott pisztolyt, és Solange-ra célzott. – Én másképp gondolom – mondta. Solange megmerevedett. Majd nyugodtan, hűvös hangon megszólalt: – Vegye el tőle azt a pisztolyt, George! Francesca megfordult. George rávetette magát. Amikor a férfi teste hozzáért, tüzelt. A férfi felnyögött, amikor mind a ketten a földre zuhantak, Francesca alulra, George fölé. Te jó ég, legalább egy tonnát nyomott! A pillantásuk találkozott. – Te kis szajha! – hörögte a fogdmeg, szemében fájdalom tükröződött. Kezét a lány torkára kulcsolta. Francesca nyöszörögve nyomta a pisztolyt a férfi mellkasához, és újra lőtt. A férfi szemei tágra nyíltak, majd a feje rácsuklott a lányra. Francesca félretolta. Ebben a percben a bezárt ajtó kiszakadt. Megkönnyebbülés öntötte el. Ez csak Hart lehet. – Calder! – kiáltotta.

Az irodában valami az ajtóhoz csapódott, mialatt Francesca kiküzdötte magát a hatalmas fickó alól. Hart megkérdezte tőle: – Jól vagy? Francesca térden állva nézett fel rá. Hart látványa örömmel töltötte el. Nem messze onnan, ahol a férfi állt, egy könyvállvány eldőlt, és a másik gengszter a padión vergődött, hogy lábra álljon. – Igen – suttogta, s megpillantotta Rachaelt és Dawnt kéz a kézben az ajtóban. Aztán elszaladtak, épp amikor meghallotta, hogy Solange megmozdul a háta mögött. Megfordult, és a gengszter akkor vetette rá magát Hartra. Solange az asztalánál volt, az egyik fiókban kutatott. Pisztolya van? Francesca megragadta a sajátját, és amikor talpra állt, felemelte. – Ne mozdulj, Solange! – figyelmeztette. Solange megdermedt, s lassan felpillantott. Mögöttük újabb recsegés hallatszott. Francesca félig megfordult. A szeme tágra nyílt, amikor meglátta, hogy Hart mellkason rúgja a fickót, aztán megpördül, és állon rúgja. Amikor a fickó összeesett, Hart odament, és felemelte, s a tenyere élével a férfi tarkójára ütött. A férfi szeme kidülledt, és eszméletlenül a földre zuhant. – Ó, istenem! – szólalt meg Francesca. – Hol tanultál meg így verekedni? – Thaiföldön – morogta a férfi, majd kiegyenesedett, és megigazította a nyakkendőjét. – Amikor tizenhét éves voltam, hat hónapot töltöttem ott. Francescára nagy benyomást tett. – Mehetünk? – kérdezte Francesca, majd Solange felé fordult. Odalépett a fiókhoz, kivett belőle két pisztolyt, s mindegyiket a hóna alá dugta. – Igyekeznünk kell! – mondta Hart. Solange-t az irodájában hagyták. – A Hudson folyó melletti Jane Streetre. – Az hol van? – érdeklődött Francesca. Beléptek az előtérbe, amely tele volt vendégekkel és a kísérőikkel, a zongorista most egy ragtime dallamot játszott. – A Tizennegyedik utca közelében – kezdte Hart.

– Ne engedjék ki őket! – parancsolta Solange mögülük. Francesca megfordult, és látta, hogy a nő a lépcső mellett áll hamuszürke arccal. Visszafordult, és két hatalmas termetű portást látott közeledni feléjük. Az egyik férfi legalább százötven kilót nyomhatott, a másik majdnem kétméteres lehetett. Összerezzent, és odanyújtott Hartnak egy pisztolyt. A férfi visszautasította. – Köszönöm, nem kell – mondta. – Calder – kezdett tiltakozni a lány. Hart odament a hájas férfihoz, és rámosolygott. – Akar valamit? – kérdezte. A férfi gúnyos mosollyal kinyújtotta a kezét, mintha el akarná kapni Hartot a gallérjánál fogva. Olyan lassan mozgott, mint egy teknős. Hart nyakon ütötte, s amikor a férfi levegő után kapkodva összegörnyedt, mindkét halántékára is mért egy-egy jól irányzott ütést. Ezután vesén rúgta. Francesca megborzongott. A kövér ember úgy zuhant a földre, mint egy szikla. Hart a lányra mosolygott. A klub azonnal elcsendesedett. – Vigyázz, Calder! – kiáltotta Francesca, amikor az óriás hátulról Hartra akart támadni. Hart akkor fordult meg, amikor az óriás éppen felé sújtott. Hart kitért az ütés elől, s átbújt a férfi kitárt karjai alatt, majd megperdült, és hátba rúgta, majd újra megperdült, és újra megrúgta. Az óriás megszédült, de nem esett össze, hanem vigyorogva Hart felé fordult. – Bunyó! – kiáltotta valaki mohó érdeklődéssel. A tömeg kezdett összeverődni. Az óriás rávigyorgott Hartra, és a nyaka felé nyúlt. – Calder! – kiáltotta Francesca ijedten, amikor a férfi megragadta Hart nyakát. Hart valahogy a támadója könyökhajlatába csúsztatta a karját, és még mielőtt Francesca egyet pislogott volna, kiszabadult, és a férfit állkapcson rúgta, először az egyik, majd a másik lábával. – Bunyó! – kiáltotta valaki. – Bunyó! – visszhangozta egy másik izgatottan.

Valami összetört a szalonban, üvegcsörömpölés hallatszott. Az óriás nem akart összeesni, s bár dülöngélt, de továbbra is vigyorgott Hartra. – A francba! – mondta Hart bosszúsan. Újabb recsegés hallatszott, Francesca nem merte levenni a tekintetét Hartról, de érzékelte, hogy elszórtan verekedés tört ki a klubban. Hart elmosolyodott. – Elnézését kérem! – mondta, majd herén rúgta a férfit. Az óriásnak elakadt a lélegzete, és lassan, de biztosan, elfehéredve a padlóra csuklott. Hart odanyújtotta a kezét: – Most kérem azt a pisztolyt! – mondta. Francesca tágra nyílt szemmel nézett körbe, és látta, hogy zűrzavar tört ki a teremben, még néhány nő is belekeveredett, különféle tárgyakat hajigáltak a klienseikre, lámpák, üvegek, hamutálak repkedtek a levegőben. Több helyen komoly dulakodás alakult ki. Francesca Solange-ra pillantott, aki ijedtségében halálsápadtra vált, majd a lány Harthoz fordult, és odaadta neki az egyik pisztolyt. Hart megfordult, és a pisztoly végével fejtetőn vágta az óriást. A férfi végre behunyta a szemét. – Tűnjünk el innen! – mondta Hart. Francesca még egyszer a csetepaté felé pillantott. A dicsőséges Ékkő romhalmazzá vált, még néhány gyönyörű festményt is lerángattak a falakról, és rátapostak. Mindenütt testek hevertek. Philip Seymour jelent meg hirtelen mellette, és vérző orral, fénylő szemekkel mosolygott rá. – Micsoda jó móka! – vigyorgott. Francesca hunyorogva nézte. Egy nő fejbe vágta a fiatalembert egy pezsgősüveggel, s mielőtt a szeme kifordult, és a padlóra zuhant, Philip még egyszer Francescára vigyorgott. A nő fenyegetően Francescára emelte az üveget. Francesca lehajtotta a fejét, és elszaladt a nő mellett, s az előtér túloldalán utolérte Hartot. A férfi megfogta a kezét, és kirohantak a bejáraton. Hart fülrepesztőt füttyentett. Francesca meglátta, hogy az utca túloldalán Raoul felugrik Hart kocsijának bakjára. – Sikerült! – kiáltotta a lány, s a férfira mosolygott. A férfi nem mosolygott vissza.

– Istenem, mennyire viszolygok az erőszaktól! – mondta.

Habár

Raoul majdnem vágtában, a többi járművet leszorítva hajtotta végig a kocsit, mire a Jane Streetre értek, a rendőrség már ott volt. Egy rendőröket szállító kocsi és Bragg Daimlerje parkolt az elhanyagolt épület előtt, és néhány egyenruhás rendőr két durva kinézetű férfit és egy jól öltözött, tengerészkék kosztümöt viselő középkorú asszonyt lökdösött lefelé a barna homokkő épület lépcsőjén. Az asszonyság az intézmény madámja lehetett. Néhány férfit, feltehetőleg vendégeket, megbilincseltek. Hart azt mondta a lánynak: – Dawnt elküldtem a Bellevue-be, hogy értesítse Ricket. Meglep, hogy ilyen hamar sikerült idevezényelni a rendőrséget. A férfi hanglejtése hirtelen különössé vált, és Francesca ránézett. Hart komor mosollyal ellépett mellőle, és a bordélyház előtt összegyűlt tömeg felé tartott. Francesca hirtelen észrevette Bragget, amint egy gyermekkel a karjában kilép az épületből. Joel jött mögötte, és egy ismerős kislány. Biztos volt benne, hogy csal a szeme, s az nem Bridget O'Neil! Aztán még nagyobbat nézett, mert a bátyja kísérte a két gyereket! Ezután meglátta Rourke Bragget is két másik kislánnyal kijönni. Francesca odafutott. Bragg épp a lépcsőn jött lefelé, mire odaért. – Mindenki jól van? – kérdezte a lány. Hart kabátját vette fel a grófnő ruhája fölé, és összeszorítva fogta maga előtt. A férfi pillantása a lány arcára siklott. – Igen. Mi történt? A lány megragadta Bragg karját, és a gyermekre nézett, akit a kezében hozott. Sötét haja és halvány bőre volt, de az arcán lázrózsák égtek. Emily O'Hare az? – Bántották? – Nem. Beteg. Ő Emily O'Hare. Úgy tűnik, már jó ideje beteg. Francesca elfojtott egy kiáltást, amikor Rourke megszólalt: – Tedd őt a Daimlerbe! Láthatóan lázas. Azonnal kórházba kell vinnünk! Bragg átadta a kislányt a féltestvérének. – Te vidd el őt! Majd később ott találkozunk.

Rourke bólintott, és elsietett. – Mi történt? – kérdezte Bragg ismét, és megfogta Francesca karját. – Semmi – mondta a lány a férfi sötét szemébe nézve. – De az Ékkő, az ötödik sugárúton lévő klub, szintén kereskedik gyermekekkel, Rick. A madám Solange Marceaux. Kissé hezitált, majd úgy döntött, nem meséli el, hogy ezúttal mi történt vele. – Azonnal odaküldök néhány embert, hogy elkapják – mondta a rendőrfőnök. – Meg sem merem kérdezni, maga mit csinált ott ma este. – A pillantása a lány lábára vetődött, amely kilátszott a kihívó ruhából. Francesca kissé összerezzent. – Ne is kérdezze! Joel és Bridget felé fordult. – Ti meg mit kerestek itt? – kiáltotta. – Jól vagytok? Majd Evanre nézett. – És te hogy keveredtél ebbe az ügybe? – Egy rendőrtiszt keresett meg a szállodámban – kezdte a bátyja, majd elvörösödött, és nem mert a húga lábaira nézni. – Félek megkérdezni, mit csinálsz te egy ilyen öltözetben. – Meg tudom magyarázni – kezdte Francesca. A férfi legyintett. – Majd máskor. Megveregette Joel vállát. – Az asszisztensed egy kis hős, Fran. Francesca büszkén kihúzta magát. – Miért, mi történt? Joel rávigyorgott. – A rendőrök sittre vágtak, amikor megpróbáltam segítséget kérni Bridget számára – válaszolta. – Egy zsaru elment Mr. Cahillhez, aki eljött a rendőrségre, és megmondta nekik, hogy már jó útra tértem. – Tessék? – kiáltotta Francesca. Most vette észre, hogy Bridget kissé zilált állapotban van, de ugyanakkor tágra nyílt szemmel imádó pillantásokat vet Joel felé. A fiú széles mosollyal vigyorgott mindenkire. – Két gazfickó elkapta őt, és amikor meg akartam védeni, engem is elkaptak – magyarázta.

– Joel! – kiáltott fel Francesca ismét, ezúttal rémülten. – Mikor történt mindez? – Ma délelőtt – mondta. – De nem kell aggódnia. Megszöktem, és elmentem a rendőrségre. Először nem hittek nekem, ezért küldtem el őket az ön lakására, és ezért jött el a bátyja, hogy igazoljon engem – mondta büszkén. Francesca átkarolta mind a két gyermeket. – Hála istennek, hogy nem esett bajotok – mondta, s Bragg felé pillantott. Ő és Hart élénk szóváltásban voltak, s egyikük sem mosolygott. Aztán mind a két férfi őrá nézett. Francesca tudta, hogy róla beszélnek, kétségkívül az Ékkőben lezajlott események kapcsán. Visszafordult a gyermekekhez, de nem tetszett neki, hogy a két testvér őróla beszél a háta mögött. Sőt, végtelenül aggasztotta. – Mindkettőtöket haza kell vinnünk, valamint Deborah-t és Bonnie-t is. A két gyönyörű kislányra pillantott, akik tágra nyílt szemmel figyeltek, s szorosan fogták egymás kezét. Egyikük azonban megszólalt: – Nem akarok haza menni. Az apám újra eladna. Francesca megdöbbent, a szíve összeszorult. Evanre pillantott. A bátyja azt mondta: – Hazaviszem Joelt és Bridgetet. – Köszönöm – suttogta Francesca, és a másik két lányhoz fordult. – Te vagy Bonnie? – kérdezte a mézszőke hajú kislányt, aki az imént megszólalt. – Nem megyek haza – suttogta a lány. Ragyogó zöld szeme, és sűrű, sötét szempillái voltak. – Igen, Bonnie vagyok. – Értem – mondta Francesca. Végül is Bonnie apja állította azt, hogy a lány halott, és kiderült, hogy valaki kővel rakta tele a koporsóját. Deborah Smithre nézett. – Anyukádnak nagyon hiányzol. Deborah szeme megtelt könnyel. – Nekem is hiányzik ő. De ha hazamegyek, az apám megver, vagy még rosszabb is jöhet. Francesca közelebb húzta magához.

– Nem, nem ver meg. Az édesapád nincs otthon, Deborah, és nem is jön vissza. Deborah meghökkent, és reményteljes szemmel nézett Francescára. – Biztos benne? Francesca nem akarta elmondani, hogy az édesapja halott, csak annyit mondott: – Biztos. Bragg ment oda hozzájuk. – Mindenkit beviszünk a főkapitányságra, és keresünk nekik egy kényelmes helyet, hogy pihenhessenek. Eliza Smitht és Mrs. Coopert értesítjük, hogy jöjjenek el a kislányokért. Jelentőségteljes pillantást vetett Francescára, aki megértette a jelzést. John Coopert le fogják tartóztatni, amiért eladta a lányát. A kislány halála is hazugság volt, ami a rendőrség félrevezetését jelenti, azért is felelnie kell. – Egy tisztet elküldök O'Hare-ékhez is, hogy értesítse őket, hogy Emily a Bellevue-ben van. Rachael is rendőrségi felügyelet alatt marad, amíg megbizonyosodunk afelől, hogy biztonságosan hazatérhet. Francesca bólintott. – Jó. És az a hölgy van az egész ügy mögött? – pillantott a lány a tengerészkék kosztümöt viselő középkorú hölgy felé. – Még nem tudjuk – válaszolta a rendőrfőnök. – A neve Elspeth Browne, legalábbis azt állítja. – Egy pillanatra elhallgatott. – A kopasz fickónak be nem áll a szája. Már bevallotta, hogy ő ölte meg Tom Smitht, de azt mondja, hogy parancsra tette. – Kinek a parancsára? – kérdezte gyorsan Francesca. – Még nem tudjuk. Francesca hezitálva kereste a férfi tekintetét. Bragg kimerültnek tűnt, borotválatlan, gyűrött, elgyötört és nagyon sovány volt. – Ön hogy van? – kérdezte halkan, s megfogta a férfi kezét. A férfi egy pillanatig hagyta, majd visszahúzta. – Jól – mondta, s elfordította a fejét. A lányban feszültség támadt, mert tudta, hogy a férfi hazudik, s azt kívánta, bárcsak Bragg ne húzna újabb falat kettőjük közé. – Segíthetek valamiben? A férfi ellágyult arccal nézett rá.

– Már segített megoldani ezt a bűnügyet – válaszolta. Francesca nem habozott a válasszal. – Ezúttal csapatmunka eredménye volt. Nem tudtam volna megcsinálni Joel és Calder nélkül. Bragg állkapcsa megfeszült, de bólintott. – Szükségem lesz majd egy részletes jelentésre mindkettejüktől – mondta, és elfordult. A lány megdöbbent. Olyan volt, mintha már a férfi barátságát is elvesztené. Vagy túl érzékeny állapotban van ahhoz, hogy személyes dolgokról tudna beszélni? A férfi hirtelen visszafordult, és megfogta a lány mindkét kezét. – A kislányok Caldernál vannak a szüleimmel – mondta. – Elvittem őket meglátogatni Leigh Anne-t. Elhallgatott, s látszott rajta, hogy nehezen tud uralkodni magán. Megköszörülte a torkát. – Katie nagyon szomorú, Francesca. És még mintha Dot is megértené, hogy Leigh Anne milyen beteg. – Holnap reggel első dolgom lesz, hogy meglátogatom őket – mondta, s a szíve fájt a két kislány miatt. – Sőt, el kellene vinnem őket az állatkertbe, hátha elterelem a figyelmüket arról, hogy mi történik. – Azt megköszönném – mondta a férfi. Pillantásuk találkozott. – Nagyon megköszönném. Váratlanul ismerős hang szólalt meg a lépcső tetejéről. – Nézzék, mit találtam! Francesca a barna épületre nézett. A bejárat előtt a kicsapongó életű Nicholas D'Archand állt, és egy ismerősnek tűnő férfi gallérját markolászta. A lány szeme tágra nyílt, amikor egy szörnyen világos szempárt látott maga előtt. – Nocsak, nocsak. – Hart odalépett a lány mellé. – Mintha Tammany ölebe lenne az. Francesca is felismerte a férfit. – Tim Murphy? Az a férfi, akivel akkor találkozott, amikor Grace-szel ebédelt! – Igen, ő az. Ő volt az oktatási főfelügyelő Van Wyck kabinetjében. Gondolom, kifejezetten élvezte az iskolákba tett látogatásait – jegyezte meg Hart.

Francescára rájött a rosszullét. – Micsoda egy szemét! – suttogta. Nick lelökdöste Murphyt a lépcsőn. – Akkor találtam rá, amikor a hátsó irodában egy nagy főkönyvet akart elégetni, Rick – mondta a fiatalember. Murphyt odalökte Braggnek. – Minek a letartóztatásával bajlódni? Megszavazom, hogy részt vehessen egy kis vidéki kiránduláson. Úgy értem, csak oda útra kapna kíséretet. Utálkozva mosolyodott el, ezüst szürke szemei villogtak. Murphy kiegyenesedett. – Még megfizet azért, ahogy velem bánik, fiatalember. És maga, rendőrfőnök? Figyelmeztetem, hogy ne játszadozzon velem, különben nagyon rosszul jár. A barátaim igen befolyásos emberek, és felettébb hűségesek hozzám. – Pofa be! – mondta Bragg, és megragadta a karját. – Őrmester, peckelje ki a száját, bilincselje meg, és vigye oda, ahova való! Egy cellába a Tombsban. Murphy felkiáltott: – Követelem, hogy beszélhessek az ügyvédemmel! Nem börtönözhetnek be tárgyalás nélkül! Bragg rámosolygott. – Bebörtönözni? Ki beszélt itt erről? A főkapitányságon tele a zárka. Mi mindössze a legközelebbi alkalmas helyre visszük. Tehetek én arról, hogy a zárka megtelt gyilkosokkal és torokmetszőkkel? Addig marad a Tombsban, amíg elkészül a hivatalos vádirat ön ellen. Azt hiszem, nem tart túl sokáig. Talán egy hét… vagy kettő… netán három. Murphy elvörösödve kiáltotta: – Maga kicsavarja a törvényt, Bragg! Ezért még megfizet! – Vigyék a szemem elől! – adta ki az utasítást Bragg, és hátat fordított a férfinak. Francesca nézte, amint a férfi csuklójára bilincs kerül, és belökik a rendőrkocsiba. Miután a hátsó ajtót rázárták, a többi foglyot a másik rabszállítóba terelték. A járdán kezdett eloszlani a tömeg. Az egyik lóvontatta kocsi lassan elporoszkált. Bragg rájuk nézett.

– Mind a kettőtökkel beszélnem kell. Most is megejthetjük, vagy akár a holnapi nap folyamán – mondta semleges hangon. – Holnap – válaszolta Hart határozottan. – Itt az ideje, hogy Francescát hazavigyem. – Nem bánom – kezdte a lány, s pillantásával Bragg szemét kereste, de tekintetük nem találkozott. A férfi a sötét éjszakába meredt, szörnyen magányosnak és szörnyen szomorúnak tűnt. A lány megragadta Hart kabátujját. Hangját lehalkította, hogy Bragg ne hallhassa, és azt mondta: – Ha visszamegy a kórházba, akkor vele kellene mennünk. – Hazaviszlek – mondta Hart röviden. – Már késő van, és mindkettőnknek pokoli napja volt. A lány hezitált. Bragg most egy másik rendőrrel beszélt, és Francesca ott szeretett volna maradni, legalább még egy kis ideig. – Beszélni akarok veled – mondta Hart. A lány meghökkent, s a férfira nézett. Hart arckifejezése zavaróan közömbös volt. Olyan sok minden történt olyan gyorsan, hogy csak akkor tudatosult benne az újabb aggodalom. – Valami baj van? – kérdezte óvatosan. A férfi megfogta a karját, és a hintója felé kormányozta a lányt. Mostanra már az utolsó rendőrségi kocsi is elindult, és a bámészkodók többsége is hazament. Bragg és Nicholas visszaindultak a barna épület felé, bizonyára azért, hogy átkutassák Murphy irodáját. Francesca egy utolsó pillantást vetett felé a vállán át, és hagyta, hogy Hart felsegítse a hintóba. A férfi elhelyezkedett mellette, majd egyenesen ránézett. A lány nyugtalan lett. – Megijesztesz engem. Nem a ma estéről van szó, igaz? – Nem. – Akkor miről? – Akaratlanul is az jutott eszébe, hogy nemrég még milyen biztos volt abban, hogy a férfi fel akarja bontani az eljegyzésüket. A férfi elmosolyodott magában. – Valamit kérnem kell tőled – mondta. A lány riadalma fokozódott. – Rendben – mondta még óvatosabban. Hart nem nézett rá. – Gondolkodtam – mondta. – És arra a következtetésre jutottam, hogy titokban kellene egybekelnünk. A lánynak a csodálkozástól elkerekedett a szeme.

Huszonegyedik fejezet 1902. március 31., hétfő, éjfél

Hart

hihetetlenül komor volt, és az épületeket bámulta, amelyek mellett a hintója elhaladt. – Mit mondtál? – suttogta Francesca, s a füle úgy csengett, mintha fültövön vágták volna. A férfi ránézett. Árnyék suhant át az arcán. – Gondolkoztam, és igazat adtam neked. Egy év túlságosan hosszú várakozási idő. A vasárnap a férfi ágyában eltöltött néhány óra képei elevenedtek fel Francesca emlékeiben. Majd látta magát fehér esküvői ruhában, amint Hart mögötte áll, és éppen kifűzi a ruháját. Alig kapott levegőt. – És azt javaslod, hogy kössünk titokban házasságot? A férfi könnyedén elmosolyodott, de arca feszült maradt. – Igen. A lányra nézett, s pislogás nélkül hosszasan fürkészte az arcát. Francesca felegyenesedett ültében. A férfi titokban akar vele összeházasodni? Bár, igaza van. Egy évet várni arra, hogy együtt lehessenek, teljesen abszurd. Ez érthető. De hogy titokban? Miért is ne? Izgatottan nézett a férfira, aki szintúgy átható, várakozó pillantással nézett vissza rá. A lány a homlokát ráncolta. Calder Hart a legtürelmesebb férfi, akit csak ismert, és senki más nem képes úgy uralkodni magán, mint ő. Mi folyik itt? Őszintén szólva, a férfi viselkedése mostanában elég különös. Először a vasárnapi szeretkezés, aztán a javaslata, hogy a lány gondolja újra át az eljegyzésüket, most pedig ez a meglepő ajánlat. Valami olyasmi történik, amiről neki nincs tudomása? Francesca megpróbált világosan, ésszerűen, logikusan gondolkodni. Lehetetlennek tűnt. – Calder, a mama megölne engem. És téged is. Mind a kettőnket. Valami nevetséges eseményt tervez, hallottam, amikor a papa azt

mondta neki, hogy a vendéglista hatszáz alatt legyen, és tudom, hogy a Waldorf Astoriát akarja kibérelni az esküvői fogadásra. Hatalmas szemekkel, remegve meredt Hartra. Ez az ember örökre ilyen kiszámíthatatlan marad? – Nem fogjuk neki elmondani. A lány elnémult. – Senkinek nem kell megtudnia, hogy összeházasodtunk – tette hozzá. A lány megdöbbenve meredt rá, s a fejében egymást kergették a gondolatok. Összeházasodnak, aztán pedig titokban tartják, így a mama megrendezheti a nagyszabású ünneplést, és mindegy, hogy mikor lesz a hivatalos esküvőjük, addigra már házasok lesznek. Ó, te jó ég! Meg meri tenni? A férfi megfogta a lány kezét, és nem szólt semmit. Francesca megpróbálta tanulmányozni az arcát a hintó félhomályában. Mi folyik itt? Miért ez a hirtelen hátra arc? Miért ez a sietség? Nem épp ő mondta még tegnap, hogy gondolja végig újra a jegyességüket? Nem ő akarta, hogy kövesse a szíve parancsát? Kínzó fájdalom fogta el, és a szomorúságába burkolt Braggre gondolt, aki képtelen elhagyni a felesége betegágyát. Még mindig sajnálta, hogy nem maradt vele a barna háznál, hogy még valamilyen bizonyítékot találjanak, amelyek alapján elítélhetik Elspeth Browne-t és Tim Murphyt meg a lakájait. Braggnek – barátként – soha nem volt nagyobb szüksége rá, mint most. Mert az világos, ha a felesége meggyógyul, kettejük számára a dolgok teljesen megváltoznak. Mert ha nem így lesz, Francesca majd egy szilárd tárggyal többször is fejbe üti, hogy térjen észhez, mert az nyilvánvaló, hogy Bragg szerelmes Leigh Anne-be. Francesca halvány mosolyt küldött Hart felé. – Tegnap még azt akartad, hogy fontoljam meg az eljegyzésünket. – Meggondoltam magamat. – A férfi mosolya csak egy pillanatig tartott, akárcsak az előbb. A lány kezét azonban erősebben szorította. Közelebb húzódott hozzá, s érezte, hogy a férfi teste megfeszül. Kezét a férfi vállára tette. Különös módon, mintha Hart összerezzent volna. – Calder? Ez a múltkori éjszaka miatt van?

A férfi hezitált. – Nem. – Nem értem. – Nem is kell. – Hart két kezével megragadta a lány vállát. – Van egy jó barátom, aki bíró. Tudom, hogy most történetesen a városban van. Holnap délre már házasok lehetünk, Francesca – mondta. – Holnap! – kiáltott fel a lány elképedve. – Francesca – szólalt meg a férfi rekedten, majd közel húzta a lányt, és határozottan szájon csókolta. – Gondold végig! Holnap reggel első dolgunk lesz, hogy beszélünk.

Francesca

megállt Bragg irodájának ajtajában. Egész éjjel nem aludt, de túl ideges volt ahhoz, hogy fáradtságot érezzen. Ébredés után azonnal Harthoz ment, de a férfi már reggel hatkor elment a belvárosi irodájába. Katie-vel és Dottal reggelizett, majd Rathe és Grace is csatlakozott hozzájuk. Bár sürgető szükségét érezte, hogy beszéljen Harttal – szinte el se akarta hinni, hogy az előző esti ajánlata megtörtént –, jelentést kellett tennie a rendőrségen. Azután is a belvárosban marad. A józansága visszatért valamelyest, és meg akarta tudni a nyomozás legújabb fejleményeit. Halkan megkocogtatta a nyitott ajtót. Bragg a rendőrkapitánnyal, Brendan Farr-ral beszélt, s amint Farr hátrafordult, Bragg is a lányra pillantott. Francesca azonnal elszomorodott. Bragg látványa arra emlékeztette, hogy az élet milyen bizonytalan, kiszámíthatatlan és törékeny. Minden alkalommal, amikor Leigh Anne-re gondolt, aki soha többé nem tud majd járni, elviselhetetlen szomorúság járta át. Az egyetlen kicsike jó az egészből, ebben biztos volt, hogy amikor Leigh Anne elhagyja a kórházat, Bragg elkötelezett és szerető férje lesz. Lehet, hogy közel kellett kerülnie a felesége elvesztéséhez, hogy felismerje a saját igazi érzéseit. Kissé elmosolyodott, s észrevette, hogy a férfi milyen sápadt és elkínzott. – Jó reggelt! Remélem, nem zavarok. – Egyáltalán nem – felelte Bragg. – A kapitánnyal épp végeztünk. Köszönöm, Farr.

– Nincs mit. – Farr kiment, s közben Francesca felé biccentett. – Azért jöttem, hogy jelentést tegyek – mondta a lány. Kabátját a karjára hajtva tartotta. Amikor látta, hogy a férfi milyen szomorú, megsajnálta, és nem bírta megállni, hogy halkan ne kérdezze meg: – Egyáltalán alszik valamit, Rick? A férfi visszament az íróasztala mögé, hogy távolabb legyen tőle. – Megtaláltuk a bordélyház főkönyvét, és egész nyilvánvaló, hogy Murphy volt az egész művelet mögött. Kopasz barátunk szerint, aki egész véletlenül Eddie Flynn, Murphy rendelte el Tom Smith megölését és a maga megtámadását. Murphy a Tombsban van, nyilván ügyvédet, és a kiszabadítását követeli. Komor ábrázattal pillantott fel. – Croker meg fogja venni a bírót, mi akárkivel jövünk elő, Francesca. Szerintem Murphy a tárgyalás előtti kihallgatása után már szabadlábon lesz. Az, hogy a férfi nem akar vele személyes ügyekről tárgyalni, bántotta Francescát, de a szavai megdöbbentették. – Ez szörnyű! Nem tehetünk ellene semmit? – A legtöbb bíró ebben a városban Tammany embere. Ez a baj – mondta. Majd leülve még hozzátette: – Nem találtuk meg Solange Marceaux-t. Eltűnt, de kiadattam egy elfogatási parancsot ellene. Calder elmondta, hogy meg akarta ölni magát – mondta, s végre a lány szemébe nézett. Francesca kissé összerezzent. – Igen, öö, be akarta dobatni a testemet a folyóba. – Leült egy nád háttámlájú székbe, a férfival szemben. – Hogyan fogja megtalálni őt? – Nem tudom, hogy egyáltalán sikerül-e. Elspeth Browne Murphynek dolgozott, és legalább ő elkezdett beszélni. Úgy tűnik, hogy Murphy kezdte el felkutatni ezeket a kislányokat tavaly év vége felé, még mielőtt Van Wyck főpolgármesteri kinevezése véget ért. – Ez undorító! – mondta szörnyülködve a lány. Hála istennek, az ő édesanyja nem volt rokonságban az előző főpolgármesterrel! – Oktatásügyi főfelügyelőként, amikor csak akarta, bármelyik iskolába volt bejárása.

– Behívatom Matthews igazgatót is. Bár nem hiszem, hogy ő is belekeveredett volna ebbe az ügybe, ő csak a nemtörődömsége miatt vétkes. – És Bonnie Cooper apja? Bragg felsóhajtott, és hátradőlt a székén. – Ő és a felesége eladták Bonnie-t Murphynek, és ezt Elspeth Browne bevallotta. Keressük a számlát a főkönyvben, ettől függetlenül, Newman talált kétszáz dollárt aranyban a lakásukban a padló alá rejtve. Francesca meg sem tudott szólalni. Számított erre, de a valóságtól hányingere lett. A férfi kissé elmosolyodott. – Emily láza ma reggelre lement. A szülei ott vannak vele, és Rourke szerint holnap hazamehet. – Ez csodálatos! – kiáltott fel Francesca. Majd előrehajolt, s az öröme elpárolgott. – Ettől eltekintve, hogy van a kislány? – Soha nem erőszakolták meg, mert azonnal megbetegedett. – A férfi maga elé meredt. – A többi kislány rettenetes megpróbáltatásokon ment keresztül. Deborah és Rachael már hazamentek, és az itteni orvosok pszichiátriai kezelést javasoltak számukra. Bonnie állami gondozásba került, de Eliza azt mondta, hogy segíteni szeretne, és felajánlotta, hogy nevelőszülőként elvállalja őt, és náluk maradhat a nagykorúságáig. Megkérdeztem a főpolgármestert, hogy használná-e az összeköttetéseit ez ügyben, és igent mondott, így Bonnie hamarosan az új otthonába mehet. A lány szó nélkül nézte a férfit, és eszébe jutott, hogy elsősorban miért is szeretett bele. A férfi vörösödni kezdett, és kerülte a tekintetét. A lány nem bánta. Átnyúlt az íróasztal fölött, és megfogta a kezét. – Maga olyan jó ember. A férfi lenézett az egymást érintő kezeikre, és elhúzta az övét. – Ha egyszer ilyesmi történne Katie-vel vagy Dottal… – Bragg nem tudta befejezni. – Nem fog – mondta a lány határozottan. Majd így folytatta: – Bragg? Katie-nek látnia kell Leigh Anne-t újra, ez szörnyen fontos, még akkor is, ha beteg, és…

– Nem. – Váratlanul felállt. – Utasítom O'Malley őrmestert, hogy vegye fel a jelentését. A lány megértette, de alig hitte el, a férfi azt akarja, hogy menjen el. – Bragg, Rick, együtt reggeliztem a kislányokkal. Dot egy kicsit össze van zavarva, de Katie-nek nagyon hiányzik Leigh Anne! – Hart mikor jön vallomástételre? – kérdezte Bragg, s a lány mellett az ajtóhoz ment. Francesca meredten nézett rá. A férfi kizárja őt az életéből, és ezt alig akarta elhinni. És fájt is. – Szükségem van Hart vallomására – mondta türelmetlenül. – Nem tudom, hogy mikor jön be – válaszolta Francesca. Bragget figyelte, de a férfi nem nézett rá. – Ha látja őt, mondja meg, hogy azonnal jöjjön be – mondta. Majd a lányra pillantva hozzátette: – Sajnálom, hogy ennyire sietek, de mennem kell. Francesca az ajkába harapott, és bólintott. – Ami azt illeti, öö, nekem is van néhány elintéznivalóm. A férfi annyira el volt merülve a gondolataiban, hogy nem is hallotta a lány szavait. Francesca nézte, ahogy felveszi a kabátját és a kalapját, s rájött, hogy a Bellevue-be igyekszik. Habozott, mert szívesen vele tartott volna, de az meghiúsítaná a tervét, hogy elmenjen Harthoz a belvárosba. Bragg megállt. – O'Malley felveszi a jelentést. A lány komor ábrázattal rámosolygott, és nézte, amint elmegy.

Francesca érezte, hogy elpirul, amikor bevezették Hart hatalmas sarokirodájába. A férfi kifelé nézett a hatalmas ablakon, amely az árbocokkal teli kikötőre nyílt. Háttal állt neki. A titkár, akit Francesca nem ismert, halkan bejelentette. – Miss Cahill van itt, uram. Francesca erősen szorította a retiküljét. Hart lassan megfordult. A férfi, mint mindig, vonzó és zavarba ejtő volt, s emellett különösen rejtélyes. Francesca észrevette, hogy nem mosolyog, s ugyanolyan ünnepélyes ábrázatot vág, mint előző este. A lány gyomra csomóba

ugrott össze a félelemtől. Valamit beleképzel a férfiba, ami nincs is ott? Hart is úgy nézett ki, mintha hasonlóan hozzá, álmatlanul töltötte volna az éjszakát. Az a rossz sejtelme támadt, hogy a férfit kétségek gyötrik. Miért viselkedik így? – Már arra készültem, hogy elmenjek hozzád – mondta udvariasan. Talán túlzottan is, mintha idegenek lennének, mintha nem is töltöttek volna el néhány órát ruhátlanul a férfi ágyában. – Nem kellett volna ilyen nagy utat megtenned ide. A lány most már megrémült. – Koránkelő vagyok. Sőt, már meg is tettem a nyilatkozatomat a rendőrségen. – A félelem megmarkolta a gyomrát. – Nekem is időt kell szakítanom rá. Valami szörnyen nem volt rendben Calder Harttal. Egyáltalán nem érintette kellemesen, hogy látja Francescát, mintha nem is örülne. Nem úgy viselkedett, mint egy férfi, aki titokban akar megesküdni az arájával. És amikor nemrég arra kérte őt, hogy fontolja meg alaposan az eljegyzésüket? Azt jelenti vajon, hogy azt akarja, a lány biztos legyen a döntésében? Vagy ez csak kifogás volt, hogy udvariasan megszabaduljon tőle? Hart mindig azt állította, hogy soha nem fogja őt megbántani. Mi van, ha épp a férfi bizonytalankodik az eljegyzés helyességét illetően? Az isten szerelmére, ez az ember megrögzött agglegény, és legalább tíz évig esküdt ellensége volt még a házasság gondolatának is! Francesca tudta, hogy tisztára bolond. A férfi egészen biztosan kétfelé szakadt, s egyik része soha nem akarna megnősülni, s sem őt, sem mást nem akarna feleségnek. Pislogni kezdett, hogy elrejtse a hirtelen megjelenő könnycseppet, és kinézett az ablakon. Eldöntötte, hogy nem fog titokban hozzámenni Harthoz, mert az nem lenne helyes dolog. Nem mehet hozzá titokban, mert azt akarja, hogy a szülei és Connie is jelen legyenek az esküvőjén, nem is említve Evant és Sarah-t. Maggie-t és Joelt is meg akarja hívni. És Alfrédét. És a titkos esküvő különben is szörnyű hazugság lenne, amivel nem lehetne együtt élni. És most összeházasodni, amikor Ricket ekkora tragédia érte, hogy meg kell küzdenie a felesége balesetéből adódó traumával, megint csak nem helyes.

De Francesca nem érezte magában a bátorságot, hogy elmondja döntését, miszerint addig vár, ameddig a szülei akarják, s akkor tartják meg a méltó esküvőt. Hart váratlanul azt mondta: – Képtelen vagyok ezt végigcsinálni. Francesca visszatartotta a lélegzetét. Csak nézett maga elé. Valóra válik hát a legrosszabb rémálma. Hart végleg megszakítja vele a kapcsolatot. Rosszul érezte magát. Szerencsére nem tudott enni, csak néhány korty teát ivott aznap reggel, különben biztosan tönkretenné azt a szép ruhát, amit viselt. – Francesca – mondta a férfi komor hangon, és megfogta a karját. – Kérlek, ülj le! Francesca legszívesebben ellökte volna magától, de olyan gyengeség tört rá, hogy nem tudta megtenni. Hart valamikor azt mondta, hogy sosem fogja megbántani. Hazudott. Elhúzódott Hantol, s magát átkarolva, hátat fordított a férfinak. – Ezt nem tudom tovább csinálni – mondta a férfi a hátának. Francesca tudta, hogy képtelen megszólalni, így nem is próbálkozott. A férfi megfogta a karját, és maga felé fordította. – El kell valamit mondanom – mondta komor hangon. A lány rettegve hunyta be a szemét. Lehet, hogy mégis hányni fog. – Leigh Anne haldoklik. A lány egy darabig emésztette a hallott szavakat. Kinyitotta a szemét, és látta, hogy Hart arckifejezése komor, lemondó, sőt, talán elkínzott. – Mit mondtál? – Tegnap délután kómába esett. Várhatóan még néhány napja, talán egy hete van hátra. Végre megértette a férfit. – Leigh Anne kómában van? – Most már megértette Rick kétségbeesését is. Miért nem mondta el neki? – Ó, drága jó istenem. – Szörnyen sajnálta Ricket és a feleségét. – Mikor tudtad meg? A férfi fájdalmas képet vágott. – Tegnap. Tegnap délután.

A lány fejében kavarogni kezdett minden. Tehát a férfi már tudott Leigh Anne állapotának rosszabbra fordulásáról, amikor azt ajánlotta, hogy titokban keljenek egybe. – És biztosak benne, hogy meg fog halni? Hátha visszanyeri az öntudatát… – Meglehetősen biztosak – válaszolta kurtán Hart. A lány a férfi sötét szemébe nézett. Jó ideig nem tudott megszólalni, mert a gondolatai összevissza csapongtak. – Nem halhat meg! A férfi vállat vont. – Jobb, ha bemegyünk a kórházba – mondta gyorsan Francesca. – Igen, jobb, ha bemész. A férfi hanghordozása rendkívül különös volt. Francesca már azon volt, hogy végigfusson az irodán. És ki az ajtón, mégis megállt, és a férfira nézett. – Calder, mit nem mondasz el? Össze vagyok zavarodva. Ezt akarod velem megvitatni? Leigh Anne állapotát? Vagy van valami más is? Különben is együtt kell bemennünk a kórházba. Nem tűnt helyénvalónak még csak kiejteni sem a titkos esküvőt a száján. A férfi gesztenyebarna színű szemei elsötétedtek, mintha vihar közeledne. – Leigh Anne haldoklik, Francesca. Ezt nem mondtam el neked. De végső soron nem vagyok olyan jellemtelen fráter. Most már tudod. Van kocsisod? Ha nincs, akkor elküldelek a Bellevue-be, mert oda akarsz menni. Francesca kezdte kapizsgálni. – Bocsánat. Persze hogy be akarok menni a kórházba, ez természetes, de… – megállt, hogy mély lélegzetet vegyen. – Fel akarod bontani a jegyességünket? – kérdezte óvatosan. A férfi megdöbbent, a szeme tágra nyílt. – Francesca, én nem kívánom felbontani. A lány végre megértette. És a szívverése elhalkult. – Arra gondoltál, hogy titokban feleségül veszel engem, még mielőtt Leigh Anne meghal?

– Soha nem állítottam, hogy nemesszívű vagyok. Persze hogy feleségül akarlak venni, de a végén képtelen voltam a csalásra, amely aztán téged boldogtalanná tenne. A lány mozdulatlanul meredt a férfira, aki állta a tekintetét. És akkor végre mindent megértett. Hart megnyerte a csatát azzal, hogy a helyes megoldás mellett döntött. Amint ott állt, s a gondolataiba veszett, a keblében valami megmozdult. – Soha ezelőtt nem hazudtam neked, csak múlt éjjel – mondta a férfi komor ábrázattal. Örömteli és felszabadító érzés volt. – Calder, te nagyszerű férfi vagy, nem veszed észre? – Francesca érezte, hogy könnyek lepik el a szemét. A férfi kíméletlenül folytatta: – A múltkor, valami gonosz szándéktól hajtva, majdnem elcsábítottalak, és ma, ugyanolyan mocskos játszmát játszva, képes lettem volna titokban összeesküdni veled. Én nem vagyok Rick, Francesca. Közel sem vagyok olyan, mint ő, és nem is leszek, soha. – Ezzel nem értek egyet – suttogta a lány őszintén. – Te jó ember vagy, Calder Hart. A keblében kavargó érzések konkrét formát öltöttek. Még a végén Képes leszek beleszeretni ebbe az emberbe? – döbbent meg, s beleszédült a gondolatba. – Életed szerelme, álmaid férfija hamarosan szabad lesz – sóhajtott fel hangosan Hart. – Végre megteremthetitek magatoknak azt a fehér kerítést. Isten a megmondhatója, hogy megérdemled. Az arca olyan kemény és feszes lett, hogy bármely pillanatban széttöredezhetett volna. – Én… – elhallgatott, képtelen volt folytatni. A lány rájött, hogy mi történik. – Azt akarom, hogy boldog légy. Mindkettőtöknek a legjobbat akarom – mondta a férfi, majd hirtelen elfordult. A lány egy pillanatig megdöbbenve bámulta a férfi merev hátát. Leigh Anne kómában van, és az orvosok azt jósolják, hogy hamarosan meg fog halni. Ez rettenetes, szörnyű hír. Mindkettejüknek Rick mellett kellene most lenniük. Tudta, hogy mit kell tennie.

– Calder, fordulj felém! A férfi, amennyiben lehetséges volt, még inkább megmerevedett. – Kérlek! Hart megfordult. Másfél vagy legfeljebb két méter választotta el őket egymástól, mégis, mintha egy óceán lett volna közöttük. – Rettenetesen sajnálom Leigh Anne-t, és még annál is jobban Ricket. De te vagy az a férfi, akivel eljegyeztem magamat, és nem áll szándékomban felbontani a jegyességet. A férfi arca lassan elváltozott. – Mit mondasz? – kérdezte hitetlenkedve. A lány erőt vett magán, és megérintette a férfi borostás állát. – Azt mondom, kedvesem, hogy van egy megállapodásunk, egy elköteleződésünk, és nem szándékozlak ilyen könnyen elengedni a horogról. – Szörnyen remegett. A végén egy olyan férfiba szeret bele, akinek rettentő rossz a híre, de az az igazság, hogy nála jobban senki nem ismeri. Egész életében azt hitte, egy nap majd beleszeret egy megbízható, tiszteletreméltó reformerbe, olyanba, mint az édesapja. És most veszélyesen megkedvelt egy férfit, aki köztudottan rideg üzletember és megrögzött nőfaló. Megijedt, bolond lett volna, ha nem, de ugyanakkor különös izgalom járta át. – Mindannyian az ördöggel szállunk szembe, Calder. A férfi hitetlenkedve nézett rá, majd megszólalt: – Nem hiszem, hogy megértettél. Te mindig is Ricket akartad. Néhány hónap múlva férjhez mehetsz hozzá, Francesca. Nem fogod fel? A lány döbbent és rémült volt egyszerre. – Leigh Anne sírján keresztül lépjek az oltárhoz? Az érzései Rick iránt továbbra is erősek maradtak, ő képviselte mindazt, amit egy férfiban csodálni tudott, és mindent, amiről valaha is azt hitte, hogy számára megfelelő, de ily módon soha nem tudna a felesége lenni. Mindig is érdekelni fogja a férfi sorsa, feltételezte, talán túlságosan is, s örült is, mert azt akarta, hogy továbbra is része maradjon az életének. De nem úgy, ahogy Hart javasolta. Nem létezik, hogy elfogadja, amit Hart mond. A férfi megfogta a kezét. – Mit mondasz, Francesca? – kérdezte vad szenvedéllyel. – Ez mit jelent egész pontosan?

A lány fájdalmasan az ajkába harapott. A fejében cikáztak a gondolatok. Egyetlen összefüggő gondolatot, egyetlen összefüggő érzést tudott megkülönböztetni csak. És akkor az édesanyja arca jelent meg lelki szemei előtt, és úgy hallotta a hangját, mintha az anyja a szobában lenne. Ne mondd meg neki, hogy szereted, Francesca. Egy szót se szólj addig, amíg meg nem történt az esküvő. Vagy inkább még akkor se! – Azt mondom – mondta halkan, miközben a szíve hangosan dörömbölt –, hogy minden megváltozott azóta, hogy először találkoztunk, Calder. A barátságunk számomra is olyan fontossá vált, mint neked. Abban is egyetértek, hogy izgalmas kapcsolat lesz a miénk, egyikünk sem fog soha unatkozni. Rámosolygott. – De a titkos esküvő nem jöhet számításba. A férfi erősebben szorította a kezét. És úgy tűnt, Hart most az egyszer megszólalni sem tud. – Nos? – préselte ki magából a lány a kérdést, remegő mosollyal. – Nincs semmi cinikus vagy csípős megjegyzésed? A férfi magához vonta, s az ujjával felemelte az állát. – Nem akarom, hogy valaha is megbánd a döntésedet. A lány habozott. – Nem fogom. A férfi fürkészve tanulmányozta a lány arcát, majd lassan elmosolyodott. – Ami azt illeti, lehet, hogy tudok segíteni a munkádban. És a lány végre megadta magát a reszkető örömnek, a bizsergő várakozásnak. – Segíts! – mondta. – Segíts mindenben, amiben csak akarsz! És a férfi ölelő karjába simult. A férfi mosolya ellágyult, és a lányt közel húzva azt suttogta: – Te lettél a napfény az életemben, Francesca. A lány hátrahőkölt, s meghökkenve nézett a szemébe. – Mit mondtál? A férfi újra magához szorította, és puha, forró ajkával végigsimította a lány ajkát. Francesca ellökte magától.

– Tényleg azt mondtad, amit hallottam? – kiáltotta, de a meglepetéstől és az örömtől elfúlt a lélegzete is. Sőt, egész pontosan, ragyogott az örömtől! A férfi gyengéden rámosolygott. – Attól tartok, hogy igen, és lehet, hogy hamarosan meg fogom bánni! A lány felnevetett, s a hangja még a saját fülének is diadalittasnak hangzott. Francesca biztos volt benne, hogy Calder Hart minden előzetes megfontolás nélkül, a szíve mélyéből mondta, hogy ő lett a napfény a férfi életében. Milyen romantikus! A férfi közelebb vonta magához. – Drágám, ne légy ilyen önelégült! – Hah – kacagott fel a lány. – Hah! Én vagyok a napfény az életedben! A férfi tengerkék és aranyszínű pöttyökkel tarkított szemeit forgatta. – Hölgyek nem viselkednek így. – Ez a hölgy igen – mondta a lány, s megragadta a férfi zakójának hajtókáját. Hajlandó lett volna most azonnal szeretkezni vele. – Csókolj meg, Hart! Csókolj meg, amíg ilyen önelégült vagyok! A férfi elmosolyodott, és engedett a felszólításnak.

Nyomdai előkészítés TORDAS és TÁRSA Kft. Ez a könyv a debreceni könyvnyomtatás több mint négy évszázados hagyományait őrző ALFÖLDI NYOMDA Zrt.–ben készült. Felelős vezető György Géza vezérigazgató